A csillogós-tündéres zokniban ő volt a legmenőbb az oviban. Többen akarták már vele elcserélni kindercsokiért, félig törött varázspálcáért, sőt Dorka még a saját barbis zokniját is felajánlotta cserébe, aminek sajnos egy jókora lyuk tátongott a sarkánál, ezért Emi inkább úgy döntött, marad a tündéresnél.
A fiókban nem találta, benézett hát a szekrény alá és az ágyát is feltúrta, majd az a szörnyű gyanúja támadt, hogy Anyu áll a rejtély mögött. Anyu és az ő fanatikus mosási mániája. Ha Emi nem lenne résen, hetente többször is kimosná a csillogós zoknit, amiből sajnos csak egy van – mondván, hogy a talpa már fél nap után is tiszta fekete és van benne szétkent csoki, meg padlóra csöppent tej, meg játszótéri homok. Sajnos Anyu nem sokat ért a divathoz.
Így aztán, mint mindig, Emi most is a fürdőszoba padlójára borította a szennyeskosár tartalmát és addig túrt, amíg a kezébe nem akadt a két csodazokni teljes valójában. Kevésbé hozzáértő szem kopott, itt ott foszladozó és mindenképpen igazán mocskos zokninak látta volna, de Emit nem tévesztették meg az ilyen külsőségek: meg volt róla győződve, hogy a zokni varázserejű, csak jól titkolja. Így aztán zoknitalpról lógó porcicák ide, kissé facsaró bűz oda, beledugta hófehér lábacskáit és elégedetten nézegette.
A tündérkék ma valahogy különösen ragyogtak, Emi meg mert volna esküdni rá, hogy az egyik még kacsintott is és ettől olyan boldog lett, hogy táncolni támadt kedve. Úgy ahogy volt, pizsamában és zokniban a nappaliba perdült és balettozni kezdett: forgott, pörgött, tipegett és pont olyan elegánsnak érezte magát, mint a Csipkerózsika balettban, amit tavasszal láttak Nagymamával a színházban.
Egyszer aztán valami csiklandozást kezdett érezni a talpán. Abbahagyta a táncot és rábámult a zoknis lábára. A csiklandozás azon nyomban abbamaradt. De amint újrakezdte a piruettet, megint érezni kezdte.
– Mi a csuda? – kérdezte hangosan, de ezúttal nem hagyta abba a csúszkálást, amitől a csiklandozás erősödött és néhány perc múlva – maga sem hitt a szemének – a két tündér (egyik a bal, másik a jobb zoknijáról) a padlóra penderült, megtelt élettel és csatlakoztak Emi táncához.
Illetve csak csatlakoztak volna, mert Emi megállt, csípőre tette a kezét és a két szárnyas lánykára nézett.
– Annyira tudtam!
– Micsodát? – pislogtak a megszeppent tündérkék.
– Hát, hogy éltek, meg hogy ez varázszokni meg minden. Szégyelljétek magatokat! Annyit beszéltem hozzátok, annyiszor simogattalak benneteket, aztán semmi. Csak most – tette hozzá kicsit enyhültebben a kislány.
Ekkorra azonban a lila tüllszoknyás tündérke, akinek sajnos éppen az arca közepét csúfította el a jókora kakaófolt igencsak felszívta magát.
– Szép kis Hívó vagy te, mondhatom! A tenyeredet kellene csapkodni, meg kiabálni, hogy Nahát! Nahát! Micsoda varázslat! Megérdemelnéd, hogy egy kívánságodat se teljesítsük! – Azzal durcásan felszegte a fejét dörzsölgetni kezdte a szoknyájára ragadt háromnapos málnalekvárt.
A másik tündér, akinek a ruhája narancssárgában játszott és mindeddig csendben üldögélt a parketta szegélylécén, óvatosan felállt és pici kezét nyújtva Emihez lépett:
– Nana vagyok, ő pedig Lulu. Mi vagyunk a varázslatos zoknitündérek. És ne haragudj Lulura, mindig kicsit hirtelenharagú!
– Sosem hallottam a varázslatos zoknitündérekről. És nem szeretem a titkolózást: ha varázserejűek vagytok, miért nem mondtátok meg előbb? Ovi eleje óta hordalak benneteket.
– Jól van Nana, menjünk innen, én ennek a kis puffancsnak egyetlen kívánságát sem teljesítem!
