Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Adamik Zsolt
Ördögbőr grófja és a Végzet Kacsája – befejező rész
Aranyszív, és annyi a végén
Hát elérkeztünk idáig. HA NAGYON NAGY ÍRÓK LENNÉNK, most azt mondanánk: A SAKKTÁBLÁN OTT VANNAK A BÁBUK, MATTHELYZET VAN MINDEN SZINTEN, de mivel nagy írók nem vagyunk, ezért csak összefoglaljuk, mi történt eddig: SivákMivák követeli az Aranyszívet, ami Kiskosé volt, vagy egy csillaghajó és egy Robotdinoszaurusz segítségével rommá zúzza Basabusa nénit és Basabusa bácsit. És ez nem afféle hasonlat. Ráadásul Dr. Koponyányi elröptette Ördögbőrt a Legnagyobb Félelme elé – aki, hogy hogy nem, a rettenetes Mélyvízi Kreccsen, aki a Mese Szélét őrizte, míg Ördögbőr annak idején össze nem kötötte vele a bajuszt.
És ez az utolsó rész. És mennyi rengeteg baj van épp. Vajon meglesz az Aranyszív? Vagy megy minden a levesbe? Megússza épp bőrrel legalább a Kreccsennel való újabb bajuszakasztást a grófunk?
Hát: nem.
Mert:

– Nem bírom tovább – nyögte Ördögbőr grófja, és kidőlt.

Annyi volt neki. Feladta. Küzdött, amíg bírt, de a bírásnak is vannak határai. Ez volt a legkeményebb csörtéje, mióta az eszét tudta. Úgyhogy elfeküdt az egy kreccsennyi széles Kancsipancs-fok partján. Belezuhant a napmeleg homokba. Le lett nyomva, le lett győzve: a szablyáját már régen félredobta. A Tengeróceán mondta a feje mellett, hogy csobb-csobb. A szusz közölte Ördögbőrben, hogy fú, kifogytam, tessék szépen feladni, eddig nyomtuk, végül is megtettünk mindent, szevasz, jó világ, mi most szuszókázunk egy kicsit, oké?

És akkor megszólalt a feje fölött, dörögve és börögve és teleszájjal csámcsogva a Mélyvízi Kreccsen is, és ennyit mondott:

– NA! GYERÜNK! Na, még ezt a picikét.

És óvatosan Ördögbőr mellé toligálta az egyik csápjával a picike porcelántányéron feltálalt kókuszpitét, csupacukor pálmahabbal a tetején.

Ördögbőr grófja csukott szemmel rázigatta a fejét.

– Értsd már meg, hogy nem megy, kidurranok. Viszont megesküszöm neked, az életemre, hogy ez tényleg finom volt, és te vagy a legjobb, és ecetera, meg kalózpacsi, meg Pont.

A Kreccsen szerénykedve pislogott a 67 szemével.

– Na, azért na – válaszolt, és közben fel sem tűnt neki, hogy az 546 szabadon maradt csápja közül kettővel büszkélkedve tapsikol. – Biztos vannak nálam ügyesebbek. De te meg olyan kis vékonyka vagy. Majd teszek el neked akkor a tupperváréba három tonnát a pitéből, és vigyed magaddal, a Ferihajó hűtőjében ellesz egy hétig, meg adok még pálmaszörpöt is, nyolc hektolitert, az is ízlett látom, meg meg meg…

Ördögbőr felült. Aztán visszazuhant. Majd szétdurrant, annyi pitét nyomott le az elmúlt egy órában ugyanis.

Hogy honnan szedett a Mélyvízi Kreccsen porcelántányért, arról fogalma sem volt.

Ahogy arról sem, hogy hogyan fog majd visszajutni a Ferihajóra.

Egyelőre megpróbálta összeszedni magát.

A kószacsacska bárányfelhők az égen értetlenül bámulták az egészet.

– BRGHD – közölte végül Ördögbőr.

A Mélyvízi Kreccsen megértően bólogatott.

