Mielőtt letelepedett Csillaghegyen, életrajza szerint sokfelé megfordult. Nagybányán született, ahonnan, gondolom, el kellett jönniük a háború után…

… előtt. Ez egy sodródás szinte, mert apám bányaiskolai tanár volt, és a bányaiskola, ahogy Észak-Erdély visszakerült, kitelepült Pécsről Nagybányára. Ahogy jöttek az oroszok, az iskolát evakuálták. Egész Sopronig menekültünk, ott ment át rajtunk a front, aztán vissza Pécsre, majd az iskolát helyezték át a feltörekvő bányavárosba, Tatabányára.

Amióta Csillaghegyre költözött, a vándorlás megszűnt. Ez a helyszínnel van kapcsolatban, vagy az élet változásaival?

Nyilván kapcsolatban van a helyszínnel is, hiszen Óbuda egy nagyon szeretett városrészem lett, itthon érzem magam már régen, viszont hozzá kell tegyem, hogy az én vándorlásaimnak nem feltétlenül csak a belső igény volt az oka, hanem a sodródás, a zaklatott élet, a változó világ, változó igények, lehetőségek, amelyek miatt ez a keresztül-kasul vándorlás adatott nekem.

Ugyanakkor van bennem egy eredendő kíváncsiság is az ismeretlen részekkel szemben. Az a kalandozás, ami ebből az igényből fakadt, azóta se szűnt meg. Ha tehetem, akkor utazom.

Amíg bírtam autóval, addig feleségemmel innen Óbudáról bejártuk egész Európát. Általában egy-egy utunk – akkor is, amikor még csak hetven dollár volt a kiosztott pénz –  egy hónapig tartott. Ez volt a felső határa a kint tölthető időnek. A legelső nap hajnalban léptük át a határt, és az utolsó nap éjfél előtt értünk vissza. Volt, hogy tízezer km-t vezettem Európában egy ilyen harminc napos úton.

Ezek az utazások szerepet játszottak az alkotói folyamatban is?

Természetesen. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a témáim vagy nagyon közeliek vagy nagyon messzik. A közeliek az ismertségük, a meghittségük, a leheletnyi változásaik, a rezdüléseik által váltanak ki erős emóciókat, a távoliak viszont az ismeretlenségük, a hirtelenségük révén hozzák elő a „kapzsiságom”.

Ezt most meg kell ragadni, mert holnap már nem itt vagyok, és akkor ez elvész. Szinte fölszívja az ember ilyenkor az élményeket.

Rögzíti is ezeket az élményeket?

Mindig van velem anyag, de a rögzítés nálam nem feltétlenül festményben jelentkezik, hanem firkában. Motívumokat vázolok föl, színeket írok bele a magam olvashatatlan írásával, a firkán belül nyilakkal jelzem a színek változó átmeneteit, és tulajdonképpen a firka során az egész élménynek a hangulata rögzül bennem. Itthon, ha pár hónapon belül előveszem ezeket a firkákat, elő tudom hívni azt a képélményt, amely akkor jött létre bennem, és azt a képet, amit akkor „kottáztam” le.

1976-ban Tükör és ablak címmel két képet is festett, s ez a címe 2007-ben megjelent életműkötetének is. Ennek a könyvnek Ars poetica című bevezetőjében azt írja: „A festészetet már nagyon fiatalon is önmagam és a világ megismerése eszközének tekintettem.” Ezek mintha kiegészítenék egymást, hisz a tükör az önmagunkra, míg az ablak a világra való kitekintést jelképezheti.

Ezt így is gondolom, és pont ez a kettősség vezetett arra, hogy ezt a két képet én magam is emblematikus képeknek tekintsem, ami alkalmas arra, hogy akár az életmű albumnak a címe is legyen. A megismerési szándék nem irányulhat csak kifelé. A külső megismerés persze a kíváncsiságunk, az érdeklődésünk központjában áll, de ennek a megismerésnek a felfogója én vagyok.

Ha én magamat nem ismerem eléggé, akkor a felfogásom torzulásait, hiányosságait, hibáit tévesen értelmezem, és a világnak tudom be, pedig azok az én alkatomból következő, a szűrőnek, a tükörnek a homályosságai.

Emiatt a két megismerési iránynak egyszerre és egymást segítve kell működnie. Nemegyszer a külső világban fedezem fel önmagamat, a külső világot pedig önmagamban. Ez ugyan paradoxonnak hat, de úgy tudnám ezt mondani, hogy én akkor szoktam egy képnek nekiállni, hogyha olyan élményt kapok, olyan impulzust, ami elől nem lehet kitérni, rögzíteni kell.

Az utóbbi évtizedekben a tájban találtam meg ezeket az impulzusokat. Ezzel együtt nem a táj hiteles leképezésére törekszem, hanem a tájban lévő nagy-nagy impulzusok engem arra figyelmeztetnek, hogy ennek a hangulatnak, ennek az érzésnek, ennek a ritmusnak, tehát a világból rám ható valaminek olyan hordereje van számomra, hogy szinte olyan, mint én vagyok. Azért rezonálok ennyire rá. Nemegyszer előfordul, hogy megyek az úton, évekig látom ugyanazt a motívumot, és azt gondolom, milyen szép. Egyszer csak egy viharos vagy egy napos, vagy egy hajnali, vagy éjszakai pillanatban hirtelen valami belém üt, és azt mondom: te úristen, én e mellett megyek el évek óta!

Ilyenkor valami olyan erővel rezonál bennem, amit én magamban nem ismertem eddig. Tehát a kép, amin rögzítem ezt az érzületet, segít megfejteni önmagamat.

Ez olyan, mint amikor egy grafológus egy kézírásból megállapítja az ember jellemét. Én azt mondom, hogy a festő kézírása a festmény. Ha őszinte vagyok, és nem manipulálom magamat, akkor én magam is megtalálhatom azokat a grafológiai elemeket, amelyek segítségével magamról egyre többet tudok meg.

Említette, hogy az utóbbi időben a tájképekben találja meg önmagát. A korai képein többségében embereket ábrázolt, vagy legalábbis ők álltak a középpontban. Megfogalmazta magának, hogy ez tudatos váltás volt vagy öntudatlan?

Megfogalmaztam, de csak utólag. Nem lehet, hogy az ember ne vizsgálja a saját képeit, lehetőleg úgy, mintha kívülálló lenne, és próbálja a változások irányát, értelmét, jelentőségét megfejteni. Korai munkáim idején természetszerű volt az emberi alakokkal való kifejezés, hiszen a főiskolai tanulmányai során a festő modellekről, portrékkal, aktokkal, többfigurás képekkel tanulja egyrészt az ábrázolás, másrészt a kifejezés lehetőségeit, eszközeit. Természetes volt, hogy amikor elsajátítottam a kifejezés egyes elemeit, ezeket tovább használtam, és élveztem, hogy egy-egy jellemet, egy-egy karaktert meg tudtam portréban, figurás képben jeleníteni. A gondolkodásom is e körül mint lehetőség körül kereste az újabb és újabb képtémákat. A korai időkben alkalomszerűen kínálkozott olyan téma is, amelyet a táj élménye adott, de a születő kép mint a többi képemtől idegen, egy kicsit zárványként, magányos maradt. Debreceni éveim alatt már több tájkép született, bár tudom, hogy nagyon kínosan küzdöttem velük, mert ugyanazokat a festői megoldásokat próbáltam alkalmazni, mint a figuráknál. Ugyanakkor egy táj karaktere más módon hívódik elő, mint egy pszichés megközelítés. Ezek a korai tájak nálam – utólag szemlélve – nem voltak olyan erejűek és szintűek, olyan kifejezési képességűek, mint a figurák, ezért sosem törtek előrébb.

Viszont, amikor idekerültem Csillaghegyre, olyan óriási tájélmény ért, hogy szinte gátszakadásként érte a munkámat, merthogy elszabadult a táj, iszonyú erős lett, kifejezésben erősebb, mint az addig már megszokott figurális előadásom.

Természetes volt, hogy a figurák még akkor is ott motoztak bennem, tehát mindenképpen oda kerültek a képre, ott tébláboltak, ácsorogtak vagy járkáltak a tájban. Mindig személyiségük is volt ezeknek a  figuráknak. Már az odavetett első vonalakból is látszott, hogy hiszen ez egy öreg ember vagy  egy fiatal, peckes csaj  lesz. Valahogy a kilencvenes évek hozták azt az állapotot, amikor a külső világból már nem annyira a lelkesítő szépség: a napsütés, a virágzás, a tenger, adták a legnagyobb élményt, hanem egyre inkább a természet összetettsége, belső ellentmondása izgatott. Nemcsak a szépség, hanem az árnyoldala: a drámája, a kihaltsága. Kiderült, hogy egy olyan egyensúlyt szeretnék a szép és a csúnya között létrehozni, amelyikben a természet teljességére, és nem az ember által beleképzelt rossz vagy jó oldalra kerül a fő hangsúly. Valószínű, hogy ebben a világról való gondolkodásom változása is szerepet játszott.

A kilencvenes évek nagy átalakulást hozott az életünkben. Lelkesen vártuk az új, szabad világot, de kezdetektől tisztán látszott, hogy a szakmai létünkben új és nagyon komoly kihívásokkal kell szembenéznünk. A műkereskedelem, a támogatások rendszere, a mecenatúra vagy eltűntek, vagy olyan átalakuláson mentek át, hogy következményei az alkotómunka alapfeltételeit érintették. Alkalmazkodnunk kellett a körülményekhez, de féltem, hogy kollégáim zöme, leginkább a kortársaim erre nem lesznek képesek. Túl voltunk azon a koron, amikor az ember könnyen, gyorsan alkalmazkodik. Úgy éreztem, nekem is részt kell vállalnom az átalakulás menetében, a zökkenők csökkentésében, elviselhetővé tételében.

Ebben az időszakban a közösségi feladatok minden időmet lekötötték, a szakmai munkára szinte csak lopott idő jutott. Valószínűleg ez is benne volt abban, hogy az emberalakok elhagyták a tájat.

De ez korántsem volt tudatos, hanem, amikor visszanézek tíz, tizenöt évvel korábbi képeket, akkor döbbenek rá, hogy ezek már rég eltűntek. Korábban úgy voltam, hogy ha fölrajzoltam két fát, akkor már oda kellett firkálnom egy figurát is, hogy tolja a taligáját.

Ez párhuzamba vonható az önarcképek ritkulásával is? A korai években mintha több önarcképet festett volna, mint az utóbbi időben.

Valószínűleg ezzel is összefügg, de én régen se festettem sok önarcképet. Az egész fiatalkori kicsit több, de azért, mert az önarckép a tanulmánynak is kézenfekvő alanya, akkor, ha nincs modellem, festek egy önarcképet, mert kéznél vagyok.

A későbbiek során azért nagyjából három-ötévenként azért egy-egy önarckép odasikeredett. Általában ezeknek meg is volt a jelentőségük.

A 2000-es agyvérzésem után, amikor a jobb oldalam béna volt, és bal kézzel kellett megtanulnom festeni, akkor még két-három nagyon drámai önarckép sikeredett. Utána néhány évvel készült még egy, aminek van jelentősége, és talán tavaly vagy tavalyelőtt festettem egy ágbogas önarcképet, amelyen a száraz ágak rácsán keresztül csak egy kis arc látszik. Tehát nem maradtak el az önarcképek, csak öncélúan önmagamat ismételni nem látom értelmét. Ha a belső igény indokolja, ezután is fogok önarcképet festeni.

1990-ben alapította a T-ART Alapítványt, ami bizonyos szempontból közösségi, közéleti gondolkodást tükröz. Honnan jön a közösségi létben való erőteljes részvétel?

Mindig is ilyen természetem volt. A főiskolai kollégiumban egy műteremszobában laktunk nyolcan. Mindenki utálta ezt a szobát, mert voltak két-három ágyas szobák is, oda vágytak. A mi szobánkban viszont mindig volt élet. Kiállításokat rendeztünk, körbe a falra fölraktuk a képeket, néhány hét múlva szóltunk egy másik kollégának: te, ha vannak rajzaid, akkor tegyük már ki. Közös lét. Maga a szakma egy individuális szakma. Festeni nem lehet közösségben, ez egy magányos foglalatosság. Viszont a kép értelme akkor látszik, amikor az általam beletett hatást le tudom mérni. Amikor valakiken látszik a hatás vagy a hatás hiánya.

A művek megmutatása, felmutatása is egy közösségi szerep. Igaz, hogy individuálisak vagyunk, de egymás nélkül nem élhetünk. Hiszen ahányféle ember van, annyiféle kifejezési forma.

És egymás lehetőségeiből, hiányaiból, hibáiból és erényeiből tudunk valamiféle rálátást teremteni a sajátunkra is. Az egymással való tisztességes baráti, szakmai beszélgetések a mi közösségi életünknek egy másik oldala, amelyik véleményem szerint nagyon jót tesz a munkánknak.

Debreceni koromban a képzőművész szövetség területi szervezetének szervező titkára voltam. Ott két tábor volt, így nem tudtak önmaguk közül vezetőt választani, mert mindegyik a másikra haragudott. Én voltam a jövevény, aki egyensúlyoztam köztük, és próbáltam kibékíteni őket, igyekeztem szakmai irányba terelni mindent. És sikerült. Ahogy Pestre kerültem, a szövetségben azt mondták, neked van területi szervezeti tapasztalatod, akkor itt a területi bizottságban tessék működni. Később a festő szakosztály vezetőségében dolgoztam. Amikor létrejött a Művészeti Alap után az Alkotóművészeti Közalapítvány, annak kurátora lettem. Tulajdonképpen a kurátorokat a teljes tagság választotta meg szótöbbséggel. Óriási dolog volt, hogy nem én akartam kurátor lenni, nem valakik akartak engem kinevezni oda, a szakma egészétől kaptam ezt a bizalmat, és dolgoztunk, harcoltunk, csináltuk, amit lehetett és amíg lehetett. Ugyanígy a szakma küldött el a Nemzeti Kulturális Alaphoz, ott is voltam évekig kurátor. Aztán a Dunaszerdahelyi Kortárs Művészeti Gyűjtemény egyik alapító kurátora voltam. Ma a legnagyobb magyar kortárs gyűjtemény Dunaszerdahelyen van, itthon sincs ilyen széles merítésű. A Ludwig Múzeum nem nevezhető igazi kortárs múzeumnak, hiszen a létező kortárs stílusoknak és kvalitásoknak csak egy kis szegmensét gyűjti.

Mi a célja ön szerint ma a T-Art Alapítványnak?

A céljaink nem változtak. Az alapításkor a célunk egy III. kerületi kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása volt. Az alapító okiratunk 1990-ben ezzel kezdődött. További célunk volt a magyar képzőművészet közönségének megteremtése. Hiszen a pártállami világban nem volt a közönség és a művészek között átjárás és kapcsolat. A pártállam ott állt közöttünk: akit ők pártoltak, azt engedték, akit nem akartak, azt nem engedték. A többséget pedig csak épphogy engedték. Ez egy langyos víz volt, hiszen ez az épphogy csak engedés jutott a szakma túlnyomó részének. Egy-kettőt engedtek kinőni, azok voltak a barátok, egy-kettőt nem engedtek, azok voltak az ellenség. A többség pedig itt volt és éldegélt. Ilyen langyos vizes iszapban élt mindenki. A szabadság ennél jobb. De ha nem veszi át senki az állam szerepét, akkor hogyan tovább?

Csak a közönség veheti át a támogató szerepét, közönségünk pedig nincs. Nincsenek tájékozódási pontok és nincsenek kortárs gyűjtemények sem.

Az érdeklődő nem tudja, kik vagyunk, hányan vagyunk, mit csinálunk. Nem tudja, hogyan tudna tájékozódni, hogyan tudná az ízlésének megfelelőt megtalálni, támogatni, hogy tud vásárolni, hogy tud gyűjtő lenni, ha már meg is gazdagodott? Az elsődleges célom az kellett legyen, hogy a gyűjtéssel egy időben a közönséget informáljam arról, hogy kik vagyunk, kiket tekintünk jónak, minőségnek, és ehhez egy közösséget építsek, akikből majd a művészet fenntartói válnak tíz, húsz, harminc év múlva.

Megvalósulni látja ezeket a célokat?

Nagyon sok sikert értünk el működésünk 25 éve alatt, több száz kiállítást rendeztünk, a kezdeti műterem-galériás kiállítássorozatból már kinőttünk, mert kezdetben nem volt más módunk, mint a saját műtermemben rendezni a tárlatokat. De azt kell mondjam, hogy itt is elértük azt, hogy egy-egy kiállításra 100–120 ember jött fel a hegyre akkor, amikor a belvárosban 20–30 ember volt egy-egy kortárs kiállítás megnyitóközönsége. Márpedig szinte kívül vagyunk a városon. Azt el tudtam érni, hogy megszólítottam és megnyertem ennyi embert – ez még nem a „közönség”, de már a mi pártolóink. Mára elértem azt is, hogy egy-egy jelentős kiállításra 200–300 főt össze tudok verbuválni. A kortárs gyűjteményünk pedig ma már több mint ötszáz darabot számlál. Ezek között tucatnyi Kossuth-díjas, 40–50 Munkácsy-díjas és sok díj nélküli, de nagyon sok komoly életművet produkáló művész munkája is megtalálható itt, ami mind a művészek támogató felajánlásaként kerültek a gyűjteménybe, a kuratórium felkérése alapján.

Mindig magas minőséget képviselő művészt kértünk fel, megnyertük ahhoz, hogy a céljainkkal egyetértsen, és adományozzon a gyűjtemény számára olyan munkát, amelyik jól képviseli ezt az értékrendet.

A KOGART Alapítvány (amelynek nagyon jó gyűjteménye van és sok pénze) „könnyen” tudott kortárs művészetet vásárolni, gyűjteményt létrehozni, de nekünk nem volt tőkénk. Így is létrejött egy ilyen gyűjtemény, s ez szerintem nem olyan elkeserítő. Emellett kiadtunk 26 vagy 27 kisebb művészeti katalógust, a Paletta-könyveket és eddig tíz albumot olyan kollégákról, akiknek az életműve a magyar művészet élvonalába tartozik. Mi fogalmaztuk meg elsőként az ő helyzetüket, jelentőségüket. Ezért is van, hogy ma már nem lehet Magyarországon a T-Art gondolkodást, a T-Art szemléletet úgy megkerülni, hogy na, ez hülyeség, ilyen nincs is. Van. Ezeket a könyveket eljuttattuk az ország valamennyi megyei könyvtárába, valamennyi múzeumi könyvtárba, képzőművészeti vonatkozású intézményhez, gyűjteményhez. Ez azt jelenti, hogy még ha a képzőművészeti trendek ideológusai nem is értenek egyet a mi értékrendünkkel, nem tudnak minket kikapcsolni, meg nem történtté tenni.

Vannak-e kedves helyszínei, épületei Óbudán?

Persze, hogy vannak. Leginkább Aquincum. Annak ellenére, hogy szerény római romkert, én nagyon szeretem. Egyszerűen azért, mert nekem annyi romantikus mellékízt és gondolatot sugall, hogy nem tudok kitérni előle, akármennyire is triviális téma.

Az évek során most már vagy tíz képet festettem az aquincumi rommező vagy az óbudai amfiteátrum, vagy az aquincumi amfiteátrum fáiról, romjairól – ezek nagyon kedvesek nekem.

Ezen kívül hosszú évekig a róka-hegyi kőbányák, a róka-hegyi fennsík és az ürömi fennsík voltak a legkedvesebb járóhelyeim. Egészen ki a gondolkodó kövekig, ahonnan Ürömre lehetett lelátni. De ugyanígy szeretem Ürömöt is, úgyhogy Ürömről is számtalan képem van az elmúlt évtizedekből. A csillaghegyi és a Kiscelli-kastély körüli területet is nagyon szeretem, aztán szeretem a Fő teret is a maga emlékeivel és az egységes megjelenésével, a Zichy-kastélyt – de ezek képekben nem megfogalmazott dolgok, igaziból képi sugallatot számomra nem közvetítettek.

Honlap: www.tenklaszlo.hu

1940-ben költözött a Gruber család Óbudára, a Tímár utcába. Hogyan emlékszik azokra az időkre?

Mi Hunyad-oromról jöttünk, Béluska is még ott született.

Hunyad-orom?

Zugliget fölött, a János-hegy oldalában, a Hunyad-orom tetején volt a család birtoka. Az 1920-as években a nagy gazdasági világválság mindent tönkretett, ráadásul jóhiszemű édesapánkat üzlettársa becsapta, meglopta, és külföldre menekült a pénzével. Ennek az lett a következménye, hogy édesapánkat elárverezték. Ezt akkor így mondták. Küzdelmes élet várt szüleinkre. Azután mi, gyerekek egymás után megszülettünk: Antal 1928-ban, Ibolya 1929-ben és én, Ágota 1930-ban.

A családot ért csapások ellenére nagyon szép gyermekkorra emlékszem vissza a hunyad-oromi csodás természeti környezetben lévő madárdalos, orgonaillatú otthonunkban.

Téli szánkózás, nyári fürdőzés a szabadban, kutya, cica, nyuszi tartás és a sok szeretet a családban.

A Hunyad lejtő 5., majd 7. szám alatt laktunk, amikor a szüleink és hárman testvérek nagy szeretettel vártuk a negyedik babát. 1936. február 23-án egy kistestvér helyett kettő érkezett, egy fiú és egy lány. Egyszerre ötgyermekes nagycsaláddá váltunk. A család nehéz körülmények között élt, de azért talpon maradtunk, mert édesapánk mindent megtett a családjáért. Tisztviselői munkája mellett külön munkákat is vállalt, hogy nekünk mindenünk meglegyen. 1940-ben el kellett hagynunk – a már mások tulajdonában lévő – csodás otthonunkat, és Óbudára költöztünk, a Tímár utcai városi házak egyikébe, ahol a 17. szám alatt a fsz. 18-as kis lakás lett az új otthonunk. Béluska akkor négyéves volt, és élete végéig Óbudán is maradt.

Megváltozott az élet számunkra, így a kis ikreké is. Melinda és Béla szorosan kötődtek egymáshoz: amikor játszottak, megszűnt körülöttük a világ, csak ők ketten voltak.

Egyforma ruhácskában jártak, együtt mentek óvodába. Az iskolát is együtt kezdték 1943-ban, s ebben az évben, augusztus 20-án megszületett Katinka, a hatodik gyerek is. Új öröm, új szín jött az életünkbe. Abban a házban, ahol laktunk, sok gyerek volt, sok kis pajtás, játszótárs, barát.

Az élet ment a maga útján, de hát háború volt: borzalmak, bombázások, légópince, ínség. A legnagyobb csapás 1945. január 23-án érte családunkat. Bejöttek az oroszok, és elhurcolták az összes férfit, közöttük édesapánkat is három napi málenkij robotra, ahonnan többet nem tért vissza. Többször megkísérelte a szökést, de elfogták, falhoz állították és lelőtték. A hazajutott fogolytársaitól tudtuk meg jóval később, hogy – talán – 1945. március 23-án halt meg Brassóban, így hiába vártuk vissza évekig. A lakásunk kiégett egy, az ablakon bedobott kézigránát miatt.

Édesanyánk hat kiskorú félárvával maradt otthon egyedül, minden támasz nélkül egy kiégett lakásban. Beköszöntött a csaknem teljes nélkülözés. Ahogy csak lehetett, segítettük egymást.

Zongoratanári végzettségű édesanyánk konzervgyári munkás lett, nekünk, nagyobb gyerekeknek abba kellett hagynunk az iskolát, dolgozni mentünk: a családfővé vált legidősebb testvérünk, Anti, míg kórházba nem került, fizikai munkát végzett föld alatti építkezésen. Mi, lánytestvérek is robotoltunk, a munka mellett tanultunk, de nem adtuk fel, később diplomát is szereztünk. Az ikrek élete is hányatottá vált, Melinda és Béla először intézetbe kerültek, majd a Nemzeti Segély vidéki parasztcsaládoknál helyezte el őket. Édesanyánk, amikor szembesült azzal, hogy rosszul bánnak velük, hazahozta őket.

Béluska már egészen kicsi kora óta mind a két kezével rajzolgatott. Telerajzolta az ajtókat, még a lépcsőház falát is. Ez volt a kedvenc játéka, de tanulni nem szeretett. Az általános iskola után képzőművészeti gimnáziumba jelentkezett, de nem vették fel. Az ikreket akaratuk ellenére 1951–1952-ben az Állattenyésztési Technikumba iskolázták be. Melinda beletörődött, de Béla nem. Nem tanult, szabotált.

Ő csak rajzolt. Telerajzolta a füzeteit, könyveit, lerajzolta a tanárait, az igazgatót. Mindent lerajzolt, csak nem tanult. Tanárai ezt nem honorálták, csak elviselték.

Az első év végén Béla két tantárgyból megbukott. Kijelentette, hogy ő nem akar állattenyésztő lenni. Anyuka kénytelen volt hazahozni Kőszegről, így az ikrek útja kettévált. Béla 1952-ben, 16 évesen az Óbudai Hajógyár anyagmozgató munkása lett. Munka mellett ott is rajzolt, festett. Lerajzolta a munkavezetőt, a munkatársakat, a hajókat és mindent, amit látott. Észrevette a főnöke, és azt mondta: Gruber, mit csinál maga munkaidő alatt? Na, jöjjön csak velem! Elvitte. Na, a Béla gondolta magában: most ki fognak dobni engem, végem van! Kiesek a jó kis állásomból – mert jól keresett, még prémiumot is kapott. Erre fölvitte a dekorációs osztályra, s az ottani főnöknek azt mondta: ez az a fiatalember, aki nem dolgozik, csak rajzol. Bélát kellemes csalódás érte, átvették a dekorációs osztályra, ahol kedvére rajzolhatott, festhetett, csinálta, amit mondtak, szabadidejében zenét hallgatott, operába járt. Sok elismerést kapott, szép fizetést, prémiumot. Szépen felöltözött, anyukát, sőt még imádott nagymamánkat is támogatta. Képzőművészeti könyveket vásárolt, tanult, olvasott, focizott, úszott, sakkozott, moziba járt. De a titkos vágya az volt, hogy festő legyen. 16 és 20 éves kora között tartott ez az időszak, 1952-től 1956-ig. 1956-ban vették fel a képzőművészeti főiskolára, harmadik nekifutásra.

Igazságtalannak érezte, amikor nem vették fel?

Nem érezte igazságtalannak, csupán saját magát érezte felkészületlennek. Ezt szerette volna pótolni, ezért képezte magát. Rajzszakkörbe járt, ahol anatómiai képzést kapott Koren István szobrásztól, Kelemen Emiltől festészetet tanult. Festőállvánnyal ment a Schmidt-kastély parkjába tájképeket festeni, hajókat festett a Duna-parton. A szobája tele volt festőeszközökkel, és Van Gogh, Cézanne, Rembrandt, Chagall, Monet, Manet, Paál László, Aba Novák és még sok más festő albumaival. Ezek tanulmányozásával is készült a felvételire. 1954-ben csak próbálkozott, 1955-ben bizakodott, 1956-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára.

A tizenkét éves korában festett Szűzanya a kis Jézussal című képe akár kiforrott műként is nézhető. Erre mondták tanárai később, hogy Gruber Bélát nem kellett tanítani?

Első mestere a főiskolán Kmetty János volt, akit Béla rajongva szeretett. Kmetty mester is nagyra tartotta növendékét, kijelentette:

Gruber Béla tehetsége nagyobb annál, hogy a főiskola adhasson neki valamit. Bélára nagy hatással volt, ő erősítette meg benne azt az érzést, hogy erre a pályára született.

Róla olvastam az életműkiadásban, hogy egy százast csúsztatott az utolsó óráján Gruber Béla festőköpenye zsebébe.

A második év karácsonyán Kmetty mester jó pihenést kívánt Bélának, és valóban egy százast csúsztatott munkaköpenye zsebébe. Béla nagyon sokáig nem használta föl ezt a pénzt – őrizte mint kedves ereklyét –, mert a Kmetty bácsi adta neki.

Törés volt az életében, hogy elvesztette őt, mert kedves mestere nyugdíjba ment. Ezután Kádár György lett a mestere.

Kádár Györggyel összezörrent…

Nem szívlelték egymást. Kádár azt mondta neki egyszer: Gruber, maga nem tanult tőlem semmit sem. Béla erre azt felelte: az a szerencse, tanár úr! Ez a konfliktus mély nyomot hagyott Béla szívében. Ezután átkérte magát Bernáth Aurél osztályába, aki az első pillanattól kezdve elismerte Béla tehetségét, de az ő kapcsolatuk sem volt felhőtlen, mert Bernáth mester is szerette volna irányítani Bélát. Hisz a mesternek az a dolga, hogy irányítson. De Bélát nem lehetett.

Öntörvényű személyiség volt?

Nézze, én úgy emlékszem vissza a testvéremre, mint egy vidám arcú, élénk, csillogó szemű, szelíd, drága jó fiúra. Számára a szakma, a festészet, a művészet szent dolog volt. Ő az életét a művészetre tette fel, és nem tűrte el, hogy beleszóljanak művészi elképzeléseibe.

Bernáth Aurél mindennek ellenére támogatta Gruber Bélát?

Voltak közöttük összetűzések, bár kölcsönösen tisztelték egymást, így később jó kapcsolatot alakult ki közöttük. A mester emberi nagyságát mutatja, hogy belátta, tanítványa a művészet terén befolyásolhatatlan. Kijelentette azt is, hogy Béla zseni. Ennek képi megjelenítése az Erkel Színházban látható Bernáth festette freskó, melynek egyik lovas figurájában Gruber Bélára ismerhetünk rá.

Kedves jelenetnek voltam tanúja, amikor Béla kórházban feküdt, és Bernáth Aurél meglátogatta: megölelték egymást, szeretet és tisztelet áradt belőlük a másik iránt. Én pedig elmondtam a mesternek, hogy Béla mennyire tiszteli és szereti őt. Béla – a mester távozása után – hálával teli szívvel fordult hozzám: köszönöm Ági, hogy elmondtad neki, de te honnan tudtad mindezt? – kérdezte tőlem.

Bernáth Aurél Gruber Bélának – egy még diploma nélküli VI. éves főiskolai hallgatónak – önálló kiállítást tervezett a Művelődési Minisztérium Művészeti Főosztályának írt 1963. február 21-i levele szerint.

Béla csodálatos alkotásokkal hálálta meg a mester fáradozásait, aki óriási reményt adott az akkor már beteg, szanatóriumban lévő fiatalembernek.

Béla éjt nappallá téve dolgozott, a kiállítás reményében egy egész szanatóriumi ciklust (sorozatot) hozott létre. A mester pedig Béla halála után is (Gruber sógora, Nagy Ferenc elmesélése szerint) többször, teljesen váratlanul elment Béla alkotásait megnézni. Látszólag közömbös dolgokról beszélve leült Béla képe elé, szótlanul nézte, majd könnyes szemmel, csendesen távozott. (Az általa tervezett kiállítás csak Béla halála után, 1964-ben valósulhatott meg.)

Barátai voltak?

Amíg beteg nem lett, sok barátja volt. Voltak kedves gyermekkori játszótársai, osztálytársai. A Mezőgazdasági Technikumban Tauber nevű osztálytársával volt baráti viszonyban, aki nagyon kulturált, művelt fiú volt, vele barátkozott össze, vele tudott a művészetekről és a festészetről beszélni, hiszen már akkor is ez volt legkedvesebb témája.A két méter magas Ábrahámfi Pityu is kedves barátja volt a 165 cm magas Bélának. Együtt jártak moziba, kiállításokra, együtt csodálták meg a szép kislányokat. Hiába froclizták őket, hogy itt jön a hosszú meg a kicsi. Remsey Ivánnal a főiskolai felvételin ismerkedett meg. Iván – maga is festőcsalád tagjaként – csodálója volt Gruber művészetének, aminek hangot is adott. Pirk János idős festőművészt is barátjának tekintette Béla. A főiskolán Novák András volt még jó barátja, akivel nagyon szerették egymást. És a főiskolán ismerte meg Sváby Lajost is, akire szintén nagy hatással volt Gruber művészete. Sváby szerint: Gruber Béla igazi festő volt. Csak festő volt, semmi más. Úgy volt festő, hogy abba bele is halt.

Úgy volt festő, hogy utolsó napján még jó képet festett. És nincs ennél nagyobb sors, és nem lehet ennél nagyobb élete festőnek. Megszemélyesítette, magasztosította, élővé tette a tárgyakat, amelyek fölött ő rendelkezett.

Béla kedves barátai közé tartozott: Federics Irma, évfolyamtársa a főiskolán, Benkő Kati, Mermeze Nóra, Gyulai Líviusz. Tisztelői voltak: Havas Eszti grafikus, Koncz Mari, Hajdú Laci és még sokan mások is. Tenk László máig őt tekinti mesterének.

Mi volt idegösszeomlása oka?

Egyrészt túlhajszolta magát a munkában, a másik ok pedig a viszonzatlan szerelem volt. Béla a főiskolán összebarátkozott az egy évfolyammal alatta járó szobrásznővel, M.-mel. A két művészjelölt egymásra talált, elindult egy kedves baráti kapcsolat. 1958-ban együtt voltak a vásárhelyi nyári táborban. Együtt dolgoztak, Béla rajzolgatta a lányt, a lány pedig elkészítette Béla terrakotta fejszobrát. „Béla, még büszke lesz rád a főiskola” – mondta a lány, aki nagyra becsülte őt. Béla beleszeretett M.-be, de ő csak a barátságát ajánlotta fel.

A szerelmes fiú rossz tanácsadójára hallgatva egyre indulatosabban követelte a viszontszerelmet, de elutasításban részesült, így végleg megszakadt a barátság, Béla egy időre még a munkával is felhagyott bánatában.

Indulatosságát nagyon megbánta. Haláláig szerette a lányt, még a halálos ágyán is azt mondta: Édesanyám, én csak M.-et szerettem.

Nemrég Benkő Kati festőművésztől – Béla volt osztálytárásától – kaptam egy levelet, amelyben felidézte, hogy szakításuk után Béla szerette volna megkövetni M.-et. Elment a lakásához egy nagyon hideg éjszakán, de M. nem volt otthon, Béla pedig – kabát nélkül – estétől reggelig várta. Megfázott és tüdőgyulladást kapott. A túlhajszoltság, a tüdőgyulladás legyengítette a szervezetét.

Édesanyjuk naplójában írja, „Ágica már fiatalon sokat törődik Béla művészetével, pénzzel támogatja”. A Gruber-hagyaték kezelésében a mai napig fontos szerepet játszik. Szerkesztette az életműkiadványt, dokumentálja a kiállításokat, megnyitókat, megnyitó­beszédeket. Az, hogy Gruber Béláról ennyi információ fennmaradt, elsősorban önnek köszönhető. Ezt kötelességérzetből csinálja?

Béla a halála előtt, halálos ágyán elbúcsúzott tőlem. Szeretettel átölelt: Ági, mondta, megkérlek, törődj a munkáimmal. Tudod, sok képem van a főiskolán is, otthon is, ugye törődsz velük? Ó, mondtam, hogyne törődnék! Nem bízhatom másra, csak rád, Ági. Béla testvérem kérésének megpróbáltam eleget tenni. Először nem is sejtettem, hogy milyen nagy feladatot bízott rám. Ő csupán 5–6 éven keresztül dolgozott, de akkor szinte éjjel-nappal alkotott, én pedig immár 54 éve teszem a dolgomat, és még nincs vége. Béla villanásnyi élete alatt rendkívüli életművet hozott létre. Mindent, ami körülvette, mindent, amit látott, festői eszközökkel megpróbálta mások számára is láthatóvá tenni. Számára az őt körülvevő tárgyak mind-mind művészi alkotássá alakultak. Engem, a testvérét is egyre jobban magával ragadott Béla mondanivalója, megrendítő közlési képessége, ahogy egyre behatóbban megismertem életművét.

Alkotásai mélyen megrendítőek, ugyanakkor élvezetesek és beszédesek. Könnyedség és tragikus mélység egyszerre jellemzi őket.

Elég csak a műtermi képekre, önarcképeire vagy grafikáira, a Bánat című, saját alakját ábrázoló, 1959-ben alkotott munkájára, vagy a legutolsó, Művész a kórházban című 1963-ban alkotott tusrajzára utalni, amely a teljes feladás, a mindenről való lemondás, összeomlás drámája, a megrázó szépség és igazság megtestesítője. Ő ezt a nagy igazságot természetes egyszerűséggel tette, nem keresve, hogy mit hogyan is kellene. De emlékezetemben él az is, hogy Béla sohasem volt elégedett azzal, amit alkotott, ezért újra és újra megfestette a képeket.

Tisztelte és csodálta példaképeit: Van Goghot, Cézanne-t, a főiskolán Kmetty Jánost és Bernáth Aurélt, a mestereit. Stílusa csak az övé volt, ahogy Pátzay Mária művésztársa írta: „… ez a fiatalember huszonévesen iskolateremtő mester volt, a hatvanas években induló generáció meghatározó egyénisége. (…) Voltak, akik briliáns szakmai tudását méltányolták, de a legtöbben azok, akik változtatás nélkül átvették stiláris újításait.”

Első tevékenységem volt, hogy felkutattam, összegyűjtöttem és leltárba vettem alkotásait, aztán elosztottuk a testvérek között a képeket. Ami nálam van még, azt szeretném egyben tartani, és örülnék, ha egy intézmény keretei között lehetne ezt megvalósítani. Figyelemmel kísértem kiállításait, és azokat is dokumentáltam. Egy nagy monográfiát és ouvre katalógust állítottam össze, melyben Jobbágyi Zsuzsa művészettörténész volt a segítségemre. Az összegyűjtött dokumentumokat felajánlottam a Magyar Nemzeti Galériának, ahová befogadták azokat.

A Gruber Béla műveiről készült reprodukciók forrása: Gruber Béla élete és művei 1936–1963. című monográfia. Szerkesztette: Strakovitsné Gruber Ágota, reprodukciók: Sulyok Miklós. A 623 oldalas, angol és magyar nyelvű mű megvásárolható az Esernyős Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pontban (1033 Budapest, Fő tér 2.).

„Az íráshoz éppen olyan hajlandóság kell, mint a takácssághoz vagy hímzéshez. Valahogy úgy képzelem, hogy hallatlan engedelmesnek kell lenni a kéznek, amely a gondolatokat átveszi, és a betűket a papirosra rajzolja. Az ujjakban, a kézben rejtőzhetik valamely kis szellem, amely felébred a hívásra, és kezdi a maga tennivalóit; viszi a tollat az ismeretlenségbe, a papiros fehér tengerén.”
(Krúdy Gyula)

Az Óbudai Remete, a halhatatlan Krúdy lényegre törő pontossággal fogalmazta meg mesterségének és ezzel minden mesterségnek a lényegét. Akár igényes iparos munkáról beszélünk, akár irodalmi remekműről, létüket a gondolat által vezérelt „kis szellem”-nek köszönhetik.

Az előremutató gondolkodás, a vállalkozó ­szellem, mely gyakran világhírű, elismerésre méltó alkotásokban öltött formát, az óbudaiak sajátja.

A tudomány, a történelem, az iparművészet, az irodalom, valamint a képzőművészet számos területén alkottak, alkotnak örökérvényűt az itt élők.

Az Óbudai Anziksz több mint négy éve foglalja keretbe az óbudai kötődésű szerzők munkáit, általa betekintést nyerhetünk a helyi képző- és iparművészek, irodalmárok, zenészek, iparosok munkásságába, melyek egy-egy színes csempe­darabkaként jelenítik meg kerületünk életét.

Büszkék lehetünk lakhelyünk több ezer éves történetére, az itt élő alkotókra, és arra, hogy Óbuda minden korszakban a kulturális élet kikerülhetetlen szereplője volt.

A kis csempékből nagy Óbuda-mozaik áll össze – számomra ez az Anziksz, ami nemcsak a sokszínűséget, hanem az itt élők közötti láthatatlan kohéziós erőt is átélhetővé teszi.

Forgassák örömmel az Óbudai Anzikszot, legyünk büszkék együtt kerületünk színes és változatos életére.

dr. Kiss László polgármester

Kedvenc

Féja, aki maga is kiváló irodalmár, szociológus, politológus és nem mellékesen elhivatott tanár volt, rengeteget foglalkozott Krúdy Gyulával, utánajárt a róla szóló legendáknak, értelmezte és elemezte műveit. Erről tanúskodnak a Krúdy és legendái című kötetben található szövegei is.

A könyvből, melyet Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata adott ki 2014-ben, a zseniális író részletes és valósághű portréja bontakozik ki.

„A századforduló és a XX. század eleji magyar irodalom alkotói közül Ady Endre és Móricz Zsigmond mellett Krúdy Gyula állt legközelebb apámhoz. Vonzódása – objektív és szubjektív okainak elemzése – külön tanulmányt kívánna. Ady versei és a Krúdy-művek voltak mindvégig a visszatérő és a leggyakoribb olvasmányai, általában ceruzás jegyzetekkel kísérte munkáikat, és életének végső napjaiban, a kórházi ágyon egy Ady-kötet volt az utolsó olvasmánya. – Pályáját végigkísérték e két íróval kapcsolatos publikációi és naplószerű feljegyzései. Egyik legkedvesebb könyve Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című munkája volt.” – írja Féja Endre a könyv utószavában, melyben összegyűjtötte és kötetbe szerkesztette édesapja Krúdyról készült cikkeit, tanulmányait.

„Krúdy olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik azzal, hogy merre gurul a termése. Számba se vette, hogy mit írt, egykettőre el is felejtette, önmaga álmélkodott volna talán a legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki elébe tárja.” – olvasható Féja Géza egyik tanulmányában, aki viszont pontosan tisztában volt azzal, mekkora életművet vetett papírra ez a bohém álmodozó, hiszen regényei, novellái mellett újságcikkeit is felkutatta, olvasta, elemezte.

„Krúdy úgy élt, mint a vérbeli muzsikus, aki csupán önmaga kedvéért szólaltatja meg a húrokat, s merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában.”

– folytatja a portrét, majd lírai sorokban magyarázza el, miért volt fontos az író számára a kiskocsmák csendje, az éjszaka sötétje: „Az éjszaka kellett neki, midőn a valóságos élet körvonalai lágyan szétomlanak, s helyet adnak apáinknak, nagyapáinknak, őseinknek, titokzatos kapcsolatainknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek.” Féja Géza ugyanakkor leszögezi, hogy ez a látszólag henye életforma, amely a külvilág szemében kizárólag a női szoknyák, borospoharak és kártyaasztalok körül zajlott, csak kulisszaként szolgált, és lehetővé tette, hogy létrejöhessen Krúdy Gyula korát messze meghaladóan modern, máig érvényes életműve.

A szerző rámutat arra is, hogy a kortársak többsége alaposan félreértette Krúdyt. Nem vették észre például, hogy az országos sikerű, megjelenése után túlzás nélkül bestsellernek számító Vörös postakocsi hőseit írójuk tudatosan szakítja ki kora anyagias valóságából. A huszadik század elején amerikai tempóban fejlődő Magyarországon, ahol a pénzzel és korrupcióval, befektetéssel vagy panamával gyorsan megszerezhető haszon lehetősége szinte narkotikus anyagi függésbe sodorta a társadalmat, elsorvasztva, kiölve belőle a régi értékeket, Krúdy régimódi hősei méltóságos tempójukkal, idejétmúlt erkölcseikkel, megélt álmaikkal szállnak szembe az új világgal.

A pokoli világégés, mely a magyarság számára a tragikus trianoni diktátummal ért véget, természetesen mély nyomokat hagyott az alkotói ereje teljében lévő Krúdy munkásságán is. Féja Géza úgy látja, hogy az író legnagyobb művei épp az 1915–1920 közötti időszakban születtek. Talán az sem véletlen, hogy ekkor készült novelláiban, regényeiben „az alvilág és a démonok lakóhelyét látta az emberben, legjobb esetben az angyalok és a démonok leszármazottjait.”

“Mágikus és démonikus erők átjáró helyének tartotta az életet, ezért becsülte olyan kevésre, ezért nem félt a haláltól.” – fogalmaz az elemző.

Krúdy mindig a saját törvényei szerint írt és élt, „új arcot adott a regénynek, izgalommal telítette az eseménytelen novellát, a rajzot, a karcolatot, sőt az újságcikket is költői műfajjá nemesítette.” „Nem harcolt kora silányságaival, hanem azok fölé emelkedett. Egy szelíd óriás megértő jóságával szemlélte a törpe embereket. Látszólag semmibe se vette a valóságot, ám igazából kora legnagyobb leleplezője volt.” – hangsúlyozza a máig utánozhatatlan író valódi értékeit Féja Géza. Elemző írásaiban a legendák mögé néz, és Krúdy műveivel bizonyítja az irodalomtörténeti közhelyeket leleplező állításait. A kötetben olvasható dolgozatai nemcsak fontos és eredeti megállapítások sokaságát tartalmazzák, hanem olvasásélményként is elsőrangúak. Akik szeretik Krúdyt, azok ínyencnek való csemegére lelnek ezekben az írásokban. Más szemmel olvassák ezentúl Szindbád történeteit, és talán akad közöttük olyan is, akinek kedve támad, hogy az álmokban született szavak mesterének kevésbé ismert művei után is tájékozódjon.

Alig másfél esztendeje nyílt meg három fiatalember sütödéje a Bécsi út 267-es szám alatti ipartelepen, amit sokkal egyszerűbb megtalálni, ha a telep Fehéregyházi út – Hunor utca sarkával szemközti bejáratánál keressük. A furcsa környezet ellenére gyorsan kiderül, hogy jó helyen járunk, ha cipóra vágyunk, hiszen az ott működő gépjárműalkatrész-boltok, építőanyag lerakatok és műhelyek szürke portáját enyhe kenyér- és sörgyárillat lengi körül.

A kisüzemben se számítsunk csillogó-villogó berendezésekre, mert a látvány helyett a lényegre, a jó kenyérre koncentrálnak a pékek.

Fülöp Ádám, Simor Máté és Tóth Márton Franciaországban tanulta ki a mesterséget, feladva korábbi diplomás munkájukat. Amikor ott jártunk, hármójuk közül Ádám volt ügyeletben, ezért ő válaszolt a kérdéseinkre.

 Komoly pályamódosítást hajtottak végre, hogy megvalósítsák az álmaikat. Eldobták a nyakkendőt, hogy fehér tenyérrel tésztát formázzanak. Miért?

Mindannyiunknak más a története, de a sors „összekovászolt” minket. Máté szociológus-közgazdászként az alternatív vállalkozásokat tanulmányozta nyugaton. Ott döbbent rá, mennyire másként működnek a dolgok „kenyérfronton.” Nem a közértben veszed le a polcról a kenyeret, hanem bemész a pékségbe vagy a piacra, ahol attól az embertől kapod meg a terméket, aki készítette.

Ez másfajta viszony, egy bizalmi kapcsolat, mert aki a saját portékáját árulja, az nyilván nem fog vacakot tenni eléd.

Máté 2010-ben már hosszabb időre kiköltözött Nantes-ba, hogy elvégezze a pékképzést, közben pedig helyi bio pékségekben szerzett gyakorlatot. Marci – nem mellékesen családi kapcsolatban van Mátéval – szintén kereste a helyét a világban, és franciaországi csavargásai alatt megtetszett neki ez a hagyományokon alapuló és minőségi szakma. Ott ezek a kisvállalkozások sokkal jobban beépültek a gazdaságba, saját termesztésű és természetes alapanyagokat használnak. A kenyerük összehasonlíthatatlanul jobb a miénknél. 2011-ben talált is magának egy képzést Tours-ban, azt letudva szintén Nantes-ba került, ahol 2013-ban szakvizsgázott, egyébként közgazdaságtani főiskolára járt.

 Csak dicsérni lehet mindazok elhivatottságát, akik visszaszerzik e szép szakma becsületét, ön is közéjük tartozik. De miként társult a fiúkhoz?

Én itthon a Külkereskedelmi főiskolát fejeztem be, azután 2007-től Genfben tanultam ökológiát. A Vidékfejlesztési Minisztériumban kezdtem el dolgozni agrobiodiverzitás referensként, a tájfajta vetőmagok jogi szabályozásával foglalkoztam. Ennél kézzelfoghatóbb feladatra vágytam, így 2012-ben felpakoltam a családom, és Dél-Franciaországban egy családi farmon beletanultam a kézműves kenyérkészítés rejtelmeibe.

Itthon megszakadt a folytonosság az évszázados hagyományok gyakorlati alkalmazásában, kiesett egy vagy két generáció, ezért kellett odakint tapasztalatokat szereznünk.

Mi hárman egy konferencián találkoztunk, s elhatároztuk, hogy csinálunk Budapesten egy szövetkezeti pékséget. Meg akartuk mutatni, hogy a kenyér ma is lehet finom és egészséges.

Miért jobb, mitől más az itt készült kézműves kenyér, mint a nagyüzemi?

Kevesen vannak tisztában azzal, hogy a szupermarketben vásárolt pékárut milyen szemlélettel és eljárással készítik. A természetes kovász használatát például elavult eljárásnak gondolják a szakképzésben, és egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt a hagyományos technológiákra.

Mi a kenyereinket minősített bio lisztből készítjük, amit három hazai kövesmalomból szerzünk be. A tésztát adalékanyagok nélkül, természetes kovásszal, élesztő hozzáadása nélkül kelesztjük.

Egy jó kenyérhez ugyanis csak liszt, víz és só szükséges, hiszen a kovász is lisztből és vízből készül. A tészta kimérésénél kb. 20%-kal többet kell ráhagyni, mert ez a mennyiség a sütés közben elpárolog. Kissé keményebbre hagyjuk sülni a héját, a pihentetés után úgyis visszapuhul. Közben nem árt néha megkocogtatni, mert a hangja elárulja, hogy belül is teljesen átsült-e.

Miért fontos, hogy kövesmalomból hozzák a lisztet?

Rengeteg előnye van a hengermalmihoz képest. A kövesmalmokban úgynevezett hideg őrlés folyik. A kövek közti távolság és a beömlő anyagmennyiség szabályzásával állíthatók elő a különböző finomságú lisztek. Nekünk olyan alapanyagra van szükségünk, amiben a búzának minden része megtalálható, és a hagyományos őrléssel ilyet kapunk. Persze vannak még álmaink. Szeretnénk egyszer saját búzából, tájfajta vetőmagokból lisztet készíteni. Fatüzeléses kemence is épül majd egyszer.

Ránézésre is gyönyörűek a most kisült veknik. Ropogós a héjuk, tömör, rugalmas és szabályosan lukacsos a bélük. Nincs két egyforma, mind kézzel formázott. Milyen a választék?

Csak kenyeret készítünk, és kizárólag természetes összetevőkkel dolgozunk. Fehér, félbarna, rozs, alkor, magos, mákos és mazsolás veknik kerülnek ki a sütőből, no meg a bagett. Kilencszáz forint körül mozog a félbarna kilójának az ára. A csütörtöki sütést – ha marad belőle – 20%-kal olcsóbban adjuk a biopiacon. A bio liszt két-háromszor drágább a simánál, ezért nem könnyű kigazdálkodni, hogy közben az áraink is versenyképesek maradjanak.

Viszont ezek a kenyerek megfelelő – papír vagy vászonzsákos – tárolás mellett 4-5 nap után is tökéletesen tartják magukat, és egy falat sem vész belőlük kárba.

A gluténérzékenység egyre komolyabb probléma, ám itt nem látok ilyen pékárut.

 Egyelőre nem készítünk gluténmentes kenyeret, mert nagyon szigorú követelményeknek kell megfelelni, és a műhely még nem alkalmas erre. De idővel szeretnénk olyan kenyeret sütni hajdina- és kukoricalisztből, amit nyugodt szívvel ajánlhatunk glutén intoleranciában szenvedőknek is.

Még nincs három óra, de már egymásnak adják a kilincset a vásárlók. Csak itt kapható a Pipacs kenyér?

 A nyitvatartási időnket a friss sütésű áruhoz igazítottuk, ezért kedden, szerdán és csütörtökön délután három és este fél nyolc között lehet a boltban vásárolni. Termékeink szombat reggelenként kaphatók még a Csörsz utcai biopiacon, és olyan viszonteladóinknál is megtalálhatók, mint a Stelázsi a Hollán Ernő utcában, a Lehel téri vásárcsarnokban, az Ínyenc Butikban, a Bendegúz közértben a Sasadi úton vagy a Wekerle telepen a Másik boltban. Érdemes felkeresni a többi hasonló szemlélettel működő kézműves pékséget is Budapesten. Ilyen az Artizán, a Pékműhely, a Butter Brothers, a Jacques Liszt, a Marmorstein, a Kenyérmanufaktúra és a Panificio il Basilico.

Szerencsére a jó kézműves kenyér reneszánszát éli nálunk is, de a kis pékségek még nem tudják felvenni a versenyt a nagyokkal. Viszont élmény beleharapni bármelyik kenyerükbe.

Na most, ha Óbudán burgert akarna enni, Jules Winnfield tuti rámenne Ray”Bá Street Foodjára a Kiscelli utcában.

Már ha Marcellus Wallacenak épp Óbudán ott lenne bérgyilkolnivalója.

Ennyit a ponyvaregényes párhuzamokról.

A hamburger sok minden. Többek között finom. Másrészről társas élmény.

Őszintén, ki eszik hamburgert egyedül? (Feltéve, ha nem a gyorséttermes parasztvakítókról beszélünk, mert akkor igen. Mert szégyelli. Eléggé.)

A hamburger haverkaja. Egyedül enni nem megy, kellenek hozzá a spanok. Meg sör. Meg hangulat. Már nem úgy, hogy a hamburger az ember barátja (bár a legjobb burgerek azok), és bár nem egy konyhai ördöglakat, kis ügyességgel az ember otthon is összedobja – tök érdekes, de Jamie Oliver konyhaszent receptje a következőképpen néz ki: a húst tálba tesszük, hozzáadjuk a megtört kekszet, sót, borsot, egész tojást, mustárt, az apróra vágott petrezselymet, és jól összedolgozzuk.

Na, most mi magunk nem hiszünk a tojásban. Azt ugyanis fasírtnak hívják, és az nem burger.

A Kiscelli utca 14. és a Szőlő utca sarkán hamburgert kapni. A Ray”bá, a tulajdonos (és egyben főszakács) elmondása szerint egy dolog miatt kezdett két éve burgert sütni: mert szereti. Ennyi.

Ennek a burgernek szíve van. És akkora adagokat mérnek, hogy Bud Spencer legyen a talpán, aki megbirkózik velük (megvan ugye, hogy „emeletes burger”? Na, kb. így képzeljék el!). Az étlap körülbelül kódexvastag, és ez egyben talán hátrány is – a kevesebb néha több, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Nehéz válogatni. Ami viszont tök jó ötlet, hogy a húsok dekára vannak osztva – nem egységes húsokat kapunk tehát a kitűnő buci közé, hanem 10-től 50 dekásig bármilyet. Az ember dönthet a marha-, csirke- vagy sertésburger között – gasztromániások maradnak a marhánál, de ez csak a mi véleményünk.

Ja, a tulajdonos elképesztően titkolózik, és nem árulja el a receptet. Mi a szimpatikus, ha nem ez?

Higgyenek nekem: a 10 dekásba is bele lehet pusztulni. Annyira jó, annyira eteti magát, de egy idő után az ember már alig bírja szusszal. Az egyik kolléga 15 dekás hússal birkózott – embert izzadni még nem láttunk így sosem.

Tipikusan olyan burgerről beszélünk, amit szaknyelven „gitáros hamburgernek” is neveznek. A kézmozdulat miatt, ahogy próbálsz megszabadulni a könyékig csurgó dolgoktól, mert hogy leeszi magát a szósszal az ember, mondhatni hót ziher.

Ár-érték arányban Ray”Bá Street Food kínálata – mivel mostanában valami hamburger-forradalom zajlik, a legutolsó kricsmiben is kapni, és ez az árakon is meglátszik – egészen jó. Nem mindennap ennénk ott nyilván, de egyszer egy hónapban simán.

Higgyék el, hogy ez dicséret!

A „Vigyáztam!”  figyelmeztetéstől  a „Francba, de hideg van!” félkáromkodáson át a kedves, „Önnek mi lesz?” kérdésig, üdvözlésig sokféle hang és hangsúly, árusok és vevők mindennapi zsivaja tölti be a kissé kusza teret. Az óbudai piacon, a Vörösvári út, a Flórián és a kissé távolabbi Tűzoltóság ölelésében legalábbis ilyesféle a hangulat.

Itt dolgozik, árul savanyúságot káposzta- és gyalult tökhegyek, ecetes paprika, cékla- és csalamádéhordók között a vecsési Dabasi „dinasztia”.

Savanyúsággal dolgozunk, de jókedvű emberek vagyunk, szerencsére ilyen a család is – mondja Dabasi János, és a hátsó kis helyiségből kimutat a pultnál serénykedő Szilviára, feleségére, aki éppen egy vevővel valamilyen recepten mulat. Bevallom, ezúttal engem nem a szuper uborka vagy a pikáns vágott zöldség (lánykori nevén csalamádé) hozott ide, hanem az itteni hangulat. Vevőként évekkel ezelőtt bukkantam rájuk, és rögtön feltűnt, azóta megerősödött jó érzésem: korrekt, pontos, kedves és hangulatos a kiszolgálás. Na és nem mellékesen finom a kovászos uborka és a cékla.

Már a nagyapám is ebben az iparágban dolgozott, apámnak ugyancsak itt volt 1973-tól üzlete, a régi piac másik sarkában – mutat átellenben a Flórián felé –, és én is itt maradtam a csarnok újjáépítése után, tovább béreltük ezt az üzletet.

Akkor még az öregem volt talán az egyetlen savanyúságos a környéken, mellette hentes, pék, kis csehó – paradicsomi, konkurencia nélküli állapotok. Aztán én örököltem az üzletet, a recepteket, a beszállítókat is, akik közül néhányan (vagy az utódaik) ma is megvannak.

A sok, jóféle savanyút innen-onnan összegyűjti, aztán itt eladja?

Dehogy! A nyers- vagy mondjuk így alapanyagot vesszük, kitől mit: partnerek vannak Létavértestől Újfehértóig vagy Csányig meg hát Vecsésen, ahol lakunk. Ott van a kis savanyító üzemünk, ahol aztán „megműveljük”, ízesítjük a – nem éppen találomra – összegyűjtött zöldséget.

Ez tehát, amit látok, a jéghegy csúcsa.

Az ízeket, a leveket én keverem, részben még több évtizedes alapreceptek szerint. Mondhatjuk, ezek beváltak. Aztán jön az öcsém a munkatársaival, és néha bizony 50 kilós zsákokat vagy edényeket hurcolászva keverik véglegesre az anyagot az edényekben, hordókban. Ez kemény fizikai munka, két gépünk van csupán, egy káposztaszeletelő és egy uborkaszurkáló.

Persze, halad a világ, új ételek is megjelennek – mi is variálunk, majd mindegyik termékünkben azért van már valami „fejlesztés”.

… ami olyan titkos, mint a Cola vagy a Zwack receptje?

Akkora cég azért nem vagyunk, de az ízesítésünk egyéni – amit persze az ízlés változásával, akár a vevők visszajelzéseire is figyelve finomítunk, javítunk.

Apropó vásárlók. Ahogy észrevettem, maguk nemcsak savanyúságot árulnak, hanem jó szót is. Kik vannak a frontvonalban?

Legelsősorban a feleségem, aztán, ha kell, besegít a sógornőm, a lányom, aki azért most már inkább babázik, nemrég szült és persze én is… Akkor vagyunk többen, amikor nagy a forgalom, szombatonként vagy ünnepek előtt. Egyébként, visszatérve a jó szóra, azt nem áruljuk, az van… egyszerűen jóban vagyunk a vásárlókkal, hiszen nem üres közhely, hogy itt mi vagyunk értük. Kicsit durvábban fogalmazva, belőlük élünk. Törődni kell a vevővel, hagyni nézelődni, nem rárontani, hogy na, mit kér?

Bámészkodjon, tipródjon kicsit, hívja fel az asszonyt, aztán szólítom meg – esetleg tanáccsal vagy kérdéssel, ha úgy alakul.

És tudja, általában is – túl piacon, vevőn-eladón – úgy gondolom, hogy akivel én jót teszek, az csak nem fog kiszúrni velem.

A barátságos légkört szerintem se nagyon lehet évekig eljátszani. No de vissza az árura – kedvence van a főnöknek?

Cékla, kovi ubi. És mindenből az átlagnál kicsit savanykásabbat szeretem, így aztán ez az ízvilág érvényesül szinte minden árunkban – a több mint harminc féléből. Ez így van még akkor is, ha a „közízlés” ebben a műfajban mostanában az édesebb felé tart, az erős, csípős ízekből kevesebb kell, mint régebben. Ez a tendencia egyértelmű pl. az ecetes paprikánál vagy a csalamádénál, és a legnépszerűbb uborkánál is „feljövőben” van a csemege.

Beszéljünk a toplista vezetőjéről, a kovászos uborkáról.

Nem túl érzékeny, a céklával például sokkal jobban kell vigyázni, de a kovászos uborkát se lehet túl sokáig mozdulatlanul hagyni.

Szakszerűtlen tartás során könnyen besavanyodik, melegben pedig nyákosodásra hajlamos. Mi általában egy hétre előre készlettel dolgozunk.

Akkor hogy csinálják, hogy néha még január elején is van?

A termelők másodvetéséből: amikor szeptember vége felé beérik, jó sokat veszünk, bespájzolunk. Megfelelő lében légmentesen lezárjuk, hozzá sem nyúlunk, amíg később, részletekben nem kezdjük el árulni ezt a készletet.

Telefondallam. János elnézést kér, kinéz, és mivel hétköznap délelőtti csendes periódus van, hívja maga helyett a feleségét. Örülök, mert vele is szerettem volna pár szót váltani. A csinos, szőke asszony – mint a pultnál is – mosolyogva jön. – Nem biztos, hogy olyan szakszerű leszek, mint a Jani.

Megoldjuk. Különben is, a vevőkkel való „bánásmódjukról” szeretném kérdezni, hisz maga van a legtöbbet kint, a küzdőtéren.

Ó, hát én egyszerűen imádom az embereket, szívesen beszélgetek velük, vagy éppen kiszolgálom őket. Tényleg – jó szívvel fogadom az üvegfal túlsó oldalán felbukkanó ismerős és új arcokat.

Nekem is jólesik, ahogy szerintem nekik is, ha a dekákon és forintokon kívül másféle mondatok is elhangzanak ételekről, receptekről, egészségről.

Már az is eszembe jutott egy-egy ilyen jóízű fecsegésnél (nem csúcsforgalomban), hogy beállíthatnék a pultra egy kávégépet.

Mindenkit szeret az „Aranyszívű Szilvia.” Ne már…

Tényleg nagyon ritka, hogy felhúzom magam. Akkor, de csak akkor lépek át a hivatalos eladó üzemmódba, a tárgyszerű szerepébe. Ha fontoskodik, oktat, vizsgáztat, türelmesen megválaszolom, és érdeklődöm, hogy vásárolni mit szeretne. De nem ez a stílusom. Jó, tinikoromban még tudtak úgy kukacoskodni velem, hogy hazáig sírtam. De azért most már nagylány vagyok.

És minden szaván érződik, hogy szereti ezt a a pult mögötti, „kimérem, eligazgatom, lével öntözöm, csomagolom” a kért cseresznyepaprikát vagy közepes káposztalevelet, bármit.  Mindig is így volt?

Mostanra nagyon megszerettem. De igaz, ami igaz, amikor János – még nem feleségként – először kihozott ide, és beleszagoltam a levegőbe, hallani se akartam arról, hogy itt dolgozzak. Mára szinte ugyanolyan kifinomult a szimatom, mint a férjemé. Ő ugyanis bejön, és ha netán valami nem idevalót érez – és megérzi, szerencsére nagyon ritkán –, annak kuka a vége.

Otthon baba, unoka van már. És itteni, majdani utódlási tervek?

Valószínűleg a nagyobbik lányom és a férje lesznek, akik tovább viszik az üzletet. De nem holnap…oly sok minden történhet az emberrel.

De ne haragudjon, már János szolgál ki, visszahívom magának. Látom én is, a főnök nemcsak méri az uborkát, de pakolja a paprikát valamiből valamibe, mereget káposztalét, talál tennivalót, majd Szilvia finom kézmozdulatára visszajön.

Nem tartom fel már sokáig. De ugye nem unatkozik a munkanapjain?

Neeem… Ötkor kelek, ha kell, piacra megyek, majd esetleg kiegészítő nyersanyag keresés, aztán otthon számlák, tárgyalás, megrendelések, a házunk ügyei, befizetések, adminisztráció. Ide is mindennap jövök, és beállok a pult mögé – jól tippelt, nem unatkozom. De nem is siránkozom, most például elmegyünk egy hétre pihenni.

Ahogy itt a piacon sétálgatok, cipekedek is néha, eszembe jut, hogy milyen viszonyban lehetnek egymással az azonos műfajban utazó eladók. A tojásosok, a pékek, a zöldségesek… és a savanyúsok.

Jóban vagyunk. Az egyikükkel, itt lejjebb közös programot is csináltunk, nyaraltunk együtt.

Addig a másik se árul…

Nem, tényleg nem harapdáljuk egymás torkát. Ezt a Vecsési Savanyítók Baráti Köre, amelynek tagja vagyok, biztosan rosszallaná. Persze, normális keretek között igyekszünk magunkhoz vonzani a vevőket, és egymás árait is néznünk kell, de hát a költségek mellett a magunk számítását is meg kell találnunk.

Jó kis játék ez, de nem fajul el. Egyébként a falakon kívül nő igazán a konkurencia.

Mi is bedolgozunk már környékbeli éttermeknek, konyháknak – megbecsüljük a vödörnyi eladást is.

Rengeteg, bármiféle savanyúságot áruló helyen olvasom a csodaszó kiírását: VECSÉSI. Maguk ott is laknak. Tudják, hogy miért pont ez a településnév érett minőségjelzővé?

Azért ez elsősorban a káposztára érvényes. Homokos talaj, kedvező mikroklíma, szakértelem, és hát igen, izmosodik a „vecsési káposzta” márkanév. Még hungarikum lesz belőle… De ugye, nem esik hanyatt a meglepetéstől, ha elárulom: ha rá is írták, azért nem minden savanyúság vecsési.

De a Dabasi család biztosan. Az ő nimbuszuk, jó hírük – szerintem sok-sok óbudai szerint is – igazi.

Csodálatos ez a cégnév. Hogy keletkezett?

Az Ószeres Frici én magam vagyok. Mivel a hivatalos nevem Frigyesi József, a Frici adta magát, az ószeres pedig a hivatásom. Két társam közül az egyik Zsola, Szent­iványi Zsolt, akiről, azon kívül, hogy ő az igazi, annyit még muszáj elárulni, hogy a Kontroll című film egyik jelentős szereplőjeként ismerhette meg a nagyközönség. Zsolával akkor találkoztunk, amikor egy ecseris régiségkereskedőt játszott egy reklámfilmben, és egy „korai Tranyákot kínált”.

A Gróf pedig valóban főnemes, mégpedig generációkra visszamenőleg. Nemesi titulus nélkül Bolváry Gellértnek hívják.

Hol és mikor találkozott össze ez a csapat?

Tizenöt évvel ezelőtt egyedül ültem a Zápor utcai boltomban, amikor…

… úgy tűnik, érdemes még hátrébb menni az időben – milyen boltba, és hogy került oda?

Köszönöm a lehetőséget, mert tényleg érdekesek az előzmények. Nagymamám dúsgazdag budai panziótulajdonos volt. A gazdagságát jellemezheti, hogy kb. háromezer forintos nyugdíja mellett több százezer forintos forgalmat bonyolított, mindenféle, hol legális, hol kevésbé jogszerű üzletekkel. Nagyon szeretnék róla egy könyvet és egy filmet készíteni. Amerikában született, egész életében közértes volt, de a nyolcvanas években a környékünkön elég volt annyit mondanom, hogy a Joli néni unokája vagyok, és minden ajtó megnyílt előttem. Az ő története kicsit hosszú lenne ehhez a cikkhez, de a lényeg, hogy fizetővendég szolgáltatásból kereste a nagy pénzeket. A nyolcvanas években a líbiai követség bérelte a házunkat, ahol kint is lógott Kadhafi tábornok képe a falon.

Nem éltem rosszul, tizenhét évesen amerikai cigit szívtam, tele volt a zsebem nyugati valutával, és hetente egyszer-kétszer elmentem a nagyival régiséget vásárolni, mert az volt a szenvedélye.

Ugrok egy kicsit – a nagy életnek rendőrségi intézkedéssel lett vége, majd a nagyi meghalt, a vagyonából pedig egy fillér se maradt ránk. Ott álltam, a kötelező sorkatonai szolgálatot frissen letöltött kopasz fiatalember, az élet bukott, ám irigylésre méltóan zsengekorú császára. A lényeg az, hogy én abba nőttem bele, hogy ha az embernek pénze van, akkor régiségeket vesz. Pénzem ugyan épp nem volt, de régiségeket venni akartam. Nagyi halála után egy pillanat alatt helyemre pofozott az élet, a jólét eltűnt, és két hétre rá megkaptam a behívómat.

Mihez kezdett leszerelés után?

Kereskedni kezdtem – cipő, ruhák, valahogy a saját lábamra álltam, de nem tudott szerelemre válni bennem a lábbeli üzlet. Ahogy egy kis pénzhez jutottam, saját régiség boltot nyitottam.

Akkor már értett az antikvitásokhoz?

Elárulok egy titkot – ma sem állítom magamról, hogy értek hozzájuk. Sőt, az a meggyőződésem, hogy ebben a szakmában mindenki úgy hal meg, hogy töredékét se tudja annak, amit kellene. Amíg azt hittem, hogy értek hozzá, egy százas skálán talán a kettesig, ha eljutottam. Mindig szerettem a porcelánokat – még a nagyi oldalán kedveltem meg őket és a régi órákat, ékszereket, de van itt ezer más terület – drágakő, bútor, festmény, fegyver, használati tárgyak, bármi.

Az a nagy megvilágosodás, amikor rájössz, hogy nem is kell mindenhez érteni, hiszen nem lehetsz egyszerre művészettörténész, régész, ipartörténész, ékszerész és órás.

Mi az, amit ennyi év után mégis megtanult?

Mindennap tanulsz. Minden tárgy, amit egyszer a kezedbe fogtál, megtanít valamire, főleg, ha utánanézel, olvasol. Eleve rosszabb helyzetben vagyunk, mint mondjuk egy londoni kolléga, aki nap mint nap a világ minden tájáról érkező tárgyak között él. Magyarországot néhányszor már alaposan kifosztották, többnyire megszálló hadseregek, de az utolsó ilyen hullám a hetvenes években volt, amikor mindent, ami kicsit is értékesnek látszott, vitték ki, adták el nyugatra. Bagóért – teszem hozzá. Innen nagyon lehetett vinni a dolgokat.

Maga erről már lekésett?

Amikor én kezdtem, 2000-ben egy óbudai kis üzletben, oda már nem német gyűjtők jöttek. Leginkább hagyatékokkal kerestek meg, behozták a kis tárgyaikat, én pedig megvettem azokat. Egy édes kis üzlet volt a Tímár utca és a Zápor utca sarkán. Tizenöt évig dolgoztam ott. Igazi falusi világ volt – reggel besétáltam, köszöntünk egymásnak a környékbeliekkel. Csodás időszak volt, egész más célokkal, mint most.

Mik voltak azok célok?

A túlélés, függetlenség, azt csinálhassam, amit akarok, ne legyek kiszolgáltatva senkinek.

Ez elketyegett tizenöt évig, de…

Nincsenek csodák. A bolt hosszú ideig vitte a pénzt, hozni meg alig hozott. Amikor megnyitottam, épp nagyon pörgött a szakma. Mindenki vett volna, de senki sem adott el. Nem volt áru, hiába jöttek a vevők. Aztán jött a gazdasági válság, eltűnt a pénz. Viszont lett egy társam, akinek voltak új ötletei és némi tőkéje is. Ő a Zsola, hogy visszatérjünk az eredeti kérdésedhez. Érdekelte a régiségüzlet, és úgy döntött, beszáll, nekem pedig szükségem volt egy társra, akivel új utakra léphetek.

Ő inkább a hetvenes évek retro tárgyaiban gondolkodott, én pedig a klasszikus régiségben, úgyhogy nem kellett sokat vitáznunk, mindegyikünk vitte a saját területét.

Abban az időben hirtelen mindenki hozta a holmiját, mi pedig vásároltunk és vásároltunk. Elég jó üzleti modellt találtunk ki: veszünk a gazdasági válság miatt nyomott árakon, de nem adunk el.

Tehát kiadás volt, bevétel viszont nem. Ez nem tűnik működőképes modellnek.

Vegetációs időszak volt, de mi mindig tudtuk, hogy lesz valami nagy. Azt is tudtuk, hogy Óbudán.

Mikor csatlakozott a harmadik tettestárs?

A legnagyobb bajban, ugyanis kezdett kiderülni, hogy nem bírjuk tovább a pangást. Be kellett ismernünk, hogy a Zápor utcai üzletnek vége. Tele volt a raktár holmikkal, alig jött vásárló, nem ment tovább, nem bírtuk ki a válság végéig a dolgot. Dolgoztam tizenhat órákat, és kevesebbet kerestem, mint egy guberáló. Ekkor jött be az üzletbe Gellért, akiről kiderült, hogy ő is világ életében régiségkereskedő szeretett volna lenni.

Ő a Gróf a nevünkben. „Civilben” valahol mindig igazgató, nálunk viszont egyen­rangú társ. Nem vesz részt a napi üzletmenetben, de társult. Ezzel a triumvirátussal – és napi huszonkét óra munkával – már meg tudtuk csinálni, amit tervezgettünk.

Átköltöztünk a mostani helyünkre, ahol Buda legnagyobb alapterületű régiségboltját vezetjük.

Mekkora ez a bolt?

Nagyjából 350 négyzetméteren tudjuk bemutatni a tárgyainkat.

Ez hány darabot jelent?

Több ezret.

Honnan érkeznek a tárgyak?

Lakáskiürítésekből, hagyatékokból.

Miért fontos, hogy nagy legyen a bolt?

Mert sokan csak úgy bejönnek, nézelődnek, és ha meglátnak valamit, akkor megveszik. Ha a raktárban állnak a holmik, akkor erre esélyünk sincs. Mi nagyon sok mindent csinálunk másképp, mint az átlag kollégák.

Mondjon néhány példát!

A legszörnyűbb, ami most eszembe jut, az egy szó: becsületesen. Ebben a szakmában ez nem gyakori kifejezés. Mi igyekszünk a lehető legkorrektebb módon végezni a munkánkat. Nem hazudozunk, amit sokan nem értenek.

Minden általunk eladott tárgyra örök időkre szóló pénzvisszafizetési garanciát vállalunk – ami az eredetiségét illeti. Ez százmilliós festmények esetében sincs így más helyeken. A becsület és az üzlet szerintem tud egy időben működni.

Mondok egy példát: valaki idehoz egy száz ezüst tárgyból álló gyűjteményt. Ha én mondok rá egy reális árat, amiért nekem megéri megvenni, akkor becsületes vagyok. Természetesen azt is tudja az eladó, hogy én többért fogom árulni, mivel nekem rezsit és adót kell fizetnem, plusz az se baj, ha van egy kis hasznom is. Tudja, mert én mindig el is mondom. Ezt sokan nem értik, miért csinálom, de így szeretem. Ha viszont azzal jönnék, hogy szerintem a százból tíz nem ezüst, ezért csak kevesebbet tudok adni, akkor bűnöző lennék, mert ez csalás.

Az is előfordul ebben a szakmában, hogy a kereskedő tudja, hogy a felkínált tárgy sokkal többet ér, mint amit a vevő gondol, mégsem figyelmezteti. Ez is csalás. Az persze tény, hogy egy bizonyos tárgy egész más értéket képvisel a Józsi bácsi padlásán Ercsiben, az én boltomban Óbudán vagy New Yorkban, egy East Village-i kirakatban. Ezt is tudomásul kell venni. Az viszont érdekes, hogy minél hülyébb vagy a szakmához, annál nagyobb az esélyed a csodára. Volt nálam is olyan, hogy bejött a boltba egy bácsi lukas pulcsiban, hozott valamit a hóna alatt azzal, hogy a „padláson vót’, ad érte háromezer forintot, vagy dobjam ki?” Persze, hogy adok, ha egy üres képkeretet hoz, az is ér annyit. Vettem a pénzt, odaadtam, zsebre vágta és elment. Megnéztem, mit vettem – egy Nagy István kép volt, milliós értékben. A bácsi meg már sehol.

Becsaptam? Nem tudom, ő biztos bedobta volna a szemétbe, ha nem veszem meg. Néha küld ilyeneket valaki, de amikor ekkora a cég, ekkora a rezsi, ennyi a meló, az már nem a csodák világa. Nálam az a szabály, hogy a forintot keressük, nem a legendát.

Honnan jönnek most a holmik?

A válság alatt mindenhonnan. A svájci frankos hitelek idején árubőség uralkodott, ehhez mért árakkal. Mára beállt egy normális szintre – szépen jönnek, és szépen lassan mennek a dolgok. Bejönnek a portékákkal, vagy mi megyünk ki címekre, hagyatékokhoz. Megmondom őszintén, nekünk az a kényelmes, ha behozzák a tárgyakat. Hétvégenként vannak hagyaték felértékelések, vételek, tehát a szombat-vasárnap ezzel telik el.

Kik a vevők?

Sok vevő van. Az egyik típus a gyűjtő. Van mondjuk kétszázötvenhárom dugóhúzója, és mindent megtesz, hogy felkutassa a kétszázötvennegyedik fajtát is. Bejár a boltokba, nézelődik az interneten, és boldog, ha rábukkan valamire, amije még nincs.

Ha behozna ide valaki egy szépséges dugóhúzót, akkor már hívná is a gyűjtőt?

Nem, mi nem így dolgozunk. A barátomnak odaadom a születésnapjára, a vevő viszont nem a barátom, ezért nem hívom fel, nem tukmálom rá. Neki se kellemes, ha felhívják, és valamiért azt kell mondania, hogy most nem veszi meg. Van internetes oldalunk, meg lehet nézni, be szabad ugrani érte.

Amikor bejön valaki eladni vagy venni egy tárgyat, akkor én nem tudom, hogy előtte járt-e már egy csomó helyen, vagy hozzánk toppant be először.

Ha én a szemébe nézek, és azt mondom, hogy ötezer forint, akkor az vagy működik, vagy nem. Lehet, hogy a bolhapiacon kétszáz forintért forog az a tárgy, és a bécsi régiségboltokban negyvenezret ér, de nálam ez az ára, számomra így éri meg. Ha ő elfogadja, akkor mindketten köszönjük, kezet fogunk, és megy tovább az élet. Ez az érdekes a régiség üzletben. Az üzletkötés pillanatának nálunk méltósága van. Az is hozzá tartozik, hogy ha én nem veszem észre, hogy az a csésze alul repedt, de az a vevő, aki meg akarja vásárolni tőlem, annál inkább, akkor buktam az egészet. Sehol sem reklamálhatok.

Van olyan tárgya, amit nagyon nem szeretne eladni?

Sok olyan dolog megfordul itt, amit az első időkben tényleg nem szívesen adok tovább. Ezek a holmik gyakran védőárat kapnak.

Védőár?

Van ilyen. Beesik valami, amihez hasonlót sem láttam, akkor úgy árazom be. Ez persze nem azt jelenti, hogy hozzáírok a végéhez egy-két nullát, de az biztos, hogy sokra értékelem.

A védőárak is reálisak?

Nem biztos, de én akkor reálisnak érzem.

Ha valaki hajlandó kifizetni érte a védőárat, akkor bánja, hogy nem emelte még magasabbra?

Nem, akkor örülök, hiszen tényleg reális árat szabtam.

Mi a reális ár?

A reális ár furcsa fogalom, ebben a szakmában nem is szeretik. A vevőnek azt kell éreznie, hogy olcsón jutott hozzá valami számára fontos vagy értékes holmihoz. Az eladónak az a meggyőződése, hogy a lehető legjobb árat kapta a holmijáért, nekem pedig meg kell élnem a munkából. Ha ez a három találkozik, az a jó üzlet.

Akad olyan, amiért ma is fáj a szíve?

Térjünk vissza arra a régi esetre, amikor fillérekért vettem egy Nagy István képet. Azt a képet nagyon gyorsan elvitték tőlem – mondjuk százszor annyiért, amennyibe nekem került. A vevő négyszer annyiért adta el, mint amennyit nekem fizetett. Egy év múlva láttam egy belvárosi árverési katalógusban huszonnégyszer akkora kikiáltási árért, mint amibe nálam került. Így megy ez ebben a szakmában, ezt teljesen normálisnak tartom.

Persze van olyan történet is, amikor bejött egy szegényesen öltözött idősebb úr – én épp takarítottam –, és megkérdezte, hogy zsebórát veszünk-e. Leraktam a partvist – tessék parancsolni. Gondoltam, mindjárt látok egy öreg Doxát.

Megnéztem az órát, egy Lange Söhne. Ez a zsebórák Roll Rollyce-a. Megállt bennem az ütő, azt hittem, hogy vége a világnak. Megkérdezte, mit adok érte. Kicsit félve mondtam, hogy kettőt.

A bácsi vonogatta a vállát, közölte, hogy reggel óta járja a várost, egy másik boltban kapott volna négyezerötöt, de meg kellett volna várnia a becsüst, aki épp ebédelt, úgyhogy emeljek egy kicsit. – Négyezerötöt kínáltak érte? – kérdeztem vissza. – Annyit bizony – felelte a bácsi, de adjon kettő és felet, mert már unom a járkálást. Én kétszázezerre gondoltam – válaszoltam. Volt nagy meglepetés! Ezüst, dupla fedelű zsebóra volt, évente kétszer vette elő a család, amikor ő még karon ülő gyerek volt. Nagyon idegesítette, hogy sose veheti a kezébe, csak a ketyegését hallgathatta, ezért egyszer mérgében beleszúrt a villájával a tok fedelébe. Még most is fájt a hátsója, úgy elfenekelték, de a luktól eltekintve egy makulátlan ezüst Lange Söhne zsebóra volt. Ez több, mint tíz éve történt, de az biztos, hogy amíg élek, emlékezni fogok rá. Ilyen történetekből ma már nemigen akad, ez a kezdők szerencséje.

Ebben a szakmában is érvényes, hogy a tisztesség a legjobb üzlet?

Nem mondanék ki ilyet, mert az én számból dicsekvésnek hangozna, de igen. Nem éri meg simlizni. Nem szeretnék én angyalt játszani, de abba beleőrülnék, ha egy nevetségesen alacsony árajánlatom miatt máshová vinnék azt a tárgyat, amiről úgy érzem, hogy kell nekem. A megszerzés öröme mindennél erősebb.

Az eladás nem okoz még nagyobb örömet?

Nem. Megszerezni imádok, eladni gyűlölök. Nekem kell a cucc. Az eladás eszköz arra, hogy holnap is vehessek új tárgyakat. Ezt persze kordában kell tartani. Amikor a régi boltot megnyitottam, az első vevőnk egy olyan kereskedő volt, akit már ismertünk a piacról. Bejött a boltba, meglátott egy századforduló körüli reklámhamutartót, amire kétezer kilencszáz forintot írtunk. Megkérdezte, lehet-e kétezeröt. Elküldtem, hogy jöjjön vissza később, mert még nincs pénztárgépünk. Felhívtam a haveromat, és elmondtam, hogy itt járt az illető, és meg akarta venni a hamutartót. – Eladtad neki? – Dehogy adtam, válaszoltam. – Jó, akkor menj ki a ház elé, és olvasd el, mi van a cégtáblára írva. Ha azt látod, hogy múzeum, akkor ügyes voltál. Minden ellenkező esetben szedd össze magad, és ha legközelebb bejön, add neki oda. Nagy pofon volt, és óriási tanulság. Két nap múlva visszajött, érdeklődött, hogy van-e már pénztárgép. Természetesen van, parancsoljon. Akkor váltam kereskedővé a gyűjtőből. Egyébként minden gyűjtő boltot nyit – otthon én is elmagyaráztam, hogy azért veszek régiségeket, mert boltot nyitottam, és ebből élünk. De meg kellett tanulnom, hogy a tárgyakat muszáj eladni. Aki későn kezd bele ebbe a vállalkozásba, annál előfordul, hogy nem lesz ideje megtanulni, és belebukik.

Beszéljünk a tárgyakról!

Vannak például bútoraink. Egy részük arra szolgál, hogy bemutassuk rajtuk az árunkat. Ezek berendezési tárgyak, tehát nem eladók, de van egy rakás, amiket el szeretnénk adni. A bútorokkal az a baj, hogy most nincs ára az antik szekrényeknek, asztaloknak, viszont nagyok, fel kell őket újítani, és rengeteg helyet foglalnak. Tehát nem ez az üzlet fő csapásiránya. A nagy szerelem számomra a porcelán mellett az óra. A több száz éves órák javításával sincs gond, mert a magyar mesterek világszínvonalúak. Vannak nálunk egyéb régi használati tárgyak is – mérleg, mozsár, fogas, dugóhúzó, merőkanál, Miska kancsó és a többiek. Nagyon mennek most a régi indusztriális tárgyak, amik eredetileg sosem voltak lakásban.

Rengetegen rendezik be az otthonukat olyasmikkel, amik eredetileg egy patika berendezéséhez tartoztak, vagy éppen a Csepel Művekben szolgáltak hasznos funkcióban. Ezeket most nagyon keresik.

Kurrensek a plakátok, táblák, vasfogasok, fém szekrények, ipari lámpák és a többiek. Ami a hatvanas évek bútorait illeti, azok azért erősen a szocialista formatervezés gyermekei. Megmaradtak persze olyan piros műbőr fotelek, amiket kidobás helyett kivittek a horányi nyaralóba, és most felfedezik, hogy milyen aranyosak, de azért ez meglehetősen szerény merítés.

Az órák mellett a régi táblák is különösen kedvesek számomra, ráadásul meglepően kelendő cikkek, a Schmoll pasztától a Zwaczk Unicumos reklámtáblákig. Természetesen minél régebbi és minél jobb állapotút keres mindenki. Ezeknek nincs áruk – mindent megveszünk, ami felbukkan. Ha az utolsót eladtam húszezerért, akkor a következőt, ami felbukkan nálunk, harmincezerért is megvásárolom. Most zománctáblákkal lehet sarokba szorítani minket. Annyira kevés van belőlük, és olyan szépek! A gyűjtők, akik évtizedek óta foglalkoznak ezzel, persze megpróbálják fillérekből bővíteni a kincstárukat. Ők pontosan tudják, melyik ér százezret, de azt is megpróbálják ötezerért megszerezni. Mi nem vacakolunk, nem sumákolunk, megadjuk a magas árat, föltesszük az internetre, és eladjuk tisztes haszonnal.

Több százezret érő zománctáblák is vannak?

Több milliót érők is.

Mondjon egy példát!

A Shell cégnek van egy nagyon híres táblája, ami ilyen. Mi azt szeretjük, ha magyar tábláról van szó, csak nálunk Rákosi alatt ezeket a táblákat leverték. Ha körülnézünk a nemzetközi aukciós oldalakon, tízezer eurós nagyságrendben is bőven találni táblákat.

Milyen magyar táblák a legkeresettebbek?

Bármi lehet, és nagyon fontos az állapotuk, de például az Unicum híres reklámtábláit, amin egy vízben evickélő, ázott fejű férfi látható, mindenki ismeri.

Hová készültek eredetileg ezek a táblák?

Az üzletekbe. Kint volt mondjuk egy bonyhádi csemegebolt falán, hogy a vevőknek eszükbe jusson Unicumot, Liptont vagy Meinl teát, esetleg Törley pezsgőt vásárolni. Ezek tehát egyszerű reklámhordozók voltak, azzal a különbséggel mai leszármazottaikkal szemben, hogy nem papírból vagy műanyagból készültek, hanem zománcozott vaslemezekből. Akadt közöttük, amit a bolt belső terébe tettek ki, mások az ajtófélfán lógtak – elképesztően sokszínű a táblák világa, hatalmas kultúrája volt a háború előtt. Vannak cégek, akik rengeteget fordítottak ilyen termékekre, mint például a Schmoll – ezek a táblák értelemszerűen ma is olcsóbbak. Mivel masszív anyagokról van szó, ráadásul reklámtáblákról, azt hihetnénk, hogy rengeteget találni, de ez tévedés.

Az ötvenes években többségüket leszedték, hiszen osztályidegen, imperialista árukat hirdettek, amiket már rég nem lehetett kapni. Többségük a szemétbe került, megsemmisült, de akadt néhány, ami valamilyen okból véletlenül túlélte.

Van olyan táblánk, ami egy kályha előtt feküdt hosszú évekig, hogy védje a padlót a hamutól. Találtunk olyan szekrényt is, amelyikbe egy ügyes kezű barkácsmester ilyen táblákból szerkesztett polcokat.

Vannak visszatérő tárgyaik?

Persze. Találkoztam olyan ékszergyűjteménnyel, amit húsz-huszonöt éve adtam el, és egyszer csak behozták a darabjait. Ilyenkor az embernek kicsit elpárásodik a szeme. De ez nem csoda, hiszen nagy cég lettünk, Buda legnagyobb régiségboltja, működő online felülettel.

Visszatérve a tárgyakra, nálunk külön csoportot alkotnak a porcelánok – étkészletek, kávés, teás készletek –, Herendi, Zsolnay és társaik. Nagy terület az ezüst, és óriási terület a festmények világa. Én az Óbudához köthető művészekre vagyok kihegyezve.

Otthon is minden tele van régiséggel?

Nem jellemző. Van ott is egy-két antik tárgy, de alapvetően azért van a bolt, hogy itt legyenek. Az üzletben élem ki ez irányú szenvedélyeimet. A lányom szobájában például valóban IKEA bútor van. Tudja, a cipész meg a cipője.

Természetes, hogy az eszközkészítés mellett hamarosan létrejöhettek a mimetikus művészetek csírái is, a mágikus célú tárgyak, totemek, kopjafák, és megjelentek a díszítési célú faragványok is. A mai ember a famegmunkálás ezer fajtáját ismeri.

Az asztalosipar remekei, a belsőépítészet csodái, az intarziák és egyéb berakásos technikák nemzedékek hosszú során bűvölték el és természetesen szolgálták ki ez emberiséget.

Manapság az ezekből származó ábrázoló, katartikus művészet három nagy ágát szokás megkülönböztetni: a fafaragást, a faszobrászatot és a szobrászművészetet.

A fafaragás a népművészethez sorolható, az ügyes kezű pásztorok, parasztok mintákkal ékesítették a használati eszközeiket, és gyakran megörökítették a környezetükben élő állatokat, embereket plasztikus formában is. A faszobrászat alkalmazott művészetként virágzott, épületbelsők, templomok, paloták díszítésére hozza létre a mai napig alkotásait, legjobb darabjai az iparművészet keretei közé tartoznak.

Ezekből fejlődött ki a katartikus hatású szobrászművészet, a magasabb rendű emberábrázolás, amelynek anyaga esetünkben természetesen a fa, a maga ezerszínű valóságában.

Nehéz meghúzni a határvonalat a három tevékenységi forma és produktumaik között – eddig ügyes dísz, ettől autonóm alkotás –, hiszen a jó minőségű munkák egyszerre felelhetnek meg akár mindhárom vázolt követelményrendszernek.

Vaday Béla alkotásai a harmadik kategóriába tartoznak, tehát munkáit a szobrászművészet keretében kell tárgyalnunk. Amit eddig létrehozott, az vitathatatlanul a katartikus alkotások birodalmát gazdagította.

Nem volt könnyű útja idáig. Nem készült szobrásznak, nyugdíjba vonulásáig fizikai munkásként, műszerészként dolgozott, és munka mellett kezdett faragni. Autodidakta módon kezdte ezt a munkát 1970 körül. Hatalmas szerencséje volt: hétköznapi munkája során megismerkedett Cs. Kovács László szobrászművésszel, akinek megmutatta első próbálkozásait. A szobrász egészen elköltözéséig szívesen látta őt a Várkert Bazárban kialakított műtermében, s nemcsak jó tanácsokkal látta el a tanítványává fogadott fiatalembert, hanem nemes anyagokkal, különleges fákkal is megajándékozta – eleinte csak műtermi maradékokkal, később már nagyobb darabokkal is.

Ő bátorította arra, hogy pályázzon a különböző amatőr művészeti fesztiválok tárlataira, s később próbálkozzék a profik között is, például az országos kisplasztikai biennálékon.

Nem tévedett a mester: Vaday Béla alkotásait nemcsak befogadták, hanem jó néhányszor díjazták is, első országos sikere a Pécsi Kisplasztikai Biennálé 1989-es tárlatához fűződik, Az öreg kalap című, tiszafagyökérből faragott munkája neves profik előtt és mellett kapott díjat. Csoportos amatőr tárlatokon 1980 óta szerepel rendszeresen, és 1985 óta gyakran van lehetősége egyéni kiállítások megrendezésére is. Érdekesség, hogy első önálló kiállítása helyszínén, az újpesti vasutas művelődési központban rendezhette meg 2016-ban harminc éves pályafutását összegező tárlatát.

Vaday Béla 1962 óta Csillaghegyen él és alkot, így nem véletlen, hogy önálló kiállításainak zöme Óbudához kötődik. Állított ki a Békásmegyeri Közösségi Házban, többször a Kiskorona Galériában, de a Platán Könyvtár egyre izgalmasabb programokkal jeleskedő galériájában is, és természetesen részt vesz minden helyi pályázaton, csoportos amatőr kiállítások során, és népes tisztelői tábora alakult ki mind szűkebb, mind tágabb lakóhelyén.

Amikor barátait faggattam, miért szeretik a munkáit, érdekes – egymásnak igencsak ellentmondó – válaszokat kaptam. – Mert egyszerű, mindenki által érthető – ez volt az egyik jellemző válasz. – Mert hivalkodás nélkül modernek – foglalható össze mások véleménye. Mindkét válasz igaz. Vaday eleinte a kihalófélben lévő foglalkozások utolsó mestereit faragta ki, a Vízhordó fiút, a Halászt, az Öreg susztert, az Ószerest, a Perecest és így tovább. Ezekhez az empatikus portrékhoz társult a művész szociális érzékenységét is dokumentáló művek sora: Teknővájó cigány, Koldusnő, a Vén cigány, A jeges, hogy csak néhányat említsek. Múzeumi darab lett a Gázlámpa-gyújtogató, amelyben korántsem csak a letűnt világ tipikus alakjára ismerhetünk rá, hanem a szolgálni, „világítani” akaró kis­ember törekvéseire is. Formái évről évre váltak modernebbé, de sohasem lettek öncélúan modernkedőkké.

Vadayék több mint kétszáz szoborral élnek együtt kis csillaghegyi családi házukban. Végignéztem valamennyi lakótársukat: olyan hihetetlen gazdagságra bukkantam, amiről most csak jelzéseket tudok adni, nem elemzéseket. Kiemelkedő munkákat eredményezett a zenéhez, a tánchoz való vonzódása (A csodálatos mandarin), a nők tisztelete, a cirkuszi világ szeretete. A nőalakokkal sikerül legtöbbször kifejeznie az általános tartalmakat is: gyönyörű asszonyok jelképezik a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet; a családi szerepben feltűnő kislányok és érett nők egyaránt a béke hordozói, az erőszakellenes világ hirdetői.

A művek nyugalma és drámaisága együtt emel ki bennünket a világ vadságából vagy egyszerűen a szürkeségből.

Világismeretük (a hajdani és mai város és falu alakjainak ábrázolásán keresztül) újfajta igazságosságért perel, s a művek belső koherenciája hozzá is járul az igazság megtalálásához.

A művész társ-alkotója a természet, az ezerarcú fa, amelynek lelkét értő kézzel teszi szabaddá a mester. A mindünk által ismert, „közönséges” anyag persze nem közönséges. Fajtánként más és más tartalmakat, más lelket hordoz, és a szeretetteli megközelítés más és más technikákat követel az alkotótól. A faragás, a csiszolás kibontja és emberivé teszi az erezetben rejlő belső üzeneteket. Nem mindegy, melyik témához melyik fát választja – a több ezer éves, konzerválódott mocsári tölgy a legalkalmasabb a bányaomlás ábrázolására, s a kolduskalapot már nem is tudom más, könnyedebb anyagból elképzelni. Más üzenetet tesz az alkotói gondolathoz az ében, a szil, a százarcú fenyő, és csak az anyag iránti őszinte alázat teszi alkalmassá a művészt a lényeg felszabadítására.

Emlegettem, hogy Vaday Béla autodidakta művész, nem járt főiskolára, egyetemre. Ezzel szemben azt is elmondhatom, hogy számos képzőművész ismerősöm között kevés ilyen képzett, művelt emberrel találkoztam.

Európa minden jelentékeny múzeumában, kiállítótermében otthonosan mozog, minden szabadidejét (és pénzét) évtizedeken át arra fordította, hogy az amatőrizmus hátrányaitól megszabaduljon.

Nemcsak az anyagok világában, hanem az európai szellem napfényében is megfelelő jártasságot szerzett.

Nagy baj, hogy Vaday munkáiból viszonylag kevés került köztulajdonba, kevés állandó kiállítás anyagába épültek be ezek a szobrok. Szülőatyjukkal együtt lakva, mint a jó gyerekek, persze nincsenek rossz helyen, de valószínűleg jót tenne a fából felszabadított lelkeknek, ha egy tágas, körüljárhatóságot is biztosító állandó kiállításon kapnának teret. Szabad erről álmodnunk, mert a gazdag életmű minden darabja alátámasztja ezt a lappangó igényt. Óbuda titkos kincsesbányáira sose késő rányitni a napot.

Mióta lakik Óbudán?

Az első kerületben nőttem fel, de mióta férjhez mentem – ennek már harminckét éve – Csillaghegyen élek.

Abban a családi házban maradtunk, ahová friss házasként költöztünk. Nagyon-nagyon szeretek itt lakni, sehová sem költöznék el innen.

Hogy lett önből békásmegyeri kultúrmisszionárius?

Mondhatnám, hogy az élet hozta így, de inkább a döntéseim sorozatának köszönhetem. Korábban kétszer is dolgoztam – hosszabb-rövidebb ideig – a Békásmegyeri Közösségi Házban, 2006-tól folyamatosan ez a munkahelyem.

Igen, népművelés-pedagógiai szakra jártam, mert amikor a felvételi lapon be kellett jelölni, hova jelentkezem, ez volt az egyetlen, ahová nem kellett matek. Emellé elvégeztem a földrajz és a környezetvédelem szakot is. Diploma után sokáig a Magyar Távirati Iroda belpolitikai szerkesztőségében dolgoztam. Amikor megszületett a lányom, valami nyugalmasabb dolgot kerestem, elmentem inkább Csillaghegyre tanítani.

Akkoriban az MTI-ben már egy gyakornok is lényegesen több pénzt kapott, mint egy tanár.

Igaz, de valamit valamiért. Rettenetesen szerettem tanítani, ott is maradtam nyolc évig. Először mint napközis tanár, aztán földrajz órákat tartottam, végül igazgatóhelyettes lettem. Szép időszak volt.

Akkor váltottam, amikor megkerestek a Hunguest által létrehozott gyermeküdültetési cégtől, és megkérdezték, hogy szeretnék-e náluk módszertani és marketing igazgató lenni. Hogyne szerettem volna!

Mi volt a feladata?

A Hunguest kezelte a korábbi SZOT-üdülőket, a portfolió része volt több gyermeküdülő is. Végigjártam a házakat, megnéztem, mi az, amit hasznosítani lehet, kitaláltuk az üzemeltetést, programokat terveztünk. Ezt is szerettem. Sajnos ez a fejezet nem ért szépen véget, asztalborogatással jöttem el. Utána bekopogtattam Békásmegyeren Kökény Jutkához, akkor ő volt itt a vezető. Megkérdeztem tőle: akarod-e, hogy itt dolgozzak, mire ő igennel válaszolt. Nem sokkal később megkerestek a miniszterelnökségtől. Akkoriban vonták össze a minisztériumok üdülőit és szállodáit egy integrált rendszerbe. Ez ismét nagyon szép feladat volt, hiszen zűrzavarból kellett működő egészet szervezni. Az én feladatom az értékesítési rendszer kidolgozása volt. Az első Orbán-kormány idején bíztak meg a feladattal, Medgyessy alatt jöttem el. Visszatértem a közösségi házba Jutkához, majd megkerestek Ürömről, hogy nem akarom-e megpályázni az ottani művelődési ház vezetését.

Egy ideig párhuzamosan csináltam a kettőt: Ürömön igazgató voltam, Békásmegyeren pedig művelődésszervező. Mellesleg visszamentem óraadónak is tanítani, mert a gyerekek nagyon hiányoztak.

Otthagyta a nyugis MTI-t, hogy több ideje legyen, majd annyi munkát vállalt, hogy csak aludni járt haza. Mi ebben a ráció?

Én érzelmi alapon működöm – tudom, hogy ebben a racionális világban ez csaknem irracionális bátorság. Ha valahol nem érzem jól magam, ha valami tönkreteszi az életemet, deformálja a lényemet, akkor felállok és otthagyom. Addig viszont mindent beleadok. Nagyon tudok dolgozni, ha hagynak.

A jó feladat fontosabb, mint a magas jövedelem?

Tulajdonképpen igen. Amikor otthagytam a miniszterelnöki hivatalt, mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális. Tény, hogy anyagilag kényelmes volt, más szempontok miatt azonban úgy éreztem, hogy váltanom kell. Ezzel együtt azt mondom, hogy a rossz élmények is jók valamire, én legalábbis rengeteget tanultam belőlük.

Viszonylag sok helyen dolgoztam, sokféle területen szereztem rutint, tapasztalatot, számtalan helyzetben kellett felelősséget vállalnom.

Mindez mára leülepedett bennem, azt hiszem, hogy most vagyok igazán a helyemen.

Mióta vezeti a Békásmegyeri Közösségi Házat?

2008-tól, amikor összevonta az önkormányzat a művelődési házak irányítását. Első körben az Óbudai Kulturális Központot, a Csillaghegyi és a Békásmegyeri Közösségi Házat. Utána csatlakozott a Kaszásdűlői Kulturális Központ és a Civil Ház. Szakmai körökben sokan féltek az összevonásoktól, de nekünk nagyon jót tett.

Milyen pozitívumokat tapasztalt?

Az összevonás révén ez az öt intézmény képes együttműködni, miközben mindegyik megerősíti a saját arculatát.

Ez azért különösen fontos, mert nincs még egy olyan kerület Budapesten, de szerintem az egész országban sem, ahol ennyire aktív lenne a kulturális élet, mint Óbudán.

Ahhoz, hogy ne egymástól szipkázzuk el a látogatókat, mindegyikünknek kellett egy saját profil. Ami természetesen alkalmazkodik a hely adottságaihoz, attól függően, hogy milyen a ház, a felszereltség, milyen infrastrukturális háttere, illetve közönsége van.

Mi Békásmegyer specialitása?

Minden évben Békáson tartjuk a kerület első szabadtéri rendezvényét, a Szent György napot a Csobánka téren, de Utcaszínház Fesztivált is rendezünk ott. Ami a kiállításokat illeti, itt csak egy pici terem áll a rendelkezésünkre. Abban nem lehet olyan kiállításokat létrehozni, mint az Esernyősben vagy a San Marco Galériában. Hozzánk speciális, a tárgyakra koncentráló tárlatokat kell meghívni. Bemutattuk például Makovecz Imre grafikáit vagy Józsa Judit keramikus művész alkotásait, de jól illett ide az Iparművészeti Múzeum népi ékszereinek gyűjteménye, egy teljes cifra szoba berendezése Mérából vagy Szipál Márton fotókiállítása is.

Áprilisban Kudich Zsolt, a világhírű természetfotós állította ki a képeit. Az aulában nagyobb léptékű eseményekre nyílik lehetőség. Idén kapcsolódtunk a Talent Tehetségkutató Programhoz, amely szervezésében olyan művészek állítanak ki, akiknek nincs főiskolai végzettségük, de magas színvonalon alkotnak. Már bemutattuk az aulában egy kortárs festő képeit, és nemsokára lesz egy grafikai kiállítás is. Innen indult országjáró körútjára a Nem létező tárgyak kiállítása is, ahol a halvány lila dunszt is tárgyiasult formát öntött.

Az egyéb programokat illetően is a saját utunkat járjuk. Nagy siker például a kétnapos Kockafeszt, ami lényegében egy népszerű Lego ünnep, de sokan jönnek el a nemzetközi macskakiállításra is.

A koncertjeink is inkább családiasak, mint tömegrendezvények. Népszerű volt az a zenés sorozatunk, amit Bódy Magdi jazz énekesnő vezetett. Minden alkalomra meghívta egy neves kollégáját, mint például Somló Tamást, Karácsony Jánost vagy Dés Lászlót. Többnyire a vendég is hozott magával egy barátot. Nagyszerű, beszélgetéssel fűszerezett klubkoncertek születtek ezeken az estéken a mi kis színháztermünkben.

Hány férőhelyes a terem?

Kettőszázötven. Itt tartjuk a bérletes meseszínházat, illetve az idősebbek számára indított nosztalgiabérletet. Ez utóbbi hétfő délutánonként zajlik, ami a nyugdíjasok számára ideális időpont, és a színészek is ráérnek. Kétnapos bábfesztivált is szerveztünk, melynek során különféle bábjátszási technikákat mutattunk be.

Fontos a fiatalok megszólítása is, akiknek és akikkel együtt amatőr rockzenei találkozót és drogprevenciós előadásokat is szervezünk.

Minden évben megrendezzük a Bud Spencer–Terence Hill esteket, ilyenkor hagymás bab, sör és virsli a menü. A Spencer–Hill Magic Band nevű együttes szolgáltatja a filmzenéket. Ez is unikális program, ami a fiatal kollégák agyából pattant ki. Arra törekszünk tehát, hogy népszerű és egyedi programokat kínáljunk, de a popularitás sohasem mehet a színvonal rovására.

Még a csillaghegyi iskolában tanítottam, amikor kapcsolódtunk az Öko-7 versenyhez, aminek azóta is mi vagyunk a házigazdái. Nagyon büszke is vagyok rá. Ez egy egész héten keresztül tartó játékos, de azért komoly felkészülést igénylő környezet- és természetvédelmi vetélkedő, melyben szinte az összes kerületi közoktatási intézmény részt vesz.  Az idei Öko-7 témája a klíma és az állatvilág volt.

Milyen korú gyerekek vehetnek részt a versenyen?

Általános és középiskolások, akik korosztályonként jelentkezhetnek ötfős csapatokban. Természetesen minden korosztály más és más feladatokat kap. Idén az Öko-7 eseményeihez kapcsolódott egy természetfotós kiállítás is, illetve az a filmvetítés és beszélgetés, amire a nemzetközi hírű dokumentumfilmes duót, az On the Spot alkotóit hívtuk meg. Az a célunk, hogy játékos, érdekfeszítő feladatokkal, programokkal lopjuk be a gyerekek világába a környezettudatos szemléletet.

A lényeg, hogy a gyerekek nagyon szeretik, és hihetetlenül felkészültek. A résztvevők száma lassan megközelíti az ezret, tehát egyértelműen népszerű ez az ökológiai verseny.

Milyen állapotban van maga az épület?

Minden, amit eddig szerettünk volna, megvalósult az ésszerűség határain belül. Felcsiszoltattuk az összes termet, gyönyörű a parketta. Megcsináltattuk a teljes tetőt, hogy ne ázzon be. Lett egy fotócellás ajtónk is. Idén jön a teljes festés, a vizes helyiségek és a lépcsők felújítása.

A külső szigetelés?

Annak csak teljes nyílászáró cserével lenne értelme. Nemrég készült egy energiahatékonysági felmérés a házról, gondolom, nem véletlenül. Nyilván itt is lesz valami fejlődés. De tényleg, mi egy szót sem szólhatunk, mert amit ésszerűen kitalálunk, arra még mindig megkaptuk a támogatást. Egyébként egyik utcaszínházas partnerünk, a Kajárpérci Vízirevű vezetője, Buzás Mihály nemrég ezt írta rólunk és nekünk:

„A vár ereje nem a kövekben, hanem a várvédők lelkében van.”

Van stabil törzsközönségük?

Az adott programoknak van törzsközönsége. Például az Aprók táncának a Kolompos együttessel, illetve a Babaszínháznak, amely az egészen piciknek és szüleiknek szól. Nemcsak Békásmegyerről, hanem az egész kerületből és környező településekről is járnak ezekre a szinte mindig telt házas műsorokra. A nosztalgiabérlet is megszólít egy korosztályt, annak is megvan a törzsközönsége. Van egy nagyon jó ingyenes elő­adás-sorozatunk, a Színházi kulisszák mögött, amit a Színháztörténeti Intézet egyik munkatársa, pedagógusa vezet. Zseniális, és természetesen itt is van törzsközönség. A tanfolyamok, szakkörök is viszonylag állandó tagságot vonzanak.

Milyen szakkörök működnek a házban?

Színvonalasak a képzőművész köreink, akár felvételire is fel lehet készülni a kiváló mesterek irányítása alatt. Sőt, a Nemzeti Múzeum restaurátorképzését is ők végzik. Sokan persze csak hobbiból járnak ide, ők is jól érzik magukat. Nagyon aktívak a Foltvarrók, akik minden évben kiállítást rendeznek a munkáikból. A sakk-körös, néha inkább ultizó bácsik is állandó vendégeink. Meggyőződésem, hogy egy közösségi házban legalább olyan fontos, hogy teret biztosítsunk a közösségi összejöveteleknek, mint a színvonalas programok szervezése. Hozzánk be lehet jönni, le lehet ülni anélkül, hogy bármit rendelni kéne, be lehet kapcsolódni dolgokba, beszélgetni.

Van, aki csak letelepszik a lépcső alá az olvasósarokba. Szeretnek idejönni és szeretnek itt lenni, mert otthon érzik magukat. Ez a legtöbb szerintem, amit mi adhatunk.

Mi szolgáltatást végzünk, kulturális jellegűt, de végső soron mégis szolgáltatást, tehát mi vagyunk az emberekért. Mindig azt mondom a kollégáknak, hogy ezt az egész házat úgy kell magunkénak éreznünk, ahogy otthon tesszük. Ha bejön a vendég, örülünk neki, örömmel fogadjuk. Úgy megyünk végig a házon, mint a saját lakásunkban.

Milyen a fizetős és az ingyenes programok aránya?

Bevételt nekünk is kell produkálnunk, de a belépőjegyes programokon is igen alacsony árakkal dolgozunk. Egy nosztalgiabérlet, ami három előadást tartalmaz, neves művészekkel, 2400 forint. Egy bérletes meseszínház 800. A legdrágább sztárfellépőkkel szervezett műsorokra is legföljebb 3500 forint egy jegy.  Ezek mellett rengeteg az ingyenes program, mint a már említett Színházi kulisszák mögött vagy az Accordia Irodalmi Társaság előadás-sorozata. Az olyan nagy rendezvényeken sem kérünk belépőt, mint a Szent György Nap, az Utcaszínház Fesztivál, illetve az Óbudai Nyárhoz kapcsolódó műsorok.  A Csobánka téren szinte minden hétvégén van ingyenes program.

Hányan dolgoznak mindezért?

Kilencen vagyunk, egy fantasztikus társaság. Fiatalok, okosak, tettre készek és nagyon jó emberek. Nélkülük nem működne.

Nemcsak ember-, hanem kutyabarát is a ház.

Megkérdeztük Lőrincz Edinát, az ügyvezető igazgatót, engedélyezi-e, ő hozzájárult, majd beregisztráltunk a kutyabarát.hu oldalra, összeállítottunk egy házirendet, amely – reméljük – a kutya nélkül érkező látogatóknak és a kutyásoknak is megnyugtató. Ettől kezdve hivatalosan is kutyabarát hely vagyunk.

Mit jelent a gyakorlatban, hogy kutyabarát intézménnyé váltak?

Egyrészt természetesen nálunk is vannak olyan programok, mint például a Babaszínház, ahova nem lehet bevinni kutyát. Egy kiállításra viszont bármikor bemehetnek a jól nevelt négylábúak.

Mi alapvetően kutyabarát munkahely vagyunk. Magam is nagy kutyás vagyok, én is szoktam nézni, hova vihetem magammal Boriszt.

Kifejezetten büszke vagyok rá, hogy Óbudán nem mi vagyunk az egyetlen kutyabarát intézmény.

Emellett azért erősen hangsúlyos maradt az emberbarátság is. A modern ember hétfőn reggelenként különösen rászorul egy kis jóindulatra.

Értem, mire céloz. Egy ilyen rettenetes hétfőn jutott az eszünkbe a Jó reggelt program. Ez arról szól, hogy amikor az emberek munkába mennek, reggel fél 8-tól kb. fél 10-ig, kitelepedünk a Csobánka térre székekkel, asztalokkal, lefőzünk sok-sok kávét, hívunk egy jó zenészt, aki akár egy szál gitárral ad egy alaphangulatot, és kávéval kínáljuk az arra járókat. Menet közben megihatnak egy jó feketét, belehallgathatnak a zenébe. Csupán csak azért, hogy jól kezdődjön a hetük.

Ez milyen rendszerességgel fordul elő?

Amint tartósan jó az idő, nagyjából májustól, kéthetente. Először azt hitték a munkába sietők, hogy valami kávét akarunk eladni, de mindenkit megnyugtattunk, hogy erről szó sincs. Kapnak egy kávét, egy mosolyt, két jó szót, kellemes zenét. Nem jobb így nekivágni a hétnek?

Szinte biztos benne az ember, hogy egész életében könyvtárban dolgozott.

Nemcsak hogy nem így volt, de tulajdonképpen szinte véletlen, semmiképpen sem tudatos döntés eredménye, hogy könyvtáros lettem: érettségi után munkát kerestem, az egyik lehetőség a Szabó Ervin Könyvtárban adódott, a másik egy vegyészeti üzem adminisztrációs részlegén, szóval kevésen múlt, hogy nem egy nyugdíjazás előtt álló vegyipari dolgozóval beszélget ma.

Mindenesetre a Fővárosi Szabó Ervint választottam végül, könyvtáros-asszisztensként álltam munkába 1974-ben, levelezőn végeztem el mellette a bölcsészkar könyvtár-történelem szakát.

Tizenhárom évet töltöttem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, és csak azután váltam átmenetileg, szintén pontosan 13 évre pályaelhagyóvá, a szüleim fodrászüzletét vezettem. Ez a munka jobban illeszkedett a két gyerekem időbeosztásához, az iskolai teendőkhöz, ezért váltottam. Aztán 2000-ben itt kerestek könyvtárost, illetve nem egészen itt, akkor még a Kalászi úti Iskolában voltunk, ahová a tervek szerint nemsokára vissza fogunk költözni. Állásinterjúra még a Kalászi útra mentem, de dolgozni már itt, az Arató Emil téren kezdtem. Nagyon szeretem, hogy ebben a könyvtárban – lévén nem tartozik nagyobb hálózathoz – minden könyvtári munkafolyamatot magunk végzünk.

Hány kerületi fenntartású könyvtára van még Budapestnek?

 Négy, ha jól tudom. Csepelen, Kispesten és Pesterzsébeten rajtunk kívül, de mi annyiban is szerencsések vagyunk, hogy nem egyszerűen megmaradtunk kegyelemkenyéren, a fenntartónak fontos az intézmény működése, szakmai fejlődése, odafigyelnek ránk, megvalósíthatjuk az ötleteinket, ha működőképesnek tűnnek.

Mihez kérték a támogatást, mi történt az elmúlt 15 évben?

 Már azelőtt, hogy én megérkeztem, és a könyvtár az Arató Emil térre költözött volna, figyeltek arra, hogy minél több közművelődési feladatot lássanak el, kulturális rendezvénytérként is működjenek – ezt az örökséget továbbvittük. Azután, hogy 2003-tól vezetőként dolgoztam itt, a gyerekkönyvtári rész kialakítása volt a munkánk fókuszában, persze ez sem előzmények nélkül.

Amikor átvettem a könyvtár irányítását, még csak négyen voltunk, jelenleg tíz felsőfokú végzettségű kolléga dolgozik itt és a Csobánka téri fiókintézményünkben.

Egyikőjüket már önálló munkakörben művelődésszervezőként tudjuk foglalkoztatni, és velünk van még két technikai munkatárs is. A fiókkönyvtárunk is 2003-ban nyílt meg, ekkor derült ki, hogy a Szabó Ervin Könyvtár becsukja egy békásmegyeri kis fiókját, a kerület pedig átvette tőle, és hozzánk kapcsolta. Fontos, hogy egy közösségi házban legyen könyvtár is, még ha csak kicsi, 15-16 ezres állománnyal is. Mindössze 60 m²-en működik, de igen tekintélyes forgalma van, napi 100–120 ember kölcsönöz, szóval nagyon is élénk igényeket elégít ki.

Jó eloszlás az, hogy mindkét kerületi fenntartású könyvtár ennek a nagy kerületnek az északi végén található? 

Nem ez a fő baj, hiszen nem vagyunk egyedül, vannak még könyvtárak a kerület déli részén is, inkább az nehezíti meg a hozzáférést, hogy míg a Duna felőli oldalon sok könyvtár van, a hegy felőlin mindössze egy, a békásmegyeri kis fiókunk. Az, hogy a kis könyvtárak, amelyeknek a hétköznapi, pihenéshez, feltöltődéshez kapcsolódó igényeket kell kiszolgálniuk, a lakókörnyezet részei legyenek, nagyon fontos volna, de – különösen a XXI. században elvárható felszereltséggel – sajnos nagyon költséges is.

Hogyan alakul az itteni forgalom?

Világtrend, hogy a betérő látogatók száma nő, miközben a könyvkölcsönzések száma csökken.

Ez is abba az irányba mutat, hogy a könyvtárnak egyre inkább kulturális központként is, közösségi térként, találkozóhelyként is kell működnie, mi is ezt az irányt próbáljuk követni.

A könyvtár ma már nem csak az a csendes, picit sötét, patinásan poros intézmény, amilyennek régen képzeltük. Az eredeti kérdésre visszatérve, a gyerekkönyvtári részleget 2007-ben alakítottuk ki, a meglévő gyerekkönyveinket külön válogatva, nevet adtunk neki és emblémája is lett, Sün Tóbiás – az ő figurája köré szervezzük a programunkat, így a gyerekeket is meg tudjuk szólítani. Van egy programunk, amelynek keretében tíz alkalommal vendégül látunk óvodás csoportokat egymásra épülő foglalkozások keretében. Természetesen nem a könyvtárhasználat alapjait tanítjuk nekik, hanem azt szeretnénk megmutatni, milyen jó hely ez. Mesélünk arról, mi lesz a doktor bácsinál, hiszen a gyerekek félnek tőle, ugyanígy lehet mesélni a könyvekről, erről a helyről is, amelyet észrevétlenül laknak be, és egy idő után el is tudnak igazodni benne. És ez a lényeg: a könyvtár információk rendszerezett halmaza, amelyekben már kiismerik magukat, és nem idegen, nem félelmetes többé, a játék és a kreativitás szabadjára engedése nagyon sokat segíthet.

