Keresés
rovatok

A Kiscelli Golgota-szoborcsoport

Kedd, első nap: Utunk a domb aljáról indul, meredeken megyünk felfelé. Meglátogatjuk Krisztust a kereszten és azokat, akik körülveszik őt. Menetelésünk közben szépen jelzett ösvényen haladunk. Megáll az ember és csak hallgat. Előbb felerősödik, majd elcsitul a belső zaj.

A szoborcsoportot először hátulról pillantjuk meg. Nyers a kő, kevés a színe. Három kereszt tűnik fel. A középső – Krisztusé – különböző, szögletesebb és kiemelkedik a kompozícióból. Sokkal hangsúlyosabb.  A két szélen a latrok a perifériára szorulnak.

Középre figyelünk: Krisztusra a kereszten és a mellette álló két alakra. Szemünk nyugszik a kőbe faragott ruha elnagyolt redőin. A háromszögben Krisztus mellett Szűz Mária és Szent János alakja. Krisztus és János kapcsolata érezhető ugyan, de gesztussal nem kifejezett. Szűz Mária viszont egész testével a kereszthalált halt fia felé fordul, tekintete szinte csüng rajta. Ebből a nézőpontból kiemelkedik a szoborcsoport nyers egyszerűsége, alakjaik összetartozása.

Szerda: Borús időben indulunk, összeszűkülő ösvényen. Kis kanyarban megjelenik egy tábla, a fény megcsillan a fém felületen. A civilizáció zaja, autó hangja zavarja csendünket. Válaszúthoz érkezünk: balra a hívogató természet, jobbra az öt szobor tartogat titkokat.

A szobrok felé, jobbra indulunk. A zöld levelek, lombok között szép lassan kirajzolódik Szűz Mária alakja.

Köpenye kékes, ruhája halványpiros. Kopottas, színe alig látható. Krisztus anyját a XVI. századtól ezekkel a színekkel ábrázolja a keresztény ikonográfia. A kék kapcsolódik leginkább Máriához. A magyar népi vallásosságban a világos búzakék kimondottan a Szent Szűz sajátja. A szimbolikus szín az égiekre, a hűségre és a tisztaságra utal. Magyarország szempontjából nagy jelentősége van a Mária kultusznak. A legenda szerint Szent István királyunk, mivel trónörökös nélkül maradt, országát a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta 1038-ban. Azóta Mária Magyarország Nagyasszonya, Patrona Hungarie. Alakja nem egyszerűen Krisztus anyjaként jelenik meg ábrázolásokon, hanem ő a közvetítő Isten és ember között. Imáinkat ő tolmácsolja az égiek felé.

 „Senki sem léphet be a Mennybe, kivéve Márián keresztül, mely kapuként szolgál; senki sem találhat Krisztusra, kivéve Máriával és rajta keresztül; aki Krisztust keresi Mária nélkül, hiába keresi.” (Szent Bonaventura)

 Csütörtök: Utunk ma hosszú lépcsősoron vezet felfelé. Közben elhaladunk a Szent Vér Kápolna mellett, mely a 1810-es években, nyitott stáció helyén épülhetett.

A lépcső tetejére érve ma nem csak a szoborcsoport fogad. Többen tüsténkednek az alkotás körül. Hátul egy létra, Mária piros ruháját festi éppen valaki.

Pünkösdi készülődésbe csöppenünk. Tisztítás után felfrissítik a szobrokat. Beszédbe elegyedek az egyik festővel, Vass Melindával. Kiderül, párjával – Szendrői Ferenc Miklós díszítőfestővel – őket bízták meg a szoborcsoport felújításával. Nem most kerülnek először kapcsolatba a Golgota szoborcsoporttal. A korábbi munkálatokról az érdeklődő ebben a cikkben olvashat.

Minden évben kopik egy kicsit a szobrok felülete, a földből a víz, a fagy, vagy a felületen megtapadt hó beszivárognak az anyagba. A moha sem igaz barátja a kőnek, északi oldalán telepszik meg leginkább. Mindezek miatt a szobrok legalább pár évente felújításra szorulnak.