– Jaja – mondta. – Én is valami hasonlót érzek.

­– Márhogy? – nyögte ki Ördögbőr, valahonnan a pocakja fölül.

– Hát, tudod – vonogatta a sok-sok vállát a Kreccsen. PAFF – közölte az aprócska Kancsipancs-fok, amikor a Kreccsen lezuttyant Ördögbőr mellé. – Hogy BRGHD. Vagy Inkább, hogy APPAPPARARAPPA. Sőt: LUFLUFLUF, meg LIDADÍ.

– Ja, így már értem. Azt mondogatjuk itt egymásnak, hogy milyen különös egy helyzet ez.

– Bizony.

– Hogy KARDOZNUNK kéne.

– Úgy-úgy.

– Meg HARCOLNI.

­– Naná. UTOLSÓ VÉRIG, meg ilyenek.

– PLÁNE ilyenek.

– Ehelyett itt ülünk egymás mellett, mi, ketten, akik annyira, de annyira féltünk egymástól, és kreccsen kuktálta kókuszpitét papálunk, pálmahabbal.

A Kreccsen ledőlt Ördögbőr mellé – PAFF, és homokfelhő. Már ketten bámulták a bárányfelhőket, csendben és cikkcakkban.

A bárányfelhők nem számítottak efféle furcsa figyelemre, úgyhogy köszönték szépen, és elhúztak keletnek. „A fityfene se érti már ezt a buta világot. A Kreccsen egy kalózzal haverkodik, hát mi jöhet még?” – gondolta az egyik, majd tetemes vertikális kiterjedéssel fogta magát, és zivatarfelhővé alakult.

Bóbabéjen eső lesz, csak még nem sejtette senki sem.

– Mert tudod, azt hiszem, beleuntam – mondta végül a Kreccsen. – Már a félésbe. Ha meg itt most nekiállunk csörtézgetni, meg bunyózni, meg pofozkodni, azzal mit érünk el?

– Semmit se. Azt PLÁNE nem, hogy NE féljünk – szögezte le Ördögbőr. – Pölö, ha most itt félésből nekiállunk vircsaftolni, sose tudtam volna meg, hogy ENNYIRE jó a kreccsen kuktálta kókuszpite.

– Én meg sose tudtam volna meg, hogy azért vagy itt, hogy megmentsd a barátaidat. Ami meg tök jó fej dolog. – morfondírozott a Kreccsen. – Vagyis leszögezhetjük, hogy úgy vagy rosszalkodó kalóz, hogy közben jó fej is vagy.

– De fura, hogy már nem félek tőled!

– De fura, hogy én se! És fel se kellett faljalak hozzá.

– Micsoda mázli – morogta Ördögbőr. – De éppenséggel megette a fityfene épp az egészet. SivákMivák győzött, és kész.

– Namert – érdeklődött a Kreccsen.

– Mert egyrészt én ITT vagyok, azok meg OTT, a Ferihajón, robotdinoszauruszostul, azzal a buta csillaghajóval, akit Sszabó Jánosnak hívnak, két sz-szel – válaszolt dühösen a gróf. A falat tudta volna kaparni nagy tehetetlenségben, de hát a Kancsipancs-fokon nem volt fal egy falat se. – Másrészt nincs meg az Aranyszív.

– Hm – motyogta a Kreccsen. – Hát izé, na. Éppenséggel megvan.

Ördögbőr nem hitte el.

– Nem hiszem el – erősítette meg. Aztán kirázta a füléből a homokot, majd megkérdezte azt is: – Mi van meg?

– Öhm – malmozott kettő csápjával a Kreccsen, majd zavarában megpróbált fütyürészni is, de egyik sem ment neki valami jól. – Az Aranyszív. Kiskosé. A legnagyobb aranytömb széles-e Tengeróceánon. Itt van nálam.

– BRGHD? – kérdezte Ördögbőr. A hír úgy pukkant szét a fejében, mintha robbanócukorral töltötték volna tele.  – MI AZ, hogy NÁLAD VAN? Az meg hogy lehet?

