Egri születésű vagyok, és amióta, alig húszévesen Budapestre költöztem, sok helyen laktam, többek között Óbudán is. Ez jó pár évvel ezelőtt volt, még a kislányaim megszületése előtt. Jól éreztem magam itt, borzasztóan sajnáltam, amikor elköltöztem, és mindig nosztalgiával gondoltam a III. kerületre.
Aztán néhány évvel később, amikor kiderült, hogy bővül a családunk, mert ismét kisbabát várok, és az akkori otthonunk szűkössé vált, egyértelmű volt, hogy itt keresünk új lakóhelyet.
A Római-parton telepedtünk le, és nagyon boldogok vagyunk itt.
Meg tudnád fogalmazni, mi az, ami itt más, mint a korábbi lakhelyeteken?
Több dolog is. Egyrészt a közeli Duna nagy élmény a mai napig. A parton szoktam futni, és mindig hálával tölt el, hogy itt lehetek, a vízen játszó, fák között átszűrődő fény meghat és örömmel tölt el napról napra. Az itt élőkkel is jó együtt lenni, barátokra, jó ismerősökre találtunk itt, olyan embereket, akikkel valahogy közös nyelvet beszélünk. Gáborral, a férjemmel (Kiss Gábor zeneszerző) művész házaspár vagyunk, de az itteni közegből nem lógunk ki. Ha bemegyek a Cziniel Cukrászdába, nem érzem magam csodabogárnak, sőt az otthonossága az, amitől szeretem. Az itteni kapcsolatainknak köszönhetően – amelyeket az alatt az öt év alatt is ápoltunk, amíg nem laktunk itt – választottunk például ovit és iskolát a gyerekeknek.
Jázmin 12 éves, Emília 10, már mindketten iskolások. Melyik iskolába járnak? Az ovival kapcsolatban jó tanácsot kaptatok?
Nagyon is, és milyen jól tettük, hogy megfogadtuk! A mai napig szeretettel emlegetjük a Gyermekvilág Óvoda Kanóc utcai intézményét.
Murgács Kinga óvodavezető és munkatársai egyszerűen csodát „művelnek” ott a gyerekekkel, pedig ha jól tudom, Kinga három intézménynek is a vezetője.
Amikor otthagyjuk a gyerekünket egy idegen helyen, azt szeretnénk, hogy szeretgessék, simogatva terelgessék őket. Mi ezt kaptuk ettől az ovitól, még többet, jobbat is, mint amire számítottam, példamutató türelemmel és szeretettel foglalkoznak a gyerekekkel. Most a Béres József Általános Iskola két épülete között ingázunk, a Kiserdő és a Keve utca között, és szerencsére itt is jó kezekben vannak.
Az Óbudai Danubia Zenekar révén is kapcsolódsz a kerülethez. Tavaly májusi koncertjükön, a Zeneakadémián én is ott voltam, amikor a betegséged miatti távolléted csalódott morajlást váltott ki a nézőkből.
Életem egyetlen koncertje volt ez, amit lemondtam, de valóban nem tudtam volna végigénekelni a megbeszélt két számot. Mint minden énekes számára, nekem is az egyik legnagyobb félelmem, hogy mi lesz, ha éppen jön egy megfázás és elmegy a hangom. Volt már olyan, hogy mindenféle szteroiddal és csodaszerrel talpra állítottak egy-egy fellépésre, de ezt most tavasszal tényleg nem tudtam volna megcsinálni. Szerencsére a Danubiával nem ez volt az egyetlen közös produkciónk.
Ők voltak a kísérőzenekar Andrea Bocelli koncertjén, velük énekeltem december végén az Arénában és január elején a Müpá-ban rendezett jótékonysági hangversenyen is.
Bár már évek óta nem titok, hogy időnként egy-egy operaáriával ajándékozod meg a hallgatóidat, gyönyörű szimfonikus koncertjeidről nem is beszélve, Andrea Bocellivel duettet énekelni azért mindezek mellett is nagy dolog.
Először arról volt szó, hogy egyedül énekelek a koncertjén, majd jött a duett ötlete, méghozzá a Cinema című lemezéről az E Piu Ti Penso című dal. De hogy operát? Erre én sem számítottam, valószínűleg, ha engedik, hogy válasszak, a popdal mellett döntök.
Maestro Rota, Bocelli európai turnéinak karmestere csak annyit válaszolt arra a kifogásunkra, hogy én mégiscsak egy popénekes vagyok: “Meg tudja csinálni, jó lesz neki”.
Változtatott ez a bizalom és megmérettetés rajtad?
Életem egyik legnagyobb elismerését jelentette ez a felkérés, fantasztikus volt Andreával együtt énekelni a Traviata Pezsgőáriáját.
Magamtól talán csak hosszú évek múlva jutottam volna el idáig, pedig tíz éve foglalkozom operaáriákkal. Igen, ma már nem csak titkos hobbim, hiszen tavaly tavasszal a Danubiával is operaáriákkal léptem volna fel.
De a Bocellivel való együtténeklés, azt hiszem, valóban fontos pillanata az életemnek. Eddig úgy gondoltam, nincs átjárás a műfajok között, a popénekes popénekes, az operaénekes operaénekes.
Az utóbbinak nehezebb is popdalt énekelni, az évtizedekig gyakorolt, tanult operai stílust levetkőzni. De egy popénekes? Miért is ne? És én miért ne vállalhatnám ugyanúgy fel, mint Bocelli, ez a nagyszerű, világhírű művész, akinek a repertoárjába a könnyű műfaj dalai ugyanúgy beleférnek, mint a legnagyobb tenoráriák?
Te is énekelsz tenoráriát, a Nessun Dorma az egyik.
Mindig szerettem volna elénekelni a Nessun Dormát. Lehet, hogy az sem véletlen, hogy az első énektanárom is, még Egerben, klasszikus énektanár volt, aztán Sík Olgánál tanultam, aki maga is operaénekes volt, jelenleg – hosszú évek óta már – Kővári Judithoz járok énekórákra. Leginkább az ő buzdítására hangoltam magam az operák világára, igazi öröm számomra ez a tanulás, mint ahogy az olasz nyelvet is szeretem. Persze, a mai napig angolul is tanulok, hiszen például Bocelli menedzsmentjéval angolul tárgyaltunk. De mielőtt legelőször kiálltam volna a Nessun Dormával a közönség elé, hiába Judit és a férjem, Gábor győzködése, még Harazdy Miklóst, az Operaház korrepetitorát is felkerestem, mit gondol a hangomról. Azóta is folytatom a tanulást, szóval nem beszélt le róla.
Van néhány egészen kiemelkedően népszerű dalod – ki ne ismérné őket –, az Olyan mint te, a Híd a folyót, a Kikötők. Lesz újabb nagy sláger?
Remélem, már van. Az utóbbi hónapokban már játsszák a rádiók is az Örök láng című dalunkat, amit Gáborral közösen csináltunk. Ugyan ez a dal nem a szerelemről szól elsősorban, hanem önmagamról, önmagunkról.
Arról, hogy mennyit ér az ember, kikre számíthat, kik azok, akik lehúzzák, és hogy megtalálja-e az útját. Egy ilyen üzenetű dal megírásához meg kell érni, meg kell élni sok mindent. Mi most jutottunk el ide.
Teltházas koncertjeid vannak, mégsem lehet azt állítani, hogy a „csapból is Szekeres Adrien folyik”. Kiknek énekelsz, kikhez jutnak el a dalaid?
Arról szólnak a dalaim, ami engem is megérint, ami belőlem is érzelmeket vált ki. Szerelemről természetesen, összetartozásról, vágyról, álmokról. Az emberek úgy általában zenehallgatók, zenét szeretők, akikre hatnak azok a zenék, amelyeket szeretnek, amik megmozdítanak bennük rejlő érzelmeket, emlékeket. Ilyen hatóerejű énekes szeretnék lenni azokban a témákban, amik engem érdekelnek, hiszen csak azokban tudok jó lenni, azokkal tudok üzenni. Hiszem és hála istennek tapasztalom, hogy van közönségem.
Számodra mi a legnagyobb siker?
Amikor például egy-egy vidéki helyszínen gyakorlatilag mindössze az arcom kiplakátozásával már hetekkel a koncert előtt nem lehet jegyet kapni. Vagy ahogy a Bocelli-koncert után záporoztak rám a pozitív visszajelzések.
Az az igazi siker, hogy ott vagyok, ahová mindig is tartottam. Szép koncerteket csinálok, amelyeken a közönség és a magam örömére énekelek.
És ahogy az Örök láng-ban elhangzik: „odataláltam, ahol az otthonom az, ami vár”. (A Futok a szívem után Szekeres Adrien 2001-ben megjelent első szólóalbumának címe.)
2015. december 28. – Aréna koncert az Óbudai Danubia Zenekarral
Ahogy belépünk a főigazgatói irodába, és körülnézünk, vendéglátónk érdeklődő tekintetünket követve bemutatja, hogy miket láthatunk:
Babits Mihály iratszekrénye, rajta egy naiv szobrász Petőfi-alakjával. Heltai Jenő íróasztala, Ambrus Zoltán ülőgarnitúrája. A hosszú tárgyalóasztal melletti falon egy festményen Jókai tarokkozik, mellette Podmaniczky báró – akit Krúdy „Budapest vőlegényének” nevezett –, a főpolgármester, mögötte a fiatal Mikszáth szivarozik, a szemben lévő falon pedig az öreg Mikszáth Benczúr Gyula festményéről figyeli fiatalkori önmagát. Mindig igyekszem emlékeztetni magunkat, hogy Mikszáth bármikor írhatna rólunk egy vitriolos tárcát – hát ennek a felelősségnek a tudatában mondjunk bármit ebben a szobában. A kandalló fölött Csernus Tibor Három lektor című képe, amely ikonikus festmény: Réz Pált, Domokos Mátyást és Vajda Miklóst ábrázolja. Amikor Csernusnak 1951-ben kiállítása volt, Rákosi üvöltve bekérette magához a festményt a lekókadt vörös tulipán miatt, hogy ez nem lehet más, csak valami antikommunista provokáció.
A festményeken kívül ez a szőnyeg is igazi érdekesség, aminek ipartörténeti összefüggése is van. Aschner Lipóté, a Tungsram alapítójáé volt, egy XIX. századi antik iráni szőnyeg; különböző mitológiai motívumok, hősök díszítik. Letétben van nálunk, különleges mintázata miatt orientalisták jönnek vizsgálgatni időről-időre.
Ez az épületrész, ahol a főigazgatói iroda van a Károlyi-palotában, annak idején milyen szerepet töltött be?
Andrássy Katinkának, Károlyi Mihály özvegyének lakosztálya volt a haláláig, ez a szoba volt a szalon, ahol most ülünk. Itt az épület végében a kommunista időkben is fenntartottak nekik egy lakást, pedig ez nem államosított ingatlan, 1928-ban a Károlyi család eladta az államnak. 1933-ban került ide a Fővárosi Képtár. Érdekes hely, mert itt született Károlyi Mihály, az 1848-as szabadságharc leverése után pedig Haynau székhelye volt, itt tartóztatták le Batthyány Lajost is.
Akkor az ember ide minden nap egy szellemi panoptikumba lép be, és az a feladata, hogy minél élőbbé varázsolja ezt a panoptikumot?
Panoptikumról semmiképp sem beszélnék, abban van valami nagyon mesterséges. Itt egy nagyszerű épület szerves fejlődésével van dolgunk, ami évszázadokon át beleszövődött a város és a történelem szövetébe, immáron hatvan éve erős irodalomtörténeti hangsúllyal. A folyamatosság része az is, hogy mostanság a kortárs irodalom is otthon érezheti magát a falak között, mindenki, aki a Petőfi Sándor nevével fémjelzett irodalmi hagyományt a magáénak tekinti.
Az első Prőhle a XIX. század közepén vándorolt Magyarországra, és telepedett le. Lehet tudni az okot, amiért ide jött?
Igen. Amikor Németországban voltam nagykövet, mindenki azt hitte, hogy ezt csak romantikus túlzásból mondom, de az igazság valóban az, hogy szerelmi bánatában jött ide ükapám. A menyasszonya balesetben meghalt, s elkeseredésében Berlintől egészen Rábapatyig lovagolt. Ott gazdatiszti állást kapott, s rögtön az első hétvégén elment a sárvári evangélikus templomba istentiszteletre, ahol megismerte későbbi feleségét, akitől öt gyermeke született. Az egyik közülük az én dédapám.
Kötelezi-e valamire az embert, ha evangélikus családba születik?
Sok mindenre kötelez, aztán az ember sokszor gyenge és gyarló. Mindennek van persze egy kultúr- és mentalitástörténeti összefüggése is, amit különösen a reformáció 500. évfordulójának évében érdemes megemlíteni.
Anélkül, hogy ez nap mint nap megfogalmazódna, a lutheri tanítás, tehát a kegyelemben való bizonyosság, az Istennel való közvetlen kapcsolat, vagyis végső soron az evilági hatalmaktól való függetlenség lehetősége ad egyfajta autonómiát, önállóságot az embernek.
Ez persze nyilván jóval több, mint családi hagyomány, és mégis a családi kötelékek, a tradíció által élhető át a leginkább.
A zene és a nyelvtanulás is ennek a hagyománynak a része?
Igen. Azt szoktuk mondani, az evangélikusság Magyarországon egy különlegesen muzikális közeg, hiszen Kodály és Bartók országa, Johann Sebastian Bach egyháza együtt a zenei nevelésnek ideális terepet nyújt. De mivel a szüleim mindketten muzsikusok, természetes volt, hogy zenét is tanulunk. A húgom hegedült, és hegedül most is, a Nemzeti Filharmonikusoknál játszik. Volt otthon egy jó zongora, így aztán engem hatévesen zongorázni írattak be. A nyelveknél pedig elég kézenfekvő volt a német mint első idegen nyelv, egy rokon néninél kezdtem el tanulni hatéves koromban. Ez e két dolog természetes volt a családban.
Hogyan értékelték a szülei, hogy eltávolodik a klasszikus zenétől a jazz irányába?
A szüleim először hideglelést kaptak, de aztán megszokták a gondolatot. A József Attila Gimnáziumba jártam, és ott egy szalagavató bálon harmadikos korunkban álltunk össze, többek között Rókusfalvy Pali barátommal, aki azóta műsorvezetőként és etyeki borászként is elhíresült, ő szervezte ezt a bált. Volt egy tornatanárunk, akinél mindig egy furcsa tokot láttunk, amiről kiderült, hogy egy saját készítésű bendzsót rejt. Sajátos módon nemcsak az iskolából, hanem a kelenföldi evangélikus gyülekezetből ismertük a Győri testvéreket, egyikük trombitált, másikuk klarinétozott. Így állt össze a társaság, és aztán én vettem észre a hirdetést a Magyar Nemzetben, ami járt a szüleimnek, hogy Ki mit tud?-ot hirdetnek. A következő zenekari próbára vittem a hírt, s akkor döntöttük el, hogy elindulunk, amit a kubai utazás reménye csak nyomatékosított.
Mentünk előre fordulóról-fordulóra, aztán pont az érettségi bankettünk napjára esett a Ki mit tud? döntője. Elég vidám este volt…
A zenei érdeklődése továbbra is megvan?
Igen, nagy örömömre a gyerekeim is zenélnek. Én elég sok klasszikust hallgatok, játszom is olykor, a jazzt sem hagytam teljesen abba, amennyire lehet, követem, hallgatom, és néha játszom is. Lelkes műkedvelő vagyok. Ötévente megünnepeljük a Stúdium Dixieland születésnapját, most is így lesz november 24-én.
Miért a dixieland? És meddig játszottak rendszeresen?
Ez azért volt, mert a testnevelőtanár bendzsója és a fúvósok megadták az irányt a dixieland felé, ezekkel a hangszerekkel nem lehetett nagyon mást összerakni, mint egy tradicionális jazz együttest, ami aztán elment kicsit modernebb irányba is, de a Ki mit tud?-ot ezzel nyertük. S bár volt olykor változás a tagságban, közel 15 évig működött a zenekar. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, amikor a műkedvelő és a profi tagok időbeosztása, érdekei már nem voltak összeegyeztethetőek. Én a Naumann Alapítványnál dolgoztam, majd állami tisztviselő lettem, aztán jött a diplomáciai pályafutás.
Milyennek látni belülről azt az intézményt, amelybe kívülről jövőként érkezett? Pályázatában a jubileumok köré építette mondanivalóját, többek között Kassák Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulójára.
A Petőfi Irodalmi Múzeum egy lenyűgöző intézmény, ezt mindig is tudtam. A gyűjtemény már önmagában is csodálatra méltó, de a munkatársak muzeológiai, irodalomtörténeti szaktudása az elmúlt években az ország egyik legkorszerűbb közgyűjteményévé tette. Nem véletlen, hogy a kiállítások számos elismerést kaptak. Ha az ember kívülről pályázik, bármennyire is követte évtizedek óta a múzeum munkáját, a munkába állás nap mint nap újdonságokat tartogat. A pályázatomban több szándékomról írtam, örülök, hogy ezek nem semmisültek meg a gyakorlatban, sőt! Ilyen például a Kassák Lajos születésének 130., halálnak 50. évfordulója alkalmából rendezett kiállítássorozat, ami október második felében nyílik.
A PIM nagyon sokrétű intézmény, s ez a Kassák-kiállítások kapcsán is nagy előnynek bizonyul, hiszen így tudjuk igazán, három különböző helyszínen bemutatni Kassák életművének sokszínűségét is.
A Károlyi-palotáról, a Zichy-kastélyban működő Kassák Múzeumról és a Bajor Gizi villában működő Színészmúzeumról beszélek, amelyeknek jobb integrációját nagyon fontos feladatnak tekintem. Belülről mindent másképp lát az ember, lehet, hogy máshova kerülnek a hangsúlyok, bizonyos dolgok kevésbé látványosan fognak előkerülni, mint ahogy én a pályázatomban írom. Nem véletlen, hogy amint elnyertem a főigazgatói állást, nyilvánossá tettem a pályázatomat, mert nem szerettem volna, ha bárki azt hiszi, hogy zsákbamacskát árulok. És akkor még nem beszéltünk a Kazinczy Múzeumról Sátoraljaújhelyen, illetve a Kazinczy Emlékhelyről és a Magyar Nyelv Múzeumáról Széphalmon, vagy az épp a minap ötéves fennállását ünneplő Mesemúzeumról a Vízivárosban, amelyek szintén a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezetének részei. Mindegyik varázslatos hely, és mindenütt rengeteg a kihasználatlan lehetőség és a tennivaló.
Hogyan illeszkedik e hálózatba a Kassák Múzeum?
Az óbudaiak pontosan tudhatják, hogy a lehetőségeket és a feladatokat emlegetve mire gondolok, hiszen bármily büszkék is lehetnek az egyre bővülő múzeumi negyedükre, a Zichy-kastély állapota sajnos továbbra is lehangoló. Fontos lenne, hogy mielőbb megtaláljuk a birtokviszonyok rendezésének módját, mert még e patinás, mégis mostoha körülmények között is a Kassák Múzeum az elmúlt évek során az európai avantgárd kutatásának és bemutatásának egyik kiemelt európai helyszíne lett. Kassák Lajos hagyatéka a végrendelet nyomán a III. kerülethez kötődik; életműve nagyon összetett, hiszen képzőművészként és költőként, teoretikusként és politikai írások szerzőjeként egyaránt ismert. A Zichy-kastély egy felkapott kulturális helyszín már így is, de ez a közeg nem a romkocsmák világa. Sasvári Edit, a Kassák Múzeum vezetője és munkatársai egészen különleges színt hoznak a környék kulturális palettájára, ami méltó a meg- és elismerésre. Óbudán innen és túl mindenki büszke lehet erre.
Sosem laktam a III. kerületben, de mintha csak a sors rendezte volna így, lakhelyemről, a lágymányosi Kosztolányi Dezső térről a születésem évében, 1965-ben indult meg a 86-os busz, vagyis a közvetlen összeköttetés Óbudával. Gyerekkori sétáim így gyakran vezettek ide, a szülői, nagyszülői ambíció hamar megismertette velem a környék építészeti emlékeit, kultúrtörténeti érdekességeit. Az aquincumi kirándulások, a nyáresti hangversenyek a Zichy-kastély kertjében, vagy az ismerősök testvérhegyi kertjéből nyíló kilátás – benne az épülő lakótelepek abszurd látványával –, ez az én kis magán óbudai anzikszom, ami persze azóta sok mindennel kiegészült: többek közt a Társaskör koncertjeivel, a külföldi vendégekkel a Kéhli vendéglőben elköltött vacsorákkal, vagy a tévéstúdióból visszaváltozott zsinagóga megható megnyitásának emlékével.
De egy olyan dinamikusan fejlődő városrészben, mint Óbuda, az emlékek csak az inspiráció forrásai lehetnek, azt a tudatot erősíthetik, hogy mi magunk is ennek az ódon kövek által nap mint nap tudatosított évezredes történelmi folytonosságnak vagyunk a részei.
Hogy a Római Birodalom óta mi minden történt ezen a tájon, az jórészt közismert. Hogy a szerves fejlődésbe hogy nyúlt bele olykor vagy az erőszakos rombolás, vagy a modernizáció kényszeres tenni akarása, azt is láthatjuk. Most azonban, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként a Zichy-kastélyban működő Kassák Múzeum sorsával hivatalból is törődnöm kell, megtapasztaltam minden hanyatlás, romlás és erőszakos modernizáció ellenére e folytonosság erejét.
Mert bármilyen rossz állapotban is van a kastély maga, bármennyire is esetleges az udvart közrefogó épületszárnyak funkciója, ha az ember felmegy a XVIII. század hatvanas éveiben épült rózsaszín központi épület tetőterébe, és ott meglátja a jórészt eredeti faszerkezetet, belegondol abba, hogy az épületben valaha Mária Terézia is aludt – egyébként épp valahol ott, ahol mostanság a Kassák-relikviákat őrizzük –, akkor a régi mesterek munkája láttán nem érezhet mást, csak tetterőt. Azt a kötelezettséget, ami ennek a folytonosságnak a megőrzését, új tartalommal való megtöltését szolgálja.
Az egykoron a Dunára kifutó kert manapság töredezett aszfaltja, rajta a vidám fiatalok mulatozásainak nyomát magán viselő kiszolgálóhelységek otrombaságával, folyamatosan emlékeztet a feladat nagyságára s persze az utókor méltatlanságára. Kassák Lajos életművének nemzetközi jelentőségét egyre inkább elismerik a tudományos világban és a műkereskedelemben is. És amikor a világ leghíresebb múzeumainak vezetői – mint mondjuk a párizsi Pompidou Központ igazgatója – elzarándokolnak a Kassák Múzeumba, mert nagyra becsülik az itt végzett munkát, akkor világossá válik, hogy a lényeg, amit nem lehet csupán elszánással és néhány százmillióval megteremteni, az mégiscsak megvan: az épület évszázados nemes vonalai s az a szellemi tartalom, ami a barokk stílusú épületben Kassák és a hazai avantgárd bemutatására ilyen magas színvonalon képes.
Ilyen adottságok mellett szinte eltörpül a halaszthatatlan feladat, a Zichy-kastély felújítása. Hogy aztán hamarosan egy képzeletbeli anzikszon a kastélyt építő Zichy Miklós és az épület mai „lakója”, Kassák Lajos egy jóindulatú mosollyal nyugtázhassák az utókor igyekezetét.
A Balaton. Igazából az északi oldal, de az sem baj, ha a déliről kell néznem az északi partot.
Víz
Az is a Balaton, bár annyiban a Duna is, hogy én a budai oldalon élek, és a pestin dolgozom, minden reggel és minden este egyedülálló élmény átmenni egy Duna-hídon. Ráadásul hangulatfüggő, hogy melyiken megyek át. Ha a Margit hídon, akkor a rakparton megyek végig a pesti oldalon, fantasztikus élmény.
Évszak
Késő tavasz, kora ősz.
Étterem
Lehet, furcsán hangzik, de a feleségem és az édesanyám főztjét tényleg nem múlja fölül semmi. Talán épp az állandó kísérletező kedvük miatt. Persze berlini nagykövetségi szakácsmesterünk, Molnár László is kiváló volt, sokat tanultunk tőle, most Washingtonban dolgozik.
Étel
Ököruszály leves.
Ital
Nagyon sokáig nem tudtam megbarátkozni az alkohollal, és most sem vagyunk közeli barátok, de egy forró nyári nap vége felé egy jó hideg pohár sör nagyon jól tud esni, mint ahogy egy hideg téli nap végén egy pohár vörös bor vagy egy calvados is.
Szín
Sötétkék.
Növény
Mindig a feleségem akart kertes házban lakni, mert ő olyanban nőtt föl, én meg városi lakásban a Feneketlen-tónál. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kert ennyi örömet tud okozni. Talán a fügefa. Irodalmi, mitológiai összefüggései miatt, meg a minden tavaszi izgalom miatt, hogy nem fagyott-e el?
Állat
A gyerekeim mindig akarnak kutyát, és meg mondom nekik, hogy dönteniük kell: kutya vagy apa. Egyelőre az apát választották. Gyerekkoromban volt macskánk, és az nagyon tanulságos időszak volt, sokat tanul az ember egy olyan lénnyel való együttélésből, aki nem tudja elmondani, amit akar.
Sokféle dolgot csináltam életem során, mindegyik területen voltak aktuális kedvenc könyvek, mint ahogy az adott életszakaszban kedves írók, költők is. Egyikükkel sem szeretnék igazságtalan lenni, hogy csak a másikat említem.
Sport/ Sportoló
A vitorlázást nagyon szeretem, gyerekkoromban versenyeztem is, de aztán abbahagytam, és leginkább nyári szörfözés lett belőle.
Képzőművész / Műalkotás
Itt sincs favorit, régiek, kortársak között rengeteg jó mű született, születik.
A 300 éve született Johann Joachim Winckelmann régész, művészettörténész, a klasszicizmus szellemi atyja, tőle származik a szállóigévé vált mondat: „Nemes egyszerűség, csendes nagyság.”
Piac
Pesthidegkúton a cserkészháznál, minden második szombaton.
Kávézó
Az Arany János utcában, a Pomo D’Oro étterem melletti kávézóban igazi olasz ristrettót főznek, vagyis a legrövidebb, legtöményebb fajtát. Nem ücsörögni, mélázni, hanem meginni és szaladni tovább.
A Zichy-kastély falai között meghúzódó színház három évtizedes mérlege 27 premier 14 ősbemutatóval, összesen 2500 előadás, 121 külföldi vendégjáték, 16 saját fejlesztésű darab, 540 rendhagyó óra, 14 könyv- és hangos folyóirat bemutató; a repertoár jelenleg 20 darabot számlál.
A Fő térről boltíves bejárat vezet a Zichy-kastély négyszögletű udvarába, a lüktető adventi pezsgés közepette csendes szigetre. A télire félig lebontott KOBUCI kert és a Kassák Múzeum bejáratának közvetlen közelében, jobb kéz felől vasalt kapu, felette felirat: TÉRSZÍNHÁZ. A súlyosan csapódó ajtó erődszerűen zárja le a bejáratot. Bent: kiállítás a Szent Péter és Pál templom történetéből, a terem az Óbudai Múzeum része. A közös előtérben rögtönzött pénztár. Szamosvári Gyögyvér a színház ügyvezetője, a darab főszereplője már jelmezben árulja a jegyeket. Az emeletre, a tulajdonképpeni Térszínházba piros szőnyeggel borított kacskaringós lépcső vezet, a falon a valaha játszott előadások fényképei, díszlet- és jelmezbemutató, egy-egy anyagminta, fintort vágó maszk. A lépcsőn felérve balra található az, ami minden színházszerető ember szívét megdobogtatja, a fekete színházterem. Hirtelen mindegy lesz, hogy melyik kerületben vagyunk, hogy Óbudán vagyunk-e egyáltalán, csak egy dolog számít: a színház.
A társulat szűkös forrásból gazdálkodik, de a hátrányból előnyt kovácsol. A vásári hagyományokat megőrizve a színész jegyet szed, díszletet épít és bont, az előadás utáni nézőváró beszélgetés alatt teával szolgál. Bucz Hunor, a rendező, aki összetart és lelket önt, nagy átlényegüléssel magyaráz a beszélgetni ott maradt nézőknek. Közben a háttérben a másnapi tiszazugi vendégjátékra készülnek a színészek: negyedórája még jelmezben, magasan a szférák felett, most civilben, kimelegedve ácsolnak, kopácsolnak, szedik szét a kulisszát.
A darab szerzője, Páskándi Géza erdélyi magyar író 1974-ben települt át Magyarországra, 1995-ös haláláig aktív részese volt a magyar irodalomnak, öröksége nagy. Sok műfajú szerző, drámái számottevők, a rendszerváltás előtt kifejezetten kedvelt drámaíró, történelmi parabolák (lásd pl. Vendégség) és abszurdoidok maradtak utána (A vigéc is ide sorolható). Összesen több, mint 30 drámáját mutatták be, műveit a 2010-es években is műsorra veszi néhány színház.
Abszurdoid
Abszurdoid az, ami nem abszurd, csak abszurdszerű, tehát az abszurdnál kevesebb is és több is. Kevesebb filozófiai konzekvenciáiban, ugyanis: nem vallja, hogy a világ értelmetlen, csak azt mondja, hogy vannak abszurd jelenségek.”
(Páskándi Géza: Haladék, esszé, 1974)
A vigécet nem sokszor játszották, a Térszínház a második és eddig az utolsó színpadra állítója. A szerző az előszóban kozmikus vagy zord bohózatnak nevezi művét. A dráma a hazugságról, megalkuvásról, felejtésről beszél, azonban nemcsak a diktatórikus idők áthallásosságára párhuzam, ma is élő szituáció és tükör, éles szemű bírálat arról, a mindennapi életben hogyan foszlik el a remény a szebb jövőről.
Egyszerű díszlet, kettős fehér lépcsősor, fogasra aggatott ruhák, motivikusan visszatérő zene, szaggatottan ismétlődő jelenetek, erős színészi jelenlét. Egy mindenek felett hinni akaró, családját segítő, ezért megbűnhődő anya (Szamosvári Gyöngyvér), egy látszólag gyenge, valójában a végsőkig ellenálló, a szellemi értéket mindenekfelett védő apa (Kovács J. István) és kétségbeesett, befolyásolható lányuk (Bódi Beáta), aki nem látja át környezetét; az összetartozó hármas szereplőmag. Régóta élősködik rajtuk Szunnyai, a sci-fi író, puhány albérlő (Téglás Márton), aki mindig mindent meg fog úszni – éles önreflexív bírálat az írókról, a művészekről –, de alapjaiban ártalmatlan értelmiségi. Hozzájuk, négyükhöz költözik be a Szunnyai könyveinek alapgondolataira összeesküvést kreáló Pénzes Ciprián kereskedelmi utazó, mindent ellopó akarnok, a vigéc (Csuka János), anti-Krisztus szerű hamis megváltó, aki azt kéri csodálatos portékáiért fizetségül, hogy felejtsenek el újabb és újabb szavakat, dátumokat. Felejtsék el Petőfit, Adyt, Mohácsot, Világost… A nyelv, ami nélkül nincs drámaszöveg, a kultúra, az emberi létezés alapja. Bucz Hunor értelmezésében nem kapunk feloldozást. Az előadás végén kiégve, kiüresedett tekintettel ül az Anya. Férje és lánya támaszként mellette vannak, de hiába. Az anyagi jólétértre cserélt történelmünk, kultúránk nélkül senkik vagyunk, megsemmisülünk.
Beszélgetés Bucz Hunorral
A színház 30 éve működik a kerületben, de indulásaként 1969-et, csepeli megalakulását jelöli meg. Hogyan kezdődött a közös történet Óbudával?
A Térszínház most ünnepelte születésének 45. évét, 1986-tól vagyunk Óbudán, 30 éve, kétszer annyi ideje, mint másutt. Ezt megelőzően négy helyen is megfordultunk, mert kilencven előtt nem fértünk bele a művelődési házak közművelődési apparátusának „ízlésébe”, a három T-ből a megtűrtbe se; szabadultak hát minden konfliktustól. Kevés volt a vállalkozó népművelő, így aztán a kényszer egyik helyről a másikra sodort bennünket. Az utolsó váltás 1986-ban volt, 1978-tól 1986-ig Újpesten működtünk, amikor is beleestünk az álcázott privatizációba: azt mondták, ideiglenesen költözzünk ki, mert renoválni akarják a házat, miközben eladták. Ekkor jöttünk Óbudára, ahol előtte többször játszottunk. Befogadtak, itt ragadtunk, megszerettük Óbudát, és nem biztos, hogy túlzok, ha azt mondom, Óbuda is megszeretett bennünket.
Milyen kötődést jelent a Térszínháznak Óbuda, lehet-e azt mondani, hogy óbudai identitása van?
Az identitás manapság divatos szó, magyarul önazonosságnak mondjuk. Mennyire vagyunk Óbudán önazonosak, és hol lennénk ennél jobban, nagy kérdés. Nehéz identitásról beszélni, hacsak nem úgy beszélünk róla, ahogy Illyés Gyula a hazáról a Haza a magasban című versében:
hiszünk abban, hogy érdemes a hazáért élni, dolgozni, bár ez a haza a magasban van, csak az idea létezik; meg kell találni a hétköznapokban, hogyan lehet ezt megteremteni.
Hogy néz ki ez a hétköznapokban?
Szoros a kapcsolat a kerülettel. Az elmúlt évtizedekben sokan jártak a Térszínházba az óvodákból a középiskolákon át a felsőoktatási intézményekig, akár csak különböző egyesületekből; de mi is sok helyen jártunk, szabadtéren is játszottunk Aquincumtól kezdve Békásmegyerig, tanfolyamokat indítottunk, a békásmegyeri Szent József Katolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium nem indulhatott volna el a mi pedagógiai tapasztalatunk nélkül, de ugyanúgy kapcsolatban vagyunk az AKG-val (Alternatív Közgazdasági Gimnázium) és az Óbudai Gimnáziummal is. Az utóbbiban egyik előadásunk szerepelt az érettségi tételek között. Az óbudai intézményekből, nagyrészt iskolákból továbbra is jönnek hozzánk. Vannak kapcsolataink az óbudai művészekkel is, a nemrég elhunyt Esterházy Péter egyik darabjával országos fesztivált nyertünk, Fábián László lapszerkesztő költő és Czakó Gábor színművét játszottuk, Hervay Gizella neves költőnő műveiből összeállított estünk a mai napig a repertoár része.
A Térszínház jelentős részben pályázatokból él, ami nem könnyű kenyér.
Pályázati színház vagyunk, pályázatról pályázatra araszolunk. Egyre nagyobb a fáziskülönbség a pályázati rendszer és a pályázók életritmusa között. A pályázatokat későn írják ki, egyáltalán nem veszik figyelembe a tervezést, hogy a színházi évad ősztől nyárig tart. Nem lehet évadban gondolkodni, még kevésbé távlatokban, pedig a színésznevelés szempontjából döntő lenne, ráadásul az elbírálás szempontjai és azok következetes érvényesítése bizonytalan. Ennek következtében az eredmények minimum hektikusak, nem lehet tudni, hogy mikor, miért és mennyit ér a tervünk, és az indoklás, ha van is, olcsó, átlátszó. Nekünk különösen csehül áll a szénánk vagy a szcénánk. Mellékesen mondom, hogy az elmúlt hat évben négyszer kinulláztak bennünket a működést biztosító pályázaton. Legutóbb a színházi kuratórium azt mondta, hogy nem tudnak minket hova besorolni. Volt olyan év, hogy a támogatás megvonását azzal indokolták, hogy nem vagyunk elég innovatívak és progresszívak, amit a kuratórium a nélkül állít, hogy eljönnének előadásokat nézni.
A társulat 21 főből áll, ők milyen státuszban vannak a színháznál?
A színház nem tudja eltartani a dolgozóit, ezért erre több megoldás van: 1.) a dolgozó másutt keresi meg a kenyerét, 2.) a színházban csak részint, vagy több színházban is vállal szerepeket, 3.) a színház mellett nincs másik munkahelye, viszont alkalomadtán vállalkozik. Jóllehet munkanélküliség van, de a mai helyzet rugalmasabbá teszi a munkalehetőségeket.
Személyes életútja és a Térszínház indulása összefüggésbe hozható az amatőr mozgalommal. Pontosan hogyan?
Diák- és egyetemista koromban, a hatvanas években, a hetvenes évek elején amatőr társulatokhoz tartoztam; színházi szemléletünk a hivatásosokra, ahogy mi neveztük, a kőszínházakra is hatott. Tér-és tárgydramaturgiájuk az amatőrök eredményeiből táplálkozott, de nem csak nálunk, hisz Kantor vagy Grotowski Lengyelországban, Ljubimové Moszkvában sem létezhetett volna az ottani műhelyszínházak kísérletei nélkül. Az más kérdés, hogy a magyar amatőr színházak túl izgága és mozgékony társaság volt az akkori viszonyok között, nem fért bele az aczéli politikába, fel kellett szalámizni. Volt, akit becsalogattak a kőszínházba, volt, akinek ígértek mindenfélét, és végül nem engedték meg. Nekem más utam volt. Megmaradtam a műhelyszínházi elképzelésemnél, és vezetésemmel a Térszínházat így érte, ahogy mondani szokták, a rendszerváltás / módszerváltás / átmaszkírozás 1989–1990-ben. Most olyan közvetlenül nem fenyeget bennünket a cenzúra, más eszközökkel tesznek lehetetlenné egy alkotó embert, társaságot. Jobban meg kellene becsülni azokat, akik az értéket képviselik és nem csak a bóvlit.
A Térszínház a színházi előadások mellett egyaránt fontosnak tartja a pedagógusi/tanári attitűdöt, a népművelést – a társulat tagjai többnyire rendelkeznek pedagógusi diplomával. Hogyan oszlik meg ez a két tevékenységi forma?
A színház mindig is jó nevelési eszköz volt, de általában a színházról mint esztétikailag mérhető produkciókat létrehozó és nevelő célzattal működő intézményről beszélni nehéz. Ha a színháztörténetet vagy a jelenlegi helyzetet szerte a világon megnézzük, azt látjuk, hogy más egy afrikai színház valahol Tanzániában, más a Broadway-n, más színházat játszanak Palesztinában a kőeső közepette, vagy Oroszországban a cigány színházban, és megint mást Japánban. Tudomásul kell venni, hogy a magyar színház mindig is a magyar nyelvet, kultúrát, szellemiséget szolgálta, ezért jött létre, ez nem változott azóta sem. Mindig is meg kellett küzdeni a függetlenségünkért. Soha nem voltunk hódítók, és gyarmataink sem voltak, csak itt voltunk, mégis meg kellett védeni magyarságunkat, többször ránk kényszerítettek idegen nyelveket, idegen szimbólumokat, idegen szellemiséget. A művészetnek, az értelmiségnek, az iskoláknak, a közművelődés csarnokainak nemzeti megmaradásunkat kell szolgálnia. Ebben nagy szerepe van a színházaknak, mert a magyar nyelv művelése és az irodalom közvetítése változatlanul alapvető feladat ma is, ebben a közösségi élményt adó művészetben.
Nevezhetjük a nyelviséget a Térszínház egyeik credójának?
A magyar szellem, a magyar önazonosság nagymértékben a nyelven múlik. Nálunk a fordításirodalom vagy a szinkronizálás más országokhoz képest rendkívül magas szintű. Tévút, ha azt hisszük, hogy a globál angolság a paradicsomba visz, mert ahogy azt egy átlagos japán vagy egy francia, egy lengyel, egy cseh vagy egy magyar beszéli, az még pincérnyelvnek sem elég, nemhogy értéket őrizzen meg és öntudatot adjon. Más a kétnyelvűség, Camus franciául és angolul is anyanyelvi szinten beszélt. Addig, amíg a latin Európa anyanyelve volt, minden iskolázott ember tudott latinul, még ha ez a hétköznapokban konyhalatinság is volt, s bár tudásuk nem olyan szintű volt, mint Janus Pannoniusé vagy a reneszánsz Petrarcáé, aki fő műveit latinul írta; de az értelmiség olvasott klasszikusokat, és értette a latin nyelvű bölcseletet. Ma még nem beszélhetünk ilyen értelemben Európa anyanyelvéről vagy világnyelvről, anyanyelvünk elsekélyesedésével a tudás képességét veszítjük el. Mi gyönyörű magyar fordításban játsszuk Beckettet, Ionescót vagy Szophoklészt, és előadjuk Bornemissza Péter Magyar Elektra című tragédiáját. A külhoni dráma magyar fordítása és a magyar dráma egyaránt fontos nekünk.
Milyen értékek határozzák meg a munkásságukat?
Kis színház vagyunk, és valóban igyekszünk értéket képviselni. Véletlenül sem tévedünk üzleti alapokra, nem leszünk kereskedelmi színház, ahogy a Kádár-rendszerben sem gyártottunk ünnepi műsorokat a Forradalmi Ifjúsági Napokra. A színházi műhelyünk munkamegosztása és munkamódszere eltérő a nagy színházakétól.
A közösségi alkotást igyekszünk megvalósítani, és ebben nagy szerepe van a rögtönzésnek és a próbafolyamat kísérleti szakaszának, a szöveggondozásnak.
Mindent megbeszélünk, mindenkinek kötelessége átlátni, hogy miben van benne, hogy legyen fogalma az egészről. Szeretnénk, hogy korunk ne idegenítse el az embereket a színházi élménytől, célunk az empatikus együttműködés a játszók és a közönség között. Ez például nem jöhet létre, ha mikrofonba beszélnek, és a hangfal beszél a színpadról, és a néző nem tudja, honnan jön a hang.
Meg lehet határozni a Térszínház főbb stílusjegyét?
Egy fontos stílusjegy van, amit Craig nyomán le is írok: architektonikus, vagyis nem benyomásokat és hangulatokat közvetítünk, és nem ringatjuk álomvilágba a közönséget, hanem a cselekvők által közvetítjük a cselekményt. Cselekvésen a belső cselekvést, a szándék erejét, a kép élességét, a cél tudatosságát értem, azzal a paradoxonnal megvilágítva, hogy „ne állj ellent a nem cselekvésnek!” A néző tudja, hogy színházban van, és mégis élje meg sarkától a feje búbjáig a konfliktust, merüljön el a cselekmény fő sodrában. Nem intellektualizáló színház vagyunk, hanem az érzékszervekre, a képzeletre építjük a játékunkat. Nem ülünk a közönség ölébe, ilyen értemben tartózkodóak vagyunk. Népszínházi törekvéseinkben az érzékletes és expresszív kifejezést tartjuk fontosnak mind a vásári és szabadtéri játékainkban, mind bent a kamaraszínházunkban. A Hitel című folyóiratban ezt részletesen kifejtem (2014. szeptember).
Mivel foglalkoznak most, folytatja-e a színház a vendégjátszások hagyományát?
Benedikty Tamás Szuvenír című 700 oldalas könyvét október 6-tól november 9-ig, esténként 23 folytatásban olvastuk fel. Mivel boltban nem lehet kapni, azt gondoltuk, feladatunk a terjesztése ebben a formában. Decemberben Martfűn és Cibakházán játszottunk, de nem tudunk eleget turnézni, mert a művelődési házaknak csökken a költségvetése. Nem tudják megfizetni a vendégelőadásokat, így a vidék nem kap színházat, Erdélyben, Felvidéken ugyanez a helyzet. Szétesett a színházi rendszer, a színházi területnek nincs gazdája. Ablonczy László 2012 februárjában a Hitelben ír erről, hivatkozik ránk is. A kőszínházaknak őrült apparátusuk van arra, hogy szervezzék a közönséget, nekünk erre nincs forrásunk; de bármilyen nehéz körülmények között dolgozik is az ember, mégiscsak az értéket akarja képviselni.
Nem érdekel a gyengébb ellenállás iránya, nem csábulunk, maradunk azon az úton, ami szerintünk a jó irányt célozza meg. 2017-ben lesz a reformáció éve.
Ebből az alkalomból műsorra tűzzük Bornemisza Péter Szophoklész-magyarítását, a Magyar Elektrát. Arany János születésének 200. évfordulójára pedig a Nagyidai cigányok és jó néhány balladája kerül színre. Fontos a készenléti állapot, mert még minden jóra fordulhat.
– Ahogyan minden parasztgazdaságban, nálunk is mindig tartott édesapám lovakat, így én szinte egy időben tanultam meg járni és az állatokkal bánni – emlékezik vissza Tóth László a Zalai-dombság lejtőin töltött gyermekéveire. Története valószínűleg nem is különbözött volna a többi szántóvető családban felcseperedő fiúcskáétól, ám egy vasárnapi napon eldőlt, az ő útja másfelé kanyarodik. – Szülőfalum, az azóta városi rangot kapott Pacsa futballpályáján díjugrató versenyt rendeztek. Kiváló lovasok csodálatos paripákon ugrattak az akadályokon, én mégsem a bajnokságot néztem, hátralopóztam az úgynevezett melegítőhöz, és azt lestem, hogyan készítik fel a lovakat a versenyre. Egy szempillantás alatt eldöntöttem, én is lovas leszek, díjugrató!
Aki csutakol, az nem lovagol
– Az erőszakos TSZ-eszesítéskor családunkat szintén bekényszerítették a szövetkezetbe, és lovainkat is be kellett adnunk, mint akkoriban minden gazdának. De szerencsémre a mi falunkban fedeztető állomás működött, így mindig volt ott legalább nyolc-tíz remek mén, azokat lovagolhattam – meséli László, hogyan maradhatott mégis napi kapcsolatban lovakkal. – Amikor befejeztem az általános iskolát, mondtam édesapámnak, elszegődök a közeli Rádiházára, a ménesbe lovászsegédnek. Mire ő: „Édes fiam, jól jegyezd meg, aki lovakat csutakol, az sohasem lovagol. Tanulj ki egy szakmát!” Bölcs ember volt. Így került László Budapestre, és lett belőle képzett központifűtés-szerelő és amatőr lovas a Budapesti Lovasklubban.
– Tizennyolc évesen soroztak be katonának a kiskunhalasi laktanyába, amely akkoriban az ország egyetlen lovas határőrkiképző központja volt. Édesapámnak ebben is igaza volt, mert azt mondogatta: aki úgy szereti a lovakat, mint te, azt az élet mindig a közelükbe fogja terelni. Huszonnégy hónapot töltöttem a laktanyában, élveztem. Amikor leszereltem, marasztaltak hivatásos határőrnek. Szép volt, jó volt, de nekem azért ennyi elég volt a katonásdiból.
László a katonaság második évében ismerkedett meg a filmes világgal.
A Rózsa Sándor tévéfilmben kezdtem lovas kaszkadőrként mint perzekutor, de volt olyan is, hogy kisebb jelenetekben a főszereplő, Oszter Sándor helyett lovagoltam.
Éppen a napokban futottam össze Szirtes Ági színésznővel a Fekete bojtár című film forgatásán, és azt számolgattuk, mióta is ismerjük egymást. Hát bizony, több mint negyvenöt éve! Édesapja, Szirtes Ádám hozta el 1970-ben az akkor még kisleányka Ágit a kunszentmiklósi tanyavilágba, ahol a Rózsa Sándor jeleneteit vettük fel.
Vénusszal a csillagok között
– Az első saját csikómat Zuglóból lábon vezettem Budaörsre, ahol az ottani juhásznál tartottam. Mert ezután én már mindig úgy szerveztem az életemet, hogy legyen lovam! – mondja László, akiről hamar elterjedt, szerelmese a lovaknak, lótartásnak, így ha valahol eladó ló volt, annak híre mindig eljutott hozzá. – Hallom egyszer, hogy egy nagykátai gazda nagyon kínálgatja a kancáját, mert nem tud olyan magas kerítést építeni, hogy az át ne ugorja. Elmentem, megnéztem, elsőre megfogott a szép, sötétpej csikó, s ugyan láttam a magas deszkakerítést a porta körül, de az ugratós sztorit nemigen hittem el. Nagykátáról Budaörsig lóháton jöttem haza.
Vénusz – mert így keresztelte el László a formás csikót – hamar bebizonyította, hogy régi gazdája nem lódított, amikor arról beszélt, ez előtt a ló előtt nincs akadály, ha az ugrani akar.
– Budaörs környékén akkoriban sok lövészárok volt. Ahogy Vénusszal arrafelé sétáltunk, gondoltam, óvatosan átkelünk ezeken, de a ló minden vezényszó és utasítás nélkül rögtön az első árkot gyönyörűen átugrotta. És ezzel megalapozta az én egész jövőmet! – emlékezik vissza László, aki ezután Vénusszal díjugrató versenyekre járt, s szép eredményeket értek el együtt. – Magyarországon akkoriban az első magánlótartó voltam, aki bajnokságokra nevezett be. Előfordult, hogy a zsűri párttitkár tagja – mert funkcionárius mindig ült a bírák között – attól rettegett, baja lesz abból, ha egy magánzót hirdetnek ki győztesnek. De a hozzáértők biztattak, abba ne hagyjam, és meghívtak további versenyekre.
Így nincs mit csodálkozni azon, hogy László nem könnyen vált meg a csodálatos lótól, csak a családalapítás küszöbén adta be a derekát.
– Az esküvőnkre készülődtünk nagyban, már csak pár nap volt hátra, amikor érkezett egy távirat: olasz lókereskedő-üzletember lovakat vásárolna, különösen a díjugrók érdeklik. Hamarjában meg kellett szervezni a lószállítást; mire Pomázra értünk a mustrára, már hatvan ló és lovasa várakozott ott. Végül a hatvanból csak az én Vénuszom kelt el! Az olasz úriember nem tudott olyan magas vagy bonyolult akadályt építeni, amelyet a lovam ne ugrott volna át. A másik két lovamat eladtam a visegrádi lovasiskolába, csakis ide, mert ezt akkoriban Gencsi Tibor vezette, akivel kölcsönösen tiszteltük egymást.
A fiákerdoktor
– Ám az ugrósportot továbbra is szerettem volna folytatni, mert ez örök szerelem. Hogy tudjam finanszírozni, elkezdtem a margitszigeti sétakocsikáztatást. Az elképzelés jónak bizonyult, mert nyereséges lett a vállalkozás. Közben ez másnak is megtetszett, és megjelent a konkurencia. Közben arra is rákényszerültem, hogy a kocsik javítását szintén magam végezzem, ebben nagy segítségemre volt Konrád Mihály nyugdíjas bognármester Budaörsön. Most is hálás vagyok neki, rengeteget tanultam tőle.
S ezzel László egy új világot fedezett fel: elkezdett érdeklődni régi fiákerek, hintók javítása, felújítása iránt.
– Miután vásároltam egy fiákerszekrényt, kitaláltam, vágjuk ketté, építsünk belőle egy klasszikus landauert, azaz lehajtható fedelű hintót. És az egyik ötlet hozta a másikat. Mint központifűtés-szerelő, értek a fémszerkezetekhez, így a tervezésnél egy teljesen új technikát vezettem be:
A váza vasból készült, ezt burkoltuk be fával, de olyan gondosan, hogy senki meg nem mondja, milyen alapanyagot használtunk a kocsi lelkének, azaz vázszerkezetének építésekor. Ez volt az első hintóm, ma is fut.
Ezután László egyre tudatosabban kezdett foglalkozni egykori fiákerek, hintók újraépítésével.
– Bejártam a Közlekedési Múzeumba nézelődni, tanulni, kutatási engedélyt is szereztem. S hamarosan jöttek a megbízások híres gyűjtőktől kocsik restaurálására. Egy ízben megkeresett valaki azzal, hogy vásárolt egy eredeti bécsi fiákert, azt kellene korhűen rendbe hozni. Megnéztük a fiammal, aki időközben felcseperedett, és a nyomdokaimba lépett, sőt, lerakta a veterán gépjármű-restaurátor szakvizsgát. Hát láttuk, hogy ez bizony egy hamisítvány, nem is bécsi, nem is korabeli. Valahol Romániában rakták össze egy filmforgatás kedvéért, de megcsináltuk. A tulajdonos annyira elégedett volt, hogy még vagy tíz kocsiját velünk újíttatta fel.
A kocsi kocsimúzeum
A Közlekedési Múzeum igazgatójának figyelmét sem kerülték el Lászlóék munkái, meg is fogalmazta, ezt csak így lehet csinálni, kisüzemi módszerrel: minden egyes kocsit külön megvizsgálni, megtervezni, felkutatni eredeti rajzokat, fényképeket, elképzelve, milyen is lehetett fénykorában, mert aki sablon alapján dolgozik, annak a kezéből soha nem fog egyedi darab kikerülni.
– Így minket bíztak meg azzal, hogy az Álmok álmodói – világraszóló magyarok című kiállításra készítsük el annak a XV. századi kocsinak a hű mását, amelyről maga a szó elterjedt. Találtunk is egy osztrák festményt, amely megörökítette a három ló húzta, könnyű, fatengelyes járgányt, de még hosszú kutatás állt előttünk, mire elkészültünk, amelyben nagy segítségünkre volt a múzeum irattára, amit a rendelkezésünkre bocsájtottak. A kiállításra Kocsról egy busznyi látogató érkezett, köztük a polgármester, aki azonnal beleszeretett a művünkbe, és kijelentette, ilyen nekik is kell, ha már az ő falujuk adta a világnak e csodát – múzeumuk már van, csak a kocsi hiányzik.
Tóth László és ifjabb Tóth László el is készítették a kért darabot, de a kocsi kocsimúzeum kapujában nem várt akadályba ütköztek:
– A kocsiszekér egyszerűen nem fért be, ott, helyben szét kellett szednünk, majd az épületben újra felépíteni. De nem ördöngösség ez annak, aki maga készítette az utolsó szögig a járművet. A Közlekedési Múzeum nemrégen történt költöztetésénél már ragaszkodtak hozzá, mi szedjük szét, készítsük elő szállításra a műemlékjárműveket. Tudták, mi majd össze is tudjuk rakni őket, s ha ne adj’ Isten történik valami sérülés, azt magunk megjavítjuk. Sajnos, most valamennyi darab raktárban áll.
Díjugratás, az örök szerelem
Tóth László 65 évesen az öregfiúk díjugrató bajnokságán 4. helyezést ért el, egy másik versenyen pedig az úgynevezett kitartásos magasugratást nyerte meg: Mylord lovával szinte átúsztak a 165 centiméter magas akadály felett.
Mylord túlzás nélkül a legjobb ugró egész Óbudán, ma már többnyire tanítványom lovagolja, aki következő évben 175 cm-en nyerte ezt a versenyt.
Tóth László és Mylord 165 cm-en
Az öregfiúk bajnoka a fiákerezésnek nemcsak azt köszönheti, hogy megmaradhatott díjugratónak, ennek révén csöppent vissza a filmes világba is. Hiszen ahogyan délcegen ül a bakon, pörgekalapot, férfias bajuszt viselve, szépen, szelíden igazgatja lovait, sok rendező és operatőr fantáziáját megmozgatta.
– Laci fiam ebben is követ, legutóbb ő hajtott egy Zrínyi életéről készülő filmben. De egyre kevesebb a magyar mozi, és egyre több az itt forgó külföldi produkció, ahova hívnak. A hazai gyártású alkotásokban mindig kedvezménnyel vállalunk munkát, mi így pártoljuk a magyar filmművészetet. Többek között a Kossuthkifliben és Sándor Pál Vándorszínészek című művében én tanítottam be a színészeket fogatot hajtani. Ez talán a munkám legszebb része.
Tanulj meg, fiacskám lóul gondolkodni
László lovaival és fiákereivel, hintóival több mint nyolcvan filmben dolgozott és szerepelt. Így fordulhat elő, hogy ha leül pihenni a televízió elé, olykor két egymás utáni estén is saját magát látja viszont a képernyőn. Mint mondja, izgalmas világ ez, hiszen nincs két egyforma forgatási nap.
– Találkoztam olyan színésszel, akiről első pillanatban azt gondoltam, vagány parasztgyerek, egy-kettőre megy majd neki a fogathajtás, aztán mégis úgy reszketett a bakon, hogy azt hittem, leesem mellőle. De amikor élesben, a kamera előtt kellett tartani a szárat, elsőre tökéletesen megcsinálta a feladatot. Nem hiába, színész a mestersége, amikor szerepelni kell, felszívja magát!
Pedig ha a hajtó fél, a ló is félni fog, és abból nagy baj lehet – ezt kell elsőre megértenie annak, aki kocsira száll.
– Nekem hajdan azt tanították, meg kell tanulni lóul gondolkodni. Én is mindig ezt mondom: az ő szemével lásd, az ő agyával érzékeld a világot, csak így tudod átvinni az akaratod. Neked kell előre észrevenned mindent, akár egy eldobott műanyagpoharat is, mert ha azt felkapja a szél, attól megijedhet a ló, aztán már hiába kapaszkodsz a szárban, elveszítetted az irányítást. Itt, Óbudán, az Árpád híd alatt van egy bonyolult kereszteződés, még egy fiákeres kollégával is évekig tartott elfogadtatni, hogy mielőtt átkelnek ott, hagyja a lovait egy kicsit nézelődni. A ló hallja a villamos csörömpölését, a feje fölött száguldó autók dübörgését, de ha van ideje szemlélődni, megérti, egyik sem veszélyes rá. Hát ezt jelenti a lóul gondolkodás.
„Forog! Tessék!”
– Kálloy Molnár Péter színművésszel például nagy öröm volt együtt dolgozni, a Kossuthkifli forgatásán én tanítottam hajtani. Érdekelte a dolog, és korábban már egyszer fogta a szár végét egy hortobágyi kiránduláson. Hamar rá is jött: a pusztában, ahol szinte semmire sem kell figyelni, egészen más kocsikázni, mint szűk utcákon irányítani a lovakat, itt vigyázni mindenki biztonságára. De bízott bennem, így arra is rá tudtam venni, hogy egy igen meredek lejtőn lehajtson két lóval, emberekkel teli postakocsival. Amikor meglátta a partot, megvakarta a fejét, és csak annyit kérdezett: Meg tudom csinálni? Bólintottam, annyit tanácsoltam, ha baj van, ne fékezz, fordíts a lovakat a domboldal felé. De nem volt baj – idézi fel László a filmes sztorikat, s azt is hozzáteszi, persze, ahogyan az lenni szokott, éppen akkor történt galiba, amikor legkevésbé számították rá.
– Péternek a kőszegi várból kellett a fogattal kikanyarodnia. Ló és hajtója is tudta, mi a dolga, de a felvételét sokszor meg kellett ismételni, hol a rendezőnek, hol az operatőrnek, hol a fénytechnikusnak volt még kérése. Így újra és újra elhangzott a szokásos: „Forog! Tessék!”, jelezve, minden beélesítve, kezdődhet a jelenet. A forgatókönyv szerint Péternek itt még volt pár másodperce az indulásig, amely éppen elég volt arra, hogy kézbe vegye a szárakat. Hanem az én okos lovaim megtanulták, hogy a „forog-tessék” után start, s egy ízben azonnal neki is iramodtak. A Várhegy aljában vártam a fogatot, ha gond van, elkapjam őket, de ekkor én is elugrottam. S abban reménykedtem, elég hosszú ez az utca, majdcsak megállnak a lovak, bár azt is láttam, macskakővel van kirakva, amin akár könnyen megcsúszhatnak. Péter végül maga megoldotta a helyzetet, szerencsésen vissza is érkeztek, de a stábot nagyon letolta: „Ha a ló dolgozik, vezényszavakat csak én kiáltok!”
Otthonra leltünk a Mocsárosban
László lovai amúgy rutinosan közlekednek a macskaköves utakon is, hiszen Óbudán régóta koptatják azokat.
– Rendezvényeken a Krúdy-negyedben, a Fő téren és környékén sokat dolgozunk, mi kocsikáztatjuk az érdeklődőket – mondja László, akinek „óbudaisága” sokkal korábra nyúlik vissza. – Még a Margitszigeten hajtottam, amikor a Filatori közben béreltem istállót a lovaimnak. A Marczinkóéké volt a szép, hagyományos óbudai épületegyüttes, régi, sváb fuvaros család sarjaiként örültek is, hogy ismét lovak vannak az istállóikban elszállásolva. Aztán a Filatori közt elérte a végzete, a nyolcvanas évek közepén legyalulták azt is. Mi is kijjebb szorultunk a városból, de nem bánom, mert így kerültünk a Mocsárosba. Itt tartom az állatokat, és gondozom a tanyához tartozó rétet, gyerekeim itt tanultak meg lovagolni, lóval bánni:
Tímea kislányom kétszeres távlovagló bajnok, s Laci fiam sem csak a hintókészítésben követett, ifjúsági díjugrató versenyt nyert, méghozzá az általam belovagolt Bajadéron.
Sokan kirándulnak családostól is a tanyánk környékén, a gyerekek kérdezik, szabad-e megsimogatni a lovakat. Hát, már hogyne szabadna, sőt, még a kuvasztól sem kell félni, kézhez szokott, akárcsak a tyúkjaink! Szeretjük a Mocsárost, úgy érzem, a környéken élők is befogadtak és megkedveltek minket.
Mert ők egy római vízvezetékrendszer pilléreivel találkoznak minden áldott nap reggelén, amikor a munkahelyükre utaznak. Amfiteátrumban sétáltatják a kutyáikat, és ha lemennek az aluljáróba, római sírköveket látnak két lármás klímaberendezés között. Hát naná, ki akad ezen fenn az ott lakók, az óbudai köztereket napi szinten használók közül?
Velünk élő történelem. Észre sem vesszük, annyira természetes. Egy ideig. De gondolkoztak már azon, hogy pontosan ott járunk Nike sportcipőnkben, ahol kétezer éve még római légionáriusok sarui csattogtak?
Vagy azon, hogy római villák, templomok oszlopsorai állnak a házgyári lakótelep tömbjei előtt, amiben akkor is, ma is emberek tízezrei éltek-élnek? És ha idáig eljutottak, kézenfekvőnek tűnik a gondolat, meddig bírják még a kétezer éves oszlopok, és mennyi idő jut a mögöttük álló panelházaknak?
Kétezer év? Fel nem foghatom mennyi. Kettő is, húsz, kétszáz is sok, hát még ennek tízszerese, százszorosa, ezerszerese. És mégis Aquincum, a mellé és rátelepült Óbuda valahogy megélhetővé teszik ezt a fantasztikus időhidat. Több millió éve elpusztult állatok mészvázai kővé tömörülve, amit kétezer évvel ezelőtt faragott valaki betűkké, alakokká, oszlopfőkké, sírkövekké, amiket most, a ma embere silabizál…
Ha csak ezt nézzük, akkor a világ rendben van. Létezik a folytonosság, hosszú távon minden és mindenki megtalálja benne a helyét.
Vannak, akik megcsinálták ezeket, vannak, akik használták, vannak, akik lerombolták, mások kiásták a föld alól, konzerválták és megmutatják nekünk, mások meg mentükben egy pillantást vetve rájuk, sietnek tovább a dolgukra. Aztán megint mások megállnak előttük, és fényképezőgépükkel megörökítik őket, képbe sűrítve a valóságot, amit valakik kiválogatnak és kiállítássá rendeznek, amit aztán megint mások megnéznek, és így tovább, újabb kétezer évig…
Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2017-ben második alkalommal hirdette meg fotópályázatát Óbuda/Aquincum, a kétezer éves város címen. A pályázat idén is nyitott volt, hivatásos és amatőr fotósok is nevezhettek. Versenyen kívül – a tavalyihoz hasonlóan – ismét meghívást kapott öt fotóművész.
A zsűri: Torma Tamás művészeti szakíró, szerkesztő, Cseri László fotóművész, Kincses Károly fotómuzeológus.
Díjazottak: 1. Walton Eszter, 2. Szőnyi István, 3. Urbán Tamás, polgármesteri különdíj: Vida Beáta
Sövényházy Csilla: Római oszlopok 2, 2017
Vida Beáta: Út a jelenbe, 2017.05.10. Polgármesteri Különdíjas Kép
Azt feltehetően sokan tudják, hogy Budapest és így Óbuda-Békásmegyer legmagasabb építménye az MVM Észak-Budai Fűtőerőművének közel 200 méter magas kéménye a Kunigunda útján. Azt viszont már nagy valószínűséggel jóval kevesebben, hogy ennek lábánál, az Aranyos utca mentén található a környező országokat figyelembe véve is egyedülállónak számító óbudai baseballpálya, ami idestova lassan négy éve, 2013 kora őszén nyitotta meg kapuit.
Ahogy a sporttelephez vezető földútra rákanyarodom, hamarosan feltűnik egy tábla, melynek felirata arra hívja fel az autósok figyelmét, hogy lassan hajtsanak rajta – ezzel kímélve az útfelületet –, mert azt társadalmi munkával hozták helyre. Ekkor még nem tudtam, hogy a kiírás mondanivalójának mekkora jelentősége lesz úti célom szempontjából. Megállok a bejárat közelében, a kapu mellett piros alapon fehér betűk hirdetik: Óbudai Baseball Aréna. A kerítés túloldalán páratlan látvány fogad, amit eddig csak filmekben láttam: egy kifogástalan gyeppel rendelkező, szabványméretű baseball pálya. A játéktér mellett elhaladva rögtön egy tucat szerelésbe öltözött fiatallal találkozom, akik a hálókkal tarkított ütőgyakorló pályán teniszlabdákkal edzenek Zalabai Zsolt és Korcsogh Árpád irányításával. Mint később megtudom, azért teniszlabdákkal, mert azok röppályáiból az edzők sokkal jobban meg tudják állapítani a játékosok ütéskor felmerülő technikai hiányosságait. Ha korosztály szerint határozzuk meg, akkor ők az egyesület ifjúsági csapata.
A centerpálya átellenes oldala felé veszem az irányt, közben nem messze tőlem, a töltésen elrobog a Budapest – Esztergom vonalon közlekedő Desiro motorvonat menetrend szerinti járata. Megérkezem a nemrég elkészült edzőpályához, amin már javában zajlik az U12-es serdülőcsapat aktuális bajnoki mérkőzése az érdi illetőségű, kék-fehérben játszó Dodgers ellen. Bár laikusként nem sokat értek a baseballhoz, azt azonban rögtön tényként könyvelem el, hogy a pályán lévő gyerekek mindegyike rendkívüli lelkesedéssel veti bele magát a játékba. A találkozóra kilátogató szülők a védőháló túloldaláról nagy érdeklődéssel figyelik csemetéik produkcióját. Köztük van Zsuzsa, Morua Roberto, az óbudai csapat edzőjének felesége is, aki a meccs jegyzőkönyvét vezeti. No, nemcsak ezért van jelen, hiszen gyermekei, Martin és Márkó az együttes meghatározó tagjai. Roberto a pálya széléről instruálja tanítványait, minden játékosához van egy-két jó szava, hasznos meglátása. A mérkőzés a megérkezett vihar miatt sajnos félbeszakad, így azt végül 11-3-as összesítéssel a hazaiak nyerik, ám nagy üdvrivalgás ennek ellenére nincsen soraikban. Roberto rögvest megbeszélésre hívja össze játékosait a kispadon, majd atyai szigorral, tekintetében az elhivatottság tüzével elmondja nekik, hogy a mai hozzáállásukkal – pár kivételt leszámítva – egyáltalán nem elégedett, és ez a teljesítmény bizony kevés lesz a rohamléptekben közeledő olaszországi tornán, illetve a jövőre hazai környezetben megrendezésre kerülő Európa-bajnokságon. Zárásként összeállnak egy közös csatakiáltásra, majd mindenki megy a maga dolgára. Robertóval abban állapodunk meg, hogy tekintettel a szakadó esőre és szoros időbeosztására, találkozunk pár nap múlva ugyanitt.
Következő látogatásomkor az időjárás már jóval kegyesebb: a szikrázó napsütéstől a centerpálya fényárban úszik, és éppen nyírják rajta a füvet. A sporttelep egyébként kihaltnak látszik, de az edzőpálya mellett rátalálok Robertóra, aki munkaruhában éppen a vendégkispad – legutóbbi alkalommal még sehol nem lévő – alumíniumfedésének egyik utolsó elemét teszi a helyére.
Hamarosan megtudom tőle, hogy a sporttelep nagy része társadalmi munkával épült, szépül, fejlődik, máskülönben szinte képtelenség lenne fenntartani.
A villanyszerelést, a hegesztést, a szállítást mind házon belül oldják meg: játékos, szülő, ismerős egyaránt hozzáteszik a közöshöz, amit végzettségük és lehetőségeik engednek. A pálya éves működési költsége így 5 millió forint, amiből 1,5 millió a klubot három éve anyagilag is segítő Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának támogatása, a többit tagdíjból fedezik. Ha minden feladatot külsős céget alkalmazva oldanának meg, akkor a kiadások elérnék a 10–15 millió forintot. Roberto amúgy nemcsak az U12-es gárda trénere, hanem a felnőtt csapat játékosa, az egyesület egyik alapítója, mindenese is egyben. Leülünk, és elkezdünk beszélgetni a kezdetekről.
Roberto édesapja, Antonio Kubában született, ahol a baseball nemzeti sportnak számít. Ő maga is magas szinten baseballozott, egészen addig, amíg tanulmányai miatt Magyarországra nem költözött, ahol az egyetemen megismerkedett későbbi feleségével, és hazánkban nem maradt. Ma az óbudai centerpálya az ő nevét viseli. 1990 novemberében egy Népszabadságban megjelent hirdetés folyományaként, Magyar Baseball Klub néven megalapította az első óbudai baseball egyesületet, ahol nagyon hamar ötven-hatvan gyermekkel dolgozhatott együtt. Az edzéseiket az Újlaki FC (UFC) Bécsi úti focipályáján tartották, ahol napjainkban a Praktiker barkácsáruház áll. Roberto ekkor szerelt le a katonaságtól, és baráti körét „megfertőzve”, a kölyökcsapat mellett rögtön egy közel harmincfős felnőtt együttes körvonalai is elkezdtek kibontakozni. Az első – szövetség még nem lévén – nem hivatalos tornát 1991-ben rendezték az Orczy-kertben, a Győr, a Nagykanizsa, a Hajógyári-szigeti Budapest Islanders és az Óbuda csapatai között. 1992-ben megalapították a Magyar Országos Baseball és Softball Szövetséget, majd egy évre rá, immár huszonöt egyesület részvételével elindult a bajnokság is, keleti és nyugati ligarendszerben.
A baseball és a softball között egyébként lényegi különbség nincs, csak előbbit a férfiak játsszák, míg utóbbit a nők kisebb pályán, nagyobb labdával és más dobástechnikával.
Mivel az UFC- pályát az önkormányzat veszélyesnek ítélte a magasabb szintű, felnőtt baseballhoz, és a futballpálya méretei sem felelnek meg egy baseballpályának, 1991-ben egy ismerős segítségével rövidebb időre kiköltöztek a III. kerület közigazgatási határán fekvő Solymári Téglagyár egy parlagon heverő részére, ahol a játékosok a kialakított pálya használatáért cserébe karbantartották a területet. Az együttes itt kapta az ellenfelektől az ezután közel húsz évig használt Óbuda Brick Factory (téglagyár) nevet. 1992-ben újra a Bécsi útra tették át székhelyüket, ám a korábbinál jóval kijjebb, az egykori Fonógépgyár focipályájára, ahol ma az Óbudai Gepárdok jégcsarnoka áll a Tesco áruház mellett. Az előzőekhez képest komoly előrelépésnek számított, hogy itt a kiszolgáló létesítmények használati jogát is megkapták (pl. klubház). A sportág iránti igényeket jól jelezte, hogy rövid idő alatt már több mint száz játékos tartozott a klub égisze alá, és később akadt olyan időszak, amikor hat csapatot is működtettek (egy felnőttet, két utánpótlást és három lányt), amivel lényegében a sporttelep teljes kapacitását kihasználták. Bár szerették volna a területet megszerezni, a földhivatali bejegyzésük ellenére 2009 környékén világossá vált, hogy hamarosan új otthon után kell nézniük, ezért Roberto elkezdte keresni a megfelelő helyet egy új baseballpálya megépítéséhez.
Szóba jöhetett volna a korábbi bázis, a Solymári Téglagyár területe, azonban azt csak csillagászati összegért adták volna el számukra. Roberto Aranyhegyen lakott, ezért elsősorban a környékbeli lehetőségeket nézte meg, és tekintete egyszer csak megakadt az Aranyhegyi-patak és a vasúti töltés melletti műemlékvédelmi, tehát nem beépíthető zöldterületen. Ezután közel öt évig tartó, hosszadalmas procedúra vette kezdetét, amelyből két év csak az engedélyek beszerzésére ment el. Szükségük volt többek között az Aquincumi Múzeum és a Fővárosi Önkormányzat környezetvédelemmel foglalkozó részlegének jóváhagyására is. A sportolás mint funkció – abban az esetben, ha a hozzá szükséges létesítmények kialakítása nem érinti a közvetlenül a felszín alatt elhelyezkedő földrétegeket, azaz nem maradandót építenek rá – engedélyezett a területen, így miután a Fővárosi Közgyűlés is áldását adta a dologra, megkezdődhettek a kivitelezési munkálatok. A sporttelep végül 2013. szeptember 6-án nyitotta meg kapuit, két héttel azután, hogy a Bécsi úti pályát el kellett hagyniuk.
A centerpályájuknak azóta szakmai berkeken belül a csodájára járnak, többen állítják, hogy az Egyesült Államokban is megirigyelnék annak minőségét.
Egyik legfrissebb, látványos beruházásuk a tavaly szeptemberben befejezett sátras csarnokuk, ahol a téli és esős időszakban tudnak gyakorolni.
Az elsőosztályú infrastruktúrához természetesen elsőosztályú csapat is dukál: a felnőtt együttes az Érd, a Jánossomorja és a Pestszentimre mellett tagja a négycsapatos NB1-nek, ami alatt nyolccsapatos NB2 és négycsapatos amatőrbajnokság működik. Az első magyar baseball bajnokság 1992-es kiírása óta hatszor nyerték meg a kupát és ötször a bajnokságot, 2004 óta pedig majdnem minden évben döntőt játszottak. A hazai pontvadászat mellett a szlovák, horvát, szerb és szlovén gárdákat felvonultató, jelenleg 6+9 csapatos Interligában is évek óta érdekeltek. Nevüket 2013-ban, új pályájukra való költözésükkel egyidejűleg a római kori miliő hatására Óbuda Warriorsra (harcosokra) változtatták. Jelenleg tizenhatan tagjai a keretnek, de az ifjúsági csapat idősebb játékosai közül többen feljátszhatnak, hiszen tizenhat év az alsó korhatár. Az ifjúsági korosztály neve Óbuda Gladiators (gladiátorok), ahol a 15–18 év közöttiek szerepelnek, ők is tizenhatan vannak. A legfiatalabbak a serdülők, itt a 13–14 évesek és korban alattuk lévők versenyeznek Óbuda Centurions (centuriók), valamint Óbuda Legionars (légionáriusok) néven, és tizennyolcan vannak. A lánycsapat, az Óbuda Amazons (amazonok) jelenleg nem üzemel, mert kevés a hadra fogható női játékos.
Roberto érezhető érzelmi többlettel beszél saját együtteséről, amivel a Little Legue Major bajnokságban vesznek részt. Ennek korhatára eltér az európai szabályrendszertől (U12), mert itt a 8–12 év közötti gyerekek mellett 13 éves túlkorosok is játszhatnak. Szívfájdalma ugyanakkor, hogy edzőkollégáival hiába próbálják kinevelni a jövő sikergenerációját, sokan – más sportágakhoz hasonlóan – tizenhét-tizennyolc évesen abbahagyják a játékot, mert a továbbtanulás miatt már nem fér bele idejükbe a baseball. Ez pedig nem az a sportág, amiben sok időt ki lehet hagyni büntetlenül, ugyanis pár nap után az ideg- és izomreflexek már jelentősen romlanak, így két hét után újra az alapoktól kell felépíteni az ütésmunkát.
Ennek ellenére a klub a hangsúlyt az amatőr felnőtt együttesről nemrég teljesen áttette az utánpótlásra: a tudatos versenyeztetés, a minőségi képzés az új irány, és középtávon kétszáz fős játékosállomány elérése a céljuk.
Amennyiben úgy gondolnánk, hogy az eddig ismertetettek és a megélhetést biztosító autókereskedői munkája teljes mértékben kitöltik Roberto mindennapjait, akkor alaposan tévedünk! Két fiát hétvégenként a jánossomorjai utánpótláscsapathoz viszi, akikkel az osztrák bajnokságban szerepelnek, komoly eredményeket elérve. Nemrég például egy huszonnégy együttest felvonultató prágai tornán (Super Cupon) Martin lett a mezőny második legjobb ütőjátékosa. Nyáron 6–14 éves gyerekek számára tartanak sporttábort. És hogy jövőre milyen eredményt fognak elérni az Óbudán megrendezésre kerülő U12-es Európa-bajnokságon? Nos, ha kizárólag Robertón múlna, akkor ezt a kérdést igazából fel sem kellett volna tennem.
– Amit elért, ami ő maga lett, a „Szőke Szikla”, az a magánéletére is igaz. Erősen érezhető volt otthon is a személyisége. A világ egyik legjobb futballistája volt, és a világ egyik legjobb barátja a mai napig is. Hihetetlen bohém, klassz pali, ugyanúgy él még mindig, mint régebben. Ötven éves koromra fogtam fel igazán, hogy mekkora dolog volt gyerekként Farkas János, Albert Flórián, Sándor Csikar és a többi nagyszerű futballistánk társaságát élvezni. Furcsa és érdekes néznem a mai világsztárokat, mint Lionel Messi és Cristiano Ronado, mert apu és a barátai akkoriban ugyanekkora nagyságok voltak, és ott ülhettem közöttük. Mindig példakép volt és mindig példakép is marad.
A testvéréről
– Kőkemény pali, mindketten sokat örököltünk a fatertől. Géza a kitartást és azt az életvitelt, ami a labdarúgáshoz kellett. Hihetetlenül nagy tett, amit véghez vitt, mert gyerekként utálkozásokkal is találkoztunk sokak részéről, és mi ezt nem értettük. Azt mondták, a Mészöly gyerekeknek mindent lehet. Sem Géza, sem én nem voltunk a világ legnagyobb tehetségei.