– MI jó tündérek vagyunk, Lulu, ilyet nem csinálunk!
– TE vagy jó tündér – helyesbített Lulu és továbbra sem volt hajlandó Emire nézni.
Emi azonban nem figyelt rájuk. A fejében megragadt az a mondat, hogy neki most kívánsága van és hirtelen annyi jutott eszébe, hogy nem tudott közülük választani. Vajon rózsaszínű platós teherautót kívánjon, vagy 6 gombóc fagyit esetleg azt, hogy soha többet ne kelljen aludnia délután? Csak úgy tolongtak az ötletek és az igazsághoz hozzátartozik, hogy a dobogósok között volt az is, hogy a Dorinának nőjön elefántormánya, úgyis mindenbe beleüti és hogy a Lencsi alatt szakadjon le a hinta, amikor azzal henceg, hogy ő már tudja hajtani magát.
– Azt mondjátok, hogy bármit kívánhatok?
– A kívánság, az bezzeg kell neki! – fújtatott Lulu.
– Majdnem bármit. Rosszat nem kívánhatsz másnak – válaszol türelmesen Nana, majd gyanakodva a kislányra nézett –, de ugye az nem is jutott eszedbe?
Emi zavartan nézegetni kezdte a meztelen lábujjait, de nem válaszolt, mire Lulu huncutul felnevetett.
– Úgy látom, érdekes kívánságok lesznek! – lekapart a kezéről egy ismeretlen eredetű, de annál ragadósabb koszfoltot és Emi felé nyújtotta. – Lehet, hogy mégis jóban leszünk! Hadd halljuk!
Emi égnek emelte a tekintetét és kicsit talán túlságosan is huncut mosolyra húzta a száját:
– Azt kívánom, hogy a sóskamártásnak ezentúl epres tejberizs íze legyen!
Lulu csettintett, majd várakozóan Nanára nézett, aki gyengéden megcsóválta a fejét mielőtt ő is ezt tette volna.
Csiki Emese illusztrációja (ahogy a nyitókép is)
Emi kinézett az ablakon és megakadt a szeme a kék égen úszkáló bárányfelhőkön.
– Azt kívánom, hogy ma a felhőknek hercegnő és szuperhős alakjuk legyen!
Lulu ismét azonnal csettintett, Nana viszont csípőre tette a kezét:
– Nagyon haszontalan kívánságaid vannak! Kérhetnéd azt is, hogy anyukádnak és apukádnak kevesebbet kelljen dolgozni, hogy javuljon meg magától a mosogatógép vagy hogy ne fájjon a kisöcsédnek, amikor jön a foga.
Lulu legyintett.
– Ugyan már, neked nincsen semmi fantáziád. A hercegnő és szuperhős alakú felhők sokkal jobbak. Majd legközelebb kíván valami uncsi praktikusat! Egyébként is az a szabály, hogy teljesítenünk kell! Gyerünk, csettints már!
Nana kelletlenül csettintett.
– Legközelebb? – kapott az elejtett szón Emi. – Legközelebb is kívánhatok?
– Igen, mindig, amikor életre keltesz minket van 3 kívánság.
Emi megkönnyebbülten sóhajtott:
– Akkor végülis, nem kell válogatnom: akkor most kérek három óriási adag tejszínhabos fagylaltot csokiöntettel, málnadarabokkal és kisesernyővel. Egyet kisgyerek méretben, kettőt tündérméretben.
Lulu rábámult Nanára – akiről jól tudta, hogy a tejszínhabnak nem tud ellenállni – és kajánul vigyorgott:
– Ehhez mit szólsz?
Nana nyelt egyet és szemlesütve válaszolt:
– Ez igazán önzetlen kívánság! – mondta és csettintett.
A három újdonsült jóbarát a nappali széles ablakpárkányára telepedett és boldogan kanalazta a szemet-szájat gyönyörködtető fagyikölteményeket.
– Nézd csak, az ott elzás! – bökött az ég felé Lulu.
– Amelyik éppen a Pókember fejére lép? – kérdezte Emi.
– Kicsit hasonlít a Macskanőre – mondta Nana, aztán csendesen hozzátette: – Egész jó kis kívánság volt.
Emi elmosolyodott.
– Főleg, hogy sóskamártás lesz vacsorára.
