Keresés
rovatok

A legszerethetőbb fanyűvő, avagy kalandjaink a hódokkal

A környéken nőttünk fel, így első evezős élményeink még az iskolai testnevelés órákhoz kapcsolódnak. De sem akkor, sem később nincs emlékünk arról, hogy hódokkal találkoztunk volna a Római környékén. Egészen az elmúlt 5-6 évig. Onnan számíthatjuk, hogy az eurázsiai hód (Castor fiber) újra állandó lakója a tágabb környéknek, ha nem is pont a Római-partnak, de a Szentendrei-sziget déli részének mindenképpen. Először csak a kidőlt fák, kéreg nélküli ágak tűntek fel, aztán egy rosszul időzített túrán ránk sötétedett és hazafelé azt vettük észre, hogy egy ág fura cikkcakkban úszik előttünk a vízen. Magától aligha képes ilyesmire, hamar ki is derült, hogy egy hód cipeli szorgalmasan hazafelé a vacsorát. Ettől fogva rendszeresen találkozunk velük a túráink során, egyszer fényes nappal, egy ágon alvó példányt is sikerült felfedezni, ami ritkaságszámba megy, hiszen a hód alapvetően éjszakai állat. Azóta már megfigyeltük, hogy kifejezetten szeret a víz fölé lógó vastag ágakon feküdni, majd nagy csobbanással vízbe ugrani.

A hódok több kilométeres távokat is képesek látszólag céltalanul bejárni a vízen úszkálva, így többen láttak már hódot a Római-parton is a fövenyen – annak ellenére, hogy ott nincs egyetlen egy hódvár sem. Az ember mindig jelen van a parton, a hód viszont – minden más vadon élő állathoz hasonlóan – kerüli az embert és inkább a nyugodt természetet választja. Igaz, a Megyeri-híd közvetlen környezetében látszólag nem zavarja őket az autóforgalom szüntelen zaja.

Hogyan lett a hódból hal?

A hódok a 19. század elejére teljesen kipusztultak Magyarországról, az utolsó példányt 1858-ban Ács mellett, a Concó-patakban észlelték. Szegény hódokat mindenért irtották: vadászták a prémjük meg a pézsmájuk miatt, de a húsukért is. A konstanzi zsinaton, a XV. században a hódot “halnak” nyilvánították, így remek böjtös ételnek számított. Hódtalp elkészítésére, szószban tálalt hódcombra is találunk recepteket Czifray István (József nádor udvari szakácsa) Magyar Nemzeti Szakácskönyvében, melynek “nyolczadik tetemesen javított és bővített kiadása” 1888-ban jelent meg. Ezek után nem meglepő, hogy a hódoknak írmagja sem maradt.

Visszatelepítésük viszont igazi sikertörténet, egyesek szerint túl jól is sikerült. 1991-ben a Hortobágyi Nemzeti Park szervezésében hét egyedet engedtek szabadon a Tiszafüredi Madárrezervátumban a Tisza-tavon. 1996-tól az európai akciókkal párhuzamosan a WWF Magyarország vette át a program irányítását. Mára 8-10 ezer közé tehető a hazánkban élő egyedek száma. Mivel természetes ellenségei, a farkas és a medve hazánkban nem fenyegetik, békésen szaporodik, és fokozatosan az ember jelenlétéhez is hozzászokott. 1988 óta védett, eszmei értéke 50 000 forint.

