Keresés
rovatok

Cica

Van valami alattomos a cipődobozokban, már eddig is tudtam. Öcsém is magához vett egyet, legyeket gyűjtött benne, mint Renfield a Drakulából. Aztán a legyeket felzabáltatta pókokkal, a pókokat madárkákkal. És hogy ezután mi történt? Vacsoránál, amikor összegyűltünk a vajas kifli fölött, tollakat hányt ki. Elkezdett öklendezni szegény, és jöttek a tollak, már egyébként is csomósan a kátránytól. Anyám felpofozta öcsémet, megragadta a grabancát, kivitte az erkélyre, mutogatta a galambokat, ott köröztek a telihold előtt. Nem magyarázta túl, hogy mi a tanulság, csak feléjük mutogatott. Nézd! Figyeld! Öcsémnek nagyon elege volt ebből az okításból. Ő találta ki, hogy vigyük le anyánkat Sch. úrhoz. De megint előreszaladtam, nem volt ez olyan egyszerű, sokáig tartott, évek mentek el közben.

Egyszer a bojler is elromlott. Eltűnt a meleg víz. Vacogtunk hárman a hidegzuhany alatt, összebújtunk, így melegítettük egymást. Én már nagyobb voltam, viszolyogtam az egésztől, a szappant nyalogattam közben, azt mondtam, azért kell hánynom. Öcsém nem viszolygott, neki kitisztult a gyomra, élvezte, ahogy anyánk emlője, mint valami sátorponyva, fölé borul. Különben is hideg volt a víz, vagy félórát álltunk alatta, súroltuk magunkat, egymást, de vacogtunk közben veszettül, úgy érezhette, legalább ez megvédi. Anyám csak rá figyelt, babusgatta, én elhánytam magam, erre aztán öcsém is elhányta magát, megint a tollak. Tehát mégis maradt benne, gondoltam. Ügyes! Betöppedt mind gyorsan a lefolyóba, eldugult, kellett hívni Sch. urat, csináljon valamit, de nem tudtuk kifizetni, anyám felajánlkozott neki, az meg nézett hol rá, hol rám, hol az öcsémre, nézett értetlenül, így járt a tekintete, furán csillogott a szeme, mint akit megviselt az üvegcsiszolás, a sok por a bútorok között, aztán se szó, se beszéd, megfordult, kiment. Néztünk utána, nem hívta a liftet, elindult a lépcsőn. A kilencedikről, igaz, lefelé.

Ekkoriban kezdtem szakkönyveket olvasni. A tankönyvemben ez állt: Ludwig Boltzmann az élete nagyrészét a statisztikai mechanika tanulmányozásának szentelte, aztán öngyilkos lett. Paul Ehrenfest folytatta a munkásságát, de aztán ő is öngyilkos lett. Most rajtunk a sor, hogy a statisztikai mechanika felé forduljunk.

Szegény öcsém nem olvasott semmit, gyűjtögette a legyeket a dobozában, aztán a pókokat. Tovább nem jutott, mert anyám bedeszkázta az ablakokat. Odakint a Flórián, dübörögnek az autók, mi itt ücsörgünk, kilencedik emelet. Néha azt hiszem, ellátok a Dunáig, de nem. Jönnek rovarirtók, anyám nem engedi be őket, félti az öcsémet. Az kiabál, hogy jöjjenek csak, jöjjenek, de nem jönnek. Anyám felajánlkozik, azt mondja, megkaphatják a rovarirtók, csak hagyjanak minket békén. Azok néznek hol egymásra, hol rám, az öcsémre nem tudnak, ő bent kushad valahol. Aztán megfordulnak és elmennek, nézünk utánuk, gyalog mennek.

A Szőlő utcai “faluház”, előtérben a Szőlő utca, Szőlőskert utca még álló házaival.
Fotó: Szőllősy Miklósné
Forrás: Kiscelli Múzeum fényképgyűjteménye

Orvosok is jönnek, egyre türelmetlenebb mindenki. Mi ez, karantén? Vizsgálgatják anyámat, az felajánlkozik, de az orvos nem foglalkozik vele. Még nem megy el, előbb benéz a szobánkba, amit az öcsém kisajátított magának. Egy könyv van a küszöbön, amiatt nem lehet becsukni az ajtót, statisztikai mechanika. Tehát itt felejtettem, már hiányzott. Öcsém meztelen, valami rongy van a derekán, mellette a doboza az állatkáival. Az orvos bemegy, kiszed egy mikroszkópot a táskájából, vizsgálgatja a pókokat. Nagyon érdekes, mondja. Több faj, idegbomlás. Ezt a szót használja, nem ismertem korábban. Vizsgálódik, jegyzetel, jó lesz az archívumba. Mennyi pók, és milyen sokféle, nahát! Jól bánik a pókjaival, fiatalember.

