Keresés
rovatok

KASZTRÁLTAK – EGY ELFELEDETT HANG NYOMÁBAN

Bárhol is hallgasson az ember operamuzsikát, minden előadás egyik legizgalmasabb pontja, mikor az énekesnő vagy énekes egy-egy áriában mindinkább megközelíti a mitikussá vált hangot, a magas C-t, és mikor eléri, az egyet jelent a zenei extázis legmagasabb fokával. A magas C lett minden idők leglegendásabb hangja: tenorok és szopránok képességeinek non plus ultrája, érte a közönség más, nem annyira sikerült hangokat is megbocsát, de ha az nem sikerül, akkor oda az addigi siker. Bizony, az éneklés akadályverseny, mondhatni gátfutás, és a legendás hang a legmagasabb gát. Aki megugorja, célt ér.

A magas hang mániája egyidős magával az énekléssel: még a középkori himnuszéneklésben, a korai többszólamúság rögtönzött szólamaiban is megtalálhatók a szédületes magasságú hangok. Mintha az énekesek mindig is Ikaroszok lettek volna, akik nem tudják magukat visszafogni, és egyre közelebb merészkednek a Naphoz, és ők is, mint Ikarosz, remélik, túlélik a magasság mámorát.

Az éneklés történetének legkülönösebb hangfaja éppen ennek a mámornak a jegyében született, és ha lehet mondani, nem ismert se Istent, se embert, hogy célját elérje. De ez a hang olyan volt, amelyet a leendő énekesek nem saját jószántukból hoztak létre – legalábbis részben –, hanem erre specializálódott énekmesterek hosszú fáradságos munkával préselték ki neveltjeikből. E hosszadalmas művészi munkának volt azonban egy előfeltétele: a kasztrálás. Mai fejünkkel belegondolni is rémisztő, hogy a magas hang iránti vágy megvalósulása voltaképpen egy csonkításnak az eredménye.

Valamikor a 16. század közepén jött divatba, elsősorban a vatikáni Sixtus-kápolna kórusában, hogy a kisfiúk által énekelt alt és szoprán hangfekvést megőrizzék. Az erre kialakult eljárás már évszázadok óta ismert volt, de a késő-reneszánsz, kora-barokk zenéjében a magas hangok iránti fokozódó rajongás életre keltette azt az igényt, hogy a kisfiúk angyalian magas hangjai ne váljanak az idő martalékává, sőt, a kis énekesek tovább képezhetők legyenek, így a virtuóz éneklés előtt soha nem látott lehetőségek nyíltak meg. Másfelől az egyházi kórusokban nem énekelhettek nők, így az nem is volt kérdés, hogy a magas szólamokat csak fiúk énekelhetik, de az életkor előrehaladtával a legszebb hangú énekes gyerekeket meg lehetett menteni a zene számára. Mindössze egy „apró” beavatkozásra volt szükség…

A herék eltávolítása nyomán létrejövő hormonális változások természetesen ismeretlenek voltak ebben az időben, de azt mindenki tudta, hogy a mutálás során a fiúhang elmélyül, és elveszti a magas regiszterekben csengő fényét. Ez akkoriban később következett be, mint ma, általában 17-18 éves korban. A kamasz Haydnt 18 évesen rakták ki a bécsi Stephansdom kórusából mutálása miatt, és ezt követően majdnem éhen veszett. Az időben elvégzett kasztrálással, rendszerint a tizedik életév tájékán, a mutálás nem indul meg, a gyermeki hang megőrződik, és a komoly, kíméletlen képzésnek köszönhetően képességei megnőnek, átütő erejűvé válik.

Ennek persze ára volt, de a tehetséges kisfiúk szülei egy szebb jövő reményében nem kételkedtek abban, hogy ez az ár kifizetődő lesz. Az opera műfajának gyors népszűrévé válása során elsősorban Itáliában gombamódra szaporodtak az újabb és újabb operaházak, amelyek folyamatosan újabb és újabb énekeset kerestek. Így a kasztrált énekeseket közel 250 évig övező rajongás szép számban rávette e szép hangú csemeték szüleit, hogy érdemes belevágni a vállalkozásba: fiuk a mai értelemben vett szupersztár is lehet. Egy feljegyzés szerint a 18. század közepén csak Itáliában közel négyezer (!) fiút kasztráltak évente, és legtöbbjükből természetesen nem lett szupersztár…