A porózus mészkő anyag megtisztítása után kezdődhetnek csak a festési munkálatok. Fontos a festék minősége: olyat használnak, mely kültéren jól működik, ellenáll a természet által állított kihívásoknak. A ruhák redőin a festék rétegelését árnyékolásra is használják. A redők belsejében többet visznek fel, így sötétebb árnyalatot kapnak. Ezzel is kiemelik a ruhák anyagának hullámzását, plasztikussá, életszerűvé varázsolják azokat. Egy érdekesség is kiderül a régebbi restaurálások kapcsán: előfordult a múltban, hogy valaki zománccal festett rá a szobrokra. Elképzelhetjük a meglepő, művi hatást. Melinda és Ferenc nagyon vigyáznak a természettel való harmóniára.

Péntek: A Kiscelli Múzeumtól, pontosabban a romtemplomtól kezdjük ma utunkat. A parkerdő felé indulunk, sétánk ideje alatt elhaladunk az eredetileg 1810-ben felállított, 14 barokk stílusú stáció mellett.  A kálváriáról és a stációk felújításáról bővebben a Köztérkép leírásában olvashatunk.

A stációk 14 jelenete után erősen él bennünk Krisztus szenvedéstörténete. Festményeinek színe és stílusa harmonikusan illeszkedik cikkünk témájához: az 1820-as években készült barokk szobrokhoz. Festőink: Melinda és Ferenc még ma is dolgoznak. Viszik fel a következő festékréteget, szépítik, patinázzák a szobrokat. Kellemesen süt a nap és finom szél fúj, ez kimondottan jó idő a felújításhoz, könnyen szárad a festék általa.

A szobrok haján erősödik a szín, kiemeli és keretbe foglalja az arcokat. Szűz Mária és Szent János ruhájának kékje és pirosa élénk újra. Erősíti a szimmetrikus hatást a háromszög kompozícióban.

Szombat: Rövid küldetésünk utolsó napján az erdő belseje felől érkezünk. Reggel és csend van, csak néhány futó szalad az ébredező fák között. Szent János köpenyének pirosa már messziről hívogat. Elkészültek a szobrok. Friss színekben, ünneplőben pompáznak.

Már az apró részletekre is jut idő: láthatóvá válnak Krisztus stigmái, vére folyik értünk.

A Golgota-szoborcsoport felújítása elkészült Pünkösdre. Várja a Szentlélek kiáramlását, a hívőket, az arra sétálókat. Óbuda dísze, szakrális hely ez. Az odafigyelőnek – legyen bár katolikus hívő, vagy nem – a szobrok közelében megáll az idő. Béke és csend honol.

Öt nap, öt irány, öt perspektíva. Belső út és zarándoklat.

A hatodik napon, bármikor legyen is az, biztosan visszatérünk ide. De addig is, míg eljön ez a nap, olvashatunk róla az Anzikszban.

Végezetül pedig, álljon itt pár kép a szobrok restaurálás előtti és utáni állapotáról:

 

 

Budapest színe és a fonákja

Marcus Goldson művészetét elmondása szerint többek között Modigliani, vagy Paul Hogarth is inspirálta. Azonban nehéz figyelmen kívül hagyni a párhuzamot, mely nagyvárosi jeleneteit nézve eszünkbe juthat. A mulatók, kávéházak és nagyvárosi utcák forgataga, a ’20-as évek német művészeinek világa: Otto Dix, George Grosz, vagy Rudolf Schlichter Új Tárgyiassága.

A Kenyában felnőtt brit művész már több mint 25 éve él Budapesten. Pályáját szobrászként kezdte, majd figyelme inkább a festmények és grafikák felé fordult. A ’90-es évek elején költözött Budapestre, 1995 környékén pedig rövid ideig a Flórián tér közelében élt feleségével, Ildikóval. Szívesen emlékszik vissza az óbudai időkre, elmondása szerint a Fő tér és a Kobuci kert látogatása életének része maradt. Felségével kisebb biciklis kirándulásaik célállomásául ma is gyakran választják a Római partot.

Római parti lány

Óbudai tartózkodása után pár évvel Marcus fővárosunk kimeríthetetlen témái felé fordult, művészetét legtöbben ma is „Budapestes” képeiről ismerik.