Hódlesen

De vissza az átlagos hétköznap estéhez és a Szentendrei-szigethez. Ha már besötétedett, érdemes csöndesen figyelni a vizet és a partot, mert a sziget oldalában mindkét Duna-ágban számtalan lakott és elhagyott hódvár található. Pontos helyüket a hódok nyugalma érdekében sajnos nem árulhatjuk el, de ha kupolaszerűen összehordott gallyakat, ágakat látunk a parton, jó eséllyel hódvárra akadtunk. Az eurázsiai hódok üregekben laknak, várat inkább csak ott építenek, ahol túl kicsi a partoldal lejtése. 50-80 cm átmérőjű lakóterükhöz járatok vezetnek, ezek bejárata a víz alatt van. Ezért sem távolodnak el a parttól 15-20 méternél messzebbre. No meg azért sem, mert ha veszélyt éreznek, a vízbe menekülnek. Ha sötétedés után úszik előttünk valami a vízben, ami nem kacsa, az nagy valószínűséggel hód lesz. De a parton is gyakran látni, ahogy rendezkednek, pakolnak, tevékenykednek. Nem ijednek meg, a fény sem zavarja őket, ha rájuk világítunk. A vízben pedig egyenesen úgy tűnik, mintha maguk közelednének, érdeklődnének. Azonban jó, ha felkészülünk rá, hogy a hód ellenségnek tekint bennünket. Közeledésünket jelezni fogja a többieknek, de úgy, hogy egy füst alatt ránk is a frászt hozza. Ravaszul eltűnik a víz alatt, majd egy óvatlan pillanatban váratlan helyen felbukkan és széles farkával nagyot csap a vízfelszínre. Akkorát szól, hogy az ijedtségtől kis híján kiesünk a hajóból. És még egy adag vizet is kapunk a hátunkba.

A kölyökhód viszont módfelett kíváncsi, egész közel úszik az evezősökhöz és olykor az evezőkhöz is: a fából készültekkel jobb vigyázni, mert előfordult már, hogy megpróbálta megkóstolni.

Kedves plüssállat, vagy ádáz fanyűvő?

A hódnak minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy kizárólag szeretni lehessen: kedves gombszeme, szőrös ducisága, mókásan kilógó foga a dögönyözni való plüssállatot juttatják eszünkbe. Megítélése mégis finoman szólva ellentmondásos.

Kétségtelen, hogy  a hód az ember után a második legnagyobb természetátalakító. Az eurázsiai hód, kanadai rokonával ellentétben nem épít gátakat, viszont valóban át tud rágni és ki tud dönteni pár nap alatt egy 20-30 centi átmérőjű fát, sőt lényegesen nagyobbakkal is elboldogul és ezzel ténylegesen természeti károkat okoz. A hód elsősorban vízinövényeket és lágyszárú fajokat eszik, de különböző cserjék és fák kérgét, leveleit, fiatal hajtásait is elfogyasztja. Mivel az őszi és téli időszakban nem nagyon talál másfajta táplálékot, a fák kérgét kezdi el rágni. Ilyenkor eleségként faágakat raktároz a várába, hogy amikor a vízen jégréteg alakul ki, akkor se kelljen elhagyni a búvóhelyét. Egy hódcsaládnak nagyjából 1 km hosszú, 15-20 méter széles élőhelyre van szüksége. Az ártéri erdők nyaralóövezetekké alakítása vagy mezőgazdasági művelésbe vonása ezért egyre több konfliktust szül. A természetes ellenség hiányában elszaporodott állomány egyes vidékeken komoly gondot okoz.

A probléma kezelésére 2019. decemberében hódkonferenciát is tartottak Magyarországon, ahol jó néhány problémakezelési módszert ismertettek az érintettekkel. A művelésbe vont területeket kerítéssel, a fák törzsét védőhálóval érdemes megóvni. Erre Budapesten, a Kopaszi-gáton is láthatunk példát, ahol szintén komoly hódpopuláció él. A károk enyhítését szolgálhatja az is, ha a vízpartok 10-15 méteres sávját egyszerűen meghagyjuk a hódnak. Ezen a részen növeljük az általa kedvelt vízinövények állományát, olyan fákat ültetünk, amelyet kifejezetten kedvel (nyárfajok, fűzfajok).

Felmerült a konferencián az időszakos vadászhatóság visszaállítása is. Ennek továbbgondolt változata lehetne a hódszektorok kialakítása: azaz az élőhely felmérése után ki lehetne jelölni azokat a zónákat, ahol ritkítandó, megóvandó vagy vadászható lenne a faj.

