Dr. Koponyányi Kopár, a félelem doktora, a gond és pánik professzora nem számított senkire, se eladóra, se vásárlóra azon a bizonyos szerda reggelen.
Nem mintha tolongtak volna a kiskereskedése előtt, ahol dr. Koponyányi félelmeket vett s adott el. Évente, ha egy valaki akadt, aki el mert menni a Sárverembe, hogy eladja a félelmét, és egészen pontosan 36 216 napja állított be utoljára egy legkisebb szegénylegény azzal, hogy félelmet VENNE – méghozzá azért, hogy végre megtudja, miféle dolog is az a félelem, hiszen ő eddig nem rettegett semmitől se. Dr. Koponyányi félig-meddig emlékezett arra is, hogy valami fele királyságnak, vagy talán valami királylány fele kezének, szóval valami FÉL-nek köze volt a dologhoz… mindenesetre a kuncsaft itt, a Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidéken ritka volt, akár az a fehér holló, aki nem mellesleg kitűnően játszik szájharmonikán.
A Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidék olyan hely volt, oly kísérteties és recsegő köddel teli, hogy csak úgy nemigen járt erre senki sem. Nem indultak turistacsoportok Bóbabéjről például, az utazási irodák nem hirdették óriási plakátokon, hogy „TESSÉK JÖNNI A CSONTZENEZÚGÓ MOCSÁRPOCSÁRVIDÉKRE NYARALNI, MERT…”, mert az utazási irodák plakátfogalmazói ennél a mertnél legtöbbször elakadtak, és hümmögve hagyták a dolgot a fityfenébe inkább.
A Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidék borzalmas hely volt ugyanis, ha eddig nem esett volna le.
Hát miért jönne ide bárki is?
De dr. Koponyányi, aki rettegésből diplomált a Mestermagiszter Tanszéken, azért minden reggel kinyitott, majd az összes este bezárt. A Kisbolt működött. Dr. Koponyányi jobb híján könyvelt, pánikot és spirituszpiócát rendszerezett, vagy a polcokat porolgatta, ahol üvegbúrák alatt, lezárt befőttesüvegekben, apró szelencékben és kupakolt kémcsövekben lapult a mindenféle, évszázadok alatt összegyűlt félsz és aggály. Acsargó pókrettenetek karistolták az üveget, mumusok vigyorogtak a parafadugók alatt, rossz szagok és sikolyok szaglottak és sikoltoztak, jól bedunsztolva. Volt, aki a feketénél is feketébb színt, és volt, aki a gonosz és vérszívó matektanárát hozta a szívében, és adta el jó áron dr. Koponyányinak – ennek megfelelően a bolt kínálatát egy értetlen, de olykor egyenleteket, és „NEMIGAZHOGYEZTSETUDOD!”-ot kiabáló pedagógus is gazdagította.
Az egyik üvegbúra alatt ott lapult egy gomb szintúgy. Egy sima gomb, nem volt benne semmi különös. De annak, aki eladta, ez a gomb, illetve a gombok úgy általában jelentették a félelem netovábbját.
Dr. Koponyányi pont ezért imádta a munkáját. Ezért IS. Hogy a félelem mennyire, de mennyire különös dolog.
Ezen elmélkedett akkor is, amikor susmorgást hallott az ajtó mögül.
– Te – suttogta egy ördögbőrnyi hang. – Már rég kérdezni akartam valamit.
– Igen? – kérdezett vissza hápogva egy másik.
– Ugye te nem valami kacsává elvarázsolt tündérhercegnő vagy? Aki a mese végén, puff, majd jól átváltozik itt nekem, aztán vehetem feleségül, meg miegyéb?
– Na hagyj engem békén – susogta sértődötten a kacsahang. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy a Világ Legkisebb Meséje ilyen elkoptatott, ezerszer elregélt, ócska csavarral zárul majd le?
– Jó, hát csak kérdeztem.
– Ne kérdezz. Csak húzod az időt. Tessék belépni. És szembenézni a Mese Utolsó Nagy Csörtéjével.
