A Rossio-tól nem messze indul az a kis utca, amelynek tábláját majdnem lehetetlen megtalálni. Olyan meredek, hogy korláttal kellett ellátni, az alsó szakasza tulajdonképpen egy terasz, amely egy másik utca fölé nyúlik. Nem egy ilyen van a városban, ahol a villamosok hajmeresztő kanyarokban manővereznek a hetvenfokos lejtőkön, mint a Sé előtt, máshol felvonók és liftek kötik össze az egyik városrészt a másikkal, és ha feltűnik a köszörűs, trillázva a februári tavaszban, le kell szállnia a bicikliről, mert lehetetlen a hegyre feltekernie.

Calçada Garcia a neve annak a meredek, teraszként kezdődő utcának. Alig egy pár métert haladhat rajta az ember a nagy kanyar előtt, kerülgetve a mosodából targoncán valamit éppen kiügyeskedni igyekvő alkalmazottat, a fején egy kosár gyümölcsöt egyensúlyozó, valószínűleg a Zöld-foki szigetekről érkezett kofát, aki tyúklépésben halad lefelé, hogy el ne essen, és akinek társai lent, a korlát alatt kínálgatják a Közép-Európában ismeretlen csonthéjas és zöld és sárga gyümölcseiket. Az utcakanyart belengi a mosoda szappan- és vizesruha-illata meg az öreg házak pincéinek szaga, és mindebbe belekeveredik a lenti éttermekből felszivárgó sültszalonna-szag, éjjel és kora reggel is megáll a kanyarban ez az illatorgia, de nem tolakodó, épp csak lebeg a mosoda kigőzölgései felett. Ha az ember hátrafordul, hogy vessen egy utolsó pillantást a fehér kockakövekkel burkolt kis szakaszra az égbe szökő utca alatt, hosszú, keskeny, lepattogzott festékű zöld spaletták sora néz rá.

Pár éve ismerem már a környékbeli boltokat és eladókat; ott a sarkon a kalapos, régi üzlet, mintha a harmincas évekből ragadt volna itt annyi más üzlettel együtt. Lisszabonban negyvenvalahányban megállt az idő, hetvennégyben újraindult az óra, de lassabban teltek talán az évek, mint máshol – a huszonegyedik század előtt az üzletportálokon, kisboltokban, kávéházakban és megállókban itt legfeljebb, átlagosan 1952 van, Lisszabon ezért is élhető és szerethető ennyire: a megőrzött emberlépték miatt.

A kalapos műgonddal rendezi el a kirakatban a baretteket, mindenféle változatban – sok férfi hord itt ilyet. Az iskolás lányok egyenruhája meg olyan, mint a briteké, a hosszú, térdig érő zoknit, a térdnél végződő rakott szoknyát és a nyakkendőt úton-útfélen látni, a sapkákon meg ott az iskola címere.

A Calçada Garcia egyik házában lakom Lisszabonban, ha ott vagyok. Két bejárata van, mert épp a kanyarban áll a ház, az egyik kapu így jóval feljebb van a másiknál. Az alsó kapun belépve piros-szürke postaládasor fogad, és meredek falépcső indul fölfelé. Amikor becsapódik a kapu, amelynek eresztékein és ablakszemén átszivárog a fény, amely pászmákat rajzol a lépcső melletti, azulejo-val borított falra, megállok ott minden alkalommal pár pillanatig, mint ahogy gyerekkoromban álltam a régi házunk padlásán, a sok limlom: régi újság, csorba üvegkancsó, monarchiás gyógyszeres fiola, foszlott napernyő, egy Zágráb–Prága vonatjegy, egy nyugágycsontváz és a ki tudja miért eltett ötvenéves, színe vesztett vászonredőny, egy pokróc, egy fémkulacs és egy rejtélyes vasdarab között a napban csillogó finom padlásporban.

Minden padlás átjáró a régebbi időkbe, mint ahogy ez a rejtélyes lisszaboni kapubejárat is átjáró egy korábbi életbe, amelynek képei úgy merülnek fel az emlékezetemben, mint ahogy a reggelre elfelejtett álom részletei előjönnek hirtelen délben; emlékszem ezekre a postaládákra, egész biztosan emlékszem, és arra is, hogy laktam egy ehhez hasonló házban, ahol a lépcső szinte a kapuból indul és meredeken szökik fel a homályos semmibe, talán egy másik életbe, amelyben elfelejtődnek a postaládák és a Calçada Garcia.

Valami megfoghatatlan nyom mégis megmarad, egyetlen illattöredék, egy utcakő, egy barett, egy lepattogzott festékű spalettadarab egy kilinccsel, valami, amitől az embernek kínzó honvágya van az újabb életben, amíg meg nem találja az első mozaikkockát, ami átvezet az időn, és vissza nem talál abba a városba, ahol valaha élt, és el nem kezd visszaemlékezni egy olyan nyelv szavaira, amelyen valaha beszélt.

Az én mozaikkockám egy dallamfoszlány volt, egy fado pár üteme. Budapesten éltem akkor, ahol születtem, nyár volt, este kilenc körül, épp eltűnt a maradék derengés az égről, lassan és nyugodtan sötétedett, zörgött a rádió, mormolták benne a híreket, nem volt fontos, úgyis hazudnak. A valódi híreket nem a rádiók közlik, hanem a piac népe vagy a madarak, máskor az evangelisták vagy a Buddha maga, a többi meg nem fontos, és kár időt pazarolni rá.

Talán a gitárpengés törte át a duruzsolás elé emelt falat, aztán az énekesnő hangja, valamikor 1996 nyarán.

Széjjelhasította az a hang a lassan ereszkedő sötétet, a szemben magasodó panelházsort, eltüntette a Váradi utcát teljes hosszában, és a csöndes óbudai este mögött megláttam Lisszabont az esőben. Csillogtak a vizes, fehér utcakövek, zöldes alkony ereszkedett épp a városra, a kifőzde ajtaja ki-be lengett, ahogy a vacsorára betérők és a kifelé igyekvők egymásnak adták a kilincset, a huszonnyolcas villamos lihegve indult neki a hegynek, a Martim Monizról felfutó lépcső aljánál megállt a víz, láttam a Rua Garrettet és végül a folyót, amely édes és hatalmas, mint az életek közti álom.

Amikor a fado véget ért, eltűnt az emlékezet valamelyik oldalszobájában Lisszabon és vele mindaz, ami ki tudja, honnan jött elő.

Teltek az évek, monoton szomorúsággal és iránytalan honvággyal talán egy másik város, talán önmagam magasabb léte felé.

Egy komoly, utálatos februári napon indultam el végül Lisszabonba, húsz év múltán. Voltaképp semmi kedvem nem volt hozzá.

Voltak már városaim, amelyekre ráismertem, dédanyám városa, Firenze, apám városa, Zágráb, a ki tudja honnan ilyen ismerős Trieszt, és Velence, ahova addig jártam, hogy a makacsságomat a város megjutalmazta, és befogadott. Néha kérdezik, hol vagyok igazán otthon, de nem tudom.

Sok helyen.

Igazán.

De mindig ott áll minden otthonlét mögött egy másik város, ahonnan épp hiányzom.

És egy, amelynek nevét még nem ismerem.

Lisszabonba éjjel érkezik meg a gép. A repterek egyformák, gondolhatják sokan, de ez nem igaz  – minden város elkezdődik már a reptéren. Lisszabon is. Érezni a Tejo hullámzásának ritmusát már ott. Mint a szívlüktetés. Mint a saját szívem lassú lüktetése.

Mindegy is, miként mentem át akkor a városon, miként fordultam rá magabiztosan a megfelelő utcára, hogyan kanyarodtam fel elsőre a Calçada Garciára, mintha éveken át jártam volna fel- és le rajta, még az első este is mindegy, sőt az a zavaros, boldogság is, amely a városon végigsétálva elfogott.

A benyomások, a sejtések és a Tejo hullámzásának ritmusában lüktető szív is kevés.

De aztán az első ott töltött nap estéjén, amikor hazaértem ebbe a furcsa házba, amelynek egyik kapuja magasabban, a másik alacsonyabban van, mivel az utca, amelynek sarkán áll, egyenesen az égbe szalad, és megláttam az éppen lemenő februári napban a postaládák sorát és a falépcsőt, emlékezni kezdtem még csak nem is a postaládákra – hiszen az lehet tévedés is –, hanem az egykori anyanyelvemre.

Másnap kibogarásztam az első Pessoa-verset egy antikváriumban.

Úgy jöttek felém a szavak, mint az áradat, mégsem fuldokoltam bennük, mint ahogy más nyelvekben szoktam. Minden szó ismerős volt, és ki tudja, mikor kapcsolódtak belőlük össze az első mondatok, összeolvastam őket, mint négyévesen az első görög betűket egy párás konyhaablakon, ahová nagyapám írt nekem az ujjával.

Azóta azt mondom, ha Lisszabonba tartok: hazamegyek.

Megkérdezik néha még mindig, hogy nekem, aki mindenféle vagyok és ennyi helyen megfordulok, hol van az igazi otthonom. Annyi várost mondhatnék, mindenekfelett az egész egykori Monarchiát vagy Firenzét, esetleg Velencét. De mindegyik mögött ott állna zárójelben egy másik, amelyből épp hiányzom.

Honvágyam van mindenhonnan mindenhová.

De már nem keresem a várost, amit még nem ismerek, és amely ott áll a városok hosszú sora mögött.

És persze vannak azok a hibák, amelyeket tulajdonképpen elkerülni sem lehet. A vendégek közötti személyes ellentétek, a családi viszályok még a legjobban előkészített rendezvényeken is kínos helyzeteket eredményezhetnek. Ilyenkor csak a rendezvényszervező lélekjelenlétén múlik, hogy zavart és döbbent hallgatásba, vagy sajtóhírben kicsúcsodó botrányba fullad a program.

Nemrég mi is elég kellemetlenül jártunk. Nem az első vérszerződésünk volt, de a magyarokkal akkor dolgoztunk először. Tanulságos végigvenni pontról-pontra, átgondolni lépésről lépésre, mit hol ronthattunk el, hátha legalább ti nem jártok így. Okos enged, rendezvényszervező szenved.

1. A megrendelés. Világos és egyértelmű volt a megrendelő szándéka. Új együttműködésre lép hat különböző törzzsel, amelyet egy protokoll rendezvény keretében, saját szokásaik szerint vérszerződéssel erősítenek meg. A briefben mindezt pontosan leírtuk, az első egyeztetés után alaposan utánanéztünk a rovásírásos emlékekben a vérszerződés szokásának. Megvannak az alapok, pipa.
2. A helyszín kiválasztása. Bár a törzs szálláshelye adott volt, azon belül szabadon választhattunk. A szúnyogok miatt a Volga menti rejtelmes, de lápos területet elvetettük. A fenyőligeten vacilláltunk kicsit, végülis azért vetettük el, mert a fenyves susogása megzavarta volna a nem túl nagy hangú megrendelő ünnepi köszöntőjét. Sokáig vitáztunk az amúgy rendkívül jó adottságokkal rendelkező Szépasszony-árkon, de azt is elvetettük. Bár könnyen megközelíthető, a táj gyönyörű, a kilátás odafentről fenséges, de elég szerencsétlen áthallásokra adott volna okot, ha egy új szövetséget a szakadék szélén kötnek meg.

Így esett a választásunk a törzsi szálláshely földrajzi középpontjában elhelyezkedő Sólyom-lesre, ami tulajdonképpen csak egy domb, lábánál cserjékkel, odafent nagy, füves réttel. A dombra az ösvény délről indul, kanyargókat követően a keleti oldalon ér fel. Csodálatos látvány tárul az elé, aki pont naplementekor ér a tetejére. (Mondanom sem kell, a rendezvény időpontjának kiválasztása előtt megkérdeztük a sámánt a napnyugta pontos idejéről.)

3. A meghívók. Kényes ügy. Van, aki az egyszerűt szereti, van, aki a csicsásat. Feltételeztük, hogy a magyar törzsek valamilyen szikár, mégis nagyságot sugárzó ornamentikát, esetleg szarvast, turulmadarat ábrázoló vagy háromhalmos mintát választanak. Furcsa volt, hogy a megrendelő miután először egy nonfiguratív mintát választott, még a kifaragás előtt üzent, hogy csak egy egyszerű, rovásírásos fatáblát küldjünk szét. Még festeni sem kellett.
4. Dekoráció. A helyszín kiválasztása már eleve sok mindent meghatározott, adta magát a táj. Mi úgy terveztük el, hogy a domb tetejére felérve egy kapuval jelöljük ki, mint egyfajta szentélyt, a rendezvény ünnepélyes helyszínét. A teátrumot – nevezzük így – két oldalsó oldalán földbe szúrt, nemzeti színű lófarkakkal díszített lándzsákkal kerítettük volna el. A családtagoknak, vendégeknek, hogy ragaszkodjunk a szokásokhoz, egyszerű lócákat, fapadokat készítettünk, míg a protokoll vendégeknek kacagányokkal borított fatuskót szántunk. Az ünnepség maga egy pajzsokkal borított emelvényen zajlott volna, aminek közepén egy bronzból készített üstbe fogtuk volna a szerződők vérét.
5. Napokig vacakoltunk az ültetésrenddel, pedig nem tűnt bonyolultnak. A megrendelő, azaz a törzs vezére, az ünnepélyes eseményben érintett hat vezér, valamint a sámán. A sámán a háttérben állt volna végig, fején az a szarvasagancsos dísz. A megrendelőt nem akartuk leültetni, folyamatosan szerepe lesz, ezért úgy döntöttünk, nem ugráltatjuk a székétől az üstig.

A kemény diót a hat vezér jelentette. Az egyértelmű, hogy az első sorban ülnek, mögöttük kísérőjük, gyerekük, szolgájuk vagy feleségük. De ilyen kevés emberre forgatót nem találhattunk ki, rövid szerepe után mindenkinek ugyanarra a székre kellett leülnie, ahonnan felállt. Ha ábécé sorrendbe ültetjük őket, az bár egyszerű megoldás, de sértődések lehetnek: milyen alapon lép először az emelvényre Előd, miközben rangban bőven Huba, a helyettes vezér mögött van. Maradt a rangsor szerinti rend. De ha először a legmagasabb rangúval kezdünk, a végén a résztvevők fejében az a legalacsonyabb rangú vezér marad meg, aki utoljára ment az elemvényre. Úgy döntöttünk, fordított sorrendben haladunk. Először Ond, aki csak a takarmányozási ügyekért volt felelős, majd Kond, aki az eggyel fontosabb lószerzámozási vezér volt, utána a sámánügyi Előd, őt követte Tas, az íj- és kardfejlesztésért felelős vezér, mellé ültettük Töhötömöt, aki a beszerzési- és fosztogatásügyért volt felelős, végül Huba, a legmagasabb rangú, általános vezérhelyettes.

6. Egyértelmű, hogy a forgatókönyvnek a lehető legegyszerűbbnek kell lennie. A túl sok felesleges beszédtől, a kardtánctól, az íjhegedű kvartett műsorától, a mondaszavaló kisfiútól csak lankad a nézők figyelme, és ezáltal az ünnepség emelkedett hangulata is elvész.

Rövidre fogtuk. Mindenki a helyén ül, amikor a megrendelő fehér táltoson beléptet az emelvény elé. Három szűz lány segíti le a lóról. Először a sámán megáldja a helyszínt és a résztvevőket, dobolva körbeugrálja ötször az üstöt. Ezután a megrendelő mond rövid és lelkesítő köszöntőt. Sólyomreptetést követően a hat vezér egymás után, az ültetési rendnek megfelelő sorrendben az üsthöz lép, elmondják egyesével az eskü szövegét, a késsel óvatosan megvágják csuklójukon a bőrt, pár csepp vért eresztenek az üstbe, majd a helyükre fáradnak. A végén az emelvényen koccintás.

Egyikőnk sem gondolt arra, hogy valami rosszul sülhet el. Úgy tűnt, mindent tökéletesen előkészítettünk, ezért döbbentett meg, ami történt.

Amikor odaértünk, a megrendelő már az emelvényen állt mellkasán keresztbe font karokkal. A megrendelő felesége, Emese oldalt ült, egyedül, végig lehajtott fejjel. Hiába kértük, ott is maradtak végig, ahogy a vendégek érkeztek. Elsőként Tas jött egy lihegő szolgával a háta mögött. Utána Töhötöm a lányával, majd Kond a feleségével, Ond egyedül, végül Előd szintén a feleségével. Huba késett. Nélküle nem tudtunk kezdeni.

Mindenki idegesen nézelődött körbe, sokan pusmogtak, találgatták, mi fog most történni. Érezni lehetett a levegőben azt, ami a rendezvényszervező legnagyobb ellensége, a feszültséget, hogy valami történni fog. A nap már majdnem lebukott a horizont mögött, amikor nagy dérrel-durral, az oldalán lógó szablyával szó szerint becsörtetett Huba egy fegyveressel a háta mögött, és a legelső székre dobta magát. Elkezdhettük.

A megrendelő nem várta meg, hogy a sámán befejezze a szertartást, a solymászt egy kézmozdulattal elzavarta. Ond, Kond, Előd, Tas és Töhötöm gyorsan elhadarta az esküt, megvágták saját kezüket a késsel, majd helyükre ültek. Ahogy Töhötöm is leült, a csöndben vágni lehetett a levegőt. A megrendelő Hubára szegezte tekintetét, aki idegesen tördelte ujjait. Percek teltek el, mire felpattant és az emelvényre lépett. Mikor a kés után nyúlt, a megrendelő elé állt és saját maga vette kézbe azt.

Emese ekkor pattant fel. Ideges morajlás futott végig a résztvevők között. Terhes volt, gömbölyödő hasát már nem tudta ruháival eltakarni. A megrendelő és Huba is őt nézte. Nem voltak meglepődve.

A megrendelő bal kezével megfogta Huba jobb kezét és csuklójához szorította a kést. Farkasszemet néztek. Idegességemben a forgatókönyvet lapozgattam, amikor Huba elkezdte az esküt.

— A mai naptól fogva téged… — nagyot nyelt mielőtt folytatta volna — vezérnek és parancsolónak választalak, és amerre szerencséd vezet, oda téged követlek.

Alig lehetett hallani a hangját.

— Ameddig életem tart, sőt, utódaim életének fogytáig mindig… — elakadt. Úgy tűnt, nem jut eszébe a folytatás, megköszörülte torkát, többször újrakezdte, de mindig elakadt.

— Utódaim életének fogytáig mindig, — csuklójához szorult a kés — a te ivadékod lesz a vezérem.

Míg Emese a döbbent vendégeket félrelökve szaladt ki, a megrendelő befejezte Huba helyett az eskü szövegét.

— Hogyha  a vérszerződést megszegnéd, átok sújtson téged hetedíziglen — mondta, majd mélyen a húsba vágva végighúzta Huba csuklóján a kést.

Akkor ott semmit nem értettem. Néha évek kellenek, hogy megértsük, mi miért történt. Majd évezredek, hogy kimentsük magunkat, hogy lemossuk magunkról a szégyen, hogy megszabaduljunk a felelősségtől, hogy megváltoztassunk dolgokat, hogy máshogy nézzünk az eseményekre, mint ahogy valójában történtek. Hogy a hűtlen feleségből ősanya legyen, a házasságtörőből csak a hét vezér egyike, míg a megrendelőből Álmos, a magyarok ősatyja.

A jó rendezvényszervező mellé kell egy jó egy jó marketinges, vagy egy jó sajtós.

Vagy egy sámán.

Amikor a Lumière-testvérek először bemutatták első filmjeiket, a közönség vásári bohózatként nézte a jeleneteket, és a korai mozgókép legendássá vált történeteket szült. Ezek közül egyet szinte biztos, hogy mindenki ismer: a nézők ijedten felugrottak, egyesek ki is szaladtak a vetítésről, mikor a vonat beérkezik az állomásra. Ez a képsorozat a filmtörténet kezdeteként beleégett a kulturális emlékezetünk retinájába. Azonban sokan úgy képzelik a jelenet vetítését, hogy néma csendben zajlott, holott tudjuk, a testvérpár egy zongoristát szerződtetett az 1895. december 28-ra, a párizsi Grand Caféban megrendezett első vetítésre. A film születése pillanatában frigyre lépett a zenével, és ez a művészi házasság ígéretes hosszúságú, kis híján 130 éves, csak a költészet és zene frigye veheti fel vele a versenyt, igaz ők már matuzsálemi korban járnak, többezer éve házasok.

A zene azonnali megjelenése a filmvetítéseken felveti a kérdést, hogy mi lehetett a mozgatórugó? Lumière-ék netán zenerajongók voltak? Vagy egy kávéházban mégiscsak kellett zenével is szolgálni? Sőt, még az az ötlet is felmerült, hogy a filmvetítő gépezet hangját kellett elnyomni valamivel, erre a legkellemesebb megoldás a zene lehetett. Valami olyan elementáris igény megjelenéséről lehet itt szó, amely annyira kézenfekvő, hogy még az okokat is nehéz lenne összeszedni. Olyan ez, mint amikor a költészet megszólalásra vár: egy versnek el kell hangoznia, fel kell zengenie. Még a 19. században is divatban volt a hangos olvasás, melyről több mint száz év alatt teljesen leszoktunk, de érdemes kipróbálni! Ennek a párhuzamnak viszont látszólag ellentmond, hogy a festészet nem ragadta magához a zenét. Festményeket csendben nézünk a múzeumokban és monitorjainkon, csendben lapozzuk a képzőművészeti albumokat. De ez csak a látszat. Ugyanis már a reneszánszban a színházról mint mozgó festészetről beszéltek. A díszlet, a szcenika festészeti műfaj volt, amelybe mértani pontossággal bele kellett állítani a beszélő és mozgó embert: a színészt. Nem is váratott magára sokáig az opera megszületése, költészet, festészet és zene egybeforrása.

Valami különös hasonlóság fedezhető fel a film és zene összekapcsolódásában is. A zenének soha nem volt egyszerű, semleges, háttérzene szerepe a film történetében. Ugyan semmit nem tudunk Lumière-ék zongoristájáról, szegénynek a neve sem maradt fent, de annyit minden bizonnyal feltételezhetünk, hogy a zongorista nézte a mozgóképet, és ha mással nem, hangulati aláfestéssel, esetleg drámai kísérettel látta el a filmkockák sorát.

Az alábbi videók természetesen később készült zenével mutatják be az első Lumière-filmeket, és sajnos meglehetősen félrevezetők is, hiszen nem tudjuk rekonstruálni, mit játszhatott a zongorista, de legalább érdemes lett volna a zongorahanggal próbálkozni.

Itt egy majdnem teljes órát kitevő sorozatot látunk, melynek lelkes összeállítója új zenével látta el a felvételeket, mi több, még a közönség általa elképzelt reakcióinak hangjait is belemontírozta a zenei anyagba:

Meglepő, de az első eredeti filmzene egészen korai: 1908-as. André Calmettes egy legendás 16. századi francia történelmi históriát vitt filmre, Guise herceg meggyilkolását. Felkérte Camille Saint-Saëns-t, hogy írja meg a film zenéjét. A komponista elvállalta a feladatot, így ő lett az, aki az első eredeti filmzeneszerzőként vonult be a film történetébe. A korai filmnyelv teátrális stílusáról fentebb írtak itt tökéletesen megfigyelhetők: széles, hősiesen drámai mozdulatok, nagyon erős gesztikuláció és mimika – belecsöppenünk egy 20. századi eleji színpadi előadásba.

A némafilm kísérete továbbra is a zongoristák szereplésére szorítkozott leginkább. Ez volt a lehető legolcsóbb megoldás, csak egy muzsikus kellett hozzá, a kávéházakba, később a vetítőtermekbe elég egyszerű volt egy zongorát felállítani. Így ez a zenei tevékenység lassan egy sajátos szakma lett, amely elsősorban nehéz körülmények között élő muzsikusoknak nyújtott kenyérkeresetet. A zongoristák a legtöbb esetben az első vetítés előtt nem is látták a filmet, így első látásra improvizáltak. Ezekből a rögtönzésekből jöttek létre azok a klisék vagy sablonok, amelyek lehetőséget adtak az adott filmbeli jelenet hangulati, dramaturgiai aláfestésére.

Ennek a különös zenei nyelvnek a mindent tudó nagykönyve lett a cseh származású amerikai zeneszerző, John Paul Zamecnik háromkötetes kottakiadványa, amely minden mai hallgató számára felidézi az igazi, hamisítatlan némafilmzenei stílust. Zamecnik ugyan Amerikában született, de fiatal korában Prágában élt, és az ottani konzervatóriumban Dvořáknál tanult zeneszerzést. Amerikába hazatérve a Pittsburgh-i Szimfonikusoknál hegedűs volt, komponált is, majd bekapcsolódott a filmiparba, és így született meg filmzenei főműve, a Sam Fox Moving Picture Music három kötete. Tematikusan rendezte a zenei anyagokat, például viharjelenet, haláljelenet vagy cowboy-zene és ehhez hasonlók. A kotta maga jórészt az adott filmjelenetek zenei csontvázát adja, egészen egyszerű letétben. Zamecnik műve a mozizongoristák Bibliája lett. A képzettebbek improvizációkkal teletűzdelve játszották, míg a kevésbé felkészültek egyszerűen megtanulták őket mint előadási darabokat, és bármikor előhúzhatták a tarsolyukból a megfelelő zenei betétet.

Zamecnik nem a filmzenei nyelvet teremtette meg, hanem az akkoriban létezett és használt zenei nyelvezetet rendszerezte. Így ez a hallatlanul érdekes gyűjtemény egyúttal betekintést ad a korabeli észak-amerikai szórakoztatózene világába is, például a ragtime-ba. Nem véletlen, hogy Scott Joplin ragtime-darabjai annyira erősen felidézik a mozi hőskorát.

A némafilmzenével foglalkozó mai zeneszerzők is igyekeznek az eltűnt kísérőzenéket pótolni, ehhez nélkülözhetetlen számukra Zamecnik gyűjteménye. Simeon Musgrave amerikai zongorista és zeneszerző például egy korai Chaplin-jelenethez írt teljesen autentikus, remekül működő kísérőzenét.

Apropó, Chaplin! A filmtörténet egyik legnagyobb óriása maga írta filmzenéit. Egyik legemlékezetesebb darabja a Modern idők híres etetőgép-jelenete.

De ez már a történet vége. Az 1936-os Modern idők technikailag már a múlté. A húszas években a hangosfilm elterjedése lehetőséget adott a hangfelvétel és a film összekapcsolására, így temérdek mozizongorista, sőt, az előkelőbb, komoly filmszínházakban működő zenekarok tagjai is más munka után nézhettek. Többen lázadoztak, mint írtam, maga Chaplin sem lelkesedett a hangosfilmért, de saját filmzenei kompozíciói már hangfelvételként a filmszalag mellett futó hangsávban hangoztak fel.

Véget ért egy nagy korszak, amelynek egy nagy, drámai film állít emléket, a 2011-es Némafilmes (The Artist) című mozi. A főhős ünnepelt némafilm-színész, azonban a hangosfilm megjelenésének részben áldozata, részben az alkalmazkodás hiánya miatt maga okozza vesztét. A film egyedülálló érdekessége, hogy feleleveníti a némafilmezés technikáját is, lévén maga is némafilm.

Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy néprajzkutatók eredetmítosznak fogják hívni a hülye kis történeteiket. A dob a táltosparipa, a sátorrúd az égigérő fa – na persze! Pedig csak annyi, hogy volt egy-egy jó esténk a tűz körül. Páran a kumisztól ájultak be, mi általában galócát toltunk. Nevettünk a történeteiken, kiscserkészek voltak hozzánk képest. Mert a gombától aztán meglódul a fantázia! Ha ilyent rágsz, olyan látomásaid lesznek, visszasírod. Táncra perdül és áriát énekel a szarvasbőr, megvadult lóként körbe-körbe vágtat a lóca, démonként vicsorog az üst, hegedülni kezd az íj. Röhögtünk megállás nélkül. Vagy éppen magunk alá csináltunk a félelemtől. Ijesztő tud lenni, amikor az anyánk tintapacaként folyik szét a szemünk előtt.

Ez a tuti, nem a gyerekmesék!

Nem csoda, hogy Hunor és én egy ideje nagyon untuk már otthon a sok rizsát.

– Menjünk világgá! – súgta hétfő este csillogó szemekkel. Azt hittem, csak viccel, de komolyan gondolta. Nem csak a gomba beszélt belőle.

Másnap reggel tehát világgá mentünk.

Ezen azóta is röhögünk, még most is, hogy már semmi nevetni való nincs rajta. Csak úgy elindultunk, mielőtt a többiek magukhoz tértek volna, bele a világba, mondjuk amerre a nap megy le. Aztán ez lett a vége. Valahol ugyanis baromira eltévesztettük az irányt. A gyepütől nyugatra mégis sűrű és végtelen az erdő.  Nem csoda, hogy az összes törzs keletre vágyik. Hunor mondta, hogy erre kell menni. Ha lenne google maps, vagy legalább egy egyszerű turistatérképünk, könnyebb lenne. Már aznap veszettül eltévedtünk.

Itt heverünk második napja ezen a tisztáson, a napot is alig látjuk, nem tudjuk, merre az arra.  A vizünk is, a kétszersültünk is elfogyott, rántott húsról álmodni sem merünk. Csak ezt a kék bogyót rágcsáljuk, amit pisálás közben találtam egy bokron. Hunor szerint áfonya. Szerintem nem az. Sok van belőle, bár mint halottnak a csók. Folyton korog a gyomrunk tőle. Ezért egyre többet szedünk.

És akkor egyszercsak megjelenik a túloldalon egy szarvas. Egy hatalmas szarvas, hatalmas, nemes aganccsal.

– Nézd, hímszarvas! – bök oldalba Hunor.

Nem akarom elriasztani az állatot, ezért csak sziszegve vetem oda Hunornak – Gímszarvas, te hülye!

Az elfordítja fejét, minket néz. Először jobbra, aztán balra, hogy jobban lásson. Eskü, stíröl bennünket. Megrázza fülét. Kérődzik. Mintha mondani akarna valamit. Fülelek, Hunor is fülel.

– Te is hallod? – kérdezi.

Bólintok.

Felpattanok, ő is felpattan. A szarvas hátat fordít nekünk, és az erdőbe megy. Előtte még visszanéz. Mintha hívna, hogy kövessük.

Hát mi követtük. Így jutottunk ide. Követtük árkon-bokron át.

De ebben az erdőben nemcsak árok meg bokor van. Lábunk köré fonódnak az indák, körmükkel tépik menténket, utánunk nyúlnak a fák, kavicsokkal dobálnak a mókusok. Mérgezett tüskékkel lövöldöznek ránk a szederbokrok, suttognak, kiabálnak, átkozódnak a cinkék, köpködnek ránk a szajkók.

A szarvas néha megáll, hátranéz. Olyankor mi is megtorpanunk, moccanni sem merünk. Mi lesz, ha mondani akar valamit, és mi nem értjük, mi lesz, ha ő az egyetlen reményünk, hogy kijussunk innen egy olyan földre, ahol kalász lengedez, a szőlőkön nektár csepeg? Megcsillan az agancsán a napfény, mintha aranyból lenne, mintha korona csillogna rajta. Egy király ő, uralkodik felettünk, vezet minket.

Aztán tovább az erdőbe, követi a tempónkat, elöl üget ő, szaladunk utána mi.

A sűrűben koboldok ugrálnak elénk, csuklyás alakok követnek, kénszagú a cserjés. Rettegéssé erősödik bennünk a félelem. Szaladunk ahogy csak bírjuk, jobb, ha hátra se nézünk, Hunor előre rohan, menekül valami elől, amit csak ő lát, én nem. Elbotlik, mintha elgáncsolná valaki, legurul egy meredélyen. Utána sietek, felsegítem, és egyszercsak mintha nyelveken beszélnék, szavak jutnak eszembe, nem tudom, mit jelentenek, jelentenek-e valamit. Mordor, belzebub, taigetosz, inferno, gyehenna, mondom neki, miközben nyirkos kezemet fogja.

Köd ereszkedik ránk, hideg, kék köd, körülöttünk zörög az avar, lények sziszegnek, paták dobognak, tenyerek csattannak, lánc csörög, porcok ropognak. Kapkodjuk a fejünket, egymáshoz bújunk, érzem Hunor acetonos lehelltetét.

– A koponyányimonyók! – suttogja nekem remegve.

Csak ekkor esik le.

– A kék bogyók – mondom én mielőtt összeesünk, és elsötétül minden.

– Így kerültünk ide – mesélem a pödrött bajszú pasasnak. Zúg a fejem, görcsben a gyomrom, kiszáradt a szám. Inni ad egy kulacsból.

Soha többé, fogadom meg magamban. A szarvast keresem, de csak egy pár szamarat látok egy rozoga kocsi elé fogva a férfi mögött. Hunor mellettem még mindig ájultan fekszik a fűben. Vakít a nap, melegíti a bőröm, érzem, ahogy felpezsdül a vér az ereimben.

– És hol vagyunk? – kérdezem pislogva a férfit.

– Aratni kell hamarosan – mered a búzatáblára. – Aztán jöhet a szüret – teszi hozzá.

Madarak csicseregnek, szellő simogat, gyanúsan giccses minden.

– Isten hozta Vásárosnaményban! – mondja, majd felsegít.

Belegondolunk-e abba bevásárlás közben, hogy a kosárba kerülő zöldpaprikát ki termelte, kezelték-e vegyszerekkel a termesztés során, mennyit utazott, amíg a bolt polcára rakták? Másképp fogalmazva: kihez kerül a kifizetett pénzem , milyen termelési és elosztási módot támogatok a vásárlásommal? Sokszor, de nem elégszer emlegetett alapvetés: a tudatos étkezés első pillére, hogy szezonális, helyben termelt élelmiszereket fogyasszunk, lehetőség szerint biogazdaságból, vagy vegyszermentes termelést folytató gazdától.

A termelői zöldség-gyümölcs beszerzése egyáltalán nem macerás, és utánajárást sem nagyon igényel. Sokféle úton tudjuk élelmiszereinket közvetlenül a gazdáktól beszerezni, minimális tervezéssel ez tökéletesen beilleszthető akár a rohanó hétköznapokba is. Nem szükséges azonnal, fenekestől felforgatni a háztartási szokásainkat, kezdjük kicsiben, apró változtatásokkal és hagyjuk, hogy elkapjon a lendület, majd kísérletezzünk bátran tovább.

(Kis adag zöldségrészesedés kora tavasszal. Fotó: Schäffer Zsuzsa)

Zöldségközösség: heti egy doboz meglepetés

A lehetőségek ismertetésénél viszont haladjunk fordítva és kezdjük a legnagyobb elszántságot igénylő, de talán a legkevésbé ismert módozattal: a közösség által támogatott mezőgazdasággal, az úgynevezett zöldségközösséggel. A nyugat-európai mintára nagyjából másfél évtizede már Magyarországon is meghonosodott módszer lényege a termelő és a fogyasztó közti együttműködés. A termelő megállapodik jó néhány (a gazdaság méretétől függően 50 vagy akár 200) vásárlóval, és egy teljes évre szerződést köt velük. Az így létrejött zöldségközösség tagjai a gazdával közösen osztoznak a megtermelt terményeken, de a gazdálkodással járó kockázatokon, felelősségen is. A csatlakozók az áruért meghatározott összeget fizetnek, legtöbbször havi részletekben. A 2-3 főre elegendő részesedés heti ára körülbelül 4000-5500 Ft, a nagyobb családnak való 6500-8000 Ft között mozog.  Az ilyen hosszú távú megállapodás biztonságot jelent a termelőnek, a vásárló számára pedig a gazda személye és a rendszer átláthatósága nyújt biztosítékot a minőségi termékekre. Évente több alkalommal gazdaságlátogatást szerveznek, ahol a tagok egymással is megismerkedhetnek, és áttekintést kaphatnak a termelés folyamatáról.  A terményeket hetente szállítják az előre meghatározott átadópontokra, de van, aki házhozszállítást is vállal. A heti zöldségkosárba az kerül, ami éppen terem, tartalma általában meglepetés, csak az átadáskor derül ki, mi érkezett aznap. Kora tavasszal és késő ősszel soványabb, nyáron viszont bőséges az adag, így a teljes szezon alatt kiegyenlítődik az egységárért kapott zöldségek-gyümölcsök aránya. Jelen cikk írói maguk is évek óta zöldségközösségi tagok, így személyes tapasztalatuk alapján mondhatják, hogy egy zöldségközösség bensőséges, vidám, összetartó csapat. Az egyszerre nagy mennyiségben érkező hasonló típusú zöldségek igazi, kreativitást fejlesztő kihívást jelentenek, nem is hinné az ember, mi mindent lehet készíteni mángoldból, céklából, cukkiniből, vagy akár káposztából. A zöldségek elképesztően frissek, finomak, némelyik hosszú hetekig tárolható. Családjaink étkezése az évek során szépen átalakult, zöldségfogyasztásunk mérhetően megnőtt. A zöldségközösség tagjai valóban segítik is egymást, a pandémiás időszakban gyakran előfordult, hogy valaki házhoz szállította egy karanténba került család heti adagját az átadópontról, de receptcserére, kreatív ötletekre is számíthatunk. A harmadik kerületben több zöldségközösségnek is van átadópontja, így ha csatlakozunk valamelyikhez, nem kell messzebbre mennünk, mint ha napi bevásárlásra indulnánk.

(Nyílt nap a zöldségközösségben. Fotó: Schäffer Zsuzsa)

Zöldésközösségek óbudai átadóponttal

A tahitótfalui Háromkaptár Ökokert az első fecskék egyike volt, 2010 óta működnek közösségi gazdaságként, jelenleg 65 család ellátását biztosítják, 1,5 hektár megművelésével. Legfőbb küldetésüknek a valódi közösségépítést tartják. Azt szeretnék elérni, hogy a tagok valóban a magukénak érezzék a közösséget, és ne egyfajta piacként tekintsenek a zöldségátadásra. Ideális esetben a gazda és a közösség tagjai év elején közösen döntenek arról, mit termeljenek, és a tagok év közben is részt vesznek a gazdaság munkájában. Ezért arra ösztönzik tagjaikat, hogy saját munkájukkal is segítsék a működést, és ezt a részesedésben pénzben is jóváírják. Legújabb kezdeményezésük egy kertterápiás program, melynek résztvevői befizetésükkel hozzájárulnak, hogy a váci gyógypedagógiai intézmények (EGYMI) halmozottan sérült tanulói is hasonló élményterápiában részesülhessenek. A szezon egész évben tart és május elején indul, de a csatlakozási szándékot már most érdemes jelezni . Harmadik kerületi átadópontjuk Csillaghegyen a Lidl parkolójában van.
( biokert@haromkaptar.hu, www.haromkaptar.hu/, www.facebook.com/foldszeretgetokertmuhely/)

A Zöld Almárium Ökotanya egész évben szállítja terményeit a Montevideo utcai  parkolóban található átadópontjukra. A téli időszakban feldolgozott élelmiszerekkel egészítik ki a heti kosarat. Az Ópusztaszer melletti Csengelén termelő család a zöldségek mellett baromfi- és sertéstartással is foglalkozik, így húsárura is lehet részesedést vállalni náluk. Aki nem szeretne kimaradni a májusban induló szezonból, akár már most jelentkezhet, hogy időben információhoz jusson a csatlakozás módjáról. (zold.almarium@gmail.com; www.zoldalmarium.hu, www.facebook.com/zoldalmarium )

A Szigetmonostori Biokert 12 éve tart zöldségátadást csütörtök esténként. Két átadópontjuk is van a harmadik kerületben, az egyik Csillaghegyen a TIC parkolójában, a másik pedig a Veder utcában. Mindkét helyen egy időben tartják az átadást a húst és tojást szállító Táncoskert gazdasággal.  A 80 családot ellátó gazdaságnál áprilistól februárig tart a szezon: februárban egy évindító közösségi eseményen lehet megismerkedni velük. Érdemes követni a közösségi oldalaikat az információkért, mert náluk is hamar betelnek a helyek.
( renatabangha@gmail.com, www.biokert.org, www.facebook.com/Biokert-Szigetmonostor-143850995686051 )

A TápióDoboz fix áras dobozrendszer, amit általában egy fél vagy egy teljes szezonon át rendelhetünk meg tavasztól ősz végéig. A 2014 óta Nagykáta mellett termelő család kínálatában gyümölcsök is vannak, ez ritka ebben az elosztási rendszerben. A dobozrendszer annyiban tér el a közösség által támogatott gazdálkodástól, hogy itt a termelők mással is foglalkoznak és terményeiket más csatornákon is értékesíthetik. Csillaghegyi elosztópontjuk a járvány miatt most nem működik, helyette házhoz szállítják a heti dobozokat. Termékeik ugyan nem minősített biotermékek, de valójában vegyszermentes termelést folytatnak. A szezon áprilisban indul, a csatlakozási szándékot azonban érdemes már most jelezni. (tapiodoboz@gmail.com, www.facebook.com/Tápiódoboz-1574036719546388/ )

(Kis adag zöldségrészesedés kora ősszel. Forrás: Tápiódoboz Facebook)

Közösségi vásárlás és doboz, amikor akarom

Ha az egész évre szóló elköteleződés még túl nagy falat lenne, érdemes kipróbálni a rendeléses dobozrendszert. Ennek lényege, hogy ugyan előre összekészített dobozt kérünk, de minden héten újra kell jeleznünk az igényünket, és a rendelést bármikor abbahagyhatjuk és újrakezdhetjük.  A házhoz, vagy postapontra szállító Neked Terem weboldalán a legkülönfélébb tartalmú dobozok mellett egyéni rendelés összeállítására is van lehetőség. A platform összegyűjti a kíméletes módon termelő gazdákat és értékesítési felületet biztosít számukra. Beszállítóik közül sokkal a termelői piacokon is találkozhatunk.

Hasonló alapelv mentén, de más módszerrel, valamint személyes átvétellel működik a Vedd Együtt mozgalom. Átvevőpontjuk a Békásmegyeri Szent József ház, ahol szombat délelőttönként tartott vásár keretében fizethetjük ki és vehetjük át a megrendelt terméket. A weboldalra a termelőnek és a vásárlónak is jelentkeznie kell, a kiszállításhoz a megrendelésnek el kell érnie a termelő által megadott minimális mennyiséget. Ezért érdemes kis közösséget szervezni és a névhez hűen „együtt venni” nagyobb mennyiséget, hogy a vásár biztosan létrejöjjön. A platform is erre buzdítja látogatóit, hitet tesznek a közösségi összefogás természetessége és világjobbító ereje mellett.

(Januári piac a Nánási udvaron. Fotó: Tóth-Kalló Éva)

Szombat? Piac!

Ha a piacok világával már megismerkedtünk, részesítsük előnyben ezen belül is a termelői piacokat. Ezek közül jó néhány található a 3. kerületben is, mi most a legfiatalabbat, a Nánási úti piacot emelnénk ki. A Kadosa utca sarkánál szombat délelőttönként egyre bővülő választék várja a látogatókat, kenyér, sajtok, húsok, kozmetikumok, feldolgozott termékek is kaphatók. Az árusok közt kifejezetten biotermesztéssel foglalkozó vállalkozások is találhatóak. Zöldésgtermesztés tekintetében ilyen a Lajosmizséről érkező Ökrös Bio-tanya, melynek tulajdonosa, Ökrös Gergely 2020-ban, a pandémia idején komplett megrendelő-elosztó rendszert működtetett: az előre leadott rendelés összekészítve várta gazdáit, hogy ezzel is gyorsítsák a vásárlási időt és segítsék a távolságtartást.
Vegyszermentes termesztést folytat a nagykátai Szorgos Gazda. Szezonban friss áruval, télen pedig sok feldolgozott finomsággal is várják a vásárlókat. A személyes kapcsolatra helyezik a hangsúlyt, évente többször is hirdetnek nyitott portát, amikor el lehet látogatni hozzájuk.
Marsi Gergő csapata az Élő Tisza Szövetkezet gazdáinak termékeit hozza szombatonként a Római-partra. A Tisza menti településeken élő kistermelőket összefogó szövetség is jó tíz éve dolgozik azon, hogy a biztonságos eredetű, nagyrészt kímélő gazdálkodásból származó magyar zöldségeket közvetlenül a fogyasztókhoz juttassa.

Az vagy, amit megeszel – idézzük gyakran, de talán nem elégszer Feuerbach mondását. Ha tudatosan választunk élelmiszerforrást, emiatt nyugodtan alhatunk.

A város ugyan kifogástalanul működött, de mégis szomorú volt benne mindenki, és Min-Seo, aki hosszú heteket töltött egyedül a műhelyében a város szélén, ha olykor felült az ezüstszürke gyorsvasútra, és elment a városba, elveszve járt-kelt az emberek között.

Csak az öregek látszottak hozzá vagy az eggyel korábbi, mondjuk húsz évvel ezelőtti világban élt emberekhez hasonlóknak, és a sárga levelű fa mögötti épületben élő szerzetesek. Nem tudta a fa nevét, csak azt, hogy ha ősszel megy be ruhát venni és hajat vágatni és agyagot és festéket rendelni és telefont javíttatni a városba, a fa mellett vezet az útja, amely olyankor óriás sárga szőnyeget terített az aszfaltra. Megállt előtte, nézte az apró levelekből a szél által szőtt mintát, megjegyezte, és utána addig rajzolta egy-egy részletét, amíg megtalálta a forma szívét, és rákerülhetett a minta az edényekre.

Minden edénye más volt. És minden napja más. Attól függően, hogy hideg vagy meleg volt az agyag, hogy melyik sarokban kelt fel a nap és a műhely mely sarkát világította be, hogy mikor ment le, és hogy a széltől zúgott-e az erdő mellette vagy az esőtől surrogtak a levelek, netán a forróság moccanatlan csöndje telepedett rá, amely elől az erdő magába fordult, hogy óvja magát legbelül, ott ahol már csak Min-Seo járt és a rókatündérek meg a kisebb állatok és óvja azt a hűvös sötétséget, amely minden erdő sajátja, és amelytől annyira félnek, akik nem tudják, hogy a lélek is sötét, hűvös erdő, amíg be nem járjuk.

Akkor ismerős erdővé válik.

Néhányan sajnálták amiatt, hogy egyedül él.

Az elején elmondta nekik, hogy rendkívül sok boldogtalan családot ismer, köztük azt, amelyben felnőtt.

A boldogság rebbenő madár, leginkább sirály, amely nem marad sokáig egy helyen – válaszolta nekik, de egy idő után ezt túl költőinek találta, és udvariatlannak azokkal szemben, akik nem értik.

Lassan tűntek el mellőle az emberek, előbb a barátnői, akikkel egykor annyit vihogtak, amíg iskolába jártak. Ők, amikor felnőttek, elfelejtettek vihogni. Nevetni, mosolyogni és kacagni tudtak ugyan, csak azt a felelőtlen, a madarak tavaszi vircsaftjához hasonlatos vihogást felejtették el, amely olyan, mint a tavaszi föld szaga vagy a szódában a buborék, felelőtlen – és igazi.

Aztán az egykori kollégák koptak ki mellőle, elszívta őket az ipar, mások beadták a derekukat, és cégeknek terveztek arculatot számítógéppel. Tiszta volt a kezük.

Az övé általában nem volt tiszta. Szerette az anyagot. Úgy hitte, ha egy kézművesben nincs annyi alázat, hogy összepiszkolja a kezét egy tárgyért, a tárgy, amelyet készített, halott lesz. Attól még persze lehet szép.

Egyszer olvasott róla, hogy Európában úgy hiszik, hogy van egy isten, aki, amikor megteremtette a világot, belelehelte a lelkét a dolgokba.

Addig nem volt lelkük a dolgoknak. Olyanok lehettek, mint a gépek gyártotta edények – gondolta. Alkonyatkor kiment az erdőbe, és megállt a szentélynél.

Talán itt van az az isten a vízben – jutott eszébe.

A fehér, lapos kavicsok közt egyenletesen, zölden csobogott a patak, a lombok közt betűző napban villogtak a vízfodrok.

Kora este esni kezdett, patakokban folyt le az eső a műhely két hatalmas francia ablakán.

Figyelte, amint a kávégőz nekicsapódik az ablaknak. Nem szerette a teát. A kávét szerette. A gőz mögött eliramló cseppek mintha kiadtak volna egy egyszerű dallamot. Lefirkálta a bal kezénél lévő kottafüzetbe, majd eldúdolta, végül fogta a fadarabot, amit erre a célra használt, és belekarcolta az edény oldalába az esőcseppek útját.

Elállt hamar. Mintha csak azért esett volna, hogy az edénynek mintája legyen.

Megszokta az eső utáni erdő apró zajait, mint ahogy a műhely öreg fabútorainak reccsenéseit, a saját lélegzetvételének hangját vagy ahogy a szél nekifeszül az ablaktábláknak, de ez a hang, amit most hallott, új volt. Kilépett a ház elé, és lesietett a lépcsőn, hogy jobban hallja.

Sirálykacagásnak tűnt.

Lépett még kettőt, és akkor bizonyossá vált, hogy  az: sirálykacagás.

Közel volt a tenger, rögtön az erdő mögött.

Kétségkívül a jóravaló bécsieknek is nehéz lehetett az év első napján délelőtt tizenegykor ünnepi öltözékben megjelenni a Musikvereinban. Ennek ellenére az első „hivatalos” Újévi koncertet követően már soha nem állt vissza a Krauss által javasolt szilveszteri időpont, sőt ő maga dirigálta a későbbiekben is a hagyománnyá váló koncerteket, és Josef Krips két fellépésétől eltekintve ő vezényelt 1948-tól haláláig, 1954-ig.

Clemens Krauss (1893-1954)

Ezt követően Willi Boskovsky pontosan huszonöt alkalommal dirigált 1979-ig.

1980 és 1986 között Lorin Maazel lett a tekintélyes koncert állandó karmestere.

1986 óta a Bécsi Filharmonikusok minden évben vendégkarmestereket kérnek fel. Ilyen minőségben vezényelt Karajan, Abbado, Kleiber, Muti, Mehta és három alkalommal ismét Maazel.

A 2001-es, „jubileumi hatvanas” koncert különös meglepetéssel szolgált. A korábban fellépett nagy szimfonikus zenekari és operakarmesterek helyett a Filharmonikusok Nikolaus Harnoncourtot kérték fel. Ez azért is volt első hallásra meghökkentő, mert Harnoncourt a nagyközönség számára máig a régizene-mozgalom egyik legjelentősebb atyamesterének számít. Harnoncourt azonban soha nem zárta be magát a barokk muzsika világába, és egy interjújában azt mondta, hogy „mostanában Monteverdivel, Bachhal, Mozarttal, Haydnnal, Schuberttel, Brahmsszal és Johann Strauss-szal foglalkozom”. Mindig is idegen volt tőle a beskatulyázás, és sokszor kénytelen volt felkiáltani: „Nem vagyok specialista!”

Ennek ellenére a közönség számára elsősorban az maradt, ami pályájának kezdetén: régizene-specialista. Pedig ebből a körből Harnoncourt már igen korán elindult kifelé, és többszáz tételből álló diszkográfiája magába foglalja éppúgy Vivaldit és Telemannt, mint Schumannt vagy Brucknert. A felforgató újraértelmezés, amely Harnoncourt tevékenységét mindig is jellemezte, olyan izgalmas új olvasatokkal gazdagította a klasszikus koncertrepertoárt, amely méltán tette őt az egyik legátütőbb erejű karmesterré. Mindezt természetesen a Bécsi Filharmonikusok tudták, mikor úgy döntöttek, hogy az új évezred első Újévi koncertjének dirigálására őt kérték fel. E gesztus adózás az egykori csellistának, aki pályáját a bécsi zenekarban kezdte, és aki még emlékszik a karmestertitánok próbáira.

„Tudni akartam, Bruno Walter miért kért arra, hogy éppen úgy játsszak, ám azokban az időkben a zenészek szolgák voltak.”

Nikolaus Harnoncourt (1929-2015)

Harnoncourt a dirigens mindenhatósága mítoszának vetett véget azzal, hogy muzsikusait egy dialógus szereplőinek tekintette, „akik partnerek és meg kell ismerniük a koncepciót”. Így a párbeszéd nem csak a karmesterre és a komponistára tartozik, hanem zenei közügy, amelyben mindenki osztozik a megértés, az interpretáció problémáin.

Másfelől Harnoncourt éppen a Bécsi Filharmonikusoknál töltött évek során sajátította el azt a tradíciót, amelynek egyik kiindulópontja éppen az a Johann Strauss, akiről a karmester ezt írja: „zenéjét, azt hiszem, Bécsben még egészen eredeti s természetes módon játsszák. Itt az idősebb zenészek fiatal korukban még ismertek olyan embereket, akik egykor magának Straussnak és követőinek az irányítása alatt játszottak. Bécsben még tudják, hogy (…) mi az egésznek a lényege.” Ezek után mégsem tűnt különös ötletnek, hogy 2001 első napján Harnoncourt vezényelt a Musikvereinban. Sőt, talán éppen oly magától értődő, hogy kérdés, miért is nem került sor erre korábban?

De később igen. 2003-ban ismét őt hívták meg dirigálni:

Később Daniel Barenboim néhány fellépése keltett feltűnést, például 2014-ben:

A régi nagyok visszatérése mindig örömet okoz a hallgatónak, csakhogy a fiatalabb újak sajnos sokszor csalódást. Az Újévi koncertek olyan médiaeseménnyekké lettek az elmúlt húsz évben, hogy a zenei tradíció megsínylette. Amit Harnoncourt egyszer még úgy fogalmazott meg, hogy a bécsiek értik a régi világ zenéjét, az egyre inkább mesévé válik.

A magam részéről kíváncsian várom, hogy milyen lesz a 2021-es produkció, mikor ezt írom, azaz pontosan holnapután.

Egyet biztosan tudunk, hogy a járvány miatt nem lesz élő koncert, hanem live streamben fog vezényelni az Újévi koncertek egyik immáron nagy öregje, Riccardo Muti.

De azon még inkább meghökkenünk, hogy legföljebb a keretek, a felháborodás okai változnak az idők során.

A sarabande, a közel kétszázötven évig sok formában divatban lévő régi tánc, gyökerei visszanyúlnak a 16. század első felének spanyol ajkú világába, illetve azon keresztül egészen az ókori cadizi (gadesi) mór kultúrába.

Iuvenalis, a nagy római szatíraköltő így ír a gadesi táncról:

Vagy bizony azt várnád, hogy a nők kara gadesi táncot,

vad, buja dalt kezdjen, s tetszésül tapsot aratva

rázza ütemre farát, s fetrengve heverjen a földön,

s asszonyok is lássák mindezt uruk oldala mellett,

melyről szólani is restellene bárki előttük?

(XIV. szatíra, Muraközy Gyula fordítása)

A spanyol aranykor hajnalán moralisták hosszú sora ostorozta az “alvilág gyermekeinek táncát”, a “buja szenvedélyektől átitatott” zarabandát. A spanyol földön és Latin-Amerikában dívó tánc az inkvizíció figyelmét is felkeltette: Pedro de Trejo mexikói költő 1569-ben kapcsolatba merte hozni a Teremtőt és a teremtményt a zarabandával egy úrnapi körmeneten énekelt versében, a püspök pedig maga utasította rendre az eltévelyedett költőt. A jezsuita moralisták szerint e tánc lényege nem más, mint a közösülés utánzása, mely “ördögi mozgásra” készteti a táncost.

Nem mondható emelkedettnek a barokk kor egyik legnépszerűbb és legkifinomultabb táncának eredete. Hiszen ma  legelsősorban  szvitek és szonáták lassú tételeként, illetőleg ezzel együtt udvari és színpadi táncként tartjuk számon a sarabande-ot.

A színpadi koreográfia anyagáról elsősorban Louis-Guillaume Pécour és Raoul-Auger Feuillet a Napkirály két balett- és táncmesterének fennmaradt vázlatai és leírásai alapján kaphatunk képet. a fiatal XIV. Lajos nagy szerelmese volt a táncnak, ezt a rajongást rendezte meg Gérard Corbieau 2000-ben A király táncol című filmjében.

Az itt látható rajz nem vallási jelkép, de még csak nem is tapétaminta, hanem egy sarabande tánckoreográfiája – felülnézetből.

És íme a megvalósult táncleírás:

Igen aprólékos folyamat, hogy az erotikus és tiltott tánc hogyan finomodik és miként lesz udvari műfajjá a 17. század folyamán.

Az énekes-táncos népi zarabanda gitárművekben jelentkezik először,

majd a lanton

és billentyűs hangszereken át

a zenekar világába is beépül.

A színpadi tánc pedig idealizált mintája lesz a társastáncnak, ezért is lényeges a két táncmester hagyatéka.

A mediterráneumban gyorsabb tempóvétel jellemző (ez visszamenőleg némiképp magyarázza az őrjöngő, erotikus eredetet), míg a francia zene ünnepélyes-patetikus jellegűvé stilizálja, és a német barokk szvit-irodalomban már ez válik uralkodó jellegűvé. Ezt hallhatjuk Bach műveiben is.

E zenét hallva már nem gondolunk táncra, ahogy feltehetően Bach számára sem volt már ez meghatározó. A sarabande már csak nevében él,  így ma már hangszeres zeneművek lassú tételeiként hallgatjuk a sarabande-ot. Viszont a régi táncok iránti történeti érdeklődés felelevenítette a társastánc művelését is. Kurzusokon sajátíthatják el az érdeklődök a barokk táncokat, köztük a sarabande-ot is.

Az utolsó vonat utáni csönd. Az indóház utáni második ház az övék. Egyszer csak várni kezdte az utolsó vonatot Pest felé. Tizenegy húszkor zakatolt át rajtuk, le sem lassított. Szerette volna látni az állomásukat és a falut arról a vonatról. Elképzelte, hogy mi látszik. Egy csík a gátoldalból, talán a tetők. Az indóház vörös kővel kirakott alapja. A zászló, amely ferdén áll, mintha  odacsapták volna évekkel azelőtt. A kuka tartója. A kuka eltűnt. Fémből volt. Meg egyébként is; mit dobott volna bele és kicsoda. Mindig is csak busszal lehetett bejutni a városba, és a busz fentről indult, a templomtól.

Az öregek azt mondták, a háború előtt megállt itt is a pesti gyors a kastély miatt. Eleve azért építettek ide állomást: a kastély miatt. Aztán megszüntették, a kastély miatt, és inkább buszokkal hordták a bolondokat a volt kastélyba. Aztán eltűntek a bolondok is, nem sokkal a születése előtt.

A romhalmaz, ami a kastélyból maradt, pár évig tiltott terület volt, de valaki egy éjjel elvitte a fémkerítéseket. Ott maradt az épület a bevert ablakokkal, az egyik torony tetejét áttörte egy fa.

Amikor bement a fiúkkal, látta, hogy tele van szarva a nagyterem, a kisebb szobákban meg nem volt semmi. Az egyiknek a padlóján egy játékbaba hevert kitekert végtagokkal, lekopott arccal. Lehajolt, hogy megnézze. Tele volt a feje fognyomokkal. Úgy érezte, hogy hányni fog, de nem mondta nekik, csak intett, hogy kimegy.

Nem lehetett gyengének lenni. Nem lehetett lánynak lenni. A lányokat megcsinálták. Így mondták. Őt nem. Köpött és rúgott. Az Attila mondta, hogy őt hagyják a fenébe, mégis az alsós tanítónő lánya.

– Elmondod anyádnak, megcsinálunk téged is. Nekünk mindegy – mondta a fiú és az arcába lihegett. Mentolillata volt a leheletének. Mentol és arcvíz, pedig csupasz volt akkor még a képe.

Aztán már nem félt tőlük. Talán ezért alakult így az egész. Először csak egy cigarettát löktek neki oda az iskolaudvaron, miután elengedték, aztán volt, hogy elhívták a kastélyba, egy délután meg, amikor a boltba ment, az Attila behívta a kocsmába, a Gombába.

– Te nem vagy buta. Mennyit ér ez az izé?

A telefonján mutatott valamit. Először törött székkarfának nézte. Csak aztán látta, hogy egy hangszer nyaka.

– Ennyiből nem tudom, mondta, és visszatolta a telefont.

– Itt van a hátulja.

A fiú letörölte a dzsekije ujjával a kijelzőt, mielőtt elé lökte újra a másik fotót.

– Az szerintem egy évszám rajta. Ezerhétszázvalami. Nem látom a végét. Szar a fotó. De ha ezerhétszázvalami, akkor sokat ér.

– Kussolsz róla.

