Keresés
rovatok

„A szavak helyett mindig is a tettek embere voltam!”

Berci bácsi e sorok írójának öt évig volt testnevelő tanára a Veres Péter Gimnáziumban, és már akkor – gyerekként – sokan tudtuk Önről, hogy Kárpátaljáról származik, de pontosan honnan is?

Tiszaújlakról. 1939. február 2-án születtem, napra pontosan három hónappal azután, hogy a település az I. bécsi döntés következtében visszakerült Csehszlovákiától Magyarországhoz. Édesanyám tősgyökeres tiszaújlaki családból származott, míg édesapám Sátoraljaújhelyről, és a pozsonyi kántortanító képző elvégzése után került a tiszaújlaki római katolikus iskola kántortanítói pozíciójába, egyben igazgatói székébe. A háború kitöréséből sokáig nem sokat éreztünk, apám ugyan a honvédség hadnagya volt, de nem vitték el a frontra, amely végül 1944. október végén érkezett meg hozzánk, kezdetben „csak” a nehézágyúk ropogásának hangjával. A kántori házban laktunk, pár száz méterre a templomtól, ami hamarosan a légicsapások fő célpontjául szolgált. Légiriadókor a kertünk végében lévő bunkerbe futottunk be, és imádkoztunk, hogy senkinek ne essen bántódása.

Bár a front néhány nap alatt elvonult, a nehézségek ezután sem csökkentek, hiszen nyakunkba szakadt az új hatalom rabigája.

Ennek egyik első jeleként összeszedték a hadköteles magyar férfiakat, akiket először a szojvai gyűjtőtáborba vittek, onnan meg a gulagra. A rokonságból többen is áldozatául estek a szovjetek eme bosszújának, de apám szerencsére megúszta a dolgot, mert fülest kapott a várható eseményekről, és hónapokon keresztül Rahón bujkált az ismerősöknél, ezért őt nem tudták begyűjteni.

Mi várta otthon, amikor visszatért?

Egyre erősödő jogfosztások. A következő években kirúgták az állásából, majd elvették azokat a nem csekély nagyságú földjeit, szőlőit, amik kántortanítói minőségében hozzá tartoztak. Az új közigazgatás képviselői személyesen is felkeresték a lakosságot, hogy államkölcsön megnevezéssel adományokat gyűjtsenek be tőlük. Hatan voltunk testvérek, öt fiú, egy lány, a szüleim örültek, hogy bennünket el tudnak látni, nemhogy még adakozzanak is a Szovjetuniónak! Apám úgy felidegesítette magát rajtuk, hogy egy széket kis híján hozzájuk vágva kizavarta őket a lakásból, hál’ Isten nem lett következménye. Helyzetünkön az sem segített, hogy Tiszaújlak ismét határtelepülés lett, a Tisza pont itt válik határfolyóvá, és választ el közvetlenül Magyarországtól, pontosabban Tiszabecstől, nemcsak jogi, hanem földrajzi értelemben is. És ha mindez még nem lett volna elég, 1947 szilveszterén jött a nagy árvíz: a folyó áttörte a gátat, mi pedig a magasabban fekvő parókiára menekültünk, és három napig étlen-szomjan vártuk, hogy kimenekítsenek bennünket. A házunk sok másikkal ellentétben nem dőlt össze, mert téglából épült, de mindenünk szétázott, az ebédlőnk, hálónk tönkrement, a zongoránk, harmóniumunk, hegedűnk úszott a víz tetején. No, ilyen viszontagságok közepette kezdtem el röplabdázni a tiszaújlaki iskolában!

Honnan jött az indíttatás?

Bár focizni én is fociztam a többi sráccal az utcán, de az iskolában apám testnevelő tanár beosztottja volt az, aki miatt röplabdázni kezdtem.

Minden egyes testnevelés órán röplabdáztunk, amihez az alkatom és – mint hamarosan kiderült – az ügyességem is megfelelőnek bizonyult.

Az alapokat tőle sajátítottam el, ám egy idő után már úgymond autodidakta módon, a versenyeken résztvevő csapatok legjobbjaitól lestem el a technikai fortélyokat, és fejlesztettem a játékomat. Az utánpótlás korosztályokban főként a nagyszőlősi járási bajnokságban mérkőztünk, amiben velünk együtt három-négy együttes vett részt, és általában mi nyertük meg. Tizenhat évesen már a tiszaújlaki felnőtt röplabdaegyüttesben kaptam szerepet. 1957-ben felvettek az ungvári egyetemre középiskolai biológia-kémia tanár szakra, egyben leigazoltak a kárpátaljai terület röplabda válogatottjába (komanda zakarpatszkoj oblasztyi), melynek tizenöt évig folyamatosan tagja voltam. Beutaztuk az Ukrán SZSZK-t, megmérkőztünk a többi oblaszty válogatottjaival, engem meg húsz-huszonegy évesen behívtak az ukrán válogatottba, azonban apám nem engedte, hogy elmenjek, annak ellenére, hogy háromszor annyit kerestem volna, mint egy tanári fizetésből, és még lakást is adtak volna hozzá.

Mikor fejezte be a tanulmányait?

Terv szerint, öt év alatt, 1962-ben. Az akkori rendszernek megfelelően diplomaátadás után a frissen végzett magyar nemzetiségű tanárokat elküldték több száz kilométerre fekvő ukrán falvakba tanítani, amihez érthető módon nem fűlött a fogam, már csak a sportkarrierem miatt sem. A röplabdapályán választhattam, hogy az ungvári klubok (Dinamo, Avangard, Szpartak, Kolosz) közül melyikbe igazoljak, és én végül a Dinamo mellett tettem le a voksomat, akik elintézték, hogy papíron az ungvári margaringyár technológusa legyek, mellette pedig – saját kérésre, mert tanítani szerettem volna – a II. sz. ungvári középiskolában félállásban oroszt oktathassak, mivel másra nem nyílt lehetőség.

A Dinamós döntésem nem minden ismerősömnek tetszett, tekintve, hogy a négy közül ez állt legközelebb az államhatalomhoz.

Ennek ellenére az együttes pár szezon után szétesett, és nekem jutott az a „hálás” feladat, hogy játékos-edzőként összeszedjem az új játékosállományt, amivel ismét sikeresek lehetünk. A befektetett munka megtérült, mert a kárpátaljai területi bajnokságban előbb másodikak, majd a következő kiírásban elsők lettünk. Sajnos a csapat nemsokára újra szétesett, én meg átigazoltam a szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró Avangardba, amit irigységből sokan megint nem néztek jó szemmel, kvázi árulónak tartottak. Náluk négy-öt évet töltöttem el, és ezen időszak végén, 1972-ben zártam le ukrajnai sportpályafutásomat.

Jól sejtem, hogy átköltöztek Magyarországra?

Jól bizony! A szüleim az öcséimmel és a húgommal a Tokajban papként működő nagybátyám közbenjárására már a 60-as években átjöttek, mert szinte nyomorogtak. Mi a bátyámmal együtt azért maradtunk, mert volt állásunk, nekem a feleségemmel a szüleimtől megörökölt, szép családi házunk, és már megszületett a lányom is. Ráadásul levelező szakon beiratkoztam a moszkvai egyetemre, hogy az orosztanári tevékenységemhez megszerezzem a képesítést. Mivel egy diplomával már rendelkeztem, kedvezményként csak három évet kellett elvégeznem az újabb papírért, és évente kétszer elutaznom Moszkvába vizsgaidőszakra. A végzést követően ugyan picit még kivártunk vele, de 1972-ben beadtuk az áttelepülési kérelmünket, melyet a magyar hatóságok gond nélkül elfogadtak. Sportági berkekben hamar híre ment, hogy Magyarországra költöztem, így rögtön négy csapat is le akart igazolni (Spartacus, Honvéd, Vasas, Tungsram), és bár a többiek erősebbek voltak, én azért választottam a Tungsramot, mert a pályájuk közel esett Dunakeszihez, ahol a szüleimmel együtt laktunk. Nagyon szép éveket töltöttem el a Tunginál! A röplabda mellett ugyan nem kellett volna dolgoznom, ám a tanítást mindenképpen folytatni szándékoztam, ezért az a megoldás született, hogy a vállalat frissen nyílt nyelvstúdiójában oroszt oktathattam. A röplabdacsapatban azonnal húzóember lettem, és hamarosan megkaptam a női junior együttes edzői posztját, akikkel országos bajnokságot nyertünk, majd a fiú serdülő gárda következett, akikkel országos harmadik helyen végeztünk. A klub indíttatására 1980-ban, a Testnevelési Főiskolán elvégeztem a röplabda szakedzői tanfolyamot.

Az edzősködés a tanításhoz hasonlóan mindig is közel állt hozzám, Kárpátalján már 22 éves koromban gyerekeknek tartottam röplabdaedzéseket.

Újpestről hogyan került Óbudára?

Sajnos a nyelvstúdió nem volt örökéletű, 1983-ban megszűnt. Az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium keresett orosztanárt, ezért elmentem az igazgatójukhoz interjúra, aki azzal fogadott, hogy a hirdetett állás már nem aktuális, viszont van egy nagyon jó barátja, Tiszavölgyi Istvánnak hívják, az óbudai Árpád Gimnázium ambiciózus igazgatója, és pont ilyen pozícióba keres munkatársat. Elmentem tehát hozzá, ahol megosztottuk egymással az elképzeléseinket, és megegyeztünk abban, hogy az orosz nyelv tanítása mellett a helyi röplabdaélet meghonosítása lesz a fő feladatom, a biológia-kémia vonalat pedig csak szükség esetén kell vállalnom. Már az első orosz órákon felmértem a tanulók között, hogy ki az, aki röplabdára alkalmas lehet. Ezt annyi, röplabdában eltöltött év után szinte rögtön meg tudtam, és meg tudom a mai napig is állapítani. Mondtam nekik, hogy másnap, tanítás után gyertek a tornaterembe, ahol megtartjuk az első edzést. Ezen még csak páran jelentek meg, de a következő órán kihívtam a kiszemeltjeimet felelni, akik nem voltak túl meggyőzőek oroszból, így azzal ösztökéltem őket, hogy ez a teljesítmény lehet kevés lesz majd az év végével, ám ha eljönnek hozzám röplabdázni, akkor igen jó eséllyel nem fognak megbukni. Mondanom sem kell, a következő röplabda foglalkozásra megsokszorozódott a létszám, sőt, a harmadik alkalommal eljutottunk odáig, hogy már kevés volt a hely a tornateremben. Saját lánycsapatot az Árpád Gimnáziummal nem tudtunk kiállítani, mert ahhoz túl kevesen jelentkeztek, azonban a fiúkkal a következő években kerületi másodikak lettünk. Én az NB I-es Tungsramban összesen öt évet játszottam, utána ott már csak utánpótlás korosztályokat edzettem, de az NB II-ben még tíz évig szerepeltem a Kőbányai Lombikban (későbbi nevén Fabulonban), ahonnan 48 éves koromban, 1987-ben vonultam vissza végleg az aktív sportolástól.

Miközben egy évvel korábban, 1986-ban megnyitotta kapuit a Veres Péter Gimnázium (VPG)!

Ahová három, Árpádban eltöltött tanév után, Tiszavölgyi István igazgató úr vezetésével, több kollégámmal együtt én magam is átmentem. Nagy kihívást jelentett mindannyiunk számára, hogy Békásmegyeren gyakorlatilag a semmiből egy olyan kiemelkedő gimnáziumot építsünk fel közösen, mely az oktatás színvonalában, a közösségépítésben és diákjaink tanulmányi eredményeiben egyaránt országos ismertségre és elismertségre tegyen szert. Hajdú „Guli” Gyula testnevelő tanár kollégámmal rögtön nekiláttunk a tanítási időn kívüli sportélet megszervezésének, én értelemszerűen a röplabdáénak.

Az igazi áttörést azt jelentette, amikor 1991-től a négyosztályos gimnáziumi képzés mellett elindult a nyolcosztályos is, amiben az 5-6. osztályos fiúknak kötelező röplabdaoktatáson kellett részt venniük.

 

Ebben a rendszerben már tízéves koruktól fejleszthettem a diákok technikai tudását és fizikumát, azaz négy évvel korábban kezdhettem el velük foglalkozni, ami hatalmas különbséget jelent az alakíthatóságuk szempontjából. A legtehetségesebbeknek komoly esélyük volt arra, hogy átkerüljenek egy NB I-es klub utánpótlásába, de ez az egyesület 1993/94-től már nem lehetett a Tungsram, melynek szakosztályait az új külföldi tulajdonos folyamatosan leépítette, így elfogadtam a Vasas hívását, és nevelőedzői ténykedésemet klub szinten a Fáy utcában folytattam.

A Veres Péterben mikor érett be igazán a munkája gyümölcse?

Az ezredfordulóra. A férfi junior korosztályú országos nyílt versenysorozaton (diákolimpián) harmadik, majd második helyen végeztünk, csak a Kecskemét tudott bennünket megverni a döntőben. Miután a Vasas 1999-ben megszüntette profi, magyar első osztályú (extraligás) férfi felnőtt együttesét, és a továbbiakban csak a Budapest bajnokságban indult, a teljesen új játékoskeret magját – több mint fél tucat játékost – ennek a VPG-s sikercsapatnak a tagjai adták. A 99/2000-es felnőtt Budapest I. A osztályt gyakorlatilag junior vagy még fiatalabb játékosokból álló kerettel nyerték meg. Újabb fájdalom, hogy a Vasas 2004-ben ezt az amatőr gárdáját, pontosabban a komplett férfi röplabda szakosztályát is felszámolta. Én ugyan át tudtam igazolni a BSE-be, de a VPG-és tanítványaim klub nélkül maradtak. Ekkor felkerestük az iskola vezetőségét, és kértük anyagi-erkölcsi támogatásukat egy VPG-s felnőtt csapat alapításához, illetve bajnoki rendszerben való indításához. Nagyon hálásak voltunk, mert mindkettőt megkaptuk, így immár a Gimnázium égisze alatt elindulhattunk a Budapest II. osztályban, amit rögtön meg is nyertünk, és feljutottunk az I. osztályba. A bemutatkozó szezont követően még egy darabig én maradtam az együttes edzője, de a kezdeti lendület csökkent, az edzésre, majd a meccsre járással is gondok adódtak, és végül olyan is előfordult, hogy nem tudtunk kiállni bajnoki mérkőzésre. A magam részéről ilyen hozzáállással nem sok értelmét láttam a közös folytatásnak, ezért elköszöntem a társaságtól. Mindettől függetlenül a VPG férfi csapata Molnár György ügyvezetésével, váltakozó fővárosi első- és másodosztályú szerepléssel még a 2019/20-as szezonban is részt vett a Budapest Bajnokságon, mostanra viszont sajnos megszűnt.

Milyen új kihívást talált magának?

A VPG-ben a lányok képzésére helyeztem át a hangsúlyt, akikkel – ahogy korábban a fiúknál – már ötödikes koruktól foglalkozhattam. Hamar jöttek is az eredmények: 2007-2009 között sorozatban háromszor nyertük meg a korosztályos diákolimpiát a 6. korcsoportban (11-12. évfolyamosok). A jelenlegi garnitúra is nagyon tehetséges, amit bizonyít, hogy hosszú kihagyás után, 2018-ban ismét érmet szereztünk a diákolimpián, ezúttal ezüstöt, de úgy, hogy átlagban két évvel fiatalabbakból állt az együttesünk, mint az ellenfél csapata, és a döntőre elfáradtunk. Meggyőződésem, hogy ha a 2020-as versenysorozat nem marad el a COVID miatt, akkor azon győztünk volna, ahogy a kerületi és a budapesti bajnokságot is megnyertük, utóbbit tizenegy egyesületből szettveszteség nélkül.

Játékosaimnak iskolaidőszakban heti két délutáni edzést tartok, továbbá minden nyáron röplabda-edzőtábort a VPG tornatermében, hogy a szezonra kellőképpen felkészülhessünk.

Ha lehetőségünk van rá, akkor évente ellátogatunk Kárpátaljára, ahol egy helyi röplabdatornával összekötve a diákok bepillantást nyerhetnek a határon túli magyarság életébe, kultúrájába, és olyan történelmi jelentőségű helyeket ismerhetnek meg, mint a Vereckei-hágó, Munkács, Huszt, Szojva vagy a Szinevéri-tó.

Mondana néhány szót a sportbeli, nevelésbeli hitvallásáról?

Meggyőződésem, hogy a tanulás melletti sportolás elengedhetetlen a gyerekek egészséges fejlődéséhez, mert a szellemi leterheltséget máshogyan nem lehet hatékonyan kompenzálni. Mindig is kiemelkedő fontosságúnak tartottam, hogy a diákok rendszeresen mozogjanak, mert a fizikai aktivitás szükséges ahhoz, hogy egészséges, aktív felnőttekké váljanak. Ha valaki egy adott sportágban nem olyan tehetséges, de szorgalmas és szereti csinálni, akkor annak ugyanúgy meg kell adni az esélyt, hogy kihozhassa magából a legtöbbet. A röplabdában nálam a tehetség szorgalommal párosult, ezért utóbbit különösen nagyra tudom értékelni minden tanítványomnál. Büszke vagyok arra, amit az elmúlt évtizedekben közösen elértünk, és nemcsak a röplabdában, hanem az orosz nyelvtanulás területén. A szavak helyett mindig is a tettek embere voltam, aki azt szereti, ha duma helyett az eredményei beszélnek róla. Mindezek tükrében hihetetlenül jól esett, hogy idén én kaptam a kerületi Tiszavölgyi István Díjat, amit személyesen a díj névadójától és Kiss László polgármester úrtól vehettem át. A röplabda és a tanítás az életem, de nagyon szeretem a kismarosi telkünket is gondozni, ahol a rengeteg gyümölcsfa, virág, a 170 tőke szőlő, valamint a saját magam által épített fürdőmedence és röplabdapálya gondozása, karbantartása nem kis feladatot ró rám. Amíg jó idő van, főleg itt tartózkodom a nejemmel, Budapestre csak a röplabdaedzések miatt járunk haza, amiket az elmúlt másfél évben a koronavírus-járvány szinte teljesen ellehetetlenített, de most végre újraindultak, és úgy tűnik, hogy kezd visszazökkenni minden a megszokott, régi kerékvágásba.

„Az irodalomnak nincs oka, célja. Az irodalom van.”

 

Szerinted mi az irodalomtanárok legfőbb feladata?

Számomra a legfontosabb az értékközvetítés, a meg- és átélés. Célom az élményszerű s egyben értő olvasás, valamint az önálló véleményalkotás elérése. Hiszem, hogy tanítani, irodalommal foglalkozni lehet a gimnázium falain túl is, ezért színházba, múzeumba, kávéházi- vagy sírkerti sétára viszem tanítványaimat, így közelebb hozva őket az irodalmi alkotásokhoz. Esterházy Péter szavaival élve: „Az irodalomnak nincs oka, célja. Az irodalom van.” Mindenütt ott van.

Hogy lett az Esterházy-plakátkiállítás szorgalmi feladat?

Tanítványaim gyakran dolgoznak csoportban, különféle projekteket készítenek közösen. Ezek a feladatok elsősorban a szociális és kognitív kompetenciájukat fejlesztik. Azonban a pandémiának köszönhetően új diák- és tanárszerep született. Meg kell tanulnunk ezzel együtt élni. De az iskola valódi tere nem az online tér, mindenképpen szükség van a személyes kapcsolatokra, a közös élményekre, a megélt pillanatokra. Mivel gimnáziumunkba elsősorban a 3. kerületből és annak vonzáskörzetéből járnak diákjaink, jó ötletnek tűnt, hogy a gyerekek kimozduljanak otthonról, és felfedezzék az elhelyezett Esterházy-plakátokat. Én sem hittem azonban, hogy több család is felkerekedik, és együtt járják végig a helyszíneket, idézeteket olvasnak, fényképeket készítenek. A gyerekek elmondása szerint a szülők is kifejezetten élvezték a feladatot. A bezártság, a karantén valamennyiünk számára igen megterhelő időszak volt, de a tavaszi közös séta enyhítette a nehézségeket.

Rendhagyó irodalomórára hívtuk a feladatban résztvevő gyerekeket. Mi volt a tanulók reflexiója a Szabó T. Annával való találkozásra?

A tanítványaim nagyon élvezték a kötetlen beszélgetést Szabó T. Annával. Végre egy hús-vér szerzővel találkozhattak, aki nem félt megmutatni önmagát, beszélni a mindennapjairól, megosztani az örömeit másokkal. Az írónő közvetlensége és kedvessége napokig elkísérte őket. Számukra – és számomra is – valódi élmény volt ez az irodalomóra az Esernyősben. A hetedikeseim egy cikkben fogalmazták meg a hallottakat, mely a magyar munkaközösség honlapján olvasható. 

 

EGY KORTÁRS KÖLTŐ VÉLEMÉNYE ESTERHÁZY PÉTERRŐL

Esterházy Péter, József Attila-díjas magyar író, publicista most ünnepelné a 71. születésnapját. Ennek tiszteletére a harmadik kerületben tavasszal plakátokat helyeztek ki, amelyeken a műveiből való idézeteket lehetett olvasni. Azok a diákok, akik lefotózták ezeket, találkozhattak Szabó T. Anna művésznővel.

Szabó T. Anna író, költő, műfordító az irodalom szeretetéről beszélt, és sok témakört érintett. Ajánlotta kedvenc íróit is: Tóth Krisztinát, Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort és persze Esterházyt is. Tőle a kedvencei Az évek iszkolása (ebből fel is olvasott nekünk), Tizenhét hattyúk (amelyet Csokonai Lili álnéven írt) és a Mi a bánat. Szabó T. Anna az irodalomoktatásról is beszélt, amelyről elmondta, hogy túl kötött, majd a fiatalkoráról mesélt, amikor verseket tanult, írt (néha a barátnőjével írt novellákat) és már akkor is megmutatkozott az irodalmár énje.

Felemelő érzés volt találkozni egy költővel. Egy mű olvasása után hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a költő elérhetetlen, ám amikor találkozunk velük, ez az érzés megszűnik és ők is „emberré válnak”. A rendhagyó irodalomóra fénypontja az volt, amikor Szabó T. Anna Esterházyról beszélt, csodálattal teli hanggal, amely elárulta a mély tiszteletet, amit iránta érez. Persze az is jó volt, amikor aláírást kaptunk tőle, sőt a kéziratait is megmutatta. Ekkor is kedves és vicces volt. Minden kérdést megválaszolt és fél órával tovább maradt a megbeszéltnél, hogy kielégítse az érdeklődésünket. Élvezetes délután volt.

Írták: Halász Jonatán, Németh Zsófia, Wavrik Julianna 7.a

 

Miért tartod fontosnak, hogy a gyerekek ismerjék a kortárs írók műveit?

Az irodalom összeköt, összekapcsolja a korszakokat, a különféle sorsokat egymással. Költők, írók felelnek téren és időn át nekünk, alkotásaik részévé válnak mindennapjainknak. Mindazt, amit ők, a „régiek” megéltek, megéljük mi is, a kortárs szerzők pedig remekül újra fogalmazzák mindezt. A magyar romantika – Vörösmarty, Petőfi és Arany költészete – könnyebben megérthető Orbán Ottó, Kovács András Ferenc és Varró Dániel segítségével, Ady pedig Kemény István verseivel. A diákok számára az azonosulás a lényeges, ezért tartom fontosnak például Erdős Virág folyamatos reflexióit is.

Hogy vészeltétek át a covidot, volt olyan, amit megtartottatok az online oktatásból?

2020 tavaszán nagyon hirtelen történt az átállás a digitális térbe. Gyorsan kellett alkalmazkodnunk a különféle platformokhoz (Zoom, Discord, Google Classroom), ám az informatikában jártas kollégák és gyerekek igen sokat segítettek. Az újdonság erejével közösen tapasztaltuk meg az egyes oldalak lehetőségeit. Ősszel a második, majd a harmadik hullám idején, már több tapasztalattal, nagyobb rutinnal vágtunk neki a tanításnak. Folyamatosan segítségünkre voltak az online fórumok: Magyartanárok Egyesületének zoomos megbeszélései, a Radnóti Színház pedagógus műhelyének beszélgetései, facebook-csoportok és online továbbképzéseken is részt vettünk. Nehézséget a tanulók motiválása, szóra bírása okozott, ám a legnehezebb ebben a folyamatban az elmagányosodás érzése volt. Az egyik diáklány, aki 10.-es volt, mikor a veszélyhelyzetet meghirdették és 11.-es, mikor végre visszajöhetett az iskolába, így fogalmazott: „Olyan, mintha megállt volna az idő felettünk. Kimaradt egy év az életünkből.” Kollégáimmal gyakorta éreztük úgy, hogy sokkal fontosabb diákjaink lelki egészsége, mint a tananyag elvégzése. Ezért magam is igyekeztem olyan feladatokat kitalálni, amelyekben tanítványaim örömüket lelik. Így a makett, plakát, online újság, kisfilm, prezik készítése a korábbiaknál gyakrabban jelen volt az óráimon. De szerveztem online irodalomórát is az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársaival, akik Örkény Tóték c. drámájának színházi adaptációiról beszélgettek a gyerekekkel. Annak ellenére, hogy visszatértünk a jelenléti oktatáshoz, továbbra is használom a Google Classroom, Jamboard és Meet funkcióit, de készítek online kvízeket, telefonos szavazásokat is, mert a diákjaim megszerették ezeket. 

Mit gondolsz a kötelező olvasmányokról? Változtatnál a listán? Ha igen, mit vennél ki, mit tennél be?

Minden, ami kötelező, az visszatart, ellenérzést vált ki az olvasóból. Ezért inkább ajánlást érdemes tenni a diákok felé, és közös szövegelemzésre hívni őket. A szövegek mellé hasznos zenei feldolgozást, különféle parafrázisokat vagy épp egy filmet csatolni. Gondolok itt a Rájátszás, Kávészünet, Red Bull Pilvaker, Szabó Balázs zenéire, vagy akár az Anyegin filmes feldolgozására. Ezek megkönnyítik a megértést, de kedvet csinálnak az olvasáshoz is. Persze, változtatnék a kötelező olvasmánylistán, ám nagyon meg van kötve a kezünk. Ezért inkább magammal viszem Nádasdy Ádám Dante-, Shakespeare-, Moliere- és Bánk bán fordítását, Jane Teller Semmi című regényét, José Saramago Vakságát, Grecsó Veráját, Tóth Krisztina Pénelopé című versét pedig megmutatom Odüsszeusznak. 

Búcsúzóul elárulnád, hogy neked ki a kedvenc íród, költőd?

Az örök szerelem Kosztolányi Dezső, akinek a lírája és regényei mellett szívesen olvasom nyelvészettel, esztétikával kapcsolatos írásait is. Hozzá kapcsolódik Esterházy Péter a megrendítő, keserédes, bölcs látásmódjával. Térey János pedig sokszor Kosztolányiból és Esterházyból merítkezik, s nekem, Debrecenből elszármazottnak, ő különösen fontos író. Ők hárman gyakran részei az óráimnak. Mellettük Tóth Krisztina, Ljudmila Ulickaja és Salman Rushdie prózáját, valamint Kemény István verseit olvasom szívesen.

Körkérdések

 

Veres Péter Gimnázium
Székely György igazgató

Vannak-e olyan hatásai a járványhelyzetnek, amelyek a későbbiek során is meghatározzák az oktatást?

Igen, egyrészt pozitív hatásként említhető, hogy a tanároknak, diákoknak, valamint a szülőknek is sokat fejlődtek a digitális kompetenciái. Másrészt negatív hatás, hogy az elmúlt tanév digitális munkarendje rendkívül megviselte a tanárokat. Otthonról, számítógépen keresztül tanítani sokkal fárasztóbb, megerőltetőbb, mint hagyományosan. Ez a fáradtság máig nem múlott el. Különösen megviselte azokat a kollégákat, akik a középiskolai korosztályt (9-12. ávfolyam) digitálisan, az általános iskolai korosztályt (5-8. évfolyam) pedig jelenléti formában tanították. Ez a vírushelyzet lényegesen megnövelte a „kiégés” veszélyét. A pedagógusok esetleges oltatlansága, és annak következményei minden bizonnyal megterhelik a pedagógus-társadalmat – függetlenül attól, hogy ki hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. További negatív hatása a digitális munkarendnek a beszűkülés, a közösségi létből való visszahúzódás, mely negatívan hat a tanár és diák közösségekre egyaránt. Kifejezetten nehezítő tényező volt a csoportkohézió a tavaly induló 9. osztályban, akik kezdésként otthonról kellett, hogy tanuljanak. Ráadásul a tanulóknál az eszközhasználat tekintetében nem különül el a tanulás és a szabadidő.

Hogyan alkalmazkodott az oktatás az új technológiához? Segítség, versenytárs, meg nem engedett előny, végső ellenőr – mi a számítógépek/internet szerepe az oktatásban? 

Maga az OKTATÁS semmit nem változott, hiszen a bemeneti és kimeneti követelmények nem változtak meg ebben az új helyzetben. Tanulóink és tanáraink – úgy vélem – a vírushelyzet előtt is az országos szintet meghaladó mértékben használták a számítógépet. Az utóbbi két évben ennek a szerepe, fontossága megnőtt. Rutinszerűen használjuk a digitális naplót, a Google Classroomot és a különböző oktatást segítő platformokat. A vírushelyzet során megszerzett készségek, képességek megmaradnak és segíteni fogják a munkánkat a jövőben is.

Milyen új tudásfajtákat (skilleket) kell elsajátítani a mai középiskolásoknak, és mennyire tud ebben az iskola segíteni?

Többek között prezentáció készítés/bemutatás, kooperatív munkaformák, nyelvi kompetenciák, ezekben az iskola (tanárok) sokat tud segíteni. De fontos megemlíteni a digitális kompetenciákat, ahol a tanár tud a diáknak, de a diák is tud a tanárnak sokat segíteni, és a projektmódszert, ahol nekünk, tanároknak is sokat kell még tanulnunk.

Milyen megkülönböztető jegyei vannak az önök iskolájának?

Nagyon sok olyan tevékenységünk van, mely csak a Veres Péter Gimnáziumra jellemző, ilyen például a néptánctanítás, kétévente a Zenei Gála, illetve a Néptánc Gála, az osztályszíndarabok,  az „Újévi koncert”, a múzeumi nap, a „Kapcsolda” rendezvény, a nyári táborok: kézműves, turisztikai, tiszai evezős, néptánc-, sporttábor, szakköri keretek között pedig: furulya és szolfézs, fuvola, citera, rézfúvós, latin nyelv és mitológia szakkör.

Hogyan viszonyulnak a kerülethez, amelyben működnek? Vannak-e helyspecifikus jellegzetességei, hagyományai, projektjei az iskolának?

Többek között a magyar szóbeli érettségi tételsorába mindig kerül be kerületi vonatkozású tétel. Tanévente megrendezett múzeumi napunkon az osztályok között mindig vannak olyanok, melyek a kerület múzeumait tekintik meg. Mindemellett az egyik magyartanárunk mesterprogramja kifejezetten kerületi vonatkozású: „Irodalom és regionalitás a III. kerületben Helyismeret és érzékenyítés a kortárs szépirodalom segítségével”

Egy középiskolától nemcsak az az elvárás, hogy tudást adjon át a diákoknak, alakítsa ki a generációs szocializációs terepet, hanem a társadalmi esélyegyenlőség megteremtésében is fontos szerep hárul önökre. Mennyire vállalják fel ezt a szerepet? 

Tanulóink döntő többsége jó anyagi körülmények között él. A néhány rászorulót iskolánk alapítványán keresztül támogatjuk. Fontosabbnak tartjuk diákjaink érzékenyítését a rászorulók felé az olyan programjaink segítségével,  mint például a mozgássérültek karácsonya, a Kapcsolda, a ruha/tartós élelmiszer gyűjtés a rászorulóknak, hajléktalanoknak és az Iskolai Közösségi Szolgálat.

Mire a legbüszkébb intézményvezetőként?

Jelenleg legbüszkébb a HVG országos középiskolai rangsorban elfoglalt 6. helyezésünkre vagyok. Ez az utóbbi 7 év legjobb eredménye. Ez az eredmény nem egyes emberek vagy egyes munkaközösségek érdeme, hanem az egész nevelőtestületé a NOKS-os kollégákkal együtt. Továbbá természetesen a diákjainkat és szüleiket illeti dicséret. Külön öröm, hogy ezt az eredményt az első digitális munkarend korszakában értük el, ami azt jelenti, hogy az online módszereket is sikeresen alkalmaztuk.

Csodák Palotája Óbudán

Hogyan jött létre a Csodák Palotája? Mesélnél a kezdetekről?

Öveges professzor valóban ábrándozott egy Csodák Palotája nevű helyről, ahol a gyerekek játékos kísérletek segítségével ismerkedhetnek a természettudományokkal. Ő elsősorban a kísérletezésre gondolt, meghaladva ezzel korát, mert a science center műfaj egy kicsit később alakult ki, a természettudományi múzeumok később mentek el az interaktivitás irányába. A Csodák Palotája szerintem nemzetközi szinten is különleges. Negyed évszázada működünk, kezdettől fogva interaktív volt az egész tér. A legtöbb science center természettudományi múzeum, amiben van interaktív rész is, nálunk ez különvált, nálunk csak interaktív rész és játékok vannak, így a hely meghatározásával mindig is bajban vagyunk. A természettudományok megszerettetése, a kísérletező kedv felkeltése a cél, a játékon keresztüli tanítás.

A Csodák Palotája 2017-ben Óbudára költözött. Személyesen is kötődsz a kerülethez? 

A férjem is, és én is Óbudán nőttünk fel. Aztán kertes házba költöztünk, Nagykovácsiba, de amikor a gyerekek már alig-alig voltak otthon, úgy éreztük, hogy vissza kell térnünk Óbudára. De előbb költözött a Csodák Palotája ide, mint mi.

A személyes kötődés mellett Óbuda egy életérzés, szerintem kevés olyan kerülete van Budapestnek, ahol ennyire lokálpatrióták az emberek.

Mi volt az oka a Csopa költözésének?

Ennek a történetnek családi háttere (is) van. Az édesapám a kezdetektől támogatója volt a Csodák Palotájának. A világ nagy részén a science centereknek bár van belépőjegyük, nagyrészt önkormányzati, vagy minisztériumi támogatásból tartják fenn magukat. Mi javarészt a jegybevételünkből működtetjük az intézményt, ez persze nem igaz a covid időszakra, és nem volt igaz a kezdetekre sem. Az édesapám, dr. Tamás István jelentős támogatást adott ahhoz, hogy a Csodák Palotája túlélje az első időszakot, amikor még nem igazán lehetett tudni, hogy hogyan is kell működtetni egy science centert vállalkozásként. Az idők folyamán úgy alakult, hogy a másik tulajdonos az alapítványban (BSCA) adta a szakmai támogatást, mi pedig a mindennapi működésben vettünk leginkább részt. Óbudára először a Playbart álmodtuk meg, nem függött össze szorosan a Csodák Palotájával. 

Az álmom az volt, hogy teremtsünk a fiataloknak, egy közösségi teret, ahova szórakozni mennek, de van edukatív és művészeti része is. Ezért készült az Illúzió kiállítás, ennek része volt a Születés világa kiállítás, illetve az interaktív asztalok is. Aztán számos ok miatt úgy döntöttünk, hogy épüljön be ez is a Csodák Palotája projektbe. A Csodák Palotája az emberek többsége szerint egy gyerekjátszóház féleség, pedig tulajdonképp sosem volt csak az.

Kezdetektől fogva, már a Váci úton is, a felnőttek ugyanúgy élvezték, hogy játékok közben tanulnak, mint a gyerekek. Legnehezebben a kamaszokra lehet hatni. Ez a korosztály már nem jár játszóházba, bár imád játszani, hiszen ők már felnőttek olyan helyszínt szerettem volna létrehozni, ami ezt a korosztályt is meg tudja szólítani. Ez lett Óbudán a Csopa Playbar, ami nagyobbaknak szólt, a Camponában pedig egy kisebbeknek való teret alakítottunk ki.

Végül úgy láttuk jónak, ha összeolvasztjuk a két helyszínt, így kaptuk a jelenlegi ötezer négyzetméteres területet.

Hatalmas terület.

Igen. Működtetés szempontjából is nagy kihívás. Nagyon sokat hozzátesz az eredeti koncepcióhoz, hogy olyan plusz szolgáltatások is beépültek, mint például az élménymozik, a szabadulószobák. Érdekes, hogy 2015-óta vannak a szabadulószobák a Csopában, de csak az elmúlt 1-2 évben fedezték fel jobban az emberek. A mi szabadulószobáinkban nem rettegni kell, hanem gondolkodni egy kicsit, felhasználni a természettudományok különböző területein tanult dolgokat a szabaduláshoz. Közgazdász vagyok, pénzügyi területről jöttem, de mindemellett van négy gyerekem, és rengeteg tapasztalatom a gyerekek érdeklődési köreiről, ezért úgy gondolom, a menedzselés mellett sokat hozzá tudok tenni a Csodák Palotája működtetéséhez, a természettudományok szakértői pedig a saját szakmai tudásukat tudják hozzátenni a fejlődéshez.

Nagyon nehéz lehet minden korosztály igényeit kielégíteni.

Valóban nehéz ügy. Rengeteg olyan játékunk van, amit a kisebbek, nagyobbak, felnőttek ugyanúgy élveznek. Azonban egy hatéves gyereknek másképp kell elmagyarázni, hogy miről is szól az a játék, amiben éppen részt vesz, mint a nagyobbaknak. Büszke vagyok rá, hogy a helyszíneken legalább kétféle szintű, de van, hogy háromféle szintű leírás tartozik egy adott játékhoz. Van egy nagyon egyszerű a legkisebbeknek, van egy azoknak, akik már tanultak fizikát, kémiát, biológiát, földrajzot általános iskolában, és van egy „tudós” szintű. Persze egy taposó labirintusnál ennek nincs értelme, de sok játéknál van.

Helyet kaptak olyan játékok is, amik csak a nagyon kicsiknek, vagy épp a nagyoknak szólnak, ilyen például a Születés világa kiállítás, ami kamasz kor felett ajánlott.

Nem tilos bemenni kicsiknek sem, a nagyobb csoportoknak pedig akkor ajánljuk, ha egy védőnővel, biológiatanárral érkeznek.

Tartottak már itt biológiaórát?

A covid előtt ezt nagyon szorgalmaztuk, de sajnos a pandémia sok mindent félbevágott kifejezetten felvilágosító órák keretében ajánlottuk, ajánljuk a Születés világa kiállítást. Amikor belépünk, egy olyan fogadótérrel várja a látogatókat a kiállítás, ahol meg lehet állni egy kicsit magyarázni a gyerekeknek. Ez nagyon kényes téma, amiről nem könnyű beszélni, még tanároknak sem, ezért igyekeztünk segítséget nyújtani. Amikor először felvetettem a kiállítás ötletét, a csapatom azt kérdezte, hogy ezt jól meggondoltam-e, úgy érezték, sok támadásnak tehet ki minket az új projekt. Ehhez képest, csak pozitív visszajelzéseket kaptunk. Kezdetekben a Születés világa kiállítást legtöbben első, vagy második babájukat váró párok látogatták. A korhatár az On the Spot kisfilmjei miatt van elsősorban. Azt kérjük, hogy egyedül gyerekek oda ne vetődjenek be véletlenül, mert magyarázatot igényel. 

Ez az egy korhatáros program van a Csopában?

Igen. Valóban az az egy korhatáros egységünk van. Három éves kor alatt nem kell belépőt fizetni. A hároméves gyerekek pedig már a szülőkkel közösen nagyon tudják élvezni a Csodák Palotáját.

Ez nem az a játszóház, ahol leülök és menjenek rohangálni a gyerekek, itt a szülők körbemennek a gyerekekkel, együtt szórakoznak.

Kisebb gyerekekkel nyilván régebben is ment a szülő, de kilenc, tíz éves kortól már eléggé külön mozogtak. Ez alatt nem azt értem, hogy leült a szülő és nem csinált semmit, hanem más érdekelte, másnál ragadt le a szülő és másnál a gyerek.

Mi a te nagy kedvenced?

A már sokat emlegetett Születés világa terem. Négy gyermekes anyukaként lettem 2011-ben ügyvezető. Akkor egy kicsit féltem ettől, hiszen jobbára fizikáról szólt a Csodák Palotája. Szerettem a fizikát annakidején, de azt nem mondanám, hogy szakértő vagyok. Aztán rájöttem, hogy nyugodtan rá lehet bízni a szakemberekre a munka ezen részét, én pedig vittem a menedzsmentet, a marketinget. Fő feladatnak a többgyermekes családok megszólítását tekintettem. Szép lassan eljött az az idő, hogy lehetett fejleszteni, be lehetett vezetni új tematikákat, vagy épp eszközöket, programokat, az pedig folyamatosan a fejemben volt, hogy ha már a többi tudomány felé nyitunk, akkor a biológia mindenképp legyen előtérbe tolva. A pedagógusok feladatának megkönnyítése is a célok közé tartozott ezzel a tematikus egységgel, de az is, hogy megkönnyítsük a dolgát azoknak az apukáknak, anyukáknak, akik szeretnének a születésről a gyerekükkel beszélgetni. Azt hiszem, minden szinten sikerül edukálni a nagyon széles, korosztályos látogató közönségünket. 

Mennyi idő bejárni ezt a sok helyszínt? 

Két-három óra az, amit minimum rá kell szánni a Csodák Palotájára. Napi karszalag van, amivel ki-be lehet járni, amit hétvégén sokan ki is használnak. Büfénk ugyan van, de nem tudunk melegkonyhát üzemeltetni. A karszalaggal ki-be lehet közlekedni, száz méteren belül minimum tíz hely van, ahol az ebédet el lehet fogyasztani. Sokan csinálják, hogy ide jönnek már délelőtt játszani, megéheznek, elmennek ebédelni, és visszajönnek délután. Nyilván a napi karszalag az óbudaiaknak könnyebbség, hogyha pici gyerek van, akit még le kell fektetni ebéd után, hazamennek, és amikor felébred, vissza tudnak jönni.

Ha valaki végig akarja járni ezt az ötezer négyzetmétert, és mindent meg szeretne nézni, végigolvasni, kipróbálni, előadást hallgatni, szabadulószobába menni, akkor egy egész nap is kevés rá.

Úgy látom, épp átalakítás zajlik.

Igen, épp Öveges színpadot alakítunk ki a Tudósok csarnokában. Ott kétszáz fős lesz a befogadó képesség, most nyolcvan körül van, és ez kevésnek bizonyult. Kétóránként lesz fix előadás, külön tematikák szerint, remélem, hogy így sokkal többen részt tudnak venni az előadásokon. Nem zárjuk be egy terembe ezt a sok csodát, hanem nyitott térbe rakjuk. 

Milyen gyakran kerülnek be új programok, játékok a Csodák Palotájába?

Ez egy nagyon-nagyon jó része a munkának, de sajnos nem mindig fér bele a költségvetésbe. Tizenöt-húsz éve gyakran installáltunk egy-egy új játékot. Most változott annyira a világ, hogy igazán hírértéke csak egy új tudományos egységnek van, az pedig borzasztó nagy beruházás. Ráadásul, az emberek ismerik, szeretik a Csodák Palotáját, és mindenkinek megvannak a kedvencei. Még most is kapunk olyan kommenteket, hogy a Millenárison volt még ez meg az a játék, és most már nincs, és ez milyen szomorú. De ahhoz, hogy mindig legyen újdonság, de semmi ne tűnjön el, abból, ami volt, mindig nagyobb helyre kellene költözni, ez pedig nyilván nem megvalósítható. Úgyhogy mindig, amikor valami újdonság van, meg is kell válni valamitől, ami fájdalmas dolog. A trendekkel kapcsolatban egyértelmű, hogy minden megy a digitalizáció irányába. Tartom magam ahhoz, hogy nem szabad ezt figyelmen kívül hagyni, de mivel a gyerekek és a felnőttek is a virtuális világban élik az idejük jelentős részét, úgy érzem, hogy még fontosabb, hogy legyen egy hely, ahol játszani és tanulni lehet a fizikai valóságban.

Óbuda mint történelmi szereplő állandóan a színpadon volt

Miért lettél történész? És hogyan kerültél az Óbudai Múzeumba?

Mindig is érdekelt a történelem, de nem a középiskolákban tanított „fontos” események, „nagy” változások ragadták meg a fantáziámat, hanem arra kerestem a választ, hogyan éltek elődeink, milyenek voltak a hétköznapjaik. Szegeden végeztem történelem szakon, és az érdeklődésemnek megfelelően más tudományokba, megközelítésekbe is belehallgattam, tanultam régészetet, művészettörténetet, a kulturális antropológiáról papírt is szereztem. Az egyetem elvégzése után a klasszikusnak tekinthető történelemtanári pálya kevésbé vonzott, inkább kutatással szerettem volna foglalkozni. Így lettem levéltáros, egyébként pont Óbudán. A levéltárban, habár a történeti források közelébe kerültem, mégis a hivatali munka vette el az idő nagy részét, ezért amikor 2008-ban az Óbudai Múzeumban állást hirdettek – ráadásul a múzeum újjászervezésében vehettem részt –, akkor boldogan mentem.

Közgyűjteményi és kutatói tapasztalatom volt, muzeológiai és társadalomtudományi kíváncsiságom folyamatosan jelen volt és van, és viszonylag hamar beletanultam a múzeumi munkába.

Történészként mi a szűkebb értelemben vett kutatási témád?

Röviden úgy lehet összefoglalni, hogy a vallástörténet kulturális szempontból. Ezalatt azt értem, hogy nem annyira az egyháztörténet/intézménytörténet, nem a teológiai hitbéli viták – jóllehet azok is elég izgalmasak tudnak lenni –, hanem a hétköznapi emberek mindennapi vallásos életének kulturális kontextusa a témám.

Az 1990-as évek elején magyarul is megjelent és komoly népszerűségre tett szert Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok című könyve, a mikrohistória alapműve. Egy 16. századi molnár világképét ismerjük meg benne, főképpen az inkvizíciós pere szövegeiből. Van esetleg hasonló óbudai történet, amibe belefutottál kutatásaid során?

Hétköznapi embereket középpontba állító, hétköznapi történéseket vizsgáló mikrohistóriai művek a 70-80-as évek után szép számban születtek, és valóban, ez a megközelítés nagyon közel áll hozzám. Nagyon sok érdekes történet van, az eddigiek közül az egyik legérdekesebb Madarassy Gergely és rajta keresztül az óbudai református gyülekezet korai története. A török hódoltság utáni időszakról ennek a jómódú, magyar nemzetiségű, református embernek az életén keresztül tudhatunk meg többet. Hasonlóan Ginzburg kutatásához, többek között itt is egy per iratanyaga segít nekünk a hétköznapok feltérképezéséhez: Madarassy telkén épült a református templom, a kamarai prefektus engedélyt adott rá, de miután kiderült, hogy csak az uralkodó adhatott volna felhatalmazást, hosszadalmas perek indultak, és ezeknek a jegyzőkönyveiből, perirataiból akár évtizedekkel azelőtti ügyekre is rálátásunk nyílik. De Óbudával kapcsolatban ebből az időszakból más mikrohistóriai kutatások alapjául szolgáló szövegeket is ismerünk: a 18. századi óbudai zsidóság életéről is számos írásos emlék maradt fenn. Szintén figyelemre méltó az óbudai kegyhely története. Ehhez kapcsolódóan született meg 1777-ben a Flores Mariani… kezdetű mirákulumos könyv, amiben a zarándokhely kialakulásának története mellett a kegyhelyhez kötődő 51 csodás esemény történetét is megismerhetjük. És még mindig csak a 18. századról beszélünk…

Milyen volt az Óbudai Múzeum, amikor ide jöttél? És hogyan találtátok ki az új múzeumot, az új állandó kiállítást?

2008 előtt ez egy tipikus helytörténeti gyűjtemény volt. Nem volt összefüggő történeti kiállítás, hanem az irodákban, szobákban esetlegesen kiválasztott témájú tárlósorozatok, tárgyinstallációk voltak: egy berendezett szíjgyártó műhely, egy szecessziós szoba és egy tipikus békási lakás jelentette a látogatható tereket.

2008-ban Népessy Noémi igazgató vezetésével az volt a koncepciónk, hogy egy összefüggő történetet alkossunk Óbudáról, lehessen látni a kapcsolódásokat, honnan hova jutott el ez a város, városrész.

És persze rögtön kérdésként merült fel, hogy mikortól kezdjük el mesélni a történetet, hiszen az ókori sztorit az Aquincumi Múzeum nyilvánvalóan szemléletesebben, alaposabban el tudja mesélni. Vagyis érdemes volt a középkortól, az Árpád-háziaktól kezdeni. Egy város három arca, ez lett a kiállítás címe, Óbuda történetének második évezredi három markáns korszakára utalva.

A helytörténet mindig feltételez egy elképzelt, közös történetet. Hogy a különböző korok Óbudái között van összefüggés. Pedig lehetne azt is gondolni, hogy az Aquincum tündöklése és bukása utáni szünet egyben törlés is, az Árpád-házi királyok székhelye ugyanitt, de egészen más történetet jelentett. Lehetne sorolni és cezúrákkal elválasztani a 18. századi Zichyék barokk Óbudáját, a 19. század végi, Krúdy-féle kiskocsmás, zsidó-sváb falusias külvárost és a 20. század második felének szocialista nagyvállalati-gyári, lakótelepes, vállalati üdülős korszakát.

Ha a történelemtankönyveket nézzük, akkor azok valóban a korszakokra, az éles elválasztásokra, a különbségekre fókuszálnak. De ha a helyi kis történeteket, a családok nagy korszakok közötti sorsát is vizsgáljuk, akkor kirajzolódik az óbudai történelem is. Például a török hódoltság idejéről azt tanuljuk, hogy a települések jelentős része, így Óbuda is elnéptelenedett, aztán a törökök kiűzése után úgy kellett betelepítésekkel új lakosságot hozni ide. Ez részben igaz, hiszen lakossághiány lépett fel, az uradalmat pedig működtetni kellett, de például Óbuda esetében arról beszélhetünk, hogy két rövidebb időszakot leszámítva folyamatosan lakott volt a település, azaz volt kontinuitás, volt élet Óbudán a török uralom 150 éve alatt is, és akik a 17. század végén idetelepültek, azok igazából visszajöttek, tehát csak pár év esik ki az óbudaiságukból. A hely és lakosságának jelenléte gyakorlatilag folytonos volt, Óbuda mint történelmi szereplő állandóan a színpadon volt. Tehát Óbuda történetének bemutatásánál is fontos kérdésként merült fel, hogyan tudjuk az átmeneteket, a nagy korszakok közötti időszakokat bemutatni.

A 2008-as váltás előtt a múzeumra általában az volt a jellemző, hogy annak a pár muzeológusnak, akik itt dolgoztak, a gyűjtemények feldolgozása, nyilvántartás vezetése stb. mellett nem maradt ideje a kutatásra, hanem a helytörténészek, sokszor amatőrök, lelkes lokálpatrióták anyagait, gyűjtéseit dolgozták fel. Erős forráskritikával kellett és kell ma is dolgozni.

2010-ben jött létre a mai állandó helytörténeti kiállítás. Nem akarom túlságosan hangsúlyozni Óbuda különlegességét, de tényleg egyrészt többezer éves településről beszélünk, másrészt a sokfélesége is elképesztő.

Az a szál, amire felfűztük a bemutatott anyagot, az egyfajta foglalkozás-történet volt, a török hódoltság utáni időszakot nézve volt itt szőlőművelés, hozzá kapcsolódó kézművesipar, kereskedelem, vendéglátózás, aztán az iparosodás során a mezővárosból ipari külváros lett, majd szocialista munkásváros lakótelepekkel, gyárakkal.

Az állandó kiállítások 10-12 év után elfáradnak, ti is terveztétek, hogy megújítjátok. Milyennek kéne lenni egy mára hangolt, új állandó kiállításnak?

Az igazgatói pályázatom központi eleme az volt, hogy 2023-ban, a múzeum 50 és a főváros 150 éves évfordulójára egy teljesen új megközelítésű és új kutatásokra alapuló állandó kiállítást hozunk össze. Nem új gondolat, hiszen már a 2010-es nyitás pillanatától azon kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen irányba érdemes gondolkozni majd a következő állandó kiállítás tervezésekor. Az új koncepció legfőbb gondolata: a közösség öröksége, ami minden értelemben a lakosságra fókuszál nemcsak a kiállítás tárgyait, történeti alapját, üzenetét tekintve, hanem már az előkészületek, kutatások során is a lakosságot bevonva alakítjuk ki az új állandó tárlatot. A 21. századi trendeknek megfelelő, korszerű koncepció ez. Csak a járvány és az azzal összefüggő megszorítások közbeszóltak, a szoros lakossági kapcsolatot, találkozásokat feltételező előkészítő munkát megakadályozta, valamint a költséges új anyaggyűjtésre sem maradt pénz. Annak kevésbé látjuk értelmét, hogy a meglévő, kiállított tárgyakat más tematikába helyezzük át, mindezt „új kiállításként” eladva. Az évfordulóra így a mostani állandó kiállítás ráncfelvarrásával készülünk: több új tárgy jelenik meg, frissítjük a feliratokat, egy-két kiállítási egység megújul, de teljes egészében nem lesz új kiállítás.

Milyen időszaki kiállításokat terveztek az elkövetkező években?

Az emlékévet nem akarjuk elengedni, Harrer Pál 150 éve, 1872-ben lett Óbuda polgármestere. Az ő életét és munkásságát feldolgozó és bemutató minikiállítás jó felvezetés Budapest egyesülésének megünnepléséhez.

Az elmúlt időszakban gigantikus gombgyűjtemény érkezett be a múzeumba. A textilmúzeumi filiáléba kapcsolódna tematikusan, de ott nincs hely ideiglenes kiállításoknak, így ez is a főépületben lesz berendezve. Elsőre talán nem tűnik annyira érdekesnek, de a gombok kultúrtörténetén keresztül is el lehet mesélni a gazdasági, társadalmi, kulturális változásokat, a mi munkánk lesz az, hogy az ezekben a tárgyakban rejlő történeteket érdekfeszítően és szórakoztatóan mutassuk be.

Az óbudai írókról szóló időszaki kiállítást a járvány miatt többször elhalasztottuk, talán most már rövid időn belül sikerül megnyitni.

Ez a kiállítás nem irodalomtörténeti szempontból közelít az írókhoz, hanem a várost a középpontba állítva azt vizsgáljuk meg, mennyire volt otthonuk a szerzőknek a kerület. Az előző években, évtizedekben megszilárdult Krúdy-kultuszon kívül is van Óbuda, szeretnénk kiszélesíteni a kultúra terét. Csak egy pár nevet említek azok közül, akik itt laktak és akikről szólni fog a kiállítás: Gelléri Andor Endre, Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly, Nagy László, Csukás István, Orbán Ottó, Göncz Árpád, Peterdi Pál és természetesen Esterházy Péter. Igazi ünnepi kiállítás lesz.

Nem beszéltünk még a másik, játék tematikájú állandó kiállításotokról.

2016-ban nyílt meg a felső szinten a főváros első állandó játékkiállítása. Ha azt tekintjük mérvadónak, hogy egy állandó kiállításnak 10-12 év a kifutási ideje, akkor még sokáig itt lesz velünk. A kiállítást látogatók sokfélesége mutatja, hogy valóban hiánypótló kiállításról van szó, hiszen nemcsak a kerületben élők, hanem Budapest egészéről, a környék településeiről, sőt távolabbi városokból is látogatnak hozzánk. Érdekes tapasztalat, hogy a kiállítás jellegéből, tárgyi anyagából fakadóan legalább akkora élményt nyújt a felnőtteknek, mint a gyerekeknek.

Keretes szerkezetként: ha már nem akartál és nem is lettél tanár, a múzeumpedagógia révén mégis utolért a nevelés szellemisége.

Az 1970-es évektől kezdve a társadalomtudományokon kívül a múzeumokban is lezajlott egy paradigmaváltás: a múzeumok erősen nyitnak a befogadók felé. A 2008-as nagy váltástól kezdve Óbudán is hangsúlyos lett a múzeumpedagógia. Nemcsak a múzeum terébe hívunk iskolákat és óvodákat(!), hanem magunk is megyünk iskolákba, illetve külső terekbe. Különösen büszke vagyok arra, hogy a speciális helyzetben élők felé is nyitottunk nekik meghirdetett tárlatvezetésekkel, programokkal. Eleve a 2010-es állandó kiállítást múzeumpedagógiai szemlélettel készítettük: gondoltunk a tárlatvezetésekre, kapcsolódó foglalkozásokra. Például most is, mint minden ősszel szüreti foglalkozásokat tartottunk, a kiállítás részeként funkcionáló szőlődomb alkalmassá tesz minket erre. A Goldbergerben kreatív szakmáknak, divatipari hallgatóknak tartunk foglalkozásokat, visszajáró vendégeink a MOME és az Óbudai Egyetem textiltervező szakos diákjai. A muzeológus egyetemi képzésbe is bekapcsolódtunk, sokan nálunk végzik a kötelező gyakorlati képzést, aztán gyakornokok lesznek itt, és a kiválasztott keveseknek szerencsés esetben munkát is ajánlunk mindezek után.

A múzeumi paradigmaváltás, a kifelé fordulás szerves részeként tekintünk a szervezett helytörténeti sétáinkra is: több mint 10 éve szervezzük őket, komoly sikersztorinak számítanak. Ebben az elmúlt időszakban hozzávetőleg 15-20 különböző sétánk volt és van. Széles a választék, hiszen az 1-1,5 órás időtartamtól kezdve az egészen hosszú 2,5-3 órás sétákról is beszélünk, a dolgozóink, kutatóink folyamatosan jönnek az újabb ötleteikkel, ezekből fejlesztjük ki az újabbakat. Az adventi sétánk idén kerül először kipróbálásra.  És a 2020-ban kiadott nagy könyvünk, az Óbuda története is illeszkedik ebbe a fordulatba, hiszen nem egy száraz településmonográfiát írtunk és szerkesztettünk, hanem szakemberek által írt, az érdeklődő laikusok számára is érthető tanulmánygyűjteménnyel segítünk a tájékozódásban, a kerület történetének megismerésében.

Szudáni ősz

Amikor reggelre kelve elment az internet, először csak valami helyi problémára gyanakodtam. Aztán később, ahogy a délelőtt folyamán a telefonok is némák maradtak, fokozatosan erősödött bennem az érzés: valami történt. Eszembe jutott a 2013-as utazásom, amikor napokra lezárták a kommunikációs csatornákat a tüntetések miatt.  

A Nílus-menti falvakban persze ebből semmi sem érződött: a piacok nyitva, az emberek a földeken ugyanúgy folytatták munkájukat, mint már évezredek óta minden nap. Ahogy ráfordultunk a folyó nagy kanyarját egyenesen átszelő, mintegy kétszáz kilométeres sivatagi aszfalt útra, eszembe jutottak 16 évvel ezelőtti utam képei, amikor először jártam ezen a vidéken. 

***

Núbiai falu Fotó Lantai-Csont Gergely

Már hosszú ideje terveztem azt az utazást, számtalan könyvet és weboldalt néztem végig az évek alatt Szudán lassan az álmaim részévé vált. Érdeklődésem alapvetően egyiptológia tanulmányaimból származott.

Egyiptom déli szomszédja, a történeti Núbia különleges kultúrái nagyon megmozgatták a fantáziámat, és ezt csak erősítették azoknak az ismerőseimnek a beszámolói, akik a szudániak páratlan vendégszeretetéről meséltek. 

Egy ütött-kopott komppal indultunk el Asszuánból, Egyiptomból délre, hogy aztán Wadi Halfától, Szudán északi kikötőjéből megtegyük a közel ezer kilométeres szárazföldi utat Kartúmig, a fővárosig. 2005-ben még nem voltak aszfaltutak és hidak az ország északi részén, így utaztunk hatalmas cementeszsákokkal megrakott teherautókon, ütött kopott dzsipek platóján és veterán kompokon keltünk át Níluson. A defektek és lerobbanások mindennaposak voltak. 

A Nílus 3. zuhatagának környékén az apró falvak lenyűgöző látványt nyújtottak. A zöld pálmaligetek között megbúvó, egyszerű agyagtégla és vályogházak falai csodálatos színekben pompáztak: tűzpiros, kanárisárga, fűzöld színű geometrikus és növényi motívumok díszítették a falakat, de még a legszegényebb házak omladozó oldalára is jutott legalább egy indigókék vaskapu. Az utcák tiszták voltak, a házak előtt színes ruhákba öltözött, karcsú, fekete lányok és asszonyok sürögtek pálmaseprűkkel, egy közelgő ünnepre készülve.

Amerre jártunk, mindenütt megtapasztaltuk a legendás szudáni udvariasságot és vendégszeretetet. Az utazó ezen a vidéken soha nem maradhatott étlen-szomjan vagy fedél nélkül. Nem volt olyan megállónk, ahol ne kaptunk volna legalább egy meghívást teára, kávéra vagy egy közös étkezésre az ott lakókkal.

Núbiai vendéglátás Fotó Lantai-Csont Gergely

***

Az aszfaltút helyén, ahol most autóink haladnak, 16 éve csak poros keréknyomok és néhány levert vasoszlop jelezte az irányt a kopár tájban. Akkor tizenheten szorongtunk egy apró platós Toyotán, és én már remélni sem mertem, hogy az előző napok műszaki problémái után, köhögő motorú kocsinkkal valaha is megtesszük ezt a mély sivatagi utat. Alig hittem a szememnek, amikor végtelennek tűnő órák után megpillantottam a távolban egy jellegzetes sziklatömböt, a könyvekben már sokat látott Dzsebel Barkal szent hegyét. Akkori sofőrünk igazán méltó utódja volt az egykori karavánvezetőknek. 

Az út ma sima, két és fél órán belül Karimában vagyunk turistacsoportommal.

A máskor végtelenül nyugodt kisvárosban azonban nyugtalanság érezhető. Az úton égő autógumi és az egyetem környékén vonuló fiatalok csoportja jelzi, hogy valami baj van. 

Itt végre választ kapok a reggel óta bennem motoszkáló kérdésre: hajnalban egy katonai puccs során őrizetbe vették a 2019-es forradalom után megalakult átmeneti kormányzat civil tagjait, köztük a közgazdász kormányfőt, Abdalla Hamdokot, és egy katonai tábornok és csapata vette át az ország irányítását. A határok és repülőterek zárva, így arra, hogy milyen úton jutunk haza, új tervet kell majd kitalálnom. 

Kísérőink és a helyiek, akikkel beszélgetünk, mind dühösek és határozottak. Amióta az országot több mint húsz éve uraló diktátort, Omar al-Bashírt két és fél éve egy nagyszerű és a tüntetők részéről végtelenül békés forradalommal elűzték, mindenki a demokratikus átmenetben bízik, szavazni akar 2023-ban, és senki sem szeretne még egy katonai uralmat. 

Színes núbiai falu a 3. zuhatag környékén Fotó Lantai-Csont Gergely

***

Igyekszem a csoportom tagjait nem terhelni, vagy megrémiszteni ezekkel a részletekkel, és folytatjuk az aznapra tervezett programot. A vörös fényű októberi nap perceken belül lebukik a horizonton, miközben mi még egy utolsó pillantást vetünk a hatalmas tanúhegyről a negyedik zuhatag vidékére. Amerre a szem ellát, a Nílus partján pálmaligetek, mögöttük kisvárosok, apró falvak sorakoznak. Zöld és homoksárga, némi ezüstöskék szín, a távolból, motorzúgás, kutyaugatás, vagy néha szamárbőgés. 

Dzsebel Barkal sziklatömbje szent volt az ókori emberek számára: ez volt a hely, ahol a kosfejű napatai Amun isten lakozott. Tetejéről szétnézve kirajzolódnak az homokba temetett, évezredes templomok: az Egyiptomból érkezett hódító fáraók épületei, valamint azon fekete bőrű királyok szentélyei és palotái, akik a Kr. e. 7. században elfoglalták Egyiptomot is, és egészen Jeruzsálemig terjesztették ki uralmukat. Pianhi, Taharka és utódaik apró, hegyes piramisai ott pihennek mind a környéken. Bár sírkamráikat már régen felnyitották előbb a kincskeresők, majd a régészek, markáns arcvonásaik visszaköszönnek a gránitszobrokon és a templomok domborművein. 

Másnap a völgytől egy napi járóföldre, a sivatag peremén egy ősi kolostort keresünk fel, ahol a még álló falak között szinte ma is visszhangoznak az ezer éve, Makuria keresztény királyságában élő szerzetesek léptei. 

A háttérben ezalatt folyamatosan megy a hazautunk szervezése a már működő telefonokon: a repülőtér talán kinyílik, de a nemzetközi járatok – így a mi török gépünk – három nap múlva esedékes érkezése több mint kétséges. A fővárosban tüntetések sora zajlik, a sebesültek és a halottak száma egyre csak nő, a fegyveres testületek kíméletlenül fellépnek a demonstrálók ellen.

A régmúlt és a folyamatosan változó jelen egyszerre vibrál körülöttünk.

***

Mintha a Csillagkapu című film egyik jelenetében lennénk: ezt éreztem először Meroé királyi temetőjének homokdombjait megpillantva, és a kép azóta sem sokat változott. A magaslatokon elterülő kisebb-nagyobb gúlák és kápolnák csoportokba szóródnak szét a homokkő dombokon, körülöttük ma már csak homok és sivatag, a Nílus-parti falvak a messzeségben látszanak. 

Itt, Kartúmtól mintegy 200 km-re északra emelkedett egykor a fekete fáraók utódainak, a Kusita Királyság uralkodóinak déli fővárosa, ahol a Kr. e. 3. század és a Kr. u. 4. század között az uralkodók nagy része temetkezett. A megrakott áldozati asztaloknál, oroszlános trónon ülő királyok és uralkodónők alakjai ma is kivehetőek a piramisok előtti kápolnák falain. Körülöttük udvartartásuk és az Egyiptomból „kölcsönzött” istenalakok: Ozirisz, Ízisz, Neftisz, Anubisz és más halotti istenek. A jórészt kirabolt temetkezési kamrákból származó kincsek egy része ma a világ nagy múzeumainak tárlóiban csodálható meg: köztük például Amanishakheto, a Kr. e. 1. században élő uralkodónő pompás aranykarkötői, fülbevalói és gyűrűi is, amelyet egy olasz kalandor szerzett meg és adott el jó pénzért a 19. század elején. 

Egyiptommal ellentétben az itteni piramisoknál nem nyüzsögnek a turisták, a bejáratnál csak néhány tevehajcsár és árus kínálja portékáját, az idelátogatók ma is igazi felfedezőknek érezhetik magukat ezen a tájon. 

Estére újabb hazajutási terv körvonalazódik: a kartúmi magyar konzul segítségével jegyet veszünk Isztambul felé egy szudáni járatra, amely reményeink szerint fel is száll két nap múlva.

Natakamani király piramisa Meroéban Fotó: Lassányi Gábor

***

Ahogy a gépünkre várunk a főváros kicsi repülőterén, végiggondolom, hogy csoportkísérőként féltem-e a mostani úton. A válaszom egyértelműen: nem. A szervezés, az alkalmazkodás és a felelősség természetesen jó adag izgalmat, bizonytalanságot és több álmatlan éjszakát hozott nekem az elmúlt napokban, de egy percig nem kételkedtem abban, hogy mi alapvetően biztonságban vagyunk.

Szudánban ugyanis nem a kormányzat, a központi vezetés vagy a fegyveres szervek garantálják a közrendet, hanem a helyi közösségek és az emberek nyitott, tisztelettudó és végtelenül vendégszerető hozzáállása. Itt az utazó mindig megbecsült vendég.

És bár a hírek most, egy hónappal a puccs után még mindig további tüntetésekről és kemény megtorlásokról szólnak, bízom benne, hogy ebben a jobb sorsra érdemes és a demokratikus változás felé elkötelezett országban hamarosan újra béke lesz, és tavasszal újra visszatérhetek.

MUSTRA

TOP 5:

December 26, Vasárnap – 19:30 AKVÁRIUM Parno Graszt karácsonyi koncert // Akvárium Klub NagyHall
A tradicionális cigányzenét játszó Parno Graszt együttes ismét visszatér Budapest egyik legpazarabb klubjába, ezzel már-már hagyományt teremtve egy karácsonyi koncert keretein belül.

December 27, Hétfő – 20:15 BEM MOZI Casablanca
Casablancában mindenki Rick (Humphrey Bogart) mulatójába jár. Ez az egyedüli hely, ahol a nácik elől Amerikába menekülők hamis papírokhoz juthatnak. Rick eddig még mindenkin segített, de egy nap feltűnik régi szerelme (Ingrid Bergman) egy másik férfi társaságában, s akkor egy pillanatra elveszíti korábbi határozottságát. Az örök klasszikus ismét vetítésre kerül a Bem Moziban, eredeti nyelven, Magyar felirattal.

December 28, Kedd – 19:30 DÜRER KERT Galaxisok – Dürer Kert
A Galaxisok az új Dürer Kertben zárja az évet december 28-án. Jegyek korlátozott számban kaphatók csütörtök (12.09.) 11:00-tól.

December 29, Szerda – 19:00 SZKÉNÉ SZÍNHÁZ Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
“[..] Dosztojevszkij az emberi lélek végtelen mélységeibe ereszkedik. Az előadás ezt a belső világot szándékozik ábrázolni, a szereplők lélektani folyamatait és állapotait próbálja formába önteni a test és a szöveg képiségén keresztül.” Horváth Csaba

December 30, Csütörtök – 19:00 A38 Európa Kiadó – Love 2020 lemezbemutató, vendég: Balaton @ A38 Hajó
Az év utolsó hónapjában újra az A38 Hajó színpadán lép fel az Európa Kiadó! A ’80-as évek elején alakult, Menyhárt Jenő gitáros–énekes–igazgató köré épülő Európa Kiadó története nem hagyományos zenekartörténet. A zenekar közel 40 éves fennállása alatt számos emblematikus felállásban működött, jelenleg Menyhárt Jenő mellett Bujdosó János, Kálmán András, Koroknay András és Gyenge Lajos a zenekar tagjai. A 2020-ban rögzítette új lemezanyagát az együttes, Love 2020 címen, amely végül 2021. októberében jelent meg.

 

Heti Bontás:

December 24, Péntek:
8:00 KOVÁCS NÓRI MEDITÁCIÓ Ingyenes Szeretet meditáció élő online 2021.12.24
10:00 JÁSZAI MARI TÉR 11. Fussunk egyet (együtt) december 24-én!
10:00 MILLENÁRIS Fabók Mancsi Bábszínháza – Ha betér az Égi Király
23:00 BELVÁROSI FERENCES TEMPLOM Karácsonyi orgonamuzsika

December 25, Szombat:
9:30 BUDAPEST PARK A Nagy Karácsonyi Megcsúszás – Budapest Park
13:00 SANT’EGIDIO KÖZÖSSÉG Karácsonyt mindenkinek! Hívj meg egy szegényt az ünnepre!
20:00 PLACE BAR Csúnya Pulcsis Buli // 12.25. // Place bár

December 26, Vasárnap:
9:30 BUDAPEST PARK A Nagy Karácsonyi Megcsúszás – Budapest Park
17:00 TRIÁSZ Karácsonyi Dupla TRIÁSZ koncert
19:30 AKVÁRIUM Parno Graszt karácsonyi koncert // Akvárium Klub NagyHall

December 27, Hétfő:
17:00 TURBINA KULTURÁLIS KÖZPONT VI. Avant-garde Jazz Festival I day 1 I Gentry Sultan, Sauropoda
19:00 A38 Fran Palermo, vendég: DLRM // A38 Hajó
19:30 DÜRER KERT Middlemist Red évzáró koncert // Dürer Kert
20:15 BEM MOZI Casablanca

December 28, Kedd:
18:00 BEM MOZI Óz, a csodák csodája / The Wizard of Oz
19:00 TURBINA KULTURÁLIS KÖZPONT VI. Avant-garde jazz festival | day 2 | Osaka Crack, Kinetic Erotic
19:30 DÜRER KERT Galaxisok – Dürer Kert

December 29, Szerda:
18:00 EURÓPA HAJÓ 25 évesek lettünk! Jubileumi előszilveszteri buli az Európa Hajón!
19:00 SZKÉNÉ SZÍNHÁZ Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
19:00 3HOLLÓ VI. Avant-garde Jazz Festival I day 3 I Muri no muri, Kaktus
19:30 AKVÁRIUM SOLD OUT DUPLA! – Esti Kornél 15 // Akvárium NagyHall – vendég: Felső Tízezer, Grabovski

December 30, Csütörtök:
19:00 3HOLLÓ VI. Avant-garde Jazz Festival I day 4 I Microdosemike, Deus Ex Quartet
19:00 A38 Európa Kiadó – Love 2020 lemezbemutató, vendég: Balaton @ A38 Hajó
19:00 AKVÁRIUM DUPLA! – Esti Kornél 15 // Akvárium NagyHall – vendég: Felső Tízezer, Grabovski

Ördögbőr grófja és a rettenetes Hóember, aki ellopta a Karácsonyt

1.fejezet

A Tengeróceán sose fagy be. 

Évente csakis egyszer nem stimmel, hogy „sose”: mert karácsonykor a partok mentén, a szirtek meg a sirályok alatt, megtörténik a csoda – vastag jégréteg képződik, a helyiek pedig mehetnek fakutyázni, meg csuszikálni, meg korcsolyázni, meg mosolyogni, meg nagyokat nevetni, meg huppanni, és puffanni, és forró macifröccsöt és télifagyit eszegetni.

A Tengeróceán jó fej ugyanis. Ez az ő karácsonyi ajándéka. 

Egyszer azonban, egy aprószemű, kabát alá bekuszmázó eső verte napon a Tengeróceán elfelejtett befagyni.

Megkukult. Mintha mi sem történt volna. A naptár december 20-át mutatott… és az volt a legkülönösebb, hogy az emberek nem mentek ki hőbörögni, meg dühöngeni, meg azon agyalni, hogy vajon a Tengeróceán hogyhogy megfeledkezik arról, hogy JÖN A KARÁCSONY.

Ugyanis elfelejtették, hogy van.

Mindenki fejébe odanőtt egy Karácsony alakú luk. Szerteszanaszét.

A Hajdejó kisváros mellett például, ahol egy Karcsi nevű villanypóznára kiragasztott felirat hirdette, hogy „MINDJÁRT LEHET MENNI CSUSZIKÁLNI, BOLDOG KARÁCSONYT!” értetlenül álltak a helyi népek.

Biztos valami kódolt üzenet – mondta elgondolkodva a bogárbefőttárus. – Hogy meneküljünk, mert jön a SivákMivák Károly.

Szerintem csak irkafirka – fűzte hozzá a plüssárus néni. – SivákMivákot meg legyőzte az Ördögbőr grófja, és SivákMivák azóta kiskocsmát vezet valahol Bóbabéjen.

Különben is, mi az a KARÁCSONY? – bámult a Bambulda igazgatója. – Sose hallottam róla. Vagy igen? 

Nem. – mondta a plüssárus néni, és jó mélyen belebújt a kabátjába, és visszasétált a hajdejó kis városkába. 

Fura szomorúságot érzett. Otthon kinézett a Tengeróceánra, és tudta, hogy VALAMI hiányzik, valami mézeskalács illatú IZÉ, de addig bámulta az eső kopogtatta ablakot, hogy arról is elfeledkezett, hogy miről feledkezett el.

Csak páran voltak szerte-szanaszét, akik nem felejtették el a Karácsonyt a Tengeróceánon innen és túl.

Az egyiküknek nem is volt rá ideje. 

Ugyanis éppen a borzasztó Kabajbojszival kardozott.

Vagyis majdnem.

***

„1 vacukál nagyon finom lisztet összekeverünk 30 kisvacukál porcukorral, valamint dobunk rá 30 bébikanál szódabikabónát, és a tavalyról elrakott édesmézeskalács-fűszerszámból 14-15 legkisebbvacukálnyit, így körülöttünk meg a tálban olyan lesz minden, mint amikor egy olyan fényképbe bámulunk, ami havas, és egy szánkó van a hó tetején, és úgy suhan lefelé a dombról, hogy a szánkó, aminek a tetején egy piros sapkás kislány kapaszkodik, suhanva nevet, mint az első tavaszi szél.

Úgyhogy gyorsan dobunk is a tálba 30 kisvacukálnyi finom vajat, 250 apróhár mézet, és 3 tojást, héjával vagy anélkül, ki hogy szereti, és keverünk, kavarunk, amíg a masszánk masszívan nem lesz puha, akárcsak anyukánk ölelése. 

Aztán kinyújtjuk a tésztát, vesszük a polipcsápos és szörcsögi, nagyfogú karácsonyi angyalka szaggatóformát, és szaggatunk, polipcsápos és szörcsögi, nagyfogú karácsonyi angyalkákat, majd gyorsan megcsináljuk a mézesmázat: ehhez kell 2 db tojás fehérkéje, és 30 kisvacukálnyi porcukor. Megkenjük vele a kiszaggatott, rengetegsok polipcsápos és szörcsögi, nagyfogú karácsonyi angyalkát, és bekenjük ezzel, majd a hörcsög hajtotta keverőgépes kemencébe pakoljuk az egészet, óvatosan, ne érjenek össze, és 180 északi fokon 10 percig sütjük. 

A perc az ilyen időmérő mértékegység: 1 perc 60 másodperc, hatvan perc egy óra. Ha valaki nem tudná.

Édesmézes polipcsápos és szörcsögi, nagyfogú karácsonyi angyalka recept, ahogy a plüssárus néni készíti (csak most nem emlékszik rá, de a végére majd igen!)

***

2.fejezet

Ördögbőr grófja, és az orbitálisan brutyó és rettenetes tekintetű hóember, aki ellopta a Karácsonyt

A hét tengeren megénekelt és rettegett Kabajboszi december 21-én gondolt egyet, és nekilódult Bakacsinszömörcről. 

A borzasztó bajsza, mint egy gonosz erdő, ahol egy morcos tigris lakik, akinek ellopták a tornacipőjét.

A szája csupa vicsor, és fogcsikorga.

A feje nagy, az orra kettő, a haja pedig, mint egy csupacsalános rét, ami alig várja az arra tévedő, rövidgatyás kölköket.  

A lódulása hóvihar és jégeső. Na de hova ez a lódulás? – kérdezhetnénk, mert a válasz, az megvan rá:

Na, én mostan fogom az Ördögbőr grófját, és összemorzsolom a csontjait a kreccsen ette mihasznának.

A Rettegett Kabajbojszi ugyanis utálta, hogy hiába rettegett, hiába hét tengeren megénekelt: Ördögbőr valamiért sokkal híresebb nála. Hogy őt mindig úgy emlegetik a népek, hogy nevetnek is közben. Hogy míg Kabajbojszi a Ricsihajó nevű fregattján fosztogatott, meg dúlt, meg ágyúzta a Nagy és Még Nagyobb és Méltóságteljes Meg Minden Császári Hajóhadat, addig Ördögbőr Abszolútumokkal haverkodott, megszerezte Kiskos kapitány aranyszívét, barátokat mentett meg robotdinoszauruszoktól… és ez valamiért hallatlanul népszerűvé tette őt a tengerparti, eperpipafüstös kiskocsmákban, sőt, még a Nagy és Még Nagyobb és Méltóságteljes Meg Minden Császári Hajóhad matrózai között is elismeréssel emlegették a legendákat, amik róla szóltak.

Úgyhogy a Ricsihajót (amit nem, nem és akkor se a Ferihajó, azaz Ördögbőr fregattja után neveztek el, nem, nem, semmiképp) keletnek indította, és teleszítta magát rosszlevegővel, és fújt egyet, és ezt csinálta, keresztül a Tengeróceánon végig, csobb-Csobb-és CSOBB, fú-Fú-és FÚ, és robogott a Ricsihajó, tele rosszlevegő-vitorlákkal keletnek, míg csak el nem érte Bivalybút.

És Kabajbojszi kardot rántott, csupa gonoszcsipa szemével belehunyorgott a naplementébe, és meglátta a Ferihajót, ami békésen pihengetett a parttól 20 méterre, a sós vízben lubickolva. És meglátta a kiskunyhócskából nagykunyhócskává építgetett nagykunyhócskát is. 

Pisla fény szűrődött ki az ablakain. 

Kabajbojszi úgy morgott, miközben lassan, de mérgesen-biztosan a nagykunyhócska felé lépdelt, mint akinek a bajszában lakó tigris rájött, ki lopta el a tornacipőjét.

És berúgta az ajtót. Mint egy kalóz.

NA, de most! – kiabálta, berontva, kardot meresztve, majd úgy maradt. Nem értette, mi történik. Ördögbőrt látta, amint egy almával, dióval és kókuszzseléscukorkával szanaszét díszített pálmafenyő tetejére próbál felültetni egy tengericsillagot.

A tengericsillag nem akart fa tetején üldögélő tengericsillag lenni. Pedig Ördögbőr még egy cuki karosszéket is faragott neki a fa tetejére. „Én kőműves leszek, nem karácsillag, mit nem értesz???” – kiabálta Ördögbőrnek, de az mit sem tudott tengericsillagul. Csak morgott tehát, mint aki egy tengericsillagot próbál felhelyezni… és így tovább.

Mi a fityfene folyik itt – morcogta gyanakodva Kabajbojszi. Fura mód az jutott az eszébe, hogy ROLLER, és hogy ennek köze van ehhez az egész fura helyzethez. – Mi ez, valami csapda? Honnan tudtad, hogy jövök???? KI SZÓLT? ÖSSZETÖRÖM, MEGROMBOLOM, HOGY NEM TESZI KI A KIRAKATBA…

Kabajbojszi? – hunyorgott a létra tetejéről a tiltakozását folyamatos mocorgással kifejező tengericsillaggal a kezében Ördögbőr. – Hát te meg?

Jöttem, hogy összemorzsoljalak! – bömbölte Kabajbojszi. 

Karácsonykor? – értetlenkedett Ördögbőr. A tengericsillag közölte, hogy „HAGGYÁ MÁN’”, de nem igazán figyelt rá senki se. 

És Kabajbojszi leengedte a kardját. „ROLLER” – gondolta, és valami fura érzés lakta be hirtelen a szívét, olyasmi, amit csak egy pici gyerek Kabajbojszi érezhet, amikor a mézeskalács és fenyőfaillat közepén, a csillagszóró pattogása és a szaloncukor zörgése közben… kap egy ROLLERT????

És csak annyit kérdezett:

MI AZ A KARÁCSONY? 

***

„…és akkor megszórjuk a tengericsillagot porcukorral, mert azt imádja, és sokkal KEZESEBB lesz, majd egy létrára állva, felfelé haladtunkban azt mondogatjuk neki, hogy „Schlaf in himmlischer Ruh! Stille Nacht! Heilige Nacht!”, ami a tengericsillag anyanyelvén TALÁN annyit tesz, hogy „Eperlekvárt is kapol’, ha nyugton maradsz szilveszterig”, és bamm, kész a csillag a pálmafenyőn.”

„Praktikus tanácsok kezdő karácsonyolóknak”

Írta: Bazil Bummerstruck, más néven az Egyfejű Könyvtáros (a kötetet hülye tanácsok miatt visszavonták.)

***

3.fejezet

A lehetetlennel határosan kiakasztó és udvariatlan, nagyikat a buszra nem előre engedő, csúnya szavakat is rötyögve mondogató, valamint suttyomban pukizó és borzasztóságos Hóember, aki ellopta a Karácsonyt

– Hm – közölte Ördögbőr, amikor megértette. Kabajbojszi már nem volt kardozgatós kedvében: csak ült a karosszékben, és őt bámulta. – Szóval valaki ellopta a Karácsonyt. 

– Hát, belőlem aztán biztosan – bólogatott Kabajbojszi szomorúan. Lassan persze eszébe jutott minden: az illatok, az, hogy olyankor még VELE is kedves mindenki, az ajándékok, meg a legfontosabb, a szeretet… hogy a Karácsony az egyetlen nap, amikor – nyilván valami mágia folytán – eszébe juttatják, vagy eszébe jut, hogy nocsak, még egy Kabajbojszit is lehet szeretni.

– Út közben el kell mondani, akinek csak tudjuk, hogy micsoda ünnep van most – döntött a gróf, és felcsatolta a kardját. Az egyik szekrényben matatott aztán, és közben fel se tűnt neki, hogy a tengericsillag egy nagyon pici betonkeverőt húzva éppen kifelé settenkedik a kunyhócskából. 

A szekrényből végül egy mordály került elő. Ördögbőr egy nagyon menő bőrtokba dugta, a hóna alá.

Bűbajrevolver – mondta, majd egy térképet kezdett tanulmányozni.

Az meg minek – rémült meg Kabajbojszi. – Ekkora a baj? Most akkor nem az lesz, hogy gyorsan elmondjuk mindenkinek, MI a KARÁCSONY? Hát van még 3 napunk.

Akinek tudjuk, elmondjuk – bólintott a gróf. Majd elvigyorodott. – De nem gondolod, hogy szó nélkül hagyjuk, hogy valaki csak úgy fogta, és elvitte? 

Ja, nem – válaszolta Kabajbojszi, és ő is elmosolyodott. A tigris a bajuszában határozottan felmordult.

És Ördögbőr köpenyt húzott, felcsapta a kalózsityakot, és közölte:

Csak előbb összeszedünk pár jófej banditát. Kell egy CSAPAT.

***

„A karácsonyi mágia megfejtése sajnos még várat magára. Egyelőre ott tartunk, hogy 5%-gyök alatt 2.673843, szorozva egy Ferike nevű másodikos kisdiák fejének súlyával. Csak hát itt megakadtunk, mert ebben a perceben speciel azt se tudjuk, a KARÁCSONY micsoda.” 

Prof. Habil Habakusz Emil, 

a Tengeróceáni Mestermagiszter Tanszék portása

 

***

4. fejezet

Ördögbőr grófja, és a hót’ rosszindulatú Hóember, aki annyira rosszindulatú és gonosz, hogy nem is RÉPA, hanem egy jégcsap van az orra helyén, és aki egyszer már a húsvétot is ellopta, de aztán visszaadta, mert a Hős ugarozós Húsvéti Nyúl beugrott érte a Hóember barlangjába, és kisebb hejehuja után visszaszerezte, és aki ellopta a Karácsonyt is amúgy

És nekilódult a Ferihajó a fedélzetén egy gróffal és egy Kabajbojszival, és szelték a vizet a fagyosan ragyogó csillagok alatt, és recsegős temetődalokat fútt a köpenyük alá karácsonyi dalok helyett a nyugati hóviharfelhők alól a szél, és így értek el Szamárnaszirtre.

Ahogy baktattak befelé a városba, mindenkinek elmondták, hogy ITT A KARÁCSONY HÉ, és valaki elhitte, és rohant haza, hogy ATYAGATYA, HOGY MEHETETT EZ KI A FEJEMBŐL?, mások viszont nem hitték el, hanem azt mondták, hogy HOGY LEHETNE KARÁCSONY, AMIKOR A FÖLD, AHOL MI LAKUKNK, TEÁSCSÉSZE ALAKÚ, ÉS EGY ÓRIÁSI, NYAKKENDŐS HANGYA CIPELI A HÁTÁN, ERGO KARÁCSONY NINCS, és ezek közül csak egyet, tényleg csak egyet vágott orrba Ördögbőr.

És mentek, és mentek, és felcsöngettek Hans Sebastian Grüty von Elmersatz degenere Hamluk vit Piáter ping-pong világbajnok lakásába, és megkérdezték Hans Sebastian Grüty von Elmersatz degenere Hamluk vit Piáter ping-pong világbajnokot, velük tartana-e, hogy visszaszerezzék a Karácsonyt.

– Hogy a viharba ne? – közölte Hans Sebastian Grüty von Elmersatz degenere Hamluk vit Piáter ping-pong világbajnok, aki még annyit tett hozzá: – …vagy ne legyen a nevem Hans Sebastian Grüty von Elmersatz degenere Hamluk vit Piáter ping-pong világbajnok! Pláne, hogy tudom, hogy ki derítette ki a gonosz Hóember lakhelyét!

És akkor már hárman mentek, és röpült a Ferihajó a hullámok tetején, és már december 22-ét mutatott a naptár, amikor egy nagyon deres, és nagyon-nagyon havazásra álló reggelen odaértek Bakancsinbícsre. És mentek befelé a tengeróceán partján fekvő pici falucskába, és a piacon, akinek tudták, elmondták, hogy KARÁCSONY VAN HÉ! és csak páran, tényleg csak 58-an mondták, hogy NINCS IS KARÁCSONY, MERT MEGÍRTA AZ ÚJSÁG, ÉS HA MEG VAN ÍRVA, ABBAN MI NEM KÉTELKEDÜNK, GONDOLKODNI SE SZOKTUNK, MERT BUTÁK VAGYUNK, MINT HÁROM TÖK, ÉS AKKOR ÚGY NINCS!, és Ördögbőr nagyon tartóztatta magát, igaz, hogy ketten is lefogták már, hogy ne legyen orrbavágás, csak maximum kettő-három.

És odaértek egy pici házacskához, és bekopogtak Molnár Károly, másodikos kisiskoláshoz, aki bukásra állt matekból, és megkérdezték tőle, hogy velük menne-e brutyón gonosz Hóembervadászatra.

– Már hogyne mennék! – közölte Molnár Károly, másodikos kisiskolás, aki bukásra állt matekból. – Úgyis bukásra állok matekból. 

– És miért is? – kérdezett rá Hans Sebastian Grüty von Elmersatz degenere Hamluk vit Piáter ping-pong világbajnok kajánul. – Tudom ám, csak úgy kérdezem!

– Mert tudtam ám, hogy valaki ellopta a Karácsonyt! – válaszolt Molnár Károly, másodikos kisiskolás, aki bukásra állt matekból. – Ezt minden kisgyerek megérzi! És matek helyett azt nyomoztam, hogy hol lakik az a faragatlan Hóember, akinek volt képe ellopni. 

– És sikerült? Kiderült? – kérdezte Hans Sebastian Grüty von Elmersatz degenere Hamluk vit Piáter ping-pong világbajnok helyett Ördögbőr grófja.

És Molnár Károly kisiskolás nem mondott semmit, csak vidáman kacsintott egyet.

És akkor nekilódult a Ferihajóval Ördögbőr grófja, a rettenetes Kabajbojszi, Hans Sebastian Grüty von Elmersatz degenere Hamluk vit Piáter ping-pong világbajnok és Molnár Károly, másodikos kisiskolás, aki bukásra állt matekból, de kinyomozta, hol lakik a gonosz Hóember, és hiába csapdosott a hóvihar, hiába hullott a fagyos árbócokról jégcsap és reszketeg dér, hiába hordtak csípős hópelyheket a mindenféle rosszindulatú szelek a köpenyek alá, meg sem álltak a förtelmesen jeges és barlangos Bánatlankás csúcsÉszaki Harapányhavazósig.

– Gyerünk, ott a barlangja! – kiabálta keresztül a hóvihart Molnár Károly, másodikos kisiskolás, aki bukásra állt matekból.

És tényleg, mintha a parttal szemben lett volna egy ordasborzas, harapós sziklákkal és megfagyott hódarával teli szájú barlang. Lopakodva indultak neki mind a négyen: Hans Sebastian Grü AMIKOR egyszer csak egy rettenetes, fogcsikorgatós hang süvített keresztül a viharos szélviharon:

– HÁHHÁHÁÁÁ!!!! KI ALUDT AZ ÁGYACSKÁMBAN????

Ördögbőrék meglepődve, a hótól rútúl hunyorogva néztek össze.

– ÖÖÖ, én nem. – emelte fel a kezét Kabajbojszi.

A többiek szintén így tettek. 

– Ja, akkor jó – recsegte a rettenetes Hóember, aki ott toporzékolt a borzasztó barlang bejáratában, és akinek egy akkora jégcsap volt az orra hegyén, mint egy bocimedve. Két és fél méter magas volt, a karja göcsörtös karmos ágakba hajló akác, a gombjai feketénél is feketébb feketekőszén-gombok, a szemei helyén pedig egy-egy gonoszul csillogó gyémántdarabka. – OSZT MI KÉNE, HA VÓNA?!

Folytatta fenyegetőzősen.

– Add vissza a Karácsonyt!!!! – kiabálta túl a jégverést és szúrkapiszka, hógolyónyi pelyheket Ördögbőr grófja. A hóna alól előkapta a bűbajrevolvert, és ráemelte az álnok, láthatóan faragatlan, minden aljasságra kész, és szédületesen barátságtalan Hóemberre.

És akkor a Hóember az égbe emelte a feketére pörkölt akác-kezét, és felröhögött, mint aki gonosz viccet hallott, és akkor villámlott egyet az ég, és lezúdult a hegyről egy lavina, és a hóviharból tornádó, alamuszi pörgefürge jégcsélcsap, jegeslegesen irtózatos hurrikán keveredett a Hóember köré, aki nyerített, és kacagott, majd azt ordította, rekecs hangon, hogy!

– OKÉ!

És elcsendesedett minden. A csapatnyi briganti, akik azért jöttek, hogy visszaszerezzék a Karácsonyt, megkeresték az állukat a hóban. 

– …most komolyan? – kérdezett rá végül Kabajbojszi.

A Hóember a vállát vonogatta.

– Ja, hát meglehetősen unom. Amióta elloptam, itt minden nap Karácsony. Nem bírom már, az a fene nagy igazság.

És odadobott a csapat elé egy kincsesládikát, amiben ott csillogott, villogott, és ragyogászott a Karácsony.

És Ördögbőr kinyitotta a ládikát.

És akkor egyszerre fenyőfaillat lengte be a mindeneket, és lassan hullani kezdtek a nem gonosz, hanem jófej hópelyhek, amiket az ablakon keresztül szokás nézegetni, majd rálehelni az ablakra, és szivecskét rajzolni a lassan múló párába, és valahonnan pici csengő hangját hozta a szél, meg bejgliillatot…

És akkor mindenkinek, szerte-széjjel szanaszét az eszébe jutott a Karácsony.

Mindenütt a Tengeróceánon innen és túl. 

És mindenki a fejéhez kapott, és rohant ide-meg oda, a nagyik úgy sürögtek a konyhában, hogy dinamót kellett kötni rájuk, és az apukák az anyukákkal megbeszélték, ki mit intéz, de aztán elhagyták a nagy futásban a cetliket és az egyik minirobotdinoszaurusz helyett paradicsomkonzervet vett a gyereknek ajándékba a fa alá, a másik meg díszek helyett egy beszélő tonhallal ment haza.

De senki nem haragudott, és mindenki szerette a másikat.

És Ördögbőrék elégedetten száguldottak haza a Ferihajó fedélzetén, egyenest Bivalybúra, mert a gróf karácsonyi vacsorára invitálta az egész kompániát:

és hullt a pelyhes fehér hó. 

VÉGE

Mán-Várhegyi Réka: Indulat #9

Egy hollót figyelünk, a narancsszínű levelek között gubbaszt, Pom Pom jut róla eszembe, talán a fa alatt ácsorgó és nagyokat ásítozó kislány miatt, minden jel szerint a családtagjait várja, akik már hosszú ideje a csíkos hátú kismalacokat becézgetik, a kicsik visítanak örömükben, úgy látom, ikrek lehetnek, bár az arcuk alig látszik ki az egyforma, puffos kezeslábasból, már most ebben gurulnak ide-oda, pedig még csak október vége van, tipikus túlgondoskodó szülők, gondolom rögtön, aztán gyors öncenzúra, hiszen nincs már meleg, főleg egy gyerek számára, aki egész nap kint van a természetben, leparkoltak a kocsijukkal reggel tízkor, itt fognak ebédelni, itt lesznek késő délutánig, vagy még az erdőben is kirándulnak egyet, látom ezt az erdőjáró nagycsaládos elszántságot a szülők szemében, már megint ítélkezem, de hát üvölt róluk, hogy mennyire biztosak a dolgukban, elveik vannak, és azt képzelik, ők minden gyereknevelési kérdésre tudják a választ, ezt abba kell hagynom, Mocsár még mindig a hollókról beszél, hangosan morfondírozik, egyáltalán mit jelent, hogy a holló intelligens és bátor állat, meg a többi közhely, amit a hollókkal kapcsolatban elmondani szokás, emberként viselkedik, empatikus, kognitív képességei a csimpánzéval vetekszenek, satöbbi, satöbbi, sorolja Mocsár, de én azt sem tudom, mi a különbség egy holló és egy varjú között, vihogok, nem vagy egyedül, válaszolja,

egyébként a holló is varjúféle, csak nagyobb, és a farka sem egy ventilátor, mint a másiknak, a csőre szépen ívelt, a varjúnak meg mintha baltával  faragták volna,

aha, mondom, közben ez a holló felénk fordul az ágon, talán valóban annyira intelligens, hogy megérezte, róla beszélünk, sötét szemével gyanakodva kutat minket, talán azért érzem gyanakvónak a tekintetét, mert a fejét a válla közé húzza, ki kell mennem a mosdóba, mondom Mocsárnak, az üregi nyulaknál találkozunk, válaszolja és még mosolyog is.

Életemben másodszor vagyok a vadasparkban, most is egy férfi hozott autóval, legutóbb a fiammal együtt repített minket ide egy Béni nevű illető, aki azóta már Svájcban él, nagyon komolyan gondolta az egyébként igen rövid ideig tartó viszonyunkat, az a délután egész jól alakult, leszámítva, hogy a fiam rosszul lett a fényűző kocsiban, talán máshogy is el lehet ide jutni, szendvicsekkel a hátizsákban, felülni erre-arra és elzötyögni, nevetséges, hogy az erdőbe autóval kelljen járni, mi persze egyébként sem vagyunk túl mozgékonyak a fiammal, anyámról ne is beszéljünk, nem tudom, talán az én hibám, hogy a gyereket soha nem vittem néhány villamosmegállónál messzebbre, a játszótérre is alig akart kijönni, mindig csak a könyvek és a társasjátékok, óriási szerencse, hogy a házunk mögött van néhány fa, a mosdó tükrében szokatlanul öregnek látom az arcom, ahogy néha vonatokon vagy idegen helyeken, ahol nem a megszokott tükörből nézek magamra, és akkor megpillantok valamit, amit még eddig nem vettem észre, de most már mindig látni fogom, a szemöldököm mintha egyre jobban ereszkedne a szemem felé, két bánatos hengerpárna fáradt szimmetriában, nem akarom, hogy ez a trend folytatódjon, a homlokom barázdái is mélyebbnek tűnnek, a frizurámat hagyjuk, a hajam úgy tapad a fejem hátsó felére, mintha most keltem volna fel húszórányi hanyattfekvésből, nem tűnt reggel zsírosnak, most már belátom, meg kellett volna mosni, de számít-e mindez, mármint nekem számít-e még annyira a külsőm, mint régen, megszokásból nézem magam, és bár nem dob fel különösebben, hogy öregszem, de valójában el sem keserít, nem képzelem már, hogy a rondaság automatikusan kizárna a szerethető, értékes, oké emberek halmazából, ezen a ponton figyelmeztetnem kéne magam, hogy öregség és rondaság nem egyenlő, még ha hajlamosak is vagyunk ezt gondolni, huszonévesen nagyjából ezt képzeltem, ahogy mindenki más is, úgy értem, nőtársaim, vajon tettem bármit is azért, hogy ez az önkorlátozó hiedelmem eltűnjön végre, nem, nem tettem, csak sodródtam az évekkel, közben egyre mélyebbre süllyedtem, most hagyjuk is, hogy miben,

arra akarok kilyukadni, hogy a külsőmet elfogadtam ugyan, de ez nem valamiféle belső béke következménye, inkább valami tipikus életközépi rezignáltság lehet mögötte.

Nem sejtettem, hogy Mocsár ennyire szereti az állatokat, tartózkodónak és flegmának ismerem, most féltérdre ereszkedve várakozik az üregi nyulak ketrece előtt, lopva le kellett volna fényképeznem, talán még beszélt is a nyulakhoz, mielőtt észrevette, hogy ott állok mellette, feláll, derűsen nézünk egymásra, miközben a kezét mélyen a barna bőrdzseki zsebében tartja, váratlanul felajánlja, hogy karoljak belé, én meg is teszem, így indulunk tovább az állatok és a gyerekcsoportok között, mondjuk a nap most sem süt ki, nem szokása mostanában, neked is feltűnt, kérdezem Mocsárt, hogy hetek óta a napok egyformán szürkék, jaj, ne, teszem hozzá, mert meglátom az ösvény végén Ivánt, a terapeutámat, nem tudom levenni róla a szememet, radikálisan máshogy fest itt, mint az irodájában, a lábán western csizma, a combján szűk farmer, a feje búbján feltűrt szélű hipszter sapka, a hóna alatt meg egy nő, de milyen, neki is western csizmája van, szőkített oroszlánsörénye, fehér pufidzsekije, hosszú körmei, egyébként egyáltalán nem fiatal, sőt, lehet, hogy Ivánnál is idősebb öt-hat évvel, vagy akár többel is, körülöttük legalább három gyerek szaladgál, egy tableten marakodnak, fényképezni akarnak mind, a felnőttek nevetnek, ez lenne Iván családja, hát én mindjárt elájulok, mondom Mocsárnak, az ott a pszichológusom, a kicsodád, kérdez vissza, na, tessék, remeg a hangja, ránézek, elsápad, elengedi a karom, hátrál, nem értem, mi történik, Mocsár megijedt, hátrafelé lépdel, távolodik, te most, kérdezem, elmész? Eddig is félt, hogy meglát minket valamelyik ismerőse, istenem, félt, nevetnem kell, hogy lelepleződünk, ez az én pszichológusom, nem a te nénikéd, mondom neki, persze már nem hallja, a hátát még látom, a következő pillanatban már azt sem, eltűnik a következő sarkon, én meg itt maradtam az üregi nyulakkal, ráadásul Iván és a családja egyre közelednek, talán nekem is el kéne szaladnom ebből a hülye vadasparkból, bevetem magam az erdőbe, van időm, ha kell, hazáig kirándulok, jó ötlet, kirándulni fogok végre, csak melyik irányba induljak, akaratlanul hátranézek, de amilyen szerencsém van, egyenesen Iván szemébe, ideértek, itt vannak mögöttem, Iván meg sem rezdül, egyáltalán nem látszik rajta, hogy felismerne, ellibegnek mellettem a nőjével és a körülöttük keringő gyerekekkel, az egyikük hiperaktívan fényképez a tablettel, úgy tűnik, ki akarja használni, hogy végre megszerezte, nyuszik, visítja, a többiek nyúlnak a gépért, de ő a magasba emeli, hogy ne érjék el, és tovább kattintgat, most éppen olyan szögben tartja, biztos vagyok benne, ezen a képen én is ott leszek, legalább ennyi, gondolom, mintha ezzel elégtételt vettem volna Ivánon, hogy pontosan miért, azt még tisztázom hazafelé. 

(…)

Bartók Imre: Megengedett folytatás

Hogy is hívták? Nos, a nevekkel bajban volt, Kerouac, nem, természetesen nem az író, de talán a leszármazottja volt, Jack Kerouac biztos számlálatlanul szórta szét a gyerekeket az államokban, ha csak kétszáz kilométerenként szünetet tartott azon a bizonyos úton, hogy megálljon tankolni, betérjen egy szupermarketbe, vagy este meghallgasson egy kétszáz kilós nagybőgőst valamelyik fülledt csehóban, nos, Kerouacnak bizonyára mindegyik megállója alkalmával gondja volt rá, hogy elvesse magjait a széles országában, Skóciánál legalábbis jóval szélesebb lehetett, habár ez sem kicsi, főleg a lakosságához képest nem az, azonkívül a tenger és a hegyvidék, a szüntelenül fújó szél és az öblös égbolt szokatlan, a kontinensen csak ritkán megtapasztalható térmélységet kölcsönöznek neki, Kerouacnak tehát biztosan sok leszármazottja volt, úgyhogy nem is elképzelhetetlen, hogy Samuel Kerouac, igen, így hívták a sakkozót, most már eszébe jutott, nemzetközi mester, az elit felől nézve inkább még amatőr, hogy Samuel Kerouac tehát a nagy Jack Kerouac leszármazottja, nem is fia, unokája inkább, sőt az sem kizárható, hogy a dédunokája, rendesen elhúzott mellettünk ez az évszázad is, hogy Samuel Kerouac őrzött magában a nagy előd stílusából, és, ha egy röpke pillanatra is, de ezzel a válaszával ízelítőt adott belőle.

Mindez a hatodik és a hetedik lépés megtétele között száguldott végig Damien fejében, hogy aztán a hetedik és nyolcadik lépése között, amíg McCullough mély gondolkodóba merült, pedig már majdnem megtette a triviális gyaloglépését, ebben az állásban 96%-ban ezt játsszák, a mellékváltozatok legalábbis gyanúsak, ennek ellenére McCullough, noha mintha már a keze is rámozdult volna, végül mégis mozdulatlanságba dermedt, és már-már úgy tűnt, hogy ebben az állapotában éri majd a vég, ezzel mindenesetre lehetőséget adott Damiennek arra, hogy gondolatai tovább kalandozzanak a levél felé, talán hiba volt elolvasnia, nem tett jót a közelgő játszmára való felkészülésének, nem mintha Marlice vádaskodott volna, nem, ezzel kapcsolatban érdemes gyorsan eloszlatni egy félreértést, Marlice már-már értelmezhetetlen empátiával viseltetett Damien iránt, noha tudott a párkapcsolati gondjaikról, mégis, valósággal lesújtotta, hogy Chilene végül szakított vele, és, noha igyekezett a lányával szemben is szolidáris, egyúttal mindenkivel és mindennel szemben továbbra is diszkrét maradni, sokszor egyszerűen nem bírt magával, és a szokásos Zoom-üléseiken túl is ezekben a megdöbbentő hosszúságú levelekben ecsetelte, hogy mennyire átérzi Damien fájdalmát, „tulajdonképpen egyáltalán nem érti, hogyan történhetett meg mindez”, és, ha tehetné, „azonnal visszaforgatná az idő kerekét”. Damien bágyadtan olvasta ezeket a kitárulkozásokat, visszaforgatná, és? Hogy mindez még egyszer megtörténjen, hogy kétszer annyit szenvedjenek? Nem, Marlice aligha erre gondolt, valószínűleg az járt a fejében, azért forgatná vissza azt a kereket – McCullough még mindig nem lépett, teltek a másodpercek –, hogy elejét vegye a bajnak, amely ugyanakkor nem is biztos, hogy baj volt, Damien, persze, összeomlott, és túlzás nélkül kijelenthető – így Marlice –, hogy még mindig „saját romjai között kutakodik”, Chilene ugyanakkor a kezdeti nehézségek után egyre inkább magára talált, nem, új kapcsolatról még nincs hír, vagyis semmi komolyról nincs tudomása sem Damiennek, sem Marlice-nak, illetve Marlice-nak talán igen, hiszen mégiscsak az anyja, de, íme, a diszkréció és a tapintat, ha tudott is ilyesmiről, azt nem kötötte Damien orrára. 

McCullough végül megtette a gyaloglépést, majd felnézett, és elgyötört ábrázattal azt mondta:

– Döntetlent ajánlok.

A világon már sehol nem rendeznek olyan versenyeket, ahol legális a negyvenedik lépés előtt döntetlent ajánlani, talán éppen Brewick a kivétel? Mi van, ha ez csapda? Ha Damien most igent mond, és McCullough ráhívja a versenybírót, „Elfogadta, elfogadta, pedig tilos!”. Vajon erre megy ki a játék? A szomszédos asztalokon természetesen még mindenütt zajlottak a játszmák, Zjamenev egy zárt francia ellen játszott, mármint egy francia védelem ellen, az ellenfele egyébként azerbajdzsáni volt, Abdumov, egy melák pasas, erősen ragyavert arccal, elég magányosnak tűnt ő is, talán itt kéne maradnia a verseny végeztével is, felkéredzkedne valamelyik halászhajóra, aztán alászolgája. Damien biztos volt benne, hogy Zjamenev be fogja húzni a partiját, vagyis, hacsak nem akart lemaradni, márpedig nem akart, neki is játszania kell, igaz, sötét volt, de hát mégiscsak kétszáz pontnyi Élő-különbség, azonkívül szerette ezt a rendszert, jobb napokon úgy érezte, mindkét színnel bármikor győzni tudna a Sämischben, akármelyik oldalán is ül az asztalnak. 

Két éve ért be, addig semmi jelentőset nem produkált. Mi kellett a váratlan tündökléshez? Chilene, természetesen, és talán egy kicsit Marlice is, nem úgy, természetesen, dehogyis, de azért a terápia segített, igen, rengeteget segített. Azóta szárnyalt. 

– Folytatnám a játékot, ha megengedi.

Damien nagyjából tökéletesen tudott angolul; poliglott volt, nyolcévesen Tertullianust fordított kedvtelésből, még a kémiát szerette talán ennyire, a sakkot éppen nem, az apjával tologatta persze a figurákat, hogyan kell mattot adni a bástyával, ilyesmi, a nyelvek viszont lenyűgözték, alighanem a sakk is akkor kezdte igazán érdekelni, amikor eljutott a triviális belátásig, persze, mindez tizenkét évesen korántsem triviális, hogy a sakk is csak egy nyelv a sok közül, a hatezerötszáz aktívan használt nyelv egyike, használóinak számát tekintve ráadásul egészen előkelő helyen van világviszonylatban, egy nyelv, amelyet kizárólag a figyelem tart össze, igeidői a tévedés, az elnyúló pillanat és a terv, mindközönségesen a fájdalom, a szégyen és a remény, hát nem egy kész teológia? Ilyesmit érzett a kis Damien is, tizenkét évesen jócskán túlkorosnak számított, nem is vitte sokra, legalábbis tizennyolcig nem, akkor viszont szerény készülés mellett is összejött egy FIDE mesteri kvóta, sőt csak egyetlen verseny hiányzott a nemzetközi mesteri címhez, de Chilene mellett ez sem váratott magára sokat, hogy annál hamarabb meglegyen a nagymesteri cím, és fanfárkísérettel bevonuljon a top100-ba, majd egy további zenemű, mondjuk a Rigoletto aláfestésével a top20-ba, jelenleg a 17. helyen állt, ami elvben még mindig minőséghátrány volt a jó pár éve alig moccanó top10-hez képest, nem is beszélve a világbajnokról, üstökösszerű felívelése azonban nem csekély ismertséggel járt, nem is beszélve a névtelen rajongók tízezreiről, akik élőben szorongtak „vállalkozó kedvű és egyszerre funkcionális, mégis egyedi stílusban játszó” kedvencükért: „Hajrá, Dami, ez az, Dami!”. 

Mégis a nyelv maradt az igazi szenvedélye, talán éppen azért, mert olyan körülményesen fejezte ki magát. Hányszor és hányszor volt már ilyen helyzetben, most mégis elbizonytalanodott, mit is kéne mondani, „Nem, köszönöm”, esetleg „Ahhoz hamarabb kellett volna lejönnöd a falvédőről”, és hasonlók, franciául is működik, angolul is, bármi, de a magyar volt a kedvence, volt benne valami alig tetten érhető ravaszság, sejtette, hogy a magyarok ezt inkább szégyellik, nem büszkék rá, sunyi kis okoskodásokat sejtenek a saját mondataik mögött, kívülről tekintve azonban, úgy, hogy mégsem az anyanyelve, ő valósággal fürdőzött minden ilyesmiben, „Dunát lehetne rekeszteni azokkal, akik a hetedik lépés után döntetlent ajánlanak”, mondta volna a legszívesebben McCullough-nak, helyette beérte egy udvarias, de talán mégiscsak mesterkélt visszautasítással, és azzal a lendülettel meg is tette a lépését, 8…c5, itt egyébként 8…e5, 8…Va5 sőt 8…c6 is ugyanúgy játszható, de úgy döntött, egyelőre megmarad a főváltozatban, és kivár.

Lassú manőverezés következett, noha mindketten érezték, hogy puskaporos hordón ülnek; az állás nem kevés taktikai lehetőséggel kecsegtetett, amelyeket ugyanakkor, jól beazonosítható mintázatokról lévén szó, viszonylag könnyen észre lehetett venni, feltéve, hogy az emberfia nem fáradt, nem kínozza gyomorsavtúltengés, szerelmi bánat, testi és lelki nyavalyák sokasága, nincsenek mélységes kétségei azzal kapcsolatban, hogy meddig viheti még a játékban – minthogy Damien valóban szédületes tempóban érte el azt, amit elért, annál erősebben emésztették a kétségek, ilyen szempontból alig különbözött egy elhivatott ikonfestőtől –, egyáltalán, hogy mit keres itt, mit tartogat még a múlt, ha folytatja az emlékezést, ezt a nehéz, fáradságos munkát, amely nem volt ugyan eredmények nélkül, mert Marlice-nak köszönhetően, ezt ő ismerte volna el elsőként, egyre közelebb került régi önmagához, egészen taktilissá váltak a legkorábbi pillanatok, egy szellő a bretagne-i házuk tornácán, az első croissante roppanása pöttöm kis tejfogai között, a gyerekkor minden, vagy ha nem is az összes, de azért jelentékeny számú díszlete ragyogott fel előtte, mégis nehezen tudott szabadulni a gondolattól, hogy az emlékezés során folyamatosan önmaga ellen is dolgozik, hiszen minél jobban megértette és látta az utat, amely eddig a pontig vezetett, annál inkább látta azt is, ami ezután következhet, és hát ki vágyott volna erre néhány megvakult jóson, oszlopszenten és eszelősön kívül, ő biztosan nem, dehogy, ő azon a véleményen volt, hogy a minden tudás a legfontosabbtól fosztja meg, nem filozófiai probléma volt ez, egyszerű tapasztalat, amelyben minden egyes játszmát követően csak biztosabbá vált, noha a sakk éppen az ellenkezőjére tanította. 

Igyekezett azért nyugton maradni. Nem sóhajtozott, nem állt fel – talán ezt kellett volna tennie, rövid kiruccanás a pihenőhelyiségbe, egy pogácsa, esetleg egy parányi lazacos szendvics, mégiscsak ennie kéne valamit, ha már ilyen üres a gyomra –, nem nézett semerre, csak a huszárját nézte, azt a szerencsétlen figurát, az ember és a ló valami különös hibridjét, huszár, lovag, de hát hol az ember? Nem olyan, mint egy elszabadult, eszét vesztett arabs, amely éppen az imént vetette le magáról hátasát?

Tagolhatatlan az idő, és egészen addig úgy tűnhet, végtelen van belőle, amíg el nem fogy. Aztán amikor elfogy, kapunk belőle egy újabb végtelennel, és ez így megy, amíg mi magunk elfogyunk. McCullough leüti a huszárt, amit ettől kezdve örökre bánni fog. 

 

BARTÓK IMRE: IGAZÍTÁS

Kukkantsunk be a Sheldon Concert Hall patinás dísztermébe, amelyben az újhullámos dress code-nak megfelelően öltözött élsportolók végzik a háromórás gerinctornát, míves műelefántcsont-bábuk fölött hajladozva, őszi szél fúj odakint, kavargatja az épület előtti sétányon növekvő vörösjuhar lehullt leveleit, az ilyen hétköznapi események leírása, mint egy parányi forgószél a járdaszegélyen, matematikailag és bizony művészet-elméletileg is bonyolultabb feladat, mint például bizonyos csillagászati katasztrófák egzakt analízise, ehhez képest ami a táblákon zajlik, noha a Shannon-számok kvázi-végtelenje ott dereng valahol a játszmák beláthatatlan horizontján, maga a teljes átláthatóság, a sakk tulajdonképpen roppant egyszerű folyamat, van valahol egy éter, egy közös halmaz, amelyből az egyes játszmák kiválnak, néha el kell végezni egy-két konkrét kalkulációt, alkalmazni az általánost az egyedire, de azért a játék lényege mégiscsak a mintafelismerés, a már létező motívumkészlet ismerete és azonosítása, igaz, a zseni, mint mindenben, a sakkban is arról ismerszik meg, hogy képes e motívumkészletet újabb elemekkel gazdagítani, ide tartoznak például Petroszjan programszerű minőségáldozatai, Vesalius kényszeres h4, illetve …h5 szárnytámadásai, és még ezernyi ötlet, ötletecske, Damiennek is volt néhány, de ő univerzálisan játszott, vagy inkább kiszámíthatatlan volt, és ahogy egyre magasabbra ért, egyre kiszámíthatatlanabbá vált, a megnyitási repertoárját még a legfelkészültebb ellenfelei sem tudták lekövetni, stílusát hol defenzívnek, hol túlságosan kockázatvállalónak tartották, noha a saját bőrükön érezték, hogy egyetlen játszmán belül is rendkívüli ritmusváltásokkal tud előállni, és amire jellemzően csak a sakkprogramok voltak képesek, nevezetesen a lépésről-lépésre tartó teljes, nulláról történő újratervezés, az Damien számára magától értetődő volt, talán mert az elit többségével ellentétben nem annyira állásokat elemzett, hanem sokkal inkább folyamatában látta a játszmát, sőt, ami azt illeti, azoknak a táborához tartozott, akik szerint a sakk leginkább zenei metaforák mentén jellemezhető, stílusát a stílusok együttes harmóniája alakította tehát, és ha volt igazi védjegye, akkor az talán nem más, minthogy a szégyen és a megbánás leghalványabb jele nélkül volt képes visszavenni egy korábbi lépését, egy-egy játszmában akkor féltucatszor is kisebbfajta visszavonulót fújt, természetesen csak olyankor, ha az állás dinamikája megengedte, a többség az ilyesmit ösztönösen a korábbi hiba beismerésének, lélektani gyengeségnek tekintette, Damiennek azonban sokszor éppen a flow-élmény megteremtéséhez volt szüksége rá, és ugyanez történt most is, amikor 21. Bf1-f3, 22. Bf3-h3 után minden további nélkül a 23. Bh3-g3 lépést húzta meg, már-már a szakmai etikett határát feszegetve, praktikus szempontból ez volt az egyik legfontosabb, amit Marlice-nak köszönhetett, „Ne félj bocsánatot kérni”, mondogatta neki, nyilván Chilene miatt, nem mintha ilyen direkt módon erőltette volna a dolgot, de hát mindketten tudták, hogy mégiscsak róla van szó, „Ne félj attól, hogy újra végiggondolj valamit”, amit tehát sakknyelvre úgy fordított le, hogy bármikor álljon készen arra, hogy akár radikálisan újraszervezze épülőben lévő támadását, vagy, amennyiben a szükség úgy kívánja, akár teljes egészében le is mondjon róla, és térjen vissza inkább a pozíciójátékhoz, „a csekély előnyök érvényesítéséhez”, de hát ezt is Marlice vetette föl, egyszerűen hihetetlen, hogy fogalma sem volt a sakkról, és mégis ilyen találó megállapításokat tudott tenni, hiszen nem azt mondta, hogy „a jóindulat légköre apróságokon múlik”, milyen fontos ez, nem igaz? 

Három forduló után száz százalékkal állt, amire értelemszerűen nem lehetett panasza  ezen a szinten, noha nem példátlan, de azért kivételes teljesítmény, ami azonban mit sem ér, ha nem tudja tartani a formáját a torna végéig, márpedig egyes „szakértők” máris hangot adtak kétségeiknek, miután az előző nap úgymond  a szerencsének köszönhetően győzte le Wong Huét, mit jelent a szerencse, egy üres kalapot talán, amelyben nyúl helyett hamis pénz lapul, bárhogyan is, napról-napra növekvő számú rajongói mellett bizony megjelentek ellenlábasai is, Solomon hívei például különösen eltökélten bizonygatták kedvencük felsőbbrendűségét, és hajlamosak voltak bagatellizálni Damien egyre inkább klasszisra valló eredményeit, ahogy természetesen a megnyitás kezelésével kapcsolatban is számos maliciózus megjegyzést kapott, néha megfordult egy-egy ilyen csetszobában, amikor Chilene miatt az ágyból sem kelt ki, egész napokat is eltöltött ezzel, mintha kátrányt csepegtetett volna a sebeibe, a sakkozók kulturált népség, fórumaik az internet utolsó humanista szentélyei, de mint minden szentélyben, ezekben is megjelennek olykor a fanatikusok, Solomonnak mintha egy egész magánhadserege működött volna az online térben, hogy képviseljék teoretikus igazságát, dicsérjék elvei kifinomultságát és precíz végjátéktechnikáját, egyúttal gyalázzák ellenfeleit, így aztán nem csoda, hogy amikor a negyedik fordulóban összekerültek, a játszmával párhuzamosan ezrek ugrottak egymásnak a világhálón, vadul ócsárolva egymást, „Most pukkad ki a Dami-lufi”, illetve „Solomon már a múlt”, és így tovább, alig-alig figyelve rá, hogy a táblán egyébként mi zajlik, pedig, ó, pedig roppant küzdelem volt kibontakozóban.

– J’adoube.

Solomon ajkán úgy csendül a szó, mint amikor ezüstkanalat érintenek a porcelánhoz. Nyilvánvaló provokáció, franciául a franciának. És ha hangzásában még nem is lehetne benne kivetnivalót találni, jelentésében már annál inkább – igazítok, ami képtelenség, hiszen az egész játék a kiigazíthatatlanságról szól, arról a szükségszerű káoszról, amit még a szélben kavargó esőcseppek is csak hiába próbálnak imitálni. 

Nem mintha sokat számítana, Solomon matat valamit a vezérével, megforgatja, már csak egy portörlő hiányzik a kezéből, hogy azzal is végigsimítson a nyak ébenfeketén csillogó ívén. Gondozzuk udvartartásunk. A sárkány-változatot választotta a szicíliaiban, és Damien nem tudott szabadulni az érzéstől, azért, hogy őt büntesse, büntesse az elmúlt hónapok eredményeiért, a vélelmezett túlzott vakmerőségéért, egyáltalán azért, hogy itt van, és máris 3/3-mal áll a mezőny élén. Damien a Harrington-Glek variáció felé terelte a játszmát, noha manapság a minél előbbi hosszúsánc és a pozíciós megközelítés volt a népszerűbb, ő azonban úgy vélte, szerencsés, ha közepesen ismert mederben csordogál tovább, nem akart a fősodorban maradni, de tévedésnek tűnt volna rögtön fejest ugrania valamelyik kétes hírű holtágba is, bár az igazat megvallva Damien remekül kiismerte magát ebben a megnyitásban, noha egy-két jelentéktelen, korai játszmáját leszámítva sosem kellett megküzdenie a sárkánnyal, az edzővel mindenesetre alaposan kivesézték, igen, volt egy hónap, amikor napi hat-hét órát, ameddig csak bírták szusszal, ennek a megnyitásnak szenteltek, egészen félelmetes mélységekig hatoltak le a megértésében, és Damien nem győzött csodálkozni rajta, hogy újdonsült edzője milyen rendkívüli szinoptikus érzékkel értékelte az ellentétes oldali szárnytámadás során előálló állásokat, még arra is volt példa, hogy már a teli táblából kihozta a pattal végződő gyalogvégjátékot, „A sárkány, Damien”, mondogatta, „A sárkány nem alszik”, az biztos, hogy megtanulta, hogy hanyatló népszerűsége ellenére ezt a nyitást a legnagyobb komolysággal kell venni, de megtanulta azt is, hogy megfelelő elkötelezettséggel, és, ami egyébként is feküdt a stílusának, rugalmassággal, legyőzhető.

Otthon Chilenének is nap mint nap beszámolt róla, hogy mi mindent tanult, a lány hallgatta egy darabig, majd közölte, hogy egy barátnőjével van találkozója, mégiscsak idegen volt egy idegen városban, és szeretett volna gyökeret ereszteni, Budapest erre remek lehetőségeket kínált, nos, nem egészen, gyökeret azért mégsem lehetett ereszteni egykönnyen ebben a fulladásig lebetonozott városban, az éjszaka azonban befogadta és elnyelte látogatóit, még Fokvárosban sem ment ilyen könnyen az ismerkedés, nem fiúkkal, nem, Chilene egyszerűen csak barátokat akart magának, eljárt egy hímzőszakkörbe, onnan volt Anna is, akivel ma estére megbeszéltek valamit, Damien hallotta és teljes elfogadással volt a döntése iránt, noha még szívesen mesélt volna neki a legutóbbi játszmáiról, igen, értette, hogy az ő életében esetleg más is helyet kaphat még, és kezdettől fogva világos volt, hogy a sakk talán mégsem töltheti be mindkettejük életében ugyanazt a szerepet, de annál inkább kapóra jött, hogy Chilene távozása után egyszerűen felcsapta a laptopját, és máris hívta Marlice-t, akinek aztán a korábbinál is részletesebben referált a jugoszláv támadás (7.Fc4) rejtelmeiről. 

– J’adoube – ismételte meg Solomon. 

Két órával később már a parkban bóklászott, majd leült egy padra, és előhúzta a telefonját. Chessnews.com – „Solomon dührohamot kapott”. Rövidvideók a mérkőzés utáni riportról. Egy kerekesszékben ülő törpe faggatta a történtekről. 

– Nem gondolja, hogy kockázatos választás volt a sárkány változatot választani?

– Miért lett volna kockázatos?

– A Stockfish szerint 25…Bfc8-nál már menthetetlen volt a helyzet.

– Valóban? – kérdezte Solomon. – És mit jelzett a Stockfish? +1-et? +2-t, esetleg +3-t?

– +4-et – mondta a riporter. 

– Tehát +4-et – sóhajtott Solomon, majd megkerülte a fickót, megfogta a székét, fordított rajta egyet, és teljes erővel kilökte az ajtón. 

A cikk szerint csak a szerencsének volt köszönhető, hogy a riporter sérülés nélkül megúszta a dolgot. 

Járai Luca: TÖRÉS

De sose tette meg, lehajtott fejjel ment tovább csendben, és a házukhoz érve monoton mozdulatokkal kinyitotta az ajtót, hogy bemenjen. Ott volt a gondolat a fejében, mintha egy film lenne: eldob mindent, és futni kezd. De ez csak egy gondolat volt. Mindig is csak annyi volt.

Ruth az erkélyen állt. Olyan sokat állt már ott a sebesen tovarohanó hetek, hónapok és évek alatt, hogy csukott szemmel is bármikor le tudta volna festeni a szomszéd vöröstéglás házát, összes apró részletével együtt. Állt ott már boldogan, szomorúan, csalódottan, lelkesen, bátran, valamint gyáván, azonban egy mindig ugyanaz volt. Egy furcsa kis érzés a mellkasában. „Csak egy ugrás lenne – gondolta oly gyakran, hogy kezdett belekergülni. – Nem eshetne komoly bajom, hiszen csak az első emeleten lakom, de… azt hiszem… az ugrás után…” Valami megváltozna. Ezt érezte, ám sose mert igazán belegondolni. Akkora őrültségnek tűnt az egész! „Mégis mit változtatna meg egy ugrás? – kérdezte az agya. És válaszolt a szíve: – Mindent.

Benedict egész életében utálta az irodalomtanárt. Igen, gyűlölte. Még egészen fiatal volt az első közös órájukon, amikor ő félve bevallotta a tanárnak, hogy könyveket ír, és ő egész egyszerűen kinevette. A képébe röhögött. Azt mondta, hogy túl fiatal, ez pedig annyira fájt Benedictnek, hogy azóta sem felejtette el. Sőt! Folyamatosan ott élt benne az a szégyen, amit eme apró momentum váltott ki belőle.

Ezerszer elképzelte magában, hogy kiveszi a táskájából a kéziratot és levágja tanítója asztalára, majd szó nélkül kimegy a teremből, de sose tette meg. Pedig 5 éve járt hozzá! 5 teljes éve!

Minden nap ott volt vele a kézirat (mélyen a táskájában) és szinte égette a tudat, hogy sose vette elő. Hiszen az évek során a tanár állandóan felemlegette azt a bizonyos rettenetes esetet vigyorogva… élvezte, hogy elvette a gyerek kedvét az írástól! Pedig Benedict nagy tehetség lett volna. Lett volna.

***

Március volt, egy pénteki nap. A nap magasan ragyogott az égen, szinte egy felhő sem takarta a látóhatárt, ami valljuk be, ritka dolog volt a Bloomp Street-en. Pete ugyanúgy sétált hazafelé, mint bármelyik másik nap. Ugyanolyan tempóval, ugyanakkorákat lépve. Egyetlen dolog volt eltérő a megszokottól: a tudat, amely a fejében ült. Ez az utolsó nap, amikor mindez megtörténik vele. Holnap a maradék cuccaikat is elviszi egy bútorszállító autó, és este már az új lakásban hajtja álomra fejét. Tömérdek kérdése volt az új környezettel kapcsolatban, hazafelé menet azonban csak a régi hely körül forgott minden gondolata. Eszébe jutott a szokásos érzés és nem értette, miért nem érzi magát elégedettnek, hogy végre megszabadul eme ostobaságtól. Nem, ő határozottan nem volt boldog. Egyre nagyobb teherként nehezült vállára a megszokott gondolat, és szíve szerint elsírta volna magát. Az esze azt súgta: ejnye, Pete, menj szépen haza, búcsúzz el a szobádtól, és minden rendben lesz holnaptól. A szíve azonban valami ilyesmit üzent: dehogy lesz rendben, egészen addig nem lesz rendben semmi, amíg végre le nem győzöd a félelmedet. És akkor megtörtént. Pete teste szinte a tudatától függetlenül elhajította a súlyos iskolatáskát, és mintha vele együtt az összes többi terhét is lerázta volna magáról. Futni kezdett. Rohant. Fokozatosan, egyre jobban elárasztotta a szabadság érzete, és azt kívánta, bárcsak végtelen hosszúságú lenne ez a nyavalyás utca. Ám a Bloomp Streetnek köztudottan van egy vége, egy nagy kereszteződés, ahova Pete túl nagy lendülettel érkezett meg ahhoz, hogy le tudjon fékezni. Egy pillanatig rettegés fogta el: mi van, ha nem tud megállni és elgázolja egy autó? Halállal fizet a szabadságért, bátorságért?  De nem, ebben a pillanatban a sarkon befordult egy Pete korabeli lány és összeütközésük megmentette a fiút egy talán végzetes gázolástól. 

– Jaj, Istenem, ne haragudj! – fakadt ki Pete, és igyekezett segíteni a lánynak összeszedni elejtett holmiját.

Pakolás közben egyszer csak összeért a kezük és mindkettejük valamiféle furcsa bizsergést érzett a mellkasa körül. Lassan, mintha félnének egymás tekintetétől, felnéztek. Korábban nem volt idejük megszemlélni a másikat, így az ember azt hihetné, hogy ebben a percben alaposan felmérték egymás küllemét, azonban valamilyen természetfölötti erő megtiltotta ezt. Pete azt se tudta volna megmondani, hogy milyen színű a lány haja, vagy bőre, egyszerűen csak elnyelte a csodálatos szempár, amely pedig belemerült az ő szemeibe. Számukra megállt az idő, miközben a Bloomp Street folyamatos mozgásban volt.

Ruth zokogva kirohant az erkélyre. Még az átlag tinédzserlányoknál is gyakrabban sírta el magát, elég volt hozzá egy szigorú tekintetet anyától, egy kis dorgálás valamelyik tanártól, vagy épp egy megható filmjelenet. Most azonban ennél sokkal komolyabb volt a helyzet: ihlethiány.

Ruth fiatal kora ellenére nagyon tehetséges festő volt, és eddigi élete során sose kínozta még ihlethiány. Egyszerűen lefestette, amit látott, és annak ellenére, hogy nem adott hozzá semmilyen plusz tartalmat, nagyon szépek lettek a művei.

Aznap azonban szokatlan érzés kerítette hatalmába. Érzete, hogy valami nagy dolognak kellene következnie, egy igazi festménynek, mely nem csupán szép, hanem van valamilyen jelentése is. De mi ez a kép? Mit kéne festenie? Fogalma sem volt… Lassú mozdulatokkal letörölte könnyeit, majd felállt és hozzá nem illő magabiztossággal a korláthoz lépett. Most vagy soha. Most vagy soha? Most! Karjaival megkapaszkodott az erkély korlátján, hatalmas lendületet vett, majd mint testnevelés órán a szekrény fölött, átugrott a… min is ugrott át? Egy vasrúdon? Nem, ennél sokkal többről volt szó. A kétségein ugrott át. Egyetlen pillanat alatt már a puha, zöld fűben guggolt. Szinte meg sem ütötte magát. Önkéntelenül is hahotázni kezdett és hanyatt fordult a földön.  Ekkor pedig hirtelen minden világossá vált számára. Az elméje szinte felrobbant a tudattól, hogy a dolog mindvégig ilyen egyszerű volt! Nézte a kék égen úszó bárányfelhőket és látta bennük a jelentést – a festmény jelentését. Mert a felhők voltak az ő rajzai.

Utolsó tanítási nap az évben. Mr. Fredericks irodalomtanárnak bejelenteni valója volt, amitől Benedictnek már alapjáraton lábrázása lett. Szokásához híven összehúzta magát a leghátsó padban ülve és igyekezett teljesen beolvadni a falon sorakozó poszterek közé. Mr. Fredericks érdekes módon nem a hétköznapi modorával beszélt, ami nemcsak a fal mellett kuporgó fiút, hanem az egész osztályt meglepte. A tanár kivételesen nem volt lenéző, se okoskodó, hanem szinte szomorúan és összeroskadva ült kockás terítős asztalánál. Ahogy tekintetét végighordozta a gyerekeken, könnyek szöktek a szemébe.

– Figyeljetek rám, mert csak egyszer mondom el. Tudom, hogy számotokra ez a legboldogabb nap az évben, hiszen olyan közel van a nyári szünet, hogy szinte az ablakból tudtok integetni neki. Örömötökben én viszont nem részesülhetek.

Benedict értetlenül meredt az általa gyűlölt férfira. El nem tudta képzelni, mit fog mondani. Talán valami tréfa van a dologban?

– Számomra a holnapi naptól kezdve egy nagyon nehéz időszak veszi kezdetét, amire megpróbáltam lélekben már felkészülni, de higgyetek nekem… van, ami nem olyan, mint egy dolgozat. Erre nem lehet egyszerűen csak bemagolni egy anyagot. Kórházba fogok vonulni, és fogalmam sincs, hogy visszajövök-e valaha az iskolába. Rákos vagyok.

Az osztály egyetlen emberként ejtette le az állát, majd olyan fájdalmas csend ült a teremre, amilyet az iskola még nem látott. Senki nem mert szólni egy szót sem.

Mindenki úgy lapított a padjában lehajtott fejjel, mintha Mr. Fredericks máris meghalt volna. És ekkor Benedict keze megindult. Lenyúlt a táskájába és kivette belőle a könyvének meggyűrődött, nyomtatott lapjait. Reszkető lábbal, vadul kalapáló szívvel felállt, s az összes gyerek értetlen tekintete által kísérve kisétált a tanári asztalhoz. 

– Viszontlátásra, tanár úr – motyogta, miközben óvatosan lerakta a papírkupacot Mr. Fredericks keze mellé, aztán halk léptekkel elhagyta az osztálytermet.

Egy hónappal később már javában tartott a nyári szünet. Benedicthez az egykori tanár úr halálhírével egyszerre érkezett meg Mr. Fredericks utolsó levele, amihez mellékelve volt a fiú könyve.

**

Pete kinézett a hálószoba ablakán, miközben a reggeli kávéjának maradékait kortyolgatta. Gyönyörű felesége és két szép kisfia a kertben játszottak a lehullott falevelekkel. Miközben ezt nézte, a férfi szívét kellemes melegség öntötte el, és kedve támadt volna imádkozni, hogy köszönetet mondjon csodálatos családjáért. Immár tíz éve ismerte a feleségét, de még mindig nagyon fiatalnak számítottak. Nem volt mire várniuk, hiszen kezdettől fogva mindketten tudták: csak így, együtt akarnak családot és egymás mellett akarnak élni örökkön örökké. Pete elmosolyodott, és közben arra gondolt, hogy vajon mi lenne vele, ha aznap nem keríti hatalmába a jó öreg Bloomp Street varázsa.

Még negyed óra volt hátra a galéria ünnepélyes megnyitójáig. Ruth idegesen mászkált fel-alá a hosszú teremben, és szíve szerint zokogásba fojtotta volna hihetetlen izgulását, ám amikor végignézett különleges festményein (melyekről az elmúlt évben került néhány információ nyilvánosságra, ami azonnal lázba hozta a műkedvelők apraját-nagyját), máris megnyugodott. Tudta, hogy a képek tökéletesek. Mindegyik egytől egyig furcsa alakú felhőket ábrázolt, amelybe az ember a saját érzéseit képzelhette bele. Ruth egyszerűen érezte a zsigereiben, hogy a közönség értékelni fogja ezt az új irányzatot! Vagy ha mégsem… majd fest az égre egy szimpatikusabb világot.

Benedict még egyszer, utoljára átolvasta az előbb leírt bekezdést, majd hátradőlt a székében és hosszan kifújta a levegőt. A könyve kész volt. Immár a negyedik, ha nem számoljuk a karácsonyi novelláskötetet, ami két hónappal korábban jelent meg a rajongók nagy örömére. Mi tagadás, rajongókból aztán nem szenvedett hiányt. Meglepően gyorsan szaladt előre a sikeres írók listáján, és ami a legcsodásabb volt az egészben, imádott írni. Számára mindez a szabadságot jelentette… attól a naptól kezdve.

– Gyerünk, fiam, már csak a szokásos van hátra – szólt rá saját magára és szinte már rutinos mozdulatokkal, ám még mindig kalapáló szívvel beillesztette az utolsó oldalra legfőbb motivációját: Mr. Fredericks levelét. – Köszönöm, tanár úr. 

Ismét belegondolt abba, hogy mindkettejüknek milyen fontos volt az a levél. Mr. Fredericks azzal, hogy őszintén bocsánatot kért a fiútól halálos ágyán, jelképesen meggyónta az összes bűnét, Benedict pedig ennek köszönhetően visszakapta élete értelmét: az írást. Megrázta magát, hogy visszatérjen régi emlékei palotájából és újra a billentyűzetre helyezte ujjait. Mosolyogva felsóhajtott és csupa nagybetűvel leírta: VÉGE.

Péntek Orsolya : Könyvtár

A sárga-arany levélszőnyegtől, amely szikrázott a napon, mindenesetre valamiféle derű töltötte el a szívét. Az utca jól járt: így volt szép. 