Érdekesség, hogy Ausztriában és Németországban már hódmenedzsereket is alkalmaznak. Ők monitorozzák a populációt és ügyelnek a kívánt egyedszám egyensúlyára. Kezelik a konfliktusokat, egyfajta kiegyensúlyozó szerepet visznek a hódok és a gazdálkodó emberek érdekütközésében.

A hódok haszna

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a hód természet-átalakításának számos hasznos oldala van. Mozaikossá, változatossá varázsolja élőhelyét. Környezete átalakításával más állatok, kétéltűek, hüllők, madarak számára teremt élőhelyet. A hátrahagyott hódvárakkal a vidra, a róka és a borz számára biztosít kedvezőbb életkörülményeket. Ahol a hód természetátalakításba kezd, ott megnövekszik a halak száma és fajtagazdagsága.

A Római-parton a fent említett fakárokkal nem találkozunk. A hód számára egyelőre kedvezőbb lakóhelyet nyújt a Szentendrei-sziget, de barangoló hódokat kis szerencsével a Rómain is megfigyelhetünk, ha egy csendesebb partszakaszon sötétedés után a vízparton üldögélünk. Az igazi találkozásokhoz azonban érdemes vízre szállni, akár egy átlagos hétköznap késő délutánján is.

Budapest színe és a fonákja

Marcus Goldson művészetét elmondása szerint többek között Modigliani, vagy Paul Hogarth is inspirálta. Azonban nehéz figyelmen kívül hagyni a párhuzamot, mely nagyvárosi jeleneteit nézve eszünkbe juthat. A mulatók, kávéházak és nagyvárosi utcák forgataga, a ’20-as évek német művészeinek világa: Otto Dix, George Grosz, vagy Rudolf Schlichter Új Tárgyiassága.

A Kenyában felnőtt brit művész már több mint 25 éve él Budapesten. Pályáját szobrászként kezdte, majd figyelme inkább a festmények és grafikák felé fordult. A ’90-es évek elején költözött Budapestre, 1995 környékén pedig rövid ideig a Flórián tér közelében élt feleségével, Ildikóval. Szívesen emlékszik vissza az óbudai időkre, elmondása szerint a Fő tér és a Kobuci kert látogatása életének része maradt. Felségével kisebb biciklis kirándulásaik célállomásául ma is gyakran választják a Római partot.

Római parti lány

Óbudai tartózkodása után pár évvel Marcus fővárosunk kimeríthetetlen témái felé fordult, művészetét legtöbben ma is „Budapestes” képeiről ismerik.

Időzhetnénk akár tovább is a Rómain, de felülünk inkább a Duna hullámaira és vitetjük magunkat egészen a budapesti fürdőkig. Marcus Goldson a biciklizés mellet úszni is nagyon szeret. Elkísérjük ezért alkotónkat ezekbe a fürdőkbe, melyek e cikk megírásának időpontjában még mindig zárva tartanak. Lelkünket készítjük a nyárra. Hagyjuk, hogy Marcus fogja kezünket és vezessen minket ebbe a bájos, mókás, groteszk világba. A magyar fürdőkultúrába. Képzeletünkben mi is ott ülünk jellegzetes figuráival a medencében, érezzük bőrünkön a nap melegét, élvezzük a víz simogatását. Körülvesznek minket a megszokott alakok: idősek és fiatalok, magyarok és turisták, ripacsok és az introvertáltabbak.

Sportuszoda öltözője

Marcus Goldson megőrizte külföldi friss szemét, rácsodálkozását a magyarok mindennapjaira. Több mint negyed évszázada él itt már velünk és tudósít mindennapjaink valóságáról, igazán szofisztikált humorral. Munkáiban eltúlozza az emberi jellemvonásokat, szinte karikatúrává torzítja azokat. Tipikus karaktereket választ, a lényeget akarja átadni, és ehhez minden eszközt megragad. Majd minden képe egy mozgalmas kavalkád és hihetetlenül részletgazdag! Fontosak a feliratok, a táblák. Megjelennek a tipikus magyar márkák. Nem mellékes, ki mit olvas, milyen ruhát visel, vagy milyen kiegészítőt hord. Ezek mind üzennek valamit nekünk, árulkodóak. Sok képén a színorgia pedig bizonyosan a művész afrikai múltjából fakad.