Géza viszont az örökölt tulajdonságaival és az alázatával eljutott oda, ahová eljutott. Ő a példa rá, hogy hittel és akarattal bárkiből lehet futballista.
Edzőként is ez a fajta elszántság jellemzi. Amikor vele dolgoztam együtt, ugyanúgy be kellett állnom a sorba. Sokszor megbüntetett edzés előtt, ha nem volt kipucolva a cipőm.
Futballista pályafutásáról
– Kamarás Misi bácsi egyszer azt mondta: ügyesen mozogsz, próbáld ki, milyen kapusnak lenni. Egyszerűen megfertőzött ez a poszt, azóta is a kapuban érzem a legjobban magam. Edző vagyok, próbálok a gyerekeknek mindent átadni. Ha el tudok menni focizni, mindig beállok a gólvonalra, hiába hívnak a mezőnybe is játszani. Hogy miért nem lettem profi kapus? Mert nem tudtam megküzdeni a Mészöly névvel. Nagy volt a kihívás emiatt, link is voltam, könnyedén vettem a dolgokat, nem láttam lehetőséget arra, hogy nagy sikert érhetek el. Arról nem beszélve, hogy lázadni is kellett, és ez átmenetileg elvitt a sporttól.
A lázadásról
„A punk és új hullám a divat, tucatjával alakultak az új zenekarok. Ifjabbik Mészöly Kálmán és Géza a Cerberus nevű punk formáció tagjaként pukkaszt polgárokat” – írta az Ifjúsági Magazin 1981-ben.
– Lázadni kellett, olyat kellett csinálni, ami nem feltétlenül Mészöly. A családban volt már világhírű vízilabdázó, festőművész, énekművész, de punk zenész soha nem volt. Ragadics Csabával kezdtük el a zenélést, aki jelenleg a Machine Mouse és több zenekar dobosa. Csaba egyébként borzasztó ügyes focista volt, válogatott lehetett volna, ha nem megy el a zene felé. Aradi Lajos barátom volt a negyedik tag. Ő természetgyógyász és piramiskutató lett.
Egyébként a 78-as trolin jött az ötlet, hogy csináljunk zenekart. Legnagyobb slágerünk az Aktakukac volt. Fater nagy örömére mindig a lakásban próbáltunk, pontosabban csörömpöltünk. Az öreggel hozattunk külföldről arcfestéket, de soha nem kaptunk olyat, ami jó lett volna.
Az arcfestésből egyébként a KFT zenekar jött ki a legjobban. 1982-ben oszlottunk fel, sajnos zenei anyagunk nem maradt fenn. Géza énekelt, én zeneszerző voltam, és minden hangszeren játszottam. Géza lemorzsolódott, elvitte a futball. Volt, hogy a BS-ben is felléptünk kétnapos fesztiválon. A tizenöt éves szülinapi bulira Gézát hazacsalogattuk Franciaországból, hatalmas buli volt. Egyébként újabb koncertet is tervezünk.
Kerület vagy Gázművek?
– Nekem a kettő összemosódik. Most a Kerületnél dolgozom, az U15-ös gárda vezetőedzője vagyok, előtte kapusedző voltam, és az U13-as gárda volt az enyém. A barátság azonban megmaradt a Gázművekkel, a vezetőkkel és Metzger Tibor vezetőedzővel is. A Kerületből rengeteg játékosunk van a gázgyáriaknál, meglátásom szerint a két klubnak együtt kell tudni működnie, mert ha nem így lesz, elsorvadhat az óbudai foci. Szerencsére remek az együttműködés. Az NB I-ben játszottunk olyan meccset a Ferencvárossal, amire tizenkétezer ember jött ki a Kerület-pályára. De az egyik legnagyobb élmény egy Újpest elleni győzelem volt, ahol Bodor István tősgyökeres óbudaiként nyújtott kiemelkedő teljesítményt a válogatott védő Sebők Vilmos és Tamási Zoltán ellen. Nyertünk, fiatal csatárunk zseniális játéka miatt. A másik nagy élmény a Tiszakécske elleni osztályozó volt az élvonalért. Az első meccsen vendégként játszottunk 0–0-át, kapusom, Lippai József 10-es osztályzatra védett a mérkőzésen. Ennek is köszönhető, hogy a visszavágón elért 1–0-ás győzelem újra NB I-es tagságot ért. Kis Szabolccsal, Tóth Ivánnal is remek volt együtt dolgozni. A gyerekekkel való bajnoki mérkőzések szintén felülmúlhatatlanok, rájuk vagyok a legbüszkébb.
Római-parti bázis
– Bármennyire is elvitt a vendéglátás és a zene, a mozgás iránti szeretet örökre megmaradt. Gyönyörű lányom született, Natália, ritmikus sportgimnasztikázott, aerobikozott is. Majd adódott egy lehetőség, így építettünk egy strand jellegű sportcentrumot. Strandröplabdát, strandfocit, röplabdát, kispályás focit és egyéb sportágakat lehet űzni, medencéink is vannak. Egész nyáron gyerektáborokat tartunk. A gyerekzsivaj számomra a legkedvesebb, imádok velük foglalkozni. Imádom, ha hangosak, mivel én is gyerek maradtam. Nem nehéz lemennem tizenöt évesnek, mert még mindig azon a szinten vagyok.
Kisfröccs vagy az ételek?
– A kettő együtt működik. Óbudán rengeteg olyan hely van, ahol a legmagasabb szinten adhatjuk át magunkat az ilyen jellegű élvezeteknek. Több kedvencünk van: az edzőkkel vagy az Oázis presszóba, vagy a Kisbojtárba szoktunk elmenni. Utóbbi a Wallenstein családé, apuka és a fia is tősgyökeres Kerület-játékos volt, Norbi később a Gázművekben is focizott, onnan vonult vissza.
A csapatépítők
– Nekem ez az életem! Nem értette senki, hogyan létezik, hogy az U15-ös csapattal elmentünk olyan edzőtáborba, ahol bódékban és sátrakban laktunk. Vízitúrákon vettünk részt, bicajt mindenkinek kellett hoznia, mert csak azzal lehetett közlekedni. Piramis- és Demjén-koncertre is elmentünk. Együtt tudok élni, működni a gyerekekkel, de mindig nagyon komoly munkát végzünk, amit jelez, hogy egyre markánsabb a csapatunk.
A Kerület jövője
– Nem titkolt cél az NB II! Nagyon komoly ékszerdoboz épülhet a Kerület-pályán. Olyan hátterünk van, olyan nevek vannak mögöttünk, mint a Market Építő Zrt. és vezetője, Scheer Sándor, valamint Kisteleki István és Csákvári László, aki az elnökünk. Érzékenyen néztem, ahogy lebontották a főépületet, hiszen fater is itt öltözött át rengetegszer, mert innen indult a pályafutása, de jön a XXI. század high-tech épülettel. Nagyon komoly utánpótlás-bázis lehetünk, nagyon komoly célokkal, biztosított feltételekkel.
Az Európa-bajnokságról
– Kereskedelmi értelemben is megérte. Már nemcsak Messi meg Ronaldo mezét akarják a gyerekek, hanem Dzsudzsákét és Királyét is. Az Eb hajrájában voltam egy szegény faluban, ahol hátrányos helyzetű fiúkkal fociztunk.
Amikor beálltam a kapuba a száztíz kilómmal, a srácok Király Gábornak hívtak, de a barátaimat is a magyar válogatott játékosainak a nevével illették, nem pedig külföldi sztárokéval.
Újra ott voltunk egy világeseményen, de azt is remek volt átélni, hogy egyet akartak a magyarok, és a szurkolók is újra közösséget alkottak, mert együtt szorított a nemzeti csapatért a fradista és az újpesti is. A Nánási úti bázisunkon pont az Európa-bajnokság alatt tartottuk az egyik táborunkat hat és tizenkét éves gyerekeknek. Énekelték a Himnuszt, így szurkoltak a meccseken is. Az egész Római-part tele volt kivetítőkkel, olyanok voltunk, mint egy mediterrán ország. A város tele volt zászlókkal feldíszített autókkal, az utcák üresek voltak, mindenki a meccseket nézte, amikor a válogatottunk játszott – otthon, kivetítőkön, szórakozóhelyeken. Elindult egy rég várt folyamat a magyar labdarúgásban, aminek a legnagyobb győztesei a gyerekek lehetnek.
Mások annak tartanak, ez igaz. Ha valaki meghallja, hogy jártam az iparművészetire, akkor abban a pillanatban: Ohhoó! De én egyrészt estire jártam, másrészt meg csak mint ötvös. Össze voltam zárva tizenöt-húsz szobrásszal és festővel, gondolom, ők kinőtték magukat. Nem is volt órám mint ötvös, úgyhogy én ott csak rajzolgattam. Munka után mentem oda, az úgy elég kemény volt. Reggel fél ötkor keltem, hét órát dolgoztam a pénzverdében, azután kettőkor bementem a suliba, és este nyolcig ott ültem.
Azt hiszi mindenki, hogy a pénzverdében csak pénzt vernek, pedig az a részleg egész kicsi, a többiben ezüstárut, aranyárut, szóval minden ilyesmit csináltak, kitűzőket, jelvényeket.
Én ott voltam ötvös, nem is ötvös, hanem ezüstműves. Szamovárokat, kelyheket, gyertyatartókat, nagyobb tárgyakat készítettem, amiket aztán külföldre vittek. Amikor onnan kikerültem, akkor lettem végül is ötvös, akkor kezdtem ékszereket csinálni, amiket már én is terveztem. Teljesen új ezüstkollekciókat rajzolgattam és készítettem.
Ebből próbált élni, tehát árulta is ezeket?
Igen, ebből tök jól elvoltam. Egy cég felfigyelt rám, és náluk csináltam úgy 1996 és 2006 közt az ékszereket, ők meg az egész országban terítették. De már 1986 óta, vagyis szakmunkástanuló koromtól fogva dolgoztam, azután voltam katona is, volt minden.
Szóval, amit csinál, ez a partművészet – így mondom, mert önre nézve ez tűnik a pontos megnevezésnek – inkább egyfajta magánéleti szelep-ötlet volt?
Teljesen.
Mikor kezdődött? Egyáltalán hogy jutott eszébe, hogy hova menjen?
Békásmegyeren lakom és laktam, és korábban is lejártam a Rómaira. Szerettem, mindig szerettem a partot. Nagyon szeretek fotózni, és végigfotóztam a Rómait. Mindent lefotóztam, amit láttam: kacsát, fát minden szögből, aztán fölmentem az internetre is képeket nézni. Azt láttam, hogy egyforma az egész, mindenki ugyanazt fotózza, és meguntam ezt. Arra gondoltam, hogy kéne csinálni valamit, amitől mondjuk Szentendrén az a nagyon szép naplemente kicsit más lesz.
Akkor már gyűjtögettem itt a kavicsokat, uszadékfákat, aztán félrevonultam, és egyszer elkezdtem csak úgy rakosgatni őket.
Kövekből odaépítettem valamit, hogy milyen jól nézne ki egy-két kőoszlop és úgy a naplemente. Úgyhogy végül is témát csináltam magamnak. Köveket kezdtem egymásra rakosgatni, kompozíciókat csinálni, és azok mellett fotózni a partot. Így kezdtem el…
Fotó: Kánya Tamás
Tehát ha jól értem, nagyon sokáig nem is nevezte nevén dolgot, mert nem ez izgatta.
Akkor még nem tudtam, mi ez.
Nem tudta, hogy a világon más is csinál ilyet, és azt hívják is valahogy?
Nem, nem tudtam, fogalmam nem volt róla. Építettem magamnak két kőfotelt meg egy kis kőasztalt ott, ahol mi is találkoztunk először, a part déli végén, azokban ücsörögtem mindig, és építettem magamnak három-négy kőoszlopot. Nem döntötték össze. Úgy két-három napig állt, aminek nagyon örültem. Azután egyre többet építettem. Egyszer, amikor lementem, találtam a fotelnál, a kis asztalon egy tollat és egy összehajtott papírost. Kihajtogattam, és tele volt írva, mint egy vendégkönyv. „Itt jártunk, Tóthék, nagyon tetszik, gratulálunk.” Következő bejegyzés… – és tele volt irkálva. Még azt is írta valaki, hogy hazafutott ezért a tollért, hogy ő is írjon valamit. Nem tudták, hogy ki csinálja, de leírták, hogy mennyire tetszik ez nekik. Úgyhogy annyira lelkesített engem, hogy egyre több ember nézegette, hogy beindult a dolog. Ott már egy olyan komoly kiállítás készült el, amilyet máshol nem találni.
Utóbb láttam, hogy léteznek land art összejövetelek, amikor összejönnek a világ négy tájáról, és tizenöt-húsz fős csoportok építenek ilyesmit. De így, hogy egyedül készíti valaki, és maradandó is, ilyen tudtommal nem készült még sehol.
Szóval így indult el a dolog, aztán kinőtte magát, és egyre több ember jött oda, főleg amikor az interneten is megjelentem, mert kezdettől mindenki fotózott, és föltették a képeiket. Ez 2013 őszén volt. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, csak élveztem, hogy köveket, uszadékfákat állítgatok, és apróbb kövekből különféle kompozíciókat csinálok. És akkor egy hónap után odajött egy fiatal lány, és mondta, hogy úgy szereti ezt a land artot, és hogy ez mennyire szép. Én pedig megkérdeztem tőle, hogy micsodát? Elmagyarázta, és lefordította nekem a szót, és mesélt, hogy ez milyen nagy művészeti ág, én pedig otthon utánanéztem, és így tudtam meg, hogy amit csinálok, az végül is a land arthoz tartozik.
Fotó: Kánya Tamás
De ugye jól tudom, hogy maga is lefotózta mindenét, a legelső dolgoktól fogva?
Igen, minden ott van a honlapon. De csak a fotelekbe több ezer ember ült bele, és lefotózta magát. Napernyő volt fölöttük, uszadék ágakból. Az internet tele van ilyen képekkel, hogy ott ülnek meg állnak a kőkertben.
Tehát nemcsak az a képanyag van fönt, amit ön készített a munkáiról, hanem egy óriási civil rész, az odalátogatók képei is?
Most már nemigen, mert már abbahagytam a kertet. A kezdeti időkben valóban az érdeklődőknek köszönhettem az ismertséget, mert ők reklámozták úgy, hogy felfigyelt rá a média is.
Nem szerettem a facebookot, ma sem szeretem, de sokan érdeklődtek, hogy hol nézhetik meg a fényképeket. Ezért végül meg kellett csinálnom egy honlapot és egy közösségi oldalt.
Hihetetlen, hogy hirtelen mennyi embert elértem, hogy fölteszek egy fotót, és pillanatok alatt több ezer embert elérek vele! Emlékszem, egy alkalommal lementem, és almát szedtem a Rómain. Elkezdtem eszegetni, de nem tudtam megenni, és letettem öt darab almát egymás mellé, majd otthagytam őket. Hazajöttem feltölteni a fotókat, és egy óra múlva, mire bekapcsoltam a gépet, a facebookon már fent volt az öt darab alma…
Más által lefotózva…
Más már lefotózta, föltette, és már megjelent egy blogban, hogy most voltak ott, és hogy mennyire látványos és miegyéb. Végül tehát a sok látogatónak és a bloggereknek köszönhettem, hogy szétküldték a dolgaimat a világba, és iszonyatos nagy reklámot csináltak a munkáimnak.
Ebből elég egyenesen és hamar következett, ha jól rekonstruálom, hogy személyében is elkezdték ismerni, és mások, akik ezt csinálják a világon, kezdték fölvenni Önnel a kapcsolatot.
Igen, a facebookon keresztül. Én fölraktam a képeimet, mások megosztották, láttam, hogyan terjednek. Én is elkezdtem nézni mások munkáit, és felfigyeltem rá, hogy vannak land art csoportok, amelyeknek a tagjai összejönnek, és készítgetnek uszadékfákból ezt-azt. Nem akartam írni nekik, nem akartam én lépni feléjük, mert azt gondoltam, hogy majd ők megtalálnak.
Végül örültem, hogy két-három hónap múlva tényleg mindenki jelentkezett, akinek a munkái tetszettek.
Szóval jólesett, hogy írtak nekem és gratuláltak, úgyhogy végül így most kapcsolatban vagyok mindenkivel, aki az interneten elérhető land art művész.
Fotó: Kánya Tamás
Mi a land art létmódja a világban, vannak mondjuk virtuális kiállítások?
Nincsenek, ez szétszórva létezik.
Mert nem lehet elvinni a dolgokat a helyükről?
Nem lehet. Ez pár óráig, pár napra szól, kint a természetben. Aki beviszi terembe – vannak ilyenek –, az meg is öli a lényegét. És nem is érdemes, mert akkor már nem több, hanem jóval kevesebb ember látja, az a húsz fő, aki általában elmegy egy ilyen megnyitóra, és abból is ugye tíz rokon. Arra viszont, én legalábbis így látom, továbbra is nagy az igény, hogy a saját helyükön lássák, amint megépítem a dolgokat, és bármikor utána is megnézhessék őket.
Azért bontja szét a kompozíciókat, hogy megkímélje őket a mások általi szétrombolástól?
Persze, illetve amikor apró kavicsokból csinálok kompozíciókat, amelyeket évekig gyűjtögettem, és húsz perc alatt eltűnnének, azokat nem hagyom ott. Az anyag nekem kell. Ha azután legközelebb megyek, megint csinálok belőlük valamit. Még amikor oszlopokat építek, akkor is jóval több idő összeválogatni a köveket, mint megépíteni, és ha odamegy valaki, az szétdobálja őket. Ha viszont én bontom le, ott maradnak, és legközelebb más kompozíciót tudok összeállítani belőlük.
Amikor például a jégoszlopokat megcsináltam, megdöbbentem, hogy mennyire eleven rájuk az igény. Abban a három napban, amíg álltak, fölrakta a HVG, kikerült a Startlapra, és úgy néz ki, hogy nagyon nagy reklámot csináltak neki.
Több százezer embert elértem akkor. Egész megdöbbentem, próbáltam nézni a számlálón, de kiakadt, és csak tippelni tudok, hogy olyan három-négyszázezer emberhez jutott el. Iszonyatosan nagy hír lett, kikerült még Németországba, a ZDF híradójába is. A nevemet nem mondták, csak hogy ismeretlen művész a Duna-parton kihasználta a jégzajlást. Egyébként az M1-től vették át, akik csináltak velem egy hosszabb beszélgetést, amit nem adtak le, csak ezt a pár képet.
Fotó: Oláh Gergely Máté
Az oszlopok maguktól olvadtak el, vagy szétverték őket?
Három napig voltak meg, utána úgy elolvadtak, hogy másnap a nyomát se lehetett már látni az egésznek. Jöttek az emberek hétvégén, és kérdezték, hogy nem tudod, hol vannak azok a jégoszlopok? Hát, mondom, itt voltak, de elolvadtak. Egy hetven éves néni elővette a tabletjét – ez is úgy tetszett, hogy kivett egy tabletet a táskájából –, és mutogatta, hogy itt voltak. Mondom, elolvadtak, higgye el. Akkor jöttem rá, hogy továbbra is milyen igény lenne a kőkertre.
Annak idején volt olyan hétvége, amikor elkezdtem számolni az embereket. Úgy nyolcszáz-kilencszáznál abbahagytam, mert már nem bírtam, és akkor még csak délután egy óra volt.
De volt olyan nap is, amikor kijött 1500–2000 ember. Akkoriban kezdtem a neten kérdezősködni, hogy egy múzeumba mennyien mennek be, ki hova megy, és egy szobrász írt nekem, hogy nem akarja elhinni, mit értem el. Ha kiállítása volt, és betévedt ötven ember, akkor már boldog volt. Több műsor is megkeresett, egyre többen figyeltek fel rám, és vitték a hírt. Akkor jöttem rá, hogy a média úristen.
Ön volt az első land art művész itthon?
Azt hittem, hogy én vagyok, de amikor elkezdtem nyomozgatni, kiderült, hogy sokan vannak, munkákat viszont nem láttam, csak neveket. Találtam egy-kettőt, de nem tartom land art művésznek őket, mert amiket csinálnak, az számomra nem land art. Hogy ásnak egy gödröt, ráraknak keresztbe egy fát, lefotózzák, és adnak neki valami címet, hogy Anyaság vagy Elmúlás.
Olyan esetbe belefutott, hogy valaki az ön képeiből próbált pénzt csinálni?
Persze, abból volt is problémám, szóltam is miatta. Azért nem szólok, amikor magánszemélyek fölteszik maguknak, meg blogokat írnak – még örülök is neki, ha ott a nevem, mert ő végül is rólam ír. De amikor például egy cég, egy lakópark vagy jógastúdió reklámjában láttam a fényképemet megvágva és – ami külön idegesít – nyomtatásban, azért már szóltam. Pofátlanságnak tartom, hogy még a nevemet sem írják ki. És érdekes, hogy ezt csak a magyarok csinálják.
Fotó: Kánya Tamás
És mi lett, elérte ügyvéd útján, hogy fizessenek, vagy annyiban maradt az egész?
Egy alkalommal sikerült megállapodnom. Mondtam, hogy én nem tudok elmenni ügyvédhez, elnézést kértek, hogy hibát követtek el. Amúgy nem csak az én képemet lopták el, ott volt még vagy három-négy fotóművész, akiknek a fotóit leszedték, ők is ki voltak akadva, úgyhogy végül velük megállapodtam.
Meg sem próbálkozott szerepelni, pénzt keresni mégiscsak a munkáival, és kicsit külföldön is futtatni magát?
Kellene, tudom, tisztában vagyok vele, de annyira nem érdekel a dolognak ez az oldala!
Meg kellene tanulnom angolul, aztán kimenni, felfuttatni magamat, és üzletet csinálni, hogy pénzt lássak belőle – de ez engem nem érdekel. Én csak szeretnék nyugodtan dolgozni.
Még évtizedei vannak, ha minden úgy alakul, ahogyan az emberi életben várható. Hogyan akarja ezt tovább csinálni, motoszkál önben valami változáskényszer, vagy kielégíti az, hogy kimegy és épít?
Kielégít, igen, kielégít, ez nekem a boldogság. Én nem akarok hatalmas művész lenni, mert tudom, milyen felelősséggel jár az. Láttam az ötvös barátaimon, akik lótnak-futnak, és most ők irigyelnek engem, hogy jé, nekem mennyi szabadidőm van. Azért van ez így, mert tudom, hogy hol a határ, és hogyha belekerülök a mókuskerékbe, akkor vége. Ha valahogy továbblépek, akkor többen fogják a nevemet jegyezni, de hát így is jegyzik. Egyébként sokan nem tudják, hogy külföldön erre meditációs csoportokat szerveznek: az ember beül, kiegyensúlyozza a köveket, és megtalálja a középpontot.
Egy ilyen meditáció borzasztó jó érzés, nem tudom szavakkal elmondani. Olyan, mint amikor egy mandala készül.
Korábban is a szerzetesek leültek, és több napig csináltak egy mandalát, közben pedig megtalálták a lelki békét és nyugalmat. Én is élvezem, hogy leülök, és nincs körülöttem senki, csak megcsinálom kövekből, ami jön – ez engem kielégít. És az is jó érzés számomra, hogy a képeimet meg tudom mutatni, és nagyon sok emberhez el tudom juttatni; visszajelzéseket kapok, hiszen napi szinten rengeteg ember hálálkodik, és nem találnak szavakat. Megkeresett például Szentendrén egy tanárnő, írt nekem, hogy nyáron az iskolás, napközis csoportokhoz kijönnék-e a patakhoz valamit csinálni velük. Kimentem. Hozott tíz kisgyereket, öt-hatévestől a tíz-tizenhárom évesig. Előtte már megmutatta nekik a videóimat, a képeimet, ráhangolta őket a dologra. Ott jöttem rá, hogy mennyire fogékonyak a gyerekek. Nagyon élvezték, hogy ilyet lehet csinálni, hogy a köveket nem csak dobálgatni meg rugdosni lehet, hanem elkezdtek belőlük ők is építgetni. Utóbb a sétálók is mesélték, hogy már nem hajigálják a köveket, hanem játszanak a patakban, és próbálnak gallyakból építeni valamit.
Fotó: Oláh Gergely Máté
A kőkertet végül is miért számolta fel az első idény sikere után?
Ebbe nem akarok belemenni, hogy a kőkertet miért hagytam abba, ez borzasztó. Egyszer kiborultam, és leírtam az interneten, hogy borzasztó fárasztó ezt csinálni. Mert mindenkinél azt láttam, felnőttnél-gyereknél, hogy meg akarják fogni, fogdosni a dolgokat. Hiába tettem ki táblákat, hogy „Land art installáció!”, „Szabadtéri kiállítás!”, „Nem játszótér!”, „Ne nyúljon hozzá, ki van egyensúlyozva!”, „Ne tegyél még egy követ a tetejére!” Mert ha mindenki hozzányúl, összedőlhet egy pillanat alatt. A végén már kettő méterenként raktam ki táblákat: „Ne nyúlj hozzá! Ne nyúlj hozzá!” És még így is, ahogy oldalt megálltam, csak azt láttam húsz méteren keresztül, hogy itt egy kéz, ott is benyúl valaki… nem bírták nem megérinteni őket.
Kisgyerekeket ültettek melléjük, nekem pedig remegett a gyomrom. Kétméteres oszlop, ki van egyensúlyozva, mondom, ledől, ráesik a gyerekre.
Odamentem, udvariasan szóltam, napi szinten, ötpercenként elmagyaráztam, hogy nagyon veszélyes, ha leesik a kő. Sokszor visszaszóltak, hogy ki vagyok én, ez közterület, és ők azt csinálnak, amit akarnak. Szóval azért hagytam abba, mert belefáradtam, és egyszerűen elegem lett az emberekből. Szinte szabadtéri teremőr, biztonsági őr lettem. Én pedig nem ez vagyok, nem akartam egész nap ott állni és figyelni, küszködni az emberekkel. És akkor lebontottam mindent. Elmentem, és attól kezdve az emberek még hónapokig jöttek, hogy szeretnék megnézni. Sokan még mindig azt hiszik, hogy ez egy állandó kiállítás, hogy folyamatosan odajöhetnek, és nézhetik, mert nincs mindenki fönt a neten. Nehéz elmagyarázni nekik, hogy ez nem egy maradandó dolog. Megszokták a kőkertet, és látni szeretnék.
Ebben a tavaly megjelent tavaszi számban olvastam a dr. Pintér Endre orvos professzorral készített kitűnő interjút, amelyben a professzor úr tartalmas életútjának ismertetése során nagyon kedvesen megemlékezett családunkról, a Berg famíliáról is, megemlítve, hogy családjaink több mint egy évtizedig éltek együtt a Remetehegyen egy komfort nélküli bérelt villában, a mai Kolostor úton.
Ez a remek interjú és Pintér professzor úr személyes biztatása volt az, ami miatt ezeknek a soroknak írásába kezdtem.
Közel 140 éve él, illetve élt a családunknak hét generációja folyamatosan Óbudán, amit mi mindig szűkebb hazánknak tekintettünk.
Számos családtagunk itt született, és itt is nyugszik az Óbudai temetőben. Életünk mindig szorosan kapcsolódott Óbudához. Ezzel a néhány sorral a családunk és szeretett Óbudánk közötti kapcsolatról szeretnék röviden megemlékezni, és néhány vonatkozásban csatlakozni Pintér professzor úr gondolataihoz.
Igazában nem is a Berg család tekinthető eredeti óbudainak, hanem a Rainprecht család. Rainprecht Sándor volt az ükapánk, akit családon belül mindenki katona Ópapaként emlegetett. Ő valószínűleg az 1880-as évek elején került Óbudára. A szabadságharc leverése után Ópapát besorozták az osztrák hadseregbe, és az akkori szokás szerint a Monarchia tartományaiban ide-oda helyezgették. Aránylag fiatalon valami kisebb csatában nagyon kitüntette magát, és az egyszerű őrvezetőből egyszerre hadnagy lett. A sok helyezgetés közben egy ideig Olmützben állomásozott. Akkor a katonákat magánházaknál szállásolták el, és ő egy fegyverkovács házában lakott. Megszerette és feleségül vette a család 18 éves leányát, Dietl Klementinát. Ómama mint fiatalasszony mindenüvé követte az urát. Az asszonyok szekereken tanyáztak, míg a férfiak egy-egy csatát megvívtak. Solferinónál is ott voltak 1859-ben, amikor az osztrák császári haderő csatát vesztett és visszavonult.
Rainprecht Sándor és Dietl Klementina Fotó: családi archívum
Az 1880-as években Ópapa már gazdasági tiszt volt, őrnagyi rangban. Évtizedeken keresztül a mai Kiscelli kastélynak, akkor még katonai raktárnak, kaszárnyának volt a parancsnoka. Legnagyobb lányuk, Klementina férjével, Grohmann Artúrral (dédszüleim) és gyermekeikkel ott lakott, és ott laktak Ópapa többi gyermekei is.
Egy tízszobás folyosó állt a család rendelkezésére, egy ebédlő, a többi szoba pedig a házaspárok, illetve a gyerekek hálószobája volt. A folyosó végén volt a konyha és a cselédszoba.
A konyhában pedig mindig tanyázott egy-egy baka az Ágneske nevű cselédlány jóvoltából. Ópapa nyugdíjazása után költözött a család a kaszárnya aljában lévő mai Tégla utca (akkor Fényes Elek utca, ma Gelléri Andor Endre utca) egyik házába, majd pár év múlva átköltöztek a Kiskorona utcába, dédszüleim pedig a Bécsi út 171-be.
Grohmann Artúr és Rainprecht Klementina
Klementina dédmamának 1885-ben volt az esküvője Grohmann Artúrral. Házasságukból három gyerek született, köztük nagyanyám, Grohmann Irénke 1887-ben. A fiatal hadnagy, mivel feleségének nem volt hozománya, kénytelen volt a hadsereget otthagyni, és mint postatiszt helyezkedett el.
1891-ben született fia, Artúr szintén postatiszt lett, és hosszú évekig a Kiscelli utcai postahivatalnak volt a vezetője.
A XIX. század végén és a XX. század elején az akkori ipar-kereskedők, így Berg Heinrich dédapámék sem utaztak el külföldre vagy vidékre nyaralni, hanem kibéreltek egy villát Budán, ahonnan a férj naponta bejárhatott az üzembe vagy boltba, miközben a család vakációzott. Nagyapám, Károly 19 éves lehetett, amikor a Doberdó úton a későbbi Schmidt kastély, az akkori kaszárnya közelében béreltek villát a család számára. Itt ismerkedtek meg nagyszüleink egymással, és attól fogva állandóan együtt voltak. Nagypapa a jogi karra járt, azonban a végső államvizsgát már nem tette le. Közben vagy utána bevonult az önkéntes évét leszolgálni. Egy huszárszázadhoz került.
Berg Károly és Grohmann Irénke Fotó: családi archívum
Kilenc évi udvarlás után került sor az esküvőre a Doberdó úti kápolnában, 1911. február 25-én. A család emlékei szerint gyönyörű tavaszi nap volt, a kora délelőtti esküvőre Nagymama fehér menyasszonyi ruhában ment, kabát nélkül, olyan meleg volt. Még ebben az évben férjhez ment nagyanyám húga, Mária is nagyapám katona bajtársához, Schlauch Lőrinchez, aki nagyszüleim házasságkötésekor ismerte meg jövendőbelijét. Az ifjú férj is óbudai lakos lett, Máriával a Lajos utcába költöztek.
Grohmannék lakást béreltek Nagymamáéknak közvetlenül a kaszárnya mögött, a Remetehegy 1911 hrsz. kertben, a Nina lakban, ahol később egy másik lakásban dr. Pintér Endre családja is lakott. A ’30-as években lett az utca Kolostor út, addig helyrajzi szám alapján azonosították a telket. A ház már nem áll, 1945-ben lebombázták. Ebben a házban nőttek fel a gyerekek, akikről dr. Pintér Endre megemlékezett. 1912-ben született Pál, 1913-ban Károly, majd 1915-ben édesapám, Artúr és a háború után, 1920-ban Mária.
1914-ben tört ki a világháború, és Nagyapának szinte az első napon be kellett vonulnia tartalékos hadnagyként. A háború alatt nagy szerencséje volt. Elég hamar az ezredes segédtisztje lett, majd 42 hónap frontszolgálat következett.
Mint ezredsegédtiszt a tényleges hadműveletekben közvetlenül nem vett részt, talán ez mentette meg az életét.
Nagymama számára pedig ez volt életének egyik legnehezebb időszaka, amikor a család ellátásáról és a három kisfiú neveléséről egyedül kellett gondoskodnia.
Berg Pál, Károly és Artúr
1919-ben az utolsó vonattal Nagypapa szerencsésen visszajött a háborúból, de aztán kezdődött az újabb harc, amelyet most már közösen vívtak a mindennapi megélhetésért.
Az infláció alatt még csak ment valahogy, majd jöttek egymás után az állástalanság évei, egyik elvitte az ezüst evőeszközt, a másik a zongorát, a harmadik pedig Nagymama kis ékszerét.
A gyerekek a Kiscelli utcai elemi iskolába jártak, majd a fiúk útja innen a Zsigmond téren lévő Árpád Gimnáziumba vezetett, ahol később kiváló eredménnyel érettségi bizonyítványt szereztek.
Az 1928–1932-es, évekig elhúzódó gazdasági válság a családra is ismét igen nehéz napokat hozott, mivel Nagypapa nagyon hosszú ideig nem kapott állást. Ez alatt az időszak alatt a család rendkívül szerényen élt, és abból a pénzből tartotta fenn magát, amit a gimnazista fiúk magánórák adásával kerestek. Akkor egy óráért 80 fillért, jó esetben 1 pengőt fizettek. A fiúk délben hazarohantak ebédelni, aztán este 7–8-ig nem lehetett őket látni, rohantak egyik tanítványtól a másikhoz. Hogy mikor tanultak, rejtély ma is, de azért mindig mindegyiknek vastag betűvel volt szedve a neve a gimnáziumi évkönyvekben.
Nagyszüleim 1941-ben költöztek el a Remetehegyről, és a ’70-es években bekövetkezett halálukig nagy szeretetben már Pesten éltek. 1980-ban, 37 éve pedig én költöztem feleségemmel és lányaimmal Óbudára egy lakótelepi lakásba, gyakorlatilag majdnem ugyanarra a helyre, ahol annak idején nagyszüleink éltek. Felmenőinkhez hasonlóan mi is nagyon szeretünk itt élni Óbudán, Kiscellen. Legkisebb lányom és később unokáim többsége már itt, Óbudán született, a Margit kórházban.
A tanulás és oktatás is nagyon sok szálon fűz minket Óbudához. A Kiscelli úti iskolában, az Árpád Gimnáziumban tanultak apámék, szintén a Kiscelli úti iskolában tanult az én három kislányom, sőt nagyon sokáig itt volt nyelvtanár a feleségem is.
De nagybátyám, dr. Berg Károly felesége is tanított ebben az iskolában éneket az ’50-es években. Másik nagybátyám, dr. Berg Pál pedig sokáig volt szeretett tanára az Árpád Gimnáziumnak. Hogy ez a szép hagyomány ne szakadjon meg, jelenleg középső kislányom, Piroska dolgozik a kerületben az Óbudai Gimnázium nyelvtanáraként. Feleségem pedig a Meggyfa utcai nyugdíjas klubban tanít angolt, és a Csobánka téri református gyülekezetben is tevékeny.
Ez a néhány gondolat jutott eszembe dr. Pintér Endre professzor úr helytörténeti és családi visszaemlékezéséhez kapcsolódva, amelyet természetesen még sokáig tudnám további részletekkel bővíteni. Szerkesztőségüknek az Óbudai Anziksz kitűnő példányaihoz családunk nevében őszintén gratulálok, és további eredményes munkát kívánok!
Karl-Heinz Adlerrel egy olyan művészt állít középpontba most a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár és a Kassák Múzeum kiállítása, akinek személye és munkássága korábban csak egy szűk szakmai kör számára volt ismert Magyarországon. Az idén 90 éves Adler életművének újrafelfedezése napjainkban folyik Németországban. Tavaly a berlini Eigen+Art Galériában, a mostani budapesti bemutatókkal párhuzamosan pedig a drezdai Albertinumban látható nagy kiállítása. Adler a német szeriális és konkrét művészet jelentős alakja, aki 1982-ben, 55 évesen állíthatta ki először az 1957-től fejlesztett minimalista-konkrét kollázsait egy kis drezdai galériában. Az 1970-es, ’80-as évektől több magyar művésszel is kapcsolatban állt, így Fajó Jánossal, Nádler Istvánnal, Maurer Dórával és Bak Imrével, mindazonáltal személye és művei rejtve maradtak a szélesebb hazai közönség előtt.
Lantos Ferenc: Frízelemek az egykori DÉDÁSZ-épületről_
A két múzeumi kiállításon a német művész munkásságán keresztül érdekes perspektívába kerülnek a magyar művészet eddig kevéssé vizsgált jelenségei és talán maga Adler életműve is. A Kassák Múzeumban képzőművészeti, a Kiscelli Múzeumban épületplasztikai munkássága áll a középpontban, magyarországi párhuzamokkal.
Hazánkban és az egykori NDK-ban a régió más országaihoz hasonlóan az absztrakt művészet kérdésének kezelése enyhén szólva is problematikus volt. 1948 után az absztrakció mint autonóm művészeti nyelv nem jelenhetett meg a nyilvánosságban, képviselői – akik a tiltások ellenére is ragaszkodtak ehhez a nyelvezethez – kényszerpályára kerültek. Érdekes ellentmondás viszont, hogy míg a sztálinista rendszerek bukása után az absztrakciót mint autonóm művészeti formát továbbra sem tekintette tolerálhatónak a hatalom, a környezetkultúrában, a köztereken, a dizájnban nemcsak legitimmé vált ez a fajta gondolkodás, de társadalmi kiterjesztésével a legszélesebb nyilvánosság előtt ölthették magukra a szocialista rezsimek a modernség arculatát.
Lantos Ferenc: Húsz kör, egy négyzet, 1969, Az acb Galéria jóvoltából. Fotó Varga-Somogyi Tibor
Adler pályája jól mutatja ezt a fajta kettős jelenséget. Absztrakt művészként nem állíthatott ki az NDK-ban, betonból készített absztrakt geometrikus formaelemeit viszont szívesen alkalmazták épülethomlokzatok, térhatároló falak díszítményeként, ezzel épületplasztikái jellegzetes elemeivé váltak a keletnémet városok utcaképének. Magyarországon a hetvenes évek elején Bak Imre, Fajó János és Nádler István, Pécsett Lantos Ferenc elevenítették fel azt a XX. század eleji avantgardista gondolatot, hogy a művésznek ki kell lépnie a műterem falai mögül.
A művészetet ki kell terjeszteni a társadalmi térbe, és a modern formáknak át kell hatniuk a környezetet, a vizuális gondolkodást.
Mindez érdekes helyzetet eredményezett a ’70-es években. Egyfelől az absztrakció iránt elkötelezett alkotók különutakra kényszerültek azzal, hogy autonóm művészként nem fejthették ki tevékenységüket. Másrészt a modern művészet társadalmi kiterjesztésének programja, amellyel felléptek, aktuális, izgalmas világjelenség volt, amely Kelet-Európában összetalálkozott a szocialista rendszerek modernséget kisajátító hatalmi igényével. A hatvanas-hetvenes évek tárgy-, dizájn-, divat- és építészeti kultúrája a modernizmus alkalmazásának kísérlete volt, amit nehéz megérteni e kisajátító attitűd nélkül, amellyel ugyanakkor e rezsimek azt is el is tudták hitetni, hogy a modernségnek ebből az aurájából a társadalom tagjai is részesülnek. A modernség kisajátításáért folytatott küzdelem egy nagyobb játszma része volt a kapitalista és a szocialista rendszerek harcában. Kelet-Európában a totalitárius rezsimek alapvetően modernségellenes, reakciós politikájába ágyazva mindez ellentmondásos formákat öltött.
Persze nem csak a különutasság alternatívája adódott egy NDK művész számára. A háború és Németország felosztása után sokan Nyugatra mentek, és ott csináltak karriert – Gerhardt Richter, a Magyar Nemzeti Galériában most is látható Georg Baselitz, vagy a pár éve Budapesten szintén bemutatott Günther Uecker –, és ez a helyzet 1980 után fokozódott, amikor A. R. Penck távozása után szinte tömegesen menekültek a művészek.
Adler jóbarátja, Gotthard Graubner is elhagyta az NDK-t: már egészen korán, 1954-ban Düsseldorfba költözött, és nemzetközi hírnevű, sikeres művész lett. Adler nem ezt az utat választotta, viszont a Graubnerrel való kapcsolata megmaradt, és egészen a fal leomlásáig „ablak” volt számára a Nyugatra. Később, a ’80-as évek végétől a kilencvenes évek közepéig Adler maga is tanított a düsseldorfi művészeti akadémián mint vendégprofesszor, ami persze a ’80-as évek politikai klímájában nem volt feszültségmentes. Adler tanári pozícióját a nyugatnémet állam magasrangú közbenjárására kaphatta csak meg az NDK hatóságoktól.
A kiállítások alapvetően tehát azt vizsgálják, hogy mit jelentett a korabeli viszonyok között a különutasság, milyen perspektíva volt ez egy művész számára a szocializmus évtizedeiben; milyen típusú művészet jöhetett így létre, és milyen sikerre volt kilátás. Mindez azért érdekes, mert a korabeli kelet-európai, így a magyar művészet karaktere is leginkább ezeknek a kérdéseknek a kutatása során válaszolható meg.
(A szerző a Kassák Múzeum igazgatója)
(A Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum és a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár közös kiállítása 2017. május 31. – szeptember 17.)
Iskolás korunkban az öcsémmel kezdtünk el hangszereket javítgatni, és muzsikáltunk is egy kicsit. Az osztálytársaim és zenésztársaim, akikkel kis amatőr zenekarokat csináltunk, hozták a hangszereket, amelyek esetleg megsérültek.
Milyen hangszereken játszott?
Tanultunk zongorázni, az öcsém a fúvós hangszereken is gyakorolt. Később megpróbáltam gitározni. Első nagy fegyvertényem volt, hogy készítettem egy basszusgitárt.
Egy nagyon szép anyagból lévő régi vasalódeszkát körbevágtam lombfűrésszel a konyhaasztalon. Végül is működő elektromos hangszer lett belőle, persze szörnyen nézett ki.
A Ferencvárosban egy kétudvaros, 80 lakásos pesti bérházban laktunk a másodikon, a nagymamámék a földszinten, ott hoztam létre az első műhelyem. Gimnázium után megpróbáltam a képzőművészeti főiskolát, persze nem sikerült. Szakmunkás iskolába mentem. A Krisztina körúton volt az iskola, ahol az elméleti képzés zajlott. Olyan szakmák voltak még ott, mint fogtechnikus, optikus, látszerész, kozmetikus, fodrász és hangszerkészítő. Nem mondhatom, hogy rossz volt, az általános dolgokhoz nagy segítséget adott, viszont csak két évig tartott a képzés. Mit lehet ennyi idő alatt megtanulni? Mai fejjel már tudom, hogy nagyon keveset.
Ki volt a mestere?
Bohák Lajos, a Bohák cég legutolsó hangszerkészítő tagja, Kürtös, Lehoczky. Nagyon tiszteltem őket. A Lajos bácsi látott bennem valamit. Úgy vette fel a tanulókat, hogy kezet fogott velük, és az alapján eldöntötte, hogy lesz-e belőle hangszerkészítő. Megérezte, kinek van „manuális” kisugárzása, képessége.
Milyen hangszert készített először?
Cimbalommal kellett kezdenem. Nagyon nem azt akartam csinálni, így otthon is összehoztam egy kis műhelyt az öcsémmel, és ott már csak vonós, pengetős hangszerekkel foglalkoztunk. Szerencsére az öcsém a ’70-es évek közepe táján a Zeneakadémia vonós javítóműhelyéhez került, majd én is követtem a ’70-es évek végén. Közben katona is voltam Szolnokon a repülősöknél.
Nem tett rosszat a kezének?
Egyáltalán nem, mert gyorsan elsőosztályú távírász lettem. A leszerelés után a Zeneakadémián rám bízták a hárfákat. Azt mondták, hogy én sokoldalú ember vagyok – akkor már megvolt a szakmunkások számára írt tankönyvem –, és nincs, aki a hárfákkal foglalkozzon.
Volt pár darab orosz hárfa, és senki sem tudott mit kezdeni velük, ha bármi probléma akadt. Kaptam egy kis műhelyt, ami hangszerraktár is volt, ahol önállóan tudtam dolgozni.
Aztán kiküldtek a Szovjetunióba tanulni. Az akkori Leningrádban működött egy óriási hangszergyár, többnyire ott készültek azok a hárfák, amiken a Zeneakadémián a mai napig játszanak. Tanultam is, de főleg láttam az Ermitázst, a hidakat, palotákat, voltam az operában. Miután pár hónap múlva visszajöttem, kaptam egy másik műhelyt a Somogyi Béla utcában, ami a zeneakadémiai vonósrészleg kísérletező műhelye volt. Később, a rendszerváltás után, amikor a zeneakadémiai hangszerműhelyeket felszámolták, kénytelen voltam egy saját műhelyt nyitni a lakótelepen.
Hogyan kerültek Óbudára?
Körülbelül 30 éve lakunk itt. Rákoskeresztúrról költöztünk ide minőségi lakáscserével. Egy kicsit rá kellett fizetni, de a gyerekek száma miatt szükség volt nagyobb térre, ugyanis 7 gyerekem és már 11 unokám van – igaz, ők ma már nem velünk laknak. A gyerekeim sosem érdeklődtek a hangszerkészítés iránt, de nem is erőltettem.
Bizony, ez a pálya olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Megélhetésnek nem elég. Nem panaszkodom, mert rengeteg szép dolgot csináltam.
Mindig azt mondja az egész család, hogy én csak játszom itt, meg szórakozom. Olyasmit nagyon ritkán csinálok, ami akármilyen okból nem tetszik. Soha nem hajszoltam a pénzt, a műhely mellett voltam portás és ablakpucoló is, hogy meglegyen a napi betevő.
Mekkora ez a szakma, van-e jövője, és mit gondol az utánpótlásról?
Rendkívül jó képességű fiatalok vannak, akadnak köztük olyanok is, akiktől még én is szívesen tanulnék. Később kiderül, hogy lesz-e elég energiájuk és hivatástudatuk évtizedeken át kitartani a szakmában.
Megkeresik, hogy tanítson vagy tanácsot adjon?
Igen. Többször tartottam már előadást, és vizsgáztattam is a Zeneakadémia hangszerész képzésén. Gyakran adok elő egy kreatív zene műhelyben, viszek érdekes hangszereket mutogatni.
Több mint 15 évig az Aelia Sabina iskolának dolgoztam, most a Mókus utcai Andor Ilona iskolától kapok feladatokat.
Honnan jönnek a munkák?
Sokan ismernek, a hangszerboltok is ajánlanak. Hívnak, amikor használt hangszereket vesznek, amiket fel kell újítani.
Épített valaha új hangszert?
Persze, kétszáznál is többet! Ilyen például egy barokk hangszer, a viola pomposa, ami Bach korában volt népszerű. Sokat kutattam, régi hangszerleírásokat tanulmányoztam. Ezek nem műszaki leírások, de legalább az kiderül belőlük, hány húros volt, milyen zenében használták. Ez a hangszer nem hegedű és nem is brácsa, de még csak nem is cselló és nem is viola d’amour. Hanem ő a pomposa! Megépítettem egy példányt, most egy hangszerboltban várja, hogy valaki megvegye.
Készítettem egészen nyakatekert dolgokat is, mint kétnyakú gitárokat, vagy olyan hangszert, amit meg lehet fordítani, és akkor egy másik instrumentum.
Ezek nem sorolhatóak a hiteles hangszerek közé. Készítettem egy angol cisztert, amellyel az Iparművészeti Múzeumban a Zeneakadémia hangszerkészítő iskolájának jubileuma alkalmából rendezett kiállításon elnyertem a közönségdíjat.
Van menthetetlen hangszer?
Van, de én ezt nagyon ritkán mondom ki egy felújítandó darabról. Ha a megrendelő úgy dönt, hogy mindenképp meg akarja csináltatni, akkor megcsináljuk. Előtte megmondom neki, hogy nem éri meg, de ha ennek dacára is akarja, mert mondjuk a nagypapáé volt, akkor rendbe hozom.
Mesélne az anyagokról?
Az öreg Bohák annak idején levitt a pincébe, ahol mindenféle limlom össze volt halmozva, köztük régi szép anyagok is cimbalomhoz és pengetősökhöz. Sokat mesélt arról is, hogy mit kell nézni egy anyagban, melyik mire képes, mit érdemes és mit nem érdemes csinálni vele. A különböző fáknak különböző a száradása és szárítása, és a kivágási idő sem mindegy. Ott láttam egy-két olyan fát, amit azóta se, és kaptam is tőle régi szép anyagokat.
Habos mahagóni! Csodaszép és jó anyag. Egy olyan viola d’amourt csináltam belőle, amit ma is használnak.
Mi lett a zenészi ambícióival?
Semmi. Szeretem a zenét, de nem művelem. Nekem épp elég megszólaltatni egy hangszert. Bár az nem zene, azért sok következtetést le tudok vonni, hogy mi sikerült, vagy mit lehetne jobban csinálni.
Min dolgozik most?
Itt van ez a ciszter mandola (mediterrán pengetős hangszer), ott egy csarangó (dél-amerikai pengetős hangszer), ami teljesen össze van zuhanva, az ott egy stájer citera, amott pedig egy 150 éves magyar parasztcitera. Ez itt egy lantgitár, az egy rebab (bolgár pengetős hangszer). Van munkám bőven, de ezekkel is annyit elszuszogok, hogy pénz alig jön belőle.
Ha most lenne fiatal, ugyanezt az utat választaná?
Igen, de nagyon aggódnék magamért. Régen természetes volt az, hogy az embernek van munkája. Ha nem is fényesen, de meg tud élni. Erre a rengeteg lehetőségre és lehetetlenségre együtt nem számított senki.
A váratlanul meleg fogadtatással még nincs vége a meglepetéseknek: az üzletben az egyik gyertyás polc tövében egy dobfelszerelés áll, a falakon körben pedig fotók, a legkülönbözőbb korú Fehér Lajos néz rám róluk, valamennyin zenésztársak és hangszerek gyűrűjében.
Gondolom, nem csak én ámulok, és sokan meg is kérdezik, hogyan lett a dobosból gyertyaöntő.
Bizony, pedig az is kacifántos történet, hogyan lettem dobos. Édesapám a Dorogi Bányász Fúvószenekar vadászkürtöse volt, édesanyám a helyi templomi kórus szólistája, karácsonykor mindig ő énekelte az Ave Máriát, így abban semmi meglepő nincsen, hogy szüleim engem is muzsikusnak szántak.
Édesapám a saját hangszerét próbálta velem megszerettetni, de a frigy nem igen akart összejönni. Mondtam is: „Papi, amikor fújom a kürtöt, mindig szédülök.”
Apám megijedt, csak nem asztmás ez a gyerek!? El is vitt a gyerekorvoshoz, a jó doktor hamar felállította a diagnózist: nem asztmás a kisfiú, csak nem akar fújni. Szüleim megkönnyebbülten csóválták a fejüket, apám kérdezte is, miért nem szóltam. Ezen felbátorodva kiböktem, én dobos akarok lenni! Így kerültem a dobok mögé már nyolcévesen Kaiser Jóska bácsi, a dorogi zenekar dobosának tanítványaként. Ma is vallom, minél fiatalabban kap hangszert a gyerek, annál jobb, ez megszelídíti, emberségessé neveli, és az élet más területein szintén nagy segítségére lesz. Talán nem is sejti majd, hogy felnőttként például a jó kapcsolatteremtő készségét szintén a korai muzsikálásnak köszönheti.
Dorog után Budapest következett?
Kis kerülővel. Először Budaörse kerültem, ide hívtak be katonának. Amikor az első napon sorakoztatták az újoncokat, gondoltuk, na, máris kezdődik a nemulass. De a kultúrtiszt közölte, az a parancs, hogy tánczenekart kell alakítani a laktanyában, úgyhogy lépjen ki, aki tud valamilyen hangszeren játszani. Kiléptünk vagy negyvenen! Persze, nem lehetett sunnyogni, másnap egy jól zongorázó tiszthelyettes meghallgatást tartott, hangszerenként. A dobosokat is tesztelte, elkezdett játszani tangót, tangóból keringőre, keringőből szvingre, szvingből polkára váltott és így tovább. S aki nem tudta elég gyorsan és pontosan lekövetni a ritmuscseréket, annak megköszönte.
Én kamaszkoromtól fogva jártam nemcsak Dorog, hanem a környék falvainak lakodalmaiba is muzsikálni az idősebb zenészekkel.
A következőképpen festettem az esküvőkre karikázva: hátamon a nagydob, a csomagtartóra erősítve a kisdob, a cintányérok pedig a kerékpárvázra kötve.
A lagziban aztán mindent kellett tudni játszani, ez segített hozzá, hogy ezreddobos lettem. Jó kis banda voltunk, két hónap múlva már mi húztuk a talpalávalót a tiszti bálon, ahova bakák be sem léphettek. Végigdoboltam a huszonnégy hónapot, sohasem kellett folyosót felmosnom, elég volt kimondanom a varázsigét: Próba lesz!
Leszerelés után felbomlott az ezred tánczenekara?
Igen, legalábbis akkor úgy tűnt, kétévnyi közös muzsikálás után végleg elválnak útjaink. Én is visszamentem az Esztergomi Műszeripari Művekbe, ahol mechanikus műszerészként dolgoztam, mi gyártottuk Magyarországon az első elektroenkefalográf – közismertebb nevén EKG – készüléket. Három hónap múlva csörgött a telefon:
Molnár Ákos szaxofonos, akivel két évig együtt zenéltük a seregben, keresett azzal, hogy Baronits Zsolttal alapítanak egy progresszív rockbandát, és kellene egy dobos. Ez volt a legendás Syrius.
Ezután következett a Juventus együttes – a Véget ért egy fejezet című slágerünkre talán még ma is emlékeznek, akik a hetvenes évek elején voltak fiatalok. Sokáig dolgoztam session-zenészként is. A session – vagy más néven stúdiózenész – a lemezfelvételeken kíséri a szólistát; nemcsak a hangszeréhez kell remekül értenie, hanem tűpontos kottaolvasónak is kell lennie. Hála Kaiser Jóska bácsinak, én ezt is még gyerekkoromban, Dorogon megtanultam. Így olyan örökzöldek felvételén voltam közreműködő, mint például Máté Péter Ott állsz az út végén vagy Szécsi Pál Gedeon bácsi című dala, de Zalatnay Cini János bácsi pipája hátterében is én dobolok. S a jogdíjak még ma is érkeznek!
Amit itt felsorolt, az már szinte egy teljes életművet kitesz, de a gyertyaöntésről még egy szó sem esett.
Mert az még ezután következett! És azt is a zenének köszönhetem. Várkonyi Gyula barátom, akivel a Sakál Vokál tajgaiként sokat koncerteztünk a Műszaki Egyetem hajdani, híres E Klubjában, invitált Norvégiába zenélni. Trondheim városában dolgoztam, s itt beleszerettem egy gyönyörű, bolíviai származású lányba. Délutánonként megvártam a gyertyakészítő műhely előtt, ahol dolgozott, hiszen napközben ráértem, este muzsikáltunk. Feltűnő volt a magyar rendszámú Ladám, amellyel minden áldott nap ott parkoltam a kisüzem előtt; egy idő után a főnök rá is kérdezett a szerelmemnél, ki ez a fiú. Amint megtudta, hogy a Grand Hotelben játszom, amelynek a sörözője az ő törzshelye volt, szólt a lánynak: hívd be, ne az utcán várjon! Bejáratos lettem a gyertyaöntő műhelybe, a szememmel mindent lefényképeztem, de kívülálló maradtam, legalább is egyelőre.
És mi lett a gyönyörű bolíviai lánnyal és a szerelmükkel?
Lejárt a szerződésem Norvégiában, tovább kellett utaznom Svájcba, így nem igen tudtuk tartani a kapcsolatot. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a svájci szállodában, ahol zenéltem, a bárban egy hölgy keverte a koktélokat… aki több mint 37 éve a feleségem. Ő szervezte meg nekem még akkoriban, hogy egy svájci zenekar felvegyen, csakhogy éppen ezzel egy időben hívott haza, Budapestre a Syrius együttes vezetője: nem bírta tovább az akkori dobosukkal. Sopánka ugyanis, akinek nem véletlenül ez volt a beceneve, hol azért volt elégedetlen, mert sok a buli, hol azért, mert kevés.
Én pedig azonnal igent mondtam, hiszen nagyon untam már, hogy minden este ugyanazokat a külföldi slágereket játsszuk, s a svájci zenekarral szintén ez folytatódott volna.
A Syriussal azonban várt a színpad, saját nótákkal! Ez ’77 márciusában történt, a szerelmes svájci lány már májusban Magyarországon volt, miután otthon mindent fölszámolt. Utólag bevallotta, mindig is a dobosok voltak az esetei. Amikor haverjaim azzal ugrattak: persze, könnyű neked, te Svájcból hoztál magadnak feleséget, mindig így pirítottam rájuk: nem kellett hozni, jött ő magától!
A vándoréveket tehát felváltotta a fészekrakás…
Igen, a lányom maga is már kétgyermekes édesanya, s ugyan nem követett engem sem a zenei, sem a gyertyás mesterségben, de talán azért az nem véletlen, hogy az Iparművészeti Egyetemen tanult, és textilművész lett belőle. Szereti a gyertyák világát, érdekli is, de a ruhatervezés az ő hivatása. S ugyan én immár 37 éve foglalkozom ezzel, hazatérésem után még volt egy nagyon szép időszak, amikor zenélhettem a Syriusban, alapító tagja voltam, és amikor végleg feloszlott, szintén ott voltam. Ezután hívott Szigeti Feri a Karthágóba, azt mondta, minden készen áll, hogy új rockstílust játsszunk, csak össze kell ráznunk magunkat és a dalokat. Hát összeráztuk. Kerestek minket, koncerteztünk az Ifiparktól a gárdonyi szabadtéri színpadig, szinte mindenhol futott a szekér. Az énekesünk azonban váratlanul nem tért haza egy külföldi utazásról, akkoriban ezt úgy mondták, disszidált. Egy rockegyüttes frontember nélkül lekerül a zenei térképről, így mi is leállásra voltunk ítélve.
De engem olyan anyagból gyúrtak, hogy nem tudok hosszú ideig tétlen maradni, és egy reggel azzal a felismeréssel ébredtem, hogy minden megelevenedett a fejemben, amit a norvég gyertyaüzemben láttam.
Miért nem keresett egy új zenekart? Még egy laikus is tisztában van azzal, hogy a Syrius és a Karthágó dobosát mindenhol szívesen látták volna.
Igaz, de én vallom, nem kell egy életen át ugyanazt csinálni, bármikor lehet váltani, és szívből valami új felé fordulni. Autóval jártam a várost, minden fellelhető iparművészeti és háztartási boltot megkerestem, tanulmányoztam a gyertyakínálatot. Nem volt bonyolult feltérképezni, ugyanis mindenhol ugyanazt árulták: piros és kék gömbgyertyákat. Se más színt, se más formát. Ha nincs, kell csinálni – ezzel mentem haza, de előtte vásároltam öt kiló parafint és két kiló sztearint. Hála a norvég mesternek, tudtam, milyen alapanyagok kellenek. Otthon két nagy fazekat kineveztem gyertyaolvasztónak, és nekiláttam életem első gyertyáinak. Eleinte kakaósdobozba öntöttem, zsírkrétát használtam a színezéshez és a szövőiparban használatos úgynevezett felvető fonalat kanócként, mert azt tudtam, gatyamadzag vagy cipőfűző erre nem jó, minden füstöl, ami nem jó nedvszívó tulajdonságú, tiszta pamut.
S ezután már hiába hívtak meg az újra alakuló Karthágóba, maradtam a gyertyáim mellett. Pedig mondták a fiúk, éhen fogsz halni…
A konyhából mikor tette át székhelyét valódi gyertyaöntő műhelybe?
Egy barátom édesapja, aki töltőtollbetéteket készített az óbudai Fő téren egy kis üzlethelyiségben, befogadott. Így lettem egyszerre igazi gyertyás és igazi óbudai. Amikor a kis műhelyt szanálták, átjöttem ide, a Bécsi útra: 34 éve vagyok itt minden nap, persze a hatalmasságoktól ehhez is engedély kellett. Egy emberöltőnyi idő telt el azóta, hogy bementem az akkori III. kerületi Tanács iparügyi osztályára a legszebb gyertyáimmal. A gyertyák nem igen érdekelték őket, a listájukat bújták, azt vizslatták, kell-e képesítés ennek a mesterségnek az űzéséhez. Nem kellett, így azt mondták, csinálhatom. Autodidakta módon fejlődtem, s hamar olyan technikákat alkalmaztam, amelyeket még Norvégiában sem láttam.
A zene, a dobolás nem hiányzik?
Nem, mert ma is dobolok. Azt, amit én szeretnék. Többnyire felteszek egy dzsesszlemezt, aztán hadd szóljon a dobkíséret! Szépen összesimul ez a gyertyakészítéssel: alkotómunka mindkettő. Az első saját dobfelszerelésemet, amelyet édesapámtól kaptam 1966-ban, szintén megmintáztam gyertyából. Van egy fényképem róla, a Kőbányai Ifjúsági Klubban ülök a hangszer mögött, amelyet az akkori szegedi ládagyárban készítettek, mert amolyan melléküzemágként ezzel is foglalkoztak. Gyertyából formázott dobfelszerelést a régi dobos kollégáknak is ajándékoztam, Bálint Pityu a Bergendy zenekarból, a Neoton Família egykori tagja, Bardóczi Gyula és az Omegás Debreczeni Ferenc, „Ciki” mind nagyon örült neki. Ezeket a különlegesebb darabokat – ilyenek a kavicsot formázók is – melegítő lámpa alatt gyúrom, egyszerű grill-lámpát használok, olyat, amilyennel a büfék tartják frissen az ételeket.
A horoszkóp ábrásat, a krémest vagy a macskakövet mintázókat műanyag vagy fémformába öntöm, egyedi darabokat készítek, amelyeket máshol nem lehet megtalálni.
A csapolt sörrel teli korsó-gyertya például hihetetlen karriert futott be. Halottak napján egy betérő úr kérte, olyat ajánljak neki, amelyet temetőbe vihetne, a barátja sírjához. Mutogattam neki a klasszikus darabokat, amelyeket erre az alkalomra szoktak vásárolni, de egyszer csak meglátta a söröskorsót, és felkiáltott: „Ezt kérem! Ezt nagyon szerette a haver.” Nemrégiben azzal nyitott be egy kereskedő, hogy valamennyi, a boltban fellelhető gyertyát megvásárolná, a nyomaték kedvéért elővett egy köteg húszezrest. Mondtam neki, nézelődjön, válasszon, darabonként minden eladó, de együtt a készlet senkinek sem. A hoppon maradt felvásárló legyintett rám, és kicsörtetett az üzletből, de még odasziszegte nekem: „Maga nem igazi üzletember!” Igen, nem vagyok igazi üzletember, én igazi gyertyás vagyok. S hogyan állhatnék meg a vevőim előtt, ha egyszer csak egy kifosztott bolt fogadná őket? A Gyertyás, akinek nincs gyertyája. Ki hallott még ilyet?!
Perzselt a levegő, lüktetett a betondzsungel. Az ember azt hihetné, hogy ilyenkor egy panelrengetegben nem sok mindent lehet csinálni. Nem tudom, hogy más lakótelepeken ez hogyan működött, de Békásmegyeren – rövidebb és használhatóbb nevén: Békáson –, annak is a hegy felöli, vagyis a bal oldalán számtalan lehetőség közül választhattunk. Akkor még – szerencsére – nem élhettünk a fészbúk és egyéb közösségi portálok fényűzésével, meg kellett elégednünk azzal, hogy szemtől szembe találkozunk egymással, élveztük egymás társaságát, és eszünkbe sem jutott – volna – a négy fal között gubbasztani és holmi gépet nyomkodni barátkozás címszó alatt.
Foci! Vagyis a focipálya… Ez volt a mi közösségi találkozóhelyünk. És valljuk be, igencsak el voltunk kényeztetve, ugyanis nagyon sok jó minőségű pályán rúghattuk a bőrt. Elsőnek említeném törzshelyünket, a Lukács György utca 5. mögötti részt. (Ezen ház alatt működött a nagyon jó hírű és kiváló konyhájú Csülök Csárda. Ragyogó volt a milánói és mexikói bordájuk. De mint minden jónak, ennek is vége lett, egyik nap bezárt, és bár volt azóta néhány próbálkozás az újraélesztésére, eleddig sikertelenül.) Ezt szerettük a legjobban, de ha éppen foglalt volt, akkor megpróbálhattuk a Pais iskola udvarát vagy a Margitliget utcánál lévő kettős pályát is.
A pályák mellett a játékosokról is meg kell emlékeznem: Papa, Lala, Lecsó, Csibe, Röné, Mezge, Farkinca, Dugó, Botyi, Kéri Dodó vagy éppen Sebike… Mind, mind nagy tehetséggel bíró aszfaltbetyárok, akik a nap minden szakában képesek voltak a bőrt rúgni. Különös előnyt élvezett közülünk az, akinek használható bőrlabdája vagy éppen köztéri gyepek öntözésére szolgáló csapnyitó kulcsa volt. Rájuk mindig megkülönböztetett figyelemmel tekintettünk. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a nyolcvanas évek közepén még a műbőr labdák diktálták a divatot, pont úgy, mint az azóta szintén használaton kívülre helyezett, minden tornacipők megcsúfolója, a torna dorkó. Itt kell megjegyeznem, hogy ezek a labdahasonlatok úgy csíptek, mint a veszedelem. Ha ezzel valakit isten igazából eltaláltak, az sokáig emlegette a műbőr labdák összes felmenőjét. A csapnyitó kulcs hasznosságában nem mélyednék el, hiszen akkoriban is gyakoriak voltak a plusz 30 fokok, és a frissen feltörő, szomjoltó hideg víz mindennél többet ért.
Így tengettük tehát nyári mindennapjainkat, és egy cseppet sem gondoltunk a tanulásra, iskolára. Ám a csapat soha nem volt teljes, mert valaki mindig nyaralt valahol, így a szeptember eljötte nemcsak az iskolát jelentette, hanem, hogy végre valahára összeállhat a focicsapat.
Történetünk gördülékenységének érdekében mindenképpen meg kell említenem, hogy honnan, honnan nem, de az egyik mérkőzés szünetében valamelyikünk elővett egy csúzlit. Egy valódi, fából készül csúzlit, amit Fekete István szerint a hozzá nem értők egyszerűen csak gumipuskának neveznek. Ritkán látott szerszám ez egy betondzsungelben, nem is igazán tudtunk először mit kezdeni vele. De amikor – ki tudja már ki – először megpendítette a majd ötven méterre lévő villanyoszlopot, amely, valljuk be, úgy szólt akkor nekünk, mint éjféli misén az orgona, mindenkiben megfogant az elhatározás: kell egy ilyen! A fogantatás után – a biológia órákon tanultakat meghazudtolva – pár órára jött is a szülés, mert már mindegyikünk zsebéből kikandikált ama félelmetes szerszám. Ehhez nem kellett más, mit egy Y alakú, jó másfél férfitenyérnyi ágas (az akkor még működő közeli barackosban kedvünkre vághattunk), egy kevés drót, vastag, felcsíkozott gumikesztyű és a szerszám lelke, maga a lövedéktartó. Ennek megalkotása, létrehozása okozta a legtöbb gondot, de hamar rájöttünk, hogy a cipő nyelvéből – pláne, ha tiszta bőr – ragyogó készséget tudunk készíteni. Muníció, lövedék volt elég, hiszen jó minőségű kavicsot bárhol találhattunk. Ettől kezdve azután kissé háttérbe szorult a grund, a bőrlabda, és lődöztünk mindenre, ami megfelelő célt adhatott. Kresztáblák, fatörzsek, villanyoszlopok, szemeteskukák, mind-mind lehetséges céllá nemesedtek. Ám a lőgyakorlat az elején nem sok sikerrel kecsegtetett. Volt, aki a saját kezét lőtte szét, és volt, aki a közelébe sem ért a kijelölt célnak. De nem adtuk fel, szorgalmasan fogyasztottuk a rövidnadrág zsebéből a kavicsokat.
A siker elérése érdekében az ember – pláne ha 10–11 éves – sok mindenre képes: ha kicsi a cél, akkor lőj nagyobbra! Ennek feltalálásához nem kell nagy tudomány, úgyhogy egyszer csak ott álltunk a Lukács György és a Táncsics Mihály utca közötti fák tövében, és vártuk a 143-as, menetrend szerint közlekedő autóbuszt.
Ez elég bizarrul hangzik, de mi ezt ott akkor nem tartottuk lehetetlennek. Jön a busz és mi oldalba csúzlizzuk. Ennyire egyszerű!
Tehát feszülten várakoztunk, a csúzlik felajzva, a kilövési pontok – nehogy egymást zavarjuk – előre egyeztetve, amikor lassan és komótosan megjelent az öreg 143-as. A feszültségünk szinte tapintható volt, remegett minden porcikánk, és úgy éreztük, hogy mi most történelmet csinálunk, és amikor a busz lőtávolba ért, megfeszültek az izmok és a gumikesztyűszalagok…
Fölé célozzatok! – kiáltotta el magát az utolsó utáni pillanatban Papa, aki a legjobb tanuló volt nemcsak a Paisban, hanem az egész lakótelepen, és ebből kifolyólag vezérünknek tekintettük őt.
Fölé?! – hasított belém az elfogadhatatlan vezényszó. Hülye ez? Végre itt ez a hatalmas busz, én bizony fölé nem lövök – tagadtam meg gondolatban a parancsot –, hanem bele a közepébe…
És én kihúztam magam, délcegen megfeszítettem a lőkészséget, és útjára engedtem a visszavonhatatlan lövést. Ennek folyománya az lett, hogy a busz találkozott a kaviccsal, majd további következménye, hogy egyik ablaka hangos robbanással apró szilánkokra szakadt.
Fékcsikorgás, káromkodás, rohanó „kollégák”, és bevallom férfiasan, magam is köztük voltam. Nem tudtam örülni sikeremnek, nem tudtam megtárgyalni a haverokkal csodálatos lövésemet, mert – szégyen ide, szégyen oda – rohantam, mint az inaszakadt a Bibliából. Amikor elértem a Pabló Neruda utcát, ami testvérek között is jó párszáz méter, akkor jutott eszembe, hogy hova is rohanok én? Mert a világból kifutni nem tudok. Lassítottam, talán még le is ültem egy közeli padra, és fújtattam, mint egy gőzmozdony, ám amikor már rendes ütemben tudtam a levegőt venni, akkor – mi bajunk lehet alapon – elindultam hazafelé.
A kapu alatt ért az újabb sokkhatás. Két baj- és csúzlitársam – mivel nem tudták pontosan, hogy hol is lakom – böngészte a postaládákat. Engem kerestek.
– Jó, hogy jössz! – ragadtak meg két oldalról, és már a cipeltek is a „megsebzett” busz felé.
Ekkor már éreztem, hogy nagy a baj, de még nem értek véget a megpróbáltatásaim. Szembesítés, szemrehányó nyugdíjasok, a buszon szétgurult csomagok, és ennek tetejébe az üresen tátongó ablakkeret. Mind vádlón néztek rám – legfőképpen az ablakkeret –, és ekkor jött a kegyelemdöfés: – Te voltál? – kérdezte meglepő nyugalommal a buszvezető.
– Én – feleltem megsemmisülve, de azért némi büszkeséggel.
Egyedül a többiek vádló tekintetével nem tudtam mit kezdeni, bár volt köztük pár cinkos pillantás.
– Mindegy – gondoltam, az ablak betört, és ezen már nem tudunk változtatni. Miután lediktáltam a buszvezetőnek az adataim mellett az iskolám címét és az osztályfőnököm nevét – mit is tehettem volna mást –, hazaballagtam.
Otthon a történtek ismertetése után – saját biztonságom érdekében pár fontosabb részletet persze nem hoztam nyilvánosságra, minek tetézzem a bajt –, kiadós kiabálás és pofonok kilátásba helyezése után Jóanyám ismét meglebegtette a javítóintézet újbóli lehetőségét számomra. (Persze ez csak szóbeli fenyegetés volt, hiszen mindennél jobban szeretett engem és a húgomat.) Majd a „nem lesz belőled rendes ember sohasem” kijelentéssel zárta le a beszélgetésünket, és sírva elvonult a kisszobába.
Én meg csak álltam, mint akit otthagytak.
Túl sokat nem tátogathattam, mert ismét megjelent Anyám és…
– Öltözz! – mondta szomorúsággal telt szigorral.
– Na, ebből mégis javító lesz – gondoltam, és már majdnem könyörgőre fogtam a dolgot, amikor megláttam Jóanyám kezében a bontatlan pálinkás üveget, és a borítékot.
Kár lenne tovább ragozni, megkerestük a buszt, Anyám könyörgött, sírt a buszvezetőnek, hogy ne árulja el a történteket, és ennek a pálinkásüveggel és a pénzes borítékkal próbált meg nagyobb nyomatékot adni. De már mindenről lecsúsztunk. A sofőr megírta a jegyzőkönyvet…
Mindennek vége.
Másnap iskolába kell mennem, és csodás lövésemről be kell számolnom az osztályfőnöknek. Ez annyit jelent, hogy önszántamból ballagok a vérpadra, de így jár, aki felelőtlenül lövöldözik.
Mondanom sem kell, hogy amikor bekopogtam a tanári ajtaján, Ili néni, vagyis az osztályfőnököm már mindent tudott. Morcosan végighallgatott, majd anélkül, hogy bármit is mondott volna, kiküldött a folyosóra.
Ott – mi mást tehettem volna – megálltam, és vártam az ítéletet. Nem féltem, nem remegtem, pedig lett volna rá okom. A „kollégák” bajtársiasságuk jeleként tisztes távolból próbálták meg figyelemmel kísérni az eseményeket, de az ő kíváncsiságukat is derékba törte a szünet végét jelző csengő. Mindenki beszaladt az osztályába, én meg csak álltam egyedül, elhagyottan, és vártam az ítéletet. Ekkor nyílt a tanári ajtaja, lábam kissé megremegett, most jön a vég – gondoltam –, de nem ő jött, hanem Liebscher tanár úr, aki tornát tanított, és nem mellesleg igazgató-helyettes is volt.
Most – gondoltam ismételten, de ő csak rám nézett, elnevette magát, majd hóna alá csapva az osztálykönyvet, csak annyit mondott: – Na, mi van Csúzlikirály?! Tünés az osztályodba! Mivel többször töltöttem – ügyes-bajos dolgaim miatt – a szünetet a tanári előtt, elég tapasztalt voltam már ahhoz, hogy kijelentéséből tudjam: megmenekültem, a vihar elmúlt, és én boldogan rohantam végig a folyosón. A következő tízpercben azután összejött a csapat – közülük páran csodás lövésem után valódi hősként tekintettek rám –, és megbeszéltük, hogy szép és jó szerszám ez a csúzli, de mi inkább – biztos, ami biztos – visszatérünk a bőrlabdához.
Azóta eltelt harmincegynehány év. Idejét sem tudom, hogy mikor fociztam utoljára, pedig az említett focipályákat nap mint nap látom. Csúzlim sincsen, nem is lőttem be több buszablakot, de amikor megszólal a régi iskolám csengője – amit minden nap hallok, hiszen itt lakom mellette –, akkor én megint ott állok a tanári előtt, újra kijön Liebscher tanár úr, és csak annyit mond: – Na, mi van Csúzlikirály?!
A Zsigmond-téren kettéválik a vonal és az utasok is. Az igazi bennszülöttek a Lajos-utca felé sietnek, óbuda szívébe, ahol földszintes, guggoló házak mellett alig egy lépésnyire zakatol a villamos, az újabbak, a bevándorlottak a Bécsi-út felé, amely csak érinti a várost és a távlatok felé nyitja meg zárt utcáit. Ha hihetünk a naponként átrobogó kivilágított szörnynek, a bécsi autobusznak, talán Ausztriába is eljuthatni rajta.
De az óbudaiak nem utaznak, legfeljebb Pestre. (Az igazi braunhaxler = barnalábú, ahogy becézik őket, még oda sem kerül el.) Itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja), ott az óbudai Dunapart, a halászcsárdából kiszürődő zenével, néhány pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó testével.
Halász Gábor Forrás: OSZK
Szerelmesek nem is kívánhatnak hangulatosabbat; a hajógyári sziget sötét tömege, a katonai raktár komor fala, a folyó fekete csillogása csak mélyítik az árnyakat, amit a jótékony este von köréjük. El is kerülik a kivilágított területeket, például a Kisfaludy-színház (helyi tréfával: kis faláda, tekintettel nagyságára) bejáratát, ahol bámész gyereksereg számolja a nehezen gyülekező látogatókat. A férfinép ilyenkor már bor mellett ül, a sok régi kocsma egyikében és kártyán vesztegeti a pénzt, amit a spóregyesületben megtakarított. (Ez is itteni különlegesség; sehol sincs annyi takarékossági és temetkezési egylet, mint Óbudán.) Persze azért sem a veszteség, sem a nyereség nem nagy; egy-két liter bor kikerül belőle és jó hangulat az egész kompániának. Tízóra felé pedig mindenki szedelőzködik, készíti a kapukulcsot, lévén kiki a maga házmestere és indul hazafelé; itt korán fekszenek az emberek. Tíz óra után már csak «idegen» jár az utcákon, aki kirándulni és mulatni jött Óbudára. Az utolsó pesti villamossal ők is eltünnek és most már alszik a kis város, alszanak az igénytelen házak, alszanak a jámbor polgárok; és vélük alszik, de hajnal reménye nélkül, az igényesebb és hivalkodóbb mult is.
