Az Esterházy család focis család volt? Négy fiú. Mindenki focizott?

Abszolút, édesapám örökös bérlettel rendelkezett a Fradi-pályára, még kint volt a régi falelátós meccseken. Mindenki Fradi-drukker volt, kivéve Györgyöt, ő Honvéd-drukker lett, mert megismerkedett Tichy Lajossal, aki nekem később edzőm volt…

… a Honvédban?

Igen, nyolcvanban ő volt az edzőm a Honvédban. Volt egy kis konfliktus, nem is konfliktus, katarzis a családon belül, hogy most akkor mi legyen? De akkor mindig annak drukkoltak, hogy egy Honvéd-­Fradin legyen 3–3, én meg rúgjak két gólt. Ez sose sikerült. Persze, mindenki focizott. Én mondjuk tornával kezdtem a KSI-ben (Központi Sportiskola), mert az Ica néni tanárnőm a Keve utcai iskolában azt mondta, hogy biztos jó tornász leszek, mert nagyon ruganyos vagyok, de nem voltam elég hajlékony. Csányi Rajmund és Leopold József tanár úr voltak az edzőim, a mostani válogatott egyik edzőjével, Laufer Bélával együtt tornáztam, de aztán hamar rájöttem, hogy amikor a többiek már nagy terpeszben, vagy majdnem angolspárgában ültek, és lerakták a mellüket a földre, és lazák voltak, addig én púposkodtam, nem voltam elég laza. És akkor átmentem a KSI-n belül focizni, de 16 évesen abbahagytam, mert nem volt túl sok sikerélményem, nagyon kicsi voltam. Nem nagyon játszottam, nem is nagyon találták a posztomat. Bacsó Pista bá’ volt az edzőm, fogtam a cuccaimat, kivittem a KSI-telepre, és mondtam Pista bá’-nak edzés előtt, hogy befejeztem. Ez 1972-ben volt, egy szeptemberi napon, és aztán semmi. Pont változó korban voltam, nem az időskoriban, hanem a fiatalkoriban.

Aztán Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk.

Kispályán.

5+1 volt. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt. 1974-ben mentem le Csillaghegyre, és ott is együtt játszottunk Péterrel.

Egy évet játszottak együtt, aztán elvitte a Kerület. Pétert is vitték volna korábban?

Valóban hívta a Kerület, de hogy miért nem ment, azt nem tudtuk megfejteni, akkor még nem beszéltünk ilyen kaliberű dolgokról. Még nem tudtam neki tanácsot adni, mert nyilván én utána kerültem bele ezekbe a dolgokba. Szerintem nem érzett magában annyit, vagy neki megfelelő volt a heti két edzés, egy meccs, és mellette tudta írni a sok „marhaságot”, amit írt. Szerintem nem érzett magában annyi erőt vagy lelkesedést, hogy följebb menjen. Meg azért itt már gyerekkori játszótársai voltak. Péter, György és Mihály is serdülőkorukban kezdtek a Csillaghegyben. Péter tehetségesebb volt nálam, pengésebb volt, fifikásabb, csak nem lehetett tudni, hogy mi lett volna belőle, hogy esetleg bírja-e a szervezete, a tüdeje, szakad, mint a G-húr, vagy nem szakad, amikor a harmincadik sprintet kell lefutni? Ezt sose lehet tudni. Ha valaki jó a negyedosztályban, nem biztos, hogy a másodosztályban is jó vagy első osztályban.

De azt mindig elmondom, hogy mi voltunk a Yorke meg a Cole, a legendás Manchester United álompárosa Csillaghegyen.

Ő meg mindig azt mesélte, meg is írta az egyik könyvében, valószínűleg ebben a tizenhatososban, hogy: mondom, menjél oda, azt mondja, de oda nem tud jönni a labda, és akkor ment oda a labda, és bepasszolta. És akkor azt mondta, de hogy?! Figyelj… Nyilván amikor még a Csillaghegyben játszottam, minden lassúbb… aztán az ember kerül följebb, följebb, negyedosztály, másodosztály, első osztály, válogatott, akkor minden sokkal gyorsabb lesz, az ember sokkal többet lát. Amikor először a Népstadionban játszottam, akkor nem láttam semmi mást, csak egy csövet. Azt sem tudtam, hogy mi van öt méterre mellettem. Amikor ülnek a kocsmában, és kérdezik, hogy lehet ekkora helyzetet kihagyni? Mondom, gyere oda, megkérdezik, hogy hívnak, azt mondod, hogy Kun Béla, még azt se tudod, hogy hol vagy, nem azt, hogy eltalálod a labdát! Milyen labdát!? Érted? Ezen át kell esni, meg kell szokni. Utána a horizont kitágul. Az első meccsem a Fradi–Honvéd volt, ha megkérdezték volna, milyen nap van, nem biztos, hogy válaszolok. Hetvenezer ember! Mész ki a játékoskijárón a Népstadionban, egyszer csak kiérsz, és ott a hetvenezer ember, hihetetlen!

