Keresés
rovatok

Játszótér

Semmit sem tud a történtekről, és talán mindenkinek jobb így, bár rémisztő belegondolni, hogy miközben a gyerekek ilyen reménytelenül csüngnek a szüleiken, milyen irtózatosan keveset tudnak róluk, és miközben kitágult pupillával azon szoronganak, hogy ők elhibáznak valamit, észre sem veszik, milyen árnyak gomolyognak körülöttük. Igaz, pompásan képesek olvasni a rezdülésekből, mindent tudnak és mindent értenek, ahogy mondani szokás, és a maguk módján akár a két szülő közti bonyolult dinamikát is értik, ám a különböző kedélyváltásokhoz, a kézremegéshez, a hang váratlan emelkedéséhez vagy süllyedéséhez mégsem képesek tartalmat rendelni. Vili tisztában van vele, hogy az elköltözésemnek mindannyiunk számára meghatározó jelentősége van, mégsem tudja – honnan is tudhatná? –, hogy pontosan mi vezetett idáig, és hogy ennek a változásnak milyen messzire ható következményei lehetnek.

Az is igaz, hogy ő éppolyan ismeretlen előttem, mint fordítva. Hamis illúzióba ringatja magát az ember, ha azt hiszi, pusztán azért mindent tud a gyerekéről, mert ezerszer látta már sírni és nevetni, látta az első mosolyt, látta azokat az első, tétova űrhajóslépteket, és még nála is jobban ismeri a kiszolgáltatottságát. Mindez ugyanis nem a teljes történet, hiszen ott vannak még a bátortalan álmok és a legapróbb ötletek, amelyeket sosem mondanak el, először azért nem, mert nem tudják, de igencsak hamar azért, mert nem is akarják elmondani, ott van az a másféle rend a maga eltérő formáival és színeivel, ott virítanak a titok iniciáléi mindenen, ami érinthető és elgondolható. Mit tudhatunk mi arról, mit jelent számukra felfedezni egy kavicsot, mit jelent rátalálni egy addig ismeretlen szóra?

Egy férfi telepszik le mellém. Elbóbiskolhattam, mert mintha a semmiből bukkant volna fel.

– Az a te kölyköd? – kérdezi Vilire mutatva, aki időközben lemászott a toronyból, és tanácstalanul megállt félúton a homokozó és a hinták között. – A srácom az előbb fejbe verte a kislapáttal. Fogalmam sincs, mi ütött belé, nem szokott ilyet csinálni. Jól viselte, nem sírt, pedig kapott rendesen. Zsiga rendesen megsorozta. Oké, csak egy rohadt műanyaglapát, de akkor is. Most biztos azt hiszed, hogy én meg ott álltam mellettük, és röhögve végignéztem az egészet, de ez nem igaz. Tényleg ott voltam, és elismerem, hogy nem avatkoztam be, de nem nevettem. Az égvilágon semmi mulatságosat nem találtam a jelenetben.

Szeretném jobban megnézni magamnak, de képtelen vagyok oldalra fordítani a fejem.

– Látod ott azt a szökőkutat? – A játszótér másik végébe mutat. – Ott voltam, mielőtt ez a kis incidens történt. Most biztosan az jár a fejedben, vajon ittam-e a kút vízéből. Biztosíthatlak róla, hogy nem. Megismétlem, nem ittam annak a kútnak a vizéből. Nem ittam a vízből, csak megmostam az arcom. Hirtelen rám jött, hogy fel kell frissítenem magam. Rendben, elismerem, inni is akartam belőle, de valami azt súgta, hogy ne igyak. Elvileg a játszótereken a kutakból ivóvíz jön, mégis rossz érzésem támadt. Egy hang azt mondta a fejemben: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Néztem, ki szól hozzám, de nem láttam senkit, csak ezeket a tetkós anyukákat mindenfelé. Feltűnt, hogy errefelé mindenkinek tetoválása van?

Egyetlen hang sem hagyja el a torkomat.