A mi közönségünk nem elhanyagolható részét ezek az ovisok hozzák be, tudniillik a szüleiket, akik szintén találnak maguknak is programot, nem csak a gyerekeknek.

Aztán lesz egy időszak, elég hosszú, amikor eltűnnek, 12 éves kortól kezdődően, amikor már maguk döntenek a programjaikról. Legközelebb jellemzően egyetemistaként vagy fiatal szülőkként találkozunk velük. Őket kellene valahogy visszahozni, ezért alakítottuk ki a 12+ részleget, hogy megtalálhassák azt az irodalmat, amelyet a gyerek és felnőttkor közti sávban lévők fogyasztanak. A lányok közül például sokan szeretik a vámpírregényeket, a kötelező olvasmányok listájának pedig a kisgyerekkorban egyre inkább a kortárs gyerekirodalom felé kellene elmozdulnia. A Tüskevár csodálatos, ahogy Jókai és az Egri csillagok is, de mind a nyelvük, mind a bennük fellelhető élethelyzetek egy része idegen már ettől a generációtól. Az egyszerűbbtől kell haladni a bonyolultabb felé, az érdeklődést kell felkelteni. A történetek vonzzák egymást, ezért fontos, hogy időt kerítsünk arra, hogy magunk találjunk ki meséket, hogy elmondjuk a család történetét, ki hol élt, mivel foglalkozott. Ez is fontos bevezetés, az irodalomba is. Ahhoz ragaszkodni szoktam, hogy a rendezvényeink is valahogy a könyvek felé vezessenek.

Az már végleg eldőlt, hogy újra költözik a Platán Könyvtár?

Ennek a könyvtárnak az eredeti állománya az 1950-es években jött létre a textilesek szakszervezetének központi könyvtáraként, a Kalászi úton. Az 1990-es évek elején került a szakszervezettől az önkormányzat tulajdonába, a Kalászi úti Iskolába.

Amikor onnan költöztünk ide, sokan szomorkodtak a távolság miatt, most is aggódnak olvasóink, de azért nincs komoly gond, ez egy szép, csak tízperces sétaút a mostani helyünktől.

A névadóink is az ottani platánfák voltak. A lényeg azonban az, hogy amikor ideköltöztünk az Aquincum Általános Iskola társbérlőiként, nem zajlott le a funkcióváltáshoz szükséges átalakítás, ez ugyanúgy egy iskolaépület része maradt, mint eddig, valamint ki is nőttük ezt a helyet, sok rendezvényünkhöz nincsen elég hely. A Kalászi úton reményeink szerint lehetőség lesz egy olyan beruházásra, amely megfelelő könyvtár és a mostani igényeket kielégítő kulturális központ működését teszi majd lehetővé. Elképzeléseink szerint nem egy hagyományos művelődési házról lenne szó, szeretnénk, ha alkotóműhelyek költöznének be és az itt születő produkcióknak egyúttal a bemutatótere is lehetne a Kalászi úti intézményünk. Egyelőre az építészeti ötletpályázat zajlik, örültem, hogy az épület és szakmai terveink sok építész fantáziáját megmozgatták. Az ilyen közösségi terekben Óbudának ez a környéke eddig hiányt szenvedett.

Mostanában szóba került itt-ott, hogy a könyvtárosok mennyire keveset keresnek.

Igen, erről el szoktunk feledkezni, amikor a közszféra bérviszonyairól beszélgetünk – a kulturális területről általában, a művelődési házi dolgozókról, a levéltárosokról, a múzeumok munkatársairól is. A kerület hol többet, hol kevesebbet tud hozzátenni ahhoz, ami a közalkalmazotti bértábla szerint jár, most, két éve minden kerületi közalkalmazott része a kerületi cafetéria-rendszernek, így természetesen mi is.

Mindezzel együtt sem könnyű meghirdetni egy-egy állást, a könyvtárosi munka sokféle képességet és sok munkát igényel, a munkaidő is meglehetősen kiszámíthatatlan.

Egy rendezvény közönségének nem lehet azt mondani, hogy távozzanak, mert lejárt a munkaidő. A nyitva tartás szerint hétvégén is dolgozni kell. Amikor meghallják, hogy mi volna ennek az ellenértéke, meglehetősen elkerekedett szemmel néznek a pályázók. De így van ez 1974, a pályakezdésem időpontja óta.

Amely pályának most ért a végére?

Most itt is eltelt már velem kicsit több, mint 13 év, úgyhogy 40 ledolgozott év után nyugdíjba megyek, hogy rendes, „főállású” nagymama lehessek. Megtisztelő módon felkértek, hogy vegyek még részt a Kalászi úti projektünk tervezésében. Hálás vagyok érte, mert érdekel a feladat, és nem is tudnék egészen passzív nyugdíjasként meglenni, de így, kötetlenebb munkaidőben már több időm lesz az unokáimra.

Szinte egyetlen budapesti városrész sem változott annyit az 1960-as években, mint Óbuda; a korábbi kis földszintes lakóházak eltünedeztek, helyüket többemeletes modern épületek vették át.

A modern házak legelső csoportját a Bécsi út, Váradi utca, Vörösvári út, Reménység utca által határolt területen felépült néhány emeletes téglaházak, az Óbudai Kísérleti Lakótelep házai jelentették.

Általában minden lakótelep építésénél azonnal elkezdték tervezni a kapcsolódó infrastrukturális (kommunális?) beruházásokat is, mégis ritkán sikerült elérni, hogy az új lakóknak már a beköltözéskor legyen hol vásárolniuk, legyen hova iskolába íratniuk a gyerekeiket – ezek a beruházások általában túl későn készültek el. Itt a bölcsőde és az üzletek a lakóházakkal egy időben épültek ugyan fel, de a környék új általános iskolája a Zápor utcában csak 1964-ben lett kész (tervező: Szlávi Ferenc, Buváti).

Nem sokkal később már nem téglaházakkal kísérleteztek a környéken, hanem a sokkal gyorsabb, paneles építési móddal kezdték meg az Óbudai lakótelep (épült 1968–1975 között, tervező: Mező Lajos, Buváti) építését. Újabb és újabb családok költöztek a környék hatalmas panelházaiba, sokan gyerekkel.

A sok gyerek sok úttörőt is jelentett, így hamarosan döntés született egy, az óbudai iskolafejlesztési programba illeszkedő kerületi úttörőház (ifjúsági ház) építéséről is.

Ezekben az években világszerte napirenden volt az építés folyamatának gyorsítása, egyszerűbbé és olcsóbbá tétele, ennek érdekében mindenhol többféle megoldással próbálkoztak. Ilyen új módszer volt az előregyártott épületelemek alkalmazása (pl. a betonból készült falpanel, amit a helyszínen csak össze kellett szerelni) vagy az alagút-, illetve csúszózsalus technológia, amivel a betonfal helyszíni készítését gyorsították. A hatvanas évek végén került napirendre Magyarországon egy újabb ipari technológia, a könnyűszerkezetes építési mód. Ennél a technológiánál az acél vázszerkezetet a helyszínen szerelték össze, kívülről pedig rétegesen kialakított, előregyártott falpanelekkel borították a vázrendszert. A tereket tehát nem téglafalak vagy betonpanelek határolták, hanem különböző anyagú (gipsz, acél, műanyag, fa stb.) szigetelt lemezek vagy éppen üvegfalak.

A könnyűszerkezetes építkezést elsősorban a lakótelepre szánt, gyorsan felépítendő kereskedelmi, oktatási intézményeknél akarták meghonosítani.

Elterjedését a hetvenes évek elején az állami építésirányítás még kormányhatározattal is ösztönözte, ez volt a könnyűszerkezetes építési kormányprogram. Több nyugati könnyűszerkezetes rendszer is létezett már ekkor, de a szabadalmaztatott technológiák megvétele túl drága volt. Ezért 1970-ben a Fővárosi Építőipari és Beruházási Vállalat (rövidítve a fenyegetően hangzó FŐBER nevet használták) egy kizárólag hazai gyártású rendszer kifejlesztésével bízta meg az IPARTERV-et (Ipari Épülettervező Vállalat). Ennek a szisztémának a felhasználásával 1972 és 1976 között az IPARTERV építésze, Kévés György tervei szerint több iskola és óvoda is felépült, ebbe a sorba illeszkedik a San Marco utcai egykori úttörőház, ma kulturális központ.

A könnyűszerkezetes építésnél is használatos modulrendszer természetesen ugyanúgy monotóniával fenyegetett, mint a panelházak, ezért az építészek nem tartották hálás feladatnak a könnyűszerkezetes tervezést.

De a raszter nemcsak monoton lehet, hanem szellemes szerkesztéssel játékos, illetve logikusan áttekinthető tereket is adhat. Kévés a kilátástalan feladat kapcsán pont ezzel a raszterrendszerrel, szimmetriával kezdett játszani.

A kétszintes épület szerkezete 7,5×7,5 m-es négyzethálóra szerkesztett acélváz (ha egyszerűbben kell írni: négyzethálós acélváz), alaprajzát hosszanti irányban 6, széltében 5 négyzet alkotja. A nyugati oldal középtengelyében nyíló főbejáraton a kényelmes előtérbe, a középső sávban szimmetrikusan elhelyezett 350 fős színházterem két oldalán pedig az épület hosszában végigfutó, egészen a kijáratokig vezető lobbykba jutunk. Ezekhez az előterekhez mozgatható lamellákkal leválasztható mellékterek csatlakoznak, sőt a színházterem hosszoldalait tolóajtók határolják, így a tér még tovább bővíthető. A flexibilis terek, szabadon variálható térrendszerek a korszak kedvelt építészeti elemei voltak, noha a falpanelek mozgatása, a hangszigetelés nem mindig működött tökéletesen. Itt a ma is meglévő eredeti panelek keményfa élei csatlakoznak egymáshoz, ez nyilván nem szigetel megfelelően. Hasonló térelválasztó rendszer működött a néhány évvel korábban épült Kohó és Gépipari Minisztérium épületében (Budapest, II. Margit krt. 85–87., tervezők: Farkas Ipoly, Kévés György, Mészáros Géza, IPARTERV, 1971, lebontva 2013-ban), de ott a hangszigetelést rugalmas gumikeret biztosította.

Ami az épületbe lépve azonnal feltűnik, az a falak, térelválasztó lamellák, tolófalak élénk narancs színe.

A könnyűszerkezetes épületek határoló falai többrétegű lemezekből készültek, felületüket pedig gyakran, ahogy itt is, műanyag lemezzel laminálták. Feltételezhető, hogy a ma is látható narancs falak és a bordó lépcsőkorlátok mellett a többi belsőépítészeti elem is hasonlóan erőteljes színű volt, hiszen a ’70-es évek építészetét gyakran jellemezte kontrasztos, harsány, a pop-kultúrára utaló színválasztás. Gondoljunk csak a 3-as metró néhány olyan állomására, mint a Pöttyös utcai vagy a Kálvin téri megállók! A színeken túl sajátos hangulatot adnak a belső tereknek a hengerelt szelvényből kialakított, szabadon futó gerendák és az acél trapézlemez borítás ipari jellege, ennél az épületnél ugyanis nem fedték el álmennyezettel a szerkezeti elemeket. Ma már nem olyan furcsa ez, hiszen a szerkezeti és gépészeti elemek látványával meghökkentő párizsi Pompidou központ (tervezők: Renzo Piano és Richard Rogers, 1977) megnyitása óta volt alkalmunk megszokni ezt a gesztust, sőt azóta ismét divatosak a fejünk felett szabadon futó, csillogó alumínium klímacsövek.

Az Óbudai Művelődési Központ épületébe persze még nem terveztek klímaberendezést, ezért homlokzatán a könnyen felmelegedő alumínium-üveg szerkezetű köpenyfal fölött széles napellenző fut körbe.

A kellemes arányú belső terek nappali megvilágítását az üveg köpenyfal és az előcsarnokok felülvilágítói biztosítják.

Persze ma ez az épület nem olyan divatos, mint megnyitása pillanatában volt (1975. november 5-én adták át), de építészeti értékei vitathatatlanok, még akkor is, ha a kivitelezés korabeli színvonala ezt nem követte. Ahogy a 2008 márciusában itt tartott Problémás örökség című építészeti szimpózium kapcsán is felvetődött, jó lenne ebben a formájában megőrizni, mert hamarosan kuriózum lesz ez az épület is.

III. KERÜLET, SAN MARCO UTCA 81.
Tervező: Kévés György, IPARTERV
Tervezés: 1973
Kivitelezés: 1974–75
Alapkőletétel: 1974. november 11.
Átadás: 1975. november 5.

KÉVÉS GYÖRGY
Kossuth-, Ybl- és Príma díjas építész, Ősi, 1935
Fontosabb munkák:
1964–1968. Budapest, II. Margit krt. KGM székház (Farkas Ipollyal és Mészáros Gézával)
1964–1968. Székesfehérvár, Könnyűfémmű Központi iroda és laboratórium
1966–1968. Budapest, XI. Meredek utca 50-56. teraszházak
1969–1971. Esztergom, Labor Műszeripari Művek Konyha – étterem – kultúrterem
1970. Hazai gyártóbázisokra támaszkodó, „könnyűszerkezetes rendszer” kidolgozása, elsősorban iskola – óvoda – bölcsőde építése céljából
1971–1972. Budapest, II. Völgy utca 1. MRT óvoda (könnyűszerkezetes épület)
1972–1973. Budapest, XIV. Ond vezér park 5. 24+6 tantermes általános iskola
1973. Budapest, III. San Marco utca 81. Óbudai Művelődési Központ (volt Úttörő és Ifjúsági Ház)
1977. Budapest, XI. Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézet laboratórium
1981. Sopron, Lövérek üdülőközpont
1985–1991. Sopron, Szt. György utca és Új utca sarok, lakóház üzletekkel
1989–1991. Budapest, III. saroképület az Ürömi és Bécsi út sarkán
1982. Nyíregyháza, Repülőgép Múzeum
számos családi ház, elsősorban Budán
1994–2006. Budapest, VIII. Baross utca 135. irodaházai, Orczy Fórum Városközpont

Honnan jött a repülés szeretete?

Egyértelműen a bátyámtól, aki végigjárta előttem a „ranglétrát”, ahogy utánam az öcsém is. Négyen voltunk testvérek: három fiú, egy lány. Én Egerben születtem, majd nőttem fel, ahol édesapámnak – asztalosmesterként – saját műhelye, édesanyámnak varrodája volt. Reálgimnáziumba jártam, ahol többek között latint, németet, valamint – választható nyelvként – görögöt és olaszt kellett tanulnunk. Mindazonáltal nem szerettem az iskolát, a mozgás sokkal jobban lekötött, ezért kezdetben úsztam, 1939-ben pedig a bátyámat követve beiratkoztam vitorlázórepülő-képzésre a gyöngyösi reptérre, Pipishegyre.

Szombaton, tanítás után felkerekedtünk, biciklivel letekertük az Eger–Gyöngyös közötti 50 kilométeres távolságot, utána gyakoroltunk, ott aludtunk, másnap folytattuk a gyakorlást, majd estére hazamentünk.

A nyári szünetben gyakorlatilag „kiköltöztünk” a reptérre. Nagyon jól éreztem magam abban a közegben!

Hogy nézett ki akkoriban a repülős-képzés?

Össze sem lehet hasonlítani a maival! Nem tartottak külön elméleti oktatást, hanem az ismeret­anyagot a gyakorlatban szedte magára az ember, ráadásul egyedül, oktató nélkül kellett lenned a vitorlázógépben, mert nem álltak belőlük rendelkezésre kétszemélyes változatok. Beültettek, kihúzták a repülőhöz kötött gumikötelet, és a gép elkezdett csúszni, aztán kis magasságban a levegőbe emelkedni. Ha három másodpercen túl fent tudtad tartani, akkor az idődet is elkezdték mérni, és aki eljutott vele 36–38 másodpercig anélkül, hogy visszahuppant volna a földre, annak megvolt az „A” vizsga. A „B”-hez már fordulókat is „beépítettek” az útvonalba, végül a „C”-hez öt percig kellett a levegőben maradnod, domboldalon kijelölt pályán. 1942-ben érettségiztem, majd rögtön utána önként jelentkeztem a légierőhöz, és bevonultam a kassai székhelyű Horthy Repülő Akadémiára, Szombathelyre. Itt vadászpilótának kezdtek kiképezni, ami vitorlázórepüléssel indult, de sok újat az előképzettségem miatt nem tudtak mutatni számomra. Az eredményesség értékmérője az volt, hogy mennyi időt vagyunk képesek egyhuzamban a levegőben eltölteni. A második évfolyamot téves adminisztráció miatt távolfelderítő kiképzéssel kezdtem, amit hamarosan korrigáltak. Ekkor már Veszprémben állomásoztam, ahol motoros gépekkel repültünk, én olasz Fiat CR-42-est és magyar MÁVAG Héját vezethettem.

A két év alatt a honvédség öttusa válogatottjába is bekerültem, ami a sportolás mellett remek lehetőséget teremtett a lógásra. Ugyanis, ha nem fűlt valamihez a fogam, akkor egyszerűen csak szóltam, hogy öttusa edzésem van, és elengedtek.

Úszni ugye korábban már úsztam, vívni még a gimnáziumban megtanultam, lovagolnom viszont nem kellett, mert nem voltak lovak, helyette bicikliztünk, ami ugyancsak „feküdt” nekem. Szóval, mindezt jó buliként éltem meg.

Mikor fejezte be a kiképzést?

1944 nyarán, augusztus 20-án avattak hadnaggyá. A harmadik évfolyamot – ami Kassán lett volna – már nem kezdhettük el, mert akkora méreteket öltött az emberhiány, hogy azonnal szükség volt ránk, akadémistákra. Budapesten személyesen Horthy Miklós kormányzó avatta fel az évfolyamunkat, amire korábban nem akadt példa, mert addig csak a nevében jártak el. Az igazat megvallva, velem ez mégsem történt meg teljesen „tisztán”, mert páran az esemény előtt elmentünk fodrászhoz, ahol én végeztem utolsóként, és mire visszaértem, addigra a többiek már felsorakoztak a kormányzó előtt, így kénytelen voltam nézőként részt venni a saját avatásomon, ami egyébként a többieknek fel sem tűnt, csak én tudtam róla. Nem sokon múlt, hogy már ezt megelőzően harcba küldtek bennünket, ám szerencsénkre kellő időben kijött valamilyen rendelet, ami megtiltotta az akadémisták bevetését.

László bátyámékat azonban ez a jogszabály még nem védte, így őket az avatásuk előtt bedobták a „mélyvízbe”. Szegény 1944. november 2-án légi bevetés közben eltűnt, azaz minden kétséget kizáróan lelőtték.

Sokáig semmit nem lehetett tudni – és még ma sem sokat – az esetről, mert az aznap vele tartó másik pilóta másnap lezuhant és meghalt, mielőtt beszélhettem volna vele a részletekről. A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján valahol Ceglédtől délre került összecsapásba.

Mikor vetették be először?

1944 decemberében, de előtte történt még egy s más.Szeptember 15-én csatarepülő tanfolyamra küldtek Debrecenbe, ám a front közeledte miatt időközben áttelepültünk Pápára. Mivel kiképzést és gépet egyik helyen sem kaptam, többször is panaszomnak adtam hangot, amiért néhány társammal együtt átirányítottak a Szent László hadosztályhoz, így egy időre „parkoló pályára kerültem”. Várpalotán kaptam gyalogos kiképzést, és végül csak november 30-án helyeztek át a 101. Honi Légvédelmi Vadászrepülő osztályhoz (később ezredhez), azaz a „Pumákhoz”, amit az év május 1-jén hoztak létre Magyarország légterének védelme céljából. A Puma elnevezést és a jelvényül használt vörös pumafejet Heppes Aladár parancsnokunk találta ki, aki mindig vitte magával ahhoz a vadászegységhez, ahová éppen áthelyezték. Az osztály jelmondata így hangzott: „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse”.

Az amerikaiak, majd az oroszok is nagyon hamar megismerték a nevét. Amikor csatlakoztam hozzájuk, már elsősorban utóbbiak ellen harcoltak, és német gyártmányú Bf 109-essel (Messerschmitt) repültek. Én is ilyenbe ültem bele, amire ugyan kaptam átképzést, de mindössze 6 óra 10 percet gyakorolhattam vele az első bevetésemig. Magasan a legjobb gép volt a magyar légierő állományában. Felszálláskor csak a megfelelő irány tartására kellett törekedni, mert amikor elérte a kellő sebességet, magától elkezdett emelkedni, leszálláskor pedig azt a pillanatot kellett jól elkapni, hogy mikor veszed le a lábadat a gázpedálról ahhoz, hogy biztosan landolj, de még ne zuhanj le.

Mai napig pontosan fel tudom sorolni a felszállás előtti ellenőrző szöveget: „Benzincsap nyitva, gyújtás bekapcsolva, kiegyenlítőmű kissé faroknehéz, jól be vagyok kötve, szemüvegen keresztül jól látok.”

Hány bevetésen vett részt?

Összesen nyolcon: előbb a Dunántúlon, majd – ahogy vonultunk vissza Németország felé – Ausztria területén. Az alacsony magasságban végrehajtott repülések voltak a legrosszabbak, amikor földi járműveket, repülőgépeket támadtunk. Ilyenkor azért kellett a lehető legalacsonyabban repülnünk, hogy az ellenség minél később vegyen észre bennünket. A gépünk alja olykor szinte súrolta a fák tetejét, és a lenti embereknek az arcát is látni lehetett. Vadászrepülő támadásakor szinte az összes háborús filmben mindenki hasra vágja magát, holott ez a valóságban pontosan fordítva történik: a többség állva marad, vagy a hátára fekszik, mivel mindkét helyzetben ugyanakkora felületet nyújt, és közben mindenki – ember, páncélozott gépjármű, tank stb. – folyamatosan téged, a repülőt lövi, miközben te is lősz. Borzalmas érzés! Előfordult, hogy szétlyuggatott géptesttel tértem vissza a bázisra. Nagyobb magasságban a légvédelmi ágyuk nyomjelző lövedékeihez kellett hozzászoknunk, ugyanis a földről mindegyiket a te gépednek szánják, és csak azt látod, hogy az összes feléd tart, ám a végén optimális esetben elhajlik a röppályájuk, azaz nem találnak el. Engem szerencsére nem találtak el. Az a hatalmas előnyünk volt az első vonalban harcoló katonákkal szemben, hogy mi kipihenve, a hátországból indultunk, majd napi másfél órányi bevetés után oda is tértünk vissza, ahol azután nyugodtan aludhattunk, és nem kellett egy hetet folyamatosan kibírnunk a fronton, amíg leváltanak bennünket.

Félt a repülések alatt?

Őszintén szólva, nem tudom. Amit biztosan állíthatok: tisztában voltam vele, hogy esetleg nem térek vissza a küldetésből – ahogy egyszer a bátyám sem tért vissza –, de hogy féltem-e, azt nem tudnám megmondani. 1945. március végén már Ausztriában állomásoztunk, onnan tértünk vissza harcolni Magyarország légterébe. Ekkor a Bf 109-eseink már majdnem mindegyikébe beszereltek MW 50 nevű motorgyorsító „koktélt”, ami fele-fele arányban metanolból és vízből állt. Ennek aktiválása pár perc erejéig megnövelte a repülő teljesítményét, így vészmegoldásként fel lehetett használni a gyorsabb, amerikai Mustangok előli meneküléshez is, viszont két ilyen akció után motort kellett cserélni a gépben. Áprilisban a Puma ezredből ismét három százados osztály lett, és a fiatal, tapasztalatlan pilótákat – köztünk engem is – tartalékba helyeztek. Ezután Lévay Győző, a 102-es vadászrepülő század parancsnoka ugyan pilótákat keresett, ahová jelentkeztem is, ám mire újra repülhettem volna, az összes gépük odaveszett.

1945. május 5-én kerültem amerikai hadifogságba a német–osztrák határ melletti Pockingban. Az egész háború legszebb emléke számomra, amikor véget ért.

Szerencsére az öcsém már nem jutott el odáig a kiképzésben, hogy őt is bevessék.

Hogyan és mikor tért haza?

Több mint fél évig élveztem az amerikaiak „vendégszeretetét”, végül 1945 karácsonya előtt engedtek el, a szenteste egy bécsi teherpályaudvaron ért. Mondjuk, amúgy sem rohantam volna haza, mert tudtam, hogy üres a ház, hiszen a szüleimet a front elől Németországba menekítették. Amikor a kórházvonattal eljutottam Kelenföldre, kiderítettem, hogy már visszatértek, de édesanyám egyedül van otthon, mert apámat tizenkét év börtönre ítélték. Néhány feltett kérdés után elengedtek, így karácsony másnapját már a keresztszüleim budapesti lakásán tölthettem, ahol a húgom is lakott, aki Pesten járt iskolába. A mindennapi élet fonalát gyorsan felvettem, hogy segíthessem édesanyámékat: előbb a FIAT autójavítónál, majd egy gyógynövény nagykereskedésben dolgoztam segédmunkásként, 1947-ben pedig épület- és műbútorasztalos segédlevelet szereztem. 1948-ban megnősültem, ám a feleségem kilenc hónapra rá meghalt, ezért 1950-ben újranősültem, ebből a házasságomból egy fiam született.

Természetesen a vitorlázórepülést is újrakezdtem, rendszeresen jártam a Hármashatárhegyre, a GANZ repülőklubba. Tőlük kaptam az ajánlást az Országos Magyar Repülő Egyesülethez (OMRE) mint motoros oktató, ahol 1948-ban katonákat tanítottam.

1949-ben kineveztek az Esztergomi Repülőiskola parancsnokhelyettesének, rövid időre rá parancsnokának, ahol közel hatvan növendékem volt. 1950-ben Békéscsabán az első oktatóképző iskola tanára, majd a GANZ-gyári repülőklub hivatásos motoros repülő-oktatója lettem, ahonnan pár hónap után váratlanul kirúgtak. Mondhatom, hogy amilyen hamar rám találtak, olyan hamar meg is szabadultak tőlem! A háború után hiánycikknek számítottak a tapasztalt pilóták, akik kiképezhették a következő generációt, ám ahogy ez megtörtént, rögtön fasiszták meg horthysták lettünk, és megbélyegzettekké váltunk.

Szóval pályát kellett módosítania?

Nemcsak pályát, hanem közeget is, mert a levegőből bekerültem egy irodába: a Felvonójavító-, később Felvonógyárban lettem műszaki rajzoló. 1956-ban végre felvettek a Műszaki Egyetem gépész­mérnök karára levelező tagozatra, amit korábban már kétszer elutasítottak, mert akkor még beírtam a jelentkezésemkor, hogy pilóta voltam. Harmadszor már nem tettem, sikerült is. 1962-ben diplomáztam, de közben kirúgtak a Felvonógyárból, így akkor már az UVATERV (Út-, Vasúttervező) alkalmazásában álltam.

Ez idő tájt költöztem Óbudára, amely akkor még a régi arcát mutatta, később – ahogy a lakótelep megépült – átköltöztem egy tízemeletes panellakásba a Flórián tér mögé.

Az UVATERV-nél ipari kötélpályák tervezése volt a feladatom. Véletlenül sem kérkedésből mondom, de az 1970-ben átadott János-hegyi Libegő ötlete és megtervezése az én nevemhez fűződik: én voltam a felvonó fő-, egyben gépésztervezője. Innen az ALUTERV-hez kerültem, ahol indiai drótkötélpályákat terveztem áruszállítás céljából. Egy évtizeden keresztül minden évben eltöltöttem három-négy hónapot ebben a hatalmas országban, amelyet a végére teljesen bejártam. A második évben mást akartak kivinni, de a helyiek annyira ragaszkodtak hozzám, hogy végül tíz év lett belőle. Nagyon szerettek az ottaniak, előfordult, hogy saját pénzemmel szálltam be az építkezésbe, meggyorsítva ezzel a kivitelezést.

Közel a kilencvenöthöz, hogy érzi magát? Mivel tölti a mindennapjait?

Köszönöm szépen, a rövidtávú memóriám már nem az igazi, de a régi dolgokra – ahogy ebből a beszélgetésből is kiderül – mind emlékszem. Fizikálisan szerencsére nincs okom panaszra, pedig nem éltem kimondott aszkéta életet: ha megkínáltak egy pohár borral, elfogadtam, ha megkínáltak még eggyel, azt is elfogadtam.

Az indiai utazásaim hatásaként sokáig szőttem otthon szőnyegeket a saját szórakoztatásomra, amiket még értékesíteni is tudtam.

Nagyjából öt éve lakom a békásmegyeri Gaudiopolis Evangélikus Szeretetotthonban, ahol jól érzem magam, de a szövést itt értelemszerűen már nem folytatom. Az elmúlt években sok repülős eseményre, élménybeszámolóra vittek el, és most, hogy egyedül maradtam, ezek száma csak nő. Öt éve például a kecskeméti repülőnapon Hende Csaba akkori honvédelmi miniszter tüntetett ki Szentiványi János bajtársammal egyetemben „a honvédelemért kitüntető cím I. osztályával”, tavaly­előtt meg kint jártunk a németországi Ingolstadt-Manching légi bázison, ahol beülhettünk egy olyan Messerschmitt Bf 109-be, amilyet a háború alatt repültünk. Tíz éve jelent meg önéletrajzi könyvem Egy élet viszontagságai címmel. Akit az itt elhangzottak részletesebben is érdekelnének, és be tudja szerezni, annak jó szívvel ajánlom.

Született óbudai?

Négy éves koromban költöztünk ide, tehát lényegében igen.

Óbuda melyik részéhez kötődik leginkább?

Sokáig Békásmegyer éltem, az Árpád Gimnáziumba jártam, sok időt töltöttem a kerület klasszikus központjában, ami város a városban. Amikor lehetőségem nyílt rá, ide is költöztem Óbuda szívébe. A földrajzi jellemzők miatt akkorát nem tudtunk bővülni, mint Pest és Buda, viszont van belvárosunk, hegyünk, külvárosaink, Dunánk.

Mivel 21 évig versenyszerűen kosaraztam, a sporton keresztül sok olyan barátra tettem szert, akik vidékről költöztek a fővárosba. Észrevettem, hogy legtöbbjük Óbudán érzi jól magát e különlegességei miatt.

Ön ügyvéd, aki hegyet mászik, vagy hegymászó, aki ért az örökösödési joghoz is?

Jogász vagyok, nem hegymászó, inkább felfedező. Az Everest-kalandot általában hegymászás kategóriába szokták sorolni, de én egyáltalán nem hegymászóként készültem erre.

Már huszonéves korom óta érdekelt az Everest, sokat olvastam róla, kíváncsi voltam, hogyan működik az ember agya alacsony légnyomáson, nagy hidegben, alacsony oxigénszint mellett;

érdekelt, milyen lehet oda felmászni, és ez miért nem sikerül sok tapasztalt mászónak sem. Arra a tényre is rábukkantam, hogy az északi oldalról magyar még soha nem ért föl. Hárman meghaltak az expedíciók során, sokan visszafordultak. Délről már megmásztuk mi magyarok is. Mind a kettő életveszélyes, de nem véletlenül próbálkoznak északon kevesebben.

Mitől nehezebb az északi oldal?

Egyrészt azért, mert Kínához tartozik, ahol a bürokrácia a legdurvább kommunista időket idézi. Ha valahogy mégis bejutunk az országba, a túloldalinál meredekebb területtel találkozunk, ahol folyamatos a mínusz 20 °C alatti hideg és a viharos szél.

Továbbá a két alaptábor kétnapi hegymászásra van egymástól. Egy komplett indiai expedíciós csoport már ott visszafordult, pedig tapasztalt hegymászók alkották.

A kettő között hol pihennek?

Közben van egy ideiglenes kis tábor, ami leginkább egy jakfarmra hasonlít. Az út a csúcsig majdnem végig hegygerincen halad, ahol mindig fúj a szél – sodort már le sátorral együtt embert, akit utána soha nem találtak meg. Ráadásul ezen az oldalon nincs gépesített mentés. Délen, Nepálban – mint volt angol gyarmaton – végig található GSM szolgáltatás, ha valaki bajba kerül, telefonon hívhat segítséget. Északon ilyesmi nincs, de felesleges is lenne, mert helikoptert csak a hadsereg használhat, ami egyébként fizikailag sem tudna 6000 méter fölé emelkedni. Ha valaki bajba kerül, két-három nap, amíg lekerül az alaptáborba, és onnan még két nap a kórház. A sérülteknek ezek nem jó kilátások, sokan már ezért sem vállalják.

Milyen időjárás kell a sikeres mászáshoz?

Folyamatosan figyelni kell a hétezer méter feletti úgynevezett időjárási ablakokat. Amikor például csak mínusz 20 °C van, és harminccal fúj a szél, az a jó idő a mászásra. Ilyen ablakok, ilyen napok északon ritkábban fordulnak elő, mint délen, ezért is jut föl kevesebb ember.

Hogy készült az Everest meghódítására?

Megnéztem, hogy mi magyarok eddig miért nem értünk fel. Az egyik oka az lehetett, hogy a profi próbálkozók is hegyről-hegyre edzettek. Én a testnevelési egyetem szakedző hallgatójaként másképp terveztem a felkészülésem, és ebben megerősített Ács Zoltán barátom is, aki Magyarország egyik legjobb hegymászója, és aki a 8000-esek közül hármat már oxigén nélkül megmászott. Arra jutottunk, hogy az Everestet ilyen értelemben nem egy hegynek tekintjük, hanem egy konkrét célnak, ami máshoz nem hasonlítható. Itt ritkán kell speciális sziklamászó technika, viszont folyamatosan olyan fizikumra van szükség, amiről mások azt mondják, hogy a szupermen kategória. Úgy készültem fel a mászásra, mint egy olimpiára. Ennek a sportágnak a neve „Everest hegymászás” volt a számomra. Az átlagosnál jobb az állóképességem, nagyon jól bírom az interval-terhelést…

Ez miféle terhelést jelent?

Gyakorlatilag úgy kell elképzelni, hogy egy ideig teljes erőből dolgozunk, majd szünetet tartunk kimerültség miatt, a pillanatnyi feltöltődés érdekében. Majd ismét jön a munka, amit szintén rövid pihenés követ. Oxigénhiányos állapot már 6000 méternél is előfordulhat, ám ahogy akklimatizálódunk, legközelebb már jobban bírjuk, mert jobban megköti a szervezet az oxigént, emelkedik a vörösvértestszám, nő a hemoglobinszint.

Nyolcezer méteres magasságban a test lassú haldoklásba kezd, elkezdi lebontani a fehérjét, és szép lassan elfogyunk. Aki nem elég edzett, a kimerültség miatt leül, és akár az is előfordulhat, hogy örökre elalszik…

Edzettségemnek és az elméleti tudásomnak köszönhető, hogy én ezeken a részeken a többiekhez képest sokkal felkészültebb és magabiztosabb voltam. A magabiztossághoz hozzájárult az is, hogy előző évben – a felkészülés részeként – megmásztam a közel 6000 méter magas Kilimandzsárót, így innen voltak behívható emlékeim. 6000 méter fölött a hegyi vezetőmre hagyatkoztam. A felkészülés idején rengeteget futottam. Meg kellett győződnöm arról is, mit bírnak a lábaim, ezért 2013-ban, a felkészülés második félévében végigjártam a Camino de Santiagót. Meggyőződtem arról, hogy a lábaim 800 kilométert tudnak gyalogolni, tehát bárhová elvisznek, ha csak rajtuk múlik. De ott fent nem csak rajtuk múlik. Futottam egy maratont is, holott korábban soha nem futottam egyben 10 kilométernél többet. Arra voltam kíváncsi, hogy ha leáll a testem, újra tudom-e indítani. Van egy mentáltréning technika, amit az olimpikonok is használnak. Azzal dolgoztam, működött, végigfutottam a negyvenkét kilométert.

Miben áll ez a technika?

Az a mentáltréning megoldás, amit én alkalmaztam, arról szól, hogy ismerni kell a területet, ahová készülünk. Én például szinte méterről-méterre kielemeztem a maraton útvonalát. A Google-Earth segítségével megnéztem minden részletet, minden méteren tudtam, mire számíthatok. Amikor kimerültem, ezeket az emlékeket hívtam be, és átlendültem a holtpontokon. Jó tapasztalat volt. És hogy ez miért kellett? Mert tudtam, hogy az Everesten a csúcs után visszafelé le fog állni az izomzatom. Addigra már több mint húsz órája mászunk majd, alig eszünk, alig iszunk, gyakorlatilag nem mozognak az izmok.

Amikor lefele jöttem, és el is fogott az a borzasztó érzés, akkor arra gondoltam: ez pont olyan, mint a maraton, húzzuk csak be azokat az emlékeket! Segített, újraindult az izomzatom, mentem tovább.

Ilyenkor mi lendíti át a holtponton?

Rengeteg belső tartalékunk van, amelyet aktivizálni kell, így ez segít átlendülni a holtpontokon. Lényeges ez a momentum például akkor, amikor az ember azzal találja szembe magát, hogy lefelé 7500 méternél az utolsó oxigénpalackja nagyrészt üres.

Ön ráadásul asztmás is.

Mivel 21 évig versenyszerűen kosárlabdáztam, ez úgy felkészítette a szív- és érrendszeremet, hogy számomra nem volt megerőltető az intervall jellegű megterhelés, ezt reaktiváltam a felkészülés évei alatt. Azt viszont nem tudtuk, hogy bírom a hétezer méter fölötti magasságot. Azért másztam meg Afrika csúcsát, a Kilimandzsárót közepesen akklimatizált állapotban, hogy kiderüljön, rosszul leszek-e. Vittem magammal egy mászótársat, egy magyar barátomat, és azt láttam, hogy ő rosszul volt szinte végig, viszont nekem semmi bajom nem lett. Az pedig tény, hogy aki asztmás volt, az is marad, és a tünetek bármikor megjelenhetnek a nagy magasságban. Utólag kiszámoltam: az oda-vissza úton öt asztmás rohamom volt 8000 fölött, komoly fulladásos tünetekkel.

Olyankor mit tudott tenni?

Megvártam, amíg elmúlik. A másik lehetőség ugyanis az lett volna, hogy végleg ott maradok. Nekem négy éves korom óta nem volt asztmás rohamom. A vizsgálatok szerint nyugalmi állapotban erőltetett légzéssel élek, ám amint elkezdek sportolni – ezt a teszteken ki tudták mutatni a testnevelési egyetemen –, az asztmás tünetek megszűnnek. Viszont amikor nincs oxigén, és a tüdő fokozottan dolgozik, beszűkül a légcső, megjelenhet a roham. Az első borzasztó volt, a második sem volt egy fáklyás menet, de akkor már tudtam, hogyan kezeljem, és meddig fog tartani. Ezt is túl lehetett élni pánik nélkül.

Ki segítette feljutni a csúcsra?

Kértem egy biztonsági szakvizsgás serpa vezetőt. Luxusellátásra nem volt szükségem, nekem ne tegyenek a fenekem alá széket, igazi élményt akarok, ellátom magam. Ételt kértem, mert tudtam, hogy ahhoz nem lesz erőm, hogy főzzek, a sátrakat verjék fel alaptáborokban. Följebb nyilván én is részt akartam venni az ételhordásban stb. Nem engedték annyira, de azért törekedtem rá. Szépen, megfontoltan mentem, többnyire már nem volt felvert sátor, mire elértem a táborokat. De nem volt baj, felvertük a sátrat 7700 és 8300 méter magasságban is, amikor alig álltam a lábamon.

Tehát kényelmi szempontok nem motiváltak, a biztonságiak viszont annál inkább.Tudjon valaki segíteni, ha mondjuk ott lógnék a hegyoldalon kiszolgáltatottan.

Többször kerültünk életveszélyes helyzetbe, olyan is akadt egy alkalommal, amikor a vezető volt bajban, és én segítettem neki. Kis csoporttal másztunk öten, de egymásra csak a hegyi vezetőinkkel figyeltünk igazán. Általában mindenkinek egy hegyi vezetője volt, kivétel egy agyonszponzorált, nagyon szimpatikus japán úriembert, akinek hiányzott közel a fél tüdeje, de 60 százalékos tüdőkapacitással jobban mászott, mint mi valaha fogunk. Megszállott amatőr hegymászó volt 53 évesen. Neki ötfős csapata volt, kamera, mentő – mindent adtak, mert a szponzorok fizették.

Mindenki külön mászott a saját csapatával?

Mindenki a saját ritmusában mászott, a hegyi vezetőm nyilván hozzám igazodott mint mászótárs.

Melyik volt a legveszélyesebb szakasz?

Egyik sem volt könnyű vagy veszélytelen. Három lépcső van a csúcstámadásnál, ahová 8300 méterről, a 3-as táborból indulunk. Még előtte van egy nagyon nagy hófal, úgy néz ki, mint egy hatalmas sípálya. Utána sziklákat kell mászni. Feljutunk a kettes táborba, 7700 méterre, onnan pedig a hármas következik, szintén sziklákon keresztül. Van közben néhány erős sziklamászós szakasz is biztonsági kötéllel.

A hármas tábor az úgynevezett halálzónában van. Ott ugyanis már tényleg haldoklik a szervezet az említett okokból.

Ott pihentünk pár órát, de aludni nem tudtunk, nem is nagyon lehetett az oxigénmaszk miatt.  A csúcsra a következő éjszaka indultunk.

Mekkora az utolsó táv?

Az utolsó táv magaslatban 8300-tól majdnem 600 méter szint, de borzasztó rossz terepen. Itt van a híres egyes, kettes és hármas lépcső. Az egyes lépcsőnél már holttestekkel lehet találkozni korábbi expedíciókból.

Ezt fölfelé sötétben kellett leküzdeni?

Lámpa volt rajtunk, de nem is baj, hogy sötét volt, így legalább nem láttuk, hova zuhannánk le. Ezt követően jött a kettes lépcső. Az hegygerinces, de borzasztóan nehéz szakasz. Mintha a világ legcsúszósabb, összetört hullámpaláin másznánk, vagy csak sima palán, szöges bakancsban. A kicsúszások miatt be voltunk kötve. Súlyos összegeket fizetnek az expedíciók, hogy minden szakaszon legyen kötél, de nem mindig van meg, mire odaérünk. Ezt követte a harmadik lépcső, egy igazi havas mászás, aminek a végén 40 méter sziklafal várt ránk 8800 méterig. Onnan még egy rövidebb, de nehéz távot kell megmászni, amikor már szinte helyben tapossuk a porhavat.

Nagyon energiaigényes, és ha elfáradunk, baj van, ilyen közel a csúcshoz is be lehet fuccsolni. Rendszerint a csúcstámadás alatt úgy volt, hogy tízet léptem, utána egy percet pihentem, és így teltek az órák.

Ráadásul engem oxigénpalack nélkül 7000-től 7200-ig még teszteltek az expedíció szervezői. Akklimatizációs körnek mondták, de pontosan tudtam, és meg is beszéltük persze, hogy azt nézik, kapok-e asztmás rohamot. Ugyanis palackot csak innen kaphatnak a hegymászók, így én is.

Még az expedíció közben is volt tesztelési szakasz?

Igen, fel kellett menni hétezer fölé, utána vissza az előretolt alaptáborba 6400-ig. Akklimatizálni kell a testet, mert egyébként az agyvíz kilép az agyüregekből, és szélsőséges esetben leállítja az agyat,  vagy tele lesz a tüdőnk vizenyővel. Mindkettő halálos. Az akklimatizáció miatt én kétszer mentem végig 5200 méterről 7000 méterig, és éreztem, hogy harmadszor nem akarok. Borzasztóan nehéz volt a tudat, hogy 6000 méter fölött meg kell állnom tíz-húsz lépésenként, de félelmet soha nem éreztem. Még az is megterhelő ilyenkor, amikor alszunk, hiszen energiát veszítünk, még ha keveset is. Amikor megvan az akklimatizációs kör, egyszer csak azt mondják: gyerekek, hat nap múlva ablak, akkor indulunk. Nyolc nap alatt kell visszaérni a csúcs érintésével.  Az előretolt alaptáborból 6400-tól 7000-ig nagyrészt jég- és hófalas mászással hat óra alatt kellett felérni. Aki nem ért oda ennyi idő alatt, az ment vissza az alaptáborba 5200 méterre, nekik véget ért az expedíció. Ezt nagyon komolyan vették a vezetőink, tehát itt is kőkeményen teszteltek. A szerződésben szerepel, hogy a vezetők bármikor megtilthatják az expedíció folytatását, ha túl veszélyesnek ítélik számunkra.

Én öt és félóra alatt másztam viharban, teljes felszereléssel a hófalon 7000 méterig. Azt mondták, hogy ez jó szint.

Utána volt reggel az asztmateszt, és kiderült, hogy az is rendben van, és onnantól oxigénnel folytatom majd, ha visszatérünk a csúcstámadásra. Örültem, hogy egyáltalán így lehetett, és nem vágtak ki a rendszerből, asztmásként palack nélkül borítékolható lett volna a halálom. A mi oxigénpalackjaink tartalma körülbelül 7000 méteres magasságon lévő légsűrűségnek felelt meg, tehát azokkal sem tengerszinti sétagalopp a mászás. Ezért ha valaki 7200 méterig nem megy fel oxigén nélkül, annak a palack sem segít, ő is mehet haza. Ha tengerszinti oxigént használnánk, akkor húsz palack is kevés lenne, de ember nincs, aki annyit fölvinne oda. Nyilván erre is figyelni kell. Így ezzel az 5–7 palackkal kell mászni oda és vissza csúcstámadáskor. Amikor én fenn voltam 8848 méteren, akkor azt mondták, hogy már csak 7600-as levegőnk van. Visszafelé 7500-nál teljesen fáradt voltam, amikor kiderült, hogy nem jó a palackom, már csak külső levegőt szívok, az pedig ott nekem nagyon nem tett jót. A hegyi vezetőm előrement, már sötét volt, senki nem mászott, csak én. Néhányan fönnmaradtak 8300-on aludni, de annak nagyjából 50 százalék az esélye, hogy valaki ezt túlélje. Mondtam, hogy lejjebb mennék 7000-ig, az 1-es táborba, mert ott 90 százalék a túlélés éjszaka.

Amikor 7500-nál rájöttem, hogy nincs oxigénem, nem tudtam mást tenni, fogtam a biztonsági kötelet, és lecsúsztam a hegyi vezetőm mellé, akinek hiába kiabáltam volna, úgyse hallotta volna meg.

Berántott, megkérdezte, mi van, mire elmondtam, hogy ebben a palackban biztos nincs oxigén. Megnézte, tényleg nem volt. Összenéztünk: 8000 fölött holttestet sem hoznak le, de itt még mutatkozott elég esély. Megcsináltuk.

A csúcson mit érzett?

Mint az élethez alapvetően, az agyi tevékenységhez is oxigén kell. Ott fönt gyönyörű, és tényleg gyönyörű, de mosolyogni sem tudunk hozzá. Belül van egy borzasztó jó érzés, hogy vége, följebb nem lehet menni. Aztán jön a következő: akkor lejjebb kéne menni. Az egy picit elszomorított.

Összesen 20 percet töltöttünk a csúcson, majd indultunk lefelé. Ekkor történik a balesetek és a halálos balesetek 80 százaléka. Azt mondják, hogy az eufória és a kimerültség miatt.

Azt gondolom, hogy hogy ez inkább a kimerültség okán lehet, szerintem a szupermenek szupermenje az, aki ott fönn energiával rendelkezik arra, hogy eufóriát érezzen. Mire felértünk, nyolc órát másztunk, előtte nyolc órát nem aludtunk, tehát tizenhat órája voltunk fönt úgy, hogy előtte sem voltunk kipihentek. Tehát sötétben lefelé, 7100-nál jött az oxigén, és onnantól 45 perc alatt beértem az 1-es táborba. Kizárólag a következő lépésre figyeltem. 8000 méter fölött a következő lépés szó szerint a következő lépést jelenti. Kiszámoltam, hogy arra kell menni, nyolcat lépek, és nagyon fontos, hogy közben erősen lélegezzek ki. Amikor kevés az oxigén, akkor soha ne befele, hanem kifele lélegezzünk, mert a befele légzést a rekeszizom magától is megoldja. Sok hegymászó nem ismeri ezeket a technikákat. Én élettant, biokémiát és mindennemű olyan tudományt tanultam a Testnevelési Egyetemen, ami a halálzónából kisegít, ezért iratkoztam be szakedzőnek.

Magyar egyetemeken tanultam, itt lettem jogász, itt sportoltam, tevékeny vagyok a Kosárlabda Akadémián, a TF-en lettem szakedző, és büszke óbudai vagyok. A csúcsra felvittem hét különböző zászlót (mindegyikből egy nagyot és egy kicsit), és visszahoztam a nagyokat. Ezeket a számomra fontos szervezeteknek, köztük az óbudai önkormányzatnak ajándékoztam.

Életében úgy képviselte Óbudát sportolóként, edzőként és újságíróként, hogy munkásságával méltán kiérdemelte a kitüntető címet. A közelmúltban, február 17-én lett volna 93 éves. Budapesten született 1925-ben Pochlenc Pál néven. Édesapja Pohlencz Pál tisztviselő volt, aki foci játékvezetőként sokszor fiát is magával vitte a meccsekre – a sportot tehát már gyermekként megismerte a TVE pályáin. Ez a sportkör volt Magyarország harmadik legrégebben alakult egyesülete. 1887 januárjában egy kisvendéglő különszobájában gyűltek össze a sportot szerető óbudai mesteremberek és polgárok, és lelkesen megalakították a III. kerületi Torna és Vívó Egyletet.

A TVE úszószakosztálya már 1897-ben versenyeket rendezett a Lukács uszodában, tagjaik eredményesen szerepeltek az országos versenyeken is. Az indító torna, vívás után hamarosan az atlétika és egyéb sportágak is megjelentek a palettán. Például a teniszversenyek női résztvevői feltűnést keltettek, hiszen ekkoriban a hölgyek még nem voltak olyan aktív részesei a sportnak, mint manapság.

Peterdi Pál minderről csak hallomásból értesült, hiszen kora ifjúságában már kiforrott sportéletet talált, amibe iskolásként hamar bekapcsolódott. Elsősorban a vizes sportok iránt érdeklődött. A két világháború között Óbudán népszerűek voltak a vízi sportok, főként a vízilabda, sok gyerek kezdett el pólózni. Peterdi Pál is közéjük tartozott, és számos sikert ért el ifjúsági csapatával (az Árpád Gimnáziumba járt, ahol erős volt a sportélet).

Így érthető, hogy iskolái elvégzése után, egészen fiatalon, 1948-ban a III. kerületi TVE vízilabda csapatának edzője lett.

Kiváló pedagógiai és szakmai érzékkel vezette a csapatot, legfőbb szándéka már akkor is a fiatalok nevelésére irányult. Később, miután Óbudán megszűnt a vízilabda klub, az úszás felé fordult a figyelme, és évtizedeken át irányította a kerületi úszószakosztályt mint vezetőedző. Kiváló, tehetséges fiatal úszói sokszor eredményesen szerepeltek, bajnokok kerültek ki a szárnyai alól. Sokan emlékeznek arra, hogy nemcsak az úszás „mesterségét” sajátították el tőle, hanem életre is nevelte őket a mester, edző, pedagógus és sokuk számára „atyai jó barát”.

Az érettségi (1943) után természetesen dolgoznia kellett, hiszen a család jövedelme nem fedezte volna a sportszenvedélyt. Kezdetben gyári tisztviselő volt, majd villamosvasúti pályamunkás, és újra irodista lett (1951–1952.), de ekkor már nagyon érdeklődött az újságírás iránt is, amely később egész életének meghatározó tevékenységévé vált. Rengeteg tudósítása jelent meg sporteseményekről a különböző újságokban, később számos könyvet írt sportolókról, karrierekről.

Peterdi a saját bevallása szerint sem volt kiemelkedő sportoló, életét mégis meghatározta a sport. A MAC ifjúsági úszója és vízilabdázója volt 1943–1945-ig, majd a III. kerületi TVE vízilabdázója (1946–1948). A III. kerületi TVE, illetve a III. kerületi Vörös Lobogó úszó- és vízilabdaedzője lett 1948-ban, és egészen 1966-ig nevelte az utánpótlást, miközben a magyar öttusaválogatott úszóedzője is volt 1963–1967 között (a Balczó–Török–Móna-féle „aranykorban”). Legtöbbünk talán nem is tudja, hogy az 1970-es években a magyarországi kocogómozgalom elindítója Peterdi Pál volt, a kocog, kocogás, tömegsport szavak neki köszönhetik megszületésüket.

A tömegsport szenvedélyévé vált, lelkesen támogatta az óbudai fiatal focitehetségeket mozgósító Grundbajnokságokat. Római-parti lakásából naponta járt futni. „A láb mindig kéznél van” volt a szlogenje.

Nagyon szerette a korai reggeleket a parton, de a későbbi nyüzsgő evezős-sportvilágot is. Az 1960–1970-es években a Rómait ő nevezte el „proli-Rivierának”. Ekkora sportszeretet mellett a sors fintora, hogy hosszú, súlyos betegség után érte a halál 2000-ben.

Peterdi Pál egész életében az óbudai sport elkötelezett híve volt – sokat tett is érte. Idősebb korában az újságírás mellett az óbudai tenisz sportra fordította a figyelmét, és a Hévízi úti teniszpályán való rendszeres játék után a szakosztály irányítását is vállalta.

Szerintem egy eredményes sportember a leghitelesebb a sporttudósításokban is. Peterdi cikkei folyamatosan jelentek meg a Népsportban, a Képes Sportban, a Labdarúgásban, amelyeknek állandó munkatársa volt. Vidám, humoros természete is hamarosan jelentkezett az írásokban, ezért a Ludas Matyi és a Rádiókabaré is megkereste őt szerzőként. A TV-ben a Szeszélyes évszakok című műsorban vált népszerűvé „Tücsök és Bogár” rovatával. A humorára jellemző egyik legendává vált mondása, hogy szerinte kétféle ember létezik: „Akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.” Humoristaként elért sikereit 1983-ban Karinthy-gyűrűvel jutalmazták.

Peterdi Pálról az utókor elsősorban a művei alapján fog képet alkotni, hiszen bejárta a fél világot, öt olimpiáról tudósított (1972 München, 1976 Montréal, 1980 Moszkva, 1984 Los Angeles, 1988 Szöul). Az ottani magyar sikerekről és a legeredményesebb sportolóinkról újságcikkeket írt, majd később könyveket is.

Szerzőként és társszerzőként csaknem negyven könyve jelent meg, többek között például 1986-ban megírta az óbudai sportegyesület történetét.

(100 évnek is egy a vége – a III. kerületi TVE története, 1887–1987)

Egy legendás olimpiai győzelem óbudai sportolókkal

Remélem, megszületik majd egy könyv Peterdi Pál életéről és munkásságáról, mert ez nagyon időszerű lenne. Egyik méltatója szerint „Peterdi a szépirodalmi igénnyel megírt, de nagy tényanyagon alapuló sportriport műfaj magyarországi megalapítója”.

Itt, e cikk keretei között csak egy rövid idézetre van hely, amely jellemző írói stílusára és lelkesedésére – még olyan esemény bemutatásakor is, amelyen személyesen nem lehetett jelen. Vízilabda sportágunk mai napig tartó, sok évtizedes diadal­útjának egyik bölcsője az óbudai TVE csapata volt, amelyről Peterdi ezt írta könyvében:

„A III. kerületi TVE nemzetközi sikere és a magyar bajnokságon való egyre jobb szereplése azt bizonyította, hogy vízilabda sportunkban már két, közel egyforma játékerejű, nagy tudású együttessel kell számolni. Az FTC védte még a bajnokságát, de évről évre nehezebb dolga volt a »Kerülettel«, és 1922-ben már valóban csak hajszál hiányzott ahhoz, hogy Óbuda csapata megnyerje a magyar vízilabda-bajnokságot. A magyar bajnokság helyett az osztrák bajnoksággal vigasztalódott.

Komjádi Béla pedig tovább dolgozott ugyanazzal a lelkesedéssel, türelemmel és szakértelemmel, amellyel rövid pár év alatt klasszis-együttest nevelt a vízilabdában addig szerepet egyáltalán nem játszó óbudai csapatból.

Amikor az MTK-ból átment a III. kerületbe, az volt a célja, hogy ismeretlen fiatal kezdőkből alakítson ki épkézláb csapatot. Amikor pedig az FTC újra régi fényében ragyogott, akkor Komjádit már az a vágy fűtötte, hogy a zöld-fehérek számára méltó riválist neveljen, s a két csapat vetélkedése vigye előre a magyar vízipóló ügyét.

A terv első pontja beteljesedett. Fiatal legénykékből kiforrott a III. kerületi TVE nagyszerű csapata. És beteljesedőben volt a második pont is: az óbudai csapat felfejlődött a ferencvárosi vízilabdázók mellé. Komjádinak azonban most már – természetesen – ez sem volt elég. Tovább csiszolta, tanította játékosait. Egyetlen csapatnál sem folyt olyan szisztematikus, korszerű edzés, mint a III. kerületben, és Komjádi lelkesedése, vasakarata 1923-ban meghozta a teljes sikert. A III. kerületi TVE legyőzte az FTC-t, és ezzel első ízben megnyerte a magyar vízipóló bajnokságot.”

Itt egy kis kitérőt kell tennem, hiszen a kerület egyik sport-nevezetessége volt Komjádi Béla. A dunai szabad-uszodákban látott gyerekek közül rendre kiemelte a szerinte tehetségeseket, és belőlük nevelt nagyszerű pólós csapatot. Edzőként mindig nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlás-nevelésre, az ő felfedezettje volt többek között Keserű Alajos, Keserű Ferenc és Homonnai Márton akkori olimpiai bajnokok. A modern vízilabdasport létrehozója volt, és különböző – máig alkalmazott – edzéstechnikai újítás bevezetője, például a légstop, légpassz; illetve a medencén kívüli, tornatermi (erőnléti) edzést is ő honosította meg. Kedvessége és közvetlen stílusa miatt játékosai Komi bácsi becenéven szólították.

Komjádi Béla tanítványai 1924-ben biztosan, 3 pont előnnyel nyerték meg legújabb bajnokságukat, és ekkor már egy eddig nem is remélt cél, az 1924-es párizsi Olimpia lebegett a játékosok szeme előtt.

Az olimpiai magyar válogatott összeállt, a héttagú együttesben a III. kerületi TVE 4 játékossal, az FTC hárommal képviseltette magát. Innen újra átadom a szót Peterdinek, hogy érzékelhessék, milyen a szuper képzett, felkészült újságíró – olyan meccsről tudósít szuggesztíven, amelyen személyesen nem is volt ott, hisz akkor még meg sem született!

„… A 12 évvel előbbi stockholmihoz képest más volt a helyzet. Kifejlődött, megizmosodott a magyar vízilabdasport, s ha vérmes reményeket nem is táplált senki, tisztességes szereplésben joggal bizakodhatott. Ebbe a derűs hangulatba azonban váratlanul, bombaként robbant egy hír: a magyar csapat sorsolása olyan szerencsétlenül ütött ki, aminőre tán még nem is volt példa. Csapatunk a kiesési rendszerben lebonyolításra kerülő tornán első ellenfélül a többszörös olimpiai bajnokot, a világ legjobbját, Anglia együttesét kapta.

A hírre mindenki megrökönyödött. A hazai aggodalmaskodók siettek leszögezni: kár volt a magyar csapatot kiküldeni a párizsi Olimpiára.

A pánikhangulat ragályos, a csapat tagjai között is általános volt a rémület. Csak Komjádi Béla maradt nyugodt és bizakodó.

– Az angolok is csak emberek – mondta.

És minden gondja arra irányult, hogy megnyugtassa a játékosait. Gondoskodott kényelmükről, szórakozásukról, vezette az edzéseket, tréfálkozott.

Aztán elérkezett a magyar-angol mérkőzés napja a remek Tourelles-i uszodában. Különösebb érdeklődést nem váltott ki ez a mérkőzés, hiszen a találkozónak legfeljebb egy érdekessége lehetett: hány gólt lőnek Anglia válogatott félistenei a magyar csapatnak?

Felálltak a csapatok, megkezdődött a játék. Az angolok fogtak labdát, néhány húzás, máris ott voltak a magyar kapu előtt, és anélkül, hogy egyetlen magyar kéz is érintette volna a labdát – már zörgött is a háló. Újra ráúsztak – szinte szóról szóra megismétlődött az előbbi jelenet. Már 2:0-ra vezettek az angolok. Magyar kéz még mindig nem ért a labdához. Riadtan néztek egymásra, nem mert szólni egyikük sem. Érezték, hogy a világ legjobbjaival állnak szemben, itt nem segít semmi sem, hiába a forró akarás, lehetetlen feltartóztatni a fájdalmas, megsemmisítő vereséget. Majd újra sípolt a bíró, újra felporzott a víz, ahogy a labdára úsztak. Megint az angolok lendültek előre – és már 3:0-ra vezettek.

Micsoda szégyenletes vereség vár itt a magyar csapatra? Hiszen még arra sem képes, hogy labdához nyúljon, nemhogy gólt dobjon.

Ez a harmadik gól annyira megtörte a magyar csapatot, hogy a mérkőzés lényegében talán már el is dőlt. A játékosok elvesztették önbizalmukat.

Nem egyszerűen azt érezték, hogy nem megy a játék… Azt érezték, hogy tehetetlenek a nagyszerű angol csapattal szemben. Amikor azonban a harmadik gól után helyére úszott a magyar csapat, akkor valami történt.”

Peterdi szerint Komjádi csak a 3. gól után ismerte fel az angolok taktikáját:

„A bíró fütyült, a játékosok megindultak a labdáért. Az angol csapatnak volt egy jó gyorsúszója, aki mindig elhozta a labdát. A magyar játékosok nem tulajdonítottak nagyobb fontosságot ennek – három csatárunk, nem törődve azzal, hol a labda, nyugodtan megindult az ellenfél kapuja felé, hogy ott szokás szerint elhelyezkedjék. Nem vették észre, hogy hármukkal szemben mindössze egy védőjátékos tartózkodik ott, a többi öt már mind a magyar kapu előtt adogatja a labdát – három magyar védő ellen. A kettős emberelőny ellen már akkor sem volt orvosság – három villámgyors gólt eredményezett.

Komjádi a harmadik gólnál már nyugodt volt. Tudta, hogyan lehet ez ellen védekezni. A medence partjára rohant, és odakiáltott a játékosoknak:

– Ne féljetek, nincs semmi baj. Csak arra vigyázzatok, hogy egy angol se maradjon fedezetlenül. A csatárok ne ússzanak előre, hanem maradjon mindenki a párjával.

A csapat feléledt. Hát mégis lenne orvosság?

Volt – egy csapásra megváltozott a játék képe. Eltűnt az angolok ijesztő fölénye, az akciók nem tudtak többé kifejlődni. A taktikai húzás sikere egyszerre visszaadta a csapat játékkedvét, annyira, hogy már nemcsak az angol támadásokat fojtották el sikerrel, hanem előre lendültek, kezdeményeztek, gólt is dobtak, s a félidő 3:1 lett az angolok javára.

A második félidő első percében – 4:1. Jó, de ez már nem a magyar csapat súlyos taktikai hibájából született, szép akció eredménye volt, valóban gólt érdemelt.

S a parton ott ágált Komjádi Béla ingujjas, köpcös alakja, biztatta, lelkesítette játékosait, és szavai valósággal előrevitték, lendítették, dobták a csapatot.

4:2, majd 4:3.

De akkor már »időzavarba« került a csapat: úgy festett, hogy a magyar csapat – ezúttal Óbuda és Ferencváros kombináltja – hősies hajrája ellenére is elvérzik. (…) És ebben a pillanatban felharsant a Tourelles-i lelátó. Négy másodperccel a játékidő letelte előtt egyenlített a magyar csapat. Homonnai Lajos, a III. kerületi TVE középcsatára bedobta a negyedik gólt a világbajnokok hálójába – 4:4.

És már vége is. Illetve dehogyis van vége. A nemzetközi urak döntenek: folytatni kell.

Folytatták. Szédítő küzdelem volt, a vízilabda történetének talán máig legfantasztikusabb »ütközete«. A harmadik »félidőben« 5:4 az angolok javára. A negyedikben – a meghosszabbított játékidő leteltekor – 5:5. Újabb hosszabbítás következett. Az ötödik és a hatodik »félidő« szinte pontosan úgy zajlott le, mint az előző hosszabbítás. 6:5-ös angol vezetés után a második hosszabbítás második felében újra kiegyenlítettünk: 6:6.

A közönség dobogott, tapsolt, újrázott, soha még ilyen pólócsatát!

A játékosok szinte félholtan másztak a partra. Radmilovic, az angolok világhírű játékosa felkapta a parton keze ügyébe akadt rajtpisztolyt, és tréfásan a homlokához szorította:

– Inkább agyonlövöm magam, de nem megyek vissza.

Persze, mikor felharsant a játékvezető újabb sípszava, csak fejest ugrott ő is a többiekkel, hogy folytassa a játékot, megkezdje a hetedik félidőt.

És ebben a hetedik játékrészben megváltozott hirtelen valami.

A mérkőzés során eddig mindig az angolok vezettek, s nekünk kellett hallatlan, fogcsikorgató küzdelem, harc árán kiegyenlítenünk. Most azonban, a harmadik hosszabbítás első részében – Homonnai II. révén – 7:6.

Először vezettünk e szédítő, már csaknem két teljes órája tartó mérkőzés során.

Most mi élveztük azt a hatalmas lélektani fórt, amit adott helyzetben a vezetés ténye jelentett, és az angolokra nehezedett a kiegyenlítés mázsás feladata.

Nem oldották meg ezt a feladatot. A nyolcadik »félidőre« már nem is ugrottak be a vízbe, hanem valósággal beestek a fáradtságtól. És ebben a nyolcadik félidőben már az angolok nem nyúltak labdához. Játékosaink tartogatták, dédelgették a küzdelem tárgyát, »időre« játszottak, körbe-körbe úsztak, visszafelé indultak – és megtartották előnyüket.

Magyarország csapata tehát 7:6-ra verte a Londonban, Stockholmban és Antwerpenben győztes, háromszoros olimpiai bajnok gárdát, ezzel a párizsi olimpia legnagyobb meglepetését szolgáltatta, és egyben a magyar vízilabdasport addigi legnagyobb eredményét harcolta ki”.

Hát ez volt Peterdi Pál legfőbb érdeme a közvetítésekben is: a szemléletesség, az érzelmeket is megmozgató személyes beszámoló a sporteseményekről. Ugye, hogy – 46 évvel később is – pont olyan a beszámoló, mintha közvetlen helyszíni tudósítás lenne?

Mivel téli túránkra ezúttal vasárnap került sor, jómagam egy meglehetősen eseménydús szombat estével a hátam mögött, kissé viharverten kászálódtam le Csillaghegyen a HÉV-ről. Szerencsére a Váróterem nevű barátságos találkozási pont ajtaján belépve a mosolygó túratársak gyorsan elfeledtették az éjszaka megpróbáltatásait. A kandallóban ropogott a tűz, és a kiszolgálás is első osztályú volt. A szívélyes fogadtatás, továbbá egy pohár hideg sör és egy presszókávé perceken belül elűzte a macskajajt. A Nagy-Kevélyre készülve fontos a megfelelő akklimatizáció!

Az alaptábort elhagyva piros jelzésen kezdtük meg utunkat. Előttünk, fölöttünk az egykori kőbányászok okozta jól ismert tájseb kontúrjai rajzolódtak ki, de mi ezúttal nem a Róka-hegyi kőfejtő, hanem az erdő felé vettük az irányt. Nem telt el tíz perc, és máris sűrű rengetegben gyalogoltunk felfelé. A meleg télikabátok gyorsan a hátizsákokba kerültek. A meredek kaptatót követően a terep hamar szelídebbé vált, néhány tisztás után, kijutva az erdőből hamarosan egy lovardához értünk. Két hátas rögvest mellénk is szegődött némi harapnivaló reményében. Vigyázva dugták előre a fejüket, hiszen ők már tudták, amit fotósunknak akkor kellett megtapasztalnia – rázós dolog a villanypásztor. A patásokkal történt rövid ismerkedés után szántóföldek és hétvégi nyaralók szegélyezte dózerúton baktattunk tovább célunk, a Kevély-csoport irányába. Ahogy nőtt a magasság, úgy vált a köd is egyre sűrűbbé, sejtelmes hangulatot kölcsönözve ezzel a téli tájnak. Mire az Ezüsthegyi bányához értünk, a látótávolság 100 méterre csökkent. A kőfejtő grandiózus méretei lenyűgözőek, a feltárás teljes magassága eléri a 25 métert.

A 30 millió évvel ezelőtt sekélytengerben keletkezett homokkövet hosszú ideje bányászták a környék lakói, melyből kiváló minőségű malomköveket faragtak. Erre utal a szomszédos Üröm község középkori (Oerm–Üröm) neve is, ami az őrlés szóra vezethető vissza.

Tovább kapaszkodva a piros jelzésen, felfelé az ösvény váratlanul összeszűkül, a táj pedig egyre vadregényesebbé válik. A bányaudvar feletti dombról tiszta időben pazar kilátás nyílik, viszont jelen helyzetben inkább közvetlen környezetünk csodáival voltunk elfoglalva. A gerincen haladva az út mindkét oldalán elhagyott kőfejtők negatív formáit figyelhetjük meg. Ezek mára jórészt benövényesedtek. A hárshegyi homokkő és a telepített fenyves savanyú aljzatot alkotnak, ami kiváló élőhelyet biztosít számos mohafaj és zuzmó számára, melyek néhol összefüggő zöld szőnyegként borítják a felszínt. Az örökzöldeket fokozatosan cseres-tölgyes váltja fel, lábunk alatt pedig megjelennek a triász korú (210–220 millió éves), márványsimára koptatott mész­kő és a könnyen aprózódó dolomit sziklái. A csúcs felé vezető úton a közelmúltban épült fedett pihenőhelyet találunk. Kiváló helyszín az elemózsia elfogyasztásához, köszönet érte a Nagy-Kevély barátainak! Minket azonban vitt tovább a lendület, nem is álltunk meg az 535 méter magas hegy tetejéig.

A csúcshoz közeli sziklákról jó időben csodálatos panorámában gyönyörködhetünk. Körbetekintve a Dunát, a Budai-hegységet és a Pilis fontosabb bérceit láthatjuk. A táj felhőbe burkolózva fogadott, hiába készültünk táv­csővel, térképpel, tájolóval a távoli csúcsok beazonosításához. A ködben felsejlő ódon sziklafalak meredélye pedig óvatosságra intett, miközben a szakadék peremén üldö­géltünk. Lassan előkerültek a szendvicsek és az italok is a zsákokból. Felkészültünk a lefelé vezető út sok helyen csúszós, sziklás terepviszonyaira.

Fél órás testi-lelki felfrissülést követően kezdtük meg az ereszkedést a Kevély-nyereg irányába, ahol korábban patinás turistaház fogadta az ide látogatókat. Az 1928-ban felavatott 5 hálószobás, manzárdos, ebédlős, 60 férőhelyes épület öt év alatt készült el. Építőanyagát a Természetbarátok Turista Egyesülete tagjai vasárnaponként hátizsákban hordták fel a 430 méter magasan fekvő tisztásra, és saját kezűleg építették a házat. 1992-ben – egy nappal azelőtt, hogy a Pilisi Parkerdőgazdaságtól a Budapesti Természetbarátok Szövetsége átvette volna az üzemetetést – tisztázatlan körülmények között porig égett. Emlékét ma már csak néhány régi fénykép és a Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozat őrzi.

A Nagy- és a Kis-Kevély közötti nyereg több turistaút találkozási pontja. Tőlünk északra, a sárga jelzésen könnyen elérhető a pleisztocén rétegsorairól híres Mackó-barlang, melynek feltárása során több állat (rénszarvas, ló, barlangi medve, gyapjas orrszarvú, őstulok, hiéna) maradványaira és számos egyéb régészeti leletre bukkantak. Mi ezúttal a kék jelzést választottuk, és délkeletnek fordulva folytattuk utunkat Pilisborosjenő irányába. A Szódás-barlangot érintve kis kitérővel egészen a pilisborosjenői Egri vár mesterséges romjaihoz ereszkedtünk. Az 1968-ban forgatott Egri csillagok filmhez valódi kövekből felépített díszlet azóta is egy középkori várrom hangulatát hozza. Az alkotók tiszteletére a negyven éves évfordulón az önkormányzat emléktáblát helyezett el, és a területet rendbe hozatta. Manapság szabadtéri rendezvények és várjátékok helyszínéül szolgál.

Csapatunk egyre éhesebb lett. Korgó gyomrunk nem engedte, hogy tíz percnél tovább egy helyben időzzünk. A Teve-sziklák bizarr dolomitformáit útba ejtve negyed óra alatt elértük tizenhat kilométeres túránk végállomását, Pilisborosjenőt. A faluba érve a Templom utca egyik barátságos kiszolgálóegységében találtunk menedéket, ahol kedves helybéliek, kielégítő sörválaszték és a fatálon felszolgált finom lakoma tette felejthetetlenné az ittlétünket. Ráadásul a számla is meglepően barátságos volt. Méltó befejezése ez egy remek túrának. Folytatás következik…

Óbudáról Pomáz felől közelítve 25 perces kényelmes autózással elérhető Csobánka. A festői hegyek ölelésében található község és környéke az őskortól fogva ember által lakott terület. Az Oszoly-csúcs, Csúcs-hegy, Kis-Kevély, Csobánkai-nyereg és a Hosszú-hegy által körülvett medence jellegzetes szub-alpin klímájának köszönhetően a környezeténél rendszerint néhány fokkal mindig hűvösebb időjárással kényeztet. A Polgármesteri Hivatal épületét balkéz felől elhagyva, a posta előtt parkíroztunk, hogy megkezdjük 15 kilométeres körtúránkat a sárga kereszt jelzést követve, a Kossuth Lajos utcán felfelé.

A házak fölé emelkedő Oszoly mészkősziklái helyenként 30 métert is meghaladó magasságukkal kővé dermedt óriásokként tekintenek le az alattuk megbújó kicsiny épületekre.

Falai az ország egyik legnépszerűbb mászó iskolájának számítanak. Generációk tanulták itt a mászás abc-jét; a régi utak ma már márványszépségű klasszikusok. Nem omladékos, és kiépítettségének köszönhetően a biztonságos ereszkedés gyakorlására is kiváló. Változatos, gazdag formakincsű útjai kitűnő terepül szolgálnak az alapfokú tanfolyamokhoz. A falmászások mellett áthajlás-, kémény- és repedésmászásokra is lehetőség van. Szinte minden mászó megtalálhatja a tudásszintjének megfelelő kihívást. A terep egyetlen hátránya, hogy a sűrű használattól a fogások elzsírosodtak, csúszósak.

A házakat elhagyva az Oszoly-pihenőhöz érkeztünk, ami több turistaút, illetve tanösvény találkozási pontja. Információs tábla és térkép is tájékoztat a lehetséges túraútvonalakról, de jó helyismeretünknek köszönhetően nem vesztegettük a drága időnket, hanem kaptattunk tovább a sárga kereszten a csúcs alatti nyereg irányába.

A fehérbe öltözött téli erdő és a szikrázó napsütés garantálta a jó hangulatot, miközben egyre sűrűbben kapkodtunk levegő után a meredeken kanyargó ösvényen.

A nyeregpont előtt sárga háromszög kalauzolt bal kéz felé. Éltünk is a lehetőséggel, és meg sem álltunk a 328 méter magas Oszoly-csúcsig. A sziklafal tetejét fából készült kettős kereszt koronázza, a kilátás több, mint szemet gyönyörködtető.

Az alattunk nyújtózó, valamivel több, mint 3000 lelket számláló település mellett nem mentek el szótlanul a történelem viharos évszázadai. Csobánka – egykori nevén Borony – középkori alapítású, valószínűleg kelta-római maradványokra épült. Az Árpád-kori Hont-Pázmány nemzetség itteni birtokai a XIII. században a pilisi ciszterciták tulajdonába kerültek, területén Pomázhoz hasonlóan gazdag szőlőkultúra virágzott. A török dúlást követően lakossága csaknem teljes egészében elpusztult. 1661-től a felsővattai Wattay család birtoka lett – Wattay Pál, Pest-Pilis-Solt vármegye helyettes alispánja, majd fia, János, a vármegye kuruc alispánja igazgatta a falut. Az 1690-es nagy török ellentámadást követően Csernovics Arzén szerb patriarcha vezetésével nagyszámú rác (szerb) népesség telepedett le a középkori Borony puszta területén.

A Délvidékről érkezett lakosság kezdetben pásztorkodással, később gyümölcs- és virágtermesztéssel foglalkozott. A svábok, szlovákok és cigányok betelepítése csak később, a XVIII. században kezdődött. A Türingiából érkező német családok a század közepén ideköltöző magyarokkal együtt újjáépítették a török idők óta romokban álló mai ófalut. A tótok a század második harmadában érkeztek, míg a cigányság 1760 után lelt otthonra a faluban. A település nemzetiségi összetétele a XX. század folyamán drasztikusan megváltozott. A szerbek többsége 1920, majd 1945 után áttelepült Jugoszláviába, a helyi svábokat – 1310 főt – az 1945-ös potsdami konferencián elhangzottak szerint 1946 márciusában, mindössze két nap leforgása alatt áttelepítették a németországi Wertheimbe. Helyükre felvidéki magyarok, illetve az Alföldről érkező jászladányiak és csángók érkeztek.

A kopár kilátópontról nemcsak az alattunk fekvő települést, hanem annak festőien szép tágabb környezetét is megcsodálhattuk. A tetőszintről balra a Csúcs-hegy, kicsit távolabb a Kis-Kevély magasodik. Velünk szemben a községet a Pilisvörösvári-medencétől elválasztó Csobánkai-nyereg lankái húzódnak, aminek folytatásában a Hosszú-hegy és a Pilis tömbje nyújtózik. A téli hideg és az idő szűke nem engedett sokáig bámészkodni minket. A nyeregbe visszatérve déli irányba, a sárga jelzést követve, a Csúcs-hegy felé vettük az irányt. Újabb meredek kaptató következett. A tetőszintet elhagyva, az ösvénytől nyugatra található kőfejtőben a mészkőre rétegződött hárshegyi homokkövet bányásztak. Az Ezüst-hegyen kifejtett durvább szemcseméretű világos­szürke vagy „ezüstszínű” homokkővel ellentétben itt sokkal finomabb szemcseméretű, sárgás-vöröses vagy rozsdaszínű tömböket termeltek ki. A homokkő alkotórészeit a kova cementálja össze. A homok anyaga a kvarc és kvarcit sekélytengerben kiülepedő folyami hordalék, melyet az akkori ősfolyó a hegyekből hozott magával. A kova, azaz szilícium-dioxid a mélyből, vulkáni működés hatására felfelé áramló vízben oldódva érte el és töltötte ki a homokszemek közti teret, és „ragasztotta” össze a homokkő alkotórészeit. A bányászat akkor kezdődhetett, amikor az építkezésekhez elkezdtek köveket használni.

A vályogházakat jellemzően a bányászott kövekre építették, de a település templomai is az innen fejtett tömbökből készültek, illetve az 1885-ben elkezdett budapesti Parlament építéséhez is szállítottak építőanyagot a csúcs-hegyi kőfejtőből.

A tájsebet elhagyva a Majdán-nyereg felé ereszkedtünk, majd tovább követve a sárga jelzést – először a pirosat, majd az országos kéket is keresztezve –, újra meredek hegyoldallal találtuk szembe magunkat. A Kis-Kevély oldalában vezető ösvény többször is megállásra kényszerítette a csapatot, hogy aztán a kisebb pihenőktől feltöltődve, újult erővel folytassuk utunkat egészen a Mackó-barlangig. A gazdag régészeti leletei miatt számon tartott barlang előterében az ásatások során kitermelt meddőből kialakult párkány remek piknikező hely padokkal és asztallal. A triász korú dachsteini mészkőben keletkezett járat rétegeiben 11 méter széles boltíves bejárat mögött tágas előcsarnok található, melynek mennyezetéről a beszivárgó olvadékvizekből kialakult méretes jégcsapok meredeztek. A lombjukat vesztett fák remek kilátást engedtek a már eddig bejárt utunkra, a neheze azonban még hátra volt, úgyhogy rövid szünet után a jelzett útról jobbra letérve keskeny csapáson kerültük meg a barlangot délnyugati irányba. A túra legnehezebb szakasza volt ez, oldalazás az erdővel és vastag hóval borított meredek hegyoldalban, ami tényleg csak az edzettebb túrázóknak javasolt. Viszont a Kis-Kevély északi oldalán található kilátóhely minden kínkeservvel megtett méterért elégtételt szolgáltatott. A Pilis kétségkívül legszebb panorámája tárult elénk a Visegrádi-hegység vonulatait is keretbe foglalva. Innen továbbra is jelzetlen csapáson haladtunk tovább, de már északnyugati irányba meredeken lefelé. A korábbi dolomitbánya felső peremét elérve balra tartva kerüli ki az ösvény a felhagyott bányaudvar szakadékszerű letöréseit, és vezet rá az országos kékre.

Szelídebb terepviszonyok közé érve, a Csobánkai-nyergen átvezető dózerúton vitt tovább a kék jelzés a Vörösvárt és Csobánkát összekötő műút keresztezésével a Hosszú-hegy irányába. Az erdősávot elérve balra a kék omega jelzést követtük, amely a Macska-barlanghoz vezető tanösvény is egyben. A jelzések felfestése itt-ott hiányos. Az erdészeti útra kiérve, azon balra tartva, a völgytalp futását követve viszont könnyedén elérhető az időszakos víznyelőként funkcionáló járatrendszer.

A környező hegyoldalakból időszakosan leömlő csapadékvizek nagyobb esőzések vagy hóolvadás esetén vízesés formájában érik el a barlang száját.

Bejárata úgy keletkezett, hogy a dachsteini mészkőben termálkarsztos folyamatok révén keletkezett járatrendszer a fölötte lévő homokkőréteg elvékonyodásával, majd átszakadásával felszínre nyílt a völgytalpon. 130 méteres hosszával és 24 méteres mélységével nem tartozik a jelentősebb barlangok közé. Néhány méterrel feljebb kapaszkodva egy másik, vasajtóval lezárt üreget is találunk. A Dinó-rejtek, vagy másik nevén Kiss Péter-barlang a Szent Özséb Barlangkutató Egyesület 2014 óta végzett kutatómunkája révén több új ággal bővült. Az igen fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt névadó hegymászó is az egyesület tagja volt. A számos barlangjárat feltárásában is aktív részt vállaló kiváló sportember 2013 májusában lelte halálát a Kancsendzönga (8586 m) csúcsáról lefelé tartva, amikor a bajba jutott Erős Zsoltért visszafordulva a bajtársiasság és a segítőkészség áldozata lett.

Innen újra jelzetlen ösvényen vezetett tovább az utunk a barlangoktól északnyugati irányba felfelé. Egy erdészeti utat lekeresztezve keskeny ösvény vitt föl a Ziribár-hegy déli oldalában a gerincre. Kitettségének köszönhetően délutánra szinte teljesen elolvadt ezen a szakaszon az előző nap esett hóréteg. A gerincen futó keskeny csapás több szakaszon is növényzettől mentes, ami déli irányban nyit pazar kilátást a Pilis és a Budai-hegység bérceire. A 410 méteres főcsúcs előtti kopár nyeregben aknabarlang, a Ziribár-zsomboly ásítozik. A tetőt elhagyva újra vastag hórétegben gázoltunk északi irányban lefelé, míg egy erdészeti úton jobbra fordulva el nem értük a Hosszú-hegyet délről elkerülő murvás kerékpárutat. Délkeletnek fordulva rövidesen nyílt terepre értünk. Az út mellett álló lovarda körül szabadon sétálgató állatok félelmet nem ismerve egyből körénk sereglettek.

Későre járt már. A délutánra felhők mögé költöző Nap lassan a környező hegyek alá süllyedt. Sajnos nem volt időnk a derék hátasokkal hosszabban barátkozni. Az erdőbe visszatérve, az elágazásnál balra fordulva újra az országos kéken baktattunk, amiről jobbra letérve a zöld jelzésen az erdei Sarlós Boldogasszony kápolnát is útba ejtve, majd a Dera-patak futását követve, fáradtságtól elcsigázva gyalogoltunk vissza túránk kiindulópontjára, Csobánkára. Az eddigi legnehezebb anzikszos túra volt mögöttünk, de kétségkívül ez volt a legszebb.

Milyen érzés volt, amikor annak idején, „alter-zenészként” felkértek, hogy szerepelj a Budapest Bár projektben? Milyenek voltak az első fellépések?

A zenekar első lemezén szereplő tíz énekesből, azt hiszem, én vagyok az egyetlen, akit nem felkértek, hanem inkább úgy mondanám, hogy „bekéredzkedett” a projektbe. Ez úgy történt, hogy éppen Jutasi Tamás barátommal, az ő stúdiójában ügyködtünk egy közös munkán, abban a budafoki épületben, ahol még jó néhány zenekar bérelt termet, többek között a colorStar, a PASO és a Kistehén. Farkas Robi akkor még a Kistehén zenekar tagja volt, és Jutasival már ismerték egymást.

Egyszer csak betoppant, és lelkesen mesélni kezdett, hogy csinálna egy lemezt egy cigányzenekarral, régi magyar dalokkal, de mai énekesekkel, és elkezdte sorolni, hogy kikre gondolt. A mai énekes gárda nagyjából felét.

Megmutatta rögtön a Szívemben bomba van demóját. Igazából azért jött, hogy a Jutasi Tomit felkérje, hogy néhány dalba csináljon egy kis elektronikus körítést. Én ott mutatkoztam be Robinak, hogy egyébként nekem is van egy zenekarom, a colorStar, és hogy nagyon tetszik az ötlet, hallgassa meg, mit csinálok a saját zenekarommal, és ha úgy látja, akkor én is szívesen benne lennék. Ha jól emlékszem, már másnap felhívott, hogy nézzünk meg egy próbát.

Mennyire állt hozzád közel ez a világ?

A zenekarom stílusától mindenképpen elég távol állt, és én magam sem voltam különösebben nagy rajongója ezeknek a régi zenéknek. Robi elképzelésében főleg az tetszett, hogy megújítani és leporolni szerette volna ezt a zenei világot. Én különben is azt vallom, hogy a jó zene minőség- és nem műfaj- vagy stílusfüggő.

Kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy egy ennyire eltérő zenei szövetbe helyezhetem magam. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyit fogok ebből tanulni.

A Budapest Bár közel egy évtizede működik. Szerinted mi a folyamatos siker titka?

Talán az, hogy a szerencse úgy hozta, hogy nagyon sok lábon áll a népszerűségünk.

Fel lehet sorolni rengeteg dolgot, ami mind nagyon fontos, mint például a nagy slágerek, a virtuóz zenészek, az énekesek, akik külön-külön is rendelkeznek kisebb-nagyobb rajongótáborral.

A zenekar minden korcsoportot képes megszólítani, nagyszerű a menedzsment, a folyamatos munka, az egyediség, azaz hogy nemigen találsz ehhez hasonló produkciót sehol, meg még nagyon sok minden, de nem hiszem, hogy ezek közül egy is kiemelhető lenne mint valami nagy titok.

A Budapest Bár már rég nem csak a két világháború közti sanzonokról szól. Hogyan választottatok, választotok újabb, relatíve modernebb vagy más kontextusba tartozó dalokat?

Talán a zenekar műfajmegújító törekvéseinek lett egyenes következménye, hogy előkerültek a későbbi korok nagy slágerei is. Nagyon izgalmas folyamat elővenni egy modernebb dalt, és megtalálni rá azt a stílust, ritmusvilágot és hangszerelést, ami azt a hatást kelti, mintha ezt a dalt eleve erre a zenekarra, vagy ennek az énekesnek írták vagy akár írhatták volna.

A Budapest Bár-énekesek számára igazából ezáltal könnyebb lett a dalválasztás, mert innentől már a személyes nagy kedvenceink is szóba jöhettek, jöhetnek.

A Budapest Bárban roma muzsikusok, ismert hazai zenekarok frontemberei és neves szólisták működnek együtt. Te személyesen mit tanultál a Budapest Bárban/tól az elmúlt években?

Általánosságban a frontemberek és a roma muzsikusok közti tanulásról kicsit leegyszerűsítve el lehet mondani, hogy mi egy régebbi világ gazdagabb harmónia- és dallamvilágát szívjuk magunkba, ők pedig a mai zenék minimalistább, ritmusközpontúbb megoldásaira kezdenek jobban ráérezni, és beépíteni a zenéjükbe.

Már korábban említettem, hogy milyen sokat tanultam tőlük, és tanulok még szinte minden alkalommal. Ezek nem mindig konkrét dolgok, inkább egy folyamat.

Ami konkrét, az az, hogy sokszor kellett és kell nem könnyen elénekelhető dalokat megtanulni, és jól elénekelni. Ez már önmagában nagy tanulás.

Az Óbudai Társaskörben, a Népzenei Iskola Kobzos Kiss Tamás emlékére szervezett koncertjén játszott először Erdal Şalikoğluval, aki önhöz hasonlóan sokat játszott együtt Kobzos Kiss Tamással. Korábban nem is találkoztak?

Nem találkoztunk, bár Tamás mindig mondta, hogy Erdallal ezt csináltuk, meg azt csináltuk. A felvett CD-ket ideadta, meghallgattam, de soha nem találkoztunk személyesen. Jó volt vele zenélni, és remélem, hogy lesz máskor is alkalom erre.

Az Óbudai Társaskörben régizenét és népzenét játszottak, korábban a Nyitott Műhelyben viszont tangókat adott elő.

Mózer Ádám barátommal – aki leginkább klezmer zenét játszik, de mellette sok improvizatív zenét is – volt egy ötletünk, hogy két harmonikával játsszunk tangókat. Én inkább zeneszerzőnek látom magam, mint előadóművésznek, és sok tangót is írtam életemben. Tudok játszani hangszereken, de inkább próbálok mindig valami újat hozni a zeneszerzésben. Ezeknek a tangóknak az alapja nagyon kevés hangból áll, lényegében ez egy olyan alapterv, amire lehet improvizálni, figyelve a közönségre is. Közben sokat mesélek a tangóról és arról, hogyan jutottam el a régizenétől a tangóig.

És hogyan?

Hagyomány Provance-ban, hogy nyaranta bálokat tartanak a város főterén. Gyerekkoromban a bátyám – aki sokkal idősebb nálam – vitt ezekre a bálokra, és akkor nagyon megszerettem a bandoneón hangszert, amivel tangót játszanak. A nagynéném nagyon jó tangótáncos volt, és tanított engem. 12–13 éves koromban kezdtem táncolni, és nagyon sokat táncoltam. Amikor komponálni kezdtem, tangókat is írtam. Sok olyan országban jártam, ahol híres a tangó, például Kolumbiában. Sajnos nem voltam Argentínában, ahol a hozzám hasonlóan okszitán származású Carlos Gardel volt az egyik legfantasztikusabb tangóénekes. Volt a XX. század elején Argentínában egy Torito becenevű boxoló, Justo Suarez, akiről még Cortazar is írt egy novellát. Sok verset is írtak hozzá, köztük egy barátom is, aki megkért arra, hogy írjak zenét a verseihez. Nem akartam használni a régi tangókat, eredeti zenéket írtam, úgyhogy már régóta kötődöm a tangóhoz.

Ezek szerint élőzenei élményeken keresztül szerette meg a zenét.

Én egy olyan kis faluban laktam egy tanyán, ahol csak parasztok éltek. Az apám vasutas volt, az anyám sorompós, nyitotta, zárta a sorompót, de közben varrónőként is dolgozott. Talán 25 éves koromban vettem először boltban ruhát, azelőtt mindig az anyám varrta kabátokat, nadrágokat hordtam, így nem hasonlítottam senkire öltözködésben. A tanyán az emberek okszitánul beszéltek és énekeltek.

Beleszülettem az okszitán kultúrába, ahol az emberek meséltek és énekeltek, ezért szeretem még ma is jobban az élőzenét, mint a hanghordozóra rögzítettet.

Mi a plusz az élőzenében?

Ott van az ember. Nemcsak a zene jön, hanem az ember személyisége is, a mosolya, az adott szituációban való megnyilvánulása; remeg a keze, ha ideges, vagy nagyon jól érzi magát, és így sokkal érdekesebb, mint a felvételről hallgatott zene. Ráadásul a stúdióban sokszor veszik fel, aztán összevágják, a koncerten viszont egyszeri esemény történik. Én sokat tanulok játék közben is. Mindig szerettem a régizenét, és szeretek a régiből újat csinálni. Ez izgat igazán. Ha meghívnak furulyásnak, akkor megtanulom, amit játszani kell, de ha szabadon engednek, már teljesen más a zenei világom, mint az általános. Mindenhonnan összeszedett részletekből tudok egy koherens zenei világot építeni. Ezt csinálják az írók, a filmrendezők is – nincs teljesen új, de ahogy a részletek összekapcsolódnak, az teljesen egyéniként jelenik meg.

Valahol igazi trubadúrnak nevezték.

A trubadúr okszitánul azt jelenti, hogy valaki, aki talál. Azt jelenti, hogy valaki, aki úgy gondolja, hogy a levegőben vannak olyan dolgok, amiket összekapcsolhat, és csinálhat belőle egy dalt. A trubadúr mai megnevezéssel zeneszerző-költő. A versírás az elsődleges a számukra, de a hozzá tartozó zene is fontos. A sanzonban egy-két zenei téma van, az okszitán dalban legalább nyolc téma, zeneileg sokkal összetettebb. A trubadúrok akkor írták a legtöbb verset, amikor még nem volt zene mellette. A prozódia is nagyon fontos, de egy szöveget többféle ütemben is lehet játszani. Kobzos Kiss Tamással is ezekre figyeltünk, hogy többféle ütemben is játsszunk, így sokkal izgalmasabb volt. A visszhangokat, a rezonanciákat kerestük. Találtunk kapcsolódást a magyar régizenével és az arab zenével is, hisz amikor a trubadúrdalok születtek, sok volt az érintkezés az arab kultúrával. A középkorban a háborúban a legtöbb ember, aki meghalt, fegyveres ember volt, a mai háborúkban a civilek közül halnak meg a legtöbben. Akkoriban lehetett kulturális találkozás a háború folyamán, mert a harcosok mellett találkoztak a civilek is, akik kiegészítő szolgáltatásokkal követték a hadsereget, és kapcsolatba kerültek a lakossággal. Ez a kontaktus volt erős kulturális hatással mindkét félre. Később a nyugati kultúra klasszicizálódni kezdett, a törvények betartása, harmóniák, a tiszta hang volt a minta, az arabok pedig maradtak annál, hogy egy szólamot sokféleképpen díszítenek. Az arab kultúrában a díszítés a fontos. Tamás éneklése azért volt különleges, mert nagyon kevés énekes tudott trubadúrdalokat rendesen énekelni. A legtöbben operahangokkal énekelték a trubadúrdalokat, ami egyáltalán nem működik, bár zeneileg igen, de a lényeget tekintve nem. Ha megnézzük, hogy kik voltak a trubadúrköltők, akkor megkapjuk a választ is. Oroszlánszívű Richárdtól nem lehet várni, hogy kiművelt énekes legyen, de biztos, hogy volt egy természetes hang, amin megszólaltak annak idején a trubadúrdalok. Tamás népies hangvilága visszahozta a trubadúrdalok világát.

Tizenhatéves korában járt először Magyarországon. Hogyan került ide?

Nagyon fiatalon kezdtem zenélni, így fiatalon kerültem egy néptáncegyüttesbe Provance-ban, ahol provance-i táncokat kísértünk dob-furulyával. De nekem volt már kontaktusom a magyar népzenével is. Anyám látott egy műsort a Touloni Operában a Magyar Állami Népi Együttessel, és megvásárolt egy hanglemezt az előadás után. Hazahozta, és vett egy lemezjátszót, hogy hallgatni tudja ezt a műsort. Én talán négyéves voltam ekkor, és ez a zene majdnem állandóan szólt otthon. Ebből sokat tanultam. Aztán felmerült, hogy lehetne nálunk fogadni egy magyar együttest, viszont nem volt elég pénze a La Farigouleto provance-i együttesnek, hogy meghívjuk, ezért egész júniusban a kempingekbe jártunk zenélni, hogy összegyűjtsük a pénzt. Nyolcan vállaltuk a néptáncegyüttesből, három pár táncos és két zenész. Mindennap játszottunk.

Egy hónap alatt összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy meghívhattuk a magyarokat. Megdolgoztunk érte, de nekem nagyon fontos volt, hogy láthassak élőben magyar népzenészeket.

Megjöttek, én elővettem a furulyát, játszottunk együtt, minden próbán ott voltam, és csak játszottunk, játszottunk. Aztán egy év múlva mi jöttünk Magyarországra, de én azt az évet kihasználtam, és elkezdtem magyarul tanulni. 16 éves voltam, és nagyon komolyan vettem. 1971-ben jöttem először. Érdekes volt látni az itteni valóságot, mert kommunista családból származtam, az apám szakszervezeti vezető volt a vasutasoknál. Amikor ide jöttem, sok mindent másképpen láttam, mint ahogy otthonról elképzeltem. A kultúrházak nagyon tetszettek, de az emberek nem tűntek akkor olyan boldognak, sajnos most sem. Mindenesetre nem láttam akkor a rajongó kommunizmust, de a vadkapitalizmus sem javított a kisember életén. Viszont sok olyan emberrel találkoztam, akikkel a mai napig barátok vagyunk. Onnantól kezdve sokszor jöttem Magyarországra.

Kobzos Kiss Tamással mikor találkozott?

Tíz évvel később itt találkoztam Magyarországon a feleségemmel, és Kobzos Kiss Tamás az ő baráti társaságába tartozott. Sokszor mondták, hogy meg kéne ismerkednünk, mert nagyon hasonló a zenei világunk. Ebben volt valami igazság, sok közös pontot találtunk, ő ismerte a trubadúrköltészetet, sokat beszélgettünk a balladákról, Olaszországról, mert én olasz származású is vagyok, és készítettünk együtt egy műsort, a jeles napok régizenéjét. Én elég ismert voltam Provance-ban, és szerveztem egy pár hosszú közös turnét, Tamás pedig Magyarországon szervezett koncerteket. Sokszor volt lehetőségünk együtt zenélni kettesben, aztán együttesben is. Trubadúrműsort is csináltunk. Később én elkezdtem egy projektet Vents D’Est (Keleti szél) néven.

Itt tudtam megvalósítani, amit igazán szerettem, hogy együtt legyen régizene, népzene, jazz, kortárs zene, improvizációk különböző népzenei alapokkal.

Tamás zenei világától ez egy kicsit messzebb állt, ráadásul közben ő az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója lett, így kevesebbet koncertezett, sok időt fordított tanításra. Akkoriban kezdett duóban játszani Erdal Şalikoğluval is. Az ő zenei világuk nagyon egymásra talált, az enyém a sokirányúságával kicsit eltávolodott ettől.

A Vents D’Est elnevezés a zene keleti hatására vonatkozik?

Pontosan ebből adódott félreértés, de a félreértés mindig jó. A Vents D’Est úgy kezdődött, hogy Rosta Katalin, aki most a Kaláka Fesztivált szervezi, felvetette egy Tamással közös fellépés után, hogy lehetne olyan koncert is, ahol én végig a színpadon vagyok, mellettem váltják egymást a zenészek, és mindenkivel játszom. Csináltunk egy előadást, ami úgy kezdődött, hogy Szabados György zongorázott, és Gyurinál van százezer lehetőség a zongorán, meg nekem a háromlyukú furulyán, és kínai pentatonra improvizáltunk. Írtunk egy kis témát, ez lett az első darab Keleti szél címmel, Szabados György elnevezése után. Aztán azt gondoltuk, hogy egy ilyen koncertet föl kellene venni. 1990-ben az Almássy Téri Szabadidőközpontban fölvettük, csináltunk egy lemezt, és az első szám címe lett a lemez címe is a kínai pentaton alapján. Franciaországban meghallgatta valaki ezt a lemezt, és szervezett koncerteket. A Szabados György, Téka együttes, Sebestyén Márta, Vujicsics együttes, Ökrös Csaba, Kobzos Kiss Tamás fémjelezte csapatnak kellett együttesnevet találni, és ez lett a Vents D’Est. Egy francia újságban azt írták rólunk, hogy emberi és zenei fraternitás, testvériség vagyunk. Tizenheten voltunk, és ebbe az együttesbe mindenhonnan jöttek emberek. Később Szabados György kiszállt, mert ő mindig improvizált a szólókoncertjein, és azt vette észre, hogy Vents D’Est témákat játszik, s ez őt zavarta. Egy Serge Viallat nevű francia zongorista szállt be a helyére, aki kicsit máshogy játszott, aztán helyette egy Wodraszka nevű lány jött, akinek a játéka jobban hasonlított Szabadoséra. Tíz évig játszottunk így, hogy mindenkit hívtunk, akikkel találkoztunk, fesztiválokon is, volt, hogy 150-en léptünk fel egy koncerten. Ugyan nem egyszerre voltunk a színpadon, de igazi bolondság volt. Most készülünk egy új műsorral, ami teljesen más lesz, de a lényeg benne, hogy én hozom a témákat, és együtt játszunk. Én vagyok a zeneszerző, a fellépők játsszák a témát, és közben improvizálnak. Ökrös Csaba, Borbély Mihály a Vujicsicsből, Ágoston Béla, Mózer Ádám, Porteleki Áron dobos, aki teljesen szabad zenét játszik, és az új generáció is bekapcsolódik a Söndörgőből, valamint a fiam, Baltazár is, aki hétéves volt, amikor kezdtük a Vents D’Est-et – ma már ő vezeti az együttest.

Afrikában is sokat járt.

1988-ban jártam először Maliban, Bamakóban egy mesefesztiválon. Mesemondók köré szerveztek programokat, minden faluból jöttek mesemondók. Nagyon érdekes projekt volt, mert az ottani szerzői jogvédő iroda szervezte, akik védeni akarták a mesemondók jogait, ugyanis többen azt csinálták, hogy elmentek Maliba, fölvették a mesemondók meséit, és aztán kiadták Franciaországban afrikai meseként, de nem nevezték meg a mesemondókat. A mali jogvédők szerették volna beazonosítani a mesemondókat. 1987-ben próbálták először, de kiderült, hogy a mesemondók, a kultúrájukban főleg a saját nyelvükön – bambara, wolof, Moré – beszéltek. Valamit tudtak ugyan franciául, de a mindennapokban a saját nyelvüket használták. Engem 1988 novemberében kerestek meg mint okszitán mesemondót, decemberben volt a turné. Nagyon szeretem a nyelveket, úgyhogy egy hét múlva már meséltem bambara nyelven. Az emberek nagyon örültek ennek, bár nem egész meséket meséltem bambara nyelven, csak rövidítve, és franciával keverve, és mindig megszakítottam zenével. Egy kicsit több mint egy órás előadás volt, és el tudtam mesélni három mesét, közben pedig sokat játszottam. Érdekes volt, hogy egyből értettem, hogyan gondolkoznak az emberek. A hotel éttermében kaptam az ebédet, vacsorát, de az emberek, akik engem vezettek, mindig eltűntek, amikor ettem. Kérdeztem tőlük, hova mentek, amikor nem esztek velem az étteremben? Mondták, hogy nekünk az túl drága. Ugyanannyi pénzt kaptak, mint én az ebédre, de azt mondták, hogy ezt a pénzt viszik haza a családnak, mert még nem kaptak fizetést. Kérdeztem, hol esznek, azt mondták, hogy minden faluban, kisvárosban ismernek egy asszonyt, aki főz. Kérdeztem, ez mennyi? Négy embernek tízszer kevesebb volt, mint amit én fizettem egy ebédért. Mondtam, akkor másképpen fogjuk csinálni, azt az ebédet én fizetem, de eszem veletek, alszom veletek, én ebbe a hotelbe többet nem megyek. Együtt vagyunk. Ettől fogva én magam is elfelejtettem, hogy fehér vagyok, nem volt tükör, csak belülről láttam magam. Mindent együtt csináltunk. Közös tálból, kézzel ettünk, fantasztikus kontaktus volt. Ebből sokat tanultam, nagyon egyszerű volt. Ha te úgy gondolod, hogy ugyanolyan ember vagy mint a többi, akkor ők is úgy gondolják, és a szín eltűnik, senki nem foglalkozik vele, csak azzal, ahogyan viselkedsz, ahogy a dolgokhoz állsz. Rájöttem, azzal, hogy én kis tanyáról jöttem, az életem sokkal közelebb volt hozzájuk, mint a városokban élő emberekéhez. Ha például a lovakról beszéltünk, tudtam, hogy miről beszélnek, sok közös témánk volt, több mint egy városi emberrel.

A következő évben részt vettem egy színdarabban, ami Haitiről, a rabszolgaságról szólt. Később ezzel a darabbal is turnéztunk Afrikában – Mali, Burkina Faso, Niger, Togó, Benin –, és Burkina Fasóban találkoztam emberekkel, akik meghívtak zenélni, így azóta rendszeresen visszajárok oda is. Segítettünk egy fesztivált szervezni 1997-ben, ami a mai napig működik. Sok barátom volt ott, és még ma is mindennap levelezek velük.

Hány nyelvet beszél?

Így, ahogy tudom ezt az interjút adni, hatot. Aztán egy páron tudok minimális szinten, a mindennapi érintkezés szintjén. Okszitán, francia, olasz, spanyol, angol, magyar, kevésbé bambara, indonéz, szláv nyelvek.

Ehhez is fül kell?

Fül, de inkább az érdeklődés, a motiváció. Ahogy az építész egy városban nézi az épületeket, és mondja, ez egy ilyen stílus, ez egy olyan. Én ezeket nem látom, nem is értem, de ha valaki mond egy mondatot olyan nyelven, amire kíváncsi vagyok, akkor emlékszem rá. Azt a kérdést, hogy „Mi ez?”, rengeteg nyelven fel tudom tenni. Ez a kérdés mindig segít elindítani egy beszélgetést.

Az okszitán (okcitán) az egyik legnagyobb kulturális és irodalmi hagyományokkal rendelkező kisebbségi nyelv Franciaországban. A középkori irodalomban a trubadúrköltészet és balladák nyelve volt. Mivel a középkorban az okszitán irodalmi élet központja a történelmi Provance tartomány volt, a nyelvet hagyományosan provanszál nyelvnek is nevezik.

Honnan és mikor jött az ötlet, hogy a népzenét keresztezzétek a hazai alter/rock hagyománnyal, illetve, hogy ilyen típusú átdolgozásokat készítsetek?

Már néhány éve rendszeres közreműködője voltam a Kispál és a Borz csendesülős koncertjeinek, amikor Lovasi Bandi 2005 tavaszán felkért minket a Csík Zenekarral, hogy az évi rendes, tavaszi, budapesti Kispál-koncerten mi legyünk az előzenekar. Nagyon jólesett a meghívás, de kérdeztem Banditól, hogy nem lesz-e baj abból, hogy egy rockkoncerten egyáltalán nem megszokott jellegű zenét játszó zenekar fog muzsikálni előttük.

Erre azt válaszolta nevetve, hogy: „Játsszatok el pár Kispál-dalt!”. Ez nekem szöget ütött a fejembe, és pár nap múlva vittem a próbára három Kispál-dalt. Így kezdődött…

Melyik volt az első ilyen dal? Hogyan fogadta a közönség?

Az első három dal: a Dal teázáshoz, a De szeretnék és az Ugyanazokat voltak. Ennek nagyon gyorsan híre ment, és a koncertek előtt a közönség egyre többször kérte, hogy legyenek a Kispál-dalok. Aztán a már az általunk is érzett egyre nagyobb népszerűség nyomán azt gondoltuk, hogy ezeket a számokat feltesszük a következő lemezünkre. Ez volt a Senki nem ért semmit című albumunk, amely a következő évben legnagyobb meglepetésünkre Fonogram-díjat nyert.

Mikor és hogyan vettétek észre, hogy a státusotok a klasszikus népzenekaréból akár közönség, akár megítélés, akár nézőszám tekintetében átalakult, s mikor „esett le a tízfillér”, hogy bizony – persze a magatok módján – sztáregyüttes lettetek?

Egyre többen kezdtek járni koncertjeinkre, mindig teltház volt, mindenki énekelte a dalokat, és már nemcsak a feldolgozásokat, de az autentikus összeállásokat is. Lassan pedig elkezdtek érkezni azok a könnyűzenei fesztiválokra való felkérések (Sziget, VOLT, Hegyalja, EFOTT stb.) amelyeken addig sohasem játszottunk.

Hogyan készül egy-egy újabb lemezanyag? Tematikusan? Megelőzi valamiféle előzetes tervezés? Vagy éppen csak az abban az időben számotokra fontos dalok, zenék gyűjteménye?

Mindig közösen rakjuk össze az új anyagot, van úgy, hogy meglévő új dalokból, van úgy, hogy kifejezetten az új lemezre készültekből. Arra mindig szoktunk figyelni, hogy a lemezen azért egyfajta belső tematika alapján alakuljon a sorrend, még ha tudjuk is, hogy a hallgatóság manapság nagyon sok esetben már csak egyes dalokat hallgat, és nem is a lemezformátumot részesíti előnyben. Mi ebben azért eléggé konzervatívak vagyunk, szeretjük kézbe fogni az anyagot.

A népzene eredeti hazai közegéből a zenekar már jó ideje átkerült a klubokba, fesztiválokra, sőt, néha a még nagyobb játszóhelyekre, a csarnokokba. Hogyan kezelitek ezt a helyzetet előadóként? Hogyan tudjátok megszólítani, kezelni a közönséget? Másképp kell zenélni, vagy másképp kell összeállítani a programot?

Először persze furcsa volt nagy csarnokokban, nagy fesztiválokon, sok ezer ember előtt játszani.

Úgy gondolom, hogy a jókedvű, adni akaró, a közönséget tiszteletben tartó hozzáállásunk és a muzsikálás iránti elkötelezettségünk eléggé meggyőzött mindenkit.

Arra mindig figyelünk, hogy ne menjünk el csak a feldolgozások irányába, és a koncertjeinken is meglegyen az egészséges arány a feldolgozások és az autentikus összeállítások között.

Számos izgalmas együttműködésben volt részetek emblematikus hazai előadókkal, szerző-előadókkal. Melyik volt a legemlékezetesebb?

Nagyon szerencsések vagyunk, de csak jó emlékeink vannak, nem igazán tudnék senkit sem kiemelni. Ha mindenképpen meg kellene neveznem valakit, akkor az Lovasi András lenne, hiszen vele indult az egész.

Milyen műsorral készültök a Kobuci kertbe?

Már hagyományosnak mondhatók a Kobuci-beli fellépéseink, amelyek már akkor nagyon emlékezetesre sikerültek, amikor még csak Kapolcson volt Kobuci. Lesznek persze a nagy slágerek is, és a tavaly megjelent lemezünk legkedvesebb dalait is játszani fogjuk.

A több szálon futó, időben és térben is ugráló történet darabkái egyszer csak összeérnek, hiszen a szereplők hol szorosan, hol csak lazán, de kapcsolódnak egymáshoz. Az olvasónak komolyan koncentrálnia kell, hogy ne essen ki a cselekményből. Önnek voltak ezzel kapcsolatban nehéz pillanatai? Készített például családfát a szereplőihez?

Persze, nagyon tisztában kell lennem mindennel. Idősíkoknak számegyenes, viszonyoknak családfa. Még így is maradtak benne hibák, amit a figyelmes olvasók a legnagyobb örömmel vesznek észre. Kérdezik is gyakran, miután beismerem, hogy igen, ez hiba, hogy akkor ez ki lesz-e javítva a következő kiadásban, de én úgy gondolom, hogy a Jelmezbál ez a könyv, ez a próza, így jelent meg, a hiba is a része, benne marad. Egyszer elkövettem azt az utólag tévedésnek látszó dolgot, hogy átírtam egy könyvem. A Pletykaanyu eredeti kiadása jelentősen különbözik a most forgalomban lévő Magvetős példánytól. Sajnálom. Többet ilyet nem csinálok.

A sok mozaikból végül összeáll a történet, de nem egy, hanem nagyon sok. Ahány szereplő, annyi szemtanú, annyi átirata az eseményeknek, az életnek. Létezik egy igazság, ami alá minden lényegi történetelem berendezhető?

Természetesen nem, de hát ilyenek a családi történetek. Szövedékek, töredékek és persze nagy anekdoták. A Jelmezbál poétikája, ha szabad ilyen fellengzősen mondani, éppen ez.

A család egy utcaszínház, temérdek főszereplővel és nézőponttal, nincsenek biztos pontok, csak szemtanúk és örömök, sértettségek és elhallgatások.

De azért remélem, tudom folytatni a könyvet, és egy párhuzamos regénnyel még sok minden kiderül.

A Jelmezbál egyes szereplői nagyon szeretnének emlékezni, a többség azonban felejteni akar. Az emlékek megkötik az életet, a hallgatás, a titok viszont felőrli nemcsak az egyént, de a családot is. Van középút?

Talán van. Minden történet egyedi, érzékelésfüggő, ami az egyiknek kitárulkozás, a másiknak még csak az őszinteség előszobája. Ráadásul, Mikszáthtal szólva, „nem kell mindent tudni”. Hogy van-e középső mezsgye, jó rutin, lehet-e szépen elmenni, és emléket hagyni, nem tudom, szerintem ez is egyedi. Az biztos, hogy aki sok energiával él, annak valahogy nagyobb a hiánya. Érezhetőbb vákuumot hagy maga után.

Az összes fejezet történetében egy közös van: a főszerep a nőké. A női kiszolgáltatottság és a kőkemény kitartás, utolsó vérig küzdés került előtérbe. Miért ide helyezte a hangsúlyt? A Jelmezbál, ha nem is anya-, de „nőregény”?

Nekem már a Mellettem elférsz megírásakor is volt egy ilyen ingerem, mert már itt is éreztem, hogy Juszti mama az igazi főszereplő, ő a központi bolygó, afféle jiddise máme, már ami a szerepkört illeti. Egy asszony, aki bölcsebb, higgadtabb és fegyelmezettebb, mint a férfiak, a teherbíró képessége is nagyobb, és tud szintetizálni. Kibékít, összehoz generációkat. Az én mamám tényleg ilyen volt, ő nem csak az én példaképem a családban. Neki köszönhetjük azt is, hogy az unokatestvéreimmel újra közel kerültünk egymáshoz. Igyekszünk úgy élni, hogy neki, onnan fentről tessen.

A könyv néhány szereplője elvándorol a jól belakott Viharsarokból. Budapesten folytatják életüket, de egyikük sem érzi komfortosan magát az új közegben. Saját élmény?

Augusztus 20-án volt tíz éve, hogy Pestre költöztem. Nagyon sok minden változott azóta, de egyébként is változott volna. A harminc és a negyven között nagyon nagy a távolság, valahogy nem tízévnyinek tűnik. Én sok mindenben jól működöm, megtaláltam magam itt, persze sok mindenre nincs megoldásom. De lehet, hogy van olyan, amire nem is létezik.

Nem lehetnek kétféle gyökereim, csak a saját identitásommal, származásommal tudok gazdálkodni.

Bár úgy tűnik, a Jelmezbál sem előzménye, sem pedig folytatása az előző könyveinek, mégis felbukkannak ismerős szereplők, például Szoloványi Vera, aki a Mellettem elférsz egyik jelenetében tűnik fel. Azaz mégiscsak összeköti a könyveit?

Sőt, a fő helyszín, a Károlyi-kastély az Isten hozott fő helyszíne is, hiszen abból lesz a nevelőotthon, és a régi regény főszereplője ott van a tablón. De ez már így volt a Mellettem elférsz és a Megyek utánad esetében is. Lassan, de biztosan egy közös regényuniverzum épül, ahol minden bolygó, már bocsánat az allegóriáért, egy-egy könyv, vagyis önállóan is értelmezhetőek. Aki jön utánam, velem tart olvasóként, annak egyre több saját színe, viszonya is lesz.

Amikor megjelenik a kötet, amin dolgozott, kiüresedik, és béke van, vagy rögtön foglalkoztatja a következő téma?

Mostanában, már a harmadik regény óta úgy megy, hogy olyankor elvállalok egy színházi munkát. Csak egyet. A Megyek utánad megjelenését követően a Vígszínháznak dolgoztam Dés Lászlóval és Geszti Péterrel, Radnóti Zsuzsával és Marton Lászlóval A Pál utcai fiúkon. Nagyszerű csapat, szép élmény volt. Most egy jóval kisebb magánprodukcióban veszek részt, kétszemélyes zenés darabot írunk Hrutka Robival. Ez egy egészen másfajta kihívás, most ez esik jól.

Már utalt rá, hogy a Jelmezbál párhuzamos regényét tervezi – spoilerezne egy kicsit olvasóink kedvéért?

Sajnos nem tudok sokat elárulni, mert én sem tudom, hogy lesz. Formát, nyelvet, világot keresek, addig homály van bennem és sötétség.

Hogy viseli az egyre nagyobb népszerűséggel járó elvárásokat?

Az utcán, metrón, piacon nincs gondom, úgy élek, mint tíz éve, busszal járok, és ugyanazok a barátaim, akik voltak. Inkább a közösségi térben nehéz boldogulni. Nagyon sokan szeretnék megíratni az életüket, figyelemre, jó szóra vágynak, szavalóversenyek és véradások, iskolai órák és iskolaújságok, „csak olvassam el” – nem is sorolom. Inkább úgy közelíteném meg, hogy a civil Magyarország nagyon magára van hagyva, és minden közösség, iskola, kórház, nyugdíjas magyartanár úgy boldogul, ahogy tud. Ezt szerintem mindenki megérzi, nem kell hozzá viszonylag ismertnek sem lenni, tehát mindenkire jóval több terhet ró.

Majdnem másfél évtized telt el A nyugalom és A vége című regények megjelenése között. Mi tartott eddig?

Sok oka volt. A legrégebbi szövegrész 2002-ből, Krétáról származik, ott kezdtem el írni a regényt. Ami igazából csak azért érdekes, mert majd’ másfél évtizeddel később egy másik szigeten, Jáván fejeztem be. Pontosabban ott lett meg a nagyobbik része. 2006-ban, apám halála után sok minden megváltozott – bennem is, a szövegben is. Amikor elmentem Jávára, még fogalmam sem volt róla, hogy tudok-e ott majd dolgozni. Előtte egy évig Berlinben éltem, elvileg ott is befejezhettem volna, végtére is ezért kaptam az ösztöndíjam. Dolgoztam is, de inkább csak a papírkosár telt a régebbi részekkel, nagyon keveset haladtam előre. Az első jávai esztendőm kétségtelenül fontos szerepet játszott abban, hogy a szöveg végére értem, de nem szeretném ezt túlmisztifikálni, Békásmegyeren is lehet írni. Ez sokkal inkább azon múlik, hogy mi van belül, sem mint azon, hogy mit látok, ha kinézek az ablakon. Jáván sem csak az történik, hogy a napi posta nem ér utol. Ott is el kell menni a piacra bevásárolni, ott is megbetegszik az ember, ott is be tudnak porosodni a hétköznapok.