– Miért, őszintén: szerinted kire bízta volna a Pipacsboszorkány? – válaszolta sértődötten a Kreccsen. – Majd arra a nyikhaj kabajbojszira, nem? Vagy elássa egy diófa alá. Vagy odaadja letétbe a hajdejó kis városkában a bogárbefőttárusnak. Na persze. Gróf úr, úgy érzem te magad sértegetsz engem. HÁT KI A LEGNAGYOBB RÉM SZERTE INNEN ÉS ONNAN? Hát hol lett volna nagyobb biztonságban, mint nálam?

És a Kreccsen (mert volt neki) a mellényzsebébe nyúlt. És Ördögbőr agyában versenyt futkároztak a gondolatok, és arra jutott, hogy fú, végülis igaz, és hogy ő miért nem gondolt erre korábban?

Aztán eszébe jutott az Abszolútum.

Meg az, hogy van egy üzenete tőle, a szívébe lakatolva.

Erről eszébe jutott Doktor Koponyányi is. Akinek épp az imént adta el a félelmét.

A kalózkabátja zsebe pedig mintha hirtelen televarázsolódott volna valamivel, ami furán mocorog, amiből madárszárnycsapkodás érződik, és – hogy-hogy nem – dobozka alakú.

Gyanította, hogy egy szelencéről van szó, és a jó doktor épp most törlesztette az üzleti tranzakció reá eső részét.

De Ördögbőr egyelőre nem törődött mindezzel a sok mindennel. Mert a száját tátotta. Mert a Kreccsen elővett egy kincsesládát. A Kreccsenhez képest kicsi volt, és Ördögbőrhöz képest sem volt hatalmas: egyszerű faláda volt, időette és poros és a rozsdás csudalakattal volt lezárva.

A lakat akkora volt, mint Ördögbőr feje. A láda akkora volt, mint Ördögbőr, ha kettébe vágták volna, csak úgy, a móka kedvéért.

Az izgalom tetőfoka Ördögbőr szívében 12 ördögbőrnyire növekedett.

– Ez NEM LEHET IGAZ – mondta, majd óvatosan megérintette a ládát. És a szemét hunyorgatta, mert a láda (hiába volt időette, és fa, és poros, és csudalakatos: mint a nyári délután, ahol málnaszörp van, meg nyugi, meg szeretet és strandlabdák és csiklandozó izgalom) RAGYOGOTT.

Elnémult a mindenség egy percre ettől a ragyogástól, akkora volt.

Volt benne minden: kalandvége, megtalálás, aggodalom és öröm, és belenyugvás abba, hogy megvan a kincs.

De fura, hogy mennyi minden lehet egy ragyogásban benne!

– Szép, mi? – vigyorgott a Kreccsen.

– Gyönyörű – suttogta Ördögbőr. – Tudod, hogy MENNYIT kerestem? És most MEGVAN – és ekkor ijedten kapta a tekintetét a Kreccsenre. – Meg kell mentenem Basabusáékat!

És letérdelt a láda mellé. És térképet rajzolt a homokba.

– Ez itt a Kancsipancs-fok. Itt ülünk rajta. Szóval: innen keletre van tehát Bóbabéj. …hol a fityfrancba parkolhattunk le a Ferihajóval, várj csak… Bóbabéjtől 40 tengeróceánnyi kilométerre talán… itt lőttük ki, a Kicsikacsakorona mellett, olyan huszonháromszor négy kreccsennyi mérföldre a Fekete Vészt a kozmoszba… vagyis… VAGYIS – és a napba nézett, és matekozott, és koordinátázott, és a szélességi fokokat számolta… aztán elnevette magát. Beledőlt a homokba megint. Úgy kacagott, mint akinek épp most esett volna le valami nagyon nagy poén egy nagyon buta viccből. És kijelentette: – …hogy én mekkora ökör vagyok!

