Szerző: Simonfalvi Ancsa

Aztán a Pók utcai betondzsungel könyvtárában pillanatok alatt akklimatizálódtam, hiszen igaz, hogy 200 kilométerrel arrébb, de panelek közt, kulcsos gyerekként nőttem fel. Arra gondoltam, ami Veszprémnek a Haszkovó lakótelep, az Budapestnek a Hosszú Házak. Amikor az aquincumi romok között sétálgatva csendesen átjárt a történelmi térerő, örömmel nyugtáztam, hogy itt is megtaláltam mindazt, ami nekem a veszprémi vár.
Amikor az Óbudai Nyár legnagyobb koncertkavalkádjában hömpölyögve felsejlett bennem az utcazene fesztivál, konstatáltam, hogy jó helyen vagyok. Amikor a Római-parton megcsapott a Duna illata, és zizgett a rezgőnyárfa, eszembe jutottak a balatoni élmények, és el kellett ismernem, hogy errefelé sokkal jobbak a kacsakövek. Amikor a Flórián téri lángososnál megettem az első káposztás lángost – atyám, ilyen máshol nincs is!
Több mint öt éve ide köt a lap is. Az Óbudai Anziksz első lapszáma egyidős a kisebbik fiammal. A gyes időszaka alatt az Olvass! rovat ablak volt a világra, kisgyerekes anyukaként sem szűkült rám soha a tér. A szerkesztői munkámmal pedig terveim szerint sarkig tárom az ajtót: helló Óbuda!
És ha már így megérkeztem, mutatom is a fantasztikusan színes, friss lapszámot.
Az idei nyári magazin jelentős részét a Hajógyári-sziget bemutatása adja, felvillantva múltját, jelenét, a Helytartói palota titkát, a hajógyár történetét, a fesztiválok kavalkádját és a kutyák paradicsomát is. Négy jeles kortárs író novellája és rengeteg izgalmas cikk és interjú mellett két üdítő újdonság is helyet kapott a magazinban: a mese és a képregény, amik a nyári lapszámot zárják.
Aki végiglapozza a magazint, megtudhatja az IGAZI túróscsusza titkát is.

Simonfalvi Anita
szerkesztő

– És akkor Ördögbőr, és öreg cimborája, Basabusa bácsi nekivágtak a Tengeróceán hetedhét vizének, hogy megkeressék Basabusa nénit, aki ugye tudja, hol van a Szegfű Illata. Merthogy a Szegfű Illata pontosan ismeri, hol vannak azok a temetői varjak, akik elkárogják esetleg, hova van elrejtve Kiskos kapitány aranyszíve. – közölte kacsahangon a kacsa a névtelen hajó fedélzetén, majd elhajolt egy kartácságyúból leadott búbogáncssörétfelhő elől. Villámok csapkodtak, a zord csalánosan csípős eső a kacsa nyakába zuhogott, de azért folytatta: – És mentek, és szelték a sós tengert, és miközben pár robotdinoszaurusz loholt a nyomukban, alig vették észre a mögöttük osonó Fekete Vészt, a legveszedelmesebb temetőhajók és kísértetbárkák közül a legirgalmatlanabbat, melynek a szigetfaló SivákMivák Károly a kapitánya, és csontvázmatrózaival már egy ideje követik Ördögbőrt. És most hatalmas vihar kerekedett, és hiába van Ördögbőr vadiúj fregattja még csillagkomputerrel is felszerelkezve, a Fekete Vész egyre és egyre közelebb kerül, és már hallani, ahogy a régmúltból és a ködös időkből itt ragadt szellemlegénység hogy nyiheg-nyökög a nyakukba. És már ágyúzzák is a névtelen hajót, amin Ördögbőr és Basabusa menekül, és mindjárt csáklyázás is lesz. Jaj, vajon mi történik most?

A kacsa naná, hogy igazat mondott. A Fekete Vész ott tombolt és rombolt mögöttük: éjfekete vitorlája mögött vészterhes hurrikán danolt, körülötte borzadályos, dühhel töltött, sötétkék felhő gomolykodott és mennydörgött, és Basabusa bácsi, miközben a kacsát forgatta, ide meg oda, nézett alá és fölé, már hallotta a gyűrött ballonkabátos, savanyú képű SivákMivák Károlyt is, aki a Fekete Vész tatjának elejében így ordibált át a névtelen hajó kettő, plusz egy kacsa legénységének:

– Tessék szépen megállni! Tessék szépen megadni magukat, vagy polláászúszom ezt a csilivili bálkát! Tessék szépen megmondani, hol van Kiskos kapitány alanyszíve! Vagy jót álljak magamélt? Aszt akarod?

És tüzet nyitott a Fekete Vész. És ágyúzták a csillagkompúterrel felszerelt bárkát: Ördögbőr pedig riadtan vette észre, hogy nem is ágyúgolyó az, amit rájuk lőnek, hanem tűzzel teli koponyák, lángoló csontvázmaradékok, amik robbannak, vigyorogva száguldanak feléjük, lánggal teleteli pofával, és lassan tűzbe borítják az egész, nevenincs hajót. Az elülső vitorláknak már annyi volt: porrá lett a csilivili árbóc, és recsegve dőlt a fedélzetre.

– KRUCIFIX, na most lett elegem ebből az egészből! – kiabálta Ördögbőr, és kivonta a kardját. Kezdett benne felmenni a pumpa. Nem szerette az udvariatlanságot. Kalóz volt, de olyan kalóz, aki betartja a Kalózkódex szabályait – abban pedig szó se volt arról, hogy csak úgy, a semmiből mindenféle mágikus koponyákkal le lehet zúzni egy másik kalóz hajóját. Ez nem járja. Nem járja, hogy valami rémekkel teli, ide-oda bolygó szellembárka csak úgy rátámadjon egy másik hajóra. És ezt ordította át: – Mi lenne, ha inkább megvívnánk, SivákMivák? GYERE, HA MERSZ, TE BÁRDOLATLAN PUPÁK!

És Ördögbőr nekilódult. Egyre dühösebb lett. Ha kell, elpusztul, egy lesz a szellemhajó legénységéből örökkön és örökké, de egy SivákMivák Károly, egy semmirekellő, szigetfelfaló ballonkabátos neki nem fogja megmondani, hogy mit csináljon. Mit tud egy ballonkabátos, aki másra sem képes, csak szigeteket falogat fel? És miért kéne hallgatni rá? Épp egy kötelet vadászott, amin átlendülhet a pár méterre lévő Fekete Vészre, kaszabolás céljából, amikor megtorpant.

Basabusa ugyanis mit sem törődött a haddelhaddal. Dirrdurrpaff! – robbant fel mellette pokoltűzzel egy koponyabomba a taton, de mintha észre nem vette volna. Úgy forgatta a kacsát, mint aki keres valamit.

– Bocs – húzta össze a szemét Ördögbőr. – Igazán nem akarok zavarni.

– Ja, nem zavarsz – dörmögte oda sem pislantva Basabusa. A kacsa érdeklődve figyelte, ahogy vizslatva van. – Csak nem találom.

– Mit nem találsz, te pupák? Nem tűnt fel, hogy csörte van? – kiabálta Ördögbőr, majd a kardját felkapva kivédett egy búbogáncssörétet. A búbogáncsflintát szorongató szellemmatróz a Fekete Vészen vigyorogva töltött újra.

– Azt nézem – mondta Basabusa összehúzott szemmel, a kacsát forgatva. – hogy hol a fityfenében lehet ezt a madarat kikapcsolni.

– Háp. – közölte a kacsa.

