És akkor kis emlékeztető: hogy hol emlegettük (hiszen emlegettük!) a Világ Legkisebb Meséjét? Nos, ITT, AZ ELSŐ RÉSZBEN. Hogy hol bukkant fel végre valahára Ördögbőr grófja, egy kacsával a hóna alatt? Naná, hogy a MÁSODIKBAN! (EGY KACSA, odanézzetek, EGY KACSA!!!) Hogy merre van a mese a Pipacsboszorkányról? ITT NI! Hogy hol olvasható egy történet Harapác király főszereplésével, akinek ehhez az egész haddelhaddhoz illetve történethez semmi, de semmi köze nincs, és nem is lesz? PONTOSAN ERRE! És hogy mi történik majd most? Hát ez! Vagyis nem is most, hanem:
Kicsit korábban.
Érdekes, de a Világ Legkisebb Meséje úgy kezdődik, hogy
„Egyszer volt, hol nem volt, egy torzonborz, csupa búbánat pupák, aki egyszer csak:”
És nincs tovább. És pont. Vagyis pontosabban kólon, ami nagyképűen és kalózul többek között annyit tesz, hogy kettőspont.
A mondatnak (s így az ismert mesének is) így van vége.
Vagyis a Világ Legkisebb Meséje valójában csupa kérdőjel.
Senki sem ismeri a mese folytatását – ha van neki egyáltalán. Az egy igazi rejtély, de olyan, amihez nem mellékeltek használati utasítást gyűrött, viaszgyertyákkal összeégetett pergamenen, vagy neadjisten térképet, hatalmas iksszel, ami ugye a kincs helyét jelöli – vagy, ha mellékeltek is, eleddig még nem bukkant rá senki sem. Amikor a Világ Legkisebb Meséje szóba kerül, mondjuk a bóbabéji martalóckocsmák alján, macifröccsözés alatt, vagy a szamócaillatú pipafüsstel teletubákolt falábtetováló pincékben, esetleg a Kamraburkjoff fjordok Mindent Irányító Világítótornyának trolimegállójában, hóvihar előtt, mikor a műszak végén a matrózok a másik matrózokat várják… nos, akkor a mindenki, akit erről faggattak, elhallgat kicsit, és a napba néz (feltéve, ha nincs vihar mégse). Olykor felhőt bámulnak, hümmögnek, esetleg a vállukat vonogatják, rosszabb esetben pedig a kérdezőre terítik rá mérgükben a kiskocsma asztalát, és parányibb csihipuhiba kezdenek.
Akkora rejtély a Világ Legkisebb Meséje, hogy asztalborogatásra, sőt: öriharira is feltűnően alkalmas. Pont azért, mert érthetetlen, hogy nincs meg. Hiszen jól tudja, aki kalóz, sőt, még azok a szárazföldi pockok is, akik meg nem: a Világ Legkisebb Meséje az első nyom a Világ Legnagyobb Kincséhez.
Ami ugye Kiskos kapitány aranyszíve, amit elkaparintott a Pipacsboszorkány.
A komoly, oklevelekkel telepecsételt, pecsétekkel agyonoklevelelt tudósok a Tengeróceáni Mestermagiszter Tanszéken azt állítják: a mese nem is létezik. Hogy mendemonda, amit a pákászok terjesztenek, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy idén sem váltották ki a pákászengedélyt. Ez a Tanszéken általánosan elfogadott vélemény, úgyhogy aki nagyfejű mást mond, amögött összesúgnak az összes többi tudósok, fityiszeket mutogatnak rá, és kuncognak, majd ordas vastag könyveket írnak arról, hogy az illető mekkora buta, merthiszen.
Azonban történt egyszer, hogy Tengeróceániai Mestermagiszter Tanszék legfőbb professzora kapott egy levelet. Piros papírra íródott, és palackpostával hozták a tengeralattjárós törpék, egy csillagvizsgálós szerda éjszaka.
A palackpostán nem volt feladó. A betűk olyan kackiásak voltak, mint egy-egy komolyabb kackia. De a levél maga nem volt hosszú.
Három kérdésnyi csupán.