„A legfontosabb a narratíva, a történet, a helyszín. Nem az a típusú festő vagyok, aki a tényszerű dolgokat szeretné pontosan ábrázolni. Félúton vannak a képeim a valóság és a képregény közt.” – meséli a művész egy pár évvel ezelőtti interjúban.

Lehetnének ezek a jelenetek máshol? Szólhatnának más nemzet fiairól? Biztosan nem. Az egész légkör és üzenet annyira magyar! Társadalomkritika, de óriási szeretetpamlagra ültetve. Színes, vidám, nyüzsgő. Művészünk dédelgeti, ringatja témáit, átmossa magán és rávilágít a lényegi dolgokra. Ezt látja ő. Szinte felkiált: Nézzétek! Így éltek ti! A nagybetűs VALÓSÁG humorral párosítva. Csodálatos tükör ez! – ha szembe mer nézni vele a magyar.

Néha a messziről jött ember mondja meg az igazat. Mert ő még lelkes, kutat, megismerni akar. Kívülről és sokkal tisztábban lát dolgokat. Mint egy külföldi idegenvezető, aki Budapestet választotta (!) lakhelyéül, és végül jobban bemutatja, mint bármely felkészült magyar. Mert ott a lelkesedés és az objektív nézőpont, persze ha még 25 év után is beszélhetünk objektivitásról Marcus Goldson esetében…

Marcus nem a múzeumok falára szánja munkáit, hanem az emberekhez akar eljutni. Hozzájuthat alkotásaihoz a közember is, hazaviheti emlékként grafikáját egy külföldi is. Jelen van a város mindennapjaiban alkotóként, grafikáival találkozhatunk vásárokon, vendéglátóhelyeken. Láthatjuk tekerni egy bringán, vagy egy jó kis helyen sört kortyolni. Itt él velünk, megfigyel, megörökít, de nem ítélkezik. Csak megmutat és mosolyra fakaszt.

Cikkünkben leginkább Marcus „medencés képeit” jártuk körbe, a gazdag képanyag kisebb szeletét mutattuk csak meg az olvasónak.  E blogbejegyzés írója azonban mindenkit arra bátorít, hogy merüljön el a meseszerű, mégis valódi, egyedi hangvételű világban, amit Marcus Goldson varázsol körénk. Kísérje figyelemmel Budapest változását a ’90-es évektől napjainkig, és keresse fel a művész honlapját, nem fog csalódni.

Római, fák, szerelem

Száz évvel ezelőtt nem voltak fák a Rómain. Ezt láthatjuk régi fényképeken, térképeken. Vajon miért? Tudható, hogy a mai Sajtházhoz csillepálya futott be a Róka-hegyi bánya köveivel. Rakodóterületként használták, így több száz méteres területen semmilyen növényzet nem tudott megmaradni. Gondolhatnánk arra, hogy a térségre jellemző emberi tevékenységek – mezőgazdálkodás, bivalylegeltetés – gátolták meg a most látható növénytársulások kialakulását. A 19. századi mederszabályozás miatt pedig országosan irtották ki a part menti növényzetet. Egészen a gőzhajó megjelenéséig állati erővel vontatták a hajókat, és törvényben rendelkeztek a Duna-menti vontatóutak gondozásáról, az útban lévő fák kivágásáról. Ám az is lehet, hogy a Duna hektikus vízjárása és a mélyebben fekvő területek alkalmatlanok voltak a fák elterjedésére. Láprétek, bokorfüzesek lehettek a térségre jellemző társulások, a környék helységnevei (Békásmegyer, Mocsáros dűlő, Kaszásdűlő) is a valamikor lápos, mocsaras területek emlékét őrzik.