Időzhetnénk akár tovább is a Rómain, de felülünk inkább a Duna hullámaira és vitetjük magunkat egészen a budapesti fürdőkig. Marcus Goldson a biciklizés mellet úszni is nagyon szeret. Elkísérjük ezért alkotónkat ezekbe a fürdőkbe, melyek e cikk megírásának időpontjában még mindig zárva tartanak. Lelkünket készítjük a nyárra. Hagyjuk, hogy Marcus fogja kezünket és vezessen minket ebbe a bájos, mókás, groteszk világba. A magyar fürdőkultúrába. Képzeletünkben mi is ott ülünk jellegzetes figuráival a medencében, érezzük bőrünkön a nap melegét, élvezzük a víz simogatását. Körülvesznek minket a megszokott alakok: idősek és fiatalok, magyarok és turisták, ripacsok és az introvertáltabbak.

Sportuszoda öltözője

Marcus Goldson megőrizte külföldi friss szemét, rácsodálkozását a magyarok mindennapjaira. Több mint negyed évszázada él itt már velünk és tudósít mindennapjaink valóságáról, igazán szofisztikált humorral. Munkáiban eltúlozza az emberi jellemvonásokat, szinte karikatúrává torzítja azokat. Tipikus karaktereket választ, a lényeget akarja átadni, és ehhez minden eszközt megragad. Majd minden képe egy mozgalmas kavalkád és hihetetlenül részletgazdag! Fontosak a feliratok, a táblák. Megjelennek a tipikus magyar márkák. Nem mellékes, ki mit olvas, milyen ruhát visel, vagy milyen kiegészítőt hord. Ezek mind üzennek valamit nekünk, árulkodóak. Sok képén a színorgia pedig bizonyosan a művész afrikai múltjából fakad.

„A legfontosabb a narratíva, a történet, a helyszín. Nem az a típusú festő vagyok, aki a tényszerű dolgokat szeretné pontosan ábrázolni. Félúton vannak a képeim a valóság és a képregény közt.” – meséli a művész egy pár évvel ezelőtti interjúban.

Lehetnének ezek a jelenetek máshol? Szólhatnának más nemzet fiairól? Biztosan nem. Az egész légkör és üzenet annyira magyar! Társadalomkritika, de óriási szeretetpamlagra ültetve. Színes, vidám, nyüzsgő. Művészünk dédelgeti, ringatja témáit, átmossa magán és rávilágít a lényegi dolgokra. Ezt látja ő. Szinte felkiált: Nézzétek! Így éltek ti! A nagybetűs VALÓSÁG humorral párosítva. Csodálatos tükör ez! – ha szembe mer nézni vele a magyar.

Néha a messziről jött ember mondja meg az igazat. Mert ő még lelkes, kutat, megismerni akar. Kívülről és sokkal tisztábban lát dolgokat. Mint egy külföldi idegenvezető, aki Budapestet választotta (!) lakhelyéül, és végül jobban bemutatja, mint bármely felkészült magyar. Mert ott a lelkesedés és az objektív nézőpont, persze ha még 25 év után is beszélhetünk objektivitásról Marcus Goldson esetében…

Marcus nem a múzeumok falára szánja munkáit, hanem az emberekhez akar eljutni. Hozzájuthat alkotásaihoz a közember is, hazaviheti emlékként grafikáját egy külföldi is. Jelen van a város mindennapjaiban alkotóként, grafikáival találkozhatunk vásárokon, vendéglátóhelyeken. Láthatjuk tekerni egy bringán, vagy egy jó kis helyen sört kortyolni. Itt él velünk, megfigyel, megörökít, de nem ítélkezik. Csak megmutat és mosolyra fakaszt.

Cikkünkben leginkább Marcus „medencés képeit” jártuk körbe, a gazdag képanyag kisebb szeletét mutattuk csak meg az olvasónak.  E blogbejegyzés írója azonban mindenkit arra bátorít, hogy merüljön el a meseszerű, mégis valódi, egyedi hangvételű világban, amit Marcus Goldson varázsol körénk. Kísérje figyelemmel Budapest változását a ’90-es évektől napjainkig, és keresse fel a művész honlapját, nem fog csalódni.