– …csörte? – hallatszott a meglepett, ördögbőrnyi sutyora.
Majd nyikorogva kinyílt az ajtó, és belépett a Sárverem Rémkisboltba Ördögbőr grófja. A hóna alatt egy kacsával.
– Jó napot kívánok – közölte, majd pislogott kettőt.
A Sárverem Rémkisbolt rendezett volt, tiszta, mégis porszag lepte be körbe, mint valami ősrégi, málló pergament, amin az X jelöli a kincs helyét. A polcok repedeztek a roskatagnyi félelem és félsz alatt, a padló fájósan recsegett, és Ördögbőr valami hasonlót látott dr. Koponyányi Kopáron is: mint egy túl öreg, ám ravaszdi, aszott mazsola, aki kopott fekete zakóba bújt, úgy vigyorgott a pult mögött.
Mint a koponya a kalózos zászlón.
Valaki odakinn, a ködbe suttogva közölte, hogy „Hol vagy, grófocska? JER IDE, VAN EPERDZSEMMEMEMEMMEMMEMmemememme…”
– No lám csak, kit fútt’ be a banyacúg – suttogta dr. Koponyányi. – Egy grófot. SZEMÉLYESEN. El sem tudom mondani, mennyire örülök.
Ördögbőr is pont így volt ezzel, azzal az apró különbséggel, hogy ha kérdik, el se tudta volna mondani, mennyire NEM örül a találkozásnak.
– Nocsak – ennyit nyögött ki végül.
A kacsa bezzeg hallgatott.
– Jaj, félre ne értsen – szabadkozott romlottméz-mosollyal, kancsalul Koponyányi. Ördögbőr elé sietett a pult mögül, de olyan serényen és furcsán lebegve, hogy Ördögbőr egyből a szablyájához kapott. – Meg ne sértődjön, de úgy hozzászoktam a „harmadik fiúkhoz”, meg a „szegénylegényekhez”, meg a „legkisebb királyfikhoz”, hogy egy gróf, EGY GRÓF megjelenése valódi ünnepnap. Mivel szolgálhatok, kedves uram?
– Honnan tudja, ki vagyok? – ez volt Ördögbőr első kérdése, miután Koponyányi abbahagyta a kezének a rázigatását. Olyan érzés volt, mintha kézfogás helyett egy kavicsokkal teli bőrzacsit rázigatott volna. – Már úgy értem, valaki szólt esetleg, hogy jövök? Vagy mi?
Dr. Koponyányi láthatóan megdöbbent – döbb. Aztán bemorcult – morc. Aztán visszasietett a pult mögé – rics-recs, mondták a deszkák.
– Gróf úr, maga sérteget – közölte végül. – Én MINDENKIT ismerek, aki ezen az ajtón belép. A küszöbömön innen maga nekem nyitott könyv. Látom magát, kívül-belül. Mit gondol, miért töltöttem kerek 341 évet a Mestermagiszter Tanszéken? Hogy lóbázzam a lábam? Még ilyet.
És tényleg, most, hogy mondta: olyan volt dr. Koponyányi tekintete, mint aki nem is a vásárlóra figyel, hanem keresztülnéz rajta. Mint az ablaküvegen. És vizslatja az illető szívét.
Nagyon kellemetlen érzés volt.
– Talán legyünk is túl akkor a dolgon – közölte végül Ördögbőr. – Már megbocsásson az úr, de mennék, és dolgom van. Meg hát miért jönne ide csak úgy BÁRKI, egyébként is?
– Háp – fűzte hozzá a Végzet Kacsája.