– Mondj valami újat is – próbálkozott a Kreccsen.

– Nem igaz, bocimedve legyek, de TÉNYLEG minden összeállt a végére – törölgette a könnyeit Ördögbőr. A Kreccsen pedig nem tudta eldönteni, vajon örömében, vagy meghatottságában könnyezik-e a gróf. – Hát ilyen nincs. A temetői varjak. A legkisebb mese – majd a homlokára csapott.

– És naná, hogy a Sarkcsillag. A Sarkcsillag alatt kaptak el minket SivákMivákék. Ahogy a monda mondja. Jaj, hát nem bírom, bocs.

De aztán bírta. Befejezte a röhincsélést. És a ládára pillantott. És vigyorgott, és vigyorgott, és nem bírta abbahagyni.

És Ördögbőr grófja kacsintott egyet, és így szólt a Mélyvízi Kreccsenhez:

– …mit szólnál egy kis hepajkodáshoz?

+%/

Bóbabéjen épp ekkor, vagy egy kicsivel később, zuhogni kezdett az aprószemű, minden tengerészkabát alá bebújni képes eső.

A rákhalászoknak most lett elegük ebből az egészből.

– Orvos akartam lenni – mondta az egyik csurig elázott rákhalász a másiknak. A Tengeróceán hullámai – csobb, csobb – úgy ütötték a csónakjuk szélét, mint amikor valaki nagyon be szeretne jutni valahová. Hinta-palinta, közölte a csónak. – Anyám mindig mondta, hogy LEGYÉL DOKTOR! De nem, én RÁKHALÁSZ leszek, édesanyám, mondtam erre, mert az csupa kaland, meg izgalom, meg RÁK, meg minden nap egy újabb lehetőség arra, hogy újat lássak… most meg nézz rám!

A másik rákhalász oda sem pillantva nézett rá.

– CSUROM MERŐ VÍZ VAGYOK – nyekergett tovább az egyik. – ÉS SENKI SEM MONDTA, HOGY A RÁK, AZ BÜDÖS. És hogy MELÓZNI IS KELL MAJD. És milyen kaland? Milyen elképesztő dolgok? Minden napunk ugyanaz! Kijövünk a kiscsónakkal a vízre, halásszuk a rákot, hazamegyünk, eladjuk a rákot a piacon, ráklevest eszünk rákbabbal és ráksört iszunk rá. Aztán ÚJRA. Aztán MEGINT. HOL ITT A MERÉSZ VÁLLALKOZÁS? Hol itt a CSUDA meg a MEGLEPETÉS?

A másik rákhalász meg se szólalt, úgy mondta, hogy igen.

– HÖBÖRÖBÖRÖBÖRÖBÖBB – tajtékzott fel a Tengeróceán nagyhirtelen a semmiből. Valami orbitális és hatalmas közelített a rákhalászok csónakocskája felé. Mint a huss: úgy sietett. A hangja: MENNYDÖRGÉS. A hullám, amit felvert: ORBITÁLISAN BRUTYÓ. A rákhalászok tátott szájjal bámulták, ahogy tőlük pár méterre elrobog mellettük keletnek, csáposan, mint valami víz alatti gyorsvonat, aminek, nos, csápjai vannak.

– Szevasztok! – köszönt valaki a semmiből a rákhalászokra. És ott se volt. A HÖBÖRÖBÖRÖBÖRÖBÖBB olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy érkezni hallatszódott.

A csupa keserv rákhalász megrázta a fejét. Elgondolkodva nézett a HÖBÖRÖBÖRÖBÖRÖBÖBB után.

Az eső pedig úgy hullott, mintha direkt csinálná.

– …és sose történik semmi – közölte végül a rákhalász. – És sose nem is fog, és UNOM A RÁKOT. ÉS KALANDOT AKAROK, DE MI VAN CSAKCSUPÁN? RÁK!

A másik pedig csöndben maradt, és úgy vágta rá, hogy naná.

És hogy menjél inkább kőművesnek.