A három város közül, amely Budapestté forrott össze, csak Óbudának van meg a nemesi levele: a római alapítás. A balpartra legfeljebb egy-két előretólt erőd jutott. A kiscelli és szomszédos hegyek szelid lankáit kedvelték a rómaiak, ahol kő- és mészbányák szolgáltatták a kitünő téglát házaikhoz. Titokzatos keltákat találtak itten, Aquincum legalább kelta eredetű szó, de ezek eltüntek, mint a kísértetek, amelyekkel tele vannak mondáik. A 2. számú segédlégió, amelyik a Kr. u. I. század közepe táján tábortütött a mai hajógyári szigeten és megkezdte az építkezést. terjeszkedést, már húsból és vérből valóbb valóság volt. Egy darab Róma költözött velük a barbár földre, utak készültek, amelyek végérvényeseknek bizonyultak, a mai Lajos-utca, Szentendrei-út ősei, éles szemmel kijelölt és meghúzott ütőerek egy fejlődő városon keresztül. Mert a katonák mellé csakhamar polgárok húzódtak, gyarmatosok, akik elnyújtották az eredeti tábort kifelé a Filatori-gátig és a maguk kényelmét szolgáló épületekkel tűzdelték tele. Nekik már amfiteatrum kellett, cirkuszi játékok, a katonák megelégedtek a másik római szórakozással, a fürdéssel. A Flórián-téren leszállhatunk a föld alá és tökéletesen felszerelt hideg-meleg fürdőhelyiségeket találunk, oszlopsorokon nyugvó padozattal, amelyek között meleg levegő keringett, nagy medencével, amelyhez a vizet a távoli római fürdőből vezették. A hypocaustum tömzsi kis oszlopai a Város dicsőségét regélik, a vándorló városét, amely, ha a pusztába került is el, hű maradt önmagához.
Mégis elpusztult és eleven szelleme kihalt, mint a kelták. A jól megépített utakon, kereskedelmi karavánok szabályos csatornáin a népvándorlás hömpölygött parttalanul, céltalan áradással. Még a római név, Aquincum is feledésbe merült a romok felett, a középkorban Sicambriát emlegettek, amihez Bonfini elegáns humanista-legendát költött. A XVIII. századvég klasszicizmusának kellett eljönnie, hogy a világszerte feltámadt antik érdeklődés nálunk is megkeresse a maga Pompéjijét. Mária Terézia alatt, 1788-ban találtak rá a Flórián-téri fürdőmaradványra, Schönwisner, a tudós régész, mutatott rá jelentőségére; vele megkezdődött a tervszerű kutatás és napjainkig folyó feltárás, a muzeummá alakított mult. Mert kevésbé történeti korok nem nagyon törődtek a romok épségével, a régi óbudai házakban római téglákat használtak el, takarékos óbudai zsidók római sírkövek hátlapjára vésték halottaik nevét; ami széthordható volt, széthordták a kegyeletlen, mert öntudatos nemzedékek. Legalább a kövek szolgálták a folytonosságot két kultúra között, amely oly különböző volt különben.
A római alapzat Óbuda és más magyar városok alatt, a formákat megszabó reális hagyomány eltemetődött. Helyette egy láthatatlan alapzat, a latinos műveltség vágya vált kultúrahordozóvá, évszázadokra alakítva a nemzet jellemét és életmódját. A nagy antik örökségből, amelyben osztályosnak lenni jelenti az európai polgárjogot, nekünk különös rész jutott; az eredet gőgje helyett a megszerzés öröme, az alkalmazkodás helyébe a teremtés munkája.
Elfeledkeztünk a kevésről, ami a lábunk alatt volt és végtelen kupolákat emeltünk a fejünk fölé. Egyszerre volt ez illuzió és erőt adó, alkotó erély.
Végzetesen provincia volt a földünk és mindig az urbs kellős közepén éreztük magunkat, segédlégiók portyáztak errefelé, de mi Ciceró szavát hallgattuk. A magyar latinosság az akarat csodája, nem az emlékező ösztönöké.
A római korról, de már a kora középkor világáról tanuskodik a Raktár-utcai maradvány, három apszisos, lóhere formájú ókeresztyén kápolna, egyetlen ilyen emlék Budapest területéről. Azután hosszú századokra megáll az idő, míg végül a népvándorlás utolsó hullámaként megjönnek és megtelepednek a magyarok. És velük, honfoglaló Árpáddal az első legenda is, mintha a kelták szelleme idéződnék vissza a rombadőlt józan latin világ felett. Árpád sírja körül indul meg a képzeletmunkája és máig kiirthatatlanul él a lelkekben: itt kell keresni a csendes dombok közt, Óbuda szívében. Gyermekkoromban, ahogy a Remetehegyen jártam és egy parasztházban tejet ittam, magam is részese lettem a nagy titoknak; öreg anyóka húzott félre és megmutatta, nézzem a messzeségben a barlang-nyílást, rajta Árpád nevének kezdőbetűje, ott, ott nyugszik a halott vezér. Káprázó szemmel és dobogó szívvel figyeltem és csakugyan a fekete barlangszáj felett, ott vöröslött a nagy latin A-betű; a rovásírásról egyikünk sem tudott. Azóta felnőttem és végkép szem elől vesztettem a sírhelyet.
Kezdődött a magyar élet és ujjáépült a város. Két gazdája van a földnek; a budai prépost és a király, akinek nevében egy várispán kormányoz. Óbuda ekkor még Buda, mert nincs mellette újabb rész; csak a tatárjárás után, hogy védettebb helyre van szükség, épül a budai vár, tolódik el a súlypont az új területre és a régi szerényen felveszi a Buda vetus (Ó-Buda) nevét. Az Anjouk alatt fellendül. Erzsébet anyakirályné a maga költségén újraépíti a prépostság templomát; kész a klarissza apácák temploma és zárdája, amelyet gazdag adományokkal halmoz el, magának is vár épül, amely Szilágyi Erzsébetig királynéi örökség és lakhely lesz. Lajos anyja, özvegye, Zsigmond neje Borbála, Erzsébet, Albert felesége, Mátyás anyja, végül Beatrix itt tartják udvarukat, a mellékvárban, amelyik ugyan elkülöníti öket a királyi vártól, de elég díszes, hogy tétlen özvegyeknek méltó keretet adjon.
Anyakirálynők nyugtatója lesz a szép környék, dacos vagy fájdalmas öregedőké, akik féltékenyen pillantanak át Budára és Visegrádra, ahol a feleség az úrnő és visszaidézik maguk körül a letünt ragyogást.
Asszonyok laknak a várban és tudós prépostok a káptalani palotában; közülök kerül ki a tudományára büszke P. mester is, a névtelen krónika rejtélyes szerzője, később egy-egy humanista; Zsigmond alatt a tiszavirágéletű óbudai egyetem doktoraiból kellene toborzódni a káptalan tagjainak. De vár, templomok, klastrom alatt változhatatlanul faluszerűen nyúlik maga a község; Ranzanus, aki a prépostsági templomon nem győz csodálkozni, felemlegeti a viskókat, amelyek körülveszik. Az új világosság csak egy-két épületen ragyogott; a romboló kedvű töröknek nem sok dolga volt, hogy megsemmisítse azt, ami a keresztyén kultúrára emlékeztette.
Újra a föld alá süllyedtek a paloták, jobban, mint a latin világ emlékei. A töröknek százötvenéves ideiglenes táborozásában csak mecsetre volt szüksége és még egyre, amiben viszont egy elfelejtett szenvedély támadt fel: fürdőre. Európa leszokott arról, ami a rómaiaknak nélkülözhetetlen volt, a török újra rászoktatta. A budai gyógyforrásokat a latinok már ismerték és most a törökök hasznosították; medence épült föléjük, nagy dongás boltozattal, így a mai Császárfürdő helyén Veli bég fürdője. A rómaiak medencéje nagy, tágas levegős csarnok volt, ahol sétálhatott a test és futkoshatott a gondolat, a török fürdő nyomasztó kupolájába kis ablakokon szűrve jön be a fény, vastag falai közt fojtott a levegő, üldögélésre és bölcs elnyugvásra csábítja az embert. Nomád harcos és keleti tespedő különös vegyüléke ez a nép, itt időzésük ráütötte még eléggé nem ismert bélyegét a magyarságra is.
Elvonulnak a hadaik, mint a sáskák és a felszabadított területen megkezdődik a jutalmazó osztozkodás; egy Zichy gróf megkapja Óbudát. A régi királyi birtok most egyes család hatalmát szolgálja, a magyar barokk arisztokrata fényét. A középkori káptalan utóda a legkatolikusabb mágnásfamilia, amely egyenletes, kilengéstelen fejlődéssel adta a hű fiakat egyháznak és országnak. Nem voltak merész csúcsai, de fenntartotta a színvonalat, tanuságot téve, hogy nemcsak a kimagasló teljesítmény őrzi a kultúrát, hanem az öröklött vérmérséklet, hagyománnyá vált magatartás, az együttesből sugárzó szellem. A Zichyek sohasem állottak legelől, de mindig megtalálták a területet, ahol munkálkodni érdemes volt. Nagy hatásokat kereső képzeletünk hajlandó elsiklani az ilyen nyugodt tevékenységek felett, pedig bennük az élet gyakorolja erejét, hogy kibírja majd a megrázkódtatásokat.
A Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány 1935. évi díjkiosztása. Balról jobbra: Barta János, Halász Gábor, József Attila, Nagy Lajos, Telekes Béla, Szerb Antal, Weöres Sándor, mögötte ismeretlen, Füst Milán és Karinthy Frigyes
Zichy Péter és fia Miklós földesúri gondoskodásából kap új színt az agyongyötört városrész. Felszöknek a máig megmaradt emlékek; a barokk módra kiépített templom lánccal elzárt előterével, az újlaki, a trinitárius templom és kolostor Kiscellhegyén, a grófi kastély nyugodt sárga homlokzatával, karcsú erkélyével a mai Fő-téren. El is siratja a nagy alapítót a kor jellegzetes cikornyás nyelvén a papja. Búcsuztatójának a címe: «Állásábul kidőlt tősgyökeres nagy cedrus. Az az Méltgs gróff Zichy Péter etc. kit magányi igyenes nevésű cedrus fiatali közöt, a koronázott és keresztes szarvasok lépésén, a halál fel nyomozot, tövben vágot, ágaiban meg tördelt, leveleiben meg hervasztott és fent-álló magas jegenyéje Méltgs gróff Bercsenyi Susanna házasságbéli társsaságábul tekintet nélkül ki döntöt. Mellyet az ő utolsó pompáján Ó-Budán a Szent Péter és Szent Pál apostolok templomában homállyos magyarázat alatt lé árnyékozot ugyan ezen dominiumnak egyik plébánussa.» A kiscelli templom tornyait majd lerontatja, kolostorából invalidus menházat csinál a józsefi felvilágosodás, a kastély köré rettenetes raktárfalakat von a «hálás utókor», rangrejtett szépség lesz az épület, mint a kor szelleme, amely sugalta és csak legújabban, a barokk fölfedezésével kapja meg a megillető tiszteletet. Az utcákon szobrok emelkednek Szentháromság és Szent Flórián-emlékek, nyilvános hálául, hogy megmenekült a város töröktől, földrengéstől, tűzvésztől. És ahogy a középkorban királynévár volt, ekkor is egy kegyes özvegy, gróf Zichy Miklósné teszi meg a kialakult képen az utolsó simítást; az asszonyok úgylátszik, szívükbe zárták a szegényes kis házakat.
Mert a házak változatlanul szegényesek és a barokk sem veszi le Óbudáról falujellegét. A nép szerény szőlőkapás, hegynek szaladó földjein kicsi viskókban él.
A török idő megtizedelte a lakosságot, amely addig színmagyar volt. Most szorgalmas német telepesek jönnek, dallamos sváb beszédükkel, akik reggeltől estig szőlőtőkéik között forgolódnak és az agyagos talajtól csakhamar olyan barna lesz a lábuk, hogy rajtuk ragad a braunhaxler név. Különben minden csendességük mellett önérzetesek is; az adoma szerint egy küldöttségük József császár kérdésére: «Sind Sie aus Ungarn?» azt válaszolta: «Ná, wir sán von Altofen!» Buzgó katholikusok és vasárnap szépen megtöltik szép, új egyházukat. De épül már a kevés református temploma is és a tizennyolcadik század végére, mig körülötte hajszolt formákba szöknek a késői barokk emlékek, időtlen egyszerűséggel hirdeti a kálvinizmus szigorát. Alatta valószínűleg a díszes prépostsági templom romjai rejtőznek, amelynek egy-egy remekbefaragott része olykor felbukkan az ásatásokból, mint a visszajáró középkor; dúsabb és színesebb korszakokban keményen veti meg a lábát jóleső dacra nevelve azt is, aki padjaiban a csupasz négy fal között hallgatja Isten igéjét. És mégsem a protestálás érzését növeszti igazán nagyra a Kálvin-utcai szokottnál is dísztelenebb hajlék (szegény volt az eklézsia); mint a vidéki református templomokból, ebből is a puritánság nagy pozitív élménye árad, a hitvalló egyszerűségé, amely a történeti formák változásain keresztül talán legbensőbb, örök lényege a reformációnak.
Néhány lépéssel kijjebb a Duna felé egy más vallás és más stilus érdekes egyvelege állítja meg a sétálót: empire zsinagóga. Korinthusi oszlopok a homlokzaton, belül akanthus díszítések és középen négy klasszicizáló oszlopon négy napoleoni sas – épült 1820-ban. Majdnem Pollák Mihály építette meg, a Nemzeti Múzeum mestere, aki szintén pályázott, de a hitközség óbudai építészre akarta bízni a munkát és Andreas v. Landherr végezte el a legmodernebb ízlés szerint. Erősebbnek bizonyult a korszellem és alkalmazkodóbbnak a lélek, hiszen ősi zárkózottságából ilyen teljesítményekkel nyúlt át az általános emberi felé. Nem mintha emancipálódó igénye lett volna; több volt egyenjogúnál, autonom volt.
Az óbudai zsidóság a legrégibbek egyike az országban és az idők folyamán nemcsak önálló hitközséggé, de önálló politikai testületté is fejlődött.
Bírákat választott, a közigazgatást maga végezte, később büntetőjogot is kapott, botoztatott és börtönt szabott ki. Átiratokban érintkezett a megyei és városi hatóságokkal, élt rendben és megelégedetten a mesterségének és szaporodott. 1135-ben az első ismeretes összeíráskor 201-en éltek itt, jobbára kereskedők, de köztük egy bohóc is. 1802-ben már 2214 lelket számoltak és a század közepére a katholikusok után ők voltak a legerősebbek Óbudán. Gazdagok is voltak és kuporgatók, kölcsönökért messze földről hozzájuk fordultak. Totisz aranyműves pénztárkönyvében, amit most múzeumuk őriz, a harmincas években felvonulnak az erdélyi arisztokrácia legszebb nevei.
A magyar ancien régime! Az olyan kisváros, mint Óbuda is résztvett a rendiség nyugodt vérkeringésében, amely a fűtött izgalmat, a lendületek lázát nem ismerte, de egyenletes melegével megtartó és éltető volt. Az ellentétes erők csodálatos egyensúlyban olvadtak össze benne; arisztokratikus volt, de az úr földközelben élt, patriarchális gonddal hajolt birtoka fölé, ahol minden az övé volt, az emberek teste-lelke, ám az ápolás, fejlesztés, nemesítés feladata is. A Zichyek szépített Óbudája kicsiben az akkori Magyarország, amely bizalommal várt irányítást uraitól. És akik fejet hajtottak, mégsem érezték a szabadság hiányát. Helyi jogszokások, kialakult hagyományok és színek, önálló szervezetek tömege szolgálta a nélkülözhetetlen változatokat az egységben, a szabad lengéseket, amelyek mégis egyetlen, hatalmas összetevőben tudtak egyesülni; református különállás és zsidó önállóság megint csak mutatók az országos képből, ahol rendi kiváltságok feszültek szembe királyi abszolutizmussal, vármegyék a birodalommal, városi előjogok a központosító hatalommal, zárt tájegységek az országgal, külön egyéniségű nemzetiségek a közös állammal, írói erőfeszítések a latin közigazgatással, faji ösztönök Bécs mágiájával, kurtanemesek udvari mágnásokkal, kuruc indulatok labanc észjárással, röghöz kötöttség a világ műveltségét bebarangoló szellemmel és a kettő elválaszthatatlanul együtt jelentette a nemzetet. Az intézmények helyi gyökerekből sarjadtak ki és Habsburg-céloknak igyekeztek megfelelni, lokálpatriotizmus és dinasztikus elv fért meg békésen egymás mellett. Mint óbudán a házacskák és a barokk kastély, a szükséges szegénység és az illő fényűzés. Óbuda – királyi birtok, egyházi birtok, grófi birtok; a kihunyó rendiséggel, amely rongyait is megnemesítette, kilobbant az ő kis életereje is.
Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi események elkerülték és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét;
A milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.
Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe. Az írók közül Krúdy Gyula szerette, legérdekesebb lakója megelevenedett Krúdy-regényhős, a kiscelli kastély titokzatos ura. Vágya, reménye, jövője, új életének záloga egy el nem készült híd, amit mindig ígérnek neki és amit talán sohasem fog megkapni.
Egy-egy épület nem minden esetben semmisült meg az évszázadok viharos történelmi eseményeiben; sokszor született új, a régit is felülmúló alkotás a romba dőlt helyén, közelében, építőanyagként felhasználva a régi köveket. Így épült fel a római építmények maradványain az Árpád-kori Szent Péter templom, ennek romjaiból pedig a csodálatos gótikus remekmű: a Szűz Mária templom. Sajnos ránk, a kései utódokra már csak a régészet segítségével feltárt – gyakran visszatemetett – romok és az ezek alapján elkészített alaprajzok, rekonstrukciók, makettek maradtak, amelyeknek segítségével felidézhetjük az egykori királyi székhely, majd királynéi város egyházi központjának a korabeli Európa művészetével egyenrangú alkotásait, építészetét.
Talán már Szent István király, de nagyobb valószínűséggel utóda, Orseolo Péter alapította Szent Péter tiszteletére az óbudai káptalant, amelyet először a II. Géza király által 1148-ban kiadott oklevél említ. Építése Szent László király idejében fejeződhetett be. A káptalan – amely egyházi, jogi testület – országos hiteleshely szerepét is betöltötte, vagyis joga volt hiteles pecsétjével megerősített oklevelet kiállítani bármilyen jogügyletről (peres ügyekről, birtokba iktatásokról és birtok-adományozásokról, öröklésekről, családok közötti birtokvitákról stb.). A káptalan már a XIII. század elejétől tüzes vas próbahely is volt. A nem túlzottan humánus eljárás során a vádlottból válogatott kínzások során – amelyben fontos szerep jutott a tüzes vasnak is – igyekeztek kiszedni a beismerő vallomást, többnyire sikeresen. Az óbudai prépostok országos méltóságként szerepeltek. Az egyházi testület a középkor végéig hivatalosan „budai káptalannak” nevezte magát, az új, budai királyi központ elkészülte után is. Feltételezhető, hogy Anonymus is budai prépost volt.
Új állandó kiállítás a Pincegaláriában
A Szent Péterről elnevezett prépostsági templom a jelenlegi Fő téren, a Zichy-kastély udvarának a Laktanya utca felé eső részén, egészen a Kórház utcáig kiterjedően állhatott. Az 1935-től, szakaszosan 2001-ig tartó feltárása során a XIV. században mellé épült Szűz Mária templom felszínre kerülése közben határozták meg a régészek (Garády Sándor, Bertalan Vilmosné, Altmann Júlia, Kárpáti Zoltán) a Péter templom maradványait is. Közelében helyezkedett el az első királyi kúria, valamint a préposti palota. A templom az 1241–42-es tatárjárás során olyan súlyos károkat szenvedett, hogy később csak egy kis részét sikerült helyreállítani. Ezért alapította meg mellette a XIV. században Lokietek Erzsébet királyné a gótikus Szűz Mária templomot.
A kutatások eredményei alapján a Péter templomot alapításakor egyhajós, majd később háromhajóssá átépített, pilléres árkádsorú bazilikaként tudták rekonstruálni. Falait nagyrészt római kori épületek visszabontott részleteire alapozták. A templom keleti vége félköríves záródású, nyújtott apszissal, alatta altemplommal. A háromhajós templom teljes hossza 70 méter körül lehetett, szélessége 30–35 méter volt. A kétméterenként elhelyezkedő pillérek alapozását a mellékhajókban faragott római kövekből alakították ki. Ezekhez tartozhattak az előkerült akantuszos pillérfejezetek. A templom padlóját a hajókban és az altemplomban kőlapokkal burkolták. A régészet a templom pusztulásának történeti leírásait is igazolta: a tatárjárás pusztításait jelezték az erősen átégett, fekete, üszkös felületű kövek a korabeli rétegekben. A későbbi – Mátyás király által alapított pálos kolostor és a Mária templom sekrestyéjének építéséhez felhasznált – bontások nyomait igazolták az apszis feltárt szakaszán, a kőpadló maradványain talált XV. századi kerámiatöredékek is.
A Péter templomból közel 50 darab jelentősebb faragott követ ismerünk, amelyek Óbudán a bontási törmelékekből, a későbbi Mária templom falaiból, illetve távolabbról, későbbi épületekben beépítve kerültek elő. Ilyen például az ún. „kalocsai kő”.
A Krisztust és három angyalt ábrázoló, állatalakos, indás, faragott kőtöredék a kalocsai székesegyház falából került elő. Szentélyrekesztő része lehetett a Péter templomban. Kalocsára kerüléséről úgy értesülünk a történeti forrásokból, hogy az ottani székesegyház építéséhez (1735-ben) nagy mennyiségű követ szállítottak hajón Óbudáról. A Péter templom indás-palmettás kőtöredékei az Orseolo Péter-i alapítás és később Szent László idejére tehetők. Az akantuszleveles oszlopfők és a szalagfonatos, indás, figurális kőfaragványok II. Géza idejében készülhettek. Az előkerült töredékek oszlop- és pillérfejezetek, párkányok, kapuzat-díszítések, illetve szentélyrekesztő és szószék részei voltak. A háromhajós Szent Péter prépostsági templom – rekonstruált alaprajza szerint – a székesfehérvári királyi bazilikával mutat rokonságot, és méretei alapján nagyobb lehetett, mint a XIV. században mellé épült gótikus Szűz Mária templom.
A XI. századi Szent Péter Templom rekonstrukciója
A Fő téren 1935-ben, csatornázási munkák során egy középkori templom romjait találták meg, amelyek a későbbi ásatások nyomán – az oklevelekből már korábban ismert – gótikus Szűz Mária templom maradványainak bizonyultak. A romos Péter templom mellé Nagy Lajos király édesanyja, Erzsébet királyné alapította meg az új prépostsági templomot, amelynek faltöredékei a mai Fő tér – Szentlélek tér alatt rejtőznek. Építését ugyanannak az Óbudán működő műhelynek a mesterei végezték, akik ebben az időben a klarissza kolostornál is dolgoztak. Vezető építőmesterük a német származású Corrardus Theutonicus volt, aki a korabeli dél-német templomépítészet hagyományait követte. A Mária templom mai is álló, legközelebbi párhuzamai: a bécsi Szent István dóm, az erfurti dóm, a gmündi Szentkereszt és a mühlhauseni Mária templomok. A Mária templom nyugati oldalán álló főkapuja – a feltárt töredékek alapján – az erfurti dóm főbejáratához hasonló lehetett. Mátyás király idejében a nyugati bejárat mellé saroktámpilléres tornyot építettek, az északi oldalon pedig egy négyzetes alaprajzú sekrestyét. A templomhajót oszlopsor tagolta, a falakon mérműves ablakokat helyeztek el. A templombelsőt gazdag geometrikus, figurális és ornamentális festés borította. Előkerültek egy angyalfejjel díszített vörösmárvány keresztelőmedence darabjai is. A keresztelőmedencét feltehetően a Mátyás király visegrádi palotájában dolgozó olasz mester műhelyében készítették.
A templomban egykor állt oltárokról is fennmaradtak okleveles adatok, például 1395-ből a Szentháromság, 1436-ból a Szent Kereszt, a Szent Péter és Szent Pál, 1517-ből a Szent Katalin oltárokról.
Ezeket az oltárokat előkelő, gazdag családok állították, akik később az oltárok körül temetkeztek. A fakoporsós, illetve téglával kifalazott sírokat 1529-ben az Óbudát elfoglaló és épületeit felgyújtó törökök feldúlták és kifosztották.
A hatalmas méretű, gótikus, háromhajós csarnoktemplom, amely a Zichy-kastély udvarától a Hídfő utcáig húzódott, nagyjából 60–70 méter hosszú és 20–25 méter széles lehetett. A Mária templom első említését Erzsébet királyné 1348-as keltezésű oklevelében olvashatjuk, amelyben búcsúengedélyt (bűnbocsánati lehetőséget) kér VI. Kelemen pápától az általa építtetett prépostsági templom számára, amelyet 1349-ben szenteltek fel. Szépségéről Petrus Ransanus püspök, nápolyi követ elragadtatással írt, amikor 1475–78 között Mátyás király udvarában járva megcsodálta Óbudán a kései klasszikus gótika e remekét.
A XIV. századi Szűz Mária Templom rekonstrukciója
A Mária templom pusztulása – mint már említettük – a török uralom alatt kezdődött el. A felgyújtott templom köveit fürdők, dzsámik építéséhez hordták el. A rombolást folytatta a török idők után visszatelepülő lakosság (házépítésekhez) és az árvizek. Végül a teljes pusztulást a Zichy-család nagy építkezéseit megelőző bontások fejezték be.
Az alapfalak egy részének maradványait láthatjuk az Óbudai Múzeumban, illetve a múzeumhoz tartozó volt Pincegalériában, ahol a nyár folyamán nyíló állandó kiállítás keretében, rekonstrukciók, makettek, ásatási dokumentációk segítségével kerülnek bemutatásra a Fő téren egykor állt lenyűgöző, monumentális középkori templomok.
Az Óbudai Múzeumban megtekinthető a Mária templom háromdimenziós, lehetséges virtuális rekonstrukciója, amelyet Buzás Gergely régész, a visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója és a Pazirik Kft. alkotott meg a feltárt maradványokból készült alaprajz, a kőtöredékek, az okleveles adatok és a ma is álló korabeli templomok együttes adatainak segítségével.
A Fő tér – Szentlélek tér középkori épületeinek sorában feltétlenül meg kell még említenünk a főváros első egyetemét, amelyet Luxemburgi Zsigmond alapított. A négyfakultásos (teológia, jog, orvostudomány és bölcsészet) univerzitás első alapítólevelét IX. Bonifác pápa adta ki 1395-ben. Az egyetem működése 1403 és 1410 között szünetelt, majd XXIII. János pápa írta alá az újjáalapítást engedélyező bullát. Sajnos rövid életű volt a működése, 1419 után már nem találunk rá adatot. Az egyetem az óbudai káptalan egyik jelentősebb épületében működhetett, sajnos pontos helyét nem ismerjük. Emlékét őrzi az Óbudai Gimnázium falán elhelyezett emléktábla.
A fentiek ismeretében, kedves Olvasók, ne felejtkezzünk meg arról, hogy ha a Szentlélek téren, Fő téren át vezet az utunk, középkori épületek, templomok romjai felett járunk!
(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
Léva, ahol gyermekkorom töltöttem. Anyátlan félárvaként nagyanyám nevelt, féléves voltam, amikor odakerültem. Csehszlovákiához tartozott. Az elemi iskolát ott kezdtem. Kedves és fájó emlékek sora, ma már a házunkat is lebontották, és az utca sincs meg… Aztán Békéscsaba, ahol az ifjúságom telt. Nyomorban és számkivetetten éltünk apámmal, mégis boldog voltam. Fiatal éveim emlékei kötnek hozzá; ott érettségiztem, az Evangélikus Gimnáziumban. Végül Veszprém, ahová kezdő tanárként kerültem. A régi vár, ahol a gimnázium volt, a munka, az önállóság olyan volt, mint az első szerelem. Belső formálódásom e három városnak köszönhetem: múltjuknak, hangulataiknak, embereiknek. A többi későbbi állomás: Óbuda, ahol otthonra leltem, a révbe érkezés és Pilisszentkereszt, ahol a nyarakat töltöm.
VÍZ
A Balatont szeretem, az északi partot, Füredet és a fölötte húzódó vidéket. Veszprémben voltam tanár, sokszor biciklivel kerekeztem Fűzfőre fürödni. Majd utóbb motorral Füredre: órákig ültem csendben a vízparton, és néztem, hogyan ereszkedik le az alkonyat, és olvad egybe az esti harangszóval.
évszak
Az ősz, mindenképpen az ősz, bár kevesen kedvelik. Nékem a tavasz már túl gyors, a nyár túl izzó. Ősz. Minden érzésem, versem, emlékezésem az őszhöz kapcsolódik. Apám is az őszt szerette, a lévai borospincék előtti venyigetűz fanyar füstjét, az őszi elmúlás hangulatát.
étterem
A Harapó Mókus, itt a Zápor utcában, hangulatos kis vendéglő.
étel
A pörkölt meg a túrós csusza. Az egyszerű ételeket kedvelem.
Ital
Ritkán iszom, legfeljebb ebéd után egy pohár bort, de azt is csak elvétve.
Krúdy Gyulától a Szindbád-történetek állandó olvasmányom, valamint évente újraolvasok két könyvet: Koós Károlytól a Varjú-nemzetséget és Török Sándortól A hazug katonát. Írtam is mindkettőről egy-egy dolgozatot. Családi „örökség” lenne? Mindkét író barátja volt apámnak.
Sport
Ifjúkoromban kézilabdáztam, eredményesen. Ma már csak az olykori séták maradtak…
Sportoló
Nagyra értékelem és figyelem egyes sportágak versenyzőinek eredményeit: vízilabda, úszás, vívás.
A mai hazai labdarúgás nem foglalkoztat.
Képzőművész
Mednyánszky László és Munkácsy Mihály, valamint Szabó Vladimir képeinek hangulata.
A tudományokban kevésbé vagyok járatos, de tisztelem a tudósokat, köztük Vizy E. Szilvesztert. Becsülöm a fasori evangélikus gimnáziumban végzett tudósainkat.
évfolyamtársak /tanítványok
Az évfolyamtársam volt a Sík Feri a békéscsabai evangélikusban, rendezője a Nemzeti Színháznak. Pátkai Róbert az angliai evangélikus egyház püspöke, most ment nyugdíjba, régi osztálytársak. Tanítványok? A Toldyban Nádasdi Ádám osztályfőnöke voltam, mai napig nagyon jó barátom. Sokan vannak, Ernyei Béla, Funck Sándort is nagyon szeretem, addiktológus főorvos, osztályfőnöke voltam a Sanyinak. Ott volt még az osztályomban a Galsai Pista, nagyon szerettem, de soha ki nem mutattam, hogy Pista, te vagy a legjobb irodalmár.
Közmondás
Hanc veniam demus, petimusque vicissi – Ez az én privilégiumom, egyszer majd visszajár. (A tisztesség viszonzása.)
Idézet
„Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettőbe is vágtad őket.” (Sütő András)
Aforizma
„A tapasztalat jó iskola, csak a tandíj magas.” (Heinrich Heine)
Kezdjük a kályhánál: budapesti lányként miért jelentkezett finnugor szakra Szegedre?
Valójában magyar szakra jártam a JATE-ra Szegeden, ahol kötelező tanulni finnugrisztikát, illetve az első évfolyam második félévében egy úgynevezett rokon nyelvet kell hallgatni. Mindenki a finnt vette föl, mert az adott, de nekem tetszett, hogy voltak kisebb finnugor nyelvek is, amit meg lehetett ismerni. Vállalkozó kedvű ember voltam, talán még most is az vagyok, ezért felvettem a mordvint, ami egy gyűjtőfogalom, két nyelvjárásuk van, az erza meg a moksa. Én az erza-mordvint tanultam, és beleszerettem.
Hányan beszélik a mordvint?
Egyáltalán nincsenek kevesen, a negyedik legnépesebb finnugor nemzet a magyarok, a finnek és az észtek után. Azért tudunk kevesebbet róluk, mert széttagoltan, diaszpórákban élnek a volt Szovjetunió területén. Szaranszk, a fővárosuk Moszkvától olyan 650 kilométerre dél-keletre található. Ott van az egyetemük is, ahol magyar nyelvet is lehet tanulni. Persze azt ne felejtsük el, hogy mivel orosz nyelvterületbe vannak beágyazva, nagyon sok a vegyes házasság, ezért gyakran eloroszosodnak a mordvinok is.
Megjelennek könyvek mordvin nyelven?
Igen, de hogy ez mennyire jelen idő, azt nem tudom. Az biztos, hogy a szegedi finnugor tanszéken anyanyelvű mordvin lektor dolgozott, tehát mi tőle tanultuk az erza-mordvin nyelvet.
Voltam is kint Mordóviában, kutattuk a nyelvjárásukat, népdalokat rögzítettünk, és a kutatási eredményeinket publikáltuk is. Nagyon izgalmas időszak volt.
Mi az, ami egy laikus számára is igazolja a nyelvrokonságot?
Hú, ilyen nyelvészeti kérdésekre nem számítottam! Vannak úgynevezett szabályos hangmegfelelések, illetve a tárgyas ragozás több finnugor nyelvben is megtalálható, például a mordvinban és bizonyos szamojéd nyelvekben is.
Mihez kezdett a mordvin tudásával?
Részt vettem például az első Magyarországon megjelent mordvin nyelvkönyv összeállításában, dolgoztam a mordvin szótáron is. Egyébként az erza-mordvin frazeológiai egységekből, vagyis közmondásokból írtam a szakdolgozatomat, amihez nagyon komoly kutatómunka kellett. A szakirodalom egy része oroszul érhető el, amit valamennyire értek, de szerencsére a finnugrisztikai szakirodalom döntő része német nyelven olvasható. Nagyon sok német tudós foglalkozott, illetve foglalkozik ma is finnugrisztikával, ami számomra nagy segítséget jelentett.
Hogy hangzik egy mordvin közmondás?
Ez nehéz feladat, mert a szakdolgozatot 16 évvel ezelőtt írtam. De azért eszembe jut valami, ha nem is közmondás. Ezt a versikét mi költöttük a bátyámmal. A kiejtés után leírva: „Umar’s molemsz, pango’s tujemsz, bazsan csi langszo magyemsz.” Azt jelenti, hogy almát szedek, gombászni megyek, és szeretek feküdni a napon.
Milyen volt közelről a mordvin nyelvrokonaink élete?
Heten utaztunk ki, hét magyar egyetemista, de szétosztottak minket különböző falvakba – én Csuvasföldre kerültem, ami már tatár környékén van. Fölszálltunk egy vonatra egy Léna nevezetű lánnyal, aki húszéves volt, mint én, magyar szakos hallgató a szaranszki egyetemen. Én valamennyire tudtam erzául, ő elvileg tanult magyarul; próbálta oroszul is mondani, kicsit németül is tanult, valahogy megértettük egymást. Ott gyűjtöttünk anyagokat, ahol addig nem is járt magyar ember.
Mennyire voltak szegények?
Én ezt a kifejezést nem használnám, hogy szegények. Falvakban élnek, földút nem volt, a sárban járkáltunk, de az éppen nem jelent semmit. Voltak kultúrházak, ahová ugyanúgy jártak a fiatalok bulizni, mint mindenki, oroszul hallgatták a zenét, az aktuális nemzetközi slágereket is. Óriási volt! Náluk is van egy szaunának megfelelő helység, amit úgy hívnak, hogy banja. Ez általában egy kis kunyhó a kert végében. Ott szoktak fürödni hetente egyszer. Szigorú a hierarchia: a családfő az első, utána jön a feleség, a gyerekek és legvégül a nagymama. Vendégként besorolhattam a második helyre.
Hogy néz ki ez a fürdőkunyhó?
Mivel jól be van fűtve, olyan érzésed van, mintha egy szaunában lennél. Van benne egy kádszerűség, amibe dézsából hordják a vizet. A lakásban volt vízvezeték, ott viszont nem. Borzasztóan izgalmas világ. Volt tévéjük, de a szeletelt téliszalámiról, amit én vittem mint magyaros ajándékot, nem nagyon tudták, hogy mi lehet. Naponta egyet mertek kivenni belőle, és amikor átjöttek a szomszédok, őket is megkínálták, mondván, hogy itt a finom magyar sütemény.
Furcsán keveredett az ősi civilizáció és a modernség. A nagymama például a kályha tetején aludt. Ő úgy tartotta, hogy ott jó meleg van, tehát az az ő helye.
Hogy mászott föl?
Simán, pedig nem volt fiatal. Nagyon kalandos volt az egész. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy egy nagy szőrös macska fekszik a lábamnál. A házigazdánk lánya, Léna, akivel közös szobában aludtam, kiszökött éjszaka az ablakon át a szerelméhez, mert a szülei ebben nem támogatták. Vadócska, a macska viszont bemászott. Meglepődtem egy kicsit.
Ez olyan, mint egy népmese a macskává változott lányról, aki megszegte a szülei parancsát.
Pláne úgy, hogy én ijedtemben felkapcsoltam a villanyt, a macska kicsit megrémült, erre a nagymama is felébredt, gyorsan lejött a létrán a kályha tetejéről, és elindult az éjszakába megkeresni Lénát. Elképesztően karakán asszony volt, aki a hétköznapokban is őrizte az erza szokásokat, öltözködést. Tőle is több autentikus népdalt tanultam.
Az életrajza szerint némettanár is volt.
A finnugrisztikával taníthatsz az egyetemen, oktathatsz néhány órát, de alapvetően az egy kutató szak. Hihetetlenül tiszteltem azokat az embereket, akik ezt csinálták, tényleg elképesztően izgalmas munka, de hamar rájöttem, hogy nem az én utam. A német szak adta magát, mert tanítani akartam, és két szak mindig piacképesebb.
Fotó: Antal István
Szeretett tanítani?
Nagyon! A Kosztolányi Dezső Gimnáziumban tanárkodtam, a Vérmezővel szemben, az Attila úton. Odakerültem 24 évesen, ráadásul rögtön a mélyvízbe, mert osztályfőnök lettem a 16 éveseknél, a második gimnazistáknál úgy, hogy életemben nem tanítottam. Az első évben csak magyaróráim voltak. Azt tanultam a gyerekektől, és ezt a mai napig így gondolom, hogy ha úgy érzik, hogy szereted őket, ha azért vagy ott, hogy nekik jó legyen, akkor ők is szeretni fognak. Egyszer hoztam az osztálynak Erdélyből egy korondi vázát. Kitettem a polcra, hogy jövőre majd együtt is elmegyünk oda. Eltelt pár hét, egyszer odajöttek hozzám, hogy nagy baj van tanárnő. Fociztak az osztályban, és a váza eltört. Mondtam, hogy nem haragszom, csak sajnálom. Ismét eltelt pár hét, megyek be az osztályba, és a polcon megláttam a vázát. Nem értettem, hogy lehet, hiszen apró darabokra tört. A srácok összeszedték a szilánkokat, és összeragasztották, mert nekik ez fontos volt. Ezek a nagy dolgok!
Aztán munkatársakat kerestek az akkor induló Hír TV-hez, próba-szerencse alapon jelentkezett, és ott maradt?
Igazából a férjemtől hallottam a lehetőségről.
Ő mivel foglalkozik?
Történész, közgazdász, még Szegeden ismertem meg a koleszban.
Régóta érdekelte az újságírás, vagy a férje gondolta úgy, hogy jó tévés lenne magából?
Azt nem mondom, hogy soha nem érdekelt az újságírás, de addig semmit sem tettem érte. Megírtam az önéletrajzomat, elküldtük, de nem sok reményt fűztem hozzá. Volt egy régi videó felvételem, amin Tatjána Anyeginhez szóló levelét szavaltam el Puskintól, mert azt mondták, hogy mellékeljünk valamilyen felvételt.
Fölhívtak, hogy lesz egy válogatás, menjek el. Aznap tanítottam, volt egy csomó órám, onnan mentem el a próbafelvételre: se smink, se különleges ruha. Szerintem szörnyű béna voltam. Két hét múlva felhívtak, hogy kiválasztottak.
Mikor történt mindez?
Pontosan 2002. november 19-én.
Tehát tanév közben kellett váltani, ami nagyon komoly elhatározás lehetett – több szempontból is.
Én a nagy döntéseket mindig hirtelen hozom, de komoly lelkifurdalásom volt a diákok miatt. Ők azonban megértették, sőt, még biztattak is.
A kihívás vonzotta, az, hogy valami új történjen?
Olyan hihetetlen és képtelen volt az egész. Nem elég, hogy kiválasztottak, de épp a sportszerkesztőségbe. Én meg a sport… Emlékszem, hogy a Reuters hozta le az angol és a spanyol bajnokságokat, és abból írtam a nemzetközi fociösszefoglalót. Azóta gondolom azt, hogy bármit meg lehet tanulni. Akkor még nem voltak gyerekeim, sokkal lazább voltam ilyen szempontból. Ráadásul az egy induló tévé volt, és egy előzmények nélküli csapat összeállásánál mindenben benne van az újdonság varázsa, a siker lehetősége, és nyilván elnézőbbek is az újoncokkal. Nem egy profi csapatba kerültem, ahol folyamatosan frusztrálnom kellett magam azzal, hogy mennyire esetlen és tapasztalatlan vagyok, hanem közös volt a cél.
A sport után jöttek azok a műsorok, amik már közelebb álltak magához.
Utána jött a híradó, ami egy hírtévénél hatalmas dolog. Az én időmben még félóránként voltak hírek. A híradózás sokak szerint a televíziózás királya, de egy idő után azt éreztem, hogy a műsorvezetésbe jobban bele tudom vinni azt a fajta szubjektivitást, ami közelebb állt az egyéniségemhez.
Az egyénisége melyik részéhez?
Amikor a gyakornokok kérdezgetnek, azt szoktam mondani, hogy mindent meg lehet tanulni, ma már mindennek utána lehet nézni, de szerintem a jó újságíró a kíváncsi ember. Az a fajta ember, aki mondjuk a vonaton utazva is elkezd beszélgetni az útitársaival, kérdezget, érdeklődik a másik iránt. Én is kíváncsi ember vagyok.
Gyermekei születése miatt egy időre eltűnt a képernyőről, de utána mindig vissza tudott térni.
Az én életemben egyértelmű dolgok vannak. Bármilyen munkát, karriert, sikert, csillogást fölülír az, hogy gyerekeim vannak. Amikor az első lányom született, 27 éves voltam. Az én lányom volt a Hír TV első kisbabája. Ő már tizenkét és féléves, a kisebbik kilenc. Az első gyermekem születésénél kaptam olyan „tanácsokat”, hogy én, aki a hétvégi fő műsorban hírolvasó vagyok, nem mehetek el. Kétségtelen, hogy ugyanazt már nem csináltam utána, de biztos voltam benne, hogy majd lesz más.
Anyaként érettebb, tapasztaltabb lettem, jobban be tudom osztani az időmet, hiszen folyamatos logisztika az egész életünk.
A családcentrikus gondolkodás létjogosultságát bizonyítja az is, hogy elért egy olyan szakmai csúcsra, ami nagyon keveseknek adatott meg, 2014 nyarán felkérték kormányszóvivőnek. Hogyan összegezné ezt az időszakát?
Büszke vagyok arra, hogy nem szidtak se jobbról, se balról. Valamiféle nyitottságot próbáltam képviselni. Mivel én is a sajtóból érkeztem, tudom, hogy ha egy híradós stáb kijön, mert nekik anyagot kell csinálniuk, az fontos, igyekeznünk kell, hogy ne maradjon kérdés válasz nélkül. Jöhettek napközben bármikor, ott voltam; ha megmondták, mi a téma, arra felkészültem. Hatalmas felelősség, hatalmas feladat, de megtörtént velem, és hálás vagyok a sorsnak.
Mi volt az ok, ami miatt 2015 elején mégis úgy döntött, hogy nem folytatja tovább?
Szóvivőként nincs nyolcórás munkaidő, nincs szabad hétvége, vannak viszont munkával töltött reggelek, hajnalok, tévés, rádiós interjúk, vidéki sajtótájékoztatók, hétvégi események, meg a folyamatos készülés. Én – talán a bölcsész mivoltomból fakadóan – meg akarom érteni a dolgokat, nem tudom eladni, ha valamivel nem vagyok tökéletesen tisztában. Mindig azt éreztem, hogy még ezt meg kell néznem, annak még utána kell járnom, szinte őrületbe kergettem a kollégáimat azzal, hogy állandóan forgott az agyam. Mivel tudok „újságíróul” gondolkodni, általában ráéreztem arra, hogy egy adott sajtótájékoztatón mi lehet az a plusz kérdés, amiből főcím lehet. Állandóan úgy éreztem, hogy még nem tudok eleget, még készülnöm kell.
Fotó: Antal István
Kapott olyan kérdést, amire nem tudott válaszolni?
Soha, de mindig az volt bennem, hogy mi van, ha… És akkor még tovább költöttem magamban a kérdéseket: ha még erről eszébe jut ez vagy az, tehát folyton úgy gondolkodtam, mintha én ülnék ott, és én kérdezném magamat.
Úgy érezte, hogy kizsákmányolja magát?
Nem tudtam másképpen csinálni. Folyamatosan gyűjtöttem az információkat, olyan voltam, mint aki szigorlatra készül. Hatalmas kihívásnak, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy rám gondoltak, engem választottak, hiszen nem tepertem ezért a pozícióért. Nagyon izgalmas időszak volt, rengeteget tanultam, de úgy éreztem, hogy többet már nem tudok kifacsarni az akkori életemből.
A lemondása hirtelen elhatározás volt?
Talán már egy ideje érlelődött bennem. Elég szívós embernek ismerem magamat, szeretek és tudok sokat dolgozni.
De amikor már azt éreztem, hogy kezdem felélni a tartalékaimat, miközben azon a poszton, abban a munkában tilos hibázni, arra a döntésre jutottam, hogy elértem a ponthoz, amikor be kell fejeznem.
Nem volt könnyű, hiszen 37 éves voltam, amikor felkértek. Lehet, ha pár évvel később ért volna ez a felkérés, amikor már nagyobbak voltak a lányaim, másképp döntöttem volna. Tehát valami véget ért, de ott volt a kérdés, hogyan tudok visszatérni az újságíró szakmába. Szinte nincs is példa ilyesmire. De akkor hogyan tovább? Ahhoz még éreztem magamban kérdéseket és kíváncsiságot, hogy ne hagyjam abba 38 évesen ezt a szakmát. Így tehát egy olyan áthidaló megoldást kerestem, amiben nincs közvetlen értelemben vett közélet és politika. Nem azért, mert nekem az rossz lenne, hanem mert úgy gondoltam, hogy az már nem helyénvaló. Ezért volt kiváló ötlet, hogy egy olyan műsorban térjek vissza a képernyőre, amiben önmagamat adhatom, az újságírót és kétgyerekes családanyát. Ez lett a Család-barát című műsor a Duna TV-n.
Ami mellett szerencsére évek óta láthatjuk élőben is, az óbudai rendezvények háziasszonyaként.
Igen. Ezeket a rendezvényeket mindig elvállalom. Ha bármilyen más felkérés jön, ami ütközne velük, azt szívesebben visszamondom. Óbuda nagyon a szívemhez nőtt, talán mert itt élek már 16. éve. Nagyon érdekes, hogy bár a II. kerületben nőttem fel Budán, és szerettem a gyerekkoromat, amikor arra járok, nem érzem azt az erős kötődést, amit Óbuda iránt. Talán azért, mert valahogy mindig kisvárosi lány voltam, holott Budapesten születtem. Most Csillaghegyen lakom. Csillaghegy pontosan olyan, mint egy kis falu. Ott a posta, a templom, a cukrászda, a HÉV-megálló, a kis hentes az út sarkán. De nem Csillaghegy az egyetlen, amit ebben a kerületben nagyon kedvelek, hiszen végigjártam minden szegletét, és tényleg szeretem Óbudát. A békásmegyeri piacra például már az anyukámmal is jártam. Szentendrén dolgozott, és hazafelé mindig ott vette meg, amit kellett.
Amikor összeházasodtunk a férjemmel, és szóba került, hova költözzünk, akkor számomra teljesen egyértelmű volt, hogy Békásmegyerre.
Hét évig a panelrengetegben laktunk, a Jós utcában. Mind a két lányom oda született, ezért nekem nagyon szép emlékeim vannak a békásmegyeri piacról és a lakótelepről. Utána átköltöztünk a Pók utcai lakótelepre, azt is nagyon szerettem. Ezután teljesülhetett be az a kislány korom óta dédelgetett vágyam, hogy egyszer talán egy kertes házban élhetek. Ez valósult meg néhány éve Csillaghegyen. Itt a gyerekek olyan iskolába járnak, amin ott a régi felirat is: Községi Elemi Iskola. Ezeket nagyon szeretem, tényleg olyan érzés itt lakni, mintha egy kisvárosban lennénk. Minden ide köt. És furcsamód a munkám is, hiszen itt van a Hír TV stúdiója és most a köztévé is. Ez már-már mágikus dolog. Nem mennék el semmi pénzért innen!
– Apám is pásztor volt, beleszülettem a pásztoréletbe, mégis kicsin múlott, hogy én nem maradtam nyáj nélkül – kezdi történetét Huszka Imre. – A hatvanas években, amikor a Bács-Kiskun megyei falunkban gyerekeskedtem, egyszerűen nem lehetett eladni se birkát, se bárányt. Ingyen se kellett senkinek, még a legszegényebbeknek sem. Édesapám egy vásárról hazajövet megelégelte ezt az áldatlan állapotot, megállt a senki földjén, és ostorral kezdte lehajtani a juhait a lovas kocsiról. Én meg eléjük álltam, apám ekkor éktelen haragra gerjedt: menj onnan, mert téged is megcsaplak az ostorral! Amúgy sohasem beszélt így a gyerekeivel. Én meg mondtam neki: édesapám, adja nekem a jószágokat, majd én gondjukat viselem. Végül ráállt, azzal, hogy még az udvaron se akar látni egyetlen állatot sem. Innentől kezdve, amikor hazamentem az iskolából, kiszolgáltam magam az ebédből, amit édesanyám a sparhelten hagyott, aztán hónom alá csaptam a tankönyveket, és uzsgyi, ki a legelőre. A lecke is, úgy ahogy, elkészült, én meg belejöttem a pásztorkodásba.
Huszka Imre mégis megpróbált városi ember lenni, de aztán csak visszakerült a legelőre, pásztor-énje nem hagyta nyugodni. – Nem is tanultam tovább, még szakmát se szereztem. Hanem aztán a hetvenes években lehetőség nyílt az akkori NDK-ban tanulni és dolgozni, egy barátom rábeszélt, együtt próbáljunk szerencsét. A juhokat apámra hagytam, aki akkorra már megbékélt a nyájammal, nekem pedig fontos volt a tudat, hogy állatok várnak odahaza. Felnőtt fejjel tanultam ki a hegesztő szakmát, még német nyelvvizsgát is tettem. Mindez azért volt fontos nekem, mert még mindig ott csengett a fülemben, amit otthon az iskolaigazgató mondott, hogy belőlem sohasem lesz semmi. Hát meg akartam mutatni neki és az egész falunak, hogy igenis, belőlem lesz valaki. Így kerültem a hajógyárba hegesztőnek, és lett belőlem óbudai. De nem bírtam nyáj nélkül, s amint alkalmam nyílt, vettem juhokat, és kibéreltem ezt a tanyát.
Ahogy vége volt a műszaknak, rohantam az állatokhoz, és ott volt már a két kicsi gyerekem is. Hogy hogyan sikerült mindezt összeegyeztetnem? Pásztorember úgy osztja be az idejét, hogy mindenre jusson.
Huszka Imre esete nem volt egyedi a Kádár-korszakban, akkoriban sok iparban dolgozó családfő tért vissza fizetés-kiegészítésért mezőgazdasági munkákhoz – ki növényt termesztett, ki állatot tenyésztett. – Egy éve nyugdíjas vagyok, azóta a birkákkal lehetek egész nap. Gyerekeim is szokták kérdezni, hogy bírom. Bírom, mert azt csinálom, amit szeretek. Ma is négykor keltem, s háromnegyed hatkor már kinn legeltek a jószágok, addigra a tanyán már minden el volt rendezve. Pedig hetven felnőtt birkám van. Régi pásztormondás szerint az igazi juhász még az édesanyjának sem árulja el, hány állata van. Ma már nem így megy, a hatóságnak pontos számot mondunk, muszáj, nagy a szigor. Ráadásul most minden anyajuhnak van báránya. Ellésnél két óránként rájuk nézek, és ha több vajúdik egy időben éjszaka, ülve bóbiskolok, le sem vetkőzök. A pásztorember egyébként is úgy alszik, mint az édesanya, akinek csecsemője van, még álmunkban is ott motoszkál bennünk, vajon minden rendben van-e odakinn, s a legapróbb neszre ugrunk a gumicsizmába, és már ott is vagyunk az állatoknál.
A juhok nem csak a terelőkutyának és a pásztorbotnak engedelmeskednek, Huszka Imrének csak elég odaszólni: megáll!, és meg se moccan a nyáj. – Hogy a juhász csak heverészik egész nap, legfeljebb az irodalmi művekben van így. Nálam az anyaállatok minden két évben hármat ellenek, és már a vemhesség idején nagy odafigyelést igényelnek. Aztán minden báránynak segítek világra jönni, különösen az első szülő anyák mellett kell ott lenni. Már a hangjukból tudom, ha valami baj van, például elakadt a kisjószág. Ezért is szoktam mondani, egy pásztorember nem lehet beteg. Életemben egyszer feküdtem kórházban, gyerekeim látták el addig az állatokat, ügyesek voltak, és folyamatos forró dróton voltunk telefonon, mindent megbeszéltünk, mi hogy legyen. Mégis hazajöttem három nap után. A lányomban és a fiamban is megbízom, de mégsem olyan volt, mintha én csinálnám.
Minden birkám születésére emlékszem, mindent tudok róluk. Csak így érdemes csinálni.
Huszka Imre minden egyes báránya szépen cseperedik, pedig a szakirodalom azt írja, abban a nyájban, ahol kétévente három ellés is van, tízszázaléknyi veszteséggel kell számolni. – Egyszer hívtak egy téeszbe juhásznak. Nem mentem, de tanácsot adtam, mert kérdezték, náluk miért nem gazdaságos a birkatenyésztés. Mondtam nekik: meg ne sértődjetek, de nem vagytok ti juhásznak valók. Ha télen nem legeltettek, hanem takarmánnyal etetitek az állatot, mindig meg fogja enni a hasznot. Amúgy a mai fiatalok is feladják, ha egyetlen évben nem hoz pénzt a nyáj. Én mindig azt mondom, az okostelefon tette őket butává, csak nyolc órát akarnak dolgozni, utána azt is el akarják felejteni, hol a munkahelyük. Nem bírják a kötöttséget, és azt hiszik, a villanypásztor mindent megold az ember helyett. Hát így nem lehet pásztorkodni, el kell fogadni, hogy itt nincs vasárnap, de még karácsony és húsvét se nagyon. Nem csoda, hogy az öreg juhászok nemhogy utódot, de még segítőt se találnak.
Egy juhásznak nem kell karóra, de még a Nap állása sem, hogy tudja, mennyi az idő, borús időben is megmondja öt-tíz perc eltéréssel, hány óra van. – Na, mindjárt dél. Indulok is haza ebédelni, a feleségem a városban, Békásmegyeren lakik, szeret kijönni a tanyára, rendet rakni a házban, de el sem tudná képzelni, hogy itt éljen. Én viszont délután jövök vissza a nyájhoz, és ha sok a tennivaló, előfordul, hogy két napig se megyek haza. Lehet, hogy ez a jó házasságunk titka, nem marakodunk, nem veszekedünk. Gyerekkoromban, otthon is ezt láttam, soha nem hangzott el egy hangos szó sem a szüleim között, a pásztorcsalád örül, ha együtt lehet arra a rövid időre, amit a legeltetés enged. Sokakat ez is elriaszt a legelőről. Komámnak, aki nagygazda, mondtam egyszer, birtokán akár ezer birka is jóllakhatna, mire ő: nem ettem én bolondgombát, hogy se éjjelem, se nappalom ne legyen, és a nyájjal ázzak, fázzak kinn egész évben, mint te. Igaza is van, meg nincs is.
A juhász attól juhász, hogy télen is a nyája mellett van, éppúgy, mint a rekkenő hőségben. Huszka Imre sem enged meg magának egyetlen nap vakációt sem. – Gyerekeink rendre kérdezik, miért nem megyünk el az anyjukkal egy wellness-hétvégére, legalább télen.
Majd ha esik az eső, és megázom, a szél meg utána megszárít, nekem az a wellness, szoktam mondani. Nem vágyom el innen, nomád ember vagyok.
Amúgy meg az igazi pásztor télen éppúgy legeltet, akkor is meg kell mozgatni a nyájat, mert a birkát megeszi az akol, így tanítottak engem az öregek. Persze, ügyesnek kell lenni, én már ősszel kinézem, hol fognak a juhok novembertől februárig legelni, addig még lejárni sem engedem nekik a területet. Hála Istennek mostanra már a hatóságok szintén belátták, milyen hasznos is a legeltetés. Látja, nincs egy szál parlagfű sem, a birka megeszi, de úgy ám, hogy nem is nő újra. Örülök neki, pedig én nem vagyok allergiás, most sem, amikor minden virágzik. Annyit voltam életemben a szabadban, hogy minden nyavalya ellen védett vagyok.
Beszélgetés közben sétálunk a nyáj mellett, Fickó kutya tereli a juhokat, Huszka Imrének oda sem kell néznie. Egyszer csak előkerül még egy kutya, és a birkák után iramodik. – Dani, a pumim. Olyan ravasz, hiába javítgatom a tanya körül a kerítést, mindig egy lépéssel előttem jár, és megtalálja, hol bújhat ki. Ő tanította be Fickót terelőkutyának, most már otthon pihenhetne, de utál a kerítésen belül, nem bír meglenni a nyáj nélkül. Olyan, mint én.
Rendhagyó módon indult a képregényíró-rajzoló pályafutása, amiben Steven Segalnak is jelentős szerepe volt. Elmesélné, hogyan történt?
Régen írtam néhány rossz novellát, az egyikből készült a képregény egy pályázatra, amin harmadik helyezést értem el. A történetben egy visszahúzódó magyartanár minden reggel talál egy-egy testrészt a postaládájában, majd egy idő után rájön, hogy ha összerakja, Steven Seagal lesz belőle. És mert reménytelenül szerelmes a biológia tanárnőbe, a félkész Seagalt (akinek akkor még jól látszanak a belső szervei) felajánlja szemléltető eszköznek. Így végre beszélgethet a tanárnővel, és a történet végére összejönnek, Steven Seagal pedig felteszi a fejére az utolsó darabkáját, a kis copfját, és elmegy megmenteni a világot. De addigra a főszereplőét már megmentette. Ez egy szép happy end.
Úgy tűnik, mostanában mesekönyvekre helyezte a hangsúlyt. Miért?
Véletlenül keveredtem a gyerekirodalomba. Nagyon szerettem volna illusztrálni, így indultam az Aranyvackoron. Ezen a kétévente megrendezett tehetségkutatón író-rajzoló párosokat keresnek, és egy megadott témára várják a pályaműveket. Akkor a város volt a téma. Mivel nem találtam magamnak írót, blöffből írtam három fejezetnyi szöveget, csak hogy rajzolhassak hozzá. Végül ebből lett a Dobozváros – ami egy félreértés során, muszájból lett regény. A Magvetőtől kaptam lehetőséget, hogy könyv lehessen belőle, ám ők azt hitték, képeskönyv lesz, én pedig végig abban a tudatban voltam, hogy regényt kell írnom, pedig nem akartam én regényt írni. Csak azt hittem, ezt várják tőlem. Miután elkészültem a kézirat első 60 oldalával, kiderült a félreértés, de akkor már azt mondták, hogy jó, legyen akkor regény.
Utána azért maradtam a gyerekkönyveknél, mert így gátlástalanul szabadjára engedhetem a fantáziámat, másrészt pedig így elkerülhetek olyan „felnőtt” témákat, amikről nem szívesen írnék, mint például a szerelem.
Mégsem kerülhette egészen el, hiszen az ifjúsági regények már érinthetnek felnőtt témákat is. Dobozváros után jött az Óraverzum (ami 2015-ben a legjobb ifjúsági regény díját nyerte el), amelyben hihetetlen aprólékosan felépített világ bontakozott ki. Ha jól tudom, ebbe a sorozatba még legalább négy kötetet tervez. Az egész már fejben van, vagy az épp véget érő sztoriból indul a következő?
Eredetileg ez is egy regény lett volna, de írás közben kinőtte magát. Először két részben képzeltem el, mert akkoriban hidegrázást kaptam attól, hogy minden eleve trilógiának készül, végül beláttam, hogy ez esetben indokolt lenne a három kötet. A negyediket pedig afféle novellagyűjteménynek képzeltem el, ami kiegészíti a történetet, vagy más szemszögből meséli el. De történtek közben dolgok, és a regény megírásának másfél éve is sokat kivett belőlem, nem biztos hát, hogy egyáltalán lesz bármilyen folytatás. Nagyon nehezen ülök le írni, és amikor nem megy, akkor nagyon be tudok fordulni. Olykor irigylem azokat, akiknek nem csupán megy, hanem egyenesen létszükségletük az írás.
Az Emma és Tesla sorozat páratlan humorral tűzdelt, például a bátor főszereplő kislány mellett olyan vagány alakokat ismerhetünk meg, mint a kutyaként viselkedő, üvegburában élő agyvelő(!). Ezek után a barátságos csontvázon vagy épp a kevésbé barátságos zombikon már meg sem lepődünk. Nem gondolt arra, hogy ez egy kicsit félelmetes?
Mostanában egyre inkább úgy vélem, hogy a fantáziám talán már túl sok az olvasóknak. A szülőknek biztosan, a prűdeknek meg aztán végképp.
De ez nem szokott érdekelni, nem fogom megzabolázni a fantáziámat csak azért, hogy tömegek vegyék a könyveimet.
De nem is veszik tömegek. Annyiban rossz, hogy mondjuk az angoloknál az ilyen típusú bizarrabb, harsány humorú történetekkel nincs semmi gond, sem a szülőkben rosszallás, ott ezek teljesen bevett dolgok. Nálunk sajnos nem, és gyanítom, ez érdemben nem fog változni soha, ami azért el szokott szomorítani.
Mondjuk a gonoszok tényleg kifejezetten gonoszok, Balázs, a világ leggonoszabb koalája sem volt semmi, de Szotyola néni a rettegett öregasszonyok csimborasszója. Pikkel az idős hölgyekre és a koalákra, vagy miből építkezik a figurák megalkotásához?
Nem pikkelek, bár gonosz nénik tényleg léteznek. Balázsnál, a világ leggonoszabb koalájánál pedig csak annyi volt a szándék, hogy egy mindenki által szeretett, puha, szőrös állatka legyen borzalmasan gonosz. Szeretem kifordítani a megszokott dolgokat, de nem erőlködöm. Jöjjön, ahogy jönni akar. Az Emma és Tesla esetében minél idiótább, annál jobb.
A könyvben a tipográfia is nagyon vicces, a gonoszok például tényleg olyan gonoszok, hogy gonosz betűkkel kell leírni még a nevetésüket is. Mennyit dolgozik az ilyen mellékpoénokon?
Nincs kifejezett poéngyártás, ha belemerülök, és jól érzem magam írás-rajzolás közben, akkor a hülyeségek jönnek maguktól. A legtöbbet nem is tervezem előre, később meg egy csomóra nem is emlékszem. De legalább jókat röhögcsélek, amikor beleolvasok a könyvekbe.
Mi a helyzet a magazinokkal? A Portban és a Mikkamakkában is van képregénysorozata. Mennyire nehéz egy-két oldalba besűríteni a mondani/rajzolni valót?
Eléggé, a Mikkamakkában sem haladok úgy a történettel, mint eredetileg szerettem volna. Nem tehetek róla, hogy szeretek poénokat belepakolni vagy elidőzni egy-egy jelenetnél. De nekem nagyon nehéz ez a részletekben adagolás, épp mire belelendülnék, már vége az adott résznek – a következőig pedig éppen mással kell foglalkoznom.
A Mikkamakkában pazar képregényreceptet is olvashatunk. Mikorra várható a komplett szakácskönyv?
Többen is mondták már, hogy csináljak egy szakácskönyvet, de ahhoz kellene egy írótárs, aki a recepteket adja.
Min dolgozik most?
Az Emma és Tesla harmadik kötetét kezdem nemsokára, amiben az első rész főgonosza, Doktorv Korv visszatér.
A római városok többségét – elsősorban a filmek és történelmi regények alapján – tágas, szellős, egymásra merőleges, széles utakkal bíró településeknek képzeljük, gyönyörű, márvánnyal és festéssel gazdagon díszített épületekkel, templomokkal. Ez azonban csak részben igaz: a római városoknak (és így a pannoniaiaknak) ugyan valóban megvoltak a széles, egymás derékszögben metsző főutcái, forumai, fürdői és egyéb középületei, ugyanakkor azonban az ásatások felszínre hoztak és hoznak mást is. Aquincum polgárvárosában az elmúlt évek feltárásai és a régi ásatások anyagának újrafeldolgozása a város északkeleti részén meglepő adatokat szolgáltattak a város képéhez és mindennapi életéhez. A település ezen részében ún. hosszúházak sorakoznak sűrűn egymás mellett, egymással párhuzamosan, csak kis – néhol mindössze 1 méter széles – sikátor választotta el őket egymástól. Az épületek (amelyeket a római uralom időszakában legalább nyolc alkalommal építettek át) rövidebb oldalukkal a várost teljesen átszelő, kelet-nyugati főútra néztek.
Ez az az út, amely a Solymárvölgy felől érkezve itt érte el a Dunát, és már az őskor óta az egyik legfontosabb közlekedési folyosó volt a térségben (gyakorlatilag ma is ezen a nyomvonalon halad a Budapest–Esztergom vasútvonal).
A városnegyed hosszúkás épületeinek tulajdonosai már a Kr. u. II. század első felétől igyekeztek kihasználni a forgalmas út adta lehetőségeket: az útra nyíló, tornáccal is ellátott helyiségekben többnyire boltok, műhelyek működtek, míg a hátsó, csendesebb traktus volt a család lakórésze. Ez utóbbi helyiségeit falfestményekkel díszítették, a lakószobákat padlófűtéssel látták el, sőt, az egyik házhoz még kis fürdőszárny is tartozott. A feltárások tanúsága szerint ezek az épületek átlagosan 70 méter hosszúak és 12 méter szélesek voltak, helyiségeik egymásból, néha egy közép- vagy oldalfolyosóból nyíltak. Mai képüket a Kr. u. III. század elején nyerték el. Az épületek északi záródása több esetben ismeretlen: ezek ugyanis a mai Keled utca alá húzódnak, ahol egyébként a római korban is utca volt.
Az idei év februárjában az utcán végzett talajradaros vizsgálatok eredményei reményeink szerint választ adhatnak majd arra, hogyan zárultak ezek az épületek. Ez a vizsgálati mód ugyanis lehetővé teszi, hogy megrajzoljuk az utca alatt esetleg még lapuló falak vonalát, azaz rekonstruáljuk a házak ide eső részének alaprajzát. Az ásatási adatok alapján jó néhány épület déli – utcára nyíló – traktusában foglalkoztak fémművességgel a háztulajdonosok (nagy mennyiségű fémsalak, olvasztásnál használt eszközök, kis tüzelőhelyek kerültek elő), ugyanakkor az egyik házban tímárműhely működött, és enyvfőzéssel is foglalkoztak itt. Ez utóbbiakra utalnak a kerek formájú, földbe mélyített és deszkákkal bélelt áztatóvermek, a rengeteg állatcsont (juh, kecske és szarvasmarha-szarvcsapok, hosszúcsontok, apróra tört ujjperccsontok), tűztér, darabolásra alkalmas platformok. A műhely helyiségeink padlójába több helyen beletaposták az állatcsont darabokat, egyéb hulladékot.
Az egymás mellett sorakozó, gyakran csak szűk sikátorokkal elválasztott műhelyek, boltok rengeteg szemetet termeltek, amely – mivel az ókorban mai értelemben vett, szervezett szemétszállítás nem volt – sokszor a házak között „landolt”, vagy akár bent a házakban maradt.
Ehhez járulhattak még azok az igazán nem kellemes szagok, amelyek együtt jártak a bőrkikészítéssel. A fentiek alapján tehát itt már közel sem egy szép tiszta, tágas utcákkal tagolt, elegáns városrész, hanem sokkal inkább egy – általunk inkább a középkorra jellemzőnek tartott – bűzös, szemetes, sikátoros negyed bontakozik ki előttünk. A korábbi kutatások eredményeihez képest tehát máris nagyot léptünk előre: míg ugyanis a korábbi régészek – saját kutatásaik alapján – inkább a város határain kívülre feltételezték az ilyen típusú, büdös, sok szeméttel járó, sőt tűzveszélyes ipari tevékenységeket, mára kiderült, hogy bizony sokkal árnyaltabb képet kell magunk elé képzelnünk az aquincumi településről, azaz bent a városban is működtek ilyen műhelyek.
A fentiek alapján persze mindjárt fel is merülhet a kérdés: mit keresett egy ilyen büdös-zajos városnegyed a forum és egyéb középületek szomszédságában, és hogy lehetett ezt elviselni. A kérdés első felére a válasz az lehet – és erre találunk is példákat a Birodalom más részeiből, pl. a mai Hollandia területéről –, hogy a műhelyek (és a házak) tulajdonosai, akik valószínűsíthetően nagy bevételre tettek szert a forgalmas főút mentén működő vállalkozásaikból, gazdag, befolyásos tagjai voltak a város vezető, hivatali rétegének. Ilyen módon közelségük a város adminisztratív központjához érthető. A kérdés második részére a rómaiak előrelátó várostervezési módszere a válasz: a negyed ugyanis a Duna felé, a fő, északnyugat-délkeleti szélcsatorna vonalában épült ki, azaz a Solymárvölgy felől érkező légáramlat a folyó felé, vagyis a városközponttól kifelé vitte a kellemetlen szagokat. Ilyen módon tehát a város jelentős része mentesült ettől a problémától. Az uralkodó szélirányt egyébként jellemzően más római városok esetében is figyelembe vették építőik/tervezőik.
Aquincum polgárvárosában másutt is feltételezhető még ipari-kereskedelmi tevékenység: így a város délkeleti felében épült házak, vagy az észak-déli főút mentén húzódó boltsor esetében, továbbá a szintén itt kiépült piacépületnél. Ezen épületek és a belőlük előkerült leletek kiértékelése részben épp a közelmúltban történt meg, részben pedig várat magára, így ezekből még számtalan új információra számíthatunk az aquincumi polgárváros ipari és kereskedelmi életére, mindennapjaira vonatkozóan.
(a szerző régész, MUZEULÓGUS, az aquincumi Múzeum IGAZGATÓJA)
A fenti kérdésre a város 120 éves kutatása során sokan sokféle választ próbáltak már adni az adott kor kutatási, ásatási eredményeinek megfelelően. A XX. századi kutatók (pl. Torma Károly, Hampel József, Kuzsinszky Bálint) még nem foglalkoztak, nem foglalkozhattak a város kezdeti történetével, hiszen ahhoz igen mélyre kellett volna ásniuk: a város épületeit ugyanis – ma már tudjuk – fennállásuk közel 300 éve alatt többször átépítették a rómaiak, így a legkorábbi településmaradványok mélyen a most látható romok alatt húzódnak. Első régészeink feladata pedig elsősorban az volt, hogy minél több összefüggő alaprajzú épületet tudjanak kiásni és bemutatni a nagyközönségnek, korábbi építkezések nyomaival nem nagyon találkoztak. Ez tehát nem tudásbeli hiányosság vagy felkészületlenség volt, hanem a korabeli tudományos ismeretek alapján végzett munka. Csak a XX. század első felében kezdte el foglalkoztatni a gondolat a kutatókat, hogy vajon milyen település is állhatott itt korábban. Az ásatások során nagy ritkán előkerült kora római kori (Kr. u. I. század vége) terra sigillata leletek vagy a szelvények alján előbukkanó veremházak, gödrök és árokrészletek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy egy falusias jellegű, kézművesek által lakott kis települést kell keresni a későbbi város alatt, ennek helyéről és keltezéséről azonban megoszlottak a vélemények.
Néhány évtizede már felmerült annak a lehetősége is, hogy őslakos kelta falu vagy esetleg egy korai tábor maradványai rejtőznek a polgárváros kőépületei alatt.
A korábbi elképzelések és találgatások végére az utóbbi években – úgy tűnik – sikerült megnyugtatóan pontot tenni: egyrészt ugyanis lehetőség nyílt a romkertben néhány ponton mélyebbre ásni, másrészt sikerült újraértékelni jó pár korábbi ásatás leletanyagát és dokumentációját. A fenti – több éves – munka eredményeképpen valóban körvonalazódni látszik egy olyan falusias jellegű település (latinul vicus) képe, amelyre a XX. század első felében működő régész-elődök gondoltak. Ma azonban már sokkal több konkrét információval rendelkezünk erről a kis településről. A romkert északi részén, a piacépület (macellum), az ún. Festőház zónájában vagy akár a nemrégiben felújított esztergomi vasút vonalában végzett feltárások és az itt évtizedekkel korábban zajlott ásatások anyagának összevetése, újraértékelése során kiderült, hogy a területen legkorábban egy kisebb méretű falu alakult ki, amelyet egykori lakói mély vizesárokkal vettek körül. A falu „központja” a későbbi forum környékén volt, azon fő kelet-nyugati út mellett, amely a budai hegyvidéken keresztül, a Solymárvölgyön át érkezve itt érte el a Dunát. Az út mentén hosszúkásan elnyúló vicus észak felé a későbbi város faláig, míg dél felé a piacépületig terjedhetett. Keleti irányban kb. a régi múzeumépület vonaláig, míg nyugat felé a mostani baseball pályáig terjedhetett, és alapvetően egy magasabb fekvésű – azaz áradásoktól mentes – homokos dűnén alakult ki. A faluban a főútra merőlegesen tájolt, téglalap alakú, cölöpökkel megtámogatott, félig földbe ásott veremházak és gerendaszerkezetű épületek álltak, amelyeknek vert falát vakolattal is ellátták. A házak némelyikének sarkában sütőkemence is előkerült, a házak között pedig szemétgödrök voltak.
Noha a veremházak alapvetően a kelta hagyományokat mutatják, a belőlük előkerült leletek – terra sigillata edények töredékei, mécsesek, dörzstálak (mártások készítésére szolgáló keverőedény) és amfórák – már egyértelműen római életmódhoz szokott lakosságra utalnak.
A leletek alapján a kis falu épületeit legalább két alkalommal átépítették a Kr. u. I. század utolsó évtizedei és a század vége között. A település létrejöttét az alig két km-re délre ugyanebben az időpontban, a mai Flórián tér területére telepített légiótábornak köszönhette: a hadsereget kiszolgáló iparosok, kereskedők, veteránok és családjaik, illetve kelta őslakosok telepedhettek le itt. A vicus gyorsan fejlődésnek indult: a II. század elejétől már megjelentek az első agyagtéglából készült épületek, felváltva a földbe ásott házakat. Mintegy húsz éven belül pedig már kőházak álltak, kiépültek a város közművei, védművei.
Ezzel a település elindult a várossá fejlődés útján. Az aquincumi polgárváros elődjének lassú körvonalazódása nemcsak választ jelenthet egy régóta nyitott tudományos kérdésre, hanem egyúttal azt is jelzi, hogy még mindig van mit kutatni. A korábbi feltárások adatainak újraértékelése, a hitelesítő ásatások friss eredményei és a régészeti munkában alkalmazott új módszerek, technikák Aquincum történetének még számtalan kérdéses részére deríthetnek fényt.
A polgárváros első régészeti nyomai a Kr. u. I. sz. második felére, utolsó harmadára keltezhetők, létrejöttében stratégiai és földrajzi szempontok egyaránt szerepet játszottak. A korábbi kutatások során többféle elmélet merült fel a település legkorábbi történetére vonatkozóan: a kutatók őslakos kelta falut, katonai tábort és római falut is feltételeztek itt. Ugyanakkor azonban – mivel a város legkorábbi emlékei nagy mélységben vannak, és maguk a rómaiak is sok mindent elpusztítottak a későbbi építkezéseikkel – csak ritkán van mód a kutatásokra. Az utóbbi tíz évben viszont sikerült nagyobb mélységekben is feltárást végezni, illetve sor került néhány régi ásatási dokumentáció és leletanyag modern módszerekkel történő újraértékelésére is. Ezek alapján egy új kép kezd kirajzolódni a polgárváros legkorábbi korszakáról.