Szoborba öntött lélegzet

A századfordulós Bécsben a nők egyre inkább tudatára ébredtek saját képességeiknek. Már nem elégedtek meg a másodlagos szereppel, egyenjogúságra törekedtek. Az egyenjogúság kérdése középpontba került, ami segítséget nyújtott a szobrászat néhány női úttörőjének, hogy kitapossa az utat későbbi követői előtt, és elfogadtassa magát az akkor még igen szkeptikus társadalom férfitagjaival. Idővel a nők nagyobb szerepet kaptak a művészetben (tánc, költészet, ének, színészet), a magasabb társadalmi réteg tagjai egyetemre is járhattak. 1918-tól már Magyarországon is választó joguk volt, 1928-tól Olimpián is részt vehettek. Ám a liberális polgárság is nehezen tudta elképzelni, hogy egy nő fizikai munkát végezzen.

Magyarországon a nők nagyobb társadalmi szerepének elismerését előkészítette többek között Kövesházi Kalmár Elza 1900-as szobra a „Vágyakozás”. Az alkotás 1901-ben egy magyar újság fénykép illusztrációjaként jelent meg Lyka Károly nyomán. A kép körül vita alakult ki a magyar közéletben, még a Fővárosi Tanügyi Bizottság ülésén is hangot emeltek ellene. Ennek dacára Kövesházi nem kevés pozitív kritikát kapott, többek között olvasói levelekben. Ebben az időben sok műtermi fotó készült, melyen a „pózoló” nők testtartása, sőt hajviselete is ellenérzést váltott ki.  (Plesznivy Edit: Hölgy vésővel. IPM 1987. 5. sz.)

„Kőfaragó … tényleg az Kalmár Elza, aki nagy művészi lelkiismeretességgel maga faragja márvány- és kőmunkáit. Ma ritkaság az ilyen, nőben éppen egészen szokatlan.” írja róla Fülep Lajos művészettörténész 1908-ban.

Kövesházi Kalmár Elza: Thanatos (1932, mázas kerámia dombormű, 59 cm)

Elza művészetét kezdetben meghatározta a finom ívű, bécsi szecesszió. Ebből a formanyelvből indult és néha vissza is tért hozzá. Jól megfigyelhető ez Thanatos kerámiáján, melyet a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár  őriz gyűjteményében.

Finoman használt geometria

Kövesházi a ’20-as években már az art deco szellemében alkotta táncos szobrait. Gyönyörű kisplasztikája szimbolikus jelentőséggel bír Elza magánéletében és a művészi életműben egyaránt. Igazi megtestesülése annak az anya-lánya, szobrász-táncos kapcsolatnak, amely Kövesházi Kalmár Elza és lánya, Ágnes között jött lére.

Kövesházi Kalmár Elza: Lélegzőtánc (1928, gipsz, 28,3 cm, Magyar Nemzeti Galéria)

Feszültséget érezhetünk a zárt kompozíció és a mozdulat finomsága, a légies, szitakötő szerű alak kettősségében.  A geometrikus, egy nézetre komponált, erőteljesen stilizált nőalak tenyerét és arcát az ég felé fordítja, így teremt kapcsolatot a magasabb dimenzióval. Az arc vonásai alig kivehetők. Lényében valami nem evilági erő, szakrális tartalom érezhető a művészi mondanivalóban. A kompozíció zártságát oldja: a finom, fehér gipsz anyag; a ruha félköríve; a karok által teret és mellkast megnyitó mozdulat. Most nem a mozgás, inkább maga a mozdulat és a benne rejlő átlényegülés hangsúlyos. Szinte együtt lélegzünk a szoborral.

Anya és lánya

Elza 1928 körül készíti el ”Lélegző tánc” című gipsz szobrát. Az alig 30 cm-es plasztikát Kövesházi Ágnes, a szobrásznő lánya ihlette. Az 1920-as években Ágnes vezető táncosa volt Madzsar Alice mozdulatművész és alkotótársa, Palasofszky Ödön Lényegretörő Színházának. Saját, ugyanezen a címen futó tánckompozíciója szolgált inspirációul édesanyja művének elkészítéséhez. Az utókorra maradt az a fotó is, melyen Kövesházi Ágnes, a ”Lélegző tánc” szoborművének megfelelő pozícióban áll. Ruhája ugyanolyan legyezőhöz hasonlatos, mint a téma alapján készült plasztikáé. A jelmezt ugyancsak Kövesházi Kalmár Elza készítette. Ágnes életében a levegőnek, a légzőgyakorlatoknak nagy szerep jutott. Mivel tüdőbeteg volt, rendszeres gyakorlásukkal a táncosnő testét és lelkét is gyógyították.  Valószínűsíthető, hogy ez a betegség volt Lélegző tánc című koreográfiájának inspirációja is.