%!/

SivákMivák Károly pedig állt a Ferihajó szélén, és a horizontot bámulta.

A horizont nem bámult vissza. Inkább csak úgy elvolt magának.

Akar a fenefranc egy SivákMivákot bámulni. Még a végén felfalja.

Jobb a békesség.

Érdekes, de Basabusa néni, aki éppen gúzsba kötve csücsült a Ferihajó egyik árbócánál, közös gúzson osztozva Basabusa bácsival, pont valami hasonlót akart mondani. Csak ő úgy fogalmazott:

– Utálatos egy fráter vagy, SivákMivák.

SivákMivák nem válaszolt azonnal. A horizont remegve bújt el a naplemente alá, úgy figyelte.

– Nem él el semmit azzal, ha sélteget, öleganyám – mondta végül, majd Basabusa nénire pillantott… a szeme dühös hullócsillag, a vigyora sarló alakú telehold: – Ugye tudja, hogy ha kell, szigeteket falok fel? Maga szelint mibe telne, ha MAGUKAT falnám fel, szőlöstül-bőlöstül?

–  Meg ne próbáld, SivákMivák – közölte Basabusa bácsi, rém dühösen. – Még csak ne is gondolj rá. Ne merészeld fenyegetni a feleségemet, VAGY NEMULASS. Nem tudom, hogyan, nem tudom, miképp, de akkor is: veszíteni fogsz.

– FENYEGETNI? – röhögött fel SivákMivák. A robotdinoszaurusz az oldalán veszélyes kattogásba kezdett, amit nevezhetünk akár kárörvendő kacajnak is. – VESZÍTENI? Ugyan hogyan, vénembel? Itt mál CSAKIS NYELHETEK! Vagy idehozza Öldögből az ALANYSZÍVET, és akkor végle szeletni fog mindenki, hiszen AKKOLA ALANYSZÍVEM LESZ, vagy, ha nem… nos, akkol is, GYŐZÖK, melt elveszem ettől a tökkelütött glóftól azokat, akiket igazán szelet.

Basabusa bácsi nem akart megremegni, de mégis belecöccent a foga kicsit a félszbe.

Hatalmas lett a csend. A Tengeróceán habzott és babzott, a robotdinoszaurusz csendben csattogtatta a fogait. A Ferihajó mellett ott parkolt a csillagjárásra is alkalmas, szupertűzerővel felszerelkezett, Sszabó János, (két sz-szel) nevű szuperkomputer-agyú vitorlásmonstrum – szóval, és ezt Basabusának is be kellett látnia: a vesztés itt nem SivákMIvák felé kacsingatott.

Lassan szállt lefelé az este.

És Basabusa erőt vett magán, és bal kézzel megcirógatta a háta mögött Basabusa néni jobb tenyerét.

– Eljön – szólalt meg végül.

– Elnézést – próbált közbeszólni a SSzabó János (két sz-szel) nevű szuperszámítógép, de SivákMivák épp fortyogott, és oda se bagózott rá.

– A glóf?

– Eljön. Mert a legjobb barátom.

– És alla nem gondolt – fordult a bácsi és a néni Basabusáék felé –, hogy amilyen csalfa és kalóz a GLÓF, egyszerűen csak itt hagyja magukat? Veszni meg veszíteni? Végül is miélt ne tenné? Mióta kelesi az alanyszívet? És ha VALAHOGY túlélte, és megtalálta, akkor vajon nem-e taltja meg MAGÁNAK?

– Bocsika… – próbálkozott SSzabó János, de megint csak süket fülekre talált.

– Ördögbőr nem olyan – válaszolt SivákMiváknak Basabusa. Közben a tengeri szellőbe szimatolt, amiben volt valami különös a sószag mellett… mintha varjúkárogás illatát hozta volna a szél. – Sose hagyna cserben.

