József Károly lovassági tábornok nemcsak katonai érdemei miatt volt népszerű Magyarországon, hanem mert a társadalmi és kulturális élet minden megnyilvánulásában kimutatta, hogy a magyarokkal érez.

Alig volt olyan nemzeti ügy vagy társadalmi mozgalom, amelynek pártját ne fogta volna. Szeretettel idézte meg személyét Krúdy Gyula is A tegnapok ködlovagjai című művében.

A makrapipás, sujtásos, dohányzacskós pusztafit, a sáros csizmás kertészlegényt, aki még franciául sem beszélt.

Osztrák vér, magyar szív

Édesapja, József nádor két feleségének elvesztése után harmadszor is megnősült. Mária Dorottyát, Lajos württembergi fejedelem leányát vette feleségül. Ebből a házasságból született József Károly 1833. március 2-án Pozsonyban. Az alcsúti kastélyban töltötte boldog gyermekkorát, ahol később élete nagyobb részét is leélte. 1845 májusában, tizenhárom éves korában neve már a tizenkettes jászkun huszárok közt szerepelt, ahová maga a nádor vezényelte hadapródnak. 1848-ban a bécsi udvar félelmében István nádort (féltestvérét) száműzetésbe kényszerítette, Józsefet az osztrák hadseregbe soroztatta. Katonai pályafutása alatt számos helyen állomásozott a Monarchia területén, és több ütközetben is kitűnt bátorságával, például a königgrätzi csatában.

Nagy erőfeszítések árán 1872-ben megszervezte a Ludovika Akadémiát, az első hazai katonatisztképző iskolát, amelynek működését maga a király is kénytelen volt jóváhagyni.

1873-ban, már a Magyar Honvédség főparancsnokaként a Szent György téren álló Teleki palotába költöztette az új Főparancsnokság hivatalait. Később megvásárolta, és 1902-ben historizáló stílusban átépítette és kibővítette Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján.

1864-ben vezette oltár elé Klotild hercegkisasszonyt, Ágost Lajos szász-coburg-gothai herceg leányát, Lajos Fülöp francia király unokáját.

Különösen érdeklődött a természet iránt – ezen belül is a növénytan érdekelte –, erről 1892-ben megjelent írása is tanúskodik, amelyben az alcsúti arborétum növényeit mutatja be.

Nem csoda, hiszen botanika tanára Rómer Flóris volt. Csodájára jártak kisjenői és alcsúti mintagazdaságainak és kertészeteinek. 1881-ben Fiuméban megvásárolta az Adriai-tenger partján fekvő, később Villa Giuseppe néven emlegetett kastélyt, ahol az elkövetkezendő években jelentős átalakításokba kezdett, és gyönyörű parkot alakíttatott ki.

Számos jótékonysági intézmény létrehozásában is közreműködött kezdeményezőként vagy pártfogóként. Az ő nevéhez fűződik a crikvenicai László főherceg otthon (László menhely) alapítása, melyben beteg gyermekeket üdültettek. Szintén a horvát tengerparti városban vásárolta meg a Frangepán-kolostort honvédtisztek gyógy- és üdülőhelyéül. A Budapesti Poliklinikai Egyesületnek és a József Szanatóriumnak is védnöke volt. 1896-ban a budapesti, 1897-ben a kolozsvári egyetem tiszteletbeli doktora lett. Jelentős részt vállalt a magyar tűzoltóság megszervezésében. Megindította Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben című földrajzi és néprajzi kiadványt, amelynek 21 kötetéből 7 foglalkozik a korabeli Magyarországgal. Palatinus Jóska a XIX. századi Magyarországon a legrokonszenvesebb Habsburgként joggal nyerte el a magyarok szimpátiáját, megelőzve Erzsébet királynét és Rudolf trónörököst. A palatinus szó latinul nádort jelent: a Székesfővárosi Közmunkák Tanácsától köztulajdonba vett Margit-szigetért cserébe kapott telkeken állnak azok a házak (ma XIII. kerület), amelyek a nevet így őrizték meg.

A sziget „keresztapja”

József főherceg számtalan társadalmi és kulturális tevékenységei közül is kiemelkedik a Margit-sziget üdülőhelyként való kiépítése. A Fürdőszigeten már az 1850-es években találtak hőforrásokat.

Igazán népszerűvé azonban akkor vált a sziget, amikor 1867-ben József főherceg megörökölte, és megindította nyaralóteleppé való kiépítését, amelyet a polgárok számára is nyitott pihenőhellyé kívánt alakítani.

Ybl Miklóst bízta meg a fürdőtelep terveinek elkészítésével. Ybl második tervében a sziget északi részére helyezte az épületegyüttest. Dél felé épült fel a T alaprajzú, három bazilikális hajóból álló Fürdőház, középen nyolcszög alaprajzú kupolával fedve. A sziget keleti részén emelkedett az eredetileg kétemeletes, kéttraktusos, téglalap alaprajzú Nagyszálló, amelyet a hosszanti oldalakon 3–3 rizalit tagolt. A 162 szobás szállóban a szobák pompás berendezése, a fürdőszobákba bevezetett gyógyvíz, a földszinten a ragyogó „társalgó-terem”, a könyvtár, az orvosi rendelő az akkori idők minden kényelmét biztosította.

A sziget északi csúcsánál helyezkedett el az egyemeletes Kisszálló, mely az előbbihez hasonló elrendezésű volt. Az északi részen állt árkádos, faszerkezetű verandájával a Felsőszigeti vendéglő. Ettől délre létesült a mosó- és gépház, amelynek karcsú kéményét kettős vakárkádokkal tagolt pártázat zárta.

Ybl az artézi víz Dunába való visszavezetését egy mesterséges vízesés építésével oldotta meg.

A déli oldalon épült fel a Nagyvendéglő (később Casino), az udvar északi oldalán álló épületből reprezentatív nyári lak létesült – kelet felé istálló, nyugat felé a kertészlak helyezkedett el.

Sajnos a gyönyörű épületek többsége elpusztult, ma már csak a felismerhetetlenségig átalakított Nagyszálló és a Nagyvendéglő áll. A fürdőlakást József Károly csak alkalmilag használta, az a vadászkastélyával együtt többnyire írók és művészek menedékhelyéül szolgált. A „vendégek” közül legtöbben Jókai Mór pártfogoltjai, művésztársai voltak: Arany János, Salamon Ödön, Törs Kálmán, később Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Krúdy Gyula, Szép Ernő és még sokan mások.

A parkosítási feladatokat a főherceg kertésze, Magyar György látta el, számos növényritkaságot beültetve, a csodás rózsakertet pedig a palatinus maga gondozta. 1871-ben ő építtette meg a szigeti lóvasutat, amely utolsó útját 1928 áprilisában tette meg. A főherceg nevéhez köthető a margitszigeti új kápolna építése is 1903-ban, amelyet fiatalon elhunyt lánya, Klotild Mária emlékére készíttetett. A millennium kora előtti években a sziget főleg a középosztály számára, még csak jótékony ünnepek megrendezésére szolgált.

A századfordulóra, mikor is a Margit híd kishídját, amely lejárást biztosít a szigetre, a forgalomnak átadták (1900. augusztus 19.), már az egész főváros nagyközönségét várta.

József főherceg jelentős részt vállalt a szárnyhíd megépítésének költségeiből is.

A cigányok tiszteletbeli királya

A főherceg cigányokkal kapcsolatos tevékenysége szorosan kötődik a magyar néprajztudomány kialakulásához. Még fiatal korában a Wasa gyalogezred tisztjeként cigány katonáitól megtanulta a nyelvüket, és ettől kezdve behatóan foglalkozott a cigány nyelvvel és folklórral. (Már ekkor tisztában volt a cigány nyelv indiai eredetével, hiszen több keleti nyelv közt a szanszkrittal is foglalkozott.)

Rendszeresen gyűjtötte a cigány szavakat, több hetet töltött egy cigánykaraván társaságában, kisebb cikkeiben életmódjukra, szokásaikra utaló adalékokkal szolgált.

Az Akadémia további munkára biztatta a szerzőt, és megbízta Ponori Thewrewk Emil nyelvészt, hogy kiadvánnyá szerkesztésében, valamint a könyvészeti rész elkészítésében működjék közre. Ilyen előzmények után jelent meg 1888-ban a Czigány nyelvtan, a cigányokról szóló mindmáig legátfogóbb mű. Szerzőjének személyes erénye, hogy rendelkezett az amatőr tudósoknál oly ritka mértéktartással és kritikai érzékkel. Bevezetőjében ez olvasható: „… e nyelvtan nem egyszerű tankönyv, mely a czigány nyelv meg-tanulására akar szolgálni, hanem tudósnak szóló mű…” József főherceg szógyűjteménye mintegy 1200 egységet tartalmaz, és azok igen sok saját és ragasztott alakot tartalmaznak. Ugyancsak a főherceg költségén jelent meg 1885-ben Györffy Endre Magyar és czigány szótár című gyűjteménye és Nagyidai Sztojka Ferenc „Tománé alává” szótára.

Tudományos érdemei elismeréséül az MTA 1881-ben az igazgatótanács tagjává, 1888-ban tiszteleti taggá választotta, majd a Philologiai Társaságnak is tiszteletbeli tagja lett. A Románo Csibakero Sziklaribe megjelenésekor a neves pesti cigányprímások testületileg keresték fel Jókait, hogy közvetítésével mondjanak köszönetet a főhercegnek. A cigányok letelepítését célzó 1893. évi összeírás az akkori Magyarország területén 200.000 cigányt talált. A „cigányok királya” titulust azonban nemcsak tudományos, illetve tudományszervező munkájával érdemelte ki, hanem azzal a gyakorlati tevékenységgel, amely a cigányok gyógyításától a kormányt ostromló beadványok szerkesztéséig terjedt, s a cigányok letelepítési kísérleteiben teljesedett ki.

Magyar és cigány nyelven országos felhívást tett közzé, melynek hatására hamarosan 150 főre duzzadt az oltalmat keresők száma.

Birtokaira – Alcsút és Bánkút – telepítette le a cigányokat, akik számára állandó megélhetést, gyermekeiknek iskolai oktatást nyújtott.

Habsburg Józsefet fiumei birtokán érte utol a halál 1905. június 13-án. Zala György által készített síremléke megtekinthető a Budavári Palota Nádori kriptájában. Még életében legenda lett, s anekdoták tucatjai keringtek róla, s mint igaz magyar ember, több mint elegendőt tett – már csak ezért sem szabad végleg elfelejteni őt –, hogy nevét hálás kegyelettel emlegessék. Legyen hát szobra Budapesten, a Margit-szigeten!

Jókai Mór: Szüreti mulatság Alcsúton (részlet)

„– Aztán majd szüretkor én magam készítem el a gulyáshúst! Ezzel a szóval biztatott fel József főherceg őfensége, mikor legutóbb Alcsúton voltam a »Romano csibakéro sziklaribe« dolgában. Nem is felejtkezett meg az ígéretéről, egy patriarkális táviratban meginvitálva a mai szüreti mulatságra: »nagyon jól fogunk mulatni.« (Erre pedig ugyan nagy szükségem van, mert a válaszfelirati vita mulatságnak nemigen jó mulatság.)

Kilenc óra volt, mikor a vasútról odarepített a négy kisjenői sárkány. Már akkor a két kis főherceg Holdházy apátkanonokkal együtt indulásra készen várt rám, József herceg botot is faragott a számomra, hogy könnyebben essék a gyaloglás. László meg előrefutott, »ott van már a papa a szőlőben, látja a konyhája füstjét, ideérzik a jó szaga!«

Azzal megindult a karaván a közeli szőlőbe. Csányi Pista felcsúti bandája már messziről rákezdte a Rákóczi-indulót, mikor észrevett bennünket.

A gyepes udvaron nagyban folyt már akkor a munka. Az alacsony nádfedelű présház előtt őrölték a mustot, az ökrös szekér ott várt rá a lajttal. A szőlőlugasban egy katonaviselt ember gömbölygetett a tenyerei között nagyszerű tésztagalacsinokat, egy másik ezüst érdemrendes honvéd egy hosszú asztalon aprította szeletekre a kétféle húst; azokat Farkas honvéd alezredes húzogatta nyársra, szalonnával, veres hagymával sorakoztatva; meg más katonák krumplit hámoztak, káposztát aprítottak; csak maga a főherceg volt civilben, kék kötény kötve a derekára. Két nagy katlanban égett már a tűz, azok is tábori szokás szerint a partba voltak ásva; mind a kettő fölött egy-egy roppant réz­üst fortyogott, az egyikben főtt már a gulyáshús, a másikban meg a »cakumpakk«, egy melléktűzön csendesen sistergett a bakagombóchoz való hagymás zsír – mindenkinek tele volt a keze dologgal. »Hát nekem nem lehetne valami hasznomat venni?« – »Dehogynem, a gulyáshúst segíthet keverni, legalább nem lesz kozmás, mint tavaly volt.«

S aztán megmagyarázta a főherceg, hogy mi minden lesz a mai lakomán. Így szólt a »szüreti menázsi« 1894. október 16-án: Marhahús paprikás krumplival. (No, ezt már ismerem.) Azután »bakagombóc«. (Ez tésztából készül, olyan egyfontos golyóformára, szalonnával megspékelik, azután egy óra hosszat főzik bugyborékoló vízben, míg megpuhul, akkor zsírba rakják, hol újra megkeményedik, hogy lőni lehet vele.) Azután lesz »cakumpakk« (ebben van paszuly, burgonya, rizs, káposzta, közbevegyített bőrös pecsenyedarabokkal, feleresztve rántáslével, paprika a tetejébe), azután jön cigánypecsenye meg zsiványpecsenye (ezt nyárson fogják sütni: áll marhahúsból és sertéshúsból), azután kapunk »granatéros marschot«. (Hát ez mi? Túrós csusza, de túró helyett hagymás krumplival keverve; hol vennék a táborban a túrót?) Aztán még jön a »visokai sütemény«, ezt az a horvát honvéd tudja készíteni, akinek ezüst vitézségi rendje van.

Mind elkészült ez annak idejére, megérkeztek a kastély tündérei, a magas úrhölgyek, az ilyes gulyáshús lecsalogatná még az Olympot is.

Hevenyészett asztal lett terítve, a főhercegnőnek átadatott a magyarul írt »menázsi«, s arra a honvédek elkezdték körülhordani a hatalmas bográcsokat egymás után, s senkinek sem kellett kínálás.

A kisebbik professzora a főhercegfiaknak kitanult fényképész, odaállított egy fotográfműhelyt, s pillanatnyi fölvétel után megörökíté a lakomázó társaságot: a főherceget a kanállal a szájában; én szerencsére nem látszom a pohártól, amiből éppen iszom.”

Az ötlettől a megvalósulásig

Ruskó Sándor (Fellini Római Kultúrbisztró):

– Jómagam is hobbifestő vagyok, és már két éve megfogalmazódott az ötlet: jó lenne egy napközis festőtábort szervezni a Fellini Római Kultúrbisztróban. Valahogy mégsem tudott megvalósulnia a tábor, de szerencsére  nap mint nap fordultak, fordulnak meg nálunk művészek és művészetkedvelők, így gyakran részesei lehetünk akár egy-egy alkotófolyamatnak. Egy alkalommal épp egy fiatal művész dolgozott a parton, amikor Bús Balázs polgármester úr látogatott el hozzánk  a Fellinibe.

A festőt és modelljét figyelve kávézás közben a polgármester úrtól jött az ötlet: milyen jó lenne megörökíteni a Római-part utánozhatatlan hangulatát, a művészet segítségével megállítani az időt.

Ott helyben meg is született a Római P’Art 2014 koncepciója.

Tenk László, a zsűri tiszteletbeli elnöke (T-Art Alapítvány):

– A pályázat anyagát az önkormányzat által felkért társadalmi zsűri bírálta és tett javaslatot a díjak odaítéléséről. Döntéseinket konszenzusos alapon hoztuk, a vitás kérdéseket szakmai érvek összevetésével oldottuk meg. A kiállított művek kiválogatása után minden zsűritag titkos szavazatot adott le a díjazottakról. Az egyes munkákra érkező javaslatokat összesítettük, ennek alapján alakult ki a végső sorrend.

A nyertes művészek

Radák Eszter (I. díj):

– A pályázatról ősz óta tudok. Kollégákkal is beszéltünk róla, tetszett, hogy egy önkormányzat gyűjteményt szándékozik létrehozni. Sajnos ez nem kifejezetten jellemző manapság. Tetszett az is, hogy a pályázat tényleg nyilvános volt, elvileg minden képzőművész indulhatott.

Budapesti vagyok, gyerekkorom óta fontos a Duna-part. Mindig irigyeltem az óbudaiakat, hogy náluk van homokos partszakasz. Az árvízveszély a szép napsütéses időszakokban mindig jelentéktelennek tűnik.

A Duna egy álmosan folydogáló, nyugodt látnivaló. Időtlen. És állandó. Mint a vízállásjelentés a rádióban. A hallgatóság nagy részének pusztán háttérzaj, pedig valós veszélyre figyelmeztethet.

A Duna egyszerre egy méltóságteljes folyam és egy hatalmas természeti erő. Ezért gondoltam, hogy a „kiépítetlen”, irigyelt óbudai fövenyes részt fogom megfesteni egy kicsit magasabb vízállású, de még nem veszélyes Dunával.

Képcímeim mindig utalnak egy plusz narratívára. Általában E/1 személyben „mesélek” még valamit. Ennél a képnél, rendhagyó módon a rádió hangja szól.

Hónapokig gondolkodom egy témán. A festmény gyakorlati megvalósítása általában ennél gyorsabb. Méretarányos vázlatokat készítek. Sokat. Ezzel néha hetekig bíbelődöm. Maga a festés viszonylag gyorsan megy, az olajtechnika megadja a munkamenet ritmusát. Az egymásra kent rétegek száradási idejét figyelembe kell vennem. Olajfestékkel nem jó kapkodni.

Mészáros Bori (II. díj):

– Szokás szerint az utolsó pillanatig halogattam a munkát, talán mert a feszített tempó koncentráltabb, intenzívebb munkát követel, talán csak mert lusta vagyok.

Egy téli, cseppet sem derűs napon édesapám (Mészáros Géza festőművész) társaságában kimentem a Rómaira, bejártam keresztbe-kasul, és fotóztam, amit érdekesnek találtam.

A part ekkor nem éppen a rá jellemző, nyári pezsgő arcát mutatta, de a kezdetben elhagyatottnak, bánatosnak tűnő tájról kiderült, hogy izgalmas részleteket rejt egy festő számára.

Olyannyira, hogy amikor már sötétedni kezdett, akkor készült csak a legtöbb kép. Mint mindig, most is leginkább a fények fogtak meg: a téli szürkületet itt-ott megtörő mesterséges felcsillanások, legyen az egy kocogó színes ruhája, egy graffiti az omladozó falon vagy egy bár neonfényei. Így jött létre végül A Római-part téli fényben című kép, amelyen az égősorokkal körbetekert fák mögött az Aquamarina hajó rikító színű mellényt viselő dokkmunkásai dolgoznak.

A kép tehát valós elemekből, valós élmény alapján épült fel, még ha az elemeket én magam ollóztam is össze a part különböző szakaszairól.

Pályázatokon nem szoktam válogatás nélkül részt venni. Fontos, hogy magaménak érezzem a megadott témát, és hogy a pályázókat a kiírók komolyan vegyék.

Sajnos nem sűrűn fordul elő, hogy mindkét feltétel egyszerre teljesül, ezért különösen örültem a Római P’Art címet viselő felhívásnak. Egy jó pályázat inspirálja az embert, új utak, új szemlélet felé tereli, és az eredménytől függetlenül értékes szakmai tapasztalatokkal gazdagítja, amelyek a későbbi munkára nézve is fontosak, irányadók lesznek.

Miért jó egy pályázat?

Garami Gréta művészettörténész (a San Marco Galéria kurátora):

– Nagyon pozitív, hogy az önkormányzat a kultúrán belül támogatja a kortárs képzőművészetet is, mert minden generáció számára nehéz a megjelenés, gyakorlatilag megoldatlan a képzőművészek pályamodellje.

Fontos, hogy lokális szinten is, az óbudai művészek körében és azon kívül is sok pályázati munka érkezett.

Nagyon örülök, hogy a fiatalok nagy számban vettek részt a pályázaton, és díjakat is kaptak, ugyanakkor annak is, hogy két olyan idősebb művész is a díjazottak között szerepel, akik nem feltétlenül tartoznak a trendi kategóriába, de képviselik a mesterségbeli tudás értékét, kvalitását a pályázaton. Pozitívum az is, hogy az előre meghirdetett díjakon felül az óbudai szervezetek további különdíjakat ajánlottak fel.

Völgyi Miklós műgyűjtő (Völgyis-Skonda Kortárs Gyűjtemény):

– A pályázat eredményességét az alábbiakban foglalnám össze. Nyílt pályázat volt, korlátozások nélkül a jelentkezőre és a technikára vonatkozóan. Megfelelő idő állt rendelkezésre az új pályaművek elkészítésére.

A pályázóknál egészséges arány volt az ismert, sikeres művészek és a pályakezdők között. A kiállításra érdemes művek a beadott pályázatok 50%-át elérték.

A kiíró által ajánlott díjak, arányban álltak a megvásárolt képek értékével. Több magándíj is kiadásra került. Összefoglalva: ez a helyi kezdeményezés országos jelentőségűvé nőtte ki magát a beadott pályaművek alapján.

Skonda Mária műgyűjtő (Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény):

– Kiemelném még, hogy ez a pályázat igazi példája az közszféra, a civil szféra és a szakma összefogásának: ez jellemző volt az ötlettől az előkészítésig, a lebonyolításon, bírálaton át egészen a díjazásig. Ez modellértékű lehet, és ahogy Miklós mondta: a színvonal is alátámasztja a pályázat országos szintre való emelésének érdemességét. Ennek a modellnek lehetne a neve óbudai mecénás modell. 

A díjazottak
Radák Eszter – I. díj
Mészáros Borbála – II. díj
Hegedűs Endre – III. díj
Csengery Béla – Bús Balázs polgármester különdíja
Békési Ervin – Symbol Art Galéria különdíja
Maracskó Gabriella – T-Art Alapítvány különdíja
Király Gábor – Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény különdíja
Végh Júlia – Fellini Római Kultúrbisztró  különdíja
Tettamanti Ádám – Amadeus Művészeti Alapítvány  különdíja  

A szakmai zsűri tagjai a III. kerület képzőművészeti életéhez kötődő szervezeteket képviselték. Jelen volt a T-Art Alapítvány képviseletében: Tenk László, a Fellini Római Kultúrbisztró képviseletében: Ruskó Sándor, a Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény képviseletében: Völgyi Miklós, a Symbol Art Galéria képviseletében: Barna Sándor, az Amadeus Művészeti Alapítvány képviseletében: Balogh Péter, az Óbudai Kulturális Központ képviseletében: Garami Gréta és az Óbudai Múzeum képviseletében: Orosz Diána.
A művek közül a zsűri tagjai kiválasztották az első három helyezettet, majd a zsűri tagjai öt különdíjat, míg Bús Balázs polgármester úr egy különdíjat ajánlott fel. Az 1-3. helyezett és a polgármester különdíjazásában részesült kép Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának tulajdonába kerül, az Óbudai Kortárs Gyűjtemény részét képezi a jövőben, amelynek kezeléséről az Óbudai Múzeum gondoskodik.

Kezdetben vala a Bivalyos

Ha a Római-part vendéglátásáról akár csak egy szót is kívánunk ejteni, akkor az ősmatuzsálemmel, a Bivalyossal kell kezdeni. Minden itt kezdődött, és sajnos ez a múlt a jelek szerint itt véget is ér hamarosan.

A nagy pusztaság közepén, de az akkori viszonyok között a Duna mentén az úgynevezett Első Katonai Felmérés (1763–1787) térképén még W. h betűkkel jelzett csárdát egy Békásmegyert és környékét ábrázoló 1799-es úrbéri térképen már Wintz haus-nak írják, majd a Második Katonai Felmérés (1806–1869) alkalmával csak így jelzik: Csárda, s a Harmadik Katonai Felmérés (1869–1887) W. H. Büffelhof (Bival Fgd.) néven örökíti meg a Bivalyost. Azért a kissé gyászos hang, mert ez a csaknem 300 éves intézmény hamarosan szó szerint eltűnik a térképekről. Gondoljunk csak bele, a Fő téri Zichy-kastéllyal nagyjából egyidős, amelynek a főépülete 1754-ben készült el. A kastély épületében ma is ragyogó kulturális intézmények működnek, így van esélye a nem használt és lerobbant épületrészek jövőbeli felújításának és hasznosításának.

A Bivalyos azonban négyötödig lehúzott redőnyével nem három napja, hanem immár kilencedik éve reménytelenül várakozik valamiféle feltámadásra.

Pedig helyét és egyéb adottságait tekintve lehetne éppen jövője, de a magas ingatlanárak miatt a legegyszerűbb megoldás lesz eladni valakinek, aki családi házat épít fel a romjain.

Az 1910-es és 1920-as évek

A Bivalyos tehát a XVIII. és a XIX. században kiszolgálta a kezdetben feltehetően Békásmegyerről a Dunára inni lehajtott marhák gazdáit, míg szomjukat oltották így egyúttal mindannyian. Ám akkoriban Óbuda és Békásmegyer között a pusztán nem volt semmi és senki, amiért és akiért komolyabb vendéglátás bárkinek is eszébe jutott volna.

Aztán az 1910-es és 1920-as években minden megváltozott. Ekkor népesült be az „ókori jelenlét” után újra és még inkább Rómaifürdő, majd aztán Csillaghegy Duna felőli része is.

Ha e hely és az idő nem is épp a tudományos megközelítést indokolja, azért a rómaifürdői evezés kialakulásáról és az ennek nyomán létrejövő egykori vendéglátásról most eltekintenék, annál is inkább, mert erről sokkal hivatottabb szerzők nagyon érdekes és kimerítő munkákat közöltek (lásd például Elekes Attila A Római-part csónakházai, üdülői, valamint A Római-part második virágkora című munkáit, amelyek neten is elérhetők, vagy Gálosfai Jenőné Kockás abrosz, jó kadarka című könyve ide vonatkozó részeit). (Hűség, hagyomány, honismeret. Óbudai Anziksz, 2015 ősz – a szerk.)

Szép az idő, száz evező…

Elnézően, csak futólag említsük meg az 1950-es évek kirakatvidámságát, amelyet az olyan idillisztikus képkockák jelképeznek, mint az Állami áruház című film Egy dunaparti csónakházban címen ismert jelenete, amely olyan, egyszerre luxussal és egyszerűséggel kevert habos, mégis puritán, „parasztoperett”-szerű világot sugall, amilyen nyilvánvalóan nem volt és nem is lesz soha. Az ilyen művirágokkal befuttatott-filmstúdiós-nosztalgikus izék miatt gondolják néhányan, hogy akinek a Római-part átépítésével, jellegének alapjaiban történő megváltoztatásával, a gáttal és a parti lakóparkokkal baja van, az az Állami Áruház képeinek szocialisztikus viszonyait, vagy akár a vadevezős és abból valamennyire „kikupálódott” Kádár-korszakbeli időket sírja vissza. Ez nagyon nem így van.

Az egykori vendéglátás romjain

Van a Római-parton egy régebben inkább csak álló vendégeket fogadó, ám ma már dunai kilátású asztalokkal is rendelkező hely. A Bíbic ugyan változik, mégis örök, többek között azért, mert egykori téli teáival és forraltboraival elévülhetetlen érdemeket szerzett a környékbeliek körében.

Van egy szomszédja is, a Nyárfás, amelyről ha azt mondjuk, hogy a Római-part vendéglátóhelyeinek benépesülését illetően a harmadik generációba tartozik – mert míg az első hullám megtisztelő címe a századelő kiméréseit, az 1910-es és 1920-as években itt létesült kerthelyiségeket illeti, a második nagy nemzedék pedig a hajókikötőkre és evezős csónakházakra, valamint azokra a nagyvállalati üdülőkre épült rá, amelyek itt kínáltak a dolgozóiknak hétvégi felüdülést –, akkor a Bíbic bátran a második kategóriába sorolható. Dunai kirándulóhajó-kikötője ugyan nem volt, de konkrét és közeli csónakházai annál inkább.

Esterházy utcájában

A még ma is működő Bíbic mellett ilyen második generációs hely volt annak idején a Hableány, – s ide kell sorolni a parton valaha működő legjobb helyet, Farkas Pléh Lajos Evezőjét, majd Evezős Vendéglőjét, aztán a Rozgonyi Piroska utca legvégén, a sarkon sok nevet megélt egység, a Mosquito, majd a Béke I. és a Béke II. csónakház közötti Önkiszolgáló, aztán tovább északra egy azóta szintén eltűnt palacsintázón kívül sokáig semmi, csak a Pünkösdfürdőnél egykor tekepályát is üzemeltető, ma Kacsa Bisztróként működő kocsma.

A parttól kicsit távolabbi helyek között pedig megemlíthetjük Esterházy Péter utcájában (amit Emőd helyett szép gesztusként az íróról lenne jó elnevezni) a valaha létezett Halászkertet, amely már régóta lakóház.

Vagy a Nánási úton az Evezős Vendéglőt, amit aztán hívtak Pink Pelikántól kezdve Monte Cristóig, s ki tudja, mi minden néven, és vele szemben Eszti néni Vendéglőjét, aztán a Királyok útja és a Kalászi út sarkán ma már romokban álló kocsmát, a Sétahajót, ahol esténként ott zongorázott Bubibá’. Majd északabbra ismét visszaértünk a már évek óta szomorú álmát alvó „ősbölény” Bivalyoshoz. Ezek voltak a régiek. Később persze jött a parton a Golyós, és ne felejtsük el az A hely nevű egységet sem, de azért a Golyóstól északra, az kicsit mindig más történet.

Anyák jóvoltából

A Bíbicben például az a jó, hogy ez egy fix pont. Egyfelől régóta itt áll, kőépülete mintha az ősidők kezdetétől dacolna az időjárással és a néhány évente ki-kiömlő Dunával, másfelől pedig valaha, ha a Hableány és a következő hajókikötő, a rómaifürdői megálló között megszomjazott valamely helyi vagy ide kiránduló halandó szivacs, ez az épület fehér zászlóként integetett felé. A békét és biztonságot jelezte egyébként a parti vendéglátásban holtidőnek elkönyvelt hideg hónapokban is, mert sokáig az egyetlen helyként fogadta a kitikkadt vándort télen. Természetesen másképp néz a partra, másképp lát egy ilyen helyet a város másik feléből bringán vagy tűsarkon érkező vendég, és másként az itteniek. A nem is oly szűk környezetből az a bizonyos 55 ezer ember a mai napi erre a partra hozza le gyerekeit játszani a kavicsos fövenyre.

Generációk nőttek fel úgy, hogy szüleik – elsősorban az anyák – jóvoltából itt ismerkedtek meg a Dunával, a parti élővilággal, itt láttak és etettek először madarakat, vadkacsát.

Kocsmák bizonytalan sorsa

A Bíbic már 30–40 évvel ezelőtt is kiszolgálta a partot használó helyieket, ősszel és télen is megbízható pont volt a családok hosszabb-rövidebb parti kirándulásaihoz. Miközben más vendéglátóhelyek bezárt havas placcai hideg, elutasító arcukat mutogatták a karácsony másnapi, vagy újév napján sétára ide látogató helyieknek, addig a Bíbicben teát és forralt bort lehetett kapni ezeken a rövid téli napokon is, amit a parti vándor nem felejt.

Aztán az 1990-es évektől a Bíbicnek is fejlődnie kellett, hogy tartsa a lépést a parton megjelenő új kihívókkal. Kerthelyisége jellegzetesen boltíves, vagy hullám alakú tetőt kapott, ami jól megvéd a naptól és az esőtől is, de ezzel szinte egybeépült a szomszédos Nyárfással, így már nem különül úgy el a part többi egységétől, nem integet fehér zászlóként, mint valaha. Ráadásul újabban a mögötte lévő területen is vendéglátóhely létesült, az Orange, így ha ma nem egy régi parti motorossal beszélsz meg találkozót a Bíbicben, könnyen lehet, hogy egymástól 10–20 méterre ültök le, kikérve mindketten a másiknak is az első kört, hogy aztán telefonon tisztázva a helyzetet, két-két sörrel a kezetekben arról kelljen dönteni, melyik teraszt is válasszátok végül. Ez legyen persze a parton a legnagyobb probléma.

A Bíbicnek lettek közben parti asztalai is, jó közel a Dunához, amely távolság azért mindig a folyó vízmagasságán múlik. Évszázadok óta így határozzák meg a parti kocsmák sorsát és vendégeik kényelmi viszonyait különböző külső körülmények, például a vízállási adatok.

A Nyárfás és társai

Ha az Újpesti vasúti hídtól a Római-parton észak felé haladva megszomjazunk, ma már igazán csak a Nyárfás az első hely, na meg a Jancsi Büfé, ahol ezt a bajt orvosolni tudjuk. Kezdetben ugyanis sivár, hideg lakópark mellett, viakoloron poroszkálhattunk északnak, ahol csupán egyetlen hely ragadhatott meg az új házak tövében, a Római Platán Étterem, ahol valaha olyan mákostésztát lehetett enni kellemes áron, hogy a feketéllő mák alól nem látszott ki a tészta fehérje, ami ugye nagy szó. A római-parti Nyárfás hangulatosabb, mint a környékbeli átlag, amit elsősorban a közvetlenül Dunára néző teraszának köszönhet, de sajnos ez mégsem egy örökpanoráma.

Különlegessége a nevében rejlik, nem vágták ki ugyanis a terasz előtetőjének egyébként útban lévő nyárfát, hanem körbeépítették, s a fa azóta is, évtizedek óta él.

Ragyogó kilátások?

Egyébként kínálatában nem sokban különbözik az utóbbi néhány évben elszaporodó vendéglátóhelyektől, hacsak nem abban, hogy ragaszkodik legalább egy iható sör kiméréséhez. A környéken talán ők voltak az elsők, akik az egyik teraszukat kivitték egészen a part vonalába, így ezzel, mintegy a Duna fölé ültetve, a lehető legjobb kilátást kínálják vendégeiknek a folyóra. Ez pedig nem csekélység, ám a kilátás sajnos nem élvezhető örökké.

Maga a Nyárfás elhelyezkedése is olyan – a mellette található Bíbicével együtt –, hogy a parti út közepén van, ami megpecsételi sorsát a közelgő építkezésekre nézve.

Most még vígan körbebringázzák az erre közlekedők mindkét épületet, csak néha okozva ijedtséget vagy ütközést az egyik teraszról a másikra kezükben söröspoharakkal átvergődni kívánó vendégek és a kerékpárosok között.

A környék parti teraszain, a Dunára rálátva vidáman eltölthető egy délután, vagy akár még az este is, hiszen a vízen közlekedő, kivilágított nagy kirándulóhajók és a parti vendéglátóhelyek fényei egymásnak üzenik, hogy van itt is, ott is élet, de egyben már mintha mást is jeleznének a túlparton, a vasúti összekötő híd lábánál megjelent mécsesek és a körülöttük mozgó sokaság árnyai. Valami olyasmit, hogy az igazi, a természethez közeli élet esetleg áttelepül a túlpartra.

A Kacsa bisztró és Bárkája

Az Óbudához tartozó Duna-part északi részét, az északi összekötő vasúti hídtól Pünkösdfürdőig tartó részt – bármennyire is nem úgy hívják – sokan Római-partnak nevezik, nagyjából addig a pontig, ahol a Kacsa Bisztró áll. Mint a Halterasz esetében említjük majd, annál északabbra is vannak még vendéglátó egységek a bizonyos szempontból sivár töltés mentett oldalán, de a Kacsa régóta fix pontja a partnak.

Jó itt például focimeccset nézni, vagy az elmúlt években érdekes koncertekbe lehetett ütközni a kerthelyiségében. Többször is játszott itt például egy óbudai banda, a Generális Rock Band, amelynek tagjai jól éreztek rá, hogy sokan még ma is szívesen hallgatják a hetvenes évek rockbandái közül a Taurus, a Piramis, a P. Mobil vagy az Omega egy-egy szerzeményét, amelyet élő előadásban mástól már nemigen várhatnak. A távolabbi Ebihalból hazabringázó halandó belefutott itt már német vagy holland punkzenét játszó csapatba is, ami meglepő, de jó élmény volt.

A Kacsa nem nagy épület, ennek megfelelően a belső helyiség inkább csak a csapos és a kiszolgálás terepe, illetve hátul konyha is működik néhány egyszerű étel elkészítéséhez. A belső egyébként is túl színes, és valami 1960-as évekbeli retro hangulatot tükröz, ami nem nyerő ahhoz, hogy itt az átlagfogyasztó jól érezze magát. A kerthelyiségben viszont annál inkább.

Pünkösdfürdőn, a gáton

Csak néhány éve bontották le itt a tekepályát, amely az elmúlt évszázad közepétől bármely, a korábban itt működőhöz hasonló falusi kocsma elengedhetetlen tartozéka volt. A helyén most egyfajta sövénykerítés áll, s a fagolyók süvöltése helyett az üzemeltető élő zenekarok fellépésével igyekszik a környékbeliek figyelmét felkelteni a hely iránt.

Eddig volt a Kacsának egy kihelyezett tagozata is, amely egy utánfutóra szerelt, hajót formázó kiszolgálópult és sörcsap, ennek megfelelően Bárka a neve, de aki ott kívánt sört inni, annak fel kellett tornáznia magát a gátra, cserébe azonban ott leülve kiválóan ráláthatott a Dunára. A vízközeli érzés megérte a rövid túrát, az Óbudai Futófesztiválok alkalmával pedig itt lehetett meghúzódni viszonylagos csendben a rendezvény kihangosítása elől. A jelenlegi pünkösdfürdői gátmagasítás miatt idén a Bárkát mellőzni kényszerülünk.

Az egykori Evező, majd Evezős

Ha a római-parti vendéglátás fontos mérföldköveinek mentén, sorrendben haladtunk volna, akkor fontosságát tekintve az írásunk elején említett Bivalyos után nyomban az Evezőssel kellett volna foglalkozni.

Az államosító és az ötvenes években a lelkeket megnyomorító időszak után a romokon mintha nehezen indult volna el a Római-parton a vendéglátás, még ha tudjuk is, általában nem kell ahhoz nagy fakszni, mert az emberek bizonyos százaléka mindig megtalálja az utat ahhoz, hogy miként vegye magához napi vagy heti alkoholadagját. A vendéglátás és a vendégjárás azonban másról is szól. Például arról, hogy az ember levigye-e magával a családját is a Duna-partra?

Ehhez ennek megfelelő jó hely kell. A jó hely létrehozásához gondolkodó és gondoskodó vendéglátó személyiségekre van szükség, olyanokra, amilyenekből ma már azért több is akad, ám az 1960-as, de még az 1970-es és az 1980-as években is hiány volt belőlük. Ekkoriban ugyanis a sivár állami vendéglátóhelyek, illetve jól keresni akaró és tudó, de cserébe csak a legszükségesebbeket adni képes vendéglátósok uralták a terepet. Ezen a pusztaságon nőtt ki egy olyan ritka virág a parton, mint Farkas Pléh Lajos kerthelyisége.

Honnan ez a királyság?

A kezdetben Evezőnek hívott pléhkocsma (mert Evezős vendéglő a Nánási úton már működött egy) mindig szépült és bővült egy kicsit az 1970-es és 1980-as években. Nem telt el úgy hét vagy nap, hogy a vezetője ne foglalkozzék a kerítéssel, a kert megvilágításával, a mosdóhelyiségek jobbá tételével, gyerekhinta és egy kis új terület hozzákapcsolásával, vagy a vendégek jóérzését bármilyen módon növelő fejlesztéssel, mígnem aztán a szomszéd telek és ház megvásárlásával és a hely teljes átalakításával az 1990-es évekre a környék legnagyobb és legmutatósabb vendéglátóhelyévé vált. Méreteiben ilyen nagyok ma is vannak már, de ez a folyamatos fejlődés úgy ment végbe, hogy közben a vendéglátás, az ételek színvonala egészen az elmúlt évekig mindvégig itt volt a legmagasabb.

Nemcsak a parton, hanem sokak szerint az egész városban itt lehetett a legjobb halakat enni, a legfinomabb bablevest, és a mákostésztán is volt mák bőven, amit a legtöbb helyen valamiért mindig megspóroltak.

Volt mindig rendes csapolt cseh sör, és ha ahhoz volt kedve a szomjas betérőnek, akkor választhatott neki megfelelő bort is a hosszúlépéséhez. Nem csak a környékbelieket érintette érzékenyen a gyorsan elterjedt hír mintegy három-négy évvel ezelőtt, hogy tulajdonosa árulja az Evezőst. Aztán amikor még egy-két szezonban minden a maga módján tovább ment, már mindenki csaknem megnyugodott. Amint azonban az üzlet nyélbe üttetett, Farkas Pléh Lajos egy malom kedvéért az Őrségbe költözött. Attól kezdve, az elmúlt két szezont tekintve az Evezősről inkább jótékonyan hallgassunk.

A Halteraszt jöttem dicsérni

Pedig az Evezősben története során nemcsak a vendégek gyerekei közül nőttek fel többen is a kerthelyiség asztalai között játszva, hanem valódi családi vállalkozásként az üzletvezető és felesége is mindvégig itt dolgozott, két lányuk pedig ugyancsak a konyhában és a pult mögött foglalatoskodott már a szünidőkben is. Az irigyek között pedig egy sem akadt, aki jelentkezett volna, hogy beáll hét hónapra reggeltől éjfélig a forró konyhába vagy a pultba. Az egyik lány és a férje megmaradt a vendéglátásnál, igazi zöldmezős beruházásként ők nyitották Pünkösdfürdőn a Halteraszt.

Mint a mesében, ugyanúgy a semmiből kezdtek el építkezni, néhány kilométerrel feljebb, mint a maga erejéből a part vendéglátó királyává vált apa évtizedekkel korábban. Az ember azt gondolta volna, hogy a pünkösdfürdői töltés mögött nincs élet, de a jelek szerint mégis van. A Halterasz egy teljesen új képződmény, amelynek alapjait az árvízvédelmi töltés mentett oldali lábánál már letették, s a család szorgalmát és jó érzékét ismerve a siker nem maradhat el, a halukat kóstolva egyértelműen ők a legjobbak ebben a műfajban.

A Golyós és a pétanque

Az egyik legtermészetesebb hely a parton a Golyós, amelynek tulajdonosa a pétanque játékra építette fel 20–30 évvel ezelőtt vendéglátását. Nekik sem tett jót a part sorsát illető bizonytalanság, az az évek óta levegőben várakozó kérdés, hogy lesz-e gát, pontosan hol és mikor. Ezzel együtt élve mégis folytatták nagy szabadtéri főzéseiket, várva most már nemcsak az időnként kijövő vízre – mert talán itt önt ki leghamarabb a parton a megemelkedett vízű Duna –, hanem a felszólításra is, hogy a gát miatt kell-e, s ha igen, mikor kell költözni.

Nemrég lebontották a gyerekeket évtizedekig vonzó, fából készült nagy hajómászókát, amely útmenti padjával egyfajta jelképe is volt a helynek.

Valami olyasmit sugallt, hogy itt úgy is megpihenhetsz a gyerekkel, ha nem rendelsz éppen semmit, majd előbb-utóbb észreveszed, hogy itt a legjobb a lángos, a palacsinta és néhány frissensült is. És micsoda pétanque bajnokságokat, éjszakába nyúló mérkőzéseket látott már az ottani két pálya!

Már megint ’10-es és ’20-as évek

Az újabb, 2010-es években kialakult és formálódó vendéglátóhelyek sorsa tehát a gát kérdőjelei miatt jórészt bizonytalan, még nem tudni, hogy a 2020-as években mi lesz, de az irányok kivehetők. Most jellemző a mobil, gyorsan megszüntethető, áttelepíthető létesítmény, ilyen a Fellini és még sok más lakókocsiszerű létesítmény, de még a pünkösdfürdői töltés védelmében élő Halterasz is. Részben visszatértek a kajakok, mert vannak még gyerekeket oktató egyesületek, de a felnőttek legtöbbször már nem a maguk erejével hajtják hajóikat, hanem soklóerős motorokra bízzák ezt.

Milyen furcsa egy huszadik század közepe-­végefelé született embernek ismét ezeket a szavakat használnia, mint hogy ’10-es és majd a ’20-as évek. Nem szoktunk hozzá, hogy ez jelenthet mást is, mint az 1910-es és az 1920-as éveket.

Az akkori és a mostani ’10-es és ’20-as évek Római-partja között egy hasonlatosság azonban biztosan van, az, hogy a tömeges igények irányába „fejlődik”, ez pedig nem mindig jelent jó irányt.

Még ha mutatkozik is néhány jó jel, mint a Dunavízzel együtt hullámzó, lélegző Fellini, vagy a pünkösdfürdői töltés által eltakart Halterasz, nagyjából kezd kirajzolódni, hogy a hazai vendéglátás és benne a Róma-parté merre halad. Rómaifürdői emberek hétvégén – vagyis a pénteket, a szombatot és a vasárnapot, csaknem tehát a hét felét ideértve – nem megy le a partra, mert nem „vidámparkban” szeretné tölteni az idejét. Maradnak számukra a színes hétköznapok, azoknak is talán a délelőttjei azok, amelyek a Római-part hangulatát még hitelesen idézik.

Mi is van a fű alatt?

A Római-part porát taposva úgy negyedik évtizede, kerülgetve az esőhagyta mélyedéseket, vagy süppedve a vaskos murvába, amely elfedi a hepehupákból a hupákat, de ugyanakkor meg is akasztja a biciklizőket, el-elnézem a partra érkezőket. Tömegesen jönnek, és sokszor harsányak, de nem mindig ellenszenvesek. Mentegetni próbálom őket, amikor az újfajta vendéglátósok közül sokan elé-, és színvonalban gyakran alámennek az igényeknek. Nem is ők tehetnek róla, amikor ide jönnek kiadni magukból a gőzt. A vendéglátós pedig, aki engedélyt kapott, és belefektette munkáját, úgy érzi, teszi a dolgát, leszórja a murvát, hogy úgymond állj, ne siess annyira. Érdemes itt lepihenni kicsit, megenni egy fáradtolajos hecket, lángost, leküldeni hozzá néhány korsó ilyen-olyan sört, majd aztán mehetsz tovább, ha még kedved van, de inkább maradj estig, és amikor majd bezárunk, told haza a biciklit.

Hogyan lett az építészmérnökből helytörténész?

Amikor nyugdíjba mentem, a szakmám nem tartott rám igényt, nem kaptam az új helyzetnek megfelelő feladatokat – kezdte az emlékezést Gálosfai Jenőné, Hédy. – Mindig aktív, sürgő-forgó ember voltam, rettenetes lett volna a tétlenség. Álltam a vitrinem előtt, néztem az összegyűlt tárgyakat. Ez itt a dédanyámé volt… Ezt a nagyapáméktól örököltem… Lehetséges, hogy a tárgyak egyszerűen túlélik alkotóikat, használóikat? Elgondolkodtam, mit is tudok én az őseimről? Örömeikről, gondjaikról, s általában az életükről? Rádöbbentem, hogy keveset, az illendőnél is kevesebbet. Ha a temetőben jártam, rám köszöntek az ismerős nevek, családom német felmenőinek kőbe foglalt emlékei, de a nevek mögött nem sejlettek fel a sorsok.

Rádöbbentem, hogy tartozom elődeimnek azzal, hogy kiszabadítsam őket a feledés félhomályából, s bevezessem őket az élő hétköznapjainkba.

Az elhatározást tettek követték, komoly kutatómunka vette kezdetét.

Így volt. Korábbi munkahelyeimen megtanultam a dokumentációk kezelését, hellyel-közzel a forrás- és szövegkritikát, a hiteles szerkesztést, nem amatőrként kellett az új feladatokhoz látnom. Az első forrásmunkáim a család iratai voltak, keresztlevelek, bérmálási, házassági bizonyítványok, végrendeletek (na, ez kevés volt, a spórolós németek csak a legbonyolultabb ügyekben fizettek ügyvédet). A Horthy-rendszerben mindenkinek be kellett szereznie a származását több nemzedékre visszamenőleg igazoló dokumentumokat, ezek többnyire megmaradtak, és segíthettek abban, merre is induljak el.

Ezek az iratok elsősorban a magyarországi életre vonatkoztak, de eljutott az „őshazába”, Bajorországba is.

Igen, oda vezettek a szálak. L. Gál Éva alaposan feldolgozta a Zichy család zsámbéki-óbudai ágának levéltárát, meglelte és közzétette az első telepesek névsorát. Örömmel fedeztem fel a 17 ember között Johannes Wittmann nevét, ő lett az én családom óbudai ősapja. A hazai kutatások mellett kitűnő partnerekre leltem Németországban, Rottenburg am Neckar levéltárában és másutt is. Rengeteg adatot találtam a bevándorlás körülményeiről, a hazát váltók nem kis terheiről, a XVI–XVII. század életkörülményeiről.

Eredményeit egy máig hézagpótló könyvecskében, a két nyelven megjelent Németföldről gyalogszerrel, tutajjal című, a Braunhaxlerek 300 évét feldolgozó tanulmányában tette közzé. Könyve nagy sikert aratott, sokan keresik ma is.

Annak ellenére, hogy a kötet terjesztése, könyvesbolti forgalmazása nem jól sikerült, mind a szakma, mind az igényes óbudai közönség felfigyelt rá. Ezer történettel tudnám kiegészíteni az abban leírtakat, persze, ez szétfeszítené ennek a beszélgetésnek a kereteit.

Mintegy a sikerkönyve oldalvizén megszületett második műve, az óbudai vendéglátás történetével foglalkozó Kockás abrosz, jó kadarka.

Ebben a munkában már jobban keverednek a kutatómunka eredményei a személyes emlékekkel. Az óbudai vendéglátás aranykorát gyermekként, fiatal nőként végig követhettem, családom, rokonságom jelentős része vendéglősként, kocsmárosként vagy egyéb módon közvetlen részese, formálója volt ennek az aranykornak. Természetesen nemcsak az ő tevékenységükkel foglalkoztam, igyekeztem minél teljesebb képet adni a városrész vendéglátói kultúrájáról. Hozzáértők mondják, hogy ez sikerült is. Feltártam a legendás intézmények hanyatlásának, majd megszűnésének okait, körülményeit, és itt-ott már örömmel számolhattam be az újjászületés bíztató jeleiről is.

Ezt követte az Óbuda régi ízei című rendhagyó szakácskönyve.

Nem szakácskönyvet akartam én írni, bár nem bánom, hogy legtöbben csak a receptek miatt forgatják. Hiszen a receptek is kifejezik azt a törekvésemet, hogy a nemzetiségek együttéléséről, egymásra hatásáról adjak hiteles képet. Óbudán a magyar, a német, a zsidó konyha különbségei és azonosságai, a konyhaművészetek átfedései tükrözik az életmódok összefonódását is. Ha valaki – remélem, mindenki – elolvassa a bevezető tanulmányt, alapos ismeretekhez juthat a hétköznapi lét és a közösségi ünnepek tárgyi és szellemi kultúrájáról, a szőlőműves és egyéb polgári lét szigorú szabályrendszeréről, a rituálékon felülemelkedő, megtartó hit erejéről.

Mindhárom könyvem célkitűzése az, hogy hozzájáruljak a kisebbségi hagyományok megőrzéséhez és ápolásához, s egyúttal szolgáljam a különböző kulturális identitású emberek, csoportok, közösségek békés együttélését.

Rebesgetik, hogy a közeljövőben újabb munkával örvendezti meg híveit.

Ismét az ősök iránti tisztelet kényszerített a papír elé: az óbudai temetők történetéről kívánok egy tanulmánykötetet kiadni, amelyben az ókortól napjainkig szeretném áttekinteni az óbudai sírkertek sorsát.

Amikor két éve átvehette az Óbuda Kultúrájáért Díjat, úgy gondoltam, soha jobb kézbe nem kerülhetett volna a tekintélyes elismerés. Nemcsak a könyveinek szólt ez, hanem annak a fáradhatatlan munkának is, amit a táborhegyi közösségben vagy éppen az Óbuda Baráti Körében végez. Mindezt testi bajok közepette, s úgy, hogy családi, anyai, nagyanyai és dédanyai kötelezettségeinek is eleget tesz. Élete maga is példa a hagyomány, a hűség hétköznapi értelmezéséhez.

Fontos, hogy elmondjam: sem kutatómunkám, sem kulturális tevékenységem nem valósulhatott volna meg, egy könyvem sem láthatott volna napvilágot férjem, Gálosfai Jenő bátorító segítsége nélkül. Ha kellett, kutató társam, ha kellett, a sofőröm volt, néha átsegített a hivatalok packázásain, tartotta a lelket bennem, ha elcsüggedtem volna. Egyetemi szerelem volt a miénk, már több mint fél évszázada élünk együtt, minden sikerem fele az övé…

Ebben a rövid beszélgetést tükröző írásban nem térhettünk ki egy hihetetlenül gazdag élet minden lényegi momentumára; sok fontos dologról, legyenek azok eredmények vagy tervek, nem szólhattunk. Abban bízunk, hogy olvasóink utánanéznek a tárgyiasult eredményeknek, a könyvtárakban vagy az Óbudai Múzeum recepcióján megkeresik Hédy könyveit, s részeseivé lesznek annak a küldetéses életnek, amellyel Gálosfai Jenőné megajándékozott bennünket.

Snapszer leves sodort csigatésztával 
(Kéhli mama receptje szerint)
Hozzávalók: 40 dkg savanyú káposzta, 20 dkg füstölt hús, 5 dkg füstölt szalonna, 2 pár virsli, 15 dkg sodort csigatészta, 1 sárgarépa, 1 szép fej vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, 1 pohár tejfel, 3 evőkanál olivaolaj vagy libazsír, 1 púpozott evőkanál őrölt pirospaprika, 1 evőkanál liszt, 1 evőkanál őrölt köménymag, ½ evőkanál frissen őrölt bors, petrezselyem és kapor – ízlés szerint, valamint 2 babérlevél.
A savanyú káposztát, ha nagyon savanyú, le kell öblíteni, majd levétől kinyomkodva deszkán apróra kell vágni. A sárgarépát vékony szeletekre vágjuk, a hagymát apró kockákra, és az olajon üvegesre pároljuk. Ezután hozzáadjuk az apró kockára vágott füstölt húst és a felkockázott füstölt szalonnát, majd állandó keverés mellett megpörköljük. A tűzről levéve meghintjük paprikával és köménnyel. Beletesszük a káposztát, a sárgarépát, a zúzott fokhagymát, a babérlevelet, a borsot, felöntjük nyolc bögre vízzel, és lassú tűzön kb. negyvenöt percig főzzük. Ha kell, megsózzuk. A léből kivett, kb. egy bögrényi levest még egy bögrényi vízzel, a liszttel és a tejföl háromnegyedével jól elkeverjük (csomómentesen), majd a levesbe visszaöntve, állandó keverés mellett összeforraljuk. Sós vízben, amelyhez egy evőkanál olajat öntünk, kifőzzük a csigatésztát, ha puha leszűrjük, meleg vízzel leöblítjük, majd a levesbe tesszük. A kész levest csuporban, forrón tálaljuk, tetejét az apróra vágott petrezselyemmel, kaporra és tejfelcseppekkel díszítjük.

Igen jó vágott hús
Hozzávalók: 50 dkg marhafelsál, egy evőkanál zsír, négy tojás, egy zsemle, egy fej hagyma, só, bors.
Ki hinné, hogy a közönséges, hétköznapi fasírozott ilyen előkelő nevet és helyet kap az étlapon? Jó Rozina néném egy merész csavarral ilyen alkotásra is képes volt.
Fél kilónyi marhafelsált ledarálunk vagy késsel felaprítunk, mint a kolbászhúst. Elkeverjük egy evőkanálnyi disznózsírral, sózzuk, majd hozzáadjuk a tejben áztatott, kinyomkodott zsemlét, a négy tojás sárgáját és végül a zsírban megpirított, felkockázott hagymát. Jól kizsírozunk egy püspökkenyérformát, ebbe beleöntjük a fenti masszát, amelyet előtte még összeforgatunk a négy tojás felvert habjával. Mérsékelt tűzön szép pirosra sütjük, párolt káposztát vagy más savanyúságot adhatunk mellé. (Elárulom, sertéshúsból is finom, és jóval olcsóbb.)

Nagymama kuglófja
Hozzávalók: Tíz dkg vaj vagy margarin, két-három tojás, tizenkét dkg cukor, harminc dkg liszt, két és fél liter tej, egy csomag sütőpor, öt dkg mazsola, reszelt citromhéj, egy csomag vaníliás cukor.
A vajat habosra keverjük a cukorral, egyenként hozzáadjuk a tojás sárgáját, és jól eldolgozzuk. Állandó keverés mellett apránként beleadjuk a lisztet, sütőport, sót, citromhéjat és a tejet. Végül óvatosan beleforgatjuk a felvert tojáshabot. Kivajazott, morzsával meghintett kuglófformába öntjük, és lassú tűzön mintegy ötven percig sütjük.
Ezt a receptet én továbbfejlesztettem, teszek a tésztába apró darabokra tört főző csokit, apró kockákra vágott birsalmasajtot, esetleg még egy kevés tört diót is.

(A recepteket Gálosfai Jenőné választotta ki magazinunk olvasói számára mint legkedvesebb étkei közül valókat. Az Igen jó vágott hús receptje az Óbuda régi ízei című könyvének 123. oldalán található. Ugyanabban a kötetben, a 136. oldalon olvasható a Kuglóf II. receptje, mely Nagymama kuglófja néven is ismert. Jellegzetes óbudai német étel az Óbudai snapszer leves sodort csigatésztával – ez a Kockás abrosz, jó kadarka című könyv 151. oldalán található.)

A Pink Pelikán vendéglőről eszembe jutottak azok a szép napok is, amikor első lépéseit tette meg a gasztronómiai igényesség felé vezető úton a Konyhaművészet címen megjelenő folyóirat. Akkoriban jómagam is a lap munkatársa voltam, egyrészt a borrovat révén, másrészt mint elszánt étteremtesztelő. Utóbbi minőségemben keveredtem el Feke Zoli Pink Pelikánban működő konyhájába, ahová ráadásul maga Esterházy Péter vezetett be.

A kiváló író teljes odaadással adózott az ifjú chef remekeinek – persze neki könnyű volt, annál is inkább, mivel szinte szomszédok voltak.

Zoli textúrákat, harmóniákat, színeket keresett, és a tányérra varázsolt olyan apró falatokat is, amelyek sokszor szó szerint robbantak a szánkban. Ilyenkor bor is került az asztalra – sőt. Akkortájt az éttermi borkínálat még nem volt kimondottan gazdagnak nevezhető, ne feledjük: az 1990-es évek elejét-derekát írtuk. Jószerével a villányi termelők, Egerben Thummerer Vilmos, a boglári Légli Ottó és a Balaton északi partján működő Figula Mihály voltak azok, akiknek borait már akkoriban is érdemes volt kóstolgatni.

Egyik legmaradandóbb közös élményem Esterházyval Feke Zoli egyik spontán ötletének köszönhető. Zoltán ugyanis emlékezetesen finom, apró, ízletes kacsatepertőt kínált két fogás között, merthogy éppen akkor készült el. Esterházy hallatlan lelkesedéssel fogadta a „csak úgy” érkező csemegét. Tényleg már-már magasztos és felemelő élmény, amikor az ember valóban kedves vendég lehet valahol, ahol még – vagy már – szívből törődnek azzal, hogy jól érezzük magunkat, sőt a vendéglátó érzi felelőssége súlyát is a kérdésben. Esett szó bőven borokról is a közös kiruccanások alkalmával, de számos együtt-kóstolás is bővíti emlékeim sorát.

Ennek írott nyomait is őrzi a tizenhat évjáratban megjelent Borkalauz, melynek előszavát éveken keresztül vállalta a Harmonia Caelestis szerzője.

Miért is fontos a borokat leírni? Mert ha nem írnánk le, és nem beszélnénk a borokról, nem emelhetnénk azokat egyes esetekben az esztétikum szintjére. Persze vitatni lehet ezt a tényt – teszik is sokan –, de hadd ringassuk mégis abban a hitben magunkat, hogy a bor ilyen fajta megközelítésével tettünk egy lépést előre.

Magára a borra visszatérve, azt hiszem, egy mai elszánt, fiatal borkedvelő igencsak meglepődne az akkori kínálaton. Az első Borkalauzba alig tudtunk 100 olyan bort összevadászni, amelyekről érdemes volt borleírást készíteni. Érdekes lehet összevetni a legelső, 1995-ös és az utolsóként megjelent, 2010–2011-es kötet néhány adatát. Az elsőben lévő pincészetek száma alig haladta meg a harmincat, az utóbbiban ez a szám csaknem kétszáz. A leírt vagy legalább említés szintjén megtalálható borok száma az elsőben száz, az utolsóban ezernégyszáz. Ami viszont közös mindkettőben: a kóstolópanel java része és Esterházy Péter – EP – előszava. Ami pedig az évjáratok között történik, nem más, mint puszta élvezet. Vagy mégsem?

Bevezettük valamikor az ún. „keddi bor” fogalmát. Kialakulása a keddi rendszeres kóstolónapokhoz köthető, amikor a Borkalauz rendes kóstolói zajlottak. Időről időre kijutott ugyanis elég hitvány borokból is a csapatnak, de hogy senkit ne sértsünk halálra, ezekre a borokra valahogy ráragadt a csak bennfentesek számára érthető jelentése, az említett „keddi”. Magyarul: kóstolásaink nem minden alkalommal értek fel vidám diadalmenettel – a borokat illetően legalábbis semmiképpen.

Viszont a társaság, az együtt-kóstolás élménye, a megszülető jó eredmények azért sok örömöt szereztek mindenkinek. S lehet ugyan, hogy ma már egyre kevesebben forgatják a valaha volt Borkalauzokat, mégis büszke vagyok rájuk.

Nagyon sokan indultak azok nyomdokain, és egyértelmű, hogy EP irodalmi tevékenységének egyetlen szösszenetnyi sorával sem mérhető össze ez a kis boros történet – valami mégis a hazai borvilágban visszavisz a Nánási úthoz. Talán azok a bizonyos illatok, ízek, tapintások…

(A szerző a Borkollégium igazgatója)

A lány elővette a teknőst. Az állat vizes lett a táskában, tömzsi lábaival megpróbált továbbevickélni a lány tenyerén, de megcsúszott, nem haladt.

A lány letette maga mellé, és várt. A teknős lassan megindult a víz felé. Lába kerek sárga és kék nyomokat hagyott a kövön.

Két napja sincs, hogy a gyerekek krétával rajzolták tele a kőteraszt. Napocska, szív, egy félrecsúszott kalapú figura, síró-nevető bohócarc. Valaki lefotózta a bohócot, és feltette az Instagramra. Százhatvanhárom embernek tetszett.

Másnap nyitáskor a pultoslány megpróbálta lesöpörni a rajzot, de a nedves kréta beette magát a résekbe, és az arc megkopott ugyan, de ott maradt. A pultoslány arra gondolt, hogy tíz éven át nap mint nap sminkelte magát fellépés előtt a cirkuszban, és milyen jó, hogy már nem kell. Bement, és csinált magának egy kávét. Két negyvenes férfi érkezett biciklivel, ők is kértek két presszót, rendeltek mellé sört is. Megizzadtak a sisak alatt, és örültek, hogy végre levehetik. A pultnak támaszkodva figyelték, ahogy a lány lecsapolja a hideg italt, aztán a poharakat levitték a partra. Profi kerékpáros cipőjük alatt furcsán csikorgott a kavics.

Most a rengeteg víztől a kavicsos fövenyből semmi sem látszott. A teknős talált egy fűcsomót a terasz szélén, és megállt. Nehézkesen megemelte az egyik lábát, aztán a fűre tette.

Három kajakos evezett el előtte, barnára sült vállukon csillogott a víz. Küzdöttek a sodrással, de látszott, hogy van már gyakorlatuk, a hajótest épphogy megbillent alattuk. Minden pénteken eveztek, a csónakházas már tudta, melyik kajakot viszik, előre kitette nekik. Cserébe időnként meghívták egy fröccsre, így rendben is voltak. Egy csapat gyerek futott el a csónakház előtt, vagy hárman ziháltak elöl, a többi lemaradva fújtatott, nyolcéves forma fiúcska az oldalát fogva próbálta utolérni őket.

Na, itt a jövő, nézett az egyentrikós fiúk után, csónakházas szárazedzés, holnap evezés, jönnek majd ők is a kajakokért. Csak jöjjenek, jöjjenek – gondolta –, maradjon is ez így!

A teknős komótosan megmászta a fűcsomót, és majdnem elérte a terasz szélét. Már csak egy ujjnyira volt a víztől.

A lány éppen az uszályt bámulta, ahogy az lomhán, ráérősen úszott a folyón. A teknős megindult. A lány hirtelen felkapta, és lesöpörte az állat hasára tapadt leveleket. Felment a lépcsőn, és a pultnál kért egy limonádét sok gyümölccsel. A narancsot majd a teknősnek adja.

Született óbudai, gyermekkori emlékek kötik ide, vagy felnőttként ejtette rabul a Duna-part?

Földi vagyok, tehát nem egy gyüttment Csillaghegyen, hanem egy valódi, ide született. Szüleimmel ötéves koromig itt laktunk a HÉV túloldalán, a strand mellett, az Észak utca 4. szám alatt.

Azóta sokat változott a Római?

Szerintem minimálisat. Sokra nem emlékszem, mivel ötévesen már elköltöztünk innen, de vannak képeim. Érdekes, a Mátyás király útról jobban maradtak emlékeim. Például a sarki hentesről, aki még mindig ott van, emlékszem a gyerekkoromból, hogy ott tolja anyukám a babakocsit, én ülök benne, és a hentesüzletből szól ki a sláger, hogy „Tölcsért csinálok a kezemből…” Az Észak utcában, szemben velünk volt a bolgárkertészet. Nem is tudom, hogy létezik-e ma még olyan szakma, hogy bolgárkertész. Emlékszem, egyszer elmentem szánkózni a környékbeli lányokkal, akkor még a gyerekeket simán kiengedték az utcára. Négyéves voltam, ott ténferegtem, ők meg szóltak, hogy megyünk, nem jössz? Mentem.

Mamám sütötte ebédre a palacsintát, és várt haza. Már a rendőrséget is megjárta, mire este 7–8 óra körül hazaértem sírva, mert a hegyoldalban felborultam, és addigra elegem is lett a szánkózásból. Ilyen képeim vannak Csillaghegyről.

Aztán elköltöztünk, és hosszú évtizedeken keresztül csak vendégségbe jöttem ide. Óbudához a kötődés megmaradt, mert a legjobb barátom, a kiváló fotós, Burger Barna mindig is itt lakott, ide járt az Árpád Gimnáziumba, és miatta én is sokat járogattam ide. Ő már sajnos nem él. (Mindenki a saját „kéktúráját” járja végig. Óbudai Anziksz, 2016 nyár – a szerk.) Később a mostani párommal is gyakran jöttünk errefelé hétvégente bringázni, jó hideg fröccsöt iszogatni. Akkor újra felfedeztem ezt az egészet. Közben azért eltelt harminc év.

Korábban is volt köze a vendéglátáshoz?

Az égvilágon semmi. Úgy harminc éves korom körül beakadt, hogy ha majd megöregszem, lesz egy csendes, nyugis kávézóm, ahová jönnek a haverok, kávézgatunk, néhány vendég is bejön, senki senkit nem zavar, és ez milyen jó lesz. Közben szól a dzsessz. Az álom megvolt, de ez egy olyan titkos álom, aminek soha nem állsz neki igazán. Amikor az első lépést megteszed, és rájössz, hogy kell engedély is, és akkor még nem tudod, hogy hány száz másik is, akkor elszaladsz, és feladod.

Mivel foglalkozott az álmodozások korában?

Nagyon sokáig dolgoztam a Magyar Televíziónál és sok más televíziónál is. Évekig voltam kameramann, aztán elkezdtek hívni mint operatőrt, fel-felkéregettek önálló anyagok készítésére is. Egy ideig voltam az Elbert Mártáék-féle Fekete Doboznál. Két-három év volt, de nagyon jó kis anyagokat csináltunk. Többek között Jeles Andrással dolgozhattam együtt, aki kitalálta akkor, hogy csinál egy filmet, ami arról szól, hogy megrendezi hajléktalanokkal Gogol Revizorját. Vagy három hónapig tartott a próbafolyamat, amit végig forgattam.

Megszületett a dolog, lett belőle előadás és film is, nekem meg óriási élmény volt Jelessel együtt dolgozni. Ebből az lett, hogy a kameramannkodást elhagytam, és szinte csak operatőrként dolgoztam. Volt egy nagy előnye is: bejártam a fél világot.

Rengeteget láttam, tapasztaltam, és sok élményben volt részem. Az meg különösen jó, hogy nem a nyaralásra szánt pénzből kellett megoldanom, hanem fizettek nekem azért, hogy elmenjek Egyiptomba, Jordániába, Marokkóba…

Miért ért véget az operatőrködés?

Tulajdonképpen furcsán lett vége. A történethez tartozik, hogy van egy nagyon erős kötődésem a Bakonyhoz, a bakonyi indiánozáshoz.

Ahol Cseh Tamás is indián volt?

Persze. Ez a mai napig nagyon fontos része az életemnek. Gondolkodtam is rajta, hogy megkerülhetem-e ebben az interjúban, de ha megkerülöm, a fél életemet letagadom. Nem titkolni való, de régen nemigen volt publikus, nem mutogattuk, túl intim ügy volt a számunkra.

Mi az indián neve?

Nem mondhatom meg. Azért nem, mert a régi síksági indiánok abban hittek, hogy ha valaki, aki melletted ül, nem tudja a neved, az egyfajta sértés. Tehát olyan, mintha a te személyedet kisebbítené azzal, hogy nem ismer. Ezért az volt a szokás náluk, hogy meg lehetett kérdezni az illető jelenlétében a nevét, de valaki mástól.

Nagyon kemény ez az indián etikett.

Nem az a legfontosabb, hogy kinek mi a neve. Egyébként fontos, de most nem mondhatom meg. Ezt vagy kinyomozza, akit érdekel, vagy titok marad örökre. (Kinyomoztuk: Pawnee Kő – a szerk.)

Tehát mi köze is volt az indiánkodásnak az operatőrködés végéhez?

Az, hogy a Bakonyban, ahová most már harminc valahány éve járok, a barátainkkal sokat lovagoltunk, és minden lovas leesik előbb-utóbb. Én leestem többször is, de egyszer nagyon. Pedig elég jól ültem meg a lovat. De volt egy makrancos hátas, akiről később derült ki, hogy már mindenkit ledobott – engem se hagyott ki, amitől kórházba kerültem. Mint később kiderült, a farcsontomra estem, és pont ott volt egy bucka. Reccsentem is egyet, elájultam, fölkeltem, majd később megint elájultam, és bevittek a kórházba. Négy nap múlva kiengedtek, mert a röntgen azt mutatta, hogy semmi bajom. Tök jól hangzott, csak éppen négykézláb mentem a párom autójáig, pár hétig a cipőmet is más kötötte be, mert nem tudtam lehajolni. Telt-múlt az idő, szép lassan úgy éreztem, hogy javulgat a derekam, de mintha százas soha nem lennék. Közben teljesen kiestem a munkából. Végül egy természetgyógyász, ayurvédikus klinikán raktak rendbe Siófokon, ott dolgozik Dr. Szkopincev Dmitrij, egy kiváló orvos, aki egyébként belgyógyász. Ott mire megreggeliztem, már vártak valamelyik kezelőben, nem hagytak békén öt percre sem. Jópofa kezelések vannak, például szalmába bugyolálnak, és három órán keresztül főznek, de baromira meggyógyítanak. Amikor lementem oda, az orvos megvizsgált, és közölte: érti ő, hogy Veszprémben kidobtak a kórházból, mert törés tényleg nincs, de egy baj mégis akad. Az utolsó csigolyám ugyanis egy centivel arrébb van, mint ahol lennie kéne. Ez szép lassan megtokosodik, olyan érzést kelt, mintha meg lenne gyógyulva, mindent jól tudsz csinálni, de aztán elkezdődik egy kopás, és lehet, hogy öt éven belül kerekesszékbe kerülsz.