– Nem egészen értem, mire gondol, grófom – nézett értetlenül Koponyányi. – MI az, hogy mi másért jönne ide? Pont ez a lényeg. Pont EZÉRT jönnek ide, vállalva a veszélyt, vagy a kudarcot, a vadvizeket meg a lúdmarócrém-hadat – mert félnek valamitől. A félelmek tárolására és vizsgálatára és matekozására pedig nyilván a legfélelmetesebb vidékek az ideálisak. Én vagyok, aki jó áron megveszem azt, amitől egy adott illető, legyen az király vagy kókler vagy esetünkben ugye egy kalóz, szóval azt, amitől különben egész életében rettegne. És az áraim sem vészesek ám. De el kell jutni idáig, szóval maga az ideút is egyfajta ár, amit meg kel fizetnie annak, aki szabadulni akar attól, ami a szívét kaparássza.
– Mégis. Hány zsák arany a félés a fogorvostól mondjuk? Csak a példa kedvéért.
– Neeeeem – nevetett fel Koponyányi doktor. – Nem aranyban mérem az árat. Se ezüstben, se gyémántban. A félelem átvételének az ára általában olyasmi, hogy „Fessen valakinek egy képet, amiben sok a piros szín”. Vagy „ölelje meg a tesóját, akivel már örihariban van évek óta egy buta veszekedés miatt”. Vagy „szerezzen be egy csillagot, tegye befőttesüvegbe, és adja oda annak, aki igazán örülne egy csillagnak, befőttesüvegben, hogy legyen, ami mindig bevilágítja neki a legsötétebb és legszomorúbb éjszakát is”. Ilyen kis csekélységek.
– Ó – közölte Ördögbőr, és a zekéje korcát csavargatta. – Kezdem érteni.
– Akkor jó – vidult fel Koponyányi – az SZUPI. Szóval, miért is jött? Venne talán az úr? Kitűnő, alig használt rémálmaim vannak, egyenesen a Kaszakóc-szigetek főpasájának a fejéből. Vagy tudom ajánlani az egyik legrégibb, de jól bevált ijedtségemet a Hüjeti kapcsán, amit egy Talicska nevű kalóz adott el, jó rég. Aztán itt van még…
– Nekem csak 10 deka, temetős varjúkárogásra van szükségem – szakította félbe Ördögbőr a rémboltost. – Illetve EGY bizonyos 10 dekányi varjúkárogásra.
– Vagy úgy – komorodott el dr. Koponyányi. Összehúzott szemmel figyelte és bogozta Ördögbőrt, s a gróf érezte, ahogy a doktor a szívében matat a szemével.
Koponyányi percekig némán lesett. Aztán meglepetten nézett fel:
– …maga találkozott egy Abszolútummal? Atya világ.
– Hát igen – próbált lazázni Ördögbőr. – Tudja, hogy van ez az én szakmámban: ma egy kósza szellembanda, holnap egy sellő…
Dr. Koponyányi érdeklődően bámulva könyökölt a pultra le.
– És milyen volt? – kérdezte lelkesen. Olyan lelkesen, mint egy keselyű, ha husit lát. – Már az Abszolútum.
– Hát – gondolkodott el Ördögbőr. – Különös. Vagy inkább különleges. Vagy inkább olyan, mint amikor jólesően csikizik az embert.
– …és még egy TITKOS ÜZIT is hagyott a szívében, de érdekes, most látom csak. Jaj, de izgi! Na de most nem ez a lényeg…, hanem hogy mit adna a BIZONYOS 10 deka varjúkárogásért cserébe. Tudja, az a bizonyos temetői varjúkárogás, amire Ön gondol, nem két fillér. Nem holmi 10 évig szüretelt tulipánillat, vagy efféle apróság lehet itt az ár… Szimpla varjúkárogást, akár két kilónyit egy apró ijedtségért is odaadnék, de ezt a Pipacsboszorkány maga hagyta itt megőrzésre, jó, JÓÓÓÓ régen. Mert ez ugyebár elvezeti az aranyszívhez a kutakodót. Ami Kiskosé volt. Micsoda félelem lehet az, amiért ezt odaadnám, lássuk csak…
És akkor Koponyányi megtalálta Ördögbőr szíve aljában azt, amit Ördögbőr még magamaga elől is úgy elrejtett, hogy csak na.
És Koponyányi vigyora csak szélesedett, csak szélesedett, és Ördögbőr akkor vette csak észre, hogy Koponyányi összes foga olyan élesre van hegyezve, mint egy-egy Ellenőrcápa-fog.
Aztán Koponyányi ezt kérdezte:
– Gróf úr – szólalt meg hirtelen dr. Koponyányi. – Elgondolkodott-e már azon, hogy miért hasonlít annyira a MÁGLYA és a MÁGIA szó? Hogy miért majdnem UGYANAZ?
– …hát, ööö, nem – vallotta be Ördögbőr. Úgy érezte, egyre jobban cidrizik. Fázott, mint aki a hűtőben felejtette magát, fagyikeresés közben. – De gondolom, köze lehet ahhoz, hogy a BAJ meg a BÁJ néha-néha kéz a kézben járnak, meg hogy…
– PONTOSAN! – vidult fel még jobban Koponyányi doktor. – Akkor érti. És, ÉS: pont ezért akad itt Önnek egy eeeeeeeeegészen különleges ajánlatom.
És akkor a doktor lehajolt a pult alá. Keresgélés-kutakodás zaja hallatszott. Majd Koponyányi felemelkedett, és elővett egy skatulyányi ládikát.
Nem volt bűvös szelence. Nem volt rajta ékkő, nem díszítette ciráda meg miráda. Kopott bársony fedte le a fatetejét, meg egy monogram.
Az, hogy PB.
– Odaadom magának a varjúkárogást, ami 10 deka, és temetői. És a Pipacsboszorkány tulajdonát képezte, jó régen. VISZONT – és ekkor Koponyányi felhorkant, mint aki olyan viccen nevet, ami igazából el sem hangzott – viszont az ár, az elég speciális. Vagy magas. Vagy értse, ahogy akarja.
És akkor Ördögbőr már tudta, hogy mit kell kifizetnie, hogy meglegyen Kiskos aranyszíve, illetve azért, hogy megmenthesse a barátait SivákMivák karmai közül.
– Nézzen szembe a félelmével. Most és azonnal – kontrázott rá Koponyányi doktor – a kacsa pedig itt marad. Ez az ár.
És aztán csend lett. Csak a kisbolton kívül kavart valami surrogás, meg lidércburrogás.
Ördögbőr furcsa grimaszt vágott. Kis tétova után a kacsát a padlóra tette, és annyit kérdezett:
– Mi ebben magának az üzlet?
– Ja, semmiség. Afféle kis magánügy. – vonogatta a vállát Koponyányi. – Annyi csak, hogy hallani akarom, hogy végződik a Legkisebb Mese a Világon.
Ördögbőr a kacsára nézett. A szíve úgy dibegett-dobogott, mint egy rémült gőzhajó.
– Benne vagy? – kérdezte végül a kacsát. – Itt maradsz? Ezzel a koponyamazsola-pofájú kufárral?
– Hát – vonogatta a nem létező vállát a kacsa – a mese így folytatódik. Micsináljak’.
És akkor Ördögbőr bólintott. És akkor Ördögbőr mély levegőt vett. És akkor Ördögbőr azt mondta, bele a doktor szemébe, hogy:
– Legyen.
– Sok szerencsét – biccentett Koponyányi, majd csettintett egyet.
És a gróf huss: ott se volt.
Csak a Végzet Kacsája maradt. Meg Koponyányi doktor. Meg egy rakás félsz és juj és jaj, meg odakünn a csüggedt és sipítozással teli lidérces álomköd.
Koponyányi nézte a kacsát. A kacsa nézte Koponyányit. Majd ezt kérdezte:
– Na? Elmeséljem a végét?
– Alig várom – suttogta izgalommal telve Koponyányi.
– NASZÓVAL: – kezdett bele a szárnyaival hadonászva a kacsa, majd így folytatta:
%/!/%
Ha a Mesének VÉGE van, akkor nyilván van ELEJE is, meg KÖZEPE.
És akad SZÉLE szintúgy, naná.
Hogyne lenne.