Nem kérte, és nem kérdezte. Kijelentette. Egészen halkan mondta, messziről talán úgy látszott, mintha fűzné. Bólintott. Egyébként is, ha háromszáz éve nem kellett senkinek az a hegedű, legyen azé, aki megtalálta, így igazságos, gondolta.

– Szarok a hegedűdre.

A fiú szemöldöke felszaladt a homlokára. Belenyomta a csikket erősen a konzervdobozba az asztalon.

Igyekezett úgy beszélni, ahogy ők. Otthon úgy beszélt, ahogy az anyja. A plébánosnál halkan beszélt, a bolond Marikával, aki nagyot hallott, ordított.

A gimnáziumban már úgy beszélt, ahogy a mellette ülő lány. Lágy hangon. Fáradt hangon. Csengő hangon. Fél évig figyelte, hogyan mozog, milyen az írása, és melyik szoknyához melyik harisnyát veszi fel. Eleve furcsa volt, hogy a városban a lányok szoknyát hordtak. A faluban senki nem hordott szoknyát, csak az öregasszonyok. A Marika. De az is a melegítőre vette fel.

Aztán elkezdte felírni a füzete hátsó lapjára, hogy miket mond. Például, hogy jesszasz. Vagy hogy dzsízusz. A kabátot is miatta vette. Előtte dzsekiben járt, mint a többi lány a faluban. Amikor kitúrta magának a buszpályaudvar mellett a turkálós ruhahalomból a kabátot, becsomagoltatta. Az eladónő húzta a száját, és épphogy átkötötte a papírcsomagot. Nem volt akkora szatyra. Nem került szinte semmibe, annyi volt, mint egy napi menza. Vagy egy fél doboz cigaretta. A menzát szinte soha nem fizette be. Mindennap két kiflit vett, egy joghurtot és egy almát. A maradékot elrakta. Aztán rászokott arra is, hogy a busz hátsó ajtajánál szálljon fel, és eltette a bérletpénzt is.

Az anyja megrázta, aztán megszagolta a kabátot.

– Ez honnan van?

– Az Ági adta. Neki már nem kell.

Az utóbbi időben úgy hazudott, hogy nem is gondolkozott rajta. Nem volt az osztályban semmiféle Ági. Csak egy Ágota volt, egy szőke, vékony lány, a bal orrcimpájában piercinggel. Az apró kő felcsillant, ha nevetett. Gyakran nevetett. A legtöbbször a semmin nevetett. Szabályos, hófehér fogai voltak. Az apja fogorvos volt a városi kórházban. Ágota soha nem nézett rá. Még csak nem is kerülte a pillantását. Számára ő egyszerűen nem létezett.

– Ezt ki kell tisztíttatni. Egy tisztítás egy vagyon. Drágább, mint ez a rongy.

Az anyja arca sárga volt, a szeme fehérje szürke. A haja vékony, zsíros, szabályos sávokban szaladt hátra a homlokán, mint a szántás a vasút túloldalán. A barna nadrágjához kék kabátot vett fel. A térdén lógtak a nadrágszárak. Azelőtt nem tűnt volna fel neki, nem volt mihez képest feltűnni, a faluban egyformák voltak az asszonyok.

A kémiakönyvvel ment oda hozzá utoljára, még szeptemberben. Az anyja elolvasta, újra elolvasta, végül elé lökte a könyvet.

– Olvasd el akkor kétszer. Nekem a madarakhoz kell menni.

– Dehát te tanítónő vagy – kiabálta utána, de csak a hátát látta, ahogy lehajol a konyhába vezető üvegajtó másik oldalán.

A madarak. A rohadt tyúkok. Az egész faluban már csak nekik volt tyúkjuk meg a vén hülye Marika néninek. A többiek a Coopban vették a tojást. Csak neki kellett minden reggel kiszórni a kukoricát, mielőtt a buszhoz ment. Beletúrt, melengette a kezét a magokban. Magmeleg. Tyúkmeleg. Kabátmeleg. Aztán az ülésmeleg. A busz már rendes. Minden rendes, ami a városba megy, vagy onnan jön. Csak ők ilyenek.

Az Attila lehetett volna még rendes. Mindig tiszta volt. Mentolszagú volt a lehelete, amikor azt mondja, hogy őt is megcsinálja, ha pofázik. A hegedűt eladták Pesten.

– Olyan, mint a Star wars.

Odapislogott Takácsra, aki azt mondta, Budapest olyan, mint a Star wars. Gyerekkorában a szülei elvitték néhányszor. A Dunára emlékezett, lenéztek rá a várból, meg egy parkra, ahol emberek korcsolyáztak. Másra nem nagyon. A többi része csak a tévéből volt ismerős. Zsibbadni kezdett a gyomra alatt. Pezsgőt ittak üvegből. A gát oldalában ültek, ült ott a vizes nadrágban, mert előző nap esett, de nem merte otthagyni őket.

Attila felé nyújtotta az üveget. A pezsgőt még ott vették, Pesten. Elverték az egész pénzt pár nap alatt.

Nem értette, miért akarják, hogy velük igyon. Nem értette, mire kell nekik.

Aztán megmondták.

– Kell egy, akit nem kapunk meg. Te úgyis elmész.

Attila arca, ahogy ezt mondta, szomorú volt. Két ránc szalad le az arcán a szája mellett, a haja megnőtt, már a vállát súrolta. Úgy nézett ki, mint a régi képeken a Jimi Hendrix. Göndör volt, a bőre meg sötét. Egymással szemben álltak, a fiú kinyújtotta az üveget, ő megfogta, aztán beleivott megint. Akkor tényleg elkezdett zsibbadni a hasa. Tizennégy évesek voltak. A gimnázium előtti nyáron volt.

– Gyere el te is – válaszolta neki.

A többiek felröhögtek.

– Na, mi van már?

Az egyik mutatott valamit a két kezével. Takács volt az. Az, akit a vezetéknevén hívtak, amióta meghalt az apja. Addig az apja volt a Takács. Most ő lett az. Az apja ott maradt a rév másik oldalán; összeesett egy szerda este, azt mondják, némán, kiszállt az autóból, senki nem értette, miért száll ki, de kiszállt, felnézett az égre, és összeesett. Takács azóta volt Takács.

Attila nem lett a saját vezetékneve. Mondják, eleve nem is volt apja, egyszer csak hazajött az anyja ővele, egy ideig nevelte, aztán már nem tudta nevelni.

– Nem megyek Büdöspestre. Te mész oda, penészvirág.

Azt, hogy penészvirág, összeszorított szájjal mondta, kényeskedve.

– Lesz belőled is tanító néni. De addig legalább megtanulsz inni.

– Tudok inni – sziszegte az arcába, és belehúzott megint az üvegbe.

A fiú ellökte.

Amióta a városi gimnáziumba járt, épp csak köszöntek egymásnak. Attila azon a tavaszon befejezte a szakmunkást. Az öt tízes busszal járt be, háromkor jött. Senki se hitte el, hogy elmegy dolgozni, aztán nem hitték el, hogy bent marad a gyárban. De bent maradt, igaz, péntektől vasárnap estig senki se látta a faluban.

– Csinálja ez a balhékat tovább, csak hétvégén – mondta a Marika az anyjának, azt hitte, suttog, de úgy ordított, hogy az utca végében is lehetett hallani.

Amikor meghallotta, tiszta erőből becsapta maga után a kocsibejáró rácsát. Az anyja utálta, ha azon járt be. Rá is üvöltött.

– Mi van, fáj, hogy nincs kocsi? – mondta maga elé félhangosan, és belerúgott a kapuba, hogy becsukódjon rendesen.

Amikor hordani kezdte a turkálós kabátot, hétfő volt, november harmadika. Nem hitte, hogy a kétórás buszon összefut a fiúval, de az épp előtte szállt fel. Visszafordult, végigmérte, aztán bólintott, mintha azt mondaná, rendben van.

Azt hitte, Attila mellé ül majd, de a hátsó sorba ment, és bedugta a fülébe a fülhallgatót. Nem szólt hozzá, és el sem köszönt, amikor leszálltak.

Másnap először szólították fel franciaórán.

– Szép a kiejtése. Tanulta korábban a nyelvet?

A tanárnő kilépett a katedra mögül, mintha megnézné magának.

– Nem. Szoktam nézni – elharapta a mondatot. Azt akarta mondani, hogy régebben volt egy rajzfilmsorozat, amit mindig megnézett a neten. Tudta, hogy kinevetnék.

– Szoktam nézni néha a tévét. A tévéhíradót.

A tanárnő felvonta a szemöldökét, aztán biccentett.

– Jó.

Úgy érezte, ezt most elhibázta. Nem kellett volna feltűnősködni. Egyáltalán, nem kellett volna, hogy észrevegyék.

Amikor Ágota elindult felé a szünetben, ki akart térni előle, végül állt ott, megbabonázva.

– Segítenél?

A mondat úgy hangzott, mintha parancsolná, és nem kérné. Úgy hangzott, mint amikor Attila azt mondta, kussolsz. Ágota sárgadinnyés rágógumit rágott. Felfújta, miközben a füzet fölé hajoltak.

Ez rossz – mutatott oda ő az egyik rubrikára, de visszakapta a kezét. Az egész osztályban egyedül ő nem festette a körmét. Nem merte. Abból nagyobb baj lett volna, mint az autóbeálló kapujából.

Ágota rábámult.

– De te honnan tudod, hogy mi a jó?

– Megtanultam. Ez is rossz. A passé composé.

Nem is értette, hogyan vették fel épp nyelvtagozatra, épp franciára, épp őt. Angolra akart menni. Azt tanulta addig.

Összekeveredett a hajuk, ahogy ráhajoltak a füzetre. Reggel mosott hajat, most mégis mocskosnak érezte a maga fekete hajszálait Ágota szőkesége mellett.

A színt nem lehet kimosni, gondolta, aztán, hogy a gimnáziumban legalább fűtenek. Otthon csak a nagyszobát fűtötték. Az anyja azt akarta, hogy aludjon ő is ott, velük. Azt mondta, neki akkor jó lesz a kisszoba fűtés nélkül. Az anyja csapkodott, de aztán befűtötte azt is.

– Egyedül akarok lenni. Egyedül. Sötétmeleg. Énmeleg – gondolta, és magára húzta, a dunyha tetejére a turkálós kabátot.

Az otthoni fázások jutottak az eszébe, amikor visszabújt a paplan alá a kollégium szűk ágyán.

Semmi esélye nem lett volna erre az egészre, ha nem jut be a kollégiumba Pesten. Semmi esélye nem lett volna, ha az utolsó két évben nem jár fel Ágotáékhoz külön franciára. A lány azt mondta, unatkozik egyedül, és nem is biztos benne, hogy érdekli ez a nyelvvizsga-dolog. Pár hónap után az idős, szomorú nő már nyíltan csak neki magyarázott. Ágota olykor a körmét festette, máskor a telefont nyomkodta az asztal alatt.

– De ez így gáz – mondta Ágotának tavaly decemberben, az egyik óra után.

– Az apám mániája. Idefigyelj, ha nem jössz fel hetente kétszer, én ezt nem bírom ki ezzel a nővel. A lány belecsimpaszkodott a karjába, belevájta a körmeit is.

– De így én tanulok az apád pénzén – mondta neki halkan.

– Legalább valaki – súgta oda, és arcon csókolta azzal a könnyű ajakérintéssel, ahogy az anyját is szokta, ha hazaér.

– A kedvemért. Kérlek – tette hozzá, és csücsörített.

Semmi esélye nem lett volna, ha nem mer kiabálni az anyjával, amikor az meg akarta neki tiltani, hogy hetente kétszer az este kilenc órai, utolsó busszal jöjjön vissza a városból a külön franciaórák után.

– Mi akarsz lenni, kurva? – kiabálta, és rácsapta a fedőt a krumplira. Az apja behúzódott a szobába. Az utóbbi időben alig jött ki onnan.

– Francia szakos. Az akarok lenni. Párizsba megyek – kiabálta vissza, és látta magát kívülről, ahogy kiabál abban a régi, szürke kabátban, amihez talált egy hófehér kötött sálat is, ugyanott, aztán egy barettet, amit félrecsapott a fején, hogy a bolond Marika néni azt mondta, úgy néz ki, mint a saját nagyanyja.

– Francia szakos – köpte ki az anyja, és összeszorította a száját.

– Nekem jó volt a tanítóképző. Úgy kiabált, mintha mindjárt sírna.

– Nekem nem jó.

Beült az apja mellé a tévéhez. Az nem nézett rá. Szinte suttogott.

– Mit akarsz te?

– Francia szakra akarok menni.

– És mit csinálsz a francia szakkal ebben a faluban?

Csönd lett. Akkor lett először ilyen vattacsönd. Sötét csönd. Hócsönd. Üres csönd, amiben üvölteni lett volna jó, sikítani, ahogy a torkán kifér.

– Jó a kiejtésem. Megmondták.

Úgy hangzott, mintha most meg ő akarna sírni. Vagy mintha bocsánatot kérne.

Nem volt különösebben jó semmiből. Nem tudta őket behozni. De a nyelvet csak tanulni kellett. Hát tanulta.

– Emma, elmész?

Az apja suttogott. Trágyaszaga volt a nadrágjának. Állatokkal dolgozott.

Bólintott, amikor az anyja kivágta az ajtót, hogy kész a vacsora.

– A kisasszonynak legközelebb porcelánnal terítek – mondta, és odaejtette a tányérjára a májat.

Aznap nem evett. Másnap se sokat. Akkor határozta el végleg. Talán a májból kicsöpögő zsír miatt. Talán, mert megint megcsapta a szarszag. Talán máshogy lett volna, ha megáll a vonat.

Vattacsönd. Hócsönd. Pedig egy kollégiumban soha sincs csönd. Soha.

Azt hazudta, nem tud hova hazamenni december 21. és 27. között. Fel kellett iratkozni. Külön belépőt kaptak a rendes belépő mellé. Egy karton kártyát, amit aztán nem ellenőrzött senki, soha. Az egész épületben egy indiai lány meg egy kínai tanárnő maradt. Amikor felhívta az anyját, hogy nem megy haza, az rácsapta a telefont.

Újra tárcsázta.

– Latin vizsgám van, még az idén.

Gyűrögette a sálját, amíg beszélt.

Megtanulta a térképről, hogy hogy jut el az egyetemig, és vissza. Először nem tudta, hogy hol van a jegylyukasztó a metróban. Azt hitte, a kocsiban lesz, mint a buszokon. Amikor az ellenőr lefogta a karját, rángatni kezdte magát.

– Kezelje le a jegyet. Kezelje le – mondta neki a férfi tagoltan, és mutogatott a dobozra, amit nem vett észre.

– Valami arab liba – szólt hátra a másiknak, ahogy továbbment.

Megfordult, de tovább sodorták, a pékség felé. Karácsonyi csillagok lógtak rajta végig, egy fényfüzéren kék, zöld, piros lámpák villogtak. Nem járt különben metróval. Gyalog járt, vagy busszal. A kirakatok az egész városban tele voltak műhóval. De hó, az nem volt sehol.

Esővel kevert szösz szállingózott az égből, utoljára Erzsébet-napon, de nem maradt meg. Épp azt bámulta, amikor felszólították, hogy olvasson fel valamit. Két mondat után leállította a fiatal nő, aki a szemináriumot vezette.

– Hol tanulta maga a nyelvet?

Úgy kérdezte, mintha le akarná köpni.

– A gimnáziumban.

Hallotta, hogy nem jól beszél, pedig igyekezett hadarni, ahogy a többiek. Valaki elnyomott egy nevetést.

– Menjünk tovább. A nő fél fenékkel az első padon ült, a haja söpörte a könyv lapjait, pont úgy, ahogy Ágotáé akkor a fűtőtest felett, amikor ott görnyedtek. A nő sovány volt, gyorsan olvasott, közben a másik keze körmével kopogott a padon. Színésznőnek nézhette volna az ember, vagy énekesnőnek. Alig lehetett idősebb náluk. Legfeljebb harmincéves. Az elejétől utálta. Egy másik Ágota volt. Egy Ágotább Ágota. Az elejétől figyelte, mint egykor a padtársát. Farmerban járt, és arra húzta a ruhát. A ruha csomóra volt kötve a térde fölött. A kollégium mosdójában kipróbálta. Nem állt jól neki.

Akkor határozta el, hogy nem megy haza. Majd talán újévkor. Vagy húsvétkor.

A város tényleg olyan volt, mint a pezsgő akkor régen a gáton. Először a gyomrában érezte Budapestet, aztán a hasában, végül a torkában.  Zsibongott és zúgott tőle a teste. A hétvégére elhívták a jégre. Azt hitte, így lesznek majd, együtt, karácsonykor is.

De már huszonharmadikán kiürült az épület, csak ők maradtak ott hárman. Az indiai lány rámosolygott a lift előtt. Biccentett neki. Nem tudta, mit mondjon. Inkább nekiindult gyalog.

Ágota, amióta Pestre jöttek, eltűnt. Budán vett neki egy kislakást az apja.

– Majd egyszer ugorj fel. Most úgyis másfelé megyek – mondta a pályaudvaron, és ott hagyta. Állt a zsákkal a vállán, a tenyerében a húzós bőrönd fogantyújával. Abba kapaszkodott. Nézte, ahogy a volt barátnője eltűnik az üvegcsarnok ajtaján át, kifelé. Olyan szőke és olyan magas volt, hogy egészen sokáig látszott

Nem volt a barátnőm – gondolta –, egy lány volt, aki mostantól nincs. Nem érzett semmit, legfeljebb, hogy húzza a vállát a pánt.

A semmi melege. Szeptembermeleg. Őszmeleg. Pestmeleg – gondolta, aztán nekiindult. Büdös volt az utcán. Iszonyatos, fojtó benzinbűz. Amikor odaért végre a kollégiumba, miután kezet mosott, kiöblítette a torkát. Aztán leült az ágya szélére, hogy megvárja a többieket.

Azóta kezdték megszokni egymást. December tizedike után elszállingóztak, majd egyedül maradt.

Ténfergett a kollégium körüli utcákban. Még mindig nem mert messzire menni.

– Akkor legfeljebb nem találok vissza. Leszarom – mondta magának azon a hangján, ahogy Attiláékkal beszélt még a gimnázium előtt.

Elkószálta a délelőttöt. Délben beült a McDonalds-ba. A lány, aki kiszolgálta, éppcsak elé lökte a menüt.

Majd ide is jöhet. Januártól valahova mennie kell. Addigra elfogy az összes tartaléka.

– McDonalds-ba? – fintorgott az egyik csoporttársa, amikor azt mondta, hogy munkát keres. Menj ilyen újhullámos presszóba, vagy recepcióra. Nehogy már ott lejsztolj váltott műszakban.

Befogta a száját. Azt hitte, hogy neki a McDonalds a maximum.

Délutánra kiürültek az utcák. Átgyalogolt a Lánchídon. A Váci utcán alig néhány turista lézengett rajta kívül. Sötétedett. Elsétált a mellékutcák felé. Egy árkádsor alatt egy férfi rásziszegett, majd kinyitotta a kabátját.

Először azt hitte, hogy magát akarja mutogatni, csak utána értette meg, hogy árul valamit.

Nemet intett.

Ami azt illeti, nem ijedt volna meg attól se, ha magát mutogatja. Végül csak megcsinálta az Attila, nem sokkal a pezsgős nyár után.

Nyálasnak érezte volna utána megkérdezni, hogy akkor most járnak-e. Nem jártak. Ez elég hamar kiderült. Többször nem fordult elő.

Futni kezdett. Nem tudta, miért. Futtában ugrott fel a buszra is, a híd előtt.

– Jó, hogy elérte. Ez az utolsó.

A néni, aki elkapta a karját a rohanás után, rámosolygott.

– Karácsony van, fiam.

Hátrahőkölt.

– És akkor nem megy a busz?

Érezte, hogy nem kellett volna megkérdeznie. Páran odakapták a fejüket. Egy fiú elmosolyodott.

Visszagyalogolt, közben nézte a telefonon a térképet.

Kotyogott a víz a fűtőtestben. Kinyitotta az ablakot. Kint köd volt, nem látott át a másik oldalra sem.

Hét felé járt. Először az anyját hívta, aztán az apját. Sokáig csöngetett, végül visszacsúsztatta a kabátzsebébe a telefont.

– Ha megállna a vonat, hazamentem volna – suttogta bele a szoba csöndjébe. Megijedt a saját hangjától.

Amikor megrezzent a telefon, azt hitte, visszahívják, de csak a messenger volt. Engedélyt kért valaki, hogy üzenjen neki. Profilkép nélküli kamu profil, Ati Z. néven. Semmi – gondolta, de azért rányomott az arctalan arcra.

– Millyen Párizs?

– Szar – írta, aztán kitörölte. Kitörölte még, hogy „fényes”, és hogy „nagy”, és hogy „Ez csak Budapest”.

– Szar – válaszolta végül, és megkérdezte tőle, esik-e ott a hó, aztán sokáig nézte a kijelzőn, hogy „tennap eset”.

A Mocsárosdűlő egykor a Duna ártere volt, a területen a Duna magas vízállásánál és télen megemelkedik a talaj vízszintje. A talajvíz utánpótlását a hegyek csapadékvizei, a Duna visszaduzzasztó hatása, és a közeli karsztvízforrások adják.

Lápos, ingoványos talaja ellenére sok évtizede beépítésre szánt terület, terveztek ide lakóparkot is és egy időben erre a helyre szánták az emberi szervezet bemutatására szolgáló, bejárható óriás Gulliver szobrot. 2002-ben, szinte az utolsó pillanatban a terület egy részét védetté nyilvánították, a több mint 100 hektár nagy része azonban hivatalosan továbbra is építési tartalék területként szerepel a főváros vagyonleltárában.

Civilek összefogásával indult a Mocsáros rendbetétele

Az Aquincum-Mocsáros Egyesületet (AME), a környék családi házas övezetének lakói alapították 1999-ben. A lakók megelégelték, hogy közvetlen lakókörnyezetükkel senki nem foglalkozik érdemben, és a csodálatos természeti környezetet egyesek hulladéklerakónak használják. Mint Stampfné Erdélyi Katalintól, az egyesület egyik legaktívabb tagjától megtudtuk, a megalakuláskor nagyon sokan jelentkeztek a csapatba. A rendszerváltás után egy évtizeddel az emberekben már megmozdult az a jófajta polgári öntudat, mely pártpolitikától mentesen, pusztán a lokálpatrióta elkötelezettségtől indíttatva tenni szeretett volna a közvetlen környezete szépítéséért.

Miután a lakók az akkor még működő kisboltban Katalinnál rendszeresen kipanaszkodták magukat, a környékbeliek elhatározták, hogy szervezett keretet adnak az együttműködésnek és a cselekvésnek. Első dolguk a terület kitakarítása volt: több mint 300 köbméter kommunális és ipari hulladékot szállíttattak el, patkánytanyákat számoltak fel. Felvették a kapcsolatot az önkormányzattal, amely pályázatokon keresztül és céltámogatással egészen 2017-ig segítette munkájukat. A szükséges forrásokhoz más pályázatok (MOL-Ökotárs, NCA, minisztériumi, fővárosi) is hozzájárultak, illetve az SZJA 1 százalékok és a közeli cégek pénzbeli és természetbeli adományai is jelentős forrást biztosítottak a folyamatos fejlesztéshez. A legfontosabb azonban mégis a befektetett egyéni munka és idő volt. Az egyesület évente többször szervezett szemétszedő, kertészkedő napokat, melyekre az első évtizedben nagy számban jelentkeztek a környékbeli lakók, iskolák és cégek.

2000-2001 folyamán az akkori Ifjúsági- és Sportminisztérium 3 millió forintot szavazott meg a Gladiátor utcai családi játszótér és szabadidőpark kivitelezésére, melyet a kormányváltás miatt csak jelentős késéssel sikerült ténylegesen megkapniuk. A park létrehozásának valós költsége az évek során több tízmillió forintot tett ki, melyet az önkéntes munka megtöbbszörözött. A park fenntartására és gondozására a lakók felmérhetetlen mennyiségű munkaórát áldoztak, odafigyelésük nélkül néhány év alatt az enyészeté lettek volna a facsemeték, a játékok, a sportpályák. A folyamatos pályázatok, fejlesztések hatására a parkot egyre bővítették, öntözőrendszert, fűszerkertet, a bejárat elé levendulást telepítettek, fákat ültettek, füves focipályát, kosárlabdapályát, strandröplabda- és petanque pályát alakítottak ki.

A park mögül indul a 2012-ben megnyitott, 8 állomásos Mocsáros tanösvény, melyet a Fővárosi Önkormányzat Környezetvédelmi Alapja támogatott.

Az árvíz, a mobilgát és a játszótér kapcsolata

Az utóbbi évtized közepe óta a kezdeti lendület megtört. Az okokat csak találgatni tudjuk. A lakosság egy része kicserélődött, az újonnan beköltözők számára már természetesek a mostani állapotok, nem látják mögötte a rengeteg befektetett munkát. Katalin elmondása szerint gyakran gondolják azt a játszótér látogatói, hogy ő a gondnok, azért gyomlál, sepri az utat, gereblyézi a leveleket.

2013-ban az önkormányzattal is megromlott a kapcsolat. A rekordmagasságú árvíz idején az Aranyhegyi-pataknál katasztrófa közeli helyzet alakult ki, a megáradt Duna annyira visszaduzzasztotta a patakot, hogy kevésen múlt a gátszakadás. A helyiek éber figyelme és kitartó nyomásgyakorlása kellett ahhoz, hogy a katasztrófavédelem az utolsó pillanatban megerősítse a patak melletti gátat. Az egyik támogatójuk napokon át dolgozó munkagépének költségtérítését azonban már hiába várták az önkormányzattól, a több százezer forintot végül a helyiek adták össze.

A civil szervezet és az önkormányzat kapcsolatának az sem tett jót, hogy az Aquincum-Mocsáros Egyesület is harcolni kezdett a biztonságos árvízvédelem kiépítéséért és egyben fellépett a Római-partra tervezett mobilgát ellen, ami elégtelen volta mellett a terület teljes tönkretételével járt volna. A pályázati támogatások lassan elapadtak, majd 2018-ban az önkormányzat – az egyesülettel való előzetes egyeztetés nélkül – saját kezelésbe vette a Gladiátor utcai pihenőparkot. A park felújítása is az egyesület kihagyásával zajlott, valószínűleg emiatt történhetett, hogy a térkövekkel sikerült a teljes öntözőrendszert leburkolni, azaz használhatatlanná tenni. A munkások levonultak és a terület gazdátlanná vált. A helyiek most már az önkormányzat helyett dolgoztak, hogy ne vesszen kárba a több évtizednyi odafigyelés, ne pusztuljanak ki a tavalyi nagy szárazságban a növények, ne gazosodjon el teljesen a terület. A 2019-es önkormányzati választást követően ismét felvették a kapcsolatot az új önkormányzattal, tárgyalást kezdtek a pihenőpark kezelésének visszaszerzéséről és a kompenzációról.

Mindeközben a Fővárosi és a kerületi Önkormányzatnál is zöld fordulat történt és a Mocsárosdűlő hasznosítása, rekultivációja is felvetődött.

Mi lehet a terület jövője?

A főként fővárosi tulajdonban lévő Mocsárosdűlőt az 1970-es évektől beépítésre jelölték ki, szerencsére a tervek sosem jutottak el a megvalósításig. 2002-ben egy részét – 25 hektárt – természetvédelmi területté nyilvánították, erdős sávok, mezők, rétek, helyenként illegális legeltetés és hulladéklerakatok tarkítják most a képet. Idén talán komolyabb fordulat következhet, mert a fővárosi önkormányzat februárban úgy döntött, hogy, fenntartható, zöld jövőképet fest ennek a páratlan budapesti területnek. A tervek szerint a Mocsárost természetes állapotában, lápos-mocsaras élőhelyként kell megőrizni. A Fővárosi Önkormányzat védett zöld területek, vizes élőhelyek rehabilitációjához és egy mintagazdaság megvalósításához pályázatot adott be az európai uniós Life program keretein belül. A pályázat első fordulójának eredményhirdetése 2020. novemberében várható, részleteket majd továbbjutás esetén fognak kidolgozni. A Mocsáros területén jelenleg is zajlik fejlesztés –  egy korábban kiírt és már megnyert Life pályázat támogatásával a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Képzési és Információs Központját építenék meg a Határ út mentén, felhasználva a már meglévő beton burkolatot.

Elkerülhető-e a Mocsáros beépítése?

A  Mocsáros egy része most is beépítésre szánt terület, ami a főváros mérlegében jelentős vagyont képvisel. Ha teljes mértékben természetvédelmi területté nyilvánítanák, az vagyonvesztést jelentene a főváros jelenlegi, amúgy is erősen terhelt pénzügyi helyzetében. A rosszból megpróbálják kihozni a legjobbat, így különböző forgatókönyveket dolgoztak ki arra, hogyan lehetne megtalálni a természet és az épített környezet közti egyensúlyt. Bardóczi Sándor főtájépítész a lehető legkevesebb beépítésért küzd. A legkisebb “kárral” járó beépítési lehetőség a jelenlegi, földfelszínen futó távhővezetéktől délre az Óbuda vasútállomásig fekvő terület. A Fővárosi Önkormányzat vállalta, hogy a területre vonatkozó új kerületi építési szabályozás megszületéséig a telkek eladása nem kezdődik meg. A beépítéseket ezen a területen indirekt szabályzókkal korlátozzák majd, hogy tájba illeszkedő városképet lásson az erre járó. Persze még mindig lehet gondolkodni, hogy van-e más lehetőség ezen kívül, mert a legjobb az lenne, ha az egész terület érintetlen maradhatna.

Az Aquincum-Mocsáros Egyesület továbbra is szívügyének érzi a területet, ezért is próbálja folyamatosan bevonni a helyieket és megértetni, hogy mennyire fontos a lokálpatriotizmus. Közvetlen környezetünk minősége visszahat egészségünkre, fizikai és lelki valónkra, alakítja gondolkodásunkat. Ez a felismerés vezeti az egyesületet, mely megújulás előtt áll, nyitott az új belépők felé. Ezért is szerveznek havonta többször kisebb kertészkedéseket a játszótéren – általában csütörtökönként 15-17 óráig. Ezek az alkalmak lehetőséget nyújtanak arra, hogy a lakók szebbé varázsolják közvetlen lakókörnyezetüket és megismerjék a szomszédaikat. Programjaikhoz bárki csatlakozhat. Az egyesület a jövőben is kiáll amellett, hogy a Mocsárosdűlő természeti értékei ne sérüljenek, és az amúgy is túlépített környéken megmaradjon ez a különleges zöldterület.

(…)

A mentálhigiénés terápiámban, vagyis nem az igazi nagy terápiámban, hanem a titkos kicsi terápiámban rendszeresen szoktam házi feladatot kapni Ágitól. A cél, hogy magamat távolságtartással, de azért empatikusan figyeljem, és gyűjtsem listába a megfigyeléseimet ilyen meg olyan szempontból, ezeken a házi feladatokon többnyire szívesen dolgozom, pedig egyébként nem szeretek listákat írni, mintha valódi rendet lehetne tenni bármiben is, és most két hét áll rendelkezésemre, hogy mindazokat a sérelmeimet összegyűjtsem, amelyeken képtelen vagyok túllendülni, régiek és újak egyaránt, lehet külön oszlopba is, amelyek esetében már nemcsak a környezetem, de még én is azt érzem, hogy már semmi, de semmi értelme rágódni rajtuk, nem rágódom azért aktívan mindegyiken, de ha például eszembe jut, hogy mégis miért mentem bele abba, hogy a fiam ezt a semmilyen, ezt a rémesen unalmas Zoltán nevet kapja, akkor a mai napig egy pohár vízben meg tudnám fojtani az exférjemet, aki ragaszkodott hozzá, mert az ő édesapukáját így hívták, és tudom, nem jó megoldás, hogy kényszeresen Macinak és Bogyónak hívom a gyerekemet, és anyámra meg ezredszer is rászólok, amikor azt mondja neki, hogy Zolika, ha legalább Zolit mondana, képtelen vagyok túltenni magam ezen, és ha  képzeletben kiabálni kezdek magammal, hogy engedd már el ezt a hülyeséget, az csak ront a helyzeten, miért kellene elengednem bármit is, kiabálom vissza magamnak, és az „elengedem” szót nagyon megnyomom, ezzel is jelezve, hogy már az elengedés gondolata is milyen égbekiáltóan hazug.

Remélem, a mentálhigiénés Ági nem valami nagy rádöbbenést vár tőlem mindezek kapcsán, nem hiszem egyébként, többnyire nyitottan fordul felém, nem sugall vaskos igazságokat, nem tolakszik közénk az egójával, de valamit bizonyára forgat a fejében, különben miért adna ilyen házi feladatot, próbálom kitalálni, hogy mi az, amit nem mond el, azt gondolja talán, hogy amikor az exférjemre vagy másokra vagyok dühös azért, amit évekkel ezelőtt tettek vagy mondtak, akkor valójában magamra vagyok dühös, amiért nem léptem közbe, amiért hagytam, hogy keresztülvigyék az akaratukat, miközben én máshogy láttam volna jónak, máshogy szerettem volna, tehát végső soron magamra vagyok dühös, mert nem léptem közbe, és emiatt vagyok képtelen elfogadni, hogy valami így vagy úgy történt, de az is lehet, hogy a mentálhigiénés Ági azért adta ezt a házi feladatot, hogy miután felírtam tucatnyi esetet, amelyekben másokat hibáztatok, egy idő után elkezdjem leírni azokat az eseteket, amelyekben egyértelműen én vagyok a hunyó, amelyekben már tényleg nem lehet senki mást hibáztatni, persze olyankor is mindig felmerül valamilyen kiváltó ok, egy problémás alak, aki ha nincs, akkor én sem viselkedek úgy, ahogy végül viselkedtem, tehát tekinthetjük úgy, hogy ezekben az esetekben sem én vagyok az elsődleges gaztevő, majd miután ezt leírom, akkor rádöbbenek, hogy éppen ellenkezőleg, valójában minden eset egyes egyedül rólam szól, még akkor is, ha csak annyi a bűnöm, hogy tanúja voltam valaminek, és amikor eljutok idáig, ahová természetesen már akkor eljutottam, amikor a mentálhigiénés Ági ismertette velem a házi feladatot, akkor tehát, ha végre mélyen megértem, hogy felelősséget kell vállalnom a tetteimért, akkor végre elindulok a gyógyulás útján, mondjuk inkább úgy, a változás útján, amelyen egyébként már a múlt héten és az azelőttin is elindultam.

Félek tőle, remélem, soha nem kapom majd házi feladatba, hogy azon töprengjek, milyen lenne a fiam, ha nem kellett volna végignéznie annyiszor, ahogy felrobbanok, tombolok, beszámíthatatlanná válok, mentségemre szóljon, hogy vele soha nem kiabáltam, esküszöm, de anyám szerint ezek a sebei soha nem fognak begyógyulni, hogy ezért olyan kis koravén, amikor az első osztályt elkezdte, egy cukrászdában ünnepeltük a nagy eseményt, és a narancsleves poharát felemelve tósztot mondott, amelyben közölte anyámmal és velem, hogy most már elég nagy hozzá, hogy ő legyen a családfő, és ő majd gondoskodik rólunk, anyám hisztérikusan bőgni kezdett, és amikor azt mondtam a fiamnak, hogy nyugodjon meg, még sokáig én fogok gondoskodni róla, akkor anyám felpattant, és kitrappolt a mosdóba, lássa mindenki, milyen elviselhetetlen az ő fájdalma, mellesleg ezt is fel kell írnom a listámba, mert a mai napig dühít, hogy hányszor sajátította ki az én fájdalmamat, meggyőződése, és már megint itt tartunk, hogy én nem nézek szembe eléggé a problémáimmal, mert ha igazán, ha tényleg szembenéznék, akkor azok egy csapásra meg is oldódnának, nem hiszem, hogy ezt gondolja, de azért azt szeretném leszögezni, hogy vannak nálam sokkal rosszabb anyák is, a hírekben mindennap feltűnnek ezek a közveszélyes nők, amelyekhez képest én egy nyomorult kisbárány vagyok.

(…)

A digitális hangkibocsátás, és annak digitális rögzítése immár komoly múltra visszatekintő eljárás. A gyökerek éppen negyven évre tekintenek vissza, mikor a MIDI protokoll (Musical Instrument Digital Interface, magyarul kb.: digitális csatoló hangszerekhez) a zenekészítést (szándékosan nem mondom, hogy zeneszerzést, noha arra is alkalmas) alapjaiban alakította át. Az első lépés a szintetizátorokkal kezdődött. Ha valaki kottaíró programot használ, abban különösebb újdonság nincs, nem más, mint a szövegszerkesztés zenei párja. A hang digitális létrehozása a digitális filmkészítéshez hasonló: egyfelől olyan hangok hozhatók létre, amelyek a valóságban nincsenek, pontosabban csak a virtuális valóságban vannak, amelyeket éppen a digitális szerkezettel teremtünk. Másfelől olyan hangok hozhatók létre, melyek szimulálják a meglévő, nem virtuális hangot, és ideális esetben azok egymástól megkülönböztethetetlenné válnak.
A digitális hangokból fiktív zene jön létre. A számítógéphez kapcsolt MIDI-eszköz, amely az esetek többségében billentyűs hangszer, önállóan, hangszerként is használható (lásd digitális zongora). Voltaképpen nem hangrögzítésről van szó, hanem a digitális jelek speciális tárolásáról, e jelek pedig visszaalakíthatók a hangkártya és a megfelelő programok segítségével digitális hangokká. Egy letöltéssel a digitálisan eljátszott vagy megírt zenedarab lejátszható, illetve annak kottája megjeleníthető, nyomtatható, más fájlformátumba transzformálható.
Egy ma már muzeálisnak ható ’90-es évekbeli (vigyázat, több mint négyórás) digitális anyag:

Az internetes digitális zenei világban mint szélesen kiterjedt közösségi hálóban a szerzők és előadók tábora van jelen. Előbbiek között találunk profi zeneszerzőket és amatőr komponistákat egyaránt. Az előadók digitális bejátszásai nem valódi hangrögzítések, de mivel fel lehet játszani úgy is az anyagokat, hogy azok mint egyedi interpretációk szólaljanak meg, így az a furcsa esztétikai probléma jelenik meg, hogy az ilyen előadást hallgatva nem tudjuk, az mennyiben az egyedi interpretáció, illetve mennyiben a technikai beavatkozás terméke. A szekvenszer (így hívják a digitális mintát feldolgozó berendezést, illetve az azt használó zenészt is) tevékenységében a zenei előadóművészet technikai-mechanikai képességei ötvöződnek a digitális technika kreatív felhasználásával. A digitális előadás sokszor nem valódi előadás, azaz a legjobb esetben is azt lehet mondani, hogy némi jártasság a hangszerjáték és a zenei ismeretek területén szükséges – ám nem elengedhetetlen. Ebben a formájában a digitális zene egy új fejezetet nyitott a zenei előadóművészet történetében. A digitális előadás teljes mértékben élethű, érzelmeket kelt, miközben léte színtiszta szimuláció. S miként a képi világban is, olyan jelenségek megteremtésére képes, mely a valóságban nincsen. Gondolhatunk itt például a tempóvételre, a dinamikai árnyalatokra.

A zeneszerzéssel kapcsolatban is érzékeny a helyzet. Az egyik internetes fórum hozzászólásai között az alábbi rövid csörtét olvastam (stilisztikai és helyesírási javítások nélkül):

– Aki az életben egy nyomorult bocibocit nem játszott még el hangszeren, az szerintem sokkal, de sokkal nehezebben (ha egyáltalán…) tud computerrel zenét szerezni, mint az aki játszik hangszeren.
– Én nem értek egyet azzal, hogy komputer zenét nehezebb csinálni mint „igazi” hangszerrel. [Értsd: komputerzenét nem nehezebb csinálni, mint igazi hangszeres zenét.] Pont fordítva. Csak azt kell tudnod hogy kell az egeret használni. A poén az, hogy élvezhető-e vagy sem.

A valódi kérdés az, hogy a hangszeres zene ismerete kell-e a komputerzene létrehozásához. A második vitázó egyszerűen a szubjektív ízlésre apellál. Így nem a zenei képzettség, hanem az esztétikai élvezet lesz a mérvadó (a szépség vagy legalábbis a kellemesség értelmében), és ebben, a második vitázó szerint, nincs szerepe az ódivatú „mesterségbeli tudásnak”.

De közelebbről megnézve második vitázónk utolsó két mondatát, más eredményre is juthatunk: az egérhasználat elsajátítása igenis művészeti szakértelem. Ez a zenekészítés új művészete, mely nem szorul a hagyományos zenei eljárásokra, a papírra, a tollra (ezen túlmenően a kottaíró programra sem) és a hangszerjátékra. Az „igazi” hangszerjáték ismeretének elvárása a tradicionális zenei ismereteket jelenti, míg ezek hiánya egy alternatív zenei képzettségre vonatkozik. Ez az alternatíva a hangok hangszeren való megszólaltatása helyett a billentyűparancsok és az egérkattintások elsajátítása. Szembe kell nézni azzal, hogy a felnövekvő generáció a zenetanulást a számítógéppel kezdi, és könnyen lehet, hogy a hagyományos zenetanulás másodlagossá válik. A programok használata oly könnyen elsajátítható, hogy a zenekészítés során nem kell bajlódni sem a hangszer megszólaltatásával, sem a kottaíró programmal, lúdtollról, kalamárisról nem is beszélve. Ezen elmélkedve a hagyományos zongorabillentyűzettől (a MIDI-keyboardtól) lassan és észrevétlenül átcsúsztunk a számítógép billentyűzetéhez. Azaz a zenéléshez nem szükséges már a digitális hangszer-imitáció sem.

A music production kifejezés mára egy önálló zeneipari tevékenység lett, DJ-ktől kezdve nagyon sokan utaznak a zenélés e nem tradicionális műfajában. Egy rövid (angol nyelvű) videó arról, mi is manapság a zenei producer, aki véletlenül sem keverendő össze a szocializmusban gyártásvezetőnek titulált producerrel. A zenei producer a sok-sok digitális kellékből elővarázsol valamilyen terméket, amelynek a sajátossága, hogy alapjában véve szoftvereket használ.

Azonban a mesterséges intelligencia is beleszól már történetünkbe. Tisztán komputer generálta és mesterséges intelligencia által létrehozott zene a következő:

De ne rémüljünk meg! Mint azt már láthattuk a Gutenberg-galaxis végéről szóló apokaliptikus víziókból, a divathullámok gyakran elsötétítik elménket, és hajlamosak vagyunk végletesen gondolkodni. Lám, könyvet még mindig olvasunk, miközben a neten bányászunk különféle szövegeket. A zenei kultúrával is hasonló a helyzet, mint a társművészetekkel. A fotó nem fojtotta meg a festészetet és a grafikát, a mozi nem irtotta ki a színházat, a videó nem szüntette meg a mozit. Az első normál barázdás sellaklemezek rajongói miatt nem zártak be a koncerttermek. Az LP, a CD, az mp3 majd a streaming sem tette tönkre a zenei életet. A hordozók persze egymással versengenek, így a sellaklemezt valóban darabokra törte az LP, ahogyan a CD az LP-t. És ez lett a sorsa a CD-nek az mp3 jóvoltából. Ma már pedig jószerével csak streamelt zenét hallgatnak a hallgatók. A digitális hangszerek sem teszik tönkre a hagyományos eszközöket: átalakul a széles, nem csak gazdasági értelemben vett piac.
Ha arra gondolunk, hogy Esterházy Péter spirálfüzetekbe írta regényeit, akkor aligha lehetünk bizonyosak abban, hogy egyszer kizárólag digitális hangokat fogunk hallani.

Tavasszal nehezebb, az ember nem arra figyel. Az áprilisi hajnalokon és kora estéken érezni a Duna szagát az egész városrészben, amikor besötétedik, akkor pedig a hegy felől áramlik lefelé a hűvös levegő, és az erdő szaga beteríti a Bécsi utat, végighalad a Váradi utcán, hogy beleborzong, aki hazafelé siet a szöszösödő fák alatt; igaz, a kísérleti lakótelep fémkeretes lépcsőházajtói a nappal melegét lehelik még ilyenkor is, és reggelre megint eltűnik az estéről estére gyengülő, hideg fenyőgyantából, jeges csermelyekből, rókabundából és ázott talajból összesűrűsödő maradék télillat.

Nyáron nem foglalkozik senki a betonnal, sem a fákkal. A nyarak legfeljebb a Duna-part szűk sávjában elviselhetők errefelé, a csónakházak és a parti füzek között, vagy az Esernyős teraszán, esetleg a szigeten. De hát ki tud ott ülni egy álló napot? (Mindenki. Csak kevesen mernek.)

Ősszel viszont végre elkezd látszani a beton.

A szeptember aranyfényű, szinte még nyár. Olyankor a Herkules-villa körül és a lehetetlenül számozott Hévízi út blokkjai közt érdemes csavarogni, mondjuk szerdán délelőtt. Nincs ott senki.

Csak egy poroló, egy zsebkendőnyi park a házak közt, az egyik ablakban napoztatni kirakott ágynemű, a másikban meg a kint felejtett ing lóg a redőny rácsán kibicsaklott vállal. Egy piros, ütött-kopott pad. Cinkék. Pimasz szarkák, zeng tőlük a környék.

A Hévízi út házai közt amúgy csapdába esett a hatvanas évek, csak a hatalmas fügefa új. Az sarok, ahol áll, olyan, mint egy négyzetméternyi hatvanas évekbeli Róma-külváros. Ott, ahol a vízvezeték környékén az új sárga házak összeépültek a szürke bérkaszárnyákkal, áll egy fügefa Rómában is, amely jelenleg épp a második emeletig ér. Az óbudai füge nagyobb, majdnem házmagas.

A Fehéregyházi út hosszú kőkerítésének árnyéka szeptemberben már keresztbe metszi az utat. Vajon észrevette valaki, hogy egyik napról a másikra eltűnt a kis, öreg ház a kocsma melletti telekről? A helyén semmilyen épület nőtt. Ez a telek is kellett. Az összes telek kell. A Berend utca és a Raktár utca kereszteződésében is eldózeroltak egy darabot a régi Óbudából, és vele eltűnt a kapuszem kígyóként tekergő díszrácsa. Mondják, bolond volt a nő, aki lakott benne. Dúlt tekintettel sietett valahová minden délben, a kereszteződésekben körülnézett, mint az űzött vad. Néha szitkozódott magában. Néha úgy tűnt, mindenki helyett.

Az októberi szeles délelőttökön, amikor vékony, kékes-ezüst fátyol feszül az égre, amelyen át tompán, de világít a nap, hirtelen látszani kezd a világ szerkezete. Akkor el lehet kezdeni tanulni a betont és vele a panelvidék saudade-ját.

Állnak a fák a Szőlő utcán végig lombvesztetten, fekete csontvázzal, alattuk Hantai Simon-képekbe rendeződnek a vörös, barna és sárga levelek. Valamelyik falra régebben mintha vadszőlő futott volna, a kusza vörös rajza a falon olyan volt, mint a kalligráfia. Nincs sehol az a ház, talán nem is itt volt, hanem Rómában, Mediolanumban vagy Zagabriában, mindenesetre egy másik városban, amely az idő finom szövetében egyszer örökre összeköttetett Aquincummal, Savariával és Sopianae-val. A limesen belül lakni világnézet, Óbudán lakni égnézet. Ahol kiér az ember a szűk utcából, ha akarja, ha nem, fel kell néznie. Úgy tárul ki a szeme előtt a kinyíló tér, hogy legalábbis vaknak kell lennie, ha nem torpan meg.

Jobboldalt emelkednek az égbe az első betonok, a Kiscelli utca meleg szürke, kékesen derengő tömbjei, toronyiránt meg, ahogy az út vezet, a Faluház fakózöldje fut végig.

Annak a betonnak már van lelke, öreg. Ötvenéves, ráncok és rianások szabdalják, mint a nagyobb fenyők törzsét fenn a hegyen. Mondják, szomorú látvány az egész, a Kiscelli utcával, a Faluházzal, az ezernyi ablak mögé rejtett ezernyi kisszerű élettel, az ezernyi függöny mögött ezerszeresen futó sorozatokkal és híradókkal, amelyek az egyetlen valódi hírt, hogy az ember szabad, sohasem közlik.

Amúgy nem szomorúbb, mint a barcelonai Rambla felső szakasza november tizenötödikén, nem szomorúbb, mint a Rua Garret éjjel vagy Párizs tizenötödik kerülete reggel nyolckor.

Sőt, még csak nem is csúnya, csak látni kell: a tömbök úgy állnak kőbe dermedve a kékesszürke ég alatt, mint egy fosszilis mamutcsorda. Türelmes élőlények, amelyek testén jelentéktelen férgek nyüzsögnek.

Külön ritmusa van a kapualjaknak és a falak apró mozaikkockáinak is – valaki észrevette, hogy arrébb, már a Vörösvári úti kereszteződés után a Veder utca falán a kék és zöld csillogó kövek úgy hullámzanak, mint a viharos óceán Estorilnál?

Veder utca, 1932 (Forrás: Fortepan)

És hogy a betonlábak közt a Szentendrei úti épületsor hátsó frontjánál anyaggá sűrűsödik a kilátástalanság, és annak az érzete ugyanolyan, mint ami a nyárvégén elfogja az embert, akkor, amikor megérti, hogy a világ nélküle is pontosan ugyanilyen lesz? Tovább halad majd a forgalom a budai alsó rakparton, kirajzolódik a Szabadság hídra az ívek árnyéka október 12-én délelőtt, a friss zsömle illatában úszik majd a pékség a sarkon és mint ahogy több ezer éve mindennap, átfolyik majd a Duna a városon.

Csak akkor kezd oszlani a kilátástalanság keménysége a torokban, amikor az ember megérti, hogy minden ugyanolyan lesz nélküle, és mert megérteni csak ott lehet, ahol összesűrűsödik, zarándoklatokat kellene szervezni a Szentendrei panelek hátsó oldalához a boldogságért.

Milyen kár, hogy nem lehet.

Milyen kár, hogy nem látja mindenki a tízemeletesek közt a zsebkendőnyi földecskéken a csiricsáré kis virágágyakat, vagy azt a különös alkotmányt, amely egyszerre tűnik hatalmas kosárnak és virágágyásnak, ízléstelen, szívszorító, és benne van hetven, ha nem éppen százhetven év emlékezete. Ez itt egyszerűen valami, ami szebb lehetett volna. Ha engedik. Ha engedtük volna magunknak.

Lehet még olyan élet, amely után már nem fáj, ha tovább folyik a Duna? Lehetséges még nagyszerű élet?

Vajon minden élet az?

Áll ott az ember a lomha délelőtti csöndben, nézi az elhagyott játszóteret, a muskátlironcsos dísz-szörnyet, az itt-ott még füves parkutánzatot, hallgatja, ahogy zsizseg a Kerék utcai iskola, mintha méhkaptár döngene a csöndben, és mert láthatóvá vált a világ szerkezete az őszben, lát.

Körben ott az őszi égbe nyúló meditációs tárgy, a beton.

A legegyszerűbb és gyakran alkalmazott tremolo a dobpergés, mely máig a dobosok egyik legkomolyabb ritmikai feladata, elsajátítása nem könnyű:

Tiszta vonós tremolót ritkán hallunk a maga meztelen valóságában, de szerencsénkre azért van remek szemléltető videó erről is. A tremolo effektusa összekapcsolódik a hangerő a növelésével, a crescendóval, így a kettő együtt meglehetősen erős hatást gyakorol a hallgatóra.

Mivel a vonósok nagyon gyakran alkalmazzák a leírt muzsika megszólaltatásában, ezért elemi feladatuk, hogy jól megtanulják a jobb csuklót nem kímélő technikát:

https://www.youtube.com/watch?v=4E8rMLHIpag&ab_channel=Fiddlerman

A zenetörténet egyik legemlékezetesebb zenekari tremolóval kezdődő műve Bruckner 9. szimfóniájának első tétele, melyre az előző videó hegedűse hivatkozik:

Bruckner nem kíméli a szimfonikus zenekar vonós szekcióját, hosszú percekig kell ezt az embert próbáló technikai feladatot teljesíteniük, miközben a főszerep nem az övék, feladatuk, hogy feszültségkeltő módon „megágyazzanak” a rézfúvós dallamanyagok megszólaltatásának.

Nem meglepő, hogy a tremolo az olaszok találmánya volt a 17. század elején. Először a hegedűvirtuózoknál jelent meg, és a szerzők műveik címében jelezték is a sajátos effektust. Biagio Marini Affetti musicali (1617) című gyűjteményében egyik szonátájának ezt a címet adja: La Foscarina con il tremolo. (A szakasz a felvételen 2’ 37”-nél kezdődik.)

Marinit valami nagyon erős vágy kifejezése ihlette a tremolo használatára. Mintha sűrű sóhajtást, netán lihegést hallanánk a vonós hangszerekből, nem véletlen, hogy az emberi hang utánzása is célja zeneszerzőnek.

Claudio Monteverdi (1567-1643)

Következetesen alkalmazott színpadi-drámai, végsősoron operai effektusként azonban Claudio Monteverdi használta először a tremolót, és nem egyszerű ötlettől vezérelve, hanem, amint művének, a Tankréd és Clorinda párviadalának előszavából kitűnik, alaposan végiggondolta a tremolo használatát. Tasso Megszabadított Jeruzsálemének egy részét választotta a megzenésítés tárgyául. A két ellenséges táborba tartozó szerelmesek talpig fegyverben találkoznak egymással, és párviadalt vívnak. Nem ismerik fel egymást, és a bősz harci kedv végül tragédiába torkollik: Tankréd ledöfi szerelmét, és csak akkor ismeri fel tragikus végzetét, mikor a haldokló pogány Clorinda arra kéri Tankrédot, hogy kegyelme jeléül keresztelje meg. A főszereplő azonban a Történetmesélő, a Testo, aki egyúttal elbeszéli és látja is a két hős pantomimszerű színpadi megjelenítését.

A lélek szenvedélyei közül Monteverdi számára a legfontosabb három a harag, a mérséklet és az alázat, és az elsőnek keresi a megfelelő ábrázolási módját. A három szenvedélyhez három természet – és ezen keresztül három stílus – társul: a felajzott, a lágy és a mérsékelt (concitato, molle, temperato). A múlt zenéjében a felajzott stílusra Monteverdi szerint nincs példa. Platónra hivatkozva azt mondja Monteverdi, hogy a görögök a harci táncoknál és énekeknél a rövid szótagokból álló pirrichius verslábat használták. A ritmus pattogó volt, és a harci lelkesültségnek ez kedvezett a leginkább. Monteverdi így elkezdi felezni a ritmust. Az egész hangból (tá-á-á-á) két félhang lesz (tá-á-tá-á) majd négy negyed (tá-tá-tá-tá), aztán nyolc nyolcad (ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti), végül tizenhat tizenhatod (ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti)

Ahogy egyre feszültebbé majd haragosabbá és ádázabbá válik a két szereplő párviadala, úgy kezdenek felpörögni a felezés által a ritmusértékek, míg eljutnak a folyamatos, ütemeken át tartó hangismétléshez, azaz a tremolóhoz.

A zenészek eleinte nem értették, hogy mit is kell pontosan csinálniuk:

„Kezdetben úgy érezték, hogy inkább nevetséges dolgot művelnek, mint dicsérendőt, amiatt, hogy ugyanazt a hangot tizenhatszor kellett elkalimpálniuk egy ütemben, s ezért az egész ütemben egyetlen megütésre redukálták ezt a sokszori megszólaltatást, (…) s ezzel tönkretették az izgatott beszédhez való hasonlatosságot” – írja Monteverdi.

Meglepő, hogy a kezdet kezdetén, a zenészek még csak megszólaltatni is képtelenek voltak a tremolót, és a zeneszerzőnek külön ki kellett erre térnie a művéhez írott előszóban.

Az egész kis „kísérleti opera” itt hallgatható-nézhető meg. (A nagy tremolós szakasz 7’ 31”-nél kezdődik.)

Ezt követően a tremolo már bevált effektussá vált, a következő évszázadban érdemes csak egy pillantást vetni Vivaldi életművének két gyöngyszemére, hogy lássuk, a tremolo a legelemibb eszközzé vált száz év alatt.

A Négy évszak Nyár-concertójának nagy viharzenéjét aligha kell bemutatnom:

Kevésbé ismertek Vivaldi nagy tremolo-áriái operáiból. A Griselda című művében az ária első részének szövege emblematikusan az emberi életet hasonlítja az orkánok által szaggatott tengerhez.

Agitata da due venti,

freme l’onda in mar turbato

e ‘l nocchiero spaventato

già s’aspetta a naufragar.

Dal dovere da l’amore

combattuto questo core

non resiste e par che ceda

e incominci a desperar.

Két szél rázkódtatja

a remegő hullámokat a viharos tengeren

és a rémült kormányos

már hajótörést vár.

E szívet a szerelem

kötelme dúlja fel;

ellenállni nem tud, lankad,

és kétségbe zuhan.

Nem meglepő, hogy nagyon hasonló eszközökkel él a komponista, mint a Nyár-concerto viharzenéjében. De emberi hangon (és méghozá milyen hangon!) talán még átütőbb erejű a sok apró hang ismétlődése, amely mintha valóban a fények félelmetes villódzásait idéznék meg.

Itt már teljes pompájában áll előttünk a tremolo, hogy majd Mozarton, Beethovenen, Wagneren és Bruckneren keresztül az avantgárdon, a jazzen és a filmzenén át folyamatosan feszültségben tartson bennünket, hiszen a zene sokféle célja közt e talán legszélsőségesebb egyúttal a legellenálhatatlanabb is.

Felsegíthettem volna a szerencsétlent, elvégre az imént az én érmém – húsz forint, lefelé kerekítve máris egy békebeli kifli ára – is a kanálisba hullt. Lelkiismeretem befektetése is veszni látszott tehát. Felsegíthettem volna, de nem tettem, egyrészt, mert meggyőződésem, hogy mindannyiunknak viselnünk kell azokat a csapásokat, amelyeket ránk mért a sors, másrészt megriadtam a lehetőségtől, hogy egy esetleges mentőakció során óhatatlanul kiderül – a neki adott pénz hamis volt.

Mindez a római kori romok közelében történt, fényes nappal, dízelmotorok bűzében, közömbös járókelők szeme láttára.

Baudelaire-nek egyetlen titka volt, amiről senki, sem a szifiliszes cimborák, sem az Académie française-en trónoló hadurak nem tudtak, nem sejthették ugyanis, hogy a költő kiskacsákat nevelget otthonában. Paris, Rue d’Auseil, újságokkal és bútorokkal. Semmi bulvár, semmi mahagóni. A húspiac két sarokra innen. Magától értetődő, hogy Baudelaire, a költő, maga is koldus volt. Baudelaire egyúttal az agyunk parányi szeglete, sőt, ha jó napja van, talán egy egész agyfélteke. Ő és a kiskacsái. Undorodik mindentől, kivéve ezeket a bolyhos kis teremtményeket, akiket pénzzé lehet tenni a bankban. Hamis pénzzé, minthogy a kiskacsák sem jelentenek többet, mint egy későbbi tetem hamis múltját.

Ekkor jöttem rá tehát, a koldust figyelve, hogy a szókincsem véges. Hogy a hapaxok fogyóban. Hogy a dadogás a nyelv izomláza. Hogy túl sok volt már, és a gyöngyök, a gyöngyök, szétgurultak mind, ki szedi össze vajon. Ahogy tovább néztem csúszni-mászni a koldust, rendesen beütötte a fejét a nyomorult, felhasadt a koponyájára feszülő bőr, vékony lámpabúra, kilátszott belőle valami tömött és húsos, szürke indák kötege, ahogy csúszott előre, még a karja is természetellenes szögben meredt ki a csípőjéből, a szívében, idáig hallom, félreütnek a billentyűk, mégis igyekszik előre, húzza-küzdi magát a csatorna felé, ki tudja, hogyan, de felemeli a rácsot, leengedi a kéz csörlőjét, keres, kutat. Azon gondolkozom, ha már nem segíthetek, talán mondanom kéne valamit, de nem tudok mit mondani, nem azért, mintha ne jutna eszembe semmi, hanem mert nincsenek hozzá szavaim, ilyen egyszerű. Szókincsem az ő kincse. Az utolsó érme, a húszforintos, amit neki adtam, az utolsó szavam volt, kifli. Értelmetlen fohász hagyja el ajkamat, uram és teremtőm, kegyelmezz alattvalóidon. Találja meg bús szolgád, amit keres. Hiszen rajta múlik minden.