Ezzel a rengeteg kezeléssel három hét alatt teljesen rendbe hoztak, azóta semmi bajom nincsen. Viszont míg idáig eljutottunk, kiestem az operatőrködésből, hiába hívtak, azt kellett mondanom, fogalmam sincs, mikor bírom el újra a kamerát.

Akkor még csak ezek a nagy böszme kamerák voltak, tényleg húsz kilósak aksival együtt. Egyszer fölhívott az egyik produkció, amit már régebben is csináltam. Az RTL-nek volt egy Ötletház című lakberendezési műsora, amiben korábban jó sokat operatőrködtem. Megkeresett a műsor producere, azt mondta, hogy amióta nem vagyok, megállt az élet, nem tudják, mit csináljanak, menjek vissza. Mondtam, hogy kamerával nem megy. Nem érdekes, válaszolta, mostantól rendezel. Rendeztem is pár évig, közben bejött mellé még egy-két dolog. Autodidakta módon alakultam át magazinműsorok rendezőjévé, amit szerettem – rendezni nagyon szórakoztató dolog. Ha minimális készség van benned arra, hogy kicsit instruálgasd az embereket, akkor megy. Szépen rendezősködtem, az utolsó időszakban jött az ARC Poetica című műsor, amit szintén nagyon szerettem, és volt még egy, aminek az volt a címe, hogy Pestbeszéd. Ezt Virág, a párom szerkesztette. Ő eredetileg újságíró, illetve televíziós szerkesztő-riporter. Mind a két műsor a Magyar Televíziónak készült, de dolgoztunk az RTL-nél és más csatornáknál is.

Tehát a tévézés családi vállalkozás lett?

Abban az időben igen, így is lehet mondani. Bár kevés közös produkciónk volt, inkább több olyan, amit egymástól függetlenül csináltunk, de azt a kettőt, amiről beszéltem, két évig folyamatosan csináltuk, minden héten visszatérő munka volt, egyben fix fizetés.

Egyszer csak egy hideg januári napon egyik pillanatról a másikra az összes külsős produkcióját megszüntette a Magyar Televízió. Meglehetősen földhöz vágott az ügy, ráadásul Virágot is érintette. Este ültünk, és néztünk egymásra, hogyan tovább.

Igazából nem voltunk kétségbeesve, de nekem elegem lett, elkezdett dolgozni bennem az a régi álmom, és eldöntöttem, hogy most juszt is megcsinálom. Akkor 43–44 éves voltam.

Pont jókor, nem túl korán, nem túl későn.

Valószínűleg jó volt az időzítés. Vettem egy nagy levegőt, elkezdtem komolyan venni azt az álmomat, amit évekig dédelgettem. Akkor már újra itt laktunk Csillaghegyen. Többször jöttem errefelé a Rómain, ahol – legalábbis mindig így szoktam mesélni – a kutyám találta meg ezt a helyet. (Egyébként tényleg ő találta.) Akkor már terveztem, hogy megnézzük, jól érzi-e magát az álmom a Duna-parton. Jól érezte. Itt szerelmespárok üldögélnek jobbra-balra, kisöregek is lejönnek, van az egésznek egy nagyon kedves, romantikus hangulata. A hekkesekhez más miatt megy az ember, ott kiváló halak vannak és jó fröccsök, de tőlük egy picit följebb, a Rozgonyin vagy a Golyóson túl romantikázni vagy sétálni, vagy egyszerűen a zöld, a Duna-part miatt jönnek az emberek. Engem is megfogott ez a rész. Januárban vettem egy nagy levegőt, megkerestem egy cimborámat, aki munkát illetően éppen pauzán volt, és akiről tudtam, hogy nagyon komoly látványterveket képes csinálni. Mondtam neki, hogy kéne egy cirkuszos kocsi, valahol Fellini és Kusturica között képzeld el a dolgot. Rajzolgatott, aztán beszereztük ezt a kiselejtezett munkás-lakókocsit, és nekiugrottunk.

Egy röpke félév alatt át is alakítottuk úgy, hogy lehessen benne sört, bort, pálinkát meg egyebeket kiszolgálni. 2010 májusában-júniusában még elég magas volt a vízállás, végül június közepén sikerült megnyitni, akkor apadt le eléggé a Duna.

Rögtön az azóta védjeggyé vált csíkos nyug­ágyakkal?

Már az első pillanatban megvolt, hogy nyugágyak legyenek a parton, és persze, a csíkossága is adta magát. Bajban is vagyunk egyébként, mert már nem lehet ilyet beszerezni. Amikor nyitottunk, minden bevásárlóközpontban lehetett őket kapni, strand nyugágyként árulták hordozható kis zsákban. Az más kérdés, hogy át kellett alakítanunk, hogy itt is használni lehessen őket, például külön vasalás kellett rájuk, hogy elbírják a súlyosabb személyiségeket is. Sajnos már nem árulnak ilyet, ennyi van, több már nem tud lenni, mert nem tudunk hol venni. Tudnánk hasonlót gyártatni, de az nem lenne ugyanaz.

A betonból készült felső terasz itt volt?

Itt, persze. Amikor készültünk az első nyitásra, még pakolásztunk, csavaroztunk, egyszer csak megállt fönt egy néni. Már vagy tíz perce nézett bennünket, láttuk, hogy valamit nagyon akar mondani, megszólítottuk, tudunk-e segíteni. Mondta, hogy nem, nem, csak csinálják, olyan örömmel nézem. Aztán folytatta, hogy maguk nem tudják, de ezt az egész kőteraszt, ahol most pakolásznak, az én uram tervezte.

Kiderült, hogy az urát úgy hívták, hogy Puskás Sándor, építészmérnök volt, nagy dunai hajós, és annak idején őt kérték fel arra, hogy ezt itt tervezze meg. Ezt tartotta a főművének, és nagyon büszke volt rá, valahányszor erre eveztek a Dunán a feleségével.

És most mennyire örül, mert az ő férje, aki már húsz éve elment, föntről biztosan látja, hogy a fiatalok újra értelmet találtak a helynek, kitakarítják, és milyen nagy élet lesz itt. Látszott rajta, hogy meg is hatódott picit, nekünk meg jó érzés volt, hogy nem olyan dologba vágtunk bele, ami rosszallást váltott volna ki, hanem pont az ellenkezőjét okoztuk.

Kikerült a partra a fellinis-kusturicás kocsi, ott voltak a csíkos napágyak, de honnan tudták meg az emberek, hogy ide lehet jönni?

Az érdekes, mert az elején nem volt még Facebook sem. Ahogy kinyitottuk az ablakokat a kocsin, megállt az első biciklis, és pillanatok alatt elterjedt a hírünk. De annyira, hogy egy hónap múlva már koncert és teltház volt. Akkor jóval kevesebb leülési lehetőséget kínáltunk, kevesebb volt a szék, kevesebb a nyugágy, mindenből egy picit kevesebb. A felfedezés nagyon sokat számít. Először mi fedeztük fel magunknak ezt a helyet, aztán az emberek fedeztek fel minket. Mindenkinek volt egy nagy közös öröme ebben a dologban, hogy de jó, hogy találtunk ilyen jó kis helyet. Mára ez megváltozott, mert a fél világ tud a Felliniről. Nagyképűség nélkül, de tényleg egy kicsit így van. Már nem a felfedező varázslat vonzza ide az embereket, de akkor még az volt.

Viszont a tervnek az a része, hogy lesz egy nyu­gis kávézó, ahol a haverok ücsörögnek, erősen módosult.

Egy olyan helyet akartunk csinálni, aminél nem az volt a legfontosabb szempont, hogy gazdaságilag nagyot menjen, hanem az, hogy tudjunk ott jól lenni. Az elején azt képzeltem, hogy én itt majd festegetni fogok, meg indián mokaszint varrogatni. Jellemző a naivitásunkra, hogy eredetileg abba a kocsiba, ahol most a kiszolgálás folyik, hátul egy ágyat és fölé egy könyvespolcot is beterveztünk.

Az volt az elképzelés, hogy amikor nincsenek vendégek, kicsit beszélgetek, kicsit olvasok, alszom egy picit. Meg festek, és indián lábszárvédőt hímezgetek. Két hét után rájöttem, hogy így nem nagyon fog működni.

Az elején az volt az elképzelés, hogy felváltva leszünk itt a barátommal, aztán kiderült, hogy ketten nem bírjuk, több ember kell. A baráti kört is bevontuk, hogy segítsenek. A második évtől már alkalmazottakat kellett felvenni, nem bírtuk Virággal kettecskén, mert gyerekek vannak és minden egyéb. Tehát az eredeti elképzelést fölülírta a valóság. De ez legyen a legnagyobb baj, kár lenne sopánkodni, mert népszerűek lettünk.

Említette, hogy már az első évben is voltak itt koncertek. Az eredeti koncepcióhoz képest most hol tart a Fellini mint Kultúrbisztró?

A koncepcióhoz képest ott tartunk, hogy nagyon sok minden történt itt az elmúlt tíz év alatt. Volt itt a mobil könyvtártól a felolvasóestig minden. Nagyon népszerűek a filmvetítések, a koncertek. Az elején kiírtuk, hogy Kultúrbisztró, és próbáltunk is törekedni arra, hogy legyen egy erős kulturális töltet is a dologban. Abban sajnos tíz év alatt sem tudtunk sokat fejlődni, hogy a programok szervezését, vagy legalább a szervezés egy részét át tudjuk adni másoknak.

Annyira magunkénak érezzük még mindig ezt a helyet a párommal – itt is lakunk a szomszédban –, hogy biztos bajunk lenne minden második dologgal, amit egy programszervező találna ki.

Itt egész nap szól a zene?

A Fellini egyik meghatározója a zene. Mindenki nagyon szereti, és ennek tulajdonképpen én lennék a DJ-je, amire büszke vagyok, mert mindenki el akarja vinni a számok listáját. Igazából nyugalmas zenéket válogattam, olyanokat, amik összhangban vannak a Duna hullámzásával. Ez még a koncertekre is próbál igaz lenni. Ott néha azért megesik, hogy a zenekarok másképp gondolják, akkor kicsit csiszolni kell.

Arra tehát, hogy itt mokaszint varrjon és festegessen, nincsen idő. Abból viszont, hogy mindkettőt említette, arra következtetek, hogy a festés is az élete része, akár az indiánkodás.

Azt látom, ha az embernek nincs valami szelepe, valami olyan, amiben teljesen ki tud kapcsolódni, akkor megkattan. Nekem sokfajta hobbim van. Nagyon szeretek zenélni, de csak kicsit tudok. Aztán egy ideig jártam falat mászni, az is nagyon jó volt, de abból, úgy érzem, kezdek lassan kiöregedni. Vannak régóta tartó hobbijaim, az egyik ez az „indiánosdi”, ami nem is annyira hobbi, hanem valamifajta életszemlélet. Minden évben van egy téli és egy nyári tábor. Igazából nem az a lényeg, hogy egy hét vagy kettő, mert állandóan veled vannak a barátságok, amik abból születtek. Az egész év arról szól, hogy készültök arra a két hétre vagy egy hétre, és ez rengeteg jó beszélgetésre, együttlétre ad lehetőséget. Hivatalos találkozásaink is vannak, nagy gyűléseink, ahol az összes indián jelen van – kb. százötvenes létszámról beszélünk. Meg ott a törzs, ami harmincöt fő, a mi törzsünk, nekünk is vannak gyűléseink. Ezek erős baráti szálak. Napi szintűek a beszélgetések telefonon, vagy összefutunk, te hozol egy kis bőrt a mokaszinhoz, én szerzek neked kauri kagylót a ruhád díszítéséhez, ilyesmik.

Az van, amit minden könyvben leírnak, hogy az út jobb, mint a megérkezés. Jó együtt lenni, nagyon jó újra meg újra átbeszélni a dolgokat. Húszéves koromban kezdtem, most már ötvennégy vagyok, harmincnégy éve járok le, és nagyon-nagyon szeretem.

Nem lenne teljes az életem, ha nem lenne. Nem is tudom, hogy mi lenne… A barátaim 99 százaléka onnan van, minden kapcsolat oda vezethető vissza. A gyerekeim már ugyanúgy rá vannak kattanva. Az a legjobb az egészben, hogy itt nem kell sok mese. Végre egy világ, ahol nem a mobiltelefon, az internet, hanem hús-vér történetek vannak. Ha esik, elázunk, és tüzet kell rakni, hogy megszáradjunk. Tök egyszerű dolgok. Hogy a patakban mosod meg a kezed. A sátrat is szépen megvarrjuk magunknak, és tüzet lehet benne rakni, amit este körül tudunk ülni, és nem szól a zene valamiből, hanem ott ülünk a tűz körül, elővesszük a dobokat, és énekelünk. És teljesen mindegy, hogy kinek milyen hangja van, együtt nagyon jól szól. Ezek olyan élmények, amiket felnőttként is nagyon jó megélni, de az különösen szép, hogy a gyerekeknek is meg tudom mutatni. Három gyermekem van; az előző házasságból Marci, ő már 28 éves, ő is indián, 3 éves kora óta lejár, Lili lányom tíz éve indiánkodik, ő is nagyon szereti. Nelli lányom, a legkisebb most 7 éves, tavaly volt lent először. Addigra már nagyon sok helyen volt nyaralni, de amikor a nyár végén megkérdezték tőle, hogy mi volt a legjobb, azt a három napot mondta, amikor az indián táborban volt. Nem csoda, hiszen bekerült egy olyan helyzetbe, ahol nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is játszanak. Mi történik? Ott van harminc, ha az egészet nézem, százötven felnőtt, mert idegenek is jönnek oda, akik állítólag az ellenségek, de ők is ugyanazt a játékot játsszák. És semmi más nem érdekes, csak a játék. Még a tábor állítása alatt megbeszélünk néhány civil dolgot, de ahogy elkezdődik a játék, minden megváltozik – van egy adott pont, ami meg van hirdetve, ez július második két hete, és egy adott vasárnapnak a magas holdja, tehát akkor éjféltől kezdődik a játék. Nem tudsz a kinti világról semmit, és nem is érdekel, mi van ott. Ilyen helyzetet teremt ez az indián lét, ahol úgy vagy szereplője meg mozgatója a dolgoknak, hogy közben a nézője is lehetsz.

Értem én, hogy nehéz irányítani egy öreg indiánt, de ássuk el a csatabárdot, és kanyarodjunk vissza a képekhez!

A festéssel az a helyzet, hogy a második Fellini-évad zárásakor egy kicsit meg voltam roggyanva, mert nagyon sok volt itt a munka. Akkor ősszel a párom azt mondta, hogy figyelj csak, Gyuszi – mert ő engem Gyuszinak szólít, én meg őt Juliskának, pedig Virág –, hogy az egyik waldorfos anyuka indít egy festő szakkört itt a Csillaghegyi Művelődési Házban. Tudta, hogy szeretek rajzolgatni, festegetni, de csak hébe-hóba csináltam. Menj oda, mondta, lenyugszol, festegetsz egy kicsit, jót tenne. Jó kis pszichológus egyébként, nagyon ért az emberek lelkivilágához. Másnap elmentem, beiratkoztam.

Hallgat az asszonyra?

Igen, bölcs asszony. Kiegyensúlyozott és bölcs. Nagyon erős támasz. Én nézek, ő ír. Nálam sokkal jobban bánik a szavakkal. És nagyon jól főz, az összes itteni étel receptúrája az ő nevét dicséri, mert a mai napig nincs nálunk főszakács. Sok ügyes szakácsunk van, Virág meg kitanítja őket.

Azt mondják, hogy minden nagy ember mögött áll egy nő. Szerintem minden kis ember mögött is áll. Nem érzem magam nagy embernek, de Virág nélkül nemhogy félkarú, de semmilyen óriás se tudnék lenni. Törpe se.

Virág jól tud engedni. Biztos olvasta valahol, hogy ez sokat számít, én meg azzal szoktam nyugtatgatni magam, hogy nem járok kocsmába, nem iszom hajnalig a haverokkal. Jó, kicsit azért járok kocsmába, de a sajátomba. Tehát elküldött ebbe a rajziskolába, amibe hamar beleszerettem. Egy végtelen jó tanítómesterem lett Makovecz Anna, Makovecz Imre lánya személyében, nagyon tehetséges, empatikus, ügyes ember. Néhány évig jártam oda, aztán találkoztam a Felliniben egy lánnyal, aki egy másik rajzkörbe járt, és elcsábított, hogy nézzem meg azt is. Végül ott ragadtam, mert ott mindig van modell, lehet alakokat festeni, engem pedig egyre jobban érdekelt a figurális festészet. Egy idő után a kettő már nem fért bele, sok lett volna ennyi időt távol tölteni a családtól. A csillaghegyit elengedtem, a Jurányi Házba járok már pár éve Nádor Tiborékhoz. Nagyon szeretem, minden héten megyek kétszer. A mestereim azt pulzálják felém – mert nem nagyon mondják ki, de volt már kiállításunk is –, hogy van tehetségem ehhez a dologhoz. Én elég kritikus vagyok magammal szemben. Szoktak röhögni a rajzkörben rajtam, hogy mondjak már egyszer jót is bármelyik munkámról. Azért valahogy érzem, hogy a többségnek tetszik, amit csinálok. Nemcsak ezért, úgy egyébként is lelkesen festek, nagyon-nagyon jólesik. Azt kell mondjam, hogy amikor nem az indiánon jár az eszem, akkor a festésen, a kettő között meg dolgozom a Felliniben. Persze nem gyilkos meló a Fellini, el lehet ezt a munkahelyet viselni ebben a muzsikában. Az nyilván nem látszik, hogy a hátam mögött mi van, milyen sok munka, de panaszkodni egy pillanatig sem akarok. Mindenkinek ilyen munkahelyet kívánok, ahol ennyi öröme is van.

Létezik itt a Rómain valamiféle összefogás a part mentén sorakozó csónakházak, büfék, éttermek és az itt élők között?

Alakult egy egyesület A Mi Rómaink néven, hosszabb neve úgy hangzik, hogy Közösségi és Turisztikai Egyesület a Római-partért. Ez összefog sok mindenkit errefelé, megkeresték a különböző szerveződéseket és szerveket, vannak ebben csónakházak, vendéglátóipari egységek, és az önkormányzat is tud rólunk. Az a lényeg, hogy azok látják leginkább a napi kisebb ügyeket-bajokat, akik itt vannak a helyszínen. Nagyon hasznos, hogy nem felülről akarják észrevenni a tennivalókat, mert az mindig nehezebb, hanem azok kérnek konkrét segítséget, akik itt vannak. Engem is meghívtak mint aki itt táborozik már tizedik éve a parton, próbálok minden dologban részt venni, ami egy kicsit is segíthet, hogy még élhetőbb legyen ez a szuper hely. Idén felújítottuk a padokat, szemeteseket, most egy könyvmegállót hoztunk létre a parton. Vannak különféle sportolási lehetőségek, ahol mi biztosítjuk a szakszerű edzőket, foglalkozásvezetőket a jógától a futáson át a pilatesig. Több hasonló programot szervezünk, bárki ingyenesen csatlakozhat hozzájuk.

Ruskó Sándor válogatása saját festményeiből:

Rohanás, stressz, információdömping. Átverések, csúsztatások, felszínesség. Valóságshow és látványkonyha. Na meg látványpékség. A külsőségek dominálta világunkban lassacskán mind többeknek kezd elege lenni a hamisságból.

Fokozatosan terjed a tudatos vásárlás, a lassú mozgalom (slow food). Keresnénk az állandót, a megnyugtatóan önazonost. A valódit.

A Lajos utca és a Nagyszombat utca találkozásánál fekvő aprócska pékboltban mindezt megtaláljuk. A lakóházak és irodák metszetében egyszer csak a régi nyugalmat idéző világba csöppenünk. A kínálat hihetetlenül széles: aszalt paradicsomos-rozmaringos karika és nutellás-banános croissant, céklás-köménymagos vagy aszalt szilvás-diós kenyér, szájban olvadó almás pite, háromféle pozsonyi kifli – csak néhány a számtalan friss, hajnalonként itt sütött finomságból.

A tulajdonos, Noszvai András hosszú évekig órákkal kereskedett, majd a jó sorsa összeismertette Szőke Péter pékmesterrel. Két és fél éve nyitották meg a pékséget, bár András szerint a kis bolt nem megnyílt: megszületett. Azaz folyamatosan alakult, csinosodott, nyerte el jelenlegi kedves, eredeti arculatát. – Mi nem a napi szükségletet árusítjuk, nem is a kenyér a fő profilunk, inkább a pékáruk nyújtotta élményért járnak hozzánk. A szupermarketek áraival nem tudunk versenyezni, a mi termékeink viszont adalékmentesek. Természetes alapanyagokból igyekszünk kihozni a legjobbat: klasszikus hozzávalókból, régi receptekből dolgozunk – fogalmazza meg hitvallását a tulajdonos.

A tradíció becsülete, tisztelete tapintható, elég csak körbekukkantani. A tárgyak egytől egyig patinásak: múltjuk, életük, lelkük van.

András azonnal meséli is a történetüket. Az asztal például, amely mellé letelepedtünk, határozottan gyúródeszkának látszik, de nem az: mészárosok, hentesek dolgoztak rajta hosszú évtizedekig, késeik nyomát máig őrzi a lecsiszolt, felújított felület. A szomszédos, fiókos asztal az utcán árválkodott, holott nem is volt lomtalanítás. András nézegette, megszerette. „Egy napig pucoltam, csiszoltam, így került be a válogatott keretbe”. A boltban van aztán máig működő hússzeletelő gép a húszas évekből, káposztagyalu, amely megfordítva most polcként funkcionál. Egy másik polc valaha egy parasztház tornácán padként élte életét, egy harmadik vizes lócaként. A lámpákat a Fradi-pályáról szuperálták ki, onnan egyenesen ide kerültek.

„Az értéket észrevenni, a használhatót megmenteni, felújítani” – e gondolat jegyében alakult a Pékesség jellege, hangulata. A vevők pedig értik, érzik ezt. – Ha valamit jól megcsinálunk, az előbb-utóbb elkezd működni – tapasztalja a tulajdonos.

Ami még fontos, az a folyamatos megújulás és a szezonális alapanyagok változatos beépítése a receptekbe. Tavasszal menetrendszerűen „beüt” a medvehagyma szezon, ősszel néhány hétig a sütőtöké a főszerep, a december pedig a bejglik hava. Nagyon sok a táplálékérzékenység, minden ilyen jellegű igényt a bolt apró mérete miatt nem tudnak kiszolgálni, de van vegán linzer, illetve a teljes kiőrlésű termékek nagy választékban kaphatóak, és a gyömbértea, no meg a kávé is mennyei.

Péter, a pék hajnalban kel, nyitásig folyamatosan süt.

Álmaikban picit nagyobb a hely, ahol napközben a jelenleginél gyakoribb utánsütésekre nyílik lehetőség, és messziről érezni a friss házikenyér és péksütemény csalogató illatát…

Az üzlet most négy embernek ad munkát. – Vevőink azok, akik hiszik, hogy ami itt történik, az jó. Kiállnak érte, visszatérnek, emberi kapcsolatok alakulnak ki. Éppen úgy, ahogy valaha elképzeltem. Szeretjük, amit csinálunk – árulja el András.

Pékesség

Hol: az Amfiteátrum közelében, a Lajos utcában
Kiknek: irodistáknak, közelben lakóknak, iskolásoknak
Specialitások: izgalmas, érdekes péksütemények, teljes kiőrlésű kovászos kenyerek
Kedvencünk: sajtos croissant, kakaós csiga, gyömbértea
Miért jó itt: régimódi nyugi van és óriási választék, emellett kiváló a kávé is

Cserfalvi Ákos szimpatikus, közvetlen ember; még csak 44 esztendős, és máris sikeres pályát tudhat maga mögött. Nemrégiben lehetősége nyílt, hogy a kisebb alapterületű csillaghegyi üzletét is megtartva egy forgalmasabb helyen lévő, nagyobb helyiségbe költözhessen. A tervezés idején – tapasztalatgyűjtés céljából – több cukrászdát és kávéházat meglátogattak, mert egyedi helyet szerettek volna létrehozni. Olyat, ami emeli a Bécsi úti iparterületek szürke fényét is. Az utóbbi évtizedekben teljesen lepusztult főúton üdítő látvány a hatalmas üvegfelületű portál. Az itt elhaladók szinte az üzlettérben érezhetik magukat, és a gasztronómiai különlegességekhez csak egy lépést kell megtenni. A belső tér kialakításában a retro és a modern, minimalista irányzatok ötvöződnek. Piros-fekete-fehér kontrasztok és meleg, bézs-barna színek.

Hangulatos és elegáns hely, ez több mint cukrászda. Barátságos székeken, négyzetes asztalkák mellett fogyaszthatók a finomságok, a fáradtabbak kényelmesen hátradőlhetnek a hátsó részen terpeszkedő párnázott fotelekben.

Látszik, hogy Ákosék ügyeltek minden részletre. Egyidőben ötven-hatvan vendéget is ki tudnak szolgálni. Ha leülünk, és szemügyre vesszük a részleteket, lassan összeérnek, ahogyan a szánkban a rafinált sütik ízkombinációi. A hosszan elnyúló fényes üvegpultok mögött kívánatos sütemények sorakoznak díszszemlére. Ez is áru, amit mutatósan kell tálalni. Valahogy egyik sem ismerős, alig hasonlítanak az utóbbi harminc évben látott tucat termékekre. Igazságtalanok lennénk, ha nem esne szó a sós süteményekről is. A töltött és töltetlen sós teasütemények mellett többféle pogácsa, hasé is csábítja az idelátogatókat. A bejárattal szemben pékáru részleg, helyben sütik a kenyeret, zsemlét, péksüteményeket, igazán gazdag a felhozatal. A közelben van egy nagy bevásárló centrum, az óbudai temető, számos cég telephelye, irodája, melyeknek látogatói és dolgozói emelhetik a napi forgalmat. És ne feledkezzünk meg az agglomerációban lakó édesszájúakról, akik nap mint nap erre autóznak, a szenvedélyes trécselőkről, akik beugranak egy koleszterinbombára, a krémes-rajongó deres hajú nénikékről és a párjukat keresőkről, no meg a vasárnapi apukákról, akiknek mind mentsvára lehet ez a cuki.

Valamikor ünnepszámba ment a friss, csomagolt cukrászsüteményekkel hazaállítani, hát még cukrászdába járni.

Legyen ez újra trend, mert vannak jó helyek! Egy kávé és szelet torta mellett kérdeztük Ákos mestert.

Voltak a felmenők között cukrászok?

Nem, senki, én vagyok az első generáció a családban, de a nagyobbik fiam, Bence már mellettem dolgozik. A sorsom tízéves koromban eldőlt, annyira szerettem a konyhában sürgölődni. Elbűvöltek az illatok, az ízek, az alkotás vágya, a készítés izgalma, a friss sütemény sikere. Így az általános iskola után elvégeztem „a Huba” (Dobos C. József Vendéglátóipari Szakiskola) cukrász szakát, és később levelezőn leérettségiztem. Bence előbb maturált, és utána járta ki a mesterképzést.

Fiatal mesterként hogyan boldogult a tudásával?

Egy évet tölthettem egy igényes göppingeni cukrászdában, tovább bővítve szakmai ismereteimet, és persze a német nyelvet is elsajátítottam közben.

Hazatérve letudtam az érettségit, és szülői támogatással kibéreltem egy Visegrádi utcai helyiséget, amelyben 25 féle rétest kínáltunk a kollégákkal. Szerettem csinálni, de innen nem lehetett hova fejlődni, ezért lépni kellett.

Mit hozott haza odakintről, mennyi szakmai tapasztalattal gazdagodott?

Elég nagy a különbség a hazai és az ottani szakmai irányzatok között. Ott a formában sülő, nagyrészt gyümölccsel előre töltött termékek a jellemzőbbek, amelyek a sütés után csak minimális díszítést kapnak. Kevesebb a krémes-tortás jellegű sütemény. Ezekből a süteményekből néhányat felfrissítve, az ízvilágukat aktualizálva beépítettünk a mi szortimentünkbe is. Egyértelmű volt számomra, hogy hazatérve előbb-utóbb a saját lábamra állok.

Tősgyökeres óbudaiként már a nagyszüleinek is boltja volt a békási Ófaluban. Nem volt kérdés, hol nyitja meg saját üzletét.

Itt nőttem fel, ez volt kezdetektől az álmom. Csillaghegy főutcájában, a Mátyás király úton volt egy elavult, öreg ingatlana a családnak. Ezt lebontottuk, és egy új épületet terveztünk, amelyben az alagsorban található a műhely, a földszinten a vendéglátótér, míg a felső szinten a szüleim rendezkedtek be. 1996 óta rengeteg tortát készítettünk születésnapra, esküvőre, gyerekzsúrra, a mindennapos hétköznapi mennyiségekről nem is beszélve. Azt gondolom, szeretnek minket a környéken, visszajárnak a vevőink.

Nehéz volt beindítani az  önálló vállalkozást?

Családi támogatás és összefogás nélkül nem ment volna, a szüleimtől rengeteg segítséget kaptam. Akkor megúsztuk nagyobb banki hitel nélkül, viszont reggel öttől este kilencig, hétfőtől vasárnapig folyamatosan dolgoztam.

A minőségi alapanyagok elspórolásával és a tömegtermelés nagyüzemi versenyében kevesek maradnak talpon, így leginkább a fogyasztók veszítenek. Mitől jók a Cserfalvi sütik, miben mások?

Az ember megpróbál minőségi és egészséges termékeket készíteni. Bele kell rakni tisztességesen az anyagot, ami több munkával jár és többe kerül, éppen ezért nehéz meghúzni az áraknál is a határvonalat.

Mindenkinek szeretnénk jót adni. A korrekt kiszolgálás, a kiváló alapanyagokból gondosan készített sütemények azok az értékek, amelyekhez ragaszkodunk.

Hétvégén és ünnepnapokon 100–120 féle friss sütemény, nyáron 20–25 féle saját főzésű fagylalt szerepel a repertoáron.

Látjuk, hogy itt a sütemények többségének arca, egyénisége van, de mitől jobbak, mint az átlagos sütik?

Például mi vajat használunk margarin helyett, házi tejszínnel dolgozunk, ami testesebb, finomabb. Vannak olyan hagyományos termékeink, amelyek mindig megtalálhatóak az árukínálatban, és időnként újdonságot is elővarázsolunk a műhelyből. Ilyen volt a polgármesteri hivatal felkérésére kreált Csillaghegy torta, amit azóta folyamatosan műsoron tartunk, annyira megkedvelték a vendégek. Különlegességünk a rebarbara és a sárgarépa tortánk, a gyümölcsös krémes, és az Ország Tortáját is összeállítjuk minden évben, egy picit a mi szánk íze szerint.

Mivel lehet még bevonzani az embereket?

Én hiszek abban, hogy ha jót csinálunk, az emberek cél­irányosan ide fognak jönni.

Belevágtunk a pékáru termékek forgalmazásába, ezzel is bővítve a szolgáltatást – és remélhetőleg a vendégkört.

Három féle kávéból is választhatnak a betérők, de a kávékészítmények mellett üdítőitalok, gyümölcslevek és teák, házi lekvárok is kaphatók. Itt a következő generáció, Bence fiam miatt is van értelme tovább lépni.

A Római-part múltjáról szólva megkerülhetetlen téma az egykori legendás evezős életet. A néhai csónakházakat, a pezsgő vízi életet dokumentáló fényképeket nézve ma is elmerenghetünk az elmúlt csaknem száz év történetén, a néhány évtizeddel ezelőtti időkről pedig még sokan őriznek saját emlékeket is. Budapest legszebb Duna-partját ma inkább a vendéglátás jellemzi, de szerencsére – és sokak áldozatos munkája révén – az evezés ma sem pusztán nosztalgia errefelé.

Az idei első közösségi vízitúrát a Rómaifürdő SE szervezte meg az Óbudai Sport és Szabadidő Nonprofit Kft. segítségével.

A túra napján, melyre harmincöt fokos hőséget jósoltak a meteorológusok, reggel nyolc után már meglehetős létszámban sorakoztak a résztvevők a vízisport egyesület Nánási úti telepén.

A kiránduláson az Anziksz is képviseltette magát egy fotós és egy krónikás személyében. Utóbbi nem minden fenntartás nélkül készült a kihívásra, hiszen evezős múlt nélkül, aktív és rendszeres sporttevékenységre távolról sem utaló fizikai állapottal nekivágva fogalma sem volt arról, mi vár rá a hőségben végigevezendő dunai kaland során. A regisztrálás és hajóbeosztás után egy kellemesen légkondicionált buszra szállt a társaság, tehát Leányfaluig nem kellett komolyabb fizikai kihívásnak eleget tenni. A parton némi keresgélés után mindenki megtalálta az induló tábort, ahol evező és mentőmellény válogatás után kialakult a hajók legénysége. Mi egy hétszemélyes kenut toltunk vízre. „Legénységünk” jelentős része hölgyekből állt. A hajó orrában és végén, az evezés szempontjából meghatározó helyeken egy profi evezős házaspár helyezkedett el, velünk lapátolt egy csinos édesanya hozzá hasonló adottságokkal bíró lányával – mint mondták, a család férfitagjai nem voltak elég bátrak a kihíváshoz –, rajtuk kívül fotósunk és jómagam forgattunk még evezőt.

A Duna szokatlanul magas vízállása miatt erős sodrásra számítottunk, így kapitányunk jó előre leszögezte, hogy pontosan kövessük utasításait, akkor nem lehet baj.

Szerencsére induláskor azt is elárulta, hogy egy pihenőt is beiktatunk a 17 kilométeres túra közben, amire a Lupa-szigeten kerül majd sor, ahol egy kiváló büfében pótolhatjuk az út közben elpárologtatott nedvességet. Enni is lehet – biztatott, bár onnan már nincs messze úti célunk, ahol kiváló, bográcsban főtt túramenüvel vár minket Fehér Ágnes, a Rómaifürdő SE egyik vezetője, a negyedszázados múltú Római Parti Hírek nevet viselő újság író-szerkesztője. Párja, az egykori világbajnok kajakozó, Rátkai János természetesen hajóból irányította a csapatot.

Az evezés, a társaság, a látvány csodálatos volt. A kánikula a vízen kellemes meleggé enyhült, az erős sodrás miatt a lefelé csorgó hajók szinte szárnyakat kaptak, így még én is vikingnek éreztem magam, látva, ahogy lapátolás közben meglepően jó tempóban maradoznak el mögöttünk a part menti fák.

Kiváló kormányosunk jóvoltából magabiztosan szeltük a habokat, és a nagy hajók keltette hullámok sem okoztak különösebb gondot.

Csodálatos módon még akkor sem éreztem magam végsőkig elgyötört gályarabnak, amikor néhány órás kényelmes lapátolás után feltűnt a Lupa-sziget. Sanyi bácsi büféje valóban kifogástalan hely egy rövid pihenőre. Remek szörpöket és üdítőket kap ott, aki ilyesmire vágyik, és helyi készítésű egytálétel, vagy finom házi virsli is akad a kiéhezett evezősöknek. Ami engem illet, úgy gondoltam, hogy egy ilyen kalandtúrán nem szabad megijedni a legkomolyabb kihívásoktól sem. Látva, hogy cseh sört csapolnak, megkóstoltam, milyen lehet. Bevált. A délutáni érkezéskor a Római-parton feneketlennek tűnő bográcsban csodálatos öreglebbencs várta a túrázókat Ágnes jóvoltából. Megkóstoltuk, ez is bevált. De még mennyire!

A túra után kicsit beszélgettünk Rátkai Jánossal, ám őt hamarosan elszólították a folyamatosan érkező egyesületi tagok, szerencsére párja, Fehér Ágnes szívesen beszélt tevékenységükről. Kettejüket nem kell külön bemutatni az Óbudai Anziksz rendszeres olvasóinak, hiszen a 2017. évi nyári számunkban már készült velük egy interjú. Rátkai János, mielőtt elszólították volna a közelgő németországi vízitúrával kapcsolatos feladatai, elmesélte, hogy egész Magyarországon, illetve Európában is számos helyen eveznek kezdő és a gyakorlott túrázókkal.

– Minden évben megyünk Nemzetközi Duna-­túrára, ahol különféle etapokat csinálunk. Idén Ingolstadttól evezünk lefelé, hét nap alatt érünk Erlauba, Passau alá. Reggel sátorbontás, utána napi átlagosan 40–60 km evezés.  De járunk másfelé is.

Már hagyomány az egyesület életében, hogy Pünkösdkor részt veszünk a velencei Vogalongán, ami óriási buli.

Ezrek gyűlnek össze, hogy a Szent Márk tér elől elindulva, érintve Burano, Murano szigeteket, végiglapátolják a kb. 25 km-es távot. Az utolsó néhány kilométer a Canal Grandén mindig hihetetlen élmény. Számunkra idén egy kicsit túl izgalmas volt ez a program, mert a dunai vízszint emelkedés miatt nem lehettünk biztosak abban, vajon elönti-e a telepünket az árvíz, vagy megússzuk. Szerencsére az utóbbi történt, de senkinek nem kívánom azokat az ébren töltött éjszakákat. A nagy túránk idén augusztusban a bolgár Dunán lesz. Indulás a Vaskapunál, a Kazán-szorostól lesz, és Bulgáriában, Szilisztrában fejezzük be az utat. Sokan vannak a baráti, ismeretségi körben, akik azt még nem evezték meg.

Népszerűek a Tisza-tavi túráink is: leviszünk egy rakás hajót, és barangolunk. Ez egyértelműen családi program – ha kell, megtanítjuk az apukát kormányozni, aztán mehetnek együtt felfedezni a tavat. Telente Hévízre járunk evezni. Érdekes élmény síruhában, mínuszokban kenuzni a meleg tóból kifolyó vizet elvezető, gőzölgő csatornán. Mozgássérültekkel is foglalkozunk immár húsz éve, ők is rendszeresen jönnek egy-egy busszal a Tisza-tavi táborba.

– Ami a mostani túrát illeti, épp magas a víz, hatalmas a sodrása, ezért úgy gondoltuk, hogy inkább felvisszük a hajókat és a jelentkezőket Leányfalura, és onnan csorgunk le – vette át a szót Ágnes. Azoknak, akik még nem voltak vízen, óriási élmény végigevezni 17–18 kilométert, és szenvedni se kell, hiszen segít a sodrás. Ez nem sport, hanem szórakozás.

A sport nálunk ott kezdődik, amikor valaki heti ötször három órában tolja a résztávokat. Mi szórakoztatni akarunk: legyenek együtt, legyen egy közös program, jó levegő, víz, nap.

Kezdetektől az volt a célunk – kilencvenkettőben alakult az egyesületünk –, hogy a Római-partra visszahozzuk a szabadidős lehetőségeket. Ne csak a régi fekete-fehér képeken nézegessük, milyen nagy élet volt itt régen. Ebből szerettünk volna valamit visszamenteni. Sajnos rengeteg csónakházat számoltak fel időközben, de az is igaz, hogy akkora igény, mint az ötvenes években – húsz csónakház egy három kilométeres szakaszon –, ma már nincs. A vízi turizmus együtt jár a sátrazással, együtt kell élni a természettel, és ez a mai emberek többségének kényelmetlen.

– Sokat foglalkozunk oktatással, bevezettük az iskolai evezős tanítást – folytatta Ágnes. – Ez is több, mint huszonöt éve megy, ma már nem testnevelés óraként, hanem délutáni sportfoglalkozások keretében. Ez jelenleg három-négy iskolát jelent a környékről. Idejönnek a gyerekek, aki még nem volt vízen, szárazföldi oktatást kapnak, utána vízre szállunk. Népszerűek a nyári táboraink is. Ezek bejárós táborok, tehát a gyerekek otthonról jönnek reggelente. Egy kis sportjátékkal kezdünk, aztán elevezünk a Hajógyári-szigetig. Ott biztonságosan gyakorolják a kormányzást, evezést. Nagy hajókkal visszük az aprónépet, a gyakorlottabbak pedig saját hajót kapnak. Turnusonként nagyjából húsz gyerek szokott jönni. Nagyon jó érzés, hogy felnőtt egy generáció, akik iskolás korukban jártak hozzánk, és most a saját csemetéikkel (sőt, akad, aki már unokával) vesznek részt a többnapos túrákon. Van sport szakosztályunk is, ahol nem célunk, hogy versenyzőket neveljük.

Arra törekszünk, hogy minél több gyerek és felnőtt ismerje meg a vizet. Hetente négyszer van szakosztályi foglalkozás, ami igazából szabadidős sport.

Olyanok járnak ide, akik nem vállalják a heti hatnapos leterhelést, nem szeretnének világbajnokok lenni, de azt igenis szeretnék, hogy a szabadidejük egy részét jó levegőn, vízen, evezve töltsék el.

Ágnes megerősíti, hogy nem múlt el az evezős élet a Rómain. – Sokan jönnek hétvégenként, családok, társaságok. Feleveznek Szentendréig, a Lupáig, esznek-­isznak, jól mulatnak, aztán lecsorognak. Divatba jöttek a kenus legénybúcsúk, céges csapatépítő tréningek is. Ám amikor kitaláltuk a közösségi evezést a harmadik kerületieknek, magunk is rácsodálkoztunk, hogy az egyesületi tagságunk jelentős része nem óbudai. Valahogy jobban megtalálnak bennünket azok, akik nem a Duna közelében laknak. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a kerületieket is rávegyük az evezésre.  Most is volt olyan túrázó, aki annak idején az iskolai oktatás során járt ide Jánoshoz, ő tanította meg kenuzni. Itt laknak a Rómain, mégis a közösségi evezésről szóló híren felbuzdulva találtak ránk, nem is tudták, hogy itt akár heti rendszerességgel evezhetnének. Az árakat illetően azt szoktuk mondani, hogy jóval olcsóbb, mint egy mozijegy.

Ha egy család kibérel egy négyes kenut három-négyezer forintért egész napra, akkor jelentősen kevesebbet fizet, mintha beülnének két órára egy filmre.

A közösségi túrán nagyon fontos a biztonság, minden hajóba adunk tapasztalt kormányost. Erre is jó az előzetes felmérés, mert megismerjük az igényeket, tudjuk, kik szeretnének tapasztalt irányítót. Az egyesületi tagjaink vállalták ezt a feladatot. Olyan evezősök, akik évtizedek óta járják a vizeket, ismerjük őket, tudjuk, hogy szakszerűen és felelősségteljesen irányítják, segítik a gyakorlatlan jelentkezőket.

Ezek a közösségi evezések gyakorlatilag mindenkinek ajánlhatóak, kortól, nemtől és fizikai állapottól függetlenül. Az a lényegük, hogy minél többen kapjanak kedvet a Dunához. A hétköznapokban biztosítunk felnőttoktatást is a kajak és a kenu esetében, amire egyébként nagy szükség is van.

A Római-part olyan szempontból speciális hely, hogy itt általában stégről kell vízre szállni, ami bonyolultabb ügy, mint amikor a partra futtatott hajót tolják a vízre, meg kell tanulni a technikát.

Sokan mosolyognak, amikor meghallják, hogy a ki- és beszállást tanuljuk meg először, de amikor megtapasztalják, hogy a stégről a vízen billegő hajóba lépve mekkora az esély a borulásra, már nem is tartják furcsának a dolgot. Megtanítjuk a kezdőket evezni, kormányozni, elmondjuk, mit kell tenni borulás esetén. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy kapaszkodjanak a hajóba, ami nem tud elsüllyedni, és igyekezzenek a part felé haladni. A közösségi evezések esetében a biztonságot a motoros kísérő hajók is szolgálják. Ez egyébként olyan vízitúrákon is előírás, amiken tíz hajónál nagyobb csapat vesz részt.

Mik a terveink? Szeretnénk szinten tartani, amit elértünk. Nem igazán örülünk, hogy a Római kezd egyfajta vigalmi negyeddé alakulni, és a sport kicsit háttérbe szorul. Nagyon jó, hogy az önkormányzat abba az irányba gondolkodik, amit mi is szeretnénk, és jelentős támogatást ad a közösségi sporttal foglalkozó szervezeteknek a Rómain. Ami a vendéglátást illeti, kitehetjük a megtelt táblát, a sportban, szabadidős dolgokban azonban még bőven van fejlődési lehetőség.

Közösségi vízitúrák a Rómain:

–  június 15. Rómaifürdő Telep Környezetvédő Szabadidő és Diák Vízisport Egyesület, 1031 Budapest, Nánási út 53.
–  július 13. Külker Evezős Klub, 1039 Budapest, Szent János u. 7. Multi Szabadidő, Diák és Vízisport Egyesület, 1031 Budapest, Római-part 44.
–  augusztus 24. Óbudai Sportegyesület, 1031 Budapest, Rozgonyi Piroska u. 28.

További információk és jelentkezés: obudasport.hu/rendezvenyek/vizi-turak-a-dunan

Régi ismerősökként üdvözöltük egymást, hiszen gyerekként több vízitúrán is volt alkalmam velük tartani. És hogy ne csak a száraz tényekre hagyatkozzunk, a héten zajló evezőstábor délutáni programján is részt vehettünk, ahol a fiatalok mellett a versenycsapat tagjai is vízre szálltak. Szerencsére nekünk is jutott hely a motorosban, így közelről is betekintést nyerhettünk, miként zajlik a mindennapi élet nemcsak a telepen, hanem a vízen is, több mint 25 éve a Rómaifürdő SE színeiben.

Mielőtt még rátérnénk az egyesület működésére, beszéljünk egy picit a kezdetekről! Hogyan került evezőlapát a kézbe?

R.J:  Kunszentmiklóson születtem, vidéki srácként szinte minden időnket a szabadban töltöttük. Jöttek persze a gyerekkori csínytevések, amik magukkal hozták a víz szeretetét is. Úszni ugyan még nem tudtunk, de a 33-as medencét már keresztbe, víz alatt átúsztuk. Ugyanígy a kunszentmiklósi csatornába ugráltunk, láttuk az idősebbeket, hogy hogyan csinálják. A csatorna aljáról felrúgtuk magunkat a víz fölé, és így mindig el tudtunk kapni valamit. Amikor nagyapám megtudta, bottal kergetett haza. Aztán később Budapestre költöztünk, Kispesten, Soroksáron és Csepelen töltöttem fiatal éveim.

Amikor a gépipari technikumba kezdtünk járni, a HÉV-ről csodálattal néztük az evezősöket. Majd lementünk az evezőstelepre, ahol bejelentettük, hogy mi kajakozni szeretnénk.

Mondták, hogy itt rossz helyen járunk, a Csepeli strand végénél van a kajaktelep, ott jelentkezzünk. Téli konditermi edzések során persze az osztálytársak szépen lemorzsolódtak, én maradtam. Az evezőstelep története azért vicces, mert a mexikói olimpián később ezüstérmes négy pár evezős csepeli srácoknak az olimpiai és világbajnoki sikereim után többször viccesen felhánytorgattam, hogy engem ti anno elzavartatok a telepről, nem kellettem nektek. (nevet)

Az edzőknek egyből feltűnt, hogy hoppá, itt egy tehetséges fiatal, egy leendő világbajnok?

Azért ez ennél hosszabb a történet. Kezdetben korosztályos versenyeken vettünk részt, jöttek a kisebb-nagyobb eredmények. Korcsoportunkban egy csepeli sráccal a legjobbak között voltunk. Később az ifi keretben összeültettek a szolnoki Deme Józsival, akivel megnyertük az Ifjúsági Barátság Versenyt, ami a mai ifi VB-nek felel meg. Innen egyenes út vezetett a felnőtt válogatottba. Szóval az 1971-es év remekül kezdődött, gyakorlatilag minden nemzetközi versenyen a dobogó tetején álltunk, így egyértelmű volt, hogy minket küldjenek a belgrádi felnőtt világbajnokságra, ahol szoros versenyben végül a negyedik helyet szereztük meg.

A következő évben volt a müncheni olimpia, ott ezüstérmet kaptunk, majd 1973-ban Tamperében mind kajak kettesben, mind kajak négyesben ezer méteren világbajnokok lettünk.

De az elkövetkező években is szépen lapátoltunk: a két győzelem mellett négy ezüstöt és három bronzérmet sikerült VB-ken szereznünk.

Mondhatjuk, hogy Deme Józseffel elválaszthatatlan párost alkottak ebben a tíz évben?

R.J.: Volt egy rövid kihagyás, amikor szakítottunk a párommal. (nevet) Feleségem szokta mondani, hogy az előző párom.

F.Á.: Amikor az esküvőnk előtt mentünk bejelentkezni, a jegyző kérdezte, hogy kinek ki lesz a tanúja. János meg úgy felelt, hogy a volt párom. Erre persze a jegyző lefagyott. Rendben van, felvilágosult korban élünk, de azért mégiscsak!

R.J.: Persze amikor mondtam neki, hogy a Deme Józsefről van szó, leesett neki, mert ismert. De Józsinak egyesben is remek eredményei voltak, velem ellentétben. Én magyar szinten ötödik, hatodik helyezésekig jutottam. Nekem a csapathajó jobban feküdt, összesen 15 magyar bajnoki címet szereztünk, de Józsi egy rövid ideig szólóban is próbálkozott.

Az 1980-as moszkvai olimpián még pontszerző helyen sikerült végezni kajak négyes ezer méteren, de aztán eljött a váltás ideje. Könnyű volt megtalálni az utat a felnőtt válogatottság befejeztével?

R.J.: Nem igazán. Nehezen találtam meg újra önmagam. Az építész technikum után elvégeztem a TF-en a testnevelő tanári meg a kajak szakedzői képzést. Volt bennem ez elején egy olyan vágy, hogy bebizonyítom, jó edző tudok lenni. De a szakmai munka mellett ez annyi plusz kellemetlenséggel járt, pénzért, felszerelésért könyörögni a vezetőségnél, amit nem nekem találtak ki. Nem beszélve arról, hogy a sikeres edzői karrier legalább olyan lemondással jár, mint egy profi sportpályafutás felépítése. Én ezt akkor már nem akartam.

Három év után inkább elmentem a katonai főiskolára tanítani. De hát látod, mennyire vagyok én katonás alkat! Szóval maradjunk annyiban, hogy nem jött be.

Ezt követően visszamentem a Honvédba szervezési osztályvezető helyettesnek. Az meg már nagykabát volt nekem. Attól, mert valaki jó sportoló, nem jelenti azt, hogy jó edző, jó sportvezető vagy jó menedzser tud lenni. Ehhez más habitus, más karakter, jobb szónoki képességek kelletek volna. Néhány év múlva ezt is otthagytam, majd volt egy három éves kitérő a kajak szövetségnél, ahol szakfelügyelőként dolgoztam. Ezt még egy rövid edzősködés követte a KSI-ben, de akkor én ezt már igazából nem akartam.

Hogy került végül Óbudára?

R.J.: A Sportlétesítmények Vállalattól Cserháti László keresett meg, hogy csináljuk közösen a szabadidő központot a Rómain. Vele viszont nem találtuk a közös hangot, de akkor már maradtam a kerületben, és elmentem tanítani általános iskolába. Volt egy nagyon kedves iskolaigazgató, Dupravecz Attila, akivel elindítottuk az Angol és Vízisporttagozatos Általános Iskolát, amit sajnos az önkormányzat végül létszámproblémák miatt megszüntetett. Innen átkerültünk az Aquincumi Általános Iskolába, közben párhuzamosan létrehoztuk az egyesületet, illetve a Kalászi úti iskola kazánházát edzőteremnek alakítottuk át.

Milyen évszámot írunk ekkor?

F.Á.: 1992-t. Ebben az évben ismertük meg egymást. János tanította az osztályomat. Ha szabad így fogalmazni, munkahelyi kapcsolatként indult ez az egész. (nevet) Ebben az időszakban jártam újságíró iskolába is, és a kollegák biztatására pályázatot adtam be.

Így született a Római Parti Hírek, ami két és fél év kihagyással azóta is havi rendszerességgel tájékoztat az egyesület és a kerület szabadidős és kulturális életéről.

Mi jelentette a fő csapásirányt az egyesület megalapításakor?

F.Á.: Egyértelműen a Duna. János a Lidóban dolgozott sportközpontvezetőként, így adta magát, hogy itt ez a gyönyörű folyó, itt vannak az emberek – hozzuk őket közelebb egymáshoz, adjunk ennek az egésznek egy szervezett keretet! Egyre nagyobb tömegeket sikerült megmozgatnunk, az új tagok pedig mindig újabb és újabb ötletekkel álltak elő. Folyamatosan bővültünk, terjeszkedtünk, csakhamar túl is nőttük magunkat. Egy időben 13 bejelentett alkalmazottal dolgoztunk. Volt NB 1-es röplabdacsapatunk, de külön versenyszakosztályt képviselt a sí, a karate, az ökölvívás, a tenisz és kajak is. Ezek aztán akkorára nőttek, hogy szépen lassan leváltak az egyesületről, nálunk meg maradt a kajak, illetve a rekreáció, aminek keretein belül nemcsak vízi, hanem gyalogos, kerékpáros és sítúrákat is szervezünk.

A túrák mellett viszont voltak más rendezvények is, amik ide köthetők. Mik voltak ezek?

F.Á.: Elsősorban a fesztiválok. 1993-tól kezdve tíz éven át mi szerveztük a Nemzetközi Duna Fesztivált. Akkoriban még nem volt ennyi rendezvény országosan, de a fővárosban sem. Ma már minden héten több fesztivál van, de a kilencvenes évek elején abszolút hiánypótló volt.

Egy egynapos rendezvényből nagyon gyorsan három napos fesztivállá nőttük ki magunkat. Volt itt diák vízitúrázók vetélkedője, főzőverseny, sátorépítő verseny, sok minden.

R.J.: De rendeztünk hadihajó bemutatót a Dunán, mazsorett csoportok vonultak fel kilométer hosszan. Karneváli hangulat volt Rómain, a kempingtől tartott a menet egészen a partig. Aztán az utóbbi hat évben már ezt is szerényebb formában rendezzük meg Pünkösdfürdőn, Római-parti Fesztivál néven.

F.Á.: Szóval idővel kisebbek lettünk, de úgy érzem, hogy eredményesebbek. Létrehoztuk a civil érdekvédelmi tagozatot, aminek elsődleges küldetése a csónakházak megmentése, ma meg már a gátért folytatott küzdelem.

Meddig lehet ezt még csinálni hasonló lelkesedéssel?

R.J.: Csináljuk, amíg tudjuk, amíg hagynak dolgozni. A probléma az utánpótlás, hogy nem találunk magunk mellé még valakit, aki vinné a hátán az egyesület, illetve a telep ügyeit. Csaba fiam intézi a személyszállítást, Ádám (Bögös Ádám) a versenycsapatot irányítja, de a mi tevékenységünk ennél jóval összetettebb feladatkört jelent. Ágival már nem vagyunk fiatalok, nem beszélve arról, hogy szezonon kívül, októbertől áprilisig a telep nem tud bevételt termelni, a bérleti díjat viszont akkor is fizetnünk kell. Az egyesület azért maradhatott életben, mert volt alatta több láb, a fitnesz, a személyszállítás, az újság stb.

F.Á.: A munkát a telepen akkor is el kell végezni, amikor éppen nincs belőle pénz. Akkor csináljuk lelkesedésből. De szeretjük, és jó látni, hogy az indulás óta felnőtt velünk egy generáció. Sokan a régiek közül már az unokáikkal jönnek a Tisza-tavi túránkra, esetenként három generáció is képviselteti magát egy-egy programunkon. Felemelő érzés részese lenni ennek, és visszatekinteni az elmúlt 25 évre.

Talán nincs is olyan gyerek a III. kerületben, aki óvodás vagy kisiskolás korában ne találkozott volna önnel egy-egy evezés alkalmával. Mióta él víz mellett?

Nagyjából harminc éve a víz mellett élek, és ezt az időszakot jórészt a vízisportnak, a kajakozásnak, a kenuzásnak és a gálya megépülte után a római kori hajózásnak szenteltem. Ezt a programot a III. kerület összes óvodájára és általános iskolájára kiterjesztettük. Már 2011-ben mintegy nyolcezer ötszáz gyerek vehetett részt az ingyenes programban, amit folyamatosan fejlesztettünk.

Ma naponta kétszázan jönnek, de olyan nap is volt már, amikor ötszázan ismerkedhettek meg a gályán a vízi élettel.

Részünkről mindez felajánlás volt az önkormányzatnak, amellyel kedveskedni kívántunk a kerületi gyerekeknek. Ez a hajózási élmény abból áll, hogy megmutatjuk a gyerekeknek a telephelyünket, majd a Dunát is a gályán evezve. Aki pedig később kenuzáshoz vagy a kajakozáshoz is kedvet kapott, itt folytathatta nálunk ezt az ismerkedést.

Az Óbudai Sportegyesület vízitúra és természetjáró szakosztálya nem mai keletű csapat. Hogyan kezdődött és miként alakult az egyesület sorsa?

Miniszteri rendelet következtében 1965-ben az önkormányzatok elődjei, a tanácsok utasítást kaptak saját sportegyesületek létrehozására. A mi nevünk akkoriban III. kerületi Központi Sportegyesület volt. A rendszerváltáskor az akkori elnökünk ezt gyorsan megváltoztatta Óbudai Sportegyesületre.

Ön mikor lett elnök?

Én a rendszerváltáskor jó barátomtól, Bartha Lászlótól vettem át a stafétabotot. Ő idősebb volt, én pedig akkor még fiatal, és boldogan estem neki a feladatnak.

Az a római típusú gálya, amelyen a gyerekeket ismertetik meg a vízi élettel, azért is nagyon jó ötlet, mert Óbuda, vagyis Aquincum jellemző sajátossága, hogy itt valóban rómaiak is éltek. Hogy jött az ötlet a hajó megépítéséhez?

Az Aquincumi Múzeumban található kőrajzokon ábrázolták egykor azokat a futárhajókat, amelyek katonákat is szállítottak, és talán a kereskedelemben is részt vettek, de többnyire inkább futárszolgálatot teljesítettek a limes védvonalának őrtornyai között. Ez immár csaknem két évezredes történet, amikor azonban hajóépítésre igazán alkalmas fafajták itt nem teremtek.

A rómaiak a tengerről hozták ide az ácsokat, akik abból a fából dolgoztak, amit éppen találtak. A hajók ezért mind elkorhadtak, ám a kőrajzok megmaradtak.

Egy kimondhatatlan nevű hajó rajza egészen jól kivehetően megmaradt, amit én lefotóztam, a szakkönyvekben utánanéztem, majd az Aquincumi Múzeum igazgatójával és más hozzáértő emberekkel kezdtük el kitalálni, hogy milyen legyen az a hajó, amit megépítünk. Majdnem ugyanazt építettem meg, amit a rómaiak, de miután a szülők részéről volt olyan félelem, hogy felborulhat, csak a biztonság kedvéért egy kicsit szélesebb lett és valamivel rövidebb. Tengerre nem mentünk ki vele, de levizsgáztattuk a gályát, így Európa összes folyójára alkalmas.

Milyen messzire bátorkodtak a gályával?

A Dunát bejártuk Ulmtól egészen Mohácsig. Délen azért nem mentünk tovább, mert azokban az országokban bizonytalannak ítéltem meg a hajózást, ezért Németországból Ausztrián, Szlovákián át Magyarországra szerveztük az utat. A túrákon évi rendszerességgel részt vettem magam is két évvel ezelőttig, amikor egy betegségem miatt az ilyen fajta hajózással fel kellett hagynom. Ezzel együtt kiképeztem több garnitúra utódot is, akik folytathatják.

A fiam, az egyesület elnökhelyettese és barátai többen levizsgáztak ennek a hajótípusnak az irányításából, így én akár ki is szállhatok ebből a történetből.

Már nem is számoljuk, hogy 16 vagy 17 ezer gyereknél tartunk, de minden évben ezer gyerek hajózását vállalom, amit teljesítek is.

A kezdetek óta elég nagy fejlődésen ment keresztül az egyesület. Vogalonga néven tengeri túrát is szerveznek az itáliai Velencébe és környékére. Milyen program ez?

A Vogalonga nevű rendezvényen már több mint tíz éve veszünk részt. Az olaszországi Velencében élő Gilberto Penzo úr készíti a gondolákhoz azokat a furcsa formájú bakokat, amelyek mentén egy szál evezővel tudják a gondolákat hajtani. Rendkívül speciális területe ez a hajózásnak, hiszen csak Olaszországban van gondolázás, és ott is csak Velencében. Gilberto Penzo úr, miután hallott róla, felkereste a római gályánkat, és felkért minket, hogy vegyünk részt a Vogalongán. A Velencében minden évben megrendezett esemény előzménye, hogy a gondolások fellázadtak a vaporettók ellen, amit egy tömegtüntetéssel demonstráltak.

Ezt követően ebből hagyomány lett, aminek következtében minden évben egy napra megkapják Velencét a kézzel hajtó hajósok.

Erre az időszakra a mentőhajók és az ottani csendőrség, a carabinierik kivételével kitiltották a vízi útvonalakról az összes motoros hajót. Reggel kilenc órakor elindul több ezer evezős hajó, amelyek megkerülik Murano és Burano szigetét is, majd visszatérnek a Canal Grandéra. Ilyenkor mindenütt csak a kajakokat, kenukat és egyéb evezős hajókat látni Velencében. Akik a parton vannak, azok befelé integetnek és kiabálnak, akik a vízen eveznek, azok kifelé teszik ugyanezt.

Találkoznak ott magyar evezősökkel?

Meglepően sok magyar evezős vesz részt ebben a programban, amit onnan is lehet tudni, hogy gyakran felhangzik a Ria-Ria-Hungária rigmus. Úgy érzékelem, hogy negyvennél is több hajó van ott hazánkból minden évben. Mi tizenkét éve, tízegynéhány hajóval veszünk részt az eseményen, amiből én tízszer végig eveztem ezt a hosszú távot.

Harminchat kilométert teszünk meg a tengeren, de mi Jesolóból nyolc-nyolc kilométert még odamegyünk és vissza, ami összesen ötvenkét kilométer evezés azon a napon.

Ez, azt is tekintve, hogy szeles tengeren kell megtenni az utat áramlatok között, emberes feladat. Mégis óriási élmény, azzal együtt, hogy egy egész napunk van mindig Velencében is megnézni műemlékeket, templomokat, érdekességeket.

Hogy tudják fenntartani, működtetni az egyesületet?

A legnagyobb támogatónk Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, akiknek szívből megköszönöm, hogy jelentős összeggel támogatják ezt a szabad­idősportot. Ez arra elég, hogy a rezsidíjakat ki tudjuk fizetni, a hajókat felújítjuk, és időnként újakat is vásárolunk. Ezen kívül vannak olyan fizetős tevékenységeink, amelyekből az egyesület szerény mértékben fenntartható. Ilyen például az evezős oktatásunk, amelyet egészen az elmúlt évig ingyen tudtunk nyújtani, mert az önkormányzati támogatás még fedezte a költségeinket, illetve más pályázatokon is részt tudtunk venni. A fővárostól is kapunk pár százezer forintot, ami szintén jól jön, de ebből ma már sajnos egy új kajakot sem tudunk vásárolni. A többi költséget pedig támogatóktól, tagi befizetésekből és túradíjakból, programdíjakból fedezzük. A mi táboraink ezzel együtt lényegesen olcsóbbak, mint amilyeneket az interneten szétnézve találhatunk. Van egyszerű napközis jellegű vízi táborunk, illetve változatosabb élményprogramunk és kalandprogramunk, amelyek valamivel többe kerülnek.

Ez utóbbiak keretében mászófal és strand is szerepel a lehetőségek között, valamint csocsóbajnokság, vízi csata és evezőlapát festése, amelyet aztán megvásárolhatnak a gyerekek.

Elég nagy zsúfoltság tapasztalható hétvégéken a Római-parton. Önöknek is osztozniuk kell a Multi SE-vel egy stégen.

Egy idézettel tudnék röviden válaszolni: Péter és Pál megárulnak egy gyékényen. A másik egyesület vezetőjét Horváth Péternek hívják, engem pedig Horváth Indián Pálnak. Mi nem fogunk összeveszni. Ők inkább versenysporttal foglalkoznak, míg mi szabadidősporttal. Jórészt eltérnek a stég igénybevételi ideink is. Évek óta egymás szomszédjai vagyunk, és együttműködünk. Mi arra biztatjuk a vízitúrázóinkat, hogy ha a versenyzők a stégen indulnak, vagy megérkeznek, akkor szabadítsák fel nekik a terepet. Szeretjük, ha a vízitúrázóink a sóderről indulnak, így nem kell feltétlenül a stéget használni. Egyébként sincs a Dunán mindenhol stég, sóderes part viszont igen, öt kilométeren belül biztos, hogy lehet ilyen kikötőhelyet találni. Nem úgy, mint a Tiszán, ahol többnyire nehéz vízre szállni és kikötni. Nem azt mondom, hogy ez jobb, hanem más. A Duna több figyelmet igényel, jobban meg kell tanulni a hajózási szabályokat, de mi éppen ezt csináljuk nyáron is. Ide felnőtt és gyerek is bejelentkezhet. A tényleges vízitúráinkat pedig Komáromból vagy Gönyűből indítjuk, de ezek a túrák már hosszabb távok.

A hajdani Csónakdához fűződik az első magyar evezős társaság, a Hajós Egylet 1841. évi megalapítása. Nagyon leegyszerűsítve mondhatnánk, hogy ez a vízi objektum volt a dunai csónakházak „ősanyja”, de mindenképpen példaként szolgált a későbbi korok tervezőinek.

A csónakok tárolását utóbb kétféle módon oldották meg: vízparti vagy a vízen álló (kvázi hajó) csónakházakban. A Római-parton a tárolást elsődlegesen a part menti csónakházakban végezték, de egy-egy hajóraktár is működött.

Az Óbudához tartozó dunai partszakasz vízisport életének robbanásszerű beindulása és kiépülése a XX. század elejére tehető, amely napjainkig három szakaszra osztható. Ez a három jól elkülöníthető, de szorosan összefüggő periódus – a két világháború közötti korszak, a pártállami ciklus és a rendszerváltást követő évek – sajnos transzparens módon szemlélteti a kialakult, néha kaotikus viszonyokat.

A XX. század elején kialakuló evezős sport két részre oszlott. Első csoportban a különböző hivatalos sportegyesületekhez tartozók voltak, a másodikhoz a hobbi szinten sportoló, szabadidőben evezők tartoztak, akiket a korban vadevezősöknek hívtak. Ez utóbbiak száma az 1930-as évekre meghaladta a 30 ezret. A Római-part szintén a vadevezősök otthonává vált, bár természetesen itt is működtek valós sportegyesületek.

Az 1920-as évek végén alakult meg a Budapesti Csónakházak és Evezőseik Egyesülete és a Magyar Szabadevezősök Egyesülete, amely intézmények a vadevezősöket szervezte egybe, és segítette működésüket, valamint versenyeket szervezett számukra.

A csónakok tárolására sorra felépülő raktárak – ahogy akkoriban nevezték őket, csónakgarázsok – az Újpesti vasúti hídtól északi irányba helyezkedtek el. Idővel legtöbbjük a híd lábától Csillaghegyig működött, majd egy pár egészen Pünkösdfürdőig várta az evezősöket. A fellendülő dunai evezős élet központjává váló Római-part meghatározó épületei lettek a különböző méretű és szépségű csónakházak, bércsónaktelepek, amelyek mellett csónaképítő műhelyek és vendéglátóipari egységek is funkcionáltak. Ezek a vállalkozások 1945-ig magánkézben és -szervezésben voltak, ennek is köszönhető a közöttük zajló erős konkurenciaharc, amelyet leginkább az újságokban fennmaradt rengeteg hirdetés prezentál. A tulajdonosi kör nagyon szerteágazó volt, a miniszteri tanácsostól a gyári tisztviselőig.

Az első klasszikus római-parti csónakház Podoletz Gusztáv nevéhez kapcsolódik, aki – egyes források szerint – 1919-ben építette fel a később többször kibővített bérleményét. Ezt követte a közvetlenül mellette egymás után megnyíló csónakgarázsok sora, közöttük a Magasházy Mihály, Weinberger Jenő, Fojt János, Bürgermeister Károly, Bakty Lajos és Berczyk István által működtetett vállalkozások. Az 1930-as évek elejére ezek mellé a legendás bérlemények mellé még olyan csónakházak épültek, mint a Novara, a Faragó-féle, az Adria, a Fodor, a Csuka, a Horgony, a Hattyú, a Leszkovszky, a Füzesséry, a Papp, a Weisel, valamint a Spárta Atlétikai Club, a Nemzeti Bank Tisztviselő SE, a BBTE evezős osztály, a Rómaifürdői Strand és a Hungária strandtelep raktárai. Ezek a telepek alkották azt a közösséget, ahol a két világégés között a vadevezős sport igazi virágkorát élte.

Ebben a korszakban a felsorolt csónakházakat főleg a módosabb középosztályhoz tartozó evezősök látogatták, ők alkották a Római-parton sportoló és kikapcsolódó közönség gerincét.

Ehhez a társasághoz kapcsolódtak a hétvégenként kilátogatók és csónakokat bérlők, akik szintén részesei lettek a terület szabadidős és sportéletének. Elsősorban az ő kiszolgálásukra jöttek létre a csónaktárolók és műhelyek mellé épült vendéglők és csárdák, amelyek közül talán a legismertebbek a Bürgermeister- és a Lieb-féle, a Tüzes csárda, a Nap néni, a Nap bácsi voltak.

A rohamosan növekvő evezős igények miatt a Római-part csónakházait bővíteni kellett, hogy elegendő mennyiségű helyet és lehetőséget biztosítsanak a bérlők és a csónaktárolók számára. A legnagyobbak közül a Magasházy 350, a Bürgermeister 300, a Weinberger és a Fojt 200, a Podoletz 150 csónak tárolására és raktározására volt alkalmas, de a kisebbek is 40–50 hajónak adtak otthont.

Azonban a főváros szerte egyre népszerűbb Római-part nemcsak a vízisportok szerelmeseit szolgálta ki, hanem a kirándulók és természetjárók körében is különösen kedvelt úti célnak számított.

Ezzel a ténnyel és helyzettel a fővárosnak foglalkoznia kellett, amely egyfelől az evezős hajókra és a csónakgarázsokra, másfelől a terület fejlesztésére és szabályozására vonatkozott. A Dunán közlekedő evezős csónakok nyilvántartása a Révkapitányság feladatköréhez tartozott, amely az 1920-as évek első felében azonosító számot adott számukra. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1925-től készített terveket a Rómaifürdő, illetve a Római-part fejlesztési koncepciójára. Az évszázadokon keresztül mezőgazdasági és árterületként elkönyvelt dűlő szerepe nagyban megváltozott az evezős és a szabadidős élet megjelenésével. A századelőn megjelenő első kis fabungalók voltak az előzményei a későbbi kiköltözők számára, amelyekkel párhuzamosan épültek fel a csónakházak.

A területfejlesztés érdekében a Közmunkák Tanácsa elrendelte a közművek (víz, villany, gáz) fokozatos kiépítését, a kulturált és rendezett környezet kialakítását. Ez utóbb számos konfliktushoz vezetett a fővárosi szerv és a helyiek között, amely alatt nemcsak az evezősöket és csónakház tulajdonosokat, hanem a véglegesen ideköltözőket kell érteni.