Hogy a többiekkel nem nagyon van miről beszélnie, az hamar kiderült. Húsz nap kellett hozzá, hogy kívül kerüljön az összes formálódó körön, és még öt, hogy elhallgassanak, ha valahová belépett. 

Irritálta őket. Nem volt se ilyen, se olyan. Nem festette magát, a ruhája egyszerű volt és olcsó, viszont láthatóan nem tartozott a stréberek közé sem, sőt, a lázadókra is olyasfajta unalommal nézett, mint aki vagy harminc évvel idősebb máris, amitől a piercinges, bakancsos, festett arcú társaság oly annyira sértve érezte magát, hogy először ők kezdtek el-elhallgatni, ha megállt mellettük, hogy éreztessék: köztük semmi keresnivalója.  

Pedig leginkább még velük tartott volna, ha elég lett volna neki a lázadásnak ez a felszínes, ingatag fajtája, ez a lázadásocska, amely huszonöt és harmincöt éves kor körül általában biztosnak látszó munkahelybe és lakáshitelbe transzformálódik. 

Az ő lázadása csöndes volt és egy életre szóló. Teljesen mindegynek gondolta, hogy mit vesz fel hozzá.

Az órákon a legtöbbször ugyanúgy unatkozott, mint az előző iskolában. Ha kellett, úgy-ahogy megoldott egy példát, beszámolót írt az Odüsszeia tartalmáról, és bármelyik igeragozást felmondta bármely tanult nyelven, legfeljebb egy-két hibával. Mégis volt valami meghatározhatatlan pimaszság abban, ahogy felelt, és ez felhergelte a tanárokat, akik ennek ellenére nem találtak rajta fogást, sem az öltözetén, sem a mondatain, sem a magaviseletén, és ez az egész együtt olyan felháborító és szabálytalan volt a se jó, se rossz gimnáziumban, hogy szeptember közepén inkább már ők sem szólították fel. 

– Talán több lelkesedéssel – ripakodott rá a földrajztanárnő az utolsó alkalommal.

A lelkesedés, az valahogy hozzátartozott az egészhez. 

Nem válaszolt neki. Eljátszhatta volna, persze, hogy lelkesedik a meteorológiai jelenségek iránt, ha másért nem, legalább azért, mert óra előtt mégis átnézte az aktuális fejezetet, és így vissza tudott öklendezni néhány félmondatot. De egyrészt nem gondolta fontosnak, hogy miként képződnek a felhők, és tudta, soha az életben nem lesz szüksége efféle információkra, mint ahogy a kétismeretlenes egyenletekre vagy a különféle spinkvantumszámokra sem, másrészt olyan mértékben irritálták a felesleges adatok, amelyeknek telefonkönyv-jegyzékét az iskolákban tudásnak merték nevezni, hogy megvetette volna magát azért, ha beszáll a játékba.

Néha, még az elején megkérdezték, mi érdekli. 

Úgy kérdezték, ahogy a tizenöt éves diáklányoktól szokás, kissé félvállról, leereszkedően.

Egy lány mégiscsak egy lány, elsősorban. Persze valamit nyilván dolgozik majd. 

– Nem tudom még – válaszolta ilyenkor kitérően, de hazudott.

Pontosan tudta, mi érdekli, de ezt nem lehetett elmagyarázni nekik. Nem volt tantárgyakban, foglalkozásokban, világnézetekben mérhető. Jobb híján úgy fogalmazta meg, hogy igazi ember akar lenni. Olyan, aki teljesen él.  

– Legyenek hálásak a sorsnak, hogy a világ biztonságos térfelén élnek, és gimnáziumba járhatnak – dörögte az igazgatónő, egy víziló formájú, a hatvanhoz közelítő, zöldbe öltözött asszony az évnyitón. Matematika-tanár volt, híresen kegyetlen.

Elnézte az arcát, a szűk, tatáros szemeket, az egészségtelen, sárgás arcbőrt, amely petyhüdten lógott kétoldalt, mintha két, túlérett őszibarack vagy lottyadt alma volna a két arcfele, és a csak azért is vörösre festett, kemény hullámokba kényszerített hajat, amely úgy ült a feje tetején, mint egy kígyókból álló sisak. 

Próbált rájönni, kire emlékezteti. Aztán felismerte. A nagyapja könyvespolcán a nagy világtörténetben volt egy kép Medúzáról. Egy szörny volt, akinek valamelyik hős levágta a fejét. Gyötörni kezdte magát, hogy rájöjjön, melyik volt, Héraklész vagy Perseus. Bosszantotta, hogy nem emlékszik. Sem Héraklészról, sem Perseusról nem tanultak semmit. Görögül sem tanultak, és latinul sem. Ha nem túrta volna fel a családi könyvtárat a hosszú, unalmas nyári délutánokon, legfeljebb a felhőképződésről, a sinus függvényről, a dél-amerikai élővilágról és az Odüsszeia hozzávetőleges tartalmáról értesült volna Medúza beosztottjaitól.

Most megkétszerezett figyelemmel szemlélte. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet Medúzának lenni, csúf lelkű csiga- vagy kígyóhajú nőnek, aki harminc éve buktat és kiabál. Akkor lassan, mint ahogy a víz kiárad dagálykor, elöntötte a szánalom és a hűvös szeretetet. Utóbbit nem tudta megmagyarázni, hát hagyta. Azóta figyelte, feltűnik-e valamelyik szünetben, de a Medúza nemigen jött ki az irodájából, legfeljebb ha órája volt, a becsöngetés előtti percben sietett végig a földszinti folyosón. 

Általában kettőig kellett kibírni, akkor léphettek ki végre az aranyszőnyeges utcára. Olyankor váltott pár semleges szót azokkal a lányokkal, akik még szóba álltak vele.

– Gőgösnek tartanak – mondta neki szelíden az egyik. Igazi eminens volt, csöndes, vézna kislány. Felhúzta a nyakáig a cipzárt a kardigánján, és összefonta a karját a teste előtt, talán, hogy védekezzen a mondat miatt, amellyel pedig nem sérteni, hanem figyelmeztetni akart.

Nem tudta, mit válaszoljon neki. Valami olyasmit lett volna helyes mondania, hogy igyekszik majd másmilyen lenni. Vagy, hogy nincs igazuk. De nem akart másmilyen lenni, és még ha akart volna is: nem tudott. 

– Én ilyen vagyok – felelte végül olyan kedvesen, ahogy csak tudta, hogy legalább őt, aki még szóba állt vele, ne bántsa meg. Aztán az órarendről beszéltek és az őszi szünetről. 

Ott, ahol már nem láthatták, megállt, beszívta mélyen az ősz szagát. Ez a keserű és édes, szép illat semmilyen relációban nem volt semmivel, amivel hét órán át foglalkoznia kellett. Abból a világból volt egy üzenet, ahová törekedett. 

Aztán egy nap eltűnt a levegőből az aranypor és a ragyogás. Csípős, októberi szagok kúsztak be az erkélyajtóból, amikor az anyja kinyitotta hét körül. Ragaszkodott hozzá, hogy a lakást átszellőztetve hagyja ott reggel, az apja meg ragaszkodott a pirítósához, akkor is, ha késésben volt. Az öccse minden reggel kifényezte a bakancsát, a nővére pedig százszor végigsimított a hajkefével a haján, mert azt olvasta valahol, hogy az jót tesz a hajhagymáknak. Egyikük a cipője fölé hajolt, újra és újra végigsimított a bőrön a kefével, a másik belekáprázva saját arcába ült a tükör előtt. Az apja konok egykedvűséggel rágott, az anyja, mintha a beáramló levegőmolekulák számát ellenőrizné, állt a nyitott ajtóban. 

Abban a pillanatban idegeneknek tűntek. Bolondoknak, akik, ha egy reggel nem működne a kenyérpirító, nem nyílna ki az erkélyajtó vagy eltűnne valamelyik kefe, ott maradnának a világban tanácstalanul.

Aztán, amikor megkezdődött az igazi reggel, és az anyja rákiabált a nővérére, hogy az hosszabb szoknyát vegyen fel, az apja meg az öccsére, hogy ne hagyja az előszoba közepén a kurva bakancsát, a családjává változtak megint.

Rájuk gondolt, amikor megállt a fák között. Megváltozott az utca, most, hogy nem sütött a nap, és az ég kékesszürke, mély óceán színe tükröződött a fák törzsén és a rozsdabarna leveleken. 

Megállt, a hátát az egyik fának vetette. Ebből az irányból csak ő érkezett. Nem kellett félnie, hogy megszólítják. 

Az utóbbi két évben lett valahogy egyedül. Addig még szót értett velük. Aztán lett baj. Talán, amikor elkezdte magával hurcolni azt a verseskötetet. 

Véletlenül nyitotta ki egy másik versnél, mint ami fel volt adva. Átfutott a szeme a síró vasról szóló soron. Hirtelen ötletből belepörgetett a könyvbe, akárha kártyalapok lennének az oldalak. Várta, hol nyílik ki. Eljátszotta egyszer, aztán még egyszer. 

Olyan volt, mintha a halott költő elkezdett volna beszélni hozzá, mondatokat mondott, aztán egész verseket. 

Akkor fogta József Attila verseit, a táskájába csúsztatta, majd három nap alatt befalta az összeset. 

Jobb híján a külváros széli mezőre ment iskola után. Nem bírta volna ki a házak közt, sem a szűk, nyolc négyzetméteres félszobában, amin a nővérével és a nővére körömlakkjaival osztozott. 

– Hazudtok. Ti mind hazudtok – suttogta, pedig azt hitte, kiabál. 

A mezőig kellett mennie, hogy megértse: ha valóban azt tanítanák, amit a költő írt, az botrány lenne, mint ahogy botrány lenne a hittanórán Jézusból és a történelemórán a forradalmakból. 

Mire elkezdte a kilencediket, sorra leszedegette a többi költőt is. Közben romlott el minden. Vagy megjavult. Nem tudta eldönteni. 

Milyen rég volt. Tavasszal – gondolta, és összehúzta magán a kabátot. 

Most, hogy minden nedves volt és nehéz, és látni vélte, ahogy az iskola alagsorában, a pincerendszerben, ahová egyszer, még az első napokban letévedt, térképet rajzol a falra a penész, reménytelennek tűnt, hogy éveket töltsön el itt hülyeségekkel. 

Legalább megtanulok néhány nyelvet. Annak még van értelme – gondolta végül bizonytalanul. 

Lassan elindult, de nem jól számította ki az időt. Mire a kapuhoz ért, amelynek bélletén különös állatfigurák másztak föl és le: egy majom, egy kutya, és egy azonosíthatatlan lény, talán, hogy jelezzék, mennyit ér ez az egész, már csönd volt az utcában. 

Becsengettek – hasított belé. 

A folyosón is csönd volt, csak az első osztályteremből hallatszott ki a földrajztanárnő lelkes hadarása. Olyan volt, mint aki verset mond egy iskolai ünnepségen. 

A felhők – jutott eszébe, és kis híján felnevetett. 

Állt a folyosón tanácstalanul. Balra, aztán jobbra nézett.   

Tétován indult el arrafelé, ahol egy beugróban, ezt már megfigyelte, egy ismeretlen terem nyílt. Negyedikesek néha jöttek abból az irányból, mások soha. 

Lassan tolta be az ajtót.

Úgy tűnt, a könyvtárba tévedt be. A bejárathoz tolt asztalkán régi újságok porosodtak, tudományos magazinok. Nekiindult a polcok erdejének, de pár lépés után érezte, hogy melege van a kabátban, és a táska is húzta a vállát. Ledobta hát őket a fotelek egyikébe. Mintha nagy súlytól szabadult volna meg, szinte repült vissza a polcok közé. 

Ebbe is, abba is belelesett. Nem tudta eldönteni, melyik soron menjen tovább, sem azt, hogy mit válasszon, ha ugyan ki lehet vinni innen a könyveket. 

Az előző iskolának egyáltalán nem volt könyvtára. Elvitték őket a kerületi gyerekkönyvtárba hatodikos korukban, de a látogatás vihogásba és lökdösődésbe fulladt, a kicsiknek való leporellókkal és színes mesekönyvekkel hajigálták egymást. Nem volt mit kikölcsönözniük. 

Ez a könyvtár más volt, láthatóan legalább száz éve gyűjtötték a köteteket. Öreg gerincek között, aranybetűs, régi kötésű, vastag lexikonok mellett sétált. 

Lassan sodródott a polcok között, és észre sem vette, hogy a terem végébe ért. 

Amikor felnézett, hátrahőkölt. Egy asztalnál egy hófehér hajú, hajlott hátú, idős ember ült, és őt nézte. Lehetetlennek tűnt, hogy tanár. Idősebb lehetett a nagyanyjánál, aki pedig már hetvenhat éves is elmúlt, és idősebb bárkinél, akit eddig látott. 

– Milyen óra helyett jött? – kérdezte meleg, barátságos hangon az öreg.

Felfigyelt rá, hogy a hangja inkább középkorú emberé lehetett volna, azonban férfihangnak túl magas, nőhöz képest túl mély. 

– Tanár úr, én – mondta, aztán megállt. Megrémült. Lehet, hogy tényleg nő?

Az öreg mosolygott. 

– Nézte a fákat és az eget. Ma van az első igazán őszi nap. A szeptember még nem igazán ősz, az egy extra évszak a nyár és az ősz között. Na de az október! – mondta monoton, mégis dallamos hangon.

A lány megtámaszkodott a legközelebbi polcban. 

– Honnan tudja, hogy néztem a fákat? – kérdezte.

Most inkább nőnek tűnt. Amikor felállt, helyesbített magában: férfi.

A legkülönösebb az volt, hogy nem félelmet, hanem örömöt érzett, hogy az öreg tudja: a fákat nézte, és éppen lóg. 

– Majd ha ennyi idős leszel, megtudod, honnan tudom – válaszolta, és a kezébe nyomta az asztalon lévő könyvet. Mintha ki lett volna készítve.

– Itt írja alá – mutatott egy táblázatra, amelyben olvashatatlan betűkkel, kézírással ott állt talán a szerző neve, a cím és a könyv jelzete. Átfutott rajta, hogy nem tudja, mit ír alá, aztán elhessegette a gondolatot, és aláfirkantotta a nevét. Voltaképp még nem volt aláírása. De igyekezett, hogy legyen.

– A többi könyvet megtalálja maga. Egy kell csak, amin elindul, mint a nyomon. 

Állt ott, meg akarta köszönni, de az öreg ráripakodott: 

– Mit áll itt? Nem adhatok ki egyszerre kettőt.

Két hét múlva vitte vissza a könyvet, érett, októberi napfényben sietett végig az  utcán, amelyen a levélszőnyeg most óarany színben pompázott. 

Szinte szaladt.

Közben többször kísértést érzett, hogy meglátogassa az öreget, de úgy hitte, amíg nem végez az olvasással, jobb, ha nem mutatkozik. 

Az utolsó óra után esett be a könyvtárba, a hóna alatt a könyvvel. Egyenesen, céltudatosan vágott át a termen, csak az asztal előtt nézett fel. 

Csalódott. Az asztalnál nyugdíjasnak látszó tanárnő ült, látta már a folyosón azelőtt is. 

– Visszavétel? – kérdezte unottan.

Elé tolta a kötetet. A nő háromszor is átfutotta a kivett könyvek táblázatát. 

– Különös, ezt sehol nem találom – nézett rá tanácstalanul. Látta, hogy megvillan a szemében a gyanú.

– Aláírtam – válaszolta neki kimérten. – Ha el akartam volna lopni, nem hozom vissza – tette hozzá, és érezte, ahogy elszabadul benne a néma gyanúsítás miatti düh.

A nő kényszeredetten bólintott. 

– Az már igaz. Visz másikat? 

Amikor letette elé úgy tíz perc múlva a második könyvet, várt egy kicsit, csak utána kérdezte meg: 

– Az idős tanár úr, aki itt szokott lenni, mely napokon dolgozik?

 – Miféle idős tanár úr? Ezt a könyvtárat húsz éve én vezetem. A nő hangjából megbántottságot érzett ki és szomorúságot. 

– A legutóbb, amikor bejöttem, egy idős tanár úr volt itt. Fehér volt a haja – mondta, és le nem vette a szemét a nőről. Az csóválta a fejét.

– Mondd, melyik osztályba jársz te?

A tegezés, ezt megtanulta, akkor jön, ha úgy érzik, elvesztették a lábuk alól a talajt. 

– Az első a-ba – felelte nyugodtan.

A nő az orra elé tolta a táblázatot. Aláírta. Ez most már igazi aláírás volt. Vagy egy hétig gyakorolgatta. 

– Most hogy mondod – szólt utána a nő –, amikor még én jártam ide gimnáziumba, a hetvenes években –  tette hozzá –, egy idős latintanár vezette ezt a könyvtárat. De már akkor vagy hetvenöt éves volt. Számolj csak – mondta, és nem lehetett eldönteni, hogy a saját, tréfásnak szánt mondatától lett jó kedve vagy mástól, de már derűsen nézett rá.

– Ha élne, úgy száztíz vagy százhúsz éves lenne – nyögte ki, és nevetni kezdett.

Annyi volt, körülbelül – gondolta a lány, kiszédülve a folyosóra. A következő napokban, mintha csak bámészkodna, végigvizsgálta az összes tablót a hetvenes évekből, de a tanárok közt nem talált egy olyat sem, aki hasonlított volna az öregre. 

Novemberben kérdezte meg, miért csak egy könyvet vihet ki egyszerre. 

– Hát ezt meg ki mondta? – nézett rá csodálkozva a könyvtáros tanárnő, akit az utóbbi időben magában Madame Cvikkernek kezdett hívni, és aki újabban teával kínálta, ha belépett.

– Én csak úgy tudtam – válaszolta. Az öregről azóta az első eset óta nem szólt.

– Hat könyvet is kivihetsz – csóválta a fejét Madame Cvikker –, de lesz neked ennyi időd olvasni?

– Lesz – válaszolta, és elindult a polcok között.

Szociális akvarell

Szociális munkás festőművész, vagy festőművész szociális munkás? Milyen hatással van egyikre a másik, és másikra az egyik? 

Ha azt nézzük, melyikkel töltök több időt, akkor az  egyértelműen a szocmunka, és amikor van időm és hangulatom, akkor festek. Korábban úgy voltam vele, hogy mindkettő erősen az identitásom részét képezte, most már inkább azt vallom, hogy fontos szegmensei az életemnek, de alapvetően nem ezek vagyok én. 

Gyerekkorom óta szeretek rajzolni, mindig nagyon fontos volt, hogy képileg meg tudjak jeleníteni valamit, amit elképzeltem. Szüleim sokat meséltek nekem mesekönyvekből, illetve sok meselemezünk is volt bakeliten otthon. Az általuk felolvasott meséket és a lemezeket is csukott szemmel hallgattam, és minden azonnal elképzelt képekké formálódott a fejemben, ez a mai napig azonnal bekapcsol, ha valamilyen történetet hallok. Lett egy enyhe szinesztéziám is, szóval sokszor nemcsak történeteknél, verseknél, dalszövegeknél, hanem zenénél is elkezdődik bennem egyfajta transzformáció: látom a zene színét, sodrását, textúráját stb.

Kicsit fura ez így nekem is, de szeretem ezt a készséget magamban, mert sokkal több dimenzióját tudom így érzékelni az életnek, mintha nem lenne.

Hogy jött a képbe a szociális munka?

2002-ben kezdtem szocmunkás pályafutásom a Kék Pont Alapítvány ártalomcsökkentő programjaiban, 2019 óta pedig a Twist Olivér Alapítvány férfi átmeneti szállóján dolgozom esetkezelő szociális munkásként. Szívügyem a társadalmilag sérülékeny csoportokkal való munka, fontos számomra, hogy munkámat az ügyfelek emberi jogainak és méltóságának maximális tiszteletben tartásával végezzem, ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy megkapják azt a támogatást és szolgáltatást, amire leginkább szükségük van.

A szociális munka mellett másik zsírosan jövedelmező” időtöltésem a művészet, korábban a painttel való rajzolás, különös tekintettel derék magyar politikusok óriás lajhárok általi elrablására.

Nem kísérte végig az életemet a rajzolás, gyerekkoromban erősen jelen volt, de aztán más dolgok kezdtek jobban érdekelni, majd a 30-as éveim elején kezdtem újra felé fordulni, és azóta is vannak kisebb-nagyobb kihagyások benne.

Hogy lett újra az életed része a rajzolás?

2012-ben fedeztem fel a Paint nevű gagyi, ám szívemhez mégiscsak egyre közelebb álló programot, mely kezdetben vicces időtöltésnek, a gyerekkorba való újbóli belesüppedésnek lett az eszköze, később viszont egyre jobban kikristályosodott, hogy mennyi mindenre is lehet használni ezt az egyszerű kis eszközt. Egyrészt a szocmunka melletti relaxációban is segített, másrészt az egyre szürreálisabb idővel siralmasabb politikai/társadalmi helyzet miatt érzett frusztrációim szelepévé is vált.

Az ilyen formában kifejezett képi és képregényes világomat és fantáziáimat a tumblr-re posztolva kezdtem el egyre több emberhez eljuttatni, ezután újságírók kezdték el használni illusztrációimat a cikkeikhez,

végül 2013-ban a Gólya nevű szórakozóhelyen lett kiállításom, melynek a nyomtatási költségeit a tumblr és a Facebook népe dobta nekem össze pár óra alatt.

Ebben az időszakban a képeid erős visszacsatolások voltak az aktuálpolitikára. Mennyire tartod fontosnak az online jelenlétet festőművészként?

Ennek valóban a paintes-aktuálpolitikai korszakomban volt jelentősége. Akkoriban sokkal több szabadidőm is volt, rengeteg hírt olvastam egy nap, és ha volt valami, ami megihletett, vagy nagyon megérintett, akkor gyorsan megrajzoltam, és már posztoltam is, mert itt, ennél a műfajnál nagyon fontos volt a rövid időn belül reagálás, úgy hatott teljes valójában, ha nem telt el hosszú idő a történés és a visszacsatolás között. Akkor erre volt lehetőségem, hogy így alkossak, most egyrészt már nincs, másrészt meg sokkal jobban érdekelnek jelenleg más dolgok, jobban fókuszba kerültek nálam a belső történések. De abban az időszakban olyan sok képem született politikáról, hogy azon is elgondolkoztam, hogy ezek érdekes korlenyomatok lennének majd a későbbiekben, és azt is nagyon jól visszaadnák, mennyire szürreális korszakban éltünk akkoriban. (Valószínűleg mégsem telt el azóta olyan sok idő, mert persze azóta is.)

Innen jött a Robotok Orsi név is, ugye?

Igen, tumblr nevemből. A tumblr-ön a nevem ez volt: tinemezeketarobotokatkeresitek. Egy idő után elkezdtek ott az emberek “robotok orsinak” hívni, meg hivatkozni rám, mert valóban baromi hosszú nevet sikerült akkoriban választani. Így ragadt rám a robotok orsi név, aminek a kimondása vagy leírása mégsem vesz el 204 évet az életből, ami igencsak fontos  tényező tud lenni “rohanó világunkban”.

Később felkérésre Mondik Noémivel közösen szerveződött egy kiállítás 2014 végén a Godot Galériában, a kiállítás után pedig az Élet és Irodalom egyik számában a cikkeket a mi képeinkkel illusztrálták, ez azért is volt nagy élmény nekem, mert egy olyan újságba kerültek bele a képeim, ami akkoriban a legkedvesebb nyomtatott újságom volt.

2015 márciusában az Írók Boltjában adománygyűjtés céljából értékesítették a képeimet tartós élelmiszerekért cserébe, jótékonysági célra.

Ennek is nagyon örültem, mert az Írók Boltja pedig a legkedvesebb könyvesboltom, és egy elég klassz ügy érdekében adhattam a képeimet.

2017-ben az egyik képem kiállításra került az ARC-on, aztán idén a Kronoszinklasztikus Infundibulum nevű zenekar felkérésére lemezborítót terveztem és festettem a készülő új lemezükhöz. 

Szintén ebben az évben a DAAD fesztivál művészeti pályázatán beválasztották 4 képemet, így más alkotókkal együtt kiállíthattam a Miradorban.

De már nem paintben dolgozol.

Néhány éve a paintet felcseréltem akvarellre. Most igazi festékkel és ecsettel dolgozom akvarell papírra, és nagyon szeretem, festményeimből nyomatokat készítek. A fentieken túl a mesék és a képzelet eszközeivel jelenítem meg a gyakran szürreális, számomra ilyen formán legkönnyebben feldolgozható belső és külső világot.

Most a dajer.hu felkérésére havonta festek közéleti-közérzeti témában egy-egy képet novembertől, szóval ez a legfrissebb újítás az életemben. 

A munkám most nagyon sokrétű, és nagyon sok dologra kell figyelni egyszerre, nekem pedig nehezen megy a multitasking, nagyon elfáradok benne. A festésnél azt élhetem meg, hogy lényegében csak egy dologra koncentrálok, annyira bele tudok merülni, hogy szinte belekerülök magam is a képbe, amit festek. Létrejön egyfajta flow állapot, amitől azt érzem, jobban vagyok, valami gyógyult megint bennem, és ez segít a munkában is.

A szálló, ahol dolgozom, azért is nagyon szuper, mert a vezetőség nagyon nyitott a kollégák újító ötleteire. Így fordulhatott elő az is, hogy tarthatok a szállón lakóknak olyan csoportot, amiben festünk. Nem művészetterápiás csoport nyilván, hiszen az egy külön szakma, de kb. az van, hogy hozok egy témát, arról beszélgetünk, utána megfestjük. Érdekes látni a lakóknál, hogy olyan emberek merülnek bele az alkotásba, akik 30-40-50 éve nem fogtak ecsetet vagy színes ceruzát a kezükbe, és még a régi rajzoktatás traumát hordozzák magukban, hogy itt valahogy teljesíteni kell, és majd osztályozva lesz. Mindig csodálom a bátorságukat, hogy ennek ellenére mégis belevágnak, és hát szuper dolgok születnek.

Sok alkotásodhoz kapcsolódik dal, vers. Ezek adnak inspirációt?

A zene mindig is nagyon-nagyon, rettentően fontos része volt az életemnek. Olyan nekem, mint egy nagy, univerzális nyelv, egy mindenkit összekötő gombafonal-hálózat. Időnként azt is érzem, hogy még nem teremtettünk szavakat bizonyos érzések kifejezésére, vagy csak nagyon sután sikerülne, és sokkal inkább lehetne megfogni zenével az érzést, amit kifejezni szeretnék, mint szavakkal vagy mondatokkal.

Egészen kiskoromtól fogva fontos volt édesapámnak nagyon sok bakelit lemeze volt otthon, nagyon sok mindent tanultam tőle zeneileg (is),

szerintem előbb tudtam, mi az a csehszlovák és lengyel progresszív jazz-rock, mint a Paff, a bűvös sárkány, lehet, nem is akkora baj.

Szóval emiatt a nagy és minőségi zenei és mindenféle kulturális muníció miatt, amivel útnak indított az életbe, nagyon hálás vagyok neki a mai napig is.

Amikor festek, mindig szól valamilyen zene, segít ráhangolódni magamra, és magamon keresztül a világra. Sokszor azt képzelem, hogy azt a zenét is belefestem a képbe, ami akkor szól, amikor festek, és ez végül is így is van, mert befolyásolni tudja, hogy hogy és mit rajzolok, akkor is, ha nem maga az adott zene a tárgya a képemnek, csak az alkotásban segít.

Milyen zenéket hallgatsz? 

Most leginkább olyan zenéket hallgatok közben, aminek nincs vagy nem értem a szövegét, de korábban meg pont az ellenkezője volt.

Volt egy korszakom, amikor elkezdtem megfesteni a 80-as és 90-es évek underground zenekarainak dalszövegeit. Rájuk amúgy úgy akadtam, hogy 1997 körül felfedeztem a Fiksz rádiót (a Tilossal működtek egy frekvencián) és volt egy olyan műsoruk, amiben kifejezetten ilyen zenekarok dalait játszották, és ezzel kapcsolatban voltak beszélgetések. Emlékszem, teljesen szanaszét lettem, hogy hát úristen, ezeket a zenéket kerestem egész életemben (akkor voltam 16 éves), mennyire menő, mennyire szabad, mennyire szemérmetlen! Oda voltam és vissza. Ennek a műsornak köszönhetően ismertem meg a Trabantot, Balatont, Európa Kiadót, VHK-t, a Hazai Ízeket, Bizottságot stb. A műsor egyik vezetőjével még kazettát is cseréltünk, ő azóta az egyik legjobb barátom. Érdekes visszacsatolás, ez most jutott eszembe, hogy András erősen óbudai kötődésű, ott járt általános iskolába és gimnáziumba is.

Később, amikor újra elkezdtem rajzolni, elkezdtem előszedegetni ezeket a zenéket, és megfesteni a szövegeiket, ahogy tudtam. Főleg Víg Mihály dalszövegei voltak rám nagy hatással, képileg is és hangulatilag is, mondanivalóilag is.

Mesélj a címlap festményről, amit Varga Julis verse ihletett! 

Origami

A kurva anyád papírhajó

miért nem rögtön süllyedsz

el minek a remény hogy

talán nem ázol át pedig

de

Jó rég volt már az is, hogy rábukkantam Varga Julis verseire, ez a verse pedig különösen megmaradt bennem. De hosszú évekig nem történt semmi, mígnem aztán idén valahogy a semmiből elődobta az agyam gondolom megérett az idő, hogy kezdjek vele végre valamit –, és így lett ez a kép végül. Nem gondolkoztam rajta sokat, inkább mintha zsigerből csináltam volna. A papírhajót nem ráfestettem, hanem meghajtogattam és úgy ragasztottam rá. 

Nagyon szeretem Juli verseit, mert valahogy úgy hatnak rám, olyan módon, mint egy-egy zene: elolvasom, és kinyit bennem valamit, amin aztán kiömlik egy kép. Szeretnék még olyan képeket festeni, amiket az ő versei hoznak elő bennem.

Van Óbudához bármilyen kötődésed a Godot Galérián kívül?

A kötődésem leginkább az, hogy nagyon szeretem. Laktam Óbudán egy rövidebb ideig (kora tavasztól őszig) a San Marco utcában, ez egy nagyon szép időszak volt az életemben. Szerettem ott lakni, az erkélyről a hegyekre láttam rá, a béke szigete volt nekem ott az a kis lakás. Emlékszem, mikor esett az eső, olyan felhők ereszkedtek a hegyekre, hogy teljesen Peru-flessem lett, ahogy néztem, brutálisan szép volt, azóta sem láttam sehol ilyet.  Egy nagyon ronda galamb is ott vert tanyát az erkélyemen, akit végül megszerettem, gyakorlatilag lakótársak és haverok lettünk. Szerettem a környéket is, hogy közel van a Duna, a Kiscelli Múzeum, számomra rengeteg volt ott a felfedezni való, mert soha korábban nem laktam még Budán. Lakhatásilag Óbuda volt az első Pesten kívüli élményem, amiért nagyon hálás vagyok. 

MUSTRA

TOP 5:

December 17, Péntek – 19:00 3KÓBUDA Irodalmi kávéház – Györgyi Anna
A 3K galéria ezen az esten kávéházzá alakul, ahol kellemes hangulatban, kávé és tea mellett, az asztalokon elhelyezett irodalmi étlapról lehet rendelni

December 18, Szombat – 15:00 ESERNYŐS Zöld Karácsony, avagy újrahasznos karácsonyi workshop, az UPSZ Ajándékbolt alkotóival
Készíts fenyődíszt, dekorációt, ajándékot fenntartható módon! Néhány olló, sok-sok színes ceruza, nagy adag kreativitás, hatalmas szeretet és már kész is a karácsonyi csoda.

December 18, Szombat – 18:00 BÉKÁSMEGYERI KÖZÖSSÉGI HÁZ Karácsonyi hangok – a Four Fathers karácsonyi koncertje
Az a capella, hangszerkíséret nélküli énekes műfaj legismertebb hazai képviselőinek koncertjével készül a Békásmegyeri Közösségi Ház az ünnepekre.

December 19, Vasárnap – 10:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Diótörő
A Nektár Színház előadása.
A mese a Csajkovszkij által híressé vált balett változat egy sajátos feldolgozása. Az eredeti, Ernst Theodor Amadeus Hoffmann által írt mesébe a balett szervesen illeszkedik, a gyermekek számára a prózai megfogalmazás könnyebben átélhetővé teszi a történetet.

December 20, Hétfő – 21:00 BEM MOZI In Bruges
Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) profi bérgyilkosok. A legutóbbi munkájuk kapcsán azonban támadt egy kis zűr. A góré emiatt jobbnak látja kényszervakációra küldeni őket. Londonból így a belgiumi Bruges-be utaznak, amíg tisztázódik a helyzet.

December 23, Csütörtök – 20:00 DANUBIA Klasszikus Karácsony 2021
A Klasszik Rádió 92.1 és az Óbudai Danubia Zenekar lemezbemutató koncertje népszerű ünnepi klasszikusokkal, és a legszebb magyar karácsonyi énekekkel.

 

Heti Bontás:

December 17, Péntek:
17:00 BUDAPEST GALÉRIA TÁRLATVEZETÉS – ÉS A FALAKAT BŐRNEK NÉZED
18:00 3KÓBUDA Karácsonyi kézműves foglalkozás
19:00 3KÓBUDA Irodalmi kávéház – Györgyi Anna

December 18, Szombat:
8:00 RÓMAI Nagy Karácsonyi Piacozás, fánkparádé, kézműves vásár, sült kolbász a Rómain!
15:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Alan Ayckbourn: Hogy szeret a másik
15:00 ESERNYŐS Zöld Karácsony, avagy újrahasznos karácsonyi workshop, az UPSZ Ajándékbolt alkotóival
18:00 BÉKÁSMEGYERI KÖZÖSSÉGI HÁZ Karácsonyi hangok – a Four Fathers karácsonyi koncertje
21:00 BEM MOZI Brian élete / Life of Brian

December 19, Vasárnap:
10:00 KUTYA EGY HELY Karácsonyi jótékonysági nap és vásár
10:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Diótörő
17:00 HÁROM HOLLÓ Vita és slam verseny Adyról
19:30 DÜRER KERT Nitzer Ebb – Dürer Kert

December 20, Hétfő:
19:00 RESTRO PUSKIN Beszélgetés Reisz Gáborral – SZISZ Művészeti est
21:00 BEM MOZI In Bruges
23:00 TOLDI Tranzkaphka / Gondoskodás lemezbemutató a Toldiban

December 21, Kedd:
19:00 ANNA AND THE BARBIES ONLINE Anna And The Barbies karácsonyi koncert a Pilisből
19:00 P.I.M. Kortárs szerzők az A38 Hajón – Regős Mátyás
19:30 MÜPA Pétery Dóra és az Aura Musicale

December 22, Szerda:
16:00 NEMZETI GALÉRIA Adventi tárlatvezetés | Fény a sötétségben
19:00 MÜPA Győri Balett: One way to Heaven – bemutató
20:15 BEM MOZI Igazából szerelem / Love Actually

December 23, Csütörtök:
19:00 P.I.M. Pilinszky100 #22 / Falcsik Mari
20:00 DANUBIA Klasszikus Karácsony 2021
20:00 A38 HAJÓ Európa Kiadó – Love 2020 lemezbemutató, vendég: Kiss Llászló+4 @ A38 Hajó

Panni és Palkó

Egy kis városkában lakott Szőke Panni,

szeretett az utcán táncolva suhanni,

úgy ment minden reggel el az iskolába,

hogy a járdát alig érintette lába.

 

Ugrott, forgott, nevetett,

táncra kért egy levelet,

szökdelt, míg a szoknyáját

fölcsípték a verebek.

Panni balettozni járt minden délután.

A balett-tanárnőt úgy hívták, hogy Jolán.

Szép kecsesen kellett forogni és lépni,

miközben ütemre tapsolt Jolán néni:

 

Plié, frappé, rölövé,

kezünket fejünk fölé!

Spárgázunk és spiccelünk,

lábunk nem gyümölcszselé!

 

Ámde reggelente nyílt egy másik ajtó,

s iskolába indult egy kisfiú, Palkó.

Tűnődve lépdelt, és ringatva a csendet

kalandos és mesés csatákról merengett:

 

Győzelem vagy vereség,

sehol nincsen menedék!

Egymás felé lépkednek

fehérek és feketék!

 

Nem csoda tehát, hogy Palkó sakkozni járt.

Tanulta, hogyan kell védeni a Királyt,

s hogy kell mattot adni, arra volt kíváncsi,

miközben egy táblán rajzolt Karcsi bácsi:

Futó, Bástya és Huszár,

támadni velük muszáj,

ez meg itt a Királynő,

azért van rajta uszály.

 

Csupa fiú járt a sakkra,

a balettra csupa lány,

jobbra Panni, balra Palkó,

egy kék házba, délután.

 

Folytatása következik az őszi lapszámban.

Karafiáth Orsolya

Apa még nem apa, alig múlt tíz.

Fejét az üveghez nyomja, bámul.

Ki alszik, ki alszik, ő nem, dehogy!

(Nem szabad, katt, nem szabad.)

Ez hálókocsis vonat,

ki kell lesnie az éjszakát!

 

Apát várja a Duna-delta! 

Oda viszi a rokon Jóska,

lásson világot a gyerek. 

Vágyik apa a világra? Már akkor se

tudja. Apa szomorú kisfiú,

otthon is csak az ablakból bámul. 

 

Beteg ez a gyerek? Most is kap almát,

vasszögek voltak benne, vérszegény 

a szegény Ferike, szegényke.

Megy bele a világba, már ha ez a világ,

megy ki a világból, ha a másik volt az.

Sehol sincs a kis Feri, nincs is magánál.

 

Elképzeli a torkolatot, el, hogy mi 

a tenger. El, hogy valami lesz ott, 

amire később visszagondolni sem mer. 

Már apa, mikor az egészet elmeséli.

Hogy szinte összecsuklott, remegett 

a lába. Hogy megmozdult benne a semmi.

 

Kanalasgémek voltak ott, mesélte.

Csónakok. Felcsapódó halak. Az ég.

S mikor Jóska a halászokkal beszélt,

apa az ismeretlen nyelvbe elmerült.

Sínek, vizek, a bámulás, a vér.

Ott voltam vele. Bámulok át az idő üvegén. 

Fehér Renátó

Fogyatkozik a vízhozam szókincse.

Folyásiránnyal szemben szivárog

fölfelé ez a visszhang a Dunán.

Dadog a búvópatak, hadarja az örvény.

Torkolatcsönd fordul a forrásnyelvre:

Nyugat felé sodródik a tolmácskajüt.

Aki benne utazik, folyékonyan mosdat, takarít

– így tér vissza az átmeneti határokon túlra,

ahol rengeteg víz kell másokat tisztán tartani.

A partra vetett tolmácskajütből átguggol

egy passaui kádba. Szótár nélkül

a poliglott nyilván egy tisztítószer.

Vízkövesen bugyborékol elő a román,

bolgár, szerb, félig magyar, félig szlovák

hallgatagság. Zavaros, bölcs és nagy az akcentusa.

Se passkontrolle, se herzlich willkommen,

se hajóvonták találkozása, se hűtőmágnesek.

Néha kiabálná a sziréndúdolás helyett,

hogy ő még igenis fölkel!, springt noch auf,

de hordalékkal van tele a szája. Pedig

a Duna is kiöntene, ha beleeresztené.

Nincs az az ártér, föveny, vizes sík, fél

Európa, amit ne árasztana el, ha fárad.

Csak hát rühellé a mártíromságot.

Hentesezés szombaton, Tímár utca

Na, de ez most a henteses ébredés volt.

Az a fajta, amikor felidéződnek a legjobb hentesező élmények, a reggeli vasi pecsenyék, sült császárok, oldalasok kolbászok és dagadók, amint tormába mártva közelítenek az ízlelőbimbókhoz. Tudjuk, milyen ez. A késztetés ilyenkor legyőzi az egész héten összeszedett tompaságot, érzékszerveink turbóba kapcsolnak, a szomszédban készülő hétvégi rántott hús szagát is pecsenyeillatnak érezzük, és láncainkat eldobva rohanunk a henteshez. Gyarlóság, ember a neved. 

Tegye fel a kezét, akinél a hentesezés gondolata nem válik el élesen az egyszerű táplálkozástól. A hentesezés több mint evés. Élmény, hangulat, kaland és kihívás is egyben, ami azonnal elkap, valahányszor belépsz főleg egy autentikus helyre, ami nemcsak az etetésről szól, hanem az üzlet eredeti funkciójáról, a hús árusításról is.

Ahogy körben roskadoznak a pultok a tőkehús alatt, füstölt áru lóg minden létező kampóról, és felcsendül Szabó Gyula hangján egy „Mit tetszik, kiscsillagom?”, na ez a hentesezés.

Ilyenkor már tudjuk, hogy jó helyen járunk, áthat a biztonság érzése, és biztosak lehetünk benne, hogy minden rendben lesz. Az sem baj, ha a kolbász szaftja a vágás pillanatában áthasít a légtéren, és az ember mintha Mbappé kihagyott tizenegyesét szeretné meg nem történtté tenni, könyörög, hogy ne, istenem, csak ne a szemközti polgártárs nyakkendőjére menjen. De hiába. A szétfröccsenő zsírcseppek a nyakkendőn kívül az ingen is nyomot hagynak, de a korpulens úr csak felnéz, és annyit mond, „Mindenkivel előfordul, majd megoldom a délutánt online-ban.” 

Persze vannak célorientáltabb versenyzők, akik tisztában vannak a kolbászevés kockázataival, ezért ha például vizsgázni mennek az Óbudai Egyetemre, és tudják, hogy éhesen kifordulnak magukból, viszont keto diétát tartanak, így a Snickers nem jön szóba, akkor nem marad más, minthogy húst-hússal, esetleg húst kovászos uborkával vagy almapaprikával egyenek, amire meg közismerten nincs jobb hely a hentesnél. És ha ez az Óbudai Egyetem, akkor mi más, mint a Tímár-Pacsirtamező utca sarki hentes?

Hurka, kolbász, oldalas, csülök, császárszalonna miegymás. A néhány specialitástól eltekintve tudjuk, hogy ezekre minden jó hentesnél bízvást számíthatunk. De a Tímár utcai hentesnél nem csak ilyenek járnak a betérőnek. Persze, ezek is, és fontos is, hogy finomak, omlósak, lágyak, ropogósak hol, mire van szükség. Az oldalas csontjáról úgy csúszik le a hús, mintha a kötőszövet csak arra a pillanatra várt volna, hogy te beleharapj, a csülök úgy remeg, mint a szerelmes tini az első randin, a  császár bőre pedig roppan, de nem állítja megoldhatatlan feladat elé sem a fogakat, sem a rágóizmokat. 

A Tímár utca sarkán varázsfűszer is jár az élvezetekhez! Nem nagyon érződik, lehet, hogy nincs is, az a szóró mozdulat a hentestől talán csak a szemnek és az agynak szólt. „Az utólagos fűszerezés, angyalom sosem tud beleolvadni az ízek harmóniájába” – halljuk ismét Szabó Gyula hangján, de az a csülök valahogy mégis hordoz valami vadító ízt, amit nem tudunk kizárólag a hússal sült sónak, borsnak, fokhagymának tulajdonítani. 

A titok úgy általában idegesítő, miatta mardos ugyebár a kíváncsiság, de a hentes titkos összetevőjére nem akarunk még rákérdezni se. 

Az igazi hentesező nem akar otthon olyat sütni, mint a hentes, inkább többet szeretne henteshez járni.

Kötélverő műhelyektől a hétvégi veretőkig

A köznyelv ma is Hajógyárinak hívja, nem törődve vele, hogy hajógyár már három évtizede nincs, és jól teszi. Túl azon, hogy ez volt Magyarország első számú nagyüzeme, ahol valamikor 2000 ember kereste a kenyerét, a hivatalosan Óbudainak nevezett sziget létét is a gyárnak köszönheti. A mai sziget a gyárlétesítés előtt valójában ugyanis kettő volt: a különálló Kis- és Nagy-szigetet csak a XIX. században egyesítették a terjeszkedő hajógyár kedvéért. A mai öböl ami gyártás híján most leginkább motorcsónak-kikötőként funkcionál , a két sziget közti meder helyén alakult ki.

A gőzhajózásban a modernitás fantasztikus lehetőségét látó Széchenyi István az óbudai Duna-szakasz téli védettsége miatt javasolta az üzem számára a területet.

A bécsi DDSG hajózási társasághoz tartozó gyár 1835-ben még csak az Óbudához közelebbi Kis-szigetet foglalta el, de hamarosan kibérelték az óbudai partszakaszt és a Nagy-sziget déli részét is. Ez a magja annak az ipari jellegű területnek, ami most 32 hektárt foglal el. Különös, de műemléki és természeti szempontból is értékes együttállás: az alig egy négyzetkilométeres sziget északi felén ártéri ligeterdők védett fajokkal, a fesztiválszezonon kívül sárgarigó, zöld küllő és hódcsaládok élőhelye, délen pedig a legkülönbözőbb ipari csarnokok sora. Gép- és kazánműhelyek, kötélkészítők, hajóácsok, asztalosok és a többi, hajóépítéshez szükséges mesterség épületei: a lényegében önellátó gyár vertikális rendszerében egy sor egymáshoz kapcsolódó üzem működött, ameddig működhetett.

A hajógyár a Monarchia alatt, a két világháború között és az államszocializmusban is „élüzemnek” számított, túlélte azt is, amikor a Göring Művekbe tagolták be német irányítással, később túlélte a szovjet lefoglalást is, de a rendszerváltást már nem bírta ki. A hetvenes évektől csökkent a termelés, majd 1987-ben gyakorlatilag összeomlott a szovjet felvevőpiac – derül ki az Óbudai Múzeum 2020-ban megjelent, igen alapos Óbuda történetéből. Horváth Péter tanulmánya szerint a ’88-ban vízre bocsátott, nyugati megrendelésre készült Széchenyi jégtörő volt az utolsó nagyobb, az Óbudán a II. világháború után épített 617 hajó közül.

Angyal Ádám, a Ganz Danubius Hajó- és Gépgyár utolsó vezérigazgatója a helyzetet reménytelennek látva úgy gondolta, hogy az angyalföldi hajógyár talán megmenthető, ha az óbudait feláldozzák, bezárják, és a területet értékesítik. A későszocialista válságmenedzser volt az első, aki a Hajógyárira turisztikai gigaberuházást és szállodakomplexumot álmodott – ez a vízió azóta kísérti a politikai és gazdasági döntéshozókat. A mindig is nagyon öntudatos és összetartó hajógyári munkásság érdekképviselete hevesen tiltakozott: szerintük a gyárat szándékosan sorvasztják el, pedig a nyugati piacot megcélozva nem lenne reménytelen a hazai hajógyártás megmentése. „Ismételten kijelentjük, hogy az Rt. dolgozói továbbra is ragaszkodnak az első, Széchenyi által alapított hajógyárban lévő munkahelyükhöz és munkájukhoz. Kérjük magunknak azt a lehetőséget, hogy bizonyíthassuk életképességünket” – győzködték Antall József miniszterelnököt.

Hiába: 1990-ben határozat született az ipari termelés befejezéséről, ezzel pedig 155 év után megszűnt a hajógyártás Óbudán.

Bár volt svéd hajóipari érdeklődés is, a magyar privatizátor arra törekedett, hogy az ipari épületeket bontsák le vagy alakítsák át. Ipar helyett turizmust: a korszellemnek megfelelően bejegyezték a „Szigethasznosító RT.”-t, és a dán idegenforgalmi Baltica tröszttel kezdtek tárgyalásokba, akik 600 millió dolláros beruházást ígértek a Hajógyárira. A sziget északi felén a közpark jelleget meg akarták őrizni, a déli ipari területre azonban új épületekkel és az ipari műemlékek újrahasznosításával „Budapest történetében eddig egyedülálló koncentrációjú idegenforgalmi, vendéglátó, szórakoztató és sportkomplexumot” képzeltek el.

A dán befektetőket végül nem támogatta az állam, és ezzel megindult az azóta is tartó vonaglás a terület hasznosításáról, mely hosszú távú megoldást nem, zavaros Duna-menti halászatot azonban bőven hozott a bennfenteseknek. Miután a gyárból az utolsó 400 embert is elküldték (a munkások még az utolsó napokban is sztrájkra készültek, de megszűnt a munkahelyük, ahol ezt megtehették volna), az önkormányzat is beadta a derekát a fejlesztői nyomásnak. A kerület átírta a rendezési tervet, a főváros az övezeti átsorolást, annak ellenére is, hogy Schneller István főpolgármester-helyettes is ellenezte az eladás-beépítést. Főként környezetvédelmi okokból mások sem voltak elragadtatva: ha a tervek megvalósulnak, nagyságrendekkel nő a látogatószám, a környezeti terhelés az egyedi állat- és növényvilágot fenyegeti, nem beszélve a szükséges infrastrukturális fejlesztésről és az árvízvédelem problémájáról.

Az elgondolás a kilencvenes évek közepén éppen négy- és ötcsillagos hotelekről, kaszinóról, üzleti-pénzügyi központról szólt, de az Óbudai-sziget felmerült expó, majd később olimpiai helyszínként, sőt vigalmi negyedként is. A volt ipari terület ekkor az ÁPV révén állami tulajdonban volt, és ők azt lehetőleg egyben akarták értékesíteni. Az ipartörténeti jelentőségű épületekbe, talán a közvélemény megnyugtatására is, konferenciaközpontot, könyvtárat, hajózási múzeumot vizionáltak, de alapvetően szállodákkal, apartmanházakkal, gyógyszállókkal kecsegtették a nyilvánosságot – persze a konkrét fejlesztésekről majd a majdani tulajdonosoknak kell dönteni, tették hozzá.

Az eladás azonban nem haladt előre, és közben egy vagyonkezelő kft. adta bérbe a megüresedett létesítményeket.

Viszonylag alacsony bérleti díjért főleg bútor- és egyéb raktárak, irodák költöztek a Hajógyárira, de lett itt vámszabad terület is. Az épületek belsejében előfordult pornóforgatás és 3D-s animáció, az öbölben ekkor jött létre a jachtkikötő, miközben a parton kibelezett uszályok rozsdásodtak. 

A helyszín iránt már a kilencvenes évek végén is érdeklődtek izraeli befektetők, ők végül 2003-ban vásárolták meg a területet 4,6 milliárd forintért. Ebből lett a hírekben egy időben sokat pörgő Álom Sziget Kft., Óbudán pedig azt pletykálták, hogy lakónegyedet terveznek a szigetre. Ez kacsának bizonyult, ehelyett a beruházó ezúttal is kaszinót, nyolc-tíz szállodát, ötezer fős konferenciaközpontot és operaházat akart építeni 400 milliárdos befektetéssel. A Hajógyárit alagúttal kötötték volna össze Óbudával, de hamarosan kiderült, hogy pénz annyira mégsincs, a Hadrianus-palota területének eladását az Állami Számvevőszék törvénytelennek találta, és a projekt még az elvi engedélyezés fázisában elbukott.

De ekkor jelentek meg a szigeten az első szórakozóhelyek. Bakai Mátyás, a Fortuna diszkó tévéből is ismert dj-je csinálta meg a Dokk Cafét, ahova már ekkor is sokan jártak ki Dj Lauerre és elektronikus zenei partikra annak ellenére is, hogy sokszor hosszan kellett sorban állni a bejutáshoz. A belvárostól távolabbi helyen Bakai talán azt remélte, hogy ott soha nem fogják úgy lehúzni, mint a frekventáltabb környéken működő vendéglátósokat, ahol a kilencvenes években olajos pénzekkel és ukrán verőlegényekkel megtámogatva már véres harc ment a helyekért. Csalódnia kellett: 2004 körül Vizoviczki László, az akkorra a budapesti éjszakai életben már egyeduralkodóvá vált volt taxis megérkezett a Hajógyárira is, és a rá jellemző, ellentmondást nem annyira tűrő tárgyalási stílusával átvette a helyet.

A Pesterzsébetről induló „Vizó” ismeretlen eredetű pénzekkel, éjszakai bárokkal, night clubbokkal, turistalehúzós éttermekkel és a zsebében lévő V. kerületi rendőrséggel addigra már leuralta előbb az Október 6. utca, majd a Váci utca környékét, ahol éjjelente biztonsági emberekkel kísérve grasszált, és ahol másnak az ő személyes engedélye nélkül nem volt érdemes próbálkoznia.

Nem könnyű lehámozni a valóságról a legendarétegeket, de az biztos, hogy az éjszakai életben Vizoviczkit vaskezű üzletembernek ismerték, akinek más szervezett bűnözői csoportokkal és a rendőrség magasabb szintjein egyaránt kiváló kapcsolatai voltak.

Utóbbit részben a portaszolgálatok alapozták meg, ahol előszeretettel alkalmazott éjszakai másodállásra rendőröket – az évek alatt több száz rendőrrel lett így kapcsolata, közülük idővel többen feljebb jutottak.

Embereit jól megfizette, de mindent és mindenkit kőkeményen ellenőrzött: bekamerázott pultok, gyanú esetén pofozott, ellenőrzéseknél meztelenre vetkőztetett alkalmazottak, miközben a megfelelő helyeken tudatosan törekedett jó kapcsolatokat kialakítani. Az exkluzív kártyák, VIP-bokszok, az arany, ezüst, bronz és az elérhetetlen fehér szuperkártya (birtokosa bármely Vizó-bulira korlátlan számú embert vihetett be) a Hajógyárin is a működés alapelemei voltak. Óbuda Vizoviczki jóvoltából hamarosan nemzetközi partiközpont lett, ahol tucatnyi hely közül lehetett választani – csak azt nem látta át feltétlenül az egyszeri látogató, hogy mindegyik Vizoviczki kezében van, ahogy a programajánlatokat közlő Flyerz magazint is ő szerkeszti.

5000 fős Studio és White Angel, kétezres Dokk, aztán a Dokkroom, a Dokk Beach, Bed Beach, Pink, Coronita, Cafe Puerto, Puerto Lounge, a Coro Café – egyszerre 20 ezren is bulizhattak a Hajógyárinál, és voltak, akik egy hosszú hétvégén ezt csütörtöktől vasárnap délig tették jelentősebb szintetikus rásegítéssel. Köztudomású volt, hogy a drog mennyire jelen van a szigeten, és itt a rendőröktől sem nagyon kell tartani, ezt Vizoviczki kapcsolatai, a nagy rendőröknek fizetett kiemelt havi apanázsok és a kisrendőrök jövedelemkiegészítő tevékenysége bőven garantálta. Bár maga Vizó állítólag nem nézte jó szemmel ismerősi körben a cuccozást, a kiválasztott dílerek gond nélkül teríthették szórakozóhelyein az árut.

Vizoviczkiről sokáig mindenki elhitte a környezetében, hogy kapcsolatainak köszönhetően a pozíciója kikezdhetetlen, ő pedig mindent kézben tartott: a Stúdió nevű diszkóban lévő luxusirodájából egész éjjel járta a szórakozóhelyeit vagy hajnalig tárgyalt, és időnként a médiában is feltűnt, mint a biztonságos szórakozást promotáló sikeres üzletember. A zuhanás váratlan volt, de annál gyorsabb. 2012 júniusában összehangolt razziát tartott a rendőrség a Hajógyárin, Vizoviczki pedig hamarosan előzetesbe került. A hírek szisztematikus rendőrségi korrupcióról, drogügyletekről és a Központi Nyomozó Főügyészség nyomozásáról szóltak, és elővették azokat a gyanús eltűnéseket is, amelyek az elmúlt években az Óbudai-szigeten megoldatlanok maradtak, melyekhez a gyanú szerint köze lehetett a szórakozóhelyek biztonsági embereinek. A bizonyítékok szerint Vizoviczki a rendőrök, adóellenőrök, tűzoltók folytatólagos megvesztegetésével biztosította a helyeit és lehetetlenítette el vetélytársait, miközben kettős könyveléssel tízmilliárdos bevételt titkolt el az adóhatóság elől.

„Én egész életemben egy jobb Magyarországért küzdöttem, szakmai hozzáértésemet pedig az ország legmagasabb politikai, kulturális és sportvezetői is elismerték” – állította védőbeszédében, de a bíróság nem így látta, és két ügyben is hét év fegyházra ítélte.

A szórakozóhely-birodalom Vizoviczki nélkül nem húzta sokáig, az utolsó partik 2014-ben voltak.

Ekkorra az izraeliektől visszavásárolt terület már újra állami tulajdonban volt, a kormány pedig kulturális hasznosítást tervezett a Hajógyár területére. Ekkor még Hadrianus helytartói palotáját is ki akarták ásni, hogy a római Limes részeként kiemelt világörökségi helyszín legyen. 2019-ben azonban ezt a tervet is elvetették, mostanra pedig a limes világörökségesítése általában is lekerült a napirendről. A tervezett árvízvédelmi intézkedések, gátépítés, feltöltés a környezeti aggályok miatt végül szintén lekerült a napirendről, és jelen állás szerint nem lesz kajak-kenu központ sem a sziget déli csücskén.

Hogy akkor mi lesz helyette? Erre a Hajógyári-sziget elmúlt harminc éve alapján nem érdemes nagy tételben előre fogadni, de most nagyon úgy néz ki, hogy állami könnyűzenei központ: Demeter Szilárd miniszteri biztos, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója és a Petőfi Könnyűzenei Központ vezetője egy kormánydöntés révén megkapta hasznosításra a hajógyár területét és az óbudai Zichy-kastélyt is, sőt felmerült az A38 ide költöztetése is, az öbölbe. A most tudható tervek szerint a popkulturális központ részeként lesz az Óbudai-szigeten 3000 fős rendezvényhelyszín, rockmúzeum, próbatermek és közösségi terek is, és talán új híd is Óbuda és az ő szigete, a hajógyár nélküli Hajógyári között.

Serfőzdék a szőlőföldek tövében

Ahhoz nem kell különösebben jártasnak lenni a történettudományban, hogy tisztában legyünk a sör szerepével a különböző korok, eltérő társadalmak és kultúrák világában. Az ókortól kezdve fontos szerep jutott ennek a sok esetben hétköznapinak tartott italnak, amelyet talán nem véletlenül neveznek folyékony kenyérnek. A sör és a bor nemcsak élvezeti termék volt az évezredek, évszázadok folyamán, hanem szinte létkérdés volt fogyasztásuk, mert a természetes vizek és kutak gyakran fertőzöttek voltak és betegségeket terjesztettek. Mégis, egyes kultúrkörökben a bort nemesebb italnak tartják a sörnél.

Az tény, hogy Óbuda települése nem a söréről vált híressé, hanem a szőlőből készített nedűjéről.

Ez nem csoda, hiszen a földrajzi adottságoknak és a dolgos munkáskezeknek köszönhetően az 1880-as években átlagosan évi 18 ezer hektoliter bort készítettek az óbudaiak. Aztán jött a filoxéra, vele pedig a többi szőlőbetegség. Azonban ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy most eljött a sörösök ideje, hiszen az már jóval korábban az óbudai mindennapok szerves része volt.

A hagyomány szerint a rómaiak hozták és honosították meg Pannonia földjén a szőlőkultúrát és a borkészítést. A római hódítók sokszor nyilatkoztak lenézően, degradálóan a legyőzött helyi népekről, azok szokásairól, életéről. Pannonia provincia meghódítása esetében viszont pont ezekből a lekicsinylő forrásokból tudjuk, hogy az itt élő őslakosok – zömében pannonok – kedvelt itala az általuk készített sör volt, amelyet ők sabatiának hívtak. Az i.sz. 220-as években a térséget jól ismerő római történetíró és politikus, Cassius Dio, aki többek között Pannonia Superior helytartója is volt, részletesen beszámolt a helyiek sörfogyasztásáról és -készítéséről, amellyel párhuzamosan megemlíti az itteni borok silány minőségét. Ugyan a rómaiak általánosságban lenézték a sörfogyasztókat – még Valens császárt is kigúnyolták ezen szokásáért –, mégis tudjuk, hogy Birodalom szerte ismert és kedvelt italnak számított, természetesen főleg a germán törzsek által lakott vidékeken.

A rómaiak bukásával nem tűnt el a sör a település életéből, a népvándorlás korában is jelen volt Óbuda földjén.

Honfoglaló eleink törzsi vezetői kétséget kizáróan a bort részesítették előnyben, az azonban drága portékának számított.

A köznépnek maradt a kumisz és – bármennyire meglepő – a sör. Az tény, hogy a szőlőtermesztéshez letelepedett életmód kell, a folyamatos vándorlás nem kedvez neki. Sört viszonylag gyorsan lehet készíteni az adott alapanyagokból. Egyik korai sörfajtánk a méh- vagy mézsör volt, ami egész Eurázsiában elterjedt ital volt. Másik pedig a különböző gabonafajtákból készített, erjesztett és ízesített ser volt. A sör ízesítője, „fűszere”, a komló török eredetű szavunk. Óbuda mint fejedelmi, királyi majd királynéi központ, korszakonként kiemelt szerepet töltött be az országban a középkor folyamán. Bár ez a funkció fokozatosan csökkent, mégis az egyházi, kereskedelmi és oktatási területen betöltött szerepe miatt a sör- és serfőzés ebben a történelmi periódusban is konstansan jelen volt. Ugyan kevés információ van a birokunkban a középkori óbudai serfőzést illetően, de ezek alapján rekonstruálható, hogy a tatárjárás előtt flamand, a mongol hadak pusztítása után német sörmesterek dolgoztak a településen. A sörfőzés alapja a tiszta víz, amely bőségesen rendelkezésre állt Óbuda földjén. A török hódoltság idején, a bor mellett a sör is jelen volt a városban, hiszen a törökök nem tiltották készítését és fogyasztását, legfeljebb megadóztatták. Az óbudai serfőzés igazi története mégis a törökök kiűzése után kezdődött, amelyben releváns szerepe volt az itt új otthonra találó német ajkú betelepülőknek.

Míg az Óbudán szőlővel és borral foglalkozó személyeket és kocsmákat szinte lehetetlen lenne az újkortól felsorolni, addig a serfőzdékkel és sörfőzőmesterekkel sokkal könnyebb dolgunk van. Ugyanis a településen 1687 és az 1860-as évek között összesen három serfőzde működött, kettő Óbudán és egy Újlakon, a sörmesterek száma pedig mintegy tízre tehető. Az óbudai uradalom 1659-1766 között a Zichy család birtokában volt, amiből következett, hogy mint monopol földesúri jövedelem, a sörfőzés jogát és a sörfőzőházakat is bérbe adták. Mivel a sörházak berendezését, a sörfőzőeszközöket a bérlők saját költségükön fizették, a bérlet első éveire mentesültek az adó alól, majd kezdetben átlagosan évi 150 forintot kellett fizetniük. Volt azonban olyan eset Óbudán, amikor a földesúr, Zichy Péter gróf durván visszaélt a jogaival, mivel a túlzott költekezéseit valahogy finanszírozni akarta. Több alkalommal „kért” kölcsön sörfőzőmestertől nagyobb összeget a bérleti jogért cserébe, amelyet aztán soha nem fizetett vissza.

A sörfőzés nagy szaktudást és speciális, költséges eszközöket, felszerelést igényelt, ezért a mesterek komoly megbecsülésben voltak.

Természetesen a sörfőzők is nagyobb céhekbe tömörültek, köztük az óbudai mesterek is, ennek ellenére Óbudának nem volt önálló serfőző céhe. A helyi sörök nagy előnye volt a borokkal szemben, hogy hosszú ideig nem kellett a konkurenciával számolni, hiszen Óbudára nem lehetett máshonnan sört hozni és forgalmazni, valamint a település kocsmáiba is csak ezekből szállíthattak. Sört csak sörfőzdéből vehettek az óbudaiak, míg bort ott ittak, ahol akartak. A Zichyek úrbéri adóösszeírásaiból tudjuk, hogy az uradalomban árpát is termeltek, viszont az biztosan kevés volt a megfelelő mennyiségű helyi sörkészítéshez, ezért a komlóval együtt máshonnan szerezték be a szükséges tételt.

A korszak első serfőzőháza a mai Lajos utca 158. szám alatt álló, a középkorban épült épületben működött.

Az épületet már egy 1355. évi oklevélben említik, amely utóbb Ferenc deák és felesége tulajdonában volt. A török elleni harcokban megsérült épületet és vele a serfőzés bérleti jogát először Johann Baptista Menegatio mester szerezte meg 1686-ban, majd a felújítást és a berendezést követően, 1697-től már folyamatosan zajlott a sörfőzés. Menegatio mester látta el sörrel első ízben a munkától megszomjazott helyieket, ami nem meglepő, hiszen a szőlőtermesztés és vele párhuzamosan a borkészítés újraindításához még évekre volt szükség. Menegatio halála után, 1709-től Johann Geiger vásárolta meg a bérleti jogot, akit 1716-tól Auer János Ferdinánd követett. Auer volt az a személy, akivel Zichy Péter üzleti vitába került és akitől a gróf özvegye, Bercsényi Zsuzsanna tartozás címén elvette az épületet és serfőzés jogát. 1735-től bérbe adta az épületet, ahol már lakásokat és boltokat alakítottak ki, ezzel ezen a helyen végleg megszűnt a serfőzés.

A második óbudai serház a Duna-parton állt a mai Serfőző utca-Árpád fejedelem útja sarkán, az akkori Kulcsár utca végén. Az évtizedek alatt valóságos épületkomplexummá alakított sörházban 1702-ben indult meg a munka. A serfőzde első bérlője Schmidt Márton mester volt, aki szintén még Zichy Péterrel szerződött. Következő bérlője a német Georg Libert volt. Ebben az időben ebből a serfőzdéből látták el sörrel az uradalmi és a községi kocsmákat, illetve a többi olyan kocsmát, ahol adó ellenében engedélyezték a sörmérést. Az épület az 1780-as évek elején leégett, ám komoly összegből újjáépítették és bérbe adták annak a serfőzőmesternek, aki idővel nemcsak Óbudán főzte a sört, hanem megszerezte a pesti, a tabáni és a budai serfőzdék haszonbérleti jogát is. Franz Mayer – később elmagyarosodott és Mayer Ferencnek hívatta magát, majd nemesi rangot szerezve Mayerffy lett – a bajor Landsbergből vándorolt magyar földre, Győr és Újlak érintésével érkezett Óbudára. A két világháború közötti Magyarország nagy polihisztora és kultúrtörténésze, Bevilaqua Borsody Béla megjegyzése szerint, Mayer Ferenc az adott korban igazi self-made man volt, aki valóra váltotta álmát, és kora legsikeresebb és legvagyonosabb vállalkozója lett. Mayer Ferencről és szintén sikeres utódjairól terjedelmes könyvet lehetne írni, de itt szorítkozzunk az óbudai tevékenységére. Az 1751-ben született Mayer Ferenc nagy tervekkel vette bérbe 1786 tavaszán a serfőzdét, amelyet modern eszközökkel szerelt fel és idővel kibővítette az épületet. Hamarosan megszerezte a jogot bor- és pálinka árusításra, valamint egy fogadó kialakítására. Kétséget kizáróan ő volt az, aki Újlakon, a mai Bécsi út 31. szám alatti épületben, amely valamikor az 1780-as években épült, szintén serfőzőházat rendezett be és működtetett. Hamar beilleszkedett a város gazdasági és kereskedelmi életébe ,és nagyon jól használta ki a napóleoni háborúk idején kínálkozó lehetőségeket. A sörfőzés és vendéglátás mellett szőlőtermesztéssel és borkereskedéssel is foglalkozott, olyan sikeresen, hogy rövid időn belül jelentős vagyonra tett szert, amelyet ügyesen és prosperálón forgatott vissza a vállalkozásiba. A bajor serfőzőmesternek nemcsak Óbudán voltak szőlőföldjei, hanem a teljes Németvölgyben, a Sas-hegy északi és keleti lejtőin, Újlakon, illetve a Tabánban is. Óbudán megválasztották a Hegyközség bírójának. A XVIII. század végén alkotó katonaíró, Gvadányi József is róla írt az Egy falusi nótáriusnak Budai utazása című művében, ahol a gazdag serfőzőmestert Reginaldusnak nevezi. Egy 1796-ból fennmaradt leltár alapján tudjuk, hogy a serfőzdében milyen berendezési tárgyak voltak: egy négy vasabroncsos, 140 akós dézsma, egy malátaszérű, két hűtőkád, két vödör, két vályú, egy serlés hordó, két seres csöbör, egy áztatóláda, két merítőszáka, négy serlés lapát, egy 140 akós serlés hordó, egy serkavaró mankó, öt puttony tartószíjakkal, két tűzoltó lajt, hűtőhajú vályúval és szívó-kúttal, négy más dézsma, két folyató vályú, egy nagy üst csapokkal és folyató vályúkkal. 

Mayer üzleti sikerei révén gyakorlatilag kinőtte Óbudát, ezért messze túlterjeszkedett a település határain.

A pesti oldalon fekvő Grassalkovich birtokokból bérelt földet Göd és Sződ környékén. 1792-ben a Napóleon elleni háborúkban nyújtott segítségéért nemesi címet kapott I. Ferenc császártól, így a családi neve Mayerffy lett. Utódai tovább folytatták a vagyon gyarapítását és – részben – a serfőző szakmát (fia, Mayerffy Xavér Ferenc Vecsésen és Rákoshegyen terjeszkedett tovább, ahol egy 140 m magas domb is volt, amelyet utóbb – mivel gyakori név volt a családban a Ferenc – Ferihegynek neveztek el). Mayer Ferenc 1808-ban megvált az óbudai serfőzdétől, a család a pesti oldalon folytatta a munkát, annak bérleti jogát – berendezéssel együtt – az Óbudai Keresztény Község vásárolta meg, ezt követően már ez a szervezet adhatta tovább az árendát. Az új bérlő Beuerle Mihály mester lett, aki 3 évre rendelkezett a serfőzés és forgalmazás jogával. Ezen felül bort és pálinkát is árulhatott, illetve folytatta az épület bővítését. Ebben az időben még szigorúan tiltották az idegen sör behozatalát Óbudára, amely jelentősen növelte a helyi serforgalmat. 1811-ben ismét leégett a ház, de újjáépítették. Rövid időn belül két bérlője volt a serfőzdének, Joseph Engelhardt és Martin Müller személyében. 1818-tól Mayer Farkas vette át a bérletet és a serfőzést, aki neve ellenére nem volt rokona a híres serfőző elődnek. Ebben az időben istálló is tartozott a serfőzdéhez, továbbá serespince, pálinkafőzőház és lóval hajtott malom. Az 1838. évi pusztító jeges árvíz ezt az épületet sem kímélte, jelentős károk keletkeztek. Az újjáépítést követően hanyatlani kezdett az óbudai serfőzés, ennek a megváltozott jogi keretek voltak a közvetlen okai. A megnövekedett lakosság sörivási igényeit a kis, helyi serfőzdék már jobban tudták kielégíteni, ezért Budán az 1830-as évek végén, Pesten az 1840-es évek elején szabaddá tették a ser behozatalt és eltörölték a servámot. Ez ugyan sajátos jogállásánál fogva még nem érintette Óbudát, hiszen kamarai mezőváros volt, de a folyamatot már nem lehetett sokáig fenntartani. Az árvíz pusztítása után, 1840-ben újfent leégett az épület, amelyet az akkori bérlő – Georg Nürnberger – a híres óbudai kőművesmesterrel, Anton Kröwickkel építtetett újjá. Az 1840-es évekből származó iratok szerint ebben az időben már az Oroszlánhoz címzett fogadóként is említik, így már két ilyen nevű vendéglője lett a településnek (a másik Oroszlán fogadó a mai Társaskör helyén álló, egykori községi kocsma volt). Feltételezhető, hogy ekkor már nem folyt jelentős, vagy semmilyen serfőzés az épületben, amelynek utolsó bérlője az óbudai Prósz család volt az 1860-as években. Velük lezárult az önálló óbudai serfőzés, a sört a távoli Kőbánya sörgyáraiból hozták a szép számú helyi kocsmákba, hogy oltsák a vendégek szomját. Talán nem véletlen, hogy az Óbudán nagy tiszteletben álló Szent Flórián, akinek szobrot is emeltek, többek között a sör védőszentje. Itt a nyár és a nagy melegben bizony jól esik egy pohár hideg, gyöngyöző sör, ahogy Krúdy Szindbádja mondja: „Most már hozhatsz egy pohár sert, de füles pohárban és hanzli nélkül. A habot megtarthatja a csapos magának”.

Dupla Bëlga

Óbudán, a Kobuciban léptetek fel először, sőt, aztán másodszor is a pandémia után. Milyen érzés volt újra színpadon állni ennyi kényszerkihagyás után? Nem féltetek?

Tokyo: Nem nagyon volt az életemben eddig sem félelem, mászkáltam, beoltattam magam, úgyhogy nyugis vagyok. A színpadon pedig jó volt.

Még5: Nem féltünk, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi nem a közönség soraiban voltunk végig, most is itt a backstage-ben beszélgetünk, összességében nem tömegeltünk sokat. Persze, koncert után kértek fotót, aláírást, és azt szívesen megtettük, de nagyjából ennyi, amit kint voltunk a placcon.

Bauxit: Van egy minimális félelem, de nem érdemes féldegélni, ha már eljössz fellépni. Megtettünk mindent, amit lehetett, vigyáztunk, maszkot hordtunk, oltattunk, mást nem tudtunk tenni, csak hittünk Müller Cecíliában.

Hogy vészeltétek át a covidot?

Még 5: Egy ideje már a zenélésből élünk, és minket is megrángatott az elmúlt másfél év. Nagyon jó a menedzsmentünk, ezért voltak a zenekarnak tartalékai. Szerintem azoknak a zenekaroknak, akik nagyon fent vannak a topon, nem volt gondjuk az elmúlt másfél évben, mert olyan mennyiségű tartalékkal rendelkeznek, hogy ezt a nehéz időszakot is simán kihúzták. Azoknak a csapatoknak, akik az alsó harmadban/negyedben vannak , és eddig a zenélés mellett dolgozniuk is kellett, volt civil szakmájuk, talán nekik is eggyel könnyebb volt a pandémia időszaka. És azok, akik a zeneiparban kábé középen állnak, mint mi, akik csak ebből élnek, de nincsenek tetemes tartalékaik, na, nekik volt talán a legnehezebb az elmúlt időszak. De túl vagyunk rajta, nem siránkozunk.

Bauxit: Megpróbáltuk a tartalékokkal kihúzni és összehúztuk a nadrágszíjat. A lemezkészítés nagyon jó kis vidám feladat volt ebben a nehéz időszakban. Tulajdonképpen jó volt úgy csinálni, mint régen, fősulis korunkban. Nem tudtuk, hogy mikor jelenik meg és hogyan, nem sürgetett semmi, csak csináltuk és élveztük. Illetve jó volt egy kicsit kipihenni a koncerteket, több, mint 20 évig nem sok szabad hétvégém volt, amikor lehet azokkal találkozni, akik hétvégén érnek rá.  Van, aki elkezdett dolgozni mellette, én például ács segédmunkás is voltam. És vártuk a végét.

Még 5: Megpróbáltunk otthon is spórolni, bélszínről karajra váltottunk.

Tokyo: Harmonikusan. Nem voltak éjszakázások, és ez amennyire furcsa volt, annyira jó is. Próbáltam hasznosan tölteni az időt, hobbikkal, munkával.

Hogy készült a lemez a legnagyobb korlátozások idején?   

Tokyo: A nyolc órás korlátozás volt a leggázabb tulajdonképpen, mert nehéz volt beleférni ilyen rövid időbe.

Még5: Találkozgattunk meg leveleztünk is, néhány utcára lakunk egymástól.

Mindenki?

Tokyo: Nem, csak Bauxit, meg Még 5.

Még 5: Tényleg, milyen jó lenne, ha mind egy utcában laknánk!

Bauxit: Nemsokára majd jön Tokyo is. Tényleg, egy városalapítás nem is lenne hülyeség. De amúgy a videó meetingelés sokat segített, meg a rutin, meg az évek.

Szóval készültetek a Karneválra. Amikor olvastam, hogy ez egy világzenei album lesz, arra gondoltam, biztos azért, mert fejben utaztok.

Bauxit: A Karnevál egy régebbi ötletből jött. De sokkal érdekesebb ez a verzió, úgyhogy legyen inkább ez! Szóval, onnan jött az ötlet, hogy mivel kijárási korlátozások voltak, nem mehettünk sehova, ezért fejben utaztunk, felfedezve a világban lévő sok-sok érdekes zenét.

Még 5: A világzene annyira tág fogalom, hogy bármi belefér, az is,  ami végül a lemezre került, és hát nyilván fejben utaztunk, mert máshogy nem lehetett, ez volt a katalizátor.

Tokyo: Tovább akartunk lépni a populáris piacon, a “Disco!” után értelemszerűnek tűnt, hogy előbb-utóbb egy egész világnyi bulihangulatot fogunk egy lemezre sűríteni. A világbulizene a legközösebb zenei stílus, egy páratlan zenei megnyilvánulás, mely a legtöbb embert képes megragadni. Így, hogy kész lett, tájlemeznek mondanám.

Titusz, hogy sikerült rávenned Kis Erzsit a közös zenélésre?

Titusz: Először arra gondoltam, hogy egy Veresegyházi Asszonykórus szerű csapattal kellene felénekeltetni a refrént a Trepniben, de a pandémia miatt ez körülményes lett volna, ezért inkább szóló népdal énekeseket kezdtem nézegetni. Felhívtam a haverom, Puha Szabit ő sokat stúdiózik népzenészekkel , aki azt mondta, izgalmasabb lenne színészekkel, mert ők jobban értenék a dalt… sőt, miért nem kérem meg a Kiss Erzsit, ő már feldolgozott Bëlgát, vágja  a bandát; azóta is áldom érte.

A srácok azt mondták, valami mexikói alapot, vagy jódli-countryt és afro-jazzt is szerettél volna eredetileg, miért nem ezek lettek végül?

Titusz: Lett mindenféle, kb.  30 skiccet toltam össze, ebből lett 17. Sajnos jódlisat nem találtam. Viszont így is lett Pontyfénykép, ami remekül illik a Duna tematikájú laphoz! (És tényleg! -a szerk.)

 

Pontyfénykép (részlet)

Ha balin van a csalin

Az jobb, mint szabin Balin

A barométer paraméter

Egy fröccs, meg egy amúr

Nekem ez a lamúr

De a Walter szavait is

Vedelem vadul

Cziglire snájder

Potykára dibbancs

Horogra bodorka

Süllőnek villants

Legendás harcsát fogok ma fogni

Kabalából felemás a

Neoprém zoknim

A ponty a király azt fogd ki

Az asszony is szereti

Ha itt ülök napokig a parton

Hé yo baszom a rezet

Itt a parton és horgászok

Hé yo baszom az eget

És a csillagokat és pecázok

Nézem a vizet és tök sima

Nem úszkál errefelé medúza

Hoppá mekkorát szólt te mi vót az

A túlparton egy sör

Na jó van mosmá’ fogjunk pontyot

Rendeltem pár új bojlit

Jön fel a nap, melyik legyen

A málnás turbó vagy a megabojli

Bojli, bojli…

Pontyfénykép

Lesz mit emlegetni…

 

Honnan jött az ötlet, hogy kazettán is megjelentessétek az új albumot, és szerintetek miért fogyott el ilyen rapid módon az összes?

Bauxit: A világzenével a hagyományőrzés gondolata is feltámadt bennünk, kötelességünknek éreztük a kazettahallgatás ősi mesterségére ráirányítani a fiatalok figyelmét.  A kazetta most amerikai divat is, visszajött ugyanúgy, mint a bakelit. Látom jeleit, hogy digitálisan visszajön majd a CD is. Kellenek az adathordozók, hogy kezükbe vehessék, esetleg emlékbe eltehessék a fiatalok. 

Tokyo: És az idősebbek is. Telefont már uncsi fogdosni, sokkal jobb egy kazettát tekergetni. Teljesen másképp szól a kazetta vagy épp a bakelit, egyszerűen jobb hallgatni. Plusz ez exkluzív.

Ha ennyire gyorsan elkeltek a kazetták, nem gondoljátok, hogy újra kellene gyártatni?

Tokyo: Lehet, hogy ez lesz, de nem árulhatjuk el, ez egy titok.

Mi a személyes kedvencetek az új lemezről, és miért?

Bauxit: Mindegyik gyereket egyformán szeretem.

Tokyo: A legtöbb kedvenc. A szöveg vagy a zene, vagy mindkettő, vagy mert ahogy született, vagy mindhárom miatt. Lehetetlen lenne felsorolni itt és most.

Még5: A Mutyi alapja, zenéje nagy kedvenc.

Van olyan régi számotok, amit MINDIG el kell játszanotok, és mégsem unjátok?

Bauxit: Túl régóta csináljuk már ahhoz, hogy unjuk. Az unáson már rég túl vagyunk. Sőt, mindig új, hogy még mindig működnek.

Még5: A gyaloglás vége szerepelt talán a legtöbbször, nem emlékszem, hogy kimaradt volna valaha is. De nem kell mindenképpen mindig eljátszanunk, csak így döntünk mindig.

Tokyo: Igen, ez több számra is igaz. Mi gondoljuk, hogy kell valami, állandóan vagy néha. Szerintem azt nem lehet megunni, hogy heti egyszer-kétszer eljátszhatunk pár saját szerzeményt, régit, újat, általában a jelenlévők legnagyobb örömére.

Cirka 20 évvel ezelőtt azt mondtátok, hogy utál benneteket a hip-hop szakma. Azóta megemésztették a jelenléteteket?

Bauxit: A gyűlölködők azóta már meg is szűntek. Az újak pedig szeretnek minket. Barátkozunk.

Még5: A régebbi csapatokkal az volt a gond, hogy úgy érezték, hogy elvesszük a kenyerüket, ránk járnak sokan, rájuk meg nem, pedig ők az igazi hip-hop, mi meg nem. Az újak meg már abban voltak, hogy a Bëlga mindig is volt, nem érezték úgy, hogy lenyúljuk a hallgatóikat. Amíg még tényleg kezdők voltunk, nem volt semmi baj, de amikor pár évre rá náluk ugyanannyian voltak a bulijaikon, mint régebben, a miénken pedig ötvenszer annyian, akkor az nagyon nem esik jól egyeseknek, vagy esett. Ebből azt szűrtük le, hogy ha ugyanazok a senkik maradtunk volna, akkor nem volna semmi bajuk velünk. Ebben teljesen biztos vagyok.

Tokyo: Sokat változtak a dolgok azóta… nagyon sokat, hazai bandák tekintetében. Nem igen tapasztaltam az elmúlt évtizedben utálatot irányunkba. Érthetetlen is lenne, hiszen Bauxit és Még5 a legkedvesebb emberek, akiket valaha ismerhettem.

Vajon mi az igazi ügy egyébként?

Bauxit: Amit valaki annak gondol. Aztán persze vitatkozhat élete végéig mások igazi ügyeivel, már ha van nekik egyáltalán.

Tokyo: A megvilágosodás, természetesen.

Ezek szerint az acsarkodók kiestek, és most már ti vagytok a bölcs, rutinos zenészek. Jönnek hozzátok a fiatalok tanácsot kérni?

Bauxit: A Krúbi egyszer kért tanácsot! Neki kurva nehéz, mert egyedül van, és arra kért tanácsot, hogy mit csináljon, hogy ne fogyjon el a levegő rappelés közben.

Tokyo: Vegyen fel még két embert.

Bauxit: Hát igen, ezt pont nem mondtuk neki,  de tény, hogy nekünk könnyebb, mert van szünet időnk. Ő meg az egész koncertet egyedül tolja. Azt tanácsoltuk neki, hogy marha sokat kell koncertezni, ott majd rájön, hogyan kell.

És ti, hogy tartjátok kondiban magatokat?

Még 5: Jobbára cigivel. Meg a gyerekek is karbantartanak, amennyire lehet, de ha ők nem lennének, valószínűleg csinálnék valamit, mozognék, de egyenlőre leszívják az energiámat.

Bauxit: Sokat olvasok, nézem a meccseket.

Tokyo: Egészséges ételekkel, és egy kis fitnesszel.

Szóval a fiatalok imádnak titeket.

Bauxit: Mi is nagyon szeretjük a fiatalokat. És a középkorúakat. És az időseket. De az is igaz, hogy fiatalok között lehet csak fiatalnak maradni, a középkorúak már kezdenek nyavajogni, hogy itt fáj, ott fáj, miközben büszkén mondják, hogy egy lépést sem tesznek meg, csak autóval közlekednek.

Tokyo: Az az igazság, hogy nem kerestünk szemérmetlenül sok pénzt, és szerintem ezért maradtunk ilyen szuper jófejek. Nem is vagyunk azok a klasszik zenészek. 

Még5: Se költők nem vagyunk, se zenészek. Nincsenek köztünk frontemberek se, akiket le lehet cserélni, nincsenek ki és felcserélhető dolgok. Talán pont ez benne a jó.

Elemér, vagy hogyan is hívták

Talán még az a fiú fájt neki egy kicsit, talán még ő egyedül, az a nyurga, szeplős, nevetős fiú, amelyik akkor, egyetlen egyszer eljött hozzájuk, csodálkozva nézte a kertben a szájukkal lefelé beásott palackok sorát a gyalogösvény és az ágyások között, meg az osztrák rokonoktól kapott, gipsz kertitörpéket, azután a mosdót keresve benyitott Erzsi néniék műhelyből áteszkábált, parányi lakásába, ahol Erzsi néni, babos kendőben, épp magához szorított egy vekni kenyeret, és egy hosszú késsel keresztet rajzolt az aljára, mielőtt megszegte, azután a szíves útbaigazítás alapján eltalált a közös vécéhez, amely a másik, még régebbi műhely egyik sarkából volt lefalazva, az üstnél, ahol Juci néni és a mama a ruhákat főzték ki, azután visszaúton a kis vascsengőt is látta a szőlőlugas egyik ócska faoszlopán, a drót kivezetett a lépcső mellett-fölött a kapuhoz, és persze a kövirózsákat is a régi, betemetett kút káváján, és amikor végtére újra kiért a kertbe, fancsali képpel belekóstolt a krémesbe, amelyet Lajos a Hörpintő nevű kocsmából hordott haza, jelezvén a világnak, hogy ő elsősorban nem pityizálni jár oda, hanem francia krémesért az időközben lám, nagylánnyá serdült Zsuzsikának, kocsmapárás, cigaretta füstölte krémes volt, alig túrt bele a kisvillával, amelyen a US Army felirat díszlett, még a papa hozta a hadifogságból, megvan a teljes eszcájg, még a csajka is, és már szabadkozott is,

igazán sajnálom, de az édesanyám jegyet vett nekünk az Operába, a Hunyadi Lászlóra, és persze kiment a fejemből, hogy ma van tizedike, szaladnom is kell, köszönöm a finom krémest, és azután elment, és soha többé nem jelentkezett.

A Margitszigeten botlottak még egyszer egymásba, a Zenélő Kútnál, váratlanul sokat mesélt, képzelje csak, Zsuzsika, mérnök lettem, van egy két és fél szobás lakótelepi lakásom a pesti oldalon, a Dagálynál, egészen közel a hídhoz, negyedik emelet, de lift is van, egy gombnyomás, és már fönt is vagyunk, a babakocsit le lehet parkírozni az előszobában, mert az is elég tágas, jól ellesz ott a kisfiú, úgyis csöndes, aranyos baba, nem rumlizik, mi pedig ihatnánk egy kis Hubertust, elbeszélgethetnénk a régi szép időkről, hány éve is már, istenem, és akkor Zsuzsika azt mondta, hiszen ez az én fiam, mégis mit gondol, Ervin, mert mindennek a tetejébe még Ervinnek is hívták, ennek a kisfiúnak van egy apja, akihez hozzámentem és akinek megszültem ezt a gyereket, és nem tette hozzá, hogy mennyit tépelődött, hozzámenjen-e ahhoz a férfihoz, és igazán csak annak a visszautasítást, sőt kételyt sem ismerő erőszakossága döntötte el a kérdést, meg a szakmája és a szorgalma, azaz együttesen az ígéret, hogy kiviszi őt abból az óbudai házból, amelyre az óta a látogatás óta nem bírt úgy nézni, mint korábban, csak a szegénységet, a kopottságot látta, undorodott a füstmarta krémesektől és az ormótlan jégszekrénybe havonta hurcolt, nagydarab jegektől, a könyvespolc hasadékába szúrt rajzszögön fityegő, bojtos lengyel zászlótól, egy régi-régi utazás fakó maradványától, a megvakult karácsonyfa-gömböktől, de annyira, hogy gyereket sem akart oda szülni, el akarta vetetni, és megint a férje megingathatatlan makacssága kellett ahhoz, hogy most mégis itt sétáljon ezzel a babakocsival, mindezt nem mondta el, de Ervin nem is nagyon faggatózott a részletekről, csak annyit felelt, hiszen nem akarom én ezt a kisfiút adoptálni, Zsuzsika, legyen azé, aki legyártotta, csak trécselnék egy keveset, ha már így összehozott a sors, és megsimogatta a karját, és mint égen a csillagok, ragyogtak a nyári délutánban a szeplői, ő pedig azt mondta, jaj, most jut eszembe, jegyem van az Operába, azzal sarkon fordult, és eltolta a babakocsit, és nem sírt, mert nagyon erősen gondolt arra, hogy ha ezekben a világító csillagokban az van megírva,

talán újra találkoznak valamikor máskor, és egyre lassabban lépkedett és egyre gyorsabban nem sírt, azután a Szentlélek térnél megszaporázta a lépteit, mert mire hazaér a férje, készen kell lennie a krumplistésztának meg a salátának, jó ecetesen, mert mit van mit tenni, úgy szereti.

Úgy látszik, mégsem volt megírva a csillagokban, jutott eszébe a Hunyadi László szerelmi kettősét hallgatva az Operaházban, az „Áldjon meg Isten!”-t, két ember búcsúvételét, akiknek sosem teljesedett be a szerelmük, ha talán a szerelem túlzás is, vetette fel bizonytalanul, de mindenesetre a boldogságnak, a maga-vállalta odatartozásban eltöltött életnek az esélye, igen, ez pontosabb, és önkéntelenül körbenézett a sötét nézőtéren, hátha, de csak a tízéves fia fejét látta tisztán, óvatosan megsimogatta, milyen okos fiú, de jó, hogy nem vetette el, hanem inkább az Operába viszi el néha, és lám, Óbudáról is elköltöztek a Rózsadombra, szép helyen laknak, igazán mindenük megvan, és ki tudja, abból a másikból mi lett, biztosan vedeli a Hubertust, veri a feleségét, már ha egyáltalán megnősült, nem csak nőket hord fel a lakásába, nem is baj, tényleg nem baj, hogy akkor hazajött a szigetről, és nem ment át Pestre, hűséges maradt ahhoz az emberhez, akit sosem szeretett igazán, milyen furcsa, fonák szüzesség is ez.

De akkor is ez maradt a sorsa, az időskor küszöbén kimondott válásig, ami után már az akarata is ez lett, mert bolond lett volna bárkivel szóba állni, jó volt neki így, senki szaros gatyáját nem kell mosni, így is amilyen csöndesen, olyan gyorsan nyúlnak évekké a napok a Mátyás-hegyen, ahová a válás után költözött, futotta bőven szép lakásra, az egész várost látja az ablakából, jó,  az Operaházat pont nem, de amúgy sem ér rá bámészkodni, csak egyszer, egy fáradt délutánon lesz annyi ideje, hogy hirtelen eszébe jusson egy szó, jó és szomorú szó, a csillagaiba írva: szeplőtelenség, még kicsit fel is nevet, míg cukrozza a salátaöntetet, nemsokára jön a fia, édesen szereti, biztosan hoz francia krémest is a Daubnerből, hát igen, talán a fiáért, vagy ki tudja, kiért-miért, hogy csak oka volt-e vagy talán célja is, hogy akkor visszafordult, észre sem veszi, hogy megsimogatja a saját karját, nem, igazából az a fiú, Elemér vagy hogyan is hívták, az sem hiányzik neki, csak aludna egy keveset, mielőtt beállít a gyerek.

Azt csiripelik

Vihar előtti csend. Baljóslatú, aggasztó, katasztrófával fenyegető. Hiányzik valami, és ezt az is érzékeli, aki nem kémleli rendszeresen, fülelve az eget. Pedig csak annyi történik, hogy elhallgatnak a madarak. Ilyenkor vesszük csak észre, hogy énekük szervesen hozzátartozik a hétköznapok hangjaihoz. A madarak éneke is egyike azoknak az ökoszisztéma szolgáltatásoknak, melyet természetesnek veszünk. Saját magunkon is tapasztaltuk, hogy az életünk során csak néhány kitüntetett pillanatban foglalkoztunk a madarakkal. De amint a fák védelmén keresztül közelebb kerültünk a környezetvédelemhez, hamar kiderült, milyen sokféle módon kapcsolódik össze a madarak jólléte a saját élhető környezetünk védelmével. Most már ott tartunk, hogy bárhol járunk, figyeljük, hallgatjuk őket, próbáljuk felismerni és azonosítani a hangjukat és ez alapján felkutatni, megfigyelni őket. 

Madarat megfigyelni nem is olyan egyszerű. Persze mindannyian ismerjük a dolmányos varjakat, a mindent ellepő szarkafalkákat vagy a feketerigókat, széncinegéket is. A Duna-part jellegzetes tőkés récéit, azaz vadkacsáit is számtalanszor láttuk már. De a köztünk élő, rejtőzködő fajtákat csak rendes rákészüléssel lehet felfedezni. Az embertől nem háborgatott élőhelyeken a nap minden szakában hallhatjuk és – kis szerencsével – láthatjuk a különféle madárfajokat, de a sűrűn látogatott helyszíneken, amilyen például a Római-part is, a valódi madárgazdagság napfelkeltekor figyelhető meg igazán. Egy-egy jó távcsővel felfegyverkezve hajnalban találkoztunk mi is amatőr madarász segítőnkkel, Lőrincz Jánossal, hogy megpróbáljunk a Duna-part madaraiból néhányat fül- és lencsevégre kapni.

Szürke gém Fotó: Fekete Norbert

Sétánkat az Újpesti vasúti híd lábánál kezdtük, ahol pár héttel ezelőtt megigazítottunk egy odút és visszajuttattuk a családjához az egyik kétségbeesett kék cinege fiókát. A madarak azóta már kirepültek, már nem találtuk nyomukat. Hallottuk viszont az ártéri erdőkben viszonylag gyakori erdei pintyet, ami annyira magasan énekelt, hogy nagyon nehéz volt észrevenni.

Az ezt követő harminc méteren belül pedig igazi hangorgia vette kezdetét: feketerigók, fülemüle, csuszka, zöldküllő, seregély hangjai keveredtek a hajnali levegőben.

Pár méterrel arrébb, a Molo Cafe előtti nagy bálványfán épp odút vájt egy hím közép fakopáncs. Ez a madárfaj is kifejezetten jellemző az ártéri erdőkre. Nagy odaadással dolgozott a teljesen szabályos kör alakú nyílás mélyítésén. Közeledtünkre arrébb repült ugyan, de nem messzire, készenlétben várta, hogy a betolakodók végre továbbálljanak, és folytathassa munkáját. A fán egy másik megkezdett odú nyomai is látszottak. Ez jellemző a fajra: több odút is váj, de csak az egyikbe rak fészket. Mivel csőre kevésbé erős, mint a nagy fakopáncsé, ezért inkább korhadó- vagy  puhafákban alakítja ki költőhelyét. Ez itt is pontosan megfigyelhető volt, mert a magas bálványfa egy része már láthatóan korhadásnak indult, ezen a területen dolgozott. Sétánk során egyre másra felfedeztük, hogy a kiszáradt vagy félig kiszáradt fák tele vannak madárodúval. Azok a fák, melyekre könnyen rásütjük a halott, veszélyes, vagy értéktelen jelzőt, ezernyi élőlénynek nyújtanak még táplálékot, menedéket. A faápolás, fakezelés során ennek is fontos szempontnak kell lennie, úgy tudjuk biztosítani, hogy a madárállomány megmaradjon, gyarapodjon, ha a korhadásnak indult fákat nem tövestől vágjuk ki, csak a kifejezetten balesetveszélyes részeket távolítjuk el. A FŐKERT már ezt a gyakorlatot folytatja: 2020 ősze óta az általuk kezelt fákon nemcsak egészségügyi, hanem zoológiai vizsgálatot is végeznek a beavatkozás előtt. Azokat a fákat, amelyeken természetes madárodút találnak, legalább az odú magasságáig meghagyják, hogy a következő évben az odúlakó énekesmadarak, elsősorban a kék cinege, széncinege vagy seregély fészkelhessen benne.

Kék cinege Festette: László Klára

Ahol nincsenek idős, korhadásnak indult fák, ott a madarak megtelepedését fából készített odúk és költőládák kihelyezésével is segíthetjük. Azonban jó ha tudjuk, hogy a különféle madárfajok különféle odútípusokat preferálnak. Nem mindegy, milyen széles a nyílása, a belső mélysége, milyen magasra helyezzük ki őket. Azt hihetnénk, hogy egy nagyobb odú az összes madárnak jó lehet, hiszen abban mindegyik elfér, de ez nem így van. A kisebb madarak csak a számukra megfelelően kicsi nyílású odúkba fészkelnek be, ezzel is védve a tojásokat és a fiókákat a nagyobb testű fészekrabló madaraktól. A Magyar Madártani Egyesület honlapján pontos leírást és útmutatót találunk az egyes madárfajokhoz tartozó odútípusokról. Az odúkat februárban érdemes kihelyezni, majd a teljes költési időszak lejárta után, ősszel átnézni és kitakarítani, az élősködőkkel teli fészekmaradványokat eltávolítani. A madarak szeretnek visszajárni a megkedvelt fészkelőhelyekre, a takarítással ezt a folyamatot tudjuk támogatni. A kistestű énekesmadarak viszont többször is költhetnek a nyár folyamán, így az ősz beállta előtt ne háborgassuk a költőhelyeket! Ha friss faforgácsot, madárürüléket látunk az odú környékén, biztosak lehetünk benne, hogy lakják. 

Sétánk során mi is számba vettük a kihelyezett odúkat. Ezek egy jó részét a Fák a Rómain csapata helyezte ki, de szerencsére sok – mások által telepített – fészkelőhelyet is felfedeztünk. Terveink szerint ősszel szervezünk odútakarító és -felújító közösségi eseményt.

A FŐKERT a Magyar Madártani Egyesülettel karöltve 2020 őszén indított madárodú programot. A 17 budapesti zöldterületen kihelyzett 950 db mesterséges madárodút monitorozzák. Az MME munkatársai az idei tavaszi költési időszakban összesen 1166 tojást és 632 fiókát számoltak meg bennük. Leggyakrabban széncinegék fészkeltek az odúkba, de kékcinkék, és 9 seregélypár mellett mezei verebeket és csuszkákat is találtak. A III. kerületben az Óbudai Szigetre helyeztek ki nagy számban madárodúkat.

Szürke gém Fotó: Fekete Norbert

Hét óra körül azt érzékeltük, hogy abbamaradt a madarak intenzív mozgása. Erőteljesebben megindult az emberi jelenlét a parton, megjelentek a futók, kutyasétáltatók. Azért két hím sárgarigó csatáját egy pillanatra sikerült elkapnunk a Béke Csónakház előtti magas fák tetején. Már éppen kezdtünk elszomorodni, hogy a vízimadarak közül csak vadkacsákat fogunk látni, amikor méltóságteljesen elrepült fölöttünk egy szürke gém. Ez az emberi környezethez rendkívül jól alkalmazkodó, elegáns madár szerencsére egyre gyakoribb vendég a Duna-part város széli, fákkal sűrűn szegélyezett részein. Olykor még a közeli házak tetején is megpihen, figyelve a kertekbe telepített halastavakat, hátha lecsaphat valami jó falatra.

A Duna-parton sétálva a leggyakoribb madár természetesen a tőkés réce. Ez a nagy állománnyal rendelkező fajta a part menti sűrű aljnövényzetben fészkel, ezért is nagyon fontos, hogy nagy területeken megmaradjanak a bokrokkal, magról növő kis fákkal tarkított szakaszok a Római-parton. Az aljnövényzet kiirtásával a faállomány megújulását is veszélyeztetjük és a különféle récefajok lakóhelyeit is megsemmisítjük. 

A Római-parton kis szerencsével többféle récefajt is megfigyelhetünk, de gyakori a kormorán, a sirályfélék, a billegető cankó megjelenése is. A kormoránok mára már elég szép számban jelen vannak. Mivel nagy halpusztítók, a horgászok nem szeretik őket. Csoportosan ülnek egy-egy fán, melyet erős ürülékükkel képesek teljesen kiszárítani. 

Telente rendszeresen megjelenik néhány pár hattyú, főként azokon a helyeken, ahol az emberek minden tiltás és felvilágosítás ellenére etetik őket. A vízimadarak etetése egyenesen káros, a Magyar Madártani Egyesület évek óta folytat felvilágosító kampányt, hogy ezt az információt minél több emberhez eljuttassa.

Télen, amikor sokkal nyugodtabb a part, olykor még jégmadarakat is lehet látni, de a legforgalmasabb időszakban visszavonulnak a nyugodtabb területekre, a Lupa-szigetre, vagy még feljebb, esetleg átmennek a Váci ágba, ahol kisebb az emberi jelenlét.

Ezen a kora reggeli órán sikerült elkapnunk egy izgalmas madárfajt. Egy nagy bukó tojója úszkált előttünk egy benyúló ágaktól védett szakaszon. A nagy bukó nem őshonos fajunk, eredetileg északi madár, ami megtelepült nálunk is, a Dunakanyarban. Az itt látott példány fészke valószínűleg nem a Rómain van, mivel odúlakó, ezért csak olyan helyen telepszik meg, ahol víz közelében megfelelő korú fákat, és nagyméretű odúkat talál. De az is biztos, hogy nem messziről jár ide, így valószínűleg valahol a Szentendrei-sziget háborítatlan, déli részén lakhat. Tavaly, mikor a világjárvány miatt lezárták a Római-partot is az emberek elől, akkora volt a nyugalom, hogy tavasszal itt is fészkeltek a nagy bukók. Nagyon sokan jöttek, kiköltötték a fiókákat, aztán a zárlat feloldása és az emberek megjelenése után a kicsikkel együtt tovább is álltak. Idén alig látni belőlük egy-egy példányt.

Jégmadár Fotó: Fekete Norbert

Az egyik legnagyobb öröm, amit a séta alkalmával tapasztaltunk, hogy találkoztunk füstifecskékkel. Az utóbbi 15-20 évben gyakorlatilag eltűntek a fecskék Magyarországról. A valamikori állománynak ma már csak a 40 százaléka található. Pedig a fecske az egyik leghatékonyabb rovarirtó: egyetlen példány naponta 1000 rovart, köztük rengeteg szúnyogot fogyaszt! A fecskeállomány megritkulásában nagy szerepe van az állattartási szokások megváltozásának és a klímaváltozásnak is. A tanyavilág visszaszorulása és a száraz nyarak miatt a sárból fészket építő molnárfecske egyre kevésbé talál magának „építőanyagot”. A fecskefészkek pusztításában az embereket is komoly bűn terheli. A ház oldalához vagy a teraszra piszkító, csivitelő madarakban sokan nem kedves és hasznos segítőt, hanem zajos és piszkos kellemetlenkedőt látnak.

A legnagyobb közvetett fecskepusztító azonban a kémiai szúnyogirtás. Ez a vegyszer nem válogat szúnyog és más repülő rovar közt. Sőt! Hatékonysága igen csekély, abban a tekintetben, hogy az elpusztult rovarok hány százalékát teszik ki a szúnyogok.

A repülő rovarok kiirtásával azonban elpusztul a fecskék és más rovarevő madarak tápláléka. Saját megfigyelés, hogy a kémiai szúnyoggyérítés előtt, kora nyáron a csillaghegyi házaknál megjelentek a füsti fecskék, majd az irtás utáni időszakban a számuk visszaesett. 

Pedig a fecskékre egyre nagyobb szükségünk lenne. Éppen a klímaváltozás az oka, hogy lassan kezdenek északra húzódni eddig nálunk még ritka szúnyogfajok. Ha nem teszünk konkrét lépéseket a fecskeállomány növelése érdekében, ördögi körbe kerülünk, melynek végén csak a rendkívül káros vegyszeres irtás marad, ami még inkább hozzájárul a fecskeállomány csökkenéséhez. 

A megoldás a szúnyogkeltető helyek gondos feltérképezése után a biológiai szúnyogirtás lenne. Ezzel a módszerrel célzottan a szúnyoglárvákat pusztítják el, más repülő rovarokra a módszer nem káros. Hatékonysága mellett a biológiai szúnyogirtás ráadásul olcsóbb is.

A fecskék megtelepedését műfészkek tömeges kihelyezésével is segíthetjük. Ha úgynevezett „fecskepelenkát” is helyezünk alájuk, máris nem kell tartanunk a piszoktól, ellenben gyönyörködhetünk a kis füstifecskékben, akik tátogó csőrrel várják a táplálékot a páholyszerűen épített fészekben.

A madár és az ember jóllétének szükségletei összekapcsolódnak. A fákban, hasznos rovarokban és madarakban gazdag környezet az ember számára is nyugalmat, feltöltődést, lelki egészséget nyújt. Ha figyeljük és óvjuk a madarakat, akkor valójában önmagunkon segítünk.

MUSTRA

TOP 5

November 12, Péntek – 17:00 ÓBUDAI PLATÁN KÖNYVTÁR HüllőZoona
A felelős állattartás aranyszabályairól beszélgethetnek kötetlenül az Elveszett Állatok Alapítvány munkatársával egy agáma társaságában.

 

November 13, Szombat – 16:00 BUDAPEST GALÉRIA Én úgy emlékszem… * Távolság – Lehellet * Szemző Tibor koncertje
Mozgásban a Budapest Tánciskola című kiállítás keretében Szemző Tibor ad koncertet november 13.-án szombaton 16:00-kor.

 

November 14, Vasárnap – 11:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Nálatok laknak-e állatok?
A Prima Primissima-díjas, Magyar Örökség Díjas és kétszeres Kossuth-díjas Kaláka együttes műsora az Óbudai Kulturális Központban.

 

November 16, Kedd – 19:30 DANUBIA Zombola/Schubert
A klasszikus zene egy velőtrázóan drámai művét hallhatjuk Kedden a Danubia előadásában.

 

November 18, Csütörtök – 19:00 ESERNYŐS Esernyős mozi – Bajnokok
A spanyol film főhőseként Marco, egy kosárlabda csapat edzője ittas vezetés miatt értelmi fogyatékosokkal való dolgozásra van ítélve a bíróság álltal. Ártatlanságuk, érzékenységük és humoruk azonban nem várt módon változtatják meg Marco életét: általuk lassanként megtanulja, mi az igazán fontos az életben. (113 perc)

 

Heti Bontás

November 12, Péntek:
9:00 CSILLAGHEGYI KÖZÖSSÉGI HÁZ Járóka Baba-Mama Klub
9:30 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT ICIRI-PICIRI TÜCSÖK-TÁNC Óbudán
16:00 BUDAPEST GALÉRIA Réthly Ákos, a Memento Park ügyvezetőjének előadása | Osztapenko maradhat?
17:00 KASSÁK MÚZEUM MÁRVÁNYOZÁS I.
17:00 ÓBUDAI PLATÁN KÖNYVTÁR HüllőZoona
18:00 MKVMÚZEUM Krúdy asztalánál – regisztráció lezárult! 2021. 10. 30. 13 órakor
18:00 3KÓBUDA LELKI FRÖCCS Bagdy Emőke: Önismeret, önfejlesztés, önmegvalósítás

November 13, Szombat:
8:00 RÓMAI Fergeteges őszi piacozás a Rómain lángossal és sült kolbásszal!
10:00 EZÜSTHEGYI KÖNYVTÁR Családi meseklub a Mesék Világa Egyesülettel
10:00 BUDAPEST GALÉRIA Budapest Dance School in Motion, in English
10:00 ÓBUDAI MÚZEUM „Hatan vannak a mi ludaink” – Márton-napi ingyenes családi délelőtt
16:00 BUDAPEST GALÉRIA Én úgy emlékszem… * Távolság – Lehellet * Szemző Tibor koncertje
16:00 3KÓBUDA Hangszersimogató klub
18:30 3KÓBUDA Hangutazás és hangfürdő
19:00 DANUBIA Szent Márton napi jótékonysági est
19:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Eric Assous: Szeress, ha bírsz!

November 14, Vasárnap:
9:00 CSILLAGHEGYI KÖZÖSSÉGI HÁZ Adventi naptár és adventi koszorú, ajtódíszvarrás
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT novemberben is!
11:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Nálatok laknak-e állatok?
16:00 KISCELLI MÚZEUM Design without borders tárlatvezetés+koncert

November 15, Hétfő:
20:00 BUDAPEST GARDEN Hétfőnként QuizNight est a Budapest Gardenben

November 16, Kedd:
18:00 BUDAPEST GALÉRIA Mélyi József előadása | Osztapenko maradhat?
19:00 BUDAPEST GARDEN STAND UP FACTORY a Budapest Gardenben
19:30 DANUBIA Zombola/Schubert

November 17, Szerda:
16:00 GOLDBERGER MÚZEUM Goldberger-galaxis. Ingyenes tárlatvezetés
17:00 CSILLAGHEGYI KÖZÖSSÉGI HÁZ Alkotóka-mesemóka

November 18, Csütörtök:
18:00 MKVMÚZEUM Bohém-klub
19:00 ESERNYŐS Esernyős mozi – Bajnokok

Tervezett véletlen

A kiállítás címe, TERVEZETT VÉLETLEN egy oximoron. Te hogyan értelmezed ezt a szókapcsolatot a munkáid tekintetében?

Számomra pontosan ez az ellentmondásos jelleg volt meghatározó a címválasztásban. A két szó ugyanis tekinthető egy skála végpontjainak, de mégis elképzelhetőnek érezzük a kettő együttes jelenlétét is. Ez a megközelítés a munkáimban is mérvadó, igyekszem ugyanis olyan értelmezési skálákat teremteni, amelyeken az asszociáció szabadon tologatható. Van tehát egy szándékoltság abban, hogy minél nyitottabban hagyjam a művek értelmezhetőségét, annak ellenére, hogy narratív jelleggel is felruházom őket.

A tervezettség és a véletlen kettőssége azonban nemcsak az értelmezési játékban érhető tetten, hanem tulajdonképpen az egész alkotói attitűdömben.

A magánéletben is az a típus vagyok, aki szereti átlátni, viszonylag előre megtervezni a teendőit, azonban a kitalálás örömén túljutva, már nem elég akkurátus ahhoz, hogy mindent precízen előkészítsen. A képzőművészeti munkában ehhez a habitushoz még társulnak a technikai hiányosságaim. A koncepció és a vízió vezérel a kezemben lévő biztos tudás helyett, ezért a véletlennek mindig szerepe van a megvalósulásban. Egyébként ezt a szókapcsolatot kis átalakítással a játékelméletből kölcsönöztem. Az egyik kiállított munkához konkrétan is köthető, de a tervezettség és a véletlen együttes játéka az összes mű egyéni koncepcióját meghatározza.

Említetted a játékelméletet. Munkásságodban is visszatérő motívum a játék és annak eszközei, legyen az csúszda vagy akár felemás korlát. Milyen szerepe van a játéknak a művészetedben? Milyen funkciója lehetne a játéknak egy felnőtt életében? 

Valóban, a játék mind vizuális, mind logikai szinten megjelenik az alkotói gondolkodásomban. Ahhoz, hogy érthetőbbé tudjam tenni, milyen szereppel bír ez a művészetemben, Gadamer megállapításait szeretném segítségül hívni. Szerinte a játék nem pusztán élmény, hanem tapasztalat és létmód is. Nincs praktikus funkciója, de összeköti, helyzetbe hozza résztvevőit. Léte magában a folyamatban igazolódik, a játék játssza a játékosokat. Gadamer ezzel a megértés folyamatának a lefestésére használja a fogalmat. S mivel a játék alapfeltétele a tényleges vagy képzeletbeli belehelyezkedés egy szituációba, én is úgy gondolom, hogy egy felnőtt számára az átszellemülés és a megértés lesz a játék legfőbb funkciója.

Azonban a hermeneutikai szemléletmódtól elszakadva is látható, hogy a felsorakoztatott tulajdonságai mennyire alkalmassá teszik a játékot összetett emberi szituációk kifejezésére és árnyalására.

Maga a játékelmélet is azzal foglalkozik, hogy megvizsgálja, az egyes stratégiai döntések milyen hatást gyakorolnak a játékban résztvevőkre. Engem pedig leginkább a játéknak az a tulajdonsága ragadott meg, hogy hálóként képes egymástól távol eső gondolatokat összefüggésbe állítani. Tagadhatatlan tény azonban, hogy legalább ennyire megfogott a játékhoz kapcsolódó eszközök szépsége, formai változatossága.

Néha a Budapest Galéria kiállító tereibe is behallatszik a szomszédos óvodából a gyerekzsivaj, ami tökéletesen illeszkedik a játszóteret idéző műveidhez. Van esetleg valamilyen meghatározó gyerekkori emléked, ami a bemutatott installációkhoz is kapcsolódik?

Nyáron, amikor először látogattam a galériába azzal a céllal, hogy a kiállításon gondolkozzak, ez a gyerekzsivaj volt, ami megütötte a fülemet. Mivel vidéken, kertes házban nőttem fel, ezért a közösségi játékszerekkel nem játszótereken, hanem az óvoda és az iskola udvarán találkoztam. Játszani azonban csak nagyszünetben lehetett, így ezekhez az emlékekhez egy furcsa szabályozottság érzés is társult. Ez az élmény volt, ami végül beindította a fantáziámat, így a három kiállított mű közül kettő ilyen udvari játékokból inspirálódva született. S bár választásaimat az engem foglalkoztató témák befolyásolták, gyermekkori élményeim révén tudtam becsatornázni a tárgyakat a gondolatmenetembe. Például több emlékem is van arról, hogy miként próbálkozom játszótársam segítségével a libikókán úgy helyezkedni, hogy pontosan kiegyenlítsük egymás súlyát. Ezt aztán felnőttként már a libikóka tetején állva, partnerem kezét fogva játszottam újra a tökéletes egyensúly megtapasztalása érdekében.

A Budapest Galériában bemutatott művekben, a gyermekkori inspirációkon túl központi téma még a talajvesztettség érzése és a létbizonytalanság, ami mostanra minden generáció életére kihatással van. Látsz olyan sajátos problémát, amivel a te generációdnak kell szembenéznie? 

Úgy látom, hogy miközben a műveimben kifejezetten a saját generációmra koncentrálva, saját életnegyedi válságomból inspirálódva foglalkoztam a nehézségekkel, ezek valójában már túlnőttek a pályakezdők problémáin. Nem könnyű és nem is volt célom   elválasztani a kifejezetten az Y generációra jellemző dilemmákat az élethelyzetből fakadóaktól. Ha mégis egyet  meg kellene neveznem, akkor talán az átmenetiség érzése lenne az. Mi két rendszerváltás határán születtünk, egy történelmi és egy digitális rendszerváltásén, ezért mindkettőhöz csak részben értünk. Úgy nőttünk fel, hogy nem voltunk komolyabban korlátozva, de stabil kapaszkodókat sem látunk a jövőnkkel kapcsolatban. A lehetőségek hamis ígérete pedig egyre nagyobb elvárásként telepedett a hátunkra. Már tudtuk, hogy nyelveket és informatikát kell tanulnunk, de még egyiket sem az anyatejjel szívtuk magunkba. Nekünk már általános élmény volt, hogy lehetőségünk van egyetemre járni és a gyermekkorunk is kitolódik, de nem igazán gondoltunk arra, hogy hogyan kell majd felnőttként helytállni. Saját bizonytalankodásaink pedig redukálták a cselekvőképességünket is.

Ez az átmeneti jellegünk azonban magában hordozza annak a lehetőségét, hogy egyszerre legyünk kritikusak és kooperatívak a minket megelőzőkkel és az utánunk következőkkel.

A MODEM 2018-as ezek a legszebb éveink? – pályakezdő perspektívák című csoportos kiállításán is szerepeltek a munkáid, mint pályakezdő művész. Viszont az előző válaszod mást sugall, pályakezdőnek tartod még magad?

Ezen a kérdésen már én is elgondolkodtam. Anno a modemes kiállítás az elmúlt öt évben diplomázott alkotókat sorolta ide. Én múlt nyáron 5 éve diplomáztam le a festő szakon, de még egy évet ráhúztam az egyetemi létre egy képzőművész-tanár diploma megszerzésével. Ez az utolsó, hatodik év azonban sokban különbözött az előtte lévő öttől, afféle átmeneti évnek tekintem. Részben még megtartott az egyetem nyújtotta biztonsági háló, de kénytelen voltam mellette dolgozni is, így az alkotásra fordítható időm jelentősen redukálódott. Ezt az átmenetiséget érzem jelenleg a pályakezdő kategóriával kapcsolatban is, ugyanis a 2020-as év lockdown intézkedései bizonyos fokig hatással voltak a művészeti fejlődésemre is.

2019 során jutottam el a felismerésig, hogy milyen lépéseket kell tennem a közeljövőben céljaim megvalósításához. A következő év elejére pedig sikerült is pár olyan mérföldkövön túljutni, ami közelebb vitt ahhoz, hogy ne pályakezdő, hanem alkotó művészként definiálhassam magam. Az utolsó és talán legfontosabb lépés volt ehhez egy új műterem keresése, amit az Eleven Blokk szárnyai alatt meg is találtam. Azonban amire sikerült berendezkednem, addigra hazánkba is megérkezett a koronavírus járvány. Az emiatti korlátozások nem csak az egész év művészeti eseményeit, de még a műterembe való bejárást is befolyásolták. Úgy érzem, a pandémia kicsit még konzervált jelenlegi állapotomban, de talán fél lábbal már a küszöb túloldalán állok.

Mik a feltételei annak, hogy egy pályakezdő művész sikeres lehessen ma Magyarországon? Milyen lehetőségek érhetőek el és mik a legfőbb hiányok?

A siker szerintem egy nagyon szubjektív és viszonylagos fogalom, alkotónként eltérhet, hogy ki mit tekint sikernek. Ezért inkább a művészeti érvényesülés lehetőségéről fejteném ki a véleményem. Nem azzal van a legnagyobb gond, hogy nincs elég pályázat vagy kiállítási lehetőség a pályakezdő művészek számára. Több kezdeményezés is született az elmúlt években, amelyek kifejezetten fiatal alkotókat céloznak meg, segítik a láthatóságukat. A probléma gyökere inkább abban keresendő, hogy nagyon kevés az olyan támogató intézkedés, amely az alkotók egzisztenciális hátterének a megteremtésében nyújtana segítséget. Így azt, hogy kinek milyen karriert sikerül külföldön vagy hazai berkeken belül befutnia, az anyagi hátteret érintő nyilvánvaló különbségeken kívül a szerencse és a kitartás jobban befolyásolja, mint maga a művészi tehetség. Ezért azt gondolom, a művészi rátermettségnek sokkal nagyobb mérőfoka az elhivatottság.

A probléma ugyanis nem ott kezdődik, hogy képes-e az alkotó elég kvalitásos műveket létrehozni, hanem hogy meg tudja-e teremteni azokat a körülményeket, amik révén egyáltalán lehetősége van alkotni.

2015-ben diplomáztál a Képzőművészeti Egyetemen, festő szakon. Már diplomamunkádban megjelent a térbeliség, és azóta is az installáció az egyik fő médium amiben alkotsz. Látsz valamilyen kapcsolatot az installáció műfaja és a kifejezendő gondolat között? Miért érzed ezt a legalkalmasabb kifejezési módnak?

Igazából már az egyetem elején is készítettem installációkat, pedig akkor még többségében olaj-vászon képek festésével foglalkoztam. Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért Bukta Imre és Kiss Péter osztályába járhattam a Képzőn, mivel mindketten olyan alkotók, akik maguk is a médiumok rendkívül széles spektrumán alkotnak, és minket is kísérletezésre bátorítottak. Elsőévesként például olyan feladatot kaptunk tőlük, ami során egy megadott hívószóra 4 különböző technikával kellett műveket létrehoznunk úgy, hogy ezek közül az egyik valamilyen kísérleti műfajban készüljön. Én a feladatot egy papírhajókból épített installációval oldottam meg. Itt még persze inkább térbeli játszadozásról volt szó, mintsem átgondolt koncepció alkotásról. Később azonban egyre inkább azt vettem észre, hogy azok a gondolatok, amelyek foglalkoztatnak,  természetesebben születnek meg téri ötletként a fejemben, mint festmény tervként. Az installáció műfaja ugyanis sokkal alkalmasabbnak bizonyult annak a tervezői gondolkodásmódnak a kifejezésére, ami az én alkotói hozzáállásomat jellemzi. A tervezés során inkább különböző vizuális elemek és jelentéstartalmak összekapcsolására törekszem, mint a tökéletes beállítás megtalálására.

Van olyan aspektusa a képzőművész létnek, amire nem készítettek fel a tanulmányaid során, pedig hasznos lett volna?

Rengeteg van. Ezek között persze vannak olyanok is, amelyekre nem is lehet senkit se előre felkészíteni, mindenkinek egyéni stratégiát kell kifejlesztenie. Ennek ellenére tudok azért pár olyat is említeni, ami könnyen integrálható lenne a művészeti oktatásba. Például a művészeti önmenedzsment készségére gondolok. Vagy arra, hogy miképp készüljünk egy kiállításra. Milyen követelményeknek kell megfelelni egy pályázatra benyújtott anyagnak? Valamint szintén hasznos volna, ha több lehetősége nyílna a művész hallgatóknak grafikai programok kiismerésére. Ezek használatát egyébként is kénytelenek bizonyos fokig megtanulni ahhoz, hogy össze tudják rakni a saját portfóliójukat, de e programok magasabb szintű elsajátításával a munkaerőpiacon is használható tudást szerezhetnének.

Ami pedig nekem leginkább praktikus lett volna, ha kapok valamiféle útmutatót a művészeti világhoz kapcsolódó bürokratikus és jogi helyzetek kezeléséhez.

Volt olyan olvasmányod, ami nagy hatással volt rád, aminek vonatkozásai akár a munkáidban is fellelhetőek?

Több olyan munkám is van, amelyre közvetett vagy közvetlen módon valami olvasmány-élményem hatással volt. Ezek általában olyan szakirodalmi, filozófiai szövegek voltak, amelyek azokkal a problémákkal foglalkoztak, amelyek már tudattalanul ott motoszkáltak a fejemben. Azért is emelem ki, hogy tudattalanul, mert ezek sohasem szándékosan keresett kapcsolódási pontok voltak. Mindig a véletlen felismerés vert hidat a szöveg és közém. Az egyik ilyen például az volt, amikor találkoztam a tanult tehetetlenség fogalmával Martin Seligman amerikai pszichológus Flourish című művében. Rájöttem, hogy ezzel a jelenséggel már eddig is foglalkoztam a munkáimban, de a fogalmi megismerés segített a problémát artikulálni.

Egyébként be kell valljam, hogy nem vagyok egy jó olvasó, különösen ami a szépirodalmat illeti. Halomra állnak a megkezdett könyvek a polcomon, amelyekre aztán nem maradt elég időm. Viszont fontosnak tartom, hogy irodalmi hatások is érjenek, ezért sokszor egy-egy alkotás kivitelezése közben hangoskönyveket hallgatok. Újabban pedig novellákat kezdtem el olvasni, amelyek egyrészt terjedelmük révén még a rendelkezésemre álló limitált időbe is beleférnek, másrészt sokkal inkább rímelnek a képzőművészeti gondolkodásomra. Míg egy regényben az írónak bőven van lehetősége a történet minden szálát aprólékosan kidolgozni, addig egy novellában sokkal inkább az olvasó fantáziájára és előzetes feltevéseire hagyatkozik. A leírt szavak jelentősége megnő, szimbólum-értéke lesz annak, ami a papírra kerül. Valami hasonlóval próbálkozom én is a képzőművészetben, csak szavak helyett vizuális szimbólumokkal operálva.

Ha bármelyik kortárs művésszel lehetne egy páros kiállításod, ki lenne az? Miért?

Három művészt is említenék. Mind a három alig idősebb nálam, 30-40 év közöttiek. Math Bass Los Angeles-i képzőművész az egyik, akinek a munkáiban leginkább az fogott meg, hogy a vizuális szimbólumok keverésével teret ad a játékos interpretációnak. Mind festményeiben, mind installációiban ott feszül az irányított narráció és a szabadjára engedett dekorativitás kettőssége. A másik Eva Kot’átková cseh képzőművész, akinek nemrég ismertem meg a munkásságát, de rögtön világossá vált, hogy azt a képzőművészeti szellemiséget képviseli, amihez én is tartozni kívánok. Műveiben, akárcsak én, ő is kiemelten foglalkozik a társadalmi rendszerek és intézmények egyénre tett hatásával. A harmadik művészt személyesen is jól ismerem, ugyanis egy osztályba kerültünk az egyetemen. A három évfolyammal felettem járó Tranker Kata mindig is példaértékű volt számomra. Okosan kitalált és precízen kivitelezett művei, illetve szorgalmas munkamorálja nagy hatással volt rám első egyetemi éveimben. S bár Katával többször is állítottunk ki közösen csoportos kiállításokon, egyszer szívesen kipróbálnám, hogyan tudnánk együtt dolgozni egy páros kiállításon. Úgy vélem, több ponton is keresztezi egymást alkotói hozzáállásunk, csak míg Kata a miniatürizálással teremt feszültséget, addig én sok esetben a monumentalitás révén.

Bartók Imre

Sokkal jobban érezte magát azon a versenyen, Heerenveenben volt, vagy Zürichben, nem, erre már nem emlékszik, a bábuk tapintására igen, az mindig más, létezik persze egy standard, de az ő ujja érzi a parányi különbségeket, nem csoda, végül is erről a taktilitásról szól minden, emlékszik a versenyteremre, a rajtlistára, az eredménytáblára, és természetesen a saját eredményeire, 6/9-et hozott, az utolsó fordulóban a semmiből agyonvágta Kramarik, nem gyászolta meg, készült rá, hogy ez lesz, csak második lett, emlékszik arra a partira is, Kramariknak édesmindegy volt, az utolsó helyen szerénykedett, állítólag már be is jelentette a visszalépését, aztán mégis odaült, halászott a zavarosban, tulajdonképpen számítani lehetett rá, Damient nem is ez zavarta meg, egyszerűen máshol jártak a gondolatai, Chilenére gondolt természetesen, ki másra, emlékezett a saját gondolataira is, valamikor a megnyitás közben lepergett előtte újra, nyilván ezredjére, az utolsó beszélgetésük, aztán a középjátékban, amikor elkövette a tipikus „a rossz bástya” hibát, és …Bac8 helyett …Bfc8-cal folytatta, még mélyebbre is zuhant a kapcsolatuk szövevényes történetében,

mintha egy labirintusba csöppent volna, amelyet már ezerszer végigjárt, de amelybe mégis vissza-visszakívánkozott, hogy étlen-szomjan legyen még pár óráig,

Kramarik kezdte élvezni a dolgot, nyilván látta rajta, hogy máshol járnak a gondolatai, a versenyzők kifigyelik egymáson az ilyesmit, de őt nem érdekelte, mindenre pontosan emlékezett, azt is tudta, hogy nem „koncentrációs zavarnak” köszönhette a vereségét, mint a chesstotal.com kommentátora utóbb a bulletinjében megjegyezte, sokkal inkább „a fókusz tudatos átállításának”, vagyis egyre sokasodó számú rajongóival és némely vele szimpatizáló szakértővel szemben nem keresett kifogásokat a vereségére, ahogyan persze Kramarik sem keresett rá semmiféle magyarázatot, mert neki bőségesen elég volt a káröröm, és talán az sem volt mindegy, hogy négy Élőcskét mégis megmentett az elszúrt tornája után, mindenre emlékezett tehát, de vajon Heerenveenben volt vagy Zürichben, és vajon emlékszik majd Berwickre, ha egyszer továbbáll innen?

A választ a következő pillanatban a telefonja adta meg. Nem nyitotta ki a szemét, amikor megszólalt a pittyenés, de anélkül is tudta, hogy a Tashmitum jelzett, a név eredetileg egy szárnyas babiloni álomdémonra utalt, vagy talán szárny nélkülire, ebben a kérdésben megoszlottak a forrásmunkák, vagy talán nem is nagyon voltak idevágó forrásmunkák, és csak elképzelte, a lényeg, hogy egy különleges applikációról volt szó, amelyen keresztül önkéntes munkákat vállalt, ami azt illeti, egy igencsak speciális munkát. 

Chilene, a sakk és a Tashmitum, nagyjából ebben a háromszögben zajlott az élete, hány éve már? Nos, nem lehet olyan sok, Chilenét négy éve ismerte meg, sakkozni persze kiskora óta tudott, de a versenyporondra – hát lehetséges? – alig két éve lépett ki, amikor is példátlan sebességgel emelkedett fel a semmiből először is a top100-ba, ez még nem akkora szó,

az a játékerő, amivel a világranglista 100. büszkélkedhet, alig jelentősebb annál, mint amit az 1000. tudhat magáénak,

rutinos és ötletes nagymesterekkel Dunát lehet rekeszteni, szép mondás, ezt is Chilenétől hallotta először, aki a magyartanárától tanulta Budapesten, náluk otthon Franciaországban nem volt ilyen, pedig ha meg tudná honosítani a „Szajnát lehet velük rekeszteni” idiómát a közbeszédben, alighanem többet tenne a grande nationért, mint amire sakkozóként valaha is képes lehet.

Kinyitotta a szemét, és megnézte a kijelzőt. Név, születési évszám, állapot, hely. Az utóbbi csak biztonsági okokból, az app nyilvánvalóan tudja, hogy Berwickben tartózkodik. Ki hitte volna, hogy már itt is használják? 

Hamish MacKay. Gyógyíthatatlan szívbetegség. Prognózis: 3 hét. 

A háttér a Fudzsi, előtte lágyan szálló bárányfelhőkkel. Damien vagy féltucat lehetőség közül választotta ezt a beállítást. Zene nincs, csak az értesítéseknek van hangeffektje. 

Két, elvileg világos opció: [igen], [nem]

Megnyomja az [igen] gombot. 

Várható érkezés [1 óra], [1 nap], [2 nap], [1 hét], [2 hét], [1 hónap]

Írnia kéne a programozóknak, hogy hangolják össze az opciókat a prognózissal. Sosem szerette az akasztófahumort, és minden valószínűség szerint a Tashmitum felhasználói sem azért regisztráltak, hogy ilyesmin derüljenek. 

Még egyszer bepillantott a terembe. Sladek éppen kezet nyújtott az ellenfelének, úgy látszik, szeret veszíteni.

Látott már ilyet, sőt magában is érez rá némi hajlamot, bárcsak ne volna erősebb mégis a vágy, hogy nyerjen, nem, talán nem is vágy, inkább késztetés, valami halványan derengő céltudatosság. Sladek aláírja a játszmalapot, visszarendezi a bábuit, és feláll. Nem láthatja, mert kívülről átlátszatlan az üveg, hogy ne zavarja a bentieket a sürgés-forgás a lobbiban, mégis felé fordul, sőt mintha egyenesen a szemébe nézne. Felemeli a kezét, mintha intene, aztán csak beletúr a hajába, és vált néhány szót a versenybíróval. 

Damien kiválasztja az [1 óra] opciót.

Alig félórával később macskaköves kis utcán ment végig, amilyenekkel tele volt Berwick; mindegyik őrzi még a konflisok nyomát. Régen hírnökök jártak errefelé, skót lordok válogatott fenyegetéseit és hadüzeneteit hozták-vitték a szomszédaikhoz, ha az idő éppen nem volt megfelelő a galambröptetéshez, ami errefelé gyakran megesett. Damien sosem ült lovon, a lovasok mozgásáról azonban tudott egy s mást. Az európai kisvárosok postaszolgálatainak története is érdekelte, amolyan vidáman burjánzó térség volt ez enciklopedikus tudata pusztáin. Bizony most sem tudta megállni, hogy végigsimítson a postaládákon, és, noha sötét éjszaka volt már, és lágyan szemerkélt az Északi-tenger felől a kontinens fölé húzódó fellegekből a sós ízű eső, azért ujjnyi kislámpájával bevilágított némelyikbe – nem akarta kilopni őket, ó, dehogy, nem is akart hozzájuk nyúlni, egyszerűen megnyugtatta, ha valamelyik ládában levélre bukkant. 

A ház, amelyet keresett, az utca végén állt. Ablakaiban lámpák égtek, bukolikus tetején lustán hintázott a szélkakas. 

Egy ezüstszürke SUV állt a kocsifeljárón, és a félig nyitva hagyott garázskapu mögött ott szunyókált egy árnyalattal sötétebb és valamivel kisebb társa is. Végül is érthető, hogy egy ilyen eldugott helyen legalább két autóra van szüksége a családnak. Legalább kettőre, minthogy hamarosan érkezik majd a harmadik is a gyereknek, errefelé így szokás. 

Errefelé, de nem ebben a házban. Ez a család sosem fogja megvásárolni a harmadik autót.

Damien felment a bejárati ajtóhoz vezető három lépcsőfokon, és becsöngetett. Hallotta a lépteket odabentről, hallotta, ahogy megállnak, hallotta a tétovázás csendjét. Néhány másodperc csupán, bárki azt hihette volna, hogy eddig tart, amíg ideérnek a nappaliból, de ő tudta, hogy nem erről van szó.

Aztán csak kinyílt az ajtó. 

– Jó estét.

A hölgy a negyvenes éveiben járt. Kevés hiányzott hozzá, hogy igazi szépségnek nevezzék. Félhosszúra nyírt haj, a szükségesnél talán keményebb arcvonások. Szoknyát viselt, könnyű blúzt, házipapucsot. 

– Köszönöm, hogy eljött – mondta. – Fáradjon beljebb. 

Damien belépett, lehúzta a vizes cipőjét, levette az anorákját. Keresgélt valamit a zsebében, de aztán nem húzott ki belőle semmit. Felállt, és egy biccentéssel jelezte, hogy készen áll.

A nő átvezette egy közlekedőfolyosón, majd a nappalin, tovább az emeletre vezető lépcsőig. Félig megfordult, mintha már azt javasolná a férfinak, hogy menjen előre, de aztán meggondolta magát, és inkább vele tartott. Nyikorogtak a lépcsőfokok. Damien tizenötöt számolt össze. Mindig megszámolta a lépcsőket.

Az emeleti folyosón a falat mindkét oldalt gyerekrajzok borították. Léghajók, dinók, tűzoltóautók. Három kereszt, rajta három megfeszített.

Damien a nőhöz fordult.

– Ne is kérdezze – mondta, és kiküzdött magából egy mosolyt. 

Elmentek egy fürdőszoba mellett, majd elértek a folyosó végén lévő ajtóig. Egyike ez is a fekete házaknak, amelyek jóval tágasabbak, mint amilyennek kívülről tűnnek. A nő benyitott a szobába.

– Hamish, itt van az úriember, akiről beszéltem. Nem ebből az országból jött, de jól érti a nyelvünket.

Visszafordult Damienhez.

– A nappaliban leszek. – Az ajkába harapott. – Ha esetleg alá kell írni valamit.

– Semmit sem kell aláírni – felelte Damien. 

Bement a szobába.

Hamish az ágyán feküdt, állig felhúzott takaró alatt. Mellette mindkét oldalon orvosi műszerek. Infúzió, EKG, és még vagy fél tucatnyi gép, egy része ismerős volt a számára, egy részéről nem igazán tudta, hogy micsoda.

– Leülhetek?

A fiú bólintott. 

– Hogy érzed magad?

– Fáj, ha lélegzem, fáj, ha alszom – felelte. – Mindig fáj. 

– Értem – mondta Damien. – És egyébként mi újság?

Pillanatnyi csend, aztán a fiú kurtán felnevetett. A nevetés hamarosan köhögésbe váltott.

– Anya azt mondta, sakkozó vagy.

– Így van.

– Én is nagyon szerettem volna sakkozó lenni. Apa tanította meg a lépéseket.

– És hol van most apád?

Hamish kinézett az ablakon. 

– Valahol a tengeren, gondolom. Halászik. 

– Ilyen későn?

A fiú lesütötte a szemét. 

– Anya azt mondta, profi vagy.

– Így igaz.

– Világbajnok vagy?

– Nem, dehogy.

– De nagymester?

– Igen, nagymester vagyok.

– Szerinted belőlem is lehet nagymester? 

Damien a fiú mellkasára tette a kezét. Kitapintotta a szívét, megnyomkodta egy kissé, aztán mozdulatlan maradt. Hamishnek jól esett a súlya.

– Már nincs rá idő. 

– De anya azt mondta, hogy te…

– Nagymesterekkel Szajnát lehet rekeszteni, Hamish. Nem a nagymesteri cím a legtöbb, amit elérhet egy sakkozó.

– Hanem a világbajnoki cím.

– Még csak nem is a világbajnoki cím.

A fiú szemében ismét felvillant az iménti fény. Egy világítótorony, sirályok ölelésében.

– Akkor micsoda?

– Például az, ha egy halhatatlan játszma fűződik a nevéhez. 

Egy olyan játszma, amit sosem felejtenek el. Egy játszma, amelyben évekkel, sőt akár évszázadokkal később is gyönyörködni fognak az olyanok, mint te vagy én.

– De ehhez biztosan nagyon jól kell játszani.

– Igen, de főleg bátornak kell lenni hozzá. Ahogy a mondás tartja: bátraké a szerencse.

– Ezek szerint sakkozol velem?

Damien a monitorokra pillantott. A szívritmus leszaladt a kijelzőről. Az infúzióból semmi sem csepegett tovább.

– Ezért vagyok itt.

– Jó – mondta a fiú.

Nem is válasz volt ez, hanem belátás, egy elmulasztott élet összegzése. Prognózis: négy hét. Prognózis: jó. Ha mindazt, ami lehetett volna, megfosztjuk a feltételes módtól, megkapjuk a valóságot. Egy másodpercre megfeszültek az izmai, Damien érezte az ujjbegyén, hogy dolgozik a szíve, közel hozzá, hogy felrobbanjanak az artériái, mégsem látszott rajta fájdalom. A gépek elhallgattak. 

– Jó – ismételte meg.

Készen állt.

– Ez lesz a berwicki halhatatlan – mondta Damien.