Ha megdobnak kővel, dobd vissza. Megfogom, taszítok rajta egyet. Nem bánja, felhorkan, de inkább köszönetnyilvánítás ez, nem neheztelés. Állok fölötte, mint egy tartórúd, megvetem a lábam a csatorna szájában. A száj, ahol nem születik, hanem elvész a mondandó. Lógatom a fáradt lényt, nehéz ugyan, de én erre a feladatra születtem. Leér a keze, hallom, hogy ujjai elérik a merevre köpült habokat, aztán lejjebb valami mást is. Hallom, hogy kapirgál.

Mit látsz, kiáltok le. Kacsákat!, feleli. Kiskacsák, édes kis bundások jönnek felém a csatornán. Teleették magukat kiflicsücsökkel. Tudós mindegyik, franciák egytől-egyig.

A pénz nincs meg?, kérdezem.

Meglesz, meglesz. Türelem.

Mindez valóban így történt, a romoktól kőhajításnyira, éktelen napsütésben. Őszintén hiszek benne, hogy nagyobb körültekintéssel kéne bánnunk a pénzzel, akár a sajátunkról, akár az adófizetőkéről van szó. Enélkül ugyanis nem szólhatunk sem föl, sem, mint kicsiny történetemben, le. Az agynak van egy zuga, nem is zug, nagyobb annál, valóságos hetedik kontinens, amely a pénzért felel. Mahagóni bútorok, kiskacsák. Fekete fúvósok. Egy lebuj, aminek lejárata fölött „Baudelaire” feliratú tábla csüng. Egy hely, ahol mindig csörög a kassza.

’20-at írunk, a trombitások nem fáradnak, és az irodalom, érzem, egyre közelebb jár elrendelt céljaihoz.

Tehát az iskolában kezelni tudom a nehéz helyzeteket, ha ez nem így lenne, már rég tönkrement volna az életem, üröm az örömben, hogy tizenkét éve hallgatom anyámtól, rokonaimtól, barátaimtól, terapeutáimtól, és sajnos már a fiamtól is, hogyha ott uralkodni tudok magamon, akkor bizonyára itt is képes lennék rá, csak nem akarom igazán, mert nem hiszem el, figyelem, ez a diagnózis, én nem hiszem el, hogy képes vagyok arra, amire a legtöbb ember, a tudatos, jól megfontolt cselekvésre, mintha valóban mindenki mindig éppen úgy viselkedne, ahogy szeretne, mintha mindenki mindig pontosan azt mondaná, amit mondani akar, vizsgáljátok meg magatokat ti, tudatos cselekvők, akik minden tettetekért rohantok felelősséget vállalni, erősen kétlem, hogy ez mind az én választásom lenne a hajam színétől kezdve az ekcémáimon át a szerencsétlen temperamentumomig, hát nem, ha választhatnék, akkor nem ilyen lennék, egyáltalán nem ragaszkodom ehhez a nőhöz, aki minden jel szerint vagyok, semmi sem köt hozzá, semmi, de nem is ez a lényeg, nem erről akartam beszélni, csak elkanyarodtam.

Még nem kezdődött el a tanév, és a járvány miatt az iskola udvarán tartjuk az értekezleteket, de nem a padoknál, ahol a diákok egyébként csoportosulni szoktak, hanem a focipályán a diófák alatt, itt több az árnyék, és nem kap két perc alatt napszúrást az ember, terebélyesek lettek a diófák az évek során, nem figyeltem, nem jártam erre, váratlan idill, ahogy tisztes távolságra egymástól, sűrű zöld ágaktól körülvéve üldögélünk a focipályán, mintha találtunk volna egy elvarázsolt kertet, gyerekek, ha nem vigyázunk, béke költözik a szívünkbe, nyögte be első alkalommal Mocsár, a tantestület heherészéssel válaszolt, az egyik sarokban ketten rágyújtottak, ne cigizzetek már, mondta valaki bátortalanul, talán Szőke Sári, de Kozák csak legyintett, mintha a különleges helyzet miatt most elfogadható lenne a dolog, amíg nincsenek diákok, addig itt hátul lehet, már ha senkit sem zavar, tette hozzá engedelmesen, és körülnézett, várt egy kicsit, aztán némi szipákolás és szörcsögés után rátért az első napirendi pontra, s hogy elég hangosan beszélni tudjon, lehúzta a maszkját, ekkor gyorsan én is rágyújtottam, mintha a dohányfüstbe burkolódzva elbújhatnék a betegség elől, persze, ostobaság, más okból is hiba volt rágyújtani, a füstöléshez kapcsolódó feltételes reflexeim az iskolán kívüli énemhez vezetnek, és bár ezt elég hamar felismertem, és a következő szálat nem szívtam végig, de addigra elfogott a nyugtalanság, nem mintha reális veszély lett volna, hogy őrjöngeni kezdek, hiszen természetesen nem őrjöngök a nap huszonnégy órájában, bőven elég, hogy néhány hetente elszakad a cérna, sőt általában hónapokig bírom, inkább ez a jellemző, hónapokig bírom, aztán puff, puff, puff, semmit sem nyelek le többé.

Az Iván-féle terápiában visszatérő feladat, hogy behunyt szemmel újra és újra lejátszom magam előtt valamelyik incidensemet, ezt a kifejezést Iván használja mindig, átmenetileg elfogadtam, de valahányszor kimondja, gyomoridegem lesz, tehát a feladat az, hogy kimerevítsem az egyes képeket, megnevezzem az érzéseimet, bevallom, ilyenkor hajlamos vagyok elkalandozni, legutóbb mégis felfigyeltem arra, hogy mielőtt beszűkülne a tudatom és ordítani kezdenék valakivel, rövid időre szokatlanul érzékeny állapotba kerülök, és ilyenkor mintha a környezetemben lévők közötti erőviszonyokat mind érzékelném, dominanciát és alávetettséget, hogy ki mit akar elnyerni a másiktól, vagyis az elnyomó, manipuláló igyekezetet, megdöbbentő, hogy embertársaim kisebb-nagyobb mértékben szinte mind arra próbálják a másikat rávenni, hogy az ő tetszésük szerint tegyen, beszéljen, gondoljon, érezzen, ez az, amitől ilyenkor felrobbanok, amikor kristálytisztán látom a mindent átható manipulációs szándékokat, legfőképpen azt, hogy engem manipulálni akarnak, mert minden esetben erről van szó, meg akarják változtatni az életemet, még akkor is, amikor ez egyáltalán nem nyilvánvaló, például egy autóból rám kiabálnak, hogy túl lassan haladok át a zebrán, vagy amikor a Lidlben a pénztáros srác hölgyemnek nevez, amikor megkérdezem, hogy miért Pink Ladynek ütötte be az egyszerű piros almát, vagy hogy egy egész más jellegű példát hozzak, ha valaki durván ér hozzám, különösen szex közben, ez történt most Mocsárral, ahogy két kezével a törzsemet tartotta, belefúrta a hüvelykujját az oldalamba, próbáltam lesöpörni a könyökömmel, de annál erősebben nyomta, és akkor ott volt a pillanat, és már hiába próbáltam bevetni a titkos módszeremet, vagyis nem is próbáltam, eszembe se jutott, nos hát elég faramuci módon jutottunk el odáig, hogy nála aludtam, még soha nem keveredtem munkahelyi kalandba, az értekezlet második órájában kezdtem csak nyomogatni a telefonomat, tíz másodperc elég volt hozzá, hogy az ő képe ugorjon fel a Tinderen, és majdnem eltüntettem a fotót a képernyőről, hogy többé ne lássam, de mégis megálltam, köröztem az ujjammal a képernyő előtt, mostanáig a tantestületből legjobban Mocsártól tartottam, ám a gyanakvást ekkor egy pillanat alatt merész kíváncsiság váltotta fel, mindez egész másként esett volna, ha nem gyújtok rá arra a cigarettára, és ha a diófák nem nőttek volna meg ennyire az elmúlt tizenkét évben.

(…)

A rögeszme, ahogy a franciából a magyarba származott fixa idea (idée fixe) szó mutatja, valóban fixálódás: egyetlen tárgyra irányuló monomániákus vágy. E tárgy úgyszólván minden lehet. Gyűjtőktől kezdve az extrém sportok szerelmeseiig mindenféle tárgy, tevékenység válhat rögeszmévé. Nem kell mondanom, a zene is ezek közé tartozik.

A zenetörténet mániákusai között alighanem az egyik legszélsőségesebb példaként áll előttünk Florence Foster Jenkis (1868-1944), akinek életét egyetlen mánia töltötte be, az éneklés. Ebben eddig semmi különös nincs, megannyi nagy előadóművész mániákusságának köszönheti hírnevét, és e megszállottságot nevezhetjük magának a tehetségnek. Azonban Mrs. Jenkins, vagy ahogy ő szerette szólítani magát, Lady Florence, esetében a megszállott rögeszme nem párosult tehetséggel, de még csak rátermettséggel sem. Ennek ellenére mindenáron énekelni akart, és mivel igen gazdag asszony volt, ezért megengedhette magának a legdrágább énektanárok óráit, sőt, állandó zongorakísérője is volt, Cosmé McMoon személyében.

Cosmé McMoon és Florence Foster Jenkis

A fiatal Miss Foster zongorázni tanult, és a high society tagjaként még a Fehér Házban is fellépett egy ünnepségen. Apja azonban nem támogatta zongoratanulmányait, és a kor szokásainak megfelelően férjhez ment tizenhét évesen. Meglehetősen tragikus módon egy évvel később kiderült, hogy férjétől elkapta a szifiliszt, akivel még abban az esztendőben szakított, és noha a betegség még nem volt gyógyítható, de legalább kordában lehetett tartani. Hősnőnk természetesen nem ment férjhez újból, ám életre szóló barátságban állt, sőt, együtt is élt St. Claire Bayfield színésszel, aki utóbb afféle impresszáriója lett. Egy kézsérülés miatt le kellett mondania a zongorázásról, azonban mégis megtalálta az útját a zenéhez. Hatalmas operarajongóként a vagyonos felső tízezer tagjaként megalapította a Verdi Clubot, mindennap énekleckéket vett, zongorakísérőjét valósággal kisajátította, majd az előkelő klub tagjait saját lakosztályában szórakoztatta, később olyan nagyvilági helyeken lépett föl rendszeresen, mint a Ritz-Carlton Hotel díszterme.

Mrs. Jenkins monomániája nem csillapodott. Zongorakísérőjének közreműködésével hangfelvételeket készített. Egy probléma volt csupán: egyáltalán nem tudott énekelni. A legelemibb problémákkal küszködött: a megfelelő hangmagasságok megszólaltatásával (ne kerüljük a forró kását, éktelenül hamisan énekelt), ritmusérzéke is komoly kívánnivalókat hagyott maga után, és így kétséges az is, mennyire lehetett ifjúkorában jó zongorista. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy mindenáron a legmagasabb hangfekvésű női operaszerepeket, a koloratúrszoprán áriákat akarta elénekelni, amelyek messze túllépték szerény képességeit. Egészen egyszerűen nem adta alább.  Felvételeinek egyikén hallható az Éj királynőjének áriája A varázsfuvolából minden idők legmeghökkentőbb előadásban. Ha felsorolnánk, mi mindenben hibázik Mrs. Jenkins, külön tanulmány kellene írni. Ennyi hiba ekkora tömegben vagy nevetőrohamot vagy hajtépést eredményez. Ki-ki válasszon magának kedvére.

Mindezt még tekinthetnénk egy hóbortos milliomos megmosolyognivaló bohó szórakozásának. Azonban Mrs. Jenkins hangjára tényleg kíváncsi lett a közönség. Ilyen fantasztikus negatív teljesítmény megragadja az ember fantáziáját. Mégiscsak hallani, látni kell azt, aki a legrosszabbul énekel a világon. Mrs. Jenkins végeredményben bohócot csinált magából, akár tudta, akár nem, és a közönséget módfelett mulattatta e rettenetes hang.  A tökéletes amatőr megtestesülése volt.

Nagyon rosszul szinte mindannyian tudunk énekelni, de csak egy embert találunk, aki hatalmas energiákkal e képességét meg is mutatta a közönségnek. Ugyan megoszlanak a vélemények arról, hogy Mrs. Jenkins tudatában volt-e tehetségtelenségének, mindenesetre a maga nemében egészen lenyűgöző megszállottsága. Egy fennmaradt beszámoló szerint büszkén kiáltotta oda kritikusainak, hogy „mondhatják majd, hogy nem tudtam énekelni, de azt soha, hogy nem énekeltem!”

Florence Foster Jenkins az 1920-as években

Talán ez az ellentmondást nem tűrő magával ragadó akaraterő és kétségtelen exhibicionizmus különös elegye vezetett oda, hogy Mrs. Jenkins áriaestjeit a korszak legnagyobb muzsikusai is lelkesen látogatták. Cole Porter például egyetlen koncertjét sem hagyta volna ki. De mellette a kor hírességei is rendre megjelentek a hangversenyeken: Marge Champion, Gian Carlo Menotti, Kitty Carlisle, Lily Pons, Andre Kostelanetz.

2016-ban Mrs. Jenkins feljutott a filmvászonra is. Stephen Frears rendezésében a monomániákus milliomos nagyasszonyt Meryl Streep alakítja parádésan. A film középpontjában Mrs. Jenkins életének legnagyobb vállalkozása áll. A már 76 éves, beteg asszony a fejébe vette, hogy koncertet ad a Carnegie Hallban, New York és a világ legrangosabb koncerttermében. A terveket tett követte, és valóban sor került debütálására a Carnegie Hallban 1944. október 25-én. Az est teltházas volt, több mint kétezer jegyet adtak el, és a siker fenomenális volt. Annyira rossz volt, hogy az már jó.

Florence – A tökéletlen hang, 2016. Címszereplő: Meryl Streep

Mrs. Jenkins egy hónappal a koncert után, november 26-án halt meg. Mintha egész élete egyetlen előkészület lett volna a Carnegie Hall-beli koncertre. Rögeszméje valóra vált. Boldog lehetett.

Kártevők vagy fontos részei az élővilágnak a szúnyogok?

A szúnyogoknak nélkülözhetetlen szerepe van a vízi és szárazföldi ökoszisztémában. Rengeteg halfaj fogyasztja a lárvákat, vadászik rájuk sokféle vízirovar, vízipók, gőte, gyík és béka. Kifejlett korukban részt vesznek a növények beporzásában és táplálékul szolgálnak számos madár- és denevérfajnak is. Magyarországon 50 őshonos szúnyogfaj mellett 3 idegenhonos, trópusi területekről származó is jelen van, ezek a klímaváltozás és a kontinensek közti utazások, az áruszállítás miatt jelentek meg, behurcolták őket. Emberi vérrel néhány csípőszúnyog, azok közül is csak a nőstények táplálkoznak, mert a peterakáshoz szükségük van fehérjére.

Kell-e irtani a szúnyogokat? 

A statisztikák szerint a szúnyog a legveszélyesebb állat a földön. Évente több mint 700.000 ember veszti életét az általuk terjesztett betegségekben világszerte. Legismertebb közülük a malária (Magyarországon évente 10 fő alatt van a regisztrált fertőzöttek száma, ők is külföldről hozzák be a betegséget), a nyugat-nílusi láz (hazánkban pár halálos áldozattal, 2018-ban 225 megbetegedést regisztráltak), a dengue-láz és a chikungunya-láz (nincsenek jelen az országban). Fontos tudni, hogy magukat a betegségeket nem a szúnyogok, hanem az utazó emberek vagy éppen a vándormadarak hozhatják be, a szúnyogok az emberre való átvitelben játszanak szerepet. Kijelenthető tehát, hogy Magyarországon jelenleg még nem jelentős kockázati tényező a szúnyogok által terjesztett betegség. A szúnyogirtás fő oka inkább a kellemetlenség elkerülése és a turizmus miatti gazdasági érdek lehet.

A szúnyogok elleni védekezés módja és mértéke véleményünk szerint aránytalan, ha károkozásukat összehasonlítjuk más, mindennapos egészségügyi kockázatokkal, például a városi légszennyezéssel, amihez éves szinten 7 millió haláleset köthető a világon.

Hogyan irtják a szúnyogokat? 

Magyarországon a szúnyogirtás nagyrészt kémiai szerekkel történik, ezáltal hatalmas kiterjedésben, évi közel egy millió hektáron folyik ökoszisztéma-irtás. Az imágók ellen felhasznált vegyszer nem szelektív, tehát nem csak a szúnyogokra, hanem az összes rovarra, rajtuk keresztül közvetve a rovarfogyasztó állatfajokra, gyakorlatilag a teljes táplálékláncra kihatnak. Azt is figyelembe kell venni, hogy hosszú távú alkalmazásuk rezisztenciát okoz.

A kémiai módszerek esetében deltamethrin tartalmú idegméreggel irtják a kifejlett szúnyogokat (imágókat). Földi kezelés útján melegködképzéssel az apró cseppekre bontott irtószer terjedését hő hozzáadásával segítik, főleg a növényzettel erősen borított részeken. A vízszintes irányban mozgó mérgező köd akár 40 percig is a területen lebeghet és teljesen átöblíti a térséget, így a növényzetben megbúvó, tehát az éppen nem repülő rovarokra is hat. Városias területeken ULV eljárást alkalmaznak, ami szintén apró cseppekben juttatja ki az irtószert, de hő hozzáadása nélkül. A légi kémiai permetezés elvégzéséhez nincs engedélyezett hatóanyag, mivel EU-s szinten betiltották a korábbi években használt szert, káros hatásai miatt. Itthon azonban a Nemzeti Népegészségügyi Központ a járványhelyzetre hivatkozva 180 napra ismét engedélyezte. A kiszórt méregfelhő fentről lefelé süllyedve, ahogy érintkezik a rovarokkal, elpusztítja őket. A módszer a nem repülő, a levelek fonákján rejtőzködő szúnyogokra alig veszélyes, ezért rossz a hatékonysága, ellenben extrém módon veszélyezteti a vízi szervezeteket, és a szabadföldi hasznos rovarokat.

Korábban a szúnyogirtás megrendelői a helyi önkormányzatok voltak, nekik szakértelem és forráshiány miatt egyszerűbb volt megrendelni a kevésbé munkaigényes kémiai hatóanyagszórást. 2013 nyarán a szúnyogok elleni védekezés koordinálását a kormány az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság hatáskörébe rendelte. Ekkor lett volna esély arra, hogy szakértői vélemények figyelembevételével előtérbe kerüljön a csípőszúnyogok elleni szelektív, biológiai módszerek alkalmazása. Sajnos azonban a rossz döntéshozói hozzáállásnak köszönhetően hazánkban azóta sincs érdemi előrelépés. A településeknek állami költségvetésből sok esetben ingyen jár a kémiai irtás, ezért semmi nem motiválja őket arra, hogy saját költségen kidolgozzanak új, környezetkímélő módszert.

Az országos szúnyoggyérítési programra (2020-2022 közötti időtartamra) több mint 4,5 milliárd forintot különítettek el. Légi és földi biológiai módszerrel 2020-ban 12 ezer hektár kezelése történt meg, míg földi kémiai módszerrel közel 800 ezer hektáron folyik irtás.

Milyen egyéb alternatívánk van? 

Fontos kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a szúnyog populáció csökkentésére? Vagy a kellemetlenség mértéke, a fertőzésveszélytől való félelem kezelhető megelőzéssel, egyéni védekezéssel? Az első lépés, hogy fel kell hagyni a házi szúnyogtenyésztéssel! Szüntessük meg az elhanyagolt medencét, szökőkutat, eldugult ereszt, ürítsük ki a kaspókat és a kertben felejtett gumiabroncsokat, takarjuk le az esővízgyűjtő hordókat, vödröket. Néhány négyzetméteren ideális mikrokönyezet alakul ki a csípőszúnyog lárvák kifejlődéséhez, hetente több ezer szúnyog felnevelhető ezekben a pangó oxigénhiányos vizekben.

Az egyéni védekezés szúnyoghálóval, kültéren használható szúnyogriasztó készítményekkel is hatásos. Megoldást jelenthet az is ha természetes ellenségeiket segítjük. A halak nagy mértékben fogyasztják a lárvákat, de például denevérodúkat is építhetünk – egy denevér naponta akár ezer szúnyogot is elfogyaszt.

A környezettudatos biológiai gyérítés

Ha mégis szükség van irtásra, figyelembe kell venni, hogy a különböző eljárásoknak milyen mértékű alkalmazása elfogadható, mert mindegyikkel együtt jár az ökológiai rendszer különböző fokú degradációja. A kémiai módszerekhez képest azonban a biológiai sokkal jobb alternatívának számít.

Követendő példánk lehet a Felső-Rajna völgyben tevékenykedő Norbert Becker és csapata. Több mint negyven éve, lépésről lépésre 100 százalékban biológiai úton védekeznek mára 60.000 hektáron, 100 település részvételével. Működésük arra alapul, hogy a lárvák koncentráltan, helyhez kötötten és hozzáférhető módon vannak jelen a tenyészőhelyeken, így ott kell környezetkímélő módon, hatékonyan, gazdaságosan irtani őket, emellett pozitívum az is, hogy 40 év távlatában sincs rezisztencia. Programjuk lelke a pontos feltérképezés, enélkül nincs esély hatékony kezelésre. Szúnyogszelektív mikrobiológiai készítményük, a VectoBac a Bacillus nembe tartozó talajlakó baktériumokat  juttatja ki az élővizekbe.

Ezek a mikrobák természetes életfolyamataik során olyan fehérjetoxint termelnek a szúnyoglárvák bélcsatornáiban, ami elpusztítja őket. Kijuttatás után fontos lépés még az ellenőrzés, hogy megtörtént-e a lárvák csökkenése. Sikerük feltétele a pontos tervezés és az időzítés: ahogy a peték víz alá kerülnek, hőmérséklettől függően 7-8 napjuk van arra, hogy elvégezzék a kezelést.

Mi történik Szegeden és Kisorosziban?

Magyarországon több település, helyi közösség, kutatóintézet és környezetvédő szervezet is tett már lépéseket, hogy felhívja a figyelmet a kémiai módszer kockázataira és elősegítse a biológiai irtás terjedését. Sokat foglalkozott a témával a Greenpeace is, állásfoglalásuk itt olvasható.

Jó példával jár előttünk Szeged, ahol városi és ártéri környezetben is sikeresen alkalmazzák a biológiai szúnyoggyérítést. Személyesen is ellátogattunk hozzájuk, hogy megtudjuk, mi volt a fő motivációjuk, hogyan kezdték az átállást, hol tartanak most. A Szegedi Környezetgazdálkodási Nonprofit Kft. szerteágazó feladatai között a szúnyoggyérítés is szerepel, ügyvezetője közel 10 éve Makrai László okleveles biológus, erdész (korábban 8 évig a Városüzemeltetési és környezetvédelmi bizottság elnöke volt). Makrai célul tűzte ki, hogy a környezettudatosság legyen a cég alapfilozófiája. Új szemléletet hozott a hulladékgazdálkodás, szúnyogirtás, zöldterületek és faápolás terén is. Térinformatikai fejlesztéssel Szeged valamennyi közterületét, fáját, gyepét számon tartják. Biológusaik feltérképezték az összes, több mint 400 olyan vizes élőhelyet, ami potenciális szúnyogkeltető. Tehát Szegeden minden erős szakértői összefogással, kutatómunkával és lobbizással kezdődött közel 10 éve! Azt is kiderítettük, minek a hatására indult el a szegedi önkormányzat 2010-ben az akkor Magyarországon még alig ismert módszer irányába. Meglepő választ kaptunk: a szavazatszámok. Korábban hiába költöttek el éves szinten 150-200 millió forintot szúnyoggyérítésre, nagyon alacsony volt a hatékonyság, sőt, egy korábbi polgármester bukását is a rendkívül sok szúnyoghoz kötötték. Így vált egyre nyitottabbá a szegedi önkormányzat a helyi szakértői csapat javaslatára: egy új, hatékonyabb, gazdaságosabb és nem utolsó sorban környezetkímélőbb megoldásra.

Szegeden el tudták érni, hogy a kémiai szereket évek óta drasztikusan csökkentik a gyérítésben. Feltérképezték a város 28 000 hektár területét, évtizedekre visszamenőleg rendelkeznek mérési adatokkal, könnyen elemezhető a költség ráfordítás is, kiderült, hogy a biológiai irtás a kémiai tizedébe kerül! Szükség szerint télen is elvégzik a városi nagy átmérőjű csatornarendszerben áttelelő populáció irtását. Tehát minden szükséges tudás birtokában vannak ahhoz, hogy 100 százalékban földi, biológiai irtással kerüljék el a szúnyoginváziót.

Azonban, Szeged területén a Tisza és Maros folyók hullámterében, több ezer négyzetméteren a hajdani töltésépítéskor kialakult anyagnyerőhelyek, kubikgödrök vannak. Ezek egy közepes árhullám esetén megtelnek vízzel, és a víz ott is marad az árhullám levonultával is, így ideális tenyészőhelyként szolgálnak. Ezeknek a feltáratlan, földi, vízi, légi úton megközelíthetetlen szúnyogkeltető helyeknek az ártalma ellen nincs megoldás addig, amíg a vízügy ezek rákötését, lefolyását az anyamederre meg nem oldja egy országos program keretében. Így a nyári árhullámok esetén alkalmanként kémiai irtást is kell végezniük. Heti rendszerességgel 22 kritikus ponton végzett csípésszámláláskor be is fogják a példányokat. Ebből kimutatták, hogy árhullámok esetén az ártalmat kizárólag az ártérben nevelkedő három árvízi faj okozza. Így az esőzések indirekt hatásaként, vagyis az árhullámok kialakulása, levonulása a hullámtéri tenyészőhelyek berobbanása hozza a tömeges ártalmat. Ez a Duna vízrendszerében sem lehet másképp, aminek megoldása az említett országos hullámtérrendezési intézkedés kidolgozása lehet. Ez nemcsak a kubikgödörrendszer levezetésével, hanem a kijelölt értékes vizes élőhelyekben a víz megtartásával is járnia kellene. Ez ártalmat nem hozna, mivel az ott megjelenő állandó fauna mellett csípőszúnyoglárva nem fejlődik.

Makraiék nagy hangsúlyt fektetnek a társadalmi tudatformálásra, az óvodai, iskolai és lakossági ismeretterjesztésre. Minden háztartásba eljuttattak ismeretterjesztő anyagot és éveken át ingyen kapott a lakosság a cégtől olyan szelektív hatású tablettát, amivel kezelni tudták a ház körüli mikrotenyészőhelyeket, hordókat, kaspókat, kerti tavat. Sajnos, már négy éve ez a szer sem kapható Magyarországon, helyette minden rovarra és kétéltűre káros kémiai szert adhatnának, de ezt inkább nem teszik.

Szegeden jelenleg 6300 hektáron végeznek biológiai kezelést, 22 részre osztották a területet, így a problémásabb kritikus részeket le tudják választani. Beszéltünk a környezettudatos gyérítést végző szakértői csapattal, Dr Gajda Zitával és Dr Szepesszentgyörgyi Ádám biológussal is (No Mosquito Kft), akiknek nagyon nagy szerepe van Szegeden a biológiai irtás bevezetésében, a tenyészhelyek feltérképezést is ők végezték. A szegedi cég szakmai útmutatása alapján a biológiai készítményeket a kivitelező áprilistól folyamatosan veti be a lakott területeken és az ártereken fejlődő szúnyoglárvák ellen. Szakmai tudásukkal számos településen segítettek beindítani a módszert. Egyik ilyen település Kisoroszi, ahol mi is részt vehettünk a biológiai szúnyoggyérítésen. Kajakokkal, permetezőkkel és gumicsizmákkal érkeztünk a terepre, be kell látnunk, nem könnyű munka a derékig érő aljnövényzetben.

Benedek Károly, a volt alpolgármester azonban maximálisan elkötelezett a módszer mellett, Gajda Zitáék szakértői támogatásával három éve alkalmazza a környezettudatos gyérítést. Elmondta: “a munka itt is egy csípőszúnyog lárvák mintavételezésére szolgáló edénnyel kezdődik, innen tudhatjuk meg, mikor kell elvégezni a kezelést. Azért környezettudatos ez a szúnyoggyérítés, mert szelektív, a szúnyoglárvákon kívül más rovarfajt és élőlénycsoportot nem károsít, emellett az ember szempontjából ez egy preventív eljárás, tehát a szúnyog ki sem tud fejlődni – szemben a kémiaival, amely a kifejlett egyedekre hat. A védekezésnek három lépcsője van: első a lakott területeken is fejlődő fajok elleni, második az árterekhez köthető árvízi fajok elleni, harmadik pedig a regionális védekezés kialakítása a közigazgatási területeken kívül eső területek bevonásával”.

Hogy miért nem terjedt még Magyarországon el ez a módszer? 

Mindhárom érintett szereplőnek, a megbízónak, a kivitelezőnek és a monitorozóknak is szorosan együtt kell működnie a siker érdekében. Magyarországon nagyon kevés a megfelelő tudással rendelkező szakember, a környezettudatos kivitelező és sok esetben a megfelelő technológia és a politikai akarat is hiányzik. Mindemellett vegyszerlobbit is sejthetünk a háttérben, mivel a katasztrófavédelemnél döntéshozói pozicióban olyan személyek is megfordulnak, akiknek a kémiai vegyszerek alkalmazásához gazdasági érdeke fűződik. Erről további részleteket itt olvashatunk.

Hogyan tovább?

Tudnunk kell, hogy a különböző módszerek, kezdve a megelőzéstől a biológia gyérítésen át a kémiai irtásig mennyire eredményesek, milyen következményekkel és veszélyekkel járnak. Tájékozódnunk kell és követni a témában hiteles szakértők kommunikációs felületeit, kutatási eredményeit. Itt szeretnénk felhívni a figyelmet Dr Darvas Béla professzor munkásságára, aki több mint 30 éve foglalkozik a témával.

Helyben és nem központilag kell dönteni az irtás módjáról, bevonva az érintetteket és megfelelően tájékoztatni. Kémiai szerek esetében mérlegelnünk kell a kockázatokat, indokolt-e, arányos-e a szúnyogok visszaszorításának érdekében az országot méreggel permetezni?

Utasítsuk el a gyors tüneti kezelést, ami nem foglalkozik az okokkal és a következményekkel! A katasztrófavédelem honlapja szerint van lehetőség választani és nem muszáj elfogadni a légi kémiai irtást. A helyi önkormányzatok kérjék ki az emberek véleményét, szervezzenek lakossági fórumot a témában. Több település és budapesti kerület is elindult a biológiai gyérítés irányába, Törökbálinton például betiltották a deltamethrint és elkezdték a térképezést. Azt várjuk a fővárosi önkormányzattól is, hogy tegye meg az első lépést a hatékonyabb, gazdaságosabb és környezetkímélőbb biológiai szúnyoggyérítés irányába és fokozatosan szorítsa vissza a kémiai vegyszerek alkalmazását!

www.fakaromain.hu

https://www.facebook.com/FakARomain/

Szeptember elejére kiürül az adriai part. Jesolo meg a Lido még üzemel egy ideig, hintáztatja a szürke homokkal kevert víz a testeket, de hétről hétre eltűnik egy-egy család a partról, végül megjelennek az öregek, akik fehér nadrágban, fehér székekben ülve nézik a tengert délelőtt, mindig délelőtt, de estére nincsenek már sehol.

Egyedül ült a műanyag székben, messze a többitől, majdnem az öblöt lezáró kőfalnál.

Megszokta. Húsz évvel ezelőtt fedezte fel a kis venetói falut és a simára csiszolt sziklákkal körbevett öblöt.

Valamire emlékeztette, talán egy álomra, vagy egy filmre, amit még a feleségével látott. Soha nem figyelt oda a filmekre. Untatták.

Régóta nem tudta volna megmondani, hol él. Mondhatta volna, hogy téltől nyárig New Yorkban, nyár közepétől az ősz közepéig itt; de New York felől ebben az ittben összefolyt Lisszabon és Velence, Antibes és Anacapri, összefolyt benne az egész, apró Európa, amit alig tizenhét évesen elhagyott. Pedig az olaszországi táborban még nagynak tűnt.

Az mintha egy másik Föld lett volna. Egy nagyobb. Állt egy katonazubbonyos férfi előtt, aki másodszor kérdezett tőle valamit a családjáról. Azt hazudta, hogy a bátyja Oklahomában él. Máig nem tudta, miért Oklahoma jutott eszébe, de elindulhatott.

Valaki más volt még, aki elindulhatott. Az, aki állt a Gyulával a napon, aznap, amikor az amerikaiak bejöttek a tábor kapuján, álltak egymás mellett vigyázzban, ahogy megszokták. Gyulát Gyuláról vitték el, ezen nevettek korábban, igen, nevettek, fiatalok voltak, és a fiataloknak nevetni kell, akkor annak van ideje. Amikor később megkérték, hogy meséljen róla, és azt mondta, sokat nevettek, az emberek megütközve néztek rá, mintha illetlenséget mondana. Egy idő után nem mesélte el, hogy nevettek. Elmondta helyette a tetveket, és hogy véreset fosott az utolsó pár hétben. Akkor meg néztek rá szótlanul, vagy azt mondták, sajnálják.

A Gyula talán Izraelbe ment. Útközben valahol leszakadt. Addigra nem bírtak egymásra nézni. Senki nem értette meg, miért nem akarnak találkozni a többiekkel.

A többiek. Mintha ez valami cserkésztábor lett volna. Valami, amire emlékezni akar az ember.

Még a második tábor tetveire se akart emlékezni. A tetves olaszországi táborra, ahonnan legalább ki lehetett menni. Tovább. El, a picsába erről a kontinesről.

Aztán itt ülni ezeken a tetves székeken ennyi év után. Megrándult a szája széle. Az öregség.

Amerikában pókerarcúnak hívták. Mindent elért, de az egészből pont a pénz nem érdekelte igazán. A játék jobban. Az, hogy melyikük meddig megy el. Az arcukon az a mohósággal elegy kétségbeesés, amikor emelte a tétet, amikor tudta, hogy elveszítheti, ha nem is az egészet, de egy szép, nagy falatot az egészből. Annyi esze mindig volt, hogy sohase tegye kockára az egészet. A táborban sem ette meg soha az egész kenyeret.

Az éhséget legalább ismerte. Hatan voltak, meg a szülei. Egyedül élte túl. Gyerekkorában néha már délelőtt tizenegykor éhes volt, de csak délután ötkor jutott az ebéd maradékához. A reggel ugy tizenegy éves kora után jobb volt, nagynövésű volt, felvették, zsákolt a piacon vagy fát vágott vagy lótott-futott valamiért az iskola előtt, utána meg számtant tanított. Abból mindig jó volt.

Reggel az árusok megetették. Az öregasszony adta mindig a legtöbb kenyeret. Hogy hívták. Erzsébet. Emőke. Ernesztina. E betűs neve volt, kékfestő köténye és hatalmas tompora. Megtörölte mindig a kést a szoknyájában, mielőtt levágta neki a kenyeret a magáéból. Néha főtt tojást adott hozzá. Szalonnát soha, pedig ott volt a pult sarkán, a sáros répák és zellerek és krumplik mellett, kilógott a csücske az újságpapírból.

Megette volna a szalonnát. A tepertőt is megette, ha megkínálták.

De az öregasszony szemérmes volt. Se megkérdezni, se megkínálni nem merte.

Feljebb volt a piac, a folyótól jóval feljebb. Behordta neki a zsákjait a kordétól az asztalig. Nem érezte, hogy súlya volna. Néha eszébe jutott, hogy szánalomból kérik a segítségét. Egyszer rá is kérdezett, de az öregasszony kinevette.

– Te nem érzed a súlyát, aranyom.

Ezt mondogatta magának aztán ott is. Nézte a cipője orrát, felvette a zsákot, és azt mondta magának, te nem érzed a súlyát, aranyom.

Hónapokig mondta, és majd összeszarta magát a zsákok alatt, ahogy fogyott róla a hús, de legalább tudta, hogy kell dolgozni. Akik nem tudták, megdöglöttek.

– Apa, ne beszélj így róluk – nyafogta egyszer a lánya. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon neki, de végül nem válaszolt.

Nem lehet egy másik nyelven beszélni róla  csak azon a nyelven lehet – írta fel magának másnap az íróasztalán a hófehér papírra, amit a titkárnő bekészített. Szeretett lejegyzetelni mindent. Rámeredt a mondatra, majd összegyűrte, mint a szemetet.

Újév után volt, akkor, amikor Lilika visszanyújtotta neki a pénzt borítékkal együtt, ő állt ott, a borítékkal a kezében tanácstalanul, utána zsebre vágta, aztán elfelejtette, egészen másnapig, amikor leírta azt a mondatot, és utána a zsebébe nyúlt.

Csinos, fehér borítékokba rakta nekik a pénzt, mind a nyolcnak minden év elején, ráírta a nevüket, és a dátumot. Nem tudott ajándékot venni ilyen kicsiknek, és nem volt hajlandó a karácsonyt ünnepelni. A többit meg a felesége nem volt hajlandó. Így maradt ez az újévi ajándékozás. A felesége az első pár évben még megvette nekik, amit akartak. Aztán meghalt. Azóta csak borítékokat adott. Szilveszter éjjelén beletette a pénzt, ráírta a dátumot és a nevet, és betette a borítékokat a komód felső fiókjába. A házvezetőnő zsémbelt, hogy ki fogják rabolni, ha ennyi pénzt tart otthon. Kinevette.

Mindegyikük úgy kapott a boríték után, mintha kenyeret nyújtana nekik. Mind a három lánya, és az öt unoka is. Egyedül a legkisebb, a Lilika nem.

– Mesélj – mondta, és visszaadta a borítékot. Ő forgatta a kezében tanácstalanul. A hatvan év alatt soha, senki nem adott vissza pénzt, legyen az kenőpénz vagy vételár vagy ajándék. Csak ez a pimasz, aki megállt előtte, majd elszaladt. Akkor nevezte el Lilikának a Lily helyett.

– Mi az, hogy „ka”? – kérdezte, és a térdére tette a kis kezét.

– Magyarul van. Azt jelenti, hogy te egy kicsi Lili vagy.

Ezzel megelégedett. Onnantól magát is Lilikának hívta, és így tanulta meg leírni a nevét is.

Egyszer elvitte a jégre. Hallotta, hogy Lilika néven mutatkozik be egy sárga sapkás kislánynak, aki visszakérdez, hogy jól értette-e.

– Magyarul van – mondta az unokája, és hátranézett rá. Intett neki.

Egyetlen másikat se vitt el soha a jégre. Se a jégre, se cukrászdába, se az iskolai előadásra, se színházba, se koncertre. Csak ezt. Igazságtalan volt. Nem érdekelte.

Csak ez adta vissza a borítékot, és kíváncsi lett rá, mint ahogy olykor kíváncsi volt egy beosztottjára vagy egy új házvezetőnőre, akit a felesége bemutatott. Ki akarta találni, hogyan működnek. Mindig az érdekelte, amelyik máshogy működött, mint a többi. A többi egyforma volt.

– Nyújts egy embernek egy borítékot, amelyben pénz van, vagy ő azt hiszi, hogy pénz van benne. Mindegyik egyformává válik. Majdnem mindegyik – mondta Lilikának, és figyelte az arcát, hogy emlékszik-e arra, hogy öt évvel ezelőtt feltépte a borítékot, aztán visszaadta neki, úgy kibontva, és megfogta a térdét, és azt mondta, mesélj.

– Ne adj nekik pénzt – válaszolta Lilika azonnal, aztán levegőt se véve folytatta –, hanem kérj tőlük valamit. Egy ötvencentest, mondjuk, mert nincs apród.

Meghökkent.

– Egy ötvencentest?

Ott állt előtte a tízéves gyerek, és bámulta, félmosollyal, hitetlenkedve, mint amikor kiderült, hogy nem ismer egy rajzfilmet vagy nem néz tévét.

Este kért a házvezetőnőtől egy ötvencentest. A magas, fekete nő rápillantott, majd kutatni kezdett a zsebében, és a markába nyomta az érmét. Nem látszott az arcán semmi, se meglepetés, se érdeklődés.

Kitette maga mellé a kisasztalra este, amikor leült egy könyvvel.

– Az emberek – mondta magában, de legyintett.

Nem volt dolga az emberekkel, 1944 augusztusa óta nem volt dolga velük, amikor beterelték őket a Perc utcai házba. Az anyja körülnézett az udvaron, de nem szólt egy szót se. Megszokta, hogy nem szól.

Az apjáról és a két bátyjáról akkor már hetek óta nem hallottak. A két nővére összekapaszkodva suttogott. Alig emlékezett az arcukra. Néha, hajnalban, félálomban hallani vélte a hangjukat, de ahogy felébredt, és meglátta a felesége vállát, elfoszlottak ezek a hangok a semmiben.

– Nincs mire emlékezni. Ami volt, az már nincs, és nem lesz soha – mondta neki, ha a múltjáról kérdezte.

A mai napig nem tudom, hogy engem szeretett, vagy a pénzemet – gondolta, aztán azt mondta magának, nincs mire emlékezni, ami volt, az már nincs, és nem lesz soha, és a felesége sem lesz már soha.

A lányai pedig nem is voltak az övéi. Illedelmesek voltak. Egészen szépek. Egész jó partit csinált mindegyik.

Egyik sem beszélt magyarul. Minek beszéltek volna. A felesége szülei még a háború előtt kijöttek egy nyomorúságos lengyel faluból. Egyszer aztán ellátogattak Krakkóba. Rosszul öltözöttek és dühösek voltak a férfiak, és szépek és büszkék a nők. Onnan Varsóba mentek, aztán Prágán át haza. Nem akart Budapestre menni.

Milyen közel vagyunk – gondolta Krakkóban, de nem akarta látni a tábort. A tábormúzeumot. A felesége meg ismerte annyira, hogy ne hozza szóba. A repülőgépen visszafelé kért egy üveg vörösbort. Lassan itta meg.

Amikor két nappal később egy újságíró interjút kért tőle, és megkérdezte tőle, mit jelent neki a siker és a pénz, vállat vont.

– Vehetek egy üveg portóit a kontinensről New Yorkba tartó járaton. Vagy kettőt. Többet nem lehet meginni a landolásig tartó pár órában.

Rámosolygott a fiatalemberre. Az nevetett, mintha jó viccet hallott volna, cinkosan nevetett, hogy bennfentesnek tűnjön.

Seggfej – gondolta, és újra nevetett.

Néha az anyja rábízta, hogy hozzon bort. Aznap elment az egész hajnali keresete a karcos, erős borra. Pedig mi egy üveg bor ennyi emberre.

– Anyám soha nem lakott jól, mielőtt megölték – mondta egy vacsorán. Már nem emlékezett, mit ünnepeltek. Egy diplomaosztót. Egy születésnapot. Az unokái még kisebbek voltak, Lilika talán még meg sem volt.

Csönd lett az asztalnál. Utána az egyik lánya kezdett el beszélni, hangosan. Nem tartott sokáig az a csönd. Öt másodpercig talán. Máskor épp ennyi idő alatt kötött meg egy üzletet. A partnerei is mindig hangosan kezdtek beszélni a végszó után. Megijedtek.

– Nagyapa, te ki voltál azelőtt, mielőtt gazdag lettél? – kérdezte Lilika azon a délutánon, amikor a jégpályáról jöttek, és azt mondta, kérjen valakitől egy ötvencentest. Gyalog sétáltak át a parkon, szeretett gyalogolni, és nem szerette a nagy autókat, amelyek úgy úsztak el előttük, mint a gőgös, ostoba hattyúk.

Lenézett rá. A két metszőfoga kissé kiállt, a mogyoróbarna szeme ragyogott, az arca kipirult. Nem volt olyan szép, mint a lányai. Néha a saját anyjára emlékeztette.

Elnyújtotta a magánhangzókat, affektált.

– Nem tudom. Nem volt időm rá, hogy valaki legyek előtte – válaszolta automatikusan, és megállt. Egy orosz cukorkabolt előtt cövekelt le, a csíkos napernyő annak ellenére is ki volt húzva az üzletbejárat fölött, hogy egésznap hófelhős volt az ég.

– A Dunához jártunk le nyáron a bátyáimmal. Ők úsztak a folyóban, és engem is tanítottak. Hogy csónakot béreljünk, arra csak egyszer volt pénzünk. És képzeld, találtuk azt a pénzt – mesélte egy szuszra, és csak akkor döbbent rá, hogy magyarul beszél, amikor Lilika tágra nyílt szemébe belenézett.

– Megtanítsalak? – kérdezte tőle és leguggolt. Most egy vonalban volt az arcuk. Hasogatott a térde. Nem tudta, hogy fog felegyenesedni, de a gyerek bólintott.

Az elején nyújtotta a magánhangzókat, és rágógumizott a szavakkal.

– Csukd be a szád – kiabált rá minden péntek délután; a péntek délutánok voltak az övéik, kettőtől hatig. Hatkor hazavitte.

A lánya minden alkalommal behívta egy csésze teára, ő minden alkalommal visszautasította. Nem volt mit mondaniuk egymásnak.

Lilika végül egy szerda délelőtt állított be, hogy pénzt kérjen. Tizennyolc éves volt, szabálytalan, okos arcú, sovány lány. Az egyetemet ott hagyta, elszegődött pincérnőnek, aztán azt is ott hagyta, végül beállított.

Nem nézett rá, miközben pénzt kért, a levélnehezéket huzigálta az asztalán ide-oda. Rászólt, hogy hagyja abba. Abbahagyta. Sokat kért. Többet kért, mintha eltette volna a borítékokat tíz év alatt, gondolta, aztán elhessegette a gondolatot. Rossz üzleteknél csinált így. Kellettek a rossz üzletek is. Kell hibázni. A hiba biztosíték – mondogatta, és nem értették.

Épp visszaért a szállodába, amikor zizegni kezdett a telefon a zsebében. Nem tudta megszokni. Nem akarta felvenni, de újrakezdte.

– Nagyapa, megvannak a csónakházak a Dunán. Úgy hívják azt a partot, hogy római. Mint Rómát. Piros napernyők vannak, meg egy olyan dolog, mint egy cirkuszos kocsi. Vagyis kettő.

Csönd volt, mintha utánaszámolna annak a kettőnek.

– Kettő – jelentette ki határozottan.

Alig lehetett hallani a beszédében azokat az affektáló magánhangzókat, amelyeket annyira utált.

A listán nem meglepő módon a legismertebb Richard Wagner tetralógiája, a Nibelung gyűrűje, de azért érdemes pontosítani, hogy a négy zenedrámát a szerző nem úgy alkotta meg, hogy a hozzávetőlegesen 13-15 órányi zenét egyvégtében kellene előadni és meghallgatni. Négy dráma négy estére. Ez, saját hallgatói tapasztalatomból mondom, teljesíthető kihívás.

A zongoraművek kategóriájában szerepel egy mű, melynek hossza megint csak hozzávetőlegesen adható meg: 10 és 24 óra között mozog, annak függvényében, hogy az előadó(k), milyen tempóban szólaltatta / szólaltatták meg. E mű esetében azonban nem beszélhetünk frissítő vacsorákról és könnyű álmokról a felhangzó részek között, mint Wagnernél. Ha tetszik, ha nem, aki komolyan nekiáll, annak bizony az első hangtól az utolsóig, egyvégtében kell megszólaltatnia az alkotást. És ami a legmeghökkentőbb, az egész mű egyetlen nyomtatott papírlapon elfér:

Erik Satie Vexations című darabjáról van szó, melyet a francia zeneszerző 1893 tájékán vetett papírra. Sokáig kallódott az egy szál kottapapír, csak 1949-ben jelent meg nyomtatásban. A tempó-utasítás látszólag magyarázatot adhat a rendkívüli előadási időtartamra, hiszen ezt látjuk: nagyon lassan (très lent). De hogyan is lehetne annyira lassan játszani a hangokat, hogy azok a végén akár egy egész napot tegyenek ki? A zongorán elhalnak a hosszan kitartott hangok, így nem lehet, mondjuk, húsz percig megszólaltatni egy hangot.  A szerzői instrukció ad magyarázatot arra, hogy miért szólhat ez az egy szál kottalapra írt zongoradarab ennyi ideig: „Annak érdekében, hogy a témát 840-szer egymás után eljátsszuk, tanácsos előzetesen felkészülni a komoly mozdulatlanság által keltett legmélyebb csendben.” Satie mintegy mellékesen jegyzi meg a darab elején, hogy 840-szer kell eljátszani a témát, és ehhez tanácsként ajánlja az idézetteket.

Először a legalsó sorban látható basszustémát kell megszólaltatni bal kézzel, majd a két akkordsort, melynek alaphangjai alkotják a már korábban elhangzott basszustémát. Ez a basszustéma így összesen háromszor hangzik el egy ismétlés alatt (az egész mű esetében háromszor 840-szer). Az akkordsorok a legkevésbé sem kellemesek a fülnek: sehonnan sehová nem tartó, disszonanciákban és ún. enharmonikus átértelmezésben gazdagok, összhangzattani szakértő legyen a talpán, aki megfejti őket. A „nagyon lassan” tempó-instrukció körülbelül egy–másfél perces időtartamot jelent ismétlésenként.

Hogy Satie milyen okból komponálta „kis” művét, máig kérdéses. A cím sokatmondó, hiszen mind franciául, mind angolul a vexation kifejezés bosszantást, kellemetlenséget, sőt, zaklatást, háborgatást jelent. Magyarul is használjuk, bizalmas értelemben: vegzálás. „Ne vegzálj már!” – talán régies, de ebben az értelemben akár annak a megfelelője is lehet, hogy „Ne nyaggass már!”, hogy finomabb változatairól már ne is beszéljünk. Ugyanakkor a darab nem nehéz, közepesen képzett zongorista is meg tudja szólaltatni.

Kinek szánta vegzálásait a szerző? Magának? Egy kedves barátnak vagy egy kellemetlen fráternek, aki bosszantotta őt a montmartre-i Chat Noir (Fekete macska) mulatóban, ahol rendszeresen zongorázott? Nem tudjuk.

A mű előadásától sem tudunk egészen 1963 szeptemberéig, amikor John Cage a manhattani Pocket Theatre-ben tizenegy zenésztársával együtt bemutatta a művet. Az előadók között volt az a David Tudor, aki több mint tíz évvel korábban bemutatta Cage 4’ 33” című művét.

Cage és társai tisztában voltak vele, hogy egyedül istenkísértés megszólaltatni a darabot, így a 840 ismétlést testvériesen felosztották egymás közt.  De így is meghökkentek a végén, hogy az ősbemutató nem kevesebb, mint 18 órán át tartott. Egy anekdota szerint a darab hallgatása közben bóbiskoló, majd elalvó közönség soraiban ülő kritikusok egyike a mű végén felkiáltott: „Vissza!”

Az ősbemutatót követően többször is elhangzott a mű a 60-as, 70-es években. Több formáció is nekiállt a kegyetlenül nehéz feladatnak. A 70-es években elhangzott Budapesten, a 80-as évek végén pedig Pécsett is.

2012-ben vállalkozott arra egyetlen zongorista, hogy megszólaltatja a teljes művet. Nicolas Horvath valamivel több mint 9 óra alatt játszotta el a darabot:

A művet legutóbb a koronavírus-járvány karantén időszakában, 2020. májusában, Berlinben adta elő Igor Levit, természetesen közönség nélkül, de youtube-csatornáján élőben közvetítette előadását. Ennek egy 11 perces keresztmetszete látható az alábbi videóban:

Budapesten tavaly július 1. és 2. között hangzott el a Fugában a Vexations.

A közönség természetesen nem ülte végig a 24 órás produkciót, ki- bemászkáltak a hallgatók, valaki hazament egy kevés időre, majd visszatért. Az előadás elején és a végén voltak ott a legtöbben, ez érthető.

Volt egy egészen meghökkentő hatása a műnek a hallgatóra: amikor ama 24 órában bármit is csinált az ember, gyakran eszébe jutott, hogy a Vexations még mindig szól. Majd pár órával később megint: még mindig… Volt ebben az élményben valami megmagyarázhatatlanul túlvilági: mintha kóstolót kapnánk az örökkévalóságból.

Egyik este meglátogatja őt a szerszámbolt nagybajuszú tulajdonosa, és meglátja a kisírt szemeit:

– Katika, nem helyes, hogy a kemény munkával megkeresett pénzét elherdálja az öregeire! De majd én segítek magának megszabadulni tőlük.

– Drága Főnök úr, ne mondjon ilyeneket – könyörgött a szegény asszony, és kifújta az orrát.

– Elég a butáskodásból, Katika! Elmegyünk együtt kirándulni, magunkkal visszük a matuzsálemeket, és ahol a legsűrűbb az erdő, tüzet rakunk nekik, és egy kis elemózsiával otthagyjuk őket. A szívük mélyén őket is bántja, hogy eleszik az utolsó falatot az unokájuk elől. Tisztességes ember nem akar a fiatalok terhére lenni.

Addig beszélt, addig duruzsolt a nagybajuszú szerszámboltos a szegény asszony fülébe, hogy az végül bánatosan beleegyezett.

Juliska néni szokásához híven késő este még kiment a mosdóba, és ahogy nesztelenül lépdelt a folyosón, fültanúja lett, hogy a leánya és annak főnöke mit határozott. Riadtan bújt vissza Jancsi bácsi mellé az ágyba, és miközben elmesélte, amit hallott, össze-összekoccantak a fogai.

– Ne búsulj, Juliskám, majd csak lesz valahogy – mondta Jancsi bácsi. Aztán szép csendesen felkelt, fölvette a kabátját, és kiment a hátsó ajtón. A hold éppen az ég közepén járt, és az udvaron ragyogtak, fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett annyit, amennyi a zsebébe fért, majd visszament a szobába, és bebújt Juliskája mellé.

Reggel Főnök úr keltette Jancsi bácsit és Juliska nénit.

– Jó reggelt, hétalvók! Tessenek készülődni, hamarosan indulunk egy jó kis kirándulásra!

– Itt van a szendvicsetek – mondta a szegény asszony, és szemét lesütve egy-egy párizsis szendvicset csúsztatott szülei hátizsákjába.

Elindultak mind az öten, elöl vonult büszkén a szerszámboltos, utána baktatott szomorúan Juliska néni. Hannika, mintha megérezte volna, hogy szörnyű dolog készül, a nagymamája karjába kapaszkodott. Alig értek ki a faluból, Jancsi bácsi egy kicsit hátramaradt.

– Miért maradsz el tőlünk mindegyre? – kérdezte halkan a szegény asszony.

– A házunkat nézem, édes lányom – felelte Jancsi bácsi. – Ott ül a tetőn a macskánk, és búcsút int felém.

– Hű, de rosszul tetszik látni, Jancsi bácsi! Az nem a macska! A nap ragyog a ház fedelén! – kiáltott hátra Főnök úr.

Jól tudta ezt Jancsi bácsi is, nem is a macska miatt maradt le, hanem a kavicsokat dobálta el az úton.

Beértek az erdőbe, és ott, ahol a legsűrűbb volt, megálltak.

– Gyűjtsünk fát, gyújtsunk tüzet, egy-kettő! – adta ki az utasítást Főnök úr.

Jancsi bácsi, Juliska néni és a kis unokájuk egy jó rakás fát gyűjtöttek össze, aztán meggyújtották, és mikor már javában égett a tűz, azt mondta Főnök úr:

– Akkor most a hetvenen felüliek leülnek ide szépen pihegni a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért. Ha készen leszünk, visszajövünk magukért.

– Én itt maradok a tűz mellett – mondta Hanna.

– Szó sem lehet róla – suttogta halálra váltan a szegény asszony.

– De miért nem? – kérdezte Hanna, és dühösen toppantott.

– Te már nagy és erős lány vagy, szükségünk van a segítségedre – mondta hízelegve Főnök úr, majd kézen fogta anyát és lányát, és maga után húzta őket a fák közé.

Jancsi bácsi és Juliska néni leültek a tűz mellé, és megették a szendvicsüket. Hallgatták, ahogy a szél csapkodja a faágakat, döngeti a fákat, ültek-üldögéltek a tűz mellett, egyszer aztán elálmosodtak és elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek.

– Hát most hogy találunk ki az erdőből? – kérdezte Juliska néni.

– Megvárjuk, amíg a hold feljön, és az majd megmutatja nekünk az utat – mondta Jancsi bácsi.

Mikor aztán feljött a hold, csak úgy ragyogtak, fénylettek a kavicsok. Jancsi bácsi és Juliska néni megfogták egymás kezét, és a fehér kavicsokat követve reggelre hazaértek. Az unokájuk zokogva borult a nyakukba.

– Hol csavarogtatok? Már azt hittük, örökre elveszítettünk benneteket!

Még a lányuk is sírt, miután egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét, hiszen nem hagyta nyugodni a lelkiismerete. Csak Főnök úr hümmögött elégedetlenül, mert igencsak meglepődött, hogy az öregek hazataláltak az erdő mélyéről.

Telt, múlt az idő, és a szegény asszony hiába dolgozott reggeltől estig, a mindennapi kenyeret sem tudta megszerezni. A szerszámboltos megint elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, Hannikájával együtt éhen pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak az aggastyánoktól.

– Katika, ha így folytatja, a maradék pénzét egy kis koporsóra költheti a leányának, mert az bizony így éhen fog halni – mondta Főnök úr. – Segítek én magácskának. Menjük el egy még nagyobb kirándulásra, sokkal beljebb, mint először, és akkor nem találnak haza a kedves szülei.

Sej, haj, gondolta magában a szegény asszony, jobb volna, ha több pénzt fizetnél a munkámért, semhogy ilyen gonoszságon törjed a fejedet. De csak gondolta, mondani nem merte.

Juliska néni most is kihallgatta a beszélgetést. És amikor mindenki elaludt, Jancsi bácsi fölkelt, hogy kimenjen a hátsó ajtón. De Főnök úrnak volt rá gondja, hogy bezárja az ajtót, így Jancsi bácsi nem tudott kimenni. Juliska néni keservesen sírni kezdett.

– Ne sírj, Juliskám – mondta Jancsi bácsi. – Ki fogunk találni valamit.

Reggel bejött Főnök úr, és felrázta őket az álmukból. A szegény asszony ismét szendvicset csomagolt nekik, most még a két utolsó szelet szalámit is belerakta és a két utolsó szelet füstölt trappistát, annyira gyötörte a lelkiismerete. Aztán elindultak, de Jancsi bácsi a maga szendvicsét a zsebében felmorzsálta, és amint mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott, és egy-egy morzsát eldobott az úton.

– Mit csinálsz, édesapám? – kérdezte a szegény asszony. – Miért maradozol hátra?

– Nézem a galambunkat – válaszolta Jancsi bácsi. – Ott ül a ház tetején, és búcsút int felénk.

– No, Jancsi bácsi, már megint vaksizni tetszik – szólt közbe Főnök úr. – Nem galamb az, tatóka! A nap sütött a ház fedelére.

Jól tudta ezt Jancsi bácsi is, de nem szólt semmit, csak dobálta a kenyérmorzsákat, amikor nem látták.

Beértek az erdőbe, mentek mind beljebb, beljebb, jó messzire, ahol még sohasem voltak. Egy nagy sűrűségben aztán megálltak, és nagy tüzet raktak.

– Akkor most a nyugdíjas szekció lehuppan ide a tűz mellé – adta ki az utasítást Főnök úr. – Ha el tetszenek álmosodni, nyugodtan hunyjanak egyet. Mi megyünk a dolgunkra, és ha készen vagyunk, visszajövünk magukért.

Hannika ezúttal is a nagyszüleivel szeretett volna maradni, de most sem maradhatott.

Jancsi bácsi és Juliska néni a tűzhöz telepedtek, délben megették a megmaradt szendvicset, aztán lefeküdtek és elaludtak. Sötét éjjel volt, amikor felébredtek.

– Mindjárt feljön a hold, és annak a világánál hazamegyünk – mondta Jancsi bácsi.

A hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen kenyérmorzsát sem láttak. A madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat. Éhesek voltak, semmit sem ettek egész nap, csupán egy-egy szem epret, málnát, mit itt-ott találtak. Nem bírta már a lábuk, lefeküdtek hát egy fa alá, és ott elaludtak.

Reggel ismét elindultak, keresték az utat, de mind jobban és jobban belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, megláttak egy faágon egy hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen énekelt, hogy Jancsi bácsi és Juliska néni megálltak, és úgy hallgatták nagy gyönyörűséggel. Aztán egyszer csak felröppen a madár, ők meg mentek utána, és addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi házikóhoz értek. A madárka leszállott a ház fedelére, ők meg néztek föl hozzá, és íme, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Kenyérből, kalácsból, mézes pogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta cukor.