Ilyen volt például a Rómaifürdő és a part menti rész közlekedésére kidolgozott út- és utcahálózat tervezet végrehajtása, amely heves viták alapjává vált. Az 1935-ben ismertetett terv szerint egy 30 méteres sávot kellett kiépíteni a vízpart mellett, amely a zavartalan közlekedését volt hivatva biztosítani.

Ez viszont azt jelentette, hogy a csónakházakból csak ezen a közlekedő – a nyári szezon alatt forgalmas és zsúfolt – útszakaszon keresztül lehetett a parthoz vinni és vízre rakni a csónakokat. Emellett alakították ki a terület úthálózatát is, amely a főközlekedési vonalhoz (Nánási út–Királyok útja) igazodott. A Római-partra amúgy is nehéz volt csúcsidőben kijutni, hiszen a HÉV- és a vasúti megállótól sokat kellett gyalogolni, a busz és a hajó pedig viszonylag ritkán járt – akkor is zsúfolt volt. A megoldás még sokáig váratott magára.

További feszültség forrása volt a part mentén felhúzott kis víkendtelepek és csónakházak funkciójának, konkrétan a lakhatási viszonyok rendezésének ügye. Hivatalosan csak a csónakházak tulajdonosai és azon személyek tölthették az éjszakát az ingatlanban, akiknek az adott garázsban volt elhelyezve a csónakja, de ezt a szabályt – főleg nyáron – sokszor megszegték. Több rendőrségi razziát is tartottak a körzetben az 1930-as években, főleg az esetlegesen itt menedéket kereső bűnözők felkutatása miatt. Sikeresebbnek bizonyult a rendőrség, a kerületi elöljáróság és a Közmunkák Tanácsa, valamint a csónakház tulajdonosok összefogása a Duna Római-partnál folyó szakaszának biztonságossá tételében. Ennek értelmében megszervezték a mentőcsónakok és megfigyelő pontok pontos helyét, használatát, amelynek rendben tartása és üzemeltetése az adott csónakház tulajdonosok feladata volt.

A sors kegyetlen fintora, hogy a Római-part legendás, közkedvelt és megbecsült alakja, a csónakház tulajdonosok doyenje, Podoletz Gusztáv tragikus körülmények között 1933 augusztusában vízbe fulladt.

A Római-parton működő csónakházak és az egész környezet életében hatalmas törést jelentett a második világháború okozta pusztítás. Az Újpesti vasúti híd közelében álló csónakházakat bombatalálat érte, és megsemmisültek, a többit kifosztották. Ezt az új korszakot erősen áthatotta és megszabta a kiépülő kommunista pártállam egyik törekvése és jelszava, miszerint mindenkit megillet a sportolás joga, nem csak a kiváltságosokat. Ennek érdekében széleskörűen kell bevonni a munkásokat a legkülönbözőbb sportolási és szabadidős programokba, természetesen a párt felügyelete és szervezése alatt. A gyáraknak és vállalatoknak szintén kötelezővé tették a dolgozók ilyen irányú tevékenységének segítését és támogatását. Saját sportkörök, egyesületek alakultak, ahol jelentős tömegeknek volt lehetősége aktív testmozgásra. Mindezek mellett az egyéni sportolást és kikapcsolódást is propagálták, szé­leskörűen megnyitva azokat a területeket, ahol eddig csak egy bizonyos rétegnek volt lehetősége a testedzésre. Erre a Római-part remek helyszínnek bizonyult, amely mintegy negyven évtizedre eldöntötte sorsát és funkcióját.

A második világháború elmúltával meglepően hamar visszatért a sportélet a partszakaszra. A megmaradt csónakházak tulajdonosai felmérték a károkat, és igyekeztek minél előbb helyrehozni – a nehéz lehetőségekhez képest – az ingatlanokat. Értelemszerűen szükségük volt valamilyen bevételre, hiszen ezek a korábbi vállalkozásaik jelentették számukra a megélhetésüket.

Ezt könyörtelenül kihasználta a kommunista rendszer propagandagépezete, és a sportolni vágyó munkásokat és evezősöket kihasználó uzsorásoknak állította be a csónakházak tulajdonosait. Ez gyakorlatilag eldöntötte további sorsukat, amely az államosítással teljesedett be.

A csónakházak állami kézbe és fenntartásba kerültek, amelyek a Sportlétesítmények Nemzeti Vállalat (1950) gondozásában folytathatták tevékenységüket. Ennek az lett az eredménye, hogy a kisebb, rossz állapotú csónakházakat lebontották, valamint többet átépítettek, vagy újakat húztak fel. Az újabb generációknak már ezek a csónakházak jelentették a Római-part evezős életének otthonait, mint a Bíbic I. (az egykori Podoletz), a Vadkacsa (hajdani Magasházy csónakház), a Vöcsök I. (Bürgermeister helyén), Vöcsök II. (egykori Fojt-féle), a Kalapács (Bakty-féle csónakgarázs), a Vörös Zászló (a Spárta és a Novara helyén), a Béke I–II. és a Bíbic II. (a Corvin helyett). A csónakházak száma jelentősen lecsökkent, az 1960-as évek második felére összesen 14 volt belőlük. Az évtizedek alatt ezeknek is látványosan romlott az állapota, amelyet nagyban befolyásolt az ingatlanokat fenntartó egyes vállalatok katasztrofális anyagi állapota. Mindezek ellenére ebben a ciklusban sem lankadt az evezős élet szerelmeseinek igénye a csónakházak szolgáltatásai iránt, sok ezer embernek nyújtott sportolási lehetőséget a Római-part. Ez nemcsak a szabadiős evezést jelentette, hanem rengeteg gyermek itt ismerkedett meg az evezős élet szépségeivel, és az itteni egyesületekben sajátította el a sportág alapjait.

A területet az evezősök mellett a kirándulók és a szórakozni vágyók tömegei is ellepték, amely elsődlegesen a nyári szezonban okozott túlzsúfoltságot és kiszolgálási nehézségeket. Az 1950-es évektől világossá vált, hogy a rendelkezésre álló infrastruktúra képtelen megfelelő szinten kielégíteni a tömegigényeket, ezért feltétlenül javítani és bővíteni kell azokat. Időközben a Római-parton működő létesítmények ellenőrzése az újonnan megalakuló Budapesti Testnevelési és Sportbizottság (BTSB) hatálya alá került, amely időszakosan igyekezett orvosolni a kialakult állapotokat. Ez komoly feladatokat rótt a III. Kerületi Tanácsra és a Fővárosi Tanács illetékes osztályára. Különböző tervek születtek a Római-part fejlesztésére és a problémák megoldására, de a valós eredmények rendre elmaradtak. Ennek keretében rendezték a csónakházak ügyét, de idetartozott a vállalati üdülők és a kabinok helyzete is.

Minden rendezési terv fókuszában a két legégetőbb problémaforrás állt: a csatornázás és az árvízvédelem végleges megoldása. Mindkét kardinális kérdés nagyban befolyásolta a partszakasz vízisportjának zavartalan működését, amely a megmaradt csónakházak életére is kihatott.

A nagy beruházások elmaradtak, még a csónakházak tatarozására sem jutott mindig elegendő fiskális lehetőség. Az 1970–1980-as évekre – a kommunista blokk megrendült gazdasági helyzetével párhuzamosan – a Római-part állapota siralmas összképet mutatott: rendezetlenség, piszok, csatornázatlanság, lerobbant épületek (köztük a csónakházak), elhagyott üdülők, drasztikus színvonalesés.

A rendszerváltás idejére a part és a csónakházak állapota borzalmas helyzetbe került. Ez részben az idelátogatók felelőtlen viselkedésének (hulladékok, szemetelés, rongálás), részben a hatóságok és a Római-partot felügyelő igazgatási szervek hanyagságának volt köszönhető. A párt­állam bukásával az addig állami, illetve azon belül valamilyen vállalati fenntartásban működő csónakházak sorsa és további működése a gyorsan megjelenő magánbefektetők kezébe került. Az értékes ingatlanok – sportfunkciójukon túl – jelentős vállalkozási lehetőséget nyújtottak, amelyek koncepciójába nem minden esetben fért bele a korábban betöltött szerepük. Ez sok vitához vezetett az új tulajdonosok és a csónakházakat előzőleg használók (csónakraktározás, csónakbérlés, szakosztályok) között. Sorra zártak be, majd tűntek el – kibogozhatatlan telekeladások, rejtélyes tűzesetek során – a terület „ingatlanfejlesztése” ürügyén. A műemlék Bíbic csónakházat egyszerűen lebontották és újjáépítették, amely így elveszítette egykori patináját.

Napjainkban csak egy maroknyi csónakház működik és várja az evezés szerelmeseit, akiknek egyre kevesebb lehetőségük maradt csónakjaik tárolására. Ennek ellenére az evezős világ nem szűnt meg a Római-parton, sőt, az utóbbi években kezdi visszanyerni egykori jelentőségét és szerepét. A csónakházak és a partszakasz jövőjéről még sok a bizonytalanság, csak a Duna jelenti az állandóságot.

(A szerző történész-muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

A Rómaifürdőnek nevezett városrész 1950-től tartozik Budapest főváros III. kerületéhez, korábban közigazgatási formában Békásmegyer része volt. Ennek a területnek a Duna folyó melletti szakaszát, illetve a Barát-patak – Királyok útja – Nánási út – Arany-patak által határolt területet nevezhetjük Római-partnak, amely mintegy 10 km hosszan terül el.

Földrajzi fekvése okán évezredeken át ki volt téve a Duna tekintélyt parancsoló erejének, egy árvizektől sűrűn pusztított, mocsaras, ingoványos földterület volt.

Ez az állapot igazából csak a XVII. század végére változott meg, amikorra jórészt kiszáradtak a mocsarak, illetve elkezdték a maradék részek lecsapolását. Ezt követően megindulhatott az így kialakult földek felparcellázása és felosztása.

De ne rohanjunk ennyire előre az időben, mert a partszakasz ember alakította históriája – mint elnevezése is mutatja – az ókori római korig nyúlik vissza. A terület az I. században került római uralom alá, akik az itt fakadó források vizét használták fel a közelben felépült polgárváros (Aquincum) és a távolabb fekvő katonaváros vízellátásához. Ennek napjainkban is látható nyoma a megmaradt római kori vízvezeték (aquaeductus) romjai, amely valahol a Római Strandfürdő területétől szállította a nélkülözhetetlen vizet egészen a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrumig. Az itt feltörő hévizeket (nem gyógy­vizek!) a középkor folyamán a területen működő ispotályokban használták fel, de Mátyás király idején fürdőzésre is használták. Ezeket a langyos, egész évben szabadon folyó forrásokat munkára is fogták, amelynek legfőbb bizonyítékai a hajdan működő vízimalmok voltak. Ilyen malmok már a török hódoltság idején álltak. A XVIII. század elejétől nemcsak az élelmezésben, gabonaőrlésre használták az épületeket, hanem a hadsereg számára szintén igénybe vették mint lőpormalmokat. Nem csoda, hogy idővel ezt a területet Lőpormalom dűlőnek nevezték.

A Krempl és az Einzinger malom volt a legismertebb, ahol a kornak megfelelően nemcsak a környék gabonájának megőrlésével foglalkoztak, hanem fogadóként is nevet vívtak ki maguknak.

A Római-part újkori történelme a XIX. század második felétől datálható, amely – a terület hasznosítását nézve – egy új szerepkörrel járt együtt; egyfelől a sportolás, másrészről a vendéglátás és a szórakozás színtere lett. Az ipari forradalom vívmányai nemcsak magára a gazdaságra voltak releváns hatással, hanem a mindennapi életet is nagyban átalakították. Ennek egyik szegmense a szabadidő hasznos eltöltése volt, amelyben a sportolás kiemelt szerepet kapott.

Ez a folyamat hazánkban is elindult olyan világot látott, főleg arisztokrata származású személyek révén, akik komoly szerepet játszottak bizonyos sportágak honi megalapításában és terjesztésében. Közülük mindenkin túltett gróf Széchenyi István, aki a magyar evezős sport megalapítója volt. A grófnak számos más politikai, közéleti és gazdasági ténykedése mellett szinte szívügye lett a hazai hajózás és a vízisportok meghonosítása. Ebben ő maga járt az élen, hiszen fiatal korától szenvedélyesen űzte a sportot, amelybe Angliában tett utazása során szeretett bele igazán. Ennek mintájára igyekezett megteremteni a magyar evezés alapjait, amelyben az óbudai Duna-szakasz hangsúlyos szerepet kapott.

A remek földrajzi adottságú területet az 1800-as években kezdték felfedezni. Kezdetben csak kirándulni jártak ide, de Széchenyinek hála, az 1840-es évek elején látványos fejlődésnek indult mint elsődleges evezős helyszín.

Egészen konkrétan 1842-ben tartották meg az első hazai evezős versenyt a Dunán, amelynek startja a Római-parton volt. Jegyezzük meg a győztes nevét: Adam Clark, a Lánchíd tervezője. Ez volt a nyitány, amely lényegében meghatározta a Római-part későbbi életét, szerepét és viszonyait. A Rómain zajló aktív sport­élet kifejlődéséhez és működéséhez, valamint a hétvégi kirándulásokhoz fontos volt a közlekedés fejlesztése. 1888-tól elindultak a menetrendszerű HÉV-járatok, igaz, kezdetben csak egy vágányon és csak a Szentendre – Filatorigát közötti szakaszon.  A következő meghatározó esemény az Újpesti vasúti híd átadása volt 1896-ban. Ezek ugyan nagyban megkönnyítették a telepre történő kijutást, de sokáig gondot okozott a nagyobb tömegek kiutaztatása a folyópartra. Később ebben időszakos segítséget jelentett a hajóállomás működése, amely nyaranta a zsúfolt fővárosból szállította ide a felüdülésre vágyókat.

A Római-part legutóbbi másfél évszázados krónikája három jól elkülöníthető szakaszra osztható. Az első periódus a XIX. végétől 1945-ig tartott, amikor leginkább az igényesen kialakított és működtetett evezős sportélet volt a partszakasz jellemzője. Emellett természetes módon alakult ki a helyi – szezonális – vendéglátás, illetve a hétvégi kirándulócsoportok megjelenése.

A római-­parti sportéletnek jelentős lökést adott az Evezős Szövetség megalakulása 1892-ben, amelynek hatására 1896-ban létrejött a Római Fürdőtelep Egyesület. Ez a szervezet szabályozta és irányította a terület életét, amelyet egyre inkább a frissen épült csónakházak határoztak meg.

1895-től már az elektromos ellátás is biztosítva volt az átadott villanytelepnek köszönhetően. Az ismertebb budapesti sportegyesületek csónakházai, telepei (raktárak, öltözők, műhelyek) ennek ellenére nem itt álltak, hanem a főváros más Duna-parti szakaszán, köztük Óbuda-Újlakon. A híres, napjainkra teljesen eltűnt római-parti csónakházakat a módosabb középosztályba tartozó evezősök vették igénybe, akik a tulajdonosoktól béreltek helyet csónakjaiknak, illetve használták az egyéb szolgáltatásokat. Olyan egykori létesítményekről van szó, mint a Weinberger, Magasházy, Hattyú, Fojt, Csuka, Ampére, Adria, Kócsag, Bíbic, Burgermeister I–II. csónakház. A Rómain hajóépítő műhelyek szintén működtek, ahol a mesteremberek kiváló minőségben, nagy szaktudással és odaadással készítették a különböző hajótípusokat. Sajnos számuk idővel erősen lecsökkent, majd teljesen megszűnt működésük. Az aktív evezős sport mellett nyaranta fürdeni is lehetett a kijelölt helyeken és a strandokon, amelyből idővel három működött a Rómain (Duna, Hungária és a Tungsram). A fürdőzést a Duna vizének tisztasága tette lehetővé, a folyó sajnos az évtizedek múltával egyre szennyezettebb lett.

A vendéglátás ezzel párhuzamosan alakult és fejlődött, de ez a profilja a partnak leginkább az 1950-es évektől vált meghatározóvá. A vendéglők forgalmát a XX. század elelején megépült Nánási út is segítette, amelyen könnyebben megközelíthették a területet. 1885–1940 között mintegy 17 kocsma működött a Lőpormalom dűlőben, mint Schuszter József, Lieb Márton, Frindt Ferenc és Berlinger Jakab vendéglői. Közvetlenül a víz mellett a Burgermeister család vendéglője volt a legnépszerűbb, akik csónakházat is üzemeltettek. A közkedvelt vendéglők mellett kisebb csárdák szintén várták az éhes és szomjas látogatókat. Közülük a legismertebb és legrégibb a parttól messzebb lévő Bivalyos volt, amelynek története 1798-ban kezdődött.

Az 1920–1930-as években nemcsak a partmenti terület, hanem a Rómaifürdő beljebb elterülő része is jelentősen átalakult.

Ekkor épültek fel az első villák, nyaralók – a későbbi kis bungalók előfutárai –, és ebben a korszakban alakították ki a Fővárosi Közmunkatanács tervei alapján a négyzethálós szerkezetű utcasorokat.

Elindult a közművesítés, iskola épült, amely a Duna-parttól távolabbi részeket élettel töltötte meg, nem csak a nyári szezon idejére. A Római Fürdő Rt. 1930-ban alakult meg, amely egy megvásárolt korábbi magántelken felépítette a strandfürdőt, amely kisebb változtatásokkal ma is eredeti területén működik. A szomszédos telken egy szép közpark volt (1896-tól), amelyből arborétumot alakított ki a Kertészeti Egyetem – hivatalosan mint botanikus kert 1967-ig működött. Ezt követően ide telepítették a főváros legnagyobb kempingjét, amelyet az Idegenforgalmi Hivatal üzemeltetett a rendszerváltásig.

A II. világháború, az ostrom során súlyos károk érték a partszakaszt, hiszen nemcsak a harcok, hanem egy borzalmas jeges árvíz is pusztította a területet. 1945 után valamelyest megváltozott a Római-part arculata, amely a politikai irányváltásnak volt betudható. A kiépülő pártállam felszámolta a magántulajdonban lévő ingatlanokat, így a Rómain működő telkek sem kerülhették el sorsukat. A korábban magánkézben lévő csónakházak, vendéglők, nyaralók állami tulajdonba kerültek, amely elindítója volt a degresszív színvonalnak.

Ez nem azt jelentette, hogy megállt a sportélet, kevesebben jártak volna a Római-partra szórakozni, mint a háború előtt. Sőt! Az állam széles körben biztosította a dolgozóknak a Duna-parti szórakozást, legyen szó evezésről, nyaralásról, sportolásról, kikapcsolódásról.

A vendéglők is kinyitottak, sült a hal, folyt a hideg sör. Állami vállalatok építettek a dolgozóiknak vendégházakat, nyaralókat, üdülőket, ahol a munkások kipihenhették magukat. A Római ebben az időben vált hangulatánál fogva sokak számára elsődleges kikapcsolódási és szórakozási hellyé. Viszont egy sor olyan folyamat is megjelent, amely az 1980-as évek végére borzalmas állapotokat eredményezett a Római-parton.

Az amortizáció évtizedeken átnyúló folyamata több elemből állt össze. Első helyen említhetjük magát a Dunát, amely eleve megszabta a Római-part létét. Ez két dologban mutatkozik meg leginkább: az árvizekben és a vízminőség alakulásában. Árvizek mindig is voltak, vannak és lesznek, a fő kérdés, hogy milyen választ adunk rá, hogyan védekezünk ellene. Az erről napjainkban is hevesen zajló vita – állandó vagy mobilgát kérdése – már a pártállam idején is napirenden volt, de végleges megoldás nem született. A III. Kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1957 szeptemberében foglalkozott komolyabban a kérdéssel, megállapítva annak összetettségét. Csak javaslatokat tehetett a Fővárosi Tanács felé, amely azt felsőbb szintekre továbbította. Ezen az ülésen felmerült megoldásként a római-parti üdülőövezet rendezése, amelynek első lépése a Duna itteni szakaszának szabályozása lett volna, melyet leginkább szintezéssel gondoltak megoldani. A Duna-parti sétányt fel akarták tölteni, az ideiglenes nyúlgátat ezután elbontani, mondván, az sok helyet foglal. A III. Kerületi Tanács Üdülőhelyi Állandó Bizottságának elnöke továbbá előterjesztette a partszakasz csatornázatlanságának ügyét, amely még mostanság is a gondok egyik okozója.

A háború után gyorsan felépült kis nyaralók (bungalók), de még a vendéglők zöme sem rendelkezett szennyvízcsatornával, így a mocsok szabadon folyt a Dunába. Abba a folyóba, amelyet a szocialista iparnak „hála” szinte zavartalanul szennyeztek s mérgeztek a partjára épült gyárak, vállalatok.

Ennek köszönhetően 1973-ban bezárták a szabad strandokat a Rómain, majd az egész fővárosi szakaszon megtiltották a dunai fürdőzést. Ez a borzalmas helyzet szerencsére pozitív irányban megváltozott, a gyárak bezártak, a mérgezés mértéke jelentősen visszaszorult, amely a vízminőség látványos javulásához vezetett. A tervek szerint hamarosan újra lehet – szervezett keretek között – a Római-parton a Dunában fürödni.

Másik probléma az állam által erősen támogatott vállalatok szerepvállalása volt a Római életében. A probléma szót tehetnék idézőjelbe is, hiszen a szocialista vállalatok által felépült, fenntartott és működtetett üdülők, csónakházak és nyaralók rengeteg embernek nyújtottak pihenési, sportolási lehetőséget rendkívül kedvezményes áron. Ezt az időszakot érthető okokból ma is sokan visszasírják, viszont ez nem tarthatott örökké. Az 1970-es évek második felétől (a két olajválság után, annak részleges következményeként) lejtmenetbe kapcsolt a szocialista ipar világa nemcsak hazánkban, hanem az egész KGST viszonylatában. Ennek függvényében egyre kevesebb pénz jutott a dolgozók üdültetésére, az ingatlanok karbantartására. Ez a Római-parton kiépült struktúrát jelentősen érintette, amelynek következményeként megindult a terület lepusztulása. Ennek talán leglátványosabb mementója az egykori Postás Üdülő lecsupaszított maradványa.

Az erőteljes színvonalesés a vendéglátásra is vonatkozott, bár ez az ágazat sokáig vonzotta a Római-partra látogatókat, akik egy kellemes környezetben kívánták elfogyasztani a sült hekket.

A part egyre jobban pusztuló állapota miatt azonban fokozatosan visszaesett a látogatók száma, amely idővel egy sor kisebb-nagyobb vendéglátóhely bezárását okozta. A Római-part évtizedeken át szinte kizárólag a fővárosiakat vonzotta mint sportolási és kikapcsolódási helyszín. Azonban az 1970-es évek második felétől, a javuló életszínvonal és a közlekedési lehetőségek miatt már nemcsak a közeli Római volt az egyetlen útirány, hanem a távolabbi turisztikai célpontok is népszerűvé váltak.

Az evezős sport fontossága és jelenléte ezekben az időkben sem esett vissza jelentősen, de a csónakházak állapota leromlott, a vállalati egyesületek működésének finanszírozása kezdett megcsappani. A korábbi magas színvonal megtartásáért rengeteget tettek a hosszú ideje itt sportoló, az egész nyarat a Római-parton töltő sportemberek, illetve a helyiek, akiknek szívügye volt ez a környezet. Nekik volt a legnehezebb megélni és végignézni, hogyan pusztul évről évre – megállíthatatlanul – a partszakasz, amely szerves része volt életüknek.

A rendszerváltás idejére siralmas képet mutatott a Római-part, amely még évtizedekig nemhogy nem változott, hanem tovább romlott. Azok, akik kilátogattak, illetve erre sétáltak, lehangoló állapotokat találtak a környezetben és a vendéglátásban egyaránt.

Ennek ellenére a táj lenyűgöző természeti értéke és szépsége óriási potenciát jelentett, illetve jelent, amelynek megmentése elodázhatatlan. Az 1990-es évek legelejétől elindultak azok a folyamatok, amelyek a mai napig tartanak – pozitív és negatív értelemben. Budapest egyetlen érintetlenül megmaradt Duna-parti területe szinte azonnal felkeltette az értékes telkek iránti figyelmet, amely gyakorlatilag átláthatatlan, áldatlan állapotokhoz vezettek. Számos híres csónakházat engedély nélkül elbontottak, különböző ingatlanok és vendéglátóhelyek épültek rendezetlen körülmények között. A Római-part árterületen fekszik, amelyen lényegében tilos mindennemű lakóingatlan építése, bár aki mostanság arra jár, nem ezt látja. A kétes ingatlanfejlesztésekkel egyidőben jelentkezett a helyiek, a sportolni vágyó evezősök és különféle civil szervezetek fellépése a part megmentése érdekében. Ez a Római-part funkciójának és környezeti értékének tükrében értendő. A viták azóta sem csitulnak, amely leginkább az árvízvédelem megoldásának ügyében mutatkozik meg.

Ami tény, hogy a XXI. század elején nincs megvalósult árvízvédelem a parton, kivéve a pünkösdfürdői szakaszon (Kossuth Lajos Üdülőpart), de azt is meg kell erősíteni az egyre magasabb árszint miatt. Ez utóbbi folyamatban van.

A teljes konszenzus szinte lehetetlen a mobilgátat akarók és az állandó kőgát mellett kardoskodók között. Sokan vannak, akik szerint az árvíz természetes része a partszakasznak, és hagyni kéne a természetre, hogy végezze a dolgát. A csatornázás és a szennyvíz kérdésének megfelelő módon történő rendezését azonban ez nem oldja meg.

A területen működő vendéglők, ingatlanok tulajdonosi jogköre is sok esetben homályos, amely csak bonyolultabbá teszi a végleges megoldást. Maga a part menti szakasz a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság kezelésében van, valamint a főváros és magáncégek (személyek) rendelkeznek több helyen tulajdonjoggal. Továbbá a tulajdonosi és fenntartói körhöz tartozik a BMSK (Beruházási, Műszaki Fejlesztési, Sportüzemeltetési és Közbeszerzési Zrt.), amely elsősorban az evezős sporthoz kapcsolódó ingatlanok gazdája. Ezért érdemben nem tud beleszólni a vitába Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, holott közigazgatási értelemben a Római-part a III. kerülethez tartozik. Ennek ellenére tesz olyan intézkedéseket, amelyek nemcsak előremutatók, hanem hozzájárulnak a terület rendezéséhez. Ennek keretében szervez takarítást a föveny és a sétány megtisztítására önkéntesekkel és civil szervezetekkel együttműködve, melynek keretében a veszélyes épületmaradványokat is lebontják és elszállítják.

Erdőmérnökök bevonásával elindított egy programot az őshonos fafajták és cserjék visszatelepítésére. 2016 októberében változtatási tilalmat vezetett be a testület, amely most is érvényben van, valamint rendszeresen kikéri a helyiek véleményét a terület fejlesztésének ügyében.

A végeláthatatlan viták és konfliktusok ellenére a Római-partra visszatért az élet, igaz, hajdani fénykorától még messze van. Az újonnan nyílt, egyedi hangulatú vendéglátóhelyek, az evezős élet fellendülése biztató a jövőt illetően. A megmaradt csónakházak (akár újjáépítve is) mutatják a múltat, az olyan sportszerveződések, mint például az 1992-ben alapított Rómaifürdő SE jelentik a jövőt, ahol az új generációk tanulhatják meg az evezős sport és élet szépségeit, remélve, hogy lázas munkájukkal hozzájárulnak a Római-part igazi arcának megmentéséhez.

(A szerző történész-muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Hogyan jutott eszébe hajót építeni?

Az 1990-es években, még diákkoromban vízitúra-vezető volt a nyári munkám. Amikor elvégeztem az iskolákat, és elkezdtem dolgozni, nem tudtam tovább nyári túrákat vezetni, viszont az evezés szeretete megmaradt bennem, akartam egy saját kenut, de a különböző boltokban nem találtam olyat, ami tetszett volna. Támadt egy hirtelen ötletem, elhatároztam, hogy építek magamnak egy olyat, amilyet én szeretnék. Elkezdtem kutakodni az interneten, és találtam egy ausztrál tervezésű hajótípust, az Euréka kenut, amit tíz évvel ezelőtt meg is építettem teljes mértékben a magam ötletei alapján, csupán örömszerzés céljából. Viszont kapcsolódott ehhez egy másik ötletem, hogy egy blogon tudósítom az építés menetét: megírom és megmutatom, hogyan áll össze a hajó, milyen anyagokat használok, hogyan építem.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy több százan követnek, és kiderült, hogy Magyarországon van igény az amatőr hajóépítésre, a magyar nyelvű szakirodalomra.

Az angolszász kultúrkörben nagy hagyománya van a hajóépítésnek, így angolul sok anyag van fenn a neten, de nálunk nem mindenki tud angolul, vagy nem olyan szinten, ezért elkezdtem cikkeket írogatni és fordítani. Egyre többen érdeklődtek, így egy idő után megcsináltam a hajóépítők honlapját (hajoepitok.hu).

Szakértelem nélkül is megépíthetők ezek a hajók?

Megismerkedtem Michael Storer ausztrál hajótervezővel, aki azt a kenutípust tervezte, amit először építettem. Ő kifejezetten olyan hajókat tervez, amelyeket különösebb hajóácsi vagy faipari tudás nélkül is bárki meg tud építeni, így ezeket is megépítettem, ezek lettek a prototípusok, a terveket pedig lefordítottam, és építési útmutatókat készítettem. A célom az volt, hogy Magyarországon is minél több amatőr hajóépítőt tudjak a közösségünkben. Az évek alatt én is építettem, másokat is inspiráltam erre, és egy egész komoly csapat jött össze, így jelenleg 1500–2000 fő a közösségünk tagja. Van egy 5 fős koordináló magcsapat, 15–20 nagyon aktív tag és a többiek, akik ritkábban csatlakoznak. Számomra ez teljes mértékben hobbi, egyáltalán nem keresek vele pénzt, nem is akarok, még cégünk vagy egyesületünk sincs. Bár lassan érik, hogy alapítsunk egy sportegyesületet, mert szervezünk vitorlásversenyeket, találkozókat, közösségi hajóépítést, s ezek olyan események, amelyek mögé szükség lehet egy jogi személyre. Most éppen azon dolgozunk, hogy egy kicsit jobban elismerjenek minket vitorlázó körökben. Voltunk már olyan vitorlás versenyen, ahol elzavartak minket. Becsmérelték a hajóinkat, aztán amikor lehagytuk őket, inkább úgy döntöttek, hogy „a szabályok nem teszik lehetővé”, hogy mi is indulhassunk az amatőr hajóinkkal.

Azért valamilyen alaptudás, vagy ha más nem, lelkület kell ahhoz, hogy valaki a semmiből nekiálljon hajót építeni. Egy kalapácsra azért csak szükség van?

Tényleg nagyon kevés dolog kell hozzá. Végzettség vagy tehetség nem kell. Magamat kifejezetten bénának tartom, mert nem olyan jó a kézügyességem, és pont az volt számomra az extra motiváció, hogy bebizonyítsam: én is meg tudok építeni egy hajót, és sikerült is. Nagyon egyszerű szerszámok kellenek, mondjuk dekopírfűrész, csiszológép, csiszolóvászon, ecset, ami a legtöbb átlagos műhelyben, de még akár egy nagyobb háztartásban is előfordulhat. A hajókat rétegelt lemezből építjük, és epoxigyantával ragasztjuk, ezek az anyagok barkácsáruházból mind könnyen beszerezhetők.

Az egész úgy van kitalálva, hogy akár egy lakótelepi lakásban élő, kézügyességgel nem rendelkező ember is képes legyen megépíteni a hajóját. Mi abban segítünk, hogy instrukciókat adunk olyanoknak, akik ehhez nem értenek.

Nem használunk sok szakszót, részletesen, szájbarágósan leírjuk az egyes lépéseket, s ez alapján bárki meg tudja építeni a saját vízi járművét. A közösségi hajóépítések még ennél is jobbak, mert ilyenkor 2–4 fős, tapaszalt és kevésbé tapasztalt tagból álló csapatok építenek egy hajót, így sokat tudnak egymástól tanulni. Csapatban egy háromnapos hosszú hétvége alatt meg tudunk építeni egy hajót. Eddig négy közösségi hajóépítést szerveztem, meglepően sok lány vett részt rajtuk. Volt olyan hajó, amit csak csajok építettek, amire nagyon büszke voltam, mert fontos, hogy ez ne csak egy fiús hobbi legyen.

Honnan tudja, milyen anyagokkal kell dolgozni?

A weboldal és a cikkek mindent részletesen leírnak. Általában faáruházban, barkácsboltban kapható 124×244 centiméteres rétegelt lemezből építjük a hajókat. Ezekből különböző minőségűek vannak. A hajó készülhet akár mahagóniból, akár egyszerű fenyőből is, aminek táblája mindössze háromezer forint. Elsőre a legolcsóbbat szoktuk javasolni – ha esetleg elrontaná, az sem olyan nagy baj, vehet egy másikat. Én azt figyeltem meg, hogy ez egy tanulási folyamat: aki egyszer kis pénzből épít egy hajót, az beleszeret, később megveszi a minőségibb anyagokat, több időt szán rá, és egyre jobb hajókat fog építeni. Itt olyan ékszerdobozok készültek, amelyeket nemzetközi vitorlás magazinok is bemutattak, annyira szépek lettek.

Kikből áll a közösség?

A közösség abszolút organikusan épült fel. Sokan a blogot fedezték fel, akik aztán szóltak a haveroknak, hogy ez milyen jó dolog. Én soha senkit nem kértem, hogy csatlakozzon, sőt le is szoktam beszélni embereket a hajóépítésről, ha látom, hogy neki ez kudarc lesz, mert nincs meg benne a kitartás és akaraterő – ilyenkor inkább azt tanácsolom, hogy vegyen egy hajót. A mai világban minden azonnal kell – ráklikkelünk, letöltjük, és már a miénk –, de a hajóépítésnek van egy személyiségfejlesztő hatása. Ennek neki kell látni, meg kell tervezni, végig kell gondolni, és vannak holtpontok, amiken át kell lendülni. Akik az instant világra vannak szocializálódva, azoknak ez nem mindig siker.

Hogyan épül egy hajó? Most körülbelül úgy képzelem el, mint ahogy egy ruhát varrnak szabásminta alapján.

Gyakorlatilag így van. Az építési útmutatóban benne vannak az alapok, hogy milyen szerszámokat és anyagokat kell használnunk. Van benne egy szerkesztési segédlet, amiből kiderül, hogyan kell a kétszer másfél méteres lapra felrajzolni különböző koordinátapontokat, amit egy ívvé kötünk össze, majd dekopír fűrésszel kivágjuk a paneleket. Mivel ezek a lapok 4–6 milliméter vastagok, ezért különösebb beavatkozás nélkül meghajlanak olyan ívben, amilyenre egy hajó esetében szükség van. A paneleket méretre vágjuk, ezeknek a paneleknek megvan az ívük, és ahogy két panelt összeillesztünk, úgy létrejön a klasszikus hajóforma, amitől áramvonalas lesz, és jól siklik a vízen. Ezekből a panelekből végül kialakul az önhordó héjtest, azt nevezzük a hajó maganyagának, ami fából (rétegelt lemezből és lécekből) van. Mindezt kívülről és belülről epoxigyantával lamináljuk, ezáltal lesz ez egy kompozithajó.

Ez azt jelenti, hogy könnyű, de kívül-belül megerősített, tulajdonképpen műanyag hajó, mivel a fa sem levegővel, sem vízzel nem érintkezik, emiatt a hajótest szép, tetszetős és könnyű, egy kenu alig 20 kiló.

Mennyibe kerül egy ilyen hajó?

Én azt szoktam mondani, hogy egy jó kenu vagy akár vitorláshajó egy mobiltelefon árából megvan, tehát bőven százezer forint alatt van a költsége. Az anyagára 80–120 ezer forint, összehasonlításképp egy új kenu akár 300–400 ezer forintba, egy vitorlás akár 3–4 millióba is kerülhet. Az a hozzáadott élmény pedig, hogy az ember saját maga alkotott akár egy életre szóló vízijárművet, felbecsülhetetlen.

Miért volt biztos abban az első hajó megépítésekor, hogy az fenn is fog maradni a vízen?

Egyáltalán nem voltam biztos benne, az sosem biztos. Bíztam a hajótervezőben. Bár az egész folyamat amatőr, a hajótestek tervezője profi. Fontos, hogy a hajó aerodinamikailag, iránytartásban, stabilitásban megfelelő legyen. Ha követjük az instrukciókat, akkor garantált, hogy a hajó nem fog elsüllyedni.

Miután elkészült a hajónk, mit kezdünk vele, hol tároljuk például?

Ha valaki tudja tárolni, akár haza is viheti, ismerek olyat, aki a lakótelepi lakás ablakán kilógatja, és egy kötélen lengedezik a hajója, de olyat is, aki – védendő az időjárás viszontagságaitól – a zongorának támasztva tartja. Mindenesetre van lehetőség a Rómain a Külker sportegyesületének csónakházában is tárolni, ahol a közösségi építést is rendeztük. Többek között ez is a célja, hogy a Rómain a vízi- és sportéletet felvirágoztassuk. A hajó lehet egy csapaté, de akár saját is, ami mindig kéznél van, és bármikor lehet benne evezni egyet a Dunán.

Az együtt építésben, a közösségi sportolásban, a vízisportokban nagyon jó társadalmi innovációs potenciál van. Imádunk hajót építeni és hajózni.

Nyitottak vagyunk mindenre, de arra nagyon figyelünk, hogy ne telepedjen ránk senki, ne használjon ki senki, mert sajnos minden jó kezdeményezésnek veszélye, hogy eladják, lenyúlják, megveszik kilóra – de mi 10 éve működünk, 9 különböző tervből körülbelül 500 hajó készült így el. Közben csatlakozott egy magyar hajótervező is, Fűz András, aki ugyanilyen egyszerű módszerrel kajakokat tervez – ezek az ún. Barnabás-kajakok nagyon népszerűen mostanában.

Hány hajója van?

Most éppen hat, összesen eddig körülbelül tízet építettem, de volt, amit elajándékoztam vagy eladtam. Főleg prototípusokat építek, amiket tesztelek, és dokumentálom a folyamatot a bloghoz. A legtöbb hajómat 3–4 évente újra lecsiszolom, újrakenem, hogy szép legyen, mert az UV-sugárzás bemattítja a színét. Azt a hajót, amit legelőször építettem, szándékosan kint tartom hóban, napsütésben, és figyelem, hogyan degradálódik az anyag.

Miért pont a Rómait választották?

Csillaghegyen lakom gyerekkorom óta, a Rómain evezek hároméves koromtól.

Két férfi ballag egymás mellett a Római-parton, vállukon hajót cipelnek, kezükben evezőlapát. Tamás és Miklós 30 éve barátok, az evezés szeretete tartja össze őket. Amint a stéghez érnek, a kajak vízre kerül, és már lapátolnak is a Luppa-sziget felé. Ezt a 10 kilométeres távot legalább heti egyszer megteszik. Számukra a napfény, a Duna illata és az ütemes mozgás jelenti a teljes ellazulást.

Árnyas fák takarják a Római-parti Multi SE zöld kapuját. Mögötte magas épület tornyosodik: itt kajakok és kenuk sorakoznak.

Az egyesület 150 olyan tagot számlál, akik kedvtelésből járnak le a Dunára evezni. A Multi SE létrehozása Horváth Péter nevéhez kötődik, aki a mai napig igazgatja a vízitelepet.

– Az életemet a kajak-kenu sportnak szenteltem. Ötvenkét éve vagyok edző, sok gyereket készítettem fel a versenyekre. A gyerekek felnőttek, sokan abbahagyták a versenysportot, a Dunától azonban nem akartak elszakadni. Egykori tanítványaimmal úgy gondoltuk, kellene egy hely, ahol nemcsak versenyszerűen, hanem hobbi szinten is lehet evezni. Így alakult meg a Multi SE szabadidő szakosztálya 1987-ben – mondja Péter. Az amatőr klubban nem lehet hajót bérelni, csak a tagdíjat fizető, bejegyzett klubtagok használhatják azokat. Az evezés egyáltalán nem veszélytelen sport, jó úszástudást igényel, és az sem árt, ha a vízi közlekedés szabályaival is tisztában vagyunk.

– A teljesen kezdőknek tanfolyamokat indítunk, és csak akkor engedjük őket egyedül vízre szállni, ha már egy idényt végiglapátoltak edző felügyelete mellett – szögezi le.– Itt a telepen hatalmas barátságok kötődnek, a társaságok aztán együtt mennek túrázni, vagy hétköznap egy kisebb kört evezni a közelben.

Legidősebb tagunk Dr. Serényi György, akinek nemrég ünnepeltük a 80. születésnapját.

Biztosan elfogult vagyok, de mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a csodálatos sportot, hiszen az ember a vízen szabaddá válik.

A vadregényes Duna az égtől függően váltogatja színét, hol kék, hol acélszürke, máskor pedig haragos zöld.

A Római-parton 1842-ben indult be az evezősélet. Az első versenyen itt dördült el a rajtpisztoly, a célt pedig a Lánchídnál jelölték ki. A versenyt a híd tervezője, Clark Ádám nyerte. A kilencvenes évekig nagy vízi élet folyt a Rómain, majd amikor bezártak a vállalati üdülők, szép sorban tönkre mentek a csónakházak.

Egykoron két tucat helyen lehetett hajókat bérelni, ma már csak három egyesület és öt csónakház működik. A csónakházakban napidíjat kell fizetni a hajókért.

Úszástudást igazoló papírt nem kérnek, csak egy felelősségnyilatkozatot írattatnak alá. A csónakmester segít kiválasztani a tudásszintnek megfelelő hajót.

Vermes János évtizedek óta ide jár evezni, a magas, napbarnított férfi családjában ez régi hagyomány.

– Édesapám minden hétvégén a Dunán túrázott a szüleivel, s engem is hamar megtanított a lapát használatára. Amint szép lett az idő, nem volt kérdés, mit csinálunk hétvégén – mosolyodik el. – A fiaim még picik a kenuzáshoz, 3 és 5 évesek. De semmi gond, pár év, és én is viszem magammal a kölyköket!

Miközben Vermes úr a jövőt tervezgeti, a csónakházba sorra érkeznek, szívélyesen, jó ismerősként köszöntik egymást az emberek. Áprilisban beindult az élet, s ahogy a Római szerelmesei mondják: amíg be nem fagy a Duna, addig nincs megállás.

Egy túra, amit a kezdők is élveznek

A főváros egyik legszebb helye a vadregényes Luppa holtág. A Római-parttól könnyen megközelíthető, puha tenyerű evezősöknek is ajánlott túra.

Szentendre felé evezve jobb oldalt tűnik fel egy kis torkolat, az a holtág. Aki beevez oda, az érintetlen természettel találkozik.

Érdemes megállni, csöndben maradni, és meglátjuk az ide-oda úszkáló újszülött kacsákat, ragadozó halakat és a hihetelenül sokszínű és -hangú madárvilágot.

Kapaszkodjunk a hajóba!
Horváth Péter, a Multi SE főedzője szerint egy-két szabályt mindenképpen be kell tartani.

Úszástudás nélkül ne akarjunk evezni
Kevésbé jó úszók mindenképpen vegyenek fel mentőmellényt
A part közelében evezzünk, mert ott kisebb a sodrás, mint a folyó közepén
Menetben lévő hajót el kell kerülni, mert ha túl közel kerülünk hozzá, beszippant
Ha beborulnánk, fordítsuk vissza a kajakot vagy a kenut, rakjuk bele a lapátot, és a hajóba kapaszkodva ússzunk ki a partra. A hajót csak akkor szabad elengedni, ha alásodródás (például stégnek vagy állóhajónak) veszélye fenyeget

Az Újpesti vasúti hídtól északra elnyúló partszakasz a XIX. század végétől vált a tömegek számára is megfizethető és közlekedési szempontból is elérhető célponttá. Az életmódreformok nyomán az emberek keresték a városközelben is gyakorolható testmozgás, sportolás lehetőségeit, amit sokan az evezésben találtak meg.

Így az 1930-as években még nem elsősorban strandolni jártak ide az emberek, nem a napernyőké volt a főszerep, sokkal inkább a csónakokról szólt minden.

Sorra épültek a csónaktárolásra alkalmas csónakházak, akkori kifejezéssel „csónakgarázsok” „csónakhangárok”, mellettük természetesen vendéglők nyíltak, sőt kialakult a bérelhető „nyári lakások” kínálata is, a csónakházak mellé „weekendtelepek” épültek. Vagyis a csónaktároláson kívül lehetőség volt szobát is bérelni, ami már lehetővé tette a hosszabb kikapcsolódást. Mintegy ötezer csónakot tároltak itt, amit hozzávetőleg tizenötezer vadevezős használt, sőt az 1930-as években összességében ötvenezerre tették a nyaranta itt üdülök számát. (A Római-part kialakulásáról és háború utáni életéről is részletes képet adnak Elekes Attila obudamultja.hu oldalon publikált tanulmányai.) Nem csoda, hogy a nyaralók egyre nagyobb dunai partszakaszt vettek birtokba, a római-parttól északra kialakult a Kossuth üdülőpart, és a szerényebb nyári lakok mellé modern üdülőszállók épültek. A legismertebb közülük a Sebestyén Lóránt tervezte, 1934-ben, modern stílusban épült Zelewsky Csónakház lett. Tulajdonképpen ez már nem is a szó eredeti értelmében vett csónakház volt, hanem egy kétemeletes szálló, a csónakok tárolására alkalmas hangárral és egyszerű, modern szobákkal. A háború után a római-parti csónakházak sem úszták meg az államosítást, 1950-ben a Sportlétesítmények NV (azaz Nemzeti Vállalat) átvette a magánkézben lévő csónakházak kezelését.

A Római népszerűsége így is töretlen maradt. Az ötvenes években egy-egy nyári hétvégén szinte már zsúfolt volt a part, néha 80–100 ezren is megfordultak itt. Nem is csoda, hiszen ekkor a saját autó – így a balatoni hétvége is – a legtöbb ember számára elérhetetlen volt. A Főváros új rendezési tervének elfogadása után a Fővárosi Sportlétesítmények Vállalat hamarosan nagyszabású fejlesztést indított, nagyobb befogadóképességű, téliesíthető csónakházak, üdülők építésébe kezdtek.

Az egyik első az 1959-ben felépült Sport csónakház volt (tervezői Jánossy György és Walkó Zoltán, a KÖZTI építészei). Itt a csónaktároló mellett egy 500 személyes, háromemeletes öltözőépület létesült, ahol a hosszabb tartózkodásra kétágyas szobák is rendelkezésre álltak.

Az árvízveszély miatt monolit vasbeton lábakra állított, modern stílusú épület homlokzatát az áttört és tömör felületek váltakozása jellemezte, ez a geometrikus játék tette érdekessé. Nem is beszélve az épület különleges színeiről! „Az összes nyílászáró szerkezetek idomacélból készültek, fekete és cinóberpiros mázolással. A belső mázolások színei: cinóber, fekete, szürke, citrom- és narancssárga. A külső homlokzatok nemesvakolattal készültek, túlnyomórészt fehér színben” – írja a tervező a Magyar Építőművészet 1962. 2. számában megjelent ismertetésében. (A Vitorla utca közelében álló épületet a 2000-es évek elején lebontották.)

Pár évvel később, 1962-ben készült el a Nánási út és a Monostori út sarkán álló Lidó Csónakház, szintén Jánossy György és Walkó Zoltán tervei alapján. Az épületet a Magyar Építőművészet 1963. 1. száma publikálta, innen tudjuk, hogy az épület­együttes háromemeletes, 134 ágyas szállóépületből (amiben 400 személyes öltöző is volt) és a hozzá csatlakozó előcsarnok-társalgóból, illetve a 180 csónak befogadására alkalmas csónakgarázs épületéből állt. A hoteltömb északi részén feltűnt Jánossy György kedvelt motívuma, a szabadon álló zsaluzott nyersbeton kéménytest, körülötte többszörösen tört karú, szabadon vezetett lépcsővel.

A zsaluzott betonfelületek és a tartószerkezetek kiemelése a brutalista építészeti stílus gyakran használt gesztusa volt ebben az időben.

Ezen az épületen a beton itt-ott megjelenő szürke tónusát az épületelemek élénk színei, illetve a társalgó falát burkoló színes hódmezővásárhelyi kerámia falkép (Pólya József festőművész munkája) ellenpontozta.

Az Építők Szakszervezetének üdülője az évtized második felében, 1967-re készült el Márton István építész (LAKÓTERV) tervei szerint. Lehetséges, hogy a nagyobb, többemeletes szállók – talán az időközben beindult Balaton-fejlesztés miatt – kihasználatlanok maradtak, ezért írta a tervező a Magyar Építőművészet 1969. 3. számában: „… arra törekedtünk, hogy az eddigi negatív tapasztalatok figyelembe vételével tájba illő, pihenés célját szolgáló, megfelelő léptékű épületet tervezzünk”. Tény, hogy az Építők Nánási út – Rozgonyi Piroska út sarkán álló üdülője csak 10 szobás, 2 emeletes lett, de a közös terekre itt is ügyeltek: az építész társalgókat, napozóteraszokat is tervezett az üdülőbe.

Ma is látható a part közelében a Kalászi út sarkán álló egykori Postás Üdülő, illetve, ami megmaradt belőle. A lábakon álló, hatemeletes torony és a hozzá kapcsolódó földszintes, tetőteraszos épületek K. Artner Klára építész (a POTI, azaz a Postai Tervező Intézet munkatársa) tervei szerint épültek fel 1970-re.

A hoteltorony feltűnő eleme volt a minden szinten körbefutó sárga drótüveg mellvédű erkélykorlát és a nagyvonalú tetőépítmény.

A szállóban minden a nyaralók kényelmét szolgálta: a mosdóval felszerelt, erkélyes szobák, a társasági élet számára kialakított földszinti társalgók, a külön Posta, a parkban a medencék, zuhanyozók. És főleg a szép, színes, műanyag strandbútorok.

Ha ezek az üdülőszállók már nem is őrizték a Római-part eredeti hangulatát, arra továbbra is lehetőséget teremtettek, hogy a fővárosból és vidékről sokan élvezzék a Duna menti kikapcsolódást.

(A szerző művészettörténész, a BTM Kiscelli Múzeum építészeti gyűjteményének munkatársa)

Minden az Árpád híd megnyitásával kezdődött. A XX. század elejétől tervezett új Duna-híd a háború miatt csak 1950-ben lett készen, átadása akkori szokás szerint a szocialista történelem egyik fontos eseményének évfordulóján történt, november 7-én, és neve is a korszakot jellemző módon Sztálin híd lett.

A híd megnyitásával a Flórián tér fontos közlekedési csomóponttá vált, a jó közlekedésű, de régi beépítésű terület kiváló lehetőséget kínált egy új, észak-budai városközpont létrehozására.

Budapest Főváros Tanácsának Végrehajtó-bizottsága 1957-ben írta ki az (ekkor már visszakeresztelt) Árpád híd óbudai hídfője és tágabb környékének (a Bogdáni úttól a Zsigmond térig terjedő Duna-parti szakasz Bécsi út vonaláig benyúló területének) rendezési tervpályázatát. Budapest ekkor érvényben lévő általános rendezési terve szerint ide elsősorban 5–6 emelet magas lakóépületeket kellett tervezni, ettől a magasságtól csak helyenként, indokolt esetben lehetett eltérni.

A pályázati tervek egy része a Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjteményében megtalálható, ezeken jól látszik, hogy az építészek a kiírással ellentétben inkább magasabb épületekben gondolkodtak.

A nyertes rendezési terv jóváhagyott változata – Mező Lajos, Kismarty-Lechner Gyula, Pongrácz Pál, Ihrig Dénes munkája – 1958-ban született meg.

Az egyre magasabb lakóházak építésének oka a korabeli európai várostervezési trendek változása, illetve a tarthatatlan lakáshiány volt. Utóbbi megoldására a kormányzat meghirdette a 15 éves lakásépítési tervet (ennyi idő alatt 1 millió lakást kellett volna felépíteni!), és döntést hozott arról, hogy át kell térni a panel szerkezetű lakások építésére.

Ennek jegyében 1962-ben megkezdődött a hazai házgyárak tervezése, majd 1966-ra fel is épült az első (szovjet mérnökök által tervezett, a szovjet-típusú elemeket gyártó) házgyár, éppen Óbudán.

Ezek a változások az épülő Óbudai lakótelepet is befolyásolták, 1965-ben új rendezési terv, majd beépítési terv (1969) is született. Az új terv szerint 112 hektáron, 4700 megszűnő lakás helyére 13 000 új panellakást kellet felépíteni a Flórián téri közlekedési csomópont környezetében. Ez a terv tehát már jóval sűrűbb beépítéssel számolt, mint az 1957-es pályázati kiírás, ahol a laksűrűség még csak hektáronként 700 lakos lett volna.

A régi épületek bontása 1965-ben kezdődött, az újak építése ezután három fázisban zajlott. Az első lakóházak, a mai Pacsirtamező (volt Korvin Ottó) úttól nyugatra álló épületek 1968-ra lettek készen. A második építési ütem a Pacsirtamező út keleti oldalán fekvő területet érintette, a harmadikban a Vörösvári út, Váradi utca, Bécsi út közrefogta háromszögben zajlott az építkezés, 1976-ig.

Az épületek házgyári technológiával, panel-szerkezettel készültek, de ez akkor még nem tűnt hátránynak, viszont kifejezetten vonzó volt a beköltözők számára a lakás magas komfortja, a fürdőszoba, a központi fűtés és a melegvízellátás.

Számos, ma már megszokott felszerelési tárgy akkor újdonságnak számított, ilyen volt a beépített konyhabútor, a beépített szekrények, de a parkettázott szobák és a tapétázott falak is. Jellegzetes panel épülettípusok Óbudán a tízemeletes, ún. „fülesházak” (a Vörösvári út mentén láthatjuk ezt a típust) és „sovány-házak” (ilyenek épültek például a Kiscelli út elején). Az épületek tervei az egyik állami tervezőirodában, a LAKÓTERV-ben (Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező Vállalat) készültek, kivitelezőjük a 43. sz. Építőipari Vállalat volt.

A tervek között lakóházak építése mellett más fejlesztések is szerepeltek, a Vörösvári úttól nyugatra épült volna fel az óbudai szórakoztató, pihenő közpark, a Flórián téren üzleteknek és egy több intézményt magába foglaló, hatalmas városközpontnak kellett volna épülnie. Mező Lajos rendezési és beépítési tervei alapján 1970-ben Dul Dezső építész készítette el az Óbudai Intézményközpontnak nevezett centrum tanulmánytervét.

A Vörösvári út – Pacsirtamező utca – Szőlő utca határolta területen hatalmas, 20–25–30 emeletes tornyok, három valóságos felhőkarcoló alkotta volna az adminisztratív, kereskedelmi és szórakoztató centrumot. A közöttük képződő teret (ennek FÓRUM a neve a terven) hagyományos városi térként működő gyalogoszónának képzelte el az építész üzletekkel, utcabútorokkal, növényekkel, római romokkal. Az autóforgalmat itt a felszín alatt vezették volna, parkolásra kétszintes mélygarázsban lett volna mód.

A FÓRUM körül épült volna fel a tanácsháza, kultúrház, mozi, étterem is, maga a tér pedig alkalmas lett volna ünnepségek, szabadtéri előadások megtartására is.

A gyalogosok a FORUM irányából felüljárón közelíthették volna meg a Vörösvári út északi oldalára tervezett negyedik toronyházat, a különleges formájú, edzett üveggel burkolt 25 emeletes I. osztályú szállodát és a közelben álló áruházat.

Tudjuk, az intézményközpont toronyházai nem épültek fel, furcsa módon a terület azóta is üresen áll. Ahogy nem épült fel a rendezési terv alapján az Árpád-híd déli oldalának Duna-parti szakaszára tervezett többi ház sem.

A híd és az óbudai zsinagóga közötti területre került volna a Magyar Tudományos Akadémia öt épületből – köztük egy 16 emeletes toronyházból – álló kutatóközpontja és kutatói garzonháza.

Az elhelyezési terven szerepelt a MEZŐBER (Mezőgazdasági Beruházási Vállalat) irodaháza is, az egyetlen, ami itt megvalósult, sőt az ötemeletes, jellegzetes kettős tömb téglával és fehér préselt lapokkal burkolt épülete ma is eredeti formájában áll (Lajos utca 160–162., tervezte: Jurcsik Károly és Parádi Károly, LAKÓTERV).

És felépült, ha lassan is, a Flórián térre szánt üzletközpont is. A LAKÓTERV 1972-ben készítette el az óbudai, békásmegyeri és újpesti lakótelepeken építendő üzletek, szolgáltató központok típusterveit. Ez a könnyűszerkezetes építés korszaka volt, ahogy például a közelben álló Óbudai Kulturális Központ (korábban San Marco utcai Óbudai Úttörőház), úgy ezek az épületek is ezzel a technológiával készültek. Az Óbudai Üzletközpont terveit Törőcsik Sándor, a LAKÓTERV építésze készítette, a kivitelezés 1973-ban indult.

A könnyűszerkezetes építésmódot az egyszerű és gyors megvalósítás miatt kívánták bevezetni, ehhez képest az áruház elég sokáig készült, csak 1976. július 1-én nyílt meg.

Óbuda központjának mai képe azonban még nem ekkor, hanem az Árpád híd lábánál felépült OTP ház elkészültével (1978), a Vörösvári út vonalának korrigálásával és szélesítésével, de mindenekelőtt a híd átépítésével alakult ki.

Az 1970-es években olyan erős volt a forgalomnövekedés, hogy az Árpád hidat feltétlenül ki kellett szélesíteni: a középső hídtest mindkét oldalát tulajdonképpen egy-egy újabb híddal bővítették, ehhez a munkához kapcsolták a lehajtók megépítését, majd a csatlakozó forgalom átalakítását is. Tovább folytatva a szocialista hagyományt, az új beruházást 1984-ben ismét november 7-én adták át.

1958-ban zajlott le az Országos Lakástervezési pályázat is, aminek nyomán 1959–60-ban a Bécsi út, Váradi utca, Érc utca, Gyenes utca, Selyem utca, Reménység utca által határolt területen felépítették az Óbudai Kísérleti Lakótelepet. Néhány évvel később, már az 1960-as Középmagas Lakóház tervpályázaton díjat nyert tervek prototípusait építették fel a közelben, egy 7 emeletes sávházat (Gyenes utca 3–5–7., tervezte Borostyánkőy László) és három 9 emeletes pontházat, Dul Dezső tervei alapján (Gyenes utca 1/A és 1/B, Váradi utca 22.). Ezek még vasbeton szerkezetű, téglafalazatú házak voltak, nem panelépületek. Mindkét ház tervei alapján típusterv is készült, ezért láthatunk hasonlókat Budapest más pontjain, sőt vidéki városokban is.

Betonpanel-szerkezetű építéssel kapcsolatos kísérletek több országban már az 1940-es években is folytak, majd a második világháború utáni hihetetlen mértékű európai lakáshiány segítette ennek az építési módnak az elterjedését. A jelentősebb panelépítésű nagylakótelepek Franciaországban, Svédországban és a Szovjetunióban készültek, de ismert volt az 1948-ban kifejlesztett dán Larsen–Nielsen panelszerkezet is, ilyen típusú lakóházak Magyarországon is épültek.

Ezen sorok írója, Krúdy Gyula meglehetősen komoly tapasztalatokkal és felettébb kifinomult ízlésvilággal bírt a magyar gasztronómiát illetően. Vajon milyen véleménnyel írt volna a maga szofisztikált stílusában a kortükörként is felfogható önkiszolgáló éttermek világáról?

A II. világháborút követően az új politikai-gazdasági struktúra egyik velejárója volt a hagyományos hazai vendéglátásban történt paradigmaváltás.

A sokat szenvedett lakosság széleskörű és kielégítő élelmiszerellátása igen komoly gondot jelentett az ország akkori vezetőinek, amelynek oka leginkább a gyorsan kiépülő pártállami rendszer intézkedéseiben és ténykedésében keresendő. Az ország újjáépítése, a nehézipar erőszakosan gyors fejlesztése mellett az eredményesen működő élelmiszeripar kérdése kezdetben szinte csak másodlagos szerephez jutott. Politikai síkon foglalkoztak vele, amely a féktelen kuláküldözést, termelőszövetkezetek létrehozását jelentette, de nagymértékű élelmiszerhiányhoz vezetett. Ennek tükrében nem csoda, hogy az amúgy is burzsoá csökevénynek tartott vendéglátás szerepe és funkciója jelentősen visszaszorult. A vendéglők államosítása, amely tragikus hatással bírt a tradicionális óbudai kiskocsmák világára, hosszú időre megakasztotta a gasztronómia fejlődését. A több generáción át vendéglátással foglalkozó óbudai gazdákat, vendéglősöket nemcsak megélhetésüktől fosztották meg, hanem sok esetben házaiktól, családi fészküktől is, mivel a vendéglő, kocsma lényegében egy épületben volt a lakással.

A hazai éttermi élet hagyományos szerkezete, formái és felfogása megszűnt, helyette egy új, szocialista sémájú gasztronómiai világ kezdett körvonalazódni.

Ezzel párhuzamosan változott meg a lakosság étkezési kultúrája, amely az igények átalakulását vonta maga után. A nagy, gyári munkástömegek és a dolgozó lakosság étkeztetése sokáig megoldatlan maradt (mind az üzemekben, mind szabadidőben), majd csak az 1960-as évek elején született döntés a helyzet gyökeres javításáról. A Kádár-korszak korai gazdasági intézkedési, politikai stílusváltása bizonyos fokú életszínvonal-emelkedéshez vezetett, amely a tömeges (köz-) és az egyéni étkezésben is kimutatható volt: két területen, az üzemi étkeztetésben és a szélesebb körű vendéglátásban indult el látványos innováció.

Kezdeti próbálkozások már az 1950-es évek végén voltak a helyzet javítására. Ekkor nyíltak meg Budapesten a hamar közkedveltté vált Mézes Mackó üzletek, ahol főleg hidegkonyhai termékeket árusítottak. Ezt követte egy újabb bátortalan próbálkozás, szintén a Budapesti Vendéglátóipari Tröszt szervezésében, amely bizonyos fokon az utóbb megszülető önkiszolgálók elődjének tekinthető. Ezek voltak a Húszéves bisztró nevű helyek, amelyek korábbi vendéglők, kocsmák átalakítása után nyíltak meg. Ezek a boltok igazából nem találták meg az ideális arculatot, több vendéglátó formát képviseltek egyszerre. Félig önkiszolgáló jellegű falatozó, kávézó, eszpresszó és borozó boltként üzemeltek, ám lényegében egy takaros italbolt szintjén voltak.

Sikeresebb elődnek bizonyult a Pannonia büfé- és bisztróhálózat (pl. a híres Imbisz büfé a Nyugatinál), illetve annak vezető üzletei, mint az EMKE bisztró, a Berlin és Halló étterem.

Az akkori Lenin körúton működő, nagy sikerű és forgalmú Halló vált a következő években gyorsan terjedő hazai önkiszolgáló éttermek mintájává. Ez az ún. csúszó tálcás kiszolgálási forma, illetve a konyha részéről az ételfajtaként szakaszolt tálalás lett a mérvadó, követendő és kialakítandó üzemeltetési szisztéma az üzemi étkezdékben is. Sokan nosztalgiával emlékeznek ezeknek az étkezőknek a sajátos hangulatára, a sorban állásra a háromszögletű alumíniumtálcával, az asztalra kitett vizes kancsókra, a falon függő étlapra becsúsztatott ételnevekre, a zónaadagokra, hangos pénztárgépekre és a főleg az árakra. Óbudán egyre több gyárban alkalmazták ezt a megoldást, így az elsők között átalakított Goldberger önkiszolgáló éttermében is (1965).

A vendéglátás ilyen jellegű átalakítása bizonyos aggályokat vetett fel a „régi” vendéglősök köreiben, akik féltették a tradíciók elvesztését. A Belkereskedelmi Minisztérium 1966-ban így nyilatkozott: „A fontos csak az, hogy a családias kisvendéglők és a jellegzetes éttermek, valamint a tömegétkeztetésre alkalmas éttermek közötti arányokat megtartsák. Mert a külföldiek és a hazaiak nemcsak ilyen szórakozóhelyeket keresnek, hanem gyorskiszolgáló és önkiszolgáló éttermeket is, hogy különösen a kirándulóhelyeken gyorsan és olcsón étkezhessenek.” A hivatalos állásfoglalás szerint a közeljövőben megnyíló önkiszolgáló éttermek nemcsak a vendégek gyors kiszolgálását, kulturált vendéglátását biztosítják majd, hanem az egészséges étkezést is, hiszen a gyorsaság miatt az ételek nem úsznak a zsírban. Ezt biztosítja a modern, gyorsabb konyhatechnológia (pl. a grill használata), az új gépsorok, pultok kiépítése.

Az igazi nagy áttörés és a klasszikus önkiszolgáló éttermek aranykora az 1970-es évek első felétől datálódik.

A korabeli farizeusok a hazai vendéglátás legfőbb feladatának a gyorsabb étkezés lehetőségeinek megteremtését tartották, mégpedig úgy, hogy az megfeleljen a növekvő tömeges igényeknek. Ennek szellemében dolgozta ki több éves programját a Belkereskedelmi Minisztérium. Állami támogatást adtak a nagy alapterületű (800 m²-nél nagyobb) önkiszolgáló éttermek és ételbárok építéséhez. Szép lassan, sorra nyíltak meg a fővárosban gyorséttermek, de számuk messze elmaradt a vártaktól. Budapest területén több vendéglátó vállalat üzemeltetésében, irányítása alatt működtek ilyen jellegű éttermek, amelyek mellett más profilú egységeket is birtokoltak. Az óbudai önkiszolgáló egységek az Észak-Budai Vendéglátóipari Vállalat tulajdonában voltak, amelyet ekkoriban a nagy befolyású Sárai József vezetett.

Hangsúlyos problémát jelentett a modern vendéglátó egységek berendezésének rendkívül magas ára. Kezdetben ugyanis csak nyugati importból tudták beszerezni a működésükhöz szükséges gépeket, berendezési tárgyakat. Ám volt olyan magyar cég, amely hamar reagált az akkut problémára, profilját a kornak megfelelő színvonalú gépek gyártására alakította. A legfontosabb a KERIPAR (Kereskedelmi Berendezéseket és Gépelemeket Gyártó Vállalat) volt, amelynek több üzemegysége működött (a fővárosban az egyedi berendezések gyára, Szombathelyen a Vendéglátóipari Gépgyár, Celldömölkön az Üzletberendezés Gyár, Tatabányán a Fémipari Gyár). A KERIPAR kezdte gyártani az ételbárok és önkiszolgáló éttermek nagykonyhai sütő-főző berendezéseit, a hűtőbútorokat, kávéfőzőgépeket, étel-melegentartó pultokat, feldolgozógépeket és a híres burgonyakoptató gépeket.

A hazai gyártású berendezések ugyan jelentősen csökkentették az új éttermek építési és üzemeltetési költségeit, a tervezett ütemű és mennyiségű beruházások mégis megakadtak.

Budapesten 1970 végén 22, öt év múlva 31, 1980-ban 52 önkiszolgáló étterem működött. Egy 1976-os statisztika szerint 15 ezer vendéglátóhely volt az országban, de ebből csak 3500 árusított meleg ételt. Ezért a negyedik ötéves terv időszakában, 1977-től jelentősen bővítették országos szinten az üzlethálózatot, amelyben jelentős szerepet játszott a panel lakótelepek rohamos építése, amelyből Óbuda sem maradt ki.

A korszakban Óbuda lakosságának száma, leginkább az újonnan épült lakótelepeknek köszönhetően jelentősen megnőtt (1970-ben 80 ezren, míg 1980-ban már 122,5 ezren laktak a kerületben). A néhány megmaradt kisvendéglő nem tudta a megnövekedett étkezési igényeket kielégíteni, valamint a háziasszonyok is leginkább csak hétvégenként ragadtak fakanalat. A hétközi étkezés megoldására (az üzemi és ahol volt rá lehetőség, az iskolai étkeztetés mellett) nagyon jó megoldást jelentettek a kerületben működő önkiszolgáló éttermek, ahonnan el is lehetett vinni ételhordókban az ételt, mondjuk vacsorára. A közétkeztetésben szintén fontos szerepet kaptak ezek az éttermek, amelyek közül sajnos mára egy sem üzemel, pedig nagyon népszerűek voltak, és újra komoly igény lenne rájuk. Az óbudai önkiszolgáló éttermek egyik sajátossága volt, hogy presszóként is üzemeltek (vagy akár egy hagyományos étterem is működött bennük).

A városrészben nemcsak önkiszolgáló éttermek könnyítették meg a mindennapos (gyors) étkezést, hanem működtek hurkasütők a piacon, grill bár, kifőzdék és étkezdék.

Az Óbuda Étterem és Eszpresszó 1973 legelején nyílt meg a Vörösvári út és a Törzs utca szegletében. Az építkezés és a vendéglátóhely berendezésének összköltsége elérte a 10 millió forintot, amely igen tekintélyes összegnek számított akkoriban. Az üzemeltető, az Észak-Budai Vendéglátóipari Vállalat 329. sz. boltjának először az önkiszolgáló étterem része várta a betérőket, majd nem sokkal később a presszó részét is átadták. Az étterem reggel 7-től este 22 óráig, a presszó rész 23 óráig volt nyitva. A modern üzlet korszerű konyhafelszerelést kapott (fehér-fekete mosogató, tojásmosó, raktárak, pince, előkészítő helyiségek, teherlift, professzionális feldolgozógépek), a kiszolgáló részben egyszerűen, de kényelmesen lehetett étkezni az asztaloknál. Az éttermet légkondicionálóval is ellátták, amely friss levegőt biztosított, eltüntetve a konyhai illatokat (ez utóbbi később problémát jelentett a hasonló üzletekben). Az étteremnek nagyjából 50 dolgozója volt, de nyáron, amikor terasz is működött, elérte a 60-at. A 80 fő egyszeri kiszolgálását biztosító önkiszolgáló étterem másod­osztályú árakkal dolgozott, napi szinten 40–50 féle étellel (levesek, köretek, 5–6 féle főzelék, frissensültek, savanyúság, édesség).

Reggelizni is lehetett a közkedvelt Óbuda Étteremben, amelyet elsősorban munkások vettek igénybe. A kor szellemének megfelelően szocialista brigádok alakultak a dolgozókból, sőt, egyszerre három (Petőfi és Dózsa néven a konyháról, Ady néven a presszóból). A presszó részben kényelmes ülőkék és kanapék várták a szomjas vendégeket. A jól menő üzlet 1974. évi forgalma már elérte a 8,7 millió forintot, és folyamatos emelkedést mutatott. Azonban nemcsak az Óbuda Étteremben, hanem a többi hasonló önkiszolgáló egységben elmondható volt, hogy a csúcsidőn túl (ebéd, vacsora), a köztes időszakban kevés volt a vendég. Ez az önkiszolgáló étterem is sok háziasszony munkáját könnyítette meg, hiszen nem feltétlenül kellett otthon főznie, innen gyorsan tudott finom, jóízű ételt hazavinni, illetve a gyermekek szintén itt ebédelhettek iskola után (vagy az iskolai szünidőben).

Az 1980-as évek elejétől egyre inkább pangott az üzlet, amelyet 1987 után gazdasági okok miatt bezártak. Ebben az egységben viszont a többi kerületi „társától” eltérően nem szűnt meg a vendéglátás, de még annak önkiszolgáló jellege sem.

A rendszerváltás új lehetőséget adott a helynek, és 1990-ben már McDonald’s étteremként nyílt újjá (hivatalosan McDrive), ahol napjainkig csillapíthatják éhségüket a vendégek.