Az viszont tény, hogy ott egyszerűen másképpen múlik az idő. Azaz más az időhöz való viszony. Sokkal archaikusabb, mint amiben itthon élünk.

Meg az a 12 000 km távolság is elég erős legitimációt ad arra vonatkozólag, miért csak hetente egyszer nézek rá a postámra, vagy miért csak egy hónap múlva válaszolok az e-mailekre. Ezt itthon lehetetlen megtenni. Nekem legalábbis nem megy, lelkiismeret-furdalásom, vagy inkább szégyenérzetem van már attól is, ha egy nap késéssel válaszolok valakinek. Ott az e-mailt úgy kezelem, mint egy klasszikus levelet, amit ha meghoz a posta, elolvasok, napokig gondolkodom a válaszon, végül megírom, párszor átjavítom, aztán elküldöm. Ez pedig idő. Sokkal több idő, mint amit itthon ma rászánhat az ember. Igaz, semmivel sem több, mint amennyit hajdan, pár évtizede még itthon is rászánt. De az ottlétnek is megvannak az árnyoldalai. Például, hogy nem térhetek vissza ugyanabba a házba, ahol előző alkalommal éltem. Ez azért megnehezíti az ottlétet.

Az itthoni létnek van egyfajta kontinuitása, amiből ha kilép az ember, többé-kevésbé ugyanabba lép vissza, amikor hazajön. Ez ott fel sem merül.

Azok az esztendők, amelyeket ott töltök, kis, kerek zárt életek egy nagy életen belül. Nyilván van érintkezési pontjuk, ahogy két gömbnek is lehet érintkezési pontja, de Jáva mindig egy nagyon határozott újrakezdés szinte minden szempontból. Ott rengeteget változik a világ egy év alatt is. Nem ugyanazok az emberek, nem ugyanaz az otthon, tulajdonképpen nem is ugyanaz a város. Amikor másodszor visszamentem, döbbenettel néztem, hogy Budapest a rendszerváltás után pár év alatt nem változott annyit, mint Yogyakarta egy esztendő alatt.

Miért megy mégis vissza?

Jáván a kívülálló életét élem. Nyilván kialakulnak különböző viszonyok, de a nagy egésznek ott soha nem leszek, és nem is lehetek úgy részese, mint a saját kultúrámban. Ott egy vadidegen fehér ember vagyok, ennek az összes pozitív és negatív hozadékával együtt.

Ez a fajta kívülállóság viszont elég nagy szabadságérzetet ad, nem úgy, mint amikor a saját társadalmában válik kívülállóvá az ember.

Jáván meg tudod tapasztalni azt az elementáris szabadságot, aminek itt, ebben a nyugati, demokratikus, liberális, felvilágosult, zsidó-keresztény kultúrában már nyoma sincs. Utoljára talán gyerekkorban tapasztalhatjuk meg. Már-már valószínűtlen jólétben élünk, agyonbiztosítva, hogy senkinek semmi baja ne essék, ami nagyon szép és fontos dolog, csak közben nem vesszük észre, hogy milyen irgalmatlanul magas árat fizetünk érte. A lét spontaneitása, természetessége nagyjából mindenestül odaveszett. Ott ez még megvan. Annak ellenére megvan, hogy egy jávai fiatal is ugyanúgy két telefonon nyomatja egyszerre a Facebookot és az Instagramot. Ennek ellenére ott nem hagyományőrzés van, hanem élő hagyomány. A hagyományőrzés a múzeum. Az élő hagyomány a napi valóság. Ez a kettő ég és föld. Természetesen annak a létnek is megvannak az igen sötét árnyoldalai, különösen a saját normáink felől nézvést.

El tudom képzelni, hogy sok nyugati kultúrájú ember számára talán irritáló, elviselhetetlen lenne az egó ilyen szintű háttérbe szorulása a közösségi léttel szemben.

Vagy, hogy idegenként bizonyos közösségi normákat rögtön fel kell ismernem, és azokat respektálnom kell. De ennek azért nem kellene annyira nehéz dolognak lennie, különösen, mivel mi is ugyanezt várjuk el, ha valaki egy másik kultúrából bekopogtat a miénkbe. Valljuk be, nem biztos, hogy összedől a világ, ha nem megyek bikiniben a strandra egy olyan helyen, ahol a helyi nők hosszú farmernadrágban és pólóban fürödnek az óceánban, vagy nem megyek rövid szoknyában egy mecsetbe. Csak hát ott is zajlik egyfajta radikalizálódás. A kérdés pedig mindig az, hogy a mienkétől különböző értékrendekre mennyire agresszív a válaszunk. Hogyha ezt az oldalát nézem, akkor csak abban lehetek biztos, hogy most, augusztus 24-én visszamegyek, de nincs honnan tudnom, hogy két-három esztendő múlva is visszamegyek-e majd. Hiszen azért megyek, mert ott még megtalálok valamit, amit itthon nem. Hogyha azt már nem találom meg, akkor minek.

Nem érezte magán a nyomást A vége megjelenésével kapcsolatban? Nem sürgették?

Persze, volt presszió, de ez önmagában se nem jó, se nem rossz. Az a kérdés, hogy miként éli meg az ember. A presszió lehet ösztönző, inspiratív is, de ugyanez lehet fojtogató, kétségbeejtő – ez mindig attól függ, hogy én magam milyen állapotban vagyok. Nyilván nem azért ír az ember regényt, mert elvárják tőle, de hogyha éppen megy a munka, akkor a külső nyomás még segíthet is.

Amikor viszont nem megy a munka, akkor ennél a pressziónál nincs fullasztóbb. Olyankor köszönöm szépen, de inkább ne várjon tőlem senki semmit.

Katartikus volt, amikor letette, és azt mondta, hogy kész?

Megkönnyebbülés volt elkészülni ezzel a kötettel, de pont a munka végét nem nevezném katartikusnak. Inkább egy rövid ideig tartó, majdnem levitáló állapotnak, mint amikor az emberről egy tíztonnás betonkockát leemelnek, és úgy érzi, emelkedett a talajtól. De ez inkább csak percekben, esetleg órákban mérhető állapot. A munka közbeni katarzis a munka része. Ami érzelmileg nem történik meg velem írás közben, az nem valószínű, hogy meg tud történni az olvasóval olvasás közben. Az egészen biztos, hogy nem ugyanúgy áll fel az ember az íróasztaltól, mint ahogy leült.

Mi történik, amikor feláll az asztaltól? Mennyire nehéz visszahelyezkednie a történetbe? Segít az, hogy a főszereplő Szabad András és az ön élete között meglehetősen sok azonosság van?

Amikor tényleg megy a munka, akkor nyakig benne vagyok egy szövegben, akár napi 24 órában. De ha valami kizökkent, néha hetekig vagy hónapokig tarthat a visszaút, amíg sikerül újra olyan állapotba kerülnöm, amiben tényleges jelentése van a mondatoknak. Vannak, akik ezt tudják stimulálni, én nem. Lehetek szorgalmas, dönthetek úgy, hogy márpedig ott ülök napi öt órát a szöveg előtt, de igazából semmi értelme.

Az, hogy sok közös pont van a főszereplő élete és az én életem között, nem segít a visszazökkenésben, mert nem ez a lényeg, hanem a közös ponthoz való viszony.

A közös pontok a motívumok, a történetfoszlányok, a helyzetek, a mondatok. De nem ezek számítanak, hanem a hozzájuk való érzelmi viszony. Hogy milyen nem közös pontok tudnak megszületni belőlük. Az összes közös pont ellenére A vége ugyanúgy, mint minden más, amit az életben írtam, istenigazából nem tekinthető autobiográf szövegnek. Irodalmi szövegek, attól függetlenül, hogy mennyi találkozási pont van a személyessel.

Szabad András mindig ugyanarra a pontra tér vissza, és onnan indul el újra, ahol megtörik az élete. Képtelenek vagyunk megemészteni, feldolgozni a múltunkat?

Nagyon óvakodnék attól, hogy bármit is, amit leírok, általános érvényűnek tekintsek. Persze, ettől még tudjuk, hogy vannak általános érvényű dolgok. Vagy legalábbis olyasmik, amik az esetek nagy részében így zajlanak. Az például kétségtelen, hogy hét év után apám kiszabadult a börtönből, de az is igaz, hogy valamilyen módon ott maradt egész életében. Attól a ponttól kezdve nagyon kevés olyan érdembeli történése volt az életének, ami ne annak függvényében történt volna, amire ne hatott volna ki a hét börtönév. Bár ez egy nagyon személyes családi példa, tudjuk, hogy az esetek nagy részében ez így működik.

Minél érzékenyebb életszakaszban történik hasonló trauma az emberrel, annál nagyobb nyomatékkal tud jelen lenni a későbbiekben is.

Ha felismertünk egy otthonról hozott mintázatot, és tudjuk, hogy az mennyire nem jó, foggal-körömmel küzdünk ellene, próbáljuk az ellenkezőjét továbbadni a gyerekeinknek. Aztán a végén azon kapjuk magunkat, hogy a végeredmény ugyanaz lett. Ezt a saját bőrömön meg a gyerekeim bőrén tapasztaltam.

Szabad András sokszor „kőbe vési” az igazát, szinte kinyilatkoztat. Ugyanakkor, ha kicsit más perspektívából nézzük a történetet, egy másik igazság is pont annyira érvényes lehet. Ennyiféle valóság létezik?

A kettő nem zárja ki egymást. De külön kell választani a valóságot az igazságtól. Minél individualistább lett a nyugati világ, annál erősebb lett az elv, miszerint ahány ember, annyi igazság, annyi interpretálása a tapasztalati valóságnak. Ami kétségtelenül igaz, csak azt hiszem, itt is sikerült átbillennünk a ló túloldalára. Az, hogy valamit én hogyan élek meg, mérhetetlenül szubjektív. Azt viszont, hogy az a valami önmagában valóságként létezik-e vagy nem létezik, az én szubjektív interpretációmra hivatkozva nem nagyon lehet kétségbe vonni. A legbanálisabb példa: nehéz lenne arról vitát folytatni, hogy van-e itt két pohár az asztalon, mert van. Az viszont, hogy ezt ön hogyan éli meg, és én hogy élem meg, bizony lehet nagyon különböző. De arról nem nyithatunk vitát, hogy van-e két pohár az asztalon. A diskurzusok nagy része pedig már itt el szokott taknyolni. Már a pohár puszta léte is megkérdőjeleződik. Az, hogy e két pohár léte önnek jó és nekem rossz, vagy fordítva, egy más kérdés.

A mi életünket nagyrészt a szubjektív interpretációink határozzák meg. Sajnos a társadalmi vitáktól a párkapcsolati vitákig szinte minden diskurzus így működik. És ebben nagy „segítségünkre” van a szelektív emlékezet is.

A nyugalmat anyaregényként, A végét aparegényként emlegetik, ráadásul szerkezetileg nagyon hasonlítanak egy fotóalbumra. Mit gondol a skatulyákról?

Igen, a fotóalbumaimnak hasonló a szerkezete, mint a regényeimnek, de ennek a kulcsa valójában nagyon egyszerű. Nem a regény olyan, mint egy fotóalbum, és nem a fotóalbum olyan, mint egy regény, hanem ketten együtt olyanok, mint amilyen alapvetően az ember gondolkodása: feltételesen szabad asszociációkban gondolkodunk, és ennek a struktúrájára épül valamilyen módon mindkettő. Megbolondulnék, ha úgy kellene regényt írnom, ahogy jó pár irodalmár szerint írom őket. És egészen biztosan nem is működne. Az, ami kívülről nézve egy hosszas számításokkal pontosan megkonstruált világnak tűnik, istenigazából nem más, mint a legsimább gondolkodási folyamatra való hagyatkozás. Ahogy erről eszembe jut ez, arról eszembe jut az, onnan visszacsatolok ide, mert abból a távolságból még normálisan eszembe juthat, de húsz oldallal később már nem tudnék visszacsatolni stb. Ez egy ösztön. Nem vagyok zenész, de azt gondolom, hogy a zenei improvizáció is valahogy így működik. Annak is megvan a maga nagyon pontos szabályrendszere, és elképesztően sokat kell tanulni ahhoz, hogy az ember jól tudjon improvizálni, de közben mégis ezt a fajta szabadságot teremti meg ezzel a tudással.

Egyrészt semmi értelme a skatulyáknak, mert azokon minden túlnő. Másrészt van értelme a skatulyáknak, mert azok nélkül nehezen tudnánk tájékozódni.

Az emberi gondolkodás mikéntje rákényszerít minket egyfajta féligazságokra épülő struktúrákra, és akkor vagyunk igazán nagy bajban, amikor rádöbbenünk, hogy valamit rossz skatulyába tettünk, vagy át kellene komponálni az egészet. Az összes kánonváltás is erről szól valamilyen módon. Én se örülök neki nyilván, de józan ésszel be kell látnom a szükségességüket. Be kell látni azt is, hogy aki egyszer valamit betett egy skatulyába, attól kezdve nagy bajban van. Sokkal egyszerűbb egy üres fiókba bedobni valamit, mint egy teli szekreterben újféle rendet rakni.

Nagyon meglepett a könyv befejezése, tökéletesen átértelmezi az addig olvasottak jó részét, beleértve a címet is.

Nem emlékszem pontosan, mikortól kezdve tudtam, hogy ez lesz A vége befejezése, de már nagyon régen eldőlt. Lehet, hogy dilettáns és irodalmon kívüli szempontot fogok mondani, de nem egyszer tapasztaltam meg, hogy a szövegeim önbeteljesítő jóslatként működnek.

A nyugalom esetében is volt példa arra, hogy néhány dolog, ami szerepel a regényben, évekkel később bekövetkezett. Ezért ma már ezerszer meggondolom, hogy mit írok le.

Amikor elkezdtem írni a regényt, még egészen más lett volna a befejezése, de pont az említett tapasztalatok miatt kénytelen voltam változtatni rajta. Lehet ezt sima félelemnek, gyávaságnak is nevezni, de ettől még ez a valóság.

Idén jelent meg A szigeteken című fotóalbuma. A könyvben szereplő fotók 2014–2017 között készültek Jáván. Mi a nehezebb, egy jó szöveget írni, vagy egy jó fotográfiát készíteni?

Ha válaszolnék erre a kérdésre, az az összehasonlíthatatlan dolgok összehasonlítására tett kísérlet lenne. Soha az életben nem fogom megtudni, hogyan dolgoznék fotográfusként abban az esetben, ha nem írnék. Íróként arra lettem dresszírozva, hogy nagyobb egységeket lássak, így fotográfusként sem tudom csak és kizárólag az egyes képet nézni. A fénykép viszont mindig csak apró, kiragadott részlete az egésznek, bármilyen nagylátószögű optikát is használunk. Ez bizonyára rányomja a bélyegét a szövegeimre is. Számtalanszor előfordult már mondjuk egy kiállítás vagy egy album szerkesztésénél, hogy nagyon jó képről kellett lemondani, mert nem volt helye a történetben. És megfordítva, olyan kép is bekerült, amelyet önmagában, kiragadva az egészből nem éreztem különösebben erősnek, mégis felhasználtam, mert nyilvánvaló volt, hogy ott van a helye. Ahogy egy regény nem a legjobb mondatok gyűjteménye, ugyanúgy egy fotóalbum sem a legjobb fotográfiák gyűjteménye.

Mindkettő egy rendszer, egy világ, aminek megvan a hullámzása, megvannak a magaslatai, adott esetben a mélységei minden értelemben, akár még minőségileg is.

De az a rendszer csak úgy, azokkal a hiányosságokkal együtt ad ki egy hiteles, kerek egészet. Az egyes képet elkészíteni lehet, hogy könnyebb, mint az egyes mondatokat megírni. Viszont akkor, amikor ezt a nagyobb egységet nézem, ott már nem biztos, hogy ennyire eltolódik a mérleg. Az biztos, hogy számomra mint fotográfus számára a fényképezés aktusa nem ugyanazt jelenti, mint egy olyan ember számára, aki csak és kizárólag képben gondolkozik. Tudjuk, hogy a fényképezés kívülállást jelent. Ott van a tőlem független esemény, én pedig hátul, a fényképezőgép mögött. Ez egy távolságtartó magatartás. Azonban én ezt legfeljebb tudom, de nem így élem meg. Mert lássuk be, az írásnál magányosabb tevékenységet elég nehéz elképzelni. Engem a fotográfia összeköt az élettel. Akár azt is mondhatom, hogy onnan a sarokból, az íróasztal mellől kivisz az életbe. Ott már nem azt élem meg, hogy távolságot tartok a világ dolgaitól, kényelmesen ránézek, és a saját esztétikai normáim és képességeim szerint elkészítem a képet, hanem azt, hogy az íróasztalomhoz képest egyáltalán kapcsolatba kerültem a pillanatnyi valósággal. Ez pedig egy teljesen más aspektus.

Nemsokára újra elutazik. Mik a tervek? Fényképezni fog? Vagy írni? Vagy csak egy kicsit kívülállni?

Készül egy rövid kötet, leginkább esszétöredékek, naplófecnik a fotográfiáról, azt szeretném befejezni. Meg persze fényképezni fogok. Aztán hazahozom, hiszen hiába ott születik, elsősorban ide tartozik a kép is, a szöveg is – bármennyire is megpróbálják elvenni az ember kedvét az idetartozástól.

49 novella egy kötetben. Azt mondta, van köztük olyan, amit több mint húsz éve írt. Miért érezte fontosnak ezeket is beilleszteni a kötetbe?

A legkorábbi novella az Egy régi nő. Korábban nem ez volt a címe, mert minimális mértékben átírtam; ez az egyetlen írás, ami nem a mában játszódik, mégis beválogattam a könyvbe, mert ugyanazzal a problémával foglalkozik, mint a többi novella: a kiszolgáltatottsággal, az elhallgatással és a fojtott agresszióval. Nagyon régóta írok prózát, de a könyv legnagyobb részét végül akkor írtam meg, amikor irodalmi és hetilapok kértek tőlem szöveget – itt a tragikus aktualitása miatt szomorúan kell megemlékeznem a közelmúltban elhunyt Mező Ferenc szerkesztőről, aki mindig biztatott, és teret adott mindenféle prózai kísérletemnek.

Az elmúlt húsz évben miben változott a véleménye a nő-férfi játsz­mákról?

A magam életét tekintve nem sokat, hiszen én idestova harminc éve ugyanazzal az emberrel élek és vitatkozom. Ami a többieket illeti: kívülről nézve olyan átlátszó és olyan egyszerű minden, csupa közhelyes szituáció – csak ne kelljen belülről átélni, mert akkor megoldhatatlanul kusza az egész.

A játszmaelmélet megjelenése azért valamennyit segített a kibogozásában, mert ha felismerjük a szerepeket, és nyíltan kimondjuk a problémát, akkor talán közelebb jutunk a megoldáshoz.

A nők pozíciója, a nagyvárosokban legalábbis, sokat javult az elmúlt száz évben, de az elvárások sajnos ugyanolyanok: egy nő legyen kedves, megértő és türelmes, mert különben nem tekintik nőnek. Épp most kaptam egy nagyon kedves, meleg hangú levelet, amelyben arról ír nekem egy férfi, hogy a kortárs írónőket – rajtam kívül persze… – csak „anatómiailag tartja nőnek”. Jószándékkal írta, de én nagyon megütődtem, érdekes lenne erről elbeszélgetni vele, hogy mit vár el egy nőtől, és mi az, amiben én nem olyan vagyok. Talán az, hogy sokat mosolygok, és ez elveszi a szavaim élét? Néha szükség van az éles szavakra. Nem a sértésre és a sértődésre, hanem arra, hogy rávilágítsunk egy problémára. Vajon meddig tarthatóak a játszmák? Meddig lehet kedves az ember? Mennyi elfojtással vagy haraggal jár, ha egy nő tapintatból vagy szimpla gyávaságból és lustaságból nem mondja mindig ki, amit gondol? Én úgy érzem, keményebb lettem, de látom, hogy még mindig nem vagyok elég edzett, mert már vagy még nem megyek bele végtelen vitákba.

Mi hozta ezt a változást? Folyamatos önismereti tréningezés? Vagy az anyaság?

Leginkább az, hogy telik velem az idő, és úgy érzem, hogy most már nem akarom mindenkivel külön-külön megértetni a véleményemet. Írni akarok, nem dumálni, azt szeretném leginkább, hogy hagyjanak dolgozni. Az anyaság persze éppen az időt szabdalja szét, de egy pillanatig nem bántam meg, életemben a legtöbbet a gyermekeimtől tanultam. Magamról is, róluk is, a házasságról is.

Mennyire lehet őszinte? Nem fájdalmas egy ekkora kitárulkozás?

Fájdalmas, persze. Az ember teljes lényével adja át magát a másiknak, illetve a családban egyenként mindenkinek, miközben épp a léte lényegét, a munkáját nem tudja elvégezni. Az a szerencse az én munkámmal, hogy a tapasztalataimból élek – mindent bekebelezek és felhasználok. Az anyaságot is, de nem elsősorban mint saját élethelyzetet, hanem mint emberi állapotot. Az őszinteség kutya kötelességem, a családommal szemben is. Amiről nem tudok írni, ami „nagyon fáj, nem megy”, arról inkább nem írok. A boldogságról viszont igen (versben elsősorban), és ez még nagyobb bátorságot követel, mint a szokásos témák. Soha annyian nem ugrottak a torkomnak, soha olyan indulattal nem vádoltak hazugsággal, mint amikor arról írtam, hogy milyen fényes az örömöm sokszor. A kontrasztot is megmutatom persze – a szín a háttértől világít igazán, nem önmagában. De ha már élünk, örülnünk is tudni kell. Muszáj. Tartozunk ennyivel. (Halál a hála, írtam valahol.)

Nagyon kemény, vad, lüktető novellák születtek. Honnan ez az indulat?

Azt szoktam mondani, hogy a Törésteszt a harag könyve. A forrása pedig a korábban említett kiszolgáltatottság, és női részről a hallgatás évezredes kényszere. Még száz évvel ezelőtt sem vették komolyan, ha egy nő nyíltan elmondta, ami bántja. Sőt, még ötven évvel ezelőtt is nagy gyakorlatuk volt a nőknek az elhallgatásban (értve ezalatt a titkokat is, meg azt is, hogy befogják, amikor rájuk szólnak). Talán éppen azért agresszívabb sokszor a friss női megszólalás, mert olyan sokáig kellett visszafojtani a könnyeket, hogy méreg lett belőle, megmérgeződtünk. Érdemes elolvasni ebben a tárgyban Virginia Woolf vagy Szabó Magda írásait – de ők nemcsak az agresszióról beszélnek, hanem leginkább a szabadságról. Én is arról akarok beszélni, hogy élet-halál kérdése, hogy szabadok legyünk. Ha egy párkapcsolat vagy egy szülő-gyermek viszony aránytalan, akkor abban megszűnik a szabadság, és egyre fokozódik, akár az őrületig a frusztráció és a harag. Érvényes ez persze sokkal nagyobb léptékben is, akár az országok, népek, kontinensek viszonyára.

Miért tartja fontosnak a „trauma beszédet”?

Hogy ne tudják befogni a szánkat.

Nem szabad némán tűrni az erőszakot, mert akkor nemcsak tovább folyik, de tovább is hagyományozódik, éppen az áldozatok keserűsége, kiszolgáltatottsága, legyőzöttség-tudatból fakadó haragja által.

A trauma sebet jelent, a seb pedig soha nem gyógyul meg teljesen, ha eltakarják, és nem engedik levegőhöz jutni.

A béke is szerepet játszik a könyvben. A Csipke című novellában a nő azzal ünnepeli 25. házassági évfordulóját, hogy menyasszonyi ruhát próbál, majd este derűsen fogadja a férjét, aki elfeledkezett az ünnepről. Itt úgy tűnik, van az a pont, hogy az ember felülről nézi a nagy férfi-nő meccset, és elengedi. Van olyan, hogy a játszmának vége?

Igen, az elengedés kulcsszó. Nem szabad megvárni, amíg elfertőződnek a fájdalmaink. Ebben a novellában azért van némi keserűség is, mert a nő nem tudja, és talán már nem is akarja elmondani a férjének, hogy mire vágyik, hanem titokban tartja egy nagyon fontos részét az életének. Ha elmondaná, és együtt nevetnének, az lenne az igazi. A novella ezt a lehetőséget is meghagyja azért. Szerintem is szeretik egymást, és ez a nő tudja, hogy a saját elvárásaival nem szabad megnyomorítania egy másik ember életét (is).

A versíráshoz képest mi a nehézség és a könnyebbség a novellaírásban?

Hiába tudok, öreg róka lévén, szinte akármikor és akármiről (költőversenyen, mondjuk) legyártani például egy tisztességes szonettet, a vers azért mindig nehezebb lesz számomra, mert ott a saját bőrömet viszem a vásárra. A novella, bármennyire is érintse a saját tapasztalataimat, vágyaimat vagy titkaimat, mindig fikció marad, a mások élete, amit őnekik kell megoldaniuk. Én csak leírom, ők viszont megélik. Soha nem írok le senkit egy az egyben, a karaktereim kitaláltak, de az életük, ahogy rendre megtudom az olvasóimtól, mindig összeér valakinek az aktuális bajával vagy örömével. Ez így van jól. A prózának nem az a feladata, mint a versnek – nem énekli-mondja-fájja az ember, hanem elolvassa és elgondolkozik rajta.

Tervez hosszabb lélegzetvételű könyvet, esetleg egy regényt, vagy visszatér a versekhez?

Nagyjából készen vagyok egy verseskötet anyagával, és gyűlnek az új novellák is, de a legnagyobb vágyam és célom tényleg a regényírás, mert az évek során négy regénytervem maradt félbe-szerbe határidős munkák miatt. Gazdálkodnom kell az erőmmel ezután. Megtanulok lassan nemet mondani, hogy legyen rá időm, és attól kezdve leginkább rajtam múlik. Írni fogok tovább.

Manőverek és spekulációk

Móra Ferenc A sakk-báró című írását olvasva két dolgot azonnal észrevehetünk. Egyrészt azt, hogy ez a szöveg ma nehezen találna magának kiadót, hiszen az első mondatában lezsidózza, a másodikban lenácizza főszereplőjét, Kolisch Ignácot. „Kolisch Ignácnak hívták, magyar ember volt, pozsonyi születésű, s bár efelül nem tudok biztosat, azt sejtem, szombaton tartotta a vasárnapot. Az ilyesmiért ugyan a hatvanas években még nem verték meg az embert, de azért mégse látszott valószínűnek, hogy a Náci karriert csináljon, mert akármibe kapott, semmiben sem szolgált neki a szerencse.”

Másrészt azt, hogy Móra, a nagy mesemondó megint milyen furcsaságokat talál ki: léha, kávéházi ingyenélő, és sakkbajnoknak képzeli magát, aki aztán Rothschild barátja lesz, végül maga is meggazdagszik, és báróként hal meg? Ilyet csak a pesti kávéházakban találnak ki, zárás előtt, csúnyán elázva.

De ami igazán meglepő, hogy Móra ezúttal nem talált ki semmit, csak lejegyezte a legvalószínűtlenebb, mégis igaz sztorit, ami magyar sakkozóval megtörténhetett.

Kolisch Ignác szegény zsidó családból származott, így aztán pénzt nem, csak nyelvismeretet és tudásszomjat vitt magával otthonról, amikor az akkori fiatal sakkozókhoz hasonlóan bejárta Európát. Bécsi, párizsi és londoni kávéházakban játszott, hamar kiderült, hogy tudása messze felülmúlja a kávéházi szintet. Bécsben egy darabig sakk témájú cikkeket is ír, ezzel is fejleszti elméleti felkészültségét. Az 1860-as évek elején komolyabb versenyeken és párosmérkőzéseken teszteli tudását, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Kalandos úton eljut Oroszországba: gróf Grigorij Kuseljov-Bezborodko, a pétervári társasági élet egyik fő alakja Angliában jártakor (éppen meglátogatta Alekszandr Herzent, az emigrációban dolgozó filozófus-írót) felfogadta személyi titkárának, hogy segítse az orosz sakkozók fejlődését. Kuseljov-Bezborodkónak, aki maga is egész jó sakkozó (de nem ezért mintázza később Dosztojevszkij részben róla a Félkegyelmű Miskin hercegét), imponál a fiatal magyar nyelvtudása és impulzív társasági megjelenése. Kolisch 1862-ben jut el Szentpétervárra, ott több orosz sakkozóval megmérkőzik, segít beindítani az első orosz sakkújságot – és csak homályos elképzelései vannak arról, hogy a hirtelen felfutó pétervári sakk klubélet igazából álca a politikai társaságok összejöveteleihez.

Kolisch Ignác – Ilja Sumov

Szentpétervár, 1862

Evans-csel (C51)

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Fc5 4. b4 Fxb4 5. c3 Fc5 6. O-O d6 7. d4 exd4 8. cxd4 Fb6 9. d5 Vf6 (Az Evans-csel alapgondolata az, hogy a b gyalog beáldozásával világos erős centrumot építhet, majd a gyorsabban mozgásba hozható könnyűtisztek segítségével támadásba lendül. 9. d5 lépés is ebbe a stratégiai elképzelésbe illeszkedik. Sötét 9. … Ha5 nem túl szép, de hasznos lépéssel zökkentheti ki világost terve megvalósításából, ahogyan pl. ez Anderssen és Bird 1873-as bécsi partijában történt, ahol később a két játékosra jellemző áldozatviharok után Bird nyert sötéttel. Sumov, a fiatal orosz más utat választ, egy erőteljes támadásban véli megtalálni az ellenszert: bástyát akar nyerni. Mint egy orosz regényben, vágya teljesül, ezért boldogtalan marad.)

10.dxc6 Vxa1 11. Vb3 Vf6 12. e5 dxe5 (Világos marad az eredeti elképzelésnél, középen támad, miközben sötét minőség­előnye a sarkokban porosodik tehetetlenül.) 13. Be1 bxc6 14. Fg5 Vd6 15. Hxe5 Fe6 16. Hxf7 Kxf7 17. Bxe6 (A két futó és a kötések mögül kikandikáló mattfenyegetések eldöntik a csatát.) 17. … Fxf2+ 18. Kxf2 Vd4+ 19. Kf1 Kf8 20. Va3+ c5 21. Vf3 1–0

Az orosz kalandot követő csendesebb évekről írja Móra azt, hogy kezdett beleszürkülni a kávéházi életbe: „Leginkább a Velence-kávéházban leste a jó szerencsét reggeltől estig, s ha más publikumot nem talált, a pincérnek sírdogálta el, hogy ő a világon a legügyefogyottabb ember, mert őt mindenki becsapja.” 1867-ben még egyszer, utoljára megrázza magát, és – Móra szerint Erkel Ferenc és a pesti sakkbarátok támogatásából – elindul a párizsi világkiállításhoz kapcsolódó, erős és komoly díjazással járó versenyen, amit olyan nagyságok, mint az ekkor még osztrák színekben induló Steinitz, a lengyel Winawer, vagy a világhírű rejtvénykészítő, Sam Loyd előtt nyer meg fölényesen. Ennek köszönhetően 1867-ben ő a világ legerősebb sakkozója, a Chessmetrics 2755-re értékeli utólagos számítással az Élő-számát.

Wilhelm Steinitz – Kolisch Ignác

Párizs, 1867

Királycsel (C38)

1. e4 e5 2. f4 exf4 3. Hf3 g5 4. Fc4 Fg7 5. O-O d6 6. d4 h6 7. g3 g4 8. He1 f3 9. c3 He7 10. h3 h5 11. Hxf3 gxf3 12. Vxf3

12.Fxh3 (Na, ehhez kell igazán tökösnek lenni. Szemben ül a világ legjobb játékosa, nincs egy éve, hogy Anderssent legyőzve felült a sakktrónusra. Steinitz éppen huszárt áldozott, hogy vezérrel fenyegessen beütni f7-re, és szétcsapja a királyállást. És erre mit csinál Kolisch? Hagyja, hadd jöjjön! Inkább elmegy az anyagért. 12. … f6 egyébként jobb lépés lett volna: bár 13. e5 dxe5 14. dxe5 Hd7 után sötét állása elég zártnak tűnik, de tisztelőnnyel a birtokunkban lehetünk nyugodtan zárkózottak. Kolisch választása lehetővé teszi, hogy végjátékban oktathassa a világbajnokot.) 13. Vxf7+ Kd7 14. Vxg7 Fxf1 15. Fxf1 Vg8 16. Fh3+ Kd8 17.Vxg8+ Bxg8 18. Ff4 (Könnyűtiszt + gyalog a bástya ellen, ráadásul aktív futópár a fejletlen huszárok ellen, világos nem jött ki erősebben a nagy adok-kapokból, de simán tarthatónak tűnik.) 18. … Hd7 19. Ha3 Hf6 20. Fe6 Bg6 21. Be1 h4 22. e5 Hh5 23. exd6 Hxf4 24. dxe7+ Ke8 25. Ff5 Bxg3+ 26. Kh1 Hd5 27. Hb5 (Oda a futópár, lassan a gyalogelőnynek is búcsút inthet világos. Itt léphetett volna erősebbet, 27. Be4 Hxe7 27. Bxh4 után az alapsori fenyegetések játékban tarthatták volna. De a sakk-bástya villa igézete erősebbnek bizonyult a szolid gyalogelőny-megtartó lépésnél.) 27. …a6 28. Fe4 axb5 29. Fxd5 c6 30. Fg2 Bg7 31. d5 Bxe7 32. Bf1 cxd5 33. Fxd5 Bd8 34. c4 bxc4 35. Fxc4 Bd2 36. b4 Be4 37. Ff7+ Ke7 38. Fb3 (Persze, fontos a gyalog védelme, de talán a matt ellen is kellene valamit tenni. Még pár lépés, és Steinitz meg is teszi, amit ilyenkor kell: feladja.) 38. …Bee2 39. Ba1 Bh2+ 40. Kg1 Bdg2+ 41. Kf1 h3 0–1

Kolisch ezután felhagyott a versenyszerű sakkozással, a következő évtizedben stratégiai és taktikai érzékét a tőzsdén kamatoztatva súlyosan meggazdagodott. Kellett persze ehhez a sakkozás révén megismert barátok, Rothschild báró és Jules Grévy későbbi francia köztársasági elnök hathatós támogatása is. Valahogyan – Móra szerint spanyol, más források alapján szász – bárói címet szerzett, és Bécsbe költözve a sakkhoz már csak a nagyobb versenyek szponzoraként volt köze.

Korai, 52 évesen bekövetkezett halála után is még évekig az ő pénzéből szervezték a környék német és osztrák versenyeit.

Szellem a gépben

Günzberg (vagy Günsberg, esetleg Gunsberg) Izidor Pesten született egy zsidó borkereskedő család második legidősebbjeként 1854-ben, ennek megfelelően egész gyerekkora utazásokkal, költözésekkel telt. Tíz évesen tanult meg sakkozni, rá egy évre már a legendás párizsi Café de la Régence sakkozóit verte, igaz, tisztfóros partikban – de így is csodagyerekként kezelték. Első lejegyzett és közölt partija is ebből az időszakból való: 12 évesen – akkor éppen Pesten – legyőzte Beer Henriket.

A Magyarország és a nagyvilág rovatvezetője szerint „életkorához képest mind elméletileg, mind gyakorlatilag bámulatosan magas fokán áll a kiképzettségnek”. Szülei halála után, 1876-ban Günzberg Londonba költözik, és egészen furcsa megélhetési formát alakít ki páratlan sakktudásából. Miután Kempelen Farkas sakk­automatája az egész világon híressé és – ami talán még fontosabb – eladhatóvá tette a sakkozás és gépszerű figurák furcsa keverékét, a XIX. századi Londonban élelmes vállalkozók sorra próbálkoztak hasonló mutatványok létrehozásával. Az egyik legsikerültebb ilyen a Mephisto névre elkeresztelt sakkautomata volt, amelyet egy bizonyos Charles Gumpel üzemeltetett. Persze, ahogyan Kempelen Török szultánja, úgy Mephisto sem magától volt olyan okos, kellett hozzá egy (vagy több) sakkozó, aki kitalálja a lépéseket. És ez a szerep biztosított évekre megélhetést a fiatal Günzbergnek; a kutatások alapján 1878-tól 1883-ig volt ő a szellem a gépben. Gumpel utasításainak megfelelően inkább izgalmasan, mint célratörően kellett vezetni a partikat, nőket nem szabadott legyőzni, annál inkább a komoly sakkmestereket, hiszen az jót tett a forgalomnak. Mephisto legnagyobb skalpját 1883-ban szerezte, amikor a nagy orosz sakkozót, Mihail Csigorint sikerült megverni.

Mephisto (Günzberg Izidor) – Mihail Csigorin

London, 1883

Bécsi csel (C25)

1.e4 e5 2. Hc3 Hc6 3. f4 exf4 4. Hf3 g5 5. h4 g4 6. Hg5 h6 7. Hxf7 Kxf7 8. d4 (A tulajdonos kérésének megfelelően Mephisto-Günzberg látványos megnyitást választ: áldoz egy huszárt, cserébe övé a centrum, és a sötét király homlokán lassan kirajzolódik a felirat: ide lőjjetek.) 8. … f3 9. gxf3 Fe7 10. Fc4+ Kg7 11. Fe3 Fxh4+ 12. Kd2 d5 13. exd5 Ha5 (Huszár a szélen, sakkozóra szégyen! Így szól minden kezdő sakkozó elsőként megtanult leckéje, ami persze csak arra mutat rá, hogy a huszárnak minél több teret adunk, annál hatékonyabb, de itt a maga konkrétságában jelentkezik a tanítás tanulsága: ezt a huszárt a játszma végéig kivonták a forgalomból.) 14. Fd3 Fe7 15. fxg4 Hf6 16. Fxh6+ Bxh6 17. g5 Bxh1 18. Vxh1 (Sötétnek kettős tisztelőnye van, mégis ideges lehet világos királyszárnyi támadásától. És idegességében nem is találja a helyes folytatást.)

 18.Vh8 (Ha sötét most visszaáldozza amúgy sem sokat segítő huszárját, talán még meg tud tartani valamit az előnyéből, 18. … Hc4+ 19. Fxc4 Hg4 után a sötét király is kicsit fellélegezhetne.) 19. gxf6+ Fxf6 20. Bg1+ Kf7 21. Ve4 Vh6+ 22. Kd1 Fd7 23. b4 Be8 (Itt már megfordult az állás, de azért ennyire vesztőt nem kellett volna lépni.) 24. Vg6+ Vxg6 25. Fxg6+ Kf8 26. Fxe8 Fxe8 27. Bf1 Ke7 28. d6+ cxd6 29. Hd5+ Kd8 30. Hxf6 1–0

Az 1880-as évek közepén sikerült átállni a profi sakko­zói életmódra: versenyekből és sakkcikkek írásából tudott megélni. Pár év alatt a versenyzői rutin és az elméleti felkészültség erős kombinációja hihetetlen sikereket eredményezett. Német és angol bajnoknak mondhatja magát, az évtized végén egyértelműen a világ legjobb játékosai közé sorolják. Sőt, a Chessmetrics számításai szerint 1889 elején ő a legerősebb a világon, 2744-es utólagos Élő-számmal. 1890-ben megmérkőzik Csigorinnal, immár nem egy automata mögül, hanem személyesen, párosmérkőzésen, és értékes döntetlent ér el (12–12).

Mihail Csigorin – Günzberg Izidor

Havanna, 1890

Spanyol megnyitás (C65)

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 Hf6 4. d4 exd4 5. O-O Fe7 6. e5 He4 7. Be1 Hc5 8. Hxd4 Hxd4 9.Vxd4 O-O 10. Fc4 d6 11. Hc3 dxe5 12. Vxe5 Fd6 13. Vh5 Fe6 (Milyen jól jött Günzbergnek a meccsrutin! Az 1880-as évek második felében rendre ezt az éles megnyitást választja – világossal. És válaszul mindig ezt a berlini védelmet kapja, amit nem tud feltörni, és rendszeresen kikap. Itt az idő, hogy ő is kipróbálja sötéttel.) 14. Fg5 (Bármennyire passzívnak tűnik, 14. Fe2 jobb lett volna, elkerülhetné a tisztcserét és sötét huszárjának aktívvá válását.) 14…. Vd7 15. Fxe6 Hxe6 16. Bad1 Bae8 17. Fc1 17. Hd4 18. Bxe8 (Már a futót is hozhatta volna jobb helyre, de az alapsori bástyacsere végleg átadja a kezdeményezést sötétnek. 18. Be4 Bxe4 19. Hxe4 Hxc2 20. Hxd5 cxd6 21. Ff4 után világos sokkal kellemesebben állt volna.) Bxe8 19. Vd5 Vg4 20. Kf1 Hxc2 21. h3 Vg6 22. g3 Fxg3

23.Vd7 (Nem merte elfogadni az áldozatot! Vagy csak nem vette észre, hogy 23. fxg3 Vxg3 után 24. Vf5 mindent véd: lezárja a sötét támadásokat, közben támadja a huszárt, és fenyegeti a sötét vezért cserével.) 23. … Kf8 24. fxg3 Vxg3 25. Vg4 (Most már késő!) Be1+ 26. Bxe1 Vxe1+ 27. Kg2 Vxc1 (Három gyalog kicsit sok előnynek. Innentől világos abban bízik, hogy nem fogynak el a sakkjai, és/vagy útközben ő is le tud szedni pár gyalogot.) 28. Vc8+ Ke7 29. Vxc7+ Ke6 30. Vc8+ Kf6 31. Vxb7 He1+ 32. Kh2 Vf4+ 33. Kg1 Hf3+ 34. Kf1 Vc1+ 35. Ke2 Ve1+ 36. Kd3 Vf1+ 37. Kc2 Vg2+ 38. Kc1 Vh1+ 39. Hd1 Vxh3 40. Vxa7 Vc8+ 41. Hc3 Vc4 42. a4 Hd4 43. Vb6+ Kg5 44. a5 (Csigorin eddig sikeresen kikerülte a mattcsapdákat és vezérvesztő kombinációkat, de most egy pillanatra elhitte, hogy megnyerheti a partit a gyalog befutásával. És benézte a mattfenyegetést.) Vd3 45. Vd8+ Kg6 0–1

Még ugyanebben az évben a válogatós Wilhelm Steinitz világbajnok is elfogadja a kihívását, és New Yorkban címmérkőzést játszanak, ahol ugyan kikap, de csak szorosan, 10,5–8,5-re. Több helyen azt írják erről a meccsről, hogy Günzberg nem volt elég motivált, ő ugyanis nem a győzelemért járó pénzdíjra hajtott, hanem előre leszerződött több újsággal, hogy ő fogja tudósítani őket a döntőről, amiért összességében több pénzt kapott, mintha nyert volna. Az igazság azonban az, hogy míg az 1890–91-es évek sakkozói pályafutásának csúcspontjait jelentik, addig személyes életében egymást érik a katasztrófák.

Amíg Havannában sakkozik Csigorinnal, otthon haldoklik legkisebb gyermeke, Steinitzre sem tud megfelelően koncentrálni, hiszen Londonban betegeskedik, majd meghal felesége.

Günzberg Izidor – Wilhelm Steinitz

New York, 1891

Evans csel (C52)

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Fc5 4. b4 Fxb4 5. c3 Fa5 (Ez a parti a 2002-es Zalaegerszeg-Manchester United mérkőzésre emlékeztet. Sötét az elejétől a végéig egykapuzik, aztán az utolsó pillanatban…) 6. O-O Vf6 7. d4 h6 8. Va4 Fb6 9. Fb5 Hge7 10. Fa3 exd4 11. e5 Vg6 12. cxd4 Hd5 13. Be1 Hf4 14. g3 Vg4 15. Hbd2 Hh3+ 16. Kg2 Hg5 17. Fb2 (Világos túlságosan rácsavarodott a titkos tervére, pedig itt lett volna egy egyszerű kitörés a szorításból: 17. d5 Vxa4 18. Fxa4 után a két centrumgyalog uralná a táblát.) 17. … He7 18. Fe2 He6 19. Kh1 Vf5 20. Hh4 (Steinitztől tudjuk, hogy Günzberg az utolsó huszárlépés után a fejét kezdte csóválni, mintha súlyosan elnézett volna valamit. Steinitz a parti után szóvá is tette, hogy a világbajnoki döntőn nincs helye a színészkedésnek; Günzberg nem győzött magyarázkodni, hogy nem volt szándékos. Hát, nehezen tudunk neki hinni, az utolsó lépések mind a vezérfogás titkos tervéhez idomultak, erre tett fel mindent, csak valahogy el kellett érni, hogy Steinitz ne dugja el a vezérét 20. … Vh7-re, mert akkor minden felesleges volt.)

20.Vxf2 21. He4 (A világbajnok nem várta meg, hogy 21. … Ve3 22. Fb5 Fxd4 23. Bxe3 Fxe3 után vezérhátrányból kelljen védekezni, feladta.) 1–0

A következő években a család fenntartására összpontosít, alig jár versenyekre, cikkírásra futja csak az erejéből. Az 1900-as években próbál visszatérni, de egyrészt megkopott versenyrutinja, másrészt a feltörekvő új nemzedék, Laskerrel az élen megakadályozza abban, hogy újból sikeres legyen. Bár 1908-ban végre megkapja az angol állampolgárságot (vagyis az eddigi sikereit mind magyarként éri el!), az első világháború idején őt sem kíméli az idegeneket gyanúsan méregető hangulat: nem elég, hogy sorra szűnnek meg a lapok megélhetést biztosító sakkrovatai, de az Evening News egy gonosz 1916-os cikke a szakmai hozzáértését is megkérdőjelezi.

Hiába nyeri meg a pert, amit ezért indított, és ezzel a világon egyedülálló módon bíróság előtt is bizonyította sakktudását, anyagi helyzete már nem jön rendbe.

Hetven éves kora felett is kénytelen bajnokságokra járni, ahol ugyan nem terem sok babér neki, de a nagyképűsködő fiatalokat meg-megleckézteti. A húszas évek angol sakkozói még gyűjtést is szerveznek az idős mester megsegítésére, így nagy tiszteletnek örvendve ugyan, ám szegénységben hal meg 1930-ban.

Lehet magyar sakkozóból is gazdag ember, csak nagyon ritkán. Vagy ahogy Günzberg élete vége felé összefoglalta: „Hatvan év alatt csak egy sakkozót láttam, aki a sakkból pénzt tudott kihozni, és azt meg is tartotta. Ez Kolisch volt.”

A három férfit azonban a sakkon kívül más is összekötötte: a nevük. Mindhárman Steinerek voltak, Endre és Lajos ráadásul testvérek, és a magyar csapat első két tábláján küzdöttek, a harmadik, Herman pedig az USA színeiben játszott. Ha követjük sorsuk és sakkozói pályafutásuk alakulását, három kontinens sakkos kalandjai, szomorú és vidám történetei várnak ránk.

Endre és a kikönyökölt győzelem

Steiner Bernát, aki maga is erős sakkozó volt, egyszer elkapta a nagy Réti Richárdot, négy gyermeket nevelt fel, a fiúknak esélye sem volt arra, hogy ne legyenek kiváló sakkozók. Na, jó, a legkisebb, István megúszta, de neki jó oka volt rá: zenész lett. Endrét, a legidősebb fiút a család rendesen elkényeztette, aminek meglettek a következményei.

A numerus clausus miatt Berlinben járt egyetemre, de amikor az első fotót hazaküldte, a család úgy ítélte meg, hogy a gyerek nem eszik rendesen, ezért hazarendelték.

Itthon először egy bankban dolgozott, majd a válság kitörésekor a család jobbnak látta, ha valami konkrét, kézzelfogható mestersége is lesz a gyereknek: szűcsiparos lett. Anyuka szoknyája alól nehezen ment a lányokkal való ismerkedés, húga, a legendás Döme Piroska (akit a magyar politikai vezetők titkos szerelmi életében járatos olvasók talán jobban ismernek sakkozó testvéreinél) visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy egyszer egy családi közvetítők által megszervezett randin addig-addig maradt csendben Bandika, amíg noszogatni nem kezdték. – Anyuka, ne rugdoss!  – hangzott el a félresikerült randevú egyetlen mondata. A történelem viharának kellett kiszakítani Endrét a jól felépített agglegény létből: ukrajnai munkaszolgálatosként talált rá a szerelem és a házasság. Amennyire nyámnyila volt az életben, annyira volt harcos a táblán. Ennek is köszönhető, hogy ő lett minden idők legeredményesebb magyar sakkolimpikonja: két arany és két ezüst a hivatalos olimpiákon, két arany és egy ezüst a nemhivatalos olimpiákon.

Az 1936-os nemhivatalos müncheni olimpián a náci Németország, ha nem is utasította, de nyomatékosan kérte, hogy zsidó sakkozók ne jöjjenek a versenyre.

Hát, a magyar csapatot erősen meg kellett volna változtatni ahhoz, hogy megfeleljenek az elvárásnak: inkább vállalták, hogy rossz szemmel fognak rájuk nézni, de győzni akartak. Steiner Endre szokásos harcos mentalitásával a 18 partijából csak egyszer elégedett meg döntetlennel, a többiben így vagy úgy, de dűlőre jutottak. A következő játszma, amelyben Dánia egyik legjobb játékosa, Holger Norman-Hanson ellen harcolt, azt mutatja meg, hogy ha jó a stratégiai elképzelés, akkor még a rosszul választott taktika is győzelemre vihet. Ezt finomkodva úgy szokták megfogalmazni, hogy az intuitív áldozatoktól sem riadt vissza.

Steiner Endre – Holger Norman-Hanson

München, 1936

Aljechin-védelem (B02)

1.e4 Hf6 2.Hc3 d5 3.e5 Hfd7 4.e6 fxe6 (Az Aljechin-védelemnek, a kor egyik kedvenc megnyitásának az 1920-as évek végén, 1930-as évek elején számtalan alvariációja született. Ebben a partiban a Spielmann-csel őrületébe pillantunk bele: a névadó Rudolf Spielmann világossal szép eredményeket mutatott fel az Aljechin-védelemmel szemben, de valószínűleg nem gondolta volna, hogy ilyen vakmerően is elő lehet vezetni az elképzeléseit.) 5.d4 c5 6.Hf3 Hc6 7.dxc5 g6 8.h4 Fg7 9.h5 Va5 10.Fd2 Vxc5 11.hxg6 hxg6 12.Bxh8+ Fxh8 13.Hh4 Hde5 (Kezdődik! A csapattársak és Maróczi kapitány legnagyobb megdöbbenésére a higgadt, megfontolt, stratégiai játékot preferáló Steiner egy villámpartikra inkább jellemző áldozatot mutat be.)  14.Hxg6 Hxg6 15.Fd3 Hce5 16.Fxg6+ Hxg6 17.Vh5 Kf7 18.He4 Vxc2 19.Vh7+ Fg7 20.Hg5+ Kf8 21.Bc1 Vf5 22.g4 Ve5+ 23.Kf1 Hf4 (Sötét tiszt- és gyalogelőnyben elérkezettnek látta az időt, hogy végre támadjon. A dán mester kevés alkalommal tévedett nagyobbat: Steiner elégedetten nézett körbe – látjátok, ezért volt a stratégiai áldozat. Aha, így hívják sakknyelven az orbitális elnézést – ha mi csináljuk. Ha most sötét 23… Hh8-at lép, világos támadása elhal. Így viszont ragyogó kombinációsorozat indul.)

24.Fxf4 Vf6 (Egy csiga éberségével vette észre sötét, hogy nem üthet vissza, mert 24… Vxf4-re 25. Bxc8+ Bxc8 26. Hxe6+ után lepottyan a vezére. De nem elég, hogy így visszaadta a tisztet, közben mattcsapdába szorította magát.)  25.Vh5 Kg8 26.Fe5 Vxe5 27.Vf7+ Kh8 28.Ve8+ 1-0

Steiner Endre leghíresebb partija egészen szokatlan módon egy szabálytalan játszma. Még 1926-ban, egy budapesti tornán játszotta az aktuális belga bajnok, Edgar Colle ellen, és a parti nem egy mesteri kombináció vagy érdekes megnyitási újítás miatt lett emlékezetes, hanem egy könyökmozdulattól.

Steiner Endre – Edgar Colle

Budapest, 1926

Aljechin-védelem (B02)

1.e4 Hf6 2. e5 Hd5 3. Fc4 Hb6 4. Fe2 d6 5. f4 Hc6 6. Hf3 dxe5 7. fxe5 Hd4 8. O-O Hxf3+ 9. Fxf3 Vd4+ 10. Kh1 Vxe5 11. d4 Vd6 12. c4 Vd7 13. Hc3 c6 14. c5 (Világos örült nagyon, hogy nem a rá nézve hátrányosabb 13…. Hxc4-re kellett reagálni, Steiner villámgyorsan megtolta a gyalogot – és közben leverte a könyökével a saját királyát. Egyes helyeken, például a ligeti kőasztalokon ez egyértelműen a vereséget jelentette volna, de versenykörülmények és sűrű bocsánatkérések közepette Steiner visszarakhatta a királyát. Csakhogy rossz helyre rakta! Az ellenfele sem vette észre, hogy a h1 sarokmező helyett g1-re rakta a királyt. Akkor még nem tudták, hogy ezzel a lépésnek beillő húzással világos egy ragyogó kombinációt alapozott meg.)  14…. Hd5 15. Vb3 e6 16. Fxd5 exd5 17.Fg5 f6 18. Bae1+ Fe7 19. Bxf6 gxf6 20. Fxf6 O-O

21.Bxe7 Bxf6 (Ha a világos király a rendes helyén állna, most sötét alapsori mattal fenyegetne. Így viszont két bástya a vezér ellen küzdelemre készülhet – nagyon nem mindegy.) 22. Bxd7 Fxd7 23. He4 Bf7 24. Vg3+ Bg7 (Sőt! Világos tisztnyerő akciója után nem marad más hátra, mint feladni az egyenlőtlen küzdelmet.) 25. Hf6+ Kh8 26. Ve5 Fh3 27. Hh5 1-0 (Colle csak a parti vége után, az elemzőszobában jött rá, hogy a végzetes könyökös intézte el: azonnal fellebbezett. De a versenyzsűri úgy döntött, hogy ha a parti közben nem vette észre, akkor utólag már ne reklamáljon.)

A kortársak és a következő sakkozói nemzedék fejében úgy élt Steiner Endre, mint akinek inkább a stratégiai megfontolásokhoz, mint a taktikai küzdelemhez volt érzéke – magyarul unalmasnak tartották.

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy most újra divatba jött, de mióta Földeák Árpád sakktörténész az 1990-es évek közepén megjelentetett egy rövid könyvecskét, amelyben Steiner izgalmasabb játszmáit gyűjtötte össze, az unalmas Steiner képe lassan átadja a helyét a biztonságos harcos értékelésnek. 1939 nyarán volt a legjobb formában, a világ 16. legjobb játékosának számított. Ha nem tör ki a háború, az 1940-es évek lehettek volna sakkozói pályafutása kiteljesedésének időszaka. 1944 decemberének legvégén Budapesten, a Keleti pályaudvar melletti lovardához, a Tattersallhoz vezényelték munkaszolgálatosként, egy gránáttalálat vetett véget az életének 43 évesen.

Lajos és a vöröslő fül

Steiner Lajos  az 1927–1928-as évadban tört be a magyar sakkozás élvonalába. Az 1927-es kecskeméti nemzetközi tornán úgy lett Aljechin mögött második, hogy csak az utolsó fordulóban szorult az orosz mögé. Részben ennek köszönhető, hogy Aljechin versenyzáró beszédében ódákat zengett az akkor 24 éves fiatalemberről. Ahogy erről a Magyarország tudósítója beszámolt: „Dicsérte Steiner Lajos nyugalmát, biztos partivezetését, találékony és eredeti kombinálóképességét és általában játékának a színpompás stílusát. “Nagyon sokat várok Steiner nagymestertől – így fejezte be Aljechin a majdnem áhítatos csöndben hallgatott felköszöntőjét – s mindent elkövetek, hogy Steiner Lajost a legközelebbi New York-i nemzetközi versenyre meghívják.”

1928 elején a berlini nemzetközi tornán egészen szokatlan eredménnyel zár: minden komoly, rutinos, nála erősebb ellenfelét megveri, Bogoljubov, Nimzovitsch, Réti és Tartakower skalpja az övé, a gyengébbektől viszont kikap, így a középmezőnyben végez.

Steiner Lajos – Jefim Bogoljubov

Berlin, 1928

Spanyol megnyitás (C87)

1.e4 e5 2.Nf3 Nc6 3.Bb5 a6 4.Ba4 Nf6 5.O-O Be7 6.Re1 d6 7.c3 O-O 8.h3 Bd7 9.d4 Re8 10.Nbd2 exd4 (A világ legnépszerűbb, így aztán agyonelemzett megnyitásában, a spanyolban járunk. Az Averbach-verzióban mostanában gyalogütés helyett 10… Ff8 jött divatba, sötét sáncának megerősítésére.) 11.cxd4 Nb4 12.Bxd7 Qxd7 13.Qb3 d5 14.e5 Nh5 15.Nf1 g6 16.Bg5 Qb5 17.Rec1 Nc6 18.Qe3 f6 19.g4 Ng7 20.exf6 Bxf6 21.Qc3 Bxg5 22. Nxg5 Re2 23.Qf3 Rf8

24.a4 (Hú, ez a szélső gyalog alaposan felszúrta a sötét vezért! A korabeli beszámolók szerint Bogoljubov a válaszlépésen közel két órát gondolkodott. Valószínűsíthető, hogy ebből másfél óra az egója kezelésével telt, mert be kellett látnia, hogy jó lépés nincs, csak veszteségminimalizáló. Akár fel is adhatta volna, de egyszerűen nem hitte el, hogy a nagy Bogoljubovot megverik. Tiszt- és bástyahátrányban is tovább hadonászott a gyalogjaival.) 24…. Qc4 25.Rxc4 Rxf3 26.Rxc6 Rf8 (Huszárfór…) 27.Rc3 c6 28.Rb3 h6 29.Nf3 Rf7 30.Ng3 Rc2 31.Rf1 Ne6 32.Nh1 Rc4 33.Ne5 Nxd4 34.Ra3 Rb4 35.Nxf7 Kxf7 (Bástyafór…) 36.Rb1 Ke6 37.Re3+ Kd6 38.Ng3 c5 39.f4 Nc2 40.Rf3 Nd4 41.Rf2 c4 42. Re1 Ne6 43.f5 Ng5 44.f6 Nxh3+ 45.Kg2 Ng5 46.Re7 b5 47.f7 Nxf7 48.Rexf7 Rxa4 (Huszár- és bástyafór. És a fekete lovag kéz és láb nélkül még mindig harcol – mert ő legyőzhetetlen.) 49.R7f6+ Kc5 50.Rxg6 b4 51.Rxh6 c3 52.bxc3 bxc3 53.g5 Rb4 54.Rxa6 Rb8 55.Ra5+ Kd4 56.Ne2+ (És sötét végre feladta. Ki tudja, hogy miért pont most?) 1-0

Maróczy Géza így nyilatkozott Steinerről: „Kétségtelenül klasszis, és egyetlen reménysége a magyar sakkozásnak.

Ha tehát temperamentumát fékezi, s támadó kedve lehiggad, megszerzi a szükséges rutint, úgy a gyengébb ellenfelekkel szemben is gépbiztossággal győzni fog.

Gyönge oldala a védekezés, s ezért mint a sötét bábok vezetője, már a megnyitásban gyakran kerül hátrányosabb állásba.” Bátyjával ellentétben Lajos befejezte az egyetemet, gépészmérnökként végzett Mittweidában, majd két évet Amerikában gyakornokoskodott.

A családi ölmelegtől eltávolodva önállóbb személyiség lett, rákapott az utazásra, sorra járta a külföldi versenyeket. Aljechin beváltotta az ígéretét, vitte magával Amerikába is versenyezni: 1929-ben Steiner második lett a Bradley Beach-i versenyen – természetesen Aljechin mögött. Ahogy a személyiségjegyeikben, úgy a játékstílusukban is eltértek a Steiner-fiúk: amíg Endre megfontolt, stratégiailag megalapozott játszmákban érezte otthon magát, addig Lajost a támadás heve éltette, erős kombinatív készsége sokszor hozott neki győzelmet. Egy dolog viszont közös volt a testvérekben: ha kezdett rosszabbra fordulni a táblán az állás, elvörösödött a fülük.

A csapattársak és kibicek között gyorsan el is terjedt a szokás: a Steiner-fivéreknek nem a partiját, csak a fülüket nézték, ha tudni akarták, hogy állnak.

Lajosnak korán megmutatkoztak a korlátai is, ahogy arról félig dicskedve, félig önkritikusan megjegyzi: „Unom a megnyitások elméleteit, analízisét, mert monotonok és eredetiséget nélkülözők. Nem tudok elmélyedni a megnyitásokban.” És amit Maróczy és a kortársak fiatalkori hebrencskedésnek, korai, vagyis kinőhető állapotnak gondoltak, az később identitássá alakult: Steiner Lajos nem lett korszakos nagy sakkozó, mert nem foglalkozott eleget az elmélettel – viszont egész életében élvezte a játékot. És teljes életet élt: a sakkozáson kívül imádott úszni, teniszezni, birkózni (!), idős korában is sportos alkatú maradt.

1931 után 1936-ban is megnyeri a magyar nemzeti bajnokságot, és még abban az évben a Szovjetunión átutazva és átsakkozva, Japán és Új-Zéland érintésével eljut Ausztráliába. Be is nevez az ausztrál bajnokságra, amit meg is nyer. Mivel nem ausztrál állampolgár, nem kapja meg a bajnoki címet, amin annyira felbosszantja magát, hogy bosszúból letelepszik Ausztráliában, feleségül veszi az ausztrál női sakkbajnokot, Edna Kingstont, és megszerzi az ausztrál állampolgárságot. Igaz ugyan, hogy új hazájában nem tud a sakkozásból megélni, ezért a mérnöki tanulmányaiból származó rajzolói tudása lesz megélhetésének alapja, de legalább túléli a háborút. Az ausztrál bajnokságot még négyszer megnyeri, az Új-Dél-Wales-it kilencszer. Nem kétséges, ő lett minden idők legjobb ausztrál sakkozója. Az első hivatalos ausztrál bajnoki címhez vezető úton azt a Cecil Purdyt verte, aki pár évvel később az első levelezési világbajnok lett.

Steiner Lajos – Cecil Purdy

Adelaide, 1946

Francia védelem (C14)

1.e4 e6 2. d4 d5 3. Hc3 Hf6 4. Fg5 Fe7 5. e5 Hfd7 6. Fxe7 Vxe7 7. f4 O-O 8. Hf3 c5 9. Vd2 Hc6 10. O-O-O c4  (Steiner szerette a francia védelmet, világossal komoly sikereket ért el az ilyen partikban. A 9. lépésig pontosan követték az 1924-es Capablanca–Réti mérkőzést, de Steiner szerette volna kiélezni az állást az ellenkező oldali sáncolással. Miután ilyenkor egymás mellett zajlik a két fél támadása és védekezése, futóversennyé alakul át a parti: kinek a támadása üt át először?)  11. f5 Bb8 12. Vg5 Vxg5+ 13. Hxg5 Hb6 14. fxe6 fxe6 15. Fe2 h6 16. Hh3 Fd7 17. Fg4 g6 18. He2 h5 19. Ff3 Hc8 20. Hg5 H8e7 21. g3 Hf5 22. c3 Kg7 23. Hf4 Bbe8 24. Bdg1 Kh6 (Eddig tartottak az előkészületek, és most beindul a cserevihar.) 25. h4 Hxg3 26. Hxg6 Bxf3 27. Hxf3 Hxh1 28. Hf4 He7

29.Hg5 Hf2 (Na, ezt az áldozatot nem kellett volna elfogadni, bármennyire furán néz ki, a legjobb folytatás 29… Hg3 lett volna, hogy legyen idő a mattveszély elhárítására.) 30. Hf7+ Kh7 31. Hxh5 He4 (Persze lehetett volna olyat lépni, ami elkerüli a mattot, de 31… Hg6 után 32. Hf6+ Kg7 33. Hxe8+ Fxe8 34. Hd6 jön, és nem lehet megúszni a tisztvesztést.) 32. Bg7 1–0

A nagy utazgatásból elege lesz, különben is fél a repüléstől, marad Ausztráliában: miután nem jár el a nemzetközi versenyekre, az 1950-ben kiosztott nemzetközi nagymesteri címekből nem jut neki, nem sikerült megfelelni Aljechin megelőlegezett címadásának.

Utólagos számítások szerint 1937 nyarán volt a legjobb formában, ekkor a világ 11. legerősebb játékosának mondhatta magát.

A családjából rajta kívül egyedül húga, Döme Piroska élte túl a vészkorszakot, vele telefonon tartotta a kapcsolatot egészen 1975-ös haláláig. Halálának 10. évfordulójára az ausztrál sakkszövetség díjat alapított, és 1985 óta Steiner-medállal jutalmazzák az év legjobb ausztrál sakkozóját.

Capablanca? Nem, Casablanca!

A harmadik Steinert, Hermant időnként tévesen Endre és Lajos testvéreként azonosítják, és a név- és sorshasonlóságok miatt ezt meg is lehet érteni. Ugyanúgy a XX. század első évtizedében született, ugyanúgy zsidó családban, és a sakkhoz való tehetsége neki is hamar kiderült. A dunaszerdahelyi Steiner család már 1921-ben lelépett Magyarországról, és meg sem állt New Yorkig. Steiner Herman már 1925-től komoly versenyeken vett részt, és 1928-ban az amerikai válogatott tagjaként szerepelt a hágai olimpián. Az 1931-es prágai olimpia után, amit az amerikai csapat megnyert,

Steiner úgy döntött, hogy a sikereket pénzre váltja: átköltözik Los Angelesbe, megalapítja és megszervezi a város, de főleg Hollywood legfőbb sakk-klubját, az International Chess Club-ot.

Egy hagyományos klubban a vezető sakkoktató azon fáradozik, hogy minél több és tehetségesebb fiatalt fedezzen fel, tanítson nekik sok elméletet, és képezze ki őket a versenyekre. Valljuk be, hogy amikor magunk elé képzelünk egy sakk-klubot, nem a csillogás és sztárparádé ugrik be elsőként. Na, ezért lett Steiner Hollywood fő sakkozója, és nem mi. Mert az ő fejében úgy állt össze az üzleti modell, hogy összebarátkozott a hollywoodi sztárokkal, az ő körükben népszerűsítette a sakkot, a játék presztízsét alaposan megemelve ezzel, és erre a kapcsolatrendszerre építve szervezte a versenyeket, rendezvényeket – és igen, működtetett egy klubot is.

Élőfigurás sakkelőadás – ezt a középkori lovagi tornák és a vásári bohózatok hangulatát ötvöző farsangi játékot nagyon kedvelték Hollywoodban. Steinernek sikerült magát a nagy Capablancát megszervezni egy ilyen bohóckodáshoz, aki azzal a feltétellel vállalta a közreműködést, ha az előre megtervezett mérkőzés az ő győzelmével zárul.

Jose Raul Capablanca – Steiner Herman

Los Angeles, 1933

Négy huszáros játék (C49)

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Hc3 Hf6 4. Fb5 Fb4 5. O-O O-O 6. d3 d6 7. Fg5 Fxc3 8. bxc3 He7 (Ha nincs előre letárgyalva, akkor biztos nem lép ilyet sötét. Mintha odaadná az ostromlott vár kulcsát, az f6-on álló huszár leütése kinyitja a sáncot.) 9. Hh4 c6 10. Fc4 Fe6 11. Fxf6 gxf6 12. Fxe6 fxe6 13. Vg4+ Kf7 14. f4 Bg8 15. Vh5 Kg7 16. fxe5 dxe5 (Innentől világos ragyogóan tud áldozni, a közönség ámuldozhat: bástyahátrányban a világbajnok, és mégis győz!)

17.Bxf6 Kxf6 18. Bf1+ Hf5 19. Hxf5 exf5 20. Bxf5+ Ke7 21. Vf7+ Kd6 22. Bf6+ Kc5 23. Vxb7 Vb6 24. Bxc6+ Vxc6 (Kár, hogy nincs sok idő a csodálkozásra: kettős bástyahátrányban van Capablanca. Ha ez nem egy látványmérkőzés, akkor sötét bizonyára 24…Kb5+ lépéssel folytatja, a két bástya a vezér és sok-sok gyalog ellen ugyan nem kecsegtet hosszú küzdelemmel, de az egylépéses mattnál minden jobb.) 25. Vb4 1–0

Steiner szervezői zsenialitásáról és egyben erős magyar kötődéséről a következő történet is tanúskodik. 1946-ban az amerikai válogatott kapitányaként Moszkvában járt, ahol a szovjet és amerikai sakkozók 12 táblás csapatmérkőzést vívtak egymással. Persze a szovjetek győztek, de nem ez az érdekes. Hanem az, hogy egy moszkvai lakáson Steiner Herman az amerikai csapat képviseletében és Lilienthal Andor a szovjetek részéről összehoztak egy magyaros estét a sakktársak legnagyobb megrökönyödésére. A háború utáni szegényes időket élő Moszkvában magyaros csirkepaprikást és tokaji bort felszolgálni nagyobb csoda volt, mintha nyertek volna az amerikaiak.

Steiner Hermant sármos, karizmatikus figuraként írták le a társasági lapok, és ehhez jól passzolt, hogy a sakk szakírók arról cikkeztek, hogy ő az utolsó romantikus a táblán, aki nem törődik az elméletekkel, mindig csak az akciót, a támadást előmozdító kombinációkat keresi.

Amikor éppen nem sztárokkal smúzolt, versenyekre is eljárt, nem is szerepelt rosszul. 1942-ben és 1946-ban győzött az US Openen. 1948-ban elnyerte az USA bajnoki címet.

Az utólagos értékelések alapján két csúcskorszaka volt: 1933-ban  és 1946-ban játszott a legeredményesebben, a világ 50 legjobb játékosa közé sorolták ekkor.

Élő Árpád – Steiner Herman

US Open, Dallas, 1940

Réti-megnyitás (A04)

1.Hf3 f5 2.d4 Hf6 3.c4 e6 4.Hc3 Fb4 5.g3 O-O 6.Fg2 d6 7.Vb3 c5 8.dxc5 Fxc5 9.O-O Hc6 10.a3 (A szélső gyalog futókötéseket megelőző kitolása, vagyis a szamárfülezés helyett érdemes lett volna 10. Ha4-gyel konkrétan elkergetni a futót. Világos – vagyis a legendás Élő Árpád, akinek a nevét minden sakkozó a mai napig emlegeti, az Élő-számok kifejlesztője – szépen felépítette az állását, stratégiailag minden a helyére került, de amikor a középjátékra fordulva aktivizálni kellene a tiszteket, elfogy a tudomány. Sötét ellenterve kezd kibontakozni: kössük le a vezérszárnyon világos erőit, és amíg itt próbál kiszabadulni, üssünk át a királyszárnyon.) 10… e5 11.e3 e4 12.Hd2 He5 13.Vc2 a6 14.b4 Fa7 15.Hb3 Fe6 16.He2 Fxc4 (Ha még gyalogot is ad hozzá, sötét köszöni szépen, tör előre a vezérszárnyon.) 17.Bd1 Fd3 18.Vb2 Bc8 19.Hed4 Vd7 20.Fd2 Fc4 21.Fe1 Hd3 22.Vd2 Hg4 23.h3 Hge5 24.Hc1 d5 25.Hce2 g5 (És most jöhet a királyszárnyi támadás. Mivel világos éppen a szabadulószobában játszik, sötét akadálytalanul halad a király felé.) 26.Bdb1 Bf6 27.a4 Vg7 28.b5 f4 29.Hc3 fxg3 30.fxg3 Fxd4 31.exd4 Hf3+ 32.Fxf3 Bxf3 33.He2 Bcf8 (Hurrá! Végre kiszabadultak világos tisztjei! Ja, hogy közben szembejön a bástyavonat? Akkor vége.) 0-1

Kedvenc tanítványai között ott találjuk Billy Wilder rendezőt, Lauren Bacall színésznőt és mindenekelőtt Humphrey Bogart sztárt. Ennek a kapcsolatnak, sőt, nevezhetjük nyugodtan barátságnak köszönhetően került a Casablanca című 1942-es klasszikus filmbe a híres sakkjelenet.

Amikor Bogart és a film rendezője, Kertész Mihály azon tanakodtak, hogyan tudnák megjeleníteni Rick, a bártulajdonos töprengésre hajlamos, csavaros észjárású jellemét, szinte egyszerre jutott eszükbe, hogy sakkoznia kell.

Kertésznek a magyar kötődést se kellett bevetni, Bogart magától mondta, hogy ki legyen a film sakkszakértője: csakis Steiner.

Ha egy filmben sakkozni látjuk a szereplőket, általában heves gesztikulálás közepette húzogatnak marhaságokat, hiszen csak a látvány számít, nincs egy sakkbizottság, amely elemezné a filmre vett játszmákat szakmai szempontból. (Pedig lehetne! Máris jelentkeznék.) Bogart viszont nem engedhette meg magának, úgy is, mint a Hollywood Chess Club tagja, hogy ne egy valódi állás valódi lépésén gondolkodjon abban a pár másodpercben, amikor mutatják. Nem meglepő, hogy külön irodalma van a Casablanca sakkállásának: többen szimbolikus értelmet tulajdonítanak annak, hogy éppen sáncoláshoz készülődik Rick, amikor megzavarják.

Steiner Herman 1955. november 25-én, a kaliforniai bajnokságon egyik, egyébként döntetlennel végződő összecsapása után rosszul lett, majd meghalt. Mindössze 50 éves volt. Az általa alapított sakk-klubot egyik magántanítványa, Jacqueline Piatigorsky működtette tovább, és tiszteletük jeléül felvették Steiner nevét. Ma is működik a Herman Steiner Chess Club Hollywoodban.

Ahogyan Európa más nagyvárosaiban, Pesten is hamar kialakult a sajátos kávéházi sakk-kultúra: az elmélyülést, koncentrációt igénylő sakkozás a lármás, ingergazdag asztaltársaság közepén szellemi attrakcióként funkcionált. Hiába a pisszegések, a csendet kérő kihelyezett táblák, a kibicek csak nem bírtak magukkal: szurkoltak, beledumáltak, látványosabb kombinációk után tapsoltak, éljeneztek – és persze fogadtak. Mindez a sakkozókat sem hagyta hidegen, óhatatlanul is a közönségnek játszottak. A XIX. század első felének sakkozását a kávéházi környezet hatására a cseljátékok, az inkább látványos, mint végiggondolt kombinációk uralták. A mérkőzéseken túl imádtak feladványokat fejteni, és természetesen újakat kitalálni, ezekkel szórakoztatni a többieket.

Ezeken a helyi bajnokságokon, egymás közötti elemzéseken nőtt fel a magyar sakkozók első nemzedéke. Az 1830-as évek második felében már Pesten is beszélhetünk komoly játékerőt felmutató mesterekről.

De még így is meglepetést okozott, hogy amikor Aaron Alexandre, a kor egyik nagy játékosa és egyik első elméleti szakírója (neki köszönhetjük például, hogy a rövid és hosszú sáncot 0–0, illetve 0–0–0 jelöli) 1842-ben európai körutazásán Magyarországon járt, a Wurm kávéházban bizony alaposan megtépázták a tekintélyét.

Hogy helyreállítsa a világ rendjét, megszervezett egy meccset, a kor divatjának megfelelően városok, azaz konkrétabban kávéházak levelező mérkőzését: a legendás párizsi Café de la Régence és a pesti Wurm kávéház között. A pestiek eleinte haboztak vállalni az anyagilag kockázatos küzdelmet, hiszen a párizsiak 1250 frankja ellenében magyar részről 500 Ft-ot kellett tétként letenni, ami nem kis pénz volt, az állami hivatalnokok éves jövedelmével vetekedett. De a Wurm törzsvendégei (a bankárok, ugye) végül lehetővé tették, hogy a pesti sakkozók felvegyék a harcot a franciákkal, ugyanis 10 forintos részvényjegyeket bocsátottak ki, amiket hamar felvásárolt az úri közönség. Két mérkőzést játszottak 1842 és 1845 között, lépésenként négynapos gondolkodási idővel – mindkettőt a magyarok nyerték. Igazából már a döntéshozatali mechanizmus kialakításánál eldőlt minden. A párizsiak hiába voltak papíron jobbak és tapasztaltabbak, a három állandó tanácskozó, Pierre de Saint-Amant, a kávéház akkori bajnoka, Ignazio Calvi, az olasz és Jean Adolphe Laroche, a „vidéki” egyenként talán legyőzték volna a magyarokat, de nem tudtak megegyezni szinte semmiben. Ráadásul rögtön az elején az 1820-as évek legnagyobb játékosa, az ötvenen túli Alexandre Deschapelles, aki az elnöke lett volna a csapatnak, csúnyán megsértődött azon, hogy az egyik lépésjavaslatát nem fogadták meg, ezért a továbbiakban nem vett részt a küzdelemben. Persze az is lehet, hogy nem megfelelően motiválták: a legenda szerint soha nem játszott senkivel ingyen, tét nélkül. A csapat legerősebb játékosa, Laroche saját egyéni küzdelmeire koncentrált inkább: 1843-ban két páros mérkőzésen is összecsapott Howard Staunton angol bajnokkal. Előbb Londonban nyert szoros csatában (3½–2½), majd a visszavágón, Párizsban, amit nem hivatalos világbajnoki döntőnek is neveznek időnként, csúfosan kikapott (13–8).

Ezzel szemben a magyarok kettős bizottsági rendszert dolgoztak ki. A nagyobb társaság elemzéseket végzett, és ezek alapján lépéseket javasolt a háromtagú döntőbizottságnak.

Az elemzőcsapatban maga Erkel Ferenc, a zeneszerző is tevékenykedett, többen állítják, hogy a legtöbbet emlegetett, elméletileg is újdonságot hozó mérkőzés megnyitási stratégiájára komoly hatással volt.

A döntéseket végül a három legerősebb magyar sakkozó hozta: Szén József, Löwenthal Jakab és Grimm Vince. Róluk külön is szót ejtünk.

Párizs – Pest, 1843

Olasz megnyitás, Magyar védelem (C50)

1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Fe7 (Ezt az újítást ezen a mérkőzésen vetette be először a Wurm csapata, innen is a „magyar védelem” elnevezés. Erkel azért ajánlotta ezt az egyébként nem túl erős, a tisztek fejlődését hátráltató lépést, mert így tudták elkerülni az akkori idők legerősebb fegyverét, az Evans-cselt, ami a természetes 3. – Fc5-re 4. b4 gyalogáldozattal indul.) 4. O–O Hf6 5. d4 d6 (A megnyitást mindkét fél igazi kávéházi szemléletben vezényelte le: inkább lépjünk meglepőt, még ha az rosszabb is, mint a jót, ha az unalmas. Visszakergetik a sötét huszárt a helyére? Sebaj, hátha ettől elbízza magát világos. És tényleg.) 6. d5 Hb8 7. Fd3 O–O 8. h3 c6 9. c4 cxd5 10. cxd5 He8 11. Vc2 g6 12. Hh2 Hg7 13. f4 f5 14. fxe5 Vb6+ 15. Kh1 Hh5 16. Bf3 fxe4 17. Fxe4 Bxf3

(Megérkeztünk az önbizalom és a nagyképűség határához. Ha a párizsiak az egyszerű folytatást választják, 18. Hxf3 Hg3+ 19. Kh2 Hf1+ 20. Kh1 – örökös sakkal döntetlen, ezért inkább rosszat léptek, azt gondolva a magyarokról, hogy úgysem tudják kihasználni.)

18. gxf3 (??) Fxh3 19. Hg4 Hg3+ 20. Kh2 Fxg4 21. fxg4 Hxe4 22. Vxe4 Hd7 23. b3 Vf2+ 24. Vg2 Ve1 25. Fb2 Fg5 26. Hd2 (És itt végleg eldől a játszma, ez a világos huszár befejezi szereplését a táblán. De nincs jobb. 26. Fd4 után világos bástyát veszítene, minden más lépésre habkönnyű matt lett volna a válasz, például: 26. Hc3 Ff4+ 27. Kh3 Ve3+ után már csak időhúzó lépések maradnak 28. Vf3 Vxf3 29. Kh4 Vg3 matt) 26. – Ff4+ 27. Kh3 Ve3+ 28. Hf3 Fxe5 29. Fxe5 Hxe5 30. Be1 (Nem jobb 30. Bf1 sem, 30 – Bf8 után ugyanúgy veszve van a huszár.) 30. – Vxf3+ 31. Vxf3 Hxf3 (Elegánsabb lett volna itt feladni világosnak, mint egy szál bástyával feleslegesen rohangálni.) 32. Be7 Bf8 33. Bxb7 Bf7 34. Bb8+ Kg7 35. a4 Kf6 36. a5 Ke5 37. a6 Kxd5 38. b4 He5 39. g5 Hc6

0–1

Pest – Párizs, 1845

Orosz védelem (C42)

1. e4 e5 2. Hf3 Hf6 3. Hxe5 d6 4. Hf3 Hxe4 5. d4 d5 6. Fd3 (Az orosz védelmet – amit a XIX. században még Petrov, sőt Petroff védelmeként ismertek – ma már unalmas, kiismert rendszernek tekintik. Ugyanakkor Polgár Judit 2003-ban világossal Karpov ellen, 2007-ben sötéttel Topalov ellen tudott győzni ugyanebből az állásból. Igaz, mindkét partiban 6. – Fe7 következett.) 6. – Fd6 7. O–O O–O 8. c4 Fe6 9. Vc2 f5 10. Vb3 dxc4 11. Vxb7 c6 (A XIX. századi könyvekben sötét 9. – f5 lépést kárhoztatják, és helyette 9. – Hf6-ot tartják helyesnek. Ugyanakkor a világos vezér eprésző körútját 11. – Hc6 egyszerűen tudta volna keresztezni, inkább ennek elmaradását tartom hibának.) 12. Fxe4 fxe4 13. Hg5 Ff5

(Álljunk meg egy kicsit ennél az állásnál, és vizsgáljuk meg, hogy le merjük-e ütni a bástyát, vagy levadásszuk a magányosan álldogáló e4 gyalogot. Ha leütjük a bástyát, elfogják a vezérünket? Esetleg szétcsapják a királyállásunkat? Van rá négy napunk, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket. Izgalmas folytatást hozhatott volna 14. Vxa8 Vc7 15. d5 Fd7 16. Fe3 c5 17. Hxe4 Ha6 18. VXf8+ Fxf8, és két bástya a vezér ellen türelmesen nyerhető. Ha sakkozói döntést hoztak volna a Wurm kávéház harcosai, akkor egyértelműen 14. Vxa8 következett volna. De ők inkább az ellenfél vélt szándékai alapján játszottak, csapdát szimatolva az egyszerűbb, de jóval kisebb előnnyel kecsegtető utat választották.) 14. Hc3 Vd7 15. Vxd7 Hxd7 16. Hgxe4 Fc7 17. Be1 Bab8 18. Be2 Hb6 19. Hc5 Fd6 20. H5e4 Fc7 21. Hc5 Fd6 22. H5e4 Fc7 (Lépésismétlésbe keveredtek. Az eredeti játsz­mában ötször (!) ismételtek, a mai szabályok szerint már rég döntetlent hirdettek volna. A magyar csapat talán hosszabban elgondolkozott a további támadás mikéntjén, addig húzták az időt. De legnagyobb megdöbbenésre a párizsiak léptek ki a számukra kedvező időhurokból.) 23. Hc5 Fd3 24. Be3 Fc2 25. He6 Bf7 26. Hxc7 Bxc7 27. Be2 Fd3 28. Ff4 Fxe2 29. Fxc7 Be8 30. Fxb6 axb6 31. Be1 Fh5 32. Bxe8+ Fxe8 (A cserevihar mindent letarolt, maradt az ellenfél duplagyalogja, a pestieknél meg a gyalogfór. Innentől világos biztos kézzel érvényesíti az előnyt.) 33. He4 b5 34. a3 Fg6 35. f3 Kf7 36. Kf2 Ke6 37. Ke3 h6 38. g4 Kd5 39. Hc3+ Kd6 40. f4 Fe8 41. f5 Fd7 42. He4+ Ke7 43. Kf4 Fe8 44. Ke5 Ff7 45. h4 Fd5 46. g5 hxg5 47. hxg5 Fg8 48. g6 (Szép befejezés: sötét bármely lépése csak rontana a helyzeten, inkább feladja.)

1–0

Magyarok a nagyvilágban

A Párizs–Pest mérkőzés és annak eredménye felrakta a világtérképre a magyar sakkozókat, sorra kapták a meghívókat a komoly bajnokságokra. Az 1851-es londoni kieséses bajnokságra, amely azt volt hivatva eldönteni, hogy ki a legjobb sakkozó Európában, a magyar csapat mindhárom játékosát meghívták.

A szervezők a meghívók elküldésekor nem tudhatták, hogy időközben a forradalom elragadta a játékosokat a 64 mezőtől a valódi csatamezőre.

A szabadságharc bukása után Grimm Vincének menekülnie kellett, ugyanis civilben grafikusként dolgozott, és ő tervezte a Kossuth-bankókat. Törökországban bujkált egészen az 1860-as évekig, a kiegyezés után tért vissza Pestre. Sajnos alig maradt fenn játszmája.

Löwenthal Jakab hivatalt vállalt Kossuth Lajos kormányában, menekülőre fogta ő is, meg sem állt Amerikáig. A meghívót viszont megkapta, üzleti ügyeit félbehagyva rohant Londonba, ahol rögtön az első fordulóban kikapott Elijah Williamstől, és kiesett.

Így egyedül Szén József érkezett otthonról a versenyre, ahol összességében nagyon jó eredményt ért el, a bajnokság végén neki volt a legjobb nyerési mutatója. Csak szerencsétlenségére már a második fordulóban összekerült Adolf Anderssennel, aki az első fordulóban 2:1-re győzte le Lionel Kieseretskyt. Az egyik partijuk bevonult a sakktörténelembe „halhatatlan játszma” néven, miután Anderssen futót, két bástyát és a vezért feláldozva mattolta ellenfelét. A négy győzelemig tartó páros mérkőzésen 2:1-re vezetett Szén, és a negyedik partiban is jobban állt, amikor egy néző bekiabálta a jó lépést, és az úriember Szén direkt mást lépett: rosszat. Ezután Anderssen győzött 4:2-re, továbbjutott, majd megnyerte a londoni tornát, Szén pedig az alsóházi ágon az ötödik helyig jutott. Nézzük meg, hogyan verte meg Szén a későbbi bajnokot!

Adolf Anderssen – Szén József

London, 1851

Vezércsel (D30)

1. d4 d5 2. c4 e6 3. e3 Hf6 4. Hc3 c5 5. Hf3 Hc6 6. a3 a6 7. b3 b6 8. Fb2 Fb7 9. cxd5 exd5 10. Fd3 cxd4 11. exd4 Fd6 12. O–O O–O 13. b4 b5 14. Bc1 Bc8 (Eddig zajlott a táncpróba tükör előtt, teljesen szimmetrikus állás a megnyitás végén.)

15. Vb3 Vb8 16. Bc2 Be8 17. He2 He4 18. Hg3 Hg5 19. He5 He6 20. He2 Hcxd4 (Ahogy vége a tükrözésnek, beindul a trükközés. Világos mintha szándékosan eldugná a tisztjeit, a huszárokat kivéve. És pont a huszárok okozzák a vesztét.) 21. Bxc8 Hxe2+ 22. Fxe2 Vxc8 23. Bd1(?) (Persze Anderssennél sosem lehet tudni, lehet, hogy áldozatnak szánta, valószínűbb, hogy a tisztnyerő kombinációt nem vette észre. De eddigre sötét amúgy is uralta a táblát.)

Hf4 24. Fg4 f5 25. g3 Fxe5 26. Fxe5 Hg6

0–1

A szabadságharc leverése után mindenféle egyesületi tevékenységet, így sakk-körök létrehozását is tiltottak, ami értelemszerűen jelentősen visszavetette a magyar sakkozás fejlődését. Szén József, a XIX. század legnagyobb magyar sakkozója, aki az 1850-es években egyértelműen a világ tíz legjobb játékosa közé tartozott, már nem élhette meg a pesti sakk kiegyezés utáni újabb nagy korszakát, mivel belehalt az 1857-es himlőjárványba.

Löwenthal a londoni vereség dacára Angliában maradt, sőt, pár éven belül az angol sakkozás legerősebb játékosa és legfőbb szervezője lett: klubokat alapított, sakklapot szerkesztett. 1858-ban Anglia legjobbjaként neki jutott az a megtiszteltetés, hogy a fiatal amerikai, Paul Murphy ellen bizonyítson. Tudta, mi vár rá, még Amerikában 1850-ben találkozott a 12 éves csodagyerek Murphyvel, és háromszor csúnyán kikapott tőle, „Paul minden jó lépésénél Löwenthal szemöldöke úgy szaladt fel, mint egy komédiában” – emlékezett vissza a büszke apuka. 1858-ban sem járt sokkal jobban, a páros mérkőzésen Murphy kilenc győzelmével szemben csak három győzelmet és két döntetlent tudott felmutatni.

Löwenthal egyik győzelme annak szép példája, hogy néha a legnagyobbak is képesek túlértékelni önnön nagyságukat.

Paul Murphy – Löwenthal Jakab

London, 1858

Philidor védelem (C41)

1. e4 e5 2. Nf3 d6 3. d4 exd4 4. Qxd4 Bd7 5. Be3 Nf6 6. Nc3 Be77. Bc4 Nc6 8. Qd2 Ne5 9. Nxe5 dxe5 10. O–O O–O 11. f4 Bd6 12. f5 Bc6 13. Qe2 h6 14. Rad1 Qe7 15. Bd5 Bxd5 16. Nxd5 Nxd5 17. Rxd5 f6 18. Qg4 c6 19. Rd3 Bc5 20. Qg3 Rad8 21. Rfd1 Rxd3 22. Rxd3 Rd8 23. Bxc5 Qxc5+ 24. Qf2 Qxf2+ 25. Kxf2 Rxd3 26. cxd3 (Lát itt valaki valamilyen előnyt? Ennél döntetlenebb már csak akkor lenne, ha a gyalogokat is lecserélnék. Löwenthal láthatóan örült a fél pontocskának, nem erőltette meg magát a megnyitásban, a középjátékban is a gyors cserékre figyelt csak. De Murphy valamit megláthatott. Csak mit?) 26. – c5 27. g4 Kf8 28. a4 b6 29. Kg3 Kf7 30. Kh4 Kf8 31. Kh5 Kf7 32. b3 Kf8 33. Kg6 Kg8 34. h3 Kf8 35. h4 Kg8 36. g5 hxg5 37. hxg5 fxg5 38. Kxg5 Kf7 39. Kh4 Ke7 40. Kg4 Kf6 41. Kh5 a6 42. Kh4 g6 43. a5 bxa5 44. fxg6 Kxg6 45. Kg4 a4 46. bxa4 a5 47. Kf3 Kf6 48. Kf2 Kf7 49. Kg3 Kg7 50. Kf2 Kf6 (A Gyűrűk ura Gandalf­jaként áll a sötét király világos útjában: itt úgysem törsz át! Erre, mint a sértődött kisgyerek, világos király elment duzzogni. Paul Murphy egész sakkozói pályafutása legrosszabb lépése következik.)

51.Kg1(???) Kg5 (Sötét köszöni szépen, összeszedi az elébe hullajtott pontot.) 52.Kg2 Kf4 53.Kf2 c4 54.dxc4 Kxe4 55.Ke2 Kd4 56.Kf3 Kxc4 57.Ke4 Kb4 58.Kxe5 Kxa4 59.Kd4 Kb4

0–1

Löwenthal a Murphytől elszenvedett súlyos vereség után nem esett kétségbe, rá egy hétre megnyerte a birminghami szupertornát. Egyébként neki köszönhetjük az egyik sakkfigura elnevezését. Fiatalon nagyon sok partijában a lovakkal való támadást erőltette, amiért a Wurm kávéház vendégei sakkhuszár néven kezdték emlegetni. Gárdonyi Géza állítja, innen ered az, hogy később a magyar sakknyelvben a huszár név ragadt rá a lófejű figurára.

Röviden a párizsiakról. A Café de la Régence csapatából Deschapelles korán, 1847-ben meghalt. Laroche rögtön a mérkőzés után hazaköltözött Bayonne-ba, elege lett a párizsi nyüzsgésből, onnan járt egészen az 1860-as évek elejéig mérkőzésekre. Calvo egy darabig még feladványokat szerkesztett, aztán 1848-ban visszatért Itáliába, és katonaként vett részt az olasz egységért folytatott harcokban. Saint-Amant maradt az egyedüli párizsi sakkozó a csapatból. Mozgalmas élete során 1848-ban a nemzeti gárda kapitányaként védelmezte a Tuileriák palotáját (nem sok sikerrel), később Kaliforniába küldték konzulnak. Visszatérve Párizsba az 1850-es években komoly bajnokságokon játszott, majd nyugdíjas éveit Algériában töltötte.

A párizsi kávéház is kivette részét a forradalmi időkből: 1844 őszén, miközben sakkozóktól volt hangos a Café de la Régence – talán éppen egy erős lépést kaptak a pestiektől –, egy csendesebb asztalnál két szakállas német, Karl és Friedrich megismerkedtek egymással, és ennek később számos következménye lesz. De ez már egy másik történet, amit sokan sokszor elmeséltek, mi viszont ott fogjuk folytatni, hogy Erkel Ferenc az 1860-as években megpróbálja feléleszteni a magyar sakkéletet. És sikerül neki!

Anziksz a lakóról

Egyszer csak lett. Megjelent, idesodorta a szél, vagy mi. Ideszőtték sorsának fonalánál fogva a párkák. Napok óta bámuljuk egymást. Éjszakánként, mikor a folyosón a villany ég, bámulja kintről, hogy élünk, mint hal a vízben. A bőrömön éget, érzem, ahogy ott kint, a sötétben les. Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be. Szélessávú hozzáférés, családi csomag, vadnak születtünk, az utca nevelt – megmondta a Pápai Joci. Szóval bámuljuk egymást napok óta. Köztünk a rács, a társadalmi szakadék meg az éjszaka. Az éjszaka a nappal anyja.

Avval kezdte, hogy szépen megtisztította a placcot, mert, ezt tudnod kell, seprűje is van neki. Meg tálcája a kartondobozban. Meg bicskagyűjteménye. Ezt mondjuk a Tigristől tudom, nyugtalanít is kicsit. Megtisztította tehát a placcot, és birtokba vette. Két gyékényt terített le. (De kinek? kinek?) Napközben többnyire alszik, meg cigarettázik hason fekve, behúnyt szemmel, de tudom, a bőrén égeti, érzi a behúnyt szeme mögött is, ahogy ott bent, a sötétben lesem.

Azután egyszerre ott állunk egymással szemben némán, a szürkületben, ahogy kint, úgy bent. Nem lát. Nem látom.

Pedig hát ott állunk. Egymással szemben, mint két, egymásba fordított színpadi portál nullpontján két karikírozott bohóc, tükörgyakorlat közben.

Egyre-másra szurkáljuk nyársunkra a löttyedt, lassú félhomályt. Akkor észrevesz, meghökken tükör által homályosan. S azt kérdi: maguké volt itt valamelyik nap az a… szép kis motor? Azt, hogy szép kis motor, bizonyos áhítattal ejti ki. Bólintok. Gondoltam, mondja. Nem bírtam nézni, hát letakarítottam itt éjszaka. Mert az olyan, hogy annak is… kell az a kis szívszeretet.

Anziksz a savanyú szőlőről

A Juci volt a mi tükrös szívecskénk. Lehetett azt tudni egész Óbudán, hogy nála a narancsban soha sincs mag, hogy nagyobb szemű a cseresznye, a paradicsom is fürtösebb, és hogy a Juci egy valóságos esztéta. Napjában többször friss vízzel permetezte végig az árut, és ezzel olyan vizuális szépségeket varázsolt, hogy az embernek kedve támadt unalmas-békés csendéleteket festeni harmatos, kövér padlizsánokról.

A Juci volt a mi trükkös szívecskénk. A trükkje, hogy olyan volt, mint egy női Lópici Gáspár. Az utca hírmondója, fél Óbuda kollektív emlékezete.

Nem egyszerűen kereskedő, hanem mentálhigiénés szakember. A vizitdíjat meg simán beépítette a krumpli meg a hagyma árába, és senki nem reklamált miatta, mert ez így volt rendjén. Nyolcszázkilencvenhatésköszönömszépen – mindig így összegezte, és néhányan, akik még nem tudták a nevét, csak így emlegették: Tudoood! Az Ésköszönömszépen! Mint a Vegyevigye. Pont úgy. Merthogy a Jucit is mindenki tudta, szájhagyomány útján terjedt.
Aztán egyszer csak kirakott egy eladó táblát a zöldséges pavilonra, és nyugdíjba ment.

Előtte persze elköszönt mindenkitől.

Új zöldségesünk van. Igyekszik nagyon. Valahogy mégis savanyú a szőlő.

Anziksz a karácsonyról

Gyere át a Sárihoz, hívta a sógora, de csak a fejét rázta. Nem megyek – mondani csak ennyit mondott, gondolni meg, hogy hát fáj nekem az a sok fény meg illat, a könnyű jókedv. Fáj látni, hogy irigy vagyok a mások örömére. Nem megyek inkább.

Két éve még a menye, az a nagyhangú, tenyeres talpas menye, az eljött. Attól legalább zajos lett kicsit a feje, olyan csupa szín, csupa hang, csupa élet lett hirtelen a kis műfa körül, ahogy a tányérokkal csörömpöltek. Annak a férje hiányzott, neki meg mindkettő; az ura vagy harminc, a nagyfia meg nyolc éve. De a menye, az legalább megmaradt neki, az a zajos, élettel teli menye, a nagyfia után.

Csak aztán úgy lett, hogy abba a nagy zajába a menyének mégiscsak ott volt valahol a csönd, a férje csöndje, mélyen, mardosón, hogy bele kellett abba süketülni neki, bele kellett halni lassan.

Úgyhogy az is elment. A nagyfia után.

A redőnyt félig eresztette le, úgy állt az ablak mögött, leste, hogy botorkálnak kint a hóban. Mindenkihez jön valaki. A barátok. A rokonok. A gyerekek, tudom is én. Valaki mindenkihez jön, gondolta, csak énhozzám nem jön már senki. Hogy az ember ilyenkor irigy, attól csak még jobban fáj. Hogy hol a szeretet, ugye, pásztorok, pásztorok örvendezve.

Nem sírt. Az ember nem sír magában, jobban ismeri már ezt attól, mélyebben van ez, mint a könnyek – hát nem sírt. Az ember magában nem sír. Csak kér egy vállat a kis Jézustól, egy vállat, ahol majd jövőre.

Anziksz a konflisról

Szürkületkor virágillatban trappolni a Bécsi úton. Ülni bakon ostorral, keménykalapban, Nővel. A Nő fején kendő, Audrey Hepburn stílusban, szvetterét kicsit fázósan, persze éppenhogy, csak tessék-lássék; a kabrió, bár öltöztet, hűvös még kicsit.

Garázsmenet, ó, bébi, még egy kör elmegyen – őket a szerelem egy piros labdával, ott a bakon, talpig kabrióban, piros labdával, fülig.

Vajon hova fut a kocsi, vajon hova a fogat – héjanász a zavaron, merthogy rendhagyó azért: Szindbád óta nem látott talán ilyen szentimentálisat Óbuda – egy darabka boldog békeidő, valami régi, valami új, valami kék, valami… jujj, nagyon lírai.

Persze ez egy másik konflis.

Anziksz a fenyőárusról

Van ez a pasi, aki fenyőfát árul. Ródolt különben, még fiatalabb korában, ezt akkor mesélte, mikor néhány éve segített hazahozni a fát, és behívtam egy kávéra. Hogy a ródolás, az fasza volt, mondta, de hát az anyja beteg lett, aztán valahogy nem volt szíve magára hagyni, akkor találta ki a fenyőbizniszt. Hogy abból majd eltartja, meg kezelteti is az anyját. Nyáron dinnye, télen meg fenyőfa. Merthogy itt ez a frankó kis placc a sarkon, a patika mellett, érted, csak kicsapod az indexet vagy az elakadásjelzőt menet közben, a többiek meg kapják be, tisztára meg bírnak hülyülni ilyenkor az emberek, na, mondta, hát ez így működik, és hogy ez már csak rosszabb lehet, puska kellett volna meg molotov, nade mindegy. Úgy három nappal karácsony előtt jönnek a nagy bazi bömösökkel, azt’ lerabolják teljesen, szinte nem marad semmi, csak a silánya. Szóval megéri, na, legalábbis bejött a számítása neki.

Azért persze hiányzik a ródolás. Meg az ökörködés. Hogy az milyen egy bohém élet volt, na mindegy. De a kávé, az milyen jól esik neki, átfagyott egészen.

Amúgy megszaladhatott neki az üzlet, mert tavaly már csak az árut hozta, olyankor lehetett csak látni, máskülönben alkalmazottai lettek neki. Azoktól vettük a dinnyét nyáron. Oda jártunk minden nap, arra a kis placcra dinnyéért, Úrsus meg én. Az volt a rendszer, hogy kiválasztottunk egyet, kettévágattuk, és felesbe fizettük. Minden nap. Mondjuk ugyanezt kipróbálhatnánk fenyővel is.

Anziksz a Füttyösről

Jó volt a Füttyös szélárnyékában tekerni, könnyű. Löbögött a gatyaszára a szembeszélben önfeledten, a cipője csáléra csámpázva – úgy is tekert, csálén, csajdán –, aztán meg az egész Budapest Orfeum ott volt a szájában.

Azt figyeltem ki különben, hogy ilyen fordított metódusa volt neki. Hogy sose akkor csöngetett, mint normálisan az ember fia, hanem akkor, mikor valami fölkeltette az érdeklődését. Olyankor a füttye is fölerősödött, egyszerre mintha két szájjal fütyült volna, jobbra az egyikkel, balra a másikkal, s hozzá csilingelt, belecsimpálózott a duplafüttybe a csengő; kész revü volt olyankor a Füttyös, táncolt alatta a kerékpár.

Ha nő jött – és nő persze mindig jött –, nyomta neki, mint süket. A csengőt, úgy értem. Amelyik különösen tetszett neki, megfütyülte.

Úgy összeütögette, összecsapta a duplafüttyét, mint aki tapsol, s odabólintott, rátekerte a fejét a nőre.

Könnyű tandemben karikáztunk így, a Füttyös meg én, vont maga mögött, hogy észre se vettem az izmok finomkodó fanyalgását a szél ellenében, mert mind csak csinálta nekem a mosolygó embereket.

Anziksz a padról

Nem tudni azt, hogy a bú-e a baja, vagy inkább a bű-e a bája a Piroska néninek, mindenesetre van neki ez a kis, hogy is mondjam, tvájlájtja, vagy mi. Hogy teliholdkor kiáll az erkélyre, ott szűköl. Onnan óbégatja, hogy hagyjad aztat a szemét kurvát, Jancsikakisfiam, gyere má’ haza. Csakhogy a Jancsikakisfiam nem jön már haza, mert onnan, ahol a Jancsika van, nemigen szokás hazacsászkálni. Abból a kapujanincs átjáróból. De ezt a Piroska néni nem tudja, vagy tudja, csak úgy csinál, mintha. Azért a szomszédság a Jancsikát úgy csöndes elnézéssel számon tartja.

Jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez.

Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Beleesik a mélabús anakronizmusba, úgy mondja a Bellának a két szegény kis árvát.

A Gyuszikát s a Lackót. Hiába mondom neki, Bella, legalább azt a két szegény kis árvát engedd ide, Jancsikám. Az a szemét kommenista kurva azt se hagyja. Pedig egész nap ki vannak csapva az utcára. Mindig hallom őket, itt lármáznak a Vihar utcában. Amíg azok otthon mocskoskodnak a Jancsikával. Még nyalókát is vettem nekik pedig. Mutatja a Bellának. A Bella meg olyankor csak bólogat a csöndes elnézéssel, mondani nem mond semmit. Van, hogy összenéz az Ilonkával.

De, mondom, azért jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Máskor siet. Nem érek most rá, Bella, mondja, mennem kell a Raffaelló bankba. És akkor megy a Raffaelló bankba. Mert a Raffaelló, az mégiscsak többet mond minden szónál.

Anziksz a piaci hentesről

Hentes, az kétféle van, kommunikáció szerint. Van a kicsattanó, lángosképű – mindig mosolyog, mindig integet, tiszta némafilm.

Kirakathentes, pozsgás puttó a budafokin. Csak a test. Van a szikár, fényespofájú, a piaci. Namost ez beszédes, úgy bukik fel, mint pezsgőben a buborék. Bukott angyal. Csak az ige.

Ezek itt csak tárgyak, ez már nem élet, ettől itt már nincs lelkifurdalása az embernek, hogy ő, a hentes egyszer ölt csak életében, leszúrta azt a disznót, de egy hónapig nem tudott aludni utána, ahogy a nyakába roppanva-nyiszogva belemart a kés, egyedül a felesége értette meg – néha kényszeredetten balra kell lépnem – mert mindezt egy mellettem álló láthatatlan alaknak mondja –, bekerülni valami módon látómezejének harmatos, gyönge gyepére. Akkor elnéz mellém megint. Egypontos gyónás.

Anziksz a Mekkáról

Úgy két hete minden áldott nap itt ülnek lehajtott fejjel a padon, mellel támaszkodva a támlának, a fiú s a lány. Úgy két hete itt éri őket minden fadzsr (hajnal), dzuhr (dél), aszr (délután), magrib (napnyugta), isá (este). A kelet felé fordított arcukon kékes fényű a megvilágosodás. Ez a Mekkájuk, ez a Gyenes utcai fakóbarackszínű tűzfal. Nekik már itt van a Kánaán, itt van a Dzsanna. Csak ők úgy hívják, Ingyen Wifi.

Akik ismerik, tudják, hogy élete fontos része az „óbudaiság”. Itt is született?

Nem, a belvárosban születtem, a VII. kerületben, hatévesen kerültem Óbudára a szüleimmel. Fél évet jártam a Szemere utcai általánosba, és átkerültem az akkor nyíló szomszédos iskolába. Még zebrán sem kellett átmenni, olyan közel laktunk hozzá. Pont akkor adták át, amikor oda kerültem, sőt, mit több, Brezsnyev elvtárs, aki épp Magyarországra látogatott, személyesen avatta fel. A mi osztályunkba csak bejöttek, de a B-ben beszélgettek is Horváth Zoli nevű barátommal, akivel együtt fociztunk. Fotó is van róla, ahogy megsimogatta Brezsnyev elvtárs, mellette meg ott mosolyog Kádár elvtárs. Vicces történelmi emlék. Nyilván nem ezért, de nagyon szerettem Óbudán lakni. Akkor még épültek a panelházak. Nagyon sokat bicikliztünk, egészen a Hajógyári-szigetig mentünk ki, az még akkor egy teljesen beépítetlen rész volt. Működött a harisnyagyár, a Goldberger, a BRG, az összes gyár.

A gyerekkorom és az ifjúságom maximálisan Óbudához köt. Középiskolába is az Árpád Gimnáziumba jártam.

Nagyon szerettem ott lenni, közben pedig komolyan fociztam: egy ideig hivatásosan is játszottam, az Újpesti Dózsában. A BRG-ben volt sportállásom, térmester voltam, nem kellett bejárnom, csak a fizetésemért. Az egykori BRG helyén most OTP van. Az első szerelem is Óbudához köt.

Kijárt a Kerület meccseire?

Nem, mert az Újpestben játszottam, jó játékos voltam, másra nem volt időm, bulizni sem jártam. A papám nem lehetett futballista, ezért azt akarta, hogy én az legyek. Nagyon szigorúan nevelt, nem volt más, csak iskola és edzés. Ha játszottunk a Kerület pályáján, az iskolai válogatottal mentünk oda. Én kicsit magasabb szinten nyomtam, de nagyon sok barátom volt és van a mai napig is a focisták közül, mert Magyarországon az egy összetartó erő. A csajok, a foci meg a könyvek határozták meg az életem óbudai korszakát.

Ehhez képest fotós lett. Miért nem focista vagy bölcsész?

Tehetséges focista voltam, viszont nem nagyon tanultam, az nem érdekelt. Akkor is nagyon szerettem olvasni, és annyi eszem volt, hogy minden tanulás nélkül megkapjam a hármast. Oroszból buktam meg többször, de valahogy mindig átlökdöstek.

A szüleim mindketten építészmérnökök voltak, elsőgenerációs értelmiségiek, azt mondták, hogy továbbtanulás nélkül nem lehet jövőm.

A húgom szintén az Árpádba járt, ő volt a jó tanuló, egyetemet végzett. Engem is szerettek a tanárok – én meg a focit. Viszont arra is rájöttem, hogy nem akarok profi futballista lenni, tehát fogalmam se volt, hogy mitévő legyek.

A gimiben is fényképezett már?

Egyáltalán nem, eszem ágában sem volt. Csajoztam, fociztam, de fényképezőgépet nem vettem a kezembe. Úgy kezdődött, hogy leérettségiztem, az apukám kérdezte, hogy most mi lesz. Mondtam, hogy egyetemre nem akarok menni, fotós leszek.

Akkor már létezett a Práter utcai fotós suli. Húsz helyre ezerhatszázan jelentkeztek. Amikor bejutottam, rájöttem, hogy ez érdekes dolog, nem választottam rosszul.

Ott milyen géppel dolgozott?

A papámtól kaptam egy kis Nikont, Nikon FG20 volt a neve. Kaptam hozzá három objektívet, és mentem. Nagyon szerettem a fotós suliban, amikor havonta egy pénteken az egész osztály kiment a Városligetbe vagy máshová, mindenki kapott egy tekercset, hogy fotózza el. Aztán előhívtuk a képeket, kiértékeltük őket, és kiválasztottuk, hogy melyik a legjobb. Már rögtön az iskola elején, teljesen amatőrként sokszor előfordult, hogy az enyémet találták legjobbnak. Mégse mondanám, hogy ott tanultam meg fényképezni.

Nagyon jó volt a közösség, csak azt nem szerettem, hogy reggelente az első metrót kellett elérnem, hogy eljussak hatra Óbudáról a Ferenc körútra.

Miért kellett hajnalban járni?

Mert minden nap hattól kettőig tartott az oktatás. A legkeményebb az volt, amikor két hétig csak retusálással foglalkoztunk. Bementünk a terembe reggel 6-kor, ráborítottunk a fejünkre egy nagy fekete leplet, az átvilágító asztalra tettük a negatívot, és egy olyan hegyesre kihegyezett grafitceruzával, amilyen hegyeset el sem tudsz képzelni, nagyon apró pöttyöket rajzoltunk egy arc pattanásaira a negatívon.

A második két hétben átmentünk a stúdióba, ahol fotóztuk egymást. Azt előhívtuk, fölvágtuk, és azokat kellett retusálni. Volt egy harmadik hét, ahol laborosok voltunk, filmet hívtunk elő és nagyítottunk. Ez a három váltakozott, de a fotózás is műtermi volt. Megtanultuk egymáson beállítani a fényeket, kis­orr-árnyék, ellenfény és a többi.

El lehet képzelni, milyen volt két hétig retusálni álmosan a tök fekete lepel alatt, egy csomószor elaludva, beleájulva ebbe az egészbe húsz­évesen, amikor a legjobban dübörög benned minden.

Nem mondom, hogy túl jól éreztem magam.

Viszont olyan dolgokat tanultak meg, amiket a mai digitális világban már nem oktatnak.

Nagy ajándék, hogy én megéltem a nem digitális kort is, de nem ez a lényeg. Sokan megkeresnek, hogy beszélgessünk a fotózásról, mert fotósok szeretnének lenni, de nagyon nehéz onnan kezdeni, hogy mi az alapja. Én azt szeretem a fotózásban, azt szerettem mindig is, hogy nem kell hozzá előképzettség. A te nagypapád vagy bárki csodálatos felvételeket készíthetett, holott addig soha életében nem csinált képet. Bárki tud tökéletes képet csinálni „véletlenül”.

Bárki egyet, véletlenül, a fotóművész viszont többet és szándékosan.

Akinek van érzéke, mindegy, hogy milyen a technikája, mindegy, hogy milyen a gépe, jót csinál. A lényeg a látvány, illetve a látás, magyarul, hogy a gépet magad elé veszed, belenézel, és azt gondolod, hogy tudod, milyen képet csinálsz. Most persze ellentmondok magamnak, mivel én is ezt gondoltam nagyon sokáig. Legalább tíz-tizenöt év kell, míg az ember akkor is tudja, hogy milyen képet csinál, amikor még bele se nézett a gépbe. Ez nehéz dolog, de megtanulható, ha szorgalmasan fényképezünk.

Azért ehhez a gyakorláson kívül is kell valami.

Nekem igazából szerencsém volt, mert mindig jó helyen voltam jókor, legalábbis úgy érzem. Nem gondolom magamról, hogy valami nagyon nagy fotós lennék. Egy kicsit mindig úgy tekintettem magamra, mint egy jó iparosra. Nem gondoltam, hogy művész vagyok abban az értelemben, hogy a saját akaratomat kellene rákényszerítenem valakire. Ha ő piros virággal akarja az esküvői képét, én megcsinálom piros virággal – viszont megmondom előre, hogy nem lesz jó.

Az ember előbb-utóbb eljut egy olyan szintre, hogy azért hívják, mert tetszenek a képei, a megrendelő tudja, hogy miért hívja. Akkor már szívesen megyek.

Sok felkérést vissza kellett mondanom, mert nem akartam megerőszakolni magam.

A tudás magabiztossá tette?

Nem. Egy idő után elkezdi az ember önmagát unni. Minden kreatív szakmában fontos, hogy érdekeljen, amit csinálsz, és rá tudj csodálkozni. Miután megtanultam, az vált fontossá, hogy mégse érezzem: nekem már nem kell belenéznem a gépbe ahhoz, hogy tudjam, milyen lesz a kép. Ezeket a berögződéseket próbáltam kikerülni, próbáltam újítani. Rengeteg képet néztem akár fiatal amatőröktől is, mert ők sok mindent jól látnak. Ha rutinból dolgozol, nem gondolkozol. Egy csomó helyen azzal a taktikával éltem, hogy azt mondtam magamban: csak ezt az egy objektívet viszem el, ezzel kell megcsinálnom az egész napot.

Szándékosan nehezítette a körülményeket?

Igen, sőt sokszor nem kellene elvinni a gépemet sem. Egyik barátommal beszélgettünk arról, hogy egy jobbfajta telefon ma már 12 megapixeles képeket csinál. Az én első digitális gépem 1 megapixeles volt. Öt kilós masina volt, amit cipeltem mindenhová. Ma simán elmennék egy telefonnal, és megcsinálnám a munkát, de erre azt mondanák, hogy figyelj, ezt én is megcsinálom ennyiért. Közben én tudom, hogy nem ezen múlik. Büszke vagyok arra, hogy sokat tanultam, sokat dolgoztam, sok mindent csináltam, tudom, hogy miből mit lehet előhozni. Azt a munkát szeretem igazán, amiből olyat tudok kihozni, amin még én is meglepődöm.

Miután elvégezte a fotós iskolát, jött a rendszerváltozás, sorra jelentek meg az új lapok, mint a Mai Nap vagy a Kurír, új személettel, világnézettel, esztétikával.

Az legendás idő volt. Én ’85-ben kezdtem a fotós sulit, ’87-ben fejeztem be, utána rögtön bevonultam katonának, ’89-ben leszereltem, és itt volt a rendszerváltozás.

Mentem a fényképezőgépemmel, és az volt az álmom, hogy mindennap vihessem a fotóstáskát magammal, mint egy igazi fotóriporter.

Közben éjjel-nappali boltokban voltam eladó, dolgoznom kellett. Kilencvenegyben megszületett a nagyfiam, Borisz, ő most már 25 éves. Aztán hosszú szünet, majd öt éve jött Frida, három éve Ferdinánd és négy hónapja Manó, akik még csak most ismerkednek a világgal.

A nagyfiának is van köze a fotózáshoz?

Egészen más pályán van, ő jogásznak tanul, idén meglesz a diplomája. Egy évet tanult Amerikában, akkor vettem neki egy kis gépet, hogy vigye el. A második napon elvesztette, és egy képet sem láttunk az ott töltött évéből. A barátai készítettek pár fotót róla.

Még okostelefont sem hajlandó kézbe venni, annyira be van oltva ellene. Nem baj, ez így jó. Ő a saját útját járja. Sosem mondtam, hogy legyen fotós vagy ne.

Ötéves Frida lányom viszont már elkérte az egyik telefonomat, mindennap fényképez, és hozza nekem, nézd, ezt csináltam. Nem mondtam neki, hogy csinálja, csak látta, hogy fényképezek, akkor ő is azt csinálja.

Hogy lett hivatásos fotós?

Bekerültem a Kurírba külsőzni, mégpedig úgy, hogy az egyik ismerősöm unokabátyja volt Havas Henrik, aki akkor a Nap TV-ben vitte a Kinn, padon című műsort. Minden reggel behívott valakit, és tényleg jó beszélgetéseket csinált olyan emberekkel, akik előtte soha nem kerültek a nyilvánosság közelébe. Bementem hajnalban, lefotóztam őket, előhívtuk, és a Kurírban benne volt a beszélgetés. Aztán adtak más munkát is. Jó iskola volt, akkor alakult ki a mai Magyarország társadalmi rendszere, vezetése. Ott kezdődött az első projektem, a jelenlegi miniszterelnökkel.

Akkoriban a legkisebb parlamenti párt a Fidesz volt. Kezdő külsősként én kaptam őket, mindig engem küldtek a Fidesz eseményeire. Közben 1993-ban kiutaztam Amerikába Bill Clinton beiktatására. Pénzt nem adtak rá, de megoldottam valahogy. Vettem egy fotóalbumot arról, hogyan lett belőle elnök. Fekete-fehér album volt, nagyon megtetszett. Hazahoztam és mutattam a Bayer Zsoltnak, az akkori szóvivőjüknek. Azt mondtam, hogy meg kéne csinálni Orbán Viktorral is, biztos érdekes lesz pár év múlva, pláne, ha ő is miniszterelnök lesz. Elmentünk, Zsolt bemutatott Viktornak, aki azt mondta, hogy csináljuk.

Abban az időben, a ’94-es választás idején olyan volt a kampány, hogy beültünk egy kocsiba hajnalban, és lementünk mondjuk Nyíregyházára. A piacon az ottani fideszesek vettek 60 kiló narancsot, Viktor árulta, én meg fotóztam.