Az ember környezetátalakító hatása a folyópartra

Az emberi tevékenységek erősödésével a folyó természetes partja egyre inkább átalakult. A beavatkozásokhoz a természet folyamatosan igazodott, hozzáalakult. A folyószabályozás, a mesterséges feltöltések és a Duna hidrodinamikájának megváltozása miatt keletkezett természetes feltöltődések mind kedveztek a fák megtelepdésének. A természetes úton érkezett magoncok és az emberi beavatkozások, fásítások közösen alakították a képet. Így a parti ligeterdő megerősödése voltaképpen párhuzamosan zajlott az emberi tevékenységek erősödésével.

Az ember jelenléte azonban egyszerre jelentett védelmet és fenyegetetést is a fák számára: az emberi beavatkozások támogathatták az élőhely kialakulását, de pillanatok alatt el is pusztíthatták a növekvő egyedeket. Ez történt az első világháború idején is, mikor tüzelőhiány miatt szinte az összes fát kivágták Budapest-szerte. Erről 1932-ben Hetyey Géza községépítési szakértő, a Csillaghegyi Polgári Kör titkára is említést tesz a Pilishegyvidéki hírekben “15-20 évvel ezelőtt az egész part sűrű cserjékkel és fűzfákkal volt borítva… A kommunizmus (1919. évi Tanácsköztársaság) visszaesést hozott. A Duna part összes fáit kipusztították.”

Az 1920-as és 30-as évekre alakult ki a római-parti evezős kultúra, amely az áradásokkal és a természettel együtt tudott élni. Az első csónakházak és villák megjelenésekor a helyiek maguk kezdeményezték a part sétánnyá alakítását, és fásításba fogtak. Így hódíthattak teret a magról nőtt fák a Rómain, de hamarosan újabb kihívással kellett szembesülniük. A  Pünkösdfürdőn épült hatalmas földgát teljesen elpusztította a növényzetet. Ezzel szinte egyidejűleg a Római-parton traktorkerék átmérőjű SENTAB vízvezeték-hálózatot építettek a sétány vonalában – paradox módon éppen a part védelmében. Az építkezés miatt 10 méteres szélességében így is nagyon sok fát kellett kivágni, bár a nagyobbakat igyekeztek megvédeni. Szentimrey Béla, a Fővárosi Vízművek akkori vízellátás-fejlesztési vezetője saját elmondása szerint azért pont itt jelölte ki a vezeték nyomvonalát, mert ezzel akarta megakadályozni, hogy parton futó gáttal rondíthassák el a Rómait. Ezért, és a hatalmas lakossági ellenállás miatt nem folytatódott dél felé a pünkösdfürdői földgát.

Az intenzív üdülő és sport célú parthasználat később sem kedvezett – és a mai napig nem kedvez – a magoncok fejlődésének. A magról nőtt pici fák megerősödése elengedhetetlen lenne a kialakult ökoszisztéma megújulásához, az elöregedő fák természetes pótlódásához. Az aljnövényzet irtása, vagy véletlenszerű elpusztítása, letaposása, lekaszálása miatt a Római-part fái mára már elöregedtek, ha pótolni szeretnénk őket, az utolsó pillanatokban vagyunk.

A Római-part ökoszisztémája

Az őshonos vízparti növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív fajok agresszív terjeszkedése miatt. Sajnos jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények – zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác (Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) – valamint dísznövények is. Az eredeti növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix alba) vagy fűzliget lehetett. A hatalmas, száz éves fák általában fekete nyár (Populus nigra) vagy fehér nyár (Populus alba), a tavalyi ültetéseknek köszönhetően ismét gyakori a csigolya-bokorfüzes (Salix purpurea). A part természetes növényállományát sosem gondozták, sőt hibás városvezetési és vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették. Jó néhány hatalmas fát körbebetonozással tettek tönkre, egyesek az építkezések miatt feltöltött területeken fokozatosan elhaltak, a gyökérátvágás, szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti csonkolás mindennapossá vált. Alkalmazkodási képességük ezzel együtt figyelemre méltó, mi emberek is sokat tanulhatunk tőlük.