A Kerületben bombasztikus bemutatkozásként két-három gólokat lőtt a meccseken, komoly nézősereget vonzva.

Tíz meccsen rúgtam 21 gólt, arra emlékszem. Nagyon jó kis csapatunk volt. A Kerület a BLASZ I-ben játszott, ez egy osztállyal volt följebb, mint a Csillaghegy. Akkor kaptam az első pénzt futballért. Nagyon sok pénzt kaptam, három vagy hatezer forintot összesen. Ez 1974-ben sok pénz volt. Édesapám keresett két vagy háromezer forintot havonta. Két-három havi fizetést kaptam. A textilgyár volt a támogató, akkor így hívták. Híre ment Pesten, hogy a BLASZ I-ben van egy-két jó játékos. Akkor már írtak cikkeket is, hogy párosával meg hármasával rúgom a gólokat. Mészöly Kálmán hívott Budafokra, de nem engedtek el.

Akkoriban az volt a szabály, ha az egyesület nem ad ki, nem írja alá az átigazoló lapot, akkor nem mehetsz. Fél évet várnom kellett, még abba sem egyeztek bele, hogy azt a félévet a Kerületben játsszam le, és utána kiadnak.

Elmentem Budafokra, és ott edzettem, de nem játszhattam. Velük alapoztam, áprilisban járt le a fél év, és elintéződött az átigazolás. Nem játszottam folyamatosan az elején, mert nagyon komoly játékosok voltak ott, Tóth Kálmán – később Honvéd, Tatabánya –, Horváth Api a Fradiban, Harangi Cimbi Fradi, Tátrai Toncsi Fradi, Jakab Jancsi ment utána Tatabányára. Zöldi Gyuri, Kisteleki Pista, Vizi Sanyi, Kapitány Sanyi, sorolhatnám… Nagyon jó csapat volt. 1975 nyarán Mészöly Kálmán elment Békéscsabára, az egy kicsit megrázta a csapatot. Aztán Dobesch Gyula bá’ lett az edzőm. Nyáron leigazoltuk Noskó Ernőt a Dózsából, ő is remek futballista volt.

Más játékot játszanak „ott fent”. Már profi játékos volt az öcsém, válogatott stb., amikor a karácsonyi szünetben újra együtt játszottunk, mint régen. Egy üveg pezsgővel korrumpáltuk a strand téli őrét, és bemásztunk a kerítésen. Egy csapatban voltunk, és egy idő után azt vettem észre – tényleg; meg voltam lepődve –, hogy a kis testvérem állandóan veszekszik velem. Konkrétan ordít. Hogy például mért nem oda, arra megyek. Már mért mennék arra, kicsi szívem, amikor annak nincs értelme. Olyan ingerülten legyintett, hogy most is összeszorul a gyomrom. Mintha idegen lennék, egy hülye idegen, aki életében még nem látott labdát. Nem értettem, mit mond. Miközben én magamat, tárgyszerűen, ebben a kispályás, pozíciós, passzolgatós játékban kifejezetten intelligensnek tudhattam. Mikor megint egyszer pofákat vágott, akkor ráordítottam, szóval szerinted most nekem ott kéne lennem?, és mutattam egy abszurd irányba. Legnagyobb meglepetésemre bólintott, erre én is bólintottam, rendben, odamegyek én, hadd lássa ez a felfuvalkodott álprofi, hogy milyen idiótaságot beszél, és futottam, és ahogy a mesében van, már ott is volt előttem a labda, csak bele kellett botoljak, hogy gól legyen.
(Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, részlet. Forrás: PIM DIA)

Hogyan jött utána a Fradi?

1976-ban már több NB I-es csapat hívott, de akkor a családdal együtt úgy döntöttünk, hogy maradok Budafokon. A Vasas is hívott, de ott volt Becsei, Izsó, Váradi, Kovács és még mások, borzalmasan jó játékosok voltak. Aztán úgy döntöttünk, hogy maradok, és jól is tettem, mert rúgtam harminc gólt az NB II-ben. Emlékszem, hárman versenyeztünk a gólkirályi címért: Dárdai Pali, Fülöp Feri meg én. Nagyon jó meccsek voltak, négy-ötezer ember is volt Budafokon. Egy évig még ott játszottam. Az nagyon jót tett nekem, hogy nem egy NB I-es csapat tartalék csapatában játszom, vagy néha beraknak pár percre az egybe.