Így kezdődött az a történet, ami egészen mostanáig tartott. Úgy látszik, hogy mára vége lett, és nem Orbán Viktor miatt, hanem miattam. Több mint 26 éve kezdődött, izgalmas történet volt.

Mi volt benne a legizgalmasabb?

A fotózásban nagyon fontos az idő. Mindig is nagyon szerettem az olyan projekteket, ahol hosszan lehet fotózni valakit. Huszonhat év elég hosszú. De közben rengeteg mást is csináltam. Dolgoztam a Kurírnak, a Képes Európának, a Penthouse-nak, a Nők Lapjának, tulajdonképpen nincs olyan újság Magyarországon, amibe én ne fényképeztem volna. Született egy csomó könyvem is, most 17-nél tartok.

Az író könyvemre például nagyon büszke vagyok: ’95-ben száz magyar írót lefotóztam, mindenki írt magáról valamit. Sok fotót ma is használnak azok közül a portrék közül.

Nagyon sokat dolgoztam a Playboynál, ahol nagyinterjúkhoz beszélő képeket csináltam. Kállay Feri bácsit például több száz kiló narancsba fektettük bele, utalva a Tanúra. Talán nincs is olyan magyar híresség, akiről ne lenne képem. Szeretem a portréimat, a fotóban ez a legbensőségesebb műfaj. Ahhoz jó érzékem van, hogy valakiben ne csak a külsőt fotózzam le, ne csak a héját, amiben van, hanem megmutassam a kisugárzását, hogy ő milyen ember. A könyveim mindig azért keletkeztek, mert a napi munka mellett valami olyat akartam csinálni, ami a szívügyem.

Ilyen volt a Kékvándor – ösvények, utak, képek című könyve is, amelynek elkészítése során végigjárta és -fotózta a Kéktúra teljes útvonalát.

Ez részben elhatározás, részben szerencse kérdése volt. Egy időben az volt az egyetlen fix munkám, hogy minden héten ki kellett mennem Fradi meccsekre három-négy órát dolgozni, vagy ha esemény volt, azt fotózni meg a csapatot. Ezt csináltam öt-hat évig, majd amikor ennek vége lett, Garancsi Istvánnal elkezdték építeni a Vidit, és ott egy barátom valamiféle menedzser lett. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ugyanezt csinálni náluk. Persze, hogy volt. Garancsi Istvánt, aki nagyjából egyidős velem, közben megválasztották a természetjáró szövetség elnökévé. Ez egy társadalmi funkció, de ő akkor kitalálta, hogy valamit ebből is kell csinálnia, mert megszállott volt. Amikor megtudta, hogy régóta tervezgetem a Kéktúra végig fotózását, azt mondta: Barna, gyerünk, csináld, itt van. Ez olyan 2010–12 körül történt. Az előzmények másik fele szintén szerencse. Óbudán Sinkó Gabi néni, Sinkó László felesége volt a magyartanárom.

Rockenbauer Pál Másfél millió lépés Magyarországon című sorozata gyermekfejjel hatalmas élmény volt számomra. Mennyire jó dolog, ahogy mennek végig Magyarországon, járják az erdőt, gyalogolnak, fölverik a sátrat, mennek tovább.

A mai napig beleborzongok, hogy gyerekként milyen élmény volt ez számomra a tévé előtt is.

Amikor kitaláltam, hogy én is végigjárom a Kéktúra útvonalát, egy véletlen folytán a Nők Lapjának épp Sinkó Lászlót kellett fotóznom, aki a sorozat résztvevője és narrátora volt. Elmondtam Gabi néninek és Sinkó Lászlónak, hogy mit tervezek, ők megörültek neki, és azt mondták, hogy jöjjek máskor is. A könyvem első fejezete abból az élményből született, amikor 2011-ben elvittek Rockenbauer Pál születésnapi megemlékezésére. Az egykori alkotók, barátok minden évben elmennek a síremlékéhez Zengővárkonyra, ahol egy kisebb ünnepség keretében együtt töltenek egy napot. Egy igazi novemberi napon, nagy hidegben, vasárnap, zuhogó esőben érkeztünk, de a sírnál már ott állt ötven ember, és énekeltek. Asztalok voltak kitéve, mellettük asszonyok zsíros kenyeret, bort kínáltak. Hihetetlen élmény volt! Rockenbauer Pállal már nem találkozhattam, csak a fiával, vele viszont jó kapcsolatban vagyok. A könyvben le is írtam, milyen érzés volt látni, ahogy ez a csapat már több, mint harminc éve ilyen erős szimbiózisban van egymással. Azt a napot eltöltöttem velük, és még több energiát kaptam arra, hogy el kell kezdenem, csinálnom kell.

Mindig nagyon szerettem ezeket a dolgokat, és amikor megkérdezik, hogy milyen fotós vagyok – portrés, természetfotós –, mindig azt mondom, hogy igazából egy jó fotós, nem ilyen vagy olyan.

Az bármit fotóz, mindegy. A lényeg a tárgy maga, ami ott van, csak meg kell mutatnod, ahogy te látod, mint egy jó művésznek.

A Kéktúrában is az érdekelt, hogy fotográfusként miként adom vissza az élményeimet, méltóan ahhoz, ahogy Rockenbauerék megcsinálták annak idején. Azt hiszem, ez a munka, ez a könyv megváltoztatta az életemet. Az, hogy most Piliscsabán beszélgetünk, szintén ennek köszönhető. Pesten születtem 1965-ben, egy bérházban laktunk a Szondi utcában, majd átköltöztünk Óbudára, ahol életem nagy részét töltöttem, majd Újlipótvárosban éltem.

Amíg nem gyalogoltam hosszú napokat egyedül az erdőben, eszembe sem jutott, hogy ki kellene jönnöm a városból, nem tudtam, hogy miért jó, hogy benne lehetek a természetben.

Jártam én is kirándulni, de egész más, amikor napokat mész egyedül. Rájössz, hogy miért élnél a városban, hogyha azon kívül is élhetsz. Egyébként a kék jelzés itt megy keresztül a településünkön. Nem azt mondom, hogy szempont volt, de itt is átgyalogoltam, láttam. Amikor elkezdtünk lakást keresni, mondtam a feleségemnek, hogyha ő is úgy gondolja, mindenképpen menjünk ki a városból, mert annál többet három kisgyereknek nem tudunk adni, hogy láthatják, milyen a napfelkelte, hogyan váltják egymást a napszakok, évszakok.

A tévés produkcióban egy csapat vándorolt, fotósként viszont egyedül ment végig az úton. 

A fotózás nagyon magányos szakma. Filmezni nem tudsz egyedül, mert ott kell egy stáb. Ettől függetlenül volt, hogy jöttek velem barátok, de valahogy úgy alakult, hogy amikor elmondtam, hogy mit tervezek, az összes barátom sorban állt, mindenki fölírta, hogy mikor jön velem. De amikor szóltam, hogy a jövő héten indulunk, hatkor kell a Nyugatiban lenni, akkor éppen a nagyi költözött, papának vágták a szakállát, mindenkinek közbejött valami. Egyik barátom az indulás előtti este telefonált, hogy aznap nem tud jönni, kérte, hogy várjunk egy napot, de rájöttem, hogy nem várok. Az élet így van, menni kell, ezt kaptam, egyedül mész, kész. Félelmetes volt, mert az első három méter után eltévedtem. Megérkeztem Hollóházára – reggel négy órakor indultam el –, mindenhová busszal vagy vonattal mentem. Itt a kék, rendben, odáig jó, hogy elindulsz a faluból, aztán beérsz az erdőbe. De hogyan tovább? Akkor még nem újították fel a jelzéseket, és így tényleg kalandtúra volt az első alkalom.

Zemplén az ország legvadregényesebb tája, nagyon szeretem. Ott tudtam olyan képet csinálni, hogy kinéztem egy szirtről, és 80–90 kilométerre sem láttam sehol ember által létrehozott képződményt.

Tehát elindultam, és egy idő után éreztem, hogy valami baj van, már régóta megyek, nincs út. Visszagyalogoltam. Nagyon lassan haladtam, de végigcsináltam a napomat. Fölértem Nagy-Milicre, onnan az első faluba. Nem sátraztam, a turistaházakat sem kerestem. A falusi turizmust szeretem, amikor vár a Mici néni, reggelit készít, beszélgetsz vele.

Majdnem olyan, mintha rokon lenne.

Mindegyik olyan, egy éjszaka reggelivel kerül háromezer forintba, ami szállásért reggelivel nem sok, de egy vidéki embernek nagyon komoly összeg. A barátom utánam jött, másnap estére megérkezett, és együtt folytattuk az első részt.

Hány nap alatt járta végig a teljes útvonalat?

Nagyjából 80–90 nap biztosan volt, 70–80 százalékban egyedül mentem. Volt egy-két ember, akik néha elkísértek, és rájöttek, hogy ez tök jó dolog.

Igazából az első nap arról szól, hogy még itthon vagy. Felveszed a telefont, beszélgetsz, elvarrod a szálakat. Másnap már csak délben kapcsolod be a telefonod, megnézed, kerestek-e, visszahívod. A harmadik napon már nem is akarod bekapcsolni, de akkor meg haza kell menni. Akkor voltak egészen picik a gyerekeim, pár nap után már nagyon hiányoztak.

Mennyi volt a leghosszabb idő, amit folyamatos túrázással töltött?

Öt nap volt a leghosszabb. Közben dolgoztam, a miniszterelnöknél is volt munkám, a kisgyerekek meg néha betegek, segíteni kellett a családban, nem lehetett teljesen kiszakadni. Volt egy olyan álmom is, hogy végigcsinálom úgy, ahogy ők elkezdték, 80 nap, és gyerünk. De egyedül még nehezebb lett volna, nem is tudtam volna munka és gyerekek mellett megoldani, így viszont nagyon szerettem. Az elején, amikor elindultam, mindig azt mondtam magamnak, hogy ma lenyomok negyven kilométert, aztán rájöttem, hogy nem kell sietni, sőt aggódni kezdtem, hogy mindjárt vége van. Szépen húszakra-tízekre lementem, nem kell rohanni, ez nem teljesítménytúra, ezt megélni, csinálni jó. Visszagondolni rá is jó. Ha meditatív állapotban erre gondolok, ma is végig tudom járni. Tudom, hogy hol mentem, milyen volt, amikor kijöttem reggel, emlékszem, hogyan zuhogott az eső, megálltam, pihentem, fölvettem a hátizsákot, ittam egy kis pálinkát, mert reggel hatkor esőben kell egy kis energia, lelkierő elindulni az erdőbe. Sok esős nap volt, de nagyon szerettem. Tényleg olyat kaptam, amit nehéz elmondani, de mégis megpróbáltam leírni és megmutatni a könyvben, hogy minél többen vágjanak neki.

Miért jó az erdőben?

Le vagy merülve, fáradt vagy, utálod a dolgokat, az életedet, bármit, de ha kimész a természetbe, kint vagy egy órát egyedül, az egyszerűen feltölt. Mindenkiben megvan ez az érzék, csak nem szabad elveszíteni.

Ha most kimész az erdőbe, és sétálsz két órát, hidd el, hogy más emberként fogsz visszatérni. Csak nehéz rávenni az embereket. Mindenkinek vannak meggyőződései, beidegződései.

Én például 50 évig nem ettem húst, most fél éve – nyilván a betegség miatt – kötelező húst ennem, és szeretem. Régen napszemüveget vettem fel, hogy ne is lássam, ha valaki pacalba tolja a villáját az asztalnál. Most mindennap húst eszem hússal, és imádom.

Ha a régi dolgokat felidézi magában, képekben emlékszik?

Én képeket látok. Mindig mondom a fotós barátaimnak is, amikor valamiről beszélünk, és azt mondják, hogy hú, lemaradtam erről a képről: nincs olyan kép, ami hiányzik, ha a fejedben ott van. Nekem a fejemben sokkal több kép van, mint amit megcsináltam. Jobban rácsodálkozom azokra a dolgokra, amik megvannak, hogy nahát, ezt hol is fotóztam. Ha előhívok magamban egy el nem készült képet, mondjuk, amikor nem volt nálam a gép, de figyeltem, hogy a kisfiam mit csinál, az valahogy jobban megmarad. Berögzül, mert érzed, hogy meg kell, hogy maradjon.

Valamikor ezeket a fejben lévő képeket is megcsinálja?

Nem. Ezen a Kéktúrán is vitatkoztunk fotósokkal. Oké, fölértél a kilátóba, és zuhog az eső. Visszamész? Miért mennék? Nagy igazság, benne van a könyvben is, hogy mindenki a saját „Kéktúráját” járja végig. Amikor én értem oda, esett az eső, ha te mennél, lehet, hogy sütni fog a nap, és te mást fogsz tapasztalni. Mást élsz meg. Ezért lehet újra járni. Van, aki ötödször-hatodszor megy a Kéktúrára, mert mindig egy új élményt ad.

Azon gondolkodom, miközben hallgatom, hogy valószínűleg ezért került sokszor olyan helyzetbe, amibe más nem, ezért élt meg olyan élményeket, amiket más nem, mert alaptulajdonsága a nyitottság.

A szakmánkban ez alapkövetelmény. Mindig attól félek, hogy ismétlem önmagam, ugyanazt csinálom, és unalmas lesz. Nyilván van egy stílusod, ahogy például egy zenésznek is van egyfajta stílusa. De egy ilyen kreatív ügyben, mint a fotózás, mégis fontos, hogy az ember máshogy lásson dolgokat. Kellenek az új impulzusok, és keresem is ezeket. Mindig próbálok kitalálni dolgokat, mit csináljak, hogy csináljam, hová menjek. A mai napig próbálom ezt az egészet fönntartani magamban, valahogy úgy élni, dolgozni, hogy ne legyen unalmas.

Figyeli, elemzi a kollégái munkáit?

Én is látom más hibáit, ha a fotózásról beszélünk, de nem akarok nagyképű lenni. Látom, követem mások munkáit, látom, hogy változik meg a világ, a telefon, az eszközhasználat. Ha nem vagy naprakész, elsodor ez a digitális forradalom, ami a képekkel is van. Én nagyon sok amatőr oldalt nézek, követem, mit csinálnak a fiatalok, és tényleg megdöbbenve látom, hogy olyanok jutnak az eszükbe, amik nekem már nem. Nyilván öregszem.

Ezek a fiatalok belenőttek a digitális világba.

Az én gyerekeim is, három és ötévesek, egyik sem olvas még, de a számítógépet bekapcsolják, beírják a kódját, megkeresik a kedvenc meséjüket és nézik. Közben nem vagyok a híve annak, hogy túlságosan technokraták legyünk, nekem is butatelefonom van. A digitális kamera azért jó, mert egyszerűsíti az életet. Nem kell elmenni laborba, nem kell összekoszolni a kezed, és ugyanazt eléred.

De attól függetlenül én az egyszerű dolgok, anyagok, a fának, a kőnek a híve vagyok. A műanyagnak nem. Szántszándékkal tartom vissza a családomat és magamat is attól, hogy elszálljunk a technikai világba.

Maradjanak meg az alap dolgaink, a szeretet, a barátság, az egymással beszélgetés. Jó, ha idejön valaki, ül egy órát, beszélgetünk, nem rohanunk, nem kapkodva csináljuk a dolgokat, hagyunk mindennek időt. Ahogy Kőrösi Zoli barátom mondta: a lassú élet szépsége.

Miközben beszélgetünk, látom, hogy nehezen mozog. Megkérdezhetem, mi az oka?

Lett egy betegségem, ide vagyok szögezve az ágyamhoz. Ez az egyik leggonoszabb betegség, amit ismer a tudomány. Izomsorvadás, ALS. Nem fáj semmim, tiszta a fejem, csak egyszerűen eltűnnek a testemről az izmok.

Lehet tudni, hogy mitől alakult ki?

Nem tudják, és megállítani sem lehet. Amennyire én tudom, a legtöbb ilyen betegség valamilyen oltás szövődménye. Nagyon sokat utaztam, és amikor jártam a világot, egyszerre kaptam hat-nyolc oltást, talán valamelyiknek a mellékhatása a betegségem. Ez nagyjából arról szól, hogy a központi idegrendszer kiadja a parancsot, hogy emeld föl a kezed, de az a neuron, ami elviszi a parancsot az izomhoz, azt mondja, hogy nem. Ha két évig nem használsz egy izmot, akkor az elsorvad. Lehet élni kerekesszékben meg fekve. A torna sem segít. Ez egy olyan betegség, aminek az orvostudomány történetében nincs gyógyult esete. Egy kísérleti gyógyszer van rá, más semmi. Olyan van, akinél megállt a folyamat, Steven Hawking ezzel él negyvenegy éve.

Kicsit kilátástalan történet, próbálok saját magamban rájönni, hogy mi az, ami okozta, vagy mi az, amiért kialakult.

Régen azt gondoltam, hogy van egy orvos, bemegyek hozzá, ad egy gyógyszert, és meggyógyulok a kórházban. Ez az én betegségemre nem igaz.

Mivel próbálkozik?

Gondolkodom, próbálok rendet tenni a fejemben, és átalakítottam az étrendemet.

Honnan tudja, hogy mi segíti, vagy tesz rosszat?

A hús jó. Sokat olvasok erről. A statisztika szerint ennél a betegségnél egytől öt évig becsülhető a túlélés a tünetek megjelenésétől. Nálam másfél éve kezdődött. Egy bokatörést tud kezelni az orvostudomány, de azt nem tudja elfogadni, hogy én attól talán meggyógyulhatok, ha a fejemben kitisztítom a dolgokat. Nekem is nagyon furcsa ez, fél éve még nem tudtam volna elfogadni, ha valaki erről beszél velem. A lényeg, hogy nem adom fel, mentálisan jól vagyok.

Hogyan lehetséges ilyen erős, szinte derűs lélekkel viselni egy ilyen súlyos bajt?

Számomra, aki minden héten utaztam, most beszűkült a világ erre a nyugágyra, ez az egész univerzum, és teljesen jól elvagyok. Ez a lehető legkíméletlenebb betegség, mert azelőtt meghalsz, mielőtt eltemetnének. Nagyon nehéz, de sokat segít, egy csomó mindent tanultam általa. Fél éve itt ülök, és nyilván azt gondolom, hogy meg fogok gyógyulni valamilyen szinten.

Sok mindenen gondolkodom. Azt érzem, hogy ha valahogy leállítom a betegség folyamatát, akkor következik egy olyan élet, ami egészen más, mint ami eddig volt.

Nagyon nyugodt, nem panaszkodik.

Én egy nyugodt pali vagyok, a mostani helyzetemben meg különösen afelé tendálok, hogy még nyugodtabb legyek. Hova rohanjak? Idő mindenre van, abszolút csak a jelenben levés a fontos.

Nem sokat foglalkozom a múlttal, de hogy mi lesz, azzal meg abszolút nem. Bízom benne, hogy minden úgy lesz, ahogy lenni kell. Nem vagyok vallásos ember, soha nem is voltam, de valamiben hinni kell.

Máshogy látom az életet. Nagy eredmény például, hogy végigjártam a Kéktúrát, tök jó volt. Azt gondoltam, hogy még megyek egy párszor. Most ez az egyik motivációm, hogy én még akarok menni. Ha mégsem tudnék, akkor is megtettem azt, amiről úgy gondoltam, hogy meg kell tennem. Boldog vagyok, hogy megtettem.

Mi ad erőt?

Ilyen helyzetben, amilyenben én most vagyok, rájön az ember, hogy mi a fontos. Azt tudja, mindennap érzi, hogy nem képes felemelni a kezét, hogy tegnap még tudott inni, ma már nem tud, és ez lesz napról napra. Havi szinten ugyanígy. Kéthavi szinten, aztán negyed év, aztán fél év, és látod, hogy épül le. Közben a fejedre oda kell figyelni, mert annak rendben kell lennie. Nem is tehetek másképp, mert itt van a három gyerek. Napi szinten kell velük lenni, ők elfogadnak, nagyon sokat segítenek nekem. Fanni nélkül sem menne, minden pillanatban velem van. Rájöttem, hogy amiről eddig úgy gondoltam, hogy fontos, az most teljesen indifferens és lényegtelen kérdés. Azt is látom, ki a barát. Ez nagy dolog. Érzelmesebb lettem, sokkal jobban átélem a dolgokat. Nagyon fontos a család, a szeretet, az, hogy valójában megéljük a dolgokat, hogy hagyjunk mindennek időt – nem kell kapkodni, mindent szép lassan. Nem mintha bánnám, ami ezelőtt volt, mert az úgy volt jó.

Mindig is szerettem volna nagy családban élni nyugodtan, vidéken, nem rohanva, mindennek megadva a módját. Most megkaptam. Nyilván nem ilyen árra gondoltam, de mégis megkaptam.

Valóban, csak velük kell foglalkoznom és magammal, nincs semmi más, ami eltérítene ettől. Egy csomó projektet csinálok, amiket fontosnak és érdekesnek érzek. Dolgozom a fotóarchívumomon, sokan segítenek, ez is jól megy. Vannak könyvterveim, teszem a dolgom tovább.

Mint eddig bizonyára már sokan mások, bevezetésképp én is a kezdetekről faggatnám: mikor indult a gyűjtés, s miként jutottak el a honlap alapításának gondolatáig?

Én a nyolcvanas évek közepén jártam gimibe, a Villányi útra, az akkori Kaffka Margit, ma Szent Margit gimnáziumba, és volt egy osztálytársam, Szepessy Ákos. Kettesben, tizenhat-tizenhét évesként kezdtünk el lomtalanításokra járkálni. Az olvasók egy része biztosan emlékszik, vagy fel tudja idézni, milyen volt az a nyolcvanas években. Sokkal kevesebben lomiztak, mint ma, nem volt annyira iparszerű a dolog, mármint a kutató-keresgélő részén, ugyanakkor meg sok cucc volt kidobva. Így utólag persze fáj az ember feje, hogy mi minden volt ott, a cilindertől, a kalapdoboztól kezdve a műszaki holmikig, komoly dolgok, festmények, bútorok, porcelánok is. Ezek engem sosem érdekeltek, de láttuk, hogy fotót, fotónegatívot is sokat dobnak ki az emberek. Volt a suli legfölső szintjén egy elhagyott fotóstúdió, merthogy valamikor a hetvenes években egy tanár kitalálta, hogy legyen ott egy labor. Ez nagyon jó apropó volt ahhoz, hogy megpróbáljunk elsősorban fotónegatívot gyűjteni, amikkel ott viccelődhettünk a sötétben a piros lámpa fényénél.

A laborálás persze csak hobbi volt, de az elgondolás, hogy vadidegen emberek képeivel foglalkozzunk, megmaradt, és nekem mostanra az életem lett.

Voltak időszakaink Ákossal, amikor, mit tudom én, közlekedéstörténetre fókuszáltunk, mert azt gondoltuk, hogy az mindennél érdekesebb, de jobbára mindent eltettünk, papírképet, negatívot is. De csak jóval később, a kétezres évek közepe felé jött a gondolat, csináljuk meg úgy, hogy minden kocka meglegyen a gépünkön, vagyis hogy a teljes gyűjteményt szkenneljük be.

Akkor ez hány kép volt, körülbelül?

A franc se tudja, nem jutottunk el odáig. Mert két hét után, amikor elkezdtem szkennelni, én már láttam, hogy csomó vacak kép van benne, mindenféle olyasmi, ami engem személyesen nem érdekel. Nem érint meg, nem vonz, és nem is szeretnék rá emlékezni. Tehát a láncra vert kutya és a tréningnadrágban félrészegen fetrengő ember a pléden nem hozott lázba. Minőségileg is nagyon vegyes volt az anyag, ugye az egy utólag kreált vízió a ma társadalmában, hogy régen jobban fotóztak az emberek. Régen sem fotóztak jól az emberek, és az sem igaz, hogy régen keveset fotóztak, az analóg világban is nagy darabszámú, „hagyatékok” jöttek létre.

Amatőr fotósok képesek voltak öt-tíz éven át életlenül fotózni. Nem befolyásolta őket az, hogy milyen lesz „a mű”, hanem maga a dolog, tehát az, hogy kamerával járni-kelni és fotózgatni, ez volt érdekes nekik.

Rengeteg ilyen hagyaték került hozzánk, ami érdektelen volt. De éreztük azt, hogy van egy pici metszet, mondjuk öt-tíz százalék, ami viszont nagyon érdekes. Hogy egyszerre hordozza a világot, a huszadik századot, és azt az intimitást, ami egyébként nekünk tetszett és ma is tetszik. Hogy valami olyat látni a képeken, ami az alkalmazott vagy a hivatásos fotóban nem látszik, mert ugye egész másképp fotózza a gyermek a papáját, mint a riporter a papát. Tehát az amatőr fotónak megvan ez az intimitása és véletlensége, ez a meghittsége és nyersessége, ki hogy hívja. És akkor jött a gondolat, szkennelés közben, hogy valahogy meg kéne osztani az egészet, tehát lássa más is, hogy milyen képek kerültek hozzánk, mert biztos mást is érdekel. Amikor ez a dolog fortepan.hu néven elindult 2010-ben, akkor én már tíz éve dolgoztam a Közép-Európai Egyetemen, a Centrális Galériában. Részben történeti kiállításokon mint mindenféle, a képkeretezőtől időnként a panelszöveg íróig. A spartakiádoktól az erdélyi bevonulásig már úgy két tucat XX. századi történeti kiállításon túl voltunk, és láttam, hogy milyen nehézkes és költséges történeti fotóhoz jutni a közgyűjteményeken keresztül. Láttam felhasználóként azt a gátat, ami a kutató és az intézmények között húzódik, és kár lenne takargatni, hogy ez részben a pénz kérdése, vagyis hogy pénzbe kerül a felhasználás. Engem ez sok szempontból bántott, leginkább azért, amit egy szóval úgy szoktunk leírni, hogy közkincs. Tehát hogy egy közgyűjtemény, ami adóból működik, és közkincseket gondoz, miért kér pénzt a felhasználáshoz.

És amikor láttuk, hogy a mi gyűjteményünkben is vannak történetileg fontos képek, amik a XX. századról mesélnek, akkor kicsit brahiságból vagy vagányságból is azt gondoltuk, hogy legyen ingyen.

És legyen ingyen azért is, mert se az Ákosnak, se nekem nem volt kedvem intézményt építeni, adminisztrálni, szerződni, szerzői joggal foglalkozni, semmi ilyesmihez nem volt kedvünk. Ötezer képpel indult a Fotrepan. És azt is látni akartuk, hogy így ingyen mit lehet ezzel kezdeni. Hogy elindítja-e azt a folyamatot, amit most már látunk, hogy egy társadalom és annak több száz civil családja mellé teszi a sajátját – általunk. Tehát itt az a fontos, hogy szabad felhasználású legyen a fotó, ingyen legyen a fotó, mi dolgozunk, cserébe válogatunk. És ez nagyon fontos. Mert ezt ma is komolyan gondolom, hogy válogatni kell, nemcsak nekünk, a ma szerzőinek is válogatni kell, vagy elkülöníteni legalábbis azt, ami megőrzésre érdemes. Mert fontos tanulság, hogy – ugyan jól kommunikálható, de – nem attól erős egy gyűjtemény, hogy hány kocka van benne. Mi most százezer képnél járunk, ami persze hírértékű dolog, de nem ettől jó a Fotrepan, vagy bármi más gyűjtemény.

Kinek az ötlete volt a név?

Az én ötletem volt, és egészen prózai oka van. Azért választottuk ezt a nevet, mert nagyon sok hatvanas-hetvenes évekbeli negatív ment át a kezünkön és így a szkenneren is, és ezeknek egy jelentős része a magyar Forte gyár kisfilmes negatívja volt, amit Fotrepannak hívtak. És annyiszor láttam, hogy egyszer csak eszembe jutott, miért ne hívhatnánk így a honlapot.

Úgyhogy így lett a nevünk, és ez utólag nézve is jó választásnak bizonyult, mivel egyébként nem létező szó, s így az interneten is elég jól kereshető.

Tehát én könnyen meg tudom nézni, hogy mi jelenik meg rólunk, mert ez a szó csak mi vagyunk.

Felhasználóként tanúsíthatom, hogy nagy jótétemény a honlap anyaga. A legutóbbi kötetembe két olyan fontos eszpresszós képet is betehettem ingyen, amelyek csak az Önök gyűjteményében voltak fellelhetőek, két másik – ugyancsak elkerülhetetlen – felvétel darabjáért viszont 13.000 Ft plusz áfát kellett fizetnie a kiadómnak az MTI számára…

Igen, a kutató vagy szerző, ha teheti, természetesen az ingyenes képet választja. Ez így van, de azt a csalfa képet is kelti, hogy nálunk vannak a legjobb képek, ez viszont már nincs így. Tehát nekünk nem azért van sok képünk a neten meg a publikációkban, mert nálunk nagyon erős az anyag, hanem mert ingyen van. Persze hízelgő, ha valaki azért választ Fortepan-képet, mert tényleg az szerinte a legjobb.

Maradjunk még a közgyűjtemények és a szerzői jog kérdésénél. Mi volt a fotókkal is foglalkozó közgyűjtemények reakciója a megjelenésükre?

A közgyűjtemények ma is keresni akarnak az archív fotón, ez az ambíciójuk, de ez nem a valóság. Én egy olyan közgyűjteményről tudok, az OSZK-ról, ahol tavalyelőtt vették a bátorságot és kiszámolták, hogy hány forint folyt be a szerzői jogdíjakból, és az ezzel kapcsolatos munkák hány forintot emésztettek fel, beleértve az e-maileket, a szerződéskötéseket, a pénzügyi adminisztrációt, az újra-szkenneléseket, és így tovább, és hát persze negatív szám jött ki. Tehát hogy nincs akkora bevétel ebből, mint amennyibe kerül.

Csalóka a dolog emellett azért is, mert ez az „amennyibe kerül” nem külön költségvetési tétel, hiszen az alkalmazottak amúgy is ott vannak, amúgy is e-mailezgetnek, amúgy is használnak szkennert, az épület rezsije ugyanaz, tehát bevételnek tűnik az, ami valójában kiadás.

Egy-két kivétel lehet, az ön által említett MTI valószínűleg az egyik, ahol abszolút pluszos a bevétel, de ennek is van egy árnyoldala. Eurofotó néven hat-nyolc évvel ezelőtt volt egy óriási EU-s projekt, aminek a keretében a PAP-t, a spanyol hírügynökséget, az MTI-t meg két másik helyet digitalizáltunk közpénzen. Ehhez képest pedig végképp elfogadhatatlan az a 13.000 Ft. Merthogy az EU egyszer ezt már kifizette. Ez pont ugyanolyan, mintha bicikliutat építenénk, és utána pénzt kérnénk azért, hogy használd ezt a bicikliutat. Nem, ezt a közösség építette, a közösség finanszírozta, a közösség ki tudja magát ingyen szolgálni. Erre példa a Fortepan, sokan ugyanis azért szednek pénzt, mert technikai költségük van vele. Hát könyörgök, tegyék föl egy honlapra, mindenki van olyan ügyes, hogy megnyomja a letöltöm gombot, és akkor nincs vele kiadás. Tehát ez messzire vivő dolog, és nem fekete-fehér. Mondok egy példát, ami az olvasónak is érdekes lehet, a Klösz-hagyaték esetét. Ez úgy került föl a Fortepanra, hogy még csak nem is mi kapargattuk annyira, hanem maga Kenyeres István keresett meg minket a Budapest Főváros Levéltárától (BFL), hogy mi lenne, ha…

És akkor elkezdtünk erről beszélgetni, és kiderült, hogy nekik az anyag amúgy is megvan digitalizálva, és pont ilyen módon kell kiszolgálniuk a kutatói igényeket, tehát neki egyszerűbb, mivel elmúlt a hetven év, hogy az anyag kimenjen, és mindenki dolgozzon vele maga.

De vannak intézmények, akik bezárkózóbbak, és nem látják át az efféle megoldások előnyeit. Mondhatjuk persze, hogy jogkövető módon, de azért ez is csalóka. Ezt szerzőről-szerzőre kéne megvizsgálni, hogy mit mondana a jog arra az adott anyagra.

E mögött megint csak van egy megközelítésbeli különbség, hogy a közgyűjtemények az anyaguk nagy részét még mindig úgy tekintik, hogy nem civilek lövöldöztek a gépükkel össze-vissza, hanem valamelyest mégiscsak profi fotósok képei kerültek hozzájuk, amelyek ilyen módon szellemi jogvédelem alá tartoznak. Ez egyrészt nincs mindig így, másrészt kérdem, hogy a Fortepan anyagának egyáltalán hányad része szerzős, illetve a szó klasszikus értelmében amatőr kép?

Mondja meg nekem valaki, hogy például az első világháborúban ki számított hivatásos fotósnak. A fronton. Merthogy ott nem volt senki. Tehát minden, amit az első világháborúról látunk, nem a hátországról, az mind amatőr fotó a szó ilyen értelmében, csak ez van belőle. Szóval ez csalóka dolog. Százalékosan egyébként, amit mi hivatásos fotós hagyatékaként kaptunk, az szerintem nem több egyharmadnál, de lehet, hogy csak egy negyed. Azért van Urbán Tamásunk, Kortnyekünk, Bauer Sándorunk, mit tudom én, tehát szerintem úgy 20.000 kocka szerzői anyagunk van. Visszatérve az alapproblémára, hogy mit terhel díj és mit nem, azt szerintem szerzőnként kéne vizsgálni. És van a fotográfia-történetnek egy óriási metszete, a közgyűjteményben lévő képeknek biztos minimum a fele, ami árva mű, tulajdonképpen nem tudjuk, hogy ki a szerző, legjobb esetben azt tudjuk, hogy kitől kapta a múzeum, tehát hogy az özvegy, vagy egy családtag bevitte, aki talán már maga sem ismeri a szerzőt.

Ha egyszer a törvényalkotó venné a bátorságot, hogy ezt a jog szintjén végiggondolja, akkor én azt tanácsolnám neki, hogy az árva műveket engedje el.

Tehát minden olyan képet, ahol nem ismerjük a szerzőt, ki kéne tenni szabad felhasználásra, hiszen úgysem tud az intézmény jogdíjat fizetni senkinek. Tehetik ezt rajtunk keresztül is – most például a Közlekedési Múzeummal dolgozunk együtt –, de szerintem az is jó megoldás lehet, ha mi katalizálunk más helyeket, és azok teszik ki a saját honlapjukra az anyagukat.

Jól tudom, hogy jó ideje már egyedül végzi a munkát?

Szinte az első perctől. Pontosan láttuk, hogy ebből megélni nem lehet. Ákos a feleségével nyitott egy lengyel vodkázó-söröző helyet, azóta is csinálják, de hál’ istennek ez nem probléma közöttünk. Pénteken ötödik kerület, szombaton az első, tehát a lomtalanítás megmaradt, és remélem, nem viszi el a hó… Szóval ezt így normálisan tudjuk kezelni.

Nekem ez az életem, neki a hobbija. És ez egy tök jól működő konstrukció. Másrészt a Fortepan nem én vagyok egyedül, hanem ez egy tíz-tizenkét emberből álló csapat, szerkesztőtársak, akik szkennelik és adatolják a képeket, illetve a kommunikációban segítenek.

Tehát az első fázis a szkennelés, utána én kiválogatom, hogy mi kerüljön föl, majd azt el kell kezdeni adatolni. Ez pedig egy még tágabb körű, közösségi adatolás a fórumunkon keresztül. Itt tizennégy négyzetméteren dolgozunk, amúgy mindenki otthon, havonta egyszer találkozunk, és akkor dumálunk, illetve elviszik az anyagot szkennelni, azután visszahozzák. Ez elég nehézkes így, de majd egyszer talán másképp lesz.

Ők is ingyen dolgoznak?

Igen, ingyen dolgoznak. Én nem ingyen dolgozom, én vagyok az egyetlen főállású alkalmazottja a Fortepannak, ami mögött most Török András Summa Artium vállalkozása áll, tehát András a mi menedzserünk, és ő próbál pénzt keríteni. Ez évente egy hat-nyolc millió forintos projekt. Az elmúlt két évben magánszemélyek tartották fönn a Fortepant, négyen. Ebbe mindennek bele kell férnie, a technikai résznek is. Nekünk eszközök, szerverek, ilyesmik is kellenek. Tehát egy csomó olyan dolgot, amire a közintézményekben külön éves keret van, nekem ugyanebből a pénzből kell kigazdálkodnom. Ami a pályázást illeti, én pályáznék, csak nincs hová.

EU-s szinten sem?

Nincs partnerünk. Erre utaltam már, és egyedül EU-s pályázaton indulni nagyon nehéz, ahhoz konzorciumok kellenének. Egy ideig az volt az elképzelésünk, hogy majd megváltoztatjuk itthon a rendszert, és generálunk egy olyan pályázatot, amin el tudunk indulni. De ezzel teljes kudarcot vallottunk.

Van-e valami számszerűsíthető adata a felhasználói oldalról, tehát hogy a fennállásuk óta körülbelül hányan használták a képeiket?

Fogalmam sincs, és ezt nem álszerénységből mondom, ez engem igazából nem érdekel. Nekem egy szám fontos, hogy hány néni hozza be az anyagát. Az a része, hogy ki mire használja a Fortepant, nem nagyon érdekel. Engem az a része érdekel, hogy amit lehet, hozzanak be hozzánk lehetőleg negatívon, és mi hadd dolgozzuk föl. Persze örülök, ha látom, hogy utána mi a pályája a felkerült fotóinknak, de igazából nem foglalkoztat.

Lassan ötvenéves vagyok, és tudom, hogy az életből mi az a szelet, ami érdekel. A publikáció például sokkal kevésbé, mint az alapkutatás. Mert ez végül is alapkutatás, amit mi végzünk: megpróbáljuk megtalálni azokat a szerzőket, családokat, ahol van elfekvő fotóanyag.

Ön tehát végeredményben intézmény nélküli fotómuzeológus, lehet így fogalmazni?

Igen, de csak virtuális, mert nemcsak intézményem nincs, hanem tulajdonképpen gyűjteményem sincs, csak átmeneti. Idejön az anyag, és aztán továbbmegy. Vagy a BFL felé, vagy vissza családhoz. Én nem tudom szakszerűen gondozni az anyagot. Nincs hűtött raktáram, nincs semmi. Tehát én nem vagyok és nem is akarok fotómúzeum lenni. Az már van, ráadásul közpénzen tartjuk fönn. És nem vagyok híve annak sem, hogy az állam párhuzamos intézményeket hozzon létre. Azok legyenek jók, amik megvannak, a Kecskeméti Fotográfiai Múzeum vagy a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótára. Én mindössze azt szeretném, lássák, hogy a mi modellünk alkalmazható az ő gyűjteményükre is, és dolgozzunk együtt. Ez nem verseny.

Mit szólnak általában a fotóval is foglalkozó közgyűjtemények ahhoz, hogy – mondjuk így – föllazította egy kissé a terepet?

Ez se fekete-fehér, tehát nem úgy néz ki, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Vannak intézmények, akik rokonszenveznek velünk, sőt akár tesznek bele, mint most Vitézy Dávidék, a Közlekedési Múzeum, és persze vannak, akikkel nincs kapcsolatunk.

Fontos dolog e tekintetben, hogy mi a közgyűjteményeknek sokszor adunk tovább fotót, tehát nemcsak a Fővárosi Levéltárnak, mert bizonyos hagyatékokról úgy gondoljuk, hogy valahol jobb helyen lenne, mint máshol, mert a gyűjtőkörébe tartozik.

A Schoch Frigyes-hagyaték például – ami a legnagyobb magyar sztereofotó-hagyaték, a századforduló és 1920 között készült – a Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárába került, egy budapesti ’56-os hagyaték, Nagy Gyula anyaga a Szabó Ervinbe, Konok Tamás színes második világháborús anyaga szintén a Nemzeti Múzeumba. Mindig azt gondoljuk, hogy ezt egyszer majd viszonozzák. Mondjuk a Nemzeti Múzeummal még nem sikerült semmilyen viszonzást kitalálni, de majd egyszer biztos viszonozzák.

Beszéljen végül, legyen szíves, a Fortepan óbudai vonatkozású képeiről, kivált a nemrégiben fölkerült hajógyári anyagról!

Igen, az nagyon érdekes, a DDSG (Donaudampfschiffarthsgesellschaft – Duna Gőzhajózási Társaság) anyaga. Ez is a Közlekedési Múzeummal való együttműködés révén került hozzánk.

Van velük egy éves megállapodásunk, és elkezdtük az üvegnegatívjaikat digitalizálni. Eléggé sérülékeny formátum, nehéz szkennelni, meg ugye régi darabok, harmincas évek előttiek.

Jött először a Ganz hajógyár anyaga, utána a DDSG. Azt eléggé nagy meló volt rendbe rakni adatszinten meg kronológia-szinten, nem nagyon volt hozzá semmilyen írásos kiindulópontunk. Nyilvánvalóan hivatásos fotós anyaga, én legalábbis azt feltételezem, hogy a hajógyárban volt valaki, aki a kimenő termékeket, meg a gyártásközi állapotokat fotózta. Más is van benne, látni például olyat, hogy nyugdíjba ment egy ember, és akkor lefotózták. Egy pici várostörténet is van benne, bár jobbára az óbudai hajógyártás telephelyei, épületei, meg hát maguk a kész hajók. Szinte teljesen feldolgoztuk, tehát minden kockát megcsináltunk, úgy félezer felvételt. Van benne háború és államosítás utáni anyag is, tehát amikor jóvátételi hajójavítások meg hajóépítések folytak az óbudai részen. Azóta fölkerült egy másik óbudai vonatkozású dolog is, Asbóth Oszkár hajóépítő műhelye, ami nagyjából a Kolosy tér alatti partszakaszon volt. Van egy eléggé érdekes újlaki anyagunk is, a Hanzer család, akik a Kecske utcában laktak több mint száz éven át egy családi házikóban, amit aztán bővítettek meg átépítettek, és a família hos˝ˇszú története követhető végig a fotókon. Nagy sorozatunk van az óbudai szanálásról, még a kísérleti lakótelep előtti időszakról is. Ahogy most nézem, a pillanatnyi állás szerint 841 fotónk van fönn Óbudáról.

Urbán Tamás utcaképei
A fotóriporter a Pest Megyei Hírlap, az Ifjúsági Magazin, majd a Stern fotósaként (utóbbinál hetente közel kétmillió olvasóval!) képek tízezreit exponálta. Ismertté a korábban elképzelhetetlen bátorsága tette, ő fotózott először javítóintézetben és börtönben, gyilkosságok és balesetek döbbenetes helyszínein, portrézott csövesek, punkok és kurvák közt. A tengernyi képből egy budapesti sorozatot szeretnénk megmutatni, a legfontosabb “urbántamási” karakterekkel: figurák, dokumentarizmus, helyzetek az 1973-ban Centenáriumra készülő Budapesten. Pár kép megjelent belőle az Ifjúsági Magazin ünnepi számában, de a javát nem publikálta a szerző. A több mint száz felvétel klasszikus budapesti street photo, ellesett pillanatok a városlakók hétköznapjaiból. Mai szemmel nézve felértékelődnek ezek az őszinte, bájos, groteszk vagy karakán fotók. Kár, hogy a szerző nem készített hasonló sorozatot minden évben!
Tamási Miklós

Óbudai képek a Fortepanról

Hogy kezdődött az illusztrátori pályafutása? Ha jól tudom, antropológiát és néprajzot tanult?

A pályafutásom egy nagy kanyarral kezdődött, és még beletettem ugyanezeket a kanyarokat néhányszor, amikor megpróbáltam a „nemillusztrátorságot” választani.

Nagyon erősen képzőművész hátterű családban nőttem fel, ahol mindenki biztosra vette, hogy én is ezen a pályán haladok majd.

Viszont erősen tartottam attól, hogy a világba kilépve már nem azt az egyértelműen pozitív megerősítést kapom, mint a puha és biztonságos családi közegben, ezért inkább nem kockáztattam magam megmutatását, és a néprajzkutató nagypapámat követve választottam egyetemi szakot. Hozzáteszem gyorsan, nagyon örülök, hogy így döntöttem, nemcsak mert így tét nélküli maradt az alkotói vonal, hanem mert a mai napig használom azt a kutatói mentalitást, amit az egyetemen kaptam, és rendkívül jó tudásanyagnak tartom az ott megismerteket.

Az első ön által illusztrált könyv a Jancsi és Juliska. Hogyan érkezett a felkérés? 

Egy ártalmatlannak tűnő bloggal kezdődött minden. Létezik egy Illustration Friday nevű oldal, ahol minden hét péntekén felkerül egy szó, és az ahhoz kapcsolódó illusztrációk linkjét gyűjti össze. Ezt nagyon motiválónak találtam, így ezzel indultam, de nagyon rövid időn belül – az IF nagyszámú látogatottsága miatt – iszonyat népszerű lett az oldalam, és mindenki könyveket és képeket akart venni tőlem. Ez buzdított arra, hogy a Pagony Kiadó által szervezett legelső Aranyvackor pályázatra jelentkezzem egy, a bátyám által írt kis mesével. Viszonylag amatőr módon sikerült az egészet kiviteleznem, nem is kaptunk semmilyen díjat. Nem sokkal később felhívott a Pagony egyik tulajdonosa a Jancsi és Juliska ötletével, ami nagyon rímelt a leadott pályázati anyagra, és tulajdonképpen fémjelzi általában a munkásságomat: védtelen, hős  gyermekek kontra antipatikus (vagy annak tűnő), félelmetes felnőttek.

Külföldön is elismert illusztrátornak számít. Mesélne néhány különleges könyvről, amelyek nem hazai kiadónak készültek?

A legjelentősebb az ausztrál Five Mile Press kiadónak készült sorozat. Érdekes, hogy kiadók neten böngészve keresnek illusztrátorokat, ilyenbe több esetben is belefutottam, ez a kiadó is így talált meg. Épp azután, hogy leszerződtem egy brit illusztrációs ügynökséggel, így rögtön vittem is be magammal egy megkeresést.

Az esett legjobban, hogy amikor megkerestek, azt írták: bár a szöveget még nem ismerem, de én már nekik rajzoltam eddig is.

És valóban, szinte egyáltalán nem kértek változtatást a mostanáig elkészült nyolc könyv illusztrációs anyagában, vagy ha mégis, az technikai, praktikus okokból volt. Ennél jobb munkája nem lehet egy illusztrátornak.

Van olyan ezek közül, ami esetleg magyarul is megjelenik majd?

Ebből a sorozatból az első négy megjelent, azt nem tudom, hogy mennyire sikeres itthon, így nincs információm arról sem, hogy érdemes lesz-e majd a következő négyet is megjelentetni.

Mesélne az Artista Művekről?

Az Artista Műveket tizenkét éve alapítottuk, és szerintem egy mennyben köttetett találkozás sikeres eredménye. Seres Tamás tipográfussal hoztuk létre a céget, és azóta is megmaradtunk kétszemélyes kis műhelynek. Tamás extra precíz, iszonyat higgadt tervező, minden részletre képes figyelni, míg én a zsigeri, csevegő, lendületből túlélő típus vagyok. Kettőnk együttműködése, úgy tűnik, bevált.

Eleinte mindenen közösen dolgoztunk, én kommunikáltam, és színeket válogattam. Picit távolabb maradva a tervezéstől, én voltam a friss szem, Tamás pedig elvégezte az érdemi munkát.

Kevésszer van lehetőségem elmondani, hogy az illusztrátori tevékenységem mögé Tamás tett olyan biztos grafikusi hátteret és tálalást, ami nélkül még mindig egy sarokban színezgetnék a magam kedvére. Ő rakott össze nekem gyönyörű vászonkötéses portfóliókat, amikor külföldi kiadók hívtak találkozni, ő készít elő minden képeslapot, nyomatot, és az itthon megjelent könyvek javarészét is ő tervezte. Amikor megláttam ez első általam illusztrált külföldi könyv borítóját, akkor különösen megéreztem, hogy mennyit jelent egy jó grafikus, és milyen rossz, ha ez hiányzik. Nagyon szerettem a közös projekteket, a legbüszkébb a szegedi Móra Ferenc Múzeum néprajzi állandó kiállítása vizuális világának létrehozására vagyok. De az illusztrátorság egy idő után majdnem minden mást kiszorított, mára sok munkát Tamás visz végig egyedül. Illetve pár éve lett neki is egy saját vállalkozása: általa tervezett grafikákat szitáz noteszekre és határidőnaplókra – ami ismét az a precíz, odafigyelős munka, ami engem lenyűgöz. Ha jól sejtem, a szigorúan szakmai vonatkozású méltatásból is kiderül, hogy nemcsak a munka köt össze vele, a közös vállalkozást egy idő után házasságkötés is követte.

A csendes műhelymunka mellé kiválóan passzol a jóga. Tudom, hogy gyermekkora óta jógázik, de mióta tanító?

Sajnos a folytonosság nem volt meg gyerekkorom óta, pedig milyen jó lenne! Anyu vitt magával a jógaórákra, először Etkához, aztán néhány táborba. Azt tehát régóta tudom, hogy a jóga jó, de csak hét-nyolc éve kezdtem újra gyakorolni. A tanítóság nem volt terv, a saját tudásomat igyekeztem gyarapítani a különböző oktatóképzésekkel. Abaligetre költözve, a korábbi oktató távozásával merült fel az igény, hogy vezessek gyakorlásokat. Voltak hullámzások ebben is. Amikor épp egy újabb kört futottam akörül, hogy talán mégsem az illusztrálást szeretném csinálni, akkor komolyabban gondolkodtam a jógaoktatásban.

Aztán visszaszippantottak a festékpacák, és be kell látnom, hogy az alkotói habitusom nehezen összeegyeztethető egy olyan szintű rendszerességgel, amit egy stúdió órarendje igényelne.

A leadások, a kiállításmegnyitókon és közönségtalálkozókon való részvétel miatti utazások és egyebek állandó elmaradt órákat eredményeztek, így egyelőre nem tartok gyakorlásokat. Szerencsére azóta került az abaligetiek számára egy remek oktató, így senki nem sínyli meg az én be- vagy kiszámíthatatlanságomat.

Legutóbbi könyve, a Kolibri Kiadó gondozásában megjelent  Aludj el szépen, Bendegúz! is KönyvTárs. Ez mit jelent?

Azt hiszem, eredetileg az ausztrál kiadó Big Hug-sorozat címe helyett jött létre a KönyvTárs, amit személy szerint picit sajnálok, mert egy hatalmas ölelés valahogy nagyon más érzelmi töltettel rendelkezik, mint egy könyv, ami társ, de biztos megvan ennek a története és oka. A lényeg, hogy a Kolibri – sajátjaként kezelve a sorozatságot – olyan könyveket jelentet meg, amelyek valamilyen módon segítő jelleggel is bírnak a mese egyébként is gyógyító hatása mellett.

Az Aludj el szépen, Bendegúz! rögtön a TOP könyvek között landolt. Mit gondol, mi ennek az oka? Sok kialvatlan anyuka utolsó mentsvára?

Igen. Bár én teljességgel gyanútlanul sétáltam bele ebbe a történetbe, és csak statisztálok az egészhez, de a hatalmas, világszintű sikert csak abban látom, hogy minden szülőt kikészít, ha azt tapasztalja, hogy a fáradt picije képtelen elaludni, és kínszenvedés mindenkinek minden este. Azt hiszem, hogy teljesen egyértelmű, hogy az anyukák akár a lelküket is eladnák, hogy a gyermekeik boldogok legyenek, és ennek kulcsa, hogy pihent legyen a család minden tagja.

Igaz a legenda, hogy Katalin hercegné kisfia is erre a mesére alszik el esténként?

Ezt én is mint legendát hallottam, de tetszik. Első körben azt gondoltam, hogy ez jó indítás egy elsöprő sikerhez, de meg vagyok győződve róla, hogy azért többről is szó lehet…

Miért lett újraillusztrálva a könyv?

Miután magánkiadásban jelent meg a könyv, így megtörténhetett, hogy az illusztrációk nem mentek át semmilyen könyvkiadói szakmai szűrőn.

Az meglepő, hogy Magyarország kivételével mindenhol átvették az eredeti rajzokat, annak ellenére, hogy a legtöbb kiadó más jellegű illusztrációkban gondolkodna egy gyerekkönyv esetén.

Emellett az az érv szolgált, hogy ebben a könyvben a gyerekek nem nézegetik a rajzokat, hanem csukott szemmel fekszenek és hallgatják – így nem kellett újabb költséget betervezni a kiadásba. A Kolibrinél azonban nem ment át a könyv az eredeti rajzokkal, úgy érezték, hogy ez nem fér bele a profiljukba, ezért kerestek hozzá mást.

Jógaoktatóként mit gondol a mesében lévő meditációs részről? 

A jógához én akkor találtam igazán vissza, amikor a nagyon sok ötlettől és az ezáltali túlterheltségtől szinte már egyáltalán nem tudtam aludni. Rengeteg jó hatása van a jógának, de nekem ez a legfontosabb, hogy le tud csendesíteni, és offline üzemmódba teszi az agyam. Így könnyen át tudom érezni a jelentőségét egy olyan működő módszernek, ami a túlpörgött, élményekre éhes, továbbgondolni akaró elmét segít lelassítani, lelazulni.

A könyvről megjelent rengeteg ajánlásban, cikkben leginkább az domborodott ki, hogy milyen hatalmas dolog, hogy egy hosszas altatási procedúra lecsökken, és azok a picik, akik eddig letehetetlenek voltak, hipp-hopp bealszanak.

Viszont ami kevésbé kerül szóba, hogy egy ilyen tematikus lelazítással az alvás minősége is jelentősen változik, és sokkal pihentetőbb lesz. Így akár kevesebb alvásidővel is jóval kipihentebb gyermek a végeredmény, és – bár ez abszolút a saját elképzelésem – úgy sejtem, hogy az élmények feldolgozása is hatékonyabb. Így szintekkel jobban fejlődhet a mentalitás.

Min dolgozik most?

Most épp a pihenésemen. Nagyon kemény volt az év vége számomra, hat könyvet adtam le.  Ilyenkor nem tud leállni az agyam, és rengeteg alvásidő kiesik. Sajnos arra se jutott energiám, hogy Bendegúzt hívjam segítségül. Folyamatosan az a célom, hogy megtaláljam a jó arányt a vállalt munkamennyiségben, próbálok fékeket betervezni, és olyan korlátokat állítani, amik következetesen szelektálják a megkereséseket. Irtó nehéz, mert nagyon szeretem, amit csinálok. Sok ötlet van erre az évre is, és úgy sejtem, idén sem fogok unatkozni.

Van olyan mese, amit „csak úgy” megrajzol?

Tandori Dezső medvés verseit egyértelműen csak a magam kedvére rajzoltam eredetileg, később mégis lett ebből egy kiállítás, és a végén könyv is.

Versekhez szívesebben rajzolok, azok pont olyan hosszúságúak, amihez még épp van elég türelmem, hogy aztán vágyhassak valami új témára.

Saját történeteim is vannak, elég régóta parkoló pályán, az is minden újévi munkatervben szerepel, hogy őket is megcsinálom. Egyszer biztos összejön.

Mikor válik végre branddé? Agócs Íriszes plüss figurák, poló, óra, bögre?

Hmmm, ha ez a kérdés komoly volt, akkor nem mondom, hogy soha, de nagyon távol áll tőlem ez a dolog. Szeretném azt hinni, hogy tudok tartani egy jó arányt abban, hogy értéket hozzak létre a munkámmal, miközben elérhetővé teszem nagy mennyiségben, azt amit csinálok. Az elmúlt időszakban több olyan megkeresést kaptam, ahol egy iparművésszel, tervezővel együttműködve kellene kitalálnom valamit egy olyan tárgyhoz, ami önmagában is jó minőségű, értéket és funkciót is hordoz. Ilyen most, remélem, több is lesz. De ez nem a brand kategória, hanem több kicsi, egymástól független projekt. Azt egyelőre nem tudom elképzelni, hogy egy-egy valahonnan kiemelt illusztrációm matrica gyanánt reklámtollakról és bézból’ sapkákról köszönjön vissza. Ehhez nagyon sokat kellene változnom.

Mióta él Óbudán?

Mióta megszülettem. A szüleim, a nagyszüleim és a nagyszüleim nagyszülei is óbudaiak voltak.

A család hogy került ide?

Nem tudom. Amikor textilgyárak és a hajógyár alakultak, behoztak német melósokat is. Az egyik dédnagyapám hajógyárban dolgozott, a másik dédnagyapámnak pedig zöldséges boltja volt a Lajos utcában. Az ő fia az újpesti hajógyárban volt gőzgépszerelő.

Az apám családja textiles volt, a Goldbergerben dolgoztak, és a lányom is textiles lett.

Mi a Szőlő utcában laktunk, és a diploma után húztam a körzővel a térképen egy kb. 1 km-es sugarú kört, ebben benne volt a Szilikátipari Központi Tervező és Kutató Intézet, ott álltam munkába. Gépészmérnökként terveztem ott mindenfélét, az ország összes cementgyárához tartozó kőbányákba gépeket, gépsorokat.

Hova járt iskolába?

A Fényes Adolf utcai iskolába. Sokszor voltunk ünnepségeken a mai Társaskörben, a Kiskorona utcában, ami akkor Frankel Leó Művelődési Ház volt. Volt még egy hely, a Goli kultúrház. Nagyon jó énektanárunk volt, Gerendai Károly. (Rákérdeztem, hogy a „szigetes” Gerendai rokona-e, de nem is hallott róla.) Ez a Gerendei nagyon sok darabot betanított, többek között a Háry Jánost. Az előadásra eljött Kodály Zoltán is, óriási amerikai autóval, és azt mondta, hogy ebből az előadásból az Operaház is sokat tanulhatna. Lehet, hogy csak udvariasságból mondta, de számomra akkor is nagy élmény volt, hogy láttam Kodályt közelről.

Általános iskola után az Árpád Gimnáziumba jártam 1962-től 66-ig. Akkor kezdték elbontani a régi Óbudát.

Hogy nézett ki a bontás előtti Óbuda?

Nagyon hangulatos volt.

A mostani megmaradt rész­letek alapján…

Itt Belső-Óbudán az utcák mind girbegurbák voltak. A Szőlő utca az Amfiteátrum mellett jött el, és attól a hegy felé eredetileg egy marha nagy mészégető gödör volt. De az Amfiteátrumot is csak a 1930-as években fedezték föl. Anyám mesélte, emlékszik, amikor megtalálták, akkor ott már régen köralakban voltak a házak.

A ‘30-as évek végén, a ‘40-es évek elején, a háborúig, sőt még a háború alatt is épültek a ma is modernnek számító bérházak. A régi Óbuda a Szőlő utcától a Duna felé esett. Az Újlaki piac mellett áll a Fapados nevű söröző. Ott ma is sok, régi Óbudát ábrázoló fotó, illetve egy régi térkép is látható az 1800-as évek végéről. Azokról kiderül, hogy csak az Ürömi utcában volt egy sorház a Szépvölgyi út egyik oldalán, a másik oldala bánya volt. A Bécsi útnak is csak egy részén álltak házak, a Lajos utca és a Duna között pedig egy nagy malom volt.

A nagyszüleim halálukig – 100 éves volt a nagyapám, sőt már el is múlt – a Bokor utcában laktak, egy régi házban. Ezek a lakások borzasztó rossz állapotban voltak. Kő és szigetelés nélküli vályogfalak, kint volt az udvaron a vízcsap, kint a klotyó – már ahol volt –, a csatornát is csak később csinálták meg. De hangulatos és szép volt.

Nagyon jól emlékszem mindenre: a Lajos utcában járt a busz, előtte meg a villamos, ami a Fő téren kanyarodott vissza.

A Szentendrei úton, a Miklós utca után már csak gyárak voltak. Ecetgyár, selyemkikészítő stb. Viszonylag kis területen mindenki ismert mindenkit.

Faluként, kisvárosként működött?

Igen, de amikor bontani kezdték, az Üllői úton már elkészült egy lakótelep, Újpalotán épült a másik, tehát akinek a házát itt lebontották, ott kapott kiutalást. Amikor pedig itt épültek a lakótelepek, mások jöttek ide. Olyan volt, mint egy kitelepítés, de azt gondolom, hogy tudatosság nem volt ebben, inkább kényszer.

Hová jártak szórakozni annak idején? 

Régen zongoráztam. Az Árpád Gimnáziumban csináltunk egy dobosnak titulált sráccal, Homonnai Zsomborral egy duót. Aztán egy idő után gondolkodtunk, hogy kellene valamilyen nevet választani. Elneveztük magunkat Liversingnek. Én aztán hamar kiváltam, egyrészt a vitorlázás miatt, meg a zongorára nem volt már szükség, mert jött három gitáros… A Zsombi még maradt.

Ezek szerint a Liversing együttes egyik alapítója?

Tény, hogy mi találtuk ki a nevet.

Mit jelent a név?

Semmit. Olyan, mint ahogy angolul énekeltünk, hanta. Aztán a Zsombit is kirúgták. Hogy hova jártunk? Az Amfiteátrum Duna felőli oldalán volt a Lindmayer, a Bécsi úton meg a Schlosser. Ez bezárt sajnos, pedig hangulatos hely volt, még egy-két évvel ezelőtt is. Amikor a Hajógyárba jártunk dolgozni az iskolából – mert a hét egy napján a gimnazistáknak dolgozniuk is kellett –, akkor a Szőlőkert utcai talponállót látogattuk. Nagyon jó kocsma volt a Kenyeres utcában is, amit most Kisbuda Gyöngyének hívnak, aztán voltak még kisebb büfék.

Hova mentek a fiatalok, ha nem kocsmába?

A mozi volt a legfontosabb szórakozás, hiszen nem volt tévé, bár az 1960-as, római olimpiát már láttam a szomszédban. Természetes volt, hogy akinek van tévéje, az beenged mindenkit a házból. A Szőlő utcában mellettünk állt egy városi ház, egy háztömbnyi, a közepén egy óriási udvarral. Ott nyaranta szabadtéri esztrád műsorok mentek, Kazal László meg zenekarok léptek fel. Ha előadás volt, mindenki vitte a székét. Nagy utcai bálélet is zajlott nyáron. Forgalom nem volt, nyugodtan kinn lehetett bulizni a Szőlő utcában meg a Tímár utcában. Eszembe jut, hogy a Szőlő utcában velünk srégen szemben egy kovácsműhely volt, ahol lovakat patkoltak. 1953-ban tiltották ki a lovakat az Árpád hídon belüli területről.

Korábban az Amfiteátrumig álltak reggel sorban a lovas kocsik patkolásra várva, mint ma egy benzinkútnál, ezért sok lószar volt az utcán és rengeteg légy. Az emberek örültek, amikor kitiltották a lovakat.

Frint Imre, a kovács aztán utánfutókat kezdett gyártani.

És emlékszem egy páncélszekrény-javító kis műhelyre a Tímár utcában, Gelléri Andor Endre anyja vezette az üzemet. Az Eső utcában laktak, minden reggel ment, kinyitotta a műhelyt, és jöttek a melósok.

Nem messze volt az Óbuda Mozi. Oda jártunk az Árpád Gimnáziumból az ünnepségekre. Azt is bezárták már régen, pedig nagyon szerettem. Egyszer megyek arra, és látom, ki van írva, hogy Yehudi Menuhin vezényel. Yehudi Menuhin dirigálta a próbateremben az akkor alakult Budapesti Fesztiválzenekart. Ennek már harminc éve. Nagyszerű dolog volt, hogy a világ leghíresebb hegedűse itt, az Óbuda Moziban, a mi háztömbünkben dirigál.

Kijártak a Római-partra?

Nem hiszik el a mostaniak, hogy ott micsoda élet volt! Akinek nem volt csónakja, az olyan volt, mintha most nem lenne mobiltelefonja. Mint az autópályán, úgy mentek három sorban a kielboatok a Szentendrei-szigetre. Ott sóderes a part, kilométereken keresztül nem akadt egy csónaknyi üres hely sem.

A Római-parton a csónakházakban meg olyan élet volt! Most semmihez nem tudom hasonlítani. Mindenkinek volt kabinja. Nekünk is volt kabinunk és csónakunk is.

Rengetegen kiköltöztek ezekbe a 2×2 méteres kis fülkékbe, és onnan jártak munkába. A mienkben is volt egy vaságy mindenféle célra. Oda lehetett érni egy pillanat alatt akár HÉV-vel, akár busszal.

Mint ahogy a Hármashatárhegyet is pillanatok alatt el lehetett érni busszal vagy gyalog. Ahogy a Római-parton óriási evezős élet, úgy a Hármashatárhegyen óriási repülőélet zajlott. Ha egészségileg alkalmas voltál, csak fölmentél és jelentkeztél a szakosztályvezetőnél, hogy szeretnél vitorlázó repülni. A kilövőpályáknak ma is megvannak még a nyomai. Betonból készültek, amin deszka volt bezsírozva meg egy horog. Sok ember, mint egy csúzlit, meghúzta hátrafele a repülőt, aztán elengedték, ezzel kilőtték a lejtőn. Mostanában a sárkányrepülők gyakorolnak a Csúcshegy felőli részen. Élt a ‘30-as években egy Rotter Lajos nevű ember, aki mérnök lévén, tervezett magának egy vitorlázó repülőgépet. Nem tudom, mi volt a gép neve, Karakán vagy ilyesmi, és avval ért el világcsúcsot időtartam repülésben a Csúcshegy felett. A cserkészek tüzet gyújtottak a Hármashatárhegyen, és 24 órát tudott ott körözni. Azóta sem dőlt meg az időbeli rekordja.

Amikor ez a nagy evezős meg vízi élet folyt, akkor még tiszta volt a Duna?

Hogy tiszta-e? Harmincöt éve mindig elmegyünk az edző kollégákkal október első hetében valamelyik folyóra. A legtisztább folyó a Duna. Ha jön föntről az ember, és Szobbal szemben megáll, most is kristálytiszta a víz, szinte le lehet látni az aljára. Dömösnél kezd zavarosodni a beleeresztett szennyvíz miatt.

Pakstól kezdve lefele már megint nyugodtan lehet fürdeni benne. Nagyon jó a Duna, de nincs kihasználva. Pontosabban nem úgy, mint ahogy kéne.

Hogy kéne?

Hogy nagyobb élet legyen a parton. Érdekes, a dunai települések a folyó felé fordulnak, tehát szeretik a vizet. A Tiszánál a falvak vége ér a folyóhoz, ott félnek tőle az emberek. Én végighajóztam a Dunán kétszer. Felhoztunk a Balatonról egy 31-es vitorlást, itt raktuk vízre az újpesti öbölben, és lehajóztunk végig a Dunán árboc nélkül. A Duna deltában, Galac kikötőjében állítottuk fel az árbocot, és onnan már vitorláztunk.

Hogy jött a vitorlázás az életébe?

Anyám a Fehérvári úton dolgozott a kábelgyárban. A gyárnak volt Balatonszepezden egy üdülője stranddal. Ott működött a vitorlás szakosztályuk, volt öt kalóz meg később egy sztár, azaz csillaghajó. Egy nagyon ügyes kikötőmester, Fazekas Gyuri bácsi maga köré gyűjtötte a gyerekeket, saját munkáját megkönnyítve. Az anyámat kirúgták 1954–55-ben a kábelgyárból, de addigra annyira megszerették Szepezdet, hogy ott béreltünk minden nyáron egy házat. Akkor kerültem abba a táraságba, akikkel a strandon éltünk.

Reggel ki kellett merni a vizet a kalózokból, majd fölszerelni, és ha valamelyik üdülő vitorlázni akart, akkor megvitorláztattuk. Amikor nem akadt utas, kimehettünk a vízre a saját szórakoztatásunkra.

Az öt kalóz egész nyáron folyamatosan ment. Egy srác, Gosztonyi András, nagyon jó vitorlázó, nálam legalább tíz évvel idősebb, 1959-ben már készült a ‘60-as olimpiára. Kapott egy német gyártmányú csillaghajót. Mondtam neki, András, vigyél át a másik strandra – kilenc éves lehettem –, és nagyon nagy élmény volt. Az apámat addig kérleltem, hogy levitt a klubba, ahol a Gosztonyi is vitorlázott. Az volt a későbbi Spartacus. A fater kollégája, egy anyagbeszerző, Dolesch Iván volt a főnök. Neki mondta az apám, hogy a gyereke szeretne vitorlázni. Én addigra a Fazekas Gyuri bácsi kikötőmestertől tulajdonképpen mindent megtanultam. Onnantól Földváron vitorláztam, először kalózoztam három évet, majd 1966-ban megkaptam azt a bizonyos olimpiára vásárolt csillaghajót. Azzal már versenyeztem. Az volt a célom, hogy kijussak az olimpiára. Meg is volt rá a sanszom, de mégsem sikerült. Akkor már mérnök voltam és dolgoztam. Amikor felajánlották, hogy legyek a balatonföldvári vitorlástelep vezetője, először jól meghánytam-vetettem, majd azt mondtam: jobb, mint rajztáblánál görnyedni. A versenyzést 1977-ben abbahagytam, azóta a telepet vezetem. Edzőként négy olimpiai felkészülésen vettem részt. Egyszer nem engedtek ki, 1984-ben, de 1980-ban kint voltam, 1992-ben Tenke Tiborral mentem Barcelonába, 1996-ban Harangi Csabával Atlantába.

1980-ban lettek harmadikok a Detre testvérek repülő hollandi hajóosztályban.

Igen, én is részt vettem a felkészülésükben. Ez volt a vitorlás pályafutásom legnagyobb sikere edzőként.

A fekete autó bőrkabátos utasai bizonyára már nem csöngetnének be értem, s vinnének magukkal több éves kirándulásra, ha közölném Önökkel, melyik óbudai ház kapualjában tekinthetik meg ezt a táblát. Mai lakói – és a tábla! – védelmében mégsem teszem meg, pedig dicséretet érdemelnek állhatatukért. A néprajztudomány egyik alaptétele – az tűnik el a leginkább, amiből a maga idejében nagyon sok van – íme, ismét igazolódik. Az itt olvasható tábla ugyanis az ötvenes évek elején minden államosított bérházra kikerült, s ott is maradt hosszú éveken át.

Ám hiába volt így látható csak a fővárosban ezerszám belőlük, a hetvenes évekre igen megritkultak, a rendszerváltás után pedig szinte eltűntek Budapestről.

Magam az ittenin túl egyetlen zuglói házról tudok, amelynek a falán ugyancsak ott áll még. A feliratot nem könnyű kibetűzni, az üveg alól kikopik lassan a tábla kék festékrétege, amelyet valami mintanyomatra fújtak, s ennek elvétele után vált olvashatóvá a szöveg, ha helyesen rekonstruálom a korabeli technikát. Így szól tehát:

EZT A HÁZAT
A BÉRLŐK SZOCIALISTA
MEGŐRZÉSRE ÁTVETTÉK

A közlés középvonalas szimmetriája a helyenkénti kopások ellenére is jól kivehető. A tábla bal felső szegletében afféle mottóként egy intelem is áll, ez valóban már csak nagyítóval olvasható:

OTTHONOD VÉDELME, BÉKÉD VÉDELME.

Ritka, roppant ritka, hogy a történelem ilyen formában a szemünk előtt maradjon. Bérházaink falai a ma is tízezerszám látható lövés- és repesznyomokkal felfoghatók ugyan a múlt beszédes üzenő-felületeiként, arculatuk, stílusuk pedig bő szóra bírható a korról, amelyben épültek, ám ez áttételes üzenet, nem szólal meg magától és nem mindenkinek. A mi táblánk mondandója – látszólag legalábbis – könnyen megfejthető, hiszen magyarul, nyomtatott nagybetűkkel írták, s olvasni végtére régi kerületünkben hét éves kortól fölfelé (majdnem) mindenki tud.

Ám vajon értjük-e tényleg, amit látunk? Tudjuk-e még, hogy a magángazdaság főbb szektorait már 1949-ben kisajátító bolsevista hatalom azért államosította csak 1951 és 1952 során Budapest bérházait, hogy előtte a háztulajdonosokkal – a „háziurakkal” – saját költségükre rendbe hozassa őket?

Tudjuk-e azután, hogy a bérházak e bérlők általi szocialista átvétele megfosztotta ugyan magántulajdonától a háziurat, ám korántsem tette tulajdonossá a bérlőket, akik a fönti „megőrzés” mellett onnantól a kerületi tanácsnak, vagyis az államnak tartoztak lakbérfizetéssel?

Tudjuk-e végül, hogy a sokak által valóban gyűlölt háziúr többé sosem került ugyanabba a helyzetbe, hogy a bérlőit kizsákmányolja, ad absurdum kilakoltassa, ám evvel egyidejűleg az a kötelem sem terhelte többé, hogy a bérházát kifesse, felújítsa, s karban, egyszóval lakható állapotban tartsa? S emlékezünk-e még, hogy az állam – legendás vállalatán, az IKV-n (Ingatlan Kezelő Vállalat) keresztül – magára vállalta ugyan e kötelmeket, ám csak vonakodva, a lakhatóság még épp elfogadható határáig teljesítette őket, minek következtében a rendszerváltás éveire Budapest úgy nézett ki, mint valami történelmi lelenc, amelyet a nevelőszülei visszavittek Fótra?

Nos, ha mindezekre nem emlékeznénk, avagy a fiatalabb nemzedékek kései születésük okán nem is emlékezhetnek már, azt jól tudják mégis és újra csak, hogy otthonuk kapitalista megőrzése sem könnyű feladat.

A háziurak ugyan nem jöttek, s talán többé soha nem is jönnek vissza, a vakolat és a festék viszont továbbra sem akarnak föltelepedni a falakra, a törött-rothadt csövek-ereszek és a födémek sem cserélődnek ki maguktól a szeretett-gyűlölt pénz ösztönzése nélkül, házmesterek sincsenek többé, hogy kora reggel elsöpörjék a szemetet, s még a panelek hőszigetelése – Jaj, mi lesz itt, ha égni fog egyszer az a sok hungarocell! – sem valósulhatna meg a mérsékelten kedvelt EU pénze nélkül.

Íme, ennyi mindenről beszél nekünk ma is foszló betűivel ez a tábla.

A fotográfia misztériuma

A kész fotók mindig lenyűgöztek, ám bizonyos idő elteltével, ha ránéztem a gyári fotópapíron látott fényképekre, a tökéletességérzet addigi harmóniája mellett hiányérzetem is támadt. A látott és tanult tételek igazolták számomra, hogy a fotográfia szuverén műfaj, fantasztikus alkotásokkal és alkotókkal.

Fejlődésem egy pontján érdekelni kezdett, miből is készül a fotó, egyáltalán mi az a fényérzékeny anyag? Mitől lesz az, miért és hogyan van tovább?

Kezdetektől idegenkedtem a hagyományos értelemben vett fotográfia anyagtalanságától, alkotótól elidegenített megjelenítése taszított, ezzel egyidejűleg elkezdett munkálni bennem az igény egy sajátosan festői, fotográfiai képalkotás létrehozására, majd ennek a teremtő gesztusnak kiállításmegnyitón, közönség előtt történő dramatizált bemutatására a fénykerékpáros performanszaimban.

Teremtő műhely

Elérkeztem tehát a mai napig használt technikához, egyfajta teremtő gesztusig, teremtésmisztériumig, ami óriási vonzerőt gyakorol rám. Gondoljunk bele, milyen gazdag az alkotás dramaturgiája! Ha elkészítek egy fotót, a munkám nem ér véget az exponálással, hanem folytatódik a műhelyben, ahol a negatívból humanizált formában lesz kép, manuális, kézműves eljárások segítségével.

Kiválasztom az anyagot, ami majd a képet hordozza, csiszolom, alapozom, majd megöntöm emulzióval a felületet, és várok, amíg kikristályosodik, azaz fényérzékennyé válik.

Innen haladok tovább a bonyolult technológiai sorrendnek megfelelően. Átvilágítom a setét kamarában a negatívot, beteszem a papírt az előhívóba, majd a teremtés csendjében várakozom… még néhány másodperc…. és, mint egy ősrobbanás, megérkezik a kép, látszólag a semmiből. A fejem, a szemem és a kezem munkája nyomán így végül előidéződik a műtárgy, az egyedi fotográfiai táblakép. Ezek a képek fotográfia alapú képzőművészeti munkák, amelyek mixed media – magyar fordításban vegyes technika – eljárással készülnek, de ezt a kifejezést nem érzem pontosnak.

„Fényszülést levezető operátor” – mondotta rólam Kincses Károly igen találóan egy kiállításmegnyitómon.

Óbuda-sorozat

Az A38 hajón működő K. Petrys Galéria régi tagja, 15 éve kiállítója vagyok. Az A38 hajó galériájában állítottam ki a Hajó sorozatomat is. Ezt a kiállítást látta Bús Balázs – akiről akkor még nem tudtam, hogy polgármester –, és szimpatizált a képanyag stílusával. Felkért, hogy dolgozzak ki hasonló felfogásban egy Óbuda változatot is, majd ezt látva megrendelte a sorozatot.

Folyamatosan és gyorsan változó, integráns korunkban engem a statikus kompozíciók érdekelnek, nem készítek cselekményes, vagyis riport jellegű fotográfiákat, nem illusztrálok koncept gondolatokat.

Nagyon izgatnak az olyan egymásra épített képi rétegek, mint itt a földön a századról századra egymásra rétegződő kultúrák. Óbuda csodás példája ennek, ami a munka folyamán mindvégig nagyon inspirált.

Életrétegek

Indiában, Delhiben születtem, nekem az maga volt a fény. Láttam fényt, pompát, csillogást és a nagy nyomort. Az összhatás, ami mindezeken átütött és elért hozzám, fantasztikus volt. Gyerekkorom életritmusát a magyar vidéken töltött évek is meghatározták. Óriási volt a kontraszt az 1960-as évekbeli Dédestapolcsány és Újdelhi kultúrája között, ahol mesebelinek tűnő, mégis valóságos maharadzsák és egyéb egzotikus népek jártak a követségre a fogadások alkalmával.

A szomszédságunkban lakott az akkor még ifjú őszentsége, a Dalai Láma is. De voltak olyan évek is, amikor egy kis bükki faluban jártam iskolába; fociztam a lucernásban, együtt lógtam a srácokkal.

Ezek egzisztenciálisan egymástól szinte felfoghatatlanul távoli pontok voltak, a teljes izoláltságot és védettséget váltotta a totális életközeli és mégis boldog kiszolgáltatottság. Innen is eredeztetem szélsőségek befogadására is nyitott érdeklődésemet, a fotótól a képzőművészetig.

Vizuális gondolkodásom a sorsom leképezése. Életem különféle egymástól távoli pontokról ered és zajlik, a folyamatos jelenben találkoznak és keresztezik egymást a szignálok. A kulturális sokkok, vagyis inkább rétegek összehangolásán fáradozom továbbra is, alkotóműhelyemben előidézve a fénytől telítettet.

Születési hely: 1955, Újdelhi, India
Érettségi után fényképész tanulmányokat folytatott. 1979-től szellemi szabadfoglalkozású képzőművészként dolgozik, jelenleg Budajenőn él és alkot. 2011–2015-ig művészetterápiás fotókört vezetett a Megálló Csoport Alapítványnál általa működtetett Nyitott Műteremben.
Egyedi fotográfiai táblaképeiből 1989-ben rendezte első fontosabb egyéni kiállítását a Liget Galériában. 1991-től fotográfiai akciókat, performanszokat, „fénykerékpározást” mutat be kiállításmegnyitóin. Jelenleg Szombathy Bálint kurátorral és Robitz Anikóval járják Európa kiállítótermeit, a nagysikerű és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban már bemutatott FotoSzuprematisták című anyagukkal., amelyet Budapest, Veszprém, Moszkva, Bécs, Nyizsnyij Novgorod után idén novemberben Stuttgartban, majd jövőre Ljubljanában is bemutatnak. Aktualitását a Kazimir Malevics nevéhez kötődő Szuprematizmus centenáriuma adja.
Tagja a Magyar Mecénás Programnak, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Munkái megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Fotográfiai Múzeumban, valamint köz- és magángyűjteményekben a világ számos országában. Alkotásait jelenleg az Anzenberger Gallery (Bécs) reprezentálja.
www.minyo.hu

A lényeg, ha egyenértékű lapjaink vannak, előbb a rövid oldalról kell nagyot hívni, és utána folytatni kis lappal a hosszú oldal felé. A blokkolás elkerülésére, magas lapjaink lehívására több lehetőségünk van, attól függően, hogy milyen az elosztásunk, hogyan vannak a lapok elosztva, és milyen erősek vagyunk.

Az első esetben, ha van külső színben átmenetünk, előbb a blokkoló figuráinkat kell lehívni, és utána egy másik színben tudunk átmenni magas lapjainkhoz.

Pikk színben szeretnénk négyet ütni. Előbb le kell hívni az ászt és a dámát. Szerencsére a hosszú pikk mellett ott a kőr ász, így van átmenetünk a két magas pikkhez.

A második esetben vigyáznunk kell, hogy milyen sorrendben hívjuk le figuráinkat. Ha követjük a tanácsot, „magasat a rövidből”, a magas lap lehívása után magában a színben marad átmenetünk a többi magas laphoz.

Ezekből a lapokból szeretnénk négy kőrt ütni, de most nincs külső színben átmenetünk. Le kell hívni az ászt és a dámát (blokkoló figurákat), és a hatost át tudjuk ütni a királlyal, majd ütünk a bubival is.

A harmadik esetben úgy tudjuk magas lapjainkat lehívni, ha egy magas (néha ütő) lapot átütünk, hogy még egy vagy több magas lapot le tudjunk hívni.

Megint szeretnénk négyet ütni. Sajnos erre nincs esélyünk. Ha lehívjuk az ászt és a dámát, nem lesz átmenetünk, lemaradunk két káró ütésről. A legtöbb, amit tehetünk, ha az ász lehívása után a dámát átütjük a királlyal. Így legalább ütünk a bubival is, vagyis ütünk hármat.

Szeretnénk hármat ütni treffben, de nincs külső színben átmenetünk. Erre nincs is szükségünk. Előbb hívjuk az ászt, majd a dámát átütjük a királlyal, és ütünk hármat. Az átütéssel nem vesztettünk ütést. Ha nem lett volna nálunk a bubi, ezt nem tehettük volna meg.

Nyugat a treff ásszal indul, majd a királlyal folytatja. Egyszerű felvételben ülünk. Tudunk ütni öt adut és öt kárót, ahogy megszerezzük az ütést. Még az ilyen egyszerű leosztásoknál is érdemes tervet készítenünk. Hogyan ütjük meg mind az öt kárót?

Ha lehívjuk az asztal káró figuráit, a kezünkben marad a hatos, míg az asztal legnagyobb kárója az ötös. Nem tudjuk megszerezni az utolsó két káró ütést. A hatos blokkolja a színt. Az ötödik káró ütés helyett a kőr királlyal kellene ütnünk. A licit alapján a pontok többsége Nyugatnál lesz, nem fog szökni a kőr királyunk.

Ha az indító kijátszás után tervet készítünk, és rájövünk, hogy a káró szín blokkolni fog, találhatunk megoldást a problémára. Amikor Nyugat a második ütésben a treff királyt hívja, azt nem szabad ellopni, el kell dobni a blokkoló káró hatost. Hiába hív az ellenfél kárót vagy adut, kiaduzunk, majd lehívjuk káró figuráinkat. A három nagy káróra elfogy kezünkből az összes káró, és ütni tudunk az ötössel és a hármassal is. Valóban sima tíz ütés.

Nyugat kőr király indulása után tervezzük meg a játékot. Van három pikk és egy kőr ütésünk. Ha sikerül öt kárót ütnünk, teljesítjük a felvételt. Ehhez csak az kell, hogy 3–2-ben legyen a szín elosztva. Van-e esélyünk a teljesítésre, ha 4–1 a káró szín elosztása?

Ha Nyugatnál van a negyedik káró bubi, azt el tudjuk fogni. Lehívjuk az ászt, majd a királyt, és amikor kiderül a kedvezőtlen elosztás, meg tudjuk adni a bubi elleni impasszt. Az impassz valóban ül, de a harmadik káró a kezünkben a tízes lesz. Ha nem teszi meg Nyugat azt a szívességet, hogy a tízest fedi a bubival, a kezünkben ütünk a tízessel, és lemaradunk két káró ütésről. A többi színben nem tudunk asztalra menni, megbukjuk a felvételt.

Ha azonban a második ütésben a káró tízest hívjuk, és azt ütjük meg az ásszal, a harmadik kárót a kilencessel tudjuk ütni az asztalon. A dámába beesik Nyugat bubija, és az ötödik káróval is ütni tudunk az asztalon. Ez lesz a kilencedik ütésünk.

Nyugat a kőr királlyal kezdi a játékot. Megszámoljuk ütéseinket, egy pikk, egy kőr, öt káró és két treff. Ez éppen kilenc ütés. De biztosan ütünk öt kárót?

Két veszély fenyeget. Ha 4–0 a káró szín elosztása, akkor biztosan ki kell adnunk egy kárót. Ha 3–1 a színelosztás, akkor is lesz problémánk. Ha lehívjuk a három káró figurát, a kezünkben marad a káró hatos, aminél nincs kisebb káró az asztalon, nem tudjuk megütni az ötödik kárót. Egészen más lenne a helyzet, ha az ellenfél nem indult volna kőrrel. Maradt volna egy biztos átmenetünk, a kőr ász. Hiába hagyjuk ki az első (második) kőrt, az ellenfél mindig kőrt hív, eltüntetve a kőr ászt az asztalról.

Próbáljuk kihasználni az ellenfél kőr hívásait. Hagyjuk ki az első és a második kőr hívást is. A harmadik kőrt üssük az ásszal, és dobjunk rá kárót a kezünkből. Így megszabadulunk a blokkoló káró hatostól. Utána hívjuk le a káró királyt, a következő két káró figura lehívására elfogynak a kárók a kezünkből, és nem lesz akadálya az asztali két kis káró lehívásának.

Nyugat a kőr négyessel indul. Szerencsénk van, ezzel már van nyolc ütésünk: három kőr, két pikk, két káró és egy treff. Treffben könnyen szerezhetünk még egy ütést, ha ül a király elleni impassz (50%-os esély). Sőt káróban is van esélyünk az ütésszerzésre, ha 3–3 a szín elosztása (36%-os esély).

Ezek mind csak esélyek, de van egy játékmód, amire biztosan teljesíteni tudjuk a felvételt. Amikor az első ütésben ütünk a kőr bubival, ne próbálkozzunk a treff impasszal. Azonnal hívjuk le a treff ászt, majd folytassuk a treff dámával. Bármit hívhat az ellenfél, minden színben van még két beütésünk. Nyugat üt a királlyal, és valószínűleg kőrrel folytatja. Ütünk a kőr királlyal, a pikk ásszal asztalra megyünk, és kihívjuk a treff tízest. Ezt Nyugat megüti, de magas lesz a treff kilences, és a pikk király biztosítja, hogy asztalra is tudjunk menni érte.

Ha a második hívásban pikkel asztalra mennénk, hogy megadjuk a treff impasszt, azzal egy fontos átmenetet vennénk el az asztalról. A treff dámát Nyugat megütné. Később, a treff ász lehívása után csak a másik pikk figurával tudnánk asztalra menni, hogy kiadjuk a treff bubit, nem maradna asztali átmenetünk, hogy a treff kilencessel ütni tudjunk.

Az ellenfél a káró királlyal indul. Első ránézésre ki kell adnunk egy adut, két kőrt, egy kárót és egy treffet. Ez összesen öt ütés. Ha sikerül a treff impassz, és a kőr szín elosztása 3–3, teljesíthetjük a felvételt. A terv megvan, nézzük, milyen buktatói vannak!

Egyetlen lemenetünk van az asztalra, a káró ász. Amikor ütünk vele, azonnal meg kell adni a treff impasszt, mert többet nem lesz rá lehetőségünk.

Az indulást megütjük, és a treff impasszal kezdjük, kis treffet hívunk a dáma felé. Sikerül ütni a dámával. Tudunk-e valamit kezdeni a kőr színnel, van-e esélyünk három kőrt ütni, ha nem 3–3 a szín elosztása? A negyedik kőrt el tudjuk lopni az asztalon, ha marad adunk. Ha azonnal háromszor kőrt hívunk, az ellenfél negyedszer is kőrt hív, és hiába lopjuk el az asztalon, az ellenfél felüllopja a rövid aduból, és még ki kell adnunk egy adut. Ha csak két nagy adut hívunk le, és utána hívunk háromszor kőrt, Nyugat kerül ütésbe, lehívja az adu dámát, és nem marad adunk, hogy a negyedik kőrt el tudjuk lopni.

A megoldás, ha a treff impassz után kiengedünk egy kőrt (kiadunk egy kőr ütést). Amikor újra megszerezzük az ütést, lehívjuk a pikk ász-királyt (Nyugatnál marad egy pikk), és utána hívjuk le nagy kőrjeinket. Keletnek nem maradt több aduja, nem tudja ellopni egyik kőr figuránkat sem, sőt a negyedik kőrt el tudjuk lopni az asztalon. Nyugat ezt nem tudja megakadályozni. Még akkor sem tehetne semmit, ha nála lenne dubló kőr. Bármikor lophat nagy adujával, de a negyedik kőrt ellopnánk az asztalon. Csak hármat adunk ki, egy adut, egy kőrt és egy kárót.

Egy kőr ütés kiengedésével és a részleges aduzással (jó tempóban hívtunk le két nagy adut) elértük, hogy utolsó asztali adunkkal kőrt tudjunk lopni.

2 : nagyon erős lap, egyedül gémet tud játszani
2 : leintés, gyenge lap
4 : van legalább három aduja, de nincs jó lapja
5 : kulcslicit, treff ász
5 : kulcslicit, mivel nincs jó lapja, ez a káró király lehet.

Tervezzük meg a játékot a kőr dáma indulás után! Kiaduzás után lehívjuk treff ütéseinket, és ha kedvező a szín elosztása, akár tizenhármat is üthetünk.

Az indulást megütjük a kőr ásszal, és elkezdünk aduzni. Lehívjuk az ászt, majd a királyt. A második aduba Nyugat kőrt dob. Egyet már biztosan ki kell adnunk (Keletnél a negyedik adu bubi van). Lehet, hogy treffben is ki kell adnunk egyet? Ne essünk kétségbe, a negyedik treffet el tudjuk lopni az asztalon. Kis treffet hívunk a dámához, és a treff kettessel folytatjuk. A második treffre Kelet kárót dob. Ha most ütünk a treff királlyal, és lehívjuk az ászt, azt Kelet ellopja, és adu hívással elveszi az asztal lopási lehetőségét. A káró királlyal asztalra kell menni, és harmadszor is treffet kell hívni. Ha Kelet belop, vesztő treffünket lopja el. Ha kárót dob, ütünk a treff ásszal, és negyedik treffünket el tudjuk lopni. Ezt Kelet felüllophatja, de nem adunk ki többet.

A kedvezőtlen elosztások ellenére teljesítjük a felvételt, nem engedtük, hogy Kelet ütő treffünket lopni tudja.

2 : min. inviterő, kérdés, van-e indulónak hármas kőrje

A treff király indulás után Keleten a sor, hogy megbuktassa a felvételt.

Az asztalon lát tizenhárom pontot. A felvevőnél is lesz kb. ugyanennyi, a kezében lát nyolcat. Ez huszonnégy pont. Partnere indulásából tudja, hogy nála van a treff dáma és valószínűleg a bubi is. Ezzel meg is van mind a negyven pont, minden figura helyzetét ismeri. Melyik lesz az a négy ütés, amivel meg tudja buktatni a felvételt?

Fognak ütni két treffet és az adu ászt. A hiányzó ütést káróban tudják megszerezni, ha lopni tud egy kárót. Azt nem várhatja, hogy partnere ezt ki fogja találni, neki kell partnerét „rábeszélnie” a helyes játékra. A treff királyt át kell ütni az ásszal, és meghívni a káró hármast. A felvevő elkezd aduzni. Nyugat beüt az adu ásszal, és kis treffel ütésbe tudja hozni partnerét, aki nem tévesztheti el, hogy miért volt olyan sürgős partnerének kárót hívni. A káró visszahívást Kelet ellopja, ami buktatást jelent.

Kelet az indulás után – látva a buktatási lehetőséget – magának dolgozta ki a káró lopást.

2sz: min. 5–5 a két minor színben, nem erős

A treff király indulás után kell játéktervet készítenünk.

Van öt adu ütésünk, egy treff és két káró. Ezen kívül tudunk lopni három treffet az asztalon a rövid aduból. Azonban óvatosan! A licit sokat elárul az ellenfél lapjairól, különösen elosztásukról. Nem remélhetjük, hogy tudunk ütni két kárót (jó, ha egyet), a második kárót Kelet ellopná. Szerencsére elég egy káró ütés a teljesítéshez. Ne legyünk telhetetlenek, meg se próbáljunk ütni a második káró figuránkkal! Azt Kelet ellopná, és egy adu hívással megakadályozná, hogy három treffet tudjunk lopni.

Az indulást megütjük a treff ásszal. Azonnal lehívjuk a káró ászt, majd elkezdünk lopni aduinkkal.

A kezünkben kőrt lopunk, az asztalon pedig treffet. Mivel csupa nagy adunk van, az első kőr lopás után biztonságban érezhetjük magunkat.

Ennek a technikának a neve keresztlopás, mivel minden adunkkal külön-külön tudunk ütni, lopás formájában. Több buktatója is lehet az ilyen típusú felvételeknek. Az egyik veszély, ha az ellenfél felül tud lopni bennünket, a másik, ha az ellenfél adut hív, és ezzel elvesz tőlünk egy lopási lehetőséget (két adunk összeüt, és nem tudunk velük külön-külön ütni). Ebben a leosztásban szerencsénkre csupa nagy adunk volt. Még egy probléma adódhat: ha nem hívjuk le időben magas lapjainkat, a lopások után az ellenfélnek több aduja marad, mint nekünk, és lehet, hogy addigra lopni tudja nagy lapunkat. Ha nem hívtuk volna le időben a káró ászt, Kelet a treff lopások közben eldobta volna szingli káróját, és nem tudtunk volna ütni a káró ásszal.

Két fő versenyforma van, a páros verseny és a csapatverseny. A két versenyforma eltérő taktikát követel, más-más taktika kell a sikerhez.

Páros versenyen ugyanazt a leosztást sok asztalon lejátsszák, és utána ezeket az eredményeket hasonlítják egymáshoz. Az eredményeket sorba rendezik Észak–Dél szempontjából, és akik a legjobb eredményt érik el Észak–Dél vonalon (akár csak 10 ponttal is megelőzve a többieket), azok kapják a legtöbb pontot (match point), minden megelőzött pár után 1 pontot, holtverseny esetén fél pontot.

Nézzük ezt egy példán keresztül:

Ebben a leosztásban az egyik Észak–Dél pár +200 pontot szerzett, ők érték el a legjobb eredményt. Mivel a versenyen összesen 24 asztalon játszották le ezt a partit, 23 párt előztek meg, így 23 pontot (match point) kaptak, ellenfeleik pedig nullát. Minden asztalon ugyanannyi pontot osztanak ki, és a két ellenfél, az Észak–Dél és a Kelet–Nyugat pár ezen a pontszámon osztozik annak megfelelően, hogy a többi párhoz képest milyen eredményt értek el. A verseny sajátossága, hogy mindegy, mennyivel ér el jobb eredményt az egyik pár a többieknél: ha övé a legjobb eredmény, ő szerzi abban a leosztásban a legtöbb pontot. Ezt kifejezhetnénk úgy is, hogy abban a leosztásban a megszerezhető pontok maximumát, azaz 100%-ot kap.

A két eredmény tulajdonképpen ugyanaz, de a második eredményt egyszerűbb értelmezni. A match point nagysága attól függ, hogy hányan játszották a leosztást azon a versenyen, míg a százalékban kifejezett eredmény a pároknak a rangsorban elfoglalt helyüket fejezi ki. Minden leosztásban maximum 100%-ot lehet szerezni, és minden pár ugyanannyi leosztást játszik. A verseny végén a párok által leosztásonként megszerzett százalékokat összeadják, és elosztják a versenyen játszott leosztások számával. Így egyetlen számmal ki lehet fejezni, hogy a versenyen hogyan szerepeltünk, azaz átlagban hány százalékot értünk el leosztásonként.

Hogyan befolyásolhatja játékunkat, ha páros versenyen játszunk? Néha kockázatot kell vállalni, hogy minél többet üssünk. Nem elégedhetünk meg a sima teljesítéssel. Ha azt mások is elérhetik, nekünk több ütésre kell törekednünk.

Lejátszások

2 : gyenge kettes, hatos szín, nincs indulóerő

Dél a kőr tízessel indul a felvétel ellen. Ütünk az asztalon a dámával. Látjuk, hogy a felvételt teljesíteni fogjuk: ütünk öt treffet, két pikket, egy kőrt és legalább két kárót. Ez tíz ütés. De abban is biztosak lehetünk, hogy páran ennél többet fognak ütni, nekünk is erre kell törekednünk. Esetleg a káró színben szerezhetünk még ütéseket, ha kedvező a szín elosztása, de arra is figyelnünk kell, hogy Észak ne kerüljön ütésbe, mert kőr hívással elfognák a királyunkat, és az ellenfél öt kőrt tudna ütni.

A káró tízest hívjuk. Ki akarjuk engedni az ütést, hogy utána kipróbáljuk, hogy húz-e a szín. Ha Dél üt, ő nem folytathatja a kőrt, mert azzal ütést adna. Dél üt a káró bubival, és pikkre fordul, a tízest hívja. Ezt megütjük az asztalon a királlyal, és kárót hívunk az ászhoz. Meglepetésünkre Észak pikket dob. Ha most lehívnánk a káró királyt, és káróban kiadnánk az ütést, felmagasodna egy káró a kezünkben, de Dél lehívhatná a kőr ászt, és nem tudnánk tíznél többet ütni. Van még egy tartalék tervünk. Miután megtudtuk, hogy Délnek a hatos kőr mellett négy kárója is van, lapját könnyű lesz kiszámolni. Beütünk a káró ásszal és lehívjuk treff ütéseinket, mind az ötöt. Látjuk, hogy Délnek két treffje volt, ebből kikövetkeztetjük, hogy a pikkje szingli. A treffekre eldobunk egy kárót és egy kőrt. Négy lapot tartunk meg: a pikk ászt, a kőr királyt és káróból a királyt és a kilencest. Várjuk, hogy Dél mely lapjaitól válik meg. Tudjuk, hogy nála van a kőr ász és a káró dáma. A pikk ász lehívása után, ha nem dobott kárót, akkor egy kőrt és két kárót tart. A kőr királlyal kiadjuk neki az ütést, és kénytelen lesz belehívni a káró villánkba. Így sikerül tizenegyet ütni.

A parti eredménylapján láthatjuk, ha megelégedtünk volna tíz ütéssel, csak 36.96%-ot szereztünk volna, a tizenegy ütéssel 73.91%-ot értünk el. Szerencsére ebben a leosztásban nem kellet semmilyen kockázatot vállalnunk a jobb eredményért, csak pontosan ki kellett számolni az ellenfél lapját.

Vannak olyan leosztások, amikor választanunk kell, hogy mekkora kockázatra vagyunk hajlandók. Lehet, hogy teljesíteni tudnánk a felvételt, de a szűr reményében más játékmódot választunk.

Dél a pikk hetessel indul. Mik az esélyeink?

Az indulásba Észak beteszi a királyt, amit megütünk az ásszal. Könnyen kiadhatunk két pikket, egy adut és egy treffet. Sőt egy kárót is! Az adu impasszra mindenképpen szükségünk lesz a teljesítéshez. A második ütésben kihívjuk az adu kilencest (így nem kell más színben átmenetet elhasználnunk, ha az adu impasszt többször is meg kell adnunk). Ütünk vele, Észak treffet dob. Az adu ötös következik, ütünk az asztalon a bubival, majd az adu ásszal elvesszük Dél királyát. Közel kerültünk a teljesítéshez. A káró dáma kiadását kellene elkerülni. Egyúttal felmerül a lehetőség, hogy akár tizenkettőt is üthetünk, ha eltaláljuk a káró dáma helyzetét (kétfelé adható impassz), ütnénk hat adut, öt kárót és a pikk ászt. Lehívjuk a káró királyt, majd kis kárót hívunk a bubihoz. Észak üt a dámával, és a pikk bubit hívja. Dél átüti a pikk dámával, lehívja a treff ászt, a pikk tízest, és megbuktatja a felvételt. Nem volt szerencsénk?

A teljes kiosztás:

Nem a szerencsével volt baj. Páros versenyen a cél, hogy jobb eredményt érjünk el, mint a többi játékos. Azzal, hogy megadtuk a káró impasszt, kockázatot vállaltunk. Ha „csak” a teljesítésre törekedtünk volna, választhattunk volna más játékot. Biztos, hogy teljesítettük volna a felvételt, de nem lett volna esélyünk tíznél több ütést szerezni. Mérlegelnünk kellett, hogy mekkora kockázatot vállalunk.

Ha megelégedtünk volna a teljesítéssel, az aduzás után nem adtuk volna meg a káró impasszt. Vártuk volna, hogy az ellenfél hívja meg a káró színt, megadva maguknak az impasszt. Persze maguktól ezt nem tették volna meg, rá kellett volna kényszeríteni őket.

Az aduk elvétele után ki kell adni az ütést. Az ellenfelek lehívhatják két pikk és egy treff ütésüket, de utána kényszerhívásba kerülnek. Mindegy, melyikük üt, kénytelen kárót vagy dob-lopot hívni. Ha kárót hívnak, az ő segítségükkel fogjuk el a káró dámát. Ha pikket vagy treffet hívnak, azt az asztalon ellopjuk, a kezünkből pedig eldobunk egy kárót. Így nem marad káró vesztőnk, a káró impasszra nem lesz szükségünk, nem adunk ki többet.

Mikor választjuk az első és mikor a második játékot? Ez többnyire a verseny állásától függ, hogy mennyire van szükségünk jó eredményre. De függ a verseny formájától is.

A csapatverseny értékelése különbözik a párosversenyek kiértékelésétől. Itt mindig két csapat küzd egymás ellen. Mindegy, hogy a többi asztalon milyen eredmények születnek, csak a két csapat eredményét hasonlítják össze. A cél, hogy a másik csapatnál jobb eredményt érjünk el egy-egy leosztásban, sőt az is számít, hogy mennyivel jobb eredményt érünk el.

Az egyik asztalon Észak–Dél lapjaival, a másik asztalon Kelet–Nyugat lapjaival játszik ugyanaz a csapat. A fenti leosztásban, az első esetben Észak–Dél helyén megbuktatjuk a 4 kőrt, + 50 pontot kapunk. A második esetben pedig csapatunk teljesíti a 4 kőrt, ezért + 420 pontot kapunk. A különbség 470 pont a mi csapatunk javára. Ezt a különbséget átszámítják IMP pontokra (nemzetközi meccspontra). A mi csapatunk ebben a leosztásban 10 IMP-t szerez. Ez minden egyes leosztásban megismétlődik. Egy leosztásban maximum 24 IMP-t lehet szerezni, a különbség nagyságától függően.

Nézzük, érdemes volt-e megadni a káró impasszt! Ha sikerült volna a káró impassz, az első esetben a felvevő tizenkettőt ütött volna, azaz + 480 pontot ért volna el. Ez 60 ponttal több, mint a második esetben az ellenfél által elért 420 pont. IMP-ben kifejezve ez 2 IMP az ő csapata javára. Tehát csapatversenyen a 2 IMP nyereséget kockáztatta a 10 IMP-s veszteségért. Ez nem jó üzlet. Párosversenyen valószínűleg 100%-ot ért volna el, ha sikerül az impassz, míg sikertelenség esetén 0%-ot. A tíz ütésért pedig kb. 50%-ot kapott volna. Tehát egy 50%-os esély megjátszásával kb. 50%-ot kockáztatott. Ez már inkább elfogadható kockázat.

Csapatversenyen mindig a biztonságra kell törekedni. Egy-egy ütést feláldozhatunk (vállalunk egy kis veszteséget), ha így nagyobb eséllyel tudjuk teljesíteni a vállalást (nagyobb veszteség elkerülése). Ez ugyanúgy igaz ellenjáték esetén is. Nem baj, ha az ellenfél eggyel többet üt, de marad esélyünk a buktatásra. Csapatversenyen a lényeg a biztonság és az, hogy az ellenfél ne érjen el sokkal jobb eredményt.

Az indulás a kőr király. A kis szlem sokat ér csapatversenyen, teljesítenünk kell, minél kisebb kockázat vállalásával.

Az indulás után látjuk, hogy az adun kívül van öt ütésünk. Ehhez kell még aduban szerezni hetet, vagyis az adukat külön-külön, keresztlopással kell értékesíteni. A másik esély, hogy a treff színünket felmagasítjuk. Ehhez is legalább kétszer kell treffet lopni az asztalon.

Ütünk a kőr ásszal Északon, amire Délen kárót dobunk. Lehívjuk a treff ászt, majd a királyt és treffet lopunk az asztalon. A harmadik treffre Nyugat kőrt dob. Összesen három treffet kell lopnunk az asztalon, a szín nem fog magasodni, keresztlopásra kell játszanunk.

Egyszer sem aduzhatunk, mert az ellenfél egy újabb adu hívással ezt megakadályozná, csak kétszer tudnánk treffet lopni az asztalon. Lehívjuk a káró ászt és a királyt, majd treffet lopunk. Kőr lopással kézbe jövünk. Utolsó treffünk következik. Mivel Keletnek van még treffje, kis aduval lophatjuk. A kezünkben már csak a három adu maradt, a dáma, a bubi és a négyes. A pikk királyt hívjuk az asztalról. Ezt Kelet megüti az ásszal, de nem adunk ki többet, éppen teljesítjük a felvételt.

Feladvány: tudunk-e teljesíteni adu indulásra, (adu ász, adu). A helyes megfejtők Bridzsnaptárt kapnak.

Három olyan játékos életútján keresztül pillantunk az amatőrök életébe, akiknek a tudásuk alapján a profi sakkozók országról országra, versenyről versenyre utazó vándorcirkuszához kellett volna tartozniuk, de ők tudatosan kimaradtak ebből. Az 1928-as hágai sakkolimpián a versenykiírás alapján csak amatőrök indulhattak, így az ott induló és győztes magyar csapat tagjainak papírjuk is volt arról, hogy ők amatőrök. A négy hágai győztes közül Steiner Endréről már hosszabban írtam (Három Steiner a világ ellen, Óbudai Anziksz, 2018 nyár), most az 1890-es korosztály legjobbjai következnek. Végeredményben ők a pesti kávéházi sakkozás csúcsalkotásai:

komolyabb elméleti felkészültség nélküli, de bármelyik pillanatban életveszélyes manőverezésbe kezdő játékosok, akik élvezetből és szeretetből játszanak, jobb pillanataikban elcsípik a legnagyobbakat is.

Kornélka, a postás

Bár az 1892-es születésű Havasi Kornél gimnáziumi barátaitól tanulta meg a játékot, a sakkozó világba féltestvére, a jóval idősebb Havasi Artúr vezette be. 1907-ben, 15 évesen már a Budapest Sakk Kör állandó látogatója, bátyjára való tekintettel eltűrt, sőt szeretett tréfamestere lett. Imádta parodizálni kissé vaskalapos testvérét, valamint a Kör legnagyobb sakkozóját, Maróczyt; „a Mester szimultánt ad” jelenete visszatérő eleme lett az amúgy sem unalmas Sakk Kör gyűléseknek. Ekkor ragadt rá idősebb korában is használatos megszólítása: Kornélka. Postahivatalnokként dolgozott, így mentesült a frontszolgálattól; bár a munkáját nem vette túl komolyan, a kollégák szerették, mert mindenkivel leült játszani. No, nem sakkozni, hanem kártyázni, mert igazából az vette el a legtöbb idejét. A húszas években rendszeresen járt országjáró turnékon népszerűsíteni a sakkozást – több vidéki városba kifejezetten őt kérték a pesti mesterek közül, hogy utazzon hozzájuk, annyira szórakoztató személyiség volt. Viszonylag későn, negyvenévesen házasodott, onnantól még kevesebbet foglalkozott a sakkal, felesége elmondása szerint otthon nem is volt készlete. Elméletekbe, megnyitásokba csak ritkán nézett, éppen annyit, amennyit a Pesti Naplóban vezetett sakkrovata megkívánt, de sokszor dugájukba dőltek azok, akik valami újításba, divatos megnyitásba próbálták berángatni: asztalnál rátalált a megdöntésükre.

Versenyekre a hivatali elfoglaltságai mellett járhatott, ezért külföldön szinte csak az olimpiákon játszott, azokon viszont komoly sikerrel.

Az 1927-es első, londoni sakkolimpián az utolsó forduló előtt haza kellett jönnie, várta a hivatal, így egész úton idegeskedve csak Bécsben tudta meg az újságokból, hogy milyen szerencsésen alakult az utolsó forduló, és győzött a magyar csapat. A második, hágai olimpián 1928-ban összeszedettebben játszott ő is, a csapat is, magabiztosan győztek. Egyéni versenyeken jóformán csak Pesten indult, és azokon rendre jól is szerepelt: első komoly tornáját, az 1911-es Budapest-bajnokságot meg is nyerte, 1922-ben magyar bajnok lett. Az utólagos rangsorolás szerint 1930-ban volt a legerősebb formában, akkor a világ 24. legjobb játékosának számított. Ha kicsit is komolyabban veszi a sakkot, netalán profi karrierbe kezd, akkor könnyen lehet, hogy eredményesebb lehetett volna. Csak nem élvezte volna annyira a játékot. Meg az életet. 1944 novemberében munkaszolgálatosként Bécs felé vitték, december közepéig bírta, Bruckban az éhség és a fagy végzett vele. A sorsnak, úgy tűnik, Kornélkához hasonló humora van, ezért a helyi katolikus temetőben van a sírja.

Havasi Kornél – Savielly Tartakower
Budapest, 1929
Vezércsel (D32)

1.d4 d5 2. c4 e6 3. Hc3 c5 4. cxd5 cxd4 (Erről a lépésről írta Tartakower, hogy nyáron Duisburgban látta egy versenyen, gondolta, kipróbálja, de nem sejtette, hogy a magyarok közben Karlsbadban kifundálták az ellenszert. Pedig nem történt ilyesmi, egyszerűen Havasi asztalnál megtalálta a megoldást. Az elméleti felkészületlenség azzal az előnnyel jár, hogy nagyobb összpontosításra kényszerít.) 5. Va4+ Vd7 6. Hb5 Ha6 7. d6 (Saját elemzésében Havasi ezt a lépést emeli ki, ezt tartotta kulcslépésnek. Pedig úgy tűnik, 7. dxe6 fxe6 8. Hf3 a fejlődést jobban segítette volna. Igaz, a meghökkentő ereje elveszett volna a támadásnak.) 7… Kd8 8. Ff4 f6 9. Hf3 e5

10.Fxe5 (Ez a tisztáldozat vezeti fel a csodás támadássorozatot, aminek a végén sötét csak pisloghat, mást nem nagyon tehet.) 10… fxe5 11. Hxe5 Ve6 12. Vxd4 Fd7 13. e3 Bc8 14. Hxa7 Fxd6 15. Hxd7 Vxd7 16. Fxa6 bxa6 17. Hxc8 Kxc8 18. Bd1 Kc7 19. O-O Hf6 20. Va7+ Kd8 21. Va8+ Ke7 22. Vxh8 Kf7 23. Va8 Vc7 (Havasi idáig elemezte saját partiját, és valóban, itt lett volna szép befejezni.) 24. g3 Fe5 25. Vxa6 h5 26. f4 Fxb2 27. Bb1 Vc3 28. Vb7+ Kg6 29. Vxb2 (Újabb tisztvesztés, kész, nincs tovább. Illetve léptek még párat, de a játszmalapokból nem sikerült hihetően rekonstruálni sötét egyébként teljesen felesleges vergődését. Vagy ahogy Tartakower a budapesti verseny tanulmánykönyve számára összefoglalta a meccs tanulságát: „A tehetséges magyar mester dobok és harsonák szava mellett vezette vígan a támadást, a 10. lépésben szép tisztáldozatot hozott, hovatovább elkobozta sötét összes vagyonkáját, és a 35. lépésben, mindent letarolva, rabláshoz jutott, s így még a díjasok közé tornászta fel magát.”)
1–0

Dr. Böszörményi Nagy Géza, a forróvérű

Nagy Géza még otthon, Sátoraljaújhelyen tanult meg sakkozni, de csak Pesten, egyetemistaként szeretett bele a játékba. A József körúti MIÉNK Kávéházba járt rendszeresen sakkozni, a helyi sztártól, Forgács Leótól tanulta az alapokat. 1913-ban, élete első hivatalos, órával és játszmaírási kötelezettséggel nehezített mérkőzését az akkor már komoly névnek számító szlovén Milan Vidmarral játszotta: és győzött! Rögtön kikiáltották Maróczy utódjának, és amikor 1914 tavaszán megnyerte a Budapest-bajnokságot, a jövő nagy bajnokának első sikereként értékelték.

De kitört a háború, Nagy Gézát behívták katonának, 1916-ban hosszabb szabadsága alatt orvosként diplomázott, és onnantól egészségügyi alakulatban szolgált tovább. 1918-tól Budapesten, majd Debrecenben dolgozott, és egészen 1923-ig nem foglalkozott a sakkal. A debreceni orvoskollégák unszolására elindult egy helyi versenyen, és miután azt megnyerte, újra kedvet kapott a magasabb szintű versenyzéshez. Rá egy évre, 1924 augusztusában mindenki megrökönyödésére a győri nemzetközi tornán az esélyesek, Maróczy, a lengyel Przepiorka és a jugoszláv Vukovics előtt győzni tudott. Időnként ezt a tornagyőzelmet betudják magyar bajnoki címnek is. 1925-ben a világ 21. legjobb játékosának mondhatjuk az utólagos ranglista alapján. Ezek után nem meglepő, hogy bekerült az 1927-es olimpiai csapatba, és a győzelemből alaposan kivette a részét (9,5 pont 14 mérkőzésből).

És itt valami bekattant nála. 1927 végén kihívta Maróczyt egy páros mérkőzésre, hogy bebizonyítsa magának és mindenkinek, hogy ő lett a legerősebb sakkozó Magyarországon.

Az előző három évben kiképezte magát elméletben is, úgy ítélte meg, hogy eljött az ideje, hogy letaszítsa a trónról a nagy öreget. Hát, elég rosszul ítélte meg: Maróczy Géza 6,5:1,5 arányban (5 győzelem, három döntetlen) mosta le Nagyot a tábláról. A csúfos vereség annyira fájt Nagy Gézának, hogy elhatározta, felhagy a versenysakkozással. Még az 1928-as hágai sakkolimpiára elment, hiszen a kiírás szerint csak amatőrök indulhattak, így Maróczy helyett ő lehetett a csapat éltáblása, és ha már elment, megint győzelemhez segítette a csapatot, de ahogy hazaért, befejezettnek nyilvánította sakk pályafutását.

A harmincas években a Magyar Sakkvilágba és napilapokba írt tanulmányokat, nemzetközi tornákról tudosított, páros mérkőzéseket kommentált. A kevésbé idegörlő levelezési sakkban találta meg a helyét, az 1935 és 1937 között húzódó távsakk olimpiai döntőn a magyar csapat második táblásaként (vagyis levelezőjeként) győzelmével hozzájárult az aranyérem eléréséhez. 1938-ban a kaposvári kórház igazgató-főorvosa lett, ekkor vette fel orvostudományi, elsősorban vértani publikációihoz a Böszörményi Nagy nevet (fia, Böszörményi Géza filmrendező ezt a nevet vitte tovább). A háború után Somogy megye és Kaposvár sakkozásának megszervezését is magára vállalta a kórház igazgatáson túl. Sőt, újra visszatért a versenyzéshez is: csapatbajnokikon újra asztalhoz ült Kaposvár színeiben. 1953-ban halt meg agyvérzésben.

Nagy Géza – Erik Andersen
Hága, 1928
Olimpia

1.e4 e5 2. Hf3 Hf6 3. d4 Hxe4 4. Fd3 d5 5. Hxe5 Fe6 6. O-O Hd7 7. Hxd7 Vxd7 8. Ve2 O-O-O 9. c4 Hf6 10. c5 h5 11. Ff4 c6 (Egyértelműen súlyos, játszmavesztéshez vezető hiba sötét részéről. Mintha a megnyitás lépéseit iskolai memoriterként bemagolta volna, és függetlenül az ellenfél lépéseitől, kirakosgatta. Csakhogy Nagy Géza – főleg azért, mert nem tudta – nem az elméletet követte…) 12. Ve5 (Kezdő sakkozók most ne nézzenek ide. Ritkán, nagyon ritkán a vezér ilyen korai előretörése a célravezető.) 12…Ve7 13. Vb8+ Kd7 14. Vxb7+ Ke8 15. Vxc6+ Hd7 16. Hc3 Vh4 17. g3 Vh318. Fg5 Fe7 19. Fxe7 h4 20. Hb5 (20. Fd6 nem olyan látványos, de megtartotta volna a tisztelőnyt.) 20… Kxe7 21. Vd6+ Kf6 22. Hc7 a5

23.c6 (Világos kihagyta a gyors nyerést: 23. Hxd5+ Kg5 24. Hf4 Vg4 25. f3 lenyeri sötét vezérét). 23… Hb6 24. Ve5+ Ke7 25. Vg5+ Kd6 26. Ve5+ Ke7 27. Vg5+ Kd6 28. Hb5+ Kxc6 29. Bfc1+ Kb7 30. Ff1 (Megszünteti sötét halvány ellentámadási lehetőségeit is. Úgy tűnik, ezért adta fel végül Andersen, különben nem változott a helyzete súlyossága, eddig is ilyen pocsékul állt.) 30… Vg4 31. Ve7+ Bd7 32. Bc7+ Kb8 33. Bxd7 Fxd7 34. Ve5+ és sötét feladta.
1–0

Vajda, a sakk kopó

Az 1896-ban Rimaszombaton született Vajda Árpád budapesti érettségije után a rendőrségen kezdett dolgozni, és élete végéig ott is maradt, jogi diplomájának köszönhetően egyre magasabb beosztásban. Mondhatnánk, hogy csak a sakk vitt izgalmat az életébe, de akkor erősen túloznánk. Hétéves volt, amikor nagyanyja megtanította sakkozni, kilenc, amikor elkezdte bújni a szakkönyveket. 1913-ban került fel Pestre, rögtön jelentkezett a sakk-körbe, de csalódnia kellett, mert kiderült, hogy a családban és a könyvekből összeszedett tudás még nem elég a pesti játékosok ellen.

Az első években nem sok babér termett neki, változást a háború hozott: a lövészárkokban, szabadidejében végjátékokat tanulmányozott, feladványokat fejtett, és mire hazaért a harcmezőkről, a játékmezők lettek az igazi otthona. 1919-ben első lett a budapesti amatőr bajnokságon, aztán 1921-ben még egyszer. Ennek örömére 1922-ben kijutott az első külföldi tornájára, Londonba. Maróczy Géza pártfogásába vette, és sorra mutatta be neki a hírességeket, így ismerkedett meg az idős, egykor Steinitz-cel világbajnoki döntőn megmérkőző Günsberg Izidorral; a kor legnagyobb sztárjával, Capablancával és mellesleg Winston Churchill-lel. Kiderült, hogy Churchill édesapja volt az angol sakkszövetség elnöke, és maga is tagja volt egy sakk klubnak: Maróczy egyik játszmáját elemezték közösen.