– Mi van akkor – mondta a levél. – ha a Világ Legkisebb Meséje csak arra vár, hogy elkezdődjön? Mi van akkor, ha kólon után ott toporog a történet, csak csupán még nem startolt el? Na, akkor mi van, te okostóni?
A legfőbb professzor először csak dörmögött, hogy „Ez micsoda szemenszedett szamárság”. A levelet a búvársisakból kialakított szemetesbe dobta, majd megpróbált elfeledkezni az egészről. Próbált a csillagvizsgálásra koncentrálni, nevet adni valami Holdnak, ami ott vigyorgott a távcsöve túlvégén, rózsaszín csillagködben az X465-os bolygó mellett, jó mélyen a végtelen kozmosz télikabátjába bújva… na de.
Na de akkor már fújhatta.
A gondolat, hogy a mese még el sem kezdődött, úgy ütött szöget a fejébe, hogy azt még egy Kreccsen sem húzhatta ki onnan, harapófogóval – már ha egy Mélyvízi Kreccsennek lenne egyáltalán harapófogója. Pénteken (brummogva ugyan, hogy így meg úgy, és nahiszen) már a Tanszék legmélyebben fekvő, sose látogatott, pókhálós, és elfeledett „Alsótár és Ne gyere be, vagy nemulass!” –részlegében, az ottfelejtett doktorok és tudósok csontvázai között az ősi, és érintésre porrá váló tekercseket és kódexet bújta. Szombaton pedig rábukkant valamire, minek következtében vasárnap már azt ismételgette, magában motyorászva, de fennhangon, hogy:
– Egy kacsa? EGY KACSA?
A professzor fel s alá bóklászott. Hangosan vitatkozott saját magával. Nem érdekelte többé a Tengeróceán biológiája, földrajza, és magasról tett a csillagokra is. Semmi más nem izgatta, csak a Legkisebb Mese a Világon. Egyre gyorsabban kapkodta a fejét a sok gondolat láttán. „Egy kacsa, egy kacsa!” – ismételgette furvást, a kollégái pedig szépen lassan elkezdték mögötte mutogatni a fityiszt, többen pedig nekiálltak megírni az első fejezetet arról, mit eredményez, ha az ember (pláne, ha professzor) olyan elméleteket matekoz, amelyek nem vezetnek sehová. Vagy pláne, ha az embernek (vagy professzornak) a rengeteg gondolat súlyától PUFF: leesik a feje, és a fej fogja magát, és elmegy inkább könyvtárosnak Bivalybú szigetére.
Merthogy ez történt. Van ilyen. A gondolat néha olyan nehéz, olyan sok, hogy a test már nem tud kezdeni vele semmit, sőt, nem is akar. Egy hétfő reggel a Legfőbb Professzor feje megköszönte a részvételt, a nagy fejkapkodás közepette feladta a fejségét, és PUFF, leesett. A többi professzort a legfőbb prof feje pedig arra kérte, hogy két kuncogás meg kinevetés közt adják már fel postán, mert könyvtáros akar lenni, arra, ott, ahol a keleti szél olykor málnaillatú.
Egy kényelmes kis ládában utazott, amiben mindene megvolt (banántej, kispárna, meggytubák, többkötetnyi olvasnivaló a Legkisebb Meséről, ajánlólevél a könyvtárossághoz), ami a gondolatokkal teli fejnek egy tengeri hajóúthoz elkelhet. A „Táncos Pufók” nevű kereskedőfregatt vitte el két hét ringatásnyi idő alatt Bivalybúra.
Valami kalendáriumban azt olvasta ugyanis, hogy ott találkoznia kell majd valakivel.
A legfőbb professzor teste meg ottmaradt. Cetlikre jegyzetel, úgy adja ki az utasításait. Azóta is végzi a dolgát. Nem ő volt s lesz az első fej nélküli tudós, hiszen köztudott, hogy anélkül is lehet bárki komoly és okos társaság vagy bármi egyéb szószólója. Esetleg nagyfőnök.
De még akár kalauz is.
Kicsivel hamarabb, de még mindig nem most, vagy csak majdnem
Egyszer volt, hol nem volt, egy torzonborz, csupa búbánat pupák, aki egyszer csak: nekilódult.