Kövesházi Ágnes a Lélegzőtáncban (kosztüm: Kövesházi Kalmár Elza, 1928)

Kövesházi Kalmár Elza nevét nem ismerik sokan, pedig anyaként és művészként egyaránt lehetne a modern, mai nő példaképe, szimbóluma. Egész életét a megújulás és a nyitottság jellemezte. Beengedte a nemzetközi tendenciákat és saját nyelvére fordította azokat. Egyedülálló anyaként nevelte házasságon kívül született gyermekét. Bejárta Európát és hazahozta a külföldön tanult újításokat.  A ’20-as évek art deco irányzatában és az erősödő női öntudatra ébredésben otthonosan érezte magát: szobrot, jelmezt, plakátot és ruhát tervezett. A ’30-as években már igazgatósági tagja volt az Alkotó Művésznők Egyesületének (AME). Ezekben az években anyagi gondok miatt ortopéd cipészetet tanult. Megint képes volt a megújulásra. 1941-ben a Népszava újságírója meglátogatja műhelyében és így ír róla:

Kövesházi Kalmár Elza: asszonyideál. A dolgozó, a küzdő, a szabad asszony, a vérbeli művész ideálja. Hány, de hány szobrász van, aki lelkében suszter. Kövesházi Kalmár Elza az ortopédcipészetben is művész.”

A városban élek, egyedül vagyok

Óbudán találkoztunk először, 1987 tájt, ugyanabban a lakótelepi házban, a Szőlő közben, ahonnan akkor épp tíz éve a családi fészekből engem kiebrudaltak, az efféle barátaim miatt, mint te is vagy.

Egy veszprémi barátnőm lakott ott, hozzá mehettem… Én már 74-óta, tizenöt éves koromtól éltem Pesten, ágybérletben kezdtem két utcával arrébb a mostani lakásomtól, a Kapás utcában, havi háromszázért, a Lincsi néninél. Egy szoba volt, abban aludtunk mindketten.

Durva, hogy ilyen még volt a hetvenes években…

Ennél sokkal durvábbak voltak, Angyalföldön, a kert végében volt például egy sufni, oda szó szerint, váltott műszakban jártak az emberek, így cserélték az ágyat. Hazajött a reggeles, befeküdt a délutános ágyába, és így tovább. Egy döngölt padlós helyiség volt, tábori ágyakkal, amiket szét lehetett nyitni…

A munkásosztály titkos élete a jó öreg szocializmusban …

De albérlet keresés közben olyan is volt, hogy felhívtam valakit, aki azt mondta, hogy ő tulajdonképpen nem is kérne pénzt, csak egy-két gombot kéne felvarrni a sliccére…

 15 évesen mit kerestél te Budapesten?

Általános után még az embernek illik tanulni, de én megbuktam, és egy évet ki kellett hagynom, úgyhogy Pestre jöttem a 28-as szakmunkásképző iskolába. Látszerésznek tanultam, három év helyett négy és félév alatt sikerült elvégezni, le is érettségiztem közben egy másik iskolában, mert ez a suli csak szakmunkás bizonyítványt adott. Másodikos voltam a szakmunkásban, akkor kezdtem az érettségit is, először estin, aztán levelezőn, aztán magántanulóként… Négy-öt évbe beletelt, ott is ilyen lapos kúszásban mentem át…Nem tanultam meg tanulni.

1987-ben a Liget galériában volt „Első Füzet” címmel az első kiállításod, ahol már kirajzolódott a zenei jövő is.

Meghívtam Gasner Jánost, a Sziámi gitárosát, meg Vető Jánost is, volt egy kis zenélés két három órán át, beszálltak többen. Ott volt „Spenót”, Tóth Zoli is.