– Az ember lehozza ide a gyerekét, hogy nyugodtan ellegyen egy óráig, és aztán bárhová néz, ott vannak ezek a kivarrt kismamák. Mégis, hol élünk? Tehát, ahogy mondtam, nagyon szomjas voltam, de emlékeztem arra, amit a hang mondott: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Mire összeszedtem magam, és felpillantottam, Zsiga már a kislapáttal ütötte a srácodat. Tényleg megsorozta, szegény kölyök szabályosan előreborult a homokba, nem is védekezett, nem akart elmenekülni, nem sírt. Hősiesen tűrte. Le a kalappal. Nem mintha ez így rendben volna, azért is jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Mármint azt, hogy nincs rendben. Nem, baromira nincs rendben. – A szemem sarkából látom, ahogy letörli a verejtéket a homlokáról. – De kurva meleg van.

Végre felé tudok fordulni. Valamivel távolabb ott az a kút, amiről magyarázott. Ugyanolyan, mint az összes többi játszótéri csap. Víz csordogál a talapzata mellől, és egy apró ér kúszva elhalad a rugós lovacskák között. Mellettük az élesen beragyogó napsugarak eltalálják a forróságtól kókadt petúniákat.

– Néha baromira unom ezt az egészet – folytatja. – Van egyáltalán haszna a földön tett látogatásunknak?

– Szerinted van?

– Szeretném hinni, hogy igen. Unom, persze, elegem van belőle, de attól még számít. Ez az egyetlen, ami számít. Elég például rá nézni – a gyerekére mutat, aki még mindig a kezében tartja a gonosz kislapátot, és a szeme sarkából mintha a következő áldozatát lesné –, és tudom, hogy a válasz igen. Te nem így vagy vele?

A tekintete a kút és a gyerek között vándorol. A kút felől induló parányi ér gyűrött faleveleket visz magával.

Játszótér, 1968 (Fortepan

Alkoss tét nélkül!

Hatalmas népszerűségnek örvend a FB-on a fázisrajzolós játékod, már több, mint 40 kisállat szerepel a palettán. Honnan jött az ötlet, és mi volt a cél?

Amikor az otthonmaradás, otthontanulás realitássá vált, szinte azonnal reagált rá a művész közeg, koncertek, színházi előadások, szerzői – és színészi felolvasások garmadával- nálam is beindultak a fogaskerekek, hogy kidobják a legjobb megoldást. A közönségtalálkozókon bejáratott együttrajzolásnak akartam kitalálni az online térben is működő verzióját. Így alakult ki a lépésről-lépésre rajzolás. Olyan megoldást kerestem, ami nem igényli a folyamatos géphez kötöttséget, ezért könnyű szívvel lemondtam a videózásról, és egy nyomtatható formátumot hoztam létre.

Szerinted fontos, hogy a gyerekek rajzoljanak?

Szerintem nem az a fontos, hogy rajzoljanak, mert az jelentkezik belső igényként. A fontos az, hogy megkapják a rajzolásban a szabadságot, és ne legyenek keretek, vagy vonalak közé szorítva. Ebben a pár hétben kapott rengeteg visszajelzésből azt szűrtem le, hogy hatalmas hiba a rajzolást osztályozni. Természetesen, ha valaki komolyan szeretne foglalkozni a rajzolással, akkor legyen lehetőség művészeti képzés és – oktatás keretein belül megtanulni a legfontosabb rajzi alapokat és technikákat. De valahogy külön kellene választani a saját örömre való alkotást, és maximum azt lehetne osztályozni, hogy mekkora örömet okozott az alkotó saját magának alkotás közben, ez jó esetben egy stabil ötös. Ugyanis a nekem küldött történetek legnagyobb része arról szólt, egészen kisiskolás kortól a nagymamáig bezárólag, hogy ebben a tétnélküliségben visszakapták az alkotás örömét, amit egy méltatlannak érzett osztályozással egyszer elvettek tőlük.