– Jó helyre vezetett minket a madárka! – ujjongott Jancsi bácsi, majd a ház falából kalácsot tépett magának, és enni kezdett. Juliska néni meg az ablaknak dőlt, és úgy nyalta a cukrot. Hanem egyszer csak kinyílt az ajtó, és kilépett rajta egy fiatalember, aki szépen vasalt öltönyt és vastag okulárét viselt.

– Nocsak, nocsak! Egy kedves hölgy és egy tisztelt úr!

Szegény Jancsi bácsi és Juliska néni úgy megijedtek, hogy egyszeriben kihullott a kezükből a sok mindenféle jó! De a fiatalember nem mutatott haragot, sőt inkább nyájasan bólintgatott a fejével.

– Jó napot kívánok tisztelettel, tessenek beljebb fáradni! Vendég a háznál, öröm a háznál!

Azzal karon fogta őket, bevezette a házba, leültette, adott nekik füstölt csülkös bablevest, sertéssültet mustármártással és nokedlivel, roston sült csirkemellet pikáns brokkolival sajt alatt sütve, káposztasalátát, egy kis burgonyafőzeléket, gyümölcsrizst, Rákóczi túróslepényt és minden jót. Aztán este szép fehér ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Juliska néniék azt hitték, hogy a mennyországba kerültek.

De az öltönyös fiatalember színlelte a jóságot. A mézeskalácsos házikót is csak azért építette, hogy idecsalja a szerencsétleneket. Ha valaki odavetődött, azt jó kövérre hizlalta, aztán megsütötte és megette. Reggel, amikor még Jancsi bácsi és Juliska néni édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte őket, és vigyorogva mormogta magában:

– Pompás pecsenye lesz ezekből a vénségekből.

Miután felébredtek, Jancsi bácsit betessékelte az ólba, és bezárta. Juliska nénihez pedig így szólt:

– Húzzad a csíkot, vén csoroszlya, és főzzél valamit a tatának, hadd hízzék! Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!

Sírt szegény Juliska néni, hullott a könnye, mint a záporeső, de sírhatott, azt kellett tegye, amit a fiatalember parancsolt. Jancsi bácsinak a legjobb ételeket főzték, de Juliska néni csak száraz kenyeret kapott, a ház ura pedig minden reggel odalépett az ólhoz és bekiáltott.

– Dugja ki az ujját, Jancsi bácsi, hadd lássam, hízik-e?

De Jancsi bácsinak volt esze, az ujja helyett csontocskát nyújtott ki. A fiatalember igen rosszul látott, és azt hitte, hogy az csakugyan Jancsi bácsi ujja, és ugyancsak csodálkozott, hogy az nemhogy híznék, de még inkább soványodik. Mikor aztán eltelt négy hét, és Jancsi bácsi még mindig sovány volt, elhagyta a fiatalembert a béketűrése.

– Akár kövér, akár sovány, én már tovább nem várok, holnap reggel megöljük és megfőzzük.

Másnap reggel Juliska néni sírva gyújtott be a kemencébe, és sírva gyúrta a lisztet a kenyérhez. Azt mondja a fiatalember:

– Bújj be a kemencébe, vén szipirtyó, és nézd meg, hogy jól kihevült-e!

Juliska néni mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a fiatalember.

– Drága fiacskám, én nem tudom, hogy kell bebújni a kemencébe – mondta.

– Nem tudsz bebújni? Hisz olyan nagy a kemence szája, én is beférnék azon – válaszolta a fiatalember, majd odament a kemencéhez, benézett a száján, és mutatta Juliska néninek, hogy milyen nagy. De Juliska néni sem volt rest, úgy meglökte a péklapáttal a fiatalembert, hogy begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence vasajtaját. Haj, bőgött, sikoltozott a gonosz fiatalember! Hiszen bőghetett, sikoltozhatott, izzé-porrá égett egy szempillantás alatt.

Juliska néni szaladt az ólhoz, kinyitotta az ajtót, és Jancsi bácsival egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak örömükben, és most már, hogy nem kellett félniük a fiatalembertől, bementek a házikóba, ahol minden sarokban volt egy láda, színültig tele arannyal, ezüsttel és mindenféle drágasággal.

Telerakták a hátizsákjukat a kincsekkel, és aztán elindultak, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek, és egy nagy folyóhoz értek.

– Hogy menjünk át rajta? – kérdezte Jancsi bácsi. – Nem látok hidat sem közel, sem távol.

– Nini – mondta Juliska néni –, amott úszik egy fehér kacsa, szólítsuk meg, hátha átvisz minket a hátán.

Mindjárt meg is szólította Juliska néni:

– Kacsa, kacsa, édes kacsa, végy a fehér hátacskádra, vigyél át a túlsó partra!

Úgy is lett. A kacsa odaúszott hozzájuk, és előbb Jancsi bácsival, majd Juliska nénivel a hátán kelt át a vízen. Ott aztán megköszönték a kacsa jóságát, elbúcsúztak tőle, és tovább mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő, és végül megpillantották az otthonukat. Nosza, futni kezdtek, ahogy tudtak, és meg sem álltak, míg haza nem értek.

Volt nagy öröm! Nem győzték ölelni, csókolni unokájukat és lányukat.

– Bocsássatok meg nekem – könyörgött emez, és úgy hullott a könnye, mint a záporeső.

Jancsi bácsiék kirakták a hátizsákjukból mind, ami drágaságot magukkal hoztak, és többet nem éheztek, nem sanyarogtak. Most már Főnök úrnak sem lettek volna többet a terhére, az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt a nagybajuszú szerszámboltos. Most már élhettek boldogan, és éltek is, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle.

A téli éjjeleken csúszik a kerék a hideg aszfalton, de augusztusban olyan, mintha úszna vagy siklana át a városon az ember, lassan tempózva a sötétben.

Ilyenkor nem tűnik másnak a város. Egyszerűen csak látszani kezd; időalagutak nyílnak benne, mindegyik máshová vezet, egy másik Pestbe, egy valaha volt Budára vagy Óbudára.

Az antikvárium kirakata például, amely halvány, meleg, sárga fénnyel pislog az éjszakában, a nyolcvanas éveket mutatja, régesrégen sárgás papírral bélelték ki oldalt, a kirakat alja kikopott fadeszka, a könyvek gerince dereng az ócska fényben, a Kosztolányik közt ott egy Ovidius; egy Néró, egy Ovidius, egy Idegen költők a sorrend, és az ember rákönyököl egy pillanatra a biciklikormányra.

Aki ezt így elrendezte, azzal érdemes lenne beszélgetni, ha ugyan még beszél valakivel, ami nem valószínű; régesrég néma, aki tud még mondani valamit.

Az átváltozások sarkán most épp egy giroszos vakító világoskék betűi fénylenek, volt már itt tíz év alatt kínai, gyors, lassú és talán bank vagy hivatal, most egy nagyszemű afgán fiú dohányzik a lépcsőn, bentről zizeg egy török vagy afgán tévéadás, az ezredforduló fut a képernyőn,  selyemöltönyös, szemüveges férfi próbál válaszolni rá, hogy mekkora a Mars kerülete vagy súlya vagy négyzetgyöke vagy legkisebb közös többszöröse, valamire, ami a Marssal kapcsolatos, mivel a Marsot mutatják az idegesítő zene közben. Izzad, csillog az arca.

A fiú a küszöbön ül, a fél lábát az ajtófélfának nyomva lustán felbámul a képernyőre, és bekiabál valamit. Egy nevet.

Csatakos, sovány, szomorú cigánylány néz ki a hátsó helyiségből, felemeli a kezét, hogy félredobja a haját. A narancssárga műkörmök közül egy hiányzik, árva a hüvelykujja nélküle. Mielőtt még kilépne, meggyújtja a cigarettát; mélyre szívja, aztán a hátát a falnak nyomja. A belvárosi Vénusz súlya megvan. Negyven kilogramm reménytelenség, éjjeli műszak a belvárosban. Legalább meg kellene ölelni. Nem lehet.

Az Alkotmány utca szögletes és komoly, talán járt erre is a fiatal Esti és Sárkány néhány éjszakával ezelőtt, a körútról térhettek le, vitatkoztak, vagy inkább úgy csináltak, mintha vitatkoznának: kérlek, kérlek szépen, kérlek alássan, na de kérlek, a körútról iszkoltak errefelé, amikor kijött az egyik  portás a ribillióra, és csak itt, Alkotmány utca méltóságos csöndjében hangozhatott el az első „te igazán nagy marha”, valahol a Seemann kávéház előtt, amelynek lámpái úgy lebegtek a plafon alatt, mint a különleges, fehér virágok Odette télikertjében. Virágok, amelyeknek még nincs magyar nevük.

Hiányoztok. Egyedül hagytatok – int a biciklista utánuk, és 1909. szeptember 10-e szétfoszlik a Parlament árnyékában, amely kivilágítva is sötéten tornyosul a térre. Rendőrautó hajt el idegesítő lassúsággal, szinte élvezettel.

A Kossuth téren mindig aznap van. Esetleg ötvenhat. Váltogatják egymást az aznap és az ötvenhat, aznap és másnap, aztán ötvenhat, versbe kezd a surrogó kerék, felveszi a ritmust, hogy megyünk az Agyrém térre, megyünk az Agyrém térre Tün-Tet-Ni, na de az Agyrém-téren, ott aztán Nincs-Sem-Mi; jobb kiérni onnan.

A szemnek kitáruló Duna mentén vízszag lesz és levegő, langyos, tiszta, nyári szél fúj végig a parton, csak az újlipótvárosi református templom hófehér, elegáns tornya ragyog a sötétkék égen, különös ez a templom, mintha Isztriáról tévedt volna ide, persze Isztrián nincsenek református templomok, de fehér kőtornyok a meleg éjszakában akadnak, úgy talál fel az ember a tengerről a városba, hogy gyalogol a derékmagasságig nőtt ánizskaporban, olykor belekapaszkodik egy készséges fenyő törzsébe, és megy a templomtorny felé, amely a falu központjában ragyog, meg-megáll egy pillanatra, amíg elhallgatnak és újrakezdik a kabócák. Cikáda, így hívják arrafelé, hallani a szóban a kabóca hangját.

Angyalföldre érve Kassák-idő lesz, és ideérződik a folyó túloldalának Gelléri-ideje is, csikorogva nyílik ki egy volt gyárkapu. Mögötte steril rend, újfajta irodák és loftok. Mit sem számít. A falak emlékeznek, és a gyárudvar tujákkal is gyárudvar, kicsit arrébb, a melósházak gangjain meg nem változott semmi a háború után sem, az a korlátra applikált üres konzerves doboz a csikkeknek, az a kiakasztott rongy, amelyről a  vízcseppek az udvarba csöpögnek, az a hang, ahogy felordít a földszinten lakó asszony a vízcseppek mitt, az a spájz szellőzőablakában a zsírt izzadó szalonna és a sovány macska parázsló, sárga szeme a keramitkockákon kisiklott konténerek mögött: ugyanolyan. Bekölykezett talán.

Pedig Angyalföld az angyaloké, Damiel és Cassiel mindennap itt ér földet délután fél hat körül, az egyik hátsó udvaron a garázssoron, ott, ahol az öreg ecetfa, amely egészen ránőtt a csíkos vászonból felhúzott, kikopott ideiglenes garázsra, ősszel hulló aranyba burkol mindent a sarkokban.  A biciklista régebben látta őket, aztán már csak a hangjukat hallotta. Végül azt sem. Felnőtt. Mégis mindig pontosan tudja, hogy merre járnak. Érzi őket a városokban.

A híd éjjel is szomorú. Kifelé visz az ismeretlenbe, valahová, ami Budáról is, Pestről nézve is olyasmi, amiről el szoktak feledkezni az évszázadok óta tartó szembenállásban.

A harmadik.

A harmadik a harmadik, mármint a kerületek között, nevet fel a biciklista a város legjellegtelenebb hídján a dübörgő teherautók közt, éjjel mennek, ki tudja, miért, végül levág jobbra, aztán balra. Csak aki itt nőtt fel, az tudja, merre kell cikázni a betonlábak között, hol lukas az aszfalt, hol púpos az öreg fák gyökerétől, végigmenne rajta behunyt szemmel, egy még sötétebb éjjelen is, vakon is, ha kell.

A csövest alig lehet érteni. Összefolynak a szájában a hangok, pedig nem részeg, inkább álmos.

A földön fekszik, a feje a lépcsőn. Akárhány éves lehet,  úgy negyven és nyolcvan közt.

– Hány óra van? Felvihog a saját kérdésén.

– Hajnal három.

– És milyen nap?

– Péntek.

– Akkor már megint most van. Állandóan most van.

A fekete-fehér kutya, amely a lábánál feküdt, felemeli a fejét.

– Ne félj, reggelre elmegyek, motyogja, és a falnak fordul.

– Tőlem ráérsz.

Válaszul legyint.

A Fő tér üres. Mintha fénycsík látszana az égen kelet felől.

A biciklista lecövekel a tér közepén.

Nem kell sokat várni, nyár közepén három körül megszólalnak az első madarak; három tíz tájt elkezdődik az a lassú, kékesszürke derengés.

John Cage művészetét a nagyközönség szereti az olyan kísérletekkel azonosítani, amelyek szándékoltan provokatívak, a hagyományokkal tudatosan szembefordulók. Nem véletlen, hogy legnevezetesebb műve a 4’ 33”, népszerű nevén a „csend-darab”, éppen az a mű, amelyben nem hangzanak el zenei hangok. A közönség tekintheti ezt provokációnak éppúgy, mint gegnek, s talán mindkettőből van benne egy csipetnyi.

Az egy ideig Arnold Schoenbergnél tanult, majd a schoenbergi utakat elutasító fiatal Cage fantáziáját már korán foglalkoztatta a különböző médiumok összekapcsolása. Irodalom, színház, tánc, zene, képzőművészet találkozása egyetlen eseményben: ez a vágy sokszor kényszer szülte módon fogalmazódott meg benne, mint például a preparált zongora „feltalálásakor”: Merce Cunnigham táncelőadásain nem volt elegendő tér az ütősök számára, így Cage a szükségből erényt kovácsolt. A zongora húrjai közé illesztett apró tárgyakkal, csavarokkal, fa- és gumidarabokkal létrehozta a zongorát mint ütőhangszert, és egyúttal életre hívta a zongoristát mint ütőhangszerest.

Cage a hagyományosan zeneként meghatározott zenétől fokozatosan távolodott az esemény, a happening felé, miközben ez a távolodás nem jelentette azt, hogy a zenétől is meg akarna szabadulni. Inkább felszabadulni akart: a kötöttségektől és az előírásoktól, felszámolni a komponálás forgalmi tábláit. S épp így a hangot is fel akarta szabadítani ugyanazon kötöttségek alól, amelyek a komponistát is gúzsba kötötték. Hang és komponista csak együtt tud felszabadulni.

Érdekes történet, hogy ennek az átalakulásnak egyik fontos mozzanata egy 1949-es hangversenyhez köthető. A New York-i Filharmonikusok Webern op.24-es Concertóját adta elő, és Cage hirtelen azt érezte, nem bírja tovább hallgatni a zenét, valósággal kiszaladt a koncertteremből. Váratlan meglepetésképpen az üres hallban szembetalálkozott a szintén komponista Morton Feldmannel, aki azonos okból volt kénytelen elhagyni a hangversenytermet. Mindennek az lett a következménye, hogy a két „zenét odahagyó” zeneszerző úgy alakította át művészetét, hogy képzőművészekkel kezdtek el együtt dolgozni. Feldman volt az, aki Cage-et bevezette a New York-i képzőművészek körébe, és ezek az új kapcsolatok hallatlanul termékenyítőleg hatottak mind Cage-re, mind új barátaira. Ennek az egyre szorosabbá szövődő közös munkálkodásnak lett nevezetes eseménye az 1952-ben megrendezett Black Mountain College-i happening. Erről így számol be Michael Nyman Experimentális zene című könyvében: „Cage egy létra tetején előadást tartott, amely előre programozott csendeket is magába foglalt. M. C. Richards és Charles Olson, a két költő, különböző időben szintén egy létrára mászott fel, és olvasott. A nagyterem egyik végében filmet vetítettek, a másikban pedig diavetítés volt. Robert Rauschenberg egy régi, kézi meghajtású gramofonon játszott, David Tudor a zongoránál ült, Merce Cunnigham és más táncosok a közönség soraiban lejtettek, miközben ezen események fölött Rauschenberg fehér festményei lógtak. Az ülőhelyek kialakítása elég különleges volt. A nézőtér négy egymáshoz illesztett háromszögből állt, amely középen egy teret eredményezett, és a csúcspontok a középpont felé tartottak, de nem érintkeztek egymással. Egyes események ezen a középponti téren, illetve a háromszögek közötti folyosókon történtek, bár az akciók nagyobb része e téren kívül zajlott.”

John Cage

Mi tagadás, őrült kavalkád, valóságos cirkuszi mutatvány volt ez. A néző–hallgató pedig szabadon választhatott: karakterétől és vérmérsékletétől függően odafigyelhetett egyetlen eseményre, figyelmét pásztázhatta a különböző események között, saját döntése alapján kapcsolatba állíthatott bizonyos eseményeket. S ha kellőképp élveteg volt, akkor átadhatta magát az összhatás egészének, valósággal fürdőzve az események tengerében. És mi más lett volna ez a happening, mint a színház terében létrehozott intermedialitás maga? Cage és társai a közönséggel együtt nagy lendülettel ugrottak fejest ebbe a médiumok között kialakított óriási medencébe. Egyszer egy idős hölgy azt kérdezte Cage egyik happeningje előtt, hogy hova érdemes ülnie, honnan hall és lát a legjobban? Cage válasza az volt, hogy mindenhonnan jól lehet látni és hallani, mert mindenhol mással össze nem hasonlítható élményben lesz része. Mindezt nem cinizmusból mondta: a néző, a hallgató szintén felszabadult lett, mert ahogy a szerzőt és a hangot sem köti a forgalmi táblák rendje, úgy a nézőt, a hallgatót sem.

Cage képei, kottái és kottaképei egyszerre tekinthetők zeneműveknek és képzőművészeti alkotásoknak. Az összeolvadás teljesen természetes úton ment végbe, hiszen a happening véletlenszerű folyamataiban maguk a műtárgyak is átfolynak egymásba, mert létüket a legtökéletesebben mindig magában a folyamatban nyerik el. E folyamatok sohasem a hagyományos értelemben vett előadások, mert a happeningben a szerző, a mű és a befogadó megszokott szerepei lazulnak fel. Azaz, hogy ismét ehhez a kifejezéshez jussunk el, a folyamat során minden és mindenki felszabadul.

Nem meglepő, hogy Cage művei maguk is kategorizálhatatlanok, hiszen éppúgy színházi, képzőművészeti művek, mint zeneiek. Ahogy a hagyományos zeneszerző szó egyre nehezebben írta le Cage tevékenységét, úgy a képzőművész Cage-ről is nehéz beszélni. Pedig e sajátos médium-összeolvadásban Cage mindkettő egyszerre volt, pontosabban a művészetek klasszikus rendszerének felbomlását követően – melynek egyik motorja éppen ő maga volt – nem a művészet jelzője lett a fontos, hanem az egyedi mű, amely önmaga határozza meg saját jelzőit is.

Valószínűleg azzal kezdődött, hogy nagyanyám pár forintot tett a kezembe, és leküldött a sarki trafikba, hogy csokoládét vegyek magamnak. Azóta sem éreztem akkora hatalmat, mint abban a pillanatban: quid pro quo. Anyámmal kettesben jártunk látogatóba nagyanyámhoz, én levettem a cipőcskémet, ők pedig órákig beszélgettek egymással mindenféle felnőtt és zavaros dologról, amelyekből egy szót sem értettem. Ilyenkor néha megsajnáltak, és a csörgő arany is egy ilyen alkalommal érkezett, amikor csüggedtem ültem a sarokban, dohos könyvek súlya alatt. A gesztus nem nélkülözte a jószándékot, de az sem kétséges, hogy legalább pár percre így akartak megszabadulni a némaságba burkolózó gyermektől, hogy, megkésve ugyan, de eleget tegyenek a nichtvordemkind imperatívuszának. Magam is sejthettem valamit ebből, mert aggasztónak találtam, hogy ebben a félhomályos házban, ezen a félhomályos környéken elváljak anyámtól, és egyedül vállalkozzam az útra, nem, otthon sosem fordulhatott volna elő, hogy egyedül az utcára engedjen, mégis, hálás voltam, hiszen most először próbálhattam ki magam a felnőttek világában, most először kóstolhattam bele azokba a kalandokba, amelyek a pénz vad dzsungelében vártak rám. Hogy is mondta a költő? Bonctanilag látni a pénz nemi szervét, nem kevés tanulság van ebben, főként, amikor az ember még a sajátjával is éppen csak ismerkedik. Anyagi létezésünk díszletei közül a pénz az egyetlen, ami problémamentesen egyesíti magában a férfi és a női princípiumot, irányít és megbocsájt, tanít és feledést hoz. Pénz, egyetlenem.

A trafikban aztán elfogott az izgalom, hogy akár mást is vehetnék, mint amiért küldtek. A megengedettnél talán tovább legeltettem a szemem a borospalackok, cigarettásdobozok, kulcstartók, öngyújtók és még egy sor további, mindeddig elérhetetlennek tűnő tárgy végtelenjén, ezen a szelíd, mozdulatlan kincstáron, amelynek, tessék, immár kezemben volt parányi kulcsa, és noha a választásom végül mindig ugyanarra a fajta csokoládéra esett – Kapuciner, mivel anyám is ezt szerette, én pedig nem ismertem mást –, mégis tudtam, hogy szédítő lehetőségek közelébe érkeztem, és ez a tudat önmagában elegendő volt ahhoz, hogy e jelentéktelen kis kiruccanásokat követően másképp tekintsek magamra. Mindez ugyanis többször is megtörtént, százszor, ezerszer talán, és minden alkalommal ismerősebbé vált a kezemben tartott érme.

Egyszer aztán a fizetést követően különös incidensre került sor. A trafikos, egy mogorva, bajszos bácsi, gyanakvóan nézegette a pénzt, amit csak pipiskedve tudtam a pulton fekvő tálkába csúsztatni. Ötforintos volt, és öt forintba került a csokoládé is, így sosem vártam a visszajáróra, a viselkedése láttán azonban megtorpantam. Magam sem tudtam róla, de ez a megtorpanás nyugalmi energia volt, a sarokba szorított apróvad mozdulatlan feszültsége.

Ez nem igazi pénz, mondta a bácsi.

Rögtön megértettem, hogy ez a legszörnyűségesebb mondat, amit valaha hallottam, sőt ez a legszörnyűbb, amit valaha hallani fogok. Ez nem igazi pénz, ismételte meg újra, majd a szájába csúsztatta az érmét, és ráharapott. Valami rettenetes hangot hallatva eltört. A trafikos hosszan ropogtatott. Latolgatta, hogy mit tegyen velem, de az ösztönök közbeszóltak. Kilőttem a trafikból, rohantam vissza nagyanyámhoz.

Úgy zakatolt a szívem, hogy nem mertem belépni a lakásba. A kertben tébláboltam a régi kút körül. Nem értem fel a peremét. Elővettem a Kapucinert, és beledobtam. Hallottam, ahogy csobban odalent a vízben. Aztán mást is hallottam. Valaki fújtatott a kút mélyén, és küszködve kapaszkodott felfelé. Végül szuszogva felemelkedett egy nagydarab, szőrös ember. Elmondta, hogy patkánymérget vitt le a kútba. Ezek a patkányok folyamatosan szaporodnak. Megeszik a mérget, és még a haláltusájukban is csak basznak. Megriasztott, hogy pontosan értem a szavait. Basznak akkor is, amikor már haldokolnak. Felfoghatatlan.

A patkányirtó ember visszaadta a csokoládémat. Azt mondta, ne egyem meg, helyette vissza kéne vinnem a boltba, ahol vettem. Az ilyesmi nagy érték. Talán beváltják. Aztán megfordult, és cammogva elindult a kapu felé. Hogy is mondta a költő? Úgy tűnt el, mint az, aki kútból jött fel az imént.

Bementem a lakásba. A többieknek nem tűnt fel semmi. Nem kérdezték, hogy mi tartott ennyi ideig. Anyám átnyújtott nagyanyámnak egy kis üvegcsét. Az epekövem, mondta. Szeretném, ha te őriznéd. Nagyanyám, aki ebben a pillanatban sokkal valóságosabbnak tűnt anyámnál, egy zacskót adott érte cserébe. Aprópénz volt benne, sok-sok ötforintos.

Útjuk azért vezetett a testvéri Hanza-városba, hogy megismerkedjenek az ottani muzsikusokkal, és közülük is koruk egyik nagy öregjével, Hamlet városából, a ködös Helsingørből odaszármazott dán születésű Dieterich Buxtehudéval, aki közel hetvenévesen már több mint három évtizede volt meghatározó egyénisége a város zenei életének. Ő kezdeményezte az első nyilvános templomi koncertek megrendezését, amelyeket Abendmusiknak, azaz Esti zenének, vagyis amolyan templomi, „áhítatos szerenádnak” neveztek a helyiek. Kantátákat, vonóshangszeres szonátákat és orgonaműveket szólaltattak meg ezeken az esti muzsikálásokon, és a város lakói kizárólag a zenéért mentek be a templomba. Az egyik első pillanat ez a zenetörténetben, amikor a templom válik a zene szolgálójává. Buxtehude Lübeck zenei trónusán, a Mária-templom orgonájánál ült, tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, és mikor játszani kezdett a hatalmas hangszeren, a fiatalabb muzsikusok áhítattal hallgatták nem csak a templomhajóban, de fent az orgonakarzaton is, már akiket egyáltalán odaengedett a mester.

Johann Mattheson

Nem nehéz kitalálni, két fiatal hősünk is elsősorban a Mária-templom orgonájához igyekezett, és Mattheson nem kevés ambícióval egyenesen arra vágyott, hogy ő legyen majd az öreg mester utódja. Ha Lübeck vezető zenésze lesz, akkor fényes karriert fog befutni. Händelt szintén csábította a poszt, mert ő a pályafutását ekkoriban még elsősorban billentyűs muzsikusként képzelte el, és nagyobb eséllyel is indulhatott a poszt egyik lehetséges várományosaként, mert idősebb barátjánál lényegesen jobb képességekkel rendelkezett mind a komponálásban, mind az orgonajátékban.

Georg Friedrich Händel

Létre is jött a találkozó, a fiatal titánok Buxtehude előtt megcsillogtatták képességeiket, az öreg mester minden valószínűség szerint elismerőleg nagyokat bólogatott, és mivel a korban jóformán már aggastyánnak számított, kétségkívül szó esett az utódlásról. Matthesonnak felcsillanhatott a szeme és Händel is erősen figyelhetett. Buxtehude ismertette a város és a templom iránti zenei kötelezettségeket, de ezek a szokásos kikötések voltak. Egy feltételről azonban nem tudtak, ugyanis ez a kitétel egy sajátos lübecki hagyomány volt, amelyet elődjéhez hasonlóan Buxtehude is követett. Ki tudja, mikor születhetett ez a furcsa íratlan törvény. Arról volt szó ugynais, hogy a sikeres jelölt nem csak a posztot veszi át, de megkapja vele elődje lányának kezét is. Azaz benősül a családba. Mikor Buxtehude 1668-ban átvette a stallumot elődjétől, Franz Tundertől, akkor az ünnepélyes beavatási ceremóniát egy másik is követte, nevezetesen az esküvő.  Buxtehude feleségül vette Anna Margarethe Tundert, és hogy a hagyomány ne kerüljön veszélybe, mintha az ég is azt kívánta volna, hogy e tekintélyes stallum öröklése úgyszólván halálbiztos legyen, ugyanis a házasságból nem kevesebb, mint hét leánygyermek született. De a hét lány közül csak négy érte meg a felnőttkort, és közülük egy kivételével már mind férjhez ment. Buxtehudénak egyetlen lánya maradt, az immáron vénlánynak számító huszonnyolc éves Anna Margrete, akivel biztosítani tudta posztjának megöröklését.

Dieterich Buxtehude

Mikor a két fiatalember felocsúdva a megdöbbenésből, észbe kapott, mivel is jár a nagytekintélyű állás megszerzése, gyors köszönetnyilvánítások közepette hanyatt-homlok elhagyta a várost. Talán, ha pár hetet töltöttek Lübeckben. Évtizedekkel később Mattheson egyik művében így emlékezett vissza az esetre: „Azonban mivel az ügyben [Buxtehude] házassági feltételt szabott, melyre egyikünk sem mutatta a legkisebb hajlandóságot sem, a legnagyobb udvariaskodások közepette elbúcsúztunk”. Finom a megfogalmazás, jótékony homályban hagyja, hogy mégis, miért lehetett olyan rémisztő ennek a házasságnak még a gondolata is mindkettejük számára? A két fiatal muzsikus visszatért Hamburgba. Mattheson később a város zenei életének nagy tekintélyű zeneszerzője, a hamburgi dóm zeneigazgatója lett. Egyre erősödő süketsége miatt (bizony, ez a megvalósult rémálom nemcsak Beethovennek jutott osztályrészül) kénytelen volt feladni az aktív zenélést és komponálást, és zeneelméleti kérdések felé fordult. Sőt, még komoly diplomata-karriert is befutott: ő volt a hamburgi angol nagykövet titkára, és Daniel Defoe regényeinek első német fordítója. 1709-ben megnősült, felesége angol, egy londoni diplomata lánya. Händel ifjúkori barátjával együtt mozgott a hamburgi zenei életben, megírta első operáit, majd 1706-ban búcsút mondott mind Matthesonnak, mind Hamburgnak, Itáliába ment, majd visszatért Németországba, végül 1711-től haláláig Angliában élt. Soha nem tért vissza Lübeckbe, és soha nem nősült meg.

1705 októberének végén egy húszéves fiatalember lépte át Lübeck városának kapuját. Azzal a céllal érkezett a távoli Türingia egy kis városából, Arnstadtból, hogy tanulmányutat tesz az észak-német zene egyik fellegvárában, Lübeckben, és ha szerencséje van, megcsillogtatja képességeit Dieterich Buxtehudénak, aki talán elfogadja tanítványául, és esetleg az idős mester utódja is lehetne akár. A fiatalembert Johann Sebastian Bachnak hívták. Az arnstadti elöljárók néhány hétre engedték el a város fiatal orgonistáját, hogy tanulhasson az északi mágustól, Buxtehudétól. Bachnak a hagyomány szerint az út nagy részét gyalog kellett megtennie, mivel nem volt pénze postakocsira. Ma, autópályán az út 480 kilométer, körülbelül öt óra utazás. Ha segítségül hívjuk a Google Mapset, akkor 77 óra gyaloglással kell számolnunk. Vagyis Bachnak hozzávetőleg egy hétig tarthatott az út Lübeckbe. Mindenesetre odaért, és ha már ennyit gyalogolt, nem vette túlságosan komolyan az elöljárók által kiszabott időt. Csak a következő év februárjában tért haza, meg is kapta a magáét az arnstadti magisztrátustól. De közben mégiscsak sikerült Buxtehudéval megismerkednie, részt vett talán az Abendmusikok előadásain is, és fiatalkori billentyűs műveiben félreismerhetetlenül nyomot hagyott a lübecki mester.

A fiatal Bach

Ám Bach sem lett Buxtehude utódja. Händel és Mattheson látogatása óta eltelt két év, utód még mindig sehol, és az idős muzsikus nagyon aggódott az örökség átadása miatt. Bach minden szempontból megfelelt volna az állás által támasztott követelményeknek, és amilyen zseniálisak már fiatalkori művei is, kétség nem férhet hozzá, hogy Buxtehude megkörnyékezte Bachot az utódlás ötletével, és ő is, ifjú pályatársaihoz hasonlóan vonzódhatott a nagybecsű állás betöltéséhez – és ifjú pályatársaihoz hasonlóan feltehetően egy cseppet sem vonzódott Anne Margrete Buxtehudéhoz. 1706 februárjában Buxtehude ismét leendő vő és utód nélkül találta magát.

De ki volt ez a titokzatos lány, immáron harmincesztendős nő, aki elől elszaladt a kor két legnagyobb német zeneszerzője és kevésbé jó komponistája, de legjelentősebb zenetudósa?  És mi lett a sorsa e hölgynek, akit Láng György A Tamás-templom karnagya című Bach-életregényében nem túl hízelgőn Kacsakisasszonynak nevez? Valóban annyira riasztó lehetett külső megjelenésében, vagy esetleg elviselhetetlen hárpia volt, talán testileg vagy lelkileg beteges természetű? Mint a régmúlt nagy férfialakjai körül megjelenő számtalan asszony, úgy Buxtehude lánya is az ismeretlenség homályába vész. Nem készült róla festmény, nem maradt fent a naplója, ha egyáltalán írt, sőt, azt sem tudjuk, tudott-e írni-olvasni, zenélni.

Amit e titokzatos teremtményről egyáltalán tudunk még, megint csak egy férfinak köszönhető: a férjének. Mert végül, harminckét éves korában mégiscsak férjhez ment, és apjának is meglett az utóda. Johann Christian Schieferdecker zeneszerző, a hamburgi opera billentyűs játékosa, nem mellesleg Händel és Mattheson kollégája, 1707 januárjában vette át Buxtehude tisztét. A nagytekintélyű mester ez év májusában halt meg, és utódja oltár elé vezette a hetedik Buxtehude-lányt 1707 szeptemberében. Anne Margrete – immáron Schieferdecker – 1709-ben, harmincnégy éves korában meghalt. Férje és apjának utódja 1732-ig töltötte be a lübecki Mária-templom orgonista tisztét. Életműve sem élt többet, mint felesége: hét operája elveszett, huszonkét Abendmusikra írott kompozíciói úgyszintén. Néhány kantátája és tizenkét concertóból álló sorozata maradt csak fent, és láss csodát, meghallgathatjuk őket a hamburgi Ratsmusik és az Elbipolis Barokk Zenekar felvételein. Az elfeledett zeneszerző nem lehetett nagyon rossz komponista, ha Buxtehude utódja lett. Mindenesetre az biztos, hogy születtek a Schieferdeckeréinél rosszabb zenék 18. században. Ugyanakkor lehet, hogy már tényleg nem maradt senki rajta kívül, aki képes volt elvenni Anne Margretét?

A Buxtehude-lány is beírta magát a zenetörténetbe: Martyn Hancock ausztrál zeneszerzőt megihlette az Anne Margrete Buxtehude köré fonódó furcsa történetcsokor. Buxtehude’s Daughter címmel írt szimfonikus művében idézi meg a különös hölgyet. Ha máshogy nem, talán a zene segítségével elképzelhetjük Buxtehude lányát.

És hogy mi lett a későbbiekben? Schieferdecker nagy valószínűség szerint utód nélkül halt meg, a furcsa hagyomány így föltehetően véget ért. Az új orgonista Johann Paul Kunzen lett, akit saját fia, Adolph Carl követett a poszton 1757-től, és haláláig, 1781-ig töltötte be. A tradíció minden bizonnyal végképp eltűnt, ha csak Adolph Carl nem vette nőül saját húgát…

Adolph Carl fia, Friedrich Ludwig Aemilius Koppenhágában lett sikeres zeneszerző, dán királyi karnagy lett, és így Buxtehude honfitársaként halt meg 1817-ben.

Szegény Anne Margreta százévnyi detektívtörténetet adott Lübeck városának.

Itt már a foglalkozáson is elakadtam, de ez nem traumatikus elakadás, ebben a tekintetben nincs különösebb traumám, az átlagosnál talán többször kerültem ilyen helyzetbe, mert mondjuk nagy a mellem, és nem vagyok szép, nem vagyok magas sem, az ilyenekre tapadnak a kretének, persze kéretlen közeledésből a legtöbb nőnek bőven kijut, ezt ma már mindenki tudja, mégis megy a maszatolás körülötte, kezdjük ott, hogy az egyik fel sem fogja, mi történt vele, a másik elbagatellizálja, a harmadik beszél róla, de aztán nem hisznek neki, vagy őt hibáztatják, úgyhogy inkább elengedi, ne menjünk bele, ezzel a témával már úgyis elkéstünk, a korszellem továbblépett, én is inkább továbblépnék, valóban nagyobb problémái vannak az emberiségnek, nem mindenkinek persze, van ez a barátnőm is meg a volt férje, a rendőrségen széttárják a kezüket, kollégám amúgy a lány, ráadásul kémiát tanít, őt is Áginak hívják, akárcsak ezt a mentálhigiénés tanácsadót, akihez stikában az Iván mellett járok, nem mintha tilos lenne egyszerre két szakember segítségét is igénybe venni, tehát a mentálhigiénés Ági ötlete volt, hogy ássuk magunkat bele egy kicsit a témába, a dührohamaim végeredményben ilyesmi miatt is kezdődhettek annak idején.

Nem pontosan tudom, hogy mit vár, írjak egy listát, azt hiszem ezt várja, hogy történeteket gyűjtsek, erre a papírfecnire már a villamoson felkerült pár kulcsszó, ide is tűzöm emlékül, mindegyik egy-egy esetet jelöl, és bár egy darabig biztos voltam benne, hogy a diákigazolványos az első, most nem mernék megesküdni rá, de azért leírom ezt a diákigazolványos történetet, ez a tervem, leírom ezt, furcsa, az előbb majdnem elkezdtem írni, de közben a diákigazolványos helyett egy másik történet filmje kezdett peregni előttem, valamivel későbbi, hogy pontosak legyünk, inkább esetsorozat, tizenöt éves én, reménytelenül szerelmes voltam ebbe a fiúba,  na most meg az előző film, tehát a helyszín egy hentesüzlet, gyorsan leírom, szafaládét kell vennem az akkor még élő nagyanyámnak, tolongunk a pult előtt, hátulról rám tapad egy test, ennyire azért nincs dugig az üzlet, közben megint a másik történet filmjét látom, nem érdekel, akkor is a hentesüzlet, mozdulok, velem együtt mozog, ráragadt a fenekemre, nem tudom eldönteni, nem akarok látványosan odébb lépni, már az is udvariatlanság, hogy rosszra gyanakszom, szóval tolongás, fenék, gyúr, nyom, aztán valamikor rám kerül a sor, megvan a szafaládé, kiperdülök a boltból, szedem a lábam, de már hallom, jön utánam, fussak, nem tudom, állj meg, kiáltja, állj meg, utolér, farkasszemet nézünk, kezembe nyomja a gyűrött, pecsétes diákigazolványomat, a nevem, az arcom, a pecsétet egy tányér gombapaprikás hagyta, érdekes, hogy most ennek a gombapaprikásnak az emléke is ott van az idegen fiú kezében, a tekintete zavaros, fogyatékos lehet, ez leesett a földre, mondja furcsán lihegve, tévedtem volna, ez a szerencsétlen nem is tapogatta a fenekemet, csak a diákigazolványomat próbálta visszacsempészni a farzsebembe, visszacsempészni, óriási, aztán vagy ötven méterrel odébb, egy mászóka mellett teljes erőből belerúgok egy csúnya kislány sípcsontjába, ez nagyon nagy hiba, botrány lesz belőle, még az iskolában is elővesznek miatta.

Nem jártam ezen a környéken, amióta elköltöztünk, most úgy látom magam előtt a kerület főutcáját, mintha két oldalán százéves keleti platánok roskadoznának, göcsörtös ágaik az úttest fölött egymás felé nyújtóznak, árnyékot adva az autóknak és a gyalogosoknak is, ez nyilvánvalóan nem így volt, talán azóta már visszavette a természet az uralmat, ki tudja, de akkor még a beton volt a király, mégis úgy emlékszem, röviden leírom még ezt, úgy emlékszem, aranybarna nyári árnyékban jött szembe egy csapat jókedvű melós, egy időben megszokott látvány volt ez, melósok csapatban, többnyire egy-egy építkezés felett uralkodva, a füttyögésüket tizennégy éves kor fölött már illett megszokni, én ekkor tizenkettő lehettem, kinőttek a melleim, két előre meredő, rugalmas gumigúla, az áruló XXL-es póló nemhogy eltüntette, inkább közszemlére tette őket, hogy a jobb mellem már akkor is nagyobb volt-e mint a bal, nem tudom, mindenesetre a mellettem elhaladó melós a jobb mellemet kapta el, nevetve ragadta meg a bimbót, és mintha kulcsot forgatna el a zárban, tekert rajta egyet, nemcsak a férfiak nevettek, az egész utca nevetett, az osztálytársaim is nevettek, merthogy ők is ott voltak, én is nevettem, valamivel később pedig már megint elgyepáltam egy nálam kisebbet, de ez nem derült ki az iskolában annak ellenére, hogy mondom, jelen voltak néhányan az osztályomból.

A papírfecni még tizennyolc hasonló kaliberű esetről tud, de elbizonytalanodtam, jutok-e bármire ezekkel a történetekkel, olyan jelentéktelenek és nevetségesek, talán nem is zaklatási ügyek, túlzás annak nevezni, a zaklatás szóról különben is az jut eszembe, ahogy egy amerikai irodafilmben a Michael Douglas által játszott főszereplő erőszakosan magáévá teszi a kolléganőjét egy tárgyalóasztalon, őt nem tudom, ki játssza, nincs előttem arc, felsorolom magamban néhány színésznő nevét, de egyiket sem választanám erre a szerepre, talán mégis inkább azokról az esetekről kéne beszélnem, amikor nem idegenek voltak azok, akik úgy közeledtek hozzám, pedig nem akartak tőlem semmi komolyat, mégis jöttek, nyomakodtak, nyúlkáltak, paskoltak, soha nem mondtam, hogy ne tegyék, csak egyszer elhatároztam, talán megfordult a fejemben, hogy velem ilyet többet ne, aztán hirtelen nem voltak többen, hirtelen azt vettem észre, hogy ennek a történetnek vége.

És akkor kis emlékeztető: hogy hol emlegettük (hiszen emlegettük!) a Világ Legkisebb Meséjét? Nos, ITT, AZ ELSŐ RÉSZBEN. Hogy hol bukkant fel végre valahára Ördögbőr grófja, egy kacsával a hóna alatt? Naná, hogy a MÁSODIKBAN! (EGY KACSA, odanézzetek, EGY KACSA!!!) Hogy merre van a mese a Pipacsboszorkányról? ITT NI! Hogy hol olvasható egy történet Harapác király főszereplésével, akinek ehhez az egész haddelhaddhoz illetve történethez semmi, de semmi köze nincs, és nem is lesz? PONTOSAN ERRE! És hogy mi történik majd most? Hát ez! Vagyis nem is most, hanem: 

Kicsit korábban.

Érdekes, de a Világ Legkisebb Meséje úgy kezdődik, hogy

„Egyszer volt, hol nem volt, egy torzonborz, csupa búbánat pupák, aki egyszer csak:”

És nincs tovább. És pont. Vagyis pontosabban kólon, ami nagyképűen és kalózul többek között annyit tesz, hogy kettőspont.

A mondatnak (s így az ismert mesének is) így van vége.

Vagyis a Világ Legkisebb Meséje valójában csupa kérdőjel.

Senki sem ismeri a mese folytatását – ha van neki egyáltalán. Az egy igazi rejtély, de olyan, amihez nem mellékeltek használati utasítást gyűrött, viaszgyertyákkal összeégetett pergamenen, vagy neadjisten térképet, hatalmas iksszel, ami ugye a kincs helyét jelöli – vagy, ha mellékeltek is, eleddig még nem bukkant rá senki sem. Amikor a Világ Legkisebb Meséje szóba kerül, mondjuk a bóbabéji martalóckocsmák alján, macifröccsözés alatt, vagy a szamócaillatú pipafüsstel teletubákolt falábtetováló pincékben, esetleg a Kamraburkjoff fjordok Mindent Irányító Világítótornyának trolimegállójában, hóvihar előtt, mikor a műszak végén a matrózok a másik matrózokat várják… nos, akkor a mindenki, akit erről faggattak, elhallgat kicsit, és a napba néz (feltéve, ha nincs vihar mégse). Olykor felhőt bámulnak, hümmögnek, esetleg a vállukat vonogatják, rosszabb esetben pedig a kérdezőre terítik rá mérgükben a kiskocsma asztalát, és parányibb csihipuhiba kezdenek.

Akkora rejtély a Világ Legkisebb Meséje, hogy asztalborogatásra, sőt: öriharira is feltűnően alkalmas. Pont azért, mert érthetetlen, hogy nincs meg. Hiszen jól tudja, aki kalóz, sőt, még azok a szárazföldi pockok is, akik meg nem: a Világ Legkisebb Meséje az első nyom a Világ Legnagyobb Kincséhez.

Ami ugye Kiskos kapitány aranyszíve, amit elkaparintott a Pipacsboszorkány.

A komoly, oklevelekkel telepecsételt, pecsétekkel agyonoklevelelt tudósok a Tengeróceáni Mestermagiszter Tanszéken azt állítják: a mese nem is létezik. Hogy mendemonda, amit a pákászok terjesztenek, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy idén sem váltották ki a pákászengedélyt. Ez a Tanszéken általánosan elfogadott vélemény, úgyhogy aki nagyfejű mást mond, amögött összesúgnak az összes többi tudósok, fityiszeket mutogatnak rá, és kuncognak, majd ordas vastag könyveket írnak arról, hogy az illető mekkora buta, merthiszen.

Azonban történt egyszer, hogy Tengeróceániai Mestermagiszter Tanszék legfőbb professzora kapott egy levelet. Piros papírra íródott, és palackpostával hozták a tengeralattjárós törpék, egy csillagvizsgálós szerda éjszaka.

A palackpostán nem volt feladó. A betűk olyan kackiásak voltak, mint egy-egy komolyabb kackia. De a levél maga nem volt hosszú.

Három kérdésnyi csupán.

– Mi van akkor – mondta a levél. – ha a Világ Legkisebb Meséje csak arra vár, hogy elkezdődjön? Mi van akkor, ha kólon után ott toporog a történet, csak csupán még nem startolt el? Na, akkor mi van, te okostóni?

A legfőbb professzor először csak dörmögött, hogy „Ez micsoda szemenszedett szamárság”. A levelet a búvársisakból kialakított szemetesbe dobta, majd megpróbált elfeledkezni az egészről. Próbált a csillagvizsgálásra koncentrálni, nevet adni valami Holdnak, ami ott vigyorgott a távcsöve túlvégén, rózsaszín csillagködben az X465-os bolygó mellett, jó mélyen a végtelen kozmosz télikabátjába bújva… na de.

Na de akkor már fújhatta.

A gondolat, hogy a mese még el sem kezdődött, úgy ütött szöget a fejébe, hogy azt még egy Kreccsen sem húzhatta ki onnan, harapófogóval – már ha egy Mélyvízi Kreccsennek lenne egyáltalán harapófogója. Pénteken (brummogva ugyan, hogy így meg úgy, és nahiszen) már a Tanszék legmélyebben fekvő, sose látogatott, pókhálós, és elfeledett „Alsótár és Ne gyere be, vagy nemulass!” –részlegében, az ottfelejtett doktorok és tudósok csontvázai között az ősi, és érintésre porrá váló tekercseket és kódexet bújta. Szombaton pedig rábukkant valamire, minek következtében vasárnap már azt ismételgette, magában motyorászva, de fennhangon, hogy:

– Egy kacsa? EGY KACSA?

A professzor fel s alá bóklászott. Hangosan vitatkozott saját magával. Nem érdekelte többé a Tengeróceán biológiája, földrajza, és magasról tett a csillagokra is. Semmi más nem izgatta, csak a Legkisebb Mese a Világon. Egyre gyorsabban kapkodta a fejét a sok gondolat láttán. „Egy kacsa, egy kacsa!” – ismételgette furvást, a kollégái pedig szépen lassan elkezdték mögötte mutogatni a fityiszt, többen pedig nekiálltak megírni az első fejezetet arról, mit eredményez, ha az ember (pláne, ha professzor) olyan elméleteket matekoz, amelyek nem vezetnek sehová. Vagy pláne, ha az embernek (vagy professzornak) a rengeteg gondolat súlyától PUFF: leesik a feje, és a fej fogja magát, és elmegy inkább könyvtárosnak Bivalybú szigetére.

Merthogy ez történt. Van ilyen. A gondolat néha olyan nehéz, olyan sok, hogy a test már nem tud kezdeni vele semmit, sőt, nem is akar. Egy hétfő reggel a Legfőbb Professzor feje megköszönte a részvételt, a nagy fejkapkodás közepette feladta a fejségét, és PUFF, leesett. A többi professzort a legfőbb prof feje pedig arra kérte, hogy két kuncogás meg kinevetés közt adják már fel postán, mert könyvtáros akar lenni, arra, ott, ahol a keleti szél olykor málnaillatú.

Egy kényelmes kis ládában utazott, amiben mindene megvolt (banántej, kispárna, meggytubák, többkötetnyi olvasnivaló a Legkisebb Meséről, ajánlólevél a könyvtárossághoz), ami a gondolatokkal teli fejnek egy tengeri hajóúthoz elkelhet. A „Táncos Pufók” nevű kereskedőfregatt vitte el két hét ringatásnyi idő alatt Bivalybúra.

Valami kalendáriumban azt olvasta ugyanis, hogy ott találkoznia kell majd valakivel.

A legfőbb professzor teste meg ottmaradt. Cetlikre jegyzetel, úgy adja ki az utasításait. Azóta is végzi a dolgát. Nem ő volt s lesz az első fej nélküli tudós, hiszen köztudott, hogy anélkül is lehet bárki komoly és okos társaság vagy bármi egyéb szószólója. Esetleg nagyfőnök.

De még akár kalauz is.

Mayer Tamás illusztrációja

Kicsivel hamarabb, de még mindig nem most, vagy csak majdnem

Egyszer volt, hol nem volt, egy torzonborz, csupa búbánat pupák, aki egyszer csak: nekilódult.

Hogy ezt honnan tudjuk? Hát onnan, hogy a Kilikapudzsári szigetek egyik közveszélyes és rikitakitumitól zümmögő dzsungelének mélyén egy kacsa épp nekiáll, hogy elmesélje.

És ezzel a mondattal kezdett neki.

A kacsát a bambuli törzs istenként becsüli és becsülte mindig. Van neki külön aranyfészke a falu közepén, vattacukorral és kakasos nyalókával etetik, és a bambulák fejlesztette robotdinoszauruszok vigyáznak rá. Hiába volt néma kacsa. Ebből is látszik, hogy a bambuli törzs milyen nagy becsben tartja, és mennyire tiszteli.

Ők őrizték, nemzedékek óta. Ezer éve várnak arra, jövendölik és bízzák, hogy nekikezdjen a Mesének, ami állítólag a Legkisebb.

És most, a dzsungel mélyén, egyik percről a másikra, a liánok, a dzsumbuj, a tincitanci tábortűz-pászmák, a bambuli törzs véneinek, ifjabbainak és legkisebbeinek, valamint a törzsi könyvelőnek és a fősámánnak, illetve a kíváncsibb boák és egyéb dzsungeljószágok gyűrűjében, a kacsa, nocsak: megszólalt.

El lehet képzelni, micsoda hoppáré van úrrá épp a törzsön.

Meg a csend, ahogy hallgatják.

És a kacsa kacsahangon így folytatja:

– Ez az illető sokáig várt a lódulásra. Úgy gondolta: ő most más lesz (s nem kalóz). Hogy megjavul, lemond a csörtékről, a tengeróceáni haddelhaddról, és arról is, hogy birkózásban lenyomja (még egyszer) a Mélyvízi Kreccsent. Annyit mondták neki, hogy „Legyen jó fiú”, meg hogy „ÜLJ EGYENESEN, és EDD MEG A TÖKFŐZELÉKET!”, meg pláne, hogy „Tessék már megjavulni, hé! Komoly ember kalózkodást meg ilyesmi rosszaságot nem csinál!”, hogy megpróbálta, de tényleg. Kísérletezett az ácskodással, hogy ács legyen, ám még felcsatolható kampókézzel sem sikerült megoldania, hogy ne vágjon bele folyton a hüvelykujjába valami éles szerszámmal. Beiratkozott a könyvtárba, s mindig időben visszavitte a kikölcsönzött köteteket. Borzontorz szakállt növesztett, hogy divatot teremtsen, de a bivalybúi Egyfejű Könyvtároson kívül igazából nem figyelt fel rá senki. Tanulmányozta a csillagászatot, azonban mi tagadás: unta. Perfekt lett tengerimalacológiából, de hát mit kezdjen a tengerimalacológia rettentő komoly és a hajózáshoz feltétlenül szükséges tudományával egy illető, aki most már nem kalóz? Ráadásul ez az illető Bivalybún élt, egy rég elhagyott, és csupa múlt idővel teli kiskunyhóban, ami előtt, a parti fövenyen egy pompás, még kozmoszutazásra is képes vitorlás álldogált. A nevezett pupák korábbi hajója, amit FERIHAJÓNAK hívtak, fele akkora sem volt, és nem volt fedélzeti kompútere, sőt, jégszekrénye sem. Bezzeg ennek. És ez az illető csak bámulta a hajót, és nézte a végtelen horizontot, és észre se vette, hogy a szíve a hosszú hetek és hónapok alatt egyre jobban bebúsodik. Hiszen nem lehet az, aki valójában lehetne, hiszen az okosok azt mondták neki, hogy olyannak lenni nem illik.

A kacsa kicsi szünetet tart. A vaksötét, csillagokkal pettyelt égbolton épp akkor suhan át egy hullócsillag: de senki még csak oda sem ügyel rá.

– Így éldegélt, napra nap – egészen pontosan az 530.-ig. Nagyon próbált nem kalóz lenni. Csakhogy (és most figyeljetek) – emeli fel mutatóujjként az egyik szárnyát a kacsa. – ezen a napon málnaillatot hozott a vitorlafordító, keleti szél. A kiskunyhóban, ami tele volt régi cédulákákkal, szél-, láb-, sőt: falábjegyzetekkel, huzat támadt, papírost kavaró pergamenvihar… és egyenesen a nevezett illető markába sodort egy addig valami polc alján porosodó térképet.

– És azon a térképen mi szerepelt, ó, Végzet Kacsája? – kérdezi mélyen meghajolva a kacsa előtt a könyvelő a fősámán helyett (aki ezen persze kicsit, de látványosan besértődik).

– A Kilikapudzsári szigetek. – válaszolja a kacsa. Majd pislog kettőt, és hozzáteszi: – Na meg én. A pontos lelőhelyem. És az illető rohant az Egyfejű Könyvtároshoz, hogy megbeszélje vele a dolgot, mert tudta, hogy annak a könyvtárosnak én vagyok a mániája. És tudjátok-e, mit mondott az Egyfejű Könyvtáros ennek a csupaszakáll, torzonborz, búbánatos pupáknak a térkép láttán?

– Mit mondott, ó, Végzet Kacsája? – kérdezte a fősámán, aki most időben kapcsolt.

-Az Egyfejű Könyvtáros ezt mondta: HÁT MIRE VÁRSZ, TE KÓKOMFITTY, TE OKTALAN, HÁT VÁGJ NEKI A KALANDNAK! LEGYÉL AZ, AKI LENNI AKARSZ, A TEREMBURÁJÁT! OTT A HAJÓ, ÉS VITORLÁT BONTS! KERESD MEG A LEGKISEBB MESÉT! NE HAGYD MÁR, HOGY NEKED IS LEESSEN A FEJED, CSAK AZÉRT, MERT MÁSOK AZT MONDJÁK, HOGY BUTASÁG AZ EGÉSZ!

Aztán csend. A kacsa hozzáteszi, éppen most, hogy Vége. Megjegyzi továbbá, hogy köszi a sok kakasos nyalókát, és tök jó fejek voltatok amúgy ezer éven át, bár, így utólag bevallva, ez az aranyfészek-dolog túl lett tolva, mert végig nyomta a farktollát.

Úgy mondja, mint aki búcsúzik.

A várakozós csend hirtelen mérges csend lesz a Kilikapudzsári dzsungel alján. A törzs elégedetlenül fogadja a bejelentést. Hát mi az, hogy vége? Egyesek hozzáteszik, hogy hát erre várt, a mesére már az ükapjuk nagymamája is, és hogy ne legyen már vége ennyivel! Hát milyen dolog ez?

– Ja, bocs, félre vagyok értve. Nem ÚGY van vége. – szeppen meg a kacsa. – Igazából csak most kezdődik.

– Jaj, Végzet Kacsája, tán csak nem azért, mert az a bizonyos szakállas pupák éppen ide tart? – válaszolja megrettenve a fősámán, s idegesen a robotdinoszauruszokra tekint, amiknek a szeme a fősámán ijedtsége láttán zöldből őrzőpirosra vált.

– Dehogy is. – nevet fel a kacsa kacsanevetéssel. – Dehogy tart ide. Már itt van.

Majd hozzáteszi azt is:

– Úgy hívják, hogy Ördögbőr grófja.

Az égben ekkor megint elszáll egy szikrázó hullócsillag a fejek felett.

És a gyanús bokorzörgésre a háttérben még a robotdinoszauruszok sem kapják fel a fejüket.

FÚHA. Na, mit szóltok? Hát mi a rejtély, ha nem ez? Vajon mi történik a következő részben? Hol kujtoroghat végre a folyton mocorgó főhősünk – talán már meg is érkezett? És mi az, hogy egy KACSA? Mit mesél majd vajon? Sejtitek talán? Van valami tippetek? Írjátotok meg nekünk, ha van, és a legjobb megfejtéseket übermenő ÖRDÖGBŐR PÓLÓKKAL JUTALMAZZUK, ami annyit jelent, hogy itt az alkalom igazi kalózkompániás egyenruhában feszíteni a tök irigy többiek előtt!

Addig is VICSOR ÉS GRRR! Két hét múlva találkozunk, addig lehet vacogni az izgalomtól!

Meg persze táncolni Ördögbőr legkedvencebb zenéire!

Nem élt még sokat.

Tizennyolc év semmiképp sem sok, épp annyi, hogy a különféle őszök, telek, tavaszok és nyarak egyszerre legyenek ismerősek és még ismeretlenek; persze nem tudta még, hogy nem attól függ az ismeretlenség ismerősséggel elegy örök varázsa, hogy hány éves, hanem, hogy hajlandó-e meglátni az őszt, a telet, a tavaszt, a nyarat a maga valójában, és saját magát, amint gyalogol a gesztenyék alatt.

Ragyogott hát minden, még a földalattiba vezető lépcsők melletti fal csempéi is, mégis, a zugokban és sarkokban nyugtalanító homály terjedt; és amikor belépett az angoltanár zuglói házába, majd felfutott a bejárathoz vezető hófehér lépcsősoron, amely a Bauhaus józanságával különös módon nemhogy megregulázta volna, inkább megsokszorozta ezt a tavaszi napzsongást, és lepillantott a balra nyíló pincelejáróba, félni kezdett.

Valami van ott – gondolta, és nyelt.

Elindult lefelé, a sötétbe. A hideget először a karján érezte meg, mintha valaki vizes rongyot húzott volna végig rajta. Összerezzent, de nem fordult vissza.

Hagyta, hogy hozzászokjon a szeme a félhomályhoz.

– Mindig menj le és nézd meg a homályos sarkokat – mondta magában valaki másnak a hangján, miközben körülpillantott.

Egy kerekét vesztett bicikli, egy feldőlt, kockás bevásárlókocsi, egy falnak támasztott vasalóállvány árva váza, amelynek fém lábai úgy kaparásztak, mint egy felfordított bogáréi, és egy fémvödör volt bezsúfolva a lépcső alá. Egy vasajtón, amely valószínűleg egy tárolóba vezetett, ócska sárga papír lifegett. Közelebb lépett. Egy ötvenvalahányban nyomott kék betűs rendelet volt az óvóhelyekről. Kisimította. A tenyerét szinte végigkarcolta a rossz papír.

Mire lassan föllépdelt, az idős úr, aki angolra oktatta minden péntek délután, a lakása bejárati ajtajában állt.

– Zajt hallottam és… – mondta, aztán kiszakadt belőle, hogy mégis mit keres a pincében.

A lány feldobta a vállára a hátizsákot. Ez a mozdulat jó volt mindenre és minden ellen.

– Félelmetesnek tűnt. Megnéztem – válaszolta, mert egy idő óta kezdte úgy hinni, hogy az igazsággal rövidre lehet zárni a dolgokat.

– Még ilyet – motyogta az öreg, aki lassan araszolt keresztül a lakáson a nappaliig. Öregszag volt nála, savanyú befőttekből, régi szappanból, szellőzetlenségből és talán a téli teákból meg a könyvek illatából összeszűrődő szag, de a lány  szerette a lakás sötét csöndességét, és gondolatban minden igeidőt hozzákötözött egy bútorhoz. Így könnyebben emlékezett.