Ugyancsak a panelházak árnyékában nyílt meg 1975-ben a Perc utcai önkiszolgáló étterem (317. számú üzlet). A szolgáltató házak komplexumában működő új, 250 m²-es étterem (ebből 80 m² vendégtér) szintén modern berendezést kapott (elszívók, raktárak, előkészítők, konyhai berendezések). A konyha városi gázzal működött, amelyhez elektromos burgonyasütő, egy 200 literes főzőüst, egy háromajtós elektromos sütő, gázzsámoly, négy melegítőpult, Cornelius szörpautomata, fehéredény mosogatógép tartozott. A 13 vasvázas asztalon egyszerre mintegy 70 ember tudott étkezni, a szintén vasvázas VERA székeken helyet foglalva. Ezen a helyen is rozsdamentes terelőrács, csúszó tálcás pult és a jól bevált alumínium tálcák várták a vendégeket. A napi étlapon általában 2–3 féle leves, 2 fajta főzelék, 3 éttermi tészta, köretek, savanyúság, 3–6 féle készétel, 3–6 féle frissensült szerepelt. Hidegkonyhai készítmények nem voltak, sütemények is csak ritkán, az önkiszolgáló hűtőpultban üdítőitalok és sörök sorakoztak. Másodosztályú árakon lehetett jól lakni (ez tartalmazta a 90%-os haszonkulcsot is), de 5 forintos névértéken étkezési jegyet lehetett vásárolni, amelyet leginkább a közeli üzemek dolgozói váltottak be. Időjárástól függően üzemelt az étterem terasza, ahol főleg nyáron lehetett étkezni. Az egység előtere eredetileg ruhatárnak épült, végül az aprócska, de forgalmas presszó került ide. Az étterem reggel 7 és este 20.30 között volt nyitva. Változatosan, ízletesen főztek, 20 forintból (ez több fogást jelentett) jól lehetett lakni. A gyárak bezárása megpecsételte a Perc utcai önkiszolgáló étterem sorsát is, végleg lehúzta a redőnyt.

Az Óbudai Lakótelepen élő lakosság mindennapi vásárlási igényeinek kielégítésére épült fel 1976-ra a modern Flórián Üzletközpont (ebben az évben adták át a Budai Skálát is).

A több tízmillió forintos beruházás elsődleges célja az volt, hogy helyben tudjanak a lakótelepen lakók vásárolni, ne kelljen beutazniuk a belvárosba. Kezdetben 25 üzlet várta az érdeklődőket, és az üzletközpontból nem hiányozhatott egy étterem sem. Nem is akármilyen vendéglátóhelyet tervezetek az áruház legtetejére („panorámával”), hiszen egyszerre három különálló egység működött benne.

A kombinált étterem 2500 m²-es volt, ahol egy hagyományos és egy önkiszolgáló étterem, valamint egy eszpresszó üzemelt.

A 300 fős, napfényes, világos önkiszolgáló étterem napi forgalma elérte a 15–16 ezer forintot (88%-os haszonkulccsal), de ez elmaradt a várt bevételtől (csúcsidőn kívül itt is kevesen voltak). A nagy konyha nemcsak a klasszikus csúszó tálcás önkiszolgáló egységet szolgálta ki, hanem a hagyományos éttermet is (napi bevétele 5–6 forint volt, 106%-os haszonkulccsal, illetve akár plusz 10% zenedíjjal). Az önkiszolgáló részben a frissensültek és éttermi tészták mellett házias konyhát vittek. Egy bableves 3 Ft 50 fillér, egy töltött káposzta 17 Ft 80 fillér, egy párizsi szelet párolt rizzsel 21 Ft 90 fillérbe került. Egyszerre több pénztárnál lehetett fizetni, amely a déli csúcsidőben jelentett könnyebbséget. Ebbe az étterembe is sok tanuló járt étkezni, hiszen nem minden kerületi iskolában volt lehetőség helyben (saját konyhával) megoldani a gyermekek ellátását. A közétkeztetésben így nagy szerepet kaptak a kerületi önkiszolgáló éttermek, ahol befizetéses menüt lehetett választani. A Flórián étterméhez egy presszó-bár is tartozott, ahol kényelmes fotelek és székek kínáltak lehetőséget a kellemes kikapcsolódásra, italfogyasztásra, kávézásra. Ez a vendéglátóhely sem kerülhette el végzetét, s végül egy átalakítás áldozata lett. 1987-ben döntés született arról, hogy az üzletközpont alagsori Csemege ABC üzletét a jelentősen megnövekedett forgalma miatt kibővítik. Mivel közvetlenül mellette működött a Vasedény boltja is, így a tervek alapján azt felköltöztették a veszteségessé vált étterem helyére. Ennek megfelelően a vendéglátóhelyet végleg bezárták, területét felosztották, és több bolt működött benne a Vasedény mellett (bútorbolt, butikok). A hajdani étterem mostani funkciója leginkább a zsírégetést szolgálja, de nem gasztronómiai értelemben.

Bár nem számított önkiszolgáló étteremnek, de muszáj szólni a Szentendrei úton működő egykori Árpádkert Étterem-Sörözőről. Az 1978 végén megnyílt, bokszos kialakítású, 80 férőhelyes söröző másodosztályú besorolással üzemelt, naponta 10–24 óra között. Ebben az étteremben elő lehetett fizetni elvitelre (17,20 forint volt egy menü), amely 200 főnek biztosított megfelelő minőségű és mennyiségű étkezési lehetőséget.

A korabeli viszonyokat talán jól jellemzi, hogy az étteremnek nem volt saját telefonja, így minden üzleti ügyintézést (pl. árurendelés) utcai készülékből kellett intézni, napi 30–40 forintért.

Szintén elő lehetett fizetni heti menüre („húsos tésztás”) a Szépvölgyi úti Újlaki Étteremben. Ez az objektum azonban inkább a valamikori benne működő Telefon Bárról volt híres, mint a közétkeztetés műfajáról.

Nemcsak Belső-Óbudán voltak önkiszolgáló éttermek, hanem a központtól távolabb is. A gyors és olcsó étkezés megoldására nyílt meg 1965-ben a Római-parton egy ilyen jellegű egység, a Nánási úton, a Béke strand helyén. Az 1500 fős konyha üzemeltetését a Gyermekélelmezési Vállalat vette át 1967-től, amely a nyári szezon után kiszállításos étkeztetéssel látta el a kerületi iskolákat, napköziket. A legismertebb önkiszolgáló étterem az elsősorban nyáron üzemelő Tó Étterem volt a Rómain.

Ezt az egységet az Észak-Budai Vendéglátóipari Vállalat, az Országos Idegenforgalmi Tanács és a Fővárosi Fürdőigazgatóság együtt üzemeltette. 1976-ban nyílt meg, egyik fele a Római Strandfürdő felé nézett, másik a Rozgonyi Piroska utca felől volt megközelíthető. A 15 millió forintos beruházás a nagy forgalom miatt hamarabb megtérült, mint a többi ilyen jellegű üzletnél, az időszakosan működő étterem ugyanis bőséges vendégkörrel rendelkezett. Egyrészt a közkedvelt strand vendégeit, másrészt a szomszédos, 3 ezer fős nemzetközi campingben és autós motelben megszálló vendégeket tudta ellátni meleg étellel, valamint a környék lakóit. Kombinált vendéglőként működött, hiszen volt egy 150 fős önkiszolgáló része, egy 160 fős „magyaros” étterme, ahol a hangulatos cigányzene (Zsákai Árpád és zenekara játszott) mellett főleg halételekből lehetett válogatni, illetve volt egy rendezvényterme is baráti összejövetelekre és esküvőkre. Természetesen egy söntés rész szintén várta a szomjas vendégeket, ahol mindig jéghideg sörrel lehetett csillapítani a szomjúságot.

Mivel külföldi turisták szintén nagy számban jártak ide étkezni, az ételeket több nyelven írták ki az önkiszolgáló egységnél (a magyar mellett német és cseh nyelven).

A vendéglőben üzemelő diszkó hangossága sok problémát okozott a környék csendre vágyó lakóinak. Az 1980-as évek közepétől üzemeltetési problémák adódtak, új bérlőknek lett meghirdetve a hely, majd bezárt.

Az új, modern felfogású gyorsétkeztetési koncepció szerint működő vendéglők nem kizárólag a nagy vendéglátóipari vállalatok szervezésében várták vendégeiket – a lehetőségeket kihasználva akár magánszemélyek is üzemeltethettek ilyen jellegű éttermeket. Ezeket a kisebb méretű, ennélfogva családiasabb hangulatú helyeket leginkább étkezdéknek, illetve kifőzdéknek hívták (hívják), ahol még az igazi ínyencek is megtalálhatták az igényeiket kielégítő ízeket. Ezek közé tartozott a korban rendkívül népszerű Zamat Étkezde, amely egykor a Vörösvári út 31. szám alatt várta éhes vendégeit. Az 1971-ben megnyílt étterem üzemeltetője a komoly vendéglátós múlttal rendelkező Gönczi András volt, aki előtte több mint tíz évig volt üzletvezető az állami vendéglátóiparban (a nagynevű Európa Éttermet, majd a Rózsafa Éttermet irányította). Az étkezde ügyeit a kezdetektől intézte, amikor a tízemeletes panelház még nem volt teljesen kész, de a III. kerületi Tanácsnál lehetett pályázni új üzlethelyiségek üzemeltetésére. Az önkiszolgáló étterem ötlete és az új vendéglátóipari irányvonal „passzolt” egymáshoz, így hamar döntés született az engedélyezéséről, sőt, még kamatmentes hitelt is felvehetett a leendő tulajdonos. A Zamat Étkezde egész területe 66 m² volt, ebből 23 m² lett az eladótér, szezonálisan kedves kis teraszon szintén lehetett fogyasztani.

Gönczi András igazi vendéglátós volt, akinek szíve-lelke volt a vendéglőben, amelyért ma már ritkaságnak számító lelkiismerettel és odaadással dolgozott. Még az étkezde megnyitása előtt 15 ezer szórólappal reklámozta az új vendéglátóhelyet, és a siker nem maradt el. Rögtön a nyitást követően beindult az üzlet, amely nemcsak a megnövekedett igények kielégítésének volt köszönhető, hanem annak a napi szintű alázatos és kemény munkának, amelyet az ott dolgozók végeztek. A Zamat nemcsak méreteiben volt családias, hanem a változatos ételek elkészítésében és ízvilágában is. Havonta átlagban 300-féle ételt készítettek, az étlap egyik fele állandó ételeket tartalmazott, míg a másik változó volt, kiemelve az aznapi ajánlatot. A Zamat nagy hangsúlyt fektetett az alapanyagok frissességére, igyekezett mindig a szezonnak megfelelő kínálatot biztosítani.

A tulajdonos ahhoz a vendéglátó korosztályhoz tartozott, akinek az első valóban a vendég volt, aki képes volt akár éjjel útnak indulni, hogy vidékről szerezze be az aznapi friss pacalnak valót.

A Zamatban nagy népszerűségnek örvendtek a belsőségekből készült ételek. Az étkezde újdonságként bevezette az iskolás gyermekek részére az ún. füzetes étkeztetést: amit az iskolás hétközben evett, azt felírták, és pénteken a szülő kifizette a számlát. Az étkezde hétfőtől péntekig, 11-től 15.30 óráig volt nyitva, ritkán még szombaton is. Karácsonykor lehetett halászlét és rántott halat rendelni elvitelre. A Zamat közkedvelt, felkapott hely volt a kerületben (meg azon kívül), ahol nemcsak a fuvarosok, taxisok álltak meg nap mint nap ebédelni, hanem olyan hírességek jártak ide, mint Makrai Katalin, Darnyi Tamás, Zsivótzky Gyula. Gönczi András társadalmi munkában rendszeresen segített a Hazafias Népfront Kalászi úton lévő helyiségének büféjében, ahol a kerületi nyugdíjas kiskereskedők és kisiparosok tartottak klubdélutánokat.

Sajnos a sikerek és a befektetett energia, tengernyi munka ellenére is adódtak nehézségek (egészségügyi, anyagi), ezért Gönczi 1983-ban megvált szeretett étkezdéjétől, amelyet a szakácsa üzemeltetett még egy ideig, majd a rendszerváltás idején végleg lehúzták a rolót. „A közösségre mindig kell időt szakítani” – vallotta Gönczi András, aki nem teljesen fordított hátat a Zamat üzemeltetése után a vendéglátásnak, étkeztetésnek. Egy darabig a Bajcsy-Zsilinszky Endre úton működtetett egy gyorsbüfét, majd megalapította a család nevét viselő vállalkozását, amelynek keretében a gyorsan közkedveltté vált mirelit palacsintákat (60 féle) gyártottak és forgalmaztak.

Tovább színesítette Óbuda vendéglátását ebben az időszakban az 1974 decemberében megnyílt Grill Bár, az akkori Korvin Ottó utca (ma Pacsirtamező utca) és Tímár utca sarkán.

A szintén újszerű, modern, grill konyhatechnikán alapuló üzlet (ahol korábban egy hentesbolt volt) a legkülönfélébb ropogósra sült húsokat kínálta a betérőknek. Sült oldalas, liba- és kacsacomb, csülök, hurkák és kolbászok várták elkerülhetetlen sorsuk beteljesülését. A 1,5 millió forintos átalakítással megnyitott bolt reggel 9 és este 7 óra között várta vendégeit. Állóbüfé jellegű volt a vendéglátás. Mosdót és kézmosót is kialakítottak a helyiségben. A környéken lakók és dolgozók, ha itt megvették a különféle grillhúsokat, otthon csak legfeljebb valamilyen köretet kellett készíteniük. Nagy, piros, világítós reklámtábla hirdette egykor a grillételek óbudai fellegvárát – aztán ez is bezárt, mint a többi kedvelt hely.

A valamikori olcsó és gyors önkiszolgáló éttermek az üzemi konyhákkal együtt eltűntek, hatalmas űrt hagyva maguk után. Ugyan gyárak már régóta nincsenek Óbudán, viszont számos iroda és más jellegű munkahely igen, ahol sokszor okoz gondot a napközbeni étkezés megoldása. Nyíltak, nyílnak ugyan erre a célra kisebb-nagyobb vendéglátóhelyek a városrészben, de a korábbi önkiszolgáló éttermek szerepét nem tudták átvenni. A gyorsan, finomat, elfogadható áron, állandó minőségben olyan hívószavak, amelyeknek igen kevés mostani III. kerületi étkezde tud megfelelni, habár igen nagy igény lenne rájuk.

(A szerző történész-muzeológus, Óbudai Múzeum)

Nos, e pont oly felfoghatatlanul kicsiny, hogy emberi nyelven már bátran nevezhetjük semminek.

Ha mindehhez hozzátesszük még, hogy az első pillanatban, a felfúvódás fázisában a világegyetem mérete „a legvisszafogottabb becslések szerint is (…) 0,00000000000000000000000000000000001 másodperc alatt a 1 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000-szorosára nőtt”, oly mértékű növekedést mutatva, „mintha egy 1 centiméter átmérőjű pénzérme hirtelen a Tejútrendszer átmérőjének tízmilliószorosára növekedne” (154–155. p.), úgy örökölt vallásunk teremtésrendje a maga hat napjával szűk szemhatárú, céhes pepecselésnek tűnhet. Miközben ide másoltam e szépirodalmi szövegben kissé unalmasnak tetsző számfüzért, remélhettem csupán, hogy a kötet fordítója megfelelő mennyiségben ültette át (nem mindig biztos kezű) fordításában magyar nyelvre a nullákat, ám nem állíthatom, hogy egy-két üres hasú darab hiánya vagy megléte esetén pontosabb képet tudnék alkotni a történtekről.

Hawking (a tudomány e választottságáért nyomorú testi árat fizető zsenije) és fizikustársa könyvükben a végtelen másik irányába is messzi röpítik képzeletünket. A fizikában ma (azaz 2010-ben, a kötet angol kiadásának megjelenésekor – a jó Isten tudja, mi van azóta…) uralkodónak tekintett M-elmélet szerint a mi világegyetemünk a maga több milliárd galaxisával egy csupán a lehetséges 10⁵⁰⁰ univerzumból, „amelyek mindegyikében különböző törvények uralkodnak.” Hogy mekkora szám ez? „Ha valamilyen különleges lény minden ezred másodpercben meg tudna vizsgálni” egy-egy újabb univerzumot, „és a munkáját az Ősrobbanáskor kezdte volna, akkor mostanáig még csak 10²⁰ lehetséges univerzumot vizsgált volna át. Ráadásul úgy, hogy még csak kávészünetet sem tartott volna közben.” (142–143. p.)

Nos, úgy hiszem, e szám által nem csupán az „és azon túl mi van?” őrjítő gyermekkori kérdése nyer elegendően tágas választ, de az alvászavarral küszködők is némi munícióhoz jutnak…

Így állunk (azaz forgunk józanító sebességgel több vonatkozási rendszerbe ágyazódva), barátaim és kedves olvasóim. A Pelso partjáról, kertben írva gondolok e percben a partunkra, melyet ránk hagytak elődeink, és amely soha többé nem lesz limes e földön. Sarokban, egy fa alatt ülök, és örülök, hogy lyuk van a hátsó felemen, amely nem fekete még. Körben szél szédeleg, a fejem felett énekesmadarak hangolnak a hajnali nagyelőadásra, abroszomra mennyei pohárkákból borul a fény. Felhörpintem a kávémat, oldalt nézek, s látom, mint indulnak virág körüli útra a méhek.

Csend­életeimmel már az első rajzórákon kudarcot vallottam, és a tanárnő mellét néztem a hónalja hasadékán, amint a citromomat javította, korai rímeim láttán pedig úgy elrémültem, hogy föl sem vettem a lantot, melyet így letennem sem kellett. Hallgatni Arany(t), gondoltam magamban. Verset nem írni egyébiránt – ha csak nem vagyunk költők, akikből kevés van – környezetvédelmi okokból is fontos. Nemcsak az Üllői úti fák tűntek el ugyanis az elmúlt száztíz év során, hanem a Föld erdeinek több mint a fele is, s e fák egy jó részéből papíros készült.

Kosztolányi idejében ugyan nem létezett még a környezetvédelem mai értelemben vett fogalma, ám a veszélyre szellemi tekintetben már ő is figyelmeztetett.

Egy 1930-as, az írás taníthatóságát firtató hírlapi körkérdésre válaszolta a következőket: „Az, hogy újabban … egyre többen … ontják zörgő, üres verseiket, kinyalt, unalmas regényeiket, hitvány és mulattató színdarabjaikat … ennek a szellemtelenségben és lelketlenségben páratlanul álló kornak a csapása, amely sokkal nagyobb, mint az analfabetizmus.” (Lantos Magazin, 1930. július 15., 1171. p.)

Nos, ha az írástudatlanságot azóta – le még nem győztük is végképp, de – jelentősen visszaszorítottuk, a fönti nagyobbik bajjal szemben tehetetlennek bizonyultunk. Nem hiányzik belőlem, félreértés ne essék, a közepes és a rossz költők iránti megértés, végtére az élet bármely területén ez a helyzet, a döntő többség közepesen vagy rosszul csinálja a dolgát, már ha van neki egyáltalában valami dolga, és e valamit (önmaga és a környezete megtévesztésére) csinálja is. Mindettől még jó ember lehet, és igen gyakran az is, akivel szívesebben elegyedem szóba a pultnál, mint az újabb idők sikerembereivel, akik valamit kétségkívül jól csinálnak.

Az életet végtére túl kell élni, át legalábbis, ha nem helyezkedünk a teremtés (vagy az Isten tudja, mi) iránti dacos elutasítás álláspontjára, és nem dobjuk el magunktól (nem is föltétlen) használt nejlonzacskó módjára azt.

Nem azokkal van tehát a legnagyobb baj, akik rosszul írnak vagy „rosszul” olvasnak, tehát nem a szürke szemű nőkkel a metrón, akik Vavyan Fable fahasáb vastagságú könyveit bújják, de sokkalta inkább azokkal, akik már nem képesek (ha egyáltalán valaha azok voltak) fölnézni haladtukban a piacon vagy a járdán, ha egy ilyen akác érkezik eléjük.

Istenem, ha tudnák, miből maradnak ki! Ha látnák! De nem, nem. Nem látják a Napot, amely ötmilliárd éve fortyog, hogy mi életünk ritka pillanataiban egyszer-egyszer feléje fordíthassuk az arcunk. Nem látják az eget sem, ezt a többnyire még kék eget, amely ugyancsak a Napnak köszönhetően takarja el előlünk legalább nappal a sötétséget. Nem látják, mert nem is nézik, életük átlag hetvenszer háromszázhatvanöt napjából egyetlen órájuk, egyetlen percük sem jut a Napra, melyet előttük minden élőlény megnézett néhányszor a Földön, ami és aki csak megfordult az évmilliókban itt.

Nem látják, mert nem néznek fel, csak leszegett fejjel és aszfaltra hányt tekintettel mennek a járdán. Nem tudom, miért van ez így.

Talán túl alacsony a panelek belmagassága, talán a kíváncsiság, e becses portéka már a szupermarketek polcairól is végképp kifogyott, talán szégyellik magukat az emberek, és nem tudják, miért, nem tudom. Persze mindannyian meghalunk majd.

Ám van néhány akácfánk itt Óbudán, kerületi s egyben kozmikus vigasznak.

Hogyan dőlt el, hogy képzőművész lesz?

Véletlenül kanyarodtam erre a pályára. Pontosabban azt gondoltam, azt éreztem, mindenképpen valamiféle művész szeretnék lenni. A gimnáziumban már láttam, hogy engem a képzőművészet érdekelne, de a szobrászatról nem volt igazából fogalmam.

Érettségi után katona is voltam, igaz, polgári szolgálatos. Huszonegy éves koromban ott álltam szakma nélkül, úgy éreztem, egy senki vagyok, semmihez sem értek.

Mikor lett fogalma a szobrászatról?

Akkor még festő-restaurátornak készültem. Hallottam róla, hogy az  jó dolog, érdekes lehet, de abban az évben nem indították el azt a szakot.

A Képzőművészeti Egyetemen?

Nem, mert a realitások embere vagyok, és azzal tisztában voltam, hogy a tudásom még nagyon kevés. Persze felvételizni lehet bárkinek, de minek, ha biztosan nem veszik fel. Tehát nem oda jelentkeztem, hanem a kisképzőre, egy érettségi utáni tagozatra, illetve oda szerettem volna bejutni, festő-restaurátor szakra. Elkezdtem magánúton felkészülni, egy barátom tanított rajzolni. Azon a nyáron lettem huszonkét éves, majdnem beleőrültem abba, hogy megint egy évem megy a tepsibe, pedig végre csinálnék valami értelmeset. Édesanyám azt mondta: nem tudja elképzelni, hogy ebben a fővárosban ne legyen egy iskola, ahol olyan szak indul, ami engem is érdekel. Igaza volt, persze ezt akkor még nem tudtam. Rátaláltunk a Bokányi Dezső Építőipari és Díszitő­művészeti Szakképző Iskolára, ahol érettségizettként két szak közül választhattam: épületszobrász vagy kőfaragó szakmunkás. Egy igazgatóhelyettes megmutatta, hogy mit is takar ez a két szakma. A gipszet ránézésre is unalmasnak találtam, sokkal érdekesebb volt a kő. Így alakult, hogy beletrafáltam. Akkoriban ott érettségizettként egy év alatt több szakmai gyakorlatot kaptam, mint a hároméves szakmunkásképzésen résztvevő srácok. Ők hetente egyszer mentek faragni, én meg ötször. Amikor letettem a vizsgát, pont indítottak – kísérleti jelleggel – egy képzőművészeti szakot. Három szakma közül lehetett választani: kőszobrászat, díszítő festészet és díszítő szobrászat.

A díszítő szobrászat nekem unalmas volt, a díszítő festészet akkor már nem érdekelt, viszont a kőszobrászatot megszerettem.

Nagyon jó mesterem volt, addigra megtanultam faragni, tehát már csak kőszobrászati feladatokat kaptam: domborművek, portrék. Ott már mintázást, rajzot, művészettörténetet és mást is tanítottak. Végeredményben egy kis művészképző volt. Akkor már tudtam, hogy ez az utam. Nagyon sokat tanultam abban az iskolában, viszont nem vettek föl a Képzőművészeti Egyetemre. Kétszer próbálkoztam, nagy volt akkor a túljelentkezés, én se voltam még elég magas szinten, ezért éveket töltöttem a szakmában kőfaragóként és kőszobrászként. Épületeket restauráltam, és más szakmai feladatokat csináltam. Egy év itthoni munka után három évet töltöttem Németországban az egyetem előtt.

Ha ott marad, azóta lehetne saját jól menő német vállalkozása.

Nagy hiba lett volna, ezt gondolom. Akkor nem válhattam volna szobrászművésszé.

Hány évesen lett üres zsebű magyar egyetemista a jól kereső németországi kőszobrász restaurátor?

Harmincéves voltam, amikor elkezdtem az egyetemet, és a szüleim igazából nem tudtak támogatni anyagilag előtte sem és utána sem. Ők mindig mindenben mellettem álltak és állnak a mai napig, de a pénzt nekem kellett megkeresnem, és ez így van rendjén. Akkoriban, 17 évvel ezelőtt Németországban félmilliós fizetésem volt, néha több is. Hozzászoktam ehhez, és amikor hirtelen tanulóvá váltam, sokszor este tízig a műteremben voltam. Az egyetem mellett folyamatosan dolgoztam. A legapróbbaktól a legnagyobb megbízásokig mindent el kellett vállalnom.

Több nagy munkám volt az egyetemi évek alatt is. Ilyen volt a Spirit Hotel felkérése, ahol két nagyméretű kutat is csináltam egy társammal. A műegyetemi szobrok rekonstruálásában is komoly szerepem volt.

Ezek a háborúban semmisültek meg, mindössze két darab fotó maradt meg róluk. A munka miatt egy évet csúszott is a diplomám.  Egy szobor 7,5 köbméter kőből állt, egy köbméter mészkő 2,6 tonna. Egy szobor súlya tehát több mint 15 tonna volt. Úgy nézett ki a feladat, hogy két-két ember csinált egy-egy szobrot, vagyis megmintáztuk hungarocellből, majd kifaragtuk kőből.

Különválik az életében a szakképzett kőfaragó és diplomás művész?

Igazából ennek a tradicionális képzettségnek is köszönhetem a sikerem. Ha nem tanultam volna meg a szakmát, akkor nagyon sok pénzt ki kellene fizetnem szakemberekre, akik kiviteleznek nekem, másrészt nem bíznának meg olyan munkákkal, ahol a kivitelezés is fontos feladat. Szinte nincs olyan területe a kőszobrászatnak, amivel nem dolgoztam.

Művészként is próbálok színvonalas munkát végezni, átgondolt, jó alkotásokat létrehozni, aztán mindenki eldöntheti, hogy tetszik-e neki vagy nem. Akadnak szerencsére, akiknek igen, mert vannak megbízásaim.

A legutóbbi szobromat az Állatorvostudományi Egyetemen a rektor, Dr. Sótonyi Péter avatta. A témája a Kulcsi Hatok egyik állatorvosa volt. Kulcs egy csodálatos Duna menti falu, ahová az akkori egyetem professzora után költözött öt tanítványa, és mindannyian kiemelkedő tudományos és kutatómunkát végeztek. Ennek a hat kiváló embernek állít emléket ott egy szoborpark, a hat mellszoborból öt van kész, az ötödiket csinálhattam én.

Gárdonyban több szobra is áll, a Herman Ottó portré avatóján még ott is voltam.

Az volt az első gárdonyi szobrom, azóta összesen négyet készítettem a kikötő előtti parkba, két madárcsaládom van a városban, tavasszal lesz egy harmadik is, legalábbis már megkaptam a felkérést. Gárdonyban van egy irodalmi emlékfal is, Gárdonyi Géza szülőházának a falán. Ott Csoóri Sándor költő portréját bízta rám L. Simon László. Tetszett a relief Csoóri Sándor özvegyének, dr. Balogh Júliának, és felkért, hogy tervezzem és faragjam meg Csoóri síremlékét is. Az Óbudai temetőben avatták a magyar költészet napján, április 11-én.

Sok munkája látható a III. kerületben is, hatalmas feladat volt például a Szent Flórián szobor restaurálása.

Nem egyedül csináltam, részt vett a munkában a szobrász Markolt házaspár, illetve Fekete Attila restaurátor barátom is. 2002-ben ismerkedtünk össze Markolt Györggyel, aki a mai napig a kőfaragó műhely szakoktatója az egyetemen. Én akkoriban éjjel-nappal követ faragtam. Úgy látta, hogy értek ehhez a szakmához, és belevont a munkába. Restauráltuk az összes szobrot, aztán valahogy megakadt a további munkafolyamat. Eredetileg minden elem a Kiscelli Múzeum raktárában sínylődött évtizedekig.

Közben kormányváltás volt, és elfeledkeztek az elkészült Fogadalmi oltárról. Kénytelenek voltunk  a res­taurátor barátommal bérelni egy műhelyt, hogy ezt a felbecsülhetetlen értékű műtárgyat megóvjuk egy meghatározhatatlan időre.

A szerződésünk ugyanis nem szólt arról, hogy fel is állíthatjuk, csak hogy res­tauráljuk az alkotást. Rengeteget tanultam ebből, mert ma már mindent beleírok egy szerződésbe. Tehát nem állíthattuk fel, és elkezdtem kommunikálni ügyünkben. Végül is 2012-ben került a helyére, és akkor szentelték fel. Nagy volt a szervezőmunka, és természetesen többen részt vettünk abban is. Innentől kezdve élő kapcsolatom alakult ki Bús Balázs polgármester úrral.

Hány munkája látható Óbudán?

Az említett Szent Flórián Fogadalmi oltár a Flórián téren, a Hadriánus oszlop a békásmegyeri Hadriánus utcában, a Munkás Szent József és a gyermek Jézus szobor Békásmegyer-Ófaluban és a legutóbbi, Reviczky ezredes emlékműve a Reviczky utcában.

Ezek szinte mind figurális művek, pedig szobrászként az absztrakt irányt is műveli.

Inkább ábrázoló-geometrikus, absztrakt szobrászatnak nevezném, mert absztrakt is, geometrikus is meg ábrázol is. Egy ablak az ablak, lehet látni. Egy napszobrom egyértelműen a Napot ábrázolja. Nem emberábrázolások, viszont konkrétan látható, miről szólnak a szobrok.

Úgy érzem, hogy egyre inkább dekadens irányba fejlődik a világ, ezért a gondolkodó embereknek, művészeknek vissza kellene nyúlniuk, találniuk a gyökerekhez. Az alázat, az ártatlanság, a tisztaság, a mértékletesség felé.

Ezek az alkotásaim figyelemfelkeltő szobrok. Már bibliai témákkal is foglalkozom – a fehér liliom is egy ilyen témám, évszázadok óta keresztény jelkép.

Hívő ember?

Igen, hívő vagyok, és próbálok is így élni. Rendszeresen gyakorlom és megélem hitemet.

Művészként formában gondolkodik vagy anyagban?

Kilencven százalékban kőben látom az összes ötletemet. Annyit foglalkoztam ezzel az anyaggal, hogy készen látom magam előtt a szobraimat, témáimat, amikből gyakran sorozat lesz.

Milyen sorozatai vannak?

Több is van, hiszen minden olyan témában, ahol úgy érzem, hogy még újat tudok alkotni formailag és gondolatilag, nekilátok. Vannak ablakok, hidak, lándzsahegyek, lencsék, napok, holdak, szirmok, de még egyik sorozat sincs lezárva.

Egy ideje már Pomázon lakik, de továbbra is Óbudán van a műhelye, a műterme.

Mindkét helyszín nagyon fontos. Az óbudai műhelyben tudom elvégezni a nagyobb munkákat, de ha összesen három órám van, hogy dolgozzam, akkor a házam melletti kis műhelyembe le tudok menni öt perc alatt egy friss kávéval, és a három órából két és felet tudok dolgozni. Fontos az idő, hisz abból van mindenkinek a legkevesebb.

Szobrászként különböző eljárásokkal is kísérletezik.

Ha megtanulsz járni, futni, akkor elgondolkodsz, hogy a járás vagy futás mellett mi az a technika, amit még ki tudsz fejleszteni. Ha nem tudsz még járni, akkor a lépéseken kell gondolkoznod. Olyan szobrokat szeretek készíteni, amelyek már konkrétan anyagban vannak, kőben, bronzban vagy akár fában. Vannak vas szobraim is, de hangsúlyozom, hogy elsősorban kővel dolgozom. Számomra mindig nagyon fontos volt a kövek struktúrája-felülete. Több száz-, több ezerfajta kő létezik a világban.

Németországi tanulmányaim alatt megtanultam, hogy az ipari sósav szétroncsolja a mészkövek felületét, és elkezdtem ezzel kísérletezni. Olyan különleges, csodálatos felületeket hoztam létre, amit a szobrászatomban egyedi módon használok.

Ezt irányított roncsolásnak neveztem el. Különböző irányban roncsolom mészkő vagy márvány szobraimat, homokkal, azaz homokfújással is, amelyek mind az öregedés felgyorsított változatai. Részben ennek a technológiának is köszönhetem a sikereimet, a roncsolással készített szobraim tetszenek az embereknek. A gyűjteményekbe került szobraim körülbelül hatvan százaléka ilyen munka volt.

Pontosan látja már saját szakmai útját, irányát?

Mindenkinek megvan az útja, de úgy gondolom, hogy nekünk kell megharcolni azért, hogy jó irányba menjünk ezen az úton. Ez a mi feladatunk. De az utat is sokféleképpen lehet értelmezni. Egyik sorozatomban foglalkozom a válaszút témával, tehát azzal, hogy milyen, amikor csak két út között választhatsz. Foglalkoztam a rögös úttal és a kitaposott ösvénnyel, és felhívtam a vizsgálódó, nézelődő ember figyelmét arra, hogy ne mindig a kitaposott, könnyebb utat válassza, hiszen a rögös, a nehézkes, fájdalmas útból sokkal többet lehet tanulni.  Sajnos az út sorozat három szobra már elkelt.

Miért sajnos?

Mert nagyon nehéz úgy megválni a szobraimtól, hogy a szívem ne szakadjon bele. Hiszen a szobrok is mind a gyermekeim, a hús-vér gyermekeim mellett.

Kortárs művészként vannak hagyományos figurális alkotásai is, portrék, emlékművek, vagy például azok a madárcsaládok, amiket Gárdonyba készített.

Mégse dolgozhatom föl kubistaként a madarakat.

Miért ne? Kinek a véleményre ad a saját munkáival kapcsolatban?

Saját törvényeim szerint határozom meg, hogy ki az, akinek a véleményére adnom kell – ez egy-két embert jelent. Megcsinálom a szobrot, és sok esetben megmutatom a barátaimnak, és ha megerősítenek abban, hogy minden oké, jó úton haladok, akkor úgy gondolom, hogy az a szobor vállalható lesz.

A jó kritika minden esetben előre viszi a szobor készülését. A megrendelői bázis sokkal tágabb intervallumban gondolkodik.

Megeshet, hogy egy kevésbé sikerült szoborra is azt mondják, hogy nagyon jó, mert van szeme, szája meg orra, ők meg nem értenek hozzá. Holott nem is biztos, hogy jó. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert a jóra is azt mondják, hogy jó, de ami ennél is komolyabb probléma, hogy a rosszra is tudják azt mondani, hogy legyen felállítva köztérre.

Ma már, a 3D-s nyomtatók világában bármit ki lehet nyomtatni úgy, hogy legyen füle, szeme, szája, és hasonlítson a modellre.

Ez igaz, de addig, amíg a megrendelők nem szoborgyárban vesznek meg egy 3D-s plasztikát, ami messziről tényleg úgy néz ki, mintha egy szobor lenne, addig nincs gond. Ugyan nem lesz benne egyéniség, nem lesz benne lélek, de szobor lesz, idézőjelbe téve. Művészként akkor van esélyem fennmaradni, ha minőséget hozok létre. Azt mondják, hogy Kontur úr, mi szeretnénk öntől egy fehér liliomot vagy egy kaput, vagy egy lélekmadarat ide, erre a helyszínre, ilyen anyagból, és azt csak én tudom megcsinálni olyanná, amilyenek a szobraim, Kínában nem tudják legyártani.

Itt Óbudán a legújabb munkája Reviczky Imre ezredes emlékköve, melyet tavaly avattak fel a róla elnevezett utcában. Utánanézett Reviczky ezredes életének, mielőtt hozzálátott?

Nem vagyok történész, de persze, hogy utána olvasok ilyenkor. Kiváló ember volt. Ő már a második olyan portré témám, akinek Jad Vasem-díja van, azaz sokat tett a magyar zsidóságért. Márton Áron is ilyen volt, és Goldberger Leóról is csinálhattam szobrot. Ha jól megnézem, milyen személyiségekről és szentekről készíthettem szobrokat, úgy tűnik, nem lehet véletlen. Szerintem ez megint Isten akarata.

A hely, épp való helyünk a világban ennél mindig valami szűkebb, bensőségesebb tér, fizikai és metafizikai, fogható és foghatatlan alakjában egyaránt. Ha tudunk, nevet adunk neki, ám jobbára átvesszük, amit a korábban élőktől már megkapott. Föld, Hold, Pokol, Bering-szoros, Éles sarok, Rákóczi tér… Így kapta nevét a Római-part is a XIX. század első felében, az aquincumi romterület kezdődő feltárása nyomán.

Akárhogy is, nekünk, budapestieknek ma már kicsit mást jelent: egyelőre gáttalan nyugalmat, sört, fákat, húsokat, sétát és persze a Dunát, amely e szakaszon nem csupán utas- és teherszállító hajókat, de kenukat, csónakokat és kajakokat is hord a hátán. (Már nem annyit, mint a harmincas vagy a hatvanas években, de még ma is számosat.)

Mint mind a helyek a Földön az időben, persze a mi Római-partunk sem volt mindig ilyen. Arcát évről évre, sőt olykor napról napra változtatja.

Tavaszi sétáimon őserdei boldogsággal nézegettem és paskoltam például egy másfél méter átmérőjű, két méter hosszú rönköt, melyet egy korábbi ár a nagy, kék feliratú „Konferenciaközpont” előtti fövenyen rakott le, s amelyet valamikor május végén vitt magával a legutóbbi zöldár. Ezt kelletlen elviseltem még, ám ha egyszer eltűnik a szemem elől az a kecsesen vaskos, delejesen sokágú jegenye, amely a Café Fellini felé tartva a sétaút balfelén magasodik égnek, az én helyem, az én Római-partom végképp elváltozna már.

Így alakul át és vész oda amúgy minden hely a Földön, rombolás és építés által gyorsan, békén enyészve lassan, ám annál kérlelhetetlenebbül. Életünk megszokott tereinek e folyamatos fölszámolódása és átváltozása táplálja amúgy a halálvágy sóhajos óhaját: „Jobb is, ha én ezt már nem fogom látni…” Ha istenei visszatérésre szorítanák mondjuk ama főrendű keltát, ki Csillaghegyen két éve lelt kocsiján a túlvilágra kelt át, partja mai képe láttán nem csupán ő halna gyors, második halált, de a mi szívünk is elszorulna Juppiter kegyetlenségén.

A partszakasz ama III. századi állapotáról sajnos egyetlen ismert gyűjtőnek sincsen lapja, de ólomkarca vagy álomtükre sem, melybe nézve szemünkbe villanna a(z esetünkben 1700–1900 éves) múlt egy-egy éles pillanata.

Juhász Gyula barátom anyaga azonban bővelkedik a városrész újabb képeiben, ebből válogattam ki az itt látható nyolc lapot, amelyek mindössze nyolcvan-százhúsz évnyi távolságba visznek vissza minket, ám a rajtuk látható épületek és emberek épp úgy nem állnak és élnek már, mint ama kelta főrend, vagy a pompás ívű aquaductus és az aquincumi fórum.

Ez itt a gyűjtemény legrégibb lapja, a túloldal postai bélyegzőjén jól olvasható a dátum: 1901. aug. 6. Küldője nem csupán megcímezte, de a tőle telhető legcirkalmasabb betűkkel meg is írta a lapot a mesés nevű Teloris Janka kisasszonak /Sic!/, aki Újpesten, a Lőrincz utca 86-os számot viselő házban lakott. A sorok közül nem csupán az udvarlási szándék, de a közeledés komolysága is kitetszik. Önök is láthatják, hisz ezt már a lap képes felületére írta, nem otrombán tolakodó nagy, mindössze kis „cs”-vel csókolja a hölgyet, „y”-nal Üdvözly, és a nevét sem titkolja el. Józsy ő, aki mobilizációs törekvése jeléül először a nevét is y-nal írta, utóbb azonban a helyesírás szabályainak törvénytisztelő polgárként behódolva a betűt i-re javítani igyekezett. Csodálkozhatunk-e, hogy ennyi komolyság és érzés láttán a sétakocsi elé fogott csacsi is csak áll, és néz felénk félénk szempontocskáival, épp, mint az emberek, az álmatag kép különféle korú és nemű népei, kik reményeink szerint végigélték az életüket?

A Szepes megyei Gölniczbányán élő Nagys. Cseplák Vilma úrleány kapta e lapot, melynek hátoldalán nem csupán a föladás ideje (1902. aug. 9.) olvasható, de egy postatörténeti szemmel is ritka érdekes nyomat: „Római Fürdő postaszekrényéből”. Amint már láthatják, a feladója, Jolán keserű üzenetet közöl rajta barátnőjével és az utókorral: „Nagyon unom magam.” Íme, az emberiség egyik fő, valóban megoldhatatlannak tetsző problémája: nem elég, hogy alig élünk, és máris meghalunk, ebben a kis időben is még hosszan, végeérhetetlenül és gyógyíthatatlanul unjuk magunkat. Szinte megmozdul a kezünkben a toll, hogy Gölniczbánya megkerülésével magunk válaszoljunk valamit Jolánnak: kártyázzék, társalogjon, merítse idomait e nem feneketlen medencébe, vagy sétáljon egyet. Nem teszünk így azonban, mert a lelkünk mélyén (hiába feneketlen) nem hiszünk benne, hogy segíthetnénk rajta.

Kissé elszállt az idő, a pecsét tanúsága szerint már 1909. aug. 21-ét írunk. Kilenc aláírás található a lap hátoldalán, a képen látható – feltehetőleg hétvégi – kompánia ugyan akkor is számosabb ennél, ha a baloldalt álló vincellért és a két pincért nem számítjuk, ám a ránézésre is legalább két családból álló társulat nem minden ága állhatott rokonságban Hacsel Paula pozsonyi úrnővel, akinek kedvéért gép elé telepedtek az óbudai békeidők e jól öltözött népei. Több részlet is érdekes és kiaknázható lenne vendéglátós, társadalom-, avagy építészettörténész szemmel is a képen – én itt mindössze a kamaszkora küszöbén (s testhelyzetét nézve egy széken) álló fiúcska jó félig már kiivott korsó sörére, a törökülő gyermeksereg közt gubbasztó, meztéllábas prímásra, valamint a középső pincér lélekfehér hangedlijére hívnám fel a figyelmüket. Azt már csak afféle magánboldogságból jegyzem meg, hogy anyai nagyszüleim székesfehérvári, Csikvári út 3. szám alatt 1905-ben épült házának verandáját ácsolatában, arányaiban és az első emeleti korlátsor léceinek díszkivágat-sorában oly erővel idézi meg a vendéglő ferde hajlású, öreg szomorúfűz mögötti teste, hogy el-elkap a borzongás…

Emezt s a következő lapot sosem adták postára, nem is írtak rájuk, a datálásukra így csupán a mindkettőn látható, ötjegyű budapesti telefonszám fennállása adhat támpontot. Eszerint a felvételek valamikor 1936 előtt készültek. Az itt látható kerthelyiséget én a sűrű népség öltözete alapján harmincas évek elejinek látom. Alátámasztja ezt Gálosfai Jenőné közlése is, aki szerint „Berlinger Jakab 1930-ban vette át apósától, Lieb Mártontól a Római part 14. szám alatti kocsmát” (Kockás abrosz, jó kadarka. Budapest, 2007, Óbudai Múzeum, 62. p.). Figyelemre érdemes részlet itt is akad, nézzék csak, miként oldotta meg a vendéglős a fogas-kérdést! Megpántolta, s szögekkel látta el a fák törzsét. Látjuk végre a Dunát is, amely eddig rejtőzködött előlünk, s kecses, gémlábon lebegő lámpatesteken ámulhatunk, amelyek esti fénye már csak a képzeletünkben gyúlhat fel. Egyelőre senki nem eszik, boros- és szódásüvegeket, valamint poharakat láthatunk csupán a délutáni asztalokon, mellettük beszélgető embereket, akiknek java részét nyugalmából Knöpfler Gyula, a Polgár tér 2. alatt működő fényképész sem zökkenthette ki.

1873, a városegyesítés óta Óbudának – miként Budapest többi kerületének – saját polgármestere nem, csupán kerületi elöljárója lehetett. Bürgermeister Károly csónaképítő mester nehezen nyugodhatott bele e változásba, s a nevével tiltakozott ellene. A felvételen bizonyára az idősebb férfiú ő, már ha apát és fiát látjuk, s a két alak hasonlósága felhatalmaz erre. A telken ma is áll egy már szépnek tetsző, háború előtt épült, vasbeton csónakház. Mivel Bürgermeister különféle vállalkozásait is bőven taglalja, e ponton ajánlom figyelmükbe az év elején elhunyt kitűnő óbudai helytörténész, Elekes Attila két – könyvnyi méretű, képekkel és alapos jegyzetekkel is bőven ellátott – tanulmányát a Római-partról:

obudamultja.hu/romaipart_masodik_viragkora.pdf

obudamultja.hu/Romaiparticsonakhazak.pdf

Íme, újból egy képeslap, melynek írója a dátumot is közli velünk. Sándor Bandi küldte benne üdvözletét Nagys. Tarján Mancika úrhölgynek Siófokra egy „kellemes dunai kirándulás alkalmával” 1929. augusztus 11-én. A felvétel persze korábbi, mint a megírás ideje, ám bizonyosan nem megtévesztően sokkal. Nincs tömeg, hál’ istennek senki sem fuldoklik épp, s a Nap sem éget a mai perzselő erővel. A nagyítóm (az utolsó NDK-termékek egyike) sajnos nem elég erős hozzá, hogy a helyet megadó névtábla alatt elolvashassam a fehér cédulára nyomtatott hirdetést, ám fölhívhatom a figyelmüket a vízben a parttól tíz méternyire telepített kötélre, amely nyilván a Dunában való fürdés engedélyezett határvonala volt. Elekes Attila egyik említett tanulmányához egy 1929-es térkép is csatlakozik (Lásd hátlap – a szerk.), amely szerint a strand valahol a sétány ma beépített szakasza északi harmadának mentén húzódott.

A múlt századforduló és a két világháború közti korszak – egymástól amúgy több tekintetben különböző – képeslap-kultúrájában szokványosnak számított az ábrázolt épület megnevezése, ám jóval ritkább már az, amit felvétel terében itt olvashatunk: „RÓMAI PART – STRAND-ÉLET”. A jelenet elég egyértelmű, mindenki tudta s tudja ma is, hogy mit lát. A zsánerkép tartalmának megnevezése azonban láthatólag más üzenettel bír, egy kiépülő városrész büszke önfelmutatásaként vetül elénk: „Nézzétek csak, nekünk már ilyenünk is van!” A pecsét nehezen kivehető nyomata itt is elirányít az időben: 1932 augusztusában vagyunk. S olvassák csak a lap elragadtatott sorait: „Édes Jolánka! Nagy örömmel hallottunk a mátyásföldi letelepedésről! Mily öröm lehet! A saját otthon feletti boldogságot Veletek együtt átérezzük. Éljen, éljen! Mindnyájunktól sok meleg üdvözlettel csatoltan, szeretettel ölel Etusotok.” S hogy a postás is tudja, merre hány lépés, a címzésben még egyszer: „Nagyságos Szenyovszky Ferencné úrasszonynak Mátyásföld Baross Gábor u. 21. Saját ház.” Látják, eltelt pár képeslap, Jolán(ka) középosztályi révbe ért, és már nem unatkozik…

Nem akartam, hogy rossz vége legyen e sorozatnak, ám az időrend betartása csak ide vezetett. Ezt a lapot, amely a hazai polgári korszak alkonyán, valamikor a harmincas évek vége – negyvenes évek elején készülhetett, már nem írta meg és nem adta fel senki. A Tóvendéglő épületét 1965-ben bontották le, ám körülötte a ma is meglevő strand kiépítése már az 1950-es évek elején megkezdődött. Itt még a régi fényében, ám két pompás felvételen is üresen áll, munkátlan pincérekkel várja vendégeit, akik nem jönnek, mert ekkor már mással vannak elfoglalva. Magyarországon még nem, de Európa nagyobbik felében már háború van újra, és a világban világháború. Nem jönnek tehát, hiába P. 1.60 a menü, és P. 1.20 a halászlé. Íme, egy világ, egy partszakasz utolsó pillanatai, amint tisztán, fehér abroszokkal terítve várja, hogy mindörökre elnyelje az idő. Nekünk, most élőknek sem áll túl jól a sz(c)énánk. Nézem a képen a tó fenyegető, sima tükrét, kávémmal a Fellini fövenyén ülök, s csupán abban bízhatom, hogy a Dunában még nem a Léthé vize folyik.

Szatócsbolt a Zsigmond téren

Halász Miklósról (Klein Márkus) az első hivatalos dokumentumokat 1898-ból találtuk meg, de életének kezdő és végső dátumát sajnos nem. Az biztos, hogy már a XIX. század utolsó éveiben is fűszerkereskedelemmel foglalkozott a Dob és a Király utca környékén. A Budapesti Hírlap 1901 januárjában gyűjtést rendezett az ínségesek megsegítésére. Az elöljáróság természetbeni adományokat is kapott a szegények számára, melyhez Halász Miklós déligyümölcs- és gyarmatáru kereskedő ötven kiló árpakásával és ötven kiló rizzsel járult hozzá. Szaladt a szekér akkoriban, hiszen Halásznak még reklámra is futotta a korabeli lapban: „Gazdászok a legolcsóbban szerezhetik be szükségletüket napolajakban, kocsikenő, szerszámzsírok, kátrány és olajfestékekben, kén-virág, keserűsó, gipsz, cement, szappangyökérben stb. Halász Miklós nagykereskedőnél, VII. Rumbach u. 13.”

A kereskedő közéleti aktivitását és megbecsültségét is jelzi a Törvényszéki Csarnok hirdetménye, mely szerint a budapesti büntetőtörvényszéken kisorsolták az 1901. június havi esküdtbíráit. A pótesküdt Gundel János vendéglős mellett Halász Miklós lett. Ez év júliusában Halász úr eljegyezte kedves Juliskáját, Weber Gusztáv aranyműves, ékszergyáros leányát. Weberék a pesti aranyművesek Mekkájában, a Holló u. 7. szám alatt laktak. Igazi főnyeremény lehetett ez a frigy a derék vő számára. Ám a fiatal pár kis idő múltán megunta a belváros zsúfoltságát vagy az após zsarnokságát, és friss levegőre áhítozva a Dohány utcából Óbudára költöztek. 1905 áprilisát írták, s ekkor íratták át Braun Márkusné III., Bécsi út 2. számú ingatlanát 16.000 koronáért Halász Miklósra és nejére. Az újonnan berendezett üzlet igazán forgalmas és frekventált helyen, a Zsigmond téren, az Ürömi és Bécsi utak találkozásánál volt. Bejáratott boltocskaként már 1892-től várta itt vásárlóit Epstein Jakab szatócs és élelmiszerbizományi üzlettulajdonos. Látjuk a megíratlan képeslapon – amelyet 1906–07 közé datálhatunk –, hogy a távolban az Újlaki Sarlós Boldogasszony plébániatemplomig megrakott szekerek, gúlákba rakott portékák és ponyvák alatt árusító népek sokasága van.

A bolt azonban mégsem váltotta be a Halász család hozzá fűzött reményeit, mert a hitellel bizony túlvállalták magukat, és alig három év múlva tönkrementek. Budapest Főváros Levéltárában található az a kötelezvény és törlesztési terv, amely alapján rendezni kívánták az adósságot. Így írt erről 1908-ban a Pesti Hírlap, amit az Arcanum digitális adattárában leltünk fel: „Csőd a fővárosban. Halász Miklós budapesti bejelentett cég (üzlete III., Bécsi út 2.), fűszer-, anyagáru- és terménykereskedő ellen a budapesti királyi kereskedelmi és váltótörvényszék ez évi április hónap 10-ik napján 48.043. szám alatt kelt végzésével a csődöt megnyitotta. Tömeggondnokká Keller István dr. ügyvéd neveztetett ki. A követelések bejelentésére 1908. évi május hónap 16. napja, fölszámolási tárgyalásra 1908. évi június hónap 11. napja tűzetett ki határidőül.” A csődgondnokságot 1913-ban szüntették meg, s ettől kezdve az üzletről semmilyen – általunk ismert – információ nem áll rendelkezésre egészen negyedszázadig. Az 1943-as lak- és címjegyzék még ugyanitt jelzi Halászné burgonya, takarmány és terményboltját, de a korábbiak nem. Egyes források szerint Halászék üzlete 1952-ig működött, majd a helyiség a MÉH átvevőhelyeként szolgált az épület lebontásáig. Hogy az óbudai polgárrá lett Halász úr belefogott-e újabb vállalkozásba, nem tudhatjuk. Mindenesetre felbukkant még egy levél, amelyet még 1914-ben a losonci illetőségű Keleti (Kohn) Károly sörkereskedőnek küldött. Csak nem vendéglőssé avanzsált? Nem, neki is tartozott!

A Melocco művek

Csak egy macskaugrásnyira működött előző helyszínünktől az Ürömi utca 24–32. impozáns kapuzatának homlokzati cégére szerint a „Melocco L. Első Budapesti Műportland Románcement Gyára”. A lap hátoldalán csak egy szívélyes üdvözlet és 1906-os dátum szerepel Jenőtől Etelkának, Dabasra. A fiatalember talán itt talált munkát, és így üzent kedvesének, biztosítva őt legnagyobb hűségéről. A történet kezdetén Buda-Újlakon, a József-hegy lábánál 1880-ban Cross K. L. alapított üzemet a kiváló minőségű mészkő feldolgozására. „A gyár a József-hegy oldalát lépcsőszerűen építve foglalja el egészen az Ürömi utcáig, s a fölötte levő bányával közvetlen összeköttetésben áll; a bányából a termelt nyersanyagot vágányokon futó csillék hordják be az aknás pestekbe, amelyekben égetik, majd lehülés végett kiterítik, azután pedig megőrlik” – olvastuk a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyében Nendtvich Gusztáv építész tollából.

A kiegyezés után lendületbe jött Magyarországon jelentős ipari beruházások és nagyszabású építkezések kezdődtek. A Friuli tartományból származó talján Melocco testvérek, Leonardo és Pietro talán a kecsegtető üzleti vállalkozás reményében telepedett le hazánkban. Számításuk nagyszerűen bevált. Nendtvich szerint: „1884-ben alapították a Melocco testvérek Budapesten gőzerőre berendezett gyárukat, amelyben sajtolt és rajzmintával (dessin) ellátott cementlapokat, valamint különféle cementműkövet készítettek… Ezek a lapok az addig uralkodott módtól eltérően úgy készültek, hogy a legjobb fajta tiszta portland-cementet rendkívül erős víznyomású sajtókkal összenyomatván, a különféle színes rajzok egyúttal a cement rétegbe belepréseltettek úgy, hogy a színes minta használat közben a lapról nemcsak nem kopik le, hanem ellenkezőleg, mindig erősebben előtérbe lép.” Szívükhöz kapnak most azok, akik ismerték ezeket a strapabíró metlachi, azaz cementlapokat, amelyek déd-és ükanyáink nyolcvanévnyi súrolása után is szebbek, mint mai társaik.

A magára valamit is adó háztulajdonos ezekkel a pompás mintázatú, elpusztíthatatlan járólapokkal díszítette a konyhák, fürdőszobák, teraszok, lépcsőházak és folyosók padlóját. Ma is megvannak minden második pesti és budai bérházban, hiába koptatta százezer cipő.

A kezdeti sikert látva a József-hegyi Cementgyárat és az egész újlaki telepet 1888-ban megvették a Melocco testvérek. Pietro inkább a terazzo lapok gyártásával foglalkozott – amit a Parlament folyosóin is megcsodálhatunk –, Leonardo az ipari műtárgyak, zsilipek, gátak, csatornák kivitelezésében jeleskedett. Az Óbuda-Újlaki Cementgyár 1929-ben zárt be végleg. Évtizedek alatt sikerült rekultiválni a holdbéli tájat, lebontani a gyárkéményeket és üzemcsarnokokat. A bánya helyén az 1960-as évektől a Mecenzéf  sportpálya van, amit 2008-ban szépen megújítottak. A gyár lebontása után az Ürömi utcai és a Daru utcai oldalon a Magyar Állami Kőszénbányák építtetett kulturált lakóházakat a ’30-as évektől. Mára se füstje, se táblája e neves óbudai iparterületnek.

Honnan kerültek a Benyó lányok Óbudára, kérdeztem Juditot, aki költőként, drámaíróként és mint műfordító is alkot.

Zalaszentgróton laktunk szüleimmel és húgaimmal 1957-ig. Anyukám postás volt, később pénzügyi előadó lett. Tőle a természet szeretetét örököltük. Apám fiatal korában akadályversenyző zsoké volt, tőle tanultam a kitartást, küzdeni tudást. Azért költöztünk Budapestre, mert édesanyám azt akarta, hogy egyetemre járjunk. A Hámán Kató Gimnáziumba jártam, aztán felvettek az ELTE-re. Hetvenháromban jöttünk Óbudára, a Szentendrei útra, szüleimmel és Ildikó testvéremmel. Éva húgom korábban elköltözött tőlünk, férjhez ment, gyerekeket nevelt. Ildikót, akit a családban Pencinek becéztünk, elsőre felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Pesten öten laktunk egy kis lakásban, Óbudán már Pencinek és nekem is lett külön szobánk.

Mivel Pencinek nem volt műterme, gyakorlatilag az életműve legnagyobb része abban a lakótelepi lakásban született, ahol a mai napig élek.

Mindig óriási küzdelem volt a megélhetés, mindent megosztottunk egymással. Rengeteget segítettek a szüleink. Pencivel is olyan szoros volt a kapcsolatunk, hogy ha eladott egy-egy pasztellt, grafikát, megosztotta velünk az árát.

Mikor dőlt el, hogy költő lesz?

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán diplomáztam, magyar–orosz szakon. Hatvanhattól jelentek meg az első verseim az Egyetemi Lapokban. Akkor már elhatároztam, hogy költő leszek. Édesanyám is írt verseket, az egyik meg is jelent a Zalai Hírlapban.

Az egyetemen Török Endre irodalomtörténész professzor mondta először az írásaimat olvasva: „Magából lesz költő!”

Volt közös alkotásuk a testvérével?

Fiatal koromban többször modellt álltam Pencinek. Sosem voltunk gazdagok, nem tudott modelleket fizetni, és nekem is nagyon fontos volt, hogy minél többet gyakorolhasson. Később mások is felkértek erre, de nem vállaltam. Mindenben segítettem neki, kiállításokat szerveztem, írtam a műveiről, róla magáról is. Nagyon tiszteltem a művészetét.

Meg tudott élni költőként?

Nagyon nehezen. Szüleim áldozatos munkája sokat segített abban, hogy a viszontagságok, nélkülözések idején is a művészettel foglalkozhattunk. Nekem például hosszabb ideig nem volt biztos állásom, akkor is ők segítettek. Az egyetem után idegenvezetőként dolgoztam az IBUSZ-nál és a COOPTURIST-nál. Tolmácsként – oroszul és németül – művészeti intézményekben kaptam feladatokat.

Közben persze a költészet mindennél fontosabb volt számomra.

A magányos alkotói utat választottam, nem csatlakoztam egyik irodalmi csoporthoz sem. Azt viszont megtiszteltetésnek tartom, hogy 2004-óta a Magyar Írók Szövetsége Költői Szakosztályának tagja vagyok.

Régi barátom és tanítómesterem, Dr. Csűrös Miklós irodalomtörténész, akivel egy évfolyamra jártam az ELTE Bölcsészettudományi Karán sokat törődött verseimmel. Tőle a kritikát is szívesen fogadtam, a szigorúsága is fontos volt számomra. Őt tavaly vesztettük el.

Kihez érzi magát közel az óbudai művészek közül?

Az óbudai költők közül Gyimesi Lászlót ismerem leginkább. Ő vezette be költői estemet a Békásmegyeri Közösségi Házban 2009-ben, és három év múlva részt vett Csillaghegyen a Csillagdélután című esten is. A szerelem zarándokai című verses könyvemet mutattuk be akkor, amely interneten jelent meg. A kerületben élő festőművészek közül többen eljöttek húgom, Benyó Ildikó grafikusművész emlékkiállítására is. Tenk László és Turcsán Miklós is tisztelik és szeretik húgom alkotásait. Penci 2011 februárjában halt meg. Első emlékkiállítását Dr. Feledy Balázs művészeti író nyitotta meg az Óbudai Művelődési Központban 2011. november 25-én.

Testvérem műveit sok múzeum és magángyűjtemény őrzi, és természetesen otthon is van néhány kedves képem, amiket nekem ajándékozott.

Zalában sem felejtették el Pencit, 2012-ben a Göcseji Múzeumban rendeztek emlékkiállítást műveiből Zalaegerszegen. Ildikó idén novemberben lenne hetven éves. A születésnapjára tervezünk egy kis kamarakiállítást Óbudán.

Most milyen műfajban dolgozik?

Évek óta egyfelvonásos lírai drámákat írok, ebben a formában fejezem ki a gondolataimat. A legújabb egyfelvonásosom a Vince testvér című darab, amely a fiatal szerzetesek világában játszódik. A szerzetesi életről, a böjtölésről, illetve egy novíciusban végbemenő lelki folyamatokról szól. A szerzetesi lét fájdalma foglalkoztat. Több interneten megjelent színművem van, melyek az Olympus Mons I–II. című gyűjteményben olvashatóak, de azzal már nem tudtam foglalkozni, hogy színpadra is vigyem őket. A gondolataim megfogalmazása volt számomra fontos. Többségükben egyfelvonásos, vizuális, filozofikus darabok –  talán majd lesz rendező, aki felfedezi őket.

Nagyon foglalkoztat a keleti filozófia is. Lao Ce könyvét tavaly ősszel olvastam. Konfuciuszt természetesen már régóta ismerem, de nem volt rám ekkora hatással.

Lao Ce azt mondja, hogy ismerd meg önmagad, és megismered az egész világot. Nagyon fontos gondolatok, megújítják a lelkesedésemet a filozófia iránt. Imádom Hegelt, Pascal is a kedvenceim közé tartozik, de mondhatnám Herakleitoszt is. Dolgozom, alkotok, sok írói tervem van.

Miféle titkok, milyen szenvedélyek?

– Pencinek –

Miféle titkok

milyen szenvedélyek

sorvasztják el az időt,

minden nappal elrobog

mellettünk az életünk –

csak ne legyen késő

megbocsátani,

csak ne legyen késő!

Miféle titkok,

szenvedélyek, bánat,

vésődnek bele testünkbe?

Uram, teremtő,

ki teremtetted a világot,

hallgass meg!

(Benyó Judit Olympus Mons I–II. című drámagyűjteménye a www.mek.oszk.hu internetes címen található, a Szerelem-madár kötetben összegyűjtött versei pedig a www.bookandwalk.hu oldalon is elérhetőek.)

Márpedig a valahai Korona tér meghatározó épületeként 1818-ban Óbuda mezővárosa által emelt Korona fogadó, utóbb Korona Vigadó, az államosítások utáni József Attila, majd Frankel Leó Művelődési Ház, vagyis a mai Óbudai Társaskör gyönyörűn felújított épülete mindkét fönti érdemben jeles. A bicentenárium ráadásul összekapcsolódik az utóbbi intézmény három évtizedes fennállásának évfordulójával, amelyet emlékszóval megülnünk nem csupán szükséges, de illendő is, hiszen főváros-szerte ismert kulturális szerepe mellett az Óbudai Társaskör épülete ad helyet lapunk, az Óbudai Anziksz szerkesztőségének is.

A Társaskör a fennállás éveit bőven fölöző oldalszámú kötetet adott ki az évfordulóra Emlék és emlékezet címmel, amelyről az olvasó külön méltatást talán lapunk jelen számában.

Magam a tanulmány- és emlékkötet egyik szerzője vagyok, nem szólhatok tehát e hasábokon róla. Nem hallgathatom azonban el, hogy e külön megemlékezésre mégiscsak az ottani munkám adott alkalmat. Szövegemben a Korona ház vendégtereinek történetét tekintettem át a kezdetektől az 1949-es államosításig, s a munka, pontosabban az utolsó korrektúra leadása után jellemző szakmai baleset áldozata lettem: későn találtam meg egy olyan forrást, amelynek mindenképp a tanulmányban lett volna a helye, de beillesztésére már nem volt lehetőség. Egy kisebb terjedelmű cikkről van szó, amely a Budai Napló című – Óbuda szempontjából is igen jelentős – Duna jobb parti hetilap 1925. november 14-i számának harmadik oldalán jelent meg, s amely az ide vonatkozó levéltári iratok utalásait és részbizonyítékait betetőzve igazolja, hogy az épület Korona téri toldaléka, valamint a belső udvari bővítések – a korábbi szakmai állásponttal szemben nem 1927-ben, hanem – már 1925 végére megépültek.

Engedjék meg hát nekem, hogy a ház és oly jeles intézményeinek kétszáz éves fennállását e helyt a kis írás közlésével és némi kommentárral ünnepeljem meg, amely a fönt említett okból tanulmányom toldalékaként is szolgál. Íme az írás:

„Az óbudai Korona-Vigadó pompás köntösben jelenik meg az idei télen. Eddig állandó volt a jogos panasz, hogy Óbudának nincs egy rendes, ízléses nagy terme, ahol kulturális és társas összejöveteleket lehet rendezni. Szente Miklós elöljáró érdeme, hogy belátva a helyzet tarthatatlanságát, sürgősen orvoslást keresett. Mottl János kerületi építészmérnök hatásos megtervezése alapján, Mottl Gyula mérnök közreműködésével elkészült a táncterem elejére egy toldaléképület lépcsős feljáróval, amely az előcsarnokot foglalja magában, kétoldalt ruhatárral, öltöző- és pipereszobákkal.

Az ízléses, kellemes hatást kiváltó előcsarnokból a teljesen újonnan kárpitozott táncterembe jut az ember, amely pamlagokkal, fali és függő csillárokkal, drapériákkal díszes.

A táncterem teljes hosszában két étterem készült, amelyek közül a nagyobbik pompeji vörös alapszín mellett, fehér drapériával és tükördísszel ékes, míg a kisebbik étterem a régi ruhatár helyén készült el nagyon ízlésesen. A régi, rossz kályhafűtést is modern, jó szerkezetű központi légfűtőberendezés váltja fel. Külön dicséretre méltó, hogy az összes ipari munkákat óbudai iparosok készítették lelkiismeretes, művészi kivitelben. Külön ki kell emelnünk Máder Károly kőműves, Barber Károly kőfaragó és szobrász, Halaman János asztalos, Schmitz Ferenc mázoló, Raffay Árpád mázoló és festő, Frey István vízvezetéki és bádogos, Hluhányi Antal kárpitos és Frindt Ágoston lakatos munkáit, amelyek az ügyes tervezőmérnök sikerét teljes mértékben emelik. Nagy előnye Óbuda Vigadójának, hogy egy évtizednél régebben bérli annak éttermét és kávéházát Várlaky Albert, akinek konyháját, pincéjét megbecsülik, őt magát szeretik. A konyhára személyesen ügyel, s mint gondos háziasszony, kedves otthont igyekszik teremteni vendégeinek Várlaky Albertné, aki egyúttal jótevője a környék szegényeinek. A kedves, szép, új helyiségben Lakatos László zenekara deríti a vendégek kedélyét.”

Senki ne lepődjék meg a cikk névtelenségén: a polgári kor sajtójában bevett eljárás volt az efféle kis színesek szerző nélküli közlése.

Az új, kibővített belső tér leírása magában is igen értékes, ám még nagyobb haszonnal olvashatjuk az említett kötet kilencvenedik oldalán látható alaprajz fölé hajolva.

Az írás ezen is túlmenő történeti forrásértékét a belső berendezések részletes és – legalábbis két esetben – színes leírása adja. Ugyanilyen fontos a központi fűtés bevezetésének jelzése, s a kávés felesége nevének és konyhai szerepének – más forrásokban elő nem forduló – kiemelése is. (A szegények iránti jótékonysága említése is korjelző hír, hisz erre nem vezethették külső, csupán belső kényszerek.) A korszak építési beszámolóiban általánosnak mondható végül a kivitelező mesterek nevének és munkájának méltatása, így ez itt sem tekinthető különösnek. Mai szemünkkel nézve azonban e gesztus már nem csupán a mesterség és a szaktudás dicsérete, de az elvégzett munka iránti (ugyancsak rég kiveszett) személyes felelősségvállalás gesztusának írásos emléke is.

Miért gondolta, hogy 42 évesen szüksége van egy életrajzi könyvre?

Úgy éreztem, hogy le kell zárnom egy fejezetet az életemben, igazság szerint az egész eddigi negyvenkét évemet. Azt, ahogyan eddig éltem az életem. Szeretném megreformálni, átalakítani a szemléletmódomat, másféle, pozitív gondolkodást akarok bevezetni. Lacinak, a szerzőtársamnak (Kiss László – a szerk.) meséltem.

Volt olyan alkalom, hogy 4–5 órán keresztül folyamatosan beszéltem a diktafonra úgy, hogy egyszer sem szakított félbe. Aztán legépelte az anyagot, abba én belejavítottam, hozzáírtam, elvettem belőle, szép lassan alakult a könyv.

Hét-nyolc újraolvasás kellett, mire mind a ketten elégedettek lettünk a szöveggel. Örülnék, ha a könyvemet olyan szeretettel olvasnák, mint amilyen szeretettel mi összeraktuk.

Vannak berögzült szokásai, amit a könyvben is többször említ, mint például a napi háromszori fürdés, magányos étkezés. Ezeket is felülírja?

Fürdeni, olvasni, enni, filmet nézni, ezek egyszerű gyönyörűségei az életnek, ezekben szeretem kiélni magamat. Mondjuk ennél többet nem is nagyon csinálok, nem megyek falra mászni vagy tájfutni. Az ilyesmiben nem tervezek változást. Igaz, hogy valamilyen szinten ezek a berögzült szokások is kihatással vannak az életemre. Sokat vagyok egyedül, mert nagyon fontos, hogy a gondolataim rendben legyenek. Nem tudom őket elterelni azzal, hogy bejárok egy munkahelyre, és másra figyelek. A legfontosabb most az, hogy a gondolkodásom rendben legyen, ezért a gondolkodásmódomon változtattam: pozitív irányba kapcsoltam, a kedvesség felé.

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás, ez mit jelent?

Pitének (Medgyesi Ferenc), a menedzseremnek az ötlete volt, hogy ez legyen a könyv címe, mert ez tudja a leginkább jellemezni az életutamat. Amikor a zenekarral feltörtünk, én egyre mélyebbre süllyedtem a drogok világába. Ez a kettősség van ebben a kifejezésben.

Kisgyerek koráról nagyon részletesen beszél, ehhez képest a komlói évekről, ahol tiniként élt, ahol zenélni kezdett, nagyon keveset.

Igen, 1999-ig minden hétvégén hazajártam Komlóra Budapestről is, sőt volt, hogy már csütörtökön hazamentem, mert úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből, hogyha nem vagyok otthon. Aztán ezt a komlói szálat elvágták, mint egy köldökzsinórt, ahogy a hiperkarma elindult.