Közben a Fekete Vész csáklyatávolságba ért. A Tengeróceán tombolt, a szellem- és csontvázmatrózok pedig zölden világító, csillagokon túli szemekkel lestek, pislogás nélkül, és pörgették a kampós végű köteleket. Tucat és még több fantom és szörnyeteg, plusz egy halember készült átlendülni a nevenincs hajóra. Valami ősi temetőnótát daloltak: a kántálásuk olyan volt, mintha valaki egy óriási, fekete táblát karistolna. Ördögbőr oldalra nézett, és látta, ahogy a rémséges had első katonái a fedélzetre huppannak.

Recsegett a csontvázlábuk, ahogy megindultak feléjük. Vigyorogtak, és zengedezték a nótát, ami valahogy így szólt:

Halottak vagyunk mind

nem vitás

és élő itt nem lehet

senki más.

Jöttünk, hogy

felfaljunk mindent, mi él

A lelkedet eméssze

a fagy és a dér.

Kell a matróz.

 Kell a matróz.

Akit örökké s örökre

a Vész magához béklyóz.

– Kikapcsolni – állt Basabusa és a Fekete Vész veszedelmesen és csoszogva közeledő legénysége közé Ördögbőr. A kardját suhogtatta, csak úgy, próbából. – Egy kacsát.

– Folyton dumál! – fakadt ki Basabusa. – És semmi olyat nem mond, amivel segítene rajtunk. Akkor minek hápog?

– Mert én mesélem a Legkisebb Mesét a Világon. – mondta sértődötten a kacsa.

– Mondjuk az tény, hogy nem sokat lendítettél azon, hogy folytatódhasson – morogta Ördögbőr. – Spoilerezhetnél egy kicsit. Nyomd a kibicet. Lődd le, mi következik. Vagy különben ennyi volt, ha jól sejtem. Ez a baj nem olyan, amiből olyan könnyen ki tudunk bújni.

– De hát az ellentmond mindennek, ami egy meséhez tartozik – méltatlankodott a Kacsa, pont úgy, ahogy egy kacsa méltatlankodni szokott. – A mese, az történik épp. Hogy mondhatnám el, hogy miért nem kérdezed meg a fedélzeti komputert, ha már a hajón van ilyen, és csillagközi utazást is képes végrehajtani, hogy mi a teendő? Hát, hogy a fityfenébe tehetnék ilyet, kérdem tisztelettel?

Ördögbőr elkerekedett szemmel nézett a Kacsára. Aztán megint. Majd újra.

– Hogytessék mi.

– És akkor Ördögbőr grófja keresztül rombolt a rémmatróz-kompánián, és lesietett a fedélzeti komputerhez. – válaszolt a Kacsa becsukott szemmel. Aztán (hiába a dörrenés, a csatazaj, meg a durrogás) fogta magát, és elaludt.

Ördögbőr egy pillanatra elgondolkodott. Aztán ezt mondta Basabusánnak:

– Tartsd a frontot, Pubi, van egy kis dolgom a tat alatt.

– Micsináljak a micsodával? – lepődött meg Basabusa. Aztán észbe kapott, és kirántotta a szablyáját, de csak miután óvatosan lerakta a kacsát, hogy fel ne ébredjen szegény.

És Ördögbőr grófja nekilódult. Csontváz és lidérc állta útját, de ment, hiszen mennie kellett. Először a halember próbálta megállítani – a Fekete Vész kormányosa sziszegett és vicsorgott, úgy támadt Ördögbőrre a tengerette, rozsdamarta kardjával. Ördögbőr hárította a csapást, majd átbújt a halember hóna alatt. Közben egy mesteri rúgással levarázsolta a helyéről egy csontvázharcos koponyáját, aki a nagy fejetlenségben keresztülbucskázott a hajó korlátján, és bugybolva tűnt el a Tengeróceánban.

Ördögbőr rohant. Szúrt és vágott. Kísértetes kacagással telt meg a sós levegő – a jeges szél az arcába mart, de mit sem törődött vele.

Le kellett jutnia a komputerhez, ami a csilivili hajó agya volt.

Feltépte az ajtót, ami a komputerhez vezetett. Távolról hallotta, ahogy Basabusa dörmögve kardozza az ellent. Észre sem vette, hogy a hajóra ugrott SivákMivák Károly, és mögötte lépdel, lassan, vigyorogva, mint aki győzött.

És a tat alatt, mindenféle tekercsek és mütyürök és fogaskerekek közepén ott zizegett, és kattogott, és morcogott és zörömbölt a csilivili hajó agya. Hatalmas agy volt, telistele áramkörökkel, vezetékekkel, és gumicukorral, ami köztudottan szükséges ahhoz, hogy elkezdjük a kozmoszba való utazást. Az egész tat alatti részt katódok, és csövek, és bizgentyűk foglalták el.

– Komputer! – kiabálta neki Ördögbőr. – Vigyél ki minket ebből a slamasztikából!

– Nono, – válaszolta a recsegős géphang. Pisla piros és sárga fények villogtak fel, de úgy, mint amikor a pisla fények közlik, hogy a pisla fények tulajdonosa nem túl elégedett. – nem úgy megy az.

– Mi? – érdeklődött lihegve Ördögbőr grófja. Egy félig polip, félig tengericsillag szörnyedvény ugrott a nyakának, de Ördögbőr hátra sem nézve vágta állon a kardja markolatával. Annyira meg volt lepődve a válaszon. – Mi az, hogy NEM ÚGY MEGY AZ?

– Nem mondtad ki a varázsszót. – válaszolta a komputer, majd recsegős némaságba burkolózott.

Pár csontvázharcos, rozsdás baltákkal rontott rá Ördögbőrre. A gróf megragadott egy széklábat, az egyiket azzal vágta kupán, mire a csontváz puff: darabokra hullott. A másik kettőt a kardjával tartotta sakkban, és közben ezt kiabálta:

– Milyen jelszó? Mi az, hogy jelszó? Kökörcsin! Kótyomfitty! Lábasjószág! Milyen jelszó?

– Nem mondtad, hogy kérem szépen – mondta sértetten a komputer. – Komolyan mondom, most már tényleg dörgedelem, hogy ennyire semmibe vagyok véve. Se tisztelet, se egy köszönöm… csak a parancsolgatás. Na ezt már nem.

Ördögbőr épp az utolsó csontvázharcossal birkózott, de ez a kijelentés olyan tüneményes volt, hogy még az utolsó csontvázharcosnak is leesett az álla. Keresgélni kezdte a padlón. Ördögbőr pedig hápogott kicsit, majd rájött, hogy a „Kérem szépen” tényleg mennyire komoly varázsszó.

– Kérem szépen – nyögte ki. – Komputeragy nagyságos felséges IZÉ, megtennéd, hogy kimentesz minket innen?

– Na, mennyivel másabb így, nem? – kérdezte a tat alatt lakó komputer, és – mint akinek hirtelen jobb kedve lett – veszett tekercselésbe, és katódvillogásba, és kalkulálásba, és áramkörketyegésbe kezdett. – Semmi más dolgom nincs, minthogy leadok pár rádióadást, átállítok néhány koordinátát bizonyos robotokban, küldök egy vészjelzést, aztán elpukkanok, mondjuk a Vénusz mellé. Megfelel így, gróf úr?

És Ördögbőr megértette. És megint csak eszébe jutott, hogy mekkora hatalma van annak, ha azt mondjuk: „Kérem szépen”.

– Köszi, komputer. – mondta, majd a fedélzet felé lódult. Majd egy pillanatra megtorpant. Az agyra nézett, és azt kérdezte: – Figyelj csak, nem akarsz egy nevet magadnak? Fura ez a „komputerezés”.

– Van nekem nevem. Csak a nagy rosszalkodásban elfelejtetted megkérdezni, komám.

– Jó – nyugtázta Ördögbőr. Már nagyon futott volna. – Fogadjunk, hogy az a neved, hogy Hóbelevanc 1-es.

