Keresés
rovatok

A Kiscelli Golgota-szoborcsoport

Kedd, első nap: Utunk a domb aljáról indul, meredeken megyünk felfelé. Meglátogatjuk Krisztust a kereszten és azokat, akik körülveszik őt. Menetelésünk közben szépen jelzett ösvényen haladunk. Megáll az ember és csak hallgat. Előbb felerősödik, majd elcsitul a belső zaj.

A szoborcsoportot először hátulról pillantjuk meg. Nyers a kő, kevés a színe. Három kereszt tűnik fel. A középső – Krisztusé – különböző, szögletesebb és kiemelkedik a kompozícióból. Sokkal hangsúlyosabb.  A két szélen a latrok a perifériára szorulnak.

Középre figyelünk: Krisztusra a kereszten és a mellette álló két alakra. Szemünk nyugszik a kőbe faragott ruha elnagyolt redőin. A háromszögben Krisztus mellett Szűz Mária és Szent János alakja. Krisztus és János kapcsolata érezhető ugyan, de gesztussal nem kifejezett. Szűz Mária viszont egész testével a kereszthalált halt fia felé fordul, tekintete szinte csüng rajta. Ebből a nézőpontból kiemelkedik a szoborcsoport nyers egyszerűsége, alakjaik összetartozása.

Szerda: Borús időben indulunk, összeszűkülő ösvényen. Kis kanyarban megjelenik egy tábla, a fény megcsillan a fém felületen. A civilizáció zaja, autó hangja zavarja csendünket. Válaszúthoz érkezünk: balra a hívogató természet, jobbra az öt szobor tartogat titkokat.

A szobrok felé, jobbra indulunk. A zöld levelek, lombok között szép lassan kirajzolódik Szűz Mária alakja.

Köpenye kékes, ruhája halványpiros. Kopottas, színe alig látható. Krisztus anyját a XVI. századtól ezekkel a színekkel ábrázolja a keresztény ikonográfia. A kék kapcsolódik leginkább Máriához. A magyar népi vallásosságban a világos búzakék kimondottan a Szent Szűz sajátja. A szimbolikus szín az égiekre, a hűségre és a tisztaságra utal. Magyarország szempontjából nagy jelentősége van a Mária kultusznak. A legenda szerint Szent István királyunk, mivel trónörökös nélkül maradt, országát a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta 1038-ban. Azóta Mária Magyarország Nagyasszonya, Patrona Hungarie. Alakja nem egyszerűen Krisztus anyjaként jelenik meg ábrázolásokon, hanem ő a közvetítő Isten és ember között. Imáinkat ő tolmácsolja az égiek felé.

 „Senki sem léphet be a Mennybe, kivéve Márián keresztül, mely kapuként szolgál; senki sem találhat Krisztusra, kivéve Máriával és rajta keresztül; aki Krisztust keresi Mária nélkül, hiába keresi.” (Szent Bonaventura)

 Csütörtök: Utunk ma hosszú lépcsősoron vezet felfelé. Közben elhaladunk a Szent Vér Kápolna mellett, mely a 1810-es években, nyitott stáció helyén épülhetett.

A lépcső tetejére érve ma nem csak a szoborcsoport fogad. Többen tüsténkednek az alkotás körül. Hátul egy létra, Mária piros ruháját festi éppen valaki.

Pünkösdi készülődésbe csöppenünk. Tisztítás után felfrissítik a szobrokat. Beszédbe elegyedek az egyik festővel, Vass Melindával. Kiderül, párjával – Szendrői Ferenc Miklós díszítőfestővel – őket bízták meg a szoborcsoport felújításával. Nem most kerülnek először kapcsolatba a Golgota szoborcsoporttal. A korábbi munkálatokról az érdeklődő ebben a cikkben olvashat.

Minden évben kopik egy kicsit a szobrok felülete, a földből a víz, a fagy, vagy a felületen megtapadt hó beszivárognak az anyagba. A moha sem igaz barátja a kőnek, északi oldalán telepszik meg leginkább. Mindezek miatt a szobrok legalább pár évente felújításra szorulnak.