Fotó: Halas István

Aki később a Csókolom zenekarban zenésztársad lett. Ekkor már eltelt tíz év a látszerész képzés után, és, ha jól tudom épp Halas István fotóssal éltél együtt.

Igen, végül is ez a környezet fordított a fotó felé, körül voltam véve fotósokkal…

Sok helyütt említetted, hogy valójában Hajas Tibor volt rád legnagyobb hatással, akivel személyesen már nem találkozhattál.

Hajas Tibor műveit sajnos csak pár évvel a halála után láthattam először, de az igazi mellberúgás- szerű élmény volt. Utána mindent elolvastam róla, mindent megnéztem tőle, és 87-ben, mikor egy nagy életmű kiállítása volt Székesfehérváron, ott képről-képre mindent lefotóztam, annyira bele voltam bugyulódva…Ezt most is szívesen megemlítem, mert nagyon nagyra tartom őt.

Bár a Liget Galéria kiállítást több is követte az évtizedek során, a nagyközönség a Csókolom zenekar dalíró-énekeseként ismert meg.  Talán a zenerajongók nem is tudják, hogy 2012-ben a „Trónusos” című legendás fotódat kiállították a Tate Modernben, Londonban. Mit szóltál, mikor megtudtad, hogy számtalan világklasszis alkotó műve közt lesz a tied is?

Mikor megtudtam, hogy mi ez a hely, azért düllesztettem a mellem, nagyon büszke voltam. A Csókolomon keresztül ismertem meg a Mission Art Galéria főnökét, Kishonthy Zsoltot, sokat koncerteztünk akkoriban Miskolcon.  A Mission Art kiadott egy katalógust is, Oltai Kata írta és szerkesztette, Várnagy Tibor is írt bele. Így mentünk ki Londonba többen, mindenki a saját költségén. Várnagyék, Oltai Kata, én vittem a kisöcsémet is, Kishonthy a családját, jött egy festőházaspár, kivettünk egy lakást és egy hétig nagyon jól éreztük magunkat.

Ujj Zsuzsi: Trónusos (1986)

Ugorjunk kicsit vissza időben és térben: milyen emlékeid vannak a nyolcvanas évek Óbudájáról? Voltak helyek, ahova jártatok?

Volt egy mozi a Selmeci utcában, koncertek is voltak ott akkoriban, talán életemben először ott voltam Balaton koncerten, az… Óbuda moziban. A Balaton koncertre azért emlékszem, mert a basszusgitáros „Hunyás”-t én vittem haza arról a koncertről, ott aludt a BEM utcában nálam, nem tudott hazamenni… Óbuda azért is kedves nekem, mert hosszú ideig plátói szerelemben voltam a Víg Miskával, sőt, volt egy nagyon rövid idő, míg együtt is voltunk, végigkocsmáztuk Óbudát…

Aztán volt még az Újlak Mozi, ahová később az Újlak Csoport képzőművészei beköltöztek, oda is jártunk, akkor már romos volt. De Ocztos Pistihez is feljártam egy ideig, akkor ő is óbudai lakótelepi volt, mikor a 2. Műsor zenekarban játszott, ő is képzőművész.

Most a pesti lakásodat a kisöcséd lakja, te pedig hazamentél Veszprémbe, apukáddal élsz, őt gondozod.

A Mamihoz jöttem haza hat éve, azóta tart ez a karantén nekem, de ő tavaly itthagyott bennünket, őt ápoltam. 24 órában nyomtam a végén, ami nehéz volt – de mégsem volt nehéz, mert nagyon sok szeretet áradt belőle, ha igazítottam a ruháját, odahajoltam, megpuszilt, ha fölemeltem, kapaszkodott – de az azért ölelés is volt, áradt belőle a jóság. Nagyon hiányzik. A járvány előtt még el-el mászkáltam, Pestre próbálni, meg koncertezni, meg más helyekre is, ha kellett…

Most hogy telnek a napjaid?

Kicsit ellustultam, nincs annyi teendőm, a háztartást azért ellátom, de nagyon rendetlen vagyok, magunk után állandóan rendet kell rakni…

Nem archiválod a dolgaidat? Most lenne rá idő.

Mindig gondolok rá, milyen praktikus lenne, ha az ember nem egy nagy rakás káoszt hagyna maga után, de még nem vitt rá a lélek, hogy nekilássak. De van egy kedvenc zenekarom most egyébként, a The Qualitons, tőlük egy kicsit föléledtem. Egy éve kísérem őket figyelemmel, azóta, hogy voltak Seattle-ben, egy elég menő rádió stúdióban, ahol előadták a Kex-től a Zöld Sárgát… Több számot is felvettek ott, ami nagyon nagy dolog állítólag. Mint nekem eljutni a Tate Modern-be, egy magyar zenekarnak olyan abban a rádióban koncertet adni…

A dobosuk, Boros Levente volt nálunk is „beugró” a Bardo zenekaromban, megjártuk vele Eperjest is, egy koncert erejéig…

Nagyon profik…Volt a Trafóban karácsony tájékán egy koncertjük, már nem volt jegy az esti koncertre, de csináltak egyet 5 órakor is, akkora teltház volt, úgyhogy elmentem, szereztem jegyet a délutánira, aztán valahogy az estire is bejutottam, azt is megnéztem. A Ferencvárosi Művházban is megnéztem őket, meg a Toldi moziban is.

A rajongójuk lettél?

Igen, lehet mondani. Vettem támogatói jegyet a virtuális koncertjükre is, mostanában volt a Trafóban, felvételről ment. Kicsit zavart eleinte, hogy angolul énekelnek, de annyira jók, hogy elnézem nekik.

A vírus előtt eljártam moziba, ha feljutottam Veszprémből Pestre, de most a tv-t nézem a papával, a Derricket – közben meg az egyik fülem be van dugva, angolt tanulok, teljesen kezdő szinten. Tavaly kezdtem el, egy napot se hagytam ki, okos telós applikáció, napi negyedórára állítottam be, de többet is szoktam vele foglalkozni. Nehezen megy, de inspiráló, hogy mindennap kiírja, hányadik napja csinálom, most már kétszázhatvan-valahányadiknál napnál tartok.

Fotó: Weber Kristóf

Szeretsz utazni? Tervezel majd menni valahova? Tavaly voltál a Csókolom gitárosával, Spenóttal Izraelben, ha jól emlékszem.

Oda vágyok vissza, ott ellennék egy darabig…Jeruzsálemet nagyon bírtam, bár csak három napot voltunk ott, de szívesen elüldögéltem volna egy-két hetet, anélkül, hogy csinálnék valamit. Tel-Aviv is bejött, az olyan, mint egy kis New York, szerintem – és ráadásul ott a tengerpart. Volt olyan, hogy egész nap benn voltam a vízben. A Holt Tengert is bírtam, öreg kínai mamák gurultak a víz tetején, mindenki kacagott, ott nem tudod az egyensúlyodat megtartani…

Vissza jövőbe – vagyis a múltba tekintsünk kicsit megint: annak idején a Balázs Béla Stúdióban is dolgoztál, a Fekete Doboz munkatársaként, többek közt.

A Fekete Doboz a rendszerváltás előtt még a Pasaréten volt, nem hivatalosan, a BBS-ben, hiszen szamizdat video-folyóirat volt. Elbert Márta BBS-es gyártásvezető alapította Jávor István operatőrrel, fotóssal, és Lányi András filmessel.

Én úgy kezdtem ott dolgozni, hogy munkaterápiára fogtam magam, egy szakítás után: délelőtt kisegítő ügyeletes titkárnő voltam a Fekete Dobozban, délután meg archiváltam Forgács Péternek, meg a BBS-nek, és takarítónő voltam mind a két helyen. Hétvégenként a vágó keze alá dolgoztam, meg kis amatőr filmeket másoltam át videotechnikára, scripteltem is, de volt, hogy vágnom kellett.

Szirtes András Halász Péterrel forgatott Sade márki és élete c. filmje, ahogy mesélted, igazi szakmai kihívás volt.