Azóta csak évente egyszer, karácsonykor járok haza anyukámhoz. A barátaim mind elköltöztek, és igazából nincs már ott helyem, ezért a könyvben se kapott hangsúlyosabb szerepet Komló.

A kötetből az derül ki, úgy érzi, megbántott magához közel állókat, talán azért is választotta ezt a szinte szerzetesi életet, nehogy újra ebbe a hibába essen?

Igen, ez benne van. Sokszor tudtomon, akaratomon kívül bántottam meg embereket, és csak utólag jöttem arra rá, hogy mennyire megsértettem őket, szóval igen, bőven benne van.

Pedig, ahogy olvastam, legtöbbet a barátnői segítették útközben.

Igen, és ettől még rosszabb a helyzet, ettől még erősebb a lelkiismeret-furdalásom feléjük. Tény, hogy rengeteg sok segítséget kaptam a lányoktól az évtizedek folyamán, sok nagyon nehéz helyzetből húztak ki.

Barátok? Szép lassan elkoptak?

Két kezemen meg tudom számolni, hogy hány barátom van, olyanok, akikkel időnként beszélünk, időnként találkozunk, de ezzel a helyzettel most nagyon jól megvagyok. Nem sok barátom volt akkor sem, amikor bulis időszak volt.

A buli nálam igazából azt jelentette, hogy betéptem, és hiába volt tele a lakás emberekkel, én egyedül voltam, a fejem tele volt a hangokkal, még szinte oda is hallucináltam őket egy-egy pontjára a lakásnak.

Ezeket a bulikat egyszemélyes házibulikként éltem meg, pontosabban, ezeket az alkalmakat hatalmas, pörgős házibulikként éltem meg, viszont a valóságban egyedül mászkáltam a lakásban, és magamban beszéltem. Egy ideig hangosan, és aztán már elég volt gondolatban is, hála istennek.

Lovasi András sokszor felbukkan a könyvben. Az írta, hogy nagyon zavarta az elején, hogy hozzá hasonlították, de most már túl van rajta.

Sőt, most már büszke vagyok rá. Lovasi köpönyegéből bújtam elő én is, mint ahogy oly sok mindenki, csak a legtöbben nem tudtak kikerülni Lovasi árnyékából. Nekem valamelyest sikerült, ha nem is százszázalékosan, de sikerült. Annyira mindenesetre igen, hogy már nem zavar, ha hozzá hasonlítanak.

Tartják a kapcsolatot?

Nagyon ritkán. Ha fesztiválokon találkozunk, beszélgetünk egy kicsit. Legutóbb a könyv kapcsán hívtam fel, hiszen szerepel benne, mivel a személye átszövi az életemet. Most is épp az ő életrajzát olvasom sokadjára, és nagyon tetszik – Lacival mi is valami hasonló életrajzi könyvet szerettünk volna írni, sodró lendületű, olvasmányos, igazi regényt.

A könyvben nagyon őszintén beszél a drogügyleteiről. Nem aggódott, hogy ebből esetleg baja lehet?

A drogok kihagyhatatlanok az élettörténetemből. Ha rólam szól a könyv, mindenképpen benne kell legyen ez a sötét rész is. Persze, tartottam tőle, hogy valami gondom származik a nyíltságomból, de nem volt más választásom.

Ha őszintétlenül írom meg ezt a könyvet, annak semmi értelme nem lett volna. Abban bízom, most, hogy kimondtam, hogy leírtuk, tényleg lezárom ezt a fejezetét az életemnek.

Kórházban is járt többször, de azt írja, nem ez váltotta meg, nem ez segítette ki a gödörből.

Nem, ott leginkább begyógyszereztek. A pszichiátrián gyógyszeres kezelést kaptam, rengeteg sok gyógyszert, nem volt beszélgetés arról, hogy mik vannak a fejemben. Az én elhatározásom volt, hogy miután kijövök, nem folytatom azt az életmódot, amit eddig. De tagadhatatlan, hogy nagy segítség volt az a néhány hónap is, amit a pszichiátrián töltöttem.

Akkor mégis hogyan billent át?

Mint minden dolog, ez is egy pillanatban ért véget. Történt egy nap, 2013. december 29-én, amikor elegem lett ebből az egészből, és mivel nem tudtam kihívni a mentőket, a barátaimat kértem meg, hogy tegyék meg. Amikor megérkeztek, persze nem akartam beszállni a mentőautóba, ezért a mentők hívták a rendőröket, végül is sikerült leszedálniuk. Tulajdonképp a saját vállam felett átnyúlva én nyomtam meg az Entert a változás felé, tudtam, hogy ki akarok mászni a gödörből, de kellett a segítség. Ez lehetett volna december 28-a vagy 30-a is, egyszer csak eljött a nap. Abba az őrületbe nem fogok visszaesni soha többet.

A lemezek befejezéséhez mégis többször visszanyúlt valami szerhez, igaz, csak egy-két napra.

Igen, volt olyan, hogy újra megmerítkeztem a bűnben, de az korántsem volt ahhoz fogható, amiben eddig éltem. Nem járkáltam az utcán fennhangon magamban beszélve heteken, hónapokon, éveken keresztül – ilyen soha többé nem lesz.

Azt írja, hogy az erős hite volt, ami végül megállította.

Pontosan. Isten segített át a megoldhatatlannak tűnő problémákon, a sorsfordító napokon. Az ő segítsége nélkül nem hiszem, hogy most itt lennék, vagy hogy egyáltalán életben lennék. Imádkozom mindennap, elmondom a napomat, valamit kérek, valamit megköszönök, teljesen átlagos dolgokat.

Hogyan fér ez össze a hangokkal, amik a könyve alapján gyerekkora óta részesei az életének?

A hangok egy része örül, hogy jobbra fordult a sorsom, és ezeket a hangokat megtartom magam mellett. A másik része meg nagyon nem örül, de azok az ördög hangjai, amúgy se jó hangok. Semmi jót nem adnak.

Az én életemben a legfontosabbak a gondolatok és a hangok. A gondolataim átfutnak rajtam, viszont a hangok egyes szám második személyben megszólítanak, mindegyiknek van hanghordozása, kiszólásai, szavajárása, és ezek alapján meg tudom őket különböztetni.

Nem rettenetesen idegesítő ez?

De, az. Viszont nem tudok mit csinálni vele. Persze le lehetne szedálni, ez az egyetlen módja a hangok elhallgattatásának, más módot nem ismer egyelőre az orvostudomány. Az pedig a szőnyeg alá söprése a problémának. Kértem Istent, hogy a gonosz hangokat szorítsa vissza, hogy ne piszkáljanak, és ne szóljanak bele az életembe. Ez sokszor sikerül is. Igaz, hogy nem egyik napról a másikra, de mindig megvan a foganatja az imáknak. Isten nem szavakkal válaszol, hanem az életedben az imádkozás után megtörténő eseményekkel.

A környezetében lévő emberek mit szólnak ahhoz, amikor erről mesél?

Nem nagyon beszélek erről. Ezek a hangok gyerekoromtól velem vannak, végigkísérték az egész életemet, és tudom, hogy nem is fognak elhallgatni soha. Viszont, ha a negatív hangokat elhallgattatom, akkor több helye lesz a pozitív hangoknak a fejemben, amik természetükből adódóan sokkal halkabbak. Mert ugye gondolatban is lehet üvöltözni meg suttogni is.

Ez igaz. Anyukája mennyire boldog egy tízes skálán, hogy kijutott a gödörből?

Ó, hát szerintem 11-es. Annyira boldog, mindenkinek újságolja, hogy a fia életéről megjelent egy könyv. Bár nem igazából beszéltünk ilyesmiről, de a nagy részét szerintem tudta a történeteimnek, és át is érezte.

Testvére?

Ő is nehezen viselte ezt az ámokfutást, neki is rossz volt látni, hogy a testvérével ilyen szörnyű dolgok történnek. Nagyon boldog, hogy sikerült kikecmeregnem ebből az őrületből.

Többször visszatér arra is, mennyire sajnálja, hogy elvesztette édesapját, mielőtt változtathatott volna a kapcsolatukon.

Gyakorlatilag nem volt vele kapcsolatom. Ez nagyjából az én saram. Az, hogy gyerekkoromban hisztis voltam, betudható annak, hogy kicsi voltam, de az, hogy felnőttkoromban is kerültem a társaságát, már egyértelműen az én saram. Elkezdtem szívni, és mindenki előtt titkoltam, nem akartam, hogy megtudja, mert biztos, hogy nagyon kiakadt volna.

Világ életében nagyon drogellenes volt, ő az alkoholt preferálta inkább, de mindent meg lehetett volna beszélni, hogyha nyitott vagyok felé, ez az igazság. Nagyon nehéz erről beszélni, mert igazából ez már veszett fejsze nyele…

Egyre jobban hiányzik, ahogy közeledek az életem vége felé, de hát minden nappal egyre közelebb az utolsó nap, úgyhogy hiszek abban, hogy utána találkozunk. Mert nem az a kérdés, hogy mi van a halál után, hanem hogy mi van az élet után? Ez a nagy kérdés. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon még találkozni fogunk, és lesz egymással számolni valónk, mind a kettőnknek.

A hiperkarmás zenésztársak is meglehetősen örülnek, hogy visszakapták, gondolom.

Nagyon boldogok, hogy végre egy élhető életet teremtettem magamnak, amibe most már ők is beletartoznak, megint tudunk rendesen próbálni, jó koncerteket adunk, és szerintem ennél több nem is kell egy zenekarnak. Plusz jó dalokat tudunk írni, amik működnek a koncerteken.

Milyen lesz az új lemez?

A mostani számok, amik majd a jövőre megjelenő hatodik lemezre kerülnek fel, kicsit felhősebbek és borúsabbak. Gyakorlatilag mindegyik számban rappelek, énekelve. A metódus maradt a régi, kicsit lemerülök a mélybe, aztán visszahozom, amit ott láttam, tapasztaltam. Az egyszemélyes házibulikat leszámítva nagyon sokat szenvedtem, de ez kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Ezzel a gondolattal bátorítom magamat, így tudok értelmet adni ennek a bő tíz évnek, amit elvesztegettem az életemből.

Az egészet elvesztegetett időnek érzi?

Nagyjából az egészet. Próbáltam írni, de ilyen állapotban az ember csak ugyanazt a mondatot ismételgeti újra és újra, ugyanazokat a sorokat rakosgatja jobbról balra, és nem igazán tud belőle leírni semmit.

Lehet, hogy később majd előjönnek dolgok, amikre most nem emlékszem, de biztos, hogy rengeteg minden kiesett. Az elvesztegetett időt 2003-tól 2014-ig számolom, az a 11 év, ami alatt nem jelentettünk meg lemezt.

A 2014-es Konyharegény lemez kijöhetett volna már az Amondó után 2–3 évvel, 2005-ben vagy 2006-ban, mert készen volt, csak egyszerűen annyira „beleerdőztem” a dolgokba, hogy nem tudtam mit csinálni. Nem tudtam eldönteni, hogy a dal jó-e vagy nem, írtam hozzá, elvettem belőle, aztán elröppent 11 év.

Mennyire érzi maximalistának magát?

Mindent kiszámolok szépen, amit csak tudok, úgy teszem le a többiek elé is a dalokat, hogy azok már az elejétől a végéig készen vannak. Mostanában azért ők is írnak hozzá szólamokat, de az alapvető hangzást meg a dallamvilágot én határozom meg továbbra is, és igen, maximalista vagyok. Ráadásul nüanszírozós is, azaz könnyen beleveszek a részletekbe, de szerintem ez kell ahhoz, hogy a dal minden átjáróján szépen végigmenjek, hogy rájöjjek, milyen típusú szerkezet passzol leginkább az adott dalhoz. Idő kell ahhoz, hogy végigzongorázzam az összes lehetséges verziót, akármeddig lehet gyúrni, alakítani, de van egy pont, ami után megtalálja a neki való dalszerkezetet, a neki való hangszerelést, a neki való hangszereket, és azt rögzítjük a stúdióban. Onnantól kezdve az a dal készen van. Persze lehet még utána éveken keresztül azon gondolkodni, hogy csörgő kellett volna a shaker helyett, de egy ponton muszáj eldönteni, hogy igen, ez most akkor késznek tekintendő.

Hogy jött az Én meg az Ének?

Mindig szerettem feldolgozásokat énekelni, már bő húsz éve játszom egy szál gitáron is. Eleinte csak feldolgozásokat játszottam, de most már saját számokat is, és a jövőben szeretném még inkább a saját dalok irányába elindítani ezt a projektet is. Két nagylemeznyi feldolgozásötletem volt, mind a kettőt fel is vettük, készült két album belőle. Ezeket játszom egy szál gitáros verzióban a koncerteken, plusz saját számokat a hiperkarmától, a BlaBlától, a BioRoBoT-tól; versmegzenésítéseket, sőt népdalokat is.

Ezzel jól elvagyok, szerintem ebbe a történetbe nem is fér bele több, hacsak annyi nem, ahogy mondtam, hogy minél több saját számot átírni egy szál gitárra is. Az elvesztegetett éveket szeretném bepótolni, és folyamatosan aktív akarok lenni, dalokat, lemezeket készíteni.

Olyan sokszor emlegeti az elvesztegetett éveket. Nem tud efölött megnyugodni?

Bennem van tudat alatt is, hogy mindenképpen szeretnék annak az időnek valamiféle értelmet adni, erről szól a könyv is, másrészt pedig, hogyha kiszámolom, akkor az alatt az idő alatt 4–5 nagylemeznyi anyagot is írhattam volna, de mondjuk legyen három. Szeretném ezt úgy bepótolni, hogy a következő hiperkarma-lemez nem két év múlva jelenik meg, hanem jövőre. Hogy egy kicsit beljebb hozzam magam a lemezkészítések terén.

Lustának vallja magát. Hogyan fér ez össze ezzel a húzós tempóval, amit most diktál?

Úgy, hogy a lustaság a főbűnök közé tartozik, ezért azt mondom magamnak, hogy ne légy rest! És dolgozok.

Reggel felkel, kipattan az ágyból, és már penget is?

Jó, nem, azért ez túlzás. De nem engedem meg többé magamnak, hogy hónapokon keresztül hozzá se nyúljak a gitáromhoz, és ne írjak semmit.

A dalokon keresztül naplózom az életemet, plusz egyfajta tükröt is tart nekem a zenélés, ráadásul terápiás jellegű. Rengeteg mindenről van írnivalóm, annak ellenére, hogy nem vagyok benne abban a bulizós körforgásban, amiben éveken keresztül éltem.

Mondjuk, amíg benne voltam, addig se írtam belőle semmit. A fejemben zajló hangok, gondolatok letisztázása a dalkészítés feladata.

Muszáj, hogy legyen üzenet?

Az én dalaim soha nem olyanok voltak, amiket érezni kellett, inkább érteni. Próbáltam gondolatokat közvetíteni, ezért óhatatlanul van valami üzenetük, ha tetszik, ha nem. Leginkább a Felejtő című dalban van megfogalmazva, hogy mind belehalunk. Ez az üzenet. Pont. Mindenkit a halálfélelem irányít, senki nem tudja megmondani azt, hogy mi folyik itt, senkinek fogalma sincs arról, hogy mi ez az élet nevű dolog, úgyhogy ebbe belegondolni eléggé hátborzongató és egyben megnyugtató érzés.

Megnyugtató?

Ha nem tudja senki, hogy mi folyik itt, akkor biztos, hogy valamiféle felsőbb értelem van a háttérben, és így értelmet nyernek az elvesztegetett idők, sőt, talán nem is számítanak elvesztegetettnek. De most még nem tartok itt, friss az új életkezdés. Levágattam a hajamat, megjelent a könyv, folyamatosan zenélek, tényleg próbálom lezárni ezt a korszakot. De ettől függetlenül még nem múlik el egy csapásra minden, ami eddig volt. A kijózanodással biztos sok változás jön az életembe, egyelőre úgy érzem magam, mint egy szellemi újszülött.

Gyerekkoromban, amikor még Óbudán laktunk, a kis srácok körében igen népszerűek voltak a képregények, és én is szívesen lapozgattam Tarzan és Rahan, az újkőkori ember kalandjairól szóló újságokat. Azt hiszem, akkor örökre belém ivódott a könnyű, laza, mégis pontos illusztrációk csodálata, szeretete. Később magam is megpróbálkoztam néhány Tarzan-figurával, de nem lettek se lazák, se pontosak, és talán nem ártott volna némi Barcsay-féle anatómiai tudás sem a megrajzolásukhoz.

Aztán évekkel később találkoztam Zórád Ernő rajzaival, és ismét ugyanarra a könnyed, mégis virtuóz ábrázolásra csodálkoztam rá, mint egykor a képregényekben.

Emlékszem, egyszer láttam tőle egy illusztrációt a múlt századi Óbudáról – csak néztem a képet, és egy pillanat alatt már ott is voltam a macskaköves utcán, ott üldögéltem a kockás abroszos kertvendéglőben.

Persze Óbuda azóta sokat változott, de Zórád mégis megfogott valamit: valamit, ami a mai napig ott van és él ebben a városrészben, valamit, ami örök.

Köztudott, hogy a művészek számára az egyik legfontosabb kérdés: vajon lehetséges-e örök értéket, maradandót alkotni? Én mostanában sokat rajzolok, festek, és nagy izgalommal keresem a fények, árnyékok, formák, terek ábrázolásának lehetőségét. Nagyon szeretem csinálni, ennek köszönhetően már évek óta gyűlnek itthon a műveim, és annyi helyet foglalnak, hogy lassan kiköltözhetek a műtermemből. Számtalanszor felvetődött már bennem is a kérdés: vajon mi lesz ezekkel a festményekkel, rajzokkal, vajon hagyok-e bárki számára valami maradandót?

Aztán, úgy öt évvel ezelőtt, ahogy ott álltam az egyik remek kortárs festő, Király Gábor képe előtt, hirtelen ráébredtem: lehet, hogy hamarosan megtalálom a választ. Néztem a festményt a Duna partján álló cirkuszos kocsival, a csíkos nyugágyban pihenő nővel, a lógófülű kutyával (egyébként ő a mi Ilka kutyánk), az evező férfival, és ott volt előttem a kimerevített pillanat, az időkapszulába zárt Fellini. (Kép: 93. oldal – a szerk.)

Tíz évvel ezelőtt álmodtuk meg a Duna-parti Kultúrbisztrót. Azóta sok gyerekkel találkoztunk a Felliniben, napközben totyogók, nyakban ülők, rohangálók vizeznek, kavicsoznak a parton, hintáznak a fák alatt. Visszajárnak.

Néha elképzelem, ahogy ezek a gyerekek majd húsz év múlva ülnek egy asztal körül, és az egyiküknek eszébe jut a Római-part, a csíkos nyugágy, a cirkuszos kocsi, és talán felteszi a kérdést: tényleg, emlékeztek a Fellinire? Ti is álltatok térdig a Dunában? Kacsáztatok a parton? Telerajzoltátok a kőteraszt? És ha ez így lesz, akkor végre kimondhatom, hogy igen, tessék, tényleg hagytam valamit magam után, alkottam valami maradandót. Mert emléket létrehozni – számomra ez az igazi művészet.

Ezzel a szándékolt malíciával megfogalmazott, kissé ironikus jellemzéssel próbálta 1930-ban a Bauhaus folyóiratát szerkesztő magyar művészettörténész, Kállai Ernő A Bauhaus tíz éve című írásában érzékeltetni, hogy a Bauhaus fennállásának első évtizede alatt milyen általános vélekedés alakult ki az iskola által teremtett esztétikai nyelvről, amelynek legfőbb jellemzői a célszerűség, az egyszerűség és a korszerűség voltak. Kállai kérdése arra irányult, hogy létezhet-e, létrejöhet-e egyáltalán egy egységes Bauhaus-stílus.

A válasza az volt, hogy igen, de amit ennek gondolunk, az nem más, mint puszta formalizmus, egy olyan hibrid kifejezésmód, ami „sem [nem] érzelmileg lendületes és szabad, mint a művészet, sem pedig egyértelműen pontos és szükséges, mint a technika.”

A nemzetközi stílus vagy „International Style” annak köszönhette a nevét, hogy egy mindenki számára érthető és az igényekhez alkalmazkodó, globálisan érvényesíthető építészeti nyelvet dolgozott ki. Az 1928-ban alapított CIAM, a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa által megfogalmazott elképzelések felhasználták ugyan a Bauhaus funkcionalista szemléletét, a nemzetközi stílus esztétikáját mégsem lehetett egyenes ágon Walter Gropius programjából levezetni. Breuer Marcell írja a Fémbútor és modern tér című 1928-as dolgozatában az általa tervezett csőbútorokról, hogy „»stílustalanok«, mivel semmilyen szándékolt formálást nem kell közvetíteniük céljukon és az ahhoz szükséges szerkezeten kívül.” Ez alapján könnyen levonhatjuk a konklúziót – az ökonomikus formaadáshoz nem társítható önálló stíluskategória. A forma pontosan az, amit látunk. Önmaga tükörképe. Nem akar nála se több, se kevesebb lenni.

„A Bauhaus tárgya nem az volt, hogy népszerűsítsen valamilyen »stílust«, rendszert vagy dogmát, pusztán az, hogy egyszerűen a formatervezés újraélesztését szolgálja” – írja 1935-ben megjelent memoárjában az iskolát alapító Walter Gropius.

Úgy vélte, hogy a Bauhaust stílusnak nevezni hibás elképzelés, hiszen ha így tennénk, akkor annak az akadémikus felfogásnak a csapdájába esnénk, aminek a felszámolására a száz éve, 1919-ben elképzelései szerint megvalósított kísérlet irányult.

Bizonyos, hogy a Bauhaus módszertani alapvetéseit soha nem lehetett egységes keretbe foglalni. Amikor 1965-ben Kepes György a világ egyik legjelentősebb műszaki egyetemén, az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) újra kívánta éleszteni a Bauhaus célkitűzéseit, tervét megosztotta Sibyllel, Moholy-Nagy László özvegyével, aki szemére vetette, hogy a Weimarban alapított iskola programját lehetetlen a jelenben aktualizálni. Válaszlevelében Kepes a következőképpen reagált: „Nem teljesen értem, hogy mit értesz »Bauhaus-program« alatt. Gropius tantervét? Klee-ét? Kandinszkijét? Moholy-ét? Albers-ét? Ahogy én látom, a Bauhaus abban a kísérletben volt érdekelt, hogy a (huszadik) század elején féktelenül háborgó centripetális erőket a centrifugális erőkkel összebékítse. Ebben az értelemben kiállok a Bauhaus-program mellett, jóllehet azzal a tudattal, hogy az állapotok időközben megváltoztak, és a problémák is mások, és emiatt az együttműködés módszerét újra kell gondolni és újra kell strukturálni.”

Ami mondandója konklúziójaként Kepes érveléséből kitűnik, az a kollaborációra, vagyis az együtt alkotásra épülő munkamódszer. „Az iskolákat újra a műhelyeknek kell felváltania” – írja Walter Gropius 1919-ben, a Bauhaus első kiáltványában, mely a céhek működési modelljét követő középkori Bauhütték mintájára kívánta új alapokra helyezni a művészeti oktatást.

Ebben a konstellációban mester és tanítvány, művész és technikus között minden hierarchikus különbség elvesztette jelentőségét.

A Bauhaus egységes arculata tehát a legkülönbözőbb szemléletek közösségét feltételezte, egy olyan eszményi rendszert, aminek a hatékonyságát a polaritások szimbiózisa tette lehetővé éppen úgy, ahogy az a Bauhaus a fa évgyűrűivel ellentétes irányban, vagyis kívülről befelé növekvő skálán elhelyezett tanegységekből álló tantervében megfogalmazódott. Az előkészítő kurzus úgy próbálta megértetni az univerzum működésének rendjét, hogy az anyagok, formák és színek ellentétpárjaiból szervezett komponálásra irányította a diákok figyelmet. Ez az egymásnak diametrálisan megfeleltetett szemlélet az iskolában tanító professzorok habitusában is megnyilvánult. A Bauhausban többször megforduló múzeumigazgató, Alexander Dorner egyik jegyzetében például arról tesz említést, hogy Klee gyökeres ellentéte Albers-nek. Míg az első a „fennköltek”, addig a másik a „geometrikusok” táborának élharcosa.

„A tarka” – jelentette ki Walter Gropius ifjú korában, amikor egy alkalommal megkérdezte tőle családja, hogy mi a kedvenc színe. Csak később tudatosult benne, hogy a sokszínűség, amire itt utalt, később az általa létrehozott Bauhaus-pedagógia egyik legfőbb jellemzőjévé vált. Ennek a tarkaságnak a létrejöttéhez, amit a művészeti ágak Gesamtkusntwerk-szerű összjátéka és az iskolán belüli szemléletek polaritása deklarált, szükség volt arra, hogy az üres papírlaptól, a csupasz vászontól, a kitöltetlen tértől, a tiszta fehértől kezdjék el a munkát.

A Bauhaus felismerte, hogy „a nulláról kell elindulni”, ami nem jelentett mást, mint azt, hogy alapjaiból kell egy új világot alkotni.

„Romboljatok, hogy építhessetek, építsetek, hogy győzhessetek!” – hangzott Kassák Lajos felszólítása (MA, 1922. október 15).

A gropiusi „új egység” – a művészet és a technika szintézise – az architektúrát vette alapul, belőle vált levezethetővé az alakítás, a design, a „Gestaltung” minden lehetséges műformán belül érvényesíthető változata. A forma anatómiája, a kompozíció szerkezetének, geometriájának tanulmányozása, a tér egymáshoz viszonyuló elemeinek „grammatikájából” szerveződő képalkotó nyelv elsajátítása a Bauhaus korai, romantikus-expresszionista szemléletét követően 1923-tól vált meghatározó gyakorlattá az iskolában. A holland De Stijl és az orosz konstruktivizmus formai-esztétikai repertoárjának átvételével megalkotott új program kidolgozásánál jelen volt Weimarban az a Bortnyik Sándor, aki 1928-tól Műhely néven egy „magyar Bauhausnak” is nevezett, az alkalmazott grafikára és a formatervezésre összpontosító magániskolát hozott létre Budapesten, valamint több, Pécsen vagy környékén született – és a Bauhausban a németek után a legnagyobb kontingenst alkotó – magyar művész (diák és professzor). Köztük volt a KURI-manifesztumot (1922) jegyző Molnár Farkas, Weininger Andor, Stefán Henrik, Johann Hugó, Čacinovič Lajos, ezenkívül Breuer Marcell és az egészet átforgó elméletté gyúró Moholy-Nagy László.

Az azonos minőségben, de tetszés szerinti példányszámban gyártható multiplika ötlete, melynek gyakorlatra való átültetésére először az 1925-ben alakult Bauhaus G.m.b.H. tett kísérletet, harminc évvel később Victor Vasarely „plasztikai ábécéjében” konkrét alkotói módszerré vált.

Végső soron Moholy-Nagy Lászlónak volt köszönhető, hogy Bortnyik Sándor és Kassák Lajos szovjet-orosz átvétellel, Ljubov Popova „festői építészetének” átértelmezésével 1922-ben megfogalmazott és a nemzetközi konstruktivizmus kiindulópontjaként tekintett „képarchitektúra” mint „kollektív forma” felhasználásra került a Bauhausban folytatott formatani kíséreltek módszertani megújítása során. (Kassák Lajos: Képarchitektúra, MA, 1922. március 25.) A manifesztumot Kassák egy évvel korábban, 1921-ben külön füzetben, Képarchitektúra-manifesztum címmel a Horizontban is közreadta. Részben ennek a pragmatikus reformnak volt köszönhető, hogy a művész-tervező helyét a korábbiaknál jóval összetettebb problémákkal foglalkozó koordinátor-­­designer váltotta fel, és előtérbe került a művész társadalomba való integrálásának problémájával való foglalatosság. A közösség számára termelő művészetbe vetett hit, az iparral való szoros együttműködés merkantil szelleme egyre tudatosabbá vált a diaszpórában működő Bauhaus-iskolák, különösen az esztétikai formalizmus és az autonóm alkotás idealizmusát még őrző Black Mountain College létrejötte után felállított utódintézmények működésében, a chicagói New Bauhaus/School of Design/Institute of Design, vagy az ulmi Hochschule für Kunst a pragmatikus tárgytervezést népszerűsítő és a tömegcikkek gyártására összpontosító szemléletében. A műhely, a műterem és a stúdió tereit tehát fokozatosan a laboratórium vette át.

„Nehezebb egy kiváló minőségű széket tervezni, mint egy másodrangú festményt pingálni – és sokkal hasznosabb” – fogalmazott Alfred H. Barr, a New York-i The Museum of Modern Art igazgatója 1938-ban a Bauhausról rendezett első amerikai kiállítás katalógusában, érzékeltetve, hogy az iskola által kidolgozott esztétikai nyelvben az arányok, a megmunkálás minősége, az anyaghasználat éppolyan lényeges, mint pusztán az optikai sajátosságok alapján megfogalmazott értékítélet.

A magát a Bauhausban folytatott kísérletekből származtató geometrikus absztrakció, mely magában foglalta a látás archaikus formáinak felszámolását és a képmező tér-idő folyamatainak és ritmikai összefüggéseinek tanulmányozását, az 1960-as évek második felében talált folytatásra a magyar neo­avantgárdhoz tartozó művészek (részben a Zuglói Körből alakult Pesti Műhely alkotóinak, köztük Bak Imrének, Fajó Jánosnak, Nádler Istvánnak, Deim Pálnak, Hencze Tamásnak), illetve Maurer Dórának, Gáyor Tibornak, Keserü Ilonának, valamint Lantos Ferencnek és a Pécsi Műhely művészeinek körében, melynek szellemi öröksége a 2007-ben alakult Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület több generációt felölelő tagjainak munkásságában egészen máig nyomon követhető. Az N. Mészáros Júlia és Prosek Zoltán által rendezett kiállítás a Bauhaus elementáris gondolkodását követő hazai konstruktív és strukturális művészeti törekvések ismeretlen recepciótörténeti hosszmetszetét, rejtve maradt hagyatékát, lappangó, csak látens módon jelentkező példáit sorakoztatta fel. Egy egységes Bauhaus-stílust közvetítő kiállítást láthatunk itt? Aligha.

Ami viszont közös ezekben a tárgyakban, hogy külön-külön és egymással párbeszédet folytatva, az élet egészére kiterjeszthető művészet eszméjét közvetítik.

Saját olvasatom szerint a Bauhaus valódi célja ugyanis abban állt, hogy a technológia humanizálása által tárja fel előttünk az élet belső gazdagságát.

Idézzük most fel újra Walter Gropius gyerekkori kijelentését: „bunt ist meine Lieblingsfarbe” („A tarka a kedvenc színem”). A szűk családon kívül csak néhány művészbarát volt jelen, amikor Gropius halálos ágyán feküdt 1969 nyarán egy bostoni kórházban. Beszélni már nem tudott, vagy akart, de szemével jelzett, hogy tudatában van annak, amit cselekszik. Elfordult az ágyban, tekintetét az ablak felé emelte, kezével a párkányra mutatott, ahol egy vázában néhány szál frissen vágott virág díszelgett. Ez volt az egyedüli szín a fehérre meszelt kórházi teremben. Gropius mosolyra húzta a száját, és amíg vendégei mellette voltak, nem vette le a szemét a tarkán díszelgő virágról. Nem tudni, mi járt a fejében ekkor, de talán kimondatlanul is utalni próbált az általa kigondolt és ekkor már az egész világon elterjedt Bauhaus-eszme örökségére, melynek legfontosabb üzenetét – ahogy a Scope of Total Architecture című 1956-os írásában megfogalmazta – az „élettel szemben tanúsított új magatartás” jelentette.

A szöveg a Vasarely Múzeumban megrendezett Bauhaus 100–OSAS című kiállítás megnyitóján, március 13-án elhangzott beszéd rövidített változata.

A szerző művészettörténész, a Vasarely Múzeum igazgatója

(A nyitóképen Forgó Árpád alkotása látható.)

A GameOmetry tulajdonképpen már egy továbbfejlesztett verziója a tavaly októberben az Off-Biennálé (melynek mottója a Gaudiopolis, Sztéhlo Gábor holokauszt idején végzett gyermekmentő tevékenysége volt) keretében a játékon keresztül megközelített, Három Hét Galériában megrendezett Minta-Játéktervek című kiállításnak.

Azzal, hogy játékos és interaktív műveket mutatnak be, a kurátorok ellenszegülnek annak a sztereotípiának, hogy a kortárs művészet megközelíthetetlen és érthetetlen.

Az Open Structures Art Society (OSAS), magyarul Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület egy körülbelül tizenkét éves múlttal rendelkező művészeti egyesület. A geometrikus, konkrét művészet jegyében alkotó képzőművészek: Gáyor Tibor, Harasztÿ István, Hetey Katalin, Konok Tamás, Maurer Dóra, Molnár Vera, Nádler István, Nemes Judit, valamint műpártolók, műgyűjtők, művészettörténészek: Dr. Dornbach Alajos, Szöllősi-Nagy András, N. Mészáros Júlia és Prosek Zoltán alapították.

Az OSAS teljesen önfenntartó, ám megnyugtatóan biztos hátteret nyújt a működéséhez a Szépművészeti Múzeum filiáléintézete, a Vasarely Múzeum. Az OSAS működésének fontos részét képezi a nemzetközi kapcsolatok kialakítása és fenntartása, ezért nemzetközi művészek alkotásai is láthatók. Munkamódszerük különlegessége, hogy a kiállítások rendezését maguk a tagok végzik el, lehetőséget adva a közös és organikus szerveződésnek és munkafolyamatoknak.

A Vasarely Múzeum két nagy termében ötven meghívott művész munkája kap helyet. Az interaktív művek között vannak digitális, mechanikus, op-artos és zenei darabok is. Az egyik interaktív mű Viktor Hulík pozsonyi művész munkája: a fehér, fekete és szürke mozgatható elemeket forgatva a néző tetszés szerint komponálhat. Ilyetén módon a látogató is részesévé válik a műalkotás folyamatának. Igazán látványos eleme a térnek Orosz Klára pécsi szobrászművész platóni teste, ami egy térbeli sokszög, egy játék inspirálta képzőművészeti alkotás. Saxon-Szász János Poliuniverzum nevű, mértani testek csúcsánál azonos színnel összeillesztős és Nemes Judith sík-geometrikus játéka összetettsége révén válik igazán emlékezetessé, míg Sztruhár Zsuzsa Harmonográfja, amit működésbe hozva zenei hangközöket ábrázoló rajzokat lehet létrehozni, meditatív és transzba ejtő. Mengyán András fényművészeti alkotásainak formáit „fejben” kell kiegészíteni. Nagy kihívás, mert csupán egy megoldás van, bár részsikereket mindenképpen el lehet érni.

A zenei élményt a Rimóczi István vezette Bélaműhely Sound Art biztosítja. A Bélaműhely számára fontos a szemléletmód, hogy minél kevesebbet vásároljanak.

Hangszereiket és hangkeltő eszközeiket olyan anyagokból, tárgyakból készítik, amelyek a környezetünkben is megtalálhatóak. Céljuk, hogy a zene tényleg mindenkié legyen, az alkotás öröméhez mindenki hozzájuthasson.

Sokan tartanak attól, ha hangszer kerül a kezük ügyébe, azt nem tudják megszólaltatni, kudarcot vallanak. Ezzel szemben a Bélaműhely hangszereit ki merik próbálni, és könnyen sikerélményt szerezhetnek, mert senki sem kéri számon a klasszikus zenei műveltséget, mivel minden létező hangot zenei hangnak tartanak. A Bélaműhely hangszerei most először jelennek meg kiállítótéri kontextusba helyezve, műtárgyként más művekkel, játékokkal együtt, amelyek közül kiemelten szórakoztató és monumentális Terebessy Tóbiás üvegorgonája.

Kiállító művészek:

BÁLVÁNYOS Levente, Max BILL (CH), BOLYGÓ Bálint (H/GB), CZEIZEL Balázs, DOBÁNY Sándor, EPERJESI Ágnes, ERDÉLY Dániel, FISCHER Judit, GÁYOR Tibor, GYÖRGY Katalin, GYŐRFI Gábor (GB/H), HAÁSZ István, HALMI-HORVÁTH István, HARASZTŸ István, HETEY Katalin, HORVÁTH Richárd, Viktor HULÍK (SK), JOVANOVICS Tamás, KELLE Antal, Viacheslav KOLEICHUK (RU), KÓRÓDI Zsuzsanna, LÁBAS Zoltán, MAURER Dóra, MENGYÁN András, MILASOVSZKY László, Vera MOLNÁR (H/F), NAGY Barbara, NAGY Zsófia, NEMES Judit, Andrzej Jakub OLEJNICZAK (PL/US), OROSZ Klára, PLESZNIVY Ákos POROSZLAI Eszter, Franz RIEDL (A), RIMÓCZI István, SALAMON Pál, SAXON-SZÁSZ János, Esther STOCKER (I/A), SZABÓ Klára Petra, SZEGEDY-MASZÁK Zoltán, SZÍJ Kamilla, SZTRUHÁR Zsuzsa, SZVET Tamás, TARR Hajnalka, TEREBESSY Tóbiás, Sofie THORSEN (DK/A), Margherita TUREWICZ LAFRANCHI (PL/CH), Victor VASARELY (H/F), WOLSKY András, ZALAVÁRI József.

Kurátorok: HAÁSZ Katalin, BENEDEK Barna

A közterek megújításához kapcsolódóan Pécs városa az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítvánnyal közösen nemzetközi művészeti pályázatot és díjat hozott létre, amely a világhírű, Pécsett született, Franciaországba emigrált művészről, Victor Vasarelyről kapta a nevét. A háromévente más európai városban megvalósuló hosszú távú projekt harmadik állomása Budapest.

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2017-ben hirdette meg a víz témájában megvalósuló köztéri műalkotásra a Victor Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért III. pályázatát.

Ebből az alkalomból beszélgettünk Pierre Vasarelyvel, aki a művész egyetlen unokája, teljes jogú örököse, a Vasarely Alapítvány elnöke.

Milyen pályaműveket tart esélyes befutóknak a háromfordulós nemzetközi, köztéri szoborpályázatra?

A tíztagú nemzetközi bírálóbizottsággal tavaly volt egy fontos összejövetelünk, amelyen egyhangúlag megállapodtunk: nem az a cél, hogy a művészek Victor Vasarely stílusában hozzanak létre műalkotásokat, hanem hogy azok méltó módon kapcsolódjanak Vasarely szellemiségéhez. A pályázat vezető kurátora, Maaretta Jaukkuri finn művészettörténész választotta a pályázat témájául a vizet, ami társadalmi és globális szinten is égetően aktuális tematika. Nagyapám munkásságában a vizualitás elválaszthatatlan volt attól, hogy egy művészi alkotás milyen közegbe, térbe illeszkedik.

Ennek szellemében azok a tervek számíthatnak díjazásra, amelyek a kiválasztott helyhez illő legjobb megoldást kínálják, integrálódva az adott negyed urbanisztikai környezetébe.

Az op-art mestereként számontartott Vasarely Budapesten szívta magába a Bauhaus szellemiségét Bortnyik Sándor Műhelyében. Párizsban az 1950-es évektől indult el az optikai, kinetikai „felfedezések” útján. Ezzel párhuzamosan foglalkozott a geometrikus, kinetikus művészet és az építészet lehetséges kapcsolatával. Szoros kölcsönhatásban, együttműködésben állt személyében a képzőművész, az építész, a várostervező. A 2010-ben a Pécs Európa Kulturális Fővárosa esemény kapcsán elindított Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért célkitűzése, hogy helyreigazítsa a populáris művész Victor Vasarelyről kialakult képet. A jövőben a pályázati koncepciót a digitális művészet irányába szeretnénk tovább fejleszteni. Két éve dolgozunk ezen a Pécsi Vasarely Múzeum igazgatójával, Horváth Andrással.

Óbudáról, a nyertes szobrok felállítására kijelölt helyszínekről milyen benyomása alakult ki?

Szép kezdeményezésnek tartom, hogy Budapest egyik legrégibb, történelmileg jelentős negyedében valósulhat meg a tervezett szobrok felállítása. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az 1960-as, 1970-es években nem a legideálisabb módon alakult a negyed építészeti arculata a lakótelepek létesítésével. A művészek feladata, hogy esztétikailag is formálják a kevésbé felkapott városrészek arculatát. Vasarely egész életében azért harcolt, hogy az ún. népies negyedekben is megjelenjenek köztéri alkotások, hiszen számos esetben a kortárs műveket a városközpontokban állítják fel. Óbuda esetében fontos megemlíteni, hogy amikor Vasarely a magyar hatóságokkal karöltve megfelelő helyet keresett a budapesti múzeumának, választhatott volna valamilyen emblematikus belvárosi helyszínt.

Ám ő ragaszkodott Óbudához, az akkor még romos Zichy-kastélyhoz. A környék csak később indult fejlődésnek, viszonylag külső területnek számított az 1980-as években.

Nemzetközi viszonylatban milyen értéket képvisel a Vasarely-életmű bemutatásában az Óbudai Vasarely Múzeum?

Nagy örömmel vettem részt tavaly a megújult kiállítás megnyitóján a múzeum felújított épületében. Azon túl, hogy átfogó képet ad Vasarely sokszínű munkásságáról, különböző korszakairól, új kontextusba helyezi az életművét a grafikáktól a geometrikus absztrakt, kinetikus műveken át az építészi tervekig. Folyamatos együttműködés alakult ki az évek során a három Vasarely Múzeum, Óbuda – Pécs – Aix-en-Provence között. Európa-szerte közös kiállításokat szervezünk. Hogy csak két közeli példát említsek, idén nyáron Madridban, ősszel pedig Kölnben nyílik retrospektív tárlat. A madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumban kiállításra kerülő anyag nagyobb hányadát, nyolcvan százalékát az Óbudai Vasarely Múzeum adja kölcsön. Az op-art születése tárlat teljes áttekintést kíván nyújtani Vasarely életművéből. A frankfurti Städel Museumban a párizsi Pompidou Központ együttműködésével nyílik meg szeptemberben A modernizmus labirintusa elnevezésű tárlat, amely jövőre Párizsban lesz látható, és szintén a két magyarországi Vasarely Múzeum közreműködésével jön létre.

Jelenleg hány Vasarely Múzeum, gyűjtemény létezik a világ különböző helyein?

A világban szétszórva találhatók Vasarely-művek. Jelentős minőségű és mennyiségű gyűjtemény Pécs, Budapest és Aix-en-Provence mellett a Párizsban, New Yorkban, Oslóban működő Vasarely központokban van. Sok száz műve fellelhető városi múzeumokban, magángyűjtőknél, emellett a világ sok városának tereit és épületeit díszítik térhatású művei.

Ön a Victor Vasarely által alapított Vasarely Alapítvány elnöke. Milyen céllal jött létre az alapítvány, amely a műemlékké nyilvánított Aix-en- Provence-i Vasarely Központban működik?

Két élet munkája van benne, a nagyapámé és a feleségéé, ők az alapítók. Eredetileg Gordes-ban működött az alapítvány az 1990-es évek közepéig, majd átkerült az Aix-en-Provence-i Építészeti Központba. Ha jól tudom, először fordult elő, hogy egy művész még életében a teljes vagyonát egy közhasznú intézmény létrehozására fordította. Gordes-ban felújította a falu romos kastélyát, létrehozott egy didaktikai múzeumot, amely a Bortnyik Sándor-féle Műhelyben készített első grafikáitól kezdve a hatvanas évekig született munkáit tartalmazta. Az 1960-as évektől nagyapám az új technológiák, az informatika, a tudományok felé fordult.

Amikor már nemzetközileg elismert művész volt, elhatározta, hogy megvalósítja távlati tervét: a Bauhaus elveit követő központot, amely a munkássága bemutatásán túl egyfajta alkotóműhelyként működik.

Olyan alkotóműhely, ahol képzőművészek, zenészek, írók, tudósok, építészek, várostervezők, szociológusok, pszichológusok együtt dolgoznak, kísérleteznek, közösen alkotják meg a „boldogság sokszínű városát”.  Az 1970-es évek elején földet vásárolt Aix-en-Provence-ban, és megtervezte a sokszögű múzeum épületét, amely külső megjelenésével azt az optikai élményt sugallja, amit a belső térben kiállított művek nyújtanak a látogatóknak. Nagyapám közel húsz évig végzett itt kutatásokat a kortárs művészet és az építészet kapcsolatáról.

Mi tartozik az intézmény legfontosabb tevékenységei közé? Változott-e a küldetése az évek során?

A Vasarely Alapítvány és Központ eredeti célkitűzése, hogy nemzetközi alkotóműhelyként működjön. Rendszeresen szervezünk időszaki kiállításokat a különféle mechanikus vagy digitális eszközökkel dolgozó, kinetikus, geometrikus alkotásokat létrehozó művészek munkáiból. Meglepően sokan követik nagyapámat a technológiai lehetőségek felhasználásában. Ösztöndíjakkal is motiváljuk a fiatal művészeket. Konferenciákat, műhelybeszélgetéseket tartunk a különböző művészeti ágak és tudományok képviselőinek részvételével. Az építészet és a képzőművészet, a várostervezés és az építészet kapcsolatának kérdései állnak ezeknek a beszélgetéseknek, konferenciáknak a fókuszában. Emellett koncertekkel, felolvasóestekkel kapcsolódunk az Aix-en-Provence-i Fesztivál programjaihoz.

Mennyire beszélhetünk Victor Vasarely reneszánszáról manapság?

Victor Vasarely művészetének népszerűsítését tekintem a legfőbb személyes küldetésemnek. Azt szeretném továbbadni a munkásságáról, hogy minden korszakában megelőzte a korát.

A háború után Denise René párizsi galériájában mutatta be absztrakt geometriáit, úttörője volt egy születőben lévő mozgalomnak, amelyhez közép-európai művészek, köztük Kassák Lajos is csatlakozott. A mai kortárs művészetre gyakorolt hatása tagadhatatlan. Vasarely op-artja megelőzte Andy Warhol pop artját. A német és a magyar Bauhaustól megkülönbözteti őt, hogy az élet legkülönbözőbb területein végzett kutatásokat. Életműve nagyon fontos része elméleti munkásságának ideológiai, politikai, társadalmi aspektusa. Egész életén át azt képviselte, hogy a művésznek társadalmi feladata, küldetése van azon túl, hogy kiállítja a műveit. Azon munkálkodott, hogy demokratizálja a művészetet, és megszabadítsa az elitizmustól. Sokszorosított grafikáival, reklámmunkáival is emellett tette le a voksát. Murális alkotásaival esztétikai megoldásokat kínált a városi környezet alakítására. Építészekkel, beton-, üveg-, alumíniumgyártókkal, városépítőkkel működött együtt, hogy szépséget vigyen oda, ahol az hiányzik.

Milyen emléket őriz a nagyapjáról?

Nagyapám erősen kötődött Magyarországhoz, a hazai ízekhez, szokásokhoz, hagyományokhoz. Élete végéig magyarnak vallotta magát, nem pedig magyar származású franciának. Mindig azt mondta: az állampolgárságom francia, de a szívem magyar. A nagyszüleim egymás között meg a gyerekekkel, apámmal és a nagybátyámmal egy számomra titkos nyelven beszélgettek – sajnos nem tanultam meg magyarul. Ezzel szemben a magyar konyha hagyományait megörököltem nagyapámtól.

Főként a nyarakat meg a nagy ünnepeket töltöttük együtt. Ilyenkor előkerültek a finom hazai ételek, italok: kőrözött, kolbász, pálinka, tokaji bor.

Felejthetetlen élmény, hogy láthattam nagyapámat munka közben a gordes-i műtermében, elkísérhettem Budapestre röviddel a rendszerváltás előtt, bejárhattam vele Pécs utcáit, megmutatta a szülőházát, az iskoláját. Sikerült átadnia nekem a hazája iránti szeretetét, amit remélhetően én is továbbviszek.

VICTOR VASARELY NEMZETKÖZI KÖZTÉRI SZOBORPÁLYÁZAT A MŰVÉSZETÉRT III.

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2017-ben indította útjára a pályázatot, a finn Maaretta Jaukkuri művészettörténész-kurátort bízva meg a koncepció kidolgozásával.

Mellette a zsűri tagjaiként Bús Balázs, Óbuda- Békásmegyer polgármestere, Nagy T. Katalin művészettörténész, a pályázat művészeti vezetője, Pièrre Vasarely, a Vasarely Alapítvány elnöke (Aix-en-Provence, Franciaország), Dorothy Cross szobrászművész (Írország), Rosa Martinez kurátor, művészettörténész (Spanyolország), Horváth András építész, Pécs város képviselője, Bencze Zoltán építész, a Dél-Dunántúli építészkamara képviselője, Varga Éva szobrászművész, Orosz Márton művészettörténész, az Óbudai Vasarely Múzeum igazgatója vesz részt a zsűri munkájában.

A pályázat kétfordulós rendszerben bonyolódik.

Az önkormányzat felhívására 47 pályázat érkezett, jellemzően Európából. Magyarországról 27 pályázó, a többi 20 pályázat között pedig találunk lengyel, norvég, svéd, spanyol, ír, amerikai alkotót is.

A zsűri 8 pályázó munkáját juttatta a második fordulóba, a végső döntést áprilisban hozzák meg a pályázaton nyertes műről.

Az alkotást Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata valósítja meg.

Ezek a Budapesten is egyedülálló, legálisan használható, több száz m²-es felületek hosszú ideje kiemelkedő rangot és megbecsülést vívtak ki nemcsak a hazai, hanem a külföldi writerek körében is. A HÉV-utasok vagy az arra bringázók, kocogók, kisanyukák babakocsival, kutyasétáltatók nem győzik kapkodni a fejüket az új és még újabb rajzok láttán.

Évek óta legalább kéthetente végigfotózom (nemcsak) ezeket a falakat, az új képeket fel is teszem a közösségi oldalamra. Ezért sűrűn találkozom az itthoni és nemzetközi graffitisekkel, svájciakkal, olaszokkal, csehekkel, lengyelekkel és még ki tudja hány országbelivel.

Mi is az igazi, eredeti, valódi, ortodox graffiti?

A vízválasztó a betű- (kalligrafikus), nembetű graffiti között húzódik. A hazai graffiti nagy mágusai (mint például Sági Bálint, Kosa, Fork Imre és még sokan) a betűtípusok mellett törnek lándzsát, míg a többieket rendre kritizálják, nem tartják igazi graffitinek. Ez a felfogás alapvetően a graff történelméből indul ki, vagyis a tagekből, a falfirkákból, a throw upokból, a metrórajzokból.

A betűgraffiti óriási fejlődésen ment át, rengeteg típust (Block, Bubble, Silver, Wildstyle, Old School stb.) lehet megkülönböztetni, a writerek ezeket rendre gyakorolják is a legál és nem legál falakon egyaránt.

Természetesen a nembetű graffitiknek (figurális, absztrakt, karakter, vegyes, R.I.P. stb.) is számtalan változata és művelője létezik, Nikon újabban Photoshop rajzokat készít a közösségi oldalakra, rajzait kiállításra is vitte; Taker egy éve nem fújt a Filán; Koliger a Fork crewban dolgozik; TransOne, Fatheat elsősorban a Színes Város Budapest akciókra koncentrál, de ne feledkezzünk meg például Banksy világhírű stencil munkáiról sem. Nagy vihart kavart az elárverezett, majd ezt követően mindenki szeme láttára automatikusan ledarált rajz.

Annak érdekében, hogy megállapítsam ennek a csoportnak a számarányát a Fila-falakon, végeztem egy kis kutatást. Tavaly kora tavasszal 18 alkalommal fotóztam, és összesen 960 falrészt rögzítettem, ezeket besoroltam, az adatokat felvittem egy táblázatba, és egy kicsit statisztikáztam is. Mielőtt a matekot nem kedvelők gyorsan tovább lapoznának, csak a végeredményt teszem közzé.

Vagyis a betűgraffitik aránya több mint 76%, a vegyes (betű és karakter együtt) rajzoké 15%, míg a csak karakterek csupán 7%-ot képviselnek. Tehát jelenleg semmi sem fenyegeti a betűgraffitik hegemóniáját, az ortodox writerek megnyugodhatnak.

Mit keresnek az emlékrajzok a Filán?

Ez a vita akkor lángolt fel igazán amikor Taker 2016. június 28-án Bud Spencer halálára emlékfalat fújt a Viking-felület közepére. Ezzel a rajzzal kapcsolatban rögtön két érdekes probléma is keletkezett.

Tamás a nembetű graffiti típuscsoportban sajátos megjelenési formát, nevezetesen a fotó­grafikát műveli. Ezt azonban a graffitis társadalom egy része egyáltalán nem tolerálja, sőt kifejezetten kritizálja.

Csak érdekességképpen, ha most egy hevenyészett közvélemény-kutatást végeznénk ez ügyben, a 49 év fölötti korosztály bizonyára pozitívan értékelné ezt a stílust, nem is beszélve a Bud Spencer-emlékfalról. Tehát a graffitit fogyasztó közönség befogadta, vagy mondhatni rajongott is ezért a falfelületért.

Az esemény óriási publicitást kapott több médiában és az elektronikus felületeken is. Ez tulajdonképpen jót tett a graffitinek, hiszen alapvető kérdés a fame, vagyis az elismerés, a dicsőség, de méltánytalanul eltolta az érdeklődést a karakteres emlékfal irányába.

Ez a hely a filmszínész fanjainak, ismerőseinek, tisztelőinek zarándokhelyévé vált, sőt, amikor Bud Spencer fia Óbudán járt, ő is tisztelgett az emlékkép előtt, rövid idő alatt számtalan emlékfotó és szelfi készült.

A másik probléma az volt, hogy Taker egy méretes féltéglát dobott az ún. „emlékfal” pocsolyába, ami tovább gyűrűzött, szépen csendben dagadt, majd tavaly áprilisban, mint egy megállíthatatlan cunami, elmosta ezt a rajzot.

Azt azonban tudni kell, hogy a writerek is emberből vannak, tehát ha gyász éri őket, különösen, ha egy crew-tag, vagy közkedvelt ember távozik, akkor R.I.P. (Rest In Peace), „Nyugodj békében” típusú rajzot készítenek, lehetőleg a nagy látogatottságú legál falakra. Ezek egy részét a graffitis scéna elfogadja, respektálja, és hosszú ideig háborítatlanul láthatók is. Gondoljunk csak az Erőss Zsolt vagy Kis Peti hegymászókkal kapcsolatos rajzokra. De volt olyan eset is, amikor Paja G.-nek két különböző emlékét is láthattuk egyszerre.

A tavalyi év legnagyobb eseménye a Bázis Store (Sági Bálint) szervezésében az április végi „Fila graff jam” volt. Úgy gondolom, hogy ez lehetett a valaha lebonyolított legnagyobb graffiti esemény ezeken a falakon.

A teljes felületet sötétkékre lealapozták, végig fröcskölték, tehát minden korábbi rajz immár egy pillanat alatt az enyészetté vált. Ezzel eldőlt a vita, hogy emlékfal-e a Fila, mert R.I.P. rajz azóta sem készült.

Mit hozhat a jövő a Filára?

A Fila graffiti falak jövőjét két esemény határozza meg. A BUSZESZ eladta a teljes területét egy befektetőcsoportnak, akik itt lakóparkot építenek majd. Azóta le is dózeroltak majdnem minden épületet. Megmaradt a több emeletes ipari műemlék csarnok, a hatalmas téglakémény és az irodaépület.

Minden bizonnyal költségkímélő, zajvédő és biztonsági szempontból jelenleg épségben található a HÉV felöli és a Bogdáni úti, egyébként mívesen elkészített téglakerítés. Ezeket ma még előszeretettel használják a graffitisek.

A volt Budapesti Harisnyagyár, jelenleg Viking területére grandiózusabb tervek készültek. Az ECE befektető és plázaüzemeltető cég egy hatalmas bevásárló- és kulturális központot gondolt erre a területre, amely magában foglalja a Ladik utca túloldalát is egészen a BMW autószalonig. Ami viszont nem képezi a projekt részét, az a HÉV felőli oldalon lévő régi emeletes csarnok, a kazánház és természetesen a kémény. Ez jó hír a writereknek, mert egyelőre megmaradnak a fújható kerítésfelületek.

Ha kedvük van, a honlapon olvashatják a további elemzéseket az alábbi linken:

bridzs-barat.hu/egyeb/versenynaptar-2019

Kelet a treff dámával indul. Tervünk, hogy ütünk négy adut, öt pikket és egy kárót. Ezt egyetlen dolog veszélyeztetheti, ha ki kell adnunk két adut. Hogyan tudunk ez ellen védekezni? Aduban kell biztonsági játékot választanunk.

Nyugat átüti az indulást a királlyal, és kis pikket hív. Nem szabad lehívni az adu ászt. A legjobb, ha a pikket a kezünkben ütjük az ásszal, majd a kőr tízest hívjuk. Ha Kelet kis adut ad, mi is kis adut teszünk az asztalról. Üthet Nyugat a bubival, de utána a király beesik az ászba, és csak egy kőrt kell kiadnunk. Ha Kelet figurát tesz a kőr tízesre, azt megütjük az ásszal, és csak egy adut fogunk kiadni. Ha pedig Kelet kimutatna a kőr tízesre, beütnénk az ásszal, és utána kis kőrt hívnánk a dáma felé. Így is csak egy adut tudna ütni az ellenfél.

Nyugat a pikk hármassal indul. Valószínűleg négy vagy öt pikkje van egy figurával.

Az indulásba kis pikket teszünk, és Kelet kilencesét megütjük az ásszal. Ha szerencsénk van, sokat tudunk ütni. Üthetünk öt kárót, három pikket, két kőrt és két treffet. Ehhez szükségünk van a káró és a pikk impasszra és a kedvező elosztásra káróban.

Kis kárót hívunk a királyhoz, majd káróval folytatjuk. Kelet a dámát teszi, amit megütünk az ásszal. Az első impassz sikerült. A következő lépés, hogy eltüntessük a blokkoló figurákat (treffet és kőrt), hogy ütéseinket le tudjuk hívni. Kis treffet hívunk a királyhoz, majd kis kőrt az ászhoz. Kipróbálhatjuk a pikk impasszt is. Kis pikket hívunk a bubihoz, ütünk vele (Kelet treffet dob). A tervünk sikerült, tizenkét ütésnél tartunk. Ne elégedjünk meg ennyivel – akár tizenhármat is üthetünk, ha Nyugatnál van a kőr dáma a sok pikk mellett. Lehívjuk a kőr királyt (treffet dobunk), majd a káró bubival kézbe megyünk, és lehívjuk maradék ütéseinket, két kárót és a treff ászt. A treff ász lehívása után egy treff és egy pikk marad a kezünkben. Mit tartunk az asztalon?

Azt még nem tudjuk, megvárjuk, hogy mit dob Nyugat. Ha eldobja a kőr dámát, az asztali kis pikk­től válunk meg, és utolsó két lapunk magas lesz. Ha nem dobja el a kőr dámát, akkor a kőr bubink feleslegessé válik, azt eldobhatjuk. Reméljük, hogy tudunk még ütni két pikket.

Azzal, hogy alaposan megterveztük a játékunkat (felmértük, melyik két impasszra van szükségünk, és időben deblokkoltuk a treff és a kőr figurákat), ütéseink lehívására automatikusan előállt egy beszorítási lehetőség. Nem kellett semmilyen kockázatot vállalnunk, és nem kellett az ellenfél elosztását pontosan kiszámolnunk. Csak arra kellett figyelnünk, hogy magas lett-e a kőr bubink. Ha nem, megtartottuk kis pikkünket, és ütöttünk tizenhármat.

Dél a treff tízessel indul. Kezdhetjük tervezni a játékot. Minden színben kiadhatunk egyet. Ki fogunk adni egy adut, egy kőrt, és a minorokban is kiadhatunk egyet-egyet, ha nem ülnek az impasszok.

Az indulásba a dámát tesszük, Észak üt a királlyal. A kőr bubival folytatja. Nincs jobb ötletünk, a hármast tesszük, üt Dél a királlyal, majd a kőr kilencest hívja. Ütünk az ásszal. Kezdhetünk aduzni? Még várjunk vele! Nem mindegy, hogy melyik ellenfélnél van a harmadik adu figura. Ha Északnál, előállhat olyan helyzet, hogy akkor adjuk ki neki aduban az ütést, amikor kénytelen lesz belehívni az asztali káró villánkba. Így lehet, hogy nem kell kárót kiadnunk, még akkor sem, ha nem ül az impassz. Tehát előbb lehívjuk a treff ászt, a pikk királyt és az ászt. A treff bubi következik, a káró ásszal asztalra megyünk, és a kőr dáma lehívása után aduval kiadjuk az ütést. Ahogy reméltük, Észak üt a dámával, és nincs jó hívása. Választhat, hogy kárót hív-e az asztali király-bubi villába, vagy dob-lop hívásra szabadulunk meg káró vesztőnktől.

Egy kis képzelőerővel és a lapok kedvező fekvésével elértük, hogy Észak végállásba került, és nem volt szükségünk a káró impasszra.

4sz: ászkérdés

5 : 2 kulcslap (ász + pikk király)

Kelet káró négyes indulását megütjük az ásszal (beesik a királyunk). Van öt adu, négy treff, egy káró és egy kőr ütésünk. Már csak egy ütés hiányzik a teljesítéshez. Ha szerencsénk van, legalább az egyik kőr figura Keletnél lesz, és az ász-dáma-tízből ütünk kettőt (kettős impassz). Ez 75%-os esély. Van olyan játék, amire biztos a teljesítés.

A káró ász után háromszor adut hívunk. Utána lehívjuk treff ütéseinket, a kezünkben befejezve. Végül megszerezzük a hiányzó kőr ütést. Kis kőrt hívunk a dámához. Nyugat üt a királlyal, de csak kőrt vagy kárót tud hívni. A káró dob-lop, amire eldobjuk vesztő kőrünket. A kőr hívással pedig ütést ad, megütteti az asztali tízest.

Nem volt szerencsénk, hogy összeütöttek káró figuráink, de aduzás után Nyugatot végállásba tudtuk hozni – kénytelen volt megadni a tizenkettedik ütést.

Nyugat a káró dámával indul. Egyszerű nyolc ütésnek tűnik, ütünk öt adut, egy kőrt és két kárót. Az indulást megütjük a királlyal. Lehívunk három nagy adut, és szomorúan látjuk, hogy Keletnél magas lett az adu bubi.

Nem állunk jól, tervünk nem működik. Hogyan tudunk így öt adut ütni? El kell kerülnünk, hogy kis adunkat az ellenfél meg tudja ütni. A káró királlyal asztalra kell menni, és lopni egy kárót. Utána a kőr ásszal kell asztalra menni, és még egyszer kárót kell lopni.

Kelet tehetetlen. Kis aduinkkal lopni tudunk. Ha pedig Kelet belopna a negyedik káróba, eldobnánk egy kőrt, és később a kis adunkkal kőrt tudnánk lopni.

A kedvezőtlen aduelosztás után a két kis adunkkal úgy tudtunk ütni, hogy azokat sikerült megszöktetni, lopni velük.

Nyugat treff dáma indulása után kellene nyolcat ütnünk. Két kőr, egy káró és egy treff ütés mellett aduban kellene még négyet ütnünk. Ha elkezdünk aduzni, jó eséllyel az ellenfél üt három vagy négy adut, mi meg legfeljebb hármat. Nem aduznunk kell, hanem az adukkal lopni.

Az indulást megütjük az asztalon, és azonnal lopunk egy treffet. A kőr ásszal asztalra megyünk, és másodszor is treffet lopunk. Lehívjuk a kőr királyt, a káró ásszal asztalra megyünk, és harmadszor is treffet lopunk (ha óvatosak vagyunk, akkor a kilencessel). Már csak három adu marad a kezünkben, a dáma, a bubi és a kilences. Nem fogunk adut hívni, arra várunk, hogy az ellenfél hívjon adut. Kőrrel kiadjuk az ütést. Kelet üt a bubival, és a dámát hívja. Nem szabad belopnunk, nehogy Nyugat felül tudjon lopni. Mivel Nyugatnál öt adu van, kénytelen partnere hívását ellopni. Nem tud mást hívni, mint adut, így a dáma-bubiból biztosan ütünk egyet.

Aduzás helyett lopásokkal szereztünk ütéseket kis aduinkkal, és úgy alakítottuk a játékot, hogy az ellenfél legyen kénytelen adut hívni.

Az indulás a treff dáma. Könnyű tíz ütésre számítunk, ütni fogunk hat adut, két pikket, egy kárót és egy treffet.

Az indulást megütjük, és elkezdünk aduzni. Lehívjuk az ászt, majd a királyt. A második aduba Nyugat treffet dob. Ki kell adnunk egy adut. Biztos, hogy jól játszottunk? Tudtunk volna védekezni Kelet negyedik adu bubija ellen?

Ha az indulás után, a tervkészítés során gondoltunk volna a kedvezőtlen aduelosztásra, megakadályozhattuk volna, hogy megbukjuk a felvételt.

Az indulást meg kell ütni a treff ásszal, és azonnal lopni egy treffet. Utána kezdhetünk aduzni. Miután a második adu hívásban kiderül a kedvezőtlen elosztás, le kell hívni a pikk királyt meg az ászt, és még egyszer treffet kell lopnunk. Így nekünk is csak két adunk marad, mint Keletnek, nálunk a dáma és a tízes, Keletnél a bubi és a nyolcas. Le kell hívni a káró ászt, és káróval kiadni az ütést. Az ellenfél ütni fog még egy pikket és két kárót, de utána mi biztosan ütünk a két adunkkal. Vagy Kelet lesz kénytelen adut hívni (beimpasszoljuk bubiját), vagy kénytelen lesz előttünk lopni, mi pedig felül tudjuk lopni.

Azzal, hogy a hosszú aduból annyiszor loptunk, hogy egyforma hosszúak legyünk, mint az ellenfél, elértük, hogy adu hívás nélkül is elfogjuk az ellenfél figuráját. Ehhez persze az is kellett, hogy az aduk a jobboldali ellenfélnél legyenek.

4 sz: ászkérdés

5 pikk: két ász (ötből), plusz az adu dáma

6 treff: nagyszlem invit, kérdés treffben

7 pikk: az invit fogadása, a treff király és a

káró dáma birtokában

Nyugat a kőr királlyal indul. Több játékmódot is választhatunk. Ha egyszerűen akarunk tizenhármat ütni, akkor kiaduzunk, és a kezünkben minden lap magas lesz, vagyis reménykedünk, hogy 3–3 a káró szín elosztása, és tudunk ütni négy kárót. Ennek esélye csak 36%.

Próbálkozhatunk azzal is, hogy csak két adut hívunk le, és utána megpróbáljuk a negyedik kárót ellopni az asztal harmadik adujával. Ehhez az kell, hogy akinél három adu van az ellenvonalon, annál legyen a hosszú káró is. Ez sem túl nagy esély.

Van még egy játékmód, amihez csak az kell, hogy az aduelosztás 3–2 legyen, amelynek az esélye 68%.

Ebben a játékmódban a rövid adukkal fogunk aduzni, míg a hosszú aduból többször lopni fogunk.

Ha a hosszú aduból aduzunk, akkor öt adut ütünk. Ha a rövid aduból akarunk aduzni, akkor legalább háromszor kell lopni a hosszú aduból, hogy több ütéshez jussunk.

Az indulást megütjük az asztalon az ásszal, és lopunk egy kőrt (akár az adu ásszal is). A treff királlyal asztalra megyünk, és megint kőrt lopunk, most a kilencessel. Az adu kettest hívjuk a tízeshez. Így asztalra kerülünk, hogy harmadszor is kőrt lopjunk, most a bubival. Végül az adu hetest hívjuk az asztali dámához. A pikk királlyal elvesszük az ellenfél utolsó aduját, megütjük nagy lapjainkat, három kárót és két treffet. Összesen ütünk három adut, egy kőrt, három kőr lopást, három kárót és három treffet.

Ennek a játékmódnak a neve: tótágas adujáték vagy Molnár-csel. Első alkalommal állítólag 1930-ban játszott hasonló módon egy leosztást dr. Molnár Harry, melyről öt évvel később jelent meg cikk az Újság című lapban. Így összegezte technikáját a feltaláló: „A hosszú adus lapban az adukat hazalopjuk, a rövid, de zárt aduval aduzunk, és erre eldobjuk azt a színt, amit lopni szerettünk volna.”

A magyar mestert, Molnár Harryt Négyesi György és Kuttner György a bridzs.hu-n megjelent cikke alapján mutatjuk be az Óbudai Anziksz olvasóinak.

Molnár Harry 1897. október 6-án született Kohn Henrikként, 1912-ben magyarosított Molnárra. 1915-ben jogi tanulmányokba kezdett a Budapesti Tudományegyetemen. A világháborút követő években azonban nem volt könnyű jogi diplomával elhelyezkedni. Így tett egy kis kitérőt, verseket írt, kötete is megjelent, ekkor lett Harry, de szerencsére a kontraktbridzs pont időben jött ahhoz, hogy az 52 kártyalapra tegye fel az életét.

A harmincas évek elején lett itthon a bridzs szórakozásból vagy szerencsejátékból, a teljesítmények összehasonlíthatósága révén sport. A versenyág a csapatjáték volt, kaszinók, klubok együttesei mérték össze tudásukat.

Ő rendezi az első budapesti csapatbajnokságot 1930-ban, még a bridzsszövetség megszületése előtt. A következő évben már nemcsak rendező, a Molnár Team nyeri a bajnokságot Molnár, Ferenczy, Keleti, Klór összeállításban. 1932 novemberében dr. Molnár megrendezi az első budapesti nemzetközi tornát, amelyen társaival az angol bajnokcsapat előtt győzedelmeskednek.

A bridzs iránti országos érdeklődés új lehetőségeket kínál, ő lesz a Pesti Hírlap bridzsrovatának vezetője, majd 1932-ben elindítja ugyanezt a sportágban különleges szerepet játszó Színházi Életnél. Ezek után nem meglepő, hogy a szövetség hivatalos lapját is ő jegyzi alapító főszerkesztőként.

Budapesten akkoriban számtalan bridzsszalon működött, ezekben általában robberbridzsezés folyt. Harry többet akart nyújtani, feltalálta a villámpárost, versenyzést kínált klubjátékosoknak.

A pesti Duna-part egyik legszebb pontján, a Vigadó téren, a Dunacorso kávéházban beindította szalonját, és ott mindennap délután öttől várta a játék iránt érdeklődőket. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, versenyeit a legjobb játékosok is rendszeresen felkeresték. Nyáron több versenyt is tartottak a kávéház virágteraszán, este, szabad ég alatt. Harry rendezett, tanított, szervezte a szalon életét. A nyári szabadságolások idején a Lukács fürdőbe települt ki, olykor a kávéházban adott helyet nyílt versenyeknek. Ilyenkor ő volt a játékkapitány. A szalon egyes források szerint 1500 pengőt hozott havonta, ezzel a vállalkozást a korabeli kuplé alapján („havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”) eredményesnek minősíthetjük.

Még néhány hónap, és az Anschluss után Közép-Európa bridzssportja összeomlik. Először a szaklapok adják fel, a Magyar Bridzsélet 1938 márciusában jelenik meg utoljára. Az európai versenyeket 1939-ben még megtartják, de a következő évben már a nemzetközi feladványverseny is elmarad. A honi bajnokság is akadozik, közlekedési nehézségek miatt külön csoportba sorolják a pesti és a budai csapatokat.

A szalonoknak problémát okoz az éjfélre előrehozott záróra, ezért a napilapok bridzsrovatai ajánlásokat adnak a befejezetlen robberek elszámolására. Innen tudhatjuk, hogy Harry ekkor új versenyszámot próbált ki, az „expresstempójú párost”.

