Nem tűnt fel? Akkor olvassátok újra, vagy elsőképp az összes részt! Itt a nulladik, itt az első, itt a második, és itt a harmadik – a negyedik részt itt találjátok, az ötödiket emitt, a hatodikat amarra, a hetedik meg itt, ami aztán TÉNYLEG csupa csörte volt!
Szóval, hogy vajon miféle a szív? Arra keressük a választ. Tudjuk-e pölö, hogy ami bennünk dobog, az PONTOSAN milyen? Vajon olyanok vagyunk, amilyennek látjuk magunkat – például hogy „jószívűek”? Illetve attól még lehetünk jószívűek, ha egyszer-egyszer egy picikét irigyek vagyunk?
Nehéz dolgok ezek ám. Olyan nehezek, mint egy teherautónyi marcipánkocka.
Persze van valaki, vagy VALAMI, ami erre pontosan tudja a választ. Ha elé állnátok, azt mondaná: „Hoppácska, te aztán jó kis dühgombóc vagy!” – miközben észre se vetted, hogy az vagy. Vagy azt suttogná a füledbe, miközben, mondjuk egy sóban és sirályvijjogásban megfáradt fregatt kajütablakán túl verné a hajó oldalát a Tengeróceán: „Nohát! Hogy-hogy eddig nem jöttél rá, hogy annyira bátor a szíved, hogy csak na?”
Van, aki tudja ezt. Mindjárt el is meséljük, kicsoda. Csak előbb teszünk egy kis kitérőt.
JAJ, és még valami: ha olvastátok az Ördögbőr grófja – Rettentő Kalózmesék című könyvet, akkor biztos emlékeztek egy bizonyos CsipaCsabira. Akinek volt egy ládája.
Hmhm. Hmhm. Ha nem olvastátok, essetek neki gyorsan.
Megvagyunk?
Nos akkor:

SivákMivák Károlyt tényleg nem szerette senki.

Pedig nagyon akarta, hogy szeressék.

Kiskorában például, a bóbabéji óvodában folyton ellopta a cukorkákat a társaitól. Aztán, amikor már nagyobbacska lett, a Szuszkaparti Általános Iskolában rajszöget tett a fiúk székére, és meghuzigálta a lányok haját. Később – amikor már elment afféle tengeri csibésznek, és rájött, hogy ha nagyon akar, akkor fel tud ám falni egy egész szigetet, szőröstül-bőröstül – köszönésképpen leágyúzta a vele szemben „Szevasz, te másik hajó!-t” integető vitorlásokat és egyéb hajókat a Tengeróceánon.

És nem értette, hogy mindezek ellenére miért nem szeretik. Hiszen annyi mindent megtesz azért, hogy szeressék. Mert ha nem lopja el a cukorkákat, akkor a többieknek elvásott volna a foga! Ha nem tesz rajzszöget, és nem húzibál lányhajakat, akkor milyen unalmas lett volna már a suli! És ha már a leágyúzásnál tartunk: nem jobb azoknak a csenevész, cseklebóka vitorlásoknak a Tengeróceán fenekén rostokolni és pihikézni, mint ide-oda cirkálni, fel és alá, napra-nap?

Hát miért nem fogják fel a buta fejükkel, hogy ő csak jót akar, és csak miattuk, az ő érdekükben teszi meg ezt a sok mindent?

És SivákMivák Károly, a mély, sötét ballonkabátjába bújva, a lassan-lassan viharfelhőt növesztő búbárkáján csak járta a vizeket, fortyogott és mortyogott. Hogy hát pedig ő mindent megpróbált. És mégsem szeretik. Nem volt véletlen az sem, hogy csontvázvitézekkel és lúdmarócrémekkel töltötte meg a hajóját: senki matróz el nem ment volna az akkor már messze földön hírhedt Fekete Vészre szolgálni.

Csak az szegődött mellé, aki rém volt.

Aki annyira magányos, és dúl-fúl, mint egy SivákMivák, annak az efféle rémekért üzennie sem kell. Jönnek maguktól.

És SivákMIvák Károly matekozott. Két szigetfelfalás közben leste-bújta a kódexeket. Hogy vajon miért nem szereti őt senki sem? Mikor annyira próbálkozik?

És egy szerdai nap, egészen pontosan május 0.-án, rájött, mi a baj.

Hogy nincs aranyból a szíve. Hogy nem csillog úgy, mint valami mellkasa alá rejtett, vakítóan sárga napkorong.

Mi más lehetne a baj?

Miközben annyi mindent megtesz másokért?

És PAFF: hát mi csillog jobban Kiskos kapitány aranyszívénél?