– Nem – morogta a komputer. – Sszabó János vagyok. Két esszel.

– Öhm. – válaszolta a gróf. Majd hozzátette: – Öhéjhaj. Oké. Hát, viszlát, Sszabó János, két esszel.

És rohant is vissza a tatra. Egy lúdmarócrém majdnem kettévágta közben a harci szekercéjével, amit már jócskán felfalt az idő vasfoga, de Ördögbőr egy becsúszószereléssel átsuhant a csapás alatt. Szálka ment a térdébe, de nem igazán érdekelte. Felpattant, és rohant Basabusa felé, aki kettő pontyarcú piperkőc piócarémmel próbálta éppen megértetni, a szablyája segítségével, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj.

– Hova, hova. – hallotta hirtelen Ördögbőr. És beleütközött SivákMivák Károlyba. Furcsa, de annak ellenére, milyen pöttöm és törékeny embernek tűnt a ballonkabátos kapitány, a gróf úgy pattant le róla, mint a gumilabda. – Aszt hiszed, ennyivel megúszod, kis balátom?

– Nincsenek neked barátaid, SivákMivák. – válaszolta a hajópadlóra került Ördögbőr. Rettentő dühöt érzett. De közben belül csiklandozta valami a szívét. – Nem egészen értem, mit keresel itt, de most véget vetünk ennek a haccacárénak.

– Mi az, hogy mit kelesek itt? – nézett csodálkozva SivákMivák. – Az alanyszív kell nekem. Ha enyém lesz a legnagyobb alanyszív a világon, akkol nyilván alanyszívű leszek, és végle MINDENKI SZELETNI FOG, szelteszét a Tengelóceánon! És te most elmondod nekem, hol van.

Ördögbőr nem tehetett róla, de elnevette magát. Még egy ilyen butaságot! Hogy egy aranyszív miatt valakit csak úgy szeressenek!

Azt, hogy a Tengeróceán egyre jobban dömbörög és bugybol, és valami egyértelműen a Sszabó János vezérelte fregatt felé tart, senki sem vette észre.

– Egyszerűbb lenne talán nem magasról tenni a Kalózkódexre. Nem szigeteket falni fel a fenenagy rosszkedvedben, meg csak azért, mert durcimorci vagy. Kedvesnek is lehet ám lenni másokhoz, meg néha azt mondani, hogy Jó napot kívánok, hogy tetszik lenni? Különben meg fityfenét neked, nem aranyszívet.

– Pedig most elmondod nekem, hol találom. Nincs esélyed ellenem. Te is tudod. – sziszegte Ördögbőr arcába SivákMIvák.

– Jó, azért egy cseppnyi van. – vigyorodott egy Ördögbőr. Aztán odakiáltott Basabusának: – Fogd meg a Kacsát!

Majd felpattant, és átvetette magát a korláton. Basabusa észbekapott, és megfogta a Kacsát, és utána csobbant a Tengeróceánba.

A robotdinoszauruszok pedig felmásztak a hajóra, és nekirontottak SivákMivák Károly rettentő rémseregének. Eddig is jöttek, a Tengeróceán alján caplattak Ördögbőrék nyomában, de ez most más volt. Új parancsot kaptak, amit egy fura nevű komputer küldött a robotagyukba. És nem voltak restek teljesíteni a küldetésüket.

„Kapjátok el SivákMIvák Károlyt!”

Így szólt a bináris és bittyegő rádióparancs.

A rémsereg mintha elbizonytalanodott volna. SivákMivák Károly pedig tajtékzott, miközben a robotdinoszauruszok apró miszlikeket gyártottak a kísérteteiből, lidérceiből, és a varangylábú makrélaszörnyből is, aki már nem is akart annyira szörny lenni.

– NEM! – ordította a taton Ördögbőrék felé.

– De bizony! – kiabált vissza Ördögbőr, és a csibészség csak úgy táncikált a szívében. – Hé, SivákMivák, voltál már a Vénusz mellett?

– Mi? – akarta kérdezni SivákMivák, de a Mi-ből csak egy M maradt a levegőben.

Sszabó János működésbe lépett. Kék villámok cikáztak a hajó és a Fekete Vész körül, majd pukk: mindkettő elszáguldott, egyenest a kozmoszba, rémestül és robotdinoszauruszostul és mindenestül.

A csillámpor, amit húztak maguk után, szépen lassan hullott Basabusa és Ördögbőr fejére.

Csak ketten voltak, és a viharfelhőtlenített, csillaggal teleszórt égbolt. És a végtelen Tengeróceán, meg az éjsötét éjszaka.

– Jól van. – tempózott Basabusa. A kacsa édesdeden aludt a hullámok hátán ringatózva. – Ez eddig rendben. És most mit csinálunk.

Ördögbőr megint csak vigyorgott. Nem tudta abbahagyni.

– Pubi, hát hagytalak én már a pácban?

– Hogyne hagytad volna. – szólalt meg valaki mögöttük, mézédes hangon.

És a semmiből egyszercsak felbukkant a Ferihajó. És ki állt az elejébe faragott bocimedve mellett?

Naná, hogy Basabusa néni. És ennyit kérdezett csupán:

– Mi van fiúk, tán csak nem kéne egy fuvar?

Fuhh, ti kaptatok levegőt a nagy izgalomban? Mert mi alig! Két hét múlva folytatjuk, és nem is akárhogy!

A Tengeróceán nem kicsi.

A Tengeróceán hatalmas.

Tessék elképzelni például egy NAGY lavór vizet – a lavór legyen mondjuk kék, mint az ég. Ezt a nagy lavór vizet tegyük egy medve hátára, aminek a hátára tegyünk még egy nagyobbacska medvét egy ugyanekkora, de PIROS lavór vízzel, majd mindezt szorozzuk meg tízezermilliárdharmincezernegyvenkettővel.

Adjunk hozzá egy elefántot, ami egy kerti medencét cipel. És még így sem vagyunk a közelében sem annak, hogy mekkora orbitális brutyó nagy a Tengeróceán. És ami ekkora óriásian brutyó (ami egyébként kalózul azt jelenti, hogy „A teremburáját, fú de mekkora”) azon rengetegsok minden elfér.

Szigetek és szirtek. Korallzátonyok és kiskocsmák. Vörös loboncos sellőlányok, és kékszakállú tengeri mackók. Vitorlások, kozmoszjárásra beállított kompúteres csillaghajók, tengeri teknőcbuszok és fregattok.

Pláne egy olyan fregatt, aminek egy a kapitánya egy vidra.

Nincs ezen mit csodálkozni: aki azt gondolja, hogy egy vidra nem lehet kapitány, az faljon tök ízű vattacukrot. Egy vidra igenis lehet kapitány: sőt a bizonyos vidrához csapódott egész legénység lehet csupa-csupa mindenféle állat.

Egy vidra is lehet bármi, mint ahogy mindenki lehet akár bármi is.

A kantinos a bizonyos fregatton, aminek a neve Sédfuvar, például egy boci, igazi szakácssapkával a szarva búbján. Az árbócmester egy mókus, egy óriási, teletöltött flintával a hátán. A vitorlafelelős pedig naná, hogy egy vadkan, kék-fehér csíkos matrózpólóban.

És ez a vadkan, akit különben Sédisim Kázmárnak hívnak, épp egy viharfelhőt pásztáz a csupa bronz messzelátójával – hiszen azért vitorlafelelős, mert viharfelhőket kell pásztáznia, napra-nap. Ez a viharfelhő a csupa jószág fregattól jócskán keletre feszíti össze az eget és Tengeróceánt, majd varrja szorosra rettentő villámokkal a felhőket a vízzel. Nagyon gonosz viharfelhőnek tűnik, de igazából nem is lenne törődni vele mit. Hiszen se a fregatt felé nem jön, se közel se nincsen.