Teljességgel átérzem ezt, nem véletlen, hogy nagyon sokáig kerülgettem a művészi pályát, mert szerettem volna megúszni, hogy osztályozzák a lelkemet.

Melyik figura a te kedvenced? És nem mondhatsz medvét, mert az alap!

🙂 Titkon minden medve, csak néha jól álcázzák magukat. Ez az egész egyértelműen a medvékről szól. Na jó, a medvék mellett most a lajhár az egyik kedvencem, és a napokban felkerült rinocérosz a másik. Lehet, hogy vágyom egy kis lassúságra.

A gyerekek nap mint nap várják az új rajzokat- meddig bővül a sor?

A tanév végéig vállaltam a kihívást, és már fogynak a legnépszerűbb, meg mindenki fejéből gyorsan kipattanó állatok sora. Nálam az, hogy mi, mikor kerül sorra, sokszor szól arról, hogy mennyire lehet lebontani könnyen követhető lépésekre. Van néhány állat, amikkel keményen megküzdöttem. Például a pelikán, a bálna vagy a flamingó is ilyen volt. Amilyen könnyű megrajzolni őket, annyira nagy kihívás volt néhány utasításra egyszerűsített folyamatban bemutatni, hogy jön létre.

Az lépésről-lépésre rajzok szövege is verhetetlen, sokat bíbelődsz vele?

Nagyon szeretek bíbelődni a szövegekkel, gyakran készülnek „csak úgy” is szöveg vázlatok a fejemben. De legtöbbször megvárom a megfelelő pillanatot, ráhangolódom, és úgy írom meg a rajzokhoz tartozó szövegeket. Azon igyekszem, hogy amikor negyvenedszerre találkoznak a gyerekek, felnőttek a napi rajzzal, ne aludjanak el az unalomtól, még mielőtt eljutnának az első ceruzavonásig.

Mit gondolsz, a te illusztrációid miért működnek korosztálytól függetlenül?

Talán a tétnélküliségtől, pont attól, amit most próbálok megmutatni, hogy amikor alkotsz, akkor kapcsolj ki minden mércét, akár minden tanult tudást, az akkor is működik, ha nem villog egy kontrollpanel folyamatosan. Így valami sokkal elemibb végeredmény tud kiszaladni az ember kezéből, amire még akár saját maga is rácsodálkozhat. Azt látom a hozzászólásokban kapott fantasztikus rajzokból, hogy ha van egy megnyugtató keret, a minta, ami alapján haladni kell, nincs benne görcs, hisz minden felelősség az illusztrátoré: ha krumpli feje van a mosómedvének, hááát, csak ő tehet róla. Ez ad egy olyan lökést, hogy elképesztő, fantasztikus világokat, háttereket és kompozíciókat hoznak létre. Rengetegszer jut eszembe a kőleves meséje, hogy vajon tényleg, mihez is kellettem itt én?

Hatalmas erdő mellett éltek egy kis falu szélén, a ti életetekre mekkora hatással van a járványhelyzet?

Nagyon kicsit, leginkább a családtagok és a barátok hiányoznak. És persze azt sem mondom, hogy nem jut időnként eszembe, milyen jó volna beülni a Pagonyba kávé és könyvillatot szippantani, de a szerencsére a hétköznapjainkat, jelentősen nem rendezte át.

Állítólag valami szuperérdekes dolgon munkálkodsz éppen, elárulnál pár nem teljesen titkos részletet az Anziksz olvasóinak?

Lehet, hogy nem is lesz annyira meglepő, de az az igazság, hogy elkezdtem ennek a karantén rajzoltató könyv-verzióján dolgozni. Részben a facebook-on megjelent állatokkal, másrészt viszont jónéhány extrasággal, hogy azoknak is izgalmas legyen, akik végig csinálták szorgosan az együttrajzolást. Nekem most tényleg szuperérdekes, mert nagyon más egy FB poszt, és egy könyvbéli oldalpár, már hetek óta a címen és borítón agyalunk, de hamarosan már mutatni fogok belőle ezt-azt.