Nulla pénzből, egy New Yorkban vásárolt száz dolláros játék kamerával forgatta Szirtes a filmet, azzal vette fel a képet –  és SVHS-re vette a hangot. Tehát a képnek nem volt hangja. Ráadásul hangszalagra rögzítette a képet, egy jelenet max 10-15 perces lehetett, darabonként vette fel, több verziót is, nekem kellett segítenem kiválasztani, melyik a jobb változat – aztán alá kellett raknom a hangot. Meg volt külön Halász Péter hangja, de, mivel nem egyforma sebességgel ment a játékkamera meg az SVHS, állandóan utána kellett vágni, korrigálni kellett…

Izgalmas munka volt. Egyszer összefutottunk Halász Péterrel az utcán, akivel addig személyesen nem találkoztam, és azt hittem, hogy már ismerem, mert két hónapja kettesben voltam vele a stúdióban. Ráköszöntem, és nekiálltunk valahol az éjszakában beszélgetni, és én tökre meg voltam győződve, hogy nagyon jóban vagyunk. Aztán jóba is lettünk. Jó iskola volt a BBS, sokat tanultam ott.

Szüts Miklós: A BŰNÖS

2013 őszén lenn voltam hosszabb ideig Pannon­halmán, akkor készült az a beszélgetés Varga Mátyással, ami aztán bekerült a 2013-as magvetős könyvembe. Ott, a beszélgetések közötti időben persze festéssel múlattam az időt:

még Londonban vettem kis kötött, merített papíros könyvecskét, és abba naplószerűen elkezdtem festeni, ahogy korábban a képeslapokat is festettem.

Aztán hazamentem, és folytattam, vissza-visszalapoztam, át- meg átfestettem, és aztán egyszer csak tele lett.

Akkor ezt elvittem Esterházynak, hogy na, figyelj, akkor most ehhez varrjál krimi-gombot! Ezt neked csináltam, kezdjél vele, amit gondolsz. És innentől stimmel már a fülszöveg, közben valóban megjelent a Márk-változat is, meg Az évek iszkolása is. És Péter már javában beteg volt, amikor egyszer csak ez a dolog újból szóba került, és azt mondta, hogy megpróbálja megírni. Akkor őt már javában kemózták, kezelték: szóval járta a poklot.

Emlékszem, nekem Bécsben nyílt egy kiállításom 2015 őszén, és kölcsönkértem ezt a kicsi könyvet: már egy hónappal előtte szóltam a Péternek, hogy én ki akarom állítani.

Megbeszéltük, hogy az utazásunk előtti napon érte megyek: kimentem hozzájuk Rómaira, Gitta éppen tán szomszédolt, és a Péter azt mondta, na, ülj le. Megírtam! Fölolvasom! És fölolvasta az egész könyvet. Emlékszem, közben megjött a Gitta, és Péter csak fölnézett, és azt mondta: Olvasok. Szegény Gitta rémülten behúzódott a sarokba, vagy kislisszolt.

Erről a könyvtervünkről akkor már tudott a Magvető, és persze nagyon lelkesek voltak. Eredetileg úgy terveztem, hogy a szöveget a képek közötti üres oldalakra majd a Péterrel kézzel beíratom, de amikor végighallgattam azt az igencsak megrendítő szöveget, akkor azonnal rájöttem, hogy ez tévedés.

Ez olyan súlyos szöveg, hogy ennek fehér papíron, rendes, nyomtatott szövegnek kell lennie. Egy szó sem veszhet el belőle a kézírás áldozataként.

Akkor ezt rögtön meg is beszéltük, Péter is egyetértett. Elhozván a kicsi könyvet tőle, másnap haladtunk az összes képpel az autónkkal Bécs felé, valahol Mosonmagyaróvárnál járhattunk, amikor felhívtak a Magvetőből, hogy Péter az éjszaka már be is gépelte az egész szöveget (mert amikor felolvasta, még – szokása szerint – kézírás volt), és már el is küldte a gépelt kéziratot. Akkor aztán lóhalálában meg kellett szerkesztenem a nyomdakész könyvet, hogy még karácsony előtt megjelenhessen. Persze nem követtem pontosan az eredeti kis festett könyv képsorrendjét, akkor már igyekeztem alkalmazkodni a szöveghez. Az eredeti kis könyv ki is volt állítva Bécsben, az a műtermemben lakik egy dobozban a mai napig.

 

(A szövegeket és a képeket Szüts Miklós és a Magvető Kiadó engedélyével közöljük.)