De Sédisim Kázmárnak, a vadkan vitorlafelelősnek ez az egész, rettentő gyorsan haladó, és láthatóan egy kisebb hajót üldöző viharfelhő baromi gyanús.

– Kapitány úr – szól oda a vidrának a viharfelelős Sédisim. – Maga is azt látja, mit én?

A vidra (akit különben Matyalbertnek hívnak, ki tudja, miért) belenéz a messzelátóba. Hümmög kettőt. És ezt válaszolja a vitorlafelelősnek:

– Az ott nyilván a Fekete Vész. A vihar közepén. A borzasztó hírű temetőhajó, aminek SivákMivák Károly a vezetője. És valakit nagyon, de nagyon üldöz.

– Én is erre tippeltem. – válaszolja a kék-fehér csíkos matrózpólóban feszítő vadkan. – És? Mit mond, kapitány uram. Rontsunk oda, és segítsünk rajtuk?

– Lehetne – válaszolja Matyalbert, a vidrahajóskapitány. És hümmög még kettőt. Majd így folytatja: – Vagy az is lehetne, hogy szépen észre sem vesszük ezt az egész haddelhaddot, és tovább vitorlázunk nyugatnak. Annyi szép dolog van még az életben, minek kekeckedni azzal, amivel semmi dolgunk.

– A számból vette ki a szót, kapitány úr. – bólogat Sédisim Kázmár, majd elrakja a távcsövet, és azt kiabálja a flintás mókusnak, hogy „Irány nyugat!”

És elindulnak nyugatnak, nyugodt széllel.

Ördögbőréket meg közben tovább kergeti a Fekete Vész.

De vajon miért?

Mindeközben…

Basabusa néni bezzeg tudta, hol van a Szegfű Illata.

Basabusa néni ugyanis bájos volt: nem BAJOS, mint mondjuk a Pipacsboszorkány, és nem is BŰ-BÁJOLOS, mint mondjuk Lúdtalp -szigeteki Szegpapucsos Vasvarjú, aki abból élt, hogy jósolgatott, meg átkozgatott, meg – busásabb zacskó aranyak fejében – belebújtatta a szerelmet bizonyos valakik szívébe bizonyos valakik iránt.

A báj, az más. A baj, az van, néha magától jön, megtalálja az embert, hiába búvik előle, aztán foghatja a fejét, hogy Jaj-jaj, baj, menj már innen: a baj csak röhög a markába, és ottmarad. A bűbájosságot meg tanulni kell: komoly papírok kellenek hozzá, meg jósiskola, meg OKJ-s boszorkánypapír, meg varázslósuli, meg vizsgák, meg miegyéb. Izgulás az ötös átokdoga miatt.

A báj, az vagy van, vagy nincs.

A báj, az tanulhatatlan. Az annyi mindenből áll, hogy még a Mestermagiszter Tanszék legnagyobb fejesei sem tudták összerakni a pontos összetevőit. Az tuti, hogy kell bele rengeteg édesség, de mégse puncsosan túl sok; kell hozzá jó szív, de okos szív, ami nem dől be minden hamisságnak; vidámság, ami nem egyenlő azzal, hogy nem lehetünk szomorúak; mosolygás, amitől eltűnnek a vihar- és a komiszabb barifelhők, és kisüt tőle a nap; és simogatás is kell hozzá, puha tenyérben lakó, minek láttán a baj is fogja magát, és huss: mintha ott se lett volna.

És mindez ott mocorgott Basabusa néniben. A báj a mosolygós anyukákban lakik, akik akkor is löknek még egyet a hintán, ha már haza kéne menni, a lányokban, akik szeretik a hátsimit, és a nénikben, akik fejből tudják, a kisgyerek miféle sütit szeret. Nem véletlen, hogy Basabusa néni lett Basabusa néni Basabusa bácsi mellett a Birsszirten, nem pedig a nyafka, de cifra szempillájú Bakacsin hercegnő, mondjuk.

És Basabusa néni most szomorú volt. Látta ugyanis a Pipacsboszorkányt, ahogy Basabusa bácsival sugdolódzik. És, mivel tudta, a Szegfű Igazi Illata merre lakik, hát fogta magát, a 7-es Tengeróceáni Teknőcbuszra felszedelőszködött, cekkerrel, benne rántotthúsos szendvics meg máksör, és elindult hozzá, hogy megkérdezze, miért is lett valójában szomorú.

A Szegfű Igazi Illata ugyanis az ilyesmikre tudja ám a választ. Hogy egy sugdolódzás miért okozhat szomorút.

Meg sok egyéb mást is tud ám a Szegfű Illata.

– Jó napot kívánok. – mondta Basabusa néni a Teknőcbusz kalauzának. – Egy jegyet tessék lenni adni szíves.

– Aztán hová tetszik, csókolom? – kérdezett vissza a 7-es Tengeróceáni Teknőcbusz kalauza.

– Hát, megyek, megkérdezem, mitől lettem olyan szomorú, hogy csak na. – válaszolta Basabusa néni. – Láttam Basabusa bácsit valami röpke vörkével sugdolózni. Úgyhogy a Szegfű Illatáig tessék, oda, meg vissza.

– Hm. – pislogott a kalauz. – És az hol is van pontosan? Azt tudom, merre van a Bors szaga, sőt, azt is tudom, a Tulipán színe merre lakik, de a Szegfű illata… oda sajnos így fejből nem tudom a jegyet.

És akkor Basabusa néni felhúzta a szemöldökét, és ezt válaszolta:

– Hát hol lenne? Naná, hogy a Ferihajón.

Ebben maradtak. És a 7-es számú Tengeróceáni Teknőcbusz nekilódult a Ferihajó felé.

NA, mit szóltok? A következő részben most aztán megütközik majd a Fekete Vésszel Ördögbőr és Basabusa, illetve a hiperszuper komputerrel felszerelt hajó, és megtudjuk, mit mondott Basabusa néninek a Szegfű Illata. Merthogy mond valamit, az tuti! Csak győzzétek kivárni a dolgot!

A várakozás közben pedig akár dzsiggelni is lehet, lejátszási lista ITT!

– Szóval így történt – foglalta össze az eddigieket Ördögbőr grófja Basabusa bácsinak, akivel egy felborított napernyő mögött bujkált a birsszirti strandon.

A robotdinoszauruszok – akiket a bambuli törzs könyvelője elfelejtett értesíteni arról, hogy már nem kell dúlni és fúlni – dúltak-fúltak. Eltakarták a napot. Tele trappolták a fövenyt, taposták a kinnfelejtett gumimatracot és strandlabdát, verték felfelé az égnek a homokot, vicsorogtak és rombolódva kutatták, Ördögbőr vajon hol lehet. Sőt: a Végzet Kacsája hol lehet, akit Ördögbőr ebben a pillanatban is a hóna alatt szorongatott.

A birsszirtiek a kunyhóikból figyelték az egész haddelhadot. Őket nem trappolták agyon a robotdinoszauruszok, békén voltak hagyva, úgyhogy néhányan közülük elővettek egy-egy zacskó pattogatott kukoricát, és a nádszékükből, csámcsogva lesték, na most vajon mi lesz.

Olyan ritkán történik a csupajó, örök nyárban valami rettentő érdekes.

A kacsa meg kuksizott. Vigyorogva élvezte a helyzetet – már amennyire egy kacsa, még ha végzet is, vigyorogni képes.