Vajda egyébként, ha már arra járt, az amatőröknek kiírt B tornát meg is nyerte. Legnagyobb sikere is Londonhoz kötődik: az 1927-es sakkolimpián a magyar csapat harmadik táblásaként vett részt a győzelemben.

Verseny közben az angol újságok a rendőri munkáját vették elő. Történt ugyanis, hogy a csapat pénztárosi funkciójával megbízott Vajda az egyik versenynapon a buszon azt vette észre, hogy nincs meg a pénztárcája, és benne a magyar válogatott teljes pénze. Az egész társaság természetesen roppant ideges lett ettől, az ebédjük is megkérdőjeleződött, és így kellett leülniük a legnagyobb riválissal, a dánokkal szemben. Rendesen ki is kaptak. Aztán este a szálláson vette észre Vajda, hogy a másik zakójában hagyta a pénztárcát, nem történt semmi tragédia. De a botrányt kiszagoló angol bulvársajtó másnap már arról írt, hogy a magyar tolvajok és betörők írtak az angol kollégáknak, hogy bosszulják meg az őket ért sérelmeket Vajda rendőrkapitányon, és ezért lopták el a magyarok pénzét. A magyar csapat győzelméről jóval kevesebbet írtak.

1928 volt a legerősebb éve: megnyerte a magyar bajnokságot, és újból, ezúttal tisztán amatőrökből álló csapattal részese volt az olimpiai győzelemnek. A harmincas évek végéig aktívan versenyzett, további olimpiákon vállalt szerepet, tagja volt az 1936-os, nem hivatalos müncheni olimpián győztes csapatnak.

A háború után sakkszövetségi vezetőként segítette a magyar sakkot, de időnként nem tudott ellenállni a kísértésnek, és visszatért a táblához, például az 1949-es Moszkva–Budapest csapatversenyen. Az 1960-as években rendszeresen publikálta visszaemlékezéseit a daliás időkre, kimeríthetetlen forrásul szolgálva a sakktörténeti cikkeknek. 1967-ben történeti sorozatában a következő anekdotázós cikke helyett a nekrológja jelent meg.

Richard Réti – Vajda Árpád
Semmering, 1926
Angol megnyitás

1.c4 Hf6 2. Hf3 e6 3. g3 d5 4. Fg2 c6 5. b3 Fd6 6. Fb2 Hbd7 7. O-O O-O 8. d4 He4 (Vajda saját elemzésében, jó amatőrhöz méltóan bevallja, hogy az asztalnál találta meg a folytatást, igaz, kerülve az álszerénységet, alaposan meg is dicséri magát ezért a lépésért.) 9. Hbd2 f5 10. Hxe4 fxe4 11. He1 Hf6 12. f3 Fd7 13. fxe4 Hxe4 14. Bxf8+ Vxf8 15. Fxe4 dxe4 (Világos átadja a kezdeményezést sötétnek, a futópár is odavan, összességében jó kis csere volt ez.) 16. Vc2 Vf5 17. e3 Bf8 18. Vg2 e5 19. Hc2 exd4 20. Hxd4 Vg6 (A játszma ezen pontján a két versenyző döntetlenben akart megegyezni, de a torna levezető elnöke, bizonyos Wolf mester nem engedte nekik, mondván, jussanak el legalább 30 lépésig. Még szerencse, hiszen Vajda jobban állt, és a következő pár lépésben ezt ő is észrevette.) 21. Bf1 Bxf1+ 22. Kxf1 Vh5 23. Ve2 Fg4 24. Ve1 Vxh2 25. Vf2 Vh1+ 26. Vg1

26… Fh3+ 27. Kf2 Fxg3+
0–1
(A befejezés csodálatos, vezérvesztés és matt közül választhat világos, aki inkább feladta. Mégse jutottak el 30 lépésig.)

1859 márciusában az akkor még a Gresham-palota helyén álló Európa kávéházban meg is alakult a társaság Erkel vezetésével, de a rendőrség nem engedélyezte a működésüket, így feloszlani kényszerültek. Széchenyi nevének meglengetésével (Ödönt sikerült a családból rávenni, hogy az ügy mellé álljon) és türelmes kérvényezéssel végül 1864 nyarán me­g-győzték a helytartótanácsot, hogy bármennyire harcias játék a sakk, azért a táblán tologatott bábuk nem veszélyesek az osztrák monarchiára. 1864. október 16-án a Velence kávéház termeiben egy tanácskozási partival gondolták megünnepelni a Pesti Sakk-kör megalakulását, hiszen így minden egyleti tag részese lehetett egy közös játszmának. Azt viszont nem vették számításba, hogy az időszak két legjobb magyar sakkozója, Erkel Ferenc és Cseresnyés István vezette csapatok nem tudnak dűlőre jutni az este folyamán. Így kénytelenek voltak az ünnepi pillanatot egészen október 29-ig elnyújtani, amikor Cseresnyés és a sötétek győztek. A játszmát az a Vasárnapi Újság közölte három héten át, amelyik 1859-ben elindította az ország első állandó sakkrovatát. Cseresnyés volt a rovatvezető, izgalmas feladványokat szerzett be leginkább külföldi lapoktól, de néha a wurmi győztesek Londonban maradt tagjától, Löwenthal Jakabtól is kapott ötleteket.

A sakkrovat első, A sakkjáték magyar műszavai című, Rozsnyay Mátyás gyógyszerésszel közösen írt cikkében máig ható módon meghatározta a sakkozás magyar nyelvű alapfogalmait, a figurák neveit, írásmódjukat.

Ezek a mondatok például megmagyarázzák a magyar sakkozók legfőbb modorosságát: „Rendesen ’paraszt’-nak mondatik, de ennek nincs értelme. Mit keresne a paraszt a háborúban? Ki szántana, vetne, ha a paraszt is harczolna? Harczol biz az, de akkor beáll katonának s lesz belőle – gyalog” – és hasonló indoklással vezették be a vezér (és nem királynő), a huszár (és nem ló), a futár (és nem futó – hopp, ez nem jött be) elnevezést, valamint megalkották és népszerűvé tették a játszma szavunkat. Mindezek után már érthető, hogy a Vasárnapi Újság érzelmektől fűtött nyelvezetét miért tartotta kordában, és miért kommentálta ennyire visszafogottan az egyébként izgalmas kávéházi stílusban megvívott csatát: Cseresnyés nem akarta magát ajnározni.

Erkel Ferenc csapata – Cseresnyés István csapata
Pest, 1864, tanácskozási játszma
Királycsel (C33)

1.e4 e5 2. f4 exf4 3. Fc4 Vh4+ 4. Kf1 g5 5. Hc3 Fg7 6. Hf3 Vh5 7. Hd5 Kd8 8. d4 c6 9. Hc3 d6 10. h4 h6 11. Kg1 g4 12. Hh2 f3 13. g3 (Ha csak ezt a partit néznénk, nem értenénk, miért szerettek annyira a kávéházakban világossal királycselt játszani. Sötétnek gyalogelőnye is van, támadási lehetősége is, cserébe a világos királyállása romokban. És ezzel a g3 lépéssel hozzávehetjük azt is, hogy sötét gyáva. A királycselnek az az alapgondolata, hogy ugyan kinyitjuk a királyállásunkat, viszont támadunk. 13. gxf3 nem szép látvány, de lehetőséget biztosít a sarokba szorult figuráink kiszabadítására. Ehelyett begubózott, és magára húzta az f és g gyalogokat, ami végzetesnek bizonyult.) 13. – b5 14. Fb3 b4 15. Ha4 Hf6 16. e5 He4 17. Ff4 d5 18. Hc5 f5 19. a3 bxa3 20. Bxa3 Ff8 21. Ba5 Vf7 22. Hf1 Vc7 23. Va1 Hxc5 24. dxc5 Fe6 25. Ve1 Hd7 26. Fe3 Vxe5 27. Vb4 Vb8 28. Vd4 Bg8 29. Bh2 Fg7 30. Va4 Vb7 31. c3 Ke7 32. Bd2 Fe5 33. Fc2 Vc7 34. Ff4 Fxf4 35. gxf4 g3 36. He3 Hf6 37. Ba6 Fd7 38. Fxf5 (Itt már szinte minden nyer, de a nagyszámú közönség örömére igazán látványos akciók veszik kezdetüket a tűz közepébe dobott huszárral. És világos is szépen halhat meg.) 38. – He4 39. Bxd5

39.- cxd5 40. Hxd5+ Kd8 41. Hxc7 Fxa4 42. Fxe4 (A világossal játszók csapatának kisebbségben maradt része kíváncsi volt, hogy mi lett volna a folytatás az ő lépésjavaslatuk után. Az f és g gyalogok uralmát ők sem tudták megtörni: 42. He6+ Ke7 43. Hd4 Hd2 44. Fd3 Fd7 45. f5 Bg4 46. Bxh6 g2. Cseresnyés mindezt röviden így kommentálta: jóval előbb kellett volna mást lépni.) 42. – f2+ 43. Kg2 Kxc7 44. Bxa4 Bge8 45. Kf1 Bxe4 46. Bxe4 Bg8 47. Kg2 Bd8 48. Bd4 Be8, és világos feladta.

1865 januárjában megválasztják Széchenyi Ödönt a Pesti Sakk-kör elnökének, Erkelt alelnöknek, Cseresnyést titkárnak. Széchenyi természetesen tudta, hogy ő csak politikailag volt fontos a történetben, az év végét sem várta meg a lemondásával. 1866-ban a 28 éves Cseresnyés megromlott egészségét otthon, Makón próbálja helyrehozni, sikertelenül: októberi halálának hírét a Vasárnapi Újság a sakkfeladványok mellett található halálozási rovatban hozza. És innentől Erkel az elnök, a személyes intézmény. Hiába támadják nemzeti pátosztól csöpögő cikkekben, hogy a nagy zeneszerző inkább komponáljon, és hagyjon fel a léha játék művelésével, egészen 1893-as haláláig támogatja-szervezi a magyar sakkéletet.

Igaz, fiatalok egy csoportja 1889-ben létrehoz egy új szervezetet, a Budapesti Sakkozó Társaságot. Az biztos, hogy nem a belvárosi jelleggel volt bajuk: szintén a Nádor utcában, a Tigris Szálloda kávézójában gyűléseztek. Létrehozták az első magyar sakkfolyóiratot, a Makovecz Gyula szerkesztette Budapesti Sakk-szemlét, valamint versenyeket szerveztek – úgy tűnik, a Pesti Sakk-kör társasági életével szemben az új szervezet az elmélyülésre és a sportra helyezte a hangsúlyt. Erkel halála után, 1895-ben a két szervezet egyesült, és Budapesti Sakk-kör néven tevékenykedett tovább. Kellett is az erők koncentrációja, mert a millenniumi felbuzdulást kihasználva a pesti sakkozók olyan rendezvény szervezésére szánták el magukat, ami még nem volt: nemzetközi sakktornát rendeztek Budapesten. Komoly pénzgyűjtési akciók után, 1896-ban valóban sikerült egy rangos versenyt összehozni. Többek között a rettegett Albin-ellencsel névadója, a román Adolf Albin, a minden idők egyik legerősebb versenyének, az 1895-ös hastingsi tornának a győztese, az amerikai Harry Pillsbury, a világbajnokot kihívó orosz Mihail Csigorin, a Café de la Régence aktuális bajnoka, a lengyel David Janowski és a félve tisztelt elméleti zseni, a német Siegbert Tarrasch jött el Budapestre, hogy összemérjék erejüket a magyar bajnokokkal. Magyarországot hárman képviselték: a 26 éves Maróczy Géza, a 23 éves Charousek Rezső és dr. Noa József Nagybecskerekről.

Abban, hogy ilyen erős mezőny jött össze a budapesti tornán, komoly szerepet játszott a bőkezű pénzdíj: a győztes választhatott 2500 korona és egy Ferenc József által adományozott Viktória-szobor között, a második helyezett 2000 koronával gazdagodott, a harmadik 1500 koronát kapott, de még a hetedik helyezett sem ment haza üres kézzel.

A körmérkőzéses rendszerű verseny végén holtverseny alakult ki az első helyen: Csigorin és Charousek egyaránt 8 és fél pontot szerzett. Erre nem számítottak a szervezők.

Be lehetett volna vetni a Sonneborn–Berger-számítást, amit pont körmérkőzéses holtversenyek eldöntésére találtak ki, és 1882-ben alkalmaztak először, vagy egyszerűen megnézhették volna, mit játszottak egymással a győztesek. Mindkét esetben Charouseké lett volna az első díj, de végül leültették őket egy négy meccsből álló párosmérkőzésre, amit természetesen Csigorin nyert meg. Lehet találgatni, hogy a szobrot vagy a pénzt választotta. Annyit elárulok, hogy a szobor évtizedekig a Budapesti Sakk-kör vitrinjében porosodott.

Mi viszont nézzük meg azt a játszmát, amit Charousek még a körmérkőzés során játszott Csigorinnal!

Charousek Rezső – Mihail Csigorin

Budapest, 1896
Királycsel (C33)

1.e4 e5 2. f4 exf4 3. Fc4 Hc6 (A jó öreg királycsel. Csigorin a mini párosmérkőzésen már tudta, hogy mi következik, felkészült, és legyőzte a cseljátékot. De itt még bedőlt rendesen.) 4. d4 Hf6 5. e5 d5 6. Fb3 Fg4 7. Vd3 Hh5 8. Hh3 Hb4 9. Vc3 Ha6 (Egy ilyen passzív lépés visszaadja a kezdeményezést világosnak. Helyette 9. – f3! szétszedné a királyállást, 10. 0-0 fxg2 11. Kxg2 Vd7 12. Hf2 0-0-0 után sötét a biztonságos sánc mögül nézhetné világos vergődését.) 10. O-O Fe2 (Pedig nem is tűnik olyan vészesnek. De minek bástya világosnak, ha lehet mattal is fenyegetni?) 11. Fa4+ c6 12. Fxc6+ bxc6 13. Vxc6+ Ke7 14. Hxf4 Hxf4 15. Fxf4 h6 16. Hc3 Fc4 17. e6 Bc8 18. Fc7 fxe6 19. Fxd8+ Bxd8 20. Vb7+ Bd7 21. Bf7+ (Tíz lépésen át lógott az a bástya, most már le lehet cserélni. Két futó a vezér ellen nem egy életbiztosítás, pláne, ha az egyik le is pottyan.) 21.- Kxf7 22. Vxd7+ Fe7 23. Be1 Be8 24. b3 Kf8 25. bxc4, és sötét feladta.  1 – 0A megnyitás lényege, hogy eldőljön, kinek sikerül bevinni a másikat a saját erdejébe, utcájába, vagyis az általa jobban ismert, előzetesen jobban kitapasztalt játékhelyzetbe. Charousek Rezső saját erdeje az elfogadott királycsel volt. Miután ebben az időszakban nem léteztek még a mindenre kiterjedő játszmagyűjtemények, a legnagyobbak sem tudtak felkészülni a soron következő ellenfél kedvelt megnyitásaiból, trükkjeiből – márpedig Charousek bárkit meg tudott lepni a királycselével. Na jó, nem mindenkit. Maróczy az évek során kitapasztalta, hogy mire számítson, és tartotta magát az elvhez: idegentől édességet, Charousektől f4 gyalogot nem fogadunk el.

A közkedvelt, kávéházi partikban is gyakran játszott megnyitás attól erősödött fel, hogy Charousek a cseljáték látványos lépéseit beleszőtte az elméletileg megalapozott koncepciójába.

És így Laskert, az aktuális világbajnokot is elkapta, amikor először játszottak egymás ellen.

Charousek Rezső – Emanuel Lasker

Nürnberg, 1896
Királycsel (C33)

1.e4 e5 2. f4 exf4 3. Fc4 d5 4. Fxd5 Vh4+ 5. Kf1 g5 6. Hf3 Vh5 7. h4 Fg7 8. Hc3 c6 9. Fc4 Fg4 10. d4 Hd7 11. Kf2 Fxf3 12. gxf3 O-O-O (Az előző partiban azt láttuk, hogy a sáncolás elmaradása milyen támadáslavinát indít be. Most azt nézhetjük meg, hogyan használja ki Charousek az ellenfél korai sáncát szimpla gyalogelőny beszerzésére. Attól, hogy cseljátéknak indult, még nem kell mindenáron erőltetni a vad támadást.) 13. hxg5 Vxg5 14. He2 Ve7 15. c3 He5 16. Va4 Hxc4 17. Vxc4 Hf6 18. Fxf4 Hd7 19. Va4 a6 20. Va5 Hf8 21. Hg3 He6 22. Hf5 Vf8

23.Fg3 (A gyalogelőny biztos tudatában mattfenyegetésekkel tereljük az ellenfelet a tisztcserék felé. Utána komótosan, mint a birodalmi lépegetők, elindulnak a centrumgyalogok.) 23. – Bd7 24. Hxg7 Vxg7 25. Ve5 Vxe5 26. Fxe5 f6 27. Fxf6 Bf8 28. Bh6 Hf4 29. Ke3 Hg2+ 30. Kd2 Bdf7 31. e5 Hf4 32. Bah1 Bg8 33. c4 He6 34. Ke3 Hf8 35. d5 Bd7 36. e6, és sötét feladta.  1-0

Charousek Rezsőt sakkszeretete, tudása és versenykészsége elindították a sikerességhez vezető úton, ám sajnos korai, 27 éves korában bekövetkezett halála nem engedte, hogy be is járja azt.

A millenniumi sztárparádé meghozta hatását, a magyar sakkozás újabb lendületet vett. Egyrészt a fiatal sakkozók új nemzedéke elindult hódító útjára a világba, másrészt a következő évtizedben divat lett a sakk, sorra alakultak a sakkegyesületek. Ennek köszönhetően 1906-ban megalakult a III. kerület sakk-köre is. Wimmer Márton Serfőző utcai nyomdája ki is nyomta az alapszabályt, ez a dokumentum maradt meg a körről. Sajnos a működésükről keveset lehet tudni, annyi azonban bizonyos, hogy minden héten összegyűltek, hogy megfejtsék a Vasárnapi Újság aktuális feladványát; 1906 júniusa és 1914 áprilisa között minden héten ott találjuk a nevüket a helyes megfejtők között. Mivel a sakk-kör egyik alapítója ifj. Wittmann József, gyanítható, hogy a gyűlések helyszíne az általa vezetett Központi Kávéház volt, ami a mai Új Sipos étterem helyén működött. Az első világháború utáni sakkvilág már egy következő történet lapjaira tartozik.

A huszadik század ’10-es, ’20-as éveiben a művészetben és a tudományban alapvető változások indultak be:

miután az első világháború idején a modernitás optimista lendülete kifulladt, az új irányzatok, szellemi csoportosulások a mindenható racionalitás valamiféle korrekcióján, javított továbbgondolásán kezdtek ügyködni.

Kandinszkij és az absztrakt festészet, Dali és a szürrealisták, Schönberg a maga dodekafóniájával, a bécsi kör filozófusai, a német egzisztencialisták, Einstein új fizikája – csak néhányan a gondolat forradalmárai közül. Mindeközben a sakkozók világa is az újítók meghökkentő eszméitől lett hangos. Persze, ha valaki a farsangi szezonban 1910-es évek beöltözős partit szervez, nem nagyon számíthat arra, hogy valaki forradalmi lelkületű sakkozóként állít be.

De ettől még tény: az előzőekben példákkal illusztrált nagy szellemi átalakulásból kivette a részét a sakk is.

A századforduló idején a modern sakkozást megalapozó, Wilhelm Steinitz és Siegbert Tarrasch által kidolgozott, Akiba Rubinsteinnel kiteljesedett pozíciós játék megkövesedett, unalmassá vált. Minden sakkozó ugyanazokból a könyvekből tanulta az elméletet, így ugyanazokat az elveket, stratégiai megfontolásokat követte a partikban. A versenyeken ugyanazt a pár megnyitást játszotta mindenki, hasonló, pozíciós játékmodort erőltetve, ennek megfelelően döntetlen-mocsárba süppedt a játék.

Szinte törvényszerű volt, hogy jöjjenek a fiatalok, akik másként látják a sakkot. Ők lettek a hipermodernek.

Már az elnevezés – amit egyébként Tarrasch használt először rájuk – is árulkodó: a Steinitzék által kidolgozott alapelveket nem akarták teljes mértékben felrúgni, csupán azt kezdték el szisztematikusan vizsgálni, hogy ugyanazokat a stratégiai célokat tényleg csak egyféleképpen lehet-e elérni. A megnyitás lényege: a centrum elfoglalása. A Tarrasch-féle tankönyvekben ennek egy útja van: megszálljuk gyalogokkal a központi mezőket. És miután a tábla mindkét felén olyan sakkozó játszik, amelyik erre törekszik, a megnyitások zöme gyalogtorlódást hozott magával. Mi lenne, ha a centrumot csak felügyelnénk, de nem szállnánk meg? Így hangzott a hipermodernek kutatási kérdése, és a megszülető válaszok új megnyitások egész sorát alapozták meg. További, ha lehet, még fontosabb következménye is lett az új szemlélet térhódításának: visszacsempészte a játékba a taktikai érzék fontosságát. Amíg a klasszikus irányzat uralkodott, addig a stratégiai szempontok szinte mindent meghatároztak, a versenyek egyre fogyatkozó számú nézőinek az lehetett az érzése, hogy a játékosok illedelmes diákok gyanánt vizsgáznak a bemagolt leckék felmondásával, és a kombinációk, trükközések, heves csaták rendre elmaradnak.

A hipermodern szemlélet szó szerint és képletesen teret adott az izgalmasabb ütközeteknek – miközben a stratégiai szempontokról sem feledkezett meg.

A szakirodalom három fő alakot említ a hipermodernek bemutatásakor: mindenekelőtt Aaron Nimzowitschot, a lett származású dán sakkozót, aki az irányzat legfőbb teoretikusa volt, a ’10-es években a cikkeivel, a ’20-as évek közepén összefoglaló könyveivel kavarta fel az állóvizet, és indította be a nagy sakkvitákat; Réti Richardot, a magyarul alig beszélő, de a híres magyarok sikerlistáin ettől még rendszeresen előforduló cseh mestert; és a fiatalon, 28 évesen elhunyt, de a sakktörténetben így is maradandót alkotó Breyer Gyulát. Megérkeztünk történetünk főszereplőjéhez.

Breyer egészen korán a sakk elkötelezett híve lett, nyolcévesen már megemlítik a nevét a Pesti Napló feladványfejtő rovatában, igaz, a helytelen megfejtők között. 1910-ben, tizenhét évesen megnyeri a középiskolások bajnokságát, még nincs húszéves, amikor a magyar bajnokságon is első helyezést ér el, és a nemzetközi versenyeken is egyre eredményesebben szerepel.

Szellemi kiteljesedésének otthona a Budapesti Sakk-kör volt, itt kapja meg az elméleti felkészültséghez szükséges hátteret, itt próbálhatja ki értő közösségben az új elképzeléseit, ide jár haza elbüszkélkedni a versenyeredményeivel.

Az 1914-es mannheimi tornán félidőben Aljechin mögött, de Tarrasch előtt áll az élmezőnyben, amikor kitör a világháború: a versenyt berekesztik, a mezőny egy részét, az ellenséges országokhoz tartozókat letartóztatják. Breyer ideális korban van ahhoz, hogy behívják katonának, de miután tényleg pont olyan, amilyennek a legtöbben elképzelik a sakkozókat, karcsiszemüveges, nyiszlett, göthös, tornából felmentett, beteges kinézetű, ezért eltekintenek harctéri közreműködésétől. A háború ideje alatt értelemszerűen jóval kevesebb lehetősége van versenyezni, annál többet tud foglalkozni az elmélettel. Új variációkat dolgozott ki a szicíliai megnyitásban, a királycselben és a spanyol megnyitásban. Főleg az utóbbi lett sikeres vagy legalábbis híres: a hatvanas években a szovjet sakkiskolákban leporolták és sikeresen alkalmazták, a világbajnok Szpasszkij kedvenc megnyitása lett. Kaszparov sakktörténeti munkájában (amelynek szerényen a Nagy elődeim címet adta) ennek megfelelően kitér Breyer munkásságára, dicséri máig érvényes meglátásait, különösen a „bátor meghátrálást”, azaz a spanyol megnyitás Breyer-verziójának kulcslépését, amikor a huszár visszaugrik kiinduló helyére. Az új megnyitásokon túl Breyer rákap az írásra, 1917-től sorra jelenteti meg a cikkeit a Magyar Sakkvilágban, és ezekben erősen érvel a Tarrasch-iskola nézeteivel szemben.

A háború után még egyszer megcsillogtatja versenyzői képességeit, 1920-ban egészen erős mezőnyben győz Berlinben. Kevesen gondolták, hogy ez lesz a hattyúdala: a következő évben Pozsonyban szívrohamban elhalálozott.

De ugorjunk vissza 1916-ba! Nem tudjuk pontosan, hogy történt, de a Budapesti Sakk-körben egy nap Bárász Zsigmond azzal állt elő, hogy ő bizony alaposabban megnézte Maróczy egy régebbi partiját, és a megnyitást annyira érdekesnek találta, hogy külön kielemezte. A gondolkodásba bekapcsolódott Abonyi István, a világ egyik legjobb villámsakk játékosa és Breyer Gyula is, akinek annyira megtetszett a házivari, hogy rögtön kipróbálta élesben, a gyanútlan Johannes Esser holland bajnok ellen.

Johannes Esser – Breyer Gyula

Budapest, 1916
Budapest csel (A52)

1.d4 Hf6 2. c4 e5 3. dxe5 Hg4 4. Vd4 h5 5. Hf3 Hc6 6. Vd5 Fb4+ 7. Hc3 Ve7 8. Ff4 b6 (Ahhoz képest, hogy Breyer készült ezzel a megnyitással, Esser pedig csak az asztalnál próbálta megtalálni a helyes folytatást, sötét utolsó lépése – bármennyire illik a stratégiába – hibásnak mondható. Hiába fejleszti a nagyátlóra a futót, ha közben szétkergetik a tisztjeit, és a centrumban döntő fölényre tesz szert világos. Persze az előző mondat szinte az összes hipermodern parti megnyitásának értékelésénél előfordulhatna…) 9. h3 Hh6 10. Bc1 Fb7 11. a3 Fxc3+ 12. Bxc3 O-O-O 13. e3 (Világos egy jól irányzott 13. c5-tel kön˝ˇnyedén szétcsaphatta volna sötét sáncát.) 13. … Bdg8 14. Fg5 f6 15. exf6 gxf6 16. Fxh6 (A támadásban és védekezésben egyaránt hasznos futót lecserélni a parkolópályára szorított huszárra nem tűnik célszerűnek. Ráadásul 16. Fh4 megakadályozhatta volna sötét nagyátlóra kihegyezett terveit.) 16. …He5 17. Vd4 Hxf3+ 18. gxf3 Fxf3 19. Bh2 Bxh6 20. Vf4 Ve4 21. Vxe4 Fxe4 22. Ke2 Bg1 23. c5 (És tényleg a c5 lépés dönti el a játszma sorsát, csak nem úgy, ahogy tíz lépéssel ezelőtt tette volna. Mint egy első világháborús kórházban, jönnek sorban a kötések.)

23… Fb7 24. cxb6 axb6 25. Bd3 Fa6 26. Fg2 Bb1 27. Fe4 Bxb2+ 28. Kf3 f5 29. Fxf5 Bf6 30. Bxd7 Bxf5+ 31. Ke4 Bfxf2
0–1

A sakkban az is jó, hogy a leghangzatosabb elméletek és meggyőző érvelések után eljön az igazság pillanata: szemtől szembe, a táblánál lehet és kell igazolni a nagy elgondolások igazságát. És az a helyzet, hogy a hipermodern forradalom korlátozott érvényessége hamar megmutatkozott abban, hogy sem az irányzat meghatározó figurái, sem a lelkes követői nem nagyon tudták megszorítani a korszak két bajnokát, Laskert és Capablancát. Ahhoz Aljechinnek kellett jönni, hogy átalakítva és személyre szabva ugyan, de érvényesítse a hipermodernek szemléletét a legmagasabb szinten is. De a húszas évek elején Aljechin még ott tart, hogy kipróbáljon mindenféle stílust, belekóstoljon minden megnyitásba, hátha talál bennük valami érdekeset. A legtöbb ilyen találkozás egy új megnyitással azzal végződött, hogy elneveztek Aljechinről is egy verziót. Így járt a budapesti csel is.

Alekszandr Aljechin – Max Euwe

Amsterdam, 1921
Budapest csel (A52)

1.d4 Hf6 2. c4 e5 3. dxe5 Hg4 4. e4 (Ezen a barátságos, tét nélküli meccsen próbálta ki Aljechin a Budapest csel később róla elnevezett változatát. Sárkány ellen sárkányfű: a centrumot szétromboló, taktikai harcmodorra számító sötét ellen a centrumot kiürítő taktikai csapdák felállításával válaszol világos. Más verziókban az f gyalogra mint a hímes tojásra vigyáz világos, Aljechinnél ez másodlagos.) 4. … h5 5. Hh3 Hc6 6. Hc3 Fc5 7. Hd5 Hcxe5 8. b4 Fe7 9. Fb2 c6 10. Hxe7 Vxe7 11. c5 a5 12. Vd4 axb4 (Euwe túlságosan beleszeretett a támadás lendületébe, pedig itt lett volna az ideje védekezni. 12. … f6 13. f3 Hh6 után ugyan sötét tisztjei és gyalogjai is botrányosan szétszórodtak volna, de legalább a mennyiségük stimmelne.) 13. f3 Vh4+ 14. Kd1 d5 15. exd5 Fe6 16. fxg4 Fxg4+ 17. Fe2 O-O-O 18. d6 Bhe8 19. Fxg4+ Hxg4

(Világos a tisztelőny ellenére gyanúsan áll, a király magányos és védtelen bóklászása miatt reménykedhet még sötét: hátha sikerül valamelyik kötést kihasználni.) 20. Kd2 Be5 21. Hf4 Vg5 22. h4 Vh6 23. Vxb4 Bxc5 24. Vxc5 Vxf4+ 25. Kc3 Hf2 26. Bhe1 Bxd6 27. Be8+ Kd7 28. Bae1 Bd3+ 29. Kc2 Va4+ 30. Kb1 Bd1+ 31. Fc1 (Nincs több sakk, vége.)
1-0

Abonyi István vezérletével a Budapesti Sakk-kör annyira magáénak érezte a megnyitás sorsát, hogy rendszeresen szerveztek tematikus versenyeket, ahol minden parti budapesti csellel indult, tanácskozási játszmákat, amelyek az egyesület valamen.nyi tagjának tudását felhasználva igyekeztek naprakészek lenni a különböző versenyeken született variációkból. 1926 karácsonyát például szintén egy tanácskozási partival ünnepelték.

Abonyi részletes értékelését olvasva bepillanthatunk abba, hogyan fejlődött, változott az idők folyamán a megnyitás.

És azt is be kell látnunk, hogy miért lett a budapesti csel a hipermodern megnyitások kánonján kívülre került apokrif: ugyan sikerült azt a célt elérni, hogy már egészen az elejétől izgalmas harc alakuljon ki, a centrum kiürítését célzó manővereknek sincs híján a védelem, de a stratégiai megalapozottságot bizony nehezen találjuk.

Világos: Havasi K., Négyesy Gy. dr.,
Steiner L., Sterk K.
Sötét: Abonyi. I., Merényi L.,
Steiner E. és Vajda dr.
Budapest, 1926
Budapest csel (A52)

Az 1926. december 16-ai Ujság alapján

1. d4 Hf6 2. c4 e5 3. dxe5 Hg4. 4. e4 (Visszatérés a világos részére legcélszerűbbnek tartott játékvezetéshez. Aljechin dr. az ez év nyarán Budapesten csaknem ugyanazon ellenfelekkel szemben tartott tanácskozási mérkőzésen a 4. Hf3-as játékmódot próbálta a 4. … Fc5 5. e3 Hc6-os fejlődést követő Hb1-c3-a4-es manőverrel, mely világos részére valóban biztosít tartós jó játékot, anélkül azonban, hogy valami konkrétum sötét terhére kimutatható volna.) 4. … Hxe5. (A megnyitás hőskorában gyakran kísérleteztek h5-tel, mígnem a modern versenytechnika (Bogoljubov) rámutatott a Hh3 után sötétet a g5 pont gyengeségével fenyegető hátrányra.) 5. f4 Hc6 (Szinte teljesen kiszorította Hg6-ot, mely után a sötét huszár elhelyezkedése problematikussá lesz.) 6. a3 (Pillanatnyilag akadályozza a budapesti védelemben különösen jó mutatkozó Fc5 elhelyezkedést, mely most nem volna előnyös b4 miatt. Erre nem jó Fd4 Ba2 miatt, sem pedig Fxg1, Bxg1 a világos tábornak esetleg gyalogáldozattal is fokozható rendkívüli fejlettsége miatt.) 6. … a5 7. Hc3 (A c5 pontnak tiszttel való megszállását sem Fe3, sem Vd5 nem akadályozhatta tartósan a Ha6 és esetleg b6 előkészítő lépések lehetősége miatt.) 7. … Fc5, 8. Vh5 (Ennek a változatnak új üdvöskéje, melyre már hasonló állásban Rosselli márki utal.) 8. … d6 (A vezérnek az ellenséges mezőkön való ily korai jelentkezését elméleti hibának s közvetve a játszmavesztés okának tartjuk. Jobbnak látszik a fejlődési mód Fd3-mal, s később a hosszú sáncolásra törekedni.) 9. Fd3 Hd7 (Hosszas vita után a Vajda dr. által ajánlott lépésnél, Hd4-gyel szemben, mely az ő kecskeméti értékes Gilg mester elleni játszmájában sikerrel következett, jobbnak láttuk, előbb a szellős sötét királyszárny biztosítását, mivel a fontos d4 pont birtokát amúgy sem lehet sötéttől elvitatni.) 10. Hf3 Hf6, 11. Vh4 0—0, 12. h3 (A világos táborban nyilván felülkerekedett az óvalos irányzat, védekezik Hg4 ellen, melynek több volna a füstje, mint a lángja. Vezércsere és Bf1 következnék.) 12. … Hd4, 13. H xd4 Fxd4, 14.

He2 Fc5, 15. Fd2 (A békés fejlődés ideje elmúlt, a Vajda dr. ajánlotta finom válasz egyszerre feltárja a világos állás gyöngeségét.) 15. … b5! 16. Fc3 (Nem volt jobb cxb5 sem, mivel Fb7, Hc3 – vagy g3 –, Be8 stb. után sötét lényegesen jobb állással nyeri vissza gyalogját.) 16. … bxc4, 17. Fc2 Fb7 (Az e4 gyalog most már-már hátrány nélkül nem tartható, e5-re Hxe4, Hg3-ra pedig nem a tetszetős Ff2+ (Kf1!), hanem egyszerűen Hxe4 következett volna. Világos tehát a cserében keres némi enyhülést.) 18. Fxf6 Vxf6 19. Vxf6 gxf6 20. 0-0-0 Bc8, 21. Hc3 Fe3+ 22. Kb1 Fxf4 23. Bd4 Fa6, 24. Bd5 c5, 25. Bf5 Fe5, 26. Hd5 (Világos ellenjátéka már elkésett.) 26. … Bb8, 27. Hf6+ Kg7, 28. Bf1 Bxb2+ 29. Kc1 c3, 30. Bg5! Kh8 (Kh6-ra 31. h4 az egyedül lehetséges Fe2 védelem ellenére is az előrehaladott órában nem kívánatos komplikációkat jelentett.) 31. Bf5 (Rezignáció. Világos is látja, hogy a reményekkel teljes Bh5 után h6! (Steiner E. ajánlotta) következik, és világos támadásával mit sem kezdhet. Például Bxh6+, Kg7, Bh7+, Kg6, s most közvetve mindkét világos bástya és a huszár lóg. Most sötét lélegzethez jut, mely a világos állást — elfújja.) 31. … Ba2, 32. Fb3 Bxa3. (Világos feladta. Kc2-re c4, Fc2, Ba1 stb., egyébként Fd3 matt fenyeget.)

Ahogy véget értek a húszas évek, úgy ment ki a divatból a budapesti csel. Az lett a veszte, ami az előnye is: túlságosan éles partikat eredményez. A második világháborút követő időben a sakk sportjellege egyre erősödött, és ez együtt járt azzal, hogy eredménycentrikus, azaz vereségelkerülő játékmód kezdett dominálni. A statisztikák pedig azt mutatják, hogy a budapesti csellel kezdődő partik sokkal ritkábban érnek véget döntetlennel, mint más megnyitások esetén.

Évtizedekre kiesett a nagymesterek megnyitási repertoárjából. Ebből adódóan a legtöbb sakktankönyv is csak kis színesként, történelmi érdekességként foglalkozik a budapesti csellel, ha egyáltalán említi.

Így aztán külön ünnep, ha mégis előkerül a budapesti csel a legmagasabb szinten. Újságok címlapjára került Rapport Richárd, amikor 2014-ben Borisz Gelfandot lepte meg Budapesttel. TOP10-es játékosok közötti partiban utoljára tíz évvel ezelőtt bukkant fel ez a cseljáték. Igaz, Mamedjarov fiatalon többször is ehhez a titkos fegyverhez nyúlt, de Kramnyik így is láthatóan asztalnál kereste a megoldásokat, nem volt betárazva az emlékezetébe.

Vlagyimir Kramnyik – Sahrijar Mamedjarov

(rapid)
Nice, 2008
Budapest csel (A52)

1.d4 Hf6 2. c4 e5 3. dxe5 Hg4 4. Hc3 Hc6 5. e3 Hgxe5 6. a3 a5 7. f4 Hg6 8. Fd3 Fc5 9. Vh5 d6 10. Hf3 a4 11. Fd2 O-O 12. He4 Ve8 13. O-O-O f5 14. Hxc5 dxc5 15. Kb1 Hge7 16. Vh4 h6 17. Fc3 Fe6 18. Bhg1 Bd8 19. Ka1

19…Bxd3 20. Bxd3 Fxc4 21. Fxg7 Kxg7 (A partinak ez a része tisztelgés volt a szovjet sakkiskola nagyjai előtt. Előbb Mamedjarov áldozott minőséget Tigran Petroszjan módjára, aztán Kramnyik találta meg magában az ott szun.nyadó Talt, és beáldozta a futóját csak úgy, a látvány kedvéért. Igen, tényleg szebb lett tőle a játszma, és igen, tényleg emiatt kapott ki világos.) 22. g4 Hg6 23. gxf5 Bxf5 24. Bc3 Ff7 25. Vf2 Ve6 26. b3 axb3 27. Hh4 Bh5 28. Kb2 Vf6 29. Hxg6 Fxg6 30. e4 c4 31. Vd2 Vd4 32. Vxd4+ Hxd4 33. Bcg3 Bxh2+ (Sötét – nagyon helyesen – nem a tisztelőny megvédésével törődött, hanem a végjátékra fordulva a gyalogjait hozta helyzetbe.) 34. Kb1 Kf7 35. Bxg6 c3 36. Bg7+ Ke8 37. B7g2 Bxg2 38. Bxg2 Hf3 39. Kc1 Hd2 0-1 (Világos feladta, mert 40. Bxd2 cxd2+ után a h túl messze van.)

Összességében az mondható el a budapesti cselről, hogy sötét leginkább úgy nyúl ehhez a megnyitáshoz, ahogyan a teniszezők az alulról szerváláshoz: pár évente meg lehet vele próbálkozni, a meglepetés garantált, és általában sikerre vezet.

Bandukolok a Bécsi úton. Már látszik az Óbudai Egyetem épülete, kerülgetem a kukákat, elhagyom a klasszikusan magyaros, piros-fehér kockás terítőjű Kerék vendéglőt… Valami furcsa. Igen, az illatok – amit szimatolok, az nem a rántott hús rósejbnivel, pörkölt vagy valami ilyesmi.

Aztán kapcsolok: ez a picit édeskés, fanyar, enyhén csípős párafelhő az én eredeti célomat, Magyarország első indiai éttermét, a Maharaja közelségét jelzi.

Odaérek. Félig az utcára nyitott „konyhaajtó” tüllfüggönnyel, aztán a ping-pong asztalnál alig nagyobb üvegfal, mögötte a terített asztalok és a szemben lévő, keleti motívumokkal díszített fal, rojtos lámpák, a kirakatban két népviseletbe öltöztetett bábú – az uralkodó szín a piros.

Délelőtt 11 óra van, még néptelen a szobányi étterem. Itt vár a tulajdonos, Kulvinder Singh Jham. Rémült tekintetemre előhúzza névjegyét (Maharaja – Grandeur of Indian Richness), de segít:

– A szakmában rövidítik, egyszerűen Kuki a nevem.

Alig két perce ismerem, nem elemezzük a magyar becenevek sajátosságait, egyébként is már mondja üzlete történetét:

– A ’90-es években politológiát és újságírást tanultam Ausztriában. Amikor meg nem tanultam, szerelmes lettem egy magyar lányba, megismertem a szüleit is, és elég gyakran jöttünk „haza”, Budapestre.

Egy kicsit meglepett, és sajnáltam is, hogy a magyar fővárosban, sőt az egész országban nincs egyetlen indiai étterem.

Megtudom, hogy otthon, a szikh világban Kuki úr csak a családban főzőcskézett – szülőktől és a nagymamájától tanulta a szakmát, de úgy látszik, került a gének közé nem kevés vállalkozó kedv is. Miért ne próbálkozzunk egy európaiak számára mindenképpen egzotikus étellel, illetve étteremmel? – merült fel bennük a kérdés.

– Lassan 25 évesek leszünk, de sose fogom elfelejteni a nyitás körüli napokat. A patikáig (ez kb. 25 méter – leléptem) álltak sorba az érdeklődő és indiaira éhes óbudaiak. Sokkolt a tömeg… Igaz, kicsivel indítottunk, 6–7 asztal fér ide, és itt a Bécsi úton ennél is maradtunk, de a többi éttermünk már nagyobb. Mert azóta Budapesten még két, Szentendrén és Ljubjanában egy-egy Maharaja öcsikét nyitottunk – sorolja büszkén.

Ezek szerint az indiai étterem-műfajban, némi túlzással, már-már hálózatot üzemeltet. De azért volt és nyilván van is itt jócskán munka – vetem közbe.

– Kezdetben, az első hónapokban még a szüleim is itt laktak – elég szűkösen voltunk, ami csak azért nem volt túlságosan zavaró, mert hajnaltól éjfélig az üzlettel foglalkoztunk. Reggel négytől kezdte ki-ki a maga munkáját (beszerzés, főzési előkészületek), és tényleg nem kerültünk éjfélig ágyba. Akkoriban még én főztem, a feleségem, aki egyébként ezt a helyiséget találta, tartotta a frontot az étteremben. Csak csendben mondom: minden elfogyott, amit főztem.

Aztán az első hónapok után megjött két nepáli szakács, és az ő ételeik is hasonlóan sikeresek voltak. Ez a felállás azóta is, most is nepáliak a séfek, de minden mást, ami nem szakácskodás, azt az itteniek végeznek.

Az indulásra visszatérve, egy idő után a sorbanállás elmúlt, a hűséges törzsvendégekké váló ínyencek számára a Maharaja a mindennapok része lett. A megnyitón amúgy itt volt Tarlós úr, akkor a kerület polgármestereként – de nemcsak neki tetszett.

–  De hát végtére is mitől különleges, illetve mi jellemzi az önök nemzetének konyháját? – kíváncsiskodom tovább. – Az indiai ételek és fűszerek egészségesek, és ez nem plakátszöveg. A szokásos, étrend okozta bajok forrása nálunk nem az étel, sőt…

A fűszerek nagy része pedig kimondottan jótékonyan hat például a vérnyomásra, az erekre vagy az emésztésre. A receptek változatossága és gazdagsága is az indiai konyha jellemzője.

Ne haragudjon, nézzük például a maguk egyik kedvencét, a krumplit. Jó, a paprikás krumpli remek találmány, de amúgy: vagy megfőzik vagy megsütik olajban. Mi összetettebb megoldásokkal dolgozunk – már menet közben „kezeljük” mondjuk a burgonyát fűszerekkel: hagyma, fokhagyma, paradicsom és a keverékek. Ezek már komplett kaják, nem is kell melléjük hús. Egyébként a nagyon változatosan készíthető, sokféle lencse is megállja a helyét magában – annyi benne a protein, hogy sok hús megirigyelhetné.

–  Állítólag az itteni, egyáltalán az európai kínai ételek alig emlékeztetnek az ottani, eredeti ízekre. Önök is igazítanak valamennyit az eredetin, hogy minél jobban illeszkedjen a nálunk megszokotthoz? – kérdezem szigorúan az egykori újságírót.

–  Nem, mi itt is ugyanúgy sütünk-főzünk, mint otthon – nyugtat meg. Talán annyi a különbség, hogy a nepáliak kevesebb curryt használnak, Tibetben és Bhutánban meg kicsit erősebb a kínai hatás.

–  Olvasom a bejegyzéseket, hogy sokat kell várni, mire kihozzák a rendelést – folytatom az oknyomozást, de megnyugtató választ kapok erre a problémára is. – Mindig szólunk a vendégeknek, hogy az átlagosnál hosszabb várakozási időre számítsanak – 25–30 perc alá nem nagyon tudunk menni.

Mi minden ételt akkor kezdünk el, amikor megrendelik. Nálunk nincsen készen több liter gulyás vagy pörkölt, amit csak ki kell merni… Ha tetszik, ez is specialitás.

No és az alapanyag: 1995-ben még nem nagyon volt, különösen nagyobb mennyiségben borsó, karfiol, vagy például a tejfölt, a joghurtot a kis poharakból kellett kiöntözni – ez most már nem gond. De a 36 féle lencse egy részét még Bécsből hozatjuk. (Kérésemre a főnök lebetűz egy-két lencsefajtát: urad, moonk, arhar – lehet próbálkozni). És akkor még a fűszerkeverékekről szót sem ejtettünk.

–  Ezek a masalák – fitogtatom felkészültségemet. – Úgy van, bólint a mester. –  A legegyszerűbb őrölt keverékek a gram masalák, a csípős masalákat és a curryporokat inkább csak a déli országrészben használják. De jöjjön, nézzen be a konyhába! Látja, kinyitottunk, és már jöttek vendégek, úgyhogy élesben dolgoznak a fiúk.

Belépünk a csapóajtón – hát nem egy táncterembe érkezünk. A helykihasználás viszont vagy épp ezért bravúros: sokrózsás tűzhelyek, jégszekrények, feldolgozóasztal, a polcokon rengeteg üvegben – gondolom – porok, keverékek, fűszerspecialitások és az egyik sarokban majdnem embermagasságú, méteres átmérőjű henger.

Gyerekkoromban hasonló volt a fürdőszobakályhánk. Alul, a tűztérben fával begyújtottunk, és a tűz felmelegítette a fölötte lévő tartály vizét.

– Ebben készülnek a tandoori ételek – nyitja fel a tetőt vendéglátóm, hogy belekukkanthassak. Szinte leolvad a szemüvegem a forróságtól. Legalul ott vannak a gázrózsák égői, egy fiatalember mellettem hajol be, és valami lepényszerűséget a henger falára csap sülni. A másik nepáli szakács két-három, legalább méteres nyársat akaszt be lógni, rajtuk, mint a sasliknál, többféle fűszerezett zöldség, húsdarabkák és számomra ismeretlen egyebek. Aztán az egészre visszacsukják a tetőt.

–  A tandoori csirke… – kezdi Kuki úr, de nem bírok magammal, udvariatlanul közbevágok: na, végre, most megtudom, hogy az egyetlen indiai étel, amit hallomásból ismerek, a tandoori csirke miféle, honnan származik. Olyasminek képzelem, mint a kínaiak pekingi kacsáját. Egyáltalán, hol van ez a Tandoor? A megszólított csak ennyit mond: itt előttünk. A tandoor nem egy város vagy falu, hanem ennek az óriási kemencének a neve.

Egy világ omlik össze bennem. Szóval a csirkét-lepényt-mindenfélét sütő-főző kuktáról képzeltem, hogy helyi specialitás, pedig csak egy nagyra nőtt fazék neve.

De legalább a világhírű étek nevét „tandoorban sült csirkére” magyaríthatták volna… A megrázkódtatást azért kiheverem, megtudom még, hogy a szerszámot Perzsiából „importálták”, majd Kuki úr ebédmeghívására mondok igent: őszintén bevallom, ha már itt vagyok, valami specialitásra lennék kíváncsi, például arra, amit ő kér. Visszaülünk az asztalhoz, megszólal a telefonja. Akarva-akaratlanul hallom az innenső oldalt – angolul.

– Ma háromkor? Nem, ez sajnos nem megy ma… megbeszélésem van egykor és háromkor is… mondja meg a nagykövet úrnak, sajnálom… jó, este, megbeszélünk valami közelebbi időpontot…

–  Milyen a kapcsolat a hazájával, honfitársaival?

–  Most éppen remek. Tizenkét nagykövetet éltem át eddig – sokat segítettek, és én is igyekeztem.

Tudja, az indiaiak nem gasztronómiai kalandvágyukról híresek, ők itt is a hazai ízeket keresik.

De ez a „hazai” szó már érdekes a fejemben – itt élek Magyarországon, úgyhogy én is magyar vagyok. A nyitott, vidám magyarok gondjai és örömei kicsit az enyémek is. Most például azon szenvedünk, hogy átalakítjuk az egyik üzletünket, de nagyon nehéz mesterembert találni: kőművest, burkolót. De látta az ajtónkon is a kiírást: „Mosogatót felveszünk.” A papír egyhónapos.

Hozzák az ebédet. Közben kicsit körülnézek. Különleges díszítések, kerámiakép szőtt anyagon, elefántok nagy mennyiségben, az indiai hétköznapok jelenetei, a fő helyen egy fiatal harcos: az egyik istenük. Kis táblácskát olvasok el az asztalon: „Ha nálunk étkezel, azzal hozzájárulsz, hogy immár egy éve, kéthetente 120 adag ételt adományozzunk a rászorulóknak. Köszönjük, hogy segíthetünk a Vasárnapi Merőkanál Szentendre ételosztásban”.

Kuki úr az asztalon igazgatja az ételeket, közben a táblára pillantva magyarázza nekem, hogy az indiai emberek sajátja, nemzeti tulajdonsága a segítés másokon – valamilyen formában. Ők ezt találták ki.

A biztatásra, hogy kóstoljak, a széttépett lepény első darabkáját a piros szószba mártom (Chicken Tikka Masala). Finoman csípősek a kétszer sütött csirkedarabkák. Aztán a másik, főzelékszerű fogást (Fekete lencse punjabi módra) kóstolom – teljesen ismeretlen ízek, még a lencsére se nagyon ismerek rá.

Az étterem neve tehát Maharaja – szanszkritből fordítva „király”. Ízelítő abból a világból, ahonnan indiai vendégeink vendéglátónak áttelepedtek és ízelítő ételeikből. Mai kifejezéssel: nagyon király az egész.

A Lélek Palotája – hivatalos nevén Budapesti Hare Krisna Oktatási és Kulturális Centrum – mindenki előtt nyitva áll, és könnyedén oda is találhatunk. Miután leszálltunk a HÉV-ről a csillaghegyi megállónál, a Mátyás király úton induljunk el a Duna felé, és a harmadik mellékutcán, a Lehel utcába jobbra befordulva már meg is pillantjuk a központot. Ez a néhány perces séta elég is a ráhangolódásra. Ahogy elindulok a HÉV-megállóból, hamar kiderül, jó felé haladok, mert egyre több Krisna-­tudatú szerzetes sétál velem szemben, jellegzetes ruhában. Elérve úti célomat, ahogyan minden ide belépő, én is kibújok a cipőmből. Jólesik.

Lehet, hogy egyszerűen kényelmes az egész napi szorításból kibontani a lábujjaimat, engedni, hogy a hűs márványpadlón kinyújtózhassanak, de az is közrejátszhat ebben, hogy a tűsarkúmmal együtt kiléphetek a külvilág zűrzavarából.

Mezítláb sétálunk körbe Csillával, asszonynevén Szilaj Péternével, aki a krisnás közösségben a Gandharvika Préma Dévi Dászi nevet kapta. (Erre később visszatérünk.) Csilla vállalta, kalauzom lesz, hogy megismerhessem csillaghegyi központjukat, és ezzel együtt az óbudai Krisnások mindennapjait. Mindkettő nyitva áll mindig, mindenki előtt. Találkozunk is meditáló, európai öltözetű hívővel a templomban éppúgy, mint az étteremben a környező irodákból érkező itt ebédelőkkel.

TÁNC, TUDOMÁNY, TÁPLÁLKOZÁS

Vezetőm általánosságban azt tanácsolja, hogy kezdőként, érdeklődőként elsőként a Lélek Palotája vasárnap délutáni programjait érdemes meglátogatni. Ilyenkor mantraéneklés élő zenével, azaz tradicionális indiai hangszerekkel kísérve segít abban, hogy ne csak testben, hanem lélekben is ott lehessünk. Így már nyitottan hallgathatjuk meg az ezt követő előadást, és kapcsolódhatunk be a beszélgetésbe.

A Krisna közösség tagjai missziójuknak tekintik, hogy a védikus kultúra az élet minden területére kiterjedő rendszerét megismertessék az érdeklődőkkel.

Rendszeresen szerveznek előadásokat is, amelyeken Krisna-tudatos életfilozófiájuk olyan részleteibe is bepillantást kaphatunk, mint a tudatos gyermeknevelés védikus alapokon, vagy személyiségfejlesztés ősi, bölcs tanításokkal támogatva, mindezt közvetlen, családias hangulatban.

Kírtan, azaz szintén élő zenével kísért tánc zárja a közösségi programot, amit indiai lakoma közös elköltése követ, ami szintén fontos szimbóluma az együvé tartozásnak. Az óbudai Krisnások közös kertészkedésre is várják az ily módon feltöltődni vágyókat, az aktuális évszak kerti virágaival.

Aki az erőszakmentes táplálkozás iránt érdeklődik, s annak nemcsak filozófiájában szeretne elmélyülni, hanem a gyakorlatát is megismerni, azt az óbudai Krisnások rendszeresen induló indiai főzőtanfolyamaikra várják. A Vega Kaland óráin persze többről van szó, mint csupán a szubkontinens konyhaművészetének megismerése. Az ötezer éves életvezetési módszereket adják át itt Krisna követői oly módon, hogy azt a huszonegyedik században, a mindennapjainkban is tudjuk alkalmazni.

A Lélek Palotája fesztiváloknak is otthont ad. A nyárvégi India Varázsa Fesztiválra látogatók egy teljes napon át az indiai utcák, piacok, templomok lenyűgöző világába csöppenhettek, és átélhették azok hangulatát. S akik a Lélek Palotáját szeretnék jobban megismerni, egyénileg és csoportosan is kérhetnek idegenvezetést, ők egy itt élő szerzetessel sétálhatják körbe a központot. Az arra nyitott iskolák osztályai számára pedig örömmel tartanak kihelyezett órákat az óbudai Krisnások.

Az itt folyó életbe bekapcsolódni azonban nem csak a fenti, szervezett keretek között van módunk:

a palota éttermét például ebédidőben a környéken tanulók és dolgozók töltik meg, akik egyszer megkóstolták a tradicionális indiai konyhát, és azóta rendszeresen itt étkeznek.

De arra is bármikor van lehetőségünk, hogy a templomszobában egy kicsit elcsendesedjünk, egy kicsit magunk legyünk. Vagy éppen a kiadványokba belelapozva ismerkedjünk a védikus irodalommal, vagy csak szóba elegyedjünk egy arra járó szerzetessel.

A VILÁG ÖSSZES HANGJA EGYETLEN CSENGETTYŰSZÓBAN

Swami Prabhupáda előtt bármelyikünk fejet hajthat tisztelete jeléül, hiszen szentélye ott áll a csillaghegyi Lélek Palotájában, szemben Krisna oltárával. Amikor belépünk a templomszobába, Csilla meghúzza az ajtófélfán csüngő kis csengő zsinórját, ezzel hívja fel Krisna figyelmét: „Uram, itt vagyunk.” A harangok hangjában az indiai hagyomány szerint a világ összes létező hangja együtt csendül fel.

Míg elhalkul a csilingelés, megcsodálom a két gyönyörű, színes ruhába öltöztetett Krisna-szobrot, majd Csilla elmagyarázza, hogy a sokféle istenábrázolás ellenére a hindu vallás is monoteista.

A többi segítő, akikhez szintén fordulhatnak a hívők, akiket szintén imádhatnak, fél­istenek, ahogyan a szentírások említik. Ők olyan emberfeletti erővel felhatalmazott pártfogók, akik áldásaikkal könnyítik meg földi életünket. Ilyen például az elefántfejű, embertestű Ganésa, a nyugati világban is az egyik legismertebb istenség, az akadályok elhárítója, az anyagi jólét és az új kezdetek ura.

A csillaghegyi templomban Krisnát ötszáz évvel ezelőtti inkarnációjában, azaz földi megjelenésében ábrázolják. A hindu tanítások szerint Krisna akkor jelenik meg, ha nagy a baj, ha világunk hanyatlóban van. Úgy jövendölik, legközelebb 427.000 év múlva látogat el hozzánk ismét, tehát addig még tovább sötétedik fölöttünk az ég. Azért ez elszomorít… Arról viszont különösen szívet melengető hallanom, hogy a hinduizmus Buddhát, Jézust, Mohamed prófétát szintén Isten inkarnációinak tekinti, akik segítenek visszatalálnunk a feljebbvalóhoz és önmagunkhoz. – Befogadó, elfogadó vallás a miénk – fűzi hozzá Csilla.

Ezt a türelmet Krisna saját hívei is megélhetik. – Én választom meg, milyen kapcsolatban legyek vele, lehet ez akár baráti viszony is, vagy tekinthetem őt családtagnak, ahogyan azt meg is tapasztaltam indiai utazásom során – meséli Csilla.

Sokan oltárt állítanak szobáikban, melyeknek ajtaja mindig nyitva áll, nem is sajátjukként tekintenek házukra, hiszen ahol az Isten van, ott mindenki otthon van.

Oly személyes ez a kapcsolat, hogy napi örömeiket, vagy éppen bosszúságaikat is megosztják vele. Ennek szellemében működik a csillaghegyi Lélek Palotája is nyitott kapuival, és ezt a közvetlen kapcsolatot élik meg a Krisna-hívők, éljenek a föld bármelyik szegletében. – Ha Óbudán készítesz neki egy virágfüzért, és szólítod meg, akkor itt is jelen lesz – magyarázza Csilla.

VENDÉGLÁTÁS INDIAI MÓDRA, CSILLAGHEGYEN

A Lélek Palotájában csend van, mégis életteli. Az indiai művészeti motívumok és a kortárs építészet stílusai találkoznak itt a padlótól a plafonig. Valahogyan jelképezi is az itteni egységet, amelyben az ötezer éves vallás hagyományai és a huszonegyedik század intézményei békében, egymást támogatva vannak jelen. A központ a templomszoba és az étterem mellett otthont ad a szerzetesek lakószobáinak és a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolának is. Utóbbi bolognai rendszerben működik, és az Európában egyetlen akkreditált, felsőfokú diplomát adó jógaképzés is itt érhető el.

– Egymással és mindenkivel megosztjuk, amink van, hitünket éppúgy, mint ebédünket – mondja Csilla, amikor az ebédlőben megpihenünk. Ahogy itt ülünk és beszélgetünk, nekem egy luxemburgi közmondás jut az eszembe: „A szavak törpék, a példák óriások”.

Az óbudai Krisna közösség tagjai valóban nemcsak szavakban követik az ősi tanítást, hanem példát is mutatnak: tizenöt éve mindennap hatszáz családnak biztosítanak ebédet Óbudán.

– Az Összefogás Óbudáért Egyesülettel közösen dolgozunk, ők a reggelit, mi az ebédet osztjuk, s ezt a harmadik kerületi önkormányzat is támogatja, együtt sokkal erősebbek vagyunk – mondja el vezetőm.

Én is kapok kóstolót az ebédből, mely vegán alapelvek szerint készül, nemcsak hús, hanem tojás- és tejmentes is. – A nem vegán ételekhez csak a Krisna-völgyből származó tejet használunk, mert idehaza a tejtermelés túl közel van a húsiparhoz, és azt az embertelen bánásmódot sem támogathatjuk, ahogyan a nagyüzemekben a bocikat tartják – magyarázza Csilla, aki maga is gyakorló háziasszony. –

Otthon magyaros és nemzetközi konyhát viszek, a gyümölcsleves, a paprikás krumpli vagy a zöldséges rakottasok vegán változata is igen ízletes – vezet be a privát gasztronómia rejtelmeibe, én viszont most egy hagyományos indiai menüt kóstolhatok végig.

Dhálból, azaz mungóbabból készült zöldségleves indítja a sort, amely egyébként egyetlen indiai napi étkei közül sem hiányozhat. De nemcsak az első, hanem valamennyi fogásnak megvan a maga helye, hogy a hat alapíz minden étkezésnél helyet kapjon, így annak is, mikor láthatok hozzá, hogy a lepénykével kitunkoljam a csatnit. Utóbbinak a hagyomány szerint olyan csípősnek kell lennie, hogy ne lehessen megenni, és olyan édesnek, hogy ne lehessen abbahagyni. És ez így is van, bizonyíthatom…

FELADATUNK AZ ÉLETBEN

Gandharvika Préma Dévi Dászi. Azért időbe telt, míg ezt megjegyeztem. Szankszrit nyelven annyit tesz: Krisna kedvese, aki olyan gyönyörűen táncol, hogy elbűvöli őt. Ez Csilla neve a Krisna közösségben, mivel a lelki beavatásakor, amelynek során fogadalmat tesznek, hogy elfogadják a felelősséget, mely az egyházhoz való tartozással jár, itt mindenki nevet kap. Csilla használja asszonynevét is, Szilaj Péternéként mutatkozik be. Amellett, hogy Krisna-tudatú, főiskolát végzett teológus, feleség és családanya. Mindez csodálatos összhangban van az életében. Ahogy egész lényéből is sugárzik a harmónia, amely, bevallom, rám is hat. Beszélgetésünk során gyorsan odáig jutunk – mindketten gyakorló édesanyák lévén –, hogy megtárgyaljuk, milyen kihívást jelent mindkettőnk számára nap mint nap éppen lázadó kiskamaszunk szeretetteljes terelgetése.

Csilla maga is sokat merít saját fiatalkori tapasztalataiból. – Mint minden kamasz, én is az igazságkeresés lázában égtem, s lázadtam minden igazságtalanság ellen. Így azt a kérdést is dühösen tettem fel naponta magamnak és a környezetemnek, hogy a szívbeteg bátyámnak miért kell e kórral küzdenie egész életében? A válaszok egy csöppet sem voltak vigasztalóak.

Aztán megismerkedtem a reinkarnáció fogalmával, és békére leltem abban a gondolatban, hogy olykor előző életünkből hozunk feladatokat, megküzdenivalókat.

Miközben tovább haladtam ezen a spirituális úton, egyszer csak megéreztem: hazataláltam – mesél az életéről, amely ma már összefonódott a Krisna közösség életével. – Érettségi előtt gimnáziumot váltottam, új iskolámban, hogy úgy fogalmazzak, elég nagy „szabadság” volt, graffitik a falakon, dohányzó, szabadszájú diákok az udvaron, de amikor én megjelentem, egyszerre eltűntek a káromkodások, durva szavak, átvette a helyét az érdeklődés az én világom iránt – meséli. Főiskolai éveiben ismét, pontosabban továbbra is hite vezette kézen fogva: a non-profit szakirányt választotta az utolsó két évben. – Ez éppen egybeesett alapítványunk, az Ételt az Életért bejegyzésével, így rögtön kamatoztathattam a tanultakat, így itt vagyok annak születésétől kezdve, mintha csak a saját gyermekem lenne… Ennek már tizenöt éve – mondja mosolyogva.

ÉTELT AZ ÉLETÉRT

Ha meg akarjuk ismerni a magyarországi Krisna-hívők történetét, érdemes időben és térben egy kicsit távolabbra tekintenünk. Hatvanöt évvel ezelőtt a kalkuttai kikötőben egy picike, csaknem hetven esztendős férfi két bőrönddel és egy esernyővel a kezében, hét dollárnyi rúpiával a zsebében lépett egy teherszállító óceánjáró fedélzetére. A több hónapos úton nemcsak tengeri betegség, de két szívroham is megtépázta egészségét, de végül épségben ért az Egyesült Államok partjaihoz. New York parkjaiban üldögélt, nem csinált semmi különöset, csak énekelt, apró cintányérok zenéjével kísérve. Hamarosan fiatalok gyűltek köré, akik nem csupán a dalaira, hanem hazájából, Indiából hozott történeteire is kíváncsiak voltak. Ne feledjük, 1965-öt írunk, már tíz éve tart az öldöklő vietnámi háború, részben erre válaszként virágzik a hippi mozgalom, a nyugati világ ki van éhezve a spirituális táplálékra.

Ekkor érkezett meg Swami Prabhupáda. Mert ő volt az apró utazó, az őt hallgató hippik pedig első követői. Csupán egyetlen év kellett hozzá: megszületett egy új egyház az Újvilágban, a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közössége. Még tizenkét évet töltött követői körében, miközben többször körbeutazta a Földet, és tanított. Nemcsak tanítványai, hanem valamennyien sokat köszönhetünk neki. Az ő egyik legfontosabb intelme: ahol Krisna-templom áll, ott nem éhezhetnek. Nemcsak a Krisna-hívők, senki sem. S a szolgálat a „food for life”, azaz az „ételt az életért” mozgalomban azóta is szerves része a Krisnások mindennapjainak.

www.lelekpalotaja.hu – aktuális programok, rendezvények
www.karitativ.hu – Az Ételt az Életért Alapítvány honlapja önkéntes munkáról, adományozásról, rendszeres és ünnepi ételosztásokról.

A fotók a nyárvégi India Varázsa Fesztiválon készültek, ahol egy krisnás esküvői szertartás is zajlott:

Hogyan alakult meg az egyesület, mikor jött létre, milyen célokkal, és kik hozták létre?

Tíz évvel ezelőtt egy baráti társaságban beszélgettünk arról, hogy jó lenne valamilyen módon segíteni a kerületi rászorulókat. Így jött az ötlet, hogy ezt szervezeti keretek között próbáljuk meg, és 2010-ben tíz alapító taggal megalakult az Összefogás Óbudáért Egyesület, aminek a létrejötte óta én vagyok az elnöke.

Tevékenységünk középpontjában a nehéz sorsú családok segítése, támogatása áll.

Kizárólag magánszemélyekből állt össze az egyesület?

Igen, kivétel nélkül civilek, magánszemélyek alapították. 2009-ben a szalézi szerzetesek, Vitális Gábor atya – ismertebb nevén Müzli atya vezetésével – indították el a rászoruló gyermekek reggeliztetését Óbudán, a Kiscelli utcában. Az atya azóta sajnos már nincs itt a kerületben, Kazincbarcikán szolgál. A szalézi szerzetesek ötlete nyomán arra gondoltunk, hogy bővítsük ki ezt a tevékenységet, hiszen Békásmegyeren található az ország legnagyobb lakótelepe – ha jól tudom, harmincötezer ember él ezen a területen –, így értelemszerűen a Békásmegyeri Közösségi Házban indítottuk el 2013 márciusában a rászoruló gyerekek reggeliztetését az Összefogás Óbudáért Egyesület szervezésében, teljesen külön a szaléziaktól, de az ő példájukat követve. A rákövetkező évben új helyszínnel bővítettük a programot: szintén lakótelepi környezetben, Kaszásdűlőn, a Pethe Ferenc téren. A reggeliztetéssel azokat a gyerekeket céloztuk meg, akik valamilyen okból – ennek nemcsak anyagi, de egyéb okai is lehetnek – éhesen indulnak el iskolába. Úgy gondoltuk, hogy hozzánk minden gyerek bejöhet, nem kell igazolni a rászorultságot.

Tehát suli előtt betoppannak hozzánk, kapnak egy finom reggelit, kakaót, teát, szendvicset, virslit, müzlit, amit szeretnének, kezükbe nyomunk egy tízórai csomagot, és mehetnek a suliba.

Évekig két helyszínen, naponta 180–200 gyermeknek biztosítottuk ezt a térítésmentes étkezési lehetőséget. Egy ideig bekapcsolódott a programba a Békásmegyeri lakótelep Duna felőli oldalán lévő Hímző utcai irodánk is. Mivel ez nincs igazán központi helyen, egy év után ott beszüntettük a reggeliztetést. Célunk, hogy a III. kerületben egyetlen gyermeknek se kelljen éhesen, korgó gyomorral beülni az iskolapadba.

Ehhez a feladathoz kellenek munkatársak és anyagi háttér is. Kik osztják a reggelit, és kik támogatják a programot?

Nem titok, hogy legfőbb támogatónk Óbuda-­Békásmegyer Önkormányzata, valamint Budapest Főváros Önkormányzata is anyagi támogatást nyújt a programunk megvalósításához. Emellett kerületi cégek, bankok, magánszemélyek adományaiból, illetve a személyi jövedelemadó egy százalékából befolyó összegből gazdálkodunk. Az önkénteseink szervezésében nagyon sok segítséget kapunk az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézettől is.

Ami a munkatársakat illeti, a kora reggeli időszakban a nyugdíjasokra számíthatunk, mert az aktív korúak ilyenkor indulnak munkába, vagy már dolgoznak.

Az idősebb korosztály igen nagy lelkesedéssel folyt bele a munkába, és nemcsak a hajnali étkeztetéskor, de egyéb adományozási akcióinkon is mindig számíthatunk az ő munkabírásukra és elhivatottságukra.

Ez mennyi elfoglaltságot jelent az önkéntesek számára?

Az önkénteseink már 5.30-kor ott vannak, megfőzik a kakaót, teát, előkészítenek mindent, 6 órától lehet jönni reggelizni 7.30-ig.

A gyerekek többsége 7.15 után érkezik, mert sokuk számára nehéz a korai felkelés. Segítőink hetente egy-két alkalommal vesznek részt a reggeliztetésben.

Hogyan fogadják a gyerekek a programot? Valóban létszükséglet számukra a térítésmentes reggeli?

Bizonyos értelemben igen. Bár azt nem gondolnám, hogy ezek a gyerekek a szó klasszikus értelmében éheznek, azonban sok kisgyermek nem jut megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékhoz (napi 2.000 kalória, zöldség, gyümölcs, hús és tejtermékek). Így nem tud teljesíteni az iskolában, és belőlük soha nem fog egészséges felnőtt válni, hiszen a szellemi és fizikai fejlődésükhöz szükséges kalóriamennyiséget, vitaminokat, ásványi anyagokat és nyomelemeket nélkülözniük kell.

A reggeliztetés mellett mással is bővült az egyesület tevékenységi köre?

Igen, sokfelé kacsintgatunk. Hogy a szociális területnél maradjunk, évente két alkalommal osztunk tartós élelmiszercsomagot rászoruló óbudai családok részére: az adventi időszakban, illetve anyák napja alkalmából, amiben az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ nyújt nekünk sok segítséget. Idén első alkalommal adtunk át tanszercsomagot, ötven kisdiáknak segítve ezzel a tanévkezdést. Ezen túlmenően a Krisnások, vagyis az Ételt az Életért Alapítvány harmadik kerületi két nagy ételosztásához is kapcsolódtunk már sok-sok évvel ezelőtt.

Gyermeknap alkalmából, illetve az advent időszakában, karácsony előtt is van egy nagyobb ételosztás a Faluház előtti parkolóban. A májusi ételosztáson játékadományokkal, logikai fejtörőkkel és rengeteg édességgel várjuk a gyerekeket. A játékadományok összegyűjtésében mindig számíthatunk a kerületi középiskolásokra és Óbuda-Békásmegyer Ifjúsági Önkormányzatának szervező munkájára.

Karácsonykor négy mázsa szaloncukrot osztunk ki félkilós csomagokban, tehát nyolcszáz adag szaloncukrot kapnak a rászorulók, ezzel is igyekszünk hozzájárulni a családok ünnepi készülődéséhez.

Hol és milyen adományokkal lehet támogatni az egyesület működését?

Ha anyagi támogatásra gondolunk, azt az egyesület bankszámlájára tehetik meg, illetve a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlásával. Egész évben gyűjtünk játékadományokat, ezeket a Hímző utcai irodánkban tudják leadni.

Mit tehet, aki az idejével, munkájával szeretné támogatni a tevékenységüket?

A reggeli ételosztásra folyamatosan várunk segítőket.

A rászorulók támogatásán túl mivel foglalkozik még az egyesület?

Minden hónapban gyalogtúrát szervezünk. Takács Andrea túravezetőnk lelkesedésének és munkabírásának köszönhetően már bejártuk a Pilis és a Budai-hegység szinte összes zegét-zugát, de túráztunk a Börzsönyben is.

Idén nyáron a Balaton-­felvidékre szerveztünk egy kétnapos gyalogtúrát, aminek hatalmas sikere volt. A túráink inkább az idősebbek körében népszerűek.

Ha már ezt a korosztályt említettem, idén lesz hetedik éve, hogy az Idősek világnapja alkalmából ünnepi rendezvényt szervezünk a harmadik kerületi szépkorúaknak, ennek helyszíne az Óbudai Kulturális Központ. Ilyenkor állófogadással és ünnepi műsorral várjuk Óbuda-Békásmegyer szépkorú lakosságát. Az idősebbek számára egyéb programot is szervezünk: kéthetente csütörtökönként kézműves foglalkozást tartunk a Hímző utcai irodánkban Milner Angéla vezetésével. Emellett ingyenes jogsegélyt, jogi tanácsadást is nyújtunk ugyanitt, ezeket ­dr. Hecsei Pál ügyvéd úr tartja minden hónap első hétfőjén 17–19 óráig. Amiről még nem beszéltem, az az Art Filmklub, amit három évvel ezelőtt indítottunk el az Esernyősben, a Fő téren. A hazai és a nemzetközi filmművészet kimagasló alkotásait igyekszünk hónapról hónapra bemutatni. A vetítések előtt vendégváró falatkákkal és finom borokkal várjuk a közönséget. A film­klub szervezője Kocsis László Zoltán barátom, aki a vetítések után mindig tud valamit mesélni a filmkészítés kulisszatitkairól, vagy az adott film készítésének körülményeiről. Ha módunk van rá, vendéget is hívunk. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy Koltai Lajos, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, Érdemes Művész, Óbuda Díszpolgára két alkalommal is elfogadta meghívásunkat. Az Art Filmklub sikerén felbuzdulva, idén tavasztól havi egy alkalommal szombat dél­előtt Kölyök Film­klubot szervezünk szintén az Esernyősben, ahol szeretnénk elsősorban magyar alkotásokat bemutatni, de mindenképpen értéket hordozó gyerekfilmekkel, rajzfilmekkel próbáljuk becsalogatni a vetítésekre a gyerekeket. Ha már a gyerekeknél járunk:

idén nyár elején hirdettük meg a pótvizsgára felkészítést a 14–17 éves korosztály számára magyar nyelv és irodalom, matematika és angol tárgyakból.

Július közepétől indult a felkészítés hetente két-három alkalommal. Tantárgyanként 3–4 gyerekünk volt – és a többségük sikeresen le is vizsgázott.

Kik vállalták a felkészítést?

Kezdő pedagógusok, akik most végeztek az ELTE-n.

Ez is folytatódik valamilyen formában?

Igen, érkezett már kérés hozzánk, hogy igény lenne az év közbeni korrepetálásra. Hála istennek, azok a tanárok, akikkel eddig felvettük a kapcsolatot, nyitottak a folytatásra. Ráadásul támogatóinknak köszönhetően a pótvizsgára felkészítés és minden egyéb programunk ingyenes az érdeklődők számára.

Összefogás Óbudáért Egyesület

Székhely/levelezési cím:
1033 Budapest, Szérűskert u. 9. III/12.
Iroda: 1039 Budapest, Hímző u. 1. földszint
Telefon: +36 30 200 3115
E-mail: info@osszefogasobudaert.hu
Számlaszám: OTP Bank, 11703006-20077301
Honlap programokkal, információkkal:
osszefogasobudaert.hu

„Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp…”

(Romhányi József: A teve fohásza – részlet)

A hazánk területén különleges fajként előforduló tevék régészeti korú maradványai csupán két korszakból, a római korból (Kr. u. I–IV. század) és a török korból (XVI–XVII. század) ismertek, számuk igen alacsony.

Megjelenésük a katonai tevékenységhez és a hosszú távú kereskedelemhez köthető. Képi ábrázolásaik előfordulnak érméken, domborműveken, mozaikokon.

A török megszállást követően csontmaradványaik eltűntek a régészeti leletanyagból. Ennek oka részben a törökök iránt kialakult ellenszenvben keresendő, de talán a tevék számára nem igazán ideális éghajlatunk is hozzájárult ahhoz, hogy nem honosodtak meg nálunk a sivatag hajói.

A szeszgyár területének viszonya a régészeti korokhoz

Az 1867-ben létrejött óbudai szeszgyár (későbbi nevén BUSZESZ = Budapesti Szeszipari Vállalat) területén lakónegyed építését tervezik. Az Aquincumi Múzeum munkatársai 2017-ben kezdték meg az építkezéseket megelőző próbaásatást a területen. A feltárások a mai napig folynak, és egyre több érdekes régészeti lelettel szolgálnak.

A régi szeszgyár területe az aquincumi katonaváros északkeleti városnegyedének északkeleti sarkában fekszik. Az Első Óbudai Szeszégető és Finomító Részvénytársulat Deutsch Jakab-féle csarnoképületének alapozási munkálatai során 1868-ban kerültek elő az első római kori sírok. Ami nagyon jó hírnek bizonyult, az az, hogy a több mint 150 évnyi gyárépítkezés alig tett kárt a lelőhelyben. A korábbi és a mostanában is folyó ásatások egy többhorizontú őskori lelőhely nyomait is napvilágra hozták, valamint avar kori és X. századi leletekkel is számolni lehet a római kori temetőrészlet és katonaváros maradványai mellett.

A 2017-es évad során előkerült régészeti állattani leletanyag izgalmas darabja volt egy teve – kisebb méretéből adódóan vélhetően dromedár – első ujjperce.

A maradvány ugyan régészeti korszakhoz nem köthető rétegből származott, ám a területről előkerült számos római kori leletanyagból, valamint a török korra jellemző tárgyi emlékek hiányából arra lehet következtetni, hogy az ujjperc a római kor hagyatéka.

Az óbudai lelőhelyen – minden korszakot egyben tekintve – a mostanáig vizsgált állatcsont maradványok alapján a szarvasmarha és a házisertés maradványok száma volt a legmagasabb, amelyet a kiskérődzők (juh és kecske), a házi ló és a kutya maradványai követtek. A háziállatok és a vadállatok aránya a háziak javára tolódott. A vademlős fajok aránylag változatosak voltak: előkerült őstulok, gímszarvas, európai őz, vaddisznó, barnamedve, vörös róka, mezei nyúl, hód, közönséges hörcsög és ürge csontja is. Az emlősökön kívül madarak, halak és puhatestűek maradványai is előkerültek.

A tevékről

A teve elnevezés a Camelus nemen belül két fajt foglal magába: a dromedárt vagy más néven egypúpú tevét (Camelus dromedarius, Linné, 1758), illetve a baktriánt, vagy más néven kétpúpú tevét (Camelus bactrianus, Linné, 1758). E két faj elterjedési területe csak részben fedi egymást. A dromedár Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában, Indiában és Ausztrália sivatagos részein él, míg a baktrián Közép-Ázsiában, így a régészeti leletanyagból előkerült tevecsontok is utalhatnak az egyes fajok elterjedési területeivel folytatott kapcsolatokra. Jelenleg Ausztráliában él az egyetlen vadon élő egypúpú tevepopuláció, amely az 1840-es években – igavonás és teherhordás céljából – betelepített háziasított tevék elvadult csapatából alakult ki a kontinensen. Kelet-Kínában három, a kínai-mongol határvidéken pedig egy kisebb vad kétpúpú teve (Camelus ferus, Przewalski, 1878) populáció létezik. Ezek a vad baktrián populációk azonban nem visszavadult háziasított tevék leszármazottai, mivel genetikai vizsgálatuk kimutatta, hogy jelentősen eltérnek a háziasítottaktól.

Máig nem tisztázott, hogy a két faj közös őstől származik-e, és egyetlen fajt alkotnak-e. Annyi biztos, hogy a kétféle változat hibridjei csak korlátozott mértékig képesek egymással kereszteződni.

Mindkét faj testhossza 3 méter körüli, magasságuk a púppal együtt 2 méter (a púp nagyjából 20 cm-es), a hímek testtömege 400–650 kg közötti, a nőstényeké 10%-kal kevesebb. A dromedárnak és a baktriánnak egyaránt nagy a teherbíró képessége, és jól tűrik a szárazságot, valamint a szélsőséges időjárási viszonyokat, viszont a kétpúpú teve jobban tűri a szárazföldi éghajlat szélsőséges hőingadozásait, míg az egypúpú teve szárazságtűrő, de kifejezetten melegövi állat. Ez jól tükröződik az elterjedési területük közötti eltérésben. Hasznosítható a tejük, a húsuk, a vérük, a zsírjuk, a bőrük, a szőrük, a trágyájuk és a teherhordó képességük egyaránt. A teveszőr korai hasznosítására Iránból ismert példa. Shahr-i Sokhta városias jellegű bronzkori településen juh- és tevegyapjú keverékének maradványa került elő. A nomád pásztorkodás fontos háziállata mind a dromedár, mind a baktrián típus.

A Camelidea Infraordo három családra tagolható, melyek közül ma már csak a Camelidaek élnek. Közéjük tartoznak a tevék is. Először nagyjából 40 millió éve, az eocénben jelentek meg Észak-Amerikában, akkor, amikor a nagyobb földrészek már kezdték elfoglalni mai helyüket. Virágkorukat a miocénben élték. A felső oligocénben és a miocénben specializált formáik is kialakultak. Észak-Amerikából Ázsiát a Bering-szoroson keresztül érték el a miocénben 5 millió évvel ezelőtt, a pleisztocénben (1,8 millió évtől 12.000 évvel ezelőttig) pedig a Panama-földszoroson át Dél-Amerikát. A jégkorszak folyamán az ázsiai formák Délkelet-Európába, valamint Észak- és Kelet-Afrikába is eljutottak. Észak-Amerikában a pleisztocén végén, nagyjából 10.000 éve haltak ki az óriás formák. A Camelus és a Lama nemek körülbelül 11 millió évvel ezelőtt váltak szét. 10.000 évvel ezelőtt haltak ki az észak-amerikai fajok.

A tevét nagyjából 5000 éve háziasították. A dromedár eredeti elterjedési területe az Arab-félsziget, Dél-Ázsia és Törökország sivatagos területei voltak. A háziasítás feltételezett helye és ideje bizonytalan.

Valószínű, hogy a háziasítás második hullámában történhetett, és a sztyeppei és sivatagi nomádokhoz köthető. Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten Kr. e. 2500–2000 körül háziasíthatták a kétpúpú tevét, a Kr. e. II. évezred környékén pedig Arábiában az egypúpú tevét, de az is lehetséges, hogy a domesztikáció kb. 6000 éve ment végbe a mai Turkesztán területén.

Az eddigi magyarországi római kori teveleletek rövid áttekintése

A Magyarországon előkerült római kori teveleletek többsége aránylag kis méretük alapján valószínűleg egypúpú tevék maradványa, és a korabeli katonai tevékenységgel, valamint a távolsági kereskedelemmel hozható összefüggésbe. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a leletek előfordulnak főutak közelében és a Római Birodalom területén kívül, a Barbaricumban is. A tevés segédcsapatokat Szíriában toborozták, olyan területeken, ahol a lovak kevéssé voltak elterjedtek.

Mivel a tevék szaga elrettentően hatott az ellenséges csapatok harci lovai számára, sikerrel tudták bevetni őket az ellenség megzavarásaként is.

Hazánkban elsősorban a tevék fizikai erejét hasznosították, nem a húsukat, tejüket, gyapjukat, így csak elvétve fordultak elő maradványaik a régészeti lelőhelyek – többségében konyhahulladéknak számító – leletanyagában. Az első tevecsont előfordulása egy római villában volt Tác – Fövenypusztán. További felbukkanásai főként katonai létesítmények közelében voltak. Eddigi haza előfordulási helyeik: Intercisa, Tác – Fövenypuszta, Heténypuszta, Balatonlelle – Kenderföld, Dunavecse – Ugordáció, Daruszentmiklós – Alsó Pázmánd, Budaörs – Kamaraerdei-dűlő, Keszthely – Fenékpuszta, Kompolt – Kistér, Perkáta – Homokbánya, Budapest III. kerület – Aquincum, Budapest XI. kerület – Mezőkövesd u. 1–3., Budapest XI. kerület – Albertfalva – Hunyadi János út.

Az Aquincumi Múzeum archaeozoológiai gyűjteménye három tevelelettel is büszkélkedhet: a Mezőkövesd utcai állkapocs maradvánnyal, a Hunyadi János úti lábközépcsonttal és az újonnan a BUSZESZ területéről előkerült ujjperccel.

(A szerző Archaeozoológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa.)

1988-ban, 29 évesen mint aktívan működő zenész, hangstúdiót alapított. Hogyan jött ez az ötlete?

Kicsit korábbról kezdeném: 1985 körül költöztünk a szüleimmel a Rókahegyi útra egy félkész házba. Akkor a Korál együttesben játszottam, és fontos szempont volt, hogy legyen itt egy gyakorlóhelyiség is, ahol nyugodtan tudok dobolni, mert a dob egy hangos hangszer, és nem akartam senkit zavarni vele. Fontos volt az is, hogy a helyiséget próbateremnek is tudjuk használni. Megláttam a lehetőséget az épületben, azt, hogy mivel hegyoldalban vagyunk, félig a föld alá, de természetes fénnyel megvilágítva létrehozható ez a próbaterem.

Persze azért egy régi álmom is motoszkált bennem, hogy építsük meg úgy, hogy később stúdiót is ki lehessen alakítani belőle, ahol hangfelvételeket lehet készíteni.

Így tehát a zenekaraimmal, a Korállal, majd az Easttel is itt próbáltunk, aztán menet közben jöttek más együttesek is. Próbák közben jöttek az igények, hogy szeretnék felvenni, amit játszanak. Először egy négysávos kazettás magnóval készítettük a felvételeket, aztán klasszikus módon építkeztünk tovább, egyre több sávos felvételi eszközöket sikerült beszereznünk.

A stúdiómunkák, a technikai feladatok ellátásához volt valamilyen szakmai előképzettsége?

Gyerekkorom óta nagyon érdekelt a fizika is a zongoratanulás mellett, főleg, miután elolvastam egy könyvet Edisonról. A mamám könyvtáros volt, és könyvekkel is terelgette az érdeklődésemet ebbe az irányba, amikor látta, hogy ehhez van affinitásom. Az általános iskolában fizika tagozatra jártam. Emlékszem, amikor az első detektoros rádiót építettem a befőttesüvegek között a kamrában – mert ott jött le a tetőről az antenna –, és már csak a kipróbálás volt hátra, hogy a fejhallgatót rácsatlakoztassam a detektorra, teli voltam izgalommal, vajon működik-e, és a mamám abban a pillanatban hívott kintről, hogy azonnal menjek vacsorázni, amire én még egy perc türelmet kértem. Soha nem felejtem el azt a percet, amikor a kamra pislákoló fényénél megszólalt a világ a fejhallgatóban. Hallva a Föld rádiót, gondolatban kirepültem az éterbe, ami nagyon szíven ütött.

Ez a történet úgy hangzik, mint egy modern mese egy kisfiúról és a csodáról. Ami történetesen igaz is…

Igen. Innentől kezdve rádiókat, erősítőket építettem otthon egyedül, és imádtam a rádióamatőr életet.

Kisgyerekként feltaláló szerettem volna lenni, két örökmozgó szerkezetet is lerajzoltam és megépítettem, amin persze most mosolygok, mert papíron igen, de a gyakorlatban nem működhettek volna, de akkor lázba hozott mindez.

Az iskolában a fizika volt a kedvenc tantárgyam, az akkor pályakezdő fiatal fizikatanáromnak, Csilla néninek a legnagyobb ajándék az volt, amikor első lettem a kerületi fizika versenyen. Jó tanár volt, szerettem. Abban az időben építettem mindenféle más eszközt is. A zenetanuláshoz elektronikus metronómot is fejlesztettem, ami akkor még újszerű dolognak számított, mert csak mechanikus metronómot használtak.

A középiskolás éveiben sem hagyott alább a lelkesedése?

A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban folytattam fizika tagozaton, de emellett maradt párhuzamosan a zenetanulás. Zongoráztam, doboltam. Ez a három szegmens így együtt ment, és ennek köszönhetően évekkel később, amikor a Korállal próbáltunk, vagy felvételt készítettünk, már teljesen otthonosan mozogtam a stúdióközegben.

Mikor vette először kezébe a dobverőket?

Általános iskolás koromban. Itt születtem, a harmadik kerületben, és itt is nőttem fel. Az Ady Endre utcában laktunk, rengeteget bringáztam Csillaghegyen, Rómaifürdőn, a Duna-parton, fenn a Róka-hegyen is a lejtős utcákon, ahol akkor még alig volt forgalom. A Keve utcai általános iskolában tanultam.

Ötödikes lehettem, amikor az osztályfőnök beszaladt a terembe, hogy baj van, mert aki eddig dobolt az iskolai ünnepségeken, átment egy másik suliba. Ki az, aki egy hét alatt megtanulja, amit ilyenkor el kell dobolni? Mivel én tanultam zenét, jelentkeztem.

Így kerültem el a kerületi zeneiskolába, ahol Balázs Oszkár dobtanár megtanított az iskolai ünnepséghez szükséges úttörőindulóra, majd azt mondta, nagyon szeretné, ha maradnék, és folytatnám a dobolást profi módon. Onnantól elkezdtem nagyon komolyan venni a dob és ütőhangszerek tanulását, és folytattam gimnázium alatt is.

Nyilván a gimnáziumi évek alatt került a rockzene közelébe.

Tizennégy és tizennyolc éves koruk között nagyon sokan kezdtek el rockzenét játszani, így én is. Ehhez nagy lökést adott az is, amikor a Jeunesses Musicales nemzetközi zenei táborban összebarátkoztam egy német dobossal, és ő egy profi rock dobszerelésen olyan fantasztikus dolgokat mutatott, hogy annak hatására kezdtem az ütőhangszerek mellett rock dobszerelésen is gyakorolni. Különböző gimnáziumokba járó zenészekkel alakítottunk együttest, Takáts Tamás volt az énekesünk, és gimnáziumi rendezvényeken léptünk fel. Tomival a mai napig tart a kapcsolatunk, az East együttesben játszom vele. A gimnázium után a Konzervatórium Jazz Tanszakára jártam, ahol Kovács Gyula volt a dobtanárom.

Még a Konziba járt, amikor 1980-ban, 21 éves korában a Korál elhívta dobolni. Hogy találták meg, illetve miért pont önre esett Balázs Fecóék választása?

Az első dobosuk, Pados István elment Norvégiába, utána pár hónapig Papp Tamás dobolt. Fecóék valahonnan hallottak rólam, és egyszer csak várt egy üzenet otthon, hogy szívesen találkoznának velem. Kijöttek ide Csillaghegyre, meghallgatták, hogyan dobolok, és egy hét múlva már koncerten játszottam velük.

Egy intenzív próbaidőszakot követően azonnal bedobtak a mély vízbe, a Korál közönségével először a Budai Ifjúsági Parkban találkoztam.

Milyen érzés volt zenésznövendékként egyik napról a másikra bekerülni az egyik legnépszerűbb bandába, és egyáltalán, a profi rockéletbe?

Amellett, hogy nagyon örültem a lehetőségnek, valahogy természetesnek tűnt fiatal fejjel, hogy ha az ember évekig tanul, akkor bekerül egy zenekarba, vagy úgy is mondhatnám, természetes, hogy az ember azt csinálhatja, amire készült. Az nagyon meglepett, hogy a Korál milyen nagy sikereket ér el, és nagyon örültem, hogy a közönség szeretetét is élvezhettem.

Emlékszem, hogy a hátközépig érő vörös hajú, mosolygós Dorozsmai Péter különösen népszerű volt, jóllehet, a koncertre járók rajongásának fókuszában elsősorban az együttesek frontembere és a szólógitárosa állt.

A rajongók szerették a Korál zenéjét, szerették azt is, ahogy dobolok. Persze, ha ilyen fiatalon találkozik az ember a rajongással, a népszerűséggel, akkor azokat valahogy kezelni kell, de igyekeztem, hogy soha ne szálljak el ettől, sőt…

Nagyon jó visszaigazolást kapni a közönségtől, hogy szeretnek, és a koncerteken újra és újra próbáltam olyan teljesítményt nyújtani, hogy erre rá is szolgáljak.

Akkoriban a Pesti Műsorban mentek az „év zenészei” választások, ahol az olvasók szavazatai alapján többször is első lett a dobos kategóriában.

Nagyon jó érzés volt. Mindig az járt a fejemben, hogy hogyan lehet eggyel előre lépni, még többet mutatni, olyan dalokat csinálni, úgy dobolni, olyan lemezt készíteni, hogy továbbra is szeressenek minket. Azt hiszem, mindez sikerült, hiszen hosszú­-hosszú évekig mentünk előre a Korállal.

Olvastam, hogy amikor a kilencvenes években Ákos kísérő zenekarában dobolt, zenét is írt az énekesnek, de gondolom, zeneszerzéssel már korábban is foglalkozott.

A Korálban és az East együttesben is írtam dalokat. Az East zeneileg az egyik kedvenc zenekarom, mert itt nem „rádiós slágereket” írtunk, hanem olyan zenét, ami legbelülről jött. Például én szereztem 1989-ben az ötvenhatos dalunkat is – a nagypapám a forradalom egyik áldozata volt, és úgy éreztem, hogy ennyivel tisztelegnék előtte.

Pár évvel később Ákossal is dolgoztam a stúdióban, ahol megkért, hogy legyek a producere pár dalának, és ennek kapcsán a Hello és a Minden, ami szép volt című számokat is én írtam neki.

Ha már szóba került az East… még a Korálban dobolt, amikor az Eastben is játszani kezdett. Hogyhogy?

A Korállal évente százötven koncertet adtunk, készítettünk három nagylemezt és kislemezeket is. Egyszer csak Fecó úgy érezte, hogy mennyiségben ez nagyon sok lesz, ezért kevesebb koncertet vállaltunk el, így 1985-ban lehetővé vált, hogy mást is csináljak. Hívott az East, hogy doboljak náluk. Nagyon klassz lemezeket csináltunk, amik hozták magukkal a fellépési lehetőségeket, Ausztriában, Svájcban, az NSZK-ban is játszottunk. Közben a Korállal 1986-ban leálltunk egy időre.

Az East a megalakulásától, 1975-től instrumentális zenét játszott, és a nyolcvanas évek elején történt egy váltás, énekessel folytatta tovább. Ön már az énekes korszakban került az együttesbe.

Több énekes is megfordult az Eastben, az első Zareczky Miklós volt. Az East egy balettzene kapcsán keresett meg engem, hogy menjek le velük Pécsre egy előadáson dobolni. Ebből jött, hogy csináljunk együtt egyéb zenéket is, és akkor javasoltam, hogy próbáljuk ki Takáts Tomit énekesnek. Egyébként magunk között úgy mondjuk, hogy a régi East meg az új East, a régi volt ugye az instrumentális. Nemrégiben az Arénában játszottunk, ott is így volt megosztva a programunk, hogy a régi blokk és az új blokk Tomival.

Nekem úgy rémlik, hogy az énekes korszakában az East zenéje kicsit populárisabb lett az instrumentális évekhez képest. Jól rémlik?

Nyilván egy zenekar énekes közreműködésével közelebb kerül az emberekhez, populárisabb lesz, mint egy instrumentális együttes. Igazából az volt a jó az Eastben, hogy mindig azt játszottuk, amit akartunk, nem kellett senkinek megfelelni, ez volt az East varázsa. A szerelem sivataga című albumunkat már Takáts Tomival készítettük, azt meg kell hallgatni!

Az eltelt idő azt bizonyította, hogy igenis komoly értéket hoztunk létre. A régi rajongók a koncertjeinken nagyon szeretik azokat a zenéinket, és én büszke vagyok, hogy megszülettek azok a dalok.

Az East zenei világában nagyon otthon érzi magát. Milyen műfajok, stílusok állnak még közel önhöz?

Minden műfajt szeretek, csak jól műveljék. Lehet az gyereklemez vagy kortárs zene, minden műfajnak megvannak az értékei. Ha zenészként és hangmérnökként nézem, akkor nekem az a dolgom, hogy a maximumot kihozzam abból az anyagból, amit a stúdióban elém tesznek. Lehet az a legegyszerűbb popzene, komolyzene vagy jazz. Felvételkor a zene nyelvén és a technika nyelvén is jól kell értenünk egymást, így gyorsan megszülethetnek az anyagok abban a formában, minőségben, ahogy azt az alkotók megálmodták. Például Eötvös Péterrel is sokat dolgozom, aki egy egészen fantasztikus, világhírű kortárs zeneszerző. Ő mindig keresi a hangzásban is a megújulást, aminek létrehozásában sokszor hív partnernek. Ebben nagy megtiszteltetés és öröm részt venni.

Mint zenész és hangmérnök egy személyben, a felvételek készítése közben aktívan ötletel, és tanácsokkal látja el a zenészeket és a zenekarokat?

A zenészek elvárják az embertől, hogy véleményt alkosson. Ezt nyilvánvalóan olyan mértéktartóan és finoman kell csinálni, hogy az észrevétel segítse a jó produkció megszületését. Kell lennie egy érzékeny antennámnak, hogy megérezzem, mit akar az alkotó.

Úgy gondolom, hogy sokan azért szeretnek velem dolgozni, mert ráérzek arra a hullámhosszra, ami a zavarmentes kommunikációhoz kell, és így jó légkörben, hatékonyan tudunk alkotni.

Nyilvánvaló, hogy menet közben adok tanácsokat, mert sok tapasztalat van mögöttem. Tudom, hogy körülbelül milyen végeredmény várható, ha például nem így veszünk föl valamit, hanem úgy, nem ilyen mikrofonnal, hanem olyannal…vagy van úgy, hogy azt javaslom, hogy ne az eredetileg elképzelt hangszerelés legyen, változtassunk rajta. Nagyon összetett ez a dolog, de ez is a szépsége ennek a munkának.

Kicsit térjünk még vissza a stúdió kezdeti időszakára. A bővítésére nyilván a megnövekedett igények miatt került sor. Hogyan terjeszkedtek?

Annyira szerettek a zenészek idejárni, hogy szükségessé vált a bővítés, és egyre több kiváló hangmérnök kollégával dolgoztunk tovább. Mivel éjjel-­nappal folyt a munka, úgy gondoltuk, jó lenne még egy stúdió. A mellettünk lévő telket eladásra kínálták, megvettük, és felépítettünk egy új stúdiót olyan terekkel kiegészítve, amik addig még nem voltak: pihenő, étkező, irodák, és ahol most ülünk, ez a terasz is egy kedvelt, hangulatos hely. A régi és az új épületet összekötöttük egy folyosóval, így egy nagy átjárható tér jött létre.

Manapság a Tom-Tom Stúdió az ország egyik legszínvonalasabb stúdiójának hírében áll.

Örülök, ha ezt mondják. Folyamatosan próbálunk rászolgálni az elismerésre, ügyelünk, hogy az elkészült anyagok zeneileg és technikailag is a maximumot hozzák.

A legújabb, legmodernebb keverőpultokat, magnókat szereztük be, soha nem vártuk meg, amíg elavul valamelyik berendezés, inkább eladtuk, és újat vettünk.

Ugyanolyan stúdióberendezéseket vásárolunk, amilyeneket Londonban vagy Los Angelesben is használnak. Hogy ilyen pozitívan értékelnek minket, az nyilvánvalóan a létrejött minőségi produkcióknak is köszönhető.

A magyar zenész szakma színe-java megfordult már itt…

Nagyon sok lemezfelvételt csináltunk. Charlie-nak, Zoránnak, Pressernek, hogy csak néhányat említsek… A Tátrai Banddel rengeteget dolgoztam. Nagyon szép időszak van a hátunk mögött. Az évek alatt rengeteg master anyag született, az érthetőség kedvéért úgy mondom, annyi, mintha kétezer cédényi zenét vettük volna fel, ami irdatlan mennyiség. Nagyon jó érzés, hogy a zenész szakma kilencven százalékával dolgoztunk már együtt. Mivel Magyarországon sok külföldi film forog, kapcsolatba kerültünk a filmes szakmával is. Körülbelül tíz éve megkerestek minket, hogy egy BBC-sorozathoz, a Robin Hoodhoz mi vegyük föl a filmzenét, keverjük a filmhangot.

Belecsöppentünk egy új, izgalmas világba, a filmzene felvétel világába. Addig is készítettünk nagyzenekari felvételeket, de erre itt egy komoly, folyamatos igény támadt.

Jól gondolom, hogy a Robin Hoodot követően sorban érkeztek az újabb külföldi megkeresések?

Igen. És folyamatosan adták egymásnak az információt a külföldi megrendelők, úgyhogy a mai napig rengeteg nagyzenekari felvételt csinálunk filmekhez. Ehhez bérlünk egy koncerttermet, amihez építettünk egy újabb stúdiót.

Időközben egy lemezkiadót is alapított.

A legtöbb kiadó érthető okokból nem vállal be nehezebben, lassabban megtérülő kiadványokat. Ez természetes dolog, mert sokszor más szempontjai vannak a művésznek, mint a kiadónak. A kiadó érdeke, hogy minél több emberhez eljusson a lemez, mi pedig azt gondoltuk, hogy arra a zenére is szükség van, amit esetleg nem tömegek akarnak megvásárolni, de helye van a polcon, meg kell örökíteni, hogy legyen nyoma, hogy gazdagítsa a kultúránkat. Azt mondtuk, hogy saját kiadó elindításával megszűnne az a korlát, hogy próbáljunk megfelelni a többi kiadó elvárásának. Ha mi úgy gondoljuk, hogy egy zene kiadásra érett, és ki akarjuk adni, akkor azt megtehessük. 1999-ben indult a Tom-Tom Records.

A kétezres években beköszöntött a letöltések korszaka, egyre kevesebb lemezt vásárolnak az emberek. Ez hogyan érinti a Tom-Tom kiadót?

Nemcsak engem, minden lemezkiadót érint természetesen. Csak lemezkiadásból megélni nagyon nehéz lenne. De hadd mondjak pár szót a lemezkiadási gyakorlatunkról.

Mivel mi több lábon állunk, emiatt be tudunk vállalni olyan zenéket is, amik nem feltétlenül rentábilisak, viszont mi úgy gondoljuk, hogy zeneileg nagyon fontos helyük van a palettán. Gondolok itt például jazzkiadványokra is.

Azért, mert a jazznek rétegközönsége van, és kevésbé eladható, attól még szerintem szegényebb lenne a világ, ha nem készülnének jazzlemezek. De a kortárs zenére is elmondható, hogy meg kell örökíteni a darabokat, mert fontos mérföldkövek a zenetörténelemben. Mint kiadó, olyan produkciókat is létrehozunk, amik amellett, hogy jó minőségű zenék, nagyon populárisak is. Említeném Caramel, a Quimby, Dés László lemezeit, vagy például A Pál utcai fiúk musicallemezét, amit legutóbb csináltunk. Tehát van egy olyan törekvésünk, hogy a sikeres, minőségi és populáris lemezek eladásával pótoljuk a mondjuk egy jazz kiadványnál jelentkező veszteséget. Összességében azt mondhatom, hogy a mérleg pozitív.

A produceri, zenei rendezői, hangmérnöki, lemezkiadói munkái mellett az aktív zenélés, a dobolás inkább már „csak” egy szerelem az életében?

Nagyon szeretek dobolni, játszom, amikor csak lehet. Az Easttel 2017. október 23-án adtunk egy életműkoncertet az Arénában, a Korállal tavaly májusban ugyanott játszottunk telt ház előtt. A Korál-koncertet hosszú felkészülés – próbák, bejátszó fellépések – előzte meg. Nagyon jó érzés, hogy tizenkétezer ember eljött, a régi rajongók is, sokan hozták a gyerekeiket, akik énekelték a Korál-dalokat. Jó lenne pár évente megismételni. A dobolással napi kapcsolatban vagyok, van úgy, hogy itt a stúdióban készülő felvételekbe beszállok játszani, ahogy annak idején is nagyon sok produkcióban részt vettem zenészként… ez egy természetes dolog. Régen a Korállal ültünk a mikrobuszban, és majdnem csak arról szólt az életem, hogy mentünk évi százötven koncertet játszani, most pedig meg kell osztani az időmet: van a hangstúdió, a lemezkiadó és a zenélés.

Zenészként az ember sohasem érzi, hogy le kéne állni. Inkább folyamatosan késztetést érzek arra, hogy létrehozzak valamit.

A produceri, a technikai munkáim és a zenélés szépen kiegészítik egymást, nem érzem egyiknek sem a túlzott jelenlétét, sem a hiányát. Inkább azt érzem, hogy még több időre lenne szükségem, de a nap sajnos csak huszonnégy órából áll.

Hogyan néz ki egy munkanapja?

Eléggé változatos és színes, mert mindig előáll valami új szituáció, vagyis ami előre nem látható, ezért nem tudok leírni egy általános napot, csak úgy találomra mondanám..ha készül valaki egy új felvételre, és megkeres minket, azt le kell szervezni: mikor legyen, milyen hangmérnökkel, milyen technikai eszközökkel – mivel több stúdió van, ez eléggé összetett munka, de szerencsére vannak ebben segítőim. Párhuzamosan mennek a lemezkiadói teendők, ki, mikor csinál új anyagot, az új dalokat meg kell hallgatni, azokat véleményezni, esetleg átalakítani – ezt a részét nagyon szeretem. Vagy ha producerként dolgozom egy lemezen, ki kell találnom, hogy az milyen arculatot kapjon, milyen hangszerelése legyen, és ha mondjuk hangmérnökként is beülök, akkor mindezt össze kell keverni, figyelni a keverési arányokra, hogy melyik hangszer szóljon az előtérben és így tovább. Közben megbeszélések vannak cégek embereivel. Kikérik a véleményemet komolyabb nehézségi fokú produkciók színpadra állításánál, hogy a hangosítást hogyan kellene megoldaniuk annak érdekében, hogy a legjobb minőségben szólaljon meg.

Maga a stúdiós munka, a hangmérnökség, a keverés sokszor éjjelre marad, ami nem baj, mert akkor tudok nyugodtan dolgozni. Ritkábban csöng a telefonom, és ez a munka nagyobb odafigyelést igényel.

Mikor alszik?

Eleve éjszakai bagoly életet élek, de én ezt nagyon szeretem, már gyerekkoromban is szerettem éjszaka fent lenni. Az teljesen normális, hogy kettőig, háromig dolgozom, és utána tudok csak lefeküdni.

Nagyon tetszik, hogy ön nem egy rettegett stúdiófőnök, mint amilyeneket például amerikai filmekben láthatunk, hanem az ideérkező művészek barátja, és a legjobb kapcsolatban, hogy úgy mondjam, egyenrangú félként dolgozik mindenkivel.

A legtöbb zenészt ismerem, vagy játszottam is velük, nagyon jó hangulatban telnek az együtt töltött idők, nem is lehetne ezt másképpen csinálni.

Jelenleg mivel foglalkoznak a stúdióban?

Újabb és újabb fiatal előadókkal dolgozunk annak érdekében, hogy bemutatkozhassanak a közönségnek. Közben folyamatosan végezzük több külföldi filmprodukció hangutómunkáját is, vagy egy-egy Magyarországon forgató külföldi színész előző filmjének utószinkronját készítjük el amerikai, angol, ausztrál produkciók számára. Össze tudjuk kötni Londont, Los Angelest, Sidney-t online a csillaghegyi stúdióval, itt dolgozik a hangmérnökünk, itt van a színész, odakint ül az adott produkció rendezője, és a színésznek nem kell visszarepülnie a forgatási ideje alatt az előző filmje utószinkronjára. Így dolgozunk a nagyzenekari felvételekkel is. Budapesten játszik a kiváló zenészekből álló szimfonikus zenekar, vezényel a többnyire szintén hazai karmester, mi itt készítjük a felvételt, a külföldi partner pedig online részt vesz a munkában, és adja az instrukciókat. Nagyon izgalmas dolog ez, kinyílik a világ. És ha már nagyzenekarról beszélek: régi nagy álmom, hogy építsünk egy saját nagyzenekari stúdiót itt, a harmadik kerületben. Itt kezdődött minden Csillaghegyen, a kamrában, amikor megszólalt a fülemben a világ, most pedig azt szeretném, ha a világ sok pontján hallanák azt, amit mi csinálunk itt.

Úgy tudom, zsenge ifjúságában a sportpályákon töltötte az idejét, szó sem volt zenéről. Hogyan került mégis a színpadra?

Ott kezdeném, hogy gimista koromban, mint minden srác, én is futballista akartam lenni. Elég jó szinten fociztam, erős felépítésű voltam, és nagyon durván játszottam. Az ötvenes, hatvanas évekről beszélek, a magyar foci aranykoráról, a Puskás Öcsiék idejéről, és utána jöttek az Albert Flóriék. Szóval voltak példaképeink.

Egyesületben játszott?

A Marczibányi téren, a Turbóban rúgtam a labdát és az ellenfelet, majd a Vasasban, ott nem voltam igazolt játékos. Akkor már a Toldy Gimnáziumba jártam, állandóan megbuktam, és a suli nem járult hozzá, hogy sportoljak.

Évekkel később én is odajártam, a tanárok emlegették, hogy milyen rossz gyerek volt…

Emlegettek… azt elhiszem… nem voltam egy iskolába járó fajta. Azért jó emlékeim vannak a középiskolából. Ott ismerkedtem meg a beatzenével. Egymásnak adogattuk a lemezeket, a srácok szülei hozták külföldről, a Szabad Európát is hallgattam, meg a Luxemburgot.

Közben még mindig focistának készültem, amit jogász apám nagyon nem akart. Tanuljak inkább tovább.

Harmadikban kirúgtak a gimiből, apám keserűen mondta, na, téged kivágtak, most már sohasem mehetsz egyetemre. A Petőfibe vettek fel harmadikba osztályismétlőként, és itt jött az életem fordulópontja.

A Petőfiben minden srác zenész akart lenni?

Nem egészen. Úgy kezdődött, hogy az osztálytársaim nem mertek odajönni hozzám. Akkor már kicsit megeresztettem a hajam, Eszterházy-kockás zakó, a fehér Lee gatyámat az Ecserin szereztem be, nagy dolog volt az 1965-ben. Úgy éreztem, kész belvárosi ficsúr vagyok. Egyszer csak a nagyszünetben elkezdtek odajönni a lányok. Nem értettem. Addig még nem csajoztam, csak fociztam. Két hét múlva egyikük behozta az édesanyját, aki megkérdezte, Ádám, eljön hozzánk szombaton ebédre? Mondtam neki, csókolom, én nem nagyon eszem, csak focizom, amúgy anyám csodálatosan főz, köszönöm, nem megyek. Arra gondolt, hogy kaja után oltárhoz is vezetem a lányát? Na, mindegy. Aztán odaszólt két osztálytársam, Soltész Peti és Kiss Zoli, hogy Ádám, tudsz te énekelni? Rávágtam, hogyne tudnék. Addigra már meséltem nekik, hogy a Toldyban egy osztályba jártam a Zalatnayval, és páran fiúk, mint a Cini kis apródjai, elkísértük a fellépéseire. Bevettek az együttesükbe, és akkor kezdődött a karrierem. Marhára szerencsésnek mondhatom magam.

A hatvanas évek közepén több ezer gyerek kezdett beatzenét játszani, dobokat, gitárokat vettek őrült pénzekért, és abból a felhozatalból kábé kétszázan maradtunk, akiket ma is ismernek, sajnos sokan meghaltak.

Szörényiék és Radics Béláék vágtak bele elsőként, mi voltunk a második hullám. Ordibáltam a színpadon, és egyre jobban ráéreztem a dolog ízére. Fuvolázni később kezdtem, vettem pár órát egy zenetanárnőtől, aztán a fellépések közben fokozatosan magam tanultam meg.

Ezt a gimnáziumi bandát tekinthetjük az első Mininek?

Igen, de az igazi Mini indulását 1968 nyarára teszem, egy évvel a gimi után. Akkor hoztam oda a Závodi Janót, akivel egy házban laktunk a Várban, és kétéves korunk óta barátok vagyunk. Az együttesben volt még a Czipó Tibi és a Kiss Zoli, ez a korszak 1970 decemberéig tartott.

A badacsonyi Tátika presszóban volt a nyári törzshelyünk, több száz gyerek előtt játszottunk, a Janóval kétnaponta új szobát kellett kivennünk a hajnali csajos bulik miatt.

‘70-ben elment a Závodi, és onnantól kezdve gyakoriak lettek a tagcserék. 1971-ben már Papp Gyula orgonistával, Nagy Pisti basszusgitárossal és Németh „Nemecsek” Tamás dobossal alkottuk a Minit.

Ezt a felállást már az egész ország megismerte…

Országos turnéink voltak, Erkel színház, Kisstadion. Megjelent három kislemezünk, nagylemezünk csak jóval később lett. 2008-ban adták ki az akkori legnagyobb számainkat Fruit Pebbles címmel bakeliten. Hazai rockszakírók szavazatai alapján Magyarországon ez minden idők második legjobb rock LP-je. Az első a Syrius, Az ördög álarcosbálja, és a ’78-as Vissza a városba albumunk is benne van az első harmincban.

A hetvenes évektől három kultikus budai hely határozta meg a mozgásterét.

1969-ben találtuk ki a Mini klubot az I. Kerületi Művelődési Ház vezetőjével, a drága Margó nénivel. Állt a sor a Clark Ádám térig; akiket már nem engedtek be, bemásztak az ablakon. A Bem rakparton eddig közel ezer bulit tartottunk. Margó nénivel hoztuk össze a Tabánt is, én voltam a házigazda, ’72-től tizennégy évig bazseváltunk május elsején és augusztus huszadikán az LGT-vel több tízezer ember előtt. A rendszerváltás után, 1990. augusztus 20-án én nyitottam az első szabad Tabánt.

Hét évig menedzseltem, hoztam a szponzorokat, összeállítottam a műsort, aztán a több milliós költségek miatt átvette a szervezést egy profi menedzsment, de a mai napig én vagyok a házigazda.

1969-től nyaranta a Bem rakpartról a Budai Ifjúsági Parkba tette át a székhelyét a brancs. Kilencvenhétszer lépett fel a Mini, ma is sokan emlegetik a keddenkénti teltházas Mini, P. Mobil bulikat.

Tudomásom van róla, hogy a Mini ifiparki zenéje messze földön élő emberekig is eljutott. Egy pesti hotelban dolgozó ismerősöm mesélte, hogy langyos nyári estéken varázsos fuvolaszót fújt Budáról át a dunai szél. A szállóvendégek a teraszra kiülve hallgatták.

Nagyon jól tették. Harmincnégy év után augusztusban újra halhatták, a Várkert Bazárban a Mobillal nyomtunk egy fergeteges nosztalgiabulit.

Nyugatra kijutott a Mini?

Sajnos nem. Lengyelországban játszottunk rengeteget, nyolc évig turnéztunk, szinte már hazajártunk a lengyelekhez. Kétszer léptünk fel a Szovjetunióban. Az első alkalommal a kijutásunk fergeteges volt.

El kell mesélnie!

Házibuli után reggel negyed hétkor csöngött a telefonom, azonnal menjek be a KISZ-székházba. Taxival rohantam, mi a franc lehet? Ott ült egy kövér elvtársnő, közölte, hogy a Mini a jövő héten megy a Drúzsba Fesztiválra Leningrádba. Mondtam, be vagyunk táblázva. Nem baj, majd ő elintézi. Hatalmas vonattal mentünk, rajta az összes elvtárs és a fellépő művészek. Emlékszem, 1977. augusztus 16-a volt, aznap halt meg Elvis. Az egyik fejes titokban a fiatal szeretőjét is hozta, a mi kusettünkben rejtették el a négy hippi közé, ebből adódott némi komplikáció. Átmentünk a határon, lassított a vonat, egy földúton egy mámuska álldogált egy szál pendelyben, karján meztelen gyermekkel, és integetett nekünk. Ő volt szegény az első fogadóbizottságunk. A fő­elvtárs behívatott éjszaka a fülkéjébe, hogy majd én rendet vágok köztetek, idekint rendesen kell viselkedni. Közben végig inni kellett vele, alig találtam vissza a kusettbe. A Németh Karcsi ugyanígy járt. Reggel értünk Leningrádba, a pályaudvaron fogadóbizottság, Borisz Pasztuhov, a Komszomol első titkára mondott kétórás beszédet, utána a KISZ KB első titkára, Maróti következett, még másfél óra. Másnaposan kókadoztunk a tűző napon, tiszta szürreális volt, mondtam a többieknek, gyerekek, hát megérkeztünk a nagy Szovjetunióba.

Gondolom, a főelvtárs szerint nemcsak a Szovjetunióban, hanem itthon is rendesen kellett (volna) viselkedni. Piszkálta a hatalom önöket?

A fellépéseinkkel nem, a magánéletünkkel lehetett problémájuk. Folyamatos bulizás, piálás, csajozás, elég komoly feltűnést keltettünk. Annyira emlékszem, hogy a főcenzor, Erdős Péter szólt, hogy jött itt egy levél magáról, Ádám, hogy nem a szocialista ember erkölcsei szerint él. Margó néni egyszer közölte a Bem rakparton, hogy volt itt valami elvtárs, és rólad érdeklődött. Csak annyit mondtam neki, hogy az édesanyáddal élsz, és rendes ember vagy.

A rendszerváltás után tudtam meg, hogy a Mini körül is működött megfigyelő hálózat, 12-13 besúgó jelentett rólunk. Nem tudtam semmiről. Hogy kik lehettek, rajongó… a csajok közül… zenészkolléga… már nem firtatom.

Miért oszlott fel a Mini?

Rengeteg ember elment, több pénzt akartak keresni. Nyilvánvaló volt, hogy a jazz-rock nem az a műfaj, ahol dől a lé. Ellenben ezzel a zenével fel lehet jutni a csillagos égig, és ott lehet maradni sok száz évig, ahogy én is csinálom. Akik kiléptek, azokat ugyanúgy becsülöm, mint akik maradtak, nem haragszom senkire. Pár távozónak nagyon bejött, híres lett, Závodi a Piramissal, Papp Gyuszi a Skorpióval, Németh Lojzi a Bikinivel, és van egy csomó, aki már sehol nincs, ment a levesbe, a köménymagos levesbe.