(részlet A kék malom című regényből)

„ A nyitott boltokban ki volt rakva minden áru”

Boltok, bevásárlóutcák

Változatos típusú, legtöbbször kis alapterületű boltokat szinte minden római város főútja mentén találunk. A szorosan egymáshoz tapadó, leggyakrabban azonos vagy igen hasonló méretű, négyzetes alaprajzú helyiségek bejárata a forgalmas útvonalakról nyílt, széles ajtóikat kő küszöbjeik vájataiban futó, eltolható deszkaajtókkal zárták be éjszakára. A helyiségek kis belvilága miatt az árusítás jellemzően az ajtóba helyezett pultnál zajlott, kicsit a keleti bazárok hangulatát idéző módon.

A római költő, Martialis egyenesen azon kesergett, hogy maga a főváros, Róma szinte egyetlen nagy bolttá változott, annyi az üzlet mindenfelé.

A Birodalom központján kívül a legtöbb római provinciális város forgalmasabb főútjai mentén mindenütt ilyen boltsorok kerültek elő, valamint a városközpontokban is. A kis boltok funkcióját sokszor igen nehéz meghatározni, bár szerencsés esetben jellemző tárgyak pl. súlyok, nagy mennyiségű egyforma kerámia edény, falfirka-töredékek árulkodók lehetnek. Ami a Róma városi boltokat illeti, itt vagyunk talán a legszerencsésebb helyzetben, hiszen számos korabeli ábrázolásunk is van a legkülönbözőbb portékát árusító üzletekről – így például tudjuk, milyennek kell elképzelnünk például egy  ékszerész, rőfös vagy hentesüzletet. A helyzet Aquincumban – mind a polgár-, mind pedig a katonavárosban – is hasonló lehetett, a városrészek több pontján is kerültek elő üzletek. A több, mint 120 éve folyamatosan kutatott polgári településen már a 19. században előbukkant a legjelentősebb „bevásárlóutca”, azaz az észak-déli főutat nyugat felől szegélyező boltsor, amely 200 méteren húzódó, közel egyforma méretű, négyzetes alaprajzú helyiségekből állt. Az üzletek mészkőből faragott küszöbkövein kialakított vájatok arról tanúskodnak, hogy egykor ezeket is eltolható, fa ajtókkal zárhatták be éjszakára.  A boltokhoz nyugat felé raktárhelyiségek is tartozhattak, ezek bejáratai, az azokhoz felvezető lépcsők és néhol még a vasrácsos ablak is a Szentendrei út két sávja közötti területen tekinthetők meg manapság. A valószínűleg szinteltolásos épületkomplexum a vízvezeték tőszomszédságában, attól mindössze egy kis, kövezett sikátorral elválasztva épült fel, jelentős része ma a Szentendrei út alatt található.

A boltokba betérő vásárlókat a főút felől széles árkádsor védte az időjárás viszontagságai ellen. 

Funkciójuk egyelőre viszonylag kevés esetben  azonosítható: a korábbi ásatások mécseseket és helyi fazekasok termékeit árusító boltról tesznek említést, sőt, egyes feltételezések szerint az ókor porcelánját, terra sigillatát is árusítottak az egyik helyiségben. Ugyanakkor azonban bizonyára másféle árusítóhelyek is voltak itt: számolhatunk például lacikonyhákkal, pékséggel, hentessel, de minden bizonnyal árultak itt textilneműt, ékszert és bőrárut is.  Talán az aquincumi Corinthusnak, a pénzváltónak, aki oltárkövet állított Silvanus istennek, szintén itt lehetett üzlete. A 20. században néhány boltot újra feltártak, innen tudjuk, hogy némelyiket színes falfestmények díszítették, illetve, több átépítést is megértek a boltocskák a római uralom 300 éve alatt (a legelső boltok még inkább deszkabódék lehettek), a Kr. u. 2.század első fele és a 3. század vége között.

Az Aquincumi boltsor az észak-déli főút mentén fotó: Komjáthy Péter
Az aquincumi észak-déli főút menti boltsor rekonstrukciós rajza Rajz: Fodor Zsolt

Gyorséttermek, fogadók

A  többek között főtt ételt árusító üzletek az általuk nyújtott szolgáltatásoktól függően más-más elnevezésekkel bírtak: popina, thermopolium, cauponae, deversoria. Míg a legelső az alsóbb néposztályok által látogatott borkimérés volt, a thermopolium kisméretű kifőzde volt, ahol meleg ételeket és italokat árultak (Pompeiiben több tucat került elő belőlük). Az üzlet pultjába hatalmas hombár-szerű edényeket süllyesztettek, amelyekben melegen tarthatták az ételt. A cauponae, deversoria épületeiben szállást is kaphatott az utazó, kocsmajellegű talponállójában pedig megoldhatta étkezését, igénybe vehette a fürdőt, sőt „egyéb” szolgáltatásokat is. Egy Aeserniából (Itália) előkerült – egy eredetileg talán fogadó cégérnek készült – feliratos kőlapon ugyanis az alábbi párbeszédet olvashatjuk:

„- Fogadósné, a számlát!

– Volt egy sextarius*borod, kenyered, ez egy as**, húsétel két as.

  •  Rendben van.
  •  A leány 8 as.
  • Ez is rendben van.
  • Széna az öszvérednek, két as.
  • Ez az öszvér még tönkretesz engem!” (ford. Ürögdi György)

*sextarius – űrmérték a római korban.

**as – súly- és pénzegység a római korban.

A fogadókat legtöbbször elhelyezkedésük (városkapuk zónája, forgalmas főutak mentén) és alaprajzi sajátosságaik alapján lehet azonosítani a feltárások során. Ezekben az épületekben többnyire egy központi helyiségből vagy folyosóról nyíltak a közel azonos kisméretű hálóhelyiségek, amelyek berendezése mindössze egy ágy, egy mécses és esetleg egy éjjeliedény volt. Tartozott az épülethez legtöbbször egy kisebb fürdőszárny is (vagy ha  nem, legalább egy közfürdő mindenképpen megtalálható volt a közvetlen szomszédságban), kiszolgálóhelyiségek, gazdasági traktus (hátsó udvar). Aquincum polgárvárosában és közvetlen környezetében legalább négy ilyen „intézmény” működött. Az aquincumi polgárvárosban az északi városfal közelében, észak-déli és a kelet – nyugati főút találkozásánál, egy hosszúházban a Kr. u. 2. században működhetett ilyen vendégfogadó. Az épületben egy központi folyosó egyik oldalán sorakoztak a közel azonos méretű szobák (12m2), észak felé pedig udvarral zárult az épület. A fogadónak külön fürdőszárnya ugyan nem volt, de a bejárattal szemben, a kelet-nyugati főút túloldalán ekkor még innen nyílt a Nagy Közfürdő főbejárata is.

A város északkeleti tőszomszédságában, gyönyörű, Dunára nyíló kilátással bírt az a feltehetően szintén fogadóépület, amelynek helyiségeit freskókkal díszítették. 

Hasonló funkció merülhet fel a déli városfal mellett, a város második legforgalmasabb kelet-nyugati útjáról nyíló, ún. „Festőház” esetében is. Ebben a hosszúházban egy központi folyosóról nyíltak a hasonló méretű, falfestményekkel gazdagon dekorált szobák. A szinteltolásos épülethez dél felől nyitott udvarrész csatlakozott pincével, szabadtéri sütőkemencével.  A polgárváros déli városfalán kívül, a kapu szomszédságában szintén feltételezhető egy deversorium, itt központi udvar, étkezőhelyiség, vendégszobák és istálló került elő.

Gyorsétterem maradványai Pompeiiben
Fotó: atlasobscura.com/places/thermopolia-of-pompeii-pompei-italy

Az ún. macellumok

A Római Birodalom számos kis- és nagyvárosában megtaláljuk a modern piacterek ősét.  Latin neve, a macellum eredetileg húspiacot jelentett. Rómában az első – írott forrásokból is jól ismert – macellum építése a Kr.e. 3-2. századra tehető: a korábbi, több helyen, szétszórtan álló, egy-egy áruféleségre specializálódott piacokat összevonták, és helyettük megépítettek egy új piac épületet, ahol ettől kezdve már vegyes volt a kínálat.  Az egyes macellumok felépítése városonként eltérő lehetett és több típus is elkülöníthető. Vannak azonban olyan elemeik, amelyek mindenütt megtalálhatók:  nagy, nyitott, lekövezett tér (area), körben árnyékot adó oszlopos árkád (porticus) és a mögötte elhelyezkedő elárusító helyiségek (tabernaek).  Több helyen találunk kis kerek, vagy sokszögletes épületet is az udvar közepén (tholos), ahol az árucikkek leméréséhez szükséges hivatalos űrmértékeket, súlyokat, és hosszmértékeket tárolták. A piacok működését törvényi úton szabályozták, ezek betartására a macellumok hivatalnokai ügyeltek.

A városközpontokban helyet kapott piac épületek építését legtöbbször városi, esetleg császári hivatalnokok (pl. helytartók), sőt, néha maguk a császárok finanszírozták, ezt pedig legtöbbször monumentális feliratokon is megörökítették.

A legkülönlegesebb ilyen piacot, amely azonban funkciójában és felépítésében már sokkal inkább hasonlított egy modern bevásárlóközpontra,  Traianus császár építtette Rómában, a Mercatum Traiani-t. A Kr.u. 100 és 112 között, a császár szír építészének, damaszkuszi Apollodorosnak tervei nyomán megvalósult épület Traianus forumán állt és több, mint 150 boltnak, irodának adott helyet. A Quirinus domb mesterségesen meredekké tett lejtőjét kihasználó, lépcsősorokkal megközelíthető, hatemeletes komplexumban a boltsorok belső utcákra vagy folyosókra nyíltak: külön emeleten árulták a halféléket, borokat, zöldségeket, gyümölcsöt, fűszereket, továbbá más szinten osztották az állami gabona- és pénzadományokat, de nagykereskedők és rengeteg adminisztrációs helyiség is megtalálható volt az épületben. Ilyen „bevásárlóközponthoz” vagy piac épülethez azonban nem kell ennyire messzire mennünk: Aquincum polgárvárosában a Kr. u. 3. század közepén épült komplexum nyitott, kőlapokkal burkolt udvarát oszlopos árkád vette körbe, közepén kerek, fél oszlopokkal díszített tholos állt. Az első feltárások idején innen előkerült több mint egy tucat kősúly alapján az épület mérlegházként funkcionált. Az udvar körül 18 db, közel azonos nagyságú bolthelyiség sorakozott, amelyeket deszkalapokkal lehetett bezárni. A piac nyugati, főbejárati részén nagyobb helyiségeket találunk, illetve egy kocsiszínt is, míg dél felé a boltok két sorban helyezkedtek el: egy részük a piac udvara felé, más részük a szomszédos utca felé nyílt. A boltok pontos funkcióját nehéz meghatározni, mivel a korábbi ásatások során előkerült leletek zöme már nincs meg. Ugyanakkor azonban a ránk maradt amphora- és egyéb edénytöredékek, illetve állatcsontok elsősorban élelmiszer árusítására engednek következtetni. A macellum építőjének nevét nem ismerjük, de a kutatások alapján elképzelhető, hogy az észak-afrikai Cosinius család egyik leszármazottja – Publius Cosinius Felix – aki ebben az időszakban volt helytartó Aquincumban, és akinek családja nagyon hasonló méretű és elrendezésű piacot emelt Cuiculban (ma Algéria), finanszírozhatta az építkezést. 

Az aquincumi macellum Fotó: Komjáthy Péter

A fenti kis felsorolásból is jól látható tehát, hogy a Római Birodalom kis- és nagyvárosaiban szinte minden olyan, a lakosság kényelméhez igazított szolgáltató-épület és funkció létezett már, amelyről hajlamosak vagyunk azt hinni, modern, globalizált világunk „terméke”. Ezen épületek régészeti feltárása és a belőlük előkerült leletek elemzése egyrészt fontos adalékokkal szolgál az antik kereskedelmi folyamatok és gazdaságtörténet megértéséhez, másrészt lépten-nyomon jelzi számunkra: nincs új a nap alatt…

Az aquincumi macellum rekonstruált képe Rajz: Fodor Zsolt

Hobbikutatók Óbudán

Kecskés Zoltán a hatvanas évek óta él Csillaghegyen. Nyolc éve gyűjt fotókat szűkebb lakókörnyezetéről, még a szanálás előtti világról. Idővel újságcikkekkel, térképekkel és személyes történetekkel is bővítette fotógyűjteményét.

Eltűnt épületek, tárgyak után nyomoz, rendszerezi a megszerzett információkat, és megosztja kutatómunkájának eredményét az érdeklődőkkel. Tervei között szerepel egy tematikus kiadvány szerkesztése is.

Kezdetekben szomszédaitól kapott gyűjteményébe képeket, ma pedig már többezres Facebook-közösségével, helyi lakosokkal együtt próbálják összerakni a múlt darabjait, miközben rokonok, osztálytársak, ismerősök találnak egymásra.

Kevesen emlékeznek már a Palotai-sziget északi, homokos partjaira, a Lidora, ahol a legendák szerint a város népességének jelentős része fogant az 1930-as években, vagy hogy Budapest határa az 1950-es évek előtt a Kalászi utca mentén volt. Az sem köztudott, hogy a rókahegyi mészkőbányából 1890-től az 1930-as évekig kőszállítást végeztek, pedig még ma is látszik a Római-parton a Sajtházhoz befutó csillepálya és a hajórakodó nyoma.

Zoltán pár éve a római parti csónakházak történetének kutatásával is foglalkozik, tavasztól őszig havonta szervez túrát, hogy a helyszínen élőben is megoszthassa fotóit és tudását az érdeklődőkkel. Az első séták a pünkösdfürdői gáttól az Újpesti vasúti hídig tartottak, később kibővítette az északi és déli szekcióra is. Megrendítő élmény felidézni a legtöbb helyen lakóparkká átalakított épületeket szemlélve az egykor virágzó evezős kultúra világát. Sétáin mi is részt vettünk, ahol izgalmas fotósorozatot láttunk az 1920-as években épült Fojt csónakház (későbbi Vöcsök II.) védett műemlék épületének közel 100 évéről. A 2009-ben lebontott csónakház helye máig üresen áll, körülötte társasházakkal.

Hasznos információkat kaptunk a korábban működő dunai fürdőhelyekről is.

Az is kiderült, hogy a Római első aranykorában, az 1920-as évektől a II. világháborúig a Hattyú és a már bezárt Csuka csónakház (mai Külker Evezős Klubtól 50 méterre délre volt) között a fövenyen üzemelt egy óriási Duna strand. 

Igaz, hogy belépőt kellett fizetni, de volt mosdó, öltöző, úszómester, jelölték a mélyvizet. 1931-től a Tungsram vállalati üdülőjénél (mai Village lakópark) is lehetett fürdeni a Dunában, egyéb helyeken tiltott volt. Akkoriban kiegészítőket a Duna-parti időtöltéshez a Weekend Áruházból (mai Bíbic környéke) lehetett beszerezni, vagy bérelni. Ahogy Zoltán egyik kedvenc fortepanos képén láthatjuk, nagy sikere volt például a gramofonnak.

Fotó: Fortepan/Stuber Andrea

1945 után a kikötők környékét kivéve szabad volt a fürdés. (Hableány, Rómaifürdő). Erről az időszakról osztott meg képet Horváth Józsefné Marika, csillaghegyi lakos, aki munkatársaival rendszeresen kijárt a partra. Klári barátnője kabint is bérelt a Rómain. Közös képük a Sajtháztól pár méterre északra készült. Végül, 1973-ban egészségügyi okok miatt sajnos be kellett tiltani a fürdést.

Kecskés Zoltán gyűjtőmunkája megtalálható az alábbi Facebook-csoportjaiban: Óbuda régen, Csillaghegy régen, Rómaifürdő régen, Békásmegyer régen, Római parti csónakházak anno, Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár, Csillaghegyi Téglagyár, Csillaghegyi Lenárugyár, Róka-hegyi kőbánya. 

Forrás: Horváth Józsefné Marika (bal oldali hölgy), 1959.

Neubrandt István, az óbudai Braunhaxler közösség aktív tagja, igazi lokálpatrióta, aki tevékenyen részt vesz a kerület mindennapjaiban. Életében a német hagyományok máig jelen vannak, számos római katolikus kegyhely helyreállításában és német nemzetiségi közösségi program szervezésében vett részt (Óbudai Búcsú, Sváb Batyus Bál, Német Nemzetiségi Advent). Családjának 300 éves óbudai múltja során tanúi voltak az államilag irányított ki- és betelepítésektől kezdve közösségük szétaprózásáig mindennek. 

Fotó: Csiszár Klára

István szeretné lakókörnyezetének szép arcát is látni, ezért nyolc éve alapított egy fotós csoportot Óbuda ma, ahogy mi látjuk néven. Elmondása szerint ez a csoport nem a profi fotózásról szól, itt mindenki szabadon megoszthat, kreatívan alkothat távol a politikai és közéleti konfliktusoktól. Közel 7000 fős közösségében szívesen látnak minden régi és új képet Óbudáról.

MUSTRA

TOP 5:

Október 29, Péntek – 17:00 3KÓBUDA Halloween-i kézműves foglalkozás
A 3KOBUDA Kreatív kézműves foglalkozásán Halloween alkalmából készíthetünk „rémséges” dekorációkat.

Október 31, Vasárnap – 10:00 BUDAPEST GARDEN Halloween Nap a Budapest Gardenben
Október 31-én TÖKFARAGÓ HALLOWEEN NAPON vehetsz részt a Budapest Gardenben! Lesz bábszínház, tökfaragás, tűzoltós gyerekprogramok, fényárban úszó tűzoltóautó és sok más.

November 2, Kedd – 15:30 SZÉPMŰVÉSZETI Online előadás: Csarnokaink régen és most
A múzeum alapításának és gyűjteményének történetét bemutató egyórás online vezetés során megismerkedhetünk az épület lélegzetelállító tereivel, különös tekintettel a Román Csarnokra.

November 4, Csütörtök – 11:00 ÓBUDAI MÚZEUM Pincetúra, kicsit másképp – Ingyenes tárlatvezetés a föld alatt
Az Óbudai Múzeum pincéjében látható kiállítás a mai Fő téren állt két középkori templom történetét mutatja be.

November 4, Csütörtök – 19:00 ESERNYŐS Esernyős mozi – Rosa esküvője
Rosa nemsokára 45 éves lesz, és rájön, hogy eddig egész életét csak mások szolgálatának szentelte. Elhatározza, hogy mindezt maga mögött hagyja, a kezébe veszi az életét és valóra váltja régi álmait. (Spanyol film eredeti nyelven, magyar felirattal, 2020, 97 perc)

Heti Bontás:

Október 29, Péntek:
8:00 RÓMAI Hosszú hétvége indító piacozás a Rómain!
9:30 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT ICIRI-PICIRI TÜCSÖK-TÁNC Óbudán
10:00 CSILLAGHEGYI KÖZÖSSÉGI KÖNYVTÁR Járóka Baba-Mama Klub
16:00 NEMZETI GALÉRIA Tárlatvezetés | Gerhard Richter. Valós látszat
17:00 3KÓBUDA Halloween-i kézműves foglalkozás
18:00 MKVMÚZEUM Krúdy asztalánál – REGISZTRÁCIÓ OKT. 11-ÉN, 6:00 ÓRAKOR LEZÁRULT!

Október 30, Szombat:
10:00 ÓBUDAI MÚZEUM ÓBUDAI CSILLAGUTAZÁS – Önállóan használható óriás társasjáték
10:00 BUDAPEST GALÉRIA Tárlatvezetések | MOZGÁSBAN – A Budapest Tánciskola
16:00 NEMZETI GALÉRIA Gerhard Richter. Truth in Semblance | Guided tour in English
19:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Miro Gavran: A baba

Október 31, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT októberben is!
10:00 BUDAPEST GARDEN Halloween Nap a Budapest Gardenben
15:00 AQUINCUMI MÚZEUM Samhain, avagy Kelta Halloween

November 1, Hétfő:
19:30 MÜPA Elgar: Gerontius álma

November 2, Kedd:
15:30 SZÉPMŰVÉSZETI Online előadás: Csarnokaink régen és most
19:00 MÜPA Recirquel: Solus Amor
20:00 MÜPA Rebekka Bakken & Modern Art Orchestra

November 3, Szerda:
18:00 CSILLAGHEGYI KÖZÖSSÉGI KÖNYVTÁR Mesés esték a “nem adom fel” képességének megszerzéséről

November 4, Csütörtök:
11:00 ÓBUDAI MÚZEUM Pincetúra, kicsit másképp – Ingyenes tárlatvezetés a föld alatt
19:00 ESERNYŐS Esernyős mozi – Rosa esküvője
19:00 P.I.M. Pilinszky100 #18. / MISPÁL ATTILA & HAFNER ZOLTÁN, FILMVETÍTÉSSEL

Az utcanevek rengetegében I.

Aelia Sabina köz (Rómaifürdő)

Vélhetőleg kerületünk történelmét felszínesebben ismerők se csodálkoznak azon, ha más vidékekhez képest gyakoribbak itt a római birodalmi múltra utaló elnevezések. Hogy a fenti név is ezek köréből kerül ki, még a laikus számára is nyilvánvaló, még akkor is, ha fogalma sincs arról, ki lehet a névadó. Nyilván egy hölgy. De vajon kicsoda ő? Aelia Sabina Aquincumban élt, fiatalon, mindössze 25 évesen elhunyt orgonaművésznő volt, kinek férje, Titus Aelius Iustus, a Birodalom itteni végein állomásozó II. segédlégió orgonistája volt. Akár azt is gondolhatnánk, hogy Sabina “kisegített” hitvese mellett, ám a kaszásdűlői lakótelep területén megtalált szarkofágján (melyet az Aquincumi Múzeum őriz) a felirat arról tanúskodik, túltett férjén, legalábbis, ami zeneművészi kvalitásait illeti. A római korban jártasabbak talán össze is kapcsolták a művésznőt a világ legrégebbi, szintén itt megtalált orgonájával (lásd: Víziorgona utca a békásmegyeri lakótelepen), elképzelik, ahogy azon játszik, de az eddigi ismeretek alapján ennek valószínűsége igen csekély.

Az aquincumi víziorgona rekonstrukciója Fotó: BTM Aquincumi Múzeuma, Komjáthy Péter

Kijelenthető, hogy 2010-ben megfontolt és átgondolt névadás történt, midőn eme piciny közt, mely évtizedekig névtelenül árválkodott parti telkek és csónakházak között, Sabina nevével felruházták. Jegyezzük meg: tulajdonképpen már hatvan éve is lehetne utcája az orgonista leánynak, de akkor még elkaszálták ezt a felvetést. Történt ugyanis, hogy félig tervezett, félig spontán módon a Rómaifürdőn található Monostori út, illetve a Rozgonyi Piroska és Emőd utcák egyenes vonalban elkezdtek átnyújtózni a HÉV-vonal nyugati felére, tehát a Mocsáros-dűlő területére. És ez az átnyújtózkodás nem csak utcaszakaszokat, de házakat is jelentett, amelyeknek házszámra is szükségük volt. Viszont az érintett utcák mindegyike a Szentendrei úttól a Duna irányába számozódott (és számozódik ma is), így hozzájuk csatolni csak nehézkesen lehetett volna. Erre se energia, se pénz, se szándék nem volt, ráadásul a vágányok el is választották ezeket az utcarészeket, tehát indokolt volt új neveket kitalálni nekik, és az addigi helyrajzi számos megjelöléseket normális házszámokkal felváltani. A kerület javaslatai már akkor a római múlthoz kötődően a következők voltak: Pódium (Monostori) utca, Urna (Rozgonyi Piroska) utca és Sabina (Emőd) utca. Pótjavaslatként kerültek be a Sajtoló, Prés, Víznyelő, Matróna szavak és (itt először) Hadrianus neve. Ám akkor az elsőként javasoltakat a Fővárosi Tanácsnál elvetették az akkori “okosok” szerint mindhárom szó idegen hangzású(!), így utcanévnek nem alkalmasak. Ugyanezt vélelmezték a matrónáról és (akkor még) Hadrianusról is, így a maradék három kifejezést osztották szét az utcák között. Így jártak hát a római múlt emlékei 1964-ben. De az idő Sabinának kedvezett mégis (és persze Hadrianus császárnak is), hiszen idegen hangzás ide vagy oda ma már van utcácskája, és nem tűnik úgy, hogy ez bárkinek is gondot okozna.

Az Aelia Sabina köz mai képe Fotó: Kovács Titusz

Almási Balogh Loránd utca, Reichl Kálmán utca, Schön Győző utca (Aquincum) 

E három utcát érdemes együtt kezelni, egy bekezdésben tárgyalni. És ezt nem csupán annak okán érdemes megtennünk, mert mindhárom utca egyazon környezetben, ráadásul egyszerre is kapta nevét, hanem azért is, mert a három névadó egyazon szakmát képviselt, továbbá mindhárman kapcsolódnak is a környékhez munkásságuk által. De ki is volt eme három úriember? Építészmérnökök voltak, akiknek megadatott, hogy az Óbudai Gázgyár és kapcsolódó részeinek építéséből, illetve azok tervezéséből kivegyék részüket. Almási Balogh Loránd (1869-1945) a gyár és az aquincumi rommező között elhelyezkedő munkáskolónia megalkotója, Reichl Kálmán (1879-1926) a gázgyártól délre elterülő tisztviselőházakat tervezte meg amelyek között ez a három utcácska is megbújik , míg Schön Győző (1875-?) magán a gyár egyes épületein munkálkodott mérnökként. Így tehát elmondható, hogy nem ad hoc névadás történt 2010-ben, mikor is a környék átalakulása, sűrűbb beépülése és jellegének néminemű megváltozása hatására a Fővárosi Önkormányzat végre névvel is illette ezeket az akkor már majd’ százéves utcákat. Végtére is  jobb későn, mint soha, de legjobb akkor, amikor tényleg kell.

Gázgyár utca (Aquincum) 

A bevezetőben említett magától értetődő elnevezések egyike ez, mely magyarázatra nem szorul. Annyira nem, hogy csupán a nevet meghallva, bárki azonnal arra az útvonalra asszociál, amelyet illet még akkor is, ha nem tudja, tényleg erről az utcáról van szó. Amiért mégis ebbe a cikkbe bekerült, az az, hogy rejtélyes módon az elnevezés idején mégsem volt az illetékeseknek ennyire egyértelmű az, ami valójában pofonegyszerű megoldást kínál. Ugyanis 1972-ben, mikor az addig névtelen útszakaszt elnevezéssel óhajtották felruházni, a kerületi vezetés első ötlete az volt, hogy a Záhony utcát hosszabbítsák meg vele a vasúti hídig. Elképzelhető, hogy a már ismert utcanevet (a Záhony utca 1929-ben kapta nevét) akarták továbbvinni, elvégre azzal kevesebb a gond, mint egy új elnevezéssel, amit iktatni kell, utcajegyzékbe bevezetni, elfogadtatni mindenkivel, stb. Aki emlékszik még azon időkre, mikor rekonstrukció, a gyár új felhasználása, Graphisoft park és egyebek még sehol sem voltak, annak felrémlik a kockaköves, zötyögős úttest, a gázgyárat kiszolgáló iparvasút vágánya, amin átjutni nem volt éppen zökkenőmentes. Ez választotta el egymástól a két utcát. Magyarán a mai Gázgyár utca nem volt szerves folytatása a Záhony utcának, arról nem is szólva, hogy előbbi derékszögben csatlakozott utóbbi végéhez, tehát nem is képez egy egységet a kettő, amit felterjesztésében még a kerületi tanács is elismert. Ám elsődlegesen mégis a meghosszabbítás mellett döntött és a kézenfekvő megoldást csupán mint alternatívát nyújtotta be. Végül győzött a józan ész, az az elnevezés került az utcatáblákra, melynek ott helye volt, és amely akkor is telitalálatnak mondható, ha maga a gyár (legalábbis eredeti funkcióját tekintve) már rég nem létezik.

A Kalászi utca markánsan eltérő két oldala egy 1945-ös kataszteri térképen Forrás: maps.arcanum.com

 Kalászi utca (Csillaghegy, Rómaifürdő) 

Az utcanév mibenlétéről vélhetően csak sejtése lehet az egyszeri járókelőnek, ám ha utánanéz, a sejtés bizonyossággá válhat: itt bizony Budakalász község a névadó, 1910-ben. A teljes településnév csonkított verziójával nem egyedülálló a kerületben, e tekintetben hasonló cipőben jár a Bogdáni út és a Monostori út is, amennyiben egyiknek Dunabogdány XIX. századi írásmóddal, Bogdánként , másiknak Szigetmonostor neve a forrás. De nem csupán ebben rokonok. Mindhárom útvonal pont merőleges arra az irányra, amerre találhatóak noha az -i képző a végén irányjelölőnek hat. Hogy miért van ez így? Mindegyik településre végső soron a Szentendrei úton lehet eljutni, viszont még a csillaghegyi és a római parti lapály sem olyan kiterjedt, hogy elbírna négy ekkora párhuzamos főutat hogy ezek feleslegességéről már ne is szóljunk. Ám ha az említett utcákon felsétálunk a Duna felől, egyből irányba helyezhetjük magunkat vagy járművünket, ergo: közvetetten mégiscsak a cél felé haladunk. De a három közül miért is a Kalászi utcát pécéztük ki, mint említésre méltót? Mert ez egy felemás utca. Ha az ember arra sétál, rögtön látja, hogy északi és déli fele teljesen más jelleget ölt, noha kertváros mindkét oldala. Sőt: ha a Keve utca fenséges, árnyas fasorai alatt érkezünk ide, kifejezetten falusiasnak tűnik az első házikó, amit itt megpillant az ember. Eme eltérés oka pedig nem más, mint hogy épp ez az útvonal volt eredetileg Budapest határa. Déli fele 1873, míg az északi oldala csak 1950 óta a főváros része, tehát hetven évvel ezelőttig Békásmegyer község elöljárósága határozta meg, milyen sűrű és jellegű legyen a beépítettség a maga utcafelén. A különbség még az elnevezésben is tükröződött, ugyanis a békási (csillaghegyi) oldal neve Szatmári utca volt, amit a környék több utcanevével (Kolozsvári, Pozsonyi, Nagyvárad, Szabadka, stb) összhangban találtak ki az 1920-as években. Ám ezt Nagy-Budapest megalkotása után viszonylag későn, 1963-ban igazítottak hozzá az utca addig sorként egzisztáló déli oldalához. Így lett a féloldalasból felemás de ezt valószínűleg az ott élők se bánják. 

Mozaik utca (Aquincum) 

Kevesen gondolnák ma már, hogy az innen közlekedés szempontjából pláne messze lévő Hévízi út egykoron elért a Dunáig. 

Az út 1910-ben kapta nevét és akkor még csak a Vörösvári út és a Rádl árok vize között húzódott. 1929-ben hosszabbodott meg, s ily módon negyedkörívben átszelte a Filatorigát teljes területét, hogy a végén megérkezzen az aquincumi vízparthoz. Papíron. Mert a valóságban az akkori Kaszás utca és a Szentendrei út közti része kiépítetlen maradt, hovatovább a HÉV vágánya is lezárta az átjutást, így az út két vége között hiátus keletkezett, amin ugyan gyalogösvények vezettek át, de a teljes átjutás nem volt lehetséges. Már a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál is érvényben volt az az előírás, amit a jogutód Tanács is elvként megtartott, mely szerint kettészakadt utcák valamely (lehetőleg kisebbik) részét új elnevezéssel kell felruházni, a tájékozódást elősegítendő. Így is tettek 1964-ben, amikor kerületi előterjesztésre átnevezték Mozaik utcára a Duna felé eső, leszakadó részt. Az utcanév természetesen a kerületben lévő igen gazdag római leletanyag mozaikjaira utal.

A Mozaik utca mai képe Fotó: Kovács Titusz

Ahogy a fenti példákból is láthattuk, sok esetben kifejezetten érdekes történetek húzódhatnak meg a kerületi utcanevek mögött  még azokról is, amelyekről azt hittük, újat már nem lehet megtudni róluk. Érdemes lesz velünk tartani legközelebb is, hiszen bőven van furcsa és rejtelmes utcanév-történet Óbudán! 

 

A folyón át

Olykor fel-felnézett. Az égen meg-megcsillanó felhősáv fodrozódott a rásütő napban a folyó egész hosszában. 

Jó pár éve állt az őrtornyokban, végigállta már a limest, ismerte a folyó és a folyón túli erdők minden rezdülését. Megmondta a fák lombkoronáinak susogásából, hogy eső jön, szél, vagy állatok járnak arra.  

Pár lépés minden irányba. Ugyanaz a látvány mindennap. A folyó, az ég, az erdő. Nyáron és ősszel ezen a szakaszon vadak jártak inni a folyóra. A szarvas gímje ugyanúgy figyelte őt, ahogy ő a határt, minden alkalommal kitartóan bámult fel a toronyba, és ő ugyanolyan kitartóan bámult le rá. Egy idő után nem tudta, fél-e még tőle az állat, vagy egyszerűen csak köszönti. Amikor tréfából meghajtotta a fejét, az állat is meghajtotta magát.  

A szarvas a barbárok földjén élt, mint ahogy onnan csörtettek bele a vízbe a vaddisznók is, néha pedig medve jött bocsokkal. 

Meglőhette volna valamelyiket. De mi van, ha a szarvas valamelyik isten állata, vagy ő maga egy isten. Elég, ha Silvanusnak, a custosnak okoz kárt. Igaz, nagyobb baj lenne, ha Diana gímjét terítené le. Dianától jobb félni. A szírek Isisnek mondják, a keresztények meg azt mondják, Isis az ő istenük anyja, és ez csak az egyik neve. Ők Mirjamnak hívják. 

Sokáig minden olyan egyszerű volt. Vagy huszonöt nyáron és huszonöt télen át. 

Aztán az őrtoronyba került. Közel volt már a veteránkorhoz. Lassan kezdett megváltozni minden. Talán akkor, amikor először elbámészkodott a folyó felett, mint most, és köszönt egy szarvasnak. Máskor álmosság jött rá délután, volt, hogy pár percre leült, hátrahajtotta a fejét a kőfalra, és behunyta a szemét. Olyankor színes csíkok jelentek meg a szemhéja mögött, máskor mintha visszhangosan hallotta volna a piac zsibongását, a fürdőben a kiabálást és azt, hogy valaki golyókkal edz, beleremegett az egész épület, ahányszor ledobta a nehéz vasakat. Szagokat is érzett, túlérett datolyáét, a garum erős szagát, száradni tett halak bűzét vagy épp friss lepényét. Az álom és az ébrenlét határán járt, összekeveredett benne huszonöt nyár és huszonöt tél, vagy talán még több, mind a negyven, amit eddig megélt, nem volt életkora és neve, hol kisgyermek volt még, akit az anyja a csípőjén cipel a piaci árusok közt, miközben a maga portékáját, a fejére tett kosárban ringatózó tojást árulja, hol fiatal katona, aki előre ront. 

Eleinte nem látta az ellenfelei arcát, nem hallotta a hangjukat, nem érezte a szagukat. Nem tudta, mit csinál. A teste harcolt, ő pedig maga mögött állva, a földtől kissé elemelkedve nézte a tusát. Nem félt. A római katona nem fél. 

Először akkor látott arcot, amikor egy szőke, szép barbárral küzdött. Istennek nézte volna akárki. Magas volt, erős, a haja le volt ugyan szorítva valami pánt alá, de ahogy egymásnak mentek, kibomlott, és röpködött utána, mintha asszony lenne. Elkapta azt a hajat, hogy magához húzza a nyakát, de a barbár is megfogta a saját hajtincsét, és átvágta, ő meg ott maradt a szőke hajjal a kezében. Nevetni támadt kedve a barbár találékonyságán. Beléhasított, hogy ha az ő táborukban lenne, népszerű lehetne köztük.  

Akkor elsodorták őket egymástól. Kereste a kavarodásban, nem is feltétlenül, hogy megölje, hanem hogy megnézze még egyszer az arcát. Azoknak az arcára sem emlékezett, akiket megölt, és azokéra sem, akik őt sebesítették meg. Tele volt forradásokkal, az oldalán hosszú hegek vonultak végig a vállától a csípőjéig. Nem sokan számítottak balkezes ellenfélre, talán ezért élt még, és talán ezért nem tudták megölni egymást a szőke barbárral sem, akit aztán nem látott többé, sem a holtak közt, sem másik csatában. 

Noha nem látta többé, mégis az lett az egyetlen arc, amit nem felejtett el. Igen különbözött a maga sötét, egyszerű arcától, amit a folyóban látott, ha fölé hajolt.  

Nem tudta felidézni azok arcát sem, akikkel az évek során együtt harcolt. Sem azokét, akik most a birodalom más szegleteiben állnak egy őrtoronyban, sem azokét, akik meghaltak mellette, vagy ott maradtak a csatamezőn. Ha emlékezett volna rájuk, talán már ott lenne velük ő is, a halottak világában. 

A legelején került össze azzal az öreg katonával, akinek a fél szeme meg a fél orra is hiányzott. Az mondta neki, hogy harcoljon halottként, akkor nem hívják magukkal, akik elesnek. Azt hiszik majd, hozzájuk tartozik már most. 

– Van, aki már halott. És van, aki holnap lesz az. Egyszerűbb, ha ma túl vagy rajta, és akkor még élhetsz. Ki tudja, talán öregségedig. Röhögött. A fogainak a fele is hiányzott.

Aztán elkomolyodott.

– Rómáért halsz meg, ha meghalsz. Azért, hogy megvédd Rómát a barbároktól. Ezt ne felejtsd el.

A megmaradt fél szeme rá szegeződött, és ő nem merte azt válaszolni, hogy élni szeretne még. Az isten, az isten. A császár, az császár. A katona meg katona. Semmi más. Azt, hogy tekintse magát halottnak, mégis megfogadta. 

Aztán ehhez a folyóhoz vezényelték őket. Itt semmi sem hasonlított sem Africára, sem Galliára, sem Itáliára. 

Amíg halott volt, színesebb városokban járt. Forróbb vérűek voltak a lányok a kuplerájokban, édesebb a méz és ízesebbek az ételek. Részegítőbb a bor és egyáltalán: rajta kívül minden, de minden élt, annyira élt, hogy arra, ő is éljen, ott már nem volt szükség. 

Itt hűvösebb volt, és mintha állt volna az idő és állt volna az idővel az élet. A lányok sápadtak voltak és a testük mint a hűvös márvány. A szőkeségük a barbár katonáéra emlékeztette, de ha marokra fogta a hajukat, undorral elfordultak tőle. Szlávoknak mondták őket. Az ételek ízetlenek voltak, a bor viszont ízes, mégis hűvös, mintha kisebb és gyöngébb nap érlelte volna a szőlőt. 

– Pone Navata és Aquincum kívül esik Bacchus szokásos útjain  – mondta neki az egyik kocsmáros, amikor elébe tette az ételt. Nem tudta eldönteni, hogy tréfál, vagy mentegetőzik a silány koszt miatt.  

A helyiek Silvanusnak áldoztak, a szírek és a gazdagok Mithrásznak vagy Isisnek. 

Amikor először megállt az őrtoronyban, és elbámult a folyón túlra, hosszú évek óta először volt teljesen egyedül. 

Amíg mások közt volt, könnyebb volt magával is. Nem gondolt magára. Legfeljebb az éhségére, a lányok utáni vágyára a hosszabb hadjáratok után, vagy arra, hogy ihatnékja van. Csupa szükség volt csatától csatáig, aztán csupa néma menetelés, tűrés és kitartás, máskor katona, aki öl. Mindig látták. 

De most ő az, aki lát. Egyedül áll egy folyó kanyarulata felett és az ég alatt, és zuhog rá negyven tél és negyven nyár megannyi pillanata, arcok nélküli mondatok, mondatok nélküli arcok, az első tizedelés, amit túlélt, a kilencedik volt a sorban, a mellette álló testének tompa puffanása, és hogy senki meg sem rezzent, míg összeesett. Az anyja ráncos, fogatlan arca, ahogy int neki, amikor bevonult. Nem látta aztán. Az első három év, amíg a betűkkel küszködött. Írni és olvasni kínnal és keservvel tanult meg, úszni viszont azonnal. Delfinnek csúfolták a többiek. 

Ezt a folyót is átúszta számtalanszor. Be-bemerészkedett az erdőbe is, de nem messzire. Ha tűz vagy medve nyomait látta, letért a csapásról. Egyszer barbár asszony, máskor gyerekek jöttek szembe, azt a piros gyümölcsöt szedték, amit rubus idaeusnak mondanak. Ha érett, édes, de sehol sem terem belőle annyi, hogy az ember jóllakjon vele. A barbár asszony egy vászondarabba szedte a gyümölcsöt, a két kölyke arrébb, a füvön hentergett. Ahogy meglátta, megállt a keze a bokron. Belőle még csöpögött a víz. Aztán az asszony rámosolygott. Szőke volt az is, mint a kuplerájban a lányok és mint a barbár, akinek a hajtincsét még őrizte. Fonatot csinált belőle, a fonatot bőrszíjjal áttekerte, aztán nyakbafüggőt készíttetett belőle egy emberrel Aquincumban, a mesterek utcájában. Az amulettkészítő kacsingatott.

– Szép lány haja. Görög vagy szláv lány, netán germán? – kérdezte, és ő ráhagyta, hogy görög.

Most, hogy a toronyban állt és nézte a fodrozódó, majdnem örökké ugyanolyan, ezüstös hullámokat a vízen, mintha megállt volna az idő és az idővel megállt volna a világ. 

Előrelépett, amikor megértette, hogy ebben az időtlenségben, a piacok, a kifőzdék, a fürdő és a kuplerájok, meg a menetelés nélkül életében először maga maradt, és nem tudja, hogy ő ki.

Az amulettre meredt, majd messzire hajította a függőt. Rémülten nézte, amint a toronytól nagy ívben elrepül, aztán belecsobban a folyóba. 

Most védtelen volt. Életében először félt. Nem a folyó partján lakó barbároktól, akiknek az asszonyai a piros gyümölcsöt szedik. Nem is a tizedeléstől. Magától félt.

Az ismeretlen embertől, akivel egyedül maradt a folyó lusta, a délutáni fényben lassan zölddé váló hullámai fölött. Napfoltok táncoltak a vízen, és apró, szösz-szerű rovarok dongtak a fényben. 

A férfi, aki a barbárokat vezette, nagydarab volt, vöröses szakállú és csöndes. A parti fák közt megbújva figyelte az őrtoronyban a római katonát. 

Még hajnal előtt át kell kelniük, nem itt, hanem valamivel feljebb, ahol szűkebb a folyó.

Elhúzta a torka előtt a kinyitott tenyerét, mintha elvágná a katona torkát. Vigyorgott. 

A katona a toronyban abban a pillanatban a nyakához kapott. Már bánta, hogy eldobta az amulettet. Csupasznak érezte magát nélküle. Valaki másnak, mint aki eddig volt, vagy valakinek, aki még soha nem volt. 

A tömör, vastag falú zöld erdőben a túlparton, ahová annyiszor átúszott, és amelyben szarvasok és asszonyok járnak, most mintha ideges rángások indultak volna a lombok alatt. Fegyverek csillanását látta, csoszogó lábak és a fák közt előrehaladó testek gallytörő zaját sodorta felé a szél, szekérnyikorgást hallott, majd lónyerítést. 

– Hekaté, Hekaté őrületet bocsátott rám – nyögte hangosan, panaszosan, és amikor a folyó partján, feljebb, a maga oldalán feltűnt egy fekete kutya, felkiáltott az iszonyattól.

Nem lehetnek lovak és szekerek a túlparti erdőben. A fák tömött sorai közt ember is alig fér el – gondolta, de hiába: a félelem újra fellobbant benne. 

Legszívesebben lerohant volna a toronyból, be Marcus vendéglőjébe, italt kért volna, itteni, hűvös és ízes bort, és ivott volna, amíg már nem tud magáról. Vagy lányokat rendelt volna, kettőt, hogy kimerüljön, ahogy csak csatában vagy őket lovagolva tud, hogy aztán egy napig tompa és nyugodt legyen az elméje, mint a folyó a nyári fényben. 

– Én – mondta hangosan, aztán súlyos, süket csönd lett.

A barbár a túlparton lassan kúszott előre a folyóparthoz, mint a sikló. 

A katona úgy látta, egész hosszában mozdulatlan a nyári part. Most örült volna annak is, ha a toronyra leszáll egy galamb. 

Akkor látta meg a mozgó árnyat a parton. Előre hajolt. 

Kiáltott. 

– Ki vagy?  

A barbár felemelte a fejét. Nézték egymást mozdulatlanul. 

Edd végig a Dunát!

A karanténnak köszönhető lustaság persze segített egy kicsit unortodoxabban értelmezni a Dunakanyart, ezért végül csak (a csalinkázásokkal együtt) 45 folyamkilométert kóstoltunk végig – ez bő két-három nap alatt teljesíthető, beleértve a Szentendrei-szigetet is.
A játékszabályok: az a hely jöhet szóba, ahol bármilyen vízi alkalmatossággal (legyen az bérelt vagy saját, evezős vagy motoros) ki lehet kötni, és a fürdőruhára egy lenge nyári ümögöt* felvéve le lehet ülni egy jót fogyasztani. Emiatt kimaradtak nagyon jó éttermek, ahová érdemes előre asztalt foglalni  – és azok is, amik lehet, hogy pár kilométeren belül ikonikusak, de friss szemmel rájuk nézve legfeljebb egy osztálykiránduló gyerekcsoportnak ajánlanánk egy gyanúsabb fagyira.
Vigyázat! A legtöbb hely a tesztelés idején még csak hétvégén tartott nyitva, de erősen bízunk benne, hogy ez a nyár berobbanásával változni fog. Persze mindegyik megközelíthető a partról is, biciklivel, de a Dunáról sokkal szórakoztatóbb.

Bal part 1681 fkm – 1663 fkm: magyarul Váctól Dunakesziig
Vác: egyetlen baj van a vízi érkezéssel: a komp miatt gyakorlatilag csak illegálisan lehet kikötni, és a Duna-part egyben a város legelegánsabb sétánya is, így zavarban leszünk az esküvői menetek között mezítláb.
Korzó Fish&Chips: ezt a helyet pont erre a problémára találták ki. A lapos tetős kis büfé aljában megrendeljük a pisztrángot/BBQ-t/salátát és az innivalókat, aztán felkapaszkodunk a romantikus és nagyon szűk csigalépcsőn a tetőre, ahol a magasság már elrejt minket a váci korzózók szeme elől. Az ételek minősége hibátlan, de fürdőbugyiban azért mégse üljünk be – ráadásul valakinek közben szemmel is kell tartani a kenut, ugye.
Sződliget első említésre méltó helye rögtön egy hajókereskedés/műhely saját büféjének tűnik.
Hydra Terasz és Kikötő: kicsit bennfentes, kicsit anakronisztikus (pálmalevelekkel díszített, karibi hangulatú terasz a legdurvább csárda-ételekkel), – de a törzsvendégek valószínűleg pont ezért szeretik. A hekken kívül (amiből filé is van, bármilyen értelmezhetetlen is ez) főleg bográcsos ételekben utaznak, többek között csülökben. Alkalmanként disco-buli is van, fellépőkkel és kék-lila fényekkel.
Göd Duna-partja a magas gát miatt sokkal mostohábbnak tűnik, mint a szemben lévő Surányé, de enni sokkal könnyebb, mint ott.
Gátőrház: egy csúnya kis épület, amit hangulatosra graffitiztek, és ahol zseniális csevapot és nagyon jó hamburgereket adnak, válogatottan jó cseh és magyar csapolt sörökkel. A felállás hasonlít a vácira: alul megrendeljük az ételeket, az italokkal felkapaszkodunk a meredek és ingatag lépcsőn a tetőre, ahonnan csak akkor zavarjuk le a társaságból a legkisebbet, ha halljuk, hogy kiabálják a rendelésünk számát, azaz elkészültek az ételekkel. Közben nézzük a Dunát, és már nem is nagyon akarunk továbbmenni, ettől függetlenül előbb-utóbb eljön az indulás perce, amikor is megfogadjuk, hogy a helyet ajánlani fogjuk mindenkinek.
Duna Csárda: rögtön a szomszédban egy velejéig önazonos kifőzde. Az a fajta, ahol külön pultnál kell rendelni az italokat, külön az ételeket és előre kell fizetni – de ezt szépen sorjában, tálcával a kézben. A választék műanyag lapocskákra van kiírva – ha valami elfogy, egyszerűen leveszik a sínről. A mennyiséggel nincs baj, de sajnos az ételek minősége a tapasztalataink szerint pont olyan, amivel túl lehet élni egy vízitúrát – az a jó benne, hogy sok van belőle. Cserébe szinte egész évben nyitva tartanak és akkora kapacitással rendelkeznek, hogy nincs olyan, hogy ne találnánk egy szabad asztalt valahol.
Dunapart Kisvendéglő: egy, a nagy folyamszabályozó Széchenyiek egyikének emléket állító emlékpark és egy árnyas, folyóparti játszótér sarkában megbújó, kifőzdének tűnő hely, ami előtt van szabadtéri zuhanyzó, hogy lábat tudjunk mosni, ami ráadásul egy sokkal elegánsabb és nagyobb étteremmel szemben üzemel – hát ennyi hendikeppel csak imádni lehet. Ehhez képest a falon lógó, cserélhető műanyag lapocskás menün szerepel szemes bableves, a harcsa olcsóbb, mint a hekk és szuvidálják a csirkecombot, azaz nem csak azért lehet szeretni, mert kancsal egy kicsit. A vele szemben lévő Széchenyi Csárda hibátlan, de oda inkább olyan hajóval illik érkezni, amire fehértalpú cipővel szálltunk fel.
Dunakeszin a révhez közel vannak nagyon jó helyek – csak éppen kikötni nem lehet, pláne, ha kajakkal vagy SUP-pal érkezünk, így marad a szabadstrand.
Mi a Kavics és Wave Box: azt hinnénk, hogy a két vendéglátóipari egység egy – ami valószínűleg így is van, csak a kínálat más. Viszont ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan az árfekvésük és szorosan egymás mellé tették le őket, ugyanis mindkettő üvegfalú konténer-létesítmény, félig fedett tetőterasszal és ugyanazzal a zenével. Az egyikben pulled porkot és sokféle csirkemellet, a másikban pedig kézműves hot-dogokat árulnak – tényleg már csak az hiányzott a feelinghez, hogy fizetés előtt FestiPay-kártyát kelljen váltanunk. Ami ezeket a fesztivál-ínséges időket tekintve még talán jól is eshet – de nem akkor, ha homokos fürdőbugyiban, bögölycsípésekkel érkezünk meg.

Fotó: Fortepan/Nagy Zoltán

1691 fkm – 1663 fkm: azaz a Szentendrei-sziget
Akit nem kap el azonnal a Szentendrei-sziget romantikája, az az üdülőtelepei (Surány és Horány) láttán azonnal prüszkölni kezd, hogy ez maga a létező szocializmus. Aki viszont csapdába esik, az a hippi-életérzést és a lazaságot látja, és nem is akar elmenni többet.
Kisoroszi szigetcsúcs, Rácz kert: a legendás Rácz Fogadó szigetcsúcsra kitelepült egysége, ami tényleg csak sportosan közelíthető meg – vagy nagyon drágán. Az autóval behajtás ugyanis 2000 Ft-ba kerül naponta – ezzel is ösztönözve a látogatókat, hogy biciklivel vagy hajóval közelítsék meg a szigetcsúcsot, különben könnyen teleparkolnák a népek. A Rácz Kert ikonikus helye a szigetcsúcsnak: kempingközpont, találkozási hely, 20 dekás kézműves hamburgerekkel, grillételekkel, csapolt sörökkel, ahol estefelé sportközvetítésekre is össze lehet gyűlni. A szintén legendás kisoroszi Rácz Fogadó működteti – ennek megfelelő, azaz vitathatatlan a konyha.
Ha valaki a mostani, néhol térdig érő iszappal, vadregényes dzsindzsával és szúnyogfelhőkkel tarkított Szigetcsúcsért rajong, az idén még használja ki alaposan: jövőre ugyanis nagyarányú felújításba kezdenek: szabadstrandokkal, kutyás stranddal, zuhanyzókkal, mosdókkal, bicikli- és kenukölcsönzővel – tehát civilizáltabbak lesznek a körülmények. 
Surányi Lángosos: igaz, nem közvetlenül vízpart, viszont az egyetlen hely, ahol Surányban főtt ételhez juthat az ember. A régi gödi révkikötőtől egy utcányira felfelé található legendás büfé, ahol csak szörpöt kap az ember inni (sör van a szemközti kocsmában elvitelre), de cserébe legalább hatféle lángos, a vadászszerencsének megfelelően szarvas-vagy vaddisznópörkölt, nyilván hekk és pontosan olyan állagú tojásos nokedli várja, amit rendelt. A bátraknak készítenek másfél kilós retro-burgert is – amit én többször láttam a saját szememmel kirendelni, de olyan embert még nem, aki meg is küzdött volna vele.
Meteor Beach Bar: aki még nem hallott a horányi Meteor Telepről, annak én most nem tudom bemutatni: nem külön cikket, hanem regényeket érdemelne. A saját ellátóegysége a tanévzárás óta már hétköznap is nyitva tart, és a szokottnál különlegesebb menüvel várja a nyaralókat: az étlap szinte naponta változik, és a hamburger-grillkolbász vonalon túl gazpacho vagy borókás göngyölt malac is felbukkanhat a fatáblán.
Soós Fagyizó: a Surány-Horány-vonal legjellemzőbb darabja lehetne. Sajnos nem találtuk nyitva, és megtalálni sem volt könnyű: a Horány gátja feletti házsor egyik eldugott és meredek garázsleállójában áll a műegység, ami tökéletes díszlete lehetne a kora 70-es évek gyereksorozatainak. A lokáció, az összecsukható rács, a felirat tipográfiája mind-mind az „Utánam, srácok!” vagy az „Öreg bánya titka” stábja után kiált. És a maszkviselésre figyelmeztető tacepaokból biztosan tudható, hogy működik. Muszáj lesz visszamennem egy hétvégén, hogy kiderítsem: tényleg szilánkosra fagyott citromfagyit kínálnak henger alakú alumíniumbödönökből, vagy odabent azért nem állt meg az élet. 

Jobb part 28 fkm – 3 fkm: magyarul Dunabogdánytól a Lupa-sziget vonaláig
Dunabogdánynál már van olyan lankás a part, hogy ki lehet húzni a csónakot – már ha a vízállás nem szól közbe.
A Pisztrángost az is ismeri, aki nem tudja belőni, hol van maga a település: a város leghíresebb intézménye, ahol több mint egy évtizede pisztrángot sütnek, méghozzá tökéletesen. Télen-nyáron nyitva vannak, és egy leves után 14 féle pisztrángot választhatunk – én a rendelésnél az első után desszertnek általában a füstölt verziót kérem. Nem ritka, hogy akár hétköznap ebédidőben is ideszalad valaki Budapestről egy pisztrángért, de vízről érkezni ebben az esetben is sokkal stílusosabb.
A Part a dunabogdányi szabadstrand felső csücskében áll és „hajótárolás és büfé”-ként határozza meg önmagát, de ennél sokkal több: emelt, stég szerű, árnyékos vendégtérrel, vaslapon sült húsokkal és igazi üvegpohárban felszolgált hideg fröccsökkel várják a víz felől érkezőket is. Mellette szintén van egy nagyobb étterem, arrébb pedig egy igazi vérhas büfé, mégis ez az a terasz, ahol alibi vizitúrázás közben el lehet tölteni egész délutánokat.
Tahiban szinte a híd alatt bújik meg a Kőház, aminél családiasabb helyet nem találtunk a felderítés közben. Hatalmas, árnyas fák alatt bújik meg egy pici kőépület, ahol van kávé, sör, képernyő a sportnézéshez, és minden nap főznek valamit. Egy valamit. Ettől éppen olyan hangulata lesz az éhesen kikötésnek, mint amikor hazaesünk, és bekukkantunk a tűzhelyen lévő lábasba, hogy mi a kaja. Egyszerűen tüneményes.
Az Őrház Grill&Chill ennél sokkal komolyabb evészetekre van szakosodva, hiszen az ország egyik leghíresebb smokeres és BBQ-s helyéről van szó a tahitótfalui kemping területén. Kora reggel kezdik sütni a menüt, amit aztán hosszú órák múlva, pont tökéletesre készülve, boldogan marcangolnak szét a nagy és komoly húsok rajongói, hogy válogatott söröket igyanak hozzá. Az étkezés után garantáltan szuszogni kell egy órát az árnyékban, hogy képesek legyünk továbbcsorogni.
Leányfalu nem bővelkedik vízről megközelíthető helyekben, de a Zöld Béka Kikötő szinte kötelező megállót jelent: két, szinte hajóra született úriember üzemelteti a saját és a kiterjedt baráti körük kedvére, de tárt karokkal várnak bárkit, akit megérint a kikötő hangulata. Sok mindent elmond, hogy éttermeket megszégyenítő gasztrofotók szerepelnek a közösségi oldalaikon, és sok olyan törzsvendégük van, akik egész hétvégére érkeznek a hajóikkal – a saját kikötőjükből, amit valahol máshol üzemeltetnek.
Szentendre partján leginkább a Római-part újhullámos helyeinek hangulata köszön vissza: a Kacsakő és a Kanálgép, a Postás Strand mellett pedig a Teddy Bear inkább dizájnos romkocsmának tűnnek, amit a körúton belülről költöztettek a Dunapartra, mint vadregényes kis evezősbüféknek. Kézműves és belga sörök, divatos streetfood-fogások az ennek megfelelő árakon – valószínűleg gyakrabban látni ezeken a helyeken tévedésből tűsarkút húzott lányokat, mint megizzadt, lepirult és iszapszagú evezősöket. Divatos szórakozóhelynek viszont hibátlanok.
Budakalászhoz tartozik a Lupa-szigetre átvezető kikötő Ebihal Büfé nevű műintézménye, amit viszont láthatóan főként az ott élők látogatnak, amikor eveznek át a lakóhelyükre: a személyzet kissé csodálkozni látszott az idegeneken, alaposan rá kell szánni az időt a rendelésre, a gasztronómia csúcsa pedig a zsíros kenyér a szortimentben. Van egy bája, az kétségtelen, de erre rá kell érezni.
Innen már gyakorlatilag látszik a Megyeri-híd, ahol a Római-part kezdődik – ami azt jelenti, hogy hazaértünk, és a korábbi térkép alapján kiválaszthatjuk a helyet, ahol ezt megünnepelhetjük. 

*Ümög: ruhadarab vagy öltözet, ami már nem törölköző vagy strandkendő, de még nem merészkednénk benne a munkahelyünkre.

A sör filozófiája

Tősgyökeres óbudaiak vagytok?

Reketye-Trifán Zoltán: Születésem óta óbudai vagyok és ide kötődnek családom felmenői is. A csillaghegyi házat, amiben felnőttem, dédnagyapám, Óbuda építésze, Hetyei Géza építette az 1920-as években. Mint építész benne volt a Pest-Buda-Óbuda egyesítő tanácsban, és ő tervezte a régi Kálvin teret, sőt a szegedi Dóm tér tervein is dolgozott. Óbudán számos házon rajta van egyedi „kézjegye”, a kőváza, amiből egy kőrózsa nő ki. A mi házunkon is van ilyen, és azért, hogy ezt valahogyan megörökítsük, egyik sörünk grafikájának ez lett a főmotívuma. A csillaghegyi Géza utca dédnagyapámról van elnevezve. Amikor Csillaghegyen épült a lakótelep, az volt a tervben, hogy a HÉV hegy felőli oldalát is lebontják, de valamiért a mi utcánk a régi formájában mégis megmaradt, így a régi házunk is. Nagymamám is ebben a házban nőtt fel, és később itt éltek együtt a nagyapámmal. Édesapám egy csapatban focizott a Csillaghegy Sportegyesületben az Esterházy testvérekkel, Péterrel és Mártonnal.  

Reketye-Trifán Szilvia: Tizenéves korom óta élek Óbudán, először az aquincumi lakótelepen, majd Csillaghegyen. Nekem a fiatalságomat jelenti Óbuda a nyüzsgő társasági életével.

Zolival hosszú éveken át éltünk egymás közelében, ugyanazokra a helyekre jártunk, de csak 2006-ban ismerkedtünk meg a Sziget Fesztiválon. Az esküvőnk a Fő téren és a Vasarely Múzeumban volt.

Több mint tíz éve tanítok filozófiát abban az óbudai Veres Péter Gimnáziumban, ahová most a gyermekünk is jár. 

Miért szerettek itt élni?

R.-T. Z.: Nekem teljesen természetes dolog itt lakni. Sok helyen jártam a világban, de sose éreztem azt, hogy elmentem volna Óbudáról. Aki itt lakik, annak a Római part, a Duna, a hegyek, a nagy kirándulások, a társasági élet egyszerűen itt van. Szerencsések vagyunk. Nem lehet kihagyni a Mátyás király úton a Banán Klubot, ahol a kilencvenes évek első felében elképesztően jó koncertek voltak.

R.-T. Sz.: Tizenévesen kerültem Óbudára, de hamar belecsöppentem a helyi kocsmai életbe, ami elsősorban a pezsgő szellemi életről szólt. Megyesi Gusztáv újságíró és sok művész törzshelye volt akkoriban a Bán kocsma a Főtéren, de ott jöttek össze a zenészek, óbudai punkok is, akik mára fogalommá váltak. Nagy Esterházy Péter rajongó vagyok, sokat jártam a felolvasó estjeire. Egyszer a Pünkösdfürdői úton futottam, amikor szembe jött velem. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, hogyan köszönjek neki. Megálltam és tisztelegtem neki, mert nem tudtam szavakba önteni az érzésemet. Ő pedig nem tudta, hogy hova nézzen. Apósom, aki Esterházy Péterrel focizott együtt, sokat mesélt róla. Óbudán most is erős a közösségi élet, az összefogás, amihez én első körben a Veres Péter Gimnáziumon keresztül kapcsolódok.

Az is az óbudaisághoz tartozik, hogy már eljutottunk oda, hogy a környéken szinte mindenkit ismerünk.

R.-T. Z.: Ha nem is mindenkit személyesen, de arcról biztosan.

R.-T.Sz.: Van egy húsz éve fennálló kutyás és futó közösség is, akikkel ha összetalálkozunk, akkor sokszor megállunk és elbeszélgetünk. Az állandó „jelenvalólét” is az óbudaiság jellemzője. Az emberek itt maradnak, alig tudok olyat, aki elmenne innen. Az új beköltözőket pedig gyorsan beszippantja ez a sajátos hangulat és közösség a Rómaival, a hegyekkel, a Fő térrel, az Adventi Vásárral együtt. 

Hogyan kapcsolódtatok a művészetekhez és a vendéglátáshoz?

R.-T. Z.: A Tűzoltó utcában volt egy lepukkant ház, a mai Trafó Kortárs Művészetek Háza mellett, ami most az Élesztőház, és amelynek egy része ma is a mi családunk tulajdona. A bátyámék, akiknek volt egy zenekaruk, ott alakították ki a próbatermüket, aztán kitaláltuk, hogy legyenek ott koncertek, vendéglátás, zsíroskenyér. Ez lett 1997-ben  a Jailhouse, ami a hardcore, punk és később elektronikus zenei stílusával megelőzte a korát. A Jailhouse kultikus hellyé nőtte ki magát, sok külföldi és magyar zenekar megfordult ott, amelyek később széles körben ismertté váltak. A Bëlga együttes első fellépése is ott volt. Egyedülálló és pezsgő kulturális élet zajlott a Jailhouse-ban, mely komolyan hatott Budapest művészeti életére.

Abban az időben a Pesti Barnabás Gimnázium irodalom és dráma tagozatára jártam, ahol komoly diákszínjátszó tevékenységet folytattunk, jártuk az ország a fesztiváljait. Tizenhét évesen Sas Tamás rendező beválogatott a Rosszfiúk című filmjébe, melynek Rajkai Zoltán, Stohl András és Bodó Viktor voltak a főszereplői. A film miatt halasztottam egy évet az iskolában, emiatt felszabadult több hónapom és amikor betöltöttem a 18. évemet, kimentem Angliába egy félévre cserediák program keretében, ahol belekerültem az éjszakai zenei életbe. Hazajöttem, és megcsináltuk a Daróczi úton a Színtér nevű zenés helyet, ami 2006-ig működött. 

R.-T.Sz.: Engem a testvérem és a barátaim vettek rá, hogy tanítsak, így kerültem a Veres Péter Gimnáziumba, ami komoly fordulatot hozott az életembe. Nagyon szeretek ott lenni, az életem részévé vált.

Aktívan részt veszek a közösségi és művészeti programok szervezésben. Iskolánk erősen kapcsolódik az óbudai kulturális életéhez.

Van egy komoly, rendszeresen nem csak a kerületben fellépő néptánccsoportunk, valamint kiállításoknak, koncerteknek is helyszínt adunk. Az iskolai színjátszás, az osztályokat összehozó komoly darabok előadása pedig már hagyomány nálunk.

Közben elkezdtünk gondolkodni egy vállalkozáson, melynek első állomása a Jónás nevű vendéglátóhely lett a Bálnában. 

R.-T. Z.: Mivel a Jónásnak vége lett, tervezzük, hogy a nyáron nyitunk egy helyet a Rómain A Part néven. Kerthelyiség lesz minőségi italokkal és kultúrával.

Sok fiatal kortárs művészt ismerünk a Veres Péter Gimnáziumon keresztül, akiknek vannak irodalmi, zenei és képzőművészeti projektjeik, amelyeknek teret akarunk ott biztosítani.

R.-T. Sz.: Szeretnénk támogatni a fiatal tehetségeket, lehetőséget biztosítani, hogy az emberek találkozhassanak velük vagy alkotásaikkal. Célunk, hogy a Római part tudjon valami mást is nyújtani a megszokottnál, aminek persze szerves része a lángos és a hekk, de  van, aki vegán és gluténmentes ételeket szeretne, esetleg élő jazz zenére megkóstolni egy ifjú borász legfrissebb termékét.

Hogy lesz valakiből kézműves sörfőzde tulajdonosa?

R.-T.Sz.: Azt tapasztaltuk, hogy van igény az egyedi kézműves sörökre. Zolinak van hitelesített sommelier tanúsítványa, de erős és komoly vonzalmat érzett a sörök iránt is. Innen indultunk.

R.-T. Z.: Kevés volt Budapesten az olyan hely, ahova jó érzéssel, szívesen beültünk, mert nem volt olyan a kiszolgálás és kínálat, amire azt mondtuk, hogy ide visszajönnénk. Húszévesen négy hónapot töltöttem Veronában, egy olyan kultikus borétteremben, ahol többek között Pavarotti és Madonna is megfordult. Veronában nagyon sokat tanultam, és megtapasztaltam azt, hogy milyen az igényes vendéglátás. Egyértelmű szempontom volt, hogy egyedit és különlegeset nyújtsak itthon. Amikor elindult nálunk a kézműves sörkultúra, akkor azt láttam, hogy ebben hatalmas lehetőség van. A Jónás volt a második olyan nagy vendéglátóhely az Élesztőház után, amelyik sokféle kézműves sört kínált. Mi abban voltunk különlegesek, hogy volt saját sörünk is. Eleinte bérfőzéssel csináltuk, de hamar éreztük, hogy az egész folyamatot mi szeretnénk végigvinni. Így született meg a sörfőzdénk, amiben az egész családom részt vett, édesanyám eközben is dolgozik, miközben mi itt ülünk. Az motivált minket, hogy képesek vagyunk valami többet is adni, mint egy jó sör.

A cégen belül erős, szuper csapattal dolgozunk, célunk, hogy kreatívak legyünk, és kapcsolódjunk valamilyen módon a művészetekhez is. Legyen ez egy zenekarnak dedikált egyedi címkés sör, vagy az irodalomhoz kapcsolódva kortárs írókkal való együttműködés. 

R.-T. Sz.: Zolinak mindenféle „papírjai” vannak, én pedig többszörös bölcsész vagyok. Izgalmas a csapat, az biztos, de nekivágtunk a vendéglátó vállalkozásnak. Zolinak megvan ehhez a habitusa, ő az arca a vállalkozásnak, és remek sört főz, én meg a többi feladatot csinálom. Olyan dolgokkal foglalkozom, hogy milyen legyen a design, a filozófia, az üzleti gondolkodás, a struktúra. És a legfontosabbak a kollégák. Közösen, vagy Zoli egyedül kitalál egy sört, én pedig azt, hogy hogyan kommunikáljuk a terméket. Ebben a kreatív folyamatban teret adunk fiatal sörfőzőknek, művészeknek és gasztro szakembereknek is. Ezért hoztuk létre a Reketye Startup 1.0 kezdeményezésünket. Vannak fiatalok, akikkel a Veres Péter Gimnázium után is tartom a jó kapcsolatot, mindamellett, hogy tanulnak, izgalmas projektekben dolgozunk együtt.

Milyen történetek jelennek meg a sörös dobozokon?

R.-T.Sz.: Főleg Zoli múltjából építkeznek. Mindkettőnk felmenőinek voltak súlyos történetei a világháború és a szegénység időszakából. Konkrét történet kapcsolódik Zoli és testvére hangulatos nyaraihoz, a Csillaghegyi strandhoz, mely egy szép emlék. A másikat már említettük, a dédapa kőrózsája, ami itt a kerületben több házon is látható. A  legkomolyabbak Zoli nagypapájának hazatérése a hadifogságból, és apjának egy oroszokkal és benzinnel kapcsolatos filmre kívánkozó sztorija. Így talán jobban fennmaradnak a jelennek és az utókornak ezek a történetek. 

R.-T. Z.: Generációkon átívelő az a történet is, amit a Hetyei nagymamám mesélt: volt egy árvíz, amikor a két kilométerről áradó Duna vize eljutott a pincénkig. Aztán amikor gyerekként a BKV-ban kajakoztam, akkor is volt egy árvíz. Álltunk egy társammal a gáton és láttuk, amint az egyik szakaszon átszakadt, és elöntötte a víz a jelenlegi Kacsa Bisztró előtti részt. Kati néni, az edzőnk kajakkal mentett ki minket szorult helyzetünkből.

Hogyan ismerkedtetek meg?

R.-T. Z.: A Sziget Fesztiválon úgy ismerkedtünk meg, hogy a pálinka stand előtt egyedül álló nőhöz odamentem és megszólítottam: „Nem tudod, hogy milyen pálinkát igyál? Majd én segítek!” Nem tudta, és én segítettem, egy málna pálinkát választottam.

Szilvi a harsány stílusomtól ugyan elmenekült, de szerencsére előtte telefonszámot cseréltünk. Másnap írt nekem, hogy ott van megint a Szigeten.

R.-T. Sz.: Zoli nem viselkedett visszafogott úriemberként, de a Sziget az egy másik univerzum. A Sziget után komolyan elmélyült a kapcsolatunk. Összeházasodtunk, és van egy tizenhárom éves fiunk. 

Hogyan működik a közös munkátok?

R.-T.Sz.: Van egy olyan elmélet, hogy nem jó, ha férj-feleség együtt dolgozik. Mi állandóan együtt vagyunk, és így jó. Kiegészítjük, támogatjuk egymást.

R.-T. Z.: Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, mert bízunk egymásban. És közben remekül szórakozunk

Vendéglátósnak tartjátok magatokat?

R.-T. Sz.: Nem. Még a sörgyárost is nehéz kimondanom. 

R.-T. Z.: Nehéz kérdés. Az a legjobb, hogy most ezt is csináljuk, ebben is benne vagyunk. A lényeg, hogy mindent olyan szemlélettel tegyünk, amiben nem a saját gyarapodásunk a fontos. 

Már meg tudjuk fogalmazni, hogy évek óta organikus, sajátos, másoktól eltérő módszertannal dolgozunk.

R.-T. Sz.: Ennek a filozófiának talán az a lényege a legegyszerűbben, hogy úgy hozzunk létre valamit, hogy a környezettel, a többi létezővel összhangban legyen, együtt a csapattal, akikkel dolgozunk, nem ártva senkinek és semminek. Nem könnyű erre fókuszálni mostanában, de kitartunk. Számunkra fontos, hogy adjunk. Mindig részese vagyunk olyan projekteknek, amik alapja a visszajuttatás azoknak, akiknek nehéz. 

R.-T. Z.: Alapelvünk az, ha nekünk jó, akkor legyen másoknak is jó.

FÉLBEVÁGOTT ARCOK NYOMÁBAN

A baseballpálya titkai

A különös tárgytípussal először 2013 nyarán találkoztam, Aquincum polgárvárosától nyugatra, a főváros első komolyabb baseballpályájának építésekor. A felszínen folyó földmunkák és a terület feltöltése nem tette szükségessé a nagyobb feltárásokat, így elsősorban csak a felszín közeli leleteket gyűjtöttük össze fémkereső műszer segítségével, gondosan dokumentálva minden egyes tárgy helyzetét. Ekkor bukkant Sándor Lajos kollégám egy nagyon erős, mélyről jövő vasjelre. 

Ahogy a helyszínt óvatosan megvizsgáltuk, négy nagyméretű vastárgy – mint kiderült: egy római kori ásó, két kapa és egy balta – bukkant elő. 

A tárgyak bontásánál egy kisebb szelvényt nyitottunk, és ebből egyértelművé vált, hogy a tárgyak egy épület belső agyagpadlójába vájt apró gödörben lettek sietősen elrejtve, amely padlószint erősen átégett, amikor az épület elpusztult. Mivel a területen pár évvel korábban már folytak műszeres geofizikai kutatások, így tudtuk, hogy ez a helyiség egy hosszú, észak-déli irányú római kő alapozású épület egyik hátsó szobája, valószínűleg raktára lehetett.  

Közvetlenül a vastárgyak mellett egy földbe süllyesztett kerámia tárolóedény szája látszott ki; ilyenekben általában élelmiszert tároltak hűvösen a földben. Ennek alapján égett terményre, esetleg más szerves anyagra számítottam, amikor bontani kezdtük az edényt, és nagy volt a meglepetés, amikor annak alján egy zöldes patinájú, díszes fémtárgyat pillantottunk meg restaurátor kollégámmal. Hasonlót még egyikünk sem látott korábban. 

A tárgy egy nagyon ritka bronzmécses-típusba, a két darabból álló, összeilleszthető figurális bronzmécsesek közé tartozik.

Az aquincumi hombár alján egy ilyen tárgy jobb fele maradt meg. A mécses két szimmetrikus, a hossztengely mentén összeilleszthető, önállóan is funkcionáló darabból állt. A felső rész komikus színházi maszkot ábrázol, az olajbeöntő nyílást a száj sarkában alakították ki, az égőnyílás ahova a kanócot helyezték az állnál található. A szemöldöknél egy felfüggesztésre szolgáló részt képeztek ki, amelybe egy kis bronzláncot fűztek. A hajhoz eredetileg akantuszlevél (medveköröm) alakú fogantyút forrasztottak, amely a restaurálás után került vissza eredeti helyére. A mécses belső oldala teljesen egyenes kialakítású; hátsó, fej felőli részén konkáv keresztmetszetű vájat található: az ebben futó sínnel illeszthették össze a tárgyat a szimmetrikus párjával. 

Ehhez hasonló, vagyis két darabból álló mécsesből mindössze alig néhány darab ismert a világ múzeumaiban és magángyűjteményeiben, de egyik sem régészeti feltárásból származik. A témával foglalkozó Norbert Franken összesen hat ilyen darabot tudott felkutatni. Egy további példányt a Christie’s aukciósház árverezett el 2001-ben New Yorkban, 2300 dollárért. 

A mécses típus annyira ritka, hogy korát csak tágabban, a Kr. u. 1-2. századra tudtam tippelni.  

A tárgy restaurálása után lehetőség nyílt annak szkennelésére, valamint egy rekonstrukciós videó is készült arról, hogyan nézhetett ki a két részből álló mécses használat közben. 

De mit keresett egy ilyen minőségű díszes tárgy egy minden bizonnyal szerszámok és termény tárolására szolgáló raktárhelyiségben? A helyiségben talált tárgyak és a padlóról előkerült leletek azt mutatják, hogy az épület valamikor a Kr. u. 200-as évek közepén égett le. Az, hogy a négy vasszerszámot lenyelezve sebtében a padlóba rejtették, arra utal, hogy a lakók valamilyen külső támadásra számíthattak és nehezebb tárgyaikat nem tudták mind magukkal vinni.  Ebből az időszakból több barbár betörésről van hírünk; az itt élők valószínűleg egy ilyen támadás elől menekülhettek biztonságosabb helyre. A mécses azonban az épület pusztulásakor már legalább száz éve használatban volt, így megkopott állapotában csak egyszerű világítóeszközként szolgált a ház hátsó raktárában, és az épület leégésekor eshetett bele a kiürített hombárba a falról, vagy egy gerendáról. 

 

Lámpás a falban

Hét évvel az aquincumi feltárás után, 2020-ban Jeruzsálem délkeleti részén folyattak ásatásokat, ahol egy széles, a Templom-hegyhez vezető zarándokutat tártak fel. 

A jeruzsálemi bronzmécses

A nagy zsidó háború idején, Kr. u. 70-ben, öt hónapos véres ostromot követően foglalták el Jeruzsálemet és égették fel a zsidóság legszentebb helyét, a templomot. Az ostrom után a zarándokút is elvesztette a funkcióját. Néhány éven belül pedig a rómaiak egy nagy méretű középületet emeltek itt, amelynek az ásatáson előkerült az egyik fala és annak masszív alapozása is.  Az alapozás kövei között őrződött meg teljesen ép állapotban az aquincumi példányhoz kísértetiesen hasonló fél mécses. Ari Levy, az ásatások vezetője szerint a tárgyat egyfajta isteneknek szentelt alapozási áldozatként helyezték el a kövek közé.

 

Egy fél mécses + még egy fél mécses = egy egész mécses? 

A jeruzsálemi darabot idén tavasszal mutatták be az izraeli régészek a sajtónak, én is ekkor értesültem a létezéséről. Miután felvettem a kapcsolatot az ásatások vezetőjével, azonnal elkezdtük összehasonlítani a két darabot a fotók segítségével. Bár a rendelkezésre álló képanyag szerint az aquincumi és jeruzsálemi példány nem illik össze, a tárgyak ritkasága és kidolgozottsága alapján azok valószínűleg egyazon műhelyben készülhettek, minden bizonnyal rövid idővel egymás után. A közeljövőben elkészül mindkét mécses fém anyagának vizsgálata, így lehetőség lesz azokat alaposabban is összehasonlítani, ami tovább erősítheti ezt a feltételezést.

A jeruzsálemi bronzmécses

A jeruzsálemi példány egy mécsespár bal, míg az aquincumi a jobb fele. A jeruzsálemi darab belső felén végigfut egy sín, amely a mécsespár másik az aquincumihoz hasonló felének vájatába illeszkedett. Azt, hogy hol gyárthattak ilyen minőségű, komoly technikai felkészültséget igénylő tárgyakat, jelenleg még nem tudjuk. Gyártási helyként leginkább a birodalom valamelyik komoly kézműves iparral rendelkező vidéke, például Dél-Itália jöhet szóba.

Míg a jeruzsálemi darabot szinte új korában, a Kr. u. 1. század vége felé beleépítették egy épület alapozásba, addig az aquincumi darabot még több, mint száz évig használták, míg végül egy raktárhelyiség leégésekor a földbe került.

Vajon mire szolgálhattak az ilyen kettészedhető világítóeszközök? Bár írásos források nem állnak rendelkezésre, valószínű, hogy ezek a tárgyak a modern ékszerként viselt kettétörhető szívecskékhez hasonlóan valamilyen fajta páros ajándéktárgyak lehettek, amelyeket bizonyos alkalmakra ajándékozhattak egymásnak az emberek.  

A következő hetekben a már elkészült szkennelés nyomán lehetőség nyílik majd a két tárgy kinyomtatására tárgynyomtató segítségével. Így mind Magyarországon, mind Izraelben egymás mellett láthatja majd a nagyközönség ezt a két különös világítóeszközt.

„A szakralitás kiveszőben van a művészetben”

Mennyire szoros a kapcsolata Óbudával?

Egyszerű a válasz: szinte egész életemben Óbudán éltem. A szüleimmel hat-hét éves koromban költöztünk ide, így gyerekkorom óta itt lakom. Lassan csukott szemmel is felismerem az utcákat, az összes sarkot, házat és kocsmát. Ide köt minden barát, ismerős és szerelem. Tősgyökeres óbudainak érzem magam. 

Hogyan hat szobrászatára a városrész?

Óbuda meghatározza a színeimet, a szobraim hangulatát és a formáit is. Leginkább Óbuda szellemisége, az ide kötődő sok művész öröksége hat rám, hiszen ebben nőttem fel. Gyerekként hatottak rám az itteni ásatások, amikor még nem álltak a panelek. Emlékszem, anyám szánkón húzott a Flórián tér földszintes házai között, a Miklós téren pedig láttam a feltúrt földeket, a római kori ásatásokat.

Fontos számomra a természet is, nemhiába vásároltam házat Óbudán, a Csúcshegy alatt. 

Az Ön szobrai szinte az égbe nyúlnak, miközben eléggé keskenyek. Az ember ritkán lát hasonló alkotásokat. Ön miért ezt az ábrázolást választotta?

Erre egy filozofikus gondolattal válaszolnék. Edvard Munch, a sikoly festője naplójában azt írta, hogy két tökéletes állapot létezik, a horizontális és a vertikális, az élet pedig a kettő között van. Lévi-Strauss pedig arról ír, hogy az ősi közösségek településein minden esetben középen állítottak fel egy oszlopot, mely az eget kötötte össze a földdel. Az én keskeny, magasba nyúló szobraim is egyfajta kapcsolatot, meditációs állapotot jelenítenek meg. Ezért is foglalkozom legújabb szobraimban a paleolit korszakkal, melynek barlangrajzain hasonló vizuális képrendszer jelenik meg. Ezek olyan jelképek, melyek az akkori közösségeket összekapcsolták a transzcendenssel, érthetővé tették számunkra hitüket, és számunkra is felhívják a figyelmet a hit fontosságára.

Akkor a karcsú szobraival Ön az égi szférákhoz akar felérni? Vagyis össze akarja kapcsolni a profánt a szakralitással?

Pontosan erről az ellentmondásról van szó, ahogy azt Mircea Eliade kifejti a Szent és a Profán című könyvében. A profán tér csupán materiális jegyekkel bír. A szakralitás emeli ki a hétköznapokból, teszi jelentőssé és emlékezetessé. Ez a szemlélet a művészetben is kiveszőben van. Ennek pedig az az oka, hogy az életünket nem szakrálisan éljük.

A mai fogyasztói társadalom működésének nem része a természetfeletti, sem az intuíció. Számomra viszont különösen fontosak ezek, hiszen lélekállapotokat, az élethez való viszonyomat és annak megértését tükrözik.

És szakralitás nélkül van valódi művészet?

Nincsen. Mint ahogy moralitás nélkül sem létezik művészet, hiszen az minden esetben valamilyen esztétikai vagy morális problémát vet fel. A szakralitás pedig az az állapot, amikor valamilyen eseménynek, tapasztalatnak saját hangsúlyt adunk, kiemeljük a többi esemény ritmusából, és külön figyelmet szentelünk neki, mert annak számunkra valamilyen lelki fontossága van. 

Ön szerint milyen az ideális műkedvelő?

Egy művészetet kedvelő embernek nyitottnak kell lennie. Egy szobor, egy festmény, egy művészeti alkotás érzelmeket indukál, a befogadónak pedig szembesülnie kell vele, vagyis általa találkoznia kell saját érzelmeivel. Ha felháborítja és felzaklatja, akkor is meg kell találja az okát. A művészet megmutatja, hogy mi a dolgunk az életben, miért vagyunk itt. Ezért moralizál. 

Visszatérve a fogyasztói társadalomra: Ön szerint ahogy mindennapjainkból kiveszik a szakralitás, úgy veszti el a művészet is a lényegét?

Igen, ezt látom. Ma már egyre inkább az a művészet, ami eladható. Sőt, sokan úgy látják, kizárólag az számít művészetnek, amit meg fognak vásárolni. A farok csóválja a kutyát. Ezért is futtatnak fel hirtelen, négy-öt év alatt ismeretlen művészeket, akik aztán eltűnnek a süllyesztőben, mert jön helyettük más. A fogyasztói társadalom szempontjai tehát a művészetben is érvényesülnek: a figyelem egyre inkább az eladhatóra korlátozódik. Mint ahogy egy mosópor esetében is. Lassan nem is lesz különbség egy szobor és egy mosópor között.

Ha csak az Ön szobraira koncentrálunk: mi változott a korai, hetvenes években készített műveitől napjainkig?

A megközelítés módja, a kérdés természete. A hetvenes évek óta keresem magam, sokféle témát és technikát kipróbáltam, amiben inspiráltak a mestereim, Víg Tamás, Kis Nagy András és a Párizsban alkotó Pierre Székely. Fiatalon olyan neveket és filozófiákat kezdtem el követni, amik közel álltak hozzám.

Idővel kialakult a saját hangom és vele együtt az a meggyőződésem, hogy a szakralitás életünk terében és szemléletünkben nélkülözhetetlen. Mindez persze hosszú út volt.

Először figurális tanulmányokkal kezdődött, majd absztrakcióval folytatódott, végül Proust közvetlen emlékezeténél kötöttem ki, ahol időtől és helytől függetlenül kapcsolódnak össze bennem a tapasztalataim különböző formákká. Ez azt is jelenti, hogy letisztult formákban igyekszem gondolkodni. 

Amikor figurális szobrokat készített, mit akart velük kifejezni?

Ugyanazt az életérzést, amit most is. Az érzés nem változott, csak a tapasztalatok gyűltek és változott a megfogalmazás módja. Most a szobor mint jel foglalkoztat. A szobor által közvetített üzenet, amit a paleolit jelképrendszer grafikai elemeivel párosítok. Fontos számomra, amit Paul Klee mond: „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz”. Számomra minél összetettebbé válik az élet, annál egyszerűbb jeleket kell létrehoznom. Persze feltehetjük a kérdést, miért érezzük úgy, hogy minél nagyobb a tudásunk, annál kevesebbet tudunk? Ennek kapcsán Pascalt idézném, aki a tudást egy gömbhöz hasonlítja, mely minél nagyobb, annál nagyobb felülettel érintkezik az ismeretlennel.

Hogy minél pontosabb tudást kapjon, Ön miből inspirálódik mostanság?

Öt éve a prehisztorikus, pontosabban a paleolit korszak jelrendszerével foglalkozom. Az akkori és a mostani világunk összefüggései érdekelnek. Azt keresem, mi volt az ember belső indíttatása ezekben a rajzokban és a pattintott tárgyakban. Mindenképpen szociális gesztus volt, egy olyan mozzanat, mellyel az akkori ember megosztotta másokkal élményét, benyomásait.

Mit taníthat a ma emberének a paleolit kor?

Erre keresem a választ. A saját szakrális közegében minden egyes rajznak megvolt a maga funkciója. Nekem pedig az a dolgom, hogy ezt a szakralitást visszahozzam a munkáimban. Ehhez persze nem elég a logika, hiszen az élet sem logikus. Ahogy Einstein mondta:

„Az intuitív elme ajándék, a racionális elme pedig hű szolga, mi pedig olyan társadalmat építettünk fel, melyben megjutalmazzuk a szolgát és megfeledkezünk az ajándékról”.

Az intuíció gyakran vezet végig minket az élet nehéz helyzeteiben.

Ezalatt mikre gondol?

A dolgok értelmére és a helyzetekben található megoldásokra. Ezek nem feltétlenül a logikában és a tárgyi tudásban rejlenek, hanem az érzelmi intelligenciában és az intuícióban. 

Ön szerint mitől jó egy szobor?

Ha van jelentése, ha hordoz számomra üzenetet, és állást foglal valami mellett. A művészet ugyanis moralizál. Még ha dadog is. Ezért ha egy alkotás nem fejti ki tökéletesen az üzenetét, akkor is képes hatni a befogadóra.

És mindegy, hogy az a szobor figurális vagy absztrakt?

Teljesen mindegy. Csak manapság a szobrászok sokféle kifejezési módban gondolkodnak, melyek igazodnak a mostani megértésünkhöz. De ha vesszük Nofertiti, vagy Szamothrakéi Niké szobrát, azok is gyönyörűek. Pedig nem tegnap készítették őket.

Buborékok, ninják, kertmozi

Az 1995-ben nyitott görkorcsolya- és szabadidőpark hamar népszerű lett a magyar és külföldi extrémsportolók körében. A nagyszabású átalakítás és felújítás után a Budapest Garden néven megnyílt parkban az akadálypályák megmaradtak, a programok száma pedig jócskán kibővült. Az Európában is egyedülálló Ninja Pálya inkább a felnőtt közönségnek ajánlott, de szinte bármely korosztály ugrálhat a hatalmas trambulinokon, strandröplabdázhat a homokban, lehet pingpongozni, tollasozni, csocsózni, dartsozni, a buborékfociban büntetlenül lehet ütközni és egymásnak csapódni, nem lesz belőle sérülés. Az idei egyik sztárprogram pedig – a nyáresti sörözések, fröccsözések mellett – a hiánypótló, ingyenes kertmozi.

Napközben a betonutakon néha kerülgetni kell az éppen görizni vagy deszkázni tanuló gyerekeket, de itt ez hozzátartozik a hely jellegzetességéhez, a szülők az árnyékban fröccsözve is nézhetik a sportoló, szaladgáló utódokat.

Van streetfood kínálat, sörterasz, választhatunk koktélokat és nyári üdítőket, ráadásul minden vendéglátóipari egység „szakosodott“, nem csak kínálatában, de zenei stílusban is.

A Budapest Garden éppen a világjárvány kirobbanása előtt nyitotta meg kapuit, így szinte azonnal, az első főszezon előtt, kénytelenek voltak bezárni. A tulajdonosok a kényszerszünetet zömmel arra használták, hogy az újranyitásnál még teljesebb programkínálattal várhassák a látogatókat. A vészhelyzet előtt a külföldi vendégek jelentős részét adták a közönségnek, az utazási korlátozások miatt idén elsősorban a hazai, ezen belül is a budapesti igényeket igyekszenek kielégíteni az első, igazi szezonban.

A Budapest Garden ad helyszínt idén a hazai alkotókat bemutató Art&Design Marketnek is. A kiállítással egybekötött vásáron számos alkotó, divattervező, kiegészítő-tervező, kézműves, ötvös és design-ékszerkészítő, festő, grafikus, valamint digitális alkotó vonul fel, kerekasztal-beszélgetésekkel, előadásokkal és workshopokkal kiegészítve. De volt már bográcsverseny és a park facebook-oldala szerint Parasztolimpia is. Előbbit valószínűleg nem kell magyarázni, utóbbiban ügyességi és erősségi feladatokban versenyezhettek a résztvevők.

A Szomjas György-filmek hangulatát idéző megmérettetésen egyebek mellett volt söröshordó-hajítás, korsótartás, szögbeverés és tűzoltóautó-húzó verseny is.

A régi tűzoltóautók egyébként a Budapest Garden állandó díszletei, amiket egy hivatásos tűzoltó segítségével egyéb programokba is belevonnak. Lehetőség van tűzoltós gyerekbulik szervezésére, de tűzoltás tematikájú csapatépítésekre is. Amellett, hogy – beteljesítve sok gyerekkori álmot – beöltözhetünk tűzoltónak, lecsúszhatunk a rúdon és ellenőrzött keretek között a tűzoltást is kipróbálhatjuk, a labirintusban az is kiderül, hogy ki tudnánk-e menteni valakit teljes sötétségben.

 

Az állandó programlehetőségek mellett a park a nyári szünetre is felkészült. A gyerekeket a sporttáborok mellett minecraft-tábor is várja, olyan youtuberekkel, akik a felnőttek zömének ismeretlenek, de kiskamaszok körében végzett, nem reprezentatív közvéleménykutatásunk alapján őrült menők. A hely adottságainak köszönhetően a szülőknek ráadásul attól sem kell félniük, hogy a gyerek egész nap a képernyőt fogja bámulni. Az xboxozás időtartama ugyanis minden nap maximum négy óra, a fennmaradó időt szabadtéri játékokkal töltik. A Skate43 programjának keretében emellett 6-14 éves korú gyerekek tanulhatnak ingyenesen gördeszkázni. 

A park missziója a feltörekvő zenekarok bemutatása is. A nyár folyamán olyan fiatal együttesek lépnek fel, amelyeket jó eséllyel nem láthatunk a nagyobb fesztiválokon vagy koncerttermekben. A koktélbárnál emellett a dj-szettek is a program részei. 

A nyaralás hangulata tehát Óbudán is adott, és bár a street food soron jól lakhatunk, de ha saját kerti partit szeretnénk, bérelhetünk bográcsot vagy grillt, és hozott alapanyagból rittyenthetünk olyan fogásokat, amilyeneket szeretnénk. 

Mivel a Budapest Garden egyre népszerűbb a budapestiek körében, érdemes előre megtervezni a választott programokat.

A kertmoziba például jóval a vetítés előtt kell érkezni, hogy legyen helyünk a strandröpi pályából estére átalakuló, homokos nézőtéren. A foci-, röplabda- és ninja pályát mindenképp érdemes előre lefoglalni, a grill- és bográcsbérlés is népszerű, a pingpongasztaloknál és dartstábláknál pedig – csakúgy, mint a strandokon vagy szórakozóhelyeken – ki kell várni a sorunkat. 

Simon Bettina

Szűk utca vezet

a Veres Pálné utcából

a parthoz,

de csak egyszer

hagytalak ott a lakásban

a közösen nevelt őzzel,

akinek verseket

olvastunk,

és szaladtam egyenesen a Dunához 

azon a szűk utcán.

Téli reggel volt, kergetőztek

a járókelők a mínuszokkal,

amikor dühömben kitéptem a kilincset 

és magammal vittem,

bevágtam az ajtót, és otthagytalak

az őzzel, akinek verseket

nem a költészet iránti lelkesedés,

hanem

az időhiány miatt olvastunk,

és elindultam zsebemben a kilinccsel.

Nem akartam a Dunához érni, csak rohanni szerettem volna,

és amikor megláttam a rakparton a villamosokat, 

dühömben sírni kezdtem, hogy véget ért a szűk, kis utca.

A fejem, mint a teafőző oldalán

és a tűzhely körül a barna csempe, nyálas volt és foltos.

A kék melegítőmben

futónak is álcázhattam volna magam,

ha nem állok meg tátott szájjal

a Belgrád rakparton

a villamosmegállóban,

és bámulom vagy negyedórán

keresztül, hogy nem történik semmi. Az Erzsébet-

és a Szabadság híd között

egy madár se szállt fel, és a tél közepére

a Gellért-hegy is összement.

Így gúnyolódik, gondoltam,

a város az életemen,

mint egy dokumentumfilm

magyar költőkről a Dunán

kétezervalahányban.

Lassan beszéltek benne, pontosan emlékszem,

olyan lassan,

mint az őzek pislogása.

30 éve a Duna partján

A szálloda most 30 éves: a rendszerváltás környékén épült, egy külső kerületben. Mit gondol, mi vezérelhette a befektetőket, hogy ne a belvárosban vagy frekventáltabb helyen nyissanak szállodát?

Bár nem ismerjük az első tulajdonosok elképzeléseit, logikus magyarázat lehet, hogy a ház a Danubius érdekeltségébe tartozott, és a lánc többi szállodájához hasonlóan itt is termálvizet használtak a wellness részlegben. Ahogy a Gellért Szálló, a Hélia és a Margitsziget házaknál, itt is fontos volt, hogy legyen kapcsolat a termálvíz forrással, amely így közvetlenül érkezik a szállodába, és akkoriban meghatározó eleme volt a hotel kínálatának. A helyszín nagy előnye más szállodákkal szemben a saját parkoló, amely a buszos utazásszervezők, autós utazók, rendezvényszervezők számára is nagyon vonzó. Nem szabad megfeledkezni az épületet körülvevő tágas zöldterületről sem, amivel nem sok budapesti szálloda büszkélkedhet, és ahová a vendégek is nagyon szívesen kisétálnak. A park népszerűségét jelzi, hogy az itt álló hatalmas cseresznyefa tavaszi virágzásakor például mindig elárasztják a szálloda közösségi média oldalait az erről posztolt fotók, amelyeket többnyire az Ázsiából érkező vendégek készítenek, mivel náluk a cseresznyevirágzás ünnepnek komoly hagyományai vannak. 

A névadás egyértelmű, Óbuda neve összeforrt az ókori emlékekkel, egyedülálló régészeti leletek, épített örökség található itt. Hogy alakult a név története? Mit jelent az Önök számára a szálloda neve? 

Az Aquincum Hotel az elmúlt három évtizedben háromszor cserélt gazdát. Az első tulajdonos a Danubius szállodacsoport volt, mikor a szállodát eladták, 1996-ban megvette a Corinthia Hotel márka, Thermal Hotel Aquincumból Corinthia Budapest Aquincum lett. Közben azonban megnyitották a körúti Corinthia Hotel Royal házat, ezért az óbudai egységet még egyszer átnevezték, így lett Ramada Plaza Budapest. 2007 és 2012 között nem is szerepelt a hotel nevében Aquincum, semmi nem utalt a történelmi helyszínre.

Amikor az Aquincum név kikerült a hotel nevéből, azzal egy kicsit el is távolodott a helytől, ahol áll és ahová tartozik. Az új tulajdonosok, a Pisani család feltétlenül vissza akarta adni a hotelnek az Aquincum nevet, amely hozzátartozik az épülethez, ezzel is jelezve, hogy mennyire fontos számukra a hely, ahol a szálloda épült, és kifejezve a kötődést az egykori római település iránt, amelynek a helyén a szálloda áll.

A név visszaállítása rendkívül fontos volt számukra, különösen itt, Óbudán, ahol körbevesznek a római romok, az egykori római kori fürdő, a névvel is tisztelegnek a rómaiak előtt, akik először éltek ezen a területen. 

A római kötődést egyébként nem csak a szálloda nevében hangsúlyozzák, híres római hadvezérek nevét viseli az összes konferencia és meeting terem is, mint például a Hadrianus vagy a Galenius termek. A nemzetközi és magyar fogásokat is kínáló étterem pedig stílusosan a híres római séfről, Apiciusról kapta a nevét. A szálloda bejárata mellett és a házban járva-kelve több ponton fedezhetünk fel a római időkre utaló emlékeket, kőtáblákat, térképeket, fotókat. 

Hogyan változott a szálloda profilja az elmúlt évtizedekben?

Amikor a szálloda megnyitott, Budapest turizmusa korántsem volt olyan volumenű, mint manapság. A nyitáskor a fő hangsúly a gyógyászati szolgáltatásokon és kezeléseken volt, a szálloda egy kifejezetten a medical (orvosi) turizmusra koncentráló, úgynevezett spa hotel volt, amelyben állapotfelmérés után számtalan orvosi gyógykezelést, súlyfürdőt, iszappakolást kínáltak a vendégeknek. A kilencvenes és a kétezres években a turizmusban óriási kereslet volt ezekre a szolgáltatásokra és termékekre, és mivel akkoriban az itt nyújtott szolgáltatások még viszonylag ritkák, egyediek voltak, az amerikai és az orosz piacokról jelentős számú vendéget vonzottak ide. (Magyarország világviszonylatban is páratlan gyógy- és termálvíz kincseit ezekben az időkben az állami turizmusmarketing is kiemelten reklámozta a nemzetközi kommunikációban. A szerk.)

Később azonban, a vidéki gyógyturisztikai centrumok – Hévíz, Hajdúszoboszló stb. – kiépülésével és térnyerésével egy időben egyre több vidéki szálloda jelent meg a piacon hasonló kínálattal, amivel itt már nem lehetett versenyre kelni. Ezzel párhuzamosan a kereslet is átalakult, új turisztikai trendek jelentek meg itthon is.

Az orvosi kezelésekkel egybekötött spa szolgáltatások helyett egyre inkább a well-being vagy lifestyle spa, a wellness felé tolódott az igény.

A ma rendezvénytermekként használt helyiségek jó részében korábban orvosi rendelők, konzultációs szobák működtek, az egykori kezelőhelyiségek helyén a ma divatos masszázsszobák vannak, amelyek a kereslet változásával együtt alakultak át.

Mit érez Ön franciaként Óbuda iránt? Milyen benyomásai voltak, amikor átvette a stafétabotot?

Amikor ideérkeztem, az útlevelem alapján francia voltam, de a hely szelleme rám is hatott, és hamar helyinek éreztem magam, „magyar” lettem én is. A szállodától nem messze lakóépületek vannak, az épület közelében található gyönyörű katolikus templom és a mellettünk álló zsinagóga épülete rögtön megtetszett. Aztán egyik este egy felfedező sétán „átkeveredtem” a híd másik oldalán fekvő Fő térre, ami azonnal elvarázsolt, gyönyörű hely, olyannak tűnt számomra, mint egy oázis a posztkommunista lakótelepi házak között megbújva, amely őrzi a múlt egy darabját. Szeretem Óbuda sokszínűségét, amelyben jelen vannak a dombok, a Duna, az Óbudai-sziget. 

Felhívják a vendégek figyelmét arra, hogy Óbudán van a szállásuk? Kapnak tájékoztatást a környék látnivalóiról, nevezetességeiről?

Amikor a vendégeink megszállnak nálunk, igyekszünk összekötni őket a hellyel, felhívni rá a figyelmüket, hogy hol vannak. A külföldieknek elmondjuk, hogy nemcsak egy tucat városi hotelben laknak, hanem egy olyan szállodában, amelyet egy érdekes, történelmi városrész vesz körül („hotel with a location”). Sokszor elhangzik, hogy „nem muszáj” a Hősök terére menni, és bátorítjuk őket, hogy fedezzék fel Óbudát, ahol ugyanúgy megtalálnak minden típusú turisztikai látványosságot: történelmi helyszíneket, kulturális programokat, érdekes múzeumokat, kikapcsolódást a természetben és persze jó vendéglátóhelyeket. 

Hogyan adják át mindezt a vendégeknek?

A honlapunkon külön menüpontban mutatjuk be Óbudát, a recepciósok is felkészülten ajánlják az óbudai látnivalókat, a közösségi médiában figyelemmel kísérjük az óbudai programkínálatot. A karácsonyi csomagajánlatainkban rendszeresen szerepel, hogy az Aquincum Hotelben megszálló vendégeknek mindössze pár percet kell sétálni, hogy Budapest talán leghangulatosabb karácsonyi vásárát meglátogathassák.

Mindig igyekszünk előtérbe helyezni a helyi, közelben elérhető óbudai élményeket. Óbuda felfedezését segítjük bérelhető kerékpárjainkkal is, biciklitúrák ajánlásával a környéken. 

Elhelyezkedése alapján nemcsak a római korhoz, de az egykori óbudai zsidó negyedhez is kapcsolódik a szálloda, hiszen közvetlen szomszédja az Óbudai Zsinagóga. Van-e valamilyen kapcsolat, együttműködés, közös program, zsidó étel az étlapon?

Nagyon jó együttműködés, élő kapcsolat alakult ki az évek során az Óbudai Zsinagógával. Vendégeink közül sokan átmennek, megnézik, mint turisztikai attrakciót, és a zsinagógából is rendszeresen járnak át hozzánk a szálloda programjaira. Vendégeink között más szállodákhoz képest magasabb az Izraelből érkezők aránya, akik a zsinagóga rendezvényeire érkeznek, gyakran szállnak meg a szállodában. 

Békeidőkben minden év augusztusában itt, a harmadik kerületben, az Óbudai-szigeten zajlik Európa egyik legnagyobb zenei fesztiválja, a Sziget. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a Szigetre csak a fiatalok jönnek, sátorral. Jelent-e plusz forgalmat a szálloda számára a Sziget Fesztivál?

Abszolút! Valóban az a közvélekedés, hogy leginkább a tizen- és huszonévesek látogatják a szigetet, de mellettük jelentős számban vannak a harmincas és negyvenes korosztályból is látogatók. Ők azok, akik már nem táborozni szeretnének, a buli után vágynak a kellemes környezetre és a kényelmes körülményekre, és ezt már meg is engedhetik maguknak, de persze előfordul az is, hogy a tehetősebb szülők akarják nálunk biztonságban tudni bulizó csemetéiket. 

Meglepetésünkre kiderül, hogy a „szigetelők” rétege olyan nagy, hogy a Fesztivál idején a 310 szobás szállodában évről-évre teltház van, vagyis száz százalékban olyan (döntően külföldi) vendégek laknak itt egy hétig, akik kifejezetten a fesztivál miatt jöttek Óbudára. Sőt, az is kiderült, hogy a Sziget – a koronavírus megjelenése előtti néhány évben – már nagyobb vonzerőt jelentett, mint korábban a Forma 1 verseny, amelynek jelentősége a szobafoglalásokban évről-évre kevésbé mutatkozik meg. 

Kíváncsiak voltunk arra is, hogy a szálloda számára, amely a Duna-partra épült, van-e hozzáadott értéke a folyó közelségének. Mennyire tudják vajon kiaknázni a Dunát mint turisztikai vonzerőt, és van-e esetleg saját kikötőjük, szerveznek-e hajókirándulást, vízi programokat?

A válasz egyértelmű nem, ez azonban nem a szándék hiánya, sokkal inkább a körülményeket figyelembe vevő realitás. A folyó megközelítését fizikai akadályok, a többsávos, komoly forgalmat bonyolító út, a sínek nehezítik, így bár látjuk a Dunához való csatlakozásban rejlő potenciált, mindez egyelőre csak a távoli jövőben képzelhető el számunkra.

Amikor a szállodában megtörtént érdekes, vicces sztorik iránt érdeklődünk, beszélgetőpartnereink csak cinkosan összemosolyognak. Ha vannak is ilyenek, úgy tűnik, jobb nem bolygatni ezeket a történeteket.

Annyit azért elárulnak, hogy az Aquincum Hotel éjszakai bárja, az „Iris” évtizedekig Budapest egyik népszerű szórakozóhelye volt, revüműsorokkal és hazai sztárvendégekkel.

Természetesen szó esett arról is, hogy hogyan látják a turizmus és a szállodák sorsát a koronavírus tükrében, és mennyiben érintette a szállodát a járvány. Bár náluk is voltak, akik más szektorokban próbáltak szerencsét, igyekeztek a dolgozókat megtartani és csökkentett üzemmódban élni a helyzet adta lehetőségekkel. Voltak nagy sportesemények buborékhelyszíne, bérelhető stúdióhelyszínt alakítottak ki az online, hibrid események közvetítésére, és a szabadtéri kapacitásukat is igyekeztek kiaknázni. 

A jövőre nézve optimisták, szeretnék megerősíteni a vendégek bizalmát, fokozatosan állnak vissza a „normális kerékvágásba” és bíznak benne, hogy idővel visszatérnek a vendégek mind Budapestre, mind az Aquincum szállodába.

(A beszélgetést segítették: Arday Diána értékesítési vezető és Németh-Molnár Éva PR és marketing menedzser.)

Lackfi János

Uszály-kapitánynak lenni a Dunán, gyerekkoromban tudtam,
hogy ez a legmenőbb dolog a világon, ezt minden gyerek tudja,
csak később fajul odáig a dolog, hogy elhiggyék, a legmenőbb
zsíros ügyvédnek lenni, DJ-nek, vállalkozónak, zseléshajú focistának,
esetleg akcióhősnek. Pedig nem, a híd alatt végtelenhosszan
nyújtózó, méltóságteljesen tovább vonuló uszályok orrában állni
pipázva, míg csíkos trikók, ingek és gatyák hintáznak a kifeszített
szárítókötélen, míg pörköltet főz kis láboskában egy asszony
vagy egy matróz, az illata száll, száll, felfelé a hídra, sirályok
kavarognak a pörköltillatban, lehet, hogy épp halászlé készül,
a menü mindegy is, csak egy a tuti, hogy uszály-kapitánynak lenni
a legmenőbb. A fedélzeten végtelensok tonna folyami homok
vagy murvahegyek vagy kavicstömkelegek vagy batárnagy
idomvasak általában a kapitány biciklije, sőt, motorja vagy autója
is ott parkol az uszályon, elfér ott egy miniatűr világ, bárhol kiköt,
saját járművén gördülhet le a fedélzetről, hogy bankba menjen
vagy várost nézni vagy meglátogassa idegenbe szakadt nénikéjét.

Legjobb uszály-kapitánynak lenni, ez már biztos és végleges,
a Duna-kígyó végigtekergi a térképet, ágyúkerekek szántotta
földeket, ovisok bedalolta földeket, fáradtolajjal belocsolt
földeket, erőemberek izzadságcseppjei nyomán növénykéket
fakasztó földeket. Az uszály-kapitány háztartása mozgásban
van kezdettől mindvégig, neki minden nap megérkezés és
minden nap indulás tovább. A víz-sárkány pikkelyes,
örvénytarajos hátán hordja mindazt, amire az építkezőknek
szüksége van, házakat vakolnak be azzal a homokkal,
irodaépületek nyúlnak az égig abból a sóderből, teljes
parkológarázsokra való betonvasat szállít. Ha kifarag
egy játékot kisgyerekének uszadékfából, közben hullámokba
lógatja lábát, viszi a forgácsot a felszín. Ha körmét levágja,
a nyiradékot rábízza a Dunára. Ha pipájából kikopogtatja
a hűlt hamut, azt is az örvények nyelik el.

Kétségtelen, hogy az uszály-kapitányságnál nincs semmi jobb
az ég alatt, este átadja a kormányt helyettesének, folytatódik
az út tovább, ő meg italt tölt, és a lemenő napot csobbantja
poharába jégnek, nézi a tévén a szárazföldi népek szenvedéllyel,
megcsalással, kísértésekkel, árulással teli életét, és szakálla
szürke hullámaiba túr elgondolkodva, mert neki az emberi
hullámzás, az élet örvénylő zubogása, a jókedv és a bánat
tajtéka és buboréka, egy és ugyanaz, mint a folyó testének
szüntelen áramlása. És persze, azóta felnőttem, és tudom,
könnyen lehet, hogy az uszály-kapitányok élete nem romantikus
matyóhímzés, semmi filozofikus nincs benne, mozgó TÜZÉP-telep
az egész, le kell számlázni a tételeket, ázni esőben, mérgelődni
a vízi forgalom viszontagságai miatt, ezek a matrózok is
mind kutyaütők, az asszony meg lelépett, mondván,
nem bírja már ezt a hercehurcás vándoréletet, állandóság
kell neki, csinos lakás, nem sirályok összetojta horpadt
bádog, s bizony hozzáment egy zsíros ügyvédhez, azóta
a pohár is gyakrabban telik meg, a naplementék fénye is
megkopott, de a folyó, a folyó most is hűvös, ráncos, zavaros,
és ellenállhatatlanul sodor, sodor a torkolat felé.

Hajómalmok Óbudán

A gabonaőrlés folyamata és technológiája rengeteget fejlődött az évezredek során. Maga az út is hosszú volt, amely a vadon termő gabonafajták első őrléséhez vezetett, és a gabonanövények domesztikációjával folytatódott. Ez az utóbbi  i.e. 9000 körül történt a Közel-Keleten, az ún. termékeny félhold területén, amelyet a civilizáció bölcsőjének is nevezünk. Az itt megszülető korai államalakulatok és kultúrák sikeres működésének a precízen megszervezett gabonatermesztés volt az alapja. A gabonafeldolgozás mértéke idővel meghaladta a kézi őrlés kereteit, ezért más technikát kellett kitalálni, majd alkalmazni. A nagyobb teljesítmény elérésére készültek el az első malmok, amelyek fokozatosan átvették és meghatározták az őrlési munkákat.

Fotó: Fortapan/Jurányi Attila

A korai malmok elterjedése, illetve a különböző típusok kialakulása az ókori Mediterráneumban zajlott. Az emberi és állati erővel, majd vízzel hajtott malmok nyomait az ókori Hellász és a Római Birodalom területén  zajlott régészeti feltárások és leletek mutatják be (egyes feltételezések szerint már a rómaiak is készítettek és használtak hajómalmokat). A szélmalmok megjelenése a keresztes hadjáratokkal hozható összefüggésbe, eszerint csak a XI. században jelentek meg Nyugat-Európában. A hajómalmok nem sokkal ezután tűntek fel a folyókon, számuk gyorsan emelkedett a kontinens bizonyos területein.

A hajómalmok magyarországi megjelenését az ismert írott források alapján a XIII. századra tehetjük.

A budai hajómalmok működésére egy 1292-es okmányban találunk bizonyítékot, amelyben Poson kanonok az óbudai káptalan nevében panaszkodik, hogy zavarják a halászatot és adót sem fizetnek. Ezért azt követeli, hogy a Duna Szentendrei- és a Csepel-sziget közötti szakaszán szerzett minden haszon – ideértve a halászatot, a révhasználatot és a hajómalmokat – az óbudai káptalant illesse. A hajómalmok elhelyezkedése és a belőlük származó haszon (pl. bérleti díj, helypénz) sokáig permanens probléma volt, amelyet időről időre tisztázni kellett. Óbuda esetében a Duna nemcsak a település keleti határát jelentette, hanem sokkal fontosabb, komplexebb szereppel bírt. Egyrészt biztosította a személy- és áruszállítást (a révkikötő a mai zsinagóga magasságában), amelynek nélkülözhetetlen és a korban leggyorsabb helyszíne is volt, másrészt folyamatosan élelmiszerrel látta el a helyi lakosságot az akkor még tiszta és halakban felettébb gazdag folyó.

Fontos kiemelni, hogy más jellegű malmok is működtek a település területén. Elsősorban a patakmalmok játszottak fontos szerepet, hiszen ezeket hőforrásokból eredő vizek hajtották, ezért egész évben működhettek.

A több elemből álló hajómalmok a folyók állandó sodrását használták fel a gabona megőrléséhez. Ez lehetett előny, de lehetett hátrány is, hiszen a folyók sodrása – annak erőssége, iránya – sokszor változott. Ezt a problémát úgy igyekeztek orvosolni, hogy a folyó más részére pozícionálták a malmot, új helyen kötötték ki. Az előre megszabott helyeket szigorúan csak engedéllyel lehetett elhagyni. Óbudán már 1699-ben feljegyeztek egy incidenst: a jómódú jobbágy, Madarassy Gergely tettleg bántalmazott egy budai molnárlegényt, mert a hajómalmát túl közel kötötte ki az övéhez a két város határánál. A XVIII. századig tilos volt a hajómalmokat horgonnyal kikötni, csak a folyómederbe vert cölöpökhöz lehetett rögzíteni a szerkezetet, az ún. karóhelyekre. Ezeket a nagy és vasalt facölöpöket – több néven ismerték: malomszeg, cejte, cetyla – bizonyos területeken kövekkel megrakott kasokkal helyettesítették, és azokhoz rögzítették a malmokat. Idővel gondot okozott a hajómalmok őrlési kapacitása. Egy erős sodrású helyen átlagosan napi 20 mérőnyi, gyenge sodrásnál 3 mérőnyi gabonát tudtak megőrölni. Ez a mennyiség a XIX. század második felében már nagyon alacsonynak számított a többi malomtípushoz képest  – a bécsi és a pozsonyi mérő kb. 62 liter, a pesti 93 liter volt. A jégzajlás miatt a hajómalmok télen nem működtek, általában András napig, november 30-ig folyt rajtuk munka. Ezt követően védett helyeken kötötték ki a szerkezeteket. Óbudán ez az Óbudai-sziget nyugati felén lévő kis Duna-ág (később a Hajógyári-öböl) volt, amely Széchenyi István grófot a hajógyár megépítésére inspirálta. 

Maga a malom három nagyobb részből állt. A legnagyobb eleme az ún. házhajó (nagybontó, hajóház), ahol maga az őrlés zajlott, lényegében a malom teljes szerkezetét tartalmazta.

Az emeletes felépítésű hajóban felvonók segítségével mozgatták a gabonát a különböző munkahelyszínek között (zsákos raktár, konkolyozó, szélkamra, őrlőhely, szitáló). Jellemzően a molnármester és családja is itt lakott. A malom másik eleme a kishajó (tombác, kisbontó, tárhajó), amely egy tető nélküli szerkezet volt, amit gerendákkal kapcsoltak össze a nagyhajóval. A két hajótest között működött az erős tengelyre (göröndő) rögzített malomkerék, valamint a szerkezet mozgását szabályozó „tiltó” is. Ez utóbbi egy széles deszkatábla volt, amely az átengedett víz mennyiségével szabta meg a kerék mozgásának gyorsaságát. A lapátkerekek átlagos szélessége 5-8 méter volt.

Fotó: Óbudai Múzeum

Működési elvét tekintve – szaknyelven – alulcsapó vízimalmok voltak. A partról a gabonát az ún. molnárcsónakon (csámesz) szállították a hajómalomba, ahol a molnármester irányítása alatt az inasok (molnárlegények) pakolták ki, és vitték a megfelelő helyre. Az inasidő három év volt, elvileg csak törvényes szülők gyermekei lehettek. Az időjárás és a Duna állandó mozgása alaposan igénybe vette a malmok szerkezeti integritását, ezért szinte állandó javításra és karbantartásra szorultak. A módosabb molnárok alkalmaztak egy állandó hajóácsot is, aki időben megjavította a sérüléseket.

Az első óbudai hajómalomról szóló írásos feljegyzés 1467-ből származik. Ez természetesen nem zárja ki, hogy az ezt megelőző időszakban is működtek volna ilyen malmok a Duna óbudai szakaszán.

1476-ban az óbudai káptalan fogalmazott meg dörgedelmes hangú levelet az uralkodó, Hunyadi Mátyás király felé, amelyben a halászóhelyeiken működő hajómalmok ellen tiltakozik. Ez a levél is illeszkedett abba a kánonba, amely a hajómalmokkal felmerülő legfőbb problémáról szól: akadályozzák a halászatot és a hajóforgalmat (a középkor során szinte kizárólag kereskedelmi célú hajókra kell gondolni, kisebb mértékben hadihajókra). A Dunán működő malmok működésének szabályozása szorosan összefüggött a település sajátos jogi és tulajdonosi státuszával, helyzetével. Óbuda a kora középkor óta ugyanis két, nagyjából jól elkülöníthető városrészre oszlott. A mai Fő tér és környéke volt az egyházi, káptalani városrész központja. Ettől délre, a mai zsinagóga előtti téren, ahol piac is volt, és a Lajos utca végén elterülő részen volt a világi városrész, ahol kereskedők és tehetősebb polgárok éltek. Ezt a jogi felállást tovább bonyolította, hogy I. (Anjou) Lajos és Mátyás király is felosztották a települést, anyjuknak (Piast Erzsébet és Szilágyi Erzsébet) juttatva részeket, így ők mint anyakirálynék birtokolták a település egyik felét, míg a másik rész az óbudai káptalané maradt. Ez a felosztás, illetve sok esetben az ebből adódó vita a Duna „használatának” jogára is kiterjedt. Ebbe a kategóriába tartoztak a hajómalmok, amelyek a település egyik legfontosabb bevételi forrását, a halászatot zavarták (a másik meghatározó jövedelem a szőlőtermesztésből és a borkereskedelemből származott). A török hódítás ezt a problémát ugyan megoldotta – Óbuda a budai vilajet és szandzsák része lett –, de Óbuda területe időszakosan hadszíntérré vált, amely kedvezőtlenül hatott a gazdaságra. A korszakból ránk maradt adólistán szereplő nevekből következtethetünk arra, hogy a malomipar nem tűnt el a hódoltság idején – a Molnár név erre utalhat –, és az sem kizárt, hogy hajómalmok is működtek az óbudai Duna-szakaszon, hiszen azt tudjuk, hogy Budánál üzemeltek.

A malomipar fellendülése csak a török kiűzése után, a XVIII. század elejétől vált jelentőssé, köszönhetően a népességnövekedésnek, új termőterületek bevonásának, technikai újításoknak, valamint a progresszív vállalkozói és piaci lehetőségek megnyitásának.

Óbuda 1659-1766 között – mint a komáromi uradalom része – a Zichy család birtokában volt, akik nemcsak új telepesekkel népesítették be a területet, hanem gondos és előrelátó politikával fellendítették a gazdasági és kereskedelmi életet is. A szőlőtermesztést elősegítő intézkedéseik mellett más gazdasági területek is prosperáló pályára kerültek. Ilyen volt az uradalom gabonatermesztése és a szorosan hozzá kapcsolódó malomipar. A malomtartás és üzemeltetés monopol jellegű földesúri jog volt (ilyen volt pl. a mészárszéktartás és a serfőzés is). Ugyan Óbuda soha nem rendelkezett nagy területű gabonatermő-földekkel, azok jobb kihasználásával és új mezőgazdasági, földművelési technológiák bevezetésével hatékonyan tudták növelni a termésátlagot. A Zichyek földesurasága alatt főleg az ún. kétszerest (búza és rozs keverékét) termelték, valamint zabot és árpát. Ez azt jelentette, hogy a hajómalmok száma jelentősen megnőtt, gazdasági szerepük emelkedett. Egy 1763-ból származó metszeten, amelyet Johann Philipp Binder készített, jól látható az óbudai Zichy-kastélynál a Dunán horgonyzó hajómalom, amely a malmok meglétére és fontosságukra utal. 1749-ben megalakult az óbudai molnárok céhe, amely a pesti molnárcéhből vált ki, és saját céhszabályt alkotott. A kiválást azzal indokolták, hogy a dunai jégzajlás idején nem tudnak részt venni a céhgyűléseken, bár a valós ok sokkal inkább az önálló keretek között működő piaci profitszerzésben keresendő. Az 1752. évi adóösszeírás szerint Óbudán 9 molnármester dolgozott, de nem említik külön a hajómolnárokat. A XVIII. század második felétől vált általánossá, hogy az óbudai malmok – köztük a hajómalmok is – kapacitása jóval meghaladta a helyi, az uradalomban megtermelt gabonamennyiség feldolgozását, ezért távolabbi, malommal nem rendelkező földbirtokok számára is vállaltak bérőrlést.

Ebből is látszik, hogy a gabonaőrlés jól jövedelmezett, a molnár mesterek a vagyonosabb réteghez tartoztak. Bérőrlés esetén az őrlési díj a gabona tizedrésze volt.

1766-ban az óbudai uradalom malomjövedelme elérte 3290 forintot, ami jelentős összegnek volt mondható (külön itt sem ismert a hajómalmokra vonatkozó adat). A Zichyek alatt a hajómalom tulajdonosok kezdetben 5, majd később 10 forintot fizettek bérleti díjként.

Fotó: Fortepan/Magyar Királyi Honvéd Légierő

1766-ban az óbudai uradalom visszakerült a Királyi Kincstár tulajdonába és kamarai koronauradalomként működött tovább. Ebben a korszakban, az 1700-as évek végétől, a gabonatermesztés egyre inkább visszaszorult a szőlőtermesztéssel szemben. Az óbudai hajómalmok száma az 1770-es évektől sokáig 20 alatt volt (1770 – 13 db; 1801 – 17 db; 1834 – 14 db), de 1851-ben már 48 működött belőlük. A hajómalmok Óbudától az egykori hajóhíd vonaláig szinte egybefüggő láncolatot alkottak. Átlagos számuk meghaladta a félszázat és akár hatos sorban is állhattak. Óbudán a hajómalmokban nemcsak a lakosság számára folyt őrlés, hanem a katonaság és a különböző vendéglők is igénybe vették munkájukat. A megnövekedett igényeket egyre kevésbé tudták kiszolgálni: a henger- és gőzmalmok teljesítményével nem tudtak versenyezni, ráadásul csak időszakosan működtek – télen leálltak – és a hajóforgalmat is rendkívüli módon zavarták. 

A XIX. század végére lényegében megpecsételődött a hajómalmok sorsa. A Duna megnövekedett hajóforgalma és az új malmok megjelenése megkövetelte a régimódi, hangos és már gazdaságtalan malmok eltűnését. Az I. világháború kitörése előtt (1913) már csak egy óbudai hajómalom működött az Újpesti vasúti híd lábánál, a Római-parton, a Hableány Vendéglő mellett, amely a Schuszter molnár család tulajdonában volt. A II. világháborúban egy eltévedt bombatámadás, amely a közeli vasúti hídra és a Gázgyárra irányult volna, elpusztította az utolsó óbudai hajómalmot.

A magyarországi hajómalmok az 1950-es évek elejéig működtek, majd pár darab kivételével szétszerelték őket. Napjainkban Baján és Ráckevén állnak még példányai, amelyek múzeumként funkcionálnak.

Erdős Virág

édesanyám egy fekete erdő.
névadóm egy mélyépítő cég.
babakorom egy vízfejű felhő.
lánykorom egy napsütötte stég.

baklövésem egy bálna a parton.
baltaként csapódó kacsakő.
leterített kardigán a strandom.
fuldoklásom Ő csak Ő csak Ő.

házasságom elúszott uszály.
felkapta az ár és most viszi.
ki mondta hogy hajózni muszáj.
vecse bogdány kiliti keszi.

pályaívem egy regényes holtág.
iszap alá beásott füzet.
minden téren kívül rekedt ország.
hullaszagtól bekómált füzek.

ladikom egy hűvös havas hétfő.
apám arca vízbe szórt hamu.
jobb kéz felől a budai hídfő,
bal felől a pesti a tanú.

hosszúságom egy egységnyi ember.
szélességem konstans hordalék.
mohácsnál már befigyel a tenger.
pedig mennyi minden volna még.

Rév/kikötő a középkori Óbudán

Az itt élő emberek kezdetben feltehetően csak táplálékforrásul használták a Duna-part menti élőhelyeit (halászat), és az ivóvizet. Később a különböző típusú, korszakonként eltérő technikával fából készült hajók (hadihajó, gálya, tutaj, csónak) építésével hadi és kereskedelmi útvonallá vált a folyó. A személyek, illetve az áruk (főleg élelmiszerek: só, gabona, gyümölcs, zöldség) egyre nagyobb távolságra szállítása jelentős fejlődést hozott nemcsak a vízi út kereskedelmében, hanem az azt övező tágabb szárazföldi térségekben is, majd a Duna mentén kialakuló államok, nagyhírű városok létrejöttében.

A Duna a középkorban három nagy államot érintett, a felső szakaszát a Német-római Birodalom, a középsőt a Magyar Királyság, az alsót a Bizánci Birodalom uralta.

A középső folyószakasz nagyjából a Morva torkolatától a Kárpátok déli vonaláig, Szörény váráig terjedt, nyugati-keleti irányban nagyjából egyharmad-kétharmad részre osztva a királyságot.

A Duna játszott meghatározó szerepet abban is, hogy középkori uralkodóink királyi székhelyeiket az ország középső régiójában egyet kivéve a folyóhoz közeli, jól védhető várhegyeken, időrendi sorrendben, Esztergomban, Óbudán, Budán, Visegrádon, majd végül ismét Budán építették ki. Az egyetlen kivételt a síkvidéki Óbuda jelentette a 13. század békésebb első évtizedeiben, ám használatában az 1241-1242. évi mongol támadás maradandó fordulatot hozott, a székhely fokozatos áthelyezését eredményezve a várhegyi Budára.

A Duna forgalmát, a le- és felfelé történő szállítást a bal és jobb parti védett kikötők koordinálták. A kikötők elhelyezkedését főleg a kelet-nyugati irányú szárazföldi útvonalak kereszteződései határozták meg, amelyeknek egyik csomópontja Óbuda volt. A két part közötti összeköttetést pedig a révek biztosították. A kikötőket a hajósok, a réveket a révészek működtették.

 A rév és a kikötő általában egymás mellett, vagy egymáshoz közel alakultak ki, a réveken dolgozhattak hajósok is, de a kikötőkben révészek nem, csak hajósok. A főváros térségében négy helyen említenek révet a középkor folyamán, de ezek használata jelentősen különbözött egymástól. A mai Békásmegyer és Káposztásmegyer közötti révet a honfoglalást megörökítő, 13. századi történetíró, Anonymus említette a honfoglaló magyarok átkelőhelyeként, de ha ez így is történt, a rév jelentősége az államalapítást követően elenyészett. A tőle délebbre eső két rév a Margitsziget északi és déli oldalán helyezkedett el, az északi Óbudához, a déli Budafelhévízhez vezetett a pesti oldalról. Óbudánál rév és kikötő is működött, de nem egyforma intenzitással, a legnagyobb forgalmat azonban a mai Margit-híd vonalában a pesti oldalt a középkori Budafelhévízzel összekötő jenői rév és kikötő, illetve az Erzsébet-híd vonalában a pesti és budai oldalt összekötő pesti rév és kikötő hajósai és révészei bonyolították. A Duna ez utóbbinál volt a legszűkebb, és zátonyoktól és szigetektől mentesen zavartalanul átjárható, ezért mind közül ez a rév volt a legforgalmasabb.

Az óbudai rév és kikötő történetének megismeréséhez be kell avatnom az olvasót a város főbb történetének mozzanataiba is. Óbuda középkori településmagja a késő római kori aquincumi legiotábor még fennálló falai és tornyai között alakult ki, ahol a környék királyi birtokain tevékenykedő királyi szolgáltató népek munkáját irányító és a terményeket begyűjtő királyi tisztviselők igazgatták az ott létesített udvarházat. Ez az udvarház fejlődött tovább a 11-12. században királyi házzá, amely az Óbudára alkalmilag betért uralkodónak szálláshelyet biztosított. A királyi háznak azonban állandó lakói is voltak: a ház királyi elöljárói és őrei, valamint a környékbeli királyi birtokok gazdasági központjához tartozó királyi tisztviselők és szolgálattevőik. Mellette épült ki királyi adományból, feltehetően Orseolo Péter (1038-1041,1044-1046) alapításával a régió legjelentősebb egyházi intézménye, a budai káptalan (nevében megőrizte a korai Óbuda Buda elnevezését). A 11-12. század folyamán a térségben a révek és a kikötők körül kialakuló településmagok közül a legnagyobb felvevőpiacot az óbudai királyi és egyházi központ kialakulása jelentette. Szent László király (1077-1095) az egyház ellátására pénzadományon kívül a megyeri révtől (a mai Szentendrei sziget déli csúcsától) a Nagy-szigetig (a mai Csepel-szigetig) terjedő halászati jogot adományozott. II. Géza király (1141-1162) 1148-ban a halászati jogot ráadásként jelentős hajóvámokkal egészítette ki. A káptalan elnyerte az összes nagy kikötőbe, a pestibe, a budafelhévízibe és az óbudaiba szállító hajók vámját. A vámot a Dunán felfelé a főleg a bort és a sót, lefelé más árukat szállító hajók rakományai után szedhették be vámszedőik.

A Dunán lentről érkező só és bor után a vámot a pesti kikötőben számolták el, majd a természetben beszedett vámárut feltehetően révhajókon szállították át a budai oldalra, ahol szekerekre rakva juttatták el Óbudára.

Elvben a vámárut vízi úton továbbvitték egészen az óbudai révig, de ez csak helyi jelleggel működhetett, így nem valószínű, hogy sűrűn használták. Ám közvetlenül az óbudai kikötőbe is jöttek áruk, ezek főleg a Dunán fentről szállított import portékák lehettek, de adott esetben a lentről érkező áruszállító hajókat (tutajokat) a pesti kikötőből tovább vontathatták a jobb parti óbudai kikötőbe. A lentről érkező hajók ugyanis váltogatták a partokat, aszerint, hogy az áramlásoknak és a vízállásnak megfelelően hol volt biztonságosabb a hajózás, és hol állt rendelkezésre a part mentén vontatóút. A lentről érkező, nagyobb méretű szállítóhajókat, a tutajokat ugyanis a partról irányított vontatókötelekkel húzták fel. A Dunán felfelé hegymenetnek tartók vagy a pesti kikötőben rakodtak le, vagy a Gellért-hegynél áttértek a másik oldalra, és a Buda alatt haladó hajóutón elérhették a felhévízi vagy az óbudai kikötőt is. Óbudán többek között ezért is játszott jóval nagyobb szerepet a kikötő a dunai közlekedésben, mint a rév, amelynek használatáról később még lesz szó.

Az óbudai kikötőnek már a káptalan vámtulajdonlása előtt is működnie kellett az egyházi és királyi intézmények ellátására, ekkor még királyi tisztviselők irányították, és a vámot is ők szedték be. Ahhoz, hogy a hajón szállított áruk után megfelelő vámot fizessenek a kereskedőknek, ugyancsak élénk forgalmat kellett teljesíteniük. A lebonyolításhoz a kikötőnél kirakodó- és vásárhelyre volt szükségük, amelynek létesítését a király engedélyezte. A vásárhely helyét a településen belül a kikötő jelölte ki a késő-római erőd déli falain kívül, annak délkeleti sarkában, az ún. váralján, központja a mai Lajos utca északi végére, a zsinagóga környékére tehető. Maga a kikötő az Árpád-híd és a zsinagóga közötti Duna-szakaszon, valahol a Hotel Aquincum előterében helyezkedhetett el. A később piaccá fejlődő vásárhely és kikötő körül távolsági kereskedők telepedtek le, akikről a Duna menti távolsági kereskedelem emlékeit felidéző, elsősorban morvaországi és ausztriai, 11-12. századi grafitos kerámiaedények (tárolóedények, főzőfazekak, kettősfülű kannák) és üvegedények óbudai leletegyüttese árulkodik.

A vásárhely az óbudai kereskedelem, kereskedők és az ide települő kézművesek révén a 13. század elejére piaccá terebélyesedett. E század tízes évei elején a budai káptalan egész Óbuda területét adományba kapta II. András királytól (1205-1235) az óbudai piac vásárvámjával egyetemben.

A káptalan egészen a 14. század közepéig birtokolta a vámot (és a piacot), amikor I. Lajos király (1342-1382) az anyjának, Łokietek Erzsébet királynénak adományozta. A 13. század tízes éveinek végén, a késő római erőd falain kívül, attól délnyugatra eső területen (a mai református templom helyén) épült királyi, ekkor már királynéi vár helyzetének tisztázására 1355-ben felosztotta Óbudát királynéi és káptalani városrészekre. A városrészek nagyjából az Árpád-híd vonalában váltak szét, a határ a Margitsziget északi csúcsáig terjedt. A Duna partjának északi része maradt a káptalané, a déli rész, amely a királynéi várat is magában foglalta, a királyné birtokába került. Ezzel együtt a kikötő és a piac is a királyné tulajdona lett, aki a kikötő hajóvámját hamarosan eladományozta az általa alapított klarissza apácakolostornak. A hajóvámok a 13-16. században számos per tárgyát képezték a többször változó vámtulajdonosok között. A káptalan ekkor már csak a jenői, budafelhévízi és a pesti kikötők hajóvámjának egyharmadával rendelkezett, és azokat a 15. század folyamán már bérlőknek adta ki éves bérfizetés fejében.

Ezen a ponton értünk el az óbudai rév rejtélyének boncolgatásához. Sajnos a megfejtéshez csak közvetett bizonyítékaink vannak, és némileg feltételezésekre szorulunk. Azt erősen valószínűsíthetjük bár a 14. század közepét megelőzően csak véleményesen , hogy a rév nem állhatott közvetlenül a kikötő környékén, mivel ez esetben az átkelést a Margit-sziget érintésével kellett volna lebonyolítani, de erre vonatkozóan semmilyen értesülésünk nincs. A Duna 19. századi szabályozását megelőzően Óbudánál a mai Hajógyári-sziget helyén több önálló sziget, a Kis-sziget, a Nagy-sziget (Óbudai-sziget) és a Fürdő-sziget együttese nehezítette a két part közti átjutást. A rómaiak az áthidalásra nem a Dunán, hanem a Duna felett keresték a megoldást. Ezen a szakaszon a 2. században fa cölöpökre alapozott kő felépítményű hidat építettek, amely a légiotábort a Kis-szigetet és az Óbudai-szigetet érintve kötötte össze a túloldallal, ahol a hídfőállást a mai Dagályfürdő területén Transaquincum védőművei védték a barbárokkal szemben. Mindezek maradványai a középkorban talán még fellelhetők voltak, de használatban már biztosan nem. Az Árpád-korban a Duna pesti oldalán Óbudával szemben egy Besenyőnek nevezett kisebb település alakult ki, amely nagyjából az Árpád-híd pesti hídfőjénél feküdt. Később, a 14. századtól a település neve temploma után a Szentlászló nevet kapta. Pontos kiterjedése sajnos nem állapítható meg, délen a nagy kiterjedésű Jenővel volt határos, de hogy valójában hol húzódott ez a határ, nem tudjuk. Ekkoriban Szentlászlót már a budai káptalan birtokolta.

Ottani jobbágyai átjártak Óbudára a káptalan szőlőit művelni. Óbuda megosztása után az átkelést már csak a káptalani rész dunai szakaszán, tehát az Árpád-hídtól északra lehetett biztosítani.

Attól függően, hogy Jenő és Szentlászló hol volt határos, az átjárást csónakokon vagy a Margitsziget és az óbudai szigetek közti, viszonylag szűk területen lehetett biztosítani, vagy még följebb, nagyjából a római kori híd vonalában. Itt azonban már csak az óbudai szigeteken történő kikötéssel, szakaszosan teremthették meg a rév működését. Az óbudai révet e körülmények közepette csakis helyi jelleggel vehették igénybe, amelynek használata és működtetése elsősorban a budai káptalannak állt érdekében.

Nem csodálhatjuk, hogy az óbudai révről ugyancsak kevés tudással rendelkezünk. Amennyiben kezdetben a kikötőhöz kapcsolódott, nem tudjuk, hogyan birkózott meg a Margitszigettel, később pedig az óbudai szigetek nehezítették a dunai átkelést. Ennek köszönhetően biztosra vehetjük, hogy az itteni rév, ellentétben a délebbi révekkel, csakis a helyi igényeket elégíthette ki. Egészen más helyzetet mutat az óbudai kikötő története, amely az egész középkoron át a kezdetektől jelentős forgalmat bonyolított le, fontos szerepet játszva a Magyar Királyságon belüli és kívüli távolsági kereskedelemben.

Tóth Krisztina

Fuldokoltak a snecik a vödörben,

tűzött rájuk a délutáni nap.

Senki sem jött, a fiúk épp fürödtek, 

a nagy hőségben nem is volt kapás.

 

Fogtam a vödröt, levittem a vízhez,

és kiöntöttem a félholt halakat.