Aztán 1977-ben hívott a Fradi, hívott a Csepel is, ők nagyon komoly anyagi ajánlatot tettek, de nem azt választottam.

Konkrétan adtak volna egy lakást Csepelen vagy Óbudán, bárhol, meg 150 ezer forintot akkor, amikor 80 ezerért vettél egy Zsigulit. Vehettem volna talán még egy lakást is abból a pénzből, de végül is úgy döntöttünk, hogy a Fradiba megyek.

De a Fradi nem jött be igazán…

Az ember csak a Fradiban játszhat, azt gondolta akkor mindenki. Péter is leírta, hogy az ember megszületik, és akkor Fradi-drukker lesz. Ez így is volt, és bekerültem abba az öltözőbe, ahol azok a játékosok voltak – a Nyíl, az Ebi, a Báró –, akiknek előtte még lengettem a zászlót. Akkor nyerték a bajnokságot, 1975-ben meg KEK-döntőt játszottak. Én meg egyszer csak bekerültem az öltözőbe. Nagyon jó játékosok voltak a csatársorban: Pusztai Laci, Szabó Feri, Kelemen Guszti, Pogány Laci, Magyar Pista. Inkább a tartalékban játszottam, de aztán végül huszonegy meccs összejött nekem.

1978-ban elvittek minket katonának. Olyan szabály volt, hogy nyolc hónapra megyünk katonának, ha NB I-es játékosok vagyunk, és bizonyos számú meccsünk összejön.

Akkor húszan vagy huszonegyen voltunk válogatott és NBI-es játékosok: Kis Sanyi, Kis Laci, Izsó, Magyar Pista, Rab Tibi, Szabó Feri, Fülöp Feri… Levittek minket Nagykanizsára, ahol nagy szívatás volt, mert akkor 24 hónap volt a katonaság, azaz háromszor nyolc hónap.

Ha volt katona, akkor tudja: van a kopasz (0–8 hónap), a gumi (8–16 hónap), meg az öreg csóka (16–24 hónap). Mi abban a pillanatban, hogy bevonultunk, öreg csókák voltunk, mert csak nyolc hónapra mentünk. A gumik annyira ki voltak ránk, mert már nyolc hónapja szórakoztak velük, és még 16 hónap várt rájuk… Az öreg csókák meg azért voltak ki ránk, mert 16 hónapja voltak a szívócső másik végén, mi meg bementünk, és amikor éjszaka az Il silenzio után bemondták – tilos volt, de szemet hunytak fölötte –, hogy az öreg csókáknak már csak 222 nap van hátra, akkor mi is elkezdtünk ujjongani – három napja vonultunk be… Ez egy nagyon speciális helyzet volt, ott szívattak, ahol tudtak, hihetetlen, hogy min mentünk keresztül, de bírtuk. Volt egy olyan történet – ezt sose felejtem el –, hogy bejöttek a gumik, őrvezető meg tizedes, és megfókáztattak minket. Belocsoltak 100 liter vizet meg egy kis habzót rá, hogy azzal fókázzunk. Egy-két srác elkezdett kiborulni, akkor összehívtam őket, mondom, srácok, énekeljünk vidáman, nem tudunk mit csinálni, ezeknek az a célja, hogy minket kicsináljanak. No, az lett a vége, hogy elkezdtük énekelni, a Fradi indulót, ezt, azt, amazt, mindent… Mondtam nekik, srácok, péntek este van, mit csinálnánk, most tök mindegy, kicsit izélünk… mindenki tekerte a rongyot, felmostunk vidáman. Ezeknek óriási volt a fejük, mert nem jött be az, amire gondoltak. Hogyha fölvesszük a kesztyűt, akkor elérték a céljukat. Így mi szívattuk őket.

Aztán átvezényeltek minket Tatára, mert meghívták a magyar hadsereg válogatottat Vietnamba. Egyhónapos túrán vettünk részt, előtte edzettünk Tatán. Életem egyik legjobb túrája volt, Vietnam és Laosz.