Mihez kezdett egyedül?

Szólókísérleteim voltak, különböző formációk, majd a Tátraival megalakítottuk a Tátrai-Török Tandemet. Olyan profi komputereket használtunk zenei alapoknak a nyolcvanas évek közepén, amik még most is futnak Amerikában. Ezekre tettük rá a kompozíciókat a Tibivel, amik gitáron és fuvolán szólaltak meg. 1984-ben jutottam ki először nyugatra, Nyugat-Berlinbe, akkor kezdődött az elektronikus korszakom.

Mostanában járok Amerikába, Kanadába, szólóban lépek fel, néha helyi zenészeket is beveszek, és használom a számítógépes zenei alapot. Los Angelesben háromszor játszottam, ez volt a fiatalkori álmom, Los Angeles, amit nyugdíjasként megvalósítottam.

A nyolcvanas évek végén a Víziváros mellett Óbuda zenésze is lett. Járt itt azelőtt a Minivel?

A Mini a nagy korszakában alig lépett itt fel. Valahogy nem hívtak. Talán elkönyvelték, hogy a Mini budai, nem óbudai.

Egyáltalán, volt itt akkoriban rockélet?

Úgy emlékszem, egy-két művházban voltak bulik. ’88-ban egy régi barátommal piálgattunk a Fő téri Új Siposban, aztán elsétáltunk a Duna felé. Odajött egy fiatal nő: Szia, Ádám, én vagyok a művház vezetője, volna kedved fellépni? A Zichy-kastélyban óriási bulikat csináltunk zenészbarátaimmal, felléptettem a Baksa Soós Jánost a legendás Kex együttesből, és idehoztam fiatal zenekarokat is.

Ön híres fiatal tehetségek felfedezéséről…

Világéletemben játszottam fiatalokkal. Nekem is jólesett, amikor a Radics Béla, vagy valaki más a kezdeteknél segített. Ugyanezt csinálom én is. Akikben látok tehetséget, azokat meghívom játszani. Akiknek tetszik a zeném, és jönnek velem egy ideig az utamon, azoknak segítek. Például Horváth Misi szájharmonikást foglalkoztattam vagy húsz éve, most van egy tizenegy éves virtuóz gitáros, a Fehér Ádika, és nemrég bevettem a Minibe a húsz­éves kiváló dobost, Tóth Dénest. A két fiam közül a nagyobbik gitáros, ő is játszott velem tíz-tizenöt éve, azóta a saját útját járja.

Itt elmondanám, hogy a kisebbik fiam, Dani a küzdősportok kétféle ágában lett Európa-bajnok, és a K1 világbajnokaként vonult vissza. Nagyon büszke vagyok rá.

Anno a Bem rakparton is rendszeresen játszottak fiatal zenekarok a Mini előtt, de igazán a Zichy-kastélyban foglalkoztattam sokukat. A Zichy után mozgalmas idők jöttek, ’90-től Svájcban kezdtem fellépni, közben 1991-ben megalakítottam a Török Ádám és a RABB-ot, becenevén Rabbocskát, a Závodival, Muck Ferenc szaxissal, Zsoldos Tomi basszusgitárossal és Köves Pinyó dobossal.

Hogyan került ki Svájcba? 

Bécsben megnéztem egy svájci bandát, a Jammint, összehaverkodtam a tagokkal, kimentem hozzájuk Bernbe, meghívtam őket, játszottak a Zichy-kastélyban is, ők visszahívtak, és kialakult az állandó kapcsolat. Andy Locher menedzser, aki Billy Cobhamet is futtatta, meghívott öt évre, vittem a zenekaromat is. Svájc egy nagyon kemény piac, főleg nehéz kis klubokban játszani, és tartani a versenyt a legjobb bandákkal. Azt hiszem, sikerült, azóta is visszahívnak.

Volt piaca Svájcban a jazz-rocknak?

Inkább blues-rockot játszottunk quintettben vagy kvartettben. A jazz-rock ott is visszaszorulóban volt sajnos, egyre fogyott a közönsége, ahogy Magyarországon is.

’90-ben beütött az úgynevezett blues bumm, a blues újra divat lett az egész világon. Eljutottunk Németországba, Ausztriába, a kilencvenes években nagyon ment a blues itthon is.

1994-ben meghívtak az akkor megnyitó Glob Royal Klubba – ez is Óbuda, hiszen ott van a Kolosy tér mellett, a Csemete utcában. Decembertől ott nyomtuk két évig a rhythm and bluest a Rabbocskával. Sajnos nem jöttem ki az akkori vezetéssel, és Pesten folytattam az Old Man’sben. Teltházas bulik, tíz évig ment, mint a távirat. A Rabbocskát 1998-ban feloszlattam. A tagok tágították a mozgási lehetőségeiket, egy idő után nem tudtuk egyeztetni az együttes és a magánfellépések időpontjait. Meguntam. 2015-ben visszajöttem a Glob Royalba, jó fejek az új vezetők, remélem, hosszú távon tudjuk folytatni az együttműködést.

Hozta magával a fiatalokat is?

Határon túli rock-blues bandákat hívtam meg, nagyon szeretem őket, soha nem játszanának Budapesten, ha nincs Török bácsi.

Nyugdíjas zenészeket is meghívok, kapjanak egy kis fellépési lehetőséget, harminc rongy a nyugdíjuk, nincs munkájuk, ragyogó muzsikusok, csak tengődnek.

Gyakran emlegeti magát Török bácsinak. Ön találta ki?

Nem. A fiatalok mondogatják úgy tíz éve, hogy lesz valami buli, Török bácsi? Én nem szégyellem a koromat, nem húszéves vagy, hanem mindjárt hetven…. 2014 januárjában átruccantam még a Bécsi úti Old Buda Klubba, vittem az ifjakat és az öregeket, sajnos csak három hónapig csináltam, linkóci volt a tulaj.

Elképesztően jól emlékszik évszámokra, helyszínekre.

Persze. Negyvenvalahány éve menedzselem magam, minden fejben van.

Fel tudná sorolni a Mini összes tagját is?

Mindenkit. Közel hatvanan játszottak a Miniben, az összeset tudom. Azt vettem fel tagnak, akivel már legalább három hónapot együtt játszottam. Volt, aki otthagyott, másokat én küldtem el. Tudja, a progresszív rock, a jazz-rock és a blues állandóan változik. Különösen a ritmust változtatja.

Az én esetemben például van ugye a szólóhangszer, a fuvola, és mindig van egy állandó billentyűsöm, akivel csináljuk a nótákat. A ritmusszekciót cserélni kell, és ezáltal frissül az egész.

Közben új zenei ötletek is eszünkbe jutnak.

Sohasem kísértette meg a gondolat, hogy mint számos pályatársa, populárisabb hangzás felé nyisson?

Nem. Nekem az a véleményem, hogy az igazán jó rockzenész az, aki a saját zenéjét játssza. Olyan nincs, hogy egyszer bluest, egyszer reggae-t, egyszer csasztuskát játszom. Ez egy hülyeség. Rengeteg kiváló zenész van, akik a könnyebb siker reményében az éppen divatos műfajban tolják, de ők nem azok, akik nyomot hagynának a zenetörténetben.

Magyarországon a jazz-rocknak megvan a saját közönsége, klubokban, művházakban, koncerttermekben. Ezek szerint elfogadta, hogy soha nem fog nyolcvanezres stadiont megtölteni, mint mondjuk az Omega vagy a Hungária?

Nemrég mondta valaki nekem egy tévéműsorban, hogy te mégsem futottál be annyira, mégsem lettél igazán híres.

Nekem van egy stílusom, a progresszív rock, blues, jazz-rock keveréke, amit ötven éve játszom, már több, mint ötven éve vagyok a pályán, ha a gimnáziumi bulikat is beszámítom.

Százhúsz dalom van, azokat variálom, reggeltől-estig, ha meghívnak. A zenéket a billentyűs Papp Gyula és Németh Károly, valamint a szólógitárosaim, Závodi János és Tátrai Tibor szerezték, néhányat én magam, a szövegeket pedig mind én írtam. Előveszek harminc-negyven éves nótákat, picit átalakítom. Én ilyen vagyok, ezért szeretik a zenémet, a közönségem akkora, amekkora, és ez így jó.

Milyen korosztályokból tevődik össze a mai közönsége?

A nyolcvan százalékuk 55-65 éves, ők járnak a koncertjeinkre. Elvétve fiatalabbakat is megfog ez a zene.

Huszonévesek, harmincasok nincsenek?

Nincsenek. Rádiók nem játsszák a zenénket, a televíziókban ritkán szerepelünk, kevés lemezünk készül, a fiatalok nem tudnak rólunk. Nincs közönségutánpótlás. Nekem annyiban mázlim van, hogy a fiatal zenészek szívesen játszanak velem, elhívnak vendégfellépőnek a koncertjeikre, ordibálok, fuvolázok, a fiatal közönség pedig tapsikol.

Az utóbbi időben két Mini együttest futtat párhuzamosan. Miért?

A Török Ádám és a Miniben fiatalokkal játszom, az ős Mini értelemszerűen a régi öregekből állt össze.

Legújabb változata a Mini Acoustic World; négy csodálatos vonós csajjal kiegészülve – Papp Gyuszi zseniális hangszerelésében Bartók-feldolgozásokat és Mini-nótákat játszunk.

Októberben jön ki az első lemezünk, megjelenik CD-n is, és megyünk a műsorral Amerikába. Szakmailag nagyon elismert anyag, miközben a közönség még szinte nem is tud róla.

Folyamatosan készít új számokat, de a rajongói a régi balladákat követelik a bulikon.

Igen, azokat imádják, amit a Papp Gyulával írtunk, mondhatom úgy, az aranykorban. Aztán ott volt az ezüstkor a hetvenes évek közepétől, Németh Karcsi szerzeményei, a Kell a barátság, a Kolduskirály…

Azért megemlíteném, hogy van egy új számom, a nagylemezen is rajta lesz, szomorú apropója van. Emlékút a balladafolyón. Azokról a barátaimról szól, akikkel együtt játszottam, és már nem élnek.

Sajnos, egyre hosszabb a névsor. Mondtam a Závodinak, ha én is felkerülök rá, majd te énekeld! Hát, ennyi az idő. A Janó decemberben, én januárban leszek hetven. És a Mini ötven.

Kinéz egy nagy születésnapi bál?

Január 27-én a G3 rendezvényközpontban lesz az Egy este Török Ádámmal. A Tátraitól kezdve a fiatal zenészeken át a vonós csajokig mindenki fellép, aki mozog. Mindenkit várok szeretettel!

Végezetül beszéljünk még pár szót az aranykor slágereiről! A szövegekkel nem volt baja a szocialista sanzonbizottságnak?

Ott van például a Vissza a városba, eredetileg azt énekeltem, hogy álltam az ablakomnál, és néztem a tegnapon túl.

A tegnapot kihúzták, és úgy került lemezre, hogy néztem a városon túl. Az új Miniben megint tegnapot énekelek.

Mi volt az értelme ennek a szócserének? Ön érti?

Nem. Fogalmam sincs. Az első nagylemezünket meghallgatva Bors Jenő, a lemezgyár igazgatója felordított, hogy milyen hülyeségeket ír ez a Török! Aztán letiltottak. Ezek után odaadtam a szövegeket az S. Nagy Istvánnak, ő afféle stróman is volt, kicserélt szavakat, és az ő neve alatt futottak a szövegeim. Sajnos volt egy hátránya: a lét is ő vette fel érte.

A Kereszteslovagot nem találták túl depressziósnak?

Azt átengedték. A húgommal megnéztük moziban a Keresztesek című filmet, nagyon tetszett, és utána együtt megírtuk a szöveget. A Czipó Tibinek már megvolt az a basszus motívuma, tudja, ami végigmegy a nótán, arra írtuk. Megfogott a dallam sejtelmes, középkori hangulata. Azt hiszem, hogy máig ez a legjobb Mini-szöveg.

A nyugati rockegyüttesek szinte mind megírták a maguk drogos, lebegős opuszukat. Az Asztalhoz leültem című balladája az alkohol jótékony hatásainak állít emléket. „Megittam sok-sok üveg bort… fájdalmam lassan elszáll, eltompul…”

Igen, ugyanazt írtam meg, mint ők, csak a magyar valóságba illesztve. Természetesen ezt egyáltalán nem engedték nagylemezre. Voltak bizonyos témák, alkohol, nyomor, amiket a szocializmusban nem nagyon lehetett emlegetni. Ott van például a Jethro Tull ’71-es zseniális Aqualungja. Hát hol írhattam volna én egy parkban ücsörgő koldusról? Már jött is volna a magyar kommunista gondolatrendőrség.

Ezekben a szövegeiben jelen van a magány. A Vissza a városba a kor hippihimnuszának tekinthető, a hippivilág alapja pedig pont az állandó együttlét, a közösségi összetartozás. Miért énekelte, hogy „de ott fenn a tónál is csak egyedül, egyedül élek”?

Ezt ’72-ben írtam, amikor már nem mozogtam annyira a belvárosi branccsal, mint korábban. Hippiként éltem a hatvanas években, lejártunk a Velencei-tóhoz, a Balcsira, Badacsonyba, egész nap házibuli. Felmentünk a csajokhoz, hazajött az apjuk, másztunk ki első emeleti ablakon, egy szál gatyában. Csodálatos idők voltak! ’71-ben befutott a Mini, eltávolodtam a belvárosi galeritől.  A haverok ugyanúgy tovább piáltak, nagy részük már nem él.

Ha velük maradok, én is mentem volna a levesbe, de így élek és dolgozom. Erről szól a nóta, hogy már egyedül vagyok, megyek az utamon, de a hippikorszak hangulata továbbra is bennem él.

A régi barátokkal végleg megszakadt a kapcsolata?

Hát, elmaradtak szépen lassan. Talán kicsit irigyek lehettek. Egy barátom megmaradt, rajongóból lett nagy haverom, ő disszidált, és kint él Hawaii-on. Rendes hippiként a szabad ég alatt lakik sátorban egy kerítés mellett. Meg szoktam látogatni. Azért szeretem, mert aranyos gyerek, lélekben olyan maradt, mint én. Semmi medencés villa, meg luxuskocsi. Nekem sincs semmim, csak annyi pénzem, hogy megéljek.

Arról nincsen szó, hogy abbahagyná?

Szeretek zenélni, és játszanom is kell, különben miből élnék meg? 35 ezer a nyugdíjam, azzal nem sokra mennék. A rádiók engem nem nagyon játszanak, de nem is érdekel. A közönség szeret, Közép-Európában mindenhol ismernek, jönnek a koncertjeimre, és ez a lényeg. Közben már nemcsak zenélek Óbudán, hanem itt is lakom a feleségemmel, pár házra a Komjáditól.

Olvasóink közül bizonyára sokan nem tudják, hogy ön székely származású.

Édesapám a Székelykeresztúr melletti Medeséren, édesanyám a Marosvásárhely közeli Cserefalván született. A Karácsonyok félig-meddig kisnemesi családok. Vérzivataros történelmünk úgy hozta, hogy anyai nagypapám 1943-ban fölpakolta az egész családot, és átköltözött Ercsibe. Édesapám katonaként megsebesült Budapesten, majd Bécsújhelyen fogságba esett, később tovább szolgált, végül Budapesten szerelt le. Még a fogságban ismerte meg anyukám legidősebb bátyját, meglátogatta őt Ercsiben, így találkoztak össze a szüleim.

Miért Budapesten telepedtek le?

Édesapám a leszerelése után itt talált magának munkát. Négy és fél éves koromig az Oktogonon laktunk.

A szüleim 1956 tavaszán vásároltak egy családi házat Aquincumban, ami a mai napig is áll, pár száz méterre az óbudai vasútállomástól. Ott nőttem fel.

A kapcsolatot sok éven keresztül tartottuk a kinti rokonsággal, még nyolcadikos koromban is visszajártunk. Amióta rendszeresen megyek játszani Erdélybe, többször is beugrottam látogatóba mind a két faluba, nosztalgiából.

Az első lépések a zenei pályáján… erről milyen emlékei vannak?

1957-ben, első osztályos koromban a szüleim beírattak zongorára, karénekre és szolfézsra. Nem ment a dolog, mert nem volt otthon zongoránk, nem tudtam gyakorolni. Erre azt mondta az énektanár, hogy márpedig tehetséges a Jánoska, és haladjon tovább, a Dugovics Titusz téren, a Krúdy-házzal szemben indul egy klasszikus gitároktatás, jelentkezzen ott!

Abban az épületben, ahol ma az Óbudai Társaskör van?

Igen. Az ötvenes évek elejétől művelődési ház működött benne. Puskás Tibor, a nagyszerű zenepedagógus, gitártanár és előadóművész felvett, és nyolc évig jártam oda. Egy héten egyszer volt szolfézs és kétszer gitár. Úgy fél év elteltével már nagyon szerettem a zeneiskolába járni, és közben nagyon élveztem azt a hatalmas, pezsgő életet, ami a régi Óbudán folyt.

Na, meséljen!

Tengernyi kis ház állt itt, az Üröm-hegyig beépítették a vidéket. Családi házak kis kertekkel, bolgárkertészet, az én gyerekkorom itt zajlott: a Duna-­parton, a polgárvárosban, az Amfiteátrumocska környékén. Felbicikliztem a Hármashatár-hegyre, télen pedig az oldalában szánkóztam. És persze a zene! Akkoriban nem volt olyan vendéglátóipari egység, ahol akár hét közben is ne játszott volna valaki. Például az óbudai vasútállomás restijében is, egy cigány egyedül vagy hétvégeken hárman-­négyen.

Szombat-vasárnap megteltek a kerthelyiségek, és akárhová ültünk be a szüleimmel, ott egész nap zene szólt. A mai Óbudán már alig lehet találni ilyen értelemben zenés helyet.

De nem csak cigányzene szólt, gondolom.

Persze, zongoristák is játszottak és tánczenekarok… ja, és a tűzoltózenekar. Az óbudai tűzoltóknak egyébként óriási hagyományai voltak, nagyon régi múltra tekint vissza az Óbudai Tűzoltóegylet tevékenysége, híresek voltak például az összetartásukról is.

A zongoristákat, zenekarokat hallgatva már gondolt arra, hogy a klasszikus zene mellett könnyű­zenét is fog játszani?

Akkor még nem. Csináltam a magam dolgát. A hatvanas évek közepén jelent meg itthon is a beatzene. Rendszeresen hallgattuk édesapámmal a Szabad Európát, a Luxembourg rádiót, az Amerika hangját, és ahová a haverokkal elengedtek, oda elmentem. Voltam Liversing és Dogs koncerteken. Aztán a barátaim szóltak, hogy figyelj, James, te tudsz gitározni, mutasd meg, hogy van ez a nóta meg az a nóta, a rádióból kagylóztuk le, fejtsük meg! Megfejtettük. De ez még messze volt attól, hogy hivatásszerűen csináljam. És akkor eljött 1968, az a bizonyos ’68, amikor a világban rengeteg minden történt Chicagótól New Yorkon át Párizsig és Prágában is, mint tudjuk, és történt az is, hogy akkor hallottam először a Cream együttest és a Jimi Hendrix Experience-t kislemezeken. Rácsodálkoztam, hogy ilyen dalokat is lehet írni, és hogy így is lehet zenélni? És azután történt, 1968 telén, hogy a Vincze Viktóriát kísérő Ferm együttes új gitárost keresett…

Személyesen ismerte őket?

Nem, kedves barátaim, akik táncolni jártak a fellépéseikre, hozták a hírt. A Ferm bálokban és mindenféle egyéb összejövetelen játszott, ugyanúgy, mint sok más együttes. Először a szüleim beleegyezésével csak beugrottam helyettesíteni a gitárosukat, aki az érettségire készülve nem ért rá játszani, aztán ott ragadtam. Nemcsak a zenekarban, hanem a műfajban is, ami a mai napig meghatározza az életemet.

A beatzene megjelenése felforgatta a fiatalok életét, az új önkifejezési forma, a lázadás nem csak az „anyukámmal” szemben jelent meg, aki „azt mondta, hogy nem tetszik a frizurám”.

Ragályszerűen terjedt a beat. Sorra alakultak a bandák a gimnáziumokban, a kultúrházakban minimum két-három együttes játszott. Ez a kifejezési eszköz már „megmérgezte” a nyugati világot, aztán a keletit is, és itt Közép-Kelet Európában mi magyarok voltunk talán a legfogékonyabbak rá, a legtöbb tehetség nálunk tűnt fel a beatzenében. Nyugaton a generációk közötti lázadás jelképének számított, Magyarországon jócskán másról is szólt. Az akkori politikai rendszerben a fiatalság tiltakozásaként jelent meg, amivel a hatalom nem tudott igazán mit kezdeni.

Mert el lehetett verni a „Zsuzsit”, a hosszú hajú fiút az utcán, berángatni a rendőrségre, és levágni a haját, de ha be volt írva a személyijébe, hogy iskolába jár, vagy van munkahelye, akkor igazából mást nem nagyon tudtak tenni.

A hatalom annyit tett, hogy elkezdte felügyelni ezt a „veszedelmes” műfajt és a szereplőit.

Egy idő után rájöttek, hogy jobb, ha mindezt szem előtt tartják. Rajnáknak, az Ifipark teljhatalmú urának volt az a mondása, hogy „addig jó, elvtársak, amíg itt vannak a szemem előtt, kezemben a gumibot, ha kell, szétverem őket”. Ez a szemlélet ment egészen addig, amíg nem tudatosult a kultúrpolitika illetékesei fejében, hogy hatalmas üzleti lehetőség van a beatzenében. Mivel megakadályozni nem lehetett, meglovagolták, és a Három T közül a tűrés kategóriába rakták be.

Akkoriban még fölmerült, hogy mással is foglalkozzon, vagy már végleg a zene mellett döntött?

Nyolcadik után, 1965-ben jelentkeztem a zenei gimnáziumba, nem vettek föl. Ugyanakkor jelentkeztem a Cirkusz és Varieté artistaképzőjébe is, oda sem. Pedig milyen jó lett volna, Charlie és Somló alatt járhattam volna két évfolyammal! Aztán a szüleim beírattak egy hároméves emelt szintű szakmunkásképző intézetbe, ahol három szakmát – szerszámkészítő, esztergályos és edző – tanultam meg. Az inaséveim a Ganz Villamossági Művekben teltek, és az iskolában és a gyárban azt is megtanultam, hogy ezt nem akarom csinálni. Abban a közösségben, abban a légkörben dolgozni, azt a fajta életmódot élni… Nem!

Szülei elfogadták a döntését?

Sőt, támogattak. Kisfiam, akkor csináld a zenét tovább! Szerintem azzal a hátsó gondolattal mondták, hogy élje ki magát a gyerek, aztán majd lesz valami.

Tehát pontosan úgy történt, ahogy a Mi lesz velem című LGT nótában énekelte, „a kalapács lassan a két kezemből az olajos földre hullt…”

Így van. A Fermbe lépésemkor meg kellett tanulnom három–négyszáz dalt. Egy tánczenekarnak egy este négy órában négy menetet kellett játszania kis szünetekkel. Különböző stílusú dalokat tanultam meg a Beatlestől Tom Jonesig, mindent, ami akkor sláger volt.

Minden számot hallás után tanult meg?

Persze. A rádióból kagylóztam le őket. Ez volt a nagy iskola. Ezért mondom a tanítványaimnak, hogy az iskolát ki kell járni, nem lehet elspórolni.

Nem lehet elmenni apuval a sarokra, kétszázezer forintért stúdiót venni, megvásárolni másvalaki szellemi termékét, aztán benyomni a dobprogramot… már szól is az egész cucc és kész, már zenész vagyok. Ez nem zene, csak zaj, és a más termékével való visszaélés.

A Fermbe kerülésekor kezdte megnöveszteni a haját?

Már az inasévekben hosszú hajam volt. De fontos ez a téma annyira, a külső?

Egy rockzenész esetében szerintem nem elhanyagolható.

A hosszú haj csak egy külsőség volt. Nem volt ráírva senkire, hogy ő kicsoda, pékinas vagy K. J. gitáros, aki beatzenész akar lenni. Nem a hosszú haj volt a lényeg, hanem amit belül hordozott magában az ember, bárkiről beszélünk. Nagy szerencsémnek tartom, hogy elmentem a Fermbe, mert különben nem így alakult volna az életem. Ugye ez 1968-ban történt, 1971 telén alakult a Generál, és 1974 szeptemberében már az LGT-ben voltam. Ha azt az első lépést nem teszem meg, akkor az egész nincs. Ha az ember nem gondolkozik a saját életútján, nem egyengeti, akkor nem lesz semmi.

A Generálban alapítótag volt. A Mikrolied vokállal kiegészülve a jókedvű, tempós és fülbemászó zenéjükkel nagyon rövid alatt a legnépszerűbb bandák között találták magukat.

Pedig még csak egy profizálódó zenekar voltunk. Minden elég gyorsan történt. Arra azért nem gondoltam, hogy a megalakulásunk után két évvel Ki Mit Tud?-ot nyerünk a Mit tehet az ember című nótánkkal. Az ottlétem alatt két nagylemezt készítettünk. Azokkal a zenészekkel értem el sikereket, akiket 1970 előtt még nem is ismertem.

És arra sem gondolt, hogy egyszer csak megkeresi az LGT, hogy szálljon be az együttesbe az Amerikában maradt Barta Tamás helyett.

A hír, hogy Barta Tomi a koncertkörútjuk után nem jön haza, hozzám Kelet-Berlinben, a Generál turnéja közben jutott el. Az egész szakma törte a fejét, hogy akkor most mi lesz, kit fognak elhívni.

Amikor hazaérkeztem Kelet-Berlinből 1974. augusztus 31-én, az LGT technikusa ott várt anyuék háza előtt azzal, hogy a fiúk szeretnének velem beszélni. Az LGT meghívásának nem lehetett ellenállni, azt hiszem, minden gitáros elment volna, akit hívnak.

Miért pont önre esett a választásuk?

A Barta még kint azt mondta a többieknek, hogy a Kiskarácsonyt vegyék be a zenekarba, mert engem tart olyan stílusos gitárosnak, énekesnek és fazonnak, aki megfelelő lesz, és amikor visszamegy az LGT a már lekötött koncertjeire Amerikába, akkor két gitárossal lép fel.

A Generálban hogyan fogadták a döntését?

Nagyon megbántottam őket. Jó barátságban voltam mindannyiukkal, és hát igen, cserben hagytam őket. De egész pontosan az történt, hogy az LGT kölcsönkért engem egy lengyelországi turnéra. Mint később megtudtam, ők eleve állandó tagnak akartak, csak először nem árulták el. Hogy így tompítsák az élét ennek a kényes ügynek, a váltásomnak.

Az, hogy az LGT két gitárossal játsszon Amerikában, nem valósulhatott meg.

Nem volt bekalkulálva, hogy a Belügyminisztérium másképp gondolja. Ha valaki disszidált, akkor mindig büntetésbe kerültek a közvetlen környezetéből valakik, családtagok, vállalati dolgozók vagy éppen egy zenekar, akik nem akadályozták meg az illető lelépését.

Az LGT-t milyen retorzió érte?

Elvették az útlevelünket, és másfél vagy két évig nem mehettünk nyugatra.

A zenésztársai azt várták, hogy a Barta-féle gitárstílust vigye tovább, vagy hogy adja inkább saját magát?

Először meg kellett tanulnom a műsort, tehát Barta dolgait kellett játszanom, ez természetes.

Amikor 1975-ben megcsináltuk a Mindig magasabbra nagylemezt, rájöttem, hogy a zenekar tagjai és a közönség is az én egyéniségemre kíváncsiak. De eltelt fél év, mire mindez tudatosult bennem, és én voltam az utolsó, aki erre rájöttem.

Véglegesítettem magamban, hogy én nem vagyok egy Barta-utánzat, nem is tudok, de nem is akarok az lenni.

Az eredeti felálláshoz képest két éven belül két helyen változott az együttes. Somló megjelenésével jazz-rockos, reggae-s ízek érkeztek, ön pedig egy kis latinos zenét és funkyt is belevitt a hangzásba. A közönség vevő volt a zenei változásokra, és a legigényesebb rockzenét játszó bandaként tartotta számon az LGT-t.

Az LGT világéletünkben kísérletező zenekar volt, és ha jól megfigyeljük, a csapat mindenféle stílusban otthon érezte magát. Ebben az értelemben sincs két egyforma lemezünk. Ha megnézi mondjuk 1976-tól: Locomotiv GT V, Mindenki másképp csinálja, Mindenki, Loksi… A nyugati piacon akkoriban úgy ment, az volt az elfogadott, ha egy stílust vitt végig egy banda. Ha csak a Rolling Stonest vesszük például – bár ők akkor sem csináltak volna mást, ha történetesen követelik tőlük.

A lemezgyár részéről nem merült fel, hogy az LGT állapodjon meg valamiféle egységes stílusnál?

Nem. Jött egy felkérés egy nagylemezre, és mi megcsináltuk úgy, ahogy mi akartuk. És ha már a lemezgyárat említi, az itthoni lemezkiadásban a financiális rész másról szólt, mint nyugaton. A vezető tíz banda egy-egy lemezét 100–200 ezer példányban adták el, a hatalmas bevételekből sok mindenre jutott pénz, lett pufajka meg géppisztoly meg munkásőrség, csak a zenekarok nem kaptak belőle szinte semmit. Ahhoz pedig, hogy felléphessen és pénzért játszhasson egy zenész, OSZK (Országos Szórakoztató Központ – a szerk.) vizsgával, vagy ORI (Országos Rendező Iroda – a szerk.) engedéllyel kellett rendelkeznie, és ha az megvolt, akkor az általuk megállapított gázsiért lehetett játszani.

A nyolcvanas évek közepe táján az LGT felfüggesztette működését. Azt hiszem, hogy ennek az oka még ma sem közismert. Nekem rémlik egy régi újságcikk, amiben pont valami financiális kérdéseket említettek, amik közrejátszottak a leállásban. Mi történt pontosan?

Az LGT évente öt-hat lemezen dolgozott. A sajátján kívül Zorán, Katona Klári, Révész, Karácsony szólólemez is készült az LGT istállóban. Kértük, hogy forgassák vissza a bevételünk bizonyos százalékát reklámra. A lemezeket nem kellett reklámozni, azok elkeltek lábon, de az előadásokat, a koncerteket szívesen kiplakátoztuk volna, és egyáltalán, az egész team munkájához kellett volna még anyagi segítség. Rajtunk kívül még működött egy-két csoport, akik hasonló team-munkát végeztek, ők részesültek ebben a fajta finanszírozásban. Nekünk azt mondták, hogy abból gazdálkodjatok, amitek van. Ekkor úgy döntöttünk, hogy akkor viszont nem dolgozunk, nem csinálunk lemezt.

Elmentünk egy hosszú kelet-európai turnéra, és itthon nem léptünk fel. Azt hittük, hogy egy-két év alatt megváltozik a kultúrpolitika hozzáállása, de nem így történt – ez hozta az LGT életében a hosszabb szünetet.

De külön-külön dolgoztak tovább.

Somló kiment külföldre vendéglátózni. Solti elment öt zenekarba dobolni, csak hogy játszhasson. Presser csinálta a vígszínházas munkáit, én pedig átnyergeltem stúdióembernek, vagyis zenei rendezőnek és hangmérnöknek. Közreműködő zenészként is dolgoztam a lemezfelvételeken, a Napóleon Boulvard-tól kezdve a Komárig nagyon sok mindenkinél játszottam, kvázi így éltem ki a szereplési vágyamat az LGT szünete alatt.

Az LGT nem adott ki lemezt, nem koncertezett idehaza. Mondhatjuk azt, hogy ezek a nyugisabb évek tették lehetővé, hogy családot alapíthasson? Ha a Locomotiv tovább robog, akkor talán erre nem is került volna sor?

Könnyen lehet. 1986-ban ismertem meg a feleségem, aki akkor kezdte a színi pályát. Nagyon sok időt tudtunk együtt tölteni, aztán amikor elköltöztünk Szentendrére, és úgy döntöttünk, hogy gyerekeket vállalunk, ő otthagyta a színpadot, és a családot választotta életpályának. Két lányunk született.

2007-ben a Szigeten láttuk őket a színpadon az LGT-vel, a kisebbik fuvolázott, a nagyobbik énekelt az Áldd meg a dalt című nótában. Követték az édesapjukat, és zenei pályára léptek?

Rebeka és Eszter akkoriban még intenzíven zeneiskolába is járt. Aztán jött az érettségi, az egyetemi évek, diplomáztak, és elvitte a cica, hogy így fogalmazzak, a zenei életüket. Másképpen szólva, a tanulást és a zenét nem lehetett már együtt csinálni. Néha persze leülnek, zongoráznak, szól a fuvola, a lexikális tudásuk zenei téren óriási.

Visszatérve a zenekarra, nem tartottak attól, hogy a leállás évei alatt az LGT csendben lassan elmúlik?

Nem. Hiszen láthatta, hogy milyen szépen feltámadtunk utána.

Igen, de végül is 1992 májusában a Nyugati Pályaudvaron adott búcsúkoncertek arról szóltak, hogy befejezték.

Arról szóltak, de aztán meggondoltuk a dolgot. Azt mondtuk, hogy a kevesebb több alapon legyen akkor pár évente kis turné és nagykoncert, ugyanakkor nagylemez is, így jött ki 1997-ben a 424-Mozdonyopera és 2002-ben A fiúk a kocsmába mentek.

Ez művészi és üzleti szempontól is jobbat tett a zenekarnak, mintha minden évben agyonturnéztuk volna magunkat, és minden évben kiadtunk volna egy lemezt.

Új koncepciójuknak köszönhetően a közönség nagyon ki volt éhezve az élő Loksira, 1999-ben a Felvonulási téren kétszázezer ember előtt játszottak, és a frenetikus hangulat a Szigeten is a régi időket idézte.

Abszolút. Élőben utoljára 2013-ban léptünk fel Alsóőrsön. Somló Tomi halálával 2016-ban lett vége az LGT-nek, közös megegyezéssel oszlattuk fel a zenekart. Ez nem jelenti azt, hogy nem zenélünk együtt, most is játszom Soltival a Zenevonat-produkcióban, augusztusban Presserrel és az Amadindával adunk több koncertet a Klebersberg Kultúrkúriában.

A Zenevonat műsorában értelemszerűen LGT számokat játszanak?

Természetesen. Az Abrakazabra együttes vendégei vagyunk Soltival, Heincz Gábor Bigával és Veres Mónika Nikával.

Jelenleg Szentendrén élnek a feleségével. Óbudáról mikor költözött el?

1986-ban eladtam a Hármashatár-hegy oldalában álló régi villa felső szintjét, ahol laktam, és megvásároltam az első szentendrei házamat. Korábban még sokáig visszakényszerültem az aquincumi szülői házba. (nevet) Két-három év távollét után mindig visszamentem kicsit, aztán a Hármashatár-hegyen megragadtam.

Már esett szó a tanítványairól. Szentendrén tanít gitárt.

Azokban az években, amikor a zenei szünetecskék voltak, kvázi időkitöltés miatt fogtam bele. Volt öt évem, amikor intenzíven csináltam, az egyik évben harminc tanítvánnyal foglalkoztam. A kezdőktől a haladókig jártak hozzám, a nyolcéves balkezes kislánytól az ötvenkét éves orvos barátomig. Az elmúlt években úgy alakult, hogy egyre kevesebb időm maradt az oktatásra.

Miért alakult úgy?

Három éve visszatértem a színpadra, újra nagyon sokat játszom. Idén nyáron is zakatol a Zene­vonat, mellette fellépek a Csík zenekarral, az Ivan & the ­Parazollal, az Ismerős arcokkal, Charlie-val, a Napos Oldal zenekarral, Für Anikóval, Malek Andreával, Firkinnel és a saját formációmmal, a Trióval, illetve sok helyre hívnak szólóestre.

Térjünk még vissza picit az LGT-hez! Olvastam, hogy óriási mennyiségű hang- és képfelvétel van a zenekar birtokában, amit még nem jelentetett meg. Miért nem?

Tengernyi felvételünk van valóban. Ha csak a Nyugati pályaudvar koncerteket nézzük, a zeneanyag csupán fele jelent eddig meg CD-n és DVD-n.

Az azóta felvett koncertjeink nagy része is dobozban van és vár. Annak idején nem találtunk olyan szponzort, kiadót, aki kézbe venné a dolgot, és üzletileg vállalná a társas együttműködést.

Azóta sem történt elmozdulás az ügyben?

Nem. Vegyük a Nyugati pályaudvar koncertek kiadatlan felét. Mindenekelőtt be kellene vonulnunk egy stúdióba, átnyálazni az anyagot, soksávos felvételekről van szó. Ez a rész használható, az a rész nem, a soundon javítunk, a képfelvételen javítunk – rengeteg idő és munka.

Drukkolok a zenekarnak, hogy egyszer sikerüljön tető alá hozni!

Telnek az évek, de bármi megtörténhet.

Végezetül jöjjünk még vissza kicsit Óbudára! Vannak helyek, ahová szívesen benéz?

Hogyne! Például Ószeres Frici barátom régiségboltjába, ahol most vagyunk. (Ószeres Frici, a gróf és az igazi Zsola műintézete. Óbudai Anziksz, 2016 nyár – a szerk.) Rendszeresen itt adok interjúkat, itt találkozom a fotósokkal. Itt olyan tárgyakkal vagyok körülvéve, amelyek kicsit vissza­idézik a régi Óbuda, a régi polgári lét illatát, hangulatát, ezért nagyon szeretek itt lenni.

Régi barátság fűzi Fricihez?

Sok évtizedes. Ja, és elmondanám, hogy idefelé jövet az autóban pedig pont olyan helyek jutottak eszembe, amik már nincsenek meg. Például emlékszik még valaki az Óbudai piacra, amikor ecet- és jéggyárocska is volt ott a Vörösvári út sarkán? Bizony ám! És emlékszik még valaki Huszár úrra, a nagyszerű kárpitosra? A Vörösvári út száznemtudom hányban, még a régi házikóban volt a műhelye. Rá azért is emlékszem jól, mert édesapám hatvan évig volt epedarugó készítő, így ismertem az összes nagynevű kárpitost a régi Óbudán.

Szokott fellépni Óbudán?

Az Óbudai Társaskörben volt szerencsém együtt játszani az Óbudai Danubia Zenekarral. Egyébként néha beugrom az épületbe, csak úgy. Hogy kicsit visszaemlékezzem arra a nyolc évre, amikor a kölyök James ide járt gitározni tanulni. Csak átgyalogolok a Fricitől, kétszáz méterre van.

Már gyermekkorában érezte, hogy a művészi pálya felé viszi majd az útja, vagy ez csak később vált világossá?

Négy-öt éves koromban már „illusztráltam” a mesekönyveket, az általános iskolában végig rajzoltam minden órán. Ekkoriban a XII. kerületben laktunk a szüleimmel. A gimnáziumban rögtön fakultatív művészettörténetet tanultam, kerestem a kapcsolatot a művészkörökkel. Lélekben már odatartoztam, nem a gimis osztálytársaimhoz. Bár – hozzáteszem – azért kitűnő tanuló voltam.

Szülei támogatták a művészi ambícióit?

Ők úgy gondolták, mindenképpen legyen egy szakma a kezemben, amiből meg tudok majd élni, ha később mégis ezt az utat választom. Ezért hát érettségi után szakmát kellett tanulnom, de nem vettek fel se fodrásznak, se kozmetikusnak.

Az Aquincum Porcelángyár viszont éppen porcelánfestő tanulókat keresett, és mivel szerintem ez is művészi tevékenység, jelentkeztem ide. Így kezdődött a „művészi” pályafutásom.

A Práter utcában működött a gyár tanműhelye, egy év volt a tanulóidő. A gyárba innen nem jártunk ki. Az Aquincum Porcelángyár hirdetett ekkoriban egy országos versenyt „A Szakma Kiváló Tanulója” címmel, amelyen én is részt vettem. Második helyezést értem el egy saját tervezésű, kézzel festett vázámmal. Az első három helyezettnek felajánlották a jelentkezési lehetőséget az Iparművészeti Főiskolára. Porcelánfestő tanulóidőm lejárta után, 1962-ben éltem is ezzel a lehetőséggel, és jelentkeztem az Iparművészeti Főiskola porcelántervező szakára. Előfelvételt nyertem a főiskolára. Mivel ebben az évben nem indult ez a szak, így egy évig az aquincumi gyárban dolgoztam. Tanulmányi szerződést kötöttünk a főiskolai évek idejére: a gyár ösztöndíjjal támogatott, én pedig vállaltam, hogy diploma után legalább öt évig dolgozom majd ott.

Milyen munkakörben tevékenykedett a gyárban?

Minden műhelyt végigjártam a nyersgyártástól a festésig. Nagyon lelkes voltam, érdekelt a szakma, csak a hajnali felkelést viseltem nehezen. A porcelánfestők vezetője a Herendről érkezett Terike volt, aki csodálatosan tudott festeni. Később jó kapcsolatom volt a gyár állandó tervezőjével, Ősz-Szabó Antóniával is. Az aquincumi gyár lágy porcelánnal dolgozott, ami már nem volt alkalmas a nagy „előd”, Hüttl Tivadar által készített és nagy szakértelmet kívánó, reprezentatív étkészletek gyártására. Az 1951-ben államosított gyárban elsősorban kisebb porcelánfigurák, nippek készültek, amelyeknél betanított munkában egy-egy munkafázist végeztek a dolgozók, normában. Hamar kiderült számomra, hogy ez nem az én világom.

Én már ekkor „nagyobb léptékben” gondolkodtam, érdeklődésem az épületkerámia és a porcelán felé fordult. Az öt év főiskolai időszak után visszatértem dolgozni az aquincumi gyárba.

Én monumentális plasztikák készítésében gondolkodtam, de a normában készítendő „nippek” nagyon nem ebbe az irányba mutattak. Úgy éreztem, hogy a repülésre kész „szárnyaimat” nyesegetik. Művészi, ízlésbeli konfliktusaim voltak az akkori igazgatóval.

Hogyan oldódott meg végül ez a konfliktus?

Szerencsére jól! Egy év után sikerült közös megegyezéssel eljönnöm, nem kellett ledolgoznom az öt évet. 1968-tól 1970-ig az Épületkerámia Ipari Vállalatnál dolgoztam tervezőként. Ez a Jászberényi úton volt, mi pedig a Szent István körúton laktunk, így egy „kicsit” messze volt a munkahelyem, sok idő elment az utazással. A férjem, Apostol Pál fotóriporter változó időbeosztásban dolgozott.

Ettől függetlenül elég mozgalmas élet zajlott nálunk, nagyon sok barátunk volt, és rendszeresen összejöttünk egy jó kis beszélgetésre, borozgatásra, „világmegváltásra”.

Művészi álmai megvalósítására is sor kerülhetett?

Ekkor már volt egy saját műhelyem égetőkemencével az I. kerületi Csap utcában, ez máig megvan. A Képcsarnoknak, az Iparművészeti Vállalatnak készítettem mázas kerámia edényeket eladásra. Vidéki megrendeléseim is voltak, és kiállításokon is részt vettem. 1975-ben visszahívtak „Alma Materembe”, az Iparművészeti Főiskolára tanítani. Porcelán és üveg szakon oktattam kreatív dekortervezést, szitanyomást és színtant.

Ekkor már voltak önálló kiállításai is?

Igen, 1980–1981-ben. Pályázatokon is indultam, ahol épületekre kellett tervezni díszítőelemeket. Nagy szorgalommal és lelkesedéssel készültem ezekre. Közben alakult a főiskolán egy Alapozó Képző Intézet, ennek megszervezésében is részt vettem, majd később itt tanítottam.

Milyen alkotásai készültek ezekben az években?

Első nagyobb lélegzetű munkám egy mozaikfal volt, amelyet az Épületkerámia Ipari Vállalat külső falára terveztem 1970-ben. Sajnos ezt azóta lebontották. 1981-ben az MTA Központi Hivatalának belső terében került elhelyezésre egy 75 négyzetméteres, növényi lenyomatokból készített kerámia díszfalam, 1982-ben pedig a SOTE Kollégiumába terveztem plasztikus elemekből álló falburkolatot és díszkutat.

Igaz, hogy porcelántervező diplomám van, de közben mindenféle más anyaggal is dolgoztam és dolgozom mind a mai napig.

Ilyenek például a különleges hangulatú tus- és színesceruza rajzok.

Körülbelül 2005-től kezdtem el ezeket készíteni, önálló kiállításon is szerepeltek. Az akkori lelkiállapotomat, élethelyzetemet nagyon jól tükrözik a rajzok. 2013-ban volt egy nagy kiállításom a régi Budapest Galériában (a Klotild-palotában, az ­Erzsébet-hídnál) Kapuk, házak, emberek címmel. Itt kerámiáim és rajzaim is szerepeltek.

Mennyire vesz részt egy kiállítás előkészületeiben, kivitelezésében?

Sok-sok beszélgetés, a szervezőkkel való együtt gondolkodás előzi meg a kiállítást, de magát a rendezést rábízom a jól felkészült rendezőkre.

Úgy tudom, hogy műveit sok külföldi kiállításon is bemutatta a nagyközönségnek.

Igen, 1989-től kezdőden voltak kiállításaim Európában: Olaszországban, Finnországban, Németországban, a tengeren túl pedig Kanadában és az Egyesült Államokban, New Yorkban. Porcelán műveket állítottam ki: reliefeket, aktokat, kisplasztikákat, és elmondhatom, hogy nagy sikerük volt.

Ezek a műalkotások is nyilván a műhelyében készültek, de hol történt a kiégetésük?

A műhelyemben csak egy kisebb kemence van, amiben maximum 1200 fokig tudok égetni. A porcelánok kiégetéséhez viszont 1350 fokra van szükség, ezt az Aquincum Porcelángyárban tudtam megtenni. Egyébként is visszajártam oda alapanyagért, és itt készítettem el sok porcelán figurámat is; ott maradtam műszakzárás után a gyárban. Az itt kiégetett porcelánokat vittük ki a külföldi kiállításokra. Ez így volt egészen a felszámolásig.

Borzasztó élmény volt 1991-ben, amikor az aquincumi gyárban elkezdték lebontani a kemencét, és kezdték összetörni a gipsz öntőformákat!

Megpróbáltam egy párat megmenteni, megkérdeztem, hogy elvihetném-e? Azt mondták, ha meg tudom oldani a szállítást, akkor igen. Úgyhogy szereztem egy kis teherautót, így sikerült pár darab öntőformát elhoznom. Ezek közül ajándékoztam egyet az Óbudai Múzeum Hüttl-Aquincum porcelánkiállítására: a „Vízbelépő nő” aktjának öntőformáját. Sajnálom, hogy nem tudtam sokkal többet megmenteni, hiszen ezeknek nagyon fontos ipartörténeti jelentőségük lenne. Az óbudai gyár felszámolása után a Kőbányai Porcelángyártól vásároltam az alapanyag masszát, és ott is égettem ki a munkáimat. Az én műhelyem elektromos kemencéje nem alkalmas arra, hogy ragyogó fehérre égesse ki a porcelánokat. Ehhez sokkal nagyobb teljesítményű és magasabb hőfokú, ún. redukciós kemence szükséges. Egy idő után a Kőbányai Porcelángyárat elkezdték „feldarabolni”, de én az utolsó pillanatig oda vittem kiégetni a porcelánjaimat.

Hogyan alakult tovább a pályája?

1998-tól meghívtak Herendre „külsős” tervezőnek. Lányfigurákat terveztem, kb. 28-at, ebből 6 darabot „örök áron” megvett a herendi gyár, és árusította elég nagy sikerrel. Az 1990-es évek elején kezdtem el ezeket a porcelánfigurákat készíteni.

Felelevenítettem a meisseni technikát: kiégetés előtt valódi szövetanyagot tettem a nyers porcelán kisplasztikákra, égetés után nagyon szép és különleges hatásúak lettek a figurák.

Ezekre a munkáimra figyeltek fel Herenden, és ezért kértek fel, hogy tervezzek hasonlókat nekik is. Közben továbbképzést tartottam az ottani szakmunkásoknak a különleges porcelánok elkészítéséhez. Ez a technika nagyon nehéz és bonyolult, csak egy-két embert tudtam erre betanítani: ezért miután eljöttem Herendről, már nem is folytatták a gyártásukat. Időközben – 2004 környékén – az Iparművészeti Főiskola (ekkor már Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetem) Alapozóképző Intézete megszűnt, s így az én ottani munkaköröm is.

Ezek után, gondolom, ki kellett találni a következő lépéseket az alkotómunka folytatásához.

Dolgoztam tovább a Csap utcai műhelyemben, és 2002-től elkezdtem tusrajzokat is készíteni. A porcelán finom, érzékeny világát jelenítettem meg ezeken a rajzokon. Három évig csak rajzoltam, születtek 10 méter hosszú tekercsek is. Akkori gondolataimat, érzéseimet, álmaimat, a belső feszültségemet „rajzoltam ki” magamból, sokszor napi 8–10 órán keresztül. Ezek abszolút intim, személyes vallomások, rajzban kifejezett imák, versek. Az önkifejezés legmélyebb szférái számomra: mintha naplót írnék. A rajzok narratívak, sztorijuk van, egy történetet mesélnek el folytatásokban. Sokszor tekercsekben dolgozom: kiírom magamból az élményeimet, érzéseimet, a fájdalmat és az örömöt.

Az érzések kifejezésére egyszerűbb, gyorsabb a rajz, mint a kerámia, amelynél nagy türelemmel kell kivárni, hogy kijöjjön a kemencéből a sokkal korábban elkészített alkotás.

Ekkoriban nem voltak kiállításaim, a porcelánnal már nem foglalkoztam. Viszont 2005-ben alkotói ösztöndíjat kaptam a Kecskeméti Kerámia Stúdióba. Új útra, új művészi terepre léptem. Elkezdtem a nagyméretű kül- és beltéri kerámia plasztikáimat, az úgynevezett „épített kerámiákat” készíteni. Ezek belül üregesek, a külső falukat rakom fel, ez adja meg a formát. 70 centiméterenként feldaraboltam, és kiégetés után összeragasztottam őket. Ettől kezdve nem volt megállás: egyre nagyobb méretű alkotások készültek, kétméteresek is! Csak a kemence mérete szabott határt. A kész műveket mindig az adott helyszínen raktuk össze, belül elhelyezett tartórudak segítségével.

Látható esetleg Óbudán is ilyen alkotás?

Igen, 2014-ben a Flórián téri OTP ügyfélterében állították fel kerámia térplasztikámat, amely a mai napig ott látható. Két méter magas, és a Lélekkapu címet adtam neki.

Közben volt egy „vidéki kitérő” is az életében, ha jól tudom.

2007-től 2018-ig Tiszafüreden tanítottam kerámia­ ismeretet, fotózást, rajzot egy református iskolában, művészeti fakultáció keretében. Először csak heti egy napot oktattam, később már három napot egyfolytában. Kaptam egy szobát is.

A tíz év alatt komoly barátságok szövődtek itt, jól éreztem magam. A hét többi napján a műhelyemben dolgoztam Pesten. 2018 nyarán hagytam abba ezt a munkát.

Akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a tanítással keresett jövedelméből finanszírozta a művészi tevékenységét?

Valahogy így, igen. De gyakran kaptam alkotói ösztöndíjakat is.

A kísérletező művészi kedv azonban továbbra is működött – működik – önben, hiszen újabb technikával újabb alkotások születtek.

2016-ban elkezdtem térrendezéssel is foglalkozni. Zászlók elnevezésű festett műveket készítettem, amelyeket én csak „installációknak” nevezek. Ezeknél az alkotásoknál jól tudom hasznosítani a porcelánfestői tapasztalataimat, az ecsetkezelési technikámat. Művészettörténeti folyamatokat ábrázolok a Zászlók felületén. Használok népművészeti motívumokat, de japán, amerikai, spanyol grafikusok munkái is inspirálnak, Klee, Chagall, Joan Miró, Kandinszkij – hogy csak egy párat említsek a „csapatom” tagjai közül.

Tulajdonképpen milyen gondolatot közvetítenek a Zászlók?

A Zászlóknak az a feladatuk, hogy irányt mutassanak, hogy „csapatot” hozzanak létre, inspiráljanak. Ezek alá a „Zászlók” alá én is beállok, lélekben ehhez a „csapathoz” tartozom. Egyébként alapvetően a térrendezés a célom ezekkel a 30 darabos etalonokkal, amelyeket mindig más koncepció szerint rakunk ki az adott helyszínen. Ez az installáció maga a „Mű”. Már korábban említettem, hogy 2013-ban volt egy nagy kiállításom a Klotild-palotában, ahol az épített kerámiáimat és a rajzaimat állítottam ki, a „Zászlókat” akkor még nem.

“Szávoszt Katalin valamennyi kerámiaszobra, a házak, kapuk és a zászlók is helyi értéket jelölnek, helyzetbe hoznak, teret teremtenek, kijelölik azt a helyet, amit emberi létünk számunkra is determinál. A helyet Ég és Föld között.” (Dr. Szeifert Judit művészettörténész)

Hol volt az első Zászló-kiállítás?

A Vigadóban 2017-ben. Itt épített kerámiákat is bemutattam.

Említene még nekünk jelentősebb kiállításokat az elmúlt évekből?

2014-ben a Gaál Imre Galériában, Pesterzsébeten Az én városom címmel (kerámiák és grafikák); 2015-ben a Muzeion Numero 1-ben, a keramikusok galériájában Kapuk címmel (szintén kerámiák és grafikák). 2019 májusában nyílt meg kiállításom Óbudán, az Esernyős Galériában, „Lobogás” címmel, tusrajzaimból és a kerámia Zászlókból. Ennél a kiállításomnál nagy segítséget kaptam a galéria vezetőjétől, Petrovics Ákostól. Két évvel ezelőtt vetődött fel a kiállítás gondolata, és azóta dolgoztunk, gondolkodtunk, ötleteltünk rajta. Egyébként, ahogyan már említettem, az elrendezést, a kivitelezést mindig a szervezőkre bízom.

Eddig még nem esett szó arról, hogy a több évtizedes művészi alkotómunka eredménye milyen díjazásokban részesült.

2010-ben Ferenczy Noémi-díjat, 2015-ben Gádor-­díjat kaptam – az utóbbit mindig a szakma ítéli oda. Talán ez a két legjelentősebb díjam. 1985-ben a művészetoktatásban végzett munkámért miniszteri dicséretben részesültem, és pályázatokért, kiállításokért is többször kaptam díjakat itthon és külföldön egyaránt.

Milyen további tervei vannak?

Szeretném folytatni az épített kerámiák és a rajzok készítését is. Legközelebb ez év november 13-án nyílik kiállításom kerámiákból a FUGA Budapesti Építészeti Központban. Alapvetően keramikusnak tartom magam, a rajzok „csak” „művészeti melléktermékek”. A legnagyobb „szerelem” a festett épületkerámia, a színes plasztika, a szín és a forma egysége. Úgy érzem, hogy átléptem a műfaji határokon, a hagyományos kerámiakészítés keretein. Megtapasztaltam, hogy milyen sokrétű az agyag, mennyi minden készíthető belőle, a legkisebb tárgyak­tól a legnagyobbakig.

(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa.)
A képeket a művész hozzájárulásával közöljük.

Óbuda-Békásmegyer szerencsére bővelkedik természeti értékekben, a fővárosban az egyik legnagyobb zöld felülettel rendelkezik, több természetvédelmi terület is található a kerületben, itt van a Mocsáros, a Róka-hegy, az örök viták kereszt­tüzében álló Római-part, a Hajógyári-sziget, az Aranyhegyi-patak, hol szelíden, hol zúgva erre folyik a Duna, de igazi tó csak egy van, a Gőtés.

Ez a szabadidő aktív eltöltésére kiválóan alkalmas tó és park Békásmegyer és Ófalu határában, a Honvéd, Mező, Hegyláb utcák, valamint az ELMŰ trafóállomás által határolt területen található. A négylábúak ki vannak tiltva a füves, nádas területről, és mindenki biztonságát egy térfigyelő kamera is segíti. A területet nyugatról nagyfeszültségű légvezeték szeli át, és egy hatalmas acéloszlop is terebélyesedik a negyedik kis tó mellett. A helybéli látogatók az andalgás mellett etetik a récéket (nem kellene!), és „pecáznak” is, bár én halat nem láttam a vízben, méretes ponty tehát nem akadhat horogra.

A hányatott sorsú terület a múlt század harmincas éveiben csupán egy Csillaghegyig elnyúló vizenyős rét volt, amelyet a Békás- (Róka-) forrás, valamint az ófalui domboldalakról ide gravitáló felszíni csapadékvíz táplált. A felesleges vizet a máig megtalálható Békás-patak vezette el. A megpróbáltatások a Békásmegyeri lakótelep építésekor kezdődtek, a régi házak bontásával, a tereprendezéssel, a felvonulási létesítmények építésével, a betonelem-előregyártó üzemmel, az egész lakótelepet árammal ellátó ELMŰ transzformátorállomás építésével, és a nagy panelházak felhúzásával. A területet az alapgödrökből kitermelt földdel, építési törmelékkel feltöltötték, míg végül a Gőtés-tó a korábbi zsombékos rét töredékére zsugorodott.

A lakótelep elkészült, be is népesült, de a Gőtés- tó kálváriája nem ért véget, a területet nem rendezték, sorsára hagyták, az odahordott építési törmelékkupacok rendre „szaporodtak”, és gyakorlatilag egy illegális hulladéklerakóvá degradálódott az egykor szebb napokat látott rét. Szerencsére néhány civil szervezet, aktív helyi lakos, tanár, biológus szakember és egyetemi hallgató nem hagyta veszni a tavacskát. Kezdeményezésükre a Gőtés-tó védelme 1992-ben bekerült Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Természetvédelmi Koncepciójába. Az önkormányzat rehabilitációs tervet készíttetett, kutató fúrásokat finanszírozott, és a kotrási munkákra jelentős összeget szánva a kiviteli munkákat megrendelte.

A Gőtés-tó rehabilitációja 1996 őszén kezdődött. Első ütemben a Békás-forrás felőli, nyugati terület végleges formáját és rézsűjét alakították ki, a vízpótlás biztosítására a forrást megkotorták, a tóból kiemelt földet és iszapot elszállították. A következő tavaszon elvégezték a tó partjának megkötését és a környezet tereprendezését, valamint a növények telepítését. 1997 végére a további tórészek kialakítása is elkészült, így létrejött a négy, egymással összefüggő vízfelület, amelyeket kisebb csatornák, átereszek, csövek kötnek össze. A területet rusztikus, kéregtelenített, felületkezelt ágfából készült kerítéssel bekerítették, ezeken kapukat is nyitottak, majd hasonló anyagból padok, kishíd, egy esőbeálló és szemétgyűjtők is készültek.

A címben szereplő „vadregényes” jelző egyáltalán nem újságírói túlzás, ha megvizsgáljuk a picurka, mintegy 0,5 km²-es terület faunáját és flóráját.

Számomra is meglepetés volt látni és persze fényképezni a tőkésrécék mellett a vízityúkot, és az örvös galamb párt is. Az énekes madarak lelkesen „áriáznak”, a szarkák cserregése és sokasága már megszokott egész Békáson. A hangkavalkádba időnként a békák is besegítenek. Nekem nem volt szerencsém a sűrű nádasban sem pézsmapockot, sem mocsári teknőst látni. A repülő rovarok közül több szitakötő hintázik a nádszálakon.

Sok fát, valamint fás és lágyszárú bokrot lehet találni, ezek egy része 30–40 éves lehet, de vannak a Mező utcai oldalon nemrégen ültetett méretes facsemeték is. Láthatunk fűzeket (fehér, szomorú, csöröge), nyárfákat (szürke, fekete, jegenye), juharokat (korai, hegyi), kőrist, de van itt fehér akác, és nagy meglepetésre júliusban virágzó rózsaszín akác változat is, elég nagy területen. Több termő, szelíd diófa is nő itt, lehet, hogy mókusok „ültették” őket. A fák nagyobb része jó állapotban van, de találni kiszáradt törzseket is. Mind a négy tavacska tele van náddal, az úszkáló vízi madarak legnagyobb örömére, nyílt vízfelület alig akad. Több kúszó (vadszőlő, repkény, iszalag) és éppen virágzó növényt látni, ezek egy része a nádszálakra tekeredve pompázik.

Érdemes tehát a Gőtés-tavat, valamint változatos és számtalan meglepetést tartogató környezetét pihenésre, piknikezésre, csendes szemlélődésre, biológiai ismereteink bővítésére magányosan vagy családostól, bringával vagy gyalogosan felkeresni. A természet az év bármely időszakában sok érdekességet tartogat számunkra, otthon ne hagyjuk a fotómasinát! Egy békási blogger némi költői túlzással „Tündérkertnek” nevezte ezt a színes oázist.

(a szerző erdész, fotográfus)

Óbuda-Békásmegyer különleges helyzetben van a madártanyákat illetően, hiszen a főváros egyik méretes, ha nem a legnagyobb zöldterületével rendelkezik. Körülölelnek minket a Pilisi- és Budai-hegyek, itt folyik legnagyobb folyónk, a Duna, és van egy (nemcsak a Fesztivál idején) közkedvelt zöldterület, az Óbudai-sziget.

Az ornitológusok Magyarországon több, mint 400 madárfajt figyeltek meg. Van ezek között csak hébe-hóba véletlenül erre tévedő, óriási mázlival megtalált, szép számmal átvonuló vagy nálunk költő, na és persze itt telelő is.

Szerencsére a madarak döntő többsége védett nálunk, némelyik fészkelő helyét az ornitológus szakemberek, természetvédők féltve óvják, hétpecsétes titokként kezelik. Joggal!

Egyszerűbbnek tűnik, ha néhány nem védett madárfajt említek, ilyenek a dolmányos varjú, a mátyásmadár (szajkó) vagy a „tolvaj” szarka. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy egyikük sem az énekesmadarak csoportjába tartozik.

Több veszélyeztetett madárfaj védelméért az illetékes Nemzeti Parkok, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) és különböző alapítványok több program keretében eredményesen dolgoznak, így például a parlagi sas, a túzok, a szalakóta, a gyöngybagoly projektekben.

A téli természetjárás és -fotózás jelentős kihívást jelent mindenkinek. Ennek java része az időjárás számlájára írható. Hideg van (én például úgy tudok fázni, vacogni, mint egy simaszőrű magyar vizsla), nagy a huzat, tombolnak az észak-nyugati szelek. A leskunyhókban a benti hőmérséklet megegyezik a külsővel, ezek a mínuszok lassan belénk másznak, egészen a bőrünkig, de a kihelyezett csali körüli mozgalmas ragadozó csaták igazi fotóscsemegék a számunkra.

Természetesen az itt telelő madarakat az időjárás egyáltalán nem zavarja, az etetőkön zajlik az élet. Várjuk, hogy essen végre a hó, legyen végre „fehér karácsony”.

A havas, zúzmarás táj új arcát mutatja nekünk, csak győzzünk fényképezni. Nem szeretjük a havas esőt, pláne a jégesőt, ilyenkor az erdő, a rét komoly veszélyeket tartogat számunkra.

Kerületünkből az összes izgalmas helyet nem tudom bemutatni, de nézzük a két legfontosabbat!

Róka-hegyi bánya

Ez Óbuda-Békásmegyer egyik Természetvédelmi területe. A bánya a Csillaghegyi HÉV-megállótól Üröm irányába, némi hegymeneti gyaloglással vagy gépkocsival több oldalról is megközelíthető. Nem szeretnék belemélyedni a mérnökgeológia rejtelmeibe, de meg kell említeni, hogy itt több időszakból származó mészkő (hát persze, hiszen ennek a kitermeléséért nyitották meg a bányát!), márga és agyag is található. Korábban feljegyezték, hogy gyurgyalag is fészkelt a területen. Feltételezhetően volt valahol egy vastagabb lösz- vagy homokréteg a felszínen, amit ezek a madarak fészkelésre használtak (mivel a kemény kőzetekbe bajosan tudnának lyukat fúrni), hogy ott neveljék fel fiókáikat. Mára gyurgyalagot – mindenki legnagyobb sajnálatára – itt már nem lehet látni, ilyen és ehhez hasonló akciófotó itt nem készülhet.

A terület sétautakkal jól feltárt, sőt az Ürömiek Baráti Társasága jóvoltából van tanösvény is. A legfelső szintre való feljutás már nem tartozik a könnyű poroszkálás kategóriájába, a fenti körpanoráma látványa azonban kárpótol minket a hegymászás fáradalmaiért. A biztonságot lépcsők és korlátok adják, ennek ellenére néhol veszélyek leselkednek a látogatóra.

Ahogy az alsó részről elindulunk, mátyásmadár cserregését hallhatjuk, feketerigók ijednek fel az avarból, a cserjésben széncinkék, kékcinkék repdesnek, ugrándoznak, de itt fészkelnek az őszapók is. Érdemes kicsit leülni a bozótos szélén egy időre, és távcsővel figyelni az énekes- és „kevésbé énekes” madarak életét.

A sziklát fedő vékony termőréteg miatt szálerdőre itt nem számíthatunk, kőris, juhar, galagonya, kökény és fagyal bokrokkal viszont találkozhatunk.

Ennek megfelelően télen kevés bogyót, magot találhatnak a madarak, ezért az urbanizáció jegyében a zord időben Ürömre, Csillaghegyre, Békásmegyerre járnak kosztolni.

Óbudai-sziget

A szigetet két helyről is megközelíthetjük: a déli kis betonhídon, valamint középen, a szájhagyományban csak K-nak becézett acélhídon át. A kis hídról való bejutást napközben egy sorompó, valamint a zord biztonsági őrök akadályozzák, így ezen a részen (magánterületre való hivatkozással) fotózási céllal ne is kísérletezzünk besétálni. Pedig erre van a római korból itt maradt Hadrianusz palota romterülete, valamint több, a hajógyártásból még fellelhető objektum és a jelenleg is üzemelő kishajó tároló és kikötő. Más a helyzet az évente megrendezendő Sziget Fesztiválról nemzetközi hírnevet kivívó volt vasúti, úgynevezett „K” hídnál. Itt szabadon beléphetünk akár gyalogosan, akár személyautóval.

Tehát, leszámítva a Fesztivál körüli legalább egy hónapot, a fennmaradó tizenegy hónapban barangolásaink során minden bizonnyal sok madárral találkozhatunk. Sőt a Duna közelsége miatt itt vízi madarakat is megfigyelhetünk.

Célszerű a gát tetején lévő (a kocogók és futók által is használt) sétaúton haladni észak felé.

A partoldal itt meglehetősen vadregényes, vízbe lógó, bedőlt, kiszáradt, letört ágú nyárakat és fűzeket láthatunk, a cinegék és a fakopáncsok nem kis örömére.

Talán csak a vízi sportokat gyakorlók nem díjazzák igazán ezeket az akadályokat.

A vízben récék úszkálnak, és buknak alá keresgélni. Az őszi, téli hónapokban, ha szerencsénk van, és kitartóan nézelődünk, nemcsak tőkés récéket, hanem barna fejű barátrécét, kontyos récét, kercerécét, kormoránt, talán kis vöcsköt is láthatunk.

Ugyancsak mozgalmas és változatos hely az északi csücsök. Ez kedvelt terep a kutyások számára is. Persze, ha 5–10 blökit számláló kutyafalka úszkál, csatangol, labdázik a vízben, akkor ne számítsunk semmilyen madárra, de ha visszatér a nyugalom, lassan előmerészkednek tollas barátaink is. Köztük a dankasirályok, de ritkán láthatunk errefelé jégmadarat és zöldküllőt is.

Ehhez a részhez szervesen tartozik a K-hídtól egészen az Északi vasúti hídig tartó Gázgyári Duna-part szakasz. Hiszen a madarak rendszeresen repülnek, úsznak a két oldal között – mikor, hol kedvezőbbek körülmények –, így majdnem minden madarat itt is megfigyelhetünk.

Gondolatok a madárfotózásról

Az alcímben írt mottót minden előadáson, beszélgetésen elmondom, illetve bővebben ki is fejtem, természetesen nem a fotózás élvezetétől való elrettentés céljából.

A madárfotózás a sportfotózás után a legdrágább fotózási terület, hiszen a felszerelés komolyan megterheli a pénztárcánkat, a családi költségvetést.

A sportfotósokat a rendezők nem engedik a pályára, ezért ott kuporognak, lökdösődnek, hasalnak az engedélyezett területeken, pedig szeretnének minél közelebbről, minél jobb képekkel elkápráztatni minket. Ezért elő kell venni a Canon vagy Nikon ágyúcsöveket, vagyis a nagy, nehéz teleobjektíveket és a különböző állványokat.

A madarak esetében kicsit más a helyzet. Eltekintve a lakásban repkedő „gyurrrika vagyok” papagájoktól, vagy a Szent Márk téren etetés közben a kezünkre szálldosó, urbanizált városi galamboktól, az összes többi „vad” madár fél tőlünk, messziről elkerül minket, idejekorán elrepül előlünk, vagy csak elvétve, esetleg éjszaka mutatkozik. Ezért, „ritkán” fordul elő, hogy séta, esetleg cserkelés közben olyan madarakkal találkozunk, akik már alig várják, hogy közös szelfit csinálhassunk az okostelefonunkkal, tabletünkkel, esetleg kompakt fotómasinákkal, és nagyfelbontású, nagyméretű, fotópályázatra beküldhető, kiállításon falra tehető képet készítsünk. Ez így felejtős, és a hiú ábrándok kategóriájába tartozik. Ráadásul, ha Juci néni biológia óráin rendre másra figyeltünk a madarak ismertetése helyett, ezt most be kell pótolnunk, könyveket kell bogarásznunk, fel kell mennünk a netre egy kis „guglizásra”. Az esetleg fotózásra kiszemelt madárfajról minél többet meg kell tudnunk: hol tanyázik, mit eszik, mit csinál, hogy néz ki, mikor érdemes akcióba lépni.

Igazán jól komponált, éles képet rendszerint csak akkor készíthetünk, ha a „tollas modell” 2–4 méterre van tőlünk, ilyen távolságban kucorgunk, vagy valahogyan ide csábítottuk őket. Friedmann Endre (Robert Capa) véleménye itt is érvényes: „ha nem jó a képed, akkor nem voltál elég közel a témához”. Ehhez több lehetőség áll rendelkezésünkre. Az egyik tradicionális megoldás, hogy a jó fotótémát ígérő madártanyán (persze Természetvédelmi területen hosszadalmas engedélyezés után) ideiglenes vagy állandó leskunyhót eszkábálunk össze, vagy terepszínű lessátrat állítunk fel, és az időjárás szeszélyeinek kitéve, kitartóan várunk a „nagy belépőre”, a madarak megjelenésére.

A második Máté Bence (fiatal, többszörösen díjazott, nemzetközileg is elismert profi természetfotós, nagy kísérletező, aki egyébként erdész technikus végzettségű) találmánya, a detektívüveges lessel kombinált etető-itató.

A madarak nem látnak be az üveg mögé, mi viszont pompásan látjuk az előttünk zajló színjátékot, és nem győzünk exponálni.

Ilyen lest megfelelő helyre némi barkácsolás után mi is építhetünk, vagy néhány ezer forint leperkálásával szerte az országban bérelhetünk. Nem fogjuk megbánni!

A harmadik lehetőség, ha az ablakpárkányra vagy az erkélyünkre csalogatjuk, édesgetjük a madarakat. Tollas barátaink egy része kifejezetten szeret vízben ücsörögni, fürödni, pancsolni, vizet csapkodni a hátára, különösen a tikkasztó nyári napokon. Fotóztam már egerészölyvet és karvalyt is fürdés közben. Ráadásul a magevőknek inniuk is kell, mert csak így jutnak folyadékhoz. Rögzítsünk kisebb műanyag tálat, virágláda- vagy cserépalátétet a párkányra vagy az erkélyre, töltsünk vizet bele, hamarosan jönnek a felderítők, és kezdődhet a rock and roll! Amikor ezt a cikket írom, a hátam mögötti erkélyitatót éppen egy széncinege használja, és harsányan hívja a többieket is egy kis fürdőzésre. Természetesen ez kisebb kellemetlenséggel is járhat, hiszen lefröcskölhetik az ablakot vagy a padlót, de az élmény megéri, hogy időnként takarítanunk kell.

Az itt telelő apró madarak havas, hideg időben egyre kevesebb maghoz, bogyóhoz, eleséghez jutnak, ezért az életben maradásuk érdekében etetnünk kell őket. Ez komoly felelősséggel is jár.

Ha elkezdjük novemberben a kosztoltatást, akkor tavaszig meg sem állhatunk, mert a madarak hamar odaszoknak, számítanak ránk, és az élelmezés elmaradása akár tragédiához is vezethet. Hálából az orrunk előtt élik téli életüket, veszekednek, hangosan harcolnak a magért (nem mintha nem lenne elég), feltörik, ropogtatják a szotyit, időnként szanaszét szórják, és ha, nincs befagyva a víz, rendszeresen kortyolgatnak. Ilyenkor valóban közelről fotózhatjuk őket, emlékképet csinálhatunk akár okostelefonnal, tablettel vagy kisebb kompakt fényképezőgéppel is – csak a függönyt fel ne lebbentsük, mert huss, elriadnak. Ne aggódjunk, az éhség nagy úr, visszajönnek. Gyerekeink, unokáink testközelből készülhetnek fel a biosz órákra. Az elmúlt években tíz különböző madárfaj járt az erkélyünkön.

A madárfotózás sava-borsa az akciók fotografálása. Amikor tollas barátaink nemcsak ücsörögnek egy ágon (portrét ülve nekünk), vagy éppen pihennek, szemlélődnek, figyelnek, prédára lesnek, hanem veszekednek, csőrcsatáznak, vitatkoznak, udvarolnak, esetleg nászolnak, magyarul mozgásban vannak, élik az izgalmas, ősi ösztönük által meghatározott mindennapi életüket. Sajnos az ilyen pillanatok megörökítéséhez már komolyabb fotómasina szükséges, gondoljunk csak az igen rövid záridőre (1/1000 másodperc) vagy a sorozat exponálásra (4–8 kép/másodperc), hogy a legjobb mozdulatot kapjuk el.

Szép fényeket, jó fotózást!

Arra számítottam, hogy természetvédelem fejlődésével azóta legalább 3–4 védett fát (fás szárú növényt) kellene találni a kerületben. Némi csalódással tapasztaltam, hogy mindössze egy darab hivatalosan is védelemben részesülő fa zöldell Óbudán. Először a neten kutakodtam, majd az Önkormányzat Városüzemeltetési főosztályától kaptam hivatalos eredményt. Erről a rendeletről van szó: Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Képviselőtestületének 35/1996. (IX.30.) rendelete a Kisbuda Gyöngye Étterem udvarán álló zöld juharfa helyi védetté nyilvánításáról. Tehát lassan 20 éve védett ez a fa!

Ha a San Marco utca sarkán állunk, és a Bécsi út felé tekintünk, a baloldalon már észrevehető a szűk udvarban álló dús lombkorona.

Aki először látja, kis csalódással szemléli a méretét: ez volna az a hatalmas fa? Hiszen alig magasabb, mint egy családi ház! A másik szembetűnő furcsaság, hogy nem lehet méretes ágakat látni, mintha az egész csupa vékony gallyból állna. Ideje tehát közelebb menni.

Egy kis történelem

A fotózás terén (az esetek többségében) óvatos és udvarias is vagyok, nem szeretek semmilyen felesleges vitába (esetleg atrocitásba) bonyolódni, tisztelem a magántulajdont, nem is beszélve arról, hogy féltem a felszerelésemet, és kerülöm a paparazzo típusú akciókat. Jobb a békesség! Miután bementem a Kenyeres utca 34. alatt található, ma már Európa Bisztró Kifőzde néven működő helyre, engedélyt kértem a fa fotózására. Mint kiderült, ezt csak az ingatlan tulajdonosa adhatja meg.

Rövid telefonálás után ezt szóban meg is kaptam, de ha már vonalban voltunk, beszélgettünk a körülményekről. Ekkor tudtam meg, hogy a fa védetté nyilvánításának egészen prózai oka volt mintegy 21 évvel ezelőtt. A szomszédos telken építkezésbe kezdtek, és zavarta az építtetőt a mélyen átnyúló méretes ág, ezért a telekhatár síkjában megcsonkolta a végét, sőt további fűrészelést is kilátásba helyezett. Ezt megakadályozandó indították el a védelmi procedúrát az Önkormányzatnál. Sikerrel! Arról sajnos a jelenlegi tulajdonos sem tudott, hogy ki és mikor ültethette ezt a fát, így az életkort nem sikerült precízen tisztázni.

Döbbenetes látvány a kerthelyiségben

Az viszont biztos, hogy ez a fa valóban hatalmas. Mi több, néhány érdekes tulajdonsága és megjelenése miatt igazán egyedi, lenyűgöző!

Az árnyékot a kerthelyiségben több nap- és persze esővédő ernyő, roletta, no és a juharfa biztosítja. A fotózás szempontjából előnyösebb lett volna, ha a napvédők nem takarják el a fát, de visszatekerésre sajnos nem volt hajlandóság a bérlő részéről, így fel kellett tenni a halszem objektívet. Nem volt rossz ötlet.

Igaz, hogy ez egy kicsit torzítja a valóságot, hiszen 180 fokban lát, de legalább minden belefért egy képbe. Az első meglepetést a fa habitusa, megjelenése okozta. Nem szokványos, nem arányos az ágak elhelyezkedése.

Mi, erdészek általában szimmetrikus, szabályos elrendezésű lombkoronához szoktunk, lásd akár a fenyőket, a tölgyeket vagy a bükköket. Ez a fa azonban felrúg minden eddigi biológiai szabályt és elképzelést!

Az első ágörv két egymással szemben nőtt, tőben 30–40 centiméter átmérőjű, majdnem vízszintes, illetve felfelé álló ágból áll. Ezek végeit megcsonkították – ez volt tehát a védelem elindításának alapja. A középső részben szintén két, majdnem egy tőből fakadó ág található. Az egyik (maximum 20 centis tőátmérőjű) szinte teljesen vízszintes, ez is levágott végű, több függőlegesen nőtt oldalággal. A másik kicsit vastagabb, 45 fokban felfelé álló. A felső ágörv háromujjú tenyér formájú, ezek 20–25 centiméter vastagok. Valamennyi oldalág, hajtás teljesen szabálytalanul nőtt, a vízszintestől a függőlegesig. Ezek egy része nyílegyenes, de vannak „keszekusza” furcsaságok is. A fa megjelenése tehát egy kicsit kaotikus, nem megszokott, de mint minden ilyen dolog, ettől érdekes és szép.

A látványt alapvetően a hatalmas, üdezöld lombsátor biztosítja. Mindenki szívesen pihenteti szemét ezen a friss tavaszi felületen. Persze ősszel sem lesz akármilyen élmény a sárga lombozat! Mindenütt, de valóban mindenütt friss hajtásokat, alvó rügyekből kipattant leveleket találni. Igazi ritkaság, hogy a gyökfő környékén, a törzsön és az ágakon mindenhol vannak hajtások. Ezért nem lehet az utcáról látni szinte egyetlen ágat sem, mert ezek a levelek takarásában vannak.

A törzs megjelenése sem a megszokott szabályos henger, elég sok kinövés, kidudorodás, burjánzás látható – remélhetőleg ezek nem rákos daganatok, golyvák.

A fa egészségesnek látszik, persze vannak kisebb száraz ágak, korhadt ággöcsök, a felső ágörv közepén mintha egy komolyabb lyuk tátongana. Amennyiben ez nem egy madárodú (mondjuk a feketerigók számára), célszerű lekezelni, mert statikailag ez lesz a fa gyenge pontja, egy nagyobb vihar komolyabb kárt tehetne benne. Véleményem szerint elengedhetetlen egy egészségügyi (fadoktori) vizsgálat.

Még egy érdekesség: a fa nem termőképes, nem találtam rajta sem virágot, sem érett vagy fejlődő magot.

Miféle fa a zöld juhar?

Igen ellentmondásos fafaj a zöld (kőrislevelű) juhar. Bizonyításul nézzünk néhány érdekes információt:

– Hazánkban nem őshonos, valahonnan Észak- Amerikából jött Európába, így hozzánk is. Hogy mikor és ki hozta be az első példányokat, senki sem tudja.

– Nem állományalkotó fa, tehát igazi szálerdőt nem is lehet látni csak zöld juharból, ennek megfelelően legfeljebb második koronaszintben vagy árokparton található. Kizárólag elegyes lombos erdőben fordulhat elő.

– Nem is terjedt el, jelenléte az összes hazai fafajhoz viszonyítva alig néhány tizedszázalékra tehető.

– Extrém környezeti és termőhelyi körülmények között is megtelepedhet, itt agresszíven terjed, ezért pionírnak, inváziós fajnak lehet titulálni. Leggyakrabban nyár- és fűzfajokkal társul. A sík vidéket és az elöntéseket kedveli, ennek ellenére a szárazságot is elviseli. Ártéri erdőtársulásokban, elsősorban a nedvesebb völgyekben, folyópartokon nő.

– Területidegensége, szívóssága és életképessége miatt özönfafajnak minősül. Ahol akaratunk ellenére elterjed, ott irtani szükséges, mert az őshonos fajokat kiszoríthatja.

– Pozitív tulajdonsága, hogy bírja a viszonylag száraz, mostoha, városi körülményeket, a szennyezett levegőt, ezért bizonyos helyeken fasornak, esetleg sövénynek alkalmas lehet. Az erdészekkel szemben a kertészek favorizálják ezt a növényfajt, mert könnyen nevelhető belőle dekoratív kis fa vagy cserje.

– Mivel komoly (6–8 méteres bükk rönkre gondolok) törzset nem növeszt, fája ipari felhasználásra nem alkalmas, tehát (ellentétben a többi juharral, lásd a korai, hegyi juhart vagy az ún. madárszemű jávort) sem furnérnak, sem bútorlécnek nem használható, kis fűtőértéke miatt kályhába, kandallóba nem való. Fája puha, faragásra azonban használható.

(A szerző erdésztechnikus, természetfotós)

Helyszín: Budapest III. kerület, Kenyeres utca 34.
GPS koordináták: 47o 32’ 13,43” É, 19o 02’ 03,88” K

Fafaj: „valódi” zöld juhar, tehát nem flamingó alfaj (annak ugyanis zöld és világossárga, majdnem fehér foltos a levele)

Életkora: 40–50 év lehet. A pontos megállapításhoz meg kellene fúrni, kivenni a mintát, és megszámolni az évgyűrűket. Nem tudom, hogy ezt egy védett fa esetében meg lehet-e tenni.

Mellmagassági átmérője: 96,4 centi, ami lényegesen meghaladja az átlagos méretet
Magassága: kb. 10 méter

Miért esett a választása Csillaghegyre?

Cegléden születtem, kertes családi házban cseperedtem, és a későbbiekben, amikor már Budapesten laktam, ez a gyerekkori környezet, az emlékei tovább éltek bennem. Nagyon kellemes volt Budán a Derék utcai élet, társasházban laktunk a nejemmel, de szerettem volna nagyobb lakást, a képeim és a könyveim már dagasztották a falakat.

Magam elé húztam a térképet: Nagykovácsi vagy Csillaghegy legyen? Aztán egy újsághirdetésben megtaláltam az új otthonunkat.

Eredetileg hétvégi ház volt, 1910-ben épült. Átalakítottuk, hozzáépítettünk. Az itteni jó levegő is szempont volt a kiválasztásnál, és már elfértek a képeim és a könyveim is. Akkor még.

Ha már szó esett a gyerekkoráról: mikor készítette az első felvételeit?

Cegléden jártam általános iskolába, gimnáziumba. Apám amatőr módon űzte a fotográfiát, kiskoromban már laboráltam a képeit. Gimnazista koromban beléptem a helyi fotószakkörbe. Pályázatokon is részt vettem, és a Fotóújság, aminek Bencze Pál rekord ideig, 1954-től 34 évig volt a főszerkesztője, közölte a díjnyertes zsengéimet. Apámnak jogi doktorátusa volt, anyám tanítónő volt, értelmiségiek, akik Horthy alatt végezték tanulmányaikat – akkoriban ennek a fele is elég lett volna, hogy ne vegyenek föl egyetemre. Jelesen érettségiztem, novellapályázatokat nyertem, de mindez nem volt elegendő.

Hogyan folytatta?

1957 tavaszán behívtak katonának. Mindenki csodálkozására a határőrséghez, ami ugye egy belügyi alakulat volt.

Mitől lett hirtelen az osztályidegen szülők gyermeke a fiatal Kádár-rendszer megbízható embere?

Gimnáziumi nyári szünetben egy rádiós táborban vettem részt, ahol voltaképpen már a katonaéletre próbáltak előkészíteni minket. Nagyon jól megtanultam morzézni, ezt a seregnél tudták, és amikor a fotós múltamra is fény derült, a Határőr újság szerkesztőségébe vezényeltek.

Gondolom, a bajtársai irigyelték, és nemcsak azért, mert a fényképezőgép lényegesen könnyebb, mint a puska.

Minden reggel kijöhettem Adyligetről, a híradós laktanyából, és mentem a Határőr szerkesztőségébe, ami a Nyugati tér sarkán volt. Akkoriban 2 év 3 hónap volt a katonaidő, ami nekem nagyon jó tanulóidőnek bizonyult.

Mint fotóriporter, bejártam az országot, és olyan helyekre jutottam el, ahova még úgynevezett határsáv belépőkkel sem mehettek be.

Hamar rájöttek, hogy én amolyan díszkatona vagyok, aki ugyan fotózni tud, de nem igazán alkalmas másra.

Ezt hogy érti?

Azt akarták, hogy propaganda jellegű anyagokat is írjak az újságba, ami nekem nem ment. Később elkezdtem novellákat írni, és ebből úgy gondolták, hogy cikkezhetek a kultúrelőadásokról, amiket szép számban tartottak a határszélen. És sporteseményekről, belügyi bajnokságokról is tudósítottam.

Olvastam, hogy tíz évig maradt a Határőrnél.

Abban az időben volt egy faramuci helyzet, hogy Budapesten annak lehetett lakása, aki már öt éve itt lakott. Ez egy agyrém, mert hát mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Az albérlet beszámított?

Igen. Én be voltam jelentve, albérletben laktam huzamosabb ideig az Üllői úton, tehát a lakásra jogosultság érdekében szerencsés volt a Határőrnél maradnom. Az Üllői úton azért is szerettem lakni, mert focimeccsekre jártam hétvégéken a Fradi régi, még első stadionjába. A küzdőtérre is érvényes pályabelépővel rendelkeztem, ami azt jelentette, hogy a kapu mellett ültem a fotós felszerelésemmel, és amíg a túlsó térfélen folyt a játék, Albert Flórival beszélgettem. Amúgy vele később sokszor összefutottam a csillaghegyi HÉV-megállóban, a közelében lakott, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

A Fradi pályára járt fotózni, de a csapat nem a belügyi bajnokságban játszott…

Mint nőtlen, szerettem vasárnap meccsre járni, és a Határőr részére kértem belépőt. Néha azért adtam le képet. A válogatott mérkőzéseken meg a kapus Grosics Gyulával beszélgettem. Született egy felvételem, ami az egyik albumomban is szerepel, 1961-ben a magyar-osztrák mérkőzésen készült a Gyusziról, akit Hanappi – nem szándékosan – ágyékon rúgott, és szegénykém ott fetrengett üvöltve.

Egy fotós a kötelező munkái mellett megkeresi az őt érdeklő témákat, mint ön is a focit, és ha úgy tetszik, saját magának örökíti meg. Gondolom, számos képe született úgy, hogy csak ment, mendegélt, és a téma egyszer csak szembejött.

Egy ilyen öregembernél már mindenre van példa. 1965-ben Szombathelyen egy TSZ-riport készítése közben a Felhő és vonat című képem így készült, hogy úgy mondjam, véletlenül hullott az ölembe. És kerestem is a témákat. Még Cegléden tanultam meg a jazz szeretetét a szomszéd barátomtól, aki dobolt, és eljártam a nálunk fellépő világsztárokat – Louis Armstrongot, Ella Fitzgerardot, Oscar Petersont – fotózni.

Előfordult az is, hogy gép nélkül jártam valahol, és utána visszatértem a kiszemelt tájat, épületet vagy eseményt megörökíteni.

Aztán – kicsit előre szaladok most az időben – a Csontváryt forgattuk Sopronbánfalván, egy valamikor szerzetesrendi, hatalmas házban, amit magas kőfalak vettek körül. Állt még ott egy kis kápolna, ami el volt zárva a nyilvánosság elől, és egyszer jött a Huszárik, hogy menjek vele, mutat valamit. Mentünk fel a kápolnában egy sötét lépcsőn, és egyszer csak ott volt előttünk egy freskó. Egy bibliai jelenet, és a kép sarkába egy ördög volt rajzolva, ami Sztálin portréja volt. A freskó így maradt meg, és az eldugott helyről csak néhány beavatott tudott. Huszárik kérésére fotózni kezdtem, megjegyezve, ha ezt a képet meglátják nálunk, felkoncolnak. Csak csináld meg, mondta. Elkészítettem, aztán odaadtam neki a negatívot is, hogy őrizze ő.

Hogyan került a MAFILM-hez a belügyes laptól?

Lőrincz József barátom, akivel együtt kosaraztunk a gimnáziumban, kitűnő operatőr lett. Sokszor találkoztunk, és folyamatosan kapacitált, hogy menjek el a filmgyárba standfotósnak. Törtem a fejem, hogy alkalmas leszek-e arra, mert az egy nagyon speciális feladat. Ő biztatott, hogy könnyűszerrel bele fogok jönni. Néha elmentem filmforgatásokra, például 1966-ban az Aranysárkány című Ranódy-film felvételeire, és ott csináltam Bara Margitról portrét a pasaréti stúdióban. Elkövetkezett 1968 nyara, amikor bevonultunk Csehszlovákiába, én pedig megírtam a Határőrnek a leszerelési kérelmemet.

Nem kezdtek el gyanakodni, hogy akkor ön mégsem egy megbízható ember?

De igen. Azzal indokoltam, hogy az újságban használatos fekete-fehér képek készítése helyett szeretnék színesben dolgozni. És ez igaz is volt. Végül is csak a következő év nyarán engedtek el. Addig rendesen dolgoztam tovább, közben még megnyertem egy fegyveres testületi fotópályázatot. 1969-ben léptem be a filmgyárba.

A fotóriporteri munkája után nem érezte furcsán magát? Hogy a kreativitási lehetőségei beszűkültek azzal, hogy az operatőr és a rendező beállította jelenetekkel kellett dolgoznia?

Ez nagyon érdekes dolog volt. A standfotósnak az jelentette az önállóságot, hogy mondjuk egy másfél perces jelenetből melyik pillanatot kéri. Az ősidőkben nem lehetett a jelentbe belefotózni, mert a kattanás behallatszott.

Az operatőrök egy része megkövetelte, hogy a standfotós felvétel közben szinte tapassza hozzá a gépét a kamera objektívvédőjéhez, úgy kövesse az eseményeket, lássa, mi lesz majd a vásznon.

A jelenet sikeres felvételének elkészülte után jöhetett a standfotós, a kérésére beállított pillanatról megcsinálhatta a képet.

Kőbe vésték, hogy nem lehet eltérni az operatőr látószögétől…

Igen, de néhány operatőr tudta, hogy a fotó szempontjából nem az a fontos, ami folyamatában zajlott le a jelenetben. A fotós be tudja sűríteni egy képbe, ami a jelenetben történt. Azért alakult a dolog másképpen is. Az első munkámban, a Bűbájosokban Lőrincz József operatőr mellett tulajdonképpen azt csináltam, amit jónak láttam. Utána a Krebsz, az Isten című tévéfilmben is eltértem a kötelezőtől. A főszerepet Kállai Ferenc játszotta egy még soha nem látott tonzúrával, tehát fölül körbe volt nyírva a feje, én pedig otthagyva a helyemet, hátulról fényképeztem a színészt, amit ugye nem lehetett kiadni standfotónak. A kötelezők mellett csináltam más szabadon választottat is: oldalról, ahogy a fürdőruhás lányok szaladnak Kállai mellett, akinek az arcélén látszik, hogy az ő. Leadtam az úgynevezett gyári albumot, amibe körülbelül 200 képet kellett tenni, fekete-fehéret és színest vegyesen, és a kötelezők mellett benne voltak a szabadon választottjaim is. Eléggé féltem, mert tudtam, hogy milyen jeleneteket rendeztek már operatőrök, ha a fotós eltért az általuk megálmodottól.

A rendező, Rényi lapozgatta, odaért a szabadon választotthoz, na, mondom, most kapok a fejemre egy taslit. Ránézett az operatőr Herczenikre, és azt mondta: te, ez az ember gondolkodik!

Azért ez jólesett, mert azt jelentette, hogy tetszik nekik. A következő munkáim során már kaptam bátorítást, hogy kötelező mellett lehet saját ötlet is, és én éltem is ezzel. Azért olykor egy-egy operatőr részéről elhangzott, hogy Ferikém, ez egy másik film.

Ön volt az első, saját elképzeléseket megvalósító standfotós?

Nem állítom, hogy ebből a szempontból én úttörő voltam, de talán az elsők között, már az elején csináltam.

Gondolom, az igazi szabadsága a színészportrék készítésében volt.

Forgatáson három kötelezőt kellet teljesítenie a standfotósnak. Jelenetfotók, amik ugye kötöttek. A másik kettő már önállóbb. Színészképek: megtiltotta Aczél György, hogy ezeket sztárfotóknak nevezzük Magyarországon, mert a szó, a sztár, kapitalista csökevény. Aztán a werkfotók, amik a forgatáson, munka közben mutatják a stáb tagjait.

A színészkép vagy portré készítésekor elvárták, hogy az kapcsolódjon a filmbeli karakterhez?

Nem feltétlenül, lehetett teljesen önálló is. Például a Csárdáskirálynőben Anna Moffóval nagyon jóban lettem, bár nem úgy indult. Hozott magával két német standfotóst, akik a filmgyárba lépésétől szinte minden mozdulatát fényképezték. Úgy tíz nap múlva Moffo váratlanul hozzám fordult, hogy megmutatnám-e neki, amiket eddig csináltam. Mindig magamnál tartottam egy dobozban az addig elkészültekből képanyagot, mert a rendező, Szinetár Miklós kérhetett fotót visszamenőleg, segítségül a munkájához.

Nézte Moffo a képeket, és azt kérdezte, kaphatne-e ezekből. Mondom, természetesen, bármelyiket. Másnap eltűnt a két német fotós, onnantól nagyon jól együttműködtünk a színésznővel.

Csináltunk külön fotós napot. Lementünk a Balatonhoz, kaptam egy komplett cigányzenekart, egy lovasszekeret kelléknek… a végén odaadtam neki egy zsákban az exponált filmeket, amiket kivittek NSZK-ba, mert kellett a színésznőnek a propagandához.

A közismert filmes fotóit nagy számuk miatt felsorolni lehetetlen, a leghíresebbek talán a Szerelem, a Macskajáték és a Csontváry jelenetképei, Darvas Lili és Dajka Margit színészképei, Huszárik Zoltán sárral „sminkelt” arca, a szivarfüstben tűnődő Bárdy György és Fábri Zoltán portréja.

Hadd mondjam el, hogy a fekete-fehér színészképeket, portrékat én laboráltam itthon, a színeseket be kellett adnom az MTI laborjába. És egy számomra kedves érdekesség: a Szerelem fekete-fehér film volt. A forgatáson magánszorgalomból csináltam színes felvételeket is, főleg diára, egy másik géppel.

A végén ezeket megmutattam Makk Károly rendezőnek és Tóth Janó operatőrnek, mire Makk így szólt Janóhoz: na, ezért lesz a Macskajáték színes! És színes is lett.

Még a Szerelem forgatása előtt Makk kérésére készítettem a három főszereplőről portrékat. Leültettem őket külön-külön, sorozatokat készítettem annak szellemében, hogy a filmben mind a hárman várakoznak. Darvas Iván, hogy szabaduljon ki, Darvas Lilike, hogy jöjjön haza a fia Amerikából, Törőcsik Mari is vár, mert a férje börtönben van. Sajnos a képek nem fértek bele a gyári albumba.

A munkája során kialakultak barátságok színészekkel?

Márkus Lászlóval nagyon jóban voltam, Darvas Ivánnal állandó sakkpartnerek is voltunk. Az elején megkérdezte, hogy csipkelődésre sértődős vagyok-e, mondtam, én olyan sakkozótársaságban nevelkedtem, ahol folyamatosan ez folyt.

Na, onnantól kezdve Darvas beindult. Megtolta a figuráját, és dumált: Ferikém, én tudom, hogy ez a lépés nem méltó a te zsenialitásodhoz, de erre telik nekem.

Vagy: te tudod, Ferikém, hogy eddig a Nimzoindiai védelmet játszottam, de most jön a Darvas-féle eltérés. Ne aggódjál, csak tudj róla, hogy akik ellen én ezt megjátszottam, azoknak parcellája van a Kerepesi temetőben! A körülöttünk álló stábtagok végig dőltek a nevetéstől.

Gondolom, Márkus is tudott hasonlóan vidám perceket szerezni…

Laci egyfolytában bolondozott, ő reggeltől estig színész volt. Talán még álmában is. Mostarban forgattuk az öreg hídnál a Csontváryt. Velünk dolgozott a Jadran Filmtől egy felvételvezető. Na, most ennyire kancsal embert én még nem láttam életemben! Egyszer csak jön Márkus falfehéren, és rémülten magyaráz a kamera mellett álló Huszáriknak, hogy Zoli, ez szörnyű… ez borzalmas! Huszárik bedőlt, és ijedten kérdezte, hogy mi a baj. Márkus a távolba mutatott, hogy nézd, ott az a pasas, háttal áll nekem és fixíroz. De még rajtuk kívül is nagyon sok jó kapcsolatom alakult ki a filmgyárban.

Jó kapcsolatba került képzőművészekkel is.

A hetvenes évek első felében több időt töltöttem képzőművészek körében, mint fotósok között. Egy újságíró barátom interjúkat készített Baska Józseffel, Csík Istvánnal, Aczél Ilonával, Óvári Lászlóval, és engem hívott, hogy csináljak illusztrációkat róluk. Aztán a művészek megkérdezték, hogy készítek-e színes diákat is. Mondtam, hogy persze. Két külföldön élő barátom rendszeresen küldött nekem Agfa és Kodak anyagokat, amik színhelyesek voltak.

Szemben az idehaza kapható Forte és Orwo anyagokkal…

Igen. Aztán a festők kézről-kézre „adogattak”. Kiállítás katalógusokba készítettem illusztrációkat, fotókat. Gerzson Pálnak komplett kiállítási anyagokat. Itthon a szobáink falait a tőlük ajándékba kapott alkotások díszítik. Minden festőművész filozófus. Velük éjszakákat vitatkoztunk át, no meg kortyolgattunk, megvallom. Nem tartották előttem a nyelvüket, mondták a magukét, nagyon jókat mulattunk.

A jó kapcsolatok létrehozása aztán egy teljesen más közegben folytatódott.

Igen, a Baba utcai házban. 25 évig jártam oda, a légzéskárosult fiatalok otthonába.

Hogyan jött az ötlet?

A Tükör című hetilapban olvastam egy cikket László Anna dokumentarista írótól, aki egy éven át járt fel a rózsadombi Baba utcába éjszakánként, beszélgetni a légzésbénultakkal. Ők a gyermekparalízis járványok legsúlyosabb áldozatai, illetve túlélői voltak, mert az orvosok eleinte nem is tudtak mit csinálni velük, két-három évet jósoltak nekik. Miután a gyógyászatban megjelent a vastüdő, javultak a túlélési esélyeik, és megkapták a Baba utcai házat. 27-en lakták akkoriban. A cikkhez nem volt fotó, csak két szájjal-lábbal festő képei.

Elkezdtem vizsgálni magam, hogy ennek a témának a kuriozitása érdekel engem, vagy valami mélyebben is? Egy évig rakosgattam a cikket magam előtt jobbra-balra, és tűnődtem, végül azt mondtam, igen.

Felhívtam László Annát, aki felsikoltott: uram, ez nem fotótéma!

Akkor nem fényképezőgéppel a kezében látogatta meg őket először.

Két szájjal-lábbal festő fiúnak kiállítást rendeztek, elmentem a megnyitójára. Megismerkedtünk, és gép nélkül elkezdtem feljárni hozzájuk. Az igazgatónő barátsággal fogadott, eleinte figyelt, káderezett, hogy beengedhet-e engem az ő „gyerekei” életébe. Beengedett. Sokat beszélgettem a társasággal, volt vastüdős, volt gégemetszett lélegeztetőgépen, zúgtak, ziháltak ezek a masinák, ez először nagyon fura volt. Nem szerették, ha betegnek emlegették őket, mondván, hogy ők csak betegek voltak, és élnek, ahogy tudnak. Az egyik sráccal jó barátságba kerültem. Amikor megtudta, hogy fotós vagyok, így szólt: csinálj rólam egy képet! Aztán a többiekről is készítettem felvételeket, és gyűltek a fotók.

Mihez kezdett a képekkel?

Megmagyaráztam nekik, hogy elképzelhető, hogy segítene a helyzetükön, ha megismerné a külvilág az életüket. Aztán egyszer csak mindenki áldását adta rá, hogy közreadjam a fotókat.

Az első fotókiállítás a Műegyetem R. klubjában volt, az egyetemisták nagyon nyitottan és lelkesen teleírták a vendégkönyvet. Ez nagy biztatást adott.

Megjelent A Baba utcai ház című fotóalbumom. A fiatalokhoz különböző adományok érkeztek, minden szobába televíziót kaptak.

Közben 1986-ban elhagyta a filmgyárat. Miért?

A nyolcvanas évek közepén már megéreztük, hogy egyre kevesebb film lesz. Fogytak a témák, a nemzetközi stúdió sem hozott produkciókat, a Magyar Televízió kezdett önállósodni. Illés Gyuri bácsi azt mondta, készüljetek arra, hogy előbb-utóbb be fog zárni a fotóosztály. Ekkor kaptam a Film Színház Muzsikától ajánlatot, művészeti és képszerkesztőnek hívtak. Vállaltam. 1991-ben húztuk le a rolót a hetilapnál, majd pár év szabadúszást követően a Reform magazinnál lettem képszerkesztő másfél évig. Közben még visszajártam a filmgyárba egy-egy munkára, például Makk Karcsi filmjében, A játékosban dolgoztam. 1996-ban mentem nyugdíjba.

Ami nem jelentette azt, hogy nyugalomba is vonult.

A Népszabadság működtetett egy fotósiskolát a Bécsi úton, ahol 12 tanítványommal dolgoztam. 2001-től 2006-ig a Sajtófotó Alapítvány kuratóriumának voltam az elnöke. Keleti Éva kolléganőmmel olyan műfajt helyeztünk előtérbe, ami nagyon munkaigényes. Mert nem csak az van, hogy jössz, mész, kattintasz néhányat, és a legjobbat beadod. Ez a munkaigényes műfaj a fotóesszé. A pályázatok értékelésekor nagyon sok kiváló pályaművel találkoztunk.

Sokáig tartottam még előadásokat, például az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, óraadó tanárként. Hordtam magammal a könyveket, a fotóalbumokat. Az volt a mondásom, hogy a képmutatásomnak a teherbíró képességem szab határt.

Két bőrönddel mentem az előadásokra. Szerencsére egy busszal oda tudtam menni, vagy autóval pár perc alatt, nem volt akkora távolság, hiszen itt van a Szentendrei úton a gimi. Azokra a könyvekre, amiket én illusztrációnak használtam, most már nincs szükség.

A digitális átállás a fotózásban hogyan érintette?

Van egy-két analóg gépem, de egyre inkább használaton kívül. Majdnem mindent meg tudok már csinálni a digitálissal. És ha villámgyorsan kell egy képem valahol, és el kell küldeni, akkor már nem várnak. Én nem szenvedek a digitális átállás tudatától – megtanultam. Egyébként nagyon sok ideje már foglalkoztam az elektronikus képrögzítéssel, illetve még előtte a mágneses képrögzítéssel. 1966 óta tagja vagyok az Amerikai Fotószövetségnek, és a lapjuk szakcikkeit én adtam le magyar újságoknak, lefordítva. 2000 táján már sejtettük, hogy a digitális fel fogja váltani az analógot. Elmentünk Hemző Karcsival, Korniss Péterrel és más ismert fotósokkal egy tájékoztatóra, amit a Kodak tartott. Az előadáson mindent megmutattak, használhattuk a gépeket, átírtunk, digitalizáltunk, nyomtattunk. A végén megállapítottuk, hogy most már kimerítettük a tárházat, majd búcsúzóul összenéztünk a kijáratnál, és azt mondtuk: hát, egy picit még várhatunk.

De tényleg csak picit várhattak…

A beépített szekrényeim tele vannak képekkel, negatívokkal, színes diákkal – mindent megőriztem, jó néhányat digitalizáltam már. A szekrényekben őrzött gyűjteményem darabszáma közben picit megfogyatkozott, mert az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tulajdonába átadtam 11 500 fotót, negatívot, diapozitívet, és sok ezret a Semmelweis Egészségügyi Múzeumnak ajándékoztam. Persze az itthoni mennyiség most is jelentős – ha kiállításra válogatok, csak töredéke kerül ki, mint például legutóbb az Esernyős falára.

Manapság is fotózik?

Nagyon ritkán. Van egy laza tervem, ami nem kötődik határidőhöz. Cigány művészeket, zenészeket, képzőművészeket keresek fel. Hogy mi sül ki belőle, képsor, album, kiállítás, még nem tudom.

2011-ben a 75. születésnapja alkalmából életmű kiállítást rendeztek a Mai Manó Házban.

75 kiállított képembe próbáltam belesűríteni a pályámat. A kiállítás kapcsán megjelent szerzői kiadásban egy fotókkal illusztrált albumom Rögzítőshow címmel. Összegzés, számvetés képekben és szövegben. Számot tarthat-e érdeklődésre egy fotográfus élete és munkássága? – tettem fel a kérdést a könyv előszószában.

Az albumban ráleltem kedvenc Markovics-képemre, amit Louis Armstrong budapesti koncertjén készített. Elmesélné, hogyan jutott a maestro közelébe?

1965. június 9-én a Népstadionban lépett fel. A pálya közepére épített emelvényen zenéltek, körbe a füvön is ült a közönség. Oldalról felkapaszkodtam az emelvényre, és a két könyökömön támaszkodva lógtam a levegőben. Miközben a többiek szólóztak, Armstrong néha hátrament a színpad végébe, és egy odakészített fotelben cigizett. Én ott lógtam, szememen a gép… nézzél már hátra!

Végre egyszer hátranézett, és kedvesen kiöltötte rám a nyelvét. Abban a minutában hátulról két acélmarok lerántott a földre, és úgy nyomtam meg az exponálógombot, hogy nem tudtam, sikerült-e a felvétel.

A biztonsági őr, egy kivénhedt díjbirkózó hangját hallottam: sporikám, ne zavarjuk a művészt! Mivel nem voltam benne biztos, hogy lett kép, ezért éjfél után, amikor a százezer ember már hazament, még ott maradtam, és fölmentem Armstrong öltözőjébe.

De hogy? Csak úgy simán fölsétált?

Senki az utamat nem állta, akadálytalanul fölmehettem. A felesége kicsomagolta nekem a platina­trombitát, miközben Armstrong interjút adott a Magyar Rádiónak. Az interjú után bemutatkoztunk, és megkértem, hogy álljon be nekem. Ja, még közbevetném, hogy Armstrongnak nincs olyan lemezborító fotója, amin belefúj a trombitájába, csak imitálja. Ő nyilván abból indult ki, hogy a fotón úgysem látszik a hang. Na, most néhány felvétel után azt mondtam, hogy legyen kedves, és fújjon is bele. Hátrahőkölt, elnevette magát, és belefújt.

És más lett ez a kép, mint az imitáltak?

Picit más lett az arca. A Fotóriporter című lapnak volt egy jazzkiadása, abban mind a két variációt leközöltük.

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

A Ferencvárosban nevelkedtem, és 14 éves koromban költöztünk Óbudára, a Lajos utcába. Vannak általános iskolás élményeim is, később az Árpád Gimnáziumba jártam, tehát a középiskolát már Óbudán végeztem.

Békásmegyeren, a Zipernowsky Károly Általános Iskolában tanítok 1983 óta.

Hogyan került a Ziperbe?

A Tanítóképző Főiskolán gyakorlatra osztottak be minket, és én teljesen véletlenül a Zipernowsky Károly Általános Iskolába kerültem. Az ottani kollégáknak megtetszett a munkám, nekem meg a kollégák. Abban az évben pályázatot, álláshirdetést adtak föl, én jelentkeztem, így kerültem oda pályakezdő tanítóként 1983-ban, ráadásul azt az osztályt kaptam meg, akikkel gyakorlatoztam másodikos korukban. Őket vittem tovább harmadik osztályban.

Hogy lehet ilyen hosszú ideig egy iskolában tanítani?

Nagyon szeretek ott lenni. Nagyon jó a közösség, nagyon jó a pedagógusi kar, de a gyerekek szeretete tart itt elsősorban meg a környék. Nagyon szeretek Békásmegyeren dolgozni, és innen is szeretnék majd nyugdíjba menni.

Mennyi diák jár most a Zipernowskyba?

A tanulói létszám háromszáz fő körül mozog. Amikor én elkezdtem dolgozni, akkor ezerháromszáz diák járt ide. Ahhoz képest nagyot csökkent a létszám.

Akkor még volt az udvarunkon két épület, egy négytantermes meg egy nyolctantermes, váltott műszakban tanítottunk, délelőtt, délután is.

Most már csak délelőtt dolgozunk, illetve az idei tanévtől kezdve egy esti gimnázium is beköltözik az épületünkbe, délutánonként már gimnáziumi képzés is fog folyni.

Vannak-e olyan kollégái, akik tanítványai voltak?

Vannak, nem is egy, akik visszajöttek tanítani az iskolába, illetve a mostani megbízott igazgatónk, Herth Mariann is az iskola növendéke volt.

A sóstói táborban mikor járt először?

Több mint huszonöt évvel ezelőtt jártam itt először, az iskola diákjaival, utána öt évig a Csíkszeredából érkező cserediákokat táboroztattam. 2011-ben érkezett a megkeresés az Óbudai Sport és Szabadidő Nonprofit Kft. által, dr. Csepeli Zsuzsannától, hogy elvállalnám-e a tábor vezetését.

Sok gondolkodást igényelt a felkérés?

Elárulom, nem. Nagyon szerettem pedagógusként is táborozni, illetve táboroztatni. Amikor megkerestek, megtiszteltetésnek vettem, hogy rám gondoltak, hogy egy ilyen nagy feladatot rám bíznak.

Idén és az elmúlt években több mint ezer diák táborozott itt a hat turnusban.

Ezek a gyerekek óbudai általános iskolások?

Nagyrészt óbudai általános iskolások, de csereüdültetés keretében megfordultak itt Óbuda testvérvárosainak diákjai is Erdélyből, Csíkszeredából, Lengyelországból Varsó Bemowo kerületéből. Csereüdültetés keretében ilyenkor óbudai diákok is nyaralhatnak az említett városokban. Az utóbbi néhány évben Kárpátaljáról, Aknaszlatináról is érkeztek diákok.

Mit szeretnek a gyerekek legjobban a táborban?

Azt mondhatom, hogy legjobban ezt a hatalmas teret. Ez egy óriási terület, négy hektár, tehát itt lehet mozogni meg rohangálni, de a természet, ami körülveszi őket, szintén nagy hatással van rájuk. Amikor felfedezik ennek a tájnak a csendjét, a madarak, állatok hangját, a békák brekegését, akkor ők is hozzáidomulnak ehhez a tájhoz. Ráadásul a táborunk egy félsziget. Tulajdonképpen csak a főbejáratnál van rendes bejárat, és végig körbevesz minket a víz, amit nagyon élveznek a gyerekek.

Van egy hidunk, amin át kell mennünk, ha le szeretnénk menni a kb. 800 méterre lévő balatoni strandhoz, és egy stégünk is a halastóban, ahova csak felnőtt felügyelete mellett mehetnek le, de így is nagyon szeretik, élvezik.

Esténként kimennek, nézik a tavat, hallgatják a vizet, mert ilyen hangokat nem mindenhol lehet hallani. Nyár elején főleg a békák brekegését, aztán jönnek a sirályok, úsznak a vadkacsák a vízen. Néha teknősbékákat is láthatnak. A vízi élővilág igen gazdag. Csónakunk is van, lehet a tavon csónakázni, és úgy még vadregényesebb. Be tudnak menni a nádasba, és igazán nagy élmény ott látni a vízi élővilágot. A tónak édes a vize, de fürödni nem lehet benne.

A gyerekek mellett nyugdíjasok is pihenhetnek a táborban.

1989 óta a nyár utolsó heteiben három turnusban a kerületi nyugdíjasok népesítik be a tábort. Kedvezményes nyaralás keretében töltenek el egy hetet a táborban, ugyanúgy, mint a gyerekek. Az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény munkatársai színes programokat szerveznek nekik, és természetesen nem maradhat el a balatoni fürdőzés sem. Öröm látni a vidám, jókedvű időseket, akik rengeteg élménnyel gazdagodnak az itt eltöltött napok alatt.

Idén hatvanéves a tábor…

Siófok város önkormányzata felajánlotta ezt a félszigetet a harmadik kerületi munkásőrségnek, amikor táborhelyet kerestek a környéken 1959-ben. A régi korok tudósításából azt mondják, hogy igen elhanyagolt volt ez a terület, de a munkásőrség elhatározta, itt egy táborhelyet létesítenek a kerületi ifjúság számára. A mai motel épületét építették fel a munkásőrök számára, és a munkásőrök minden nyáron itt nyaraltak, üdülőhelynek használták az épületet.

A tábor területe a fiataloké volt. Volt itt rajtábor, örsi tábor, KISZ-tábor, szaktáborok.

Tulajdonképpen az akkori kornak megfelelően úttörőtáborként funkcionált a terület, a munkásőrök pedig nyaralóként használták a nekik felhúzott épületet.

Lehet tudni, hogy hány vezetője volt ennek a tábornak ez alatt a hatvan év alatt?

Pontos számot nem tudok, de voltak ikonikus vezetők. Például Badinszky Ernő, Erhardt Miklós, aki idenőtt a táborhoz, vagy Gödöllői Lajos, akik a San Marco utcai – akkor még – úttörőháznak voltak a vezetői, és hozzájuk tartozott a tábor. Számomra Erhardt Miklós volt a legfontosabb, aki táborvezető-helyettesként szívén viselte az itteni életet. Úgy tudott kerékpározni, ahogy senki nem tudott. Olyan volt, mintha egy helyben állna a kerékpárjával, és mégis ment. Miklós bácsi jelenítette meg számomra leginkább Sóstó táborvilágát.

Milyen tervei vannak a táborral kapcsolatban?

Az első és legfontosabb minél több gyerekkel megismertetni és megszerettetni Sóstót, és ehhez a pedagógusokat is megnyerni. Tehát az első és legfontosabb az, hogy vigyük a hírét, hogy ez a tábor működik, mert nagyon kevés ilyen van már az országban, ahol az önkormányzat ilyen nagy területen ekkora tábort működtet. Idén megújult az étkezdénk, az éttermünk, ami hatalmas beruházás volt, de mindig vannak kisebb-nagyobb célok előttünk. Nagyon szeretnénk játszóteret a tábor területére, illetve a tábori fürdőépületek lassanként felújításra szorulnak. Ott van a motel épülete, amiben mindig van mit csinálni, ahogy említettem, a régi munkásőr szálló már motel üdülőként működik, ahol elsősorban az óbudai nyugdíjasok pihennek.

És aztán a sátraink, amelyeket a diákok használnak, nagyon szeretnek benne aludni. Szeretik, mert a sátornak van egy különös hangulata. Egyrészt négyen vannak benne, másrészt távol van a pedagógusoktól.

Harmadrészt pedig a nomádság érzetét kelti, pedig a vaságyak betonaljzaton állnak, tehát nem olyan, mintha nomád sátorban lennénk, de mégis. Vannak olyan diákok, aki leszállnak a buszról, és már szaladnak abba a sátorba, ahol tavaly, tavalyelőtt voltak, mert az az ő sátruk.

Hány pedagógus szükséges háromszáz főnél is nagyobb létszámra?

Tizenöt gyerekenként jut egy pedagógus. A pedagógusok saját maguk jelentkeznek a nyári munkára. Vannak olyan kollégák, akik már több éve visszajárnak, és mindig örülünk, amikor újabb kollégákat sikerül megnyerni. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy az óbudai önkormányzat támogatja a tábor működését.

Ennek megfelelően a pedagógusok teljes ellátást, napi négyszeri étkezést, strandbelépőt kapnak, térítik az útiköltséget, a le- és felutazást, emellett az önkormányzat még juttatásban is részesíti őket.

Teljes orvosi ellátásunk is van. Ez azt jelenti, hogy amíg a gyerekturnusok vannak, bentlakó orvos van, aki 0-tól 24 óráig teljesít szolgálatot, illetve stúdiósunk is van, aki a napi programok szervezésében segédkezik. Most egy kiállítást is rendeztünk a tábor területén a 60 éves évforduló kapcsán Antal István fotóiból. Több mint ezer fotóból válogattunk képeket, százhatvan körüli, amit kinagyítottunk és kiraktunk. Vissza tudunk egy kicsit nézni, hogyan épült, hogyan szépült a tábor.

Az egyik fényképen hatalmas tábortüzet láttam.

Minden turnus végén tábortüzet gyújtunk, illetve felvillan a „Sóstó visszavár” felirat. Mert táborunknak ez a szlogenje, hogy mindenkit szeretettel hívunk és várunk vissza. Az utolsó mozzanat az, amikor a tűz lángjai fellobbannak, és – a régi emlékekhez visszacsatolva – a tábori dalok: az Ohio, A börtön ablakában, a Guantanamera felhangzanak, és legtöbbször az utolsó dal Demjén Ferenc Honfoglalása.

Az „… Indulj hazafelé…” éneklésekor elerednek a könnyek, mert ez jelenti azt, hogy véget ért az egy hét, ami hétfő déltől vasárnap reggelig tart.

A tűz általában szombat esténként villan föl, és ez hatalmas élmény a gyerekeknek. De a nyugdíjasoknál is fellobban a tábortűz, ők is szeretik. Mi itt a táborban központi programokat is szervezünk a csoportoknak. Van karaoke, just dance, filmvetítés, akadályverseny a régi emlékekre utalva, ahol a csoportok egymással versenyeznek, valamint az ünnepélyes tábornyitás hétfőn és az ünnepélyes táborzárás szombaton este. Idéntől kezdve a tábornak már saját zászlója is van, természetesen „Sóstó visszavár” felirattal. Ezt a zászlót Simon Mariann rajz szakos kolléganőm tervezte, ő is többször táborozik itt. Ebben az évben a diákok egy bögrét kaptak ajándékba – mert minden évben kapnak ajándékot az Óbudai Sport és Szabadidő Kft. jóvoltából. A bögrén rajta van az új logónk, hogy Sóstó 60 éves, valamint a jelszavunk: „Sóstó visszavár”.