A szülőknek elsősorban a családi jövőről kellett lemondaniuk, de a népes olasz családokban olyan rettenetes csapást nem okozott, ha az egyik fiú véglegesen feláldozta férfiasságát a muzsika oltárán. A fiúkat azonban természetesen nem kérdezték meg, hogy akarnak-e ilyen áron világhírű énekesek lenni. Az esetek legnagyobb részében a család valamilyen fedősztorival állt elő a későbbiekben kérdezősködő fiatalembernek: valamilyen baleset érte, leesett a lóról vagy a létráról, csoda, hogy egyáltalán életben maradt, vagy különböző betegségekkel hozakodtak elő. A fiatal kamaszfiú pedig csak annyit tudott rendszerint, hogy az ő egyedüli jövője az éneklés, ebbe kell minden energiáját beleölnie. Családja nem lesz, házasodnia nem lehet (ezt a korabeli törvények szigorúan tiltották), ráadásul testi megjelenésében is különös volt, hiszen szőrzete nem nőtt, beszédhangja viszonylag magas és gyenge volt (bár a beszédhangot annyira nem érintette a kasztrálás, mint az énekhangot), egyszóval megjelenésében erősen nőies benyomást keltett. A nemi hovatartozás egyik legnagyobb drámája volt kasztráltnak lenni.

Azonban, ha eddig a jéghegy alját láttuk, érdemes a csúcsát is szemügyre venni. Mert szupersztár kasztrált énekesek valóban léteztek. Az olasz operaházakban egy-egy nagy sikert arató ária eléneklése utána a közönség rendszerint e felkiáltással jutalmazta a kasztrált énekest: „Viva il coltello!”, azaz, éljen a kés! A legnevezetesebb kasztrált énekes Carlo Broschi, művésznevén Farinelli volt, aki utazó virtuózként bejárta a világot, Európa majd minden jelentős operaházában fellépett, hatalmas vagyonra tett szert, visszavonulása után a spanyol király magánénekese lett, és a súlyos melankóliában szenvedő uralkodót minden este ugyanazzal a négy ária eléneklésével kúrálta. Idős korában egy Bologna melletti birtokra vonult vissza és fejedelmi pompában élt. Hozzá hasonló énekest talán, ha tízet-húszat tudnánk felsorolni a 18. századból. Mintha ma valamennyi zongorázni tanuló gyereknek azt sugallanánk, hogy ő lesz a 21. század Richtere, Rubinsteinje, Horowitza vagy Glenn Gouldja. S hány valóban tehetséges zongorista csodagyerek szaladgál a világban?

A 19. században leáldozott a kasztrált énekesek csillaga. Mozart írt ugyan egy-egy operát, amelyben kasztrált énekes szerepel, de a hangfajt gyűlölte. Rossini az egyik utolsó zeneszerző, aki még nagyon komoly kasztrált szerepeket írt. A hangfaj közel kétszáz év alatt teljesen a feledés homályába került. A nagy kasztrált énekesek helyét átvették a tenorok és a szopránok. Noha az operában énekesnők mindig is felléptek, és a kasztrált énekesekhez hasonlóan ők is nagy csillagok voltak. Hiszen innen a név is: prima donna, akinek a kasztrált férfi énekes párja nem más volt, mint a prim’uomo. Első nő és első férfi. Csak ez utóbbi férfi mivoltában volt némi kétely.

A 20. század második felében jött el a kasztrált énekesek feltámadása – hála égnek nem a „kis beavatkozás” tekintetében, hanem a hangfaj iránti kíváncsiság alakjában. Mind több barokk operát adtak elő, és mindinkább foglalkoztatta az énekesektől a karmestereken át a zenetudósokat, hogy mégis, milyen lehetett ez a hang eredeti alakjában. Elkezdődött a tudományos és gyakorlati kutatás, korabeli kottakéziratoktól kezdve leírásokon át régi énekiskolákig mindent fel akartak térképezni a megszállott kutatók. Szoprán énekesnők és férfi kontraaltok szólaltatták meg a kasztrált szerepeket. Maga a hang azonban csak egy alakban áll rendelkezésünkre mindmáig. Maga a csoda, hogy az utolsó kasztrált, Alessandro Moreschi, a Sixtus-kápolna karnagya és első énekese 1904-ben fonográf elé állt, és egy mai CD-korongra való zenei anyagot rögzített. Persze tudjuk, hogy Moreschi nem volt operaénekes és a felvétel idején már 46 éves volt, de e bejátszások mégis hátborzongatók.

Hangmérnökök és a korabeli előadóművészet szakértői a modern technika eszközeivel próbálták újjáteremteni a hangot Gérard Corbiau 1994-es filmjében, a Farinelli, a kasztrált címűben. Egy szoprán énekesnő és egy kontratenor hangját montírozták össze a film zenei anyagában. A közel egy órányi zene összesen nyolcezer (!) vágást tartalmaz. A Farinellit alakító színész, Stefano Dionisi játéka pedig a színháztörténészek munkáját dicséri: mindent megtettek azért, hogy filmvászonra varázsolják minden idők legnagyobb kasztrált énekesét.

A cikk írója a korabeli kasztrált énekkultúra titkairól és ezek mai felderítéséről szóló zenetörténeti detektívregényt írt A harmónia tébolya címmel.