Keresés
rovatok

Budapest színe és a fonákja

Marcus Goldson művészetét elmondása szerint többek között Modigliani, vagy Paul Hogarth is inspirálta. Azonban nehéz figyelmen kívül hagyni a párhuzamot, mely nagyvárosi jeleneteit nézve eszünkbe juthat. A mulatók, kávéházak és nagyvárosi utcák forgataga, a ’20-as évek német művészeinek világa: Otto Dix, George Grosz, vagy Rudolf Schlichter Új Tárgyiassága.

A Kenyában felnőtt brit művész már több mint 25 éve él Budapesten. Pályáját szobrászként kezdte, majd figyelme inkább a festmények és grafikák felé fordult. A ’90-es évek elején költözött Budapestre, 1995 környékén pedig rövid ideig a Flórián tér közelében élt feleségével, Ildikóval. Szívesen emlékszik vissza az óbudai időkre, elmondása szerint a Fő tér és a Kobuci kert látogatása életének része maradt. Felségével kisebb biciklis kirándulásaik célállomásául ma is gyakran választják a Római partot.

Római parti lány

Óbudai tartózkodása után pár évvel Marcus fővárosunk kimeríthetetlen témái felé fordult, művészetét legtöbben ma is „Budapestes” képeiről ismerik.

Időzhetnénk akár tovább is a Rómain, de felülünk inkább a Duna hullámaira és vitetjük magunkat egészen a budapesti fürdőkig. Marcus Goldson a biciklizés mellet úszni is nagyon szeret. Elkísérjük ezért alkotónkat ezekbe a fürdőkbe, melyek e cikk megírásának időpontjában még mindig zárva tartanak. Lelkünket készítjük a nyárra. Hagyjuk, hogy Marcus fogja kezünket és vezessen minket ebbe a bájos, mókás, groteszk világba. A magyar fürdőkultúrába. Képzeletünkben mi is ott ülünk jellegzetes figuráival a medencében, érezzük bőrünkön a nap melegét, élvezzük a víz simogatását. Körülvesznek minket a megszokott alakok: idősek és fiatalok, magyarok és turisták, ripacsok és az introvertáltabbak.

Sportuszoda öltözője

Marcus Goldson megőrizte külföldi friss szemét, rácsodálkozását a magyarok mindennapjaira. Több mint negyed évszázada él itt már velünk és tudósít mindennapjaink valóságáról, igazán szofisztikált humorral. Munkáiban eltúlozza az emberi jellemvonásokat, szinte karikatúrává torzítja azokat. Tipikus karaktereket választ, a lényeget akarja átadni, és ehhez minden eszközt megragad. Majd minden képe egy mozgalmas kavalkád és hihetetlenül részletgazdag! Fontosak a feliratok, a táblák. Megjelennek a tipikus magyar márkák. Nem mellékes, ki mit olvas, milyen ruhát visel, vagy milyen kiegészítőt hord. Ezek mind üzennek valamit nekünk, árulkodóak. Sok képén a színorgia pedig bizonyosan a művész afrikai múltjából fakad.

„A legfontosabb a narratíva, a történet, a helyszín. Nem az a típusú festő vagyok, aki a tényszerű dolgokat szeretné pontosan ábrázolni. Félúton vannak a képeim a valóság és a képregény közt.” – meséli a művész egy pár évvel ezelőtti interjúban.

Lehetnének ezek a jelenetek máshol? Szólhatnának más nemzet fiairól? Biztosan nem. Az egész légkör és üzenet annyira magyar! Társadalomkritika, de óriási szeretetpamlagra ültetve. Színes, vidám, nyüzsgő. Művészünk dédelgeti, ringatja témáit, átmossa magán és rávilágít a lényegi dolgokra. Ezt látja ő. Szinte felkiált: Nézzétek! Így éltek ti! A nagybetűs VALÓSÁG humorral párosítva. Csodálatos tükör ez! – ha szembe mer nézni vele a magyar.