Schédli Józsi bá’ volt az edző, és kilenc center volt a keretben, kilenc darab eredeti center, és azt mondta a Mester – nagy Fradista volt –, hogy nála Szabó Feri a Fradiból, ő a center! És akkor Kis Laci a Vasasból balhátvéd volt, Fülöp Feri középpályás, Kis Sanyi nem tudom, mi volt. Kilenc center. Kilenc, nem csatár, center! Gyönyörű volt! És akármerre mentünk, öt-nyolc-tíz-ötven-hatvanezer ember előtt játszottunk, nem uli-buli meccsek voltak, de mindet megnyertük. Mentünk végig Vietnamon fentről lefelé, és olyan kocsikonvoj volt, mintha miniszterek mennének. Ment a kocsisor, egyszer csak megálltunk, meg volt terítve a mezőn, megkajáltunk, megittunk néhány üdítőt, visszaszálltunk, és mentünk le egészen Saigonig. Utána mondták a vezetők, hogy van egy jó hírük: a népi Laosz is meghívott minket egy meccsre. Mondom, nem lehetne inkább Thaiföldre, az is ott van. De oda azért mégse… Szuper túra volt. Amikor hazajöttünk, még egy hónapig szórakoztak velünk, de aztán leszereltünk hál’ istennek, és mentem vissza a Fradiba 1979 februárjában. Friedmanszky Zoltán volt az edző, nem nagyon kedvelt, nem is nagyon játszottam, el is cseréltek a Vasas Izzóba, ami akkor esett ki a másodosztályba, de ott is  nagyon jó játékosokkal – Kistelki Pista, Szűcs Lajos, Varga Pista, Zöldi Gyuri, Pálinkás Bandi, Schuszter Ervin – játszottam fél évig, amikor a Honvéd aztán elvitt.

Az már a katonaság után volt…

Igen, de úgy vitt el a Honvéd, hogy kétszer is behívtak, egyet még el tudott intézni az Izzó, a másodikat nem. Az akkori szabály szerint, ha a nyolc hónap után nem játszom két évig az első osztályban, akkor 16 hónapra visszavisznek a seregbe, és ha nem nyúl utánam a Honvéd… Levittek sorkatonának Egerbe, és ha ott maradok tizenhat hónapig, akkor valószínűleg az ottani NB III-as csapatban játszom másfél évig. Ha akkor nem igazol le a Honvéd, akkor most nem beszélgetünk, ebben száz százalékig biztos vagyok, mert akkor Egerben lettem volna katona 16 hónapig. Hogy a Honvédhoz kerültem, az annak is köszönhető, hogy volt egy barátságos meccs az Izzó és a Honvéd között, nyertünk 6–4-re, és rúgtam négy gólt. Tichy Lajos volt az edző, Tóth Kálmán a gyúró, akivel együtt játszottam még Budafokon. Ő is segített egy kicsit, mondta a Lajos bá’-nak, hogy itt van, tessék, miért nem nálunk játszik? És akkor leigazoltak, így katona voltam 16 hónapig, de egyszer sem aludtam bent a laktanyában.

1980. januárban igazolt le a Honvéd, és pont jött egy egyhónapos argentin túra. Elég sokan voltunk arra a tizennyolc-húsz helyre, örültem volna, ha a csere cseréje vagyok, mert még nem volt biztos, hogy játszom.

Az volt a szerencsém, hogy az olimpiai válogatottnak Lakat Karcsi bá’ volt az edzője, aki három játékost elhívott a Honvédból – Kozma Misit, Nagy Antit meg Paróczai Sanyit –, így ez a három sztenderd játékos kikerült az utazókeretből. Billegett, hogy megyek, nem megyek, megyek… és szerencsém volt. Kimentem, hol játszottam, hol nem játszottam, de mindegy, ott voltam egy hónapig testközelben a többiekkel. Bodonyi Bélát ismertem régről, aztán jó barátom lett Gyimesi Laci meg az összes többi játékos is, Lukács Sanyi, Gujdár Sanyi, Dajka Laci, Garaba Imi. Amikor hazajöttünk, elkezdődött a bajnokság. Így állt fel a csatársor: Bodonyi, Weimper, Kozma. Nem a legügyetlenebb három csatár, ­az biztos, mind a három válogatott. Végül is egy Salgótarján elleni meccsen debütáltam mint kezdőjátékos. Akkor Weimper Pistának nem ment olyan jól a játék, és úgy döntött Tichy Lajos bá’, hogy én kezdek, és – sose felejtem el –, nyertünk 2:0-ra, és mind a két gólt én rúgtam. Onnantól lettem állandó kezdőjátékos. És akkor teljesen meglepően májusban behívott a válogatott keretbe Mészöly Kálmán szövetségi kapitány.