Az öreg, aki járni alig tudott, ha a nyelvről volt szó, kíméletlennek mutatkozott. Állítólag ötvenhatos volt. Ült is valamennyit. Akkor hagyta el a felesége.

Fázni kezdett, mire vége lett az órának. A pénzt, ahogy szokta, letette az asztalra. Nem merte volna az öreg kezébe adni. Szégyellte magát a pénz miatt, amelyet nem is ő keresett meg. Olyan volt, mintha megalázná vele. Mielőtt kilépett az ajtón, az öreg váratlanul megfogta a könyökét.

– Jól tette, hogy lement a pincébe. Mindenhová nézzen be, ami félelmetesnek tűnik –  mondta azon a reszelős, lassú hangon, amit az évek alatt úgy megszokott.

Nem tudott mit válaszolni. Nézte az arcát, amely most olyan másnak tűnt. Mintha mulatott volna rajta, szinte világított a szeme kékje a hófehér, kék erekkel átszőtt, májfoltos arcon.

Másnap hajnalban kelt, öt körül. Ragaszkodott hozzá, hogy lejárjon futni, de nem a futás miatt. A hajnal miatt. Sokszor inkább álmos séta, mintsem futás volt ez azon a szűk sávon, ahol összeépült a régi Óbuda az újjal, és kibukkanva egy betonház lába alól az ember a macskaköves múlt időbe ér. Hagyta, hogy a kelő nap kisöpörje a szeméből a maradék álmot.

Az első óra rajz volt. Az osztály nagy része aludt, és volt, aki be sem jött. Az érettségi előtti utolsó hetekben voltak. A rajz már mindegy volt a legtöbbjüknek. Voltaképp neki is.

Jobb híján a reggeli futásra gondolt, a Faluház keletnek fordított ablaksorára, és a Vihar utcai kertes kis házban a kaffogó kutyára, amely a kerítés mentén loholva kísérte azon a három méteren, amíg tartott a gazzal és gondozatlan öreg fákkal benőtt udvar, amely aztán nekiütközött a nagy bérház szigorú falának.

Felrezzent, amikor a katedra felől elért hozzá az emelt hang. Gőze sem volt, miről van szó, hogy mit várnak tőle megint ilyen hirtelen.

Csavarogni akart. Futni, császkálni, felszállni járművekre, amelyek valahová mennek, és amelyeken soha nem utazott még, mondjuk elmenni a százvalahányas busz végállomásáig, látni akarta Szicíliát és Korzikát, máskor az északi tengert, át akart sétálni az Erzsébet hídon éjfélkor, le akart óvakodni egy-egy pincébe, és tervezte, hogy magára záratja egy éjjelre a Szépművészeti Múzeumot.

Amikor felrezzent, megbökte a könyökével a mellette ülő lányt. Viktóriának hívták, és egészen normális volt. Kedvelte. Kedvelte őket, mint a henteseket, akik a ládákat taszigálják hajnalban a piacnál, vagy az öreg angoltanárt. De barátai nem voltak köztük. Nem volt sehogy sem közülük való, és egy idő óta inkább hagyta a fenébe. Amikor megkérdezték, mi akar lenni, vállat vont.

– Valami, amit még nem tudok, válaszolta.

Ők közgazdászok akartak lenni, orvosok vagy gyárigazgatók. Azt is tudták, hány éves korukban akarnak gyereket.

– Élni akarok. Egyszerűen csak élni – mondta a végén, és jó ideig ült a térdén a felvételi lappal, aztán beírta, hogy angol szak. Angol bölcsész. Nem érdekelte ugyan, de elviselhetőnek tűnt. Valami olyannak, ami közben el lehet menni megnézni Szicíliát és végig lehet sétálni az Erzsébet hídon éjfélkor. Viktória olyan halkan suttogott, hogy szinte a szájáról olvasta le a feladatot, hogy üljön csukott szemmel, és rajzolja le, amit elképzelt.

Alig észrevehetően bólintott, hogy jelezze, megértette. Az osztálytársai felének már csukva volt a szeme. Volt, aki csukott szemmel vigyorgott. A lelkiismeretesebbje a fejét a kezébe támasztva könyökölt, és látszott, hogy koncentrál. A rajztanár, egy köpcös, szakállas, kis vörös figura az asztal mögül figyelte őket. Feszültnek és fáradtnak tűnt. Olyasvalakinek, akinek nincs semmi dolga itt.  A legutóbb Egyiptomról beszélt a leendő ügyvédeknek, büntetőbíróknak és pénzügyi főigazgatóknak, akik kibámultak közben az ablakon.

Mielőtt hagyta volna, hogy lecsukódjon a szeme magától, a reggeli álmosságtól, eszébe jutott a zuglói ház alagsora.

Figyelni kezdte a szuszogásból, neszekből, arrébb csúsztatott talpak zajából meg a Szentendrei út beszűrődő halk morajából összeálló csöndet. Hallani vélte egy, az ablak előtt felreppenő madár szársurrogását is.

Nem akart elképzelni semmit, félálomban mégis újra megjelent előtte a zuglói ház pincéje. Gondolatban elindult lefelé a kőlépcsőkön, most mégsem az ismerős föld alatti térbe jutott, ahonnan a vasajtó nyílt; ellenkezőleg, a lépcső mintha kifelé vezetett volna egy ismeretlen városba, amelyben a szűk utcák közt sejteni lehetett a tengert. Elindult arrafelé. Alig párat fordult és kiért.

Az utolsó parti házsor utolsó házának kerítésén, épp úgy, ahogy az Andrássy úton a gesztenyevirág, rózsabokor hajolt ki. Megérintette az egyik virágot, hamvas rózsaszín volt, félig nyílt, tiszta.

Hagyta, hogy megmozduljon a mutatóujja, végig akarta csúsztatni az összekaristolt padon, de amikor megérezte a selymes felületet a keze alatt, megállt a levegőben a többi ujja. Várt egy kicsit, csak aztán mozdította meg újra a kezét.

A szemét csak akkor nyitotta ki, amikor Viktória megint oldalba bökte.

– Nem is láttam, hogy virággal jöttél. Vízbe kellene tenni – súgta oda.

TOP5

1. Július köszöntő piacozás és Lángos parti a Rómain! Római parti Piac

Nyugodtan lehet éhesen érkezni: lesz lángos, szürkemarha hamburger és sült kolbászt is! De ne csak enni menjünk a Római mellé, készítsük kosarainkat egy igazi nyári, fergeteges piacozásra! Leveket, laska és erdei gombát, csirkét, tojást, fürjtojást, mézet, lekvárokat, szörpöket, fokhagymaitalt, sok-sok BARACKOT, cseresznyét, meggyet, diót, savanyúságot, mogyorókrémet, zöldség és virágpalántákat, kolbászokat, húsárut, olívaolajat is kínálnak a piacon. A kézműves és design udvarban pedig sok szép portéka közül válogathatunk. 7.00-kor nyitás!

2. Római parti csónakházak és üdülők egykoron séta Római parti csónakházak anno

A sétán bizonyosan szó lesz többek között a BSZKRT, az Egyesült Izzó, a Gazdák Biztosító Szövetkezete, a Chinoin, a Nyomdászotthon üdülőről, a Duna teraszról, a Duna kioszkról, az Esti Kurir, a Leszkóczky, az OKH, a Csuka, a Hattyú, a Horgony csónakházról, a Duna strandról, a Palotai-szigetről. Ugyhogy akit érdekel milyenek voltak anno a csónakházak és az üdülők a Rómain, ott a helye!

3. Partmozi a Felliniben: Nyár Fellini Római Kultúrbisztró

A Fellini már régi pompájában tündököl, a Hullámszínpadon most pénteken Kardos- Horváth János zenél, beindult a Partmozi is, szerdánként ingyenesen nézhetjük a filmeket a csillagos ég alatt. De csak ücsörögni és Dunát bámulni is ér, például egy jéghideg meggyessör társaságában!

4. SUP Budapest: Lupa-sziget túra

Nyugodtan lehet aktivkodni is, hiszen a SUP Budapest idén is elindítja a Lupa-sziget kerülő naplementés túrákat: nincs is jobb, mint a nap végén kiszakadni egy kicsit a városból és érezni a természet közelségét. A túrára kezdők is nyugodtan mehetnek!
A program szerint rövid oktatás után vízre szállhatunk a Lupa-szigetnél. Megkerüljük a szigetet majd lecsorgunk egészen a Római-partig. Útközben néhány fotó erejéig megállhatunk az Egyfa-szigetnél közben pedig élvezhetjük a friss levegőt, kánikula esetén akár meg is mártózhatunk, ha addig még nem zakóztunk a vízbe!

5. Nap Ipa #2 Bemutató – Nap bácsi

Nap bácsi hatalmas örömére csütörtökön bemutatják a 2. Nap Ipa-t! Ezt meg kell ünnepelni, irány Nap bácsi és a Római-part! Szeretettel várnak mindenkit 16:00-22:00-ig!

+1  Én szóltam! Mókus Bisztró 

Nyílt egy új hely Óbudán! Azonnal lesz kiállításmegnyitó, felolvasás, vetítés, és mindenféle kulturális történés, úgyhogy igaz, hogy csak az utolsó pillanatban, de legalább MOST SZÓLUNK, hogy menjetek, és csekkoljátok le az új helyszínt!

július 2.

06:00 SUP Budapest: Hajnali város SUP Budapest és Naturelle

11:00 Bán&Lazetzky – ingyenes tárlatvezetés Óbudai Múzeum

14:00 Closer | Kleb Attila kiállítása Budapest Photo Festival

16:00 Nap Ipa #2 Bemutató – Nap bácsi Brewthers és Nap bácsi

17:30 Csütörtök délutáni Luppa-sziget Kerülés kajak klub

Kajakszafari.hu 

18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

19:00 Szabad a mozi! – Yesterday Esernyős – Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont

19:00 Én szóltam Mókus Bisztró

20:00 Ferenczi György és az 1ső pesti Rackák // KOBUCI KOBUCI

július 3.

10:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

19:00 Élmény@tthon // Régimódi történet Vörösmarty Színház

17:30 Kismama jóga online Óbudai Anyapont

19:00 Party Dance Band az Evezősben a Rómain Evezős Sörkert – hivatalos oldal

19:00 Hullámszínpadon: Kardos-Horváth János Fellini Római Bisztró

20:00 Swing à la Django + ifj. Sárközy Lajos // Kobuci KOBUCI

július 4.

07:00 Július köszöntő piacozás és Lángos parti a Rómain! Római parti Piac

10:00 Családi szombat Iciri Piciri Bábszínház: Ki ette meg a málnàt? Tündérkert közösségi tér és kávézó

14:00 Római parti csónakházak és üdülők egykoron séta

Római parti csónakházak anno 

19:00 Kerekes | Kobuci Kert Kerekes Band és KOBUCI

19:00 Európa Kiadó -> A38 Hajó Európa Kiadó

július 5.

06:00 SUP Budapest: Hajnali város SUP Budapest és Naturelle

10:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

14:00 Little Zion Reggae Gathering 2020 – Every SunDay

Gregory G Ras és Két Rombusz

16:00 Ragyogj! újra | Kurátori tárlatvezetés Kiscelli Múzeum

20:00 Spencer Hill Magic Band // KOBUCI KOBUCI

július 6.

11:00 Gerinctorna Civil ház

11:00 Kisbabás jóga ( 6 hét-8 hó ) online Óbudai Anyapont

16:30 Kötetlen beszélgetés és találkozó – Békási Klímakör Békási Klímakör

18:00 Néptánctanfolyam felnőtteknek Csillaghegyi Közösségi Ház

július 7.

04:45 SUP Budapest x ALPHA SC Sunrise Yoga & SUP SUP Budapest

09:00 Játszószőnyeg Civil ház

17:45 SUP Budapest: Lupa-sziget túra SUP Budapest és Naturelle

19:30 Hosszú szünet után: Acoustic Light Blue a Bonyai Étteremben

Acoustic Light Blue és Bonyai Étterem

július 8.

09:00 Baba-Mama Kávéház és Játszóház minden szerdán 9:00-

Óbudai Anyapont

18:00 Nyugtával DJ a napot! Esernyős – Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont

18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

20:00 Zuboly // Új időpont KOBUCI

20:00 Szabadtéri Karaoke Szerda Karaoke MegaPeti és Orange Bike Római part

20:30 Békási Kertmozi Denny Callins Békásmegyeri Közösségi Ház

21.15 Partmozi a Felliniben: Nyár Fellini Római Kulturbisztró

Ha világosban látod, menekülnél előle, sötétben viszont azonnal szerelmes leszel tőle!

Bizony, ő a szentjánosbogár. Idén az időjárásnak – pontosabban a dupla tavasznak – köszönhetően egy kicsit megkéstek a nászidőszakukkal, de ez jó hír: aki most olvas róluk először, még az is elcsípheti őket ragyogás közben!

Aki egyszer látta, az újra és újra akarja őket: koranyáron, esténként másfél-két órát villogtatnak a sejhajukkal, hogy magukhoz csalogassák a szerelemre kész többieket. Mármint a lányok: ők villogtatnak a fűben vagy a bokrok alsó részén, a fiúk pedig repkednek és landoláskor kapcsolják fel a hátsó felüket.
A legcsodálatosabb az, ahogyan csinálják. Nagyon lebutítva: egy luciferin nevű anyagot termelnek (hell, yeahh!), amihez oxigén is kell, hogy biolumineszcenciáljon, azaz világítson. Azaz levegőt pumpálnak a fenekükbe (ok, potroh, csak úgy kevésbé vicces), ha fel akarják kapcsolni a lámpát és normálisan lélegeznek, amikor lekapcsolják a fényeket. Zihálni a szenvedélytől – ismerős, ugye?
Ráadásul az életük majdnem olyan romantikus, mint a kérészeké: 3 évig lárvaként élnek, majd amikor imágó (azaz kifejlett rovar) válik belőlük, két hétig, legfeljebb némi virágporon élve repülnek, aztán a beteljesülés (peterakás) után belepusztulnak a szerelembe.

Világosban látni őket sajnos eléggé illúzióromboló: hogy is mondjam, nem túl mutatósak. A fiú sem fotogén, de lány ráadásul kétszer akkora és még szárnyai sincsenek. Aki akar, keressen rájuk: a lényeg, hogy egymásnak tetszenek!

Az utóbbi években egyre több szentjánosbogár-túrát szerveznek a nemzeti parkok: ezek közül a legnépszerűbb az Alcsúti Arborétumé, ahol a tapasztalataink szerint gyakran több a kéz-a-kézben botladozó látogató, mint a mécsbogár. Hála a keresletnek, ennél sokkal meghittebb túrákat is találhatunk, ahol adott esetben rovarszakértő (ld. szakbogarász) vezetésével járhatjuk sötétedés után a bokrok alját a világ egyik legromantikusabb jelenségéért. (Aki magától indulna eredne a szentjánosbogarak nyomába, annak a vizesebb, helyenként cuppogós réteket, bokrosokat ajánljuk, szigorúan lekapcsolt fejlámpával, mert tényleg szégyellősek!)

Lenyűgözően szép és bármikor eltehet láb alól egy motorost

A nagy szarvasbogár szinte a legismertebb védett állat Magyarországon: hiába, a fellépés sokat tesz. Ha a mostani 165 centimből 35-öt életveszélyes szarvak foglalnának el, utánam is többen fordulnának a körúton, az zicher. (Ok, ha ez így lenne, egyrészt hímnek kéne lennem, másrészt nem feltétlenül félnének tőlem, inkább körém gyűlve fotóznának, de nagyjából stimmel.)
Még a lányokkal sem jó viccelni: csak egy kicsivel kisebbek, a csáprágóik viszont rövidebbek és vastagabbak. Képzeljenek maguk elé egy felpimpelt díszkardot és egy rövid, de nehéz csontbárdot. Melyik a félelmetesebb? Na ugye.
Amikor erdőben sétálnak és valami nem oda illő, reszelő, fenekedő hangot hallanak: ott bizony csata van. Érdemes óvatosan hallgatózva körbejárni a fák törzsét: a legutóbb – igaz, Budapesttől nagyon távol – egy hatfős Trónok Harcát sikerült végigizgulnom. Volt ott minden: vérre menő csata, ahol az egyik hím akrobatikus mutatványok közepette hajította le a másikat két méter magasról, amíg három nő drukkolt közvetlen közelről. Aztán amíg a nyertes dugta a királynőt, az udvarhölgyek drukkoltak a kiskorú trónörököst körbevéve, aki éppen tanult a látottakból, mialatt a vesztes dühödten kapaszkodott felfelé és már majdnem elérte az üzekedő párt, de …
… ekkor már jó fél órája dekkoltam kitekert fejjel és egyre jobban érdekeltek a gombák. Bocs.

A szarvasbogárhoz tényleg nem érdemes hozzányúlni. Nem csak azért, mert nagyon nem illik, hanem azért sem, mert olyan, mint egy vadított harcikutya: ha egyszer belekapaszkodik valamibe, azt nem engedi el. És ki akarna harcolni egy 8-10 centis, páncélozott fenevaddal a hajában vagy a pólóján? Fotózni viszont hálás őket: mivel nagyon kevés természetes ellenségük van (az emberen kívül), nagyok és nehezek, ezért lomhák is.

Kivéve, ha repülnek:  kíváncsi lennék egy olyan statisztikára, hogy hány motoros szenvedett balesetet például a Mátrában azért, mert örömmotorozott volna egyet a szerpentineken, de 110-zel bedőlve szembejött a sisakjával egy 8 centis, 2 dekás helikopter, kifent kardokkal előre? (Pettyes a májam, úgyhogy nem tudom kihagyni az intelmet: „Vigyázz, szarvasbogár!” tábla ugyan nincs a KRESZ-ben, de „Természetvédelmi terület” igen.)

A telitüdőből ordító mesehős, amivel hőmérsékletet is mérhetsz

Megfejtés: a tücsök. Egyszer egy gyerekkönyvben olvastam egy állítást, ami nem hagyott nyugodni: a tücsök ciripeléséből meg lehet állapítani, hogy hány fok van. Olyan viccesnek tűnt, hogy addig mentem, amíg a Természettudományi Múzeum kutatói nem válaszoltak a kérdésemre. A sztori rövidítve:
– Az állítás: ha megszámolod, hogy egy tücsök 15 másodperc alatt hányszor ciripel és hozzáadsz 37-et, akkor megkapod a levegő hőmérsékletét Frahrenheitben.
– A kérdés: Kedves Magyar Rovartani Társaság! Ez igaz?
– A válasz a Magyar Természettudományi Múzeum Kisebb Rovarrendek Gyűjteményének szakértőitől (nagyon röhög, majd): Kedves Érdeklődő! Az „esetleg a hazánkban is gyakori pirregő tücsök (Oecanthus pellucens) ciripelése lehet alkalmas rá, ennek a fajnak nyár második felében és ősszel hallhatjuk a hangját. A tavasztól ciripelő mezei tücsök (Gryllus campestris) valószínűleg kevésbé alkalmas.” Majd hozzátették, hogy a pillanatnyi ciripeléses-hőmérséklet függhet a tücskök fajaitól, az elterjedésüktől, az évjárat hatásaitól, a levegő nedvességétől, a légnyomástól és attól, hogy ember- vagy tücsökmagasságban vagyunk kíváncsiak a hőmérsékletre – de abban egyetértettünk, hogy a feltevés felettébb bájos.
Szóval ha valaki nagyon elszánt, tényleg erre is használhatja a tücskök ciripelését, de inkább csak élvezze! Nekem speciel ez a hang jelenti az évnek igazán szép részét és az önfeledt szabadságot.

Plusz egy: címerállat, de eszedbe ne jusson szelfizni vele!

Havasi cincérbe ugyan sokkal nehezebb belefutni, mint az előzőekbe, de annál nagyobb az élmény, ha mégis sikerül. Leginkább a Duna-Ipoly Nemzeti Park logójából lehet ismerős: meghökkentően kék, fekete foltokkal, gyöngyházmetál-fényezéssel és obszcén méretű csápokkal.
A meseállatabb a hőscincérnél: az is ritka (bár mondjuk a Tabánban él még néhány elszánt példány belőle), de kevésbé fotogén (sima fekete) és kevésbé agresszív (mármint a kisiskolások tapasztalatai szerint).
A Wikipedia szimplán „Európa legszebb bogarának” titulálja, amivel nehéz vitatkozni – főleg, ha az ember hajába kapaszkodott már kapitális szarvasbogár. Közép-Európában szinte kihalt, ezért ha látunk egyet, azonnal essünk ámulatba! És eszünkbe se jusson piszkálni – ugyanis agresszívabb bármi másnál. A múlt heti (nem mondom meg, hol) első és egyetlen posztolásnál én hülye, biztattam a megtalálót, hogy másztassa finoman a kezére egy kép erejéig: a havasi cincér ugyan megtette, de cserébe akkorát harapott a kiskorúba, hogy két nap múlva is látszott. Nem csípés, fullánkja ugyanis nincs, hanem igazi, masszív harapás, csáprágókkal elkövetve – anyaként persze nekem sokkal jobban fájt, mint a valódi áldozatnak.  Azzal viszont muszáj elbüszkélkednem, hogy a 10 éves szpottoló nem odacsapott, hanem nekem óbégatott röhögve, hogy csináljak már valamit, mert megeszi az állat, mire ebből profilkép lesz!
A gyámügynek és a természetvédelmi hivatalnak egyszerre üzenem: a cincér nyilván kiállt magáét és rám hozta a frászt. Fotó végül nem készült, a bogár figyelmét áttereltük. Pár perccel később engem is legyőzött, majd sértetlenül – igaz, mélységesen felháborodva – távozott.
Kínos bevallani, de mióta ezt végignéztem, ő a példaképem.

Bármit jöhet bármi után, szabad a vásár, szabad az asszociáció – a punk a funk után, diszkó a gitárpopra, egy magyar számról eszedbe jut egy külföldi, egy ideiről egy harminc évvel ezelőtti, egy vidámról egy szomorú, egy érfelvágósról egy táncba hívó, egy szakítósról egy szerelmes. Tényleg, pszichológusok analizálnak zeneválogatásról? Létezik hangos, audiális Rorschach-teszt? Mert az persze van, hogy számtalanszor, amikor nem jut az eszedbe, hogyan mondd el, vagy hogyan fejezd ki magad, akkor inkább keresel egy odaillő számot. Vagy dalt. (Tényleg, az is egy külön mikrodiskurzus a popkultúrában, hogy a szám vagy a dal kifejezést használata az adekvátabb, de ezt a linket most, ha nem baj, nem nyitom meg.)

Most, rohadtul nem meglepő módon, az jutott eszembe… dobpergés… hogy egy nyári válogatást csinálok. Semmi erőlködés, semmi flikk-flakk, dupla leszúrt rittberger, a már említett fatalista koncepciót követve indultam el a nyár nevű virágos asszociációs mezőn, lesz, ami lesz. És lett, ami itt látható és hallható. Van benne régi klasszikus, kicsit szomorkás, szplínes kortárs, táncolós nyáresti, napközbeni adrenalinbomba, folkos révedés. Minden. Igazából nem is dumálni kell, hanem hallgatni.

Örökzöld slágerek, kellemes mozi és egy furcsa történet, amely arról szól, hogy a valóság akár meg is történhetett volna. Kicsit különös, mint most már visszagondolva az elmúlt hónapok is voltak többségünk számára. Mert a Yesterday arról szól, hogy mi lenne, ha az egész világ elfelejtené minden idők legzseniálisabb zenekarát, a Beatlest? Mi lenne, ha csak egy valaki emlékezne a felejthetetlen slágerekre? És mi lenne, ha az a valaki a mesés négyes dalaival világsztár lenne, de a hirtelen hírnév kikezdené a magánéletét?

Jövőhét csütörtökön már délutántól várja vendégeit a Gázlámpa Kioszk hangulatos teraszával és megújult kínálatával, a szabadtéri vetítés 21.00 órától kezdődik az Esernyős előtt a Fő téren. Helyfoglalás érkezési sorrendben 19.00 órától, a film előtt az International Love Affair csapatából DJ Matek keveri a hangulatos mixeket a III. kerület hangulatos közterén. Eső esetén a program július 9-én kerül megrendezésre.

facebook esemény

weboldal

Szabad a mozi! – Yesterday

Helyszín: Esernyős – 1033 Budapest, Fő tér 2.

Időpont: 2020. július 2., Csütörtök 19.00-23.00

A kislány azonban ezúttal nem ezért itatta olyan kitartóan az egereket. Kis kezével a tündéres zokniját simogatta a nagyujjánál, ahol pont Lulu, a zoknitündér szárnyacskái voltak. Haragudott magára, hogy nem rendesen húzta fel a zokniját, hiszen normális esetben Lulu a bokája táján foglalt helyet és azért is, mert nem engedte Anyának tegnap este, hogy levágja a lábkörmeit. Így történhetett, hogy az egész délelőtti játékban a kis lyuk, amit éles körme a zokniba vágott egyre nagyobb és nagyobb lett most pedig szomorúan kandikált ki belőle a nagylábujja. Kevés szomorúbb dolog van a világon, mint amikor az ember kilyukasztja a legjobb barátnőjét.

Már jópár hét eltelt azóta, hogy Lulu és Nana, a két növendék zoknitündér először kelt életre Emi lábán. Azóta a nagyszájú, sokszor szemtelen Lulu tündér és a hasonló tulajdonságokkal rendelkező óvodás kislány, Emi nagyon megszerették egymást. Persze Emi Nanát is kedvelte, de azért ő kicsit olyan volt, mint a felnőttek. Emit leginkább a Bankfiókos nénire emlékeztette, akit Anyával szoktak meglátogatni és aki mindig ugyanúgy mosolygott és mindig ugyanolyan halkan beszélt, amitől Eminek sokszor támadt az a gondolata, hogy talán nem is igazi ember. Nana persze nem volt igazi ember, merthogy zoknitündér volt, de vele nem lehetett olyan jókat nevetni, huncutságokat kitalálni és izgalmas dolgokról fantáziálni, mint Luluval. De Luluval baj történt, ráadásul ő csinálta a bajt, amitől nagyon rosszul érezte magát.

Ahogy a zokniján tátongó ormótlan lyukat bámulta, hirtelen támadt egy jó ötlete. A bal lábát, amin még ép volt a zokni és Nana, a narancssárgás tündérke képe díszítette, óvatosan dörzsölni kezdte az ágy műanyag széléhez. Nana gyorsan életre kelt, a ruháját szépen eligazgatta az ovis lepedőn, majd a szokásos udvariasságával ráköszönt Emire.

– Szervusz kedves Emi! Milyen kívánságodat teljesíthetjük ezúttal?

Emi egy kicsit habozott, mielőtt megszólalt.

– Hát éppen erről van szó. Hogy most csak Te teljesítheted. Luluval történt egy kis baleset.. – mondta a kislány és Nana felé nyújtotta a kandikáló nagylábujját.

Nana, aki mindig kedves volt, udvarias és kicsit távolságtartó, most a szája elé kapta a kezét és sikítozni kezdett!

– Lulu, úristen, mi történt veled? Testvérkém! Jaj, most mit csináljunk, mit csináljunk????

Emi hirtelen felocsúdva rápirított a tündérre:

– Először is ne kiabálj! Mindjárt ide jön az óvónéni. Másodszor pedig azért hívtalak, mert állítólag te egy tündér vagy és tudsz varázsolni. Szedd már egy kicsit össze magad!

Nana bebújt a takaró alá, hogy Réka néni ne láthassa és halkan hüppögött tovább.

– De Lulu nélkül nem megy….

– Miért? Nélküle nem szabad varázsolnod? Mindig kiderül valami buta szabály!

– De szabad, csak még nem próbáltam. Együtt minden könnyebb…

– Ugyan már Nana, te vagy az okosabb, az udvariasabb, mindig utasítgatod, hogy ne így, meg ne úgy csinálja!

Nana bűnbánóan lehajtotta a fejét. Emi körülnézett: Réka néni leült a távolabbi sarokba és egy könyvet vett elő. Láthatóan úgy gondolta, már mindenki alszik.

– Gyerünk már Nana, mondd, hogy mit csináljak, ne legyél már ilyen… nyunyi!

Nana ugyan ettől a nyunyizástól nem tűnt boldogabbnak, de legalább bizonytalanul előhúzta a varázspálcáját! Három krakszot csinált a levegőbe, mire erőtlen zöld szikrák hullottak az ovis takaróra.

– Nagyon gyengék…

Nana nagyon szomorú volt. Emi legszívesebben rákiabált volna – nem volt éppen egy türelmes gyerek -, de aztán eszébe jutott, amikor soha nem találta el, melyik lábára kell húzni a bal cipőjét. Réka néni akkor melléült és Emi minél hangosabban kiabált, ő annál halkabban beszélt. Így aztán ő is kénytelen volt abbahagyni a kiabálást, hogy hallja mit mond. Aztán, ahogyan csendben maradt és odafigyelt, máris megtalálta a bal lábához passzoló cipőt. Így aztán úgy döntött, halkabbra fogja.

– Nyugodj meg Nana és próbáld meg még egyszer! – mondta és a tündér felé nyújtotta a lyukas zoknis lábát.

Nana sóhajtott és megint megpróbálta. Emi csiklandozást érzett és egy cérnaszál lassan kúszni kezdett a nagyujjánál.

– Ez így elég lassan fog menni – állapította meg Nana. Emi bátorítóan nézett rá.

– Ráérünk. Még legalább egy óra az alvásidő – sandított az órára Emi. – Gyerünk!

Nana egészen halványan elmosolyodott.

– Esetleg megpróbálhatom.

A kislány hamar megszokta és megszerette a csiklandozást. Olyannyira, hogy lassan-lassan lecsukódott a szeme és mély álomba merült.

Halk kuncogásra ébredt. A Pettyes csoport ébredezett és a csoportszobát betöltötte az óvodások zaja. A kuncogás a paplan alól jött. Ahogy felhajtotta a paplant nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Ott kuporgott a lepedőjén Nana, aki tőle szokatlanul felszabadultan nevetett és mellette, igen mellette ott ült Lulu – a szárnya kicsit kusza volt, gyűrött és girbegurba, de láthatóan ez egy cseppet sem zavarta.

Csiki Emese illusztrációja (ahogy a nyitókép is)

– Nézd csak Emi! Milyen szuper szárnyam lett! Ilyen még azoknak a nagyképű fogtündéreknek sincs!

Nana szerényen lesütötte a szemét.

– Nem voltam elég ügyes… és nagyon sokáig tartott…

– Nekem nagyon tetszik! – mondta Emi. – És te vagy az első, aki el tudott altatni délután!

– Éljen Lulu, a hős!  – kiáltotta Nana, majd kikukucskált a takaró alól. – Lesz kakaó uzsonnára? Koccinthatnánk.

– Úgy látom, karamellás tej! – állapította meg Emi.

– Még jobb, gyerünk, tegyél a zsebedbe! – nyújtotta a kezét a kis tündér, de Nana a régi, megszokott szigorú hangján megállította.

– Állj Lulu, még egy kívánságot sem teljesítettünk. Emi, mik a kívánságaid?

Eminek először felcsillant a szeme és mindenféle vad dolog cikázott át az agyán, de aztán inkább legyintett.

– Hagyjuk a csudába. Csak azt szeretném, hogy uzsonnázzatok velem!

– De, nekünk az a dolgunk…. – kezdte Nana, de nem fejezhette be.

– Erre nem mondhatunk nemet, te ma már úgyis felülmúltad önmagad. Menjünk, mert az a szeplős kitölti magának az összeset!

Nana csak egy pillanatig gondolkodott aztán Emi kinyújtott tenyerére huppant és diadalmasan azt mondta.

– Akkor jöjjön a karamellás tej, akármilyen rosszul is hangzik!

Nem mondhatnám, hogy túl sok temetésen jártam volna. Egyszer a feleségemmel elmentünk egy halottbúcsúztatásra, nem ismertem az elhunytat, és miután egy órát sétáltunk körbe-körbe anélkül, hogy bárki is hozzánk szólt volna, gyanút fogtam, hogy valójában ő sem ismerte, és habár rettenetes szorongás tört rám, hogy akkor mégis mit keresünk itt, nagyvonalúan nem kérdeztem rá, és inkább megpróbáltam feltöltekezni a friss levegővel, a sétányok és a fák látványával, hátha jó hatással lehet rám ez a türelmes vegetáció, igyekeztem puhán lépkedni a harmattól átnedvesedett avaron, és eggyé válni a természettel. De bármilyenek voltak is a korábbi tapasztalataim, azt a gondolatot sosem tudtam a magamévá tenni, mely szerint a temetőben az élőt a diadal érzése járná át, sosem fogott el győzelmi mámor a márványból faragott kőlapok és fejfák között, sosem ért megkönnyebbülés, amikor haláleset történt a környezetemben, ahogyan abból sem tudtam erőt meríteni, hogy bárkit is túlélnék. A mellszobrok, az archaikus nevek, a tekintetüket szemérmesen lefelé fordító, imára kulcsolt kezű kőangyalok között bóklászva inkább úgy éreztem magam, akár egy magatehetetlenül sodródó részecske a mágneses holtak milliói között, akik mind-mind magukhoz igyekeznek csábítani a nyüzsgő mélységbe, és csak a nehezen kiküzdött belső egyensúlynak köszönhetem, hogy még állok a lábamon.

A temetőben, ahová Zehetmayer miatt érkeztem, ezt az érzést a folyamatosan emelkedő és ereszkedő ösvények is fokozták. Talpalatnyi föld sincs a látogató alatt, ahol biztonságban érezhetné magát. Nem elég, hogy elődeink, és meglepően, egyúttal fájdalmasan nagy arányban, kortársaink maradványain járunk, de ez a hullámzás arra is emlékeztet, hogy odalent valami dühödt, roppant akarat munkálkodik, hogy a többség életét kísérő katasztrofális és jóvátehetetlen vétkeknek, a kínzó számonkérésnek ez az irdatlan, mitikus gépezete nem egy képzeletbeli magasságban keresendő, hanem six feet under, ahogy az angol mondja, és nem az idők végén jön el, hanem nagyon is kézzelfogható és valóságos, és létmódja a folyamatos jelenidő.

Legutóbb egy író temetésén jártam itt. Az első és az utolsó volt a műfajból, amire elmentem. Akadtak persze halottak, akik előtt leróttam volna a tiszteletem, de, mint mondtam, sosem töltött el jóérzéssel a temetők csendje, a körülmények is rendre az utamba álltak, azonkívül magát a gyász témáját is végletesen kidolgozatlannak találtam. Ezt az írót azonban szerettem, nem ismertük egymást közelről, de volt benne valami ragyogó letargia, ami az induláskor felszabadítóan hatott rám. Arra emlékeztetett, hogy ami az irodalmat illeti, a legjobb, ha nem várok tőle sokat, és reméljek még annál is kevesebbet. Egyszerűen, józan megfontoltsággal tudott erről beszélni, miközben tisztában volt vele, hogy a magunkfajták számára mégsem adatott egyéb, mint éppen az irodalom. A temetésén a tűző nap alatt monokrómba burkolózott a rokonság, lombok árnyai alá húzódtak a pályatársak. Még a kívülállók számára is nyomasztó súlyú lehetett a felismerés, hogy a tragikus hirtelenséggel távozott tehetség után a kizökkent időt ez a tébláboló, dehidratált tömeg hivatott helyretenni. Biztos voltam benne, hogy a jelenlévők közül jó néhányan áldásként fogták fel a halálát, hiszen számukra csakis jót jelenthetett, ha az egyik szereplő kiesett a nyilvánosság figyelméért folytatott fogatversenyből. Az elhunyt óvodás korú gyermeke a nehezen vánszorgó beszédek alatt végig a plüssállatába kapaszkodott. Távol volt, talán egy nyúl lehetett az, esetleg bölcs elefánt, ki tudja. A szertartást hamiskás pátosz lengte be, és annál nagyobb a kontraszt most, Zehetmayer temetésén, ahol alig néhányan lézengenek a helyszínen.

Lehajtott fejjel megállunk a sír előtt. Valaki előre szólhatott a temetőszolgáknak, hogy ne várjanak nagy tumultust, mert csupán két keskeny padot készítettek ki a gyászolóknak. Egyre növekvő étvággyal ragyog a nap, és még egyszer rázendítenek a fák ágain gubbasztó költözőmadarak. Mégiscsak szép ez a temető, annyi év alatt semmit sem változott, és Zehetmayer halála szomorú ugyan, de talán mégsem tragikus, azonkívül minden érintett tisztában van vele, hogy a lakóközösség sem fogja megszenvedni az elvesztését.

Amíg várakozunk, szél kerekedik, a fák levelei lázas izgalomban susognak a fejünk felett. Kigömbölyödnek sorban a percek, telik az idő, de a többiek olyan kilazult ritmusban veszik a levegőt, mintha készen állnának rá, hogy akár év végéig itt maradjanak. Azon tűnődöm, hogyan tovább, megvárjuk, amíg visszajönnek a sírásók az agyonvasalt ingjükben, hogy leeresszék a koporsót, vagy történik még valami más is?

A válasz végül egy napszemüveges férfi személyében érkezik. A koporsóhoz lép, végigsimít a simára csiszolt kőrisen, és egy perc néma áhítatot követően belekezd a beszédébe.

– Azért gyűltünk ma össze, hogy búcsút vegyünk testvérünktől, Zehetmayertől. Gondoskodó rajongás jellemezte minden iránt, ami mozog, és minden iránt, ami mozdulatlan. De hiába ez a mohó kíváncsiság, a létezésnek ez a teljes elfogadása és bekebelezése, sokszor mondogatta, hogy hiányzik neki valami. Ilyenkor azt is sietve hozzátette, Ha ez a hiány nem volna, meghalnék. Azt is mondta, Ez a hiány talán én magam vagyok. Bárhogyan is, de nagy író volt.

Zehetmayer is író volt? Erről semmit sem tudtam. Mintha csak a gondolataimban olvasna, a szónok sorolni kezdi az életművét:

– Amikor elfogy a puskapor. Éjféli memorandum. Rudolf Hess, a trapézművész. Hullaház a tengerparton.

Soha nem hallottam ezekről a könyvekről. Megnyugtató ürességet érzek.

– Jelentős művek, nem vitás. Van azonban Zehetmayernek egy kiadatlan szövege is. Ezt a szöveget tekintette a főművének. És ezt a szöveget csak én ismerem.

Végigsimít a koporsón. Öreg, húsos ujjak, vagy harminc évvel megelőzik a tulajdonosukat. Természetes, hogy testrészeink nem egyenlő ütemben öregszenek, de ekkora eltérés joggal kelt viszolygást.

Felpattintja a koporsó zárját. Némán követjük a mozdulatot. Sötét rés nyílik a fedél és a koporsó oldala között, de semmit sem látni abból, hogy mi szunnyad odabent.

– A címe Géricault.

Minden jelenlét szükségképpen lerombol valamit, torzítja környezetét, és helyet szorít annak, ami utána következik.

– Mit mondott? – kérdezem a mellettem ülőtől.

– Géricault – feleli. – Tudja, az a francia festő. Olyan, mint Doré.

A szónok int a gyászolóknak.

– Most már leengedhetik.

Várjuk, hogy varázsütésre megjelenjenek a temetőszolgák, de senki sem érkezik. A távolban az egyik fejfa előtt mintha üldögélne valaki egy kempingszéken, de úgy reszket körülötte a levegő, hogy talán csak délibáb. A sírásóknak nyoma veszett. A temető kiürült.

Padtársaim felállnak, megteszik az első lépést, és végül én is követem őket. Hárman a vállunkra vesszük a köteleket, és lassan a mélybe eresztjük a koporsót. Eddig azt hittem, alig egy-két méterre ássák a sírokat, de ennek el se látok az aljáig. Óvatosan engedjük le, a kötél türelmesen marja a bőrt a vállunkról. Meghitten alakulnak a fények, alkonyodik, a szónok csak áll, nekünk háttal, a lemenő nappal szemben, ránk szárad az izzadtság, és tesszük, amit tennünk kell, tesszük, amivel minden élő tartozik a távozóknak, és a koporsó, benne az Amikor elfogy a puskapor, az Éjféli memorandum, a Rudolf Hess, a trapézművész, a Hullaház a tengerparton és nem utolsósorban a biztos halál tudatában megalkotott, az elmebeteg lovakat megfestő zseniről szóló hatalmas főmű, a Géricault szerzőjével, még éppen akkor éri el a gödör alját, hogy az az alak mégis feláll a kempingszékről, lerázza a nadrágjáról a morzsákat, elindul felénk, és még vagy három utcácskára tőlünk, alig leplezett ingerültséggel felhívja figyelmünket a közelgő zárásra.

Az alapok
Ha valaki még tényleg csak a boltok polcain találkozott gombával és a legegzotikusabb dolog, amit nyersen látott, az az ördögszekér-laska és a kínai büfék gyanús fogásaiban remegő fafül-gomba volt, annak azt ajánlom: fogjon egy kosarat és induljon neki bátran az erdőnek. Szedjen össze mindent, de mindenből csak egy-két darabot! Több, mint valószínű, hogy a kosara az első pár alkalommal fogyasztásra alkalmatlan/mérgező/súlyosan mérgező és/vagy védett gombákkal lesz tele, de semmi baj – ebben az esetben tényleg így tanul az ember.
Mondanám, hogy inkább csak fotózzon az erdőben, de azt úgyse bírja ki senki. A kosár azért kell, mert ha zacskóba szedjük a gombákat, nagyon könnyen összetörnek és 20 dekányi kukacos, összekeveredett morzsalékról nincs az a szakértő, aki megállapítja, hogy mi volt valaha.
És hiába van belőle több kiló a lábunk előtt, túl könnyű ahhoz maradandó károkat okozni egy-egy termőhelyben, hogy mindet felporszívózzuk – ezért hát elégedjünk meg elsőre egy-két darabbal, amit lehetőleg egymástól elkülönítve gyűjtünk.

A legnépszerűbb tévhitek
„Olyan finom az illata!” Ja, például a sajtszagú galambgomba az egyik legfinomabb, legfűszeresebb illatú gomba, amibe csak belebotolhatunk, ám olyan kellemetlenül, vegyszeresen csípős az íze, hogy még az éhhalál szélén sem enné meg senki. És persze több napos gyomorbántalmakat okoz.
„Biztos jó, mert nem kékül!” A gombafajok legalább harmada hajlamos érintésre vagy vágásra sárgulni-kékülni-zöldülni. Vagy mérgezőek, vagy nem. Inkább igen.
„Ha a csiga megrágta, csak jó lehet – cseresznyéből is az a legfinomabb, amit a madár megcsípett!” Mondanám, hogy a wannabe-Coelho típusú emberek próbálkozzanak nyugodtan, de nem vagyok ilyen gonosz. Nem, nem vagyunk csigák: sokkal több összecsócsált sátántinórut vagy hánytató galambgombát láttam már annál, minthogy ezt elhiggyem.

Akkor mégis hogyan csináld?
Ahogy mondtam: szedd le óvatosan és hazafelé, még frissen vidd el a legközelebbi piacra és mutasd meg a gombaszakértőnek! Mindig. Akkor is, ha a kedvenc nagybácsid/a legtapasztaltabb cimborád/a legautentikusabb arc a helyi kocsmában az anyja életére is megesküdött, hogy amit összeszedtél, az tökéletes.
A gombaszakértők egy legalább két évig tartó, elméleti és gyakorlati vizsgával záruló képzésen vesznek részt. Ha ők azt mondják, hogy ki kell hajítani az egész kosár gombát, amit egy egész napon át, hegyet mászva, görnyedezve összeszedtél, akkor higgy nekik feltétel nélkül! Népszerű összeesküvés-elmélet, hogy azért kobozzák el a gombáidat, hogy aztán ők egyék meg vagy adják el, de ez természetesen vadbaromság. Gombaszakértő azért lesz valakiből, mert megszállottja a hobbijának, majd a szakmájának, tehát ha az orrod előtt dob ki mindent, akkor azért teszi, mert beleszedtél olyasmit is, aminek még egy kicsi, letört darabja is súlyosan mérgezhet.
A minden nap rendelő gombaszakértők listáját és elérhetőségeit megtalálod a NÉBIH holnapján ezen a linken.
A kezdőknek nagyon hasznos lehet, ha letöltik a telefonjukra a leggyakoribb gombák mérgező és ehető változatainak összehasonlítását: az erdőben gyakran nincs térerő, tehát ne ott próbáljuk egy pici képernyőn meghatározni őket.

Hogy lesz mégis sikerélményed?
Vannak olyan gombák, amik majdhogynem összetéveszthetetlenek – de csak majdnem! Ha például úgy néz ki, mint a purhab, ártereken, fák törzsén nő, narancssárgás-rózsaszínes és tapintásra puha, akkor majdnem biztos, hogy gévagombára leltél, ami fiatalon nagyon finom, de legalább 10 perc hőkezelést igényel! Ha nincs szerencséd, ehetetlen taplót szedsz helyette.
Ha legalább lábszárközépig ér, alapvetően fehér, barna pikkelyekkel, van gallérja és a kalapja akkora, mint egy dísztárcsa, akkor jó eséllyel őzlábgombát találtál, ami az egyik legfinomabb rántott gombát adja, de attól még galócaféle!
Ha imádod a gombát, zarándokolj el a Nagycsarnokba a Triffla gombaboltba! Az a gombabolondok igazi szentélye, ahol egész évben a szezonnak megfelelő friss gombákat árulnak – így könnyű megjegyezni, hogy is néz ki élőben a friss kucsma, vargánya, rókagomba és a többi csoda. Az áruktól persze a szívedhez kaphatsz, de ez a műfaj már csak ilyen.
Ha már van némi gyakorlatod, szerezz be egy jó gombahatározó kézikönyvet! Magyar viszonylatban a legjobb a Vasas Gizella és Locsmándi Csaba által átdolgozott „Gombászok kézikönyve”, ám ez szinte beszerezhetetlen: még az antikvár példányokra is sorban állnak az érdeklődők és meghökkentő összegeket hajlandók fizetni egy-egy példányért.
A legbővebb online gyűjteményt a Miskolci Gombász Egyesület honlapján találjuk, de mivel névre kell keresni, így kell némi gyakorlat a használatához.

Gombázni fantasztikus dolog, de…
itt további elrettentések kell, hogy következzenek. Nem véletlenül buggyantam bele én sem: csodálatos dolog, hatalmas sikerélményt ad, észrevétlenül megy kilométereket az ember csak muflonok által ismert, gyönyörű vidékeken, de az egyik legjobb gombázós Facebook-csoport jelmondatát, miszerint „Fazékba nem határozunk!” igenis vegyék komolyan!
Pont a tegnapi délutánunk alakult úgy, hogy annyira agybajt kaptam valamitől, hogy az egyik gyerekemmel hirtelen felindulásból el kellett mennünk a Vértesbe sétálni egyet. Egy kijárt földút közepén (10 perccel azután, hogy megharapta egy sértődött hőscincér, ami az egyik legmenőbb nyári sérülés, ami csak létezhet… – na mindegy) lehajolt, mert talált valami érdekeset. És valóban: 4-5 centis, hófehér, tökéletes tojás kandikált ki a földből. Pedagógiai okokból felvettük és kettévágtuk, hogy megmutassam: bizony, minkor megnő és szétreped, a tojás héjából lesz majd a gyilkosgalóca bocskora és gallérja. Nagyon nehéz volt megállni, hogy onnantól kezdve még egy fél órát ne nyúljunk az arcunkhoz és a szánkhoz, amíg vissza nem értünk az autóhoz és a benne felejtett fertőtlenítőkendőkhöz.
Jut eszembe, gombamérgezés: a legtöbb magyarországi mérgező gombafajtól „csak” igen komoly emésztési zavarokat, több napos, kiszáradással fenyegető hányás-hasmenést lehet összeszedni, ám olyanok is léteznek, amelyek hallucinációt és súlyos akár maradandó idegrendszeri sérüléseket okoznak – lásd a legszebb „mesegombát”, a légyölő galócát. A gyilkos galócát pedig szerintem még az ABC előtt meg kellene tanítani minden gyereknek: gyönyörű, mindig makkegészséges és sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Ráadásul finom is: legalábbis dióra emlékeztető ízről számoltak be azok a kevesek, akik még időben eljutottak az intenzív osztályra és átestek a dialízisen. Az ugyanis csak akkor okoz tüneteket, amikor már felszívódott a szervezetben, így egy szakszerű, kiadós gyomormosás sem segít az emberen.
Nyugalom, amit a játszótereken, a fák tövében találunk, az általában susulyka: hatóanyaga a muszkarin és idegrendszeri tüneteket okoz. Általában nem halálos, de mindenképpen kórházi kezelést igényel.

Most, hogy megpróbáltam mindenkit elriasztani attól, hogy valaha is erdő közelébe menjen, elárulom, hogy vargányát találni nagyobb élmény, mint az első szerelem! Annak általában rossz vége lesz, a vargányának viszont csak akkor, ha ehetetlenül kukacos, vagy odaégetjük ünneplés közben.
És ne feledjük: bármekkora is a dömping ebben az időben, a jogszabályok szerint egy nap egy ember maximum 2 kg gombát gyűjthet.
Sikeres és önfeledt gombázást kívánok mindenkinek!

Egészen közelről látta a gázgyári művelődési ház sorsát, hisz haláláig ott élt a ház közvetlen közelében a gázgyári lakótelepen.

1964 óta publikált szépirodalmi és egyéb műveket, legalább harminc önálló kötete jelent meg, számtalan folyóiratban, antológiában szerepelt. Tagja volt a Magyar Írószövetségnek, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Munkásságáért több kitüntetésben részesült, a Nagy Lajos-díj, a Gábor Andor-díj mellett legbüszkébben a 2010-ben kapott Óbuda Kultúrájáért Díjat és a 2015-ös Pro Óbuda Díjat szokta említeni. Sokszoros szervezője, résztvevője és kitüntetettje az aquincumi költőversenyeknek, a Quasimodo költői versenyeknek.

A kezdetektől szerzője az Óbudai Anziksznak, az Anziksz Estek állandó résztvevőjeként jó volt vele fröccsözni, mint ahogy az Anzikszban folytatásokban megjelenő Részlet egy soha el nem készülő regényből című novellafüzére szereplői – Burma, Pofapénz, Gutentág, Balogh Tamás, Tanárúr, a Rabbi, a Törpe, Sunya és Stabil – fröccsöznek a faházban vagy a vakegérben vagy a Római-parton. Írt az Anzikszban a novellákon kívül interjút, könyvajánlót, kritikát.

A 2018-ban megjelent Sárkánytorkú ősz című verseskötete mintegy összefoglalása az életmű költői anyagának. Rendkívüli formai biztonság és sokszínűség jellemzi a költészetét. Az időmértékes verselést ugyanolyan könnyedén kezeli, mint az ütemhangsúlyost vagy akár a szabad verset. A szapphói strófától, a hexameteren keresztül, az ősi hetesen át a limerickig biztos kézzel vezeti az olvasót. S csak a legnagyobbakra jellemzően több műfajban is kiemelkedőt alkotott, írt még szépprózát, színdarabot, passiójátékot, esszét, tanulmányt, monográfiát, s minden mondata abból a világból vette erejét, mellyel az Óbudai Gázgyárban ismerkedett meg:

„Az a fajta művelődő munkás, az a szociáldemokrata gyökerű, olvasó, tenni akaró, kreatív munkásréteg nincs már, amivel én a Gázgyárban találkoztam.”

A gázgyári művelődési ház bezárása után sem adta fel művelődésszervező és kultúrateremtő tevékenységét, kiállítással egybekötött élő folyóiratot vezetett Békásmegyeren majd Csillaghegyen, ahol a kerület gimnazistái adták elő a műveket a jövő nemzedékére is gondolva.

Gyimesi László a kiskocsmáktól az óbudai művelődési házakon át az aquincumi szabadtéri színpadig közvetítette a klasszikus humanista értékeket.

Laci! Hiányozni fogsz!

A szerk.

Gyimesi László: Ennyit…

ennyit a nyárról:

vége van.

egy évszaknyi ifjúság

tűz

tűztiszta éjszakák;

voltunk a szél: tavaszokat sodró –

lettünk a por:

arcokba csapódó.

(Gyimesi László: Sárkánytorkú ősz, Hungarovox Kiadó, 2018.)

Top5

1. Tekerjük körbe Óbudát II – Óbuda Sport

Folytatódik a ’Tekerjük körbe Óbudát’ ingyenes rendezvénysorozat, melynek következő állomása Leányfalu lesz. Június 27.-én reggel 09.00 órakor várják a családokat, baráti társaságokat Óbuda Fő terén. A 40 km-es táv bármilyen kerékpárral, minimális kerékpáros tudással is teljesíthető. A visszaérkezést kb. 14.00 és 15.00 óra között várható. Kizárólag az első 100 nevezést tudják fogadni. A kerékpártúrán a részvétel mindenki számára ingyenes, a túrát Galambos Imre Tamás fogja vezetni. Nevezés itt: https://www.obudasport.hu/tekerjuk-korbe-obudat-ii

2. Nyitnak a múzeumok!

Aquincumi Múzeum

2020. június 20-tól újra teljes fényében látogatható az Aquincumi Múzeum és Régészeti Park! Mostantól már nem csak a romterület várja a látogatókat, hanem az állandó és időszaki kiállítások, a védőépületek, a Symphorus Mithraeum és a Festőház is! A helyszínen csak bankkártyás fizetésre van lehetőség.

 Óbudai Múzeum, Goldberger Textilipari Gyűjtemény

Az Óbudai Múzeum és a Goldberger Textilipari Gyűjtemény állandó és időszaki kiállításai 2020. június 25-én, csütörtökön 10 órától ismét a megszokott rendben, korlátozás nélkül látogathatók! A látogatás során kérik a maszk viselését és a biztonságos távolság betartását. Kézfertőtlenítő a múzeum több pontján elérhető. Óbudai lakosok továbbra is ingyenesen látogathatják kiállításainkat. Az újranyitást követően a nyárra számos programmal, tárlatvezetéssel, városi sétával, napközis táborokkal készülnek, naprakész információkért kövessék a Facebook-oldalukat.

Kassák Múzeum
2020. június 23-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum és tagintézményei a megszokott nyitvatartási rendben várják a látogatókat. A járványhelyzetre való tekintettel azonban a kiállítóterekben maszk viselésére és a megfelelő távolság betartására kérik a látogatókat!

Kiscelli Múzeum

3!3!3 Július 3-án, 3 hónap után, 3 időszaki kiállítással nyit újra a Kiscelli Múzeum! Amit kérnek: a látogatók használják érkezéskor a bejárathoz kihelyezett érintésmentes kézfertőtlenítőt, amennyiben a jegypénztárnál tartózkodik látogató, az ajtón kívül várakozzanak, részesítsék előnyben az érintésmentes fizetési lehetőséget és tartsanak 1,5-2 méteres távolságot a kiállítások látogatása során

Amit vállalnak: biztosítják a folyamatos takarítást és fertőtlenítést az épület közönségforgalmi helyiségeiben, a múzeum jegypénztárában és a shopban lehetőség van érintésmentes fizetésre és igény esetén eldobható maszkot biztosítanak.

3. Frenk – KOBUCI

A multiinstrumentalista zenész a hiperkarma tagjaként tűnt fel, de emellett több formációban is játszott, valamint a kezdetektől fogva a Budapest Bár oszlopos tagja. Frenk és megújult zenekara nagy izgalommal készül a koncertre, megidézve a nagyvárosi éjszakákat, megszórva a századvégi füstös lokálok hangulatával.
Az új dalok mellett természetesen a régi slágerek is terítékre kerülnek a KOBUCIBAN.

4. Polaris Csillagvizsgáló Óbuda

Ismét látogatható a Polaris Csillagvizsgáló, korlátozott létszámban. A látogatás regisztrációhoz kötött. Egyelőre csak az észlelőteraszon tartanak távcsöves bemutatót, ahol tartható a biztonságos távolság. Kérik az arcmaszk viselését.

5. Lopott szavak KertmoziBékásmegyeri Közösségi Ház

(szinkronizált amerikai romantikus dráma, 110 perc, 2012)
Rory Jansen élete első kötetének kiadása rendkívüli esemény, ami az irodalmi életben és az átlagolvasók körében is nagy visszhangot kelt. Friss hangjával és időtlennek tetsző bölcsességével Rory hamar az irodalmi élet egyik sztárjává válik. De kinek is a szavai ezek? És pontosan ki is írta a hírnevet hozó történetet?
Jegyár: 500 Ft

NAPI BONTÁS:

június 25.

15:00 Cirkusz+ – online ÉLŐ cirkusz Fővárosi Nagycirkusz

17:45 SUP Budapest: Sunset in the city Naturelle és SUP Budapest

18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

19:00 Gasztro-mesék Dragomán Györggyel – Zakuszka kétféleképpen Wesselényi17

19:00 Szezonnyitó Táncház // KOBUCI KOBUCI

21:00 Lehet izgalmas egy tájkép is? | Éjszaka a Czóbel Múzeumban 3.0 Ferenczy Múzeumi Centrum

június 26.

10:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

17:00 HERZ terasz a TRIP hajón HERZ és TRIP

17:45 SUP Budapest: Lupa-sziget túra SUP Budapest és Naturelle

18:00 Müpa Home — Wagner: A bolygó hollandi (Der fliegende Holländer) Müpa Budapest

18:30 Feldmár Filmklub Feldmár Intézet és Mozinet

19:00 Könyvajánló Nyáry Krisztiánnal Wesselényi17

június 27.

07:00 SUP Budapest: Sátrazós Dunakanyar túra SUP Budapest és Naturelle

09:00 Tekerjük körbe Óbudát II. Óbuda Sport

10:00 Múzeumok Éjszakája 2020 FMC Ferenczy Múzeumi Centrum

14:00 Tekerem Szerelem bringaszerelő hétvége Wesselényi17

16:00 A Múzeumkert titkai Magyar Nemzeti Múzeum

18:00 Online Múzeumok Éjszakája Magyar Nemzeti Múzeum

18:00 Müpa Home — Wagner: Tannhäuser Müpa Budapest

20:00 Ludwig LIVE: Žagar AV Experience – Mass Syndrome Ludwig Múzeum

20:00 FRENK Frenk és KOBUCI

június 28.

10.00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

14:00 Tekerem Szerelem bringaszerelő hétvége Wesselényi17

16:00 A Múzeumkert titkai Magyar Nemzeti Múzeum

19:00 Müpa Home — Recirquel Újcirkusz Társulat: Cirkusz az Éjszakában Müpa Budapest

20:00 Hogyan születnek a jazz imprók? – Borbély Mihály Wesselényi17

június 29.

00:30 Frankofón Filmhónap | IFcinéma à la carte Francia Intézet / Institut français de Budapest

12:00 Budapest Photo Festivalés Koreai Kulturális Központ (주헝가리 한국문화원)

17:00 Cathedral Organ Concerts on Mondays – Hétfői Orgonakoncertek Cathedral Organ & Gala Concerts Budapest

17:00 A38 pres. Mondays: Off / On: Board Mondays: Off

19:00 TRIP WebSzínház // Szigetvári Zsófia – Karantén karantén TRIP

19:30 Áron András Apey Akusztik – Budapest Park Budapest Park és Apey

június 30.

10:30 Tárlatvezetés: Dürer kora Szépművészeti Múzeum

12:00 Budapest Photo Festivalés Koreai Kulturális Központ (주헝가리 한국문화원)

17:45 SUP Budapest: Lupa-sziget túra SUP Budapest és Naturelle

18:00 50 sziget – online nyitott irodalomterápiás csoport Feldmár Intézet

19:00 TRIP WebSzínház // Topolcsányi Laura – Ana stasia TRIP

20:00 Szakál Tamás és Darvas Kristóf duó // TRIP hajó terasz TRIP

20:00 Gereben Zita // KOBUCI KOBUCI és Gereben Zita

július 1.

17:00 Maradjitthon SUP túra sorozat SUP Budapest és Naturelle

17:45 SUP Budapest: Sunset in the city Naturelle és SUP Budapest

18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

20:00 Sam “Redbreast” Wilson // TRIP terasz TRIP és Redbreast Wilson

20:00 Los Orangutanes ★ Kobuci KOBUCI és Los Orangutanes

20:30 Lopott szavak Békásmegyeri Közösségi Ház

21:00 Müpa Autósmozi — Kis nyáresti zene Müpa Budapest

A szoborcsoport témáját Varga Imre szobrászművész egyik párizsi útja szolgáltatta. Barátjával, a párizsi magyar nagykövettel az utcákon sétálva szegényes öltözetű prostituáltakat láttak ázva-fázva várakozni. Ez a kép beleégett a művész emlékezetébe, és hazatérve megformázta a nők alakjait (egyikük francia, a másik német, a harmadik angol, a negyedik pedig magyar). Egy korábbi cikkünkben az akkor még élő művész maga mesélt párizsi emlékeiről, a szobrok keletkezésének történetéről.  Elkészülésük után az alkotások Párizsba kerültek kiállításra, ahol nagy népszerűségre tettek szert. Hazatérésük után rögtön az óbudai Fő téren állították fel őket, bár a politikai vezetők erkölcsileg provokatív témájuk miatt eleinte rossz szemmel néztek a szobrokra.

Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész már fél éve nem él köztünk. A 96 éves korában elhunyt alkotó köztéri szobraival Magyarországon kívül Európa más országaiban is találkozhatunk. Kiemelkedő művészeti tevékenységét Európa szerte a Kossuth-díj mellett több díjjal, kitüntetéssel ismerték el. Kevesen tudják, de tíz éven keresztül országgyűlési képviselő is volt. Óbudán 1983 óta állandó kiállítása működik a Laktanya utcában.

A Budapest Galériához tartozó Varga Imre gyűjteménybe (ha kiállítótereink megnyílnak végre) könnyen ellátogathat a felfedező, ha a Fő tér látnivalói után még kulturális örömökre vágyik. Itt ugyancsak találhat a Várakozók témájában kincseket, kisplasztikákat bronzból.

Ha az Óbudain kívül más, Varga Imre által készített Várakozókat is megcsodálnánk, nem kell messzire mennünk a fővárosban. A Budai vár szívében található az a kis ékszerdoboz, melyet Koller galériának neveznek. A már harmadik generáción átívelő galéria (eredetileg Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége RMAK) 1953 óta biztosít teret és alkalmat ad arra, hogy műalkotásokban, kiállításokban gyönyörködhessenek az érdeklődők.

Mint Magyarország első magángalériája 1980-ban nyitotta meg kapuit a várnegyedben, Amerigo Tot műteremházában. Varga Imrének volt itt már kiállítása 1993-ban és 1999-ben is, és a Kossuth-díjas művész alkotásait ma is őrzik a galéria falai. A szobrászművész két esernyős szobra szinte keretbe foglalja a helyszínt. Az egyik egészalakos szobor már a bejáratnál, a belső udvaron köszönti az érkezőt. Szomorkás hangulatban, kistáskáját hóna alatt szorongatva mutat utat a galéria bejáratához.

Fotó: Balogh Réka

Miközben már a belső térben járunk, sétánk során magyar és nemzetközi, kortárs és modern művészek munkáival találkozhatunk. Hirtelen egy újabb Varga Imre alkotás kerül látómezőnkbe, mely kisplasztika a Várakozó címet viseli. A márvány talapzatú bronz alkotás egyalakos, egyedi és méltó dísze a galéria jelenlegi kiállításának.

A kiállításon átsétálva a romantikus, buja és zöld szoborkertbe jutunk. Itt újabb esernyős nőalak fogadja a látogatót. A lámpaoszlop alatt várakozó nő táskáját kezében tartva, magas gallérja mögül figyel. Felügyeli a kertet és elbűvöli azt, aki elsétál előtte. A kertben elhelyezett alkotás amerikai magángyűjteményből került a Koller galériába a hozzá tartozó lámpaoszloppal együtt. Szintén egyedi alkotásról beszélhetünk.

Elköszönünk most a várnegyedtől és Budapesttől. Következő helyszínünk a Balaton déli partja. Varga Imre Somogy megyei művész lévén szülővárosába is számos szobrot készített. Például Krúdy Gyula, vagy Czóbel Béla szobra mellett – az óbudai eredeti után – a Balaton fővárosának, Siófoknak is megalkotta a Várakozókat. Az ott csak Esernyősöknek hívott hölgyek ugyancsak négyen várakoznak az esőben. Alakjuk 2003 óta ékesíti a siófoki Fő teret. Az embernagyságú, körbejárható szobrok egészen hasonlatosak az óbudaiakhoz, elhelyezésük azonban különbözik, és közelebb is állnak egymáshoz. A négy alakból egy kissé kibújik esernyője alól, az ég felé tekint, mintha megadná magát a természet erejének. Engedi arcára hullani a kövér esőcseppeket.

Mindegyik Várakozók változatban közös az üzenet és a hangulat. Mind a szomorú, a kiszolgáltatott fiatal lányokat ábrázolja, kik elhagyatott utcákon, lámpaoszlopok alatt kliensekre várnak. Áznak és dideregnek az esőben, és egyetlen féltve őrzött kincsük kicsiny táskájuk a kezükben. Esernyőjük alá bújnak, szemük a messzeségbe, a kilátástalan jövőbe tekint. Ezekről a lányokról mesél nekünk Varga Imre. A prostituáltakról, akik a párizsi utcákon dideregve csak várnak és várnak…

Kruesi elkerekedett szemmel bámult a főnökére, és csak annyit mondott: képtelenség. De beszerezte a kért holmikat, majd a műhelyben lévő többi alkalmazottal viccelődni kezdtek „az Öreg” újabb bogarán. Edison azt mondta, fogadjanak egy doboz szivarban, hogy a gép meg fog szólalni. Kruesi és a többiek tartották a fogadást. Edison összeeszkábálta a hirtelen ötletből származó kis alkalmatosságot. A hengerre nagyon óvatosan vékony ónréteget vitt fel, egy tűvel ellátott kör alakú fémdarabot helyezett rá, elkezdte tekerni, majd a tű fölé hajolva egy nagyon ismert gyerekdal szövegének első sorait belekiabálta a gépezetbe:

Mary had a little lamb,
Its fleece was white as snow,
And everywhere that Mary went
The lamb was sure to go.  

A műhely alkalmazottainak tenyere ekkor kezdett el izzadni, mert Edison a tekercs elejére vitte a kerek fém alkalmatosságot, fölé illesztett egy közönséges tölcsért, ráhelyezte a finom ónréteggel bevont hengerre a tűt, és újra elkezdte tekerni a masinát. A munkások tátott szájjal, megbabonázva álltak a kis törékeny gépezet előtt, mert az sercegve, ropogva, de világosan kivehetően megismételte a kis dalocskát.

– Uraim, jönnek nekem fejenként egy doboz szivarral! – mondta a munkatársaira nézve Edison.

Megszólalt a világ első hangfelvétele. A szerkezet a keresztségben a fonográf, azaz „hangíró” nevet kapta.

Az eredeti Edison-felvétel nem maradt fent, de az aggastyán feltaláló egy kevéssel több, mint negyedperces felvételen így emlékezett vissza 1927-ben az ötven évvel korábbi történelmi pillanatra:

Minden mai fonográfgyűjtő zsolozsmája a kis gyerekdal, mikor bemutatják gépüket:

Edison a következő évben szabadalmaztatta találmányát, és igen kifinomult szerkezetté fejlesztette, amely készen állt a gyári előállításra.

A hangfelvételre ma már elsősorban zenei értelemben gondolunk, de érdekes, hogy Edison számára ez a sok felhasználási lehetőség közül még csak nem is a legfontosabb volt. Jellemző, hogy a segéd elképedt kérdésére az volt a válasza, hogy beszélőgépet fog összeállítani, és nem azt mondta például, hogy zenelejátszót. Ebben persze az is közrejátszott, hogy Edison nem volt muzsikus, nem is érdeklődött különösebben a zene iránt, és erre bizony jó oka volt, ugyanis erősen nagyothalló volt, mondhatni, majdnem süket. A fonográf felhasználási körét későbbi visszaemlékezéseiben a következő listába szedte össze:

„A fonográf felhasználásának alkalmazási lehetőségei a következők:

1. Levélírás és mindenféle diktálás gyorsíró segítsége nélkül.
2. Vakok számára készült fonografikus könyvek előállítása.
3. Az ékesszólás tanítása.
4. Zenei reprodukció.
5. „Családi hangfelvételek” – a családtagok mondásai, visszaemlékezései saját hangjukon, a haldokló családtagok utolsó szavai.
6. Zenélő dobozok és játékok.
7. Órák, amelyek artikulált emberi hangon jelzik a hazamenetel, az étkezés stb. idejét.
8. A nyelvek megőrzése a kiejtés pontos reprodukciójával.
9. Oktatási célok: megőrizni a tanár magyarázatait, hogy a tanuló bármikor hivatkozhasson rájuk, így könnyítve a memória dolgán.
10. Csatlakoztatás a telefonhoz, annak kiegészítő eszközeként, mi által állandó és felbecsülhetetlen értékű felvételeket lehet továbbítani.”

Just for the record – ahogy az angol mondja.

Edison ötleteiben benne rejlenek a modern kommunikáció és hangfelvétel-technika legelemibb formái: a hangoskönyv, a hanglemez, a zenélő játékok, az oktatási hanganyagok, a személyes, privát hangfelvételek, a telefonos rögzített hangátvitelig szinte minden, gondoljunk csak a már divatjamúlt telefonos üzenetrögzítőre. Az már más kérdés, hogy mindezeket a feladatokat a későbbiekben egészen más eszközök látták el: a gramofon, majd a lemezjátszó, a magnetofon. De ezekre az elvekre épülnek mai, digitális hangtechnikai eszközeink is. A fonográf a későbbi korokban végül csakugyan mindenre képessé vált, csak akkor már nem fonográfnak hívták.

A haldokló személyek utolsó szavainak megörökítése azért, valljuk be, meglehetősen morbid ötlet Edisontól: képzeljük csak el, hogy szegény haldokló nagypapa szája elé rakja a fonográfot negyedik kisunokája, és eközben tekeri a masinát…

Ha esetleg Edison fontossági sorrendbe állította ötletbörzéjét, akkor a legelőkelőbb helyet az irodai alkalmazás foglalja el. Féltek is a fonográftól a titkárnők! Az 1920-as évektől szintén tömeggyártásúvá váló írógépeket ugyan nem fenyegette a fonográf, de a titkárnői munkák jó részét igen: a gyorsírást, a főnök naptárának rendben tartását és még sok egyebet. Érdekes módon azonban az irodai alkalmazás hamar kifulladt, talán a cégvezetők nem akartak sokat bíbelődni a masinával, hogy felmondják rá a napi teendőiket.

A hangoskönyv későbbi találmány, és a zenével együtt a nagy riválishoz, a tíz évvel később született Emile Berliner–féle gramofonhoz köthető fejlemény, ahogy az oktatási segédanyagok is. Azok a szerkezetek pedig egyáltalán nem jöttek divatba, amelyek közlik a tulajdonossal, hogy „kedves Jenő, ideje volna asztalhoz ülni!” vagy „indulj, mert lekésed az utolsó buszt”. Kétségtelen, okostelefonjaink alkalmazásai között ilyenek is megtalálhatók, de erre a célra nem állítottak elő órákat a fonográf történetében. A családi emlékezet hangzó anyagai pedig igazán csak a II. világháború után a magnetofonnak köszönhetően jöttek divatba, és a tökéletesedés révén a diktafonban találták meg a legmegfelelőbb formájukat.

Bármily meglepő is, a beszélő babákat sorozatgyártásban készítették, a kis fémtestekbe miniatűr fonográfot helyeztek el, és a gépezetet, akárcsak nagyobb, eredeti társát, egy kulccsal lehetett felhúzni. Azonban az új játék nem aratott sikert. Bennük alighanem a horrorfilmek első hangjait üdvözölhetjük.

Zenére a fonográfot a legismertebb formában a népdalgyűjtésre használták fel: Vikár Béla gyűjtései a legelsők a 19. század végén, hogy aztán a legnagyobb magyar gyűjtőpáros, Bartók és Kodály tegye halhatatlanná mifelénk a fonográfot. Tökéletes volt a célra: kicsi, könnyen kezelhető, lejátszási ideje ugyan rövid, alig két perc, de ez elég volt arra, hogy a rövid dalok néhány versszakát felénekelje a nép fia, lánya. Hasonló célra csak a magnetofon lesz majd alkalmas közel fél évszázaddal később.

Amire nem fordított sokáig kellő figyelmet Edison, az éppen a zene volt. Mikor a zenei reprodukcióra sokkal alkalmasabb gramofon megjelent a piacon, és a fonográfhoz képest lényegesen jobb minőségű felvételek visszaadására volt képes, Edison a fejéhez kapott – már csak üzleti megfontolásból is. Ekkora veszteséget nem viselt volna el, és gyorsan összeszedett rézfúvós bandektől kezdve country zenészeken és népszerű operaénekeseken át mindenkit, akit csak tudott, hogy a fonográfot versenybe állítsa a nagy riválissal.

Egyetlen adu ásszal tudott előállni, ez pedig minden zenegépek őse, az egy centes fonográf-automata volt, amelyből több százat elhelyezett az észak-amerikai nagyvárosok bevásárlóközpontjaiban. A terv bevált. A korai fogyasztói társadalom fáradt vásárlói nagy örömmel kerestek egy kis felüdülést a két perces zeneszámok hallgatásában a zsúfolt nagyáruházakban.

A zeneileg képzetlen és ráadásul hendikepes Edison nem tudta igazán, hogyan ragadja üstökön a zenei reprodukciót. A stúdiók őseiként számontartott helyszíneken manufakturális módon előállított hengerekkel jelent meg a piacon, azaz valamennyi felvétel egyedi volt, ugyanis a törékeny hengert nem lehetett sokszorosítani, szemben a gramofonlemezekkel. Másfelől végig kitartott a hengeralak mellett, pedig Emile Berliner zseniális módon eszelte ki a lapos, tányér formátumot, amelyet könnyűszerrel lehetett préseléssel sokszorosítani. A fonográf sok mindenre jó volt, a gramofon csak egyetlen dologra: a zenei felvétel sokszorosított terjesztésére. Végül ez lett a veszte a fonográfnak. A gramofon a sokszorítási eljárásnak köszönhetően alkalmas lett majdnem minden olyan feladatra, amelyet Edison eredetileg a fonográfnak szánt, kivéve a saját készítésű hangfelvételt. Erre a későbbiekben csak a magnetofon volt alkalmas. Így aztán Edison kénytelen volt beadni a derekát, ugyan Berlinert és csapatát perrel is fenyegette, de végül átállt a gramofonlemezek és lejátszók készítésére. Az 1910-es évek végére a rivalizálás kimenetele eldőlt, a zenehallgatás dolgában győztesen került ki a gramofon, majd 1924-ben, az elektronikus hangfelvétel megjelenésével a fonográfnak végleg bealkonyult. Az új technikát már ki sem próbálták a fonográfon.

A fonográf-felvételeknek mégis nagyon sokat köszönhetünk. A legkorábbi zenei bejátszások, amelyek még mai is meghallgathatók az előző századforduló tájékán születtek. A kor nagy dívái és énekes sztárjai közül nem egy állt a tölcsér elé, hogy elviselve minden zenei rendező ősének ráncigáló mozdulatait hengerre énekelje művészetének legjobb számait, tudva, hogy nem lesz soha olyan tökéletes a visszahallott eredmény, mint az eredeti, de mégis ez ismertté teheti azok között is, akik csak a nevét hallották eddig. Ilyen nagy énekes volt Nellie Melba vagy Enrico Caruso.

Melba

Caruso

De a kor nagyjainak beszédeit is rögzítették a fonográf-hengerek. Befejezésül álljon itt talán a legnevezetesebb magyar vonatkozású felvétel: Kossuth Lajos beszéde 1890. szeptemberéből.

Birsszirten például éppen nyár volt.

Igazából mindig nyár volt.

Aminél nagyobb kincs nem is kell senkinek.

Pompázott a pompojafa. Bőven termett a kakubak – csak hordták és hordták a piacra a birsszigetiek a klampulákkal. Rogyásig volt minden. Hetedhétszámra sütött a nap – s a birszirtiek alig győzték magukra kenni a naptejet. Hetedhét határszigeten, a Tengeróceántól a Tengeróceánig mindenki jeges teát meg macifröccsöt szürcsölgetett a tengerparton, aztán este kirázták a homokot meg az eltévedt sirályokat napozóplédből, majd édesdeden aludtak a kalyibájukban egy jót.

Aztán reggel lett, és kezdődött az egész semmitevés elölről.

Minden a legnagyobb rendben volt. Nem volt semmi vész. Nyüzsgött a sziget, és mindenki vidáman és boldogan élt.

Egészen június 32-ig.

Amíg meg nem érkeztek az ellenőrcápák.

Nyakkendőben jöttek. Sokan voltak – mindegyik fején egy-egy vízzel teli szkafander. Ide-oda csoszikáltak az uszonyaikon. A stégeken vizslattak, ellenőrizték a strandot, bogozgatták a mindent meg a függőágyakat.

És utána cöccögtek.

A feketepont-szemükben elképesztő komiszság.

A szájuk csupa panaszcsipa.

– A Szigetbeszüntetésügyi Főbiztosság nevében kijelenthetem – mondta az egyik. – hogy ilyen hanyag szigetet még az életben nem láttam.

– A Jókedvbiztosítástani Szakszervizelés Kézikönyvének 787. oldalának 67. paragrafusa alapján szeretném elmondani, hogy ajaj, és hogy bünti lesz. – kotyogott közbe a másik. Közben egy lúdtollal veszettül jegyzetelt.

A harmadik nem szólt semmit, csak az egyik csokibarna birsszirtit méricskélte egy kihúzható tengericsillaggal. A birsszirti nem értette a dolgot, és a nehezítő körülmények ellenére megpróbálta továbbra is élvezni az életet.

Nem igazán sikerült neki.

Cöcc.

Basabusa bácsi egészen eddig a cöccig bírta.

A piactéren volt halárus, füvész, bánatbüfé, bogárbefőttbolt, lúdmaróc-elleni kencekofa, meg egy bitang nagy tábla, amin ez állt:

540 NAPJA KALÓZKODÁS NÉLKÜL!

(HURRÁ! CSAK ÍGY TOVÁBB, TÖKIK!)

Basabusa bácsi ennek a táblának dőlt neki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Pubi. – mondta olyan vidáman, mint három kosár vadalma. Három kosár elég mérges, és tulipiros képű vadalma. Három kosár tulipiros képű, rettentő komolyan mérges és csalódott vadalma, akiktől egytől-egyig elvették a rosszfiúk a rollert. – Pubikám.

– Igen? – tudakolt vissza a főellenőrcápa. Gonoszul csücsörített.

– Pubikám, minek ez? – nyögte Basabusa bácsi, és szétnyomott a tenyerében egy bánatbogáncsot. – Mi itt csak nyaralunk, meg heherészünk, meg elvagyunk, meg csináljuk jó széllel meg ezerrel a semmit. Ugyanis birsszirtiek vagyunk, könyörgöm!

– HÁT ÉPPEN EZ AZ! – emelte fel az uszonyát a főellenőr okosság. Ha lett volna mutatóujja, azt emeli fel. – NYARALNI NEM IGY KELL!

Arrébb csoszogott és megpiszkált egy naptejeskonzervet. Lefitymált egy napernyőt, és fintorgott a lángosozó meg a kukoricaárus zsírbüfés láttán. A homok se tetszett neki: megvetően rugdalta.

– Nyaralni ugyanis – ahogy az a Szigetbeszüntetésügyi Főbiztosság Jókedvbiztosítástani Szakszervizeléses Kézikönyvének 665. oldalának 0.45638-dik bejegyzésében is széljegyzetelve van – úgy kell, hogy például nyakkendőben és fehér ingben vagyunk, és egy embernagyságú számológépen megpróbáljuk összeadni meg kivonni a bevételt a kalkulációs mifenékkel. – közölte végül. – Sőt – nézze, ide van írva: OSZTANI KELL MEG SZOROZNI EGY IRODÁBAN.

Mayer Tamás illusztrációja

Gyorsan körbekuksizott:

-… megjegyzem, irodát sem látok.

– Idefigyeljen. – morzsolgatta a levegőt Basabusa bácsi. Olyan feldúlt volt, hogy a dúlást, ami a távolból dübörgött, nyuszakolt és vonykolódott felé, észre se vette. Fel se tűnt neki. Később meg már verhette a fejét a falba. – Komoly kalózkodáson vagyunk túl. Fregatt, meg csörték, meg a Mese Széle, meg minden ilyesmi. PIHENNI akarunk, érti? Nem akarunk már meg többet Bajt meg Hajcihőt. Egy birsszirti élete életen át tartó NYARALÁS, ha nem tudná, és PUNKTUM.

– Ember, ha nem cápa lennék – temette a szkafanderébe az uszonyát az ellenőrcápa. – most konkrétan kettőbe harapnám. Ezt a tevékenységet mindenesetre függesszék fel. HOGY MONDJAM EL, HOGY NYARALNI FEKETE ZAKÓBAN KELL IDEGESEN, és – ahogy azt a 8e4763 cikkely VILÁGOSAN elmagyarázza – VIDÁMNAK LENNI PEDIG EGYENESEN TILOS.

– Dirribb-durrubb-AJJAJAJAJ – közölte valami, egy afféle bajjal terhes búfelhő már kicsit közelebb a parton. Egyre dübörgött. Géphangja volt, meg jajgatása. Néhány birsszirtinek most lett elege az egész hejehujából, és félig teli hűtőtáskával nekiálltak szanaszét menekülni magukat.

Az Ellenőrcápa arra pillantott. És rögtön felderült.

– NA. – mosolygott, akár egy üres paradicsomoskonzerv. – Ezt így kell csinálni, látja? Nyaralás közben menekülni kell. Meg feldúlni a minket kergetőknek mindent, ami csak az útjukba kerül. Milyen eszes megoldás!

Basabusa bácsi megnézte magának a közeledő haddelhaddot.

Nem hitt a szemének.

Megint megnézte.

Tükortojásra kerekedett szemmel.

Aztán elsápadt, és csak ennyit mondott:

– Jajmár. Mostmérmár nemárHÉ.

– Szevasz Basabusa, de jó, hogy látlak. – lihegte Ördögbőr grófja futás közben, a hóna alatt egy kacsával.

– Én egy kacsa vagyok. – közölte a kacsa.

Aztán ott se voltak.

Ördögbőr nem futott: Ördögbőr (hóna alatt a kacsával) iszkolt. A robotdinoszauruszok, akik mögöttük kattogtak, cserregtek, okádták a tüzet és csattogtatták a 765 fogukat, nem mondtak semmit. Csak rohantak az ormótlan fémtappancsaikon utánuk.

Mit sem törődtek Basabusáékkal.

– De ismerős valahonnan nekem az az első. – elmélkedett az ellenőrcápa a felvert por közepén. – Maga nem tudja véletlenül kicsoda az a bájos ember?

Basabusa a tenyerébe temette az arcát. És azt válaszolta:

– Életemben nem láttam EZT A PIPERKŐC NYÁMNYILA RIKITAKIMUMIKÉPŰ BALTAFEJŰ SENKIHÁZI RÚTUL OTROMBA KALÓZKAPITÁNYT HOGY ENNÉ MEG VALAMI A VÉRVIZEKBEN egy NAGYFOGÚ AHELYETT HOGY IDEJÖN BAJT KEVERNI AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAARGH

Ebben maradtak.

Nahát, most aztán tényleg beindult a kalandvonat, és biza mondom nektek, szárazföldi pockok és himpellérek, hogy nem lesz megállás! Két hét múlva nekilódulunk, és megnézzük, mit keres Ördögbőr grófja már megint a Birsszirten, megússzák-e szárazon a birsszirtiek a robotdinoszauruszok támadását, és hová vezet ez az egész, fura história!

Buta, aki nem tart velünk!

Az első mese itt olvasható:

Ördögbőr grófja, és a Végzet Kacsája 1. rész

A folytatás pedig itt:

Ördögbőr grófja, és a Végzet Kacsája 3. rész

Vagyis ne csaljam meg még jobban, mint eddig, mert ugyan teljesen nyilvánvaló, hogy már megcsaltam, mégis, úgy érzem, vannak fokozatok, és ha lefeküdnék a férfival, aki nem a férjem, rosszabb helyzetbe kerülnék a végső elszámolásnál, más néven utolsó ítélet, amikor fel kell majd sorakoznunk, és meg kell győzni Mihályt, vagy aki ezt az egészet intézi, szerintem Jézus és Mária mással lesznek elfoglalva, Istennek meg úgy összességében elég nehéz napja lesz, kézben kell tartani az eseményeket, tehát Mihályra saccolok, esetleg egyéb szentek, például Cirill, vagy Metód, vagy Cirill és Metód, ezek ketten úgyis állandóan együtt, mindenesetre valakit meg kell majd győzni, hogy ez az egész, ami történt, tudniillik a csók, egyáltalán nem olyan súlyos. Úgy képzelem, azt mondom majd, nézd, Mihály, vagy Cirill és Metód, de a könnyebbség kedvéért maradjunk csak Mihálynál, értem, hogy a pokolba akarsz küldeni, de tulajdonképpen, végeredményben csak egy csók csattant el, kérdés, mondható-e a csókra, hogy csattan, „’S most egy csókot – rebegé az ifjú – egy csókot, Rózám, égi mannául vándorutamra!, s a csók elcsattant, hirtelenül, mint a villám, de mint az, égető lángot hagyva maga után. Az ifjú herkulesi erőt érezve keblében, távozott.”, tehát mondható, ha mondható, akkor mondanám is, akárhogy nézzük, mindent összevetve, lényegében semmi másról nem beszélünk, csak és kizárólag egy, azaz egyetlen egy csókról. Mindemellett könnyen belátható, ha lefeküdnék a férfival, aki nem a férjem, ezt a logikus védőbeszédet, Mihály, te tényleg egy csók miatt küldesz a pokolba, tenném fel a megfelelő ponton a megfelelő hangsúllyal, a megfelelő drámaisággal a kérdést, nos, ezt nem tehetném fel abban a helyzetben, ha nem egy csókról, hanem másról, nevezetesen arról lenne szó, hogy lefeküdtem, szexuális viszonyt létesítettem, kérdés, melyik szót használná Mihály, valahogy az az érzésem, nem mondaná, hogy szeretkezés, sem hogy szerelmeskedés, de természetesen azt sem, hogy dugás, még ha a fejében megfordulna is, és az olyan jellegű kifejezésektől is irtózna, hogy etye-petye, úgy gondolom, semlegesen próbálná leírni a helyzetet, de talán azt, hogy nemi aktus ő is túl hivatalosnak, némiképp száraznak érezné, és mondanám, Mihály, maradjunk annál, hogy lefeküdtem vele, a férfival, aki nem a férjem, tehát könnyen belátható, ha ezt a mondatot a végső elszámolásnál, más néven végítélet, ki kell mondanom, akkor az esélyeim arra, hogy a mennyországba, de legalábbis ne a pokolba jussak, némiképp romlanának.  A probléma tehát adott, hogy így mondjam. Lajos atya két dolgot vetett fel, sajnos mindkettő azt erősítette, ne feküdjek le a férfival, aki nem a férjem, ami egyrészről, ha azt nézzük, hogy ő pap, én meg férjezett asszony, teljesen érthető, másrészről viszont az ember olyan, de ne általánosítsunk, én legalábbis olyan vagyok, hogy az utolsó pillanatig reménykedem, most is így voltam, hátha az atya, Lajos, azt mondja, nem olyan nagy bűn ám a házasságtörés, ne aggódjon, egy alkalom belefér. Ehelyett azt mondta, és becsülöm, hogy ilyen nyíltan a szemembe, legalábbis a rácson keresztül, ha nem is a szemembe, de nyíltan vállalva a véleményét, persze neki könnyű, mégiscsak pap, én meg a férjezett asszony, mindenesetre azt mondta, mindenképp rossz lesz. Mert, gondoljak bele, ha megtörténik, és nem jó a szex, így, ezzel a szóval fejezte ki magát, és az jutott eszembe, ha az atya, Lajos, így mondja, lehet, Mihály, vagy Cirill és Metód is ezt a formulát használja majd, a végső elszámolásnál, más néven az úr napja, tehát ha nem jó a szex, akkor az egész ügy nagy csalódással érne véget, ha viszont jó a szex, az újabb bonyodalmakhoz vezetne, mert bár nagyon határozottan bizonygattam neki, hogy csak egy alkalomról lenne szó, erre azt válaszolta, hogy annak ellenére, hogy ő pap, és nem személyes élményekből táplálkozik, úgy tapasztalja, látva és persze hallgatva az emberek kacskaringozó élettörténeteit, hogy az ember pont nem olyan, ha valami jó, beérné eggyel. Nem is tudtam másra gondolni, minthogy valószínűleg ebben neki tökéletesen igaza van. Penitenciaként nem a szokásos miatyánkot és üdvözlégyet kaptam, hanem a Szentlélekkel jött. Hozzá, kifejezetten hozzá imádkozzak. Ez nem volt egyszerű, ugyanis a Szentlélekkel a kapcsolatom teljesen semleges. Nem tudok vele mit kezdeni, túlságosan megfoghatatlan, a karaktere sincs olyan jól kidolgozva, mint a többieknek, és sajnálatos módon ebben a galamb sem segít, mivelhogy sosem szerettem a galambokat, a hangjuktól hányingert kapok, nem beszélve a fejmozgásukról. Jézus szeret, Isten számon tart, Mária megért, de a Szentlélek, mintha nem is létezne, vagy én nem léteznék a számára. Létezetlen vagyok. Ennek ellenére nem állíthatom, hogy nem próbálkoztam, igenis megpróbáltam, és tiszta szívvel állhatok Mihály előtt a végső elszámolásnál, más néven harag napja, ami, lássuk be, nem sok jót jelent, jobban tetszene, ha valami olyasmi lenne a neve, hogy a jókedélyű isten napja, nézd Mihály, mondom majd neki, én megpróbáltam, őszintén próbálkoztam felvenni a Szentlélekkel a kapcsolatot, de köztünk, bármilyen szomorú, nem alakult ki semmi, van ilyen, mindenki tudja, az egyik erőlködik, a másik meg egyszerűen nincs jelen, és itt én voltam, aki próbálkozott, és ő nem volt jelen, de ezzel nincs semmi gond, nem kell emiatt a Szentlelket elővenni, hogy épp velem nem tudott megfelelő kapcsolatot, megfelelő kommunikációt kialakítani, de tény ami tény, és talán belátható, hogy nem hallgathatom el, a Szentlélek nem vett rólam tudomást, ezért fordultam Jézushoz, aki meghallgatott, aki megért, akivel végre nem egyoldalú kommunikációt folytattam, hanem igazi diskurzust, élő párbeszédet, az pedig már más kérdés, hogy tudjuk, nagyon is jól tudjuk, és itt némi hatásszünet után Mihály felé fordulnék, te is nagyon jól tudod, mondanám neki, hogy milyen Jézus, és hogyan áll a házasságtörő nőkhöz, ugye, az vesse rá, mindenki tudja folytatni, és mégiscsak, nem akárki mondta, te is tudod Mihály, nem akárki, hát ilyeneket mondanék a végső elszámolásnál, más néven az ítélet napja.

Az 1920-as években jelentek meg az első csónakházak a Római-parton, ahol pár évtized alatt a főváros egyik kedvenc fürdő és vízisport-paradicsoma jött létre. Vállalati-, egyesületi- és magáncsónakházak tucatjait építették itt fel. A környék a “vadevezősök” területe volt, azoké, akik pusztán kedvtelésből eveztek, nem tartoztak sportegyesülethez, szakosztályhoz. Először kis kunyhókat, majd pavilonokat, nagyobb hangárokat építettek kielboatjaik számára, később ezek mellé fülkékből álló épületeket, kiszolgáló helyeket. Akkoriban ez könnyen megközelíthető, olcsó kikapcsolódási lehetőséget jelentett, nagy élményt az egész családnak. Több tízezer budapesti nyaralt itt hétvégente. A közcélú evezős élet lendületét a társadalmi szokások megváltozása törte meg, a vállalati üdülők felszámolása miatt a ‘70-es évektől folyamatosan elnéptelenedett a Római. Majd megkezdődött a part tudatos elhanyagolása és privatizálása. A döntéshozók magánbefektetői érdekeket szolgáltak ki, sorra épültek a terület jellegét megváltoztató, üdülőnek álcázott lakóparkok. Mára a part menti telkek háromnegyede magántulajdonba került, a még mindig jelentős állami és önkormányzati területeken pedig nem történik fejlesztés.

Az evezős élet él, de korszerűsítésre szorul

Jelenleg a Rómain kicsi, de eltökélt evezős bázis működik, akik számára a további fejlődéshez nagyon fontos lenne a stabil kereslet. Ezt a folyamatot közös felelősségünk támogatni, és a még megmaradt, de lepusztult sport-kapacitásokat a mai igényekhez igazítva újjáéleszteni. Ehhez minden körülmény adott: természetközeliség, a közvetlen kapcsolat a Dunával a kavicsos fövenyen, könnyen elérhető sport és rekreációs lehetőségek széles választéka egy helyen. Emellett a víz minősége is újra kiváló! Rövidesen, az 1973-as tilalom óta először szabadstrand nyílhat a Duna fővárosi szakaszán.

Fehér Ágnes és Rátkai János – akiket szintén személyes kötődésük motivált a Rómaifürdő SE létrehozásakor – szerint a megoldás a gyerekeknél és a kerületi szabályozási rendszereknél kezdődik. Működésük alapja, hogy az iskolai oktatás része legyen a kajak-kenu, sok sok éves munkájuk eredménye, hogy a környék iskolái be tudták építeni a tanrendjükbe a vízisport órákat. Külön programot dolgoztak ki a gyerekek bevonására: az első két év úszással és faültetéssel indul (merthogy ebből lesz az evezőlapát), harmadik osztálytól hajóba szállva ismerkedhetnek a gyerekek a kajak-kenu alapjaival, a felső tagozatosok pedig már a különböző hajónemek irányítását is elsajátíthatják. Túrákat is szerveznek és itt jutnak el fő céljukhoz, hogy “megfertőzzék” a vízisport szeretetével az egész családot! Emellett hajókölcsönzéssel, tárolással, szállítással és táboroztatással is foglalkoznak. Hajónaplójuk szerint évente közel 1500 fővel szállnak vízre. Várják mindazokat, akik szeretnék jól érezni magukat és kikapcsolódni kicsit a városi világból!

A Béke csónakházban Makó Krisztián vállalkozó és családja üzemeltet közel 10 éve hajókölcsönzőt. Kedvező áron, folyamatosan karbantartott, jó minőségű felszerelést, hajókat (kenukat, kajakokat, kielboatokat) és sup deszkákat bérelhetünk tőle. Állami területen működik, de maximális rugalmassággal várja főként az amatőr  sportolni vágyókat. Legfőbb célkitűzése, hogy minél több ember számára könnyen elérhetővé tegye az evezés összes formáját. Véleménye szerint sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az evezős élet népszerűsítésére kerületi szinten. Pozitív kezdeményezésnek tartotta a tavalyi civil és önkormányzati közösségi evezős programokat, úgy véli, ilyenből kéne még több.

Csak fel kell kelteni az érdeklődést

Küzdelmes mindennapjaik ellenére, megerősítettek minket abban, hogy a csónakházak továbbra is nélkülözhetetlen elemei a Római egyedi arculatának, ők a part szíve és lelke, tevékenységük hiánypótló. Van igény mindenféle vízisportra! Csak fel kell kelteni az érdeklődést, lehetőséget biztosítani a kipróbálásra és a könnyű bekapcsolódásra. Mi a Római által tapasztaltuk meg, hogy mit jelent a rendszeres sport az életünkben: jobb egészségügyi állapotot, nagyobb teljesítmény a munkahelyünkön, lelki és szellemi egyensúlyt, pozitív pszichológiai hatást (kitartás, fegyelem, csapatmunka) és inspiráló közösséget, ami távol tart a káros szenvedélyektől. Mindenki megtalálhatja a számára megfelelő alternatívát, legyen az egyéni vagy szervezett csoportos edzés. Rengeteg élményt és tapasztalatot szereztünk versenyek, vízitúrák, építőtáborok, csapatépítők és több száz fős közösségi programok szervezésekor. Ajánljuk mindenkinek az evezést, aki szeretne túllépni a hekkezésen és a baráti sörözéseken. Nagyon jó dolog természetben sportolni, élményeket szerezni akár egy összetartó közösség tagjaként, akár egyénileg. Hiszünk benne, hogy a Római-part egyedülálló érték a fővárosban és társadalmi felelősségvállalással ismét felvirágoztathatjuk! Gyertek velünk evezni!

Maradjanak a FÁK a Rómain

Önköltséges közösségi evezős programok

Felkerestük a Római-part evezős életének pár elismert képviselőjét, akik ezt az egyedi életformát választották hivatásként és rengeteg energiával, önkéntes munkával évtizedeken át életben tartották az utókor számára. Abban mindannyian egyetértenek, hogy a Római különleges érték, de a természetes adottságok megőrzésére és a közcélú, a Duna közelségét kihasználó sport- és szabadidős funkciókra alapozva meg kell újulnia. Tény, hogy a korábban jól működő vállalati üdülők és sportköreik által szervezett közösségi programok, sportesemények ideje lejárt.

Az érintettek szemszögéből

Mihály Tibor, a Külker Evezős Klub elnöke szerint ezt az űrt klub alapú működési modellel lehetne pótolni és hosszú távon fenntartani. Az összetartó közösség, a szakmai támogatás, tartalmas kapcsolatok és élmények mellett megfelelő rugalmasságot és szabadságot tud biztosítani a sportolni vágyóknak. Tibor 45 éve vezeti az evezős klubot, személyes élményei és a hely szeretete segítette az elköteleződésben. Klubjuk önállósodása a Külker vállalatoktól és az, hogy a telek 1996-ban a közhasznú sportegyesületük tulajdonába kerülthetett sosdöntő volt. Klubjukat és hajóparkjukat saját erőből évről évre fejlesztették. A könnyű, keskeny versenyhajók (dubló, szkiff, négypárevezős) mellett találunk szélesebb, nehezebb szabadidős gigeket is a kezdő evezősök képzéséhez. Tevékenységi körük bővítésével – evezős oktatás, mindennapi edzések, versenyekre való felkészülés, szabadidős evezés és hajótárolás – tudtak alkalmazkodni a 21. századi elvárásokhoz, és aktív közösségként részt venni a Római-part életében. Iskolákkal és cégekkel dolgoznak együtt, éves szinten több száz főnek biztosítanak rendszeres evezési lehetőséget. Tibor szerint fontos lenne tovább bővíteni a Rómain sportolók körét! Egyetemeket, kollégiumokat kellene idevonzani, hogy minél több fiatal kerüljön közel a vízisportokhoz.

fakaromain@gmail.com

www.fakaromain.hu

https://www.facebook.com/FakARomain/

Külker Evezős Klub Óbuda, 1039 Budapest, Szent János utca 7.

verseny felkészítés, oktatás, szabadidős edzések

kulkerek@kulkerek.hu

www.kulkerek.hu

https://www.facebook.com/kulkerevezosklub/

Béke II. Csónakház, Budapest, Római part 53, 1031

hajóbérlés, szállítás, javítás, hajótárolás

Nyitva tartás: hétfőtől-vasárnapig 8:00–20:00

mako.krisztian1@gmail.com

Telefonszám: (20) 338 4563

https://www.facebook.com/bekecsonakhaz/

Rómaifürdő Sport Egyesület, 1031 Budapest, Nánási út 53.

oktatás, túraszervezés, hajóbérlés, hajótárolás, sporttábor

Telefon: (20) 9436 521

rse@enternet.hu

www.romaifurdo-se.hu

Csillag Csónakház, Budapest, Római part 29-41, 1031

hajótárolás

Telefon: (30) 281 0372

www.hajotarolas.com

Multi Kajak Kenu Klub, 1031 Budapest, Római-part 44.

oktatás, túraszervezés, hajóbérlés, sporttábor

Telefon: (70) 590 8520

multikajak@gmail.com

www.multise.hu

https://www.facebook.com/kajakkenumindenkinek/

Óbudai Sport Egyesület, Budapest, Rozgonyi Piroska u. 28, 1031

oktatás, túraszervezés, hajóbérlés (kajak és kenu), sporttábor

Telefon: (20) 321 0811

info@indian-vizitura.hu

www.ose.hu

https://www.facebook.com/indianvizitura/

Hattyú Vízisport Egyesület, Királyok útja 17.

hajótárolás

hattyuvse@gmail.com

www.hattyuvse.hu

SUP Budapest, Kossuth Lajos üdülőpart 81.

sup deszka bérlés, túraszervezés

Telefon: (30) 701 9318

kiralydavid@supbudapest.hu

www.supbudapest.hu

https://www.facebook.com/supbudapest/

https://www.instagram.com/supbudapest/

BKV Sportcentrum, Budapest, Királyok útja 255, 1039

oktatás, túraszervezés, hajóbérlés

Telefon: (70) 418-996

bkvsportcentrum@gmail.com

www.bkvsportcentrum.hu

https://www.facebook.com/BkvSportcentrum/?fref=ts

www.instagram.com/bkv.kajak.kenu/

Kajak.hu, 1031, Budapest Római part 35-36.

hajó értékesítés

Telefon: (70) 330 8666

info@kajak.hu

www.kajak.hu

TOP5

1. Online Vasárnapi Barangoló | A patikárius titkos receptje a

Ne érj hozzá! Ne mássz rá! Ne rohangálj! Ne kiabálj! Itt nem játszunk! … Vagy mégis? 😀
A Kiscelli Múzeum 2020-ban Vasárnapi Barangoló címmel havi rendszerességgel családi foglalkozást indított, hogy a műtárgyak segítségével egy képzeletbeli világba utazzunk, ahol egyszerre játszunk, tanulunk és alkotunk.

Szérum, elixír, extracti belladonnae? Mit rejtenek a patika üvegcséi, létezik-e csodaszer, ki volt a görög Aszklépiosz, és mit jelent a latin “Da sub signo veneni” kifejezés? Akit érdekel, vegyen részt a júniusi Vasárnapi Barangolón vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!
Regisztráció azoknak, akik szeretnék a júniusi, online Vasárnapi Barangoló és az alkotófolyamat leírását emailben megkapni:
https://forms.gle/w2gwLtoHAdaCMthY8

Ajánlott korosztály: 7-12 év

2. Megnyílt a Békási kertmozi!

Mozi szerelmesi figyelem! Megnyílt a Békási kertmozi! Végre nem kell zárt térben ülni ahhoz, hogy moziszenvedélyünknek hódoljunk. Csekély 500 forintos jegyár mellett, kellemes környezetben, a csillagos ég alatt várják vendégeiket a Csobánka téren az alábbi filmekkel:
06.24. szerda 20.30 100 dolog
07.01. szerda 20.30 Lopott szavak
07.08. szerda 20.30 Danny Collins

Ha az időrájás nem tenné lehetővé a kerti szórakozást, úgy a vetítés esőnapja mindig az eredeti vetítés másnapja, csütörtök. 30 perc vetítés után a rendezvény megtartottnak minősül.

3.     Kispál és a Borz // Kiscsillag // vinylmegjelenés és dedikálás a KOBUCI-ban

Kispál és a Borz & Kiscsillag vinylmegjelenés, beszélgetés és dedikálás lesz a Kobuciban, lehet rajongani! Aki kérdez: Németh Róbert. Aki válaszol: a Kispál tagjai az 1996–2002 közötti időszakából, azaz Lovasi András, Kispál András, Dióssy Ákos, Tóth “Csülök” Zoltán.
A megjelenő lemezek: Kiscsillag: Greatest Hitv vol. 01. és Tompa kések; Kispál és a Borz: Bálnák, ki a partra és Holdfényexpressz
Ezek a lemezek először itt vehetők kézbe, és az ELŐRENDELÉSEK is átvehetők!

4.     Closer | Parti Nagy Lajos tárlatvezetése a Godot Kortárs Művészeti Intézetben

Az embernek számtalan arca van, a művésznek, ha lehet, még annál is több – Kleb Attila fotós (civilben koncertszervező) ezúttal jazz- és blueslegendák, valamint ünnepelt hazai színészek legintimebb arcait, gesztusait vagy épp pózait mutatja meg, annyira közelről, ahonnan csak nagy ritkán látni őket. A fekete-fehérre komponált képek olyan sztárokat hoznak közel hozzánk a maguk természetes szépségében, mint például Chick Corea, Dee Dee Bridgewater, Erik Truffaz, Für Anikó, Gryllus Dorka, John McLaughlin, Omara Portuondo, Pharoah Sanders, Suzanne Vega, Tompos Kátya vagy Victor Wooten.

5. Részlegesen nyit a Platán Könyvtár!

A kikölcsönzött könyvek visszavétele mellett már biztosítják az igényelt könyvek, értesítést követő, könyvtárban való átvételét, azonban a dokumentumok személyes válogatására, a helyben használatra és internetezésre egyelőre még nincs lehetőség. Továbbra is fogadják az előzetes kölcsönzési igényeket a platankonyvtar.hu oldalon a személyes fiókba való belépéssel előjegyzés és foglalás útján, illetve telefonon (+36 1 439 0936) és emailben. A kölcsönzési igény leadásakor kérik a név és az olvasójegy vonalkódjának bediktálását, feltüntetését. A kölcsönözni kívánt dokumentumok átvételéről a megadott elérhetőségen pedig előre értesítést küldenek.

NYITVA TARTÁS hétfő 14–18, kedd 14–18, szerda zárva, csütörtök 14–18, péntek 10–14

Napi bontás:

június 18.

15:00 Cirkusz+ – online ÉLŐ cirkusz

Fővárosi Nagycirkusz
17:00 Deck Boys x TRIP TRIP

17:45 SUP Budapest: Lupa-sziget túra SUP Budapest és Naturelle
18:00 Kovács Margit titkai II. | online tárlatvezetés Ferenczy Múzeumi Centrum és Kovács Margit Kerámiamúzeum

18:00 Müpa Home — Wagner: A Rajna kincse (Das Rheingold) Müpa Budapest

18:00 Kétszer be tudunk ugyanabba a szobába zárkózni?-beszélgetés Csányi Vilmossal Out of the Box és Napi.hu

18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport
19:00 Dragomán György gasztro meséi Wesselényi17
20:00 Premier: noÁr – 116-111 noÁr

június 19.

10:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport
17:00 Falunap – gasztro túraszínház a Gellérthegyen Independent Theater Hungary

17:00 HERZ terasz a TRIP hajón HERZ és TRIP
18:00 Müpa Home — Wagner: A walkür (Die Walküre) Müpa Budapest

19:00 Élmény:Otthon // Az ember tragédiája Vörösmarty Színház
19:00 Könyvajánló elsősorban fiúknak Wesselényi17

19:30 Barokk orgonamuzsika Pálúr Jánossal és az Ábrahám Consorttal/II. Zeneakadémia

június 20.

10:30 Szerelem papírrepülőn- fotótörténeti séta Storytelling Cabinet

16:00 A Múzeumkert titkai Magyar Nemzeti Múzeum

17:45 SUP Budapest: Sunset in the city SUP Budapest és Naturelle
18:00 Müpa Home — Wagner: Siegfried Müpa Budapest

20:00 Ludwig LIVE videópremier: Fényképezte Zsigmond Vilmos Ludwig Múzeum

június 21.

10:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport
10:30 Vasárnapi Iskola // Streamkoncert-sorozat az A38 Hajón Noisemaker Live Act

11:00 Séta a Kozma utcai izraelita temetőben – 36. nekifutás Ismeretlen Budapest és Vincze Miklós

18:00 Müpa Home — Wagner: Az istenek alkonya (Götterdämmerung) Müpa Budapest

19:00 Kispál és a Borz // Kiscsillag // vinylmegjelenés és dedikálás Kispál és a Borz

19:30 A 2017-es Bartók Világverseny nagyzenekari döntője Zeneakadémia
17:45 SUP Budapest: Sunset in the city SUP Budapest és Naturelle

június 22.

10:00 A végtelen színe – kék dimenziók a kortárs művészetben Kálmán Makláry Fine Arts
18:00 Closer | Parti Nagy Lajos tárlatvezetése GetCloser Concerts és további 2 ember

18:00 Világ, járvány, nagyfröccs ipoly gallery
19:00 Orákulum: Mélyadaptáció Feldmár Intézet

június 23.

10:00 A végtelen színe – kék dimenziók a kortárs művészetben Kálmán Makláry Fine Arts
17:00 Élő online könyvbemutató: Szunyogh Szabolcs-Amrita Sher-Gil Kossuth Kiadói Csoport

18:00 Mesekereső, mesekutató műhely – Élőben Zalka Csenge Virág – Storyteller, Mesemondó és Világszép Alapítvány
18:00 50 sziget – online nyitott irodalomterápiás csoport Feldmár Intézet
19:00 TRIP WebSzínház // Egressy Zoltán – Gordiusz TRIP

20:00 PIM x A38 – Deck: Károly Dorina, Izer Janka, Lépjünk a holdra A38 Hajó

június 24.

06:00 SUP Budapest: Hajnali város SUP Budapest és Naturelle

10:00 A végtelen színe – kék dimenziók a kortárs művészetben Kálmán Makláry Fine Arts
10:00 Világ körüli utazás növényekkel a Füvészkertben· Szamóca kiskertész-tanoda

18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport
19:00 Online Irodalom Éjszakája 2020 | Budapest Irodalom Éjszakája

19:00 #együttolvasunk 11. / Utazós könyvek / Irodalmi Szalon Juhász Anna Irodalmi Szalon
19:00 Személyes és személytelen: beszélgetés Feldmár Andrással HVG Könyvek
20:00 Műanyagmentes július – online előadás kezdőknek és haladóknak Wesselényi17

A sorozatban az Óbuda környékén is fellelhető, vadon érő és finom dolgokat vesszük sorra, hogy legyen valami értelme is a természetben, az emberektől minél távolabb tett kirándulásoknak. Magyarul útmutatók arra, hogy az egészségügyi séták eredményét hogyan szedjük gyorsan vissza kalóriákban. Az előző részekben valahogy mindenből alkoholtartalmú dolog (is) kerekedett – most megpróbálom visszafogni magam, de jófajta fehér rum azért legyen a kezük ügyében!

Szerintem a szamóca és a kullancs rokonok.
1. Mindkettő pici.
2. Mindkettő főleg erdőn-mezőn lakik.
3. Ha egyet észrevesz az ember, akkor képtelen másra figyelni és csak a többit keresi.
4. Alkalomadtán mindkettő nagyon ki tud szúrni az emberrel.

A csattogós (hivatalosan csattogó, Fragaria viridis) szamóca réteken és erdőszéleken terem, pont ezekben a hetekben. Az íze sokkal intenzívebb, mint a földieperé (ami, mint a nyelvtannáciktól tudjuk, hivatalosan szintén szamóca. Igen, az, ami most fut ki a piacokon, félrohadt állapotban 2500 Ft-ért, és eper csak az, ami az eperfáról potyog lila vagy fehér gyümölcs formájában, de ha lila, akkor nemcsak a lépcsőfeljáró betonját, de még az óvatlanul aláparkolt autó fényezését is befogja).
A mérete ötöd-hatodakkora, amint a földieperé – mármint a normális, szabadföldi eperé, nem pedig a 3 dekássá szteroidozott szörnyeké.

Hol találod meg?
Mármint melyiket? A csattogót, az erdeit, a nagyon ritkát vagy a rosszat?
A vadon termő szamócákból ugyanis van még három – de nyugalom, csak egyet kell belőle megkülönböztetni, az meg mindenképpen menni fog.

A csattogó szamóca az egy-két éves, éppen dzsindzsába hajló irtásokat különösen szereti, de ezekből a Buda-környéki, jól fésült erdőkben kevesebb akad.  Az ápoltabb területeken főleg mezőkön, azon belül is a bokrosabb részek alatt és az erdőszélen lehet fellelni: ott viszont általában hatalmas mennyiségben. (Sátáni kacaj.) Mármint a növény terem sok-sok négyzetméteren, elkeveredve minden más füvekkel és virágokkal: egy-egy növénykén úgy 3-5 termést találsz majd, különböző érettségi állapotban. A neve onnan ered, hogy a gyümölcskére ránőnek a csészelevelei, ezért amikor letépi őket az ember, akkor csattanó hangot adnak – és 99%-ban rajta maradnak. Tehát szüret után még valahogy le kell piszkálni róla a csumáját, ami nagyságrendekkel macerásabb, mint a földieper esetében – és akkor még nem beszéltünk a méretéről. Idegtépő meló, valljuk be – de társaságban jobb csinálni és nagyon megéri! A mezőn csak a bogyókat szedd le, a pucolásra pedig szervezz társaságot, ha már lehet!

Az erdei szamóca  még a csattogó szamócánál is finomabb – illetve nem, csak sokkal könnyebb szedni. Az erdei szamócára a fák között/alatt lehet rátalálni: sokkal kevesebb van belőle, viszont nagyságrendekkel hálásabb dolog leszedni, ugyanis éretten felkunkorodnak a csészelevelei, ezért úgy lehet tisztítani, mint az epret. Csak persze hatodakkora méretben.

Szakértői vizsgálat zajlik. Lehet, hogy fahéjillatú?

A fahéjillatú szamóca a műfaj unikornisa: az Új Magyar Füvészkönyv szerint régen még termesztették is, én viszont még soha életemben nem ismertem fel élőben. Az erdei szamócától kinézetre a botanikusokon és a Jóistenen kívül senki nem különbözteti meg.

A plusz egy az indiai szamóca , amivel viszont nem győznek mostanában riogatni a bulvárlapok, hogy mérgez. Nos, a többitől főleg abban különbözik (a botanikusok most fordítsák el a fejüket), hogy a jellegzetes eper-forma helyett kerek a termése, belül pedig a rózsaszín helyett fehér. (Virágzáskor pedig a becsületes fehér helyett sárgák a szirmai, de ezt csak a hardcore-szamócaszedők figyelik majd, hiszen kit érdekelnek a virágok, ha nem lehet őket megenni?!)
Persze az indiai szamócának a levele is más alakú, de a legkönnyebb a húsáról megkülönböztetni, és arról, hogy vattaíze van. Na jó, nagyon éretten édeskés vattaíze. Magyarországon erősen terjed és a fűnyírást kifejezettem élvezi, úgyhogy mielőtt a kertbarát társasházak közös szamóca-partit terveznének, valaki áldozza fel magát és kóstolja meg: ha érzékeny rá és több marékkal kóstol, gyomorbántalmak gyötörhetik tőle. (A fosás-hányást kiheverve viszont állítólag elmúlik az ekcémája. Ízlések és pofonok: szerintem nem éri meg.)

Jut eszembe: gyógynövény vagy nem?
Újabban a vonalasabb növényhatározó-csoportok és blogok szeretik minden gizgaz gyógyhatását feltüntetni, amit csak kitapasztaltak róla a középkor óta. Nos, tény, hogy szépanyáink mindent megettek/elrágtak/megfőztek, amit csak lehetett, de nem véletlenül születtek meg ezeknek a készítményeknek a modern, bevizsgált laborokban készült változatai. Ha találtál kamillát vagy kakukkfüvet, idd meg a teáját nyugodtan! Ha a nagyi kapuja előtt csattanó maszlag nőtt, mert szép, azt hagyd ott, sőt, vágd ki tövestül, ha jót akarsz magadnak! Megenni, meginni bármilyen növényt csak akkor szabad, ha tényleg biztos vagy abban, hogy a latin nevéig meghatároztad! És most még csak növényekről beszéltük, az alattuk növő gombák még cirfábbak…

Hogyan gyűjtsd be?
Guggolva.
Na jó, kicsit bővebben: a helyre kis fonott kosár nem jó erre a célra, mert a szamóca annyira apró, hogy beleakad, aztán beleragad a vesszőfonatba. Nájlonzacskóba ugye nem gyűjtünk semmit (mert egyrészt összetörik, másrészt a benne maradt bogarak kilehelik a lelküket, amíg hazaérsz a szajréval és haláltusájukban összebüdösítenek mindent). Marad tehát az uzsonnásdoboz vagy a kulacsod, ha nem szándékosan indultál szamócázni, hanem véletlenül akadnál rá. Ha pedig végképp nincs nálad semmi, akkor nem marad más megoldás, mint a helyszínen felfalni annyit, amennyit csak találtál belőle!
A csattogó szamócát ne próbáld a helyszínen megpucolni, ugyanis a növényke száráról mindenképpen a csészeleveleivel együtt fog lejönni (és közben halkan csattanni. Tényleg, erről kapta a nevét.) Az erdei szamócát lehet tisztán szedni, ezt viszont nem. Tehát otthon állj neki és szedegesd le egyenként a csumáját a borsónyi szamócákról – és rögtön megérted, hogy miért nem árulja ezt senki sehol.
Illetve mégis: Grúziában ilyentájt a piacokon sorban üldögélnek a nénikék a hokedlin az asztalaik mögött, amin 5 literes befőttesüvegekben áll a szamóca! Nyilván nem tudom, hogy ugyanez a fajta-e vagy a könnyebben pucolható, de a betakarítás mikéntjét tekintve akkor is aranyárban kéne mennie az árunak. És nem. Sőt, nyilván alkudni is lehet – már ha valakinek van hozzá pofája, miközben a lelki szemei előtt látja a nénikéket hajlongani az irtásban.

Hogyan edd meg?
Tartósítási módja nem ismert – hiszen annyit szedni úgyis képtelenség, hogy nekiálljon az ember. Mondjuk én már főztem belőle szörpöt: ekkor természetesen nem voltam olyan szuicid, hogy meg is pucolgassam, de érdekes módon a csészelevélkék nem zavartak bele az ízébe.
Szóval frissen érdemes megenni, de ha már ennyit szenvedtél az összeszedésével, add meg a módját! Normális emberek életében úgyis csak évente legfeljebb egyszer szokott előfordulni, hogy több órát mászkálnak törpejárásban egy réten, hogy összeszedjenek max. 30 dekányi valamit. (A megszállott gombázók, mint én is, természetesen nem tartoznak a normális kategóriába.)
A rendes földiepret tejföllel elkeverve szeretem a legjobban – de mivel ezt a kattanást a szüleimtől örököltem és a gyerekeim meg se hajlandók kóstolni, így azt is egyre ritkábban eszem ilyen formában. A szamócát pedig végképp nem érdemes így elkészíteni: nem csak túl kevés van belőle, hanem azt a plusz zamatát, ami az eper fölé emeli, túlságosan letompítja a tejföl savanykássága.

Viszont nagyon megéri macerás sütit csinálni belőle! Ha valakinek még van ereje a kirándulás és a törpejárás után nekiállni nagyot alkotni, az süssön hozzá apró vajastészta-kosárkákat! Ha valaki nem örökölt szép, hullámos, minikuglóf-sütőformákat, mint én, az egy muffintepsiben is nekifuthat a tésztának:

30 kosárkára:
5 tojássárgája
15 dkg liszt
15 dkg vaj
A lisztet és a vajat hidegen gyorsan elmorzsoljuk és összegyúrjuk a tojássárgákkal, majd az összeállt tésztát min. 2 órára a hűtőbe tesszük. Utána feldaraboljuk, 30 golyót formázunk belőle és a golyókat belenyomkodjuk a formákba. 180 fokos sütőben világosra sütjük. A lesúlyozással nem kell szerencsétlenkedni: ennyi tojás miatt nem fog felpúposodni, mint a többi vajas tészta.

Ha a kosárkák megsültek, kihűltek és kibányásztuk őket a formákból, anélkül, hogy összetörtük volna őket, töltsük meg a szamócával, nyomjunk rá tejszínhabot és rajzoljuk meg csokiöntettel.
Flakonos tejszínhab nem ér, ha már ennyit melóztunk vele! Tessék rendes tejszínhabot verni. Flakonos csokiöntet sem: legalább 70%-os csoki olvasszunk gőz fölött egy kocka vajjal. A végeredményt pedig posztoljuk mindenhová, ahová csak lehet, hiszen tényleg majdnem Michelin-csillagos lesz!

Aki minderre nem hajlandó – ami teljesen érthető -, annak elárulom, hogy az IKEA élelmiszerosztályán lehet kapni előregyártott tésztakosárkákat, amik meglepően finomak is. Igaz, majdnem 15.000 Ft kilója, de szerencsére 54 grammos kiszerelésben árulják. De akkor hol marad a dolog sportértéke?!

Ébredj rá, hogy kell bele alkohol!
Természetesen lehet pimpelni mindennel, ami csak eszünkbe jut – legyen az egy csepp aszús balzsamecet vagy rózsabors, de a végén úgyis arra jutsz majd, hogy ebbe egy leheletnyi fűszeres rum kéne. Elképesztően jól áll neki, arra viszont figyelni kell, hogy meg ne remegjen az ember keze: egy kosárka maximum egy kávéskanálnyit visel el! Több már elviszi az ízét a rum irányába, mi viszont itt és a most a szamócáét szeretnénk ünnepelni. A legegyszerűbb, ha feltúrunk otthon egy fecskendőt, amit a fájdalomcsillapító-szirupok mellé szoktak csomagolni és azzal mérjük ki az 1-2 ml-eket.