Túlzás talán fiatalemberezni az öcsémet, még csak kétéves, igaz, már jár-kel, jön-megy, néha beszél is. Anyám néha bekapcsolja a tévét, szereti a műveltségi vetélkedőket, el tud kacarászni, ha eltéveszt valamit. Leülök mellé a könyvemmel, tanulok. Segít, hogy be vannak deszkázva az ablakok. Zuhanyozni kéne, sok lelkierő kell hozzá, megfagyunk. Öcsém haldoklik. Egy ideje már félek bemenni hozzá, pedig mindig is közös szobában aludtunk, anyám meg a konyhaszekrény alatt. Azért most bemegyek, félelmem nem volt alaptalan, lesoványodott, a szeme mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéről, olyan beesett egykor pufók babaarca. Azt mondja, vigyük le anyámat Sch. úrhoz. Honnan jutott eszébe Sch. úr, kérdezem. Hát, a könyvemben olvasott róla. Meg anyám is emlegeti néha, a kárpitos, a kárpitos! Egyszer felajánlkozott neki. Hűha, anyánk lefeküdt Schrödingerrel? Talán igen, talán nem. Vigyük le, nem bírom tovább. Te meg én, mondja az öcsém, te meg én majd megörököljük ezt a birodalmat. Ez itt mind a miénk lesz. Nincs több karantén, nincs több hidegvíz. Mi az, hogy nincs több hidegvíz, kérdezem, azért, mert anyám eltűnik, még nem javul meg a bojler. Dehogynem. Csak ki kell rakni innen, és minden felragyog. Ahonnan jajszavak szálltak, ott énekelnek majd, ahol kopár volt a föld, ott fű sarjad. Vigyük le, te meg én. Nézd, erős vagyok.

Erős, roppant erős, kétéves és élettelen, fekszik szegény a kis gyűjteményével, úgy szorítja magához a cipősdobozt a pókokkal, mint egy malacperselyt. Statisztikai mechanika. A valószínűsége annak, hogy egy számítás, egy szöveg, egy mondat betalál: zérus. Ezért volt jó bedeszkázni az ablakokat, mert így van még egy fal a szobában, aminek nekironthatunk. Azért nem változik semmi, mert ezt a házat ilyenre tervezték. A kilencediken nem telik az idő, a tizedik csak légbuborék, szigetelés. Nincs ott senki, pókok. Olvasom, hogy szőrözött testükkel és hosszú lábaikkal félelmet és csodálatot is keltenek. Jönnek-mennek. Többségük jó, igen, azt hiszem, szép számmal laknak az emeleten és fölöttünk is úgynevezett jó pókok.

Megint egy orvos, rárakja a sztetoszkópot az öcsémre. Zuhanyozzunk együtt, rendben, az orvos majd nézi. Összebújunk hárman, az öcsém sírva mondja, hogy csináljunk már valamit, vigyük le. Anyám fölötte lengeti a mellét. Az orvos a mosdókagylóból figyeli a jelenetet. Elhányom magam, eldugul a lefolyó. Fázunk.

Este kinézek az ablakon. Odakint denevérek, mint a Drakulában. Egy túltermett, húsos példány száll le az ablak elé, már majdnem bekopog a csontos kezével, de meggondolja magát, és továbbáll. Nagy a nyüzsgés az utakon, egy percre sem áll meg a forgalom. Érdekes, közben itthon fokozatosan megszűnik a jövés-menés. Le kéne menni. Nyirkos az ég. Öcsém egyre soványabb. Azt mondja, anyánk miatt van. A statisztikai mechanika szerint annak az esélye, hogy egy mondat megfelelő-e vagy sem, megjósolhatatlan. A statisztikai mechanika szerint az egymáshoz kapcsolódó elemek önálló megítélését éppen az egymáshoz való kapcsolódásuk teszi lehetetlenné, minthogy egymáshoz kapcsolódva szükségképpen instabil egészet alkotnak. A pókhálók például, egy illékony egész, hihetetlen mérnöki teljesítmény, amely megfeledkezik a porszívóról. A bútorok szövete Sch. úr kezében. A kárpit illata. Régi üzlethelyiségek, pincelejáratok. Kilenc emelet lefelé és még egy utolsó.

Sch. úr suttog valamit, amikor leérünk öcsémmel. Nézi a zsákot, nem is fekete, inkább zöldes, ebben a lenti gyér fényben nehéz megmondani. Kicsi zsák, ölbe tudnám venni, mégis ketten cipeltük le a lépcsőn. Körbenézek, de sehol egy lámpa, csak kívülről szűrődik be a közvilágítás. Az ajtó örökké nyitva. Ezt mondja Sch. úr, ha valaki kijön az ő dobozából, annak már szabad az út. Sok cicát elengedett már. És mennyi maradt a dobozban, kérdezem. Öcsém leroskad a sarokba, kezébe temeti az arcát. Itt az ideje, hogy egyen valamit. Hogy visszatérjen a pókokhoz.

Mennyi maradt a dobozban, kérdezem Sch. úrtól ismét. Méreget minket, méretet vesz. A bőrhuzat már megvan, csak egy erős támaszték kell. A bútorok pszichológiája is reménytelenül bonyolult, hát még a statisztikai mechanika, kár volt belefogni. Hogy mennyi maradt a dobozban, hát, csak egyetlenegy. Nincs meleg víz. Abban a dobozban mindig csak egyvalaki számára van hely.