Néha a messziről jött ember mondja meg az igazat. Mert ő még lelkes, kutat, megismerni akar. Kívülről és sokkal tisztábban lát dolgokat. Mint egy külföldi idegenvezető, aki Budapestet választotta (!) lakhelyéül, és végül jobban bemutatja, mint bármely felkészült magyar. Mert ott a lelkesedés és az objektív nézőpont, persze ha még 25 év után is beszélhetünk objektivitásról Marcus Goldson esetében…

Marcus nem a múzeumok falára szánja munkáit, hanem az emberekhez akar eljutni. Hozzájuthat alkotásaihoz a közember is, hazaviheti emlékként grafikáját egy külföldi is. Jelen van a város mindennapjaiban alkotóként, grafikáival találkozhatunk vásárokon, vendéglátóhelyeken. Láthatjuk tekerni egy bringán, vagy egy jó kis helyen sört kortyolni. Itt él velünk, megfigyel, megörökít, de nem ítélkezik. Csak megmutat és mosolyra fakaszt.

Cikkünkben leginkább Marcus „medencés képeit” jártuk körbe, a gazdag képanyag kisebb szeletét mutattuk csak meg az olvasónak.  E blogbejegyzés írója azonban mindenkit arra bátorít, hogy merüljön el a meseszerű, mégis valódi, egyedi hangvételű világban, amit Marcus Goldson varázsol körénk. Kísérje figyelemmel Budapest változását a ’90-es évektől napjainkig, és keresse fel a művész honlapját, nem fog csalódni.

NÉMETH GÁBOR: KÖNYÖRGÉS IRGALOMÉRT

„Azt álmodtam, hogy felébredek, és egymással játszom.”
Ránézett a naptárra – mit ad isten, éppen Lukács György születésnapja volt.
Kiszámolta, műhelygond!, „diktálják, kolléga urak”, ez a mai lesz a hátralévő életének első napja, legjobb, ha avval tölti, értsd jól, amihez az olaszok után a legjobban értett,  (a)  (S)semmivel.
Könnyű szédülés fogta el, úgy döntött, kilép az utcára, úgymond, levegőzni.
Vállára vette kedves gabardinját.
Szemetelt az eső, rézsutosan – szabadnapos fény! –, fölnézett, előre tartotta a kezét, mintha csak kézcsókra, elképzelte, milyen volna onnan jutni májfoltokhoz, egyenest az égből faszolni a múlást, megrázkódott, és elhessegette a gondolatot.
Az utca túloldalán a strand látszólag üres volt, ám távolabb észrevette a három Baradlayt – atlétában, fekete öltönynadrágban passzolgattak, vicces temetésen, mit sem törődve az esővel.
Keresni kezdte az ellenfelet.
A Prém, a Nagykovács meg a kis Köves.

Úgy jöttek, akár a Cheyenne emberei, a talpuk alól miriád cseppet szórt a súlyos haraszt, kakukkfű, medvelánc, gyöngyös beléndek.