Basabusa bácsi bezzeg nem vigyorgott. Amúgy sem tűnt különösebben vidámnak – olyan képet vágott, mint aki legalább 80 tengeróceánnyi napja csupa bú és méreg. Még csak el sem mosolyodott. Nem veregette hátba a régi cimboráját, hogy „500 napja, a kalózkodás vége óta nem láttalak, Hejj, de jó, hogy itt vagy!”. A szívébe nem öntött csupacukor málnaszörpöt a viszontlátás öröme. Ehelyett inkább ezt mondta:

– Jaj, de jó – aztán megismételte még egyszer, hogy „jaj, de jó”. De úgy ismételte, hogy az a „jaj, de jó” inkább olyasmit jelentett, hogy „KJVBVVIKBLIÉBUIPOTEEEEEE!!!” Majd csendesen hozzátette: – Figyelj csak.

– Igen? – mondta Ördögbőr, majd elhajolt egy felé repülő homokozólapát elől.

– ÉS MINDEZEK UTÁN AZ VOLT A LEGJOBB ÖTLETED, HOGY IDEHOZOD MAGADDAL EZEKET AZ IZÉKET? – ordította le Ördögbőr fejét Basabusa. Olyan vörös arccal, mint egy túlérett, a melóban elfáradt, amúgy is mindig nyűgös, ám most nagyon dühös eper. – HÁT MÁR MEGINT NEM BÍRSZ MAGADDAL? ROSSZALKODOL? NŐJJÉL MÁR FEL!

– Na, már te is kezded – sértődött meg Ördögbőr. – Se puszi, se semmi? Csak az, hogy a rosszalkodás rossz? Esetleg hozzátehetnéd, hogy ÜLJ EGYENESEN.

– ÜLJ EGYENESEN! – kiabálta Basabusa engedelmesen. Jól esett neki. Úgyhogy még azt is hozzátette: – ÉS ADDIG INNEN FEL NEM KELSZ, AMÍG MEG NEM ESZED A TÖKFŐZELÉKET!

– Na. Helyben vagyunk – kámpicsorodott el Ördögbőr. Valahol, pár lépésre a rejtekhelyüktől egy robotdinoszaurusz úgy döntött, csak a rend kedvéért felgyújtja a főttkukoricaárus bódéját, torokláng segítségével. –  Csináld ezt, csináld azt… DE HA ÉN ROSSZALKODNI SZERETEK! Annyira próbáltam jó lenni! Ácskodni, meg csillagászkodni, meg ilyesmi. De ha én EZT szeretem! Kalózkodni, szirtről-szirtre rohangászni, duhajkodni, meg kardozni azzal, akivel kardozni kell!

– De hát nem lehet mindig rosszalkodni! – meresztette a szemét Basabusa. – Hát hogy gondolod azt? Olyan szép, nyugodt életünk volt itt, nem rosszalkodtunk! Vagy csak úgy, ahogy rosszalkodni érdemes! Napoztunk, meg ittuk a kókusztejet, loptuk a napot, na látod, azt például szabad lopni, ha van lopni való nap! Örültünk annak, ami éppen van. Nem vágytunk el, mert a MOST, az itt van, és a MOST, az jó. TE MEG RÁNK SZABADÍTOD EZEKET A RIMBELÓROMBOLÓ, BAMBULI IZÉKET!

– Héj, hó, haj, elég már, és különben is!  – fakadt ki Ördögbőr, és a kacsára mutatott. – Ő mondta, hogy ide kell jönni!

A kacsa ránézett Basabusára. Basabusa visszanézett rá.

– Háp. – mondta a kacsa.

– Roárr. – közölte egy robotdinoszurusz a vattacukorárus standja mellől, amit épp széttaposott.

– Hogy egy kacsa mondta. – kérdezte kijelentőmódban Basabusa bácsi. Unottan, mint aki a vajas kenyér áráról érdeklődik az iskolai menzán. – Ez, itt. Neked.

– Hát eddig hova figyeltél? – türelmetlenkedett Ördögbőr. – Ő regéli a Legkisebb Mesét a Világon, ami a jelek szerint MOST történik. VELEM. Meg nagyon úgy fest, VELED is.

– Velem? – horkant fel Basabusa. – Velem ugyan nem történik semmi. És nem is fog, mert nem mesében vagyok, hanem a MOSTBAN. Nem rágódom azon, mi volt, azon meg pláne nem, hogy mi lesz. És ez így van rendjén. És aki így van, az elégedett, nem nyavajog, pláne nem keveredik bele ilyen robotdinoszauruszos hogyishívjákba. Úgyhogy te most ügyesen fogod magad, elfutsz, mondjuk úgy jobbra, teli gázzal, és viszed magaddal ezt a rengeteg gépezetet, vagy énfelőlem futhatnak is utánad, de felszállsz a Ferihajóra, és usgyi nyugatnak.

– Ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt a Ferihajó megállt. – mondta Ördögbőr. – Nem egészen értem, miért, de úgy megállt Bivalybú mellett, mint aki megsértődött. Úgy kellett kiúsznom a szigetre. TE MEG KACSA, SZÓLALJ MÁR MEG!

– És ez az új hajód?  – lesett a parton horgonyzó, csilivili fregatt felé Basabusa fitymálóan. – Ennek még neve sincs. Erre cserélted ki a FERIHAJÓT? Erre a rondaságra, csak azért, mert csilivili? Hát eszedbe sem jutott megkérdezni, hogy „Mi a baj Ferihajó, sokat próbált barátom, hát mitől van rossz kedved? Te, aki ott voltál, bátran és peckesen, mikor legyőztük a Mélyvízi Kreccsent, hogy lehetsz ilyen kis megmakkant, rosszkedvű, moccantalan és árva?” Hát ennyire nem törődsz mással, csak a magad rosszaságával?

Ördögbőr elgondolkodott. De fura! Tényleg imádta a régi hajóját, a Ferihajót, aminek az elejébe bocimedvét faragtak a Szúrta-szirti ácsok, cserébe, hogy elmehessenek Ördögbőrrel kalóznak. És ami tényleg mindig és mindenkor ott volt, amikor Ördögbőrnek szüksége volt rá. Jó, néha ment a saját hajófeje után, ha jó volt, ha nem, de akkor is. Különös dolog ez. Hát egy hajót is lehet annyira szeretni, hogy szinte már a barátunk? Hogy aztán fene nagy szeretetünkben elfelejtsük megkérdezni tőle, hogy van, mi a helyzet, akad-e bánata a taton, s ha akad, miért fúnak rossz szelek a vitorlája alá?

Szabad-e ottfelejteni a búbánatban azt, akit szeretünk?

Mert, ha szeretek valakit, akkor azt nem teljes szívvel kell szeretni, tisztességgel és kitartóan, még akkor is, ha egy Ferihajó? A hajóságával együtt, úgy, ahogy van? Ha már szeretjük!

Ördögbőr egy kicsit elszégyellte magát. Facsarodott a szíve. De azért folytatta.

– NAMERTHOGY a kacsa szerint itt van elrejtve a nyom. Az útmutató. A képzeletbeli térképen a következő X, a Kiskos kapitány aranyszívéhez vezető úton, amit a „Szegfű Illata” mutat meg. Azt, hogy hol van, vagy MICSODA a szegfű illata, állítólag egyedül itt lehet megtudni. A Birsszirten. A kacsa mondta. – aztán megböködte a kacsát. – MONDJAD már, vagy kisütlek sasliknak, hiába vagy kacsa!

És a kacsa, a Végzet Kacsája becsukta a szemét, mint aki verset mond, úgy hápogta el:

– Azt, hogy hova rejtette el a Pipacsboszorkány Kiskos kapitány aranyszívét, nem tudja más, csak a sarkcsillag. Csak a temetői varjak. Csak a szegfű illata. Meg a legkisebb mese a világon.

– Adok én neked olyan szegfűt, hogy a füled is ketté áll! – kiáltott fel Basabusa, majd elhallgatott, mint aki észbe kap. – …Pipacsboszorkány? Azt mondtad?