Hogy ezt honnan tudjuk? Hát onnan, hogy a Kilikapudzsári szigetek egyik közveszélyes és rikitakitumitól zümmögő dzsungelének mélyén egy kacsa épp nekiáll, hogy elmesélje.
És ezzel a mondattal kezdett neki.
A kacsát a bambuli törzs istenként becsüli és becsülte mindig. Van neki külön aranyfészke a falu közepén, vattacukorral és kakasos nyalókával etetik, és a bambulák fejlesztette robotdinoszauruszok vigyáznak rá. Hiába volt néma kacsa. Ebből is látszik, hogy a bambuli törzs milyen nagy becsben tartja, és mennyire tiszteli.
Ők őrizték, nemzedékek óta. Ezer éve várnak arra, jövendölik és bízzák, hogy nekikezdjen a Mesének, ami állítólag a Legkisebb.
És most, a dzsungel mélyén, egyik percről a másikra, a liánok, a dzsumbuj, a tincitanci tábortűz-pászmák, a bambuli törzs véneinek, ifjabbainak és legkisebbeinek, valamint a törzsi könyvelőnek és a fősámánnak, illetve a kíváncsibb boák és egyéb dzsungeljószágok gyűrűjében, a kacsa, nocsak: megszólalt.
El lehet képzelni, micsoda hoppáré van úrrá épp a törzsön.
Meg a csend, ahogy hallgatják.
És a kacsa kacsahangon így folytatja:
– Ez az illető sokáig várt a lódulásra. Úgy gondolta: ő most más lesz (s nem kalóz). Hogy megjavul, lemond a csörtékről, a tengeróceáni haddelhaddról, és arról is, hogy birkózásban lenyomja (még egyszer) a Mélyvízi Kreccsent. Annyit mondták neki, hogy „Legyen jó fiú”, meg hogy „ÜLJ EGYENESEN, és EDD MEG A TÖKFŐZELÉKET!”, meg pláne, hogy „Tessék már megjavulni, hé! Komoly ember kalózkodást meg ilyesmi rosszaságot nem csinál!”, hogy megpróbálta, de tényleg. Kísérletezett az ácskodással, hogy ács legyen, ám még felcsatolható kampókézzel sem sikerült megoldania, hogy ne vágjon bele folyton a hüvelykujjába valami éles szerszámmal. Beiratkozott a könyvtárba, s mindig időben visszavitte a kikölcsönzött köteteket. Borzontorz szakállt növesztett, hogy divatot teremtsen, de a bivalybúi Egyfejű Könyvtároson kívül igazából nem figyelt fel rá senki. Tanulmányozta a csillagászatot, azonban mi tagadás: unta. Perfekt lett tengerimalacológiából, de hát mit kezdjen a tengerimalacológia rettentő komoly és a hajózáshoz feltétlenül szükséges tudományával egy illető, aki most már nem kalóz? Ráadásul ez az illető Bivalybún élt, egy rég elhagyott, és csupa múlt idővel teli kiskunyhóban, ami előtt, a parti fövenyen egy pompás, még kozmoszutazásra is képes vitorlás álldogált. A nevezett pupák korábbi hajója, amit FERIHAJÓNAK hívtak, fele akkora sem volt, és nem volt fedélzeti kompútere, sőt, jégszekrénye sem. Bezzeg ennek. És ez az illető csak bámulta a hajót, és nézte a végtelen horizontot, és észre se vette, hogy a szíve a hosszú hetek és hónapok alatt egyre jobban bebúsodik. Hiszen nem lehet az, aki valójában lehetne, hiszen az okosok azt mondták neki, hogy olyannak lenni nem illik.
A kacsa kicsi szünetet tart. A vaksötét, csillagokkal pettyelt égbolton épp akkor suhan át egy hullócsillag: de senki még csak oda sem ügyel rá.
– Így éldegélt, napra nap – egészen pontosan az 530.-ig. Nagyon próbált nem kalóz lenni. Csakhogy (és most figyeljetek) – emeli fel mutatóujjként az egyik szárnyát a kacsa. – ezen a napon málnaillatot hozott a vitorlafordító, keleti szél. A kiskunyhóban, ami tele volt régi cédulákákkal, szél-, láb-, sőt: falábjegyzetekkel, huzat támadt, papírost kavaró pergamenvihar… és egyenesen a nevezett illető markába sodort egy addig valami polc alján porosodó térképet.