Skócia ellen debütáltam, ami egy megelőlegezett bizalom volt. Nagyon korán jött, és nagyon meglepett, de óriási élmény volt. Nyáron meg bajnokságot nyertünk, huszonöt év után, ami azért bármelyik csapat életében fontos esemény. 1955-ben nyert a csapat, és utána nyertünk mi. Ezt mindig elmesélem, hogy 1979 nyarán leigazolták Dajka Lacit meg Garaba Imrét, ezzel adtak egy nagy lökést a csapatnak, de még mindig nem volt elég, és akkor 1980 januárjában engem is leigazoltak, így végül is 25 év után bajnokságot nyerhettünk. Hiába mondom a srácoknak: gyerekek, ez matematika, a számok makacs dolgok, mert hát 25 év, az 25 év, próbálkoztatok, de nem sikerült, és abban a pillanatban, hogy az Imrét, a Dakát meg engem leigazolt a csapat, hát mit ad isten, rögtön bajnokságot nyertünk. Akkor volt egy nagyon jó időszaka a Honvédnak.

Törökország – Magyarország  0 – 6  1984.04.04. Esterházy Márton 1. gólja
Félpályáról megindul, és egy ütemtelen külsővel elpöccinti a kapus mellett.

Törökország – Magyarország  0 – 6  1984.04.04. Esterházy Márton 2. gólja
40 méterre a kaputól Sallai labdájával megindul, kényszerítőzik Bodonyival, és Csikar-szögből bevágja a hosszúba.

Magyarország – Svájc  3 – 0   1984.08.22.  Esterházy Márton 1. gólja
Beadás után becsúszva lő gólt.

Magyarország – Svájc  3 – 0  1984.08.22  Esterházy Márton 2. gólja
Beadás után elé pattan és jobb külsős bomba.

Magyarország – Ausztria  3 – 1   1984.09.26.   Esterházy Márton gólja
Félpályánál megindul, és egy kényszerítő után futtában jobbal benyesi félmagasan a tizenhatosról.

Hollandia-Magyarország  1-2   1984. 10. 17.   MLSZ TV Archív
Az első gól Esterházy beadásból születik egy keveredés után, a másodiknál Esterházy Csongráditól kap zseniális 30 méteres ívelést, jobb térddel átveszi a tizenhatoson belül, és jobb külsővel ütemtelenül elpöccinti a kapus mellett.

Ausztria-Magyarország  0-3   1985. 04. 17.   MLSZ TV Archív
Az 1986-os selejtezőben az osztrákok elleni 3:0-ás meccsen két egészen parádés beadása volt, az egyiknél meghintáztatta előtte a védőt, a másikat pedig kapásból tudta beadni, ami után Détári a híres lövőcseles gólját lőtte.

Én háromszoros bajnoknak mondhatom magam – azért csak háromszoros, mert 1984 decemberében kikerültem az AEK Athénhoz. Ott kezdődött az igazi profi pályafutásom, de az az öt év a Honvédnál nagyon komoly volt.

Egy korábbi beszélgetés során azt mondta, hogy az 1970-es, 1980-as években a labdarugók lényegében áldozatok voltak itthon.

Szerintem most is azok. Nem véletlenül jelent meg az a cikk például a Dózsáról az 1970-es években, A lötyögés a semmibe. Szegény Göröcs Titi, aki nemrég meghalt, egy riport során a tévében elmondta, hogy nem csináltak semmit egész héten. Mi ugyanígy voltunk, edzettünk, edzettünk, nagyon sokat edzettünk, de nagyon rosszul. Én azt mondom, hogy ha azokat a játékosokat – én nem tartoztam közéjük –, akik istenáldotta tehetségek voltak, rendesen edzik, rendesen etetik őket az akkori orvostudománynak meg az akkori módszereknek megfelelően, akkor biztos sokkal jobb eredményeket ért volna el a magyar labdarúgás, amiben hihetetlen mennyiségű klasszis, világklasszis volt, egészen 1938-tól sorolhatnám – nem sorolom – a neveket.  Erre akkor döbbentem rá, amikor huszonnyolc és fél évesen kikerültem az AEK Athénba – ami aztán tényleg nem egy holland vagy belga, vagy német, olasz vagy francia közeg volt –, ahol sokkal dinamikusabban és sokkal többet edzettünk.

Mi lett volna, ha ezt húszévesen kapom meg? Itthon futottunk, rengeteget futottunk, amikor Kutas bevezette a követelményrendszert. Egyik oldalon katasztrófa volt, mert egységesítette a futballt.

Kivette az edzők kezéből az irányítást, ugyanakkor pedig tudtuk azt, hogy ha elmegyünk Békéscsabára vagy Dunaújvárosba, Pécsre, Szegedre vagy bárhová, ott egy jó kondíciójú csapattal fogunk találkozni, mert mindenkinek futni kellett a követelményrendszert, a 10×400-at, a Cooper-tesztet, a 100×30-at. Ugyanakkor meg ez ment a minőség, a kreativitás meg az egyebek rovására. Aztán amikor az ember kikerül külföldre, akkor látja igazából, hogy ezt hogyan is lehetne csinálni, és annál lehetett volna még jobban.

