Mikor Weingartenben megépült az Alpokon túli legnagyobb bazilika, és ehhez méltó orgonát akart felépíttetni az apátság, a munkával Joseph Gablert bízták meg, aki korábbi hangszereivel már bizonyította, hogy a térség legjelentősebb orgonaépítője. Gabler nagy ambícióval állt neki új munkájának. Szülővárosában, Ochsenhausenben már felépített egy hatalmas hangszert az ottani apátsági templom számára, és híre ment, hogy a mester meghökkentő hangzások kifundálására képes. A valósághoz megtévesztésig hasonlító pacsirtahangot, kakukkszót utánoznak sípsorai, és még igazi csengettyűjátékokat is beépít hangszereibe. Gabler 1737-ben, pontosan 37 évesen írta alá a szerződést a weingarteni apátsággal, és azt ígérte, hogy a munka pár év alatt elkészül. De ambíciói egyre nagyobbak lettek, és végül többszöri szerződésmódosítás után csak 1750-ben, 13 évvel az első szerződés aláírása után készült el a monumentális hangszer.
Mi lehetett az oka ennek a hosszú késlekedésnek? Ha csak a templom hajójából rátekintünk a hangszerre, arra gyanakszunk, hogy ilyen monstrum felépítéséhez nemhogy 13, hanem 113 év sem lenne elég. A rokokó építészet jegyeit mutató orgonaház a magasban lévő karzaton elvarázsolt mesebeli kastélyként lebeg a szemlélő előtt, mintha a templom ablakai valójában e kastély ablakai lennének. Azt várjuk, hogy kitekintsen rajtuk hatalmas parókájával az úrnő, és betessékeljen bennünket a válogatott földi gyönyörök palotájába. A túlvilág képzete nagyon rafinált módon jelenik meg előttünk: mintha az evilági élvezetek maguk adnák a belépőjegyet a túlvilág még ismeretlen gyönyöreibe. A hangszer kiismerhetetlen, ágas-bogas szerkezete, csigavonalakkal és kagylódíszekkel ékes bonyolult formái elbűvölnek, valósággal elvarázsolnak bennünket, szédült érzékeinket megcsalják, lebegni kezdünk – és a hangszer még csak meg sem szólalt…
Gabler tisztában volt vele, hogy a hatalmas bazilika számára egészen különleges hangszert kell építenie. A legnagyobb nehézsége az volt, hogy a bazilika nyugati falának ablakait nem takarhatta el a hangszerrel, így kénytelen volt olyan bonyolult szerkezetet építenie, amely az ablakokat körbeveszi. Úgy gondolkodott, ahogy egy lakberendező tenné, ha például könyvespolcokkal kellene egy sokablakos szobát beépítenie. Másrészt Gabler kihasználta a legapróbb teret is, amely alkalmas volt számára. Így alkotta meg például az orgona tetején található madárkalitkára emlékeztető kis egységet, amelyet Kronwerknek, koronaműnek nevezett el. A gazdagon megépített szokásos sípsorok mellől nem hiányozhattak a meghökkentő hangeffektusokat megszólaltató eszközök sem: a francia nevű rossignol, azaz csalogány nevű sípsor, melyben a sípok egy vízzel teli edényben állnak, és így adják ki a madárfüttyre emlékeztető hangokat. Hasonlóan érdekes a folyamatosan kistercet megszólaltató kakukk-regiszter, vagy a szőlőfürtök alakjában megalkotott harangjáték, mely az apátság helységnevére, Weingartenre azaz „Borkertre” utal. A „La force”, vagyis az „Erő” nevű regiszter nem más, mint a pedál legalsó C hangját lenyomva megszólaló 49 basszus síp, mely a mennydörgés erejével hangzik fel.
Azonban Gabler energiáját a leghosszasabban az emberi hangot utánzó sípsor foglalta le. A vox humana hangszín – mely gyakran alkalmazott regiszter volt a német és a francia orgonákban egyaránt – névleg valóban az emberi hangot utánozza, de Gabler elégedetlen volt a korábbi mesterek eredményeivel, melyek nagyon ritkán tudják igazán jól utánozni az emberi hangot. Fáradságot nem ismerve kutatta a vox humana hangszín titkát, még a gégefő szerkezetét is alaposan tanulmányozta. A tizenhárom évnyi munka valódi gyümölcsét ebben a sípsorban látta. Azt beszélték, hogy amikor végre sor került a hangszer ünnepélyes felavatására, és megszólalt a vox humana, a szerzetesek ijedtükben kiszaladtak a bazilikából, mert azt gondolták, erre csak az Ördög lehet képes. Így született meg az Ördög orgonájának legendája, mely így szól:
„Gabler már évek óta dolgozott az emberi hang utánzásán, kipróbált mindenféle fa- és fémfajtát, de minden buzgalma ellenére sem érte el a kívánt eredményt. Egy éjjel az Ördög meglátogatta, és azt súgta neki, hogy segít, amennyiben a lelkét odaadja neki. Egy viharos éjszaka Gabler a kolostorból a völgy felé indult, és éjfélkor vadászruhában jelent meg neki az Ördög, aki azt mondta, hogy ha a vérével aláírja a szerződést, akkor olyan fémet ad a kezébe, melyet a sípsor ónjához öntve elnyeri a valaha hallott legtökéletesebb emberi hangot. Gabler vérét adta a szerződéshez, majd másnap az ördögi fémet beleöntötte az ónba, megmunkálta, és mire elkészült, csodálatosan felhangzott vox humana. De jaj! A sípsor a szent dallamok helyett világi vágyakról énekelt; a szerzetesek odahagyták cellájukat, és belemerültek a világi örömökbe. Az apát felháborodásában kérdőre vonta Gablert, és ő bevallotta sötét tettét. A szerzetesrend elöljárói arra jutottak, hogy az orgonaépítőt az ördögi sípokkal együtt máglyán kell elégetni, de mielőtt erre sor kerülne, a mesternek kötelessége, hogy mennyei hangú sípokat tegyen az ördögiek helyére. Az új sípsor megalkotása azonban a mesternek olyannyira tökéletesre sikerült, hogy az apát megkegyelmezett neki.”
A történetet a sípok vélt száma is alátámasztotta: úgy tartották, a hangszernek 66 hangszíne és 6666 sípja van, de a valóság megcáfolja a legendát, mert a hangszínek száma valójában 63, a sípoké pedig 6890. A jámbor történet csodás példamese a zene isteni és ördögi hatalmáról. Mert hiszen, „aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni”. A Gabler-legendában, ami nem más, mint egy kései Faust-történet, az ördögi paktum ára a halál, és a mester is kis híján az életével fizet megszállottságáért. Mindezek dacára a legenda jól végződik, és a mesternek sikerül megvalósítania a mennyei tisztaságú emberi hangot. Lássuk, hogy valóban sikerült-e:
