Keresés
rovatok

Játszótér

Semmit sem tud a történtekről, és talán mindenkinek jobb így, bár rémisztő belegondolni, hogy miközben a gyerekek ilyen reménytelenül csüngnek a szüleiken, milyen irtózatosan keveset tudnak róluk, és miközben kitágult pupillával azon szoronganak, hogy ők elhibáznak valamit, észre sem veszik, milyen árnyak gomolyognak körülöttük. Igaz, pompásan képesek olvasni a rezdülésekből, mindent tudnak és mindent értenek, ahogy mondani szokás, és a maguk módján akár a két szülő közti bonyolult dinamikát is értik, ám a különböző kedélyváltásokhoz, a kézremegéshez, a hang váratlan emelkedéséhez vagy süllyedéséhez mégsem képesek tartalmat rendelni. Vili tisztában van vele, hogy az elköltözésemnek mindannyiunk számára meghatározó jelentősége van, mégsem tudja – honnan is tudhatná? –, hogy pontosan mi vezetett idáig, és hogy ennek a változásnak milyen messzire ható következményei lehetnek.

Az is igaz, hogy ő éppolyan ismeretlen előttem, mint fordítva. Hamis illúzióba ringatja magát az ember, ha azt hiszi, pusztán azért mindent tud a gyerekéről, mert ezerszer látta már sírni és nevetni, látta az első mosolyt, látta azokat az első, tétova űrhajóslépteket, és még nála is jobban ismeri a kiszolgáltatottságát. Mindez ugyanis nem a teljes történet, hiszen ott vannak még a bátortalan álmok és a legapróbb ötletek, amelyeket sosem mondanak el, először azért nem, mert nem tudják, de igencsak hamar azért, mert nem is akarják elmondani, ott van az a másféle rend a maga eltérő formáival és színeivel, ott virítanak a titok iniciáléi mindenen, ami érinthető és elgondolható. Mit tudhatunk mi arról, mit jelent számukra felfedezni egy kavicsot, mit jelent rátalálni egy addig ismeretlen szóra?

Egy férfi telepszik le mellém. Elbóbiskolhattam, mert mintha a semmiből bukkant volna fel.

– Az a te kölyköd? – kérdezi Vilire mutatva, aki időközben lemászott a toronyból, és tanácstalanul megállt félúton a homokozó és a hinták között. – A srácom az előbb fejbe verte a kislapáttal. Fogalmam sincs, mi ütött belé, nem szokott ilyet csinálni. Jól viselte, nem sírt, pedig kapott rendesen. Zsiga rendesen megsorozta. Oké, csak egy rohadt műanyaglapát, de akkor is. Most biztos azt hiszed, hogy én meg ott álltam mellettük, és röhögve végignéztem az egészet, de ez nem igaz. Tényleg ott voltam, és elismerem, hogy nem avatkoztam be, de nem nevettem. Az égvilágon semmi mulatságosat nem találtam a jelenetben.

Szeretném jobban megnézni magamnak, de képtelen vagyok oldalra fordítani a fejem.

– Látod ott azt a szökőkutat? – A játszótér másik végébe mutat. – Ott voltam, mielőtt ez a kis incidens történt. Most biztosan az jár a fejedben, vajon ittam-e a kút vízéből. Biztosíthatlak róla, hogy nem. Megismétlem, nem ittam annak a kútnak a vizéből. Nem ittam a vízből, csak megmostam az arcom. Hirtelen rám jött, hogy fel kell frissítenem magam. Rendben, elismerem, inni is akartam belőle, de valami azt súgta, hogy ne igyak. Elvileg a játszótereken a kutakból ivóvíz jön, mégis rossz érzésem támadt. Egy hang azt mondta a fejemben: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Néztem, ki szól hozzám, de nem láttam senkit, csak ezeket a tetkós anyukákat mindenfelé. Feltűnt, hogy errefelé mindenkinek tetoválása van?

Egyetlen hang sem hagyja el a torkomat.

– Az ember lehozza ide a gyerekét, hogy nyugodtan ellegyen egy óráig, és aztán bárhová néz, ott vannak ezek a kivarrt kismamák. Mégis, hol élünk? Tehát, ahogy mondtam, nagyon szomjas voltam, de emlékeztem arra, amit a hang mondott: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Mire összeszedtem magam, és felpillantottam, Zsiga már a kislapáttal ütötte a srácodat. Tényleg megsorozta, szegény kölyök szabályosan előreborult a homokba, nem is védekezett, nem akart elmenekülni, nem sírt. Hősiesen tűrte. Le a kalappal. Nem mintha ez így rendben volna, azért is jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Mármint azt, hogy nincs rendben. Nem, baromira nincs rendben. – A szemem sarkából látom, ahogy letörli a verejtéket a homlokáról. – De kurva meleg van.

Végre felé tudok fordulni. Valamivel távolabb ott az a kút, amiről magyarázott. Ugyanolyan, mint az összes többi játszótéri csap. Víz csordogál a talapzata mellől, és egy apró ér kúszva elhalad a rugós lovacskák között. Mellettük az élesen beragyogó napsugarak eltalálják a forróságtól kókadt petúniákat.

– Néha baromira unom ezt az egészet – folytatja. – Van egyáltalán haszna a földön tett látogatásunknak?

– Szerinted van?

– Szeretném hinni, hogy igen. Unom, persze, elegem van belőle, de attól még számít. Ez az egyetlen, ami számít. Elég például rá nézni – a gyerekére mutat, aki még mindig a kezében tartja a gonosz kislapátot, és a szeme sarkából mintha a következő áldozatát lesné –, és tudom, hogy a válasz igen. Te nem így vagy vele?

A tekintete a kút és a gyerek között vándorol. A kút felől induló parányi ér gyűrött faleveleket visz magával.

Játszótér, 1968 (Fortepan

Anyám hibái

Apámnál a fő szabály, hogy elsőre nem vehetünk meg semmit. Akkor sem, ha olcsó. Mindig lehet olcsóbb. Egyszer apám elhamarkodottan vásárolt, később vette észre, hogy az egyik félreeső helyen a csalamádé jobb áron volt. Azóta végig kell járni a piacot, árusról árusra, három óra minimum. Ilyenkor diskurálunk, csevegünk, hogy van Rózsika, lába javul, Lacikám, sikerült eladni az autót, közben figyelünk az árakra, nem veszünk semmit. Szaszerolunk. Ez apám szava. Babika, megyek szaszerolni, mondja, ha nyáron megérkezünk a kempingbe. Anyám nem megy vele, már maga a szó is idegesíti.

Apám azt szereti, ha jól jár, hogy utána mondhassa, látod Babika milyen fineszes a te férjed, vagy tőlem kérdezhesse, ugye milyen fineszes apád van? A finesz szintén az ő szava, de ezt anyám is szereti, mert franciás, és anyám szeret mindent, ami francia.

Biztos, hogy kell belőle öt, kérdezem apámat. Ez most akciós, válaszolja, és már teszi is be a csomagot a kosárba. De mi csak hárman vagyunk, mondom, mire ő, hogy öt van akcióban, nagyon megéri, jó az ár-érték arány. Nézd meg, milyen jó kis gázmaszk, kiált fel, miközben összedörzsöli a tenyerét. Mindig ezt csinálja, amikor izgatott. Anyu nem lesz mérges? Direkt mondta, csak azt vegyük meg, ami a listán van. Nem tudta, hogy lesz gázmaszk. Évek óta gondolom, hogy kellene venni otthonra. Apu, tulajdonképpen miért kell nekünk gázmaszk? Bármi lehet, kislányom. A lényeg, hogy mi felkészülünk. De mi lehet? Például az, hogy egyszer jön egy gáztámadás. Képzeld el, milyen jól fog jönni. De ki támad meg? Ezt nem lehet előre tudni. De miért támad meg? Ne kérdezz már annyit. A lényeg, hogy mi felkészülünk minden eshetőségre. A gázmaszk fontos, minden normális családnak van. És eddig nem baj, hogy nem volt? Nem válaszol, úgy csinál, mintha a listát nézné, de szemüveg nélkül nem látja. Mindent megvettünk, kérdezi. Vécépapír kell még. De nem a barna. Jó lesz ez. De azt anyu nem szereti. Észre sem fogja venni. Nem vitatkozom apámmal, ő is tudja, hogy észre fogja venni, sőt, ez lesz az első, amit észre fog venni.

A garázsba már egy ideje nem tudunk beállni, mert tele van mindenféle hasznos tárggyal. Anyám szerint nem hasznosak, de nem szokott beleszólni. Apám három maszkot a szörfdeszka tetejére pakol, egyet magánál tart, egyet a kezembe nyom. Gyere, mondja, ijesszük meg anyádat! Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, de apám izgatott, nem akarom elrontani a kedvét.

A bejárati ajtó előtt állunk gázálarcban. Apám úgy néz ki, mint a Csillagok háborújában a fejvadász, akivel Han Solo találkozik Mos Eisley-ban. Biztos én is úgy nézek ki. Sietsz valahová? Eltaláltad és képzeld, épp a főnöködhöz igyekeztem, meg akartam mondani, hogy végre megvan a pénz. Késő, miért nem fizettél határidőre? Jabba vérdíjat tűzött ki rád. Minden fejvadász téged keres, én meg is találtalak. Igen, de hát mondom, hogy megvan a pénz. Ha ideadod, elfelejtem, hogy találkoztunk. Ekkora összeget nem hordok magammal. Apám a fülembe súgja, csöngess. Anyám nem nyit ajtót. Most apám csönget, hosszan, határozottan. Halk jövök, papucsklaffogás, kulcs a zárban kétszer kattan. Bú, apám mély hangja zeng a lépcsőházban, anyám felsikít, a mellkasához kap, gyorsan leveszem a maszkot.

Minek ez a hülyeség? Gáztámadásnál hálás leszel. Anyám nem reagál, a bevásárló szatyorból szedi elő a dolgokat. Direkt kértem, hogy ne ilyen barna vécépapírt vegyél. Jó lesz ez, Babika. Nem jó, mert vékony. Nem vagy te egy kicsit háklis, kérdezi, és tudom, anyám ezt a szót is utálja. Pár mondat, és jön a szokásos. Anyám nem tud főzni, rosszul fogja a partvist, nem szereti az MDF piacot. Apám hibáiról kevés szó esik.

Cica

Van valami alattomos a cipődobozokban, már eddig is tudtam. Öcsém is magához vett egyet, legyeket gyűjtött benne, mint Renfield a Drakulából. Aztán a legyeket felzabáltatta pókokkal, a pókokat madárkákkal. És hogy ezután mi történt? Vacsoránál, amikor összegyűltünk a vajas kifli fölött, tollakat hányt ki. Elkezdett öklendezni szegény, és jöttek a tollak, már egyébként is csomósan a kátránytól. Anyám felpofozta öcsémet, megragadta a grabancát, kivitte az erkélyre, mutogatta a galambokat, ott köröztek a telihold előtt. Nem magyarázta túl, hogy mi a tanulság, csak feléjük mutogatott. Nézd! Figyeld! Öcsémnek nagyon elege volt ebből az okításból. Ő találta ki, hogy vigyük le anyánkat Sch. úrhoz. De megint előreszaladtam, nem volt ez olyan egyszerű, sokáig tartott, évek mentek el közben.

Egyszer a bojler is elromlott. Eltűnt a meleg víz. Vacogtunk hárman a hidegzuhany alatt, összebújtunk, így melegítettük egymást. Én már nagyobb voltam, viszolyogtam az egésztől, a szappant nyalogattam közben, azt mondtam, azért kell hánynom. Öcsém nem viszolygott, neki kitisztult a gyomra, élvezte, ahogy anyánk emlője, mint valami sátorponyva, fölé borul. Különben is hideg volt a víz, vagy félórát álltunk alatta, súroltuk magunkat, egymást, de vacogtunk közben veszettül, úgy érezhette, legalább ez megvédi. Anyám csak rá figyelt, babusgatta, én elhánytam magam, erre aztán öcsém is elhányta magát, megint a tollak. Tehát mégis maradt benne, gondoltam. Ügyes! Betöppedt mind gyorsan a lefolyóba, eldugult, kellett hívni Sch. urat, csináljon valamit, de nem tudtuk kifizetni, anyám felajánlkozott neki, az meg nézett hol rá, hol rám, hol az öcsémre, nézett értetlenül, így járt a tekintete, furán csillogott a szeme, mint akit megviselt az üvegcsiszolás, a sok por a bútorok között, aztán se szó, se beszéd, megfordult, kiment. Néztünk utána, nem hívta a liftet, elindult a lépcsőn. A kilencedikről, igaz, lefelé.

Ekkoriban kezdtem szakkönyveket olvasni. A tankönyvemben ez állt: Ludwig Boltzmann az élete nagyrészét a statisztikai mechanika tanulmányozásának szentelte, aztán öngyilkos lett. Paul Ehrenfest folytatta a munkásságát, de aztán ő is öngyilkos lett. Most rajtunk a sor, hogy a statisztikai mechanika felé forduljunk.

Szegény öcsém nem olvasott semmit, gyűjtögette a legyeket a dobozában, aztán a pókokat. Tovább nem jutott, mert anyám bedeszkázta az ablakokat. Odakint a Flórián, dübörögnek az autók, mi itt ücsörgünk, kilencedik emelet. Néha azt hiszem, ellátok a Dunáig, de nem. Jönnek rovarirtók, anyám nem engedi be őket, félti az öcsémet. Az kiabál, hogy jöjjenek csak, jöjjenek, de nem jönnek. Anyám felajánlkozik, azt mondja, megkaphatják a rovarirtók, csak hagyjanak minket békén. Azok néznek hol egymásra, hol rám, az öcsémre nem tudnak, ő bent kushad valahol. Aztán megfordulnak és elmennek, nézünk utánuk, gyalog mennek.

A Szőlő utcai “faluház”, előtérben a Szőlő utca, Szőlőskert utca még álló házaival.
Fotó: Szőllősy Miklósné
Forrás: Kiscelli Múzeum fényképgyűjteménye

Orvosok is jönnek, egyre türelmetlenebb mindenki. Mi ez, karantén? Vizsgálgatják anyámat, az felajánlkozik, de az orvos nem foglalkozik vele. Még nem megy el, előbb benéz a szobánkba, amit az öcsém kisajátított magának. Egy könyv van a küszöbön, amiatt nem lehet becsukni az ajtót, statisztikai mechanika. Tehát itt felejtettem, már hiányzott. Öcsém meztelen, valami rongy van a derekán, mellette a doboza az állatkáival. Az orvos bemegy, kiszed egy mikroszkópot a táskájából, vizsgálgatja a pókokat. Nagyon érdekes, mondja. Több faj, idegbomlás. Ezt a szót használja, nem ismertem korábban. Vizsgálódik, jegyzetel, jó lesz az archívumba. Mennyi pók, és milyen sokféle, nahát! Jól bánik a pókjaival, fiatalember.

Túlzás talán fiatalemberezni az öcsémet, még csak kétéves, igaz, már jár-kel, jön-megy, néha beszél is. Anyám néha bekapcsolja a tévét, szereti a műveltségi vetélkedőket, el tud kacarászni, ha eltéveszt valamit. Leülök mellé a könyvemmel, tanulok. Segít, hogy be vannak deszkázva az ablakok. Zuhanyozni kéne, sok lelkierő kell hozzá, megfagyunk. Öcsém haldoklik. Egy ideje már félek bemenni hozzá, pedig mindig is közös szobában aludtunk, anyám meg a konyhaszekrény alatt. Azért most bemegyek, félelmem nem volt alaptalan, lesoványodott, a szeme mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéről, olyan beesett egykor pufók babaarca. Azt mondja, vigyük le anyámat Sch. úrhoz. Honnan jutott eszébe Sch. úr, kérdezem. Hát, a könyvemben olvasott róla. Meg anyám is emlegeti néha, a kárpitos, a kárpitos! Egyszer felajánlkozott neki. Hűha, anyánk lefeküdt Schrödingerrel? Talán igen, talán nem. Vigyük le, nem bírom tovább. Te meg én, mondja az öcsém, te meg én majd megörököljük ezt a birodalmat. Ez itt mind a miénk lesz. Nincs több karantén, nincs több hidegvíz. Mi az, hogy nincs több hidegvíz, kérdezem, azért, mert anyám eltűnik, még nem javul meg a bojler. Dehogynem. Csak ki kell rakni innen, és minden felragyog. Ahonnan jajszavak szálltak, ott énekelnek majd, ahol kopár volt a föld, ott fű sarjad. Vigyük le, te meg én. Nézd, erős vagyok.

Erős, roppant erős, kétéves és élettelen, fekszik szegény a kis gyűjteményével, úgy szorítja magához a cipősdobozt a pókokkal, mint egy malacperselyt. Statisztikai mechanika. A valószínűsége annak, hogy egy számítás, egy szöveg, egy mondat betalál: zérus. Ezért volt jó bedeszkázni az ablakokat, mert így van még egy fal a szobában, aminek nekironthatunk. Azért nem változik semmi, mert ezt a házat ilyenre tervezték. A kilencediken nem telik az idő, a tizedik csak légbuborék, szigetelés. Nincs ott senki, pókok. Olvasom, hogy szőrözött testükkel és hosszú lábaikkal félelmet és csodálatot is keltenek. Jönnek-mennek. Többségük jó, igen, azt hiszem, szép számmal laknak az emeleten és fölöttünk is úgynevezett jó pókok.

Megint egy orvos, rárakja a sztetoszkópot az öcsémre. Zuhanyozzunk együtt, rendben, az orvos majd nézi. Összebújunk hárman, az öcsém sírva mondja, hogy csináljunk már valamit, vigyük le. Anyám fölötte lengeti a mellét. Az orvos a mosdókagylóból figyeli a jelenetet. Elhányom magam, eldugul a lefolyó. Fázunk.

Este kinézek az ablakon. Odakint denevérek, mint a Drakulában. Egy túltermett, húsos példány száll le az ablak elé, már majdnem bekopog a csontos kezével, de meggondolja magát, és továbbáll. Nagy a nyüzsgés az utakon, egy percre sem áll meg a forgalom. Érdekes, közben itthon fokozatosan megszűnik a jövés-menés. Le kéne menni. Nyirkos az ég. Öcsém egyre soványabb. Azt mondja, anyánk miatt van. A statisztikai mechanika szerint annak az esélye, hogy egy mondat megfelelő-e vagy sem, megjósolhatatlan. A statisztikai mechanika szerint az egymáshoz kapcsolódó elemek önálló megítélését éppen az egymáshoz való kapcsolódásuk teszi lehetetlenné, minthogy egymáshoz kapcsolódva szükségképpen instabil egészet alkotnak. A pókhálók például, egy illékony egész, hihetetlen mérnöki teljesítmény, amely megfeledkezik a porszívóról. A bútorok szövete Sch. úr kezében. A kárpit illata. Régi üzlethelyiségek, pincelejáratok. Kilenc emelet lefelé és még egy utolsó.

Sch. úr suttog valamit, amikor leérünk öcsémmel. Nézi a zsákot, nem is fekete, inkább zöldes, ebben a lenti gyér fényben nehéz megmondani. Kicsi zsák, ölbe tudnám venni, mégis ketten cipeltük le a lépcsőn. Körbenézek, de sehol egy lámpa, csak kívülről szűrődik be a közvilágítás. Az ajtó örökké nyitva. Ezt mondja Sch. úr, ha valaki kijön az ő dobozából, annak már szabad az út. Sok cicát elengedett már. És mennyi maradt a dobozban, kérdezem. Öcsém leroskad a sarokba, kezébe temeti az arcát. Itt az ideje, hogy egyen valamit. Hogy visszatérjen a pókokhoz.

Mennyi maradt a dobozban, kérdezem Sch. úrtól ismét. Méreget minket, méretet vesz. A bőrhuzat már megvan, csak egy erős támaszték kell. A bútorok pszichológiája is reménytelenül bonyolult, hát még a statisztikai mechanika, kár volt belefogni. Hogy mennyi maradt a dobozban, hát, csak egyetlenegy. Nincs meleg víz. Abban a dobozban mindig csak egyvalaki számára van hely.

Kijárási tálalom

Nehéz teher a karantén. Nehezen, de cipeljük. Húzzuk-vonjuk. Te értem, én érted. Együtt, egymásért, írnám, ha lenne helye a közhelyes romantikának. Ha volt is benne, már kiveszett belőle és a kezdeti izgalom is megkopott, húzzuk magunk után az egyforma napokat.
Jobb híján vágyakozunk. A vágyak furcsa jószágok, Weöres Sándor szerint jobban tesszük, ha megszelídítjük őket, akkor igába foghatjuk őket és sárkányokkal szánthatunk-vethetünk, mint a tökéletes hatalom maga.
Az én karanténvágyaim sokszor meghökkentőek, napok óta úszni vágyom. A víznek jelen kell lenni az életemben, ezzel eddig is tisztában voltam, de az, hogy ússzak, hogy körülvegyen a víz, érezzem a hullámokat, olyan elementáris erővel tört rám, hogy szinte ijesztő. Már álmodtam is vele.
Aztán van itt egyfajta éhség, ami csillapíthatatlan. A kislányom és a férjem soha ennyi édességet nem evett, annyit sütök, hogy már el sem rakom a mérleget. Én pedig ragadozóvá váltam, mindegy, csak hús legyen, szaftos, cubákos, zsíros, sült, nyers, mindegy. Most éppen egy majd’ három kilós oldalas van a sütőben, és biztos vagyok benne, hogy még forrón szétmarcangolom.
És akkor az elvágyódásról még nem beszéltem. Nem a menni valahova csipkedő késztetése, hanem az otthon hívogatása. A családom kétszáz kilométerre tőlem, ez sokkal messzebb van most, mint valaha. Fogalmam sincs, mikor láthatom őket újra, de hogy mivel várjanak otthon, már tudják. Együtt lenni és együtt enni, az nálunk egyet jelent.
Talán ezért is lettem gasztro író. Mert ha én adok enni, vagy nekem adnak enni, az olyan otthonos érzés. Akkor tudom, hogy szeretnek, biztonságban vagyok, hogy nincs semmi baj, együtt vagyunk és minden rendben van.
Ezért történhetett meg, hogy amikor megkérdezték tőlem, hova megyek és mit csinálok majd először, ha már lehet, azt válaszoltam, a Pastrami étterembe megyek a családommal és tatárbifszteket fogok enni. Mert hogy mikor volt utoljára rendben minden, már fogamam sincs, de hogy hol, arra még emlékszem.


A Pastramiban mindig úgy érzem magam, mint otthon. Ha visszagondolok, meglep, mennyi élményem fűződik ehhez a helyhez, jut eszembe, még a mesterünkkel is itt beszéltük meg a lakásfelújítást, fú, de rég volt! És utána mennyi malteros vödör!
A tatárbifsztek pedig pontosan az az étel, amit – ha szabad profán hasonlattal élnem – körülleng az akolmeleg. Frissen készítik, csak nekünk, sertepertélnek vele az asztalunknál, azt érezzük, hogy ez itt és most csak nekünk szól és ami még fontos, ez egy igazi beszélgetős étel, plusz pont, ha a kislányunk pont felborítja a szörpöt, miközben mi valami ezerszer felemlegetett családi sztorit mesélünk.
Hogy a tatárbifszteknek van-e köze a tatárokhoz, erről még csak homályos utalásokat sem találunk, a feltételezések szerint Európába az orosz konyhából érkezett és a németek hozták be.
A Larousse gasztronómiai lexikon szerint a tatárbifsztek definíciója: „Nyers, apróra vagdalt marhabélszín (hithű gasztronómusok szerint lóhús) bekeverve tojássárgájával, vajjal és fűszerekkel (hagymával, sóval, borssal, mustárral, ketchuppal, pirospaprikával), pirított kenyérszeletekkel tálalják; Belgiumban ezt a fogást „amerikai filé” néven ismerik.”
A Larousse receptet is ad, a klasszikus tatárbifsztek tehát: 150-200 gramm marhahúst (fartőt, hátszínt vagy gömbölyű felsált) daráljunk le, fűszerezzük meg sóval-borssal, egy csipenyi Cayenne-borssal és néhány csepp Worcester-szósszal vagy tabascóval. Dolgozzuk össze, formázzunk belőle cipót, és tegyük egy tálra. Készítsünk a cipó közepébe mélyedést, és üssünk bele egy nyers tojást. Rakjunk ezután a hús köré egy csapott teáskanál apróra vágott vöröshagymát, egy csapott teáskanál lecsöpögtetett kapribogyót, egy kis vágott petrezselymet és felaprított mogyoróhagymát. Azonnal tálaljuk. Kínáljunk mellé ketchupot, olívaolajat és Worcester-szószt.
Na igen, ám ha ennyi lenne az egész, nem a százéves tatárbifsztek lenne az egyik leghíresebb étel. (Az első írott recept 1911-ből való.) Nálunk, Magyarországon is kultusza van és volt, a pesti Gundel étterem hőskorában is étlapon szerepelt. Magyar Elek Az ínyesmester szakácskönyve is említi a receptet, nála kizárólag bélszínből készülhet, és azt javasolja, hogy kétszer daráljuk meg a húst, amit előtte fél napig is hűtsünk, enyhén sós-ecetes pácban. Javaslata alapján mindenki egyénileg fűszerezi meg a tojásos húscipóját, és sót, borsot, paprikát, mustárt, curryt, ketchupot javasol hozzá.
Aztán jönnek a feketeöves változatok, itt a szabály nem más, mint az: ne daráljuk a húst, hanem késsel daraboljuk össze, nagyon-nagyon finomra. A darálás ugyanis roncsolja a hús szerkezetét és elkrémesíti, pedig a jó tatár azok szerint, akik a darabolás mellett tették le a voksukat harapható, „al dente állagú”, darabos.
Mautner Zsófi Főzőiskola könyvében is darabolásra buzdít. Ő a francia-belga elkészítést preferálja, ami a húst hagyja érvényesülni és a fűszerekkel csínján bánik.
Zsófi receptje szerint 4 tojássárgáját kikeverünk négy evőkanál olívaolajjal, sóval, borssal és egy teáskanál dijoni mustárral. Hozzáadunk két evőkanál átöblített kapribogyót, 2 apróra vágott salotta hagymát és negyed csokor finomra aprított salottát. Ezt a mártást keverjük össze a hússal,, majd egy órán át hűtjük.
Nem csak a darálással tudjuk „elrontani” a bélszínt. Semmiképpen sem javasolt az előre bekeverés és a mustáros vagy olajos pácban érlelés. Ekkor ugyanis a savas közegben a hús elkezd „főni”, és pont lényegét veszíti el, a jellegzetes hús ízt.
Nem szabad a húst szobahőmérsékleten tárolni. A tatárt mindig hideg hússal indítjuk. A Bűvös Szakács megemlíti, hogy francia bisztrókban jégágyon tárolják a húst a szervízig, jégen is keverik. Eckart Witzigmann osztrák születésű séf magába a tatárba is kever jégkását, hogy feszesebbé, könnyebbé tegye a húst.
Kedvet kaptak? Sejtettem. Akkor van egy jó hírem. Ha nem szeretnének otthon nekiállni, házhoz viszik. Közszolgálat az Óbudai Anzikszban, tádám.
A Pastrami Ételgyár A la carte étlapjáról lehet marhatatárt rendelni. Megkérdeztem, a húst darabolják, naná! Ne a klasszikus tatárra számítsanak, de megígértem, hogy többet nem árulok el.
Az igazán jó akkor lesz, ha személyesen találkozunk. Kitartás!

Zeke Gyula: Hogyan mentettem meg Esterházy Pétert

Magam sem emlékszem, ki említette elsőként nekem, talán az apai nagyanyám, de még inkább a nagybátyám, egyikőjük sem él már. A családba a nagyapám hozta, ez bizonyos, ám mire nekem a hatvanas évek közepére nagy nehezen megjött az eszem, ő már kezdte odahagyni a sajátját. Nem tőle hallhattam tehát, hanem leginkább a legkisebb fiától, fönt említett nagybátyámtól, aki 1938-ban született, s aki érzékeny éveiben a legtöbbet volt vele. Míg ugyanis a nővére és a bátyjai (köztük apám) tízéves korukban a két világháború közti református kántortanítói életrend képzési mintáját követve elhagyták a szülői házat, hogy nagykőrösi kisgimnazistaként onnantól az év nagyobbik részében kollégiumban, szüleiktől elszakítva éljenek, ő a háború miatt a fogékony kamasz éveiben is otthon maradhatott, és sok mindent hallhatott az apjától, amit a testvérei nem. E helyzet folytán számos történet hozzám is rajta, s nem az apámon keresztül jutott el.

Köztük volt ez is, hogy tehát a nagyapjuk, az én apai dédapám, nyéki Zeke Lajos (1844–1913) siklósi református lelkész pápai teológus korában kimentette a vízből a kis Eszterházy grófot.

A derék, szívmeleg eset, mondom, valamikor tizenhat éves korom körül jutott el hozzám, tehát úgy 1972-ben. Mivel kamaszkorom kezdete óta érdeklődtem a történelem iránt, tudtam nagyjából, hogy az Eszterházyak az ország egyik jeles főúri családja voltak, és büszke voltam a dédapámra azért is, mert már akkor úgy úsztam, mint a balta.