Megnéztem az AEK-ban lőtt góljait, és azt tűnt fel, hogy egyrészt több alányesős átemelős gólt lőtt, meg elég sok szabadrúgás gólt is.

Az nem tűnt fel, hogy nem csatárt játszottam?

De, tízes mezben és középpályást.

Ez egy érdekes történet. Amikor kimentem, leültünk beszélgetni Thomas Mavrosszal, aki nagyon nagy név, olyan, mint nálunk a Bene Feri volt vagy a Nyíl vagy a Törő. Óriási név a görög labdarúgásban, ezüstcipős, egy igazi gólvágó. Ő volt a csapatkapitány, leültünk, és megkérdezte, hogy én hol játszom? Mondom, csatár vagyok. Kérdezte, hol? Mondom, nekem mindegy, játszhatok jobb oldalt is. Azt mondja, jobb oldalt a Dincikosz játszik… Hát, mondom, akkor centert. Centerben a svéd Hokan Sandberg játszik… Akkor, mondom, bal oldalt? Bal oldalon én játszom, mondta Mavrosz nevetve. Akkor miért kérdezed? A csatársorban nem volt hely.

Nagyon jó erőben voltam, sokat és gyorsan tudtam futni, végül támadó középpályást játszottam, és rengeteg gólom és gólpasszom volt. Azért lehetett több alányeséses gól, mert jobban indultam mélységből.

Volt egy-két nagyon jó szabadrúgáslövő, például Mavrosz bal lábbal bokából, de én ezzel a nyesővel operáltam. Számomra is meglepő néha, nagyon szép gólokat tudtam rúgni szabadrúgásból – ha odakerültem. Volt például egy olyan gólom – már nem tudom, hol játszottunk, talán Szalonikiben –, amikor jobb oldalról Thomas állt oda bal lábbal – baromi rosszul volt felállítva a sorfal –, a bíró mondta, hogy mehet, én meg jobbal a rövid felsőbe csavartam. Mindenki csak nézett, aztán mentünk vissza a középkezdéshez… Mert mire Thomas odaért volna, meg ellövi, addigra a kapus is észreveszi, én meg láttam, hogy simán be tudom oda nyesni. Fogtam és benyestem. Ott nagyon ritkán játszottam csatárt, sőt, szinte soha. Támadó közpályás voltam, de nagyon tetszett.  Jó erőben voltam, elkerültek a sérülések, sokat tudtam futni és nagyon élveztem. Az volt a fura, hogy ott középpályás voltam, itthon a válogatottban meg csatár, balszélső, Kiprich, Nyilasi, Esterházy. Az egész más jellegű játék volt.

Az 1986-os selejtezőben az osztrákok elleni 3:0-ás meccsen két egészen parádés beadása volt, az egyiknél meghintáztatta előtte a védőt, a másikat pedig kapásból tudta beadni, ami után Détári a híres lövőcseles gólját lőtte. A hollandok ellen lőtt gólja pedig egészen klasszis teljesítmény.

Ez érdekes dolog, ezért is mondom, hogy áldozatok vagyunk. 21 éves voltam, amikor a Fradiban Szigeti Feri bácsi odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mi van a bal lábammal. Hát, mondom, Feri bá’, földig ér, csípőből jön ki, ragyogóan tudok rá támaszkodni. Kérdezi, és nem akarok hozzányúlni a labdához bal lábbal? Hát, mondom, tudnék, csak lehet, hogy megsérülök, mert olyan ügyetlen vagyok balossal. ­Ő kezdett gyakoroltatni velem bal lábbal rúgni, méghozzá úgy, hogy amikor lent voltunk nyáron Dunavarsányban edzőtáborban, beállított a kapu mögé, hogy rúgjam a hálóra a labdát hátulról, és amikor  az jön vissza, rúgjak jobbal is, hogy ne menjen el a mozgáskoordináció. A játékosok mentek be az öltözőbe, és Ebiék kiabálták: Gróf, onnan nem tudsz gólt rúgni! Mondom, oké, köszi… Viszont fél év múlva lefeszített lábfejjel, ballal is kiválóan tudtam rúgni; most ha akarja, innen átrúgom a parlamentig a labdát! 21 éves voltam…

Hallom a sok nagy tudású edzőt meg szakembert, akik mondják, hogy ó, már 16–18 évesen nem lehet fejleszteni. Dehogynem, mindig lehet fejleszteni!