Néhány elúszott, néhány meg lebegve, 

vergődve próbált új életre kelni,

 

elvegyülve a felszínen a forgó

fűzfalevelek csónakjaival.

Mit csinálsz? –ordítottak ki a partra.

Hülye vagy, kislány? Az ott a miénk! 

 

Kimásztak, szitkozódtak, körbevettek.

Úgy döntöttem, hogy nem válaszolok.

Süket vagy? , rázogattak, -tudsz beszélni?,

hülye vagy?! Hallod? Ezt itt a miénk!

 

Láttam a parton, lent, a gyökerek közt

egy hordalékos, sötét üreget.

Gondolatban bemásztam, nem feleltem, 

mint aki ott sincs, és semmit se hall.

 

Egy idő után tényleg abbahagyták.

Rugdosták még a parti homokot,

aztán fröcskölve visszamentek úszni,

és nem értették, mért nem futok el.

 

Sokkal kisebb volt, ahogy közeledtem,

egy tíz évesnek szűk volt az üreg.

Felhorzsolták a hátamat az ágak,

és azt játszottam, nem ember vagyok.

 

A közelemben lebegett pár sápadt,

langyos haltetem. A mohán guggoltam,

alacsony fény szállt keresztül a fákon,

hosszúra nyúlt az árnyék a vízen.

 

Észre se vettem, mikor mentek el.

Szúnyograj zúgott, rákezdték a békák,

észre se vettem, hogy milyen hideg lett,

észre se vettem, mikor lett sötét.

A sosem tegezett szomszéd

Mikor és hogyan kezdtél el festeni? Ki vagy kik voltak a mestered, mestereid? 

Apám intarziázott, forró pákával rajzolt képeket fára. A kézügyesség innen jött szerintem. Hárman vagyunk testvérek, mind jól festünk, eltérő tudatossággal, de kora gyerekkorunktól alkottunk. Egyik húgom festőművészként diplomázott Pécsett, és Londonban tetovál, és persze fest. Hasonló életpálya az enyém is, leszámítva, hogy én nem művészi diplomával indultam. A másik húgom nagyon titoktartóan és mértékletesen alkot, pedig tudjuk, milyen ügyes. 

Vallásbölcsészként végeztem, így a filozófián és az irodalmon kívül nem is maradt nagy helye a festésnek egész sokáig. De a műélvezetben torkos voltam. A favorizált képekhez elkeserítően kevés volt a technikai felkészültségem és a türelmem is. Nem bánom hát, hogy későn, 30 éves korom körül festettem először tudatosan. Meg kellett érnem rá: hogy komolyan vegyem, és kellő mennyiségű figyelmet szenteljek neki.

Impresszionista képek vonzották a szívemet. A festéshez való hozzáállást mint egyetlen lehetséges módszert idealizáltam.

Már túl voltam az első 50 képen, amikor a jó szerencsém összehozott Kalocsay Zolival. Bár ellenkezett, de a tanítványául szegődtem. Lenyűgöző szakmai és anyagismereti felkészültsége mellett felszabadítóan derűs és laza. Ma, 15 év után is a tőle tanultak adják a technikám gerincét. Örök barátság és hála fűz hozzá. Felszabadított a nyomás alól, és játékossá tette az alkotás folyamatát. Felkiáltójel, ha nagyon komolyan veszem magam. A festést azt lehet, magamat tilos…

Tartozol valamilyen irányzathoz, művész közösséghez, iskolához?

Mindig is realista festőnek definiáltam magam ha már kell. A stílusok változhattak, a témám nem: törekedtem a valóság realista ábrázolására. Időközben a valóságról alkotott képem változott meg, és ez mindmáig folyamatban van. Röviden talán úgy lehet megragadni a lényeget, hogy a szent és a profán viszonya érdekel, ahogy egy hétköznapi aktus vagy tárgy jelentőségtelivé válik a festmény által. Izgalmasnak találtam kiemelni az általánosságból tárgyakat, hogy műalkotássá váljanak. Ebből lett például az első cipős sorozatom. Majd jöttek a tájképek, az olyan természetes volt “satöbbi” (EP).

Volt itt valami szerelem a fényekkel is: hogy ki a fontosabb, a tárgy vagy a vele bújócskát játszó fények. Hogy a folytonos változást tiszteletben tartsam, így alakult ki az ecsetkezelésem is, ahogy vehemensen nekiestem a vászonnak.

Baksai József, Munkácsy-díjas festőművésszel akkor ismerkedtem meg, mikor épp ideje volt mindezt formába önteni. Számtalan érdeme és megkérdőjelezhetetlen zsenialitása mellett: született pedagógus. Képes tanítani! Egy ilyen nagy hatású és aktív alkotó számára ez egy extra ráfordított energia, nem kis áldozat. Mellette már elkezdtem dolgozni a figuratívabb képeimen is, megtartva a korábbi expresszívebb ecsetkezelést. Megtisztelő volt, amikor a Lakástárlat tagjává váltam, bekerült a nevem a szentendrei festőművészek sorába. 

Mindeközben tetováló is vagy. Tetováló művész? Van átjárás a tetoválás és a képzőművészet között? 

A tetoválást és a festést szeretem különválasztani. A tetoválás a szakmám, a festés a hivatásom. Szeretem a szakmámat és még ma, 18 év után sem tekintem munkának, vagy a stúdiómat munkahelynek. Nagyon tisztelem, sokat köszönhetek neki. A festésben segítségemre van a másolás szolgai képessége, amit a tetoválásban alkalmaznom kell. És viszont: a színek dinamikáját és redukcióját a vásznon már kipróbálhattam, nem a testeken kell kísérleteznem. Így ezen a szinten művészetként gondolok a tetoválásra is. Nem egy esetben fordult már elő, hogy klasszikus festmények, Schiele, Munkácsy, Klimt képei mellett a saját festményeimet is feltetováltam.

A címlapkép alapján a folyó állandósága és folytonos változása, a város és természet határterülete, átjárhatósága érdekel. Milyen szerepe van a Dunának az életedben? Szentendreiként erős kapcsolatot lehet feltételezni.

A Dunát nem lehet megúszni Minden reggel köszönök neki, mikor a HÉV-hez megyek. Sosem tegezem. EP azt mondta, nem szabad. Eszembe sem jutott. Egyszerre olvastam Esterházy Duna-regényét (Hahn-Hahn grófnő pillantása – a szerk.) és festettem a címlapot. Jó volt ez így. 

“Az asszony, aki amúgy egyedül élt, kis fiolákba
gyűjtötte a Dunát. Volt neki esti Dunája,
hajnali Dunája, tavaszi Dunája, haragos Dunája,
zajló Dunája (ezt a jégszekrényben tartotta),
volt zöld Dunája, szőke, szürke és kék Dunája,
és ki tudná mind felsorolni; ott sorakoztak
az ágy fölött egy kézzel faragott polcon, és aki
ott járt, az asszony minden tisztelőjének
végig kellett nézni a kollekciót.
Ez a Duna, morogták a férfiak.”

(Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása)

4 éve költöztünk Szentendrére. Budapesten kerestünk lakást, a hirdetésekkel párhuzamosan Anna Margitról olvastam, így itt is megpróbáltuk. Az első szentendrei hirdetést felhívtuk, másnap megnéztük, harmadnap megegyeztünk és most ott élünk. Akkor voltam először Szentendrén. Mintha mindig is ide tartoztunk volna. A költözés után egy hónappal, december 27-én már kenuval mentünk Leányfalura és onnan a szigetre. Alig fértem el a mentőmellényben a csónak orrában… Azóta sok jó barátunk lett itt, piacra járunk, füvet nyírunk. Volt pár jó kiállítás, grill és bogrács, Kacsakő és görög táncház. Van a városban valami, amiért a festő tényleg jól érzi itt magát. 

Van az a rész, amikor a Szamárhegy mögé megy le a nap, de a túlparton a sziget fáit még aranyba önti. Majd jön a jó illatú éjszaka. Szomszédom a Duna. Nem tegezem.

Jónás Tamás

Él-e még a Duna mentén nép, amelyik. Nem, nem él.
Amelyik már. Ha majd egyszer végig kéne hajóznia.
Nem akarna kereskedni. Tegyük fel, hogy nem remél.
Semmi hasznot. Érdektelen. Haszontalan. Omnia.

Ganz eigentlich nézelődne. Kikötne, ha oly a part.
Egypár hétig körbenézne, ott maradna. Ako hosť.
Eljátszana, posramiti, egy-két súlyos helyi bajt.
Együtt búsul mindenkivel, ítéletet sosem oszt.

Exact zece igaz ember, sose több, se kevesebb.
Lehajózna minden évben веднъж или два пъти.
Léteznek-e у Европи ilyesfajta nemesek?
Elrabolta már a lelkünk від Дунаю a mutyi?

Fotó: Oláh Gergely Máté

Hajóval Óbudára

Kishajó az álmok tengerén

Robert Fulton évtizedes gőzhajós kísérletei 1807-ben jutottak el odáig, hogy a 42 éves amerikai feltaláló immár vállalható járművel állhatott a közönség elé. A Clermont a Hudson folyón, 240 kilométert haladva bűvölte el utasait, több mint harminc óra alatt tette meg az utat New York és Albany között. Ugyan a gőzhajó világszenzációnak számított, a bécsi udvarba csak a híre jutott el, és mivel mindenféle szakemberek azzal ábrándították ki I. Ferenc császárt, hogy a Fulton-féle gőzgép alkalmatlan a dunai hajózásra, az uralkodó nem tehetett egyebet, mint hogy elrendelje: készítsenek olyat, ami alkalmas.

A pályázók között volt Bernhard Antal pécsi vállalkozó is, aki 1817 tavaszán, az Ormánságban található Sellyén, a Dráva folyón bocsátotta vízre gőzösét, amit a császárné után Carolinának nevezett el.

A mindössze 13,4 méter hosszú 3,1 méter széles hajó május 4-én érkezett Bécsbe, egy korabeli leírás szerint: „Bernhard Antal a’nélkül, hogy vagy a’ gőzhajó  mekanizmusát látta, vagy valamely Angolnak útmutatására szorult volna, Bétsnél, a mi Dunánkon kiállította az Ausztria Monarkiába készült legelső gőzhajót, ama fővárosnak bámulására, sokaknak irigységére, a Magyarok dicsőségére”. Ám hiába minden dicsőség, mire a Carolina megérkezett, egy St. Leon nevű francia mérnök Donau nevű gőzösével elhappolta előle a császári megbízatást. De Bernhard sem maradt hoppon, 15 éves működési engedélyt kapott a Duna magyarországi szakaszára. A Carolina először 1817. szeptember 5-én kötött ki Pesten, akkor még nem volt egyéb, mint különös látványosság, de miután a tulajdonosnak sikerült meggyőznie arról a fővárosi tanácsot, hogy a gőzüzemű átkelőhajózást meghonosítsa Pesten, Budán és Óbudán, úgy tűnt, hogy a hétköznapok hőse lesz a kis hajó. Baljós előjel volt 1819-ben, hogy léket kapott és elsüllyedt, de tulajdonosa nem adta fel, újjáépítette.

Fotó: Fortepan/Album 050

A fővárosi tömegközlekedés kezdetét általában az első omnibuszjárat 1832-es megindulásához kötik, pedig az első nekifutásnak a Carolina megjelenése tekinthető. Bernhard hajója először 1820. június 16-án kelt át a pesti hajóhídtól (Vigadó tér), a Bomba (Batthyány) térre, majd észak felé vette az irányt és meg sem állt Óbudáig. A menetidő 1 óra 52 percig tartott, visszafelé csak egy félóra volt. A hajóról készült egyetlen kép a járművet egymagában ábrázolja, azt az érzetet keltve, hogy az utasok is a fedélzeten foglaltak helyet. Nem így volt: egy dereglyét kötöttek a hajó után, arra lehetett felszállni. A hajó 1820. november 20-ig közlekedett rendszeresen – kétóránként indult, az érdeklődésre sem lehetett panasz. Legalábbis addig, amíg a Pestet Budával összekötő hajóhíd befolyásos üzemeltetőinek nem sikerült kijárniuk, hogy a hajó utasai – a viteldíj felett – fizessék meg a rendes hídvámot is, így gyakorlatilag lehetetlenné vált a hajó nyereséges működtetése. Nem csoda, hogy Bernhard Antal 1821-ben már el sem indította hajójáratát.

A Remény hal meg…

1836-ban már az első hajó is megépült az óbudai hajógyárban, de évekkel később sem akadt vállalkozó, aki Bernhard példáját követte volna. Nem csoda, hiszen a hajóhidasok a Lánchíd 1849-es átadásáig nyeregben érezhették magukat. 1843-ban azonban egy osztrák mérnök, Friedrich Marquardt Pestre érkezett saját tervezésű, Hoffnung (‘remény’) nevezetű gőzhajójával, hogy magyar vizeken próbáljon szerencsét. Eredetileg a Tiszát vette célba, de mivel néhány sikeres próbamenetet tett a Pest–Óbuda viszonylaton, inkább a fővárosban maradt. Novemberben szövetkezett Girczy János pesti vállalkozóval, hogy a Carolináéval azonos útvonalon indítsanak járatot. Persze sokkal magasabb színvonalon. A Hoffnung majd’ háromszor nagyobb volt elődjénél, és 150 utast tudott szállítani. A vállalkozás ellen a hajóhidasok nem emelték fel szavukat (megegyeztek az utasonként 1 krajcáros hídvámban, illetve abban, hogy áruszállítás nem lesz), ellenben az 1830-ban alapított DDSG (Erste Donau-Dampfschiffahrts-Gesellschaft), magyar nevén az Első Dunagőzhajózási Társaság (DGT), egyben az óbudai hajógyár tulajdonosai, eladdig nem mutattak különösebb érdeklődést a pesti hajózás iránt, ekkor fúrni kezdték Girczyéket, sőt azt is felajánlották, hogy 1844 tavaszán, Buda nevű hajójukkal megindítják Pest és Óbuda között a forgalmat. 1844. március 23-án mégis Girczy és Marquardt hajója állt forgalomba – pontosan ugyanazon az útvonalon, mint 24 évvel azelőtt a Carolina. A fejlődést nemcsak a hajó mérete, de a menetidő is érzékelteti: ami 1820-ban majd’ 2 órát vett igénybe, most csak 27 percet. Sajnos ez a vállalkozás sem működött sokáig, mivel a DGT nem nyugodott bele a konkurenciának legfeljebb viccből nevezhető járatok működésébe – ők is engedélyt kaptak a Pest–Buda–Óbuda vonalra, s 1844 júniusában már el is indították járatukat, ami a Hoffnung végét is jelentette. Marquardt elhajózott dél felé, hogy később a Száván próbáljon szerencsét.

A DGT pedig immár két hajóval – és emelt viteldíjjal – vágott neki az 1845-ös üzemévnek. A szolgáltatást akkor 431 ezren, 1846-ban 480 ezren vették igénybe.

A kajütben utazás számított első osztálynak, a fedélzeti pedig másodosztálynak. A Buda „párjának” Hermine volt a neve és 1845. január 29-én állították forgalomba. „Igen kellemetlen időben (az előtti éjjel jókora hó esett, de kevés hideg kíséretében, így csak az utczai port segítette sárrá olvadni) kezdé meg Hermine gőzös a Buda s Pest közötti rég óhajtott közlekedést. Úgy látszik azonban, hogy kényelemben keveset nyer a közönség, a gőzhajó-társulat ezen intézkedése által, miután, főleg zivataros időben, kevés embernek van kedve a Duna parton óranegyedekig” – írta Nemzeti Ujság tudósítója.

Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

A DGT 1872-ig üzemeltette a fővárosi gőzhajókat konkurencia nélkül, de az utasszám-növekedés ellenére is csak az 1860-as években változtatott üzletpolitikáján. 1864-ben az óbudai hajógyárban elkészült a Zrínyi Miklós, a Mátyás király és a Szent István nevű gőzös, öt évvel később a Hattyú és a Fecske. A sokkal nagyobb, akár 650 férőhelyes hajókat kifejezetten a helyi forgalomra tervezték; első és hátsó részük szimmetrikus volt, mindkét végén kormánylapáttal, ami lehetővé tette, hogy állomásokon fordulás nélkül kössenek ki – ezzel is csökkentve a menetidőt. Ekkor már rendszeres járatok közlekedtek óránként Óbuda, Fő tér és a Vámház között, tíz megállót – köztük a Margitszigetet –  érintve. A hajók óránként közlekedtek, az utasok száma 1881-ben meghaladta az egymilliót. Ráadásul úgy, hogy 1872-ben megjelent a színen a Budapesti Csavargőzös Átkelési és Hajózási Részvénytársaság (CSÁV), Houchard Ferenc üzletember és a Garibaldi oldalán is harcoló Türr István tábornok közös vállalkozásában. A CSÁV azt vállalta, amit az Első Dunagőzhajózási Társaság nem: kicsi, olcsó járművekkel olyan helyeken létesített átkelőjáratokat, ahol erre igény volt, csak éppen a DGT-nek nem érte meg az üzemeltetés. A CSÁV hajói elsősorban ott közlekedtek, ahol ma a budapesti Duna-hidak állnak, azok megépüléséig évente több, mint négymillió utast szállítottak. Miután pedig a Margit híd (1876) és a Ferenc József (Szabadság) híd (1896) után 1903-ban átadták az Erzsébet hidat, a cég azzal tudta megtartani utasait, hogy levitte az amúgy is olcsó viteldíjat.

Így történhetett, hogy a CSÁV legsikeresebb éve az 1914-es volt, amikor a Lánchidat felújítás miatt lezárták. De ekkor már sejthető volt, hogy a budapesti hajózás bukásra van ítélve.

Lefelé a Dunán és a lejtőn

A lóvasút, majd a villamos megjelenésével a városi vasút vált a legfontosabb tömegközlekedési eszközzé a fővárosban. Ugyanakkor a rakpartok és kikötők kiépítésekor egyáltalán nem vették figyelembe, hogy a Duna a legnagyobb „főútja” Budapestnek. Vagyis lehetett volna, ha kellő számú kényelmes átszállási lehetőséget biztosítanak a különféle villamosjáratokhoz. Erre azonban senki nem gondolt az első világháború előtt, az 1918 utáni katasztrofális állapotok közepette pedig már nem is foglalkoztak ezzel.. A budapesti hajózás a húszas évek végére teljesen elveszítette jelentőségét. A gőzhajók füstje és bűze miatt a Dunához közel lakók reklamáltak, de az akkori legnagyobb üzemeltető, a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt. (MFRT) motoros járművek beszerzése helyett 1928-ban inkább megszüntette a menetrend szerinti fővárosi hajóforgalmat, csak a kompokat hagyta meg, inkább az idegenforgalomra koncentrált. Beszédes adat, hogy 1937-ben a társaság sétahajóként működtetett hajójának, a Zsófiának 132 ezer utasa volt, az összes átkelőhajójának pedig összesen 150 ezer, pedig azok egész évben közlekedtek. Ugyanebben az évben az MFRT mégis visszaállította a menetrend szerinti helyi hajóforgalmat: a Szent Gellért tér–Margitsziget–Újpest–Pünkösdfürdő vonalon napi néhány alkalommal közlekedtek hajójáratok, majd 2 évvel később a Szent Gellért tér–Margitsziget–Rómaifürdő–Pünkösdfürdő hajójárat már napi tíz alkalommal közlekedett. Az MFRT üzemeltette azt a 20 percenként közlekedő átkelő járatot is az óbudai Fő tér, a Margitsziget északi csücske és Angyalföld között, amely a leendő Árpád híd mozgó „elődjének” tekinthető.

Fotó: Fortapan/ Benke Imréné

A második világháborút követően az MFRT helyébe a Magyar-Szovjet Hajózási Részvénytársaság lépett, majd 1955-től a Magyar Hajózási Részvénytársaság vagyis a MAHART, amely ún. vízibuszokat is forgalomba állított a Gellért tér–Pünkösdfürdő vonalon. Az átkelőhajózást a Dunai Rév Vállalat, 1957-től Fővárosi Kishajózási Vállalat  (FKV) biztosította, ekkor a menetrend szerinti hajójáratok kínálata jelentősen bővült: Csillaghegyre, Budafokra, Csepelre is közlekedtek munkásokat szállító hajók, a Nagyszombat utcától és a Szent István parktól is volt átkelő járat a Margitszigetre. Miután a MAHART már kizárólag a belföldi és a nemzetközi forgalommal foglalkozott, az FKV alá soroltak minden fővárosi hajózással kapcsolatos járatot, kompot és sétahajót, és ettől kezdve kifejezetten a gyerekek kerültek középpontba. Az FKV 1957–1966 között épült új hajóit mesehősökről nevezték el: Jancsi és Juliska, János vitéz és Iluska, Hüvelyk Matyi és Babszem Jankó, Piroska és a farkas. A CSÁV 1895-ben épült csavargőzöse, a Margitsziget, amit később római harmincegyessel jelöltek, Hófehérkére változott 1959-ben, további hét új hajót pedig a hét törpéről neveztek el.

Az FKV roppant egyszerű üzletpolitikája annyit tett, hogy a hétköznapi menetrend szerinti hajózást filléres – egészen pontosan: 1 forintos – iskolai kirándulássá, a hétvégit pedig filléres családi programmá változtatta.

A vállalat működése ráfizetéses volt, de legalább elmondhatták, hogy megtízszerezték utasaik számát: míg 1954-ben 224 ezren utaztak a budapesti hajójáratokon, 1958-ban 2,3 millióan. A mesefigurás marketinget folytatta az 1968-ban létrejött Budapesti Közlekedési Vállalat, vagyis a BKV is, amelybe a Fővárosi Kishajózási Vállalatot is beolvasztották. Miután 1972-ben átadták a metró Duna alatt áthaladó szakaszát, a BKV két állandó hajójáratot indított: a B jelzésű a Lágymányos–Boráros tér–Margitsziget, az R jelzésű pedig a Jászai Mari tér–Margitsziget–Rómaifürdő–Pünkösdfürdő vonalon közlekedett. Ekkor még kilenc átkelőjárat is volt, ebből kettő érintette a III. kerületet: a már említett Nagyszombat utca–Margitsziget közötti, valamint a Pünkösdfürdő–Megyer komp.

Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar

Persze a kishajózás államilag dotált aranykora csak addig tartott, amíg tartani lehetett az 1 forintos jegyárat. Jellemző, hogy 1980-ban még 3 millió, 1997-ben már csak 53 ezer utasa volt a hajóknak, amelyeket ismét átkereszteltek: Tudorból Szent Kristóf, Hapciból Szent István, Szendéből Szent Gellért, Kukából Hungária lett. 

Hófehérke maradhatott.

Az elmúlt 25 évben hullámzó teljesítményt nyújtottak a BKV hajók. Igaz, hogy miután létrejött a BKV felettes szerveként a Budapesti Közlekedési Központ (BKK), felújították a kikötőket és nagy reményeket fűztek a D11-es, a D12-es és a D13-as viszonylatszámú hajóik indulásához 2012-ben, amelyek a Kopaszi-gáttól, illetve a Haller utcától Újpestre és a Rómaifürdőhöz indultak. Ezeket már nemcsak a kirándulóknak, turisták, de a munkába járóknak is szánták mint alternatív tömegközlekedési lehetőséget. Kilenc év múltán sajnos elmondható, hogy számításuk nem vált be: hiába lehet hajóval a reggeli csúcsban sokkal hamarabb eljutni Óbudáról Dél-Budára, mint bármilyen más közlekedési eszközzel, a közönség inkább a kényelmesebb átszállási lehetőségeket (vagy éppen az autót) választja, úgy is, ha az több időt vesz igénybe. Mindennél többet mond, hogy a BKV vezérigazgatója május végén közölte, az idén nem indulnak az „eleve ráfizetéses” menetrend szerinti budapesti hajók. Szerény vigasz, hogy a bejelentést követően a BKK a MAHART-tal kötött szerződést, melynek értelmében 2021-ben a budapesti hajók kétóránként, a Vigadó tér–Akadémia–Margitsziget–Batthyány tér–Műegyetem–Bálna–Vigadó tér körjáratban közlekednek.

Fotó: Fortepan/Schoch Frigyes

Kemény István

Sovány bölcs a kövér bölccsel
futni indult futnak csöndben

reggeli nap eléjük süt
gép számolja szívverésük

fut az aszfalt vetített kép
kétezerben terítették

a nagy hőség hogy megenyhült
kirakatban van a könyvük

fut a könnyű a nehézzel
ez a test és ez a lélek

jön a kocsma ahol este
nem voltam ott velük mégse

válságstáb volt egész éjjel
fut a könnyű a nehézzel

nem találtak semmi jobb célt
felmentek a futócuccért

bolt előtti beszélgetés
holnapután műtik szegényt

babakocsit megelőzik
szerotonin termelődik

jön egy sarok kanyarodnak
már a folyó felé futnak

Jön a rakpart itt ültem le
itt váltunk el tegnap este

észrevesznek rám kacagnak
hát te meg még mindig itt vagy?

nincs örömöd semmiben se?
nem aludtál? még szerencse

hogy nem kellett megkeresnünk
a folyóból kiemelnünk

mi vagyunk az új életed
meghoztuk a régi helyett

nem örülsz már senkinek se?
futni fogunk első lecke.

Két barátom jó vitézek
nagyrabecsült test és lélek

nem kell értem aggódnotok
kis túlzással boldog vagyok

este innen hazamentem
jól aludtam korán keltem

elkezdtem a napot én ise
képzeltem a feléig

sötét lett  és halálmintás
visszajöttem ide inkább

megvizsgálni ezt a hajnalt
miből nyúlik ki a rakpart

honnan égbolt honnan város
üljetek le magyarázok

érezzétek amit érzek
igazából semmiségek

csak turisták integetnek
nagy hajókon öregednek

csak felszáll egy galambcsapat
öt kör után elnyugszanak

csak egy konvoj szirénázva
gazembert visz a munkába

támfal tövén reggelizők
ébredeztek még az előbb

dagadt szemű önarcképek
készülnek de törlik őket

egy lány meg egy barna vizsla
visszanéz a Margit hídra

megjöttetek ti is ketten
aggodalmas tekintettel

repülő is van az égen
jó helyen van célba érjen

nagyjából a szokott rendben
működésbe lépett minden

nézem ahogy jön a jövő
szelíd erős mindenevő

el se tudnám őt kerülni
én ne bírnék már örülni?

Már féltünk hogy nagyobb a baj
bipoláris tudatzavar

de ez csak egy gyógyítható
egypólusú depresszió!

Tudjátok mit test és lélek?
még egy üres órát kérek

hadd tűnjek el egy órára
hogyha tetszik meditálva

legyek kívül önmagamon
tényleg pocsék lesz a napom.

(és nehogy még meggondolják
megkezdem az üres órám)

Bosszankodva és lihegve
bámulnak a hűlt helyemre

de mielőtt még megélnék
elfojtják az istenélményt

továbbfutnak fejcsóválva
ágat rúgnak a Dunába

barna vizsla ugrik érte
messze ér a szívverése

hullámot ver visszhangot hajt
megdobban az egész rakpart.

Viszonyok

Mindig ilyen rugalmas? (Vis major helyzet miatt egész máshol találkoztunk, mint ahol szerettünk volna.)

Mindig. Már. 

Már? Régebben nem így volt? 

Nem, fiatalon militáns alkat voltam, és ennek őrületesen sok hátrányát érzem.

Milyen hátrányát?

A gimnáziumi időkben a saját kis harcaimat vívtam, a tanárok meg szintén a saját kis harcaikat vívták, nem volt zökkenőmentes a viszonyunk.

A Dunával zökkenőmentes a viszonya?

Én a folyóvizeket szeretem, nem az állóvizeket, képletesen meg valóságosan is. Gyerekkoromban sokat vittek Duna menti helyekre, volt egy horgász periódusom is egy ismerősöm révén, aztán eveztem, kicsit kajakoztam, szóval a Duna mindig fontos volt. Egy csodálatos véletlen folytán egyszer csak a Duna közelében lévő Szent István Parkba keveredtem lakni. Nagy folyónál élni káprázatos dolog, ezt a rómaiak is tudták, nem véletlenül verték föl a sátraikat Aquincum táján. Telt-múlt az idő, a Római-partra költöztem, ami a Duna másik oldala, itt megint lehet csónakokkal közlekedni, van kenum, meg kajakom. Már az is kikapcsol, ha a stégre leülök, belógatom a lábam a vízbe, és csak nézem, ahogyan a sodrás visz mindenfélét, jönnek-mennek emberek a parton. Sok könyvemben bukkan fel a Duna, evezésről is írtam, nagyon fiatalon, bár az akkor inkább Maupassant hatása volt, aki rengeteg evezős novellát írt. A folyók közel állnak a szívemhez. Ezoterikus értelemben minden folyadék az érzelem szimbóluma és szerintem a változó érzelem a legjobb. A Duna nagy varázsló. Huszonegy éve lakom itt. Hihetetlen.

Úszik a Dunán, jaj, egy bal kar.
Látványa borzongásra sarkall.
Ki vesztette el, és hogyan?
Azóta fél karral rohan?
Hálisten nem balkar! nagy halfar!

Hetvenkedő

Egyedül szeret evezni vagy társaságban inkább?

Fiatal koromban egy barátomnak volt egy négyszemélyes kielboatja, azzal gyakran mentünk családilag, a hölgyek elöl-hátul heverésztek, mi meg húztunk, de én jobban szeretek egyedül. Azt hiszem, mindent jobban szeretek egyedül, gondolom, ezért lettem prózaíró, mert jó egyedül üldögélni, és nem aggodalmaskodni, hogy mit szól a főnök, vagy dolgozik-e a beosztott, mert ez mind én vagyok. Az életem közepén tévéműsorokat készítettem, nem gondolva arra, hogy azontúl mindenki engem fog bámulni, megszűnik  a lehetőség, hogy én bámuljam őket. A pandémiában a maszk-korszak jól jött ebből a szempontból, mert az alatt kevésbé ismernek fel, újra lehetett bámészkodni. Persze, van, hogy így is felismernek, hiába próbálom baseball sapkával és napszemüveggel álcázni magam. A Dunán viszont nagyon jó, mert ott, ha nem akarja az ember, akkor nem érintkezik másokkal. Persze ott is sokszor odaköszönnek, én meg visszaintek, ennek ellenére gyakran az a véleményük  az embereknek, hogy barátságtalan vagyok.

Barátságtalan?

Néha. Például odajön hozzám valaki, és elkezdi mesélni, hogy „Jaj, olvastam a Dunapestet és milyen jó volt, és az Apák könyvét is olvastam, és az is milyen jó volt!”, akkor én menekülőre fogom, olyan kényelmetlennek érzem. Nekem még Örkény mondta, hogy egymás pofándicsérése sértésnek számít. Attól zavarba jövök, és úgy futnék. Nem beszélve arról, hogy amikor a tizedik ember jön oda, hogy valami nagyon fontosat szeretne nekem elmondani, az már sok.

“Élvezzed a magányt. A magánzárka egyetlen előnye. Magányzárka…”

Sánta kutya

Ilyen szempontból tényleg jó a folyó, hogy az ember csak siklik, egyedül van, és mégis, a dunai élmények közösségi élmények is.

Főleg úgy, hogy a dunai emberek külön kasztba tömörülnek, és azon belül még kisebb, egymással ellenséges kasztokba. Az első csoport tagjai saját kezükkel hajtják az eszközüket, mint én. Mi összetartunk. Vannak a motorcsónakosok, ők sose tartják be a KRESZ-t. Túl közel mennek a kajakoshoz, aki, ha rutintalan, fel is fordulhat a hullámverésben, ilyenkor indul az eldurvult anyázás. Ami a Szentendrei úton elhangzik, az bizony a Dunán is, elég agresszívek a motorcsónakosok. Egyébként van egy furcsa természeti jelenség a Dunán, amit biológusok még nem írtak le, úgyhogy ezúton hívom fel a figyelmüket: a szél a hajat szőkévé festi. Bizonyíték: minden motorcsónakon szőke nő ül.

A legújabb könyve címében is benne van a Duna. 

A külvilág most a könyv segítségére sietett. Mi nem éltük át, hogy milyen a háború, 56-ban én hat éves voltam. A rossz hír az, hogy a háború szinte ilyen, mint ahogyan most élünk. Például elsétálunk egy sikkes étteremnél, ott a fölirat: ha a kedves vendégnek foglalása van, készítse elő a személyijét és az oltási igazolványát. Nincs “legyen szíves”. Katonai parancsot ad az étterem. Minden téren katonai körülmények között élünk, egy katonai parancsnokság szabja meg, hogy mit szabad, mit nem, függetlenül attól, van-e értelme. Mert a parancsnál nem lehet ezt mérlegelni, kivéve talán, ha népellenes a parancs. Azt hiszem, némelyik parancs már-már népellenes. A Dunapest című könyv első változatát még a járvány előtt írtam. Többek között azt próbáltam ábrázolni, hogy a mi kis civil életünk is emlékeztet bizonyos mértékig a háborús időkre. Valamint azt is, hogy boldogan és tudatlanul jövünk megyünk olyan tereken, ahol annyi borzalom történt, hogy akinek ez eszébe jut, szinte nem mer a járdára vagy az úttestre lépni, mert mindenhol embertársak vérét ontották. Ezt az érzetet, amit most én a regényben kifejeztem, a pandémia valahogy megtámasztotta. Dunapest a cím, egyik forrása a külföldi szereplő félreértése, a másik pedig, hogy a pestis szót idézi. A háború a pestis egyik durva változata.

“De csak úgy érdemes élni, hogy hiszünk a humanizmusban, a demokráciában, a szabadság-egyenlőség-testvériségben, meg az… izé… legfőképp abban, hogy emberek maradhatunk az embertelenségben.”

Dunapest

Fotó: Oláh Gergely Máté

Mit gondol, látszik már a vége a pandémiának és a hozzá kapcsolódó rengeteg függő helyzetnek?

Ilyen ragály, amilyen most végigsöpör a világon, volt már, csak nem annyira figyeltünk fel rá, olyan furcsán közönyös az ember. Ha Indiában meghalnak sok-sok millióan, azt kevésbé vesszük észre, mintha a szomszédunk kiugrik az ablakon. Úgy vélem,  a klímaválság ami most már egy unalmas szó okozta ezt is. Például idegen rovarok szállnak ide, talán azokkal kéne foglalkozni, mert azok is migránsok, nem pedig azokkal a szerencsétlenekkel, akik csak át akarnak haladni ezen az országon. Ezek a migráns rovarok lényegében lemészárolják az itt lévőket. Az nem lenne akkora baj, de megeszik azokat a növényeket is, amelyek kellenének a méheknek, ezzel olyan láncreakció indul el, aminek csak egy része az, hogy a vírusok is tombolni kezdenek. Mindennek van valamilyen ellensége a természetben. A „civilizált”ember az egyetlen, akinek nem az oroszlán az ellensége, hanem a másik ember. Ilyen alapon én nem érzem úgy, hogy bárminek is vége lenne, sokkal inkább a világ pusztulásának kezdetén, közepén vagyunk most. Néhány száz évünk maradt, talán, és slussz, utána a Föld ha nem teszünk valamit lakatlan lesz.

Akkor Ön most aggódik?

Nem. Van az a mondás, hogy jobb félni, mint megijedni. Ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam. Ha valaki három évig fél attól, hogy majd betörnek hozzá, s a végén, bumm, tényleg, akkor elrontotta azt a három évét, nem igaz? Okosabb három évig bátran élni, aztán ha egyszer majd betörnek, megijedhetünk. Nyilván szorong az ember valamennyire, de amennyire az ész parancsolhat a tudatmellettinek állítólag a „tudatalatti” félrefordítás , annyira igyekszem kordában tartani a félelmet. Persze, ez nem megy maradéktalanul, egy csomó izom munkáját nem tudom irányítani. Ha túl magas a pulzusom, nem tudom azt mondani neki, hogy figyelj csak, most lassulj le, vagy a tüdőmnek, hogy most próbálj engem kicsit több oxigénnel ellátni, mert éppen teniszezem. Noha állítólag bizonyos jógik erre is képesek.

A bezártság miatt például szorongott? Kellett a tudatmellettinek parancsolgatni?

Szégyen és fájdalom, de nem. Én mindig otthon vagyok, munkahelyem emberemlékezet óta nem volt. Ez a lakhelyem kárpótol az összes korábbiért, elsősorban a Dunával, másodsorban a kerttel. Tulajdonképpen jól átvészeltem a szociális distanciát. Érdekes, hogy a gyerekeim se szenvedtek nagyon. Persze külföldre utazni nem lehetett.

“Visszaemlékezett, hányan tették föl neki ezt a kérdést annak idején – az első néhány hét volt a legnehezebb. Aki meglátta, összecsapta a két tenyerét: hát te itt vagy? megőrültél? mi az istennek jöttél haza???”

A New York – Budapest metró

Ha már külföld, New Havenben élt, és a világ egyik legjobb egyetemén tanított, miért jött haza? 

Egyszer már Franciaországból is hazajöttem. Akkor huszonnyolc éves voltam, latolgattam, hogyan lehetne örökre kint maradni. Párizsból azért jöttem haza, mert az első feleségem és a lányom itthon maradt, és az istennek nem engedték őket ki. Amerikai kalandjaim 1986-ban kezdődtek. Egy színdarabomat mutatták be, aztán kaptam ösztöndíjat, de csak öt hónapra. Kint hirtelen jött a lehetőség, hogy tanítsak a Yale School of Dramán, a világ egyik legjobb film- és színművészeti akadémiáján. Ott végzett Meryl Streep is. Az ilyen híres tanítványok vissza-vissza járnak, gondoltam, ellébecolok. Itthon dramaturg is voltam, franciául ugye drámaírót jelent, angolul nem nagyon jelent semmit, csak a szűk szakmában. Megkért a dékán, hogy vegyem át egy veszélyeztetett terhes kolléganő kurzusát, azonnal igent mondtam. Össze kellett kapnom magam, de végül jól boldogultam. Az amerikai művészeti egyetemeken szerződtetnek híres embereket, de azok praktikusan sosincsenek ott. Amikor Milos Forman volt a Columbia filmtanszakának vezetője, az évnyitón jelent meg, s, talán az évzárón. Olyan tanárt, aki ott is van és csinálta is már, amit tanít, nehezen találnak. Én akkor már öt mozifilmet írtam, ki is vittem őket videón, három egész estés darabomat mutatták be, tehát az az ember voltam, amilyen nekik nem volt. Gyakorlatiasan tanítottam, elég nagy siker volt. Aztán írtam újságba, mert az angolt hamar magamba szívtam. Arra készültem, hogy maradok örökre. Igen ám, de én azért mentem el, mert annyira utáltam a szocializmust. E ponton nem tudom magamban tartani, hogy elég gyakran véli a jobboldali sajtó, hogy baloldali vagyok. Pedig sose voltam a szocialista párt tagja, mint közülük elegen. Szóvá szokták tenni a Gerilla együttest, ami egy kamaszkori kaland volt, ráadásul az akkori rendszer lépten-nyomon be is tiltotta. Azt is fel szokták hozni ellenem, hogy KISZ-díjat kaptam – tény és való, de akkor ez ugyanolyan díjnak számított, mint a többi, mindenki megkapta, aki még elég fiatal volt hozzá. Mellesleg én ki voltam zárva a KISZ-ből, továbbá rendőrhatósági figyelmeztetést is kaptam korábban, aminek az volt az indokolása: az ön eszméi államellenesek. Szerintem, akik engem kritizálnak, mutassanak egy hasonlót, és akkor majd beszélgetünk. 

New York, nem az állam, a város,
félkörben tengerrel határos.
Húsz éve hetente jártam
utcáidon, és az állam
leesett tőled. Fölesne most?

Amerikában olyan emberekkel ismerkedhettem meg, mint Joseph Heller, vagy Arthur Miller, remekül éreztem magam. Egy baj volt, hogy prózai munkáimat nem tudtam kiadóhoz juttatni. Próbáltam, voltak részeredmények, de végül nem sikerült. Ez az egy negatívuma volt az ottani létemnek. Aztán váratlanul összeomlott a szocializmus. Gondoltam, ezt látnom kell, hazajöttem. Jól tettem, odakint angolul próbáltam írni, magyarul egy sort se. Prózát nem tudtam angolul. Hazajöttem kapitalizmus nézőbe. Nem bántam meg, sok fontos regényt írtam, ezek nem jöhettek volna létre, ha kint maradok. Igaz, sokkal komfortosabb és nyugodtabb életet élhettem volna ott. Megjegyzem, a lányom és a feleségem nem is akart hazajönni, mondtam nekik, ne haragudjatok, maradjatok, én megyek. Pedig New Yorkot tényleg imádom. Amerikában az is sokat számított, hogy a Yale-hez tartoztam, nagy presztízsű egyetem, mindenki tisztelgett előtte. Az is fontos, hogy a campus körzetében éltem. A nagy egyetemek közössége kozmopolita, mindenkit befogadnak, akit érdekesnek találnak, az egyik olasz, a másik japán, a harmadik arab, mindannyiuk kultúráját meg akarják kapni az amerikaiak, úgy tartják, profitálhatnak belőle. Igazuk van.

Mire jó írni e verseket?
Öt sor – valahova elvezet?
Tárhatsz föl érzést és reményt,
okot, sejtést, vagy eredményt?
Teneked legalább élvezet?

Hetvenkedő

A limerickekkel is saját szórakoztatása volt a cél, azért rejtegette őket ilyen sokáig?

Körülbelül húsz éve írok limerickeket, de ezt nem tekintem a mesterségem részének. Olyan, mint amikor egy profi sportoló, mondjuk egy teniszező az az edzőtáborban pihenésképp sakkozik. Azt nem tekintették sportteljesítménynek, én se tekintettem ezt semminek, csak szórakoztattam magamat, elsősorban várakozás közben. Egyszer olvastam néhány limericket, megtetszett az ötsoros, kötött rímelésű forma. Akkoriban főleg a Dunapark Kávéházban szerettem üldögélni, az elsőket az ottani szalvétákra írtam, és ott is hagytam. Aztán másféle szalvétákat szereztek be, vastag, itatósszerűeket, én tintával írok, töltőtollal, pacává váltak a vonalak. Attól fogva jegyzetfüzetbe irkáltam a versikéket. Amikor 70 éves lettem, szólt a kiadó igazgatója, hogy a születésnapomra adjunk ki valami különlegeset. Mire gondolsz? Valamit, amit te sose szoktál csinálni. Mondom, olyan nincs. Aztán félve fölvetettem, hogy van nekem olyan 1000-1200 limerickem, de nem tudom összeállítható-e könyvé. Örült neki. Átolvastam valamennyit, és kiválogattam belőle 350-et. Föltűnt, hogy ezek ciklusokba rendeződnek, az akaratomtól függetlenül. Azt hiszem, szerkeszteni tudok a legjobban, a regényeim is mindig olyanok, mint egy katedrális – egy nagy gótikus templom – szerkezete. Átadtam a kiadónak. Elég bizonytalanul. A közhiedelem szerint verseket nem vesznek az emberek, ezt meg is mondtam. Azt válaszolták, verseket nem, de ezt meg fogják venni. Gyönyörűre gyártották a borítóját, olyan, mintha bőrből volna, egy antik kiadó betűit használták. Mire megjelent, jöttem csak rá, hogy túl intimre sikerült ez a kötet. Vannak benne olyan dolgok, amiket az ember megtart magának, s csak a szerző halála után szokták előásni a fiók mélyéről. Rendben, gondoltam, akkor már ezzel se kell majd foglalkozni senkinek.

Hetvenedik születésnapjára készült ez a kötet. 

Különös a viszonyom a kor fogalmához. Az csak egy szám. Soha nem érdekelt. Amikor fiatal voltam, nem éreztem magam fiatalnak, most meg nem érzem magam öregnek. Az életkor voltaképp egy érzet. Addig nem öreg az ember, míg van benne kíváncsiság, bátorság, kalandvágy és nyitottság. Ezek az én legfőbb jellemzőim. Azt is mondhatnám, hogy ebből élek, ebből írok. Ezért aztán furcsálkodom, amikor kerek születésnapom van, és az aktuális kiadó ünnepség szervez. Odamegyek, de nem nagyon értem, mi ez a nagy hűhó. Nyilván vannak dolgok, amik már nem mennek, például hosszabb távot futni már nem merek, a térdízületeim tiltakoznak. Ez úgy 40-50 között kezdődött,  egy darabig nem törődtem vele. Akkor a két térdem azt mondta, nem hallottad mit mondtunk? – nyilalltak, fájtak. Ó, bocs, leültem. De miért is kellene futni? Az nem sport, mondta Woody Allen, az ember azért fut, hogy utol ne érjék, ha kergetik. A tenisz más, ott rövidek a sprintek. A kor arra való, hogy a többiek törődjenek vele. Mások korával se törődöm. Azt utoljára érzékelem, hogy ki hány éves. 

A kerek számokkor mindig várnak az embertől valami számvetést.

Amikor hatvan lettem, az Európa Kiadó büszke zászlós szerzője voltam, rendeztek egy zsúrt, a Lotz-teremben, a Divatcsarnok helyén. Ez tetszett, gyerekkoromban sokat jártunk oda cipőt és ruhát venni. Ilyen ünnepségen abba a helyzetbe kerül az ember, hogy beszédet várnak tőle. Én akkor azt találtam mondtam, hogy most megbocsátok mindenkinek, aki megbántott, vagy vétett ellenem. Ez jól hangzott. Nem vagyok biztos benne, hogy komolyan gondoltam, ez jött a számra. Kész. Egy embernek nem tudtam megbocsátani és az én vagyok, mert a legtöbbet én vétettem magam ellen. A hetvenedik születésnapomon emlékeztettem az egybegyűlteket, hogy a hatvanadikon ezt mondtam. Hozzáfűztem: Most magamnak is megbocsátok. Mindkét ízben nagyon röhögtek, pedig ez vérkomoly.

Kedves Olvasó!

Óbuda gyerekkoromban a vágyakozás tárgya volt. Ötéves koromig falusi voltam, aztán kisvárosban éltem, ez meghatározza az élethez való viszonyomat, de nagyon vágytam Budapestre. Tizenhárom éves koromban költöztünk föl. Én még a valódi Óbuda egy szeletét kaptam meg a kis házaival, egyedi hangulatával. A hetvenes évekbeli kifejezések, mint például a menzakaja, nekem mind Óbudához kötődnek. Imádtam, hogy miközben egy nagyvárosban laktam, a centrumhoz közel, mégis megvolt Óbudának a kedves kisvárosi, szinte falusias hangulata. Az akkori álmos kisvárosi élet nekem az ifjúságom volt, minden ott és akkor történt meg velem, ami a korszakhoz tartozik. Az első csókok is… A szüleim a mai napig abban a lakásban laknak, ahol a nyolc négyzetméteres szobámban a Tesla lejátszómon hallgattam a Led Zeppelint, a rádióból pedig Ungvári Tamás a Rock gyermekei című műsora szólt. Később egy kis garzonom volt az Árpád fejedelem útján. Épp ott, ahol a HÉV pont fékezni kezd. Eleinte zavart a zaja, de az ember mindent képes megszokni. Később, amikor kiköltözünk a városból, akkor a madaraktól nem tudtam hetekig aludni: hiányzott a HÉV. 

Rudolf Péter

 

Óbudáról a Nagykörútra

Milyen emlékeid vannak az Óbudához kötődő fiatalkori éveidről?

A nagyszüleim a Dereglye utcában laktak, ami a régi Sipos Vendéglő utcája.  Az Árpád fejedelem útjába torkollik, szinte már a Dunába. Édesanyám is ebben a lakásban nőtt fel. Édesapámmal később a munkájuk miatt vidékre költöztek, ezért én alapvetően vidéki gyerek vagyok, de rendszeresen feljártam a nagyszüleimhez Óbudára. A közelükben volt a legendás Kolossy téri piac, ahol sokat bóklásztam. Ma is fáj érte a szívem. Korszerű formában újra kellett volna építeni. Csodálatos kuriózuma volt Óbudának. 

Gyermekkoromban az első élményem amikor Óbudára érkeztem mindig ugyanaz volt: alig vártam, hogy a Nyugatitól induló 66-os villamosról leszálljak a Bécsi úton, majd a Lajos utca és a Szépvölgyi út sarkán lévő trafikban két katonafigurát kapjak egy darab áráért.  A nagyapám ugyanis jóban volt a trafikossal. Nagyapám mindenkivel jóban volt, mindenkihez volt egy jó szava… Az a lázas pillanat, amit a trafikban éltem meg, még most is bevillan, amikor autóval arra járok.

Tizenhárom éves voltam, amikor Vácról ebbe a bizonyos óbudai lakásba felköltöztünk a szüleimmel. A Sipos Vendéglő melletti grundon fociztunk, és néha berúgtuk a labdát a kertjébe. Megesett, hogy a halászlében landolt.

A Palatinus Strandra is sokat jártunk a barátommal. Átmentünk a kis hajóval a Margitszigetre, és átmásztunk a kerítésen. Kölyökként még egy csokoládét sem emeltem el sehonnan. Ez az egyetlen ilyen jellegű bűnöm, hogy a Palatinusra nem nagyon vettem belépőt… Remélem, ez a súlyos bűnügy azóta már elévült. 

A Vasasban fociztam ugyan, de sokat jártam arra a grundra is, amelyik a Szépvölgyi út és az Árpád fejedelem útja sarkánál volt. Speciális, egyérintős játékot dolgoztunk ki, ami csiszolta a technikánkat. Mindenki ifi válogatott lehetett volna, aki ott játszott. Megtanultuk leszorítani a lövést, mert ha hibáztunk, a Dunában kötött ki a labda. Ha mégis beleesett, akkor lestük, hogy mikor jönnek a kajakosok, kenusok, hogy visszadobják nekünk. A nagyapám ifjú korában profi futballista volt, édesapámmal pedig kijártunk a III. kerületi TTVE meccsekre, ahol a lelkes „béközép” tagjai voltunk.

Egy dolgot kicsit megbántam: sznob módjára a Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam, igazi óbudaiként az Árpádba kellett volna.

Visszajársz Óbudára?

Óbuda a jelenlegi életemnek is a része, hiszen szüleim ugyanabban a lakásban laknak, ahol a nagyszüleim éltek. A hatvanadik születésnapom egy igen emlékezetes mozzanata is Óbudán zajlott.  A feleségemtől kaptam egy kétszemélyes kajakot. Régen kajakoztam, ez vezethette félre, mivel sportváltozatot választott. Jó érzés volt, hogy ennyire bízik bennem. Így utólag azért felelőtlen volt. A Rómain próbáltuk ki, ami látványosra sikerült. Azt tudni kell, hogy a profi kajakosok fogadásokat szoktak kötni arra, hogy egy civil képes-e legalább öt másodpercig ezekben a típusú kajakokban benne maradni. A gyerekeink a partról nézték, ahogy szinte azonnal belebuktunk a vízbe. Talán hat másodpercig voltunk benne. Azért utána mentünk vagy tizenöt métert oda-vissza. Erre büszke vagyok. A profik elvesztették volna a fogadást. 

Mi tartasz a legfontosabbnak abból a csomagból, amelyet a szüleid útravalóul adtak Neked?

Nagyon büszke vagyok rájuk. A szüleim boldog emberek, ami manapság ritka. Azt csinálták egész életükben, amit szerettek. Mindketten megszállott pedagógusok. Édesapám különböző kanyarokat tett az életében, például 27 évesen a művelődési ház igazgatója volt Vácott. Azt az időszakot is szerettem, mert az összes szakkörre belóghattam. Amikor jövök-megyek, felismernek. A felismerések egy jelentős része azonban annak köszönhető, hogy édesanyám vagy édesapám tanította őket. 

Szinte a hülyeségig tisztességesek vagyunk, mindig meg akarunk felelni. Azért a nagyszüleim ágán voltak svihákok, hogy enyhítsék ezt a családi terhet. A már emlegetett nagyapám egy mindenki által szeretett, nagy fazon volt. Felderült az emberek arca, ha valahol megjelent. A dédnagyapám pedig színész, rendező és térképész, egy igazi bohém volt. Sok minden van az ember genetikájában, de összességében az hatott rám, amit a szüleim miatt magam körül tapasztaltam, amit tőlük kaptam. A munkájukhoz való viszonyuk, a tehetségük, a jó és rossz közötti egyértelmű különbségtétel fontossága, amiben nincs náluk megalkuvás. Vannak persze árnyalatok, de a lényeget tudnunk kell.

Ez a folytonos moralizálás mázsás teher is. Van, hogy leráznám magamról, mint kutya vizet, de nem megy. 

Színész és rendező színházban, filmen és tévében, forgatókönyvíró, producer, színházigazgató. Mi hajt abban, hogy mindezt csináld?

A nagy nyughatatlanság, aminek nyilván árnyoldala is van. Mindig, minden izgatott. Ezt talán kicsit szégyenkezve mondom, szemben a feleségem, Nagy-Kálózy Eszter művészi pályájával, aki amióta az eszét tudja, színész akart lenni. Én is színész akartam lenni, de előtte orvos is, diplomata is, miközben mindig szerepeltem. Óvodai rendezvényeken, iskolai szavalóversenyeken, „Ki mit tud”-on. A tanítás is vonzott. Ha valamelyik szeletét megismertem a világnak, akkor tettem egy pipát, és mentem tovább. A tengerészet is izgatott. Szerintem, ha az országunk tengerparttal bír, akkor valamilyen módon közöm lett volna a hajózáshoz.  Több dolgot egyesít: a közösséghez való tartozást és a folyamatos haladást, a biztonságot és az új helyzetek folyamatos lehetőségét.

Bátor, vállalkozó szellemű művésznek tartod magad?

Hajt a kíváncsiság, a vállalkozó kedv, miközben félek. Ezt nehezen tudom összerakni, de kezdem megszokni. Nem elemzem már magamat. A válasz alapvetően az, hogy igen, mert legyőzöm a félelmeimet. 

Amikor elkezdted az igazgatói munkádat a Vígszínházban, az első nap reggelén milyen érzésekkel, gondolatokkal indultál el a színházba? Emlékszel még rá?

Emlékszem. Rosszul voltam. Nehéz volt ünnepként megélni az első napomat, mert az odavezető út nem volt normális. Sok mindennel terhelt és tarkított volt ez az időszak. Sok volt a tisztázatlanság, terhelve a vírushelyzettel, ami miatt személyesen nem lehetett kommunikálni a jövendő munkatársakkal. Két méter távolságból, parkokban sétálgatva tudtunk egymással beszélni, vagy egész nap telefonáltam.  Amikor beléptem az épületbe, az első pár óra nyomasztó volt. Túl nagy lett az épület, én pedig túl kicsi. Ráadásul az átadás-átvételnek kevés köze van a művészethez, a színházcsináláshoz. Másfél méter magas papírhalom feldolgozásáról volt szó. Ilyet még nem csináltam és valószínűleg nem is fogok többet. Az a halom papír persze a színház fontos dolgait, emberi sorsokat tartalmazott, de akkor az számomra egy elvont papírkupac volt. Erős, huszonnégy óráig tartó szorongásom volt. Nagy levegőt kellett vennem, majd kifújni, és aztán elindult az élet. 

Egy év elteltével hogyan indulsz el a Vígszínházba?

Nagy baj lenne, ha ugyanúgy, mint az első nap, mert akkor azonnal fel kellene mondanom. Az volt a szerencsém, hogy az első nap után nem volt időm gondolkodni. A mindenki számára szokatlan helyzetekre gyorsan kellett reagálni. Egyszerre voltam új egy szituációban, miközben az egész világnak is új helyzet volt a pandémia. Az öreg hölgy látogatása című darab tavaly októberi próbája után ott ragadtam a félhomályos nézőtéren. Hónapok teltek el az első napi rácsodálkozásom óta. Felnéztem a kupolára és jó érzés járt át, hogy ott ülhetek, és egy ennyire megtisztelő feladatot láthatok el. 

Az Óbudai Anzikszban mondta el Vecsei H. Miklós, hogy „a Vígszínháznak erős energiája van, … ahová, ha bemegy az ember, már történik valami, úgy, hogy még el sem kezdődött a próba vagy az előadás.” Te hogy éled meg azt az energiát?

Nagyon pontosan és szépen fogalmazott Hasi (szerk.: Vecsei H. Miklós). A magyar színháztörténetnek és Budapestnek is fontos része ez a 125 éves épület. Ha ránézünk, akkor esztétikai örömöt okoz, mert így képzeljük el a színházat. Ha nem olvas valaki utána, akkor is érzi a múltját. Ingatlanvásárlásnál, amikor belépünk egy lakásba vagy egy házba, mindjárt az első másodpercben tudjuk, hogy lesz-e közünk hozzá vagy sem. Van valami megmagyarázhatatlan érzés, ami abból ered, hogy egy épületnek is van lelke. Hát még egy olyan helynek, mint a színház, amelynek működése a lélekre épít. A Vígszínházban Szííínésznek érezhetjük magunkat, nem csak színésznek. 

Van egy erős, bátor színész és rendező generáció, akik a Vígben is képviseltetik magukat. Hogyan viszonyulsz hozzájuk?

Látszik az évadunkból, hogyan viszonyulok. Ha a vírus nem szól közbe, akkor már megszületett volna a Szerelmek városa című előadás, aminek alapvetően – többedmagával – Vecsei H. Miklós az írója és ifj.Vidnyánszky Attila rendezi. Fontos, hogy sokféle látásmód jelenjen meg a Vígszínházban.

Nem kell egyformán látnunk a dolgokat, de nyilván olyanokkal tudok együttműködni, akikkel a morálunk hasonló. Nem a stílus, nem a „hogyan”, hanem a „miért” szemszögéből kell azonosnak lennünk.

Miért csinálunk meg egy előadást? Miről akarunk beszélni? Természetesen más szemszögből közelít formailag, esztétikailag egy huszonéves, mint én. Persze sokszor ez nem is kor kérdése. A modernség szót nem is használom ebben a megközelítésben. A Vígszínházban mindig volt egy állandó rendezői gárda, de mivel sok előadás készül, ezért újabb és újabb kollégák fordulnak meg nálunk. Aztán ha kötődnek a társulathoz, a csapathoz, akkor gondolkodhatunk együtt a jövőképben.

Hogyan éled meg annak a felelősségét, hogy Magyarország legnagyobb és legrégibb színházának vagy az igazgatója?

Ezt csak alázattal lehet csinálni. Én mindenkiért felelős vagyok, aki itt dolgozik. De a felelősséget nem szabad minden percben megélni, mert akkor nem lehet dolgozni. Ha az egyiptomi társadalom logikája szerint gondolkodnánk, az épületben a színpadnak kellene legfelül lennie, mindenkinek alatta, akik azt szolgálják, hogy a színpadon a lehető legjobb dolgok történjenek. Ez nyilván csak elvont kép, elég furcsa lenne így az épület. A lényeget viszont kifejezi. 

Akkor működik jól a színház, ha a portás, a díszítő, az öltöztető, a lakatos is úgy érzi, fontos neki az, hogy este héttől tízig a lehető legpontosabb képet fessük a világról. Mindenkinek megvan a maga részfeladata a rendszerben. Kell, hogy ők is érezzék, az esti előadások az ő produkcióik is. A főszereplőre fognak bejönni a nézők, és nyilván abszurd lenne kiírni, hogy ki készítette el a lakatosmunkát, de tudnunk kell mindnyájunknak, hogy ez egy közösség, és ha jól működik, akkor ez megfoghatatlan módon felszivárog a színpadra. 

Amikor naponta találkozol megoldandó problémákkal, mint színházigazgató, van olyan színházi előd, akire gondolsz?

Szerencsétlen dolog lenne, ha nem alakult volna ki bennem egy kép arról, hogyan szeretném ezt csinálni. Mindenki hatott rám, akivel színházban, színpadon találkoztam. Én a Vígszínházban még a Várkonyi korszakban nőttem fel, úgy, hogy Zoli bácsival már nem találkozhattam. Bár Horvai István lett az igazgató a Vígben, de a felépítmény, a szellemiség Várkonyié volt. Engem abban az évben vettek fel a Színművészetire, amikor Várkonyi Zoltán elhunyt. Az ő osztályába jártam volna, ha a sors nem szól közbe, végül Marton László és Valló Péter lettek az osztályfőnökeim. A társulatban töltött 18 évem alatt nyilván láthattam, hogyan működik az intézmény.  Marton László igazgatósága alatt kezdtem el rendezni. Ugyanebben az igazgatói irodában ültünk és terveztük az évadot Marton Lászlóval, Eszenyi Enikővel, Hegedűs D. Gézával és Alföldi Róberttel. Mindegyikőjüktől tanultam, de amikor a színházra gondolok – szerintem a felsoroltak is így lehettek ezzel – Várkonyi Zoltán kikerülhetetlen. 

Az, hogy valaki a diktatúrában fenn tudott tartani egy polgári színházi attitűdöt, az önmagában zseniális volt. Várkonyinak ehhez olyan aurájának kellett lennie, olyan magától értetődő módon kellett csinálnia, hogy még a diktatúra is haptákban állt.

Nyilván voltak kötelező körök, de a színház lelke mégis a Várkonyi által generált polgári színházhoz és a régi falakhoz illeszkedett.

Azoknak, akik kívülről figyelik, ajánlom tisztelettel kezelni a Vígszínház mindenkori műsorpolitikáját, mert nagy kihívás 1100 embert leültetni estéről-estére. Az üres színház nem színház. A Vígszínház soha nem lehetett elitista, és el kell kerülni a kommersz csapdáit is. A magyar színházi kultúra fontos pillanatai és a kortárs drámaírók ősbemutatói születtek meg a színpadán minden időszakban. A színház a Várkonyi korszakig színészcentrikus volt, a nagy nevek miatt jöttek be a nézők. A rendezői színházzal sok minden átalakult a magyar színházi kultúrában, ez nyilván hatott a Vígszínházra is. A rendező neve, víziója épp annyira vonzó kell, hogy legyen, mint a társulati névsor. Össze kell, hogy álljon egy évad sugallta gondolat. Egy szellemiség.  Összegezve: minden elődömtől volt mit tanulnom, de ha mindenképpen választanom kell, akkor a Várkonyi-féle színház áll a legközelebb hozzám, amely nem volt sznob, mégis minőségi és szórakoztató.

Mit tekintesz missziódnak mint színházigazgató?

A szakmaiságot. Amit el akarunk mondani a világról, azt a színházon keresztül tegyük. Az aktuálpolitikai vezércikkekben nem szeretnék megmondóember lenni.  Olyan előadásokat szeretnénk létrehozni, amiben a jó és a rossz közötti különbséget professzionális módon, tehetséggel meg tudjuk mutatni.

Az a küldetésünk, hogy ebben a megosztottságban oázist építve, híd szerepet töltsünk be. Együtt kell, hogy gondolkodjon a színházi szakma, ahogy a vírushelyzetben bizonyos kérdésekben így is tettük. Tekintsük ezt kiindulási alapnak a jövőre nézve.

Sokan azt szeretnék, hogy az ember mindenképpen ide vagy oda csatlakozzon, de elmondom – vállalva a nevetségesség ódiumát –, hogy én a nézőkhöz és a szakmához szeretnék csatlakozni. A Vígszínház mint hatalmas intézmény a múltjával együtt jó keret ahhoz, hogy ezeket a szándékokat képviselje. Önmagában azzal, hogy ebben a szellemben működünk, azt sugalljuk, hogy nem kell feltétlenül folyamatosan csőre töltött fegyverrel közlekedni.

Török Ferenc 1945 című filmje kapcsán 2018-ban megkaptad a Filmkritikusok Díját és a Magyar Filmdíjat mint a legjobb férfi főszereplő. Hogyan gondolsz vissza erre a szerepedre?

Próbálok nem valami közhelyes jelzőt használni, de nem tudok mást mondani, mint azt, hogy csodálatos időszak volt a forgatás. Török Feri olyan hangulatot teremtett, amiben a lehető legjobbat tudtuk magunkból kihozni. Feri halk szavú, de koncentrált és pontos instrukciókkal segített minket.

Amikor megkaptam a forgatókönyvet, nyilvánvaló volt számomra, hogy az 1945-nek önmagán túlmutató jelentősége van. Szükség van erre a korrekt szembenézésre.

Megrendített a forgatókönyv, közel áll hozzám az az alapállás, amiből a film íródott, és az a szemszög, amiből azt az egészen felkavaró időszakot vizsgálja. Utólag már tudjuk, hogyan alakult a történelmi helyzet, de kevesen tudhatták, hogy már Jaltában eldőlt: szovjet uralom jön és semmi esély sem lesz a demokratikus választásokra. A magyar történelem fontos pillanatait rögzíti a film. Különös, átmeneti időszakot mutat be a történet. Túl könnyen ítélkezünk utólag, bizonyos történelmi ismereteink birtokában, innen nézve azonban már nem látszanak az árnyalatok. Nem ment fel senkit a film, nem ítélkezik ostobán, van benne empátia. A falu képe összetett, megjelenik benne az összes árnyalat, az undorító jellemtelentől a hősig. Nyilván az életben is így van, de sokszor leegyszerűsítünk, miközben a világ sokkal árnyaltabb. Nagyon örültem annak, hogy ez a film elkészült és életem egyik legfontosabb pillanataként tekintek rá. Jó érzés volt, hogy Török Feri bizalommal fordult hozzám, mert casting nélkül kért fel a szerepre.

Hogyan gondolsz vissza a filmes karrieredre? 

Különösen alakult a filmes életem. Amikor a pályámat kezdtem, fel sem fogtam, mibe kerültem. Rengeteget forgattam. Cha-cha-cha, Szerencsés Dániel, Jób lázadása filmek hármasából volt Oscar-jelölés és Cannes-i Filmkritikusok Díja is. A Cha-cha-cha közkedvelt közönségfilm lett, amiből máig idéznek. Ha most lenne két ilyen évem, sok pezsgőt bontanék. Akkor ezt egyáltalán nem fogtam föl.

Abban a korszakban folyamatosan szerepeltem mozifilmekben, tévéjátékokban, rádióban és sokat szinkronizáltam. Nagy pörgésben voltam.

A skorpió megeszi az Ikreket reggelire című film után azonban fura csend következett, miközben sok mindennel foglalkoztam, akkor kezdtem el például színházban rendezni. Ezt a csendet nehéz észrevenni az életrajzomban, mivel a televíziós Oscart elnyerő, Perlasca – Egy igaz ember története című filmben is benne voltam, és „A” kategóriás Hollywood-i sztárokkal, például Robin Williams-szel forgattam együtt, ami nagy élmény volt. Része volt az életemnek akkor is a film, de különös módon nem a magyar film. Aztán megcsináltam az Üvegtigris filmeket, Bacsó Péterrel több filmet is forgattam, valahogy „helyre állt a rend”. Ha ennek a fényében nézem, hogy mit jelent az 1945, akkor még jobban örülök ennek a fontos szerepnek. Jól esett volna előtte is megmártózni ilyen jellegű kihívásokban.

Vannak aktuális filmterveid?

A Vígszínház most mindent kitölt, de mielőtt igazgató lettem és a vírus lecsapott, egy szlovák-cseh koprodukciós filmet rendeztem volna. Bízom benne, hogy az még létrejön. Ha visszatér a békeidő és minden rendeződik, akkor nem szeretnék lemondani a filmes életemről. Ahogy Várkonyi Zoltán a filmjeiben a Vígszínház társulatára építkezett, úgy remélem, hogy az nekem is megadatik.

Szinkronizáltad Michael J. Fox-ot, Brad Pitt-et, Tom Cruise-t, John Travolta-t, John Cusack-ot. Mit adott ez a munka neked?

Imádtam szinkronizálni. Az akkori technika persze nagyon más volt, több időnk volt egy-egy feladatra. Ebben az időszakban a filmezésről is rengeteget tanulhattam; snittelésről, színészi játékról. Izgalmas kérdés, mennyire vagy önmagad, mennyi a hozzáadott érték egy-egy szinkron közben. Persze alázatosnak kell lenned, de tény, előfordult, hogy beleimprovizáltam egy jelenetbe. Az Esőemberben Tom Cruise, aki éppen képen kívül van, Dustin Hoffmann-nal veszekszik, és a hisztije közé becsempésztem néhány saját mondatot. Nagy elégtétellel nyugtázom, hogy néha idézik ezt a jelenetet a filmből.  A szinkron hozadéka volt az is, hogy olyan színészekkel tudtam együtt dolgozni, akikkel az akkori merevebb színházi rendszerben máshol nem találkoztam volna. Rajhona Ádámmal mind a ketten élveztük a Vissza a jövőbe című trilógia mindegyik részét. Az elsőt éjszaka csináltuk, úgy kellett minket kirángatni az épületből, mert gyerekesen érdekelt minket a folytatás. 

Szerettem csinálni abban a ritmusban, ahogy régen volt, de már kihátráltam a szinkronból. Hiányzik is, ahogy most erről beszélgetünk.

A pályád elejének egyik meghatározó címszerepe volt a Szerencsés Dániel. Szerencsés Péternek tartod magad?

Igen. Önmagában az szerencse, hogy a kölyök fizimiskám miatt predesztinálva voltam bizonyos filmszerepekre. Szerencse a családi hátterem, ami édesen kispolgári volt, miközben tehetséggel volt fűtve. A szüleim iránytűt jelentenek, és még mindig itt vannak velem. Itt van a családom, a gyerekeim, akiket mind beszippantott a szakmánk. Lenyűgöz, ahogy működnek. Az életem során nagyon sok mindent csinálhattam, ennek a pörgésnek persze van árnyoldala is, de a lényeget tekintve szerencsém volt szakmailag is. Hosszan válaszoltam, de a lényeg: igen, Szerencsés Péternek tartom magam.

Goli-Goldberg-Goldberger!!!

A kezdetek 

 

Bár a Goldberger család saját üzemét már 1784-ben létrehozta és a 20. század elejére komplett gyárrá fejlesztette Óbudán, a sportegyesülete mégsem itt alakult meg. A cég akkori vezetője, Goldberger Leó az első világégés sokkját kiheverve bővíteni szerette volna „birodalmát”, ám ezt a magas óbudai telekárak miatt máshol, Kelenföldön kellett megvalósítania. A svájci Wespag cég bevonásával 1923-ban új szövőgyár, majd 1927-ben fonoda épült a Budafoki út menti tágas területen, ahol már akadt bőven hely futballpálya kialakítására is.

Az 1926/27-ben Wespag néven megalapított, alapszabály nélküli sporttársaság 1928-ban vált hivatalos sportegyesületté Goldberger SE néven.

1930-ig csak labdarúgó szakosztályt tartott fenn, azonban 1931-ben megalakult a női kézilabda, vívó, tenisz, női torna, ökölvívó, lövész, turista, sí, úszó és fotó szakosztály is. A focipályát (egyben kézilabdapályát) követően a 30-as években megépült a tenisz- és lövészpálya, valamint a tornaterem és a klubház. Ugyan a második világháború végégig a vállalat sportélete ide, azaz Kelenföldre koncentrálódott, mégis egyszerre két szálon futott, mert az ekkor még kisebb súllyal bíró III. kerületi részleg Óbudai Goldberger (vagy Goldberger SE II.) megkülönböztető néven több sportágban is önállósítani kezdte magát.

A HÉV-sínek és a Duna határolta Nagyszombat (korábban Határ) utcai pályát a mai emlékezet Goldberger pálya néven tartja számon, de tudni kell, hogy az eredetileg a III. kerületi TVE sporttelepe volt, amíg 1942-ben nem egyesültek az Óbudai Torna Egylettel (OTE), és költöztek át mai otthonukba, a Hévízi útra. A sporttelepet az eredeti tervek alapján ezután felszámolták volna, amiből a faszerkezetes lelátó elbontása meg is valósult. Az Óbudai Goldberger – testvéregyesületéhez, az Óbudai Pamuthoz hasonlóan – már a 30-as évek elején rendszeresen bérelte a TVE-től a létesítményt, és igaz, hogy más III. kerületi pályákon is folyamatosan vendégeskedett (pl. OTE, Gázgyár), de a gyár közelsége miatt érthetően a Nagyszombat utcát részesítette előnyben. 1942-ben a kor politikai elvárásainak megfelelően az egyesület Bethlen Gábor nevét vette fel.

A háborút követően a Nagyszombat utcai területnek nem akadt igazi gazdája, a Goli is új, saját pálya után nézett, amit 1948-ban, két héttel a Goldberger vállalat államosítása után avatott fel a Magyar Textilfestőgyárhoz tartozó telken, a Szentendrei út mentén (az út és a mai Auchan közötti részen).

1953 elejére aztán az Óbudai Pamut és az Óbudai Goldberger sportkör tagjainak vasárnapi társadalmi munkája révén megújult a Nagyszombat utca, ahová a sportkörök átköltöztek és megszűnésükig működtek, a Goli 1951-1955 között – a magyar sportélet szakszervezeti szemléletű átrendezése következtében – Vörös Lobogó Óbudai Goldberger néven.

Mivel a kispályás kézilabdázás az 50-es évek elejétől kezdte el kiszorítani nagypályás elődjét, és 1950-ig csak utóbbi változatban rendeztek rendes bajnokságot Magyarországon, ezért sokáig a futballpálya egyben kézilabdapályát is jelentett, a két sportág azonos játéktéren játszhatta le mérkőzéseit.

 

Kézilabda

A Goldberger Sportegyesület vitathatatlanul legsikeresebb szakosztálya a kézilabda volt, kezdetben férfi szakággal is, ám nagyon hamar a hölgyek váltak meghatározóvá. A megalakulás utáni első pár évben a cégligában szerepeltek, amikor 1933-ban létrejött a Magyar Kézilabdázó Egyesületek Szövetsége, és az általuk kiírt bajnokság alapító tagjaivá válva az országos első osztályban indulhattak. Az első három bajnoki kiírásban az Angol–Magyar Cérnagyár SC mögött mindannyiszor másodikak lettek, utána viszont 1937-1939 között sorozatban három magyar bajnoki címnek örülhettek. Az 1939/40-es versenysorozatot is megnyerték, de elsőségüket egyik játékosuk szabálytalan szerepeltetésének gyanúja miatt elvették tőlük. Ebben az időben a formálódó magyar válogatott jelentős részét, olykor több mint felét a Goli játékosai adták. Az 1940. őszi félszezonos pontvadászatban újfent győztek, azonban egy év múlva a szövetség kétszeri ki nem állás miatt kizárta őket a küzdelmekből, amivel a harmadik helyezésük is törlődött. 1942-ben ugyan ismét elindulhattak a tízcsapatosra bővített élvonalban, ám a továbbiakban már nem játszottak a korábbiakhoz hasonló, meghatározó szerepet. A háborút követően a Goldberger női kézilabdája első osztályú maradt, de súlypontja fokozatosan Óbudára helyeződött át, ahol az új alapokat a Kelenföldről átjött korábbi válogatott játékosok közreműködésével és játékával sikerült letenni. 1949-ben került az egyesülethez a később legendássá váló, a magyar női kézilabda válogatottat huszonnégy éven át edző, 1957-ben világbajnoki ezüstéremig, majd 1965-ben – először és máig utoljára – aranyéremig vezető Török Bódog. Mindkét érmes gárdában három golis kapott helyet, a világbajnokok név szerint: Romhányi Józsefné Tóth Mária, Hannus Ágnes és a saját nevelésű Ignácz Ilona.

A mester tizenhárom évig tartó ittléte során párhuzamosan irányította az Óbudai Goldberger női nagypályás és kispályás csapatát, valamint 1956-ig a férfi nagypályás együttest, amely a kispályás mérkőzések előretörésének eredményeképpen megszűnt.

A kispályások kezdetben a Hévízi úti sporttelepet, utána az Újpesti Dózsa Tímár utca végében lévő bitumenes játékterét bérelték a Duna-parton, melynek közvetlen közelében hamarosan megépült saját pályájuk is. Török időszaka alatt, 1962-es távozásáig a kispályás lányok kilenc éven keresztül szerepeltek az NB I-ben, és többször csak pár pont választotta el őket a magyar bajnoki címtől. 1958 és 1965 között mindannyiszor a dobogón végeztek, hatszor lettek másodikak, ám az első hely egyszer sem jött össze, általában a Budapesti Spartacus volt az, aki jobbnak bizonyult náluk. A Goldberger név ekkoriban igen fényesen ragyogott Magyarország sportéletében, senkit nem lepett meg, hogy 1964-ben a Magyar Népköztársaság Kupát is el tudták hódítani. A klub utánpótlása folyamatosan termelte ki az új tehetségeket, akikből a felnőtt gárda a későbbiekben is táplálkozott: minden jel azt mutatta,, hogy további sikeres évek-évtizedek várnak az egyesületre. Ám 1967-ben kiestek az élvonalból, és utána már nem mentek olyan jól a dolgok. A visszakerülés kivívására az 1958-as vb-n részt vett férfi válogatott játékosát, Bencsik Ottót kérték fel, akivel fölényesen jutottak vissza az első osztályba, és ráadásként még az 1968-as MNK döntőjébe is bejutottak. Bencsik kilenc évet töltött el a kispadon, 1969 és 1975 között a tizennégy résztvevős NB I. masszív középcsapatának számított az Óbudai Goli, legjobb helyezésüket a negyedik, legrosszabbat a tizedik hely jelentette. 1976-ra azonban az edző viszonya megromlott a vezetőséggel és a játékosokkal is, így a szezon végén távozni kényszerült. Az egyesület ebben a korszakban két olyan játékost adott a válogatottnak, akikre ott komolyabb szerep hárult: Szabó Ilonát (1971-ben vb bronzérmes) és Berzsenyi Mária kapust (1975-ben vb, 1976-ban olimpiai bronzérmes). 1977-től hosszan tartó edzőkeringő vette kezdetét, melynek rögtön első évében kiestek a másodosztályba, ahonnan hiába akartak rögtön visszajutni, örülhettek a bennmaradásnak. Innentől kezdve váltakozó eredményességgel egészen a megszűnésükig szinte bebetonozták magukat az NB I/B-be. Egyedül 1984-ben estek ki az NB II-be, ahonnan hibátlan teljesítménnyel jutottak vissza. Az 1990/91-es bajnokságban szerepelhettek utoljára szabadtéren az immár kétcsoportosra osztott NB I/B nyugati csoportjában. Saját pályájukat ezután már csak edzésekre és utánpótlás meccsekre használták, hazai bajnokijaikat pedig alapvetően a Kerék utcai általános iskola tornatermében rendezték meg. A Duna-parti játéktér ugyanakkor mind a mai napig épségben megmaradt, jelenleg a Rozmaring étterem „bulisátra” található rajta.

A rendszerváltás közeledtével a hanyatló Goldberger gyár egyre kevésbé tudta támogatni sportegyesületét, és ez a kézilabda szakosztályt is rendkívül érzékenyen érintette.

1992-ben a termelést beszüntették, majd megkezdődött a gyár 1997-ig tartó felszámolása. A csapat életben tartásához piaci szereplő bevonására volt szükség, ami egy bizonyos dr. Ujj Péter ügyvédhez köthető támogatói kör megjelenésével valósult meg. Az új támogató belépésével, a játékoskeret erősítésével a 2000-es évek közepére ismét célul tűzhették ki az első osztályba jutást. Ez a 2006/07-es bajnokságban, a korábbi világválogatott Kovács Péterrel a kispadon, hazai mérkőzéseiket a viszonylag közeli Népfürdő utcai Elektromos csarnokában rendezve sikerült is nekik. Utoljára lett bajnok az Óbudai Goli, és jutott fel az NB I-be, ahol azonban – az előírt csarnokkövetelményeknek megfelelendő – Újbudán, azaz a XI. kerületben kényszerült játszani pályaválasztóként, ezzel teljesen elszakadva Óbudától. Nem kezdtek rosszul, de a bajnokságot végül kieső helyen zárták, és 2008 nyarán a helyi sportegyesület Újbuda TC átvette a komplett csapatot, saját nevét adva nekik, amivel lényegében a Goldberger kézilabdája, végső soron utolsó működő szakosztálya is megszűnt.

 

Labdarúgás

A kelenföldiekről való leválás a foci kiemelt népszerűségének is köszönhetően nagyon hamar, a 20-as évek végére megtörtént. Fontos kiemelni, hogy az „anyaegyesület” csapata jóval sikeresebb volt és bő egy évtizeddel hosszabb utat járt be, mint óbudai társa (1948/49-ben egy évet az NB I-ben is szerepeltek), de történetünk most nem róluk szól. 1929 novemberében a Goldberger SE már különálló óbudai szekciója mérkőzött meg a vállalat pesti eladási osztályával a Nagyszombat utcában, amit következő év tavaszán a központi üzlet elleni találkozó követett. A 30-as évek elején még számos más, vállalaton kívüli barátságos mérkőzést is játszottak, elsősorban környékbeli gyárak egyesületeivel szemben (pl. Gázgyár, Kartonnyomógyár). 1934-ben döntöttek úgy, hogy beneveznek a magyar bajnokságba, melynek budapesti ötödosztályából indulva 1939-re egészen a másodosztályig küzdötték fel magukat. 1942-ben kerültek a fővárosi élvonalba, ám ottani szereplésüket a háború miatt 1944 végén félbeszakadt bajnokság derékba törte. 1945 után elölről kellett kezdeniük a bajnoki rendszerben való felfelé lépdelést: 1948-ban a budapesti harmadosztályból felkerültek a másodba, majd 1951-től újra az elsőben futballozhattak, ahonnan huszonhárom éven át kirobbanthatatlanoknak bizonyultak (legjobb helyezésük háromszor is a bajnoki ezüstérem volt).

1969-től egészen a megszűnésükig csak az óbudaiak használták a Goldberger nevet, mert a XI. kerületiek ekkor Kelenföldi Goldberger helyett KELTEX-ként, azaz Kelenföldi Textilgyárként versenyeztek.

Az 1974-es nyári bajnokságot átszervezések miatt kényszerűségből a fővárosi másodosztályban kellett folytatniuk, ahonnan 1976-ban mindössze rosszabb gólkülönbségük miatt nem sikerült visszajutniuk. Következő évben ezzel szemben kiestek a harmadosztályba, de 1979-ben visszakapaszkodtak onnan. 1981-ben az Óbudai Goldberger egyesült a helyi rivális, vele egy pályán játszó Óbudai Pamuttal, ez elsősorban a labdarúgó szakosztályt érintette, és így számos játékos ment át a Pakiból (Pamutkikészítő) a Goliba. 1985-ben végleg búcsúztak a második vonaltól, és 1986 nyarán a harmadosztályban fejezték be működésüket, mivel az egyesület a fenntartási költségekre és arra hivatkozva, hogy a csapatban nem játszik már Goldberger gyári dolgozó, megszüntette a szakosztályt. A pálya helyére teniszpályák és sportcsarnok építését tervezték, amiből végül nem valósult meg semmi, hanem jó ideig akadálypályaként hasznosították, gépjárművek számára. 1993-ban a területet értékesítették, pár évig autóparkolóként, utána gördeszkapályaként üzemelt, ma pedig a Budapest Garden működik ott.

 

Életutak

A kézis lányok és a focisták sűrűn látogatták egymás mérkőzéseit, családias hangulat uralkodott a klubban, a szurkolók büszkék voltak, és vereség esetén sem haragudtak a sportolókra, szinte mindenki ismerte a másikat.

Kerényiné Magyar Éva 1979-ben, húszévesen került a Fradi utánpótlásából az Óbudai Goldberger kézicsapatához. Állítása szerint csak az ő időszakából hat-hét olyan párt ismer, akik golis focistaként és kézilabdásként házasodtak össze. Férjének, Kerényi Péternek – aki gyerekként a klub utánpótlás, majd a katonaság után felnőtt együttesében is focizott rövidebb ideig – az édesapja, Oszkár bácsi harminc éven át irányította a labdarúgócsapatot. Éva balszélsőként kezdetben az ifjúsági gárdában játszott, 1980-tól viszont már az NB I/B-és felnőttek között kapott szerepet, ahol az előző években fiatalítás ment végbe. A kézis lányoknak heti kilenc edzésük volt, és többen gyakorlatilag sportállást kaptak a gyárnál, azaz bejelentették őket különböző osztályokra, ám oda nem, vagy mindössze a munkaidő töredékére kellett bejárniuk. A kevésbé szerencséseknek csak munkaidő-kedvezményt biztosítottak (nyolc helyett hat óra). Semmilyen könnyítésben nem részesültek azonban a focisták, akiket valóban teljes munkaidőben foglalkoztattak sofőrként, portásként vagy hasonló munkakörben, miközben a gyárban összesen 2000 ember dolgozott, három műszakban. A lányok a sporttal nem kerestek rosszul, Éva fizetése például házfelügyelő édesanyjáénak a kétszeresét tette ki, és ehhez még a kalóriapénz is hozzáadódott. Péter 1979-ben vette át a Rozmaring Étterem elődjének számító, a Goldberger vállalat tulajdonában lévő Mocsár üzemeltetését, mely főként a Goli munkásainak gyári étkezőhelyéül szolgált. Megismerkedésük után Éva egyre többet segített be a vendéglői feladatokba, 1986-ban gyorsan összeházasodtak, hogy vendéglátóipari végzettségükkel kimehessenek az NSZK-ba, ahol éttermet működtettek, mialatt Éva a helyi harmadosztályú TSV Dahl csapatában kézilabdázott. 1994-ben jöttek haza, és az itt hagyott ragyogó Goldberger kollektívának már csak a hűlt helyét találták. Jelenleg a Kerék utcai általános iskola büféjét üzemeltetik.

Horváthné Szerényi Mária férjével, Miklóssal szintén a golis párok sorát gyarapítják. Mária Kiskőrösről indulva öt évet töltött el a Postásban (kettőt az NB I-ben), és 1978-ban igazolt a másodosztályba frissen kiesett Goldbergerbe, mint átlövő. A gyárban az értékesítésen dolgozott, az aktív kézilabdázást 1989-ben fejezte be. Mivel sokszor szabadtéren játszottak, esőben a labda úgy megszívta magát vízzel, hogy csak alulról lehetett kapura juttatni, aminél nagy segítséget jelentett Mária számára, hogy sokáig tekézett is. Abban az időben vakszot még egyáltalán nem használtak, a hazai pályájuk betonfelületén való esési technikákat pedig külön el kellett sajátítaniuk. Egy szezonra három cipőt kaptak az egyesülettől, amit az intenzív igénybevétel miatt év végéig rendre elhordtak. Míg a kézis lányok összezáró közösségként sorozatosan az edzőket buktatták meg, addig a focis fiúknak rendszerint az ellenféllel és a játékvezetővel gyűlt meg a bajuk: nemigen akadt meccs, amin ne lett volna verekedés a pályán, a bírót meg egyszer úgy kikergették a sporttelepről, hogy majdnem elütötte a HÉV.

Horváthné Szendi Katalin került hármójuk közül a legkorábban (1972-ben), húszévesen a Golihoz, így hat szezonon keresztül még részese lehetett az NB I-es korszaknak. Óbudaiként a Vörösvári úti Czabán Samu Általános Iskolából először az Úttörőstadionba vitték kézilabdázni, majd rövidesen a komplett szakosztályukat átvette az MTK. Eredetileg kapus szeretett volna lenni, de aztán kikerült a mezőnybe, ahol átlövő és beállós poszton számítottak rá. A Duna-parti pályán hangulatos környezetben, több száz néző előtt, olykor villanyvilágítás mellett mérkőztek meg az ellenfelekkel, akik közül a legkeményebb a Vasas és a Bakony Vegyész volt. Az edzőtábort minden nyáron a vállalat 1970-ben épített kunfehértói nyaralójában tartották. A gyárnál export ügyintézői munkakörben alkalmazták, 1989-ig erősítette a kézilabdacsapatot, több éven keresztül csapatkapitányként. Férje, Károly eleinte még udvarlóként járt a mérkőzéseire, így keveredett át a Goli focimeccsére, ahol – miután kiderült róla, hogy a BKV Előre tartalék együttesében nem igazán játszatják – rögtön meg is győzték, hogy igazoljon hozzájuk. 1974-től a ’80-as évek közepéig focizott a kék-fehér egyesületben, két év sorkatonai megszakítással. Bajnokijaikra külön embert rendszeresítettek, aki a partról egy hosszú rúddal halászta ki a Dunában landolt labdákat. A GAFU Volán elleni meccsükön ellenfelük az időhúzás szándékával „tökélyre fejlesztette” a labdaelrúgást, a szertáros nem győzte fújni és pótolni a kieső példányokat, melyek végül a szertár húsz darab fölötti tartalékát felemésztették. A klub labdarúgáson és kézilabdán kívüli utolsó két szakosztálya a természetjárás és a tenisz volt. Utóbbit 1981-ben vették át az Óbudai Pamuttól, 1990-ben olvadt be a III. kerületi TVE-be, és a közkedvelt Peterdi Pál vezette.

Nádori Pálné Hornok Klára többszörös magyar bajnokként először mint játékos került az Óbudai Goldberger kézilabdacsapatához, majd 1988-ban utánpótlás-edzői feladatot kapott a klubnál. 1991-1995 között az ifjúsági lányokat vezette, akikkel a téli időszakot leszámítva a saját, betonos pályájukon edzettek, és igyekeztek azt az öltözőkkel együtt rendben tartani. Sajnos hiába harcoltak a létesítmény sportpályaként való fennmaradásáért, miután hajléktalanok költöztek be az épületükbe, az immár csak egykori sporttelepet kénytelenek voltak elhagyni. 2006-ban régi golisokkal elindították az Óbudai Kézilabda Sportiskola SE-t, melyben azóta 6000-7000 gyerek fordult meg, jelenleg majdnem kétszázan vannak. A Kerék utcai bázist mára kinőtték, így komoly szükségük lenne egy saját csarnokra, ahol az idősebb utánpótlás játékosokból nemrég megalakított NB II-es női felnőtt együttesükkel együtt nagyobb mozgásterük lehetne. És ki tudja, ha mindez megvalósulna, akkor talán egyszer még az is előfordulhat, hogy újra felhangzik a jelen cikk címében szereplő csatakiáltás, vagyis: Goli-Goldberg-Goldberger!!!

Indulat #8

– Hogy lettél te ilyen jó gyerek? – kérdezem szomjasan. 

– Szomorú vagy? – kérdez vissza, miután megrágta és lenyelte a falatot. 

Nagy önuralomra van szükségem, hogy visszatartsam a könnyeimet, megrázom a fejem, nem vagyok különösebben szomorú, bizonyos életkor fölött sokak alapállapota a szomorúság, ez teljesen természetes, én úgy érzem, túlléptem azon, hogy az életem nem olyan, mint amilyennek egykor elképzeltem, és különösebben az sem foglalkoztat, hogy egy napon majd nyomtalanul eltűnök, gyerekként még a mennyországban hittem, elképzelni sem tudom, hogyan lehet megbirkózni ilyen zsenge korban az abszolút halál gondolatával, hát persze, hogy érte, a fiamért mindig szomorú vagyok egy kicsit.

– Szerinted nálunk ki a családfő? – kérdezi. 

Azt hiszem, ez a téma beakadt neki. A halántékomat masszírozom, igyekszem derűsen nézni rá.

– Általában a férfiak szoktak a családfők lenni – teszi hozzá. 

– Ez egy meghaladott elképzelés. 

– Részben igen – bólint. – De azért érthető is. A férfiak nagyobbak és erősebbek, és az emberek jobban hallgatnak a férfiakra. 

– Miből gondolod? 

– Mert így van. Ezt mindenki tudja.

Mondanék valamit, ki kéne bontanom a témát a gyereknek, tisztázni hogy, előítéletek, társadalmilag rögzült minták meg a többi, erősen gondolkodom, milyen irányból induljak neki, noha ez tényleg nem a legmegfelelőbb pillanat, talán később kéne visszatérni rá, francba, a fiam már megint ugyanazt csinálja, amit az elmúlt időben sokszor láttam tőle, megrázza a fejét, mintha a haját akarná kirázni a homlokából, majd egy kézmozdulattal visszasimítja a helyére a tincset, ezt megismétli egymás után többször is, a mozdulat teljesen értelmetlen, azt hiszem, ő észre sem veszi, nem akarok egyelőre beszélni róla, félek, hogy ez tikkelés, volt már ilyesmivel dolgunk korábban, hónapokig tartó arcrángás, nem akarom.

– Apu sajnos nem jó családfőnek. Nem lakik itt, és amúgy sem felel meg, mert megbízhatatlan – mondja.

– Még hogy apu!

– Ha neked lenne egy új férjed, egy rendes ember… – A szemem sarkából érzékelem a hajrázós mozdulatsort.

– Nekem? – kérdezem.

– De nincs.

Legutóbb már ott tartottam, hogy gyerekpszichológushoz viszem a fiamat, de a nő, akit felhívtam, hogy a kondíciókról érdeklődjek, már a második percben arról beszélt, hogy a tikkelésnek nagy valószínűséggel a közös életünkhöz van köze, ezzel szülőként szembe kell nézni, a közértből kilépve, a buszmegállóban állva telefonáltam, jobban meg kellett volna gondolnom, mikor és hol kerítek sort a hívásra, nem számítottam rá, hogy lehord egy idegen, rendkívül mély hangja volt egyébként, mint Ilának, semmit sem tudott rólam, mégis nyilvánvalóan engem tett felelőssé, persze én sem gondolom másképp, tudom, hogy mindennek én vagyok az oka, de amikor ennek a kétajtós szekrénynek a szájából tört elő a vádaskodás, váratlanul félelem fogott el, hagytam a buszt, futottam az utcán, elbotlottam kövekben és üres üdítős dobozokban, fél karommal a melltartóból kiszabadult mellemet tartottam, amikor a házunkhoz vezető utcán kaptattam fel, már félhangosan az ég felé esküdöztem, hogy blablabla, most már tényleg szembenézek vele, hányszor fordultam a fiam ellen, mert hiába voltak ezek rövid megőrülések, legfeljebb ötpercnyi üvöltözés után általában magamhoz szoktam térni, de halálra ijesztettem, biztos vagyok benne, legalább nem tartottak sokáig, legalább megbántam őket, de akárhogy nézzük, ezek visszavonhatatlan bűnök, pedig nem minden bűn visszavonhatatlan, a legtöbbet elsimítja az idő, legtöbb esetben az is elég a megszabaduláshoz, ha utólag tényleg megbánjuk, amit tettünk, Mocsár mesélt arról a visszatérő álmáról, amelyben egyszer csak rádöbben, hogy valamikor régen gyilkosságot követett el, a holttestet elásta a kertjében, a rendőrök soha nem találták meg, és álmában Mocsár pontosan tudja, hogy már nem is fogják megtalálni, nem kell félnie a felelősségre vonástól, mégis egyre jobban belebetegszik a gondolatba, hogy egyszer megölt valakit, ennyi, semmi más nem történik az álomban, csak mind gyötrelmesebben tudatosul benne a visszavonhatatlan bűn.

– Februárban betöltöm a nyolcat – mondja a fiam, és a szemembe néz. Összeszorítja a szívemet ez a komolyság, bárcsak ölelgethetném és puszilgathatnám, bárcsak felkaphatnám és megnevettethetném. – Nyolcévesen már tényleg elég érett leszek, hogy én legyek a családfő.

– Kicsi bogárkám! – mondom túlságosan hangosan, és egyre jobban nevetek, hátha átragad rá az én nevetésem, nem tudom abbahagyni, túl hangos vagyok, és csuklom is, anyám robog ki a szobából, ezek szerint mégis aludt, most ébredt a délutáni pihenéséből, biztos oltári dühös, mert felébresztettem, nem, a hangomból tudja, hogy rossz napom volt, ismer valamennyire, megragad a hónom alatt, és kihúzza velem együtt a széket, na gyere, állj fel, mondja, ilyenkor kurvára erős, megyünk a fürdőszobába, maga előtt tol, egyél még, angyalkám, a hűtőben van padlizsánkrém is, szól vissza a fiamnak, és amikor már benyomultunk a fürdőbe, amikor már hangosan csobog a víz, akkor kezd el szidni, amiért ilyen állapotban jöttem haza, én szó nélkül vetkőzöm, ő leül a szárító előtt álló hokedlire, és jajgatva sajnálja magát, az unokáját, engem, nem érti, hogy lettem ennyire rossz.

(…)

„Amikor vége az utolsó dalnak is”

Balázs Fecó bő ötven éves zenei pályája során megkapta többek között a Kossuth-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovag- és tisztikeresztjét, számos életműdíjat, de biztos, hogy számára a legértékesebb díj a közönség határtalan szeretete és tisztelete volt. Nagyon sok olyan dalt írt, adott elő, amelyek már életében örökzölddé váltak. Generációk fogják még hallgatni az olyan klasszikusait, mint A kőfalak leomlanak, A válaszra várva, az Amit nem mondhattam el, a Ne állj meg soha, az Anyám, vigasztalj engem, a Maradj velem…, a Homok a szélben, a Hazafelé. Sorolni lehetne még a lélekre ható dalait, melyeket állandó szövegírójával és barátjával, Horváth Attilával alkottak meg a hosszú évek során.

Balázs Fecó élete a színpad volt, és azon nagyformátumú zenész-énekesek közé tartozott, akik elvitték a hátukon a koncerteket. Hatalmas szíve volt, amelynek érzései gyönyörű dalaiban manifesztálódtak.

Azonban ironikus módon pont a szíve volt egészségének gyenge pontja, többször műtötték, de a pandémia okozta megpróbáltatásokon már nem tudott felülkerekedni, életének 69. évében, 2020. november 26-án távozott közülünk.
Balázs Fecó bő húsz évet élt az óbudai Testvérhegyen, végső nyughelye pedig az Óbudai Temető lett.

 

Balázs Fecóról alkotótársai emlékeztek meg.

 

Dorozsmai Péter (zenész, a Korál és East együttesek, Ákos kísérő zenekarának dobosa, zeneszerző, stúdiótulajdonos hangmérnök, zenei rendező és lemezkiadó producer):

„Fecó… mintha tegnap történt volna, érzem még a tavasz illatát a levegőben, csak közben elröppent 40 év. De micsoda évek voltak ezek …
Amikor először jött el Csillaghegyre meghallgatni engem mert dobost keresett , azt éreztem, mintha az osztályunkba jött volna egy idősebb új fiú. Tapasztaltabb, bölcsebb volt nálam. Én még betöretlen csikó voltam, a “vadló” korszakomat éltem, tele ötlettel, ambícióval. Fecó a rá jellemző görnyedt  testtartással, arcába lógó hajával elkezdett a Hammond orgonán játszani, mely orgona bemelegedő csöveinek az illatára máig emlékszem. Született zseni volt, ahogy orgonált, de sose dicsértük egymást szembe, kimondatlanul is tudtuk egymásról, hogy ki mit érez, hiszen a beszéd helyett a zenélés nyelve ezt tökéletesen kifejezte. Szép pillanatok voltak ezek, azonnal egymásra találtunk, rengeteg inspiráló dolgot tudtunk egymásnak mutatni. Ez a legjobb az együtt zenélésben. A próba közben a lemenő nap besütött a szobába és a hosszú, derékig érő, vörös hajamra is. Akkor hallottam tőle először a “korálhajú” dobos kifejezést, amit igazából sosem szerettem, de most már hiányzik, ahogyan mondja. A próba végén megkérdezte, hogy van-e naptáram, mert a hétvégén lesz egy buli a Dunakanyarban, írjam be, hogy háromkor indulás, másnap pedig egy nagy koncert a Budai Ifjúsági Parkban. Semmi ünnepélyesség, hogy „te leszel a dobos, téged választottunk”. Úgy beszélt, mintha egész életünkben együtt zenéltünk volna. Szép volt. 

Nagyon szerettük a közönségünket és ők is szerettek minket, hűségesek voltunk egymáshoz.
Rengeteg koncert, rengeteg kaland és harc volt életünk legszebb éveiben, amelyeket együtt toltunk végig, és aminek sok-sok dal megszületése lett a jutalma. Sosem vettük komolyan azt, hogy egyszer ennek vége lesz. Most pedig, tessék… Szinte hasít a fájdalom, hogy a telefonom kijelzőjén már sosem jelenik meg Fecó hívása, többet nem fogunk együtt muzsikálni itt a földön. És az az érzés elmondhatatlan, ami feszít, mert már nem tudunk változtatni valamin: annyi minden van, amit még nem mondhattunk el így együtt a közönségünknek, egymásnak, szóban, zenében. Fecó az életem része volt. Évek, élmények, sztorik, sikerek. Hiányozni fognak. De a dalok megmaradnak mindannyiunk számára.”

 

Fekete Tibor „Samu” (a Korál és Ákos kísérő zenekarának basszusgitárosa):

„1983 tavaszán az Erdőalja úton laktam, nagy erővel nyúztam a kötelező bőgőgyakorlatokat, amikor a kertajtón jazz-konzervatóriumos társam, a Korál együttes népszerű dobosa, Dorozsmai Péter csöngetett be. Gyanakodva nyitottam ajtót, nem tudtam mire vélni a villámlátogatást. 

Van kedved a Korálban basszusgitározni? – kérdezte. Nem is sejtette, hogy ez nem kedv kérdése, hanem álmaim netovábbja volt.

Nézd át a nótákat, egy hét múlva próbálunk, május elsején indul a turné. mondta, majd felült a biciklijére és elviharzott. Miután meggyőződtem, hogy ez nem csak egy látomás volt, nyomban nekiültem és elkezdtem tanulni a számokat. Nem volt nehéz dolgom, mivel az összes slágerüket kívülről fújtam, de ott volt bennem a félsz, hogy Fecóék befogadnak-e? Április utolsó hetében beszereltünk az Óbudai Gázgyár színpadára és vártuk Fecót, aki egy hónapos dubai vendégszereplésről érkezett haza. A terv az volt, hogy pénteken és szombaton próbálunk, mivel vasárnapra, május elsejére már három koncert volt lekötve. Amikor megjött Fecó, csak annyit kérdezett:

Tudod a műsort?

Persze, fújom mind a 20 nótát! 

Akkor oké, gyere, igyunk egy kávét.

Beültünk a Gázgyár büféjébe és zenéről, kutyákról, autókról beszélgettünk. Örömmel nyugtázta, hogy én is óbudai vagyok és közel lakunk egymáshoz. Egy óra alatt átbeszéltük a világ dolgait.

Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, szombaton reggel hétkor találkozunk, tízkor van az első koncert. – mondta Fecó, majd kezet fogtunk és indulni készült.

Fecó, be vagyunk szerelve, nem nézzük át a műsort? kérdeztem elbizonytalanodva.

Ha tudod a nótákat, akkor minek. Még ezerszer fogjuk játszani.

Így kerültem a Korálba és innen megváltozott az életem. Minden hétvégén három-négy buli, Kuba, Svájc, Németország, turnék, lemezek. Sokat köszönhetek a Korál zenekarnak. Nem csak jó barátok, de kitűnő zenészkollégák voltak, akik mellett sokat tanultam a zenéről, a zenei alázatról.

„Mindig teljes szíveddel játssz, és az a legfontosabb, hogy tiszteld a közönséget!” mondta Fecó. Az évek alatt zeneileg és emberileg is összekovácsolódtunk. Nagy hatással volt rám, hogy játszhattam a dalait, és az, hogy ott állhattam mellette a színpadon. Balázs Fecó által a világra nyitottabb, érzékenyebb emberré váltam.”

 

Szűts László (A Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetségének elnöke, korábban a Sony Music igazgatója):

„Balázs Fecót kalandos módon ismertem meg. Jó barátom az a Szekeres Tamás gitáros, aki sok olyan zenekarban játszott, amelyeknek Horváth Attila írta a szövegeket. Attila az egyik legfantasztikusabb, ikonikus magyar szövegíró. Tamás mutatott be neki, akivel szintén jó barátok lettünk. Horváth Attila azzal hívott fel 1997-ben, hogy „szeretnék valakit bevinni hozzád a Sony Music irodába.” Attilával olyan viszonyban voltunk, hogy ha ő be akart valakit hozzám hozni, akkor nem kérdeztem vissza, hogy kit és miért, csak legfeljebb azt, hogy mikor. A legnagyobb meglepetésemre Balázs Fecóval érkezett meg. Ezt a pillanatot nem is tudom leírni, de most teszek egy kitérőt.

Amikor több év után a családdal külföldről hazatértünk, tizenöt éves voltam, ami a legtökéletesebb életszakasz a rockzenei fogékonyságra. Kíváncsi voltam, hogy hol tart a magyar rockzene. 1979 telén a Közgazdasági Egyetemen két napos magyar rockfesztivál volt, amelyen az akkori összes nagy rockzenekar fellépett, azok is, akik akkor még nem voltak sztárok. Végignéztem az egész programot és a legnagyobb benyomást a Korál tette rám. A fellépésük alatt elment az áram, ami egy rockkoncert esetében elég kínos. Balázs Fecó a helyzetet egy pillanat alatt megoldotta, mert megkérte a közönséget, hogy énekeljék együtt az Anyám, vigasztalj engem című klasszikust. A közönség kórusban énekelte a dalt és ez akkor és ott, rendkívül mély hatást tett, ahogyan az egész Korál koncert is. Az alatt az egy óra alatt Korál rajongó lettem. 

És ehhez képest tizennyolc évvel később Horváth Attila behozza a lemezkiadó irodámba Balázs Fecót, aki azt mondja nekem, hogy mi lenne, ha csinálnánk együtt egy lemezt. Végem volt… Ráadásul Balázs Fecó véletlenül pont abban az évben a szomszédságomba költözött, abba az óbudai utcába, ahol most is élek. Akkor már túl volt egy súlyos szívműtéten, éppen „újjászületett”, ezért az új albumának azt a címet adtuk, hogy Újjászületés, amely, ha lehet ilyet mondani, a legkedvesebb album, amit valaha is csináltam, mint lemezkiadó vezető. Csodálatos dalok vannak azon az albumon. Balázs Fecóval együtt dolgoztunk, egy utcában laktunk. Nagyon jó barátok lettünk.”

 

Zsoldos Gábor „Dedy” (a Hungária, a Dolly Roll, a Step együttesek, Fenyő Miki és Balázs Fecó kísérő zenekarainak dobosa, tanár):

„Balázs Fecót nem ismertem olyan régóta, mint amilyen réginek érzem a vele való kapcsolatomat. A zenész hivatásunk miatt nyilván találkoztunk többször, de nem voltunk barátok. Talán azért, mert kettőnk között egy egész zenész generációnyi különbség volt, mivel Fecó nagyon korán, már tizenhat évesen elkezdte a karrierjét. Fecót emiatt soroljuk a nagy generáció zenészei közé, miközben a megélt évei száma szerint nem tartozna oda. Tiszteltem és felnéztem Fecóra, mint a nagy generáció jeles képviselőjére, de 2018-ig nem volt közelebbi kapcsolatunk. Fecó abban az évben a Zsidó Kulturális Fesztivál keretében a Dohány utcai Zsinagógában lépett fel egy koncerten, ami után odamentem hozzá gratulálni. Fecót még azon a héten felkértem fellépőnek édesapám, Zsoldos Imre születésének 100. éves jubileumi koncertjére, majd attól kezdve elkezdődött egy elképesztően intenzív barátság. Három éven keresztül napi kapcsolatban voltunk. Közel laktunk egymáshoz itt Óbudán, naponta elbicikliztem a házához, és szinte mindig megnyomtam a csengőjét. Behívott egy kávéra, rengeteget beszélgettünk, és sokat mesélt nekem. Hatalmas szeretettel és tisztelettel hallgattam őt. Közben összehoztam egy kisebb baráti társaságot, melynek tagjai Fecó, Fenyő Miki, Ungár Pista szaxofonos, Herrer Pali, aki Fecó barátja és állandó zenei mindenese, valamint a hozzánk később csatlakozott Tereh Öcsi voltak. Mi képeztük a „Pál utcai fiúkat”, és két-három havonta összejöttünk beszélgetni.

Nagy örömömre együtt is zenélhettem Fecóval, mert meghívott a zenekarába. Ehhez kapcsolódik egy eset, ami egy éve történt. Fecónak tavaly február 26-án, pont a születésnapomon nagykoncertje volt Békéscsabán, amelyen a kísérőzenekarának először voltam a tagja. Azzal indul a történet, hogy nem a zenekar tagjait szállító buszban utaztam, hanem Fecó invitálására az ő kisbuszában, ami külön megtisztelés volt. Este elkezdődött a koncert, amely során Fecó egyesével felhívott minket a színpadra, miután a program első blokkjában szólóban énekelt. Fecónak az volt a szokása, hogy a koncert elején mutatta be a kísérő zenészeit, nem a végén, ahogy általában történni szokott. Már ez a gesztus is újdonság volt a számomra, de utána jött az igazi meglepetés: ahogy engem felhívott, az sokkal inkább volt felkonferálás, mely során olyan rögtönzött szöveget mondott el velem kapcsolatban, amelytől azt hittem, hogy elsírom magam. Bejelentette, hogy a születésnapom van, majd megölelt és a Hammond orgonája alól előhúzott egy nagy zöld zacskót – amelyet ma is őrzök , amiben giga méretű csokoládé, ruhába öltözetett „Hungária” pezsgő, mellette egy cserépdob, valamint egy gyönyörű tartalmú levél volt, amiben boldog születésnapot kívánt nekem. Fecónak ezt a megható gesztusát soha nem fogom elfelejteni. 

Balázs Fecóval tavaly október 29-én találkoztam utoljára. Az elmúlt években hetente ebédeltünk együtt, általában előre megbeszélve. Aznap váratlanul hívott fel dél körül azzal, hogy ráérek-e, mert a Kisbojtár Vendéglőben van. Gondolkodás nélkül mentem és mire odaértem, már tálalva volt a levesem. Jót beszélgettünk, szóba jött a 70. születésnapjára tervezett nagykoncertje is. A búcsúzáskor megöleltem, telefonon még kétszer beszéltünk, aztán jött a betegsége. A kórházba már be se mehettem hozzá a járvány miatt, és többé már nem találkoztunk. Fecó feleségével, Imolával és Fecó mindenes technikusával, Bordás István Hippy-vel amikor tehetjük vasárnaponként kimegyünk az Óbudai Temetőbe a sírjához.”

Ha megtiportad, edd is meg!

A bezártság 12. hónapjában ugyanis az is kirándulni indul, aki korábban az Elvis Presley tér gyepére sem merészkedett. Mi, tavasz- és természetbolondok pedig ott tartunk, hogy bármit lelegelnénk, ami nem hóvirág és azt is csak azért nem, mert védett. Nézzük tehát, mik azok az első ehető növények, amikért már érdemes nekiindulni a határnak! 

Salátaboglárka, őzsaláta, tyúkhúr – amikor tényleg mindegy, csak zöld legyen

El tud jönni az a pillanat, amikor az ember a tej-kenyér mellé vásárolt cserepes krókuszt kezdi el gusztálni, annyira vágyik már valami klorofillra – szerencsére pont ilyenkor bújnak ki az első aprócska levelek. Hogy őszinte legyek, ezeknek még semmi, de semmi ízük nincs. Annyi előnyük viszont van, hogy frissek, zöldek és legalább nem mérgezőek. Majdnem mindenhol nőnek, de azt újfent le kell szögeznem, hogy fogyasztásra szánt növényeket csak az utaktól, kutyafuttatóktól messzebbre szabad szedni, különben csúnya fertőzés lehet a vitaminpótlás vége!
A salátaboglárkának 1-2 centis, szív alakú, fényes levele van – az alakja hasonlít egy kicsit az ibolya leveleire, de azoknál kisebb és jobban csillog a sápadt tavaszi fényben. Igazából az sem tragédia, ha összekeverjük az ibolya leveleivel, mert azok is ehetőek – és az élvezeti értékük sem sokban tér el. Cuppogósabb, láposabb vidéken viszont inkább ne csábuljunk el, mert összetéveszthető a (jóval nagyobb) mocsári gólyahírrel, ami viszont mérgező.
Az őzsaláta már biztonságosabb terep: nagyra növő, távolról a kutyatejre hasonlító virág, de más ilyen méretű növény kora tavasszal még nincs a terepen. Az ízét a leírások erős eufemizmussal zellerhez szokták hasonlítani, de maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül nem ismerik az emberek – amíg nem üt be egy világéhínség, addig inkább hagyjuk meg az őzeknek!
A tyúkhúrt mindenki felismeri, legfeljebb nem tudja, hogy így hívják: puha szárú, nagyon apró levelű és nagyon apró fehér virágú futónövényke, ami bármelyik járdaszegélyen képes kinőni. Nagy, puha párnákat alkot, ezért még beletúrni is finom érzés. Az íze zöld-zöld és a tyúkok és a díszmadarak tényleg bolondulnak érte.
Ezeket mind érdemes salátába, vajaskenyérre vagy főzelékekbe keverni, bár inkább az illúzió és a vitamintartalom, semmint a gasztronómiai élmény végett.

Jöjjenek hát a tényleg finomak! 

A zamatos turbolya már akkor nő, amikor még a fű sem: eleinte gyötrelmes szedni, mert még nagyon pici, de pár hét alatt combmagasságúra nőhet. Nagyon hasonlít a petrezselyemre, de annál cakkozottabb a levele, puhább a szára és harsányzöldebb a színe. Több hasonmása van, de ami miatt összetéveszthetetlen, az az illata: megdörzsölve élénk, ánizsos illatfelhő csap fel belőle. Az íze is erre hasonlít, úgyhogy kezdőként óvatosan adagoljuk az ételekbe, de higgyék el, nagyon hamar rá lehet kapni. A francia konyha nagyon sokat használja: a klasszikus zöldfűszercsokruk, a bouquet garni egyik alapeleme. Gyógynövényként is használják: a magas C-vitamin-tartalmán kívül vértisztító és salaktalanító hatása van, régen pedig tüdőbetegségeket (!) is kezeltek vele. Fiatalabb akác erdőkben szinte teljesen el tudja borítani a talajt, kora tavasztól késő nyárig szedhető és ehető. Ősszel már azért nem érdemes, mert – mint minden zöld növény – veszít az ízéből, de hol van az még! Egyelőre a rendes tavasz jöjjön meg végre!
Aminek a másik csalhatatlan jele, hogy a piacokon és az aluljárókban megjelenik a méregdrága medvehagyma, a hírműsorok pedig összeállítást közölnek arról, hogy hányan keverték össze a súlyosan mérgező gyöngyvirággal. Virágzás előtt tényleg megtévesztően hasonlítanak egymásra, de mégis folyton hüledezve figyelem ezeket a híreket, a medvehagymának ugyanis olyan penetráns fokhagyma-illata van, hogy erősen Covid-fertőzöttnek kell ahhoz lenni, hogy elkerülje a figyelmünket.

Ha viszont átmenetileg nem érzünk illatokat és ízeket, akkor egyébként sem szabad semmit sem leszedni vagy gyűjteni a természetben, hiszen még nagyobb veszélybe sodorhatjuk magunkat!

(Most persze arról beszélünk, amikor valaki már gyógyult, csak még nem tért vissza minden érzékelése, hiszen betegen ugye a lakást sem hagyja el egy felelős ember.) De vissza a medvehagymára: szerencsére elképesztően szapora, úgyhogy ha valaki rábukkan egy medvehagyma-mezőre, biztos lehet benne, hogy oda egyrészt évekig visszajárhat, másrészt nem fog tudni annyit szedni, hogy ne unja meg. Egy-egy népszerűbb lelőhelyen a békeidőkben láttunk olyat is, hogy buszokkal szállították a medvehagymázni igyekvőket az erdőbe, és volt olyan szemfüles lángosos, aki odahúzta a lakókocsiját is – óriási sikerrel.
Persze ezeket a nagyüzemként működő terepeket jobb elkerülni, és mindenképpen tartsuk szem előtt, hogy külön gyűjtési engedély nélkül fejenként napi két kilónyit szedhetünk le! (Ami persze medvehagymából olyan sok, hogy már az is pofátlanságnak tűnik.)
Az első recept, ahogy mi enni szoktuk, amint kibújnak a pici nyuszifülek, így hangzik: jól felöltözve induljunk el kirándulni, a kosárba tegyünk egy vastag pokrócot és a kés mellé egy doboz jó vajat is. Útközben pedig álljunk meg a kedvenc pékünknél és vásároljunk valami különlegesebb kenyeret.

A medvehagymásba érve terítsük le a pokrócot, kenjünk egy szelet vajas kenyeret és leheveredve szedegessünk rá magunk mellől zsenge medvehagymát!

Ezután már jöhetnek a krémlevesek, a köretek, a pogácsák belőle, de ezt az első szeánszot nem érdemes kihagyni.
A következő kedvencem már megosztóbb lesz, de bátraké a szerencse: a csalánról mindenki tudja, hogy elképesztően egészséges, de az ízéről már kevesebben zengenek ódákat. A friss hajtásokat általában leforrázva használják gyógyteának vagy főzeléknek, mert így elveszíti a csípősségét. Pedig szó szerint bizsergetően nagy élmény, ha nyersen próbálkozunk meg vele! Akkor érdemes elkezdeni szedni, amikor még nagyon aprók, szinte körömnyiek a levelei – de óvatosan, mert már zsenge korukban is csípnek! Igaz, annyira nem hólyagzik fel a bőrünk tőle, mint amikor nyáron egy igazi családbokorba esünk bele rövidnadrágban, biciklivel. Ha salátába vagy egy gazdag szendvicsbe teszünk pár levélkét, akkor olyan bizsergés lesz az eredménye, amitől én mindig vigyorogni kezdek – de ha valaki nem is fog rászokni, legalább biztos, hogy nem lesz reumás a nyelve. (Nem mintha ez a veszély sokakat fenyegetne persze…) Szintén egészen késő őszig lehet gyűjteni a csalánt, de nagy korában már csak a hajtások tetejét érdemes lecsipkedni, a nagy leveleknek kevésbé jó az íze. 

Nem zöldek és nem füvek

Végül jöjjenek azok, amik nem zöldek és nem füvek, de tavasszal van idényük és túl finomak ahhoz, hogy otthagyjuk őket.
Az év legelső gombái a kucsmagombák, amik még az aljnövényzet megnőtte előtt kidugják a fejüket az avar alól. Pontosabban csak kéne nekik, mert általában csak egy icipicit hajlandók kikandikálni, akkor is tökéletesen avarszínűek és ráadásul a legrondább, szúrós bozótosban kell értük kúszni-mászni. De annyira finomak, hogy egy olyan megszállott, mint én, hajlandó fél napokat törpejárásban tölteni és vérző sebeket szerezni a kedvükért – a sikerélmény pedig kárpótol minden nehézségért. A kucsmagombák közül is a legelső a cseh kucsmagomba, aminek nyúlánk, fehér szára és csúcsos, rücskös, sötétbarna kalapja van – és egészen szenzációs ételeket lehet belőle készíteni. Természetesen csak azután, hogy egy gomba szakértővel bevizsgáltattuk őket, hiszen az ördög sosem alszik és a gombák ugye meglehetősen hatékony bosszút tudnak állni az emberen. Gombaszakértőt pedig szinte minden piacon találunk: az elérhetőségük listáját bármikor megtalálják a NÉBIH honlapján. Pár héttel később jön a pusztai és az ízletes kucsmagomba, amiknek egy kicsit más a termőhelye, mint a cseheknek, az ízük viszont felülmúlja őket. Ha piacon látnak belőle, fordítsák el a fejüket az ártáblától és feltétlenül kérjenek belőle egy maréknyit: hagymán, egy kis kakukkfűvel párolva még egy sima tésztát is sokcsillagos magasságokig repítenek!

Az itt felsoroltak közül a legmacerásabb talán a fenyőrügy gyűjtése, mert egyrészt nem lehet azonnal megenni, másrészt a friss gyantától ragad, mint a veszedelem.

Hagyományosan a lucfenyők friss hajtásait kell tavasszal lecsipkedni – már aki nem sajnálja a fákat, de egy nagyobb lucosban ilyesmi fel sem merül majd bennünk, mert annyi van belőle. Nem csak a klasszikus értelemben lett rügyek, hanem a még puha, frissen kinőtt ágvégek is jöhetnek a kosárba a pindurka tobozkezdeményekkel együtt. Utána kell hozzá még egy nagyobb befőttesüveg, sok cukor, napsütés és türelem. A befőttesüvegekbe rétegezzük bele nagyjából egyforma arányban a cukrot és a rügyeket, zárjuk le, aztán tegyük napos helyre. 3-4 hét alatt olvad el teljesen a cukor az üvegben – addigra pedig át is veszi a fenyőrügyek kivételes ízét és minden jótéteményét. Ekkor szűrjük le, tegyük kis üvegekbe és megfázás, köhögés idején járjunk rá egy kiskanállal, vagy akár ihatjuk szörpnek is, amikor csak tetszik.
Hallottam már hírét, hogy valaki lekvárszerűséget is készít fenyőrügyből, de ezt még ki kell kísérleteznem, mielőtt másokat is ráveszek.
Boldog, napsütéses legelészést kívánok mindenkinek – lehetőleg minél néptelenebb helyeken!

Közösségi stratégia

Mire jó egy stratégia a településfejlesztéshez? 

SZF: Fontos összegyűjteni azokat az elképzeléseket, hogy egy település merre akar tartani. A legtöbb időt azzal töltöttük eddig, október elejétől kezdődően mostanig, hogy különböző fórumokon, beszélgetéseken, háttérinterjúkon feltérképeztük, mit gondolnak a kerületiek, milyen jövőt álmodnak Óbudának. Mi az, amit magunk elé állítunk célnak: ide szeretnénk eljutni 2030-ig.

Azt hiszem, hogy ennek a víziónak a megragadása és az ahhoz vezető útnak a kijelölése a legfontosabb feladatunk, és ezt élvezzük a legjobban tervezői részről. 

KE: Amikor előkészítettük az itteni munkánkat, akkor nagyon sokféle Óbudára vonatkozó stratégiát végignéztünk, mert kíváncsiak voltunk, hogy mik azok a témák, ügyek, amelyek visszatérőek. Vannak részletező ütemtervek, táblázatok, néha ijesztőek is, annyira bonyolultak. Erős kétségeim vannak afelől, hogy működnek-e, hiszen a legtöbbször a 0. pillanatban megbuknak, mert kiderül, hogy nincs is pénz az adott projektre. Aminek viszont tényleg van értelme, az az egyeztetett stratégia, amit nemcsak a legfelső vezetők fogadnak el, hanem az adminisztráció alsóbb szintjei is, és akkor tud sorvezetőül szolgálni az éves feladattervek elkészítéséhez. Közben képviselő vagyok Nagykovácsiban, és látom, hogy egyáltalán nem így működik a stratégia és napi gyakorlat kapcsolata, de jó lenne elmozdulni ebbe az irányba!

SZF: A stratégia az, ahol össze lehet rakni az összefüggéseket. Ha beépítjük a hegyet, akkor az alsó részen el fogja árasztani az utcákat egy nagyobb esőzés után a víz. Lehet, hogy nem holnap, csak pár év múlva jelentkezik a probléma, de a stratégia pont 6-10 éves távlatokban gondolkodik.

Nagyon nehéz a lakosság felé kommunikálni ezt a megközelítést, de a politikusok számára is problémás a hosszabb időtáv, mint a 4-5 éves ciklusokban való gondolkodás.

Az utolsó elfogadott stratégia 2015-ös. Azt gyanítom, hogy 5-6 év alatt a stratégiai célokat tekintve alapvető, nagy változások nem következtek be. Ehhez képest mennyire lesz új a stratégia?

SZF: Az elmúlt években gyökeresen megváltozott a várostervezési eszköztár. Egyrészt egészen új megközelítésnek számít az, hogy az egész tervezést a lakossági fórumokra, egyeztetésekre, érintettek közötti párbeszédre, szociális és civil szervezetekkel való egyeztetésre alapozzuk. Másrészt pedig az, hogy bővül az az eszköztár, ami rendelkezésünkre áll, hiszen változott a technológia, hogy egy termékkel meg lehet vásárolni egy egész okos parkolási rendszert, hogy csak egy példát mondjak, és azt is lehet látni, hogy az alkalmazott kutatásból a piacra kerülés ideje is lecsökkent. Ez által nem irreális olyasmit is álmodni, amire két éve még azt mondtuk volna, hogy ez sci-fi.

KE: Kiderült, hogy másképp állnak hozzá az emberek a környezetükhöz, és ezért változnak a stratégiai célok is. És ami le volt írva, hogy felesleges, most az az első: a lakosságot megnyerni egy közös célhoz.

A III. kerület sok kis működő, identitással rendelkező részből áll. Összeállnak egy egésszé, egy stratégiává a részekre vonatkozó tervek?

SZF: Visszakérdezek: fontos, hogy összeálljanak? Muszáj, hogy a belső óbudaiak, a békásmegyeriek, a Nánási útiak vagy a kaszásdűlőiek ugyanazokért a célokért lelkesedjenek? Szerintem nem. 

KE: Természetesen a kerületen belül vannak olyan problémák, amelyeket ha nem oldasz meg az egyik helyen, máshol még nagyobb gondként fognak jelentkezni, gondolok itt a parkolásra, a közlekedés szervezésre vagy az esővíz elvezetésére.

SZF: És nyilván vannak regionális, vagy még annál is nagyobb léptékű problémák. A lakosságnál azt látjuk, hogy a kis léptékű problémák azok, amik kézzel foghatóak, szembetűnőek és ezekre várják a megoldást az önkormányzattól, pedig azok legtöbbször nem az ő hatáskörük.

Nehéz feladat tudatosítani a lakosságban, hogy mi az, aminek a megoldását az önkormányzattól várhatja, és mi az, amiben neki kell civilként elkezdeni mozgolódni, hogy eljuthasson magasabb szintekre. 

KE: A lakossági fórumokon az az igazi sikerélmény, amikor sikerül úgy provokatív kérdéseket feltenni, hogy kizökkentsük a gondolkodást a megszokott köreiből. Lakossági fórumra az jön el, akinek van egy konkrét ügye, amit nem tudott megoldani hosszú ideje, eleve van egy elképzelése arról, hogy mi mire vagyunk képesek (semmire), elmondja a sztoriját, a kutyakakit, a koszos utcát, az esővizet, a parkolást… És ilyenkor az a feladatunk azon kívül, hogy megismerjük őket, a szomszédságot és az ő gondjaikat , hogy föltegyünk olyan kérdéseket, amik elindítanak egy általánosabb fajta gondolkodást, ami után hosszabb távon a lakó is érzékenyebb lesz a stratégiai gondolkodásra.

Ha jól értem, ebben az újfajta városfejlesztői stratégiaalkotásban az igazi kihívás az, hogy a szakértők, a nagyívű elképzelésekkel bíró vezetők, meg a kreatív ötletekkel rendelkezők kerületfejlesztési vízióit a lakossági fórumok, érintetti párbeszédek világával kell összehozni. Demokratikus és szakmailag megalapozott – hogy lehet ezt a két szempontot egyszerre érvényesíteni?

SZF: Úgy, hogy ki kell menni terepre: egyrészt a lakossági fórumok színvonalát egy picit feljebb lehet húzni, másrészt nyilván  minket is a science fiction területéről le kell hozni a földre. Pont ezért tart ez a munka több hónapig.

KE: A várostervezés, az urbanisztika eleve sokféle szakmát hoz össze. Szociológusok és mérnökök, közgazdászok és jogászok együttgondolkodása elengedhetetlen, az esélyegyenlőség ügyétől a vízügyi kérdéseken és ingatlanvizsgálaton át a természetvédelemig sokféle témát kell érinteni.

Vagyis, ez a szakma eleve kommunikatív, többféle szempontot szintetizáló, nem idegen tőle a fórumok világa. 

SZF: Külföldi példákon is lehet látni, hogy az önkormányzatok a nyugati országokban is próbálnak átalakulni, kitalálni olyan kommunikációs felületeket, amelyeken meg tudnak jelenni az utca emberének ötletei, gondolatai, projektek tudnak elindulni, ha sikerül az ötletekhez többséget is szerezni. A közösségi költségvetés itt Óbudán is egy hasonló kezdeményezés, ilyeneket kell még sokat, sokszor szervezni ahhoz, hogy az önkormányzat kijöjjön az „ostromlott vár” hozzáállásból, és a lakosság is megszokja, hogy nemcsak panaszkodni lehet, de a közös gondolkodásban is érdemes részt venni. 

Forgalomban van Óbudán néhány nagy válasz arra a kérdésre, hogy mi fogja Óbudát igazán beindítani. Legyen Óbuda Budapest nagy zöld pihenője és ehhez megvan a hegyvidék, a Mocsárosdűlő, a Római-part, a Hajógyári sziget, erre lehet ökoturizmust hozni, zöld fejlesztéseket beindítani. Vagy legyen Óbuda a nagy történeti-kulturális turisztikai célpont? Ennek is megvan az alapja: töltsük újra tele az amfiteátrumokat, legyenek római show-k, hozzuk helyzetbe az Aquincumi Múzeumot, fedezzük fel a középkori Óbudát, vegyük észre a múzeumi negyedünket. Létezik a kreatív tengelyre felhúzott megoldás: a régi gyárépületeket töltsük újra, dizájnnal, kreatív iparággal, galériákkal, stúdiókkal, ez majd újra életet lehel Óbudába. A Goldberger, a Harisnyagyár, a PP Centrum, a Hajógyár, a Gázgyár – hihetetlen lehetőségek. Ez is lehetne megfejtése Óbudának. Egyetemváros – ez is lehetne Óbuda jövője. Van három egyetemünk, és ebből alig látszik valami a kerületben. Az egyetemisták töltsék tele a tereket, pörgessék meg a várost: indítsanak egyetemi vállalkozásokat, startupokat, kutassanak a kerületben, szervezzék a kultúrát a saját képükre. Ezeket a megfejtéseket lehet ismerni Óbudáról, hogyan álltok ezekhez?

SZF: Amiket felsoroltál, azok tulajdonképpen mind egy-egy témára, társadalmi-környezeti kérdésre adnak választ. Hatékony működés, ez az ötödik elem. Azt láttuk, hogy azt kell megváltoztatni, ahogy gondolkodunk a problémákról. Hogyan keressük a választ, hogyan kezeljünk egy egyszerű lakossági panaszbejelentést. Ezzel ne menjen el három különböző szervezeti egységnél több embernek két napja, hanem egy egységnél egy embernek egy órája.

Hogyha ezeket az alapvető mechanizmusokat, a szervezeti kultúrát át tudjuk alakítani, akkor van nyert ügyünk, akkor lesz majd zöld Óbuda, meg kulturális Óbuda, meg egyetemi város Óbuda, meg kreatív iparos Óbuda.

Merthogy kiválasztani egyet ezek közül, az olyan, mintha csak egy célcsoportnak szeretnék válaszolni a problémáira, viszont ha azt mondom, hogy egy olyan alapvető dolgot szeretnék ebben a rendszerben megváltoztatni, ami ezeknek a céloknak a megvalósítását szolgálni tudja, akkor van nyert ügyem.

KE: Mi ugye egy ITS-t készítünk, és az az önkormányzatnak készül. Azt keressük, hogy mi az a kulcs, ami az önkormányzaté, merthogy amiket felsoroltál, abba beleszólhatnak a vállalkozók, a civilek, a lakosság, a különböző egyetemek, nemcsak az önkormányzat. Mi az, amit az önkormányzat tehet azért, hogy elinduljon a közös építkezés, hogy szabadsága legyen az embereknek kapcsolódni és azt valaki segítse. És nem pénzügyi támogatásra gondolunk elsősorban, hanem arra, hogy az önkormányzat legyen egy olyan platform, ami engedi megvalósulni a kezdeményezéseket, az egymásra találásokat. Néha tényleg nem kell több, csak egy ember, akinek elmondhatod, és ő szól a megfelelő osztálynak, hogy valami elinduljon.

Különleges időszakban, járvány közepette készül a stratégia. Láttátok annak jelét, hogy a vírus befolyásolta a városról alkotta elképzeléseket?

KE: Szerintem most kezd az emberekben tudatosulni, hogy ha itt lakom, akkor itt nézzek már körül, hova megyek vásárolni, hova viszem a gyereket. Ha a korábbi, csak 5-6 évvel ezelőtti helyzetet nézzük, akkor szétvált annak a kérdése, hogy hol fogok lakni, hol fogok dolgozni vagy hol fogok szórakozni, fogyasztani. Most meg ugye nehezebben mozdulsz ki, mert már eleged lesz, mire bárhova odaérsz, és felmerül, hogy nem lehetne-e minden közelebb. A covid után szerintem nagyon erős változás jön, és a kerületek is kezdik mondani, hogy itt helyben, Óbudán érezd jól magad, itt találd meg a munkát, itt találd meg a bevásárlást, itt találd meg a sportot, mindent itt. És erre az elvárásra lehet építeni.

Óbuda 2030

Jelenleg készül Óbuda-Békásmegyer 2030-ig szóló településfejlesztési stratégiája, amely kijelöli a III. kerület következő évtizedének fejlesztési irányait. Mivel 2020-ban volt 10 éves az önkormányzat városfejlesztő társasága, alkalom kínálkozik arra, hogy a kerületben zajló városfejlődési és városfejlesztési folyamatokat évtizedes perspektívából áttekintsük.

Sokszínű kerület

Az elmúlt évtizedek egyik legszembetűnőbb társadalmi, gazdasági, kulturális folyamata a nagyvárosok sokszínűbbé válása. A minket körülvevő posztmodern világ, benne napjaink nagyvárosai egyre sokszínűbbek. Egyre nagyobbak a társadalmi különbségek, egyre mobilabbak vagyunk, egyre sokrétűbbek az igényeink, egyre sokoldalúbbak közösségi kapcsolataink, egyre változatosabbak kulturális és viselkedési szokásaink. Ugyanakkor gyakran elfelejtjük, hogy a sokszínűség évezredek óta a városok egyik legfőbb jellemzője, legyen szó építészeti, társadalmi, kulturális viszonyokról, vagy éppen gazdasági tevékenységekről. Érvényes ez a megállapítás Budapestre, azon belül különösen Óbuda-Békásmegyerre.

A házgyári panelépületek között felbukkanó ókori római kori emlékek árnyékában, a hegyvidék és a Római-part elegáns lakónegyedeit látva aligha kell erről külön említést tenni. A III. kerület minden városrészében felfedezhető a „genius loci”.

Egyedülálló földrajzi adottságai, gazdag történelmi hagyományai és kulturális örökségei miatt a III. kerületnél sokszínűbb települése aligha van hazánknak.

A hétköznapokban gyakran elfelejtjük a kerület sokrétű adottságait, pedig fontos megőrzendő érték, ha úgy tetszik, erőforrás, melyre építkezni lehet és kell is a jövőben.

Sokrétű városfejlesztés

Az utóbbi évtizedben nemcsak a nagyvárosok társadalma, gazdasági élete ment át gyökeres átalakuláson, hanem a szervezett városfelújítás gyakorlata is alaposan megváltozott. A grandiózus állami infrastrukturális városépítési programok helyett (pl. lakótelep-építések) a sokszereplős, változatos mértékű, gyakran nagyon komplex programok terjedtek el. A városfejlesztés is rendkívül sokszínű feladattá vált. Egyszerre foglalkozik a városfejlesztés városépítészeti, társadalmi, szociális és gazdasági kérdésekkel. Figyelembe véve azt, hogy az eltérő karakterű és ennek megfelelően eltérő fejlesztési szükségletekkel rendelkező szomszédságok számára egészen különböző beavatkozásokat szükséges egyidőben megvalósítani, ennek a sokrétű feladatnak csak egy részét teheti ki a kerület Észak-Déli kreatív tengelyének kialakítása, a rozsdaövezet fejlesztéseinek katalizálása. Ugyanakkor legalább ilyen fontos a megfizethető lakhatási körülmények kialakításának támogatása, az energetikai fejlesztések, közlekedésfejlesztési beavatkozások.  

Az önkormányzatok koordinációját igénylő sokrétű városfejlesztési tevékenység új szervezeti formát igényel, melyre megoldásként ahol a feladatok volumene indokolja , önálló városfejlesztő társaságot létesít az önkormányzat. Így történt ez a III. kerületben is, ahol 2010-ben alapították azt a városfejlesztő céget, amely máig ellátja a kerületi önkormányzat összehangolt városfejlesztési tevékenységeinek, közösségi tervezéseinek lebonyolítását. A fenntartható és közösségközpontú városfejlesztés magjai tehát a városrészek lettek.

Óbuda-Békásmegyeren is több városnegyed léptékű fejlesztési program indult 2010 és 2020 között, az Óbudai Promenádtól a békásmegyeri szociális város-rehabilitációig.

De vajon milyen városfejlesztési irányok és kezdeményezések várhatóak 2021 és 2030 között a kerületben?

Három pillér

A kerületi városfejlesztést – igazodva az európai irányelvekhez – a 2030-ig tartó időszakban az innovatív, klímabarát és közösségorientált beavatkozások fogják minden bizonnyal meghatározni. A klímavédelmi és közösségfejlesztési szempontok régóta meghatározzák az önkormányzati beavatkozások irányát. Az elmúlt években a hazai és nagyrészt európai uniós forrásból megvalósuló, energetikai célokat szolgáló korszerűsítések alapvetően az óvodai és bölcsődei épületállományt érintették. Számos fejlesztés megvalósult Óbuda-Békásmegyeren, azonban a klímavédelem stratégiai irányként még határozottabb prioritást kap a 2030-ig tartó időszakra vonatkozóan. A tervezett klímavédelmi beavatkozások kiterjesztésére kerül sor.

Az eddigi, egymással sok esetben össze nem függő, egymást nem erősítő fejlesztésektől elmozdulunk a stratégiai szemléletű tervezés, és a kapcsolódó, egymást erősítő cselekvési programok összehangolt megvalósításának irányába. Mindezek érdekében az elmúlt egy évben számos olyan stratégiai dokumentumot fogadott el a kerület (pl. kerületi klímastratégia, önkormányzati Fenntartható Energia- és Klíma Akcióterv, hivatali Fenntarthatósági Program), melyek olyan irányokat és konkrét intézkedéseket határoznak meg, melyek megvalósulása jelentős előrelépést fog jelenteni a kerületi szintű  klímavédelem szempontjából.

A klímabarát, szemléletformáló programok, a közösségi fatelepítések, a forgalomcsillapítási és kerékpáros fejlesztések már mind ehhez a fejlesztési keretrendszerhez illeszkednek.

Ennek szellemében készül a kerület hosszútávú fejlesztését meghatározó Integrált Településfejlesztési Stratégia, amely a 2030-ig tervezett beavatkozásokat három pillérre építve jelöli ki, társadalmi, gazdasági és környezeti fejlesztések köré. 