Válogatás Antal István sóstói fotóiból:

1978 februárjában nyílt meg Békásmegyeren a Zipernowsky Károly Utcai Általános Iskola, melynek kinevezett igazgatója volt a kezdetektől. Merre dolgozott előtte, és hogyan kapta a kinevezést?

Huszonkét év volt már mögöttem a pedagógusi pályán. A katonaélet követelményei szerint követtem Imrét, az uramat, ahova helyezték. Így aztán tanítottam Badacsony környékén, a Balaton-felvidéken, ott kezdtem a pályámat nagy lelkesedéssel, onnan Budapestre, majd Szabadszállásra, a Kiskunságba kerültem, ahova a szívem mindig visszavágyik, mint Petőfinek. Utána ismét Budapest következett, és a Fényes Adolf Utcai Általános Iskolába kerültem. Azért oda, mert a kedvenc festőm Fényes Adolf, és amint megláttam, hogy az ő nevét viseli az iskola, már nem is kerestem tovább. Meg is találtam ott a helyem, nagy óraszámban tanítottam, és a Goldbergerben szakkört vezettem. Ők lehettek a ludasok a kinevezésemben. Egyszer csak – nyakig festékes voltam – hívattak. Azonnal végiggondoltam, mit jártattam a számat, vajon miért hívat az igazgató. Ez ügyben hívtak, hogy nyílik egy iskola, sok igazán tiszteletre méltó igazgató, aki itt dolgozott a kerületben, pályázott ezekre az új iskolákra, de azt mondták, ha ezt egyszer megengedik, akkor elszabadul a pokol, és mindegyik régi igazgató új iskolát akar magának. Ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy olyan ember legyen, aki még nem volt igazgató a kerületben.

Tudni kell a III. kerületről, hogy aki nagyon akart igazgató lenni, az sose lett. Nem szerették az önkiválasztó módszert.

Én tiltakoztam, úgyhogy több elbeszélgetés volt velem, mert mondtam, hogy az én férjemet bármikor elhelyezhetik máshová. Azt mondták, nem fogják, vállaljam csak el nyugodtan. Gondoltam magamban, abba senkinek másnak nincs beleszólása, de mindegy. Hát, bizony összeült a családi tanács, mert tudtuk jól, nem lesz kis dolog indítani egy ilyen iskolát. Nem is volt könnyű: nyakig sárban, három építkezést végigcsinálva, úgy, hogy a műszaki érzékem a nullával egyenlő, műszakbejárásokat csinálni…

… ez azt jelenti, hogy az épület építése közben már ott volt az igazgató?

Még nem volt befejezve, és mindenért nekünk kellett szólnunk. Például fordítva állították be az ajtót, felül volt a küszöb… Nem sikerült megkedveltetni a kollégákkal az építőipart. Tapasztalat nem volt előttünk, tanulmányi útra kelni nem volt idő.

Hogyan alakult ki a tanári kar?

Élménydús időszak volt. Már akkor meghirdették az állásokat, amikor még a Fényes Adolf utcában tanítottam, ott kerestek először, és sok ugrásra kész pedagógus volt, aki el akart jönni a helyéről, tele lelkesedéssel, ötletekkel. Volt, aki azt mondta, hogy ő itt új életet akar kezdeni.

Egészen fiatal tanári karral indult az iskola.

Ott volt a homlokukon a jel, amiből lehetett látni, hogy ezek tényleg akarnak valamit, van elképzelésük, szeretik a gyerekeket, és az órát nem nézik – annyit dolgoznak, amennyit kell ott a nyitás körül. Nemcsak a szaktudásuk volt nagyon jó színvonalú – értették a tantárgyuk lényegét –, hanem az egyéniségük is. Ami nagyon-nagyon kell.

A szaktudás önmagában kevés. Kell, hogy valamivel megfogd azt a gyereket, a saját példád, és szerencsére zömében ilyen embereket sikerült összeszedni.

A másik meg az, hogy simili similis gaude, a hasonló a hasonlónak örül. Mindig azt mondtuk az igazgatóhelyettesekkel, ha jött valaki új, hogy milyen jól kijön majd ezzel a kollégával, azzal a kollégával, és tényleg így volt.

Az igazgatóhelyetteseket kijelölték vagy választhatta? Az egyikük, Szabó Magdi később igazgató lett a Váradiban, majd oktatási és kulturális főosztályvezető az önkormányzatban, másikuk, Marx Kati követte az igazgatói székben a Zipernowskyban, dr. Szunyoghné Panni kezdettől az alsó tagozat kiváló irányítója volt, majd a kerületi Pedagógiai Szolgálat munkatársa lett.

A szakmájukban is jók voltak, megvolt az iskolai végzettségük, de a legfontosabb a jellemük volt, ami ebben a beosztásban nagyon fontos. Az értékrendünk közel volt egymáshoz. Én is átvettem tőlük, ők is éntőlem, és biztos lehettem abban, amit ők elvégeztek. Magdika hozott haza a 40 éves jubileum után, és piszok jólesett, hogy ennyi év után, ami alatt sok minden lezajlott, azt mondta, hogy azért hozlak haza, hogy addig is veled lehessek. Ennyi idő után akár utálhatnánk is egymást.

Egy újonnan épült lakótelepen egy újonnan épült iskola milyen szakmai nehézségeket jelentett a pedagógus számára? Nyilván sajátos volt ez a helyzet. Mik voltak a jellemzői?

Ötvenhét helyről jöttek a gyerekek, belőlük kellett közösséget építeni. Nem nyavalyogni, csinálni. A szülők sokszor úgy jöttek a gyerekekért, hogy idegesek, fáradtak voltak, sokszor nem a pedagógussal volt bajuk, hanem az élettel magával. Akkor az ember leültette, beszélgetett egy kicsit vele, ugye, nem ránk tetszik haragudni. Jaj, dehogyis, Kati néni, képzelje el… Szépen lassan indult be ez a dolog, és végül is sikerült a szülők megbecsülését megszerezni. Az induláskor még telefonunk sem volt. Ott állt iskola, óvoda, bölcsőde telefon nélkül, közel háromezer gyerekkel. Sokat kellett az ilyesmiért harcolni, azt mondták, ha jeleztem, hogy lerágott csont. Mondtam, majd ha lesz, akkor lerágott csont. Ezeket a küzdelmeket kicsit fifikásan, de soha le nem mondva arról, hogy legyen eredménye, végig kellett csinálni. Ha szerettek, ha nem. Nem tudtam arra gondolni, hogy istenem, majd nem fognak szeretni. Istenem, hát akkor nem szeretnek, de gyerekekről volt szó.

És bármilyen sok eszme, tanács, brosúra volt, mindig egy dolog igazította el az embert: a gyerek. A gyerek érdeke. Annak kellett mindig az eligazító pontnak lenni.

Azért fel kellett vállalni. Az iskolavezetés nem népszerűségi verseny. Kaptam olyan kérdést is szülőktől, hogy miért terhes x tanító néni? Hát, mondtam, szívesen elmagyarázom, ha kell… Akkor azért átcsapott egy kicsit derűbe. Mondtam, ez nem apácazárda, és az én kolléganőim abban a korban vannak, amikor meg kell szülniük azt az egy-két gyereket, bocsássák meg, de ez van. Osztogatom az antibébi tablettát, de aki akarja, beveszi, aki akarja, nem. A férjeknek is csak van ebbe valami beleszólásuk.

Azt mondják, hogy a 40 éve kezdő tanári kar jó része a Ziperből ment nyugdíjba, nem volt nagy a fluktuáció a szaktanárok között, ami általában az iskolavezetést minősíti.

A tágabb iskolavezetőség tíz emberből állt, a kollégák választották, a „több fej többet tud” elve alapján. Minden döntést közösen hoztunk. Az iskola tanácsadója, Harmath Lászlóné is jó gazdánk volt. Sok tanárhoz nagyon ragaszkodtam, de nem mindenáron. Az távol állt tőlem, hogy elvtelenül bevágódjak valakinél. A gyerekek se sokra becsülik az olyan tanárt. Nem szerettem, ha egymásról egymás nélkül beszélnek. Kezdetben, ha bejött valaki a másikat mószerolni, akkor mondtam, te, itt van a folyosón, hívd már be – egyből átváltott. Ennek hamar híre ment.

Azonkívül nagyon sokat segített a tantestület kiváló humorérzéke. Állítom, hogy nem kell egy külön egyéniséget, egy külön ábrázatot fölvenni a gyerekek előtt sem. A magunk emberségét kell odavinni.

Persze trágár kifejezések nélkül, mert azt nem szeretik a gyerekek sem meg mi sem, meg azt se, ha az ő szava járásukat átvesszük – azt meg kell hagyni nekik. Egyet kértem a tantestülettől, hogy ne tegeződjenek a szülőkkel addig, amíg ide járnak a gyerekek, ne bratyizzanak, mert akkor ne lepődjenek meg, ha utánuk kiáltanak a piacon, hogy állj meg, hé! A település akkoriban falujelleggel bírt, és valahogy jó volt a hangulat amellett, hogy tényleg látástól vakulásig, három műszakban is dolgoztunk.

A három műszak mit jelentett?

Reggel már hét órától óra volt, 11-12-kor jött a második műszak, és délután három óra fele a következő rövidített órákkal. Iszonyú volt.

Ez hány évig tartott?

Nem tartott tovább egy évnél. Utána már olyan megoldásokat kerestek, hogy buszokkal vittek át 16 csoportot a kiürült Lehel utcai iskolába.

Ebben az időben fizettek veszélyességi pótlékot a Békásmegyeren dolgozó pedagógusoknak?

Különleges munkahelyi pótléknak hívták. Mi eltekintettünk volna tőle, semmint különleges helyzetben legyünk, mert az óriási számot jelentett. Volt 11 párhuzamos osztályunk egy évfolyamon. Még „j” osztályunk is volt. Aztán lett 10, 9, és így épült le. Lassan épült le, de szörnyű gond volt ez is. Elbocsátani olyan pedagógusokat, akik végigcsinálták a legnehezebb időszakot… Szerencsére többen férjhez mentek távoli vidékre.

A Ziperből ment nyugdíjba, ez volt az utolsó munkahelye.

Igen, 1993-ban, „címzetes igazgató” besorolással.

Mire emlékszik legszívesebben ebből a 15 évből?

A Magyar Elektrotechnikai Egyesület megbecsülésére. A Magyar Tudományos Akadémián Király Árpád elnök húsz percig méltatta az iskola szellemiségét Zipernowsky Károly emlékének ápolásáért. De alapjában véve mindenre szívesen emlékszem, mert a küzdelmek ellenére érdemes volt.

A legszebb emlékem az a sok szép tantestületi karácsony, amelyeket csak annyira lengte körül az áhítat, amennyi elviselhető, a többi az éves viselt dolgainkról szólt versben és prózában elbeszélve. Nincs az a kabaré…

Végezetül egy életkép: iskolánk egyik legégetnivalóbb kölyke, a „mindenki Lacikája” állt korán reggel a 4-es épületnél egy nagy fekete esernyővel. Hát ezt megnézem – gondoltam. – Tetszik tudni, Kati néni, rózsát oltottunk Dóri nénivel, és azt nem érheti eső, ezért tartom az esernyőt – mondta Laci. Ez a hatni tudás… A betontömbök között ez a rózsaoltás és Dóri néni örök emlék. No, és a nívódíjas tánccsoportunk Pócsi Jutka vezetésével. Az is szép emlék, hogy a második gyereket az első és második osztályban tanítókhoz „szülték”. Kiszámolták, hogy akkor menjen majd elsőbe, amikor a Marika, Szilvi, Jutka stb. néni lesz az elsős osztályfőnök. Aztán amikor azt mondták hozzáértők, hogy az iskola nagyon kedvez a hátrányos helyzetű, szegény gyerekeknek – ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Büszke vagyok arra is, hogy a tanítványaink közül sokan pedagógusok lettek, és visszajöttek a Ziperbe tanítani; a mostani megbízott igazgató, Herth Mariann is a Ziperbe járt, és rajta kívül is vannak még öten-hatan, akik ide jártak. És kellett, hogy a tanácsban legyenek támogatóim. Nem azt mondom, hogy mindig felhőtlen volt a kapcsolatom velük, de volt ott egy Héder Piri, a Héder Barna anyukája, egy nagy református nagyasszony. Később tudtam meg, hogy mindenben ő védett meg. Ne bántsák a Szilárdi Katit – mondta. Meg a Gyimesi Zoli. Az meg székely. Meglátta az anyagomban, hogy nagyszalontai származású vagyok, és azonnal a szárnyai alá vett. Enélkül nem megy, úgy látszik, de ez nem baj. Többnyire azért „titokban” becsültek.

Nagyszalontán született?

Nem, de a családom oda való. A nagyszüleim már följöttek, a Baross téren lakott a család, és aki jött Szalontáról, az mind ott szállt meg. A Keletiben leszálltak, és mentek Megyeriékhez.

Szegről-végről Arany Jánosnak is a rokonai vagyunk: Megyeri Sára az üknagymamának volt édestestvére.

Megyeri Sára Arany János édesanyja volt…

Igen. És én minden nyáron a Csonka toronyba mentem, engem oda mindig elvittek.

Nemcsak a munkája révén voltak fontosak a gyerekek, a család is fontos volt az életében.

Ahogy említettem, a férjem, Imre katonatiszt volt, ún. mérnök-katona. Amikor Szabadszálláson voltunk, egy technikai kiképzőközpontnak volt az én uram a parancsnoka. Nagyokat tanultam az ottani emberségből, intézkedésekből. Imre is végigcsinálta a rendszerváltást a HM-ben, akkor már Nyugatra is mehettünk. Tagjai voltunk a hadtudományi és haditechnikai klubnak, ami a Zrínyihez tartozott. Szabadszállásról kezdtünk el nagy társasággal utazni, fölszálltunk a buszra – kellett a nagy hajtás után, hogy mindig legyen egy kis eresztés. Bejártuk Közép-Ázsiát, Mongóliát, a Bajkál-tó környékét, Erdélyt, Ausztriát, Olaszországot, számos csatatéren is jártunk, még a Nílust is sikerült végighajózni, és ez is nagyon-nagyon jót tett az ember lelkének. Egy földrajztanár szerintem lényegesen jobban tudja a tárgyát tanítani, ha abba a folyóba mondjuk belelépett, amiről beszél az órákon. Volt egy autóbalesetünk a 44-es úton, nekem majdnem leszakadt a karom, hetven napig voltam kórházban. Azóta félek nagyon a kamionoktól. Imre erős agyrázkódást kapott, egy ideig még bírta, de aztán már három éve elment.

Majdnem hatvan éves házasság volt mögöttünk. Nagyon hiányzik Imre, nagyon jó társ volt és nagyon jó barát.

Kati lányom kajakozott. Versenyzőként nem voltak kiemelkedő eredményei, de több mint harminc éve edző, ma már mesteredző, az londoni olimpián aranyérmes Dombi Rudolf–Kökény Roland kajak páros edzője volt, maga is pedagógus. Anna kisunokámmal itt laknak a szomszéd lépcsőházban, hál’ istennek közel vannak hozzám mindenféle értelemben. Büszke vagyok a családomra. A példájuk hat rám. Rendszeresen sportolok: úszom, az úszótársak egyben jó társaság, baráti kör. Igyekszem értelmesen élni. A Ziper és az én drága kollégáim mint egy színes film, peregnek előttem.

„Barbi néni, ötös!” – kiabálták a gyerekek az első napon, amikor Barbara a baleset után először belátogatott az iskolába, és megmutatta kis tanítványainak, hogy a kerekesszékből felállva, már mankóval is tud tenni pár lépést.

– Megható volt, ahogyan ugyanazt a dicséretet és biztatást kaptam vissza tőlük, amelyet ők hallanak tőlünk, pedagógusoktól nap mint nap.

Persze néhányan először megijedtek, amikor a kerekesszékben megláttak. De kollégáim előre felkészítették őket.

Mint mindent, ami körülöttük zajlik, úgy azt is elmagyaráztuk nekik, mi történt velem, így ma már nyitottan kezelik a helyzetet, persze mindegyikőjük a maga fogalmai szerint – meséli Barbara.

Vásárolunk, ügyet intézünk, könyvtárba járunk

Mindegyikőjük a maga fogalmai szerint… Mert a Csillagházban (hivatalos nevén: Budapest III. Kerületi Csillagház Általános Iskola és EGYMI) minden gyerek máshol tart a fejlődésében. Valamennyien mozgáskorlátozottak, amelyhez enyhe vagy középsúlyos értelmi érintettség társul. Van olyan kisgyerek, amelyik fut a folyosón, és van olyan, aki a mindennapi élet legegyszerűbb tevékenységeiben – mint például a kanál szájhoz emelése – is megsegítésre szorul. Valamelyik tanulónak a beszéd nem jelent problémát, és van olyan, aki úgy került ide, hogy szavait csupán a család értette.

Nálunk 5–6 fős osztályok vannak, mert a gyógypedagógus kollégáknak a tanórán sokféle módon kell differenciálniuk, hogy minden gyerek a saját készségeinek, képességeinek megfelelő tempóban haladhasson.

De azért van, ami közös: például mindenki kommunikáljon mindenkivel, függetlenül attól, milyen módon képes azt megtenni. A jól beszélő gyerekek megtanulják, hogyan értsék meg nembeszélő társaikat, akik pedig azt gyakorolják, hogyan értessék meg magukat. Egyetlen kisgyerek sem adhatja fel, egyik sem érezheti, nem érdemes, mert engem úgysem értenek meg. Bennünket, felnőtteket is frusztrál, amikor nem tudjuk a környezetünket befolyásolni – magyarázza Barbara, aki végzettségét tekintve gyógytornász és logopédus. Mint mondja, a mozgás- és beszédterápia igen jól egészítik ki egymást, sőt, feltételei is egymásnak.

– A kommunikációt nemcsak egymás között és a tan­órákon gyakoroljuk, hanem rendszeresen kijárunk a városba. Vásárolunk a boltban, ügyet intézünk a postán, ellátogatunk a könyvtárba. Jól ismernek már minket Csillaghegyen. Ráadásul ezzel érzékenyebbé tehetjük a mikrokörnyezetünket, hiszen akikkel találkozunk, megtapasztalhatják, hogy mi másképpen boldogulunk, de egy nem beszélő gyermek is el tudja magyarázni a hivatalban, mire van szüksége, és egy kerekesszékes is ügyesen be tud vásárolni a piacon. Közben a mi diákjaink szintén tanulják az életet.  Az a célunk, hogy a valóságot tanítsuk nekik, kézzelfoghatóan, megtapasztalva, amit csak lehet.

A Csillagház elkötelezett és szakmailag is kiemelkedő munkáját az óbudai képviselőtestület a 2017-es évben a Fischer Ágoston Szociális Díj odaítélésével ismerte el.

Ki az erős?

Nemcsak a gyerekek lépnek ki az épület falain kívülre, a Csillagház is nyitott, hogy minél többen ismerjék meg őket. A legközelebbi terv egy játszótér kialakítása az iskola udvarán, ahol épek és érintettek együtt játszhatnak majd.

– Mert a közös élmény, a közös játék az, ami elmoshatja a kölcsönös félelmeket. Nem arról kell beszélni, hogy sajnálatra méltóak, hanem partnerek, mindenben. Lehet, hogy az élet bizonyos területein fizikailag megsegítésre szorulnak, de önálló személyiségek. Feladatunk, hogy kialakítsuk az igényt és képességet a diákokban arra, hogy önállóan dönthessenek.

Ennek a kölcsönös megismerésnek a terepe a középiskolások kötelező közösségi szolgálata is, amelyet szintén teljesíthetnek itt.

– A saját gimnazista fiam is szeretné a szolgálat idejét nálunk letölteni. Kislányommal együtt szívesen jönnek a Csillagházba. A fiam szokta mondani: Anyu, de jó lenne, ha a mi iskolánk is olyan lenne, mint a tiétek! Egy kritikus kamasz szájából azért ez nem mindennapi dicséret – nevet Barbara.

– A szülőket arra biztatjuk, amikor ránk bízzák kisgyermeküket, hogy higgyenek abban, náluk jobban senki sem ismeri őket. Mindnyájunknak el kell fogadni azt, hogy nem vagyunk mindenhatók, viszont friss szemmel nézünk a gyermekre, így minden esélyünk megvan arra, hogy a benne rejlő összes erőt, képességet felfedezzük. És ami a legfontosabb, hogy a gyermeknek jó iskolás évei, boldog gyermekkora legyen, mert ez neki ugyanúgy jár, mint ép társainak. A szülők ideérkezésükkor különböző szakaszaiban járnak annak a gyászfolyamatnak, hogy elfogadják, sérült a gyermekük. Vannak, akik már elvégezték ezt a munkát, és vannak, akik még az út elején járnak. Pedig jó lenne, ha mindez a korai szakaszban megtörténne (a gyerekek többsége ugyanis a születése körül vagy az alatt kerül oxigénhiányos állapotba, így alakul ki a maradandó idegrendszeri károsodás). De ehhez a családoknak sokkal több támogatásra lenne szükségük.

A szülők mégis helytállnak. Többen közülük mondták nekem a baleset után, milyen erős vagyok. Szerintem ők az erősek.

Valójában, akik ismerik Barbarát, tudják, hogy nagyon erős. Különben hogyan tervezné a teljes visszatérést az iskolába, hogyan tanulna járni, hogyan tudna támasza lenni családjának, közös élményeket nyújtani saját gyerekeinek? És hogyan tudná annak a tavaly januári napnak az eseményeit, amely mindent megváltoztatott, könnyek nélkül, tárgyilagosan feleleveníteni és elmesélni…?

Hálás vagyok az életemért

– Férjem édesapját kísértem fogászatra, hazafelé tartottunk, és ugyan már nehezebben mozgott, de azt javasolta, ne taxival, hanem trolibusszal menjünk – idézi fel Barbara, mi törtért azon a tragikus napon. – Leszálltunk a troliról, a piros lámpánál várakoztunk, hogy zöldre váltson, amikor annyit láttam, hirtelen egy fehér autó száguld felém, és nem lassít… Az utána következőkből arra emlékszem, hogy a földön fekszem, elviselhetetlenül fáj és nagyon furcsán áll a lábam.

Életveszély. Mentő. Kórházba száguldás.

– A legszorongatóbb érzés az volt a rohamkocsiban, hogy nem tudtam, mi történt apósommal, még azt sem, őt is elgázolta-e az az autó. A mentős kollégák annyit mondtak, megpróbálják stabilizálni az idős úr állapotát. Nem sikerült… Mi van a koponyámmal, gerincemmel? Ezt már a kórházban, amikor a CT vizsgálatról kitoltak, akkor kérdeztem, mert meg akartam tudni, hogy a legfontosabb részeim épen maradtak-e. Megtudtam, hogy igen. És azt is, hogy a lábamat térd fölött amputálni kell. Akkor a fejemben szinte vicces módon azonnal beindult a gyógytornász modul: oké, ez a sérülés jól rehabilitálható, még járni is megtanulhatok újra.

Az intenzív osztályon, a műtéti altatásból felébredve láttam: a térdemet is sikerült megmenteni! Hálát éreztem. Hálát, hogy élek. És azt, hogy így még jobb esélyekkel indulhatok a gyógyulás felé.

Még soha olyan csönd nem volt itt

Barbara mindent meg is tesz a gyógyulásáért, májusig a kórházban, azóta otthon. Plasztikai műtét, sebkezelés, fertőzés utáni antibiotikumos kúra, protézis felhelyezése, járni tanulás, először mankóval, azután anélkül… Ezek most a mindennapjai, és a teljes rehabilitáció után jöhet a munka. Mint mondja, mindez nem ment volna, nem menne kollégái megtartó közössége nélkül. Pedig nekik sem volt könnyű feldolgozni mindazt, ami Barbarával történt. „Még soha ilyen csönd nem volt az iskolában” – mondják a tragikus baleset napjára visszaemlékezve.

– Értük is felelős vagyok. De elsősorban a saját gyerekeimért – fűzi hozzá. – Akik egyébként éretten, bölcsen kezelik, ami velünk történt, azt, hogy fél napig azt sem tudták, mi van velem és a nagypapával. Őt váratlanul elveszítették, és én már sohasem leszek olyan, mint azelőtt.

Megváltozott az életünk. Szembesülnek azzal, hogy megnézik az édesanyjukat az utcán… A felnőtté, tehát az enyém a feladat, hogy mindezeken átsegítsem őket.

Miközben igenis be kell vallanom a veszteségeimet. Összehasonlíthatatlanul nagyobb energia az élet megszervezése, a közös programok kialakítása. Az édesapjuk kerekesszékes, támogatását ezért meg kell oldani. Segítségre szorulok, amit meg kell tanulnom kérni és lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadni. Nagyon hiányzik a futás – az elmúlt hónapokban csupán a fájdalomtól és a margitszigeti futókör látványától sírtam el magam egyszer-kétszer. Engem ez a mozgásforma kapcsolt ki a mindennapok mókuskerekéből, azt az érzést szeretném még egyszer visszakapni. Bízom benne, hogy talán ez a tervem is sikerülni fog…

2011-ben kerültem ide mint kulturális referens. Vas megyében születtem, Esztergomban jártam főiskolára, és utána kerültem Budapestre. Azonnal beleszerettem Csillaghegybe, rögtön otthonosan éreztem itt magam. Olyan ez, mint egy kisváros a nagyban. Nem akarok közhelyes lenni, de mi tényleg szeretjük azt, amit csinálunk.

Milyen volt ez a ház, amikor hat éve elkezdett benne dolgozni? Milyen volt először bejönni ide?

Ennek a háznak olyan erős energiája van, ami azonnal magával ragadja az embert. Akkor is sugározta, amikor még nem volt ilyen szép állapotban, most pedig még inkább. Ennek a háznak mindig is az volt a funkciója, hogy kiszolgálja a közösséget, idehívogassa a vendégeket, az embereket. A majd százéves épület a múlt század közepén Bösinger-féle Csillag vendéglőként működött, de kávéházi minőségében is sokan látogatták. Működött benne táncterem, színpad, nyaranta a kerthelyiségben zenés táncesteket rendeztek. Negyvenöt után pártház lett belőle, majd ehhez képest száznyolcvan fokos fordulattal a Banán Klub nevű alternatív szórakozóhely működött itt.

Természetesen ahhoz, hogy ma ilyen szép házunk legyen, kívül-belül helyre kellett állítani, ami nem ment volna fenntartónk, a III. kerületi Önkormányzat nélkül.

A megújult környezet még több látogatót vonz, sokan jönnek, és szeretik a házat, ez jó visszajelzés.

Hogyan határozná meg a ház arculatát, milyen típusú programoknak adnak helyt?

Nálunk meghatározó a népi hagyományok őrzése, ápolása, gyakorlása. Természetesen sokszínű a kíná­la­tunk, hiszen a napi tanfolyamok között van szenior táncfoglalkozás, tipegő, hastánc, illetve amire igény mutatkozik.

Mi tartozik a népi vonalhoz?

Eleve adott a kis házunk, ami egy gyöngyszem. Sáringer Erzsébet kézműves tanár vezetésével szerveződnek itt a tanfolyamok, van fonóka, a gyapjúfonalat meg is szövik, lehet tűzzománcozni, kosarat fonni, sőt még a könyvkötészet mesterségét is gyakorolhatják az érdeklődők. A nagy házban működik a kerámia kör, ott van az égetőkemence is.

Ezekre a foglalkozásokra vegyesen járnak gyerekek és felnőttek?

Így van. Gyorsan kiderült, hogy a felnőttekben ugyanúgy megvan az alkotás vágya, mint a kicsikben, néha talán még jobban is. Hatalmas igény van arra, hogy legyen egy olyan hely, ahová el tudnak jönni, ahol kiélhetik a mindennapi munkájukban nem használt kreativitásukat is. Ezt nekünk is nagyon jó látni.

Sokszor halljuk, hogy hatalmas nagy nevetések hangjai szűrődnek ki a műhelyből, megünnepelik egymás születés- és névnapját, együtt sírnak, együtt nevetnek.

Nálunk szinte minden tanfolyamközösség ilyen baráti körré alakult, de a kerámia különösen. Ez természetesen nem lehetne ilyen csodálatos a tanfolyamot vezető Szemlér Magdika iparművész nélkül.

Változott a ház látogatóinak összetétele, száma, aránya, amióta itt dolgozik? Meghatározható, hogy kikből áll a törzsközönség?

Elsősorban a környéken lakó csillaghegyiekből, de vannak olyan programjaink is, amelyekre egész Budapestről, sőt még vidékről is jönnek. Ilyen például a Gyapjú-nap, amit M. Horváth Adrienn-nel szervezünk közösen. Ezt a napot félévente rendezzük meg, idén lesz a tízedik alkalom. Mindig rengetegen jönnek, százak lepik el a házat. A nagyteremben és a kisteremben műhelyfoglalkozások vannak, az előtérben pedig kézművesek állítják ki portékáikat, amiket meg is lehet vásárolni. A gyapjúfeldolgozás folyamatát is bemutatjuk: a mosástól kezdve a kártoláson át a nemezelésig mindent kipróbálhatnak vendégeink. Óbuda Napján is egész nap zajlik a fesztivál, rengeteg színes és népszerű programmal. A közösségi ház udvarán idén is megrendeztük a télbúcsúztató Kolbásztöltő Mulatságot.  A Csillaghegyi Polgári Kör Egyesület szervezte ide a kolbásztöltő csapatokat, ők építették fel a délelőttöt, a délutánt viszont mi adtuk hozzá.

Ide szerveztük a táncházat, a tűz-zsonglőr produkciót, ami sötétedés után, hat órakor kezdődött, a végén meg­gyújtottuk a dőrebábot, és ezzel elbúcsúztattuk a telet.

Mit kínálnak a nagyrendezvények közti időszakban?

Hétfőtől péntekig tanfolyami időszak van, ilyenkor délutánonként a gyerekeké a főszerep a különböző foglalkozásokon; délelőtt az idősebbek és a kismamák jönnek a környékről. Hétvégenként nagyon színes a kínálatunk: vannak külön gyerek-, illetve felnőttekkel közös családi programjaink is. Ezek gyakran egymás „testvérei”, hiszen például a Nép-Tánc-Ház névre hallgató rendezvényünket a néptánc tanfolyam vezetőjével, Csiki Gergellyel azért hoztuk létre, hogy minden korosztály együtt is tanulhasson, táncolhasson és mulathasson. A Mesés hétvégék elnevezésű programunk szintén két tanfolyamvezetőnk, Szmirnov Krisztina és Gyenes Zsuzsa kiváló munkájának köszönhető, hozzájuk is rengetegen járnak. Ezeken a szombat délelőttökön szülők és gyerekek együtt vehetnek részt a zenés-mesés foglalkozásokon.

Ki kell emelnünk még egy programot: ez a Dúdolj! Ringass! Táncolj! népzenei koncert, ami babáknak szól, egészen három éves korig, természetesen szülőkkel és nagyszülőkkel együtt.

Élőzene kísérete mellet Paár Julcsi népdalokat és mondókákat mond a gyerekeknek, Csiki Gergely pedig tánclépésekkel fűszerezi a programot. Nagyon szeretik a filmklubjainkat is. Ennek köszönhetjük például, hogy sikerült megszólítanunk az általában nagyon nehezen elérhető középiskolás korosztályt. Volt olyan nosztalgia mozink például, ahová több fiatal is eljött, mert őket is érdekli a régi magyar film. Jóleső érzés volt, hogy örültek, hogy itt lehettek.

Mi volt a céljuk, amikor elkezdték a tematikus filmvetítéseket?

Nem akarunk versenyezni a plázákkal, mert az teljesen más irány és közönség. Mi itt a közösségi ház nagytermében tartjuk a mozit, aminek a hangulata számomra a régi világot tükrözi, a gyerekkoromat, amikor vidéken a közösségi házak voltak a mozivetítések színterei. A helyi lakosokban felmerült az igény, hogy jó lenne, ha újra működhetne mozi Csillaghegyen. Nagy örömünkre a mozi ötlete támogatásra lelt Bús Balázs polgármester úr és az önkormányzat részéről is, Lőrincz Edina ügyvezető igazgatónőnk is támogatta, így tavaly októberben el is indíthattuk a közösségi házban a filmvetítéseket.

Ehhez hozzátartozik, hogy az Óbudai Nyár programsorozat keretein belül a Kobuci Kertben futó kertmozis vetítéseket is mi szervezzük.

Mi gyűjtjük össze a filmeket, mi állítjuk össze a tematikát, tehát a feladat nem volt idegen számunkra.

Milyen rendszerességgel, milyen ritmusban váltakoznak a filmes tematikák?

Hetente, illetve havonta. A Kakaómozit például minden héten vasárnap lehet megtekinteni. A Régmúlt idők mozija pénteken 15.30-tól van, és a nyugdíjas korosztálynak szól, de ahogy mondtam, jöttek már középiskolások is, aminek nagyon örültünk. Havonta két szombati felnőtt mozink van, a Zenél a mozi, illetve a Mozititkok. Próbálunk többet nyújtani a vetítéseknél, ezért például a Mozititkok sorozatban játszott filmekhez meghívunk egy, az alkotáshoz kapcsolódó színészt, rendezőt, és a filmvetítés után lehet velük beszélgetni. A Zenél a mozi pedig abban különbözik az átlagvetítésektől, hogy a filmhez köthető zenekart hívjuk meg. Van rá igény, abszolút életképes ez a történet. Azt látjuk a közönségen, hogy szívesen jönnek, kell nekik ez a klubélet.

Tehát nem csak nevében viselik a közösségi ház titulust, hiszen itt valóban közösséget építenek, ami hihetetlenül fontos segítség, támasz és kapaszkodó ebben a zilált világban.

Azt gondolom, hogy a legnagyobb szakmai elismerés az, ha minél több mosolygós embert látunk a házban. Ha az itt járó vendégeink úgy érzik, valami többlettel távoztak ahhoz képest, amivel jöttek. Mindenkinek nagyon fontos ebben a rohanó világban, hogy egy kicsit megnyugodjon.

Az az egy vagy másfél óra, amit itt töltenek, az csak az övék, és mi mindent elkövetünk, hogy tényleg ezt érezzék, akik ide látogatnak.

Ilyen apró ötlet, figyelmesség, hogy minden mozis alkalommal van pattogatott kukorica – beszereztünk egy kukoricapattogtató gépet –, csinálunk málnaszörpöt, és ezeket ajándékba adjuk.  Meglepődnek, hogy nem kell fizetni érte. Érezze azt, aki idejön, hogy mi nagyon örülünk, hogy itt van, érezze jól magát, és jöjjön el legközelebb is. Mi pedig ötleteket gyűjtünk, megkérdezzük a vendégeinket is, hogy milyen filmeket szeretnének látni legközelebb – ezzel is szeretnénk az idelátogatók kedvében járni.

Mekkora csapat végzi ezt a munkát?

Alapvetően velem együtt öten vagyunk: Hegedűs Fanni kulturális referens, Sáringer Erzsébet kézműves tanár, Juhász Gábor gondnok és Tóvári László technikus. Amit csinálunk, az alapvetően csapatmunka, és nagyon fontos, hogy összhangban legyünk egymással, jól érezzük magunkat, jól működjünk együtt. Szerintem ez látszik a ház hangulatán, mert ahogy mi érezzük magunkat itt, az árad kifelé is.

Mikor és milyen céllal jött létre a Csillagműhely?

Amikor nyolc-kilenc évvel ezelőtt nyugdíjba vonultam, az itteni kerámiát oktató pedagógus nem vállalta a további tortúráját annak, hogy itt nem volt kemence, ezért a kiégetéshez az agyagtárgyakat az Óbudai Művelődési Központba kellett szállítani, majd visszahozni.

Én pedig nagyon lelkes voltam, mert mindent meg kívántam tenni a gyerekek alkotása érdekében, ezért az autómmal elvittem kiégetni, majd visszahoztam a tárgyakat.

Korábban a Csillaghegyi Közösségi Ház kertjében található kisházban volt a műhely, de ott már nehezen fértünk el, ezért aztán, amikor mintegy négy-öt évvel ezelőtt lehetőség adódott rá, ezt a pincét rendbe hoztam, és itt kialakítottam a műhelyt.

Úgy látom, ma már van kemence. Arra hogyan sikerült szert tenniük?

Ahhoz az önkormányzat jóvoltából jutottunk hozzá. Megpályáztuk, és így kapta meg a Csillaghegyi Közösségi Ház a kemencét. Ez óriási előrelépés volt a korábbi szállítgatások után, amitől rendkívül boldog voltam. Aztán a gyerekek egyre többen jelentkeztek a szülőkkel együtt, hogy szeretnének közösen agyagozni, hogy közös tárgyakat készíthessenek. Ezért a szerdai napon két csoport van, délután háromtól fél ötig, majd azután fél öttől hatig.

Nagypapák, nagymamák és apukák is jönnek óvodás gyerekekkel is. Én ezt szerettem volna eredetileg elérni, hogy a családtagok együtt alkossanak.

A felnőttek oktatásánál pedig az volt a cél, hogy például a nyugdíjasok is hasznosan tevékenykedjenek, a szabadidejüket kellemesen töltsék el, aminek a lehetősége itt adott.

Jelenleg mintha egyfajta átalakuláson menne keresztül a műhely. Mi a változás oka?

Nagyon szerettem volna az egyik fal áthelyezésével bővíteni a teret, ugyanis néha annyian vagyunk ebben a helyiségben, hogy már nem férünk el, de ez most nem valósulhatott meg. Kaptunk viszont a régi könyvespolcok helyett új, a munkák tárolására alkalmasabb polcokat. Ennek a polcrendszernek a kialakítása van most folyamatban, s így talán még egy asztalt is el tudok helyezni a műhelyben.

Említette, hogy szerveznek családoknak is programokat, illetve tudhatóan a tevékenységeket gyakran egy-egy ünnep vagy évforduló tematikájával kötik össze. Miért jó ez?

Minden évben Óbuda Napján kint vagyok a Mátyás király úton, ahova rengetegen jönnek agyagozni. Közülük sokan vannak, akik kedvet kapnak máskor is az alkotómunkához, s aztán eljönnek ide hétköznapokon is.

Minden évben lehetőséget teremt a Csillaghegyi Közösségi Ház ezen kívül is egy szombati napon, hogy jöjjenek az érdeklődők, amikor ingyen agyagozhatnak fent a nagyteremben is.

Ez azért jó, mert a közös tevékenység összehozza a családokat, az egyes korosztályokat.

Honnan jönnek ide foglalkozásokra az emberek?

Gyakorlatilag mindenhonnan jönnek. A környékről is sokan érkeznek, de például a Bécsi úti Óbudai Waldorf Iskolából is már harmadik éve járnak ide gyerekek. Gyakran csoportosan hozzák Csillaghegyre őket a szülők, akik vagy együtt alkotnak velük, vagy egymással is elbeszélgetnek, vagyis jól érzik a foglalkozásokon magukat mindannyian. Jönnek aztán a Fodros Iskolából is a gyerekek, akiknek szoktam tartani karácsony előtt ajándékkészítő foglalkozást, illetve még a krisnások is eljárnak hozzám.

A műhelyben rengeteg félkész vagy elkészült munka látható, amelyek rendkívül mutatósak. Kiállítják néha a kész műveket?

Ezeknek a tálaknak, amelyeket itt lát, a technikáját kifejezetten a kerámiaedények készítése iránt érdeklődők részére találtam ki. Egy tálban helyezzük el az agyagot, s ahogy az különböző nagyságban, formában belekerül, két egyforma munka nem készül. Mindenki az egyéniségének megfelelően formázza, attól függően, hogy ki mit szeret, hullámosabb vagy szabályosabb alakot készít. Mindez, vagyis az, hogy azonnal látható eredmény születik, a gyerekeknek és a felnőtteknek is sikerélmény.

Aztán a növények szeretete inspirált arra, hogy növényeket nyomjunk az agyagba, illetve kiderült, hogy a régi csipketerítők mennyire alkalmasak ugyanilyen felhasználásra, mert ezek érdekes mintákat eredményeznek.

Az elkészült tárgyakat általában hazaviszik az alkotóik, de időről időre kiállítjuk őket. Amikor évente a fenti nagyteremben tartunk foglalkozást, olyankor ezt egy kiállítással is egybe szoktuk kötni. Ezzel csak az a gond, hogy néhány nap után le kell szedni, mert olyan sűrű a Ház programja, hogy általában újabb kiállítást kell ott berendezni.

Vannak olyan tanítványai, akik folytatták a mesterséget, és esetleg a művészeti pályát választották?

Amikor még iskolában tanítottam, jó néhány gyereket indítottam el a képző gimibe. A tanítványaim akkor kerületi és budapesti versenyeket is nyertek. Volt olyan időszak, amikor három helyen is tanítottam: az egyik az Óbudai Szent Péter és Pál Szalézi Általános Iskola és Óvoda volt, a másik az Aelia Sabina Alapfokú Művészeti Iskola, a harmadik pedig az Óbudai Harrer Pál Általános Iskola.

Ön mivel tölti az idejét, amikor nem itt tart foglalkozásokat?

Nem elég, hogy keramikus vagyok, a hobbim az állattenyésztés. A másik nagy szerelmem a növények és a kert. Vannak húszéves virágaim is, amiket nagyon szeretek, de már kinőtték a lakást. A növénymániámból eredt már annak idején is, hogy szerettem volna nekik egy kaspót, ami díszíti őket, ami emeli a növény színvonalát, és jól érzi magát benne. Amikor az Iparművészeti Egyetemen 1971-ben végeztem, a diplomamunkám porcelán étkészlet volt. Ezután egyedül az évfolyamon én kaptam állást, mert rögtön a Budapesti Porcelángyár tervezője lehettem. Ott hatalmas lehetőségeket kaptam a színes fürdőszoba programban, aztán a mintás csempék tervezésében is szerepet vállaltam. Majd ezt követően 1982-től voltak önálló kiállításaim. A rendszerváltozás után kezdtem el tanítani, mert a Jóisten megint megsegített, amikor a Harrer Pál Általános Iskola igazgatójának az volt az elképzelése, hogy kézműves osztályt indít.

Rajzot is taníthattam, kézműves foglalkozásokat is tarthattam, tehát minden lehetőségem megvolt, hogy gyerekekkel foglalkozzam. Amikor pedig nyugdíjba mentem, akkor „szólt” Csillaghegy, s én jöttem.

A XIX. századi festő, Szemlér Mihály az ősei közé tartozik?

A nagyapám apja volt ő. Ez a család művész ága. A felmenők között volt operaénekes, színész, ba­lett-táncos, műkorcsolya bajnok. De ezen az ágon több volt a lány, mint a fiú, amin apám teljesen ki volt borulva, így én vagyok az utolsó Szemlér.

Nemcsak Óbudán dolgozik, hanem itt is lakik. Hogyan került Óbudára?

Ez is egy csoda. Rendszeresen jártam Óbudára agyagért, amikor szóltak nekem, hogy az egyik ház a környéken eladó. Ez 1981-ben történt. Pénzem nem volt, de gondoltam, megnézem. Be volt futtatva vadszőlővel a ház, ami engem teljesen lenyűgözött, és megdicsértem a sok érdeklődő közül egyedüliként a növényzetet, mire az eladó néni azt mondta, hogy nekem eladja a házat, ha péntekig hozok neki 300 ezer forintot; be is költözhetek, s a többit majd valamikor kifizethetem.

Így történt, s azóta itt élünk a családdal, a Kossuth-díjas filmoperatőr férjemmel, és a már felnőtt három gyermekemmel. Immár 36 éve élek Óbudán, és imádunk itt lakni.

Amikor először idejöttem Csillaghegyre, mindjárt bevetettek Óbuda Nap alkalmából egy utcai agyagozásra, s akkor megdöbbentem ezen a családias hangulaton. Ez nekem fontos. Jönnek hozzánk a családok a gyerekekkel, mindenki barátságos és közvetlen, ami nekem testhez álló, mert én még életemben nem vesztem össze senkivel.

Mi a véleménye a horvát kortárs képzőművészet és a művészek helyzetéről?

Véleményem szerint a vizuális művészet egyike azon területeknek Horvátországban, amelyek nemzetközileg is releváns helyet foglalnak el. Ez egyrészt a helyi modernista és avantgárd alkotók tehetségének, másrészt a decentralizált művészeti intézményi és oktatási struktúrának köszönhető.

Természetesen Zágráb mint főváros rendelkezik a legnagyobb gravitációs erőtérrel, de az ország több más pontján is működik olyan közintézmény, amely kortárs művészettel foglalkozik.

Az ország négy regionális központjában is van művészeti akadémia. Ez a kiterjedt hálózat a magángalériák és a művészeti menedzserek hiánya ellenére is sikeresen terelgeti a kortárs művészek karrierjét a nemzetközi művészeti szcéna felé.

A közintézmények és kurátorok is megteszik, amit megtehetnek. Sokan úgy gondolják, hogy az állam általános gazdasági működéséhez képest elfogadható mennyiségű közpénzt költenek a kortárs művészet támogatására.

Az állam és a helyi alapok működése átlátható, és a független szakmai oldal irányítja. A szocialista támogatási rendszerből is megmaradt néhány kedvező elem.

A független művészek és művészeti szakértők egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékot kapnak az államtól, kedvező áron juthatnak hozzá városi vagy állami tulajdonú műtermekhez, és az adórendszerben is kiválaszthatják a számukra leginkább megfelelő modellt. Nagy hátrány viszont, hogy nincs átlátható és legális műtárgypiac, ami biztosítaná a megélhetésüket. A múzeumok egyre kevesebb forrást találnak műtárgyvásárlásra, a gyűjtők kevesen vannak, a középosztály eltűnt. Horvátországban nincs olyan magángaléria, mely hatékonyan tudna dolgozni a művészek karrierjén. A sikeres művészeket külföldi galériák képviselik, és a nemzetközi művészeti piacokon értékesítik alkotásaikat. Az alkotók többsége természetesen állami megrendelésekre, nyilvános munkákra számít, de ez valószínűleg mindenhol hasonlóan megy.

Mennyire ismeri a magyar művészeti szcénát? Van kedvenc magyar képzőművésze?

Sajnos nem mozgok otthonosan a magyar művészeti szcénában. A magyar és horvát művészetnek is megvannak a maga útjai, de az tény, hogy mindannyian a nyugat vagy a távol-kelet felé orientálódunk. Amikor a rijekai (fiumei) Modern és Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója voltam, létrehoztam a Négyszögletes Bien­nálét (Biennial of Quadrilateral), mely Magyarországról, Olaszországból, Szlovéniából és Horvátországból fogott össze négy művészt és négy kurátort olyan témák kapcsán, mint a relativitás vagy a „nyilvános hős” (Public Hero). Ennek a négy országnak – melyek nemrég még egy közös állam alá tartozó egységes kulturális területén éltek – manapság már szó szerint nincs működő kulturális kapcsolata egymással.

Ez a projekt egyszerűen értelmezhető, kézzelfogható küldetésnyilatkozat volt, de amikor két sikeres alkalom után úgy döntöttem, hogy elhagyom azt a pozíciót, a biennálé nem folytatódott.

A kedvenc magyar művészem, akivel az elmúlt majd’ 20 évben különféle projektekben dolgoztam már együtt, Sugár János képzőművész. A Marinko Sudac Gyűjteménnyel folytatott közös munkám kapcsán többször kerültem kapcsolatba a magyar történelmi avantgárd és radikális művészet képviselőivel. Sok találkozót szerveztem olyan nagyszerű művészekkel, akik leginkább a XX. század második felében voltak aktívak.

Mi a véleménye a művészeti vásárokról?

Ami a művészeti vásárokat illeti, én alapvetően idegenkedem tőlük folyton növekvő szerepük és befolyásuk miatt, melyet a művészeti produktumok létrehozására gyakorolnak. Ez a jelenség túlmutat a „bevásárlóközpont” mentalitás kulturális szférában jelentkező egyre erősebb hatásán. Inkább annak a közvetlen következménye, amit a pénz, a magángyűjtők és magánvállalkozók teljes dominanciája jelez a közintézmények és szakmai szakértők felett. Az értelmiségiek csupán ügyintézők, akik az ego- vagy profitvezérelt műgyűjtés őrültségeit kiszolgálják. Talán észrevehető, hogy nagyon sötéten festem le a rendszert, de részt veszek benne magam is, tehát bizonyos szempontból én is elismerem a művészeti vásárok fontosságát.

Praktikusan kellene mindenkinek hasznosítania azt a tényt, hogy a művészeti vásárok olyan platformok, amelyeket többen látogatnak, mint a múzeumokat és galériákat, ezáltal segítenek a művészet terjesztésében, az információk megosztásában.

Mindezek mellett nagyon csodálom azon gyűjtőket a befektetett energiájukért, akik – a kulturális közszféra autisztikus elitizmusával szemben – személyes nyereségükön túl (vagy azzal párhuzamosan) más-más vízióval is rendelkeznek. Reménykedem, hogy az emberiség egyszer megoldást talál a magán- és a közszféra egyensúlyának megteremtésére. Ez idáig ez nem történt meg, de vannak olyan esetek, amelyeket a két modell együttműködése hozott létre.

(Sugár János képzőművész az Esernyős Galéria felkérésére a tárlat záró napján, 2015. november 29-én vasárnap 16 órától tárlatvezetést tart. A program ingyenes, de a korlátozott résztvevői létszám miatt előzetes regisztráció szükséges.)

Branko Franceschi (1959, Zadar, Horvátország)
1987-től 2004-ig a zágrábi Miroslav Kraljevic Galéria programigazgatója, 2004-től 2008-ig a rijekai (fiumei) Modern és Kortárs Művészeti Múzeum ügyvezető igazgatója, 2008 és 2010 között a zágrábi Horvát Képzőművészek Egyesületének (HDLU) igazgatója, 2010 és 2014 között pedig a Virtuális Avantgárd Múzeum igazgatója. Jelenleg a Spliti Szépművészeti Múzeum igazgatója. Mint a zágrábi egyetem művészettörténésze, Branko Franceschi 1987-től számtalan kortárs művészeti kiállítás kezdeményezője és kurátora Horvátországon belül és kívül. A 2004-es, 16.  São Pauló-i Biennálé kurátora, valamint az 52. és az 55. Velencei Biennálé, a 11. Nemzetközi Építészeti Kiállítás (International Architecture Exhibition)  kurátora, az ARK D-0 Biennial, Konjic, BIH  és a Helsinki Photography Biennial (2014) társkurátora, a bukaresti Fiatal Művészek Nemzetközi Biennáléja (International Biennial of Young Artist) kurátorcsapatának tagja (2006, 2012). 2005-ben kezdeményezésére rendezték meg a Biennial of Quadrilateralt Rijekában.

Az esernyős galéria
A Fő tér 2. belső udvarából nyíló, az Esernyőssel falszomszédos ingatlant hosszú évekig a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár használta. Miután elköltöztek, és a hatalmas tér funkció nélkül maradt, sikerült megegyezni a fővárossal arról, hogy ott egy új óbudai kulturális tér jöhessen létre. A használatba kapott 150 m²-es teremnek első látásra is nagyszerű adottságai voltak ahhoz, hogy kiállítótér legyen, azonban komoly korszerűsítésre volt szükség. Az Esernyős korábbi tereit is megálmodó Benczúr–Weichinger építész iroda remek tervei révén, egy belső falat áttörve immár szervesen kapcsolódik a már meglévő helyiségekhez. Az új kiállítótérben kifejezetten a kortárs művészet kimagasló alkotásainak szeretnénk helyet adni. Terveink szerint évi hat tárlattal várjuk az érdeklődőket. Az Esernyős első – Édes és savanyú: spliti történetek című – kiállítására 13 horvát művész alkotása érkezett Óbudára, akik több generációt és különféle stílusokat képviselnek. Közös pont bennük a Split városához való kötődés, munkáik által képet, keresztmetszetet kaphatunk a horvát kortárs művészetről. A festményeket, videomunkákat, installációkat bemutató tárlat 2015. november 29-ig tekinthető meg, a belépés ingyenes. A kiállítás az Art Market Budapest 2015 nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár hivatalos szatellit programja és a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál része.
Békefi Anna, az Esernyős vezetője

A ház valamikor szebb napokat látott, meleg családi fészek volt, rokoni, baráti összejövetelek színtere. Móra László és családja élt itt. A Móra név ismerősnek tűnhet, első asszociációjuk talán Móra Ferenc lehet. Nem járnak túl messze a valóságtól: Móra Ferenc István nevű bátyjának fiáról van szó. Móra László a két világháború közötti időszak ismert, elismert költője, írója, pedagógusa volt. Majd versei, írásai több mint négy évtizedig tiltott listán szerepeltek, szerzőjük nevét sem volt tanácsos említeni. S a közel ötven év elég is volt a feledéshez.

Jelen emlékező írásom célja elsősorban a figyelemfelkeltés, hogy a kerület, szűkebb hazájának lakosai megismerhessék némileg a remek tollú írót, nagyszerű pedagógust, akiről dr. Szörényi László egyetemi tanár a Magyar Nemzet 2013. augusztus 31-i számában megjelent írásában így ír: „A késő népi-nemzeti iskola tanítványa, politikailag és történelmileg rendkívül jól tájékozott, és tökéletesen becsületes.”

Móra László költő, író, gyermeklapszerkesztő, pedagógus 1890-ben Zentán született, ahol édesapja, Móra István tanító volt. Tanulmányait Budapesten végezte, tanítói diplomát Pápán szerzett. 1910-ben feleségül vette Vadas Gizellát, s házasságukból két gyermek született, László és Bertalan.

1914–1918-ig a szerb és olasz fronton harcolt, 1918 és 1920 között francia fogságban sínylődött. Még akkor is, ott is szeretett tanítványaira gondolva gyűjtötte a nagyobb francia városokról a látképes képeslapokat, ahogy írta:

„Hogyha majd haza segít a jó Isten a magyar fővárosba, megmutathassak egyet-mást tanítványaimnak.”

A katonai szolgálata előtt az óbudai Hunor utcai barokk (elemi) iskolában tanított. A fogságból visszatérve tanítói hivatását a Vörösvári úti elemi iskolában folytatta, 1929-től eredményes oktatói és költői sikerei elismeréseként a Budai Várban a Mátyás-templom melletti elemi iskola igazgatója lett, majd 1934-ben iskolát alapított Óbudán, a Külső Bécsi úton, amelynek ő volt az első igazgatója. Az intézmény falán 2014-ben elhelyezett emléktábla őrzi iskolaépítő, nevelő munkája emlékét. Ez a nagyon sokoldalú személyiség sajnálatos módon a mai kor embere előtt még mindig szinte teljesen ismeretlen.

Nagy tehát a tartozásunk vele szemben, bár az utóbbi időben már történtek az önkormányzat részéről lépések, hogy ez ne így legyen. Először az iskolaépítő pedagógusról olvashatnak, hisz e tevékenysége ehhez a kerülethez, Óbudához kapcsolódik. Móra László élethivatásának tekintette a tanítást, amihez példaként állt előtte édesapja, Móra István. Tanítói hitvallását így fogalmazta meg ABC című versében:

Közém telepszik sok kis liliom…
S amíg mesémet hallgatják, lesik:
Szívecskéiket sorban kinyitom,
S beléjük rejtem észrevétlenül
Az egy-két szót, mit rám bízott a ma:
Szeretet. Munka. Isten. Hit. Haza.

Hitvallását tettei követték, amivel örökre beírta nevét a kerület oktatástörténetébe: a Külső Bécsi iskola felépítése.

Móra László iskolaépítő tevékenysége, a kerület gyermekeiért végzett áldozatos munkája példaértékű. Szomorú szívvel látta, hogy a főváros peremvidékén élő téglagyári dolgozók gyerekei naponta 5–6 km-t gyalogolnak a Vörösvári úti iskolába. Egy kimutatás érzékelteti a Vörösvári úti iskola 130 tanulójának szomorú statisztikáját: „munka nélkül van az édesapja 41 tanulónak, egyszobás lakásban lakik 118 tanuló, lakásukban nincs bent a WC 126 tanulónak, nem reggelizik 36 tanuló, iskolánkban ingyen ebédet kap 82 tanuló, ingyen könyvet kap 112…, télikabátja nincsen 43 tanulónak.” Kitartó igyekezettel, nagyon sok kilincseléssel, érveléssel kiharcolta, hogy a főváros az 1930-as évek elején felépítse az új iskolát a téglagyári dolgozók gyerekeinek. Ő lett az első igazgatója 1934-ben, holott 1929-től a Budai Várban a Mátyás-templom melletti iskolát igazgatta, ahová túlnyomórészt a jó anyagiakkal rendelkező úri gyerekek jártak. De ő a nehezebb feladatot választotta. Azt, hogy a nyomorgó, nehéz körülmények közül érkező gyerekek iskolát kapjanak, hogy könnyítsen a családok terhein, a gyerekek szenvedésein. Az iskola épülete most is áll, az oktatást szolgálja.

A továbbiakban a lírikus Móra Lászlót idézem, akinek gondosan felépített, megszerkesztett versei, érzelem- és gondolatgazdag lírája nagyobb ismertséget érdemelnének. Apjától, a szintén költő és prózaíró Móra Istvántól örökölte írói vénáját, versíró tehetségét. Már diákkorában verselgetett.

Ő szerkesztette családjuk hetente „megjelenő” kéziratos Házi Tudósítóját (a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum őrzi), amelybe mind a hét testvér írt vagy rajzolt valamit. Ez volt költői pályájának kezdő lépése.

A szűk keretek csak arra adnak lehetőséget, hogy néhány kiragadott versének részletével felkeltsem az érdeklődést a félegyházi Mórák méltatlanul elfeledett jeles leszármazottja iránt, akinek utolsó lakása Óbudán, a Domoszló útján volt.

Versei négy kötetben jelentek meg még a két világháború között, az 1939 után írottak máig kiadatlanok. A kötetek ma már szinte hozzáférhetetlenek.

Költészetének négy alappillérét fedezhetjük fel: Isten, család, haza – szülőföld, természet.

Álljon most itt néhány versének részlete, amelyek minden magyarázat nélkül átadják a Móra Lászlót annyira jellemző érzelmi-gondolati gazdagságot. Legyenek ezek kedvcsinálók az olvasáshoz. A család, az otthon életének éltető eleme volt. Jól reprezentálja ezt A mi fészkünk című verse:

Parányi fészek a mi fészkünk.
De tolla selymes és meleg.
Van benne minden, amit kértünk.
– S leginkább álma rengeteg.

[…]

Parányi fészkünk, légy te áldott!
Legyen a tollad jó meleg.
Hullass szívünkbe még sok álmot,
S ne tudják meg az emberek!

Mit álmodunk, ne tudja élő!
Ne lássa senki hol lakunk.
Te tudd csak Isten, – ránk lenéző –
Hogy milyen boldogok vagyunk!

Trianon, a szülőhely elvesztése, a haza megcsonkításának keserű érzése, a veszteség nagysága olvasható a Volt egyszer egy ország című versében:

[…]
Volt nekünk Pozsonyunk… Volt nekünk
Aradunk…
Komárom várában magyar volt a dalunk!
Mienk volt a Maros, mienk volt a Dráva…
Mienk volt a tenger csillogó hulláma…
Ezerkilencszázhúsz mind ellopta tőlünk
Siralomvölggyé vált ezeréves földünk…
Erre is, arra is int a hősök sirja…
– „Szegény ország sorsát boldog Isten birja.”
Aranykönyvünk is volt! … Bár most is ez lenne!
Árpád, István, László, Mátyás neve benne…
Sokszor áldott nevek, most is áldott tettek…
[…]

Hívő ember lévén nem kételkedett az isteni gondviselés működésében:

Láttalak apámnak
Szigorú szemében,
Jó anyám kezével
Te gondoztál engem.

Érezlek szívemben,
Érezlek lelkemben
Maradj itt Istenem
Teljes életemben!
(Isten)

Móra László talpig becsületes, ugyanaz a hajlíthatatlan gerincű, tiszta jellemű ember volt, mint híres elődje, a mi Petőfink:

Gerincet én nem hajtok mégse.
Protekcióért sem futok.
Embernek térdet hajtani
Sosem tudok.

Jó nagyapám s derék sok ősöm
Nem tanítottak erre meg.
Ilyen áron a csúcsra fel
Én nem megyek!
[…]

(Azért se!)

Történelmi éleslátásáról tanúskodik A vörös vonat című verse 1937-ből, a vasszörnyeteg alakjában előrevetítve a feltartóztathatatlan bolsevizmus képét:

Jön a vonat! Jön a vörös vonat!
Mozdonya színe olyan, mint a vér.
Kazánja szája egyre enni kér.
Izzik tüzében a tegnap álma,
A hit, család, hitvesi párna,
Szülőföld, templom, becsület, haza,
A régi égnek minden csillaga…
Izzik tüzében a történelem!…

A vörös vonat, a vasszörnyeteg pedig egyre inkább közeledett, és elérte hazánkat. 1944. december 29-én a Budapestet bekerítő Vörös Hadsereg óbudai előrenyomulásakor megtörtént a tragédia, mely máig Testvérhegy, a Domoszló útja rejtélye. Ami tény: december 29-én holtan találták Móra Lászlót és feleségét, Vadas Gizellát.

Haláluk mindenképpen összefügg a szovjetek óbudai benyomulásával. Jó lenne, ha végre 75 év után megoldódna a Domoszló útja 20. számú ház titka.

Ez a nagytudású, pedagógusnak és költőnek is kiváló ember megérdemli, hogy ötven év elhallgatás után a mai kor embere is megismerje. Ezért Óbuda-Békásmegyer önkormányzata sokat tesz. 2014 óta emléktábla őrzi Móra László nevét az általa építtetett iskola falán. 2016-ban kiadta az önkormányzat Móra László Válogatott írások című kötetét:

Móra László: Válogatott írások.
Kiadta Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, 2016
A kötet E-book formátumban elérhető az obuda.hu média menüpontjában.

https://obuda.hu/blog/media_uj/obuda-konyvek/

Mi jut eszébe Óbudáról?

Óbudán születtem, és az életem tulajdonképpen minden percét gyerekként és később felnőttként mint főállású tanár itt, a harmadik kerületben, három iskolában töltöttem el. A Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában, ahol az oktatást és a nevelést tanultam meg a kiváló általános iskolai tanároktól, az Árpád Gimnáziumban, ahol igazgatóhelyettes, majd igazgató voltam húsz éven keresztül, és ahol először próbáltam a gyakorlatba átvinni a Kőrősiben tanultakat, utána pedig a Veres Péter Gimnáziumban, ahol iskolaalapító igazgató is lehettem. A kerületen kívül is dolgoztam ugyan, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen óraadóként tanítottam magyart mint idegen nyelvet, vizsgáztattam államvizsga-bizottságban történelem módszertanból, voltam Tarlós István polgármester főtanácsadója, de mindezt az óbudai iskolai tevékenységem mellett.

Születésemtől kezdve életem minden percét Óbudán töltöttem. Most már márciustól novemberig Badacsonyörsön élünk, de a téli hónapokat Óbudán töltjük feleségemmel.

Mikor kezdett tanítani?

A Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába kerültem az államvizsga után. Az 1956-os nemzedékhez tartozom, 1956 decemberében és 1957 januárjában a forradalmi események – nem így hívták akkor – miatt elmaradtak a félévi vizsgák, kollokválások, s azt mondták, hogy majd a tanév végén lesznek. De annyira zavaros volt minden az egyetem körül még márciusban is – a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalom miatt –, katonaság vette körül az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, hogy már az is kérdés volt, letegye-e a záróvizsgát az ember júniusban. Részben azért, mert nem készülhettek az egyetemisták, részben azért, mert nagyon sokan elmentek külföldre.

Ez volt a nemzedékünk egyik válaszút elé kerülése. Én akkor úgy döntöttem különböző okoknál fogva, hogy itthon maradok.

Egy nagyon kedves jó barátom, Zách Sándor azt mondta: „gyere velem Svájcba!” Lényegében együtt nőttünk fel, egy régi nemesi család sarja volt, ugyanazt az oktatást kaptuk, együtt jártunk általános iskolába, ő úgy döntött, hogy megy. Pedig akkor már felesége és gyereke volt, és a gyereket itthon kellett hagyniuk. Kemény döntések voltak ezek.

Hány éves volt ekkor?

1935-ben születtem, tehát 21 éves voltam. Úgy döntöttem, hogy nem megyek el. A döntések személyiségfüggőek, és azt szokták mondani, hogy az ember személyisége, a tulajdonságai, az élete, talán a végzete is megjelenik bennük.

Itthon maradtam, és úgy határoztam, hogy 1957-ben leteszem az államvizsgát. Az évfolyam fele, ha vizsgázott, a többi halasztott, nem tudtak fölkészülni.

Mi a feleségemmel letettük az államvizsgát, és – merthogy III. kerületi lakosok voltunk – az oktatási osztály vezetőjéhez kerültünk hárman: a feleségem, még egy hölgy és én. Ránk nézett, úgy, hogy bele se tekintett a bizonyítványunkba, rámutatott a nőre, maga megy napközibe a Bécsi Úti Általános Iskolába, a feleségemnek mondta, maga megy a csillaghegyi Fodros Utcai Általános Iskolába, napközibe, maga meg megy a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába tanítani, merthogy én fiú voltam. Így kerültem oda. El kell mondanom, hogy mindazt, ami az én pedagógiám alapja – amit én is igyekeztem megvalósítani az életemben, munkásságomban –, a Kőrösiben tanultam. Akkoriban az általános iskolákban – miként tudom, hogy ma is – rengeteg olyan tanár volt, aki példakép lehetett. A Kőrösiből két tanárt említek. Az egyik piarista paptanár volt, magyar–latin szakos, Kovács László tanár úr, mi csak Laci bácsinak szólítottuk, neki oroszt kellett tanítania. Mindig egy leckével volt előbbre, mint a gyerekek. A másik Pekrényi Emil tanár úr. 1956 októberében megválasztották a Pedagógusok Tanácsa vezetőjének, ezért később el akarták távolítani a pályáról, de a tanítványai összefogtak, minek eredményeként megmenekült. Olyan szuggesztív ember volt… Ezt azért hangsúlyozom, mert minden iskolában vannak ilyen tanárok, csak föl kell fedezni őket. Számomra minden olyan pedagógiai felismerés, ami bennem él, ott alakult ki a Kőrösiben. Például az, hogy a pedagógusi és tanári munkának az igazi lényege tulajdonképpen az, hogy – és ezért is alapítottam nyolcosztályos gimnáziumot a Veresben – az ember végigkísérheti azt a csodát, hogy egy makrancos kisgyerekből, aki szétdobálja a könyveit, a ruháit, visszafelesel, rosszalkodik, hogyan válik olyan ember – és énnekem az a szerencsém van, hogy a döntő többség ilyenné vált –, aki az értékek világában mozog.

A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy rengeteg olyan tanítványom van, aki az általam legfontosabbnak tartott értékeket a valóságban létrehozza, gyakorolja. Az egyik, hogy hasznos akarjon lenni az ember, a másik az összetartozás érzése, a közösségi érzés.

Boldog vagyok, hogy általános iskolában kezdtem tanítani, ott tudtam felfigyelni arra, hogy a csodát végig lehet kísérni, hogy ezekből a gyerekekből hogyan lesz nek olyan felnőttek, akik értékeket képviselnek. Talán megfejthetetlen rejtély, de az biztos, hogy nagyon sok oka van. A tanulóitól, a tanáraitól, a légkörtől, a törekvésektől, nagyon sokféle dologtól függ, és éppen ez mutatja a tanári munka összetettségét, jelentőségét.

Amikor átkerültem az Árpád Gimnáziumba, ennek a közösségi gondolkodásnak a jegyében szerveztük meg minden évben, hogy a ballagáson legyen 25 és 50 éves érettségi találkozó is. Kivittük az ünnepséget az Amfiteátrumba, először az iskola fennállásának 75. évfordulóján, 1977-ben, sok száz fáklya világítása mellett, ami akkor azért nem volt veszélytelen dolog. Ott kaptam egy idős bácsitól egy kis érmet (az érem 1902-ben, az Árpád Gimnázium alapításakor készült) azért, mert az Árpádért annyi mindent tettem. Kérte, hogy fogadjam el, és majd adjam tovább annak, aki nálamnál is többet tesz az Árpád Gimnáziumért.

Azt az utat, amit én is segítettem törni a gyerekekért, emberségükért, magyarságukért, azt az utódaim, iskolavezetők, tanárok – akik között nagyon sok volt tanítványom van –, ők is járják. Ez nagy örömmel tölt el.

A Kőrösiben, az általános iskolában, ami később egy gimnáziumi osztállyal is bővült, kilenc évet töltöttem el. Az Árpádnak külön története van az életemben.

1966-ban kerültem oda, rögtön igazgatóhelyettesnek. Az Árpád Gimnáziummal súlyos gondjai voltak a kerületi pártbizottságnak és a Tanácsnak. Zavarta őket maga az Árpád Gimnázium – nevében is, szellemiségében is, és a külső körülmények miatt is, ugyanis abban az időben a főiskolák virágkorát éltük, és ennek jegyében egyszerűen meg akarták szüntetni az Árpádot. A feladatomat én abban láttam, hogy megakadályozzam ezt a folyamatot. A pártbizottság számára az is probléma volt, hogy sok olyan ember dolgozott az Árpád Gimnáziumban, akik az 1956-os forradalmat valamilyen formában megjárták. És ezek szerintem nagyon nagy emberek voltak. Ilyen volt például Litván György, ő volt az első, aki 1953-ban felállt a csepeli munkásgyűlésen, és azt mondta Rákosinak, hogy Rákosi elvtárs mondjon le, mert magában csalódott a nép. Rögtön ki is rúgták az akkori munkahelyéről. Litván György egyébként nagyon jelentős történész, az életművét érdemes lenne feldolgozni. Aztán ott volt Vészi János, Nagy Imre lányának a férje, és az általam nagyon szeretett Kériné Soós Júlia, az első szociológusok egyike, aki 1956-ban az ország összes börtönét fölkereste, barátait, tanítványait, vigasztaló szavakat, élelmet vitt, és hát egy csoda tanár volt. Tartottam róla avató beszédet, merthogy az Árpádban meghonosították, hogy a jelentős tanároknak emléktáblát helyeznek el az iskolában.

Ők az Árpádban tanítottak, amikor odakerült?

A tanítás nem egészen állt, mert Litván Gyurit például nem engedték tanítani, a könyvtárba dugták. Vészi Jancsi gyakorlati foglalkozást vezetett: volt akkor az Árpádban lakatosipari oktatás, amit nagyon nagy ötletnek tartottak. Soós Júlia tíz órában tanított, félállásban, mert folytatta a tudományos kutatásait.

Amikor odakerültem, akkor rombolták szét az Árpád tornatermét, egész Óbuda legnagyobb tornatermét, ahol korábban csodálatos sport­élet zajlott. Mindezt azért, mert a főiskola terjeszkedni akart.

A kérdés az volt, hogy az Árpádot hogyan lehet megmenteni, mert sem a tanárok, sem az iskola korábbi vezetése, még a legkiválóbb igazgatóhelyettes, Udvarhelyi Ágoston, Guszti bácsi sem mertek a napi támadások során az Árpád megszüntetésének folyamatával szembefordulni.

Tiszavölgyi István-díj

A középiskolai tanárok elismerésére Óbuda-Békásmegyer Képviselőtestülete 2013-ban díjat alapított. A díj névadója a kerület nagy tekintélyű, „iskolaalapító” pedagógusa, a kerület díszpolgára, Tiszavölgyi István. A díj elismerésként adományozható Óbuda-Békásmegyer középiskoláiban dolgozó azon pedagógusoknak, akik hosszú időn át tartósan és kiemelkedő színvonalon végezték nevelő-oktató munkájukat.

Én azt a stratégiát alakítottam ki odakerülésemtől kezdve, hogy mindenekelőtt az Árpád oktatói, nevelői munkájának a minőségét kell olyan szintre hozni, hogy nélkülözhetetlenné váljon. És meg kell mutatni az iskola múltját, sokoldalúságát, törekvéseit. Így születtek meg azok az ötletek, amelyek végül megmentették az Árpádot. Mindenekelőtt speciális tagozatokat hoztunk létre. Az angol és a német tagozat természetesnek tűnt, de nagyon büszke vagyok a speciális matematika tagozatra, ami a Fazekasban, a Berzsenyiben és az Istvánban volt csak Budapesten abban az időben. Melléjük sikerült az Árpádot felzárkóztatni. A kiváló matematika tanárok mellett az volt az érvem, hogy az előbb említett három gimnázium mind a pesti oldalon van, s a budai oldalon nincs egyetlenegy speciális matematika tagozat sem.

Lobbizások és bemutató órák után megadták a lehetőséget, és ez sokat lendített az Árpád színvonalán és vonzerején. És ami igazán jó, hogy ezek a tagozatok a mai napig működnek.

Így született meg Az Árpád Gimnázium története című könyvem is az iskola fennállásának 75. évfordulóján, 1977-ben. Természetesen egy ilyen könyvvel kapcsolatban politikai elvárások is megjelentek. Onnan kezdve, hogy azt mondták, hogy az Árpád Gimnázium története legyen csak évkönyv. De mondtam nekik, hogy ez mégis­csak 75 év. Az hogy lehet évkönyv?

A politikai elvárások szerint meg kellett emlékezni a könyvben dr. Tánczos Istvánról, aki 1930-ban végzett az iskolában, és a második világháborúban partizánként halt hősi halált, talán még a Szovjetunió hőse is volt. Egyébként a családját fölkerestem, nagyon rendes munkáscsalád volt. Betettük a könyvbe 1956 egyik mártírját, egy Várkonyi György nevezetű fiút is, aki tulajdonképpen áldozat volt, mert parancsra kellett cselekednie, ő a Köztársaság téren halt meg. De betettük Pálffy György képét is, ami akkor áttörésnek számított, mert Pálffy Györgyöt kivégezték, annak ellenére, hogy baloldali ember volt. A KISZ-t még 1969-ben Pálffy Györgyről neveztük el, bár Pálffy György a kommunizmus áldozataként is értelmezhető volt. Ebben a szellemben született meg az Árpád megmentésére az a törekvés is, hogy a régi diákokat mozgósítsuk. Létrehoztuk az Öregdiákok Baráti Körét, amelynek az elnöke Sinkovits Imre lett, és a legkiválóbb emberek voltak tagjai.

Írt Az Árpád Gimnázium története című kötetébe visszaemlékezést Szentkuthy Miklós is, aki ott tanított. Volt-e valamiféle hagyománya az iskolában?

Szentkuthyra úgy emlékeznek az általa tanított diákok – és aztán ez élt tovább –, mint a tanári nagyvonalúság és a tudás megtestesítőjére. Ő az a tanár volt, aki csodálatos előadásaival, óráival tudott hihetetlen nagy pedagógiai kasszasikereket aratni. Mindenki szerette. Ugyanakkor nagy „hóhányó” is volt, de ezt is elismerésként mondom. Szemben volt az iskolával az Arany Bárány Étterem, Szentkuthy ott ült lyukasóráiban. Czikora bácsi volt a pedellus, amikor én odakerültem, ő volt az, aki mindig átment az Arany Bárányba, és szólt Szentkuthynak, hogy tanár úr, helyettesíteni kell! Szentkuthy fölhajtotta az italát – még ami volt –, és átment. Ilyen egyéniségekre szükség van.

Szentkuthytól én azt tanultam meg az árpádisták által körülvett világból, az öregdiákoktól, hogy a jót kell meglátni, mert az viszi előre a dolgokat.

Az Öregdiákok Baráti Köre szintén nem tetszett a Tanácsnak és a pártbizottságnak, mert a társadalmi szervezetek tiltottnak számítottak az aczélgyörgyi „három T”-ben (Tiltás, Tűrés, Támogatás). De aztán mégis belementek, s a mai napig működik az Öregdiákok Baráti Köre. A mai igazgató, Gyimesi Róbert kitűnően viszi tovább az egész iskolát. A színvonalemelést és a gimnázium szellemiségének kialakítását szolgálta az is, hogy a régi és a megújuló tanári kar is kiváló tanárokból, pedagógusokból állt. A régi tanárok egy másik tanári világot képviseltek, de más volt az anyagi és a társadalmi megbecsülésük is – a háború előtt felnézhettek a tanáremberre. Csak egy példa: mondom Rácz Elemér tanár úrnak – német, latin, történelem szakos volt –, hogy Elemér bátyám, nem jött be az egyik tanárunk az iskolába, itt kellene maradni a tanulószobán délután. Azt mondja Elemér, tudod, István nem tudok itt maradni, mert nekem fontos elfoglaltságom van három óra után. Kérdezem, nem tudod áttenni? Azt mondja, nem, mert kettőtől háromig mindig alszom, és háromtól Cicerót olvasok. Tudod, Cicerót nem lehet fáradtan olvasni…

A lényeg az, hogy sikerült megvédeni az iskolát. Akkoriban minden évben megjelent, hogy a gyerekek hány százalékát vették fel egyetemre az egyes iskolákból.

Az Árpádot sikerült felhoznunk nagyon mélyről a 16. helyre. Ez volt a legjobb eredményünk. De nem tudtuk visszaszerezni az épületet. Ezt később Tarlós István erőfeszítésével sikerült elérni.

Odaadta az egyik általános iskolát a főiskolának, ami csodálatos lépés volt. Egy alkalmat meg is ragadtam, és azt a kis Árpád jelvényt, ami akkor éppen 100 éves volt, a baráti kör előtt továbbadtam Tarlós Istvánnak, mert az Árpádért ő tette a legtöbbet.

Amikor úgy éreztem, hogy az Árpádban befejeztem, elértem, amit el akartam érni, akkor jutottam arra a gondolatra, hogy egy új iskolát akarok csinálni. Lemondtam az igazgatói állásomról, és megpályáztam az akkor alakuló Veres Péter Gimnázium igazgatói állását. A Kőrösi meg az Árpád tapasztalatait összegezve építettem fel egy új iskolát, aminek egyik alapgondolata a szerkezetről vallott elképzelésem volt. Akkoriban a 12 éves tanulói időszakot annyi felé osztották, amennyi felé lehetett. Volt 4+8, volt 6+6, volt 8+4, volt, aki 10+2-t akart (ez a szovjet rendszer). Én a nyolcosztályos gimnáziumi rendszert alakítottam ki – és ebben Tarlós István úr támogatását is bírtam – az országban másodiknak Hoffmann Rózsa után, aki a Németh László Gimnáziumot vezette. A mozgatórugó az volt, amit a Kőrösiben tanultam, hogy tényleg csodálatos dolog az ötödiktől végigkövetni érettségiig a diákok életét és sorsát. Voltak tanárok, főleg a gimnáziumban, akik húzódoztak a nyolcosztályos gimnáziumi rendszertől, de meggyőztem őket, és elfogadták. Azt gondoltam, hogy a nyolcosztályos gimnázium nagy előnye, hogy nyolc évre osztja el azokat az ismereteket, amelyeket az oktatásnak nyújtania kell, úgy, mint ahogy egy épületen végig lehet vezetni a gyerekeket, ahol sok kis ablak van – mindegyiken ki tud nézni, és ki tudja választani azt, ami számára a legfontosabb.

Azt gondoltam, hogy az iskolának sokszínűnek kell lennie. A tantárgyak mellé be tudtuk illeszteni a néptáncot és a számítástechnikát, amelyeket a fővárosban elsőnek vezettünk be az önkormányzat segítségével.

Még Commodore 64-eseket használtunk. A mindennapi sportot mint közösségformáló erőt kiemelten kezeltük. Négy nyelvet tanítottunk. A zenei oktatásban fontosnak tartottam, hogy mindenki tanuljon meg C-furulyán játszani ötödikben, hatodikban, és hogy legyen zenekar, de behatárolt volt a tanárok száma. Én bevezettem azt a rendszert, hogy nem kell takarító, csak a folyosókra, a tornateremre meg a tanárira, minden osztály saját maga takarítja az osztálytermét, és ezekre az állásokra tanárokat vettem fel. Volt olyan tanár, akinek a neve be volt írva takarítónak, dr. akárki. Kérdezték az önkormányzatnál, hogyhogy takarít, hát mondom, takarít, ebből él. És kérdezik, hogyan takarít, mondom, vannak problémák, de elmegy. A zenetanárokat, tánctanárokat csak így lehetett alkalmazni. Hivatalosan egy énektanár volt, de valójában három, csak ők takarítói státuszon voltak.

1986-ban indult a Veres négyosztályos gimnáziumként, és amikor 1990-től lehetett, átálltunk a nyolc­osztályosra, de fenntartottunk egy négyosztályos évfolyamot is. Én úgy érzem, hogy ezek az intézkedések meghatározták az iskola belső világát. A tanulók jogainak és kötelességeinek egyensúlyát igyekeztünk megtartani, méghozzá oly módon, hogy ötödikben és hatodikban két évig a kötelességek dominálnak, például reggel 8-tól délután 4-ig vannak benn a gyerekek az iskolában, a délutáni órákban a tanulószobát megszüntettük, és tanórákat tartottunk, amelyeken kötelező volt részt venni. Utána nőtt a tanulók szabadsága azzal, hogy kötelezően választható lett a délutáni foglalkozások közül kettő. Ezekhez csatlakozott még számos olyan dolog, amelyekben a kötelességek megtartása mellett a gyerekek szabadsága tovább nőtt, megszűnt a kötelezően választható foglalkozás, és helyette a délutáni foglalkozások szabadon választhatóak voltak.

1987-től megszerveztük a történelemtanárok országos konferenciáját. Két oldalról is volt indíték, egyrészt a történelemtanárok között érlelődött, hogy a regnáló történelemszemlélet nem hatékony és nem igaz. Másik oldalról Glatz Ferenc – aki akkor éppen miniszter volt – felismerte, hogy a történelem tanításával valamit kezdeni kell.

Hat éven keresztül szerveztük a konferenciát minden évben, óriási érdeklődés mellett. Szerintem itt kezdődött egyfajta oldódás a történelemtanításban, ha tetszik, akár a rendszerváltásnak is részeként.

Olyan személyek vettek részt a már említett Glatz Ferencen kívül, mint Kardos József vagy Kosáry Domokos, az Akadémia elnöke, aki ott fogalmazta meg – ő is óvatosan –, hogy nem lehet elfogadni azt, hogy minden történelmi eseményhez, folyamathoz, annak a megoldásához ugyanazt a kulcsot használjuk. Évente 500-600 résztvevő volt a konferenciákon. A szervezőmunkát a Veres Péter Gimnázium végezte, és annak, hogy nem az Akadémián, nem valamilyen tudományos körben tartják a konferenciát, hanem egy gimnáziumban, külön üzenete volt. Kosáry Domokos meg is jegyezte, hogy a Veres Péter Gimnázium beírta magát a történelembe.

Amikor a Veres koncepcióját alakítottuk ki, akkor nagyon komoly gondolattal mérlegeltük, hogy vajon nem olyan iskolát kellene-e építeni, ami szakképzést is ad. A mai oktatási irányzatban a szakmunkásképzés döntő fontosságúvá vált. Aztán végül mi amellett döntöttünk, hogy egyetemre készítünk fel, és végtelenül boldog vagyok, hogy Papp György, a jelenlegi igazgató ugyanígy folytatja, sőt tovább is fejlesztette.

Meglepte-e 2012-ben, hogy Óbuda díszpolgárává választották?

Igen, meglepett. Nem számítottam erre, ma sem tudom, hogy kik terjesztettek fel. Nagyon nagy elismerésnek tartom.

De csak felerészben tulajdonítom magamnak ezt az elismerést, mert ehhez szükség volt a mindenkori kollégáim munkájára is. Valamint arra is, hogy ennek a kerületnek a vezetői mindig odafigyeltek az oktatás helyzetére.

A régi rendszerben Kurilla József, a tanács­elnök-helyettes is valóban sokat segített. Azt pedig bizton állíthatom, hogy az óbudai önkormányzatban a polgármesterek az oktatásügyet kiemelt ügyként kezelték. Tarlós Istvánról már volt szó, és róla tudom, hogy végtelenül tiszteli a tanárokat. Az elvi kérdésekből nem volt hajlandó engedni, volt is ebből konfliktus, de rajongott az Árpádért. Az, hogy vette a fáradságot a gimnázium épületének visszaszerzésére, hogy létrehozta a Karádi Károly-díjat, hogy Sinkovits Imre szobrát az önkormányzati irodája elé tetette, mind az Árpádhoz való kötődést jelenti. Bús Balázs, a mostani polgármester szerintem nagyon jól végzi a dolgát, én nem udvarolni akarok neki, mert nekem már semmi érdekem, nem lehet rám fogni, hogy valamilyen számításból mondom ezt vagy azt, persze soha nem is volt így. Nagyon hálás vagyok Bús Balázs polgármester úrnak azért is, mert az én elismerésemben az Árpád Gimnázium és a Veres Péter Gimnázium munkájának elismerését érzem, és látom, hogy megbecsülik ezt.

Boldog voltam, amikor megkaptam a kitüntetést. Tudja, ez olyan dolog, amikor az ember az út vége felé jár, rendezgetni akarja az emlékeit, a dolgait, és én azt mondom, hogy a saját pályafutásommal az én világomban elégedett és boldog vagyok, és igyekszem bölcsen tudomásul venni azt, amit József Attila úgy fogalmazott meg Kész a leltár című versében: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Vajon a remekmű és a mára kivétel nélkül eltávozott nagyszerű színészek játéka feletti gyönyörködés mellett nem volna-e érdemes afféle mozgóképes várostörténeti forrásként is néznünk a filmet? Nekünk, óbudaiaknak különösen, hiszen jórészt itt készült 1956 nyarán. A kérdés általában is felteendő, hiszen várostörténeti szempontból is fontos kisebb-nagyobb részletek nem csupán a híradó-tudósításokban és a különféle dokumentumfilm-anyagokban akadnak bőséggel, de a magyar játékfilmográfia számos darabja is bővelkedik bennük.

Csak ami Óbudát illeti, hirtelenében az Egy erkölcsös éjszaka (Makk Károly – 1975), a Régi idők focija (Sándor Pál – 1977), a Keménykalap és Krumpliorr (Bácskai Lauró István – 1978) vagy a Vakáció a halott utcában (Palásthy György – 1979) című filmekre gondolhatunk, amelyek a maguk módján mind azóta eltűnt időrétegek mozgóképes tanúi. E filmek közül is kiemeli azonban Fábri Zoltán alkotását már említett régisége, hiszen a forgatás éve és hónapjai nem csupán azért váltak külön is érdekessé, mert közvetlenül megelőzték (s mondhatjuk: látomásos módon meg is előlegezték) a forradalmat, de azért is, mert egyben a panelkorszak előtti Óbuda utolsó várostörténeti pillanatait rögzítették.

A forgatókönyv 1956 májusában került ki a Magyar Filmgyártó Vállalat nyomdájából, a forgatás maga pedig – ha a film vágására és a különféle utómunkálatokra egy hónapot szánunk – a nyár hónapjaira esett, s szeptember közepe táján be kellett fejeződnie.

Így lehetett, hiszen a film Uránia mozibeli bemutatója (melyen a Szabad Nép október 18-i számának tudósítása szerint Nagy Imre is részt vett) október 17-re, szerda estére esett. Alig egy héttel előzte meg tehát a forradalom kirobbanását, s – ami már kevésbé ismeretes – egy nappal követte csupán a születésem napját – hogy is ne érdeklődnék iránta dobogóbb szívvel? Ez ideig pedig, sőt egészen a hatvanas évek közepéig különféle bontások ugyan voltak már Óbudán, ám panelház egy sem épült még.

A digitális korszak előtti idők képi forrásai ismeretesen három csoportba oszthatók. Fotókat és mozgókép-sorokat, továbbá rajzokat és festményeket vizsgálhatunk, amelyek várostörténeti forrás­értéke azonban – létrejöttük jobbára szépészeti indítékánál fogva – mindig kétesebb az előbbiekénél. Ami Óbuda festészetét illeti, van mit néznünk, s az eddig rejtekező festmények nem egy darabja épp e lap hasábjain kapott nyilvánosságot. Nem tudom megítélni, gondolom csupán, hogy Óbuda utcáit többen és többet festették, mint sok más kerület kültereit, azt azonban állíthatom, hogy a kerület múltjának fotóanyaga szegényesnek mondható, kivált, ha a hatvanas évek előtti évszázad korszakait nézzük. Igen megnő tehát a különféle mozgókép-anyagok jelentősége.

A film fiktív történelmi tere egyértelműen Óbuda. Az első kockák az amfiteátrumtól indulnak, nemsokára pedig a szemünk elé vetül a középiskola felirata: Óbudai M. Kir. Gróf Babelsberg Bruno Főgymnasium. Ez az épület pedig nem csupán áll ma is a Raktár utcában, de mindig is oktatási intézményként működött, s 1988 óta – sokak számára ismeretesen – az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumnak (AKG) ad otthont.

Örömmel vethetünk futó pillantást ugyancsak e kezdő képsorban a kerület talán legszebb, mára példásan felújított és élő funkciókkal ellátott XVIII. századi épületére, a gyönyörűséges Selyemgombolyítóra.

A filmbeli történéssor belső idejének felvázolása már problematikusabb. Midőn Nyul Béla, a gimnázium latintanára dolgozatjavítás közben hosszan a Magyar Kir. Philológiai Közlöny „Újabb adalékok Hannibál élettörténetéhez” című írását elutasító levelét nézi, jól és hosszan olvasható a keltezés: 1931. május 20-án, illetve az utána következő napokban, azaz a Horthy-korszak kellős közepén vagyunk. A gimnázium neve a kortársak, mármint a film lehetséges nézőinek nagy többsége számára ettől függetlenül is könnyen megfejthető utalás volt: nyomban gróf Klebelsberg Kunó, a Bethlen-korszak vallás- és közoktatásügyi miniszterének neve és személye vetült eléjük. Ne akadjunk fenn az apró időzökkenőn, hogy tudniillik gróf Klebelsberg Kunó minisztersége a Bethlen-kormány bukásával, 1931. augusztus 24-én szűnt meg, a halála pedig jó egy évvel azután, 1932. október 12-én következett be, s így még élő emberként, ráadásul gyakorló miniszterként semmiképp nem lehetett semmilyen oktatási intézmény névadója. Szemet szúrhat az is, hogy a filmben kulcsszerepet játszó aquincumi katonai amfiteátrum 1931-ben még a Királyhegy mandula alakú háztömbje alatt várta modern kori feltámadása évét, amely csak 1941-ben érkezett el. Amint arról az ásatást vezető régész beszámolt (ifj. dr. Gerő László: Az Óbuda-Királyhegyen feltárt római katonai amfiteátrum helyreállítása. Budapest, 1941, 9 p. = Klny. Technika, 1941/8.), a bontások és az 1935-ben megkezdett feltárások nyomán ekkorra váltak ugyanis láthatóvá az amfiteátrum „visszaépített”, mai alakban is ismert romjai. Mindezeken, ismétlem, nem érdemes fennakadnunk. Egyrészt azért, mert a történeti hitelesség kérdése egy játékfilm esetében hajlékonyabb mérce alá esik, mint egy dokumentumfilmben, másrészt és főként azért, mert a harmincas évek Budapestje városépítészeti, infrastrukturális és társadalomtörténeti tekintetben szorosabb rokonságban állt a hatvanas évek eleji város állapotaival, mint a panelkorszak és a vele párhuzamosan kibomló új társadalom- és várostörténeti korszak viszonyaival.

A Hannibál tanár úr tekercsei pedig – igaz, a második világháború és az államosítások okozta lepusztulás és városképi elszegényedés nagyon is látható nyomaival – még mindenestől azt az előző várost rögzítették.

Föltehetjük hát a kérdést: vajon mennyit és mit látunk 1956 nyarának Óbudájából a Hannibál tanár úr kül- és beltéri kockáin. A forgatókönyv, szűkszavúan ugyan, de sorra veszi a forgatási helyszíneket. Némi csalódás már itt ér bennünket, azt látjuk ugyanis, hogy az óbudai utcák és épületek mellett több más kerületbe eső utcarész is megjelenik, ráadásul óbudai helyszínként. Nyul Béla belső udvaros háza – ahogyan a forgatókönyv írja, a „Nyul udvar” – forgatási helyszíne például a vízivárosi Fő utca 18-as szám alá esett, ma óriás irodaház áll a helyén. Mindössze a „Nyulék előtt” címet viselő jelenet helyszínét adta a Zichy utca 2-es számú épület. Az „Óbudai mozi előtt” játszódó jelenetsort a zuglói Angol utcában forgatták, az „Iskola-udvar” kockáit pedig Újpesten, a Dózsa György út 26. alatt. Az „Iskola-folyosó” jelenetet a Rippl Rónai utca 26. számú épületében vették fel, a „Nyul lakás”, a „Tan- és zeneterem”, valamint a „Tanári szoba” felvételi helyszíneiről pedig nem tudósít a forgatókönyv. A film belső történetében sem óbudai helyszín Muray méltóságos úr vállalata, a Titán előtere, melyet a forgatókönyv a Felszabadulás (jó ideje ismét: Ferenciek) terére visz, ám valójában a Horváth Mihály tér ma is jól felismerhető pontján, a valahai József­városi telefonközpont előtt forgatták. Továbbá és értelemszerűen ott a „Hullámfürdő” jelenet, amelyet a Gellértben és a Moulin Rouge-betét, amelyet a mulató részben visszaépített eredeti terében, a Nagymező utca 17. alatt vettek fel.

A film további kültéri felvételei már mind Óbudán készültek, ám az említett helyszínek mellett ez mindössze a Perc és a Mókus utcát, valamint a Fő teret és főként a Miklós teret jelentette.

A forgatókönyv tervezett helyszínekről írhatott csupán, amelyek a forgatás során egy-egy ponton azután módosultak. Ilyen eset volt az első világháborús, Pomázról érkező vak hadifogolymenet – a magyar filmtörténet számomra egyik legerősebb képsora –, mellyel a hajnali Perc utcában fut össze az éjszakai kényszer-dorbézolásból gyalog haza józanodó Nyul Béla, hogy azután együtt forduljanak be a Mókus utcába, melyet a forgatókönyv nem említ. Azon kisszámú forgatási helyzetek egyike volt ez, melyet a korabeli sajtó is megglosszázott. Így ír Titok Óbudán című keretes szösszenetében F. Zs. az Esti Budapest 1956. augusztus 16-i számában: „A III. kerületi pártházba siető látogató érkezett. Kifulladva nyitott be az egyik, számára ismerős munkatárs szobájába. Látszott, hogy nemcsak a lépcsőmászástól, hanem az izgalomtól is liheg. – Elvtársnő – közölte suttogóra fogott hangon. – A Mókus utca tele van titokzatos feliratokkal. „Vesszen Nyul Béla!” Ez van a házakra írva, méghozzá sokhelyt olyan magasan, hogy azt csak létrán állva mázolhatták oda. De hogyan? Mikor? És miért? Ki ez a Nyul Béla?”

Az elvtársnő hiába gondolkodott, ő sem tudta megfejteni a titkot. Már volt, aki a tanácsot, a tűzoltókat akarta értesíteni. Végül is kiderült, hogy – pestiesen mondva – mese az egész. Filmmese.

A „Hannibál tanár úr” című film felvételeit készítik Óbudán, s a filmesek festették tele a Mókus utcát a „titokzatos” feliratokkal.” Az Esti Budapest (a Kádár kori Esti Hírlap elődje) tíz nappal korábbi számában még felvételt is közölt a Horváth Mihály téri forgatásról, melyen a TITÁN nagyvállalat bejáratának utcafrontján a korhű AMERICAN buffet AUTOMAT cégtábla alatt és a megrökönyödve bámészkodó járókelők előtt egy Horthy és egy Rákosi kori rendőr csevegnek kedélyesen egymással. (E helyt köszönöm meg a Magyar Nemzeti Filmarchívum Könyvtára és Fotótára, valamint az OSZK Színháztörténeti Tára és Fotótára munkatársainak a cikk írásához nyújtott készséges segítséget.)

Sajnálatomra több olyan híradással nem találkoztam, amely a forgatás várostörténetileg is hasznosítható részleteiről adott volna számot.

Mivel történészként a hazai kávés nyilvánosság múltjával foglalkozom, különösen becsesek számomra a film külső és belső kávéházas jelenetei, melyek egyben az itt felvetett kérdések szemszögéből is igen gyümölcsözőek, hiszen a felvételek a forgatókönyv szerint – a hentes- és a trafikjelenetekkel együtt – a mára mindenestől eltűnt Miklós téren készültek. E tér neve az idősebbek számára még mondhat valamit, hiszen (igaz, hivatalos elnevezés híján) a köznyelv a hatvanas és a hetvenes években így nevezte azt a busz végállomást, amely a mai Szentendrei út jobb oldali térszéledése volt csupán a Flórián tér és a Raktár utca közt hosszan elnyúlva, félúton. Az eredeti, nagyjából négyzet-, majd a különféle bontások következtében mind szabálytalanabb alakúvá váló Miklós tér azonban nem ott, hanem az említett iskolaépület és a Selyemgombolyító mögötti területen feküdt. E tér 1956 nyári, a korabelinek szándékolt üzletportálokkal és belsőkkel stilizált arcát mutatják a film kávéház előtti és környéki jelenetei. A forgatókönyv „Kiépített belső”-ként jelöli a kávéházat, amin nem csodálkozhatunk, több okból sem. Először is hét évvel vagyunk az államosítások után, amelyek meghagytak ugyan egy-egy eredeti lény(eg)éből mindenestől kifordított kávéházat, ám Óbudán eddigi tudtommal egy sem maradt belőlük. Fiktív a név is: Hajdani artistanőhöz nevű kávéház sosem létezett Budapesten. Túl jó állapotuk okán újonnan készítettnek tűnnek az utcafront reklámtáblái is, a beltéri jelenetek pedig szinte bizonyossá teszik, hogy a forgatás céljaira berendezett helyről van szó, amelyben egyébként nem folyik semmilyen egyidejű vendéglátó tevékenység. A Hajdani artistanőhöz az utcafront többször is jól látható cégtábláin Kávéház – Étteremnek nevezi magát, ami rendben volna, hisz a café-restaurant, vagyis a teljes melegkonyhai szolgáltatást is nyújtó kávéház intézménye az 1910-es évek elejétől fogva igen elterjedt Budapesten. Ez esetben azonban a forgatás során valakinek ügyelnie kellett volna, hogy az asztalokon valamiféle nyoma legyen (vagy legalább: maradjon) az ételfogyasztásnak, odabent a pultnál pedig a melegkonyhai tevékenység tárgyainak is. Ez nem történt meg, hacsak nem soroljuk ide Wilhelm hitoktató (Szendrő József) és Vidrozsil tornatanár (Somogyvári Rudolf) urak korsó söreit, amelyek hagyományos kávéházban csak palackozott formában voltak felszolgálhatóak.

A Bor – Sör – Pálinka reklámtábla sem volt látható kávéházon, s az étterem-kávéházak falán is csak kivételképp.

A képsorok alapos összevetése a térről rendelkezésre álló térképrészletekkel, valamint a film Inkey Tibor által készített standfotóinak egyike – a kávéház belsejéből kifelé tekintő felvételen jól látni a Selyemgombolyító jellegzetes födémívének egy darabját – kétségtelenné teszik, hogy a kávéházat a Miklós tér 4-es számú házban és az előtte húzódó járdaszakaszon alakították ki. Jóllehet nem egy ipartörténeti címtár áll a rendelkezésünkre az államosítások előtti időkből, a ház nem szerepel bennük, ez ideig így nem sikerült megállapítanom, mi és kié volt a hely a háború előtt, miként a további sorsáról sem tudtam kideríteni semmit. (Vajon akad-e még köztünk élő ember, aki legalább az ötvenes évekbeli állapotokra emlékezne, vagy vannak-e esetleg bárkinek felvételei a térről? Ha igen, kérjük, jelentkezzen a szerkesztőségben!)

Mindezek ellenére is több érv szól amellett, hogy a kávéházas jelenetek művészi érvényességén túl a képsorokban a vendéglátás-történeti hitelesség jelenlétét is megállapítsuk.

Először is Óbudán vagyunk, ahol a vendéglátás hagyományosabb intézményei, a borozók, a kisvendéglők és a sörözők a valóságban is valamelyest a maguk képére idomították a kávéházat.

Kétségtelen emellett – s ez nagyban emeli a jelenetek történeti értékét –, hogy olyan térben vagyunk, amely ugyan valószínűleg nem volt soha kávéház vagy kávémérés, ám amely az államosításokat megelőzően valamilyen kiépített vendégtér vagy üzlethelyiség volt. Erről tanúskodik a pult és lambéria, amelyek a hatvanas évek elejéig sok eredeti funkciójától megfosztott térben megmaradtak, s csak azután szedték szét őket. Múlt századfordulós beépítésről árulkodik ráadásul a pillanatra megvillanó szecessziós „Nők” felirat a mellékhelyiség ajtaján, s az első emeleti lépcsőkorlát ugyancsak szecessziós faragványmintája. Hiteles az egyetlen biliárdasztal is, egy 1923-as rendelet ugyanis a kávéházak esetében egyre szállította le a korábban évtizedekig fennálló két biliárdasztal tartásának kötelmét. Eredetiek a kávéspoharak, az alpakka cukor- és hamutartók, a kávés tálcák, s ugyanígy a szivarok és a füst. Külön örömöt okozott a pult szélén álló hármas osztatú tálcaállvány, melyet a hazai pincérség – Szűcs Andor, idén kilencvenegy éves pincér barátom közlése szerint – a német elnevezést kissé domesztikáló módon „auvárter”-ként emlegetett. (Ld. Aufwärter – Kellner, Diener, Servante – tárgy-megnevezésként bizonyára a szobainas mintájára.) Valaha számos kisebb-nagyobb vendégtér pultján állt egy ilyen darab, mára teljesen eltűnt Budapestről, magam még régiségkereskedésben sem találkoztam vele sosem. A tálcák itt láthatólag tálszerű öntvények, melyekben süteményt tartanak, ám a tárgy későbbi, letisztultabb art deco változatának üvegtálca felületein már jobbára kávéspoharak és alpakka cukortartók sorakoztak. (Használatban csupán egyetlen darabról tudok, a bécsi Am Heumarkt kávéház pultján áll, a hely csak hétköznap tart nyitva.)

Mindenestől hiteles végül a színészek vendég-viselkedése, nem csoda, hisz szinte mindannyian a kávéházban és (ami a nőket illeti) az első budapesti eszpresszókban nőttek fel a háború előtt.

Itt említem meg a szintén dokumentum értékű Moulin Rouge-jelenetsort, s abban is a harmincas évektől kibontakozó dizőzkultúra egyik kései, csodás képviselője, Fazekas Nicolette nagyszerű énekét:

„Kis madár dalolt az ágon,
Mikor felém repült a párom…
Tarka lepkém, tarka lepkém,
Az nem lehet, hogy nem szeretsz…”

Nagyjából ennyi mindent ad nekünk Szabó Ernő, Greguss Zoltán, Kiss Manyi és mind a többiek nagyszerű játékán túl ez az „óbudai” film, az emberi méltóság és az európai kultúra XX. századi alászállásának e nagy erejű művészi tanúságtétele. S most, életemben tán hatodszor a film végére érve magam sem tudom, mitől vagyok boldog, amint nézem, hogy amfiteátrumunk sokat látott köveinek tövén puha ívekben Hannibál tanár úr meggyötört testére borul Az Est.

Azt hittem, nem szeret.
Anya ízületeit idővel görcsbe rántotta a köszvény, én pedig megszoktam a visszautasítást. Néha, ha mégis könyörgőre fogtam, már csak a göcsörtös kezeit mutatta fel.
Elfelejtettem reménykedni. Biztos voltam benne, hogy nem szeret.
Anya elment.
Hiába kérleltem, soha nem hallottam a játékát.
Negyven év telt el, mire megtudtam az okát, a keresztanyám mesélte el. Mesélt betegségről, műtétről, kómáról, negyvenegy fokos lázról, anya éjt nappallá tévő imádságáról és Istennel kötött egyezségéről.
A betegágyam mellett alkut kötött Istennel, Isten pedig elfogadta az ajánlatát.
Anya többé nem zongorázott. És én nem tudtam feloldozni a fogadalma alól.
A zongora azóta is a nappali sarkában áll. Már nem lengi körbe titok, csak csönd árad belőle és szomorúság.

A kártyaparti

Nagyanyám karakán asszony volt, pontosan tudta, mikor mit kell tennie ahhoz, hogy minden úgy alakuljon, ahogy szeretné. Amikor Nagyapa egy görbe éjszaka elkártyázott egy kisebb vagyont, Nagyanyám elvette a kassza kulcsát, betiltotta a kártyázást, és csupán évente egyszer, szilveszterkor engedélyezett egy ultipartit, némi tojáslikőr társaságában. Nagyapa pedig beletörődött a sorsába, ezután már csak stikában járt a haverokhoz elverni az apanázst, amit Nagyanyámtól kapott. Nagyanya pedig tábornok módjára vezényelt, nevelte a gyerekeit, irányította a családját, és mintegy mellékesen tanácsokat osztogatott.

Amolyan megoldó ember volt, aki tudta, hogyan lehet a problémákat a legegyszerűbb módon elintézni; a dolog pedig olyan sikeres lett, hogy idővel nemcsak a rokonok, hanem az ismerősök is jelentkeztek, ha problémájuk akadt.

Az üzlet beindult, Nagyanyám pedig lubickolt benne. Vérbeli keresztanyaként adott tanácsot, és intézett házasságokat. A lakás valóságos átjáróházzá vált, a Nagyapám pedig nehezen tűrte, hogy a rokonok és az ismerősök egymásnak adják a kilincset. Többször szóváltásba került Nagyanyával, ékes német nyelven, mert ha rólam volt szó, vagy titkolni akartak valamit, azonnal átváltottak az anyanyelvükre. Nicht vor dem kind! – hangzott a vezényszó, és már folytatták is németül.

Amikor Nagyanyám érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, kompromisszumos javaslattal állt elő. Ha Nagyapa elintézi a telefont, megszűnik a vendégjárás, ő pedig a nap huszonnégy órájában nyugodtan intézheti az ügyeit. Ez a kérés akkoriban, amikor ezer emberre egy készülék jutott, és minimum párttitkárnak vagy vezérezredesnek kellett lenni ahhoz, hogy valakinek az otthonába bevezessék a telefont, igen bizarrnak számított. Nagyapa megjegyezte, hogy ezzel az erővel lehozhatná a csillagokat is az égről, amire azt választ kapta, hogy ha szereti, akkor ez a minimum.

Néhány hét elteltével szerelők jelentek meg nálunk, hosszasan méricskéltek, fúrtak, faragtak, és végül letették az asztalra a vágy titokzatos tárgyát: egy piros, tárcsás telefont. Aznap este helyreállt a családi béke. Nagyanyám különleges vacsorát készített, és éjszaka valószínűleg megjutalmazta Nagyapát, aki másnap frissen pedert bajusszal, fülig érő szájjal és peckesen jött-ment a lakásban, mint egy vén kakas.

Nagyanyám pedig rászokott a telefonra. Ahogy felkelt, első dolga volt, hogy telefonáljon a barátnőjének, akiről csak annyit tudtunk, hogy Cuncimókusnak hívják.

Megbeszélte vele, mit álmodott, mit fog főzni, majd ebéd után egyeztették a délutáni találkozó időpontját a Vörösmarty téri Gerbeaud-ban, este pedig értékelték a nap eseményeit, a kávét, a süteményt és a pincérfiú hátsóját. Másnap kezdték elölről. Nagyapám pedig végre nyugodtan kertészkedhetett, és nézhette a tévét.

Egy nap Cuncimókus helyett egy ismeretlen hívta fel Nagyanyát, és az iránt érdeklődött, hogy hogyan tetszett tegnap a kongresszusi beszéde. Elég határozott volt és jövőbe mutató? Mit szólt hozzá a párttagság? Nagyanya csak annyit válaszolt, hogy idegenekkel az utcán sem áll szóba, nemhogy telefonon, szóval, ha az elvtárs akar tőle valamit, akkor lesz szíves bemutatkozni, különben le is út, fel is út, ne foglalja a vonalat. A telefonáló sértődötten megjegyezte, hogy azt remélte, beszédét az egész ország hallgatta, hiszen a tévé élőben közvetítette, sőt a legfontosabb részeket az esti híradóban összefoglalták. Erre Nagyanyám ingerülten közölte, hogy a családban a tévézés nem az ő reszortja, neki másra van gondja, nem hülye kongresszusokra, az elvtárs hangja ugyan ismerős, de ha nem mondja meg, kicsoda, akkor lesz szíves kiszállni a vonalból, mert a Cuncimókusra vár. Ezzel letette a telefont, és mereven nézte tovább. Téves hívás.

Amikor rájött, kivel beszélt, felemelte a tekintetét, de egy hang sem jött ki a torkán.

Nagyapám, aki mindig praktikus ember volt, a maga csendes módján csak annyit jegyzett meg, hogy iszik egy pohár konyakot, leül, és megírja a végrendeletét – és ezt javasolja Nagyanyámnak is.

Nagyanya csak a konyakban fogadott szót. Toll és papír helyett a vasárnapi ruháját és a templomot választotta, ahol addig könyörgött a plébánosnak, amíg feladta neki az utolsó kenetet.

Este hétkor érkeztek. Egyszer csak ott volt a nappaliban négy ballonkabátos, szigorú tekintetű, morózus alak. Ellenőrizték a szobákat, benéztek a szekrényekbe, az ágy alá, majd szótlanul méregetni kezdték a nagyszüleimet. Nagyapa épp méltatlankodni akart, amikor az egyikük csitítóan felemelte a kezét, és az ajtóban megjelent egy ismerős alak. Nagyanyám később úgy nyilatkozott, hogy szerinte nem is hasonlított az újságok fotóira, sem a tévé képernyőjén látottakra, simán elment volna mellette az utcán.

A férfi nyögve leült a karosszékbe, zsebéből egy csomag mezítlábas Munkás cigarettát húzott elő, és rágyújtott. Mélyről köhécselt, mint az erős dohányosok. Ráérősen megjegyezte, hogy szívesen játszana egy partit. Nagyapa szabadkozott, a kártya az ördög bibliája, Nagyanyám meg kivájná érte a szemét, de a vendég felvilágosította, hogy sakkról lenne szó, az izgalom kedvéért filléres alapon. Ha Nagyapa győz, a belügyminisztérium tulajdonát képező szigorúan tikos K-vonalat nyilvánosra cserélik, és fátylat borítanak az ügyre. De ha veszít, nos, akkor azt inkább nem ecsetelné. Ezzel a kedves vendég a nyelve hegyére tapadt dohányt finoman a tenyerébe köpte, és az ujjai között játékosan elmorzsolta.

Nagyanyám alig hallhatóan felnyögött. Úgy érezte, menten elájul, életösztöne azonban felülkerekedett. Felhívta a figyelmet, hogy a főtitkár elvtárs messze földön híres sakkozó, és ugye úriember biztosra nem fogad. Mit szólna mégis a kártyához, egy ultipartiba szívesen beszáll.

A főtitkár meglepetésében lebiggyesztette az ajkát, bólintott, mire Nagyanyám felugrott, és sietve hozta a fésülködő asztal felső fiókjában őrzött kártyapaklit.

Hajnalodott, mire a parti egy terített betlivel véget ért. Az ablakon beáramló fény a gomolygó cigarettafüstön keresztül megvilágította a szoba sarkaiban hortyogó őröket, és az asztalnál ülő két férfit, akik mereven bámulták a Nagyanyám előtt tornyosuló aprót. Pontosan százharminc forintot.

Nagyanya jóízűen nyújtózva, széles mosollyal közölte, hogy a telefon marad, illetve ha nagyon akarják, kicserélhetik egy nyilvános vonalra, de csipkedjék magukat, mert minden nap számít. Egyébként a nagy izgalomtól korog a gyomra – ha a főtitkár elvtárs is megéhezett, szívesen látja reggelire, de csak egy kis maradék krumplilevessel tud szolgálni, mert a boltban napok óta nem kapni húst. A kedves vendég annyit bírt kinyögni, ha krumplileves, akkor legyen krumplileves, neki megfelel, azzal felállt, és követte Nagyanyámat a konyhába.

A reggeli szó nélkül és gyorsan telt. A vendég csak egy kis tejfölt szeretett volna, de az sem volt kapható. Miután végzett, és megköszönte a reggelit, megjegyezte, hogy Nagyanyám belopta magát a szívébe, és csak remélni tudja, hogy minden traktorista és munkás elvtársnő ilyen karakán. Még annyit kért, hogy az alvó kollégáit küldjék utána, azzal távozott.

Nagyanya a szobába visszatérve a férjéhez lépett, finoman megpaskolta az arcát, és németül közölte, hogy nem lehet a délutánokat mindig üres fecsegéssel és süteményzabálással tölteni, majd gyakorlott mozdulattal a retiküljébe süllyesztette a pénzt, a kártyapaklit a fésülködőasztal felső fiókjába rakta, és Nagyapára kacsintott.

Esküvő

Nagyapám magának való, különös figura volt, aki elvek szerint élt. Vallotta, hogy csak annak a temetésére megy el, aki az övére is, így életében temető felé se járt. Ellenben képes volt bármikor leugrani a villamosról, ha esküvőt látott, beállt a sorba, és elég el nem ítélhető módon, amúgy magyarosan, lecsókolta a menyasszonyt, miközben a násznépből mindenki azt hitte, hogy az a pimasz alak biztos a másik családhoz tartozik. Nagyanyám elnéző mosollyal tűrte Nagyapám furcsaságait; mindig azt mondogatta, amíg gyerek nem lesz belőle, nem szól. Elég sokáig tarthatta a száját, mert lezavartak hatvan évet, jóban-rosszban együtt, miközben egymásnak kellő tiszteletet adva, szigorúan magázták egymást.

Néhány hónapja, egy vasárnapi közös családi ebéd után Nagyapám magához intett, és közölte, hogy kapok három hetet, szervezzek neki egy esküvőt. Érdeklődésemre megnyugtatott, hogy nincs semmi baja, 92 évesen konyakkal öblíti le a havannát, és röptében a legyet, szóval leszek szíves csipkedni magam, mert nem ér rá. Finoman figyelmeztettem, hogy nem vagyok kerítőnő, se esküvőszervező, ha annyira akar, intézze el maga.

Megragadta a karom, és halkan, hogy a többiek ne hallják, a fülembe sziszegte, hogy ha az időskori szenilitás jeleit látom rajta, hívjak mentőt, ellenkező esetben meglephetnénk a Nagyanyámat egy esküvővel, amire hatvan éve vár.

Értetlenségemet látva hozzátette, hogy mielőtt kivezényelték a frontra, a tábori pap összeadta őket, de a polgári ceremónia elmaradt. A hadifogságból hazatérve pedig már nem értek rá ezzel vacakolni, örült, hogy túlélték valahogy. Szóval, ha azt akarom, hogy Nagyanyám özvegyi nyugdíjat kapjon, miután magára hagyja a földi árnyékvilágban, legyek olyan jó, és intézkedjek. Az orvos három hónapot mondott, ő pedig három hetet, ennyi biztosan belefér. A kapcsolataimmal nekem ez semmiség.

Az esküvő tömör volt és velős. Óbudán, a Fő téri házasságkötő teremben zajlott két tanú jelenlétében, akik közül az egyik én voltam. Az anyakönyvvezetőnek nem kellett sokat magyarázni: látva a tömeget, két perc alatt végzett, az ifjú házasok pedig boldogan távoztak.

Nagyapa ünnepelni akart. Betessékelt minket a szomszédos Postakocsi vendéglőbe, a pincérrel kihívatta a tulajt, akivel közölte, hogy mindenből a legjobbat és a legdrágábbat akarja, a cigány pedig lesse minden kívánságát, addig húzza, amíg görcs­be nem áll a keze. Mit mondhatnék? Jól éreztük magunkat. Életemben akkor ittam először Mumm pezsgőt, és ettem flambírozott báránybordát száz éves tokaji aszú mártásban. Nagyapám pedig elemében volt. Szakadatlanul anekdotázott, elénekelt egy teljes nóta és katonadal repertoárt, mint egykor a tiszti kaszinóban – csak most nem a bajtársai vették körül.

Mire a cigány kidőlt, a Nagyapám is suttogóra fogta. Jelentőségteljesen Nagyanyához fordult, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézve közölte, úgy érzi, mától tegezhetnék egymást. Nagyanyám csitítóan megpaskolta Nagyapa ráncos arcát, és közölte vele, hogy hatvan év után ezt már biztosan nem tudja megszokni, maradjanak a jól bevált magázásnál.

Mosolyogva még hozzátette, ha az újdonsült férje annyira akarja – ahogy eddig is –, az ágyban tegezheti. Egyébként ideje hazamenni, mert lekésik a nászéjszakát.

Egyik ámultból a másikba estem. Nagyanyám a huncut mosollyal a szemében felállt, a kabátját kérte, majd Nagyapámba karolva kilépett az étteremből, és az óbudai Fő tér kockakövein egymást támogatva hazafelé vették az irányt. Nagyapám kaján vigyorral még visszafordult az ajtóból. Felhívta a pincér figyelmét, hogy mindig az utolsó fizet, különös tekintettel az esküvőszervezőkre, és ezzel rám mutatott. Nagyot nyeltem, de végül is nem bántam, hogy így alakult. Visszaültem az asztalhoz, kitöltöttem a maradék pezsgőt, intettem a prímásnak, aki nyögve felemelte a hangszerét, és játszani kezdett. Szinte sírt a hegedű – és vele együtt én is.

De mit tegyek? Szeretem a füvet a talpam alatt, és még sosem esett bajom. De ami igaz, az igaz, a szerencse eddig elkerült. Pedig mit nem adtam volna egy kis kutyaszarért. Talán még a lottóval is megpróbálkozom.

Mire elfogyott a kávé, viszketni kezdett a bokám. Lenyúltam, hogy megvakarjam, de abban a pillanatban mintha izzó tőrt döftek volna bele. A fájdalomtól felkiáltottam, elejtettem a bögrét, és ösztönösen odacsaptam. Éreztem, hogy a kezem valamit eltalált. Megdöbbentő volt a látvány. Egy lüktető, fekete fullánk állt ki a bokámból, és mindent elkövetett, hogy zsákszerű felső részéből mérget pumpáljon a bőröm alá. Gazdájának összeroncsolódott teste a fűben hevert, a bögre darabjai mellett. Szitkozódva kitéptem a fullánkot és elhajítottam. A fájdalom azonban nem enyhült, sőt egyre erőteljesebbé vált, felkúszott a lábamon, a gerinc mentén egyenesen az agyamig hatolt. Mire elviselhetetlen lett az érzés, árnyék borult a kertre, és a virágok elvesztették színüket. Fekete-fehér lett köröttem minden, csak a bokám volt egyre duzzadtabb lila és vörös.