Végül pedig a mindent vivő luxusgyom-koktél receptje, a  Bellini Fragola Selvaggio:
Ha elkészítetted a bodzapezsgőt , óvatosan vedd elő az első palackot és hűtsd be rendesen.
A negyed marék szamócát törj össze – ha van, akkor szexin, koktélfával, ha nincs, akkor egy nagykés lapjával. Kotord át egy szép boros- vagy pezsgőspohárba.
A bodzapezsgőt nyisd ki (védőfelszerelésben, mert ugye robbanhat is, ha úgy tartja kedve) és ha finom az illata, töltsd rá a szamócára. Ezt aztán végképp posztold, mert megismételhetetlen! Copyright ugyan nincs rajta, de a #dzsindzsa hashtaget írd oda, mert jól áll neki : ) Egészségedre!

E cikk témáját és fotóillusztrációjának nagy részét a pár hete készült, új graffitik adták. A munkákat bárki megcsodálhatja szabadtéren, bármely napszakban (ajánlott nappal) a Filatorigát falain. A színben és formában is változatos rajzokat egy Allcaps Collective nevű, három éve működő alkotócsoport hozta létre. A 10-12 fős csapat tagjai különböző területeken tevékenykednek, van köztük festékboltvezető, grafikus, fotós és dizájner. Ami a barátság mellett összeköti őket, az a közös világnézet és a graffiti.

Mostani, közös alkotásuk egy graffiti jam alkalmával született. Az összefüggő, kék háttérbe komponált világ Az Univerzum védelmezői című film karakterei köré épül fel. A murál (összefüggő téma nyomán készült graffiti) több művész keze által készült el. Alkotói főleg az Allcaps Collective csapat aktív tagjai közül kerültek ki, illetve kiegészültek egy-két meghívott baráttal. Résztvevő művészek voltak többek között Angel, Fat Heat, Fork, Mr.Zero, Koen, Upik és TransOne.

Fork Imre urban designer (a csapat meghatározó tagja) videójában kicsit bepillanthatunk a kulisszák mögé.  Láthatjuk őt, amint nagy lelkesedéssel festi Orko karakterét. Orko figurája Az Univerzum védelmezőiben a jó oldalt erősíti: mókás, mágikus, lebegő alak.

Alkotó: Fork Imre

Az Univerzum védelmezői 1983-ban, képregényből készült animációs filmsorozat. 1987-ben fantasyt, nagyjátékfilmet is készítettek belőle Dolf Lundgren főszereplésével, A világ urai címen. 2002 és 2004 között elkészült az animációs sorozat remake-je is. Igazi hőstörténet ez, melyben a központi karakter, He-man a jó lovag barátaival és harcostársaival küzd az Univerzum megmentéséért a főgonosz – Skeletor és „katonái” – ellen.

Alkotó: Mr. Zero

Ha végiggondoljuk a film gerincét adó történetet, sok párhuzamot találunk a graffitis csoportok gyakran előforduló filozófiájával: együtt a szabadságért a rosszakarók és az elnyomók ellen. A film szerethető, színes karakterei gyermekkori emlékeket idéznek.

Alkotó: Angel, Cyone

Alkotó: Koen

Közel 30 éve újabb és újabb falfestmények születnek és tűnnek el a Filatorigát Hév megálló közelében. Színes figurák, a laikus által sokszor kivehetetlen feliratok tűnnek fel.

Alkotó: TransOne

Budapest első legálfala 1990 óta biztosít felületet a különböző stílusú, méretű és színű graffitiknek. Meghatározó helyszíne ez a magyar graffiti kultúra születésének, mely időben kicsit megkésve a 90-es évek elejéhez köthető. A Fila (a graffitisek maguk között csak így hívják a helyet) falaira legális munkák kerülnek. Senki nem küldi el az alkotókat munka közben, van idejük az aprólékos kidolgozásra, eltölthetnek akár egy-két napot is a tökéletesítéssel. A pont megfelelő méretű falak ráadásul graffitis szempontból nagyon jó helyen vannak: könnyű kimenni hozzájuk a belvárosból, egyszerűbb összeszervezni a csapatot; a Hév-megálló mellett a rajzokat sokan láthatják, a végeláthatatlan falfelület a vonatsínekkel párhuzamosan fut. A Filatorigát népszerűségében jelentős szerepet játszik a Sziget fesztivál, hiszen tudható, hogy a falat külföldiek tízezrei is látják, a magyar graffiti szcéna egyfajta reklámfelületeként funkcionál fesztivál idején. A fesztivál egy hete alatt  általában többször is lefedik (lefestik) egymást az alkotók, ez a műfaj sajátja. Az alkotókat vigasztalandó száz és száz fotó készül a rajzokról. A dokumentáció pedig nagyon fontos a graffitis világban!

Alkotó: Nikon One

A képek és a videók készítése által megszűnik a graffiti kérészéletű mivolta. Felkerülnek a világhálóra, közösségi oldalak képi tartalmává válnak. Terjedésük megállíthatatlan.

A graffiti művészek (ha esetünkben használhatjuk a művész terminust) alkotói és magánéletében a közösség szerepe nagyon meghatározó. Sok graffitis nem az átlagnak, a laikusnak alkot. Elsődlegesen saját örömére, majd a barátok, a csapat, a „kollégák” számára. Az ő véleményük meghatározó, visszajelzésük fontos. Egymás között megy a versengés, inspirálódnak, nézik egymás közösségi oldalait, véleményt alkotnak. Igyekeznek túlszárnyalni a másik alkotót: jobbat, egyedibbet, különlegesebbet létrehozni.

Alkotó: IamSuzie

Két meghatározó fogalom ad fogódzót számunkra: a tisztelet és a hírnév, szimbolikus szavak. Titkos, belső szabályok alapján működő közösség a graffitiseké. Pontosan tudják, kinek a munkáit lehet befedni (lefesteni), ki az, akiével pedig feltétlen tisztelettel kell bánni. Minél messzebbre száll neve és minél többen látják műveit, annál boldogabb a graffiti készítő maga.

Sugár János a Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékének egyik alapítója és tanára bővebben mesél e két motivációról, és érint egyéb fontos témákat az Urban art című dokumentumfilmben:

A graffiti esztétikai és művészeti értéke gyakran vitatott téma. Sokan vandalizmusnak tekintik, mások a street art (utcai művészet) kategóriájába sorolják. Annyi bizonyos, hogy a graffiti kultúra, és maga a közösség is rengeteget változott a ’90-es évek óta. Már nem csak a nagyon fiatalok társadalomellenes, lázadó, szabadságvágyó megnyilvánulása. A korosztály kitolódott, sokan az alkotók közül egyetemen tanulnak vagy tanultak, művészetük egyben megélhetésükké is vált. Sokan megrendelésre is dolgoznak (például szórakozóhelyek, vendéglátó egységek, tűzfalak díszítései). Az utóbbi években a graffiti műfaja egyre népszerűbb lett, a turizmus és a buli-negyed ugrásszerű fejlődésével párhuzamosan sorra jelennek meg az újabb és újabb jó minőségű alkotások a város tűzfalain. Ezek a művek már egyértelműen esztétikai értékkel bírnak. Idegenvezetők street art túrákon viszik körbe az érdeklődőket, az utcai művészet látványosság lett. A graffiti művészek magyar és külföldi fesztiválokon mutatják meg tudásukat egymásnak és a világnak.

A műfaj illegális vonala sem tűnt el azonban. Sokan nem nézik jó szemmel az új irányt. Hiszik és tettekkel bizonyítják a graffiti illegális, titkolózó és tiltakozó, gyakran politikai utalásokkal átitatott, adrenalinnal túlfűtött világának létjogosultságát.

Felmerül a kérdés, hogy a megrendelések által mennyire vész el a művészi szabadság? Hol van az a határ, melyet az önazonosság, az ideológia és a közösség még elbír? Mi az, ami ezen a ponton már túl van? Ezekre kérdésekre, és még ezer másikra mai modern társadalmunkban folyamatosan keressük a választ alkotóként és befogadóként egyaránt.

Régebbi (értsd: pár évvel ezelőtti) filatorigáti graffiti ügyben ajánljuk ezt a cikket.

Talán épp akkor adta a Goldberger gyár munkásai kezébe a szépirodalmat, mikor én a gimnázium egyik nyári szünetében, hatvan fokos pokolban, vegyszerszagban és vegyi anyagoktól átitatott lucsokban ácsorogtam, nyolc órán át, a kelmefestőben, műszak végére elmerevedett karokkal kapkodva a hengerekről folyamatos üzemben, megállíthatatlanul hömpölygő, frissen festett anyag szélei után. Egy hónap nem a világ, szívünkben savak, ahogy a nóta mondja, védőitalnak tej, idegölő monotonitásra gyógyírnek dobozszám fogyott a dohányozni kiszökdöső munkásasszonyok zsebében lapuló Románc és Symphonia.

Piroska büszke volt rá, hogy a munkások olvasnak, lelkesen beszélgetett velük kölcsönözés közben, és szemet hunyt afölött, ha alkalomadtán egy könyv nem került vissza.

Ez volt a kezdete a pályának,  amire „levelezőn” készült; népművelés-könyvtár szak, ingázás havonta vonattal Debrecenbe és vissza, közben jöttek a gyerekek, három fiú, úgyhogy, ahogy mondogatta, „a nyolcvanas évek eleje kimaradt”. Kimaradt neki a hazai underground zenei élet nagy korszaka, velem együtt – de ezért a hiányért mindkettőnket kárpótolt a 2000-ben, barátságunkkal kezdődő, s haláláig tartó irodalomszervezői munka.

Kéri Piroska és Bárdos Deák Ágnes Palicson

A szíve Óbudáért dobogott, ide járt gimibe, az Árpádba. Évről évre ki nem hagyta volna a középiskola romantikus pillanatait felidéző osztálytalálkozókat, melyeknek szervezője is volt. Lelkesen böngészte, ha eljött az ideje, az  interneten közzétett étlapokat, intézte a Zöld Kapu és a Kerék Vendéglő kerthelyiségeiben az asztalfoglalásokat.

Árpádos osztálytársak, balról a negyedik: Kéri Piroska

Hűsége a múlthoz nem nosztalgiából fakadt: a kapcsolatok ápolása életeleme, életmunkája volt.

Évről-évre  megkönnyezte a  távol maradottak sorát gyarapító halottakat; két osztálytalálkozó közt nem volt rest a nyomaveszett osztálytársak után addig kutatni, míg valami hozzájuk vezető szálra nem akadt. Kitartóan csüngött  telefonon, facebookon, s boldogan újságolta, ha sikerült összehoznia egy randit a harminc, negyven, ötven éve nem látott barátnőkkel, akik többnyire sorsuk rosszra, olykor tragédiába forduló történeteinek „szégyenével” bujkáltak a többiek elől, volt, hogy nélkülözések közt, amit Piroska próbált a maga eszközeivel, főként a figyelmével, odafordulásával, szeretetével orvosolni.

Piroska szíve Óbudáért dobogott, itt lakott, élt az ’56-os események után elítélt édesapja, Kéri József  váci börtöntársa, Göncz Árpád is, az Árpád gimi szomszédságában, a Bécsi úton, ahová a kádári konszolidáció kezdetétől, kislánykorától a rendszerváltásig a Göncz család baráti körének tagjaként felnőttként is el-ellátogatott, utóbb gyakorta felemlegetve a legendává lett históriát a gangos házban a hokedlin üldögélő testőrről, aki hivatalból őrizte, a szemétlevitelkor is követte az egy ideig még ott élő, frissen választott köztársasági elnököt.

Mikor Óbuda Önkormányzata és a Göncz Árpád alapítvány  emléktáblát állított a Bécsi úti ház falán, Göncz Árpád halálát követően, Piroska ott állt – ahogy utána évről évre – egy szál virággal a család, a barátok, az emlékezők körében.

Ahogy ez a csodás életpálya Óbudáról indult, több szálon is, ugyanúgy a tragikus váratlansággal becsapó hiány is fájt Óbudának; a „Golis” időket követően, ahogy az ország számtalan kis könyvtára, úgy a Fő téri Krúdy könyvtár is élvezte Piroska rendíthetetlen közművelődés, népművelés iránti elkötelezettségének, szívbéli lelkesedéstől fűtött kitartó, lankadatlan munkájának hatását.

A Szépírók Társaságának egyik alapítójaként, majd titkáraként, s 2012 óta mint a Társaság elnökhelyettese járta a kis- és nagytelepüléseket, határon innen és túl, minden más ügyét, olykor még a családiakat is alárendelve a kiskönyvtárak irodalmi eseményeinek, az író-olvasó találkozóknak.

Ha nem is óbudai, de harmadik kerületi vonatkozású a család, a fiai sorsának alakulása is, akik a nagy hagyományú békásmegyeri gimnázium tanulói lettek mindhárman, ahogy jöttek egymás után a sorban. A távoli budai elit közegében, a hűvösvölgyi irodalmi szalonok világában szocializálódott fiúk a város másik végébe, a lakótelepi Veres Péterbe jártak édesanyjuknak a gimnázium értékei, törekvései melletti elkötelezettsége jóvoltából.

A Szépírók Társaságának az óbudai Krúdy könyvtárral közösen, immár öt éve elindított Jöjjön ki Óbudára sorozata sem rutineljárásként érte el a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárak egyikeként a Fő térit: a hajdani könyvtáros és népművelő figyelmét nem kerülte el, talán egy blogbejegyzésben megengedhető ezzel dicsekedni,  apám hetvenes évektől datált óbudaiságának legfontosabb színtereként a Krúdy könyvtár – ami a jelenlegi Esernyős kialakításakor került át a Fő tér egyik oldaláról a másikra, kicsit szűkösebb, de annál szerethetőbb körülmények közé.

Kéri Piroska Dragomán Györggyel a Krúdy könyvtárban, Fotó: Varró Erika

A szintén harmadik kerületi Platán Könyvtár is egy régi barátság jegyében a Pók utcai lakótelepen élő író, Noth Zsuzsanna kapcsán került képbe az irodalmi szervezők, s elsősorban a Szépírók Társasága számára, s marad továbbra is kedves, Kéri Piroska munkáját folytatandó.

A Jöjjön ki Óbudára sorozatban, a lakótelepen, a Spar mögötti panelek egyikében élő Szávai Géza író estjét szervezte utoljára Piroska.

Különösen  szívén viselte, s á-tól z-ig, személyes mélységekig ismerte, együttérzőn követte a határon túli magyarlakta vidékek rendszerváltás előtti és utáni áttelepültjeinek életét, az ide emigrált írók pályáját.

Az irodalmi élet hétköznapjain az irodalmi „háttérmunkásokra”, élettársakra, feleségekre, családtagokra is jutott ideje.

A Bukarestről a nyolcvanas évek csernobili katasztrófája során traumatizált, férjével együtt átmenekített, s Óbudán a panelvilág üde színfoltjaként fellelhető Pont Kiadó alapítójaként, mai napig ügyvezetőként tevékenykedő írófeleséggel, Szávai Ilonával is barátságot ápolt, kiadói tevékenységét, főként mint kis kiadóét, különösképpen tisztelve, számontartva.

Piroska szíve a Duna-parti életért is dobogott, a harmadik kerületi partszakaszon kedvenc helyeinek egyike volt a Rómain a Fellini, és a családjával nyaranta látogatott Pünkösdfürdői strand.

Szívesen, bár ritkán látott vendég volt Rómaifürdőn Esterházy Péterék családi házában éppúgy, mint Aquincumban Vámos Miklós és Esze Dóra írók otthonában.

Ha valaki szeretné megismerni például Óbuda régi kávéházait, nincs más dolga, mint bemenni a Vendéglátóipari Múzeumba, és vagy a kiállítások között talál rá érdeklődése tárgyára, vagy a múzeum segítőkész emberei útba igazítják, hol tud utána nézni vagy melyik kutatót érdemes megkérdezni erről. Járványos-karanténos időkben ez kicsit nehezebb, de a Múzeum így is segít: a honlapon eligazítást kaphat arról, milyen kutatható kincseket raktak ki a netre.

Felrakták a teljes tárgykatalógust! Gyorsan rákerestem és megtaláltam, hogy kedvenc fadoboz-teatartóim elődjei milyen célt szolgáltak.

A teljes 20. századot felölelő többezres képeslapgyűjteményben is keresgélhetünk régi helyeket. Annyit olvastam már a Fő téri Központi Kávéházról, most végre meg is nézhettem.

Régi hirdetmények, plakátok, számlák, évkönyvek és egyéb vendéglátós cédulák között kutakodva igazi aranyásóknak érezhetjük magunkat, hátha valamelyik cetlire valaki felírta az élet nagy titkait, nekünk már csak meg kell találni. Addig is rácsodálkozhatunk az 1920-as sörbojkott felhívására, vagy arra, hogy 1947-ben a magas árak ellen is szerveztek tüntetést.

És a digitális gyűjteményben is igazi gyöngyszemekre lehet bukkanni. Kíváncsi vagyok, ki látta már Óbuda sörét, sőt, ki ivott már belőle?

Szerencsére Óbudán sok a sétálóutca és mivel a játszótérre tartottak, már nyugodtan előre szaladhatott, Apa nem szólt rá. Azt tudta, hogy addig nem kezdhet bele a titkos tervébe, amíg Apa le nem ül a padra és bele nem mélyed a simogatós telefonjába. Annak ellenére biztos volt ebben a forgatókönyvben, hogy Apa komoly képpel ígérte meg Anyának indulás előtt, hogy nem fog telefonozni.

Eminek Apával és Anyával is voltak titkai: ki nem mondott, összekacsintós, könnyű kis titkai. Például, hogy ha Emi Apával van, nem kell Anyát különösebben terhelni a kirándulás részleteivel: a játszótér sarkából bonyolított munkahelyi telefonok, a telefonos-tankos játék második szintje éppúgy köztük maradt, mint az ebéd előtt elnyalintott csokiöntetes fagyi és egy-egy nem túl finom tolakodás a csúszdánál. Nem volt ezzel különösebb baj, hiszen Emi arról is hallgatott, hogy Anya is megenged magának egy-egy ötpercesre tervezett, de fél óránál sosem rövidebb telefonálást a barátnőivel és nem szól a diétázás közben megejtett jelentéktelen cukrászdalátogatásokról Apának, aki ezekben a nehéz időszakokban kénytelen párolt spárgán és hajdinakásán élni. Emi szerette ezeket a kis titkokat, puha érzés volt tartogatni őket, összenevetni a szüleivel vagy éppen egyedül kuncogni azon, hogy a felnőttek azt hiszik, hogy attól, hogy valaki ötéves, még nem ismerheti őket úgy, mint a tenyerét.

Most is igaza lett, mert odaérve Apa a játszótéri hangján szólt hozzá és előtte kétszer megköszörülte a torkát:

– Emi drágám, ideteszem a homokozójátékaidat, kicsit leülök, kaptam egy fontos e-mailt…

Emi a játszótéri mosolyával nyugtázta és békésen a homokozóba ült, háttal a padnak. Apa egy perc múlva elveszett a telefonjában (Emi meg mert volna rá esküdni, hogy a tankos játék szignálját hallja, de ez most neki direkt jól jött)

– Akkor most! – mondta magának elszántan és kibújt a cipőjéből. A lábán természetesen a csillogós-tündéres zokni díszelgett ezúttal patyolattisztán, mert Anyának sikerül kimosnia a hétvégén. Emi a homokozó széléhez kezdte dörzsölgetni a talpát és hamarosan érezni kezdte a bizsergős viszketést. Nem telt bele egy perc és Nana meg Lulu, a két zoknitündér máris ott pörgött a homokozóban.

– Na szia! – mondta Lulu elégedetten és kényelmesen elhelyezkedett egy körteformában.

– Örülünk, hogy újra látunk Emi! – tette hozzá udvariasabban Nana. – És köszönjük, hogy engedtél minket kimosni.

– Ja, király így szaft nélkül – erősítette meg Lulu is és elégedetten nézegette a csillogós szoknyáját. – Jó kis hely! Csúszdázunk? – kérdezte és szemét végigjáratta a játszótéren.

– Jaj, Lulu, nem azért vagyunk itt és különben sem láthatnak meg minket. Azért vagyunk itt, hogy Emi kívánságát teljesítsük. Emi, mi a kívánságod?

Mielőtt Emi válaszolhatott volna, Lulu újra türelmetlenül közbevágott:

– Jól van, majd teljesítjük; de nem csúszdázhatnánk előtte? Álló nap a talpát nézzük, ennyi nekünk is jár. Úgysem vesznek észre, vagy azt hiszik, hogy lepke vagyok.

Emi már megszokta, hogy a két zoknitündér nagyon különböző természetű. Ha nem lett volna ilyen izgatott, elvitte volna Lulut csúszdázni (bár Nana mindig sokkal kedvesebb és udvariasabb volt vele, Lulut jobban kedvelte, mert kicsit hasonlított rá). De ő már alig várta, hogy a szokásos szócsata elüljön a két tündér között és előállhasson a kívánságával.

– Azt kívánom, hogy felnőtt nő lehessek!

– Oké – legyintett Lulu – utána csúszdázhatok?

Nana azonban aggodalmas tekintettel nézett Emire és így szólt:

– Ezt meg kell néznünk a Könyvben.

– Könyvről eddig nem volt szó – húzta össze a szemöldökét Emi, majd lopva a padra sandított.

Apa – talán végzett a második szinttel, vagy csak szünetet tartott – éppen Emit kereste a szemével. Emi mosolyogva integetett neki, de közben izgatott hangon ezt suttogta:

– Nem tudom, mit kell ezen megnéznetek, de nincsen túl sok időm.

Csiki Emese illusztrációja (ahogy a nyitókép is)

Nana közben néhány krakszot csinált a pálcájával, aminek következménye képpen egy hatalmas piros borítós könyv huppant  homokba. A borítóján ez állt:

NEM TELJESÍTHETŐ KÍVÁNSÁGOK

– Ebben vannak azok a kívánságok, amiket nem szabad teljesítenünk – mondta, miközben lapozgatni kezdett. – Lássuk csak itt az F betű: flamingóidomítás, fogmegváltás… Nem, előrébb lesz… felnőttbosszantás… itt van! Felnőtté varázslás!

Lulu, aki láthatóan nem izgatta magát a tiltott kívánság miatt, most felnézett a homokpiszkálásból.

– Miért nem válthatunk meg fogat?

– Mert azt a fogtündérek csinálják – válaszolta Nana.

– Na persze – vonta meg a vállát Lulu -, a fogtündérek! Pénzt keresnek és mégis mindig nyafognak, hogy milyen sok a munkájuk! Nem bírom őket…

– Egy szó, mint száz, kedves Emi, nem csinálhatunk belőled felnőtt nőt, mert itt ez áll: kiskorú tündér kiskorú embert nem varázsolhat felnőtté, mert nincs hozzá meg a megfelelő jogosultsága. Ez a varászlat felnőtt tündérek számára is kizárólag rövid időre és csak pedagógiai célzattal engedélyezett.

– Szóval ti kiskorú tündérek vagytok?

– Miért mit gondoltál? – kérdezte Lulu és két ujja közé csippentve felemelte Emi zokniját – Ez egy gyerekzokni. Hogy lenne már rajta felnőtt tündér? Semmi izgalmasat nem csinálhatunk. Semmi időutazás, aranytojást tojó tyúk, kakassarkon forgó palota. Uncsi kis gyerekkívánságok: csokis tejbegríz, matekházi, májnkráftos tornacipő…

– Felnőtt nő szeretnék lenni – toppantott dühösen a kislány -, olyan, aki után megfordulnak az utcán és azt mondják, hogy hű, de fényes a csizmája szára, meg hű, de baba a csillogós-csatos öv a derekán!

– Na, mondjuk csillogós csatos övet azt tudunk – pattant fel Lulus és már pörgött is, magával húzva Nanát és hamarosan ott csillogott a kezükben egy rószaszínű, csillogós-csatos öv, szív alakú csattal és strasszkövekkel.

– Nagyon szép – mondta Emi -, de még nem mondtam, hogy ezt kérem.

– Ja, bocsi… – húzta be a nyakát Lulu – azt hittem. De nagyon csini.

Emi a derekára tette az övet és sóhajtott.

– Igazából már nagyon szeretnék divatmodell lenni.

– Sajnálom, Emi, hogy csalódást okoztunk – hajtotta le a fejét Nana és alig hallhatóan felsóhajtott. Egy pillanatig hallgattak, de Lulu hirtelen a térdére csapott:

– Lehet, hogy felnőtté varázsolni nem tudjuk, de eljátszani, hogy felnőtt, el tudjuk! Kéne hozzá egy ruha, legyen egy guccsi vagy verszacse vagy mittudomén ….

Emi nyitotta volna a száját, de Nana már perdült is a varászláshoz és néhány fordulat Emin egy hófehér ruhaköltemény pompázott.

– Gyere már ki a homokozóból, még összekoszolod. Igazi szaténcsipkeorganza, vagy mi a fene. Meg jobb lenne, ha apukád nem látna meg.

Emi kikászálódott a homokból és a fák közé nyargalt a tenyerén ülő zoknitündérekkel. A fák között aztán kezdődhetett az igazi mulatság! Emi copfjait dobálgatta fel és alá sétált az öreg platánok alatt, igéző pillantásával babonázva meg a nemlétező nézőközönséget. Lulu a kezéből tölcsért formázva pedig közvetített:

– És kérem szépen itt látható Amália Bjútiful, aki egy egydi tervezésű, földig érő nemtudommit visel… ugye, milyen gyönyörűen fordul… és hogy csillog a csizma a lábán!

Nana pedig – félredobva minden illemet – lelkesen tapsolt és ujjongott.

Teljesen belefeledkeztek a divatbemutatóba: észre sem vették, hogy a játszótér lassan kiürül és már csak Apa kering egyre idegesebben a parkban Emi nevét kiabálva.

– Egy pillanat Apa! – kiabált ki Emi a bokorból. Pillanatok alatt kibújt a ruhából és lecsatolta az övet. Ez utóbbit a homokozóvödörbe rejtette, később még jól jöhet. Hálásan rápillantott a tündérekre és nyújtotta a zoknis lábát, hogy barátai visszaköltözhessenek.

– Várj! – kiáltott Lulu – Még csak kettőt kívántál!

– Ha jobban belegondolunk, egyet sem kívánt, csak te voltál túl gyors.

– Igaz – hajtotta le a fejét a tündér.

Emi rámosolygott.

– Azt kívánom, hogy egy egész órátok legyen csúszdázni a játszótéren!

Azzal hátat fordított és futni kezdett Apa felé. Amikor Apa biztonságos tenyerébe csúsztatta a kezét, apró tündérsikoltásokat hallott a háta mögül.

– Mi lehet ez? – forgatta a fejét Apa is. – Valami madár?

Emi huncutul hátrasandított és azt mondta:

– Talán valami madár.

Mintha ellentmondás lenne a kettő között. Talán az lehet az oka, hogy anyám nem a természet vadvirága, éppen ellenkezőleg, feltűnően elegáns,  és az elegancia mintha nehezen férne össze a szelídséggel, nem tudom, csak feltételezem, egyszóval anyám az a típus, aki nemcsak „jól tartja magát”, hanem „még mindig ad magára”, mint egy királynő, délcegen vonul végig a körfolyosón, szándékosan a déli bejáraton jön be a házba, mert az van a legmesszebb a lakásunktól, és így elvonulhat vagy ötven ablak előtt, vagy akár száz ablak előtt, mert néha az első emeleten is tesz egy kört, és időnként ezt-azt a lépcsőházban felejt, hogy visszamehessen érte. Kivesz valamit a gurulós cekkeréből, és ott hagyja a lift környékén, egy céklát például vagy néhány krumplit, többnyire gumós zöldséget, ebből is látszik, hogy azért óvatos duhaj, szerencsére az egész cekkert csak egyszer hagyta lent, kiabáltam is vele, és jogosan kiabáltam, jól tudom, hogy nem mindig jogosan kiabálok, de ez jogos volt, a mai világban nem lehet egy egész cekkert a lift előtt hagyni, még egy ilyen viszonylag biztonságos házban sem, mint a miénk, én nem tartom egyébként kiemelkedően biztonságosnak, de egyesek szerint ez itt a földi paradicsom, mondjuk ők ugyanazok, akik szerint anyám döbbenetesen szép asszony.

(Forrás: Fortepan.hu Abbázia kávéház, 1969)

Valami oknál fogva – maradjunk most ennél a homályos „valami oknál” – anyám a mai napig azt hazudja mindenkinek, hogy szépségipari szolgáltatások garmadáját veszi igénybe, a ruháit varrónő varrja, a körmeit manikűrőssel és pedikűrössel csináltatja, kozmetikushoz jár, masszőrhöz jár, fodrászhoz jár, néhány éve még személyi trénerhez is jár, nyilván ő maga is elhiszi, mert igen büszke rá, ez a minimum, mondogatja, mintha máshogy nem lehetne igényes nő, az életcélja, hogy ő legyen a megtestesült igényes nő, még hetvenként évesen is. De jaj, a sötét titok, hogy szegény anyukám valójában egész életében önmaga varrónője volt, és manikűröse, pedikűröse, kozmetikusa, masszőre, személyi trénere, és fodrásza is, ez az ő nagy szégyene, hogy mindezekben ő rendkívüli tehetséges, igaz, hogy az elmúlt néhány évben ebben-abban már segítségre szorul, cinkosokra van szüksége.

Ezért van, hogy ma a város másik felére, egy Magyar Múzsa nevű szépségcentrum telephelyére kell elzarándokolnom, átveszek három kiló iráni lila agyagot, anyám az interneten rendelte rendkívül jutányos áron, de a kiszállítás díját szokás szerint sokallta, egyébként nem szokott össze-vissza rendelgetni mindenhonnan, nem ment el az esze ebben az értelemben, megvannak a jól bejáratott beszerzési helyei néhány villamosmegállóra tőlünk, az mégiscsak túlzás, hogy ehhez a Magyar Múzsához konkrétan egy pusztán keresztül vezet a buszút. Képtelenségnek tűnik, hogy Budapesten ekkora puszták legyenek, nem is hinném el, ha nem a saját szememmel látnám, a távolban mintha tehéncsorda vonulna, az állatok fájdalmasan bőgnek az ég felé, de nem, csak egy hátára fordult teherautó rozsdásodik a naptól kiégett fűben. A buszon alig néhányan ülünk, biztos vagyok benne, hogy a sofőr nem tart be semmiféle sebességkorlátozást, ebből a szempontból szerencsés, hogy nem anyám jött a három kiló iráni lila agyagért, még én sem vagyok annyira edzett, hogy az ülésről úgy álljak fel és az ajtó fölötti jelzőgombot úgy nyomjam meg, hogy közben a rázkódástól ne ütődjek neki néhányszor ennek-annak. Nem kellett volna ilyen hamar felpattannom, a telefonom GPS-e szerint, amit egész úton figyelek, még eltart egy darabig az út, mielőtt a busz befordul majd abba a megállóba, ahonnan negyedóra gyaloglással elérem a Magyar Múzsa telephelyét, jobb lett volna még nyugiban maradni, csak a két üléssel odébb ülő férfi túl sokszor nézett felém, némileg bizalmaskodónak találtam a tekintetét, a szokásos passzív agresszív kapcsolódási kísérlet, amit annyiszor megtapasztalni a tömegközlekedés során, tizenkettő egy tucat, érdemes megtanulni kezelni az ilyesmit, ezt mondogatom magamnak, ez a minimum, ne akarjam rögtön kinyomni a szemét, különben tévedhetek is, talán egy nagyon rendes emberről beszélünk, ilyesmiben egy nő ritkán téved, és még akkor is egy állatnak érzi magát, mert rosszat feltételez egy ismeretlenről.

Visszatérve anyámra, mostanában gyakran gondolok arra, hogy miután hamarosan betöltöm a negyvenet, ideje magam mögött hagynom életemnek azt a szakaszát, amely során minden életképtelenségemért őt okoltam, el kell végre fogadnom, hogy eddig jutottam, kész, feldolgoztam, kijavítottam, átkereteztem, amit tudtam, a többit pedig már úgysem fogom ezután sem, úgyhogy el is engedhetném, egy fedél alatt élünk, látnom kell anyukámban a jót, példát kell mutatnom ebben a fiamnak, na, ez igazán fontos, hogy a szép pillanatokat, a lábát áztatta, amikor elindultam, az a teknő már vagy száz éves lehet, Zolika papírhajót helyezett óvatosan a víz felszínére, a júniusi napfény beszökött a hallba, ezt a képet kell dédelgetnem.

Mindjárt megáll a busz, sejtettem, a férfi is feláll, a másik ajtóhoz is mehetne, világossá téve, hogy nem akar tőlem semmit, de nem, ő itt hajladozik himbálózik mellettem a kapaszkodóról lógva, ugrat a busz megint, a széktámla a gyomromba nyomódik, sírhatnékom támad, az a baj, hogy nehezen tudom szétszálazni ezeket a negatív ingereket, pedig tapasztalt vagyok, én már képes vagyok kívülről látni, hogy amit a világ igazságtalanságának érzek, az csupán kisebb-nagyobb kellemetlenségek együttese, ez a férfi nem sejti még, hogy megvannak az eszközeim, én nem fogok ebben a pusztában megdögleni.

“Pedig nem volt mindig így! – nevet Cecei Gergely – a legendás sváb família családfője, Kéhli mama olyannyira nem állhatta a halat, hogy szó szerint titokban készült a halétel. Megvárták, amíg a mama kiteszi a lábát a vendéglőből, ekkor gyorsan előkerült az alapanyag. Sietni kellett az elkészítésével. Mire a Mama visszatért, a fogásnak készen kellett lenni!

“A ponttyal nem vagyok jóban, de szeretem a halat” – folytatja Cecei Gergely – “És a vendégeink is. Tudom, hogy mi magyarok kevés halat fogyasztunk, a vendéglő közönségére azonban ez nem igaz. Kereken két hónapig volt zárva a vendéglő, május 19-én nyitottunk újra, egyelőre szűkített étlappal. A halételeket igazából nem is mertük volna felvenni a fogások közé, de a vendégek keresték. A serpenyős pisztrángból ma is több adagot adtunk ki. Ötéves kisfiamnak is ez a kedvenc fogása, azt mondja, ennek a halnak van feje is, farka is, és ez nagyon tetszik neki.”

Cecei Gergely

(Fotó: Sipőcz Krisztina)

A Kéhli vendéglőben a hely szelleméhez híven magyar halfajtákat kínálnak, harminc éve ugyanazzal a magyar beszállítóval állnak kapcsolatban. Jól tudják, hogy a hal kényes jószág, nagyon fontos a kiváló minőség és a frissesség. Mindkettőt garantálják.

Az Óbudai halászlé pontyból készül, passzírozzák. A vendég kívánsága szerint ponty- vagy szürkeharcsa filével tálalják. Én meg örülök, mert – bár a beszélgetés elején elmeséltem, hogy bajai vagyok – Gergely hangjában nyoma sincs a feszélyezettségnek. Nem is kell, nem vagyok én az a véresszájú halászlé fesitiszta, aki őrjöngve bizonygatja, hogy csak a gyufatésztás bajai, ettem én már fantasztikus passzírozott halászlét is! És fogok is, gondolom magamban.

A híres – hírhedt? – bajai halászléről annyit mindenki tud, hogy tésztával kell enni és nem kell passzírozni. Ez így van, sőt, a bajai halászlé története egészen pontosan ott kezdődik, hogy Baján máshogy készítik elő a halat. Egy bajai ponttyal a halasnál nem történik más, mint az, hogy kibelezik, aztán feldarabolják. Nem vágják le az uszonyokat, nem filézik ki a farkát, megbecsülik a fejét is: a kopoltyú alatt marad jó két centi szálkamentes gallér – a hal legjobb része –, aztán kettévágják. A patkók is vastagabbak, a farok egyben marad. A bajai halas kérésre nemcsak darabolja, de be is sózza a halat, így valóban konyhakészen vihetjük haza. A belsőséggel együtt.

A bajai halászlé különleges alakú bográcsban készül. Ez a bogrács alakjában tér el a gulyásbográcstól: felfelé szűkülő szája van. Mivel a lének mindvégig erős lángon kell forrnia, a lobogó léből előtörő gőz a bogrács szűk szájánál “megfordul”, visszaáramlik a bográcsba, nem forrja el magát, és így is sűríti a levet.

A bajai halászlé pontyból vagy vegyes halból készül. Ha vegyes halból készítjük, a hal nagy része (kb. 80%-a) akkor is ponty legyen. A vegyes halból készült bajai halászlé nehéz műfaj, sok gyakorlás kell ahhoz, hogy az ízek harmonikusak legyenek, kerek egészet alkossanak, különben megtörténhet, hogy főzünk egy csukaízű pontyhalászlét. Személyenként fél kiló halhúst számoljunk, és a halasnál mindig kérdezzük meg, pontosan mennyi volt a hal súlya. Ez azért fontos, hogy tudjuk, mennyi vízzel öntsük majd fel. Ha magunk bontjuk, daraboljuk, a feldarabolt halat sózzuk be, majd hagyjuk állni egy-másfél órát.

Ahány kiló halunk van, annyiszor vegyünk egy közepes fej hagymát, daraboljuk fel apróra és szórjuk rá a bográcsba rétegesen letett halra. Hagyhatjuk ekkor is állni, hogy a hagyma is átjárja kicsit a hal húsát. Ezután öntsük fel vízzel. A víz mennyisége változó, aki sűrű lével szereti, az kilónként egy liter vízzel önti fel a halat, de jóval gyakoribb, hogy egy kiló húshoz 1,2 – 1,25 liter vizet adnak. Ha mindezzel készen vagyunk, beledobunk pár macskapöcse paprikát és a tűz fölé akasztjuk a bográcsot. Forrásig nincs vele dolgunk, addig kifőzhetjük a gyufatésztát.

Mikor a bográcsban felbukkan a világosbarna hab, legyünk résen, mert pillanatokon belül forrni kezd a lé. Ekkor adjuk hozzá a fűszerpaprikát, kilónként egy jó púpos evőkanálnyit. A bajai halászlét sohasem keverjük meg, akkor sem, mikor a fűszerpaprikát rászórtuk: megfogjuk a bogrács fülét és gyors mozdulattal megforgatjuk néhányszor, hogy a fűszerpaprika elkeveredjen. Néhány perc múlva kóstolunk sóra, aztán újabb öt-hat perc múlva, mikor a fűszerpaprika elkezdett szétfőni, újra kóstolunk. Ekkor tegyük bele a belsőséget is. Ha ritkának találjuk a levet, szórhatunk rá még fűszerpaprikát. Innentől kezdve ne mozduljunk el a bogrács mellől, figyeljünk a halászlére, mert a forrástól számított 25-30 perc múlva a bajai halászlének már az asztalon kell lennie.

Ha Óbudáról, az óbudai gasztronómiáról van szó, a Kéhli Vendéglő kikerülhetetlen. Természetes, hogy legyen egy kultúrtörténeti história, ami az étteremhez és a beszélgetésünk témájához, a halételekhez kapcsolódik.

“Édesapám először üzletvezetőként dolgozott itt, az akkor még Híd Étteremnek nevezett vendéglőben. Egészen a hely megszállottja lett, rabul ejtette a vendéglő története, kulturális jelentősége, mindvégig igyekezett megőrizni a századfordulós hangulatot is. A rendszerváltás idején egy óriási összegű hitelből vásárolta meg az éttermet és kutatta fel a Kéhli család leszármazottait, hogy a hely neve újra az lehessen, ami volt. Ebben az időben kialakult itt a törzsvendégek egy csoportja, ma leginkább gasztro-körnek mondanánk. A társaság tagjai hétről-hétre összegyűltek. Mindenki hozott egy receptet, ami a konyhában el is készült. Ennek a társaságnak az egyik tagja Takács Pista, aki egy fogas receptet hozott. Ennek több, mint harminc éve. Az ételnek akkora sikere volt, hogy Takács Pista fogasfiléje azóta is étlapon van. Pedig már rég le kellett volna vennünk! De lehetetlen, amikor megpróbálkozunk vele, a vendégeink azonnal visszakövetelik!”

A recept egyébként – ahogy a kiváló receptek általában – hihetetlenül egyszerű. A vajon sült fogashoz egy fokhagymadarabokkal és gombával készült ragut adnak, és habos burgonyapürével kínálják.

Itt egy pillanatra elmélázunk. Nem csak a régi időkön, a közelmúlton is. A Kéhli nehéz időkön van túl. “A vendég eddig is fontos volt, most még inkább fontos lett számunkra! Megindító volt, amikor a nyitás után a törzsvendégek eljöttek és kifejezték az örömüket, a szeretetüket. Ez nagyon sokat számít, mi pedig mindent megteszünk azért, hogy a vendéglő a régi fényében ragyogjon. Mert most sokkal csendesebbek az esték.”

“Micsoda véletlen, pont az alatt a tábla alatt ülök, aminek az a felirata, hogy “Halászlé és túrós csusza, erről híres Óbuda!” – nevet fel a kissé súlyos csend után Cecei Gergely. A túrós csuszához a Kéhliben harcsapaprikás dukál – vagyis inkább fordítva. A múlt őrzésének jegyében Kadarkát kínálnak hozzá.

Én pedig hosszú percekig merengek azon, milyen jó lesz a meleg nyári estéken az élőzene mellett halvacsorát rendelni ezen a helyen, ami annyi mindent túlélt, ami féltve őrzi a múltat, a tradíciót. Túléli ezt a keserű pár hónapot is, az egymástól való elszakítottságot és újra koccinthatunk egy könnyű kadarkával, élőzene mellett. Önfeledten, otthonosan, ahogy rég. Ahogy mindig is.

Beatles – A Hard Days Night

Apám sokat dolgozott Nyugat-Németben, az Eneszkában, ennek könnyűzenei pallérozódásom későbbi stációiban is fontos a szerepe, de annál fontosabb az első könnyűzenei élményem – hogy a reneszánszát élő rendőrmagyart citáljam – tekintetében. Egyik útjáról egy kilencvenperces magnókazettával állított haza, amin, most már tudom, főleg az A Hard Days Night című lemez dalai szerepeltek. A családi legendárium szerint minden nap meg kellett hallgatni a kazettát, ami éppen ezért viszonylag gyorsan tönkre is ment. Áldozata azonban nem volt hiábavaló: a Beatles életre szóló kedvenc lett, sőt bizonyos értelemben önmagán túl mutatva is meghatározta a későbbi zenei ízlésemet.

The Smiths – The World Won’t Listen

Emlékszem, kamaszként a leányfalui strandon fekszem, minden bizonnyal az árnyékban, már akkor is utáltam a napon rohadni, és talán a Világ Ifjúságát olvasom, ami beszámol arról, hogy 1986-ban az év majdnem összes angol zenei díját a Smiths nevű együttes söpörte be. Akkor még fogalmam sem volt, hogy kik ők, de nem sokkal később a nyolcvanas évek popkulturális ízlésformálásában kulcsfontosságú Albumajánlat című rádióműsorból felvettem a zenekar The World Won’t Listen című lemezét, aztán pedig különféle budapesti szaküzletekből beszereztem a zenekar sorlemezeit. Vajon mi tetszhetett meg akkor a Smiths-ben? Mi ragadott meg? Most biztos azt mondanám, hogy a lendület, az érzékenység, az izgalmas hangzás és a jó szövegek egyvelege, meg a fazonok, akkor egyszerűen csak azonnal betalált – az, hogy ezt meg is magyarázzam, csak később jött.

U2 – The Joshua Tree

Talán valahol nyaralni voltunk, de biztos, hogy nem Budapesten láttam a Live Aidet. Ez csak azért fontos, mert onnan már emlékszem a U2-ra, de igazán akkor lettek fontosak, amikor gimnazista lettem. Az Unforgettable Fire című megelőző lemezt – amit most már majdnem annyira szeretek, mint ennek a bekezdésnek a tárgyát, azon az albumon bontakozott ki az Eno-Lanois-U2 produceri-zenekari együttműködés – is nagyjából akkor hallgattam meg, amikor 1987-ben megjelent a The Joshua Tree. Egy évig minden áldott nap meghallgattam, nem viccelek, nem túlzok, szerintem angolul is innen tanultam meg, azt hiszem minden egyes sorát kívülről tudom, álmomból felkeltve is. Azóta persze már jobban látom a dolog irónikus-giccses oldalát is, Bono pátoszát, a zenekar naív Amerika-tripjét, a szövegek néhol túlcsorduló emelkedettségét – de leszarom; amikor a lemezt hallgatom ugyanúgy 15 vagyok, bizonyos értelemben ugyanabból az alapállásból figyelem a dalokat a mai napig.

The Cure – Kiss Me Kiss Me Kiss Me

Arra a pillanatra, hogy mikor hallottam Cure-t először nem emlékszem, arra viszont, hogy ezzel a lemezzel hogyan találkoztam, teljesen pontosan. Az egyik legjobb gyerekkori barátom pár évet Koppenhágában töltött el, az apja diplomata volt, és amikor nyáron hazajöttek néhány hétre, mindig hozott magával olyan ínyencségeket, amiket idehaza képtelenség volt beszerezni. Ráadásul jó ízlése is volt, olyan zenéket is mutatott, amiket én nem ismertem. 1987 nyarán például két nagyon fontos lemezzel érkezett haza: az Echo and The Bunnymen The Game című albumával és a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-vel. A legtöbb embernek azt hiszem a sötétség meg az elidegenedés jut eszébe a Cure-ról, a dark, miközben ez a lemez, meg már az előző, a Head On The Door is olyan, mint egy kaleidoszkóp, ezerféle szín, ezerféle hangulat, ezerféle hangzás, valami őrült parádé, az egyik pillanatban egy hosszú pszichedelikus gitárszóló, a másikban egy funkos popsláger, a következőben meg egy szélesvásznú gitárpop-dal. Szóval, vágás, 1987 nyara, ülünk a nagyszobában a hifi-torony előtt és kazettára vesszük ezt a duplalemezes popcsodát.

Depeche Mode – Some Great Reward

Legalább három Depeche Mode-lemezt ideapplikálhatnék, ha már az életem filmzenéje-tematika van, meg egyáltalán a Depeche Mode, az eleve életem filmzenéje úgy ahogy van, az 1985-ös volán pályás budapesti Depeche Mode-koncert életem első komoly ilyen típusú eseménye volt, szóval tényleg nehéz döntés. De oké, legyen a Some Great Reward. Mégpedig azért, mert ez volt az első lemez tőlük, amit valós időben hallottam – természetesen ezt is az apámtól kaptam, aki, amikor valahol az NSZK-ban dolgozott, bement az adott város legfaszább lemezáruházába, megnézte, milyen lemezeket ajánlanak, belelapozott a fiataloknak szóló zenei lapokba, jellemzően a Bravóba, majd az összegyűjtött információk alapos elemzése és értékelése után kiválasztotta a megfelelő albumokat. Így 1984-ban a Some Great Rewardot, ami amúgy is emblematikus Depeche Mode-lemez, ezzel törtek be az igazán fontos zenekarok közé, meg egyébként Nyugat-Németországban készült, pontosabban a nyugat-berlini Hansa stúdióban, ahol amúgy még egy csomó klassz és fontos lemez készült, a „berlini” Bowie-albumok egy része, Nick Cave-lemezek, a U2-féle Achtung Baby, és így tovább. Évekkel később, egy berlini út során el is vándoroltam oda, mint kétségtelenül kihagyhatatlan kegyhelyre.

REM – Green

Néha, sőt elég gyakran azt gondolom, hogy ha csak egy zenekart kellene megnevezném, mint legfontosabbat, akkor az REM lenne az. Valószínűleg bennünk egyesül(t) mindaz, amit a rockzenéről gondolok, hangzásról, dalírásról, attitűdről, miegyebekről. Jellemzően nem jut eszembe, hogyan vagy hol hallottam őket először, talán a Music Televisonben, de ha nem is ott először, akkor is pontosan emlékszem, hogy a Green egyik klipes számát, az Orange Crusht egészen biztosan ott, de szerintem a félmeztelenül táncolós Standet is, aztán az Green turnéját dokumentáló csodás Tourfilmet ugyancsak (aminél klasszabb koncertfilmet azóta is keveset láttam). Mondhatnám persze az Out Of Time-ot, amivel úgy istenigazából befutottak, meg a tényleg szinte tökéletes Automatic For The People-t amivel egyenesen a világ egyik legfontosabb zenekara lett az REM, de nekem mégis a Green lett az, amivel a leginkább képes lettem azonosulni; zakós-farmeros csávók, akik láthatóan nagyon kívül állnak mindenen, akik a saját elvárásaik szerint haladnak, egy introvertált-exhibicionista énekes, aki egyszerre kompatibilis egy egyetemi könyvtárral és az arcátlan polgárpukkasztással is, egy zenekar, amelyik nem felemelt mutatóujjal írt szövegekkel mondja meg, mit kell gondolni a világról, de akiknek minden sorából tök világosan sugárzik, hogy mit gondolnak a világról. Arról a világról, ami az enyém is.

The Clash – London Calling

Volt egy kilencvenperces kazettám. Az egyik felén a Sex Pistols lemeze volt (mármint az az egyetlen igazi), a másikon meg a Clash első albuma. De most nem arra gondolok, bár azt is nagyon szeretem. Hanem a következőre, ami megmutatta, hogyan lehet továbblépni, bátran kísérletezni, hogyan lehet címkéket (jelen esetben a punkot) meghaladni, úgy, hogy mégsem tagadod meg önmagadat. Csak hogy átkössek a bekezdésnyitó kazettától: a London Calling is kazin volt meg először, de egy műsoroson, valami nagyon ócskán, már nem is emlékszem hol vettem meg, még az is lehet, hogy valami hamisított Takt volt, sőt, leginkább erre tippelek. Ó, azok a jó lengyel Taktok, később még egy csomó minden lett meg így, rajtuk, az első Pearl Jam, egy Leonard Cohen-válogatás, meg még pár fontos darab. A London Calling azt a trükköt tudja, amit nagyon kevés lemez a poptörténelemben, hogy úgy egységes és nem széteső, hogy közben ezerfelé tart: punk rock, gitárpop, rockabilly, reggae / dub, jazz, soul, ezek különféle kereszteződései, és a végeredmény mégis egy nagyon is jól látható kontúrokkal rendelkező, nagyon sajátos lemez.

Blur – Parklife

Talán, sőt egész biztos, hogy a fazonjuk fogott meg elsőre, mackófelsős fiatal csávók, ilyen magamkorabeliek ugrálnak az MTV-n 1994 tavaszán, meg persze a zene is, a Girls and Boys egyszerre volt vicces és menő és okos, ők pedig pont egy olyan pillanatban érkeztek, ahol a mainstream pop mellett többnyire borongós grunge-zenekarok, meg komoly és komolykodó rockzenészek adták ki a nagyobb képet. Egyszerűen nem lehetett nem látni, hogy ez itt valami teljesen más, közben meg nagyon is ismerős, hiszen annyi minden eszébe juthatott a lelkes fiatal felnőttkorú zenebuzinak: a hatvanas évek, a nyolcvanasok, a Madness, a Beatles, a Kinks, a Blondie, a Clash, a Pistols, a Smiths, és még annyi minden más, de, mondom, a lényeg az volt, hogy jött ez a dolog és tekert egyet a fennálló rendszeren. Aztán a következő években kétszer is láttam őket Bécsben, az egyik alkalommal még Damon Albarnt is fotózhattuk, milyen kár, hogy egy olyan fényképezővel, amiben nem volt film. De az már egy másik történet.

David Bowie – Hunky Dory

Már jó ideje nem a Hunky Dory a kedvenc Bowie-lemezem, nem azt rakom fel kapásból, ha eszembe jut, hogy be- vagy felrakjak valami Bowie-t, sokkal inkább valamelyik berlini lemezét, esetleg a Scary Monsterst, a Station to Stationt, vagy az utolsót, a Blackstart, szóval ez az album sokadik helyre csúszott vissza a Bowie-toplistán. Mivel azonban életváltoztató lemezekről beszélek, ezt kell megvallanom, ez volt az első, amit hallottam. És basszus, erre sem emlékszem, hogy hol, hogyan, mikor. Talán Szalay Peti barátomtól kaptam meg kazettán valamikor 1988-ban, hogy hallgassam meg. Bowie nevét már ismertem, találkoztam vele, biztos, hogy láttam a Live Aid-közvetítésen, vagy valamelyik 80-as évekbeli slágerét a Zenebutikban, vagy hallottam valahol a rádióban, de egészen addig Bowie nem nagyon volt más, mint egy híres popelőadó, akihez nincs túl sok közöm. Közöm így lett hozzá, és innentől meg nagyon. Mit mondhatnék még? Örülök, hogy ugyanabban az időben élhettünk.

Radiohead – OK Computer

Azt mondják, valami kutatás is van róla, és én is ezt gondolom – már csak azért is, mert a tények, mármint a saját élményeim is azt bizonyítják -, hogy az embert a legfontosabb zenei élményei körülbelül 15 és 25 éves kora között érik. Ilyen értelemben az egyik utolsó, sőt, ha jobban belegondolok, az utolsó nagy, életváltoztató, nagy horderejű zenei élményem az OK Computer volt. A Creepet még modorosnak találtam, a The Bends viszont lenyűgözött, nem is értettem, hogy mi lett abból a zenekarból, ami talán kicsit több mint egy évvel korábban azzal az önsajnáltató nyávogással nyomult az MTV-n. Az OK Computer meg elsöpört. Folyamatosan azt a lemezt hallgattam, meg a Blur című nélküli albumát ugyanabból az évből – mind a kettőből valami végtelen kiábrándultság és szomorúság áradt, modern life is rubbish, ahogy a kettővel korábbi Blur-album fogalmazott, igaz akkor még némi malíciával és iróniával, ezekben a dalokban viszont már nem volt semmi tréfadolog. Jön a karmarendőrség, paranoid androidok, föld alatti otthontalan alienek vagyunk, egy kompjúterhang meséli el, hogyan legyünk fittebbek, boldogabbak és produktívabbak, és hogy ne igyunk túl sokat, szép kis ház, szép kis kert, csak semmi rémisztgetés és semmi meglepetés, lécci. Befelé gyalogoltunk a digitalizációba és akkor még nem is tudtuk, hogy milyen lesz, amikor majd tényleg megérkezünk oda.

Pipacsboszorkány.

Belezárta a szívet egy ládikába. A ládikát belezárta egy vasdobozba, a vasdobozra rátette a csudalakatot, amit – és ezt tudta mindenki, aki kalóz, és az is tudta, aki nem – lehetetlen kinyitni.

Kivéve, ha tudod a varázsszót. De azt csak a Pipacsboszorkány tudta, aki pedig még aznap éjszaka, huss, meglovagolta a keleti szelet, és elviharzott.

Senki sem látta többé.

Csak a sarkcsillag. Csak a temetői varjak. Csak a szegfű illata. Meg a legkisebb mese a világon.

Kiskos kapitány szíve pedig aranyból volt. Vannak ilyen szívek. Van szív sárból meg kavicsból, tiríciumazbesztből és sósavból, sőt, van szív mákosbejgliből is. A Pipacsboszorkány szíve például egy csupalukas szatyorkában lakott, benne pici maszatok okosságból, bátorságból, meg szeretetből, meg bosziságból összegyúrva. Kiskosé – és ezt tudta mindenki, de legfőképp a kalózok: a legnagyobb, sárga aranytömb volt, ami a Tengeróceánon innen és túl valaha is létezett.

Ez nem afféle hasonlat. Kiskos nem volt jó ember, Kiskos kalóz volt: rabolt, fosztogatott, és röhincsélt, ha a jajgató túszokat a pallóról a cápák közé lökte. Még a Pipacsboszorkányt is bántotta volna, ha el tudja kapni.

De a szív, az más dolog. Arról tudni, hogy miféle, van, akinek meglehetősen bajos. Arra rá kell jönni, az nagy meló, Kiskos pedig lusta volt, és nem is sejtette, hogy a szíve aranyból van. Egyszerűbb volt ugyanis, ahelyett, hogy a szívére hallgat, dúlni-fúlni-fosztogatni.

A Pipacsboszorkány persze látta, miféle szív dobog Kiskosban. Azért lopta el. És ami még furcsább: Kiskosnak a legendák szerint elsőre fel sem tűnt, hogy valami hiányzik. Hogy benne már a semmi dobog. Aztán, mire a turpisságra fény derült, már kereshette.

Mert persze, hogy kereste Kiskos a szívét. Széthajózta a vizeket, vallatott és vagdalózott, a sellőket faggatta, mirgett-morgott-dühöngött-ordított haragjában, és felgyújtott pár szirtet is. De szív nélkül keresni: az egy igazi ugyan már. Kiskos kapitány a nagy kutatásban, kajtatásban lassan-lassan elfáradt, és egyszer csak nem mozdult többet. Megmakkant. Ült a kabinjában, ahová beköltözött a jéghideg. Reszketett a szíve nélkül. A Tengeróceán pedig nem kegyelmezett. Megkövült bánatában Kiskos, megkövült a hajó, megkövültek a matrózok, sziklák lettek mind, meg bércek is. Elemésztette Kiskost a szívnélküli szomorúság, és később, jó sok idő múlva ebből a kővé lett a hajóból lett Bivalybú szigete.

Van ez így. Van ez így.

Mayer Tamás illusztrációja

Krivaksz bácsi meg halász volt.

Reggelente a 65-ös busszal ment ki a Nubaj sziget déli partjára, a kicsike vitorlásához, amit már majd’ megevett a só meg a sirály, aztán Krivaksz bácsi fogta a hálóját, és ment bele a végtelen Tengerócenba, akár napokra is.

Krivaksz bácsi olyankor boldog volt. És boldog volt a Tengeróceán szintén, mert szerette Krivaksz bácsit.

Kölcsönösen tisztelték egymást, ami tényleg nagy szó.

Krivaksz bácsi ezen kívül még az is volt, hogy meg tudta jósolni, ki merre van éppen. Bárkiről meg tudta mondani, hol és merre tartózkodik a térképen. A kis zsebkagylója kellett csak hozzá. Ha abba belehallgatott, akkor a Tengeróceán megsúgta neki például, merre van a marlin, vagy a tengeri sün (ha éppen azt kellet szállítani a nubaji piacra a kedves vásárlóknak), vagy dr. Lúdmaróc Ervin halbiológus a kis egyszemélyes tengeralattjárójával, vagy akár a Mélyvízi Kreccsen, de azt inkább nem kérdezte meg sose.

Minek ugye a baj.

Szóval Krivaksz bácsi hófehér, napcsípte haját június 32-én épp a halbuborékolástól hangos, frissítően keleti szél fújta, ő pedig csukott szemmel állt a kis vitorlásának elejében, egyenesen belebámult a napba a szemhéján keresztül, és arra gondolt:

– Ennél nagyobb boldogság nincsen is a világon.

Nyilván ezért nem vette észre a hajócska mögött álldogáló, kétfregattnyi viharfelhőt.

Meg azt, hogy valaki közvetlenül mögötte is álldogál.

– Bocsásssz meg, jóembel. – közölte a kistermetű illető. – Ugye te fagy a Klivaksz.

Krivaksz bácsi azt se tudta, hova ugrott el a szíve hirtelen, annyira megijedt. Amikor pedig megfordult, egy ballonkabátos, pápaszemes, minden tekintetben savanyú figurával találta szembe magát.

Egy ideig szótlanul bámulták egymást. Krivaksz bácsi látta a hajót is a vitorlása mögött: ide hallotta a temetőnótákat és halálfejmuzsikát a bősz, fekete vitorlák közül, amikből volt vagy 100 és 1000. És látta a csontvázmatrózokat, meg a kormánynál szolgálatot teljesítő, tűfogú halembert is.

Mind őt nézték szótlanul egy óriási, sose látott, fát roppantó, sziklát zúzó, mennydörgő és dübörgő viharfelhő közepén.

– Úgy. – mondta végül Krivaksz bácsi. Valahogy megnyugodott: úgy, mint aki akkor nyugszik meg, ha kiderül, hogy ma már biztos nincs több fagyi a hűtőben, de holnap még lehet. Még talán mosolygott is. – Sose gondoltam volna, hogy élőben láthatom a Fekete Vészt. Nem mintha vágytam volna rá.

– Éhlőben, hahhaha. – nyihogott SivákMivák Károly, a szigetfaló kapitány, de úgy, mintha valami vicceset hallott volna. – Ezen a hajón allig akad valami, ami élőhnek mondható, Klivaksz.