A település fontos útvonalak kereszteződésében jött létre: egyfelől itt haladt észak felé a katonai táborokat összekötő észak-déli út (egy időben az ún. limesút); másfelől a Solymárvölgyön át, Pannonia északnyugati része felől érkező – de valószínűleg az őskor óta használt – északnyugat-délkeleti irányú útvonal kelet-nyugati irányban itt éri el a Dunát. Ezek az útvonalak meghatározó elemei a modern úthálózatnak is (a kelet-nyugati út nyomvonalát követi ezen a szakaszon a Budapest–Esztergom vasútvonal is, az észak-déli út pedig a modern Szentendrei út őse). A dunai átkelővel is rendelkező útkereszteződés ráadásul kisebb, homokos kiemelkedésen feküdt, így sokáig áradásoktól mentes terület is volt. A Kr. u. I. sz. utolsó harmadában létesített aquincumi légiótábor közelsége (a mai Flórián téren és közvetlen környékén) szintén telepítő tényező lehetett: kelta őslakosok, veteránok, kereskedők és iparosok telepedhettek itt meg családjaikkal. A kezdetben falusias település feltehetően a kelet-nyugati, Solymárvölgy felől érkező út mentén alakulhatott ki földbe mélyített házakkal, gerendavázas épületekkel. Lakói elsősorban háziiparral, mezőgazdasággal foglalkoztak. A feltárások tanúsága szerint sokat megőriztek a kelta hagyományokból (pl. félig földbe ásott házak), ugyanakkor a leletek már római jellegű (romanizált) életmódról tanúskodnak (amfórák, mécsesek, üvegedények és az ókor porcelánjának is nevezett fényes, vörös színű terra sigillata edények jelenléte).
Septimius Severus császár arcképe egy polgárvárosi ezüst pénzérmén Fotó: Komjáthy Péter
A kis falu további fejlődésére jelentős hatást gyakorolhatott az a tény, hogy Kr. u. 106-ban sor került Pannonia provincia kettéosztására, és Aquincum Pannonia Inferior (Alsó-Pannonia) provincia helytartói székhelye lett. A rangemelkedés topográfiai változásokat is hozott: a katonai táborok kiépítésével ugyanis fontosabbá vált az észak-déli főútvonal (a mai Szentendrei út őse), ami a településen belül is hangsúlyeltolódást eredményezett. A félig földbe ásott házak lassan eltűntek, helyüket fából és vályogból készült építmények foglalták el, ezeket pedig rövid időn (tíz éven) belül kőalapozású, agyagtégla felmenő fallal rendelkező házak vették át. Traianus császár uralkodása alatt (Kr. u. 98–117) készülhetett el – az elsősorban a tábort, de „mellékesen” a polgárvárost is kiszolgáló – észak-déli irányú vízvezeték, amely a mai Római strand területéről táplálkozott. A mészkőből épült, íveken nyugvó vezeték hosszú évszázadokra meghatározó tájképi eleme lett a területnek. Csonkjai és helyreállított szakasza ma is látható a Szentendrei út mentén. A vízvezetékhez és a főútvonalakhoz illeszkedve ekkor tűzhették ki a város első utcahálózatát is.
A Kr. u. 120-as évek eleje – Hadrianus császár uralkodási ideje – is mérföldkő volt a város életében: ekkor emelkedett önálló önkormányzattal rendelkező, városi rangra a település (municipium).
Aquincum immár valóban városias jelleget öltött, a vízvezetékhez kapcsolódóan elkészült a város csatornahálózata is: a levélerezet-szerűen kialakított hálózat főcsatornái a főútvonalak alatt futottak, az egyes középületekhez, kisebb utcákhoz, sikátorokhoz pedig leágazások tartoztak. A csatorna végül a Dunába ömlött. A rendszer remek tervezésére és kivitelezésére jellemző, hogy mind a mai napig működik, a romkertet időnként érő hatalmas esőzések vizét ma is gond nélkül elvezeti a folyóba. Ugyanekkor indult meg a városfalak építése: a mély, V-alakú vizes árkokból, több méter magas falakból és belső körüljáró-rendszerekből álló védelmi konstrukció elemei a település északi, déli és nyugati oldalán jól ismertek. A keleti oldalon csak 2013-ban sikerült azonosítani a fal egy részletét, az esztergomi vasút felújítási munkálataihoz kapcsolódóan. Az utóbbi – kb. az egykori Jégtörő (ma Ángel San Briz) út vonalában húzódó – városfalnak sokáig még létezése is kétséges volt, illetve csak feltételezések voltak a nyomvonalát illetően.
A főutak vonalában a falakat kapukkal törték át. Az északi kapunál (az ún. Aquincum kocsma) zónájában ma helyreállítva látható a fal egy szakasza és a településre itt belépő vízvezeték részlete. Észak felé, a falon kívül ekkor épülhetett meg az amfiteátrum is, amely 6–7000 nézőt tudott befogadni. A tavalyi évben, az Aquincum HÉV-megálló átépítése során valószínűleg az amfiteátrumhoz tartozó, nagyméretű, faragott építészeti tagozat is előbukkant. Ebben az időszakban alakult ki a város végleges utcahálózata, amelyen belül ekkor még a telkeket nem építették be teljesen, nagyobb, üres térségek is megtalálhatók voltak közöttük. Az épületek ekkor már főként kőből épültek, így készült el a legtöbb ma ismert középület: a Nagy Közfürdő teljesen mészkőből épült, többhelyiséges komplexuma, a szomszédos Fortuna Augusta szentély kis udvarral. A forum három oldalán falakkal határolt, nyitott belső térrel rendelkező tömbje közepén a capitoliumi triásznak (Jupiter, Juno és Minerva) szentelt pódiumtemplom állt oltárral.
Dea Syria és Baltis isteneknek szentelt építési felirat a polgárváros keleti kapujáról Fotó: Komjáthy Péter
Az észak-déli főútvonal ekkor még a ma láthatónál több méterrel szélesebb volt, nyugati oldalát boltsor szegélyezte, kelet felé pedig oszlopsoros árkád. A város egyes negyedeiről is több információnk van már ebből a korszakból. A kelet-nyugati főút északi oldalán megjelentek az iparosok ún. hosszúházai, amelyek rövidebb oldalukkal nyíltak az utca felé, árkádos boltokkal, műhelyekkel, míg hátul a lakórészleg kapott helyet. Az új kutatások alapján elsősorban fémművességgel (pl. bronz, vas) foglalkoztak az itt élők. Az észak-déli főút déli részén kisebb fazekasműhely működött, és feltehetően álltak már a délkeleti negyed iparos házai is. Az elmúlt években (2009–2011 között) a régészeti park déli részén végzett ásatások során az is kiderült, hogy ebben az időszakban a déli városfal zónája (a most látogatható Festőház modellje és a játszótér környéke) még nem volt beépítve, illetve itt is inkább ipari tevékenységről van adat (pl. kemence). Komolyabb építkezések csak a II. század második felében indultak, ekkor itt szintén hosszúházak készültek.
A romkert mai képe a Kr. u. III. sz. elejének, első felének állapotát tükrözi. A város virágkorában ugyanis a források és régészeti leletek alapján is nagy pusztítással járó, hosszú évekig elhúzódó (Kr. u. 167–180 között), a Duna túloldalán élő markomannok, kvádok és szarmaták népcsoportjai ellen vezetett háborúk utáni gazdasági fellendülés nyomán nagy építési hullám indult el, ami a lakosságszám növekedésével is párosult. A folyamatot felgyorsította az a tény is, hogy a polgárváros Kr. u. 194-ben colonia rangot kapott Septimius Severus császártól. A prosperáló város képe megváltozott: az eddigi lazább, szellősebb szerkezet helyét a sűrűn, legtöbbször „fésűsen” elrendezett, szűk sikátorokkal elválasztott beépítés váltotta fel, amely minden helyet kihasznált, az épületeket — ahol tudták — megnagyobbították. A már korábban kitűzött utcahálózaton azonban alapvető változásokat már nem lehetett végrehajtani, így az utcák beszűkítésére is rákényszerültek. Ilyen, az utcák rovására történt épületbővítéseket az utóbbi években a romkert északi részén álló egyik lakóháznál és a városközpontban álló húspiacnál is megfigyeltünk. Az ekkor beköszöntő hosszabb, békés időszakban több helyen visszabontották a város védműveit is, azokra ráépítkeztek, sőt azokon kívül is húztak fel épületeket. Ennek szép példáit láthattuk az Aquincumi Múzeum parkolója alatt öt éve végzett feltárás során: a városfalat kívülről kísérő vizes árkot a rómaiak ebben az időszakban feltöltötték, a tetejére épület került. A fellendülő kereskedelmi tevékenység jeleként ismét hangsúlyossá vált a Dunához lefutó kelet-nyugati irányú főút, amely egyben a terjeszkedés irányát is megszabta.
A polgárvárosban végleges formát öltöttek a középületek (pl. a közfürdők), a forum podium temploma új funkciót kapott: a császárkultusz szentélyévé vált.
Kialakult a magisztrátusi negyed a maga fényűző lakóházaival (pl. Dirké mozaikos ház), és több épület összeolvadásából létrejött a polgárváros eddig ismert legfényűzőbb épületegyüttese, a szinteltolásos Nagy Lakóház oszlopos udvarral, gazdagon díszített étkezőhelyiséggel (triclinium) és saját fürdőszárnnyal.
A város szakrális létesítményei közül a Fortuna Augusta szentély kis kertjében bronz császárszobrot állítottak, állt már az egyik polgármester (M. Aurelius Victorinus) által emelt Mithras istennek szentelt templom, és átépítették a másik Mithras szentélyt is, az ún. Symphorus mithraeumot. A szerényebb lakóházak között a kőalapozású, de agyagtégla felmenő falakkal épített, iparosok és kereskedők által lakott hosszúházak is elnyerték ma látható formájukat az északkeleti és a déli régióban, és további hosszúházakkal építették be a város déli szélét is. A város lakosságáról is több adatunk van ebből az időszakból. A korábbi, őslakos elemekből és elsősorban nyugati provinciákból származó kiszolgált katonákból és családtagjaikból álló alaplakossághoz ekkor már egy szélesebb kereskedőréteg is csatlakozott, közöttük sok keleti származású emberrel: a feliratos és tárgyi leletanyag tanúsága szerint észak-afrikaiak, közel-keletiek (pl. szírek) jelentek meg Aquincumban. A sokféle származású, kultúrájú lakosság változást hozhatott a város mindennapi életébe: új étkezési szokások, másfajta mezőgazdasági termények jelentek meg (pl. cseresznye, barack), de új kultuszok is gyökeret vertek Aquincumban.
Mozaikpadló a polgárváros nyugati részéről Fotó: Komjáthy Péter
A település kevéssé ismert nyugati feléről az utóbbi években szintén sok új információt sikerült begyűjtenünk ebből a korszakból, hála a terület komplex talajradaros és fémkeresős kutatásának, illetve néhány kisebb feltárásnak is. Kiderült például, hogy a város ezen részén egészen más, kevésbé sűrűbb volt a beépítés (legalábbis a Kr. u. II–III. században), másképp tűzték ki az utcahálózatot, és más alaprajzú épületeket terveztek.
A két városrész közötti különbségek okait természetesen még kutatni kell, de elképzelhető pl. időbeli eltérés is a területek beépítése között. A nyugati városrész egyik legszebb, friss lelete az a gazdagon díszített köz- vagy magánépület, amelynek padlóját fehér márványlapokkal és növényi, illetve geometrikus motívumokkal díszített mozaikpadlóval burkolták, és szintén a Kr. u. II–III. századra keltezhető. Az épület részben az újonnan kialakított Aquincum vasútállomás alá húzódik.
A város virágkora kb. a Kr. u. III. század közepéig tarthatott, amely korszak után az egyre sűrűbbé váló barbár portyázások, az instabil belpolitikai helyzet és az ezzel együtt járó gazdasági hanyatlás miatt a visszaesés jelei mutatkoztak a város életében.
Egy-egy nagyobb építkezéstől eltekintve (pl. a húspiac) jobbára csak kisebb átalakításokat hajtottak végre az épületeken, a leletanyagból ítélve (visszaesett az éremforgalom is) ínségesebb idők köszöntöttek a polgári településre is. Szórványosan figyelhetünk csak meg az épületeken belül felújításokat (pl. padlók felújítását) vagy új – rosszabb minőségű – falak felhúzását. A korszakról bővebbet sajnos a régészeti leletanyag alapján egyelőre nem lehet mondani: ennek oka részben az első ásatások kezdetlegesebb technikájában (nem vették észre), részben a későbbi korok „kőbányászatában” keresendő, ami miatt a késői rétegek jelentős része megsemmisült. Ugyanakkor azonban az is tény, hogy az utóbbi évek feltárásai és műszeres lelőhely felderítései során előkerült, keltező értékű tárgyak közül minimális a biztosan a III. század vége utáni időszakra keltezhető lelet (azok is elsősorban érmek), amely arra utalhat, hogy a bizonytalan politikai és gazdasági helyzetben a városnak csak bizonyos részeiben (elsősorban a főútvonalak mentén) folytatódott az élet a III–IV. század fordulóján, a település nagy része azonban a IV. században már lakatlan lehetett.
A polgárváros itt vázolt történetéből jól látszik, hogy az utóbbi évek feltárásai és egyéb kutatásai rengeteg új adattal gazdagították tudásunkat (főként a település legkorábbi és legkésőbbi időszakára vonatkozóan), illetve olyan új kérdéseket is felvetettek (pl. a város nyugati oldalának építéstörténete kapcsán), amelyek alapján biztosan állíthatjuk: közel sem tudunk még mindent Aquincumról.
(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum igazgatója)
Ismereteim szerint a keresztek, feszületek, pléhkrisztusok döntő többsége a keresztény hitélethez kötődik, de azért vannak polgári kezdeményezésre állított keresztek is (lásd az Országzászlónál lévő tölgyfa kettős keresztet).
Amennyiben a kereszten test (corpus – korpusz, corpus christi – Krisztus teste) is található, azt feszületnek nevezzük. A feszület csak a keresztény kultúrkörben létezik. A gótika ábrázolja először a kereszten a megfeszített Krisztust, ettől kezdve nevezik a korpusszal ellátott keresztet feszületnek. Ma is a kereszténység legelterjedtebb jelképe.
Útszéli, útmenti keresztnek nevezzük mindazokat a szabadtéri kereszteket, amelyek nem az egyház liturgikus cselekményeinek színhelyén (templom, temető, kálvária) állnak. Ilyen építményeket nemcsak útszéleken, falvak, városok bejáratainál találhatunk, hanem más hangsúlyos vagy nevezetes helyeken is. Előfordulnak folyók partján, mezők, dűlők kezdetén, falu szélén, balesetek, esetleg katasztrófák helyén.
A pléhkrisztus is egy fajta feszület, ahol a keresztre szerelt test nem térbeli formában megjelenő szobor, hanem valamilyen lemezre készített festmény.
Elterjedésének egyik profán oka az, hogy míg a nemesebb anyagból (bronz, öntött vas) készült több kilós korpuszokat a fémtolvajok előszeretettel leszerelték, addig a könnyű lemezek ellopása nem kecsegtet anyagi sikerrel. A pléhkrisztusok és kőkeresztek állítása tipikusan német, illetve közép-európai katolikus szokás; protestáns vidékeken nem találhatunk ilyen emlékeket. A pléhkrisztusok megjelenése már jellegzetesen XIX–XX. századi jelenség.
A kutatómunka elején nagy segítséget jelentett a Katolikus Püspöki Kar honlapja, ahol megtaláltam a Budapest-Óbudai Esperes kerület részletes leírását és mind a kilenc plébánia elérhetőségét. Nyolc plébánossal vagy több, a témához kapcsolódó helyi információval rendelkező munkatárssal sikerült (gyakran többször is) személyesen találkozni.
Izgalmasak voltak az interjúk mind az egyházi (plébános, segédlelkész, sekrestyés, nővér), mind a világi személyekkel. Mindenki részéről kizárólag jóindulatot, segítőkészséget tapasztaltam. Úgy gondolom, hogy ez volt az egyik meghatározó tényezője a sikernek.
Terepmunka
Hosszú évekig geodétaként, mélyépítő mérnökként dolgoztam, így hozzá vagyok szokva a kutyagoláshoz, a műszerek cipeléséhez, a tereptárgyak felkereséséhez. De most egy egész kerületet kellett felderíteni! A munka eredményeként viszont eljutottam olyan érdekes helyekre is, amelyek eddig nem voltak a látókörömben. Ahogy megtaláltam a célpontot, a keresztet, az alábbi műveletek vártak rám:
fotók készítése több nézőpontból, több objektívvel,
GPS mérés, adatok rögzítése,
vázlatkészítés, mérések mérővesszővel.
Tehát a lényeg: az összes felkeresett objektum 2/3-a (66%) feszület, és csupán ¼-e (26%) a kereszt. Kedvenceim, a pléhkrisztusok csak 8%-ot képviselnek.
Szubjektív tematika
Bár szeretném, de legnagyobb sajnálatomra, a kiadvány oldalszámbéli korlátai miatt valamennyi felkutatott és felmért kulturális értéket nem tudom méltó módon bemutatni. Marad a szerző szubjektív válogatása. Induljunk el a kicsiktől, hogy végül eljussunk a híresekig!
Kicsik
Mi is az, hogy kicsi? Én a körülbelül 1 méteres dimenziót értem ez alatt. Ebből kettőt is találtam. Az egyik egy gyönyörű kovácsoltvas alkotás. Mellesleg alig észrevehető a felületes szemlélődés során a sok tekergő borostyán miatt. A másik az Országzászló alatt lévő, koronára ültetett, tölgyfából készített, egyetlen kettős kereszt.
Szent Donát kápolna kovácsoltvas kereszt (nyitókép)
Országzászló
Hatalmasok
Úgy gondolom, hogy a 3 méternél magasabb feszületet joggal lehet „nagynak” nevezni. Nos, ezekből több is van, de a Mező utcai és a Kecske utcai kiemelkedik ezek közül.
Kecske utcai feszület
Egyszerűek
Melyek az „egyszerűek”? Az olyan kereszteket sorolom ide, amelyek a geometriai elemeken kívül semmilyen más „díszt” nem tartalmaznak. Az elkészítés során csak ácsolást, esetleg hegesztést alkalmaztak, nincsenek éltörések, különleges végkiképzések, feliratok. Anyaguk rendszerint fenyő, de a Szalézi kereszt például vasúti sínből készült. Ezek tehát egyszerűen „csak” keresztek.
Békásmegyer kálvária kereszt
Szalézi kereszt
Szalézi kereszt
Díszesek
Az útszéli vagy mezőre telepített kereszteket anno meg kellett védeni a legelésző állatoktól, ezért rendszerint körbekerítették. Később térdeplőt és padot is állítottak az áhítat vagy a pihenés kedvéért. Így váltak egyre gazdagabbá, szebbé, díszesebbé.
Szentendrei úti feszület
Kurtz feszület
Kurtz feszület
Névtelenek
Vagyis anonimek, amelyekhez a szájhagyomány nem ragasztott semmilyen jelzőt. Nem jegyezték fel, hogy ki állíttatta és milyen alkalomból.
Remetehegy úti feszület
Erdőalja utcai feszület
Erdőalja utcai feszület
Híresek
Sok műhöz azonban kötődik valamilyen érdekes történet, akár az állító nevére, akár az egykori eseményre vonatkozóan. Gondolok a Kurtz, a Zsámboki, a Kövi Szűz Mária és a Rupp keresztre (feszületre) vagy a Phyloxera feszületre. Helyhiánnyal küszködve ezeket most nem tudom mind közkinccsé tenni, marad a válogatás.
Zsámboki kőfeszület
Zsámboki kőfeszület
Kedvenc
Természetesen a cikkíró is szubjektív és egy kicsit elfogult. Lehet például kedvence. Az enyém az Aranyhegyi úton lévő pléhkrisztus. Hogy miért? Majd tizenkét évig dolgoztam a Bécsi úton, így Békásmegyerről útközben ezt a szépséget nap mint nap láttam legalább egyszer a buszmegállóban. Sokáig ez volt az egyetlen pléhkrisztus a látókörömben.
Aranyhegyi úti pléhkrisztus
Aranyhegyi úti pléhkrisztus
Remélem, hogy az olvasók nagyobb része úgy véli, érdemes volt kutakodnom Óbuda-Békásmegyer egyes kulturális értékei után. Úgy hiszem, sikerült összeállítani az eddigi legteljesebb, 35 objektumot tartalmazó kimutatást, dokumentációt a kültéri keresztekről, feszületekről, pléhkrisztusokról. Tehát a vállalt missziót reményeim szerint többen teljesítettnek értékelik. Bízvást gondolom, hogy az óbudai kultúra iránt fogékony, elkötelezett olvasók érdeklődését sikerült felkelteni, és ha ezután megállnak egy pillanatra a keresztek előtt, megcsodálják szépségüket, vélhetően sokan gondolják úgy, hogy ezeket a kincseket meg kell őriznünk az utókornak!
Az áthelyezések fő oka a Kerepesi úti temetőben többször lezajló nagy területrendezések, illetve a sírkert 1952-ben történt lezárása, pártállami kisajátítása, majd részleges kitelepítése volt. Ettől az évtől nemcsak az új temetések estek kontroll alá, például az egyházi szertartások betiltásával, hanem a temető már meglévő síremlékegyüttesét is radikálisan megtizedelték. A fenntartásra nem javasolt sírokat a családoknak, leszármazottaknak át kellett helyeztetni más temetőkbe, ennek hiányában pedig jeltelenítve lettek. Jellemző, hogy a neves sírok eltűnése sokkal nagyobb léptékben zajlott, mint a kolozsvári temetőben, mégis – ez utóbbival ellentétben – azóta is szinte teljesen hiányzik a köztudatból és a közbeszédből.
A Kerepesi úti temető lezárása által elsősorban Farkasrét respektusa nőtt meg látványos mértékben, ami végül helyet is cserélt elődjével a fővárosi temetők szimbolikus rangsorában, hiszen ma már sokkal több neves sír található a budai, mint a pesti sírkertben. Éppen e rangemelkedés indokolhatta a Farkasrétet célzó nagyszámú áttemetést, a Rákoskeresztúri temetőbe irányulókat pedig a viszonylagos közelség és a rendelkezésre álló hatalmas terület, és talán még az is, hogy eleve a Kerepesi úti temető tehermentesítésére jött létre. Az Óbudai temető és a további budapesti sírkertek, valamint számos magyarországi város temetői e folyamat szempontjából marginálisnak számítottak, az ezekbe irányuló áttemetések elsősorban családi kötelékekkel magyarázhatók. A Kerepesi úti temető diaszpórába kényszerült síremlékeinek jegyzéke, illetve az egykor ott nyugvók névsora nagyon tekintélyes, önmagában is kitesz egy kisebb nemzeti panteont.
Eredetileg ott, a VIII. kerületben állt a szobrokban amúgy meglehetősen szegény Óbudai temető egyik legszebb képzőművészeti alkotása is. A síremlék az 1943-ban, fiatalon meghalt balettművész, Vera Ilona emlékére létesült, és első helye a Kerepesi úti temető 35. parcellájában volt, innen helyezték át 1973-ban az Óbudai temetőbe, a 36. parcellába. Vera Ilona az idősebb Harangozó Gyula első felesége, aki férjének több koreográfiáját és szereplőnőjét ihlette. 1932-től haláláig az Operaház magántáncosa volt, sírján is a „m. kir. operaházi tag” felirat olvasható.
A síremlék főalakja egy elterjedt sírszobor-típus, az „Ad astra” („A csillagok felé” vagy „A szférák felé”) ábrázolások körébe sorolható, amelyek vezérmotívuma a földtől elrugaszkodó és az ég felé törő, átszellemült arcú férfi- vagy nőalak. A Vera Ilona-síremlék jelképes főalakja alatt, a talapzaton egy kisebb, különösen jól sikerült, táncosnőt ábrázoló dombormű is van. A szobrok alkotója a kevéssé ismert, még másodvonalbeli művésznek sem nevezhető Gáldi Gyula volt, akinek további művei, köztük egyéb síremlékei jelentéktelenek. Köztéri szobrokat sem készített, a fővárosban egyetlen megvalósult műve ismeretes, egy római legionárius-fejszobor, ami Óbudán, a Pacsirtamező utcában, a múzeum bejáratánál kapott helyet 1955-ben.
Még egy jelentékenyebb plasztikai alkotás van az áthelyezett síremlékek között: ez Rodé Jánosnak, az Országos Társadalombiztosító Intézet első vezérigazgatójának sírján áll, ami az Óbudai temető 17/2. parcellájában kapott másodlagos helyet. Az 1928 körül készült kétalakos szobor alkotója, az előzővel ellentétben, élvonalbeli művész volt: Sidló Ferenc, a gödöllői művésztelep oszlopos tagja, akinek nevéhez számos jelentős síremlék és köztéri szobor fűződik, például a Danaidák kútja, a főváros egyik legszebb kútszobra (V. kerület, Szomory Dezső tér).
Az átkerült síremlékek közül a legrégebbi a „görgői és toporczi” kettős nemesi előnevét a gránitobeliszken is büszkén hirdető Görgey Istváné, ami 1958 óta áll az Óbudai temető 9. parcellájában. Az 1912-ben elhunyt Görgey polgári foglalkozását tekintve közjegyző volt, Görgey Artúr tábornok öccse, és egykor maga is 1848/49-es honvéd százados. Irodalmi működése is a szabadságharchoz kapcsolódik: saját memoárja mellett több forrásértékű kötetet publikált, elsősorban bátyja tevékenységéről, aki az emlékiratát is öccsének mondta tollba. Görgey István síremléke egykor a Kerepesi úti temető központi részén, a Deák-mauzóleumot övező parcellák egyikében állt. A kövön egy valaha virágzó, mára azonban teljesen kihalt irodalmi műfaj, az eredeti sírvers egy szép példája, Kozma Andor szerzeménye olvasható: „A hazáért vívott régi csaták képe / Vegyül itt a szívek néma keservébe / S híven emlékezve róla / Áldást kér a lentnyúgvóra.”
A másik évszázados síremlék a tankönyvíróként páratlanul termékeny földrajz-, történelem- és nyelvtanár, Schwicker János Henrik emlékét őrizte az Óbudai temető 34. parcellájában, de ez a nyugvóhely már nem található meg. 1967-ben helyezték át az Óbudai temető 4. parcellájába a méltatlanul elfeledett építész, Fodor Gyula síremlékét, akinek számos megvalósult budapesti alkotása közül kiemelendő az Ernst Múzeum Nagymező utcai épülete. Menyhárt Gyulának, a Kolozsvári Ügyvédi Kamara utolsó magyar titkárának sírja a 18. parcellába került. A sírkert II. számú köröndjén található az 1947-ben, fiatalon elhunyt művészettörténész, a fatemplom-szakértőként számon tartott Balogh Ilona sírja, ahol ma már mellette nyugszik őt évtizedekkel túlélő nővére és pályatársa, Balogh Jolán is. Megemlítendő még Benkő Etelka operaénekesnőnek, Ambrus Zoltán feleségének a síremléke, ami a 17. parcellába került. Lábán Antal irodalomtörténésznek, a bécsi Collegium Hungaricum alapító igazgatójának sírja érkezett a legkésőbb Óbudára: 1981 óta áll a 21/2. parcellában.
Van ugyanakkor egy nagyon jelentős síremlék, ami fordított utat járt be. A Kerepesi úti temető 1952-től a nyolcvanas évekig zárt és ateista kegyeleti hely volt, ahol csak a Fővárosi Tanács engedélyével lehetett temetkezni. A hatvanas évektől mégis egyre több új díszsírhely létesült itt, és ez a folyamat korántsem csupán a munkásmozgalmi panteon kiépülését jelentette. A főváros többek között újra használatba vette azt a díszparcellát, amelynek kialakítása még 1928-ban kezdődött el – temetőn belüli áthelyezésekkel –, majd évtizedekre elakadt.
1966-ban ide temették át Csontváry Kosztka Tivadar feltételezett földi maradványait, aki eredetileg az Óbudai temető 18. parcellájában nyugodott.
Önálló tárgyalást igényelne annak eldöntése, hogy eredeti sírhelyét valóban felszámolták-e az ötvenes években, hogy valóban közös sírba helyezték-e, avagy csak rátemetés történt – ebben az időszakban már utóbbi a valószínűbb –, illetve hogy valóban antropológiai vizsgálattal azonosították-e a csontjait, ahogyan a korabeli sajtóhírek állították. Ami bizonyos: Kerényi Jenő 1965-ben készült remek szobra a Kerepesi úti temető „művészparcellájának” egyik meghatározó alkotása, ami akkor is méltó módon őrzi Csontváry emlékét, ha síremlékként esetleg csak jelképes.
Csontváry Kosztka Tivadar síremléke a Kerepesi úti temetőben, Kerényi Jenő alkotása
Mindez csupán néhány adalék az 1910-ben megnyitott Óbudai temető máig megíratlan történetéhez. Bízzunk benne, hogy a sírkertről, ahol Bibó István, Göncz Árpád, Sinkovits Imre és Albert Flórián nyugszik, egyszer majd születik egy átfogó bemutatás, ami teljességre törekedve veszi számba az itt található több száz nevezetes síremléket.
Gyerekkorában is mindene volt a rajzolás? Az a típus volt, aki mindent összemázol, rajzol?
Eléggé, ez a típus. Alkotni kellett állandóan, különben valami nem stimmelt. Sok füzetet telefirkáltam, általában női karakterekkel, különböző extrém ruhákban és kiegészítőkben. Szerencsés környezetbe születtem, a szüleim mindig támogattak és hagytak alkotni. Van egy rajzoláshoz kapcsolódó emlék, amit édesanyám mesélt. Két éves lehettem, amikor egy ismerős családnál vendégeskedtünk. A már iskolás gyerekek próbáltak kedveskedni nekem mindenféle játékkal, de sikertelenül, mert én csak azt hajtogattam, hogy „kecurát” kérek. Végül édesanyámhoz folyamodtak a titokzatos szó megfejtésére. „Ceruza, ceruzát kér” – fordította le anyukám a babanyelvet, és látva a gyerekek döbbent arcát, hozzáfűzte, hogy nyugodtan adhattok Ilkának ceruzát és papírt, mert nem fogja megenni, sem a szemét kiszúrni, csak rajzolni fog. Így történt, és azóta is emlegetik, hogy akkor láttak ekkora gyerektől először a firkától eltérő rajzokat, és minden látogatásnál előkészítették a rajzeszközöket.
Ha jól tudom, Erdélyben nőtt fel.
Igen, a gyerekkoromat Sepsiszentgyörgyön töltöttem, ahol nagyon pezsgő volt a kulturális élet. Sokat jártunk bábszínházba, színházba, kézműves foglalkozásokra, kórusban énekeltünk, furulyáztunk, néptáncoltunk. A művészet jelen volt az élet minden területén, és ezt nagyon élveztem. Boldog évek voltak ezek, és van a rajzaimban egyfajta játékosság, ami lehet, hogy ide vezethető vissza.
Nem volt kérdés, hogy hova megy tanulni a gimnázium után?
A középiskolát nem képzőművészeti szakon végeztem. Bár próbáltam minél több ilyen profilú táborba eljutni, és különböző mesterektől tanulni, a Képzőművészeti Egyetemre nem vettek fel. Mivel a ruhatervezés is foglalkoztatott akkoriban, úgy döntöttem, megpróbálom a Mome textil szakát.
Hogy befolyásolták a textil szakon tanultak? Hiszen ettől függetlenül rajzolt tovább.
Nagyon szerettem oda járni, inspirált az egész közeg, és áthatotta ezeket az éveket egy pozitív versenyszellem. Elsajátítottunk valamilyen szinten egy kutatói hozzáállást és egyfajta kreatív gondolkodást, legyen szó bármilyen témáról, és különböző technikai megoldásokat erre. Sokat tanultam a csoporttársaimtól és a tanáraimtól, többek között Szűcs Edittől és Harmati Hedvigtől.
Eleinte minden érdekelt, a jelmeztervezés, a textil ékszer, a csomózott bútor, de a rajz és a festés is. Nem tudtam, melyik irányt kellene választani.
Nyitottam egy blogot az első év végén, ahová először a textiles munkáim kerültek fel, majd egyre több saját rajz, amelyek kedvtelésből, szórakozásból születtek. Erre felfigyelt egy pozsonyi kiadó, és lehetőséget kaptam, hogy illusztráljam apukám egyik verseskötetét.
Emellett anyukája meséit is illusztrálta.
Igen, jelentek meg közös munkáink különböző gyerekmagazinokban, aztán írt egy mesét az Aranyvackor pályázatra is, amit én illusztráltam. Ez után keresett meg a Pagony Kiadó, és készült el az Ördögbőr grófja, ami az egyik kedvenc könyves munkám a szöveg humora és a rajzok egyszerűsége miatt.
Nehéz volt a szülőkkel dolgozni, vagy épp ellenkezőleg, hiszen jól ismerték egymást?
Nem volt nehéz, a kiadótól és a szüleimtől is kaptam egy nagy adag bizalmat és szabadságot, így tulajdonképpen azt csináltam, amit akartam. Utólag azt gondolom, hogy jó lett volna akkor mellém egy művészeti vezető, aki kicsit terelget.
Csupa pozitív hozadéka van a textil szakon tanultaknak a grafikái tekintetében is.
Remélem, hogy így van. A ruhák és a minták mindig izgattak. De igazából az ember érdekel, vagyis az emberek. A legkedvesebb rajzaimon nagyon sok figura van. Nagyon tetszik, hogy ilyen sokszínűek vagyunk, és jó ezekből a különböző karakterekből meríteni. Azt gondolom, minél előbb elkezdjük látni, hogy mennyire hasonlítunk, és értékeljük a különbözőségeket, annál harmonikusabban tudunk élni ezen a bolygón.
A megfigyeléseiből merítkezik?
Nem csak abból, minden inspirál valamilyen szinten. De ha a városban sétálgatok, az mindig feltölt. Megfigyelem az embereket, az épületeket, és ha nálam van a füzetem, akkor egyből le is skiccelem.
Egy rajz esetében általában a folyamat, ahogy készül, a legélvezetesebb. Sokszor ilyenkor jönnek a legjobb ötletek.
Ezen kívül sok olyan kortárs illusztrátor van, aki nap mint nap inspirál, például Victoria Semykina, Jon Klassen, Isabelle Arsenault, Carson Ellis, Jihyeon Lee, Mar Hernández.
Festőkről készült sorozata Frida Kahlóval indult. Miért épp vele?
Frida Kahlót mindig csodáltam, lenyűgöztek a róla készült fotók és az önarcképei is, élni akarása és kitartása a művészetben. Különleges egyéniség lehetett, egy nagyon erős nő, akinek életében folyamatosan jelen volt a szenvedés. Őt már többször is lerajzoltam, mire megszületett ez a Frida Kahlo, aki ebben a sorozatban látható. Ez egy pár éves sorozat, most már valószínűleg nem így rajzolnám, de akkor nagyon megtetszett ez a stilizált portré forma, a kevés szín, így jött Picasso, Monet és a többiék is. Ez a sorozat egyfajta tisztelgés a híres festők előtt, akik végigkísérték az életem.
Min dolgozik most?
Egy norvég kötős fesztiválnak és egy olasz filmfesztiválnak készítek illusztrációkat. Mindkettő elég izgalmas ahhoz, hogy ne tűnjön munkának. Folytatjuk az Átjáró Másvárosba című animációs filmet a CUB stúdióban, amit Gelley Bálint rendez. Bognár Éva Katinkával tervezzük és rajzoljuk a látványt. Az első rész már tavaly elkészült, akkor csöppentem bele az animációs világba, és lenyűgözött, hogy viszonylag egyszerű eszközökkel milyen különleges világokat lehet létrehozni. Itt is a kép a lényeg, csak itt mozog, életre kel.
Milyen technikával dolgozik a legtöbbször, illetve a legszívesebben?
Ha saját rajz, akkor mostanában nagyon szeretem a filctoll és a ceruza kombinációt. Tetszik ez a véletlenszerűség, kiszámíthatatlanság, amit ezek az itt-ott megfolyós markerek nyújtanak. Általában nem vázlatolok, néha megtartok apróbb hibákat is, ettől személyesebbnek érzem az egész rajzot. Aki kíváncsi a grafikáimra, szeptemberben várom az Óbudai Platán Könyvtárban nyíló kiállításomon.
Szeretne saját mesekönyvet?
Igen, nagyon szeretnék egy saját képeskönyvet majd egyszer, szöveg nélkül vagy kevés szöveggel. De egyelőre egy világmegváltó ötletre várok.
Életmódtörténet – Anyagi kultúra 1500-tól napjainkig
– Az első kötet Az őskor-ókor 1997-ben, a második, A középkor 1999-ben jelent meg, írni pedig még korábban kezdtem őket. A 1990-es évek óta tanítok az AKG-ban. Amikor ide jöttem, akkor az volt a dolgunk, hogy felépítsük az itteni tankönyveket. Egy kedves kolléganőm, aki sajnos már nem él, Bujdosó Emma azt mondta, hogy ha ennyi jó anyagot hozok az életmódtörténelemről, és ennyire fontosnak tartom tanítani, akkor csináljunk ehhez egy külön könyvet. Azonnal igent mondtam. 1990–91 körül lehetett, végül 1997–99-re el is készült. Ezeket a könyveket a munkám melletti maradék időben írom. Van színjátszó csoportom, tanítom a történelmet, így amikor marad egy kis idő, akkor jut erre is – meséli Lőrinc László.
Lőrincz László
Hiányérzet
– Van bennem egyfajta hiányérzet, ami a gimnáziumból, az egyetemi időkből ered. Megtanultunk konkrét dolgokat, de nem tudtam elképzelni, hogy akikről beszélünk, azok például hol laktak. Ha az ókori Egyiptomról volt szó (még nem voltak a gyerekeknek ezek a fantasztikus, szép könyvek), a tananyaghoz volt kb. három kép, Tutanhamon, Nofretiti meg egy piramis, és ezzel kész. Ebből viszont nem tudja meg az ember, hogy ott laktak-e benn a piramisban, vagy egyáltalán hogyan mentek be. Hol laktak a görögök? Biztos nem mind az Akropoliszon, az Akropolisz romjain, mert hogy ez az, amit mi láthattunk. Úgyhogy elkezdtem keresgélni. Ért egy kis impulzus az egyetemen is, de furcsa módon nem a bölcsészkaron, hanem a közgázon, egy gazdaságtörténet órán, amit Rév István tartott. Antropológiai szemléletű gazdaságtörténet volt. És bár megjelent az úgynevezett tíz kötetes Magyarország története – még az „anti” világban –, amiben irgalmatlan mennyiségű szöveg van, az akkori tudományosság felsőfoka, de arról gyakorlatilag egy betű sincs, hogy azok, akikről a könyvekben szó van, hogyan éltek – folytatja.
Élet
– Az 1848-as szabadságharc kapcsán azt vizsgálják, hogy mit csinált Görgey és mit csinált Kossuth, nem azt, hogy az adott mindennapokhoz hogyan viszonyultak az emberek, hogy viszonyultak az otthon lévőkhöz a táborban élő katonák. Milyen hatással volt 1848-ban a kolerajárvány, amiben Petőfi édesanyja is meghalt? Ezzel nemigen foglalkoztunk, hanem csak azzal, hogy Perczel hadosztálya mit csinált, és hogyan nyomult előre pl. Klapka terveihez képest rosszul Pöltenberg Ernő. De az, hogy ebben az országban tombol egy kolerajárvány, ami egyébiránt a hadi eseményekre is kihat, azzal nem. Vagy például Görgey mennyire felelős azért, hogy az aradi vértanúkat kivégezték? Az, hogy mennyire felelős ezért, az függ attól, hogy hogyan, mennyi idő alatt jutott fel a hír Temesvárról, illetve Aradról Bécsbe. Ez az információ terjedésének kérdése, ami tipikusan egy olyan terület, amivel a hagyományos politikatörténet kevésbé foglalkozik – emez meg igen. Mert ha akkor döntöttek az amnesztia eltörlése mellett, amikor még csak a temesvári csata hírét tudták, akkor Görgey nem felelős, de ha Világos után, akkor igen.
Lánchíd
– Itt van a Lánchíd története, erről is szót ejtek a könyvemben – tudjuk meg Lászlótól. – Hol lehet a híres alapkő? Van egy híres Barabás festmény, a Lánchíd alapkőletétele. Vajon hol játszódik ez a jelenet, amit Barabás ilyen nagy műgonddal megfestett? Egy kollégámat, Foki Tamást, aki a Fazekasban tanít, elkezdte foglalkoztatni, és arra jutott, hogy a Pesthez közelebb eső pillér alatt van. Azonban elnézve a képet, ezt kizártnak véltem. Ott, azon a helyszínen legalább száz ember volt, a nők azzal az irgalmatlan nagy szoknyával nem fértek volna el. Ráadásul az ember, ha lenéz a Lánchídra, milyen sodra van a Dunának? Oda kivinni ezeket az embereket, a csónakról átrakni a gátra, a gátról pedig leengedni a lépcsőn, oda ahova az alapkő kerül, lehetetlen. Arról most nem is beszélve, hogy főhercegek voltak jelen a kapcsolt részeikkel, Cresscence volt ott Széchenyivel és még rengetegen mások, úgyhogy ez nem stimmel. Ezért elkezdtem foglalkozni a Lánchíddal, és borzasztó érdekes, ahogy össze lehetett szedni innen-onnan az információkat. Többek között a korabeli újságtudósítások leírták, hogy hogyan gyülekezett a nép az alapkőletételre mint társasági eseményre, és sehol egy árva szó nem volt csónakokról. Nem állt még a műszaki híd sem. Az akkori szóhasználat szerint a parti pillér és a mederpillér két külön fogalom volt. A mederpillér az a két pillér, ami a mederben áll, a parti pillér pedig a parton van. A parti pillérhez sokkal nagyobb gátat csináltak, így oda nem volt (annyira) veszélyes a partról lemenni. Nyilván az se volt könnyű, hiszen ott is lépcsőznie kellett a hölgyeknek, de nem kellett abban az irgalmatlan sodrásban evickélni.
A könyvben arról hosszabban olvashatnak, hogyan épült maga a Lánchíd, a gyakorlatban mit jelentett az építkezés. Ki finanszírozta? Ez is egy olyan kérdés, amit általában finoman megkerül mindenki.
A köztudat szerint Széchenyi, pedig erről szó sincs. Egy magánbankár finanszírozta, nem az állam és nem is a nemzet kebele. Egy magánbankár. Ez egy vállalkozás volt, és az, hogy a reformkorban egy ilyen irgalmatlan nagy, ma úgy mondanánk, PPP konstrukcióban egy magánberuházás hogyan működött, az rendkívül érdekes. Hogy működött műszakilag, technikailag, gazdaság-technikailag, pénzügy-technikailag, hogyan lehetett egy ilyen irgalmatlan gigaberuházást megcsinálni? A konkrétumok nem azok, hogy 1839-ben Széchenyi elhatározta, majd megépítette Lánchidat az ellendrukkerek dacára.
A Lánchíd alapkőletétele, Barabás Miklós festménye Forrás: BTM
Ez is történelem
– Láttam egy nyilvános próbát az Örkény Színházban. Azt a részt próbálták a Három nővérből, amikor megérkezik Versinyin, és felidézik a régi emlékeiket. Bemutatkozik, és az eredeti Csehov-darab szerint 45 éves. Azt kérte a rendező, hogy 55 évest mondjon. Hogy miért lett 10 évvel öregebb a mostani előadásban, megmagyarázta a rendező, Bagossy László. Abban az időben, amikor Csehov a darabot írta, akkor kb. 45 éves volt egy olyan férfi, aki már nem fiatal, de azért még nem nevetségesen öreg, azaz még partiképes, még bele lehet szeretni akár egy fiatalabb nőnek is. Ez ma szerinte kitolódott 55 éves korra. Függetlenül attól, hogy ez így van, vagy nem, azt mutatja, hogy nagyon jó rendező Bagossy, mert ő a történelemben gondolkozik. Mert mi az a történelemben, hogy gyerekkor? Mi az öregkor? Változik. Az is pont így változik, és az is nagyon érdekes, hogy mi az, hogy gusztustalan. Versailles-ban például nem mosakodtak. Nem mosakodtak, mert nem volt gusztustalan. Ez a szint is mozog kultúránként és történelmileg egyaránt. Igazából az az érdekes, hogy miért változik meg. Mi az, hogy közel menni valakihez? Nekünk furcsa például az arab kultúrában, mondjuk Észak-Afrikában, hogy folyton megfogják egymást az emberek, és közel mennek egymáshoz. Úgy véljük, hogy ez fura, miközben éppenséggel mi vagyunk a furák, és persze ennek is megvan a története, hogy hogyan távolodtunk el ennyire egymástól. Erről majd a következő kötetben lesz szó, ez a mentalitástörténethez tartozik. Hogy válik gusztustalanná a kézzel evés vagy a földre köpés, hogy válik tolakodóvá egymás beszéd közbeni megérintése, ami alapvetően természetes kellene, hogy legyen. Erről is szól az életmódtörténet – avat be terveibe a történelemtanár.
Népességnövekedés
– A könyv kiindulópontja a népességnövekedés. Az újkori változásnak, amely 1500-tól máig tart, a legpregnánsabb, leglátványosabb jelensége, hogy hirtelen elkezd a népességszám növekedni Európában, illetve Európán kívül is. A kettő összefügg, hiszen Európa Európán kívülre exportálja ezt a népességnövekedést, ami addig hullámzott évezredeken keresztül: valamennyit növekedett a neolitikum korában, aztán hirtelen megugrott. Ennek a jelenségnek a hátteréről is szól ez a könyv – magyarázza Lőrinc László. – Tárgya az élelmezés, a higiénia, a betegség és orvoslás viszonyai, járványok, járványok visszaszorítása, a technológia, az ökológia.
A rendkívüli népességnövekedésnek az ökológia szempontjából van hátulütője. A könyvben többek között azt vizsgálom, hogy milyen tájgazdálkodási vagy ökológiai problémákat hoz magával a népességnövekedés.
A technikáról szóló fejezetet két részre bontottuk. Az egyik az Erő – fény – távolság, a távolságok leküzdése és a fény elterjedése, a másik pedig az információról szóló nagy fejezet, amely az információáramlással foglalkozik és azzal, hogyan hatott ez vissza a demográfiára.
Tulajdonképpen ez egy kézikönyv
– Ez igazából egy kézikönyv, nem alapkutatás. Rengeteg szakirodalmat kellett elolvasnom, összenéznem, azt kellett értelmeznem. Erre az egyik legjobb példa a már említett Lánchíd-történet. A technikai fejezetben olvastam szakirodalmat, és nem haladtam túl gyorsan, mert az egyikben, az angoloknál például a kilincset John Wycliffe találta fel 1712-ben, a másikban, mondjuk egy cseh könyvben egy Václav Paulik nevű cseh 1220-ban, majd a magyarban természetesen Jedlik Ányos. Hogy van ez? Mi konkrét emberekhez kötjük a találmányokat, pedig az valójában egy sorozat része. Valakinek van egy ötlete, majd az elhal, ugyanez az ötlet felmerül másban is, ezt az ötletet átviszik egy másik területre, ott is alkalmazza valaki, abból az alkalmazott ötletből lesz esetleg valami, ami már működik. Abból a működő dologból valaki csinál egy jobban működőt, abból a jobban működőből valaki csinál valami olyat, ami eladható, de becsődöl, akkor jön egy menedzser. Kicsit még mindegyik hozzátesz, és ezekkel kiegészülve hirtelen berobban a piacra. Ki a föltaláló? Ez sokszor nagyon igazságtalan. A telefon esete például szintén nagyon szórakoztató. Ki találta fel a telefont? Amerikában törvényt hoztak, amikor még Giuliani volt New York polgármestere, hogy a telefon feltalálója egy Meucci nevű olasz volt (csak ellopta Belltől) – ami valószínűleg így is volt. A kanadaiak azonban megharagudtak erre, mert Bell nyugdíjas éveiben Kanadában lakott (ott is van eltemetve), és presztízskérdéssé vált, hogy a telefon feltalálója Bell. Így aztán ők is hoztak erre törvényt, hogy a telefon feltalálója Bell.
Életkép, 1902 Forrás: Fortepan
Szikvíz és Jedlik
– Mi, magyarok például abban hiszünk, hogy Jedlik Ányos találta fel a szódavizet, az elektromotort vagy a dinamót, de ezt egyik külföldi könyvben sem látjuk Jedlikhez kapcsolni – tudjuk meg a szerzőtől. – Lehet, hogy Jedlik valóban kitalálta, majd berakta az íróasztalba, és nem szabadalmaztatta vagy újra kitalálta. A szódavíznél például az történt, hogy ő hallott a szódavízről, azt azonban nem tudta, hogy hogyan csinálták. Ezért ő tulajdonképpen újra kitalálta. Az ilyen történetek köré fantasztikus legendák épültek. Az én feladatom többek között az is, hogy megpróbáljam értelmezni: az emberek miért találnak fel dolgokat, vajon a szükséglet teremti a találmányt, vagy a találmány teremti a szükségletet? Hogy lehet, hogy egyszerre annyian foglalkoznak például a motoros fésű feltalálásával? Hogy épülnek egymásra? Mert érdekes módon ezek az emberek néha ismerik egymást, néha lopnak, néha jóhiszeműek. A XIX. században presztízs volt feltalálni dolgokat, és e között az irgalmatlan mennyiségű találmány között volt valamennyi, ami aztán tényleg berobbant.
A legizgalmasabb téma
– Mindig az izgat a legjobban, amiben éppen benne vagyok. Nagyon szerettem a fény történetét. Itt is megfigyelhető a szükséglet kontra technika. Szükség volt-e éjszaka világításra, vagy amikor már tudtak kéngyertyát készíteni, az megteremtette az igényt az éjszakázásra? Bizonyos világítási eszközöket angol gyárakban vezettek be elsőként, a több műszak kedvéért, hogy többet lehessen dolgozni, dolgoztatni. Majd szép sorban tovább terjedt a ház világítása, később beindult a városok éjszakai élete: színházak, kocsmák, programok. Mielőtt a fény eluralkodott az estéken, kettőt aludtak az emberek. Először lefeküdtek korán, és fölébredtek az éjszaka közepén, akkor volt a szex, meg egy kis mozgás, utána visszaaludtak. Ez például azért is fontos, mert sokan laktak egy fedél alatt, így az intimitás is jobban működött.
Bodrog folyó, fürdőzők, 1922 Forrás: Fortepan
Gyerekek
– Érdekes, hogy az első alvásnak van forrása, a másodiknak pedig tulajdonképp nincs adminisztrációja, csak elbeszélő forrásban van valamennyi, és ezeket kellett összeszedni. Ariés-nek, aki egy nagyon vitatott könyvet írt a középkori gyermekkorról, a forrásai a családi levelek és a festmények voltak. A festményekről jutott arra, hogy mivel a gyerekeket aránytalanul festik, nem figyeltek oda rájuk – ami egy nagyon merész következtetés. A családi levelekben a gyerekeket magázza a szülő, és hét éves korban kiadták őket inasnak.
Nagyon gyakori volt a középkorban, hogy egymásnak kölcsönadták a gyerekeket. Micsoda családi intimitás van ott, ahol ennyire lazán megválnak a gyerekektől?
Aztán Le Roy Ladurie a Montaillou című könyvében másképp látja ugyanezt. Ebben egy kis pireneusi falunak az életét vizsgálja, annak sajátos forrásanyagára építve. Nevezetesen, ők katar eretnekek voltak, kiszállt az inkvizíció és mindenkit végig kihallgatott, majd leírtak azt, amit az írástudatlan parasztok elmondtak. A kérdésekre válaszoltak, és mellékesen mindenféle másról is szó esett, mint például a vallás. Le Roy Ladurie arra következtet, hogy nagyon erős volt Montaillouban az anya-gyerek kapcsolat ebben az időszakban is. Lényegében, mint ma.
Ebből is látszik, hogy a történelemnek ezen területét bizonyos szempontból nehezebb kutatni, de izgalmasabb is, nagyon nagy kreativitást igényel. Hogy a szépirodalmi műből, a festményből vagy a levelekből milyen következtetéseket von le a történész, az rajta múlik. Ez pedig még csak az anyagi kultúra. A mentalitástörténet, az emberi élet fordulói, a születés, a gyerekkor, a szerelem, házasság, az öregség, betegség, halál a következő kötetben kap majd helyet.
Az Óbuda központjában álló Szentháromság szobor és Szent Flórián fogadalmi oltár számunkra ikonikus – kezdi a beszélgetést Neubrandt Istvánné, Olgi, Óbuda-Békásmegyer Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke. – Mi restauráltattuk és állítattuk fel újra őket Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának jelentős anyagi támogatásával, mert mindazt jelképezik, ami számunkra fontos. A Szentháromság szobrot az óbudai németség 1740-ben készíttette az egy évvel korábbi pestisjárvány áldozatainak emlékére, és kegyelemért könyörögve, hogy hasonló csapás ne sújtsa többé őket: az alig néhány évtizede letelepedett lakosság csaknem felét elpusztította e szörnyű ragály. Az árvíztől és tűzvésztől oltalmazó Szent Flórián szobrát Óbuda egykori földesura, Zichy Miklós gróf állíttatta. E szobrok és újraéledésük nemcsak a svábok háromszáz esztendeje az óhazából magukkal hozott és azóta is élő, mély vallásosságának bizonyítékai, hanem a közösségük akkori és mai összetartó erejének is – sok-sok civil, ha kellett, fizikai munkával is segítette célunkat.
Neubrandt Istvánné és Pappné Windt Zsuzsanna
Az egykor lebontott szobrok maradványai hosszú hányattatás után a Kiscelli Múzeum kőtárába kerültek – veszi át a szót Pappné Windt Zsuzsanna, a Braunhaxler Egyesület elnöke. – Ám ott is igen méltatlan körülmények között, egymás hegyén-hátán, összedobálva álltak, úgy guberáltuk ki egyesével a felismerhető darabokat, sokat így is pótoltatnunk kellett.
A németül tudók számára is rejtély az egyesület neve. A braunhaxler magyarul annyit tesz, barnacsülkűek…
Bizony – mondja nevetve Zsuzsa. – Minden nemzetiségnek volt és van is ragadványneve. Az óbudai németeké egyidős letelepedésükkel. Mint szőlőművesek felhajtott nadrágszárral, mezítláb jártak és dolgoztak hétköznapokon, az egyetlen cipőt az ünnepnapokra és a misékre tartogatták.
Lábszárukat, vagy ahogyan az állattartók emlegették, „csülkeiket” hamar barnára égette a nap, és a szél is kicserzette. Így lettek braunhaxlerek, és mi, utódok büszkén viseljük ezt a nevet ma is.
Már többször szóba hozták a németajkúak óbudai letelepedését. Hogyan kerültek több, mint ezer kilométernyi messzeségbe eredeti hazájuktól?
A török uralom idején az akkori Óbuda és Békásmegyer, ahogyan sok-sok település országszerte, elnéptelenedett, s csaknem valamennyi épülete elpusztult – magyarázza Zsuzsa. – Több, mint háromszáztíz éve, amikor a hódoltság véget ért, szükség volt munkás kezekre, amelyek megművelik a sokszor már évtizedek óta parlagon heverő földeket, és újjáépítik a falvakat, városokat. A földbirtokosoknak, de még a királyi udvarnak is kapóra jött, hogy éppen ez idő tájt Németföld telepesei kivándorlási lázban égtek, és új hazát kerestek. Óbudára legtöbben Baden-Württemberg tartományból érkeztek.
– És a közhiedelemmel ellentétben nem csupán egyetlen batyuval, hanem szerszámokkal, elültetendő szőlővesszőkkel és jószágokkal szálltak hajóra a Duna-parti Ulm városában – folytatja az elődök történetét Olgi. – Eredetkutatásainknak köszönhetően, amelyben néhai férjemmel mi is részt vettünk, tudjuk, olykor egész falvak népe, katolikus papjukkal együtt kelt útra. Ma is beleborzongok, ha felidézem, milyen érzés is volt az ottani Szent Mihály templomban a több száz éves, gót betűs anyakönyvet lapozni! Ennek tanúsága szerint olyanok is akadtak, akik sebtében, néhány órai ismeretség után ott, helyben keltek egybe, mivel csak házasok szállhattak fel az idegenbe induló hajókra. A német telepesek schachteleken, azaz dobozhajókon utaztak. E fából készített szerkezeteket megérkezvén szétszedték, és ebből építették fel első templomukat és lakóházaikat. Igen kemény munkával termékennyé tették a földet, de így is csak a harmadik generációnak sikerült viszonylagos jólétet és biztonságot teremtenie.
Említették, hogy a braunhaxlerek többnyire szőlőművesek voltak. Ma mégis csak elvétve találunk tőkéket az óbudai domboldalakon.
Így van, a filoxéra-világjárvány ugyanis az 1880-as években elérte Magyarországot is – idézi fel a rettegett vész történetét Olgi. – A szőlőgyökértetű inváziója csodával határos módon Óbudán az Aranyhegyet megkímélte, ennek emlékét őrzi Jézus Szíve, népies nevén Filoxéra kápolnánk, amelyet a környéken termelő, hálás braunhaxlerek építettek. Az aranykor azonban sohasem tért vissza, a szőlővel beültetett óbudai hegyeket csak a korabeli rajzokról, metszetekről ismerhetjük. Így a tönkrement szőlősgazdáknak és munkásaiknak új szakma után kellett nézniük. Mivel jó néhányuknak volt már engedélye saját borának kimérésére, sőt, meleg étel árusítására is, adott volt, hogy ezt viszik tovább, csak most már más vidékekről, elsősorban az Alföldről hozatott borral. Így született meg a legendás, hangulatos óbudai kisvendéglők világa: köztük Szautner Józsefé a Csillaghegyi HÉV-állomásnál vagy a Kéhli vendéglő, valamennyi az elmaradhatatlan piros kockás abrosszal, leanderes kerthelyiségekkel és természetesen élőzenével. Ezekben a családokban apáról fiúra szállt a hivatás, egész vendéglős dinasztiák jöttek létre. A XX. században valamennyi éttermet államosították, azaz egyszerűen elvették a tulajdonosaiktól. Így történt például a Vihar utcai Krieg kocsmában is, ahol a tulajdonos lánya ezután csak mint alkalmazott dolgozhatott.
Mindenkinek nem juthatott vendéglő, ők mihez fogtak?
Nekik a XIX. században kibontakozó ipar kínált lehetőséget, a hajógyár, a dohánygyár és a textilüzemek például szívesen látták a szorgalmas és precíz svábokat, akik hamar kitanulták a mesterséget – meséli Zsuzsa. – Ezeknek az időknek az emlékét őrzi sok német eredetű szó a legkülönbözőbb szakmákban, ilyen például a drót, gravíroz, malter, spakli, amelyek annyira részeivé váltak a magyar nyelvnek, hogy többnyire el sem gondolkodunk eredetükön. Sok család tartott jószágokat, így ők az állattenyésztésből próbáltak megélni. A tej eladása például napi bevételt biztosított. Az asszonyok hordták a piacokra a frissen fejt tehéntejet, ők voltak a Milimárik. A virágzó vendéglők és kávéházak pedig nagybani felvásárlóknak számítottak.
Akkoriban, a XIX. és XX. század fordulóján hány német élt Óbudán és Békásmegyeren?
Óbudán mintegy 37 ezer fő élt, legnagyobb részük németajkú volt, az akkor még önálló Békásmegyeren pedig háromezer. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de egy 1950-ben készült statisztika szerint Óbuda háborús vesztesége mintegy 12 ezer embert tett ki – mondja Olgi. – De nemcsak a háború szedett áldozatokat, az orosz katonák jóvátételként kényszermunkára hurcolták az elsősorban német lakosságú települések civiljeit. Így 1945. január első napjaiban Óbuda szinte teljes férfi lakosságát gyalog hajtották a Duna mentén malenkij robotra, ahogy érték őket – volt, akit pizsamában vagy köntösben, még felöltözni sem engedték őket. Nagyon sokan el sem jutottak a Donyecki medencéig, az Uralig vagy Szibériáig, már útközben meghaltak. A „kis munkából” 2–5 év rabság lett, ahonnan csak az elhurcoltak egyharmada tért haza, többnyire súlyos betegen, lelkileg megtörve, s annyira megfélemlítve, hogy még hozzátartozóiknak sem mertek mesélni a táborokban átélt borzalmakról. Szinte nincsen olyan óbudai német család, amelyet ne érintette volna e sorstragédia. Apósomat 1945. január ötödikén puskatussal verték ki a pincéből, gyerekei szeme láttára, és hurcolták el. Sohasem jött vissza. Anyósom, miután a túlélők hazatértek, még évekig járt ki vasárnaponként a pályaudvarokra a többi reménykedő asszonnyal, hátha… Jóval később tudtuk meg, férjem édesapja csak Szolnokig jutott el, ott halt bele a megpróbáltatásokba.
– Minden év januárjában szentmisével emlékezünk meg az elhurcolt civilekről – fűzi hozzá Zsuzsa. – A szertartáson egy könyörgés és egy olvasmány németül hangzik el, a Schubert-misét pedig a Braunhaxler Dalkör énekli. Ilyenkor a templomból a városháza elé sétálunk, és megkoszorúzzuk az áldozatok emléktábláját is.
– És a német közösség megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget! – folytatja Olgi. – 1946 februárjában és márciusában Békásmegyer német ajkú lakosságának 95 százalékát kitelepítették Németországba, szinte egyik óráról a másikra. A kitelepítésre ítéltek fejenként csupán egyetlen húsz kilós batyut vihettek magukkal, hátrahagyva házaikat, jószágaikat, ingóságaikat. A szorgalmuk és szaktudásuk révén megépített takaros portáikra sok esetben már korábban szemet vetettek irigyeik, és ekkor meg is kaparinthatták azokat. Tudunk olyan esetekről, amikor az „új” gazdák tehenei sorra elpusztultak a hozzá nem értés következtében, hiszen még meg sem fejték a szerencsétlen állatokat. Gondoljunk bele, az elűzöttek akkor már hatodik generáció óta éltek Magyarországon, szülőföldjüknek tekintették. A korabeli fotókon láthatjuk, hogy a marhavagonokra, amelyekbe beterelték őket a hosszú útra, kívülre, krétával ezt írták: „Isten veled, hazánk!” Az új hazában pedig nem fogadták őket tárt karokkal, jó néhány évnek kellett eltelnie, amíg a helyi közösségek befogadták őket, látva, hogy becsülettel dolgoznak, és egymást segítve élnek. Szintén minden évben szentmisével és koszorúzással emlékezünk meg a hazájukból ártatlanul kitoloncoltakra.
Hogyan sikerült Óbudán a német identitást, kultúrát és nyelvet ennyi hányattatás ellenére életben tartani?
A rendszerváltásig szinte csak a családokon belül éltek a hagyományok. Pontosabban ott is egyre kevésbé – mondja Olgi. – Az itt maradott svábok még emlékeztek, emlékeznek arra, hogy azokat telepítették ki, akik az 1941. évi népszámláskor német anyanyelvűnek vallották magukat.
A féltés és a félelem arra vezette a szülőket, hogy gyermekeiknek megtiltsák a német szót, később pedig meg sem tanították őket a nyelvre. Hiszen a háború utáni hatalom sem nézte jó szemmel Óbuda összetartó, egymással szolidáris német közösségét.
Szét is verték. Az 1967 és 1977 között itt zajló erőszakos panelprogram tulajdonképpen egy városon belüli tudatos kitelepítés volt. Óbuda nagy részét földig rombolták, lakóit a lehető legtávolabbi kerületek, például Csepel, Újpest, Újpalota házgyári lakásaiba költöztették, az itt felépülő tízemeletes panelházakba pedig a főváros más régióiból toboroztak családokat. A braunhaxlerek házait szemük láttára dózerolták le, kertjeikből a fákat markológépekkel tépték ki. Férjem nagybátyja, aki akkor hetven éves volt, örökre megnémult, miután végignézte, hogyan dől össze a ház, amelyben született. A családi házhoz, Óbudához szokott idősebbek sohasem szokták meg, és nem tekintették otthonuknak a nekik kiutalt cserelakásokat, sokan közülük belebetegedtek a kényszerű költözésbe, és többekről tudunk, akik öngyilkosok lettek. Hát innen kellett elkezdenünk 1994-ben, amikor a kerületben megalakult a Német Kisebbségi Önkormányzat és a Braunhaxler Óbudai Német Hagyományokat Ápoló Egyesület.
Mire a legbüszkébbek a megőrzött kincseikből?
Hú, hát mindenre! – mosolyog Zsuzsa. – De azért vannak kedvencek, ilyen a kétnapos óbudai búcsú, amely háromszáz éves hagyomány. Mint egykor, ma is cseresznyeéréskor tartjuk, sváb neve szintén erre utal: Kirschen-Kiritog. Régen a gyerekek azt mondták, megyünk a rumliba! Annyit változott csak, hogy a ringlispílt felváltották a színpadok, német nemzetiségi műsorokkal. A sváb bált nagyböjt előtt tartjuk, amelyre a környező falvakból is érkeznek vendégek. Ahogyan háromszáz éven át, ma szintén batyus bált rendezünk, azaz otthonról hozott finomságokból lakmározunk, aztán hajnalig ropjuk a sramli zenére. A Krumplibúcsú pedig az 1838-as nagy pest-budai árvíz emlékét őrzi. A budaiak akkor sült krumplival és forró teával várták a csónakon menekülő pestieket. Mi pedig ekkor választjuk meg a krumplikirályt, aki amolyan népi óbudai díszpolgár, és akinek így ismerjük el a közösségért tett munkáját. Olgi is volt már krumplikirálynő!
1967-ben januártól márciusig vették birtokukba a lakók az újonnan épült 210 lakást. Mozgalmas napok voltak ezek, de közülük is a legemlékezetesebb február 21-e. Ezen a napon a beköltözők között volt egy kismama is – idézi fel a kezdeteket és az Árpád fejedelem úti lakótömb első babájának történetét Sunyovszky Tamás. – Pakoltunk, cipekedtünk, lépcsőztünk, ahogyan ez már lenni szokott ilyenkor. A hatalmas nyüzsgésben egyszer csak megszólalt a várandós asszonyka: „Megkezdődött.” Egy pillanatra döbbent csönd lett, aztán kezdetét vette a kapkodás, rohanás, izgalom, majd várakozás. A fiatalasszony még aznap gyönyörű kislánynak adott életet. Évike ma is itt él a házban, nevetve szoktuk mondogatni neki, egyidős a házzal, együtt ünnepelhetik a születésnapjukat!
A 104 éves Hippi
– Számoljuk, számon tartjuk, kik vannak még közöttünk az első beköltözők közül, persze többnyire már gyermekeik vagy unokáik laknak itt saját családjukkal, hiszen az akkori húszasok és harmincasok ma már hetven és nyolcvan év felett járnak, de 45 lakásban még a legelső tulajdonosok élnek – mondja Tamás. Miközben az egykori lakónévsort nézegetjük, megelevenedik az elmúlt ötven év sok-sok emléke, a vidámak és a szomorúak is. – Imre bácsi 2015 májusában hagyott itt minket, 104 évesen, szinte az utolsó napjaiig fizikailag és szellemileg is aktív volt – állapodik meg az egyik névhez érve. Kristóffy Imre, a Fővárosi Nagycirkusz egykori karmestere még a második világháború előtt kezdte a muzsikálást, zenészként minden könnyűzenei műfajban otthonosan mozgott, 1946-ban alapító tagja volt a Magyar Rádió Stúdió 11 zenekarának is.
Az zenészt ugyanis 101. születésnapján felköszöntötte a Greenpeace is, amelynek ő volt a legidősebb magyar támogatója.
– Az még nekem is csak most derült ki, hogy a Hippi (így becézték barátai) nemcsak 101 éves, hanem zöld is – jegyezte meg egyik kollégája a hír hallatán. A világ legnagyobb független környezetvédő szervezetének aktivistái a jeles alkalomból videóinterjút is készítettek vele. Imre bácsi a beszélgetést pajkosan e mondattal zárta: „Azon gondolkodtam, hogy kezdjek-e megint valahol zenélni.”
Az utolsó téglaház
– A főváros szinte minden kerületéből gyűlt össze az első lakóközösség – meséli Sunyovszky Tamás, aki Újpestről költözött a III. kerületbe, de mint mondja, hamar igazi óbudai lett. – Akkoriban úgy ment, hogy leadtuk a lakásunkat a tanács nagyhatalmú lakásosztályának, és helyette utaltak ki egy másikat. Előfordult, hogy a költözni vágyó eleinte nem tudta, hol kap majd új otthont, a cseréhez is a hatóság engedélye kellett, nem lehetett olyan szabadon költözni, mint ma; ne felejtsük el, 1967-et írtunk.
Tamás a szövetkezet elnökeként büszke arra, hogy a nyolcemeletes, hat lépcsőházas tömbjük az utolsó téglaépítésű lakótelep Óbudán.
A következő években beindult a panelprogram, és elárasztották a házgyári lakások a kerületet. – Akkoriban igen jó minőségű lakóházak közé tartozott a miénk, az elérhető legjobb alapanyagokból épült, és a távfűtés is korszerűnek számított – magyarázza Tamás, s éppen a B 30-as téglából épült falak dicséreténél tart, amikor betoppan irodájába egy nemrégiben beköltözött új lakó, aki rögtön be is kapcsolódik a beszélgetésbe: – Ha ma építkeznék, én csakis B 30-as téglát használnék! Jó hőszigeteléssel kiegészítve még mindig a legjobb. Ezt mondom a hallgatóimnak is. Az építészkaron tanítok, amúgy eredetileg gépészmérnök vagyok. Ha a háznak kell valamilyen műszaki segítség, csak szóljanak!
Együtt a bölcsődétől a diplomáig
Miután újra magunkra maradunk, Tamás mosolyogva kommentálja az előbbi epizódot:
– Lakótársunk szép gesztusa egy kicsit ellentmond annak, amiről éppen beszélni akartam: arról, hogy az elidegenedés mintha valamelyest minket, itt lakókat is utolért volna. Régebben közelebb álltunk egymáshoz, talán azért is, mert szinte egy időben költöztünk be, a kezdetekkor mindenki segített mindenkinek. A közös munkák, mint a tavaszi nagytakarítás, a kertünk kialakítása, szépítgetése összekovácsolt minket, mindenki azzal járult hozzá a közösséghez, amivel tudott. Valaki például szerzett salakot, abból csináltuk meg a ház mögötti, akkor még üres telket átszelő ösvényt, hogy a buszmegállót lerövidített úton érhessük el. De a pihenéshez szintén kerestük egymás társaságát; akkoriban még le lehetett menni a Duna-partra napozni, csak át kellett kelni az Árpád fejedelem útján, így vasárnap délutánonként rendre összeállt egy nagyobb társaság, együtt sütkéreztek, beszélgettek. Persze az is igaz, hogy eleinte a hat lépcsőházas tömb egyik végén lakók nem igen ismerték a másik végén élőket, de aztán sorra születtek a babák, és a nagyjából egykorú gyereksereg igen erős kapoccsá vált a szülők között is. Az sem volt ritka, hogy az itt lakó gyerekek az óvodától az Árpád gimnáziumi érettségiig együtt jártak. Sőt, amíg a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolának itt, Óbudán működött kihelyezett tagozata, olyanok is akadtak, akik még diplomájukat is együtt vehették át egykori bölcsődés társaikkal!
Írók, bírák, művészek egy házban
– Szinte minden hivatás képviselői megfordultak a házban az elmúlt ötven évben, és mi mindig élveztük közösségünk sokszínűségét – meséli Tamás. – Persze a legbüszkébbek a köztünk élő művészekre vagyunk, ma is velünk van például Rácz Ödön naiv festő, akinek munkáit kiállításán is megismerhette a közönség. Csala Zsuzsika színművésznő szintén itt lakott egy ideig. Volt olyan időszak is, amikor három bíró élt itt egy időben, mindhárman a Legfelsőbb Bíróság tagjai. De lakótársaink között tudhattunk egy főrendőrt is, aki anno a budapesti rendőrkapitányság életvédelmi osztályát vezette. Számely Kornél pedig, aki hosszú időn keresztül volt a szövetkezetünk elnöke, az Állami Számvevőszék számvevő tanácsosaként ment nyugdíjba, és sokat publikált a Központi Statisztikai Hivatal lapjában, a Statisztikai Szemlében is. Annak idején ő kért fel engem, hogy legyek igazgatósági tag a házban. Nemrégiben fedeztem fel, hogy Kornél munkásságáról és mint alapító tagról márványtáblával emlékezik meg a számvevőszék a Fiumei úti sírkertben.
Radványi Ervin író, esszéista, akinek humoreszkjei nem hiányozhattak a szilveszteri és a mindenkori rádiókabaré műsorából, szintén a tömb lakója. Ő így fogalmazta meg ars poeticáját: „Három dolog érdekel igazán az életben: a szerelem, a művészet és a politika. Erről és változatairól vallok a magam módján, a groteszk bohócsipkájában. Kénytelen vagyok ebben a jelmezben porondra lépni, mert más öltözékem nincsen. Hogy voltaképpen mi is a groteszk? Amikor a sevillai bikaviadal fiestája után kifelé sodródtam a tömegben, a buszmegállónál ácsorogva egy olyan aréna jutott eszembe, ahol a bikák ülnek a lelátókon, és odalenn, a forró homokon két csupasz ember vív élet-halál küzdelmet… Menthetetlen vagyok.”– Ervin civilben is igen jó humorú ember; lánya, Radványi Dorottya szintén televíziós lett – fűzi hozzá Tamás.
Szívesen megyek ma is
– Eliza, azaz Varsányi Ferencné szomszédunk szintén több verses- és kispróza-kötet szerzője – folytatja Tamás az itt élő művészek sorát. A költőnő Kiskállói Eliza néven publikál, tisztelegve ezzel szülőfaluja, a Felső-Tiszavidéki Kiskálló előtt. Nem mindennapi sors az övé, első és második férje is részt vett az ’56-os forradalom és szabadságharcban. Előbbi a megtorlás elől külföldre menekült, utóbbi kemény börtönéveket élt meg, hosszú ideig raboskodott Darvas Ivánnal közös zárkában, szabadulása után találkozott feleségével. Így szinte természetes az, ha Kiskállói Eliza akár a személyes hitről és a szerelemről, akár a mindannyiunkat érintő társadalmi kérdésekről szól, az egyformán hitelesen cseng.
Sunyovszky Tamás szívesen mesél a ház és a benne élők történtéről, sajátjáról annál kevésbé, nehezen is áll rá, hogy belefogjon.
– Amolyan ízig-vérig műszakisként, amint beköltöztünk, rögtön elvállaltam, leszek én a lépcsőházfelelős, aztán az ötven év alatt eljutottam a lakásszövetkezet elnöki posztjáig.
Eleinte a garanciális problémák megoldásában kellett segíteni, tartani a kapcsolatot az építtetővel, aztán szinte észrevétlenül a lakók minden ügyes-bajos dolgukkal hozzám fordultak. Ha nem csukódott a szobaajtó, ha csöpögött a csap, természetes volt, hogy engem hívtak. Szívesen mentem, megyek ma is, pedig a munka mellett csináltam. Civilben villamosmérnök vagyok, és ez folyamatos tanulást igényelt, hiszen a technika világa őrült iramban fejlődött, úgy éreztük, minden évben újra kellene államvizsgáznunk, különben nem tudunk lépést tartani vele. Ráadásul az egyetemig esti tagozaton végeztem el a tanulmányaimat, még a technikumot is. Nappalira nem vettek fel „egyéb származásom” miatt. Soha nem tudtuk meg, mit takar ez, édesapám egy becsületes vasutas volt.
Ünnepség a kerek évfordulón
– A ház ma is jó állapotú, jól karbantartott, ezt nem csak én mondom, hanem elfogulatlan hozzáértők szintén, akik nemrégiben mérték fel a tömb műszaki állapotát a külső tatarozás előtt. Mert ez lesz a következő lépés. Nincs megállás… Pedig a feleségem már három éve mondogatja, adjam át a stafétabotot a fiatalabbaknak, megérdemlem a pihenést – említi meg Tamás, miközben az okleveleket és kitüntetéseket nézegetjük, amelyekkel a szövetkezet tevékenységét ismerték el. Természetesen olyan is van köztük, amelyet ő maga kapott a lakóközösségért tett áldozatos munkájáért. – Értem én, hogy miért mondja ezt a feleségem, mert ő látja, hogy szinte minden problémát saját hatáskörben igyekszem megoldani; ha valahol csöpög a radiátor, azt éppúgy, mint amikor egy éjszaka elöntötte az egyik hőközpontunkat a víz. Nem várok, nem várhatok, hiszen órák, sőt napok is eltelhetnek, mire a hivatalos szakemberek megérkeznek. Ráadásul a lakásszövetkezet adminisztrációja is egyre szerteágazóbb. Míg korábban elegendő volt az igazgatóság tagjainak havonta egyszer találkozni, ma akkor sem tudjuk utolérni magunkat, ha hetente kétszer-háromszor ülünk össze.
A Sunyovszky házaspár nemrégiben ünnepelte 53. házassági évfordulóját, nagyon sokan gratuláltak nekik, szinte ismeretlenek is, talán azért, mert ma ritka, egyre ritkább az ilyesmi, véli Tamás: – Hát, már csak ezért is hallgatok a feleségemre, és májusban valóban leköszönök, de még megvárom a ház ötvenedik évfordulójára szervezett ünnepségünket, mert arra szintén készülünk. De nem lesz könnyű búcsút venni a feladattól, amelynek olyan ajándékokat köszönhetek, mint Nagy László költőóriás barátsága…
Nagy László suszterszéke
– Nagy László és felesége, Szécsi Margit költőnő szintén az első beköltözők között érkeztek a lépcsőházunkba, ma unokájuk és dédunokájuk él a lakásban – eleveníti fel emlékeit Tamás. – A költőnek a pincében volt egy kis műhelye, délutánonként ott faragott, mert ahhoz is művészi szinten értett. Munka után én is gyakran benéztem hozzá, ilyenkor beszélgettünk. Őszintén bevallom, kevés szó esett köztünk irodalomról, ezek amolyan férfias beszélgetések voltak, leginkább a faművességről, melyikünk milyen kést használ a különböző puhaságú alapanyagokhoz. Nagy László elsősorban bábokat készített, de nekem faragott egy suszterszéket. Nagy munka egy ilyet elkészíteni, különösen a három láb helyét és az ülőkerészt kivájni. Ma is őrzöm!
Az Árpád fejedelem úti ház falán dombormű emlékezik meg a költőházaspárról, s a tömb előtti kis parkban egy talapzaton áll Nagy László egyetlen olyan portréja, amelyhez modellt is ült. A költő korán bekövetkezett halála megakadályozta Vígh Tamás szobrászművészt a mű befejezésében.