A porózus mészkő anyag megtisztítása után kezdődhetnek csak a festési munkálatok. Fontos a festék minősége: olyat használnak, mely kültéren jól működik, ellenáll a természet által állított kihívásoknak. A ruhák redőin a festék rétegelését árnyékolásra is használják. A redők belsejében többet visznek fel, így sötétebb árnyalatot kapnak. Ezzel is kiemelik a ruhák anyagának hullámzását, plasztikussá, életszerűvé varázsolják azokat. Egy érdekesség is kiderül a régebbi restaurálások kapcsán: előfordult a múltban, hogy valaki zománccal festett rá a szobrokra. Elképzelhetjük a meglepő, művi hatást. Melinda és Ferenc nagyon vigyáznak a természettel való harmóniára.

Péntek: A Kiscelli Múzeumtól, pontosabban a romtemplomtól kezdjük ma utunkat. A parkerdő felé indulunk, sétánk ideje alatt elhaladunk az eredetileg 1810-ben felállított, 14 barokk stílusú stáció mellett.  A kálváriáról és a stációk felújításáról bővebben a Köztérkép leírásában olvashatunk.

A stációk 14 jelenete után erősen él bennünk Krisztus szenvedéstörténete. Festményeinek színe és stílusa harmonikusan illeszkedik cikkünk témájához: az 1820-as években készült barokk szobrokhoz. Festőink: Melinda és Ferenc még ma is dolgoznak. Viszik fel a következő festékréteget, szépítik, patinázzák a szobrokat. Kellemesen süt a nap és finom szél fúj, ez kimondottan jó idő a felújításhoz, könnyen szárad a festék általa.

A szobrok haján erősödik a szín, kiemeli és keretbe foglalja az arcokat. Szűz Mária és Szent János ruhájának kékje és pirosa élénk újra. Erősíti a szimmetrikus hatást a háromszög kompozícióban.

Szombat: Rövid küldetésünk utolsó napján az erdő belseje felől érkezünk. Reggel és csend van, csak néhány futó szalad az ébredező fák között. Szent János köpenyének pirosa már messziről hívogat. Elkészültek a szobrok. Friss színekben, ünneplőben pompáznak.

Már az apró részletekre is jut idő: láthatóvá válnak Krisztus stigmái, vére folyik értünk.

A Golgota-szoborcsoport felújítása elkészült Pünkösdre. Várja a Szentlélek kiáramlását, a hívőket, az arra sétálókat. Óbuda dísze, szakrális hely ez. Az odafigyelőnek – legyen bár katolikus hívő, vagy nem – a szobrok közelében megáll az idő. Béke és csend honol.

Öt nap, öt irány, öt perspektíva. Belső út és zarándoklat.

A hatodik napon, bármikor legyen is az, biztosan visszatérünk ide. De addig is, míg eljön ez a nap, olvashatunk róla az Anzikszban.

Végezetül pedig, álljon itt pár kép a szobrok restaurálás előtti és utáni állapotáról:

 

 

Szoborba öntött lélegzet

A századfordulós Bécsben a nők egyre inkább tudatára ébredtek saját képességeiknek. Már nem elégedtek meg a másodlagos szereppel, egyenjogúságra törekedtek. Az egyenjogúság kérdése középpontba került, ami segítséget nyújtott a szobrászat néhány női úttörőjének, hogy kitapossa az utat későbbi követői előtt, és elfogadtassa magát az akkor még igen szkeptikus társadalom férfitagjaival. Idővel a nők nagyobb szerepet kaptak a művészetben (tánc, költészet, ének, színészet), a magasabb társadalmi réteg tagjai egyetemre is járhattak. 1918-tól már Magyarországon is választó joguk volt, 1928-tól Olimpián is részt vehettek. Ám a liberális polgárság is nehezen tudta elképzelni, hogy egy nő fizikai munkát végezzen.

Magyarországon a nők nagyobb társadalmi szerepének elismerését előkészítette többek között Kövesházi Kalmár Elza 1900-as szobra a „Vágyakozás”. Az alkotás 1901-ben egy magyar újság fénykép illusztrációjaként jelent meg Lyka Károly nyomán. A kép körül vita alakult ki a magyar közéletben, még a Fővárosi Tanügyi Bizottság ülésén is hangot emeltek ellene. Ennek dacára Kövesházi nem kevés pozitív kritikát kapott, többek között olvasói levelekben. Ebben az időben sok műtermi fotó készült, melyen a „pózoló” nők testtartása, sőt hajviselete is ellenérzést váltott ki.  (Plesznivy Edit: Hölgy vésővel. IPM 1987. 5. sz.)