– Elle azélt ne vegyen mélget – kiabálta SivákMivák, és megragadta Basabusa grabancát. A száját tátigatta közben, mintha azt próbálná kitalálni, mekkorára kell tátani ahhoz, hogy beleférjen egy Basabusa. – Ez simán ÁTVELI magát. ITTHAGGYJA. Ez egy kalóz. Ez egy PELNAHAJDEL. EZ egy pöszke kisz MITUGLÁSZ.

– És kitűnő táncos – szólalt meg valaki a Ferihajó rengeteg árbóca közül a legszélső mellől. – Ezt kifelejtetted, te pökhendi pupák.

És ott állt Ördögbőr. Basabusa később úgy mesélte a birsszirtieknek, hogy ugyan a gróf volt az, a csak holdfényben, kivont szablyával, de kicsit MÉGSEM ő: mintha két centit nőtt volna, és úgy állt ott, mint egy felkiáltójel, egy olyan viccnek a végén, ahol ő maga a poén.

Mint aki olyan biztos a dolgában, hogy csak na.

– Ó – közölte kicsit meghökkenve SivákMivák. Meglepve pislogott. – Ó. Micsoda… belépő. Nagyon elegáns. Hogy kelülsz te ide?

– ITT VAN A GRÓF, KÖNYÖRGÖM, MÁR MIÓTA AKAROM MONDANI. – mondta a másik hajó szuperagya, recsegős rádióhangon. – ÉS ha egy kicsit figyelnél rám, mondanám, hogy nincs..

– MÁSKOL MONDD HANGOSABBAN – rivallta SivákMivák. A robotdinoszaurusz harci állásba vágta magát, és Basabusa néni és bácsi felé villogtatta a karmait. SivákMivák pedig rettentő vigyorgásba kezdett. – Na, hol van?

– ..szóval mondanám, hogy A GRÓF NINCS… – folytatta SSzabó János, de SivákMivák oda se fülelt.

– Mi hol van, te szigetfaló szörnyeteg – pöckölt le egy búbogáncsot nemtörődöm módon a válláról a gróf. – A józan eszed? A humorod? A BALÁTAID? Mert erre aztán tuti nem tudok okosat mondani.

– AZ ALANYSZÍV, az hol van? NE PLÓBÁLKOZZ VELEM – ordított SivákMivák. A ballonkabátjába kapott a szél: és a száját tátotta, és fenyegetően fordult Basabusa néni felé. A néni pedig becsukta a szemét, és úgy várta a végső csámcsát. – Vagy különben A TE BALÁTAIDNAK ANNYI…

– Hm – ráncolta a homlokát Ördögbőr. Aztán megvonta a vállát. – Csak egy pillanat, hívásom van.

– Mid van? – képedt el SivákMivák.

De Ördögbőr nem figyelt rá. Mert akkor belelesett a saját szívébe.

És megnézte, mit üzent neki az Abszolútum.

Szegfűillat csiklandozta közben az orrát, mint szöszke lányhaj, ha egy illető épp puszit készül adni.

És amikor megnézte, mit tett a szívébe az Abszolútum, Ördögbőr arcán furcsa mosoly suhant keresztül.

Óvatos, picike vigyorka. Amiben volt némi szomorúság is.

Csend lett. Ördögbőr belemeredt a tőle pár méterre tátogó, szigetfaló, szeretettelen SivákMivák szemébe. Egy kósza, abszolút nem odavaló tengericsillag gurult el kettejük között, keresztül a Ferihajó tatján. Majd Ördögbőr így kiáltott:

– Jó, hát akkor ADD ODA NEKI ÉS SZERELD LE EZT A NYÁPIC NYIKHAJ PIPERKŐC POFÁTLAN PAPRIKAJANCSIT A HAJÓJÁVAL EGYÜTT!

És akkor felrobajlott a Tengeróceán.

És kiemelkedett a vízből a Kreccsen, aki megint Mélyvízi volt, és RETTENETES, és eltakarta a Holdat, és az összes csillagot.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – dörögte, és 543 csápjával megragadta a Ferihajó mellől épp iszkolni igyekvő, szuperkomputer agyú fregattot.