– Az nem az én nevem. – tettette magát butának a bácsi. – Én KRI-VAKSZ vagyok.

– AZT MONDTTAM! – ordított SivákMIvák. – MIÉLT KELL VICCELŐDNNI!

Aztán megrázta magát. Az állkapcsát ropogtatta. Mosolyogni próbált.

– Kedves ulam, maga jóember. Én nem akalok magának losszat, higgyen nekem, úli becsületszamala. Nekem csak a maga kis képességéle fáj a fogam.

– Képességemre? – kérdezte Krivaksz bácsi. – Ha halat akar, maga SivákMivák Károly, a nubaji piacon bármit megkap. Kitűnő minőség, garantálhatom.

– Nem alla a képességéle. – sandított Krivaksz mellényzsebe felé SivákMivák. – Hanem hogy a Tengelóceán mit mond egy bizonyos illetőlöl. Annyi csak, HA nem teszi meg aszt, amit kélek, akkor sajnos sejtheti, mit teszek jómagam NUBAJ szigetével.

Kis csönd következett. SivákMivák a száját tátogatta kevélyen és incselkedve.

– Pedig szeletem azt a szigetet. Tök könnyű kimondani.

Krivaksz hallgatott. Elővette a zsebkagylót. Aztán nézett, kérdőn.

– Szóval. – fonta össze az ujjait SivákMivák. A Fekete Vészen az összes kalózmatróz csontváz és halember egyszerre vigyorogta el magát.

– A kéldés egyszelű, mint a pofon. (Vagy, mint megenni egy szigetet.)

Hol van, dlága komám, jóbalátom

 Ördögbőr grófja?

Fúha! Hát mi minden volt itt! Két hét múlva folytatjuk! És akkor már TÉNYLEG jön Ördögbőr, és lesz robotdinoszaurusz is, sőt: Basabusa bácsi és az ellenőrcápák szintén tiszteletüket teszik. Izgi, mi? De ha esetleg addig is olvasnál vagy meséltetnéd apát és anyát arról, mit művelt korábban a veszett és elvetemülten hatalmas szívű Ördögbőr grófja és az ő kalózkompániája, hogy hol gonoszkodott SivákMivák Károly, és mi minden történt a Tengeróceánon innen és túl, akkor olvasd el a Pagony kiadónál megjelent Ördögbőr grófja, rettentő kalózmesék című könyvet!

A második mese itt olvasható:

Ördögbőr grófja és a Végzet Kacsája 2. rész

A harmadik mese pedig itt:

Ördögbőr grófja, és a Végzet Kacsája 3. rész

Ebben a pergő rizshez hasonlatos, alattomos szitálásban minden nagyváros egyforma; egyformák a giccsekkel, luxuscikkekkel, közepes minőségű borral és népművészeti terítőkkel tömött belvárosi boltok, amelyek ajtajában unatkozó eladók bámulják, miként csorog a víz a megsüllyedt díszburkolaton, egyformák a metrólejáratok, amelyeknek lépcsőin összecsukódnak a színes esernyők, mint bizonyos virágok kelyhei, ha sötétedni kezd, és a külvárosok, amelyek hétköznapi, késő délelőtti csöndjében épp csak neszez az a rizsszemű eső, és egyformák a templomok is, amelyekbe ilyenkor legalább néhány pillanatra bemenekül, aki arra jár, nézi az oltáron hunyorgó örökmécsest, és az emberben, aki menedéket keresett az isten házába, ilyenkor lassú körökben terjedni kezd a szomorúság, talán nem is a mindenhol rosszul lerakott díszburkolaton csobogó esőpatak vagy a virágként nyíló és csukódó esernyők, sőt még csak nem is a konnektorba dugott vagy elemmel működő vörös lámpás örökmécsek miatt, amelyektől az isten is kedvetlen lesz, és azt mondja, akkor inkább hagyjuk, fiam, hanem csak úgy, mintha a szomorúság lenne az egyetlen bizonyosság, amelybe bele lehet kapaszkodni egy ilyen péntek délelőtt.

Az eső a városközponttól északra kapta el, legalábbis úgy sejtette, északra lehet. Sem megálló, sem kapualj, sem metrólejárat nem kínálkozott, csak a masszív, vörös téglás kis templom. Futva vágott át az úttesten, majd sietni kezdett a kapu felé.

Kékes-ködös félhomály volt a kapualjban, de ha azt hitte, magába a templomba lép, csalódott. Kis, négyszögletes belső térre jutott, olyan volt, mint a legnyomorúságosabb pesti bérház zsebkendőnyi, mohás udvara.

Tétovázott egy pillanatig, végül mégis elindult az udvart körülvevő oszlopsor mentén, és meglátta a templomba vezető ajtót. Hatalmas kőküszöbön lépett le, a templom az utcaszint alatt volt, átvillant rajta, hogy másztak át ezen háromszázvalahányban, Szent Ambrus idején azok az apró termetű mediolanumiak, majd eszébe jutott, hogy talán nem is voltak olyan aprók, legalábbis a longobárdok. De mekkorák lehettek a longobárdok? Óriás termetűek, mint a vikingek? Vagy egyszerűen csak termetesek, mint a germánok általában?

A templom üres volt és csupasz, az alacsony mennyezet alatt keskeny ablakok nyíltak, az egyik falon freskórészlet halvány körvonalai derengtek. Olyan, mintha éppcsak elkezdték volna. Tiszták és erősek a figurák körvonalai, gondolta, majd hagyta, hogy megválaszolatlanul eltűnjenek a kérdések, szétoszoljanak, mint majd eső után a felhők.

Az égett viasz illata betöltötte a teret.

Az olajmécsesnek látszó valami oldalt pislákolt az egyik fülkében álló szobor alatt, az apró fénypont hol erősebben, hol gyöngébben ragyogott az esős ég bederengő halvány fényében. A templom hátsó része homályba veszett. Csak akkor érezte, hogy átvizesedett rajta a bő szoknya, amikor leült az oldalfalból kiugró kőperemre. Padok nem voltak.

Furcsa mód nem fázott; mintha a padlóból felszálló puha csönd melegítette volna vagy az egy szem mécses lángja, esetleg a templom sötétbe vesző hátsó része felől érkező langyos légfuvallat, pedig november volt, november közepe.

Elvackolódott valahogy. Várta, hogy elálljon, vagy hogy megunja annyira az üldögélést, hogy eső ide vagy oda, nekiinduljon újra.

Szerette Milánót, ahová szinte véletlenül érkezett pár évvel azelőtt egy tárgyalásra. Olyan sima volt a város. Olyan egyszerű, olyan nagyvonalú és olyan világos.

Lófrált a dóm előtt, bámulta a csipkévé oldott óriási kőtömböket az égbe emelkedés előtti örök pillanatban, majd az üveglifttel felment a Rizzoli legfelső emeletére, utána villamosra ült, és vitette magát, amerre az ment.

Ez régi trükk volt; látta már így egy spanyol kikötőváros rosszhírű negyedét, Párizs egyik külvárosát, ahol félni kezdett, alkudott a két-háromszavas arab szókincsével Nápoly egyik metróvégállomásán, míg az árussal felváltva kémleltek körül, hogy jön-e biztonsági őr vagy rendőr, és egyszer még Velencében is kijutott valahogy az egyik sziget legvégére, ahol egy szürke nadrágos, atlétatrikós férfi egy kabátos, kockás sálba burkolódzó öreggel sakkozott az egyik padon. A tábláról levett figurákat egyszerűen zsebrevágták mint túszokat, és a fiatalabb olykor oldalra köpött.

De Milánóban hiába villamosozott és hiába metrózott a végtelenbe, oda, ahol már semmi nincs, semmi, amit az útikönyvek szerint látni érdemes, csak gyárak, hosszú kerítések, lakótelepek és lapos tetejű raktáráruházak, lerobbant külvárosi iskolák és csálé, valaha kidöntött, aztán úgy hagyott buszmegálló-táblák.

Itt a város szélén is szabályos sorban álltak a sok ablakszemmel pislákoló, karcsú milánói házak a szabályos ég alatt, itt-ott kacskaringózó út indult köztük egy tenyérnyi parkon át.

Nem sokáig bírt ülni. Lassan körbejárta a templomot; meg-megérintette a falat, rátette a mutatóujját az egyik freskómaradványra. Ez bizonyára tilos volt. Pedig a keze száraz volt és meleg.

A szerzetes mintha a semmiből bukkant volna elő. Görnyedt volt, majdnem arabosan sötét bőrű, sárga szemű. Nem lehetett eldönteni, hogy negyven-, vagy hatvanéves. Azt sem, milyen rendhez tartozik, a kámzsás ruha meghatározhatatlan színű volt, talán barna vagy szürkésbarna, de hiányzott róla a ferencesek kötélöve.

Álltak egymással szemben pár pillanatig, mielőtt a férfi megszólalt.

Egy szavát sem lehetett érteni, pedig lassan, nyugodtan beszélt, olyan lassan és nyugodtan, ahogy olaszul nem szokás. Aztán rájött. Nem olaszul, hanem latinul szólt hozzá.

– Bocsásson meg, nem beszélhetnénk inkább olaszul?

Visszhangzott az üres templomtérben a saját hangja, meglepődött rajta, olyan volt, mint egy kislányé, vagy egy nagyon fiatal lányé. Amilyen talán egyszer régen, minden előtt lehetett az övé is. Most már elromlott. A hangja is, ő is. Harmincöt éves korára eltűnt hangjából a lágyság. Addigra kimarja az élet a torkot.

A férfi rábámult, és megrázta a fejét.

– Non intelligis te, carissimi, mondta, vagy talán valami hasonlót mondhatott, majd csoszogni kezdett a templom hátsó része felé, hogy belevesszen a homályba.

Ment is volna, maradt is volna, végül átlépett a nagy küszöbön, de amikor visszafordult, hogy még egy pillantást vessen a kis templomra, könnyű zavart érzett.

A szobor nem volt a helyén. A kis láng egy üres falfülke előtt hunyorgott. Visszalépett.

Rosszul emlékszem – gondolta –, a másik sarokban volt. Körüljárta a templomot. Egyetlen szobor sem volt sehol. Egyetlen fülkében sem. Az oltár is dísztelen volt: egy lábakon álló kőlap néhány lépcső felett.

Nem szobor volt, csak árnyék, ott volt, most nincs ott, gondolta, míg kilépett a templomból, átsietett a kis udvaron, kiment a kapun, majd átvágott az úttesten.

Az eső elállt, de az ég még szürke volt és puha. Szinte abban a pillanatban meglátta a metrólejárót, ahogy kilépett. A vörös M betű világított az eső utáni borongós fényben.

Hogy nem vettem észre az előbb – csodálkozott. Felszállt az első szerelvényre. Elhatározta, hogy végigmegy, bár mintha a múltkor már megtette volna ezt az utat. A végállomáson sem volt semmi különös. Olyan volt, mint bármelyik végállomás bárhol Európában.

Aztán mégis felpattant három megálló után, és a negyediknél leszállt. Egy ugyanolyan milánói téren találta magát, mint amilyen beljebb, a városközpont felé is akad számtalan. A magasba nyúló, szabályos házak között körbefordult.

Ismerős nyugtalanságot érzett, mint gyerekkorában, ha tilosban járt, mint akkor, amikor negyedikes korában, szinte az első napon meglógott a napközis tanárok elől, és a játszótérről leszökött a római partra. Sokszor eszébe jutott azóta az a délután; és hogy vajon képzelte-e az egészet, a Dunából felbukkanó férfit, az ösvényen futó lányt és a férfit, aki üldözte.

Egyre gyorsabban és gyorsabban gyalogolt körbe a téren, mintha időre kellene valahová odaérnie.

Aztán megállt.

Angyalok – olvasta, aztán elolvasta újra, hátha rosszul látja a metróállomás tábláját. Nem látta rosszul.

Megvan. Megvan hát – ujjongott magában, de hogy mi van meg, nem tudta. Külvárosnak nem lehetett mondani, de belvárosnak sem igazán, olyasmi volt, mint a szomorúság, vagy a saudade Lisszabonban vagy a melankólia Rómában: középpont.

Újra és újra körbejárta a teret, és ahogy fáradt a lába, mintha egyre könnyebbé vált volna, minden körrel egyre könnyebbé, úgy hullottak le róla a rossz évek, az elmúlt rossz tíz év, mintha vetkőzne, és sorra dobálná le a piszkos ruhákat.

Amikor úgy érezte, elég volt, találomra elindult egy, a térről kivezető utcán.

Az orra után ment, majd egy fekete kisgyerek és az őt kézen vezető apja után, aztán egy magassarkút viselő nő után, végül egy nagy kutyát sétáltató milánói úr után. Úgy érezte, órákig gyalogolt.

Via Tortona – nézett fel egy sarkon, ahol nem tudott továbbmenni. A szűk utca hosszában végig kerítés futott, mögötte vasúti sínek, a kerítésen vörösen, barokk pompával izzottak a vadszőlő-levelek.

Végighúzta a kezét a téglafalon.

Óbuda. A Fehéregyházi úton végigfutó kerítés és a vöröstéglás gyárépület. A térdig érő fű a ház előtt, amelynek homlokzatára ezerkilencszázötvenvalahányban ráírták kék betűkkel, hogy „szikvíz”, és a ház is, a felirat is megmaradt. A Bécsi úti villamos-végállomás péntek délelőtti bamba csöndje. Kicsit felágaskodott, hogy ne csak a Via Tortonát és Óbudát lássa a hatalmas, kerek tükörben, amit talán azért tettek ki egy oszlopra az út szélére, hogy az autósok belássák a kanyart, talán a vonatok miatt.

Az alsó részét érte el lábujjhegyen, szinte spiccen, épp csak egy pillanatig tudott így állni, annyit látott, ahogy sárgán felvillan a szeme a tükörben.

Ocsmány volt a repülőút hazáig. Másfél órát késett a gép, kis sem kapcsolhatták a biztonsági övet, olyan vihar volt Horvátország felett, és Pesten a minibusz végigjárta a belvárost, aztán Bel-Budát, csak a legvégén, hajnali három körül indult el a Moszkva téren át Óbuda felé. A sofőr úgy csapta rá az ajtót, hogy azt sem mondta, jó éjszakát.

Másnap tizenegy körül ébredt. Elbámészkodott a hegy felé, amelynek tetején hófelhők ültek.

Erzsébet-nap – gondolta álmosan, Erzsébet-napon, ha tud, leesik az első hó, mint 1993-ban, amikor elkezdett elromlani minden. Mindegy már – gondolta, és beütötte a keresőbe, hogy milánói templomok.

A híreseket egyszerűen átlapozta. Aztán leszűkítette a kört a Dóm és az Angyalok megálló közé, végül virtuálisan bejárta az összes utcát az Angyalok környékén, majd szisztematikusan végignézte az összes, milánói templomokról készült képeket.

Egy sem hasonlított. Fél három volt, mire felállt a számítógép elől, és nem tudta, hogy még az éjjeli repüléstől vagy a monitortól zsong a feje. Még volt két nap szabadsága. Másnap már éppcsak végigfuttatta a szemét a képeken.

– Ez nem lehet. Nem lehet, mondogatta magában, aztán elfelejtette az egészet.

Tavasz volt, amikor újra nekiindult, ő kérte a milánói munkát, nem kellett sokat győzködnie a főnökét, egy külkereskedelmi cégnél Milánó nem volt valami nagy kaland. Ragyogó áprilisi hajnalon szálltak fel, és ahogy közeledtek, kristálytisztán látszottak alattuk behavazott sötétkék hegyek.

Éppcsak ledobta a csomagját a szállodában.

Négy megálló az Angyaloktól. De melyik irányban? – gondolta, és ahogy elhagyta az állomást, rögtön felállt, mintha nem bírná ki ülve addig sem.

A negyedik megállónál kiszállt. Fölszaladt a lépcsőn, de fordult is vissza. Sem az utca, sem a megálló nem hasonlított arra, ahol novemberben járt, és a templom sem volt sehol.

Visszaszállt, áthaladt az Angyalok megállója alatt, és ismét számolni kezdett. A negyediknél kiszállt.

Lassan ment fel a lépcsőkön, felnézett a világoskék, tavaszi égre, és megállt egy pillanatra a napon, mielőtt elindult. Előbb jobbra gyalogolt jó tíz percig, aztán balra, aztán átment az úttesten, aztán megállt egy magas ház kapujában.

Semmilyen templom nem volt sehol.

Idén a megszokottnál óvatosabban és lassabban ugyan, de biztosan közeledik a nyár. A négy fal közt töltött tavaszba egy kicsit mindenki belefáradt, szinte tapintható a megkönnyebbülés, ahogy az emberek kiözönlenek a természetbe. Nem lenne meglepő, ha a jövő a hazai tájak bebarangolásáról, a közvetlen környezetünk természet adta lehetőségeinek felfedezéséről szólna. A Rómain is elkezdődött a szezon, kinyitottak a csónakházak, sportklubok és a vendéglátóhelyek. Sokféle vízisport közül választhatunk evezés, kajak, kenu, SUP mindezt szervezett edzéseken, vagy egyénileg is megtehetjük.

Az évek óta tartó közösségi szemétszedések, a Partra Magyar! fövenyfoglalások, a partszépítési munkák jó alapot adnak az idei szezon tervezésére is. A tavalyi nyár fénypontja a strandolós tesztnap volt, több százan fürödtünk, evezünk, piknikeztünk együtt, amire közel 50 éve nem volt példa. Nagyon sokan szerették és erősítettek meg minket abban, hogy Budapestnek szüksége van újra dunai strandokra.

Az elképzelt szabadstrand végleges megnyitása azonban rengeteg kérdést is felvet, melyekre csakis az önkormányzat, a hatóságok, és a civilek egyeztetett, összehangolt tervezése és cselekvése adhat jó megoldást.

A Duna kiváló minősítéssel rendelkező természetes fürdővíz

A Dunán egészen a 2. világháborúig voltak uszálystrandok és elkerített, úszásra kijelölt folyószakaszok. A Rómain is volt hagyománya a Dunában fürdésnek, egészen az 1970-es évekig, mikor a Békásmegyeri lakótelep szennyvize végleg lehetetlenné tette a strandolást. Az Észak-pesti szennyvíztisztító bővítése óta megindult víztisztulásnak köszönhetően jó pár éve már ismét fürdésre alkalmas a Duna. Ennek hírnöke a víz tisztaságát indikátor fajként jelző Dunavirág is. Ez a kérészfaj a 60-as években tűnt el a Dunáról, de a 2010-es évek óta július augusztusban ismét rendszeres a kérészrajzás. A víz minőségét 2017. augusztusában a Maradjanak a FÁK a Rómain csoport is bemérette egy akkreditált laboratóriummal. Az eredmény minden mérési pontnál kiváló volt. 2019-ben áprilistól szeptemberig a III. kerületi Önkormányzat is rendszeres vízminőség vizsgálatot tartott a Római-part négy pontján. Ők is arra az eredményre jutottak, hogy a Duna „kiváló minőségű természetes fürdővíz”.

Van azonban egy tényező, ami kicsit elrontja ezt a nagyon kedvező képet. Ki kell hangsúlyozni, hogy a Duna vize valóban alkalmas fürdésre, az esetek 98 százalékában. Azonban kiadós záporok után néhány órára belezavar a képbe, hogy a csapadékvizet és szennyvizet ugyanazon a csövön szállító csatornarendszer túlterhelődik, és a szennyvíz „túlbukik”, bekerül a Dunába. Ez nem csak Békásmegyeren, hanem Budapest mintegy 70 további pontján így van. Megoldás lehetne egy több milliárd forintba kerülő záportározó megépítése, amire szándék és akarat is mutatkozik, de pénz már sokkal kevésbé. A talaj víznyelő képességének javítása, és az egyesített rendszerű csatornahálózat átépítése is megoldást jelethetne a problémára, de mindkettő hosszadalmas és rendkívül pénzigényes folyamat. A strand azonban az esetenként előforduló szennyvízbeömlés mellett is biztonságosan működhetne, hiszen a beömlés az esőzéssel előre jelezhető, már a helyszínén erősen felhígul és néhány óra alatt magától távozik a folyó sodrásával. Nem kizárólag magyarországi probléma ez, és leleményes megoldásokat sem kell magunktól kitalálni, elég egy jól működő külföldi példát adaptálni. Koppenhágában és az attól északra fekvő tengerparti településeken hasonló problémával küzdenek. Ott a helyszínen zászlós rendszerrel figyelmeztetik a fürdőzni vágyókat. Emellett létrehoztak egy honlapot is, ahol az egyes strandok mellett zöld, vagy piros zászló-ikonok jelzik a fürdésre alkalmas, vagy épp alkalmatlan vízminőséget. A fanatikus strandolók pedig telefonüzenetet is kérhetnek. A honlapon a zászlóra kattintva előrejelzés is olvasható, így előre meg lehet tervezni a strandolás időpontját.

Szabadstrandok a Dunán

A Dunán Budapest felett jó néhány szabadstrand működik. 2009-ben Dunabogdányban nyitottak hivatalos fürdőhelyet, majd Gödön, Nagymaroson, Verőcén, Dunakeszin, Zebegényben és Szentendrén is egymás után jelöltek ki egy-egy partszakaszt a szabad fürdőzésre.

Az elmúlt évben sorra végigjártuk és teszteltük ezeket a helyeket és tapasztalataink, érzéseink vegyesek. A strandok felszereltsége és infrastruktúrája változó. Van, ahol szemetes és mosdó sincs, másutt öltöző, büfé és étterem is várja a látogatókat. Sajnos több szabadstrandnál is durván visszavágták a fákat, de vannak pozitív példák is, ahol kiírták, hogy csak saját felelősségre lehet ott tartózkodni és nem tettek kárt a növényzetben.

Ember és természet együttélésének összehangolása nem egyszerű feladat. A biztonsági előírások kényszerében sok önkormányzat nem meri vállalni, hogy nagykorúnak tekinti az embereket, akik el tudják dönteni, hogy leterítik-e a pokrócot egy adott fa alá, és hogy meddig gázolnak be a Dunába. Fontos figyelembe venni, hogy a Duna sodrása mindenhol erős, pár méter után gyorsan mélyül ezért csak gyakorlott úszóknak ajánlott a fürdés, így a víz biztonságos fürdőzésre alkalmas részének lekerítése még érthető. Az azonban már jóval kevésbé, miért vágják vissza jó néhány szabadstrandon drasztikusan a fákat.

Szabadstrandot természetkárosítás nélkül

Úgy gondoljuk, a természetben létezést nem lehet tökéletesen biztonságossá tenni anélkül, hogy az ne jelentsen egyben természetkárosítást is. A Római-parton is csak olyan megoldást tudunk elképzelni, ami nem jelent drasztikus beavatkozást. Nem szeretnénk túlbiztosított, végletekig csonkolt fákat, újabb büfésorokat, leburkolt játszótereket. Elképzeléseinkhez legközelebb a Gödön látott strand áll, ahol az ártéri növényzet meghagyása mellett, csupán öltöző, mosdó és szemetesek kialakításával oldották meg az infrasturktúra kérdést. Csodás fák alatt, kavicsos fövenyen élvezhetik a vizet a fürdőzők. A döntéshozók, a hatóságok és a civil kontroll közös felelőssége, hogy a meglévő adottságokkal hogyan bánunk. A Rómain minden feltétel adott ahhoz, hogy a lehető legkisebb beavatkozással remek fürdőhely jöjjön létre. Erre olyan partszakaszt kell találni, ahol széles a föveny, ahol nem kell fát vágni, viszonylag közel vannak a büfék –  hogy ne kelljen újakat telepíteni –  és ahol a strandolók biztosan nem zavarják az evezősöket.

Fontos az edukáció is. A strandhasználóknak tudniuk kell, hogy mindannyian egyénileg is felelősek a természeti értékek védelméért. Ha a fák alatt mindenütt letapossák az aljnövényzetet, az ártéri erdőnek nem lesz utánpótlása és pár évtizeden belül elöregszik, kipusztul. Ha szemetet hagynak maguk után, az Duna és a természetes part élővilágára jelent veszélyt. A Csak saját felelősségre! – szabály ilyen irányú kiterjesztése mindannyiunk közös érdeke.

Szabadstrand 2020-ban

Szerintünk nagyon vagány dolog lenne Budapesttől, ha a Duna-menti fővárosokhoz, Bécshez, Pozsonyhoz, Belgrádhoz csatlakozva szabadstrandot alakítana ki a Dunán.A kijárási és távolságtartási korlátozások fokozatos feloldásával lehetőség nyílt arra, hogy a Maradjanak a FÁK a Rómain csoport idén is figyelemfelhívó eseményeket rendezzen. Bár az idén tavaszra “árvíztűrő közterek” tematikában tervezett VaLyo tábort a vírushelyzet felülírta, a további rendezvények megtartásának már nem lesz akadálya. A jókedvű fürdőzés mellett az események célja az emlékeztetés, nagyon szeretnénk, ha a szabadstrandra vonatkozó elképzelések nem merülnének feledésbe.

Első lépésként 2020. június 13-ra szemétszedést hirdetünk, melyre várjuk a partszépítésben aktívan részt venni kívánók jelentkezését a fakaromain@gmail.com e-mail címen. Facebook esemény ITT. 2020. június 27-én, a nemzetközi Duna naphoz (június 29) kapcsolódóan pedig újra felállítjuk az őrtornyot és kiépítjük a zászlós jelzőrendszer alapjait. Mindkét eseményről folyamatos tájékoztatást adunk az oldalunkon.

TOP 5

1.

NYÁRI TÁBOR Óbudán

Augusztustól fogad gyerekeket a sóstói tábor, de az iskolai nyári ügyeleten résztvevők számára is szerveznek sport és szabadidős programokat a kerületben.

A nyári gyerektábort augusztus 3. és 23. között 3 turnusban szervezik. A gyerekek biztonsága érdekében a szállások kapacitásait csökkentették, a 4 fős sátrakban két-két gyereket, az 5 fős kőházakban pedig 3 gyereket helyeznek majd el. A táborba így maximum 200 gyereket tudnak fogadni turnusonként. A táborban – ahogy eddig is – egy fő orvos jelen van a tábor ideje alatt. A III. kerület területén a KLIK által szervezett gyermekfelügyeleteken részt vevők számára sport és szabadidős programokat biztosítanak sportegyesületi foglalkozások szervezésével, sporteszközök rendelkezésre bocsátásával. Szükség esetén védőnők jelenlétét is biztosítani fogják. Az óvodák, bölcsődék nyáron végig nyitva tartanak, a máskor szokásos nyári leállásra idén nem kerül sor.

2.

VASMACSKA ÁLLATBARÁTKÉPZŐ TÁBOROK – 2020

Egy felejthetetlen hetet tölthetnek a gyerekek a kávéház állatai között, ahol összebarátkozhatnak az állatokkal, megismerkednek a felelős állattartással, az állatok gondozásával. A programok között szerepelnek még kirándulások, kézműveskedés és sok mozgás a szabad levegőn – mindez az óbudai Fő tér mellett, a Vasmacska Állatbarátképző Táborban. A kisebbeknek, 6-10 éves korig a “Vascica” turnusokat, a nagyobbaknak, 8-12 éves korig a “Vasmacska” turnusokat ajánlják.

?
1. hét: 2020. június 16. – június 19.                               6-10 éveseknek (NÉGYNAPOS!)
2. hét: 2020. június 29. – július 3.                                   MEGTELT! Csak várólista
3. hét: 2020. július 13. – július 17.                                  MEGTELT! Csak várólista
4. hét: 2020. július 27. – július 31.                                  8-12 éveseknek
5. hét: 2020. augusztus 10. – augusztus 14.              6-10 éveseknek
6. hét: 2020. augusztus 24.  – augusztus 28.            8-12 éveseknek

Javasolt életkor: 6-12 éves gyermekek számára
Helyszín: Vasmacska KávéZOO
Cím: Budapest, 1033 Laktanya u 3.
Hétfőtől péntekig 8.30-16.30 óráig
További információ: 06 20 557 5802 vagy vasmacska@vasmacska-kavezoo.hu
Jelentkezési lap: https://forms.gle/sVeTvTyZR3zoFH57A

3.

EGYBOGLYA NAPKÖZIS TÁBOR ÓBUDÁN
“JÁTÉK MINDEN MENNYISÉGBEN ÉS MÉG AZON IS TÚL…”
A tábor rengeteg programot kínál: drámajáték-közösségi játék, alkotó-fejlesztő foglalkozások: öko-eko kreatív foglalkozás, kézműves foglalkozás, barkács, kütyü szakkör (elektrotechnika, programozás). Délutáni foglalkozások 3 korcsoportban: drámajáték-színpadi játék, alkotó-fejlesztő mese foglalkozások, képzőművész műhely, kreatív kézműves foglalkozás, barkács, kütyü szakkör (elektrotechnika, programozás), rubik kocka klub, társasjáték klub, divattervező foglalkozás, természettudományos műhely sok kísérlettel BME hallgatók vezetésével, felelős állattartás foglalkozás, filmes műhely, zenei műhely, kreatív írás, fantázia irodalom, kommunikációs workshop (vita-mediációs foglalkozások), pályaorientációs workshop: “élő könyvtár” egyetemistákkal, középiskolásokkal, tudatos internethasználat.

?
1. hét: 2020. június 15. – június 19.
2. hét: 2020. június 22. – június 26.
3. hét: 2020. június 29. – július 3.
4. hét: 2020. július 06. – július 10.

Javasolt életkor: 6-12-14 éves gyermekek számára
Helyszín: III. kerület, Csillaghegyi Közösségi Ház
Cím: Budapest, 1039. Mátyás király u. 11-15.
Hétfőtől péntekig 8.00-17.00 óráig

Online jelentkezés:
https://egyboglya.hu/termek/egyboglya_napkozis-tabor-obudan/

KAMASZTÁBOR
A táborban rengeteg foglakozás közül választhatnak a gyerekek. Többek között lesz: média műhely: média elmélet és gyakorlat (filmkészítés, fotózás), képzőművész alkotóműhely – divattervezés, rubik kocka klub, zenei műhely, színpadi játék, kütyü (elektronika, programozás), kreatív írás: műfajok, (pl.:riport,), újságszerkesztés, fantázia irodalom, kommunikációs workshop: vita-kultúra-fejlesztő foglalkozások, mediációs foglalkozások, pályaorientációs workshop: “élő könyvtár” egyetemistákkal, középiskolásokkal, tudatos internethasználat
heti díj: 30000 Ft (uzsonnával)
napidíj: 7000 Ft (uzsonnával)

?

1. Javasolt életkor: 10-15 éves gyermekek számára
   Helyszín: III. kerület, Csillaghegyi Közösségi Ház
   Cím: Budapest, 1039. Mátyás király u. 11-15.
   Hétfőtől péntekig 13.00 -17.00 óráig
   Online jelentkezés:
   https://egyboglya.hu/termek/egyboglya_napkozis-tabor-obudan/hét: 2020. június 15. – június 19.
   2. hét: 2020. június 22. – június 26.
   3. hét: 2020. június 29. – július 3.
   4. hét: 2020. július 06. – július 10.

4.

NAPKÖZIS SPORT ÉS NYÁRI ÉLMÉNYTÁBOROK A RÓMAI-PARTON

Több, mint 5 féle foglalkozás, és 2 féle vízi sportág közül választhat, az, aki az Indián vízitúra tábort mellett dönt. Jelentkezőket 6-18 éves korig várnak. Programjaik számát bővítették, ezért új időpontokat is megnyitottak az idén. A foglalkozások szabadidősportos kajak-kenu edzések motorcsónakos kísérettel.

?

1. hét: 2020. június 15. – június 19.
2. hét: 2020. június 22. – június 26.
3. hét: 2020. július 06. – július 10.
4. hét: 2020. július 13. – július 17.
5. hét: 2020. augusztus 03. – augusztus 07.

Javasolt életkor: 6-18 éves gyermekek számára
Helyszín: Rómaipart
Cím: Budapest, 1031 Rozgonyi Piroska utca 28,
Hétfőtől-péntekig 07:30-18.00 óráig

A turnusokat 30-99 fő közötti létszámkorláttal tervezik indítani az éppen hatályos járványügyi korlátozások és a kormányrendeletek betartása mellett.

Kizárólag webshopon keresztül. Megnyitásáról a facebookon és hírlevélben adnak információt. www.indian-vizitura.hu/shop

5.

HELLO WOOD JUNIOR NAPKÖZIS TÁBOROK!

A Hello Wood nyári táborokban megismertetik a gyerekekkel, hogy mivel foglalkozik egy igazi designer! A nyári szünetben két héten keresztül, két turnusban várják Óbudán, a Zichy-kastély északi szárnyába a design területei iránt érdeklődő, barkácsolni, alkotni vágyó 7-14 éves korosztályt. Az idei nyár témája a KONTAKT! A kontaktus mind a testben, mind a lélekben pozitív változást okoz. A cél, hogy a virtuális létezésből térjük vissza az élő közösségekbe, mindezt úgy, hogy csapatban, az együttlétre koncentrálva, a design eszközeivel fejlesztik az egyéni képességeket is. Itt az idő a kreatív energiák felszabadítására!

?
1. hét: 2020. június 15. – június 19.
2. hét: 2020. június 22. – június 26.

Javasolt életkor: 7-14 éves gyermekek számára
Helyszín: Zichy-kastély
Cím: Budapest, 1033
Hétfőtől-péntekig 09:00 -16:30

További információk, jelentkezés:
https://bit.ly/hello-wood-junior
junior@hellowood.eu
06 20 416 0435 (Lakatos Niki)

NAPIBONTÁS

06.04.

Virtuális tárlatvezetés Juhász Annával Paolo Ventura kiállításán

Edina Csóka és Élő közvetítések koronavírus idején folyamatosan

15:00 Cirkusz+ – online ÉLŐ cirkusz Fővárosi Nagycirkusz

16:00 Online Gyerekjóga Foglalkozás – FB Live Ciróka Gyerekjóga

16:30 Online megnyitó | Összetartozás éve Magyar Nemzeti Múzeum

17:00 Zöldülők Vására | Online Edition Felelős Gasztrohős és Ökoanyu

17:00 Toldi I Videoszínház – A nemzeti összetartozás napja alkalmából Pannon Várszínház

18:00 Kovács Margit titkai | online tárlatvezetés Ferenczy Múzeumi Centrum és Kovács Margit Kerámiamúzeum

18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban!

Óbuda Sport

19:00 Gasztro-mesék Dragomán György történetei Wesselényi17 és Dragomán György élő videója

MARGÓ

14:00 Ungváry Krisztián: Horthy Miklós Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

15:00 Zoltán Gábor: SZÉP Versek 1944 Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Kalligram

16.04 Nézzünk bizakodva a múltba! – Alternatív Trianon Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

17:00 Kötter Tamás: Férfiak fegyverben Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Kalligram

18:00 Margó Extra: Török-Illyés Orsolya Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

19:00 Trianon 100 Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Osiris Kiadó

20:00 Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

21:00 Mit tud a Fortepan és mit nem: Trianon visszfénye fotókon Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Fortepan

06.05.

Virtuális tárlatvezetés Juhász Annával Paolo Ventura kiállításán

Edina Csóka és Élő közvetítések koronavírus idején folyamatos

10:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

10:00 Távnéptánc kicsiknek – “Nőcis” – nemcsak lányoknak Gordos Anna néptánctanár

17:00 Zöldülők Vására | Online Edition Felelős Gasztrohős és Ökoanyu szervezésében

18:30 Selyem Sári – Vagány Nők fonója Feldmár Intézet

20:00 XXVIII. Kék Madár Fesztivál Otthonról Az Otthonokba Kék Madár Fesztivál Kalocsa

20:00 Müpa Home — The Life of Mörk Müpa Budapest és MÖRK

MARGÓ

13:00 Az Év Gyerekkönyve Díj 2020 díjkiosztója Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum

14:00 A Nibelung-ének Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és további 2 ember

15:00 Fehér Boldizsár: Vak majom (Margó-díj) Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Magvető

16:00 Markó Béla: Egy mondat a szabadságról Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Kalligram

17:00 Felesleges Pillangó – virtuális tárlatvezetés Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Capa Központ

18:00 Margó Extra: Mácsai Pál Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

19:00 Tompa Andrea: Haza Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Jelenkor Kiadó

20:00 Beszélgetés a Libri-díjas Láng Zsolttal és Grecsó Krisztiánnal Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és további 2 ember

21:00 Én ne lennék átlagos? – Sárközi Richárd slam estje Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

06.06.

Virtuális tárlatvezetés Juhász Annával Paolo Ventura kiállításán Edina Csóka és Élő közvetítések koronavírus idején folyamatosan

09:00 LCF Kids Club – Angol óra Szülők Háza Digitális Bölcsőde és LCF – Kids Club Hungary

09:30 BorMozi és bortúra a csopaki borvidéken (Skrabski Borászat) Zarándok Kaland és Skrabski Pince

10:00 Online Trombone Competition Hungarian Trombone Camp

10:00 Kertészkedés Jókai Mór stílusában Jókai-kert Természetvédelmi Terület

10:00 2 napos Gemenci-erdő vízitúra vízitúra

17:00 Zöldülők Vására | Online Edition Felelős Gasztrohős és Ökoanyu

20:00 Müpa Home — Szabó Benedek és a Galaxisok Müpa Budapest és Galaxisok

20:00 Ludwig LIVE: gasztronómiai és kulturális kalózkodás: Gyökér zine Ludwig Múzeum és Syporca Whandal

MARGÓ
10:00 Amikor a kukák világgá mentek Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és további 2 ember

10:30 Dödölle – Szívünk rajta Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és további 2 ember

12:00 Kortárs és kortalan versek – Lehetnék bárki című versantológia Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Tilos az Á Könyvek

13:00 Poós Zoltán: A felhő, amelyről nem tudott az ég Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Kalligram

14:00 Cserna-Szabó András: Extra Dry Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Helikon Kiadó

15:00 Berta Ádám: A kígyó feje Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Cser Kiadó

16:00 Fiala Borcsa: Drill – Minden lapnak három oldala van Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Libri Könyvkiadó

17:00 Szilasi László: Kései házasság Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Magvető

18:00 Margó Extra: Grecsó testvérek Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Várkert Bazár

19:00 Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Jelenkor Kiadó

20:00 Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Magvető

06.07.

Virtuális tárlatvezetés Juhász Annával Paolo Ventura kiállításán Edina Csóka és Élő közvetítések koronavírus idején folyamatosan

Van Hangunk – Országos Szépirodalmi Pályázat Tarandus Kiadó és Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár folyamatosan

09:00 Online Napfényes Fesztivál Napfényes Fesztivál és Napfényes Élet Alapítvány

09:30 BorMozi és bortúra a csopaki borvidéken (Skrabski Borászat)

Zarándok Kaland és Skrabski Pince

10:00 Online Trombone Competition Hungarian Trombone Camp

10:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

10:30 Vasárnapi Iskola // Streamkoncert-sorozat az A38 Hajón A38 Hajó és további 7 ember

17:00 Dollár Papa Talks – vasárnapi csevej Trafó House és Dollár Papa Gyermekei

18:00 Süveg Márk SAIID virtuális tárlatvezetése | Ventura: Automaton Műcsarnok – Kunsthalle Budapest és Budapest Photo Festival

17:00 Zöldülők Vására | Online Edition Felelős Gasztrohős és Ökoanyu

MARGÓ
10:00 Gryllus Vilmos zenés műsora

Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Central Könyvek

11:00 Heather Morris: Cilka utazása Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Animus Kiadó

12:00 Rojik Tamás: Szárazság Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Tilos az Á Könyvek

12:30 Szakács Eszter: A nulladik zsebuniverzum Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Tilos az Á Könyvek

13:00 Mártonffy Zsuzsa: Akiknek két anyja van Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Bookline webáruház

14:00 Mécs Anna: Kapcsolati hiba Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Scolar Kiadó

15:00 Margó Extra: Eke Angéla Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár szervezésében

16:00 Péntek Orsolya: Hóesés Rómában Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Kalligram

17:00 Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Magvető

18:00 Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Magvető

19:00 Bereményi Géza: Magyar Copperfield Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és Magvető

20:00 Karanténszínház Extra – Tóth Krisztina: Csütörtök van Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és TRIP

06.08.

Van Hangunk – Országos Szépirodalmi Pályázat Tarandus Kiadó és Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

06.09.

Van Hangunk – Országos Szépirodalmi Pályázat Tarandus Kiadó és Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

19:00 Élő közvetítés – Mérő László: Az érzelmek logikája Tudományos Stand Up és további 3 ember

20:00 PIM az A38 Hajón: Árnyjátékok – Szentkuthy Miklós A38 Hajó és Petőfi Irodalmi Múzeum

20:30 The Crew Must Go On // Live Stream Sorozat Zsolaa

06.10.

Van Hangunk – Országos Szépirodalmi Pályázat Tarandus Kiadó és Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport

17:00 Kerekasztal beszélgetés – A műanyag újragondolása Klímainnovációs Közösség

20:00 Müpa Home — Margaret Island Müpa Budapest és további 2 ember

A sorozatban az Óbuda vonzáskörzetében is élő és nem csak ehető, de finom növényeket gyűjtjük össze és dolgozzuk fel. Szó szerint. A korábbi részekben  már kikötöttem: közvetlenül út mellől és nájlonzacskóba nem ér szedni semmit! Alkohol pedig ezekben a nehéz időkben szinte bármiből kerekedhet.)

A zöldfűszerek ducktape-je és WD40-e egyszerre

A régi mondás szerint, ami mozog és nem kéne neki, arra ott a ducktape, ami pedig nem mozog, de kéne neki, arra ott a WD40. Nos, a kakukkfű mindkettőt tudja, csak éppen fűszerben. Egyszerre mehet édesbe, sósba, lehet enni, inni, frissen, szárítva, és még a fagyasztást is bírja – mármint a zöldfűszerekhez képest jól viseli.
Vadon gyakorlatilag mindenhol terem: az M7-es melletti biztonsági rőzsén például hosszú, liluló telepekben virít ezekben a hetekben. Még az sem feltétlenül igaz rá, ami a többi fűszernövényre: hogy a virágzás előtt az igazi az íze. A vad kakukkfüvek ugyanis annyival intenzívebbek, mint bármelyik, kertészetben beszerezhető, nemesített (ld. „tápos”) társuk, hogy virágzás után is simán lenyomják a többieket. Ahogy a legtöbb növény, amiből igazán nagyot lehet alkotni, leginkább szenvedni szeret – ezért terem a legsanyarúbb helyeken. (Gondolj csak a szőlőre vagy a pöfeteggombára: „Csapadék? Mfhh, ne hülyéskedj! Nincs termőtalaj? Hmm, fincsi! Letapos a fakitermelőgép? Jíháá, mikor jön legközelebb?!”)

Hogyan ismerd fel?

A mostani állapotában inkább eltéveszteni nehéz. A legegyszerűbb meghatározását akkor találtam meg, amikor úgy húsz éve valami autóversenyre értünk egy elhagyott, füves reptérre (jó, fiatal voltam és hülye) és ahogy kiszálltunk az autóból, én vigyorogni kezdtem. Lehajoltam a kerék mellé, felmarkoltam három szálat és a többi kikászálódó orra alá dugtam. Ők pedig – rendes kollégista módjára – bepárásodott szemmel közölték: pizza!
Szóval, ha valahol egyhelyben állva olyan fűszerillatot érzel, ami túl ismerős, az bizony a kakukkfű lesz. Még akkor is, ha a srácok összekeverték az oregánóval.
Pici, nagyon apró levelű, elterülő bokrocskát keress, amin – most éppen – lila virágok vannak. Később úgy nézhet ki, mint egy random sziklakerti növény, de az illata összetéveszthetetlen. És olyan erős, hogy legutóbb, amikor szedtem és már elegem lett belőle, szerettem volna meghatározni egy másik zöldet, amit valami vadzsályának néztem. Azok sem szoktak gyengék lenni – csak keserűek, mint a vesztés. Dörzsölgettem, dörzsölgettem, de a kezemen maradó kakukkfűillat a rossebnek nem akart elmúlni. Csap híján mit lehet mit tenni, rá kellett gyújtanom – de még telecigizett kézzel is csak a kakukkot éreztem! A vadzsálya nyilván nem vadzsálya volt, a kakukkfű illata viszont még másfél órán át nem múlt el.

Mivel lehet összekeverni?

Ebben a korában már szinte semmivel. Aki kakukk-függő – mint én-, az pár centis korában összetévesztheti azokkal a veronika-félékkel, amik a közvetlen közelében nőnek, de azok egyrészt sokkal puhább tapintásúak, korábban virágoznak, lila helyett fehér a viráguk, és legfőképp nincs ilyen illatuk. Persze a levelük mérete és a növésük iránya is tök más, de ez már csak a haladóknak számít, akik túl korán állnak neki kakukkfüvet gyűjteni. Ezeken a heteken szerencsére túl vagyunk, jöhet a szüret!

Hogyan ejtsd el?

Az első és legfontosabb, hogy jó nagy kakukkfű-párnát keress. A kisebbeket is keresztülnövi minden gizgaz (pardon, más füvek vagy hangyák), amik nem biztos, hogy finomak, viszont baromi nehéz utólag kiválogatni őket. Lesz elég bajod később a botokkal.
A kakukkfű szeret szétterpeszkedni, ezért finoman szedd össze a földről (ekkor a legtöbb sallangot más lepucoltad róla, és a gyökere felett vágd el. A jó kés vagy olló nélkülözhetetlen, különben jön vele a fent említett gizgaz vagy a gyökere. A gyökerét pedig nem illendő vele szedni, mert egyrészt nem kiirtani akarjuk, csak leszedni, másrészt földes (ami nem finom és a benne lakók miatt még veszélyes is lehet.)
Ha elég tiszta helyről szedted, nem kell megmosni. Ha mégis poros vagy éppen láttad, ahogy pont rápisilt egy őzike, akkor át lehet öblíteni, de utána ugye meg is kell szárogatni, ha nem főzöd meg azonnal, az pedig igencsak idegesítő művelet, mert bárhogy próbálod teregetni, mindenhová tapad és potyog. Szóval inkább szedd tiszta helyről, az őzekről pedig feledkezz meg.
Ha tartósítani akarod, akkor a legegyszerűbb azonnal helyre kis csokrokat kötni belőle és fellógatni valahová. Lakásillatosítónak sem utolsó és később csak egy-egy csomagot kell előkapni, ha megkívánod valamihez. Ha ez túl babrásnak tűnik, akkor maradj az én módszeremnél: ha van a lakásban egy ruhaszárítónyi hely, ami nincs útban két hétig, akkor hajtogasd ki, csíptess rá sütőpapírt és simán teregesd rá a kakukkfüvet. Miután zörgősre száradt, lapátold egy dobozba vagy befőttesüvegbe és használd marékszám egész évben!
A boltival szemben egyetlenegy hátránya akad: a szára szúrós bottá szárad, amit sehogy sem lehet kiválogatni belőle. Összezúzni és ledarálni sem. (Én próbálkoztam már csillivilli aprítógéppel, aztán zöldségdarálóval, húsdarálóval, majd – már vérben forgó szemekkel acsarkodva – kávédarálóval, de a levelek már rég ronda porrá őrlődtek, amikor a botocskák még vidáman tartották a maguk 1-1,5 centis hosszát.) Barátkozz meg a botokkal: legalább könnyebb a sült húsról leszedegetni őket. És töprengj el, hogy mi lehet a bolti morzsolt kakukkfűben, ha hiányoznak belőle a botok?

Megyeri Sára képe

Kacsamell, cukor, gin és egy kád. Tetszőleges sorrendben.

Ahogy az elején említettem, a kakukkfűből bármi lehet. Nagyon jól áll bármilyen húsételnek, mert kevésbé agresszív, mint a bazsalikom, a rozmaring vagy a zsálya. Amibe oreganót tettél a 90-es években (aztán azóta sem), azt próbáld ki kakukkfűvel és szintet ugrasz vele. Mehet bármilyen rizottóba (nyilván akkor le kell morzsolni a leveleket a botokról, de 4-5 szál esetében ez úgy 10-12 másodperc), de egy sima olivaolajos pennét is 10 perces luxusebéddé tud tenni, pláne, ha a virágait teszed bele, még frissen.
Apropó, virágok: érdemes őket külön megcsócsálni, ahogy minden fűszernövény virágát: mindig sokkal mélyebb, intenzívebb ízük van és néha meglepően különböznek a levelek ízétől. Aki virágzó rozmaringbokor közelébe téved, az ki ne hagyja az élményt!

A sós ételeken túl viszont szinte kötelező kipróbálni édesen! A kakukkfűszirup, mint desszert- és koktél-alapanyag csak az utóbbi években kezd megjelenni a delikátboltokban, mint új hipszter őrület, pedig köhögés ellen nyilván évszázadok óta használják – igaz, főleg tea változatban. A szirupnál hígabb szörpként pedig nálunk mindig hamarabb fogy el, amint a bodza, pedig lassan ipari mennyiségeket csinálok belőle. És minden gyerekbulin kiderül, hogy nem mi vagyunk ferdék: még a legfinnyásabbak gyerekek is rákattannak, később pedig a suliban, tízóraicsencselés közben hasonló árfolyamon megy, mint a gumicukor!
Ha pedig gondolsz a taknyos télre és van hová tenni, akkor érdemes egy-két papírzacskónyival (mármint nem zsömlés, hanem bevásárlós papírzacskónyival) szárítani télire: ebben az esetben csak arra kell figyelni szedés közben, hogy ne nagyon legyen földes.
Amikor bárki köhögős, készíts belőle fürdőt! A kiskorúak kifejezetten imádják, főleg, ha úgy adod elő, hogy teát főzöl belőlük éppen. A kádat kipucolni mondjuk egy rémálom utána, még akkor is, ha tüllbe csomagoltad előtte, de egy nyugodt, szuszogós éjjel sok mindent megér. Ráadásul nagyon finom illatú gyerekeid lesznek tőle.

Megyeri Sára képe

De hogy lesz belőle alkohol?

Sajnos, mivel mind a víz, mind a cukortartalma elhanyagolható, ezért önmagában sehogy, de viccből pancsolni – vészhelyzetben – mindennel lehet!  Egy gin-tonicot például még a legcudarabb ginnel készítve is nagyon magasra tud emelni: ha eddig citromot vagy citrushéjat dobáltál bele (vagy haladóként rozmaringággal kevergetted), akkor most próbáld ki úgy, hogy két friss kakukkfű-ágacskát összedörzsölsz a tenyeredben, ahogy a mentát szokás és áztasd bele. Szívesen!
A másik eljárás a tinktúra-készítés, ami már hosszadalmasabb egy fokkal és nem is feltétlen ivásra, csak cseppenkénti fogyasztásra ajánlják – de szükség törvényt bont. Pláne, hogy ha rákeres az ember: a forgalmazók szerint nem csak köhögésre jó, hanem annyi mindenre, hogy gyakorlatilag a lábat is visszanöveszti, ha kell.
Nos, ebben az esetben töltsünk meg egy üveget kakukkfűvel, öntsük le olyan pálinkával, amit egyébként is szívesen meginnánk és hagyjuk érlelődni legalább két hétig – addig ne járjunk rá, ha lehet.  Utána szűrjük le és öntsük tiszta üvegbe, hogy a fogyasztásakor ne kelljen a fogunkat összeszorítani, hogy ne menjenek a szánkba az apró levelek.
Aki olyan szent, hogy tényleg csak külsőleg, borogatásra használná, az készítheti gyógyszertári alkoholból, de felesleges. Egyrészt az általam látogatott patikákban ötödszörre is rákérdeznek, hogy ugyan mire kell nekem 200 g tiszta alkohol félévente egyszer, hiába tudják, hogy fülbevalópucolásra, másrészt nagyságrendekkel drágább, mint a legjobb pálinkák. Harmadrészt, ha valaki mégis meghúzza a (80-90%-os alkoholtartalmú) üveget, annak nagyon csúnya következményei lehetnek.
Aki belsőleg kívánja erősíteni vele az immunrendszerét (és oldani a száraz köhögését, élénkíteni a vérkeringését vagy az emésztését, enyhíteni a reumáját, megszűntetni a hasmenését, visszanöveszteni a lábát, stb.) az tényleg használjon hozzá jó pálinkát: a 40-42 alkoholfok már bőven elég, hogy minden hasznosat kioldjon belőle. A legjobb persze akkor lesz, ha a lehető legsemlegesebb ízűt választjuk – mondjuk alma- vagy gabonapálinkát, de azért ne essünk túlzásokba: az otthoni vodkalepárlásnak a kakukkfűtinktúra kedvéért csak az igazán haladóknak érdemes nekiállnia.

Kakukkfű szörp:
A hozzávalók arányokban: 1 l víz – 0,5 kg cukor – legalább 3 nagy maréknyi kakukkfű

A cukrot oldd fel a vízben, szórd bele a kakukkfüvet és forrald össze legalább 20 percig. Hagyd ázni egy éjszakát, majd másnap szűrd le. Sajnos az apró levelek és szirmok miatt nem elég a sűrű szűrő, úgyhogy konyhai gézen kell átengedni (ez normális háztartásokban egy steril textilpelenkát jelent.)
A leszűrt szörpöt forrald fel újra és adagold kiforrázott üvegekbe. (Ha ötnél több litert csinálsz egyszerre, érdemes az üvegeket inkább a sütőbe tenni előtte – nyilván szobahőmérsékleten, a sütővel együtt melegítve és a kupakok nélkül, mert azokban elolvad a műanyagbevonat.)
Száraz dunsztban hagyd kihűlni 2-3 napig, aztán szentségelj, hogy elfogyott, mielőtt esélye lett volna megromlani a tartósítás nélkül is.

Kakukkfű fagyi:
A hozzávalók arányokban: 0,5 l tejszín – 4 tojássárgája – 15 dkg cukor – 1 nagy marék (min. 70-100 g) friss kakukkfű

A tojás sárgáit keverd fehéredésig a cukorral és nagyon óvatosan keverd a nagyon lassan melegített (de nem forralt!) tejszínhez. A legjobb, ha a tojást hígítod először kanalanként a tejszínnel, mert nagyon könnyen rántotta lesz belőle – ami cukrosan… hát hogy is mondjuk, bloáp.
Ha sikerült az angolkrém (mert gyakorlatilag az, csak vanília nélkül), akkor áztasd bele a friss kakukkfű-ágakat egészben. Amikor kihűlt, halászd ki őket: a benne maradt apró levelek csak színesítik majd az élményt. Ha szárított kakukkfüved van, akkor viszont daráld porrá kávédarálóban* és 2 bő teáskanálnyit használj a recepthez.
Ha kihűlt a krém és van fagyigéped, akkor fejezd be a folyamatot szokás szerint, majd arasd le a sikereket és állj neki a következő adagnak.
Ha nincs, akkor a kihűlt krémet tedd a hűtőbe. Ha megdermedt, habosítsd fel, amennyire csak tudod egy habverővel, aztán tedd a mélyhűtőbe. 20-30 percenként nézz rá és keverd át a habverővel. Úgy négy óra múlva lesz jó állaga, úgyhogy addig 8-10 alkalommal fogod átkeverni, viszont elképesztően büszke leszel rá. Ha kész, igyál egyet a tinktúrából és a szülinapodra kérj egy fagyigépet!

*a kávédaráló jó barát: ha nincs, vegyél egyet! Nem kell márkás: a noname olcsóbb, mint egy adag  fagyi hozzávalói összesen és erre tényleg rá fogsz szokni. Nem veszel többet darált mákot, se adalékos porcukrot és minden fűszerkeveréked frissen készül majd. A fokhagymanyomódat hajítsd ki, az hülyeség: a helyén pont elfér!

A következő részben: „A csattogós szamócától félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”

Kezdjük is el sétánkat a parkban.

Majd minden nap elmegyek e kis óbudai park mellett, vagy lépteim keresztülvisznek rajta. Padjain idősek, vagy kutyasétáltatók pihennek. Szemben az Óbudai Egyetem, diákjai is kijönnek ide néha. Kicsi park. Van nála szebb és nagyobb is Óbudán, de szívünknek kedves. Megbújik benne egy szobor és egy kis fa. Mindkettőt Göncz Árpád emlékére állították. A fát 2016-ban, halála után egy évvel a Göncz Árpád baráti társaság ültette. Azóta a fa szépen felcseperedett.

Pár lépés után el is érkezünk e cikk fő témájához, a parkban található mellszoborhoz. Göncz Árpád alakját a Kossuth-díjas szobrászművész, Jovánovics György mintázta meg és öntötte bronzba 2017-ben a Göncz család és Alapítvány kérésére, közadakozásból létrehozva.

Az alkotás egy szobor, méghozzá mellszobor. Kültéri és mondhatjuk, hogy public art.

A múzeumok, kiállítások világából kikerülő művészeti alkotás az emberek által minden nap használatos, közös és szabad térbe került. Helyspecifikus, mivel elhelyezése utal a megmintázott személy – jelen esetben Göncz Árpád – egykori lakóhelyére, a kerülettel való szoros kapcsolatára. Így, ebben az összefüggésben már nem csak egyszerűen egy portrét láthatunk a jelentős politikusról és közéleti személyről. Fontos üzenet hordozója lett. Emléket állít a Göncz Árpád életében képviselt értékeknek is.

Az egy nézetre komponált bronz szobor mészkő alapzaton nyugszik. Göncz Árpádot már idősebb férfiként, realista módon ábrázolja. Portréja könnyen felismerhető, beazonosítható.

A szobrász láttatja modelljének apróbb és nagyobb ráncait is, homlokán a szemöldökök közti barázdákat és a szarkalábakat.

Szeme oly kifejező. Szinte várjuk, hogy félmosolyából száját igazi mosolyra húzza.

Ruhájának felülete mozgalmas. Gyűrődései és a matéria szinte tapinthatók. Szép kontrasztban van nyakkendőjének geometrikus és letisztult formájával, sima felületével. Ezt a dinamikát kiemeli, hogy a nyakkendő és a zakó találkozása nagyjából szemmagasságban is van.

A szobor minden egyes négyzetcentimétere aprólékosan kidolgozott, tudatosan elhelyezett, részletekben gazdag. A fül, vagy az apró hajtincsek vonalait a művész láthatóan szeretettel faragta. A műalkotás egészét nagyfokú odafigyelés, tisztelet és szeretet hatja át.

Jovánovics György 1939-ben született, Kossuth-díjas szobrász, egyetemi tanár. Sokat látott, színes alkotó, aki nem csak a szobrászat műfajában kiemelkedő. Alkotott és kísérletezett a film, fotó és konceptuális művészet területein is. A ’60-as évek végén és a ’70-es évek elejének neoavantgard irányzatának meghatározó szereplője. Részt vesz az Iparterv kiállításain, később a balatonboglári ”kápolnatárlatokon”.

Élt és alkotott külföldön is, művei több nemzetközi gyűjteményben szerepelnek. A rendszerváltás után az ’56-os forradalom emlékművének elkészítésére kérték fel, mely felkérést végül el is fogadott. Monumentális műve 1993-ban készült el és a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában felállításra került.

Jovánovics életművében sokszor kísérletezett a fény megjelenítésével, szerette a gipsz anyagot és a fehéret. A fény ábrázolását gyakran az anyag relief-szerű megjelenítésével érte el, talán ezt a technikát alkalmazta a Göncz szobor ruhájának megmunkálásánál is, igaz, nem fehérben. Érdemes megnéznünk egy rövid videót a Ludwig Múzeum Művészportrék sorozatából, melyben Jovánovics György saját maga beszél művészetéről.

Elhagyjuk most a kis óbudai parkot és pár perc séta után a Bécsi út 88-as számhoz érkezünk.

Ebben a házban élte le élete nagy részét (1947-1990) sokak ”Árpi bácsija”, Göncz Árpád. Innen vonult börtönbe az 1956-os események után és 1963-ban ide is térhetett a börtönévek után haza.

A Bécsi út 88-as ház egyébként része annak a lakótelepnek , mely 1926-28-ban épült az Újlaki (Sváb) Temető mellett. A Nagyszombat, Kecske és Végvár utcákon sétálva különleges hangulatra lelhetünk, a meander motívumos házak stílusegységet teremtenek. Aki a Keménykalap és krumpliorr című magyar film forgatási helyszínére egy kicsit jobban kíváncsi, olvasson tovább és nézze meg a blog képeit.

Környékbeli rövid sétánk után most bemegyünk egy kicsit a Bécsi út 88 belső udvarára és egy padon tovább tűnődünk, mi mindennek lehettek már tanúi ezek a falak és miket láthattak a ház lakói! Megnyugodhatunk, mert a mai nap sem múlt el értéktelenül. A képzőművészet segítségével Göncz Árpádra emlékezhettünk.