Óbudán találkoztunk először, 1987 tájt, ugyanabban a lakótelepi házban, a Szőlő közben, ahonnan akkor épp tíz éve a családi fészekből engem kiebrudaltak, az efféle barátaim miatt, mint te is vagy.

Egy veszprémi barátnőm lakott ott, hozzá mehettem… Én már 74-óta, tizenöt éves koromtól éltem Pesten, ágybérletben kezdtem két utcával arrébb a mostani lakásomtól, a Kapás utcában, havi háromszázért, a Lincsi néninél. Egy szoba volt, abban aludtunk mindketten.

Durva, hogy ilyen még volt a hetvenes években…

Ennél sokkal durvábbak voltak, Angyalföldön, a kert végében volt például egy sufni, oda szó szerint, váltott műszakban jártak az emberek, így cserélték az ágyat. Hazajött a reggeles, befeküdt a délutános ágyába, és így tovább. Egy döngölt padlós helyiség volt, tábori ágyakkal, amiket szét lehetett nyitni…

A munkásosztály titkos élete a jó öreg szocializmusban …

De albérlet keresés közben olyan is volt, hogy felhívtam valakit, aki azt mondta, hogy ő tulajdonképpen nem is kérne pénzt, csak egy-két gombot kéne felvarrni a sliccére…

 15 évesen mit kerestél te Budapesten?

Általános után még az embernek illik tanulni, de én megbuktam, és egy évet ki kellett hagynom, úgyhogy Pestre jöttem a 28-as szakmunkásképző iskolába. Látszerésznek tanultam, három év helyett négy és félév alatt sikerült elvégezni, le is érettségiztem közben egy másik iskolában, mert ez a suli csak szakmunkás bizonyítványt adott. Másodikos voltam a szakmunkásban, akkor kezdtem az érettségit is, először estin, aztán levelezőn, aztán magántanulóként… Négy-öt évbe beletelt, ott is ilyen lapos kúszásban mentem át…Nem tanultam meg tanulni.

1987-ben a Liget galériában volt „Első Füzet” címmel az első kiállításod, ahol már kirajzolódott a zenei jövő is.

Meghívtam Gasner Jánost, a Sziámi gitárosát, meg Vető Jánost is, volt egy kis zenélés két három órán át, beszálltak többen. Ott volt „Spenót”, Tóth Zoli is.

Fotó: Halas István

Aki később a Csókolom zenekarban zenésztársad lett. Ekkor már eltelt tíz év a látszerész képzés után, és, ha jól tudom épp Halas István fotóssal éltél együtt.

Igen, végül is ez a környezet fordított a fotó felé, körül voltam véve fotósokkal…

Sok helyütt említetted, hogy valójában Hajas Tibor volt rád legnagyobb hatással, akivel személyesen már nem találkozhattál.

Hajas Tibor műveit sajnos csak pár évvel a halála után láthattam először, de az igazi mellberúgás- szerű élmény volt. Utána mindent elolvastam róla, mindent megnéztem tőle, és 87-ben, mikor egy nagy életmű kiállítása volt Székesfehérváron, ott képről-képre mindent lefotóztam, annyira bele voltam bugyulódva…Ezt most is szívesen megemlítem, mert nagyon nagyra tartom őt.

Bár a Liget Galéria kiállítást több is követte az évtizedek során, a nagyközönség a Csókolom zenekar dalíró-énekeseként ismert meg.  Talán a zenerajongók nem is tudják, hogy 2012-ben a „Trónusos” című legendás fotódat kiállították a Tate Modernben, Londonban. Mit szóltál, mikor megtudtad, hogy számtalan világklasszis alkotó műve közt lesz a tied is?

Mikor megtudtam, hogy mi ez a hely, azért düllesztettem a mellem, nagyon büszke voltam. A Csókolomon keresztül ismertem meg a Mission Art Galéria főnökét, Kishonthy Zsoltot, sokat koncerteztünk akkoriban Miskolcon.  A Mission Art kiadott egy katalógust is, Oltai Kata írta és szerkesztette, Várnagy Tibor is írt bele. Így mentünk ki Londonba többen, mindenki a saját költségén. Várnagyék, Oltai Kata, én vittem a kisöcsémet is, Kishonthy a családját, jött egy festőházaspár, kivettünk egy lakást és egy hétig nagyon jól éreztük magunkat.

Ujj Zsuzsi: Trónusos (1986)

Ugorjunk kicsit vissza időben és térben: milyen emlékeid vannak a nyolcvanas évek Óbudájáról? Voltak helyek, ahova jártatok?

Volt egy mozi a Selmeci utcában, koncertek is voltak ott akkoriban, talán életemben először ott voltam Balaton koncerten, az… Óbuda moziban. A Balaton koncertre azért emlékszem, mert a basszusgitáros „Hunyás”-t én vittem haza arról a koncertről, ott aludt a BEM utcában nálam, nem tudott hazamenni… Óbuda azért is kedves nekem, mert hosszú ideig plátói szerelemben voltam a Víg Miskával, sőt, volt egy nagyon rövid idő, míg együtt is voltunk, végigkocsmáztuk Óbudát…

Aztán volt még az Újlak Mozi, ahová később az Újlak Csoport képzőművészei beköltöztek, oda is jártunk, akkor már romos volt. De Ocztos Pistihez is feljártam egy ideig, akkor ő is óbudai lakótelepi volt, mikor a 2. Műsor zenekarban játszott, ő is képzőművész.

Most a pesti lakásodat a kisöcséd lakja, te pedig hazamentél Veszprémbe, apukáddal élsz, őt gondozod.