A szalon játékkapitányának hamarosan saját életét kell mentenie. Ez aligha sikerült volna felesége közbenjárása nélkül: Szombathelyen éri utol a Harryt is szállító halálvonatot a felmentő papírokkal. A háború utolsó hónapjait egy budai villa pincéjében vészeli át testvérével.

A felszabadulást a nagy átértelmezések kora követi. Harry életműve alapjaiban kérdőjeleződik meg. Nem csupán a bridzs kapja meg hátrányos besorolását az „úri sportok” közé, az államosítások során a kávéházakat is megszüntetik, átalakítják. Így Harry visszavonulni kényszerül. Hivatalosan egy pesti ktsz. (kisipari termelőszövetkezet) bedolgozója, de megélhetését kelmefestő felesége biztosítja, az ő portékáit árusítja. Az újrainduló versenyéletben már nem találkozunk nevével. 1966. augusztus 3-án hunyt el.

Ha az aduszín mellett az egyik kézben van egy hosszú színünk, annak lapjait felmagasítva a másik kéz vesztő lapjait el tudjuk rá dobni. Ennek a mellékszínnek a magasításában segíthetnek az aduk. Úgy tudjuk a színt felmagasítani (lopással), hogy közben az ütést nem kell az ellenfélnek átadni.

A technika körültekintést igényel, pontosan meg kell tervezni a játék menetét. Először ki kell választani azt a színt, amit érdemes felmagasítani: lesz elég ütésünk. Utána meg kell tervezni az ütések sorrendjét, hogy legyen elég átmenetünk a szín magasításához és a magas lapok lehívásához. Közben az ellenfél aduinak elvételéről sem feledkezhetünk meg.

Nyugat a pikk bubival indul. Egy adut biztosan ki fogunk adni, más ütést nem adhatunk ki. Első tervünk, hogy ellopunk két pikket az asztalon, majd aduzunk, és végül megadjuk a treff impasszt. De melyik irányban, kinél lesz a treff dáma?

Választhatunk egy másik lehetőséget is. Ha a káró szín kis lapjait felmagasítjuk, a kéz vesztő lapjait (két treffet és egy pikket) el tudjuk dobni, egy pikket pedig el tudunk lopni az asztal harmadik adujával. Ebben az esetben nincs szükségünk a treff impasszra. Már csak azt kell felmérnünk, hogy ez jobb lehetőség-e, mint az első játékmódban a treff impassz.

A káró szín elosztása az ellenfélnél várhatóan 4–2 lesz, tehát kétszer kell kárót lopnunk a kezünkben. Ha 3–3 a káró szín elosztása, az is kedvező számunkra, a kettő együtt már nagyobb esélyű, mint egy egyszerű treff impassz. Két dologra kell figyelnünk: még időben kell kétszer aduznunk, nehogy felüllopjon az ellenfél a rövid aduból, és arra is vigyáznunk kell, hogy az asztalon maradjon adu, amíg a kezünkben van pikk.

Az indulást megütjük az ásszal. Ütünk a káró ásszal, majd lopunk egy kárót. Az adu ász, majd az adu király következik. Újra az asztalon vagyunk. Kipróbáljuk a káró színt, a királyt hívjuk, és pikket dobunk rá. Ha a szín elosztása nem 3–3, lopunk még egy kárót. Pikk lopással asztalra megyünk, és a maradék két káróra eldobunk a kezünkből két treffet. Az ellenfél bármikor belophat magas adujával, a teljesítést nem tudja megakadályozni.

A felvétel tervezésekor és a lejátszás során fel kell mérnünk, hogy egy-egy színben milyen lehetőségek rejlenek, milyen eséllyel tudjuk azt felmagasítani.

Ezeket az esélyeket kell összehasonlítani más esélyekkel, pl. egy impasszal. Egy impassz esélye 50%. Egy mellékszín felmagasítása attól függ, hogyan vannak a lapok elosztva az ellenfélnél. Annyit érdemes megjegyezni, hogy ha az ellenfélnél páratlan számú lap van, az általában egyenletesen van elosztva náluk, és a kedvező elosztás valószínűsége több mint 60%. Ha pedig páros számú lap van az ellenfélnél, az általában egyenlőtlenül van elosztva, és az egyenletes elosztás valószínűsége kevesebb, mint 50%. Persze figyelembe kell venni, hogy néha több elosztás lehet kedvező számunkra.

A pikk bubi indulás után kezdhetjük tervezni a játékot. Fogunk ütni hat adut, két pikket és egy treffet. Ez csak kilenc ütés. Legfeljebb a treff bubival tudunk ütni, de ehhez az kellene, hogy mindkét treff figura Nyugatnál legyen. Ennek esélye csak 25%. Talán a káró színt sikerül felmagasítani. Négyszer kellene kárót hívnunk (háromszor lopni), hogy az ötödik káró magas legyen. A káró elosztás esélye az ellenfélnél várhatóan 4–3, tehát ez jobb esélyű játék.

Már csak azt kell végiggondolnunk, hogy van-e annyi átmenetünk az asztalra, hogy ezt végrehajtsuk. Az egész partit előre le kell játszanunk!

Az indulást megütjük az ásszal, és azonnal kárót hívunk az asztalról. Kelet üt a bubival, és pikkel folytatja. Ütünk a királlyal, és kárót lopunk az adu ásszal. A kis aduk arra kellenek, hogy asztalra tudjunk menni. Kis adut hívunk az asztali tízeshez. Újból kárót lopunk az adu királlyal – ez már a harmadik káró hívás volt. Mivel mindkét ellenfelünk adott kárót, már csak egy káró maradt náluk, az ász. A kőr bubival asztalra megyünk, hogy harmadszor is kárót lopjunk. Az ötödik káró magas, elvesszük az ellenfél aduit, és a treff ásszal asztalra megyünk a káró ütésért. Ez a tízedik ütésünk.

A pontos időzítésnek (átmenetek és aduzás) köszönhetően sikerül teljesíteni a felvételt.

Az ellenfél a káró királlyal indul. Kicsit bátran licitáltunk, de a felvétel nem reménytelen. Van hét adu ütésünk, plusz két pikk és a két minor ász. Még egy ütés hiányzik. A pikk színt kellene felmagasítani. Sőt, ha a pikk szín elosztása 3–3 az ellenfélnél, egy lopással felmagasíthatjuk a színt, és lehet, hogy szűrrel teljesítjük a felvételt. Ha azonban 4–2 a pikk elosztása, bukhatunk is. Hiába magasodik fel a pikk szín két lopással, olyan kis aduk vannak az asztalon, hogy csak egyszer tudunk asztalra menni, az indulással az ellenfél elvett egy fontos átmenetet.

Hogyan tudjuk a nagyobb esélyt megjátszani, hogyan tudunk teljesíteni 4–2 pikk elosztás esetén? Egy apró trükkel: nem kell azonnal pikket lopnunk. A káró indulást megütjük. Lehívjuk a kőr ászt és a dámát, majd kiengedünk egy pikket (a kezünkből és az asztalról is kis pikket játszunk ki). Bármit hív az ellenfél, lehívjuk a pikk ászt és a királyt, és egy lopással felmagasítjuk az asztal utolsó pikkjét. A kőr király lesz az átmenet érte.

Mivel nem volt elég átmenetünk az asztalra, a pikk szín kiengedésével tudtuk biztosítani, hogy négyszer tudjunk pikket hívni.

Nyugat a káró dámával indul. A hat adu ütés mellett ütünk még három ászt is. Ha ül a treff vagy a pikk impassz, már teljesítjük is a felvételt. A két impasszból elég, ha egy sikerül. Ez 75%-os esély.

Milyen lehetőséget kínál a treff szín? Ha sikerül felmagasítani az asztal ötödik treffjét, akkor nem kell kísérletezni az impasszokkal. A treff szín 3–3-as vagy 4–2-es elosztásának esélye több mint 80%. Azonban óvatosan! Nem kockáztathatjuk meg a treff impasszt, mert ahhoz aduval kell asztalra mennünk (fontos átmenet). Ha pedig a treff impassz nem ül, az ellenfél előbb lehív két kárót, majd egy adu hívással újabb átmenetet vesz el az asztalról, így nem marad elég átmenetünk a treff szín felmagasításához. Előbb a treff ásszal kézbe kell jönnünk. Aduval asztalra megyünk, majd lopunk egy treffet, de a treff szín még nem lesz magas, és már csak egy átmenetünk marad az asztalra, a pikk ász.

A káró ász után azonnal treff ászt, treff dámát kell hívni. Ha mindkét ellenfélnél van két treff, a felvételt már biztosan teljesítjük. Hiába hív le az ellenfél két kárót, és hív pikket Nyugatról, beütünk az ásszal. Treffet lopunk az ásszal, az adu tízessel asztalra megyünk, és megint treffet lopunk. Az ötödik treff felmagasodik, amire aduzás után el tudjuk dobni a kézi utolsó pikket.

Ha az egyik ellenfélnél öt treff lenne, nem lehetne a színt felmagasítani – ez a második treff híváskor kiderülne. Így lehetne tervünkön módosítani, és a pikk impasszal esetleg teljesíthetnénk a felvételt. A két esély együttes megjátszásával (treff magasítás és pikk impassz) a teljesítés esélye már közel 92%.

Most, hogy türelmetlen krimiolvasóként hátra­lapoztunk megnézni a sztori végét, kezdjük az elejéről: ez az írás azt mutatja meg, hogyan indult el annak idején a sikertörténet.

Oroszországba a sakk közvetlenül keletről érkezett, tehát nem európai közvetítőkön át; már a VIII–IX. században játszottak. A XII–XV. század között a hétköznapi kultúra része lett a sakkjáték, novgorodi ásatások azt mutatják, hogy a társadalom teljes vertikuma, a legszegényebbektől a leggazdagabbakig sakkozott. Igaz, az egyház tiltotta, az ördög eszközét látta benne, de ez is azt mutatja, hogy mennyire része volt a mindennapoknak: különben nem lett volna értelme tiltani. Pontosan nem tudjuk, hogy a mai sakkhoz hasonló figurákkal milyen játékot játszottak, valószínűleg satrandzsot, de egyes kutatók azt állítják, hogy kialakult egy sajátos orosz sakk, amit tavrelinek hívnak. A XVI–XVII. századi nyugati utazók arról számolnak be, hogy feltűnően sokan és magas szinten sakkoznak az oroszok. A XVIII. századról már többet tudhatunk írásos források alapján, így az is ismert, hogy a mai sakk szabályai elterjedtek.

Nagy Péter imádta a játékot, és sokat tett azért, hogy minél többen osztozzanak ebben a rajongásában. A XIX. században – ahogy Európa más országaiban is – beindult a játék professzionalizálódása, komoly mesterek élnek meg a versenyekből, iskolák alakulnak.

A század végén a megélénkülő sakk­élet első orosz sztárja is kihívja a világbajnokot: Mihail Csigorin ugyan kikapott (kétszer is), de az 1890-es évek egyik ünnepelt sakkozója lett. Az ő sikerei is kellettek ahhoz, hogy egyre több fiatal érezze úgy, érdemes komolyan foglalkozni a sakkozással. 1908-ban, amikor Csigorin meghalt, egy 16 éves moszkvai fiú megnyerte élete első versenyét: Alek­szandr Aljechin. (Vagy Aljehin. Vagy Aljohin. Miután Oroszországban vannak sakktörténészek is, külön kutatási témának számít Aljechin nevének írásmódja. A latinbetűs átírás, annak is a magyar változata külön zavaró tényező.) Aljechin 1927-ben nagy meglepetésre legyőzte Capablancát, így ő lett a negyedik sakkvilágbajnok, egyben az orosz-szovjet uralom első királya. Persze, Aljechint nehéz lenne a szovjet sakkiskolához kötni, hiszen 1921-ben lelépett az országból. De a történeti hűség kedvéért: 1920-ban ő nyerte az első – akkor még Összoroszországi Sakkolimpiának hívott – szovjet bajnokságot. Az oroszok sakkozás iránti rajongásáért meglepő módon Aljechin nagy ellenfele, Capablanca sokkal többet tett.

A bolsevik vezetők közül tudjuk Trockijról, hogy imádott sakkozni (a legenda szerint a polgárháború kitörésekor felkeresték azokat a bécsi kávézókat, amelyekben Trockij sakkozgatott, hogy a leírt partikból rekonstruált játékstílusa alapján következtessenek hadvezetői stratégiájára), Leninről, hogy tudott (egy egészen szép partija maradt fenn még 1908-ból, amiben Gorkijtól, az írótól kapott ki). Gyanítható, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy országszerte erőltették a sakkegyesületek megalakítását, és az iskolai szakkörök, munkáscsapatok sem maguktól szerveződtek. Más sportokkal ellentétben a sakkozáshoz nem kellenek stadionok, drága eszközök, speciális ruhák: az olcsóság egy háború és polgárháború utáni szegény és kizsigerelt országban fontos szempont volt. Ráadásul a komoly agymunkát és szellemi fegyelmezettséget megkövetelő játék ragyogóan megfelelt a hatalom önképének és emberekről alkotott felfogásának. De mindez nem lett volna elég, ha nincs a sakkláz!

1925-ben a világ legjobb sakkozóit (kivéve Aljechint és Maróczy Gézát) sikerült Moszkvába csábítani egy nemzetközi versenyre. A felvezetéssel, lebonyolítással és a verseny körüli elképesztő hypolással elérték, hogy Moszkva és egész Oroszország teljesen rákattant a sakkra. Nagyjából olyan jelentősége volt az eseménynek, mint ma egy focivébének.

Capablanca, az akkori és Lasker, az előző világbajnok is eljött, a dobogón végeztek, de a győzelmet Bogoljubov szerezte meg, minden idők legnagyképűbb orosz sakkozója.

Kedvenc mondása: Világossal nyerni szoktam, mert d4-gyel nyitok, sötéttel meg azért nyerek, mert én vagyok Bogoljubov. Pár évvel később lelépett Németországba.

Pudovkin, a híres filmrendező filmjében (Sakkláz) részben megteremtette, részben megörökítette ezt az őrületet. Egy szánalmasan egyszerű történetbe ágyazva (menyasszonyát a sakk miatt hanyagoló vőlegény rácsavarodik a játékra, a nő emiatt majdnem elhagyja, de aztán a világbajnok(!) személyesen meggyőzi, hogy milyen jó játék a sakk, így újra szent a béke) a világverseny valódi szereplőit is bemutatja, meg a sakkláz hatását a városra.

Capablancán kívül még egy híresség szerepel a filmben. Jeff Edmunds kutatása szerint egy fiatal sakkrajongó író, bizonyos Vlagyimir Nabokov is statisztál a filmben. Háhá, hiszen 1925-ben már rég Berlinben élt Nabokov! – gondolhatja ekkor egy irodalomtörténetileg járatos olvasó. Csakhogy Edmunds azt állítja, hogy Pudovkin bizonyos jeleneteket pont Berlinben forgatott le, így került bele Nabokov, akinek ekkoriban a filmstúdiókban sündörgés volt a legfőbb időtöltése. Ráadásul a Luzsin-védelem (más fordításban: Végzetes végjáték) című regényének keletkezésébe is belejátszik a film – Edmunds szerint.

Capablanca, a kubai sármőr a filmes szereplésen túl is tett azért, hogy divatba hozza a sakkot: a verseny szüneteiben szimultánokat adott, előadásokat tartott és világhírességként viselkedett. Az egyik szimultánon egy 14 éves leningrádi fiú győzött ellene. Állítólag a kisfiú apukája ezután engedte meg, hogy a sakkozással komolyabban foglalkozzon a fia. A legenda szerint Capablanca a verségét így kommentálta: Nézzük meg a fiút tíz év múlva, tehetségesnek tűnik. Éppen tíz évvel később a II. Moszkvai Nemzetközi Sakkversenyt ez a srác nyerte. Mihail Botvinniknak hívták. Ő lett az első szovjet sakkvilágbajnok, a szovjet sakkiskola megalapítója, többek között Karpov, Kaszparov és Kramnyik tanára.

Most kezdődik a tánc

Jose Raul Capablanca – Mihail Botvinnik

(1925, szimultán, Vezércsel, D51)

1.d4 d5 2.c4 e6 3.Hc3 Hf6 4.Fg5 Hbd7 5.e3 Fb4 6.cxd5 exd5 7.Vb3 c5 8.dxc5 Va5 9.Fxf6 Hxf6 10.O-O-O (Egy szimultán partiban nem várhatunk el mindig pontos játékot, inkább azt érdemes megfigyelni, hogy a sötét bábukat irányító 14 éves Botvinnik hogyan használja ki Capablanca hibáit. Ez a hosszúsánc volt az első komoly mellényúlás: a sáncolás általában a király biztonságba helyezését szolgálja, ehhez képest most pont így állítja a támadások kereszttüzébe. Szinte felkínálja a c vonalat, és sötét, köszöni szépen, elfogadja a felajánlást.) O-O 11.Hf3 Fe6 12.Hd4 Bac8 13.c6 Fxc3 14.Vxc3 Vxa2 15.Fd3 bxc6 (Sötét bezsebeli a gyalogelőnyt, aztán elindul a c folyosón.) 16.Kc2 c5 17.Hxe6 Va4+ 18.b3 Va2+ 19.Vb2 Vxb2+ 20.Kxb2 fxe6 21.f3 Bc7 22.Ba1 c4 23.bxc4 dxc4 24.Fc2 Bb8+ 25.Kc1 Hd5 26.Be1 c3 27.Ba3 Hb4 28.Be2 Bd8 29.e4 Bc6 30.Be3 (Világos végre leütheti az előretörő c gyalogot, csak már késő: ebből tiszthátrány lesz. Fel is adja a harcot.) Bd2

31.Baxc3 Bxc2+ 32.Bxc2 Bxc2+

0–1

Botvinnik apuka nem érti, hogyan lehetséges, hogy az ő mamlasz-kamasz fiacskája elpáholja a világbajnokot, de ha már így alakult, enged az unszolásnak, hát jó, legyen sakkozó. És ezzel kezdetét veszi a szovjet sakkiskola. Már csak 20–25 év elméleti munkát, edzést, versenyrutint, kiválasztási rendszert kell belepakolni, és kész is a sikertörténet.

A sakkolimpiákon ugyan nemzeti csapatok küzdenek egymással, de számon tartják, sőt, díjazzák az egyéni teljesítményeket is.

Nem meglepő módon minden idők leghatékonyabb olimpiai sakkozói mind a szovjet csapatból kerültek ki.

Mihail Tal, a rigai varázsló 81%-os mutatója, Anatolij Karpov és Tigran Petroszjan 80%-os teljesítménye is arra utal, hogy az időnként két, néha három egyéni világbajnokkal felálló szovjet csapat hosszú időn át sebezhetetlennek tűnt.

Misa Impossible

Tal főleg a hatvanas évek elején arról volt híres, hogy egészen elképesztő áldozatokkal, kombinációkkal rukkolt elő. Az esetek döntő többségében az ellenfelek az asztalnál nem, csak pár nappal később, az elemzőcsapatukkal közösen jöttek rá, hogy egyáltalán nem volt korrekt Tal lépése, meg lehetett volna fogni. De akkor már késő volt, a parti elúszott, Tal látványos játékát pedig a sakkozók csendes világában addig nem tapasztalt rajongással fogadták a nézők. Az 1962-es várnai olimpián a német csapatból Hecht volt az áldozata a rigai forgószélnek.

 Mihail Tal – Hans-Joachim Hecht

(Várna, 1962, Vezérindiai védelem, E12)

1.d4 Hf6 2.c4 e6 3.Hf3 b6 4.Hc3 Fb4 5.Fg5 Fb7 6.e3 h6 7.Fh4 Fxc3+ 8.bxc3 d6 9.Hd2 e5 10.f3 Ve7 11.e4 Hbd7 12.Fd3 Hf8 13.c5 dxc5 14.dxe5 Vxe5 15.Va4+ c6 16.O-O Hg6 17.Hc4 Ve6 18.e5 b5

19.exf6 (Szerintem még Tal is kiszámolta, hogy 19. Vb3 előnyösebb, de nem volt szíve kihagyni egy jó kis vezéráldozatot. Meg az azt követő áldozatcunamit. Ennek a partinak a csomagolására feltétlenül rá kell írni, hogy otthoni használatra nem ajánlott.) 19. – bxa4 20.fxg7 Bg8 21.Ff5 Hxh4 22.Fxe6 Fa6 23.Hd6+ Ke7 24.Fc4 Bxg7 25.g3 Kxd6 26.Fxa6 Hf5 27.Bab1 f6 28.Bfd1+ Ke7 29.Be1+ Kd6 30.Kf2 c4 31.g4 He7 32.Bb7 Bag8 33.Fxc4 Hd5 34.Fxd5 cxd5 35.Bb4 Bc8 36.Bxa4 Bxc3 37.Ba6+ Kc5 38.Bxf6 h5 39.h3 hxg4 40.hxg4 (A nagy tűzijáték után, ha körülnézünk, mit látunk? Egy aprócska gyalogelőnyért zajlott a harc? Igen. És Tal a végén bemutatja, hogy ezt az előnyt hogyan lehet frappánsan győzelemig vinni.) Bh7 41.g5 Bh5 42.Bf5 Bc2+ 43.Kg3 Kc4 44.Bee5 d4 45.g6 Bh1 46.Bc5+ Kd3 47.Bxc2 Kxc2 48.Kf4 Bg1 49.Bg5 (Sötét feladta, mert 49. – Bxg5 50. Kxg5 d3 51. g7 d2 52. g8V d1V után következik 53. Vb3+, és a vezércsere után sötét az f gyalogot már nem tudja elkapni.)

1–0

Később Tal játékát feltérképezték, kiismerték, így váltania kellett, nagymesterek ellen már nem áldozott annyit. És a váltás jól sikerült, ha az eredményességet nézzük. A meghökkentő lépéseket, bombasztikus akciókat pedig a villámpartikra tartogatta. Ebben a műfajban is világbajnoki címig vitte.

Felbőszített tigris

Tigran Petroszjan, az örmény sakk legnagyobb alakja 1966-ban – éppen világbajnoknak is mondhatta magát – elég mérges volt Bent Larsenre. A dánok legjobbja abban az évben már kétszer is megverte Petroszjant, a világbajnokot fűtötte rendesen a bosszúvágy.

Bent Larsen – Tigran Petroszjan

(Havanna, 1966, Francia védelem C00)

1.e4 e6 2. Hf3 d5 3. Hc3 Hf6 4. exd5 exd5 5. d4 c6 6. Fd3 Fd6 7. O–O O–O 8. He2 Be8 9. Hg3 Hbd7 10. Hf5 Hf8 11. Hxd6 Vxd6 12. He5 H6d7 13. Fd2 f6 14. Vh5 (Ha valaki kontrajátékban érzi jól magát, akkor minőségáldozat nélkül nem is igazi a parti. Petroszjan ezzel egyrészt megoldja a védekezést, másrészt innentől kezdve ő uralja a gyalogokkal a centrumot – és ez döntőnek bizonyul a mérkőzés kimenetele szempontjából. Viszont ki az, aki ennyire bízik a centrumgyalogjaiban, hogy vállalja értük a minőséghátrányt? Ki más, mint a világbajnok.)

Bxe5 15. dxe5 fxe5 16. Bfe1 e4 17. Ff1 Hf6 18. Vh4 Ff5 19. Vg3 Ve7 20. c3 He6 21. Fe3 Hg4 22. h3 Hxe3 23. Bxe3 Bf8 24. Ve5 Fg6 25. Bd1 Vf7 26. Bd2 Hf4 27. b4 h6 28. a4 Fh7 29. Vd4 b6 30. Be1 Vc7 31. Ve3 c5 32. bxc5 bxc5 33. g3 Hd3 34. Fxd3 (És mi lett volna, ha most Larsen visszaadja minőséget 34. Bxd3 útján? A sötét gyalogok akkor is erősebbnek tűnnek, összekapcsolódva nyomulnak középen.) 34. – exd3 35. Ve6+ Vf7 36. Vxf7+ Kxf7 37. Bb2 c4 38. f3 d4 (Világos c gyalogja csak látszólag tudja feltartóztatni a nyomulást. Bár a szabályok erre nem adnak lehetőséget, mégis ez történik: sötét kikerüli világos figuráját.) 39. Bc1 Ke6 40. Kf2 Fe4 41. f4 Be8 42. g4 Fc6 43. Be1+ Kd5 44. Bxe8 Fxe8 45. cxd4 c3 46. Bb8 d2 47. Bd8+ Kc4 48. Bc8+ Kd3

0–1

Petroszjan tíz alkalommal vett részt sakkolimpián, 129 partijából mindössze egyszer vesztett, akkor is csak azért, mert rosszul működött az órája.

Mikroszkopikus előny

Elérkeztünk az 1980-as máltai olimpia utolsó fordulójához, annak is az egyik utolsó partijához, és amikor a végéhez közeledtek, kiderült, hogy ezen múlik minden: ha Karpov győz, a szovjet csapat pontszámban utoléri a magyarokat, és segédpontokkal nyer; ha ellenfele, a dán éltáblás kihúzza döntetlennel, akkor a mieink megvédik 1978-as címüket. Ráadásul messziről teljesen kiegyenlítettnek tűnt az állás. És közelről is…

Anatolij Karpov – Ole Jakobsen

(1980, Vezércsel, D63)

1.d4 d5 2. c4 e6 3. Hc3 Fe7 4. Hf3 Hf6 5. Fg5 O-O 6. e3 Hbd7 7. Bc1 a6 8. c5 He4 9. Hxe4 dxe4 10. Fxe7 Vxe7 11. Hd2 Hf6 12. Hc4 Fd7 13. He5 Ve8 14. Fc4 Fc6 15. Vc2 Fd5 16. O-O Fxc4 17. Hxc4 Vc6 18. He5 Vd5 19. b3 Bad8 20. Ve2 c6 21. Hc4 He8 22. Vc2 Vf5 23. Bcd1 h6 24. a4 Vh7 25. b4 f5 26. Vb3 Hc7 27. f3 f4 28. exf4 Bxf4 29. Hd6 exf3 30. Bxf3 Hd5 31. Bxf4 Hxf4 32. Bf1 (Karpov komótosan pozíciós előnyhöz jutott. Jakobsenen a sor, hogy bemutassa, a védekezés is lehet fantáziadús. Annyira adja magát 32. – He2+ 33. Kh1. Hxd4 gyalognyerés, csak ha jobban megnézzük, ez a csábító gyalog mérgezett: 34. Vc4 után világos nemcsak a gyalogot nyerné vissza, de a sötét nehezen tartott állását is szétzilálná. Inkább egyszerűsítsünk, egyenlő anyagi helyzetben ez tűnik a jó iránynak.) 32.– Vd3! 33. Vxd3 Hxd3 34. a5 Bd7 35. Bb1 Hf4 36. Kf2 Hd5 37. Bb3 He7 38. Be3 Hf5 39. Bxe6 Hxd4 (Barcza Gedeon korabeli elemzésében ezt a lépést tartja a főbűnnek, ezen ment el az újabb magyar olimpiai cím. Ahogy az előbb, most sem lett volna szabad a d4 gyalogot ütni. Barcza javaslata: 39. – Hxd6 40. Bxd6 Bxd6 41. cxd6 Kf7 42. Ke3 Ke6 43. Ke4 Kxd6 után izgalmas, de döntetlenre vezető gyalogvégjáték.) 40. Be8+ Kh7 41. Be4 Hb5 42. Hxb5 axb5 43. Ke3 Bd1 (És ez a végső hiba beengedi a rókát a tyúkólba, a bástyát a gyalogok közé. Ehelyett a királyt kellett volna a védekezésbe bevonni, 43. – Kg6 lépéssel indítva.) 44. Bd4 Be1+ 45. Kf4 Kg6 46. a6 bxa6 47. Bd6+ Kh5 48. Bxc6 Bb1 49. Bxa6 Bxb4+ 50. Ke5 Bb2 51. c6 Bxg2 52. c7 Bg5+ 53. Kd4 Bg4+ 54. Kd5 Bg5+ 55. Kc6 Bg2 56. Kb7

1-0

Karpov vékonyka hangján és alig leplezett somolygással így értékelte a partit: „Csak mikroszkopikus előnyöm volt, de az is elég.”

A kilencvenes évek – és nyugodtan hozzátehetjük: minden idők – legnagyobb sakkozója, Garri Kaszparov, valamint a 2000-es évek egyik meghatározó játékosa, Vlagyimir Kramnyik elmondhatták magukról, hogy Botvinnik tanítványai. De az ő idejük is lejárt. A szovjet sakkiskola 60 sikeres évet tudhat magáénak, de ez most véget ért. Az okokat részben tudjuk. A társadalmi változások arra is hatással vannak, hogy ki megy mostanában sakkozónak: pár évtizeddel ezelőtt a sakknak egyfajta szelep funkciója volt, menekülési utat jelenthetett azoknak, akik nem akartak, nem tudtak más formában kiteljesedni. Akiben most motoszkál valami szellemi önkifejeződés iránti vágy, nem feltétlenül a sakkban találja meg ehhez a terepet. Megváltozott maga a sakk is: már nem kell egy központban gyűjteni és feldolgozni a világ játszmáit, nem feltétlenül szükséges egységesen megszervezni a képzést, az sem biztos, hogy a mester-tanítvány viszonyok olyan jól működnek. Könnyen és bárhonnan hozzáférhető adatbázisok, állásértékelő programok, virtuális mentorok és online tanfolyamok vették át a helyét a birodalmi logikára épülő sakkiskolának.

Egy játékra kérem meg. Mondjon öt olyan szót, amelyek elsőre eszébe jutnak akkor, ha kimondom azt, hogy Óbuda.

Kamaszkor, piac, buszforduló, bolyongás, Kolosy tér.

A Vígszínházban nagy sikerrel játssza Nemecsek Ernő szerepét A Pál utcai fiúk előadásban. Óbudán volt-e olyan hely, ahol kamaszkorában grundozott, bandázott?

Nekem Óbuda a Kolosy tér, ott nőttem fel. A grundunk a Kolozsvári Tamás utcai sport- és focipálya volt. Az én kamaszkorom még az az időszak volt, amikor tárcsázós internet volt, és 160 karakteres SMS-ekkel és „offline” kommunikáltunk, walkmanen hallgattuk a zenét. Rajongtam azért a korszakért, nagyon sokat nosztalgiázom.

A szülei hivatása kapcsán, őket kísérve gyermekkorában nagyon sokat tartózkodott a Miklós utcai hajléktalanszállón. Hogyan hatott a gyermeki lelkére, hogyan befolyásolta a gondolkodását az, amikor nap mint nap találkozott az élet nehezebb és akár sötétebb részeivel?

Örökbe fogadott bátyánk mozgássérült cigányfiú, és a szüleink a Miklós utcai hajléktalanszállón dolgoztak, amikor megszülettünk. Nem úgy történt tehát, hogy hirtelen találkoztunk egy számunkra ismeretlen világgal, hanem beleszülettünk. Az a közeg számunkra természetes volt. Az ott lakó embereknek valóban nehéz vagy sokszor sötét volt a múltjuk, és volt valamilyen feldolgozhatatlan tragédiájuk, de tőlük – mi gyerekek – csak kedvességet és szeretet kaptunk.

Nagyon jó közösség volt a hajléktalanszállón. Kevés devianciával, részegeskedéssel találkoztunk, de azt is tudtuk a helyén kezelni. Ők tanítottak meg minket például sakkozni.

Otthon nem volt tévénk, a szállón tévéztünk. Nagyon szerettük az ottani párizsis kenyeret és a cukros teát. Inkább pozitív élmény és áldás volt nekünk, mert sok mindent láthattunk az életből, és emiatt koraérettek voltunk az osztálytársainkhoz képest. A színházat a korai élményeim miatt is csinálom, azokból is táplálkozom, mivel már gyerekként összetettebben láthattam azt, hogy mit jelent az emberi sors. A Miklós utcai hajléktalanszállóban tapasztaltak nagyon meghatározóak az életemben.

Berobbant az elmúlt pár évben egy színész- és rendező generáció, amely felfrissítette a magyar színházi életet. Gondolok itt több színház fiatal művészére, vagy az ön és ifj. Vidnyánszky Attila által létrehozott Sztalker Csoportra, mely bátorságot, újító erőt sugároz. Hogyan látja ezt belülről?

Nem akarjuk magunkat elhelyezni a színházi világban. Nincs számunkra mihez képest. Nem akarunk új hullámot hozni. Az alattunk lévő és a saját generációnkat szeretnénk rávezetni olyan típusú életlátásra, amiben az ember az érzelmeivel legalább annyit próbál felfogni, mint az értelmével. A mindennapokban ezt nagyon nehéz átadni, de ha a néző a színházban megéli a katarzist, akkor egészen másképp ért meg dolgokat, mint addig. Ezt missziónknak tekintjük, és úgy gondoljuk, hogy a színházban művészi szertartás keretében létre tudjuk hozni.

A kortárs színházi megközelítésben van egy dokumentarista, a visszás dolgokat feltáró vonal – amelyre természetesen nagyon nagy szükség van –, de nem ad feloldást, hanem benne hagyja nézőt a negatív érzésben. Hogyan látja a katarzis szerepét a mai színházban?

Nem mindegy, hogy hol alkot az ember. Én egy olyan országban élek, amelyik a világ egyik legszebb, legösszetettebb és legrégibb kultúrájával rendelkezik. A magyar az egyik legtöbb szót használó, gyönyörű irodalmi nyelv. Kilencmillió embernek a kultúra a megélhetésért küzdő mindennapokat jelenti, nem a színházat, tehát ebből az ellentmondásos helyzetből indul ki ma egy művész Magyarországon. Én is azt látom, hogy nagyon sok olyan színházi produkció van, amelyik nem akar megoldást kínálni, még csak jó kérdést sem akar feltenni. A munkáimban mindig az a kiindulási alap, hogy ma Magyarországon sok éhező és analfabéta gyerek él. Nekünk olyan erős színházat kell csinálnunk, amellyel legalizálni tudjuk a munkánkat.

Ha nem vagyunk ott Borsodban szociális munkásként, akkor viszont olyan erős művészettel kell jelentkeznünk, amivel közvetetten mégis elérünk odáig. Én így gondolkozom a színházról.

Ez egy kicsit önmentés is, de őszintén azt tudom mondani, hogy igyekszünk valamilyen közvetítő szerepet játszani. Meg kell vizsgálnunk, hogy kinél hol tudunk betalálni. A felső tízezret nekünk lelepleznünk kell, és a saját magaskultúránkat kell lepleznünk önmagunk előtt. Mi alapvetően nem vagyunk „jó” emberek, nem vagyunk messiások, szó sincs erről. A saját bűneinkkel és gyarlóságainkkal átitatva kell valahogy ezt az egészet prezentálni. Szokták azokat a kifejezéseket használni, hogy a remény színháza vagy költői színház. Manapság inkább leköpik ezeket a szavakat, miközben szerintem nagy igazság van bennük.

Beszéltem olyan színházi szakemberrel, aki az érzelmek megmutatását és a katarzist érzelgőségnek nevezte.

Jó szó, hogy szakember. A katarzisnál mélyen érzelmi dologról van szó. Sokáig azt hittem, hogy a miénk egy olyan szakma, amiben az ember fejlődik. Azt mondta a mesterem, Marton László tanár úr, hogy a színházban minden egyes anyagot elölről, az emberségem közepéből kell kezdenem. Az alapkiindulás az, hogy mi emberek vagyunk, és nem színészek a pillanatnyi önismeretünk állapotával együtt. Visszatérve a remény színházának kérdéséhez: én hívő ember vagyok, és nem akarok senkit beszervezni, téríteni, nagydobra verni a hitemet, de attól az még számomra központi dolog. Nehéz elmagyarázni a remény színházát annak, aki nem élte át azt, hogy miért ad reményt Krisztus a kereszten. A krisztusi tanítást szerintem a legegyszerűbb emberi nyelven kell közvetítetni.

A Mondjad, Atikám! című monodrámájában József Attila életét is a krisztusi stációkra fűzte fel.

A József Attila-estemet úgy élem meg minden alkalommal, mint egy gyónást, vagy mint lelki tisztulást, miközben a közönség szinte csak bűnöket lát. Szeretni akarással, szeretetéhséggel és szeretetvággyal szembesülhetnek József Attila életén keresztül a nézők.

A verseiben József Attilával való lelki összekapcsolódása érezhető.

Gyakran találkozom azzal, hogy akik sokat olvasnak József Attilát, Pilinszkyt, Dosztojevszkijt, egyúttal hívők és istenkeresők. Nagy hatással van rám József Attila, fejből tudom vagy 150 versét. Nem ismétlem a szavait, de amikor verset írok, óhatatlan, hogy megjelenik a hangulata a sorokban.

Ha József Attila, akkor nem nagy asszociációs ugrás Latinovits Zoltán, akinek a Fő téren látható szobra, mely az óbudaiság egyik fő szimbólumát, Krúdy Szindbádját idézi meg. Mit jelent az ön számára a színészóriás munkássága, hogyan kötődik hozzá?

Latinovits Zoltánhoz az első kötödésem az ő istenkeresése, mely nála is folyamatos önmarcangolásban jelentkezett. Az az ideális helyzet számomra az istenkeresésben, hogy művészként a siker számomra nem cél, hanem sokkal inkább a lelki tisztulás és a világ mélyebb megértése.

Akármit is érünk el a színházban művészileg, azok csak állomások. Latinovits összegyűjtött írásai – főleg a Ködszurkáló – nagy segítség nekünk, akik hasonlóan viszonyulunk a világhoz.

Az istenkeresésem folyamatában – hozzá hasonlóan – én is beleestem abba a hibába, hogy sokat beszéltem róla, de a gyakorlatban eltávolodom tőle. Sok olyan dolgot mondtam, amit nem tudtam megtenni. Igyekszem rajtakapni magam ezeken a dolgokon. Latinovits Zoltán teljesen más színészi karakter, mint én, és természetesen nem is akarom magamat hozzá mérni. Nem véletlenül hívták színészkirálynak. Viszont jó érzés, hogy sok szálon párhuzamosan alakult a pályánk. Latinovits Zoltán az Egyetemi Színpadon szerette meg a színészetet. Nem végzett színművészetit, építészmérnök volt. Leveleket írt a vidéki színházaknak, hogy szívesen statisztálna, és csak Debrecenből kapott választ azzal, hogy statisztaszerepekre leszerződtetik egy évre. Én a Nemzetiben szerettem volna kezdeni a gyakorlatomat, de akkor már oda volt csatolva a kaposvári egyetem színészkara. Id. Vidnyánszky Attila javasolta, hogy menjek le Debrecenbe. Így is tettem, ahol én is kicsi szerepeket kaptam az első évben. Pár mondatért naponta órákat vonatoztam, de olyan hangulat alakult ki körülöttem, hogy a következő évben megkaptam Rómeó szerepét. Latinovits a kis feladatok után a második évében szinten a Rómeót játszhatta, és amikor lement Debrecenbe a Vígszínház akkor igazgatója, Várkonyi Zoltán megnézni őt, elhívta a Vígszínházba. Hasonló módon hívott a Vígbe Marton László azzal, hogy játsszam el Nemecsek Ernőt A Pál utcai fiúkban. Így lettem Vígszínházas. Megkaptam a 202-es öltözőt. Később kiderült, hogy mind a szoba, mind az öltözőasztal korábban Latinovitsé volt. A színházról is nagyon hasonlóan gondolkodunk, de Latinovits teljesen más jellem, és soha nem volt bennem semmiféle utánzás és hasonlítás vele kapcsolatban, de az embernek mindig erőt ad, ha találkozik az életében példaképe állomásaival.

Mi inspirálta a színészetre?

Az előzmény az, hogy viszonylag hosszan váltak a szüleim. 11. és 18. éveim közé esett az az időszak, amikor otthon nem kellet semmiben megfelelni, azt csinálhattam, amit akartam. 13 éves koromtól kezdve a felnőttek életét éltem.

Az első szerelmi csalódáson voltam túl, amikor 17 éves koromban egy ösztönlényszerű állapotba kerültem. Nem negatívan és nem pozitívan értve. Nem tudnám semmihez hasonlítani azt a furcsa és mély állapotot.

Bűnt bűnre halmoztam, miközben tanár, pszichológus vagy szociális munkás akartam lenni. Még pap is, a szerelmi csalódások miatt, és mert tetszett a teológia. Elmentem egy előadásra, pont a Pesti Színházba, ahol az Ünnep című darab ment Eszenyi Enikő rendezésében. Kamarás Iván beszélt éppen a színpadon, amikor az egyik pillanatban beugrott, hogy a színészetben mind megvan az, ami lenni akarok. A pap, a tanár, a pszichológus, a szociális munkás valahol találkozik abban az energiában, amit ott és akkor éreztem. Felvettek a Színművészetire, amely nekem olyan volt az elején, mint a katonaság. Sikertelen voltam, nem láttam, hogyan lehet jól csinálni a színészetet. Mi az, hogy természetesség? Aztán a debreceni Rómeó szerepben a négyévnyi tanulás hirtelen összeállt, és azóta mindenféle görcs nélkül tudok jelen lenni a színpadon.

A szerepeiben – Miskin herceg, József Attila, Nemecsek stb. – nagyon komolyan odarakja a lelkét a színpadra. Ez „sokba van”? Hogyan éli meg?

Van két-három olyan tragédia az életemben – és annak leszármazásai –, amikből tudok dolgozni. Ezeket újra élem a szerepeimben. József Attila alakja nagyon különös számomra, mert nem volt nehéz magamra írnom. Egészen a szanatóriumba kerüléséig le tudtam képezni a saját magam lelkére, és csak onnantól kezdve kellett „játszanom”. A darab nagyobb részében a közönség hallja a megírt szöveget, de én a saját életemet mondom, mesélem. Az egész olyan, mint egy gyónás, ami nagyon felszabadító. Úgy gondolom, hogy minden szerepben ez a feladat. Nekem más az esztétikám azokkal a színészi véleményekkel szemben, akik azt nyilatkozzák, hogy ők csak agyból játszanak. Legtöbben azt a szakzsargont mondják, hogy „Ne én sírjak, hanem a néző”.

Szerintem a sírás nem egy színészi eszköz, hanem következmény. Ha lelked ott tart, akkor könnybe lábad a szemed, és nem szólsz rá magadra, hogy „ne könnyezz már”, legfeljebb, hogy fogd vissza magad, de az állapot szerintem szükséges.

Az, hogy bátor a lelki átélésben, összefügg a színészi tanulmányaival, esetleg valamilyen módszerrel?

Igen. Sztanyiszlavszkijtól ered az átélés iskolája. Színészként akkor érzem jól magam, ha az átélés megtörténik. Ez a Marton-iskola is. Ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani a saját és az alattunk lévő generációkat, a lelkünket teljesen meztelenre kell vetkőztetnünk. A végletes őszinteségig kell eljutnunk ahhoz, hogy értse a közönség azt, hogy számunkra tétje van a színészi játéknak.

Van az óbudai Duna-parton egy sétány, amely Hamvas Béla nevét viseli. Úgy tudom, hogy az ön számára nagyon inspirálóak az ő írásai, gondolatai, élete.

Így van. Januárban volt egy Hamvas Béla Emléknap a Műcsarnokban. Miközben arra készültem, azt fogalmaztam meg magamnak, hogy rengeteg példaképem van, akiktől tanulok, sokszor a hibáikból. Hamvas Béla viszont nem példakép, hanem cél. Egész életében a háttérben létezés, a saját magát nem komolyan vevése jellemezte a legnagyobb tudás mellett. Ez végtelenül szimpatikus dolog számomra. Kíváncsi lettem volna viszont, hogy a pillanatnak élés művészi fokát, a természettel és a más emberekkel való egybeolvadást hogyan tudta volna átadni akkor, ha vannak gyermekei. Erre mondta azt egy barátom, hogy fogjam fel ezt úgy, hogy mi voltunk, vagyunk a gyermekei. Öt éve olvastam a Titkos jegyzőkönyvet, az volt az első Hamvas Béla-olvasmányom. Napokon át remegett a testem, dadogtam a színpadon, mert akkora hatással volt rám az ő bölcsessége.

Egyre több fiatal látogatja a Vígszínházat. Valószínűleg nem mennének ilyen sokan a Pesti Színházba Dosztojevszkijre, ha nem népszerű fiatal művészek csinálnák azt az előadást. Ez koncepció Eszenyi Enikő részéről?

A színházi munka terén ifj. Vidnyánszky Attilával kettesben képzeljük el a következő hatvan évet. Eszenyi Enikő érzi azt, hogy nekünk kell a szellemiségünkhöz egy hely, egy csapat. Amíg sikerünk van, és nem nyúlunk nagyon mellé, addig teret ad nekünk, és hagy minket dolgozni minimális megalkuvásokkal. Ha holnap azt mondanák nekünk Attilával, hogy nincs Vígszínház, akkor biztos, hogy valamelyikünk pincéjében kezdenénk el dolgozni.

Kétségtelen, hogy a Vígszínháznak erős energiája van. A Víg, a Pesti Színház és a Házi Színpad is olyan helyszínek, ahová ha bemegy az ember, már történik valami úgy, hogy még el sem kezdődött a próba vagy az előadás.

Ez egy nagyon hálás helyzet. Úgy megyek fel Nemecsekként a színpadra, hogy egy perce még Latinovits asztalánál ültem, ahonnan felemelő energiát viszek magammal.

Min dolgoznak jelenleg ifj. Vidnyánszky Attilával?

Szeretnénk a Sztalker Csoporttal egy folkzenés vonalat elindítani, új típusú táncházat létrehozni. Mi kimaradtunk annak a hangulatából, miközben Berecz István barátunk miatt nagyon sok népzenével és néptánccal találkozunk. El akarunk indítani egy olyan előadássorozatot, amely visszanyúl a balladisztikus művekhez, Bartókhoz, Kodályhoz, de dramaturgiailag, szövegben friss és mai lesz. Ezek az előadások nem tapssal végződnének, hanem táncházzal. Ez az álmunk, ezen dolgozunk. Emellett pedig egy zenés darabbal készülünk a Vígszínház nagyszínpadára. Rajongunk a zenéért, de nem érezzük magunkénak a musical hagyományait. Megpróbáljuk újrafogalmazni a zenés színházat, amelyben csak akkor kezdenek el énekelni a színészek, amikor már olyan szélsőséges állapot alakul ki a színpadon, hogy nem lehet másképp kifejezni a mondanivalót. Funkciójuk lenne tehát az énekbetéteknek.

Közös munkáikban erősen jelen van az összművészet: élőzene, mozgás, tánc, fény és videotechnika.

Mi alkotócsoportban dolgozunk, és azt nagyon komolyan vesszük. Attilának eszméletlen érzéke van a hatáshoz, ahhoz, hogy jól működjön a színpad, én pedig ki tudom azt egészíteni a szöveggel, amelyben pontosan tudom, hogy ő mit akar.

A mi előadásainkban például nagyon nagy szerepe van egy rossz ragnak vagy egy félbehagyott mondatnak. Összeérnek a dolgok. Nagy szerencsénk van egymással, mert ugyanaz az ízlésvilágunk, és pont kiegészítjük egymást.

Ha nagy ritkán külön dolgozunk – ez öt munkából egy –, akkor látom az ő rendezésein, hogy mi hiányzik. Én pedig a saját anyagomon érzem, hogy túl szövegközpontú lett, és nem tudtam hozzátenni azt a hatásmechanizmust, amit ő egyébként tud. Miközben csak Attiláról beszélek, itt vannak a fantasztikus színészkollégák és Kovács Adrián mint zeneszerző, valamint a húgom mint jelmez- és díszlettervező.

A Kaszásdűlői Kulturális Központ Barabás Éva vezette ArcMás beszélgetős programjában meglepetés vendége volt a húga, Vecsei Kinga Réta. Az Ön útja mentén került be a színházi világba?

Pont mi ketten nem voltunk túl jó tesók. A testvérek között én voltam a lazább „apuka”, ő pedig a szigorúbb „anyuka”. Az anyukaság mindig vonzotta, és kiskorától nagyon értett a ruhákhoz, a divathoz, a stílushoz. Textiltervezőként végzett a MOME-n. Elkezdtük elhívni, hogy dolgozzon az előadásainkban, és ő lett a jelmez- és látványtervezőnk. Nagyon szorgalmas, precíz és ügyel a részletekre. Kinga eltalálja az anyagokat, a színeket. A jelmezekkel is így van. Elképzelni sem tudom, hogy mit csinálna, ha nem ezt.

Úgy tudom, folyamatosan ír. Van valami aktuális, amin most dolgozik?

Mindig írok, és egyszerre több dolgot. A Trip Hajón lesz egy produkció, amelyben színész és dramaturg is vagyok. Ilf és Petrov 12 szék című regényéből csinálunk koncertszínházat. Nagyon szeretnék egy új monodrámát írni. „Pilinszky 100” lesz jövőre – nagyon izgatja a fantáziámat az, hogyan lehet mindenféle technika nélkül jól színpadra vinni Pilinszkyt. Az Utas és Holdvilág regényből is izgat egy monodráma elkészítése. Azt gondolom, hogy a kamaszok számára az egyik legaktuálisabb könyv Szerb Antal regénye.

A könyvautomatás, zsebkönyves projektjük, a Poket keretében meg is jelent Szerb Antal Utas és Holdvilág című regénye.

Az volt az első. A Poket automatás projektnek az a missziója, hogy olyan zsebkönyveket jutassunk el a fiatalokhoz, amelyek nem tantervi szempontból, hanem szerintünk „tényleg” kötelezőek. Grecsó Krisztián és mi, a Sztalker Csoport tagjai ezeket a könyveket adnánk a gyerekeink kezébe, mert szerintünk nem szabad kihagyniuk.

Minden egyes jó könyv egy barát, amely előrébb visz minket a megválaszolhatatlan kérdések megválaszolásában.

A Poket projekt sikerességét az is jelzi, hogy a Highlights of Hungary közönségszavazásának első helyét érdemelte ki. Kik döntik el, hogy melyik lesz a következő kiadásra kerülő zsebkönyv?

Kezdetben Grecsó Krisztiánnal ketten döntöttük el, de most már olyan nagy a Poket közösség, hogy őket kérdezzük meg. Minden hónapban van találkozó. A legutóbbin kiraktunk egy dobozt, és abba beledobhatták a részvevők, hogy szerintük melyik könyv legyen a következő. Kiderült, hogy melyik két szerzőt szeretnék, a következő két kiadvány már így alakult ki, viszont ez még maradjon titok.

A kamaszkor szóra megkaptuk a választ. Piac?

A Kolosy téri. Mindennap elmentünk mellette vagy bementünk. A hangulata…

Buszforduló?

A templom melletti buszforduló volt első szerelmem helyszíne. Felszálltunk a buszra a szerelmemmel, és mentünk egy kört.

Bolyongás?

Imádtam különösebb cél nélkül bolyongani Óbuda utcáin. Bemenni presszókba, kocsmákba, beszélgetni az ottani emberekkel. Nem az ivás, hanem a hangulat és az emberek miatt tértem be. Most is nagyon szeretek bolyongani. Ha úgy alakul az időbeosztásom, hogy véletlenül van két-három szabad órám, akkor az egyik kedvenc programom az, hogy a színház környékről elindulva bolyongok, és betérek valahova. Nagyon szeretem.

Állandóan úton lenni: az ember azt gondolná, hogy keresi, illetve meg szeretné találni azt a helyet, ahová hazatérhet, ahol otthon van.

A vágy a hazatérés, az állapot pedig a folyamatos úton levés.

Négyéves korában költöztek Niklára, ahová – az ön szavaival élve – „gyüttmentként” érkeztek. Lehet, hogy ez a fajta „gyüttmentség” mindig önben maradt, és ezért igyekszik állandóan beilleszkedni, beolvadni?

Lehet. A gyermekkor alapvetően meghatároz minket. Én Somogytarnócán születtem, ami a Dráva Parttól mintegy öt kilométerre fekvő kis falu. Ma már a várossá lett Barcshoz csatolták, így városi szülött lettem anélkül, hogy az akartam volna lenni. Onnan valóban négyéves koromban költöztünk Niklára.

A kitelepítések miatt?

Ez érdekes történet. A határsávban laktunk: Jugoszlávia, Tito, láncos kutya. Nem volt biztonságos ott maradni, hiszen apám Horthy hadseregében volt hivatásos katona, altiszt. Onnan el kellett menni, még mielőtt kitelepítenének bennünket. Anyám kapott valami információt a barcsi tiszti főorvostól, hogy jobb lenne, ha minél előbb elköltöznének.

Anyámnak két szülésznői állást is kínáltak. Egyet Niklán, egyet Segesden, és anyám Niklát választotta. Így lettem niklai: anyám döntése meghatározta az életemet.

Miközben az édesanyjával elég konfliktusos volt a kapcsolata.

Igen. Az is egy külön történet… A niklaiság azért meghatározó dolog volt. Niklától kilenc kilométerre van a járási székhely, Marcali, ahová aztán később gimnáziumba jártam. Somogytarnócáról ment a vonat, és vitte a holminkat Marcaliba. Egy nyitott vagonban utaztunk. Még ma is előttem van az elsuhanó táj, miközben én egy mosóteknőben fekszem, és nézegetem a nővérem rajzos füzetét. A nővérem kilenc évvel idősebb nálam, ő akkor már 13 éves nagylány volt, az általános iskolát Niklán fejezte be. Anyánknak nagyon könnyen eljárt a keze. Magyarul, gyakran kikaptam tőle, sokszor megvert. De a nővérem mindig megvédett. Az én drága nővérem, aki hála istennek még mindig nagyon jól van. Kaposváron él, és ez a gyermekkori kötődés, hogy ő a nagylány, s engem, akit sokat vertek, megvéd, máig megvan.

Egy kicsit az anyai szerepből is átvett az ön életében?

Igen. Ha már itt tartunk, ezt az anya-történetet az El Caminóról szóló útinaplómban megírtam. Igazából az anyámmal való történetet két nagy gyaloglás alatt, az El Camino, illetve a lappföldi gyaloglás alatt próbáltam helyretenni magamban. Megértettem, hogy anyám miért volt olyan.

Miért volt?

Nagyon fiatalon, 19 évesen tragédia érte: az első férje halála, aki rögtön a háború elején, még 1939-ben aknára lépett, és meghalt. Anyám ottmaradt özvegyen egy kislánnyal – a nővéremmel. Az első férje akkora szerelem volt, hogy… Egy nagygazdának volt a fia, anyám meg egy szegény suszter lánya, s amikor összeházasodtak, a fiút kitagadták. Hatalmas szerelem volt, és az elvesztése miatti fájdalmát anyám egy pillanatig nem tudta letenni.

Kilenc évig élt özvegyként, akkor jött haza apám a francia hadifogságból. Találkoztak, és megszólalt a vér szava. Nem is tudom másképp mondani. S én szinte kéretlenül jöttem a világra.

Édesapja és édesanyja között nagy volt a szerelem?

Apám nagyon szerette anyámat, és mindent elviselt, ami anyám fájdalmából fakadt.

Tehát édesanyja – a fájdalma miatt – tulajdonképpen mindenkit büntetett maga körül?

Ha nem is tudatosan, de… biztos, hogy nem tudatosan.

Édesapja tudott róla, hogy anyukája időnként megüti önt?

Persze.

És tett ellene valamit?

Amennyire tudott, óvott. Meg szólt az érdekemben, de hát egy könnyen eljáró kéz…

Ám a nővére mégis sokkal inkább meg tudta védeni.

Ő már nagylány volt. Meg nyilván abból a nagy szerelemből született. A lényeg, hogy amikor apám meghalt, másnap reggel az összes apámhoz kapcsolódó tárgy, oklevél a falon, képek, vázák, mind eltűntek, és az anyám éjjeliszekrényére odakerült az első férjének a képe. Már másnap…

Ezt miként élte meg?

Ha szabad ilyet mondani…

Szabad.

Ezt máig nem tudtam megbocsátani neki. Mindazzal együtt, hogy megértettem. Én értem őt. Csak megérteni lehet, megbocsátani nem. Azt, hogy az ember milyen lesz aztán, felnőttként, ezek a dolgok, például az anyámmal való viszony nyilván meghatározzák.

Miként vitte tovább?

Úgy, hogy – nagyon egyszerűen fogalmazok – én nem tudok jól szeretni. Nagyon tudok szeretni, de nem vagyok képes kimutatni.

Ez egyfajta szemérem, vagy nem tanulta meg az anyukájától?

Nem tanultam meg, nincs rá mintám.

Szeretné tudni?

Most már nem. A szeretteim – a feleségem, a gyerekeim, az unokáim – már tudják, milyen vagyok. Mindannyian tisztában vannak vele, hogy milyen mélyen szeretem őket. S a látványosságot nem kell erőltetni, nem kell azt már megtanulni. (Elneveti magát.)

Azt is mondta, nagyon sok mindent elkövetett, hogy színészi pályája ne sikerüljön olyan jól. Miért?

Magam ellen vétettem. Nem voltam elég tudatos, elég elszánt, elkötelezett. Ha sorrendet állítanék föl, hogy mi volt fontos az életemben, a színészet nem volt olyan fontos.

Mi volt az?

Minden más.

Mint például?

(Nevetve válaszol) Futni a lányok után! Az fontosabb volt.

Aztán?

Aztán, hogy magamat megtaláljam.

Sok időbe telt?

Nagyon. Hosszú-hosszú évtizedek mentek a lecsóba. Persze ez sem igaz így, mert közben műveltem és szerettem a pályámat.

Ami, mondhatjuk, hogy a templomban kezdődött? Ott volt egy lelkész, aki kiválóan tudott szónokolni.

Igen, ő egy minta volt. Az egyik legjobb fellépőhely a templomi szószék, és nekünk volt egy olyan papunk Niklán, aki…

Aki – mint valahol mondta – nem volt hiba nélkül való. Ezt miért volt fontos megemlíteni?

Mert a habitusa…

Lobbanékony volt?

Igen, de tőle csak jót kaptam.

Ha nagyon tiszteli, ugyanakkor hozzáteszi, hogy nem volt hiba nélkül való, akkor mégsem volt tökéletes ideál.

Ő nem volt ideál.

Voltak mások?

Mindenkinek volt hibája. Nem voltak makulátlan tanítóim, makulátlan barátaim, makulátlan felnőttek, akik mellett fölnőttem, akiktől kaptam. Senki nem volt makulátlan.

Fontos lett volna, hogy legyen?

Nem biztos, hogy nekem kellett volna valami makulátlan minta. Ennek mindig ellenálltam.

Miért?

Érdekes, erről még nem beszéltem soha senkinek. Amikor azt mondták az iskolában, hogy válasszunk példaképet magunknak, én nem tudtam és nem akartam. Ellenálltam a példakép választásnak. Mint aztán később ki is derült, hogy nincs makulátlan ember.

Dobó István se volt makulátlan, aki Eger várát megvédte. Utána nem véletlenül került börtönbe. A Habsburgok által küldött pénz valahogy kézen-közön elfolyt. Nincs makulátlan példakép.

Óbudához nagyon sok szállal kötődik. Vándorszínész estjeivel évek óta rendszeres fellépője például az Óbudai Társaskörnek. Mondják, ezzel műfajt is teremtett.

Igen, ezt Merényi Judit, az Óbudai Társaskör megálmodója mondta nekem. Mérhetetlenül boldoggá tesz, ha ez valóban így van! Az utazásaim rengeteget adtak nekem, minden út gazdagabbá tesz és tanít. Önálló estjeimen próbálok ezekből az élményekből – más irodalmi műveket is segítségül hívva – valamit visszaadni a közönségnek. Emlékezni kell saját gyermekkorunkra, amikor még hagytuk magunkat elvarázsolni. Amikor még tanulni akartunk, nyitottak voltunk, habzsolni szerettük volna az életet. Akkor még reméltünk és bíztunk. Minél tovább meg kell őrizni magunkban ezt a fajta gyermekiességet, a gyermekkor boldogabbik részét – mert természetesen annak is vannak, lehetnek szomorú részei. De a felhőtlen részét tovább vinni, és így élni akár halálunk pillanatáig: ez hatalmas gazdagság.

Óbudához kötik az Aquincumi Nyári Játékok is, amelynek művészeti vezetőjeként tevékenykedik idestova két évtizede.

Az Aquincumi Költőversenyen poéta barátaim egy általam megadott témára időmértékes verselésben írnak, tehát gúzsba kötve táncolnak. Ha ezeket az itt született műveket egy antológiában összegyűjtenénk, nagyon jeles darabja lenne költészetünknek.

Ha már több évtizedes múltra visszatekintő rendezvényekről beszélünk, ott a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok is, ami – ha jól tudom – 34 éve megy.

1985-ben indult, és soha nem mulasztottam el egyetlenegyet sem. Kezdetben 1200 nézőnk volt, ma 30.000-es számokról beszélhetünk.

Vezet beszélgetős esteket is, melyek bevételét jótékony célra fordítják.

Már huszonnégy művész volt beszélgetőtársam a Miklós téri iskola gyerekei javára megtartott interjúknak. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért van bennem ez a caritas. Ösztönös.

Önnek a helyek szelleme, szellemisége is nagyon fontos.

Nem véletlenül szeretem annyira Óbudát. Ahogy Nikla szellemisége máig érvényes bennem, úgy Óbudának is olyan gazdag a szellemisége – beleértve Aquincumot, a Fő teret, ahol most ülünk éppen, az egykori Lóvasutat, a „Jöjjön ki Óbudára egy jó túrós csuszára” világáig. És ezt nem tudják a lakótelepi panelházak sem elrontani.

Ezek a panelházak már rég nem lesznek, amikor az előbb említett szellemiség még mindig itt lesz Óbudán. Niklához természetesen Berzsenyi szellemisége kötődik, s ez áthatotta az életem.

A Berzsenyi-estem címe: Ember voltam, csak gyarlóság létem fényes bélyege.

Ebben is benne van, amiről az előbb beszéltünk.

Az Életfilozófia című versében van ez a sor: „Ember voltam”. Röviden ez a címe. Berzsenyi ember volt, ő sem volt makulátlan. Így áll össze valahogy a kép, és jó, hogy beszélgettünk arról, milyen is, amikor az ember kap valamilyen mintát. Talán az, hogy láttam, az én szeretett és becsült embereim sem makulátlanok, óvott meg később sok-sok csalódástól. Ezt így csak most fogalmazom meg… Amúgy nem voltam tudatában. Sok bennem az ösztönös. Ugyanakkor igen erős az önkontroll is. Nagyon figyelem magamat. A túl erős önkontroll színpadon nem mindig biztos, hogy hasznos. A legboldogabb pillanataim színpadon akkor voltak, amikor az önkontroll elment.

Milyen érzés volt?

Nagyon jó! Olyan, mint a hegyi mámor, amit volt szerencsém megtapasztalni.

Az hasonló, mint búvároknál a mélységi mámor?

Azt hiszem. A hegyi mámornak van egy súlyosabb fokozata, amikor jön a fejfájás, hasmenés, hányás, rosszullét, az nem jó. Az enyhébb változat viszont, amit valószínűleg az oxigénhiány okoz, olyan, hogy az ember egyszer csak nem tud uralkodni az ösztönein, lerázza a láncait, és elszabadul. Ömlik belőle az érzés, miközben tudatában van annak, mi történik vele, annak, hogy ő most a hegyi mámor állapotában van. Tudja, és közben mégsem tud uralkodni magán. A színpadon is tudom, hogy nem Petrucchio vagyok vagy III. Richárd, vagy Macbeth személyesen. Tudom, de elönt, és hagyom elszabadulni a benső, ösztönös, tudatalatti dolgokat.

Na, ezek azok a pillanatok, amikor… Sokszor nemcsak szerepben, de versmondásnál is adódnak ilyen áldott pillanatok. Egy kezemen meg tudom számolni, mikor voltam ennyire jó.

Az ilyen pillanatok függőséget okozhatnak, hogy az ember újból átélhesse őket. Egy-egy ilyen csúcs után hogyan tovább?

Ádám Ottó, a Madách Színház egykori igazgatója, rendezője mondta, hogy a tehetség állapot. Ha tehetségesek vagyunk, akkor jó állapotban vagyunk. Hogy ez az állapot miként születik meg, vagy mennyire idézhető föl, az szinte hasonlít a szövegtudásra. Mondok rá egy példát. A főiskolai felvételire megtanultam falusi gyerekként – nem is értem, hogy választhattam az anyagok közé – Gregory Corso, a beat-nemzedék nagy zászlóshajója Házasság című versét. Tíz perc folyamatos szöveg, nyilván nem hallgatták végig. Nem kérték, kész, nem volt rá szükség. Harminc év eltelt, amikor csináltunk egy estet, aminek a Boldog Sziszüphosz címet adtam.

Camus után?

Igen, a Camus-esszé, hogy boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt a csúcsokért folytatott küzdelemben. Arra gondoltam, hogy a boldog Sziszü­phosz maga az ember, ahogy mind görgetjük fölfele a követ, ami állandóan visszahullik. Tehát az emberéletet kellett belesűríteni ebbe a válogatásba, és akkor a szerelemről is kellett beszélnem, aminek egy fantasztikus megközelítése Gregory Corso Házasság című verse. Harminc év után elővettem a tíz perc hosszúságú verset, ötször elolvastam, és újra tudtam. Mert valahol elraktároztam, mint ahogy az állapotokat is elraktározza az ember, és ezeket elő lehet hozni, föl lehet idézni.

Térjünk még vissza kicsit Sziszüphoszhoz! Ahhoz a küzdelemhez, ahogy folyton görgeti a sziklát, és ennek sosincs vége, hiszen a szikla mindig visszagurul. Ön is állandóan görgeti azt a bizonyos sziklát, ami folyton visszahull, miközben keres tovább. Mondta, hogy a tehetség egy állapot: az úton levés is egy állapot. Nem biztos, hogy össze kell ezeket vonni, de…

Nem vagyok vallásos, de amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok az út, az igazság és az élet, az körülbelül az, amit gondolok. Messzemenően értem, érzem ennek a Jézus nevű, egykor élt csoda-embernek ezt a gyönyörű gondolatát. Ő nem véletlenül volt akkora hatással a tanítványaira, nem véletlenül lett olyan hatással az emberiség történetére.

Hihetetlenül erős, hogy én vagyok az út, az igazság és az élet.  Az életnek mindig keressük az értelmét, aztán rájövünk, hogy nincs. Utána megint megpróbálunk keresni egy másik kapaszkodót, hogy igenis van értelme. Aztán megint rájövünk, hogy nincs.

De akkor mi van az okokkal és az okozatokkal, azzal az iszonyatosan izgalmas logikával, ami sokszor csak visszatekintve látszik, úgy nyer értelmet az egész? Olyankor mégiscsak létezik az út, ami hozzád vezetett, ahogy Csukás István is írja versében.

Harmadikos gimnazistaként több napos tanulmányi kiránduláson voltunk Budapesten, és egyik este a Vígszínházban megnéztük Csiky Gergely Udvari kaland című darabját. Várkonyi Zoltán rendezte. Ekkor mondtam ki először hangosan, hogy jelentkezni fogok a főiskolára. Kimondtam a mellettem ülő osztálytársamnak, hogy színész akarok lenni, hogy „majd egyszer nekem is így tapsolnak”. S mi történt? Egy év múlva Várkonyi osztályába vettek föl, és először a Vígszínházban mentem tapsra. Mi ez, ha nem az ok-okozat összefüggése a kauzalitás elve szerint? Ennek következnie kellett! Ahogy valami okká válik, a következő okok okozata lesz. Ez így megy.

Az imént mondta, hogy egy kezén meg tudja számolni, hányszor volt igazán jó a színpadon. Valahol azt is említette, hogy nagyon sok jó tanítóval találkozott, viszont nem volt meg az életében az a bizonyos rendező, aki pedig kell egy színésznek.

Így van. Erre nem figyeltem oda. A főiskola után a Madách Színházhoz kerülve Vámos László embere voltam. De ennek akkor nem voltam tudatában. Csak sokkal később értettem meg. Alakulhatott volna másként is, ha hamarabb megértem Vámos egy tekintetét.

Melyik tekintetét?

A kórházban láttam utoljára apámat. Mentem ki a kórteremből, és amikor visszanéztem az ajtóból, ott állt. Éppen öltöztették, s ahogy akkor az apám utoljára rám nézett, pont olyan volt Vámos tekintete is a húszéves főiskolai osztálytalálkozón. Vámos már tudta, hogy rákos. Én akkoriban éppen egy kemény unicum-sörös időszakot éltem, és amikor ő átnézett hozzám, azt mondta a tekintete: „Fiam, ne csináld!”

Igen, ha hamarabb megértem, hogy Vámos ilyen mélyen szeret engem, akkor talán tudtam volna viszonozni. Jobban tudtam volna rá figyelni, meghallgattam volna, mit tanácsol. De ez már… veszett fejsze nyele.

Tehát valószínűleg Vámos lett volna az a bizonyos rendező?

Igen, de ez nem tudatosult. Nem lett belőle erős, alkotói kapcsolat. Falusi gyerekként kerültem a főiskolára, hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenféle színházi kötődés nélkül. Nikla olyan falu volt, ahol nemcsak az iskola diákjai, hanem még a felnőttek is minden évben csináltak színházi előadást, és én abban szerepeltem. Tehát már meg voltam fertőzve, de a profi színházhoz nem volt közöm, amíg föl nem vettek a főiskolára. Ahol viszont az osztálytársaim már egytől-egyig rég tudatosan készültek a profi színházra. Én meg csak belecsöppentem. Nagyon kevésnek éreztem magam hozzájuk képest. Mondta Vámos, csak én nem figyeltem rá, hogy „Magának ne legyen kisebbségi érzése. Amit maga hozott onnan Nikláról, az is van olyan értékes!” Csak nem értettem meg. Nem voltam elég büszke és rátarti és elégedett és nagyképű, nem tudom micsoda, amilyennek egy kezdő, elszánt színészpalántának lennie kell. Tele voltam kisebbségi érzéssel, félelemmel, hályogkovács módjára próbálkoztam.

Úgy tudom, az osztálytársai segítették.

Igen, mi nagyon jó osztály voltunk.

A főiskola is egy út, aztán eljutott különböző színházakba, de igazából sehol sem táborozott le véglegesen, úton volt, ment tovább. Talán most a Centrál Színház egy hosszabb állomás. Mi az, amit meg akart tanulni ezeken az utakon?

Színésznek lenni közlésvágyból fakadó szereplési vágy. Nyomot hagyni, közölni a világgal valamit, amiről úgy hiszem, egyedül én tudok. Mint Karinthy Előszó című versében, hogy „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.”

Mi az, amit ön tud?

Mit tudom én?! (nevet) Azt hiszem, nagyon fontos, amit tudok, aztán elmondom, és kiderül, hogy nem annyira fontos, meg már rég elmondták mások, én viszont most másként mondom meg.

Az a lényeg, hogyan mondja?

Az a fontos, hogy miként. Erre is mondok egy példát. Az első világháború befejezésének századik évfordulóján mindenütt ünnepségek lesznek. Hősi emlékműveknél mondok verset, három helyen is. Van, ahol kimondottan kérik Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versét. Régen megtanultam ezt a verset, és mondtam is sokáig – rosszul. Azért rosszul, mert nem értettem meg, nem fejtettem meg, nem dolgoztam föl az első versszakot, ami így szól: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk;” – Ha úgy mondod, hogy nem veszed figyelembe a gondolatjelet, akkor a pártoskodók nem felejtenek. Mi van? A pártoskodók nem felejtenek a lövészárokban? A titok, a helyes megfejtés kulcsa egyetlen aprócska írásjel, egy gondolatjel. „Csak egy éjszakára küldjétek el őket, a pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára! Akik fent hirdetik, hogy…” – gondolatjel! Azaz: ki sem mondom, hogy mit mondanak a bennünket a frontra küldő pártoskodók. És mi, mi nem felejtünk, itt a lövészárokban, „Mikor a halálgép muzsikál felettünk”! Ezt föl kell dolgozni, és meg kell mutatni. Azt, hogy „mi nem felejtünk”, nem a pártoskodó mondja, hanem a lövészárokban lévő. Ennyi. Nem lehet megúszni, hogy elemezzem a verset, megértsem, és csak utána jön az átélés meg a színészi eszközök, hogy miként tudom én ezt közölni a közönséggel.