Esti belekapaszkodott a kerítésbe.
Hirtelen meglátta rajtuk, ezek még mindig pénzbe játszanak.
Már három éve nem rúgott labdába, édes Istenem, makacs porcgyanú, maródiak listája, hol van az már, az orvosa, aki amúgy éppen a megszólalásig volt a Dietrich-Fischer Dieskau, gyöngéd szeretettel fogta két tenyerébe Esti térdkalácsát, hogy evvel futballozzál, szegény Yorick, az finoman fogalmazva is létezhetetlen.
Majd berakunk ide valami szép, angol kerámiát, mondta a doktor, és megkocogtatta a hivatkozás tárgyát.
Az ún. mérkőzés dramaturgiai kilátásait tekintve a klasszikus giccs volt, HBO 2, vasárnap délelőtt, Prém az első percben lőtt egyet nagyjából a Kígyó térről, de a Baradlay fivérek szívós, alattomos mezőnymunkával fordítottak, négy-egynél viszont, mintegy varázsütésre, elfáradtak, Prém rögtön megérezte a vér szagát, gyorsan vágott még kettőt, aztán megpattant egy lövés a Ricsi hátán, hulló falevél, suttog vabeszél.
A kis Köves két percre rá elment egy rossz passzal, és már vezettek is.
Nem volt világos, Eugént melyik Baradlay küldte el előbb a közös kurva anyjukba, Ödön vagy Richárd, ááá, csak ön után, Herr Weisz, ahogy – beszélik, in concreto ifj. Tábori – id. Tábori mondta volna a gázkamra ajtajában.
Jenő ment a labdáért, ahogy visszaért, hanyagul Ödönre pöckölte, elindult a lepattanóval, elhúzta a csodálkozó Prém mellett, a félpályánál egy könnyed biciklivel becsapta a rámozduló Kövest, és pár lépés után adott egy szép, minimo calculo kétszemélyes férfiernyőt a túl korán kifutó Nagykovácsnak.
Hogy meg ne ázzál, öreg, azért. A te korodba.
A labda a gólvonalon pattant volna, ha és amennyiben lett volna gólvonal.
Kicsit túl van fújva, mondta álmatagon a Jenő, és lendületből lement a pályáról.
Hova a picsába mész, kérdezte a legidősebb Baradlay.
Anyádéba. Miért, az előbb nem oda küldtél?
Hülye vagy, fűzfa? Hatos a meccs.
Te tudod, te vagy bent.
Ne csináld már, Jenci, szólt rá most már a Prém is.
A fiú nem fordult vissza, csak a bal karját lökte föl, ide-oda forgatta a kézfejét a levegőben, lukat fúrt, inverz üreget, osztotta szépen, kinek, ami jár, a tagadást, a köszönést, mindent.

Esti, mint egy álomban, előre látta, ami történt: Prém fölnézett, jegesen, akár egy kényúr, és egy mozdulattal magához rendelte.

A járdára lökte a trencskót, és átlépett a kerítés hirtelen nyílt résén.
Csodálkozva észlelte, hogy a kabát alatt eleve atlétát visel, noha amúgy az atléta volt a halála, ennek itt mégis aránytalanul megörült, a boldog időkben, amikor még futballista volt, nemegyszer a legaljasabb praktikákra vetemedett, csak hogy ne kelljen levenni a trikóját, kész volt az erőviszonyok finomszerkezetére hivatkozva bármikor elárulni frissen választott csapatát, és átállni az ellenséghez, csak azért, hogy ne kelljen félmeztelenül játszania.
Mert az opció, hogy nem áll be, az volt létezhetetlen.
Van a meccseknek egy bizonyos, elátkozott negyedórája, amikor az Úr tapintatosan félrenéz.
A szakírók rendesen az ilyesmit hívják meddő mezőnyfölénynek. Övék a megvetés, nézett le mégis Prémékre az Úr, ám, kétségtelen, mint egy bonus track, övék a középpálya is. A két Baradlay durcásan hátravonta magát, és flegma, elérhetetlen labdákkal, meggyőződés nélkül indítgatta Estit, aki lassan, de biztosan unni kezdte az egészet.
Aztán mégiscsak összeszedett egy kósza labdát.
Hátratolta a fivéreknek, azonnal lefordult Kövesről, majd két rövid lépés után, valami régi ösztöntől hajtva, felugrott a levegőbe, hogy elkerülje a páros lábbal becsúszó Prémet, aztán felgyorsított, erre már Ricsi is megneszült, és egy szükségtelen, ám épp a szükségtelenség miatt érdek nélkül tetsző, lágy íveléssel, ezúttal pontosan, Esti elé tálalt.
Kispillanat!
Goethével és Gothárral szólva, megállt az idő.
Az égen néma, álló csillagok.