„Kőfaragó … tényleg az Kalmár Elza, aki nagy művészi lelkiismeretességgel maga faragja márvány- és kőmunkáit. Ma ritkaság az ilyen, nőben éppen egészen szokatlan.” írja róla Fülep Lajos művészettörténész 1908-ban.

Kövesházi Kalmár Elza: Thanatos (1932, mázas kerámia dombormű, 59 cm)

Elza művészetét kezdetben meghatározta a finom ívű, bécsi szecesszió. Ebből a formanyelvből indult és néha vissza is tért hozzá. Jól megfigyelhető ez Thanatos kerámiáján, melyet a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár  őriz gyűjteményében.

Finoman használt geometria

Kövesházi a ’20-as években már az art deco szellemében alkotta táncos szobrait. Gyönyörű kisplasztikája szimbolikus jelentőséggel bír Elza magánéletében és a művészi életműben egyaránt. Igazi megtestesülése annak az anya-lánya, szobrász-táncos kapcsolatnak, amely Kövesházi Kalmár Elza és lánya, Ágnes között jött lére.

Kövesházi Kalmár Elza: Lélegzőtánc (1928, gipsz, 28,3 cm, Magyar Nemzeti Galéria)

Feszültséget érezhetünk a zárt kompozíció és a mozdulat finomsága, a légies, szitakötő szerű alak kettősségében.  A geometrikus, egy nézetre komponált, erőteljesen stilizált nőalak tenyerét és arcát az ég felé fordítja, így teremt kapcsolatot a magasabb dimenzióval. Az arc vonásai alig kivehetők. Lényében valami nem evilági erő, szakrális tartalom érezhető a művészi mondanivalóban. A kompozíció zártságát oldja: a finom, fehér gipsz anyag; a ruha félköríve; a karok által teret és mellkast megnyitó mozdulat. Most nem a mozgás, inkább maga a mozdulat és a benne rejlő átlényegülés hangsúlyos. Szinte együtt lélegzünk a szoborral.

Anya és lánya

Elza 1928 körül készíti el ”Lélegző tánc” című gipsz szobrát. Az alig 30 cm-es plasztikát Kövesházi Ágnes, a szobrásznő lánya ihlette. Az 1920-as években Ágnes vezető táncosa volt Madzsar Alice mozdulatművész és alkotótársa, Palasofszky Ödön Lényegretörő Színházának. Saját, ugyanezen a címen futó tánckompozíciója szolgált inspirációul édesanyja művének elkészítéséhez. Az utókorra maradt az a fotó is, melyen Kövesházi Ágnes, a ”Lélegző tánc” szoborművének megfelelő pozícióban áll. Ruhája ugyanolyan legyezőhöz hasonlatos, mint a téma alapján készült plasztikáé. A jelmezt ugyancsak Kövesházi Kalmár Elza készítette. Ágnes életében a levegőnek, a légzőgyakorlatoknak nagy szerep jutott. Mivel tüdőbeteg volt, rendszeres gyakorlásukkal a táncosnő testét és lelkét is gyógyították.  Valószínűsíthető, hogy ez a betegség volt Lélegző tánc című koreográfiájának inspirációja is.

Kövesházi Ágnes a Lélegzőtáncban (kosztüm: Kövesházi Kalmár Elza, 1928)

Kövesházi Kalmár Elza nevét nem ismerik sokan, pedig anyaként és művészként egyaránt lehetne a modern, mai nő példaképe, szimbóluma. Egész életét a megújulás és a nyitottság jellemezte. Beengedte a nemzetközi tendenciákat és saját nyelvére fordította azokat. Egyedülálló anyaként nevelte házasságon kívül született gyermekét. Bejárta Európát és hazahozta a külföldön tanult újításokat.  A ’20-as évek art deco irányzatában és az erősödő női öntudatra ébredésben otthonosan érezte magát: szobrot, jelmezt, plakátot és ruhát tervezett. A ’30-as években már igazgatósági tagja volt az Alkotó Művésznők Egyesületének (AME). Ezekben az években anyagi gondok miatt ortopéd cipészetet tanult. Megint képes volt a megújulásra. 1941-ben a Népszava újságírója meglátogatja műhelyében és így ír róla:

Kövesházi Kalmár Elza: asszonyideál. A dolgozó, a küzdő, a szabad asszony, a vérbeli művész ideálja. Hány, de hány szobrász van, aki lelkében suszter. Kövesházi Kalmár Elza az ortopédcipészetben is művész.”