– Szobraikhoz nem csak hivatalos ünnepségek, évfordulók alkalmával kerül koszorú – mondja Tamás. – A lakók rendszeresen teszik le itt a szeretet és az emlékezés virágait, gyertyáit.
Három regény után most jelent meg az első novelláskötete. Mennyi idő alatt gyűlt össze egy könyvnyi anyag?
Nagyjából tizenhárom év terméséből válogattam, de maradt még legalább egy kötetre való. Az volt a szempont, hogy az írások valamennyire kapcsolódjanak, ebben a kötetben például sok a monológ.
Könnyebben vagy nehezebben születnek a novellák?
Nehéz erre válaszolni, néha egészen gyorsan meg lehet írni egy-egy szöveget, de van, hogy évekig újra elő-előveszem, és próbálkozom a befejezéssel, aztán néha sikerül, néha meg ki kell dobni. Azt hiszem, a novellába jobban bele van kódolva a kudarc lehetősége, mint a regénybe.
Nem érzi úgy, hogy egy-egy novellában több is van? Hogy az olvasó ott kuporog az ajtó előtt és várja a folytatást? A Vasvonó története például kimondottan beszippantott, le is kellett tennem a könyvet egy időre.
Dehogynem. Sokszor szoktam ezt érezni, hiszen ez a jó novella sajátossága. Átvisz egy másik világba, és azután is ott maradunk egy darabig, hogy letettük a könyvet. Vagy hogy megírtuk – és ilyenkor néha muszáj folytatni is. A Vasvonó valóban ilyen, folytattam is azóta, ki tudja, lehet, hogy lesz belőle egy kisebb könyv.
Az Oroszlánkórus igazi kavalkád, rengeteg hangon szólal meg benne. Volt olyan, ami könnyen indult, és aztán nehéz volt megtartani a felütött hangot?
Előfordul ilyen, de akkor általában be se fejezem, úgyhogy azok a szövegek nem kerültek be a könyvbe, a félkész novellák könyvtárában várják, hogy egyszer majd legyen velük valami, vagy végleg kidobjam őket.
Ebben a könyvben csak azok a hangok hallhatóak, amik nem hallgattak el írás közben. De a Seprűt például három vagy négy hétig írtam, sehogy se lett jó, akkor az egészet kidobtam, majd újrakezdtem, és végül egy nap alatt megírtam.
Ez azért emlékezetes, mert éppen Kölnből jöttem haza aznap, reggeli után kezdtem újra, és folyamatosan írtam egy kávéházban, aztán a reptéren, aztán a gépen is, és pont akkorra lettem készen, mire leszálltunk Ferihegyen.
A novellák talán egyetlen közös pontja, fő motívuma a zene. Ennyire fontos szerepet tölt be az életében?
Igazából nem, hangszeren sem igen játszom, de nyilván nagyon fontos az írás szempontjából a ritmus és a lélegzet. Egyszer csak észrevettem, hogy ez zene formájában tematizálva az átlagosnál gyakrabban megjelenik a szövegeimben, annyira, hogy A fehér királyban és a Máglyában is van egy-egy zenés fejezet.
Hallgat zenét írás közben? Amennyiben igen, van olyan, hogy a zene tereli a történetet?
Sokszor használok hangfüggönyt az íráshoz, de ezek többnyire nagyon más zenék, mint az, amiről éppen írok. Ha igazán megy a munka, akkor – azt hiszem – nem is hallom a zenét.
A metálos srác nagyon élethűen tör ki a Hevimetál című novellából. Csak nem személyes érintettség?
Kamaszkoromban sok metált hallgattam, és volt egy Judas-rajongó osztálytársam, ismertem valamennyire ezt a szubkultúrát, úgyhogy tudtam működtetni a nyelvet. Készülök majd még a Maidenről és a Metallicáról is írni egyszer.
Egyáltalán, a hang van meg előbb, vagy a világ, ami a szereplőt körülveszi?
Néha csak egy szó, néha egy helyszín. Van a könyvben például egy novella, ami egy berlini parkban játszódik. Az egyik kedvenc helyem a városban a Britzer Garten, délen van, Mariendorfban, senki nem megy oda csak azért, hogy lássa, de én éltem mellette egy pár hónapot, és évekig készültem, hogy valahogy megírom mint helyszínt. Ott fogalmam se volt még a hangról, aztán egyszer váratlanul megtaláltam, és annyira illett a helyhez, mint kulcs a zárba.
A következő könyv regény lesz vagy novella?
Amelyik előbb elkészül. Ha minden jól megy, akkor regény.
Ezen kívül az Óbudai Kalapgyár gyártotta színvonalas és külföldön is keresett termékeit. Sokáig használták Óbudán a Finály, Filtex, Salzmann, Guttmann és Fekete, Magyar Textil, Pamutipar, Growe megnevezéseket, ha adott textilgyárról esett szó. Valamikor régen selyemfeldolgozó, illetve gyapjúipari vállalkozás, majd később bútor- és szőnyeggyártó egység, gombgyár, fonógép-alkatrészgyártó telep is működött itt. Még mosó- és fertőtlenítő gépeket előállító vállalkozás, sőt textilsegédanyag-gyár is folytatott termelő tevékenységet, hogy csak a főbbeket említsük.
A feljegyzések szerint Óbudán már a római korban működött a posztókészítők kollégiuma. A jóval későbbi időszakból kiemelendő a Zichy család szerepe, főként Zichy Istváné, aki 1659-ben Óbudát adományként megkapta. Éppen Mária Terézia uralkodása idején bontakozott ki több manufakturális ágazat a Habsburg Birodalomban. Magyarországon a textilipar volt nagyobb jelentőségű, ezen belül a selyemfeldolgozás. A II. József időszakában felvirágzónak látszó selyemgyártás megszervezése 1780 körülire tehető. Igaz, a mezővárosi Óbudán nem járt sikerrel a selyemhernyó tenyésztés.
Az 1767–1775 közötti kézművesipari korszakban Óbudán többek között len takács, harisnyakötő, posztós, zsinórverő, kötélverő, textilfestő, kalapos, szabó és nadrágszabó működött. Az 1770-es évek második felében 20 takácsról és 21 szabóról tesznek említést, ami az Óbudán létesült Katonaruházati Biztosság igényeivel is kapcsolatos. 1776-ban jött létre Beywinckler József és Höpfinger Jakab bécsi selyem- és brokátkészítő mesterek üzeme a Zichy-kastélyban és melléképületeiben. 1781-ben Valero István Selyemgyárat hozott létre a környéken. 1788-ban Kánitz Löbl létesített nyomómanufaktúrát Óbudán. Említésre méltó még Frast Péter selyem-festödéje, aki Augusti Józseffel társulva létrehozta az Óbudai Szépfestőgyárat, amely az 1792-es bővítés után a Föld- és Zápor utca kereszteződésében működött Kendőgyár megnevezéssel. Koppel Jeremiás posztóüzemét 1779-ben Budaújfaluból óbudai házába telepítette (nyers katonaposztót szállított a katonai ruhatárnak), majd 1792-ben az Árpád-forrás működtette malomba vitte át a gépeket.
A Gyáralapító Társaság 1845-től tervezte Budán egy gyapjúfonógyár létesítését, miután a helyi szőlőművelés veszteségesnek bizonyult, és iparilag elmaradott térségről volt szó.
1847-ben a Duna-parton gyapjúmosó házak létesítését engedélyezték, beszereztek egy 12 lóerős bécsi gőzgépet a leendő üzem számára. A mai Kolosy tér helyén létrejött fonodában 1848 tavaszán indult meg a termelés. Szövöde és kikészítő telepítése is tervben volt, hogy posztóüzem létesüljön. Időközben a Gyáralapító Társaság csődbe jutott, a gyapjúfonoda tönkremehetett, mert a helyszínen 1852-től gabonamalom működött.
A filatórium és a selyemgombolyító
A selyemhernyó tenyésztés sikertelensége ellenére az óbudai selyemipar létrehozásáról nem mondtak le. Először egy selyemfilatórium (fonó, cérnázó) létesítését határozták el, hogy az eszéki selyemgombolyítóból származó nyersanyagból Bécs selyemipara számára félkész termék készüljön. A fonoda olaszul filatore, ezért a hely neve Filatoridűlő volt II. József uralkodása idején (a későbbiekben a környéket németül Filatori Felden néven emlegették).
A területen egykor futó és a Duna által gyakran visszaduzzasztott négy patak miatti védelem érdekében 1881–82 telén gátat építettek, innen származik a Filatorigát elnevezés.
A selyemfonó-cérnázó felépítésére azért volt szükség, mert a tömeges méretű fonást, csévélést és cérnázást házilag és gépi erő nélkül nem lehetett végrehajtani. A Rádl árok mellett felépült az ötemeletes filatórium, amely annak idején a főváros legmagasabb épülete volt. Minden emelet egyetlen hatalmas teremből állt, a födémekben kialakított nyílásokkal a belső tér egyetlen egységet képzett. A fa gépezetet alulcsapó vízikerék hajtotta. A fonó-cérnázó berendezés három fa főtengelyből állt, amelyek az öt födémen áthaladva hajtották a szintenkénti, kör alakban elhelyezett orsókat. A Rádl árok gyenge vízhozama, a műszakilag kisebb teljesítményre tervezett vízikerék és további technikai problémák miatt nem működött megfelelően a filatórium. A kedvezőnek értékelt 1787–88-as gazdasági évben is mindössze 1600 kg félkész terméket állítottak elő, végül 1789-ben csődbe mentek a vállalkozók. Óbuda határában közel 50 évig üresen állt az épület, majd részben összedőlt, köveinek elhordása után pedig végleg eltűnt.
Az óbudai selyemfilatórium és működése
A filatórium mintegy kiegészítő beruházásaként 1784-ben Mazzucato Ágoston megalapította az óbudai selyemgombolyítót (deglomeratórium). Thallher József tervei alapján 1786-ban készült el a ma is álló épület (a Miklós tér 1. sz. alatt); egy ovális, nyeregtetős építmény jött létre középső folyosóval. Ebben az időben az üzemépületeknek nem volt kiforrott elrendezésük, de már ismert volt az igény, hogy a munkafelügyelők jól áttekinthessék a folyamatokat.
Az óbudai Selyemgombolyító régen és ma
Az óbudai selyemgombolyító biztosította rövid ideig a motollált selymet a filatóriumnak, majd több évtizeden át a bécsi üzemeknek, illetve a pesti Valero selyemszövő manufaktúrának, ahol cérnázó is működött. A Mazzucato találmánya alapján felszerelt selyemgombolyító a XIX. század harmadik évtizedéig sikeresen üzemelt. Óbuda később jelentős textilfestő-, nyomó- és kikészítőiparát tulajdonképpen a selyemfeldolgozás alapozta meg.
A Goldberger manufaktúrából gyár
Az alapító Goltberg (csak később alakult ki a Goldberger név) Ferenc Óbudán, a Lajos utcában 1784-ben hozta létre kékfestő manufaktúráját, amely a híres üzem kiinduló vállalkozása volt, s amelyet 1810-től második fia, Sámuel vitt tovább. Goltberg Ferenc ezután az értékesítéssel foglalkozott, a vándorkereskedelem mellett egy pesti üzlet nyitását is célul tűzte ki. Az alapító 1834 tavaszán elhunyt, az üzemet továbbvivő Sámuel pedig a gyárvezetésbe bevonta Fülöp fiát, aki kiváló tehetségű textilvegyészként az indigószínezés új módszerét 1829-ben szabadalmaztatta.
A későbbi „Goldberger Sám. F. és Fiai” cég elnevezésben az „F” betű utalt a nagy zsenialitású manufaktúraalapító tulajdonos-vezetőre. A „Goldberger-fiúk” új közkereseti társaságot hoztak létre, újabb épületeket létesítettek, tovább bővítették a gépparkot. Időközben a legöregebb fivérnek, Károlynak legidősebb Bertold nevű fia is beltag lett, aki a Goldberger család későbbi nagyhírű vezetőjének, dr. Buday-Goldberger Leónak az édesapja volt. Bertold később elsőszülött Antal fiát (aki textilszakmában jártas vegyészdoktor volt) is bevonta az akkor már vállalattá terebélyesedett cég irányításába, azonban korai halála miatt Leó (a második fiú) követte őt. A jogi pályára készülő fiatal – autodidakta módon – kiválóan elsajátította a textilszakmát. Gyors és szakszerű döntései, fantasztikus munkabírása eredményeként négy évtizedig szolgálta a Goldberger Részvénytársaságot. Többek között korlátozásokat nehezen tűrő munkásságának köszönhetően vertikális vállalattá bővítette a Goldberger Sám. F. és Fiai Rt.-t, amikor fonoda és szövöde létesítésével megszüntette a kikészítőgyár kiszolgáltatottságát (a nyersvászonpiac kikapcsolása hallatlan előnyt jelentett).
A 208 évig működő, nemzetközi hírű üzem történetéből csak a legfontosabbak kivonatos ismertetésére van mód:
Goltberg Ferenc 1779-ben a boltozatos – ma Lajos utcai – házban szövetboltot nyitott. Az épület udvari részén 240 m2-es kékfestő műhelyt létesített bérfestési tevékenység céljából. A „blauhaxler” elnevezés onnan ered, hogy az indigó kéklábúvá tette a kékfestő segédeket és legényeket. Az óbudai szőlőmunkások és földművelők gúnyneve pedig „braunhaxler” volt (napbarnított lábuk alapján).
1845-ben Perrotin-gépet vásároltak a kékfestő tarkázás gépesítéseként, ezt továbbiak követték. 1856-ban beszerezték az első 30 lóerős gőzgépet.
A kézi filmnyomáson felül 1875-ben Prágából származó korszerű hengernyomógéppel és továbbiakkal gyarapodott a mintázó-géppark.
1900 elején áttértek a gépek villamos hajtására, először egy 350 lóerős Láng-gőzturbinával, villanyerőgépek beállításával. Az 1907-ben létesített épület tetején került elhelyezésre a vasvázas víztorony.
Az egykori Goldberger-gyár a régi Óbudán
1918-ban a Budapesti Textilművek Rt. létesítésére került sor. Az első hazai vertikális textilvállalat létrehozása során Kelenföld-Lágymányoson szövödét, majd fonodát is létesítettek.
A „fényvésést” – a fototechnikai eljárással történő gyors nyomóhenger mintázás szabadalmat – Goldberger Leó kizárólagossággal megvásárolta.
A műgyantás kikészítést szintén elsők között vezette be Goldberger Leó, a gyűrődés-ellenálló műselyemkelméket a Goldberger-gyár már 1935-től forgalmazta. A kelmék méretállandósítására elsőként alkalmazták az egyik szanforizálási (mechanikai zsugorítás) eljárást is.
A II. világháború során az óbudai üzemben és a kelenföldi gyárban számos gép megsérült, illetve tönkrement, hatalmas épületkárok keletkeztek. A helyreállítást követően a Goldberger Nemzeti Vállalat jelentős bérmunka-tevékenységet végzett.
Az 1930-as évektől a mesterséges szálasanyagok bevezetésére is sor került. A Bemberg-műselyem nemes fényű, puhán omló kelmék gyártására volt alkalmas. A mercerezett pamut-, illetve len láncfonalból és Bemberg-műselyem vetülékkel szőtt, az akkori Párizs legszebb mintáival nyomott nagysikerű kelmét Goldbergerék „Parisette” fantázianévvel forgalmazták. Tiszta hernyóselyem összetételű kelméket is gyártottak.
Egykori reklám
március 26-án államosították az üzemet. 1950-ben két részre választották a Goldberger Nemzeti Vállalatot: Óbudán a Goldberger Textilnyomó és Kikészítőgyár, a Budafoki úton a Kelenföldi Textilkombinát működött tovább.
Hamarosan Közép-Európa egyetlen folyamatos fehérítő gépsora a Goldbergerben kezdett működni. A gépsor létrehozásáért Dr. Bonkáló Tamás és Dr. Rusznák István 1954-ben Kossuth-díjban részesült.
1962-től további síkfilmnyomógépeket, valamint 8 és 10 színes hengernyomógépet szereztek be.
1963-ban megalakult a Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat, az új szervezetben Goldberger Textilnyomógyár és Kelenföldi Textilgyár néven működött tovább a Goldberger. A kikészítőüzemben a kötött-hurkolt kelmék kikészítésére alkalmas berendezések álltak üzembe, miután lánchurkoló- és körkötőgépekkel kötött kelmék készültek Kelenföldön.
1969-től rotációs filmnyomógéppel bővült az addig henger- és síkfilmnyomógépekből álló géppark. A kelenföldi fehérítő új, folyamatos kötegfehérítő gépsorral gyarapodott.
1974-ben megszűnt a szén- és pakura fűtés, nagyteljesítményű földgázfűtésű kazán szolgáltatta a gőzenergiát. 1981-ben vállalaton belüli összevonás során a Goldbergerhez csatolták a Pamutkikészítőgyárat, végül az utóbbiban jellemző hengernyomást – korszerűtlensége miatt – 1981-ben megszüntették.
I. féléve végén – szervezetváltozás során –abbahagyta termelő tevékenységét a Budaprint Pamutyomóipari Vállalat, a korábbi vállalati egységek főleg Rt.-ként működtek tovább, így többek között a Goldberger Textilművek Rt. is, a kelenföldi üzemmel egyesülve.
A megfelelő alapok nélkül megalapított és piaci problémákkal küszködő új vállalkozások sorra megszűntek, így a nagyhírű Goldberger üzem 1992-ben fejezte be termelését.
A mai Lajos utca 102/b. sz. alatt 1826-ban a Spitzer Gerzson által alapított kékfestő-manufaktúra jelentette az alapokat. A műhely egyre jobban fejlődött, azonban az 1838-as dunai árvíz szinte elpusztította a vállalkozást.
A helyreállítás során újra létrehozták a kékfestő üzemet, majd gyárrá fejlődött a vállalkozás. Az 1855-ös tűzvész végleg elpusztította az ősi házban kialakított kékfestő vállalkozást.
Ekkor Spitzer Gerzson a Lajos utca sarkán megvette a leégett üzemmel szembeni telkeket, és felépítette az emeletes gyárépületet. 1863-ban az első, 1882-ben a második gőzgéppel bővült az üzem. Sajnálatos módon az 1879-es tűzvész martalékává vált a gyár egy része.
Az Újpesten 1887-ben beindított Magyar Pamutipar Rt.-t 1893-ban a Siptzer Gerzson és Társai cég vette meg, így a fonó- és szövőüzemmel rendelkező vállalkozás kikészítőgyárral bővülve vertikális vállalattá alakult. 1906-ban eladták az óbudai kikészítő üzemet, amely ezután Kartonnyomóipari és Textilkereskedelmi Rt. Fürst Jakab és Fiai néven termelt tovább. Egy év múlva újabb tűz pusztított, ezt követően építették fel a gyár végső épületegyüttesét. 1933-ban az Újpesti Magyar Pamutipar bérbe vette az óbudai üzemet, majd rövid időre önálló lett a Kartonnyomó Rt. Az ostrom alatt az óbudai kikészítőgyár romhalmazzá vált, csak többéves újjáépítés után indulhatott meg ismét a termelés. Az 1948-as államosításkor a Magyar Pamutiparhoz tartozott az óbudai Pamutgyár, majd az önálló pamutkikészítőgyári időszak következett. Az 1963-ban megalakult Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat egy-egy gyáregységeként működött tovább az említett újpesti (Magyar Pamutipar) és óbudai (Pamutkikészítőgyár) egység.
A Pamutkikészítőgyár elődjére emlékezés
Az üzem az 1980-as évek elején
1981-től a Pamutkikészítőgyár a Goldberger Textilnyomógyárral egyesült. Végül 1985-ben a Pamutkikészítőgyárban leállították a termelést, a gépeket elszállították, az épületet nem termelési céllal hasznosították.
Magyar Textilfestőgyár Rt., majd Textilfestőgyár
A gyárat 1908-ban alapították, a svájci Druckereinen Färbereinen cégcsoporthoz tartozó Vereinigte Färbereinen AG. hozta létre Magyar Textilfestőgyár Rt. néven a Szentendrei úton. A Hitel Bank Creditanstalt tőkeérdekeltségű üzem a Goldberger cégnek kezdettől komoly konkurenciát jelentett, ezért tulajdonosa sorra megvásárolta a Textilfestő melletti ingatlanokat.
A gyár a II. világháborúig folyamatosan fejlődött, így került sor pl. a hengernyomás meghonosítására. Az erőtelep új turbinával bővült. 1927-ben a Budapesti Gyapjúáru Kikészítő Rt. is összefonódott a Magyar Textilfestő Rt.-vel, az új építésű részlegben megindul a gyapjúkikészítés. 1931-ben meghonosították a síkfilmnyomást. Az 1930-as évek közepétől pamut-, gyapjú- és selyemkikészítő részleg működött.
1945-ben az Óbudán elsőként meginduló textilfestőgyári erőtelep a kerület áramellátásába is rögtön besegített légvezetékek kiépítésével. 1949-ben államosították a gyárat, az 1951-ben végrehajtott profiltisztítást követően alakult át pamut- és pamuttípusú szöveteket előállító nyomókikészítő üzemmé.
A régi fehérítő műhely és a Stork kötegfehérítősor részlete
A több ütemű rekonstrukció 1962-ben kezdődött, ennek során új üzemcsarnokok építésére, szinte teljes technológiamegújítást biztosító gépcserékre került sor. Az 1963-ban megalakult Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat egyik budapesti nyomókikészítő üzeme lett a Textilfestőgyár, amely egészen 1989 nyaráig működött nagyvállalati rendszerben.
A gyári porta
A gyár fejlődése az 1970-es évektől is kiemelkedő, többek között a rotációs filmnyomás meghonosítására is sor került. A Textilfestőgyár külön ágynemű varrodát is létesített Dunavecsén.
II. félévétől az önállósult Szegedi Textilművek és a Textilfestőgyár egyesülésével Budaprint Secotex Textilfestő Rt. néven működött tovább az üzem. A felszámolást követően az 1996 elején megalakult Első Magyar Textilfestő Kft.-ben még háromnegyed évig folyt termelés, majd véglegesen befejeződött a textiles tevékenység.
A Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat („Panyova”)
I. félévének végén a Goldberger Textilművek, a Kispesti Textilgyár (Kistext), a Magyar Pamutipar (MPI), a Szegedi Textilművek, a Soproni Pamutipar, a Textilmintagyártó Vállalat és a Textilipari Csomagoló Vállalat mérlegbeolvasztással megszűnt, az egységek jogutódjául a Textilfestőgyárat jelölték ki. Ezt követően a Textilfestőgyár elnevezést Pamutnyomóipari Vállalattá változtatták, és kijelölték ipari nagyvállalattá, amelynek központja Óbudán létesült.
A hatvanas évek második felében az óbudai Fényes Adolf utcában megépült a nagyvállalat irodaháza, amely a Godberger kultúrközpontját is magába foglalta. 1977-ben kezdte meg az ágyneműgarnitúrák és egyéb háztartási darabáruk gyártását a dunavecsei Konfekciógyár – létrejöttében nagy szerepe volt a Textilfestőgyárnak, amely korábban varrodát működtetett itt.
A nagyvállalat 1989. I. félévének végén – mintegy előre menekülésként – szervezetváltozást hajtott végre, a gyáregységek önállósodva – megfelelő alapok nélkül – néhány évig tudták fenntartani a termelő tevékenységet.
A GROWE Kalapgyár
Az 1867-ben alapított pesti kalapgyártó üzem budai egysége, a Grósz és Weisz Kalapgyár (GROWE) a Bécsi út 101. sz. alatt működött. Magyarországon addig főként kéziszerszámokkal készítették a kalapokat, a gépesítés időszaka egybeesik az alapítással. Hazánkban egyébként a Quentzer-gyár volt a leghíresebb kalapos üzem, ennek modernebb eszközei kerültek a két világháború között Óbudára. A Budapest XIV. kerületi Gizella úton üzemelő Magyar Gyapjútomp- és Kalapgyár Rt. területén volt az óbudai üzemet is irányító igazgatóság.
Folyik a termelés az Óbudai Kalapgyárban
Az államosítás utáni Óbudai Kalapgyárban 180 fő dolgozott, és gyapjútompok, illetve férfikalapok gyártásával foglalkozott (a nyúlszőr termékeket 120 munkás készítette a Gizella úti telepen). A Bécsi úti üzemben évente kb. 750–800 ezer db gyapjú tompot, 400 ezer db kalapot gyártottak, valamint több tízezres nagyságrendben sapkák is készültek. A régi, fekvőhengeres kazán további üzemeltetésére már nem volt mód, így 1978 körül leállt a termelés az Óbudai Kalapgyárban.
A harisnyagyárak
Az 1924-ben alapított Guttmann és Fekete Kötszövöttárugyár a Vihar utcában működött. Az üzem a pamut- és műselyem harisnyákon kívül pulóvereket, fürdőnadrágokat és habselyem fehérneműeket is gyártott. Leányvállalata volt a Pók Áruház, amely a rézoxid-műselymet előállító Bemberg céggel márkahasználati szerződésben állt (GFB). 1951 elején a sík-hurkológépi finomszálú harisnyák gyártási bázisát jelentő Guttmann és Fekete Kötszövöttárugyárból jött létre az Óbudai Harisnyagyár.
1951 nyarán a Népgazdasági Tanács döntéseként létrehozták a Budapesti Harisnyagyárat, ennek székhelye a III. ker. Folyamőr utca 21. sz. alatt, a hajdani Filatorigáti Textilművek épületeiben volt. A gyermek, férfi és női zoknikat és a vastag harisnyákat a Budapesti Harisnyagyár állította elő, a finomharisnyák az Óbudai Harisnyagyárban készültek. 1961-től az Óbudai Harisnyagyár önállósága megszűnt, ezután a Budapesti Harisnyagyár egyik gyáraként üzemelt tovább (előzmény volt a körgépi, varrás nélküli nejlonharisnya gyártás hazai meghonosítása).
1989–1990 idején a Budapesti Harisnyagyár üzemei önállósodtak (pl. Óbudán a Viking Harisnyagyár működött), ezt követően, a részleges privatizáció során a gyártás folyamatosan leépült. A leszerelt gépek új tulajdonosokhoz kerültek, a termelés kisebb vállalkozásoknál folytatódott.
A Budapesti Harisnyagyár üzeme
A Finály üzemből Selyemkikészítőgyár
A későbbi Selyemkikészítőgyár helyén Finály Simon kékfestő 1825-ben alapította meg vállalkozását a Bécsi úton, a Vörösvári út közelében. Az üzem Óbudai Fehérítőként, 1918-tól Óbudai Fehérítő-, Festő- és Impregnálógyárként, végül 1958-tól Magyar Selyemipar Vállalat Selyemkikészítő-gyárként működött.
Az óbudai üzemben jóval korábban kezdődött a cellulóz alapú „műselymek” színezése, kikészítése. A különböző bélés- és tarkánszőtt nyakkendőszövetek, illetve divatkelmék jellegzetes, nagy volumenben előállított termékek voltak. Az 1970-as évek elejéig folyt valódi hernyóselyemszövetek kikészítése.
Az 1960-as évek végén a kikészítő üzem festödéjének gépparkja teljesen megújult, különösen a terjedelmesített fonalú termékek növekedése, majd a mikroszálas kelmék megjelenése következtében.
A szakaszos üzemű festödei eszközök mellett a telítéses (folyamatos- és félfolyamatos) színező eljárásokra alkalmas gépek, illetve gépsorok is sorra megjelentek az üzemben. Bevezették az erős sodratú poliészter szövetek „lúgos hámozását”, így a szintetikus alapanyagú kelme kedvezőtlen „műszál” jellegét sikerült enyhíteni. Speciális rendeltetésű termékeket is gyártottak: ilyen volt az ejtőernyő- és repülőgép-fékezőernyő szövetek, a hőlégballon kelme alapanyag előállítása.
A nagy múltú üzemet többéves felszámolást követően 1997 őszén az olasz Radici csoport vásárolta meg, Óbudán 2000-ig folyt termelés a Tintoria Kft.-ben. A kikészítő-géppark egy része a szentgotthárdi – olasz érdekeltségű – Lurotex Textilipari Kft.-hez került.
A Magyar Selyemipar Vállalat
A Magyar Selyemipar Vállalat (MSV, DUNASILK) 1955. január 1-jén jött létre hét szövöde, két selyemcérnázó üzem bevonásával és egy kikészítő gyár későbbi beolvasztásával. Így az MSV-hez tartozott az Adria Selyemszövőgyár (Kőbányán), a Duna Cérnázógyár (Kelenföldön), a Hungária Jacquardszövőgyár, illetve a Pipacs Szövőgyár (mindkettő Kispesten), a Mohácsi Szövőgyár, a Soproni Szövőgyár, a Szentgotthárdi Szövőgyár, a Tolnai Fonógyár, a Váci Bélésszövetgyár, majd 1958-tól a Selyemkikészítőgyár (Óbudán). A nagyvállalat központja később szintén Óbudára költözött, a Bécsi úton működött egy modern irodaházban. A vállalat 1991-től felszámolásra került.
Salzmann-féle üzemből Csillaghegyi Lenárugyár
A későbbi Lenárugyár helyén az 1920-ban létesített Műgyapot és Vattagyár Rt. üzemépületei voltak. A németországi Salzmannék gyáralapítási szándéka során került az érdeklődés középpontjába a Római-fürdőhöz közeli, csillaghegyi ingatlan. 1925-ben megindult a termelés a Salzmann-féle Magyar Textilipar Rt.-ben.
1942 karácsonyának éjjelén tűzvész pusztított, leégett a szövöde teteje, és megrongálódott az összes jacquard szövőgép. Az elektromos hiba okozta tűzeset biztosítási kártérítéséből nemcsak a helyreállításra, hanem a szövöde modernizálására is jutott. A II. világháború pusztításainak felszámolása hosszú ideig folyt. 1950. december 28-tól Csillaghegyi Lenárugyár elnevezéssel működhetett a régi üzem, amely 1952 őszén magyar állami tulajdonba került.
1963 tavaszán megalakult a Lenfonó és Szövőipari Vállalat, ennek egyik gyára lett a csillaghegyi üzem Csillaghegyi Szövőgyár néven.
1966-ban megkezdődött a szövödei rekonstrukció, illetve a varrvahurkolt kelmék gyártására is lehetőség nyílt. Poliamid és poliészter szűrőszöveteket, szintetikus alapanyagú ponyvákat, kevertszálas nyüstös bútorszöveteket gyártottak sikerrel. 1970-ben a ponyvagyártásban megteremtették a kenéstechnológia alapjait. A műszaki termékek köre is bővült, többek között szintetikus vitorlaszövetet is gyártottak. Később a hazai poliakril-nitrilből előállított színes napellenző szövetek vízlepergető és szennytaszító kikészítéssel egyaránt készültek.
Különösen az 1970-es évek második felétől több magyar textilüzem próbálkozott farmerszövet gyártásával. Végül a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat Csillaghegyi Szövőgyárában megalapozódott a magyar farmergyártás sikere. Olasz eredetű színes fonalból készült a „Trapper” fantázianevű farmer anyaga: a farmerszövetből a Buda-Flax vállalat Tabi Campingcikk Gyárának ságvári varrodájában készültek a vásárlók körében rendkívül kedvelt Trapper farmernadrágok.
október 1-jétől a Buda-Flax nagyvállalat szervezetváltozást hajtott végre, így a Csillaghegyi Szövőgyár is Rt.-ként működött tovább, majd a későbbi tulajdonosváltás után, 1995-ben végleg leállt a termelés.
Egyéb textiles vonatkozások Óbudán
Az 1907-ben alapított Mosó-Fertőtlenítő Gépgyár a II. világháborúig működött egy tönkrement bőrgyár területén. 1923-tól a dunai kagylókból gombot sajtoló üzem, az Iris Gombgyár üzemelt a Föld, illetve Solymár utca által határolt részen. A Budapesti Bútorszövet- és Szőnyeggyár a Vörösvári és Bécsi út sarkán működött. Érdekesség, hogy textilsegédanyag-gyártó (Magdalin) is tevékenykedett Óbudán. Az 1950-es években Textilgépalkatrész Gyártási Egyesülés jött létre, a Fonógépgyár, majd a KAEV Könnyűipari Gépgyártó Vállalatának gyártórészlege a külső Bécsi úton üzemelt.
– A Fővárosi Képtár gyűjteményével kapcsolatban szerettem volna valamit dolgozni. Másfél éve keresett meg Róka Enikő művészettörténész, a Fővárosi Képtár igazgatója. Azt mondta, jó lenne közösen kiagyalni egy projektet – mesélte Gróf Ferenc képzőművész a Kiscelli Múzeumban, a Mutató nélkül címet viselő kiállításon, Bernáth Aurél 1958-as Brüsszeli Világkiállításra készített pannója előtt. Gróf Ferenc 2001-en diplomázott a Képzőművészeti egyetemen, és még abban az évben kiköltözött Párizsba, ahol azóta is él és alkot. Franciaországban a Société Realiste nevű alkotói társulatban vívott ki európai elismertséget. – Két éve befejeztük a közös munkát – mesélte a művész, aki azért is örült az óbudai meghívásnak, mert ez új fejezetet jelent szakmai pályafutásában.
– Az első alkalommal, amikor Enikő körbevezetett a raktár rejtett zugaiban, valahogy hívogatott a látványa egy hatalmas halomba pakolt raklapszerű tárgynak. Kérdeztem, mi az, Enikő pedig azt válaszolta, hogy Bernáth Aurél műve, amit az 1958-as Büsszeli Világkiállításra készített. Ez egy nagyon izgalmas téma – kapcsoltam azonnal, mozduljunk rá! – folytatta a kiállítás történetét a művész. – Elkezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne „megmozdítani” ezt a munkát. Tavaly februárban estünk neki a kupacnak, akkor tudtuk először megnézni, mi is van benne. Fogalmunk sem volt, milyen állapotban van, mit tudunk vele kezdeni.
Időközben csatlakozott hozzánk Mélyi József is kurátorként, Enikő mint projektvezető vett részt a munkában, ami óriási segítséget jelentett, hiszen ő már korábban is mélyrehatóan foglalkozott az 1958-as magyar pavilon történetével. Nagyon jól működő csapat jött létre – folytatta Gróf Ferenc az előzmények ismertetését.
– A hatalmas festmény a Nagy Imre kivégzésének évében rendezett, Expo Brüsszel 1958 nevű világkiállítás magyar pavilonjának egyik homlokzatát díszítette – mondta el Róka Enikő. Maga a kép és a kiállításon való részvétel is azt bizonyítja, mennyire fontos volt az 1956-os forradalom után megalakult Kádár-kormány számára az orosz tankokkal a magyarokra oktrojált rendszer nemzetközi és hazai legitimálása. A tervezési munkálatokat már 1956-ban elkezdték. Ez a folyamat a forradalmi események miatt félbeszakadt, ám 1957 januárjában kormánydöntés született arról, hogy Magyarország részt vesz a világkiállításon. A magyar pavilon tematikus forgatókönyvét Boldizsár Iván író készítette.
Tervezete lényege az volt, hogy el kell oszlatni azt a nyugati vélekedést, miszerint a szocialista országokban száraz, nyomasztó és humortalan az élet. Azt igyekezett megfogalmazni, hogy mit is adott és ad Magyarország a nagyvilágnak. Fontos szerepet szánt a kortárs képzőművészeknek is. Az orosz és az amerikai pavilon között, az Egyesült Arab Köztársaság pavilonja mögött elhelyezett magyar épületet Gádoros Lajos építész tervezte.
Az épület és az ott szereplő művek többsége is a szocialista realizmus által meghatározott esztétikai irányelvekhez képest modernebb szemléletet tükrözött. Bernáth művét azóta egyszer sem állították ki.
– Bernáth hatvanhat darab egy négyzetméteres alumínium lapot erősített fel egy tartószerkezetre, és erre festette rá a kompozíciót. Ahogyan pakolásztuk a lapokat, beugrott, hogy a festmény és Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye között egyértelmű rezonancia van, annál is inkább, mivel az „államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése miatt” kilenc évre elítélt író 1958-ban kezdte el írni disztópikus regényét a váci börtönkórházban – folytatta Gróf. – A történet színhelye egy különös város, ami egyszerre épül és pusztul, a lakók folyamatos langyos jókedvben élik mindennapjaikat, a tárgyi, urbanisztikai valóságtól gyakorlatilag függetlenedve. Ez egy olyan város, ahol minden egyes állítás azonnal megkérdőjeleződik és meg is cáfolódik. A regény eredeti címe Órák mutató nélkül lett volna, a regényben öt-hat helyen szerepel olyan szituáció, ahol ilyen csonka órák megjelennek. Ezért lett a kiállítás címe: Mutató nélkül.
A termek falán a regény zsugorított változata szerepelt, elsősorban a várost leíró részek, illetve jellegzetes párbeszédek. Időtlen folyamat, mint egyfajta folyó, illetve – Déry szavaival – folyó által görgetett kavics. A szövegfolyam 66 részből áll, mivel ennyi festett elemből áll a Bernáth-pannó.
Az első teremben látható volt Gróf Ferenc szobra, egy mutató nélküli napóra, ami X városának logikáját követve többszörösen is használhatatlan, hiszen ebbe a terembe semmiféle természetes fény nem jut el. Az óra mögött volt látható a napóra értelmezési kulcsa.
A bevezető táblán válogatott szövegek szerepeltek, köztük Bernáth levele, melyben leírta, miért nem engedélyezi a pannó reprodukálását, mellette Déry Tibor a regényéhez írt előszava és két életrajz a kiállítás szereplőiről.
A falon két szöveg volt található. Déry könyve előszavában József Attila Levegőt című versét idézi: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,/ jó szóval oktasd, játszani is engedd/ szép komoly fiadat.” Gróf megváltoztatta a klasszikus idézet szavainak sorrendjét, pontosabban ABC sorba rendezte őket. Így a következő szöveg keletkezett: „Elengedd fiadat is játszani, jó jöjj, komoly nekem oktasd rendet, szabadság szép szó vagy, szülj te.” Ezzel mintegy megelőlegezi a Bernáth-pannó dekonstruálását.
– Az eredeti mű természetesen Budapesten készült el, ezért a brüsszeli összeszerelést könnyítendő a hátlapokat számokkal és betűkkel látták el – magyarázta a művész. – Az eredeti összeállítás függőleges oszlopok szerint történt, mi ezt átrendeztük vízszintes irányba az X-i logikát követve.
A múzeum gyűjteményében található az a vázlat is, amit szintén Bernáth Aurél készített. Ezen is látszik, hogy a kép bizonyos elemeit Bernáth Aurél kihagyta, nem tudjuk miért. Két fotót találtunk az eredeti műről, ott is hiányzik hat elem. Lehet látni, hogy Bernáth egy tipikus Budapest látképet festett meg. Az előtérben békésen sétáló embereket látunk, ennek a jelenetnek a hátterében bontakozik ki a város. Ez a perspektíva nem ismeretlen, már a XIX. század elején megjelent egy Petrich András által készített ábrázoláson.
Amikor idén februárban a templomtérben kicsomagolták a kép elemeit, kiderült, hogy az egy négyzetméteres alumínium lapokra festett mű (a szovjet-magyar alumíniumipar fontosságát kiemelendő választották az anyagot) a körülményekhez képest meglepően jó állapotban vészelte át az elmúlt évtizedeket.
A több mint hatvan négyzetméteres pannó fémes felületén a budai oldal könnyed, látványos ábrázolása, a Citadella előtt feltűnő laza, elegáns kiránduló figurák látványa éles ellentétben áll a börtönépületeket, komor, ipari falansztereket idéző pesti oldallal.
Gróf a templomtérben újra felállított mű eredeti algoritmusát megváltoztatva dekonstruálta a kompozíciót. Ezzel egyrészt hangsúlyozni kívánta a Déry-regény és a Bernáth-festmény közti kapcsolatot, másrészt ráirányította a figyelmet a mű fontos részleteire. A kiállítás megnyitóján, október 29-én ezt a pannó variációt láthatták a nézők. December 14-én a pannó elemeit visszarendezték az eredeti sorrend szerint, így újra láthatóvá vált a Bernáth Aurél által megálmodott eredeti festmény.
A tárlat fontos része a brüsszeli világkiállítás eredeti dokumentumai alapján létrehozott egység. Róka Enikő elmesélte, hogy a világkiállítás ügyeit a művelődési miniszterhelyettessé 1957-ben kinevezett Aczél György felügyelte, aki támogatta Boldizsár nagyvonalú koncepcióját. Ezáltal olyan művészek kaphattak megbízatást, mint Domanovszky Endre, Kádár György, Bernáth Aurél, Somogyi József és Kerényi Jenő, akiknek a stílusa vagy sosem felelt meg a szocialista realizmus néven ismertté vált ideológiai alapú esztétikai rendszer elvárásainak, vagy már túlléptek ezen a korszakukon. Kádár György, Somogyi József és Kerényi Jenő munkái heves vitát kavartak a hivatalos zsűriben, formai öncélúsággal, modernkedéssel és a realizmus hiányával vádolták az alkotásokat, de az idő szűkös volta, valamint az a tény, hogy a magyar részvétel az ötvenhatos forradalmat orosz segítséggel leverő Kádár-kormány európai elfogadtatását szolgálta, legyőzték a vonalas zsűri ellenérveit.
A Roham-magazin vad, groteszk képei után éles kanyar a gyerekkönyv illusztrálás. Honnan jött az ötlet?
A Roham és a Symposion nagyon meghatározóak nekem. Egyfajta játszótér, ahol kompromisszumok nélkül dolgozhatunk. Nagyon szerettem a kezdeti időszakban (diploma után), hogy bármit lerajzolhatunk, és az meg is jelenik. Később túlhaladtam ezen az igényen, és azt gondolom, vannak dolgok, amiket jobb sejtetni, vagy szándékosan nem mutatni. Ettől izgalmasabb a kép. Elkezdtem könnyedebb és emberbarátabb illusztrációkat készíteni. Nekem ez egy olyan terület volt, ahol egyszerűen nem tudtam elképzelni magamat. Akkor kezdtem el a Budapest-képeket készíteni, 2010 körül. Később nagyon belejöttem, és még gyerekkönyvet is vállaltam. De a keményebb oldalamat sem felejtettem el, így kialakult, hogy van egy kedves és egy kimondósabb képi világom.
A Todó kitálal az oviról mesekönyv illusztrációi is nagyon erősek – nem gondolkozott azon, hogy ez egy gyerekkönyvbe esetleg sok(k)?
Egyáltalán nem érzem ezeket a képeket sok(k)nak. A szövegben leírtakat követtem le vizuálisan. Két éve élek együtt a párommal és a kisfiával, így nagyon közel került hozzám a téma. A Todó kitálal az oviról című könyv főszereplője éppen annyi idős volt, mint Simi. Ő volt az elsőszámú kritikusom. Minden képért rajongott. Kedvence a „kakilós” kép, ezt újra és újra látni akarta. Eddig kizárólag pozitív visszajelzések érkeztek az illusztrációkról, jólesett kipróbálni magam ezen a területen.
Belerajzolt saját ovis élményeket a könyvbe?
Nem. Eszembe sem jutott. Nagyon lekötött a munka, hogy a szöveget hogyan jelenítsem meg képileg. Milyen „kameraállást” használjak. Nagyon figyeltem a karakterek megformálására, az arckifejezésekre, és próbáltam a kompozíciókba és a vizuális kommunikációba a legtöbb játékot belevinni. Például amikor az oviban mossa a nadrágját Todó, és mellette áll az anyukája. A tükörben figyeli az anyját, aki figyeli őt, de nem a tükörben, és a sok mosdó átnyúlik a könyv másik oldalára. A két oldal együtt és külön-külön is működik képként. Vagy ott van például a könyv elején, amikor elhangzik az „anyádat” szó a homokozóban. A szóbuborékban a szó helyett az anyja arcát rajzoltam. Sok-sok ilyen játék van még a képeken.
A My little Budapest világa talán még a gyerekkönyveknél is szelídebb, játékosabb, a Roham-korszakhoz képest egy egészen új oldalát mutatja meg. Miért Budapest?
Itt élek, így egyértelműen adja magát a téma. Nagyon szeretem a városban, hogy a terei igazán változatosak, tagoltak, nyüzsgőek, tiszták és koszosak, szépek és romosak is egyszerre.
A könyvek és magazinok illusztrálása mellett a Magyar Postának készített bélyegeket. Hogy találtak magára?
2005-ben az akkori nevén Magyar Iparművészeti Egyetem pályázatot írt ki fennállásának 125. évfordulója alkalmából a Magyar Postával együttműködve. Megnyertem, így kerültem kapcsolatba velük, és később is pályáztam náluk, ugyanis minden egyes új bélyegnél pályázni kell.
Sok bélyegem, bélyegívem és blokkom került már forgalomba. A legutóbbi, az Országok, városok a legújabb, legnagyobb méretű, legösszetettebb és leglátványosabb bélyegívem.
A rajzolás mellett ír is. Hogy született a True story of Pipien Molestus?
A True story of Pipien Molestus három novellából áll. Nem tudom, szabad-e novelláknak nevezni őket. Ezek szándékosan értelmetlen, szürreális szövegek egy dramaturgiai szálra felfűzve. Sok munkám volt velük, hogy tényleg értelmetlenek legyenek. Van egy főhős, Pipien Molestus, három gyanús alak és egy pincérnő. Ezzel a címmel jelenik meg hamarosan egy képregényem, amiben összesen 12 angol szó van. December 10-én mutattam be az új képregényes könyvemet a Hungarocomixon. Főhőse egy szürke hivatalnok, aki egy nap egy különleges belső utazásban vesz részt. Ez egy antifejlődéstörténet tanulság nélkül. Régóta szerettem volna egy saját képregényt kiadni. Voltak már rövidebb, saját képregényeim, amik megjelentek underground magazinokban, de ilyen nagy terjedelműt még sosem készítettem. Emellett egy könyvhöz tervezek illusztrációkat, illetve címlapot.
Az elmúlt években több könyv is megjelent Twin Peaks történetét boncolgatva, például Jennifer Lynch Ki ölte meg Laura Palmert? című kötete vagy épp Scott Frost Dale Cooper naplója című regénye, ami minden várakozással ellentétben nem Cooper ügynök Twin Peaksben készült magnófelvételeinek leirata, hanem 13 éves korában kezdődő és Twin Peaksbe érkezéséig tartó naplója – de így is kellőképpen izgalmas olvasmány. Azonban korántsem annyira, mint a város titkos története.
Aki azt remélte, hogy Frost lesz szíves, és összefoglalja az elmúlt negyed évszázad történetét, vegyen egy mély levegőt, mert erőltetett menet következik.
Már a könyv szerkezete sem hagyományos, hiszen nem egy egyszerű regényt tart kezében a Bobtól már gondolati szinten reszkető olvasó – sokkal inkább egy eredeti dokumentumokból összerakott nyomozási anyagot, amit a titokzatos Archivista nevű ismeretlen állított össze. Ezt a pakkot találták meg egy dobozba rejtve, amit Gordon (a David Lynch által megformált nagyothalló üvöltöző fazon, aki még mindig hivatalban van) átad továbbgondolásra a legalább ennyire titokzatos Elemzőnek, aki széljegyzetekkel látja el az eredeti anyagot. Ez a forma nemcsak behúzza az olvasót a történetbe, hanem azt az érzetet is kelti, hogy részesei vagyunk a nyomozásnak, és akár széljegyzetekkel láthatjuk el a széljegyzeteket.
Csakhogy ez a nyomozás konkrétan Lewis & Clark felfedezőpárosától indul, mert Frost úgy tágítja Twin Peaks mitológiáját, hogy az indián legendák, a megmagyarázhatatlan természeti jelenségek mellé Amerika történelmét is felvázolja, beleszőve körülbelül az összes amerikai összeesküvés-elméletet is – a híres roswelli ufóészleléstől a Kennedy-gyilkosságon keresztül egészen a Watergate-botrányig. Ráadásul olyan plasztikusan gyúrja össze a valóságot a fikcióval, hogy az olvasónak időnként komoly kétségei támadnak a történelem órákon tanultakkal kapcsolatban.
Ha sikerült átverekednünk magunkat az elmúlt 200 éven és nagyjából 60 oldalon, akkor megérkezünk Twin Peaksbe. A szálak Douglas Milfordnál, a sorozat egyik legkevesebbet látott mellékszereplőjénél érnek össze: az ő történetén keresztül sok mindenről fellebben az a súlyos bordó függöny – akár annak látszik, ami valóban, akár nem.
A titkok közül kiderül például, hogy honnan kapta nevét a Dupla R, sőt, egy korabeli étlap segítségével otthon is megidézhetjük Twin Peaks kávézójának menüsorát. Megtudhatjuk, hogy szeretett egymásba Norma és Nagy Ed, személyes kedvencem pedig Tuskó Lady szívszaggató története. Arra is fény derül, hogy a Truman seriff – Nagy Ed – Sólyom csapatból kinek mi volt a kedvenc olvasmánya a Könyvesházból – ez talán a könyv egyik legszórakoztatóbb része. Akit gyötör a kíváncsiság Audry Horn miatt, vagy épp azt szeretné megtudni, mi köze Doug Milfordnak Garland Briggs őrnagyhoz, az mindenképpen olvassa el a könyvet.
A sorozat második évadának végén Dale Cooper kijön a barlangból, és már-már hisztérikusan azt hajtogatja: „hogy van Annie?”. Innen folytatjuk: huhoghatnak a baglyok, jöhetnek óriások, táncoló-visszafelé beszélő törpék – mi készen állunk!
(Mark Frost: Twin Peaks titkos története, Athenaeum Kiadó, 2016)
Idestova több mint másfélszázada, hogy bizonyos Perec Berger nevezetű szegény ember Budapest harmadik kerületében tengődött. Ám tisztázzuk kissé a fogalmakat. Abban az időben nincsen sem Budapest, sem székesfőváros, és ennélfogva nem ismerik a római számokkal jelzett városrészeket sem. Önálló és egymástól független úgy Pest, mint Buda, továbbá Óbuda, a mai harmadik közigazgatási kerület. A néhány száz családnak otthont adó Duna menti városkában tulajdonképpen nincsenek gazdagok és vagyontalanok, mármint a mostani mentalitás értelmében. A lakosság ugyanis két „rétegre” oszlik: az elsőt teszik a „braunhaxlerek”, akik egész héten át a szőlőkben foglalatoskodnak, vasárnap délelőtt elmennek a templomba, és délután házikójuk kapubálványát feldíszítik a gyaluforgácsos póznával, jeléül annak, hogy meszelyszám kimérik saját nevelésű borukat.
A másik felekezet a minden hájjal megkent kereskedőkből és minden szakmában ügyeskedő kézművesekből rekrutálódik, akik szintén hat napig szorgalmaskodnak, hogy szombatonként pihenhessenek. Kitűnően megfér egymással a két tábor, nincsen semmi baj. A termelőknek kapóra jön, hogy vasárnap délután nyitva tartják a különféle boltokat és műhelyeket, mert máskor nincs érkezésük, és a hitközségiek cseppet sem törődnek vele, hogy hétköznapon nem lehet a szőlőtulajdonosoknál bort kapni, hiszen amúgy sem élnek vele.
Azt tartják: Isten nem azért teremtette az isteni nedűt, hogy az emberek garatra öntsék, hanem tisztára abból a célból, hogy kereskedjenek vele.
Berger, aki szintén az antialkoholisták kasztjához tartozik mint ékszerész állt a közönség rendelkezésére. Néhai nagyapja emlékére diktálták be a jó hangzású Perec nevet az anyakönyvvezetőt és a bejelentőhivatalt helyettesítő sakternek. Amikor a gyermek felcseperedett, a svábok sehogy sem akarták megszokni e furcsa nevet. „Mi az, hogy Perec? Ha még pretzni volna! Jó lesz neki a Ferenc is.” Ez aztán rajta ragadt. Szólván Berger üzletéről pedig igazán nem mondhatjuk, hogy ez egyenes elődje volt a mai Váci utcai Bachruch udvari szállító establishmentjének. Hogy egyet említsünk: a bolt nincs betörés ellen biztosítva, mivel a falusias kis helyiségbe sohasem szoktak betörni, de különben sincs még feltalálva a police. Az óbudai ékszerésznek egyáltalán nincs portékája. Sohasem is volt. Ennélfogva kirakata, de még utcára nyíló ajtaja sincs. Az udvari lakásban az ablak mellett pepecsel. Minek tartana árut, amikor a csendes mezővárosban éveken át senki semmiféle drágaságot nem keres? Mindazáltal van becsülete a megbízható aranyművesnek, ha az egyik polgártársnak a Péter-Pál napi búcsún a heves vitatkozás tüzében elszakad az óralánca, vagy eltörik a pecsétgyűrűje, esetleg az asszony karkötője, kalárisa, egyéb csecsebecséje kárt szenved: mindent alaposan rendbe hoz a lelkiismeretes iparos. Valószínűleg mese, hogy egyszer maga a polgármester személyesen is elhozta hozzá reparáció irányában aranyfogantyúval ékes sétabotját.
Különben a mester vezetékneve is komplikáltabb ügy. Ugyanabban a sikátorban, ahol maga is lakik, a Berger nevű nyápictermetű templomszolga is székelt, aki idővel der klane Bergerből egyszerűsödött Kleinbergerré. Míg a goldarbeiter Bergert Goldbergernek nevezték bizonyos idő után a helyiek. A „budai Goldberger” meg vala elégedve ilyetén családi nevével, legmerészebb álmában sem sejti, hogy ez a kitétel valamikor „köznemességet” fog jelenteni. Kevésbé van megelégedve a mesterségével, mert nyurga, vékonydongájú legényke révén nem igen bírta a testi strapát, pedig azért választotta ezt a professziót magának, amit ülve és kevés fizikai megerőltetéssel lehet végezni. Arra nem gondolt, hogy az ötvös olyan forrcsövet használ, amelynek lángját állandó fúvással kell éleszteni. Az egyáltalán nem „lóerős” Perec-Ferenc idővel megundorodott az örökös fúvástól, úgy érzi, megtámadja a tüdejét, folyton köhécsel. Szerencse, hogy mint írva vagyon, hat napig dolgozik, a hetediken pihen. Víkendkor az aranyember teljesen kikapcsolja életéből az említett kínzó szerszámot. Péntek délután hívséges asszonya, a jóképű és jó húsban lévő Bábi fölsúrolja a padlót, hófehér abrosszal leterítve barátságos ebédlő bútorrá varázsolja a munkaasztalt. Két csillogó sárgaréztartóban (nászajándékul kapták) faggyúgyertya terjeszt nappali világosságot és – alapos tisztálkodás után – a család békességben hozzáfog az ünnepi estebéd áhítatos elköltéséhez. Ennek derékfogása mindannyiszor a diómorzsa mártással készült dunai ponty.
Nem is tudják, hogy az „r” nélkül szűkölködő hónapokban (május-augusztus) nem illik halat enni.
Szombat küszöbén egyébként mindenki, aki csak teheti, egy-két vendéget biztosít magának. A samesz házhoz szállítja az átutazókat, vándorlegényeket, akiknek vasárnap hajnalig minden jóban részük vagyon. E kedélyes esték egyikén meghúzódik Goldbergerék meghitt hajlékában egy „wanderbursch”, aki gyalogszerrel igyekszik Grazba, egyebekben a „kékfestést” gyakorolja, amelyet semmiképpen nem halovány keze is elárul. Az idegen hosszasan mesélget művészi foglalkozása minden csínjáról, bínjáról. Miután akkoriban Alt-Ofenben mindenki, a foderek és muaderek, a lányok és a surbankó legények, de a gyerekek is kék kötényt viselnek. A gyors észjárású gazda felfigyel, és az az ötlete támad, hogy meg kellene próbálkozni a vászonnak kék színre való házi átfestésével. Azt már látja, nem valami bonyolult procedúra; be muszáj áztatni, aztán levegőn oxidáltatni a szőtt lent; gyakorlat teszi a mestert. Hétfőn átballag Pestre, ahol a „Fekete kutyánál” egy vég lenholmit és a „Három rózsánál” indigót vásárol. Majd fölállítanak az udvarban egy teknőt, az úgynevezett csávát. Rámát eszkábálnak össze, és nekifekszenek a kísérletnek. Néhány kisebb balsiker után elkészülnek a Magyarországon fabrikált „első darabok” – ami persze nem volt éppen olyan egészen szimpla dolog, mint ahogyan azt néhány sorban leírtuk –, és miután rőfjét majdnem fele áron vesztegetik, mint ahogyan a külföldit adják, rövid egy óra alatt szétkapkodják az egész raktárt. A fehérnép nem győzi dicsérni a Made in Aquincum gyártmányt: azt mondják, hogy ennek a színe sokkal jobban ellenáll a fényhatásnak és a szappanoldatnak, mint a bécsi. A magyarországi kékfestészet megalapítója takarosan keres az első experimentumon. Arra valóban nem gondol, hogy most megteremti a honi gyáripar egyik legnevesebb válfaját, hanem csupán az motoszkál a fejében, hogy ez „appretura” révén talán meg lehetne szerény módon élni minden fuvolázás nélkül.
Néhány nap múlva családja és szomszédsága megrökönyödésére bérbe vesz egy kis lokált a Lajos utcában (éppen szemben a mai gyárudvarral), és ott berendezi műhelyét a legkezdetlegesebb eszközökkel. Ez 1780-ban volt, és negyven évvel később bekövetkezett haláláig Ferenc folytatja és fejleszti indusztriális tevékenységét. Ha a GyOSz akkor már létezett volna, okvetlenül megválasztják díszelnöknek, s előterjesztik kormányfőtanácsosságra.
Fia, Samu alapítja aztán a nagyszabású gyárat saját neve alatt. Atyja iránt való kegyeletből nevének első betűjét megörökíti a cégben, amelyből így „Samuel F. Goldberger” lesz. A közbeszúrt egyedülálló betűnek nincs semmi jelentősége, de jól fest, és ami a fő, nem kerül semmibe. Ez a gyáros 1848-ban halt meg, utána a felesége, Erzsébet lett a cég tulajdonosa, kinek a már jelentékenyen kiterjedt üzem vezetésében tíz fia segédkezik. A firmába így bekerült az „és fiai” toldalék. Rövidesen hatvan kéznyomógéppel dolgoznak, sőt 1854-ben gőzgépet állítanak fel, közvetlenül a Hengermalom kalandos újítása után.
Ferenc József két évvel később Óbudára is átrándul, ahol megtekinti a város két messze földön híres látványosságát: a Schiffswerfte-t és a Blaufarbereit. A kiegyezés évében tömeges kitüntetést adományoznak, és a király készségesen adja belegyezését ahhoz, hogy özvegy Goldbergerné a „Budai” predikátumot használhassa. Ez volt a második nobilizált zsidó família. A fiúk közül idővel Károly került a gyár élére, a többi Pesten nagyszabású kézműáru üzletet folytat, amely a legtekintélyesebb a szakmájában az egész Monarchiában. Károly 1870-ben visszavonulva, ennek két fia, Sámuel és Bertalan vezeti a gyárat. A nagykereskedést fokozatosan leépítve átalakítják a telepet hengernyomásra, és a nyolcvanas években már tizenkét hengernyomó gépet foglalkoztatva, nagyban exportálnak Olaszországba, Levantébe, Dél-Amerikába stb.
A millenniumi kiállításon a cég díszes pavilonnal szerepel, és a két gyárost vaskorona renddel tüntetik ki.
Az 1904-ik év óta Bertalan fia, Leó, az aranyműves ükunokája intézi az ügyeket. A saját szövöde és fonoda fölött rendelkező cégből világhírű Rt. lesz, de az igazgatóság termében ott függ az első Goldberger aranyrámás képe: nem zsilettel, hanem aurummal szőrtelenített okos arcával. Sötét kabát van rajta és fekete barett a fején, fehér sál csavarodik a nyaka köré. Kezében jókora dobozt tart. Mi ez, talán a hírhedt fúvókészülék? Nem más, mint egy hatalmas burnótos pikszis. Há-há-hápci! Helf Gott… zur genesung. Milyen megható ez a divatjamúlt szokás: a tüsszentőnek kívánják, hogy egészségére váljék. Hogyan is mondta a Franciaországból visszatért adomabeli fiú, aki odakünn finom és intelligens nyugat-európaivá vedlett? „Apám, Párizsban tüsszenthetsz, míg meggebedsz, és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy ehhez gratuláljon.”
(A Nibelungok. Közgazdasági regény két részben. Bp. 1930)
A Pécsi családnak korábban nem volt óbudai kötődése, a cégalapító Kecskeméten született, majd újlipótvárosi feleségével a Nyugati tér közelében alapítottak családot. Az üzletet Pécsi Gábor a privatizáció idején szemelte ki magának: 1991-ben érkezett a céghez eladóként, eleve azzal a céllal, hogy később majd megveszik az itt dolgozó társával. Hosszú évek kemény munkájával a ’60-as évekbeli kissé elhanyagolt üzletből egy varázslatos, egyedi hangulatú gyöngyszemet varázsolt Óbuda szívébe. A könyvkínálatot úgy alakította ki, hogy az egyaránt kiszolgálja a bibliofil és a hétköznapi igényeket is. Egészen haláláig dolgozott, de a cégvezetést addigra már átengedte fiának, Pécsi Balázsnak.
Édesapja korábban is hasonló területen dolgozott?
Grafikus művész, újságíró, tördelőszerkesztő volt, de gyermekkora óta különösen vonzódott a könyvekhez. Az Iparművészeti Főiskolára járt, művészettörténetet tanult, mellette nyomdai szakképesítést is szerzett. Először grafikusként kezdett el dolgozni a Corvina Kiadónál. Ő tervezte egyebek mellett A 22-es csapdája borítóját és a RA-RE (Rakéta Regények) sorozat 80%-át. Lemezborítókat, plakátokat készített, majd az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében dolgozott tördelőszerkesztőként. Rengeteg emblémát tervezett, például az Ifjúsági Magazin IM-ként népszerűvé vált logóját; ő találta ki a Világ Ifjúsága magazin arculatát, de a Bonanza Banzai jelét is, a villát. Mindig voltak jó ötletei, amik ehhez a szakmához kellettek. Ezt csinálta 48 éves koráig, közben pedig elkezdett könyvek adásvételével foglalkozni. Elsősorban magának vásárolt, de ami nem illett a saját könyvtárába, azt antikváriumokban adta el, így beletanult ebbe a szakmába is. Aztán jött a rendszerváltás, és egyre elterjedtebb lett a számítógépes grafika. Érezte, hogy a munkájában a kora miatt is feleslegessé válhat, míg egy idősebb antikváriusnál a kor inkább érdem.
Mi az, amit leginkább hasznosítani tud abból, amit édesapjától tanult?
Talán a kommunikáció, hiszen nálunk ez a siker egyik kulcsa.
Amikor belép egy ember az ajtón, nekem már tudnom kell, hogy kicsoda, micsoda, hogyan beszéljek vele. Ezen dől el minden.
Ha nem érzi jól magát, esetleg kimegy, vagy nem adja el a nekem szánt könyveit. Van, aki például befeszül attól, ha magázom. Amennyiben sikerül jó kapcsolatot kialakítani, akkor megy minden flottul akár eladásnál, akár vételnél. De apukámtól tanultam a megbízhatóságot is: ha valamit mondok, az úgy is legyen. Ha megígérem egy vevőnek, hogy elteszem ezt a könyvet hétfőig, akkor biztosan elteszem, még ha más meg is akarja venni közben. Persze a szakmát is tudni kell, illetve minél többet a könyvekről.
Hogyan határozta meg az életét a könyvszeretet?
Volt egy 100 m2-es, polgári lakásunk, ahol a konyha kivételével mindenütt könyvek voltak, legalább tízezer. De én nem olvasok sokat: talán olvasottabb vagyok, mint az átlagember, de az antikváriusokhoz vagy az értelmiségiekhez képest nem. Igazából kereskedőnek tartom magam, azt is tanultam. Ha apu például cipőkkel foglalkozott volna, akkor én most valószínűleg cipőt árulnék. A kereskedésben vagyok jó, ezért tudtam tovább vinni az üzletet. Érzelemmentesebben csinálom, mint apukám. Ahogy a világ megváltozott, és letűnt egy korszak, úgy más hozzáállásra lett szükség. Az ő elvrendszere már nem volt elég a bolt fennmaradásához. Sajnos.
Hogyan alakult a pályája?
Szakmunkásképzőbe jártam, cukrászként kezdtem el dolgozni ötcsillagos szállodákban, ahol szépen végigmentem a szamárlétrán. Már vezetőként is alkalmaztak, külföldön is dolgoztam, aztán egyszerűen beleuntam, belefáradtam; nem láttam már benne perspektívát. Saját cukrászda létrehozásához óriási tőke kell, folyamatos termelés, folyamatos bevétel – ha pedig nem viszik el az árut, akkor ki kell dobni. Hát ezért jó a könyv. Mindig van egy-két hónap, amikor nem megy olyan jól, de a könyv nem romlik meg a polcon. 23 évesen már cukrászmester voltam, majd kereskedelmi ismeretekkel bővített érettségit tettem, és munka mellett a Pázmány Péter Tudományegyetemen szereztem felsőfokú végzettséget. Közben rengeteget jártam be apuhoz, akinek nagy szüksége lett volna rám az üzletben. 14 éves koromban váltak el a szüleim. A láthatás nem úgy volt, hogy hétvégén elvitt magához apu, hanem rendszeresen bejártam az antikváriumba segíteni. Persze eleinte nem szakmai feladatokat láttam el – többet ismerkedtem a seprűvel, mint magukkal a könyvekkel. Közben figyeltem a vevőket, illetve apu könyvet venni is vitt magával, olyankor figyeltem őt. A hosszú inaséveknek meglett az eredménye, és egyre közelebb kerültem a szakmához. Huszonhat éves tapasztalattal a hátam mögött törekszem apám szellemiségében vezetni tovább a céget úgy, hogy az a modern elvárásoknak is megfeleljen, és a folyamatos technikai fejlesztések – számítógépek, biztonsági kamerák, internetes eladás – harmonizáljanak a bolt hangulatával, ne annak kárára történjenek.
Édesanyja Lénárd Edit, a Magyar Állami Operaház nyugalmazott gordonkaművésze. A zene is jelen van az életében?
A mai napig zongorázom, van egy blues zenekarunk, a Blues Brigantik. Úgy volt, hogy én is zenei pályára megyek, csak jött a szüleim válása, ami mindent megkavart, és egészen másképpen alakultak a dolgok. Így csak hobbiból, amatőr szinten zenélek.
Hogyan változott a szakma az utóbbi években?
A ’90-es évek eleje, közepe óriási volt! Mindig voltak néhányan a boltban, a vevők egymásnak adták a kilincset. Mára a kereskedelem annyira átterelődött az internetre, hogy nem lehet abban mérni a könyvpiacot, hogy mennyi antikvárium van. Egy csomó olyan könyves cég működik, akinek nincs is boltja, de könyvet vesz, fölvásárol, árul az interneten – mondjuk otthonról, egy garázsból. Nem lehet megfeledkezni a magáneladókról sem, akik tulajdonképpen kizárják a kereskedőt a folyamatból. Ezen nem rágódni kell, hanem tudni kell alkalmazkodni hozzá, tehát én is így adok-veszek.
Nekem már egészen más módszereket kell alkalmaznom az eladásra, mint annak idején apukámnak. Ezen kívül nagyon kevés az igazi antik könyv, ami valóban értékes, jó állapotú.
Ezeket a ’90-es években elszívták a gyűjtők. Csúnyán fogalmazva: akik akkor meghaltak, általában az 1910-es években születtek és a könyvtárukban számos háború előtti könyv volt. A mai hagyatékokban a szocializmusban kiadott, hatalmas példányszámú, államilag dotált könyvek vannak, amelyek jelenleg nem képeznek értéket. Nehéz olyan igazi ritkaságot találni, amiből egy antikváriumban sok kéne, hogy legyen. Nem véletlen, hogy én is járom az antikváriumokat, hétvégenként hajnalban a bolhapiacokat, megyek mindenhova, ahol könyv lehet, bújom az internetet, a hirdetési oldalakat, közben pedig restaurálok is.
Miként az apám, én sem engedem, hogy olyan könyv kerüljön az eladótérbe, amelyik szakadt, sérült vagy hiányos. Azonkívül nagyon jó érzés, hogy egy szakadt valamiből csinálok egy szép példányt.
Kik járnak az üzletbe, van-e törzsközönségük?
Természetesen van törzsközönségünk, akik nagyon szeretik a boltot. Merem állítani, ha az összes antikváriumot nézzük, ez viszonylag olcsónak számít. Ehhez képest elég nívós a berendezés, a kiszolgálás, a miliő. Ezt édesapám hozta létre, neki köszönhetem. Nem így nézett ki ez a bolt, amikor átvette az ÁKV-tól (Állami Könyvterjesztő Vállalat). Belerakta szívét, lelkét, és ez a mai napig érződik itt – ezt mondják azok is, akik bejárnak tíz-húsz éve. Ma már egyébként nincs idejük, türelmük az embereknek az antikváriumhoz: nem olvasgatnak, nem böngésznek, hanem 90%-ban egy konkrét könyvet keresnek a betérők.
Egy filmadaptáció vagy például egy író halála mennyiben befolyásolja az eladást?
Nemrég keresték nálam Szabó Magdától az Ajtót. Négy darabot is eladtam. Kiderült, hogy akkoriban adták a filmet a tévében. Amikor az Operettszínházban ment a Rebecca című musical, ami A Manderley-ház asszonyából készült, akkor megvettem mindenhol, ahol találtam. Ha csak kétszáz forintot tudok rátenni, akkor is megéri. Ez nem mindig a haszon, hanem presztízs kérdése is. Ha bejön a vevő, megelégedve távozzon és legközelebb is eljöjjön. Így vagyok a kötelező olvasmányokkal is. Megveszem máshol, ha nekem nincs, kirakom akár ugyanannyiért, és akkor legközelebb is idejön a vevő.
Hogyan telik egy hétköznapja?
A legtöbb időm azzal megy el, hogy figyelem az internetes piacot, hogy milyen könyvet mennyiért adnak. Tíz óra körül jövök be, körülnézek, rendbe rakjuk a dolgokat, a megrendeléseket áthozzuk a raktárból, azokat feldolgozzuk, számlázni kell, becsomagolni a megrendelt könyveket, postára vinni, könyvelni – elég sok az adminisztráció. Délben nyitok. Déltől ötig jönnek a vevők, akkor a kiszolgálással foglalkozom. Amikor nincs vevő, javítom a könyveket, restaurálok, árazok, igazítom a könyvespolcokat, amiket állandóan rendben kell tartani. Nagyjából tudom, hogy milyen könyveim vannak, és mindennek megvan a helye. Ha hoznak könyveket, azokat átveszem, így szépen eltelik a nap. Van egy alkalmazottam: én árazom a könyvet, ő tölti fel az internetre fotóval. Nyitvatartási időn kívül megyek házhoz könyveket, könyvtárakat felvásárolni.
Amikor kimegy egy helyszínre, mi fogja meg egy könyvben, milyen szempontokat vesz figyelembe a felvásárláskor?
Nálam egyetlen egy dolog számít, az eladhatóság. Minden témában, minden korosztálynak van eladható könyv. Egyedül a modern, politika témájú könyveket kerülöm, de ezt, gondolom, többen meg fogják érteni.
Mit visznek legjobban, mik a legkeresettebb könyvek? Vannak-e keresett évjáratok, kötetek, sorozatok?
Ezt ketté kell bontani. Van egyszer a kommersz könyv, és vannak az antik, aukciós könyvek. Az első alatt a felkapott könyveket értem. Például a Szulejmánból vettem négy darabot, és egy hét alatt eladtam mindet. Vannak az örökérvényű dolgok, például Platón, James Joyce-tól az Ulysses vagy a Harry Potter sorozat. A Gyűrűk ura trilógiából van vagy hat példányom, de nem bánom, hogy összegyűlt, mert előbb-utóbb el fogják vinni. Eric Kästnert imádtam gyerekkoromban, most meg egy évben egyet adok el. Ettől függetlenül én tartom a polcon, mert úgy gondolom, hogy lennie kell. A másik fele az aukciós könyvek: itt az aukciós árakat kell figyelni. A történelmi, szép, bőrkötéses könyvek a keresettebbek. Megjelent egy réteg, akit én nem könyvgyűjtőnek hívok, hanem könyvhalmozónak. Aki nem feltétlenül olvassa a könyvet, hanem gyönyörködik benne, és tudja, hogy az egy érték. Számukra nem feltétlenül a tartalom a lényeg, hanem a külső és az értékállóság.
Hova lehet még innen fejlődni, mik a céljai?
Az antikváriumnak nem lehet hálózatot építeni. Itt azon dől el az üzlet sikeressége, hogy mennyiért veszek meg egy könyvet. Keresett könyvet eladni mindenki tud. Az a lényeg, hogyan vásárol az ember. Családi vállalkozásként működhet, de én nem tudok egyszerre két helyen lenni, és ha az alkalmazottam nem jól vásárol, hibázik, akkor feleslegesen adta ki a pénzt a kasszából. Abban lehet fejlődni, hogy többet reklámozza magát az ember, minél több felületen megjelenik, van honlapja, közösségi oldala – így esetleg több jó könyvet hoznak eladni, és nő a vásárlókör.
Igaz, hogy még családalapítás előtt áll, de szeretné, ha tovább tudná adni majd az üzletet?
Nekem kényelmes lenne, de nem fogom erőltetni. Nehéz megjósolni, mi lesz Magyarországon tizenöt, húsz év múlva, lesz-e mit átadni. Minden évet úgy kezdek, hogy az előzőt összegzem és lezárom magamban. És ha jól sikerült, akkor sem lehet hátradőlni.
2005 elején az akkori imádott főnökasszonyom csábított el az első órára. Nem volt nehéz dolga, hisz már régóta szemeztem a jógával, de nem mentem, mert mindig azt hittem, hogy túl pörgős az életem ahhoz, hogy ne unjam halálra magam egy órán. Azóta is azt mondom, a legfontosabb az, hogy az első jógaélmény a karakterednek megfelelő legyen, különben nem lesz nehéz rásütni a bélyeget, hogy ez nem neked való.
Sikeres közgazdászként dolgozott, miért váltott hivatást, miért nem maradt a jóga csak hobbi?
Mindig fontos volt számomra a közeg és a termék/szolgáltatás, amivel dolgoztam. Sosem végeztem olyan munkát, ami másoknak árthat, inkább olyat választottam, ami örömet szerez. A jóga szerelem lett első találkozásra, ráadásul olyan sokat segített nekem egy nehéz időszakomban, hogy szerettem volna minél több emberrel megosztani ezt az élményt, és energiáimat mások segítésére fordítani.
Amolyan révész szerep ez, nem tanítok, csak megosztok, átkísérek, emlékeztetem az embereket arra, amit mindig is tudtak.
Fantasztikus érzés, hogy ez még mindig nem munka számomra, lassan tíz éve csinálom már, de a lelkesedésem továbbra sem csökken. Rá kellett jönnöm, hogy ha megtalálod azt, amit szívből csinálsz, nem fáraszt, hanem feltölt.
Az AmaSole Római jógastúdió Óbuda egyik közkedvelt jógaterme. Miért épp itt nyitott stúdiót, van esetleg óbudai kötődése?
Pécsett nőttem fel, de már régóta Óbudán élek, nagyon szeretem ezt a kerületet. A belvárosban sosem vágytam stúdióra, egy kis „vidéki” helyet szerettem volna egy pécsi méretű kerületben, ahol az emberek ismerik egymást. A nyitáskor kicsit úgy éreztem magam, mint a Csokoládé című filmben: nem ismertek, furcsának tartották a színes ruháimat, nem értették, honnan jöttem és miért mosolygok állandóan.
Bikram jóga oktatóként végzett, mégsem franchise jógastúdiót nyitott, pedig minden szigorú szabálynak megfelelt. Mi volt ennek az oka?
Az első találkozásom a jógával a Bikram jóga volt, így mindig is a nagy kedvenc marad, de a jóga „tortája” – ahogy nevezni szoktam – olyan nagy, hogy más típusú órák gyakorlását is fontosnak tartottam, azt viszont a Bikram franchise nem teszi lehetővé. Így vállaltam a magyarországi Bikram „család” részéről a fekete bárány szerepet, a kollégák nemtetszését és a lényegesen nehezebb marketingtevékenységet a kezdetekben. Azóta is elégedett vagyok a döntésemmel. Azt hiszem, nem lenne teljes a stúdió az imádott Yin jógám és a gyerekjóga nélkül. A stúdiómban tartott sole hot jóga pedig csak a nevében különbözik a bikram jógától, a gyakorlatsor teljesen ugyanaz.
Hogyan kell elképzelni egy gyerekjóga órát? Csend, rend, fegyelem?
Régebben sokat kuncogtam magamban, hogy azok a szülők, akik a katonásnak tűnő Hot jógámra járnak, milyen érzésekkel bízzák rám gyerekeiket a gyerekjógán. Természetesen ezek merőben más jellegűek. A gyerkőcök – ahogy a szüleik is – tökéletesek, pusztán emlékeztetni kell őket rá, hogy kik ők valójában, és milyen fantasztikusan értékesek. Ez zajlik játékosan, önfeledten, jógagyakorlatokkal tűzdelve az órán.
Más mozgásos foglalkozásokkal szemben itt nem létezik a jobb, ügyesebb, első, leg-leg-leg kategória. A jóga filozófiája és tanításai közvetve jelennek meg az egymásra figyelésben, elfogadásban, türelemben, nyugalomban és aktivitásban egyaránt.
A tini jóga pedig a tizenéves korosztály testi és lelki adottságaira, problémaköreire fókuszál. Tartásproblémákat rendez, érzelmi és hormonális hullámzásokat simít el. A gyakorlatok, ahogy a felnőtteknél is, a teljes hormon- és idegrendszerre hatnak.