– Na tessék. – morogta Ördögbőr. A homlokára csapott. – Te találkoztál vele.

A robotdinoszauruszok egyre közelebb és közelebb értek a búvásra használt napernyőhöz. Kivéve azt az egyet, amelyik kifeküdt napozni a strandra, és szétkente magán a napolajárus össze napolaját, mert rájött, hogy az élet sokkal több is lehet, minthogy egy ostobenkó kacsa után futkorásszunk a rekkenő, nyaralásra kitalált jóidőben.

Hogy a kergetőzés helyett a napsütéses MOSTBAN lenni teljesen okés.

– …nos, ami azt illeti… – morzsolgatta a zekéje korcát Basabusa. Már nem volt dühös, inkább kicsit össze volt zavarodva. – Nem olyan régen, olyan 80 tengerócáni napja megpróbálta ellopni az én szívemet is. A Pipacsboszorkány. De nem adtam, mert hiszen az Basabusa nénié. A fülébe súgtam, hogy az a szív, ami bennem dobog, szőröstül-bőröstül másé.

– És? – kérdezte izgatottan Ördögbőr.

– És ezt a fülbe sugdosást meglátta a Basabusa néni. – szomorkodott Basabusa. – És másnap, hopp, már itt se volt. Szerintem azt hitte, hogy teszem a szépet, vagy ilyesmi. Azóta se egy képeslap, se egy puszi, se egy pá. Azt sem tudom, hol van most. Kerestem-kutattam, de semmi.

– És akkor Ördögbőr rájött, hogy a Szegfű Illatának titkát egyedül Basabusa néni ismeri. – sustorogta kacsásan kettejük között a kacsa.

Ördögbőr úgy vigyorgott, mintha fizetnének érte, mondjuk ezermillió vaníliás nyalókát.

– Szóval így állunk. Rosszalkodtunk, mi? Nem bírtuk kihúzni magunkat, mi? Nem ettük meg a tökfőzeléket, töki? – böködte meg Basabusa vállát.

– DE HÁT AZ NEM ÚGY VOLT! – fakadt ki Basabusa. – HÁT ÉN NEM AKARTAM MEGBÁNTANI, AZT, AKIT ÚGY SZERETEK, HOGY CSAK NA!

– Na jó, ajánlok egy üzletet. – suttogta Ördögbőr.

És akkor egy robotdinoszaurusz, irgalmatlan és rettentő, félrecsapta a fejük fölül a búvőhelynek használt napernyőt. A birszirtiek egyre izgatottabban falták a pattogatottkukoricát.

– Jaj. – mondta Ördögbőr.

– Jaj. – mondta Basabusa bácsi.

– ADJÁTOK. VISSZA. A. KACSÁT. – dörögte a robotdinoszaurusz.

Basabusa türelmetlenkedve Ördögbőrre nézett.

– NA!

– Mit na? – értetlenkedett Ördögbőr, a hóna alatt a kacsával.

– Add elő az üres zsebes trükköt, amit a Kilikapudzsári szigeteken csináltál! Amiről most mesélted, hogy mennyire bejött, mert a SEMMITŐL félnek a robotdinoszauruszok egyedül!

– Öhm. – közölte Ördögbőr. – Az most nem fog menni.

– Mert???

– Vettem útközben egy csomag rágót. Epreset. Vagyis a zsebem tökre nem üres.

Aztán vállat vont, hogy bocsi.

– ADJÁTOK. VISSZA. A. KACSÁT. – folytatta a robotdinoszaurusz. A fertelmes, telefog szájában ott parázslott a pokoltűz. Pillanatok kérdése volt csupán, mikor fújja rájuk.

– Milyen kacsát? – próbálkozott ártatlanul Ördögbőr. És közben azt suttogta Basabusának: – Emlékszel, amikor a Ruszkapartokon megkergettek minket a lúdmarócrémek? Hogy mit csináltunk?

– Jaj, ne már. – morogta Basabusa. Naná, hogy emlékezett. Lehajtotta a fejét. Aztán felkiáltott: – HÁT KRUCIFIX, MI AZ OTT A HÁTAD MÖGÖTT?

A robotdinoszaurusz meglepetten pördült meg. Ördögbőr meg Basabusa pedig megiramodott a nevenincs, de csilivili fregatt felé.

– Szóval az üzlet: nekem a Szegfű Illata kell (aminek titkát csak Basabusa néni ismeri), neked pedig Basabusa néni, aki megharagudott rád, mert egy mamlasz vagy. – lihegte Ördögbőr. Már a tengeróceánban gázoltak a fregatt felé, s a robotdinoszaurusz banda ott recsegett mögöttük. – Keressük meg együtt!

– NEM HISZEM EL. – kiabálta Basabusa, s a pocakja rengett, mint a csupa morc kocsonya. – Hogy megint belerángatsz valami ROSSZALKODÁSBA.

És elérték a fregattot. Felmásztak a kötélhágcsón. És a hajó kompútere működésbe lépett, és huss, már ott sem voltak. Szelve lettek a habok a Tengeróceánon, egyenesen nyugat felé.

Ördögbőr alig tudta a fején tartani a kapitányi kalapját.

A robotdinoszauruszok nem álltak meg: meneteltek utánuk. Mit nekik a Tengeróceán.

A birsszirtiek meg csak néztek. Bámulták, hogy mi volt ez az egész. Aztán pici csend után üdvrivalgásban törtek ki. Tapsolt kicsi és nagy. Micsoda műsor! És csak nekik! Ekkora bolondériát sem látni minden nap!

A birszirti Sófok mögül kikanyarodó Fekete Vészt persze nem vette észre egyikük sem.

Hahajj, kezdődik megint a haddelhadd! SivákMivák Károly ezek szerint beszáll a játékba! De vajon mi lehet a Szegfű Illata? És merre van Basabusa néni? Két hét múlva kiderül! Addig is lehet táncizni a legfrissebb könyvűzenére, melyet ide kattintva leltek meg!

Ha pedig csak most kapcsolódtok be a sztoriba, akkor tessék gyorsan bepótolni az eseményeket: az 0. rész, ahol először találkozunk a Pipacsbosszorkánnyal, ITT TALÁLHATÓ, az 1. rész ITT, a 2. ITT, a 3. itt, a 4. meg, (Ami tényleg tök izgalmas!) pedig EMERRE.

Ördögbőr grófja úgy futott, ahogy a lába bírta.

Egy csomó mindent tanult aznap. Talán ezért volt olyan nehéz a futás a liánok, a dzsungelvirágok, a pisla boák illetve egyéb, alapvetően igen kellemetlen jószágok és az őserdőn keresztülszűrődő, párás, korareggeli napszúrkák alatt. Vagy maga a kilikpaudzsári dzsungel volt nehéz terep? Ördögbőr hirtelen nem tudta eldönteni, de igazából nem is nagyon akarta.

Futott. Az egyik kezével a kalapját tartotta. Kupán verte egy ág, amin egy, a helyzetet elemezni próbáló, de láthatóan értetlen kikukagyík trónolt. De Ördögbőr ment tovább. Mögötte pedig ott nyargaltak a robotdinoszauruszok. Meg az egész bambuli törzs.