A Mamihoz jöttem haza hat éve, azóta tart ez a karantén nekem, de ő tavaly itthagyott bennünket, őt ápoltam. 24 órában nyomtam a végén, ami nehéz volt – de mégsem volt nehéz, mert nagyon sok szeretet áradt belőle, ha igazítottam a ruháját, odahajoltam, megpuszilt, ha fölemeltem, kapaszkodott – de az azért ölelés is volt, áradt belőle a jóság. Nagyon hiányzik. A járvány előtt még el-el mászkáltam, Pestre próbálni, meg koncertezni, meg más helyekre is, ha kellett…

Most hogy telnek a napjaid?

Kicsit ellustultam, nincs annyi teendőm, a háztartást azért ellátom, de nagyon rendetlen vagyok, magunk után állandóan rendet kell rakni…

Nem archiválod a dolgaidat? Most lenne rá idő.

Mindig gondolok rá, milyen praktikus lenne, ha az ember nem egy nagy rakás káoszt hagyna maga után, de még nem vitt rá a lélek, hogy nekilássak. De van egy kedvenc zenekarom most egyébként, a The Qualitons, tőlük egy kicsit föléledtem. Egy éve kísérem őket figyelemmel, azóta, hogy voltak Seattle-ben, egy elég menő rádió stúdióban, ahol előadták a Kex-től a Zöld Sárgát… Több számot is felvettek ott, ami nagyon nagy dolog állítólag. Mint nekem eljutni a Tate Modern-be, egy magyar zenekarnak olyan abban a rádióban koncertet adni…

A dobosuk, Boros Levente volt nálunk is „beugró” a Bardo zenekaromban, megjártuk vele Eperjest is, egy koncert erejéig…

Nagyon profik…Volt a Trafóban karácsony tájékán egy koncertjük, már nem volt jegy az esti koncertre, de csináltak egyet 5 órakor is, akkora teltház volt, úgyhogy elmentem, szereztem jegyet a délutánira, aztán valahogy az estire is bejutottam, azt is megnéztem. A Ferencvárosi Művházban is megnéztem őket, meg a Toldi moziban is.

A rajongójuk lettél?

Igen, lehet mondani. Vettem támogatói jegyet a virtuális koncertjükre is, mostanában volt a Trafóban, felvételről ment. Kicsit zavart eleinte, hogy angolul énekelnek, de annyira jók, hogy elnézem nekik.

A vírus előtt eljártam moziba, ha feljutottam Veszprémből Pestre, de most a tv-t nézem a papával, a Derricket – közben meg az egyik fülem be van dugva, angolt tanulok, teljesen kezdő szinten. Tavaly kezdtem el, egy napot se hagytam ki, okos telós applikáció, napi negyedórára állítottam be, de többet is szoktam vele foglalkozni. Nehezen megy, de inspiráló, hogy mindennap kiírja, hányadik napja csinálom, most már kétszázhatvan-valahányadiknál napnál tartok.

Fotó: Weber Kristóf

Szeretsz utazni? Tervezel majd menni valahova? Tavaly voltál a Csókolom gitárosával, Spenóttal Izraelben, ha jól emlékszem.

Oda vágyok vissza, ott ellennék egy darabig…Jeruzsálemet nagyon bírtam, bár csak három napot voltunk ott, de szívesen elüldögéltem volna egy-két hetet, anélkül, hogy csinálnék valamit. Tel-Aviv is bejött, az olyan, mint egy kis New York, szerintem – és ráadásul ott a tengerpart. Volt olyan, hogy egész nap benn voltam a vízben. A Holt Tengert is bírtam, öreg kínai mamák gurultak a víz tetején, mindenki kacagott, ott nem tudod az egyensúlyodat megtartani…

Vissza jövőbe – vagyis a múltba tekintsünk kicsit megint: annak idején a Balázs Béla Stúdióban is dolgoztál, a Fekete Doboz munkatársaként, többek közt.

A Fekete Doboz a rendszerváltás előtt még a Pasaréten volt, nem hivatalosan, a BBS-ben, hiszen szamizdat video-folyóirat volt. Elbert Márta BBS-es gyártásvezető alapította Jávor István operatőrrel, fotóssal, és Lányi András filmessel.

Én úgy kezdtem ott dolgozni, hogy munkaterápiára fogtam magam, egy szakítás után: délelőtt kisegítő ügyeletes titkárnő voltam a Fekete Dobozban, délután meg archiváltam Forgács Péternek, meg a BBS-nek, és takarítónő voltam mind a két helyen. Hétvégenként a vágó keze alá dolgoztam, meg kis amatőr filmeket másoltam át videotechnikára, scripteltem is, de volt, hogy vágnom kellett.

Szirtes András Halász Péterrel forgatott Sade márki és élete c. filmje, ahogy mesélted, igazi szakmai kihívás volt.

Nulla pénzből, egy New Yorkban vásárolt száz dolláros játék kamerával forgatta Szirtes a filmet, azzal vette fel a képet –  és SVHS-re vette a hangot. Tehát a képnek nem volt hangja. Ráadásul hangszalagra rögzítette a képet, egy jelenet max 10-15 perces lehetett, darabonként vette fel, több verziót is, nekem kellett segítenem kiválasztani, melyik a jobb változat – aztán alá kellett raknom a hangot. Meg volt külön Halász Péter hangja, de, mivel nem egyforma sebességgel ment a játékkamera meg az SVHS, állandóan utána kellett vágni, korrigálni kellett…

Izgalmas munka volt. Egyszer összefutottunk Halász Péterrel az utcán, akivel addig személyesen nem találkoztam, és azt hittem, hogy már ismerem, mert két hónapja kettesben voltam vele a stúdióban. Ráköszöntem, és nekiálltunk valahol az éjszakában beszélgetni, és én tökre meg voltam győződve, hogy nagyon jóban vagyunk. Aztán jóba is lettünk. Jó iskola volt a BBS, sokat tanultam ott.