Nemcsak tanít, hanem oktat is. Mesélne a Kicsinapraforgók gyerekjóga-oktatóképzésről?
Sokáig igyekeztem minél több gyerekrendezvényen népszerűsíteni a jógát, megszerettetni az érdeklődőkkel, majd rájöttem, hogy még több gyerekhez el tudom juttatni, ha átadom a tudásomat olyan lelkes oktatójelölteknek, akik aztán vidéken is gyerekek százait jógáztathatják. A másik kedvencem a Yin jóga oktatóképzésem, amit a vendégeink igényére állítottam össze. Itt a hagyományos kínai orvoslás elveit figyelembe vevő jógagyakorlatokat tanulunk, amelyek során jobban megismerjük magunkat, testünk és főbb szerveink működését és ezek testi és lelki hatásait.
Amíg a szülő Hot jógán izzad, addig a gyerkőc a másik teremben jógázhat. Nagy segítség ez az olyan szülőknek, akik amúgy is időhiányban szenvednek. A gyakorlást pedig folytathatják otthon, a jógakártyák segítségével. Hogy jött a jógakártya ötlete?
A családi jóga hatására. Minél több gyerekkel szerettem volna megosztani a jóga élményét és azt, hogy együtt mozogjon a család. Sajnos kevés mozgásos társasjáték van a piacon. A jógakártya viszont egyszerű, a gyerekek nagyon szeretik. Az ászanákat (testhelyzeteket) nagyon könnyen leutánozzák a fotók alapján, és a végzett gyerekjóga oktatóknak is nagy segítséget nyújt. Rengetegféle módon lehet vele játszani, tényleg csak a képzelet szab határt.
A habozókat mivel bíztatná, miért érdemes jógázni?
Azt vallom, hogy a lélek képes megbetegíteni a testet, de a test képes meggyógyítani a lelket. Erről is szólnak a jógaórák. A test mozgatásával blokkokat oldunk, rugalmasabbá tesszük, ami által oldódni tudnak a lelki elakadások is. Megtanít a pillanatban lenni, újra lélegezni és fellélegezni.
Tudna olyan gyakorlatot mondani, amit kezdők, esetleg gyerekek is kipróbálhatnak egy nehezebb nap után?
Mondjuk egy szuper légzőgyakorlat? Hisz a légzés mindennek az alapja. Lufifújás, akár lufi nélkül is. A stressz nem kerülhető el a budapesti életünk során, de megtanulhatjuk kezelni azt. Napközben a munkahelyen vagy otthon, amikor hazaérünk, akár az egész családdal együtt végezhető. Egy 10-es skálán határozd meg a stressz-szintedet, majd legalább kétszer annyi lufit kell telefújnod. Azaz, ha maximális a szint, úgy 20 képzeletbeli lufi vár rád. Egy jó mély belégzés, majd lassan szájon át hosszú kilégzés. Ha vizuális típus vagy, el is képzelheted, hogy az összes terhedet belefújod, majd szélnek ereszted. Amúgy rengeteg dohányos tudna leszokni ezzel a technikával.
Egész biztosan szép számmal vannak olyanok, akik ragaszkodnak a biodinamikus borok – és persze bio ételek – fogyasztásához, azok sincsenek kevesen, akik arra vágynak, hogy ezeket fogyaszthassák. Komoly értekezések sorát vehetnénk elő a témában akár az organikus és biodinamikus termesztésmódok gazdasági oldalát, akár a mindennapi ember számára elérhetővé tételüket, vagy az ilyen élelmiszerek egészségre gyakorolt hatását firtatva, de nem ez jelenlegi írásom célja.
Viszont szívesen elevenítek fel néhány olyan emlékezetes bort, amelyek természetes módon készülnek, és amelyekkel a III. kerületi Csillaghegyi úton ismerkedtem meg.
Már tíz év is elmúlt azóta, hogy a Csillaghegyi úti logisztikai központban – akkor még a Borkollégium is ott tartotta kurzusait – megnyitotta kapuit a Terroir Club borkereskedés, amelynek célja a kezdetektől fogva nem változott: bemutatni azokat a természethű borokat, amelyeket a lehető legtisztább és legőszintébb formában termesztett szőlőből készítenek. Adalékanyag mentesen, a szőlőültetvények biodiverzitását fenntartva – vagy éppen újra teremtve.
A szőlészek-borászok közt uralkodó egyik feltevés szerint többé-kevésbé eljutottunk az ésszerűség határáig vitt terméskorlátozásig, a szuper-koncentrált gyümölcsbombákig, így nem igen adódik más lehetőség a minőség fokozására, mint visszatérni a természethez, nagyapáink művelési módjához és egyszerű technológiájához. Jómagam viszont nem hiszek feltétlenül abban, hogy csupán a terméshozamok végtelen csökkentésével és a koncentráció növelésével lehetne a termőhelyi adottságokat tükröző és egyéni karakterű vagy akár nagy borokat készíteni. Ezekkel a szuperkoncentrátumokkal szerintem nem feltétlenül juthatunk nagy borélvezethez, legfeljebb néhány borkritikusból lehet velük csillagászati értékeléseket kicsikarni.
Sok borfogyasztó – velem együtt – azért vásárolja a borokat, hogy örömöt szerezzenek, amihez sokszor elég a frissesség, jó egyensúly, nem szükséges a mindent lehengerlő koncentráció.
Képzeletbeli vitánk lezárásaként legyen most elég annyi, hogy mindkét oldal tud nagy borokat adni, amiket jó esetben m, fogyasztók értékelni is tudunk.
Ami vitathatatlan, az a biodinamikus gazdálkodást folytató termelők viszonya a földhöz és a tágabb értelemben vett környezet védelméhez (pl. a természetes védekezési módok és a szőlőben, pincében végzett munkák időzítése). Ez azok számára is fontos, akik történetesen egyáltalán nem fogyasztanak borokat. Mindannyian felelősek vagyunk környezetünkért és megóvásáért, hiszen minden lény csak ideig-óráig tartózkodik itt, a Földön.
A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy van néhány olyan bortermő vidék, ahol a nem eléggé száraz és napos az időjárás a vegetációs időszakban, és főképp szüret idején egyszerűen nem engedi meg, hogy a természetes szerek mellett bizonyos permetszereket ne használjanak a szőlő megóvására (pl. Bordeaux vagy Tokaj csak korlátozottan alkalmas erre). Nem tehetünk tehát egyenlőségjelet a biodinamikus borok és a jó borok vagy nagy minőség közé.
Az igényes bortermelő törekszik a természetességre, még ha nem is tudja azt minden évjáratban, minden esetben a legteljesebb mértékben megvalósítani.
Hazai és külföldi – zömében európai – példák szép számmal akadnak ma már, jó részük kapható is. A Loire mente világviszonylatban az egyik legbarátságosabb borvidék. Saját szőlőfajtái közül a Chenin blanc az, amelyik évtizedek alatt leginkább belopta magát a szívembe. Remek savszerkezet, finom arányok, gazdag, de elegáns aromatika – közel olyan képességeket mutat, mint imádott furmintunk. Ennek a szőlőfajtának számos gyönyörű borát lehet kóstolni száraz és édes változatban is két igen elismert pincészet megformálásában. A Domaine Huet pincészetnek van magyar vonatkozása is, hiszen a tulajdonos egyben magáénak mondhatja a tarcali Királyudvar Pincészetet is. A másik termelő, akinek a borait évekig tudom forgatni a gondolataimban és ízlelőbimbóim képzelt rekeszeiben, Nicolas Joly. Aki biodinamika dolgában szeretne kissé eligazodni, az ő műveit nem hagyhatja ki az életéből. Mindkét pincészet borai az élményszerző borfogyasztás csúcsát jelenthetik, akárcsak néhány hazai termelő finomságai. Tokaj, Somló borai ismertebbek ebben a körben, de szeretnék egy Budapesthez – sőt Óbudához még inkább – közeli borvidéket is megemlíteni. Ez nem más, mint Kürt és a Garam mente a Duna bal partján, Esztergommal szemben. Néhány pincészet évek óta dolgozik azon, hogy a termőhely – amely remek adottságokat mutat – minden értékét úgy mutassák be, hogy a természetközeli művelésmódot is magukénak mondják. Mátyás András, Sütő Zsolt, a Kasnyik Család és a Béla – Mužla környéki dombokon gazdálkodó Bott Frigyes borai koncentrált és tiszta, határozott elképzelést és ideológiát, nem kevésbé komplex borokat kínálnak. Érdemes velük közelebbről is megismerkedni, és ehhez nem is kell messzebbre menni, mint a Csillaghegyi út…
Az iskolai élet területén alapelvnek tekinthetjük, hogy nevelés nincs oktatás nélkül, és nincs olyan oktatás, amely ne nevelne. A kérdés az, hogy melyek a nevelés legfontosabb céljai?
Ez a kérdés érdekes kettősséget tartalmaz. A tanári hivatás és céljainak felfogása természetesen alanyi jellegű. Vallomásra kötelez, hogy ne a másét, hanem ki-ki a maga meggyőződését vallja és gyakorolja, és ne valami közönyöset, hanem azt, ami erkölcsi és tudományos munkája, tapasztalatai közben az évek során mint értékes érlelődött meg lelkében, és összeforrt személyiségével.
Ugyanakkor természetes és szükséges, hogy egy tantestület, az iskola mint egész – egységesen működjön.
Így az iskolának egységes pedagógiai értékrend kialakítására van szüksége, melyben a létező jót bármely alakjában el kell ismerni, lehetőleg úgy, hogy az iskolára mint egészre hasson.
Ám az iskolában mint szerves egészben mégis a leglényegesebb az egységesen, de éppen ezért nem egyformán érvényesülő egyéniség elve. Hiszen minden ember egyéniségére visszavezethető cselekvésben van része magának a közösségnek; a tanulók erényei vagy hibái egyszersmind az iskolának, a társadalomnak, a közösségnek erényei vagy hibái. Ez magyarázza meg, hogy társaink jelességére mindannyian büszkék vagyunk, de a hibák is mindannyiunkra nehezednek.
Ebből következik, hogy az iskolai nevelés és oktatás területén a törekvések alapvető irányát és feladatát a tanulók személyiségének és az iskola egészének elválaszthatatlan fejlesztése határozza meg.
Az egyéniség fejlesztése magában foglalja az egyén jogainak védelmét, amely nem engedi, hogy gondolkodására ráerőszakolják más erő elképzeléseit. Növendékeinket tehát nem a véletlen, és nem egy adott történelmi hatalom által meghatározott alakjukban, hanem fejlődésükben kísérjük végig az iskolai évek alatt.
A tanári munka csodálatos voltát éppen az adja, hogy hosszú évek alatt segíthetjük, láthatjuk a tanulók életét, sorsát, fejlődését.
A tanulók fejlődésének legfontosabb vonása az erkölcsi értékképzetük alakulása. Az értékképzetek minőségétől függ a tanulók és a felnőttek etikai élete. Ezek határozzák meg a tanulók akaratát, ezek mozgatják a tanulókat érzületükben és cselekedetükben. A személyiség fejlesztése és annak célja a tanulók etikai képzetének, így cselekvésének is fejlesztése. Az iskola célja tehát a tanulók „etikai személyiségének” kialakítása. Ez magában foglalja az erkölcsi értékek fejlődését, tudatosságát, továbbá az egyéniséget mint az etikai fejlődés alapját. Azt mondhatjuk, hogy a személyiség nem egyéb, mint etizált és tudatra emelt szubjektum, amely az együvé tartozás érzésében és a hasznosnak lenni akarás gondolatában fonódik egybe.
Mivel az erény egy adott személy tulajdona, ezért a személyiség elsődlegességét kell a legfontosabbnak tartani.
Az oktatás és így a nevelés hatása döntő mértékben a tanár személyiségétől függ. A nevelés sikerének kulcsa a tanár. Jól nevelni csak az a tanár tud, aki hitelesen képes felmutatni az élet legfontosabb értékeit, szépségét. Csak így lehet eredményeket elérni, a tanulók belső szabadságát biztosítani, ami azt jelenti, hogy mind a tanár, mind a diák azt akarja, amit morális ítéleteiben helyesnek talál.
Csak ezen az alapon tud a szeretet hatalmával közeledni a tanításhoz, a tanulóhoz, mert csak ez a hatalom visz a személyiség, a lélek mélységébe, és csak így érhet el maradandó hatást a szeretet hatalma.
Amikor a tanár személyiségében látom a nevelés sikerének kulcsát, távol áll tőlem, hogy a didaktikai elemeket mellékesnek tartsam. Korántsem mindegy, hogy a tanár milyen és mennyi tárgyi és szellemi tananyagot ad. Az oktatás anyagánál mégis sokkal fontosabb, hogy az átadás a tanár részéről teljes lélekkel, felkészültséggel történik-e vagy sem. Hogy a tanár lehetőséget ad-e a tanulók sokoldalú érdeklődésének, személyes véleményük, önállóságuk kibontakozására. Tehát az oktatás anyagának kiválasztásában, a tanórák szervezésében nem a központi előírásokat, hanem a tanárok személyiségét tartom fontosnak, amely biztosítja a tantárgyak etikai jelentőségének átadását.
Tapasztalataim alapján tudom, hogy számtalan iskola és tanár gyakorlatában vannak hasonló törekvések. Minden diák megismeri Seneca „Non scholae, sed vitae discimus!”útmutatását, de tudjuk, hogy a tanár számára ez azt jelenti, hogy nemcsak az életnek tanulunk, hanem az életre tanítunk. Mert az iskolai diákélet is része az életnek, felejthetetlen és szép, itt tárul fel először a diák számára a világ számtalan csodája, az élet számtalan gondja, küzdelme, de ezek megoldási lehetősége, és szépsége és öröme is.
Azt tapasztaltam, hogy a fenti gondolatok szellemében végzett tanári munka adja meg az iskolai élet igaz értelmét, mely kifejezésre jut a tanulók hálájában, köszönetében, de mindenekelőtt az iskolán túli életük humanitásában, kulturáltságában és ezek fejlődésében.
Ennek megtapasztalását számtalan pillanat, jelenség emléke adja. A sok-sok emlékem közül két esetet idézek fel, amelyek jelzésértékűek.
A sors úgy hozta, hogy küzdhettem az Árpád Gimnázium megmaradásáért és felemeléséért. Célomat ugyan nem én, hanem Tarlós István polgármester úr mint a gimnázium öregdiákja érte el, hiszen visszaszerezte a gimnázium és Óbuda lakossága számára az Árpád Gimnázium épületének egészét, és ezzel lehetőséget teremtett egy új korszak megkezdésére.
Az én törekvéseim viszont elhozták számomra az Árpád öregdiákjainak barátságát és szeretetét. Ezt Sinkovits Imre 1983-ban írta le a maga és a régi diákok nevében: „Új Igazgatómnak, Istvánnak, ki méltó utóda elődeinek, hálával és köszönettel azért az erőfeszítéséért, hogy őrzője és élesztője az ősi Alma mater szellemének! Örömöm, ujjongásom, hálám kifejezéséül fogadd baráti szeretettel.”
A másik maradandó emlékem a Veres Páter Gimnáziumból származik. 1986-ban egy új gimnázium elindítására kaptam lehetőséget Békásmegyeren. Kiváló tanárok sokaságával, a fenti törekvések jegyében emelkedett ez az iskola rövid idő alatt az ország legjobb, legelfogadottabb és legkeresettebb iskolái közé. Egyik már végzett, orvosi egyetemre járó hallgatónk írta az iskoláról: „Fontosnak tartom elmondani így, egyetemistaként, hogy talán nem a megszerzett tudás volt a legfontosabb, amit a VPG-től kaptam, hanem az életszemlélet, gondolkodásmód és logika (…) És mindez sokkal kevesebbet érne, ha nem tudnám helyesen és szabatosan kifejezni magam. Köszönöm! Köszönöm mindenkinek, aki segített abban, hogy azzá válhassak, aki jelenleg vagyok.”
Nekünk, tanároknak ezek az emlékek adnak erőt a tanári pályán, és ennek alapján él bennünk a remény, hogy az utánunk jövő tanárok is folytatják munkánkat, és vallani fogják Kós Károly szép gondolatát:
„Jöhetnek utánam fiatalok, és folytathatják a munkámat, járhatják az utat, amit én is segítettem törni hittel, jó akarattal, népünkért, magyarságunkért, fiainkért.”
Badacsonyörs. Édesanyám inspirált arra, hogy telket vegyünk, azt mondta, nyugalmat találsz ott, ráadásul a föld mindig érték lesz, ezt belém nevelték. Nagyapám rendőr volt, de vidékről följött ember, aki az 1920-as, 1930-as években Budapesten vetette meg a lábát, és elég nagy földbirtokot vásárolt, amit ő maga művelt. A termőföld szeretete talán öröklődő dolog, bennem is bennem volt. Feleségem a legnagyobb mértékben támogatott, hogy vegyünk egy telket a Balatonon, ahová a gyerekkel le tudunk menni. Ráleltünk erre a telekre Badacsonyörsön. Beleszerettünk ebbe a világba.
VÍZ
Változott ez. Kezdetben a Dunára nagyon sokat jártunk kollégákkal, nagyon szerettem evezni, de csak kielboattal. Egyszer egy evezős táborban a gyerekek megtréfáltak. Azt mondták, lehoztunk egy kajakot tanár úr, tessék kipróbálni. És a nyavalyások egy versenykajakot hoztak, hát alig tudtam beleülni. A K-hídnál voltunk, pillanatok alatt fölborultam. Azért is, újra meg újra próbálkoztam, olyan jót szórakoztak a gyerekek, hogy csak na. A változás abban állt, hogy lejöttünk a Balatonra. Eveztem is, horgásztam is régebben, de most már nem, csak a Balaton látványa tölt el jó érzéssel.
Étterem
Csillaghegyen a Rézpatkó étterem. Sokat járunk oda. Kis gyerek voltam, amikor apám elvitt magával. Akkor még patkolóműhely volt, egy nagy kövér embert láttam ott, akivel apám tegeződött, és aki patkolta a lovakat, kalapácsolt nagyban, én meg rácsodálkoztam erre a világra. Aztán telt-múlt az idő, a Keifer család a Rézpatkót átalakította étteremmé. Később tanítottam a lányaikat, Keifer Katit és Marikát. Sok szép emlék köt bennünket a Rézpatkóhoz: ott volt a 70. születésnapom, és az egyetlen érettségiző osztályom minden évben ott tartja a találkozóját is.
Étel
Gyerekkoromban leginkább a disznótorost szerettem. A disznótor nálunk ünnepély volt. Évente kétszer, háromszor vágtunk disznót a negyvenes, ötvenes években, akár titokban is. Számomra ez külön világ volt, ezért aztán a főtt húst, a katlan húst, a hurkát, a kolbászt, tehát mindent szerettem, ami egészségtelen. Most viszont tudatosan próbálok étkezni, így inkább a halak felé vágyakozom.
Ital
Hát a bor. Mit szégyelljem? Meggyőződésem, hogy az ember életének a három korszaka, a gyerekkor, a felnőttkor és az öregkor olyan, hogy nem lehet átlátni egyikből a másikba. Amikor gyerek vagy, akkor nem látsz át a felnőttkorba. Hiába mondod a gyereknek, hogy tanulj, fiam. Felnőttkorban hiába mondják, hogy vigyázz az egészségedre, mert öregkorodban iszod meg a levét. Ebből nem lehet kilépni. Itt is a versek, mindig mondom magamban Petőfivel, hogy „Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg”. Én nem borozgathattam apámmal. Hogy sajnálom!
Szín
Ezt édesapámtól örököltem, soha nem gondolkodtam nagyon róla, de ösztönösen a barna.
Növény
A rózsák. A feleségem abajgatja állandóan a rózsákat.
Évszak
Babits verse jut eszembe, az Ősz és tavasz között. Egyre többet gondolok a télre, de a tavaszt, azt nagyon tudom várni. Elmúltam nyolcvan, és ilyenkor már az ember életének végiggondolása történik, de benne él a tavasz várása is.
Színész, színésznő
Aki számomra csoda, az Latinovits Zoltán. Volt időszak, amikor heteken keresztül hallgattuk József Attila verseit az ő előadásában. Nagy művészgeneráció volt abban az időszakban. Ez mindig így van, hogy a kritikus történelmi időszakok termelik ki a nagy egyéniségeket. Darvas Ivánt is említhetném, de Latinovits az igazi. Színésznők esetében vannak megrendítő emlékeim Szeleczky Zitáról. Schütz Ila sajnos öngyilkos lett, az ő művészete is közel áll hozzám.
Intézmény
Iskola.
Film, filmrendező
Osztályfőnöke voltam Koltai Lajosnak, ő a kedvenc filmrendezőm. A filmek közül a klasszikus feldolgozásokat szeretem és a történelmi filmeket, de nagyra tartom Jancsó Miklós filmjeit, mindegyiket. A Szegénylegények, aminek a végén fölmutatják a pisztolyt egy vörös sállal átfogva… nagyszerű képek.
Író, könyv
Platón minden mennyiségben. Jókait is nagyon szeretem. Nagyon bántott, amikor az a gondolat merült fel, hogy modernizálják Jókait, mert a fiatalok számára befogadhatóbb lenne. Esterházy Péter Harmonia Caelestisét is nagyon szeretem, mert olyan gondolatokat vet fel, hogy az embernek, ha hasznos akar lenni, akkor a maga világában kell harmóniát teremtenie. Ha lehet, mennyeit, de egy nyugodt, békés, harmonikus világot, amelyben nem az örökös problémákat járja körül az ember.
Sport, sportoló
Nagyon sokat sportoltam, diákkoromban szertornáztam. Akkoriban láttam azt is, hogy a svéd király 76 éves korában teniszezett. Én 79 évesen még aktívan teniszeztem, azért is van teniszpálya itt a telken. De most már le kell mondanom róla, mert olyan mértékben meszesedett el a hátam, a térdem, a csuklóm, hogy csak na. Ez azzal lehet összefüggésben, hogy olyan szívgyógyszereket szedek, amelyeknek ez a mellékhatása, de nem lehet kiváltani őket, mert a szív megkívánja. Itt vergődök a szív és a csont között. Tanítványom volt Hegedűs Csaba, nagy sportoló, nagyon tisztelem Tóth Kálmánt, aki a Honvédban focizott, szintén tanítványom volt. Volpert Lászlóval, a női asztalitenisz szövetségi kapitánnyal együtt jártunk általános iskolába, aztán valahogy ő elkallódott, és egyszer fölkeresett, hogy le kellene érettségiznie – tanítottam őt esti gimnáziumban, leérettségizett. Most két éve, amikor életműdíjat kapott, találkoztunk, és azt mondta nekem, tudod, ha nem segítesz az érettségit megszerezni, akkor én soha nem leszek asztalitenisz edző. Balczó András volt viszont a legnagyobb hatással rám.
Képzőművész, műalkotás
Ezret lehetne mondani, de van egy nagyon kedves ismerősöm, akinek több festménye is a birtokomban van, Hajós Hollanda Éva.
Zeneszerző, zenemű
A legnagyobb hatással rám Beethoven V. szimfóniája van, a Sors szimfónia, amely a világ fájdalmáról, az emberiséggel való együttérzésről és a halál fölötti győzelemről szól, még akkor is, ha az ember életében egy meghatározott időpontban kopogtat a halál.
Nagy Béla várostervező ajánlotta figyelmünkbe ezt az eldugott drágakövet a Duna-parton, az Óbudai-sziget ősparkjával szemben, az egykori Óbudai Gázgyár helyén, amelynek persze már csak porladó maradványait találtuk. De én nem a romokat néztem, hanem első látásra beleszerettem ebbe a csodálatos Duna-partba, amelyhez hasonló természeti adottságok sehol nincsenek Budapesten. A romok helyére pedig elképzeltem tudásparkunkat, a kis budapesti mini Szilícium-völgyet. Így lettem lélekben óbudai.
Az álmot Cságoly Ferenc építész öntötte formába, ő értette meg legjobban, mire vágyunk. Igényes, de nem hivalkodó épületekre, ahol a fák magasabbak, mint az épületek, a gépkocsikat a föld alá rejtjük, mindenütt a zöld dominál, hogy a technológiai park ne csak nevében legyen park.
Célunk nem a klienseink lenyűgözése – ahogyan például egy nagy bank teszi, márvány- és gránitpalotájával mutatva erejét, pénzügyi biztonságát –, hanem saját dolgozóink megnyerése.
Az informatikai iparban ugyanis a tehetségekért folytatott verseny még annál is ádázabb, mint a vevőkért folytatott küzdelem.
Minden a huszonegyedik századot tükrözze, és ahogyan száz éve az Óbudai Gázgyár az akkori kor legmodernebb technológiáját ötvözte az építészet művészetével, a mi kis parkunknak az informatika korának szimbólumává kell válnia. Ugyanakkor az egykori Gázgyár épületeiből is meg kell őrizni, amit lehet, sőt az alapozások és a mélygarázsok építése során feltárt római-kori kövek közül is itt tartjuk azt, amit az Aquincumi Múzeum nélkülözni tud, hiszen a jövő csak gazdagodik, ha tiszteli a múltat is.
Az álom valóra vált, 1997 tavaszán Demszky Gábor főpolgármester és Tarlós István, még mint óbudai polgármester együtt rakta le a Park alapkövét, majd alig egy évvel később együtt avatták fel az első épületeket. Legelőször természetesen maga a Graphisoft költözött ide, de ezt a helyet választotta új budapesti központjának a világ akkori legnagyobb szoftvercégének, a Microsoftnak magyarországi leányvállalata is. És jöttek utánuk a többiek, sok kis magyar start up, majd a legnagyobb európai szoftveróriás, az SAP kutató-fejlesztő központja. A szoftveripar hamarosan kiegészült bio- és nanotechnológiával, felépült a magyar tulajdonú Thales Nanotechnológia Kft. laboratóriuma, a francia Servier Gyógyszergyárnak pedig itt kapott helyet az első Párizson kívüli laboratóriuma.
Ma már több mint 70 magyar és nemzetközi kutató-fejlesztő cég működik a parkban, összesen 55 ezer négyzetméteren, beleértve az itt dolgozókat és az erre járókat egyaránt kiszolgáló négy kávézót és három éttermet.
De van még hely további fejlődésre, hiszen a 18 hektáros terület további 70 ezer négyzetméternyi épületegyüttest tud befogadni anélkül, hogy a zöld felület dominanciája sérülne.
A felújított gázgyári épületekben oktatási centrumot alakítottunk ki Aquincum Campus néven, hiszen a tudáspark nem nélkülözheti a felsőoktatást. Ma már itt talált új és méltó helyet az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola, a Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem keretében újonnan létrehozott Aquincumi Technológiai Intézet pedig elsősorban amerikai diákokat fogad részképzésre a világ lehíresebb egyetemeiről. A Harvardról, Yale-ről, Princetonról és további 50 észak-amerikai egyetemről érkező diákok együtt tanulnak a magyarokkal, és úgy viszik a világba hírünket, hogy Budapest, ezen belül is Óbuda egy igazi high-tech paradicsom.
Természetesen Budapest és a Balaton, ahol otthon vagyok. De ha a nagyvilágot kérdezi, akkor kedvenc városaim Párizs és New York, a Balaton alternatívája pedig vitorlázásra a Karib-tenger, ahol mindig jó irányból fúj a szél, és Afrikában az Okawango folyó deltája Botswanában, ahol valami olyan csend van, és olyan gyönyörű a természet, mint talán sehol másutt.
étterem
Nagyon szeretem a Rosensteint a Keleti-pályaudvar mellett, a Mosonyi utcában, és a Pomo D’Orot az Arany János utcában, ahol mindig friss a tengeri süllő. Óbudán nagyon szerettem a Symbolt, de mostanában nehéz autóval megközelíteni, ezért ha vendégeket kiviszek ebédelni a Graphisoft Parkból, akkor inkább a Pastramit választom, ahová Bús Balázs polgármester úr vitt el először. Az utolsó tíz év terméke, hogy sok jó étterem lett Budapesten, valószínűleg azért, mert a helyiek is elkezdtek étterembe járni, mert ha a vendéglátás a turistákra épül, az üzletileg nem jó, mert a turista nem visszatérő vendég. Akkor jó a vendéglátás, ha a törzsvendégekre épül, akiknek helyinek kell lenniük és igényesnek.
étel
A brassói aprópecsenyét szeretem a legjobban, de szeretem a kacsacombot, a halakat is, a halászlét, na, azt imádom – a Rosensteinben van a legjobb halászlé Budapesten.
ital
A bor. Barátaimé a Hilltop borászat, és a prémium boraikat, azok közül is a vöröseket szeretem a legjobban, náluk a Merlot nagyon jó.
Magyarországon a Magyar Tudományos Akadémia. Ma is úgy érzem, hogy társadalmi tiszteletnek örvendő intézmény.
film / rendező
Hát az van, persze, Milos Forman. Egyértelmű, neki több filmjét is nagyon szeretem, a Hair és az Amadeus a csúcs számomra. De nagyon szerettem a Kabarét (Bob Fosse) vagy gyerekkori kedvenc filmjeim közül a Római vakációt (William Wyler).
író / mű
Megtisztelve érzem magam, hogy barátomnak tudhatom Spiró Györgyöt; a magyar írók közül ő áll hozzám legközelebb. Az első nagy regénye, ami megfogott, az Ikszek volt. De természetesen a Fogság a legnagyobb műve. Szeretem a Feleségversenyt is, abban annyi mindent megjósolt, ami aztán megtörtént. Hogyha pedig a világirodalmat nézzük, akkor Thomas Mann.
Sport / Sportoló
Sportoltam sokat, de kedvenc sportolóm nincs. Nekem a kedvenc sportom az üzlet, üzletben szeretek győzni. Jó üzletet kötni fairül. A sport is ilyen, erős ellenféllel szemben fair eszközökkel nyerni, az okoz boldogságot, ezt a mentalitást szeretem az üzletben is. Egyébként nagyon tisztelem, amit Kemény Dénes elért vízilabdában a csapatával, tehát ott is a menedzser az, aki tetszik.
képzőművész / műalkotás
Én kortárs festményeket és szobrokat szoktam vásárolni, elsősorban azért, mert ha arra költök pénzt, akkor abból egy művész megél. Ha meg régieket veszek, akkor a kereskedők élnek meg belőle, ami szintén fontos, csak azért úgy gondolom, hogy a művészek nehezebben élnek meg, mint a műtárgykereskedők. A műtárgykereskedőket is tisztelem, tehát félreértés ne essék, a kereskedelmet igenis nagyon tisztelem, ez már korábban is kiderült, de a művészek többnyire nyomorognak, úgyhogy ha veszek valamit, akkor tőlük veszek. Van kedvenc szobrászom, meg kedvenc festőim is vannak. A kedvenc szobrászom Tóth Ernő, ő talán ismertebb. A kedvenc festőművészem, Kruzsely Gábor ismert, divatos, szeretem a képeit, abból vettünk párat, és sokat vásároltunk Zvolszky Zitától, aki egy sokkal kevésbé ismert festő.
zenész / zenemű
Fischer Iván. Tisztelem a zenekarát, meg amit csinált. Kedvenc zeneszerzőm pedig Mozart – tudom, hogy sablonos, de mit csináljak.
Tudós, tudomány
Én fizikus vagyok, tehát elfogultság nélkül nem tudok választani, de ki lehetne, ha nem Einstein. A relativitáselmélet nagyon megfogott. Az volt az első alkalom, amikor rájöttem, hogy mi a fizika lényege. Hogyha mást mutat az élet, mint ami a törvény, akkor a törvényt kell megváltoztatni. Darwint is nagyon tisztelem, hogyha nem a saját tudományomról van szó. Fantasztikus dolog az evolúció. Egyszer valakivel vitatkoztam, aki nagyon vallásos volt, ő mondta nekem, hogy az evolúció legjobb cáfolata számokkal bizonyítható. De megmutattam neki, hogy a számok sem cáfolják az evolúciót. A vitánk végén azt mondta, hogy el kell dönteni: az evolúcióban hiszek vagy Istenben. Az egyik legismertebb magyar tudós, Falus András istenhívő, ezt mondta erre: Isten sokkalta nagyszerűbb dolgot alkotott, mint az ember, Isten megteremtette az evolúciót.
Csak a Földön? Az Univerzum beláthatatlan méretű.
Igen, az igaz, hogy beláthatatlan méretű az Univerzum, de véges, ezt már a fizika bebizonyította, van egy határozott mérete. Az Univerzumnak határa nincs, de mérete és tömege van, mint ahogy egy gömbfelszínnek sincs határa, de területe van. Ugyanúgy a Világegyetemnek is valahány milliárd köbfényév a mérete, nem tudom, hogy mennyi, de véges szám. Ebből következik az, hogy akkor egyáltalán nem biztos, hogy van valahol még hasonló élet az Univerzumban, mint a Földön. Mert ha végtelen lenne a Világegyetem, akkor az következne, hogy biztosan van még élet a Földön kívül. De ha véges, akkor meg kell nézni a valószínűségét annak, hogy ezek a körülmények létrejönnek-e még egyszer valahol, s ennek a valószínűsége tud olyan pici lenni, hogy akkor abból az jön ki, hogy legalábbis velünk egy időben nem valószínű, hogy van még ilyen valahol. Lehet, hogy milliárd éve volt, de már kipusztult, lehet, hogy pár milliárd év múlva megint lesz, de az is lehet, hogy most éppen nincs másutt ilyen. De hogyan definiáljuk az életet? Mitől élet az élet? Én azt hiszem, hogy az életet az definiálja, hogy evolúcióra képes szervezet, nem az, hogy szén alapú vagy DNS alapú. Tehát az anyagnak egy olyan szerveződése, amely önmaga reprodukciójára képes oly módon, hogy alkalmazkodni tud a környezetéhez, mert mindig kis eltérésekkel reprodukálja magát, és az él túl, ami a környezethez jobban alkalmazkodik. Kis eltérésekkel reprodukálja magát, én ezt nevezem életnek. Lehet, hogy ez furcsának látszik, de ez a lényege annak, ami vagyunk. Véletlenszerű a változás, de attól megy egy irányba, hogy a környezethez alkalmazkodik; mindig egy kis hibával reprodukálja magát, és azok a verziók élnek tovább, amelyek a környezethez jobban tudnak alkalmazkodni. És ebből ki tudott jönni egy ilyen csodálatos dolog, mint az ember.
Az alázatos szívű, vad lovasvágtákat kedvelő, szerelmes, a szegényeiért élő Erzsébetnél ezer évvel korábban élt itt a gyönyörűen orgonáló aquincumi lány: halálakor ő is huszonnégy éves volt… A Selyemgombolyító közelében, Filatorigátnál bukkantak rá Aelia Sabina – budakalászi mészkőből faragott – szarkofágjára. Férje, Aelius Justus gyöngéd hexameterekben fogalmazta meg a sírfeliratot: „Clausa iacet lapide coniunx pia cara Sabina”, azaz: „Zárja e kő, itt nyugszik a hű társ, drága Szabina”. És a kőkoporsóba vésett költemény utolsó két sora: „Őrizzen meg az ég, aki olvasod ezt, légy boldog / S dallal szólj kegyesen: Ég veled jó Szabina!”
Maga a hangszer, az aquincumi hordozható orgona régészeti szenzáció, születésemkor fedezték fel darabjait egy tűzeset nyomán beomlott, betemetett pincében. Óbudán jövendő lányról is szó esik Tóth Árpád versében: egy aquincumi kocsmában szól „a vén sváb, csapláros úrhoz”: Aquincum sok köve, nézd, minket is temet… És végül így:
Koccints… a bús kupát hajtsuk fel még vígan,
Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,
Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva
Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan…
Akiről pedig nemcsak zeneiskolát, gyógyszertárt is elneveztek: Aelia Sabina dallamait véljük hallani még ma is Óbudán! Decsényi János szoprán szólóra és zenekarra írt muzsikájában, az Óbudai Társaskör zeneestjein újra, miközben Krúdy Gyula ablakaira látunk a hangversenyteremből. De a kocsma is itt van néhány lépésnyire, megjelölt asztalával. Itt borozgatott és írt félálomban Krúdy régi emberekről, elmúlt időkről. Kiskocsmák serege tartozott a helyi élethez, szőlőskertek, gyümölcsös mindenütt… Kétezer éve is ezek a fák adtak árnyékot, ezek a gyümölcsök értek: dió, mandula, cseresznye, kajszibarack, szilva, alma. Az óbudai mulatók előképe is megvan az ókori mozaikfalon a Meggyfa utcában: Herkules részegen lépked a táncos kedvű szatírok, bacchánsnők között: szüret van! És napkultusz is, a Mithras-szentély oltárkövein Marcus Aurelius nevét látjuk. Amikor pedig Mozart épp bemutatja Prágában Don Giovanni című opera-komédiáját, akkor egy olasz származású katonatiszt írja meg Egy falusi nótáriusnak budai utazását… Gvadányi József soraiból töredéket mutatva csak föl:
A városokon túl feküvő szép megye,
Amphitheatrumot mutat völgye s hegye,
Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,
Alattok borházak sorba felépítve,
Egyik a másiknál cifrábban szépítve,
Prés, sajtók, és kádak szürethez készítve.
Édes musttal tölti Bacchus itt hordóját,
Nyújtja a vevőknek bora kóstolóját.
Lakótelepek színesednek, szürkéllenek a látóhatárig! Alattuk kétezer éves fürdők, termek, vízvezetékek, kövek… Kolosszusok közt éltünk itt. Akkoriban írtam lakótelepi versemet:
Mindenképpen tudom kötni vízparthoz. A Dunához, akár Győrben a Kis-Dunához, ami gyerekkori élmény, akár ehhez az óbudai Duna-parthoz, ami az evezésekhez kötődött számomra.
évszak
A nyár, a nyarat nagyon szeretem.
étel
Gyerekkoromban otthon anyám mindig sütött pirítós kenyeret zsírban, és jól megfokhagymáztuk, azt nagyon szerettük, jó ropogós volt. Máskor a rétes végét szórta meg paprikával, sóval, ez a sörkorcsolya az egész család kedvence volt.
ital
Italban sok mindent szeretek. Szeretek bort is, sört is inni.
étel,
Megeszek mindent. Anyám mondta, amit eléd tesznek, azt edd meg! Mert lehet, hogy holnap már nem teszik eléd
szín
Kék. Az égboltkéket és a vízkéket szeretem a legjobban.
növény
leander
színész
Darvas Iván
színésznő
Medgyaszay Vilma, Lukács Margit, Tolnay Klári, Márkus Emília. Egy nevet nehéz volna mondani.
intézmény
Magyar Rádió
film / rendező
Antonioni, Bergman és Fellini. Őket nagyon szerettem, a Nagyítástól és a Nyolc és féltől kezdve, ezek nagy élmények voltak az én fiatal koromban.
író / mű
Csehovot nagyon szerettem mindig. Természetesen Ottlik, Pilinszky meg Weöres Sándor, Illyés Gyula is, az ő Beesteledett című verse nagyon közel áll hozzám, Weörestől az utolsó versét említeném, a Mind elmegyünk kezdetűt, aminek Boleró a címe.
képzőművész / műalkotás
Borsos Miklóssal nagyon közeli, jó barátságban voltam.
zenész / zenemű
Talán az egyik legszebb darab, amit valaha élveztem és szerettem, az Bartók III. zongoraversenyének lassú, Adagio religioso tétele, melynek vallásos hangulata van, holott Bartók nem volt tételesen vallásos, inkább nyitottság volt benne a világ iránt. De az ott megszólaló korál mégis vallomás.
tudós / tudomány
Teilhard de Chardin evolúciós vallásfilozófiai írásai nagyon elgondolkodtatóak voltak számomra. Öröm Babits irodalomtörténetét vagy Szabolcsi Bence zenetudományi írásait olvasni. Szépségük jókedvre derít.
idézet
Berzsenyi sorát említem: „Tündér változatok műhelye a világ.”
szólás / közmondás
Két szó a latin miséből. Babits költeményben, Liszt zongoradarabjában élteti: Sursum corda! – Emeljük föl a szívünket!
…hosszabban
Földrajzi hely?
Egy ponthoz nehezen kötöm, de mindenképpen tudom kötni vízparthoz. A Dunához, akár Győrben a Kis-Dunához, ami gyerekkori élmény, akár ehhez az óbudai Duna-parthoz, ami az evezésekhez kötődött számomra. Sőt a Krisztinából az édesapám, aki, említettem már, evezős és sportember volt, még 70–80 éves korában is mindig fölkapaszkodott a villamosra, kiment HÉV-vel Aquincumig, kisétált a Dunához, levetkőzött és úszott egyet, aztán felöltözött és hazajött. Ezt minden nyáron, minden nap, ha jó idő volt, megcsinálta, el nem halasztható szórakozása volt. A Duna nélkül nem nagyon tudtunk meglenni. Mostanában sokat jártunk Horvátországban, az ottani tengerparti kis öblöket, helyeket, szituációkat nagyon szeretjük. Sokat voltam Duinóban, oda gyakran visszajártam, kedves hely, és érdekes módon még össze is hasonlítottam a gyerekkori és a budapesti Duna-partokkal, mert ott valamilyen csoda folytán meghonosodott egy vadkacsa a szállodában, és a tengerben úszkált. Nem tudom, hogyan, de maga volt a csoda. Ott ragadt, úgy látszik elviselte a sós vizet is, nem is értettem, hogy van ez. Ottlik Gézával is terveztük, hogy eljön egyszer Duinóba velem, aztán ez nem valósult meg, talán jobb is, így megmaradt neki az Iskola a határon utolsó fejezetének szimbolikus tája, az a Trieszti-öböl, ami a képzeletében élt.
Évszak?
A nyár mindenképpen. A 80 nyár című kötetem is mutatja, szimbólum is, valóság is számomra, a nyarat nagyon szeretem.
Étterem?
Azt nem is tudom, nem annyira jellemző, hogy éttermekbe különösebben szeretnék menni, erre nem tudok jó választ adni.
Étel?
Gyerekkoromban otthon anyám mindig sütött pirítós kenyeret zsírban, és jól megfokhagymáztuk, azt nagyon szerettük, jó ropogós volt. Anyámnak volt egy találmánya is, nem tudom, hogy ismerős-e, de hát étel, na, azt nagyon szerette az egész család, szegény Zolikám is, aki meghalt, ugye a fiam író, rendező volt. Szóval, az egész család nagyon kedvelte, amikor anyám még hamus kézzel gyúrt az asztalnál rétest, kihúzkodta a tésztát, és akkor a rétes végét, ami összegyűlt, már nem lehetett töltelékkel megtölteni, azt megpaprikázta, megsózta, s az egy ilyen paprikás rétes lett, a sörhöz hihetetlenül finom volt, s ez iránt a paprikás rétes iránt azóta is nagy nosztalgiánk van a családban.
Ital?
Italban sok mindent szeretek. Szeretek bort is, sört is inni. A sors úgy hozta, hogy első feleségem halála után még egyszer megnősülhettem. Ez furcsa találkozás volt, mert egy latin-történelem szakos fiatal hölgy, hozzám képest nagyon fiatal, fölkeresett, hogy szeretne a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatába velem egy beszélgetést készíteni. Így találkoztam második Erikámmal, Simon Erikával, aki szekszárdi, és nagyon jól ért a borokhoz. Édesapja is készít bort, ő pedig interjú-kötetet készített Takler Ferenccel, a híres szekszárdi borásszal. Ők kicsit megtanítottak arra, hogyan lehet a bort elemezni. Melyik milyen? Milyen egy kadarka, milyennek kell lenni egy ilyen bornak, olyannak, melyik testes, melyik nem? Ezekhez én nem nagyon értettem, és beláttam, hogy elég brutális egyszerűséggel ittam a borokat, holott ezt is lehet értő módon fogyasztani, úgyhogy a bor fogyasztásának a kultúrája Erika révén egy kicsit számomra is nyilvánvalóbbá vált. Én azért szégyenszemre sört is szívesen iszom, vagy hát bármilyen tömény italt is. Tehát azt mondhatom, hogy az italokat nagyon szeretem, és szívesen iszom, amikor erre lehetőség van. Persze ritkán van, mert az ember sokat jár kocsival. De mentségemre, például dohányozni sohasem dohányoztam.
Feleségével, Simon Erikával
Említette Zoltán gyermekét, aki sajnálatosan korán meghalt, ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy mindkettejük írásaiból kiderül, hogy a család rendkívül fontos szerepet tölt be az életében.
Zolinak a novellái is tele vannak óbudai motívumokkal, minthogy ő a kamaszkorát itt élte, itt voltak a szerelmei, ide járt gimnáziumba, itt alapítottak kis együttest, itt muzsikáltak a barátaikkal, tehát rengeteg óbudai élménye volt. Igen, hát Zolival volt egy családi és irodalmi rezonancia is, egymás dolgait elolvastuk, és azt mondhatom, hogy kölcsönösen hatással voltunk egymásra, talán ez így természetes. A gyermekeim ebben a légkörben nőttek föl. Az egyetlen fénykép, ami otthon megvan Mándy Ivánról, Ottlikról és rólam, azt Gergő fiam 12 éves korában készítette, szinte véletlenül. Ebben a világban nőttek fel, Zoli is ismerte – mi Cipinek hívtuk – Ottlikot, majszolgatott vele süteményt a Zöldfa étteremben, a Krisztinában, hallgatta a beszélgetésünket, tehát neki is erős élményei voltak. Én is igyekeztem – nem különösebb pedagógiai elszántsággal, csak úgy az élmény megosztása jegyében – belevinni őket abba a világba, amelyikben én élhettem; film, rádió, írók, barátok, művészek társasága számukra bizonyos szinten természetes volt. S ez nagyon hatott rájuk. Zoli 14 éves korában nézte, hogy mit olvasson a könyvek közül, mert a kötelező olvasmányokhoz nem volt olyan nagy kedve, én meg szinte játékosan levettem neki a könyvespolcról Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, mondom, olvasd el ezt. S elkezdte olvasni, hihetetlen élmény volt számára – később azt mondta, ez volt az a könyv, ami véglegesen az irodalomhoz kötötte az életét. Azt hiszem, hogy a gyerekek ha nem is érettek, de nyitottak arra, hogy megismerjék az igazi nagy irodalmat, talán már korábban is, mint ahogy gondoljuk. Az, hogy pedagógus didaktikus módon nekik való irodalmat adjon, nem tudom helyes-e, én azt hiszem, amihez kedve van, azt kéne olvasnia. Van, aki későn jut el ezekhez a könyvekhez, van, aki már egész fiatalon, ebben hagyni kell egy kis szabadságot az embereknek.
Szín?
Kék. Az égbolt kéket és a víz kéket szeretem a legjobban.
Növény?
Talán a leandereket szeretem, ez is egy mediterrán kötődés. Emlékszem, Olaszországba mentem, Luccába, és Viareggio felé az autópályát elválasztó sávban, ahol bokrok szoktak lenni, hogy ne világítsanak egymás szemébe az autók, 30 km-en keresztül leanderek voltak. Persze fányi méretű leanderek. Tudom, hogy mérgező virág, mert állítólag Napóleon serege abba pusztult meg, hogy a húst leandereken sütötték, és annak valami mérgező hatása volt, de nagyon szép növény.
Színész?
Kedves emlék fűz Darvas Ivánhoz. Vándordal című versemhez Fáy András zeneszerző írt zenét, aki egyébként Óbudán élt, itt van eltemetve az Óbudai Temetőben. Darvas Iván pedig váratlanul, szinte meglepetésemre mondta el egyszer, aztán sanzonként is énekelte, úgyhogy jó emlék fűz hozzá. Ez a vers minden kötetemben benne van, sőt, annak idején Merényi Judit, a Társaskör volt vezetője verslemezén ezt a verset választotta címadó versnek, és egyben az utolsó vers, amit elmond a lemezen.
Vándordal
Ezt az országot
józanul kell szeretni,
mint hűs kezét
favágó apánknak.
Ezt az országot
egyszerűen kell szeretni,
mint gyermeket,
aki vérünkből való.
Ezt az országot
szerelmesen kell szeretni,
mint a forró földeken
kapáló lányokat.
Ezt az országot
megsiratva kell szeretni,
mint a tarka temetőt,
mely anyánkból virágzik.
Ezt az országot
leborulva kell szeretni,
mint suttogó párunk könnyeit,
melyekkel eltemet.
Színésznő?
Hirtelen nem tudok színésznőt mondani, aki különösebben… Dehogynem! Jártam még Medgyaszay Vilmánál, sanzont énekelt, én kísérhettem zongorán. Vacsoravendégei voltunk egyszer Lukács Margitnak, Tolnay Klári a Rádióban Kék világ című versemet mondta, s kamasz koromban egy budai otthonban Márkus Emíliával is találkoztam, Chopint zongoráztatott velem… Nagyon sokakkal voltam kapcsolatban. Venczel Verától kezdve Törőcsik Mariig, de ezek alkalmi, műsorok kereteiben létrejött találkozások, nagyon szoros kapcsolatban színésznővel nem voltam. Egy nevet nehéz volna mondani.
Kék világ
Sírt a repülőtéren.
Láttam, hogy fölnéz: arcok és kezek
és a zsebkendők, egy csapat
vergődő galamb közül
felnyúló karral integet!
Billent a gép: mozdulatából
egy kémény, egy torony fakadt,
egy meztelen falu
összefogódzó tetőivel, egyedül
a hegyek örvényében.
Felhő a birkanyáj
s mire kimondom – vége.
Magános partok napsütése:
öröklét repül.
Se felhő, se madár
az égen. Egy adagio-tétel
a táj; tengerek mély
lélegzetével –
sziget a sűrű kékben
a szárny.
Elhagyott móló
ahol fényben, forró
párákban vacogó lány
semmibe öltözik
s elalvó derekán
a világűr ragyog.
Intézmény?
Én nagyon szerettem az első munkahelyemet, ami majdnem az életem végéig valamilyen módon, ha nem is hivatalos kötődésekkel, de mégiscsak hozzám tartozott, a Magyar Rádiót. Nagyon szerettem a rádió Pagodájában azt a légkört, amit régen ott az jelentett, hogy jöttek-mentek az írók, színészek, barátok, találkozgattunk egymással. Mándy Ivánnal is ott ismerkedtem meg a Pagodában, mindig ott ült, és rossz szovjet hangjátékokból igyekezett valami jobbat varázsolni az ifjúság számára, mert máshova nem kérték őt föl akkoriban. Ezek nehezebb esztendők voltak, az ötvenes évek vége felé, a hatvanas években. Akkor nem nagyon jött még szóba az, hogy részt vehessen az irodalmi életben. Címkéjévé is vált: a pálya szélén. Ő tényleg „a pálya szélén” volt, csak hát zseniálisan. Próbáltam a novelláit becsempészni a zenei műsorokba Mozifüzet címen. Bánki Zsuzsa elmondott egy részletet, ő folytatta, vagy megelőzően elmondta a novellájának a történetét, s akkor egy részlet elhangzott. Amennyi egy zenei műsorba belefért. Később emlegette, hogy amikor még az irodalmi osztály nem, akkor én a zenei osztályon becsempésztem a novelláit. Ez a rádiós világ egy nagyon érdekes világ volt számomra, a történelmi kor adott nehézségei ellenére.
Film / filmrendező?
Antonioni, Bergman és Fellini. Őket nagyon szerettem, a Nagyítástól és a Nyolc és féltől kezdve, ezek nagy élmények voltak az én fiatal koromban.
Író / mű?
Csehovot nagyon szerettem mindig. Természetesen nagyon közel állt hozzám Ottlik, Pilinszky meg Weöres Sándor, Illyés Gyula is, de nem is annyira neveket mondanék, hanem kedves verseket. Például van egy vers Illyés Gyulától, amit nem nagyon szoktak emlegetni, nem nagyon fedeztek föl, de bizonyos szempontból számomra fontosabb versnek látszik, mint a sokszor emlegetett és kicsit programszerű, rapszódiaszerű alkotások, a Bartók vagy A zene szava, amit sokszor idézünk, és természetesen az elnyomásban írt nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról. Ezek mind nagyszerű élmények voltak, de van egy kis kedves rajza, költeménye: várja a feleségét, Flórát a tihanyi parton, nézi, hogy mikor bontakozik ki alakja a bokrok képeiből, mikor jön, és először egy sáslevél mintha az arcát villantaná meg, az a címe, hogy Beesteledett. Ez nagyon szép Illyés-vers, bizonyos szempontból hozzám közelebb áll, mint az úgynevezett nagy, kicsit Petőfi nyomdokán írt versek. Weörestől az utolsó versét említeném, a Mind elmegyünk kezdetűt, aminek Boleró a címe. Búcsúzó vers, amit aztán Petrovics Emil nagyon szép kantátában meg is szólaltat női karral, sápadt színekben, finoman hangszerelt zenekar kíséretével. Ez a IV. kantátája. Weöres Sándor valamikor egy tutajon olvasta föl, talán születésnapi tévéműsor számára a Duna vízének, a fák zöldjének vibráló díszletei közt.
Illyés Gyula: Beesteledett
Beesteledett, addig vártalak.
Hol tűnsz elő? A liget hajlatag
bokra közül melyik rezgő fenyőcske
lesz meselény megint: kibújsz belőle,
– mint tojásaikból a madarak –
hogy – szinte szárnyalva – felém szaladj?
melyik hajlongó nyírfa-csemete
lesz varázsütésre egyszerre te,
tündér, kit a természet nekem ad,
hogy végre jót is adjon –
Szeretek itt a rév körül a parton.
Veled terhes a táj. Mozgásodat
– ahogy lépsz, fordulsz, fölveted nyakad –
rajzolja, skicceli,
el-eltalálja, aztán elveti
a nád, a sás, a fűzfaág kitartón;
ahány bokor, tréfálva fölmutat,
– jó volna? – mondja s rögtön visszakap.
S ha végül is megkönyörül az alkony
s ha végül is te vagy, oly csoda vagy,
mint a tengerhab-szülte istenasszony,
az alaktalanságból, a csaló
homályból a mellreszorítható
szelíd, biztos valóság… főleg aztán,
hogy belekezdel, hogy hogyan utaztál.
Weöres Sándor: Bolero
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Csehovtól a novellákat vagy a drámákat szereti?
Inkább a novellákat ismerem jól vagy viszonylag jól, az Unalmastörténetet mondhatnám például. Valamikor rájátszottam egy novellában, és én is írtam egy Unalmas utazás címűt, a Vigíliában jelent meg. De a kedvenc novelláim közé tartozik például Tamási Áron Rendes feltámadás című írása. Azt hiszem, hogy a huszadik század egyik legszebb elbeszélése.
Sport / sportoló?
Az evezés, a víz, a Duna. Gyerekkoromban sokat korcsolyáztam, majdnem műkorcsolyázó szinten, de azért nem, csak hát tudtam kadetugrásokat csinálni, amivel nagy sikert lehetett aratni az akkor fölvizezett és jégpályákká változtatott gimnáziumi udvarokon, mint a Szilágyi Gimnáziumban, és akkor a lányok bámulták, hogy lehet ilyen koszorút végig ugrálni. Győrben kezdtem a korcsolyázást, pedig ott nem volt akkor műjégpálya, így csak akkor lehetett korcsolyázni, ha elég hideg volt, befagytak a vizek. Persze, azért az evezés állt hozzám közel leginkább, ugye a nyár…
Képzőművész / műalkotás?
Megint a személyes kötődés, a győri kötődés, Borsos Miklóssal nagyon közeli, jó barátságban voltam. Én nyitottam meg az életmű-kiállítását annak idején a Nemzeti Galériában és Győrben a Káptalandombon, egy középkori házban állandó kiállítását. Most csak a „Borsos-ház” néven emlegetik ezt a helyszínt. 1972-ben kötetnyi versem elé Borsos írt előszót.
Zenész / zenemű?
Természetesen ezek mindig igazságtalan dolgok, mert ötvenet legalább kellene most sorolnom, hogy valamennyire hitelesen mondjam, hogy mi az, ami fontos nekem, s ami nélkülözhetetlen, de talán az egyik legszebb darab, amit valaha élveztem és szerettem, az Bartók III. zongoraversenyének lassú, Adagio religioso tétele, melynek vallásos hangulata van, holott Bartók nem volt tételesen vallásos, inkább nyitottság volt benne a világ iránt. De az ott megszólaló korál mégis vallomás.
Tudós, tudomány?
Nem nagyon volt a tudománnyal kapcsolatom, rossz tanuló voltam, fizikából megbuktam, nem nagyon dicsekedhetek a tudománnyal való rezonanciáimmal. Talán a filozófiával komolyabb kapcsolatom alakult ki, Teilhard de Chardin evolúciós vallásfilozófiai írásai nagyon elgondolkodtatóak voltak számomra. Öröm Babits irodalomtörténetét vagy Szabolcsi Bence zenetudományi írásait olvasni. Szépségük által jókedvre derítenek.
Játék, szórakozás, végeláthatatlan számítási rendszer, már-már tudomány, sport – köztudott, hogy a sakk mindez egyszerre, és vonzóerejét talán éppen ez a komplexitása adja.
Gyerekeink számára mindenekelőtt játék, amely szórakoztat, megtanít küzdeni, nyerni és veszíteni, fejleszti szellemüket és jellemüket.
Hadijáték, amelyben hadseregek csapnak össze, a játékos hadvezérként (vagyis szerepjáték is) terveket kovácsol, hajt végre, és keresztezi az ellenfél terveit. Mindezt nagyon egyszerű kivitelben: egy 64 kockás táblán vagy vásznon, 32 egyszerű figurával. Nagyon kevés befektetést és technikai alapot igényel a sakkozás.
Kevesebben tudják, hogy a sakkjáték élet- és világmodell is, amelyben világunk számos mozzanata lelhető fel rejtett, elvont formában. A megnyitási alapelvek, a sáncolás, a cserék vagy éppen ezek elkerülése, a végjáték szabályai mind-mind megfeleltethetők egy életmozzanatnak. Például a sáncolás voltaképpen az otthonteremtés jelképe, amely szükséges feltétele a kezdeményezés megragadásának, a támadásnak, vagyis az életpályának, a karriernek.
Ez a jelképessége a sakknak persze nem tudatosul a gyerekben (és a legtöbb sakkot játszó felnőttben sem), mégis hat tudat alatt, és még vonzóbbá teszi a játékot. Ha gyerekünk érdeklődő, tehetséges és hajlandó tanulni is, előbb-utóbb versenyzőként a sakk sportjellege kerül előtérbe, a versenysport minden örömével és gondjával együtt.
Miért sakkozzunk?
Ma már köztudott, hogy a sakk az egyik legjobb képességfejlesztő program.
Fejleszti a gondolkodást, a logikát, a döntési képességet, az időbeosztást, a memóriát. Megtanít elviselni a kudarcot (és a sikert is). Mindezt játékos formában.
Igaz, mostanában népszerűbb időtöltés, szórakozás a számítógépes játékokkal való foglalkozás, ám éppen az az előnye a sakknak, hogy a gyerek mégsem ül egész nap a gép előtt, nem lesz magányos, társasági játék is ez. A sakknak egyébként ma már komoly számítógépes háttere is van.
„Az én gyerekem nem tud nyugodtan megülni egy helyen, túlmozgásos, hiperaktív, reménytelen, hogy sakkozzon” – szoktuk hallani. Meglepő módon általában éppen ezeket a gyerekeket fogja meg legjobban a sakk. Tessék kipróbálni! Természetesen, amikor egy kisgyerek elkezd sakkozni, nem lehet az a cél, hogy nagy, nemzetközileg ismert sakkozó legyen belőle, csak az, hogy kapjon egy nagyon hasznos és kellemes játékot, olyan eszközt, amely az életben mindenféleképpen hasznára válik. Ha tehetségesnek bizonyul, természetesen tovább lehet képezni versenyzőnek, de eleve nem lehet ez a cél. Igaz, olyan világhírű sakkversenyzők, mint a Polgár lányok vagy a 19 éves, e sorok írásakor magyar ranglistavezető Rapport Richárd már 8-9 éves korukban egy komoly versenysakkozói pályára álltak. E sikeresnek bizonyult kísérletek mögött kiemelkedő egyéni tehetség, hatalmas munka, szülői önfeláldozás és komoly anyagi erőforrások is álltak. Más családok is belekezdtek efféle kísérletbe, amely azonban nem járt eredménnyel, és emiatt ma már nem is nagyon tudunk róluk.
Rapport Richárd, a világ 2016 januárjában listavezető junior sakkozója 2008-ban, a Maróczy Géza Központi Sakkiskolában
Hogyan kezdjük?
A lépéseket, a sakktábla áttekintését a szülő, a nagyszülő, az idősebb testvér is nagyon jól meg tudja tanítani. Az első partikat mindenki családi vagy baráti körben játssza le. Manapság az óvodákban és az általános iskola első osztályában is sokhelyütt van sakkoktatás, itt is el lehet kezdeni. Nem egyszerű kérdés a „Hány éves korban kezdjük?” sem. A válaszom: öt és nyolc éves kor között. Az óvodai tapasztalatok azt mutatják, hogy megfelelő oktatóval az óvodások teljesen alkalmasak a sakkozás elkezdésére.
Ám ha valaki 12 vagy 15 éves korában ismerkedik meg a játékkal, akkor is lelhet nagy élvezetet a sakkban, el is érhet jó eredményeket, ha világklasszis talán már nem lehet is belőle.
Néhány iskola foglalkozik már sakkoktatással. A Polgár Judit vezette Sakkpalota képességfejlesztő program az általános iskola első két osztályában remek alapokat ad azoknak, akik aztán folytatni is szeretnék a sakkozást.
Van internetes lehetőség is. A magyar Sakkszövetség honlapján három ciklusos, 3×36 leckés, kiváló sakkozók által készített humoros, kedves sakktanító program működik. Címe: http://chess.hu/sakksuli/index.php. Több ezren csinálták már végig eredményesen, nagyon ajánlom!
Ha a szülő, a családtag valóban csak hobbisakkozó és nem nagyon erős, akkor jobb, ha a gyerek minél hamarabb szakértő edzőhöz kerül. A korán megtanított helytelen ismereteket, elveket, a rossz szemléletet később nagyon nehéz, szinte lehetetlen korrigálni. Keressünk sakkszakkört vagy egyesületi edzést érdeklődő gyerekünknek! Az óbudaiak nincsenek rossz helyzetben: az Óbudai Sakkiskola jó hírű nevelő műhely. Honlapjuk: http://www.obudaisakkiskola.hu/. Néhány más nagy budapesti nevelő központ (Barcza-BEAC, Hűvösvölgyi Sakkiskola, Kőbányai Sakk Club, MTK stb.) is nagyon jól foglalkozik gyerekekkel.
Néhány hónapos edzés után (általában heti két alkalommal járnak a fiatalok) először kisebb, rövidebb játékidejű („rapid”), később komolyabb korosztályos versenyekre viszik a csemetét. A rapidversenyek közül a legelterjedtebb a diákolimpia (egyéni és csapat), az ezen való részvételhez még nem szükséges egyesületi tagság sem. Így kezdődik el egy versenyzői pályafutás. A nagy kérdés mindig az, hogyan viseli gyerekünk a vereséget. Bármilyen ügyes, nem lehet mindig nyerni. Nem is célszerű. A sakkozó a vereségekből tanul, a hibák felderítése és kijavítása útján fejlődik. Az természetes, hogy a vereség után elkeseredünk, és szomorúságunk pár percig vagy pár óráig tart. De azután túllépünk ezen, és igyekszünk levonni a tanulságokat. Vannak azonban olyan gyerekek (és persze felnőttek is), akik nem tudják feldolgozni a vereséget. Nekik szomorú szívvel azt kell tanácsolnunk, ne sakkozzanak, mert a küzdelem állandó kínok forrásává válhat. (Ismeretes, hogy József Attila, aki jól sakkozott, nem volt képes elviselni, ha megverték. Ilyenkor új és új partikba kezdett: egészen addig kellett játszani, amíg egyszer nem ő nyert.)
A sakk egyik legfőbb nevelő hatása, hogy hozzászoktat kisebb vereségekhez, amelyeket feldolgozva fel tudunk használni a magasabb szintre lépéshez.
Hogyan folytassuk?
Ha gyerekünk elért egy bizonyos szintet, egy már régóta jól működő, a Magyar Sakkszövetség által irányított rendszer gondoskodik a továbbképzéséről. A komolyabb versenyeken való részvételhez szükséges a versenyengedély kiváltása, az egyesülethez tartozás. Jó esetben az egyesület gondoskodik a gyerek edzéséről, tanításáról is. Aki ennél is többet akar, az beiratkozhat egy régiós sakkiskolába (Budapesten kettő is működik). Itt havonta egy hétvégén csekély díj ellenében jeles edzők tartanak csoportos intenzív oktatást.
Az elit a Maróczy Géza Központi Sakkiskolába kerül. Itt tanul az ország mintegy harminc legtehetségesebb 8 és 15 év közötti sakkozója. Havonta ötnapos edzőtábort tartanak Mátraházán, ahol nagymesterek és nemzetközi mesterek oktatják őket.
A jelenlegi legjobb magyar sakkozó, Rapport Richárd az MGKSI első három évének kimagasló növendéke volt, de öt másik volt diákjuk is nagymester lett már.
Az élvonalba kerülés egyik fő mozzanata az évenkénti korosztályos bajnokságon való részvétel. Ezt hagyományosan Balatonlellén rendezik meg június közepén, a tanítás befejezése után.
Sakk és család
A tehetségesen, eredményesen sakkozó gyerek a családnak nagy öröm és nagy gond is. Fantasztikusan jó dolog, hogy szabadidejét hasznos szórakozással tölti, amely képességeit fejleszti. Elkezd díjakat, kupákat és érmeket nyerni, amire mindenki nagyon büszke. Ám vinni kell edzésre, versenyre, és ez bizony teher a családnak. A nagyszülők persze sokat tudnak segíteni. Ahogy a gyerek halad előre, egyre jobban meghatározza a család életét a versenyprogram. Szerencsésebb családokban, ahol két vagy három gyerek is sakkozik, össze lehet kapcsolni a sakkversenyt a nyaralással.
Mindenképpen számítani kell arra, hogy nem könnyű a sakkozó (és egyébként bármilyen más sportot űző) gyerek programját megszervezni és a családéval összehangolni.
Sakk és pénz
Sok szélsőséges történet forog közszájon. Családok, amelyek milliókat fizettek ki edzőknek, hogy a gyerek nagy sakkozó legyen, és a végén nem sikerült. Erre semmi szükség nincs. Az első években egy nevelő egyesület, ahol szerény havi tagdíj fejében nagyon jól foglalkoznak a gyerekekkel, tökéletesen megfelel. Négy-öt év után, amikor már a fiatal ott van korosztályának élvonalában, valóban szükségessé válik a személyi edző foglalkoztatása, ami sokba kerül, de ha a gyerek már ért el eredményeket, akkor lehet támogató alapítványt vagy szponzort találni. Természetesen egy tehetősebb család kezdhet rögtön a házhoz járó magántanárral, ez kényelmes, de egyáltalán nem szükséges.
Másrészt illúzió azt gondolni, hogy ha öt-hat évig intenzíven képeztük a csemetét, akkor már milliókat fog keresni a versenydíjakból. A szocializmus korszakában sportállásokban voltak a sakkozók, és fizetésüket versenydíjakkal kiegészítve jobban kerestek, mint az akkori mérnökök vagy orvosok. Ez azonban már a múlté. Ma már csak a szűkebb világelit él nagyon jól a sakkból, Magyarországon talán 10-12 ember. A többiek robotolnak: edzéseket tartanak, cikkeket írnak, szimultánozni járnak stb.
Akármilyen élénk eszű 7-8 éves gyerekünk van, lehetetlen megjósolni, hogy meg fog-e tudni élni a sakkból. Ezért ne menjen el magántanulónak túl korán, ne hagyja abba az iskolai tanulást.
Számtalan példa van rá, hogy 18 éves korig remekül lehet egyszerre csinálni a középiskolát és a magas szintű sakkozást.
Konklúzió
Minden nehézség ellenére érdemes belevágni! De csak akkor, ha a gyerek akarja, ha igazán érdekli, ha lelkes. Nincs szomorúbb dolog annál, mint amikor a szülő erőlködik, pénzt fektet be, izgul – és közben látni lehet, hogy a gyereket egyáltalán nem érdekli a dolog. A sakkban az önkéntesség is fontos, az, hogy legyen szabadon választott, ne kívülről ránk erőltetett dolog. A sakktáblán hihetetlenül izgalmas, kalandos dolgok történnek a hozzáértő játékos számára. Ezért érdemes megtanulni és művelni ezt a fantasztikus játékot.
Talán az, aki itt éli/élte életét, aki munkáját kiemelkedően végzi/végezte, vagy talán az, aki a kultúrában, a művészetben, a sportban ér/ért el kiváló eredményeket. Azt gondolom, hogy a lokálpatrióta egyikhez sem hasonlítható. Más világ az övé. Előbb megkísérti, majd megfogja és rabul ejti a hely szelleme. Gondolatait, cselekedeteit attól kezdve meg nem magyarázható és a nagy többség számára nem is érthető helyi büszkeség, elismertségre közömbös tenni vágyás uralja. Ezt csak az értheti, aki részesül(t) benne.
80 éve élek egy 100 éves bérházban, orvos feleségemmel. Itt éltem gyermekkoromat, Óbuda ostromát, innen vittek el „málenkij robotra”, itt éltem egyetemi éveimet és orvosi működésem hosszú évtizedeit.
Sokszor kísértett az elköltözés lehetősége. Maradtam, maradtunk. A hely szelleme tartott vissza. Társadalmi munkás lettem, anélkül, hogy tudtam vagy akartam volna.
Bőven kárpótol(t), hogy hosszú életem emlékei között élhetek és emlékezhetek. Kitekintve az ablakon, látom a Remete-hegy még épen hagyott részét, ahol felejthetetlen kisgyermekkoromat éltem. Látom a Kiscelli utcai iskolát, ahol elemi ismeretekre tanítottak. Sokáig láthattam az Újlaki Plébánia templomának magas tornyát, ami Árpád gimnáziumi éveimre emlékeztetett.
Amikor ténylegesen vagy gondolatban kimegyek a Bécsi útra, szemben látom a Margit Kórházat, amely évtizedeken át második otthonom volt. Szomszédom a Szaléziak székháza és temploma, velük való kapcsolatom hetven éves. És a hely szelleme elkísér a megszokott utakon: a Föld utcán át a Flórián térre, a megcsonkított Kórház utcán át az időtálló Fő térre, majd a különösen szeretett Lajos utcán a Határ Udvarig. A Nagyszombat utcán járva jóra-rosszra emlékeztet az Árpád Gimnázium és a velem egykorú városi házak, ahol valamikor még éltek tanáraim, barátaim. A Doberdó útra is felmennék, leülhetnék a 200 éves Golgota padjára, bámulnám szeretett Óbudám bejárt és jól ismert részét, visszagondolva elmúlt éveimre. De már sötétedik. A Bécsi úton megyek haza – mint annyiszor életem során –, a házak még élő vagy már meghalt barátaimra, volt betegeimre emlékeztetnek. Amikor elérem a Kiscelli sarkot, már sötét van. Hamar értem (gondolatban) utam végére. Óbuda szelleme kísért.
Egyetemistaként játszottam először, de akkor nem ragadott magával a játék. Ötven voltam, amikor újra elkezdtem bridzselni, és ekkor már sikerült felfedeznem a játék szépségét. Van jó pár ismerősöm, akik nyugdíjasként beiratkoztak egy bridzstanfolyamra.
Sokan addig életükben nem is vettek kártyát a kezükbe, de megismerték ezt a játékot, és azóta is rendszeresen játszanak klubokban. Soha nem késő elkezdeni!
Miért alapítottak klubot? Miért nem a kerület más klubjaihoz csatlakoztak?
Nem szeretek versenyezni, általában nem szeretem semmiben sem a versenyzést. Óbudán csak olyan klubokat találtam, ahol verseny folyik. Pár ismerősömmel, akik hasonlóképpen gondolkodtak, rendszeresen összejártunk. Néha gondot okozott, hogy meglegyen a négy játékos. Úgy gondoltuk, megpróbálunk új játékosokat bevonni, és rendszeressé tenni összejöveteleinket. Egy nap az egyik játékostársammal csak úgy „az utcáról” benyitottunk a 3K-ba, ahol legnagyobb meglepetésünkre azon nyomban felkarolták a bridzsklub ötletét.
A klubban nem is játszanak versenybridzset?
Nem, csak laza, stresszmentes bridzs van, jó hangulatú játék. Olyannyira így van, hogy egy-egy leosztásnál még a szkórhelyzetet sem követjük, nem számítjuk ki az eredményt sem. A liciteket, lejátszásokat meg szoktuk beszélni, esetleg visszajátsszuk a partit.
A játékhoz hozzátartozik egy-egy rövid beszélgetés is a világ dolgairól. Örömbridzsezés ez a javából!
Kik járnak a klubba?
Még nem vagyunk sokan. Általában egy-két asztalon folyik a játék. A játékosok között vannak évtizedek óta játszók és kezdők is, akik nagyra értékelik ezt az oldott légkört. Nem az a lényeg, hogy versenyjátékosok legyünk, hanem hogy élvezzük a játékot, és jól érezzük magunkat.
Mikor van a játék?
Szerda délelőtt 10 órától játszunk. Azért választottuk a délelőtti időpontot, mert számos hozzánk hasonló nyugdíjas rendelkezik ilyenkor szabadidővel. A klub a Pethe Ferenc téren található. Könnyen megközelíthető hévvel és busszal egyaránt.
Mik a terveik?
Nem kívánunk „nagy” klub lenni, szeretnénk megmaradni kis összetartó baráti társaságnak. Várjuk mindazokat, akiknek az ilyen játék örömet nyújt – szeretnénk új tagokat is bevonni a játékba. Pár hete a kerületi Almási Idősek Klubjában néhány érdeklődőnek elmagyaráztam a bridzs alapjait.
Néhányan hamar ráéreztek a játékra, lehet, hogy bridzstanfolyam lesz a vége, és sikerül megszerettetni velük a játékot, mert ez egy remek időskori elfoglaltság.
Aki szeretne csatlakozni, nyugodtan keressen meg:
Deák Katalin
Tel.: +36-70-210-3247
E-mail: kati.deka@gmail.com
Leosztások
Nem kell nagy versenyeken játszani, hogy érdekes leosztásokkal találkozzunk. Az alábbi két leosztást klubversenyen játszottam, azt mutatom be, hogyan kell megtervezni a felvevőjátékot. Fel kell mérni lehetőségeinket, és a rendelkezésre álló információk (pl. az indító kijátszás) alapján kiválasztani a legnagyobb esélyű játékot.
Milyen esélyeink vannak a teljesítésre? Nyugat a káró nyolcassal indul. Tervezzük meg a játékot!
Van tizenegy ütésünk, öt adu, két kőr, egy treff, két káró és egy kőr lopás. A hiányzó ütést megszerezhetjük a treff dáma szöktetésével, illetve a kőr dáma elleni impasszal (a kőr ászra így el tudunk dobni egy treffet, és egy vesztő treffet el tudunk lopni). Melyiket válasszuk, az impasszt vagy a szöktetést? Ha ügyesen játszunk, mindkettőt ki tudjuk próbálni. Előbb a treff dámát kell megszöktetni, mert ennek sikertelensége esetén ütésvesztés nélkül ki tudjuk próbálni a kőr impasszt. Fordított sorendben az ellenfél előbb ütne kettőt, mint mi hozzájutnánk a hiányzó ütésünkhöz.
Sőt, káróban is van esélyünk az ütésszerzésre. Próbáljuk elképzelni, hogy melyik ellenfelünknél milyen figurák lehetnek káróból. A nyolcas indulás elég nagy lap, nem valószínű, hogy Délnél lesz káró figura. Két eset lehetséges: vagy rövid kárója van Nyugatnak, vagy sokadik nyolcasa. Az első esetben Keletnél lesznek a káró figurák, nem tudunk ütést szerezni a színben. Ha azonban Nyugatnak sok kárója van, lehet, hogy Kelet két káró figurája közül legalább az egyik beesik, ha lopunk egy kárót. Tehát három esélyt is találtunk a hiányzó ütés megszerzésére, próbáljuk mindhármat megjátszani. Kezdjük a káróval! Az indulásba tegyünk kicsit, lehet, hogy Keletnek dubló dáma-bubija van. Kelet a hármast teszi, ütünk az ásszal Elvesszük az ellenfél aduit, a kezünkből lehívunk három nagy pikket. Utána káró király, káró lopás következik. Elesik a dáma és a bubi, magas lett az asztali tízes. A felvétel már biztonságban van. Később megpróbálhatjuk megszöktetni a treff dámát, hátha az ellenfél elalszik, és elfelejt ütni a királlyal. Végül meg kell elégednünk tizenkét ütéssel. Ha nem esett volna a káró dáma-bubi, a treff szöktetéssel vagy a kőr impasszal teljesíthettük volna a felvételt.
Az ellenfél a kőr négyessel indul. Mi a tervünk, hogyan ütünk tízet?
Van kilenc biztos ütésünk, hat adu és három treff. Azt kell elérnünk, hogy a piros színekben (káró és kőr) ne adjunk ki négyet. Mindkét színben nálunk van a király és a bubi. Látszólag azon múlik a teljesítés, eltaláljuk-e, hogy melyik ellenfélnél van a dáma és az ász ezekben a színekben. Az indulásból hozzájutunk még egy fontos információhoz. Mivel ász alól nem célszerű indulni színjáték ellen, biztos, hogy a kőr ász Keletnél lesz. Ezzel az is biztos, hogy teljesítjük a felvételt.
Az indulásba kicsit kell tenni. Kelet üt a dámával. Ha partnerét ütésbe tudná hozni, a káró ász-dámával is ütni tudna. Treffet hív, ebben lehet Nyugatnak beütése. A felvevő üt a treff ásszal, lehívja az adu ászt és királyt, majd kőrt hív a bubihoz. Ezt nyugodtan megteheti, tudja, hogy Kelet fog ütni a kőr ásszal, így a káró király védve marad. Később treffel asztalra tud menni, és a magas kőrökre eldobja a kézi káró vesztőket. Kelet nem tehet mást, a kőr ász után lehívja a káró ászt is, hogy a felvevő ne szűrrel teljesítse a felvételt. Kelet bosszankodott, hogy partnere nem találta el az indulást, amire megbuktatták volna a felvételt.