Esti, akár egy féreglukban, egyedül maradt, ám akármerre nézett, gólokat látott, kicsiket és nagyokat, elegánsakat és szellemteleneket, evidenseket és nagyvonalúakat, és hát igen, olyanokat is, amikor közelről nem hibázott, ragyogtak és lebegtek a gólok a holdfényes Rómain, és távolabb is, a TTVE pályán, mi több, azon is túl, a Tromos gyűlölt betonján és az egykori Berzsenyi Dániel Gimnázium udvarának rettenetes, barbár salakján, egészen a horizontig, térdig ezüstben ott tündökölt az összes gól, amit valaha rúgott.
Lassan megértette, hogy az Úr, akit lelki szemeivel a végső útjára készülő Chet Bakernek látott, megajándékozta egy lucidus pillantással, és ez a tudás nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a gól lesz, ha berúgja, élete utolsó gólja.

Esti, arcán a harag mint félelem, hirtelen meg­gyűlölte a szívében támadt, jeges űrt. Amióta az eszét tudta, azért imádkozott, hogy meg ne tudja, majd, ha valamit utoljára csinál életében.

Kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag.
Esti, akárha villámfényben, megvilágosodott.
Éjszaka és nappal eldöntötte, melyikük mi, eltűntek a gólok, és amennyire a rongyszürke felhők engedték, átszivárgott rajtuk valami alamizsna fény – a labda mégiscsak megérkezett Esti rüsztjére.
Kivárt egy verslábnyit, konkrétan egy morát, egy jelöletlen, késői Albert-idézet mellett döntött, valahonnan a hetvenes évekből.
Alamuszi pillantást vetett a Nagykovácsra, látta, hogy a sokattűrt férfi sápadt, látta, ahogy enged, csúszik szét a lába. Pár éve még, vagyis egy örökkévalósággal ezelőtt, Esti puhán maga elé ejtette volna a labdát, aztán nyugtató jelleggel rálépett volna, végül egy kicsi, gyors, ám végtelenül gonosz bokamozdulattal, spiccel adott volna kötényt a bekknek.
I’m old fashioned, fújta az Úr.
Esti meghintáztatta a labdát, „épp csak, hogy érezd”, és „egyszerűen, apám, mint egy raklap”, beemelte a Nagykovács ölébe. Prém nem látta, épp tápászkodott föl, kapaszkodott bele egy sáros fűcsomóba. Köves felüvöltött. A Nagykovács, szeme tenger egy rémálomban, zavaros tekintettel a két saját kezére nézett.

Úgy állt ott, mint dermedt szövegben az epi­theton ornans, a felvágós és rátarti hátvéd, a hülyeség eleven szobra, szorította magához a labdát, apásan, mégis valahogy idegenkedve.

Esti lehajolt, letépett egy hosszú fűszálat, és a fogai közé lökte. A fájdalom váratlan volt, fehér, alig tűrhető, a kerámia fájt a térdében, pedig az nem fájhatott, mert nem volt neki mivel.
Fájdalom, Kovikám, a kezedhez ért a pettyes, röhögött Richárd alattomosan.
Esti intett neki, hogy rúgja csak, nyugodtan, kicsit túljátszotta, hogy lépni se tud, mintha egy olasz vígopera fináléjában volnának.
Udvariasságból még megnézte, ahogy Ricsi spiccel alápörget, beemeli húszról a hatodikat a két kuka közé, Prémék üres kapujába, aztán sántikálva elindult a kerítés felé.
Lasciate ogni speranza, énekelte egy láthatatlan kórus.
Mi van, öreg, nem kell a lé?, döfte a hátába a kis Köves.
Leben und leben hagyni, gondolta Esti, mert szerette a parafrázist, mint anya a hülye etc., lásd fentebb, keretes szerkezet. „Esterházy Péter”

(A szöveg a litera felkérésére készült Esterházy Péter hatvanadik születésnapjára, melyet a szerző és a litera.hu engedélyével közlünk)

Fotó: Esterházy családi archívum