Hatalmas iramban loholtak a nyomában. Vad színekbe festve dübörögtek előre a kiismerhetetlen dzsumbujon keresztül. Aki látta őket, pl. a papagájok, tudhatta, hogy itt most bünti lesz. Dörgött-borgott az egész sziget. A robotdinoszauruszok rettenetes roárkodásban villogtatták a vörös szemüket, tövestül tiporták irgalmatlan tappancsukkal a fákat, megállíthatatlanul trappoltak Ördögbőr után. A törzs egyes tagjai (de legfőképp a könyvelő) olyanokat hejehujjogtak, hogy „TIPITA MIRUKI!”, ami kilikpaudzsáriul annyit tesz: „Semmi kedvem ehhez az egész hajcihőhöz, de ha már valaki képes volt ellopni a Végzet Kacsáját, ami a miénk, és a hóna alatt cipeli, hogy a segítségével megtalálja Kiskos kapitány aranyszívét, akkor leveszem a rezsóról a tökpörköltet, pedig a nagyi mennyire szereti, később majd visszarakom, kis lángon, s most fogom a lándzsám, és irgalmatlanul futok az illető tolvaj után. Sőt: ráeresztem törzsügyileg a robotdinoszauruszokat is.”

A kilikpaudzsári egy bonyolult nyelv. Ördögbőr hóna alatt pedig valóban ott ült egy kacsa. A kacsa úgy pislogott, mint aki ezt az egész futkosósdit eléggé élvezi.

Ördögbőr átugrott egy patakocskát, majd egy pillanatra megtorpant. Volt olyan 3 tengeróceáni perc előnye. A „TIPITA MIRUKI!” eléggé közelről hallatszott. A dzsungel mély volt, gubancos, lidérces ködökkel teli és csupa rejtély. Egy papagáj közölte, hogy „ripity-ruputy!”

– Most akkor merre? – kérdezte a tiszta por és őserdőkosz Ördögbőr. Jobbra-balra kapkodta a fejét. A kardjával akart matatni, de nem maradt szabad keze.

– Keletnek nagy gázzal, aztán a sziklasarkon kettőt pördülsz, majd a Rikitakitumikra figyelmeztető tábla mellett megint balra. – válaszolta Ördögbőr viharvert oldaltáskája.

Ördögbőr nekilódult. Aztán megállt.

– Pördülök? Ez komoly? – kérdezte. Bután nézett. Úgy bámulta a táskát, mintha a táska belebolondult volna a rohanásába. – Mi a fityfenének pörögjek magam körül?

 – Ja, semmi. – válaszolt a táska. Aztán kuncogva hozzátette: – Csak mókás lenne látni, hogy te tényleg mindent elhiszel.

– Háp. – nyugtázta a dolgot a kacsa.

És Ördögbőr megtanulta, hogy egy táskára sem kell feltétlenül hallgatni. Akkor sem, ha professzornyi agyat tartalmaz.

Egy csomó mindent tanult aznap. Például, hogy mennyire nehéz kacsát lopni egy elfeledett törzstől, még akkor is, sőt, pláne, ha az a kacsa maga a Végzet. Egy kacsa lopása ebben az esetben például másfél napnyi kuksolást, rejtőzködést és szúnyogcsapkodást jelentett egy bokorban, jól bevackolva. Ugyanennyi leselkedést, sőt: agyalást azon, vajon megéri-e ez az egész hajcihő.

Ördögbőr grófja olyan kis teszetoszának érezte magát mostanság. Jó sokáig nem találta a helyét ugyanis. Tök idegen érzés volt. Ő, a messzi földön rettegett kalózkapitány! Hogy olyasmin rágja magát, a szíve mellett jobbra, hogy kalózkodni illik-e!

Pedig amióta megállt a Ferihajó, és ő belakott egy kiskunyhócskát Bivalybún, mintha nem lett volna kedve semmihez. Illetve egy csomó mindennel próbálkozott, de tényleg: kalózkodás helyett ácskodott, kutatott, távcsővel leste a kozmoszt. Mégis: este, amikor lehullott a koromfekete kiskabát az égből, amit úgy is hívnak, hogy éjszaka, és a csupa ragyogás csillaggombbok ott villogtak a tengeróceán felett, Ördögbőr szívét furvást összeszorította a szomorúság. Hogy milyen jó lenne rosszalkodni kicsit! Nekilódulni a hajóval, és meg sem állni addig, amíg rosszalkodásra alkalmas szigetet, rabolni való fregattot, dúlásra kész szirtet nem talál! De hát mostanában mindenki azt mondta neki, hogy azt nem szabad.

Kalóznak lenni, rosszalkodni nem illik.

Így veszekedett vele a kisboltos, amikor (csupa kalózkodásból) összefirkálta a bivalybúi apróközért hátsó falát egy zsírkrétával. Amikor megpróbált elcsenni (csakis a rosszalkodás kedvéért) egy térképet a világítótorony mögötti fészerből, a világítótorony őre megkergette egy evezővel, és hasonlóképp vélekedett – csak kicsit hangosabban mondta azt, hogy MAGA PERNAHAJDER! A piacon pedig (csak csupán a csíny miatt) pukipárnát tett a lúdmaróckrémet kínáló néni lócájának aljára, a lúdmaróckrémes néni az öklét rázta Ördögbőr felé, és azt kiabálta:

– Hát a kutyafáját, TESSÉK MÁR ÚGY VISELKEDNI, MINT EGY NORMÁLIS EMBER!

És Ördögbőr megpróbálta. Ő majd mostantól nem rosszalkodik. Csak aztán jött az Egyfejű Könyvtáros, és megváltozott minden.

Az új fregattján, amin minden volt, ami a Ferihajón nem, egy ősrégi térképet követve elhajózott a Kilikapudzsári szigetekre, s az oldalán egy viharvert szütyővel, abban pedig egy nagyokos illetővel bevackolta magát a bambuli törzs falujának tövébe, egy bokor alján. Leselkedett, mint egy kalóz. Csapkodta a szúnyogot, mint egy hétpróbás briganti. Várta a megfelelő pillanatot, mint aki hatalmas csínyre készül.

És érezte, hogy a szíve úgy dibegdobog, ahogy csak egy boldog szív képes. Az érzés, hogy most rosszalkodik, egyszerre volt ijesztő és izgalmas. Izgalmas, mert rosszalkodott. Ijesztő, mert olyan sokan mondták neki, hogy azt nem szabad, illetve, hogy ő, mint kalóz: ROSSZ.

És amikor a kacsa nekikezdett, éjfél előtt két perccel, Ördögbőr végighallgatta a mesét. Tátott szájjal. És amikor a törzs keresni kezdett egy bizonyos pupákot, akiről a kacsa azt állította, hogy el fogja lopni, összehúzta magát a bokor alján, és kikericsnek álcázta magát. Senki sem találta meg.

Hajnalban pedig, épp az első napsugarak felragyogása után, a nagy kutatásba belefáradt bambuli törzs elaludt a kacsa körül. Szuszókázott a pici, a nagy, a könyvelő, és a fősámán.

Ördögbőr pedig előlopakodott.

Az aranyfészkében a kacsa mosolyogva figyelte. Már amennyire meg lehet állapítani, hogy egy kacsa vigyorog. Az őserdő susogott. Incselkedett a kalandot ígérő, langyos, nyugati szél. És ezt suttogta Ördögbőrnek a kacsa, amikor az kiemelte a fészekből, de úgy, mint aki nagy titkot oszt meg:

– És akkor Ördögbőr grófja, aki éppen azon töri a fejét, hogy szabad-e neki rosszalkodni, ellopta a Végzet Kacsáját.

– És? Hogy folytatódik a mese? – suttogta vissza Ördögbőr. Nagyon izgult. – Szabad rosszalkodni? Lehetek olyan, amilyen lenni szeretnék? Baj, ha mindenki azt mondja, hogy FÚ, TE MENNYIRE ROSSZ VAGY?

– Hát, azt nem tudom. – vonogatta a válla helyét a kacsa. – Az még nincs benne a mesében. A mese ugyanis úgy folytatódik, hogy én, a Végzet Kacsája komoly hápogásba kezdek.

És kettőt kacsintott.