– …hogy NINCS EGYEDÜL, TE MIHASZNA! – kiabálta SSzabó János. Tüzelni próbált a Kreccsenre a 76 ágyújával, de a Kreccsen úgy szorította, hogy már arra is képtelen volt. – EZT AKAROM ELMONDANI MÁR MIÓTA!

– Mondanám, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg nem jön a Kreccsen – mondta a Kreccsen. – De minek mondanék ilyen sületlenségeket?

– EZ NEM IGAZSÁG! – ordított tehetetlenül SivákMivák. A robotdinoszaurusz akkor már a Tengeróceánba ugrott: belátta, hogy itt ő aztán semmit se tehet. Placcs, közölte a Tengeróceán. SivákMivák kapkodta a fejét. Szzabó Jánost csupacsáppal húzta a tenger mélyére a Kreccsen. Blugy-blugy. SivákMivák erre ordított még egyet, valami dühöset, amit leírni is képtelenség, és kitátotta száját.

Basabusa bácsi pedig megfogta Basabusa néni kezét, simogatósan, és felkészült a felfalásra.

Csakhogy az nem jött.

– HGRGD – mondta ehelyett SivákMivák.

Mert egy láda landolt az ordasra tátott szájában. Időette volt, és fa, és poros, és csudalakatos.

És SivákMivák nem tudta lenyelni. Csak állt ott, bambán, teleszájjal, és nézett maga elé. Hadonászott a kezeivel. A tat korlátja felé hátrált.

– Szép dobás – biccentett a Kreccsen felé Ördögbőr. A Kreccsen visszabiccentett, és közben SSzabó János-agyú fregattot bugyborékoltatta. Ördögbőr lassan lépdelt SivákMivák felé. Forrt benne a düh, de mégis csendben mondta: – Fenyegetted a barátaimat. Oké. Kérés nélkül léptél a FERIHAJÓRA. JÓ. Az aranyszív kellett. Megkaptad. Lássuk, mit tudsz kezdeni vele.

Majd elővett a zsebéből egy szelencét. És miközben kinyitotta, ezt suttogta:

– Csak a Sarkcsillag. Csak a Szegfű Illata. És a TEMETŐI VARJAK.

És hirtelen varjúkárogás – egészen pontosan 10 dekányi – töltötte meg a mindeneket. Valami fekete, viharfelhőnyi susogás, sötét szárnyak éktelen csapkodása károgta tele az éjszakát, és egy pillanatra fekete kabátba öltözött a világ.

Ördögbőr befogta a fülét.

A csudalakat pedig, aminek 10 deka varjúkárogás maga volt a varázsige, csattanva nyílt ki a faládán.

A sötétséget a világ legnagyobb aranytömbjének ragyogása töltötte teli. SivákMivák szájából tört elő: a fénysugár maga volt az aranyszívek Abszolútuma. Benne volt minden: csillag, hold, felkelő napsugár a sötét hajnal után, és az összes vidám délután és a minden, ami édes és jó.

– GRÁRRRRRRÁRÁ – kiabálta SivákMivák. Próbálta lenyelni a rengeteg jóságot, a csupa fény aranyszívet.

És persze, hogy nem sikerült neki.

És zutty: leesett a tatról.

A Tengeróceán pedig köszönte szépen, és lenyelte SivákMivák Károlyt.

Pont úgy, mint aki ott se volt sose.

És megint csend lett. És visszajöttek a csillagok. És a Kreccsen elégedetten tempózott a Tengeróceán tetején, és büszkén nézte a Ferihajó tatján fáradtan a barátai felé bandukoló grófot.

És amikor Ördögbőr eloldozta Basabusa bácsit és Basabusa nénit, Basabusa bácsi első kérdése nem az volt, hogy „HOL A FITYFENÉBEN VOLTÁL EDDIG”, vagy hogy „MÁR MEGINT MIATTAD KERÜLTÜNK EKKORA SLAMASZTIKÁBA”, hanem ez:

– Mint üzent neked a Szegfű Illata, azaz az Abszolútum, komám?