Húsz évig tanítottam a rádió gyerekstúdiójában, és igazából csak ezzel foglalkoztam. Mit mond, miért mondja, s abból egyenesen következik az is, hogyan mondja. Életem egyik legértékesebb darabja ez a húsz év tanítás.

Van olyan hely, ahol otthon van, ahová megérkezett? Vagy ma is csak az úton érzi otthon magát?

Ez szerintem nem múlt el. Az én életem ilyen. Persze jól érzem magam Pilisborosjenőn, jól érzem magam a Centrál Színházban, jól érzem magam a családdal, de olyan fajta megnyugvás, megbékélés… Szóval az erdőben jobban érzem magam.

Mi van az erdőben, amit ott megtalál?

Az élet, ami egy folyamat.

És soha nincs megállás?

És soha nincs megállás. Nagyon jó állapot az élet, tehetséges állapot, s az erdő ezt tudja. A tavaszi rügyezéssel, a nyáron hozott terméssel, az ősszel lehulló levelekkel, a hó alatt szunnyadó élettel. Tudja az erdő, tudja a természet. Azt, amit mi emberként néha olyan tehetségtelenül csinálunk. Ezt az életet. Gyakran olyan tehetségtelenek vagyunk. Az erdő tehetséges. Erről soha nem beszélgettünk volna, ha maga nem kérdezi… Még egyszer elmondom, hogy rögzítsem: mi, emberek sokszor nagyon tehetségtelenül élünk, az erdő meg mindig tehetségesen. Tudja, épp Pilisborosjenőn csináltam a Vándorszínész mesél című összeállítást, ami az Útinaplók egy-egy részletéből áll. Van benne egy kis Korzika, El Camino, Japán, Lappföld, Peru, satöbbi. Amikor válogattam a szövegeket, egyszer csak látom, hogy évekkel ezelőtt megírtam, ami most, pár héttel ezelőtt megtörtént. A hetvenedik születésnapomra kaptam a fiamtól egy tölgyfát, el is ültettük Borosjenő határában. Majd kap egy padot is, az lesz ráírva, hogy „Vándorszínész pihenő”. A barátaimtól meg kaptam egy forrást. A János-forrást a Kőhegy alatt, újraépítjük, s oda kerül még egy tábla, hogy „Vándorszínész forrás.” S én valamelyik útinaplómban évekkel ezelőtt megírtam, hogy lesz egy fa, elültettek majd egy csemetét, ott majd évenként összejöttök, meséltek rólam, aztán már az sem él, aki engem valaha ismert, de még mindig összejöttök, meséltek egymásnak, mert azok vagyunk, voltunk, amit mesélnek rólunk: a mesékben élünk tovább. S ezt valahogy megfogalmaztam még évekkel ezelőtt.

Tegnap, amikor ehhez a részhez jutottam, elszorult a torkom. Majdnem úgy, mint most. Majdnem elsírtam magam… Ez ugyanolyan, mint amit meséltem, hogy hol fognak engem majd először megtapsolni.

Ezek ilyen…

Sűrű pillanatok?

Igen. Sok sűrű pillanat mellett megyünk el, nem vesszük őket észre. Ha egy kicsit jobban figyelnénk, nyitottabbak és érzékenyebbek lennénk. Több ilyet meg kellene élni. Szerencsés, akinek van néhány sűrű pillanata az életben. Ha csak egy is akad, már szerencsés. Úgy nem lehet élni az életet, hogy csupa sűrű pillanat van, de kapaszkodni lehet beléjük.

A Kaszásdűlői Kulturális Központ (3K) 2016-ban több olyan programsorozatot indított, amelyek gyorsan bevonzották az akkor még nagyon fiatalnak számító óbudai közösségi térbe a közönséget. Melyek voltak ezek?

Amikor megkaptuk azt a nemes, megtisztelő feladatot, hogy Kaszásdűlő közepén alakítsunk ki egy kultúrházat – elsősorban a lakótelepen élők számára –, akkor természetesen felmerült, hogy legyenek nálunk olyan programok is, amelyek csak erre a helyre jellemzőek, és amelyek Óbuda másik négy, hasonló funkciójú intézményében, a Civil Házban, a San Marco utcai Óbudai Kulturális Központban, a Békásmegyeri és a Csillaghegyi Közösségi Házakban nem elérhetőek. Ki kellett találnunk egy saját arculatot, amely a 3K-t jellegzetessé teszi. Úgy alakítottuk ki a tereket a felújított épületben, hogy azok a programterveinknek megfeleljenek. Van egy színháztermünk, amelyet igyekszünk folyamatosan fejleszteni technikailag.

Ide olyan arculatot álmodtunk, amely kiemeli a 3K-t az átlagos művelődési házak kategóriájából, olyan helyet akartunk létrehozni, ahova jó bejönni, ahol otthonosan érzik magukat a vendégeink.

Az is fontos volt számunkra, hogy a környezetet és a programok nyújtotta tartalmakat magunkénak érezzük, mert csak így tudjuk megfelelően képviselni a hely karakterét. Ennek szellemében született meg az új programok gondolata – a 2016-ban indult ArcMás és a Lelki fröccs sorozatoké, amelyek csak itt, a 3K-ban láthatóak.

Hogyan indult az ArcMás program?

A nagyközönség által ismert személyekről sokat hallunk, olvasunk, látunk a médiában, de többnyire csupán egy oldalukról ismerjük őket. Mi azt szeretnénk megmutatni a beszélgetések során, hogy mi minden van a népszerű ember nyilvános élete mögött, mi az, ami általában nem látható. Erre a koncepcióra építettük fel az ArcMás sorozatot Barabás Évával, akivel több, mint tizenöt éve vagyok baráti- és munkakapcsolatban. Évának az egyik legnagyobb nézettségű kereskedelmi televíziós csatornán van egy csodálatos műsora, a Portré. Ezek a beszélgetések a kereskedelmi tévés műfajban megszokottaknál mélyebb interjúk. Ennek kapcsán jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ezt a formát pódiumra tennénk, és Éva élőben, közönség előtt beszélgetne vendégeivel. Így hoztuk létre az ArcMást. 2016 őszén dr. Neszmélyi Emillel kezdtük. Menet közben kiderült, hogy szinte minden meghívottnak volt vagy van valamilyen óbudai kötődése.

Mik voltak az első tapasztalatok az ArcMás programmal kapcsolatban, és lesz-e folytatás?

Amikor elindult az ArcMás, először egy meghitt, családias közösség alakult ki, negyven-ötven nézővel. A kisebb létszám miatt nagyon érdekesek, bensőséges hangulatúak voltak azok az esték. Ám hamarosan egyre több olyan vendég érkezett hozzánk, akik iránt olyan érdeklődés mutatkozott, hogy a jegyek egy nap alatt elfogytak. Többek között Alföldi Róbert, Vecsei H. Miklós, Pásztor Anna, Hrutka Róbert, Bársony Bálint.

Az ArcMás iránti egyre nagyobb érdeklődés arra inspirált minket, hogy folytassuk. Éva komoly mélységeket érint a beszélgetések során, és érdekes blokkok színesítik a programot, amelyek nemcsak a közönségnek, hanem a vendégnek is meglepetések.

Mindig van valami különlegessége az estének, egy vendég, egy bejátszás vagy egy hangüzenet. Hrutka Róbertnek a volt magyartanára üzent, Vecsei H. Miklóshoz Hegedűs D. Géza és Geszti Péter szóltak egy videófilmen. Szeretünk kilépni a sematikus formákból, ezektől az elemektől csodálatos és egyedi ez a programunk. A címe is ezt tükrözi, mert tényleg „Más”. Terveink szerint mindenképpen folytatjuk.

A másik népszerű program a Lelki fröccs. Hogyan indult, és mik a tapasztalatok ezzel kapcsolatban?

A Lelki fröccs azért jött létre, mert ma szinte minden ember ki van éhezve arra, hogy az őt foglalkoztató – sokszor nem könnyű, de fontos kérdésekben – megszólítsák. A témák széles közönségréteget érintenek, többek között az életvezetésről, a párkapcsolatról és a gyermeknevelésről is esett már szó ezeken az alkalmakon. Az előadások prevenciós jellegű, ismeretterjesztő közösségi programok, amelyeken a hallgató elgondolkodhat, kérdezhet és kialakíthatja véleményét. A meghívott előadó mindig egy adott témát jár körül, illetve az idők során akár többet is, mint például Bagdy Emőke pszichológus, aki már négyszer vendégeskedett a 3K-ban, és minden alkalom lehengerlő volt. Olyan megosztó személyiségeket is meghívtunk, mint például Csernus Imre, aki teltházat vonzott, de a teljesség igénye nélkül volt már a vendégünk Schäffer Erzsébet, Réz András, Endrei Judit, Al Ghaoui Hesna, Szendi Gábor, Pál Feri atya, Dr. Buda László, Dr. Belső Nóra, Tari Annamária, Almássy Kitty, Soma és Kepes András is.

Azokat hívjuk vissza évről évre, akikről azt gondoljuk, mondanivalójuk segít eligazodni ebben a felbolydult világban. Az előadások elvileg egyórásak, de majdnem mindig két, két és fél óra lesz belőlük.

Honnan érkezik a közönség?

Elsősorban Óbudáról, de jönnek a főváros más kerületeiből és az agglomerációból is: Budakalászról, Ürömről, Pilisborosjenőről és Szentendréről. Egy-egy olyan művész, mint például Alföldi Róbert vagy Vecsei H. Miklós sok olyan nézőt vonz be, akik nem a lakhelyük közelsége miatt jönnek a programra.

A kultúrházak gyakran inkább a középkorúakat vagy az idősebb korosztályokat szólítják meg. Terv a fiatalok elérése?

Igen, fontos, hogy idetaláljanak a fiatalabbak is – Pál Feri atya miatt eljöttek a huszonévesek és a nyugdíjas korosztály is, a már említett Alföldi Róbert és Vecsei H. Miklós szintén szélesebb korcsoportot vonzott be. Azon dolgozunk, hogy minden generáció megtalálja nálunk a számára érdekes és élvezetes programokat. Persze akadnak, akik csak egy-egy ismert személy miatt jönnek a 3K-ba, de szerintem ezzel sincsen semmi baj.

Van-e az egyszer megtörtént ArcMás programoknak utóéletük?

Az Önkormányzat vezetése részéről megfogalmazódott az az igény, hogy ezekből a beszélgetésekből az utókor számára felvétel készüljön, így több alkalmat is sikerült rögzítenünk. Az az álmunk, hogy ezek valamilyen formában kiadásra kerüljenek.

Évről évre utcaszínházi produkciókat láthatunk a 3K előtti téren, melyeket Dicső Dániel rendezett. Lesz idén nyáron is előadás?

Általában egyszeri alkalomról van szó, de például a tavalyi Rómeó és Júlia bemutatónkat, amely az Óbudai Nyár programsorozatát színesítette, befogadták kőszínházi keretek közé: a Hatszín Teátrum 2019 januárjában és februárjában hat időpontban tűzte műsorára.

Nyáron a tervek szerint ismét egy Shakespeare-bemutatóval készülünk, de még titok, hogy melyik darabbal – azt is Dicső Dániel rendezi majd.

Szerencsénkre olyan, kultúrát támogató önkormányzati hátterünk van, amely nem kérdőjelezi meg azt, hogy szükség van-e erre a népszerű programra. Kollégáim elképesztő munkát végeznek minden évben annak érdekében, hogy összejöjjön a minőségi előadás. Csodás csapat!

Évközben is egyre több a színdarab a 3K-ban, a nagyobb terem lényegében színházzá alakult át. Ez tudatos fejlesztés?

Igen. Minimális felszereléssel indultunk, és nagy összefogás kellett ahhoz, hogy elkezdődjenek a színházi előadások. Hétvégi előadásokkal kezdtünk, a nézőtéren emelés nélkül tudtuk csak elhelyezni a széksorokat. Nem voltak számozott ülőhelyeink, méltatlan tülekedés volt minden alkalommal a jobb helyekért.

Minőségi ugrás volt számunkra a professzionális jegyrendszer és a számozott székek kialakítása. Lett emelvényünk, mozgatható és összecsukható nézőtéri lelátónk. Elmondhatjuk, hogy nívós produkciókkal töltjük meg a teret.

Nemrég Molnár Piroska és Jordán Tamás szereplésével a Romance.com című előadást élvezhették a nézők, utána például Fullajtár Andrea estjére vártuk a vendégeket. Nálunk két-háromezer forint a belépő, ami manapság megfizethető színházjegynek számít. Nagy vonzerő az is, hogy a környék lakóinak nem kell beutazniuk a belvárosba egy-egy színvonalas előadásért.

Kik a produkciós partnereik a színházi előadásoknál?

Olyan társaságok, mint az Orlai Produkció, a Rózsavölgyi Szalon vagy a Manna Produkció, de együttműködünk alternatív színházakkal is, mint például a Nézőművészeti Kft. Az idei a színházi nevelés éve, melybe jól illik Scherer Péter Klamm háborúja című, kifejezetten drámapedagógiai előadása, amelyet délutáni időpontban diákoknak mutatunk be. Sok gyerek nem járt színházban nyolcadikos koráig – mi igyekszünk a fiatal korosztályt a saját nyelvén megszólítani, színházra nevelni.

Van-e még valamilyen álma, terve?

Terveink, álmaink mindig vannak. Ilyen például a kulturális tetőkert ötlete. Van egy olyan fiatal réteg, amely kezd ráunni a romkocsmázásra, szerintem nekik lenne igényük egy ilyen hangulatos helyszínre. Szeretnénk irodalmi esteket is, amelyeken teret kaphatna a kortárs irodalom, de nem csak a nagyon szűk réteghez szóló stílus. A közelben több közép- és felsőoktatási intézmény, irodaház, nagyobb munkahelyi közösség is található; úgy gondoljuk, hogy a diákok és a környéken élők és dolgozók közül sokan nyitottak lehetnek az ilyen jellegű programokra.

Mielőtt a 3K vezetője lett, már sokan ismerték a nevét, mint a csellengő fiatalok javára létrehozott Éjféli Sportbajnokság egyik alapítóját. Az óbudai ötletből azóta országos hálózat lett, önből pedig a legfiatalabb óbudai központ irányítója. Mióta dolgozik Óbudán?

Több, mint 25 éve, egészségügyi pályán kezdtem, a rendelőintézetben védőnőként. Ezt a mai napig nagyon fontos dolognak tartom. A magyarországi védőnői hálózat ugyanis valódi hungaricum, Európában egyedül Magyarországon van ilyen jellegű, preventív hálózat, ahol a családdal, a várandós édesanyával, a csecsemőkkel, sőt még az iskoláskorúakkal is foglakoznak.

Mindig is szívügyem volt az elesettekről, a védelemre szorulókról való gondoskodás. A főiskola befejezése után, az 1980-as évek közepén kerültem a Vörösvári úti gyermekrendelőbe.

Ott rengeteg problémával találkoztam, a rendszerváltás után pedig már az addig mélyen elhallgatott témáról, a droghelyzetről is lehetett beszélni.

Később a csellengő fiatalokkal kezdett foglalkozni – először önkéntes alapon.

Már pályakezdőként is feltűnt, milyen sok fiatalt látunk – főleg a lakótelepeken, de másutt is –, akik éjszaka is az utcán kóborolnak, és egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal. Szabó András, a Kapocs alapítvány vezetője Amerikában látta azt a drog- és bűnmegelőző programot, aminek a mintájára épült ki Óbudán a mára sokak által ismert Éjféli Sportbajnokság.

Ezzel eredetileg is az volt a célunk, hogy olyasmivel kössük le a fiatalokat, ami tartalmat ad az életüknek. Az üresjárat általában hétvégenként a legnyomasztóbb, amikor se suli, se munka, pénzük pedig általában nincs.

Mikor indult ez a kezdeményezés?

1993-ban. Akkoriban ráadásul egy peremkerületi iskolában dolgoztam a Bécsi út legvégén, ahol nagyon sok deviáns és hátrányos helyzetű gyerek élt. Készítettünk egyszer egy felmérést arról, mit csinálnak ezek a fiatalok hétvégenként, és ijesztő statisztika állt össze. Nem tudom, hogy hányan drogoztak közülük, mert számunkra a prevenció volt a lényeg akkor is. Az Éjféli Sportbajnokság abban a gyermekrendelőben indult, ahol nappal gyógyítással és gyermekvédelemmel foglalkoztak, hétvégente pedig sporttal, pingponggal, jó szóval vártuk a csellengő fiatalokat.

2003 óta a Jövőbarát Alapítvány szervezésében fut a program, a mai napig működik Kaszásdűlőn egy fiataloknak kialakított klubban. Azok, akik az induláskor odajártak, most már a gyerekeikkel jönnek.

Az alapítvánnyal kapcsolatos feladatokat a védőnői munkája mellett végezte?

Eleinte igen, aztán megpályáztam és elnyertem egy ösztöndíjat. Ennek révén nyílt lehetőségem arra, hogy három évig csak az alapítvánnyal foglalkozzam. Mindenes voltam, a pályázatírástól a takarításig. Közben tulajdonképpen autodidakta módon, gyakorlat teszi a mestert alapon megtanultam pályázatot írni, pénzt szerezni, szervezni – egy nonprofit szervezetet vezetni. Ha valahol kidobtak az ablakon, visszamentem az ajtón, vagy fordítva. Nagyon hálás vagyok azért, hogy mindezt megélhettem, megtanulhattam, mert ezeket a tapasztalatokat a mostani munkámban is felhasználhatom. Az alapítvány ma is működik; én már nem veszek részt a napi munkában, de ma is azt gondolom, hogy az életem meghatározó része.

Mindezek után hogyan lett a Kaszásdűlői Közösségi Központ vezetője?

A szociális munkám elismeréseként megkaptam az önkormányzattól a Fischer Ágoston Óbudai Szociális Díjat, ami 500 ezer forint pénzjutalommal járt. Ekkor láttam meg a Pesti Estben egy pindur kis hirdetést arról, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámapedagógiai másoddiplomás képzést indít.

Világ életemben imádtam a színházat, és azt gondoltam, hogy ez nekem nagyon hasznos lenne, hiszen a színházra nevelés, a drámajáték szintén egy jó alternatíva a csellengő gyerekek szabad­idős programjában.

Negyvenévesen jelentkeztem az egyetemre, ami azért volt vicces, mert mind a két gyerekem odajárt tévés rendező, illetve műsorvezető szakra. A kisebbik gyerekem fölöttem, a nagyobbik alattam és középen az anyuka, ezen kacagott az egész egyetem.

Megérte tandíjra költeni a jutalmat?

A szakdolgozatomat A drámajáték szerepe a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek szabadidős programjában címmel írtam. Tanultam színháztörténetet, rendezést, beszédtechnikát, drámajáték vezetést, színházi életre nevelést, és rengeteg gyakorlati órám is volt. Nagyon szerettem, életem legjobb döntései között tartom számon, hogy belevágtam… Végül kaptam egy szép kis témába vágó diplomát, amiről néhány év múlva kiderült, mi mindenre lesz még jó. Felkérést kaptam ugyanis a kaszásdűlői volt MDF székház helyére tervezett kultúrház beindítására. Nagy merészen igent mondtam, holott akkor még nyakig voltam az alapítvány ügyeiben, és persze a fejemben nem állt össze, hogyan is fogom ezt egyedül csinálni. Két évig húzódott a jogi eljárás, amelynek révén visszakapta az önkormányzat az épületet. Ebben az időszakban a Kolosy téren található Civil Ház kialakításába kezdtem, mellette pedig felügyeltem a 3K felújítását.

Közben kialakult a fejében, hogy milyen legyen az új ház?

Sokat gondolkodtam. Kaszásdűlő egy nagy alvó település panelházakkal, vonzáskörzetében körülbelül 10 ezer lakossal. Akkoriban nem is akadt sok lehetőség a szórakozásra, volt itt egy-két kocsma, egy-két iskola meg a rendelőintézet. Csillaghegy messze, Békásmegyer messze, tehát arra gondoltam, hogy rengeteg helybelit találok, aki örül a kezdeményezésünknek, az új lehetőségnek. Amikor elkezdtük felújítani a házat, adott volt két terem, egy előtér széles, világos ablakokkal, közvetlen kapcsolatban a térrel.

A nagyobbik teremből kamaraszínházat alakítottunk ki, a másikban, a tükrös teremben mozgással kapcsolatos programokat lehet tartani minden korosztály számára.

A mai napig azt gondolom, hogy a mozgás és a kultúra a két legfontosabb tényező az ember szabadidejében. Tehát miközben épült a ház, már azon törtem a fejem, milyen tartalommal tölthetnénk meg, ehhez formáltuk az egész helyszínt. Mára úgy tűnik, hogy ez bejött.

Mit kínálnak a kaszásdűlőieknek?

Pénteken és szombaton délutáni és esti programokat szervezünk, hétköznap tanfolyamok zajlanak. Szinte minden korosztály talál magának megfelelőt. Viszonylag alacsony bérleti díjat kérünk az oktatóktól, és ők maguk szervezik a tanfolyamokat.

Beleszólnak abba, hogy minek adnak teret, vagy a tanfolyam sikere bizonyítja, hogy életképes ötletről van-e szó?

A minőségből nem engedünk. Az indulásunk óta körülbelül három-négy tanfolyam nem talált elegendő érdeklődőt, viszont van olyan is, ami a kezdetektől virágzik. Tánctanfolyamok például minden korosztály számára rendelkezésre állnak, hatéves kortól nyugdíj utánig. Az emberek szeretnek táncolni. Nagyon sikeres a tangó tanfolyamunk, aminek azért örülök különösen, mert az egyik munkatársam történetesen tangóoktató, és én magam is tangózom. Szerintem nem baj az, ha az ember olyat kínál, amit ő maga is szeret, hiszen azt jól tudja képviselni.

Sokan nem is tudják, mit jelent valójában a tangó. Nekem is furcsa volt először, amikor azt mondták, hogy séta, ölelésben.

Szerintem manapság igen nagy szüksége van mindenkinek a sétára és az ölelésre is. A Welldance tánccsoportban a hét évesektől a fiatal kamaszokig mindenki talál neki tetsző műfajt, oktatójuk bajnoki címet visel. Kezdetektől működik több korosztálynak a harcművészeti tanfolyamunk is, amit Szénási Zsolt, nemzetközi önvédelmi szakértő vezet. Általában ragaszkodunk ahhoz, hogy olyan oktatóink legyenek, akik már bizonyítottak, akik garantált minőséget jelentenek. Én magam is minden foglalkozásra bemegyek, kipróbálom őket, mert azt gondolom, hogy így tudok legjobban tájékoztatást nyújtani az érdeklődőknek. Sokféle tanfolyamunk van még a nyelvektől a drámajátszóig, fejből föl sem tudnám mindet sorolni. A díjak nálunk kifejezetten alacsonyak, az önkormányzattal együttműködési szerződéssel rendelkező foglalkozások pedig ingyenesek. Köztük például az Etka jóga, amelynek révén hatvan-hetven idős ember jógázik a nagyteremben. Így keletkezik a ház bevételének egy része, és ott alapozódik meg a ház közösségének nagy része is. Aki bejön hozzánk egy tanfolyamra, és ott jól érzi magát, azt is megnézi, milyen programok lesznek hétvégén. Pénteken és szombaton különböző jellegű programokat kínálunk minden korosztálynak. Van családi, színház, koncert és gyerekeknek szóló programunk.

Sikeresek az új sorozataink is, mint például a Lelki fröccs. Ide olyan előadókat hívunk, akik fontos, mindannyiunk életében felmerülő témákról beszélgetnek, adnak elő, utána pedig kérdésekre válaszolnak.

Olyan előadóink voltak, mint Bagdy Emőke, Almási Kitty, Réz András, Szendi Gábor, Soma, Csernus Imre, Schäffer Erzsébet. Emblematikus személyek, akiknek van mondandójuk, mondanivalójuk. Akkor is érdekes a véleményük, ha megosztó, hiszen nem az a jó előadó, akit hallgatva végig bólogatunk. Ezekre a programokra általában két héttel az előadás előtt elfogynak a jegyek. Pál Feri atya szintén teltházas előadásokat tart. A másik népszerű új sorozatunk az Ízek, érzések, lépések, ahol a kultúrát és a gasztronómiát kapcsoljuk össze. Volt már argentin napunk tánccal, zenével, ételkóstolóval, előadásokkal; nepáli napunk hangutazással összekötött programmal. Most ősszel indul az ArcMás nevet viselő sorozat, amit Barabás Éva vezet. Ő egyébként is sok szerepet vállal Óbudán, sok rendezvény háziasszonya és az Egészségkörút arca. Az ő estjein ismert emberek személyiségének, tevékenységének ismeretlen oldalait mutatja meg, kéthavonta egyszer, péntek esténként.

Három év alatt kialakultak a főbb irányvonalak, létrejött a végleges arculat?

Az irányok kialakultak. A tavalyi év volt az áttörés. Már olyan programjaink vannak, amiket egyáltalán nem kell hirdetni, ahová nem kell vadászni az embereket.

Az első évben egyáltalán nem tudták, hogy létezünk. Nagyon jó ez a központi hely, sok programmal ki is települünk a ház előtti térre. Második éve csinálunk utcaszínházat.

Idén Shakespeare halálának 400. évfordulója kapcsán előadtuk a Sok hűhó semmiért című darabot, amelyben nyolc vezető színész szerepelt, és Barabás Évi is fontos szerepet játszott. Tavaly is fellépett a Szentivánéji álomban, remek tündér volt, ezért idén is úgy gondolta a rendező, hogy kipróbálja Margit szerepében is, és nagyon jól bevált.

Az említett rendező a fia, Dicső Dániel, aki televíziós rendező szakon végzett, de azóta olyan nagysikerű színházi rendezései voltak, mint pl. az Equus a Tháliában?

Történetesen igen.

Visszatérve a nagysikerű nyári utcaszínházhoz, hány előadás volt?

Egy, viszont készült róla egy elég jó videó, reméljük, hogy jövőre utaztathatjuk az előadást. Az jó lenne, hiszen nagy kár, amikor ennyi munka eredményét mindössze egy este láthatja a közönség. Igen, ez is óriási munka volt, úgy ahogy mondja.

A normális hathetes próbafolyamat helyett nekünk két hét jutott, így alakult. Mindent bedobtunk, a színészek is imádták, és azt gondolom, nagyon sikeres lett az előadás.

Regisztrálni kellett a jegyekért, már a beharangozó után két héttel beteltek a helyek. Szerintem három-négy előadásra is lett volna igény.

Akkor miért csak egyszer adták elő?

Ennek mindenféle szervezési és anyagi oka van. Nálunk nagyon-nagyon mérsékelt gázsiért dolgoztak a színészek. Viszont akik a tavalyi előadásban részt vettek, most is első szóra igent mondtak, mert nagyon szerették. Ráadásul a nézőtér berendezését, a székek kicipelésétől az összes létező feladatig mindent a ház munkatársai végeztek el, ami nagyon nehéz munka ennyi embernek. Az előadás az Óbudai Nyár sorozat egyik programja volt, egy előadással fértünk bele, de valóban el kell gondolkodnunk azon, hogyan folytassuk. Tavaly például óriási szél volt, és ha esik az eső, tönkremegy az előadás. A lényeg, hogy idén szerencsénk volt az időjárással, és imádjuk a színházat. Hozzánk olyan alkotók, illetve olyan színészek is eljöttek már kamara előadásaikkal, mint Vári Éva vagy Béres Ilona. Jó kapcsolatban vagyunk a Rózsavölgyi Szalonnal, és sok sikeres Orlai-produkciót is vendégül láttunk már. Általában csak olyan előadást veszek meg, amit vagy láttam már, vagy olyan valaki ajánlja, aki hiteles. Egyébként ezt tanultam meg az első órán az egyetemen, hogy lehetőleg csak olyat adj tovább, amit te magad is láttál. Ez a gyerekprogramokra fokozottan igaz. Nemigen nyúltunk még mellé, de azért a gyerekprogramok összeállításánál elhatároztam, hogy nagyon sok próbára, főpróbára meg bemutatóra elmegyek. Sajnos, ami a gyerekeknek szánt programokat illeti, nem olyan egyenletes a minőség, mint a felnőtt programok között.

Sokkal többet szeretnék tudni a jelenlegi kínálatról, mert a gyerekeknél kezdődik a színházra nevelés. Nagyon jó színházaink voltak már a Vaskakastól kezdve a Fabula Bábszínházig, de egy picit szeretnénk újítani.

Ez a felnőtteknek szóló programoknál jól bejött. Nem véletlen, hogy olyanokat is meghívtunk már, akik korábban soha nem játszottak még Óbudán. Tompos Kátyának már kétszer volt koncertje Hrutka Robiékkal, ráadásul Robi óbudai. Az emberek őrjöngtek, hogy nem tudok jegyet adni, de egyszerűen többen nem fértek el. Ezek a koncertek például megmozdították Budapestet is, nem csak a harmadik kerületet. Csepelről is érkeztek rajongók. Nagyon szeretném, hogy ha sok helyen tudnának a 3K-ról.

Amire még nagyon büszke vagyok, az a Hangszersimogató klubunk, ami nagy sikerrel működik Bársony Bálint és zenekara, valamint a Makám együttes énekesnője, Korzenszky Klára vezetésével. Az esemény egy koncert, ahol az összes hangszert ki lehet próbálni, a furulyától kezdve a zongoráig. Olyannyira bevált, hogy a szülők kérték a folytatást, minden hónap első szombatján telt házzal megy.

Újdonságként ősztől mellérakunk egy hangutazást felnőtteknek. Ez tulajdonképpen egy hangtálas meditációs program, ami nagyon piciben mindig benne volt a gyerekprogramban is, és amit a felnőttek is nagyon szeretnek.

Közben van valami irányítás, vagy csak cseng, bong, és mindenki azt csinál, amit akar?

Ha akarsz, magadban elmélkedsz, ha akarsz, belealszol, vagy egyszerűen csak relaxálsz. Ha valaki fogékony az ilyesmire, akkor gyógyító hatást érez. Ezt is kipróbáltam többször, zseniális, fantasztikusan jó. Tehát mi koncertekre, házi előadásokra, gyerekprogramokra, hangszersimogatóra, lelki fröccsre, ízek-érzések-lépésekre, kiállításokra, portrébeszélgetésekre használjuk a színháztermünket. Nyitó kiállításunk színházterem avatónak is beillett. A nemrégiben 85. születésnapját ünneplő Prima Primissima díjas Keleti Éva színész fotóival indult el a kiállítássorozatunk. Színes palettát próbálunk nyújtani a professzionális szinten felszerelt kamaratermünkben.

Hányan dolgoznak a házban?

Velem együtt öten, két kulturális szervező referens munkatárs, egy technikus és egy gondnok, aki mellesleg még grafikus is. Én is felmosom az előteret, ha kell, a szervező lányok is besegítenek a jegyszedésben, tehát ez egy multikulturális, multifunkciós feladat. Nálunk nem ér véget a nap délután négy órakor, nagyon sokszor hétvégén is dolgozunk. A vasárnap az egyetlen biztos szünnap, mert kell legalább egy nap pihenő. Mindez olyan lelkesedés nélkül, ami ebben a csapatban megvan, nem nagyon működne.

Most már úgy érzem, hogy akár egy teljes napra is itt tudom hagyni a házat, és nem minden percben, csak két óránként gondolok arra, hogy vajon minden rendben megy-e…

Sajnos előfordul, hogy a hétvégén rendben itt hagyott teret hétfőre teleszórják csikkel, eltörik a padokat, elviszik a gonddal nevelt virágokat. Mi azért is kiírogatjuk, hogy ne bántsd a virágot, dobd ki a szemetet. Nagyon-nagyon pici hajszálanként, de mindig beljebb kerülünk, nevetünk, örülünk, mert nem jó anélkül. Ebben a közösségben megpróbáljuk viszonylag optimistán meg derűsen látni a dolgainkat, ami reményeim szerint még inkább bevonzza az embereket. „Jó ide bejönni!” – sokszor elhangzott már ez a mondat csodálkozó arcok kíséretében, akik csak ámultak, mivé változott a régi ház…

Szép itt a Társaskörben, csak ezeken a macskaköveken még óvatosan lépkedek, mert fáj a lábam.

Mi a baj?

Annyira izgultam a nyári kaszásdűlői Shakespeare-elő­adáson, amit D. Horváth Piroska, a 3K vezetője álmodott a közösségi ház előtti térre, hogy lesántultam.

Ennyire félt a színpadon?

Nem, inkább ennyire feszülten koncentráltam, de közben élveztem is. A tévés kollégák mind azt mondták, hogy ebből tanulhatnék, nem kell a színészkedéssel kacérkodni, nem az az utam. Ezzel szemben volt olyan színész, akitől megkérdezte az anyukája, hogy én mikor és kikkel is végeztem a színművészetin. Szerencsére fel is vettük az előadást, amikor visszanéztem, életemben először tudtam magam teljesen kívülről figyelni. Nem magamat láttam, hanem a Sok hűhó semmiért előadásban szereplő Margit nevű nőt. Meg is nyugodtam kicsit, hogy a rendező, Dicső Dani nem azért választott engem, mert ismert vagyok a tévéből, hanem mert megoldottam a helyzetet, ha bele is sántultam. Az vicces, hogy „Kikapós” Margit volt a félrelépő nőszemély, és Évi sántikál miatta hónapokig.

Vannak további színpadi tervei?

Vannak. De egyedül hiába tervezgetek. Remélem lesz még rendező, aki bizalmat szavaz nekem.

Tavaly volt az első színészi „félrelépése”, amikor a Szentivánéji álomban tündért alakított.

Teljesen véletlen, hogy Shakespeare ennyire „fogja a kezem”. Az is nagyon izgalmas és érdekes kihívás volt, idén pedig tulajdonképpen ezzel töltöttem a vakációmat. A két hét próbafolyamatra és az előadásra vettem ki a szabadságomat.

Ezt az előadást is D. Horváth Piroska, a 3K vezetője álmodta meg. Hogy ismerkedtek meg egymással?

A Jövőbarát Alapítvány révén találkoztunk először. Ő volt az egyik vendég a Reggeli című műsorban, amit aznap éppen Kokóval közösen vezettünk. Az a 24 órás folyamatos pingpong bajnokság volt a téma, amit az alapítványuk szervezett a csellengő gyerekeknek. Akkoriban én is Óbudán laktam, a Selyem és a Gyenes utca sarkán, egy 24 négyzetméteres kis téglalakásban. Imádtam ott élni, a sarki zöldséges már úgy hozta, amit kértem, hogy tessék Évike. Kialakult egy olyan közeg, ahol ismét olyan otthonosan érezhettem magam, mint előtte Bonyhádon. A nénikék a házban már mind tudták, hogy ki jött az Évikéhez, ki nem. Nagyon aranyosak voltak, persze nem azt mondom, hogy ez nem terhes hosszú távon, de azért jó volt, mert úgy éreztem, nem vagyok egyedül.

Amikor följöttem Budapestre, nem volt se kutyám, se macskám. Alapvetően az emberek jóindulatában, meg a magam jó szándékában bízhattam.

Piroskáék az adás után meghívtak az alapítvány egyik rendezvényére, próbáltam segíteni nekik, így kezdődött a mi több, mint tíz éve tartó barátságunk.

Ha jól értem tevékenyen részt vesz az alapítvány munkájában, ami mellett a SOS Gyerekfalu nagykövete is.

Számomra természetes, hogy lehetőségeim szerint próbáljak minél többet segíteni. Az említettek mellett még több Heves megyei halmozottan sérült gyerekeket nevelő családdal van kapcsolatom. Fölhívtam az egyik érintett apukát, akinek még arra is van ereje, hogy a többiekre figyeljen, hogy mondják meg a családok, mi kell nekik. Volt, aki gumilepedőt kért, másvalaki nagyméretű férfi pizsamát a fiának, aki már 40 éves, de magatehetetlen. Gyűjtést indítottunk, és rengeteg hasznos holmi összegyűlt a tévétől kezdve a kávéfőzőig. Lett pizsama, lepedő, minden. A munkahelyemen a büfénél kiírtuk, hogy mit kérünk, és a kollégák hozták a cuccot. Olyan sok holmi jött össze, hogy három alapítvány között osztottuk szét.

Miért tartja ennyire fontosnak a karitatív munkát?

Ez nem fontos, hanem természetes. Lehet, hogy nem mindenki számára, én meg azt nem értem. Talán még iskolás sem voltam, amikor az anyukámtól hallottam egy mondatot: „Évikém, ha ezt a szomszédnak csináljuk, az még szebb legyen, mint a miénk.” Anyukám bőrdíszműves volt, gyönyörű szép dolgokat gyártott, de sütni is fantasztikusakat sütött. Egy hasonló hangulatú udvarban nőttem fel Bonyhádon, mint ahol most beszélgetünk itt a Társaskörben, óriási diófákkal, hársfákkal.

Óbuda úgy fogadott be engem, mintha Bonyhád lenne. Rátaláltam a kisvárosias hangulatra, arra a nagyon természetes közegre, ahol otthonosan érzem magam.

Furcsa, de itt még a lakótelepen is ilyen érzés fog el, mert látom, hogy mindenki igyekszik megtartani a fákat, virágokat és kerteket. Én úgy nőttem fel, hogy adni jó, hogy attól én leszek boldog. Lehet, hogy ez a legnagyobb önzés, nem tudom. Bonyhádon tizenegy család lakott az udvarunkat körbeölelő házakban, volt hat-nyolc velem egykorú gyerek, velük csináltunk színházat a garázsban. Autónk ugyan nem volt, de volt egy üres garázsépület, amit a szüleim meg tudtak venni. Ott rendeztünk színházat vasárnaponként, kiplakátoztuk a diófákat, kiírtuk, hogy milyen előadás várható. Egyetlenegy diplomás ember lakott az udvarban, egy latin-orosz szakos tanár néni, ő mindig pilóta kekszet hozott, amit nagyon szerettem, mert mindenki más házi süteménnyel érkezett. Az volt a belépő, süteménnyel jöttek a szomszédok, és hozták a kis sámlijukat. Lehet, hogy megmosolyogták az előadásainkat, de mi nagyon komolyan vettük őket, úgy éreztem, hogy ezzel megajándékozzuk az udvart. Anyuval jelmezeket gyártottunk, apuval meg díszleteket. Apukám géplakatos volt, vasból alkotott csodadolgokat. Van három szobrom otthon, amiket ő készített, érdekes lenne utánajárni, hogy egy menő pesti galériában milyen helyet kaphatnának. Lehet, hogy meg is mutatom egy szobrásznak. Nagyon vigyázunk rájuk, ez a legértékesebb örökségünk. Ezek a szobrok anyu és apu együtt. Én valahogy ebből jövök. Mindig kérdezik, miért fontos ez nekem, meg mit pótolok, miközben a rászorulók ügyeiért rohangálok, szervezek. Semmit, így nőttem fel, ez a természetes.

Rengeteg időt és energiát fektet ebbe, miközben a televíziós munkája, nyaranta az óbudai rendezvények is folyamatos elfoglaltságot jelentenek. 

Látszólag sok az az idő és energia, de én sokkal többet tudnék. Szervezettebben, hatékonyabban kellene ezt is csinálni. Magyarországon még mindig gyanús, ha valamilyen karitatív ügyre sok pénzt kérsz, pláne, ha egy részéből óriásplakátot csinálsz, pedig ez lenne az egyik útja annak, hogy fölhívd a figyelmet valamilyen jó ügyre.

Ön mindezek mellett az Óbudai Nyár és számos fontos kulturális rendezvény háziasszonya is.

Ezt részben Rábóczki Zsuzsának, az Óbudai Kulturális Központ igazgatóhelyettesének, a Békásmegyeri Közösségi Ház vezetőjének köszönhetem, aki meghívott az első alkalommal. Bonyhádon 19 éves koromban képesítés nélküli népművelő voltam.

Koromnál fogva ügyesen fel tudtam borítani a hagyományos programszerkezetet – persze néha a házirendet is, viszont teltházas programokat csináltam, tehát ismerős volt számomra ez a terület is.

Emlékszik az első Óbuda Napjára, amin részt vett?

Persze, én akkor már sok ilyen jellegű eseményen dolgoztam, családi napokra, sokezres rendezvényekre hívtak. Hogy itt Óbudán honnan tudtak rólam, arról fogalmam sincs. Talán a tévés munkáim miatt gondolhatták, hogy esetleg alkalmas lehet ez a nő, mert mozgok, jövök-megyek, a Balatonnál vízbe ugrok, mindent csinálok. Arról tehát fogalmam nincs, miért esett rám a választás, de felkértek, és örömmel vállaltam. Számomra is megdöbbentően jó volt az az első Óbuda Napja, én is rácsodálkoztam, hogy ilyen létezik Budapesten. Tobzódtam, lubickoltam a feladatban. Akkor még három színpad volt, szaladgáltam a Fő téren az egyik helyszíntől a másikig, illetve be a Zichy-kastély udvarára és a Kobuci kertbe.  A szervezők is elégedettek voltak velem, látták, hogy jó dolog történik a színpadon, zökkenőmentesen bonyolódnak a rendezvények.  Zsuzsa azt mondta, hogy mostantól nincs nélküled Óbuda Napja.

Tapasztalt televíziós szakember, de ekkora tömeg előtt dolgozni egész más, mint egy stúdióban beszélgetni. Nem félelmetes kicsit?

Gyerekkorom óta élvezem azt a helyzetet, amikor nagy tömegek figyelmét vonhatom magamra. Ez valahogy mindig érdekelt. Nyolcadikos koromban Montágh Imre könyvét olvastam úgy, hogy senki sem volt a közelemben, aki színházzal vagy kultúrával foglalkozott volna, ilyesmit csak a tévében láttam. Ez a kihívás indított el ötödikes koromban is, amikor az általános iskolában azt mondták, hogy én leszek a diáknap műsorvezetője. Gondold el, egy fiús külsejű ötödikes lány a tornasor végéről az egész iskola előtt, miközben a nyolcadikosok hozzám képest felnőtt nők és férfiak voltak!

Akkor ébresztettem fel az érdeklődésüket, amikor ott álltam a hatalmas mappába csomagolt szöveggel, és nem értem fel a mikrofont. Mit volt mit tenni, az orrommal húztam lejjebb. Ezzel a gesztussal győztem, röhögtek egyet, és onnantól kezdve mindenki figyelt.

Nem hozza zavarba a figyelem?

Nem, inkább pozitív visszajelzésnek érzem. Még akkor is, amikor megtörtént, hogy tizenhét évesen 400 ember előtt belesültem Radnóti Nem tudhatom című versébe Bonyhád várossá avatási ünnepségén. Rövidzárlat, nem jutott eszembe a következő versszak. Szerencsére valami ösztönös mentőötletként elmondtam Illyés Gyula Bonyhádi ég című versét, ami nagy sikert aratott. Szerintem életemben nem szavaltam ilyen jól semmit. Aztán lejöttem, és úgy éreztem, hogy megnyílt alattam a föld.

Ez volt az első kudarca nyilvános fellépésen?

Soha nem éltem át hasonlót sem, rendszeresen jártam szavalóversenyekre. Szerintem abban az időszakban nagyon túl voltam terhelve, nem ismertem ilyen helyzetet, és alapvetően minden sikerült addig, amit csináltam. Ez egy rémálom volt. Utána a Mézga család Máris szomszédjára emlékeztető igazgató behívott és gratulált: ő még nem látott embert, aki így kivágja magát. Én persze őrült kudarcként éltem meg. Nagy taps is volt, de hát megsemmisítő a helyzet. Az volt az első ilyen élményem, hogy hoppá, az nem megy csak úgy, és az ember agya – mostanában is szembesülök vele nap, mint nap – csúnyán meg tud tréfálni, amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz.

Volt olyan időszak, amikor szinte az egész nyári szezont óbudai rendezvényeken töltötte.

Nagyon élveztem, hogy a hagyományos programok mellett a Kobuci kertmozijában a Bujtor István-filmek után az alkotókkal, szereplőkkel, családtagokkal is beszélgethettem. Legtöbbször a Fókusz után tekertem ide ezerrel, az volt az egyik legmozgalmasabb, kedvenc nyaram.

Nagyon-nagyon sajnáltam, hogyBujtor Istvánt már nem ismerhettem személyesen, mert miközben róla beszélgettünk a filmjeihez kötődő emberekkel, elvarázsolt a személyisége, szinte beleszerettem.

Mik a kedvenc helyei Óbudán?

Több is van, ilyen például a Fellini a Rómain. Nagyon szeretem, mert telitalálat olyan helyet nyitni, ahol szinte eggyé tudsz válni a természettel. Ráadásul a megálmodója, Ruskó Sanyi régi kollégám, rengeteget dolgoztunk együtt a tévében, nagyon szerettem, ahogyan operatőrként látott és láttatott. Most eszembe jutottak azok a reggeli műsorok, a Novák Péter, Csonka Pici, Alföldi Róbert, Stohl András féle csapat. Szerettem velük dolgozni. Sokat számít, amikor egyszer csak érzed, hogy szeretnek, elfogadnak, fölnősz a társasághoz és a feladathoz.

Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de az Óbudai Hospice Ház is nagyon fontos az életemben. Egy hozzám közelálló sokgyerekes család itt tudott szeretetben, méltósággal elköszönni a negyvenkét éves apukától, a szüleim halála után pedig én is itt találtam válaszokat a kérdéseimre.

Nemrég elvégeztem a hospice önkéntes képzést. Polcz Alaine-nel csak egyszer találkozhattam személyesen, de hálás vagyok, hogy a magyarországi Hospice mozgalom másik alapítójával, az orvos-igazgató Muszbek Katalinnal összeér az életünk.

Azt hiszem, minél többet tudunk a halálról, annál bölcsebben és talán boldogabban tudunk élni.

Említette Bonyhádot, a családja onnan származik?

Apukám történetesen a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban született. Van olyan fotónk, amin ott ül egy lavórban. Nagyapám volt ott a hivatalsegéd, a második világháború vége felé Magyarországra menekítették a múzeum kincseit, a vonatot azonban a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat élte. Kész csoda, hogy az a vagon, amelyikben apuék voltak, nem robbant fel. Egyszer felhívott a bonyhádi múzeum igazgatója azzal, hogy talált valamit, ami érdekes lehet számunkra. A Házsongárdi temető sírkövei című kötet utószavában említenek egy bizonyos Barabás Jenőt. Nem lehet, hogy közünk van hozzá?  Valóban ott szerepelt a szövegben a múzeumigazgató Herepei János és hűséges hivatalsegédje, Barabás Jenő. Így ismertem meg a családom múltjának egy fontos részletét. Apu 60. születésnapjára összeállítottam egy fotóalbumot mindenféle régi képekkel, és ezt is beleraktam. Reggel korán adtam oda neki, délig ott ült az album fölött, fölnézni sem tudott. A család története addig ugyanis számára is ott kezdődött, hogy Bonyhádon egy kitelepített sváb család házát kapták új otthonul az Erdélyből jött szülők és kisgyerekeik. Hidasi papám, aki Zentáról származik, a sváb nagymamát vette el feleségül, ezért nem telepítették ki őket. Nemrég vált teljesen világossá számomra, hogy a világháború végén a nagyapámat is elvitték munkaszolgálatra, hogy hová, azt most fogom kinyomozni, onnan szökött haza.

– Barabáska, maga tipikus közép-európai, üljön le! – mondta annak idején a gimnáziumi magyartanárom, és egyre jobban kezdem érezni, és nem csak érteni, amit akkor mondott.

Nagyon sok mindent ki kellene az embernek deríteni a saját múltjáról, mert elég hallgatag társadalomban élünk, ritkán beszélgetnek a szülők és a nagyszülők a gyerekekkel, így viszont eltűnnek a titkok, eltűnik a múlt.

Ezért szeretek beszélgetni a Portré című műsorban. Éjjel mennek a beszélgetések, olykor van visszhangjuk is, de megesett már az is, hogy utcán vagy étteremben szólított meg valaki csak azért, hogy megköszönje az élményt.

Ősszel indul pódiumbeszélgetés sorozata a 3K-ban.

Halálosan izgulok is miatta. Ismert embereket hívunk meg, többségében óbudai kötődéssel, akiket olyan oldalukról szeretnék bemutatni, amiről kevesen tudnak. Izgalmas lesz, várom!

Melyik a kedvenc étterme Óbudán?

Már második évtizede a Harapó Mókus – ami nekem csak Harapós. Oda rendszeresen járunk a párommal, nagyon közel lakunk hozzá. Jöhet velünk a kutyám, Hugó is, mi még be sem érünk, de neki már ott van a víz. Múltkor éppen jöttem ki, amikor hívott a tesóm, fölvettem így sántikálva, aztán egyszer csak nem láttam sehol a kutyám. Hallom, hogy nevetnek a kerthelységben; visszament Hugó a Harapósba, és végiglátogatta a vendégeket.

A párja és kedvenc étterme: ismét két fontos óbudai kapcsolat.

Érdekes, hogy Óbuda ajándékba ad nekem olyan embereket, közösségeket, akik befogadnak, és tessék, itt van a szerelem is!

Hogyan lett állatorvos, milyen a kapcsolata az állatokkal?

Az én esetem egyértelmű volt, mindig is állatorvos szerettem volna lenni. Echte pilisvörösvári sváb gyerek vagyok, kertes házban nőttem fel rengeteg állattal körülvéve.

Volt baromfiudvarunk dísztyúkkal, díszlúddal, fácánnal, emellett mindent hazavittem, ami erdőn-mezőn befogható volt – hüllőket, teknősöket, halakat.

Mióta beköltöztem a városba, csökkent létszámban működünk. Van két macskánk, két gekkónk, két teknősünk meg egy afrikai fehérhasú törpesününk. Nem az igazi állatot tartani úgy, hogy reggel 6-kor elhagyom a lakást, és estefelé érek haza. Foglalkozás szempontjából kedvezőek a hüllők, a sün pedig pont akkor ébred fel, amikor hazaérek, és örül, hogy nappal nem zaklatom. A macskák többet érdemelnének, de épp azért vannak ketten, hogy egymást szórakoztassák, és így nem is igénylik tőlünk annyira a figyelmet. Ezek a körülmények egy kutyának abszolút elégtelenek lennének.

Mire kell odafigyelnünk, ha panellakásban felelősen szeretnénk állatot tartani?

A felelős állattartás számomra ott kezdődik, hogy még mielőtt elszánnánk magunkat, alaposan utána kell kérdezni és olvasni, mire is vállalkozunk. A legtöbb hiba abból származik, hogy az emberek félreértenek dolgokat. Például elég elterjedt és logikus gondolat, hogy egy 70 kilós orosz fekete terrier kevésbé passzol panellakásba, mint egy yorkshire, pedig mindkét fajtának komoly mozgásigénye van, és mindkettőnek biztosítani kell a megfelelő mennyiségű mozgást. De egy macskával vagy egy vadászgörénnyel is foglalkozni kell. A görény például tényleg igényli, hogy naponta legalább két órát aktívan foglalkozzanak vele. A macskák a kutyákhoz, görényekhez hasonlóan szintén sok foglalkozást igényelnek, igaz, sok macska azt is foglalkozásnak tekinti, ha nézed a tévét, és oda tud ülni melléd.

A legfontosabb, hogy gondoljuk át, mit tudunk vállalni. Illetve fel kell készülni a kiválasztott fajtából. Számolni kell azzal is, hogy egy kutya akár 20 évig is velünk élhet, és át kell gondolni, hogy milyen élethelyzetben lehetünk 15–20 év múlva.

A legidősebb macskapáciensem 22 éves, bizonyos papagájfajok 50 évig is elélnek, van egy teknősbetegem, aki a családi legendárium szerint már több mint százéves, van is egy fotó róla az 1920-as évekből, úgyhogy ennél a fajnál arra is fel kell készülni, hogy a teknős egyszer a családi örökség része lesz.

Gyakran idősek kapnak kutyát, hogy legyen társuk, ami szép dolog, de mi lesz az állattal, ha esetleg a gazdi távozik el hamarabb? Nem minden élethelyzetbe való állat, például ha albérletben élünk, gondolni kell arra, hogy sokan nem adják ki a lakásukat kisállatosoknak, tehát nehéz lesz tovább költözni. Egy állattal kevés annál rosszabb dolog történhet, mint hogy kihozzák az állatmenhelyből, majd visszaviszik. Arról nem is beszélve, amikor minderre azért kerül sor, mert egyszerűen megunták. Ennek klasszikus példája a húsvéti nyúl. A húsvét el fog múlni, ez viszonylag biztos.

A mai napig nyulak százait teszik ki az erdő szélén, mondván, hogy a nyúl egy vadállat. Ha az a nyúl megéri a másnap reggelt, már nagyon jó dolog. A fejekben még mindig nem érett meg az, hogy társként, ne pedig eszközként gondoljuk az állatra.

Bár javul az általános felfogás és állattartási kultúra, de van még hova fejlődni. Ugyanez a helyzet az eutanáziával. Létezik az a pillanat, amikor szükséges döntés, mert nem szabad hagyni tovább szenvedni az állatot, de nem megoldás olyan helyzetekben, amikor még vannak esélyek és kezelési módszerek, de a gazdi önös érdekei alapján nem akarja vállalni az ezzel járó terheket. Egyébként a végstádiumban lévő állatok gyakran megérzik, ha a gazdájukban megszületett a döntés, és meghalnak csendben maguktól. Sajnos meglepően sokszor tekintenek az eutanáziára úgy, mint egy praktikus lehetőségre, például amikor egy kutya már idős, és a házőrző funkcióját nem látja el. Nincs különösebb baja, életképes, csak a tulajdonos már nem akarja etetni. Ilyenkor szoktunk az állatvédőkhöz fordulni, vagy a tulajdonost erre ösztökélni, mert tudom, ha én nem megyek ki, előbb utóbb meg fogják találni a módját a végső nyugalomnak, akár egy lapát segítségével. Az állatnak a szenvedésmentes élethez való joga magasabb rendű jog, mint a tulajdonos magántulajdonához való joga. Tehát az állatvédők elkobozhatják az állatot. A kerület egyébként fejlődik, jó irányba haladunk, csak lassan. A magyar állatvédelmi törvényre is büszkék lehetünk, mert európai szinten egyedülálló, nagyon jól konstruált és relatíve szigorú törvény, ugyanis szakemberek okosan, jól átgondolva rakták össze, és jól is van megfogalmazva. Az már más téma, hogy egy állatkínzási esetben utána a bíróságon mi történik.

Milyen állatot válasszunk kisgyerek mellé?

Az az elv nem nagyon működik, hogy majd ő foglalkozik vele. Egy gyereknek kell idő, hogy megértse, hogyan is működik egy állat. Először mindenképp valami egyszerű, kevésbé „elrontható” dologba érdemes belevágni. Például a sziámi harcos hal fantasztikus első háziállat. Különösebben nem zavarja, ha nem kap három napig enni, az se, ha nincs kicserélve a vize, hiszen eredetileg pocsolyákban, nagy állatok lábnyomában összegyűlő vízben élnek. Ámbár nem hosszú életű, de a szülő látja, hogy a gyerek foglalkozik vele, lehet tanítgatni, és utána bele lehet fogni egy nagyobb dologba.

Nagy hiba hirtelen lelkesedésből választani állatot, vagy teljesen a gyerekre bízni, mert általában nem tudja eldönteni, hogy mit is akar. Ilyenkor jön a rossz takarmányozás, és hogy nem foglalkozik vele.

Ugyanez állhat elő, amikor a család elmegy egy menhelyre. Kinéznek egy kutyát, és minden felkészülés nélkül örökbe fogadnak egyet. Sokan nem tudják, hogy világszinten a legtöbb súlyos vagy halálos kimenetelű balesetet gyerekeknél dalmaták okozzák. Ennek az az oka, hogy ezt a fajtát kizárólag a külseje miatt tenyésztették, és az idegrendszer szempontjából a labilisabb fajták közé tartozik. Ráadásul a cuki kinézetre gyártottak egy rajzfilmet, így az első kutyafajta, amit a gyerekek el tudnak különíteni, az a dalmata, és minden gyerek ilyet akar. Nagyon fontos, hogy csecsemőt nem szabad egyedül hagyni sem kutyával, sem macskával, akármennyire is családtag. Nyilván idővel össze lehet, és össze is kell szoktatni őket, de nagyon oda kell figyelni, és egyáltalán nem mindegy, milyen fajtát veszünk, milyen helyről. El tudjuk-e vinni kutyaiskolába, kutyaóvodába? Oda tudunk-e figyelni rá kellő mértékben, tudunk-e eleget mellette lenni?

Még rosszabb, amikor az emberek az interneten böngésznek, és egy apróhirdetésben szembejön egy csapat aranyos kiskutya „olcsó yorki 30 ezerért” címszó alatt. Ez sem a kutyának, sem a gazdiknak nem lesz jó, és még a szaporítókat is támogattuk, amivel az állatkínzás témába is belekerültünk.

Kifejtené, hogy miért állatkínzás az olcsó fajtatiszta kutya, és ez milyen módon járul hozzá a magyar állategészségügyi helyzethez?

Egy tisztességes tenyésztő nem keres túl sokat a kutyán. A kutyatenyésztők jelentős része nem ebből él, hiszen a bevételük meglepően kevés. Bár a százezres összeg nagynak tűnik, de abban benne van az is, hogy a kutyát rendesen ellátták, oltásokat kapott, gondosan van pároztatva, törzskönyvezve, chipezve, esetleg ivartalanítva, genetikai vizsgálatok és szűrések történtek.

Aki tisztességesen tenyészt, az betegségtől mentes kölyköket ad el, felelősséget is vállal ezért, és tisztességesen dokumentál mindent.

Ezzel szemben a szaporítás az, amikor van két kutyájuk, azokat pároztatják otthon, a kölyköket pedig elpasszolják. Innen származik a sok köldöksérves, lábproblémás, különféle öröklött betegséggel bíró eb. Ez abszolút az állatkínzás kategóriát meríti ki, hiszen az öröklődő betegségben szenvedő kutya tovább tenyésztése az állatvédelmi törvény szerint egyenlő az állatkínzás definíciójával. Ráadásul ilyenkor az emberek rákapnak a könnyű pénz ízére. Beszereznek még egy pár kutyát, és egy kisebb telepet hoznak létre otthon.  Ezeket a kutyákat kifejezetten katasztrofális körülmények közt tartják. Természetesen oltási könyv, chip sincs, ami eleve törvényellenes, mivel kizárólag chipezett kutya adható el. A vevő is azt hiszi, hogy jól járt a kutyával, aztán meg majd lesz valami. Amikor olcsón, törzskönyv nélkül, interneten veszünk kutyát, ezeket az állapotokat tartjuk fenn.

Tárgyak és anyagiak szintjén mire kell felkészülni?

Messze a legnagyobb költség az étel. El kell tudnunk dönteni, hogy képesek leszünk-e korának és egyéb szükségleteinek megfelelően táplálni az új kedvencet. Fontos, hogy az idősödő állatok koruknak megfelelő tápot kapjanak, illetve számolni kell azzal is, hogy idősebb korukban náluk is egyre több egészségügyi probléma jelentkezik. Az állatorvosnak is megvan a költsége, bár ideális esetben éves szinten ez nem egy jelentős összeg, viszont általában váratlan kiadás, kivéve a „karbantartást” – oltások, féreghajtás, legyek elleni védelem. Ezen kívül történhetnek balesetek, rácsaphatja a gazdi az ajtót a macska farkára, eltörhet egy-egy ebcsont.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy van már kisállat biztosítás havi csekély összegért, ami megéri, főként mert ma rengeteg kisállat azért kerül elaltatásra, mert a gazdi nem tudja kifizetni a szükséges műtétet.

A kutyák jelentős részét, akit autóbaleset ér, a saját gazdája üti el. Indulás előtt, főleg télen mindig nézzünk be az autó alá. Bizonyos kutyafajtákat rendszeresen el kell vinni kozmetikába. Nem szabad halogatni, időben el kell vinni az állatot orvoshoz is.

Nem mindenkinek való az állattartás, ehhez is kellő önismeret kell. Illetve nem mindenkinek való minden fajta. Erkélyre kimenős macskánál a macskaháló alapfelszerelés. Azt szokták mondani, csak van annyi esze, hogy nem ugrik ki. Ha épp azon gondolkodik, hogy milyen szép magasan vagyok, valóban van, viszont ha azt látja: „nicsak, galamb”, nem mindig gondol bele a tizedik emeleten, hogy nem kéne utána ugrani. A másodikról leeső macskának még vannak esélyei, az első már problémásabb, hisz itt a magasság nem elegendő ahhoz, hogy megforduljon, és talpra érkezzen. Létezik szúnyoghálószerűen lehúzható verzió is, ami nem elég biztonságos. A gyártó nem mindig tudja, hogy a macska mennyire találékony állat, elég gyorsan rájön, hogy mennyivel szebb a világ, ha fel van nyitva, és addig fogja piszkálni, amíg kiakasztja.

Van a lakótelepi praxisnak kialakult fajtaköre?

A panelekben kimondottan kistestű terriereket tartanak: yorkit, westiet, illetve tacskót. Pedig a tacskó és a lépcsőzés nagyon rossz párosítás, tehát vagy vigyük le a lépcsőn, vagy használjuk a liftet. Persze több a macska, mint mondjuk egy vidéki rendelőben, illetve egyre több a nyúl, hörcsög, hüllők, papagájok, pintyek.

Vannak nagyobb meglepetések, például „szerencsém volt” egyszer egy skorpióhoz, akit tovább is küldtem egy olyan kollégához, akiről tudtam, hogy maga is tart, mert ebben a fajban nem volt rutinom.

A macska lakásban tartása egy nagyon jól működő dolog, bár igenis foglalkozni kell velük, aminek a mennyisége az állat személyiségétől függ. Mondják, hogy szegény szabadságra vágyik, pedig a macskának nagyon jó ott a lakásban. Az én két „szegény, szabadságtól megfosztott” cicám olyan hiányokat él meg, mint hogy nem csapja el az autó, nem viszi el ragadozó madár, nem mérgezik meg, nem szed össze fertőző betegségeket.

Öröm látni, hogy a kutyások kis társaságokba verődnek. Ennek hálátlan része, hogy a marhaság is nagyon gyorsan terjed. Ilyen volt a nyersetetés divathulláma, illetve a fokhagyma mint féreghajtó, ami kutyáknak mérgező. Viszont előnye, hogy a helyes információ is gyorsan terjed, és gyorsabban eljut a kutya az állatorvoshoz, mert a többiek unszolják. Sarkallom én is a gazdijaimat, hogy jöjjenek minden apró dologgal. Legfeljebb nem találunk semmi bajt, és beszélgetünk egy jót. Közösségibbé válik a kutyatartás, meg tudják osztani egymással a tapasztalatokat, kinek mi vált be. A Hajógyári szigeten minden évben megrendezik a kutyás pikniket, amin én állatorvosként is rész veszek. Jó látni, hogy az emberek beülnek az előadásokra, és vannak okos kérdéseik.

Mi a teendő a vadon talált állatokkal?

A legjobb nyugton hagyni őket. Az emberek mániája, hogy vigyük haza, amit csak tudunk. Hoztak már be kis rókát, de azt otthon tartani necces történet.

A befogott vadállat otthon tartása ritkán szokott jól elsülni. Az erdőben talált őzgidát is nyugodt szívvel otthagyhatjuk. Ez alól egy kivétel van, a méreten aluli sün, főleg, ha olyan időben látjuk kint, amikor nem kellene kint lennie.

Ha például tűző napon találunk egyet, akkor el kell vinni egy állatorvoshoz, mert abban az időben rejtőzködő életmódot kellene folytatnia. A veszélyes állat nemhiába külön kategória törvényileg is, nem való mindenkinek. Épp ezért elég ritkán fordul elő, hogy erre alkalmatlan ember kap engedélyt, de Magyarországon már mindent el lehet érni, még a kerületből se kell kimenni, ha valaki törpekajmánt szeretne. Sajnos működik a feketepiac is.

Az ivartalanítás már eléggé a köztudatban van. Akkor is érdemes kitenni ennek az állatot, ha tudjuk, hogy sosem fogja elhagyni a lakást?

Igen, hiszen régóta ismert tény, hogy az ivartalanított állatok tovább élnek. Hosszú távon rengeteg betegségtől szabadítjuk meg az állatot. Csökkenti az emlődaganat, a prosztata megnagyobbodás és a gennyes méhgyulladás kockázatát, ami a kutyánál nincs összefüggésben azzal, hogy találkozik-e kannal, mert minden nőstény életében el fog jönni, csak van olyan kutya, amelyik előtte másban elpusztul, de már kétéves kutyánál is előfordulhat. Viselkedési problémáknak is gátat szab, sokkal kiegyensúlyozottabb lesz a kutya. Tévhit, hogy az ivartalanított állat elhízik. Egyszerűen hiányzik 10% mozgás, amit bizonyos hormonok működtettek. Ha ezt megfelelő táplálékkal kiegyensúlyozzuk, ez nem következik be. Ezért is vannak tápok kimondottan ivartalanított állatok számára.

Ha kóbor állattal akarunk felelősek lenni, de nem tudjuk hazavinni, mi a helyes tennivaló?

Ez a nehéz ügy.  Ha szabadon látunk egy nagyobb testű kutyát, akkor a helyi állategészségügyi hatósághoz kell fordulni, mert veszélyt jelenthet. Ha felnőtt macskáról van szó, akkor nem mindig egyértelmű, hogy ő egy kóbor macska, vagy tartozik valakihez, csak kijárós. Ha kismacskákat látunk nyári szezonban egy elhagyatott telken, akkor meg kell próbálni minél előbb gazdit keríteni, és ha van rá mód, ideiglenesen befogadni.

Az ideiglenes befogadásra mindenkit sarkallnék. Hiszen ilyenkor az állatvédőkkel együttműködve a felmerülő állatorvosi költségeket megtérítik, ugyanakkor ez hatalmas segítség, olyan, mintha az állatmenhelynek bővített kapacitása lenne.

Az ideiglenes befogadóknál jobban megismerjük az állatot, sokkal többet tudunk mondani a viselkedéséről egy lehetséges új gazdinak. A menhelyek mind tele vannak, és pénzben sem dúskálnak. A munkájukat segíthetjük így, illetve adónk egy százalékával is. Minden fillér számít, mert ezen életek múlhatnak. Katasztrófa, hogy mennyi állat kerül elaltatásra napi szinten.

Mit gondol az örökbefogadói szerződésről?

A nagy előnye, hogy ezzel a menhely biztosítani tudja, hogy ahova az állat kerül, ott a megfelelő dolgok történjenek. Ebben a szerződésben azt rögzítjük, hogy mit kell tenni, és így vállal az új gazdi felelősséget, hogy úgy fogja ellátni az állatot, ahogy kell, és ahogy a magyar állategészségügyi törvény előírja. Kérdés, hogy mennyit vesztünk azon, ha ezzel eltántorítunk valakit az örökbefogadástól. Alapvetően ez egy sikeres és jól működő rendszer.

Mi az, amire oda kell figyelni nagy melegben vagy hidegben?

Ha nekem rossz kint, akkor a kutyának is az. Sokszor még intenzívebben hatnak rájuk a körülmények, hisz egy „földszintes” kutya hasa öt centire van a betontól, és onnan hatványozottan kapja a hőt vagy a hideget. Nem szerencsés – főleg idősebb – kutyákat a nyári 40 fokban futtatni. Hidegben bunda ide vagy oda, az az állat nem arra van kitalálva, hogy mínusz 20 fokban egy szél által átfújt kutyaházban éljen. Az 1–2 kilós kis kutyák lába komoly fagyási sérüléseket szenvedhet, ha a hideg betonon sétáltatjuk őket. A kutyaruha nem divat kérdése, mondván, jól elvoltak a kutyák ruha nélkül harminc éve is. Igen, de a csivava egy Mexikóban kitenyésztett fajta. Nyárra is vannak hűtős ruhák, illetve ilyenkor a folyadékbevitelre is figyelni kell.

Tipikus rémálom a nyáron autóban felejtett kutya. Garantált hőguta. Arról is gondoskodni kell, ki látja el az állatot, ha elutazunk, vagy amikor épp mi vagyunk betegek.

Nem mindig esik le az embereknek, hogy a kutya, macska nem kikapcsolható. Most már léteznek cégek, akik ilyen esetben gondoznak háziállatokat, vagy meg lehet kérni egy ismerőst. Egy egzotikus állatnál nagy gond, hogy mennyire ért hozzá az, akire rábízzuk.

Honnan tudjuk, hogy egy állatnak fáj valamije?

Ismernünk kell a saját állatunkat, meg kell ismerni a jelzéseit. Ennek feltétele, hogy elég időt töltsünk vele ahhoz, hogy lássuk, ha valami nincs rendben. Menjünk időben állatorvoshoz, amikor még nincs komoly probléma, de a kutya már valahogy nem az igazi. A kutya egyébként hanggal jelez, fokozottan nyalogatja a fájó testrészt, a macska tud fájdalmában vagy stressztől dorombolni – persze minden állat egyedi, más a fájdalomküszöbük. Vannak, akiken nehéz észrevenni, és vannak drámakirálynők. Külön kategóriát képeznek a zsákmányállatok, a nyúl, a tengerimalac, a növényevő rágcsálók, a kisemlősök, akiket a természet úgy talált ki, hogy ne mutassanak semmilyen tünetet, ugyanis a ragadozó mindig a legkönnyebben elkapható préda után megy. Amikor egy nyúl betegnek tűnik, akkor már elég nagy a baj, állatorvosi oldalról pedig mi is a sötétben tapogatózunk. Ilyen esetekben a jó kórelőzmény már fél diagnózis.

Egy jó állatorvos gazdanevelő és pszichológus is egyben?

Van, aki megsértődik, amikor az állatorvos próbál egy kicsit okítani, de az egészséges állattartás legfőbb záloga az, hogy a tulajdonos tisztában legyen a dolgokkal. A rendelésen egyaránt foglalkozunk az állattal és a tulajdonossal. Magyarországon elég magas szinten áll az állatorvoslás, de mindig minden lehetséges történést közölni kell a gazdival, mert az orvoslásban soha nincs biztos kimenetel. Fontos a megfelelő állatorvos kiválasztása, akivel jól tudunk kommunikálni, és akitől merünk kérdezni.

Jól tudom, hogy a Vasmacskának komoly története van?

A ház eredetileg is vendégfogadónak épült 1885-ben, akkor még hozzá tartozott a ma mellettünk üzemelő Trófea étterem területe is. Gigantikus, klasszikus, híres étterem volt. A népszerűsége több mint egy évszázadon át kitartott, hiszen a régi óbudaiak a mai napig emlegetik, hogy itt volt az érettségi bankettjük, ide jártak hétvégenként, itt volt az első randevújuk, vagy hogy régen úgy húzta itt a cigány, hogy azt elfelejteni nem lehet.

Annak idején azért kapta a Vasmacska nevet, mert közel van az Óbudai-sziget, és a hajógyár miatt sokat jártak erre a vízi emberek.

Ráadásul a Laktanya utcát sem véletlenül nevezik így, hiszen ott volt régen a tengerészlaktanya. Állítólag az utca közepén állt is egy nagy, vasból készült horgony. Mi is próbálunk alázattal hozzáállni a hely történelméhez, többek között ezért tartottuk meg a nevét is. A KávéZoo tulajdonképpen a Vasmacska egy újabb arca. Bár más a célcsoport, másként használjuk a helyet, ez mégis ugyanaz a régi Vasmacska, amit annak idején is olyan sokan szerettek.