Klímaváltozás: alkalmazkodás és mérséklés

A városfejlesztést 2030-ig meghatározó eszközök a klímaváltozás kapcsán két nagyobb csoportba sorolhatók; a klímaváltozás hatásaihoz való alkalmazkodás erősítését, valamint a klímaváltozás folyamatának mérséklését, megelőzését célzó beavatkozások.

Az első csoportba sorolhatók a zöldterület fejlesztések, melyek kapcsán a klímaváltozáshoz könnyebben alkalmazkodó, szárazságtűrő növényeket telepít az önkormányzat. A Pünkösdfürdői-gát fejlesztése kapcsán már kiemelten jelenik meg ez a szempont, de a Mocsárosdülő biodiverzitását növelő beavatkozások is várhatók. Kitüntetett figyelmet szentel az önkormányzat az árnyékos területek létrehozásának, a nagyvárosi hősziget hatás mérséklésének, melynek a kerületben a nagy kiterjedésű lakótelepek miatt kiemelt jelentősége van. A Heltai Jenő téri beruházás során már az eredeti tervekhez képest jelentősebb zöldítés valósult meg.

Hőségriadó terv készül konkrét megelőző intézkedésekkel, különösen a veszélyeztetett korcsoportok (pl. gyermekek, idősek) számára a várhatóan fokozódó hőhullámok hatásainak enyhítése céljából.

Lakossági személetformáló programok megvalósítása zajlik, továbbá a fokozódó extrém időjárási jelenségekre való felkészülést célzó beavatkozásokra kerül sor (pl. a villámárvizek által érintett kerületrészeken csapadékvízelvezetést javító programok).

A második csoportba tartoznak a közlekedési rendszerek által kibocsátott üvegházhatású gázok csökkentését célzó intézkedések, többek között a kerékpáros közlekedést népszerűsítő, a kerékpáros infrastruktúrát javító fejlesztések által. A következő években megvalósul az EuroVelo 6 fejlesztése és a városrészek közötti kerékpáros kapcsolatok erősítésére is sor kerül. A személyautók károsanyag-kibocsátásának jelentős csökkentése, részben az elektromos autók terjedésének elősegítésével (pl. a kerületi e-töltőhálózat bővítése), részben pedig az átmenő forgalom jelentős csökkentésével lesz elérhető (pl. a H5-ös HÉV fejlesztése, P+R kapacitások kialakítása). Az önkormányzati intézményhálózat energetikai célú fejlesztései folytatódnak, melyek célja az egyes épületek energiaigényének jelentős csökkentése, így végső soron a kibocsátás csökkentése. A III. kerület a következő évtizedben növeli a CO2 elnyelési képességét, mely jelentős részben a zöldfelületek bővítésével, fásítási programokkal valósítható meg. A 10 éves, ütemezett fásítási programot a kerület főkertész irányításával hajtja végre.

Az eddig elért eredmények jelentősnek mondhatók, ugyanakkor nem dőlhetünk hátra. Mind a klímaváltozás mérséklése, mind az ahhoz való alkalmazkodás területén további komoly kihívások állnak a városfejlesztési politika előtt. Kerületi szinten folytatni szükséges azokat a programokat, melyek ezen célokat szolgálják. Nyitni kell új fejlesztési lehetőségek felé, mind az infrastruktúrát, mind pedig a lakossági szemléletformálást és a tudásmegosztást illetően. Ezen kihívásokra jelenthetnek megoldást az idei évben induló új európai uniós költségvetési időszak pályázatai, legyen szó közvetlen brüsszeli forrásokról, illetve a hazai kiírásokról. A kerület a korábbi éveknél jelentősebb erőforrásokat biztosított annak érdekében, hogy a megjelenő pályázati kiírásokon minél nagyobb eséllyel induljunk.

Okosodó kerület

A 2020-ban kibontakozó járványhelyzet minden kétséget kizáróan rávilágította a figyelmet arra, hogy az önkormányzatoknak az elkövetkező évtizedben számos újszerű kihívással kell szembenézni. A következő évek a helyben is egyre inkább érzékelhető globális folyamatok (pl. klímaváltozás, technológiai fejlődés, egészségügyi kockázatok) a városok számára a városfejlesztés tekintetében is új szempontokat helyeznek előtérbe.

Folyamatosan növekednek a lakossági elvárások a magasabb életminőség feltételeinek megteremtése iránt. Rohamos gyorsasággal változnak a kommunikáció és a közösségi kapcsolattartás módozatai.

A robbanásszerű technológiai fejlődésnek köszönhetően digitális forradalomnak lehetünk szemtanúi, amely kihat a városok működésére és fejlesztésére egyaránt.

A technológiai fejlődés eredményeként átalakulnak a városi kormányzás eszközei (pl. komplex megközelítés; társadalmi, gazdasági és környezeti fenntarthatóság előtérbe helyezése; a közösségek, a gazdasági és társadalmi szervezetek növekvő szerepe). Mindezek megkövetelik a kerület fejlesztésének és működtetésének magasabb szintre emelését (klímabarát, rugalmas, együttműködő), melynek elérése az úgynevezett Okos Város modell kibontakozását teszi szükségessé.

Az Okos Város megoldások alatt nemcsak a digitalizációt kell érteni, hanem például a szervezeti, intézményi megoldásokat is. Az önkormányzat működésében a 2015 óta működő közösségi tervezés, a polgármesteri hivatal elektronikus ügyintézési rendszerének fokozatos bővítése, vagy éppen a tavaly indított közösségi költségvetés bevezetése egyértelműen a kerület „okosításának” részét képezik. Az intézmények és közterületek vezeték nélküli internettel való ellátása, okospadok telepítése szintén évek óta folyamatban lévő fejlesztések, melyekhez hasonló beavatkozások a jövőben is várhatók. Ugyanakkor egyre inkább előtérbe kerülnek a 2030-ig tartó időszakban a smart energetikai és közlekedési fejlesztések (pl. okos mérők, okos közvilágítás, okos parkolás).

A hivatalok szervezeti felépítése is igazodik az új kihívásokhoz, jelentősebb súlyt kapnak azok a szervezeti egységek, amelyekben a klímavédelmi, fenntarthatósági célok teljesítése nagyobb hangsúllyal bír. Erőforrásokat biztosít az önkormányzat olyan szakemberek alkalmazására, akik tevékenységükkel jelentősen hozzájárulnak Óbuda-Békásmegyer zöldebb és fenntarthatóbb működéséhez (pl. főkertész, főenergetikus, fenntarthatósági felelős).

Közösségfejlesztés

Az Okos Város modell eszköztárának része a társadalmi bevonás lehetőségének biztosítása is, melyben a III. kerület fél évtizede élen jár. A részvételt egyre szélesebb körben biztosítja az önkormányzat, már nem csak a köztérfejlesztések terén. Egy nagy kerület, sok kis szomszédság, erős, befogadó, aktív és környezettudatos közösség. Röviden így foglalható össze a kerület fejlesztésének 2030-i tartó irányvonala a közösségépítés szempontjából, melybe nemcsak a lakóközösségek, civil szervezetek, hanem a vállalkozások is éppúgy beletartoznak. A fejlesztések tervezése és megvalósítása során a szomszédsági szemlélet, a városrész léptékű, a helyi érdekeltek részvételére, együttműködésére és aktív szerepvállalására építő programokra jóval erőteljesebb szerep hárul a jövőben, a Csúcshegytől a Római-partig, a Krúdy-negyedtől Békásmegyerig.

A beruházások esetén a szociális, egészségügyi és kulturális programok markánsabb megjelenésére lehet számítani.

A közösségfejlesztés és a társadalmi szolidaritás felértékelődő szerepére éppen az aktuális járványhelyzet hívja fel a figyelmet. Elengedhetetlen a kerület ellenálló képességének erősítése a helyi közösségek erősítését célzó közösségközpontú, szolidáris beavatkozások által, melyek segítséget nyújtanak a változáshoz való alkalmazkodáshoz, támogatják a III. kerület társadalmának felkészülését a várt és váratlan eseményekre. Ebben a közösségépítő munkában fontos helyet foglal el természetesen az egyedülálló történelmi örökségeink és gazdag kulturális hagyományaink, értékeink megőrzése. 

Az értékőrző és értékteremtő városfejlesztés lényege, hogy felszínre hozza a kerületszerte szunnyadó lehetőségeket, esélyt teremtsen a helyben lakó és dolgozó közösségek számára, legyenek ők Óbuda kreatív tengelyén vagy Békásmegyer rászoruló lakótömbjeiben. A városfejlesztés építsen a helyi értékekre, új értékeket hozzon létre, a helyi igényekhez igazodva erősítse, ösztönözze a közösségeket. Legyen a jövő III. kerületi városfejlesztése kicsit olyan, mint a kanál. És mint tudjuk, „kanál nélkül nincs igazi evés, mert a kanál olyan, mint valami vödör, amely az ételek ízeit a felszínre hozza”.

Az Artkartell gyűjtemény színe-java

Mi hívta életre az Artkartellt?

A PP Center Üzleti Központ irodák és loftok bérbeadása mellett 2012 óta nagyszabású mecenatúra programot működtet Artkartell néven. 

Úgy gondolom, a Teret adunk törekvéseinek” mottó több, mint egy szlogen. 2012 óta jópár tehetséges alkotó- és előadóművész tevékenységét támogatjuk, illetve több kulturális projektet is segítünk hazai- és nemzetközi sikerek elérésében. A 2008-as gazdasági válságot követő években a kultúra és a közhasznú projektek támogatása nagymértékben csökkent. Az állami források elapadására reagálva szükségét láttuk, hogy a figyelemre méltó alkotókat, illetve a nagy közösségeket megmozgató projekteket magántőkéből felkaroljuk. Ezért 2012 januárjában elindítottuk a PP Center vállalati felelősségvállalás programját. Nyilvános pályázatokat írtunk ki az üzleti központ falain belül megvalósuló sport, közösségi projekt, innováció, kulturális projekt és képzőművészeti tevékenységekre.

A PP Center gyönyörű loftjai és nagy belmagasságú fényes terei így mára már nemcsak sikeres vállalkozásoknak, hanem a kulturális és közösségi élet figyelemre méltó projektjeinek is otthont adnak.

Fotó: Lakatos János

Ki lehet a tagja az Artkartellnek?

A PP Center aktuális pályázataira bárki jelentkezhet. A támogatott kulturális projekteket és alkotókat Artkartell néven fogjuk össze. A tagok között neves művészek és szervezetek sorakoznak, mint a Budapest Tánciskola, a Recirquel Újcirkusz, Mundruczó Kornél és a Proton Színház, az Artus színtársulat, Péterfy Bori, a Pátkai Rozina Quintet, a Partizán Műterem és Galéria és még sokan mások. A teljes támogatási tevékenység dokumentációja megtalálható a PP Center honlapján és Facebook-oldalán a videó- és fotógalériában.

Mesélnél az Artkartell online művészeti magazinról?

Ez a magazin az Artkartell szócsöve, a képzőművészeti online újságot 2014-ben alapítottuk Tóth Ágnessel, főszerkesztője Rieder Gábor lett. 

A magazin beszámol a kortárs magyar képzőművészet friss híreiről, a legfiatalabb tehetségektől az idős mesterekig, felkeresve a legfontosabb kiállításokat és műtermeket. Mindeközben rajta tartja ujját a nemzetközi művészeti világ pulzusán is, követi a műkereskedelem rezdüléseit és kutatja a klasszikus múzeumi műkincsek történetét.

Részlet Ezer Ákos Try not to laugh challenge #020 című kiállításából, 2020 Fotó: Biró Dávid

Mit érdemes tudni az Artkartell gyűjteményről?

Az Artkartell gyűjtőernyője alatt működő sokszínű kortárs képzőművészeti programsorozat 2012-ben indult útjára, ide tartozik a Partizán Stúdió és Galéria, az előbb bemutatott Artkartell magazin és az Artkartell projectspace is. Az intézmény körül – a Pátkai család tulajdonában – elkezdett formálódni egy sokszínű és gazdag kortárs képzőművészeti magángyűjtemény. A még felfedezésre váró fiatal tehetségektől a mindenki által ismert kortárs klasszikusokig széles mezőnyt felvonultató Artkartell gyűjtemény szellemes, ironikus, álmodozó, a hűvös ipari esztétikától a pihe-puha otthonosságig ível. Holdbéli lábnyom, vakaródzó medve, meggyötört szék, vizelő kútszobor és totemoszlop. Groteszkbe forduló gyerekjátékok, sziporkába fojtott líraiság, bölcselkedő állatfabulák és még rengeteg bámulatos műtárgy, mint színes virágok és zamatos gyümölcsök, amelyek a kövek, beton és tégla között teremtek a PP Centerben. A több mint 600 darabot számláló gyűjteményt Rieder Gáborral közösen válogattuk a PP Center támogatásával alkotó, illetve itt kiállító művészek munkáiból.

A gyűjteményben több mint 80 képzőművész munkái sorakoznak. Az alkotók nagy része magyar, de a rezidencia programon részt vevő több országból, sőt, kontinensről érkező művészek munkáiból is jelentős anyagunk van.

Abban a rövid időszakban, amíg tavaly nyitva lehettek a kulturális intézmények, milyen eseményeitek voltak?

Szerencsére ebben a rövid időszakban is sikerült jelentős kiállításokat szerveznünk. Dallos Ádám, Puklus Péter és Ezer Ákos egyéni kiállításait járhatták be nálunk a látogatók 2020 nyarán és őszén. A Partizán műtermekben sem állt le a munka ebben az évben, de amíg korábban rendszeresen tartottunk műterem-látogatásokat, 2020-ban ezt teljesen megszüntettük. A műterem egy privát tér, amit ebben az időszakban nem szándékozunk még ideiglenesen sem nyilvánossá tenni.

Ezer Ákos – Ültetés, 2015 Fotó: Biró Dávid

Hogyan érintenek titeket az újabb vészhelyzeti intézkedések? Befolyásolja például a hozzátok beérkező pályázatokat? A rezidencia programokat?

Mindenki számára nehéz ez az időszak. Több rezidencia programra való jelentkezést vissza kellett mondanunk. Kiállítások is elmaradtak, illetve a kiállítási programunkat folyamatosan a korlátozásokhoz igazítjuk. A kiszámíthatatlanság a művészeket is érinti, a bizonytalanság nem kedvez az alkotótevékenységnek. Minden galéria és múzeum látogatása korlátozva van, ezért rendkívüli hangsúlyt fektetünk arra, hogy az Artkartell online magazin olvasói a fotelben ülve be tudják járni a számunkra legérdekesebb kiállításokat, illetve az elemzéseket és az interjúkat olvasva képben maradjanak azzal kapcsolatban, hogy mi történik a műtermekben és a kortárs galériákban.

Részlet Karácsony László Gobalien című kiállításából, 2018, Fotó Biró Dávid

Zárásként egy személyes kérdés: min dolgozol most?

2019 ben jelent meg az első regényem “Aki megette a Mona Lisát” címmel a L’Harmattan kiadónál. Az art-fiction műfajú szatirikus regény azt a kérdést teszi fel, hogy lehetséges-e véletlenül műtárgyat létrehozni, illetve válhat-e híres művész egy szélhámosból. Azóta több történet fejlesztésén is dolgozom gyermekirodalom, animációs film, és dráma-sorozat műfajokban. Remélem már idén olvashattok tőlem valami újat.

3333 fa

Ön Óbuda első főkertésze. Hogyan lett Óbudának egyáltalán főkertésze, és hogy lett pont ön az?

A környezetvédelmi és zöldügyekért felelős alpolgármester, Burján Ferenc kezdeményezte, hogy legyen egy olyan pozíció, amely összefogja a különböző szervezeti egységeknél lévő, hasonló feladatkörökben mozgó személyek munkáját: a Városfejlesztőnél is van tájépítész, kertépítész, a városüzemeltetésnél is van kertészmérnök; a részfeladataikat saját elgondolásaik alapján oldották meg, időnként a többiektől eltérően.

A városvezetés szükségesnek tartotta azt, hogy legyen valaki, aki összehangolja a hasonló tevékenységeket, és alkosson ehhez egy koncepciót is.

Én korábban főkertész helyettes voltam, úgyhogy nem ismeretlen a munkakör előttem. Bár a munkaidőm jelentősebb idejét kutatás töltötte ki, emellett csináltam is kerteket, tehát gyakorlati oldalról is ismerem a szakmát. Így megpályáztam ezt az új pozíciót, és rám esett a választás.

Kutatóként mi volt a területe?

Több tudományrésszel foglalkoztam, növényrendszertannal és alkalmazott kertészeti kutatásokkal, ezen belül azzal, hogy miként vonhatók be növényfajok a városi zöldfelületkezelésbe. 

Óbudán két, teljesen más jellegű területen találunk zöld környezetet. Egyrészt ott az épített környezeten belüli zöldek, leegyszerűsítve a lakótelepek zöldvilága, valamint a kerületben elég nagy számban mutatkoznak valódi zöld területek: a hegyvidéki erdők, a Mocsárosdűlő, a Római-part, a Hajógyári-sziget. A főkertész tevékenysége is kettéválik a zöldövezetek típusa szerint?

Annyiban hangsúlyoznám ezt a szétválasztást, hogy a természetközeli helyek kezelésével jóval kevesebb dolgom van. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a hegyvidéki erdők a nemzeti park kezelésében vannak, a Mocsáros és a Római part jelentős része, a Hajógyári-sziget többsége fővárosi terület, ezekre viszonylag kevés ráhatásunk van. Természetesen az itt folyó munkákba is bekapcsolódom, informálódom, keresem az együttműködési lehetőségeket. Fontos, hogy a kerületi munkám összekapcsolódjon mind a fővároséval, mind a nemzeti parkéval: integrált zöldterület-kezelés legyen, erősítsük, támogassuk egymás munkáját, és ne egymástól függetlenül, koncepció nélkül tevékenykedjünk.

A növény, az állat nem ismer határokat, a lakókat nem érdekli, ki a tulajdonos, tehát érdekünkben áll egységes szemléletre törekedni.

Ha megnézzük a 40-50 évvel ezelőtti fotókat, láthatjuk, mennyire erdős, zöld volt Óbuda hegyvidéke. Most pedig házak, épületek lepik el a természetet. Azt gondolhatnánk, hogy lenne itt feladata a természetvédőknek. Van bármilyen szerepe, hatásköre a főkertésznek ebben? 

Úgy látom, hogy a kerület vezetése már azzal állást foglalt ebben az ügyben, hogy létrehozta ezt a pozíciót. Egyébként azt gondolom, a zöldfelületet is meg lehet tartani, a beépítés pedig bizonyos esetekben nem ütközik természetvédelmi célokkal. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy akár zöld szempontból is segíthet a beépítés, gondoljunk egy rozsdaövezetre, ahol rengeteg inváziós faj telepszik meg, ha okosan megtervezett felújítással rehabilitálják a területet, akkor rendezett lesz, az emberekkel is jót teszünk és a fertőzésforrást is megszűntetjük. 

Lehet, hogy a főkertésznek nincsenek egyelőre erős jogkörei, hatósági szerepe, de kommunikációval, határozott kiállással, tervezettséggel meg lehetett teremteni azt a helyzetet, hogy a szava igenis számítson? 

Főleg azért, mert a fővárosnak is lett egy főtájépítésze, ezek egymást erősítő pozíciók, sokkal egyszerűbb a kommunikáció a városvezetés és akár fővárosi, akár egyéb szereplők között, hogyha szakemberek folytatják ezt a megbeszélést. Erősítjük a fővárosi együttműködést a Pilisi Parkerdővel, a Duna-Ipoly Nemzeti Parkkal, illetve a közműszolgáltatókkal. Szeretnénk ezt beindítani, hogy működőképes rendszer legyen. Örülnénk, ha először a kerületben folyó munkákat tudnánk összehangolni, például egy útfelújítás ne a kerület tudta nélkül történjen meg. Megtörtént a fatelepítés, másnap kaptunk információt, hogy útfelújítás lesz. Ez egy kellemetlen ügy, itt most a fákat valószínűleg ki kell szedni, hogy a felújítás megtörténhessen.

Elsősorban a kerület működését szeretnénk hatékonnyá tenni, hogyha ez példaértékűvé válik, akkor fordulnánk távolabbi területek felé. 

Általában a közműépítések azért zavarják a természetet, mert ahány közműcsatornát, csövet fektetnek a földbe, annyi sértheti meg a fák gyökereit.  Más városokban kialakult a közműalagút technikája, amivel elérik, hogy a különböző közműcsatornákat egy közös csőbe behúzva csak egyszer zavarja meg a gyökereket, de Budapesten ez nem működik. 

Ez a kérdés is sokrétű, mert tényleg nehezen működnek együtt a közműves cégek, de ennek szakmai alapjai is vannak, objektív szakmai érvek szólnak amellett, hogy miért kell védőtávolságokat tartani a különböző csövek, vezetékek között. A főváros által kiadott zöld infrastruktúra füzetekben a közműalagút hivatalosan is megjelenik mint fejlesztési irány. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy kormányrendelet értelmében a közmű nem élvezhet prioritást a fásszárúakkal és a zöld növényekkel szemben, akár örülhetnénk is. Csak a közműveknek nagyon sokszor törvényi szintű előírásai vannak, ami ugye erősebb, mint egy kormányrendelet. Azt se felejtsük el, hogy évtizedek rossz, vagy az adott kor szakmai szemléletét tükröző döntéseinek következményeit ma kell helyrehoznunk.

Nézzük meg a lakótelepek világát, ott mi egy főkertész feladata? Hogyan lehet elérni a lakók attitűdváltását, hogy másként viszonyuljanak a természethez?

A kiinduló helyzet az, hogy a kelet-európai ember paternalista felfogásban szocializálódott: a jóságos és gondoskodó állambácsi, tanács, „ők ott fent” mindent megcsinálnak, és a lakóknak nincs kötelezettsége, nincs feladta, csak elvárása. A panelházak lakói kiszakadtak a természetből, sőt, elszoktak tőle, és azt várják el „fentről”, hogy ne is zavarja őket. Egy egyszerű példán tudom ezt bemutatni: hogyan bánunk az avarral. A lakók nem az élővilág hasznos alapanyagaként, tápanyag forrásaként tekintenek az avarra, hanem szemétként. Azt várják el, hogy takarítsa el az önkormányzat, tüntesse el, porszívózza fel.

Újra hozzá kell szokni, hogy a természetben igenis van sár, avar, ami nem piszok, hanem hasznos anyag. Ne közpénzen szállítgassuk a leveleket, hanem helyben hasznosítsuk!

Ez nem egy új dolog, hiszen régen mindenki komposztált, ez teljesen természetes dolog volt, csak a városba tömörített ember ezt elfelejtette néhány generáció alatt. Szeretném, ha sikerülne a lakosság bekapcsolása a zöldterületek kezelésébe, de nem azért, hogy a kötelességünket áthárítsuk, hanem hogy az emberek megtapasztalják, hogy amit maguk gondoznak, azt sokkal jobban megbecsülik.

Mit lehet tudni Óbuda fáiról? Komoly probléma szokott lenni a városi faállomány egészségügyi helyzetével…

A harmadik kerületben kb. 300 000 fa él, a többség a hegyvidéki erdőben, tehát védett területen van, önkormányzati területen kb. 50 000 található, előkelő helyen vagyunk az egy főre jutó fákat tekintve. Amikor a lakótelepek épültek, a lecsupaszított területeket rohamtempóban kellett fásítani. A kertészeti szakemberek teljesen más szempontok alapján, az akkori szintnek megfelelően jó döntéseket hoztak azzal, hogy nyárfákat telepítettek. Eredetileg néhány évre, évtizedre szóló megoldásnak tekintették ezt, úgy tervezték, hogy ezeket cserélik majd. Vagy nyírfákat telepítettek egy platán köré. A nyírfák funkciója az lett volna, hogy amíg a platán impozánssá nem nő, addig a nyírfák zöldterületeket adnak, és ahogy a platán igényli a helyet, ezeket a telepítéseket ki kellett volna vágni. Csak közben a lakosság megszokta-megszerette ezeket a fákat, és nem engedi kivágni őket. Itt ütköznek a laikus és szakmai szempontok. A szakmát képviselve én annak a pártján vagyok, hogy tudni kell azt, hogy minden fának van egy élettartama és ennek megfelelően kell kezelni.

Ma már nehéz úgy beszélni egy kertészről, mint aki csak a szakmájának él és csak tudományos dolgokkal foglalkozik, a kommunikáció, a lakossággal folytatott érintetti párbeszéd, a közművek építőivel való tárgyalások, a különböző szintű szabályozókkal folytatott egyeztetések szerves részei a működésének. Amikor azt mondja, hogy a lakosságnak a gondolkodásmódján kell változtatni, akkor igazából a saját szakmájának a kommunikációs céljait határozza meg. 

Egyrészt mi nem tudjuk egy zugban, egy laborban megcsinálni a munkákat, hanem rögtön kint van, mindenki láthatja. Másrészt a kommunikációs forradalom is azt hozta magával, hogy amit én ma csináltam, az rögtön fönt van a közösségi oldalakon, kritikákat fogalmaznak meg: ha az ember nem tudja tényszerűen, tudományosan megindokolni, mit és miért csinált, akkor kertészként el fog bukni. Akármilyen jó a szakmában, ha nem tud kommunikálni, el fogja veszíteni az együttműködést az emberekkel, ellehetetlenedik a szakmai munkája.

Az emberek egyre jobban igénylik, hogy partnernek tekintsék őket. Én is felül szoktam írni az álláspontomat, hogyha meggyőz az, aki ott lakik, és ezért sokkal többet tud az otthonáról.

Mondana konkrét példát, mikor volt az, hogy egy óbudai lakos meggyőzte valamiről? 

Egyrészt a fakezeléseknél voltak ilyenek, másrészt a telepítéseknél voltak olyan javaslatok, amelyeket gyerekkori emlékek alapján tettek, és miután arra sajnos nincs mód, hogy alapos tájtörténeti kutatást végezzek, a személyes beszámolókkal meggyőzhető vagyok.

Ó, a Vörösvári úti eperfák!

Az eperfa közben tiltólistás lett invazív jellege miatt. A köztéri eperfákat a Horthy-korszakban telepítették. Még a nagymamám is selyemhernyót nevelt a körfolyosós ház padlásán, és szedték az erre a célra nevelt eperfák leveleit. De közben megváltozott a világ, és bár ez a fa bebizonyította, hogy nagyon jól érzi magát a mi klímánkon, a városüzemeltetésnek rengeteg problémát jelent a magoncok eltávolítása. Azt gondolom, hogy itt is van köztes megoldás: nem telepítünk eperfákat, viszont a meglévő matuzsálemi korúakat, vagy impozáns méretűeket akár helyi védelemre is javasoljuk, de csak egy-egy darabot. Ezáltal megőrizzük a hagyományt és a nosztalgiát is, de elmagyarázzuk, hogy nem telepítjük őket tovább. Így ez egy kompromisszumos, közös megoldás.

Mik azok a fafajták, amik a slágerek lesznek a következő 10-20 évben Óbudán? 

Az őshonos fajokra esküszöm, ennek több oka is van, az egyik az, hogy  az itteni klímához ezek alkalmazkodtak legjobban, a másik az, hogy Óbudának van egy nagy értéke, a hatalmas hegyvidéki védett erdeje, és nem szeretném azt, hogy rossz döntésekkel ezeket a területeket befertőzzük invazív fajokkal. Ha csökkentjük a növények behozatalát külföldről, a fertőzésveszélyt is csökkentjük. Nem fogjuk behozni, mint a szelídgesztenyéket és velük együtt a japán kártevőket a Börzsönybe. Ez részben városüzemeltetési kérdés, forintosítható is, mert a kórokozókat, amiket behurcolunk, azokat a városüzemeltetésnek kell kiirtania permetezés, kivágás, pótlás formájában. Az ültetendő fáknál az oxigéntermelés, porlekötés, a jól ismert funkciók mellett az is nagyon fontos szempont, hogy visszavadítsuk a földet, ahogy David Attenborough mondta, hogy önálló ökológiai rendszereket hozzunk létre.

Olyan funkciókkal rendelkező fákat telepítünk, amik becsalogatják az élőlényeket a városokba: beporzók, rovarok, kisemlősök visszacsábítása a növényvédelem költségét csökkentik.

Gondoljunk bele, hogy hány fajta növényt támadnak meg tavasszal a tetvek, lehet azt választani, hogy permetezzünk le mindent jó drágán, vagy olyan növényeket telepítünk, ahol el tudnak bújni a cinegék, fészket rakni, fiókát nevelni. Egy cinke egy nap hatszáz levéltetűt gyűjt össze. Tehát, ha őt segítségül hívjuk, kevesebbet kell permeteznünk, megspóroltunk egy csomó pénzt. Ez egy új szakmai szempont, régen városüzemeltetési szempontból azt nézték, hogy ne legyen semmi virága, se termése és egyben hullajtsa le ősszel a levelét. Ma az a szempont, hogy kezdjünk el beindítani egy ökológiai táplálékláncot. 

Hol van ennek a határa? Értem, hogy a vaddisznóknak, a rókáknak és a farkasoknak is szerepe van ebben a rendszerben, de ha szembejön velem egy vaddisznó az utcán, akkor meg fogok ijedni.

Meg kell tanulnunk együtt élni a természettel. Tudomásul kell venni, hogy a végtelenségig nem terjedhet az emberiség. Meg kell tanítanunk a gyermekeinket arra, hogy ha megborul az egyensúly, vissza fog csapni az emberre.  Kérdés az, hogy az ember megvárja, hogy a természet csapja arcul és rakja helyre, vagy megpróbál együtt élni és olyan rendszereket kidolgozni, amelyek fenntartható fejlődést biztosítanak. Azt gondolom, hogy ebben Óbuda élen jár, mert fenntarthatósági stratégia már van, a fásítási stratégiát megalkottuk, a lakossági edukáció pedig folyamatos. 

A fásítási program szerint a következő 4-5 évben mennyi fával fog gazdagodni Óbuda?

3333 fa ültetését tűztük ki célul, ebből november-decemberben már 353-at telepítettünk. Úgy gondolom, hogy jól állunk a 2024-ig kitűzött számmal, jól áll a kerület. 

Végezetül egy történeti kérdés. Óbuda többszáz éven át szőlőtermesztő vidék volt, az óbudai dombok, hegyek szőlővel voltak tele. Aztán jött a filoxéra vész és a 19. század végére kipusztult minden. Ha már az őshonos növényekről beszéltünk, a szőlőt nem lehetne visszahozni?

Nekem mániám a történetiségen alapuló zöldterület tervezés. Minden területnek megvan a maga sajátossága. A tervezőknek eszerint kellene tervezniük, a hagyományokra kellene építeniük. Itt Óbudán a római kultúrához kapcsolódó növényvilágot be kellene mutatni. Csak egy példát mondok: rózsa. Ha a zöldfelület felújításakor a rózsakultúrát behoznánk, azt is be lehet mutatni, hogy a rómaiaknál az orgiák és az étkezések, illetve az illatszerek alapja volt; majd a kereszténység hogyan irtotta ki a rózsakultúrát, később hogyan fedezte fel újra: ezt egy kertben bemutatni, ez szakmai kihívás. Ugyanígy a szőlőkultúra: a bibliai Noé történetétől hogyan jutottunk el az oltástechnológiáig, mik a magyar fajták, ezeket bemutatni, ez is egy nagyon szép szakmai kihívás.

Azt gondolom, hogy a közterületeken van helye a történetiségen alapuló kertkultúrának, és meg is kell a régi helyi fajtákat honosítani újra.

Az olyan köztereket szeretem, amelyek a helyi történeti-természeti adottságokra építve sajátos arculattal bírnak. Ha egy idegen idecsöppen és körbenéz, akkor rögtön tudja, hogy ez biztos a Flórián tér, mert itt olyan növények vannak. Vagy azt mondja, hogy a Szentendrei út, aha, rómaiak, akkor ezért vannak itt gránátalmák, meg fügék. Az idegen fajokat is be lehet illeszteni úgy, hogy a történeti hagyományokat erősítsék és egyedi arculatot adjanak a kerületnek.

Ehető város

Világjárvány, kijárási korlátozás, felfordult világ. Ilyenkor a legjobban a szabad levegő, a közösségi élmények és a minimális létbiztonság is hiányzik. Van valami, ami mindezekre egyszerre nyújt megoldást, és még csak utazni vagy sok pénzt kiadni sem kell hozzá. Ez a közösségi kert.

Az első városi kertek története egészen az 1800-as évekig nyúlik vissza: az iparosodás megindulásával, a nagyvárosok kialakulásakor egyfajta ellenkultúraként jelent meg a nagyvárosi kertészkedés. A közösségi kert mozgalom lényege, hogy parlagon hagyott városi telkeken a közelben lakók megtermelhetik az élelmiszerszükségletük egy részét, ezzel enyhíthetik a piactól való függésüket és harmonikusabbá, esztétikusabbá teszik lakókörnyezetüket. Nagy gazdasági válságok, krízisek idején rendre új lendületet kaptak a városi kertek. A két világháború idején természetszerűen megnőtt az igény a városi élelmiszer-termelésre, Észak-Amerikában az 1940-es évek Győzelem kertjei a lakók zöldség-gyümölcs szükségletének 60 százalékát fedezték. Az amerikai városlakók paradox módon egészségesebben étkeztek a II. világháború idején, mint manapság. 

Magyarországon néhány korábbi, elszórt próbálkozást leszámítva a 2010-es évektől beszélhetünk a közösségi kertek térhódításáról. Az első, önkormányzati támogatással született kert 2012-ben nyílt meg Kispesten, a sort pedig rögtön egy 3. kerületi folytatta: a 2013-ban megnyitott Békási kert, ami 2020-ban elnyerte a Virágos Óbuda pályázat 3. helyezését. Óbuda-Békásmegyeren még két további kert működik hosszú évek óta, a szintén önkormányzati tulajdonú területen kialakított Zápor kert (2016 óta) és a Békásmegyeri Szent József Plébániához tartozó Ófalu kert (2014 óta). 

Rosta Gábor főiskolai tanár a világválságról tartott előadásai során mélyedt el jobban a közösségi kertek működésében. A szervezetfejlesztés és a válságmenedzsment szakértőjeként úgy érezte, a 2008-as válság alkalmat kínál arra, hogy Magyarországon is meghonosítsa az önellátásnak és a közösségépítésnek ezt a kevéssé ismert módját. Cikkünk megírásához is tőle kaptunk információkat, szakmai segítséget. 2010-től folytatott intenzív alapozó munkát: partnert keresett az önkormányzatoknál, előadásokat tartott a potenciális kertközösségi tagoknak.

Mivel egy kert telepítése az ingatlangazdálkodástól a zöld politikán át a működtetésig az önkormányzat sok feladatát érinti, az elvi megegyezéstől számítva nagyjából másfél év kellett a tényleges nyitáshoz.

Innen viszont egyszerűsödik a folyamat, a további kertek nyitása már jóval kevesebb bürokratikus akadályba ütközik. A kertalapítás folyamatáról és fázisairól rövid összefoglaló a varosikertek.hu weboldalon is fellelhető.

Az Óbudán működő három közösségi kert közül kettő, a Békási kert és a Zápor kert önkormányzati területen van. A kertek telepítése is önkormányzati forrásból történt, területük nagyjából 1000 négyzetméter, ezen 26-27 darab, egyenként 6-7 négyzetméteres ágyást, közös művelésű területet, fúrt kutat, közösségi teret, komposztálót és szerszámtárolót alakítottak ki. Egy ekkora kert létesítése ha a terület alapvetően tiszta és nem kell szennyeződésektől is megszabadítani kb. 10 millió forint, ami a tervezéstől a bontáson, kútfúráson, kerítés- és ágyásépítésen át a hozatott termőföldig mindent magába foglal. Meglepetések persze mindig akadnak. A Zápor kert kivitelezésekor például kiderült, hogy a régi, használaton kívüli kosárpálya feltört betonja alatt a lakótelep építésekor elterített sitt van, így a  föld szennyezett, termelésre alkalmatlan. Így bélelt magaságyásokat telepítettek, melyek nem érintkeznek az alatta lévő talajjal. A cél az, hogy a kertek ne csak hasznosak, hanem szépek is legyenek. A belső pihenőhelyek mellett ezért érdemes külső ülőhelyeket is tervezni, mert a gondozott kert látványa vonzza a környéken lakókat. A kert fenntartása az önkormányzatnak nem kerül további pénzébe, sőt, a közösség tagjai saját munkájukkal rendben tartanak egy önkormányzati területet, aminek egyébként pénzbe kerülne a gondozása. A közösségi kert tehát megtérülő befektetés, hozzátesz az adott kerület klímabarát imidzséhez, pozitív üzenetet hordoz, és közvetlenül szolgálja a lakosság jóllétét, amellett, hogy jól is néz ki.

A közösségi kertek működése közösségben gondolkodást, közösségben létezést feltételez, ami nem igazán az erősségünk nekünk, individualista magyaroknak”. Rosta Gábor is megerősíti, hogy a kerttagokból jó pár év komoly közösségépítő munkája után lesz valódi kertközösség. Ez a legfontosabb része a feladatának, hogy olyan csapat jöjjön létre, mely önállóan, a saját maga alkotta szabályok szerint, tagjait támogatva létezik és hosszú távon is fennmarad.

A közösségi kertek legjellemzőbb tagjai a nyugdíjasok és a kisgyermekes szülők. Szerencsés esetben tehát két olyan társadalmi csoport talál itt egymásra, akik kölcsönösen segíteni tudnak a másiknak.

Minden kertnek saját szabályzata van, melyet a közösség tagjai együttesen alakítanak ki.  A termelést tekintve három fő szabály van: biotermesztést folytatnak, tehát kizárólag biológiai növényvédelmet alkalmaznak, a kertben nem ültethető mérgező növény és tiltólistásak a bódító hatású növények is. Mindegyik alapszabály sarkalatos pontja továbbá az is, hogy a kertben tilos a politizálás. És ezzel a konfliktusok nagy részét meg is előzték. Tisztában kell lenni azonban azzal is, hogy nem mindenki alkalmas közösségben tevékenykedésre. Az összeférhetetlen tagoktól, vagy a kertrészüket több felszólítás ellenére sem művelő bérlőktől a kert vezetője jogosult visszavenni a kulcsot, és ágyásukat egy várakozó kapja meg. Ez nem könnyű feladat, de a konfliktusok megoldásánál mindig a közösség érdekei az elsődlegesek.

Egy ágyás éves bérleti díja 3000-3500 forint, ezt a tagok a kertpénztárosnak fizetik be. Az így befolyt összegből fedezik a közös művelésű területek költségeit és a kisebb karbantartási munkálatokat, ebből vásárolják a közös szerszámokat. Ezen kívül viszont mindenki úgy hasznosítja a saját területét, ahogy szeretné. Van, aki kizárólag virágokat ültet, mások zömében paradicsomot vagy epret termelnek, de jó páran változatos termést aratnak, mindenféle növénnyel kísérleteznek. A lemorzsolódás minimális, szinte csak az elköltözők adják fel a kertrészüket. A várólisták viszont hosszúak, az évente néhány gazdátlanul maradó ágyásra sokszoros a túljelentkezés. A bekerülő tagot a kertközösség választja ki. Fontos szempont, hogy az illető a közelben lakjon, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a lemorzsolódás egyenes arányban van a lakóhely távolságával. A kiválasztásnál általában figyelnek arra is, hogy vegyes korösszetételű legyen a közösség. Ennek a szociológián túl praktikus okai is vannak: mindig kell jó néhány markos fiatalabb férfi is a csapatba, hiszen a kertművelés olykor fizikai erőt igényel, az idősebbek ebben segítségre szorulhatnak.

A közösségi kertek célja nem az önellátás. Az ágyások műveléstől függően látják el bérlőiket élelemmel. Ezt már Bagdi Lajos nyugdíjas agrármérnök meséli, aki 2018 óta a Zápor kert közösségének tagja. Feleségével együtt pár évvel ezelőtt költöztek Szabolcsból a fővárosba, ahol a városi kertben közösségre is leltek és a földhöz való kötődésüket is meg tudták valamennyire őrizni. A kertbejárás alkalmával arról is beszélgettünk, mennyiben járul hozzá az itteni termés a család élelmiszer-ellátásához. Elmondása szerint paradicsomból, uborkából, gyökérzöldségből olykor nagyon sokat lehet szüretelni, fűszernövényből is rengeteg terem (a Békási kert bejáratánál külön helyet alakítottak ki a felesleges fűszereknek, ahonnan bárki elviheti a kiakasztott csokrokat ) de a legfontosabb hozadék mégsem a megtermelt élelmiszer.

A közösségi élmény, a szabad levegőn végzett fizikai munka, az értelmes tevékenység, a saját termény felett érzett büszkeség mind hozzájárul a mentális egészség fenntartásához, amire napjainkban nagyobb szükségünk van, mint bármikor.

Nem véletlen, hogy a koronavírus-járvány alatt rengetegen fedezték fel zsebkendőnyi kertjüket, teraszukat és kezdtek termelésbe, akár néhány virágcserépben. A közösségi kertekben néhány távolságtartási szabály bevezetése után soha nem látott aktivitással tevékenykedtek a tagok. Zárt Facebook-csoportjaikban beosztották, ki mikor látogatja a kertet, ezzel elkerülték a tumultust. A kényszerű bezártság időszaka alatt az eddiginél is sokkal több időt töltöttek a kertekben, ez jelentette most a kiszabadulást a szabadba. A kertek körüli kommunikáció is felpörgött, kihasználtak lettek az addig is létező csatornák, szorosabbra szövődtek a közösségi szálak a tagok között.

A közösségi kertek mellett egyre ismertebb országszerte a Tündérkert-mozgalom, amelynek célja a Kárpát-medencében őshonos gyümölcsfák megőrzése, a biológiai sokféleség fenntartása. Jó példa lehet erre Békásmegyer Ófaluban a Boldog Salamon Kör által kialakított Tündérkert. A szomszédsági és vallási közösség 2014-ben önkormányzati támogatással a Szent József Templom melletti parkolóból játszóteret, a lepusztult kántorlakból és iskolából kultúrházat, a kertjében pedig a fővárosban elsőként egy közel 1000 m2-es Tündérkertet hozott létre több tucat őshonos gyümölcsfával. 

Civil kezdeményezésüket több forrásból tartják fenn. A kultúrházban Wrabel Sándor festőművész állandó kiállítása mellett a csillaghegyi T-Art Alapítvánnyal időszakos képzőművészeti kiállításokat szerveznek, de korábban klubfoglalkozásokat, jógaórákat is tartottak itt ezek a vírushelyzet miatt most szünetelnek. Emellett péntekenként a VeddEgyütt! kistermelői bevásárló közösség átvételi pontjaként üzemelnek, és mosdóhasználatot biztosítanak a közeli játszótér látogatóinak.

Az Óbor-Kör Kulturális és Környezetvédő Egyesület pályázati forrásból közösségi kertet is kialakított a közelben. A Szent József Plébániához tartozó telek egy részén (800 m2-en, 21 parcellán)  permakultúrás elvek alapján, biológiai gazdálkodást végeznek: mulcsoznak, csepegtető rendszert használnak, komposztálnak, közben aktív közösségi életet élnek. A havi tagsági díj 1000 forint, éves költségeiket ebből és az Óbor-Kör sikeres pályázatainak forrásaiból fedezik. 

A már meglévő kertek mellett erős lakossági igény mutatkozik továbbiak telepítésére is.

Megkérdeztük az önkormányzatot, mire számíthat most, aki közösségi kert alapítását fontolgatja. Óbuda-Békásmegyer önkormányzatának kiemelten fontos a zöld szemléletformálás, a közösségi kerteket is támogatandó kezdeményezésnek tartják. Burján Ferenc alpolgármester megkeresésünkre azt válaszolta, hogy újabb kertek létrehozásában, megtervezésében is szívesen részt vesznek, igaz pénzügyi lehetőségeik jelenleg erősen korlátozottak. Olyan helyszínekben érdemes gondolkodni, ahol már meglévő infrastruktúrára és közösségre építve, vállalkozókkal, iskolákkal közösen tudnák kialakítani a kertet. Ideális lehetne például a Mocsárosdűlő, ahol az Aquincum-Mocsáros Egyesület évtizedek óta üzemeltet szabadidőparkot és családi játszóteret a Gladiátor utcában. Egy mintagazdaság és erdőkert kialakítása évek óta foglalkoztatja a helyieket. 

Az élelmiszer önrendelkezés, a kis közösségek megerősödése és a biológiai sokféleség megőrzése mind olyan válasz a klímaváltozás okozta kihívásokra, ami nem igényel rendszerszintű változást. Mi magunk is elindíthatjuk ezeket a folyamatokat, a megoldás közelebb van, mint gondolnánk.

EGY JÓ KENYÉR, EGY JÓ SÖR!

Óbuda egyik kapuja a Kolosy tér. De vajon ki lehetett a névadó?

Amikor Lamberg grófot Magyarországra küldték, kocsiját megrohanták az épülő Lánchíd melletti hajóhídon, és kegyetlenül meggyilkolták. Hozzá kell tenni, hogy több történész véleménye szerint teljesen fölösleges volt ez a kegyetlen tett, mert Lamberg nem rossz szándékkal érkezett hazánkba. Kolosy György, a Kolosy tér névadója, joghallgató volt, aki ’48-ban a forradalmárok módján minden balhéban részt vett, így ebben is. 1850-ben ki is végezték. A Főváros végül 1900-ban adta az akkori Lujza térnek a Kolosy nevet.

Mit gondolsz Óbuda-Újlak revitalizációjáról?

Óbuda-Újlak revitalizációja alapjában véve sikeres volt, hiszen modern, de mégis igényes kis házak születtek. A régi óbudai házak teljesen komfort nélküli építmények voltak. Nem biztos, hogy pont tízemeletes panelt kellett a helyükre építeni, de hogy valamit tenni kellett, az bizonyos.

Már a ’60-as években elhatározták a környék újjáépítését, csak aztán jó harminc évig nem volt rá pénz. Minden itt maradt lerohadva. Kicsit persze kitalált, operett jellegű dolog, mert ennyire szép nem volt a régi.

Kikötötték, hogy csak egy- és kétszintes házakat lehet építeni, ami nagyon sok beruházó számára nem érte meg, így elég lassan haladt a megvalósítás. Nem messze volt egy nyomortelep-szerű rész, ott élt egy öreg bácsi, akit kolduskirálynak tartottak. Még én is ismertem, hihetetlen piszkosan, koszlott szatyrokkal járt-kelt. Halála után derült csak ki, hogy rengeteg pénzt gyűjtött össze, milliomos volt, mégse költött semmire.

A hajdan a piac sarkán álló Régi Sipost már hiába keressük. Pedig a gasztronómián túl a kerület szellemi életében is fontos szerepet játszott egykor.

A régi Sipos udvarán állt Szomory Dezső fája, oda járt ki, az alatt szokott halászlevezni. Akkoriban másként nézett ki, nagyon lerobbant volt. A 70-es években a közel lakó Galsai Pongrác hatására Csurka István, Hernádi Gyula, Csukás István, Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor és sokan mások mégis ide kezdtek járni, mert a halászlé olcsó volt és jó. Egy idő után azt is tudták, hogy valaki mindig rájuk van állítva. A ház mellett megállt egy rendőrautó, amiben lehallgatóberendezés volt, az asztalnál ülő civil ruhás rendőrnél pedig el volt rejtve egy mikrofon. Olyan híresek voltak azonban az ott időző irodalmárok – nem egy közülük Kossuth-díjas –, hogy nem mertek hozzájuk nyúlni.

A közelben állott Óbuda hajdani színháza is…

A Kisfaludy Színház a régi fényképek tanúsága szerint nagyon szép színház volt. Négyszázötven főt fogadott be, szép páholysorokkal, süllyesztett zenekari árokkal. Egy bizonyos Serly Lajos alapította, de egy év után belebukott, mint ahogyan e színház valamennyi direktora. Serly Lajos fia egyébként híres zongoraművész lett, aki nagyon sokat segített a beteg Bartóknak Amerikában. Voltak azért a színháznak jobb periódusai is. Felfuthatott volna akkor is, amikor Grósz Bella játszott itt, a későbbi Nagy Bella, akit Jókai elvett feleségül. Az öreg Jókai minden este itt volt a színházban, és ez megdobta a nézőszámot. A II. világháborúban aztán megsemmisült az épület, de ha még állna, valószínűleg most is éppúgy vergődne, mint hajdanán: ma sincs állandó színház Óbudán.

Úgy tudom, hogy eredendően nem óbudai vagy. Mi az első óbudai emléked?

A Józsefvárosban laktam, a József körúton nőttem fel. Tinédzser koromban voltam először Óbudán, amikor itt játszott egy híres, balhés zenekar, a Liversing, melynek tagja volt a mai napig aktív és népszerű Demjén Ferenc is. A mostani Goldberger-gyár területén állt valahol a kultúrterem, ahol felléptek. Nem volt különösebben igényes és díszes művelődési ház, de nem is ez számított. A Lajos utcán közlekedő villamossal jöttem ki, ami akkor még, a ’60-as évek első felében a Flórián térig járt.

Ha a Flórián térről visszaindulunk a Duna irányába, a Mókus utcán találjuk magunkat. De miért éppen mókus?

Egyes vélemények szerint az itt található Mókus vendéglőről kapta a nevét. Egy másik forrás azonban megemlíti, hogy valamelyik Zichy Berényi lányt vett feleségül, aki egy ideig Óbuda nagyasszonya volt, a Berényi család címerében pedig látható egy mókus. És itt van nem messze a százhúsz éve létező Kéhli vendéglő is, ahová hajdan a szomszédban lakó Krúdy Gyula vonzotta az író-újságíró társaság színe-javát. Ezek a kisvendéglők kezdetben csak valamilyen jó bort tartottak, konyhájuk nem volt.

Kirándulás jelleggel lehetett őket látogatni, s mindenki otthonról hozta magával a harapnivalót. A Kéhliék híres bora a több forrásból származó tételek házasításával előállított Zöldszilváni volt.

Sajnos a nyitást követően a borral is egyre több gond adódott, de néhány kiskocsma túlélte ezt a válságot is…

Valóban, a filoxéra óriási pusztítást végzett az egész országban. Nem is igazán tudjuk, milyen ízű borok lehettek régen. A vendéglátásra berendezkedett lakosság a klasszikus kapitalizmus idejében elment segédmunkásnak az újonnan létesített, nagy gyárakba. Az emberek, akik korábban többé-kevésbé a saját maguk urai voltak, már csak a munkaerejüket tudták eladni. A mai óbudai kiskocsmák közönsége a környékről, az önkormányzatról, a szomszédból összesereglő néhány tíz emberből áll. A fiatalok szinte naponta megfordulnak itt, ami eltartja ezeket a kocsmákat, még ha nem is lehet fantasztikus extraprofitot szakítani. Részben szórakozás, részben játék, részben munka. Mindenki tud mindenkiről mindent, a vendégek nagy része jó barát. Mondhatjuk, hogy Óbudán a hely szelleme is arra kötelezi az embereket, hogy szabadidejük nagy részét társaságban töltsék el. Nyári napokon például megjelenik a Béla bácsi féle Kis Dréher söröző előtt egy ember egy lóval és egy csacsival. Kiköti az állatokat szemközt, megiszik nyolc korsó sört, a csacsinak meg a lónak kivisz egy-két vödör vizet. Pusztán attól, hogy ott ez a két kedves állat, olyan békebeli hangulata lesz az egész utcának!

Az óbudai bort és borozókat mindig nagy hírnév övezte. A sörről viszont mintha kevesebb szó esne Óbudával kapcsolatban…

A Duna és a Lajos utca között állt valahol az első serfőző, ami eltűnt. Épp csak annyit tudunk, hogy létezett, de egyetlen fénykép sem maradt róla. A másodikról sem. Akkor nyíltak meg, amikor visszafoglaltuk Budát a törököktől. Az 1790-es években a bajoroszági Mayer család jó néhány serfőzőt megvett a városban. Ezek az olcsó kocsmák főleg a Dunán szállító hajómunkások számára létesültek. A Mayer család második nemzedéke, meggazdagodva, Széchenyi barátja volt. Egészen az 1850-es évek elejéig voltak sörözőik, Óbudán több is, azután eltűntek. Ezek ugyanis céhes típusú serfőzők voltak, amiket a nagyipar végleg tönkretett.

Az első tinédzserkori emlékeid után milyen állomásokon át vezetett az utad végül Óbudára?

A hetvenes évek közepén Székesfehérvár olyan jó helyzetben volt, hogy a tanácshoz került diplomások azonnal kaptak lakást. Én is közéjük tartoztam. A feleségem GYES-re ment, és elköltöztünk Fehérvárra. Négy évig ott laktunk, ott született mind a két gyermekem. Egyszer olvastam egy újsághirdetést, ami a Római-parton kínált egy eladó lakást. Feljöttem, megnéztem, szimpatikus volt. Rá kellett fizetnünk, egy kicsit belegebedtünk az akkori árak mellett, de elcseréltük.

A feleségem megpályázott egy tanársegédi állást a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola Filozófia Tanszékén, és nyugdíjba vonulásáig ott dolgozott. 1979-től hat évig kint laktunk a Rómain, majd 1985-ben elcseréltük egy Flórián téri három szobás lakásra.

Ezek szerint ideköltözésetekért áldozatot vállalt a család. Mi vonzott ennyire a kerületben?

Elsősorban az olvasmányaimból ismertem meg Óbudát, ami kellő hangulati alapot adott. Amikor megpillantottam a rómaifürdői lakást, mindjárt megtetszett, jóllehet kisebb volt és kezdetlegesebb, mint a székesfehérvári lakásunk. A Pók utcai lakótelep még nem volt meg. 1987-ig dolgoztam a III. kerületi tanácsnál, ahol összeverődött egy kedves, fiatal baráti társaság. Úgy éreztem, hogy nem munkahelyre járok be, hanem kedélyes baráti találkozókra.

Kérlek, ossz meg velünk néhány történetet ebből az időszakból!

Volt egy nagyon kedves, tehetséges kollégánk, aki nem is egészen harmincéves korában már vb-titkár volt, holott ezt a funkciót általában jóval idősebb emberek töltötték be. Fölvitték a Fővárosi Tanácshoz, de egy magánéleti válság következtében inni kezdett, így csakhamar eltanácsolták. Munkanélküli lett, ami igencsak ritka volt a 80-as évek elején. Akkoriban már alig vegetált a hajdan híres Kéhli vendéglő, nem is volt minden nap nyitva, csak kibérelték egyes vendéglátósok egy-egy hétvégére. Ez a hajdani kollégánk kitalálta, hogy összeáll egy vendéglátós barátjával, és rendez egy nagy halászlé-hétvégét egy szovjet turistacsoport számára. Előző nap lefőztek jó két-háromszáz liter halászlevet, másnap már csak melegíteni akarták. Éjszakára kinn hagyták az udvaron. Reggel azonban látták, hogy egy belefulladt macska teteme úszik a levesben. Két választásuk volt: vagy újra főzik a több száz liter halászlevet, vagy kiveszik a macskát, és reménykednek, hátha nem lesz semmi baj. Az utóbbit választották. Megérkezett a csoport, elkezdték enni a halászlevet, és két óra múlva rosszul lett mindenki, mentővel vitték őket el. Az ételmérgezésen túl az sem volt elhanyagolható, hogy mindez egy szovjet csoporttal történt, tehát hogy ez egy merénylet. Mindenkit letartóztattak. Hajdanvolt kollégánk súlyos kártérítéseket fizetett, és minden protekcióját össze kellett szednie, hogy kidumálja magát.

Ha jól emlékszem, nem csak macskákkal, de macskakövekkel is adódott némi gond…

Amikor dolgozni kezdtem a tanácsnál, még a mostani Óbudai Gimnázium előtt járt a busz. Átdöngetett a Fő téren, és szó se volt sétátérről. ’84-ben az Árpád híd kiszélesítésekor csinálták meg ezt a macskaköves díszburkolatot. Emlékszem, hogy az átadásra Kádár János és az akkori miniszterelnök, Lázár György is eljött.

Volt a tanácsnak egy eszméletlen ügyefogyott csapata, az ULKÜ, Út és Létesítmény Karbantartó vagy mifene. Amihez hozzányúltak, abból baj lett. Ők rakták föl a köveket, de olyan össze-vissza, hogy ránézni is borzasztó volt.

Már csak egy hét volt hátra az átadásig, és át kellett rakatni egy új csapattal, akik éjjel-nappal dolgoztak. Maróti, aki akkor első titkár volt Pesten, személyesen jött ki két óránként a kocsijával, ott állt a munkások háta mögött, felügyelte, hogyan rakják a köveket.

A harmadik történet egy híres óbudai pékhez kötődik, akiről annak idején Hidegkuti Nándi bácsi is mesélt nekem.

Valahol a temető és a vasútállomás közelében lakott ez a pék, és sváb neve volt, azt hiszem, Lehmann-nak hívták. Serfőzéssel is foglalkozott, csatos üvegekben árusította a sört. Amikor az ipar- és kereskedelmi osztályon dolgoztam, a munkám nagyrészt abból állt, hogy az ipari szövetkezeteket kellett ellenőriznem. Bejött Lehmann bácsi az osztályra, és bejelentette, hogy szeretne újra maszek pékséget nyitni. A nyolcvanas évek közepén! Mindenki mondta, hogy Lehmann elvtárs, ne csinálja, hogy gondolja ezt? Valami azonban mégis megindult, és később is, sokszor hallottam hírét, milyen jó kenyeret süt, sőt szerencsére a mai napig kapható az óbudai piacon a Lehmann-pékség kenyere. Ezek tesznek egy várost várossá, hangulattá, emlékké, kultúrává. Ilyen kis dolgok: egy jó kenyér, egy jó sör!

Sok történeti, kulturális érték szóba került a beszélgetésünkben. Óbuda egyik legfontosabb, karaktert adó sajátsága, az ókori romok sem maradhatnak ki.

Az ókori romok napi élményt jelentenek minden érzékeny ember számára. A némi történelmi ismerettel rendelkező embereket okvetlenül befolyásolja, engem nagyon is. Az átjáróban például volt egy nagy érctábla, amit sajnos levettek, és nem tudom, hogy hova került. A táblán az Árpád híd felújításában résztvevő építők szeretetteljes és tiszteletteljes megemlékezése állt a római építők munkájáról, magyar és latin nyelven. Igazán megható, okos és figyelmes gesztus volt! Mikor a kislányomat esténként a Mókus utcai iskolából vittem haza, az aluljáróban rátaláltam egy bizonyos Bernardino Monelli óbudai várnagy szép, vörösmárvány sírkövére, melynek eredetije a várbéli Budapesti Történeti Múzeumban látható.

Amikor Mátyás király nőügyei után kutattam, megtaláltam, hogy ezt a pénzügyi szakembert Beatrix királynő hozta magával Olaszországból. Elég fiatalon, harmincegynehány évesen halt meg.

Sokszor végiggondoltam, hogy ezt a szegény fiatalembert elhozták ide, ahogy Janus Pannonius írja, a befagyott Duna partjai mellé. Idejön egy itáliai fiatalember abban a reményben, hogy itt megcsinálja a szerencséjét, aztán ilyen fiatalon meghal. Sajnálom szegényt. De Mátyás király krónikását, Antonio Bonfinit is Óbudán temették el.

Sajnos a Flórián téri romok egy idő után áldozatul estek a vandalizmusnak.

Ezzel együtt is jó, hogy itt vannak ezek a kövek, mert felnőnek itt generációk, akiknek talán egy pici érzelmi töltést mégiscsak adnak majd. Meg vetélkedőket rendeznek: nagyon helyes, így él együtt a múlt, a jelen és a jövő. Láttam Bécsben is, hogy hogyan konstruálták bele az új építményekbe a romokat. Annyiból talán szerencsésebben, hogy ott az egy elzárt terület, de sokkal igénytelenebb, jellegtelenebb, hatástalanabb. Mindig szerettem a római történelmet, ha csak tehetem, erre jövök át az aluljárón. Ady Endre mondja Krisztus-kereszt az erdőn című versében, hogy „megemelem kalapom mélyen”. Borzasztóan jó érzés, hogy elődei vannak az embernek, akik talán ugyanúgy éltek és haltak, mint mi, ugyanúgy éreztek, ugyanúgy megéltek sikereket és kudarcokat. Ez a több mint kétezer éves folyamatosság vigaszt és segítséget nyújt az embereknek. Megadatott, hogy mindig szép városokban laktam. Pécsen jártam egyetemre, ami gyönyörű. Székesfehérváron István koporsója és a királysírok mellett mentem mindennap a munkahelyemre. Különösképp bizonyos helyzetekben, például amikor hullani kezd télen a hó, olyanfajta kegyelmi állapotot érez az ember, hogy egy kicsit össze van kötve az évszázadokkal, évezredekkel, s mindez annyira szép és vigasztaló.

Római tükörtől a 20. századi iskolai jelvényekig

Előzmények

Az aquincumi polgárváros romjai és az – akkor még – idillikus, városszéli hangulat a 19. század második fele óta vonzotta az érdeklődő, pihenni vágyó látogatókat, ezzel párhuzamosan folyamatosan zajlott és zajlik ma is a város épületeinek, utcáinak feltárása. Ezen több, mint 130 éves folyamat során a fénykorában (Kr. u. 2-3. század) 10-11 ezer lelket számláló város közel felét feltárták, ma pedig a régészeti park területén látogatható. Ugyanakkor vannak még olyan városrészek, elsősorban a település nyugati és északi zónáiban, amelyek kutatásra, illetve régészeti rezervátumként a jövő kutatógenerációkra várnak. Ilyen  – sok meglepetést tartogató – területrész a város észak-déli és kelet-nyugati főútja által határolt negyed (azaz praktikusan a romkert Keled utcai frontja), amelynek részleges feltárása még a 19. század végén kezdődött, de mivel itt „mindössze” lakóházak nyomaira bukkantak az első feltárók, hamar fel is hagytak a szisztematikus ásatással. Ahogy Kuzsinszky Bálint, az első ásató 1891-ben, a Budapest Régiségei folyóirat hasábjain megjegyezte a területről: „ (…) épületek borították, csakhogy azoknak minden tekintetben alárendelt jelentőségűeknek kellett lenni”. 

A második világháború idején zajlott kisebb volumenű kutatásokat követően legközelebb az 1960-as évek elején indultak itt újra a feltárások, amelyek kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig tartanak.

A munkálatok során egy ipari-kereskedelmi rendeltetésű negyed képe kezdett körvonalazódni, amely a Dunához itt lefutó kelet-nyugati főút élénk forgalmát használta ki. A főútra rövidebb oldalukkal tájolt, párhuzamosan elhelyezett, ún. hosszúházak utcafronti helyiségeiben boltok, műhelyek működtek, míg a hátsó, csendesebb traktusban találjuk a tulajdonosok falfestményekkel díszített, padlófűtéses termekből álló lakórészét, egynémely esetben saját fürdőszárnnyal. Legalább 5 ilyen hosszúházat ismerünk ebből a negyedből, amelyek meglehetősen nagy alapterületűek voltak, akár 700 négyzetméteresek is! A házak közül eddig mindössze háromnak a teljes kutatása történt meg, ezekben fémmegmunkálás és mázas edények készítésre utaló nyomokat találtak a régészek, egy esetben pedig egy tímár- és enyvfőző műhelyt lehetett azonosítani. Az aprólékos kutatások arra is fényt derítettek, hogy a házakat a Kr. u. 2. század közepe és a 3. század vége között többször átalakították, sokszor még „profilt is váltott” egy-egy műhely (pl. fémművességről bőrkikészítésre álltak át).  Ugyanakkor azonban vannak még olyan épületek ebben a negyedben, amelyek belső helyiségeiről, azok funkcióiról szinte semmit, vagy csak nagyon keveset tudunk, feltárásukat pedig ugyan tervezzük, de ez évtizedekben mérhető. Ezen későbbi munka előkészítésként nagy segítség lehet olyan modern, ún. roncsolásmentes módszerek alkalmazása, amelyek gyorsan és hatékonyan tájékoztatják a szakembereket az itt található épületek jellegéről, sőt a lelőhely állapotáról is.

Az aquincumi polgárváros romkertje, madártávlatból Fotó: Kovács Olivér

A módszer

2020 nyarán  – előkészítendő a következő ásatási szezont a város ezen ipari  kereskedelmi negyedében – fémkereső műszerrel szisztematikusan pásztáztuk át a korábban csak részben kutatott épületek helyét, illetve azokat a kisebb-nagyobb meddőhányókat, amelyeket a korábbi ásatások során hagytak itt elődeink. A módszer segítségével képet kaphattunk a korábbi ásatások által felhagyott területrész állapotáról (pl. vannak-e itt még és ha igen, milyen állapotban, fémleletek a felső rétegekben?), adatot szolgáltatott az egyes épületrészek funkciójáról (ti. más jellegű tárgyak kerülnek-e elő az utcafronti, feltételezhetően műhely- és bolthelyiségekből, mint a lakórészből), valamint a későbbi időszakból származó tárgyak felszínre hozásával (pl. 20. század eleje, első fele) arról is képet kaphatunk, kik fordultak meg az ókori város romterületén, annak felfedezése óta. A fentieken túl segítséget nyújt a későbbi ásatásokhoz is: tudjuk, hol kell inkább számítanunk majd fémtárgyak előkerülésére. A kereső műszer használata természetesen nem új keletű, évtizedek óta használják kiegészítésképpen a régészeti feltárásokon, sőt – mint ez sajnos szintén közismert – módszeresen roncsolnak is vele régészeti lelőhelyeket szerte a világon, nemcsak megfosztva a nagyközönséget és a kutatást a szép tárgyaktól, hanem az általuk hordozott, pótolhatatlan információktól is. A fémkereső alkalmazása ugyanis csak akkor hasznos és értékes, ha azt a tudomány szolgálatába állítva használjuk: azaz minden egyes előkerült tárgy helyét és mélységadatát pontosan rögzítjük, hiszen kizárólag így járulnak hozzá ezek a leletek egy-egy terület, épület történetének jobb megértéséhez.

Az aquincumi kutatásokon is ennek megfelelően használjuk a műszert: így sikerült hasznos információkra szert tennünk néhány éve a város nyugati részének szisztematikus fémkeresős kutatásából, de a jelenleg folyó ásatásainkon is használjuk.

Az első eredmények

A tavalyi, romkerti kutatás több, mint 140 db fémtárgyat hozott napvilágra, amelyek zöme római kori volt, de szép számmal bukkantak fel a későbbi korok emlékei is.  A leleteket minden esetben pontos leírással és azonosítási számmal láttuk el, előkerülési helyüket rögzítettük és térképre vittük, így már most sok érdekes információval lettünk gazdagabbak a városnegyed történetéről, szerepéről. A fémleletek jelentős része kisméretű, amorf ólomdarabka, vagy vasdarab, ami nem meglepő, hiszen számos tárgy készült ólomból a vízvezetékcsövektől a különböző fa tárgyak burkolatáig, vasszegek pedig százával kerültek a házak tetőszerkezeteibe. Az egyedi leletek közül számos, különböző formájú, méretű és súlyú ólomsúly emelhető ki, amelyek közül egyiken még a súlymérték egységét is jelölték. A nagy számú ilyen jellegű lelet jelenléte ebben az ipari-kereskedelmi negyedben nem meglepő, hiszen a házak főút felé nyíló helyiségeit elsősorban boltként használták. Ugyanígy sok érem is előkerült, amelyek zöme a Kr. u. 2-3. századra keltezhető, ezek egybevágnak a város ismert időrendi adataival. Kiemelhető Antonius Pius császár (Kr. u. 145-161) ún. sestertiusa, amely rendkívül jó állapotban maradt ránk.

Az egykori lakosok viseleti tárgyai is szép számmal képviseltetik magukat a leletanyagban: a köpenyt a tunikához rögzítő ún. fibula (ruhakapcsolótű) számos példánya is előkerült, de veretek és csatok alkatrészei, sőt fegyvertöredékek (pl. kardkoptató) is előfordultak.

A lakóházak berendezési tárgyai közé tartozhattak a töredékes állapotban fennmaradt bronz bútor- és ládaveretek, de szintén bronzból készült kézi tükrök darabjait is dokumentálhattuk. A tárgyak előkerülési helye szintén érdekes adalékokkal szolgált a városnegyed funkciója és az emlékek állapota szempontjából: míg a kereskedelmi tevékenységhez köthető tárgyak (pl. érmek) inkább az épületek utcafronti részéről, a személyes tárgyak (pl. tükör, gyűrű, fibulák) inkább a hátsó, lakótraktusokból származtak. A leletek szóródása arra is fényt vetett, hogy a korábbi feltárások (és feltehetően az egykor még őrizetlen rommezőben bóklászó látogatók) viszonylag kevés fémtárgyat hagytak a felszínközeli rétegekben, azok inkább a nehezebben hozzáférhető, rézsűs részeken maradtak meg. 

Fémkeresős kolléga, Sándor Lajos munka közben Fotó: Komjáthy Péter

A római kori leleteken túl – nem meglepő módon –  szép számmal kerültek elő újkori tárgyak is, ezek zöme az egykori látogatóktól származik: a két háború közötti iskolai egyenruhához tartozó sapkajelvények gyerekcsoportok sűrű látogatásairól tanúsodnak, míg a 20. századi érmek,  sőt, gombok és sörösüveg- kupakok az egykori romkerti piknikek emlékét idézhetik. 

A munkát még nem fejeztük be, hiszen az előkerült tárgyak restaurálása és kiértékelése jelenleg is tart, illetve az aquincumi polgárváros kelet-nyugati főútjának északi oldalán húzódó ipari-kereskedelmi negyed szisztematikus műszeres kutatása után a város keleti részének átvizsgálása következik, amely reményeink szerint ismét érdekes eredményeket hoz majd  a település mindennapjairól. 

A nyitóképen: iskolai sapkajelvények a 20. századból
Fotó: Komjáthy Péter

Lépéshiba

Damien Lazard a szeme sarkából érzékelte, hogy egy kéz indul el felé. 

Sokféle lehet egy mozdulat, de bármilyen is, beavatkozik a dolgok rendjébe. Márpedig ő szerette a dolgok rendjét, szeretett elidőzni a pillanatban, és hiába szokta meg, mindenki mással együtt, hogy nem tarthat szünetet, azért még sóvárgott utána. Ezért aztán nem igazán szerette mások mozdulatait, néhány kivételtől eltekintve, természetesen, ez a mostani azonban nem tartozott ezek közé. 

A szeme sarkából érzékelte, mert a figyelme már percek óta máshol járt. A padlótól mennyezetig húzódó, és vagy húsz méter széles üvegfalon kopogó esőt figyelte. Már délután szemerkélt, de mostanra rendesen rázendített, és a konferenciaterem belsejét megvilágító lámpák fénye bájos akvarellekké varázsolta az üvegtáblákra csorgó vizet. Damiennek fotografikus memóriája volt, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló, mert nem emlékezett ugyan mindenre, amire viszont igen, arra ijesztő, már-már fájdalmas élességgel, és tudta, hogy most majd ezekből a mintákból is jó néhány megmarad a fejében. Gyors egymásutánban megjelenő, jelentés nélküli tájképek, felderítetlen országok. Turner világa: fény, amely fejedelmi pompájában trónol árnyai felett, víz, amely még sosem találkozott semmi terresztrikussal. A tekintete nem állt meg a másodperc törtrésze alatt születő és elmosódó képeknél, hanem továbbvándorolt a hatalmas üvegtáblák előtt parkoló kocsikra, hátha várakozik az egyikben valaki, hátha megpillant valamit, egy nyomot, amelyen elindulhat. Vajon hogy jut vissza a szállodába? 

Aztán csak azt látta, hogy mi közelít felé. Egy kéz volt, de hosszabbnak tűnt, mint amire számított, mintha egy protézis volna, egy kesztyűbáb, netán egy kesztyűbáb, amely a protézist tartja, a kesztyűbáb mögött pedig az igazi kéz.

Érthetetlenül hosszúnak tűnt, rugós bohóckar, és már jócskán áthaladt a tábla felé eső végén, megszegve ezzel a sakk íratlan szabályai közül az egyik legfontosabbat, nevezetesen, hogy döntetlen esetén a két kéznek a centrummezők fölött kell találkozniuk egymással. 

Felpillantott, és Zjamenev arcába nézett. Nem sokat tudott kiolvasni belőle. Hideg fény ugrált benne, talán kimerült volt, mindenesetre nem tudta leplezni az elért eredmény felett érzett elégedettségét. Még csak ajánlania sem kellett a döntetlent, annyira magától értetődő volt. Nem megegyezés kérdése, hanem megfellebbezhetetlen tény. 

Rövid tétovázást követően Damien is kezet nyújtott. Egy röpke másodpercig latolgatta, hogy talán a szokásostól eltérő erővel szorítja-e meg a rátámadó jobbot, esetleg megszorítsa, épp csak alig érezhetően, ezzel jelezve, hogy tudomásul vette a másik tolakodását, a territoriális törvények és az asztal mellett érvényes protokoll szimbolikus,  és annál súlyosabb áthágását, vagy netán, ellenkezőleg, ernyedten bocsássa rendelkezésére ujjait, mintegy a rosszallás, vagy, ha a másik úgy kívánja értelmezni, egyenesen a megvetés jeleként. Mindez azért sem volt mellékes, mert a Breyer-rendszerben lebonyolított verseny párosítási szabályaiból következően minden esély megvan rá, hogy az utolsó két nap egyikén ismét összekerülnek majd egymással, és akkor majd ő fogja vezetni a sötét figurákat. 

– Döntetlen – jelentette be a bíró, mintha a játékosokat külön tájékoztatni kellene az eredményről. Odalépett, hogy megállítsa az órát. – Pedig azt hittem, ezt be fogod húzni, Dami!

Emiatt akár panaszt is benyújthatott volna. Mégiscsak hallatlan, hogy egy versenybíró, még a legjobb szándékokkal is, de megjegyzést tegyen egy játékos teljesítményére. Középkorú fickó volt, és mint az eligazításon kiderült, helyettesként ugrott be a FIDE egyik hivatalos küldöttje helyett. Ross MacKie-nek hívták, a lakosság döntő többségéhez hasonlóan ő is halászattal foglalkozott, hogy aztán a munka fáradalmait hétvégénként a helyi sakk-klubban pihenje ki, és ha nem lett volna rögtön világos, hogy a bíráskodást élete legnagyobb megtiszteltetésének tekinti, ezt még azzal is nyomatékosította, hogy minden forduló előtt autogramokért ostromolta a versenyzőket. „Az unokaöcsémnek lesz”, mondta már sokadik alkalommal egy mesterjelöltnek, aki azóta sem akarta elhinni, hogy nem tévesztették össze valakivel.

Zjamenev hozzálátott, hogy visszaállítsa a figurákat a helyükre. Már végzett az alapsorral, amikor megállt a keze a levegőben. Szája keskeny mosolyra húzódott, latolgatta, hogy belekezdjen-e, de hát már rég eldöntötte, színjáték az egész. 

– Bevallom, a Vd4 meglepett – mondta. – Ez egy teljesen halott változat. 

Damien a táblát nézte. Ő még nem állította vissza a saját figuráit, így a félig reinkarnálódott sötét haderő most fenyegetően nézett szembe azzal a maroknyi, a tábla különböző pontjain magányosan tébláboló bábujával, amelyek a parti végén még talpon maradtak.

Egy rossz futó, két gyalog, és a király. Sötétnek mindösszesen egy futója és a királya maradt, csakhogy az ellenkező színű futók zavarbaejtő szabályszerűségei miatt a kialakult állásban, mint azt Lasker doktor valamelyik baden-badeni vakációja alkalmával levezette a Deutsches Wochenschachban, még a kettős gyalogelőnyt sem lehetett érvényesíteni. Ezzel együtt Damien pontosan tudta, mennyire nevetséges, hogy az ellenfele „halottnak” minősít egy olyan változatot, amelyben a középjáték elejétől fölényben játszhatott, és ahol jó eséllyel győzelmi esélyeket is elszalasztott; ezt majd a szállodában ellenőrzi, már amennyiben addig nem közli vele valamelyik túlbuzgó kollégája vagy az egyik néző, aki élőben követte a komputeres elemzést, hogy pontosan hol hagyta ki a nyerést. 

– Micherinko-Guardini – felelte kurtán. – A tavalyi olimpián.

Zjamenev kérdőn nézett rá. Damien nem tudta eldönteni, hogy ez is a színlelés része, vagy tényleg nem tudja, miről beszél. 

– Micherinko is Vd4-et játszott és simán nyert. Igaz, ott a sötét gyalog a6 helyett még mindig a7-en állt.

– Nos, talán éppen ezen múlt – jegyezte meg Zjamenev, majd felállt az asztaltól.

Damien követte a tekintetével, ahogy átmegy a terem másik sarkába, szóba elegyedik egy másik orosszal, majd az arcába tol egy pogácsát. Elég feldobottnak tűnt, legalábbis hamarosan már a térdét csapkodva nevetett a társa poénján. Cseverészés közben többször is felé pillantottak; persze lehetséges, hogy nem őt nézték, hanem általában a versenyzőket – elég sokáig tartott a játszmájuk, de három asztalon még folyt a játék –, mindenesetre Damien biztosra vette, hogy róla beszélnek. Ezek mégiscsak oroszok, gondolta. Kissé úgy érezte magát, mint Fischer az ’50-es évek zónaközi versenyein, ahol tizenöt évesen, szinte még kölyökként szál egyedül kellett szembenéznie egy egész szovjet hadosztállyal, egy hallgatag elit alakulattal, amelynek tagjai Moszkvától Vlagyivosztokig, Cseljabinszktől Voronyezsig már az első pólyázás óta arra készültek, hogy közösen hajtsák igájuk alá a világot; nem csupán sokkal rutinosabbak voltak nála, de ha a versenyhelyzet úgy kívánta, simán megbundázták a játszmáikat, hogy egyet-kettőt dobogóra segítsenek a sajátjaik közül, ezzel értelemszerűen letaszítva onnan az amerikai csodagyereket. 

Felpakolta a figuráit a helyükre, aláírta a játszmalapot, majd felállt, és a versenyzők ruhatárjából kikérte a kabátját, illetve egy külön erre a célra telepített kis széfből előbányászta a mobiltelenfonját. Nem esett nehezére elfogadni ezt a gyakorlatot, hiszen már azóta érvényben volt, hogy egyáltalán profi versenyző lett; az intézkedéssel a komoly sakkozók többsége is egyetértett. Úgy tervezte, csak a hotelben fogja ellenőrizni a játszmát, de végül győzött a kíváncsiság, megnyitotta a hatszáz eurós ChessFixPro appot, amelyben a Stockfish egy módosított és ezerféleképpen személyre szabható verziója pörgött, majd betöltötte az aznapi élő mérkőzések menüsorát. A North Berwick International rögtön az első volt a listán. Két kattintás, és már le is gördült a saját játszmalapja. Lazard – Zjamenev ½-½. Egy röpke pillantás a görbére. Enyhe világos előny, majd egy komolyabb pontatlanság sötét részéről, amit azonban nem tudott kihasználni; az ilyesmit egy hirtelen a magasba szökő, majd onnan a korábbi szintre rögtön visszatérő csúcs jelzi. Egy félnapos gazdasági világválság grafikonja. A hiba után végig megmaradt, sőt – egyetlen megingást leszámítva – még fokozódott is a világos fölény. A gyorselemzés szerint Lazard pontatlanságainak száma nulla, hibáinak száma egy, súlyos hibáinak száma nulla. Zjamenev pontatlanságainak száma kettő, hibáinak száma egy, súlyos hibáinak száma nulla. Ennyivel persze nem lehet feltárni a parti mélyrétegeit, a program ugyanis, legyen bármilyen fejlett, sokszor még mindig azért azonosít valamit pontatlanságként, mert egyszerűen nem érti a mögötte meghúzódó stratégiai megfontolást, vagy, ami még rosszabb, elavult megnyitási adatbázisból dolgozik; bár ezt a havonta frissülő ChessFixPro esetében majdhogynem ki lehetett zárni. Mindenesetre a súlyos és a közepes hibák ügyében tévedhetetlen.

A világos hiba a 23. Vd4 lépés volt. 

A kert vége

Így állt ezzel Dragomir úr is, Verpeléti Lajos hivatalfőnöke, amúgy mustárszín, rosszul-sovány ember, szájszélre csüggő, konya bajusszal. Becsülte ő Verpeléti urat hibátlan, megbízható munkájáért is, hogy is ne! De hibátlan, megbízható munkát végzett még tíz másik hivatalnoka és hat gépírókisasszonya, akik az Óbudai Dohánygyár kiterjedt levelezését intézték, Verpeléti úrnak viszont egy-egy tepertős katonára vagy spriccerre vetett, gusztustól felszikrázó pillantása reményt és óhajt üzent a legmakrancosabb gyomornak is. Nincs tehát mit csodálni azon, ha Dragomir úr rendre ebéd tájt inspekciózott a levelezésen, s nyájasan bólintott csillogó szemű és ajkú hivatalnoka felé, hogy azután szobájában maga is nagyobb szerelemmel veselkedjék neki aludttejének és savanyúvizének.

Mindezért elnézte Verpeléti úrnak azon megátalkodott szokását is, hogy évről-évre, minden májusban három napot betegeskedett. Sosem többet, és sosem kevesebbet, de annyit mindig. Nem minden évben ugyanazon naptári napokat, olykor egy-egy hét csúszás is mutatkozott a rendes „májusi kór” előző és az esztendei kitörése között, de az megfigyelhető volt, hogy Verpeléti nagybecsű egészségének a felhőtlen, napfényes napok ártottak leginkább. Dragomir sokáig szemet hunyt e különös nyavalya fölött, legfeljebb ebédidőben mutatkozott kissé szekántnak, de egyszer, amikor bizonyos jelek arra intették, hogy több májust nem fog már látni ezen a Földön, fejébe nyomta kalapját, és elindult a San Marco utcába inspekciózni.

Gömbölyded, mosolygós asszony kukkantott ki a csöngőre, szaporán bólogatott, mikor meghallotta Dragomir nevét.

– Persze, a dohányiparból, tudom én. Hát kerüljön csak beljebb, aranyos, tessék, tessék. Mondogattuk ám Lajossal, hogy az egyik májusban biztosan eljön majd beteglátogatóba, azután lássa, csak eljött, ugye-ugye, hogy igazunk lett.

– Csakugyan beteg az ura? – kérdezte, hangját akaratlanul is lehalkítva, Dragomir. Lassan lépegettek a ház mellett a kert felé, és hiába integettek a szédült burjánzásba bódult, élő füvek és fák neki, mégis csúnyazöldre mázolt, kórtermi részvét költözött a szívébe, valami áfiumos vigasz, hogy immár tehát másvalakit is lehet sajnálnia, nem csak magát.

– Beteg az mindig ilyenkor – felelte az asszony vidáman, és Verpeléti felé intett a fejével, aki lám, egy nyugszékben pihent, a kert végében, egy fehér és egy lila orgonabokor közötti tökéletes középen, és lehunyt szemmel, révülten szívott mélyeket az illatos levegőből. – A virágok betege.

– Dragomir úr! – neszelt fel a hangokra a szenvedő, kikászálódott a trónusából, és udvariasan fejet hajtott. – Van szerencsém!

– Azt látom – viszonozta kissé bánatosan a hivatalfőnök.

– Ó, ezt nem elegendő látnia! Méltóztassék szagolni is – mutatott a két bokorra Verpeléti, azzal térült-fordult, és máris egy másik nyugszéket állított az előző mögé, majd a sajátjával kínálta meg főnökét. – Parancsoljon helyet foglalni.

– Ne inkább egymás mellé? – választotta önkéntelenül százhetvenöt feltüremkedő kérdése közül a leggyakorlatiasabbnak tetszőt Dragomir. Hiába, a jó hivatalfőnök erről a gyakorlati érzékről ismerszik meg legkönnyebben.

– A világért se, esedezem! – felelte mély meggyőződéssel a haldokló. – Éppen középen kell ülni, higgye el, hogy jobbról és balról is egyazon illatár érkezzék az orrhoz.

– És ha szembe ülnénk? – kérdezte a javíthatatlanul észszerű Dragomir.

– Sokáig próbálgattam én ezt…

– Öt esztendeig – pontosított büszkén az asszony.

– Úgy, úgy! És higgye el, úgy a legremekebb, ha balról jő a lila, jobbról a fehér aroma.

– Tessék csak kipróbálni! – nógatta az asszony, azzal a hangsúllyal, amellyel a karalábét szokta tukmálni a piacon.

Dragomir helyet foglalt az első sorban. Verpeléti leült mögéje, az asszony bement a házba, a májusi dél pedig visszaereszkedett a kertre.

– Hát ez a maga híres betegsége – próbált szigorú lenni.

Nem kapott választ, de jó is volt így. A szigor, a fölény – nem mintha Dragomir kedvét lelte volna az effélében – az irodához tartozott, a levélíráshoz, a hivatali robothoz. Itt más zsongott és dübörgött: a tavasz dolgozott, a létezés buta ketrecét töltötte fel élettel, csak úgy égett a keze alatt a munka. Igen, Verpeléti hibátlanul kísérletezte ki: fürgén incselkedő illatpöffök cirógatták jobb felől, méla, lanyha béke balról. Már a vállát sem feszítette neki a kertnek, az ismeretlen, végtelen szabadságnak, elernyesztette vézna izmait. Egyszerre, szinte félálomban már, egy szép, dió nagyságú tepertő káprázata cirógatta meg lehunyt szemeit – és, réges-régen először, nem sajdult belé a gyomra. „Talán megenni is meg tudnám” – gondolta, de persze ezt még álmában sem hitte igazán. Hanem büntetlenül elképzelni, hogy befalja, csaknem olyan szép volt, mint be is falni, ha ugyan nem még sokkal szebb.

Csak jóval később, úgy másfél kiló, jó étvággyal elfogyasztott tepertő és ugyanannyi karmonádli után nyitotta ki újra a szemét. Onnan mélyről, ahol az orgona- és tepertőillatból egybeszűrt, kövér béke lakozott, még böffentett egy aprót, de igen jólesőt.

– Ne menjen még – szólalt meg mögötte Verpeléti. – Alkonyatkor az igazi.

De Dragomir úr kimászott a nyugszékből.

– Isten áldja, Verpeléti úr. Köszönöm… – meg akarta nevezni, hogy micsodát is voltaképpen, de hiába a huszonöt éves fogalmazói gyakorlat, nem sikerült.

– Nincs mit – felelte Verpeléti, és neki volt igaza: nem akadt semmi pontosan megnevezhető, ami miatt hálásnak kellett volna lennie, csupán a délután mindenestül, egy kis kovászos uborkával, merthogy azt is fogyasztott a nehéz húsok mellé.

– Egy ideig nem fogunk találkozni. Mire felgyógyul, én szanatóriumban leszek – ez a kicsúszott mondat őt magát is meglepte. Nem csak azért, mert egy beosztottja előtt pendített meg egy ennyire bizalmas beszédtárgyat, de eddig nem nagyon akart elmenni Karlsbadba, kételkedett a gyógyvízkúra hatásában.

– A legjobbakat, főnök úr – hajolt meg Verpeléti, míg félbehajtotta a feleslegessé vált nyugszéket.

 

A karlsbadi víz erejéről szállongó hírek azonban korántsem megalapozatlanok. Dragomir úr csaknem egy esztendeig maradt távol, és amikor visszatért, nemcsak duzzadt az életerőtől, de könnyű sonkával betakart és majonézzel megkent kenyereket fogyasztott ebédre, az asztalán álló Moser-üvegből pedig valamely szegfűszegillatú párlattal öblítette le a falatokat. Friss, szinte szénsavasan pezsgő magabiztossággal vonult végig a részlegen, itt-ott megtorpant, az írógépek fölé hajolt, és határozottan rámutatott némely gondatlanságra: elütésre, ne adj isten helyesírási hibára, stílbéli pongyolaságra. Verpeléti úr levelezésébe is belétekintett, de abban nem találhatott kifogásolni valót.

– Azt a zsíros staneclit legyen szíves eltüntetni – mondotta végül. – Ebédidőn kívül nincs helye effélének az asztalon – és továbblépett.

Verpeléti felnézett, azután szépen, akkurátusan eltakarította az ebédmaradékot.

A rákövetkező héten beteget jelentett. Dragomir rövid, szabatos válaszlevélben jelezte neki, hogy ezúttal már kórházi felülvizsgálati igazolás bemutatását fogja kérni, midőn újra megjelenik a hivatalban.

Így azután nem találkoztak többé. 

Dragomir úr megizmosodott ügybuzgalma és ambíciója nemsokára felkeltette felettesei figyelmét, igazgatóhelyettessé nevezték ki. Egy késő őszi napon jutott fülébe a hír, hogy Verpeléti, aki a nagy gazdasági válságban nem talált másik állást, úgyhogy a nyomorúságig elszegényedett, kénytelen eladni a házát. Az igazgatóhelyettes megnövekedett fizetéséből és újonnan kötött házasságával nyert hozományából vásárolta meg a házat, amelynek a helyére kicsiny, de divatos villát terveztetett.

A régi, düledező putrit a kőműves emberei bontották le, de a kert végébe személyesen ment ki. Mikor a két tar bokorhoz ért, elnézte ágaik kusza, kopár rácsozatát, és olyan erősnek és határozottnak érezte élete kontúrjait, mint talán még soha. Feljebbvalói elismerték érdemeit, beosztottjai féltek tőle, ő pedig végre úgy hitt magában, ahogyan korábban sosem. „Jót fog tenni ez a kis kétkezi munka ebéd után, a friss levegőn” – gondolta, és megfeszítette izmait. Pödört egyet konya bajuszán, és nekilátott a fűrészelésnek.

A XX. század sűrűjében

Varannai Aurél: Toll és bilincs című, 1989-ben – az író halálának évében – megjelent önéletrajzi könyve a XX. század Magyarországát mutatja be a hatvanas évek közepéig. A szerző éppen 1900-ban született, így a század első pillanataitól betekintést nyerhetünk az ország meghatározó történéseibe és mindennapjaiba.

Az író a gyermekéveit és kamaszkorát Óbudán töltötte, egy asszimilálódni vágyó zsidó családban. Édesapja ügyvédként kezdte és egészen a királyi közjegyzőségig vitte, a politikáról való értekezés mindennapos és természetes volt otthonukban. Falusi földbirtokoshoz hasonlóan éltek, saját szőlővel, borral, gyümölcsössel. A könyv jóvoltából nemcsak egy családot ismerünk meg, hanem egy békebeli kisváros életét is. Óbudán a XX. század első évtizedében egy minden ízében polgári jóléttel találkozunk, sportegyesületekkel, romantikus vendéglőkkel, klubokkal. A városrésznek még saját színháza is volt, a Kisfaludy Színház a Duna parton. Sok idős sváb soha nem mozdult ki Óbudáról, nem volt miért átmenni Pestre. Ebben az időben az élelmiszer elképzelhetetlenül olcsó volt, a közös nagy étkezések, gazdag családi vacsorák mindennaposak voltak, „Szegények vagyunk, de jól élünk! – volt a kor népszerű szállóigéje”. A szerző a mostani Árpád Gimnázium elődjébe járt középiskolába, amire nagy szeretettel és sok érdekes történettel emlékezik. Történeteiből részletesen megismerjük Óbuda három nagy ünnepét, az őszi szüreti mulatságot, a Péter-Pál napi búcsút – a Kiritógot – és az úrnapi körmenetet. Varannai szerint Óbuda az I. világháború után süllyedt le egy külváros szintjére, de ez az időszak őt már Párizsban találta.  

Az író ekkor már napi szinten foglalkozott politikával, és a Trianoni békeszerződés megkötését tűzközelből nézi végig. Tapasztalatai sokakat érdekelhetnek és mindenképpen árnyalják a történtekről való vélekedésünket. Ebben az időben kezdett rendszeresen cikkeket küldeni az Újságnak és a 8 Órai Újságnak. Pár évvel később visszatért Magyarországra, de egész életében meghatározó maradt számára Párizs kulturális pezsgése. Krisztinaváros a következő lakóhelye, amit már házas emberként szeretett meg.

A könyv címe utal Varannai Aurél foglalkozására – író, újságíró, műfordító –, valamint arra is, hogy nézetei miatt az élete során több alkalommal hosszú éveket töltött rács mögött politikai fogolyként.  Az írás és fogolylét kettőssége egész életét végigkísérte, egyre-másra bajba került, mégsem tudott mással foglalkozni, az írás volt a hivatása.

Családja mellett legjobban a munkáját szerette. Meghatározó volt számára, hogy a II. világháború után a Reuters magyarországi tudósítója lehetett, de dolgozott a The New York Timesnak is.

Az író talán túl sokszor hangsúlyozza a könyvben, hogy ő liberális szemléletű, de ismerve a századot meghatározó ideológiák gyakori váltakozását, illetve egymás mellett létezését, érthető, miért fontos számára a saját személyének elhelyezése a rendszerben.

Olvasás közben néha olyan érzésünk támad, hogy a szerző túlzásokba esik saját fontosságát illetően, és tevékenységének a történelmet befolyásoló hatásával kapcsolatban. Hiszen Varannai Aurél halála óta alig több mint 30 év telt el, de kevesen emlékeznek rá, miközben a könyvben szereplő politikusok, művészek nagy többsége a mai napig meghatározó személyiségként él a köztudatban. Talán a könyvben olvasható események, párbeszédek egy része nem is úgy történt meg valójában, ahogy ő leírja? Mindenesetre ő így emlékszik, mi pedig eldönthetjük, mit találunk igaznak belőle.

Varannai Aurélt jó barátság fűzte a harmincas években Márai Sándorhoz. Egy helyütt így ír róla:

„Közben az ivást folytattuk, és Sándor meg én birkózni kezdtünk. Sándor magasabb termetű volt nálam, de nem olyan kisportolt; hamarosan földhöz vágtam. Csak úgy nyekkent, és hörögni kezdett. Vizes borogatásokkal magához téritettük, és ment tovább az ivás, a tánc, a dalolás.” 

A Horthy- majd a Rákosi-rendszer bőven hozott meglepő fordulatot Varannai Aurél életében, leginkább a rendszeres bebörtönzések vagy éppen a munkaszolgálat jellemezték számára ezt az időszakot. Mindezek ellenére nehezen tudjuk eldönteni, hogy a szerző élete összeségében szerencsésen alakult, vagy pozitív hozzáállása segítette át a nehézségeken. Megrázó például azt olvasni, hogy a II. világháború után mennyi nyilasból lett gyors váltással az ÁVO tagja. Az ő távoli ismerősei körében is látjuk ennek példáját.

A könyv egyik legérdekesebb része családja 1951-ben történt kitelepítésének „élményszerű” leírása.

Egy ideje már világos volt, nem tudták elkerülni, hogy Budapestről menniük kelljen, de nem sejtették, mikor jön a határozat, és vajon hová kerülnek. A várakozás napjaiban a teljes kétségbeesést próbálták elkerülni, végül egy éjszakájuk volt összepakolni, mielőtt a heves megyei Karácsondra indultak. A feleségével és a lányával nem először élték át, hogy jóformán mindent elveszítenek. Az őket befogadó család bizalommal volt irántuk, és próbálták megteremteni számukra ebben a lehetetlen helyzetben is az otthonosság érzését. A mindennapok részletes bemutatása közelebb hozza számunkra ezt a felfoghatatlan eseménysort. Az írót itt tartóztatták le nem sokkal később, ami végül öt évig tartó fogságot jelentett számára. Később tudta meg, hogy a feleségét és a kislányát ezután a Hortobágyra vitték munkatáborba.

Gondolat, Budapest 1989.

Joggal kérdezhetjük, hogy lehet mentális egészségben túlélni a sok fogságot, veszteséget, újrakezdést. A szerző szívesen ír erről is.

Szerinte azok omlanak össze, akik feladják, akikből hiányzik a hit és a bizakodás. Nem ért egyet azokkal az írásokkal, amelyek önsajnálattal emlékeznek vissza a nehéz időkre.

Szerinte a csillagos házban, a kitelepítés során vagy éppen a börtönben is meg lehet találni az örömöt. Lehet például nyelvet tanulni, tanítani, vagy hosszas beszélgetéseket folytatni az ott lévő emberekkel. Kedvenc elfoglaltsága volt, hogy irodalmi műveket dramatizált, sokak örömére. Az sem zavarta, ha nem emlékezett egy-egy részre, az eredeti helyett kitalált más fordulatot. 

Ezek után talán nem meglepő, hogy a sok viszontagság ellenére, a szerző és családja ’56-ban nem hagyja el az országot. Ahogy írja: „annyi szenvedésen, nélkülözésen estünk át, hogy már semmitől sem féltünk. És újra azt éreztük: hogy right or wrong, my country…”

Könyvtár a kertben, kert a könyvtárban

2020-ban az Óbudai Platán Könyvtár fennállásának történetében először nyerte el a szakma egyik legrangosabb országos díját, a Minősített Könyvtár Címet, ami többéves tudatos szakmai felkészülés és kitartó, következetes megvalósítás eredménye. És szintén először nyertünk nemzetközi elismerést. Fiókkönyvtárunk, az Ezüsthegyi Könyvtár zöld könyvtári tevékenységéért 2020-ban egyedüli magyar díjazottként, Magyarország történetében pedig harmadik díjazottként elnyerte az IFLA- ENSULIB Zöld Könyvtár díját.

A zöld könyvtárak megjelenése újkeletű, csupán néhány évtizedes múltra tekint vissza. A fenntarthatóság, a környezettudatos szemlélet olyan irányzat, mely a könyvtárak működésében is egyre nagyobb jelentőséghez jutott az elmúlt időkben, és a külföldi példák után hazánkban is megjelentek követői, akik a „zöldülést” vagy a még komplexebb zöld könyvtári működést tűzték ki célul.2

Az Óbudai Platán Könyvtárban 2016-ban fogalmazódott meg először a környezettudatos szemlélet iránti elköteleződés.

Már azt megelőzően is voltak erre irányuló törekvések, de az igazi erősödés ekkor kezdődött. A zölddé válásban a fordulópontot az Ezüsthegyi Könyvtár megnyitása jelentette 2018-ban. Óbuda zöld könyvtára a környezettudatos szemléletével és speciális zöld könyvtári szolgáltatásaival egyedülállóvá vált az országban. Mik voltak a zöld könyvtár felé vezető lépések?

Fotó: Óbudai Platán Könyvtár

Már a költözés előtt látható volt, hogy az új ingatlan olyan egyedi tulajdonságokkal rendelkezik, amikre alapozva fiókkönyvtárunk zöld könyvtárként kezdheti meg működését. Ilyen volt az ingatlan elhelyezkedése. Érdekessége, hogy egy 40000 fős lakótelep (Békásmegyer) és egy feltehetően harmad akkora népességű kisvárosias, kertes családi házas övezet (Békásmegyer-Ófalu) határán található.

Bár a két lakókörzet jellegében teljesen különbözik egymástól, mindkettőben jelen van az igény a szabadtéri, kerti programokra, szolgáltatásokra és mindkettő lakosai fogékonyak a zöld alternatívákra.

Szintén kedvezően hatott a zöld könyvtár kialakítására a létesítmény jellege, hiszen a 869 m2 alapterületű ingatlanból mindössze 231 m2 maga az épület, a fennmaradó rész a külső részek. Nemcsak hazánkban, külföldön is ritkaságnak számít, ha a belső terek mellett kültéri elemek is tartoznak a könyvtárhoz. Ezüsthegyi Könyvtárunkban udvart, közösségi játszóteret, kertet és pincét alakítottak ki. Mivel a kert az épület alapszintjénél magasabban helyezkedik el, egyedivé, jellegzetessé teszi a hegyvidék lábánál található helyszínt és egyben bájos hangulatot is kölcsönöz neki.

Az épületet környezetbarát épületgépészeti megoldások tették „zölddé”. Minden mesterséges fényforrás LED-es világítóeszköz, a világítótestek átlag élettartama 25-30 év. A helyiségek természetes fénnyel való ellátottsága magas a számtalan nyílászáró, pavilonablak, valamint a tetősík ablakok (bevilágítók) beépítésének köszönhetően. Az áramfogyasztás az energiatakarékos eszközök jóvoltából minimális. A mennyezet- és padlófűtéssel kombinált, alacsony hőmérsékletű levegő-víz hőszivattyú megújuló energiával működik. A rendszer energiahatékonysági besorolása kielégít minden zöld építési követelményt, fenntartható módon biztosítja könyvtárunk számára a fűtést, hűtést és a melegvíz-ellátást.

Fotó: Óbudai Platán Könyvtár

A korábban említett intézményi elköteleződés mellett formálódott egy zöld szemléletre fogékony, kreatív csapat is. A munkájukat itt megkezdő könyvtárosok egybehangzó közös célja volt az öko specializáció támogatása.

Mindezen tényezők együttesen segítették elő, hogy az Ezüsthegyi Könyvtár mára zöld könyvtárként működik.

Célunk, hogy a könyvtári alapfeladatokon túl az öko szemlélet folyamatosan jelen legyen az intézmény életében, a fenntartható fejlődést, a környezetvédelmet és a környezettudatos magatartást népszerűsítsük. Könyvtári eszközökkel felelősségre neveljük, élménypedagógiai módszerekkel érzékenyítsük a könyvtárhasználó gyerekeket. Valamint aktív részvétellel támogassuk a fenntartói és helyi öko kezdeményezéseket, programokat.

Fotó: Óbudai Platán Könyvtár

Az eddig sikerrel megvalósított öko eredményeink skálája széles. Kialakítottuk az „Ökosarok” gyűjteményt külön a felnőtteknek és külön a gyerekeknek, ahol a természetvédelemről, a fenntartható fejlődésről és ökológiai problémákról szóló irodalmat gyűjtöttük egybe. A meleg hónapokban berendezzük a szabadtéri olvasótermet a könyvtár udvarán. Megvásároltuk az ehhez szükséges bútorokat: kültéri padokat, nyugágyakat, napernyőket, piknikpadot. Külön a gyerekek részére biztosítunk kültéren is használható könyveket, amit a szülőkkel közösen olvasgathatnak a játszótéren. Aktív együttműködéseink vannak helyi civil zöld szervezetekkel, közösségekkel. Partnerként veszünk részt az élhető, fenntartható település megteremtésében, azaz a kerületi zöld projektekben.

Részt veszünk olyan országos zöld mozgalmakban, mint például a Passzold vissza, Tesó!, a Magház Közösségi Hálózat, PlantTogether Közösség.

A könyvtári szolgáltatások, valamint a szállítási feladatok ellátásához beszereztünk egy elektromos szállító autót. Kialakítottunk egy biciklitárolót, ezzel is arra ösztönözve olvasóinkat, hogy autó helyett inkább gyalog vagy kerékpárral érkezzenek a könyvtárba. Bevezettük a szelektív hulladékgyűjtést mind a beltéren, mind a kültéren. Növényekkel díszítettük az olvasói tereket. Nemdohányzó intézmény vagyunk. A mindennapi működés során környezettudatos döntéseket hozunk. A papíralapú adminisztrációt csökkentettük, öko vagy újrahasznosított anyagokból készült eszközöket, játékokat szerzünk be.

Fotó: Csáky Balázs

A könyvtári alapszolgáltatások mellett a rendezvényeinket is igyekeztünk „zölddé” tenni. Kialakítottuk az öko szemlélettel átszőtt könyvtári rendezvénykoncepciónkat. 2018 óta a koronavírus-járvány megjelenéséig folyamatos volt előadássorozatunk „Gyógynövényekkel a testi-lelki egészségért” címmel, amiben gyógynövény-botanikus szakértő az állandó partnerünk. 2019 óta könyvtárunkban tartotta klubfoglalkozásait  a Békási Klímakör. Elindítottuk saját öko klubunkat, amit „Családi zöld kuckó” néven neveztünk el. Ennek célja a környezettudatosságra nevelés és az egészséges életmódra váltás segítése a családban. Összeállítottuk könyvtári tematikus zöld foglalkozásainkat. Tavasztól őszig „Lombsátorozó” címmel öko játszóházat tartunk a gyerekeknek a szabadtéren. Emellett kerti táborokat, egyéb szabadtéri és kreatív programokat is szervezünk.

Mozgókönyvtári szolgáltatásunkkal az „Ezüsthegyi Felfedezővel” külső rendezvényeken is részt veszünk.

A könyvtári szolgáltatások mellett speciális, zöld könyvtári szolgáltatásokat is nyújtunk látogatóink számára. Ezek olyan könyvtári környezetre formált szolgáltatások, melyek fő szellemisége, jellemzője a környezettudatosság, esetleg a szolgáltatás módja is párhuzamosságot mutat egyes könyvtári szolgáltatással. A speciális zöld szolgáltatások sokfélék lehetnek, amiket elsősorban a rendelkezésre álló feltételek és az intézmény küldetése határoz meg. Könyvtárunk esetében a korábban már említett sajátságos tényezők határozták meg és segítették a megvalósítást, melyek közül néhány sikeressége vagy egyedisége rövid idő alatt kiváltotta nemcsak a hazai könyvtári szakma, de a fenntartható fejlődésért tevékenykedő közösségek és szervezetek figyelmét is. Mik ezek a zöld könyvtári szolgáltatások?

Fotó: Csáky Balázs

Fűszer- és gyógynövénykert a könyvtár kertjében

Könyvtárunk kertjében a három magaságyás közül a legnagyobbat fűszer- és gyógynövényekkel ültettük be. A növények nevét táblákon tüntettük fel, és tervezzük a kert megismerését segítő, ismertető füzet kihelyezését is. Célunk a fűszer- és gyógynövények megismertetése, termesztésük feltételeinek, jótékony hatásuk és felhasználhatóságuk sokféleségének bemutatása látogatóink számára.

A fűszer- és gyógynövénykertet óvodai, iskolai foglalkozásokhoz, zöld könyvtári rendezvények megtartásához is használjuk, részben ismeretterjesztésre, részben érzékenyítésre. A kertet közösségi alapon gondozzuk.

Minta tankert és tankert

Könyvtárunk kertjében a három magaságyás közül kettőt évente újraültetünk haszonnövényekkel, részben a magkönyvtár magjaiból nevelt, részben az olvasóink által adományozott palántákkal. Itt is névvel ellátott táblák segítik a növények felismerését. A minta tankerteket elsősorban az óvodai, iskolai foglalkozásokhoz, könyvtári természetismereti programokhoz használjuk, ahol a gyerekek és a fiatalok növényismereti tudásukat gazdagíthatják, valamint a felnőtteknek és családoknak szóló öko programok szerves részeként is igénybe veszik a látogatók. A minta tankerteket szintén közösségi alapon működtetjük, de igény esetén ingyenesen rendelkezésre bocsátjuk óvodai csoportok vagy iskolai osztályok számára a tanév teljes időtartamára, azaz tavasztól-őszig az aktuális „örökbefogadó” csoport gondozza a kertet.

Herbateázó

Herbateázónkban a teázás lehetőségét biztosítjuk ingyen a látogatók számára a könyvtári tartózkodás ideje alatt, a hideg hónapokban. A gyógytea-alapkészletet gyógynövényboltokból szereztük be, de mára a teázó közösségi alapon működik, vagyis az olvasóktól ajándékba kapott teafüvekkel egészült ki a választék. Ez a szolgáltatásunk a kezdetektől nagy népszerűségnek örvendett, amit azonban a koronavírus-járvány megjelenésével szüneteltetünk.

Limonádézó

A herbateázóhoz hasonlóan működik nyáron a limonádézó. A nyári meleg hónapokban szintén ingyen kínáljuk a frissen készült, hűtött limonádét, amit a kertünkből származó mentával és citromfűvel ízesíthetnek a látogatók. A limonádézó is hamar népszerű lett, olyannyira, hogy citromot és mentanövényeket is kaptunk ajándékba a betérőktől a szolgáltatás támogatására. Az aktuális járványügyi helyzet miatt ezt a szolgáltatásunkat is felfüggesztettük.

Magkönyvtár

Magkönyvtári szolgáltatásunk egyedülálló az országban. A magkönyvtár egy speciális kezdeményezés, ami a fenntartható fejlődés célkitűzéseit szolgálja könyvtári környezetben. A magkönyvtárak a magbankok és könyvtárak ötvözetei. Céljuk a helyi közösségekre, a vonzáskörzet lakosaira alapozva a tájfajta növényvilág megőrzése, a magok adományozásának és cseréjének segítése, az otthon termesztett haszon-, dísznövény és a hobbikertészkedési kedv erősítése, a növénynevelés lépéseinek támogatása, valamint a közösségépítés. Egyben megalapozzák és erősítik a természetes és termesztett növényvilág iránti felelősséget, a környezet- és klímatudatosságot.5 A magkönyvtár működése hasonló a dokumentumok kölcsönzési elvéhez.

A kölcsönzés jelen esetben azt jelenti, hogy a vetés időszakában ingyen elvihetők a magcsomagok, de a termő időszak végével, a magfogás után ugyanazt a mennyiséget vissza kell adni.

Abban az esetben, ha nem magtermő a növény, akkor más magot is elfogadunk. A magcsomagokban nagyjából 1 balkonládányi mennyiségű vetőmag található. Ezeket a magcsomagokat katalóguskártyára tűzzük, ami tartalmazza a termesztéshez nélkülözhetetlen információkat. A kölcsönzést a kölcsönzőkártya, valamint a könyvtári nyilvántartás segítségével regisztráljuk. A szolgáltatást igénybe vehetik a beiratkozott olvasók és látogatók egyaránt. Érdekessége ennek a szolgáltatásnak, hogy inverz módon indult. Tehát nem a kölcsönzéssel, hanem a magok bekérésével. 2019 őszén kértük meg a látogatókat arra, hogy akinek felesleges vetőmagja van, az adományozzon az induló magkönyvtár számára. A felhívás hatalmas lelkesedést és adományozási kedvet váltott ki, akkor is és azóta is nagy mennyiségben érkeznek a magok könyvtárunkba. A magkönyvtár induló állománya 88-féle vetőmag 750 csomag mennyiségben volt. Sajnos a pandémiás időszak miatt ez a szolgáltatásunk csak rövid ideig, 11 napig volt elérhető, de ezalatt az idő alatt is 16 fő 41-féle magot 72 csomag mennyiségben kölcsönzött.

Növényadoptáló pont

Új szolgáltatásunkat látogatóink kérésére hoztuk létre. A magok mellett 2020-tól már a látogatók által adományozott növényhagymákat, illetve palántákat is befogadunk, amit a megfelelő információkkal ellátva, ingyen továbbadunk az érdeklődőknek.

Könyvtár vagyunk, csak egy kicsit másképp. Nemcsak hazánkban, Európában is kevés azon zöld könyvtáraknak a száma, ahol a környezettudatos működés ilyen komplex módon jelenik meg. Az Ezüsthegyi Könyvtár speciális küldetését ami a könyvtári, a közösségi és a környezettudatos célok ötvözete , egyedi szolgáltatásait, az intézményben megvalósított öko szemlélet komplexitását, a környezetvédelemre érzékenyítő tevékenységét és az eddig elért eredményeket az IFLA-ENSULIB a Zöld Könyvtár Díjjal ismerte el. A pályázat címe egyben a könyvtár jelmondata is „Könyvtár a kertben, kert a könyvtárban”, kifejezi a beltéri és kültéri, a könyvtári és a környezetvédelmi gondolkodás összeolvadását.

„Ez az én tündérmesém”

Hogyan lettél óbudai?

Az édesanyám és a szülei óbudaiak voltak. A ház, amelyben a családommal élünk a Testvérhegyen, annak a régi háznak bővítéséből jött létre, amelyben édesanyám felnőtt. Egyébként Pesten és az édesapám diplomata hivatásából adódóan különböző távoli országokban éltünk, de sokat nyaraltam a nagyszüleimnél Testvérhegyen. Számomra ez nagyon erős kötődés. Óbuda az én falum.

Fiatalon jártad a világot édesapád hivatása miatt. Hogy élted meg ezt a vándorlást?

Kilenc éves sem voltam, amikor édesapám a kairói magyar nagykövetségre került. Óriási dolog volt, hiszen nekem már az is nagy változás volt, amikor nem sokkal előtte a kilencedik kerületből Óbudára költöztünk. Épp csak kezdtem hozzászokni az új lakóhelyemhez, az ottani közösséghez, amikor édesapám eldöntötte, hogy megyünk Kairóba. Teljesen megváltozott az életem. Nehéz volt, de utólag úgy látom, hogy nagyon sokat köszönhetek ennek. Szerencsés voltam, hiszen kinyílt számomra a világ, ami tele volt furcsasággal és érdekességgel a maga múltjával, a hangulatával, misztikájával együtt. Két és fél év múlva átköltöztünk Líbia fővárosába, Tripoliba, ahol édesapám nagykövet lett. Ismét egy új világ, és persze mást jelentett a nagykövet fiának lenni. Tripoliban amerikai iskolába jártam, ezért a második anyanyelvem az angol lett. A szüleim fogadásokra, vacsorákra jártak, ezért sokat voltam esténként egyedül, legjobb barátom a rádió volt. Elképesztően jó zenei műsorok voltak a rádióban.

Gyerekként a zene lett a mániám. Az összes zenei szaklapot járattuk, amiket az utolsó betűig kiolvastam.

Fiatalon, a kilencvenes évek elején már bekerültél a zeneiparba. 

Az egy tündérmese volt. Ahogy említettem, már kamaszkoromban nagyon érdekelt a zene. A gimnáziumban volt együttesem is. A Közgazdasági Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok szakán végeztem, felvettek a Külügyminisztériumba, majd lehetőséget kaptam arra is, hogy az elit bécsi Diplomáciai Akadémián tanuljak. Minden sínen volt ahhoz, hogy diplomata legyek, de mire a bécsi akadémiát is elvégeztem, egyre kevésbé akartam az lenni. Azt gondoltam, hogy az édesapám ezt az utat már végigjárta, nem akartam őt ismételni. Mindeközben zenei újságokba írtam, zenekarokat menedzseltem, zenéltem, dalszövegeket írtam. A rendszerváltás évében végeztem Bécsben. Eljutottam arra a pontra, hogy döntenem kellett: mit akarok kezdeni az életemmel? Felmértem azt, hogy mik a pillanatnyi lehetőségek. Tudtam, hogy van egy Multimédia nevű cég Magyarországon, mely akkor Közép-Kelet Európa legnagyobb zenei vállalkozása volt, a régió összes zenei produkcióját szervezte. Megkerestem a cég vezetőjét, Hegedűs Lászlót, és azt mondtam neki, hogy: „szerintem nekem nálad kellene dolgoznom”. Azzal a tekintettel nézett rám, ami azt jelentette, hogy „te kissrác, miért gondolod ezt magadról?” Erre azt mondtam neki, hogy mindent tudok a zenéről és egyébként beszélek öt nyelven. Azt mondta, hogy ez kezd érdekesen hangzani és behívott az irodájába beszélgetni, de szombat estére, amikorra már társasági vacsora programom volt szervezve. Természetesen bementem hozzá, de még tizenegykor sem jutottam be a szobájába. Végül benyitottam az ajtón azzal, hogy várnak rám a barátaim. Erre azt kérdezte, hogy „mit nyivákolsz?”. Végül megegyeztünk abban, hogy visszamegyek másnap, majd attól a naptól kezdve már a Multimédiában dolgoztam.

Valamiért le kellett ezt a helyzetet játszanom Hegedűs Lászlóval. Azóta is nagyon szeretem és tisztelem őt, a mentorom lett.

Egy hétre rá már a Scorpions-szal, egy hónap múlva a Judas Priest-tel voltam turnén, egy év múlva pedig az AC/DC-vel és a Metallica-val. Hegedűs László mindenben segített, ráadásul az az első komoly munkám, amivel ő bízott meg, nagyon meghatározó volt a karrierem szempontjából. A Multimédiával egy nemzetközi konferenciát szerveztünk Budapesten. A konferencia neve Looking East and West volt, azaz „nézzünk keletre és nyugatra”. A cél az volt, hogy a teljes nemzetközi zeneipar találkozzon a keleti piac kinyílásának az apropóján. Mindenki itt volt Budapesten, aki a zenei szakmában számított: lemezkiadók, koncertszervezők, még az amerikai MTV is. Ennek okán villámgyorsan mindenkit megismertem a nemzetközi zeneiparból, ráadásul egy kollégám beajánlott a Sony Music-hoz, és már a konferencia nyitófogadásán megkeresett a képviselőjük. Huszonhat évesen nyilván nyitott voltam arra, hogy a világ egyik legnagyobb kiadójával tárgyaljak, mivel a zeneipar volt az életem. A Sony Music képviselője az egyeztető beszélgetés végén megkérdezte tőlem, hogy meg tudnék-e nevezni néhányat a kiadó művészei közül. A-tól Z-ig tudtam a repertoárjukat.

Nyilván nem csak ezért, de ezek után felkért arra, hogy legyek részese a magyarországi Sony Music létrehozásának, utána pedig 12 évig voltam a cég hazai igazgatója. Ez az én tündérmesém.

Hogyan élted meg annak a felelősségét, hogy a magyarországi zeneiparra nagy ráhatásod volt?

Nagy alázattal, csodálattal éltem meg azt, hogy dolgozhattam azokkal a művészekkel, akik tinédzserként az ikonjaim voltak. A legszebb dolog az volt a számomra, amikor azt mondták a Sony Music-nál, hogy az első feladatom az lesz, hogy hazai repertoárt építsek, szerződtessek magyar művészeket, és csináljak jó magyar lemezeket. Megtehettem azt, hogy akikre istenként tekintettem, azokkal lemezeket készíthettem, és akik ráadásul elfogadtak engem együttműködő partnernek. Ez volt a legcsodálatosabb a számomra. Folytatódott a tündérmesém.

Kik voltak az ikonok?

Nehéz kérdés, mert senkit sem szeretnék kihagyni. A legkedvesebb történetem Balázs Fecóhoz kötődik, ami sajnos nagyon aktuális. (A történet az Óbudán több évtizedet élt Balázs Fecó halála kapcsán készült megemlékező cikkünkben olvasható. a szerk.) Többek között elképesztő, fantasztikus élmény volt Deák Bill Gyula Bort, bluest, békességet című albumán dolgozni. Ott volt a Tátrai Band és a Tunyogi Rock Band lemeze, Tolcsvay László, Bornai Tibor, Katona Klári és Babos Gyula csodálatos albumai. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy abba a pár évbe hogyan fért bele ennyi nagyszerű album elkészítése. 

Beszélnél azokról a hazai sztárokról, akiknek az indulásában és sikerében közreműködtél?

Ők még többen vannak. Amikor megkaptam a Sony Music-tól azt az izgalmas lehetőséget, hogy „lemezkiadósdit játszhassak”, szó szerint azt mondták nekem, hogy „mostantól már nagyfiú vagy és azt csinálsz, amit akarsz.”

Ez nagy bizalom volt. Imádtam, hogy azoknak a fiataloknak akikben tehetséget láttam lehetőséget, segítséget adhattam ahhoz, hogy kipróbálják magukat.

Mindezt sokféle zenei műfajban tehettem. Meg kell említenem a Crystal-t , hiszen Kasza Tibiék zenekarából elég nagy sztárt csináltunk a kiadóval. És a Black Out-ot sem hagyhatom ki, róluk azt gondoltam, ők a „magyar” Pearl Jam, vagy a „magyar” Alice in Chains. A Tankcsapda és a Ganxta Zolee és a Kartel pedig egy külön történet.

Elmesélnéd?

A Tankcsapda a karrierjében már elég jó szinten tartott akkor, amikor elkezdtem irántuk érdeklődni. Úgy éreztem, hogy egy bizonyos ponton megrekedtek, és úgy gondoltam, hogy hozzá tudok tenni ahhoz, hogy továbblépjenek. Végül a kiadónkhoz szerződtek hosszú rábeszélés után, majd pont akkor komoly alkotói válságba kerültek. Sejteni lehet, hogy ennek mennyire örültem. Elkészült egy új album, ami nem volt rossz, jól is fogyott, hiszen még vitte a lendület, de ugyanazt hozta, mint az előző. Ezután a zenekar szanaszét esett egy időre. A menedzserük hozott egy olyan anyagot, amiben kétféle produkció volt: kiadatlan-kiadhatatlan felvételek és a fodrászüzlet padlójáról összekotort hajmaradványok. Mit tudtam tenni, végighallgattam, de volt köztük egy dal, amit Lukács Laci egyedül hozott össze Debrecenben. Annak a dalnak az volt a címe, hogy Mennyország tourist… Szóltam a fiúknak, hogy itt van az életetek slágere és keresztül fogom tolni az amúgy a Tankcsapdához ellenségesen viszonyuló, nem túl színvonalas zenéket játszó magyar médián. Így is történt. Lehet, hogy ezt a srácok nem írnák alá. A fő érdem természetesen az övék, a dalt ők szerezték, de ha nem verem keresztül a médián, akkor lehet, hogy az életük slágere elsikkad.

Nagyon sok munkám volt abban, hogy a Mennyország tourist médiasikere sokkal magasabb szintre emelte a Tankcsapdát.

Ganxta Zolee-t pedig már jópár éve ismertem, amikor Pierrot (Marosi Z. Tamás zeneszerző, előadó, dalszövegíró, producer a szerk.) elhozta a demójukat hozzám. Nagyon tetszett, mert jó zenei anyag volt, melyhez Pierrot is sokat hozzátett. Hiányzott a magyar zenei palettáról ez a stílus. Azt mondtam, hogy ha egy darab CD-t sem adunk el, akkor is megcsinálom, mert ez lesz az első magyar gangsta rap lemez. Elképesztő sikertörténet lett belőle.

Szűts Lászó, Gangsta Zolee és Pierrot

A hazai Sony Music igazgatójaként számos világsztár előadóval találkoztál, és van, akivel baráti kapcsolatba kerültél. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

Az igazgatóságom alatt a Sony Music a négy legnagyobb nemzetközi zenei kiadó egyike volt. Sok olyan művésszel találkozhattam személyesen, akik a nemzetközi pop és rock zene ikonjai, a kilencvenes évek nagy sztárjai voltak: Mariah Carey, Célin Dion, Gloria Estefan, George Michael, az akkor feltörekvő sztárok, Ricky Martin, Marc Anthony, Jennifer Lopez, és azok, akik már a hetvenes évektől a zene csillagai voltak, Bruce Springsteen, Alice Cooper, Billy Joel, a TOTO zenekar tagjai. Szinte mindegyik művész közvetlen volt velem. Célin Dionnal többször találkoztam, nagyon kedves személyiség. Minden alkalommal, amikor beszélgettünk, sugárzott belőle a szeretet. 1994-ben megszerveztem, hogy az aktuális lemeze kapcsán, promóciós célból eljöjjön Magyarországra Alice Cooper.

Három napot töltöttem vele, ami az életem egyik legnagyobb élménye volt, mert Alice Cooper zseniális ember.

Öröm volt vele tölteni az időt, mert intelligens, kulturált, művelt, remek humorérzékű, tehát más, mint amit sokan gondolnak róla. Ha újra és újra összefutunk, pontosan emlékszik a találkozásainkra. 

Szűts László és Alice Cooper

Milyen tevékenységet végez a MAHASZ, melynek sok éve vagy az elnöke?

Kétféle feladata van a Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetségének. Az egyik az érdekképviselet mind Magyarországon, mind nemzetközi szinten. Az Európai Unióban történő jogalkotási tevékenységben lobbizunk, illetve a hazai folyamatokat is végigkövetjük. A másik az a gazdasági tevékenység, ami a közös hangfelvétel-kiadói jogkezelés, a jogosultaknak járó szerzői jogok érvényesítése, az abból keletkezett díjak beszedése és elosztása. 

A Fonogram – Magyar Zenei Díj szervezése évről évre hozzád köthető. Hol a helye a díjnak a magyar zenei szakmában, és mit jelent számodra a szervezése?

A hangfelvételeket kiadók díját nem titkoltan a magyar Grammy-díjnak szánjuk. Korábban Arany Zsiráf volt a neve, de 2004-ben javasoltam, hogy nevezzük át Fonogramra, mert az lényegesen komolyabban hangzik, és sok munkával elértük azt, hogy mára a legrangosabb zenei díjjá váljon. A MAHASZ életében a Fonogram díj nagyon fontos projekt és komoly csapatmunka eredménye, amelyhez normális körülmények között díjátadó rendezvény kapcsolódik, melyet élőben közvetít a televízió. Idén várhatóan ahogy sajnos tavaly is történt elsősorban online tudjuk az díjazottak kihirdetését megoldani, de szervezünk mellé rádiós és televíziós megjelenést is.

A Fonogram nem közönségdíj, hanem szakmai, és az előadóművészek vehetik át, tehát nem „csak” a kiadók kapják.

Szívügyem ez a díj, és nagy örömmel látjuk, hogy a művészek büszkék az elismerésre. Évről évre nő a Fonogram Magyar Zenei Díj rangja, értékeli a média, becsülik a művészek, és a Fonogram díjukat feltüntetik, ahol csak lehet.

Hogyan tudod összeegyeztetni a családi életedet a zeneipar nem átlagos időbeosztású életmódjával?

Muszáj volt összeegyeztetni, különben tönkrement volna a családom. A zeneipari karrierem eleje a turnézásról és az utazásról szólt. Nagyon fiatal voltam, de mégis megviselt. Rossz volt távol lenni az otthontól, minden reggel máshol felébredni, többnyire egy turnébuszban. Ezt a részét nem szerettem a munkának, hiszen már volt gyermekem és feleségem.  Alig vártam, hogy olyan területére kerüljek a zenei szakmának, ami ilyen szempontból kevésbé megterhelő. A zeneipar többi ága is sok utazással jár, de azokban nem kell hetekig, hónapokig távol lenni, kevésbé jelent nehéz életmódot.

Vigyáztam a családomra, lett még két gyermekem, mára felnőttek mind a hárman. Együtt vagyunk, boldogok vagyunk és szeretjük egymást.

Sikeres lemezkiadó igazgatóból hogyan lettél a MAHASZ elnöke?

Azért vállaltam el, mert engem mindig a zeneipar teljessége érdekelt az összefüggés-rendszerével együtt. Az izgatott, hogy hogyan működik, mi mozgatja ezt az egészet? Kamaszkorom óta ez motivált, már akkor kiolvastam a zenei kiadványokban az összes apró betűt, megvettem az összes zeneipari újságot, a legkisebb részletekig kielemeztem azokat. 2001-ben, harminchét évesen, húsz éve lettem először a MAHASZ elnöke. A történethez hozzátartozik az is, hogy nehezen éltem meg azt az időszakot, amikor a Sony Music „kiment alólam”. Rendkívül élveztem azokban az években, hogy csodálatos művészek alkotófolyamatainak lehettem részese. Maga volt a megvalósult álom. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a következő életszakaszomban már máshol vagyok jó helyen, azokkal a tapasztalatokkal, amik a hátam mögött vannak, és akkor tudok a legjobban segíteni a hazai zeneiparnak, ha az egészére látok rá. Ahhoz, hogy most jó zenei albumok, dalok jöjjenek létre, arra ott vannak a tehetséges fiatalok, akiket jól ismerek és támogatom is őket. Nekem már részben más a feladatom, de ezek a dolgok összefüggnek.

Mit jelent számodra a zene?

Az életemet.

Kadarka kell!

A legelső ismert, magyar területen virult szőlőlevél mintegy 30 millió éves: kőbe dermedt lenyomatát Andreánszky Gábor azonosította és keresztelte Vitis Hungaricának 1951-ben. Ő találta meg Bánfalván 1964-ben a miocén kori (úgy 20 millió éves) Vitis Banensist is, amely eleven formájában a mai napig része az őshonos magyar flórának.

De ne ábrándozzunk kapatos dinoszauruszokról, inkább süvegeljük meg Probus római császárt (i. sz. 232–282), aki Sirmiumban, mai szerb nevén Sremska Mitrovicán, magyarul a szerémségi Szávaszentdemeteren született, ott is ölték meg, és uralkodása idején – 276-tól –, amikor épp nem háborúzott, elterjesztette a szőlőművelést Pannonia provinciában.

Buda lankáit is hamarosan szőlő borította, hiszen a talaj, az éghajlat, a napsütés, a völgyben hömpölygő Duna így együtt olyan adottságok, amelyekhez foghatókat hasonló csokorban talán csak Tokajban, a Balaton-felvidéken vagy az Arad–Ménesi borvidéken találni a Kárpát-medencében.

A középkorban, úgy tűnik, a fehér fajták uralkodtak errefelé, és Buda környékén is a „rácok” megtelepedésére volt szükség a bor színeváltozásához.

A népnévre – „szerb” értelemben – már 962-ből van adat, de később ezen a gyűjtőnéven neveztek minden ortodox vallású balkáni jövevényt, aki a török elől Magyarországra menekült: szerbet, görögöt, aromunt, illírt, „katolikus rácoknak” pedig a sokácokat és a bunyevácokat.

No, hát elképzelhetjük azt a szegény rácot a családjával, ahogy készülődnek a nagy útra, fölfelé a Dunán. Idő sincs sok, azon a hajón hely se lesz sok, de hiszen motyó is alig: az ember berak egy bőriszákba pár kéziszerszámot, hogy majd épít házat Isten segítségével, ha lesz hová; az asszony azt a tálat, fazekat, serpenyőt, hogy majd főz ő ebédet, ha lesz min, s Isten segítségével lesz miből; a gyerek hozhatja a csutkababáját, hogy ne ríjjon annyira – és ekkor előcsoszog a kecskeól mögül nagyapó azzal a felvetéssel, hogy ő betenne pár szőlőoltványt is, hátha adódik majd – Isten segítségével – egy darab földecske, ahová ő azokat elültethetné…

– Tegye be, apám… – legyint rá a veje, s indulnak.

Aztán sok századmagukkal benépesítik a Buda visszavívásakor porig rombolt Tabánt, nagyapó pedig fölcammog a Kis-Gellérthegy oldalába, és elülteti a kadarkáját.

Nagyjából ugyanekkoriban, 1698-tól telepíti be Óbudát és Budakeszit akkori birtokosuk, gróf Zichy István bajor és sváb földművesekkel, akik ugyancsak vízi úton, tutajon érkeztek, és köztük is voltak szőlőhöz-borhoz kiválóan értő, hasonlóan előrelátó nagyapák.

A szőlő kedvéért helyiek és jövevények egyesült erővel ki is irtották a Buda környéki erdők java részét: 1790-ben egy nagy birtokösszeírás alkalmával 1320 hektár erdővel szemben már 2150 hektár szőlő vette körül a jobbparti várost.

 

Volt bor – nincs bor

A híres „budai vörös” a források alapján cuvée volt, háromféle szőlő házasításából született: szűk kétharmadát kadarka, egyharmadát kékfrankos adta, az a kis hiányzó maradék pedig pár százaléknyi csóka, ez az ősi festőszőlő, amely színével járult hozzá a tökéletes eredményhez.

Az 1700-as évektől az 1800-as évek közepéig az Ofner Adlersberger (Budai-Sashegyi) és társai olyan kapósak voltak Európa-szerte, hogy még hamisították is őket. Emiatt aztán megkopott a renomé, az 1860-as évektől meg ráadásul terjedni kezdett kelet felé az amerikai oltványokkal Nyugat-Európába importált szörnyű szőlőgyökértetű-fertőzés, közismert nevén a filoxéra. 1884-től néhány év alatt végzett a budai szőlőkkel is, és míg az ország és a kontinens sok borvidékét szerencsésen sikerült újraéleszteni, itt a gazdák rövid úton megszabadultak a pusztává vált szőlőtábláktól. A pesti ingatlanspekulánsok rögtön tudták, mit vessenek beléjük. Villanegyedek, egész városrészek kapaszkodtak a domboldalakra, volt bor – nincs bor. És hiába, hogy száz évvel később, 1989-ben hivatalosan létrejött az Etyek-Budai borvidék: annak a települései között bizony csak elvétve találunk olyat, amelyik a fővároshoz tartozik, vagy legalább egy előtag ide köti (Budafok, Budajenő, Budakeszi), viszont Martonvásár, Alcsútdoboz, Kápolnásnyék, Zsámbék vagy Pákozd nevének láttán a budai emberben nem horgad föl heves identitástudat. Annál is kevésbé, mert ma ezen a borvidéken szinte kizárólag fehér bort készítenek.

Hogy a kadarkával mi lett? Hát, terem sokfelé, mert igaz, hogy rapszodikus fajta – a borászok szerint tíz évből kettő-háromban ad csúcsminőségű bort, a többiben gyengébbet vagy semmilyet –, ugyanakkor viszont remekül alkalmazkodik a helyi adottságokhoz, szívós, és ha jó, hát akkor minden változatában jó. Így aztán kóstolhatunk remek kadarkát a Szerémségtől és Ménestől Villányon, Szekszárdon – szerintem ott a legjobb – és Kiskőrösön át egészen Egerig. Csak épp Budán termettet, azt nem.

Illetve… 

 

A Kadarka Kör nagy kalandja

2008 őszén Buza Péter újságíró, várostörténész, a BUDAPEST folyóirat főszerkesztője – öntudatos zuglói létére – a fejébe vette, hogy eleink hagyományait követve alapít egy baráti, ám egyben szakmai kört, asztaltársaságot, amelynek jelszava: „Vörösbort Budának!”, és amely a kadarka és a híres Budai vörös fölélesztésén lesz fáradozandó. A meghívottaknak persze nem kellett kétszer mondani. A csapat tízegynéhány fővel indult, a majdani létszámot huszonötben maximáltuk. Szakmai – nem véletlen ez a szó, mert kezdettől fontos volt, hogy a tagok ne csak élvezkedni jöjjenek, hanem tudásukkal és/vagy kapcsolati tőkéjükkel is járuljanak hozzá a terv kidolgozásához és megvalósításához. Így gyűlt az asztal köré történész, emeritus ampelológus (szőlőtudós) professzor, levéltáros, alkotmánybíró, két zoológus, tájépítész, faszobrász, újságíró, a híres budai szőlészeti iskola alapítójának művészettörténész dédunokája, könyvkiadó, marketing-szakember, építész, magas rangú államhivatalnokok, a Bor Eredetvédelmi Tanácsának elnöke, két érintett múzeumigazgató, közgazdász, fotós, gyakorló borász.

Decemberben tartottuk első vacsoránkat az újlipótvárosi Firkász vendéglőben, amely hosszú időre törzshelyünk maradt.

Bíró Gyula, az akkori séf igazi szenvedéllyel vállalta, hogy havonta egyszer megetet bennünket. Az se volt teljesen egyszerű.

Minden alkalomra meghívtunk egy borászt, aki készít kadarkát. Hoztak egy 5–6 borból álló sort – lehetőleg csupa kadarkát vagy legföljebb kadarkát nagy százalékban tartalmazó cuvée-t –, és elmondtak mindent a borvidékükről, a szőlőikről, a pincészetükről. Mi szertartásosan és szakszerűen lötyögtetve-szimatolva végigkóstoltuk a borokat, az igazi profik költői szavakkal hozzátették a kiegészítő tudnivalókat, pontoztunk, végül pedig megettük Gyula isteni vacsoráját, amelyet úgy kellett kitalálnia, hogy mindig csurranjon bele egy kicsi az aznap kóstolt borok valamelyikéből. Ha nem is két-három hónap alatt, de a második évre már mindannyian megtanultuk a különbséget a kordonos és a bakhátas művelés meg az acéltartályos és a kácis erjesztés között, és egyre jobban élveztük, hogy ennek a csodálatos bornak ezerféle arca van, így minden alkalom újabb pompás kaland. Borász vendégeink pedig meglepetten méltányolták, hogy egy asztalnyi megszállott őrült őszintén érdeklődik a dűlők kitettsége és a cukorfokok meg a savak szeszélyei iránt, hogy ez nem egy szimpla borkóstoló, itt nagyon komolyan vannak véve a dolgok, de legfőképpen ők és a boraik.

Ebből persze még nem lett volna Budai vörös. De lett.

A társaság néhány tagja addig gondolkodott, hol is lehetne igazán alkalmas és hiteles helye a mi megálmodott kis szőlőbirtokunknak, amíg valakinek a fejéből ki nem pattant az isteni szikra. Hogy hiszen – a Jókai hajdani kertjében!

 

De mi az a lonkázás?

A nagy mesemondó, a 19. század legnagyobb és legtermékenyebb magyar prózaírója azon ritka szerzők közé tartozik, aki sok pénzt keresett a munkájával, és azt nem itta vagy kártyázta el, nem költötte fehérnépekre, hanem előrelátó, bölcs gazda módjára befektette. Éspedig nem kockázatos tőkepiaci vállalkozásokba, hanem házba meg földbe. 1867-ben tizenegy helyiségből álló udvarházat építtet a Józefstadtban, a mai Baross és Koszorú utca sarkán, villát Balatonfüreden, s már 1853-tól birtoka van a Svábhegyen, amelyhez az 1860-as években újabb és újabb földdarabok társulnak: a szőlő mellett szántók és gyümölcsös. A nyaralóvilla körüli terület, amelyből majd paradicsomkertet varázsol, közel két és fél katasztrális hold. Olyan serénységgel veti magát a mezei munkába, hogy kiadója, aki a Kárpáthy Zoltán folytatásait várja tőle hétről hétre a lapjába, keményen le is teremti, miután tüske gyötörte kézzel nem tud tollat fogni: „Hallja az úr! Vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk!” Lesz ez is, az is. Teraszos kialakítású szőlőskert, gyönyörű kilátás a városra, temérdek gyümölcsfa, veteményes, majorság tyúkokkal, disznókkal, tehénkével…

Jókai – s ez nem köztudott – 1896-ban még valóságos szakkönyvet is írt a tapasztalatairól Kertészgazdászati jegyzetek címmel.

A bevezetőt ilyen szép fejezetcímek követik: Hogy csináljuk meg a földet. (…) Mi az a lonkázás? Az én istenadta szőlőim (…) Filokszéra elleni védekezés (…) A műtrágyázás [!] és így tovább. De fejezetet kap az „istenbogárkája”, a pajzstetű, a darazsak és dongók, a fafúró férgek meg a madarak, beszél a kiválasztandó gyümölcsfákról és kezelésükről, a sziklakertről, nap, szél, föld és víz „megfogásáról”, a szőlő tavaszi elfagyásának megelőzéséről, egyszóval mindenről, amit negyven évi kertészkedés után fontosnak tartott megosztani olvasóival. (A nagyon érdekes és szórakoztató könyv már az interneten is olvasható, de azt hajlandó vagyok elárulni, hogy a lonkázás a domboldal teraszosítása.)