Álmos nyüszítve szaladt hozzám. Fejét az ölembe hajtva kérdezte, mi baj, majd szimatolni kezdett. Először megszagolta a lábam, majd a láb­ujjaimtól a térdemig végig nyalt, végül már csak a duzzadást nyalogatta. Módszeres alapossággal, akkurátusan dolgozott.

Érdes nyelve, mint egy reszelő, szinte felsértette a bőrt. Nem volt erőm, hogy eltoljam a fejét, pedig utáltam, ha nyalogat, valami mégis azt súgta, hogy hagyjam, így hát összeszorított fogakkal tűrtem a kezelést.

Nem tudom, mennyi idő telt el, csak az rémlik, mire fel­eszméltem, már alig fájt, és a duzzanat is kisebb lett. – Jó kutya, rendes kutya! – mondogattam, miközben megvakartam a füle tövét a legérzékenyebb, legcsiklandósabb részen. – Megérdemled a vacsorát. Sőt, repetát is! Azzal nyögve felálltam, óvatosan a sérült lábamra helyeztem a testsúlyt, és elindultam a ház felé.

Álmos farokcsóválva elkísért, megállt a virágok előtt, és megnyalogatta a szirmaikat. A ró­zsák újra sárgák, vörösek és rózsaszínűek lettek. Majd végigszaladt a kerten, megrázta magát, és zöldet szórt szerte-szét. Ezután a diófához szaladt, igazi férfi módjára felemelte a hátsó lábát, és levizelte. A kutyapisi beszivárgott a földbe, a gyökereken keresztül a fatörzsbe szívódott, erőt gyűjtve, elképesztő robbanással kilőtt az ég felé, telibe találva a napot, ami újra aranyfénnyel és tikkasztó meleggel árasztotta el a kertet. Álmos ugatva nyugtázta az eredményt. Még egyszer körbeszaladt, hogy ellenőrizzen mindent, majd odafutott hozzám, leült, és széles vigyorral egy extra fülvakarást kért.

Miféle jószág is volt ez az ormányos Anancus?

Ezen ősormányos faj, az Anancus arvernensis a mára már csak az afrikai és indiai elefántok által képviselt ormányosok rendjének tagja volt, amely három alrendre tagolható. Ezek közül a ma is élő két faj az Elephantoideák közé tartozik, amely az elfogadottabb felosztás szerint öt családra tagolódik. Az Anancus nemzetség a Gomphotheriidae család tagja.

Az ormányosok őshazája Afrika lehetett, ahonnan időről időre kirajzottak Eurázsia irányába.

Európai megjelenésüket „ormányos-dátumnak” nevezik, és egy Arábia területén nyílt szárazföldi hídon – amely bizonyos vízállás esetén összekötötte Afrikát Eurázsiával – érkeztek az újabb területekre.

Ez a híd a Mediterráneumot érintő tengerszint-emelkedés miatt idővel megszűnt. Innentől vette kezdetét az afrikai és az eurázsiai ormányosok egymástól eltérő fejlődése, és így új formák megjelenése a Kárpát-medencében is. Az ormányosok a középső eocénban (40 millió évvel ezelőtt) jelentek meg, a pliocén (5,3–1,8 millió év) és a pleisztocén (1,8–0,0118 millió év) volt a virágkoruk. Légkamrákkal könnyített, nagy koponyájú, oszlopszerű végtagú, hosszú kar- és combcsontú, szétterülő, rövid patás ujjú, párnaszerű talpú, félig ujjon járó növényevők voltak.

Az Anancus nemzetség a késő miocéntől (11,6 millió év körültől) a pleisztocén elejéig (1,8 millió évig) létezett. 3,5 méter hosszú, 3–3,5 méter magas, 5–6 tonnás növényevők voltak. Az alsó metszőfoguk elcsökevényesedett, a felső pedig hosszú, egyenes, 3–4 méteres agyarrá fejlődött. Fogazatuk kerek gumók sorozata volt, melyekkel fák és cserjék lombkoronáját, gumókat, gyökereket fogyaszthattak.

Kihalásukat elősegíthette, hogy a klímaváltozás következtében az erdőket felváltotta a füves sztyeppe, így megszűnt az addigi táplálékforrásuk.

Az ormányosok fogazatának módosulása is alátámasztja az éghajlat és a környezet változását, ugyanis a fiatalabb gyapjas mamutok esetében a fogazatot – az Anancusokra jellemző nagy gumók helyett – már a keskeny zománctaréjok jellemezték. Ez nagyobb rágófelületet eredményezett, ami a legelő életmódra, így a keményebb fűfélékre, zárt erdősségek helyett pedig a füves sztyeppe megjelenésére, valamint az éghajlat lehűlésére utalnak.

A római nagyfürdő érdekességei

A régészeti lelőhely, a Thermae maiores, ahonnan a képeinken látható fogmaradvány származik, más szempontból is érdekes. Aquincum legnagyobb fürdőjére 1778-ban egy óbudai gazda bukkant meszesgödör ásása közben. Schönvisner István vezette ugyanebben az évben az ásatást, és adott ki róla latin nyelven könyvet, amely az alábbi sorokkal kezdődik: „A múlt nagyszerű emlékei, amelyek a föld alatt rejtőznek, gyakrabban kerülnek napvilágra a véletlen során, mintsem tervszerű belátás eredményeképpen; ezt a régi megfigyelést a mi romunk is megerősíti.”

Ő volt az, aki elsőként bizonyította, hogy a romok a római kori Aquincum emlékei, melyek az itt állomásozó legióhoz tartoztak.

Ami pedig még egyedülálló a fürdő kapcsán, hogy a romjai váltak az első műemlékké Magyarországon, köszönhetően annak, hogy Mária Terézia védőépületet emeltetett a romok fölé, és látogathatóvá tette. Azóta huszonnégy fürdő vagy vélhetően fürdőhöz tartozó épületrész került elő Aquincumban feltárások során.

A fürdő területén csak a XX. század második felében (1960–1988 között), az Árpád híd átépítése és a környező lakótelepek építése során végeztek újabb jelentősebb eredménnyel szolgáló ásatásokat. 1930-ban Nagy Lajos, 1960–1962. között, 1977-ben, 1979-ben, 1981–1984. között pedig Kaba Melinda által vezette ásatások zajlottak. Az 1970-es évek végére tisztázódott az aquincumi II–III. századi legiotábor védműveinek, főkapuinak és több belső épületének elhelyezkedése, valamint az újonnan felfedezett IV. századi erőd helye és kiterjedése is. Az 1980-as években, az Árpád híd tervezése és építése során végzett feltárások a katonai tábor területére koncentrálódtak. Ekkor került elő a nagy fürdő is. A hajdani ásatási területen az 1984 óta látogatható Fürdő Múzeum működik, ahol tavaly adtak át egy – Dr. Fényes Gabriella vezetésével létrehozott – poszter kiállítást, amelyen az Anancus is megjelenik több más – a nagyfürdőt bemutató – hasznos tabló társaságában.

A nagyfürdő az Óbuda területén létrehozott – kezdetben a határ megerősítése és a meghódított népek ellenőrzése érdekében, később a béke biztosítása miatt fenntartott – katonai tábor része volt, amely körül a polgári telep, a katonaváros épült ki. A fürdő a tábor két főútjának kereszteződésében épült. Ettől 2 km-re északra egy másik civil település, a későbbi polgárváros jött létre – ennek területén helyezkedik el napjainkban az Aquincumi Múzeum. A 6000 fős, nehézfegyverzetű katonaságból álló legio II Adiutrix (II. Segítő legio) – Domitianus császár uralkodása idején (Kr. u. 81–96.) – Kr. u. 89-től a IV. századig állomásozott a katonaváros területén. A 120×140 m-es alapterületű fürdő a II. században épülhetett, és ezt követően öt alkalommal építették át. Kr. u. 260-ban a kvádokkal, szarmatákkal és roxolánokkal folytatott háborúskodás során a legiotábor is súlyos károkat szenvedett.

Egy építési felirat tanúskodik arról, hogy a nagyfürdőt 268-ra építették újjá. Ezen a feliraton szerepel a Thermae maiores megnevezés is.

Ezt követően a IV. század első felében (Nagy Konstantin uralkodása idején) – a legionak a tábor keleti oldalánál lévő erődbe költöztetésével – a fürdő épülete elvesztette eredeti funkcióját, a tartomány katonai vezetőjének rezidenciájává alakították, és palotává építették át, amelynek felhagyása talán a IV. század végén lehetett.

Hogyan lehetséges két, egymástól ennyire távoli időszak találkozása?

Az Anancusok pleisztocén elei kihalása és a rómaiak Kr. u. IV. századig tartó aquincumi jelenléte közötti hatalmas időszak igencsak gondolkodóba ejtő. Az ormányos maradvány társaságában előkerült – a római kori állattartási képbe teljesen beleillő – állatfajok (mint a szarvasmarha, juh, kecske, házisertés, háziló, kutya, macska, gímszarvas, kisemlősök, házityúk és lúdféle) maradványainak és az ősormányos fogtöredék egykorúsága teljességgel kizárt. Az ásatási dokumentációk és a fürdőről írottak sajnos nem nyújtanak arra vonatkozó adatot, hogy rétegből került-e elő, vagy netán a fürdőt felépítő kőzetanyagból? A „Hogyan lehetséges mégis ez?” kérdés megválaszolására és a lehetséges válaszok leszűkítése érdekében mégis érdemes megvizsgálni a fürdőt alkotó kőzetanyagot, ami többnyire vulkanikus eredetű. Előfordult benne piroxén-andezit, ami valószínűleg a Visegrádi-hegységből került a fürdőbe, valamint agglomerátumos andezittufa. A vulkanikus eredetű kőzetekben azonban nem fordulnak elő ősmaradványok, csak üledékesben. A területen fellelhető üledékes durva mészkő a miocénben keletkezett, könnyen faragható, általában a Buda környéki hegyekből szerezhették be, és a lépcsők, lábazatok, falszakaszok alkotóeleme a fürdőben. Ez azonban nem az a mészkő, amelyből felső miocén gerinces maradvány származhatna, így valószínűleg nem a kőzetanyagból került elő a fürdőt ért erózió kapcsán. A római kori geomorfológiai térkép alapján a fürdő területe magas ártér volt, és ez lehet a megoldás kulcsa. Ugyanis az ásatási dokumentációkban szerepelnek római kori és XIX. századi árvízre utaló nyomok egyaránt.

A legvalószínűbb így az lehetett, hogy a Duna valamelyik áradása során, annak hordalékával együtt kerülhetett a fürdő területére a foglelet.

Ez az elmélet látszik leginkább feloldani az őslénytani lelet és a régészeti korú lelőhely együttállásának kérdését.

A faj pontos meghatározásában nyújtott segítségéért ezúton is köszönet Dr. Gasparik Mihály paleontológusnak, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársának, valamint Szeredi Anna régésznek, aki az Aquincumi Múzeum raktárában töltött áldozatos munkája során ráakadt a leletre, és felhívta rá a figyelmem.

(A szerző Archaeozoológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa.)

Számunkra egykori itteni fogyasztásukat már csak a kagylóhéjak jelzik, de ezek rengeteg új információval szolgálnak, hogy megismerjük pl. a korabeli étkezési szokásokat, a fizetőképes társadalmi csoportokat, a kereskedelem szervezettségét. Bár még mindig nem tekinthető gyakori régészeti leletnek az egykori római provincia, Pannonia területén az osztrigahéj, az utóbbi évek kutatásai során megnövekedett az ismert darabok száma.

Az erre vonatkozó adatok első összegzése és a téma iránti figyelem felkeltése Mócsy András régész nevéhez kapcsolódik, aki elsőként közölt egy, a mai Zalalövő területén végzett feltárásaiból származó római kori osztrigahéjat.

Az azóta eltelt több mint három évtized alatt Winden am See-ből (Sásony, ma Ausztriában) (1), Arrabonából (Győr) (1), Savariából (Szombathely) (?), Sallából (Zalalövő) (2), Gorsiumból (Tác) (2) és Aquincumból (Budapest) (15) vált ismertté római kori osztrigalelet.

Történeti áttekintés

Az első „osztrigafarmot” (ostrearum vivarium) az írásos források alapján C. Sergius Orata (Kr. u. II. század vége – I. század eleje) a Kr. e. I. század elején hozta létre a Lucrinus-tóban. Ennek és hasonló telepítéseknek a történetéről viszonylag kevés információ áll rendelkezésünkre. A kiterjedt osztrigatenyésztésről azonban mindenképp tanúskodnak az írott és a régészeti leletek.

Ezek alapján Itálián (Brundisium – mai Brindisi, Baiae és Puteoli a Nápolyi öbölben) kívül Britanniában (Rutupiae – mai Richborough, Kent m., Nagy Britannia) lehettek a legnagyobb osztrigatelepek. Ismert még Narbo és Burdigala (mai Port Vendre és Bordeaux, Franciaország); Ebora (Evora; mai Portugália); Cercei szigete Leszbosz mellett; Leucas; Aktion (Görögország); a Gabès-öböl (Tunézia); a Nílus-delta és a mai Törökország területén Cyzicus; Chalchedon, valamint Ephesus mint a római világ híres osztrigatenyésztő helyei. Licinius Mucianus, aki Nero uralkodásának (Kr. u. 54–68.) idején egy ideig Syria provincia helytartója volt, olyannyira járatos volt a korszak különböző helyeiről beszerezhető osztrigái között, hogy rangsorolta is őket, és első osztályúnak a cyzicusi osztrigát tartotta, mivel nagyobb, édesebb, puhább, szárazabb, fehérebb, mint az összes egyéb helyről származó. A híres római gourmet-szakácsköny írójánál, M. Apicius Gaviusnál (Kr. u. I. század) is több recept szerepel ezzel az igen drága hozzávalóval.

Az osztrigatelepek egyik fajtája három római vésett díszű üvegpalack ábrázolásai – mint amilyen az ún. Populonia Palackon (Corning Museum of Glass inv.n. 62.1.31.) is szerepel –, valamint néprajzi párhuzamok alapján egy fakeretekre erősített, vízben lógó kötelek alkotta konstrukció volt, amelyeken az osztrigák éltek. A kötelek segítségével könnyedén lehetett „szüretelni” is őket. Nem ez volt az egyetlen módja az osztrigák tartásának: négyszögletes fakádakat is alkalmaztak. Számos tengerparti római villagazdaságban találunk nagyobb medencéket, amelyeket haltenyésztésre és valószínűleg osztrigatartásra használtak.

Elterjedt technika volt, hogy tetőfedő cserepeket, vagy nagyobb kerámiatöredékeket helyeztek a vízbe, és hagyták az osztrigalárvákat megtelepedni rajtuk, mivel így könnyebb volt később a vízből kiemelni őket.

A víz hőmérsékletére azonban figyelni kellett, mivel 10 ˚C alatt és 29 ˚C fölött az osztrigák megállnak a növekedésben, illetve elhalnak.

Szállítás, vásárlás, ajándékozás, fogyasztás

Mindenképp drága, nem mindennapi fogásként tálalták fel az osztrigákat Pannoniában is a lakomákon. Tudjuk, hogy Diocletianus császár idején (Kr. u. 284–305) 100 db osztriga (c. 10,5 kg) 100 denariusba került. Ez akkoriban kétharmada volt egy legionarius havi zsoldjának. Ára miatt igen becses ajándék is lehetett, Vindolandában (mai Bardon Mill mellett, Nagy-Britannia) maradt fenn olyan levéltöredék, amelyben a levél írója 50 osztrigát küldött ajándékként. Ahogy azt C. Domitius Primus sírversében olvashatjuk, mindenképp a kellemes élet szimbólumává vált az osztriga (és a falernumi bor) fogyasztása.

Erre azonban nemcsak a drága lakomákon, hanem a költséges gyógyászatban is sor kerülhetett: a julio-claudiusi dinasztia idején, a Kr. u. I. században élt orvos, A. Cornelius Celsus kifejezetten egészséges, fogyasztandó éteknek javasolta a római elit tagjainak a Lucrinus-tavi osztrigát. Ezt a kagylót igen sokfajta betegség gyógyítására alkalmazták, ahogyan azt id. Plinius, teljes nevén C. Plinius Secundus Maior (Kr. u. 23–79.) Naturalis Historia című művében részletesen leírja – különösen mérgek közömbösítésére ajánlották, illetve magát a kagylóhéjat porrá őrölve fogfehérítésre is használták.

Az osztriga nagy távolságra történő szállítása problematikus lehetett a római korban, mivel ez alapvetően egy gyorsan romlandó étel, folyamatos odafigyelést igényel.

Az osztrigákat a szállítás közben életben kellett tartani, hogy ehető állapotban érkezzenek célba. Egy ilyen szállítási bravúrról számol be Naukratiszi Athénaiosz (Kr. u. 200 k.), miszerint Traianus császár (Kr. u. 98–117.) után elküldték volna a fogyasztandó osztrigát a pártus hadszíntérre.

Akad arra is példa, hogy kerámiaedényekben (amphorában) sós-halszószos-ecetes lében szállítottak osztrigát. Egy másik módszer mindenképp a tengervízzel töltött kádakkal, illetve hordókkal rendelkező hajókon való szállítás lehetett. Úgy tűnik, ha az erős vásárlói igény és pénzügyi háttér megvolt, akkor nem jelenthetett problémát a római korban sem az osztriga célba juttatása.

Eredet

Az előkerült osztrigahéj leletek eredetének meghatározása igen problematikus, mivel morfológiai alapon nem különíthetőek el a különböző tengerekben élő egyedei.

Izotópanalízises vizsgálattal is csak hozzávetőlegesen határozható meg eredetük pontosabb régiója. A pannoniai lelőhelyekről előkerült héjak valószínűleg Aquileiából, Triesztből vagy az Isztriáról szállított osztrigákhoz tartoztak.

Nemrégiben például a Poreč melletti Loron római kori villa medencéiből kerültek elő osztrigaleletek, amelyekkel bizonyítani lehetett az itt a Kr. u. III–IV. században folyó tenyésztést. Az Aquileia–Salzburg útvonalon igen jól kimutatható volt az osztrigák egykori szállítási útvonala, több mint 100 különböző lelőhelyen fordultak elő Ausztria, Svájc és Dél-Németország területén. Ez alapján hasonló útvonalat feltételezhetünk a Borostyánkő Úton és a Duna-part felé vezető szakaszon is, amelyen kb. 5–6 nap alatt érkezhetett meg az Adria partjáról ez az egzotikusnak számító étel. Ez reális is lehetett, mivel a teljesen hermetikusan záródó kagyló akár még két hétig is elél, ha a megfelelő hőmérsékletet biztosítják.

Pannonia Inferior helytartói székhelyén, Aquincumban, amely a mai Óbuda területén helyezkedett el, az eddig előkerült osztrigahéjak java része a római helytartói palota és az ún. „katonaváros” díszes villaépületeinek feltárásaiból származnak (Folyamőr u.; Meggyfa u.; Hajógyári helytartói palota). Ezek mind a Kr. u. II. század közepe – III. század elejére keltezhető együttesekből származnak. Egy darab ismert az ún. Polgárváros környékéről (Anikó u.), illetve 3 darabot a legkorábbi római katonai tábor környezetében (Víziváros, Bem tér) feltárt, Kr. u. II. század elejére tehető anyaggal betöltött szemétgödörben találtak a régészek. Az osztrigafogyasztás feltűnése a Kr. u. II. századi Pannoniában nem véletlen: Aquincum esetében – ahonnan eddig a legtöbb héjleletet ismerjük – egyértelműen összefügg azzal, hogy Kr. u. 106-tól ez lett Pannonia Inferior tartomány székhelye, és az ezt követő időszak, amely a Kr. u. III. század elejéig-közepéig tartott, volt a legprosperálóbb a municipium, majd colonia rangot elnyert település életében. A többi ismert lelet Salla-Savaria-Winden am See-Arrabona és Gorsium ásatásaiból szépen jelzik azokat az útvonalakat, amelyeken nemcsak magának az osztrigának a szállítása történt, de a Dunáig felvonuló római hadsereg és a fontos kereskedelmi szállítmányok is haladtak.

Csak a felső társadalmi réteg, valamint a jól fizetett római katonai parancsnokok engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy osztrigát hozassanak maguknak – nagy valószínűséggel az Adria-partvidékről.

Az osztrigák héjai a lakomák után valószínűleg a termek mozaik­padlóján végezték, ahogyan azt pl. egy római ún. asàrotots òikos-mozaikon („sepretlen padló”, Museo Gregoriano Profano, inv.n. 10132.) látható (képünkön), ahonnan aztán a szemétgödrökbe kerültek.

Számos pult látható persze az említett területek monográfiáiban és képes albumaiban – az európai nagyvárosok negyedszázadon át gyűjtött kávéháztörténeti munkáiban magam külön is gyönyörködni szoktam bennük –, ám azok szinte kivétel nélkül beltéri, s azokon belül is kiszolgáló pultok, melyeknek vendég-oldalán állva vagy ülve több nyugati országban is olcsóbb a fogyasztás, mint a belső tér s még inkább terasz asztalainál. Az odabent vagy a járdán a saját lábukon álló pultok két tekintetben is jelentősen különböznek amazoktól.

Másfajta térélményt kínálnak (kivált, ha a szabad ég alatt állnak), s evvel szoros összefüggésben alkalmat adnak az érzéki szemlélődés kiterjesztéséhez.

Így van ez, gondoljuk meg, hiszen a kiszolgáló pultnál ülve a túloldal hölgye iránt önként támadó feszültség azon ágyból és vágyból már mindenestől kikopott ivók figyelmét is el szokta vonni, akik amúgy fél napokat ülnek szótlanul a helyükön. (Az iménti képben foglalt hímsovén megközelítés szociológiai alapjai bizonyára felszámolódnak majd a fejlett kapitalizmus viszonyai között…)

Becsülnünk érdemes azután e járdákra kitett darabokat azért is, mert – amint arról a polgári és a szocialista korszakok különféle vendéghelyeinek ránk maradt felvételei is tanúskodnak – minden időben ritka példányok voltak. Érthető is, hiszen az államosítások előtti idők drága járdabérleteit az ülő vendégség fogyasztásából inkább ki lehetett termelni, a szocialista emberről alkotott hivatalos kép kereteit pedig könnyen szétfeszíthette az utcai állópultoknál (is) zajló részegeskedés.

A mi csillaghegyi pultunk ráadásul a fajtáján belül is jeles aleset, hiszen nem kocsma vagy más vendégtér, hanem egy hentes előtt áll.

Nem sok, de van belőle a város más részein, más hentesek előtt is. Persze csak ott, ahol a hagyományos húsok és termékek mellett a régi kimérések kínálatához hasonló s helyben is fogyasztható ételeket is kapni. S ami a mi szempontunkból mindezekkel egy fontosságú: e helyeken nem csupán ásványvizet és üdítő italokat, de hűs dobozos sört is ihat a zajos kőműves, a kispénzű nyugdíjas és az oda látogató egyéb elemek.

Nem kerülheti el a figyelmünket a fémpult koszlott fehérsége, mely a Föld olvadó havára, nem a lábak kecses íve, mely délibábban szédelgő madárra, s nem a szerkezet könnyűsége, amely az álombeli repülések nyugalmára emlékeztet. Magam legutóbb lélekgyógyító rántottát ettem kicsiny serpenyőből, ám a dolgos köpenyű hentesektől ki-ki pacalt, főtt tarját, kolbászt és cseresznyepaprikát is kaphat. Ha mindeme javakkal és a söreikkel kivonulnak ide, az útszakasz egyetlen megmaradt akáca alá, és a holmijukat a középső polcra teszik, evés után összehúzódik majd a szemük, és az idő, kezes bárány, a lábukhoz telepedik…

A külső Bécsi út elején, a Laborc utca torkolatában álló valahai ortodox zsidó halottasház átépítésének tervei a Kőnig Tamás–Wagner Péter építészpáros asztalán ugyan már 1995-től formálódtak, s a régi-új épületet 1998-ban át is adták egy magáncég használatára, én csak a harmadik évezred elején pillanthattam meg a saját szememmel. Életem ugyanis úgy alakult, hogy három és félévnyi németalföldi tartózkodás után 2002 végén érkeztem vissza Budapestre, s lettem tizenöt év múltán újra óbudai lakos. A városból kifelé tartva a kocsinkkal gurultam el előtte, s ahogy a látvány magához vonta a tekintetem, kissé még a záróvonalat is megtapostam – nem csupán azt utálom a vezetésben, hogy nem ihatom, de ezt még inkább, hogy nem nézelődhetem kedvemre, pedig annyi mindent nem láttam még élemedett koromra ezen a nem túl nagy bolygón, ahová a sorsom vetett. – Mit csinálsz? – kiabált rám a feleségem az anyja üléséből apokaliptikus altján, melyet az efféle helyzetekre tartogat, miközben én épp arra lettem volna kíváncsi, hogy mások mit csináltak, amíg én a szélfútta, esőáztatta mélyföldön jártam.

Van ez bennem: az építészeti különösségek épp oly erővel vonzzák magukhoz a szemem, mint az érett nők, akik gondot fordítanak fogaik ápolására.

Olcsón adom a figyelmemet, nem csupán a „régi” házakat nézem odaadón a koruknál fogva, de minden építményt, amely tehetséget mutat, korra, funkcióra és anyagra való tekintet nélkül, vagy amelyik legalább nagyjában őrzi az évezredek óta kimunkálódott emberi léptékeket. Nem vagyunk beljebb e meghatározással, tisztában vagyok vele, nem véletlen, hogy az épületek szépségén vagy csúnyaságán az ítéletek mögött álló ízlések, értékek és világképek irtózatos távolsága miatt általában nem is nagyon vitatkozunk. Ott van azután a belső bizonytalanság, hisz magunk is csupán körüljárni tudjuk a dolgot, ami ugyan érdekesebb, mint az ítéletalkotás, ám ez a hajlamunk már önmagában elválaszt minket az emberiség többségétől, akik a kerek-perecet kedvelik. Nem marad hát egyebünk, mint az öröm: vannak körülöttünk emberek, akik hozzánk hasonlóan látnak, és így a mondandóink kölcsönösen fontosak lehetnek egymásnak.

Az itt látható épület – amely miatt 2002 karácsonyán a sávválasztó vonalra hajtottam – sem a régisége vagy az anyaga miatt keltette fel a figyelmemet. (Nyers vöröstéglás épület ez is, épp, mint a Vörösvári úton a Czabán Samu Általános Iskola, amely ugyan pontosan tíz évvel épült Krúdy születése előtt, mégsem tetszik, mert laktanyára hajaz, és iskolának ma végképp alkalmatlan, szegény gyerekek és a tanárok naphosszat rázkódnak a hat sávos autóforgalom és a villamosok nem szűnő ütései alatt, melyet zárt ablakok mögött is hangos dübörgés és bűz egészít ki.) Komoróczy Géza és szerzőtársai kötetéből tudtam ugyan, hogy ortodox halottasház volt (A zsidó Budapest, Budapest, 1995, Első kötet, 87-88. p.), amely már a fölé telepített több vallású temető 1905-ös bezárását követően használaton kívül került, és az omladozó romkor évtizedei alatt arra jártomban rendre fölpillantottam a timpanon-oromzat csúcsán álló törvénytáblára. A harmadik évezred eleje óta azonban nem emiatt nézek rá mindig, hanem az új funkciónak helyet teremtő páratlanul szokatlan építészeti megoldás miatt.

A középvonalasan szimmetrikus épületet hossztengelyében félbe szelő fal ugyanis nem pusztán elfedi a mögötte álló – s az eredeti ház belsőjével egybenyíló – beton irodateret, de egyben óriás tükröt is tart mögé.

Szemből nézve így a szertartási épület megmaradt fele önnön valahai testfelével egészül ki, és e tükörben a törvénytábla még üres, íratlan hátoldala is láthatóvá válik. Magam életemben nem láttam felújított épületet, amely ilyen erővel lett volna képes beszélni múlt és jelen, pusztulás és élet, vallási hagyomány és szekularizáció, valamint isteni intelem és bűnbe esettség viszonyáról.

A kertből ősfa hajlik a Bécsi út fölé, a kerítés peremén Juda oroszlánja vigyáz.

Nos, e fal – pontosabban e kép – előtt nekem elállt. Vajon akad-e olvasóm, akinek hasonlót rándul majd a rekeszizma? Indítékként ugyan nem a tiszta szépséget nevezném meg, amely talán nem is létezik magában, csupán kínlódva és ámulva teremtik meg az érzékeink. Mert nézzék például a Földet a Holdról, az onnan, ahogyan kéken lebeg a fel-felcsillanó feketeségben, nagyon, de nagyon szép, és nézzék viszont ugyanezt a Földet a Földről a mocskaival és a már általunk uralt formáival – az már kevésbé mondható szépnek…

Őszi falunk szépségéért legalább nem kell a Holdra mennünk, elég néznünk e felvételt, amely egyben azt is tanúsítja, hogy nem csupán közös szépség, de mindenki által elfogadható igazság sincs a Földön.

Van viszont kő és vas, fém és repkény, tükör és üveg, fény és árnyék, párhuzamok és spaletták, festék és vágy, és épp szabad az Á. Nem gondolom, hogy el kéne törni minden graffitis kezét, festékeiket sem szeretném a torkukon lenyomva megitatni velük, nem kívánok hivatalos és hívatlan őröket állítani a falak elé, és arról sem álmodozom, hogy munkatáborba kéne szállítani, avagy helyben statáriálisan felkoncolni az elkövetőket. Kissé még meg is értem őket, hiszen olyan világba születtek, amelyben szégyen és fogyatékosság csak úgy ismeretlenül, hagyományosan élni, és ha már valami kegyetlen okból híres és gazdag nem lehet mindenki, hát legalább próbál némi nyomot hagyni e csúnyácska Földön. Nyomot, amelyet mások is észrevesznek. Önállónak tetsző színeket és formákat, mint mind ama híres és pénzes emberek, vagy legalább valami arc poeticát. (Bocs!) Ha ormótlan alakjaik és idétlen jeleik – ama nevezetes tegek, melyek engem a legkevésbé sem csábítanak tegeződésre – láttán mégis forog a gyomrom, és émelyeg a szemem, úgy kell nekem, mit finnyáskodom. Hiszen magabízó ifjúkori terveim nem váltak valóra, nem sikerült megakadályoznom, hogy a tőkések kizsákmányolják a proletárokat, és azt sem sikerült megakadályoznom, hogy végre véget érjen e kizsákmányolt proletárok diktatúrája, mert talán nem ez a harc lesz a végső, de a globális tőke csinos uralma és a mentális proletárdiktatúra Magyarországon is jól összeférni látszanak, akármi zajlik is a politikai felszínen.

Amikor e sorokat gépbe vetem, épp megújul a Zichy kastély (hisz látják, ott, a HÉV-megállóban állunk) nyugalmas épülete. Zöld szerelvényemre várva hosszan álldogálok nap mint nap előtte, nézem az új márvány lábazatot és a még képtelenül fehér falakat. Tekintve életkoromat és az efféle felújítások gyakoriságát, bizonyára utoljára látom őket ilyennek.

– Az eszed nem több, mint amennyi látszik – fortyant fel a Törpe, aki régebben nagy drukkernek számított. – MTE nincs, igaz, de van ASR Gázgyár. És az sem kutya, sőt!

– Többször nyertek bajnokságot a BLASZ I–ben – adott neki igazat Burma. – De ki tudja, miért, a csapat gazdái nem vállalták az NB III–mal járó költségeket.

A feljutást kiharcoló játékosok persze nem örültek annak, hogy még egy évet vagy kettőt alacsonyabb osztályban tölthetnek, igyekeztek feljebb igazolni. Az ügyesebbeknek sikerült is.

– És mi az, hogy este? – értetlenkedett a Rabbi. – A gázmeccsek mindig szombaton 11 órakor vannak, már ha otthon játszik a csapat.

– Általában igen – adott igazat neki Pofapénz. – De a kivételek erősítik a szabályt, ma fél hatkor játszanak, ki van írva, meg a Stabil is mondta.

– Fél hatkor általában ráérünk – mosolygott a bajusza alatt Burma. – Én minden esetre Gutentággal tartok.

– Nekem sincs jobb dolgom – csatlakozott a Törpe. – És tízet egy ellenében, hogy Balogh Tamásnak sincs. Pofapénz sem kétséges, Sunya kivételesen a piacos nénik helyett a nézők között vállal önkéntes szolgálatot… Néha már az első fél­időben leesik egy-egy tömött buksza.

– Ha mind mentek, én sem maradok ki – dünnyögte a Rabbi. – Bár az Úr nemigen kedveli a versenysportokat.

– Csak az angyalok-ördögök rangadókra jár, úgy éljek – vigyorgott Gutentág. – Akkor is legtöbbször bíróként, ugye! A múltkor is, hogy kiállította azt a Lucifert…

– Ezzel ne vicceljetek! – fortyant fel a Rabbi. – Az Úrnak nem kell ahhoz meccsre menni, hogy mindent lásson. A Lucifert meg már évezredekkel ezelőtt örökre eltiltották. Össze-vissza beszéltek.

– Biztos találkozunk a régi gázosokkal – tervezgetett Balogh Tamás. – Egyik-másik meg is hív egy valamire…

– Már megint a muskotályos jár az eszedben – intette le Burma.

– Muskotályos? – játszotta a sértődöttet az egykori kemencés. – A Gabi nem is tart olyat. Ha gondolok valamire, az inkább egy jó hideg sör lesz. Vagy kettő.

– Attól függ, hány régi kemencés lesz a nézők között – bólintott rá Pofapénz. – Stabilra feltétlenül számíthatsz.

– Stabil nem is volt kemencés, ő sofőrködött – zárta volna rövidre a kezdődő ugratást Balogh Tamás, de elkésett.

– A gépkocsivezetőktől kapott sör neked nem is kéne, undorral utasítanád vissza – gondolkodott el Gutentág –, így kénytelen leszel szódát inni, annak az árát még magad is ki tudod guberálni.

– Sok beszédnek sok az alja – tért vissza eredeti javaslatához Gutentág –, ötkor találkozunk a pléhgomba előtt, aztán átsétálunk a pályára.

– Háromnegyed ötkor – javasolta Balogh Tamás –, és nem előtte, hanem bent találkozzunk. Kell egy kis rákészülés, mindenki tudja. A bemelegítőkre kivasalok némi zsetont a Bözsémtől…

– Aha, ahogy szoktad – legyintett Tanárúr, aki nem akart részt venni a sportkiránduláson, de az utolsó pillanatban csatlakozott a csapathoz. – Ha nem sikerül Bözse megvágása, én kölcsönadom az első körödre valót.

– Hosszú lejáratra, ahogy máskor is – mosolygott Pofapénz.

– Úrnak születni kell – helyeselt Sunya. – Balogh Tamás meg terem, mint a dudva.

Háromnegyed ötkor az egész társaság ott tolongott a pléhgomba pultja előtt. Hamar kiderült, hogy Bözse nem szponzorálta Balogh Tamás nagylelkű ajánlatát.

– Na, mi lesz, rendelhetünk? – kérdezte Gutentág.

– Mert nektek mindig csak az iváson jár az eszetek – védekezett a még ki sem mondott vádak ellen a hajdani kemencés.

– Rendelhettek – sóhajtott Tanárúr. – De a Rabbitól megtanulhattátok, hogy a mértékletesség fontos erény…

– Elnézést a késésért – állt be a sorba Sunya. – Feltartott a főtörzs. Valami elkóborolt szatyor ügyét firtatta, pedig azt én mint becsületes megtaláló, beszolgáltattam. Hogy rossz helyre, arról nem tehetek, én jót akartam.

– Jót, persze – bólintott rá Burma. – Sunya, a becsületes megtaláló… Csak megint ki ne tiltsanak a jó szíved miatt a fővárosból.

Mindenki megkapta a bemelegítő adagját, Tanárúr fizetett, és elindultak a múzeum kerítése mentén a pálya felé.

– Én leginkább az ilyen meccsek hangulatát szeretem – magyarázta Burma. – Ahogy Stabil kolompol a góloknál…

– Rég voltál gázmeccsen – csóválta a fejét Pofapénz. – Nincs már kolompolás, pedig tényleg jópofa szokás volt. Betiltotta a klubvezetőség.

– Micsoda pártállami tempó – fortyant fel Gutentág, pedig ő jól ismerte a tiltás előzményeit.

– Hát, történt egy kis malőr – folytatta Pofapénz. – Stabil lelkesen kolompolt az első hazai gólnál, de a hülye bíró les miatt nem érvényesítette a találatot. Akkor a kolomp, hogy-hogy nem, kiröppent a dózeres kezéből, többek szerint a bíró irányába, szerintem csak úgy, ki a vakvilágba. Megszakadt a játék, a hazai csapat és a törzsszurkolók egy része egyhangúlag bizonygatta, hogy baleset történt, dehogy dobálózás, a szurkolás lendülete tépte ki a kolompot az ártatlan Stabil kezéből.

Valahogy sikerült a bíróval elhitetni, hogy semmi rossz szándék, semmi veszélyeztetés nem történt, így folytatódhatott a meccs, s a jegyzőkönyvbe sem került be a repkedő kolomp.

– De a főrendezőt alaposan eligazították, hogy az ilyen félreértésekhez vezető esetek elkerülése érdekében szabaduljanak meg a kolomptól, esetleg a kolompolótól is, mert különben néhány hétre, hónapra a pályától kell megszabadulniuk – egészítette ki a történetet Tanárúr.

– Az méltánytalan lett volna – vélte Burma.

– Az Úr joga a büntetés, nem a bíróé – nyilatkoztatta ki a Rabbi.

– Mindig ezt mondom én is – helyeselt Sunya. – De a szervek nemigen hallgatnak rám.

– És mi lett volna a gázpályával a Stabil nélkül? – gondolkodott el Gutentág. – Katona, puska nélkül, futballmeccs labda nélkül… Pedig hivatalosan már rég nincs itt alkalmazásban, de mindenhez köze van, mindent tud.

– Sőt, mindent jobban – toldotta meg Pofapénz. – Nehéz lenne ezt a pályát stabiltalanul elképzelni.

– No, még be sem léptünk, Balogh Tamás máris talált egy régi ismerőst, s úgy látom, megfelelő balekot is – mutatott a már a büfésorban tolongó Baloghra Gutentág.

– Ne bántsd, ezért jött ide, nem a meccs miatt – csitította Burma.

Kifutottak a csapatok, rövidesen felharsant a kezdést jelző sípszó. A faházi társulat helyet foglalt a nemrég épült lelátón, de nem sokáig kötötte le őket a mérkőzés. Inkább ismerősöket kerestek, és a büfét is szorgalmasan látogatták. Mindegyikük felszaba­dí­tott némi tartalékot a mai alkalomra, csak Balogh Tamás jött szokás szerint üres zsebbel.

De mellé szegődött a szerencse, rálelt az öreg íróra, aki hajdan, több mint negyven éve maga is kemencés volt, s máris az ő kontójára itta a két deci vöröset, tisztán. Nem tartott sokáig, máris kapta a második adagot.

– Tartozom neked ezzel – mondta az öreg író –, hiszen annyi óbudai történethez adtál ötletet.

– Még annál is többhöz – emelte fel a kiürült második poharat Balogh Tamás. – Remélem, értesz a szóból.

– Végül is a szavak embere volnék – mosolyodott el az író. – De nem fog hat deci megártani? Sőt, ha jól sejtem, nem is szárazon érkeztél…

– Megártani? Nekem? Egyszer három liter muskotályost termeltem be egy ültő helyemben, és még csak nem is dülöngéltem tőle, de hagyjuk. Az itt a baj, hogy ez a büfés nem tart muskotályost, ha tartana, megmutatnám neked, mit bírok. De az a két deci, amire most hívsz meg, vörösből is belefér.

– Legyen – indult a büfébe az író –, csak le ne maradjunk közben a gólokról!

– Botlábúak ma a fiúk, miért épp ebben az egy percben táltosodnának meg? De közben rábeszélhetnéd a mestert, hogy vegye fel a választékába a muskotályost. Minden meccsre kijönnék, attól tudnék csak igazán drukkolni, úgy éljek!

A „botlábúak” még az első félidőben berúgtak kettőt, a szünet után megjött a harmadik is, az ellenfél csak eggyel tudott válaszolni. A négy gólból Tamás persze egyet sem látott, mert amikor rájött, hogy az öregtől már nem számíthat többre, más ismerősök után nézett.

Az egykori kapus, akinek csak a keresztnevére emlékezett, sört hozott neki, a nyugdíjas doki egy stampedli pálinkával örvendeztette meg. Sikeresnek értékelhette a napját.

A győzelem felvillanyozta a faházi csapatot – hiába, mindig jó a győzteshez tartozni. Bár Gutentág nem hallgatta el hiányérzetét sem.

– Régen más volt a pálya, más volt a gyár, a telep – emlékezett. – Egy jobb meccsen itt tolongott a fél gyár, szinte az összes telepi, még a nők és a gyerekek is.

Tanárúr szükségét érezte, hogy szabadjára engedje ismeretterjesztő hajlamát.

– Nem a pálya volt más, hanem az egész világ. A munkások, alkalmazottak egymást támogató közösségben éltek, s ennek szerves része volt a sport, a kultúra, de még a családi események sora is. A munka és a szabadidő összefonódott, közösek voltak az örömök és a bánatok.

– Visszasírnád a Rákosi–korszakot? – dünnyögte Burma.

– Ezt nem is hallottam meg! – fortyant fel Tanárúr. – Ezek a hagyományok sokkal régebbiek voltak annál, a gyárral, a teleppel egyidősek, és csak a gázgyártás megszűntével kezdtek megfakulni, elenyészni.

– De muskotályost akkor is ittak a népek – jegyezte meg Balogh Tamás, akit Burma támogatott végig a Keled utcai járdán.

– Meg minden egyebet is, de nem az volt a fontos – szólalt meg Pofapénz is. – Az összetartozás, az számított.

– Csak arra gondoltam – Tamás hangja el-­elcsuklott –, hogy mindjárt itt a pléhgomba, leöblíthetnénk, ugye, az izét, az út porát… Meg a vécét is meg kéne… látogatni, vagy mi…

– Oda bemehetsz – vált szigorúvá Burma –, de inni nem kapsz többet.

– Egy decit… – próbálkozott Tamás, de egykettőre betuszkolták a mellékhelyiségbe. A Törpe még ivott egy háromcentes szilvát, a többiekben dolgozott még a pálya büféjében bekapott adag.

Várták, várták Balogh Tamást, de helyette csak a hangja érkezett. Először az amuri partizánok dalát ordította el nagyon lelkesen (és roppant hamisan), aztán megtudhatták tőle, hogy Schneider Fáninak nem kell piros szoknya, s bizonyára több dalra is sor került volna, ha Gutentág, nem utolsósorban a pultoslány unszolására, be nem ment az alkalmi dalnokért. Balogh Tamás akkor már semmit sem értett, azt firtatta, mikor kezdődik a második félidő, és hogy Tanárúr szerzett-e neki muskotályost. Gyorsan elhagyták az ivót, s úgy indult haza a társulat, hogy még a faházba se kívánkozott be senki.

– Hű, de jó meccs volt! – hajtogatta Balogh Tamás. – Máskor is el kell jönnünk.

– Hát persze – mentette meg őt egy szilfával való ütközéstől Burma. – De nem foghatlak egész úton, mit szólnának a népek?

– A részegekre vigyáz az Úr – jegyezte meg a Rabbi. – Ezt a szokását sohasem értettem.

Szeretjük lakóhelyünket, városunkat, városrészünket állandó jelzőkkel illetni. Így lehet egy-egy település a virágok városa, a vizek városa, a hősök városa, a hűség városa, és ez legtöbbször így is van rendjén: a patriotizmus, a hétköznapi hazaszeretet valódi természetrajzi vagy történelmi tények alapján osztja magára a már-már eposzi jelzőket.

Óbuda is oszthatna ilyeneket. Tengerünk ugyan nincs, de vannak hegyeink, dombjaink, völgyeink, folyópartunk, szigetünk, vannak patakjaink, tavaink, akad mocsár, barlang, nem is egy…

Számomra mégis a legkedvesebb állandó jelzős szerkezet nem ezekre utal, hanem emberi lényünk legfontosabb hordozójára, a kultúrára. Amikor azt mondjuk, hogy Óbuda a kultúra városa, egyáltalán nem esünk túlzásba.

A kultúra, tudjuk, a legáltalánosabb (szakembereknek: ontológiai) fogalmak egyike, magában foglalja a felhalmozott és születőben lévő anyagi és szellemi javak összességét, az együttélés normáit, szokásrendszerét, a tudást, a hitet, az erkölcsöt, a hagyományokat és még a közös álmokat is.

Az Óbudai Anziksz erről a hatalmas birodalomról akar folyamatos tudósítást adni. Évtizedek óta hiányzott egy helyi írott kulturális fórum. Most végre a kultúra­barát önkormányzat jóvoltából létrejött ez a magazin, s már a második számát tarthatja kezében az érdeklődő olvasó.

Nem könnyű a dolga: kapcsolódnia kell a városrész egyre terebélyesedő kulturális intézményrendszerének kínálatához (ne csak a kulturális központra és filiáira gondoljunk, ne csak a múzeumokra, könyvtárakra, színház- és koncerttermekre, hanem azokra a szaporodó egyéb közösségi terekre is, amelyek a kultúra korántsem másodlagos színhelyei: az idősek klubjaira, az egyházi közösségekre, a nemzetiségi szervezetekre vagy az iskolákra épülő kultúraközvetítésre, sőt még a vendéglőkben egyre gyakoribb rendezvényekre is).

A lapnak vállalnia kell a szellemi kultúra hagyományos formáinak ápolását, tehát helyet kell adnia az irodalomnak, a képző- és fotóművészetnek, legalább egy-egy esszé erejéig a tudománynak is, legalábbis a helytörténetet érintő kérdésekben, részt kell vennie a közösségépítést szolgáló közös gondolkodásban, a közös jövő megálmodásában, kigondolásában, megtervezésében.

Nem szakfolyóirat, hanem magazin született, amely szerkezetében, tartalmában egyaránt azt a sokszínűséget kívánja egyszerre tükrözni és szolgálni, amely a kultúra városa egyre gazdagabb szellemi életének sajátja.

Eklektikus lesz tehát, de kerüli a bulvárlapok művi sokszínűségét. Helyi lap lesz, de nem lesz provinciális. Teret ad a városrész alkotóinak, de számít az elszármazottak és a nagyközönség tevékeny részvételére.

Élvezetes és hiteles lap kíván lenni, s nem utolsósorban olyan újmódi almanach, amelyre büszke lehet a mai közösség, s amelyet forrásmunkaként forgathatnak majd utódaink.

A patriotizmust, a szülő- és lakóhely szeretetét gyakran hasonlítják a szerelemhez. Suta hasonlat. A szerelem – hagyományosan – kizárólagosságra törekedik, nem kívánja megosztani két személy közös örömét mással. A városrész iránt érzett „szerelem” ennek az ellenkezője. Mindenkivel meg akarja osztani a közös örömöt, mindenkit részesíteni akar a befogadás eksztázisában. És ez így van jól. Ez a néhány sor egy korrekt, igaz jegyzet igényével íródott. Nem érzelmekkel, tényekkel operált. Hadd fejezzem be ennek jegyében! Az elmúlt néhány évben – az országos trendektől eltérően – Óbudán szeretni való kulturális intézmények és színterek egész sora jött létre. Élettel teli, emberi közösségeket formáló közösségi terek. Ezek testvére lesz az Anziksz, reményeink szerint számról számra növekvő számú igényes olvasó – mondjuk így: szerelmetes patrióta – örömére.

Mi, akik itt állunk, a többségünk legalábbis, még a zsigereinkben hordjuk a múltat, amely a szemünk láttára szedelődzködik. Nem nehéz emlékeznünk rá, hisz majd’ valamennyien dohányfüstös konyhákban és szobákban nőttünk fel, s e füstből bőven jutott első munkahelyeinkre, nem beszélve az utcákról és az aluljárókról, a vendégterekről és a hivatalokról, a piacokról és a pályaudvarokról, a lelátókról és a koncertekről, amelyek szintén cigarettafüstben szédelegtek.

A különféle közösségi életterek füstmentesítése Magyarországon nagyjából a nyolcvanas évek óta zajlik. Lassú, de biztosan előrehaladó folyamat, amely meglátásom szerint a zárt vendégterek dohányzási tilalmát előíró 2011. évi XLI. törvénnyel vált visszafordíthatatlanná.

A magánélet tereiben is jól érzékelhető módon csökken a füst, egyre kevesebben és kevesebbszer gyújtanak rá a lakásukban, s átalakulófélben van a dohányzás íratlan szabályrendszere is.

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mondjuk egy baráti vendégség alkalmával még keveseknek jutott eszébe, hogy vendéglátóiknál a rágyújthatás ténye, vagy a lakáson belüli helye felől érdeklődjenek, ma ezt már szinte mindenki megteszi. Írországból jövök épp, ahol egyetlen dohányboltot sem találtam, s ahol utunk során a negyvenkét fős csoportból mindössze ketten dohányoztak állandó és szenvedélyes módon, mindig félrevonulva. Amint a kérdésemre egyikük elmondta, négy éve egy hasonló út során még a csoport harmada vonult el így rágyújtani. Ha meggondoljuk hát, hogy Magyarországon a XVIII. század eleje óta már szinte mindenki – pontosabban: minden felnőtt férfi – dohányzott, aki tehette, vagy hogy a tömegesebb női dohányzás a több téren zajló egyenjogúsodási törekvések egyik fő frontjaként csak a múlt század húszas éveiben tört utat magának, s hogy a harmincas években még a villamos belső terében, avagy csak a peronon való füstölés volt a nyilvános terekben való dohányozás fő vitakérdése, úgy meg kell állapítanunk, hogy a társadalom felnövő és felnőtt része túlnyomó többségének tüdejét átitató szivar- és cigarettafüstnek történelmileg gyors visszavonulót fújtak az új idők szelei.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum dohányzástörténeti kiállítása így egy több évszázados, össztársadalmi méretű szenvedélytörténet végidőin tárja elénk egy gazdag kultúra és szokásrend tárgyait és képeit.

A kiállítás történeti értelemben nem az első ugyan, hisz a Néprajzi Múzeum már 1989-ben otthont adott egy hasonló tárlatnak, s az érdeklődő kevesek 1996-ban is megtekinthettek egy dohányos expozíciót, amely az Egri Dohánygyár százéves fennállása alkalmából nyílt meg. Kitüntetett szerepe azonban a fönt mondottak miatt nyilvánvaló, kivált, ha észbe idézzük, hogy mindkét említett kiállítás Vörösváry László felbecsülhetetlen értékű gyűjteményén alapult, s hogy az itt látható expozíció ugyancsak a hazai galériakultúrában páratlan tekintélyre szert tett Első Magyar Látványtár Diszelben épp véget ért kiállítási anyagát értelmezi újra. A gyűjtemény ápolása és elénk tárása így ezúttal is elsősorban a galériatulajdonos fiú, Vörösváry Ákos érdeme, a tablók gazdag és bennfentes összefoglalói viszont a tárgy iránt régtől elkötelezett gyűjtő, Hornyák Balázs megjelenő félben lévő kötetéből valók. Mi, visszavonulót vonakodva fújó közönség köszönettel tartozunk végül mellettük Kiss Imrének, a múzeum igazgatójának és Kiss Emíliának (gondolom, boldog ismerősei, de nem rokonai egymásnak), a kiállítás kurátorának is.

Az újabb idők említett szelei a múzeum épületét is fújják, így nyilvánvaló, hogy a most megnyíló kiállítás nem lesz a múzeumpedagógiai program része, még ha a filmeknél szokásos korhatár megjelöléssel nem látható is el. Magam azonban erősen bízom benne, hogy közönségét nem csupán a dohányosok máig elkötelezett utóvéd csapatai adják majd. Az orvosnak, a politikusnak vagy a szociális gondozónak bal-, avagy (megengedem: olykor jobb)sorsunkra dolga megítélni, mi a jó és mi a rossz, a muzeológus, a társadalomtörténész és az író azonban nem tehet így. Figyelnie kell csupán, és elmondani a történetünket, jelen esetben a hazai dohányzás történetét, amely kiadós része volt az életünknek, és egy ideig még az is marad. Mert a dohányzás nem csupán kórtörténet és rettegés, hogy kit visz el következőnek a cipekedésbe bele sosem fáradó rák, és másfelől nem csak állami bevétel és kiadás kérdése.

Tárgy- és képkultúra is, emberi viszonylatok puhán süppedő közege, valamint élvezet- és szenvedélytörténet is. S még valami más, valami több is: a szekularizált szakralitás médiuma.

Isten, meglehet, tényleg halott, és jó ízlésű ember ettől függetlenül sem adja oda magát a leszerepelt vallások csinos intézményeinek. Ám aki nem fél és nem tűnődik a túlpart viszonyai felől, valószínűleg nem ember már. Dohányfüstünk pedig e tűnődés közege, afféle lebegő előleg a nem e világból. És persze jeladás, áldozat és gyászmunka is. Nem kevesen talán épp ezért ragaszkodunk hozzá.

A kiállítás, melynek megtekintésére érkeztek, alkalmat kínál Önöknek, hogy a gyönyörködés, valamint tárggyal kapcsolatos személyes élményeik és emlékeik ápolása mellett e kérdésekről is elgondolkodjanak.

(Elhangzott a Krúdy-házban, a Magyar Kereskedelmi és ­Vendéglátópari Múzeum Füstölgéseink című dohányzás­történeti kiállítása 2019. június 14-i megnyitóján.)

Korábban is vezetett műgyűjteményt?

Régészet és arab szakon diplomáztam, később multinacionális cégeknél dolgoztam, tehát ez az első múzeum, aminek a munkáját én irányíthatom.

Arab szakos régész – ritka párosítás.

Nem gyakori. Én annak köszönhetem, hogy annak idején – még kimondani is ijesztő, milyen régen, azaz hetvennégy és hetvenhét között – egy ösztöndíj jóvoltából Damaszkuszban tanulhattam.

Ott köteleztem el magam a mediterrán térség kultúrája és a sémi nyelvek mellett, illetve ott szerettem bele a régészetbe is.

Azért is jöttem haza három év után, mert Damaszkuszban nem volt régész szak. Belejátszott a döntésembe persze az is, hogy akkor fordult komollyá a dolog köztünk a jelenlegi feleségemmel. Tehát nagy szerelmek döntötték el a sorsomat, és ez azóta is így van szerencsére. Ráadásul akkor derült ki számomra, hogy az nem egy tudományos, hanem inkább pártösztöndíj volt. Az ösztöndíjért a Kulturális Minisztérium nemzetközi főosztályához kellett pályáznom, de kint azt tapasztaltam, hogy nem a minisztériumból, hanem a pártközpontból jöttek vizitálni.

Akkoriban ez nem volt nagy meglepetés.

Lehet, de annak a tizennyolc éves, idealista fiatalembernek, aki akkor voltam, mégiscsak komoly morális dilemmát okozott.

Hol érettségizett?

A Szinyeibe jártam, de kollégista voltam a Keleti Károly utcában. Ezt a kollégiumot később Táncsics Mihály Kollégiumnak nevezték. Akkoriban még az volt a neve, hogy Fizikai Dolgozók Tehetséges Gyermekeit Egyetemre Előkészítő Kollégium.

Ez tehát a kirakatpolitika része volt?

Tulajdonképpen igen. Egyetemi tanárok is jártak hozzánk délutánonként órákat tartani. Összesen hetven diák volt a kollégiumban, egy régi papnevelde épületében laktunk, három-négy ágyas szobákban. Fürdőszoba az alagsorban, a folyosó végén pedig volt egy nagy, kerek asztal, ami mellett arról beszélgettünk, hogy melyikünk milyen miniszter lesz. Nagyon jó kollégium volt. Hálás vagyok egy-két általános iskolai tanáromnak, hogy oda bejuthattam.

Egyszerű melós családból származom, nem volt otthon könyvtárunk és semmi hasonló. Ha engem ott nem palléroznak kamaszfejjel, akkor biztos egészen másképp alakult volna az életem.

Aki abban a kollégiumban lakott, annak számára nem volt kérdés, hogy sikerül-e a felvételije?

Az természetes volt, hogy tőlünk mindenkit felvesznek valamelyik itthoni felsőoktatási intézménybe, méghozzá nem a protekció, hanem a tudásunk miatt. A verseny abban állt, hogy kinek sikerül külföldi egyetemre bekerülni. Nekem történelemből, oroszból, magyarból is maximális pontszámom volt, a jogra csont nélkül fel is vettek vele, de Moszkvába, ahová kamuból jelentkeztem, nem. Gyorsan belenyugodtam, hogy jogra fogok járni, előfelvételisként meg is kaptam a katonai behívót Kalocsára, amikor egyszer csak jelentkeztek az említett minisztériumból, hogy tanulhatok Damaszkuszban, ha van hozzá kedvem. Melyik tizennyolc éves mondana erre nemet?

Mostanában elég sokan szerintem.

Persze, de annak idején más volt a helyzet, és egy tizennyolc éves fiúban kell lennie annyi egészséges kalandvágynak, hogy egy ilyen esélyt ne hagyjon elveszni.

Mit szóltak a szülei?

Amikor három év után hazatértem, azt mondta az anyukám: csak hazaimádkoztalak fiam! Ma is megkönnyezem, ha rágondolok.

Damaszkusz akkoriban sem volt a béke szigete.

Sőt, hadiállapotban állt Izraellel. Az utcán közlekedő férfiak többsége pisztolyt viselt. Furcsa, de ebből mi, diákok semmit sem éreztünk, az egyetemen nyoma sem volt a háborús hangulatnak.

Jó volt damaszkuszi diáknak lenni?

Nagyon!

Milyen nyelven tanultak?

Arabul. Tizennyolc évesen újra betűvetést tanultam az előkészítőn. A múlt időt úgy jelezte a tanár, hogy a két válla fölött hátrafelé integetett.

Hogyhogy nem lett magából diplomata?

Volt olyan középiskolás osztálytársam, akinek külügyesek voltak a szülei, és én akkor eldöntöttem, hogy nem akarok a saját gyerekeimnek hasonló jövőt. Gyökerek nélkül lehetetlen élni.

Felnőtt fejjel miként gondol vissza azokra az időkre.

Hálával. Az egész életemet meghatározó értékeket köszönhetek annak a három évnek. Diákként bejártam az egész országot.

Készítettem egy saját angol-arab nyelvű katasztert az ottani bizánci és római kori mozaikokról, majd sorra felkerestem az elérhető műemlékeket, ásatásokat, és megpróbáltam rendszerezni a fellelt ismeretanyagot.

Amatőr dolog volt, de én nagyon komolyan vettem, és közben beleszerelmesedtem a régészetbe.

Három év után hazatért, majd az ELTE-n diplomázott régészet-arab szakon. Mit csinált utána?

Behívtak katonának. Mivel 28 éves diplomásként nem tudtak igazán hova tenni, egy vasútépítő alakulathoz vonultattak be, ahová a gyanús népeket – a vallásuk vagy politikai nézeteik miatt megbízhatatlanokat, börtöntöltelékeket, valamint a hozzám hasonló besorolhatatlan figurákat gyűjtötték össze. Egy évet le is szolgáltam, majd amikor megszületett a második gyermekem, leszereltek.

Majd harminc évesen, két gyerekkel állás nélkül… Mikor volt mindez?

Nyolcvanötben. Nehéz döntés előtt álltam, mert pénzkereső foglalkozás után kellett néznem a tudomány helyett. Külkereskedő lettem, importáltam fogkrém alapanyagokat Angliából, exportáltam Barbon dezodort Nigériába, borotvakrémet Kuvaitba, és hasonlók. Izgalmas dolgokat csináltam, jó helyeken jártam, sokat utaztam.

Tehát mégiscsak van köze a kereskedelemhez is.

Tényleg! Erre így még nem is gondoltam. Közben elkezdtem nemzetközi marketinget tanulni, ami szintén ehhez a körhöz köthető. Mindezek után egy évig egy közterületi reklámcéget igazgattam. Azt is szerettem.

Sose gondoltam még így végig, hogy tulajdonképpen milyen megalapozott előéletem van nekem ennek a múzeumnak az igazgatásához.

Ezért nevezték ki?

Nem igazán az előéletem miatt, ha már ekkorát ugrunk, hanem mert korábban két nagy multinacionális cégnél dolgoztam HR-esként, mindkét cég költözésen esett át, és vezetőként én is részt vettem a folyamatban, a munka dandárjában.

Hogy lett egy arab szakos régészből multi cégek HR-ese?

Egyik lépés hozta a másikat. Megismertek, hívtak és így tovább. Minden új feladatot munkavégzés közben tanultam meg, képes voltam különféle kultúrákat elsajátítani, azokkal azonosulni, használni és hasznosítani a tanultakat, és főleg hittel közvetíteni mindazt a tudást, amit felszívtam, mint a kiskakas.  Ez akkoriban óriási érték volt.

Magától hagyta ott ezt az igen jövedelmező tevékenységi kört?

Az IBM-nél tartottam éppen egy tréninget, és egyszer csak azt éreztem, hogy nem tudok azonosulni mindazzal, amiről beszélek. Nem éreztem magam hitelesnek. Úgy éreztem, hogy ennek vége, váltani kell. De ezek a váltások csak látszólag ilyen markánsak, hiszen meggyőződésem, hogy az életünk – dolgozzunk bármilyen területen – alapvetően a vállalásokról, teljesítésekről és mindennapi alkukról szól. Alkukat kötünk magunkkal, a szűkebb és tágabb környezetünkkel.

Hiszek abban, hogy aki nem törekszik tudatosan arra, hogy ne csak neki, hanem másnak is legyen jó, annak előbb-utóbb tönkremegy az élete.

Vagy nagyon gazdag lesz.

Lehet, de kinek éri az meg? Szerintem úgy nem érdemes élni. Legalábbis annak, aki embernek szeretne maradni, lehetőleg jó embernek.

Vannak jó és rossz emberek?

Meggyőződésem szerint igen. A megérzéseim legalábbis ezt súgják, és én nagyon hallgatok rájuk.

Milyen területen próbálta ki még önmagát?

Kicsit „belekontárkodtam” a műfordítás mesterségébe is.

Mit fordított?

Arab szakos egyetemista koromban jöttem rá, hogy az Illatos kert című alapmű nem olvasható magyarul.

Ez az arab Káma Szutra?

Mondhatjuk. Damaszkuszban találkoztam a könyvvel. Amikor visszajöttem Pestre, felajánlottam egy kiadónak, amelyik a Káma Szutrát is megjelentette. Nagyon tetszett nekik a szinopszis, de néhány hét múlva közölték, hogy a pártközpont nem engedi. Hetvennyolc-hetvenkilencet írtunk akkoriban. Eltelt pár év, egyszer csak megcsörrent a telefon, és egy optimista hang közölte: a pártközpont engedélyezte! Pártunk és népünk akkori vezetői biztos kézzel és tévedhetetlen ítéleteikkel irányították a dolgozó magyar nép szexuális kultúráját.

Más híres művet is átültetett magyar nyelvre?

Igen, egy kínai regényt – Li Yü tollából, akit Kína Shakespeare-eként tartanak számon. Nagyjából egy időben éltek, és neki is volt színházi társulata. Fiatal korában írta az említett könyvét, melynek eredeti címe magyarul úgy hangzik, hogy A húspuha imaszőnyeg. Ezt a címet nem engedélyezték, magyarul A szerelem imaszőnyege címen jelent meg.

A könyvet egy angol kiadás alapján fordítottam magyarra, de csak úgy vállaltam el, hogy Miklós Pál, a kiváló sinológus folyamatosan összevetette a fordítást az eredeti kínai szöveggel.

Miről szól ez a könyv?

Zen buddhista indíttatású történet. A főszereplő egy tehetséges fiatal férfi, akiből mandarin lehetne, de ő úgy dönt, hogy a szexben találja meg az élete értelmét. A végén persze az a tanulság, hogy nem lehet egyetlen dologra rátenni az életedet – legyen az szex, tudomány vagy bármi más. A dolgok harmóniája a boldogság alapja. Nagyon jó könyv, érdemes elolvasni.

Ezek szerint választhatta volna ezt az irányt is, lehetne műfordító.

Több irány is volt – arab tolmács is lehettem volna –, akkoriban olyan jól beszélem arabul, hogy sokan azt gondolták, hogy szír vagyok.

Arab, orosz, angol nyelvtudással, helyismerettel izgalmas lehetőségek nyíltak a rendszerváltás körül.

Nyíltak, nyíltak, de én nem akartam fegyverkereskedő lenni.

Ezt a témát ne is firtassuk tovább. Jobb a békesség.

Az a lényeg, hogy az embernek legyen tartása. Ami nem elfogadható számomra, ami nem fér bele az értékrendembe, azt nem vállalom.

A multikat is azért hagytam ott, mert már nem tudtam és nem akartam azonosulni azokkal a célokkal. Van, ami nem éri meg.

Minden esetben vizsgálni kell a tetteinket, állandóan értékelni kell önmagunkat, hogy eldönthessük, mi a helyes, meddig lehet elmenni egy adott helyzetben.

Miért lépett ki a multinacionális világból?

Negyvenhárom éves koromban gondolkodni kezdtem azon, mi is az én üzleti ars poeticám. Három szóban sikerült összefoglalnom: kölcsönösség, következetesség, közvetlenség. Rájöttem, hogy e három fogalom harmóniája irányítja az egész életemet. Pontosan tudni vélem, melyik területen vannak hiányosságaim, hol teljesítek alul, hol kéne belehúzni.

Hogyan váltott?

Bungie jumping. Döntöttem és ugrottam. Akkor voltam negyvenhét éves. Nem tudtam, hogy mi lesz, de újra volt időm könyvtárba, múzeumokba, filmklubokba járni.

Felébredt régóta szunnyadó bölcsész énem, ami igen nagy örömöt szerzett, miközben valóban volt egy erős bizonytalanság is bennem arról, hogyan tovább.

A család tolerálta a kísérletet?

A legmesszebbmenőkig. Persze én sem akartam a végletekig kihasználni a helyzetet, két céggel is tárgyaltam már, amikor egyszer csak kinyitottam egy újságot, és megláttam a múzeumigazgatói állásról szóló hirdetést. Felállt a karomon a szőr! Mintha egyenesen rám szabták volna.

Mikor történt mindez?

2003 végén. Beadtam a pályázatom, és elfogadták. Nyilván sokat nyomott a latba, hogy az életrajzomban szerepelt a két nagy cég költöztetése, és az akkor még a Várban működő múzeum is éppen költözések elé nézett. Logikusnak tűnhetett, hogy ha többszáz fős vállalatok mozgatásával megbirkóztam, egy tizenhét alkalmazottal működő intézmény költözése sem fognak ki rajtam.

Miből gondolta, hogy ez testre szabott feladat lesz?

Az IBM-nél ismertem meg a következő alapkérdést: „Mikor csináltál valamit utoljára először az életedben?”

Ha az ember konzerválni tudja magában ezt a gondolkodást, akkor mindig képes megújulni, új dolgokat tanulni, új feladatokba belevágni. Tehát így kerültem ide.

Idén leszek hatvan éves, a múzeum meg ötven. Ez utóbbi a fontosabb, de nem érzem úgy, hogy innen nincs tovább, valami végképp lezárult.

Lát még kihívásokat maga előtt?

Egy valódi vállalkozói lét azért még izgatna!

Kéne egy jó borozó a Vendéglátóipari Múzeumba?

Az bizony nagyon elkelne itt a Krúdy-negyedben. A 220 éves pincénk készen áll! És kéne cukrászda is, de egyelőre nincs jelentkező. Lehet, hogy magunk vágunk bele, ha már az a múzeum mottója: „Vállalkozás az élet”.

Ez a múzeum többször is költözött, mire Óbudára ért. Eredetileg a Várban volt, majd a Bazilika közelében működött, 2011-óta vert gyökeret a kerületben. Ez már végleges helyszín?

Csak kétszer költöztünk az elmúlt tíz évben, de az nem volt piskóta, ahogy pestiesen mondják. Minden jel arra mutat szerencsére, hogy itt végre „megleltük hazánkat”.

Milyen irányban fejlődik a múzeum miután sikerült végre hazára lelni Óbudán?

Az igazi paradigmaváltást az első költözés hozta, amikor lejöttünk a Várból. A Bazilika mellett alakítottuk ki első színháztermünket, ahol elkezdtük megvalósítani a szorosan vett múzeumi feladatokat kiegészítő kulturális tevékenységünket. A muzeológusok jó része akkor még ráncolta emiatt a szemöldökét, de számunkra már akkor is egyértelmű volt, hogy nem lehet egy kulturális szolgáltatást nyújtó épületet este hatkor bezárni. Felépítettünk egy programsorozatot, ami hol támogatással, hol a nélkül működni kezdett. Népszerű volt a színház, a filmklub, szerették a jazz programokat. Viszont nem volt állandó kiállításunk, hiszen nem tudtuk, meddig maradunk. Viszont sok izgalmas időszakos kiállítást rendeztünk, ami miatt állandóan fókuszban maradtunk.

Amikor ide költöztünk, mindezt tovább akartuk vinni, és végre megépíthettük azokat az állandó kiállításokat, amelyekre már rég várt a szakma és a közönség is.

Így születettek meg a profilunknak megfelelő állandó kiállítások: a „Vendéget látni, vendégnek lenni” – Vendéglátás-történeti állandó kiállítás, valamint a magyar kereskedelem két évszázados történetét feldolgozó „A jó kalmár a világ jótevője” című kiállítás. Első komolyabb bemutatkozásunk azonban a Krúdy Gyula budapesti életének színtereit bemutató „Nekem soha nem volt otthonom…” címet viselő kiállításunk volt.

Folyamatosan igyekszünk a kor követelményeinek megfelelő, interaktív, múzeumpedagógiai célokat is kiszolgáló kiállításokat bemutatni. Tevékenységünk fontos, bár a nagyközönség számára kevésbé látványos részét teszik ki a tudományos kutatások, restaurátori munkák is. Egy kiállítás létrehozása gyönyörű csapatmunka. El kell mondanom, hogy mindez csak az itt dolgozó fantasztikus csapat közös munkája révén jöhetett létre. Mint a legkisebb létszámmal dolgozó magyarországi állami múzeum – mindössze tizenheten vagyunk –, másképp nem is menne. Egyikünk sem azt nézi, meddig tart a munkaidő, hanem azt, hogy mit kell elvégezni. Szerencsére sok önkéntesünk van, dolgoznak nálunk kulturális közmunkások is. Nélkülük bizony nehéz lenne ilyen színvonalon, ekkora aktivitással üzemeltetni a múzeumot. Szerintem mi vagyunk a legvirgoncabb múzeum.

A 19. század közepéig a dohánynövény termesztése, feldolgozása és árusítása – a magyar korona országainak területén – minden megkötöttség nélkül, szabadon történt.

Az osztrák császár 1851. március 1-jén nyílt parancsa után a dohány árusítása kizárólagosan állami monopólium lett, azaz életbe lépett a dohány-egyedáruság. Ettől kezdődően a felügyeletet gyakorló szervezet, az osztrák és a magyar Királyi Dohányjövedék 1866-ig közös igazgatású volt. A kiegyezést követően, 1867. augusztus 21-étől a magyar királyi pénzügyminiszter felügyeletével a Magyar Királyi Dohányjövedék különvált, s központi termelésirányítással szigorú felügyelete mellett folyt a dohány termesztése és értékesítése. „Senkinek sem szabad az illetékes hatóság engedélye nélkül dohányt termelni, azt tiltott módon készíteni, felhasználni, vagy forgalomba tenni, avagy dohányt külföldről akár fogyasztásra, akár egyéb czélra behozni” – állt a törvényi szabályozásban.

Füstölgő Szent Flórián

A folyamatosan növekvő igények kielégítésére egymás után létesítették a hatalmas állami dohánygyárakat, melyek száma Trianon előtt elérte a tizennyolcat, tehát európai dohány nagyhatalom lettünk. Elsőként 1872-ben Temesváron, 1883-ban Kolozsváron, majd 1889-től Debrecenben kezdődött meg a gyártás. A fővárosban az Erzsébetvárosi és a Ferencvárosi Dohánygyár után 1892-től a Budapest-Óbudai dohánygyárban is beindultak a cigarettagyártó gépsorok. Azt sajnos nem tudjuk pontosan, hogy ki tervezte a mutatós nyerstégla épületet. Valószínűsítjük azonban, hogy a tehetséges Zobel Lajos – az építtető Kereskedelemügyi Minisztérium főtanácsos építészének asztaláról kerültek le –, aki ez idő tájt tervezte a Pécsi, majd a Lágymányosi Dohánygyárat is. A funkció, a gyártási folyamat racionális megoldása eredményezte a tömb kialakítását a telek adottságaihoz igazítva, és a dohánygyár meghatározta a környező épületek majdani elhelyezkedését is. A gyár bal sarkán állt 1928-ig a Fogadalmi oltár, ismertebb nevén a Szent Flórián-szoborcsoport.

A hazai dohánygyárak között a legmodernebbnek számító óbudai üzem röviddel beindulása után napi negyedmillió szivarkát, cigarettát és körülbelül 2000 csomag pipadohányt állított elő.

Több mint ötszáz dolgozójával az óbudai iparvidék élvonalába tartozott, hiszen a századfordulón a Gázgyár szintén ötszáz, a Hajógyár ezer, a Goldberger közel 700 embert foglalkoztatott. A harmincas években a jó minőségű bolgár, görög és kis-ázsiai dohánylevelekből már havi 54 millió szál cigarettát és 75 mázsa dohányt állítottak elő. A különféle dohányfajták keverését kádakban végezték a heti 20-30 pengőért dolgozó nők. A Mirjam és a Memphis cigaretták sodrását gépekkel készítették, amelyekből 3000 dobozt csomagoltak el óránként.

Dohánygyári életképek

Bár a néhai dohánygyárban volt kultúrhelyiség, üzemi mosdó és „Hiszekegy” daloskör, a munkáslányok élete itt sem volt mentes a veszélyektől. Egy sikamlós balesetről közölt írást a Népszava 1903. augusztus 29-i száma: „Az óbudai dohánygyár tisztviselői hivatalos idejüket műkedvelő fotografálással töltik. E hó 25-én is, ennek a sportnak hódolva, lefüggönyözték a hivatalos helyiségnek a munkatermekbe nyíló ablakait és behívtak egy munkásnőt, kit pőrére vetkőztetve, különböző állásban lefényképezték. Mivel sötétben nem jól sikerülhetnek a képek, tehát a Flórián-térre néző ablakokat nyitva hagyták és így az átellenben levő ház lakói az egész aktust kényelmesen végig nézhették. Egy kereskedő, ki abban a házban lakik és szintén a nézők közt volt, a látottakon megbotránkozva át is ment az igazgatóhoz és felhívta figyelmét ezen szemérmetlen dologra és kérte őt, ha máskor ilyen fényképfelvételeket csinálnak, legalább függönyözzék be az ablakokat.

A többi munkásnők, mikor megtudták az esetet, annyira felháborodtak, hogy a nevezett munkásnőt a gyár előtt csúnyán elverték. A tisztviselőknek persze hajuk szála sem görbült meg; ők továbbra is szidhatják a szoczialistákat.

Az igazgató különben nagyon szigorú erkölcsű úriember, ki nem mulaszt el semmiféle alkalmat, hogy munkásnőit ne óvná a szoczialisták mételyező lehelletétől, erkölcstelen, hazátlan, családot és vallást rontó gazoknak nevezi őket. Hogy azonban az ő vezetősége alatt álló embernyúzó intézetben a kincstár pénzén fizetett naplopók milyen botrányos dolgokat csinálnak, azt vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni.”

Nagyon népszerűek voltak a lakosság körében az itt készült dohányfajták, ezt bizonyítja, hogy egyesek még a trafikok reggeli nyitását sem bírták kivárni. Az 1921-ben megjelent, A dohánygyár szarkái címet viselő cikkben olvashatunk erről: „Két detektív Óbudán betörők után nyomozott, és eközben észrevették, hogy a dohánygyár felől két férfi jön és hatalmas csomagokat cipelnek, amelyekben finom dohányt találtak. Kiderült, hogy a dohányt az óbudai dohánygyárból lopták. A rendőrség megindította a nyomozást, amelynek során 18 férfit és 3 nőt állítottak elő, akik már huzamosabb idő óta dézsmálják az óbudai dohánygyár raktárát. Valamennyien a dohánygyár alkalmazottai voltak.

A lopásokat úgy követték el, hogy a raktárablakot a takarító asszony éjjelre nyitva hagyta, a férfiak bemásztak, és kisebb-nagyobb mennyiségű dohányt vittek el.

Az eddigi adatok szerint körülbelül 30 métermázsa dohány hiányzik az óbudai raktárból, amelyet viszonteladók vásároltak meg nagyon olcsón. A dohánygyár kára meghaladja a 3 millió koronát. A rendőrség úgy a tetteseket, mint az orgazdákat letartóztatta.”

A súlyemelés és rövidtávfutás mellett a sport más szakágában is jeleskedtek a dohánygyári melósok: „A Dohányjövedéki Szakszervezet sportosztálya által Balatonalmádiban rendezett Nikotex Sakk-Kupán 14 csapat 140 sakkozója vett részt. A bajnokságot az óbudai dohánygyár nyerte.”

Hamvadó cigaretták

A második világháborút követően hamar visszaállt a termelés a dohányüzemekben, csak átfestették a cégtáblákat Nemzeti Vállalatra. A munkafegyelem betartása, a sztahanovista túlórák, a nyersanyaggal való takarékoskodás és az egyenlő munka egyenlő bért eredményezett mindenkinek.

Az 1948-as munkaversenyben az Óbudai Dohánygyár budapesti viszonylatban az első helyezett, az ország összes dohánygyárai közti versenyben pedig a második lett.

A dohányipar decentralizálása következtében felszámolták a kőbányai (1949), az óbudai (1950), majd a lágymányosi (1965) dohánygyárakat, és négy vidéki üzemet hoztak létre, illetve fejlesztettek fel helyettük Debrecenben, Egerben, Pécsett és Sátoraljaújhelyen. Az épületet előbb a Vörös Szikra Gyár, majd 1957–1989 között utódja, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) vette birtokba. Itt készültek az első szalagos magnetofonok, URH-készülékek, diktafonok és később a kazettás magnók is. Óbuda központjában, a Flórián téri gyár helyén a 10.000 négyzetméteres Flórián Udvar kínál irodaterületeket.

Andor Anikó Ybl-díjas táj- és kertépítész, városrendezési szakmérnök, címzetes egyetemi tanár, a Land-A Táj- és Környezettervezési Műterem Kft. vezetője. Az elmúlt öt év tervei közül azokat mutatta be a versenyen, amelyek a tájépítészeti munka sokrétűségét is tükrözik: a Budapest II. kerületi Gül Baba Türbe komplex táj- és környezetrendezési tervét, a Budapest X. kerületében található Szent László téren elhelyezett Lechner Ödön-szobrot és annak környezetrendezési tervét, valamint a hódmezővásárhelyi Hódi Pál utcai „függőkert” és közpark komplex környezetrendezési munkáját. „Filozófiát, történelmet, művészettörténetet beépít az alkotásaiba, de semmit se hivalkodó, magamutogató módon. Állandóan a csapat, a közösség erejét hangsúlyozza, a közös gondolkozás, az »összedolgozás« jelentősége óriási számára” – írta Kiss Bea laudációjában. Mit gondol erről a megállapításról?

Minden tervezési munkám a történelmi múlt gyökereitől indul. Így nemrég megbízást kaptam Pestszentlőrincen Eötvös Loránd egykori lakóházának szomszédságában az Eötvös Loránd park felújításának megtervezésére. Ennek aktualitása volt, hogy ebben az évben van a világhírű tudós halálának 100. évfordulója. Általános ismereteinkből tudunk az Eötvös-ingáról és az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, de ez a tudás eléggé felszínes.

A feladat feltárását onnan kezdtem, hogy a professzor miért pont itt telepedett le, miért itt épített házat? Vagy hogyan alakult itt ki az elmúlt száz év beépítései során az ellipszis alakú tér? Mi volt ennek az eredője?

Hogy élt itt az Eötvös család, akiknek kertjét egy korabeli fotó mutatja, melynek hátterében gyönyörű rózsaágyások, magas törzsű rózsák, jellegzetes, timpanonnal oszlopsoros terasz látható. A kornak megfelelő villaépítészet iskolapéldája, de ugyanígy kert is. Ma már a száz éve telepített hársfák szinte zárt lombfedést alkotnak a tér felett. Látható volt, hogy a fásításon túli szándék vezérelte a karakteres és gyógyító növény kiválasztását. Az ott élők szájhagyományai alapján egyértelművé vált, hogy a hársfák telepítését a helyszínen gyakori légúti megbetegedések természetes gyógyítási szándéka indította el.

Így ma hatvanhárom faóriás díszíti a parkot, körülzárva a tér centrumában álló Eötvös Loránd-szobrot, ahol a hársfák eleve megadják a keretet. Utalva az egykori villakert múltjára, meg kellett keresni a területen belül azt a helyet, amelynek benapozása megfelel rózsaágyások elhelyezésére. Ez a viszonylag kicsi, de tartalmában differenciált park is példája, hogy milyen aprólékos elemzés is szükséges egy tartalmas kert kialakításához.

Ezzel szemben a közvélemény sokszor azt gondolja, hogy a kertépítész munkája mindössze díszfák, cserjék és virágágyások kialakítása az esztétikai igényeknek alárendelten.

Azonban munkánk ennél több: az eszmei tartalmat is megkívánja, visszacsatolva „a genius loci” kialakulásához. A tervezés során vált ismertté számomra, hogy Pestszentimre és Pestszentlőrinc is nyugodt alkotóháttérként szolgált egyetemi professzorok, orvosok és tanáremberek számára. De ugyanígy említésre méltó, hogy az ott élők büszkén mondják, nem összetévesztve, hogy „pestszentlőrinci” vagy „pestszentimrei vagyok”; igazi lokálpatrióták, akiknek rangot jelentett és jelent itt élni.

1975-ben, amikor Óbudán egy újonnan épített lakótelep területét kellett rendeznie, aminek még elnevezése sem volt, mihez tudott visszanyúlni?

Akkor mint kezdő tervező a Lakótervben dolgoztam, mely egyik államilag kijelölt tervezője volt a paneles házépítésnek. A jó hírű, 750 fős, Madách téren működő irodában készült többek között Kelenföld, Óbuda, Kaszásdűlő, Békásmegyer, valamint Kispest és a Havanna-lakótelep terve. Óbudán ebben az időszakban már javában folytak a tervezési és kivitelezési munkák, így a Harrer Pál sétálóutca is elkészült, ahol oldottabb formájú, gyorsan építhető parképítési műkőelemekkel igyekeztünk a tér merevségét feloldani. A szándékot Nívódíjjal ismerték el, s később ezt a formavilágot vittük tovább az alapfokú közintézmények (iskolák, óvodák, bölcsődék) közösségi tereinek kialakításánál is. Ugyanígy az építészek is mindenütt próbálkoztak a múlt és a jelen közötti léptékváltás okozta feszültséget oldani, a beépítés, az alaprajzok és a tömegek formálásával.

A Holdudvar, az Óbudai lakótelep harmadik üteme a Vörösvári út – Bécsi út – Váradi utcák által határolt, háromszöggé összezáruló területen helyezkedett el, ahol a közeli kiscelli domb lábánál még megvoltak a téglagyár szárítópajtái és égetőkemencéi, de ugyanígy álltak múltbéli mozaikként a tízemeletes épületek szomszédságában a Bécsi úti földszintes házak.

Különösen fájó városépítészeti-városképi beavatkozás volt a Duna felé térzárást adó úgynevezett „maxiház” elkészülte, melynek árkádjai ugyan szabad átjárást biztosítanak, de lehatárolták a Hármashegy dombvonulatának látványát.

Ilyen riasztó előzményekkel kezdtünk Kaszab Ákos Ybl-díjas építésszel a lakótelep harmadik ütemének tervezéséhez. A mindig jövőbe látó, megoldások felé törekvő Kaszab Ákos ötlete volt, hogy az épületeket ne a szokásos sávos elrendezésben helyezzük el, hanem a beépítés keretet alkotva kövesse a határoló utakat, így megteremtve egy gépkocsiforgalomtól mentes, nyugodt belső tér kialakításának lehetőségét.

A tervezett park mai napig megtartott tartalmi elrendezése

A terület természetes kelet-nyugati irányú magasságkülönbsége szinte felkínálta annak lehetőségét, hogy a nyugati oldal magasabb szintjei hol mélyen, hol csak rézsűs átmenettel nyúljanak előre a terület belsejébe. A meglévő szintkülönbségek kiindulását jelentették annak a térbeli terepjátéknak, mely összefüggő dombvonulatával két önálló tartalmi egységre bontotta a területet.

A nagy déli öbölben helyeztük el a játszótéri együttest, amelynek meghatározó tartalmi eleme a volt rönkvár, a csúszdasor és a kilátótornyok (lásd: korabeli fotók). A játszótér védettségét és a környezet nyugalmát biztosítja az alacsonyabb dombsor, mely – mintegy bezárva a teret – délnyugati oldalról határolja. A középső dombgerinc ellentétes oldalán a pihenőtér és annak fő motívuma, a 450 m² felületű vízmedence helyezkedett el (később feltöltötték), amelynek látványa a pihenő-olvasó-napozótérről közvetlenül élvezhető volt.

Tovább haladva kör alakú süllyesztett színpad és a domboldal lejtését kihasználó nézőtér tárult elénk, ahonnan kellemes rálátás nyílt a víztükörre és az ennek hátterében elhelyezkedő sziklakertre. A hatalmas építészeti térfalak közé beszorított kert kötetlen vonalvezetéssel, pozitív és negatív formák egymásutánjával igyekezett feloldani az épített tér merevségét, míg a dombok magasba törő vonulata a térbeli kapcsolatok és a látvány motiválását segítették elő. A parkra közvetlen rálátás nyílik szinte minden lakásból, ezért az alapsík (ún. ötödik homlokzat) igényes formái, változó anyagai és a felületek látványát egyesítő zöldfelületetek meghatározó esztétikai igényt igyekeztek kielégíteni, megjegyezve, hogy a dombok cca. 20%-kal megnövelték az udvar mikroklímáját javító zöldfelületeket.

A terület az épületek átadása után még hosszú ideig rendezetlen volt. Így a parképítési munkák már a majdani használók jelenlétében történt, akik kíváncsian, ugyanakkor idegenkedve s néha bírálva figyelték a dombok kialakulását.

A kert lehetőségeit először a gyerekek ismerték fel, és még az átadás előtt birtokba vették. A felnőttek érzelmi közeledését és értékelő megnyilatkozásait a természetet jelentő növények megjelenése váltotta ki.

A kezdetben csak az ablakokból szemlélt terek fokozatosan benépesültek, és használóik aktív élvezői lettek a kert által nyújtott pihenési lehetőségeknek. Továbbhaladást jelentett az itt élő művészek által kezdeményezett és szervezett szabadtéri tárlat, történelmi és rajz vetélkedők, majd ezt követték az utcaszínház rendszeres műsorai. Az előadások igazi jelentőségét nem a kulturális élmény, hanem a közösségformáló és kapcsolatteremtő hatása adta.

Már közeledtünk az átadáshoz, amikor találkoztam Schéner Mihály szobrászművésszel, aki megbízást kapott egy kisméretű játékos elem tervezésére a park szabadon választott területén. A helyszínt bejárva Schéner Mihály azonnal leheveredett az egyik domb oldalán, és megkért, hogy üljek mellé beszélgetni. Először felvetette, hogy a tó partjára különböző játékos figurákat kellene elhelyezni, majd hosszas hallgatás után megszólalt: „Ez itt olyan, mint egy Holdbéli táj.” És ahogy heverészett a nyugati lejtős dombon, folytatta: „… hát ez fantasztikus, hogy a házakból csak három emeletet látok, és nem tízet”. Pogány Frigyes A szép emberi környezet című könyvében írja többek között annak fontosságát – és a teret alakító felelősségét –, hogy „hol, mikor és mennyit láthatok az épített környezetből…”. Ennek megteremtésében óriási lehetőséget nyújtanak a geoplasztikai térelemek, melynek iskolapéldáját itt látjuk megvalósulva.

Elválásunk után ízlelgettem Schéner találónak érzett „Holdbéli táj” hasonlatát, és ekkor egy pillanat alatt bevillant, hogy Holdudvar lesz a tér neve.

A megvalósult beépítést a szakma osztatlanul dicsérte, s ha nem is csoda történt, de bizonyítékul szolgált, hogy a merev panelekből kialakított épületekből is lehet humanizáltabb építészeti környezetet kialakítani.

A Holdudvar park idei felújításában is részt vett?

Igen, Kovács Árpád és az Újirány Csoport nyerte el a felújítás megtervezését, és ők hívtak engem, mert tudták, hogy kerttervezőként részt vettem annak idején a beépítés és a tér kialakításában.

Mit szólt ahhoz, hogy közösségi tervezéssel készültek a tervek?

Az elmúlt tizenöt-húsz évben egyre népszerűbb ez a tervezési forma a közösségi kertek igényével együtt.

Szakemberként a közösségi tervezés segítség vagy inkább hátráltat?

Is-is. Nagyon időigényes, a mai feszített tempóval nehezen egyeztethető össze. A konzultációkon mindig sok lakó vett részt, ahol számtalan elképzelés merült fel, mire két év alatt lassan kialakultak a végleges tervek. Itt a helyi önkormányzat és mindazok, akik ebben a munkában részt vettek, nagyon szerették volna, hogy a végeredmény sikeres legyen, és a lakókkal együtt örülhessünk a befektetett munka eredményének.

Mindvégig kivételes összetartozást és akarást éreztem, mely nagyon ritkán adatik meg a tervezők életében.

Megéri ez a plusz ráfordított idő a közösségi tervezésre?

Meg.

És miért mondja ezt mosolyogva?

Azért mondom mosolyogva, mert ehhez idealistának kell lenni, és valami pici megszállottság is kell hozzá

Lukácsházi Gergely: Közösségi tervezés Óbudán

Kinek kell megmondania, hogy egy park hogyan újuljon meg? A tájépítésznek, akinek ez a szakmája? Vagy a városvezetőnek, akit azzal bíztak meg, hogy döntéseket hozzon az önkormányzat ügyeiben, és aki ismeri a település átfogó fejlesztési irányait? Vagy a környékbelieknek, akiknél jobban senki nem ismeri a parkot, hiszen ők használják nap mint nap? Nehéz kérdés… mert a tájépítész valószínűleg nem ismeri a helyi használati szokásokat; a városvezető általában nem szakmabeli, hogy értsen a tervezői munkához; a környékbeli lakosok pedig sokszor közönyösek vagy épp nem nyitottak egymás igényeire. A közösségi tervezés arról szól, hogy ezeket a különböző típusú tudásfajtákat egybegyűjtjük, a gyengeségeiket kiszűrjük, hogy egy átgondolt, átbeszélt terv születhessen meg. Magától értetődőnek tűnik a módszer, Magyarországon mégis ritkaság, hogy olyan tudatosan és átfogóan alkalmazzák, mint Budapest III. kerületében.

Óbuda-Békásmegyeren 2015 óta minden önkormányzati köztértervezésbe bevonják az érintetteket. A bő négy év során több mint 30 tervezési projektet vitt végig az önkormányzat, és a parkok, terek mellett már forgalomtechnikai tervezésekbe, iskolaudvar-fejlesztésekbe, építési szabályozással összefüggő gondolkodásba is bevonták a lakókat. Csaknem 130 tervezési workshopot, rengeteg kitelepülést, kérdőívezést, kreatív tervezési játékot szerveztek a kerület városfejlesztői, és az ezekben szerzett tapasztalatok ma már országszerte nagy érdeklődésre tartanak számot.

A Holdudvar park az egyik első közösségi tervezése volt a kerületnek, amiben nagy segítségére volt az Újirány Tájépítésziroda csapata, akiknek korábban már volt egy hasonló projektjük a VIII. kerületben. Az együtt kitalált folyamat 2015-ben kezdődött, amikor tíz találkozót tartottak a koncepcióterv elkészítéséhez. A terv nyert a fővárosi TÉR_KÖZ 2016 pályázaton, majd hamarosan elkészült és a lakosok számára bemutatásra került a kiviteli terv. Közösségi tervezéssel készült el a 2018-ban megindult munkálatok organizációs terve, és végül – még a 2019-es átadás előtt – a park házirendjéről is együtt dönthettek a környékbeliek.

A Holdudvar park egyik fontos tanulsága, hogy a közösségi tervezés fő nehézsége nem az ellentétes érdekekben rejlik, azokra ugyanis mindig lehet kompromisszumos megoldást találni. A legnagyobb akadály a közöny, közösség nélkül ugyanis nincs közösségi tervezés. Szerencsére egyre többen hiszik el, hogy érdemes és lehetséges részt venni a lakókörnyezetet érintő párbeszédben, és így minden esély megvan arra, hogy Óbuda-Békásmegyeren jövője közös döntéseken alapulhat.

(A szerző az Óbuda-Békásmegyer Városfejlesztő Nonprofit Kft. kommunikációs vezetője)

Meséljen a családjáról, szüleiről, gyermekkoráról!

Családom édesapám révén Pécsről, illetve Dalmáciából, míg édesanyámat tekintve Selmecbányáról származik, de én már Budapesten születtem 1941-ben. Szüleim humanista gondolkodásmódúak voltak.

Édesapám nagy szaktekintélyű tulajdonosa volt egy sikeres építési vállalkozásnak. Nevelési elve volt, hogy már óvodás korunkban megismerjük az egyszerűbb szerszámokat a cég műhelyeiben.

Én a díszműlakatosok műhelyében szerettem játszani fém hulladékelemekkel, kis fémformákat hajlítgattam. Gyakran mentem vele építészeti munkákat felmérni. Szemmértékem, térlátásom ebben az időben fejlődött ki. Édesapám műemléktemplomok generál felújítását vállalta szerte az országban. Megbízatásai és a munkamegbeszélések a templomok külső tatarozásán kívül a belső berendezések, a mennyezetfreskók, az oszlopdíszek és a szobrok renoválására is kiterjedtek. Mostani lakóhelyem közelében két nagy templom teljes felújítása fűződik nevéhez: a Szent Péter és Pál Főplébánia és a Bécsi úton álló Újlak Sarlós Boldog­asszony templom. Társadalmi szinten igen aktív volt. A szakmunkások, a munkásság szociális helyzetének javítását, fejlesztését a Kolping-elvek alapján szerette volna elérni.

Az Óbudán található Kolping eszmeiség című munkája hogyan függ össze a szüleitől kapott példával?

A nagyméretű pannó tisztelgés a Kolping mozgalom és szüleim emléke előtt. Az Ember és a Teremtőerő transzcendens viszonyát fejezi ki művem. Szüleim emberi magatartásukkal, életükkel példát mutattak számomra. Munka, embertisztelet, segítőkészség, hit volt számukra a legfontosabb. Édesapám a Kolping Világszervezet magyarországi szervezetének magas rangú tisztségviselője volt. E mozgalom megalapítója, Kolping Adolf kölni katolikus pap 1856-ban azt tűzte ki célul, hogy a munkás fiatalok keresztény szellemben nőjenek fel, képezzék magukat, dolgozzanak, éljenek. Programja a szociális érdekvédelem, a szakmai, a családi, a társadalmi, a társasági tevékenységek szervezése, segítése, valamint a mestervizsgára való felkészítés volt. A szervezet magyarországi működését 1946-ban betiltották, csupán 1990-ben indulhatott meg az újjászervezés.

A Kolping mozgalom országos központjának új székháza Budapest III. kerületében, a Vihar utcában található, és annak tárgyalójába került nagyméretű festményem.

Szüleinek fontos volt gyerekeik intellektuális nevelése?

Igen, hogyne. Édesanyám költő volt, és előadó-művészeti tehetségét három gyermeke nevelésére fordította. Irodalmi műveket olvasott fel nekünk, a várost megismerő sétákra vitt bennünket, köztéri szobrokat, emléktáblákat kerestünk fel, és ő elmesélte nekünk a látványhoz tartozó történelmi ismereteket. Óvodában az akkor – 1946-ban – még kísérletinek számító Kodály-módszerrel foglalkoztak velünk, sok esetben maga Kodály Zoltán tartotta a zenei bemutatókat. Alapvető ismereteket kaptunk a magyar népzenéről és néptáncról, gyakran voltak bemutató előadásaink a Zeneakadémián.

Iskolás korában hogyan fejlődtek művészi készségei?

Szüleim a zenei és iparművészeti oktatásáról híres Ranolder Intézetbe, a későbbiekben a Vendel utcai Tanítónőképző Gyakorló Iskolába (ma Leövey Klára Gimnázium) írattak be. Eleinte kedvesnővérek, apácák voltak a tanárok. Műveltségem alapjait nekik köszönhetem, intenzíven tovább fejleszthettem a velem született zenei és képzőművészeti érzéket. Az államosítás után családunk másik kerületbe költözött, állami általános iskolába kerültem. Az első rajzóra és énekóra után külön kategóriába soroltak. Tóth Lajos gyermekkórusába kerültem, sokat szerepeltünk a Rádióban, a Filmgyárban. Az iskola rajztanárnője különóráin képeztem tovább rajz- és festészeti tudásomat. Javaslatára felvételiztem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba.

Felvettek, de végül mégse oda írattak be, mivel hiányzott a matematika, a fizika, a magyar irodalom, a történelem magasabb fokú tanítása.

Általános gimnáziumban folytattam középiskolai tanulmányaimat, de folyamatosan jártam magántanárokhoz képzőművészeti készségeim gyarapítására.

Miként tudta festészeti tanulmányait folytatni a gimnáziumi, egyetemi években?

A gimnáziumi és az egyetemi évek alatt a közelben lakó festőművészekhez jártam festészeti kurzusokra. Kedves mestereim: Eolvedy Gachal József festészet, Jakab Károly portréfestés, Kelemen Kristóf szobrászat, Örsi Zsuzsa iparművész grafika, textiltervezés, Szabó L. Viktor modell utáni nagy szénrajz, Újváry Lajos festészet. Valamennyien kiváló mesterek, tanárok voltak.

Később Harb József – a barokk kastélyok és a Vigadó épületének híres festőrestaurátora – szorgalmazására indultam el önálló művészi pályámon.

Már az egyetemi évek alatt művészi pályára készült?

Nem, akkor még nem, hiszen a megélhetésem nem volt biztosítva. Először is 1961-ben, mivel szerelmes lettem, férjhez mentem, majd munkába álltam. A művészettörténeti szakirodalom nyomon követése, könyvek vásárlása, külföldi szakmai tanulmányutak, művészetkritikai és esztétikai tanulmányok, múzeumi gyűjtemények megismerése, tájékozódás a kortárs képzőművészetben volt – munkahelyi szakmai tevékenységemmel párhuzamosan – vállalt feladatom. Az egyetemen államvizsgáztam filozófiából, esztétikából. Sikeresen doktoráltam, meghívtak egyetemi előadónak.

Hogyan lett hivatásos képzőművész?

1975-ben az államvezetés elvetette az új reformok egy részét, az a koncepció már nem jelentett számomra követhető utat. Rendkívül súlyos döntés előtt álltam, ami családom megélhetésére is hatással volt. De vonzott, mert biztosította számomra a teljes alkotói szabadságot, a művészi kreativitás lehetőségét. Végül az állandó biztos jövedelem nélküli képzőművészeti pályát választottam.

Voltak nehézségei a szakmai befogadással?

Lényegesnek mondható ellenállást nem tapasztaltam. Illés Árpád festőművész egy szakmai zsűri alkalmával viccesen megkérdezte: „Nem fél? Ez a szakma fizikailag nehéz, lehetséges, hogy meg fog csúnyulni!”

Nem féltem, és az eltelt 42 alkotói év alatt a tovább fejlődéshez volt elég kitartásom, fizikai és lelkierőm, szorgalmam.

Óbudán a Kolping Vihar utcai székházán kívül két lakótelepen, a Pók utcain és a Kaszásdülőin láthatók munkái. Mikor készültek ezek?

Amikor a lakótelepeket tervezték, mindegyikbe iskola is épült. Ezek belső tereibe, auláiba, zsibongóiba írt ki a Fővárosi Tanács Beruházási Főosztálya egy pályázatot képzőművészeknek olyan művekre, amelyek a gyerekek környezetét jól viselik, moshatók, tisztíthatók. Ezen a pályázaton indultam, és nyertem. Arra gondoltam, hogy a gyerekek közelébe kell vinni a művészetet, és az oktatói munkához kapcsolni kell színeket, anyagokat és formákat. Az iskolák 1985-ben, 1986-ban és 1987-ben épültek.

Hogyan hatott a „hely szelleme” Kaszásdűlőn?

Aranykapu címmel egy nagy kaput és két nagy oldalképet terveztem egyedi, kézzel formázott, tíz különböző formájú, színes mázas samott lapból. A lapok méretei az iskola építészeti arányrendjéhez igazodnak. Az egyedi máz hódmezővásárhelyi kerámia kísérleteim eredménye.

Az épületekhez kapcsolódó munkáim tervezésénél három alapszempontot vettem figyelembe: az épület stílusa, az épület funkciója és a hely történeti múltja.

Köztudott, hogy ezen a területen már a római korban is éltek emberek; kultúrájuk, művészetük emlékeit az Aquincumi Múzeum őrzi. Már gyermekkoromban ismerkedtem ezekkel a régészeti emlékekkel. A másik, művemben jelentkező gondolat a Felső-Tisza-vidék népi építészetéből származott. Az egyik oldalkép a sajátos, tömzsi népi építészeti oszlopokat jeleníti meg, míg a másik oldalon a mediterrán kultúra karcsú oszlopai, lépcsői tűnnek fel. Középre a kettőt összekötő kapu került, amely mint szimbólum az összetartozás gondolatát fejezi ki.

Hogyan készült a Pók utcai iskola hatalmas méretű homlokzati dísze?

Kézzel, négy emelet magas állványon! Erre a mutatványra is édesapám tanított. Ilyen nagy méretű, tervezett, a kivitelezés minden részletében művészeti zsűrivel ellenőrzött kompozíció tudomásom szerint nem készült Magyarországon, de Európában sem. A sgraffi­to díszvakolatból formázott, gondolati tartalommal rendelkező műtárgy anyaga korszerű műgyanta szilikát. Úgy kell elképzelni a díszvakolat anyagot, hogy van egy habarcsszerű alap, ebben különleges savas hatású kőzúzalék, amely száradáskor – 20 perc múlva – kémiai úton kővé szilárdul. Több rétegben kerül felhordásra, egy-egy forma pár centire kiáll, és plasztikus, tömör nagymozaik hatását kelti. A saját magam által kikevert egyéni színeimet kiküldtem a svájci cégnek, ahol elektronikus úton beolvasták és kikeverték a színeimet, amelyek önálló színkódot kaptak. A világhírű luzerni Granol cégnél történt mindez. Az elkészítés után három nappal itt voltak Magyarországon, és ellenőrizték a művészi eredményt.

A műtárgy az egész lakótelepre vidám hatással van, az alkalmazott színeket a szem összeadja, egésszé formája.

Kellemesen hat a háztömbök között; a formák összekötik a tér tömbegységeit, valamint oldják a lakótelep ridegségét. Közösségi tér alakult ki, ahol a gyerekek, a környék lakói szívesen időznek.

Mi volt a svájciak reakciója, hogyan értékelték teljesítményét?

Véleményük újságcikkben és egy jelentős művészeti díjban fejeződött ki. A cikk Svájcban a Luzerner Tagblattban jelent meg. Később a Zürichben megjelenő Applica című szakmai lap is közölt cikket művemről. E munkával vettem részt 1986-ban a stuttgarti III. Nemzetközi Farb Design Kiállításon, amelyre három eredeti anyagú részletképet vittem. A Granol cég elismerése, hogy a kiállított munkákat a helyi múzeumban helyezte el, illetve hogy díjjal is jutalmaztak. Ezt a műtérgyat tartom a mestermunkámnak. Mert teljesen újszerű volt a tervezési módszerem, a munka részleteinek grafikus folyamatábrája, a kivitelezés anyaga, az épület és a formai összefüggések rendszere, a kivitelezéshez elkészített szénrajz.

A madármotívumok az alsó képmezőben szinuszgörbén ábrázolva, a hol fenn, hol lenn szereplő sötét és világos formák az előbbre vivő emberi küzdelem szimbóluma.

Nagy gondolathoz nagy formát, a teljes 200 nm homlokzatot kihasználtam. Erről a művemről külön könyvet írtam, jelentettem meg 2013-ban, amelynek címlapján a Napmadár kompozíció fotója látható.

Hogyan tudja követni munkái további sorsát?

Folyamatosan látogatom munkáimat, ellenőrzöm állapotukat. Például a Pók utcai lakótelepen a Napmadár című munkám felületének állaga az évek során igen megromlott. A térrendező, térszervező erővel rendelkező munka lemosása indokolttá vált. Felvettem a kapcsolatot az Önkormányzat vezetésével, aminek eredményeként a nagy munka hamarosan visszanyeri ragyogó színeit. A III. kerület Önkormányzata elrendelte a Pók utcai iskola homlokzatán lévő munkám állagmegóvását. Pár hónapja adtam át a XIII. kerületi Vizafogó Iskolában több mint három évtizede, 1983–84-ben elkészült Vizafogó című, nagyméretű, dekoratív kerámiaképem rekonstrukcióját. Hatalmas, sikeres munka volt; jó hatással van a gyerekek szellemi fejlődésére. 42 alkotói évem alatt egyébként 36 nagy méretű, állandó nyilvánosságon lévő műtárgyat készítettem, külső térben kerámiából, samottból, belső térben olajtechnikával, több esetben különleges arany pigmenttel.

Munkáimat számos külföldi kiállításon is bemutatták, kitüntetéseket kaptam Párizsban, Cannes-ban, Marseille-ben, illetve az olaszországi Chincianóban.

Egyetemeken tartottam előadásokat Humanizáló elemek a magyar képző- és iparművészetben címmel, amellyel mindenütt nagy siker, taps és elismerés járt, illetve barátságok, tapasztalatok alakultak, további kultúrák megismerése vált számomra lehetővé, ami elősegítette továbbfejlődésemet. Ezekre a kapcsolatokra építve tudtam megszervezni a későbbi csoportos magyar kiállításokat.

Jelenleg min dolgozik, mik az új tervei?

A napokban készítettem el új könyvemet, ami már a nyomdában van, amelyben szerepelnek azok a műtárgyakkal hitelesített lépcsőfokok, eredmények, amelyek mentén haladok most is művészi irányelveim megvalósítása érdekében.

Ennek célja, hogy az emberek közelebb kerüljenek a művek kisebb-nagyobb, alig észlelhető rajzi értékeihez. A szem normálisan csak egy pici részt fog fel egy festményből.

Az életmű egyik alkotói ciklusának tartalmát, képenkénti szellemi üzenetét dolgoztam fel: az Egyetemes szimbólumok, képírások címűt. Tartalma 75 festmény. Ebben elemzem a képzőművészet és a társadalmi környezet változásainak viszonyait a 1990-es rendszerváltás után. Az egyetemes szimbólumok érdekessége, hogy kettős jelentéssel bírnak. Egyik egy közismert realista ábra, a másik a kultúrtörténet által az évszázadok alatt hozzá kapcsolt fogalom. Erre már az emberek nem nagyon emlékeznek. Életre keltem ezeket a fogalmakat, amelyeket a szakirodalomban, illetve nemzetközi kitekintésem alapján megismertem, felkutattam. Továbbá részt veszek a Műcsarnok épületében a Tervező- és Iparművészeti Nemzeti Szalon sorozatának kiállításán, amelyen Tükrözödések című, fényes fémplasztikáim szerepelnek. Folyamatosan dolgozom. Maga a társadalmi környezet, illetve annak eseményei inspirálnak.

Marosi Ilona munkássága

Marosi Ilona képzőművész összetett egyéniségében a kutató alkat erős kreativitással párosul. Filozofikus látásmód jellemzi, amelyet gondolataival és technikai tapasztalataival ötvöz eggyé művészetében. Térlátása, építészeti rendszerben gondolkozó személyisége teszi lehetővé azt, hogy művészete szoros viszonyba kerüljön az építőművészettel. Láncz Sándor művészettörténész véleménye szerint Marosi Ilona gazdag oeuvre-jében nincs önmagából kiinduló és végződő műalkotás. Minden egyes olajfestmény, monotípia, grafika, kerámia festmény, üveg objekt és a monumentális munkák motívumkincsének szigorú szerkezeti felépítése, színharmóniája és a mondanivaló kifejező ereje pontosan kimutatható előzményre tekint vissza, és követhető ezek tovább élése következő műveiben.

Murális munkái közül néhány Milánó, Sankt Pölten, San Francisco közösségi tereibe került. Budapesten az Újpesti Óvodában, a Vizafogó Általános Iskolában, a Károlyi Mihály Magyar-Spanyol Tannyelvű Gimnáziumban is láthatók művei. Három III. kerületi köztéri alkotása közül az 1986-ban a Pók utcai lakótelepi általános iskola falára került Napmadár című műgyanta szilikát sgraffito a legmonumentálisabb. A Dr. Szent-Györgyi Albert Általános Iskola  belső terét 1985 óta díszítő, három elemből álló Aranykapu kompozíció anyaga égetett mázzal fedett tűzálló samott. Az 1997-ben készült Kolping eszmeiség című vászonra festett olajfestmény a Magyar Kolping Szövetség Székházának tárgyalóját díszíti.

Az egykori Koronához és Oroszlánhoz címzett fogadó építését 1816-ban kezdték el Óbuda Mezőváros megbízásából.

Két év alatt el is készült a tágas és modern kávéház és fogadó, melyet árendába adva hasznosított a város. A Kiskorona utcai szárnyban kiadó szobák várták a vendégeket.

Az épületben a kávéház mellett bálterem és különterem is szolgálta a szórakozást. A Fővárosi Levéltárban ma is őrzik a billiárd asztal, bécsi tükrök és hatszárnyú, zsalus ablakok beszerzéséről szóló korabeli bizonylatokat.

A másik szárnyban szín, istálló és a bérlő lakóháza kapott helyet. Az idő múlásával az épületet többször átépítettek. A legnagyobb átalakításra 1925-ben került sor, amikor már Bródy-féle kávéházként ismerték és szerették az intézményt főváros szerte. Az akkori átalakítás a mai műemlékvédelmi szempontok alapján nem volt igazán szerencsés, ám figyelemre méltó, hogy már 1927-ben központi kazánnal fűtötték az épületet.

A múlt század húszas éveitől kezdve az egykor tágas belső udvara egyre jobban beépült, és különféle stílustalan toldalékok tüntették el egykori szépségét.

Akik a hetvenes években megfordultak az akkori Frankel Leó Művelődési Házban, álmukban sem gondolták volna, milyen csodák rejlenek a lepusztult, zegzugos intézményben.

Az épület mai állapotát egy véletlennek köszönheti. A hetvenes évek végén esedékessé vált egy alapos renoválás. Eredetileg hagyományos felújításról volt szó, ám hamar kiderült, hogy ennél sokkal érdekesebb feladat vár az építészekre.

Korompay Katalin építészmérnök nevéhez fűződik a ház régi miliőjének feltámasztása. Akkor is élete egyik legkedvesebb munkájának tartaná ezt a feladatot, ha nem kapta volna meg érte a magyar építészeknek adható legmagasabb elismerést, az Ybl-díjat.

Megbízásuk eredetileg arra szólt, hogy a nagyszabású lakótelep-építések során véletlenül itt maradt régi házat hozzák egy kicsit rendbe. A harmadik kerületi tanács úgy döntött, hogy ne csúfosodjék az új házgyári paloták között ez a kis kopott, ódivatú kultúrház. Kicsit ki kellett volna tatarozni, kifesteni, három válaszfalat áthelyezni, illetve talán még egy ajtót is odébb kellett volna tenni. Ennyi volt az eredeti feladat. Igen ám, de amikor alaposabban megvizsgálták az épületet, kiderült, hogy ennél sokkal szebb feladatra leltek. Szerencsére nem volt nehéz meggyőzni a megbízó szervet a nagyságrendileg nagyobb munka szükségességéről, mivel az akkori Fővárosi Műemlék Felügyelőségen is örömmel támogatták a munkájukat.

– Annak idején két év alatt építették fel, mi 1978-ban kezdtük el restaurálni, és tíz év alatt lettünk készen – emlékszik vissza Korompay Katalin. Az építész elmesélte, hogy amikor vizsgálni kezdték a házat, azonnal szembeötlött, hogy milyen meredek és magas teteje van, ami egyrészt még a késő barokk építészeti stílust követi, másrészt praktikus okai is voltak – hiszen erről könnyebben lecsúszott a hó. Az épület szélessége is sokat elárult: két traktus, plusz a tornác, ami elég komoly kiterjedést jelent. A későbbi hozzáépítések alacsonyabbak voltak, a tető is más volt. Megkönnyítette az eredeti részek azonosítását, hogy csak ott volt boltozat a pincén kívül.

Minél tovább nézegették, annál több fontos részletet fedeztek fel. Az utcafronti ablaksor például alapvető fontosságú volt.

Ahogy visszabontották a vakolatot, kirajzolódtak az eredeti, régen befalazott ablakívek. Mindössze egyetlen ablaknál maradt fenn sérülés nélkül az eredeti félköríves tetejű klasszicista kőkeret – igaz, ezt majdnem szétverte egy lelkes kőműves, aki a felújításban vett részt.

Előkerült a boltozatos kapualj is, ami szinte eltűnt a későbbi hozzáépítések során. Amikor nekiláttak kibontani a falakat, legnagyobb meglepetésükre és örömükre egy középkori pincét találtak. Ennek egyik lejárata a mai kávézóból nyílott.

A ház rekonstruálása során párhuzamosan folyt a falfeltárás és a régészeti kutatás. A régészek a földet ásták, az építész a falakat vizsgálta.

A statikus fel szerette volna tárni az alapot, hogy kiderüljön, mihez kell csatlakozni az építkezés során. Ásni kezdtek, keresték az alap alját, így bukkantak rá több mint másfél méter mélyen egy dongaboltozatra. Kiderült, hogy egy XIV–XVI. századi pincét rejt a föld, amelynek falazata vegyes – tégla és kő –, de még ez sem volt a legkorábbi boltozat, találtak egy régebbi részt is.

A pince négy lejárattal rendelkezett. Óbuda a közép­korban is szőlővidék volt, a XVIII. századi sváb betelepítés után pedig még inkább megerősödött ez a jelleg. Valószínűleg a XIX. századi építés során látták el a régi pincét egy hordógurító lejárattal. Előkerült az eredeti, gótikus lejárat is, ami feltehetően az egykori ház tornácáról vezetett a mélybe.

Három egyetlen kőből faragott úgynevezett kulcslyuknyílásra is rábukkantak. Ezek teljes mértékben gótikus épületelemek.

A jelenleg kávéházként működő helyiség padlóján egy tábla jelzi, hogy ott is volt egy lejáró. Amikor felfedezték, létrával kellett leereszkedni a meredek folyosóba, ahonnan ferdén vezet egy föld alatti járat egészen a nagyterem alá, ahol egy ódon kút található. Ez eredetileg a kora középkori ház tartozéka volt. Később a házat odébb helyezték, de készítettek egy lejárófülkét, és a föld alatt közelítették meg a kutat.

A régészek természetesen mindent alaposan átvizsgáltak, és levéltári kutatásokat is folytattak. Ekkor bizonyosodott be, hogy a mai Társaskör helyén már a török kor előtt is módos udvarház állt. A korabeli házjegyzékből még azt is meg lehetett állapítani, hogy hívták az egykori gazdát.

Az időutazásnak azonban még itt sem szakadt vége. A nagyterem alatt egy íves falban rábukkantak egy több mint kétezer éves római vízvezeték kőre. Ma is látható a kertben, ebből készült a madáritató.

A másik ókori lelet a kúthoz közeli részről került elő. Egy csodával határos módon egyben maradt faldarabra bukkantak. Valószínűleg egy előkelő római villa szobabelsőjének stukkós, falfestményes részlete került elő. Erről már a középkori ház lakói sem tudhattak, mivel négy méter mélyről került elő. A meghökkentően jó állapotban fennmaradt ókori lelet ma az Aquincumi Múzeumban található.

Amikor 1989-ben életemben először jártam Erdélyben és őseink nemesi birtokán, még nem tudtam, hogy a román rendőrök értetlen és zavart viselkedésén kívül más is nagy hatással lesz rám.

Akkor csak azt kapizsgáltam, hogy a falu neve és az én vezetéknevem között valami megmagyarázhatatlan lineáris kapcsolat húzódik, de azt már nem, hogy egy ilyen nemesi birtokon bizony tábornokok is születhetnek.

Hogy így történt, az köszönhető a jómódú örmény szülőktől származó öt gyermek közül az egyiknek, kit Gidófalván Czetz Jánosként anyakönyveztek. Sajnos a későbbi évek során megállapíthattam, hogy Gidófalva híres szülöttéről vajmi keveset tud a magyar emlékezet, annál ékesebben őrzi emlékét egy dél-amerikai ország. Hogy miért és hogy alakult így? A történelem viharai és a közte lavírozó emberi sorsok, nemzeti tragédiák sok ember életét határozták meg másképpen, mint ahogy az eredetileg „meg van írva”. Valami ilyesmi esett meg Kossuth legfiatalabb tábornokával is.

Katonai pályafutása el volt rendelve, hiszen apja Mária Terézia huszár századparancsnoka volt, s mint ilyen, végig küzdötte a napóleoni háborúkat. Olyan hadi hőstett is fűződik apja személyéhez, hogy egy hattagú lovas járőrrel foglyul ejtette az első francia köztársaság megbízottjait.

Apja korai halála után Kézdivásárhelyen, a katonai nevelőintézetben tanult, ahol elsajátította a földmérési ismereteket. A katonai akadémiát Bécsújhelyen végezte el, és alig húszévesen lett hadnagy. Hadnagyi belépője megadta jellemének karakterét: méltánytalannak érezte, hogy a magyar anyanyelvű katonákat is német nyelven vezényelték, és könyvet írt Magyar Hadnyelvtan a császári és királyi osztriai hadsereg tisztjei számára címmel. A szabadságharc alatt előbb Mészáros Lázár hadügyminiszter hadsegédje, majd Erdélyben vezérkari főnök lett, ahol kiváló szervezőkészsége miatt a hadsereg vezetését is rábízták. Az 1848-as rettenetes tél idején Puchner osztrák tábornokot visszavonulásra késztette, majd a nagyszebeni csata végkimenetelét eldöntő kivételes bátorsága miatt Bem tábornokká nevezte ki. Az erdélyi hadjárat sikerében döntő jelentőséggel bírt, hogy Bem és Czetz jelleme, egyénisége szinte teljes azonosságot mutatott, Bem mintegy önmaga alteregóját vélte felfedezni vezérkari főnökében, persze fiatalabb kiadásban. Súrlódás közöttük nemigen volt, hiszen ugyanúgy vélekedtek a stratégiáról, taktikáról, jól képzett hadmérnökök és térképészek is voltak.