A századfordulós Bécsben a nők egyre inkább tudatára ébredtek saját képességeiknek. Már nem elégedtek meg a másodlagos szereppel, egyenjogúságra törekedtek. Az egyenjogúság kérdése középpontba került, ami segítséget nyújtott a szobrászat néhány női úttörőjének, hogy kitapossa az utat későbbi követői előtt, és elfogadtassa magát az akkor még igen szkeptikus társadalom férfitagjaival. Idővel a nők nagyobb szerepet kaptak a művészetben (tánc, költészet, ének, színészet), a magasabb társadalmi réteg tagjai egyetemre is járhattak. 1918-tól már Magyarországon is választó joguk volt, 1928-tól Olimpián is részt vehettek. Ám a liberális polgárság is nehezen tudta elképzelni, hogy egy nő fizikai munkát végezzen.
Magyarországon a nők nagyobb társadalmi szerepének elismerését előkészítette többek között Kövesházi Kalmár Elza 1900-as szobra a „Vágyakozás”. Az alkotás 1901-ben egy magyar újság fénykép illusztrációjaként jelent meg Lyka Károly nyomán. A kép körül vita alakult ki a magyar közéletben, még a Fővárosi Tanügyi Bizottság ülésén is hangot emeltek ellene. Ennek dacára Kövesházi nem kevés pozitív kritikát kapott, többek között olvasói levelekben. Ebben az időben sok műtermi fotó készült, melyen a „pózoló” nők testtartása, sőt hajviselete is ellenérzést váltott ki. (Plesznivy Edit: Hölgy vésővel. IPM 1987. 5. sz.)
„Kőfaragó … tényleg az Kalmár Elza, aki nagy művészi lelkiismeretességgel maga faragja márvány- és kőmunkáit. Ma ritkaság az ilyen, nőben éppen egészen szokatlan.” – írja róla Fülep Lajos művészettörténész 1908-ban.
Kövesházi Kalmár Elza: Thanatos (1932, mázas kerámia dombormű, 59 cm)
Elza művészetét kezdetben meghatározta a finom ívű, bécsi szecesszió. Ebből a formanyelvből indult és néha vissza is tért hozzá. Jól megfigyelhető ez Thanatos kerámiáján, melyet a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár őriz gyűjteményében.
Finoman használt geometria
Kövesházi a ’20-as években már az art deco szellemében alkotta táncos szobrait. Gyönyörű kisplasztikája szimbolikus jelentőséggel bír Elza magánéletében és a művészi életműben egyaránt. Igazi megtestesülése annak az anya-lánya, szobrász-táncos kapcsolatnak, amely Kövesházi Kalmár Elza és lánya, Ágnes között jött lére.
Kövesházi Kalmár Elza: Lélegzőtánc (1928, gipsz, 28,3 cm, Magyar Nemzeti Galéria)
Feszültséget érezhetünk a zárt kompozíció és a mozdulat finomsága, a légies, szitakötő szerű alak kettősségében. A geometrikus, egy nézetre komponált, erőteljesen stilizált nőalak tenyerét és arcát az ég felé fordítja, így teremt kapcsolatot a magasabb dimenzióval. Az arc vonásai alig kivehetők. Lényében valami nem evilági erő, szakrális tartalom érezhető a művészi mondanivalóban. A kompozíció zártságát oldja: a finom, fehér gipsz anyag; a ruha félköríve; a karok által teret és mellkast megnyitó mozdulat. Most nem a mozgás, inkább maga a mozdulat és a benne rejlő átlényegülés hangsúlyos. Szinte együtt lélegzünk a szoborral.
Anya és lánya
Elza 1928 körül készíti el ”Lélegző tánc” című gipsz szobrát. Az alig 30 cm-es plasztikát Kövesházi Ágnes, a szobrásznő lánya ihlette. Az 1920-as években Ágnes vezető táncosa volt Madzsar Alice mozdulatművész és alkotótársa, Palasofszky Ödön Lényegretörő Színházának. Saját, ugyanezen a címen futó tánckompozíciója szolgált inspirációul édesanyja művének elkészítéséhez. Az utókorra maradt az a fotó is, melyen Kövesházi Ágnes, a ”Lélegző tánc” szoborművének megfelelő pozícióban áll. Ruhája ugyanolyan legyezőhöz hasonlatos, mint a téma alapján készült plasztikáé. A jelmezt ugyancsak Kövesházi Kalmár Elza készítette. Ágnes életében a levegőnek, a légzőgyakorlatoknak nagy szerep jutott. Mivel tüdőbeteg volt, rendszeres gyakorlásukkal a táncosnő testét és lelkét is gyógyították. Valószínűsíthető, hogy ez a betegség volt Lélegző tánc című koreográfiájának inspirációja is.
Kövesházi Ágnes a Lélegzőtáncban (kosztüm: Kövesházi Kalmár Elza, 1928)
Kövesházi Kalmár Elza nevét nem ismerik sokan, pedig anyaként és művészként egyaránt lehetne a modern, mai nő példaképe, szimbóluma. Egész életét a megújulás és a nyitottság jellemezte. Beengedte a nemzetközi tendenciákat és saját nyelvére fordította azokat. Egyedülálló anyaként nevelte házasságon kívül született gyermekét. Bejárta Európát és hazahozta a külföldön tanult újításokat. A ’20-as évek art deco irányzatában és az erősödő női öntudatra ébredésben otthonosan érezte magát: szobrot, jelmezt, plakátot és ruhát tervezett. A ’30-as években már igazgatósági tagja volt az Alkotó Művésznők Egyesületének (AME). Ezekben az években anyagi gondok miatt ortopéd cipészetet tanult. Megint képes volt a megújulásra. 1941-ben a Népszava újságírója meglátogatja műhelyében és így ír róla:
“Kövesházi Kalmár Elza: asszonyideál. A dolgozó, a küzdő, a szabad asszony, a vérbeli művész ideálja. Hány, de hány szobrász van, aki lelkében suszter. Kövesházi Kalmár Elza az ortopédcipészetben is művész.”