A felvevőnek azonban a káró indulásra is van megoldása. Az információ ugyanaz: ha Nyugat kis káróval indul, akkor nincs nála az ász, tehát a bubit kell tenni az ütésbe. Kelet ugyanúgy nem tudja ütésbe hozni partnerét, hogy aláhívjon a másik piros királynak, a passzív treff hívást választja, reménykedik ütéseiben.
A felvevő most nem tud egy ütést felszabadítani káróban, hogy eldobjon egy vesztő kőrt. Ha a királyt próbálná szöktetni, Kelet ütne az ásszal, a káró tízessel folytatná. Ezt a felvevő kénytelen lenne lopni, és kiadna még két kőr t. Valami mást kell kitalálnia. Rá kell venni az ellenfelet, hogy az egyik piros ászt maguktól hívják le, ezzel felszabadítva az asztali királyt.
A felvevő a treffet az asztalon üti a dámával, az adu ász és király lehívásával elveszi az ellenfél aduit, majd a treff ász és király következik. A királyra eldob egy kárót az asztalról. Mire jó ez? Az indulásból tudja, hogy a káró ász Keletnél van. Már csak egy-egy kárója van az asztalon és a kezében is. Ha most kárót hív, a királyt biztosan Kelet üti, az asztali kőr király védve marad. Mit fog hívni Kelet? Ha kőrt hív, azzal megütteti az asztal királyát, ha pedig dob-lopot hív (kárót vagy treffet), a felvevő eldob egy kőrt a kezéből, és ellopja az asztalon. A végén csak egy kőrt kell kiadnia, és így teljesíti a felvételt.
Margó-díjra jelölték elsőkötetes prózaíróként, azonban nem ez az első megjelent könyve. Elmondaná, hogy mivel foglalkozik, és milyen út vezetett a novelláskötete megjelenéséig?
Filozófus, filozófiatanár vagyok, az Eötvös Gimnáziumban és A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán is tanítok. A doktori disszertációm némiképp átdolgozott változata 2009-ben jelent meg Schelling és az antikvitás címmel.
Mikor lerakta Schellinget és a görögöket, szusszant egyet, és jöttek a novellák? Kvázi pihenésképpen, egy komoly filozófiai munka után?
Nem, közben eltelt jó pár év. A könyv megjelenése után tovább tanítottam, és természetesen dolgoztam és dolgozom filozófiai munkákon is. Viszont amikor elkezdtem szépirodalmat írni 2012-ben, az teljesen kiszorította a filozófiai írásokat. Már dolgoztam egy témán, de csak nemrégiben tudtam befejezni. Ebből készül jövőre egy filozófia könyvem A mítosz filozófiája címmel. Van egy kicsit bonyolultabb és vadabb alcíme: Tanulmányok az őrületről és a rettenetről, a felejtésről és a halálról. Nehéz befejezni, mert már kicsit túlléptem a témán, és új dolgokkal szeretnék foglalkozni. Imádtam ezt az egész világot, de most már lezárom magamban.
Nagyjából két és fél évig tartott az irodalmi agymenésem, addig nem tudtam mással foglalkozni. A jövőben szeretném párhuzamosan vinni mind a két szálat.
Tervezek egy fenomenológia filozófiai könyvet, amiben jobban elszakadnék szerzőktől, és inkább kérdésekre koncentrálnék. Ebből már van két szöveg, és persze szeretnék egy új novelláskötetet is.
De mi történt 2012-ben, amikor beindult az „irodalmi agymenése”?
Nagyjából napra pontosan négy éve tört rám nyáron. Nyáron nem tanítok, ami azt jelenti, hogy nem nagyon kommunikálok emberekkel. Már az ezt megelőző években is augusztusra mindig bennem volt a „bugi”, a hiányérzet, hogy most már szeretnék emberekhez beszélni. Igaz, erre ott van a Facebook, tulajdonképpen ott kezdtem először írni. Persze nem novellákat, hanem hangokat, beszédmódokat. Próbálgattam. Nem volt még történet, nem volt narráció, hanem csak valaki beszélt. Valaki, aki nem én vagyok, hanem csak szerepek, pozíciók, hangok… és akkor megindult a szövegáradás. Szóval a novellák megszületésének az egyik közvetlen oka az, hogy közléskényszerem volt. Vannak persze mélyebb okai is. Közvetlenül előtte volt a gerincműtétem, ami elég sok szenvedést okozott, és talán a szenvedésteli pillanatok felkavarták az állóvizet. Ilyenkor pedig feljön ugye bármi, és elkezdtek kibuggyanni a történetek az életemből. Úgy éreztem, ezek a történetek nagyon régóta várakoztak arra, hogy szöveg legyen belőlük.
És a midlife krízis kihozta.
Igen, de talán pontosabb életközépi váltásról, változásról beszélni. Azaz, aki x dolgot csinál, ráébred, hogy szeretne valami mást vagy mást is csinálni, valami olyan közegben kipróbálni magát, ahol addig nem. Több formában is kipróbáltam magam, de végül az írás maradt. Rengeteget tanultam az írásból, egy barátomat idézve „az írás a megismerés egy eszköze”, amiben van valami. Amikor az ember írás közben ismer föl bizonyos dolgokat, amit nem tudott magáról addig, amíg le/ki nem írta.
Mindenkinek írnia kellene?
Abszolúte ezt gondolom: akinek van az íráshoz affinitása, írjon. Írás közben fog rájönni, hogy ez egy önterápia, egy játék, vagy egy olyan kifejezési eszköz, ami adekvát számára. Amióta elkezdtem írni, azóta jobban figyelek a nüanszokra. Ugyanis filozófiailag talán nem annyira érdekes, hogy például ott van egy fa, és a szél hogyan rezegteti a leveleit, vagy éppen a mellettünk ülő asztalnál egy nő hogyan teszi át az egyik lábát a másikon. Amikor az ember ír, akkor elkezd kinyílni a szeme, kiélesedik a világ részleteire. A filozófia egy picit távolabbról tekint le minderre, az általános összefüggéseket keresve. Az irodalmi szövegben érdekes lehet, ha meg tudom írni, hogy valakinek hogy néz ki a tenyere, hogy valaki zavarban van egy szituációban, esetleg fél valakitől stb.
Lehet, hogy filozófiailag nem olyan érdekes problémák ezek, azonban az írásban olyan mélységeket lehet feltárni, amikre az elmélet nem képes. Ha sikerül…
A visszajelzések mennyire voltak fontosak, ha már közösségi médiafelületről indult a szárnypróbálgatás?
Segített. Volt egy megerősítés az ismerőseim részéről, egy lökés, hogy nem járok teljesen rossz úton. Az sem mellékes, hogy mindenkiben, aki ír, van írói hiúság, nárcizmus. Mindenki szeretné, hogyha szeretnék. Az én esetemben annyival picit más a helyzet, hogy nem vagyok már húszéves, akinek most ez az egyetlen visszajelzés a világban, hiszen van egy hivatásom, amit szeretek, és jelentek már meg más típusú munkáim is. Persze a visszajelzések nemcsak azért fontosak, hogy az ember vállát veregessék, milyen jókat írt, hanem a szövegben egy csomó minden olyan van, amiről én nem is tudok. Olyan jelentésrétegei a novelláknak, amik az olvasóban fognak kibontakozni. Tulajdonképpen iszonyúan kíváncsi vagyok, hogy mi van az én szövegemben. És én ezt csak a másiktól, az olvasótól tudom visszakapni. Az írás egy részét irányítom mint szerző, de az, hogy én milyen érzelmi állapotban írom, az egy dolog, az meg egy másik, hogy érzelmileg hogy hat az olvasóra – ezt már nem tudhatom. Hogy működik-e a szöveg? Mert az – hermeneutikai közhely – az olvasóban, a befogadóban lesz kész. Ami az előnyöm, az a fogyatékosságom is: néha kicsit túlspekulálom a dolgokat, ezért tudatosan próbálom érzékibbé, testibbé, élettelibbé tenni az írásokat. A filozófia cserében segít az önreflexióban és a dolgok pontos leírásában. A közösségi médiába beszabadított írásaim után több barátom azt mondta, hogy ezek már irodalmi szövegek, küldjem el őket folyóiratokba. Innentől nagyon gyorsan zajlottak az események. Augusztus 30-án elkezdtem írni, tavasszal már meg is jelent az ÉS-ben egy olyan szöveg, amit szeptember–október tájékán írtam. Azóta megjelent 22 írásom az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Kalligramban, a 2000-ben, a Bárkában, a Tiszatájban, a Műhelyben, a Napútban… remélem, nem hagytam ki senkit. Leközölte írásomat a Szépirodalmi Figyelő, és egy szövegem bekerült a 2014-es Körképbe is (Magvető, Budapest, szerk. Király Levente).
Azért ez elég komoly termés ennyi idő alatt.
Igen. Több irodalmi publikációm van, mint filozófiai. Filozófiában nem publikáltam agyon magam. Van egy könyvem és mellette mondjuk tizenvalahány írásom.
Lehet, hogy azért is alakult ez így, mert az irodalomban kicsit gátlástalan lettem. Jöttek a pozitív visszajelzések, kevesebb volt a vesztenivalóm. A filozófiai írások kapcsán más a helyzet.
Ott a szöveg jóval nehezebben születik meg, mert az ember folyamatosan azt érzi, hogy még mindig el kell olvasnia ezer oldalt, hogy pontos legyen. Nyilván ezek szakmai igények és persze szorongás is. Itt meg átszakadt egy gát, és az egyre több megjelenés tovább lódított a novelláskötet felé.
Kérem, meséljen a Mint kagylók, mikor bezárulnak című könyvéről! Van egy vezérfonal, ami összetartja a novellákat?
Több kapocs is van. Vannak szereplők, akik átmásznak az egyik szövegből a másikba. Magukkal visznek egy-egy motívumot. Ez a motívum lehet egy szimbólum vagy egy mondat, egy helyzet, amelyek ismétlődnek, csak kicsit megcsavart módon. A szövegek külön íródtak, tehát olvashatók külön is. Azonban ha valaki végigolvassa a kötetet, akkor látni fog egy hol szorosabb, hol lazább hálózatot vagy füzért, ami összetartja őket. Többek között ezért sem került be sok novella ebbe a kötetbe, mert ez így kerek egész. De egy második novelláskötet benne van még a számítógépemben.
Nem fejezetekből, hanem blokkokból áll a könyv, miért?
Azért mert nem követik egymást a szövegek, hanem az egy blokkban lévő írások ugyanazt a témát feszegetik, járják körül. A négy blokk közül az első az erőszak. Barbarizmus, kegyetlenség, félelem, gyávaság. Elég szörnyű, azért is Naturáliák a címe. A második az Isten-élmény, a numinózus, a transzcendens, misztikus-rejtélyes körül forog. A harmadik, a Bolyongani című a gyerekkornak tér- és időbeli téblábolásáról szól, az elveszettség-érzésről, a bolyongásról, ahogy az ember gyermekként rácsodálkozik a világ tér- és időbeliségére. A negyedik pedig a görögös rész, itt a mitológia játszik jelentős szerepet.
Azt mondta, először csak hangok voltak. Ezt hogy értette?
Igen, tulajdonképp az egész novellaírás nem volt szándékos dolog. Úgy születtek ezek a szövegek, hogy először nem volt történet, csak hangok voltak. Valaki beszélt. Tanítás közben is használom ezt a technikát, beszélek egy módon, majd kilépek abból a beszédmódból, és akkor azt egy kicsit árnyalom, vagy épp idézőjelbe teszem a mondandómat. A filozófiai tevékenységben vagy tanításban is van ez a játék. Lényegében ez egy irodalmi forma is – az ember belehelyezkedik másféle pozíciókba, ami nem feltétlen a sajátja egy az egyben, úgy értem, nem én vagyok a hang, Schreiner Dénes, de nyilván nem véletlen helyezkedek éppen így. Valahogy így kezdődtek az irodalmi szövegeim. Egy ideig azt gondoltam, hogy elegek nekem a hangok, de akkor reklamáltak, hogy miért nincs sztori, mi az, hogy valaki csak úgy beszél. Ezért egy idő után keveredett köré összekötő szöveg. Aztán később lettek hozzá nevek. Tulajdonképpen atomokból építettem fel a szöveget: hang, beszélő pozíció, név, utána jött a nyelv. Hiszen önmagában egy érdekes történet nem érdekes irodalmilag.
Van egy igaz történeted, és akkor mi van? Akkor jön a stílus, a mondatszerkesztés, a bekezdés, az igehasználat, a metafora, ezeket mind meg kellett tanulnom. És még sok mindent szóba se hoztunk.
Más filozófiai prózát írni, ez ott kevésbé számít. Persze most már kezdek a filozófiai írásoknál is ilyen jellegű szövegeket összehozni.
A novella műfajban találta meg magát? Nem gondolkozott egy hosszabb lélegzetvételű szövegen, esetleg egy regényen?
Ez nehéz kérdés, mert úgy érzem, hogy van egy „regénykényszernek” nevezhető jelenség. Valamiért az utóbbi évek, évtizedek során Magyarországon a regény vezető műfajjá vált. Minden író, aki valamit ad magára, előbb-utóbb regényt akar írni. Szerintem ez nem jó, mert vannak, akik más műfajban alkotnak nagyot. Ezzel együtt igen, nekem is benne van a fejemben, hogy valamikor meg lehetne próbálkozni vele. Azonban egyelőre én novellákat tudok írni, ebben találtam meg magamat. Úgy érzem, hogy a rövidebb, tömörebb, pörgősebb műfajban valami jobban kifejeződik a lényemből.
Merre tovább?
2012–13-ban volt a nagy lendület, annyi szöveg született, hogy valójában majdnem három kötetet kitesz. Azóta kicsit leálltam. Mióta megszületett Jonatán, a kisfiam, kevésbé van időm az alkotói munkára. Azon is gondolkoztam, hogy vajon nem csak egy epizód volt-e az írás az életemben. Remélem, nem!
Kicsit patetikus, de valahogy kegyelmi állapotnak érzem, ha tudok írni. A munka azután következik.
Ha viszont nincs indíttatásom, akkor csak azért, hogy írjak, nem akarok írni. De őszintén remélem, hogy ez a valami megmarad nekem, esetleg idővel megújul.
Piast Erzsébet 1305 körül született. Apja a lengyel I. Lokietek Ulászló király, anyja Kaliszi Hedvig hercegnő, akinek édesanyja IV. Béla király lánya volt, így Erzsébet tulajdonképpen IV. Béla dédunokája. Ezért későbbi férjével, I. Károly (Róbert) királlyal bizonyos fokú rokonságban voltak, így a házasságkötéshez pápai engedélyre volt szükség. A 15 éves Erzsébet és a 32 éves I. Károly (Róbert) esküvőjére 1320-ban került sor, az ifjú királyné feltehetően a negyedik felesége volt az uralkodónak. Öt fiuk született és egy vagy két leányuk, de ez utóbbiak születésére nem adnak biztos választ a források. Erzsébetet magyar királynéként – szó szerint is – sok súlyos csapás érte. Első két gyermekének, Károlynak és Lászlónak korai halála, a Zách Felicián-merénylet, Endre fiának nápolyi meggyilkolása, a tőle származó unoka elvesztése, Lajos fiának hadjáratokban szerzett súlyos sebesülései külön-külön is nagy fájdalmat jelentettek, hát még együttesen!
De az erős egyéniségű királyné fel tudott állni a csapások után is, és nemcsak résztvevője, de befolyásolója is lett a XIV. századi magyar történelemnek.
Férje életében elsősorban mint anya és feleség teljesítette kötelességeit, a politikai életbe nem volt beleszólása. A királynénak az események irányítására és kézbentartására való képessége azonban megmutatkozott már a visegrádi királytalálkozón, 1335-ben, ahol I. Károly (Róbert) kezdeményezésére III. Kázmér lengyel király, János cseh király és a német lovagrend nagymestere, valamint kíséretük ellátását és elszállásolását Erzsébetnek kellett megszerveznie. Kitűnően helytállt mint „háziasszony”. Ez nem volt kis teljesítmény, hiszen a vendégeknek pl. napi 4500 kenyeret és 180 hordó bort kellett biztosítania. Erzsébet emellett már előre is tekintett: kihasználta a találkozó lehetőségét, hogy közbenjárjon a magyar király lengyel trónutódlási szerződésének megkötésében, amelyet 1339-ben írtak alá, s ennek alapján lett később I. Lajos lengyel uralkodó is.
A királytalálkozó a Zách (vagy Záh) Felicián által elkövetett merénylet után öt évvel zajlott le. A véres és sokkoló esemény sem tudta hosszú távon megtörni a királyné erejét, pedig csaknem halálos kimenetelű volt. A merénylet okának mondai hagyományát a történetírás nem támasztotta alá, de konkrét magyarázatot sem tudott adni. Az ismert legenda szerint – amelyről a későbbi krónikások is írtak – Feliciánt lányának megbecstelenítése ösztönözte véres tettének elkövetésére. Az egész királyi családot le akarta mészárolni, mivel úgy vélte, hogy Klára leányának Kázmér lengyel herceg által történt elcsábításában Erzsébet királyné is segédkezett, mintegy „kerítőnő” szerepben. A visegrádi udvarházban ebédnél tartózkodó királyi család és kíséretük szinte megdermedtek rémületükben, amikor a főúr berontott, és rögtön a királyra támadt. Erzsébet királyné ösztönösen férje elé ugrott, és felemelt jobbkezével megakadályozta a halálosnak szánt csapást, amelyben a király csak könnyebben sérült meg, Erzsébet viszont elveszítette kezének négy ujját. Ahogyan a Képes Krónika leírja: „… Felicián észrevétlenül belopózva odalépett a király asztala elé, és éles kardját kirántva hüvelyéből, veszett kutya módjára heves támadással könyörtelenül meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. Minthogy azonban az irgalmas Isten irgalma megakadályozta, nem tudta végrehajtani, amit akart. A király jobb kezén mégis könnyű sebet ejtett. De – ó, fájdalom – a szentséges királyné jobb kezének négy ujját, amelyet a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé könyörületesen szokott nyújtani alamizsnaosztáskor, azon nyomban levágta. Ezekkel az ujjakkal varrt számtalan templom számára különféle terítőket, ezekkel küldött fáradhatatlanul az oltárokra és a papoknak drága bíbor díszruhákat meg kelyheket.” A királyi gyermekek, Lajos és Endre életét nevelőik saját életük feláldozásával mentették meg. A merénylőt végül a királyné étekfogója szúrta le, s a berontó testőrök összekaszabolták. A király rettenetes bosszút állt: Felicián fiát és szolgáját ló farkához kötve végezték ki, a szerencsétlen Klárának levágták az orrát és az ajkait, majd lóhátra kötözve hurcolták végig a városon, miközben azt kellett mondogatnia, hogy „Így jár az, aki a királyra és családjára támad.”. A családot legalább harmadízig kiirtották, birtokaikat elkobozták. Még a krónikások is elborzadtak a kegyetlen bosszúálláson, és Károly Róbertnek is volt némi lelkifurdalása a későbbiekben. Ahogy említettem, a valódi kiváltó okot máig sem tudjuk, de nehéz elképzelni, hogy ebben Erzsébet királynénak valóban „kerítői” szerepe lett volna.
Képes Krónika: Erzsébet királyné gyermekeivel (fent balra), Erzsébet királyné és I. Károly (Róbert) megalapítják a Lippai Ferences Kolostort (lent balra), Nagy Lajos király születése (lent jobbra)
I. Károly (Róbert) 1342. július 16-án halt meg Visegrádon. Székesfehérvárott temették el. A királyné mélyen megrendülve gyászolta. Öt nap múlva, július 21-én Lajost, aki ekkor mindössze 16 éves volt, királlyá koronázták. Természetes, hogy az anyakirályné segítőkészen állt fia mellé, de ez a társuralkodói szerepkör később is, szinte a királyné haláláig (1380) megmaradt.
Az ifjú király okleveleiben rögtön megjelent a később már szinte klasszikussá vált ”… igen kedvelt és szeretett felséges anyánk akaratából és beleegyezésével”, illetve „szíves hozzájárulásával” kitétel, megelőzve a főpapok és a bárók beleegyezését.
Erzsébet férje halála után nem vonult kolostorba – ahogyan az egy özvegy királynétól elvárható lett volna –, hanem aktívan részt vett a politikai és a társadalmi életben. Vallásossága – amely a Zách-féle merénylet után még jobban elmélyült – és művészetpártolása is nagymértékben hatott fiára. Férje halála után Erzsébet megtartotta kancelláriáját, nagypecsétje formájában I. Károly (Róbert) pecsétjéhez hasonlított. A királyné közvetlenül beleavatkozott a perekbe, birtokügyekbe, sokszor személyesen is részt vett a tárgyalásokon a jelenlevő nagybirtokos főurak megfélemlítése céljából. Erzsébet a királyi udvarban nem nagyon volt népszerű személyiség, de sok külföldi uralkodónak sem tetszett társuralkodói szerepe. IV. Károly német-római császár és Lajos király között majdnem háború robbant ki miatta. 1362-ben egy tárgyalás során a császár sértő megjegyzéseket tett a királynéra a magyar követség előtt. Lajos király (többször átírt) szenvedélyes hangú levélben védte meg édesanyját: „Ha téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét (genitricem meam Serinissimam) nem sértegetted volna ócsárló szavakkal, magadon kívül, borgőzös állapotban.” Lajos hadjáratot is akart indítani, illetve még párbajra is ki akarta hívni a császárt, alig tudták róla lebeszélni. Végül IV. Károly bocsánatot kért szavaiért, s engesztelésül feleségül vette Erzsébet egyik nőrokonát, Pomerániai Erzsébetet. Lajos király okleveleiben édesanyját rendszeresen „serenissima principissa domina” („felséges hercegi úrnő”), illetve „genitrix nostra charissima” („legkedvesebb édesanyánk”) címekkel illette.
Az 1339-es lengyel-magyar örökösödési szerződés értelmében Kázmér halála után Nagy Lajost lengyel királlyá koronázták. A lengyel főnemesség sérelmezte, hogy királya és központja változatlanul Magyarországon maradt. Részben ennek orvoslásaként küldte édesanyját Lajos király – mintegy régensként – Krakkóba. Azonban az egykori lengyel királylányt és kíséretét a lengyelek nem kedvelték, bár Nagy Lajos és Erzsébet királyné is megerősítette a Kázmér által adományozott kiváltságokat, sőt visszaadtak korábban elvett földeket, s támogatták az egyházat is. Erzsébet teljes hatalommal bíró királynőként rendelkezett, Lajos király nem szólt bele a döntéseibe. 1376-ban a litvánok megtámadták a lengyeleket, sokan menekültek Krakkóba. Eközben – a krónikás leírása szerint – Erzsébet a várban mulatozott. Szolgái egy lengyel nemesember szekerét el akarták rabolni, ezért verekedés tört ki. A magyarok egy része csak a fentről ledobott kötelek segítségével tudott a várba bemenekülni, de több mint 160-an meghaltak, köztük a királyné két apródja. Az incidens hatására 1377 januárjában a királyné visszatért Magyarországra. Hazatérése nem váltott ki osztatlan lelkesedést. A kérdés végleges megoldását később Lajos király legkisebb lánya, Hedvig (Jadwiga) személye jelentette, aki házasságot kötött Jagello litván fejedelemmel, s Krakkóba költözött. Így a lengyel-litván ellentét is megoldódott. Hedviget később szentté avatták.
Képes Krónika: Zách Felicián merénylete a királyi család ellen (fent jobbra)
A politikai életben való részvétel mellett azonban ne felejtkezzünk el Erzsébetnek Endre fia feletti aggodalmáról, akit már gyermekkorában Nápolyba vittek, hogy ott majd – jogosan! – Johanna királynő férjeként mint koronás nápolyi király uralkodjon. Azonban csak Johannát koronázták meg, s Endre mint a „királyné férje” szerepelt. Endre levélben fordult édesanyjához (és nem bátyjához, Lajos királyhoz) segítségért, aki 1343-ban el is indult Nápolyba, „elrendezni a dolgokat”. Az út Erzsébet részéről zarándoklat is volt, hiszen Szent Péter és Pál ereklyéihez is el akart jutni Rómába. A királyné adományok céljára magával vitt 27 ezer márka tiszta ezüstöt, 17 ezer márka tiszta aranyat, azaz 6630 kg ezüstöt és 5156 kg aranyat; majdnem az egész magyar kincstárat! Ezenkívül rengeteg miseruhát, kegytárgyat ajándékozott egyházi intézményeknek, főleg Rómában, ahová végül is Nápolyból elzarándokolt. Küküllei János – aki a királyné kíséretében volt – krónikájában szinte már szentként ír Erzsébetről. Hiábavalóak voltak azonban az erőfeszítések. Erzsébet rossz érzésekkel indult haza, s nem alaptalanul, mivel Endrét 1345 szeptemberében – feltehetően felesége tudtával és beleegyezésével – megölték. Gyilkosai megfojtották, mert Erzsébet védelmet nyújtó talizmánt hagyott nála, amely a hiedelem szerint méregtől és vastól megvédte őt. A merénylet hírére indította el Lajos király I. nápolyi hadjáratát 1348-ban. Johanna és új férje elmenekültek, de otthagyták Endre utószülött fiát, Martell Károlyt, akit Lajos Magyarországra küldött, és nevelését édesanyjára (a „nagymamára”) bízta. Sajnos azonban 1348 júniusában a kis trónörökös a kitörő pestisjárványban meghalt.
Erzsébet királyné egyéniségének sokszínű felvázolása mellett ne felejtkezzünk el óbudai tevékenységéről sem, hiszen az ő „mecénási” ténykedésének köszönhetően lett Óbuda „A királynék városa”.
Az itteni királyi várat 1343-ban ajándékozta édesanyjának Lajos király: „az óbudai castrumot vámjaival, minden jövedelmével, jogaival és tartozékaival (…), hogy ott éljen és használja, s benne lakjon, amíg csak él.” Óbuda sokat köszönhetett a királynénak. Erzsébet nagy építkezésekbe, kolostor-és templomalapításokba kezdett, s a királyi várat is átépíttette saját ízlése szerint. Szorgalmazta Árpád-házi Szent Margit kultuszának elterjesztését, s felállíttatta síremlékét. 1334-ben megalapította a klarissza kolostort és templomot („szülei és saját lelki üdvéért”), amelynek romjai ma a Mókus utcai iskola udvarán láthatóak.
Végrendelete szerint őt magát is ide temették el 1380-ban a kolostor mellé épült Krisztus Teste Kápolnában. A mai Szentlélek téren állt egykor a királyné és Lajos király által alapított csodálatos, gótikus Szűz Mária templom, amelynek szépségéről csodálattal írtak a Magyarországon megforduló követek. 1355-ben Lajos király megosztotta Óbuda városát a királyné és a káptalan között. Erzsébet nagyon kedvelte a klarisszákat, sokat tartózkodott az általa alapított kolostorban. Rendszeresen támogatta az apácákat házakkal, birtokokkal, a dunai rév vámjával, sokszor az óbudai polgárok ellenében is. Végrendeletében is gazdagon megemlékezett róluk. Többek között a klarisszákra hagyta aranyozott ezüst, domborműves házioltárát. Ez az ötvös remekmű kalandos utat járt be, amíg végül eljutott a New York-i Metropolitan Múzeumba. Nagy valószínűséggel szintén Erzsébet királyné ajándékozta az apácáknak azt a festett fa Madonna-szobrot is, amely ma Piliscsabán látható. Végakarata azért is nagy jelentőségű, mert az egyetlen fennmaradt királynéi végrendeletünk a középkorból. A testamentum sorai mögött megérezhetünk valamit az erős lelkű asszony emberi érzéseiből is, ahogyan például személyes tárgyait szeretett, immár csak egyetlen életben lévő fiára, Lajosra hagyományozta: többek között kegyképeket, amelyekből az egyik Szent Lászlót, a lovagkirályt (Lajos példaképét) ábrázolta. Örökül hagyott neki egy aranyból, drágakövekből és igazgyöngyökből készült bajelhárító talizmánt, egy úgynevezett „sárkánynyelvet” is. (Emlékezhetünk, hogy András fiát is talizmánnal akarta megvédeni a később sajnos mégis bekövetkező végzettől.)
Erzsébet királyné kora egyik legműveltebb asszonya volt. Az ő buzdítására alapította Lajos király az aacheni magyar kápolnát (Erzsébet Aachenben is járt zarándokúton és Marburgban, Árpád-házi Szent Erzsébet sírjánál). Óbuda város XIV. századi pecsétjén együtt láthatóak a magyar Anjou- és a lengyel Piast-címerek.
Mély vallásossága és – sokszor ellentmondásos – politikai tevékenysége mellett Erzsébet királyné nagyon szerette a zenét, a táncot, a mulatságokat, amelyekben még 70 évesen is rendszeresen részt vett.
Menye, Kotromanic Erzsébet, Lajos király felesége ezt nem is nézte jó szemmel. Erzsébet királyné nevéhez fűződik a középkorban – és később is – nagy népszerűségnek örvendő Aqua Vitae, a „Magyar királyné vize”. Ezt a csodás gyógyitalt a korabeli források szerint egy remete készítette el a 72 éves korában betegségekkel, köszvénnyel küzdő királynénak, amelyet ő belsőleg és külsőleg is használt. Ettől csakhamar meggyógyult, sőt úgy megszépült, hogy – ha hinni lehet a krónikásoknak – még egy király is feleségül kérte! És, hátha mi is hasznát vesszük, álljon itt a titkos recept, amelyet bárki elkészíthet a gyógyulás és a fiatalodás reményében: „Önts egy üvegbe 3 rész égetett bort (tiszta pálinkát vagy konyakot), majd tegyél hozzá 2 rész rozmaringlevelet és virágját. Tehetsz hozzá citromfüvet és levendulát is. Tedd jól elzárt edénybe, 50 óráig tartsd meleg helyen, aztán szűrd le, és minden héten egyszer (de ha jobb eredményt akarsz, lehet minden nap is) ételben vagy italban végy be belőle egy kanálnyit, vagy egy kis pohárnyit, és minden reggel mosd meg vele arcodat és fájós tagjaidat. Ez az erő élesíti az elmét, megtisztítja a velőt és az idegeket, javítja és megtartja a látást, az életet pedig meghosszabbítja.” Erzsébet királynénak tényleg beválhatott, hiszen 75 évesen, 1380-ban halt meg, míg a középkorban az átlagéletkor 30 év körül volt. Kedvelt városában, Óbudán helyezték örök nyugalomra, a klarissza apácák kápolnájában. Az 1541-es török támadások elől az apácák elmenekültek, s vitték magukkal kolostoruk minden féltett kincsét, így Erzsébet királyné hamvait is. Hogy a nagy műveltségű, férfiakat megszégyenítő energiával és akaraterővel rendelkező, ugyanakkor mélyen vallásos királyné hamvai ma hol rejtőznek, ezt sajnos nem tudjuk. De bízzunk benne, hogy nagyon jó helyen vannak!
Amikor elképzelem a „Csajbringa-életérzést”, egy csodás nyári délután virágos ruhában, a biciklijével andalgó lányt látok, aki piknikezni indul, s minden földi jó megtalálható a kerékpár kormányára rögzített barna, fonott kosarában. A műhelybe belépve, rögtön meg is akadt a szemem egy rózsaszín rózsákkal díszített oldaltáskás, igazi lányos bringán, mely hűen tükrözi a vállalkozás profilját.
Erdő Zsolt, vagy ahogyan ismerősei nevezik, Zsozsó elmondta, hogy még folyik a helyiség végleges arculatának kialakítása, hiszen jelenleg túlságosan „műhely-érzete” van: elöl válogathatnak a vásárlók a kész próbadarabokból, s hátul sorakoznak az összerakásra váró alkatrészek. A vállalkozás múltját idéző, egymásra támasztott, felújítandó darabok között igazi ritkaságok találhatók – magyarázza Zsozsó. – Van olyan köztük, amelyik már csaknem 100 éves, és olyan szép, hogy inkább megtartottuk eredeti állapotában – folytatja Viktor. – A Csajbringa története 2010-ben kezdődött. Az első egy évben csak felújítottuk a kerékpárokat. Az olyan oldtimer „cangák”, amelyeket az ’50-es évektől a ’80-as évekig gyártottak, technikailag még nem tudták mindazt, amit a maiaktól már elvárunk: gyors váltás, erős fék. Sőt, mindegyik bicikli egy külön esettanulmány volt, hiszen más-más gyártmányúak, ezért az alkatrészeket külön felderítő munka útján lehetett megtalálni hozzájuk. Majd szét kellett szedni őket, rendesen kitisztítani, elvinni homokszóratni a vázat, újra fényeztetni, utána összeépíteni. Ezek után rájöttünk, hogy olyan kerékpárokat kell építenünk, amelyek klasszikusan néznek ki, viszont mindazt tudják, amit a mostani korszerű gépeknek tudniuk kell: masszív és könnyű váz, sok sebesség, jó fékek. A felújítás része csak annyira maradt meg, hogy ha behozod a bringádat, és biztosan tudod, mit vársz el tőle, tehát azzal is tisztában vagy, hogy csak nosztalgikus szempontok miatt éri meg megcsináltatni, elvállaljuk…
Miért lányoknak faragnak bringákat?
Sokáig kerestünk egyikünk barátnőjének 30. születésnapjára egy igazán romantikus, klasszikus, retro kinézetű biciklit ajándékba, de nem találtunk. Innen jött az ötlet, hogy akkor csináljunk mi ilyeneket.
Kikből áll a Csajbringa csapata?
Zsozsó az egyetlen főállású munkatársunk amellett, hogy ugyanolyan százalékban vagyunk tulajdonosok – mondja Viktor. – Ő az, aki a legközelebb állt ehhez, mert bringás futár volt, és értette a műszaki dolgok csínját-bínját, én pedig a dizájnnal és a marketinggel foglalkoztam. Eleve úgy indultunk, hogy kitaláltam, hogy nézzen ki a Csajbringa, hol hirdessünk, fotókat készítettem. Zsozsó foglalkozik az alkatrészekkel, az összerakással. Amióta kialakult az igazi profilunk, és megalakult két éve a Csajbringa Kft., azóta Zsozsó is otthagyta a futárkodást. Én Pilisborosjenőn lakom, ő pedig nemrég költözött Óbudára. A hobbyként indult Csajbringához tavalyelőtt csatlakozott Szilvásy László és Lendvay Balázs, akik segítettek, hogy a vállalkozás kft.-ként működhessen.
A honlapjukon található „bringa-tervezőben” mindenki kedvére rakhatja össze álmai biciklijét az alkatrészek típusa és színek szerint. Megakadt a szemem az egyedi nyergeken, markolatokon…
Gyakorlatilag mi összeszerelést végzünk, „bicikliszabóságnak” is szoktuk magunkat hívni. Ezek tudatosan összeválogatott alkotóelemek, sok év tapasztalata alapján alakult ki, hogy melyik alkatrésztípusból hova, mit használunk. A markolatok például egy olasz cégtől származnak, a nyergek egy angol vállalattól, eredeti marhabőrből készülnek. A vázakat Kínában gyártatjuk saját terv alapján. A fényezés és az összeszerelés történik itthon.
Mindenhonnan kimazsolázzuk a legjobbat, ezért nem is olcsók a biciklik, viszont minőségiek.
Ahogyan mondta is, a tervezőben négyfajta bringából lehet választani, ez kétféle váztípus, plusz az alapfelszereltség. A kombinációk száma a színek, váz, villa, sárvédő, láncvédő tekintetében nagyon sokféle lehet. Négyfajta kormány közül lehet választani. Ezt fontosnak tartjuk, mert ahhoz hogy egy biciklin kényelmesen lehessen tekerni, bizonyos ülő pozíciónak meg kell lennie – nem mindegy, hogyan fogod a kormányt, mert néhány foknyi eltérés a derekad és a gerinced szempontjából sokat számít. Vannak extra csomagjaink, ahol már tényleg prémiumváltók, -fékek vannak. Bármilyen bringát el tudunk készíteni, az egyéni ötleteket is megvalósítjuk egyedi árszabással.
Az itt lévő kész termékeket ki lehet próbálni, hogy kényelmi szempontból mondjuk nekem melyik kormány, nyereg felel meg?
Mindig van készleten néhány modell, ami azonnal megvásárolható, és ezeken ki lehet próbálni, melyik típus a legkényelmesebb számodra. Az egyik vevőnk a felesége születésnapján állított be hozzánk, hogy biciklit szeretne a párjának, és azonnal el tudta vinni a bringát, nem kellett három hetet várnia, mert egyébként annyi idő alatt készül el.
A praktikusság vagy inkább a divat szempontjai érvényesülnek a kerékpárvásárlásnál?
A vásárolóink egy életérzést is megvesznek ezekkel a biciklikkel, éppen ezért gyakran féltve őrzött kincsek maradnak. A mindennapi használatuk annyira nem jellemző. De rögtön mondok valamit, ami ezt meg is cáfolja: nemrég készítettünk egy kérdőívet a vásárlóink körében. Eddig körülbelül 500 kerékpárt adtunk el, ebből ugyan csak 20-an válaszoltak, de ők azt nyilatkozták, hogy hetente többször használják a bringákat. Ugyanakkor a vásárlókkal való beszélgetések során azt hallottuk, hogy sokan nem szívesen hagyják ott lezárva sem valahol, mert féltik. Meggyőződésem szerint viszont mindennapi használatra is alkalmasak, mert strapabíróak, és le lehet úgy zárni őket, hogy ne lopják el. Csak egy masszív U-lakat kell edzett fémből, és némi odafigyelés, hogy viszonylag biztonságos helyre kössük ki őket. Ha le akarom írni az átlagos vásárolónkat, akkor ő egy harmincas anyuka, aki hétvégi bringázásra használja a kerékpárt, amikor mondjuk a Római-partra vagy Szentendrére szeretne elbiciklizni.
Gondolom, fontosak a kiegészítők is…
Kosár nélkül alig adunk el biciklit! A klasszikus fonott kosár szinte elengedhetetlen, mert a Csajbringa-életérzés része. Sokszor éreztem már úgy a nálunk vásárló lányoknál, hogy nem nagy bringások, talán nem is fogják mindennap használni, viszont ha már egyszer lefotózhatják magukat rajta, az maga a boldogság. Mondhatjuk, hogy divatcikk lett a kerékpár. Ez a „bringa-bumm” 2010 körül érte el Budapestet – sokan rájöttek, milyen egyszerű, praktikus használati tárgy a kerékpár a városban. Ehhez elengedhetetlen volt, hogy fejlődjön a biciklis infrastruktúra, egyre több helyen van a városban bicikliút; az autósok megszokták a bicikliseket, figyelnek rájuk, kialakultak írott, íratlan szabályok a közlekedésben. Amit pedig sokan szeretnek, ott belép a játékba a divat. Ennek mi csak örülünk.
Miért pont Óbuda?
Olyan kerületet kerestünk, ahol kertváros van, bringázható részek, és a mi célcsoportunk leginkább megtalálható, valamint raktár-áron bérelhetünk olyan helyiséget, ami alkalmas a céljainkra.
Nagyon megtetszett az épület, mert tipikus klasszikus gyárcsarnok, és hangulatában is illik hozzánk, akik kis manufaktúrában dolgozunk.
A gyártáshoz képest az a mi előnyünk, hogy manufakturális keretek között működő, kézzel készített darabokat hozunk létre. Zsozsó szerel össze minden bringát, ezáltal sokkal nagyobb odafigyelés és kisebb hibaszázalék a jellemző – mosolyog Viktor, Zsozsó felé sandítva, akiről kiderül, nem szereti, ha ennyire dicsérik, de Viktor csak folytatja. – Most mondd azt, hogy nem beszélgetsz az emberekkel, nem jössz ide a legkisebb kérésre is, és kókler vagy! – zárja le a szempárbajt, majd visszafordul hozzám. – Ez a cég nem olyan lenne, mint amilyen Zsozsó személyisége nélkül – ő egy régi vágású mesterember, aki kitanulta a szakmáját, és a nagy szakállával itt végzi a mesterséget. Viktor és Zsozsó elmondta még, hogy most állnak egy kisebb profilváltás küszöbén, ugyanis férfi-vázas kerékpárokat is elkezdtek készíteni, tehát már nem csak a hölgyeket várják szeretettel.
– Nézd, egy örvös galamb! – mutat egy kövérkés, barna madárra Gurin Katalin, miközben az Aquincum-Mocsáros Egyesület családi parkjában sétálunk. – 15 éve még nem találkozhattál volna errefelé vele. Tipikus mediterrán madár, de ahogy melegszik Európa klímája, ezeknek a fajoknak az élettere egyre északabbra tolódik. Sőt, kócsagokat is egyre többször látunk. Viszont eltűntek a gólyák, a közel-keleti konfliktus is akadályozza, hogy visszatérjenek tavasszal. Így befolyásolják napjaink globális folyamatai még a Mocsáros élővilágát is.
Amikor sír a föld
A Mocsáros-dűlő régóta viseli az ember keze nyomát. A római korban veterán legionáriusok kaphattak itt birtokot, ők csapolták le először e vidéket, és kezdtek szőlőt és fűszernövényeket termeszteni a környező dombokon.
– Egykor a Duna ártere volt az egész Mocsáros, ma homok és tőzeg uralja, utóbbi az elhalt lápi növények maradványaiból halmozódik fel.
Mivel ez a réteg nem engedi át a vizet, a csapadékvíz ma is megreked errefelé – tudom meg Katalintól, az egyesület egyik alapítójától. – De foltokban állandó vízborítású láp is jelen van még, mindennek köszönhető a Mocsáros egyedi állat- és növényvilága. Majd látni fogja, hogy például ma is az erdei béka és a barna varangy kedvelt élőhelye.
A Mocsáros egy részét 2012-ben nyilvánították természetvédelmi területté, az itt élők szerint az utolsó utáni pillanatban, pedig a fővárosban ritkaságnak számít ilyen vizes élőhely. A védettség gyakorlati kivitelezése azonban még várat magára, a lakók pedig már korábban úgy döntöttek, maguk gondoskodnak szűkebb hazájukról.
– Egyesületünk eredeti célja érdekvédelem és a lakóközösség érdekképviselete volt. Először az illegálisan lerakott szemét ellen kellett felvenni a harcot, hiszen az különösen megterheli a vizes környezetet. Ráadásul évtizedekkel ezelőtti ipari szennyeződés nyomaira is bukkanunk, „kéket sír a föld”, ezt szoktuk mondani, állítólag az egykori gázgyár hulladéka válik ilyenkor láthatóvá – mondja Katalin, aki az elért eredményekre is igen büszke. – A szemétszedés és a környék takarítása hatással van az itt élőkre is, az utcákról például eltűnnek a hulladékkupacok. Amúgy azt tapasztaljuk, minél régebbi Mocsáros-lakó valaki, annál inkább magáénak érzi a környezetét, aktívabb és nyitottabb lesz. Ha pedig már ideszületik az első babája is, utána rendszeresen kijár a Gladiátor utcai családi parkba.
Mert az egyesületben a sok közös munka közösséget épít, az új belépőknek azt szoktam mondani, nálunk a gyomlálás is adomány, nem csak a pénz.
Az évek során az érdekvédelem kiegészült sokféle feladattal: a családi park játszótérrel, sportpályával gazdagodott – a környéken az egyetlen ingyenes sportolási lehetőséget biztosítva –, de még fűszerkertnek is otthont ad, s egyben a Mocsáros tanösvény első állomása, melyet szintén az egyesület aktivistái tartanak karban.
Túrázva tanulunk
Aki egyszer végigsétált a tanösvényen, az biztosan visszatér ide újra és újra. Tapasztalatból mondom, két kislányommal mi is többször jártunk már itt, hogy megnézzük, hogyan változik évszakonként a Mocsáros arca. A túrát most is a családi park fűszerkertjében kezdjük, s ezúttal túravezetőnk is van, Katalin.
– A kőből rakott kiskertünk nemcsak azért különleges, mert itt meg lehet érinteni, szagolni, sőt, kóstolni is a konyhába és házi patikába való fűszer- és gyógynövényeket – hallgatjuk Katalint, miközben nem tudunk betelni a menta és a bazsalikom illatával. – Nézzétek meg, a kert csigavonalban emelkedik, ez a spirálforma jelkép is, a belső felfelé törekvés szimbóluma. Persze, gyakorlati haszna is van ennek a kialakításnak: a növényeket eltérő fény- és vízigényüknek megfelelően lehet napos vagy árnyékos oldalon, illetve a különböző szinteken elültetni.
Elindulunk a Schäffer-árok felé, a több mint négy kilométer hosszú tanösvény jó darabon e mentén halad.
– Az árok mindig is a lápos terület vízelvezetésére szolgált, de burjánzó vízparti növényeivel a békák valóságos szerelmi fészke, hiszen a kétéltűek mindegyike vízben szaporodik – magyarázza túravezetőnk nevetve.
– A békafajok többsége a környező erdők talajában megbújva vészeli át a telet. Ha az ősz végi vagy tavasz eleji zarándoklatuk aszfaltozott utat is érint, bizony az elgázolás veszélye fenyegeti őket. Így nálunk se ártana békamentő akciókat szervezni!
De nem minden vízparti lakó alszik téli álmot, kecskebékával és tarajos gőtével a szemfüles kiránduló egész évben találkozhat az árok mentén.
Ahogy a nedves rétek széléhez érünk, integetünk egymásnak kedves ismerősünkkel, az óbudai juhásszal. Huszka Imre két terelőkutyájával most is erre legelteti a nyájat. De csapadékosabb időszakokban neki is nagyobbat kell kerülnie a birkákkal, mert ilyenkor a rétek szintén víz alatt állnak, így azokat is gyakran színesítik vízinövények pompás, sárga virágai. A nádas és a sás birodalmát magunk mögött hagyva érkezünk meg a Péter-hegy lábához.
– Ez a Mocsáros legmagasabb pontja, de a szabályozás előtt a Duna egészen idáig kiöntött – mutat körbe Katalin. – A Péter-hegynek minden korban fontos szerepe volt az itt élők életében. A napfényes déli oldal kiváló volt szőlőtermesztésre, de a hegy gyomra is kincseket rejtett, agyagot bányásztak itt a közeli téglagyár számára.
Fűzek dicsérete
– Forrás jelenlétét magában a Mocsárosban is gyanítjuk. Ami azonban biztos: a környező hegyekben és a Római-fürdőnél vannak ma is kisebbek-nagyobbak – meséli Katalin, amíg egy kicsit szusszanunk, gyönyörködve a kilátásban. – Régen a Péter-hegy keleti lábánál négy bővizű, langyos karsztforrás is fakadt. Az Árpád-forráscsoport vizének jótékony hatását már a XIX. század közepétől élvezhette a főváros fürdőző közönsége a Csillag Strandfürdő elődjének medencéiben. Sőt, a II. világháborúig palackozták is, híres plakátján egy jellegzetes római kori nőalak tartotta magasba az üveget, utalva arra, hogy a rómaiak már az I. században bevezették Aquincumba e források vizét. Az Árpád-források napjainkra, sajnos, már elapadtak, pedig egykor oly erőteljesek voltak, hogy malmot is hajtottak. Tudták, hogy a malmokban a víz energiáját nemcsak gabona megőrlésére, hanem fa felfűrészelésére, sőt, még lőpor porhanyósítására is használták?
Ez a lőpor-dolog nekem is újdonság, vallom be, miközben egy nyárfa ültetvényen átvágva kanyarodunk vissza a Schäffer-árokhoz több, itt őshonos lápi fa- és cserjefélét megcsodálva útközben.
– Az a füles fűz, védett növény – mutat Katalin egy bokortermetű fára. – Az öregek, igen találóan, okos növényként emlegették a fűzféléket, hiszen több régi mesterség űzőinek tettek jó szolgálatot. Puha belsejük könnyedén faragható, ezt a tulajdonságukat ismerték és használták ki a teknővájók. A ruganyos vessző pedig a kosárfonóknak adott alapanyagot, amelyből a környéken nem csak kosarakat, kasokat készítettek. A fűzfavesszőből font kerítések és rácsok kiválóan védték a partokat a folyó eróziója ellen, az itt élők ugyanis álladó küzdelemben voltak a Dunával, amely mindig újabb és újabb területet akart magának kiharapni a szárazföldből. Szintén régi tapasztalat, hogy a fűzfa kérge kiváló vérzéscsillapító, gyulladás- és lázcsökkentő szalicilsav-tartalmának köszönhetően.
– Engem is mindig bámulatba ejt, hogy az élő természet a legszélsőségesebb körülményekhez is milyen találékonyan képes alkalmazkodni – magyarázza Katalin, amikor gyerekeim egy fatörzs alsó részén, jódarabon szakállszerű képződményeket fedeznek fel. – Az árterek fái ugyanis légzőgyökereket növesztenek, felkészülve arra, hogy szinte bármelyik évszakban víz alá kerülhetnek valódi gyökereik.
Vissza kell indulunk. Kislányaim méltatlankodnak: máris vége a kirándulásnak!? Megígérem nekik, hamarosan visszatérünk, hogy megkóstoljuk a kökény kék bogyóit, amikor azokat már megcsípte az első dér. Útközben a HÉV-megállóhoz túravezetőnket a terveikről kérdezem.
– Ez a terület sok remek lehetőséget rejt: egy erdei iskola közösségi térként is hasznosan működhetne. Épülhetne ide egy kilátó, ami madárlesként is szolgálhatna.
A tó felélesztése, horgászhatóvá tétele gazdaságosan megoldható lenne, a vízforrások felkutatásával pedig addig kellene foglalkozni, amíg élnek azok az emberek, akik megmutathatnák a lelőhelyeket. S szeretnénk nemcsak a természeti, hanem a meglévő kulturális emlékeinket is megőrizni. Van például két határkő a rét szélén, ahogy látták, elhanyagoltan hevernek, a felirat alig olvasható rajtuk, pedig egykor a főváros határát jelezték. Van tennivaló bőven, és mi meg is tesszük, ami rajtunk áll! – mondja Katalin búcsúzóul.
2007-ben Békásmegyeren kezdtük, 2009-től egy ideig párhuzamosan két intézményben „jelent meg” a sajátos élő folyóirat, eleinte alkalmi, majd rendszeres képzőművészeti, fotóművészeti melléklettel. 2010 márciusától Csillaghegyi Csillagdélutánok néven találkozunk minden hónapban a Mátyás király úton, de Békásmegyeren az Accordia Művészeti Társaság bemutatói is folytatják (más módon) a sorozatot. Az ő találkozóikat nem számoljuk a százhoz, már egy másik statisztikához tartoznának, bár a két sorozat közönsége között nem jelentéktelen az átfedés.
Végignézve a vendégek listáját, rengeteg neves, akár Kossuth- vagy József Attila-díjas alkotót találunk, Baranyi Ferenctől Zalán Tiborig, Czigány Györgytől vagy Csukás Istvántól Vámos Miklósig. Eleinte törekedtünk arra, hogy a meghívottak legyenek mind óbudaiak, aztán megelégedtünk azzal, hogy legyen közük a városrészhez. Kiderült, hogy tulajdonképpen – így vagy úgy – a mai magyar irodalom szinte minden alkotója valódi vagy virtuális szálakkal kötődik ezerarcú városunkhoz.
Hajdú-Pataki Béla főszereplőként kétszer is vendége volt a sorozatnak, először Békásmegyeren, majd nemrégiben Csillaghegyen, de érdeklődő olvasóként a legtöbb összejövetelt kitünteti aktív jelenlétével. Ha számolgattam volna, hányadik eseménynél tartunk, biztosan várakoztattam volna őt néhány hónapig, hogy ő legyen a századik, de hál’ isten nem számolgattam.
Ki is ez az ismeretlen, mégis közismert ember? Harminc-negyven éve ismerem, sorsunk sokszor találkozott, s bár nem lettünk közeli barátok, mégis mindig tudtunk egymás pályájáról. Én akkor ismertem meg, amikor a többség szerint leszálló pályára került. Leszálló pálya? Inkább az önmagához vezető út sorsfordító állomása lehetett az a szokatlan pálfordulás.
Korábban szép értelmiségi pálya rajzolódott ki előtte. A tisztes (az ő szavaival élve) boldog szegénységben eltöltött gyermekévek után erdészeti szakközépiskolai esztendők következtek, majd a műegyetem vízmérnöki karán szerzett ismereteket (diplomáját persze olyan bélásan nem védte meg), de az ártéri erdők és az árterek árvízvédelmének legelismertebb szakértői közé verekedte magát. Erre a hivatalosság is emlékezik: a nagy tiszai árvíz huszadik évfordulóján („kissé” megkésve) állami kitüntetésben is részesítették.
Gyermekkorom óta tudtam, hogy egy költő lakozik bennem, anélkül, hogy egyetlen verssort leírtam volna – emlékezik vízügyi múltjára Hajdú-Pataki Béla.
Hogy mik táplálták vonzódását a világ esztétikai elsajátításához, nehéz lenne rekonstruálni. Tény, ami tény, hogy a vízügyben szerzett tapasztalatai és a tervezőkkel, kivitelezőkkel tartott igencsak termékeny kapcsolatai némely szenvedélyek elhatalmasodásához vezettek, a ma szokásos polkorrekt kifejezéssel élve: kemény alkoholproblémákkal találkozott. Szomorú szívvel, de mégis közös megegyezéssel váltak meg tőle azon hivatalok, amelyek még évekig számítottak tapasztalatára, egy-egy tanácsára.
De akkor már Béla másfelé építette sorsát. Elvégezte a mozigépészi, filmszínház-vezetői iskolákat, s hamarosan – persze, nem azonnal – az akkoriban igen fontos mozinak számító csillaghegyi Csillag filmszínház vezetői székében találta magát. Nem kis dolog volt ez: a beosztással szolgálati lakás járt (épp a mozigépház alatti térben), s az első házassága boldog évei is a mozihoz kötötték.
Fotó: Facebook.com/Csillaghegy régi fotókon
Amikor erre a bemutató írásra készültem, egyeztető beszélgetésre hívtam Bélát Belső-Óbuda egyik patinás borozójába. (Persze ő almalevet, kólát kért az én vörösborom mellé, mert évtizedek óta nem él alkohollal.) Alig pár perce beszélgettünk, máris két régi ismerős köszöntötte: „nagy csibész voltál te akkoriban, Béla” felkiáltással. De tényleg nagy csibész volt-e? Semmiképpen sem volt konszolidált polgár, vitathatatlan. De a legendák csak részben igazak. A mozigépház korántsem volt szerelmi fészek, s amikor a felesége rátört, akkor is éppen a fregoli-gépész (no, éppen egy nőnemű kolléga) betanításával foglalkozott, a helyi viszonyok alapos ismertetésével, semmiféle huncutsággal. Aki meg más lányokra emlékeznék, annak az idő – ugye – meghamisította a józanságát.
Béla kitűnő filmszínház-vezető lett. Akkoriban a filmek (származási ország vagy esztétikai minőség szerint) kategóriákba voltak sorolva, az A kategória zömét a szovjet és egyéb „népi demokratikus” filmek jelentették. Ezek kiemelt forgalmazására igencsak nagy gondot kellett fordítani. Csillaghegyen ezt a követelményt messzemenőleg teljesítették. Hogyan? Több módszer is adódott erre, a legtörvényesebb az iskolákkal kötött megállapodások sora, amelyek keretében az életkornak megfelelő (többnyire kalandos, eseménydús) filmek bemutatására került sor, a gyermekeket nemigen érdekelte, hogy a Timur és csapata vagy a Makszimka című filmet ki készítette, és az sem, hogy A jégmezők lovagja valóban egyedi remeklés, ők az élményért mentek Csillaghegyre. S ha éppen nem volt ilyen film, néha valahogy összekeveredtek a tekercsek, a ma már elfeledett kötelező művek helyett – honnan, honnan nem – a Csillagok háborúja első részének vetítésére került sor, vagy más, hasonló film keveredett a gépházba. A napi jelentésekben meg nőtt az A kategóriás filmek látogatottsága…
Béla ezeket az éveket is tanulásra használta.
Részt vett a zártkörű bemutató előadásokon, tanfolyamokon, szakmai vitafórumokon, és rájött, hogy mi a különbség a tisztes ipar és a művészeti alkotások között.
Tudását a felnőtt közönség formálására akarta fordítani, de lassan lejárt a kis mozik ideje. Mint a hasonló helyeken, Csillaghegyen is megszüntették a filmszínházat, és Béla egyik napról a másikra az utcára került. Első házassága is tönkrement, szenvedélyei súlyos betegségekbe sodorták.
Második házassága, felesége, kislánya jól viselte a bajokat, bár néha szünetelt a mosoly a felek között, később ez a kapcsolat vált egyik éltetőjévé. Belekóstolt a hajléktalanság, a munkanélküliség keserű kenyerébe, de sohasem hagyta el magát, sőt – a nagy bajok ellenére – nemcsak talpra állt, hanem új, nem akármilyen távlatokat nyitott magának.
Amíg a nyugdíjkort el nem érte, dolgozott, a Magyar Tudományos Akadémián szerzett kisegítő állást magának, nem restellte a fizikai munkát, sőt, büszkén vállalta. Ahogy törékeny testét korábban a katonaság nemszeretem világában tette teherbíróbbá, most a betegségektől sújtott szervezet túléléséhez segítette hozzá a jó levegőn végzett munka.
Ne beszéljünk mellé: a leküzdött szenvedélybetegségek után jött a gégerák, majd a tüdőrák, hosszas kezelésekkel, súlyos műtétekkel. Tíz emberből egy, ha legyőzi ezeket, a hajdani vagabund ezek közé tartozott.
Nemcsak az orvosok szakértelmében bízott, hanem a maga erejében is: a mai napig (alaposan túl van a hetvenen) ő a legidősebb igazolt atléta Budapesten, a Duna-part futó-társadalmában ikonikus figurának számít, a pesti-budai rakparton (tetszése szerinti híd beiktatásával) kilométereket fut minden nap, egészségesen él, talán nem is kell mondanom, hogy a hajdani láncdohányosból harcos antinikotinista lett, és sorolhatnám tovább.
És jött az irodalom. A benne bujkáló tehetség későn, de nem elkésve tört utat, az elmúlt évtizedben egyre inkább költőként ismerik őt – ma már nemcsak barátai, hanem az irodalmi élet szereplői is. Korántsem szabályos költőként: a hajdani csibész, a bukott vízügyes, a vagabund mozis képtelen lenne valamiféle szabályos, formalista költészetre. Ahogy a békásmegyeri, csillaghegyi bemutatkozásai, szereplései is igazolják, műfajteremtő lírát művel, szabálytalant, de annál élvezhetőbbet. Munkáiból egyelőre egy kötetet állított össze, ez a Littera Nova kiadásában tavaly jelent meg A hegyi (mellé)beszéd címmel, de már készülnek a második kiadására.
Suttogó költő – mondják róla. A gégeműtét maradványaként bizony hangja nem szárnyal, de a suttogó jelző mást is takarhat. A csak nekünk szóló üzeneteket szeretteink gyakorta suttogva közlik velünk, így tesz Béla is a közönségével. Kényszer és szabadon választott forma összesimul. Új versformát is talált a suttogó üzenetekhez, ezek a versek a bélások. A két, három, négy vagy öt soros költemények segítségével életbevágó tartalmakat közvetít, gyakran humoros, nyers, máskor rezignált szavakkal, de mindenképpen egy kiküzdött életigenlés meggyőző formáiban.
Az élethosszig tartó tanulás híveként természetesen tanul ma is: a Magyar Írószövetség íróiskolájának végzős hallgatója, a nála évtizedekkel fiatalabb hallgatótársak szeretett Béla bácsijaként egyszerre társ és példakép.
Az élet és az irodalom újmódi kapcsolatában közéleti tevékenysége nem válik jelképessé: ahogy hosszú évek óta mindig, ma is segíti a rászorulókat, a hátrányos helyzetűeket, Nyugati téri „fogadóóráin” sokaknak nyújt manapság is hasznosítható tanácsokat s ha kell, segítő kezet.
Büszke arra, hogy azok a hajdani csillaghegyi cigánygyerekek s más szegények, akiknek lehetővé tette, hogy egy-egy filmre „beszökhessenek”, most nagyapaként, nagymamaként messziről köszöntik őt. De az igazi örömöt az okozza neki, ha látja, hogy tanácsa, példája nyomán a megalázottak, megnyomorítottak erőre kapnak, és kikászálódnak a maguk gödreiből. Ahogy mindeddig sikerült neki is.
Hajdani, félbemaradt vízügyes értelmiségi? Csibész mozis? Életművész? Suttogó költő? Ez is, az is. Számomra egyszerűen: a győztes ember. Amikor – irigylésre méltó sikerrel – suttogó költőként visszatért Óbudára, az őt ünneplő régi és új tisztelőknek egy bélással mondott köszönetet:
béla legyél nagy
légy még annál is nagyobb
légy akkora amekkora vagy
és kezdd el fokozatosan szétosztani magad
(És szólt hozzám az Úr)
Mi sem mondhatunk neki mást. Legyen minél nagyobb, hogy mind többen részesülhessenek, részesedhessünk belőle, ha már osztani kezdi magát!
Hogyan ismerte meg Wrabel Sándort, mikor házasodtak meg, hogyan alakult közel három évtizedes családi életük?
Békásmegyeren éltem egy, a családunk tagjai, Alpár Ignác és Kotál Henrik építészek által 1874-ben emelt vadászházban, amely a mai HÉV-megállótól az Ófalu felé eső részen húzódó kis erdőben állt. Házunk helyén ma lakótelepi épületek sorakoznak. Úgy az 1960-as évek elején híre kelt, hogy Békásmegyerre költözött egy festő, aki szép képeket fest. Wrabel Sándor ekkor – Zámolyi László békásmegyeri római-katolikus plébános támogatását élvezve – a használaton kívül helyezett temető ravatalozójából kialakított műteremben dolgozott. A plébános úrnak kis gyűjteménye is volt alkotásaiból. Ez az érdeklődés vezetett el megismerkedésünkhöz. A nálam pár évvel idősebb férfiről kiderült, hogy hasonlóan gondolkodik a világ dolgairól, mint én. Nagyon szereti a természetet, az állatokat, művelt, sokat olvas, nyelveken beszél, jól fotózik, szeret utazni, kirándulni. Kapcsolatunk egyre szorosabbá vált, 1964. október 3-án megházasodtunk. Mivel elég hely volt házunkban, ahol özvegy édesanyámmal éltem, oda költöztünk, ott alakította ki férjem a műtermét. Ez az idilli állapot azonban csupán 1978-ig tartott, akkor kivágták a ház körüli kis erdőt, kilakoltattak bennünket, és mi Pomázra költöztünk, majd később vissza Békásmegyerre.
Fotó: Családi archívum
Wrabel Sándor a ’60-as évek első felében Csillaghegyen egy művészcsoportot vezetett, akikkel többször ki is állított. Én, elvégezve a jogi egyetemet, a Magyar Postánál helyezkedtem el. Fiunk, Alexander György 1966. október 21-én született. Ezt megelőzően azonban történt egy és más dolog, ami mértékadóan meghatározta későbbi életünket. Férjem közeli barátja, esküvői tanúja, Artner Tivadar grafikusművész, művészeti író megbízást kapott a Gondolat Kiadótól, hogy írjon egy összefoglaló művet a művészetek fejlődéséről, az őskortól napjainkig. Az évezredek művészete című, 1965 nyarán elkészült könyvben két képet szerepeltetett a szerző Wrabel Sándortól, valamint rövid értékelést adott művészetéről. Már nem is tudom, hogy a könyv lektorai vagy valaki más, de feljelentette Artner Tivadart és a férjemet, hogy ellenforradalmi uszítók. Történt ugyanis, hogy Artner Tivadar, aki ismerte és nagyra tartotta férjem 1956-ban, a forradalom idején festett képeit, ezek közül az Akasztás címűt szerette volna Goya A háború borzalmai című sorozatával párhuzamba állítani. A szerkesztés során azonban az Akasztás reprodukciója a magyar kortárs anyaghoz került, az Artner által javasolt Forradalmi jelenet címmel. Emiatt indított 1965-ben a rendőrség nyomozást, hallgatta ki többször férjemet, veszélyeztetve családi boldogságunkat és férjem olaszországi karrierjének alakulását. Aki élt ebben a korban, bizonnyal átérzi, hogy rendkívül nehéz helyzetbe kerültünk. Tudni kell ugyanis férjemről, hogy apja a II. világháború keleti frontján tűnt el, és hogy férjemet 18 évesen a megszálló Vörös Hadsereg letartóztatta. Szibériai munkatáborba vitték, ahonnan három embert próbáló év után tért haza. Férjem nem vett részt az 1956-os forradalom harcaiban, mivel mindenfajta fegyveres harcot ellenzett. Ő a természetben lelt megnyugvást, állatokkal, növényekkel foglalkozott. Természetesen felzaklatták az 1956-os események, az, hogy a magyar hazafiak megpróbálták az akkori világ legerősebb hadseregével szemben hazájukat megvédeni. Az ő fegyvere az ecset volt. A magyar Golgota, A kivégzés, majd a Radnóti emlékére című képei, a Don Quijote-sorozata, valamint a bibliai tárgyú festményei mind az erőszak, az önkény elleni tiltakozás példái.
Fotó: Családi archívum
Az Artner-könyv kapcsán indult eljárás a művész „olaszországi karrierjének alakulását veszélyeztette”. Hogyan értette ezt?
Férjem egyik művészbarátja, a nála idősebb Fáy Győző festőművész az 1960-as évek első felétől szerepelt olaszországi tárlatokon. Szólt Sanyinak, és még két másik – szintén idősebb – kollégának, hogy lehetőség adódott arra, hogy négyen együtt Milánóban kiállítsanak. A város központjában álló La Rotonda nevű XVIII. századi épületben, a magyar festőkkel nyitó új reprezentatív kiállítóhelyen mutatták be 1965 nyarán Fáy Győző, P. Bak János, Blaskó János és Wrabel Sándor anyagát. A komolyabb anyaggal rendelkező Fáy Győző férjem társaságában hosszabb ideig maradt.
Körutazást is tettek Itáliában, festettek is, sőt ők ketten részt vettek a milánói kiállítás anyagából szeptember elején Bertinoro városában rendezett második kiállításon is, amelyen Fáy Győző és férjem ezüstérem kitüntetésben részesült.
A sikeres itáliai bemutatkozást követően férjemet felkérték, hogy a következő évben önállóan is bemutatkozzon Milánóban, illetve arra, hogy a milánói művészek festményei mellett ők is szerepeljenek egy dél-amerikai vándorkiállításon. Elgondolható, milyen hideg zuhanyként, tragikusan ért bennünket az Artner-könyvből adódott helyzet. A képlefoglalás, a kihallgatások, útlevelének bevonása ugyancsak megviselt bennünket. Komoly erőfeszítésbe került, mindent megmozgattam, hogy Sanyit ne ültessék le, visszakaphassa útlevelét, hiszen ezen múlt egzisztenciánk, ugyanis Sanyi valamennyi képét, azokat is, amelyeket kivitt és amelyeket ott festett, mind megvették. 1966 januárjában megszűnt az eljárás férjemmel szemben, visszakapta útlevelét, de itthon a rendszer ellenségének tekintették, nem szerepelhetett kiállításokon, nem vett tőle az állam képeket, sőt senki sem mert vele kapcsolatba kerülni. Sanyi egyedüli esélye a külföld volt. Szerencsés módon a következő év júniusában férjem ott lehetett a milánói Totti Galériában rendezett, 28 olajfestményét bemutató tárlaton. Talán felfoghatatlan, de így történt: itthon nem állíthatott ki, míg külföldön – Olaszországban, Dél-Amerikában – igen. Úgy hallottam, Kassák Lajossal is így bánt a rezsim, sőt őt még ki sem engedték a Párizsban nyíló kiállítására. Tudni kell azonban arról, hogy a Kádár-rendszer súlyos valutahiányban szenvedett. A valutaszerzés miatt a művészek, ha meghívták őket, kaptak nyugati útlevelet, műveiket eladhatták, de a befolyt összeget kötelező volt a MNB – rendkívül alacsony – árfolyamán forintra váltani. Férjem két évtizeden keresztül változó intenzitással vett részt kiállításokon Itáliában, legtöbb képét ott adta el, habár egy idő múlva a magyar vadászok, illetve az idelátogató külföldi vadászok is sok festményét vásárolták meg.
Lét
Miként került kapcsolatba a vadászokkal?
Férjem gyermekkora óta vonzódott a madarakhoz, különösen a vadászó életmódot folytató sasokhoz, héjákhoz, sólymokhoz, ölyvekhez, kányákhoz, vércsékhez, baglyokhoz. Amikor lehetősége nyílt rá, tartott is belőlük, röptette, tenyésztette, idomította őket, sőt ezek a madarak gyakran festményeinek témájául is szolgáltak. Vadgazdálkodási tanfolyamot végzett, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel, vadőrökkel, vadászokkal, solymászokkal ismerkedett össze, akik közül többen segítették őt pályája alakulásában. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben csupán nagyon megbízható elvtársaknak adtak vadász-, illetve fegyvertartási engedélyt. A politikusok, az állami vezetők, az elit és az őket kiszolgáló réteg kedvelt passziójának számít a vadászat, így a férjem vadászmadarakkal kapcsolatos szakértelmét ismerő, művészetét értékelő hazai és olasz vadásztársadalom bizony nagyban segítette karrierjének alakulását. Érdekességként említem, hogy egyik madarakat ábrázoló grafikáját Olaszországban borreklámként használták fel. Milánóban megvédett doktori értekezésének témája a madarakkal történő magyarországi és olaszországi vadászat volt. E témában olasz nyelvű cikket is publikált.
Fotó: Fia és felesége a békásmegyeri vadászkastély előtt (Családi archívum)
Miért nem lehetett itthon egészen 1978-ig kiállítása? Miért nem jelent meg róla szakfolyóiratban írás? Hogyan alakult a helyzet a rendszerváltást követően?
Férjem többször szeretett volna itthon is bemutatkozni, de elutasították kérvényeit. Az Artner-könyv miatt mellőzték. A több mint 18 ezer kötet bezúzása miatt nem csupán Artner Tivadart érte retorzió, de férjemre is mint „másképp gondolkozóra” tekintettek. Emiatt a szakmai érdeklődés is elmaradt. Veszélyes idők voltak azok, mindenki félt. Szinte hihetetlen, de a Milánóban a ’60-as évek végén megjelent nyolckötetes művészeti lexikonban hosszan méltatják munkásságát – itthon síri csend. A római Il Pensiero Nazionale munkatársa, Carlo Capuano 1973-ban eljött hozzánk, hogy riportot készítsen férjemmel, amelynek eredményeként több oldalas, illusztrált cikk jelent meg a római folyóiratban.
A vadászok segítségével jöhetett létre a rendszerváltást megelőzően egyetlen önálló kiállítása. Ez, úgy emlékszem, volt akadémista társa, a szintén vadásztémákat festő Muray Róbert segítségével valósult meg. Muray Róbert, aki ekkor a XIII. kerületi Hazafias Népfront Képzőművész Baráti Körének titkára volt, illetve az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalban töltött be fontos pozíciót, elérte, hogy a vadászok támogatásával az Angyalföldi József Attila Művelődési Központban kiállítása lehessen. Erről a tárlatról, illetve a rendszerváltást követően rendezett kiállításairól rendszeresen a Nimród vadászújság hírt közölt. Férjem a rendszerváltás körül ismerkedett össze Dr. Losonci Miklós művészeti íróval, aki életében 1991 októberében a Csepel Galériában, majd a művész halálát követően 2004-ben a Magyarok Házában szervezett Wrabel-kiállításokat. Több kiállítását nyitotta meg, munkásságáról írásokat közölt különböző sajtókiadványokban. Ekkor már lehetett írni Sanyi 1956-os képeiről; és Losonci mellett más szerzők is számos cikket szenteltek e témának.
Ezen festményeire alapozva érdemelte ki az „1956 festője” címet, tüntették ki Csepelen ‛56-os emlékéremmel, Pomázon Díszpolgári címmel, jelöli emléktábla egykori békásmegyeri otthonát, vált sírja a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság határozatával a Nemzeti Sírkert részévé.
Örülök, hogy mindezt elmondhattam férjem emlékének adózva.
A legfontosabb bizonyíték a fentiekre az, hogy amennyiben a honfoglaló férfiak az itt talált, esetleg szláv nyelvű nőkkel házasodtak volna, akkor mi ma feltehetően valamilyen szláv nyelven beszélnénk, hiszen a gyermekek az anyák nyelvét tanulják meg. Ráadásul egy üldözött, megvert sereg maradékainak nyilaitól nem rettegett volna néhány év múlva fél Európa.
Árpád népe a Vereckei-hágón, Erdély szorosain és a déli végeken nyomult be új hazájának területére, amely a frankok, a morvák és a bolgárok uralma alatt állt. Szláv törzseket is találtak itt, valamint az egykori Avar Kaganátus népességének maradékait.
Árpád magyarjainak népe is kevert volt, több fajta nemzetiség élt egymás mellett vagy egymással keverten. A vezető réteg erősen törökös jellegű lehetett.
Honfoglalóink Óbudára való bevonulását így írja le Anonymus: „… Másnap pedig Árpád vezér, meg minden főembere… valamennyi vitézével együtt bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi palotákat – egyeseket földig romban, másokat nem –, és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják – s még hozzá háború nélkül – Atilla király városát… Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Atilla király városában… Árpád vezérnek nagy-jó kedve támadt, s minden vitéznek különféle ajándékokat adott… Továbbá ugyanazon a helyen Kündünek, Kurszán apjának földet adományozott Atilla király városától a százhalomig és Gyógyig, fiának meg egy várat népe őrizetére. Kurszán aztán ezt a várat a maga nevéről neveztette, s ez a név a mai napig sem merült feledésbe.”
Forrás: Ómagyar Hagyományörzők
A leírtakból kiderül, hogy Óbudán Kurszán alakította ki szálláshelyét. A régi mohamedán források leírásait figyelembe véve tudjuk, hogy a honfoglalás előtti időkben két fejedelme volt a magyaroknak: az egyik a kende, a szakrális főfejedelem (amely méltóságnév a kündü név nyelvjárási változata), a másik a gyula, a tényleges hatalommal rendelkező fővezér. A későbbi források, oklevelek, határjárások (pl. 1332, 1373) leírásai szerint feltételezhető, hogy Kurszán vára a régi Óbuda belterületétől délre fekvő római katonai amfiteátrum területén lehetett. Így tehát Kündü fia, Kurszán az ország természetes központját választotta székhelyéül. Óbuda különös jelentőségét a honfoglalás korában elsősorban a kedvező dunai átkelési lehetőségek adták meg. Az állatokkal, felszerelésekkel való átkelésre Óbuda környékén ebben az időben a Duna Káposztásmegyer és Római fürdő közötti szakasza, vagyis a régi megyeri rév környéke volt a legalkalmasabb, mivel itt a Duna medre széles, zátonyokkal tarkított, sodrása lassú volt.
Kurszánnak és nemzetségének óbudai jelenléte nem volt hosszú idejű, mivel Kurszánt kíséretével együtt 904-ben a bajorok tőrbe csalták és megölték.
Ezek után Árpád lett a főfejedelem. Elfoglalta a megyeri révet is, s Kurszán nemzetségét a gyepük védelmére osztotta szét.
Árpád fejedelem haláláról így ír Anonymus: „Az Úr megtestesülésének 907. esztendejében Árpád vezér elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették el őt egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, mely Fejérnek hívatik.” Fehér- vagy Fejéregyházát Szent István király alapította Árpád emlékére, és a középkor folyamán hosszú ideig a magyarság egyik legfőbb búcsújáró helye volt. Sajnos Árpád sírja – bár nagyon sokan keresték – a mai napig nem került napvilágra. Fejéregyháza helyéről is sok elképzelés született az elmúlt évtizedek folyamán. A legvalószínűbb az a feltevés, hogy az 1869-ben, illetve 1884-ben a Bécsi út közelében levő óbudai Viktória téglagyár területén előkerült romok lehettek Fejéregyháza és a mellé vagy fölé épült pálos kolostor és templom romjai. Ez utóbbit Mátyás királyunk alapította Fejéregyháza templomának és az oda zarándokló hívek lelkének gondozására. Sajnos a romok a téglagyár agyagkitermelése során teljesen megsemmisültek, csak Rómer Flóris (aki akkoriban közreműködött a feltárásoknál) egykori feljegyzései és rajzai őriztek meg ezekből számunkra valamit.
Forrás: Ómagyar Hagyományörzők
Fejéregyháza helyére vonatkozóan több okleveles adat is rendelkezésünkre áll: például I. (Nagy) Lajos király Óbudát kettéosztó 1355. évi oklevelében – amelyben kijelölik a királynéi és a káptalani város területét – olvashatjuk, hogy a ferencesek templomának kapuja Fejéregyháza felé nézett. A ferences templom és kolostor romjait a mai Vöröskereszt utcában találjuk, a Szentendrei úttal párhuzamosan, a Flórián Üzletközpont közelében. A pálos kolostor helyéről pedig egy 1511-es keltezésű, birtoküggyel kapcsolatos oklevélben az áll, hogy a kolostor Óbuda felett, Fejéregyház mellett helyezkedett el. A mostani Eurocenter üzletközpont előtti park területe azonosítható be a fent említett helyszínekkel. Joggal felvethető itt egy emlékpark létesítésének gondolata, mely méltó emléket állítana Fejéregyházának és az óbudai pálos kolostornak.
Fővárosunk területéről – az ország más vidékeit tekintve – viszonylag kevés honfoglalás kori leletanyag került elő, ezek viszont teljes mértékben beleillenek az országszerte előkerült sírleletek sorába. Óbudáról magányos férfi lovassírokat és néhány temetőrészletet ismerünk.