Esterházy grófok 1867 körül, a középütt ülő legidősebb fiú Péter dédapja

Azután telt-múlt az idő, Péter fényesen belobbant az irodalomba, és a Termelési regénytől kezdve a nyolcvanas évek szellemileg ígéretes éveiben nevezetes „fehér könyvei” nekem is alapolvasmányaimmá váltak. Még később, valamikor 1986 nyarán meg is ismerkedtünk, persze csak mint pályatársak – Németh Gábor vitt el az Elektromos pályára, abba a csütörtök délelőtti futball-társaságba, amelyről azóta többen is írtak már. Bennem a prózaírás gondolata akkor még épphogy motoszkált csupán, és jól emlékszem Péter mérhetetlen tekintélyére, pedig ott nagyrészt a kortársai közt volt, és én is mindössze hat évvel voltam nála fiatalabb.

Körülötte forgott ott már minden (a focit nem számítva, persze), ám ő a legkevésbé sem élt (nemhogy vissza, oda sem) ezzel a tekintéllyel, és ugyancsak mérhetetlen szeretet áradt belőle.

Amikor például az öltözőben csendben elvakkantottam, hogy ma vagyok harminc éves, olyan boldog ünneplésbe kezdett, fölemelte a karját, megfogta a vállamat, tartott egy darabig, majd elengedett, mint dobásnál a korcsolyában, és csak azt ismételgette sugárzó mosollyal: „Nézzétek! Harminc éves! Nézzétek!”

Akkortájt kezdtem forgatni a fejemben, hogy utánajárok a történetnek, és ha megtudtam, amit még lehet, átadom neki, végtére akkor is őt illeti, ha a nehezen megszámlálható Esterházyak sokadalmában nem érintené személyesen. Ismét telt és múlt azonban az idő, nagyjából az életem második fele, amitől Péter betegsége kezdetéig nemigen tartottam, van (lesz) még belőle elég, gondoltam mindig. Közben 2007-ban meghalt a nagybátyám, fő hírforrásom, és csupán abban bízhattam, hogy végre hozzájutok az ugyancsak református lelkész keresztnagyapám emlékiratához, amelyet 1946–1947-ben vetett papírra, amelyről valamikor a múlt évezred végén szereztem tudomást, s amelyben okkal remélhettem föllelni a történet további részleteit. Ismertem is őt személyesen, mert a dédapám legkisebb, tizenkettedik gyermekeként csupán 1895-ben született, és 1976-ban halt meg, ráadásul ugyanúgy hívták, mint az apámat és engem.

Önéletírása azonban csupán idén januárban, bőven már Péter, és nem sokkal a saját apám halála után ért el hozzám. Ám amit leírva találtam benne, szíven ütött.

Az itt Önök által is látható fotók alatt ugyanis az alábbi bekezdés állt:

„Kint fürdött a pápai földes úr, gróf Eszterházy Móric hat gyermeke a Pápa város határában álló Füzes malom mellett elhúzódó Széles vízben egy szép kora nyári nap délutánján. Édesapám ugyancsak ott a közelben tanulgatott, kezében valamelyik teológiai stúdium jegyzetével. Az egyik vakmerő és rakoncátlan kis gróf fiú bemerészkedett a mély vízre. Kezdő úszó volt és hamarosan segítségért kiáltott. Édesapám, kitűnő úszó lévén, minden gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát és a már elalélt kis grófot kimentette a víz hullámai közül. A hálás szívű gróf Édesapámat már másnap a grófi kastélyba hívatta. Ettől kezdve éveken át a grófi csemeték nevelője volt.” Néhány oldallal odébb a keresztnagyapám megjegyzi még, hogy édesapja „nyolc éven át volt a gróf Esterházy család négy ifjú grófjának a nevelője.”

Keresztnagyapám gépelt képaláírása
az emlékiratban édesapja fiatalkori arcképéhez

Kétségkívül Péter családjáról, a tatai ágról van szó, ezt nyomban láthattam, s nem csupán azért, mert a pápai uradalom az övék volt, de azért is, mert Péter nagyapja, az első világháborús miniszterelnök, gróf Esterházy Móric (1881–1960) utóneve a család többi ágában sosem fordult elő. A Wikipédián fellelhető családfa már valószínűsítette azt is, hogy az ő apja, tehát Péter dédapja, gróf Esterházy Miklós Móric (1855–1925) jó eséllyel lehetett a megmentett fiúcska. Ezt persze első ránézésre nem tekinthettem bizonyosnak, hiszen – amint az a képen is látható – a hat csemete közt két lány volt csupán, így a „rakoncátlan kis gróf” a négy fiú közül elvben bármelyik lehetett. Elvben igen, ám a valóságban nemigen, amint ezt egy kézenfekvő meggondolás második ránézésre máris mutatta.

A dédapám ugyanis, amint fönt írtam, 1844-ben született, Pápára a teológiára így legelébb tizennyolc éves korában, 1862-ban juthatott el. S ha igaz a keresztnagyapám közlése – ebben pedig hihetünk, hiszen csak az apjától tudhatta –, mely szerint a nyolc éven át tartó házi nevelősködés a vízi mentéssel kezdődött, vagyis Péter dédapjának hét éves korában, az némiképp növeli főszereplésének valószínűségét.

Hisz hét éves létére inkább feltételezhetjük róla a „kezdő úszó” állapot és a vízbe menéshez szükséges gyermek-bátorság együttes meglétét, mint az akkor nála még jóval kisebb öcsök esetében.