A part ma elsősorban, mint “szegélygazdag” táj fontos. Ökoszisztéma értékelési módszerek jelenleg még csak közelítő értéket adnak, de kijelenthetjük, hogy több milliárd forintot képviselnek. Hamarosan pontosabb számokat is megtudunk a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság pontos értékfelmérése és fakatasztere alapján. Gyakran hallható vélemény, hogy a Római-part fái öregek és értéktelenek. Tóth Zsolt ökoszisztéma szakértő szerint azonban a fák önmagában való értékelése nem helyes. Minden társulásnak vannak értékei, ökoszisztéma szolgáltatásai, még ha degradált, elöregedett, elhanyagolt is. A jelenleg is érvényes 2001-es kerületi szabályozás különleges rendelkezéseiben kimondja, hogy: „A Római-part és a Kossuth Lajos üdülőpart árvízvédelmi töltéssel nem védett partszakaszán a part menti fás ligeteket, galériaerdőket meg kell óvni. A partrendezés során előnyben kell részesíteni a partvédelem biológiai és kertészeti eszközökkel való megvalósítását.”

Sajnos a 2000-es évektől sorra épültek a lakóparkok, jellemzően a teljes telek növénytakaróját elpusztítva, magas feltöltésekre, mélygarázzsal. A korábbi vállalati üdülők alsó szintjeit beépítették, a lakóház státuszú, leromlott állagú telkek tulajdonosai felújítás címszó alatt az alapoktól építették át családi házakká az ingatlanjaikat, figyelmen kívül hagyva a szabályozásokat. A 2002-es, 2006-os árhullámok hatására az új tulajdonosok és befektetők az önkormányzatok és az állam védelméért kezdtek lobbizni. Így került napirendre a római-parti mobilgát, ami miatt több ezer fát kellett volna kivágni.

Közösség, aktivizmus és személyes kapcsolódás

FÁK a Rómain civil önkéntes csapatunk éveken át dolgozott azért, hogy megakadályozza a Fővárosi Közgyűlés által erőltetett mobilgát építését a Római-partra. Tagjaink helyi lakosok, akiket a természet és a hely szeretete, az ide kötődő emlékeik, a környezetért való aggódás  késztet nap mint nap arra, hogy aktívan cselekedjenek a Római megújulásáért. Közös erővel sikerült megállítani a környezetpusztító, kockázatos, átgondolatlan parti beruházást, ami csak egy szűk kör érdekeit szolgálta volna nem pedig a helyi lakosokét, a Római-partot használókét.

Látható, hogy egyre nő a természetes zöldterületek és a vízpartok iránti igény. A Római-part is egyre vonzóbb, természetes városi folyószakasz lett, ami mágnesszerűen vonzza a környék lakótelepeinek és Budapest belvárosának lakosságát egyaránt. Viszonylag elhanyagolt állapotában is a város egyik kedvelt szabadidős zöldterületei közé tartozik. Rendezett, fajgazdag ártéri erdő igenis létezhet a Római-parton is, de fontos, hogy a természetes fás és kavicsos jellegének megőrzését minden fejlesztés és tájátalakító tevékenység esetén előnyben kell részesíteni.

A FÁK a Rómain csapataként konstruktív javaslatainkkal, inspiráló jövőképünkkel szeretnénk továbbra is aktívan részt venni a part megújulásában. Célunk, hogy harmóniát teremtsünk az ökológiai szempontok és az emberek környezetre gyakorolt hatása között. Ismerve a területre jellemző növénytársulásokat, a tavalyi év során 100 őshonos fa és 400 cserje ültetésével segítettük elő a minél természetközelibb partszakasz kialakítását. Ha bárki kedvet érez ahhoz, hogy részt vegyen a közös munkában, örömmel látjuk és várjuk. Május 10-én pedig ünnepeljük meg a fákat a Madarak és fák napja alkalmából!