Úgyhogy SivákMivák parancsot adott a halszörnyeteg kormányosnak, hogy vegye keletnek az irányt. Rossz szelekkel kibélelt vitorlákkal futott be a bajhajójuk a Kavicsbércre: ott pedig addig faggatta a Mindenttudó Kiskocsma békésen macifröccsöző kalózait és a pákászokat, amíg ki nem nyögték, amit hallani véltek.

Hogy a málnaszagú nyugati szél azt sustorogja: Ördögbőr grófja pont ezt az aranyszívet kutatja.

– Mi sem egyszerűbb – gondolta ekkor SivákMivák. – Csak meg kell találnom azt a tökkelütött grófot. És követnem kell, és majd ő jól elvezet Kiskos szívéhez.

És akkor SivákMivák nagyra tátotta a száját, pont egy szigetnyire, és felfalta Kavicsbércet. Letörölte a térképről, s a bajsza széléről is – nehogy valaki meg találja súgni Ördögbőrnek, mire készül. Meg aztán azt sem akarta, hogy a pákászoknak a pákászkodással, a kalózoknak meg a fosztogatással kelljen többet fáradozniuk. Hadd nyugizzanak már egy kicsit, szegénykék.

Tele volt jószándékkal. Nem is kell mondanunk.

Aztán megkereste Skrivak bácsit, a halászt. Aki mindenkiről tudta (ha épp tudni akarta) hogy hol s merre ring a hajója a Tengeróceánon.

És SivákMivák így megtalálta Ördögbőrt. Addig míg nem figyelt, az öreg Skrivak kereket oldott, na de igazából mindegy is.

Ment minden, mint a karikacsapás.

És most MÉGIS egy vadidegen hajón rostokol, és mellette lebeg a Fekete Vész, ami már sose lesz használható, max kisbolygónak valami nagyobb köré. Ráadásul ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy SivákMivák visszafojtott lélegzettel rostokol – hiszen az a hajó épp a Vénusz mellett tartózkodik, ami a Tengeróceán felett sem vattacukor vagy gomolyfelhő, hanem egy bolygó. Egyenest a kozmoszban.

Libeglebeg a planétákkal bélelt semmiben. A csillagok, éjködök, és hullócsillagok közepén.

Pedig minden olyan szépen alakult. Aztán tessék: a hatökör, hebehurgya, nyeglemafla gróf jól kibabrált vele. Egy ócska trükkel kivarázsolta a világűrbe, ami még a Tengeróceánnál is hatalmasabb.

És nincs benne egy korty levegő sem.

A SivákMIvákra vezérelt robotdinoszauruszok ott lebegtek körülötte, ahogy azt a kozmoszban szokás, és mondták, hogy BIIP-BIIP. Kikapcsolt mindegyik. A rémmatrózok és koponyakatonák oda voltak: hiszen nekik – akik voltaképp semmik, csak lidércek, és kósza árnyak – a mindenségben semmi hatalmuk. Csak SivákMivák lebegett ide meg oda, pufi pofával visszatartott lélegzettel, Ördögbőr korábbi, csilivili hajójának űrbiztonságos kajütjében, és a fedélzeti komputert nyomkodta. Szerencsére a szájával szigeteket is el tudott nyelni, ergo ez a lélegzet elég sokáig kitartott – de azért nem a végtelenségig.

És majd megette SivákMivákot a düh. Forralta a bosszút. Tekergette az agyát a méreg.

De tudta, hogy már nem sok ideje maradt.

– Esküszöm, hogy akarsz tőlem valamit. – búgta ki végül a katódok és elektródcsövek mögül a hajó agya, akit Sszabó Jánosnak hívtak.

SivákMivák bólogatott. A feje úgy pufult, mint egy túltöltött lufi.

– Vissza akarnál menni? A Tengeróceánra? – kérdezte a komputer. Ricsegett-recsegett közben, és bitkedte és kalkulálta a mindenféle adatokat. A hajó mellett üstökös száguldott el, de a komputer tudomást sem vett róla. – Hát, az nem olyan egyszerű.

SivákMivák kigúvadt szemmel kérdezte, hang nélkül, csak a fejével bólogatva a morzejeleket, hogy „Aztán miért ne lenne egyszelű. Holmi villámlással meg csimbummal pillanatok alatt sikerült most is. Akkor visszafelé hogyhogy nem megy?”

Illetve próbálta grimaszokkal és szemcsücsörítéssel elmondani a következőket:

– Öldögből elvette a hajómat. Oda a LEGÉNYSÉG. Lámuszított egy rakás LOBOTDINOSZAULUSZT. Aztán egy ócska kis csellel kilökött a SEMMIBE. ÁTVELT. BOSSZÚT KELL ÁLLNOM.