No, hát ebből a pompás gazdaságból összesen pár tucat öreg fa, egy kerti kőpad meg a présház maradt meg, amelyben ma a Petőfi Irodalmi Múzeum működtet szép kis kiállítást. A villa a háborúban tönkrement, lebontották, helyén a Duna-Ipoly Nemzeti Park modern igazgatósági épülete áll, valamivel arrébb meg a Magyar Madártani Egyesület faháza. És – megérkeztünk – itt, a faház mögött-alatt húzódott egy jókora, lankás földdarab, amelyről tudni lehetett, hogy valaha szőlő termett rajta, de már rég visszavadult azzá a kamillavirágos hegyi rétté, amellyel Jókai kezdetben annyit küszködött.

Hogy hány ajtón kellett kopogtatni, hány politikust és hivatalnokot kellett meggyőzni arról, hogy ide márpedig szőlőt kell telepíteni, felsorolni is nehéz lenne.

(Fővárosi és kerületi önkormányzat, a Nemzeti Park igazgatósága, mindenféle borhatóságok, hegybíróság…) De végül mind beadták a derekukat.

Végre neki lehetett fogni a tereprendezésnek – ebben még a közeli rendőrtiszti főiskola markos legényei is segítettek. Így került asztalunkhoz egyik akkori elöljárójuk, aki vincellér ősök ivadékaként nemcsak logisztikában és kőhordásban, hanem a szőlő metszésében, kötözésében is elsőrangú szakértőnek, ráadásul remek cimborának bizonyult.

Azok a borászok pedig, akiket az évek során vendégül láttunk (illetve ők minket a boraikkal), örömest adták az oltványokat.

 

Kadarkáink kertje

2011 októberében telepítettük az első, szinte jelképes három sort, aztán hatot, aztán haladtunk egyre lejjebb, a lejtő aljáig. A sorok mellett cölöpök mutatják, kiknek a tőkéi virulnak ott. Van mind a három fajtából, amelyek a Budai vöröst adták, nagyjából abban az arányban: kadarka, kékfrankos, csóka. Kadarkából pedig a Kárpát-medence mindenféle szögletéből érkeztek változatok, úgyhogy lett egy különleges fajtakertünk, mostanra összesen úgy 800 tőke. Ennek a művelése persze már meghaladja erőinket, így szövetkeztünk a Corvinus Egyetemmel, amelynek szőlész-borász hallgatói újabban nálunk gyakorlatoznak, és ez mindenkinek előnyös. Borunkat, amelyet Anno néven „törzskönyveztek”, egy Budapest környéki pincészet készíti el, s már rangos díjakat is nyertünk vele a kiskőrösi nemzetközi kadarkaversenyen.

Az utóbbi években kétszer is törzshelyet váltottunk: a Gundelben, aztán meg Óbudán, a Kéhliben jártunk össze, amíg lehetett, ott tervezgettük a következő szüretet. A Kadarka Kör ugyanis, amíg a járvány ránk nem telepedett, évről évre víg szüreti mulatságokat is tartott a Jókai-kertben. Ilyenkor Tóth Lyózsi kadarnagy, faszobrász barátunk felölt egy rettentő padlizsánlila slafrokot, meg egy hatalmas fekete kalapot – amitől a megtévesztésig olyan lesz, mint az agg Jókai –, e sorok írója pedig kadarnagysádi minőségét felfüggesztve Laborfalvi Róza szerepében dirigálja az urát, a puttonyosokat és a fellépő gyerekeket, akik harmonikaszóra szaporázzák a színpadon a sváb polkákat. A Hegyvidék, sőt a távolabbi kerületek népe meg szépen átsétál a szőlőskert felső végébe kilátást csodálni, zsíros kenyeret falni, törkölyt és kadarkát inni, könyveket venni a Budapesti Városvédő Egyesülettől, madaras jelvényt vagy akár nagycsaládos madárodút a Madártani Egyesülettől, és ha maradt, hát pár palack Annót is, hogy még karácsonykor is legyen mire emlékezni.

Találkozunk-e idén októberben végre megint a hegyen?

Kiscell eredettörténete

A terület ugyanakkor nem csak a civilizáció történetének kutatóit csábította, hanem a földtörténet, a geognostica hazai szerelmesei is e helyen gyűjtöttek adatot a magyar föld geológiai előzményeinek megértéséhez.

A Kiscelli Park területén a 19. században élénk bányászati tevékenység folyt – ennek nyomát őrzik ma a hatalmas kráterek és gödrök. Külszíni fejtésű bányákban, kemény édesvízi mészkövet termeltek ki, amiből a 19. századi Óbuda utcáit kövezték, illetve a fennsík északi, meredek oldalában, az egykori kamarai téglavető számára agyagot bányásztak, amelyből a budapesti házépítésekhez égettek téglát.

Hantken Miksa őslénykutató által a kiscelli agyagból gyűjtött őslények (foraminiferák).

 

A tenger világa – a kiscelli agyag

A kiscelli park alsó geológiai rétege az ún. kiscelli agyag. Ez a kőzet a középső oligocén tengernek nem egészen partközeli iszapüledéke. A Kiscellről elnevezett agyaghoz kötődően ezt a kb. 30 millió évvel ezelőtti földtani korszakot, Magyarországon kiscelliennek nevezik. Szerte Pesten és Budán megtalálható ez a földtani formáció, Budán 100–200, Pesten 400-500 méter vastagságú réteget képez. 

A kékes-szürke színű kiscelli agyag iszapfinomságú márga, amelyben túlnyomó az agyag, de nem hiányzik belőle a mész és a kvarchomok sem.

Az agyag maga rétegezett; ez a rétegezettség még a tengerben való leülepedéskor jött létre, a víz vegyi összetételének változásakor. Téglagyártáshoz úgy tették képlékennyé a frissen bányászott, darabokra széteső agyagot, hogy a feltárás után fagyásnak tették ki egy télen át. A budai téglagyárak hagyományosan ezt az agyagfajtát használták, a pestiek a kőbányai agyagot. Építkezésre a kiscelli agyag jobb, mert kevesebb a só-, viszont nagyobb a mésztartalma. 

Kiscell környéke a téglagyártás hazája: többek közt a budai királyi palotát felépítő Holzspach Téglagyár működött a Szépvölgyi úton (a későbbi Salgo Téglagyár), az Újlaki Téglagyár üzemei pedig a Bécsi út mentén, a mai városi házak helyén, a Nagyszombat téren, illetve a Váradi utca hegy felőli végében, és a külső Bécsi út mentén még több helyen voltak. 

Magának a kiscelli parknak az északi végében a 18. században alapított kamarai téglavetőt Jakob Kunewald vállalkozó működtette 1857-től, akinek Mátyás királyhoz címzett, 1871-es villája – igaz, felismerhetetlen állapotban –  ma is megvan a Doberdó úton, a parkban. Kiscelli agyagot használtak József főherceg pilisborosjenői téglagyárában is. Érdekesség, hogy a főherceg fiának szintén a kiscelli parkban volt ingatlana, egy bérháza szemben Kunewald villájával, a Doberdó úton.

A kiscelli agyag faunája tengeri eredetének megfelelően sósvízi. Igen sok apró foraminiferát, azaz csiga- és kagylószerű őslény kövületét tartalmazza.

Ezt a réteget először módszeresen Szabó József ügyvéd és bányamérnök írta le 1858-ban. Szabó már 27 évesen, a szabadságharc alatt Kossuth pénzügyminisztériumában a puskaporgyártáshoz szükséges salétromtermelés országos főfelügyelője volt, és őt tekinthetjük a magyar geognostica (a föld eredettörténetének tudománya) megalapítójának. Tiszteletére munkatársa, Hantken Miksa a kiscelli földtani réteget Clavulina Szabói-rétegnek nevezte el. 

A fenti bányák sokszor 20–25 méternél is magasabb szelvényeit tanulmányozták a föld mélyének kutatói a 19. században. Ide zarándokoltak a hazai őslénytan pionírjai, akik gyönyörű ábrákon rögzítették az egyes földtörténeti korok kőzeteibe zárt fosszíliákat. Nem véletlen, hogy a hazai bányamérnöki kutatás fellegvára, a Bányászati Kutató Intézet 1950-ben a Kiscelli Park nyugati oldalán, Schmidt Miksa egykori kertészetének területén foglalt telket szocreál székházának.

Hantken Miksa őslénykutató által a kiscelli agyagból gyűjtött őslények (foraminiferák).

 

Források és patakok

A kiscelli agyag vízzáró rétege és a fölötte képződött sárgás, meszes löszréteg között rétegvízfolyás jellemző az egész kiscelli fennsíkon. A felszíntől nem túl mélyen csordogáló víz a kiscelli parkban és környékén sok helyen előbukkant. Némelyik forrás csodatévő hírében állt, a leghíresebb ezek között a Szent Vér Kápolna szentélyében foglalt forrás, amely lassan három évszázada bugyog. 

Ma is látható egy olyan téglaboltozatos hidacska a parkban, a Kálvária szoborcsoport mögött, amely alatt ma már nem csörgedez patak, de feljebb, a Vasas sporttelep mellett, a parkban, egy fa gyökere között ott találjuk az egykori patakocska forrását. A víz a Vasas lebetonozott parkolója miatt sajnos elvesztette egykori medrét, és nem találja útját a bájos hidacska alá.  

1954-ben a kastélyparkban és közvetlen környezetében összesen 7 természetes vízforrást tartottak még nyilván. Csordogáltak inkább, valamelyik csak időszakos volt, a többi napi 2-3 ezer litert adott. Már akkor sem volt iható egyik vize sem magas nitrát tartalma és baktériumfertőzöttsége okán.

 

Az Ősduna emlékei

A kiscelli agyagra édesvízi homokos-kavicsos réteg települt.  Az Ősduna a mai 0 pontnál 42 – 45 méterrel magasabb volt és – bár több ágra bomolva – szélessége mintegy 13 km volt, egészen a mátyásföldi dombokig terjedt. Óbudai partja a kiscelli fennsík volt. E folyami ágak kb. 2 millió évvel ezelőtti parti üledéke maradt épen a Kiscelli Park mészkő sapkájának védelme alatt. 

A kiscelli őslénykutatás egyik érdekes jelensége, hogy amíg a kiscelli agyagból tengeri állatfélék, addig ebből a dunai hordalékrétegből édesvízi élőlények megkövült maradványai bonthatók ki.

 

A mészkősapka – őslények sírkertje

Erre a rétegre édesvízi mészkőlemez, travertino réteg települt. Ennek képződését egyesek egy jégkorszakból visszamaradt tóra (amelynek vízzáró alapját a kiscelli agyag képezte), mások a területen tapasztalt forrásvizekre vezetik vissza. Utóbbi szerint a forrásvizekből mintegy 1km2 nagyságú forrásmedence alakult, és ebből jött létre a kiscelli párkánysík mészkősapkája. Szabó Józsefnek még az aktív bányászati tevékenység idejéből származó megfigyelése szerint a mészkőréteg a legnagyobb vastagságot (mintegy 20 métert) délen, az egykori Holzspach Téglagyár agyagfejtőjében éri el (a mai Montevideo utca környékén); a travertino észak felé egyre vékonyodik, és a kiscelli kolostor mögötti magaspartnál szép magyar szóval: martnál elfogy („kiékül”). A mészkőlemez rétegezett, és bizonyos kéregmozgások következtében észak-északnyugati irányba dől 6 -8o alatt. 

Vörös László 1833-as, Pestet és Budát ábrázoló térképéből egy kivágat, amelyen a kiscelli téglavetők és a kőbánya jelölve van. Forrás: Kiscelli Múzeum

E réteg faunáját először Kubinyi Ferenc őslénytankutató írta le. Ősemlősállatok (szarvasfélék, kérődzők) csontmaradványait bontotta ki a mészkőrétegből, és szállította be 1856-ban a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi tárába. A földtörténeti negyedkorból származó forrásvízi mészkőben a Holzspach Téglagyár területén találtak teknőstetemeket, édesvízi csigaféléket és növényeket is.

A mészkőréteg képződésében szerepet játszott a Mátyás-hegyről lemosódó, legördülő kőtörmelék, amely a mészkőrétegbe települve egyfajta brecciás, zárványos szerkezetet alakított ki.

A kiscelli fennsík legfelső rétegét a mészkőlemezre települt löszös hordalék képezi, amely réteg kiváló szőlőtermő talaj volt, így a 18. században a trinitáriusok a domboldalon termett gyümölcsből készített borral kínálhatták a zarándokok tízezreit.

A bortermelés emléke a Kiscelli Múzeum alatti sziklapince, egy 400 m2 nagyságú barlanggá tágított természetes üreg; a trinitárius barátok borpincéje, illetve a szerzetesrend feloszlatása után a betelepült katonaság élelmiszerraktára volt. A múzeum bejáratától a 2018-ban múzeumi kiállítótérré alakított fantasztikus termekbe lemenet jól leolvasható a fenti mozgalmas földtörténet: keresztülmegyünk a 3–4 méter vastag édesvízi mészkőpaplanon, a pince rakott kőfalai mögött pedig ott sárgállik a meszes, iszapos, sárga lösz. A padlószint alatt 1–1,5 méterrel időközönként rétegvizek folynak át, ahonnan lefelé már az őslényeket őrző kiscelli agyagréteg kezdődik 100-200 méter mélységig.

(Nyitóképen: A kiscelli kastély alatti forrásra települt kút, ahol a kőszállító szamárfogatok megálltak az állatok itatására.)

A Budai-hegyek gombavilága

A gombák országa igen változatos, önálló, a növények és az állatok országával azonos szintű rendszertani egység. A gombák országában a legújabb, filogenetikai eredmények figyelembevételével 19 törzs található. Az amatőr gombászok, gombagyűjtők ebből mindössze két törzsbe, a tömlősgombák és bazídiumos gombák törzseibe tartozó fajokkal foglalkoznak. Rendszertanilag a zuzmók is ide tartoznak, besorolásuk a gombapartner alapján történik.

Phyllotopsis nidulans

A gombákat azonban nem csak a rendszertani hovatartozásuk alapján szokás csoportosítani. Magyarországon a becslések szerint kb. 3-6000 nagygombafaj (szabad szemmel látható gombafaj) élhet. A nagygombákon kívül (ami pusztán méretbeli, nem rendszertani kategória) vannak még úgynevezett mikrogombák is, melyekkel a hétköznapi ember nem igazán foglalkozik.

Életmódjukat tekintve a gombákat három főbb kategóriába soroljuk: lebontók (szaprotrófok), mutualisták/szimbionták (mikorrhizás fajok, melyek más fajokkal élnek kölcsönösen előnyös kapcsolatban) és különböző fokú paraziták (más elő szervezetek kárára élnek/léteznek). A személyes érdeklődésem a gombák iránt túlmutat az amatőr gombászok és megélhetési gombagyűjtők érdeklődési területén, elsődlegesen a különféle taplók érdekelnek, ennek ellenére remélem, hogy az alábbi sorok minden olvasó számára rejtenek majd némi érdekességet!

A gombagyűjtés szabályait érdemes mindenkinek betartania, ugyanis a közvélekedéssel ellentétben nem lehet mindenhol, korlátlanul gyűjteni.

A gombagyűjtést egyrészt az erdőtörvény, másrészt a természetvédelemi törvény, harmadrészt íratlan szokások szabályozzák. Fontos megemlíteni, hogy a föld alatti gombafajok gyűjtésére a fentiektől eltérő, egyedi szabályozás vonatkozik! Talán a legfontosabb előírás, hogy természetvédelemi területen NEM gyűjtünk. Egyes védett területek esetén van lehetőség előzetes, írásbeli gyűjtési engedélyt beszerezni, de igazából a védett területeket érdemes tabuként kezelni. Ugyancsak fontos, hogy 100% állami tulajdonú erdőben, saját részre napi legfeljebb 2 kg/fő erdei melléktermék gyűjthető (a gomba is erdei mellékterméknek számít), de azt is meg kell említeni, hogy a saját fogyasztás céljára gyűjtött gomba nem kerülhet kereskedelmi forgalomba, ahogy azt is, hogy nem 100% állami tulajdonú erdő esetén az erdőgazdálkodótól minden esetben szükséges előzetes, írásbeli gyűjtési engedélyt szerezni (ez az esetek egy részében nem ingyenes). Fontos, hogy csak jó állapotú, emberi fogyasztásra alkalmas termőtesteket gyűjtsünk, minél jobban szellőző, nyitott gyűjtőedénybe (elsősorban kosarat vagy vászontáskát használjunk)! Az ismert (vagy ismertnek vélt) fajokat az ismeretlenektől érdemes fizikailag teljesen elkülöníteni (erre pl. kiválóak a kisebb-nagyobb papírzacskók, tasakok), ismeretlen fajból sose gyűjtsünk 1-2 termőtestnél többet! És talán a legfontosabb szabály, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden étkezési céllal gyűjtött gombát még az elkészítés előtt(!) mutassunk meg a legközelebbi szakképzett gomba-szakellenőrnek! A lakossági gombavizsgálat a budapesti piacokon –  és egy-két esettől eltekintve országszerte ingyenes!

Chlorociboria aeruginascens

Ha a Budakeszi Parkerdőt nem nézzük, mivel szorosan véve nem része a Budai-hegyeknek, akkor én három területet ismerek eléggé ahhoz, hogy írjak róluk. Az egyik a Mátyás Király Vadasparkja néven ismert és kedvelt kirándulóhely, a másik a Hármashatárhegy, míg a harmadik a Szépvölgy. Mindhárom területre a lombos fákból álló vegyes erdő a jellemző, de találhatunk gombász nyelven ”kéttűs” fenyves foltokat is (ami erdei es feketefenyvest jelent).

Tapasztalatom és becsléseim szerint a Budai-hegyek gombavilága legalább 5-600 nagygombafajra tehető.

Ezeken a területeken több védett gombafaj található, ilyenek pl. az olaszgomba, a 2018-as év gombája, a süngomba, laskapereszke, gyökeres álpereszke, fakópikkelyes tőkegomba, cafatos pöfeteg, feketepelyhes csengettyűgomba, óriás bocskorosgomba, ami történetesen a 2021-es év gombája (az összes itt felsorolt védett faj természetvédelemi értéke: 5000 Ft/termőtest). A fajok mikológiai jellemzését, leírását többek között az ország legnépszerűbb és egyben legteljesebb gombász oldalán, a Miskolci Gombász Egyesület (MIGE) holnapján is el lehet olvasni, de azokat a Magyar Mikológiai Társaság legújabb tankönyve, a Képes Gombakalauz is tartalmazza.

Mycena renati

A ritkább, de nem védett fajok közül a laskafélékhez csak nevében tartozó narancssárga laskagomba, az őzlábgombákhoz ugyancsak a magyar nevében tartozó feketedő őzlábgomba, a főleg öreg bükkön termő gyantás kérgestapló, a magyar névvel nem rendelkező, holt keményfa anyagot bontó reszupinátus (nem vagy alig kalaposodó, teljesen a szubsztrátumra simuló) tapló faj, a Ceriporia excelsa, a föld alatti életmódot folytató álszarvasgomba fajok termőtestén élősködő triflaáruló gomba, a 2020-as év gombájának választott, hamarosan újra megjelenő csoportos csészegomba, az üde, nyirkos élőhelyek egyik karakterfaja, a sárga lapátgomba, a sok holt faanyagot tartalmazó erdők ékköve, a rézrozsdaszínű csészegomba és az óriás bokrosgomba, korábbi nevén óriás likacsosgomba érdemel említést.

Trametes versicolor

Tapasztalati tény, hogy az emberek többségét elsősorban az ehető gombafajok érdeklik. Szerencsére a Budai-hegyekben számos kedvelt, jóízű, ehető gombafaj terem. A többségük ugyan őszi faj, de azért egy kis helyismerettel egész évben lehet ehető fajokat találni. Ezek közül talán a petrezselyemgomba az egyik legkülönlegesebb. Szép számmal képviseltetik magukat a különböző galambgombafajok, ezek közül közel sem minden faj ehető, de aminek a kalapbőre zöld, kék vagy lila, azokat érdemes lehet gyűjteni, míg a piros(as) kalapbőrűeket nem, hisz a többségük vagy nem ehető, vagy mérgező. Számos, lombos erdőben termő egyéb nemzetség fajaira is érdemes lehet odafigyelni, többek között a bükkösökre jellemző elefántcsont csigagombára és más csigagombákra, a nagy őzlábgombára és rokonaira, az óriás pöfetegre, ami Magyarország egyik legnagyobb termőtestet fejlesztő faja, valamint a füves részek kiváló illatú fűszergombájára, a mezei szegfűgombára. Különleges ételek készíthetők a vöröses nyálkásgombából, ami a fenyvesek lakója és főzés közben lilára változik a színe. A tejelőgombák közül a különböző élénkszínű tejnedvű fajok (ezeket hívjuk rizikéknek) ugyancsak a fenyvesekben találhatók, de olykor egyetlen erdei vagy fekete fenyő is elég lehet nekik. A csiperkék gyűjtése nagy körültekintést igényel, hisz ehető és mérgező csiperkefajok képesek közvetlenül egymás mellett nőni. Fiatalon ehető taplófajaink a lombosfákon növő pisztricgomba, a beteg, legyengült tölgyeken termő májgomba és az ugyancsak lombosfákon növő sárga gévagomba. Fenyőn növő, ehető taplófajról nincs tudomásom. A tavaszi fajok közül a májusi pereszke , a gyapjas tintagomba és a különböző kucsmagombafajok érdemelnek említést. A téli fajok közt a téli fülőke , a lilatönkű pereszke és a késői laskagomba talán a legnagyobb mennyiségben gyűjtött fajok.

A legtöbb hazai gombafaj vagy nem ehető, vagy nem rendelkezünk róluk elegendő információval ahhoz, hogy az étkezési besorolásuk más lehessen.

Az, hogy egy faj nem ehető, nem jelenti azt, hogy mérgező lenne. A leggyakoribb ok, hogy vagy az ízük, állaguk, illatuk (szaguk), de gyakran csak a méretük nem teszi őket emberi fogyasztásra alkalmassá. Egyébként sem kell mindig mindent megenni, ráadásul nagyon szép kis gombák vannak, amiket nem az ízükért kedvelünk. A különböző kígyógombák igen változatos színűek és méretűek, a nemzetség egyetlen faja sem ehető (néhány faj, pl. a retekszagú és a rózsás kígyógomba mérgezőek), de ugyancsak nem ehetők a réteggombák, a taplók többsége, de a nagyon törékeny korallgombák többségét sem fogyasztjuk. A kígyógombák mellett a pókhálósgombákat érdemes még mindenképp megemlíteni, amiket nem gyűjtünk étkezési céllal, hisz határozásuk igen nehéz, többségük nem ehető, némelyik faj mérgező, de van halálosan mérgező faj is köztük, így az a pár ehető pókhálósomba, amit emiatt kihagyunk, igazán nem éri meg a kockázatot…

Chroogomphus rutilus

Magyarországon nincs és szerencsére nem is lehet olyan cikk, amiben ne hívnánk fel a figyelmet arra, hogy vannak súlyosan, akár halálosan mérgező fajok. A gyilkos galócát minden erdőjárónak ismernie kellene. Ugyancsak halálosan mérgező a fenyves sisakgomba, de több kis méretű őzlábgombafaj is. Szerencsére ezek nem túl gyakran kerülnek kosárba, hisz színük, illetve méretük miatt nem igazán számíthatnak az amatőr gyűjtők érdeklődésére, vétlen gyűjtés (összetévesztették egy ehető fajjal) azonban bármikor előfordulhat, különösen, hogy ezek elég gyakorinak számítanak a Budai-hegyekben.

Hericium erinaceus

Akit a fentieknél jobban is érdekel a terület gombavilága, javaslom, vegye fel a kapcsolatot a területet jól ismerő gomba-szakellenőrökkel, gombaismereti oktatókkal, mikológusokkal. Idén tavasszal számos alapfokú gombaismereti tanfolyam indul (a járványra tekintettel többnyire on-line, elméleti és kiscsoportos gyakorlati képzéssel). Eredményes, élményteli és főleg biztonságos gombászást, erdőjárást kívánok mindenkinek!

Gyógynövényes ékszerek az óbudai hegyekből

Van egy kortárs táncművészeti mesterdiplomád és egy tánciskolád, de mi mégis egy gyógynövényes workshopon találkoztunk. Aztán az ismerősi körömben egyre többen rákattantak az egyedi tervezésű maszkjaidra. Eddig még nekem is követhető volt a történet, hiszen az utóbbi egy évben egyre kevesebb dolog késztet felcsuklásra, de hogy következnek ebből a gyógynövényes ékszerek? 

A gyógynövényeket a családomból hozom, nálunk ugyanis senki nem szeret orvoshoz járni. Úgy is mondhatnám, hogy van némi medikál-fóbiánk. A nagymamám is kertészkedik és elképesztő tár van a fejében: rengeteg gyógynövényről szinte mindent tud. 3-4 éves koromból van egy emlékképem, ahogy mutatja nekem a cickafarkat és magyarázza, hogy vértisztító hatású, hogy minden női bajra azt kell csinálni, hogy beülsz egy bögre cickafark-teával egy kád cickafark-fürdőbe és minden bajod elmúlik. És tényleg csodálatos – nekem is sokszor segített!

Az anyukám szintén mindent így kúrál, és vannak olyan családi gyógynövényeink, amik olyanok, mint a Vindex a Bazi nagy görög lagzi című filmben: a csalán például mindenre jó.

A cickafark majdnem mindenre használ, de a körömvirág tényleg mindent kikúrál, a fokhagyma pedig mindenre IS jó és a kettő együtt a lábadat is visszanöveszti, ha kell…
A kedvenc családi legendánk, hogy anyukám egyszer – 10 év óta először – olyan rosszul volt, hogy elment orvoshoz, aki közölte vele, hogy olyan csúnya tályog van a torkában, hogy ezt műteni kell. Ő kért három napot, majd hazajött és onnantól kezdve három napig minden fokhagymában úszott. Az anyukám, a konyha, a lakás, a családtagok, tényleg minden – majd visszament és a doki hüledezve közölte, hogy látja, hogy ott volt egy tályog, de hova tűnt a helyéről?! Ő pedig azt válaszolta, hogy akkor inkább mégsem műttetné meg a helyét, ha lehet. 

Ez tündéri, de lehet ezt valahogy önfenntartásra is fordítani? 

Lehet, de ezt csak a Covid hozta. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy egyszer majd gyógynövényes ékszereket készítsek, de sosem csináltam meg, mert van egy tánciskolám, előadóművész vagyok és van egy kicsi gyerekem – így nem volt rá érkezésem. Aztán egyszer csak egy laza csuklómozdulattal befagyasztották a magyar előadóművészetet. Ezzel belém szorult egy rakás kreatív energia, amit úgy döntöttem, hogy mégsem depresszióba fojtok, hanem ebbe. Sokkal több időm volt kirándulni is, és a kirándulások alatt elkezdtem egyre tudatosabban gyűjtögetni:

ezek a gyógynövények mindig voltak itthon, de csak úgy magunknak használgattuk – most érkezett el az idő, hogy komolyabban képezzem magam és időt szánjak az ékszerekre is. 

Hogy zajlik egy kirándulás, amikor te nekiindulsz? Célzottan gyűjteni mész valamit, vagy kirándulni mentek és közben eléd ugranak a természet csodái? 

Inkább az utóbbi. Általában egy barátnőmmel indulunk neki, aki nagyon becsületesen és pontosan megtervezi a túrát, figyelembe véve azt is, hogy milyen évszak van, tehát én mennyi időt fogok elmolyolni a susnyásban. Télen tudunk tempósabban haladni, de pontosan tudja, hogy tavasztól őszig én percenként megállok valamit megcsodálni vagy éppen letérek az útról és offtrail-üzemmódba váltok… Szerencsére általában viszünk magunkkal egy rakás gyereket is, akik egyébként is szeretnek lassabban menni és mindenre rácsodálkozni, így nem úgy néz ki, mintha csak azon múlna a tempó, hogy én mindent körbe-örvendezek, hogy „jaj, de jó, itt ez is van, meg nézd, ott az is van!” 

Az ékszereidből sugárzik ez az életöröm. De ezenkívül van bennük tudatosság? A gyógynövények szerinted hatnak a teásbögrén kívül, viselés közben is?

Én ezt inkább a felhasználóra bíznám – nem merek semmit állítani. A válogatásban persze van koncepció. Nemrég volt egy felkérésem, amit nagyon szerettem: valaki megkeresett azzal a kéréssel, hogy a kislánya pont a menstruáció és a nővé érés határán áll, és szeretne egy olyan ékszert, amiben olyan gyógynövények vannak, amik segíthetik ezt a folyamatot. Ez nagyon szép feladat volt, élveztem összeválogatni a növényeket, és a kislány azóta is büszkén hordja őket. De volt, aki azt mondta: 15 év egyedülálló lét után már szeretne párkapcsolatot, és olyan gyógynövényekkel rakjam tele a karkötőjét. Egyre többen találnak meg ilyen felkérésekkel, ami nagyon szép kihívás.
Azt gondolom, hogy biztosan van hatása így is a gyógynövényeknek, mert hiszek abban, hogy a placebonál hatásosabb dolog kevés van a világon: az ember egy kis segítséggel magában kezd hinni.
Ugyanakkor rezgése mindennek van. Másrészről nagyon jó emlékeztető, ha ezeket a növényeket magunkon hordjuk. Nézd, ha én ide kiírom, hogy hagymát kell vennem, mert elfogyott, akkor sokkal nagyobb eséllyel jut eszembe, amikor a boltba megyek, hogy vegyek hagymát is.

Így, ha hordok valamit a nyakamban, ami emlékeztet egy dologra, akkor az sokkal többször fog eszembe jutni és hamarabb megtörténik az, amiért hordom – egyszerűen azért, mert többet foglalkozom vele.

A hit szerintem nagyon sokat segít a hatásban: hogy „spirituális rezgésszámban” hol állnak ezek az ékszerek és növények, azt nem tudom: én valahol a hit és a szkeptikusság határán billegek ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban. Azt viszont biztosan állítom, hogy akik hisznek benne, azoknak többet segít, mint akik nem – de én nem szeretném ezt megmondani senki helyett.
Azt az üzenetüket viszont büszkén közvetítem, hogy a természet csodálatos és nagyon kell rá vigyáznunk.

Tehát valami térítés-féle mégis van benne? 

Hát persze! Ha csak annyi, hogy az alapszemlélet kellene, hogy legyen, hogy ha valamit bevittünk magunkkal az erdőbe, azt hozzuk is ki –, az már hatalmas haladás lenne! Hogy a zsömle zacskójába dugjuk vissza annak a csomagolását, amit beletettünk a zsömlébe és majd otthon dobjuk ki. Vagy ha valaki dohányzik, akkor a csikket csomagolja már akár csak egy papírzsepibe és vigye el az első kukáig, amikor visszaér a buszmegállóba – vendégségben sem szoktad beletaposni a padlószőnyegbe, nem? Vagy ha igen, akkor jogosan zavarnak haza, mint a buli bunkóját.

Az ékszerekre visszatérve: a többi kiegészítőnek, tollaknak és botocskáknak is van gyógyító szerepe?

Nem, ezeknek csak dekorációs szerepük van, abba azért még nem merültem bele, hogy melyik madár mit jelent… Aki makramézik, az általában kristályokkal is foglalkozik, de engem ez is elkerült. A színekkel viszont szoktam cselezni. Én a színeket csakrákhoz tudom kötni, mert azokról tanultam: pont ugyanazt gondolom róla, mint a gyógynövényekről.

Aki hisz benne, annak még jobban használ és az is biztos, hogy bizonyos színek jelentenek dolgokat az egyes embereknek, hiszen a színek nagyon fontosak az életünkben.

Ezért igenis tud egy szín képviselni valamit, ami erősíti a folyamatokat, de ezt is inkább erről az oldaláról közelítem meg, nem az ezoterikus jelentésük felől.

Ebben a percben Luca felpattan, mert Beléndek, a 10 hetes, egyelőre mudira hasonlító legújabb családtag elcsór egy vöröshagymát a zöldségeskosárból, nekem pedig potyognak a könnyeim a röhögéstől. Most komolyan, az alma és a krumpli mellől pont vöröshagymát akar rágcsálni egy kiskutya?! 

Igen, Beléndek a neve és még minden túlságosan érdekes neki. Mindig is mentett kutyáim voltak, és most is elterveztem, hogy egy mudit szeretnék: legyen kis testű, rövid szőrű, bírja a lakásban élést és a gyerektársaságot és semmiképpen ne legyen kölyök, mert ahhoz borzasztó sok energia kell. Vannak olyan mudik, akik kifejezetten boldogok ilyen környezetben, de most a negyedik fajtamentőnél és menhelyen sem jártunk sikerrel. A sorsszerűségben nagyon tudok hinni: éppen kijelentettem, hogy akkor ezek szerint nem most jött el az örökbefogadás ideje, amikor Tatabányáról visszahívott egy hölgy és átküldte a képet, azzal a történettel, hogy őt karácsony előtt szó szerint behajították egy családi ház kertjébe. Persze azonnal elvesztem. Próbáltam utánanézni, hogy meg lehet-e jósolni, hogy mekkorára nő majd: a jelek szerint minden bizonnyal 15 és 24 kiló között lesz valahol – azaz fogalmunk sincsen. Szóval most itt ülök egy totyogós korú kölyökkutyával, amelyik valószínűleg nagy testű és hosszú szőrű lesz – de hát olyan okos, mint a nap. Régi álmom volt, hogy egyszer majd kutyával járjak gombázni – ez most vele teljesülhet.
A mi családunkban a gombázás volt a mumus: az valami rettenetesen veszélyes dolog és jaj’istenem, mind meghalunk – engem viszont egyre jobban érdekelt.

A Fény utcai piac gombavizsgáló szakértőjével már kifejezetten baráti a kapcsolatom, de jövőre már mindent tudni fogok! Most ugyanis belekezdtem a gombaszakértői képzésbe is.

Bár ennek lehet, hogy az lesz a vége, hogy soha többet nem merek majd gombához nyúlni… Mindenesetre az anyukám már enyhül: karácsonyra csináltam neki egy befőttesüvegnyi instant gombalevest, és azzal adtam át, hogy egyrészt én már ettem belőle, másrészt természetesen bevizsgáltattam! Kíváncsi leszek, hogy megkóstolja-e.
A tanfolyamot is az élet sodorta elém: tavaly vettem egy picike házat Nagymaroson, ahol a kertben csodák teremnek: lilatönkű pereszkék, fenyőtinóruk. Egy nap szedtem belőle, de aznap nem jöttünk haza, így a közelben kellett keresnem egy gombavizsgálót – a szomszéd faluban pedig találtam egy tüneményes hölgyet, aki szinte azonnal fogadott és nagy örömmel magyarázott el mindent. Most tavasszal pedig egyértelmű volt, hogy az ő képzésére jelentkezem.
Nagyon kíváncsi leszek, mert bár még nincs gombaszezon, most hétvégére tervezzük a kisfiammal az első olyan, rövidebb túrát, ahová Beléndeket is visszük: természetesen biciklivel. Ezért lakik itt a sarokban a biciklis utánfutó, hogy mindannyian szokjuk – a macska már majdnem kisajátította.

Hentes, maradj a kaptafánál

Ezt írtam kb 8 éve a Hentesnél evők baráti köre nevű csoportomban, miután látogatást tettem a Csillaghegyi Húsboltban. Hentesügyi érdeklődésem azóta sem apad, bár az oldalt már nem töltöm olyan lelkesedéssel, mint egykor, de a Csillghegyi Húsbolt nem esett ki a látómezőmből, mert lényegében az egyetlen hentes a városban, aki annak rendje, módja szerint használja a Facebookot. Ennek eredményeként minden reggel elalélok egyszer, amikor megjön a frissítés, hogy ma éppen mivel kedveskedik a hentes a vendégeknek. Fejhús nincs minden nap, de olykor előfordul.

Ilyen előzmények után tettem kovid-biztos látogatást a minap a Csillaghegyi HÉV megállóval szembeni üzletben, ahol azzal kellett szembesülnünk, hogy a bolt húst már egyáltalán nem árul, valójában nem hentes, hanem kifőzde.

Fájdalmasan sok hentes zárt be az elmúlt években Budapesten, a magas munkaerő költségek és bérleti díjak, illetve a nagy láncok versenye mellett a hús egyszerűen nem hozta be az árát. 

Sokan választották azt az utat, amit a Csillaghegyi Húsbolt is tett, hogy átálltak a nettó etetésre. A húsáru és a helyben sütés megosztja az energiákat, hosszabb a nyitvatartási idő, egyszerűen emberigényesebb, mint fenntartani valamit, ahol reggeltől délután 3-ig lemegy a forgalom, és már lehet kezdeni a zárási folyamatot, hogy aztán 4-kor kalap-kabát, el legyenek engedve az alkalmazottak. 

Értem én ezt persze, de van valami fájdalmas ebben, legalábbis nekünk Hentesnél evőknek, mert van valami utánozhatatlan bája annak, ahogy az ember pultra könyökölve, hatalmas húsok és kolbászok között álldogálva bekapja a hentes portékákat, csülköt, tarját, hurkát, kolbászt, rántott húsokat és dagadókat, némi tormával, mustárral, jóféle kenyérrel, hersenős savanyúsággal, hogy aztán töltekezve menjen oltakozni. 

A hentes sült áruja, amióta a világ a világ, a bolt kirakata volt egyben, itt mutatta meg a mester, hogy mit lehet kihozni abból a tőkehúsból, amit ott helyben meg is vehetek.

Ezért nem láttál hentesnél – na jó, elvétve talán – vékonyra klopfolt rántott húsokat, ehetetlenül szárazra sütött karajszeleteket, vagyis mindazt, ami a magyar büfé és kifőzde kultúra legrosszabb hagyománya volt. Most, hogy a boltok kifőzdévé alakulnak, nem marad más, mint a hentes – ha ő marad egyáltalán az üzletben – becsülete, ami vagy elég, vagy nem ahhoz, hogy az ételek ne veszítsenek egykori értékükből. 

A Csillaghegyi Húsbolt a jó példák közé tartozik, itt megmaradt Károly úr a pult mögött, és ha időben – leginkább délelőtt – teszünk látogatást a tett helyszínén, akkor a legjobb hentes hagyományoknak megfelelő sült áruból falatozhatunk. A rántott csirkecomb filézve készül, így nem kérdés, hogy átsült-e, mert igen, mégpedig porhanyósra, a panírja roppan, és a karaj is remek, kellően vastag ahhoz, hogy ne süljön rágósra. Az oldalas kellemesen fűszeres és porhanyós, a véres és a májas hurka is kiváló, bár én az egy fokkal keményebb, jobban szelhető hurkákat szeretem, de az ízesítésük decens, hagyja érvényesülni a vér és a máj ízét. És igen, a rántott csirkemáj is úgy készül, hogy nem keményszik ehetetlenre, ami lássuk be, művészet. 

Fotó: Máté Sámuel

Délután 1 órára a frissen sült készletek némiképp leapadnak, ilyenkor már a készételek dominálják a pultot, a többféle levestől és a chili con carnétól a töltött káposztán és a pacalon keresztül a szaftos húsokig. Egytál ételekről és köretet igénylő falatokról beszélünk, az adagok kiadósak és henteshez méltóan testesek, de azért ez már egy másik világ. A mezőnyből kiemelkedik a pacal és a tarja, mindkettő csodás a maga nemében. A pacal hozza a savanykás ízvilágot, amit pedig sok helyen erős fűszerezéssel akarnak kiirtani belőle, a tarja pedig úgy omlik szét az ember szájában, ahogy az meg vagyon írva a minden hentes fejében ott élő Hentesbibliában. 

Károly úrral szerencsénk van, a húsáru hiányát az üzlet nem szenvedte meg, az igazi hentesáru remek, és a kifőzdei menüsor is hentes értékeket csillogtat. Sajnos az eredeti feelingnek azért nyoma veszett, de a profilváltás érthető, kényszerű lépés volt. Az üzleti modell kiigazítását az is sürgette, hogy a kétféle tevékenységi kör közötti választást a hatóságok is „szorgalmazták” Károly úrnál, ő pedig a hobbiját, a főzést választotta. Mi boldoggá etetve (a kifejezésért örök hálánk Bíró Zsófiának) ennek csak haszonélvezői vagyunk.

Múlt- és jövőbeli kalandozás a Kiscelli parkban

Számtalanszor hajtottunk el mellette már autóval, kíváncsian méregettük a múzeum bejáratánál állva, mi rejtőzhet a fák mögött, de sosem merészkedtünk ide gyalogosan. Az eltelt évben élmény volt figyelni az erdei színpad változását, amely tavasszal üde zölddel és madárcsicsergéssel, nyáron hűsítő lombkoronával, ősszel csodálatos színkavalkáddal kápráztatott el minket. Télen pedig a csupasz fák között sétálva feltárult az egész terület „domborzati tervrajza”, kirajzolódtak és átláthatóvá váltak a park útvonalai, romantikus sétára csábító ösvényei. Félreértés ne essék, ez itt nem a párizsi Bois de Boulogne vagy a bécsi erdő, ez „csak” egy kicsi, ám annál szerethetőbb zöld felület, amely az Óbudai Egyetem háta mögött, kíváncsi szemektől bújva várja, hogy felfedezzék.

A városi erdők, zöld felületek szerepe már jóval a járvány kitörése előtt felértékelődött. Budapest is részt vesz például egy nemzetközi Interreg projektben, az URBforDAN (Utilization of Urban Forests as Natural Heritage in Danube Cities), amelynek célja a városi erdők hosszú távú, fenntartható kezelése, vagyis az, hogy hogyan lehet összehangolni az erdők gazdasági, társadalmi és kulturális szerepét, miközben biztosítják, hogy a természetes biológiai sokféleségük is megőrizzék. Manapság minden eddiginél fontosabbá vált a fenntartható fejlődés a városokban, amelyhez ezek a törekvések is hozzásegítenek minket, városlakókat. És ha már olyan szerencsések vagyunk, hogy a városban is élvezhetjük a természet közelségét, érdemes megismerni e helyek múltját, jelenét és jövőjét is.

A böngésző térképébe pötyögve egy szürke folt közepén piros csepp jelöli a Kiscelli Parkerdő helyét. Aki nem ismerős a környéken, a térképre pillantva nem is gondolná, hogy itt – kinézetre és történetét tekintve is – egy vadregényes parkerdő ékelődik a városi utcák szövetébe, egészen addig, amíg nem vált át műholdas nézetre, amelyen már jól látható az egybefüggő zöld terület. 

Az egykori Kiscelli park, mai állapotában inkább parkerdő (sőt, helyenként inkább dzsungel), karnyújtásnyira helyezkedik el a várostól. 

A harmadik kerület, mint a budai kerületek többsége, igen szerencsés, ami természeti adottságait illeti. A Duna, a közel három kilométer hosszan elnyúló Óbudai-sziget (Hajógyári-sziget), a Római-part érintetlen ártéri fái és kavicsos lapályai mellett a Bécsi út felett ott magasodik az óbudai hegyvidék, amely mágnesként vonzza szerte a fővárosból a kikapcsolódni vágyó kirándulókat és sportolókat. Túrázók, kerékpárosok, futók, sétálók, családok, baráti társaságok és természetesen a kutyások kedvenc helye az óbudai zöld, amelynek egyik üde színfoltja volt évtizedekig és lehet hamarosan újra a Kiscelli erdő. 

Bár a terület mára elvesztette park jellegét, a természet – emberi beavatkozás hiányában – tette a dolgát, az egykor gondozott kastélykert beerdősödött, elvadult, és bár több helyen elhanyagolt benyomást kelt, így is sokak számára vonzó ma is. 

Az egykori agyagbánya területén fekvő, meredek domboldalakkal, mélyedéssekkel és tisztásokkal tagolt park múlt századi története egybefonódik az itt álló Schmidt-kastélyéval, amelynek egykori, felvilágosult iparmágnás tulajdonosa nélkül ma talán már nem is erdő lenne itt. 

Jól ismerjük a gazdag bútorgyáros történetét, aki a 20. század elején megvásárolta a Zichyek támogatásával a 18. század közepén épített és anno a trinitárius rend által lakott épületegyüttest és a körülötte fekvő ingatlanokat, hogy az egykori kolostorból kastélyt, az üresen álló, itt-ott a bányászat nyomait magukon viselő kopár telkekből pedig csinos, szobrokkal, pihenőpadokkal és hangulatos sétautakkal pöttyözött elegáns angolparkot alakítson ki.

Még ma is állnak olyan vadgesztenyefák a parkban, amelyek a Schmidt Miksa féle ültetések révén kerültek ide.

A későbbi hagyatéki leírásában így írnak róla:

Ezeknek a déli telkeknek legnagyobb részét (…) különféle fákkal parkszerűen beültette, azokon végig utakat vezetett s mellettük kő és műkő dísztárgyakat helyezett el. A telkek felülete igen változatos, nagy szintkülönbségek, dombok, völgyek és meredek részek vannak, azonban részint az útvezetés, részint a vegyes növényzet ezekhez a felületi különbségekhez alkalmazkodik, azokat szerencsésen kihasználja úgy, hogy már mai állapotában is igen érdekes és mozgalmas képet nyújt.” (Elekes A., Schmidt Miksa bútorgyáros, Óbuda története, 2020)

Schmidt Miksa parkjában egy 19. századi villa és présház, valamint egy fogadó is állt, utóbbinak mára csak a lábazata maradt fenn. A területhez kapcsolódik a 19. század óta az a legenda, mely szerint ezen a helyen állt egykor Attila favára is. A park történelmi múltja és természeti értékei mellett szakrális emlékeket is őriz. A mariazelli Madonna-szobor itt őrzött másolatát egykor ezrével keresték fel a zarándokok. A kegyhelyre a helyreállított kiscelli kegytemplom épülete emlékeztet. A parkban a németajkú közösség egykori kálváriasora látható, a 14 stációból álló keresztút, a Golgota szoborcsoport és a Szent Vér Kápolna. Régi fotókon még látható, hogy a kápolna előtti kis terület felett egykor fából épült tetőszerkezet védte a látogatókat.

A kastély és az azt körülvevő park sorsa már Schmidt Miksa életében és halála után is sokáig kérdéses volt, a korabeli újságcikkek tanúsága szerint hosszú évekig fejtörést okozott a fővárosnak, és foglalkoztatta a közvéleményt. Az 1935. április 1-én elhunyt bútorgyáros, aki hétmillió pengőnyi örökséget hagyott Bécs városára és ott élő fivérére, Schmidt Leóra, budapesti vagyonából a Kiscelli úti kastélyt nagyértékű műkincseivel és a kastélyt körülvevő telkekkel együtt a fővárosra hagyta, utóbbit azzal a talányos megfogalmazású kikötéssel, hogy az „legyen a budai gyerekeké”.

Az ajándékozás ötlete már jóval a halála előtt, az 1920-as évek második felétől foglalkoztatta a mágnást, az erről szóló ajándékozási dokumentum végül 1927-ben készült el. Az 1934-ben fogalmazott végrendelet egyértelműsítette, hogy a nagyvonalú ajándék feltétele a kastélyt körülvevő park megtartása, valamint bővítése további telkekkel, hogy ott megvalósulhasson az Attila-park régóta dédelgetett terve, amely a városlakók, elsősorban a budai gyermekek kikapcsolódását szolgálhatná. Ahogy a Magyar Múzeumok c. folyóirat egy 1998-ban megjelent cikke idézi: „… Továbbá örökül hagyom a Fő- és Székesfővárosnak, Budapestnek minden budai terülten fekvő … telkeimet… minden azokon lévő épülettel, építménnyel, szoborral… azon kötelezettséggel, hogy ezen telkekből a kis-czelli kastély körül egy park létesíttessék… a budai gyermekek számára.”

Igen ám, de az 1910 óta Schmidt Miksa tulajdonát képező kastély körül található jó néhány telek ekkorra már évek vagy évtizedek óta más tulajdonosok kezében volt, akik ingatlanjaikat még a 19. század utolsó évtizedeiben vették azzal a céllal, hogy családjuknak építsenek otthont. Erről részletesen beszámol a Nemzeti Ujság 1931. júniusi száma „Egy furcsa kastély furcsa gazdája” című cikkében.

Jól mutatja, hogy a mai parkerdőt alkotó telekviszonyok ügye valóban hosszú évekig húzódott, hogy még öt évvel később is rendszeresen cikkeztek róla a lapok.

A Friss Ujság 1936. július 14-dikei száma szerint „Peyer Károly országgyűlési képviselő is érdekes bejelentést tett”, amely már a későbbi parkerdő területét érinti. „Régebben ingatlant vásárolt Schmidttől a kiscelli kastély környékén 6000 pengő vételárért, amit ki is fizetett, de az ingatlant az örökösödési eljárás miatt nem kaphatta meg.

A bútorgyáros végrendelete nem csak a magántulajdonuk feletti rendelkezési jogot évekre elveszítő korábbi ingatlantulajdonosok, illetve a főváros, de a rokonok részéről sem talált egyértelműen pozitív fogadtatásra. A budapesti rokonok (is) megtámadták a végrendeletet, bár őket elsősorban nem a kastély körüli területen fekvő telkek, hanem inkább a pénz érdekelte.

A nagylelkű adományt a főváros az évekig tartó huzavona után – ami érthető, ha a park bővítésével és fenntartásával járó megnövekedett fővárosi költségekre gondolunk – végül elfogadta. Ennek köszönhető, hogy ma a kastély falai között működő múzeumban izgalmas, néha formabontó kiállítások láthatók, az egykori templomtérben híres hollywoodi színészek fordulnak meg hazai és nemzetközi filmforgatásokon, és, hogy a park nagyobbik része még ma is beépítetlen és szabadon látogatható. 

A parkba a legtöbben a múzeum felől érkeznek, de a Bécsi út irányából is izgalmas felfedezni a területet. A Bécsi út hegy felőli oldalán álló úgynevezett városi házak között induló séta rögtön a nosztalgikus múltba repítheti a rendszerváltás előtt születetteket. Ez a tömb önmagában is érdekes építészetileg, az egyik sarkon befordulva pedig a hazai gyerekfilm-ipar egyik ikonikus darabja, a Keménykalap és krumpliorr képkockái elevenedhetnek meg lelki szemeink előtt. Itt, a Kiscelli Parkerdő felé vezető úton, a Nagyszombat utca és Kecske utca találkozásánál található ugyanis az a játszótér, ahol a filmben Bagaméri híres fagylaltját árulta. A helyszínválasztás nem is olyan meglepő, hiszen az író, Csukás István is óbudai kötődésű volt.

A terület egyébként már közel egy évszázaddal ezelőtt is kedvelt volt a lakáskeresők körében, akik a belváros helyett inkább a jó levegőjű, szellősebb zöldövezetekben kerestek otthont.

Egy 1934-es újsághirdetés Az Est nevű lapban jól példázza, milyen presztízse volt a Kiscelli-kastélynak és környékének, és az is megtudható belőle, hányas számú villamos járt errefelé akkoriban: „Remetehegy platóján” „Doberdő út 10-16. sz. alatt, József Ferenc főherceg és Schmidt Miksa kastélyai közvetlen szomszédságában, szép fekvésű, befásított, 300 négyszögöles üres villatelkek 6- és 4-szobás villaépületek (…) eladók. A parcellák a 72-es villamostól néhány percnyire, főútvonalon terülnek el, könnyen megközelíthetők. Remek kilátás, elsőrangú hegyi levegő.”

A környék ma is igen népszerű, nem csak a lakást vásárolni szándékozók körében. Közel száz évvel azután, hogy a főváros birtokba vette a telkeket egy újabb lépéssel kerülhetünk közelebb az egykori tulajdonos álmához. A park megújulása-megújítása hosszú folyamat, amelyben számtalan körülményt kell figyelembe venni, igényeket és lehetőségeket összevetni, majd azokat finomhangolni.

A Kiscelli kastély környékének rehabilitációjára már 2013-ban készült egy átfogó koncepcióterv, amely a Kiscelli Múzeum igazgatójának, Rostás Péter történeti kutatásainak eredményein alapult. Az egész területre vonatkozó, nagyszabású tervek megvalósulása egyelőre a jövő zenéje, de időközben a park számottevő részére elkészülhetett a Kiscelli park környezetrendezési terve, amely a főváros TÉR-KÖZ városrehabilitációs pályázatának köszönhetően nyert támogatást a „Kiscelli kastély környezetének közösségi célú rehabilitációja” címmel.

A terv a városfejlesztési szakemberek, tájépítészek, műemlékvédelmi szakértők és a parkot leggyakrabban használó környékbeli lakók több alkalommal való találkozásából, közös gondolkodásából és párbeszédéből született a ma divatosan hangzó, de nagyon is üdvözlendő közösségi tervezéssel, ahol minden szereplő megismerhette egymás használati szokásait és igényeit.

A közösségi tervezési alkalmakon formálódott, majd örökségvédelmi és tájépítészeti íróasztalokon véglegesített tervek és a majdani, több ütemben megvalósítandó fejlesztések legfőbb célja a védett történeti kert eredeti struktúrájának visszaállítása és – kissé száraz szakkifejezéssel élve – a használati érték növelése annak érdekében, hogy a parkot minél jobban, kényelmesebben, biztonságosabban használhassák, birtokba vehessék a környékbeli lakók. Fontos, hogy az óbudai kutyások, kisgyerekes családok, sétálók, futók, sportolók mellett a más kerületekből vagy akár távolabbról érkező, aktív kikapcsolódásra vágyó és a szakrális emlékeket felkereső kirándulók, zarándokok is jól érezzék magukat itt, hiszen egy gyönyörűen felújított és karbantartott városi parkerdő egyediségével emelheti egész Óbuda presztízsét és turisztikai vonzerejét. 

A parkot persze mindenki saját, szubjektív szemüvegén keresztül nézi, és mindenkinek határozott elképzelése van arról, milyennek kellene (vagy nem kellene) lennie.

Az eltérő igényeknek ráadásul határt szabnak a szabályozási keretek, előírások, csakúgy, mint a telekhatárok, a tulajdoni viszonyok vagy éppen a műemléki védettség, és végül, de nem utolsósorban a rendelkezésre álló források is. Az azonban biztos, hogy a közeljövőben induló park-rehabilitáció mindenki számára szebbé, élhetőbbé, kényelmesebbé teszi ezt a területet a történelmi és természeti értékek megőrzése mellett. Az odafigyelés és a gondos tervezés pedig akár életeket is menthet: a közösségi tervezés alkalmain arra is fény derült, hogy többen az életüket köszönhetik a parknak, az itt aktívan töltött szabadidő – a rendszeres séta, nordic walking, futás – hozta helyre megromlott egészségüket.

A parkmegújítás első ütemének terve megismerhető az Óbuda-Békásmegyer Városfejlesztő Nonprofit Kft. honlapján. A kertépítészeti koncepció első üteme a 12 hektáros parknak körülbelül az egyötödét érinti, és elsősorban a kastély épületétől közvetlenül délre elhelyezkedő fővárosi, illetve önkormányzati tulajdonban lévő részekre koncentrál, három területre fókuszálva. Az egyik a park megközelítését és az azon belül való közlekedést fejleszti a meglévő bejáratok rendbetételével és új bejárati lehetőségek, gyalogoskapcsolatok kialakításával, gyalogátkelőhelyek létesítésével a Kolostor utcában és a Folyondár utcában, valamint a parkba való lejutás biztosításával a Folyondár utca felől. 

A park megközelíthetőségének kérdéséről bizonyára mindenki elgondolkodott már, aki valaha felkaptatott a Bécsi út felől a hosszú és meredek Kiscelli utcán a múzeum előtt őrködő sárkányig. Megrögzött világjáróként ilyenkor rendszerint a barcelonai Güell Park jut az eszembe, no, nem a parkok közti hasonlóság, hanem a meglepően innovatív odajutás miatt. A katalán városban ugyanis (az olimpiára érkező tömegek miatt) a város magasabb pontjain fekvő népszerű látványosságokhoz mozgólépcsőket építettek, amelyek azóta is szolgálják nemcsak a turisták, de a helyiek kényelmét is.

Itthon is van már hasonló, kényelmes és akadálymentes megoldás, a Várkert Bazárban. Talán egyszer a Kiscelli Múzeumba és a felújított történeti kertbe is így érkezhet majd a nagyérdemű. 

Közösségi tereket és egy új erdei játszóteret is kialakítanak a parkban. A szabadtéri funkciók bővítése mellett kiemelt figyelmet fordítanak majd a természetközeli környezet megőrzésére, melynek érdekében jelentős zöldfelület-rehabilitációt is végrehajtanak, amely során az elöregedett vagy veszélyes fákat kivágják, új fákat ültetnek és megújítják a növényzetet, ahol szükséges. Áthelyezik és rendbe hozzák a tűzrakó helyeket, új padokat helyeznek ki és a következő ütemek során historizáló szobrokat, kővázákat helyeznek el a park egyes részein, megidézve a múlt századi történeti kert hangulatát.

A park a felújítás után egy igényes és minőségi kirándulóközpontként akár a kedvelt fővárosi úti célok és látványosságok közé is bekerülhet, bár a legfontosabb cél, hogy a helyiek magukénak érezzék, használják, szeressék és vigyázzanak rá. 

Magam vagyok az örökös magányban

Bár az utóbbi évtizedekben több tanulmány és dolgozat született a költő életéről és munkásságáról – többek között Basa Viktor, Lukács László, Sőtér István, Pomogáts Béla, Rónay László tollából –, amelyek megpróbálják pótolni az életmű teljes feltárásának hiányosságait, mégis a megérdemelt elismerés és méltatás még elmaradt. Mi lehetett az oka annak, hogy egy ilyen kvalitású művész és alkotásai az ismeretlenség homályába vesztek?

ELŐBB…

Előbb figyelni szívünknek zaját,
az idegek
vén erdején szelíden át meg át
futó szelet
és visszanézni és váratlanul
megérteni,
s nem ver
fel többé vidám, ifju harsogás, –
és ébredni más csillagzaton.

(Válogatott versek)

A Kolozsváron még Toldalaghy néven született író családja az I. világháborút követően a trianoni Magyarországra költözött. Szülőföldjéről és Kolozsvárról több versében ír, szeretettel emlékszik vissza arra a tájra, környezetre. A későbbi író jogi pályára készült, ezért a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Legelső írásai, irodalmi próbálkozásai erre az időszakra datálhatók. Kezdődő betegsége miatt le kellett mondania a jogi diploma megszerzéséről, megszakította egyetemi stúdiumait. Polgári állást vállalt, a Fővárosi Elektromos Műveknél helyezkedett el, ahol több mint két évtizedig tisztviselőként dolgozott. A család a cég által biztosított lakásba költözött, amely Óbudán, a Bécsi út 92. szám alatt volt, a városi házak egyikében (a szomszédban több író is élt, hiszen a Bécsi út 88-90. számban Göncz Árpád és Orbán Ottó lakott, a Bécsi út 98-ban pedig Kassák Lajos). Toldalagi ebben a lakásban élt haláláig édesanyjával és egyik leánytestvérével. Négyen voltak testvérek – Pál, Margit, Jetti és Ferenc –, de a három és fél szobás, negyedik emeleti lakásban csak hárman laktak. Toldalagit rendkívül erős szálak fűzték rajongásig szeretett és egyben tisztelt édesanyjához, aki sokszor ápolta a tbc-ben szenvedő írót, illetve a velük egy háztartásban élő Jettit, aki három évvel volt idősebb testvérénél és a fülével, hallásával voltak egészségügyi problémák. Ferenc teljesen eltávolodott a családtól, nem is tartotta a kapcsolatot a Bécsi úton lakó anyjával és testvéreivel. A másik leánytestvér – Margit – kórházi műtősnőként dolgozott a közeli Szent Margit Kórházban és rendszeresen látogatta a mamát és két ápolásra szoruló testvérét. 

Toldalagi Pál irodalmi pályája egészen fiatalon indult, első versei 1934-ben jelentek meg. A II. világháború végéig több folyóiratban, hetilapban publikált, szinte az összes korabeli irodalmi orgánumban rendszeresen jelen volt. Olyan szakmai felületeken jelent meg, mint az Élet, Pesti Napló, Erdélyi Helikon, Vigilia, Vasárnapi Újság, Napkelet, Magyar Csillag, Ezüstkor és más lapok. Első verseskötete 1936-ban került a közönség elé – Hajnali versenyfutás címmel –, amelyet életében még tíz kötet követett. A kritika és a szakma elismeréssel fogadta az ifjú költő verseit, újdonságnak ható formai szerkezeteit, metafora- és rímhasználatát.

Már ekkor is precizitás, szerkezeti és formai pontosság, különlegesen szép nyelvhasználat, helyenként nyers képi megoldások jellemezték költészetét.

1940-ben jelent meg második kötete Ím üdvözöllek címmel, amelyet a háború után követett a borzalmas világégés traumájának hatása alatt íródott Végítélet ablaka című kötet (1948). Ezután hosszú csönd következett, következő versgyűjteménye csak 1957-ben láthatott napvilágot. Az egyáltalán nem önként vállalt szilenciumnak több oka volt, és ezen évek alatt a költő és versezete, hangulata is jelentősen megváltozott.

A II. világháború előtti költői korszaka és munkássága a Nyugat folyóirat harmadik nemzedékéhez tartozott, olyan írókkal, mint Károlyi Amy, Vas István, Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor és Weöres Sándor. Ez az írói nemzedék korántsem alkotott olyan zárt csoportot, mint a Nyugat előző korosztályos szerzői. A háború előszele, majd a tragikus események, illetve a folyóirat betiltása (1941) erősen hatott ezekre a szerzőkre, komoly keretet adott későbbi pályájuknak. Az útkeresés, a létbizonytalanság és a felelőségvállalás terhe jellemezte ezt az írói nemzedéket, köztük Toldalagit is, akinek – mélyen hívőként – az istenkeresés is fontos motívumként jelent meg verseiben.

A Toldalagi családnak – egészen pontosan Jettinek – volt egy kis telke a Táborhegyen. A Toronya utcában fekvő kertes, gyümölcsfás telken egy kis téglaházikót is felhúztak, amelyben csak nyáron lehetett tartózkodni, mert fűteni nem lehetett. A nyarakat rendszeresen ezen a telken töltötte az író és testvére, amely a pihenés, gyógyulás és sokszor az alkotás helyszíne volt. Az 1970-es évek elejétől egy kisebb író-alkotóközösség járt ide rendszeresen, amely elsősorban Toldalagi egyetlen igaz barátjának, Pilinszky Jánosnak volt köszönhető.

A pályakezdő Pilinszky János (1921-1981) verselésének, saját hangjának kialakításában nagy szerepet játszott Toldalagi műveinek stílusa, hangzása. Már a II. világháborút megelőző időszakban nagy hatással volt Pilinszky későbbi költészetére az a fajta pontosan szerkesztett, mégis szinte lebegő, szépen csengő vershang, amelyet a vele majdnem egykorú Toldalagi alkalmazott. A két költő közötti szoros barátság és kölcsönös, mélységes tisztelet azonban a háborút követően alakult ki.

Az új hatalom, illetve az általa indított kultúrharc sok, a hatalom számára ideológiai okokból elfogadhatatlan írót kizárt a kulturális életből, lényegében hallgatásra ítélve őket.

Az 1940-es évek végén erre a sorsra jutott Toldalagi és Pilinszky is, rendkívül leszűkült a nyílt publikálási lehetőség. Az egyik ilyen megmaradt platform a Vigilia című katolikus folyóirat volt, amelyben már a háború előtt is rendszeresen publikáltak. A hallgatás évei alatt mindkét költő tovább formálta versezetét, saját stílusát és az 1950-es évek második felére már érett alkotóként léptek újra a szélesebb nyilvánosság elé. Művészetükben és verseikben több közös pont van, amelyek alapvetően meghatározták világlátásukat. Az egyik ilyen terület a mélyen gyökerező vallásosság volt, az istenkeresés kérdése és feldolgozása. A másik topik az elkerülhetetlen halál problematikája, illetve elfogadásának interpretálása volt. Mindketten vallásos családból származtak, ez eleve megszabta az élethez való viszonyulást, az erkölcsi normát. Pilinszkyre a II. világháború és az ott átélt borzalmak – főleg a lágerekben, haláltáborokban látottak – mélyítették el ezeket a kérdéseket. Toldalaginál az egyre súlyosbodó betegsége (tüdőbaj) volt az az impulzus, amelynek hatására a vallás és a halál releváns témává vált verseiben. Azonban a két költő pályafutása – közös sors és világlátás ellenére – merőben eltérő képet mutatott a háborút követő évtizedekben.

OLDOTT MAGÁNY

Hangokká olvad a magány
és színekké és teli térré,
anélkül, hogy a maradék,
kevés erőmet is felélné.

Jóságosabb a föld s az ég.
Körülvesznek és nem kizárnak.
Milyen jó lenne magamat
odaadni most a világnak,

hogy bármilyen formába is
mindenkié legyek. Egészen
szétosztódnék és mégis egy
maradnék a gyönyörűségben.

(Válogatott versek)

Pilinszky művészete, verseskötetei egyre inkább a fókuszba kerültek az 1960-as évektől. A költő mindjobban meghatározó és egyben megkerülhetetlen alkotójává vált a hazai irodalmi köröknek. Ismertté, népszerűvé vált, olyan művésszé, akinek a szavára odafigyelnek, akit idéznek. Ezzel szemben Toldalagi versei és maga a költő is ebben az időszakban kezdett fokozatosan háttérbe kerülni. Az elismerés és a kellő megbecsülés hiánya egyre inkább magába fordulóvá, visszahúzódóvá tette az írót, akinek az óbudai otthon, szeretett anyja jelentette az egyetlen vigaszt. A későbbi ismeretlenségnek maga is okozójává vált, hiszen csalódottságában számos művét dobta ki, semmisítette meg. Ennek ellenére jelentek meg verseskötetei. 1957-1976 között még nyolc gyűjteménye látott napvilágot, de csak szűk szakmai körökben váltottak ki elismerést. Az 1957-ben megjelent Szitáló évek és az 1976-ban megjelent Zord labdajáték című köteteinek hangvétele – beleértve a kettő között megjelent köteteket is – gyötrelmeit, vívódását tükrözik. Ezt a vívódást jól szemléltetik a kötetekben felbukkanó különböző témájú versei, amelyek a gyermekkori emlékekről, a természetről, szerelemekről, a nőkről szólnak. A lelki válságot tovább mélyítette 1972-ben elhunyt édesanyja elvesztése és betegségének kritikussá válása. Ezekben az időkben felüdülés volt számára a kis nyaraló a Táborhegyen, amely legalább nyaranta „édeni” környezetet nyújtott a testi és lelki beteg költőnek. 

Pilinszky János, 1969 Fotó: Fortepan/Hunyady József

A Toronya utcai nyári lakban gyakori vendég volt a barát, Pilinszky is, aki több alkalommal hónapokra odaköltözött barátnőjével. Pilinszky személye egy kisebb művészközöséget vonzott az óbudai nyaralóba. Azaz nem Toldalagi művészete és tisztelete vonzotta oda a költőtársakat, rajongókat, hanem a barátjáé. Ez nem jelentett törést a két költő barátságában, az kiállta az idők próbáját.

Pilinszky folyton biztatta és próbálta lelkileg megerősíteni Toldalagit, verseit szinte hibátlannak tartotta, de ezek csak rövid ideig hatottak pozitívan a már haldokló barátjára.

Ezeknek legjelentősebb – fennmaradt – bizonyítékai a két költő rendszeres levelezése, amely a Pilinszky-hagyatékban található és kutatható. Ezek a levelek annak a kevés fellelhető dokumentumoknak, emlékeknek a részei, amelyek az elfeledett költő életművének értelmezéshez nagyban hozzájárulnak. Ennek további mozaikjai a megmaradt naplórészletek, rövid esszék, vallomások, egyéb levelek, amelyek Toldalagitól ránk maradtak.

Létezik egy olyan tézis, mely szerint korszakonként mindig voltak úgynevezett másodvonalas költők, akikre kevésbe irányult a figyelem és rivaldafény. A „nagy” költők mögött alkottak, árnyékban maradtak, bár sok esetben tehetségük nem erre predesztinálta őket. Ez hatványozottan igaz Toldalagira is, akinek verseit és művészetét jobban megismerve, olvasva döbbenten állhat az olvasó az ismeretlensége előtt. Toldalagi Pál 1976. április 15-én halt meg. A vele egy háztartásban élő testvére, Jetti, valószínűleg a tüdőbajtól való félelme miatt, mindent megsemmisített, amihez a költőnek köze volt: szinte minden személyes tárgya eltűnt. Az oly annyira kedvelt nyaraló sem kerülte el szomorú sorsát, amelyet Jetti kénytelen volt fillérekért eladni, helyén most egy másik, újonnan épült ház áll.

A szintén Óbudához köthető Csukás István azok közé tartozott, akik jól ismerték Toldalagit és verseit. Talán ő fogalmazta meg legpontosabban az utókornak, hogy mit jelentett ez az elfelejtett és el nem ismert óbudai költő a magyar irodalomnak: 

„Félrevezet a költő; mint ahogy félrevezet a csönd is körülötte, a henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem „vágják le” és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a „csöndes hangú lírikusok” közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat, még akkor se, ha az a miénk. És félrevezet a költő, mert nem törődik eldurvult hallásunkkal, csendesen mondja a verset, sőt érzelmesen, egy lenézett iskola szabályai szerint. De félrevezet-e igazán? Nem magunkat kellene előbb megvizsgálni? Legelőször a költő hite ébreszt kételyt bennünk: aki ennyire biztos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangerővel, hanem a pontossággal törődik, nem a fioriturával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem, hogy a piac szája ízét próbálgassa. És a csöndes hang is, hogy felerősödik! Mint a dörömbölő szív az üres szobában! Mert az embermérettől is elszoktunk, s így valójában az igazi fokozásoktól is; aki mindig felsőfokban beszél, elveszíti az árnyalás, a derű, a könnyű bánat, nehéz szomorúság és megrendülés képességét. Ezt a képességet Toldalagi Pál végig megőrizte, mint ahogy makacsul ragaszkodott az embermérethez is.” 

Ébred a természet

Nem állítom, hogy az összes manó lelkes és tetterős, ha takarításról van szó, de az biztos, hogy mindannyian nagyon jószívűek, és fontos számukra, hogy az erdő összes élőlénye jól érezze magát. Éppen ezért minden évben izgatottan várják az első tavaszi pikniket, amivel megünneplik az életet.

Persze nem úgy megy ám, hogy „holnapután tavasz, úgyhogy irány piknikezni!” Gondosan megterveznek mindent. 

Lora manó sokakkal ellentétben nagyon energikus, és szinte mindig mosolyog. Őt nem hangolja le az időjárás, minden napban talál valamit, aminek örülhet. Nem csoda hát, hogy mindig ő az első, aki kidugja az orrát a házból. Most is, mint minden évben, várt rá a villásfarkú szalakóta, hogy üdvözölje, ám a megszokott hang helyett valami egészen különös zaj volt hallható.

– Mi az? Talán beteg vagy? – kérdezte aggodalmasan Lora.

– Dehogy! Ez nem én vagyok, hanem Tóbiás, az óriás. Nemrég költözött a Kiscelli kastélyba. Az ő feladata vigyázni rá.

– Ja, jó, már megijedtem, hogy valami bajod van.

– Szerencsére jól vagyok, bár kissé zavar ez a lárma.

– Megértem. Mindjárt jövök, csak szólok a többieknek, hogy ne keressenek, aztán kiderítjük, mi van azzal az óriással. 

– Jó, itt várlak.

Amikor Lora elmondta, hogy megérkezett a szalakóta, és panaszkodott, hogy zajt csap egy óriás, ezért most elmegy és kideríti mi a baj, egyesek méltatlankodni kezdtek.

– Miért mindig Lora megy mindenhová?

– Igazán nem szép tőletek ez a duzzogás. Talán  elfelejtettétek, hogy ő olvasott nektek egész télen, amíg ti valami „ismeretlen eredetű fáradtság” miatt csak heverésztetek?  – kelt a védelmére Anett manó.

– Igaz.

– És mindig ő az első, aki kipattan az ágyból, valahányszor meghallja, hogy „valaki vegye le rólam a dunnát!” – folytatta Ádám manó.

– Ez is igaz. Lora tényleg olyan, akire lehet számítani.

– Igen, mert ő nagyon erős. Ha ti is annyit tornáznátok, mint ő, nem lennétek ilyen pudingok.

– Jó, azért legtöbbször te is csak a jó meleg ágyikóból csodálod, ahogy Lora mindenre felmászik, és még a radiátort is bordásfalnak használja. 

– Bevallom, már abban is elfáradok, ahogy nézem, és egyébként se vagyok olyan bátor, mint ő.

– Nahát akkor meg!

– Ne veszekedjetek, inkább döntsük el, ki jön velem – szólt közbe Lora.

– Sorsoljunk!

– Nem bánom. Mindenki írja fel a nevét egy cetlire, hajtsa össze, aztán dobja a kalapba.

– Jó, de hol a kalap?

– Mindjárt hozom! – mondta Lora, majd elszaladt.

– Biztos az ágy alá rejtette. Sok mindent tart ott – nevetett Anett manó

Amíg Lora a kalapért ment, mindenki felírta a nevét, hogy mielőbb megtörténjen a sorsolás.

– Itt is vagyok.

– Miért volt nálad a kalap? – kérdezte egy duzzogó a sok közül.

– Csak biztonságba helyeztem, hogy meglegyen, amikor kell – kacsintott Lora.

– Kíváncsi lennék, miket rejtegetsz még!

– Erre most nincs id  – vette át a szót Anett.

– Bár mindenki tudja, mennyi a létszám, a rend kedvéért elmondom, hogy 412 név került a kalapba – vette át a szót a legidősebb manó.

– De 413 a létszám! – kiabált be valaki.

– Igen, de Lora neve nem kell, mert neki sorsolunk két kísérőt.

– Ja, tényleg!

– Húzhatok én? – kérdezte Lora.

– Persze.

– Ezúttal Anett és Ádám a szerencsés. 

– Hurrá! Mivel megyünk? – kérdezte Anett

– Menjünk papírsárkánnyal! Én elraktam az enyémet, elbír mindhármunkat – javasolta Lora.

– De nem is fúj a szél! – csodálkozott Ádám.

– Nem baj, majd a többiek segítenek – mondta izgatottan Lora.

– Hogyan?

– Van pár ventilátorunk, az elég lesz.

A manók, bár úgy tettek, mintha csalódottak lennének, amiért Anett és Ádám mehet Lorával megnézni, mi baja az óriásnak, titokban örültek, mert egyikük se mert volna közel menni hozzá.

– Kész vagytok? – kérdezték kórusban.

– Máris, csak felveszem a hátizsákom. Sok minden van benne, ami jól jöhet.

– Rendben, szólj, ha bekapcsolhatjuk a ventilátorokat!

– Mehet!

Szerencsére jó hosszú volt a zsinór a papírsárkányon, így mindhárman kényelmesen belekapaszkodhattak. Szükség is volt rá, mert a ventilátoroknak hála, szélsebesen a magasba emelkedtek. Majdnem olyan gyorsan repültek, mint a szalakóta, aki mutatta az utat.

10 perccel később már a kastélykertben is voltak. Amint földet értek, Lora levette a hátizsákját és kivett belőle 3 pár füldugót és egy megafont. 

– Miénk a rózsaszín és a fehér füldugó, Ádámé a szürke.

– Te aztán tényleg mindenre gondolsz! – nevetett Anett.

– Bizony! Nem is tudom, mire mennénk nélküled – tette hozzá Ádám.

– Kár is ezen gondolkodni – kacsintott Lora

Miután mindenki bedugta a fülét, és kissé távolabb ment Lorától, felemelte a hangosbeszélőt és így szólt:

– Kedves Tóbiás! Kérjük, hagyd abba a bömbölést! Hamarosan odamegyünk hozzád, és megbeszélünk mindent.

Az óriás annyira meglepődött azon, hogy valaki még nála is hangosabb, hogy azonnal csendben maradt. Kíváncsian várta, kik jöttek el hozzá.

Lora, Anett és Ádám hamar belátta, hogy az lesz a legjobb és legbiztonságosabb, ha mind az óriás vállára állnak és onnan beszélnek hozzá. Így biztosan észreveszi őket és még véletlenül se lép rájuk.

– Szia Tóbiás! Lora vagyok. Ők pedig itt a barátaim, Anett és Ádám. Miért sírtál?

– Mert miattam nem fog felébredni a természet – mondta szomorúan az óriás.

– Dehogynem! Ami azt illeti, szerintem már rég felébredt, csak úgy tesz, mintha aludna. 

– Azért, mert nem akadályoztam meg, hogy a kirándulók szétdobálják a szemetet? 

– Az is lehet, és talán egy kicsit hangos is voltál.

– Igen. Egy kicsit – szólt közbe Ádám.

Ennek hallatán az óriás olyan szomorú lett, hogy kis híján megint sírni kezdett.

– Nem kell sírni. Inkább mondd el, mi a baj! – előzte meg a katasztrófát Anett.

– Nézz körül! Látod ezt a sok szemetet? 

– Sajnos mindig van olyan, aki nem tiszteli a természetet, de szerencsére vannak még olyanok, akik helyettük is dolgoznak. Megértem, hogy szomorú ez, de a sírás nem segít. Legközelebb nyugodtan szólj rá bárkire, aki szemetel.

– Szólnék én, de olyan nagy vagyok, hogy félek, hogy rálépek valakire, ha kijövök a kastélyból. A világért se bántanék senkit – sopánkodott az óriás.

– Most is kijöttél, és nem dőlt össze a világ. Lehet, hogy az is elég lenne, ha csak megjelennél a kapuban. Rögtön tudná mindenki, hogy mi a dolga. – szólt kedvesen Ádám.

– De én olyan gyáva vagyok! Inkább elalszom, ha embert látok, aztán meg sírok, ha meglátom, mit hagytak maguk után – sopánkodott tovább Tóbiás.

Lora úgy látta, jobb mielőbb közbeavatkozni, mert ha az óriás megint sírni kezd, annak biztos nem lesz jó vége.

– Tudod mit? Menjünk be a kastélyba! Hoztam mesekönyveket. Szívesen olvasok neked. Addig a többiek összeszedik a szemetet.

– Komolyan? 

– Persze. Nagyon jó lesz, majd meglátod.

– És nem lesztek mérgesek, amiért én nem segítek? – fordult az óriás Anett és Ádám felé.

– Azzal segítesz, ha meghallgatsz pár mesét, amíg mi eltakarítjuk a romokat – mosolygott Anett.

– Ja, akkor jó! Máris bemegyek.

– Előbb tegyél le engem meg Ádámot!

– Tényleg. Bocsánat.

– Semmi vész.

– Jó munkát! Itthagyom a hátizsákom. Van benne minden, amire szükségetek lehet. A mesekönyveket már kivettem – mondta kedvesen Lora.

– Köszi! Nektek meg jó mulatást! – mosolygott Anett.

Lora hátizsákjában tényleg volt minden, ami kell. Sok gumikesztyű, újrahasznosított szemeteszsák, sőt, még víz és étel is, ha esetleg szünetet tartanának a munkában.

–Nézd, még egy síp is van itt. Vajon mire való? – kérdezte Ádám.

– Hát fújd meg, és meglátod – biztatta Anett.

– Nem lesz ebből baj?

– Ne légy nyuszi!

– Igazad van. Végül is mi baj lehet? – bátorodott fel Ádám, és megfújta a sípot.

Legnagyobb meglepetésükre azonnal ott termett legalább 200 manó.

– Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok. Az az igazság, hogy irtó nagy itt a felfordulás. Elkélne pár segítő kéz. Tudom, hogy nagy kérés, hogy segítsetek kitakarítani, elvégre nem ti dobáltátok szét ezt a rengeteg mindent, de a segítségetekkel biztosan hamar eltűnik – szólt lelkesen Ádám.

– Hívtál minket, hát itt vagyunk. Amúgy is jöttünk volna, csak a jelre vártunk. 

– Ravasz ez a Lora! Egész kincsestára van – gondolta Ádám.

– Hogy kezdjünk hozzá a takarításhoz? –kérdezték a manók.

– Alkossunk csapatokat! – mondta Anett.

– Még szerencse, hogy nálunk mindenki szeret mindenkit, így nem lesz veszekedés, hogy ki kivel van. 3 csapat elég is lesz.  Egyes csapat: Tiétek a pet palack, kupak és minden műanyag! Kettes csapat:  Ti gyűjtitek a papír hulladékot! Hármas csapat:  Ti gyűjtsétek az elemeket! Ahogy látom, van itt bőven. Az üvegeket majd én összeszedem, nehogy elvágjátok a kezeteket! – vette át az irányítást Ádám.

Ment minden, mint a karikacsapás. Senki sem nyafogott, mindenki talált neki megfelelő gumikesztyűt, és szemeteszsák is volt bőven. Aki elfáradt, bármikor leülhetett megpihenni, senki sem dorgálta meg érte.  2 órával később már az összes szemét a megfelelő zsákban volt arra várva, hogy valaki a szelektív hulladékgyűjtőbe vigye. 

– Mi végeztünk. Kérlek Ádám, fújd meg a sípot, hogy hazajussunk –szólt egy manó.

– Köszönöm szépen, hogy segítettetek. Találkozunk holnap ugyanitt, a pikniken. Jó pihenést! – mondta Ádám, és megfújta a sípot, mire csak Anett és ő maradt a kastélykertben a zsákokkal.

Ezalatt a kastélyban Tóbiás nagyon jól szórakozott. Neki még soha senki nem olvasott mesét, és egyetlenegy nála kisebb teremtmény se volt még olyan bátor, hogy a közelébe merészkedjen. 

– Kicsit elfáradtam az olvasásban. Tartsunk szünetet, és nézzük meg, mi történik a kertben! –kérte Lora.

– Jó ötlet. Hálásan köszönöm a szép meséket.

– Nagyon szívesen.

Amikor az óriás meglátta, milyen szép tiszta lett a kert, nagyon elcsodálkozott.

– Hogy csináltátok ezt? – kérdezte.

– Csapatmunka volt –mondta büszkén Ádám.

– Köszönöm szépen a segítséget! Máris elviszem innen ezeket a zsákokat. Pont elfér a vállamon az összes. Rendnek kell lennie, mire ébred a természet. Ugye itt lesztek még, amikor visszajövök?

– Igen, mindenképp megvárunk, mert te fogsz minket hazarepíteni a papírsárkánnyal –mondta Lora.

– Hűha, akkor egyik lábam itt, a másik ott! – rikkantotta Tóbiás, és felkapta a zsákokat. Meg sem állt a hulladékgyűjtőig.

Amíg a manók várták, hogy az óriás visszatérjen, nagyon meglepő dolog történt. Egy hatalmas gyümölcsfa emelkedett ki a földből. Csak úgy roskadoztak az ágai.  Áfonya, málna, banán, sőt még eper is volt rajta.

– Ez meg hogy lehet? –csodálkozott Anett.

– Van alatta egy levél is. Nézzük meg! –kiáltotta Lora, és odaszaladt a fához.

A levélen ez állt: „Kedves 3 manó! Ma igazán kitettetek magatokért. Megmutattátok, hogy kellő szeretettel, alázattal, bátorsággal és kitartó munkával semmi sem lehetetlen. Ez a fa a jutalmatok. Minden évszakban terem rajta mindenféle, így bőven jut belőle az összes manónak. Csak ti látjátok ezt a fát, így nektek kell eljönnötök, ha bárki gyümölcsre vágyik. 

Szeretettel: A tündérek”

– Ezt nevezem! – szólt Ádám.

– Igazán kedves és szép ajándék! – mondta Anett.

– Bizony! És így legalább gyümölcsöket nem kell az ágy alatt tartalékolnom. Lesz hely a többi dolognak – kacsintott Lora.

Közben vissza is ért Tóbiás, az óriás.

– Még egyszer köszönöm a segítséget! Ígérem, a jövőben bátrabb leszek, de ha mégse, akkor majd minden éjjel összeszedem a szemetet, hogy minden tiszta legyen, mire ébred a természet.

– Nagyon szívesen! Találkozunk holnap a pikniken. Most fújj egyet! Biztos jobb vagy mint 100 ventilátor együttvéve. Szeretnénk hamar hazaérni! – kérte Lora.

Az óriás teljes szívéből fújt, amitől kellemesen meleg lett a levegő, a 3 manó egy perc alatt hazaszállt, és a papírsárkány se kapott lángra.

Másnap már kora reggel felébredt a Kiscelli kastélykert, és vidáman várta, hogy az óriással és 413 manóval együtt ünnepelje az életet.

Nyuszipuszik Nyuszpusztán

Hogyan merült fel az ötlet, hogy nyúltenyészetet alapítotok?

Ez az állatszeretetből fakad. Gyerekkoromban mindig azt gondoltam, hogy ha egyszer kertes házam lesz, akkor tele leszek állattal. Tősgyökeres óbudai vagyok, a kaszásdűlői lakótelepen nőttem fel. Anyukám nagyon szigorúan kijelentette, hogy panelba nem jöhet állat. Ez később megtört, mert becsempésztem mindent, hetekig tartottam úgy állatokat, hogy fel sem tűnt neki, így kénytelen volt megengedni, mert ha egy hónapig észre sem vette, akkor mi lehet a probléma? Az első állat egyébként egy egér volt, aztán jött papagáj, tengerimalac, felfejlődött az állomány patkánnyal, később lett nyúl is és a nyulak iránti szerelem megmaradt.

Hogy tanultad ki a nyúltenyésztés csínját-bínját?

Tájépítész vagyok és az egyetemen állattenyésztést is tanultunk, de a hozzáállásom alapvetően az állatszeretetből fakad. Az volt a célom, hogy szabadon lévő állatokkal tudjak foglalkozni. Tudom, hogy ketreces tartásban is lehet jól tartani egy állatot, az is megfelelő élettér lehet, főleg ha szeretve van, de az én lelkemnek ez nem okoz megnyugvást.

Az én elképzelésem mindig is egy tündérkert létrehozása volt: ha egyszer családom és gyerekeim lesznek, akkor ők higgyenek a csodában, a tündérekben, legyenek kis nyuszik, akik ugrálnak a kertben!

És ezt is valósítottuk meg. Nálunk a nyuszik családi kedvencek, eleinte nem is volt szaporulat. Hiába mondják, hogy „szaporodnak, mint a nyulak” ez nem igaz feltétlenül, főleg nem egy kinti tartásban. Előbb rá kellett jönnünk, mitől érzik jól magukat. Amikor megszülettek az első kisnyuszik, ismerősök közül jelentkeztek, hogy örülnének nekik, s akkor ajándékba adtuk őket. Tulajdonképpen így indult az egész. Amikor pedig túl sok nyulunk van, akkor meghirdetjük és eladunk belőlük, így ez most már egy legális vállalkozás, bár nem főfoglalkozás.

Ki viszi a tenyészetet?

Csak a szűk családi kör, főleg én, de a gyerekek is részt vállalnak, például mindig együtt etetünk és takarítunk. Ez egy családi hobbi, és szeretném, ha az is maradna. Látom az előnyeit annak, hogy a gyerekeim megtanulták, hogyan kell gyengéden közelíteni egy állathoz. Könnyebb a tartása, mint egy cicának vagy egy kutyának, így sok családnak tud örömet okozni. Magyarországon nem igazán ismert a szabadtartásban tenyésztés módszere. Nálunk három fajta nyúl van, ezek igazából szőrváltozatok: két állófülő, az oroszlánfejű és a holland törpenyúl, a harmadik pedig a kosorrú lógófülű.

Mesélj kérlek az első nyuladról!

Törpenyúlnak vettük egy kereskedésben, kiderült, hogy házinyúl. Meg is nőtt 6 kilósra, nem fért el sehol, de imádtuk. Évek óta könyörögtem a családomnak, hogy legyen otthon állat, de nem engedték, és ez volt az első legális állatom, amit nem kellett becsempészni. Körülbelül tízéves lehettem, amikor szülinapomra kaptam, azzal a kitétellel, hogy egy hónapig tarthatom, és utána keresni kell neki helyet. Mondanom sem kell, hogy nem került el tőlünk egy hónap múlva, pedig mindent kinőtt, mindent szétrágott és nagyon rossz nyúl volt, ezzel együtt nagyon megszerettük. Végül az lett a sorsa, hogy kerestünk egy farmot, ahová oda tudtuk adni. Amíg élt, látogattam őt, lettek kicsinyei, láttam őket is felnőni. Mentem hozzájuk iskola után évekig, megnézni, hogy mi van velük, amíg a farm gazdája meg nem halt, utána már nem tudtam követni a sorsukat. Mai napig emlékszem rá, hogy milyen színűek voltak és milyen élmény volt megsimogatni őket. Egy panelgyereknek ez óriási, és tulajdonképpen ez a mély élmény indította el bennem azt, hogy beindítsuk a vállalkozást.

Mindig a gazdik vannak a szemem előtt, mert tudom azt, hogy nagyon sok gyerek nő így fel, mint én, mert panelban tényleg nem célszerű állatot tartani, de mégis vágynak rá. A nyuszi erre jó megoldás.

Érdekes volt, hogy megtudtam, hogy az őseim között mindkét ágon volt nyúltenyésztő. Teljesen véletlenül derült ki, egy távoli rokon halálakor. Nem gondoltam volna, mert a családom mindkét ága harmadik kerületi, erre kiderül, hogy vannak paraszti „nyúlványaink”.

Milyen együtt élni egy nyuszival?

Nagyon jó. Alapvetően nappali állat, éjszaka alszik, nem úgy, mint egy hörcsög, ami egész éjjel kotorászik. A nyúl alapvetően csöndes, nem ad ki semmi hangot, maximum rágcsál. Nagyon családbarát, az adott család dinamikájához alkalmazkodik.

Terápiás állatokként is gondolhatunk rájuk?

Autista gyerek mellé terápiás céllal nagyon jó egy nyugodt, megülős nyuszi. Sokszor egyedülálló anyukák visznek tőlünk nyuszikat. Sajnos nagyon sok ilyen család van, ahol egy kisállat nagy lelki segítség a gyereknek, azért, hogy nyisson legalább egy állat felé, hogy feldolgozzák az elhagyás traumáját, hogy érezzék, van olyan élőlény, aki szereti. Teljesen azonosulni tudok ezzel és úgy látom, jó működik, mert a nyuszik nagyon rá tudnak hangolódni a gazdikra, így a gyerekek meg tudják tanulni a kapcsolódást. 

Mennyire intelligens állatok?

Nyuszifüggő, mint ahogy a karakterük is nagyon egyedfüggő, akárcsak az embernél. Vannak megülősek, akit leraksz valahová és fél óra múlva is ott lesz, akit simogatsz és nem ugrik el, és vannak olyanok, akik szétrágják a világot és felfedeznek mindent, megszagolnak, megpuszilnak és odébb ugrálnak. Van, aki hallgat a nevére.

Nem ismerek olyan nyulat, akit ne lehetne szobatisztaságra nevelni. Több olyan gazda is van, aki tőlünk nyúl agility-re vitte az állatot, ahol nagyon szép sikereket ért el, pedig mi nem is tanítottuk őket semmire.

De meg lehet őket tanítani mindenféle trükkökre, akadály átugrásra, alagútba bújásra és ilyesmikre.  Simogatni és szeretni való cukiságok. Harapni nem harapnak, mert erre komolyan szűrjük őket és nem adjuk tovább gazdihoz.

Mire kell figyelni egy nyúl érkezésekor?

Mindig felkészítem a gazdikat. Az első 6 hétben úgy kell rájuk vigyázni, mint a hímes tojásra, de utána nagyon strapabíróak.  Amíg el nem érik a 3-4 hónapos kort, törékenyek és érzékenyek. Figyelni kell arra, hogy ne nyomódjanak meg, ne essenek le, ne nyúljanak a szemébe-fülébe. Nyilván óvatosan kell felemelni, nem a nyakánál fogva. Mivel a nyulak nagyon érzékenyek, akár belső sérülést is okozhatunk, ha rosszul fogjuk meg alul. Mivel a nyuszi zsákmányállat és nem mutat fájdalmat, nem fogjuk észrevenni, hogy kárt tettünk benne. Ha egy nyuszi tünetet produkál, akkor már rég késő. Rohanni kell az orvoshoz és így sem biztos, hogy meg tudja menteni.

Ezek alapvető dolgoknak tűnnek, de aki nem ebben nő fel, annak nem az. Van, hogy nem figyelnek erre oda, még felnőttek sem. A felelős állattartást gyerekkorban kell kezdeni, hogy természetessé váljon, hogyan kell egy állattal bánni és így évekig boldog társ lehet egy állat. Egy kis szőrmók óriási örömet tud vinni egy család életébe.

Táplálás tekintetében két iskola van, mindig azt kell folytatni, amit a tenyésztő elkezdett.  Mi úgy csináljuk, hogy mindig van előttük táplálék, mert rágcsálók, főleg mert kinn vannak a kertben, és azt rágnak, amit akarnak.

Mi nem porciózunk, mert ennek főleg nagy tenyészeteknél van takarékossági jelentősége, de nekünk más a szemléletünk, amitől nem is akarunk eltérni.  Az előnye annak, ha van mindig rágcsálnivalója a nyúlnak az, hogy mindig nyugodt lesz, nem fog idegeskedni, hogy mikor kap végre kaját, és nem kaphat még véletlenül se a kezünkhöz, amikor etetjük.

Mennyire vannak felkészülve az állatorvosok a nyúlpáciensekre?

Régebben mindennapos volt, de ma már egzotikus állatnak számít, és azok az állatorvosok értenek hozzá, akiknél ez a kategória fel van tűntetve. Ők fel vannak készülve egy esetleges bélleállásra és tartanak nyúlgyógyszereket, vakcinákat. Érdemes látogatás előtt felhívni az adott orvost.

Vannak betegségek, amit a nyulak átadhatnak a gazdájuknak?

Hála az égnek, nincs. Ezért is van az, hogy nyulaknak nincsenek kötelező oltások sem, mert nem terjesztenek emberre veszélyes betegséget.

És hogy állunk az allergiával?

Létezik, de nem annyira gyakori, mint macskánál, viszont rögtön kiderül. A járvány előtt nyitott tenyészet voltunk, tehát hozzánk be lehetett jönni, megnézni, megsimogatni a nyuszikat, amire bátorítottam is a gazdajelölteket, hogy rakják az arcukhoz, szagolják meg, és ott rögtön ki kell, hogy jöjjön.

Húsvét táján sok nyúl kerül új gazdához, akik végül hogy, hogy nem az erdő szélén végzik. Túléli ezt egy nyúl?

Attól függ, hogy előtte hogy tartották. Ha télen a fűtött szobából a mínusz 20 fokban rakják ki, akkor biztos meghal. De ha előtte kertben lakott, akkor elég jó esélyei vannak. De ez nem felelős állattartás és nem is megoldás. Ha már megszületett a döntés, hogy magunkhoz veszünk egy állatot, azért amíg él, felelősséget kell vállalnunk, nem csak addig, amíg az adott ünnepi szezon tart. 

A nyuszik kötődő élőlények, várják hogy hazajöjjünk, várják, hogy megetessük, megsimogassuk. Ennek tudatában kell vállalni, de ez nemcsak a nyúlra vonatkozik, hanem minden más állatra is.

Nem gondolom, hogy létezik olyan állat, ami kötődés nélkül tartható, aki erre nem képes, az ne élő állatot vegyen, hanem plüsst.  A néphagyományok miatt a fejekben összekötődött a húsvét a nyúllal. Ezért ebben az időszakban gyakrabban vesznek nyulat az emberek, de ez nem jelentheti azt, hogy az állat csak arra a három napra kell. Az is lehet, hogy az évek óta vágyott nyulat ebből az apropóból lehet kikönyörögni és ekkor jön el a pillanat, amikor a gyerek végre megkaphatja a szüleitől. Mi fel is ajánljuk a vevőinknek, hogy ha valamiért megváltoznának a körülményei, hozzánk visszahozhatják, nem is kell közölniük az okot,  de alapvetően nem azért van a nyuszi, hogy két nap után elengedjük, vagy ne adj isten, megegyük.

Meddig él egy nyúl?

Az átlagéletkora 6-8 év. De ez a szám félrevezető lehet, mert amit az emberek nem látnak, az az, hogy nagyon sok nyuszi pár hetes korban elpusztul. El kell érni a 6 hetes kort, akkor biztos a sorsa, de akkor is érzékenyebb egy ideig, mint egy cica vagy kutya. Tőlünk is 6 hetesen lehet elvinni őket, ami már egy stabil kor, ilyenkor már nincsenek anya mellett, önállóan esznek-isznak, használják a nyuszi WC-t és kézhez vannak szoktatva. Nekünk vannak 13 éves nyuszijaink is.

Weboldal: https://www.torpenyul.com/
Facebook: https://www.facebook.com/nyuszpuszta/

Nem fog már összeomlani a Pogánytorony

Az Aranyhegyen, a Jutasi és a – stílszerűen – Pogánytorony utcák sarkán álló, harmincas években emelt torony pár éve cserélt gazdát, és a birtokon belülre került tulajdonos saját költségén csináltatta meg a hiányos lépcsőt és kőkorlátokat. Az állagmegóvó munkákra már nagy szükség volt: a Pogánytorony évtizedek óta pusztult, a róla szóló beszámolók időnként már a teljes végzetét vetítették előre. A torony a valóságban valószínűleg ennyire nem volt rossz állapotban, az alsó lépcsőfokokat is inkább szándékosan távolíthatták el, hogy elvegyék kicsit az alkalmi felfedezők mászási kedvét.

A Pogánytorony sorsára hagyva is vonzott látogatókat, hol az alternatív városnéző túrák keretében, hol az ősmagyar-pogány szubkultúrák környékéről. Utóbbiak kisebb számban a napfordulókon és a napéjegyenlőségek idején tették itt tiszteletüket, átvágva a dzsungelen, ami az évek alatt eluralkodott a telken. Pedig egykor díszkert volt itt, a torony körül öt „szent nyírfával”, név szerint Balázzsal, Botonddal, Emesével, Lehellel és Csabával.

A Koppány tiszteletére ültetett fákat Törökkoppányról, a pogány vezér hagyomány szerinti, Somogy megyei szálláshelyéről hozták 1939-ben.

A néhány évvel korábban emelt tornyot a Turáni Egyistenhívők használták szimbolikus jelentőségű emlék- és szertartáshelyként, bár nem éppen konfliktusmentesen: már a torony ünnepi avatásán is kardlapozó csendőrök jelezték, hogy a karhatalom nem nézi jó szemmel a pogánykodó őskultusz megnyilvánulásait.

„Üröm és Óbuda között, Budapest határában, szőlők és kelkáposztatáblák felett, a kopár hegy tetején, különös, háromemeletes, terméskőből faragott, bástyaszerűen kiképzett torony fúródik a halványkék égbe… Ez a pogány torony, amely, mint titokzatos felkiáltójel ágaskodik a hegytetőn, a gyárak kéményei felett, a porba és ködbe vesző, morajló város határában” – írta az újság 1935 nyarán, beszámolva a pogány megtelepedésről az akkor még inkább külvárosinak számító környéken.

A Turáni Egyistenhívők sajátos, magát vallásinak tekintő csoportja volt a korabeli Magyarországnak, akik a kereszténységgel szemben az ősi hithez való visszatérést szorgalmazták. Az eszmei háttér adott volt: Trianon után az „áruló Nyugattal” szemben felívelt a keleti testvérnépekkel szövetséget kereső turanizmus ázsiója, a magyar orientalizmus törökbarátságának pedig mindig is volt némi politikai huzatja. A kurucos vonal keleti eszményeit és a néprokonsági gondolatot a magyar diplomácia is igyekezett kihasználni (nagyjából a korszak összes miniszterelnöke tagja volt az irányzat reprezentatív testületének, a Turáni Társaságnak), és az indoeurópai népek közé zárt magyarság „egyedül vagyunk” érzését oldotta a gondolat, hogy valójában a hatalmas turáni népeknek lennénk a legnyugatabbra szakadt képviselői.

A Kárpát-medencétől Közép-Ázsián át a merészebb elképzelésekben egészen Japánig húzódó, turáninak gondolt népek összetartozását kulturális, földrajzi, nyelvészeti, időnként fajbiológiai érvekkel próbálták alátámasztani, és az irányzat a két világháború között egyre inkább a szélsőjobb felé radikalizálódott. A harmincas évekre a mozgalom délibábosabb kedvű tagjai a tudomány partvonaláról teljesen elsodródtak a nemzeti mítoszok mélyebb vizeire: innen jön néhány olyan ma is lenyűgöző alternatív tudományos politikai sci-fi, mint a sumér-magyar leszármazás, az amerikai indiánok magyarokkal való rokonítása, vagy éppen a turáni fajok atlantiszi származásának gondolata.

Koppány aranyhegyi tornya a turanista mozgalmak közül is az extrémebb vonal szent helye volt.

Azoké, akik a nyugatellenességet, a nemzeti egyediségbe, a magyarság különleges civilizációs teljesítménybe vetett hitet az ősvallás újjáélesztésével elegyítették. A Turáni Egyistenhívők a kereszténység felvétele előtti hitrendszerhez való visszatérést hirdették, melyet monoteizmusként, egy magasabb rendű pogányságnak gondoltak el. Tulajdonképpen ez volt az első, radikális nemzeti alapon álló vallási mozgalom, a ma is hódító nemzeti ezotéria és alternatív történelemszemlélet korai reprezentánsa.

A Turáni Egyistenhívők egyházát 1934-ben egy Bencsi Zoltán nevű ügyvéd, valamint egy kiugrott unitárius lelkész, Köröspataki Kiss Károly alapította. Utóbbinak – ez akkor a keletmániával és a természetkultusszal függött össze – egy vegetáriánus étterme is volt a Kiskörúton, a magyarságot pedig gondolatvilágában a babiloniakkal és egyiptomiakkal hozta kapcsolatba. Bencsi a turániak őshazáját a Tigris és az Eufrátesz közé tette, és kinyilatkoztatása szerint faji vallást akart adni a magyarságnak. „Az ősi hittől való eltérésünk alkalmas volt arra, hogy fajunkat megfossza a világuralomtól. Ősi vallásunk alkalmas volt arra, hogy vele kivívjuk az egész világ feletti uralmat” – írta az Ősi hitünk című brosúrájukban, mely a turáni fajt Isten választott népének tételezte. Talán nem teljesen véletlen, hogy a korabeli rendőrségi jelentések szerint a pogány egyház tagságának jelentős része kapcsolódott a nemzetiszocializmus pártjaihoz is.

Fotó: Kolozsi Ádám

A főtáltos Bencsi volt, a helyi szervezeteket boncok vezették, az egyház tagjai jelképes vérszerződést kötöttek. Az uborkaszezonban az újságok is szívesen foglalkoztak a pogány kultusszal, amiről meglehetősen elítélően írtak, és tudni vélték, hogy a turániak még fehér lovat is áldoznak. Talán ez maradt meg leginkább a csoportról, noha ennek, mint erről Ablonczy Balázs, a turanizmusról Keletre, magyar! címen nagyszerű könyvet író történész beszámol, pont nem volt valóságalapja. Ahogy az a fényképes újságcikk sem volt hiteles, mely szerint egy újszülöttet a baba arcán kétoldalt vágásokkal avattak turáni egyistenhívővé; a „sebeket” a fotográfus némi lekvár segítségével imitálta a nagyobb olvasottság kedvéért. 

Ablonczy szerint a magát többezresnek mondó pogány közösségnek valójában legfeljebb néhány száz híve lehetett, és az egész dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

A keresztény kurzussal szemben nyílt kihívást jelentő Koppány-híveket azonban a szekta jelenséget amúgy is üldöző rendőrség nem nézte jó szemmel: az alapítóknak rendszeres jelenésük volt a bíróságon, a tagokat megfigyelték, pamfletjeiket elkobozták.

Ez a hatósági figyelem gátolta az emlékműépítést is. Pedig a csoport már alakulásuk évében szobrot akart állítani Koppánynak valahol a budai hegyekben, de a főváros nem adta meg az engedélyt, és hasonló okból nem lett örökké égő sumér áldozati oltár sem a Hármashatár-hegyen, ahogy papíron maradt Zajti Ferenc monumentális tabáni terve is a világ legmagasabb, Attilát ábrázoló lovas szobráról.

Így jött szóba jobb híján a turániak egyik erdélyi eszmetársa, a már nyolcvan felett járó Szász Farkas aranyhegyi telke. A nyugalmazott minisztériumi tanácsos és háztulajdonos eredetileg a hét vezér tiszteletére akart itt tornyot állítani, méghozzá „a boldogság tornyát”. Mint a kissé különc, a hanyatló civilizációval szemben az ősi hitet propagáló öregúr az érdeklődő újságírónak – petróleumlámpa mellett, hiszen bizalmatlan volt a villanyfénnyel, a modern dekadencia e tartozékával szemben – kifejtette: „Én kilátótornyot akarok, azért, hogy ott elábrándozzanak csendben, álldogálva az emberek… Én megkínálom az Aranyhegy boldogságával az emberiséget… De nem a sportolóknak, az eszeveszetten rohanóknak, hanem azoknak, akik szinte áhítatos imával tisztelik meg a természetet!”

A turániak a közeli dombokra nem kevesebb, mint tizenegy hasonló pogány tornyot terveztek, bennük örökké lobogó lánggal, végül azonban csak az aranyhegyi valósult meg.

Az eredetileg 13 méter magas, AttilaÁrpád és Koppány tiszteletére emelt torony terveit Täubel Géza készítette és Wührl Géza építő-kőfaragó mester kivitelezte. Täubelt a magát „magánpogánynak” nevező Szász végül nem fizette ki, úgyhogy áhítat mellett per is lett a dologból. Az első terveken még az emléktorony meghatározás szerepelt, de hogy ne kockáztassák az engedélyt, végül, mint a Budapest főváros Levéltárában őrzött iratokból látszik, inkább a semlegesebb kilátótorony formulát választották.

A toronyépítéshez megkapták a hozzájárulást, a Turáni Egyistenhívők által szervezett ünnepélyes felavatás azonban már hatósági erődemonstrációba fulladt: a csendőrök ekkor verték szét kardlapozva a megjelenteket. „Vezérlő fejedelmünk, Koppány, ha most élnél, mindnyájan lófarkas lobogód alatt harcolnánk!” – szavalta a toronynál a főtáltos.

A bejárat felett felirat állt:

„Kápolnaszerű ősi emlék
Jelkép mausoleum.
Rossz időben menhely — szabad bemenet.
Arra is, hogy fogalmaid számba vedd.
Mert sírunkat ássa, mélyíti,
Korunk beteges fogalmai.”

A hatszögletű Pogánytorony tetején ekkor még bronz turulmadár fészkelt, bent kőoltár állt. Ezek ma már nincsenek meg. A Falanszter Blog szerint az építményt az ötvenes években az ÁVH légtérfigyelő toronyként használta, sőt, egy legenda szerint egy kis ideig itt tartották őrizetben a telken Szakasits Árpádot. A közösségi médiában olvasható visszaemlékezések szerint a torony fizikailag aztán ’56-ban szerzett komolyabb sebeket. A november 4-dikei szovjet megszállás után az óbudai Schmidt-kastélyban napokig tartották még magukat az aknavetőkkel felszerelkezett ellenállók, akik a Pogánytornyot birtokba vevő szovjet katonákat is lőtték a kastélyból – állítólag ekkor dőlt le a torony legfelső szintje.

Fotó: Kolozsi Ádám

Az eredeti mellvédek lejjebb is hiányoznak, de a lőrésszerű nyílásokkal bíró erődszerű épület statikailag feltehetően rendben van. A homlokzat oldalán kőlépcső visz fel az első szintre, onnan csigalépcsőn lehetne továbbmenni, ha nem lenne ráccsal lezárva. A historizáló, eklektikus építmény építészetileg ugyan nem számít kimagasló értéknek, de története miatt és kilátóként is megőrzésre méltó. A hetvenes évektől többször gazdát cserélő épületen azonban a közelmúltig senki nem végzett állagmegóvási munkákat, így az erősen leromlott, amire egyesek szerint hajdani tulajdonosok szándékosan is rásegítettek, hogy elhárítsák a telek beépítése elől a műemléki akadályt. A teljes pusztulás szerencsére nem következett be.

A telekre a kerületi önkormányzat az ezredforduló után építési korlátozást hozott, majd 2013-ben az akkor már igencsak leromlott épület helyi védettség alá került.

A kerületi szabályozási tervnek már hosszú ideje része a Pogánytorony környékének rendezése, és az is cél, hogy az kilátóként megnyílhasson a nagyközönség előtt – mivel azonban magánterületről van szó, hosszú ideje patthelyzet alakult ki. Most mégis látszik némi remény: a jelenlegi tulajdonos az elmúlt hónapokban saját költségén helyreállíttatta a lépcsőt, és más kisebb állagmegóvási munkákat is végeztek.

Bár a mostani tulajdonost elértük, szándékairól és személyéről nem sok mindent akart elárulni. A jelek szerint azonban ingatlanértékesítési elképzelései vannak: a Pogánytorony ugyanis márciusban felkerült a legnagyobb ingatlanos oldalra, ahol a szomszédos telekkel (a kettő együtt összesen 1870 nm) párban kínálják, nem kevesebb, mint 155 millió forintért. A hirdetés azzal kecsegtet, hogy az ingatlanon különálló vendéglátóipai egység létesíthető, ami azt sejteti, hogy az évek óta keringő, étteremről vagy cukrászdáról szóló tervek továbbra is élnek. A Pogánytorony, mint látogatható műemlék sorsa még mindig nem dőlt el.

Egy ágyban a rómaiakkal

Falloszok csontból, falloszok bronzból és borostyánból mintegy tucatnyi ilyen apró tárgy hevert előttünk az asztalon, amikor az Aquincumi Múzeum egy mágiával foglalkozó kiállításához válogattunk tárgyakat a gyűjteményből.

A rómaiak egyáltalán nem voltak szégyenlősek a férfi nemi szerv ábrázolásával kapcsolatban. Priapusnak, a kertek és gyümölcsösök görög eredetű istenének hatalmas férfiszervvel ábrázolt szobra számtalan birtokon megtalálható volt.

Az ő feladata volt, hogy a föld termékenységét biztosítsa, de ezenfelül az is, hogy emberfeletti méretű „fegyverével” elriassza a terménytolvajokat. 

Az antik világban úgy gondolták, hogy nemcsak a halandók, hanem még a természetfeletti ártó erők is meghunyászkodnak a nyers férfierő ilyen látványától. A fallosz alakú amuletteket legtöbbször az ártó erőktől legjobban féltett személyek a csecsemők és a gyermekek viselték a nyakukban. 

Hogyan viszonyultak a római világban a testiséghez? Milyenek voltak a szexuális szokások? Tényleg féktelenség és kicsapongások kora volt-e a császárkor időszaka? A következő írásomban ezeket a témákat mutatom be. 

 

Házasság római módra

A római császárkor történetírói az ősidőkre, a királyság és a korai köztársaság időszakára úgy tekintettek, mint az egyszerű és tiszta erkölcsök korára, amely mentes volt mindenféle szabadosságtól és kicsapongástól. Ugyanakkor az erre a korszakra vonatkozó mítoszok tele vannak erőszakkal. 

A város alapítása idején Romulus és társai orvul rabolták el feleségül maguknak a szabin lányokat, és a királyság bukását is az utolsó király, Tarquinius Superbus fiának zabolátlan természete okozta. A történet szerint a király fia megerőszakolt egy köztiszteletben álló római asszonyt, Lucretiát, mire a feldühödött polgárok elűzték az uralkodót. 

A szexualitás és a házasság meglehetősen funkcionális volt a római jog szerint. A szabad és polgárjoggal rendelkező lakosok családi életét a monogám házasság határozta meg, amely azt jelentette, hogy egy férfinak egy időben egyetlen felesége lehetett, és közös gyermekeik örökölték a szülők jogi státuszát.

A házasság fő célja a gyermeknemzés, a gazdasági közösség és befolyásosabb családok esetében a politikai szövetségek erősítése volt. 

Romantikus érzelmeket nem vártak a házastársaktól, a szexuális hűség pedig csak a nők számára volt kötelező. A férfiak korlátozás nélkül használhatták ágyasként rabszolgáikat; de alacsonyabb státuszú nőkkel, prostituáltakkal is szabadon érintkezhettek, addig a pontig, amíg kicsapongó életvitelük nem fenyegette családjukat gazdaságilag vagy politikailag.  

Maga a házasság egy polgárjogi megállapodás volt, amelyet elsősorban a szülők intéztek, a válásra pedig szinte bármikor sor kerülhetett. A hűséges és kötelességtudó, a háztartást vezető és a női munkákat – például a gyapjúfonást – szorgalmasan elvégző családanya idealizált alakja végigkíséri a római kort. Így számos császárkori pannóniai sírkő feliratán is ott szerepelt a „legkötelességtudóbb” jelző a feleség neve mellett.     

Államilag is elismert házasság joga csak a polgárjoggal rendelkező személyeknek volt; a birodalomban élő legyőzött népek szabad lakosainak családi életével az állam keveset törődött. Egyfajta élettársi viszony a rabszolgák között is létezett, de gyakran előfordult, hogy szabad személyek is rabnőikkel éltek ilyen kapcsolatban. 

A hadseregben szolgálóknak – a magas rangú tiszteket leszámítva – tilos volt szolgálati idejük alatt házasodniuk egészen a Kr. u. 3. századig. Mivel a legtöbb fegyvernemnél 25 év volt a szolgálati idő, a császárkorra általánossá vált, hogy az idősebb katonák féllegális katonacsaládokat alapítottak, akik a táborok környékén telepedtek le. Ezekben a családokban a feleség és a szolgálati idő alatt született gyermekek csak a leszerelés után váltak teljes jogú polgárrá. 

Fallosz alakú amulettek az Aquincumi Múzeum gyűjteményében Fotó: Szilágyi Nóra

Mindent a szemnek 

Arról, hogy mi folyt a római hálószobákban és egyéb találka helyszíneken,  meglehetősen pontos képet kaphatunk a szöveges forrásokból és a képi ábrázolásokból. 

Fontos ugyanakkor elmondani, hogy az erre a témakörre vonatkozó szöveges forrásokat szinte kizárólag férfiak írták, a női perspektívát alig ismerjük.  Bár sok adat van mára csak töredékekben megmaradt szerelmi tankönyvek, vagy kifejezetten pornográf történetgyűjtemények létezésére is, számos tehetséges római költő is írt erotikus műveket. Ovidius például a Szerelem művészete (Ars amatoria) című művében arról is pontos tanácsokat írt, hogy milyen testalkatú nő számára milyen szerelmi pozíció a legelőnyösebb látványra: 

„Többet mondani már szégyellek, csakhogy eképp szól égi Dione:
«Az én művem e nagy tudomány. »
Ismerd jól tested, s ha ölelsz, tartsd úgy, ahogy illik,
minden nőnél más-más ami kell, ami jó.”

( Bede Anna fordítása)

Pompei 18–19. századi feltárásai során olyan mennyiségű – a kor ízlése számára zavarba ejtően részletes – erotikus, vagy akár modern szemmel nézve is pornográf jelenetet ábrázoló falfestmény, mozaik, szobor és egyéb tárgy került elő, hogy a Nápolyi Múzeum gyűjteményben külön titkos kabinetet hoztak létre ezeknek, ahova csak felnőttek léphettek be. 

Szexuális aktusok ábrázolása a birodalom minden szegletéből, így Pannóniából is nagy számban ismert, elsősorban használati tárgyakról, kerámiaedényekről, mécsesekről és vésett ékkövekről. Ezeken az ábrázolásokon a legváltozatosabb szerelmi pozíciókban láthatóak nők és férfiak, de számos jelenetben kizárólag férfiak szerepelnek. 

A szexualitás ábrázolásához gyakran mitológiai történetek adtak keretet. Ilyen például egy korábbi cikkemben már részletesebben bemutatott aquincumi sütőforma (Frivol örömeső az ókori lepényen – Óbudai Anziksz 2015/2016 tél), amely Danaét ábrázolja, ahogyan Jupiter fallosz alakú aranyeső formájában termékenyíti meg, vagy egy vésett ékkő, amelyen Lédát hattyú alakban teszi magáévá az istenség. 

 

Szerepek és határok

A római gondolkodást követve nem igazán beszélhetünk hetero-, homo-, vagy biszexualitásról; az egyén identitását inkább a cselekményben folyatott szerepe alapján határozták meg. A római férfiak körében társadalmilag elfogadottnak számított, ha rabnőjével vagy félvilági nőkkel háltak együtt, és nem volt ez másképp akkor sem, ha rabszolgákat – gyakran serdülő rabszolgafiúkat – vagy alacsonyabb státuszú férfiakat választottak partnerül – addig, amíg ők maradtak az aktív szerepben.

Julius Caesarról például azt tartják, hogy amikor diadalmenetén – a régi szokásoknak megfelelően – a katonái gúnydalokat énekeltek a győztes hadvezérről, azokban azt is felemlegették, hogy fiatal korában állítólag Bithynia királyának, IV. Nikomédésznek volt a szeretője „női” szerepben.  

A házasságtörés elsősorban a nőkre nézve járt negatív következményekkel: válással, társadalmi megbélyegzéssel; férfiak számára csak a más szabad nővel – tehát egy másik szabad férfi lányával, feleségével – folytatott viszony számított problémásnak. A tetten ért hűtlen szeretőket egyes rendelkezések szerint a lány apja vagy férje akár meg is ölhette, de ilyen gyilkosságra kevés az adat.

Súlyos kihágásnak tekintették ugyanakkor a hadseregen belül a katonák közötti szexuális kapcsolatot, amiért akár halálra is ítélhették a tetten ért elkövetőket. 

Bár a császárkor hajnalán Augustus császár törvényekkel igyekezett visszaállítani az „ősi hagyományokat”, és biztosítani elsősorban az elit kihágásoktól mentes életét, ezeknek a jogszabályoknak a szélesebb körű hatása kétséges. Pedig az uralkodó még saját lányát, Juliát is száműzette ilyen vádakkal. 

 

Az orgiák világa? 

Az orgion (többesszámban: orgia) görög eredetű fogalom; eksztatikus vallási kultuszeseményt jelent, amelyet elsősorban Dionüszosz – a latin világban Bacchus – isten tiszteletére rendeztek. A rómaiak számára az ezekre az ünnepségekre jellemző féktelen ivászat, zene, tánc és meztelenség csak bizonyos korlátok között volt elfogadható. Szabad nők és férfiak együttes részvételét ilyen féktelen éjszakai összejövetelen már Kr. e. 186-ban törvényileg tiltották, ahogy később is igyekeztek kordában tartani, más – elsősorban keleti eredetű – istenségek hasonlóan kicsapongó ünnepségeit. 

Egy-egy gazdag vagy befolyásos polgár szexuális életvitelét bizonyos mértékig magánügynek tartották, de politikai ambíciókkal rendelkező személyek esetén támadási felületet jelenthetett a kicsapongó szexuális életvitel. 

Ilyen volt a más polgár feleségével való szeretői viszony, a nemi határok átlépése, a nőies” viselkedés, egy-egy család nőtagjainak szabados életvitele; ezekről előszeretettel számolnak be megbotránkozva a császárkor történetírói. 

Nero császár férfi feleségei”, Messalinának, Claudius császár feleségének az állítólagos versenye egy híres prostituálttal, amely során egy éjszaka alatt 25 férfival hált, vagy Heliogabalus császár női ruhái és viselkedése, mind olyan történetek voltak, amelyek – akár igazak voltak, akár nem – átlépték az elfogadott erkölcsi határokat, és alkalmasak voltak az illető személyek emlékezetének teljes befeketítésére. 

A római világ szabadosságáról és szemérmetlenségéről, a pogány kultuszok féktelen szertartásairól előszeretettel írtak a korai keresztény szerzők, így az antik világ emlékezete erőteljesen átitatódott ezekkel a történetekkel. 

Ezzel együtt kár volna tagadni, hogy a császárkor egyes költőinek valószínűleg kevéssé lenne meghökkentő a modern felnőtt filmek képi világa, ahogy azt jól példázza Nikarkhosznak, egy Kr. u. 1. század körül élt költőnek Tenger, alvilág, ég címen ismert verse:

“Egyszer Hermogenész meg jómagam és Kleobúlosz
együtt élveztük tested, Arisztodiké.
Engem a tenger várt szürkén, hogy a mélybe hajózzak,
merthogy a nőt három részre tagoltuk ekképp:
Hermogenészre jutott iszonyú palotája a végnek,
melyben ezernyi titok tág tere rejtekezik,
merthogy a holtakkal teli part az, hol fügelombot
tép-szaggat hevesen szállva-szökellve a szél.
És Kleobúlosz lett Zeus: merthogy az égbe jutott föl,
tartva a markában tűzteli fegyvereit.
Persze, a föld közös. Így osztottuk hát az öreglányt
föl, míg gyékényén fekve elénkbe terült.”

(Csehy Zoltán fordítása)

Tarot az Anzikszon

Kisgyermekként mi szerettél volna inkább lenni? Festőművész, vagy író?

Konkrétan festő. Négyéves voltam, amikor közöltem anyámékkal, hogy festőművész leszek. Sokáig ez is maradt a terv. Aztán huszonöt éves korom körül elkezdtem komolyan írni. Persze írtam addig is, de az írás mindig a második helyen állt.  A társadalomban szerintem van egy tartózkodás a női művészekkel szemben. Úgy gondolom, nem kapják meg azt a figyelmet, azokat a lehetőségeket, amit a férfi művészek.

Ráadásul, ha egy nő egyszerre akar érvényesülni képzőművészként és íróként is, lehetőleg egyforma színvonalon, akkor nagyon fel kell kötnie a gatyát.

Emiatt voltak időszakok, amikor komolyan úgy gondoltam, hogy választanom kell a kettő között, amiből persze egy rakás belső konfliktus született. Sok évre abbahagytam a festést azért, hogy az írói karrieremet építsem, amiből az lett, hogy nem festettem, viszont írni se nagyon tudtam. Az első regényembe körülbelül 10 évem ment bele. Nagyjából háromszor annyi szöveget írtam meg, mint amennyi végül megjelent 2014-ben. De amikor kiadták, az olyan érzés volt, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg, utána újra elkezdtem festeni. 

De ha mindig is festőnek készültél, hogy lett mégis az írás a fő csapásirány?

Huszonéves koromban úgy éreztem, hogy nem tudok festőként otthont találni az akkori hazai képzőművészeti életben, mivel inkább az olasz és a távol-keleti kortárs szcénát érzem magamhoz közel. Ez akkor még nem artikulálódott ilyen élesen, inkább csak nem találtam a helyemet. Akkor kezdtem történeteket írni. Igazából menekülőútnak indult. Talán azért, mert az írásaim kapcsán jöttek pozitív visszajelzések, legalábbis leközölték az írásaimat, egy irodalmi folyóirattól pedig díjat is kaptam. Ugyanakkor ez meg is rémített, úristen, én nem vagyok író, ebből most mi lesz? Megijedtem. 

Megijedtél?

Meg. Napi tíz órát kellett dolgoznom az önfenntartásért, dupla műszakban. Emellett festeni nem igazán lehetett, írni is csak úgy tudtam, hogy éjfélkor végeztem az egyik munkahelyemen, utána hazajöttem és kettőig, háromig próbáltam írni, általában addig bírtam, akkor kidőltem és másnap reggel kilenc órára sikerült bemennem egy hivatalba, a másik munkahelyemre. 2006 körül mégis összeállt egy könyv, ami a mai napig nem jelent meg. Ebben már ott volt a későbbi regénytrilógiának az a logikája, hogy a kötet különálló novellákként is olvasható, de hogyha egyben olvassa az ember, akkor megérti, hogy ez egy összefüggő történet.  Beadtam egy kiadónak. A kiadó vezetője azt üzente vissza, hogy tök jó, de pillanatnyilag nincs arra lehetősége, hogy új írókat vezessen be a piacra. Utána minden összeomlott körülöttem, a magánéletben is, brutális és jogsértő módon kirúgtak az akkori, sokadik munkahelyemről, majd meghalt az apám. Nem volt könnyű talpra állni, hosszú út vezetett a trilógiáig.

Trilógiának is tervezted?

Igen, csak azt nem tudtam, hogy a harmadik kötet miről fog szólni, és végül nem is az lett, amit a második kötet után kikombináltam. A harmadik kötetben nagyobb körképet szerettem volna az előző generációk nőinek életéről, de valahogy annyira karakteres lett Borka és Júlia, hogy elvitte az egészet. Nem jó, ha az író a szöveget megerőszakolja.

A szöveg az egy olyan öntörvényű létező, aminek egy idő után kőkemény saját akarata és szabályai vannak, és muszáj alkalmazkodnom.

A főhősökkel ugyanez a helyzet, van olyan, aki nem akar bemutatkozni, és van, aki meg elviszi a történetet. 

Nem csak Júlia, a többi nőalak is nagyon kimunkált a regényeidben.

A világirodalom évszázadokon keresztül arról szólt, hogy a férfi írók férfi szempontból történeteket írnak, a nők pedig arra a szerepre vannak kárhoztatva, hogy a férfi szerelmes legyen beléjük, de ennél többet a legtöbb történetben nem tudunk meg róluk, maximum, hogy milyen a nézése, meg a járása. Nagyon kevés az olyan történet, ahol a nők úgy főhősök, hogy hitelesen meg van rajzolva, hogy mit élnek át és hogyan látják a világot. Mit gondolnak, mikor megtörténik velük az élet, milyen egy női világmodell. Ha ezt megfordítom, és a női világkép felől írom meg a regényt, akkor óhatatlan, hogy a történetben a férfiak olyan szerepbe fognak kerülni, mint a férfitörténetekben a nők. A szereplők közül a férfit én külsőként és másként érzékelem, mint egy férfi író.  

Elmondásod alapján is óriási tudással rendelkezel a felmenőidről, a trilógia mégsem egy hagyományos családregény lett.

Egyszerűen azért, mert a valóság meg a történet az két különböző dolog. Hogyha én 100 %-ban azt írom meg, amiről anyagom, vagy épp tudásom van, akkor bizonyos drámai fordulatok, vagy regénytechnikai megoldások nem működnek. Vagy azért mert túl sok, pl. a szegedi olasz családnál mérhetetlenül le van egyszerűsítve a regény. A szépapámnak hat lánya volt, és azt hiszem kettő fia. Nagytermészetű ember volt, voltak házasságon kívül született gyermekei is, örökbe fogadta a saját unokáját és egyéb szövevények. De ha csak ezt a nyolcgyerekes családot próbálom lemodellezni, már az egy önálló regény. Begolyózok én is, meg az olvasó is.  Nem véletlenül került a kötetek hátuljára egy családfa. De egyébként így is, foltokban, mozaikkockákban ez az én családom regénye is.

Vannak olyan fejezetek, ahol bizonyos momentumok, mondatok a családi emlékezetből származnak, de olyan szereplő mondja őket, aki valójában sohasem létezett.

Úgy tudom, most épp Pécs történetéről szóló könyvön dolgozol, ahova szintén beszüremkedett a családod.

Igen, több mint egy éve dolgozom egy Pécs történetéről szóló könyvön, amihez nagyon sokat kellett kutatni. És igen, az egyik nagymamám pécsi, nagyon kötődöm a városhoz. Pannóniában megvan a kontinuitás  a Római Birodalomtól a mostani világig. Hogy miként látják a történészek, arról a végtelenségig lehet beszélni, mint ahogy arról is, hogy a pannonizmus eszméje mennyire érvényes és mennyire nem. Ebből a szempontból kiemelt helyen van Pécs, ugyanúgy, mint Szombathely. Persze vannak, akik azt mondják, hogy nincsen semmi kontinuitás, hogy a pannonizmus nem érvényes. Nem tudom, de szerintem, ha valaki élt Pannóniában és utána kitérőt tett az ország más részeire, akkor megérti, miről van szó. Nekem nagy rádöbbenés volt például, hogy ismerem a gesztusrendszert és a normarendszert az egész egykori Római Birodalom területén. Persze ez nyilván a család miatt is van, mert több kultúrában szocializálódtam.  Minden ismerős, tudom, hogy merre kell menni, minden várost is azonnal átlátok, ugyanakkor, amikor elmentem Debrecenbe, álltam 10 percig a vasútállomáson, és azt gondoltam, hogy úristen, olyan, mintha külföldön lennék.

Megszületett a trilógia, kaptál egy Litera-díjat, és közben itt ülünk a festményeid között.

A Litera-díj meglepő volt.

Miért?

Mert jobbnak éreztem néhány szöveget a magaménál, nagyon erős volt a mezőny, és eszembe sem jutott, hogy én nyerem meg. Majdnem leestem a kanapéról, amikor felhívtak. És igen, kijött a trilógia első kötete a nyomdából, és egy hónapon belül újra festettem. Miután hosszú éveket tölt el az ember egy szöveggel, muszáj hogy befejezze, akkor már nem lehet félbehagyni, mert az már olyan kudarcélmény lenne, amit nem lehet elviselni. Azt gondoltam, hogy lehet, hogy csak ezt az egy könyvet írom meg életemben, de ezt megírom.

És amikor sikerült, és a Kalligram vállalta, hogy kiadja, az nekem olyan hatalmas megerősítés volt, hogy kicsit átrendezte az énképemet is.

A képzőművészetben is megtaláltad végül a kapcsolódási pontokat?

Az nagyon meglepett, hogy a gyűjtők és a képzőművészetbe beruházni hajlandó magánemberek  azonnal megtaláltak. Voltak kiállításaim, de nem a legismertebb galériákban, viszont, amíg ki nem tört a járvány, elég sok képet adtam el. Azt hiszem, képzőművészként egy részben formálils, részben informális struktúrában tudok létezni egyelőre, aminek nyilván az az oka, hogy nem a szabályos, hivatalos utat járom. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének képzőművész barátaim, ne értékelnék sokra egyes, formálódó kortárs életműveket. De ettől függetlenül továbbra is inkább az amerikai, koreai vagy olasz kortársakra tudok rezonálni, a mesterek közül meg legfeljebb a nálam két generációval idősebb Gyarmathy Tihamérra és Hantai Simonra. A vicces az, hogy a velem egy idős koreaiakat elnézve néha  olyan érzésem van, mintha ők is ismernék és továbbgondolásra érdemesnek tartanák Gyarmathy tapasztalatait – pedig nyilván nem ismerik. 

 

Te készítetted az Anziksz tavaszi lapszámának borítóképét, mesélnél róla?

Mostanában olyan szekvenciákban, sorozatokban gondolkozom, amelyek önálló képekként is megállnak, ám egy kompozícióba rendezve az egyes képek egymással is párbeszédbe kerülnek. A Velence sorozatban a város színeit, fényeit, vízrétegeit és időrétegeit bontottam fel, és építettem össze egy állandóan változó látvánnyá, amely lemodellezi magát az örökké változó arcú várost, míg a Tarot sorozatban a 22 kártyalaphoz kötődő társadalmi szerepeket, tudatállapotokat fordítottam le absztarkt színnyelvi jelekre. Ez egy hosszú kísérlet, mivel a 22 lap mindegyikéből több festményt is készítek a lapok (betűk, szerepek) egyes aspektusait figyelembe véve, és kapcsolódik hozzá egy interaktív kiállítás modell is. Az Anziksz címlapja a Tartot sorozat része. A harmadik sorozat, amin elkezdtem dolgozni, az az elemek sorozata, így a Tűz, Víz, Levegő stb. képei. Ez még kialakulóban van.  Egyenlőre nem találok olyan galériát, ahol a festményfalamat méltó módon bemutathatnám – igaz, most talán elindul a tárgyalás egy intézménnyel, de egyelőre erről nem akarok többet mondani.  Amit itt látsz, ezek a festményfal részei.

Ahhoz, hogy kirakjam ezt az 50×70-es darabokból álló kompozíciót, hatalmas térre volna szükségem. Ilyen galéria jelenleg Budapesten nem sok van.

Hiába rakom ki ezt a falat az óbudai lakásomban, egyrészt nem is tudom az egészet kitenni, mert nem fér el, másrészt rajtam kívül nem látja senki. Na, ez nem jó érzés.

Gyerekkorod óta Óbudán élsz?

Kilencéves koromban költöztünk ide. Igazi kulturális sokk volt elsőre, nem Óbuda, hanem a lakótelep. Nagyon vegyes volt az a szociokulturális közeg, amibe belekerültem gyerekként, de szabályosan kinyílt a világ. A  sokkot így nem negatív értelemben értem. A nyolcvanas évek második felében még tartott az a nem túl sikeresnek bizonyuló kísérlet, hogy a különböző társadalmi csoportokat a lakótelepeken összeeresztették. Ha tetszett, ha nem, meg kellett ismerni egymást. Ekkor találkoztam először másfajta szegénységgel, mint a miénk. Mi is szegények voltunk, de voltak otthon könyvek – szellemi értelemben tehát nem nyomorogtunk. Itt viszont olyan emberek is éltek, akik minden szempontból nyomorgók voltak, másrészt  több generációra visszamenőleg teljesen más világban éltek, mint mi: a legszegényebbek világában. Ez a fajta szegénység mélyen megrendített, és azóta képtelen vagyok a világot csak polgárként, csak középosztálybeliként, csak értelmiségiként nézni. A helyzet a rendszerváltással még inkább bedurvult, mert pont ezek az emberek lettek még a perifériáról is kiszorítva. Akkor jött el a még mélyebb mélyszegénység ideje. Ezidőtájt kezdtem önállóvá válni, és egy óbudai melós házban végignéztem a kilencvenes éveket. Nem felejtem el. 

De szeretek itt élni: Budapest túl nagy, a belváros nagyon hangos, ez az óbudai kint is vagyok, bent is vagyok nekem nagyon bejön.

Óbudának van egy nagyon határozott karaktere, ami miatt szerintem teljesen különáll Budapesttől. Meg Óbuda mégiscsak a Római Birodalom végvidéke. Igazából soha nem mentem el a kerületből, bár, volt egy év, amikor beköltöztem a belvárosba, de szabályosan visszamenekültem. Aki megszokja, hogy van ég, van tér, van víz, az már nem igazán tud szűk térben, a belváros közepén boldogulni.

Források földjén

Keressük azokat a kapaszkodókat, melyek révén fennmaradhatunk a már-már szédítő gyorsaságú digitális tér örvényében. Vannak, akiknek ezt a kapaszkodót a természet közelsége vagy a család közege adja, másoknak az offline állapot és az olvasás világába történő visszavonulás segít lelassulni. És vannak olyanok, akik kutatói attitűdjük révén megpróbálják megcsípni a múlt egy adott pillanatát, legyen szó családtörténetről, lakóhelyünk vagy tágabb pátriánk történetéről.

Ők a levéltárosok, akik a levéltári szakmát meghatározó jogszabályi rendelkezések alapján nemcsak gyűjtik, rendszerezik, valamint feldolgozzák az elmúlt századok, a közelmúlt és a napjaink iratait (a szakzsargonban levéltári forrásokat), hanem közkinccsé is teszik azokat.

Így nekünk „fogyasztóknak” már csak annyi dolgunk marad, hogy befáradjunk Óbudán a Magyar Nemzeti Levéltár volt szovjet laktanya területén épült impozáns épületébe, és kutassunk. Aki pedig az online térben érzi otthon magát – a pandémiás helyzetben biztonságban is –, lehetősége van számtalan adatbázis milliónyi felvétele között böngészni. Ha nem is mondható el mindenkire, hogy szakmája egyben a hobbija is, az viszont igaz, hogy a levéltári iratokba merülve, a képzelet szárnyán izgalmas korokba tudunk utazást tenni. A források olvasása némileg segít is visszalassulni a minket körülvevő világban, amire szükségünk is lehet. A levéltáros szakmában is jó néhányszor előfordul „intenzív időszak”, legyen szó akár egy-egy irat gyors előkészítéséről, levéltervezetek megírásáról, vagy naprakésznek lenni a jogszabályok folyamatosan változó világában. Moldova György 1977-ben megjelent,  „Akit a mozdony füstje megcsapott” szociográfiai klasszikusának címe a levéltárosok jó részére is ráillik. Jóllehet, levéltárunkban füstnek nyoma sincs és remélhetőleg nem is lesz, mindazonáltal akiket az iratok illata megérintett, nehezen tudnak elszakadni annak bűvköréből. Ezt a különleges világot és az Óbudán őrzött páratlan forrásértékkel bíró gazdasági vonatkozású forrásokat kívánjuk – az iratok és levéltári munka teljességének igénye nélkül – bemutatni, abban a reményben, hogy az Olvasó is kedvet érez egyszer felfedező útra indulni.

Néhány szóban az óbudai épületről

Az akkor még Magyar Országos Levéltár óbudai épülete hosszas előkészületek után, 1997-ben nyílt meg a nagyközönség előtt. De talán ne szaladjunk ennyire előre. A megelőző évtizedekben az intézmény korántsem volt egységes, egyrészt állt az Országos Levéltárból és az 1970-ben létrehozott Új Magyar Központi Levéltárból. Ez utóbbi sajátos képződmény volt a levéltári intézményrendszeren belül, melyet a szovjet levéltárügy mintájára hoztak létre, és eredendően a szocialista időszak alatt keletkezett iratokat vette át. Az Országgyűlés 1991. december 12-én alkotott törvényt a kettéosztott intézmény újraegyesítéséről. Már az előkészítés szakaszában kormányzati döntés született, hogy a volt Budai Nagy Antal Laktanya területének egy részét levéltár építés céljából átadják a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak. A döntés alapján a laktanya területén kellett felépíteni az új épületet, elsősorban a rendszerváltozás során felszámolt vállalatok levéltári értékű iratainak elhelyezése céljából. Az 1997-ben átadott, hétszintes komplexum – melynek felét a négy föld alatti raktárszint teszi ki –, több mint egy hektárnyi területen fekszik a Lángliliom utcában, festői környezetben. A tervező, Tolnai Lajos Ybl-díjas építész elképzelése az volt, hogy az épület az iratok rangjának megfelelő hangulatot árasszon. A földszinten alakították ki az iratátvétel során elengedhetetlen helyiségeket és az ezt szolgáló fedett gépkocsi beállót. Itt kapott helyet a rendészet és a gondnokság, továbbá a mikrofilmműhely és a raktár. Az emeletet a levéltári dolgozók közel félszáz munkaszobája, valamint a tágas kutató-, illetve előadó- és kiállítóterem foglalja el. A magyar történelem páratlan írásos emlékeit pedig jelenleg is a föld mélye rejti.