1934-ben a Csúcs-hegy aljában ásatásokat folytató Garády Sándor két honfoglalás kori sírt tárt fel. Az első, már megbolygatott sírban egy 30–35 év körüli honfoglaló harcos hiányos csontvázát tárták fel, feje nyugatnak, lába keletnek nézett.
Koponyáját feltehetően buzogány által okozott ütés zúzta szét. A harcos alsó lábszárcsontjai mellett lókoponya és lábszárcsontok, továbbá zabla és két darab kengyel került elő. Külön érdekessége volt a sírnak, hogy a csontváz bal oldalán, a csípő táján egy második lókoponyát is találtak, de lábszárcsontok nélkül. Ez arra utal, hogy a halottal nemcsak kedvelt hátaslovát, de vezetéklovát is eltemették. Pontosabban – ahogyan az a honfoglalás kori temetők sírjaiból máshol is kiderült – a feláldozott lovaknak a nyúzott lóbőrben hagyott koponyáját és lábszárcsontjait temették el, a ló húsát feltehetően elfogyasztották a halotti toron. A harcos koponyájának két oldalán egy-egy ezüst gömbsorcsüngős fülbevalót, a jobb alkaron ruhafoszlányokat, a gerinc jobb oldalán, a csípő tájékán egy fanyelű vaskést és elszórtan ezüst lemeztöredékeket találtak. Az első sírtól délre találták meg a második férfi sírt, amelyben – az embertani vizsgálatok alapján – egy húsz éven aluli férfi feküdt. Halálát feltehetően a koponya hátsó részét ért kardvágás okozhatta. A sírban talált leletek: ívelt talpú kengyelpár ezüstözött, félkörös díszítésekkel, a lábszárcsontokon fekvő vas fokos vagy csákány élesre fent élekkel. A harci eszközt egy vasgyűrűhöz csatlakozó kampóval – amely szintén előkerült a sírból – akaszthatták fel a nyeregkápára. A koponya bal oldalánál összehajtott csikózabla is előkerült. A leletek a X. század első felére keltezhetőek. A területen feltehetően egy nagyobb kiterjedésű temető volt, amely sajnos az évszázadok során megsemmisült.
Csúcs-hegyi lelet Forrás: BTM
1936-ban a Testvérhegyen, az Erdőalja úton tártak fel egy honfoglalás kori sírt, amelyből szinte verdefényes Berengár-érem (itáliai király, 885–915) és egy olyan kengyelpár került elő, amelyből az egyik magyar, a másik pedig nyugati típusú volt. A leletek bizonyítják, hogy az eltemetett harcos részt vehetett az itáliai „kalandozó” hadjáratokban, amelyek minden esetben egy külföldi uralkodóval kötött szövetségben zajlottak le, és nem „ötletszerűen”! 1982-ben, a Benedek Elek utcai római kori temető feltárása közben került elő egy honfoglalás kori sír, ahol a harcost fakoporsóban temették el. Lábánál feküdt hátaslovának koponyája és a kengyelek, mellette előkerültek aranyberakásos szablyájának töredékei és nyíltartó tegeze nyílhegyekkel. A leletegyüttes kiemelkedő darabjai az egykori öv stilizált, növényi ornamentikával díszített, ezüstözött veretei. A Kaszás utcai római temető sírjai között is előkerült egy magányos honfoglaló sír: a koporsóban eltemetett férfi mellett szablya, tegez maradványai, nyílhegyek és aranyozott ezüst, palmettás övveretek feküdtek. Az eltemetett harcos feltehetően a honfoglaló könnyűlovasságon belül elkülönült fegyvernem előkelő katonai vezetői közé tartozott.
Forrás: BTM
Nagyobb sírszámú temetőt a III. kerületből csak kettőt ismerünk, de ezeket sajnos nem sikerült teljesen feltárni. 1935-ben római épületek falába vágva, illetve az épületeken belül tárták fel a Bécsi út nyugati oldalán, az Árpád dűlőben egy XI–XII. századi temető 12 sírját, amelyből gyűrűk és hajkarikák kerültek elő mellékletként. 1953-ban és 1958-ban a csillaghegyi téglagyár területén végzett leletmentések során egy XI. századi temető negyven sírja került elő, amelyek egy dombtetőn helyezkedtek el, és a leletek (nyakperecek, kígyófejes karperecek, S-végű és sima hajkarikák, gyűrűk és üveggyöngyök) az agyagbánya robbantása során kerültek felszínre. A leletanyag a honfoglalás kori, ún. köznépi temetők anyagával mutat rokonságot. A felsorolt sírok leletei a Budapesti Történeti Múzeum és az Aquincumi Múzeum kiállításain, illetve raktári gyűjteményi anyagában találhatóak.
Forrás: BTM
Árpád és honfoglaló társai jellegzetes díszítő művészettel készült (indás, palmettás) viseleti tárgyakat, fegyvereket, lószerszámokat hoztak magukkal. A leggazdagabb leletanyaggal ellátott sírok honfoglalóinak művészi hagyományai erős kaukázusi, iráni és közép-ázsiai gyökerekre utalnak. A viseletekről azért nehéz hiteles képet alkotni, mert a sírokban a ruházatot alkotó szerves anyagok (bőrök, prémek, nemezek, szövetek) az évszázadok során elbomlottak. Szerencsére a ruhák fém díszei megmaradtak a sírokban, így ezekből, illetve a ránk maradt kevés számú leírásból, korabeli ábrázolásokból és – nagyon óvatosan! – néprajzi párhuzamokból következtethetünk az egykori öltözetekre.
Az arab Ibn Ruszta leírása (930 körül) például a leánykérés kapcsán a ruhaanyagokról is hírt ad: „Leánykérés alkalmával náluk az a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságával arányban, több vagy kevesebb jószágot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a leány atyja a vőlegény atyját házába viszi, és mindent összegyűjt, amije csak van, coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémből és rókamálból, a brokát ruhahuzatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben tíz bőrruhára valót. (Mindezt) egy szőnyegbe göngyölíti, és a vőlegény atyjánál lovára kötözi, majd hazaküldi őt. Akkor az mindent elküld neki /a leány atyjának/, amire csak szükség van az előre megállapított vételárhoz: állatot, pénzt, ingóságot – és akkor hazaviszik a leányt.” Ugyancsak Ibn Ruszta írja „(Ezek) a magyarok szemrevaló, szép külsejű emberek, nagytestűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak… Az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak… eladják nekik rabszolgáikat, és vesznek bizánci brokátot, gyapjú szőnyegeket és más bizánci árukat.”
Forrás: Ómagyar Hagyományörzők
A honfoglalás kori viseletek rekonstrukciójára főleg az előkelők esetében van lehetőségünk – a ruhaveretek, viseleti tárgyak ugyanis ezekben a sírokban maradtak meg. Az első, tudományos igényű viseleti rekonstrukciókat László Gyula végezte el, felhasználva és ötvözve a régészet, a történelem, a néprajz és a művészettörténet eredményeit. A későbbi kutatások finomították, árnyalták a korábbi képet. A férfiak és a nők egyaránt nadrágot viseltek – ez a sztyeppei lovas nomád népeknél természetes volt. Az előkelő női sírokban talált díszes nyergek a hozomány részét képezhették, és eltemették az elhunytakkal. Felső ruhájuk kaftán jellegű ruhadarab volt, amely középen, oldalt vagy áthajtással záródott, bő ujját csuklónál karperecekkel fogták össze. A szabásvonalra a sírokban talált díszes veretek elhelyezkedése utal. A férfiak kaftánját nem díszítették veretek. A kaftán alatt inget viseltek, amelynek nyakát, kivágását szintén veretekkel díszítették. A nők veretes pártát, süvegeket, gyöngyökkel díszített fátylat is hordhattak. Ékszerként gyöngyöket, átfúrt – a kalandozásokból származó – pénzeket, fülbevalót, gyűrűket viseltek. A férfiak is viseltek fülbevalót, általában csak egyet. Valószínűleg házaspárra utalnak azok a fülbevaló leletek, amelyeknek egyik darabja a temetőkben az egyik oldalon (jobb) elhelyezkedő női sírban, párja pedig a másik oldalon (bal) található férfi sírban került elő. A temetők elrendezésében valószínűleg egy fordított világkép tükröződik vissza, mivel általános korabeli keleti szokás szerint a jurtákban a bal oldal volt a nőké és a jobb oldal a férfiaké. A nők hajukba gyöngyöket, díszes hajfonatkorongokat, veretes bőrszíjakat fontak. A hajfonatkorongokon állatalakok (szarvas, turulmadár) is megjelennek. Férfiak, nők lovagláshoz puhatalpú csizmát hordtak (erre utalnak a sírokban az ívelt kengyelek), de csak a nők csizmáját díszítették veretek.
Forrás: Ómagyar Hagyományörzők
A rangos férfiakat a temetésen feláldozott lovuk lenyúzott bőrében hagyott koponyájával, lábcsontjaival és a lószerszámmal temették el (a díszes nyerget, mint említettük, a nőkkel is eltemették). Rangjelző szerepet töltött be a férfiak veretes öve és a veretekkel vagy a teljes fedőlapot díszítő veretes fémlemezzel díszített tarsolya, amelyben a tűzcsiholó készségeket tartották. A tarsolylemezek ötvös műremekek, nem találunk közöttük két egyformát. Kifejezetten magyar viseleti tárgynak tekinthetőek. Az övről szíjakon lógott le a nomád honfoglaló férfi minden fontos használati eszköze: jobb oldalon a már említett tarsoly, a kés, a nyíltegez, esetleg az ivócsésze és a fokos. Bal oldalon volt az íjtegez és a szablya. A férfiak fejükön prémmel, fémcsúccsal díszített süveget hordtak, csatában bőrsisakot. Az anyagok sajnos csak elenyésző töredékekben maradtak ránk, ezért a színüket sem ismerhetjük, de más korabeli népek szerencsésebben megmaradt ruhadarabjai és a képes ábrázolások tanúsága szerint a sztyeppei nomádok nagyon kedvelték a drága, színes ruhadarabokat, amelyek viselőjük hatalmát, gazdagságát hirdették. Honfoglalóink a zsákmányolt nemesfém ékszereket általában beolvasztották, és saját ízlésüknek megfelelő ékszereket készítettek belőlük. Ugyanígy átalakították igényeik szerint a különböző viseleti darabokat.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy Ibn Ruszta leírásai és a sírok leletei alapján a honfoglaló magyarok valóban „szemrevaló, szép külsejű” emberek voltak. Mindezt a magunkkal hozott sokszínűségünknek is köszönhetjük; ahogyan László Gyula megfogalmazta:
„Néppé válásunk évezredeiben ötvöződtünk Eurázsia úgyszólván valamennyi emberfajtájával… Csodálatos együttese él bennünk Eurázsia népeinek, de mindez egyetlen népegyéniségbe ötvözötten.”
Az Óbudán előkerült leletek is hozzájárultak honfoglalóink viseletének, fegyverzetének, életmódjának árnyaltabb megismeréséhez.
(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
Mostanában a Kiscelli Múzeum plakátjain hármas jelszó olvasható: Emlékezet – Város – Közösség.
Várostörténeti múzeum vagyunk, és az ilyen múzeumoknak fontos feladata kell legyen a lokális identitás megtartása, megőrzése, erősítése a lakosokban. Ezért választottuk ezt a három fogalmat, melyek tükrözik missziónkat.
Perényi Roland Fotó: Máté Balázs
A Kiscelli Múzeum a Budapesti Történeti Múzeum filiáléja, de a neve nem tükrözi, hogy milyen jellegű gyűjteményeket takar.
A Kiscelli-kastély épületében két nagy gyűjtemény működik. Egyrészt az Újkori Várostörténeti Osztály, amely Budapest XVIII. századi történetétől kezdve egészen a napjainkig gyűjti, őrzi, feldolgozza és bemutatja a hétköznapi élet történetéhez vagy más budapesti eseményekhez kapcsolódó tárgyakat. A másik nagy gyűjtemény a Fővárosi Képtár, amely a fővároshoz kötődő képzőművészeti anyagot gyűjti és mutatja be.
Ez akkor lényegében két külön gyűjtemény, két külön filiálé, csak egy épületben?
Ez a Budapesti Történeti Múzeumnak két főosztálya, de valóban Kiscelli Múzeumként ismeri a közönség.
Milyen gyűjteményei vannak a Kiscelli Múzeumnak?
Rengeteg kisebb-nagyobb gyűjteményünk van. Talán a legjelentősebb és a legfontosabbak között érdemes kiemelni a fényképtárat. Mi őrizzük a legnagyobb olyan fényképanyagot, amely Budapest történetét mutatja be.
Nagyon fontos az építészeti gyűjteményünk, komoly térkép-, kézirat- és nyomtatványtárunk van, a hétköznapi élethez kapcsolódóan ruhák, textilek, konyhai eszközök, néprajzi gyűjtemény, műszaki gyűjtemény, nyomdatörténeti gyűjtemény. Komoly tárgyi anyagunk van, sokféléből építkezik a múzeum.
Mióta működik a múzeum?
1885-ben volt Budapesten az Országos Kiállítás, ennek kapcsán fogalmazódott meg, hogy szükség lenne Budapesten egy várostörténeti múzeumra, mely létrehozásáról 1887-ben döntött a főváros. Az alapítás igen sokáig elhúzódott, így az első kiállítás csak 1907-ben nyílt meg a Városligetben, a mai Olof Palme Házban. A mostani – A Főváros Régisége című – állandó várostörténeti kiállításunk is erre az eredeti első kiállításra utal vissza, azaz annak koncepciója mentén próbálja bemutatni az eredeti anyagot, és azt, ahogy akkor próbálták a várostörténetet bemutatni a látogatóknak.
Tudható-e, hogy Schmidt Miksa milyen indíttatásból hagyta a fővárosra kastélyát?
Schmidt porosz származású családba született, akik Bécsben telepedtek le, és bútorgyártással foglalkoztak. A család Miksát bízta meg azzal, hogy a budapesti filiálét megnyissa. A gesztusa, hogy a gyűjteményét és az épületet a fővárosra hagyta, annyiban nem meglepő, hogy elég sok hasonló példa volt a XIX. század végén, XX. század elején. A polgári mentalitás része volt, hogy a szegényeknek, vagy a köz javára adakozzon az, aki megteheti. Schmidtnek óriási vagyona volt, ez nem jelenthetett neki problémát. Egyébként Schmidt Miksa hihetetlenül kreatív ember volt, nem szimplán bútorgyáros, hanem lakberendező és műgyűjtő, aki korának és az előző koroknak a művészetét is nagyon jól ismerte. Egy kicsit a zsenialitás és az őrület keveredése volt megfigyelhető nála.
Tavaly Schmidt Miksa és Mágnás Elza kapcsolatáról is volt kiállítás a Kiscelli Múzeumban Holttest az utazókosárban – A Mágnás Elza-rejtély címmel. Ezen keresztül meg lehetett mutatni Schmidt személyiségét?
Igazából több oka is van annak, hogy miért is jött létre ez a kiállítás. Egyrészt a múzeum és az épület történetével is elkezdtünk foglalkozni. Volt már korábban egy Schmidt-kiállítás, de abban az időben Mágnás Elzához fűződő kapcsolata nem kerülhetett szóba. A hatvanas évekből maradtak olyan belső múzeumi iratok, amelyek azt mutatják, hogy inkább próbálták elhallgatni Mágnás Elzához fűződő kapcsolatát, vagy legalábbis nem kommunikálni. Örültek, hogy Mágnás Elza szellemétől és a hozzá fűződő pletykáktól megszabadul ez az épület. Mi egy kicsit megfordítottuk ezt, mert azt látjuk, hogy a látogatókat érdekli az épület története, sokan vesznek részt az ilyen tárlatvezetéseinken. Reményeink szerint a közeljövőben megvalósulhat egy olyan állandó kiállítás is, mely csak az épület történetével foglalkozik.
Mágnás Elza
Schmidt Miksa
Milyen volt ez a kapcsolat? Én például azt hallottam, hogy Schmidt a kastély tornyából nézte távcsőn Mágnás Elza sírját. Ez erős érzelmi töltésű emberre utal.
Ez mutatja, hogy Schmidt szerette Mágnás Elzát. Hogy Elza szerette-e őt, az már más kérdés, szerintem kevésbé valószínű. Schmidt elérte azt, hogy a régi óbudai temetőbe temessék Elzát, amely akkor már nem működött, mert 1910-ben bezárták, de Schmidt fizetett azért, hogy a sír ott lehessen. Szóltak különböző történetek arról, hogy Schmidt kurtizánokkal orgiákat tartott volna itt a Kiscelli kastélyban, némi koporsókkal fűszerezve. Aztán a kurtizánok helyét átvette Mágnás Elza, akit később meggyilkoltak. Dénes Zsófia Schmidtnek jó ismerőse volt, és az ő visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy amikor Schmidt Mágnás Elza halála után feleségül vette Weisz Lilit, aki Dénes barátnője volt, akkor Ausztriába mentek nászútra a Schmidt család egyik kastélyába. Erre a nászútra Dénes Zsófia is elkísérte Weisz Lilit, mert a fiatal ara kicsit tartott Schmidtől az Elza történet miatt. Dénes Zsófia írja a Gyalog a bal oldalon című önéletrajzi kötetében, hogy az egyik hálószobában az ágy fölött Schmidt szüleinek a halotti koszorúja volt. Ebből is látszik, hogy nagyon érdekes viszony fűzte a halálhoz.
Folyamatos volt a fejlődés a múzeum életében?
Kisebb-nagyobb törésekkel. Schmidt Miksa végrendeletének köszönhető, melyben a fővárosnak ajánlotta fel az épületet, hogy az Olof Palme Házból átköltözött a Kiscelli-kastélyba a múzeum. Schmidt 1935-ben halt meg, és a végrendelet végrehajtása eredményeképpen 1941-ben zárult le a költözés, de a háború miatt csak 1948-ban nyílt meg itt az első kiállítás.
Fotó: Kiscelli Múzeum
A háború alatt a gyűjtemény itt volt az épületben?
Részben itt volt, részben ki volt menekítve különböző helyekre. A leltárkönyvekben nagyon sok háborús veszteség bejegyzés van, rengeteg tárgy elpusztult itt az ostrom során. A folyamatosság 1956-ban is megtört a harci események miatt.
Hogyan gyűjtenek anyagot?
A muzeológusok járják a várost, amit látnak, abból gyűjtenek. Sokszor ajánlanak fel nekünk hagyatékot, lakásfelszámolásoknál is gondolnak ránk. Amit a kollégák érdekesnek találnak, azt begyűjtik ezekből. Sajnos az utóbbi években aukciós vásárlásra kevesebb lehetőségünk van, aminek elsősorban anyagi okai vannak, de ha különleges, ritka tárgy kerül aukción elénk, akkor igyekszünk megszerezni a múzeum számára.
Melyek a legkülönlegesebb tárgyaik?
Kiemelném rendkívül gazdag céhes anyagunkat, amely a XIX. századi Pest-Buda iparát mutatja be. A céhes iratok, mesterlevelek, privilégiumok mellett számos olyan tárgyat — például a könyvkötő céh különleges, egymásra fektetett bőrkötésű könyveket formáló céhládáját — őrzünk, amelyek erről a korszakról tanúskodnak.
2012-ben restauráltattuk a pesti Arany Oroszlán patika biedermeier bútorzatát, amelyet állandó patikatörténeti kiállításunkban tekinthetnek meg az érdeklődők.
Fotó: Fáryné Szalatnay Judit
Szintén említésre méltó a múzeum nyomdatörténeti gyűjteménye, itt őrzünk például két rendkívül ritka, Columbia típusú nyomdagépet is, amelyeken az 1848-as forradalom során a Landerer és Heckenast nyomdában többek között a 12 pontot és a Nemzeti dalt is nyomtatták. Külön érdekessége ezen gépeknek, hogy ma is működőképesek, így minden évben több iskolás csoport is érkezik a múzeumba március 15-én, hogy kipróbálják a nyomdagépet működés közben.
De számos érdekes, ritka darabot rejt Fényképtárunk, Építészeti Gyűjteményünk vagy Térképtárunk is. A Térképtárból kiemelném azt a különleges, a millenniumi Budapestet ábrázoló madártávlati térképet (lásd a hátlapon), amelyen a nevezetesebb épületeket „3D”-ben is megjelenítették. Emellett az igazi különlegességek a XVIII. századi térképek. Gyűjteményünkben őrizzük Pest város legrégebbi térképét az 1710 körüli évekből, amelynek érdekessége, hogy a későbbiekben is erre vezették rá a telekhatárokat, illetve a változásaikat. A térképet a régi pesti városháza pincéjében tárolták, ezért az 1838-as árvízben elázott, és ennek a nyomait ma is őrzi. Ennek köszönhetően nincs jó állapotban, restaurálva van ugyan, de viszonylag nehezen olvasható és használható. Ezen kívül nagyon sok XVIII. századi kéziratos térképünk is van.
Fotó: Máté Balázs
Saját szakmunkáiban a budapesti bűnözés társadalomtörténetével foglalkozik. Hogyan talált erre a témára?
Ez egy véletlennek köszönhető. Harmadéves koromban egy olyan szemináriumra jártam az egyetemen, ahol önéletrajzokat kellett elemeznünk szemináriumi dolgozatként, és én a Széchényi Könyvtár katalógusában találtam egy önéletírást, amely egy 1864-ben Debrecenben kivégzett rablógyilkosé volt, amit a kivégzése előtti éjszakán írt, és később nyomtatásban is megjelent. A szemináriumi dolgozat után ebből a témából egy szakdolgozat lett, és ennek írása közben döbbentem rá, hogy miközben nyugaton – francia, angol és német nyelvterületen – nagyon régóta foglalkoznak ezzel a kérdéssel, Magyarországon még nem egy bevett téma. Ez indított arra, hogy aztán a doktori disszertációmat is ebből írjam. Budapest története mindig érdekelt, a társadalmi problémák, konfliktusok is, úgyhogy adta magát, hogy e kettőt összekössem.
A konkrét eseményekből, történetekből kiindulva lehet általános következtetéseket levonni a város társadalmára vonatkoztatva?
Ezek érdekes, izgalmas történetek, mintha krimik lennének, de a cél az, hogy egy-egy ilyen témán keresztül megismerjük a korszak társadalmát, annak jellegzetességeit. A bűnözés kapcsolódik a szociálpolitika kialakulásához, a szegénység, a prostitúció, az alkoholizmus, amit a bűnözésen keresztül is lehet vizsgálni, sajátos tükörképét adják a városnak.
Fotó: Máté Balázs
A város fejlődésével párhuzamosan fejlődik a bűnözés is?
Az elmondható, ahogy modernizálódik Budapest, ahogy európai metropolisszá válik, ahogy átalakul a társadalom, úgy a bűnözés formái is átalakulnak. Például 1908-ban volt Budapesten az első amerikai típusú bankrablás.
Egyik tanulmányát Böhm Tiborról írta, Karinthy Frigyes második feleségének, Böhm Arankának a bátyjáról, akit Karinthy Ferenc is megidézett Béla bátyám című írásában.
Ez a tanulmány felkérésre született, a Budapesti Negyed Karinthy-számába. A téma annyiban izgalmas volt, hogy egy irodalmi alkotásból lehetett kiindulni, és mindig érdekes, ha az ember egy viszonylag száraz levéltári forrást tud egy irodalmi munkával szembesíteni. Sok esetben a várostörténet szempontjából a szépirodalmi munkákat is forrásnak lehet tekinteni, még akkor is, ha az ember azért tudja, hogy itt nem a valóság jelenik meg, de egy kor tükörképe is lehet egy szépirodalmi alkotás. Az is érdekes volt, hogy a család újabb generációi hogyan gondolkodnak erről a történetről. És Böhm Aranka is egy izgalmas személyiség volt.
Milyen tervek vannak még a múzeumban a jövőre nézve?
A legközelebbi jövő az idei év programja, melynek keretében egy nagy, a Moszkva tér történetét bemutató kiállításra készülünk.
Az a terület atlétikai pálya is volt…
Így van: teniszpálya, korcsolyapálya volt, és valamikor a két világháború között lett közlekedési csomópont. A második világháború után pedig Budapest kultikus helyévé vált. Ezen kívül meglátjuk, hogy az épületrekonstrukcióval hogyan fogunk tovább haladni, úgy tűnik, hogy idén év végén már elkezdődhet a Kiscelli-kastély átalakítása, melynek egyik célja, hogy minél több területet szabadítsunk föl. Pillanatnyilag a fő problémánk a raktározás, klasszikus értelemben vett műtárgyraktárunk ugyanis nincsen. Reméljük, hogy a rekonstrukció ebben segíteni fog, másrészt olyan új tereket nyit meg, amelyektől sokkal érdekesebb lehet az épület.
1946. október 23-án születtem Budapesten – kezdi történetét Guszti bácsi. – Papa kohómérnök volt, mama adminisztratív munkát végzett. Hárman vagyunk fiútestvérek, ketten ikrek vagyunk Albert öcsémmel, mert ugye én születtem előbb. György öcsém sajnos már végleg eltávozott. 1965-ben érettségiztem, 1972-ben szereztem általános gépész üzemmérnöki diplomát;
1976-tól dolgozom a vendéglátóiparban. Itt Óbudán ’85-től van hivatalos működési engedélyem.
Itt dolgoztam a Lajos utcában 1993-ig, akkor a feleségemmel lementünk Balatonra, és ott dolgoztunk 2004-ig. Azóta újra ezen a helyen vagyok Óbudán. Fagylaltozóként kezdtük, a balatoni időszakra kiadtuk, s most újra fagylaltozó vagyunk.
Miért döntöttek úgy, hogy elmennek a Balatonra?
Köztudott, hogy a fagylalt szezonális áru, ezért a téli hónapok itt elég keservesek voltak gazdaságilag. Viszont a Balatonon, ha sokkal többet is kellett dolgozni, a bevétel is több volt. A szezon tulajdonképpen szűk két hónap, és ha ezalatt intenzíven dolgozott az ember, meg lehetett élni.
Hogyan következett a gépészmérnöki karból a vendéglátás?
Két testvérem vendéglátó-ipari főiskolát végzett, és sose voltak anyagi gondjaik – szépen mentek előre a szamárlétrán. Nekem mint műszaki értelmiséginek nagyon szerény volt a jövedelmem, és nem tartott ki egyik hónapról a másikra. Így nehéz döntés elé kerültem, mert tudtam, ha egyszer otthagyom a műszaki pályát, oda nehezen kerülhetek vissza. Nem volt könnyű, de négy havi vajúdás után a vendéglátó mellett döntöttem. Szerintem nagyon nehéz szakma – emberekkel dolgozni mindig nehéz.
Majdnem tíz évig voltam felszolgáló a testvérem mellett egy kisvendéglőben. Itt elég nagy emberismeretre tettem szert, amit ma is tudok kamatoztatni.
S aztán hogyan jött a fagyizó?
Feleségem közgazdász, a ’80-as években elvégezte a számviteli főiskolát, és a Gellért presszóban volt üzletvezető. Ekkor már lazult a kisiparosokkal szembeni állami szigor. Kezdetben egy minibüfében gondolkodtunk, de ez nem jött össze. 1985-ben jött be nálunk a nyitott rendszerű fagylaltárusítás. Feleségemnek voltak rokonai Németországban és Svájcban, rajtuk keresztül jutottunk a gépekhez. Így kezdődött. Alapjában véve nem bántam meg, hogy a műszaki pályát a vendéglátózásra cseréltem, csak már kicsit belefáradtam. Szeretem, amit csinálok, de azért műszaki ember maradtam. Mindent számolok – mondjuk nem anyagi tekintetben, de szeretem a matematikát, a fizikát.
Szereti a fagylaltot?
Nem nagyon, de minden fagylaltot megkóstolok. Úgy nem jön ki fagylalt a gépből, hogy ne tudnám, milyen az íze, de nem rajongok érte.
Mi határozza meg, hogy mikor milyen fagylaltot készít?
Erre nincs különös tervem. Általában előző este döntöm el vagy csak reggel. Alapanyag szinte mindig van. No meg az idő dönti el, hogy mennyi időm van megcsinálni. Van, ami viszonylag gyorsan megy, mert régóta készítem.
Évek alatt kikísérletezett receptjeim vannak, ami nem titok, de nem is adnám tovább, mert nagyon sok munka fekszik bennük. Azért le vannak írva, az arányokon múlik minden.
Általában délre készen kell lenni az aznapi adagoknak. Kétfelé nem tudok dolgozni, hogy kinn is, meg benn is, bár bent van egy monitor, amin látom, hogy mikor érkezik a vásárló. De ha a készítés közben vendég érkezik, természetesen ő az első.
Azt lehet-e tudni, milyen fagyik a közönség kedvencei?
Hogyne! Vannak alapvető ízek, mint a csoki, vanília. A puncs nagyon egyszerű fagylalt, csodálom, hogy így szeretik, igaz, ha bele van téve a megfelelő minőségű rum, az is nagyon jó tud lenni. A citrom, eper, málna is nagyon népszerűek, de szezonálisak. Általában mirelit gyümölcsből dolgozunk, mert az ANTSZ is ezt írja elő. A zserbót is nagyon szeretik – a tizenkettes vitrinből ez már hat-hét, és ehhez kell kitalálni még a többit.
A különböző ízkombinációkat hosszú évek során fejlesztette ki?
Igen, ezt lehet mondani. Szeretek kísérletezni. Ilyen volt például a sörfagylalt.
A sörfagylaltba alaplé kell meg sör. De hogy milyen sör kell, ahhoz véletlenül nyúltam hozzá, és az arányt is véletlenül találtam el.
Ehhez kell a sokéves gyakorlat, hogy ezt eltalálja az ember, és így jó lett.
Nemrégiben láttam, hogy kihirdették Az Év fagylaltját. Önnek is van ilyen díja.
Igen. 2004-ben nyertem a bodzafagylalttal, egy kollégával közösen csináltuk. Közönségszavazás alapján esett rá a választás. Szerénytelenül mondom, hogy az alapötlet az enyém volt. Balatonról jöttem, és láttam azt a mérhetetlenül sok bodzavirágot az út mellett.
Apámtól egyszer hallottam, hogy a bodzát ki lehet rántani, és gondoltam, hogy akkor fagylaltot is lehet csinálni belőle.
Egy kevés leírást találtam róla, és úgy gondoltuk, megcsináljuk. Kísérleteztünk, míg végre valóban jó lett.
Hogy kell elképzelni egy ilyen versenyt?
Először is nevezni kell. Aztán meg van határozva, hogy mi a kötelező és mi a szabadon választott. Mindkettőnél dönt a zsűri, de a szabadon választottnál a közönség dönti el, hogy ez a nyertes-e vagy sem. A versenyen azok a cukrászok jönnek össze, akik úgy gondolják, hogy ők számítanak. Legalább 15–20 éve van ez a verseny, ami elsősorban Pataki János cukrász nevéhez fűződik. Ő volt a cukrászszövetség elnöke, de tavaly itthagyott minket. Ha valaki nyer, az egy bizonyos fokú elismertség, és jót tesz a hírnévnek, az üzletnek. Akik oda jelentkeznek, azok már valamit tudnak, és nem két-három éve kezdték a pályát.
Hogyan kerültek Óbudára?
Véletlenül kerültünk ide, amikor próbáltunk üzlethelyiséget keresni. A feleségemnek nagyon jó szeme van az üzleti dolgokhoz. Leszálltunk a buszról, bementünk a bélyegárushoz, akinek a szomszédban volt akkoriban üzlete, s megkérdeztük, nem tud-e kiadó üzlethelyiséget – hát tudott.
Ahol jelenleg vagyok, Jolán néni fürdőruha- és nyakkendőkészítő kisiparos volt akkoriban. Befogadott társbérlőnek: korábban kilenc évig varrtam bevásárlótáskákat, így strandtáska készítő kisiparosként dolgoztam mellette.
Ipari gépen elég jól tudtam varrni, és ez fedezte a főiskolai költségeimet. Utána ő elment nyugdíjba. Így kerültem Óbudára.
Van törzsközönsége?
Van, a vevőim 80–85 százaléka a törzsközönség. A gyerekeket név szerint ismerem, és a nevükön is szólítom őket – az anyukáknak ilyenkor fülig szalad a szájuk.
Van-e valami hobbi az életében?
Igen, több is. Mindegyik viszonylag friss keletű, és nem is nevezném hobbinak, inkább sportnak. 2009 óta siklóernyőzőm elég intenzíven, heti rendszerességgel, leginkább hétvégén. Ezen kívül sziklafalat mászom nyáron a természetben, télen teremben. Hetente egyszer-kétszer pedig jóga van. Ezek a kedvteléseim, és közülük is a siklóernyőt szeretem legjobban.
Hogyan keveredett ilyen extrém sportok közelébe?
Véletlenül jött ez is. 2009-ben jött haza egy leányzó nagy zsákkal. Kérdeztem, hogy ez paplanernyő? – Nem, siklóernyő – válaszolta. Valószínű, látta, amint felcsillan a szemem, mert megkérdezte, hogy érdekel-e. Mondtam, hogy nagyon. Elkezdtünk beszélgetni. Elmentem a legközelebbi nyílt napra, ahol tandemben lehetett kipróbálni a repülést. Nem nagy magasság, kb. 30–40 méter volt a szintkülönbség. Engem kétszer vittek fel, az elején és a végén.
S a végén, amikor földet értünk, már tudtam, hogy ez hiányzott az életemből. Most is úgy gondolom, hogy nagy fordulatot hozott az életemben, és az i-re föltette a pontot.
A mászás pedig ebből következett, mert ha nem jó az idő a repülésre, a siklóernyősök elmennek mászni. Főleg az őszi, téli időszakban, mert valamit csinálni kell. Az oktatóm is mászott, így én is ottmaradtam. Ha nem repülünk ma késő délután, akkor mászás lesz.
Nagyon jó közösség is lehet ott.
Mindkettő nagyon jó közösség. Az ernyősöknél azokból alakul ki a jó közösség, akik együtt kezdenek. Mondjuk 20-ból a harmada maradt meg, velük összecsiszolódtunk. Úgy érezzük, egymásra vagyunk utalva. Nem tartjuk se veszélyesnek, se veszélytelennek, amit csinálunk, de nagyon oda kell figyelni. Tudjuk, hogy mindig, mindenben számíthatunk egymásra.
A repülésnél az a jellemző, hogy főleg fiatal, független emberek jönnek. 40 felettiek kevesebben vannak, mert ez a tevékenység időigényes, család mellett nehezen iktatható be.
Tehát nem az anyagiak tartják vissza az embereket, hanem az idő hiánya – téves elképzelés, hogy ehhez sok pénz kell, hiszen csak az elején kell megvenni a felszerelést.
Állandó helyszínen szoktak repülni?
Nem. Magyarországon 30–35 starthelyszín van. A helyszín függ a széliránytól, szélerősségtől. Sokat járunk ide Óbudára, a temető felőli oldalra, ha a szél olyan irányú.
A magasság nem annyira érdekes – az kezdetben volt szempont, hogy ne legyen nagy a szintkülönbség a starthely és a leszállóhely között. Most már teljesen mindegy, mert gyakorlottak vagyunk, tőlünk függ, milyen magasságban repülünk.
Természetesen itt is vannak léghatárok: 150 m fölé nem nagyon szabad menni, mert a bejövő repülőgépek veszélyeztetnének. De vannak olyan területek az országban, ahol nincs légtérkorlátozás.
A gyerekekről nem beszéltünk még.
Van egy későn született lányunk, aki annak rendje és módja szerint – mint késői gyermek – rendesen el van kényeztetve. Elvégezte a Közgázon az alapfokot, és most felvételizett a BME-re, állítólag nagyon jól sikerült, szinte mindenütt a maximális pontszámot érte el. Kereskedelem-marketing szakot tanult, és ezt is folytatja. Tanuljon is, mert az emberek azt bánják meg leginkább az életükben, ha nem tanultak.
Be szokott segíteni itt?
Nálam már nem. ’93-ban született, akkor mentünk le a Balatonra, tehát ott segített. Gyakornokként dolgozik hetente háromszor, de ő nem akar vendéglátózni, nehéz munka ez.
Egyszemélyes üzletben mindenről magadnak kell gondoskodni a szalvétától a WC-papírig. Ha pedig eltolsz valamit, odaállsz a tükör elé, hiszen te voltál a hibás.
Előnye, hogy nincs főnök, a magad ura vagy. Akinek mindig volt főnöke, nem tudja ezt elképzelni. Jó is, rossz is – de több a jó.
Gondolt arra, hogy valakinek tovább adja a titkokat?
Nem tervezem még, bár elfáradtam. Foglalkozom a gondolattal. Mint mindennek, egyszer vége fog szakadni ennek a fagylalt dolognak, de még nem keresett meg senki. A családon belül, de még a rokonságban sem akad, aki ezt csinálná. Egyébként átadnám szívesen.
A kávéházi élet régi fénye letűnni látszott a huszadik század második felében. Néhány éve azonban újra feltámadni, ugyanakkor megújulni látszik a kávézás.
Nem mondhatni, hogy újra központi találkozóhelyként funkcionálnak a kávézók, azonban egyre több olyan egység nyílik, ahol szívesen elidőzik az ember, és szaporodnak a helyek, ahol minőségi kávét ihatunk.
Amellett, hogy végre kikoptak a pótkávék és a zaccos, „minél keserűbb, annál jobb“ kávék a mindennapokból, és könnyen elérhető az állandó, a réginél nagyságrendekkel jobb minőségű fekete a polcokon, terjednek a különböző kávéláncok, szakosodott kávézók is. Emellett ugyanilyen fontos állomása a „kávéforradalomnak“ az egyre népszerűbb újhullámos kávézás. A mozgalom központjában a kávébab eredeti ízének keresése és fölfedezése áll, leegyszerűsítve ez enyhébb pörkölési eljárást és kíméletesebb főzési módszereket jelent. Az ízbeli különbségek pedig amellett, hogy nehezen leírhatóak, megdöbbentőek. Legalábbis jó eséllyel a meglepetés a keserűhöz, maximum az olasz presszóhoz szokott ember első reakciója. A tájékozottabbak tudják, hogy a fekete alapanyaga, a kávébab egy gyümölcs, az azonban, hogy a belőle készült italnak is lehet gyümölcsíze, valóban letaglózó lehet, és ekkor még nem érkezett meg az utóíz, amit ebben az esetben semmiképp sem szabad a hozzá kapcsolódott pejoratív felhanggal érteni. Adott egy forró ital, ami színében kávé, illatában még emlékeztet rá, de savanykás, gyümölcsös, és változik az íze a szájban. A tej vagy a kihűlés sem ront rajta, a latténak édesebb lesz az íze, szinte ölelkezik a tej a kávé gyümölcsösségével, a hideg hosszúkávénak pedig még üdítőbb lesz a savanykássága.
Hol kóstolhat bele az újhullámba? Persze, hogy Óbudán!
A jó hír, hogy Óbudán is ihatunk jó kávét. Még jobb hír, hogy a minőségi, olaszosan pörkölt mellett már az újhullámosat is megkóstolhatjuk.
A Fő téren lévő Esernyős közösségi tér ugyanis a szintén figyelemmel kiválasztott olasz kávéja mellé felvette kínálatába saját blendjét, az újhullámos, hihetetlen ízű 42-es Esernyős blendet.
(A blend több kávé keveréke, mely különleges ízprofilt alkot.) Ráadásul mindkettőt Budapest egyik – ha nem a – legkisebb kávézójában, a Gázlámpa Kioszkban is megvehetjük. A kávéforradalomról, a Gázlámpáról és persze magáról az Esernyősről Békefi Annával, az Esernyős Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont ügyvezetőjével és Gál Zoltán üzletvezetővel beszélgettünk.
Az Esernyősben a modern értelemben vett kávéházi élet már a nyitás óta fontos volt – tudtuk meg Békefi Annától. Az elképzelés szerint létrejött intézmény nem egy száraz ügyfélszolgálati iroda, információs pont lett, hanem egy közösségi tér, amiben a találkozásokhoz, beszélgetésekhez célzottan választották ki a tökéletes kiegészítőt, a kávét.
Hosszas kutatás, sok kóstolás után találták meg az olasz pörkölésű Pasuccit, ami már azóta is sláger.
A márka egy világszerte ismert, olaszok által is kedvelt, mégsem mindenhol előforduló, semmiképp sem kommersz típus, a klasszikus ízeket kedvelők között népszerű. Ugyanakkor már a Gázlámpa előtt is érett a gondolat, hogy változatosságot vigyenek a kínálatba, ezért vezették be a Vendég Darálót, amely lehetőséget adott a magyar kávépörkölők termékeinek bemutatására. Így jutottak el a 42 coffee-ig, ahol Nezvál Máté tulajdonos, pörkölő mester és kollégái elvarázsolták az Esernyős stábját. Végül úgy döntöttek, hogy a tökéletes kávézás érdekében Gál Zoltán és a Gázlámpában dolgozó munkatársa részt vesznek egy barista tanfolyamon, emellett – Nezvál segítségével – saját blendet keresnek, illetve az állandó, megbízható minőség érdekében csúcsminőségű kávégépekbe is beruháznak. Végül az új blend bevezetését a Gázlámpa Kioszk megnyitásához igazították. Az összesen 4 m2 alapterületű, ma már ipari műemlék jellegű épület eredetileg gázátadó állomásként üzemelt, később volt vizelde, majd sokáig kihasználatlanul állt. Felújítása után, 2015 decemberében adománygyűjtő akcióval – és az új kávéval – nyitott meg a Gázlámpa Kioszk, akkor még csak az adventi időszak idejére, majd idén Óbuda Napjától specialty kávézóként várja a vendégeket. Mivel a kávézó egyszemélyes, a teraszon ihatjuk meg a Pasuccit, illetve a sokkal világosabb pörkölésű 42-es Esernyős blendet.
Egy saját blend születése
A három pörkölési eljárás közül a legismertebb az olasz, amely klasszikusan kesernyés, csokoládés ízű. Az Európában kevésbé ismert sötét pörkölés inkább Ázsia egyes részeire jellemző.
Az újhullámos, világos pörkölés lényege, hogy nem fedi el a gyümölcs, a föld és az éghajlat alapízét, így kevésbé kesernyés, inkább friss, savanykás ízű presszót ad.
A saját blend kiválasztásánál szempont volt, hogy az új kávé ízvilágában ne térjen el nagyon markánsan az addigi állandótól, a megszokottól nagyon különböző hatás ugyanis akár elrettentő is lehet. Kezdetnek a pörkölőmesternek vázolták az elképzeléseket, aki így összeállított öt különböző ízprofilt. Először az illatok, majd az ízek alapján választottak ki két komponenst, így alakult ki az Esernyős blend, ami egy brazil és egy ruandai kávé keveréke. A száz százalékban világos pörkölésű kávé ugyan érezhetően különbözik az olaszos pörkölésűtől, azonban mégsem sokkolja az ízlelőbimbókat. A csapat szerint az Esernyős tökéletesen megvalósítja azt a különlegességet, amitől már oda kell figyelni a kávéra, nem csak úgy felhörpinteni. Gál Zoltán szerint a tanfolyam, az újhullámos kávépörkölés és a kávé megismerése sokat változtatott a hozzáállásukon. Hatalmas lelkesedéssel beszélt az ízekről, odafigyelésről, koncentrációról, és Békefi Anna is egyetértett abban, hogy a két barista hatalmas változáson ment át a néhány napos tanfolyam után. És valóban, a mai napig könnyen észrevehető, hogy szinte átszellemülten, elegáns koncentrációval készül a fekete. Gál Zoltán szerint attól a ponttól kezdve, hogy első osztályú kávéval dolgozik a barista, mondhatni szükséges, hogy jó örlővel és kávégéppel tegye ezt. Az üzletvezető szerint a gép ugyanolyan fontos tényező, mint maga a kávé készítője – csak a megfelelő géppel lehet ugyanis állandóan magas minőségű kávét készíteni. A baristának pedig az a feladata, hogy tudja, mi szükséges ahhoz, hogy egy olyan italt kapjon a vendég, amit bátran nevez presszónak.
Hangsúlyozta, hogy nem szabad elfelejteni, hogy – a termelőtől kezdve a gép készítőjén át – milyen sokan dolgoztak azon az egy csésze kávén. A koncentráció tehát nemcsak jogos, de elvárt is.
Ebbe bele lehet szerelmesedni, de kell is a szenvedély ahhoz a precizitáshoz és odafigyeléshez, amitől tökéletes lesz a kávé. Az ügyvezető is osztotta Gál lelkesedését és maximalizmusát a kávékészítéssel kapcsolatban. Szerinte a vendégeknek nyújtott ízélményhez hosszú út vezet. Sok ponton kell tökéleteset alkotni, és ha egy ponton nem sikerül, akkor kíméletlenül elromlik a végeredmény is. Ezért volt olyan fontos a csúcsminőségű alapanyag kiválasztása mellett a megfelelő kávégép és őrlő vásárlása is.
Milyen az óbudai újhullámos?
Először is világosabb, mint amit megszoktunk. Illatában savanykás, nem túl pörkölt kávé, halvány csokoládés jegyekkel. Kóstolva először a ruandai kávébab dominál földes, citrusos ízével, majd ezt váltva sokáig megmarad egy kellemes, meleg, csokoládés íz, amely már a desszertes brazil vonal sajátja.
Az élmény remek alkalmat ad arra, hogy félretegyük a beidegződést, amely szerint egy italnak csak egy íze lehet. Egy kávé is szerezhet kellemes meglepetéseket, ha nyitottak vagyunk rá.
Miért éppen Marzocco?
A huszadik század első felében több kísérletet is tettek Olaszországban a kifejezetten eszpresszó gépek gyártására. Ezek a kávégépek még függőleges bojlerrel rendelkeztek. Giuseppe Bambi az egyik kísérletező volt. 1927-ben alapította meg az Officina Fratelli Bambit, ahol a gépek minden egyes darabját helyben gyártották és szerelték össze. Cégét La Marzoccónak nevezte el, cégérén pedig Marzocco, az ülő oroszlán látható Firenze liliommintás címerével. Az előállítandó kávémennyiség növekedésével párhuzamosan egyre nőtt az igény a kis méretű gépek iránt. Bambi éppen ezért 1939 februárjában szabadalmaztatta egy olyan kávégép tervét, amely fekvő bojlerrel rendelkezett. Így ugyanis az összes központi egységet egy sorba lehetett rendezni, amely lehetővé tette, hogy több férjen be belőlük egy gépbe.
A II. világháború után a gazdasági válság, illetve a nyersanyagok szűkössége miatt Bambinak mindent elölről kellett kezdenie. Az új szabadalom ekkor már a félautomata mechanizmus volt, amely nagyon leegyszerűsítette a gépek működtetését.
Az új technológia a kávé ízét is megváltoztatta, ekkor jött a köztudatba a „crema”, amely az eszpresszó kávé elkészítésének irányadó módszerévé vált.
A kávégépekbe került egy elektromos vezérlésű motor, amely lehetővé tette, hogy kisebb fizikai erő kifejtésével készülhessenek a feketék.
A La Marzocco végül 1970-ben mutatta be első, két különálló bojlerrel rendelkező GS sorozatát, amely már külön kezelte a forró vizet és a gőzt. Az Esernyős és a Gázlámpa Kioszk kávégépe is ilyen. Mindkét gép képes azonnal gőzt előállítani anélkül, hogy a kávé készítéséhez használt víz hőmérsékletét befolyásolná. Ezzel, valamint a két bojler, illetve a nyomásprofilok kézi szabályozásával érhető el, hogy egy hosszú nap végén a századik lefőzött kávé is ugyanazt az élményt nyújtsa, mint a reggeli első.
Az utóbbi néhány évben egyre inkább teret nyernek az újhullámos kávézók. Az Ausztráliából indult Third Wave Coffee filozófia lényege, hogy a kávéra is hasonló figyelmet kell fordítani, mint a borokra és a gasztronómiára.
A kis alapterületű, esetenként alig pár négyzetméteres helyiségekben a kávébab eredeti ízének felfedezése és az ital készítésének módszerei a fontosak.
Balázsi Péter és párja, Dia még 2012 áprilisában az elsők között nyitottak specialty kávézót a pesti Madách térnél, My Little Melbourne Coffee néven. Két évvel később a This is Melbourne Too konténere Óbudán horgonyzott le, s nemrégiben a pesti mellé ültették a My Little Brew Bart is. Ez a saját „Mel-Bourne” trilógiájuk.
Kósa Ákos, Balázsi Péter és Balázsi Dia
Itthon úttörőként vágtak bele a műfajba. Honnan jött az ötlet a különleges kávézók elindítására?
Évek óta gyűjtöttük az inspirációkat, bármerre is jártunk a világban. Többször voltunk Ausztráliában rokonoknál, és persze eljutottunk Melbourne-be is, ahol 350–400 kávézó van. Konténerkávézók is. Kezdetben mi is az olasz presszókra voltunk kódolva, és nagyon furcsállottuk az ottani specialty kávék ízét, mert még nem ismertük.
Viszont láttuk, hogy mekkora rajongótábora van ennek a különlegességnek, és mennyire lendületben van a kávézás kultúrája.
Hazajöttünk, és minden komolyabb tervezés nélkül három hónap alatt belevágtunk az első üzletünkbe. De szerencsénkre bejött.
Annyira működik, hogy azóta trendteremtők lettek az országban. Első pillantásra és kóstolásra mi is rajongókká váltunk a fotós kollégával.
Köszönjük! Most már egyre több hasonló specialty kávézó nyílik, és büszkék vagyunk arra, hogy szinte mindegyikre gyakoroltunk valamilyen hatást. Pl. a My Green Cuptól kezdve a budapestieken kívül Tatán, Debrecenen, Sopronon és Miskolcon át Zalaegerszegen keresztül Egerig. Itthon nagyjából húszan-harmincan lehetünk ebben a szegmensben, amivel már Bécset és Párizst is sikerült megelőznünk.
Mit jelent a specialty coffee, mitől különlegesek ezek a típusok?
Egyértelműen a kávén van a hangsúly. Ez egy szemléletmód, amely arra törekszik, hogy a kávéból a lehető legjobbat kihozza, ami felmutatja az adott termőterület karakterét és egyediségét. Az aromákon, ízeken túl figyelembe veszik az ültetvények gondos művelését, a kávé aratását és a feldolgozás folyamatát.
A specialty kávék alatt azokat a kiváló minőségű kávékat értjük, amikre egy szakértőkből álló zsűri száz pontos skálán legalább nyolcvanat ad. Mi csak ilyenekkel dolgozunk.
A presszó kávénál első kortyra citrusos, gyümölcsös, eddig nem tapasztalt aromákat is érezni. Nagyon érdekes, más, mint az olasz típusok.
Hasonló, de mégis teljesen más. A gondos pörkölés adja meg az alapot. A világosabb, enyhébb pörkölésű babszemekben megmaradnak azok a savak, amelyektől olyan egyedinek és másnak érezzük a belőlük készített kávékat. Itt lassabb és kíméletesebb kávékészítési módszereket is említhetünk majd. A kávébabból sokkal összetettebb ízű, sokkal komplexebb italok készíthetők, mint a hagyományos módon. Az eredmény valóban gyümölcsösebb, ízgazdagabb ital, kellemes savakkal. Akik még nem próbálták ki ezeket a kávétípusokat, azoknak bátran ajánlhatjuk – olyan különleges ízélményben lesz részük, amit eddig még nem éreztek.
Ezek a különleges kávék speciális készítést és gépeket is igényelnek?
A gondosan válogatott alapanyagok, a szakszerű elkészítés és persze a tökéletes technikai berendezések triója eredményezi a specialty kávékat. Mi például a világ legjobbnak tartott őrlőivel dolgozunk mindegyik üzletünkben.
Sok minden függ a gép beállításától, így az őrlemény finomságától, mennyiségétől, mert más-más őrlési finomság kívánatos a különböző készítési módoknál.
Fontos a víz minősége és hőmérséklete (90–95 °C), ami ideális esetben 9 bar nyomáson, kb. 20–30 másodperc alatt folyik át a kávén. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban a minőségi kávékészítéshez elengedhetetlen ez a csúcskategóriás, kétkaros Synesso Hydra gép, amiből még csak kettő van Magyarországon. A szépsége mellett lényegesebb, hogy több különálló bojlerének segítségével mindkét fej hőmérsékletét egyedileg lehet beállítani, így nincs hőmérsékleti ingadozás, ezért mindig ugyanolyan minőségű kávét tudunk produkálni.
Hogyan lett Kósa Ákosból kávéséf és – akkor a fogas kérdés –, mi köze a Brew barnak az Aeropress-hez?
Kezdjük ott, hogy én pár éve még nem kávéztam, tearajongó voltam. Barátnőmmel, Orsival először nyelvgyakorlás céljából mentünk Ausztráliába – egész pontosan a törzshelyünk, a My Little Melbourne hatására – Melbourne-be.
Ezek után nem csoda, hogy a kávézás új hulláma engem is magával ragadott: hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a kávékészítésbe, és tanulom ma is folyamatosan.
A Brew bar az a hely, ahol kizárólag filterkávét lehet kapni, itt tehát presszógép sincs. A brew szó csapolást jelent, s a filterkávé esetében a csöpögtetésre utal. A forró vagy éppen a hideg víz (cold drip eljárás) akár 6–8 órán keresztül csöpög az őrleményre a gravitáció segítségével. Tény, hogy a világ 70%-a ma már ezt a típust fogyasztja. Az Aeropress egy nagyon egyszerűen működő eszköz, amellyel kitűnő kávékat készíthetünk pár perc alatt, akár otthon is. Egy papírfilteren szűrődik át a kávéőrlemény, amivel egy hosszabb, teaszerű kivonatot érünk el. Az alternatív kávékészítés nagyon széles skálán mozog (pl.: Gino, Bonavita, V60, Kalita, Clever, Eva Solo, Syphon). A filteres kávé egyébként több koffeint tartalmaz, mint az espresso, ami éppen a hosszabb áztatási időnek tudható be. A lelkesedésemből azóta már szerelem lett. A szakmaiságon felül jó hangulatot, nyitottságot és élményt adunk a vendégeinknek. Nemrégiben Bús Balázs polgármester úr is megkóstolta a fekete levesünket, és visszatérő vendégünk lett ő is.
Most az International Business Schoolnak – és számos neves cégnek – is helyet adó Graphisoft Parkban vagyunk, egy konténer kávézó tenyérnyi teraszán, ahol még a természet is szinte kézzel fogható.
Nagyon inspiráló, remek hangulatú helyet találtak a This is Melbourne Too nevű „fémládának”. A Belváros után szerettünk volna egy másik helyen is kávézót nyitni, és végül sikerült becserkészni ezt az ideálisnak gondolt óbudai helyszínt. A külföldi tapasztalatainkból kiindulva mindenképpen konténerben gondolkodtunk. Ákos vezeti ezt a kávézót – hűek maradtunk a Melbourne névhez is –, ami a kezdetektől fogva betalált, azaz sikeres lett.
Látunk a kávékon kívül még különféle érdekes termékeket, amik máshol nem kaphatók.
Igyekeztünk becsempészni más ausztrál és új-zélandi csemegét is. Ilyen például a Karma Cola, a Lemony és a Gingerella vagy a Byron Bay Cookies és a Lamington. Árulunk különleges kekszeket, gluténmentes müzlit házi joghurttal és gyümölccsel, chipset szárított zöldségekből. És a hűtőből hazavihetjük a cold drip eljárással készített, palackozott kávét is.
Büszkék vagyunk arra is, hogy csatlakoztunk a Movember (a prosztata rák elleni) mozgalomhoz, és támogatjuk a biciklistákat (10%-os kedvezményben részesülnek) és a motorosokat is.
Önkormányzatunkkal és még két vendéglátó egységgel, az Esernyős kávézóval és a Rozmaring vendéglővel közösen elindítottuk a Bike&Breakfast biciklis reggelizős programot, amely minden hónap utolsó péntekén – reggel 7 és 9 között – mindig más helyen zajlik a három helyszín közül. Életre hívtunk egy Brewing People nevű kezdeményezést is még tavaly, amely a specialty kávézókat, pörkölőket és barista iskolákat próbálja meg összefogni. Szó se róla, folyamatosan pörgünk! Szeretjük a kihívásokat, és még van mit tanulnunk másoktól.
Mini szótár különleges kávézókhoz
Barista – Az alternatív (és hagyományos) kávékészítési módszerek mestere, kávéséf Specialty coffee – A termesztéstől egészen az ital elfogyasztásáig ellenőrzött körülmények és nagy odafigyeléssel készített kávé Brew bar – Egy olyan hely, ahol alternatív eszközökkel készítenek kávét és teát Flat white – Dupla ristretto vagy dupla espresso alapú, vékony, krémes tejhabbal készülő tejes ital (ausztrál) Cold drip – Alternatív kávékészítő eszköz. Hideg víz csepeg a kávéra több órán keresztül Aeropress – Alternatív kávékészítő eszköz. Áztatással és az eszközben keletkezett nyomással készül az ital Kalita – Csepegtetett eljárással készülő filter kávé készítésére alkalmas eszköz Clever – Áztatással készülő filter kávékészítő eszköz V60 – Nevét a V betűhöz hasonlító papír filterről kapta, amin keresztül csepegtetéssel készül a filter kávé Bonavita – Jó minőségű vízforraló
Hogyne, nem is akárhol! A Margitszigeten tizenötezer emberrel együtt üvöltöttünk fel Szalai góljánál! Sírtunk, nevettünk fantasztikus, felülírhatatlan érzés volt! Aztán a Stieber gólja után olyan eufória tombolt a nézőközönségen, mint talán még sohase! A foci az egyetlen olyan játék, ami ennyi embernek képes örömet szerezni. Itt nem Magyarországot tették boldoggá, büszkévé a fiúk: hanem a nemzetet! Hány külföldre szakadt magyar üvöltött ugyan úgy, mint mi, Erdélyben, Londonban vagy éppen Fokvárosban! Az egész nemzet büszke a magyar győzelemre! Ami a Körúton történt, lélekemelő volt. Olyan, mint ha mi is ott lettünk volna a fiúkkal Bordeaux-ban, és lélekben ott is voltunk.
Fotó: tempofradi.hu
Mit gondol a csapat játékáról, van olyan, akit kiemelne a játékosok közül?
Az egész csapatot kiemelhetjük, mindenki fantasztikusan játszott. De például itt van Szalai. Az a Szalai, akit senki látni sem kívánt már, de Strock bizalmat szavazott neki. Ezt teszi az emberrel a bizalom, az hogy hisznek benne, megsokszorozza az erejét. Ez az egész csapatra igaz. Storck elhitette velük, hogy nagy dolgokra képesek (mert azok) és a beléjük plántált bizalom már megingathatatlanná vált. Szalai talán az EB eddigi legszebb gólját rúgta. Az eddigi melléfogásokat pedig már mindenki elfelejtette neki. Aztán Stieber, hihetetlen jó csere volt, gyors, pontos játékos.De az egész nem is itt, hanem Norvégiában kezdődött.
Mire gondol?
A Norvégok, amikor megtudták, hogy velünk játszanak az Eb-pótselejtezőn, majd kiugrottak a bőrükből! Azt gondolták, hogy könnyű préda leszünk, és gondolatban már Franciaországban jártak. De bejött Strock húzása, Kleinheisler László góljával továbbjutottunk. Egy olyan fiatal játékos góljával, akit félreállítottak, aki hónapokig nem játszhatott, hiszen a Videoton játékosa a székesfehérváriak sem első, sem második csapatával nem lépett pályára ebben a szezonban. Strock önbizalmat adott ennek a fiúnak is, hiszen a kezdőcsapatba állította az év legfontosabb mérkőzésén. Hát ki ne akarna ilyenkor 200%-osan teljesíteni? Nekem is ő az egyik favoritom, és nagyszerűen játszott Ausztria ellen is. Persze itt van még Király Gábor, aki most is bebizonyította, hogy nem hiába ő Bern Strock egyik bizalmi embere, meg persze Gera, a király, de tényleg nem szeretnék mindenkit egyesével felsorolni.
Mit szól hozzá, hogy most már nem Kű Lajosé az utolsó Eb-gól?
Ha valaki annak idején azt mondja nekem, hogy a következő magyar Eb-gólra 44 évig kell várni, kinevetem. Ez egy egészen elképesztő rekord volt eddig, nagyon örülök neki, hogy végre megtört. Főként annak tekintetében, hogy azt a gólt tizenegyesből rúgtam, sokkal jobban örültem volna egy fejes gólnak. Negyedikek lettünk, úgy, hogy nagyon sokan minket tartottak az akkori Eb legesélyesebb csapatának. Nagy csalódás volt, öngól, kihagyott tizenegyes… Így maradtunk le a döntőről, persze az is szép eredmény volt, mit nem adnánk érte, ha most is megcsípnénk a negyedik helyet. Ha kívánni lehet valamit, akkor azt kívánom, hogy a mostani csapat is jusson el legalább odáig, mint mi. Ne a legjobb huszonnégyben, hanem csak az elődöntőben érje csalódás, de inkább ott se.
Bár a Radnóti direktori székétől megvált, így is rengeteg a dolga. Több darabban játszik, Radnóti és Heltai estjével is rendszeresen fellép. Mikor van ideje olvasni?
A színházban öt darabban játszom (Karamazov, Platonov, Heltai, Glembay, Turandot), sok mindent csinálok. Egyébként „az ember olvas”, ahogy Márai írta.
Mi kerül többször a kezébe, verses kötet vagy regény? Klasszikus vagy inkább kortárs irodalom?
Különböző könyveket olvasok, néha előveszek régi kedves regényeket: Krúdy, Tersánszky, Kosztolányi… Különösen szeretem a kortárs magyar irodalmat, a barátaim könyveit is mindig megveszem.
Fotó: Egyed Péter
Kedvére való a Libri irodalmi díj végső 10-es könyvlistája?
Szerintem nagyon színvonalas az a lista, amit kiválogattak, bár van néhány mű, ami nekem hiányzik. De a tízes listára került könyvek egytől egyig kiváló munkák, nagyon nehéz lesz választani közülük. Szerencsére a zsűri tagjai több könyvet jelölhetnek, ha szavazásra kerül a sor, és ezeket nem kell egymás között rangsorolni. Nagy bajban lennék, ha kellene.
Milyen könyvek hiányoznak az ön személyes listájáról?
Kedveltem Spiró regényét, a Diavolinát, amely Gorkijról szól, és érdekesen ötvözi a dokumentumot a fantáziával. Az én listámról hiányzik.
Mit gondol, az Aegon díj mellett van tere egy másik irodalmi díjnak?
Sőt, kifejezetten örvendetes, hogy létrejött egy másik díj. Minden jó, ami ráirányítja a figyelmet a kortárs magyar irodalomra, és a Libri díjnak pont ez a célja. Az sem zavar, hogy nagy az átfedés a két lista között, most éppen 7 könyv szerepel mindkettőn. De idén már nem lehet ugyanaz a könyv a két díj győztese, ez is csak a színvonalat tükrözi. Ugyanígy az sem lesz tragédia, ha egyszer ugyanaz a könyv lesz mindkét díj nyertese, bár ez idén már nem következhet be, hiszen Oravecz Imre Távozó fa című kötete nálunk nem szerepel a Libri döntő 10-es listáján. A lényeg, hogy sokat beszéljünk a kortárs magyar irodalomról, és lám, most mi is arról beszélgetünk.
Mennyire nehéz a zsűri helyzete így, hogy a tényirodalom keveredik a szépirodalommal? Például Ungváry Krisztián történeti munkája áll szemben Rakovszky Zsuzsa verseskötetével.
Sok műfajú a lista: történelmi tanulmány, verseskötet, memoár-interjú, novellák, regény, esszék… Talán csak a dráma, a színdarab hiányzik. De nem lesz ez mindig így, a Libri határozott célja, hogy később több kategóriában is díjat állítson. Most megbirkózunk ezzel, és kifejezetten érdekesnek találom, hogy ilyen sokszínű könyvtermés mérettetik meg.
Mit gondol, komoly eltérés lesz-e a közönségdíj és a zsűri díja között?
Úgy hiszem, különbözni fog a zsűri és a közönség díja. Fogalmazhatnék úgy is, hogy remélem. Az ugyanis azt mutatná, hogy a nagyközönségnek nagyon is megvan a saját értékítélete, amit nem befolyásol az irodalmi kánon.
A Libri díj 10-es listája és a szavazás elérhető itt
Talán mert Vivaldi zenéje olyan közel áll hozzám – reménykedem, hogy egyszer csak előbukkan egy gondola mélyéről, vörös haját lebegtetve a szélben, vagy éppen Casanova alakja tűnik fel egy repkedő fekete köpenyből.
De Velence jelenti egy számomra már letűnt szakma emlékét is. A Szent Márk téren nem tudok úgy keresztülvágni, hogy ne idézzem fel egyetemi éveim egyik legrosszabb emlékű előadását. Polgári perrendtartás professzorunk ugyanis a velencei pékinas történetét – akit ártatlanul végeztek ki – jogtechnikai bravúrként mutatta be és állította a szakma képzeletbeli csúcsára. Valahogy nem esett jól akkor, hogy ott ültem. Egyszóval Velencét imádom minden furcsaságával együtt – akárcsak az időtlen értékeket, amikkel nem lehet visszaélni.
Amilyen például egy remek bor kikezdhetetlen és minden vitán fölül álló nagylelkűsége. Miért is nevezek egy bort nagylelkűnek? Szerintem indokolt ez a szóhasználat, hiszen a bor, ami megszületett, ha születésének körülményeit a Teremtő alakította, bizony nagylelkűen adja magát kóstolójának. Bárki megszerezheti azt az örömöt, hogy a bort kóstolva olyan illat és íz rejtekei táruljanak föl előtte, amit csak egy nagyon szép, jó időben fogyasztott bor tud adni. S hogy mi tehet egy bort ilyen adakozóvá? Elsősorban a termőhely.
A bor és szőlő nem választható el egymástól, akárcsak a szőlő sem attól a darabka földtől, ahová a tőke gyökerei kapaszkodnak, amire támaszkodnak, ami az életet jelenti a számára.
Mi, magyarok több okból is igen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, de ezek közül talán az egyik legfontosabb az, hogy ide keveredtünk több mint ezer éve. A Kárpát-medence adottságai ugyanis egyedülállóan változatosak, a szőlő nagyon jól érzi magát errefelé, akárcsak sok, itt új hazára talált gyümölcsünk. Persze a szőlő azért kitűnik mind közül, hiszen ez az egyetlen olyan termés, ami átalakulása során és után a legszélesebb skáláját tudja adni illatoknak, ízeknek, tapintásoknak. Egy bor minőségét ugyanis ezek határozzák meg. Ugyan gusztatórikus érzékszerveink képességeit hajlamosak vagyunk kissé alulbecsülni, ha az ember kellő bölcsességgel közelít a borokhoz, bizony a mennyiséget előbb-utóbb fölváltja a minőség kérdése. Ez pedig részben korfüggő. Ahhoz ugyanis, hogy egy bornak a legfinomabb rétegeit is ki tudjuk bontakoztatni, amint a hagymafej lepelleveleit egymás után le tudjuk szedegetni, ahhoz elsősorban sok bor kóstolása és persze idő kell.
Az idő adja meg a lehetőséget arra, hogy tapasztalatainkat mintegy saját kartotékrendszert felállítva, borainkat a megfelelő helyre tegyük, ahonnan kellő időben elő is tudjuk őket szedni.
Itt tartjuk majd szépen rendben a savakról, alkoholról, egyensúlyról, cserzőanyagról, koncentrációról és komplexitásról szerzett ismereteinket és tapasztalatainkat, amit hozzárendelünk megannyi szőlőfajtához, termőhelyhez, talajokhoz, klímához, évjáratokhoz, szüreti időpontokhoz, dűlőkhöz és termelőkhöz.
Illusztráció: Koncz Tímea
S hogy miért nem elégszünk meg az ízlik-nem ízlik kérdésre adott válasszal? Tapasztalatom szerint azért, mert az ember kíváncsi lény. Születésétől fogva kíváncsi, és szépen lassan megtanulja, hogy amit ismerünk, aminek vagy éppen akinek a tulajdonságaival tisztában vagyunk, azt sokkal jobban tudjuk szeretni.
Ócskának tűnő hasonlat, de miért szeretünk barátaink körében lenni? Biztonságban érezzük magunkat velük, fél szavakból is értjük egymást és így tovább. Ez a borokkal is épp így van vagy akár egy zeneművel.
Visszatérve Velencéhez és Vivaldihoz, a mester műveit másként fogjuk értékelni, ha tisztában vagyunk vele, hány kötelező darabot kellett komponálnia havi rendszerességgel a velencei egyházközség számára. Ha valaki a kvázi kötelező napi penzumát ilyen szinten teljesíti, abból levonhatunk magunknak egyet és mást. Épp így közelíthetünk a borok világához is. Egészen más elő- és „utóélet” vár egy olyan borra, amiből a termelő készít mondjuk kétmillió üveget, mint egy olyanra, amiből a gazda dédelget 800 palackot egy évjáratban. A gondosság és egyediség minden bornál érezhető, még ha hivatalos borleírások szerint a tankönyvi adatok nem is egyeznek mindenütt.
A szép bornak, nagy bornak ugyanis egyénisége van. Lehet, hogy szeplős kicsit, lehet, hogy nem tökéletesen egyforma a két arcfél, amit hordoz, de olyan pont akkor, pont úgy csak annak az egy tételnek van.
Amivel vagy jó viszonyba keveredünk, vagy nem. Az ismerkedés mélysége csak rajtunk múlik.
Amikor egy kezdő csoporttal elindul a foglalkozás az iskolában, azt szoktuk mondani, hogy ez a három nap arra elegendő, hogy mindenki megtudja: miért éppen azt a bort szereti. Lehet, hogy ez nem tűnik soknak, de a harmadik nap végén mindenki megérti, miről is szól a borkóstolás. Helyére kerülnek fogalmak, amelyeken keresztül felépülnek bennünk a borvidékek, szőlőfajták, szerkezetek, borstílusok. Ha rájövünk arra, hogy miért nem szeretjük, ha a tannin egy fiatal, sok cserzőanyagot gyűjtő fajtából készülő vörösborban túlzottan összehúz, máris jó úton járunk ahhoz, hogy a saját legszebbjeinket kiválasszuk. Ez pedig jó esetben jóval túlmutat afféle „igyunkegykortybortazebédhez” érzésen.
A borok minőségét nem az áruk határozza meg. Jó esetben ez pont fordítva működik. A nagy minőség jóval drágább, mint a hitvány vagy éppen unalmas, jellegtelen tömegáru. Valójában mindkettőre szükségünk lehet némelykor, de jó, ha a dolgokat el tudjuk választani egymástól. A nagy borok kóstolására fel kell magunkat készíteni, akárcsak egy jó színházi előadásra. A ráhangolódás, a felvezetés elengedhetetlen. De mondhatjuk azt is: ez nem más, mint tanulás, a legjavából.
Illatok, ízek, érzetek, textúrák, esztétika, társaság, kapcsolat, odaadás és szeretet. Végső soron ez mind benne lehet egy pohár borban, csak tudjuk mindezt felfedezni.
Akárcsak egy Székely Mihály szintű basszista hangját hallani reggel 8 körül az ablak alatt, amint japán turistáknak énekel. Jó esetben megismételhetetlen és a miénk. Ott, akkor és nem mellesleg örökre.
1996 tavaszán felbolydult az élet Óbudán. A Kerület magabiztosan menetelt a másodosztályú bajnokságban, és valós esélye volt arra, hogy felkerüljön az élvonalba. A legendás óbudai edző, a tragikusan fiatalon elhunyt Gergely Károly irányításával végül az első helyen végzett az NB II Keleti-csoportjában. Azokban az időkben rengeteg vád érte a csapat vezetőit, hogy minek még egy budapesti csapat az NB I-be, amikor már így is túl nagy a főváros-centrikusság. A Kerület vezetői azonban csak annyit válaszoltak mosolyogva: a Kerület nem budapesti, hanem óbudai, és sokan lesznek majd a stadionban.
Reményeiket alátámasztotta, hogy Budán nem volt elsőosztályú csapat, ráadásul ők akkor már tudták, hogy a Kerület vasárnap délután játssza majd a hazai mérkőzéseit, tehát számíthatnak a lokálpatriótákra.
– Eredendően nem voltam keménymagos Kerület-szurkoló, a Vasas a csapatom, de Óbuda mégiscsak Óbuda. Jártam már a másodosztályban is a mérkőzésekre, de amikor NB I-es lett a gárda, mindig ott voltam. Mentünk, ahányan csak tudtunk, a kaszásdűlői lakótelepről a legtöbben. Idővel azt vettük észre, hogy nem csak mi vagyunk olyanok a lelátókon, akik eredetileg más gárdának szorítanak, de sosem volt közöttünk nézeteltérés. Fradista, újpesti, angyalföldi, kispesti vállvetve szurkolt a csapatnak. Büszkék voltunk arra, hogy óbudaiak vagyunk. Eleve imádunk itt lakni, azok után meg pláne, hogy élvonalbeli lett a csapatunk.
A Kerület mérkőzésein soha nem volt rendbontás. A legvérmesebb szurkolótáborok is barátsággal érkeztek, mert a különleges miliőnek és a családias hangulatnak nagyon hamar híre ment
– emlékezett vissza Kuti György, aki 1983 óta a Hévízi úti pálya mellett, a Kaszásdűlői lakótelepen él.
Kuti visszaemlékezései helytállóak. A Kerület meccseinek csodájára járt az ország, hiszen a nyugodt, sportbaráti légkörű találkozókat rengetegen nézték meg. Átlagban 5–8 ezer ember zsúfolódott össze a lelátókon, a nézőcsúcsot az egyik Ferencváros elleni összecsapás tartja 12 ezer nézővel. Voltak drukkerek, akik az uszoda tetejére másztak fel, hogy láthassák a rangadót. A nézők akkor sem pártoltak el a gárdától, amikor a csapat kiesett az élvonalból. A következő évben szerencsére sikerült a visszajutás, miután az óbudaiak osztályozón verték oda-vissza a Tiszakécskét. Az idegenbeli mérkőzésre bőven több, mint ezer Kerület-fanatikus utazott el. A visszatérő Gergely tehát ismét az élvonalba vezérelte a csapatot, ám a bennmaradás kiharcolása ezúttal sem sikerült, de ennek már nem csak szakmai okai voltak. Az újdonsült tulajdonosi kör Csepelre költöztette a gárdát a kiesés után.
Illusztráció: Koncz Tímea
– Fáj a szívem, hogy még nem tudósíthattam olyan NB I-es mérkőzésről, amelyen a Kerület játszik – mondta Göbölyös András sportújságíró, aki több internetes honlap látogatóit is megörvendezteti szellemes riportjaival, interjúival, tudósításaival. – Az NB I-es és az NB II-es mérkőzéseken mindig ott voltam. Lassan harminc éve élek Óbudán, evidens, hogy jártam szurkolni a csapatnak, és ezért sosem éreztem magam különcnek. Jöttek a családtagok, barátok, néha olyan érzésem volt, hogy tényleg mindenki ott van a lelátókon. Soha nem felejtem el, hogy Kerület-meccsen kaptam életem első aláírását, méghozzá a válogatott Kenesei Krisztiántól, aki máshol játszott, de drukkolt nekünk. Nem abba haltunk bele, hogy a gárda nem tudta megtartani az élvonalbeli tagságát, hanem azt nem tudtuk feldolgozni, hogy elköltöztették Csepelre… Oda igaz óbudai már nem járt el szurkolni, így megmaradtam Vasas drukkernek.
A Kerület világszerte legismertebb játékosa a dél-afrikai MacBeth Sibaya. A 49-szeres dél-afrikai válogatott 1998-ban csatlakozott a csapathoz, és egy évig szerepelt kék-fehérben. A 2010-es világbajnokságon tagja volt a hazai rendezésű tornára készülő dél-afrikai válogatottnak, ám végül mégsem játszhatott a seregszemlén, mert megsérült. Állítólag ő lett volna a csapatkapitány. Sibaya később norvég bajnok lett a Rosenboorg csapatával, majd megvette az orosz Rubiny Kazany. Kétszeres orosz bajnok lett, a liga egyik legértékesebb játékosa volt.
Azokban az időkben nem volt szokatlan, hogy ilyen színvonalú focisták húzták magukra a Kerület mezét, hiszen több magyar válogatott is játszott a csapatban. Véber György például a Csepelre való költözés előtt került a gárdához, majd a székhelyváltás miatt hamar továbbállt. Wukovics László a ’97–’98-as szezonban 31 meccsen szerezett 10 góljával segítette a gárdát visszajutni az NB I-be, Kecskés Zoltán 1997 és 1999 között volt a csapat alapembere. Páling Zsolt az első élvonalbeli idényben volt kiemelkedő vezéregyéniség. Urbányi István, aki az utolsó élvonalbeli idényben, pár meccsen jutott szóhoz, bajnoki címekkel is büszkélkedhet.
A kongói származású Franck M’bemba napjainkban az USA-ban a professzionális kispályás bajnokság egyik legnagyobb sztárja, de telefonon szívesen állt rendelkezésünkre.
– Persze, hogy emlékszem még a Kerületre! – vágta rá a kérdésre azonnal M’bemba. – Bejártam már a világot, sok helyen játszottam és éltem, de azokat az emlékeket, amiket Óbudán szereztem, a mai napig mesélem az ismerőseimnek Amerikában. A remek hangulatú meccsek mellett imádtam a lábteniszcsatáinkat az edzők ellen, amelyekre a legtöbb esetben az egyik Római-parti üdülőben került sor, ahol bográcsoztunk és énekeltünk is néha, többször találkozva így, kötetlenebb formában a szurkolóinkkal is. Még mindig látom magam előtt a szűk kis utcákat, az éttermeket, a parkokat, a római kori romokat és a kerületet védő hegyeket is…
Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. Rendben
Privacy & Cookies Policy
Privacy Overview
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may affect your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.