Amikor felnőttként kezdi az ember tanulni a teniszt, a síelést, azt is meg lehet tanulni. Nyilván nem úgy, mintha hatéves korában az ember elkezdene zsonglőrködni, mert akkor a levegővétel szintjén automatizmussá válnak azok a mozdulatok, amiket majd 18–20 évesen az ember alkalmazni fog. De mégiscsak balszélső tudtam lenni, nem is kevésszer! Amúgy nekem tök mindegy volt, hogy hol játszom, jobb oldalon vagy bal oldalon, a brazilok elleni gólomnál például jobbról indultam.

MARTON ESTERHAZY – ΜΑΡΤΟΝ ΕΣΤΕΡΧΑΖΙ – AEK ATHÉN 1984-87
2.08-nál a cikkben elmesélt szabadrúgásgól, 3.09-nél még egy hasonló, azonkívül bombák, emelések, csavarások, nyesések, gólok… Esterházy Márton – AEK

Az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvben Péter leír egy jelenetet, amikor mind a három testvére meglátogatja Athénban a meccsén, és utána együtt vacsoráznak…

Az Utazás a tizenhatos mélyére felét mi diktáltuk Györggyel, mondtuk is Péternek, hogy végre lesz egy rendes könyve… Igen, sajnos elég kevés ilyen túra volt. Akkor még velünk volt Hegedűs Frici bácsi is, a család régi barátja, ők jöttek ki négyen. Szombaton volt a PAOK ellen bajnoki az Olimpiai Stadionban, és utána szerdán a Reál Madriddal játszottunk UEFA kupa meccset, nyertünk 1:0-ra. A szombati meccs után, vasárnap kimentünk Pireuszba, és Péterék teljesen odavoltak, pedig Pireusz az Olimpiakosz kerülete. Ott sétáltunk húsz méterre a parttól, egymás mellett álltak a halas tavernák, megismertek, és mindegyik hívott be, hogy Márton Eszte, ide, ide! Esztének hívtak, az Esterházyból. Egyébként érdekes dolog, volt a görögöknek tíz napilapjuk és négy sportlapjuk, mint a Nemzeti Sport, és a politikai lapban is volt tíz oldal sport – nem úgy, mint a régi Népszabadságnál, ahol egyoldalas volt, hanem tíz oldal sport volt, abból nyolc foci.

Amikor rúgtam egy vagy két gólt, vagy jól játszottam, akkor másnap tíz újság címlapján volt kinn a fényképem és a nevem, Eszte – nagyobb betűkkel volt az újságénál.

Fél év múlva nem tudtam úgy végigsétálni az utcán, hogy ne ismertek volna meg, vagy ne jöttek volna edzés után fotózkodni, autogramot kérni. Hamar ismert lettem, megtanultam a nyelvet. Fél év után élőben nyilatkoztam a tévében.

Mindezt összefoglalóan, már-már didaktikus tökéletességében, 1985-ben az AEK Athén stadionjában élhettem át, ahová az összes, nem az AEK-ban játszó öcsémmel elmentem, hogy megnézzük az ott játszót; a Reál Madrid volt az ellenfél, szép nyugodtan meg is verték őket 1:0-ra (aztán Madridban 5:0-lal kiestek). Az öcsémet a Michel fogta, ha még emlékeznek rá; siralmasan. Azt csináltunk vele, amit csak akartunk; kúszott-mászott. Butrageno folyamatosan vigasztalta, ne sírj, kis Michel, nem tehetsz róla, Zeusz akarta így! Az öcsém ott akkor nagyon népszerű volt (még évek múlva is jobb szállodai szobát kaptam a varázsnévre), ha csak hozzáért a labdához, felugrott a hetvenezer ember (illetve 69.999), és sárga-fekete zászlóikat lengetve az én nevemet kiabálták. Most is libabőrös leszek, ha rágondolok. Egyszerű dolgok ezek. Másnap Pireuszban ebédeltünk, sétáltunk a tengerparton, valahogy azonnal kiderült, hogy ő ott van, rögtön kis tömeg keletkezett köréje, a gyerekek lopva megérintették a lábát, a férfiak komolyan érdeklődtek, hogy hogyan van a húzódása, mindenfélét sugdostak neki görögül, mintha 1000 év óta ismernék egymást, parakallo, efhariszto, jaszu, az éttermi tulajdonosok távolról és furcsa hangsúllyal kiabálták a nevét, Mártónn, százalékot kínálva, ha ott eszünk.