A Mese Szélét régen egy igazi rémség őrizte – azonban a Mese Szélét manapság már nem őrizte senki sem.
Nem várta az utazókat brutyó nagy szörnyeteg. Az arra tévedő hajósokat nem kergette vissza Bivalybú vagy Kicsicsipa felé az ezercsápos, tízezerfogú, a kiskocsmák alján suttogós-dörmögős matrózdalokban emlegetett rettenet. A hajóslegények így (a bizonyos 10 elefántnyi, tengeri rém híján, akit Mélyvízi Kreccsennek hívtak), ha a Mese Szélre tévedtek, akkor csak PUFF, kiestek a meséből, és annyi.
Viszlát.
A Mélyvízi Kreccsen ugyanis köszönte szépen, és feladta a szörnységet. Elege lett. Sőt, nem is elege: hanem félsz-e. Már a „Mélyvízi” kifejezés sem stimmelt a neve előtt, ugyanis egy nap, nem sokkal egy bizonyos gróffal való találkozás után rájött, hogy irtózik a víztől. Hiába fente a fogát, hiába csattogta a borzasztó állkapcsot: nem múlt el a szívéből a félsz.
A félsz attól, hogy őt le lehet győzni. Hogy valaki megtette. Pedighát! Pedighát Ő A MÉLYVÍZI KRECCSEN!
– Hát ez így hogy? – agyalta napra-nap, és nem tudott rájönni, mi lenne a jó megoldás, hogyan lehetne olyan ordas, és hatalmas, és terembura, mint amilyen régen volt.
A Nagy Csörte Előtt.
Úgyhogy a Mélyvízi Kreccsen keresett egy szigetet, amit esetünkben úgy hívtak, hogy Kancsipancs-fok, és ami pont akkora volt, hogy egy régebben Mélyvízi, ma már csak Kreccsen kényelmesen elférjen rajta.
Hogy legyen helye gondolkodni. Meg sajnálni magát. Hogy ő biza le lett győzve.
Így ment ez hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, a kicsi és nagypénteken, sőt, szombaton is. Vasárnap szünetet tartott, és akkor egy kicsit nem sajnálta magát.
Vasárnap nagyon, nagyon, nagyon sajnálta magát ugyanis.
– Jaj, jaj – motyorogta magában. – ha engem le lehet győzni, akkor mi vagyok én? Hát vagyok egyáltalán valami? Hogy lehetne valaki a Mese Szélének őre, akit EGYSZER VALAKI SUTTY, csak úgy lekardozott? Hát ki vagyok én valójában? Menjek el kőművesnek? Vagy legyek kukásautósofőr? Ki mondja meg, hogy mi vagyok, azért, hogy aztán lehessek valaki?
Érdekes, de amikor ezt mondta, szerda volt.
A tengeróceáni június 45. napja.
Olyan június 45-e, amiben a morcinak meg jajgatásnak egy pukkanás vetett véget.
Pukk.
A Kreccsen (korábban Mélyvízi) ijedten rezzent össze. Ez is tök új volt, hogy ő MEGIJED egy pukkanástól. Rémülten lesett ki egy pálmafa mögül, aminek csak azért nem volt semmi értelme, mert egy pálmafa a Kreccsenhez képest olyan, mintha 10 elefánt megpróbálna megbújni egy fogpiszkáló mögött.
És a Kreccsen bámult. És nem hitt a 67 szemének.
– Öhm – motyogta az odapukkant Ördögbőr grófja. – na. Hát. Izé. Szevasz.
– TE. – dörögte döbbenten a Kreccsen. Kibújt a pálmafa mögül, és fenyegetően csapkodva csoszogott előre pár métert a csápjain. El se hitte, ki keveredett elé. A parti homok mondta, SRI-SRI, ami partihomokul annyit tesz: de nehéz vagy, te Kreccsen! – TE VOLTÁL. TE TETTED EZT VELEM. TE NYIKHAJ.