Mindez a múlt, ugyanis az épületet a közeljövőben felújítják, hiszen kormányzati döntés született arról, hogy néhány éven belül Óbudán állnia kell az új levéltári épületegyüttesnek, amelyre a látványtervek már megvannak.

Ami a kulturális fejlesztéseket illeti, kétség sem férhet tehát hozzá: Óbuda rövidesen újra a figyelem középpontjába kerül. Ha a levéltárat megtestesítő épület nem is kerül Óbuda perifériális részéről a centrumba, reményeink szerint mégis elegendő lesz ahhoz, hogy a Bécsi útról amúgy egyáltalán nem látszó épületegyüttes, különösen pedig az ott zajló szakmai munka hosszú idő után felkerüljön a kerület kulturális térképére.

 

A Magyar Nemzeti Levéltár óbudai épülete napjainkban
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár

Az iratok

Könnyen belátható, hogy közel 38 km iratanyag bemutatása jószerével lehetetlen feladat. Nem beszélve arról, hogy az 1945 utáni Politikai Kormányszervek és Pártiratok Főosztálya iratait is Óbudán őrzik. Ahogy már utaltunk rá, itt működik az állományvédelem (restaurátor-műhely) és digitalizáló műhely, az intézmény család- és vállalattörténeti kutatásokhoz nélkülözhetetlen szakkönyvtára, valamint kutatóterme, és nem utolsósorban az informatikai hátteret biztosító szerverek. Ezek a szervezeti egységek egymással szoros kooperációban működnek, legyen szó a kutatói iratelőkészítésről, állampolgári adatszolgáltatásról, digitalizálásról, különböző projektekről és még számtalan más munkáról. Cikkünkben ezért most csak a Gazdasági Szervek Osztálya (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: osztály) irataira hívjuk fel a figyelmet. Az osztály az országos jelentőségű ipari, kereskedelmi, közlekedési és mezőgazdasági vállalatok, valamint pénzintézetek, biztosítóintézetek, szövetkezetek, gazdasági érdekképviseleti szervek iratait őrzi egészen a 16. századtól napjainkig, a főosztály állományán belül a már említett, iratfolyóméterben kifejezett mennyisége pontosan 17.956 ifm, azaz közel 18 km. Az iratok túlnyomó része azonban a 20. században keletkezett. A cégek iratai hol hiányosan és töredékesen, hol pedig igen jól dokumentáltan maradtak fenn.

Összességükből mégis nyomon követhetők a magyarországi gazdasági élet fő periódusai a kiegyezést követő gazdasági pezsgéstől egészen az 1990-es években történt vállalati átalakulásokig, amelyek nem ritkán a gazdasági szerv csődjét és megszűnését vonták maguk után.

Az osztály iratanyaga az elmúlt tíz évben évenként mintegy 100–400 iratfolyóméterrel növekedett, határát pedig egyre inkább a szűkülő raktári kapacitás jelentette. Első olvasatra furcsának tűnhet, de még mindig kerülhetnek elő a jogelőd gazdasági szereplőktől a 19. században vagy az államosításokat megelőzően keletkezett iratok. Az osztály „illetékességi” és „gyűjtőterületi” munkája – vagyis leegyszerűsítve az, amelynek során a gazdálkodó szervezeteknek a maradandó értékű iratokat át kell adni a levéltárnak –, azonban külön cikket érdemelne, ezért lássuk inkább az itt őrzött iratokat.

Hamisítatlan raktárbelső gördíthető polcos állványokkal
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár

Osztályunk iratanyaga 1223 fondot tesz ki a 2020. december 31-i állapot szerint. A levéltári szakzsargonban fondnak hívják a valamely iratképző (szerv), illetve személy irattári anyagába való tartozás, a keletkezés szerinti rendeltetésszerű hely, vagy a korbeli, személyi, tárgyi, területi, formai vonatkozás azonossága alapján összetartozó, maradandó értékű iratok együttesét. Ennek megfelelően az iratanyag alapvetően két részre oszlik, egyrészt az államosítás előtti iratok „Z” jelzet, másrészt az államosítás után létrejött vállalatok római számos, többségükben XXIX-es (vállalatok) jelzet alatt találhatók. A „Z”-s fondokat – ha több állagot tartalmaznak – több jelzettel is azonosítjuk, a XXIX-es, XXVIII-as, XXX-as és XXXII-es fondok azonosításához elegendő egy jelzet, az állagokat pedig többféle szempont alapján betűvel jelölhetjük. Az iratanyagot 23 gazdasági ágazatba soroltuk, 24.-ként kapcsolódik ide két gyűjteményes fond. Az államosítás utáni, római számmal jelzett iratanyagban egy fond általában egy vállalat (szövetkezet, testület) iratait tartalmazza. Az államosítás előtti iratanyag fondbeosztása ettől jelentős mértékben különbözik. Osztályunk „elődszervei” külön fondokat alakítottak ki a vállalatok által alapított nyugdíjpénztárak vagy a vállalatoknál 1945-ben létrehozott üzemi bizottságok irataiból. Egyes vállalatok mellett külön fondot alkotnak a hadiüzemi személyzeti parancsnok iratai, esetenként a pártszervezetek (pl. Magyar Dolgozók Pártja) iratai vagy a vállalati sportegyesületek iratai is. Ezek a fondok az adott vállalat anyaga mellett találhatók.

Az osztályon őrzik a pénzintézeteken túl a földhitelintézetek, a hitelszövetkezetek, a biztosító intézetek, az érdekképviseletek, a bányavállalatok, vas-, fém- és gépipari, a vegyipar, a villamosenergia-ipar és áramszolgáltató vállalatok, finommechanikai, építő- és építőanyag-ipari, fa- és papíripari, textilipari, szőrme- és bőripari, nyomdaipari és kiadóvállalatok, a film- és szórakoztatóipar egykori prominens állami és privát cégei, a jogelődök és sok esetben a jogutódok által keletkezett iratokat. Ha a felsorolás láttán azt gondoltuk volna, hogy a sor ezzel véget ért, nagyon is tévedünk. Az osztály vette át ugyanis az élelmiszeripari, kereskedelmi, szövetkezeti, mezőgazdasági szegmens, a közlekedés, a tervező „ipar”, valamint a számítástechnikai, informatikai vállalatok iratainak körét. Azoknak, akik tisztán szeretnének látni a levéltári hierarchiában, érdemes ellátogatniuk a Magyar Nemzeti Levéltár honlapjára (www.mnl.gov.hu) vagy az Elektronikus Levéltári Portálra (www.eleveltar.hu), ahol az érdeklődő kutatók a struktúra „kibontásával” tájékozódhatnak a nyilvántartott fondokról. A digitális világ térhódításával napjaink kutatóinak jóval könnyebb dolga van, mint a Kádár-korszakban amúgy preferált üzemtörténészeknek, akik üzemük történetét egykor – változó színvonalon – megírták.

A könyvtári és levéltári adatbázisok készen állnak a keresésre, ezen kívül számos periodika digitális változata érhető el az Arcanum Digitális Tudománytáron vagy a Hungaricana közgyűjteményi portálon keresztül is.

A fenti tájékozódást a helyi kutatási témákkal foglalkozó helytörténészeknek azért is érdemes megtenniük, mivel viszonylag kevés kutatással gyorsan és hatékonyan fel lehet térképezni az óbudai vonatkozású iratokat is. Ahány kutató, annyi érdeklődési kör – tartja a mondás a levéltáron belül, azonban, ha valaki egyszer elkezdi a kutatást, újabb és újabb iratokat tud bevonni a munkába. Következő cikkünkben az Olvasó bepillantást nyerhet az egyes ágazatok irataiba, melynek során kitérünk az óbudai kapcsolódásokra is.

A nyitókép Turi Attila Ybl Miklós-díjas építész látványterve
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

“A mindiget javítom örökkére”

Az ön választása volt ez a kötet? 

A Micimackó és A kis herceg hangoskönyv után megállapodtunk a Hungaroton Kiadóval, hogy a következő hangoskönyv egy felnőtt könyvből készül. Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című kötetét én választottam, és a kiadó szerintem nagyon bátor módon,  igent mondott. 

Miért pont ez lett a felnőtt könyv?

Azt gondolom, hogy nagyon kevés olyan írás született, ami ennyire az emberi nagyságról szól. Megmutatja, hogy egy ilyen nehéz helyzetben, mint a halálra való készülés, az élettel való leszámolás, hogyan lehet egyrészt az utolsó pillanatig az ember eszmeiségét képviselni, másrészt pedig végsőkig őszintének maradni önmagunkhoz. 

Szerintem ez az egyik leghumanistább írás, ami a magyar irodalomban megszületett. Miközben egy nagyon súlyos szöveg, ami mélyen átjárja az embert.

Miért tartja fontosnak azt, hogy beinduljon a beszéd az olyan tabu témákkal kapcsolatban, mint az elmúlás?

A magyarok szinte mindent tabuként kezelnek, ami kicsit is keményebb, fájdalmasabb téma. Ez a kötet a valósággal való szembenézés. Péter pedig úgy tekintett a halálra, mint az élet egyik legtermészetesebb részére. Ebben a könyvben nem a halál a fontos. Hanem az, hogy valaki, aki a halálra készül, az hogyan és miként tud mégis az életről beszélni. És embernek maradni az utolsó pillanatig.

Igen, de ennek ellenére sokan neki sem mernek állni a könyvnek, pontosan a téma tabuként való kezelése miatt. A hangoskönyv segíthet ezen?

Úgy gondolom, hogy az ismertséggel, és azzal, hogy én választhattam könyvet, járnak bizonyos kötelességek is.  Persze ennek a kötetnek a kiválasztásához hozzátartozik a személyes imádatom és tiszteletem Esterházy Péter munkája és maga az ember iránt, másrészt pedig, ha már adódott egy ilyen lehetőségem, akkor szinte feladatom olyan témákról is szót ejteni, amikről kevésbé szoktunk, vagy épp kevésbé merünk beszélni. És igen, abban bízunk, hogy a hangoskönyv talán több embert rávesz arra, hogy szembenézzen akár az elmúlással is, és így önmagával is.

A Fotexnet Kft. engedélyével; fotó: Tóth Dávid

Amikor közvetelen a megjelenése után először olvastam a Hasnyálmirigynaplót, mélyen megérintett. A hangoskönyv hallgatása közben viszont sokkal inkább felemelőnek éreztem a szöveget, mint nehéznek.

Engem is nagyon mélyen megérintett a könyv. Úgy vélem, hogy a hangoskönyv talán segít a témának, a regénynek a végtelen súlyosságán azzal, hogy egy emberi hangon szólal meg. Azt gondolom, hogy a leírt szöveggel egyedül van az ember, a hangoskönyv hallgatása közben pedig talán érzi azt, hogy nincs egyedül még ezzel a témával sem. Ezek azok a kérdések, amikről többek között azért nem beszélünk, mert túl fájdalmasak, ráadásul hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak minket érint.

Meghalni rossz, de ez hozzátartozik az életünkhöz, akármilyen furcsa is ez így kimondva. Péternek pedig ezt sikerült megírni, azt a végtelen szellemi fölényt és békességet, amivel ő az elmúlásra készült.

A betegeket, így őt is, sokan próbálják megnyugtatni, különböző tanácsokkal traktálni, és elhitetni azt, hogy túl fogja élni. 

Nagyon nehéz nekünk, túlélőknek szembenézni azzal, hogy a szerettünk meghal, és nyilván azt szeretnénk, hogy ez ne történjen meg. Péter pontosan tudta, hogy mi fog történni vele. És  a humbukkolást igazából magunk miatt csináljuk. Mindemellett az is igaz, hogy mindenki másképp megy végig ezen az úton, és ezért másképp is kell kísérni. Van, akinek arra van szüksége, hogy az utolsó pillanatig azt gondolhassa, hogy meg fog gyógyulni, valakinek pedig egészen másra. Szerintem ez a könyv segít abban nem a túlélőknek, hanem azoknak, aki tudják, hogy elmennek , hogy hogyan lehet feldolgozni a halált. De nem győzöm hangsúlyozni: azért szeretem nagyon ezt a könyvet, és azért nagyon fontos ez a könyv az én életemben, mert az elmúlás témáján keresztül is az életről szól. Az élet igenléséről, az élet gyönyörűségéről. A humor pont úgy jelen van ebben a könyvében is, mint a többiben, Péter az utolsó pillanatig Péter maradt. És ez az, ami szerintem példamutató.

Amikor készült a hangoskönyvre, nem tartott attól, hogy iszonyú nehéz lesz felolvasni? Nem csak a téma súlyossága miatt, hanem a szöveg központozása miatt is. 

Azt gondolom, hogy egy hangoskönyv akkor működik jól, ha átjön rajta a felolvasónak is a viszonya a szöveghez. De igen, tartottam tőle és tényleg nehéz volt felolvasni. Az a vágy azonban sokkal erősebben volt bennem, hogy szeretném ezt a hangoskönyvet, mint az, hogy tartottam a felolvasás küzdelmességétől.

Mindenhogy nehéz volt ez a szöveg, technikailag, központozásilag. Az, hogy hogyan érzékeltessem az asszociációkat, az idézőjeleket, a fél mondatokat, az utalásokat és a zárójel zárójelének zárójelét. 

A gondolat főcsapását, amit olvasás közben nagyon könnyen lehet tartani, hallhatóvá tenni viszont felolvasásnál kihívás. És természetesen lelkileg sem volt könnyű a feladat.

Mire készül most?

Leginkább arra, hogy végre vége legyen a pandémiának. Amúgy jól viselem a jelenlegi helyzetet, de van két előadásom, ami elkészült és polcon van az Átriumban, március elején elkezdek Budaörsön próbálni, és lehet, hogy a Hungarotonnál készül egy új hangoskönyv is, de ez még titok.

A Fotexnet Kft. engedélyével; fotó: Kiss Péter, D1 Fotóstúdió

Az Évtized Könyvei az írók szerint listára a Hasnyálmirigynapló is bekerült.

Ennek a hírnek nagyon örülök. Ez a könyv példaértékű, megmutatja, hogy hogyan lehet egy ilyen nehéz helyzetben létezni, viszonyulni és gondolkodni a világról, a betegségről, önmagunkról, a halálról, a családról, a szeretetről. Megmutatja, hogyan lehet humanistaként létezni ebben a rémületes világban, ami most van. Szerintem ez a könyv egyszerűen felemelő. És az, amitől az ember felemelő állapotba kerül, egyáltalán nem biztos, hogy mindig könnyű. 

Metszéspontban

Kilencévesen láttam először Óbudát. Rögtön mindegyik Óbudát: a friss kaszásdűlői panelekkel számomra teljesen természetesen simult össze Aquincum és a polgárvárosi amfiteátrum, a Duna-part és a sziget, a Mocsáros és a mező, meg az akkor még itt-ott meglévő sváb kis házak. Hogy a nyolcvanas évek előtt mi volt, azt jóval később kezdtem el nyomozni, Gelléri Andor Endrénél, Gulyás Miklósnál, Krúdy Gyulánál és Janikovszky Évánál kerestem, kutattam a nyomok után, hogy ha már óbudai lettem, tudjam, hogy hol élek, amikor itt lakom. Aztán egy rövid és szörnyű pesti kitérő után visszajöttem, és visszajöttem jópárszor Európából is, és a másik pannóniai városomból, Pécsről is. 

Lassan egy évtizede nemcsak a mai Óbudán élek, de a kelták és a rómaiak Óbudáján, az Árpád-háziakén, a Mátyás-korin és a török kori Óbudán is, láttam a 19. századi jeges árt és a gyárépítések korát, és Gelléri mellett baktattam, nyomozva egy emberi önérzet története után. 

Itthon vagyok. Igaz, máshol is otthon vagyok, mégis, Budapestnek ez az egy szelete élhető számomra: Óbuda, ahol a múlt és a jelen, valamint a víz, az ég és a tér találkozik. Talán az egyik utolsó békés szigete egy nagyvárosnak, polisz a metropoliszban. 

SZERETSZvagyIGEN

Óbuda egyik gyöngyszeme, a glutén-, laktóz- és cukormentes SZERETSZvagyIGEN cukrászda a legjobb, ami megtörténhet velünk. A katalán krémest ki ne hagyják! 

A küldetésem az, hogy az ételintoleranciával élő embereknek cukrászdai élményt nyújtsak.” ez Surányi Beatrix mottója.

Úgy hallottam, a családodnak, pontosabban a fiadnak nagy szerepe volt a cukrászda megnyitásában.

Az egész úgy kezdődött, hogy a fiam elvégezte az egyetemet, és külföldre ment tanulni, nekem pedig egy új életformára kellett berendezkednem. Nagyon fontos volt számomra az anyaság, komolyan vettem, és azt gondolom, jelesre teljesítettem. Abban az értelemben, hogy a fiam önálló, életrevaló férfivá érett. Nagyon büszke vagyok rá. Ugyanakkor az anyaságról, a felnőtt gyerek-szülő kapcsolatról nagyon határozott elképzeléseim voltak, vannak. Tudatosan törekedtem arra, hogy az ő felnőttkora ne arról szóljon, hogy engem szórakoztat, velem foglalkozik, én vagyok az állandó program az életében. És én sem akartam elkövetni azt a hibát, amit sokan mások, hogy huszonöt-harminc éves korában is gondoskodom róla, kiszolgálom, anyáskodom felette, mamahotelezünk együtt és pizzát rendelek neki vacsorára. Divatos kifejezéssel úgy is fogalmazhatunk, hogy a fészek kiürülése után újradefiniáltam magam.

Sokan maguk is ételallergiával vagy más betegséggel küzdenek, és így kerülnek kapcsolatba a gasztronómiával, cukrászattal.

Én nem. Nem vagyok született cukrász, messziről indultam. Úgy értem, nem egy több generációs cukrászdinasztia sarja vagyok. Teljesen más üzletágból érkeztem, hosszú évekig a saját ingatlanirodám vezettem. De a kreativitás, a kétkezi alkotás mindig fontos volt számomra. A cukrászat hobbinak indult. A 2 éves cukrász iskolát 2015-ben végeztem el, otthon sütöttem, próbálkoztam, kísérleteztem. A sütiző ötlete sem egyből jött, előtte próbálkoztam ezzel-azzal, de azokból a kísérletekből végül nem lett semmi.

A mentes cukrászda jóval nagyobb kihívásnak tűnik, mint egy hagyományos. Kezdetektől mentes sütikben gondolkodtál?

Hogy a SZERTESZvagyIGEN mentes sütiző lett, az két dologban gyökerezik. Mivel kívülről érkeztem a szakmába, és nincs mögöttem két-három generáció felhalmozott tudása, tapasztalata, egyáltalán nem gondolkodtam hagyományos cukrászdában. Valami mást akartam, a megszokott, hagyományos receptúrák, tradicionális sütemények nem jelentettek igazi kihívást. Végül a volt férjem vetette fel a mentes cukrászda ötletét.

Az ötlet alapján kezdtem kutakodni a témában, és megdöbbenve szembesültem azzal, milyen nagy az igény a mentes édességekre.

Addig nem gondoltam, hogy ilyen sok embert érint egészségügyi okokból a mentes étkezés. Én őket akartam kiszolgálni. Ebben láttam meg a lehetőséget. Ebben a sütizőben nem a trend diktál. A filozófiám, a küldetésem az, hogy a beteg embereknek valódi cukrászdai élményt nyújtsak.

A döntés tehát megszületett. Innentől egyenes volt az út?

Az elhivatottságom nagy volt, de az üzletnek félve vágtam neki. A családom, a fiam bátorított. Az iskolában fantasztikus tanárom volt, segítőkész, támogató, kiváló szakember, igazi cukrász fanatikus. Ha valamivel elakadok vagy tanácsra van szükségem, a mai napig fordulhatok hozzá. Aztán, 2018. februárjában megláttam a neten ezt az üzlethelyiséget, és beleszerettem. Az üzleti életben van tapasztalatom, így tudtam, mit akarok.

Amikor megláttam a Zöld Házat, amit Óbudán mindenki ismer, a környező utcákat, az üzlet előtti hatalmas parkolót, azonnal tudtam, hogy ez a tökéletes hely, mert nekem a munkához nyugalom kell.

A közelben lakom, és nem utolsósorban az ára is megfelelő. Nagyobb üzletbe bele se mertem volna vágni a gyakorlati tapasztalat hiánya miatt.

És tavasszal, egészen pontosan májusban megnyílt a SZERETSZvagyIGEN.

Igen. Másfél évig egyedül csináltam mindent, egyedül kellett kitapasztalnom a szakmát, a vendégeket, mindent. 2019 ősze óta viszont már ketten vagyunk. Brigivel régóta ismerjük egymást és remek párost alkotunk. Kiegészítjük egymást. Neki is felnőtt gyereke van, mindketten pályaelhagyók vagyunk és mindketten nyugodt munkára vágyunk, amiben ki tudunk teljesedni, és amit elbírunk. Mindketten olyan munkahelyet akartunk, ahol jól érezzük magunkat. Ez egy ilyen hely. Most már egyre többen kérdezgetik, mikor megyek el innen egy nagyobb, forgalmasabb helyre. Nem akarok elmenni innen. Nem akarok nagyobb üzletet, nagyobb személyzetet. Az számomra azt jelentené, hogy többet járnék áruért, sokkal több időt töltenék adminisztrációval, a kollégák problémáival, könyveléssel, és én ezt nem akarom. Akkor pont az maradna ki az életemből, amiért elkezdtem! Ahhoz, hogy tudjunk fejlődni, hogy a kapacitásunkat aminek még egyáltalán nem járunk a végén  –, teljesen kiaknázzuk, és a maxiumumot tudjuk nyújtani, a jó munkahelyi légkör és a nyugalom a legfontosabb. Ma például visszamondtam egy rendelést, mert nem tudtam volna úgy elkészíteni a tortát, hogy azzal mindenki elégedett lett volna.

Ez egészen ritka. Kevesen tennék meg. Te mégis.

Persze. Ha az a torta nem lenne olyan, ha nem tudom úgy megoldani, ahogy kérik, és a végeredménnyel nem lennék tökéletesen elégedett, akkor inkább nem vállalom. Tudni kell nemet mondani. Ez ilyen egyszerű.

Jól értem? Ha valaki bejön hozzád az üzletbe, a kérésének megfelelően elkészíted számára az ő igényeire szabott tortát?

Igen. Részletesen megbeszéljük, mit szeretne, ha kell, kompromisszumokat kötünk. De így van, egyedi igényekkel is jöhetnek hozzám az emberek.

A torták nem csak gyönyörűek, de az ízük valami mennyei! Édesek, de amellett főleg az adott alapíz dominál. Meg nem mondanám, hogy ez mentes!

Mások sem. (nevet)  Nem használunk aromákat, színezékeket, ízfokozókat, ez a titkunk. Nálunk a málnatorta málnából, a pisztácia pisztáciából, a mangótorta mangóból készül. Meglepő, nem? Sokszor leskelődöm az ablakon, nézem, mi az első reakció az első falat után. Mindig megnyugszom, mert látom az arcokon az elégedettséget.

Kísérletezel most valamivel?

Kókuszgolyót akarok csinálni. A fiam barátnője édesanyjának az a kedvenc sütije, ezért kezdtem bele. Persze engem az újdonságoknál is nagymértékben behatárol, hogy mentes cukrászda vagyok. Egy tükörglazúrt például nem tudok elkészíteni a tortára, mert vannak alapanyagok, amiket egyszerűen nem használhatok.

Folyamatosan kísérletezem, próbálkozom. Hozok neked egy kis granolát, a panna cottához készült, aminek nagy sikere van. Azt is mi készítjük.

Mmm… ez is nagyon finom! Ez a fűszerezés!

Nekem mondod? Én két és fél éve a saját süteményemet eszem.

Melyik a kedvenced?

Mindig az, amelyiket éppen eszem. (nevet) De talán a katalán krémes, amit az előbb kóstoltál. Az a torta például elsőre olyan jól sikerült, hogy azóta sem változtattam rajta.

Tudod, mi fantasztikus még? A cukrászda neve. SZERETSZvagyIGEN. Honnan a név?

A név, igen. Hát, az …. az életem nagy veszteségéből származik. Ez az én …. titkom. Szóval, nem hosszas rágódás eredménye.  A jó név fontos, és én szeretem az első perctől, ahogy a vevőim is szeretik, mert mosolyt csal az arcokra. Látom, ahogy elsétálnak az üzlet előtt és felnéznek. És elmosolyodnak.

Karácsonyi különlegességgel készültök? 

Igen, bejglivel. Tavaly már nagyon sokat sütöttünk, nagyon szerették. A klasszikus diós, mákos és gesztenyés lesz idén. Nagyon készülünk, mert várják. Tavaly nekem nem is maradt. Magamnak félreraktam egy fél rúd mákosat, de a végén odaajándékoztam egy néninek, aki állandó vásárlóm. Úgyhogy így jártam, nem jutott bejgli. Talán idén marad.

SZERETSZvagyIGEN Mindenmentes Cukrászda
1032 Budapest, Solymár u. 10.
Telefon: 06 70 272 3404
facebook.com/szeretszvagyigen

Száz éves lenne idősebb Domahidy László

A Folyondár utcai kétszintes polgári lak tele van emlékekkel, a „száz éves” művészről készült szerepfotókkal, portrékkal, festményekkel és a külföldi turnékról hozott értékes tárgyakkal, szobrokkal, amelyek között a szintén operaénekes utód, ifj. Domahidy László büszkén kalauzol, miközben megosztja velünk történetüket, mesél híres édesapjáról, így lassan kibontakozik előttünk a művész gazdag életútja, eseményekben, élményekben, sikerekben bővelkedő pályaképe. 

ifj. Domahidy László

 Kárpátaljáról menekült a család

Megemlékezésünk főszereplője eredetileg a kárpátaljai Domahidára való Szabó családba született, az anyakönyvbe tehát Domahidy Szabó Lászlóként jegyezték be, „hétköznapi” nevétől csak huszonéves kora elején vált meg. Szülei, a múlt évszázad elején különböző okokból Magyarországra menekültek, és Tyukod környékén telepedtek le. A nemesi múlt miatt nem kaptak hozzájuk méltó munkát, az édesapa a debreceni járműjavítóban vasúti lakatosként dolgozott, majd művezetővé küzdötte fel magát, az édesanya pedig, bár színészi ambíciókat dédelgetett, háztartásbeli lett.

Mint a legtöbb gyerek az első világháborút követő újjáépítés nehéz időszakában, Domahidy László sem dúskált a földi javakban, szorgalmasan tanult, mellette sportolt.

Ügyesen mozgott a sportpályákon – szertornázott, evezett és birkózott –, eleven, öntörvényű gyerekként néha az unalmasabbnak ígérkező órákat otthagyva inkább sportdresszbe bújt.

Hangjára már az általános iskolában felfigyeltek tanárai, s ez arra ösztönözte, hogy a sporton kívül az énekléssel is egyre komolyabban foglalkozzon, iskolai koncerteken, ünnepségeken gyönyörködtek szépen csengő szopránjában. Igen, akkor még szoprán hangja volt, később, középiskolai éveiben mélyült fokozatosan. A helyi Piarista Gimnáziumban folytatta tanulmányait, mellette a debreceni Zenedébe járt Hoór-Tempis Erzsébet énekóráira, azonban a birkózásról és a szertornáról sem mondott le, több versenyt nyert. Mindkét területen, és az ifjú hölgyek körében is egyre sikeresebb volt.  

Addig kísérte, míg elvette

– Apám az éneknek köszönheti édesanyámat, akivel középiskolai éveiben ismerkedett meg – meséli ifj. Domahidy László. – Eleinte osztálytársa, Ujfalussy József kísérte zongorán a koncerteken, aki egyre elfoglaltabb lett, majd a budapesti Zeneakadémiára került (1980 és 1988 között rektora is lett az intézménynek) – egy gyönyörű lány, az erdélyi Szilágysomlyóról származó Báró Györffy Magdolna vette át a helyét. Akkoriban ugyanis a piarista fiúk gyakran találkoztak és közösen léptek fel a helyi kulturális rendezvényeken a híres Dóczy Leánynevelő Intézet diákjaival. Az intézet főleg a legendás Abigél című könyvből, illetve a belőle készült filmből vált közismertté. Ide járt édesanyám, akinek Szabó Magda nemcsak az osztálytársa, hanem egyik legjobb barátnője is volt. A világhírűvé vált író többször megfordult nálunk Óbudán, haláláig tartották a kapcsolatot.

Anyukám remekül zongorázott, ő kísérte édesapámat a különféle koncerteken, s ez meghatározta további életüket – szerelmesek lettek egymásba, és 1943-ban összeházasodtak. 

Kolozsvárott kezdte pályáját

Az időközben művésszé cseperedett idősebb Domahidy László élete a háborús időkben is mozgalmas volt. A sikeres érettségi után Budapestre került, a Zeneakadémiára, ahol 1941-ben végzett dr. Molnár Imre tanítványaként. Itt figyelt fel tehetségére Vaszy Viktor, a neves zeneszerző, karmester és zenepedagógus, aki a kolozsvári operaház igazgatójaként a diplomaszerzés után nyomban leszerződtette tanítványát. A kezdő énekes Erdély fővárosában mutatkozott be a Traviatában, Granville doktorként, és innentől kezdve egyre több nagyobb szerepet kapott. A „történelem” miatt igen rövid időre, mindössze két évre sikerült kolozsvári „kirándulása”, pedig megszerette a közönség és a szakma. Akkoriban írta róla az egyik zenei lap: ”Kisgyerekként Debrecenben még csengő szopránt énekelt, aztán a nagyfiú mély hangjára figyeltek föl. A színpadra vezető út nem is volt „rögös” a számára, már húsz évesen operaénekes lett.” Méghozzá abban a városban – Kolozsvárott –, ahol remek műhelymunka folyt kitűnő szakemberekkel. 

Esküvői kép, 1943.

 A II. világháború azonban hamar megszakította szépen ívelő karrierjét, kikerült a szovjet frontra, ahol a háború viharában sem hagyott fel az énekléssel, egyre érettebb hangjával szórakoztatta a harcokban megfáradt magyar katonákat, s ahogy fia megfogalmazta: „Apukám két év alatt kiénekelte magát a hadseregből, ugyanis a Debrecen felé közeledő fronttal hazahozták, ráadásul, a városban megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány előtt is többször fellépett.” 

Tyukodi pajtás, a vérbő figura

Domahidy 1946-tól már a Magyar Állami Operaház magánénekese, az Operaház “aranykorának” volt tagja, ahol a szerzők az ő habitusára, mély basszusára komponáltak, illetve alakítottak szerepeket, mint például: Farkas Ferenc Csínom Palkó daljáték Tyukodi pajtását, Ránki György Pomádé címszerepét, vagy Szokolay Sándor Vérnász apa figuráját, de Ránki rádió-, valamint gyermekoperáinak karakterszerepeit is. Farkas Ferenc, a Vidróczki című romantikus daljátékába pedig éppen Domahidy miatt került be a szokatlanul sok prózai szöveg, mert a szerző különféle zenés darabokból és műsorokból jól ismerte az operaénekes rendkívüli színészi kvalitását is, amelyet a korabeli zenei kritikák rendszeresen kiemeltek.  

Tyukodi Pajtás
Farkas F: Csínom Palkó

– Farkas Ferenccel még Vaszy Viktor idejében ismerkedett meg édesapám – folytatja a mesélést ifj. Domahidy László –, akivel hamar összebarátkozott. A híres zeneszerző az ő alakjára formázta, komponálta a közkedvelt népdalból ismertté és népszerűvé vált Tyukodi pajtás vérbő figuráját, mert megtudta, hogy a mi családunk Kárpátaljáról menekült Tyukod környékére.

Ez a történet ihlette meg, s erre mindig büszke volt apám, mert szinte jelképévé vált ez a dal. Egészen haláláig egyik legkedvesebb szerepe volt.

Ázsiai turné élményekkel, tudósításokkal

A neves operaénekes nemcsak hazánkban vált ismertté és népszerűvé, hanem Ázsiában is, ahol többször megfordult, sőt az ötvenes évek elején-közepén egy évet turnézott. Óriási hírnevet szerzett hazánknak. Járt Indonéziában, Kínában, Mongóliában, Koreában, Vietnamban, ahol államfők, pártfőtitkárok fogadták és kitüntették. Ma már történelmi alakokról, rettegett vezérekről beszélünk: Csou En-laj, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung, Ho Si Minh… Ez utóbbit a hatalmas termetű magyar művész egy pillanat alatt könnyedén felkapta egyszer a színpadra, hogy megtartsa beszédét, amikor látta, hogy Ho apó nem tud megbirkózni a számára túl magasan lévő világot jelentő deszkával… 

Mao Ce-tung mosolyog, 1956.

 Kínából például rendszeresen tudósított magyar lapokat a turnéról. Az egyik írásából a következő derül ki: „Kínában szokatlan az ilyen mély basszus hang, mint az enyém és ezt zenei különlegességnek tekintik, így arra kértek, hogy a Fehér hajú lány című operájuk egyik áriáját tanuljam meg. Óriási sikere lett, s azóta ez volt az egyik legnépszerűbb számom a hatalmas országban.”

Karakterbasszus

Hosszú pályafutása során csaknem száz, elsősorban karakterbasszus szerepet énekelt. Híres volt Osminja vagy Hundingja, Mozart Szöktetés a szerájból, illetve Richard Wagner A walkür című operákból, de a Pomádé királya is. Feledhetetlen alakításai voltak Muszorgszkij Borisz Godunov című operájában is, amelyben mind a négy basszus szerepet játszotta, persze, más-más rendezésben, előadásban. Ezeket a nagy karaktereket, mély, széles basszusával hívta életre a színpadon, amelyre a világhírű hegedűművész, David Ojsztrah is felfigyelt, még közös rádiófelvételt is készített vele, ami óriási elismerésnek számított, Domahidyt büszkeséggel töltötte el. Ojsztrah annyira becsülte a magyar népdalokat, hogy kívánságára az Elindultam szép hazámból című dal került szalagra, amelyet még ma is szívesen játszanak a Magyar Rádióban. A Szovjetunióban is többször koncerteztek együtt, s 1960-ban a magyar operaénekes megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Szovjetunió Népművésze címet. 

Daland
R. Wagner: A bolygó hollandi

 Domahidy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években az ország egyik legfoglalkoztatottabb művésze volt, a Magyar Rádió archívuma több száz felvételét őrzi. Kodály-Bartók-Liszt műveivel, illetve a magyar népzene világszerte történő népszerűsítésével szerzett elismerést, és kapott rangos kitüntetést Kínában, Koreában, Vietnamban, Mongóliában, Indonéziában, de fellépett Brüsszelben, Londonban és Párizsban is. A párizsi Olympia Színházban – eddig egyetlen magyar művészként, s főleg operaénekesként – aratott hatalmas sikert.

David Ojsztrah, Moszkva 1956.

 Prózában is jeleskedett

 A remek színészként is számontartott operaénekes mindig figurában és szituációban gondolkodott, amiről így vallott egyik nyilatkozatában, amikor megkérdezték tőle, ogy melyik szerepét szereti a legjobban:

„A nehéz szerepeket szeretem – szögezte le. – Nemcsak hangilag, hanem színészileg is igyekszem jól megformálni a figurát.”

Hogy mennyire volt színészi képességgel is megáldva az énekes, arra bizonyíték az alábbi néhány sor. Az 1959-ben indult Magyar Televízióban szinte az első adástól kezdve foglalkoztatták, állandó résztvevője volt a rendszeres operaközvetítéseknek, vidám, zenés pamfleteknek, népzenei műsoroknak, de az Országos Filharmónia mind felnőtt, mind ifjúsági hangverseny-sorozatának is, ami több száz szériát jelentett. Játszott többek között a híres Palacsintás király című zenés tévéfilmben, és szerepet kapott mozifilmekben is, például a Gábor Diákban és a Délibáb minden mennyiségben című alkotásban. A Magyar Rádió Csinn-Bumm Cirkusz gyerekműsorában pedig termetes alakja miatt a csupaizom Muszkli Miskát alakította, szintén óriási sikerrel, így vált a gyerekek kedvencévé is. Szívesen szinkronizált, többek között a népszerű amerikai rajzfilmben, a Foxi Maxiban csendült fel híres basszusa. Szinkronszerepeiért Nívódíjat kapott.

Pomádé
Ránki Gy.: Pomádé király új ruhája

Operanegyed Óbudán

Ifj. Domahidy László: „Szüleim ugyan Óbudán leltek otthonra, de édesapám legtöbb idejét az Andrássy út környékén töltötte. Az Operaház volt a második otthona, ahol én is sokat megfordultam, hiszen sokszor vitt magával próbákra, előadásokra. Itt találkozhattam a legnagyobb magyar énekesekkel, akikkel később családi-baráti kapcsolatba kerültem, hiszen jónéhányukat, mint például Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet, Pitti Katalint, Sass  Szilviát, Korondi Györgyöt apám idecsábította Óbudára, ráadásul a szomszédunkba költöztek. Neki köszönhető, hogy itt egy operanegyed jött létre. Nagy élmény volt a körükben, környezetükben felnőni, rengeteget lehetett tanulni tőlük. Rendszeresek voltak a közös főzések, beszélgetések, bulizások. Felejthetetlen!

Lemaradt a Kossuth-díjról

 A Kiváló és Érdemes Művész 1980-ban vonult nyugdíjba, de az Operaházban változatlanul játszotta addigi és új szerepeit 1996-ban bekövetkezett haláláig. Az Operaház művész szakszervezetének évtizedekig volt elnöke, 70., majd 75. születésnapja alkalmával felvetődött az operaházi “Örökös tagsága” elismerés, ám vagy a bizottság vezetője, Melis György betegsége, vagy igazgatóváltás miatt ez elmaradt.

– Édesapám 1996 szeptemberében meghalt, így okafogyottá vált az intézkedés – jegyzi meg szomorúan ifj. Domahidy László. – Bár számos hazai és külföldi kitüntetést kapott, de például a Kossuth-díjról is lemaradt, mert amikor felterjesztették, ő erre túl fiatalnak tartotta magát. Talán a centenárium jó alkalom lesz egy posztumusz-díjra… 

ÓBUDAI VOLTAM, ÓBUDAI VAGYOK!

Hogyan kerültek a szülei Óbudára, áll-e még a ház, ahol gyermekkorában élt?

Nem is tudom pontosan megmondani, mikor költöztek ide. Annak idején nem igazán foglalkoztak vele az emberek, hogy ki honnan jött, mint jött.

Édesapám Hidegkúton született, ezért lettünk Hidegkutiak. Miután vitéz volt, megválaszthatta a vezetéknevét. Azelőtt ugyanis Dvorniknak hívták.

Óbuda sváb, braunhaxler terület volt, az iskolatársaim között is akadtak braunhaxler gyerekek. Egy földszintes házban laktunk a Bécsi út 136. sz. alatt, valahol a mostani Bécsi úti lakótelep helyén. A Margit Kórházban születtem, a Vörösvári útra jártam iskolába.

Az Óbudától Firenzéig című életrajzi könyvéből megtudjuk, hogy a gyermekkori focimeccsek első színhelye a Schmidt-kastély kertje volt. Titokzatos épületnek írja le a mai Kiscelli Múzeumot: mennyire volt más, mint napjainkban?

A Schmidt-kastély nem úgy nézett ki, mint manapság. A parkban fák és bokrok álltak mindenütt. Nemrég jártam arrafelé, és láttam, hogy a bokrokat már jórészt kivágták. Akkoriban belépődíjat kellett fizetni, amire nekünk, gyerekeknek nem volt pénzünk, így átmásztunk a kerítésen, és ha jött az őr, gyorsan átfutottunk egy másik területre.

Bizonyára ez lehetett a híres Bajzám. Merrefelé kellene indulnom, ha ma keresném?

A Bajzám a Margit Kórházzal szemben, a Föld utca Vörösvári út felé eső részén terült el, egész a Körte utcáig. Apró házak álltak itt, de voltak köztük beépítetlen területek is. Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található.

Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát.

Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki! Ez az óriási terület évente egyszer cirkuszoknak, búcsúknak adott helyet. Édesapám egy alkalommal labdát vett nekem a búcsúban, de kikapta egy gyerek a hónom alól, és elszaladt vele. Egyszer lett volna rendes futball-labdám, azt is ellopták! Tele volt a tér mutatványosokkal, üzletekkel. Hétvégeken fabódékat építettek, és azokban árusították a környéki kis településekből hozott árukat. Ott lehetett szombat-vasárnap megvásárolni mindent: tejet, tejfölt, sajtot, túrót, retket, salátát… Egész Óbuda központja lett, s megvolt minden lehetőség arra, hogy ott játsszunk. Mindez talán el sem képzelhető ma már erről a tízemeletes házakkal sűrűn beépített területről.

Honnan ered a Gacek becenév?

Mindenkinek volt valami beceneve, nem tudom, én miért lettem pont Gacek, nem is tudom, hogy mit jelent, de a srácok mindig így szólítottak. A múltkor itthon járt az egyik gyermekkori barátom, aki most Kanadában él. Felhívott, és azt mondta: „Helló Gacek, Csillag vagyok!” Eltelt azóta már vagy hetven év, és még mindig így hív! Szép idők voltak, elmondhatatlanul szép idők…

Ebben az időben még minden sportolónak volt polgári foglalkozása. Önt milyen pályára szánták?

A Guttmann és Feketénél tanultam, ami egy világhírű harisnyagyár volt Óbudán. Tizennégy-tizenöt éves voltam, amikor oda kerültem, megtanultam a szakmát, és nagyon jól kerestem. Szép munka volt.

Automatikus gépekkel dolgoztunk, melyek egyszerre húsz harisnyát állítottak elő. Csak akkor kellett megállítani, ha valami baj volt.

Hetente hatvan pengőt kerestem! Óriási pénz volt ez abban az időben, amikor a sláger is arról szólt, hogy „havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”.

Az Önről szóló kötet tanúsága alapján a földszintes házakkal együtt egy jellegzetes gyümölcsfa is eltűnt Óbudáról…

Valóban, gyermekkoromban mindenfelé eperfa állt a kertekben. A Vörösvári úton óriási nagy szemű eprek értek a fákon. Vagy fölmásztunk érte, vagy összeszedtük a hullott gyümölcsöt, lemostuk és megettük. Nagyon finom volt! Minden házhoz tartozott egy kis udvar, a házak hátrébb, a kert végében álltak. A kapuk nyitva voltak, bárki bemehetett, bár figyelni kellett, hogy a tulajdonos meg ne lásson. Beszaladtunk, szedtünk pár epret, és már futottunk is ki. De akár csak a Vörösvári úton is össze tudta szedni az ember a napi gyümölcs fejadagját.

Kíváncsi lennék, mire emlékszik legszívesebben abból a rég elmerült óbudai világból, és maradt-e belőle bármi, amit Ön még manapság is megtalál?

Tisztán emlékszem, hogy a Vörösvári úton egyetlen kétemeletes épület volt, a gyógyszertár. A péknek meg a hentesnek egyemeletes háza volt: lenn az üzlethelyiség, az emeleten pedig a lakás. A többi viszont mind földszintes ház volt. Az ember végigjárta a kis utcákat, és látta, hogy az ott lakók nyugodtan, boldogan éltek, barátok voltak, összejártak. És ha már említettem a péket, és azt kérdezte, maradt-e valami a régi világból, elmesélek egy történetet. Ezelőtt tíz-tizenkét éve szóltak az ismerőseim, hogy van egy pék kint a Pomázi úton, a vasúti sínek előtt, aki nagyon jó kenyeret süt. Kimentem egyik nap kenyeret venni, erre azt mondja a pék: Nem ismer meg, mi? Hát, mondom, honnan ismerném? Erre ő: hajdanán mi a Vörösvári úton dolgoztunk, és maga nagyon sokat járt hozzánk még kisgyerekként.

Fantasztikus, hogy hatvan év után találkozom ugyanazzal a pékkel, akihez gyerekkoromban is jártam kenyérért.

Ez hihetetlen! És ugyanolyan jó kenyeret sütött, mint akkoriban. Sorban álltak az emberek, pedig messze, a városon kívül volt. Hála Istennek, sok gyermekkori barátommal is összefutok: ők maradtak velem hírmondónak a régi világból.

Kérem, ossza meg velünk néhány iskolai emlékét!

A Kórház utcába jártam polgáriba, az osztályfőnököm egy kis, púpos ember volt. Egyszer kimentünk a Rómaira tanulmányi útra, végignéztük Aquincumot. Tizenhárom-tizennégy éves voltam, s ebben a korban már kicsikét gondolkodik, könyveket olvas az ember. Rácsodálkoztam, hogy a régi rómaiaknál micsoda építkezések lehettek, hogy ezek a romok még mindig megvannak. És milyen csodálatosak! Megnéztük az Amfiteátrumot, s én elképzeltem, hogy engedhették be az oroszlánokat. Utána elmentünk a gázgyári pályára játszani. Inkább a kézilabda dívott abban az időben, a futballt nem nagyon kedvelték, nem tudni, miért. Gyanakodva figyelt a tanár meccs közben, majd magához hívott.

Azt mondta: Ide figyelj, Hidegkuti, ha megtudom, hogy le vagy igazolva valahol, abban a pillanatban kirúglak az iskolából.

Akkor már két éve játszottam az UFC-ben. Mondtam neki: Tanár úr kérem, én nem, ilyen fiatalon nem is lehet! Szerencsére a szabályokat, hogy már tizenkét éves kortól lehetett játszani, nem ismerte. A testnevelő tanárunkkal egész más volt a hangulat. Később a Napos úton laktunk, a fiam a Budakeszi út melletti iskolába járt. Egyszer jött haza a gyerek, és azt mondta: apa, a testnevelő tanár úr beszélni szeretne veled. Bementem az iskolába, és kiderült, hogy a fiam tornatanára tanított engem is gyerekkoromban Óbudán! Beszélgettem vele sokat, és utána is többször meglátogattam.

Milyen volt Óbuda a háború éveiben?

Bekerültem a leventék közé, és úgy nézett ki, hogy kivisznek Németországba. El is jutottunk Pilisvörösvárig, de akkor az oroszok bekerítették a területet, így nem tudtunk már továbbmenni. A ruhám és minden holmim még kikerült, mert azokat teherautóval vitték, minket viszont gyalog indítottak útnak. 1944 októberében megnősültem. Feleségem is óbudai, egymás mellett laktunk, innen az ismeretség. Az esküvő után kiköltöztünk Óbuda külterületén lakó rokonainkhoz. A bombázások alatt a barátainkkal mindig fölszaladtunk az erdőbe, beálltunk egy fenyő vagy egy akác alá, az volt a legbiztonságosabb hely. Onnan figyeltük a történéseket. Borzalmas volt!

Amikor leesett a bomba, szerte-széjjel lángra lobbant minden. Fentről mindezt tisztán lehetett látni.

A bombázás okozta károk nem is voltak igazán súlyosak Óbudán, inkább maga a háborúskodás ejtett sok sebet. Amikor a Kiscelli utcába, egy kétszobás lakásba költöztünk, a falon egy óriási lyuk tátongott. 1945 elején talicskával mentünk sódert, homokot meg téglát összeszedni az utcákon, és volt egy ismerősöm, aki helyrehozta. Ez a ház még ma is áll a Kiscelli u. 66. szám alatt, közvetlenül a San Marco utca mellett. Nemrég jártam arrafelé, és mutattam a fiamnak: nézd meg, itt laktunk azelőtt… Méghozzá 1953-ig laktunk ott, amikor Palotás Péter megnősült, és kapott egy lakást a Pozsonyi úton. Arra kért, hogy cseréljünk, hiszen ő is és a felesége is óbudai, s így közelebb volt számukra a család. Péter legalább nyolc évvel fiatalabb volt nálam. Kitűnő játékos volt, de sajnos nagyon fiatalon, harminckilenc éves korában elment. Puskás Öcsivel és Buzánszkyval sokszor fölelevenítjük a régieket, akik meghaltak. Sűrűn találkozunk, Fejér Miki, a Sipos tulajdonosa is állandóan hív minket, mindig kitalál valamit, hogy odamenjünk.

Örülök, hogy szóba került a Sipos, hiszen Óbuda legendás étterméről van szó…

Régen is a mostani Siposba jártam, csak akkoriban más volt a tulajdonos. Salamon Béla bácsival és a szintén óbudai Börzsei Jancsival együtt minden hétfőn lementünk. Hétfőn nem játszottak a színházak, így Béla bácsi, aki igazi futballőrült volt, hívott, hogy menjünk le egy kicsit dumálni. Elkezdte nekünk magyarázni, hogyan kell futballozni, s mi végighallgattuk. A mérkőzések lejátszása után voltak vitáink, de az ember mindig tanult belőle, okosodott.

Csütörtökönként pedig egy lipótvárosi presszóba jártunk, mert Béla bácsi csütörtökön sem játszott. Nagyon jó, hangulatos beszélgetések voltak.

Az Aranycsapat tagjai az ország különböző tájairól érkeztek, és úgy tudom, mindez alapot adott némi élcelődésre Önök között…

Volt egy örökös, visszatérő vitám a hajdani játékostársaimmal. Buzánszky mindig azt mondta, hogy Budapest nem más, mint Dorog külterülete. Mondtam neki: Ide figyelj, 2000 évvel ezelőtt Óbuda már nagyváros volt. Egyet vegyél figyelembe, akkor még Dombóvárról vagy Dorogról (Grosics Gyula ott született) azt sem tudták, hogy valaha is a világon lesznek. –  Abban a pillanatban kapták a szöveget Óbudáról!

Tudom, hogy külföldi munkái idején is visszavágyott Óbudára. Itt született, és most is itt beszélgetünk…

Az embernek mindig honvágya van. Akárhová megy, hiányzik az otthona, a baráti köre, nem tudja elkerülni, hogy a barátai közé ne vágyódjon. Egyiptomban éltem hét évig, s alig vártam mindig, hogy szabadságra haza tudjunk jönni. Nem tagadom, sokszor vágytam arra, hogy legyen egy kis családi házam valahol Budapest környékén. Mégsem véletlen azonban, hogy újra itt kötöttem ki: óbudai voltam, óbudai vagyok! A baráti köröm most is leginkább óbudaiakból áll. Ki szoktam menni a Kerületi meccsekre a régi baráti körrel, akikkel annak idején együtt gyerekeskedtem.

Milyen a kapcsolata a III. Kerületi TVE-vel?

Egy darabig tagja voltam a Kerület vezetésének, de állandóan veszekedtek, és ennek így nincs értelme. Aztán amikor kikerültem Egyiptomba, megszakadt a kapcsolat. Egyszer kimentem egy bajnoki meccsre. Volt öt igazolványom: a MOB-tól, az MLSZ-től, a Kerülettől, az MTK-tól s még valahonnan. Be akartam menni, erre azt mondták, ott nem lehet, csak a nem tudom én kiknek. Mondtam, elnézést kérek, nézze meg, itt van ötféle igazolvány, valamelyik csak jó ide. Azt felelte az illető, menjek át a másik oldalra, ott talán be tudok menni. Mondtam, jó, köszönöm szépen, és elmentem haza. És nem mentem vissza soha többet.

Ez a csendes, szerény, elegáns viselkedés nem minden sikeres emberre jellemző… 

Mindig visszafogottan viselkedtem, s a barátaim is mind ilyenek voltak. Ha valahol valamelyik haverom mégis elkezdte, hogy: ki, ha én nem, nekem a Hidegkuti a barátom, mindig lecsillapítottam az illetőt. Megkértem, maradjon csendben, ha nem, akkor elmegyek.

Soha nem kérkedtem azzal, hogy ki vagyok. Édesapám ugyanilyen csendes, halk szavú ember volt.

Sajnos nem ritkán látni dohányzó és egyéb szenvedélyeknek hódoló élsportolókat. Ön hogyan kerülte el a sikerekkel gyakorta együtt járó csapdákat?

Tizenegy éves lehettem, amikor egy játékostársammal vettünk egy fillérért két cigarettát. Megkóstoltuk. Egy slukkot szívtam, s majdnem megfulladtam. Eldobtam, és azóta egy darabot sem vettem a kezembe, de ő sem. Azt mondtuk, be van fejezve, és be tudtuk tartani mindketten. Embere válogatja. Nem mondom, hogy nem ittam meg időnként egy pohár bort, de soha nem részegeskedtem. Tréning után elmentünk a játékosokkal, megittam egy stucni sört, így hívták a korsót, megettem egy pár virslit, és mentem haza. De éjjeli lokálokba én soha nem jártam…

Nem tudom nem feltenni a kérdést: hogyan látja a hazai labdarúgás jelenlegi helyzetét?

Az 1954-es vb-döntő után beszéltünk a német játékosokkal, akik azt mondták, nagyon kevés pénzt kaptak a világbajnokság megnyeréséért. Ma hatmillió dollárt kap egy labdarúgó, akkor hatvanat sem kapott. Ma már megfizetik, ez a tendencia elhatalmasodott a világon. De ha megfizetik, akkor játsszon is: ez a lényeg! Hogy engedhetjük meg, hogy játékosok több millió forintot keressenek, és ne legyen meg hozzá a tudásuk? Ahhoz, hogy elérjük azt a szintet, hogy nemzetközi viszonylatban is eredményesek legyünk, bizonyos, hogy a játékosoknak változtatni kell az életmódjukon. Megváltozott maga a labdarúgás is, ezt tudomásul kell venni. Azzal a játékkal, amit mi játszottunk, már nem lehet megélni.

 

És akkor volt még a Hidegkuti-eset! Ismét hencegnem kell: megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik (lakott) a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, mert az adott helyzetben ez a legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem, vagyis csak oda kellett neki passzolnom, és gól. Erről egy lépéssel előbb nem volt szó. Igen tanulságos egy íróember számára. Nem a kéznél lévők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni: új teret. Ezt mondta annak a nyugdíjas férfinak a kis hátralépése.

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (részlet)

Több ma a kárókatona, mint holnap a bucó

Halkutató és zeneszerző. Hogy jött össze ez a párosítás?

Gyerekként a szüleimtől az első akváriumomat azért kaptam jutalmul, mert ki tudtam mondani az „r” hangot. A rovarok, békák, gyíkok és a többi elérhető, megfogható állat rendkívül érdekelt már kisiskolás koromban is, mint a legtöbb kisfiút, amíg a szülők le nem nevelik róla őket. Engem nem sikerült lenevelni: kamaszkoromban egy diktafonnal madárhangokat gyűjtöttem a közeli erdőmaradványokban, nádasokban, és otthon is a legkülönfélébb állatokat tartottam. Aztán hosszabb szünet következett ebben, amikor zeneiskolába mentem.

Szürke gém, nagy kócsag, bütykös hattyú

A szüleid hatására választottad a zeneiskolát?

Nem közvetlen hatásukra. Más gyerekek lázadásra használják a zenélést, én viszont úgy tudtam lázadni, hogy kijelentettem: nem leszek zenész. Szerencsére nem is erőltették. Hatéves koromtól néhány évig zongorázni tanultam, utána viszont tizenhat éves is elmúltam, mire először vettem két másik hangszert: gitárt, majd basszusgitárt a kezembe. Utóbbi annyira megtetszett, hogy (egyik) hivatásomul választottam a rajta való játékot.

De aztán mégis visszatértél a természetbe.

Később, a kétezres években egy szűk évtizeden át madármentőként tevékenykedtem, ezután kezdtek érdekelni a hazai, kárpát-medencei halak annyira, hogy igen mélyen beleástam magam az akváriumi tartásuk lehetőségeibe. Beszerzésükhöz persze terepi ismeretekre is szükség volt. A témáról írt Hazai halak az akváriumban című könyvem után egyenes út vezetett a tudományos világba, ahol igen szívélyes fogadtatásban, valamint sok jó visszajelzésben volt és van részem.

Jelenleg az agrárminiszter által kiállított, országos kutatási célú halfogási engedéllyel rendelkező halkutató vagyok immár hat éve.

A zenélés és a halkutatás mellett a filmezés is szerepet játszik az életedben. A Budapest halai ismeretterjesztő filmedben Óbuda is felbukkan. Mesélnél erről?

Budapest északi része a hozzávetőleges határ a Dunán két biológiai zóna, az úgynevezett márna- és dévérszinttáj között. Budapest nagy része és attól délre az országhatárig a Duna a dévérzónához tartozik, akárcsak a legtöbb alföldi folyószakaszunk, a fővárostól északra azonban még a dombvidéki szakasz, vagyis a márnazóna jellemzői erősebbek. A Budapest halai című filmben a márnazóna halait egyedül az óbudai Duna-szakasz kapcsán mutathattam be. Ezek a halak áramláskedvelő fajok: elsősorban a névadó márna, de itt él két olyan sügérféle is, amely a Duna vízrendszerén kívül sehol másutt nem fordul elő, az evolúció során itt alakultak ki, azaz úgynevezett endemikus fajok: a magyar és a német bucó. Persze a Dunát a felsőbb folyásokon a nyugati országok drasztikusan átalakították szabályozással és duzzasztóművekkel, a mi északi Duna-szakaszunk azonban (Bős és Budapest között) viszonylag érintetlen, tehát még alkalmas élőhelye ezeknek a veszélyeztetett fajoknak.

Párját váró csuka Ráckevén

Te írod a szövegeket és a zenét is a filmjeidhez?

A teljes szöveget én írom, és a zene nagy részét is. Igazából nem tartom elengedhetetlennek a saját zenét, csak ha egyszer az ember már zeneszerzőként is működik több mint húsz éve, akkor sokszor egyszerűbb a régi saját zenékhez nyúlni, vagy összedobni egy újabbat, mint pénzt kiadni másvalaki zenéjére. Nyilván az is igaz, hogy még személyesebb lesz egy-egy film, ha a zene is saját benne.

Mennyire viszontagságos egy természetfilmes élete? Szélben, esőben, fagyban forgatni nem hangzik túl csalogatónak.

A zord időjárás vagy a természet által állított más megpróbáltatások szinte felüdítik azt az embert, aki valóban szívből csinálja ezt. A viszontagságokat sokkal inkább emberek és emberi tényezők szolgáltatják. Egy kirándulóból bármikor kameratolvaj válhat, egy horgászból vagy egy kutyasétáltatóból forgatást szándékosan akadályozó tényező, és még sorolhatnám, hányféleképpen tudják elrontani az emberek a több hétig tervezett és végzett munkát. Ami bosszúságot eddig a filmezés hozott nekem, annak igen kis részét kaptam állatoktól vagy a természettől.

Miért fontosak a halak? 

A halak a vízhez legerősebben kötődő gerincesek, és az embereknek is igen fontos a vizek minősége és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják legerősebben. Azonnal jelzik, ha valami nincs rendben. A halakkal egyébként a gazdaság is kiemelten foglalkozik, a Halvédelmi Törvény például kimondja, hogy Magyarország természetes vízi halállománya nemzeti kincs. Természetes vízi halat 2014 óta nem lehet kereskedelmi forgalomba bocsátani Magyarországon.

A halászatot betiltották, horgász pedig nem adhatja el, még csak nem is ajándékozhatja oda a zsákmányát. A piaci, éttermi hal tehát vagy tógazdaságokból van, vagy külföldi import.

Eszel halat?  És ha igen, bajai vagy szegedi halászlére esküszöl?  

Eszem halat, és másokat is buzdítok a halfogyasztásra. Bár leginkább sütve szeretem a halakat, a halászlére sem mondok nemet. Mindkét tájváltozatot kedvelem. Talán bajait ettem eddig kevesebbszer, úgyhogy számomra jelenleg az az izgalmasabb.

Min dolgozol most?

Negyedik természetfilmem lassan elkészül. A Ráckevei-Duna élővilágáról fog szólni. Közben elkezdtem egy természet-dokumentumfilm forgatását, ami az egyre jobban elszaporodó kárókatonák és az őket egyre jobban gyűlölő „halas szakma” konfliktusáról szól majd. Közlegények lesz a címe. 

A kárókatonák nálunk a huszadik század első felében majdnem kipusztultak, aztán a hatékony védelem miatt elég szépen elszaporodtak megint. Európa-szerte hasonló a helyzet, ezeknek a madaraknak az európai állománya az elmúlt negyven évben pont a negyvenszeresére nőtt. Egy-egy egyed halfogyasztása napi fél-egy kiló hal, és emellett sok halat megsebeznek. Kozmopolita madárról van szó, azaz nem a klasszikus értelemben vett vádormadár, de télen a befagyó vizek elől délebbre húzódik. A klímaváltozás eredményeképp egyre enyhébb teleinken az északi-tengeri állomány nem átvonul felettünk, hanem sok közülük áttelel itt. A folyószabályozások, hajózás és egyéb emberi tényezők miatt megfogyatkozott halállományunk számára ez elég lényeges csapás. A halgazdák, horgászok és egyéb „halas” emberek persze gyűlölik ezt a madarat, az utolsó szálig kiirtanák, ugyanakkor még mindig természetvédelmi oltalom alatt áll, és nem szabad elfelejteni, hogy őshonos állat, a természetes tápláléklánc része, csak éppen egy olyan halállományhoz adaptálódott, ami már csak maradványaiban létezik. Tehát egy, az emberi tényezők miatt megnövekedett számú halászmadár tizedeli a szintén emberi tényezők miatt lecsökkent halállományt.

Épp ezért is lesz Közlegények a film címe, hiszen erről a problémáról nem ők tehetnek, az egyensúlyt mint mindig az ember borította fel.

Mit gondolsz, a világjárvány mennyire változtatja meg a hozzáállásunkat a természethez?

Szerintem semennyire. Az emberben mintha kódolva lenne a természetpusztítás. A tavaszi világméretű karantén és a lecsökkent emberi tevékenység igen pozitív hatást tett az élővilágra mindenfelé. A Dunában például rekordmennyiségű volt a halszaporulat, mert idén tavasszal nem jártak a nagy séta- és szállodahajók, az általuk keltett hullámverés pedig nem pusztította el az ikrák és ivadékok nagy részét, mint egy átlagos évben. Ugyanakkor a magukkal mit kezdeni nem tudó, unatkozó emberek özönlöttek a természetbe, természetvédelmi területeken tiportak védett növényeket és zavarták a költésben lévő madárvilágot, olyannyira, hogy többször rendőrt kellett hívni ezekre a helyekre miattuk. És amint enyhülni látták a járványt, az emberek ugyanott folytatják, ahol előtte abbahagyták. Úgyhogy nincsenek illúzióim: amint megszűnik a krízis, az emberek be fogják bizonyítani, hogy semmit sem értékeltek át, és semmit sem tanultak. Persze minden egyéni vagy közösségi példának örülök, ami engem ebben esetleg megcáfol.

A Duna láthatatlan kincsei

Mottó:
“Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,”
Ady Endre: A Duna vallomása

A Duna számunkra elsősorban hömpölygő folyamot, árnyas folyópartot és a nyári forróságban a hűsölést jelenti. Ám, ha betekintünk a vízfelszín alá, megtapasztalhatjuk, hogy a folyó ökoszisztéma-szolgáltatásaival ennél lényegesen fontosabb dolgokat is ad nekünk.

A különleges nevű csáposkutak

Egyértelmű és kézenfekvő, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egyik alapvető szükségletünket, a tiszta ivóvizet Budapesten a Dunának köszönhetjük. A Szentendrei-szigeten és Káposztásmegyeren egymás mellett sorakozó nem éppen csinos betonkockák azok a csáposkutak, melyek a régebbi telepítésű cső-, illetve aknakutakkal együtt a fővárosba és az agglomerációba jutó ivóvíz hetven százalékát adják.

Egy csáposkút közepes vízhozama 300-500 köbméter/óra. Nevét onnan kapta, hogy a függőleges csőből oldalirányba 30-40 méter hosszú csövek, ún. csápok nyúlnak ki. Ezek felületén kis nyílások vannak, itt szivárog be a talajvíz a csőbe. Ahol a kavicsréteg vastagsága megengedi, két sorban is elhelyezkedhetnek a csápok: a nagy kutaknak 8-10, a kicsiknek 2-3 csápja van.

Az évezredek során lerakódott kavicsos, homokos üledéken keresztül átszivárogva a víz fizikai, kémiai és biológiai tisztításon megy keresztül, ezután érkezik ezekbe a parti szűrésű kutakba. A kavicsok felszínén megtelepedő élőlények, moszatok, mikroorganizmusok természetes szűrőként szolgálnak, így az áthaladó vizet nem kell tisztítani, fertőtlenítés (klórozás) után közvetlenül fogyasztható.

A folyó a tiszta ivóvízért semmit nem kér cserébe, csak annyit, hogy ne szennyezzük a folyóvizet, a partszakaszok talaját, és ne bolygassuk a vízbázis természetes szűrőrétegét, a kavicságyat.

Hova lett a hordalék?

Ki nem játszott már kacsakövezést vagy gyűjtött kavicsot a Duna partján? Vannak az életünkben olyan időszakok, amikor mindenhonnan kavicsok bújnak elő: a legszebb, a legszínesebb, a leggömbölyűbb, a leglaposabb, a leg-leg-leg… Tele kaviccsal a nadrágzseb, a kabátzseb, a kapucni. De vajon honnan jönnek a parti kavicsok? Mitől olyan sokfélék?

A Duna-medence nagyobb folyói a hegységekben erednek. Ha a fajták megoszlásának módszerével megvizsgáljuk a mederágyban lévő kavicsokat, kiderül, hogy honnan és milyen arányban kerül az adott területre egy bizonyos kőzetfajta. A Duna vízgyűjtő területeinek kőzetvilága geológiai felépítését tekintve is igen sokszínű.

Egy időben még aranyat is mostak a Dunából, bár közel sem olyan nagy mennyiséget, mint az alaszkai Yukon-folyóból.

A meder alján igazi háború dúl, és csak a legkeményebbek élik túl. A kövek állandóan görögnek ide-oda. Egyikük-másikuk puhább, belőlük homok lesz, és csak az igazán kemények egy része végzi a zsebünkben vagy a Római-parton.

A Duna sokunk lakhatásához is hozzájárult, hiszen a 70-es években épült nagy házgyári lakótelepek alapanyagául szolgáló sódert a folyóból nyerték. Ezért azonban nagy árat fizettünk. Szávoszt-Vass Dániel Dunai Szigetek című blogja tudományos igénnyel és rendkívül információgazdagon foglalkozik a Dunával. A mederkotrással kapcsolatos egyik írása szerint 1965 és1990 között 64 millió köbméter kavicsot termeltek ki a Duna magyarországi szakaszán. 

Ha a folyóvizeket nem háborgatják, akkor természetes úton folyamatosan változik medrük alakja, mélysége, kanyarulataik íve, mellékágaik száma.

A szabályozott, rakpartok közé szorított folyónak ezzel szemben már csak egyetlen tényezőre van befolyása: medrének mélységét tudja alakítani, zátonyokat épít és bont el. A mederkotrással ettől az utolsó szabadságától fosztjuk meg a folyót.

A hajózási útvonalak fenntartása miatt végzett kotrásokat még pótolni tudta a múlt század utolsó harmada előtt a Duna hordaléka, de az ipari mennyiségben kitermelt sódert már semmi nem tudja visszahordani a folyóba. A Duna felső szakaszán épült vízerőművek miatt a görgetett hordalék már egyáltalán nem jut el Budapest magasságába, a lebegtetett hordalék aránya pedig drasztikusan csökkent.

Miért probléma ez? A Duna medrének mélyülése miatt a partfal egyre meredekebbé válik, emiatt pedig egyre jobban erodálódik. Ennek leglátványosabb bizonyítékai a kimosódott gyökerű fák és a leszakadt partfalak. Ezzel párhuzamosan a mellékágak fokozatosan eliszaposodnak, pár évtized alatt ártéri erdő lesz az egykori folyómederből. Ez a főági meder mélyülésével párhuzamosan lejátszódó folyamat többnyire visszafordíthatatlan ökológiai károkat okoz.

A hordalék a folyó olyan szakaszain rakódik le, ahol mesterséges akadály van, például vízművek feletti tározókban. Mivel a lebegtetett hordalék útja hamarabb véget ér, ezért a folyó alsó szakaszaihoz és a tengerekhez nem jut el, így a deltatorkolatokat is erózió fenyegeti. A hordaléklerakódás következtében az erőművek energiatermelése csökkenhet, míg a folyó alsóbb részein a túl csekély lerakódás nem tudja pótolni a part kimosódott részeit.

A dunai hordalék drasztikus csökkenése annyira fajsúlyos probléma, hogy az Európai Unió 2019-ben külön projektet szentelt a kérdésnek.

A Danube Sediment (Dunai Hordalék) pályázat fő dokumentumai a tagországoktól összegyűjtött mérési adatok elemzésével és a lehetséges beavatkozások áttekintésével foglalkoznak.

 

Tiszta vizet a Dunába!

Valamikor Budapest teljes területe a Duna ártere volt, ám a szabályozás után megmaradt vizes élőhelyeinket, lápjainkat nagyrészt lecsapoltuk és feltöltöttük, saját szabályozott világunkhoz igazítottuk. A III. kerületben még vannak – a hasznosítás állandó veszélyének kitett – természetes élőhelyek (pl: Mocsáros, Gőtés-tó), azonban a területre jellemző eredeti, lápos, folyókiöntéses vízi világból nem sok maradt. A folyószabályozások miatt az egykori ártéri ökoszisztémák 97 százalékát elvesztettük. Az 1996. évi LIII. törvény 16. § (5) bekezdésében foglalt követelménye szerint a vízfolyások, tavak természetes és természetközeli állapotú partjait meg kell őrizni. Sajnos ennek a gyakorlatban kevés foganatja van, sok helyen továbbra is beépülnek a vizes élőhelyek, a területvesztés és a szennyezések következtében pedig megduplázódott a fajkihalások üteme az édesvízi ökoszisztémákban. A dunai élővilág regenerációjára jó példa, hogy az elmúlt években újra megfigyelhető a védett fehér kérész tömeges rajzása, más néven a dunavirágzás, amire a vízszennyezések miatt közel negyven éve nem volt példa.

Az Észak-pesti Szennyvíztisztító 2011-es átadása óta a Dunába ezen a szakaszon már nem ömlik tisztítatlan szennyvíz. Az élővilág fokozatosan magához tért, eltűnt fajok jelentek meg újra a környéken. Víztisztaság szempontjából két fontos teendő lenne még a kerületben: meg kellene szüntetni a nagy esőzéskor átbukó szennyvízbeömlést a békásmegyeri lakótelep déli végénél, és fel kellene számolni a Gázgyár szennyezett iszapját, melyből folyamatosan szivárog a méreganyag a Dunába. Ugyan kevésbé fajsúlyos probléma, de azért érdemes lenne megvizsgálni azt is, hogy a folyó mellett maradtak-e még kisebb illegális szennyvízbefolyók.

A mérések és a tapasztalati tények is azt mutatják, hogy a Duna vízhozama folyamatosan csökken.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a folyó keskenyebb lesz, vagy kevésbé lesz mély, sokkal inkább a szélsőségek lesznek jellemzőek. Gyakrabban láthatjuk majd az alacsony vízállásnál előbukkanó Ínség-sziklát a Gellért-hegy lábánál, de az árvizek tekintetében sem lehetünk nyugodtak.

 

Kuttyogtatás a füzek alatt

A megmaradt természetes folyóparti részek sokkal értékesebb, fajgazdagabb élőhelyek, mint a rendezett, kiépített szakaszok. Az áradó folyó a partján élő növényzetet is birtokba veszi, élteti. Az eredeti növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix alba) vagy fűzliget, fekete nyár (Populus nigra) és fehér nyár (Populus alba). Az őshonos vízparti növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív fajok agresszív terjeszkedése ellen. Sajnos jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények – zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác (Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) –, valamint dísznövények is. A Duna-menti fás, cserjés terület elsősorban mint szegélygazdag” táj fontos. A Hajógyári-sziget partján lévő tizenöt hektáros ártéri puhafás ligeterdő természetvédelmi területté nyilvánítását a WWF Magyarország 2020. szeptemberében kezdeményezte. Jelenlegi ismereteik szerint a ligeterdő 92 védett és 7 fokozottan védett növény-, és állatfajnak nyújt búvó-, táplálkozó-, és szaporodóhelyet. Előfordulnak itt ritka ízeltlábúak, denevérfajok, vidrák, hódok és számos madárfaj. A Római-parton lévő idős fáknak és az alsó szinten található cserjéknek köszönhetően itt is egyre gazdagabb az élővilág, bár növényállományát korábban nem gondozták, sőt, hibás városvezetési és vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették.

Jó néhány hatalmas fát körbebetonozással tettek tönkre, közülük néhány az építkezések miatt feltöltött területeken fokozatosan elhalt.

A gyökérátvágás, szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti csonkolás mindennapossá vált. A zöldterület ifjítása már megkezdődött a FÁK a Rómain civil csapatunk kezdeményezésére, erdőmérnökök irányításával. Eddig 120 őshonos fa és 450 cserje ültetésével segítettük elő a partszakasz megújulását.

Szendőfi Balázs halkutató (interjúnk vele a dunai halakról jelen lapszámban olvasható – a szerk.) több mint 60 halfajt említ Budapesten. A Duna jellemző halai a dévér- és karikakeszeg, bodorka, jászkeszeg, szilvaorrú keszeg, márna, paduc, ponty, csuka, sügér, emellett a küszcsapatok közt cápaként cirkáló balin, menyhal, harcsa, süllő, kősüllő, öt invazív géb faj, törpeharcsa és ezüstkárász. Továbbá védett halak is gyakran megfordulnak erre: szivárványos ökle, széles és selymes durbincs, fenékjáró és halványfoltú küllő, vágócsík, leánykoncér, illetve fokozottan védett fajok is felbukkanhatnak, mint homoki küllő, kárpáti márna, magyar és német bucó.

A gébek inváziója az 1990-es években indult, és napjainkra néhány fajuk a folyó leggyakoribb halává vált: a köves partszéleket mára gébek milliói uralják. Sikerüket gondos ivadéknevelési módszerüknek köszönhetik. Ikráikat egy kő aljára tapasztják, majd a hím a kikelésig éberen őrzi őket. A harcsák stratégiája is hasonló: a hím már tavasszal, a vizek felmelegedése idején megkezdi az ívóaljzat, a leendő fészek tisztítását. Ez lehet áradáskor víz alá került növényzet, fűzfa gyökere alatti gödör akár a Szentendrei-sziget környékén is. Május 2-tól június 15-ig horgászati tilalom van érvényben a 100 cm alatti harcsákra, mert ekkor van ívási idejük. Testsúlykilogrammonként 20-30 ezer darab ikrát raknak le. A hím hetekig a fészek mellett marad, még táplálkozás céljából sem hagyja el, igyekszik minden ellenséget távol tartani, míg a kis harcsák önállósodnak.

40 éve jár a Római-partra Örsi István sporthorgász, aki az év minden napján és napszakában tudja, mire és mivel érdemes horgászni.

Rekordja egy tízkilós harcsa, amit a Sajtház környékén fogott ki 2017-ben, fél óra fárasztás után. Azt is megtudtuk tőle, mit jelent a cuppantás és a harcsa kuttyogtatás. Cuppant a hal, amikor bekapja a zsákmányát, és kuttyogtatnak a horgászok, amikor a csónakjukhoz csalogatják a harcsát egy kuttyogtatófával. Istvánnak köszönhetően megértettük, miért hívják a horgászokat, halászokat a “folyó őreinek”. Rengeteg időt töltenek a Duna-parton, figyelik a folyót. Ismerik az összes törést és mélyedést, minden változást azonnal érzékelnek. Egy esetleges partrendezés végzetes lehet a római-parti horgászatra nézve is. Ezt Szendőfi Balázs halkutató is megerősítette “a város északi részén gyors folyású a Duna, így ha eltávolítunk minden nagyobb követ, csatornát, törmeléket, a kishalak nem találnak pihenő- és búvóhelyet”. Ennek tudatában el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen mértékben kell visszabontani és elszállítani az évtizedek alatt felhalmozott emberi tevékenységből származó, felesleges, ám azóta halmegtartó hellyé vált műtárgyakat (sólyákat, csatornákat). Vagy hagyjuk, hogy a természet visszafoglalja azt, ami az övé? 

Az Aranyhegyi-patak torkolatatát a jelenlegi betonteknő részleges visszabontásával halparadicsommá lehetne alakítani. Az ily módon revitalizált terület megfelelő dunai vízállás esetén a növényzetre ívó másnéven fitofil halfajoknak (csuka, dunai vadponty, dévérkeszeg stb.) az ívási időszakban ideális környezetet biztosítana. A kerület több természetes partszakaszán is vannak fontos ivadékbölcsők a parti fák gyökérzete között és a sekély sóderzátonyokon.

A védett kockás sikló tömegesen él és szaporodik a Római-part területén, tojásrakóhelyeik a háborítatlanabb, laposabb partok kövei, uszadékfái között vannak.

Dr. Merkl Ottó Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékeiben ezt írja a madarakról: “A Duna völgye az európai madarak vonulásának egyik fő útvonala, az Óbudai-szigeten a téli időszakban a maradászok rendszeresen megfigyeléseket végeznek. Munkájuk eredményeként igen sok olyan madár (récék, búvárok, sirályok) előfordulását sikerült regisztrálni, amelyek nyáron a messzi északon (Észak-Skandináviában, esetleg a sarkkörön is túl) költenek. Télen azonban lehúzódnak a kontinens délebbi vidékeire… Ilyenkor a sziget körül úszkálnak, vagy a part kövein pihennek.”,

Egész évben a parton élnek a kacsák, avagy tőkésrécék és a dankasirályok. Télen, amikor befagynak a tavak, csatlakoznak hozzájuk a hattyúk és a szárcsák is.

Szürke gém, kárókatona, fülemüle és jégmadár is megfigyelhető a területen.

A hódok száma a sikeres visszatelepítéseknek és a természetes szaporulatnak köszönhetően exponenciálisan nő, az utóbbi két évben a regisztrált magyarországi egyedek száma hatezerről tízezerre emelkedett! Az ország területéről szinte teljesen eltűnt farkas mellett a hódok egyetlen természetes ellensége a hozzájuk hasonlóan egyre gyakoribb aranysakál. A két faj egymást szabályozó tényező lehetne, ha hagyjuk, hogy a természet működése betöltse kiegyensúlyozó szerepét. A hód legfeljebb 10-40 méterre távolodik el a víztől, tehát ha elég széles sávban meghagynánk az ártéri erdőket, akkor azok fáit rágcsálná, és nem okozna kárt az ültetett fafajokban.

A folyó rejtett kincsei itt vannak tőlünk karnyújtásnyira, sokszor láthatatlanul. Amikor a Duna partján sétálunk, érdemes egy pillanatra megállni, elképzelni és átgondolni mindezt. Tudatosítsuk magunkban, micsoda érték van a birtokunkban, melyet védeni, óvni mindannyiunk kötelessége és felelőssége.

 

Források:

https://ng.24.hu/kultura/2007/10/05/hogyan_jut_a_dunabol_a_furdokadba_a_viz/

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2019/09/nezzuk-miert-fontos-hordalek-dunaban.html

http://www.jno.hu/hu/duna101020/rakoczi_laszlo.pdf

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2020/11/64-millio-kobmeter.html

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2017/08/22-millio-kobmeter.html

Szendőfi Balázs – Budapest halai című filmje: https://www.youtube.com/watch?v=FR3IJFsOGiM

Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékei, 2013 Csemez Attila szerkesztette

WWF – természetvédelmi területté való nyilvánítást kezdeményezett a Hajógyárin wwf.hu/hireink/vizeselohelyek/miert-nem-szeretne-a-wwf-magyarorszag-ha-kiepulne-a-hajogyari-sziget-arvizvedelme/

Nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!

Erika a hatvanas évek közepén született Debrecenben, mégis inkább Szarvast tartja szülőhelyének, ahol felnőtt. Szakmunkás szülei azt szerették volna, hogy ő már diplomás legyen, amit Erika többszörösen is túlteljesített. „Az édesanyám debreceni családjában több óvónő is volt, sokat játszottam a gyerekekkel, amit nagyon szerettem. Ezért a gimnázium után a pályaválasztás nem volt kérdéses, óvónő lettem.” – mondja. Majd elvégezte az Evangélikus Hittudományi Egyetem hittanári szakát, később a debreceni Tanítóképző Főiskolát is. Évekig tanított, majd amikor megcsapta a kiégés szele, ismét váltott. Akkoriban vesztette el az édesapját, a gyászfeldolgozás pedig megerősítette abban, hogy nemcsak munkát, de szférát is váltania kell. A tanítás után a szociális munka következett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat újonnan induló Támogató Szolgáltatásának beindítására Erikát kérték fel. „Ehhez új készségekre, tudásokra volt szükségem.

El is kezdtem pszichológiát tanulni a Szegedi Tudományegyetem pszichológia szakán, és okleveles pszichológus lettem.

A pszichológia mindig is közel állt hozzám, gyakran tapasztaltam, hogy az emberek könnyen megnyíltak nekem.” – fűzi hozzá. Menet közben okleveles szociális munkás diplomát is szerzett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat egy idő után Országos Evangélikus Módszertani Központtá vált. „Harminckilenc, főként bentlakásos idős otthon volt rám bízva. Jártam az országot, nagyon sok intézményvezető munkáját, problémáját ismertem meg és igyekeztem segíteni nekik” – magyarázza. Évek múltán Szarvasról a fővárosba helyezték át a Módszertani Központot. Így Erika újra visszakapta a Támogató Szolgálat vezetését, de úgy érezte, hogy már nem talál benne szakmai kihívást, ezért ismét továbblépett.

Minden rosszban van valami jó

Állásportálokat nézegetve az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ álláshirdetésén akadt meg a szeme, ekkor már 2011-et írtak. „Megkértem a férjem, hogy jöjjön fel velem Budapestre, és nézzük meg ezt az intézményt az egyik hétvégén. Akkor éppen zárva volt, de a külső megjelenésben is látszott, hogy volna itt tennivaló. Sokan jelentkeztünk az állásra, végül kettőnket hívtak be meghallgatásra az akkori Szociális Bizottság ülésére. Őszintén vázoltam, hogy mihez értek és mihez nem.

A szociális foglalkoztatásban akkor még nem volt szakmai tapasztalatom. De elmondtam, hogy kész vagyok megtanulni, ha engem választanak.

A férjem támogatott ebben a döntésemben is.” idézi fel az intézményvezető. Végül Erikát választották, annak ellenére, hogy akkor még senkit nem ismert Óbudán. 

Egyedül nem megy

Vidékről a fővárosba csöppeni, új intézményt vezetni, ez újra igazi szakmai és emberi kihívást jelentett számára. Kezdetben nehéz volt boldogulnia, de szerencsére segítőkre talált. „Bartháné Bolyos Zsuzsanna, Zagyva Imréné Terike, Kovács Éva, Sebestyén Károlyné” – sorolja a legrégebben itt dolgozó kollégák nevét, akiknek nagy hálával tartozik. „De a drága Kovács Béla bácsit is meg kell említenem, aki a lakásvásárlásnál adott hasznos tippeket. Fogalmam sem volt, hogy milyen a jó panel. Béla bácsi már akkor tapasztalt panellakó volt, és azt mondta nekem, hogy »Erikám, se alulra se felülre, se oldalra, csak középre!«” – ilyen jó tanácsokkal ellátva vette meg a munkahelyéhez közeli óbudai lakását.

Vidéki, csendes kertvárosiként nemcsak a főváros ritmusát és zaját kellett megszokniuk, hanem a panellel járó egyéb kihívásokat is.

Férjem – aki egyébként környezetgazdálkodási szakmérnök, szociális munkás és hittanár – azt szokta mondani, hogy mivel Budapesten nincs elég kert, ezért a férfiak itt »panel-kertészkednek«, vagyis állandóan fúrnak, faragnak, bütykölnek. Polcot tesznek fel, vagy éppen szerelnek le, persze nem hangtalanul.” – teszi hozzá mosolyogva. Erika férje is Óbudán gyakorolja a hivatását egy nyugdíjasház klubvezetőjeként. Erika őszintén elmesélte azt is, hogy nem lehetett gyerekük, így ők a munkájukban teljesedtek ki igazán, és a szociális munka valóban hivatás számukra. 

Ez több, mint egy munkahely

Az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ kapcsán ez igaz a dolgozókra is, de az ellátottakra talán még inkább. 

András, az egyik fiatal foglalkoztatott elmesélte, hogy tizenegy éve lett beteg, vagyis megváltozott munkaképességű. Pszichés és lelki okok miatt már nem tud dolgozni „normál” munkahelyen. „Esélyt kaptunk az élethez! Van egy hely, ahol mi is dolgozhatunk, van miért felkelnünk minden nap, itt mondják nekünk, hogy ügyes vagy, jól csináltad! Én ezért szeretek itt dolgozni!” – meséli.

„Ez nekem több, mint egy munkahely” – ezt már egy fiatal nő, Rita mondja. „Itt megértőek velünk a segítők és a munkatársaink is. Vannak már barátaim, ezért is jó idejönni. Én a táncfoglalkozást szeretem a munka után a legjobban, most épp karácsonyra készülünk egy szép tánccal” – meséli izgatottan. 

„A fizetésünk lehetne egy kicsit több, de legalább ez is van” – teszi hozzá László, aki már az idősebb korosztályhoz tartozik. Régebben csak pár napos munkákat kapott, de itt már elég régen dolgozik, és nem szeretne innen elmenni. „Előtte sokat voltam otthon egyedül a szobámban, az nem volt jó. Itt benne vagyok a közös programokban, legjobban a kutyaterápiát szeretem.” – mondja.

Zsuzsa is őszintén megosztja az érzéseit: „Örülök, hogy megtartanak itt minket, sajnos az eredeti szakmámban nem tudok már dolgozni, gyermekápoló voltam. Nagyon rettegtem attól, hogy elejtek egy csecsemőt. De ha itt el is ejtem a papírt, amivel épp dolgozom, nem lesz baj, nem szidnak le. Régen egészséges emberek között dolgozhattam, most meg mindenki beteg, ugyanúgy, mint én, így könnyebben elfogadjuk egymást. Itt van nekünk pihenő-sószoba (Snoezelen szoba) is, amit nagyon szeretek. Gyakran társasjátékozunk is a többiekkel, ami sokat jelent nekem.”

Csapattá kellett érnünk

Erikának mint intézményvezetőnek meg kellett küzdeni a dolgozók kezdeti fluktuációjával, mára már harmincnyolc stabil ember dolgozik. „Pszichológus, szociális munkás, szociálpedagógus, gyógypedagógus jelölt, egészségfejlesztő mentálhigiénikus, gyógypedagógiai-asszisztens, szociális gondozók. Ők segítik a közel száz fogyatékkal vagy pszichiátriai betegséggel küzdő ellátottunkat, hogy valódi értékteremtő munkát végezhessenek nap mint nap itt, a Benedek Elek utcában.” – mondja a vezetőnő. A dolgozói elvándorlást és a kiégését hivatott megelőzi még az intézményi szupervízió, esetmegbeszélő is. „Ezek a személyiségfejlesztők segítettek abban, hogy mostanra már csapattá értünk össze, hatékonyabban kezeljük a konfliktusokat, javult a kommunikáció is a dolgozók között.” – vonta le a következtetést Erika.

Megmutatjuk, hogy mit csinál egy szociális munkás

Közel két éve önkormányzati kezdeményezésre saját kommunikációs munkatársa van az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központnak is. „Lenner Kristóf majd szociológus lesz, ő kezeli a Facebook-oldalunkat, a honlapunkat is.” – fűzi hozzá a vezetőnő. „Fontos, hogy képekben, kisvideókban, írott szövegekben a szülőknek, a lakosságnak, a fenntartónak, a leendő támogatóknak, szponzoroknak kommunikáljuk, hogy milyen szociális munka folyik pontosan az intézményben. A szociális munka sokszor még mindig nincs eléggé megbecsülve társadalmi szinten sem. A köztudatban a szociális munkát gyakran még egyenlőnek gondolják a közmunkával, és sokan nem is értik, hogy miért kell ehhez diploma.” – fűzi hozzá a vezetőnő.

Új idők új kihívásai

A pandémiás helyzet az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központot is váratlan kihívások elé állította, ezért Erika 2020. januárjában katasztrófa- és kríziskezelő szakpszichológusi képzésre iratkozott be az ELTE-re. „Februárban kezdtük a tanulmányokat, rögtön az volt a feladat, hogy saját intézményünkre készítsünk vészforgatókönyvet, és sajnos ezt azonnal alkalmazni is kellett a valóságra. Nem lehetett „tűzre-vízre”, hanem mindent a Covidra kellett szabnunk. Nemcsak a saját járványügyi intézkedési tervünket írtam meg, hanem Óbuda más szociális intézményeinek is segítettem. A kollégák és gondozottak lelki egészségére is fokozottan oda kellett figyelnünk, mert őket is stresszelte a járványhelyzet. A szakdolgozatom is az intézményünkről szól. A címe: „Az enyhe értelmi sérültek stresszreakciói, rezilienciája (rugalmas akalmazkodóképessége), megküzdési stratégiái a Covid-19 járvány idején” – magyarázza Erika.

A segítőknek is kell segítség. A legerősebb páncélon is lehet repedés, hívta fel a figyelmet a szakember, ezért különösen fontos a mostani időszakban a lelki egészségünk, hogy kapaszkodókat, megküzdési stratégiákat találjunk.

„Nekem ebben segít a Gondviselésbe vetett hitem, ami persze nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy majd csak megsegít a Jóisten! Ez sokkal inkább egy cselekvő hit, mert Isten is csak úgy tud segíteni, ha mi is mindent megteszünk magunkért és másokért. Természetesen nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!” 

 

Kovács Éva

Egyidős vagyok az intézménnyel!  1979. óta dolgozom a varrodában, eredetileg szabásznak jöttem. Hárman szabtunk több, mint 30 bedolgozónak, Muhari Kálmánné Erzsike részlegvezető keze alatt. Akkor még a III. ker. Tanács VB. Szociális Foglalkoztatója voltunk. Sokféle munkánk volt, sok megrendelőnek. Többek között a kerületi óvodák, bölcsődék számára ágyneműt, tornazsákot, partedlit, a Kelta utcai iskolának félkötényt, a Martos Flóra Gimnázium ballagó lányainak szoknyát varrtunk.

A kerületben több textilgyár (Goldberger, Lenáru) is termelt szebbnél szebb anyagokat, kedvünkre válogathattunk saját termékek előállításhoz. Ügyeskezű nyugdíjas bedolgozóink otthon, háztartási varrógépeken darabbérért készítettek flanel hálóinget, otthonkát, ágyneműt, kombinét. A legdivatosabb jersey ruhákat 6 fő a varrodában készítette.  Ezek a Szociális Intézetek Boltjában találtak gazdára.  Dolgoztunk a Margit Kórháznak, az Óbudai Társaskörnek és az Óbudai Ifjúsági Háznak, de a kerületen kívülről is megkerestek minket kórházak, munkásszállók, szállodák, sőt még a Néphadseregnek is varrtunk zászlót.

Az idő múlásával a munkatársak és a bedolgozók is elfogytak mellőlem, vezetőváltások történtek. Megszűnt a szabászat terme, az Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthona került oda. Mint minden új és ismeretlen körülmény vegyes érzelmekkel töltött el, de bíztam a jövőben, az új vezetésben és magamban is. Jól tettem! A textilgyárak ugyan megszűntek, a saját termékek gyártása is, de egymásra találtunk egy szövetkezettel (FŐNIX), akik német és francia gyermekruhákat varrattak bérmunkában. Nekik már igen magas minőség kellett. Szerencsém volt az új csapatommal, bár nemcsak szakképzett varrónőkből állt, mégis tudtak az elvárásoknak megfelelő munkát végezni. Többüket a munkanélküli központból szerződtette a főnököm. Amikor a Főnix Szövetkezet megszűnt, vállalkozók kerestek meg minket, akik a kerületben laktak, dolgoztak. Éveken át adott munkát a varrodának a KÜSZI Kft, lakástextíliával foglalkoztak, ezeket szabtuk, varrtuk, csomagoltuk. Rendezvényszervezőknek szép és különleges megoldásokat gyárthattunk, egy közülük a mai napig visszajár, ritkán, de olyankor egészen különleges feladatokkal lát el. Egy a kerületben működő textilforgalmazó cég, a SZILUTEX tulajdonosa is ránk talált, bútorszövetekből minták készítését kérte tőlünk.

2007. körül nagy szívfájdalmamra megint változás történt. Megszűnt a nyugdíjasok foglalkoztatása, megsirattuk egymást. Megint az ismeretlen előtt álltam, kisebb műhelybe kerültem, reménykedtem. Onnantól sérült, fogyatékos embereket foglalkoztathattunk. Nehezen találtunk, találunk közöttük olyan ellátottat, aki ipari gyorsvarrógépen dolgozhat. Kissé monoton az állandó munkánk, a már említett bútorszövet minták készítése: nagy szó, hogy ez a megrendelő kitartott kis varrodánk mellett.

Három főből áll a mostani csapatom. Nekik nem szakmájuk a varrás, de mutattak kellő érdeklődést iránta. Szerencsére egyikük több mint 10 éve kitartóan végzi a feladatát: lokkol. Másikuk keveset, azt is fiatalon dolgozott szalagon, de a hosszú kihagyás után nálunk újra bátran odaült a gyorsvarró mellé. Büszkén mondhatom, hogy egy fiatalembert is megtanítottam varrni ezeket a bútorszövet mintákat. Ő a betegsége miatt hagyta abba az eredeti szakmáját, az autófényezést.

Jelentős munkánk volt az elmúlt hónapokban a koronavírus megjelenésével. Szájmaszkokat varrtunk az Önkormányzatnak, az OKK-nak, a Platán Könyvtárnak.

Reményeim teljesültek, sok munkával.

 

Bartháné Bolyos Zsuzsanna

Az Óbudai Szociális Foglalkoztatóba 1989 október 10-én mint otthoni bedolgozó kezdtem. Ez nagy segítség volt, mivel két kiskorú gyermeket neveltem. A munkákat gépkocsival hozták ki a papírműhelyből, amit határidőre kellett elkészíteni. Ha a minta ellenére valamit nem tudtam, akkor bementem a műhelybe, ahol megmutatták a munka menetét. A karácsonyi üdvözlőkártyákba lévő aranyszálak befűzését és csomagolását vállaltam. Teljesítménybérben voltunk, ami ösztönzött a minél precízebb és több munka elvégzésére.

Később Némethné Mártika, az intézmény vezetője felajánlotta, hogy dolgozzam a műhelyben. Sokkal nagyobb lehetőségem lett olyan munkák elvégzésére, ami otthon nem volt lehetséges: újságok összehordása, perforálás, stancolás, biegelés, tűzés, fúrás, sorszámozás. Ezáltal több lett a keresetem is. Ha sürgős munka volt, haza lehetett vinni, elkészíteni és másnap visszavinni.

Némethné nyugdíjba vonulása után Borzák Károly lett az igazgató. Amikor a Müncheni Sörfesztiválra kellett puzzle-okat dobozolni, a nagy mennyiségre való tekintettel megengedte, hogy a nagyobb és ügyesebb gyerekeink bejöjjenek a műhelybe, és ők is segítsenek. Egyre nehezebb és érdekesebb feladatokat kaptam, például mesekönyvek kasírozása. Ezt vagy egyedül csináltam, vagy párban készítettük.

2010-ben Borzák Károly kinevezett a papírműhelybe vezetőnek. Ez új kihívást jelentett. A megrendelőkkel való kapcsolattartás, az ellátottaknak a munkák kiosztása, megtanítása, ellenőrzése. Sikerült velük, és szeretteikkel jó viszonyt kialakítanom. A sok-sok ügyeskezű ellátottnak köszönhetően sokfajta munkát tudtunk elkészíteni.

Borzák Károly nyugdíjba vonulása után Janurikné Csonka Erika lett az intézmény vezetője, aki továbbra is szabad kezet adott a bérmunkák területén. Erikával való megbeszélések után egyre több új megrendelőtől tudtunk munkákat vállalni, amik mindig elkészültek a megadott határidőre. 2012-ben Erika javaslatára polgármesteri dicséretben részesültem. Koordinátorként ez még nagyobb lendületet adott a munkám elvégzéséhez. Sikerült olyan megrendelőket is megnyernünk, akik egész évben, heti szinten hozták a munkákat. Nagy kihívás volt a Sziget Fesztiválra a pólók, zoknik, kitűzők, felvarrók méret szerinti csomagolása és címkézése, és közben láttuk, hogy a csomagok a világ különböző országaiba mennek. 2018-ban nyugdíjba vonulásom előtt Intézményvezetői dicséretben részesültem, ami szép és méltó elismerése volt a műhelyben töltött éveknek. Nyugdíjasként visszajárok, a kerámia részlegben dolgozom, ami érdekes feladatnak bizonyul.

Óbudai robotok

Hogyan tud felkerülni a világ kutatóműhelyeinek innovációs térképére az Óbudai Egyetem?

Az a jó hírem, hogy már fent vagyunk a térképen! A legfontosabb, hogy legyen az adott műhelynek olyan területe, amelyben módszertanilag vagy tematikailag fel tud mutatni speciális tudást, és ez eredményekben is jelentkezik. Az elmúlt 10 évben az Óbudai Egyetem nagy változáson ment át, döntően az oktatásra koncentráló főiskolából átalakultunk a kiválósági szempontokat figyelembe vevő, kutatás-fejlesztést is magába foglaló egyetemmé. Egyrészt az oktatói gárdának el kellett mozdulni tudományos-kutatási irányba, másrészt olyan új embereket alkalmazott az egyetem, akik már ennek az új programnak a megvalósításában tudtak segíteni.

Az a hely, ahol most beszélgetünk, nagyon jól példázza a változást: az Egyetemi Kutató és Innovációs Központot (röviden: EKIK) 8 éve alapította Rudas Imre akkori rektor, azzal a céllal, hogy összefogja, koordinálja az egyetemen zajló kutatásokat; határozzon meg irányokat, amelyek kijelölik a fontosabb kutatásokat a következő évekre; ehhez vásároljon eszközöket, vegyen fel kutatókat.

 

Ha hagytuk volna a kutatásokat az addigi mederben folyni, akkor a karokon zajló kisebb projektekből nem alakultak volna ki piacképes, világszinten is számon tartott történetek.

Az első öt év kezdeti szárnypróbálgatásai után kialakult a megfelelő strukturális és személyi feltételrendszer ahhoz, hogy a kutatás-fejlesztés-innováció igazán beinduljon.

Hogyan tudnánk megkülönböztetni ezt a három, szorosan összetartozó fogalmat?

Amikor kutatásról beszélünk, akkor általában a háttértudást jelentő, a további fejlesztésekhez szükséges matematikai, informatikai, mérnöki alapokat nyújtó vizsgálatokra gondolunk. Az ilyen nagy kutatások szokták a tudományegyetemek karakterét meghatározni, években-évtizedekben mérhető az, hogy olyan eredményei legyenek ezeknek, hogy a végén, ha áttételesen is, de hozzanak valamilyen kézzelfogható hasznot. Az Óbudai Egyetemnek nem adatott meg, hogy ezeket a nagyobb szabású, hosszú távban gondolkodó kutatásokat futtassa. Sokkal jobban tudunk koncentrálni az alkalmazott kutatásra, ipari fejlesztésre, ráadásul a tudományfinanszírozás európai és állami modelljei is olyan kutatásokat támogatnak, amelyek rövid távon tudnak csatlakozni piaci mechanizmusokhoz. Nagyrészt a kari szinten bejáratódott kapcsolatrendszer termeli ki a K+F együttműködéseket az oktatás számára is hasznosítható pályázatokból vagy direkt ipari megrendelésekből.

Nem szokott ebből gond lenni, hogy a pályázati kiírások, vagyis az egyetemhez, a tudományos logikához képest külsődleges tényezők határozzák meg a kutatások jellegét?

Az alulfinanszírozott kutatói szféra, az alkalmazott kutatások világa ilyen: tudni kell alkalmazkodni. Éppen ezért rendezkedtünk be ütőképes kutatói csapattal, eszközparkkal, hogy tudjunk reagálni. Az évek során rengeteg mérnöki problémát oldottunk meg, felgyűltek sablonok, részmegoldások, így azt tudom mondani, hogy szinte bármilyen új megrendelésnél 60-70%-ban tudunk meglévő tudásra, félkész termékre, szoftverre támaszkodni, már csak a maradék, termékspecifikus részt kell hozzátennünk.

Hogy a végén egy autonóm targoncarendszer lesz, vagy egy vérszállító drónhálózat, a robotikai eszköz- és tudáskészletünk szempontjából hasonló nehézségű feladat.

Ha jól értem, éppen ez a fajta rugalmasság az új elem az Óbudai Egyetem, az EKIK működésében. 

Igen, az első öt évben létrehoztuk azt az infrastruktúrát és azt a tudásbázist, amely alkalmassá tesz minket arra, hogy ne kelljen egy konkrét pályázatra, megrendelésre várni, mert csak ahhoz értünk, hanem olyan különböző szolgáltatásokat tudunk értékesíteni, amelyek egészen sokféle probléma megoldásához tudnak kapcsolódni. Egy európai partner megkeres minket, mert olvasta a referenciáink között, hogy intelligens mechatronikai eszközök fejlesztésében kompetenciával rendelkezünk, eddig már fejlesztettünk autóalkatrészt készítő cégnek robotokat, drónra szerelhető változatot és tengeralattjárón használható rendszert, neki pedig sertésfeldolgozást kell automatizálni. És mi fel tudjuk mérni, hogy milyen erőforrásokat kell erre a feladatra lekötni, az eddigi kész részrendszereinkből mit tudunk hasznosítani stb.

Mennyire lehet az egyetemistákat bevonni a kutatásokba? És az oktatókat? 

Az oktatóink nagyon elfoglaltak, országos szinten is az egyik legnagyobb hallgató/oktató számot produkáljuk, 25 és 30 között van ez a mutatónk, ami azt jelenti, hogy a még elfogadhatónak mondható 10-es értékhez képest kétszeres-háromszoros a leterheltség. A diákok pedig, döntően a bolognai rendszernek köszönhetően gyorsított ütemű képzést kapnak és a kutatói elmélyüléshez egyszerűen nem töltenek elég időt egy témával, sőt, igazából az egyetemen se.

Az EKIK-ben PhD-hallgatókat, posztdoktori fiatal kutatókat tudunk bevonni a programokba. Sikerült egy állandó kutatói csapatot összehozni, így megoldódik a tudásaggregáció kérdése is.

A folyamatos kutatói-fejlesztői munka miatt képesek vagyunk ha nem is óriási, de a kutatói szférában versenyképesnek mondható fizetéseket adni.   

Milyen kutatások vannak az EKIK-ben?

Ahhoz, hogy versenyképes kompetenciákat tudjunk felmutatni, leszűkítettük a portfóliónkat: egyrészt robotika, intelligens rendszerek, mechatronika, másrészt orvostechnikai, harmadrészt a kiberbiztonság a választott stratégiai területek. El kellett engedni bizonyos témákat, például járműgyártásban és az ehhez kapcsolódó fejlesztésekben telített a magyar kutatói piac, agrártechnológiában is túl nagy a belépési küszöb, ezekbe kár lenne belekezdeni vagy energiát, pénzt fektetni. 

Kutatásról és fejlesztésről beszéltünk, hogyan viszonyul mindehhez az innováció?

A valódi innováció, amelyik radikálisan átalakítja az adott iparágat, vagy egészen új terméket állít elő, azaz nevezzük startup szerű kezdeményezéseknek, most jelenik meg az egyetemen. Miközben Magyarországon beindult piaci és állami segítséggel a startup, az egyetemeken nem jelent meg ez a fajta vállalkozói szellem. Az olyan ötletek felkarolása, amelyektől azt várjuk, hogy emberek százezreinek könnyíti meg az életét és/vagy euromilliárdokat hoz és/vagy iparágakat forgat fel, más módszertant és hozzáállást kíván az egyetemtől.

Az elmúlt években elindult az egyetemi innovációs ökoszisztéma megteremtése több egyetemen, így az Óbudai Egyetemen is, állami támogatással.

A központi pályázati rendszer elvárja az egyetemektől, hogy alakítsanak ki szellemi tulajdonjog kezelési szabályozást, indítsanak be programokat, alapítsanak irodákat, hozzanak létre tanácsadói köröket, amelyek segítik az ötletgazdákat. Az egyetemi képzésbe illeszkedő startup kurzusokat is indítani kellett, amelyek a Hungarian Startup University keretrendszer segítségével megtanítják a hallgatóknak, hogyan kell céget alapítani, miként kell a szellemi tulajdont védeni, hogyan kell üzleti tervet írni, milyen finanszírozási modellekben érdemes gondolkodni stb.

Két féléves a kurzus, az elsőben az ötlet kidolgozása a cél, a másodikban egy mentor segítségével egy befektetők előtti prezentációig jutnak el a legjobb ötletek. A kezdeti számok nagyon bíztatóak, közel 250-en vették fel a kurzust, majd meglátjuk, hányan morzsolódnak le, hány igazán jó ötlet születik.

Másféle tudás szükséges a jó ötlet kidolgozásához és megint más az ötleten alapuló vállalkozás sikeres vezetéséhez. Az elsőhöz mérnöki tudásra, a technikai környezet ismeretére, kreativitásra, a másodikhoz csapatvezetés, piaci ismeretek, vállalkozói szellem igényeltetik.

Valóban. A hagyományos mérnökképzésből bántóan hiányzik a csapatmunkára és a vezetői szerepre felkészítés, pedig a hallgatóink zöme nem technikusként, hanem vezetői beosztásban fog dolgozni. A választható tárgyak kínálatbővítésével tudunk erre reagálni. Saját tapasztalatból is beszélek, van egy startup cég, amelynek társalapítója vagyok, a HandInScan (kézhigéniai termékeket, a kézmosás újfajta értékelési rendszerét fejlesztették ki – a szerk.), nekem a ma már részvénytársaságként működő cég elmúlt kilenc éve volt az üzleti iskolám, ha úgy tetszik.  Ezért a saját kurzusomon, a számítógéppel integrált sebészeti rendszerekről tartott órán a robotika és a képalkotó technika, vagyis a technológiai-mérnöki tudás átadásán túl a befektetőkről, a piaci környezetről is beszélek, így a hallgatók tudják értelmezni, helyén kezelni a startupok világában, különösen az orvostechnikaiaknál röpködő dollárszázmilliókat.

Az egyetemek együttműködése is tudna választ jelenteni a különböző kompetenciák összekapcsolására. Ha csak Óbudára gondolunk, az IBS vállalkozói és a Milton Friedman kommunikációs szakemberei ragyogóan tudnák kiegészíteni az Óbudai Egyetem mérnökeit. 

Az Óbudai Egyetem nyitott mindenféle tudásmegosztásra: még a háziversenyeinket is úgy hirdetjük meg, hogy más egyetemekről is szívesen látunk jelentkezőket, csapattagokat.

Örülnénk, ha beindulna valamiféle kooperáció az óbudai egyetemek között is, ebben még van lemaradásunk, de talán ebben is lesz változás, ha az egyetemi élet újra megjelenhet majd a köztereken: a kulturális terepen lehetnek az első találkozási pontok a többiekkel. Amiről már most be tudok számolni, az a BME-vel, a nagyobbik mérnökegyetemmel való mély, szerves együttműködés, úgy hallgatói, mint vezetői szinten. Az oktatási stratégiáinkat folyamatosan összehangoljuk, de ez igaz az innovációs terveinkre is.

Hogyan tört ki az Óbudai Egyetem a BME kistestvére szerepből?

Az elmúlt tíz évben tudatosan törekedtünk arra, hogy a főiskolai múltat hátrahagyva rátaláljunk azokra a részterületekre, amelyekben versenyképesek lehetünk. Fontos volt a mérnöki tudás teljességét lefedő képzési kínálat kialakítása, az idén csatlakozó Ybl Miklós Építéstudományi Karral ez megvalósult. 

És világviszonylatban hova tudjuk elhelyezni az Óbudai Egyetem kutatóközpontját? Milyen erősségű a többiekhez képest?

Alapvetően átalakult a tudományos-kutatói élet az elmúlt évtizedekben. Természetesen még most is meg lehet nevezni a világban azt a pár helyet, ahova egy fiatal kutató, ha hívják, gondolkodás nélkül aláír. De ma már sokkal inkább az a mércéje a kutatóközpontoknak, hogy mennyire és hogyan jelennek meg a tudásmegosztás platformjain az általuk fejlesztett programok, szoftverek, megoldások. Az open source mozgalom radikálisan átalakította a mérnöki tudományok világát: például január elsejétől az Európai Unióban közfinanszírozású tudományos munka eredményét tilos fizetős helyen publikálni, hogy ne ragadjon be a tudás kiadóknál, legyen része a tudományos közösség tudásának.

Látszólag ellenmondás van a startupok logikája és az open source működésmód között. Hogyan oldódik ez fel?

Természetesen az innováció területén nem mindent osztunk meg egymással. Van a mérnöki tudás közös, egymással nyíltan megosztott része, a fejlesztések körülbelül 70%-ban erre a közös tudásra támaszkodnak, és utána a maradék 30%-ot kell új elemekkel bővíteni. Pont ez gyorsítja fel az innovációs ökoszisztémát, mert senkinek nem kell nulláról elindulnia az új projektjeinél. Saját példánkon bemutatva: mi nem robotkart fejlesztünk, hanem megvesszük a piacról a kész robotkar technológiát, letöltjük a megosztott szoftvereket hozzá és a kar végére fejlesztünk speciális megfogót és szenzorrendszert.

A hozzáadott értékünk a már létező és az újonnan fejlesztett technológiák integrációja lesz, amit aztán egy startupba csomagolva értékesíteni tudunk a piacon.  

Végül egy személyes kérdés. Éveken át tanult és dolgozott a Johns Hopkinson. Miért nem maradt ott, vagy máshol külföldön? És ha már hazajött, miért Óbudát választotta?

Az előzőekben elmesélt változásokból következik, hogy már itthonról is be lehet kapcsolódni a világ kutatói közösségébe, és egyre inkább elismert partnerként. Az Óbudai Egyetemet azért választottam, mert ez egy most formálódó történet, vonzó kihívás vezetőként részt venni az alakításában, vonzóbb, mint betagozódni egy kialakult, kicsit talán meg is kövesedett struktúrába, ami külföldön vagy akár itthon máshol várt volna rám.  

 

2020 tavaszán
Az Óbudai Egyetem Egyetemi Kutató és Innovációs Központjában (EKIK) és a Neumann János Informatikai Karán született meg egy különleges berendezés megvalósításának ötlete, illeszkedve az Egyetem kiberorvosi rendszerek kutatás-fejlesztési stratégiai irányához. Az Egyetem kutatói egy olyan tömeg-lélegeztetőgép fejlesztésén dolgoznak, amely nagyszámú, egyszerre akár 5, 10, 50, esetleg még több, kritikus állapotú koronavírusos beteg ellátására is alkalmas lehet, akár tábori körülmények között is. Az EKIK BioTech Kutatóközpontja és a Bejczy Antal iRobottechnikai Központja által kezdeményezett, karitatív, nonprofit módon működő MassVentil Project néven futó kutatás-fejlesztéshez március eleje óta egyre több hazai és külföldi kutató, hallgató és ipari szereplő csatlakozik. A kutatók, a járvány rohamos terjedése miatt, versenyt futnak az idővel. Rendkívül fontosnak tartják, hogy minél több fejlesztőmérnököt és szakembert tudjanak bevonni a projektbe, hogy ezáltal gyorsabban haladjanak a megvalósítás felé.

2020 őszén
Elektromos meghajtású, önjáró, intelligens szervizképességű autóbusz-alvázcsalád fejlesztését kezdte meg az Ikarus Járműtechnika Kft. és az Óbudai Egyetem konzorciuma. Az Ikarus közleménye szerint  841 millió forint vissza nem térítendő támogatás nyertek az 1,582 milliárd forint költségű projekthez. A tervek szerint a 2023. március 31-én záruló projekt során az alvázcsalád tagjaira különböző hosszúságú és eltérő felhasználói igényeket kiszolgáló autóbuszok épülhetnek, minimális többlettervezési munka befektetésével. Az üzemeltetési költségek a tervek szerint jelentősen csökkenthetők lesznek azzal, hogy az 5G kommunikáció révén optimalizálható lesz a járművek a városi közlekedésben való részvétele. Az Óbudai Egyetem fogja elkészíteni az „okosbusz” és az intelligens szervizrendszer közötti állandó kommunikációs kapcsolatot.

Talált fal

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata Budapesten elsőként, és egyelőre úgy tűnik utolsóként, már 2012-ben felismerte, hogy az egyre burjánzó, sokak által bírált folyamatot célszerű normális mederbe terelni, ezért engedélyezte néhány felületre a graffitik fújását. Az utcai művészek azóta is élnek ezzel a lehetőséggel. Különösen nagy nemzetközi hírnevet szereztek az ún. „Fila legál falak”. 

Sajnos az ismeretlenségbe burkolózó, világhírű angol graffiti és performance művész, Banksy, valamennyiünk nagy szomorúságára, még nem fújt oda néhány polgárpukkasztó stencilt. Ja, és egy rozoga bringát sem támasztott a kőrisfákhoz.

A hazai és nemzetközi graffitis szcénát alapvetően a társak, a crew-k, a csoportok és a nézők elismertsége, a minél nagyobb publicitás, az új felületek állandó keresése mozgatja, élteti, határozza meg.

A sok vitát generáló Római-part rekonstrukciója, kiemelten a gát projekt egyik része a Dunába folyó patakok megerősítése (például a Barát- patak), torkolati védművek építése. Ezek közül is legnagyobb az Aranyhegyi-patak megerősítése, egy épülő támfal az északi partoldalon, a Szentendrei úttól nyugatra. Hiszen a 2013-as árvíznél a Duna majdnem átszakította a gátat, elárasztással fenyegetve a Mocsáros-dűlőt. A munka 2019-ben el is kezdődött, de miután a harmada elkészült, a kivitelező Swietelsky cég az év végén nagy hirtelen ott is hagyta a terepet. Mint kiderült, Aquincum környezetében elég sűrűn megtalálható régészeti problémák miatt.

Több sem kellett a graffitiseknek, futótűzként terjed a hír, hogy van itt egy vadi új fújható felület, ahol zord őrzővédők nem fogják akadályozni a munkát, tehát nem kell fejvesztve menekülni, elfutni. A falfirkászokat egyáltalán nem érdekelték a mélyépítő szakma csemegéi, a technológia újdonságai, konkréten a szádfalazás, a résfalak, a talpgerenda, a zsaluzott vasbeton támfal építése. A lényeg, hogy ott van. Hogy jogilag kié, senkit sem érdekel, csak fújni lehessen!

Őket néhány prózaibb, kétségtelenül gyakorlatias dolog vonzotta a terepre, fújható, sima, homogén, betonszürke felület, 69 darab 6 méteres tábla, több mint 400 folyóméter hossz, 2 méteres magasság (ezt még a lányok is felérik), így a teljes felület meghaladja a 800 m2-t, és mindez érintetlen, szűz falfelület. Ez a graffitisek álma!

Ráadásul a támfal előtt naponta többször is elgurulnak a nemrégiben felújított Budapest-Esztergom vasútvonal igazán szemet gyönyörködtető szerelvényei. Akik az északi oldalon ülnek, néhány másodpercig élvezhetik a növényzet takarásából előbukkanó, közel 30 méterre lévő rajzokat.

Ezek ugyan nagyságrenddel kisebb vizuális élményt nyújtanak, mint a H5-ös HÉV Filatorigát megállójánál lévő munkák, de a híre ennek ellenére gyorsan terjedt.

Nem elhanyagolható szempont, hogy a terület könnyen megközelíthető nyugatról ami az Óbuda vasúti megállót jelenti –, a Zsófia utca végétől vagy a Keled utca felől, míg a keleti végéről az Aquincumi HÉV megállótól a Vasút utcai sáros földúton. Igaz, hogy innen majd 1 km-t kell cipelni a kannákat.

A graffiti szcénában több állandó, vissza visszatérő-vita borzolja, osztja meg a writereket. Az egyik ilyen, hogy mi is az igazi, az eredeti graffiti?

A konzervatív, klasszikus, ortodox felfogás szerint csak a kalligrafikus betűrajzok az igaziak. Tehát szóba sem jöhetnek az egyszerű rajzok, karakterek, figurák, portrék, RIP falak, masterpiecek, vagy vegyes (betű, karakter) falak.

Ez a polémia akkor csúcsosodott ki igazán, amikor Taker néhány évvel ezelőtt fotórealisztikus stílusban (a nézők, laikusok, graffiti kedvelők döntő többsége szerint művészi módon) felrajzolta Bud Spencer emlékfalát a Filán, amit aztán az ellenzők durván át is festettek. Tamás azóta sem örvendeztet meg minket művészetével.

Az Aranyhegyi-patak graffitizett támfalát 2020-ban kétszer, februárban és novemberben is végigfotóztam. Az első, 2019-es év végi hullámban a pionírok önfeledten dolgoztak, akik bátran foglalhattak területeket, akár több táblányit is, nem zavarták egymást, nem volt hiány a felületekben, és nem kellett törődniük az alapozással sem. Jellemző, hogy szinte valamennyi stílus képviselői fújtak, az egyszerű betűktől, a kusza betűsorokig. Igazi csemege lehetne egy graffiti stíluselemzőnek ennek a falnak a pontos átbogarászása.

Február 19.-én összesen 65 db falfelületet számoltam meg, ebből 2 kifejezetten rajz, és 3 db vegyes (figurával kiegészített betű) volt a támfalon. Azaz a kalligrafikus firkák aránya 92%, alapvetően érvényesültek az ortodox elvek. Leginkább Wildstyle rajzok találhatók, nyilakkal, lángnyelvekkel, csillagokkal, pöttyökkel, javarészt 3D árnyékolással. Az egyik rajz silány naiv stílusban készült, kifejezetten obszcén, pornográf tartalommal. Ilyen vállalhatatlan firkálmányt eddig egyetlen Óbudai falon sem találtam az elmúlt 7 évben. Természetesen a szokásos feliratokat is láttam, szignókat, dátumokat, világrengető filozófiai tartalmú sorok azonban nem kerültek a falra.

Időközben a kivitelező komoly tereprendezést végzett a támfal patak felőli oldalán, feltöltötték a talajt egészen a talpgerenda felső szintjéig, ezzel a nyugati végen 2 rajzot is eltakartak. 

A második fotózáskor, november elsején már „csak” 54 rajzot találtam, köszönhetően a tereprendezésnek, valamint annak, hogy egy rajzot rendesen túlméretezett a graffitis, így majdnem 3 tábla hosszúra sikerült ez a nem túl részletes betűsor, vagyis 36 m2-es lett a végeredmény. Szerencsére az általam erősen vitatott naiv rajz is végképp eltűnt a süllyesztőben. A kalligrafikus betűsorok aránya tovább nőtt, jelenleg csak 2 figurás rajz van a támfalon.

Minden falfirkász tisztában van azzal, ha elkészült a mű, le is fotózták, és levonultak a terepről, bármikor jöhet a következő akció, és ráfújhatnak az előzőre. Ezt senki nem veheti rossz néven. Persze vannak megbecsült writerek, akik rajza akár évekig is háborítatlanul látható. Ennek ellenére sok munka február óta változatlan formában látható a támfalon.

Feltételezem az árvédelmi támfalat megrendelő vízügyi szakemberek, tervezők, vagy kivitelezők nem gondoltak arra, hogy milyen jót tesznek Óbuda street art kultúrájának, a graffiti writereknek, ezzel a hatalmas falfelülettel. Várom, hogy néhány rajzoló guru (például Fork, Void, Greeno gonosz) is felfedezze a támfalat. Előbb-utóbb a maradék 2/3 részt is be kell fejezni, a hatékony árvízvédelem érdekében, tehát tovább nőnek a lehetőségek!

Minden adott ahhoz, hogy ez a fal is a legálisan firkálhatók közé kerüljön.

Tamkó Sirató Károly, költő – Dr. Tamkó S. Károly, jógaoktató

18 éves koromban könyvből kezdtem el jógázni, és 40 éves korom óta oktatok is hatha jógát.

Jól érzékelhető változásokat idézett elő a jóga gyakorlása bennem is.  Fizikailag, mentálisan és tudatilag is érzem fejlesztő hatásait.

Lelkesítő és megerősítő volt személyes gyakorlásomra, amikor megismertem Tamkó Sirató Károly és a jóga találkozásának történetét.

Tamkó Sirató Károly nevét (továbbiakban TSK) én is, mint legtöbb kortársam, már gyerekkoromban megismertem. Alsóban egy versmondó versenyen szavaltam a „Korszakváltás” című versét, igen, mikor „a legbölcsebb hottentotta a villanyt fel kattentotta”. Talán ez többünk közös emléke, ahogy a Kaláka által megzenésített Tamkó versek is, dallammal együtt. Benne van a magyar nyelvű kollektív tudatunkban. De a fiatal és felnőtt korom egy része úgy telt el (pedig magyar szakos tanárként szerettem, követtem és tanítottam is irodalmat), hogy nem foglalkoztam vele, inkább csak tudtam róla, főként a gyerekverseiről. 

2006-ban, a Jóga – India világa című kiadványban olvastam „Charles, a jógi” címmel Tóth Gyula visszaemlékezését. Ekkor már jógatanár voltam, de megmaradt az irodalom-történelem tanári lényem is. Alaposabban foglalkozni kezdtem a jóga magyarországi történetével, azon belül is Selvarajan Yesudian életművével, főleg a magyarországi jelenlétével, és annak kihatásával.

Kikerülhetetlen az ő történetének rövid bemutatása is, mert így válik érthetővé, hogyan talált rá Tamkó Sirató Károly a jóga útjára. 

 A jóga útja a durvától a finom felé halad

Apró képek, vele készült interjúk, vagy a róla szóló visszaemlékezések részletei segítenek megismerni ennek a találkozásnak az előzményeit, következményeit, egyéb motívumait. TSK többször elmondta, leírta, hogy a jóga megmentette és jelentősen meghosszabbította az életét. 

„Rólad cigarettázom egész nap” TSK élete a jógával való találkozása előtt

Tamkó Sirató Károly 1905. január 25-én született Újvidéken. A Sirató művésznevet még ifjúkorában vette fel, hogy megkülönböztesse magát orvos édesapjától. Tizenkét éves korától verselt, tizenhat évesen megjelentette első verseskötetét, Az élet tavaszán címmel. Budapesten jogot végzett. Verseiben a kor lírai formanyelvének szinte minden lehetőségét kipróbálta. A Papírember című második verseskönyvét melynek függelékében jelentek meg vizuális versei , értetlen kritika fogadta. Másfél évre Debrecenbe költözött.

Egy kortárs, barát, Nemes György visszaemlékezéséből kicsit személyesebb bepillantást kapunk a debreceni évekre:

 „a debreceni korszakból, az akkor húsz-egynéhány éves Tamkó Sirató Károlyra emlékszem. Mezőtúrról jött Debrecenbe, s bár a fővárosban jogi doktorátust szerzett, esze ágában sem volt jogászkodni… Abból az időből volt egy verssora. Szebbet és számomra felejthetetlenebbet nem tudok felidézni a múltamból. Így szól: „Rólad cigarettázom hajnalig.” Ez a verssor a maga tömör hangulatteremtésével máig őrzi bennem ezt a különös költőt, aki később Sirató névvel toldotta meg vezetéknevét, párizsi tartózkodása után pedig Charles-nak hívatta magát.” 

1930-ban Párizsba utazott, ahol fokozatosan bekapcsolódott a világváros művészeti életébe. 1933-ban, a „Cercle François Villon” tagjaként ismeretséget kötött néhány avantgárd művésszel. Tudatosan készült Párizsba. Avantgárd költőnek tartotta magát, itthon értetlenség vette körül. Úgy érezte, ott a helye.

„1928-ban megjelent a Papírember című verseskötetem… Ezt a legnagyobb meg nem értés fogadta Budapesten, olyannyira, hogy a Budapesti Hírlap vezércikket írt a verseskötetemről, a Papíremberről. A cikket Hangay Sándor írta, ugyanott, ahol annak idején Ady Endrét támadták. Ennek a tárcavezércikknek az volt a tendenciája, sőt még a címe is: „ Az ügyészség szíves figyelmébe” Az írás nemcsak kifejezetten őrültnek nyilvánított, hanem a társadalomellenes lázítás, izgatás, vallásgyalázás, és az összes akkor felsorolható vádak mind helyet kaptak benne… A Papírember megjelenése utáni két évben készültem Párizsba, Párizsra. 1930-ban örököltem apámtól 600 pengőt. Ez éppen annyira volt elég, hogy Párizsba, és esetleg vissza is utazhassak, de ahhoz, hogy valaki Párizsban berendezhesse az életét, már nem volt elegendő.” 

Tamkó, olykor adódó egzisztenciális nehézségei ellenére is otthon volt Párizsban. Lelkes volt az avantgárdtól, megértést, művész barátokat és feladatot talált magának. 1936-ban kiáltványban foglalta össze elvi-elméleti gondolatait avantgárd feladatairól és céljairól. 1936-ban kiadta a Dimenzionista Manifesztumot, amit sok jelentős művész írt alá (pl.  Vaszilij KandinszkijMarcel DuchampJoan Miró) Úgy tűnt, megérkezett, eljött az ő ideje. De Párizs nem adott meg számára mindent, sőt elvette az egyik legfontosabb dolgot: az egészségét.

„Bánki Ilona: Tulajdonképpen miért jött haza 1936-ban Párizsból, hiszen elismerték önt, tekintélye volt, barátok. A megélhetése is biztosnak látszott…

TSK: Hát ez éppen a kenyérkeresetemmel függ össze. Tudja, én fotóriporterként működtem. Egyszer kaptam egy megrendelést. Egy amerikai nő be akarta utazni Franciaországnak a középső részét, és a főnök engem jelölt ki, hogy vele menjek. A nő telefonált, hogy hétkor a Place Vendôme-on várjam a géppel. Ő az autóján jön, indulunk és aztán lefényképezem őt a várkastélyokkal, hidakkal, stb. Hétre odaértem a Place Vendôme-hoz. Zuhogott az eső, és azon a téren van a világ leghidegebb cúgja. A nő nem jött a nagy eső miatt, én meg háromnegyed órát vártam és áztam az obeliszk mellett. Rettenetesen megfáztam, beteg lettem, influenzát kaptam. Az influenzát nem tudtam kifeküdni, lett belőle egy reumatikus láz,  egy térdízület gyulladás, abból lett egy szívizomgyulladás. Alig bírtam már vánszorogni, és csak annyira tudtam magamat lábon tartani, hogy a Dimenzionista Manifesztum megjelent, és megfelelő adminisztrációval szétküldtük. Akkor olyan beteg voltam már, hogy járni se igen tudtam. A barátaim vonatra tettek, és hazajöttem Budapestre. Hat év után. 

Elképzelem azt a vonatutat hazafelé. Hat év után, vissza Budapestre. A világ akkori közepéből, ide. Biztos nem csak térbeli, de időutazás is lehetett ez TSK-nak. Vissza. Mindezt nagyon betegen. Ez önmagában krízishelyzet. 

Fontosnak tartom, hogy kicsit megálljunk ennél a pillanatnál. Aki már átélte, hogy az arcával is megérinti a padlót, az jól érti, milyen állapot nagyon mélyen lenni. Tamkó Sirató Károlynak ez ilyen volt, és talán éppen ezért tett meg mindent, amit akkor lehetett, hogy innen felálljon. Belégzés. 

TSK szavaival, mondataival kell ezt a folyamatot tovább követnünk.

„Kettétört élet.  A vonat kirobogott. Úgy éreztem, pusztulásom biztos. Elbuktam. Végem van.
Különös véletlen folytán a fülkében éppen egy kaliforniai magyar orvos volt a szomszédom. Mikor elmondtam neki betegségem történetét, így szólt:
Uram! Az ön szája láthatóan tele van koronás fogakkal. Idegölt is biztos sok van közöttük. Ha hazaér Budapestre, azonnal röntgeneztesse meg az összes fogait, amelyikben a gyökércsatorna fekete, azonnal kihúzatni, sőt a koronásokat is…19 fogamat húztak ki kettes-hármas turnusokban. Minden széria után jobban lettem, úgyhogy már-már járni is tudtam, ha bottal és sántítva is.” 

Így vette kezdetét egy hosszú, több évig tartó gyógyítási kísérletezgetés világháborúval, Budapest ostromával, visszatérő szuicid gondolatokkal és egyéb megpróbáltatásokkal.

„1936 nyarától 1948 teléig, tehát közel 12 évig orvosi műszóval: “potenciális beteg” maradtam. Torzító sokízületi gyulladás, reuma, illetve szervi szívbaj, gyomorbaj, bőrgombásodások, idegösszeomlás körüli állapot szinte mindegyik gyógyíthatatlan. Feküdtem négy kórházban, két klinikán, otthon hónapokig kezeltek, legalább 18 orvos, tanársegédek sora, egyetemi tanárok… eredménytelenül. Két évig teljesen járásképtelen voltam: hordágy mankó!… „ 

A háború után a húgához, Kiskőrösre költözött, ahol hónapokig inkább csak feküdni tudott, járni alig. Az orvosai már lemondtak róla, néhány évet jósoltak neki hátra.  Ekkor 43 éves volt.  De itt találkozott azzal az orvossal, aki a kezébe adott  egy könyvet és vele TSK számára az öngyógyítás esélyét is.

„Mikor előadtam hosszú kórtörténetemet, az orvos így szólt:
Na, te szegény ember! Veled már megcsináltak mindent, amire az európai orvosi tudomány csak képes. Hát próbáljunk valami egész mást. Átnyújtott egy könyvet. Olvasd el, és gyere vissza két nap múlva.
Nézem a könyvet: Selva Raja Yesudian: SPORT ÉS JÓGA. Elolvasom. Visszamegyek hozzá.
Szép ez nagyon, de nekem meg van tiltva a mozgás!
Hát majd én megengedem.” 

Selva Rayan Yesudian és a Sport és jóga

Budapesten 1941-ben megjelent egy könyv, Sport és jóga címen. Három hónap alatt elfogyott az első kiadás ötezer példánya, és alig másfél évvel később már a 9. kiadást érte meg.  Azóta több mint húsz nyelvre fordították le, és napjainkig több mint 4000000, azaz négymillió példányt adtak el belőle a világon.

A könyv szerzője Selva  Rayan Yesudian, egy madraszi (mai nevén Chennai), dél-indiai keresztény (Yesu dian – Jézus szolgája, az ő útját követő) orvos dinasztia sarja, aki 1938-ban 22 évesen érkezett Magyarországra, hogy a családi hagyományt folytatva orvosnak tanuljon, és megismerje az európai mozgás, sport kultúráját. Tíz hónap alatt tanult meg magyarul. Itt tartózkodásának második évében ismerkedett meg Haich Erzsébettel, aki  jól ismert zongoraművész, szobrász, író, és az adott korban spirituális gondolkodóként tekintettek rá Budapesten. Az ő szellemi, anyagi és nem utolsó sorban kapcsolati tőkéjének köszönhetően jelent meg a könyv 1941-ben. 

1942-ben együtt alapították meg Európa első jógaiskoláját Magyarországon, Budapesten. 

Közös tevékenységüknek köszönhetően és a könyv hatására több ezren, egyes adatok szerint több mint tízezren jógáztak a negyvenes években Magyarországon, legtöbben a fővárosban. 1948-ban, a kommunista fordulat évében kényszerültek elhagyni az országot, Svájcban telepedtek le.

Rácsodálkozom sokszor, hogy lehetett az, hogy megjelent egy könyv a háborúba sodródó Magyarországon 1941-ben, egy teljesen ismeretlen, idegen  témában (jóga), és emberek ezreinek az életét, felfogását változtatta meg. Yesudian, könyvének köszönhetően azonnal ismertté és népszerűvé vált, vele készített  interjúk jelentek meg a legolvasottabb lapokban és a rádióban.  A Zeneakadémián is tartott előadást a jógáról. A katonák magukkal vitték és használták is a Don-kanyarban a Sport és Jógát. Többen vallották, hogy a könyvnek köszönhető a túlélésük… Teljes meggyőződéssel hirdette, hogy a magyarságot tekinti hídnak Nyugat és Kelet között. 1938 és 1948 között, tíz évet élt Magyarországon. A 20. századi magyar történelem legzordabb, legtragikusabb tíz évét élte át és túl. Úgy, hogy végig kitartott hite és küldetése mellett. Indiai származása ellenére szerették és tisztelték, és ő rokonságot érzett a magyarokkal. Mély lelki közelséget. 

A jóga-kor

„Áttanulmányoztuk együtt az alaplégzés leírását, és az ő utasításai és vezetése szerint elkezdtem a jógalégzéseket.
Persze, én bizalmatlan és hitetlen voltam ekkor is annyi kudarc után! Csak próbából kezdtem el… két hétre!
Elámultam! És naponta egyre jobban ámultam. Minden panaszom elmúlt. Betegnaplóm csupa negatív jel.
Hogy jogos kétkedésemet ellenőrizzem, két hét múlva abbahagytam a légzéseket. És visszamentem a régi kezelőorvosomhoz.
Katasztrófa! Minden panaszom kiújult.
Ekkor kénytelen voltam elhinni, hogy a jógalégzésektől lettem jobban. És most már erős meggyőződéssel folytattam napi légzéseimet.”

Ez volt az a meghatározó élmény, aminek hatása alatt Tamkó Sirató Károly elindul a jóga útján.  Képezte magát, rendszeresen gyakorolta a légzés mellett az ászanákat is. Minden fellelhető jógával kapcsolatos könyvet összegyűjt és elolvasott.

Kedves Olvasó! Álljunk meg újra!  Csak egy kilégzésnyi időre. Emlékezzünk vissza arra a képre, amikor TSK a Párizs-Budapest vonaton ült, 1936-ban. Tizenkét év kellett a talpra álláshoz, amihez őt  Yesudian Sport és jóga című könyve indította el. Nincs adat arra, hogy személyesen találkoztak volna. Valószínűbb, hogy nem, hiszen 1948-ban, amikor TSK találkozott a könyvvel, Yesudianéknak el kellett hagyniuk az országot. Később egy hozzá írott verssel fejezte ki háláját:

 

MILARASPA MÁSODIK ÉNEKE
Selva Raja Yesudiannak küldtem
1952 halak havában.


Üdv Néked Mesterem
hogy rám hullattad tudásod nagy fényét!
Üdv Néked
köszönet
és ezer jóga-mudra!!

Hogy mondhassam el mindazt
amit énvelem tettél?
Hogy köszönhessem meg:
meggyógyítottál
és új emberré építettél engem!

Nyavalyáim
panaszaim
gyengeségeim
megszámlálhatatlanul sokasodtak!

Most panasztalan vagyok. Egészséges. Erős!

Orvosokra
gyógyszerekre
írokra
vajákokra
bedörzsölésre
és borogatásra
millió időt, pénzt és erőt tékozoltam!

Most ragyogok mindezek nélkül!

És béthelt rágtam
füstöt szívtam
kávét szürcsöltem
s alkoholt.

Most levegő az üdülésem!

Gyűlölködtem
Bosszút forraltam.

Most békés vagyok és nyugodt!

Jajgattam
és másokat kértem.

Most mosolygok és én segítek másnak!

Kétség fojtott
örökös bánat
és céltalannak láttam mindent…

Most fényben csillog a világ előttem!

Öreg voltam
fakó
és fáradt.

Most friss vagyok, piros és fiatal.

Rád hallgattam
szavaidat én híven követtem
s Te új emberré Teremtettél engem!!!

Nincs a császárnak orvosa Pekingben
aki mindezt nyújthatta volna nékem
nincs főpap hét országban
aki mindezt nyújthatta volna nékem.
Nincs gyógyfű száz határban
ami mindezt nyújthatta volna nékem.

A föld minden kincsét
jelentéktelen semmiségnek érzem
ahhoz képest, amit énvelem tettél.
Nincs ember-mérték
mely méltó lenne Hozzád!

Minden reggel

ahogy lótusz-sziromba hajlik térdem
Te vagy az első sóhajtásom:

Áldjanak meg a Hatalmak
a Legnagyobbak üdveivel Téged!
Teljesült óhajaid erdejében
járj utolsó lépésedig!

Aztán pedig
ú g y l e g y e n a h o g y t e á l m o d t a d !

 

Szinte ismeretlen a Tamkót szerető olvasók többsége előtt is, hogy milyen fontos szereplője, szakértője lett ő a magyar jóga világának az ötvenes évektől élete végéig. Először a gyógyulásán csodálkozó orvosai küldtek hozzá pácienseket, akiknek megtanította saját öngyógyító jógamódszerét. Sokat írt erről, interjúkban is beszélt róla. Ő írta az ötvenes évek egyetlen jógáról szóló ismeretterjesztő cikkét az Élet és Tudomány 1959. augusztus 16-ai számába „A hatha jóga” címen, Dr. Tamkó S. Károly néven, ami jelen korunkban is érvényes tanulmány! Ahogy elkezdte a jógagyakorlást (amikor csak tehette, a szabadban!), komolyan elmerült annak bölcseleti tanításában is. Ehhez még szanszkritül is tanult. A jóga alapszövegeivel való ismerkedés is jógafoglalkozásainak része volt.

Iskolája akkoriban ritkaság számba ment. Kezdetben idegenkedés, bizalmatlanság fogadta, majd egyre népszerűbbé vált.

„Ne légy többet beteg!” című (most is kéziratban lévő) művének  fejezeteiből  és a  Korforduló című önéletrajzi szövegéből megismerhetjük gyógyulásának fázisait. Komolyan foglalkozott egy saját jóga könyv megírásával, ami sajnos csupán terv maradt.

Tamkó öregkori lírájának egyik kulcsa a jóga-korszak idején bekövetkezett szemléletváltás, a korábbi biologista attitűdök sajátos rendszerbe szerveződése.” 

Egy lelkében mindig avantgárd költő, életének egy válságos szakaszában találkozott egy több ezer éves rendszerrel, a jógával, és lett egyre jobban elhivatott, lelkes gyakorlóvá, majd oktatóvá. Példaértékű számomra ez a drámai fordulatokban bővelkedő emberi és költői sors, ami Tamkó Sirató Károlynak jutott. A legreménytelenebb helyzetből is fel tudott állni, majd nem csupán költészetével, hanem személyes példáján keresztül is tanított és reményt adott, és ad most is. Negyven éves korában orvosai már lemondtak róla. De találkozott a jógával, és 75. születésnapja előtt pár héttel ment el. Ránk hagyta ezt a történetet, ahogy a verseit, tanításait.  Ajándék nekünk.  