– Értem – mondta a fedélzeti agy. És mintha tényleg értette volna, bár valójában nem hangzott el egy szó sem. – Csak hát ez az oda-vissza ugrabugra nem megy csak úgy. Mert ki kellene mondanod a varázsszót. És ha jól látom az egyre pirosabb fejeden, igazából csak egy mondatra van lehetőséged. Aztán oda a kortynyi levegő!

SivákMivák agyalt. Mi lehet a varázsszó? Mintha fél füllel hallott volna valamit, amit Ördögbőr mondott, amikor ideröptette, egy óriási bummal, a hajóval együtt, az égbolt fölé, s a sötét mindenség alá.

És akkor eszébe jutott.

És életében először, dühöngve és utolsó levegővel kimondta, hogy:

– KÉLEM SZÉPEN!

CsimBimbambimbalabumm.

+!%!!%

A Ferihajó meg közben úgy szelte a Tengeróceánt, mint egy FERIHAJÓ.

Mint egy Ferihajó, aki visszakapta a legjobb barátját.

Nyugatnak tartottak, a naplemente felé.

A fedélzetén immáron tartózkodott: egy Basabusa néni, egy Basabusa bácsi, egy ördögbőrnyi gróf, illetve egy kacsa, aki Végzet, és aki úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

Igen. Egy kacsa is tud vigyorogni.

Mint ahogy egy Basabusa néni is tud ám nagyon haragudni egy Basabusa bácsira. Még akkor is, ha közben nagyon szereti. Még akkor is, ha a Basabusa csurom egy merő víz, de annyira, hogy a szakállában, hiába húzták ki őket a vízből, a sós tengerből odamaradt, apró rákok játszanak totál nyugisan kő-papír-ollót, és a pirosabbik rák áll 3-1 arányban vesztésre épp.

És Basabusáék nézték egymást, és nézték, és nem tudták abbahagyni.

– Fura ám ez. – közölte szurkapiszka hangon Basabusa néni. – Nem tudom eldönteni, hogy megöleljelek-e, vagy a másik igét válasszam, azt, amelyik ugyanez a szó, csak hiányzik belőle, hogy „el”. A közepe tájáról.

– Különös, nem? – szőtte tovább a gondolatot Basabusa bácsi. Kicsit ő is bosszús volt ám. A pirosabbik rák a szakállában épp behúzta az ötödik nyerő kört, ismét csak egy laza ollóval. A kékebbik nem örült. – Hogy itt van valaki, aki eltűnik, majd 2 és fél birsszigeti hónapra, azt se mondja: FAPAPUCS!, és még neki áll feljebb. Mikor a másik meg égre-földre kereste.

– Mi az, hogy kerestél? – fakadt ki Basabusa néni. – Akkor hogyhogy nem találtál meg, te mafladék? Engem tessék megtalálni! Engem KUTATNI tessék annak, aki kalózkodott is ráadásul! Ha már szeret! Akkor hogyhogy nem találtál meg? PLÁNE, hogy olyan szomorú voltam, hogy HÁTHA nem is szeretsz, mert a Pipacsboszorkány fülébe susmorogsz éjnek évadján?

– Nadehiszen félszívvel kerestem EJJ EREDJETEK MÁR INNEN – rázta ki a szakállából a rákokat Basabusa, akik épp úgy voltak vele, hogy most akkor örihari, és legyen pofozkodás. Aztán hozzátette: – Szóval csak úgy kerestelek, fél szívvel, és nem is ment másképp.

– Na de miért. – kérdezte Basabusa néni, bár, mire kimondta, már tudta a választ. Hiszen valaki a Ferihajón már megmondta neki korábban.

– Hát mert a másik fele, az nálad van, te jány. – mosolygott Basabusa, és megölelte Basabusa nénit.És Basabusa néni visszaölelt, és az milyen finom volt! És megölelte őket a naplemente is, valamint egy kósza, hajbirizga nyugati szellő.

Két fél, szomorú szív így lesz egész és boldog. Hogy elég hozzá egy ölelés. Gondolta Basabusa bácsi. És egy egész szívnél, pláne, ha kettő valakikben dobog, csudálatosabb nincs az egész világon. Gondolta Basabusa néni.

– Nyehh, haladjunk már – dörmögte szemforgatósan a bajsza alatt Ördögbőr, és kicsavarta a kalózsipkájából a tengervizet. Közben a Ferihajó fedélzetét pásztázta, és megsimogatta az árbocot. Kicsit szégyellte magát: ugyanis magára hagyta a Ferihajót, egyedül, miközben kiderült, hogy a Ferihajó pont ezért volt moccantalan. Mert nem törődött vele senki – pláne a legjobb barátja nem. És Ördögbőr ezt suttogta, miközben megölelte az árbocot, de csak úgy, hogy meg ne hallja senki, hiszen kemények vagyunk, KALÓZOK, és GRRR: – Ne haragudj, öregem, hogy magadra hagytalak, mikor nekem a mindenféle csillagászkodás, meg könyvtárazás, azaz minden, amit megpróbáltam a rosszalkodás helyett, elvette a figyelmemet az igazi barátaimról. Pölö rólad. Nagyon szeretlek ám!