– Na már most tisztázzuk, hogy mi voltam én, mert pölö voltam, képzeld, az utóbbi időben csillagász, meg ács, meg… – próbálkozott Ördögbőr, de érezte ám, hogy itt a locsifecsivel nem megy semmire. Ebből nem dumálja ki magát. És igazából rájött, hogy mennyire, de mennyire retteg a Kreccsentől – a szívében az zakatolt, hogy hiába győzte le, hiába nyert meg egy csatát, amikor a Kreccsen fel akarta koncolni a Ferihajót, legénységestül, majdnem helyettes kapitányostul. Mindenestül.
Hiszen így ő lett a Kreccsen elsőszámú ellensége.
Hát kell ennél nagyobb félsz?
– Úgy emlékeztem, nagyobb vagy – recsegte a Kreccsen, kis tűnődés után. – Hogy óriási, és hatalmas, és rettentő vicsorgó az arcod.
– Bocs, ha csalódást okoztam – válaszolt óvatosan Ördögbőr, majd kicsit kihúzta magát, és kinyújtotta a nyelvét. Hátha.
A Kreccsent nem hatotta meg túlságosan a dolog.
– Nincs itt az az incifinci hajód. – közölte kis hatásszünet után, összehúzott 67 szemmel kémlelve a Tengeróceánt.
– Hát, ebben a percben, vagyis minutában, nos, nem, de képzeld, volt a fedélzeten egy Abszolútum…
– És nincs itt a legénység – vonta le mennydörögve a megfelelő következtetést Ördögbőr fölé tornyosulva a Kreccsen. Ördögbőr a szablyájával babrált, de úgy remegett, hogy kihúzni sem volt ereje. – És nincs itt az ágyúmestered, az a Basabusa se tehát, ha jól vonom le itt a tanulságos helyzet fonákságának a megoldását.
– Öhm – nyelt egy nagyot Ördögbőr. – Hát, végülis, ha úgy nézzük…
– Oké. – közölte a Kreccsen. Úgy vigyorgott, olyan szélesen, ahogy egy rozsdás konzervdoboz vigyorog. Ami 8700 méter széles.
És álltak, egymással szemben. Az óriási szörnyeteg, előtte Ördögbőr grófja, aki végül kivonta a szablyáját, és felvett egy csenevész vívóállást.
Távolról fura harmonika-dallamot fütyölt a szél.
És a Kreccsen csak ennyit mondott, 10 emelet magasból, csupa vigyor pofával, a picike Ördögbőrt vizslatva, hogy:
– Ez finom lesz.
Fú. Na most mi lesz. NE feledjük: Basabusa néni és bácsi épp kelepcében van ezerrel tartva SivákiMivák Károly, egy Sszabó János (két sz-szel) nevű hajó, és egy robotdinoszaurusz által, Ördögbőr meg itt áll, a legnagyobb csáva közepén. Azaz igazi csávában van.
A csáva szó jelentése amúgy: Bőrkikészítő vegyszer. A tímár-, illetve a szőrmeiparban a bőr kikészítésére, puhítására való, különféle anyagok oldatából álló lé.
De fura, hogy most meg azt jelenti, hogy Ördögbőr vagy megmenekül a Kreccsen elől, szabadítja ki a barátait, és szerzi meg Kiskos kapitány aranyszívét nem mellesleg, vagy nem! Mikor egy darab cipész nem sok, annyi sincs a környéken!
Vajon „vagy nem” lesz? Két hét, és kiderül, az utolsó részből – hatalmas csörtét ígérhetünk csak, meg verítéket, meg csatazajt! Addig is legyetek picit rosszak, és pogózzatok egy nagyot az eheti könyvalávalót üvöltetve!
Ha pedig gyorsan újra olvasnátok az egész történetet akkor akár kezdhetitek is: itt a nulladik, itt az első, itt a második, és itt a harmadik – a negyedik részt itt találjátok, az ötödiket emitt, a hatodikat amarra, a hetedik meg itt, a nyolcadik itt, a kilencedik pedig emitt!
