Ha magányos vagy, nyomd meg a lejátszás gombot. A playt. Vagyis tegyél be valami zenét. Ezt énekli éppen Damon Albarn, a Blur énekese, aki nem csak a Blur énekese, hanem szólóelőadó is – ez a dal éppen az egyetlen szólólemezéről, a csodás, személyes, lebilincselő, intim, megkapó Everyday Robotsról szól -, de, aki nem tudná, ő álmodta meg Jamie Hewlett képregényrajzolóval a Gorillaz képregényzenekart is, készített lemezeket afrikai zenészekkel is, írt operákat, az egyiket Erzsébet királynő udvari tudósáról, John Dee-ről, a másikat, úgy látszik ez a majom-tematika beakadt nála, Monkey: Journey to the West címmel, meg zenélt a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával, Flea-vel is Rocket Juice to the Moon néven (Flea meg amúgy zenél egy másik olyan angol fejjel is, akivel sosem gondoltam volna, hogy fog: Thom Yorke-kal, a Radiohead frontemberével). Elképesztő fazon, nem is tudom, van-e valaki a kortárs popzenében, vagy volt-e egyáltalán valaki valaha a könnyűzene történetében, aki ennyi felé lett volna nyitott, ennyi mindennel foglalkozott volna, ennyi mindenben tudott volna érvényesett alkotni és ennyi alkotói szerepben tudott volna érvényesen szerepelni. Na jó, de most nem egy zenész életrajzát akarom felmondani. Rendben, de akkor miről beszélek, ha Damon Albarnról beszélek? És miről, amikor azt mondom, hogy if you are lonely, press play? És egyáltalán miért fontos a zene? Miért több, mint valami, ami csak úgy szól és tetszik vagy nem tetszik, mond valamit vagy nem mond semmit vagy éppen el sem várod, hogy mondjon valamit?
Ha magányos vagy, nyomd meg a lejátszás gombot. Vagy ha nem vagy magányos. Vagy ha szerelmes vagy. Vagy ha nem vagy az. Vagy ha hánynál mindentől. Ha egy ismerős vagy egy ismeretlen város utcáin sétálsz, fülhallgatóval a fejeden. Amikor egy ismerős történetben sétálsz, vagy ha egy ismeretlenben, az életed ismerős vagy ismeretlen főutcáin, sikátoraiban és zsákutcáiban. Vagy ha egyszerűen csak azt akarod, hogy legyen valami, amibe belebújsz, mint egy buborékba. Amíg szét nem pattan. Vagy, ha csak kell valami, de kurvára kell, ami fog és elvisz innen. Mert egyáltalán nem érdekel, ami van. De akkor is, ha éppen valami olyat akarsz társnak magad mellé, ami pontosan elmondja, ami itt és most van, ami veled, vagy nem csak veled, hanem veled és valaki mással, veled és valakikkel másokkal, veled és körülötted. Can I get any closer? Ezt is énekli Damon Albarn ugyanabban a számban. Juthatok-e közelebb?
Azok a dalok vagy számok, amik a legfontosabbak (meg hát persze azok, akik ezeket megírják és előadják, sőt, számos esetben még azok is, akik kitalálják, hogy ezek a zenék hogyan szólaljanak meg), olyan közel jutnak, mint szinte semmi más. Nem is csak az, hogy a zene egésze, vagy hogy a szöveg és benne a refrén, az idéznivaló sorok, hanem hogy egy hangszín, egy ritmus, egy zenei fordulat, egy szó, egy semmiségnek tűnő apróság, egy semminek látszó valami, egy kóbor szintihangzás, egy elbaszott gitárszóló, tudjátok, mint amit Kurt Cobain játszik a Nirvana MTV Unpluggedon hallható David Bowie-feldolgozásban, a Man Who Sold The Worldben. Ezek mind tízből tízes érzéki fegyverek, olyanok, mintha legalábbis egy titkos projekt keretében fejlesztették volna ki valami hiperbiztonságos, föld alatti laboratóriumrendszerben, ilyen kis izék, amik egyfelől lemásznak sejtszintig, beépülnek a DNS-be, szavak nélkül beszélnek hozzánk, hangok a fejünkben, bőr alá ültetett mikrocsipként irányítják a zsigereinket, mint valami elbaszott disztópiában, miközben, másfelől, keretbe is foglalják azt, amik vagyunk. Életünk filmzenéi. Forgatókönyvek. Kisfilmek. Egész estés, szélesvásznú mozik. Grandiózus eposzok. Kisköltségvetésű, ócska trash movie-k, érzelmes, érzelgős habcsók-mozgóképek, horrorok, sci-fik, rajzfilmek, társadalmi körképek, lassan körsvenkelő végtelenített, fekete-fehér tarrbélák, csiricsáré, beállt timburtonök, szerelmi drámák, happy endek, mindenek és semmiségek.
A kamera felemelkedik a főhős arcáról, végigpásztázza a környéket, fölkúszik a házak fölé, aztán még feljebb emelkedik, már a város fölött van. Végefőcím. Írta, rendezte, gyártásvezető, if you are lonely, press play.