Van azonban egy további – persze ugyancsak közvetett – bizonyíték, melyre az itt látható fotók vezettek. Keresztnagyapám gondos gyűjtője és őrzője volt minden (család)történeti papírnak és fényképnek, s ezeket rendre be is építette emlékiratába. Magam egyelőre csupán egy másolt példánnyal rendelkezem, így nem tarthatom a kezemben és fordíthatom meg az eredeti felvételeket: van-e esetleg bármi írás a hátoldalukon. Az értékük azonban így is felbecsülhetetlen. Nekem azért, mert a dédapámról ez az egyetlen fénykép, amely fiatalon mutatja őt, a grófok fotóit pedig sehol másutt nem leltem fel az Esterházyak családtörténeti irodalmában. Keresztnagyapám a maga készítette képaláírásban IV. éves teológusnak mondja az apját, amit nem csupán a felvétel hátlapjáról, de tőle magától is tudhatott, hiszen apja 1913-as halálakor már tizen­nyolc éves volt maga is. A képen tehát a gyönyörű dédapám huszonkét évesen látható. Az Esterházy gyermekekről készült fotó idejét is nagyjából ekkorra, 1866–1867-ra tehetjük, hisz a középütt ülő legidősebb fiú, Péter dédapja, a fönt említett gróf Esterházy Miklós Móric itt legalább tizenkét éves fiú már.

A felvételen nagy valószínűséggel
gróf Esterházy Miklós Móric (1855-1925),
Esterházy Péter dédapja látható tizenkilenc éves korában.

Egészen bizonyosan nem felel meg viszont a valóságnak a keresztnagyapám másik közlése, hogy a magában ülő férfiú a hat Esterházy gyermek apja volna. Lehetetlen ez, hisz az ide vonatkozó családtörténeti kötet közlése szerint a gyermekek apja gróf Esterházy Móric (Péter ükapja tehát) 1807-ben született, s 1890-ben hunyt el. (Az Eszterházy család és oldalágainak leírása. Írta Gróf Eszterházy János. Budapest, 1901. Kézirat gyanánt kiadja Herczeg Esterházy Miklós, 166. p.)

Ő tehát a gyermekei megszületése és a képen látható cseperedése éveiben hatvan év körüli férfi volt már, a felvételen viszont hetykén füstölgő szivarkával a szája szélén egy tán ha húsz esztendős fiatalember ül.

S ez a fiatalember a hosszas nézegetésemet követő meglátásom szerint nem más, mint maga a legidősebb fiú: gróf Esterházy Miklós Móricz. Túlságosan is feltűnő a vonások hasonlósága közte és a csoportképen látható legidősebb fiú közt ahhoz, hogy ne ekképp nézzünk rá. S ha nem tévedünk, arra is mindjárt magyarázatot lelünk, hogy mit keresett a dédapám hagyatékában épp ez a két kép. Ő ugyanis, amint azt az Arcanum rá vonatkozó találatai meglehetős pontossággal mutatják, a pápai református teológia elvégzése utáni években a környék egyházközségeiben jutott segédlelkészi állásokhoz, s csupán 1874-ben költözött Siklósra, hogy két évnyi segédlelkészség után 1913-as haláláig papként szolgálja felekezete templomát és hívőit. Márpedig 1874-ben a gróf tizenkilenc éves fiatalember volt, épp, mint a felvételen ülő, életkorának és végtelen társadalmi szabadságának minden ismertetőjegyét mutató férfiú.

S mi egyéb oka lehetett volna rá, hogy e két fényképet a távozó dédapámnak adja, mint a hála gyermek­életének megmentéséért és a házi tanítóskodás hosszú, közös éveiért?

Tisztázandó részletkérdésként Önök elé tárom még, hogy a fönt idézett családtörténeti kötet a képen látható hat gyermekkel szemben mindössze háromról tud, az 1855-ben született főszereplőnk mellett Franciska-Annáról (1856) és Berta-Mariannáról (1857). Vagy a szerző információi voltak hiányosak, vagy unokatestvérek is láthatók a képen, erre a kérdésre pillanatnyilag nem tudom a választ.

Hogy az eset történetként eljusson hozzám, ahhoz persze az is kellett, hogy a dédnagyapám tizenkét megszületett gyermekéből nyolcat eltemessen, és a halállal csak azért is dacolva tizenegyedikként megszülessen 1893-ban a nagyapám (s így 1931-ben az apám, majd 1956-ban én…), tizenkettedikként pedig a keresztnagyapám, az önéletírás szerzője. De ezt most csak mellékesen írom.

Nem csupán felmérni, még érzékelni sem vagyunk képesek a veszteséget, amely a soha meg nem születettek hiányában támad a Földön, ám valamennyien felmérhetjük, mi minden nem történt volna meg velünk az életben és az irodalomban, ha a dédapám nem a „Széles víz” partján tanulja az Írást. Csak oksági láncainkat veszíthetjük – mondaná Péter –, s én most gyermeki boldogsággal forgatom ujjaim közt a meglelt darabkákat.