– És azon a térképen mi szerepelt, ó, Végzet Kacsája? – kérdezi mélyen meghajolva a kacsa előtt a könyvelő a fősámán helyett (aki ezen persze kicsit, de látványosan besértődik).
– A Kilikapudzsári szigetek. – válaszolja a kacsa. Majd pislog kettőt, és hozzáteszi: – Na meg én. A pontos lelőhelyem. És az illető rohant az Egyfejű Könyvtároshoz, hogy megbeszélje vele a dolgot, mert tudta, hogy annak a könyvtárosnak én vagyok a mániája. És tudjátok-e, mit mondott az Egyfejű Könyvtáros ennek a csupaszakáll, torzonborz, búbánatos pupáknak a térkép láttán?
– Mit mondott, ó, Végzet Kacsája? – kérdezte a fősámán, aki most időben kapcsolt.
-Az Egyfejű Könyvtáros ezt mondta: HÁT MIRE VÁRSZ, TE KÓKOMFITTY, TE OKTALAN, HÁT VÁGJ NEKI A KALANDNAK! LEGYÉL AZ, AKI LENNI AKARSZ, A TEREMBURÁJÁT! OTT A HAJÓ, ÉS VITORLÁT BONTS! KERESD MEG A LEGKISEBB MESÉT! NE HAGYD MÁR, HOGY NEKED IS LEESSEN A FEJED, CSAK AZÉRT, MERT MÁSOK AZT MONDJÁK, HOGY BUTASÁG AZ EGÉSZ!
Aztán csend. A kacsa hozzáteszi, éppen most, hogy Vége. Megjegyzi továbbá, hogy köszi a sok kakasos nyalókát, és tök jó fejek voltatok amúgy ezer éven át, bár, így utólag bevallva, ez az aranyfészek-dolog túl lett tolva, mert végig nyomta a farktollát.
Úgy mondja, mint aki búcsúzik.
A várakozós csend hirtelen mérges csend lesz a Kilikapudzsári dzsungel alján. A törzs elégedetlenül fogadja a bejelentést. Hát mi az, hogy vége? Egyesek hozzáteszik, hogy hát erre várt, a mesére már az ükapjuk nagymamája is, és hogy ne legyen már vége ennyivel! Hát milyen dolog ez?
– Ja, bocs, félre vagyok értve. Nem ÚGY van vége. – szeppen meg a kacsa. – Igazából csak most kezdődik.
– Jaj, Végzet Kacsája, tán csak nem azért, mert az a bizonyos szakállas pupák éppen ide tart? – válaszolja megrettenve a fősámán, s idegesen a robotdinoszauruszokra tekint, amiknek a szeme a fősámán ijedtsége láttán zöldből őrzőpirosra vált.
– Dehogy is. – nevet fel a kacsa kacsanevetéssel. – Dehogy tart ide. Már itt van.
Majd hozzáteszi azt is:
– Úgy hívják, hogy Ördögbőr grófja.
Az égben ekkor megint elszáll egy szikrázó hullócsillag a fejek felett.
És a gyanús bokorzörgésre a háttérben még a robotdinoszauruszok sem kapják fel a fejüket.
FÚHA. Na, mit szóltok? Hát mi a rejtély, ha nem ez? Vajon mi történik a következő részben? Hol kujtoroghat végre a folyton mocorgó főhősünk – talán már meg is érkezett? És mi az, hogy egy KACSA? Mit mesél majd vajon? Sejtitek talán? Van valami tippetek? Írjátotok meg nekünk, ha van, és a legjobb megfejtéseket übermenő ÖRDÖGBŐR PÓLÓKKAL JUTALMAZZUK, ami annyit jelent, hogy itt az alkalom igazi kalózkompániás egyenruhában feszíteni a tök irigy többiek előtt!
Addig is VICSOR ÉS GRRR! Két hét múlva találkozunk, addig lehet vacogni az izgalomtól!
Meg persze táncolni Ördögbőr legkedvencebb zenéire!