– Tudja. – búgta egy hang. Egy szegfűillatú, valahonnan a tat alól.

Olyan hang volt, mint amikor éjszaka, a holdudvarban a fa susog a vadgalamboknak. Olyan hang volt, mint a felhők közül előtörő napfény. Olyan hang volt, ami akkor is tudja a választ, ha fel se tettük a kérdést.

– Hát ez meg – kapta fel a fejét Ördögbőr, és kirántotta a kardját.

– Na tippelj – morogta Basabusa néni. Aztán hozzátette. csak úgy halkan: – Oké, hogy a csilivili hajód (amiért elhagytad a Ferihajót, csak mert komputere volt meg mindenféle bizergéi) megüzente, pontosan hol vagytok, de az az igazság, hogy ÉN mentettelek meg titeket. Egy „Köszönöm szépen, Basabusa néni, és elnézést, hogy megint belerángattam a Basabusa bácsit valami ESZMÉLETLEN ÖKÖRSÉGBE” jól esne.

– Jó. – közölte Ördögbőr. – Majd küldök dísztáviratot. De ez a fura duma, EZ MI VOLT.

– Na tippelj. – búgta megint a szegfűillatú hang.

És akkor Ördögbőrnek leesett a tantusz.

– Nem mondod – makkantota, kivont szablyával a kezében. – hogy a Szegfű Illata VÉGIG a Ferihajón volt!

– Látod, ilyen az, ha az ember elfeledkezik a barátairól. – válaszolt Basabusa néni. – Pont a raktérben. A tat alatt. Ott figyelt, és várt. Rád. Ha nem foglal le annyira, hogy az legyél, amit a mások mondanak, hogy legyél JÓ, és NE ROSSZALKODJ, azaz, ha TOVÁBBMÉSZ a Ferihajóval rosszalkodni, akkor talán észre is veszed, hogy a barátod miféle titkokat meg szuperságokat rejt.

Az égbolt suskamuska csillagpászmákkal cirógatta meg Ördögbőrt.

A Vénusz mellett volt egy különös csillámvillanás, de senki nem figyelt fel rá.

Mert akkor Ördögbőrnek eszébe jutott az az átkozott láda.

Megkereste az állát, mert leesett. Aztán a száját tátotta, de annyira, oly nagyon, hogy belerepült egy szemüveges, vaksi sirály. A sirály udvariasan elnézést kért, majd tovaszállt: neki egyenesen a hajókosárnak.

Paff.

Ördögbőr még ezek után sem tért magához.

Hát, hogy ez lehetetlen! Hiszen abban a kincsesládában csak homok volt! Semmi más!

– Csipacsabi? Az ő kincses doboza lenne az?

– Igen. – mondta Basabusa néni. – Már beszéltem a Szegfű Illatával. Volna pár szava hozzád is, de egyelőre azt üzeni, hogy „SÁRVEREM RÉMKISBOLT”.

Basabusa szeme akkorára nőtt, mint egy-egy strucctojás. Ördögbőr hápogott. A Végzet Kacsája, aki ezt az egészet csendben figyelte, meg is sértődött kicsit, hogy mit hápognak itt helyette.

– A SÁRVEREM RÉMKISBOLT. – suttogta rémülten Basabusa. Hirtelen nagyon fázni kezdett. – A temetői varjak, a legendából, akik tudják, hol a szív. Akiket meg kell találni. De pont a SÁRVEREM RÉMKISBOLTBAN? Hogy ott lennének a varjak? MIÉRT? Miért nem tudunk egyszer, EGYSZER valami olyan helyre menni, ahol nem kell agyonrettegnem magam? Pubi, én a lábam be nem teszem oda.

És Ördögbőrre nézett. Aki pedig a tenyerébe temette az arcát, és nyögte ki:

– Kurucifix.

Nekünk HÓT ZIHER, hogy annyi.

Azt a teremburáját. Vajon mi lehet az a SÁRVEREM? Ami pláne hogy SÁRVEREM- RÉMKISBOLT? A következő részben, ami az utolsó előtti lesz, kiderül! Addig is itt a heti könyvalávaló táncimanci – szevasztok, legyetek kicsit rosszak, két hét múlva ugyanitt!