Végül egy epizód Tamkó Sirató Károly, a költő, a jógi életéből:

„Ifjúkori ismertségünk segített ahhoz, hogy mint az Élet és Irodalom főszerkesztője még szorosabb kapcsolatba kerültem Tamkó Siratóval. Akkor éppen a hatha jóga megszállottja volt: azt hiszem, nemcsak azért, mert ízületi betegségét jógával gyógyítja, hanem jógastúdiót is nyitott, s az akkor gyanúsnak minősített filozófiai háttérrel terhelt jógát, mint sportgimnasztikát próbálta elterjeszteni, s ebből megélni… Az 1960-as évek végén Charles felkeresett a szerkesztőségben. Akkor már több versét közöltem a lapban. (Nyugodtan mondhatom: huszonöt év hallgatás után az ÉS-ben kapott először nyilvánosságot.) Kicsit félszegen, már-már alázatosan sündörgött be, s megállt íróasztalom előtt kétsoros zakójában: „megengeded, hogy fejre álljak?” Szemem se rebbent, úgy válaszoltam. „Természetesen. Ha kedved van hozzá, állj fejre!” …néhány perc fejenállás után átnyújtotta Emelkedés  című versét, amelyet némi töprengés után elfogadtam közlésre, s hamarosan megjelent az Élet és Irodalomban.

 

                                           a boldogsághoz elrepít !

                                         egy szép agy itt

                                    S egy jó agy itt

                                egyszer tán eddig elsegít

                             Jó szerencséd

                         izmodba tetterőt feszít

                     A jó légzés

                 a nyert ügyekkel felderít

             Egy jó ügyvéd

          a szenvedéstől mentesít

      Egy jó orvos

   életre kelt és lelkesít

Egy jó vers

A Transp 3-as szállítószalag „dallamára” 

EMELKEDÉS

 

Hare Om! Gondoljunk hálával és tisztelettel az előttünk járókra! 

 

Forrás: Élet és Tudomány 1966. 2.szám 745 p.

Hivatkozások:
(1) Nemes György: Találkozás az avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége 1989. szeptember 16.
(2,3) „Harmic évig nem írtam verset” Bánki Ilona interjúja Tamkó Sirató Károllyal (Kritika, 1980./2.)
(4, 5, 6) TSK: Pályám emlékezete – Korforduló (részlet)
(7) Aczél Géza: Kortársaink: Tamkó Sirató Károly 145.o
(8) Nemes György: Találkozás az  avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége 1989.szeptember 16.

Modern lány kamerával

A Kassák Múzeum Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái címmel mutatott be válogatást a sokszínű életműből. A fotók mellett levelek, dokumentumok és kiadványok segítségével a modern kultúra viszonyrendszerében is elhelyezve pályáját.

Besnyő Éva igazi modern nő volt, akinek a megjelenése, a pályaválasztása, élettörténete és karrierje egyaránt erről árulkodik.

A fényképeiről ismert rövid hajú, cigarettával pózoló, fürdőruhában a napfényt élvező, sportoló vagy éppen dolgozó modern lányokhoz hasonló alakja feltűnik számos önarcképén vagy a művészbarátai által készített portrékon. Jóllehet, az 1920-as években már nem volt szokatlan, ha egy nő fényképésznek tanult, mégis érdemes egy pillantást vetni családi hátterére. Édesapja, Besnyő Béla valódi self-made manként elkötelezett volt a nemek közti egyenlőség eszméje mellett – a Feministák Egyesületének alapító tagja és jogásza volt –, aki  három lányát a fiúkkal versenyképes neveltetésben kívánta részesíteni.  

Szintén nem mellékes, hogy Besnyő Éva annál a Pécsi Józsefnél tanulta a szakmát, aki már az első világháború előtt kiállt a nők fotográfiai pályára való alkalmassága és képzése mellett, ugyanakkor a modern irányzatok szószólójaként a tanítványok előtt nyitott könyvtárával, az új vizuális nyelvvel is megismertette magániskolájának diákjait. A fénykép új területeken történő felhasználását is népszerűsítette:

Fotó és reklám című, 1930-ban Berlinben kiadott könyve nemzetközileg is az elsők közt foglalkozott a reklámfotó műfajával.

Pécsi műtermében ismerkedett meg Besnyő Éva Kepes Györggyel is, akinek a hívására Európa legfiatalabb világvárosába, az 1919 és 1933 között számos magyar és kelet-európai emigráns célpontjának számító Berlinbe költözött.

A Weimari Köztársaság ekkor ugyan már a végóráit élte – az 1929-es gazdasági világválság hatására magas volt a munkanélküliség, és a náci párt támogatottsága gyors ütemben nőtt –, ám szellemi, kulturális élete még sokszínű és pezsgő volt. Ennek megtapasztalása – többek között a Moholy-Nagy László asszisztenseként dolgozó Kepes György, a kezdő fotóriporter és gyerekkori barát, Robert Capa (Friedmann Endre) és a mikrofotókat készítő vegyész, Beck Pál társaságában – döntő hatást gyakorolt Besnyő Éva további pályájára. Az avantgárd színházi és mozdulatművészeti előadások, orosz filmvetítések és éjszakába nyúló viták formálták szociális érzékenységét és művészi látásmódját, szakmai tapasztalatai során pedig megismerkedett a korszak születő ügynökségi és stúdiós világával. Hamar otthagyta az őt inkább háttérmunkákra, sőt beugró modellként használó René Ahrle műtermét, hogy 1931. február és július között dr. Peter Weller fotóriporternek dolgozzon. Ugyan képei a kor szokásához igazodva Weller neve alatt jelentek meg népszerű képes lapokban, mégis fokozatosan szabad kezet kapott a témák kiválasztásában.

Alig múlt húszéves, amikor 1931 nyarán saját műtermet nyitott, és képeit egy fotóügynökségen keresztül forgalmazta.

Ebben az időszakban Besnyő Éva számára a kapcsolódás a világhoz kölcsönös szellemi impulzusokon és új típusú tapasztalatokon keresztül vezetett, melyek legfontosabb közvetítője a fényképezés lett. Ez nem feltétlenül csak a modern látásmódhoz és formanyelvhez való kapcsolódást jelentette, hanem a fotográfusi szereppel való kísérletezést és a professzionalitásra épülő szakmai identitás kialakítását is. Ez a társas kapcsolatokon keresztül formálódó énkép  érhető tetten a közeli barátokkal vagy  szerelmekkel közös játékos fotózásokon is. A Kepes Györggyel és a holland filmes-fotográfussal, John Fernhouttal készített képpárokon szinte megismétlik egymás pozícióját: a kamera egyszerre a másik megfigyelésének és az önmegismerésnek az eszköze. 

Ez a kutató, felfedező attitűd köszön vissza önarcképein is. Ha egymás mellett nézzük az 1929-ben Pécsi József tanulójaként készített felvételt és két, 1931-es berlini önarcképét, feltűnő a megfogalmazás és saját megjelenésének az átalakulása. 

Fényképészeti ismeretei és hivatástudata fejlődésével párhuzamosan környezete helyett egyre inkább kameráját helyezte az ábrázolás középpontjába.

A legelső fényképen egy gondosan fésült, csinosan öltözött fiatal lányt látunk egy kissé rendetlen polgári enteriőrben, aki félig oldalra fordulva, lehajtott tekintettel kerüli a néző pillantását. A következő önarcképén már szigorú rend uralkodik: a szűk képkivágásban Besnyő Éva komoly arccal fordul szembe a nézővel – bár tekintete elsiklik felette –, kezében pedig határozottan tartja munkaeszközét. A harmadik képen pedig egy magabiztos, profi fotós áll előttünk, akit alulnézetből látunk: a fesztelenséget sugárzó, férfias munkaruha, a nagyításhoz használt kesztyű, a rövid, rendezetlen haj, a dinamikus mozdulat egyszerre árulkodik a szakmai tudásról és annak könnyed alkalmazásáról.

Jóllehet szakmai tapasztalatainak és kapcsolatainak köszönhetően önálló karrierje már Németországban elindult, a nácizmus előretörése miatt 1932-ben elhagyni kényszerült Berlint.

Az ott megismert John Fernhouttal, későbbi férjével Amszterdamban telepedett le, sok más, származása vagy politikai meggyőződése miatt Németországból menekülő emigránshoz hasonlóan. Nem sokkal Hollandiába költözése után már önálló kiállítással mutatkozott be, létrehozta saját stúdióját, és hamar a modern építészek, képző- és előadóművészek egyik leginkább foglalkoztatott fotósa lett. Ebben nagy szerepet játszott, hogy Hollandiában rajta kívül alig fotózott valaki az új fotográfia szellemében. Besnyő Éva és a progresszív építészek, mozdulatművészek, politikai kabarettisták, vagy az új tipográfiát képviselő tervezőgrafikusok együttműködése abból a felismerésből is táplálkozott, hogy a nyilvánosságban hasonló szemléletű társművészek bevonásával tudnak úgy megjelenni, ahogy ők szeretnék látni és láttatni magukat. A korszak egyik vezető képes hetilapjának tulajdonosa és szerkesztője például progresszív építészekkel terveztette meg groeti nyaralóját, amelyről átadása után Besnyő Éva készített fotókat. Képein jól érvényesülnek az építészek elképzelései a funkcionális, letisztult, levegő és napfény járta terekről, amelyek még egy kis méretű épületben is a tágasság érzetét keltik. 

Besnyő Éva, mint hivatásos fotográfus, és mint dolgozó nő egyedibb helyzetben volt Hollandiában, mint akár Budapesten, akár Berlinben. Hollandiában – amely az I. világháborúban semleges ország maradt – a társadalmi modernizáció sokkal lassabban zajlott, mint más európai országokban. A reklámfotó és a fotóriportokat közlő képes sajtó, melyek Besnyő Éva képei számára is fontos piacot jelentettek, csak az 1930-as évek során terjedtek el. Besnyő számára egyre inkább egyértelművé vált, hogy saját fotográfusi pozícióját csak úgy tudja javítani, ha magának a fotónak mint médiumnak az elismertségéért is tesz. Így született meg benne és kollégáiban a nemzetközi Fotó ‘37 kiállítás ötlete, amely mai szemmel nézve szokatlan bőségben vonultatta fel az összes elképzelhető fotós műfajt, a röntgenképeken át a fotóriportig és a művészi fényképig.

A szervezők ugyanis a fotót mint a mindennapi élet immár kikerülhetetlen, szerves részét akarták bemutatni. Besnyő Éva úgy gondolta, hogy a kiállítás elérte célját.

Ő maga például több olyan, presztízsberuházásokhoz kapcsolódó felkérést is kapott az ezt követő években, amelyek saját korszerűségüket hangsúlyozva már a fotóval, mint modern médiummal is számoltak. Így készített dekorációként nagyméretű fotófalakat hipermodern technikával felszerelt rádióstúdióba és óceánjáró hajókra is, ahol Hollandia jellegzetességeit kellett bemutatnia. Ugyan a felhúzható hidak, a tulipánföldek, a kikötők és a sajtárusok itt is felbukkantak, az átlósan komponált vagy alulnézetből készült fotók, és a képek egymás melletti, montázs elvet követő elrendezése a holland identitást a vizuális közhelyeket elkerülve fogalmazta meg.

Besnyő Éva nemcsak szakmai, hanem magánéleti szempontból is az újfajta női szerepeket, társas kapcsolatokat valósította meg Hollandiában is. A harmincas évek második felében például – mivel John Fernhout rendszeresen és hosszú ideig forgatott külföldön – egy lakóközösségben élt Carel Blazer fotográfussal és egy magyar származású barátjával, Alexander (Sándor) Bodon építésszel. Második férjével, Wim Brusse grafikussal nemcsak házastársak, hanem munkatársak is voltak, akik az 1940-50-es években sokszor dolgoztak együtt kiadványokon.

Besnyő Éva a második világháborút követően, már kétgyermekes anyaként se hagyott fel a fotózással.

Ugyan férje emancipált gondolkodású volt, ezekben az évtizedekben azt tapasztalta meg, hogy hivatása gyakorlása a gyerekek mellett  hihetetlen szervezést és kitartást igényel.

Ezért is csatlakozott szinte azonnal a Dolle Mina (Dühös Mina) feminista mozgalomhoz, amely 1970 elején robbant be a holland közéletbe: kezdeti provokatív és a humort sem nélkülöző tiltakozásaik hatására pár hét alatt több ezren kezdték el követni őket. Tiltakoztak az oktatási rendszerben tapasztalt megkülönböztetések, az azonos munkáért kapott eltérő fizetések, a bölcsődék és napközik alacsony száma, a házas nők alárendelt szerepe, a szexuális erkölcs kettős mércéje, a szigorú abortusztörvény, a drága fogamzásgátlás, de a férfiak sorkatonaságának kötelező jellege ellen is. Besnyő Éva, aki ekkor már hatvan éves elmúlt, éveken át következetesen fotózta a mozgalmat, ekkor készült képeit a személyes elkötelezettség motiválta. Az üzenet hatékony célba juttatása érdekében igazodott a riporteri munka gyorsaságához, nézőpontja azonban jelentősen eltért a sajtóképek világától. Fotói a látványos akciók mellett a mozgalom hétköznapjait, önfeledt pillanatait és a közösségi érzést is közvetítették: időnként pedig annyira magukkal ragadták az események, hogy a fényképezésről is megfeledkezett. Besnyő Évát mint “Dolle Mina fotográfust” új generációk ismerték meg Hollandiában, talán többen, mint eddigi pályája során bármikor. Életműve egészét is ebben a feminista közegben kezdték el feldolgozni: 1982-ben első átfogó katalógusát a Dolle Minából kinőtt Sara Feminista Könyvkiadó adta ki.

Önarckép, Berlin 1931.
A wannsee-i strandon, Berlin 1931.
A Dijkstra család nyaralója, Groet 1934.
Dora Gerson színésznő és kabaréénekes, Amsterdam 1936.
Aratók, Szokolya 1938.

Utazás és emlékezet

A fotóalapú lapok láttán érzékelhetővé válik a képek emlékezést és érzelmeket előidéző szerepe, amivel a tárlat a művelődés- és művészettörténet lényegére is rátapint. A fotográfiák időbeli egymásutánja bemutatja a városképi változásokat: a parktelepítéseket és szállodaépítkezéseket, a szoborállításokat, vagy akár az első villamos megjelenését. Megismerhetjük a korabeli divatot a fürdők, szállodák, pavilonok épületei között sétálgató, vagy festői tájakon csónakázó, hegyet járó hölgyeket és urakat megörökítő fotográfiáknak köszönhetően.

Megtapasztalható, hogy nemcsak az adott kornak van sajátos stílusa, hanem a kor hétköznapjait lencsevégre kapó fényképészeknek is.

Így például Ifj. Divald Károlynak, a neves Tátra-fotós azonos nevű fiának, kinek 1903-ban alapított budapesti fénynyomdája számos szép fővárosi látképet őrzött meg számunkra. Divald és Monostory néven ismert kiadója pedig a tízes évek legtöbb tátrai képeslapot megjelentető hazai kiadójának mondhatta magát. A képes levelezőlapok népszerű témájául szolgáló tátrai tájak – a vadregényes fenyvesek, a meredek sziklaormok, a kanyonban kanyargó folyók és zubogó patakok –  fotói az emberi elvágyódás szimbólumai, ezáltal a romantikus festészet gondolatiságát örökítik tovább: hatást gyakorolnak a szemlélő érzelmeire, érzéseket jelenítenek meg, segítik a természeti élmény átélését.

Az érett reneszánsz korától a közösségi emlékek legfontosabb megőrzői és népszerűsítői a grafikai reprodukciók voltak, a fényképezés térhódításával pedig a fotó vált a múlt megörökítésének legfontosabb hordozójává, eszközévé.

A fotográfiákon rögzített emlékek a képeslapok révén váltak közkinccsé.

A képes levelezőlap népszerűségének és gyors elterjedésének hátterében az utazás feltételeinek korszerűsödése, társadalmi bázisának kiszélesedése, valamint a postai szolgáltatások reformja állt. 

 

Javuló utazási feltételek

A 19. század második felében kiépültek Európa főbb vasútvonalai, a századfordulón a hajózás mellett a vonatozás lett a legáltalánosabb távolsági közlekedési mód Magyarországon. A vonathálózat bővülésével a vasúti utasforgalom látványosan megnőtt, hatására komoly fejlődésnek indult a bel- és külföldi idegenforgalom. Az utazási irodák az utazást kényelmessé, szórakoztatóvá, kellemessé és kiszámíthatóvá tették. A hazai turisztikai propaganda eszköztárának szerves részévé váltak a fővárosról és a vidéki településekről készült képeslapok.

 

Átalakuló úti célok

Az új, utazni vágyó társadalmi csoport, a középosztály mindennapi életének természetes kiegészítője lett a nyaralás, amely valamely divatos bel- vagy külföldi fürdőhely felkeresését jelentette. Az üdülési célból az első világháború előtt felkeresett és megszokott nyaralóhelyek a Nagy Háborút követő időkben továbbra is népszerűek maradtak. Az osztrák fürdők és alpesi üdülőhelyek, az olasz városok és a tengerpart, a Tátra hegyei még a korábbiaknál is több utazót vonzottak.

A Balaton mellett a határon belüli vidéki városok szintén bekapcsolódtak a turizmusba. Kínálatukban történelmi és kulturális értékeik, vásáraik, a legkülönbözőbb témájú rendezvényeik, ünnepi heteik szerepeltek. A belföldi turizmus a béke diktátum után megmaradt értékek felfedezésével és ezen értékek rendkívül erőteljes propagálásával talán hozzájárult a csonka ország elfogadásához, és némileg segített a trianoni trauma feldolgozásában. De sokakban még élt a revízió reménye.

A múzeum gyűjteményi anyagában szereplő lapok szövegein az első világháborút lezáró hatalomváltások fájdalmas tapasztalata nem vagy csak alig tükröződik.

A képes levelezőlapok szerzőinek időre és távlatra volt szükségük ahhoz, hogy traumatikus élményeiket formába önthessék.

 

Utazás és irodalom – az írás az emlékek felidézője

A levélírás és képeslap küldés hagyományának írásos gyakorlata messzire nyúlik, és természetesen az utazás gyakorlatának változásával együtt formálódott.

A nyugati kultúra sok évszázados utazási irodalmának kezdőpontján kereskedők, zarándokok, hajósok tárgyszerű úti feljegyzéseit, leveleit, hajónaplóit találjuk, melyek az emlékek felidézésén túl a korabeli információáramlást is szolgálták.

A modern irodalmi útirajz-forma majd csak egészen későn, a 19. században jelenik meg, és szerzői olyan világjáró írók, akik már elsősorban az utazás öröméért indulnak útnak. Ezek a vállalkozó szellemű tollforgatók a látottak egyszerű leírásán túl az általuk tapasztalt idegenséget és egzotikumot igyekeznek leírásaikban otthonossá szelídíteni. Ezen időszak legismertebb hazai szerzői Szemere Bertalan, Pulszky Ferenc vagy Petőfi Sándor. 

A 20. század első felében, az utazási irodalom aranykorának nevezett időszakban készült a legtöbb útleírás és úti beszámoló a magyar irodalmi közegben is.

A korszak két jelentős önéletrajzi ihletésű vállalkozása Márai Sándor Egy polgár vallomásai, valamint Kassák Lajos ekkoriban megjelenő Egy ember élete című alkotása.

Mindkét mű fontos alkotóelemei a szerzőik utazásait elbeszélő fejezetek.

A századfordulón megjelenő képes levelezőlap az utazási irodalom hagyományába illeszkedik, újszerű megoldásai az úti levél műfajának nyelvi eszköztárát is gazdagították.

 

Képek a szalonok asztalán

A képeslap nem csupán az utazók és az otthon maradottak személyes kommunikációjának eszköze, hanem albumokba rendezett képgyűjtemények része is. A képes levelezőlapok gyűjtése már akkor kezdetét veszi, amikor az még újdonság volt.

A magyar képeslapkiadás a millennium évében kezdődött. Az ezredéves kiállításon a szervezők és a posta szakemberei még el kellett, hogy magyarázzák a nagyközönség számára, mi is az a képes levelezőlap, így azokat megjelenésük évében leginkább külföldiek vásárolták. A gyűjtés gondolata ekkor még fel sem merült. Egy évvel később azonban a posta már több százezer lapot kézbesít, és akadtak, akik a lapokat már gyűjtés céljából vásárolták.

A gyűjtők számára a levelezőlapot leginkább az tette vonzóvá, hogy könnyen hozzáférhető és olcsó volt, nem foglalt sok helyet, témagazdagsága pedig lehetővé tette a kedvelt, szórakoztató tárgykör gyűjtését.

A lapok a világ megismerésének lehetséges eszközei is voltak, mivel a képes levelezőlap közel hozta a világ olykor elérhetetlennek tűnő helyszíneit is.

A képeslap aranykorának tartott időszakban, 1900 és 1925 között, szinte valamennyi polgári otthonban megtalálhatók voltak a képeslap-albumok, melyek a családi fotóalbumok társaságában, a szalonban kaptak helyet, és a vendégnek illett azokat átlapozni. A képekre gyűjtőik úgy tekintettek, mint családi képekre, mintha azok saját emlékeiket, élményeiket, tapasztalataikat dokumentálták volna. A képeslap az emlékezés eszköze és helye, amely emléktárggyá a gyűjtés során vált, magán- és közgyűjtemények archív anyagaként a kulturális emlékezetet is fenntartva és őrizve.

 

Időutazás – változó városképek

A kiállításon szereplő, száz évvel ezelőtti városképeken és tájlapokon remekül nyomon követhető egy település vagy egy természeti környezet változása, átalakulása. Nem ritkán egyedül a képeslapok őrzik a ma már nem létező utcarészletek képét, hiszen az idő múlásával az épületeket átépítették vagy lebontották, illetve a háború során elpusztultak. Leromlott állapotú épületek restaurálásának összetett folyamatánál nem ritka, hogy a munkát végző szakember egyedül képeslapokon megőrzött eredeti állapotot dokumentáló képre tud támaszkodni a hiteles helyreállítás érdekében.

Bár a fővárosról lényegesen több kép készült, a 19. század végétől a vidéki városok és falvak is képeslap témául szolgáltak. Alig akad olyan település, amelynek valamely részlete ne került volna megörökítésre. A városképi lapok változatos témái ellenére néhány visszatérő motívum felismerhető, így leggyakrabban a történelmi nevezetességek és műemlékek, fürdők, szállodák és éttermek, modern közlekedési eszközök, reprezentatív utak és közterek szerepelnek az egyes településekről készült lapokon, a templomok és más egyházi jellegű épületek mellett. A mezővárosokról készült képeken a főteret, a piacteret, valamint az a köré szerveződő épületeket örökítették meg. 

A kiállítás a képes levelezőlapok magán- és közösségi emlékezetben betöltött szerepét járja körül, részben arra a kérdésre keresve a választ, hogyan válnak a lapok a családi emlékezet átörökítésének eszközeivé. A tárlat a képeslapok mentén is formálódó kulturális emlékezet alakulását is vizsgálja: hogyan válnak a személyes múlt darabjai az irodalmárokat, történészeket, művészettörténészeket, szociológusokat, antropológusokat, restaurátorokat egyaránt érdeklő kortörténeti dokumentummá. A kiállítás képi anyagát városképes emléktárgyak egészítik ki.

 

Fekete Barbara
irodalomtörténész, a kiállítás kurátora

Veress Kinga
művészettörténész, a kiállítás kurátora

Az apostoltól Szókratészig a Kulteátrumban

Mi volt az előzménye annak, hogy létrejött Óbudán a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban egy új színház?

Kiss Imre: Hosszú annak a sora! A múzeumunk az elmúlt tizenöt évben kétszer költözött. Amikor legelőször költöztünk a Budai Várból a Bazilika mellé, és kialakítottuk az egykori banki épületben a múzeumi helyszínt, 2005-ben létrehoztunk egy kulturális teret. A cél az volt, hogy este se zárjon be a múzeum, akkor is kultúrát közvetítsen. Rendes színpaddal, színháztechnikával, 120 fős nézőtérrel jött létre, és Kultea lett a neve, ebből lett a mostani Kulteátrum elnevezés. A Kultea programokban volt jazz, etno és világzene, irodalom, film és színház.

2011-ben újra költöztünk, és most itt vagyunk, Óbudán, a Krúdy negyedben, Krúdy Gyula egykori lakóházában.

Itt is létrehoztunk egy kisebb kulturális teret színpaddal, 70 fős nézőtérrel, ugyanazzal a színpadtechnikával, és folytattuk a korábban megkezdett tevékenységünket.

Kiss Imre

Hogyan alakult ki a Kulteátrum műsora?

K.I: Az a vágyunk, hogy színház legyünk és produkciókat fogadjunk be, már régen megvolt. Borbély Sándor tavasszal lépett fel nálunk Petőfi Sándor Az apostol művével. Sándor tudta, hogy szívesen vállalkoznék arra, hogy további produkciókat fogadjunk be. Dégi Jánossal, művésztársával, régi barátjával összefogva jelentkeztek nálam azzal, hogy szívesen állnának a projekt élére, mint művészeti vezetők, tanácsadók. Borbély Sándor és Dégi János a szakmából jönnek és képesek felelősséget vállalni a színvonal és a minőség tekintetében. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy tizenöt év után kaptunk anyagi keretet, amiből a Kulteátrum előadásait finanszírozzuk.

Amikor megkerested Imrét, már kész volt a koncepció a műsorral kapcsolatban?

Borbély Sándor: Menet közben, Imrével egyeztetve alakult ki az a szakmai koncepció, melynek az volt a lényege, hogy olyan dolgot találjunk ki, ami még nincs, ha nem is szó szerinti értelmében. A Kulteátrum fókuszpontjai olyan versszínházi előadások és monodrámák, valamint párszemélyes kamaradarabok, amelyek megfelelnek a helynek.

A koncepció fontos része még, hogy a vidéki kollégáknak és a határon túli magyar előadásoknak is bemutatkozási lehetőséget adjunk.

A művészek hogyan reagáltak a megkeresésekre?

B.S: Nagyon boldog vagyok, mert fantasztikus volt a hozzáállás. Mi, színészek ki is voltunk éhezve, hiszen március közepétől mindenkinek hosszú volt a kényszerszünet. Mindenki nagyon lelkes. Több kolléga felhívott, aki már fellépett nálunk, és nagyon köszönték a lehetőséget. Elmondták, hogy jól érezték magukat, és tetszik nekik a hely. Tökéletesen értik, hogy mit akarunk.

Borbély Sándor

Kikhez szólnak az előadások?

K.I.: Vannak kifejezetten gyerek- és családi előadások. Ilyen volt például Bán János Kukac Matyi előadása. Bár régi előadás ez, de örök érvényű, mert jól megírt a darab, és Bán János zseniálisan adja elő.

Vannak felnőtteknek szóló produkciók is. A célközönség tekintetében igyekszünk mindenkit kiszolgálni. A havi nyolc előadás azt célozza meg, hogy mindenki találjon magának programot. Ezzel együtt nem könnyű törzsközönséget kinevelni, hiszen ez egy új vállalkozás, és közben pandémia van, a közönségszervezés pedig már nagyon másképpen működik, mint régen. Bízunk abban, hogy egyre ismertebbek leszünk, amiért teszünk is a különböző médiumokban, és hiszünk abban, hogy a Kulteátrum bekerül majd a színházi köztudatba.

B.S.: Igen, a mostani nehéz helyzetben gyakran csak aznap este döntik el sokan, hogy el mernek-e jönni. Mi minden biztonsági intézkedést megteszünk, és tényleg kész csoda, hogy ilyen szép számban jönnek el az emberek, és maszkban megnézik az előadásokat.

Óbuda híres a kulturális pezsgéséről. Hogyan illeszkedik ebbe a Kulteátrum?

K.I.: A Krúdy negyeden belül az Óbudai Társaskörrel hallgatólagosan odafigyelünk egymásra. Elég nagy ez a kerület ahhoz, hogy bőven elférjenek egymás mellett a kulturális intézmények. Óbuda olyan, mint egy mezőváros, és jól érzi magát ebben a metropoliszban. Megvan a maga bája, kicsit álmos, kicsit réveteg. Maradt még a krúdyság hangulatából, és nemcsak az utcákra, épületekre gondolok, hanem az emberek mentalitására is.

Van valami olyan jellegük az itt lakóknak, ami miatt azt lehet mondani, hogy „mi óbudaiak vagyunk”.

Az óbudai kötődésed hova nyúlik vissza?

K.I.: A kötődésem sokszoros. 1981-ben benősültem az Aranyhegyre, és a feleségem nagypapájával már a korábbi években az óbudai piacra jártam barackot árulni, és imádtam a piac hangulatát. Azóta nyaranta Óbudán, az Aranyhegyen lakom, és ez nagy boldogság nekem. Négy generációs, oldalági, nagy családi összejövetelek vannak. Kívánom ezt az élményt mindenkinek, hogy így tudja megélni a családi kapcsolatait!

Sándor, számodra mit jelent az óbudaiság?

B.S.: Győrben születtem, aztán a főiskolától kezdve belvárosi voltam, de nekem is kezd kialakulni az óbudai kötődésem a Kulteátrum miatt. Imádom a hangulatát, szoktam Óbuda utcáin sétálgatni.

Milyenek a nézői visszajelzések?

K.I.: Vannak olyan nézőink, akik minden előadásunkat látták már, és formálódik a törzsközönségünk. Nagyon pozitívak a visszajelzések, és bizakodóak vagyunk.

Az idei programokról mit lehet még tudni?

B.S.: Nyolc előadásunk van havonta, és a december – a karácsony miatt – fél hónapot jelent. Pregitzer Fruzsina egy szép költői esttel jön Nyíregyházáról, aztán az Aradi Kamaraszínház egy kemény előadással, mely Rudolf Hessről szól. A darab több díjat nyert az elmúlt években. Karácsony előtt Papadimitriu Athina lesz látható a szeretetről szóló estjével.

K.I.: Ne legyél szerény Sándor, mert Az apostol előadásodat sokszor meg lehet nézni. Sándor előadásában Az apostol annyira mai és a gerincünket próbára tevő költemény, hogy meg fogjuk ismételni ebben az időszakban is. Bízom benne, hogy a közönségszervezőnk egy iskolai osztályt is hoz majd erre az előadásra, ahogy Csuja Imre estjére is. Csuja Imre előadása után beszélgettem is velük és ennyi jó eszű gyereket már rég láttam együtt.

B.S.: Csuja Imre volt az egyik, aki boldogan hívott vissza azzal: meglepődött, hogy ebben a nehéz időszakban teltház volt.

Ezek a visszajelzések adják az erőt nekünk ahhoz, hogy jó irányba megyünk. Szereti a közönség azt, amit adunk nekik.

A siker kapcsán milyen távolabbi tervek vannak?

K.I.: Akár odáig is elmerészkedhetünk, hogy saját produkciót hozunk létre, és bátrak legyünk ahhoz, hogy ne csak befogadó színház legyünk. Vagy egy adott darabbal szeretnénk megszólítani a színészeket, vagy felkínáljuk azt, hogy ha van valakinek olyan produkciója, amit szívesen valósítana meg itt nálunk, akkor arra lehetőséget adunk.

 

Csuja Imre színművész az Imi, mondj egy verset! című estjével lépett fel a Kulteátrum színpadán.

Csuja Imre

 

Úgy tudom, hogy már gyerekként közel kerültél a versekhez. Hogyan emlékszel erre vissza?

Csuja Imre: A versek szeretete 55 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Nagymamám egyszerű, de kultúrakedvelő parasztasszony volt. A 30-as években Szatmárnémetiben, ahol élt, virágzott a kultúra, és dédanyámmal együtt a szabadidejükben koncertre, színházba jártak. Ide eredeztethető a kultúrához való viszonyuk. Nagymamám 4-5 éves koromban kezdte el felolvasni nekem a csodálatos verseket. Főleg Petőfi- és Arany János verseket, a János Vitézt, a Toldit, A Füstbement tervet a koromnak megfelelően válogatva. Teljesen ösztönösen készített fel a színészi pályára anélkül, hogy ebben tudatos lett volna. Hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a versekre, egyrészt a gyermeki kíváncsiság miatt, másrészt nem jártam óvodába, nekem a nagymamám volt az óvónénim.

Időmilliomosok voltunk, és a hosszú téli estéken mit lehetett volna mást csinálni? Nem volt akkoriban se tévé, se rádió, így én verseket tanultam.

Maradt tehát a költészet.

Cs.I.: Igen. Nem fertőződtünk meg semmiféle elektronikus eszközzel, és én ennek köszönhettem, hogy nagyon hamar megtanultam írni-olvasni. Kíváncsi lettem arra, hogy milyenek a versek az én olvasatomban. Nagymamám egy életre szóló jó instrukciót adott a versekkel kapcsolatban: „Kisfiam, pontnál, vonásnál meg kell állni.” Tulajdonképpen azt mondta el nekem, hogyan lehet minél hasznosabban értelmezni egy irodalmi szöveget. Ha Adyt nézem, aki nem egy habkönnyű költő, akkor, ha betartok minden írásjelet, kristálytisztán kiviláglik az ő gondolata. Gyerekkoromban Hajdúnánáson, a munka után az emberek összejöttek, amit tanyázásnak hívtak. Beszélgettek, pletykálkodtak, kukoricát morzsoltak, énekelgettek, és amikor kifogytak a témákból, akkor azt mondták nekem, hogy „Imi, mondj egy verset!”. Ezért lett a verses estemnek is ez a címe. Én a tanyázások közben, gyerekként tapasztaltam meg, hogy milyen közönség előtt szavalni. Milyen az, ha idegen emberek hallgatnak engem. Milyen az, ha közönség előtt kell megnyilvánulni.

Azt a szívdobogást ma sem felejtem el, ami ezzel járt, és élveztem, hogy mosolyogtak, kacagtak, sírtak a hallgatóim. 

Nagyon jó iskola volt ez nekem, amire már csak rá kellett épülnie az elméletnek, a tudományos definícióknak. Éles bevetésen, a gyakorlatban tanultam meg verset mondani, és mindezt „büntetlenül” tehettem.

Ilyen előzmények után adta magát az, hogy a Színművészeti Főiskolára jelentkezzél?

Cs.I.: A sok versmondás folytatódott, az iskolában is sokszor felkértek szavalni. Abban a korszakban virágzott az amatőr színjátszás, színdarabokat adtunk elő, és voltak szavalóversenyek is. Hajdúnánáson három amatőr színjátszó csoport volt. Én mindegyikbe befúrtam magam, mivel hamar kiderült, hogy a pajtásaim jobban fociznak, kézilabdáznak, mint én. Maradt nekem a színjátszás, és megtaláltam benne a gyökereimet: a versmondást, az előadó művészetet. De ki tudta még akkor, hogy mi lesz ebből? Nagyon sokat jártam moziba, rengeteg tévéjátékot, tévéfilmet vetítettek a hetvenes években, amelyekből nagyon sokat lehetett ellesni. Aranykora volt ez a tévézésnek, a legkisebb szerepeket is nagyformátumú színészek játszották. Olyan hatással volt rám ez, hogy úgy éreztem, hogy „én ezt tudnám csinálni”.

A korai előadó tapasztalatod miatt kialakult az önbizalmad a színjátszásban?

Cs.I.: Igen, a sok gyerekkori versmondás, a kisebb-nagyobb gimnáziumi sikerek, az amatőr színjátszás mind fejlesztették az önbizalmamat. Ez egyenesen ahhoz vezetett, hogy 17 éves koromban felismertem azt, hogy én a színészettel akarok foglalkozni. A szüleim ugyan azt szerették volna, hogy tanár legyek, de én nem akartam az lenni, és csináltam egy görbe kanyart. A debreceni Kossuth Lajos Egyetemre felvételiztem, mert tudtam, hogy oda úgysem vesznek fel. Egy évre elmentem képesítési nélküli üzemi népművelőnek, és hétvégenként bejártam Debrecenbe egy színi stúdióba játszani. A Színművészeti felvételire három monológ volt a kötelező, én pedig tudtam vagy tizenötöt. A felvételin a rektor, Ádám Ottó azt kérdezte tőlem: „Mit akar mondani?”

Nem éreztem félelmet a felvételin, mert már komoly repertoárom volt, amiből azt választhattam, amit akartam. Ez nagy előny volt számomra.

Az óbudai Kulteátrum előadás lényegében versfolyam. Mióta vannak verses estjeid? 

Cs.I.: Tíz évvel ezelőtt Ady-estet csináltunk öt éven át öt különböző színésznővel, de sajnos végül abbamaradt, mert belefáradtam abba, hogy különböző okoknál fogva sorban kiszálltak a kolléganők az előadásból.

Miért Ady Endre volt az, akinek verseivel elindítottad a verses estek sorát?

Cs.I.: Harminc évig nem mondtam nyilvánosan Ady-verset, mert azt gondoltam, hogy Adyhoz megéltség, érettség, műveltség és olvasottság kell. Halmy György rendező keresett meg tíz évvel ezelőtt azzal, hogy csináljunk egy Ady-estet.

Van igény az emberekben a versek meghallgatására?

Cs.I.: Igen, van. Az Anyám tyúkja 1. és 2. nagy sikerrel megy a színházamban, az Örkényben. Pogány Jutkával voltunk egy Költészet Napi versmaratonon, körutazáson, és azt tapasztaltuk, hogy van igény a lírára, és ez megnyugtató ebben a nagyon felgyorsult, technokrata világban. Az emberek hajlandóak megállni egy-egy vers meghallgatásának erejéig akár a plázában. Volt, hogy becsöngettünk egy tanyára, és ott is meghallgattak minket Pogány Jutkával a versmaraton kapcsán. Amerre járok az „Imi, mondj egy verset!” című előadásommal az országban, minimum hetven néző mindig van.

A fiatalok is érdeklődők. Volt olyan, hogy Nyíregyházán négyszáz diáknak mondtam másfél órán keresztül verseket.

Nagy teher egyedül állni a színpadon?

Cs.I.: Hogyne, hiszen mi sem vagyunk gépek. Füzesgyarmaton történt, hogy belekezdtem Az Illés szekerén című versbe és a második sornál lement a roló. Egy betű sem jutott eszembe. Bocsánatot kértem, és jeleztem a nézőknek, hogy belesültem a versbe. Óriási nevetés és taps tört ki, de a taps közben eszembe jutott a vers és végül el is mondtam. Ezek nehéz anyagok, bármelyik verset is nézem. Igyekszem úgy összefűzni a verseket, mint egy gyöngysort. Úgy szerkesztem az estet, hogy legyen vezérvonala az előadásnak, és a versek egymásból fakadjanak.

A Kulteátrum színháztermében nagyok sok fiatal volt.

Cs.I.: Kellemesen meglepődtem, hogy tele volt fiatallal a nézőtér. Hálás közönség volt az óbudai. Nagyon figyeltek, érzékenyek voltak. Egy pisszenés sem volt.

Különleges versmondó stílusod van. Úgy mondod a verseket, mintha beszélgetnél a közönséggel.

Cs.I.: Igen, Őze Lajos mondta, amivel nagyon egyetértek, hogy nem a verset kell mondani, hanem a költőt, és akkor személyessé válik a találkozás a hallgatósággal, mert érzik, hogy nekik mesélek valamit. Magamról, a világról. Megosztom a közönséggel a titkomat, és ezért hálásak nekem. Nem ágálok össze-vissza, és ezért érzik, hogy törődöm velük. 

Babits Jónás könyve is része a programnak, ami egy nagyon nehéz anyag. Miért választottad?

Cs.I.: Pár éve a Jónás könyvéből egyszemélyes bábvizsga készült. Felhívott a rendezője, Bereczki Csilla, hogy felkérjen a vizsgaelőadására, de elsőre azt mondtam, hogy biztos rossz számot hívott, mert nekem nincs sok közöm a bábozáshoz. Aztán kiderült, hogy tényleg rám gondolt. Egy olyan japán bábot kellett mozgatni a versmondás közben, aminek a kezelését három japán gyerek egy évig tanulja.

A bábozás egy nehéz művészet. A lényeget tudtam csak megtanulni, és közben mondtam a Jónás könyvét.

Lement ebből az előadásból vagy harminc, aztán a bábot elhagytam, mert úgy éreztem, hogy nem sokat fejlődtem a bábművészetben, ezért nem akartam erőltetni. Ezzel együtt nagyon izgalmas kísérlet volt. A Jónás könyve viszont így bekerült a repertoáromba.

Óbudához van kötődésed?

CS.I.: Erős hangulata van a régi negyednek. Szeretem az óbudai kisvendéglőket, nagyon jó leülni ezekben. Közvetlen kötődésem nincs Óbudához, de szeretem, mert jó energiát, hangulatot, sajátos nosztalgiát, kedvet és derűt sugároz. Krúdy is nagy életigenlő volt. Óbuda egy életszagú része a városnak.

 

A már óbudai Makranczi Zalán A védőbeszéd című előadásával hagyományt visz tovább.

Makranczi Zalán

A védőbeszéddel hogyan találkoztál?

Makranczi Zalán: Amikor elkezdtem közelíteni a negyvenedik életévem felé, akkor megütött az életközépi válság szele.

Elkezdtem összegezni az addigi életemet, és azon gondolkodtam, hogy legyen tovább, és min kellene változtatnom?

Azt gondolom, hogy az ember egy ideig begyűjti az információkat és az élményeket, aztán egy bizonyos életkor után leadja. Ebben a váltásban voltam, és azt találtam ki, hogy ha már szabadúszó vagyok, akkor megpróbálom magamat lelkileg a lehető legjobban lecsupaszítani, és a sok nagyszínpadi produkció után kipróbálnám azt, hogy mi történik akkor, ha egyedül vagyok a színpadon. Bírom-e, és a nézők bírják-e? Elértem arra a pontra, hogy ha a válasz nemleges, akkor ott kell hagynom a szakmát és valami mást kell keresnem. Czeizel Gábor rendezővel elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi lenne a jó anyag, és Gábor az Egy őrült naplóját javasolta, de azt nem éreztem igazán a sajátomnak.

Keresztes Tamás abban az időben hozott létre ebből egy sikeres előadást.

M. Z.: Igen, pont akkor kezdte, és így azt tudtam mondani Gábornak, hogy más megcsinálta, és nem illik ugyanazzal előállni. Ráadásul csodálatosan csinálja Keresztes Tamás, ez az övé, tehát kerestünk valami mást. Abban az időben játszottam a II. Edwardban, amiben benne volt Jordán Tamás is. Vele való beszélgetésem közben vetődött fel a Szókratész védőbeszéde, amit ő sokszor előadott. Mondatokat dobott fel belőle, és abban a pillanatban jött az aha-élmény. Elolvastam, és hívtam Czeizel Gábort, hogy megvan az előadás anyaga. Azt mondta, hogy rendben, és ráadásul Gábor látta Jordán Tamástól és a Haumann Pétertől A védőbeszédet. Elkezdtünk dolgozni, csodálatos volt a munkafolyamat.

Azt vizsgáltuk, hogyan tud A védőbeszéd a mai embereknek a máról szólni, hiszen ez egy 2400 éves szöveg.

Hála istennek Devecseri Gábor fordítása egészen fantasztikus, ami színpad után kiált. Próbálkoztunk azzal, hogy például behoztunk egy fogast, vagy azzal, hogy legyen egy kis vetítés, de minden külsőséget ledobott magáról a szöveg, mert azok elvitték a figyelmet. Azt mondtam Gábornak, hogy egy esetben fog működni A védőbeszéd: ha körbeültetem magamat a nézőkkel, beállok középre, és úgy mondom nekik a szöveget.

Interaktív módon?

M. Z.: Igen, felvállalva azt, hogy a nézőkhöz beszélek és őket igyekszem meggyőzni az igazamról.

Ahogy a maga idejében Szókratész tette?

M. Z.: Igen. Annál kiszolgáltatottabb helyzet nincs, amikor az embernek be kell állnia egy kör közepébe és meg kell védenie magát.

Akár az életét is?

M. Z.: Igen. Ráadásul az első húsz előadásban úgy is éreztem, hogy az életemért harcolok. Az intim előadási formában elkezdett élni a szöveg. Kihasználom azt is, hogy az elején Szókratész lefekteti az alapszabályokat, és azt mondja: „…hadd használjam a saját beszédmódomat…” . Van, ahol kicsit változtattam a szövegen, az érthetőség kedvéért tettem ezt, mert nem egyszerű az anyag.

Helyenként nagyon ravasz, mert van olyan rész, hogy a tagadás tagadását tagadja. A mai fülnek ez már nehéz, ezért azt a részt kicsit kiegyenesítem.

Minden interaktivitás hasznára van az előadásnak. Ha azt érzem, hogy a nézők figyelme kezd leülni, akkor nyittatok egy ablakot. Frissüljön fel a nézők agya, nekik és nekem is kell közben egy kis pihenés. Ez az előadás legalább akkora igénybevétel a nézők számára is, mint nekem.

Milyen visszajelzéseket kapsz a nézőktől?

M. Z.: Abszolút pozitívak a visszajelzések. Nemcsak színházi körülmények között adom elő, hanem például gimnáziumokban is, ahol a diákok nem kamuznak, visszajeleznek, ha tetszik nekik, ha nem. Nem mondom, hogy végig feszülten figyelnek, de általában a társaság közel háromnegyedének az érdeklődését elkapja az előadás. Vannak alapvető emberi helyzetek, gondolatok, érzések, amelyek nem változtak 2400 év alatt.

A monodráma formája egyfajta próba a színész számára?

M. Z.: Mindenképpen. Ez olyan, mintha minden egyes előadás során megpróbálnám helyből átugrani a Himaláját. Előtte legalább két-három napot készülök.

Mintha egy versenyre készülnél?

M. Z.: Igen. Gyakran kérdezik azt, hogy hogyan lehet ennyi szöveget megtanulni. A szöveg nem olyan nehéz, mint sokan gondolják, és mindent megteszek azért, hogy egyértelműek legyenek a mondatok. Én nem Szókratészt, hanem Makranczi Zalánt játszom, aki Platón szemszögén keresztül Szókratészt játssza.

Az anyag az én személyiségemtől tud maivá válni, és azért is, mert bevállalom azt, hogy a nézőkkel beszélgetek.

Ha egy előadáson megtörténik valami, például megszólal egy mobiltelefon, akkor nem csinálok úgy, mintha nem történt volna meg. Ettől lesz élő.

Mindig körben ülnek a nézők az előadás közben? Megoldható ez minden helyszínen?

M. Z.: Igen, van olyan, hogy a színpadra is felültetjük a nézőket. Mindenhol létrehozzuk a közelséget.

Czeizel Gábor rendező minden előadásod előtt és közben jelen van?

M. Z.: Czeizel Gábor nekem olyan, mint egy kabala. Mindig jön velem, és az adott helyhez hozzá igazítjuk az előadást. Játszottam már tornácon egy pálinka fesztiválon, az Ördögkatlan Fesztiválon egy csűrben, sőt, egy biológia szertárban is.

Szeretném még sok helyre elvinni az előadást és fenntartani azt a fajta folytonosságot, amely Haumann Pétert és Jordán Tamást követi.

Van az előadásban egy kis rész, amit Szókratész vádlója, Melétosz mond el. Ez 15-16 mondat. Amikor Haumann Péter játszotta, akkor Jordán Tamás mondta ezt. Az én előadásomhoz megkértem Tamást, hogy mondja felvételre Melétosz szövegét. A védőbeszéd egyrészt tisztelgés az elődeim előtt, másrész pedig azt gondolom, hogy ez olyan szöveg, ami jó, ha mindig műsoron van.

Ez a láncolat önmagában különlegesség.

M. Z.: Igen, és nem titkolt vágyam, hogy létrehozom a Szókratész fesztivált. Az anyag három részből áll, és az lehetne a megoldás, hogy egy-egy részt vállalunk be az előadás során.

Több éve élsz Óbudán: Mit jelent számodra az óbudaiság?

M. Z.: Amióta Budapesten vagyok, mindig a pesti oldalon éltem. Családilag kerültem bele az óbudai miliőbe. A feleségem, Szinetár Dóra és a családja tősgyökeres óbudaiak. A feleségem édesanyja, Hámori Ildikó ide született. Amikor kitaláltuk, hogy az egész család ideköltözik, és építkeztünk, akkor a hely meghatározásánál fontos szempont volt, hogy az áradásnál meddig szokott kijönni a Duna, és az anyósom azt pontosan tudja, tehát azon túl építkeztünk. Több generációsan lakunk most Óbudán. Én azóta szerettem meg Budapestet, amióta Óbudán élek. Az óbudai hangulat nagyon megérintett engem.

Követitek a pezsgő óbudai kulturális életet?

M. Z.: Igen, Dórival a Csillaghegyi Közösségi Házban sokszor kézműveskedtünk Magdi néninél, és a Tündérkertbe jártunk táncházba. Mi ezekben a dolgokban otthon vagyunk, ráadásul Dóri erőteljes fészekrakó ösztönnel van megáldva, ezért minden kézműveskedésben benne van. Igyekszünk rajta tartani az ujjunkat az óbudai kultúra ütőerén.

Őrségben

Óbudaiságod a hazai független színházak, azaz a magyar kultúra szempontjából is meghatározó volt.

A kilencvenes évek második felében a Mozgó Ház nevű társulatommal kibéreltük a Goli régi kultúrtermét, a gyár területén. Akkoriban nyitott az unió felé Magyarország, megélénkült az itthoni kulturális változásokkal kapcsolatos politikai kíváncsiság.  Létrejött egy európai színházakat és fesztiválokat – például az Avignoni fesztivált – összefogó szervezet, a Theorem – East West, azzal a céllal, hogy ismertté tegyék a fiatal kelet-európai művészek munkáját. Jöttek hozzánk is Budapestre, vidékre, mindenhova. Akkoriban, 1997-ben készültünk el a Beckett-dalok című előadásunkkal. Elhatároztuk, hogy a Goliban fogjuk bemutatni. Beszéltünk a tulajjal.

A legfelső emeleten volt egy üzemrész, egy terem, ahol a fonalakat szárították és a plafonról rengeteg horog lógott le. Fordított horogerdő. Egyértelmű volt, hogy itt tartjuk meg az előadást.

Lerobbant helyiség volt, csupa  por és piszok. Kitakarítottunk, felvezettük az áramot, mert az se volt, kiraktunk mécseseket, hogy oda lehessen találni, mert bonyolult volt az útvonal és vártuk a külföldi vendégeket. 

Feljöttek az emberek, elkezdtük az előadást. A terem egyik oldala csupa üveg volt, szemben a lakótelep tízemeletes házaival. Gyertyafények, misztikus hangulat uralkodott, ment az előadás – és egyszer csak megjelent a rendőrség. Az előadás közben besétáltak a színpadra.

Vajon azt hitték a külföldiek, hogy az is a darab része?

Nem tudom, mit hittek, de oda kellett állnom a mikrofonhoz, és el kellett mondanom, hogy a rendőrség betiltotta az előadást. Megtudtuk, hogy feljelentettek minket, mert úgy látták, hogy valamiféle ördögűző szeánszot tartottunk ott. Persze, az előadásnak semmi köze nem volt ilyesmihez. Amúgy be sem jöhettek volna, hiszen ez egy magánterület volt. Na, ezután a furcsa előadás után hívtak meg minket Nyugat-Európába. Így és innen indult a nyugat-európai karrierünk.

Rengeteg fesztiválra eljutottunk, Avignonba kétszer is, ahol a színházi élet egyik legfontosabb fesztiválját tartják Európában.

Olyan megtiszteltetés, mint amikor a Cannes-i fesztiválra hívnak egy filmet. De voltunk a Caracasi Nemzetközi Fesztiválon, San Antonióban, Európán túl is.

Mi volt a legextrémebb élményetek?

Nem is tudom. A Bonni Biennálén felvette az előadásunkat a 3 SAT. Egy komoly tévés stáb vonult ki, beépültek a közönség és az előadás közé. Nagy megtiszteltetés, egyben szörnyű élmény is volt, egy kameraman például besétált előadás közben a színpadra.

Lett-e a kinti sikernek itthon szakmai következménye? Hogy hatott, hatott-e a hazai kulturális életre az a tapasztalat, amivel megjöttetek egy-egy ilyen útról?

Kultúrsokk volt, hogy mekkora különbség van aközött, ahogy Magyarország működik – és, ahogy a többi ország világszerte, ahol jártunk. Külföldön befogadással, nyitottsággal, érdeklődéssel fordultak felénk – itthon pedig csak a kiszorítósdi ment.

De azért nem csüggedtél, sőt: ezután lettél a független színházak közös érdekérvényesítésének, együttműködésének előmozdítója.

Kétélű dolog volt. Utazhattunk, befogadott minket a külföldi szakma, de ennek az volt az ára, hogy állandóan kifelé kellett teljesíteni. Itthon pedig kénytelenek voltunk légüres térben dolgozni, hihetetlen energiákat kellet megmozgatni ahhoz, hogy megteremtsük valahogy a belső munka lehetőségét.

A magyar színházi szakma csak nagyon szőrmentén vett tudomást arról, amit mi csináltunk, miközben, mint mondtam, a nemzetközi szakma tárt karokkal fogadott bennünket.

Ekkor kezdett a Krétakör is, velünk együtt hívták meg őket is Avignonba. A magyar színházi szakma maradisága nagyon megmutatkozott ebben a kettős helyzetben, és tarthatatlanná vált. Az a pár együttes, akinek sikerült kijutni, pl. Godáék, az Artus, Árvai Gyuriék a  Természetes Vészekkel, a Szárnyak színház, azok egyfajta mementóként léteztek itt Magyarországon, nyilvánvalóvá tettük ezt a disszonanciát. Megmutattuk azt, hogy a hivatalos színházon kívül is lehet színházat csinálni, méghozzá töredék pénzből.

Hogyan folytatódott a színházi aktivitásod, miután megválasztottak a Független színházi szövetség elnökének?

Száz, százhúsz társulat volt akkor Magyarországon, ami komoly jelenlét volt, de mégsem sikerült érdeket érvényesíteni a szakma felé, nagyon erőssé vált a független identitás. Fantasztikus volt az a munka. Egyesületi formában működtünk, munkacsoportokat és platformokat alakítottunk. Azért kellett megszervezni ezt a kört, hogy a független színházak hallathassák a hangjukat, a hasonló működésűek egy-egy csoportba tömörüljenek, fogalmazzák meg, kik ők, milyen alapon, milyen feltételek között tudnak dolgozni, mire lenne szükségük. Tulajdonképpen egy kicsi, de igazi mozgalomnak volt tekinthető akkor a független színházi terület. Nekem ezt kellett igazgatnom, szerveznem.

Volt egy helyetek?

Nem, nem volt. Összejöttünk, ahol épp volt rá lehetőség, különböző színházakban, itt, ott, amott.

Eközben jött létre a Flórián műhely, a hajdani mozi helyiségében, a Flórián téren. Hogy indultatok?

Akkoriban egy kisebb konfliktusba kerültem önmagammal. Világos volt, hogy a kultúrpolitikába, a politikai térbe is be kell szállni ahhoz, hogy a független színházak szakmai elismerése megtörténjen. És, mivel ezt a feladatot nagyon komolyan vetettem, mert úgy éreztem, hogy van mit tenni, úgy döntöttem, hogy a saját társulatomat, a H.U.DI. társulatot nem csinálom tovább.

Elmondtam a társulat tagjainak, hogy nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy a saját karrieremet építem – miközben kultúrpolitikával is foglalkozom. Ezt később nagyon megbántam, de akkor így éreztem korrektnek.

A fejemben már összeállt egy háttérintézmény koncepciója. Nagyon kevés befogadó hely volt Budapesten, a társulatok, amik függetlenként működtek, mikor létrehoztak egy-egy előadást, a befogadó színházakba csak pár napra mehettek be. Akkor arra gondoltunk, hogy kellene egy olyan hely, ahol színházi körülmények közt tudnak a társulatok próbálni, és mikor bemennek az „igazi” színházba az előadásaikkal, akkor ott már tényleg csak a centimétereket kell hozzáigazítani, mert ebben a tervezett – és meg is valósult – műhelyben tudnak díszletben, fénnyel próbálni, stb. Ez volt a Flórián Műhely.

Az is egy érdekes történet, hogy hogyan lett a tiétek – és hogyan veszett el.

Tarlós volt a polgármester a harmadik kerületben, mikor a Flórián mozit megkaptuk a fővárostól. A rendszerváltás után, mikor eldőlt, hogy bizonyos épületek a fővároshoz, vagy a kerületekhez kerülnek, a Flórián mozit a bíróság valamilyen oknál fogva csak széljegyzetbe írta be a tulajdoni lapra, azaz a jogi menet nem zárult le formailag. A főváros nekünk adta, de rá egy évre a harmadik kerület kitalálta, hogy neki mégis kell. Tarlós beperelte a fővárost. Elindult a per – közben Tarlós fővárosi polgármester lett, tehát Tarlós, kis túlzással beperelte Tarlóst.

2011-ben a harmadik kerület megnyerte a pert, a Flórián Műhely a harmadik kerületé lett, minket meg kirúgtak. Egész addig, míg mi meg nem kaptuk, soha senkit nem érdekelt az a hely.

Miután átvettük, rengeteg dolog volt vele. Bokáig ért bent a víz például. Pályáztunk a minisztériumnál, padlót csináltunk, fűtést szereltünk, felszereltük a helyet színházi technikával, és még sorolhatnám. Rengeteg társulat dolgozott ott, pár kiállításon kívül eseményeket nem is szerveztünk, mert mi azt a helyet munkahelynek szántuk, és az is lett: hiánypótló háttérintézmény. De aztán kirúgtak minket és kész, pont, egy hónap alatt el kellett hagynunk a helyet.

Hogy éltétek túl ezt a veszteséget?

Nehezen. Látni lehetett, micsoda támadások jönnek, én pedig nem használom túl jól a médiát. Ezért végül lemondtam a Független Színházak Szövetségének elnöki posztjáról, és megkértem Schilling Árpádot, a Krétakör vezetőjét, hogy vegye át tőlem ezt a feladatot, ő lett utánam az elnök.

Addigra jó hosszú út állt mögötted.

1981-ben kezdtem, pantomimmel, Karsai Jánosnál és M. Kecskés Andrásnál, aztán mindenféle formációban. Majd jött Jeles András, vele 1986-ig dolgoztam együtt. Utána, 86-ban mentem el Franciaországba Skipével.

A  francia JEL színház alapító tagja lettél, amit Nagy József (Jozef Nadj) vezetett, aki később a Trafó igazgatója is volt. Hogy találtatok egymásra?

József akkor már Franciaországban élt, ő utazhatott, jugoszláv állampolgár volt. Járt Magyarországra, kurzusokat, workshopokat tartott, én pedig eljártam ezekre. Egyszer odajött hozzám, és elhívott az első saját, önálló előadásába, aminek a címe

A pekingi kacsa, bemutatója pedig a Szkénében volt. Látta két-háromszáz ember, utána semmi nem történt. Aztán kimentünk Párizsba, és az ottani bemutató akkora siker volt, hogy nem lehetett abbahagyni.

Ott hol játszottátok a darabot?

Theatre de la Bastille, egy kisebb színházban, ami arról volt híres, hogy feltörekvő, rendszerint érdekes dolgok mutatkoztak be a színpadán. Franciaországban hét évig éltem, pedig nem úgy mentem ki, hogy ott is maradok. Volt egy időszak, amikor a legjobban turnézó francia együttes voltunk. Hihetetlen élmény volt, hogy nem egy sötét tömeget görgetsz, és nem halsz bele, hogy létrejöjjön valami.

Láttam, hogy Nagy József is ott volt az SZFE előtt, mikor a hajdani Jeles társulattal, a Monteverdi Birkózókörrel akcióztatok. A ti barátságotok, a jelek szerint megmaradt.

Hét évig jártuk együtt a Jel Színházzal a világot. Nagyon szerencsésnek érzem magam, komoly szakmai tapasztalatokat szereztem, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy aztán a saját társulatommal, a Mozgó Házzal újra nemzetközi hírűvé tudtunk válni.

Miért jöttél vissza? Jóból is megárt a sok? Egyáltalán: hogy néz ki Franciaországban a támogatási rendszer?

 A francia rendszer úgy működik, hogy sok szinten jelennek meg a pénzek, decentralizáció van, nem centralizáció, régiók, városok, megyei támogatások vannak a központi mellett. Sokfelől összeraknak pénzt, sokféle szempontot érvényesítenek. Például egy-egy város az otthona lehet egy-egy független társulatnak. Sok városnak van ilyen „fogadott” társulata. A miénket Orleans támogatta: már évekkel előtte dolgoztunk ott, kaptunk próbatermet – egy régi autójavító-műhelyt alakítottak át.

Ez a jófejség azóta is változatlan a francia kultúrpolitikában?

Időre-időről ott is jönnek olyan politikai változások, amik a kultúrát nem tekintik fontosnak, és nehéz helyzetet tudnak kialakítani. Nem vágom magam hanyatt mindentől, de azért ott egy hosszú idő óta kialakított rendszer működik sokféle más elemével együtt, amit nem lehet csak úgy elfoglalni, mint Magyarországon. Az emberek nem engedik.

Egy SZFE-s tüntetésen találkoztam veled, sok-sok év után, így derült ki számomra, hogy az egyetem hallgatója vagy.

Mondhatni, én vagyok a legöregebb fiatal hallgató. Az egyetemfoglalás alatt jött egyszer egy néni, hozott saját sütit, én meg álltam az ajtóban, őrségben, és mondtam, kösz szép’ beviszem. Ő meg rám nézett, és azt mondta, hogy ő ezt a fiataloknak hozta, nekik szeretné odaadni. Odahívtam egy fiatalt. Miután 2010 után ellehetetlenítették a független színházakat, eléggé tönkrement az életem. Beszűkültek a dolgaim, egyfajta hallgatásba burkolóztam, mást nem tudtam tenni. A független közegben, ahol leginkább dolgoztam, nincsenek intézmények, amik védőhálót nyújtanának egy ilyen helyzetben. Kevés szolidaritással találkoztam, ami bántott, hiszen olyan sokat dolgoztam ezért a területért, ami egyszer csak megszűnt terület lenni. Érthető módon mindenki magát mentette, saját magáért kapaszkodott, én pedig fokozatosan magamra maradtam. Elég komoly magánéleti válságba is kerültem. Azt gondoltam: lehet, hogy öregszem? Aztán azon gondolkoztam, hogyan tudnék ebből a helyzetből valamit kihozni. És akkor elkezdtem tanulni.

Elvégeztem A Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, aztán a Károlyi színháztudomány szakát, letettem három nyelvvizsgát  – és jelentkeztem az SZFE-re, doktorira. Legnagyobb megrökönyödésemre felvettek, és most itt vagyok.

Csodálatos, amit itt látok, például az egyetemfoglalást, hihetetlen dolgok történtek itt! Fantasztikus volt látni, mi folyt bent a blokád alatt, szakmailag is nagyon érdekes volt. De azért a rétegzettség is kivehető, belülről is jól látszott, ki, hogyan szocializálódott, ki, milyen megoldó képletekkel rendelkezik, milyenek a magyarok.

Miből doktorálsz?

A témám: performatív fordulat a próbateremben. A performativitás ebben a felvetésben az az, ahogy részt veszünk az alkotási folyamatban, a színházcsinálásban, a fordulat pedig azokra a tapasztalatokra utal, amikkel hosszú szakmai életutam alatt találkoztam, és amiből lett egy olyan színházi gondolkodás, ami nagyon különbözik az átlagtól. Például a fórumozás is, ami megy az egyetemfoglalás alatt az SZFE-en, maga is egy színházi magatartás. Az egész világ színház. Részben azon dolgozom, részben azt kutatom, hogyan lehet másképp csinálni ezt a színházat…

Árpád-kori templomromok a pünkösdfürdői üdülőben

A Kossuth Lajos üdülőpart utolsó épülete volt az első állandó kőépület a környéken a harmincas években. Az akkor még városon kívüli telket Benárd Ágost, volt népjóléti miniszter szerezte meg 1921-ben. Az orvos Benárd politikusként a Horthy-korszak másodvonalába tartozott, neve onnan lehet ismerős, hogy magyar részről másodmagával ő írta alá a trianoni békeszerződést. A legenda szerint minisztertársai egyszerűen kisorsolták a népszerűtlen szerepre; senki nem szívesen kockáztatta a politikai jövőjét azzal, hogy Trianonnal forr össze a neve.

A keresztény-szocialista, a korszak mércéjével is a szélsőjobbhoz tartozó, heves természetű, szívesen párbajozó orvos-politikus néhány év múlva nyaralót épített itt, a Békásmegyerhez tartozó Duna-parton.

A házát gyakorlatilag összeépítette a telken álló Árpád-kori romokkal, ami műemléki szempontból sajátos, de nem tragikus megoldás: azzal, hogy lett gazdája a hajdani templomnak, legalább a további pusztulástól valamennyire megóvta a romokat.

A környékbeli lakosság addigra ugyanis már rendesen széthordta az építkezésekhez a középkori köveket, alulról sikeresen bontotta-omlasztotta a templom sarkait. A húszas évekből fényképek tanúsítják az akkori állapotot, de igazán az 1860-as évekbeli első felmérések mutatják, milyen tekintélyes is volt a Duna-parton álló Pusztatemplom. Rómer Flóris, úgyis mint a magyar régészet atyja” 1863-ban látogatott el ide, az ő rajzai és leírásai még egy 11 és fél méter magas tornyot, csúcsíves ablakokat, magas északi és nyugati főfalakat, sőt halovány freskórészleteket is mutatnak. Mint írta:

„Azon pataknak a Dunába való omlásánál, mely Kalász- és Békásmegyer közt a határt képezi, déli szögleténél, a mély árok partján, mintegy 100 lépésnyire a Dunától áll egy rom, melyet a dunai gőzhajókról annál inkább lehet látni, mivel a sajátságosan a szentély fölött emelkedő és bár nem egész, mégis 36′ magas tornya igen feltűnő.”

Emeleti szint a csónakház felett Fotó: Kolozsi Ádám

1876-ban Arányi Lajos már romlásról számol be („Minő karban van? Elpusztultban van, falai bár helyenként 4-5 öl magasak nagyobbrészt, hiányoznak, a toronynak fele, a szentély pedig egészen eltűnt; a volt ajtójáratnak semmi nyoma”), és arról, hogy a templomhajóban a halászok csinos kunyhót építettek a templomkövekből. Rómer a romokat XIV., Arányi XIII. század közepinek gondolta, átmeneti stílusúnak a román és a gótika között.

De kik és miért emeltek templomot pár méterre a Dunától a Barát-patak (korábbi nevén: Büdös-árok) befolyásánál? Arányi azt gyanította, hogy a középkorban a békásmegyeriek még itt, a templom körül laktak, de az áradások idővel feljebb szorították őket, a hegyoldal felé. A folyó medre eszerint az évszázados beiszapolódás miatt folyamatosan emelkedett, így a régi, vízhez közeli Békásmegyer is kénytelen volt arrébb költözni, magára hagyva templomát, ami így már a török korban is elhagyott romként magasodott a környék fölé. Újabban Megyer helyett a középkori Kissing település templomaként azonosítják a romokat.

Az árvízszempontból nem túl ideális elhelyezkedésre azonban van egy másik hipotézis is, összefüggésben az egyhajós templom szokatlan alaprajzával. A Pusztatemplom tornyát ugyanis közvetlenül a szentély fölé emelték, amire az Árpád-korból egyetlen más példa sincs a Kárpát-medencéből.

Erre a legvalószínűbb magyarázat, hogy a középkori keresztény templom nem zöldmezős beruházás volt, hanem egy római őrtorony alapjaira, annak anyagát felhasználva építették rá.

Ilyen kisebb burgusok nagy számban álltak a limesen (gyakran patakok partján a Büdös-árok túloldaláról is tudni egyről), hogy ezekből figyeljék a Pannónián túli gyanús mozgásokat. Tény, hogy a Pusztatemplom építéséhez terméskövek mellett római kori téglákat is felhasználtak. A ház előtt a gátfalban pedig még a közelmúltban is látni lehetett egy fügét mutató követ, amit a környéken csak “fityisz” néven ismertek. A szájhagyomány szerint ez korábban a templomtoronyból mutatott a Duna felé ha így volt, könnyen római eredetű lehet, ahol a fica gyakori bajelhárító, szemmel verő szimbólum volt, akár a barbárok ellen.

Arányi Lajos 1876-os rajza a békásmegyeri Pusztatemplom romjairól

Amikor Benárd Ágost megvette a telket (idővel a szomszéd földjét is hozzácsapva), a toronynak már híre-hamva sem volt. A miniszter a templom nyugati oromfalához építette hozzá egyszerűbb villáját, a fal másik oldalán fészer állt. Ekkor végzett itt kisebb ásatást Garády Sándor, aki a kertben őskori, kelta és római leletekre, valamint Zsigmond-kori ezüstpénzre bukkant. A volt templomhajóban egy fej nélkül eltemetett magyar vitéz csontvázát ásta ki, az antropolgógiai vizsgálatok szerint az illetőt hátulról kaszabolhatták le a törökök.

Ez sem kevés, de Garády ennél jóval többet látott a Benárd-birtokba. A régész a sokak által sokfelé keresett Fehéregyházát próbálta megtalálni, és arra jutott, hogy a legendás templom megegyezik a Pusztatemplommal. Úgy tudta, hogy Békásmegyeren még a közelmúltban éltek öreg emberek, akik ezt a Pusztatemplomot „Fehéregyháza-Weisskirchen“ név alatt emlegették, de ő még messzebb ment: Anonymusra hivatkozva meggyőződéssel állította, hogy akkor minden bizonnyal Árpád vezért is itt temették el.

Mivel a honfoglaló sírjáról csak egy igen általános leírást ismerünk, a Névtelen pedig nem éppen a történelmi tényszerűségéről ismert, a pontos temetkezési helyről azóta is számtalan verzió él mind a történészek, mind a laikus valóságmegfejtők között, a tippek Csillaghegytől a pilisi Holdvilág-árokig terjednek.

Garády a Pusztatemplom = Fehéregyháza = Árpád-sírja hipotézisre nagy állami ásatást szeretett volna kieszközölni, és erre a revíziós sajtó is könnyen lelkesedett. “(…) Gondoljuk csak meg, milyen óriási hatása lesz Árpád hamvainak feltalálása a demarkáción innen és túl. De megdöbbenti majd azokat is, akik éppen az ő nagy művét, vérével áztatott földjének, országának élő testét szabdalták-zúzták szét” jósolta a Nemzeti Újság. A feltárásból azonban nem lett semmi, és pár év múlva a régész is revideálta álláspontját. (A fehéregyházi kolostort a történettudomány ma az Eurocenter helyére teszi; Árpád sírja azóta sincs meg.)

1930-ban még állt a torony déli falmaradványa
Fotó: Garády Sándor, régész

Amikor Benárd Ágost, a Gömbös-párti miniszter megszerezte a telket, Békásmegyer község meghagyta, hogy a romokat meg kell őriznie. Ő ennek a ráépítéssel együtt eleget tett. A régészekkel együttműködött, egy reneszánsz kőtöredéket mindenesetre a magáévá tett. Övé volt akkoriban a környéken az egyetlen Duna-parti kőépület, ahová néhány évre ki is költözött, és bizonyára itt tartotta a “Pusztatemplom tenyésztelep” névvel törzskönyvezett díjnyertes kuvaszait, Álmost, Apródot, Áldást, Avart és a többi, ősmagyarra keresztelt ebet is. A kutyákon kívül másik hobbija az eszperantó volt (a jobboldalon ez nem volt túl megszokott), na és az autó, amivel fiatalon versenyzett is:

övé volt az egyik a Csonka János féle nyolc lóerős kiskocsik közül, amikből összesen 14 készült a típust Benárd miatt a nép csak „doktor kocsinak” nevezte.

Később a balesetei miatt is többször került a rendőrségi  hírekbe, ezek alapján főleg a villamosoknak nem volt barátja. Másban is heves vérmérsékletűnek mondták, az ellenzék is könnyen heccelte a Parlamentben, a sajtó pedig szinte hadjáratot folytatott a régi antiszemita Benárd fiatalon egyik fő alakja volt az egyetemi verekedésekbe torkolló, zsidóellenes kereszt-hecceknek”, később a Turul Szövetség és az Ébredő Magyarok Egyesületének volt tagja politikus ellen. Azzal vádolták, hogy Párizsban egy ócskapiacon akarta eladni a tollat, amivel megvetően, félvállról, hetyke mozdulattal aláírta a Nagy-Trianon kastélyban a békeszerződést. Azt, hogy az aktusnál használt pecsétgyűrűjét tényleg megpróbálta pénzzé tenni, elismerte, azt állítván, hogy a pénzen fegyvereket akart venni az irredenta alakulatoknak, az egyikkel pedig magát készült volna agyonlőni. Legnagyobb bulvárbotránya is vehemenciáját tükrözte: eszerint a politika mellett mindvégig orvosként is dolgozó Benárd annyira felháborodott azon, hogy egy páciense Az Esttel a kezében megy be hozzá, hogy az illető lábát a szabadszájú újság példányába csavarva gipszelte be. A beteg a nyomdafesték miatt vérmérgezést kapott, és amputálni kellett; igaz, ennek megírása miatt végül az újságírót ültették le. A szociális elkötelezettségére büszke Benárd Ágost Békásmegyer és Szentendre környékén korabeli rezsiharcosként is ismert volt:

a magas áramdíjak ellen tiltakozva a Trösztellenes Liga nevében arra buzdította a lakosságot, hogy kezdjenek villanysztrájkot, világítsanak inkább petróleummal és gyertyával.

1940-ben azonban nem figyelt ennyire a közérdekre: a háza mellett meggyengítette a községi gátat, hogy a földjéből önkényesen a saját oldalát erősítette meg. Benárd miatt majdnem elöntötte a zöldár a határt, Óbudát csak az mentette meg, hogy miután félreverték a harangokat, a helybéliek egy héten át éjjel-nappal erősítették vissza a gátat. Benárd nem lehetett egyszerű ember: ezután még ő perelte be Békásmegyer és Budakalász községeket, akik ellen-kártérítési igénnyel éltek. A perbe a korabeli sajtó szerint még a régi templomrom is bekapcsolódott: volt-e joga a községnek azt eladni, Benárdnak hozzá villát építeni? tették fel a kérdést.

A Pusztatemplom szentélyében talált fej nélküli vitéz maradványai
Fotó: Garády Sándor, régész

Erre az újságokban már nem volt válasz, a Pusztatemplomra épített nyaraló azonban így-úgy, főleg a Benárd-fiúk botrányai kapcsán többször is megjelent. Eleinte csak mint a Római-parti előkelőbb ifjak, és alkalmi evezősversenyek szereplői tűntek fel néha a társasági rovatban talán az ő kedvükért épült csónakház is a Benárd-nyaralóban , de később egyre inkább a bűnügyi hírek között.

Benárd Aladárral azután kezdődött a baj, hogy elvette a szőke varietétáncos és operettszínésznő Pogány Csibit”, és rábírta a feleségét, hogy hurcolkodjanak ki Békásmegyerre. A városon túli ház nem nyerte el az ara tetszését, különösen, mert ha a férje hazajött, inkább a Dunán múlatta az időt csónakon, barátai társaságában. A művésznő hiába könyörgött, hogy vegyen neki lakást Pesten, végül már a rokonainál esdekelt, hogy legalább egy villamosjegyre küldjenek neki pénzt a világvégi Békásmegyerre. Egy nap aztán a lapok szerint a férje elé lépett:

Én már látom, hogy engem azért internáltattál ide a tanyára, hogy megőrüljek a magányosságtól. Sosem vagy velem. Ezt az életet itt a tanyán nem tudom elviselni, váljunk el szépen, barátságosan!”

Benárdné a pólyás gyerekkel végül csak szerzett egy villamosjegyet, otthagyta a férjét, aki azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és a pesztonka segítségével visszarabolta a Pusztatemplom villájába a gyereket az ügyből árvaszéki eljárás és a miniszter nyilvános családi botrányait teregető sajtótéma lett. Ez mégis enyhe volt a másik fiú, ifjabb Benárd Ágost ügye mellett, akit többrendbeli közokirat-hamisítás és csalás, továbbá bigámia és magánlaksértés miatt ítéltek letöltendőre: remek összeköttetéseire mutogatva ígért papírokat a jogfosztások elől kivándorolni szándékozó zsidóknak, a hamis vízumokra (apja egyébként a zsidótörvények lelkes támogatója volt) összesen 250 ezer pengőt csalt ki.

A templom alaprajza a hozzáépített villaépülettel és az 1930-as, a mainál közelebbi telehatárral

Idősebb Benárd Ágostot 1945 után a Népbíróság háborús bűnösként elítélte, részben arra hivatkozva, hogy 1944 végén Németországba ment, és belépett az SS-be –, ő azzal az elég fura védekezéssel próbálkozott, hogy a nyilasok bosszúja elől menekült az SS-be, a nyilaskeresztesek ugyanis azóta haragudtak rá, hogy ő 1938-ban pszichiátriai szakvéleményt állíttatott ki Szálasiról. Ez nem jött be, hat évet kapott. Egy egészségügyi kezelés után azonban nem vonult be Vácra, hogy leülje a büntetését, hanem állítólag egyszerűen felszívódott. Kapronczay Károly történész közlése szerint illegalitásba vonult, és Gáspár Jánosként élt Balatonkenesén még két évtizedig úgy, hogy egyik fián kívül senki nem tudott a hollétéről.

Békásmegyeri nyaralóját a Népbíróság vette el ingatlanelkobzással a Benárd-család maradékától, a volt egészségügyi miniszter Duna-parti nyaralója az államszocializmusban az Egészségügyi Minisztériumé lett. Az üdülővé alakítással a csónakház épülettömbjét a hatvanas években toldozták-foldozták, de a Pusztatemplom romjaival egybeépült Benárd-nyaralót is átépítették, benne gondnoklakást és klubhelyiséget hoztak létre. Mint Lócsy Erzsébet régész írta: Ez az építmény már teljesen rajta áll az egykori templomon, és építésével összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítást végeztek, mint a Benárd-féle építkezés idején, 1930 körül”.

Az épület közepén azonban még mindig jól láthatóan áll a 13. századi templom oromfala, amit most rozsdaette antennák díszítenek. Belül, a szocialista kor klubhelyiségében méteres Árpád-kori falmaradvány látható, a templomrom alapjai pedig össze vannak építve a két világháború közötti, majd a hatvanas évekbeli részekkel. A kissingi Pusztatemplom eklektikájában a rétegek úgy keverednek, ahogy a régészeti kultúrák az egész békásmegyeri Duna-parton. Itt, a Benárd-villa kertjében is a késői vonaldíszes kerámiától a bronzkoron és a kelta nyomokon át a fityiszt mutató római emlékekig na meg az Árpád-kortól a két világháború közötti moderntől a szocialista építészetig. A Pusztatemplom létére egyelőre még egy emléktábla sem hívja fel a figyelmet.

Óbuda újratöltve

Valószínűleg mindenről az a fránya Ó betű tehet. Ó, mint régi, idejétmúlt, ósdi, ódivatú. Sokan szeretnek Óbuda történelmi nevezetességeiről és hangulatáról beszélni, de a valóságban egy kutyasétáltatóként használt római kori Amfiteátrummal, tetszhalott állapotban lévő Krúdy-negyeddel, lezárt és biztonsági őrök által védett, Hajógyári-szigetes Széchenyi-örökséggel szembesülünk. Nonszensz. A római légiók élükön Hadrianussal, Széchenyi és a volt hajógyári munkások, Krúdy, Kassák és kortársaik most biztosan szomorkodnak, legalábbis nem büszkék ránk. Ők szenvedélyesen, nagy lendülettel alkottak, bátrak voltak, mert hajtotta őket a belső meggyőződés, hogy értéket teremtenek, és valami maradandót hoznak létre a jövő számára. Ha ez az unalmas múltba révedés nem változik, ha a hagyományok tisztelete, az értékek őrzése nem találkozik friss, kortárs attitűddel, ötletekkel, koncepciókkal, ha nem hozzuk helyzetbe azokat a szereplőket, akiknek van érzéke, tehetsége, tudása és nem utolsó sorban kitartása ahhoz, hogy új energiákkal töltsék meg a várost, akkor még sok év múlva is kihagyott lehetőségekről, ki nem használt potenciálról beszélhetünk a 3. kerületben. A világ exponenciális gyorsulását, technológiai fejlődését, a globális trendek térnyerését ezzel az új  pandémiás bizonytalansággal szó szerint megfertőzve egyszerűen nem lehet tétlenül, magunkba temetkezve nézni, és hosszú távon nem lehet hivatkozási alap a források hiánya sem.

Előre kell nézni, folyamatosan kutatni a lehetőségeket, lendülettel és azzal a hittel jövőképet alkotni, hogy a változás pozitív lesz, és a városlakók érdekeit, élményeit szolgálja.

Itt az idő, hogy városainkat, lakókörnyezetünket szebbé, biztonságosabbá, vibrálóbbá, összességében még vonzóbbá tegyük!

Ebből a perspektívából és motivációból született meg az Óbuda Reboot (Óbuda újratöltve) koncepció és ezzel párhuzamosan egy hazai viszonyok között teljesen újszerű, hálózati megközelítéssel összerakott városfejlesztési modellünk. Design ügynökségünk ennek keretében egy speciális helyi innovációs ökoszisztéma építésére vállalkozik olyan szakmai kör közreműködésével, akik az adott lokáció üzleti, kreatív-kulturális, oktatási-tudományos, civil és közigazgatási területének meghatározó képviselői. Az értékteremtésre fókuszálva párbeszédre, közös tervezésre, tudásmegosztásra hívjuk a résztvevőket, egy folyamatosan együttműködő, együtt gondolkodó platformot biztosítva az önkormányzati vezetés számára. A városokat egyfajta 21. századi akcióterületnek tekintjük, ahol a Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” mottót alkalmazva már konkrét akcióterveket készítünk, melynek során gyakorlati megoldásokra válthatjuk a legjobb, legéletképesebb koncepciókat.

A csapatunk által képviselt design gondolkodás egyik alapvetése, hogy átfogó stratégiai megközelítéssel, megfelelő empátiával, kreativitással a dolgok (szolgáltatások, folyamatok, márkák, vállalati szervezetek, intézmények és akár városok) vonzóbbá tehetők a jelen állapotukhoz képest. Úgy gondoltuk, Óbuda bővelkedik ilyen kihasználatlan potenciált nyújtó kihívásokban, ezért kiváló terepe lesz az újratervezésnek. Egy olyan kreatív folyamatnak, melynek keretében a helyi értékekre építve, friss megközelítéssel, a globális trendek mentén, de lokális megvalósíthatóságban gondolkodva, a felhasználók  – kerületi családok, fiatalok és idősek, helyi vállalkozások  – igényeire tervezve lehet újragondolni a kerület jövőjét.


És akkor nézzük meg Óbudát közelebbről!

Izgalmas, eklektikus jellegét történelmi hagyományai, épített és természeti környezete mindenképpen felerősíti, a lakosság mintázata kellően diverz. Óbuda olyan zöld vagyonnal rendelkezik, ami világviszonylatban is figyelemreméltó. A Duna, a Hármashatár-hegy, az Óbudai-sziget vagy a Pilis közelsége egyrészt szinte korlátlan rekreációs terepet kínál az itt lakóknak, másrészt a természeti adottságokra alapozva a kerület a klímavédelem, az alternatív energiák, a fenntarthatóság, az e-mobilitás témájához, az ezzel kapcsolatos kísérletekhez, szemléletformáláshoz is ideális közeget biztosít. Ez utóbbi persze már egy sokkal komolyabb green city koncepciót is megérdemelne, ami Óbuda identitásában is markánsan megjelenhetne, sőt a városrészt a fentiekben nemzetközi színtéren is “versenyképessé” tehetné. 
Egy a környezetével szimbiózisban működő urbánus közeg (épületek, közlekedés, közművek, emberek) alapvető elvárás egy intelligens város számára, a kerületben ezt számos innovatív megoldás erősíthetné, mint a sétálható, zöld terek, az okos vízgyűjtő megoldások, a városi farmok vagy a zöld energiát használó, önfenntartó ún. ‘zero net carbon’ épületek. Remek példa a zöld energiák promótálására a Google Project Sunroof elnevezésű programja, amely Google Earth lokáció alapján a napelemes háztető energiaköltség megtakarítását segít megbecsülni a háztartásoknak. Az utóbbi években terjedő, már lokális zöld energia termelést preferáló, energia ellátásra és tárolásra képes ún. városi microgrid rendszerek is ezt a globális zöld tendenciát erősítik.

Óbuda ​kulturális tekintetben is kiemelkedő értékekkel, infrasrtuktúrával rendelkezik. Csak saját becslés alapján merem mondani, de a Városligeti múzeum beruházások után is valószínűleg a 3. kerületben található a legtöbb múzeum Budapesten, ennek ellenére nincs meg az a különleges vibe, múzeum-negyed érzés, ami a helyieknek és az ide látogatóknak is az egyik komoly vonzerőt jelenthetné, a kerület identitását erősíthetné. A Kiscelli Múzeum rendkívüli adottságaival sokkal több látogatót érdemelne, a bejáratát benzingőzös BKV buszokkal betakaró Vasarely Múzeum és a külön is jobb sorsra érdemes Zichy-Kastélyban elbújtatott Kassák Múzeum sem könnyíti meg a közönség és a művészet önfeledt egymásra találását. 

Az idei nyáron elindult, reményeim szerint sorozatként folytatódó Óbudai Kult. Éj már a helyi összefogás pozitív jeleit mutatja, és éppen egy múzeumok között cirkuláló sokaságot, városi fesztiválhangulatot vízionálva próbál új kulturális kezdeményezésként élményeket biztosítani. 


Mindenképpen szükség lesz a megváltozott viszonyokra alkalmazott, új kulturális stratégiára, új lehetőségek feltárására. A post-COVID éra prognosztizálható változásaira érdemes már most felkészülni, a városi közterek és a kultúra új viszonyrendszerét, az előadó-közönség-befogadás-élmény kontextust újragondolni. A klasszikus zárt kulturális terek színház, mozi, koncertterem helyett egy jó ideig még az utcák, terek, udvarok nyújthatnak biztonságosabb, szabadtéri helyszínt a kulturális élményeinkhez. A hálózati megközelítés kulturális területen is pozitív változásokat, újszerű megoldásokat hozhat. Támogatja a kollaborációkban való gondolkodást, a művészekkel, kulturális menedzserekkel, hagyományos intézményrendszer közreműködésével zajló közös programtervezést, akár a több kerületen átívelő, budai-turné jellegű szomszédsági együttműködéseket. A budai oldalon az újbudai Bartók Béla Boulevard és a frissen életre hívott, 2. kerületi Margit-negyed koncepció is követendő példaként szolgálhat.

Közösség
A kultúra kétségtelen szemlélet- és közösségformáló szerepén túl érdemes külön is foglalkozni a városi közösségek témakörével. Közösségépítés akkor működik, ha megteremtjük az ehhez megfelelő közeget, mindenekelőtt a spontán találkozás lehetőségét és a szociális érintkezés különféle tereit. Talán a legnagyobb lokális kihívást jelenti ezen a területen, hogy hiányzik Óbuda “nappalija”, ahová a kerület lakói, fiatalok, idősek kimozdulhatnak, sétálhatnak, összefuthatnak, beszélgethetnek egymással. Itt egyedül a Római-part tölti be ma ezt a funkciót, élén az ikonikus Fellinivel, pedig a karakteres Amfiteátrum, a zöld Hajógyári-sziget és a múzeumokkal teli Fő tér és környéke is aspirálhatna erre a szerepre. Ehhez persze megint szükség van bátor és progresszív döntésekre, mert a nyugodt, biztonságos kikapcsolódáshoz, korzózáshoz/krúzoláshoz be kell lassítani a tereket, ki kell jelölni értelmezhető méretű sétálható övezeteket, ahol az autók helyett a gyalogosok, bringások, babakocsival, kerekesszékkel közlekedők élveznek előnyt.

Ezzel együtt nemcsak beszélni kell róla, hanem végre valahára meg kell teremteni az óbudai dunai partszakaszokhoz is a hozzáférhetőséget. Ennek megvalósítására számos tehetséges, felkészült építész csapat áll rendelkezésre, akik csak a megfelelő felhívásra várnak, hogy megmutathassák kreativitásukat.

Mi, városlakók pedig a jövőben a legfőbb haszonélvezői lehetünk a Duna-parti tereknek, építményeknek. A nagy forgalmat bonyolító Szentlélek tér és környéke jól példázza azt, hogy egy múzeumokkal körbevett, gimnáziumi szomszédsággal, dunai panorámával kecsegtető, óbudai találkozóhely szerepre hivatott egyébként már csak a neve miatt is többet érdemlő köztér hogyan maradhat mégis évtizedeken át egy zaklatott, stresszes, lesajnált közlekedési csomópont.

Ha már közösségépítésről gondolkodunk, akkor komoly bázist jelenthet a kerületi lakótelepek, paneltömbök szociális hálózata. Jómagam is lakótelepen nőttem fel, tudom, mit jelent bandázni, sportolni, játszani a haverokkal, felcsengetni hozzájuk, összejárni a szomszédokkal. Az már társadalomtudományi kérdéskör, hogy a szabadidős szokásaink, a viselkedésünk megváltozása, a virtuális világ csábítása napjainkban hogyan befolyásolja a szociális kapcsolódásainkat. Ennek megfejtéséhez, a városi közösségek spontán vagy programozott kialakításához mindenképpen hosszú távú perspektívában és bátor kísérletezésben érdemes gondolkodni, lehetőleg a viselkedéstudományban, környezetpszichológiában, design antropológiában jártas szakemberekkel.

A zöld környezet és a közösség metszéspontjában pedig ott van egy újabb komoly óbudai kincs, a Hajógyári-sziget. Személy szerint komoly kihívásnak érzem, hogy van egy hatalmas, 108 hektáros szigetünk, ami egy hétig a világ egyik legmenőbb fesztiváljának ad otthont, de a hétköznapokban csupán egy hatalmas kutyasétáltató területként működik. Igen, vállalom a sarkítást, de meg vagyok győződve, hogy érzékeny tervezéssel, a zöld környezet tiszteletben tartásával, annak megőrzésével egy igazi befogadó, rekreációs és kulturális szempontból is több funkciós, multigenerációs közösségi térként is működhetne a Hajógyári egész évben.

Ilyen stratégiai megközelítéssel, vonzó szolgáltatási és program mix kialakításával, ehhez kapcsolódó profi kommunikációval teremthető meg az óbudai vonzerő a helyi lakosság és az idelátogatók számára egyaránt.

Üzleti környezet
A környezeti és társadalmi jellegű adottságok mellett egy városrész működésében üzleti vonzereje is meghatározó, főként olyan helyzetben, amikor a plusz erőforrások bevonása, akár humán, akár anyagi értelemben is létfontosságúvá vált. Nyilván nem kell minden kerületbe Váci úti irodafolyosó, de a gazdasági potenciál, a jövőbeni ingatlanfejlesztések tudatosabb, urbanisztikai szintű tervezése miatt is érdemes feltárni és elemezni a jelenlegi helyzetet. A különböző kerületi lokációkhoz kapcsolódóan jól azonosíthatóan megmutatkozik Óbuda üzleti karakterisztikája:  a Graphisoft Park technológiai, a Kunigunda út környékén lévő ipari-kereskedelmi vállalatok, a Goldberger és a Harisnyagyár kreatív, a Montevideo utca média cégek bázisaként szolgál.

A belvároshoz és a főváros északi kivezető kijáratához is közeli elhelyezkedés mind közlekedésileg, mind forgalomban ideális lokációt biztosít sokféle típusú üzleti tevékenységnek, vállalati székhelyeknek. 

Ez az üzleti érték stratégiai tervezést igényel: az óbudai ‘üzleti térkép’ tudatos vizualizálása, márkaépítése, a vállalatok, vállalkozások helyi innovációs ökoszisztémába való integrálása, a kapcsolat folyamatos gondozása, fenntartása, a cégek munkavállalóinak fogyasztóként való azonosítása és nem utolsó sorban az üzleti szereplők tevékenységének, izgalmas munkáinak kommunikálása a kerület versenyképességében, az üzleti potenciál kihasználásában komoly eredményeket hozhat.

Kreatív tengely
Véleményem szerint Óbuda régi adóssága, hogy nemzetközi mintára revitalizálja a régi gyárépületeket és környéküket a Duna menti partszakaszokon. Némi képzelőerővel szépen kirajzolódik a Goldberger Zichy kastély Hajógyár Harisnyagyár Graphisoft park tengely, ennek mentén egy európai léptékben is figyelemreméltó kreatív-kulturális negyed képe, ahol az indusztrális hagyományokat kiemelő, de modern atmoszférában kreatív, innovatív vállalkozások, gasztronómiai, kulturális-művészeti helyszínek és szereplők működnek megteremtve a környék izgalmas, nyüzsgő karakterét.

Helyi tudásgazdaság
Az üzleti területek beazonosítása és fejlesztése mellett a helyi innovációs ökoszisztéma fontos feladata az oktatási, elsősorban a felsőoktatási intézmények bekapcsolása a városfejlesztésbe, a velük való folyamatos, stratégiai alapokon nyugvó együttműködés, és a piacképes ötletek támogatása. A kerületben alapították az első egyetemet a főváros területén, ma is található itt 3 egyetem (Óbudai Egyetem, Milton Friedman, IBS), ennek ellenére nem érezhető az egyetemvárosi, campus jelleg. A kerületnek egyértelműen az egyetemi tanszékek, kutatási laborok terepasztalaként kellene funkcionálnia, függetlenül attól, hogy állami vagy magán fenntartású intézményről van szó. Az egyetem-lakosság-vállalatok közti tudástranszfer megteremtése a városok számára komoly lehetőségeket, helyzeteket kínálhat, ennek katalizálásában az önkormányzatok is hangsúlyos szerepet vállalhatnak.

Ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy városaink szebbek, élhetőbbek legyenek, akkor már nem az önmagáért való technológiai, hanem sokkal inkább a humán innováció,  a városlakók jólléte kerül fókuszba a tervezésnél. Akkor ebben a felgyorsult világban már biztosan nem több száz oldalas településfejlesztési stratégiák jelentik majd a sorvezetőt. Sokkal fontosabb lesz az attitűd, a megközelítés, mely a tervezési folyamatban résztvevőket, tervezőket, döntéshozókat mozgatja. A fejlesztés tárgya mellett nagy hangsúlyt kap majd a jövőben a ‘hogyan’ és ‘miért’ fejlesztünk kérdésköre. A lakosság, de hitem szerint még inkább egy lokálpatrióta szereplőkből és szakértőkből álló szakmai közösség bevonása a közös tervezésbe, komplex kihívások esetén többféle terület szakértőinek interdiszciplináris együttműködése hatékonyabb, izgalmasabb folyamatokat és a megvalósítást tekintve is látványosabb eredményeket hozhat. Az out of the box” gondolkodás, a városi helyszínek és környezetük közösségi használatát támogató komplex élménytervezés vagy a több dimenziós környezeti, gazdasági és társadalmi kihívásokra épülő innovációs folyamatok szakítanak a hagyományos, szektorok szerinti fejlesztéssel, és megteremtik a térben és időben is skálázható innováció lehetőségét. Végeredményben pedig sokkal alkalmazkodóbb, jövőálló megoldásokkal felszerelt” városaink lesznek, bennük boldogabb lakókkal. Óbuda, Te is hagyd magad újratölteni!

Virágos szőlősorközök

A szőlőtermesztési ágazatban egy-egy ültetvény igen hosszú életű, ezért kiemelten fontos a megfelelő talajápolás, a művelés fenntarthatósága. Történelmileg a szőlőművelés főként az eróziónak ellenálló, teraszos művelési rendszerben, kézi, illetve állati erővel történt. Ez a művelési mód évszázadokig fenntartható volt.

A ma elterjedt hegy-völgy irányú sorvezetés a XX. században alakult ki, ahogy a szőlőtermesztést is elérte a mezőgazdasági termelés modernizációja.

Az így kialakított ültetvény sokkal könnyebben volt gépesíthető, így a kézi munka igénye is csökkent. Azonban az évtizedek óta alkalmazott intenzív szőlőművelés hosszú távon károsítja az ültetvény talaját, és jelentős környezeti terhelést róhat a szomszédos területekre is.

A gyakori gépi taposás a talaj leromlását okozza. Ez elsősorban a talaj összetömörödését, levegőtlenné válását jelenti, ami hátrányosan érinti a talaj élővilágát, s így lassabban mennek végbe a lebontó és tápanyagfeltáró folyamatok. Továbbá az ilyen talajba a csapadék is nehezebben szívódik le a mélyebb rétegekbe.

Fokozza a problémát az éghajlat változása. Már saját bőrünkön is egyre gyakrabban érezzük, hogy megszaporodtak a hosszú, száraz időszakok, amiket sokszor igen heves esőzések követnek. Ezek szintén jelentős károkat okozhatnak, főleg abban az esetben, ha a meredek lejtőjű ültetvények talaját teljesen fedetlenül hagyjuk. Így a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű csapadék akadálytalanul folyik le és a talajt is viszi magával.

Talajlemosódás a sorközökben

Az iparszerű ültetvényekben egyes növényvédelmi problémák is hangsúlyosabbá válhatnak. A teljesen „tisztán tartott”, gyommentes ültetvényekben a természetes ellenségek (pl. katicák, ragadozó atkák, ragadozó pókok) hiánya miatt a kártevő rovarok könnyebben elszaporodhatnak, és csak fokozott kémiai rovarölőszer használattal szoríthatók vissza. Az ökológiai gazdálkodás során ahol az ilyen készítmények használata kizárt , még inkább hangsúlyos szerepet kap a hasznos élő szervezeteknek helyet adó, változatos életteret biztosító környezet kialakítása. A tudatosabb házi kerti, hobbi termelők szőlőművelési gyakorlatában is megfigyelhető a szemléletváltás, miszerint a talajt nem pusztán termesztő közegnek kell tekinteni, hanem a természet élettel teli részének, amelynek megóvása, diverzitásának, sokrétű élővilágának fenntartása a kertészeti kultúrák művelése mellett is lehetséges, sőt, szükséges.

A leggyakrabban alkalmazott talajművelési módszer egészen a közelmúltig a mechanikai talajművelés volt, azaz a talajfelszín felszántásával, kézi kapálásával „csupaszon”, „feketén” tartották a talajfelszínt.  A talajművelés egy másik elterjedt módja, hogy a spontán gyomflórát meghagyják a sorközökben, és szükség szerint kaszálással, mulcsozással tartják azt karban. Előbbinek a hosszabb távon jelentkező problémái, utóbbinak az esetlegessége okozza a vesztét, kezdenek kimenni a divatból.

A spontán gyomflóra fejlődése sokszor nem megfelelő.

Ezeken kívül vannak alternatív talajápolási módok is. Az egyik ilyen, ha növényi mulccsal takarják a sorközök talaját. A kihelyezett holt növényi anyag, vagyis mulcs, igen hatékonyan óvja a talajt a kiszáradástól, a legtöbb gyomot visszaszorítja, valamint az erózió fékezésében is hatékony. Ami miatt mégsem széles körben elterjedt az alkalmazása, az az, hogy már kisebb ültetvényekre is igen költséges a beszerzése és kijuttatása. Ezen felül meredek lejtőkön időnként megnehezíti a munkagépek, vagy akár az emberek közlekedését, mivel nedvesen csúszóssá válik. Azzal is számolnunk kell, hogy néhány év után, a nagy mennyiségben kijuttatott nyers, szerves anyag kedvezőtlen irányba tolja el a talaj szén-nitrogén arányát, ami tápanyag-hiányt idézhet elő.

Egyre gyakrabban igyekeznek a termelők a sorközök növényzetét tudatosan a szőlőművelés számára kedvező irányba elmozdítani.

Ezt elsősorban a sorközökbe történő vetéssel érik el. Vethetnek például időszakos növénytakarót. Ez általában valamilyen gabonaféle, amit gyakran kiegészítenek valamilyen egyéves pillangós növénnyel (pl. vetési bükköny). Az ilyen sorköztakarást az év első felében hagyják meg, majd nyáron, amikor vízfelvétele már visszafogná a szőlőt, levágják mulcsnak. A módszer hátulütője, hogy minden évben újra kell vetni, ami továbbra is rendszeres talajbolygatással jár, továbbá természetvédelmi és esztétikai értéke sem kiemelkedő. 

Az időszakos sorköztakarás mellett egyre gyakrabban találkozhatunk állandó vagy évelő sorköztakaró növényzettel, mint alternatív talajápolási megoldással. A leggyakrabban ez valamilyen fűmag, vagy fűmag-keverék vetését jelenti. Az így kapott sorköztakaró növényzet megfelelően védi az ültetvény talaját és gépekkel jól közlekedhető, azonban egy ilyen összefüggő gyeptakaró sűrű, egynemű gyökérzetet fejleszt, ami kevéssé engedi le a vizet, illetve kaszálás után párologtatása is nagyban megnő, amivel a kelleténél nagyobb vízkonkurenciát okoz a szőlőnek. Esztétikai és természetvédelmi oldalról tekintve pedig egy golfpályaszerű, egynemű pázsit szintén nem jelent különösebb előrelépést az élőhelyek kialakításában és a biodiverzitás megőrzésében.

Az utóbbi években ezért egyre többször vetnek a sorközökbe sokfajos keverékeket. Ezen keverékeknek számos előnyét tapasztalták már a szőlészeti gyakorlatban. Mindamellett, hogy a már korábban említett problémákra megoldást jelent, az ültetvények biodiverzitását is nagyban növelhetjük velük. Az ilyen keverékek jó esetben évelő fajok magjait is tartalmazzák, melynek köszönhetően a vetést, és így a talaj bolygatását nem kell rendszeresen, minden évben megismételni, így létrejöhet egy, az eddig említetteknél stabilabb élőhely, ami számos fajnak adhat otthont. Köztük olyanoknak is, melyek termesztési szempontból is hasznosak, mert a szőlő kártevőinek potenciális ragadozói. Azonban kiemelt figyelmet kell szentelni a vetni kívánt keverék összetételére: fontos, hogy lehetőleg alacsony növésű, eltérő gyökeresedési profilú növényfajokat keverjünk össze, melyek kevéssé versengenek a szőlővel az erőforrásokért.

A várható igen kedvező hatásai miatt tűzte ki célul az óbudai központtal működő Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet 2012-ben, hogy a hazai adottságoknak megfelelő, honos fajokból álló sokfajos magkeverékek vizsgálatába és fejlesztésébe kezd. A vizsgálat során három magkeverék megtelepedését, gyomelnyomó képességét és a szőlőre gyakorolt hatását vizsgáltuk, összevetve őket az üzemek általános sorközápolási technológiáival.

A kísérlet kezdetben a tokaji és a szekszárdi borvidékeken indult, de azóta további öt borvidéken kapcsolódtak be termelők a kutatásba.

A három magkeverékben elvetett, mintegy 22 fajból bár mind megtelepedett, de sok közülük túl hamar kikopott, vagy csak nagyon szórványosan jelent meg, esetleg csak néhány helyszínen mutatott jó eredményt. Viszont voltak fajok, melyek minden vetett parcellában megtalálhatóak voltak, és megbízhatóan borították a talajt. A több mint hat éves vizsgálat tapasztalatai alapján állítottuk össze a hat általánosan bevált növényfajból álló, ÖMKi Élő Sorköz névre keresztelt, optimalizált magkeveréket, ami azóta kereskedelmi forgalomban is kapható. A fajgazdag magkeverékek helyes alkalmazásáról pedig gyakorlati útmutatót jelentettünk meg.

Virágban gazdag sorköztakaró növényzet az első szőlősorköz takarásos kutatásban.

Az eddigi eredményekre alapozva idén júliusban egy új, nemzetközi szőlősorköz takarónövényzet hatásait vizsgáló kutatás indult, amelyben az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet is partnerként vesz részt. A LIFE VineAdapt projektben nyolc kutatói és ágazati partner vesz részt Ausztriából, Franciaországból, Németországból és Magyarországról, a kísérletek helyszínét pedig összesen mintegy 50 szőlészet biztosítja, összesen mintegy 50 hektárnyi területen. A projekt egyik legfőbb célja az, hogy az adott térségben honos fajokkal növeljük az ültetvények biodiverzitását, hogy ezáltal minél több olyan ökoszisztéma szolgáltatást hozzunk vissza a szőlőültetvényekbe, amelyektől azok művelése fenntarthatóbbá válik, és jobban ellenállhat az éghajlatváltozás okozta nehézségeknek.

Ezen hatások monitorozására több vizsgálatot is végzünk az ültetvényeken, amelyek közül kiemelten fontos a talajban zajló lebontó folyamatok monitorozása.

Ehhez egy egyszerű, ámde nemzetközi szinten kipróbált módszert fogunk alkalmazni, aminek teafilter index (tea bag módszer”) a neve. A vizsgálat során kétféle teafiltert fogunk elásni az ültetvényeken és az azokban található tealevelek tömegét 3 hónap elteltével visszamérve képet kaphatunk arról, hogy mennyire hatékonyak a lebontó folyamatok az egyes kezeléstípusokban. Arra számítunk, hogy a vetett parcellákban sokkal aktívabbak lesznek a lebontó folyamatok, ami fontos a humuszképződés és az ültetvény tápanyagkörforgása szempontjából.

Ezen felül fontosnak tartjuk, hogy pontos adatokat nyerjünk arról, hogyan hat a takarónövényzet magára a szőlőre. Ezért a projekt során végig figyelemmel fogjuk kísérni a termés mennyiségének és minőségének változását a különböző kezelésekben. Sokszor éppen a termés mennyiségének csökkenésétől, minőségének romlásától, vagy a szőlő egészségi állapotának romlásától való félelem tartja vissza a szőlőtermesztőket a takarónövényzet telepítésétől. Fontosnak tartjuk ebben a vizsgálatban is számszerűsíteni és tisztázni, hogy pontosan milyen változásokra számíthatnak a hazai termelők.

A projekt során számos csatornán adunk hírt vizsgálatainkról, eredményeinkről, hogy felhívjuk a figyelmet a klímaváltozás-tűrő és faji sokféleséget támogató módszerek alkalmazásának előnyeire a hazai szőlészetekben. Sőt, mivel a vázolt vizsgálatokat párhuzamosan négy országban is el fogják végezni egyszerre, a projekt eredményei nem csak Magyarországon, de Európa-szerte is érdeklődésre tarthatnak számot.

A LIFE VineAdapt (LIFE19 CCA/DE/001224) projekt az Európai Unió LIFE programján belül a LIFE Éghajlat-politika alprogram támogatásával valósul meg.

Bepótolni a változást

A városok több száz, vagy akár ezer éves távlatokban fejlődtek ki, és így a legnagyobb természetességgel viselik több korszak lenyomatait is magukon. Ezzel szemben a városléptékű lakótelepi negyedek 10-20 év alatt jöttek létre, vagyis várostörténeti időben mérve egy szempillantás alatt. A lakótelepek az építészet kimerevített pillanatai, amelyek nem nőttek mint a városok, hanem rögtön abban a formában lettek, mint amilyenben ma is ismerjük őket. A sok évszázados alakulásnak a hiányát pedig sokan élhetetlenséggel, ridegséggel azonosítják. Ezt pedig csak tetézi, hogy míg a budapesti eklektikus városmag épületeinek tégláit emberek két kezükkel helyezték egymásra, addig egy lakótelepi ház építőelemei a házgyárban készültek. A panelház inkább tűnik terméknek, mint háznak és az is. Ennek köszönhetően pedig kitett mindannak, ami a sorozatgyártott termék esetében természetes, hogy felületének megmunkálása repetitív, és ami talán fontosabb, hogy képes kimenni a divatból.

Ennek is köszönhető, hogy az uniós csatlakozásunkat követő köztérmegújításokra fordított összegek jelentős része nem a funkcionális köztéri elemeket nélkülöző lakótelepek megújítására ment el, hanem a belvárosok díszkövezésére.

Egyszerűen senki nem gondolta, hogy a lakótelep is város, és hogy a pezsgő városi élethez való viszonya nem csak a belvároshoz kötődik.

A panelházakat vertikális alvóvárosokként értelmezte idehaza szinte mindenki. És bár ez az értelmezés leíró szempontból igaz volt, hiszen a lakótelepek köztereinek fejlettsége jelentősen elmarad történeti városnegyedek köztereinek fejlettségétől, de annak köszönhetően, hogy pusztán technológiai kérdésként tekintettünk a lakótelepekre, azok fejlesztése kimerült hőszigetelésükben. Ez kétségtelenül javította a lakótelepi élet megfizethetőségét és komfortját, de ezzel párhuzamosan városi mivolta nem fejlődött ezeknek a negyedeknek.

A 2019-es Veszprémi Design Héten létrejött köztéri kiállítás keretében mi, a Paradigma Ariadné építészeti stúdió tagjai Veszprém Európa Kulturális Fővárosa csapatával közösen arra tettünk kísérletet, hogy kis léptékű építészeti installációk segítségével látványos választ adjunk az évtizedek óta fennálló hiányra, és városi köztérként kezeljük a veszprémi Haszkovó lakótelep házai között lévő űrt. Olyan európai köztérként, amely elemeiben, formáiban is megidézi a városok sokezer éves történetét. A létrejött installatív köztéri bútorok célja így kettős volt. Magukban álló elemként gazdagítaniuk kellett a közterületeket, nem csak funkcionális, de kulturális értelemben is, és mindeközben lehetőséget kellett adniuk a használóknak arra, hogy elmélyüljenek az installációk által felvetett problémában.

Irodánk alapvetése, hogy a leghétköznapibb problémákkal szembenéző közösségek is megérdemlik, hogy a nemzetközi építészet élvonalában megszülető gondolatok mentén létrejött környezetben élhessenek.

Természetesen azok számára, akik lakhatási problémákkal néznek szembe, a legfontosabb annak a bizonyos négy falnak és tetőnek a biztosítása, amely a szükséges komfortot megteremti számukra. A lakótelepek polgárait azonban már más érdekli. A lakótelepek lakásai biztosítják azokat az alapvető funkciókat, amelyek után már felmerülhet a kérdés: mi mindenre képes még az építészet?

Négy nemzetközileg elismert, feltörekvő építészirodát kértünk fel arra, hogy velünk együtt tervezzenek olyan pop-up beavatkozásokat Veszprém 20.000 lakost számláló Haszkovó-lakótelepére, amelyek valamilyen módon reflektálnak a városnegyed hiányosságaira. Az öt installációt pedig a mai napig meghallgatható audioguide kapcsolta össze, hogy a lakótelep lakói, vagy akár a helyszínre látogatók számára a hanganyag segítségével táruljon fel a lakótelep építészetének háború utáni története.

Építészirodák ilyen típusú Veszprémbe invitálása nem volt előzmény nélküli, a 2018-as Veszprém Design Hét keretében a húsz éve üresen álló Iparostanoda épületét gondolta újra 12 fiatal építésziroda, hogy ott az épület 12 falát feldíszítve értelmezzék az építészeti ornamentika elmúlt 100 évének történetét. Akkor Medgyaszay István, és a magyar építészet innovatív díszítő építészének tevékenysége adta meg a kiállítás elméleti keretét.

2019-ben ezt a szerepet Aldo Rossi olasz építész töltötte be. Az ő 1966-ban megjelent könyve, A város építészete a modernizmus hosszú kifutása után elsők között hozta be újra az építészeti közbeszédbe a történelmi idő és a közösségi emlékezet problémáit a város identitásának meghatározásában. Rossi műve a várost az akkori technokrata megközelítéssel szemben szigorúan építészeti szempontból közelítette meg, amelynek egyik, ha nem a legfontosabb tulajdonsága, hogy egy közösség alkotása, amely így egy folyamatosan alakuló egyetemes műtárgy. De Rossi értelmezésében ez egyben vissza is hat, és ez a több száz év alatt létrejött különleges közösségi alkotás végül formálja a benne lévő társadalmat is.

Ebből pedig az következik, hogy ha a lakótelep város akar lenni: változnia kell. Nem azért, mert jelen állapota rossz, és így megváltoztatandó, hanem azért mert a változás maga a város.

A létrejött kiállítás nem volt akkora léptékű, hogy az Aldo Rossi által megfogalmazott nagyravágyó ívet reprodukálhassa, de arra tökéletes volt, hogy megidézze azt. A felkért építészirodák a brit Edward Crooks Studio, a spanyol MAIO, az olasz Supervoid és a görög Point Supreme mind Aldo Rossi emlékezettel és várossal kapcsolatos felvetéseire reagáltak. A létrejött bútorok így olyan formákat vettek fel, amelyek egyfelől éles ellentétben állnak a lakótelep monoton építészeti képével, másfelől narratív esztétikai minőségeik lehetőséget teremtenek arra, hogy szájhagyományban létező történetek elindítói vagy éppen befogadói legyenek. Túl azon az egyszerű tényen, hogy le lehetett rájuk ülni, fel lehetett rájuk mászni, így funkcionálisan tökéletes mászókaként vagy találkozóhelyként szolgáltak.

A Point Supreme görög építésziroda a lakótelepek egyik jellemző hiányosságra, az emberi ábrázolás hiányára reflektált emberi arcot formázó szoba méretű installációjával. A történeti városok szerves része az emberi test és arc ábrázolás. Budapest eklektikus belvárosában nem lehet megszámolni, hogy egy-egy homlokzat hány emberi test ábrázolással díszített. Ehhez képest a lakótelepek teljesen nélkülöznek bármilyen antropozóf formai elemet

A Spanyol MAIO a víz jelentőségét emelte ki, mint a városokon belüli, erős, identitásformáló karaktert, és egy medencét formázó bútort tervezett. Gesztusukkal egy olyan karaktert idéztek meg, amelyet egyébként a kezdeti lakótelep építészet is alkalmazott, elég csak az Óbudai Lakótelep Holdudvar parkjában eredetileg helyet kapó medencékre gondolni.

Edward Crooks brit építész meglátása szerint az építészeti tagoltság és részletezettség az, amely hiányzik egy lakótelepről. Nézete szerint a történeti városok óratornyai, különösen azok csúcsai markánsan reprezentatív elemei a tagoltságnak, így ő egy földre helyezett óratornyot tervezett, hogy az a maga abszurditásában töltse be részletgazdagító szerepét.

Az olasz Supervoid iroda arra fektette a hangsúlyt, hogy bemutassa: a lakótelepek szélsőségessége, monotonitása ellenére a modern építészetnek igenis vannak kvalitásai, ezért egyik kedvenc modern épületük egy formailag gazdag részletét idézték meg 1:1-es léptékben. Meglátásuk szerint egy íves lépcső vagy akár egy formált pillér igenis része a modern építészetnek, a modern is alkalmas ingerszegény környezetek gazdagítsására.

Mi, a Paradigma Ariadné építészei pedig a „múlt” jelentőségét vizsgáltuk, és a romok esztétikáját megidéző installációt terveztünk, felvetve azt a kérdést, hogy a romnak mely tulajdonsága az, amely miatt romnak fogadunk el egy építészeti alkotást.

Az apropót a 19. században népszerű műromok adták, amelyek anyagukban és esztétikájukban is megidézik a romokat, éppen csak nem régiek. Van-e ezen az úton tovább? Lehet-e a rom annyira mű, hogy már műanyag?

A öt darab 2x2x3 méteres bútorból álló sorozat a kiállítás végeztével a Haszkovó lakótelep részévé vált. Bár megjelenésük időszakos és könnyed, de időtálló burkolatuk néhány évig ellenáll a használatból fakadó kitettségnek és eróziónak. Örökkévaló réteget nem adtak hozzá a Haszkovó lakótelephez, de alapjául szolgálhatnak egy lehetséges jövőbeli átalakulásnak, amely hosszú évtizedekre gazdagítaná a lakótelep köztereit és építészetét. Az installáció célja ugyanis az is volt, hogy vizsgálja, miként reagál a lakótelep közönsége a legkülönfélébb elemekre a lakótelep különböző helyein, mielőtt komolyabb átalakítások vennék kezdetüket. A megvalósult kiállítás így részben a participatív tervezési folyamatok elemeként is szolgált, ahol a közösségi részvétel nem a tervezőasztalnál történt, hanem élőben a közterületen, és a bevont közösség az ideiglenes bútorok használatával vagy ignorálásával tudott alakítani a jövőképen.

Kaphat-e a lakógép emberarcot?

Életre kel a modulor

Az 1920-as évek Franciaországában, miközben Európa másik végében már dübörgött a szovjet ideológia, a “hanyatló kapitalizmus burzsoá” (sic!) építészetének forradalmáraként alkotta meg a Mester, Le Corbusier a korszak újító szellemiségéhez nagyon is passzoló “modulor”, azaz az aranymetszést és az emberi arányokat figyelembe vevő “lakógép” elméletét. Alighanem itt lehetett az egyik origó, míg a másik Walter Gropius Németországában, ahol a Bauhaus megalapítója szintén ekkoriban állt elő az előre elkészített panelekre szakosodott házgyár ötletével. Az elméletek születésekor azonban még nem látszódhatott a szomorkás szürkeség, csak a gyorsan felépíthető, monumentális tekintéllyel sorakozó tömbök előnye.

A hűvösen célszerű, tömegtermelésre és tömegigények kielégítésére egyaránt alkalmas építészeti tézis korántsem volt légből kapott elgondolás, és még a Nagy Háború utáni nagy világrendváltozásra áhítozó korhangulat új ember ideájához is passzolt. A szociális kérdések iránt is fogékony Le Corbusier (egyik) eszménye az I. világháborút követő lakásínségre a praktikus elveket szem előtt tartó és élhető lakóterek kialakítása volt, amely némi beton és acél segítségével, no meg a mindennapi térluxus korlátok közé szorításával gyorsan meg is valósítható. Az elméletet azután az államok ültették át gyakorlatba: az ígéretes házgyári technológiát a Szovjetunió eredetileg a francia államtól vásárolta, mert nyugaton éppen úgy megszülettek a paneltömbök, mint a keleti blokkban, csak az arányok voltak mások, szerényebbek. És nyugaton a rehabilitációban is előrébb járnak manapság.

De a terv Nyugat-Európában sem állta ki az idők próbáját. Mára Le Corbusier lakótömbjei is vagy elnéptelenedett és lebontott szellemépületek lettek, vagy kreatív elgondolásokkal rehabilitált lakómonumentekről beszélhetünk, amelyekbe meglehetősen sok energiát (és adófizetői eurókat) kell fektetni, hogy ismét élettel teli környezetként vehesse bárki birtokba. De a XX. század első harmadában az új embernek új otthont nyújtó gigászházak ideája megtermékenyítette a szociális jólétről ábrándozó politikát Európában, már ami a lakáskérdést illeti. Mindenekelőtt az új emberrel leginkább foglalkozó politikai rendszerek érdeklődtek, és ezzel máris hazai vizekre érkeztünk: a kommunista Magyarországra.

Szovjet mintára indultak be nálunk is a házgyárak. Az 1960-as évek slágertermékei még a hruscsovkák voltak.

A pár emeletes, főként betonkazettás tömbök még kevésbé érintették meg a hazai építőipart, hozzájuk hasonló építmények itthon inkább a két világháború között épültek, például a Vörösvári úton. A brezsnyevkéknek becézett paneltömbök viszont már nem irgalmaztak a városképeknek. Ma ezekben és módosított utódaikban él minden ötödik magyar, a hozzávetőleg 120 ezer fős III. kerületben háromból ketten szintén panelben laknak. Kár, hogy ehhez a kissé egyoldalú arányhoz még le is kellett bontani a szép és kies, Krúdy-féle Óbudát.

 

Girbegurba utcák helyett célszerű tömbök

Könnyű lenne, de voltaképpen nem lehetünk igazságtalanok, mert az eredeti városkép megőrzése helyett talán mégiscsak a fűtött szoba lebeghetett a hajdani várostanács szeme előtt. A II. világháborús károk és az urbanizáció felpörgése igényelte a minél gyorsabban minél nagyobb számú lakás felépítését, a lakótér alvótérré redukálódása pedig már Óbudán sem igényelte a hajdani gazdák széles udvarát, ahová szekérrel is kényelmesen be lehetett állni. Gyorsan és olcsón felépíthető lakások tömegére volt szükség, amelyekben van világítás, áram, vezetékes víz a fürdőszobában, és olcsó távfűtés gondoskodik a lakók melegéről. Mert először is lakni kellett valahol, csak utána válhatott fontossá a környezet, ahol lakni lehetett!

Említésre érdemes még, hogy akadt egy skandináv építészeti vonal is, aminek kísérleti tömbjeivel szintén eljátszottak itthon (például az Árpád-híd pesti oldalánál), de nyilvánvaló politikai és talán egyéb indíttatásból a brezsnyevkék hódíthattak Óbudán is. Ehhez pedig a régi utcákat mindenestül leborotválták, kellett a hely az 1970-es években kiszélesített Árpád-híd le- és felhajtó sávjainak is. A régi házak felújításával nyilván drága lett volna bíbelődni, meg aztán a többségük talán tényleg menthetetlen lehetett, közös udvari mellékhelyiségekkel, földes szobákkal és alapozás nélküli, salétromos falakkal. Persze az is lehet, hogy ésszerűbben is lehetett volna szelektálni, és ma a múlt nagyobb foltokban venné körbe a mindennapjainkat, nem csak a Krúdy-negyed és a Fő tér szigete őrizné mementóként. De ez ma már csak romantikus gondolatkísérlet.

Óbudán 1965-re készült el a szovjet típusú technológiát alkalmazó házgyár, és megindulhatott az akkoriban nagyon is vonzó, összkomfortos, beépített bútorokkal és trendi belső terekkel csábító lakások építése.

Egymás után bújtak elő a panelek egészen a Kádár-korszak végéig. Olykor a lapostetőt felváltotta a megnyerőbb kinézetű nyeregtető, s a lakókörnyezet kialakítására is volt, hogy jobban odafigyeltek a tervezők: gondoljunk csak arra, micsoda státusza volt a rendszerváltás körül a parkosított Pók utcai lakótelepnek, amiből némi nimbuszt még ma is őriz. De tényleg őriz?

Az igazság az, hogy az ingatlanpiac hullámzása hol panelbaráttá, hol panelellenessé teszi a közhangulatot. Mindenki ismeri a “panelproli” kifejezést, és az is igaz, hogy alig egy évtizede csakugyan temették a panelt, bontani akarták mindenfelé. Mára viszont változott a helyzet: a panel felújíthatóvá vált, és azt is tudni lehet, hogy egy jó helyen lévő panellakás igazi élettérré alakítható vagy biztosan megtérűlő ingatlanbefektetésnek számít. Még némely újépítésű lakóparkkal is vetekedhet, akár Óbudán is találunk olyan friss beépítéseket, amelyekben az egyes épületek annyira össze vannak zsúfolva, hogy ha a belső tér kialakítása még optimális is lehet, kívülről rátekintve, igencsak kényelmetlen lehet kiülni a teraszra, méterekre csupán a szemben lévő terasztól vagy a szomszéd ház tűzfalától.

Ettől persze a panelek még kevésbé lesznek barátságosak, mégis érdemes elgondolkozni, mi lehet a további sorsuk? A hajdani pártvezetés maximum 50 évre tervezte a tömböket, ezt az időszakot az óbudai 1970-es éveket számítva éppen most lépjük át a III. kerületben. Ugyanakkor az is igaz, hogy maga a masszív szerkezet állítólag akár száz évet is bír. De érdemes-e bírnia? Ha az ingatlanvásárlók életben is tartják a panelrengeteget, valamit csak lehetne még kezdeni velük? Jó-e itt lakni? És mitől lehetne jobb?

 

Tulipántól a pixelszőlőkig és tovább

Bárhová is menjen az ember, bármerre is forduljon a III. kerületben előbb-utóbb szembe találja magát a panelek szürke csordáival. De ezek a tömbök, pusztán méretüknél fogva is, magukban hordoznak valami olyat, ami tekintélyessé teheti őket, kicsit talán a piramisokhoz hasonlóan. Ha valaki követi Neubrandt István lokálpatrióta “Óbuda ma, ahogy mi látjuk” facebook-csoportját, előbb-utóbb visszatérő mintázatként csodálkozhat rá az éjjeli panelek már-már fenséges fotójára. Mert a monumentális sziluetteket költőivé varázsolja a rózsaujjú hajnal, egy szelektől szabdalt felhőkön átsugárzó naplemente, az ablakok esti fényének ragyogó színkavalkádja. De ha az éjszaka fényei költőivé teszik a panelek látványát, nem lehetne-e nappali fényben is festővászonként használni őket? 

A homlokzatok frissítése természetesen korábban sem volt idegen a magyarországi panelek építőitől. A kezdeti lakásínséget orvosló eufória után már csaknem egy évtizeddel, sűrűsödtek a kritikák és megjelentek a paneleknek barátságosabb arcot, élhetőbb tereket kereső kísérletek is, hogy minél egyszerűbb eszközökkel számolják fel a sivár vizuális környezetet. 1975-ben robbant ki a tulipán-vita néven elhíresült ideológiai konfliktus az Élet és Irodalom hasábjain, ahol Major Máté, a Műegyetem megkérdőjelezhetetlen építésztekintélye és a költő Nagy László csörtéje tette nyilvánossá a lakótelepek esztétikai problémáit. 

“A “bauhaus-betonbanya tojta tele ivadékaival hazánkat” költői felütés máig is érvényes írja összefoglaló cikkében Kulcsár Attila a vöröspostakocsionline.hu oldalon. A vita a Csete György vezette Pécs csoport Ifjúsági Irodájának paksi lakótelephez készített tervei kapcsán robbant ki. Az iroda 5 pontos humanizáló programja a végfalak organikus díszítésével kezdődött. Lantos Ferenc festőművész Szatmárcseke-Kölcse kopjafáinak sziluettje ihlette motívumokat álmodott nagypanelekre, amelyek tulipán ívekké finomodtak, és lettek a vita emblematikus névadói. A program nem akart megmaradni a végfalak ornamensekkel való díszítésénél. A bejáratok íves pofafalainak hangsúlyozása volt a koncepció második eleme, majd a sarkokon átforduló motívumok, melyek a merev hasábformát  puhították volna.

Eddig jutott el az Ifjúsági Iroda a megvalósításban. Feloszlatták, elvették tőlük a munkát, mert az Atomerőmű lakótelepének építése nem tűrt szépelgést.

Pedig a program további része már az alaprajzok módosítását is célul tűzte volna ki, lakóterekkel bővülő, közösségi használatú területgyarapodással a lakásokban, és a homlokzatra kiülő teraszok plasztikáinak megjelenésével a program ötödik elemében. De ebben az eldurvult ideológiaivá váló vitában Major Máté az ellene felsorakozó, élhetőbb lakótelepet követelőkkel szemben az építészet más karakterét hangsúlyozva odáig ment, hogy a magyaros ornamentalizálás, hasonlatosan a kártékony szecesszióhoz, a nacionalizmus melegágya.  A nacionalizmustól pedig nincs messze, ultima rációként – a fasizmus. Ezzel az övön aluli ütéssel a vita be is volt fejezve.

Csakhogy a vita máig nincs befejezve. A kritikai észrevételek napjainkban aktuálisabbak, mint valaha, hiszen az emblematikus vitától számítva csaknem fél évszázad telt el, de egyelőre a panellakások többsége érintetlen és változatlan, mert még mindig nincs alternatívájuk, bár a homlokzat szintjén a III. kerületben is akad már több példa a megújulásra azoknál a monumenteknél, amelyek részt vettek a panelprogramban.

A teljesség igénye nélkül ilyen a Flórián teret uraló emblematikus Faluház, ahol a 300 méter hosszú fronton való megújulás a panelosztások határait is követve halványodó színharmóniákkal halad a felső szintek felé az égi sziluettbe olvadásig. Szokolyai Gábor koncepciója nagyon is vonzó, nevezetesen, hogy egy szőlőfürt gigászira nagyított, panel méretűre pixelezett képe jelenik meg a homlokzaton, amely a kerület bortermelő múltjának szimbólumaként szőlőszemek illúzióját hozza létre, miközben sajátosan kubista módon át is struktúrálja témáját a panelek kockáiba. Hasonlóan világos a Tímár utcai tízemeletesek kerületi sportokhoz köthető grafikáinak a megjelenése, a Lajos utcában álló panelek kékfestő mintázata az egykori Goldberger-gyár kékfestő manufaktúrájának emlékét idézve, illetve a Polgár utcai épületeknek az egykori Porta Praetoriánál római emlékekre reflektáló homlokzatfestése (ami ráadásul ügyes grafikai illúzióval még a kockaablakok fölé rajzolt ívvel is bontja a formák egyhangúságát). Mégis, mindezeknél merészebb művészi távlatok is rejlenek a panelfestésben, ha a street art virágzó tendenciáira gondolunk, és összetettebb, hosszabb távú projektként tekintünk a falfestésre.

Dan Reisinger: Színek szabad játéka esernyos.hu

Néhány éve volt látható a világhírű magyar származású izraeli tervezőgrafikus, Dan Reisinger színekkel kísérletező kiállítása az óbudai Esernyős Galériában. A Színek Szabad Játéka térformákat és alapszíneket variált 18 kombinációban, s az anyagokat külön-külön, önmagukban szemlélve kevés kuriózumot találhatott a szemlélő első látásra, mégis a táblákat egységben vizsgálva kirajzolódott valamiféle szabadság, a variációk kreatív energiája, amely egyfajta vizuális újdonsággá állt össze. Egy városrész lakótelepének, a festett homlokzati elemeknek valahogy hasonlóképpen lehetne realizálódni: nem elrugaszkodva egymástól, hanem a közösséget keresve, asszociációkat keltve és természetesen vizuális élményeket nyújtva az összhangban. Ezért lehetne a szőlő-tradíció-bortermelés pixelei és a sport-római emlékek vagy a hagyomány-kékfestés óriásgrafikáinak vizualitásán túlmenő látványt megfogalmazni, hogy csakugyan hűha élményt szerezzen a járókelőknek. De hogyan lehetne és hogyan lenne érdemes az egyes elmeket összefűzni, és milyen hosszabb távú koncepció mentén?

A művészetet és a városfejlesztést több helyen is sikerrel kapcsolják össze. A városképi épületszínezés napjainkban talán legismertebb példája az albán főváros, Tirana gigászi festővászonná változtatása.

Edi Rama polgármesterként sem tagadta meg festőművész múltját és radikálisan átszínezte a várost. A művészet erejét a demokratizálás katalizátoraként fogta fel, és Tirana kopott homlokzatai megújulásával voltaképpen társadalmi megújulást demonstrált, s bár nem ismerjük politikáját részleteiben, tény, hogy ma ő Albánia miniszterelnöke, aki jelenleg már második ciklusát tölti az országa élén.

De más példák egész sorát találhatjuk a nagyvilágban. A hozzánk hasonló szocialista épületpolitikát megsínylő Gdansk városában látható minden évben “Lengyelország legnagyobb városi galériája”: a Zaspa negyed házait díszítik egy évente megrendezett művészeti fesztivál keretében a világ minden tájáról meghívott művészek homlokzati festményei. Az írországi Waterfordban a “Waterford Walls” projektet Edel Tobin alapító eredetileg azzal a céllal indította útjára, hogy a depressziótól roskadozó házfalak helyett lüktető életet vigyenek az utcákra, és mára pezsgő utcai fesztivállá nőtte ki magát a kezdeményezés. Heerlent már egyenesen a “street art fővárosaként” hirdetik Hollandiában, ahol mini és óriási falfreskókat pingálnak fel a meghívott művészek a szabad falfelületekre, míg a spanyolországi Malaga városában MAUS néven futó projekt mindössze 10 év alatt tette turisztikai nevezetességgé a Soho negyedének utcai művészetét. De találunk olyan berlini épületet, amit az élő falombok mögötti falakra felfestett további lombkoronákkal díszítettek organikus környezetet teremtve a homlokzat vásznán, vagy szinte tájképi beavatkozással készült monumentális freskó a mexikói La Palmitas település egyik városrészében, ahol a domboldalban sorakozó több száz ház falát színezték ki a street art figyelemfelkeltő harsányságával, s az összeálló kompozíció imponáló idegenforgalmi attrakcióvá nőtte ki magát. Sorolhatnánk hazai példákat is, belvárosi tűzfalakat Budapesten, de Óbudán is:

a Színes Város Csoport dekorálta Krúdy-művekkel a plébániai melléképület falát, Kós Károly montázzsal a református parókia tűzfalát, vagy említhetjük a Kolorcity szellemes és látványos óriásgrafikáit Kazincbarcika házfalain.

Mindezek a kiragadott példák nem mindegyike panelházon születtett műalkotássá, és egy lakóközösség anyagi helyzetén túlmutató forrásokat költöttek rá, ugyanakkor felvillantják a kreatív lehetőségeit mindannak, amit állami vagy önkormányzati háttérrel, jól végiggondolt koncepció birtokában el lehet végezni. Hiszen az itthon megvalósult panelprogramok elsősorban a szerkezeti korszerűsítésre koncentráltak mindig is, miközben az esztétikai oldal soha nem kapott kellő támogatást. Nyilvánvalóan és ismételten nem ez volt az elsődleges szempont, hiszen égető kérdésekkel továbbra is lehetne még foglalkozni a kerületi panelek kapcsán, mint mondjuk zajnyelő falak a Szentendrei út mentén sorakozó panelek elé vagy az élhetőbbé tétel erkélybeugrók helyett teraszosítással, és lehetne még hosszan sorolni, ha a szűkös büdzsé nem szabna határt. De ezekhez képest egy átfogó homlokzati koncepció egy városrészben talán mégiscsak lényegesen olcsóbb, ugyanakkor szembeötlő változást hozhat, főként abban az esetben, ha komplex eseménysorozatok is épülnek rájuk, amelyek pedig már maguk után vonhatnak olyan lehetőségeket is, amik ritkán kerülnek reflektorfénybe a paneltömbök kapcsán.

A panelkincs értéke

Ha a Fő téren sétál valaki, romantikus hangulat kerítheti hatalmába. Milyen szép is lenne, ha egy Szentendre szerű, zegzugos kerületi központot lehetne felfedezni hajdani kiskorcsmák, derék iparosműhelyek emlékeivel. Ehelyett félig be kell hunynia a szemét képzeletbeli sétálónknak, amikor tovább ballag, hogy a Szentlélek tér Szentháromság-szobrától kiindulva átbújjon az Árpád-híd alatt, megszemlélje a Szent Péter és Pál plébániatemplomot és a zsinagógát, bóklásszon az Óbudai Társaskör környékén, majd tovább baktasson a Lajos utcán a hajdani textilgyár téglafala mentén, végig a promenádon, egészen a Kolosy térig. De mindvégig hunyorognia kell, és ugyancsak forgathatja a fejét, ha nem szeretné, hogy a panelszürkék belezavarjanak múltidéző sétájába.

De ha a múltat akarjuk felfedezni, miért nem vizsgáljuk meg azt is, milyen történeteket rejthetnek a tízemeletes kockák? Ideje lenne lehántani az előítéleteket a panelekről, hiszen voltaképpen már azok is a közelmúlt történelmi emlékei, amelyek még kézzelfogható valóságként számolhatnak be a Kádár-korszakról.

Miért ne lehetne kiemelt látványosságként kezelni annak az ötven évnek az emlékét, amely Magyarország történelméből is kitörölhetetlen?

Mindez csak azon múlik, hogyan csomagoljuk (város)marketingbe, hogyan pozícionáljuk, és tárjuk a kerület lakói, illetve a nagyérdemű tágabb közönség elé a kulturális örökségnek ezt a szegmensét.

Tudjuk, hogy fontos a római Aquincum városából maradt történelmi kincsek feltárása és méltó módon való kirakatba helyezése, hasonlóan fontos Krúdy Óbudájának értékmentése, a Zichy-kastély felújítása, a Hajógyári-sziget integrálása a napi szabadidős helyszínek közé, ezer más értékes helyszín a napi környezetünkben. De voltaképpen egy további érték kellős közepében is ülünk, amelyre szintén lehetne komolyabb hangsúlyokat fektetni, lévén, hogy ez aztán igazán a kerület valóságosan átélhető építészeti öröksége. Természetesen van, aki már felfedezte és kellő munícióval rendelkezik ahhoz, hogy átfogó koncepcióval segítse a panelek szellemi rehabilitását, mert talán ők is érzik, annyira nyomasztóan magasodnak fölénk ezek a háztitánok, hogy valamit kezdeni kell velük. A Kiscelli Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és az Óbudai Múzeum egyaránt fontos és korszerű, komplexen átélhető tárlatokat szentelt az óbudai panelek témáinak, a lakókörnyezetet meghatározó tereknek, dokumentált történetüknek, városi legendáiknak. Az Óbudai Múzeum még a ma rendkívül népszerű városfelfedező túrákat is integrálta kínálati csomagjába, és kültéri tárlatvezetésekkel csábít a panelházak közé, mert bőven van mit mesélni, mutogatni róluk (még olyan anekdotákat is meg lehet ismerni például, hogy melyik magyar költő tartott az 1970-es években jógaórákat a környéken, saját panellakásában).

Mindezek olyan kezdeményezések, amelyeken el lehet indulni a panelrengeteg hasznosításának új útján. A történeti tudástár kombinálható a homlokzatok művészi megújításával, izgalmas és újszerű eseményeket lehet köréjük szervezni. Ha a street art igazán felfedezné magának Óbudát, a lehetőségeknek egész tárháza tárulhat fel, amely hozzáadott turisztikai vonzerővel is bírhat. Elég, ha csak a Faluházra gondolunk, amely egy budapesti körtúra elengedhetetlen része kellene legyen, hiszen példáján pontosan el lehet regélni, mi történt a kommunista érában, és kicsiben, átélhetően bemutatni, hogyan torzította el fél Európa világképét egy erőszakos ideológia. De fel is lehetne mutatni “best practice”-ként, miféle innovatív megoldásokkal lehet környezetbarátabbá és emberbarátabbá tenni a megvalósult lakógépet, a Flórián tér füves tere pedig kiváló agóra lehetne, ahol street art eseményekkel közösen lehetne ünnepelni a ránk maradt modulor-épületbölény megszelidítését.