Majd komoly hápogásba kezdett. Mint akit visznek, olyan hangosan. A törzs azonnal felébredt, a robotdinoszaurusz-őrség pedig rögvest haptákba vágta magát.

Ördögbőr bevetette magát a dzsungelbe, és futott, ahogy a lába bírta. Keletnek haladt nagy gázzal, aztán a sziklasarkon majdnem pördült kettőt – de aztán észbe kapott, és mégsem. A kacsa elégedetten fészkelte el magát a karjában. A Rikitakitumikra figyelmeztető tábla mellett Ördögbőr balra lódult, az arcát húsos dzsungelvirágok csapkodták, de nem állt meg. Szedte a lábát. Majdnem felbukott, de összeszedte magát, és lihegve loholt tovább.

A dzsungel egyre ritkult.

Ő meg alig tudott lefékezni a szakadék szélén. Majdnem belebucskázott.

Ha Ördögbőr nem kalóz, hanem turista, fényképezőgéppel meg csiricsáré ingben, elámul a kilátástól. A lába alatt egy pompás vízesés zubogott egy pofás és vad, csupa szikla és vész folyóba odalenn, ami kivezetett a Tengeróceánig. Ördögbőr még a vadiúj fregattja felső vitorláját is kiszúrta a folyó túloldalán, a parton, jó messze tőle.

A szakadék volt vagy 100 méter mély. Ördögbőr ráadásul kalóz volt, nem kiránduló. Ekkor Ördögbőr döndülést hallott a háta mögül.

– Óh. – motyogta, mint aki tudta, mire számíthat. – Robotdinoszaurusz. Miért pont robotdinoszaurusz? Miért nem mondjuk egy motorizált kecske?

És tényleg egy robotdinoszaurusz bömbölködött a háta mögött. Orbitális, brutyó, kittegő-kattogó, olajosan százfogú, háromméteres gépezet. Tüzet éppen nem fújt, de Ördögbőr úgy tippelt, hogy csupán egy rossz mozdulat, és már fújja is.

A rettentő mély szakadék úgy tátogott, mint valami kalózra éhes potyka.

– Heló. – próbálkozott Ördögbőr. Elengedte a kalapját, és integetett egy kicsit.

A robotdinoszaurusz kegyetlenvörös szemmel bámulta, moccantalanul. A „TIPITA MIRUKI!” egyre közelebbről visszhangzott. A robotdinoszaurusz megszólalt, kútmély géphangon:

– Add. Át. A. Kacsát.

Ördögbőr pislogott. A robotdinoszaurusz nem.

És akkor azt mondta a kacsa, de csak úgy, mint aki magának mondja:

– És akkor Ördögbőr megkérdezte, hogy mitől is fél egy robotdinoszaurusz, úgy igazán.

Ördögbőr tátotta a száját. A kacsára nézett. Aztán a robotdinoszauruszra.

– Bocs, tudom, hogy nem ide tartozik, de… – kezdett hozzá. – Te, mint robotdinoszaurusz, a bambuli törzs csodagépe… na, hát voltaképp, izé, csak a szakmai kíváncsiság miatt, hogy hát félsz-e valamitől? Úgy igazán?  – SEMMITŐL. – válaszolt a robotdinoszaurusz.

Ördögbőr habozott. Aztán eszébe jutott valami. Fura, de a rosszalkodás juttatta az eszébe. Azon kapta magát, hogy úgy vigyorog, mint egy tejbetök.

– Az különös. – mondta. – Mert itt, a zubbonyom alján, a bal zsebem épp teljesen üres. Tele van semmivel.

A robotdinoszaurusz kattogni kezdett. Forgatta a szemét. A száját recsegtette, hogy válaszoljon, de aztán nem mondott semmit. Aztán mégis:

– …tele. Van. SEMMIVEL.

– Úgy bizony. – bólogatott Ördögbőr, mint aki roppantul sajnálja a kellemetlenséget, de hát mit csináljunk. – Csurig van SEMMIVEL. El se férne benne más. RENGETEG SEMMI VAN BENNE.

A robotdinoszaurusz agyalt. Átértékelte az életét. Mert végül is mi egy robotdinoszaurusz élete? Lópikula. Ezer éve egy kacsára vigyáz, és most itt van az illető, aki ellopta, és tele van a zsebe azzal az egy dologgal, amitől frászt kap egy robotdinoszaurusz. Ő ehhez a fickóhoz akkor inkább hozzá se nyúl. Ez nem így volt megbeszélve. Frincfrancot sem ér ez az egész. Azon gondolkodott, hogy ez nem járja. Úgyhogy hátat fordított. Döngve rohant el északnyugatnak. Majd átgázolt a Tengeróceán alján Bóbabéj szigetéig, ahol később nyitott egy kávézót, nagyon puccosat, és árulta a jó drága tejszínhabos kakaót (azoknak a butáknak, akik képesek kifizetni egy rakás pénzt a tejszínhabos kakaóért), míg csak be nem rozsdásodott.

Ördögbőr elégedetten nézett utána.

– Ördögbőr elővette az Egyfejű Könyvtárost, majd leugrott, egyenesen a vízesésbe a kacsával. – közölte a kacsa.

– Hogytessékmi. – ijedt meg Ördögbőr.

– Hallgass már rá! – mordult fel a szütyő. – Kapj elő, tegyél le arra tuskóra ott melletted, és sipirc! UGORJ! ROSSZALKODJ! ÉLJ!

Ördögbőr lerakta a szütyőt. Előhalászta belőle az Egyfejű Könyvtárost, akit Bivalybú óta hurcolt magával. Rátette a fatuskóra.

– „TIPITA MIRUKI!” – üvöltötte néhány méterre a bambuli törzs az esőerdőben.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Ördögbőr.

– Megoldom. És most ugrás!

Ördögbőr, hóna alatt a kacsával, egy „Jí-Há-t!” követően belevetette magát a szakadékba.

– Csobb! – jelentette be a vízesés.

– Kedves barátaim! – kiabálta az Egyfejű Könyvtáros a dzsungelből kibukkanó, bitangul kifestett törzstagoknak, akik meglepetten torpantak meg. Egy tuskón csücsülő, professzornyi fejre egyikük sem számított. – Önök most nyilván csalódottak. Egy illető ellopta a kacsájukat, miközben maguk ezer éve várják A MESÉT. Nos, el kell mondjam, hogy az Önök szerepe ebben a mesében, well: ennyi volt. Vége. DE! Hogy ne mondják, hogy át lettek verve a palánkon, hogy csőbe húzta magukat az élet, felajánlom magamat: a fejemben (mely EGY) rengeteg mese van. Az elkövetkezendő száz évre elég. Minden nap kettőt és egy felet mondok ezentúl esténként, ha most leteszik azokat a feneéles lándzsákat. Nos? Mit szólnak?

A fősámán álldogállt. A fejét vakarta. Aztán lefordította kilikapudzsárira, amit az Egyfejű Könyvtáros mondott. A törzs könyvelőjének kétszer kellett elmondani, hiszen könyvelő. De végül mindenki elégedett volt az alkuval, és hurráztak is. Visszavitték az Egyfejű Könyvtárost a faluba. Ő lett a bambuli törzs feje.

Kár, hogy a robotdinoszauruszoknak nem szólt senki arról, hogy már nem kell üldözni a kacsát.

Fúha! Micsoda rohangászás! Reméljük, élveztétek, és mertek majd rosszalkodni kicsit! De jaj: hát mi lesz itt két hét múlva? Csak győzzétek kivárni! Addig is, itt elérhetitek az előbbi három részt:

A Pipacsboszorkányról itt olvashattok.

A Végzet kacsájáról itt.

A második részt itt találjátok.

A harmadikat pedig itt.

Illetve lehet pogózni, mint a kalózok, hiszen most sem maradunk muzsika nélkül!