Ott is ettünk. Kagylókat, csigákat, kis halakat, nagy halakat, roston, rántva, lassan, míg le nem ment a nap. Kis tányérok, nagy tányérok, tálak, tálkák, poharak. Mi meg négyen testvérek, igen, futballisták, ültünk a görög fényben, és nem akartuk, hogy valami is változzék a világban. Ha akarom tudni, kik a testvéreim, erre a görög délutánra gondolok.

Kinek a nevét írják az újságok nagyobb betűkkel, kezdetben ezt játszottuk. De aztán a görög sportújságok, ahol a legkisebb betű is akkora, akár egy görögdinnye (innen is kapta a nevét!), eldöntötték a kérdést. Aztán azt játszottuk, hogy ő remire azt nyilatkozta, ami nem csak igaz nem volt, de nem is gondoltuk soha, hogy én voltam a tehetségesebb játékos, én pedig azt nyilatkoztam, ami viszont igaz, hogy neki milyen jó nyelvérzéke van. Így űzte egyik remek tréfa a másikat a kora hajnali órákig. De jó volt! Elmúlt.
(Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, részlet. Forrás: PIM DIA)

Ezt hogy?

Most nagyképűen mondhatnám, mert okos vagyok, de volt egy magyar–görög házaspár kint, Lazaridiszék, akik nagyon sokat segítettek nekem. Meg tetszett is a görög nyelv, szeretem a nyelveket. Az elején nem hallottam semmit, nem tudtam elválasztani a szavakat. Úgy sokkal könnyebb, ha mondják, ez az asztal, üveg, pohár. Aztán az öltözőben is hallottam folyamatosan, ahogy beszélnek angolul, németül, franciául… Nyilván nem túl magas, de egy erős középszinten beszélem őket, a görögöt is folyamatosan beszélem még, mert elég sokat járok oda, és szeretem, ha ott meg tudok szólalni az ő nyelvükön.

Olvas Esterházyt?

Olvastam mindent, utoljára nyilván a Hasnyálmirigynaplót, de hát az utóbbi időben azért nem lapozgatom. Nagyon igazságtalanság ez. Nem vagyok ateista, de hajlamos vagyok arra gondolni, hogy miért van az, hogy az a sok léhűtő, rosszindulatú, gonosz és akkor még sorolhatnám, szemét, gerinctelen ember elél 90 évig, a bátyám pedig, aki egy zseni, 66 évesen meghal, ahelyett, hogy minket elárasztana a gondolataival. Hogy pont őneki jön egy ilyen. Sose felejtem el, amikor 2015-ben ültünk nálunk a teraszon, Rómaifürdőn, volt egy ebéd – nagyon sokszor voltunk együtt családilag, Mihály sokszor kimaradt, mert ő Bécsben él –, ülünk a teraszon, beszélgetünk, és Péter két fogás között mondta, hogy az utóbbi időben elég sokat volt kint felolvasó körúton Németországban, és egy kicsit gyengének érezte magát. Ez volt olyan április, május környékén.

Elment, kivizsgáltatta magát, és azt mondja júniusban: hasnyálmirigy rákom van. Pont a másik oldalon ültem, szemben vele, én… én akkor eltemettem, mert ilyenkor az átlag három-hat hónap. Neki tizenhárom jutott.

De amikor mondta, hogy neki hasnyálmirigyrákja van, az valami borzalmas volt. Az előző évben, 2014-ben volt az első olyan túránk, amikor csak a négy fiú ment el. Nagyon jó választással Rovinjba utaztunk. Én foglaltam a szállást, beültünk a kocsiba, lementünk csak mi, négyen testvérek. Fantasztikus volt! Komolyan mondom, fantasztikus volt, fantasztikus, fantasztikus. Akkor még teljesen jól volt. Aztán 2015-ben mentünk még egyre – Hévíz és Badacsony –, akkor már megkérdeztük, hogy akar-e jönni, de még akart. Kicsit óvatosabbak voltunk, mondtuk, hogy kevesebbet ihat és másképp kell étkeznie. Akkor kezdődött az egész kálváriája szegénynek. 2016-ban már nem tudott jönni. De az a két túra egyszerűen felejthetetlen volt. Azért is vagyunk rá mérgesek, hogy elment… Ez nyilván az európai kultúra, hogy az ember azért szomorú, ha meghal valakije, mert saját magát sajnálja. Nyilván nem kell örömünnepet ülni, hogy egy 66 éves író meghalt, de vannak olyan kultúrák, ahol az egy ünnep, mert neki ennyi volt a földi lét. Ugyanakkor meg, mi elkezdünk sírni, és saját magunkat sajnáljuk, mert – valóban így van – megfoszt minket attól, hogy élvezzük a társaságát.