Amire Ördögbőr, kis gondolkodás után csak ennyit felelt:

– Azt írta a szívembe, hogy „Mondj le róla.

És megtalálod.”    

%%/!/

– Persze SivákMivák nem veszett oda. Egy jó szív sok mindenre képes: például arra is, hogy megtanítson minket lemondani a dühösségről, a dacról, arról, hogy folyton haragudjunk, sőt, megmutatja azt is, hogy hogyan lehet OKOSAN szeretni. SivákMivák jó 10 tengeróceánnyi évet duzzogott végig a Tengeróceán fenekén, mire rájött, milyen buta volt korábban, hogy szeretni nem úgy kell, ahogy eddig csinálta. Hallgatott az aranyszívre, és feladta a rosszfiúságot: mostanában, ha minden igaz, kiskocsmát vezet valamelyik apróbb szigeten, és ingyen adja minden szombaton a macifröccsöt, és ha szomorú vagy, akkor például rákérdez, hogy „Mi a plobléma, kiskomám? Gyele, ülj le, beszéljük meg.” És ha úgy van, még meg is ölel.

Basabusa bácsiék hazamentek a Birsszirtre, naná. Basabusa néni recepteket cserél teknőcbuszpostán a Kreccsennel, aki megint csak a Mese Szélét őrzi, Basabusa bácsi pedig hümmögve gondol a grófra, és arra is, hogy vajon megtalálta? Vajon végül akkor az övé lett az aranyszív? Majd a birsszirti Nagymóló végében, mikor a napestét csodálja, általában arra jut, hogy igen, nagyon valószínű. Mert aki lemond arról amit ennyire keresett, csak azért, hogy megmentse a barátait, annak NEMARANYSZÍVE nem lehet.

Csend lett. A bambuli törzs hallgatott. A Végzet Kacsája szintúgy.

Hiszen befejezte a Világ Legkisebb Meséjét.

– De hát Végzet Kacsája! Így van vége a Világ Legkisebb Meséjének? – kérdezte végül a törzs főkönyvelője. – Hát mi lett a gróffal? Hát hová tűnt, merre kalandozott tovább a Ferihajó fedélzetén? Visszament Koponyányi doktorhoz, ÉRTED, aki itt vagy előttünk, például?

– Ó – mosolygott a kacsa, de úgy, ahogy csak egy kacsa képes mosolyogni. – Nem akarom lelőni a poént.

Az égben ekkor megint elszállt egy szikrázó hullócsillag a Kilikapudzsári-szigetek bambulijainak feje felett.

És a gyanús bokorzörgésre a háttérben még a robotdinoszauruszok sem kapták fel a fejüket.

No, hát sziasztok. Hát, ennyi volt. Micsoda kalandjaink voltak, nemdebár? Szomorúak vagyunk, hogy vége, meg örülünk is, hogy együtt duhajkodtuk és kalandorkodtuk végig ezt a 11 + 1 epizódot a Tengeróceánon. Hallgassátok meg az utolsó falábalávalót, és pogózzatok egyet, és tessék szépen rosszalkodni! És ne féljetek: még találkozunk… nem is akárhogyan! Simonfalvi Ancsa kalózkölökanyuval és Mayer Tamás pernahajderrajzoló-pupákkal közösen mond nektek szevaszt Adamik Zsolt, ellenőrcápamenedzser és eperfagyiszakértő.

Szeretet! És azért ideírjuk, hogy

 VÉGE

Ha pedig gyorsan újra olvasnátok az egész történetet akkor akár kezdhetitek is: itt a nulladik, itt az első, itt a második, és itt a harmadik – a negyedik részt itt találjátok, az ötödiket emitt, a hatodikat amarra, a hetedik meg itt, a nyolcadik itt, a kilencedik pedig emitt,a tizedik pedig amott.