Hogy jött a KávéZoo ötlete? Sok Gerald Durrellt olvasott gyerekkorában?

Tényleg szerettem a könyveit, sok mindenben követtem a példáját. Otthon hamar kialakult a saját kis állatkertünk. Rengeteg ember járt hozzánk, mert mindenki odavolt attól, hogy nálunk van kutya, cica, nyuszi, hörcsög, a kerti tóban meg aranyhalak úszkálnak.

Aztán fokozva az állatsereget, hozzánk jöttek nyaralni a barátaink teknősei, tengeri malacai, időnként pedig a nővérem jelent meg naposcsibékkel.

Nagyon sok időt töltöttünk/töltünk állatokkal, Timiék szintén. Amikor gondolkoztunk a kávézón, Gréta, a kislányom javasolta, hogy nyissunk egy különleges helyet, ahol állatok közt kávézhatnak a vendégek, mert az emberek többsége szereti az állatok közelségét. Amit persze nemcsak a vendégek szeretnek, hanem mi is. Ebben a kávézóban nem az volt a kardinális kérdés, hogy milyen kávét főzzünk (egyébként rendkívül finomat), hanem az, hogy olyan helyet hozzunk létre, ahol mindenki jól érzi magát: ember, állat egyaránt.

Látva a kisimult arcokat, lehet, hogy az állatok terápiás hatással vannak a betérő vendégekre?

Utólag jöttünk rá, hogy ez az ötlet mennyire zseniális volt. Bejönnek, meglátják a kutyákat, a nyuszikat, a kaméleont, és mindenkit elönt a boldogság. A legzordabb arc is barátságos lesz. Az emberek itt szívesen beszélgetnek egymással, velünk. Egyszerűen megnyílnak egymás felé.

Komoly kapcsolódási pont az állatok iránti szeretet. Mindenki elmeséli az ő kutyájának, nyuszijának a történetét, vagy pont azt, hogy mennyire szeretne egyet.

Szerintem megbetegíti a városi embert, hogy ennyire el van zárva a természettől, ami pedig az ember természetes közege lenne. Az élővilágban, az állatok és a növények között lenne a helyünk, ehhez képest sterilizált kő-beton kockákban élünk, éppen csak egy cserép virággal a lakásunkban. Én viszont úgy döntöttem, hogy ha kell, lehet egy kicsit maszatosabb, lábnyomosabb, szőrösebb a környezetem, de legyenek benne élőlények. Egyrészt ez a természetes, másrészt a gyerekeknek is úgy jó felnőni, hogy az állattartással járó felelősség beléjük ivódik; ha már nagyon korán megtanulják, hogy sosem tartjuk holmi szőrös vagy tollas tárgyaknak őket, hanem egyenrangú élőlényként tekintünk rájuk, és tiszteletben tartjuk az igényeiket.

Akár családi program is lehet egy KávéZoo látogatás?

Nagyon is! A gyerekek szinte transzba esnek a rengeteg állat láttán, a szülőknek pedig van öt perc nyugalmuk, amíg megihatnak egy jó kávét. Ameddig lazítanak, mi azért szemmel tartjuk a gyerekeket, mert a kávézó laza szemlélete ellenére is vannak szabályok, az állataink védelmében. Nem lehet minden állathoz hozzányúlni, sőt, önhatalmúlag egyikhez sem. A nyuszikat is mi vesszük ki, és mi tesszük vissza – nagyon figyelünk rá, hogy ne legyenek agyonnyomorgatva.

Ebből származott az az ötlet is, hogy Állatbarátképző tábort indítsunk nyáron, mind a három hónapban egy-egy hétre.

Felelős állattartásra buzdítjuk a gyerekeket, kirándulunk, elmegyünk velük állatorvosi rendelőbe, állatmenhelyre, állatfarmra is.

A kutyák hogy viselik a vendégek és egyéb állatfajták  jelenlétét?

A vendégeket már megszokták a kutyáink, de az alsó szintre, ahol a nyusziketrecek vannak, nem mehetnek le. A vendég kutyáknak is a felső részben kell maradniuk, ahol a kaméleon meg a halak tanyáznak, mert akármilyen jól nevelt is egy eb, valószínűleg izgalomba jönne tizenöt nyuszi látványától és szagától. Mi pedig nem szeretnénk, ha a tapsik sokkot kapnának. A saját kutyáinkat úgy hozzuk be, hogy reggelente jól kifuttatjuk őket. Sokan meg is kérdezik, hogy mitől ilyen jólneveltek ezek az állatok? Egyszerű a válasz: meg lettek mozgatva. Egy kutyának eszébe sincs huszonnégy órán át ugrálni. Ha futkoshat egy nagyot a friss levegőn, utána békésen heverészik, és várja a vacsorát.

A vendégeink imádják a kutyáinkat, és szerintem az különösen jó, amikor megértik, hogy a nagy kutyákban is meg lehet bízni.

A gyerekekben persze fel sem merül ez a kérdés. Bennük még megvan az ösztönös bizalom az állatok felé, többnyire a felnőttek nevelik beléjük a félelmet.

Mi alapján válogatták össze az állatseregletet?

Az a filozófiánk, hogy nem egzotikus, állatkerti állatokat, hanem teljesen egyszerű, hétköznapi társállatokat gyűjtöttünk magunk köré. Olyanokat, akik lehetnek otthon bárkinek. A kaméleon például egy sisakos kaméleon, ami talán a leggyakoribb fajta Magyarországon. Szándékosan nem választottunk valamilyen olyan, jóval látványosabb kaméleont, amelyik nem szaporodik fogságban. Azaz csak a vadon befogott példányok vannak, mi pedig egy állatot sem akarunk kiszakítani természetes környezetéből. Ugyanez érvényes a halakra is. Nincs tengeri halunk, mert jellemzően nem tudják szaporítani őket mesterséges körülmények között.

Az állatokat megpróbáljuk úgy tartani, hogy nem piszkáljuk őket, hanem együtt élünk velük.

Akkor ez kölcsönös vonzalom, de a vendégek számára azért a kávé minősége sem mellékes.

Voltunk barista tanfolyamon, és a szerintünk legfinomabb, legjobb minőségű kávét főzzük le. Egy kiváló cukrászattól rendelünk nagyon jó minőségű sütiket: mindig van gluténmentesünk, cukormentesünk, paleo sütijeink, tekintettel az ilyen-olyan allergiákra, ahogy a kávé mellé is lehet kókusz-, szója- vagy akár rizstejet is kérni. Bár nincs nagy konyhánk, napi levessel mindig szolgálunk, valamint pizzát sütünk, melegszendvicseket, mártogatósokat kínálunk pirítóssal vagy chipsszel.

Volt vendéglátós tapasztalatuk, mielőtt belevágtak a Vasmacskába?

Egyikünknek se, Timi sporttanár, én pedig közgazdász vagyok.

Egy nagyon jó vendéglátó-ipari szakember barátunk kikupált bennünket, és természetesen megtanultunk minden technikai és egyéb részletet, ami a kávézó működtetéséhez szükséges.

Ha kezdetben nem is volt mindig tökéletes a kivitelezés, a lényeg mégiscsak az, hogy igazán vendégnek tekintsd, aki bejön hozzád, mert akkor ő is jól fogja érezni magát.

A családjaik  is ennyire lelkesednek a Vasmacskáért, vagy inkább zavarja őket, hogy ennyi időt töltenek itt?

Nemcsak lelkesednek, segítenek is. A férjeink rengeteg munkát tettek és tesznek a helybe, a lányok pedig az állatgondozók. Hétvégente nem tudunk még a nyuszikra is figyelni kávéfőzés közben, ilyenkor ők vigyáznak rájuk. Ez egy valódi családi vállalkozás.

Úgy tudom, szülinapi zsúrokat is lehet itt szervezni. Hogy bírja az esti mulatozást a csapat állatrészlege?

Tartunk szülinapi gyerekzsúrokat, amikor a gyerekek megismerkedhetnek az állatainkkal. De felnőtt partikat is – ilyenkor elpakoljuk az állatokat. Egyedül Kamilla, a kaméleon marad, őt nem tudjuk a terráriummal elvinni, úgyhogy végignézi a bulikat.

Hétvégente már sokszor van teltház. Elkezdtek asztalt foglalni, szülinapi zsúrokra hetekre előre lefoglalják az időpontokat.

De talán még jobban szeretem a kicsit kevésbé sűrű hétköznapokat, amikor minden vendégünkkel tudunk egy pár szót váltani.

Mindenképpen Óbudára tervezték a KávéZoot?

Igen, hiszen itt élünk Óbudán, és ha az ember magának teremt munkahelyet, akkor célszerű, hogy közel legyen az otthonához. A kolléganőm, Timi, akivel együtt csináljuk a KávéZoot, Ürömön lakik. Az sincs messze innen. A gyerekeink ide járnak az Óbudai Waldorf Iskolába – ott ismertük meg egymást. Az óbudaiakban egy idő után kialakul egy nagyon erős lokálpatriotizmus. Szeretjük a környéket, és ha lehet, ki sem tesszük a lábunk innét, inkább helyben oldunk meg mindent, amit csak lehet. Itt az otthonunk, az iskola, a piac, a Duna-part, aztán az erdők, a hegyek, ahova gyakran járunk kirándulni – elégedettek vagyunk a mikrokörnyezetünkkel, nem vágyunk máshová.

Kinek főzött először?

Csak elmondásból tudom, hogy a szülőknek. Ötéves voltam körülbelül, amikor „levest” csináltam mindenből, amit otthon találtam. Pontosan nem derült ki, hogy mi volt benne, de nyers tojás, instant kávé és ketchup biztosan. Átütő sikernek nem nevezném. Valahogy nem tanultam főzni. Nyilván néztem a nagyikat sokszor és anyukámat is néha, de nem vizslattam a mozdulataikat, inkább magamtól kevertem össze dolgokat. Tehát minimális tudással kezdtem el az önálló életet, amikor is – elsősorban a csóróság hatására – retteneteket csináltam, de lassan belejöttem mindenbe, sőt, el is kezdtem élvezni.

Az első olyan „kivágom a rezet” főzésem az első szerelmemnek volt, aki épp Óbudán lakott.

Lecseréltem a rizsleves és hús-krumpli kombinációt, és valami Jamie Oliveres műsorból ellesett tésztát csináltam. Meg kellene kérdeznem tőle, hogy tényleg ízlett-e neki.

Aki etet, az szeret?

Nehéz kérdés ez, mert nem hiszem, hogy az összes konyhás néni szeretné a mindennapos tömegfőzést, sőt azt sem gondolom, hogy valaki minden esetben szívesen állna neki ételt készíteni tíz órás munkaidő után, vagy ha csak azért főz, mert úgy olcsóbban jön ki. Inkább azt mondanám, hogy jó lenne, ha lehetne csak szeretetből főzni. El kell fogadni, hogy van, aki szeret főzni és van, aki nagyon nem. Mondhatnék lózungokat, hogy már gyerekkorban meg kell szerettetni, és akkor egyenes az út a vidáman átfőzött mindennapokhoz, de ez sem feltétlenül igaz, szerintem. Lehet, sőt üdvös megmutatni a főzés örömét, de mint ahogy nem fog minden gyerek (vagy felnőtt) mániákusan legózni – és ebből következően mérnöki pályára lépni –, nem szabad elvárni azt sem, hogy kényszer legyen a főzés.

Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az ízeket, azok párosítását és a minőségi alapanyagok ismeretét és előnyét lehet tanítani, és ezzel közelebb lehetne hozni az emberekhez.

Vegyünk csak egy viszonylag egyszerű, mindenki által ismert alapanyagot, a paradicsomot. Képzeljen el egy társaságot – és ebben az a jó, hogy korhatártól független az egész –, akik kipróbálják a különböző paradicsomokat először csak nyersen. Milyen az íze a boltinak, a nagyiénak, a tojásnak, a koktélnak, a lucullusnak, a zöldnek és a sárgának. Mennyire más az íze mindnek, és hogy megváltozik egy minimális sótól. Ez már egy csomó íz, pedig még el sem kezdtük hőkezelni vagy párosítani bármilyen más ízzel. Lehet édes és sós is, na meg ott van a savanykás saláta is. És ez még csak a paradicsom. Szóval azt mondanám, hogy lehet szeretni, de nem kötelező. Én például szeretek enni, főzni és etetni is. Utóbbit nagyon, akár tömegeket is, de nem lenne jó, ha kénytelen lennék. Kicsit vissza Óbudára. Ott láttam, hogy milyen egy panelben vasárnapi ebédet csinálni. Rendes logisztika, hogy mit hova húzzunk át, hogy elférjenek az ételek, a lábasok és még a család is. Közben jön a szomszéd rántott húsának az illata, kihúzzák a nagy asztalt, és fél óra alatt betermelik az egész napos felfordulás eredményét. Szóval nehéz elképzelni, hogy minden nap pusztán vidám szeretetből főzök/főzünk. És mosogatunk.

A Táfelspicc egyik szerzője volt. Megváltoztatta ez az időszak a főzési szokásait?

A főzési szokásaimat talán annyiban, hogy még jobban szétnézek. Több alapanyagot tudtam kipróbálni, egységnyi idő alatt többet és többfélét főztem.

Az új dolgok pedig vagy beépültek a mindennapokba, vagy nem. Carpacciókat például nem nagyon csináltam, de azóta, ha van lehetőségem friss tonhalat vagy lazacot venni, akkor csinálok.

Hogy lehet a mangalicába annyira beleszeretni, hogy rögtön 52 perces filmet forgasson róla?

Nézze mennyit beszéltem a paradicsomról! És még tudnék egy könyvnyit, pedig egy növény. A mangalica szerintem iszonyú helyes állat, elképesztően jó minőségű alapanyag, és persze finom. Ráadásul olyan sikersztorit futott be, mint kevés faj, azok után, hogy 20–25 éve majdnem kihalt. Most rajonganak érte világszerte, a spanyolok prémiumsonkát készítenek belőle, amerikai és japán fine-dining éttermek kínálatában szerepel, a kobe marhához hasonlítják, és egyelőre úgy tűnik, nincs megállás.

A mangalicák története után kutatva több országot is bejártak. Hol tartják a legnagyobb becsben a loknis jószágot?

Szerencsére már Magyarországon is, de érdekes, hogy egy spanyol sonkagyáros család közbenjárása kellett hozzá, hogy egyáltalán újra elterjedhessen. A spanyolok nélkül még ma is bajban lehetne az ágazat. De Japánban például a húsa mellett a plüss mangalicát is szeretik, kifejezetten cukinak tartják az állatot, és különlegesnek a húst.

Amerikában szinte már minden államban van mangalica. Népes közössége van a tenyésztőknek az interneten, és mostanában érkezik Hollandiából a második magyar, tisztavérű szállítmány.

Most akkor hungaricum vagy sem?

Nem az. Az európai szabályozás szerint nem is nagyon lehetne, mert nem szoktak fajokat így besorolni. Nem nagyon lehetne levédetni például azt, hogy petrezselyem vagy krumpli. A termékek, amik belőle készülnek, lehetnek hungaricumok, és a debreceni páros, ami – jó esetben – mangalicából is készül, már az. Ugyanakkor, ha jól tudom, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete nem is nagyon küzd a cím elnyeréséért.

Az világos, hogy sokkal finomabb, mint a fehér hús, de tényleg egészségesebb is?

Az egészségessége vitatható. Az, hogy a zsírjában kevesebb a koleszterin, egyszerűen tévhit. Mivel több a zsírja, nyilván zsírosabb, de szerencsére túl vagyunk már a zsírt mumusnak tartó korszakon. Annyiban talán pozitívabbak az élettani hatásai, hogy a zsírja könnyebben olvad, kicsit könnyebben emészthető.

Ezek szerint megéri a pénzét?

Amennyiben prémiumterméknek tekintjük, akkor szerintem igen. Említettem, hogy a vagyuhoz, a japán kobe marhához hasonlítják. A mangalica zsírja ugyanis a kobéhez hasonlóan a rostokat szövi, ez adja a különleges ízét és állagát. Ha vagyut szeretnénk, kilóját 25–30 ezer forintért kapjuk meg, a mangalica ennek töredékébe kerül. Viszont a tartása is költségesebb a fehér sertésnél.

Egyrészt nagyon nagy területet igényel, másrészt hosszabb idő alatt éri el a vágósúlyt, ráadásul kevesebbet is fial nála. Ha tehát úgy gondolunk rá, mint egy ünnepi étel alapanyaga, akkor egyértelműen megéri.

A forgatás végén nem gondolkozott el azon, hogy haza­hozzon egy parányi sertést?

Dehogynem! Nem is egyet. Azóta felmerült már egy gazdaság ötlete, a szomszédok megvesztegetése, és Lackó Róbert tenyésztő barátomat is ijesztgettem már azzal, hogy megyek hozzá – úgynevezett – segíteni, szállásért cserébe, de mangalicám mégsem lett. Szerencse, hogy a kiskutyánk erősen hozza a mangalica-jelleget bizonyos tulajdonságaiban. Nem göndör ugyan, de meglepően hasonló a mozgása a kis mangalicáéhoz, ráadásul francia bulldog lévén némi röfögés is garantált.

Van olyan cuki, amin most dolgozik, mint a mangalica?

Annyira nem cuki, de izgalmas ez a téma is. Tudta, hogy a magyar hordógyártás egész jól megy, szintén egy erős lejtmenet után?

Egy olasz borász például Kádárnak nevezte el az egyik őrületes chiantiját a magyar kádárcég – és hordója – után.

És hogy elképesztően sokat hozzáad a borhoz a jó hordó? Ilyenekről fog szólni a hordós film. Emellett pályáztunk még további filmekkel, cuki is van köztük. Ötletem mindig van.

Végül egy recept, ami mindenkit földbe passzíroz, aki megkóstolja.

Legyen akkor mangalica. A szűzpecsenyétől tapasztalatom szerint sokan félnek, és még többen szárítják jellegtelenné, pedig könnyen steak minőség is lehet belőle. A szobahőmérsékletű egész szüzet forró, száraz serpenyőben körbepirítom – egy-egy perc oldalanként. Tepsibe teszem, amit letakarok alufóliával, és 80 fokra előmelegített sütőbe teszem 30 percre. (Ilyenkor még egyszer körbepirítható, ez opcionális, csak az átsült húsréteg lesz vastagabb tőle.) Vágódeszkára teszem, fél centis szeletekre vágom, sózom, borsozom és tálalom. Zellerpürét és/vagy idénysalátát adok hozzá. A salátát nem ízesítem túl, örülök a vajpuha hús ízének.

Mondd meg a legénységnek, hogy aki meg akar látogatni, arra ragasztok egy csomó bacilust, s mellette még kétszer farba is rúgom.

– Te persze megígérted – nehezményezte Gutentág.

– Miért, te mit csináltál volna? – védekezett a Rabbi.

Ha valamire kérnek, és az nem is kerül pénzbe, miért ne teljesíteném? De nem komoly a dolog, azt mondta az öreg, még ma benéz, vagy legkésőbb holnap…

Nem aznap, nem másnap, de harmadnap be is állított a Tanárúr. Picit sápadtan, picit lefogyva, de életvidáman.

– Ha nem figyelek, visszaforgatjátok az időt? – kérdezte az üdvözlésére felsorakozott legénységet.

– Ezt hogy érted? – próbált Burma beférkőzni a kérdés lényegébe.

– Amikor legutóbb itt jártam, olyan volt ez a kocsma, mint a siralomház – magyarázta Tanárúr.  – Csend volt, néha egy tétova morgás. Még a Törpe sem zaklatta Gutentágot, csak néztek maguk elé. A Balogh Tamásról meg jobb nem beszélni… Most meg a régi szép időket idézi a jókedv, mindenki hozza a formáját.

– A Póti miatt lehet – vélte Pofapénz. – Mióta ő nincs, visszatér a régi kedvünk.

– Ő nincs? – csodálkozott a Tanárúr. – Mi lett vele?

– Pár nap, látod, és felfordul a világ – bölcselkedett Burma. – A tulaj elköszönt tőle.

– Elköszönt? Összekaptak? – értetlenkedett Tanárúr.

– Nem esett egy hangos szó sem – kotyogott közbe Balogh Tamás. –  Kifizette a főnök a hónapot, kezet ráztak, egyik ment jobbra, a másik balra.

– Fene tudja, mi volt a baj vele – töprengett el Pofapénz. – Hiszen rendet tartott, kiszolgált mindenkit, jól kezelte a részegeket, barátságos volt majdnem mindenkivel, mégis megfagyott körülötte a levegő.

– Azzal a renddel, azzal volt baj – vélte Gutentág. – Mintha egy kaszárnyába kerültünk volna…

– Vagy inkább egy börtönbe – bólogatott a Törpe. – Smasszer-rend kezdett alakulni. Még a Stabil is csóválta a fejét, pedig ő néhány évet lehúzott a Csillagban. Mondta is egyszer neki, hogy az ilyen zárkafőnököt nemigen kezelték kesztyűs kézzel a betyárok. Póti csak vigyorgott, nem hiszem, hogy értette volna a dolgot.

– Értette az, de mennyire – mondott ellen neki Burma. – Kétszer annyi esze van, mint mondjuk a Gutentágnak…

– Miért pont nekem? – fortyant fel a hajdani csónakházas. – Mondd azt, hogy mint neked!

– Ha ez megnyugtat, kétszer annyi, mint nekem, vagy az egész csapatnak – kivéve a Tanárurat, mondjuk.

– Ha hitéleti dolgokról esne szó, a Rabbi esze sem akármi – vélte Pofapénz.

– Ha kemenceajtó-beállításról beszélnénk, akkor meg Balogh Tamás lenne a professzor – le­gyintett a mindeddig néma Sunya. – A Póti kétszeres esze olyan retavi – relavi…

– Relatív dolog – egészítette ki Tanárúr. – Mint mindannyiunknál.

Az a lényeg, hogy a régi jókedv kezd visszatérni a faházba. Amikor beléptem, azt is láttam, hogy a Törpe a régi hévvel rugdosta Gutentág bokáját.

– Épp csak egy kicsit – vörösödött el a kicsi ember. – Muszáj volt visszautasítani a rágalmait.

– Mi a fenével rágalmaztalak én téged? – hökkent meg Gutentág. –  Sok gazemberséggel vádolhatsz, talán okkal is, de rágalmazni nem szoktalak.

– Azt állítottad, hogy megittam a sörödet, még a Pofapénznek is panaszkodtál.

– Na, elég! Én ne tudnám, hogy te csak pálinkát iszol? Te rágalmazol engem, de csak ez idáig tehetted, mert most agyonütlek.

– Na, látjátok, ez is hiányzott a Póti alatt – mosolygott Tanárúr –, ez a finom úri incselkedés.

– Ha te mondod! – hitetlenkedett Burma. – No, jó, tudjuk, hogy beteg voltál.

– Pofapénz többször említette, hogy nem ismersz majd ránk – emlékezett Sunya.

– Pofapénz? – nézett körül Tanárúr. – Hova tűnt az a szépreményű totókirály?

– Az előbb még itt sündörgött valami tippmix papírokkal – dünnyögte Burma. – Nem mehetett messze.

– Nem is ment – rikkantott a Törpe.  – Ott győzködi a lottózó előtt a Stabilt valami verhetetlen variációról… Pedig tudhatná, hogy az a dózeres sohasem játszik.

– A remény hal meg utoljára – hümmögött a Rabbi. – Még engem is rá akart venni egy kétszer tizenhat hasábos variációra.

– Az totó, nem tippmix – okoskodott Sunya –, de te egyikhez sem értesz.

– Nehezményezné az Úr – adott neki igazat az öreg. – Minden szerencsejátékot nehezményez, és ez enyhe kifejezés. A pokolban külön bugyrok vannak a játékosoknak…

– Csak a kártyásoknak meg a kockázóknak – próbálta enyhíteni a dolgot Burma.

– Találkoztam a Stabillal – tért vissza a csapathoz a hajdani újságos, mielőtt nagyobb vita keveredett volna a pokol beosztásáról. – Nem fizette be a pofapénzt, majd megbánja.

– Az meg – vigyorgott Gutentág. – A két szemét kisírja utánad, meg a variációid után.

– Ő is a pokolra jut – bólogatott a Rabbi –, csak ő nem a hazárdjátékok miatt.

– Ki jut a pokolra? – kérdezte az éppen belépő Stabil, aki nem sejthette, hogy épp most emelték be a főszereplők közé.

– Természetesen te, édesapám, ki más – röhögött rá Gutentág. – A részleteket majd a Rabbi elmondja.

– Kibírtam én a Csillagot is, meg Kőhidát, miért éppen a pokoltól félnék? – vonta meg a vállát a dózeres. – De nem szép tőletek, hogy még be sem lépek, máris a pokolba kívántok.

És én még azt hittem, stabil haverok közé jöttem… Még meg is akartam hívni az urakat egy ampullára.

– Az urakat? – villant Gutentág szeme. – És a többieket? Sunyát, Balogh Tamást, hadd ne soroljam…

– Az urakat meg a többi zsiványokat – pontosított Stabil. – De a pokolban, ugye, se sör, se muskotályos.

– Csak vicceltünk! – kiáltott közbe Balogh Tamás, aki a muskotályos szóra azonnal feledte volna a poklot. – Kérd csak ki nyugodtan a körödet, és Szent Péternél szerzünk neked protekciót!

– Órák óta nem ittak semmit a legények – helyeselt Burma. – Életmentő adagot kérhetsz, tudod, a kiszáradás halálos dolog. Egyúttal egy olyan jócselekedet, ami segít a mennyek kapujának kinyitásában.

– Csak ne túlozz! – csóválta a fejét a Rabbi. –  Stabil legfeljebb a macskaajtót nyithatja résnyire. Ha van ott egyáltalán macskaajtó.

– Van, van! – bizonygatta Balogh Tamás, nehogy a semmibe tűnjön a muskotályos iránti reménye. – A Rabbi is megmondhatná, ha akarná, de a Tanárúr tudja, hol említi az írás, s nem is fogja letagadni, mint egyesek.

– Tamás, te biztosan olvastad a próféták könyvét – mosolyodott el Tanárúr.

– Azt kétszer is – reménykedett tovább Balogh Tamás.

– No, abban nem említik a macskaajtót – folytatta Tanárúr. – De az apokrif hagyomány erősen köti egy Mordeháj nevű rabbihoz a dolgot, ez az ősi tanító egyszer megjelent Newton álmában, s megmutatta neki a mennyek kapuját. – Az a kis ajtócska ott alul micsoda? – kérdezte a neves fizikus. – Az? – válaszolt Mordeháj. –  Macskaajtó. Te fogod reggelre feltalálni.

Itt a mennyekben nincsenek macskák, így semmi haszna sincs, de tifelétek örömmel járnak majd ki és be rajta a rühes macskáitok, na, jó, a kedves cicáitok.

Nem kell a téli hidegben kikelnetek a jó meleg ágyból, hogy ki vagy beengedjétek a kedvenceiteket… A kisebb kutyák is használhatják. Newton máris felvázolta az ajtó tervét, fűrészt, zsanérokat szerzett, s mire a nap felkelt, készen volt a történelem első macskaajtaja.

– Biztos, hogy így volt? – kételkedett Burma.

– Az Írás mondja – mosolygott tovább Tanárúr. – Olvass utána, vagy kérdezd a Balogh Tamást, ő egy deci muskotályosért kikeresi.

– Két deciért – pontosított automatikusan a hajdani kemencés. – De hagyjátok Stabilt beszélni.

Stabil kikérte mindenkinek, amit óhajtott, végre Tamás is becsókolhatta a muskotályosát.

– De van más hírem is – húzta össze a dózeres a szemöldökét. – És ennek nem mindenki örül majd.

– Addig mondd, amíg tart a söröm – biztatta Gutentág. – Most már így is, úgy is a mennybe jutsz.

– Most találkoztam a Lordok Házánál, a Pók presszót hívom így, a Pótival. Készül ide vissza. Mondta, hallotta, hogy igen elkanászodtatok, mióta ő nincs itt, ez az udvarias új fiatalember és a kedves kolléganője nem tart közöttetek se rendet, se fegyelmet. Hát ezért akar visszajönni, már csak a tulajjal kell beszélnie.

– Na, ne! – horkant fel Pofapénzt. – Már kezdtünk visszaszokni a szabadságba.

– Meg a vidámságba – rúgott Gutentág bokájába (csak kicsit) a Törpe.

– Rabbi, te mondd meg, hagyja ezt az Úr? – esett kétségbe Balogh Tamás, akit Póti az utolsó munkanapján örökös kitiltással fenyegetett.

– Nem hagyja – hümmögött a Rabbi. – Az Úr igencsak tiltja a hazugságot.

– Hazugságot? – reménykedett Balogh Tamás.

– Nézz csak a Stabilra! – folytatta az öreg. – Úgy találkozott ő Pótival, ahogyan te.

S annyit beszélt vele, mint én. Az ampulláitokkal befizetett egy kis szórakozásra, élvezi a kétségbeeséseteket, a pokolba küldést is meghálálta.

– Ha nem nézném, hogy méretes pohár pálinkát hozott – mondta félhangosan a Törpe –, most olyat adnék neki…

– Na, milyet, mutasd! – csattant fel Stabil, de azonnal lehiggadt. – Hiszen tényleg hazudott az előbb. Csak a látszat tartása érdekében felkapta a Törpét, felültette a söntéspultra, de aztán hagyta békén lekecmeregni.

– Aki engem fenyeget… – kezdte, de mivel senki nem figyelt már rá, abbahagyta.

– Kapnátok most mind a ketten a Pótitól – göcögött Gutentág. – Mi meg kimehetnénk a sétányra röhögni.

– Éljen a Póti nélküli világ! – sóhajtott Balogh Tamás. – Nem hív meg valaki egy muskotályosra? Holnap megadom…

– Ezt nem kellett volna mondanod – mosolyodott el Pofapénz.

– Igenis megadom!

– A Rabbi az előbb elmondta, hogyan kezeli az Úr a hazugságot. Külön bugyor a pokolban, akár a magamfajta szerencsejátékosoknak.

De Balogh Tamásnak már máson járt az esze.

– Mit gondoltok – kérdezte –, a pokolban is van macskaajtó?

– Minden bugyron – jelentette ki Sunya.

– És a pokol macskái mekkorák?

– Mint a tigrisek – értett a szóból Burma.

– Akkor jó – nyugodott meg Balogh Tamás, amíg a Burmától kapott muskotályost szopogatta. – Akkorán én is kiférek.

– A többiek meg, persze egyenként, mind be – a Rabbi ugyan felhagyott a társaság megtérésébe vetett reménnyel, de titokban ő is örült a Póti nélküli délutánnak.

Tanárúr búcsúzott, már csak egy mondata volt, talán Burmának szólt, talán a többieknek.

– Azt mondtam, ha nem figyelek rátok, egy pillanat alatt visszaforgatjátok az időt. Ugye, milyen kicsin múlik? Aki még most sem érti, annak Balogh Tamás elmagyarázza. Holnap találkozunk.

– Nem látom a Törpét, már három napja nem járt erre – tűnődött Pofapénz. – Csak nincs valami baja?

– Biztos jobb dolga van, mint a Gutentág rúgásait tűrni – vélte Burma.

– Csak igen kicsiket rúgok – védekezett a kiérdemesült csónakházi gondnok. – Meg sem érzi. És hatszor akkorákat rúg vissza.

– Ha hatszor akkora is, mégis csak törpe-rúgás – nyilatkoztatta ki Balogh Tamás. – Elüldözted, ez az igazság.

– Meg kéne keresnetek – szólt közbe Tóbi, a csapos. – Amíg keresitek, nem rontjátok itt a levegőt. Meg nem veszitek el a helyet a fizető vendégek elől.

– Mi is fizető vendégek vagyunk – sértődött meg Burma. – Mi vagyunk a rendes üzletmeneted, belőlünk élsz!

– Ha te ezt nevezed életnek – vonult vissza Tóbi –, de tényleg megkereshetnétek.

– Biztos a barátainál dekkol – szólalt meg a Rabbi, aki eddig valami fekete könyvbe temetkezett, vagy breviárium volt, vagy nem. – Elbújt a meleg elől.

– Rajtunk kívül nincsenek barátai – legyintett rá Gutentág. – A cirkuszosok is kihaltak mellőle. Így az is kizárt, hogy valami alkalmi fellépésre hívnák.

– Arra egyébként sem ment volna a dobja nélkül – tűnődött el Balogh Tamás. – Az meg ott porosodik a mi biciklitárolónkban. A trombitáját meg elcserélte, három kannásra, úgy éljek.

– Kettőre – helyesbített Burma –, s abból is tartoznak még neki eggyel.

– Rosszul tudod – morrant fel Gutentág. – Elküldték neki a Sunyával, csak a kanna valahogy elkallódott útközben.

– Igen, ezek a kannák igen császkálósak – vigyorgott Pofapénz. – Mondják, a Vakegér pincéjéből is elcsámborog egy-egy. Főleg a muskotályosok.

– Rágalom! – vörösödött el Balogh Tamás, és halkan hozzátette: – Nincs azokban a pincékben már egy kortynyi bor sem, csupa liszt, cukor, tejpor, ilyesmi…

– Jól körülnéztél – vigyorodott el Gutentág. – És a Törpe sem volt ott…

– Mit keresett volna ott a Törpe? – csodálkozott Balogh Tamás.

– Hát őt keressük, nem? – szólt bele az emelkedett diskurzusba a Rabbi

– Ja, persze, keressük őt – szégyellte el magát Burma. – Már indulunk is.

– Csoportokra oszlunk – tervezte Pofapénz. – Én a környéket nézem át, velem jöhet a Sunya, a Rabbi, esetleg Gutentág.

– Én a partra megyek – rázta fejét a hajdani csónakházas. – Helyettem menjen veled a Tanárúr, esetleg a Tóbi.

– Nem hagyhatom itt az üzletet – tiltakozott a csapos. – Elegen lesznek ők hárman, seperc alatt bejárják a telepet, nagyobb meló lesz a part végigvizsgálása.

– Arra én vezetem a csapatot – értett egyet Gutentág. – Felmegyünk a busszal a Pünkösdfürdőig, és visszagyalogolunk az összekötő hídig. Mindenhová benézünk, érdeklődünk, valaki csak látta.

– És szomjan sem halunk útközben – csillant fel Balogh Tamás szeme. – Én veled tartok, gondolom, Burma lesz a harmadik.

– Egy árva vasam sincs – hűtötte le az alig titkolt reményt a hajdani filmes. – Rossz lóra teszel.

– Akkor jöjjön a Tanárúr – forgott tovább Balogh Tamás esze.

– Ő a harmadik csapatot vezeti – intézkedett Pofapénz. – Kinek nincs még bandája?

Kiderült, hogy nincsenek többen, vagy átigazol valaki Tanárúrhoz, hogy ne maradjon egyedül, vagy csak két csapat indul a Törpe keresésére. Szerencsére épp betoppant a Lovas Tóni, nyomában a Stabillal.

– Jöttök velünk Törpe-vadászatra! – csapott le rájuk Gutentág. – Igyátok meg, amit akartatok, aztán már indulhattok is a Tanárúrral.

– Nekem sürgős dolgom van – védekezett Lovas Tóni.

– Egy frászt van dolgod – torkolta le Stabil. – Épp az előbb mondtad, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal.

Egy-kettőre megismerkedtek a feladattal, és épp a kelletlenkedő Tóninak támadt nagy ötlete.

– Egy perc, hazaugrom a Báróért, az ő szimata aranyat ér – ajánlotta.

– Balogh Tamás elkísér – vágta rá Pofapénz.

– Nem akarok meglépni, kikérem magamnak! – háborodott fel Lovas Tóni.

– Nem is gondoltam erre, hiszen még nem ittál semmit – nyugtatta meg Pofapénz. – Csak a Balogh Tamás biciklitárolójában van a Törpe néhány holmija, azokról vehet szimatot a Báród. Míg megfordultok, kérünk nektek egy fröccsöt.

– Nekem muskotályosat – pontosította a szándékot Balogh Tamás.

– A kutyátok persze kívül marad – tette hozzá a miheztartás végett Tóbi, bár tudta, hogy hiába.

– Ma már a Fő téri múzeum is kutyabarát – röhögött Gutentág –, mi is haladunk a korral.

Tóbi kiosztotta az italokat, kinek mi járt, kikészítette a kutyások fröccseit is, s nem fogyott el még senki adagja, amikor megérkezett a hatalmas farkaskutya, nyomában a két önkéntessel.

– Én sosem iszom cukorral a kávét – jutott eszébe a Rabbinak. – Tóbi, a felgyülemlett kockacukraimat add a kutyának!

– Te még sohasem ittál nálam kávét – védekezett Tóbi, de rápillantva a nagy farkcsóválással közeledő kutyára, további kifogások nélkül nyúlt a cukros doboz után.

– Elhoztuk azt a rongyot, amivel a Törpe meg szokta törölgetni a homlokát játék közben – dicsekedett Balogh Tamás. – Ha a Bárónak az úton kimenne a szag az orrából. Mondjuk a cukortól.

Burma eddig szokatlanul csendes volt, de most felcsattant.

– Mindenfélére van időtök, isztok, kutyáztok, fecsegtek, közben a szegény Törpe meg elveszve szenved valahol. Szép kis barátok vagyunk! Na, induljunk, de azonnal!

Elsőnek Pofapénz csapata szedte össze magát. Egy perc múlva már ott ácsorogtak az optikus előtt, ahol Eszter dolgozott.

– Mi ésszel kezdjük a keresést – magyarázta a várományos totókirály. – A feleségem felhívja a központi ágynyilvántartót, a mentőket, a rendőröket, hogy nem vitték-e be valahova azt a félnótást. Ez beletelik egy fél órába. Addig érdeklődünk a Kispókban, a Szomjas Pókban, meg a boltokban. Sunya elszaladhat a pléhgombába is, hátha a Deszkamari vagy a Manöken hallott róla valamit.

Így is lett. A pléhgombában hetek óta nem látták a Törpét, a Kispókba sosem járt, a Szomjas Pókba egy hete benézett, de le se ült… A boltosok is csak a fejüket csóválták. Néha bejön kenyérért, parizerért, de a héten még nem jelentkezett. Eszter sem jutott eredményre a telefonokkal. Sehova se szállítottak be egy kistermetű egyént.

– Marad a kulimunka – sóhajtott a Rabbi. – Most szólítsunk meg minden járókelőt?

– Körbejárjuk a lakótelepet, aztán a családi házak környékét, mondjuk az Emőd utcáig – tervezgette Sunya. – Talán még egy tárcára is találhatunk, ha Törpére nem is…

Gutentágék buszra szálltak, és kimentek egészen a pünkösdfürdői strandig. A kanyarban igen nagy csábítást jelentett a három kocsma, de megállták (Balogh Tamás nagy bánatára), valóban csak érdeklődtek, Burmának ismerősei is voltak az egyikben, őket alaposabban kifaggatták, de senki sem látta a „dobost” a napokban, sem azok, akik ismerték, sem azok, akiknek csak a feltűnő termete miatt kellett volna rá emlékezni.

– Na, akkor séta a hídig – vezényelte Gutentág. – Itt hazai terepen mozog az az eszenagy, biztos tud róla valaki.

– Ti nem vagytok szomjasak? – sóhajtozott Balogh Tamás. – Iszogatás közben jobban megered az emberek nyelve…

– A te iszogatásodtól legfeljebb a Bözse nyelve ered meg – intette le Burma. – Egyet iszunk majd, annyira futja, de majd lejjebb, a Golyós körül. Addig csak kérdezgetünk.

Errefelé majdnem mindenkit ismertek, legalábbis látásból, és majdnem mindenki ismerte őket. A Törpét sokan látták, de kiderült, hogy senki sem az utóbbi három napban.

A Fellini kultúrbisztróban már-már nyomra bukkantak.

– Igen, itt járt a kicsi ember, nálunk nézte meg Fellinitől a Bohócokat, tudják, azt a videófilmet, kommentálta is rendesen, többször le kellett pisszegnem – magyarázta Burmának a szervezőlány. – Az volt az érdekes, hogy a szereplők nagy részét személyesen ismerte, azt állította, együtt lépett fel velük.

– Nem hazudott – sóhajtott Burma. – Világhírű zenebohóc volt.

– Persze, néha megeredt a fantáziája, nekem mesélte, hogy az az olasz pasas, aki erről a kocsmáról kapta a nevét,  őt is felkérte a filmjéhez, de nem engedték át a vasfüggönyön. Persze, akkor már rég nem volt vasfüggöny! – Balogh Tamás belelendült volna a magyarázatba, de Gutentág leállította.

– Nem adta a nevét ahhoz a mozihoz, ő azt szerette volna, ha a Burma csinál róla filmet, csak róla, senki másról.

– Maga rendező? – csodálkozott a lány.

– Voltam az is – bólintott Burma. – De most csak Törpe-kereső vagyok. Mikor is nézték azt a filmet?

A lány belenézett a papírjaiba.

– Pontosan egy hete, igen, pontosan…

– Hát akkor még javában megvolt – legyintett Gutentág. – Menjünk tovább.

Fogyott az út, fogyott a remény. Nemcsak a golyósban ittak egyet (Burma számlájára), hanem az Evezősben is (Gutentág jóvoltából), s ha nem száz embert kérdeztek meg, egyet sem. Hiába, hiába.

– Még menjünk ki a Nánásira, a napközi-otthonos iszodába – javasolta Balogh Tamás. – Ott talán még van hitelem, és izé… A Törpe is szívesen forgolódik a Fruzsi körül. Leszedi az asztalokat, néha kap egy felest.

– Menjünk – adta meg magát Burma. – Meg biztos lesznek ott ismerősök.

Olyan ismerősök üldögéltek odabenn, akikre nem számítottak. Pofapénz, a Rabbi és Sunya üldögélt három üres pohár mögött.

– Na, ti szépen keresitek a Törpét! – förmedt rájuk Gutentág.

– Keresik ők – vette védelmébe a csapatot Fruzsi. – Mindenki keresi a Törpét. Az előbb átszaladtam a kisboltba valamiért, hát nem a Tanárúrral találkoztam, meg két haverotokkal? Egy marha nagy kutya vonszolta őket… Kérdeztem, mi van, csak azt felelték, keressük a Törpét, ha látod, szólj neki…

–       Ha valaki megtalálja, a Báró lesz az – dünnyögte Balogh Tamás. – Erre ihatnánk is egyet.

– Még utoljára felírom – sóhajtott Fruzsi. – Utoljára, világos?

Tanárúrra osztották a kutyavezető megtisztelő feladatát. Lovas Anti inkább átadta, mint hogy hallgassa a Stabil gúnyolódását, mert bizony a kutya nemigen hallgatott a gazdájára.

– Szagot fogott – magyarázta. – Ilyenkor nem ismer se istent, se embert.

– Szagot? – figyelt fel Tanárúr. – Talán a Törpéét?

– Vagy egy jóképű szukáét – vélte Stabil.

– Hagyjuk, hogy vezessen – szólt rájuk az öreg tanár. – Nem veszítünk semmit.

Kiértek a part közelébe, a bontási területre, ahol majd nemsokára a kacsalábon forgó házak épülnek.

– Mit keresne ilyen messze a faháztól? – zsörtölődött Stabil.

– Erre lakik – válaszolt Lovas Tóni. – Azt hittem, tudjátok.

– A Törpe sokfelé lakik és sehol sem, csövezhet épp erre – gondolkodott el Tanárúr. – De ezt mondhattad volna öt kilométerrel ezelőtt is.

– Van itt egy elhagyott felvonulási épület, olyan kunyhóféle – magyarázta Tóni. – Amikor azok a ménkű melegek voltak, oda bújt be a nap elől, aztán most a hűvösben is jó szolgálatot tehet neki.

Már ott is voltak. Báró diadalmasan csaholt, ők meg átmásztak a hevenyészett kerítésen. Ott állt a viskó, de a bejárata elé cementes zsákokat raktak, vagy tízet, szépen, egymásra.

– Hát, ha volt is itt, most nemigen van – csóválta a fejét Stabil.

– Egyet azért dörömbölhetünk – Tanárúr jobban bízott a kutya szimatában.

Dörömböltek egyet, kiabáltak is, kettőt.

Halk nyöszörgés hallatszott odabentről.

Tóni és Stabil egy perc alatt odébb rakta a zsákokat, kinyílott az ajtó. Egy igen megviselt Törpe tántorgott ki rajta.

– Na, te jól elvesztél – kereste a szavakat Stabil.

– Dehogy vesztem el, én végig megvoltam – vigyorodott el a Törpe. – De a sánta Zupás trógerei idehordtak valamit az ajtómba. Látom, cement. Ügyes. Majd a Gutentág jól bokán rúgja őket.

Az első kocsmában Törpe megkapta a gyorssegélyt, egy kis szilva, egy nagy ásványvíz, két szendvics – máris visszatért a színe. Indulhattak vissza a faházba.

– Hé, Törpe! – szóltak utánuk innen is, onnan is. – Mindenki téged keres! A Rabbi, a Balogh Tamás, a Burma, a Sunya, a Gutentág, még a Pofapénz is. Igen beindultak, jobb, ha elbújsz előlük.

– Jó, hogy vannak az embernek barátai – vigyorodott el a Törpe.

– A Pityer? – csodálkozott Pofapénz. – Most beszéltem vele, nyert egy csomó pénzt…

– A te totó-variációddal? – ingatta a fejét a Törpe. – Azzal aligha.

– Mondhatnám, hogy azzal – dünnyögte a kiérdemesült totókirály –, de minek hazudjak. A hatos lottón söpört be kétmilliócskát, meg még valami aprót… A totóhoz sajnálta a pofapénzt. Azt, mondjuk én tanácsoltam neki, hogy ha nincs gógyija az észjátékhoz, vegyen egy lottót…

– Ha valaki nyer kétmilliót, abba biztos nem hal bele – gondolkodott el Tanárúr. – Bár a nagy öröm is okozhat szívszélhűdést. Mondják.

– Nekem legyen mondva – vigyorgott Gutentág.

– Szép halála volt – mesélte volna tovább Balogh Tamás, de azonnal lehurrogták.

– Szép halál nincs – jelentette ki Gutentág. – Szemét, büdös, förtelmes, dögletes halál van, szép nincs.

– Van – csóválta a fejét Tanárúr. – A Háború és békében az elesett herceg markolja a zászlót, rá mondja Napóleon, hogy szép halála volt.

– Emlékszem – szólt közbe Pofapénz. – De ő nem is halt meg…

– Ha te jobban tudod – szólalt meg a hallgatag Rabbi –, akkor mesélj!

– A Kispintes is szépen halt meg – emelte fel a hangját Pofapénz. – Emlékeztek?

– Ki a fene az a Kispintes? – kérdezte a Törpe.

– Én emlékszem rá – vakarta meg az üstökét Gutentág. – Éppen az én csónakházam előtt fulladt a Dunába. De hogy szép halál? Azt szórd szét a vadcocáknak…

– Hogy kerülnek ide vaddisznók? – háborodott fel a Rabbi.

– A Pilisből jönnek – magyarázta Balogh Tamás. – Lejönnek a patak partján, összetúrnak mindent, úsznak egyet a Dunában, ijesztgetik a parti vendéget…

– Én csak olyan példázatot mondtam, nem az igazi vadmalacokra gondoltam – visszakozott Gutentág. – Talán azok elhinnék a szép halált a Baloghnak. Úgyis jóban van velük.

– Az igaz – tódította meg a hírt a Törpe. – Minden nap visz nekik száraz kenyeret a partra.

– Nem mindennap, csak amikor adnak neki az Evezősben vagy valamelyik bodegában – pontosított Tanár­úr. – A megszáradt szeleteket meg a maradékot adják oda, etesse a vadkacsákat.

– Már amelyikeket nem teszik bele a másnapi fasírtba – vélte Gutentág. – Mindegy, jut a vadkacsáknak elég, még a Balogh is jóllakik a kacsatápból.

– Abból a kenyérből adok a vaddisznóknak, örülnek neki… – vette volna vissza a szót Balogh Tamás, de már beindult a többiek észkereke.

– Meg is köszönik, mi? – vigyorgott Gutentág.

– Több nyelven is, disznómód – bólogatott a Törpe.

– Hát éppen mondani nem mondanak semmit – gondolta végig a dolgot Balogh Tamás. – De kedvesen odadörgölőznek a nadrágomhoz…

– Akkor már tudjuk, mitől van olyan fertelmes szagod – nyugtázta a dolgot Pofapénz.

– Ezek a disznók fürdés után vannak – védekezett volna Tamás, de nem figyeltek rá. A Rabbi azonban leállította a készülődő nagy ugratást.

– És miért volt szép halála annak a vízbefúlt Kispintesnek? – kérdezte.

– Egy asszony a két gyerekével beleborult a vízbe, a gyerekek ficánkoltak, a kétszemélyes hajó nem bírta a gyűrődést. Azok a szerencsétlenek persze nem tudtak úszni, kiabáltak segítségért… – idézte fel a régi ijedelmet Gutentág.

– Kispintes, aki azért volt Kispintes, mert a bátyját emlegették Pintes néven, ledobta a ruháját, és beugrott a fuldoklókért – folytatta a történetet Balogh Tamás, aki szerfölött örült, hogy ejtették a vadcoca-témát. – Először a nagyobb lányt húzta ki, aztán az asszonyt, és máris indult a másik gyerekért.

Nem érte már el, de egy motorcsónakos szerencsére felhúzta a fedélzetére a kisfiút. Kispintest azonban elragadta a víz, az Árpád-hídnál fogták ki a holttestét.

– Szerencsétlen… De azért ezt sem nevezném szép halálnak – gondolkodott el Gutentág.

– János atya temette Békásmegyerről. Ő mondta a sírnál, hogy szép halála volt – fejezte be a történetet az egykori kemencés.

– Hát, ha ő mondta, akkor így van – bólintott Tanárúr. – És mi van a Burma haverjának a szép halálával?

– Na, ma nem iszik semmit az aranycsapat? – lépett oda a díszes kompániához Tóbi, a csapos. – Várjátok a Burmát, legyen kit lelejmolni? Vagy a Sunya talál nektek valami kövér erszényt a piacon?

Összejött azért egy szerény rendelés, kisfröccsök, pohár sörök, még Balogh Tamás is összekapart egy deci muskotályosra való aprót. Hamar túl lettek a dolgon, szó se róla.

– Majd a Burma elmondja, mi lett a Pityerrel, én addig csak a lényeget… – szólalt meg Balogh Tamás. – Na, megnyerte azt a bazi sok pénzt, felvette bankókban az egészet, hiába biztatták, tegye számlára.

– Nagy marhaság – állapította meg a Törpe. – Annyiféle ember jár erre, még ide is.

– Terve volt vele – intette le őt Balogh. – Úgy, a szatyrában a két milkóval ment is a lányához, nem messze lakik, tudjátok. Mennyivel lógsz még a banknak a lakásért, kérdezte tőle. A lány mondta, mennyivel, több mint másfél millióval.

Pityer akkurátusan leszámolta a teljes összeget a konyhaasztalra, megcsókolta a lányát, és már ment is. Meg sem állt a nagy italdiszkontig, tudjátok, amelyik a régi Árpád-kert helyére épült…

Mindenki tudta.

– Bement a boltba, először vett néhány erős szatyrot, és mindegyiket telerakta a legjobb viszkikkel. Kifizette, taxit hívott, hazament. Alig maradt annyi pénze, hogy a végrendelete végrehajtásához elég legyen, ezt már a Burmától tudom.

– Na, pont a Pityer írt végrendeletet – legyintett Gutentág.

– Csak rövidet, egy használt boríték hátára… – magyarázta Balogh Tamás.

– Az nem érvényes! – rikkantott a Törpe. – Igaz, Tanárúr?

– Nem szabályszerű, az biztos. De ha világosan kiderül a hagyatkozó akarata, és nincs kétség az aláírás körül, el szokták fogadni.

– Nincs kétség, de szépen mondtad, Tanárúr. Az akarat is kiderül: a hamvasztásom árát betettem a borítékba, Burma intézkedjen. Ha marad néhány üveg viszkim, az legyen hálából Burmáé – sorolta Balogh Tamás.

– És a lakás? – Gutentág praktikusan gondolkodott, mint mindig.

– Az a feleségéé – szólt közbe Pofapénz. – Már két éve ráruházta… Az én Eszterem volt az egyik tanú.

– Hát az Spanyolban vendéglátózik… – csodálkozott a törpe.

– Konzumál – vigyorgott Gutentág.

– Ha most úgy mondják – biccentett a Rabbi. – Szodoma és Gomora…

Balogh Tamás nem tűrhette, hogy az ő történetét ki­siklassák. Folytatta hamar.

– Szóval a Pityer az összes viszkisüveget kirakta az asztalra, és inni kezdett.

Ivott, ivott, amíg el nem aludt. Amikor felébredt, újra az üvegekért nyúlt. És ez így ment három napig.

A negyedik nap reggelén meghalt, a postás valami ajánlottat akart neki átadni, nyitva volt az ajtó, mindig nyitva hagyta, ha otthon volt… A mentőorvos már csak annyit mondott: vége, meg valószínű a heves alkoholmérgezés…

– Heveny – javította önkéntelenül Tanárúr. – Hány üveget hagyott Burmának?

– Ha a postás és a mentős nem vett el belőle, akkor négyet.

– Mindenképpen négyet – szögezte le Pofapénz –, ami nem maradt az asztalon, az nem hagyaték.

Végre megérkezett Burma is, két film készítésébe is bevonták, mostanában mindig későn érkezett. De legalább valakinek pénze van – szokta Gutentág mondogatni, a monoszkóp rendezéséért sohasem fizettek neki.

– Hogy vannak az urak? – kérdezte a meglehetősen kiszáradt társaságot. – Ki mit kér?

– Ez a beszéd! – szorította meg a kezét a Törpe. – Én egy pálinkát, úgy értem, egy decit…

– Tudom, Gutentág egy üveg sört, a legjobbat, Balogh Tamás két deci muskotályost.

– Hármat – helyesbítette Tamás.

– Tanárúr egy brendit, kísérővel – folytatta a felsorolást Burma, Tóbi azonnal vette az adást. – Pofapénz egy nagyfröccsöt, a Rabbi meg valami édes vörösbort…

– Számoszit – mosolyodott el az öreg.

– Na né, ha inni kell, megjön Sunya is… – vette észre a Törpe. – Neki bármit kérhetsz.

– Lehet rum is – bólintott köszönés helyett az önkéntes piacfelügyelő. – Utána én is meghívlak titeket a mai tiszteletdíjamból.

– Miből? – csodálkozott el a csapat.

– Találtam egy meglehetős bukszát – magyarázta Sunya. – Kivettem belőle a becsületes megtalálónak járó jutalmat.

– Aha – értette meg azonnal Gutentág. – A bukszát meg kidobtad.

– Öreg, repedezett műbőr volt… – védekezett Sunya.

– Éppen Pityerről beszélgettünk – tért vissza az eredeti témához Balogh Tamás. – Arról, hogy milyen szép halála volt.

– Szép? – sóhajtott Burma. – Ha láttad volna, nem mondanál ilyen baromságot.

– Csak elképzelem – Tamás nem hagyta kizökkenteni magát. – Nekem nem kéne viszki, kiraknék száz üveg muskotályost, nem kannást, olyan igazi nyeleset, és csak innám, innám… Az meg az én szép halálom lenne.

– Kár, hogy János atya már nincs közöttünk, de szépen búcsúztatná – sóhajtott a Törpe. – De talán majd a Rabbi…

– Istentelen ember volt – tért ki a megtiszteltetés elől a megszólított.

– Az – bólintott Burma. – Az apja, amikor visszajött Auschwitzból, kijelentette, hogy nincs Isten. És ehhez tartotta magát a család, pedig akkor még nem is vitték el őket a Hortobágyra.

– Az öreget Recskre, a többieket Ebesre – pontosított Tanárúr.

– Sosem iszunk? – törte meg a hirtelen beállt csöndet Gutentág. Tóbi kiosztotta a Burma által rendelt italokat, felvette Sunya rendelését.

– Szép halál – dünnyögte Burma.

– Mondtam én a Baloghnak, hogy olyan nincs, ha muszáj, mesélje inkább a vaddisznóinak, azok talán elhiszik, de vadászidényben ők se – Gutentág vigyorát mintha letörölték volna. – Nekünk ilyenről ne beszéljen.

– Miféle vaddisznóinak? – csodálkozott el Burma. – Ne hagyjatok hülyén meghalni!

– Se szépen, se csúnyán! – bólintott rá Tanárúr, Balogh Tamás pedig máris kezdte a mesét a patakparton menetelő cocákról.

Hogyan került kapcsolatba a Legendával?

Sok mindent csináltam az életben, ezt megelőzően ingatlanirodám volt, amiből nagyon elegem lett, és visszakanyarodtam a vendéglátáshoz. A Facebookon láttam, hogy a Legenda embert keres most nyíló üzletébe, Óbudára. Fölcsillant a szemem: Óbudán… most nyíló.

Óbudai kötődése van?

A családtagjaim nagy része itt lakik, és számos barátom is. Én is éltem nagyon sokat a III. kerületben, jól ismerem a környéket. A másik varázsszó a „most nyíló” volt,  ebben láttam lehetőséget. A Pacsirtamező utcai üzlethelyiség, ahol előzőleg egy késdobáló működött, közel három évig állt üresen, addig nem tudták bérbe adni. A Legenda azért nyitott sörözőt Óbudán, hogy az embereket a budai oldalon is ki tudja szolgálni. 2016. október 28-án indultunk el.

A Legenda Sörfőzde mikor kezdte meg a működését?

Hat éve. A tulajdonosa Kovács József, aki még gyerekkorában kapta az „Olasz” becenevet. A baráti kör, a szakma, mindenki úgy ismeri őt, hogy az Olasz. A söreit is úgy emlegetik, hogy az Olaszházi Bitumen, az Olaszházi Világos, az Olaszházi Meggy. Egy nagy álmát valósította meg ezzel a főzdével, ami saját üzemeltetésben tartja hét sörözőjét Budapesten, így kikerüli, hogy magasabb áron árusítsák a söreit, mint ahogy azt az Olasz eredetileg belőtte.

A Legenda-féle pálinkákat tavaly­előtt kezdték el főzni, múlt év márciusában Perkátán, egy országos versenyen már nagyon szép díjakat hozott el a márka.

Amikor idekerült, már képben volt a kézműves sörökkel?

Semmi tudásom nem volt ezzel kapcsolatban, és tulajdonképpen a vendégeimtől tudtam meg, hogy ezek felsőkategóriás sörök középkategóriás áron. És azt is, hogy a Legenda az a főzde, ami a legjobban tartja a minőséget.

Hogyan tartja?

Kézműves sörökről, szűretlen, felsőerjesztésű sörökről beszélünk, tehát hangsúlyos a komlók és a maláták ízvilága, és nincsenek hőkezelve, nincsenek tartósítva. Minden üvegben és hordóban él a sör, vagyis élő sörélesztő kultúrát tartalmaz, és az ízvilága közben változhat így vagy úgy. Otthon ön nem tud két egyforma húslevest főzni, és ez en bloc a kézműves sörök esetében is jellemző.

Gondolom, komolyabb vendéglátós múlttal a háta mögött kaphatta meg az óbudai Legenda vezetését.

Ott kezdeném, hogy az anyukám volt az a vendéglátós, aki nagyon magas szinten képviselte a szakmát, idővel több, ma már nem létező híres budapesti éjszakai mulató vezetőjeként is dolgozott. Húszévesen mellette kezdtem. Mindig nagyon kritikus volt velem, és meg kellett élnem az ötvenet, hogy itt a Legendában körülpillantva végre maximális elégedettségét fejezze ki. Anno végigjáratta velem a szamárlétrát, tehát a raktárban kezdtem.

Egy vérbeli vendéglátós a kedves lányával is megteszi, hogy alulról indítja el, mint bármelyik más kezdő alkalmazottját?

Csak így lehet. Vele dolgozni egy folyamat volt. Nem lehet időszakban mérni, mert amikor már nem együtt dolgoztunk, akkor is mentem hozzá segíteni. Meg otthon is megkaptam,  hogy ne így tedd le a tányért, nem jól áll a kanál… Egy vendéglátós nem csak a munkahelyén teszi le úgy a tányért, ahogyan kell – otthon is úgy teszi le.

Az alapkövetelményeket folyamatosan szívtam magamba, meg duzzogtam is magamban, hogy mindenbe beleköt, semmi se jó neki. Tőle tanultam a szakma szeretetét és azt, hogy a vendéglátás egy nagyon komoly feladat.

Mint a hely be-betérő vendége, magam is úgy vettem észre, hogy a vendéglátós szakma szeretetét maximálisan elsajátította.

Annak a vendégkörnek, aki idejár, nem az anyagiak határozzák meg, hogy mikor tér be sört inni, hanem a szabadidő. Ezek az emberek sokat dolgoznak, és amikor leülnek nálam, akkor nyugalomra, kikapcsolódásra, élményekre vágynak, és nekem az a feladatom, hogy megteremtsem azt a miliőt, amiben ők jól érzik magukat.

Ittjártamban sok fiatalt láttam.

Ők délután jönnek vagy késő este, rendszertelenül. Főleg a harmincas, negyvenes, ötvenes korosztály az állandó, aki idejár, tulajdonképpen az értelmiségi középréteg, magas beosztásúak is. Sokan előre foglalnak asztalt. Tudom, kinek melyik a liebling helye, és úgy intézem, hogy oda ülhessen. Imádom az egészet, mert bejön az illető, lerakja a táskát, órát, szemüveget, telefont, elmegy kezet mosni. A személyes tárgyait hol rakja le az ember? Hát otthon. Tehát minden törzs­vendégem, aki itt leül, otthon érzi magát.

A vendégek túlnyomó része törzsvendég?

Ja, kérem… ez úgy működik, hogy aki először jön be, az vendég. Ha már másodjára jön, az már törzs­vendég.

És ha csak kétszer jön és többször nem?

Olyan nincs. Mert mondjuk eltelik egy év, és újra bejön. Sokan elköltöztek már a környékről, vagy elmentek külföldre dolgozni, de akkor is visszatérnek. Hála a jó Istennek, az arcmemóriám működik, és hosszabb idő elteltével is tudom, hogy ő már járt itt.

Mennyien járnak be rendszeresen?

A Facebookon ötszázan jelölték be az oldalunkat, és merem állítani, hogy a hetven százalékukat ismerem – nagyjából ennyi embert számolhatunk. Van olyan vendég, aki külföldön dolgozik, három-négy havonta hazalátogat, bejön a Legendába, és mielőtt visszamegy, újra bejön. Kvázi ő is egy törzsvendég.

Gondolom, jeles eseményeknek is otthont ad a Legenda.

Sok első randit beszéltek meg már ide, volt lánykérés, legénybúcsú, eljegyzés, tavaly rengeteg esküvőt itt szerveztek meg, beültek laptoppal, telefonokkal, tulajdonképpen benne élek ezekben a sztorikban. Aztán rengeteg tejfakasztó buli (nevet).

Mi a tapasztalata, a vendégei többsége óbudai lakos, vagy csak itt dolgoznak, és munka után betérnek?

Is-is. Egyébként én úgy szoktam mondani, hogy Szentendrétől Budakesziig. Vagyis így határolom be azt a területet, ahonnan jár a vendégköröm.

A tömegközlekedés szempontjából nagyon jó helyen vagyunk, itt megy a HÉV, a 9-es és a 29-es busz, és már sokan ugranak át Pestről is.

A minap bejött három hölgy, új vendégek, épp itt volt a kutyám, Brandon, és az egyik hölgy megkérdezte, hogy ez kutyabarát hely-e. Mondtam, naná. Kiderült, hogy neki kettő is van – mondtam neki, hogy hozza őket nyugodtan.

Az érkező vendégek elé siet, és már kérdezi, hányan vannak, helyeket mutat nekik, intézkedik, és sorolja a sörfajtákat. Azért ez nem minden sörözőben megy így.

Ez a vendéglátás alapja. Meg az is, hogy a pincér oda-vissza tudja az étel- és az itallapot, és hogy melyik étel és ital milyen alapanyagból van. A problémát én ott látom, hogy Budapest belvárosában porszemnyi a vendéglátás rész, a többi pedig itatás meg etetés. Sajnos el kell fogadni, hogy ilyen a világ. Egy hagyományos sörözőben is el kell mondani, hogy van Dréher és Krusovice… na de egy kézműves sörözőben, ahol a kínálatban 38 féle sör van, az új vendégek nagy része azt sem tudja, hogy a kézműves sör mi fán terem.

Naponta hányszor mondja el a vendégfogadó, sör­ismertető mondókáját?

Van egy kedves vendégem, némettanár, nemrégiben erről beszélgettünk, és ő meg is válaszolta a kérdést: Icukám, szerintem pont annyiszor mondod, mint én a der, die, das-t. És informálnom kell az érkezőket arról is, hogy mit takar az IPA, mi az, hogy ale, és megköszönik, mert így már van hova kössék. Tulajdonképpen az elején én a vendégeimtől tanultam meg a részletekig menően, hogy mi micsoda.

Hogyhogy?

Ahogy már említettem, ide kerülésemkor nem tudtam semmit. Jöttek a sörfanok, elmondtam, hogy ilyen sör meg olyan sör van, jelezték, hogy ismerik ezeket, erre felkiáltottam, jaj, de jó, ha bármi többet is tudtok róluk, osszátok meg velem! És akkor magyarázták hetekig, minden este.

Óriási zűr lett a fejemben, és akkor egyszer azt mondtam, hogy állj, már azt sem tudom, mi a sör és mi a tea. A pult mögött a fal teli volt ragasztva cédulákkal, színes filctollakkal írtuk rá minden sörtípusról az infókat. Megtanultam.

Kérem, rögtönözzön egy vendégfogadó „kis­előadást”!

Először kiderítjük, hogy a vendég milyen ízvilágot szeret, és biztos, hogy csapon minimum van két olyan fajta sörünk, amit szeretni fog. És akkor mondom, hogy búzasörből van német és belga típusú, szűretlenek és azonos alkoholtartalmúak, a belga csapolt, és lágyabb, selymesebb a németnél. Van a 8,2-es IPA, a közkedvelt Amarilló komlóból főzik; a 8,2-es Imperial IPA különlegessége, hogy először keserű ízt érzel, viszont amikor lejjebb ér, átmegy egy kis édes ízvilágba, és ahogy fogyasztod, keserű, édes, keserű – folyamatosan szórakozik veled. A Legenda Pony díjnyertes sörünk, borostyán ale, nagyon kellemes ízvilágú, ezt minden vendégünk nagyon kedveli.

A Bazooka 6,5-ös barna, füstölt rozst és füstölt malátát tesznek bele, kóstolgatás közben egy füstölőben érzed magad, ahol kolbászok és szalonnák vesznek körül.

Hát, most nagyon innék egy sört! A választást még jobban megkönnyíti, hogy felespoharakban szokott kivinni kóstolót az újonnan érkezőknek.

Hat csapunk van, megtöltök hat felespoharat, ráteszem a tálcára, szalvétára felírom a sörneveket, a tálca közepén egy pohár víz, hogy az ízeket el tudják választani. Az ismertetőmből még nem fogják érzékelni, hogy mi micsoda, természetes, hogy kóstolót kell kapniuk. A főzdének sok fajta söre van, mind nagyon finom, és azért is kóstolniuk kell, hogy megtaláljuk azt a fajtát, ami az ő világuk. Nekem nehogy elmenjenek rossz szájízzel!

Az asztalok között pörögve még nem láttam magát fáradtnak és idegesnek.

Fáradtság? Ez butaság! Én itt minden este fantasztikus társaságban vagyok. Folyamatosan töltődöm. Amikor egy hét nyaralás után haza kell jönnöm, mindig dúlok-fúlok. Tavaly nyáron is hazajöttem, aztán másnap beléptem ide, körülnéztem: Szia, boltocskám! – és már vissza is tért az életkedvem. Az emberek a rengeteg problémájukat kikapcsolva jól akarják itt érezni magukat. Például szilveszterkor két szilvesztert tartottunk. Délután hatkor elkezdtek jönni a vendégek a kisgyerekeikkel. Konfetti, szerpentin… lepakolták a párnákat a földre, rajzoláshoz adtam nekik papírt, filctollat, a szülők söröztek, ez így ment tízig – akkor jött a második turnus, és kezdődött a felnőtt buli.

Tulajdonképpen a Legenda söröző magának nem is egy munkahely. Mintha egy folyamatos társasági összejövetel zajlana, ahol jókedvű barátnőként sürög-forog a tálcával, és szabad perceiben mi sem természetesebb, mindenkivel csevegésbe elegyedik.

Így gondolom én is. Egyébként a vendégek cserélik a hordót, a redőnyöket lehúzzák nekem, ha zárórakor egy társaság még befejezne egy beszélgetést, hagyom őket. A múltkor, amikor éppen teltház volt, és egyszer csak áramszünet lett, senki meg se rezdült, elővették a telefonjaikat, és húsz másodperc múlva világosság lett az egész helységben, én pedig csapoltam tovább.

A magánéletére csak a vasárnap marad?

Meg a hétköznap délelőttök, hiszen csak háromkor nyitok.

Tegeződik a vendégeivel?

Minden kornak megvan a maga szépsége. Például mint ötvenes nő, élvezem, ha egy korombéli férfi úgy köszön el, hogy kézcsók, viszlát. Egy huszon­éves persze a korkülönbség miatt ezt nem engedi meg magának.

Kilencven százalékban tegeződöm a vendégekkel, de ha azt látom, hogy egy új vendég olyan magába fordulós, akkor magázom, ha pedig egy-két sör után megnyílik, akkor onnantól kezdve tegeződünk.

A nyári időszakot forgalom szempontjából megérzi? Lévén a Legendában nincs lehetőség kiülni.

Természetes, hogy minden ember rohan ki a szabadba. Viszont nagyon sok az elvitel, mert a Legenda sörökhöz az emberek ragaszkodnak. Icus, ezt viszek, azt viszek – én csapról is adok, flakonba mérem nekik. Nyáron a fiatalok innen indulnak kocsmatúrára. Alapoznak. Ha nem ragadnak itt, mennek egy kört, és éjfélkor felhívnak, hogy nyitva vagyok-e még, mert visszajönnének.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy az idők során tulajdonképpen egy közösség alakult ki a Pacsirtamező utcai Legenda Sörfőzdében.

Volt egy napunk, egy hétfő, amikor a Legenda összes üzlete az aznapi bevételének ötven százalékát felajánlotta egy állatkínzás elleni egyesületnek. Mi vagyunk a legkisebb söröző, jól beharangoztam a dolgot a vendégeknek „kicsi a bors, de erős” felkiáltással. Természetesen a legnagyobb üzlet, a Legenda Center lett az első az aznapi forgalom tekintetében, de mi lettünk a másodikok! Mert jöttek a vendégeim, vették a sört, itták a sört, vitték a sört. Szóval, mi ennyire összetartóak vagyunk – és ezért van, hogy két és fél év után ugyanúgy mosolygok, mint az első hónapban.

A hajdan híres budai borvidék a régi magyarországi borvidékek egyik legnagyobb területen fekvő nevezetessége volt. A Dél-Budától Szentendréig, sőt Leányfalunál is tovább nyúló terület sokféle közösséget és embert érintett, és nagyon sok családnak adott megélhetést. A sokszor emlegetett óbudai „brauhaxlerektől” a szentendrei Fachleitner családig (aki Párizsba is exportált kitűnő boraiból) a sváb családok jelentős szerepe vitathatatlan ebben a történetben.

Az Óbudával szinte összenőtt Békásmegyertől néhány száz méterre lévő Budakalászon – ahol a ’30-as években még nem volt saját telefonközpont, hanem Békásmegyerről vezették ki a vonalakat, és a számok is Békásmegyerhez kapcsolódtak – a Kalászi Schieszl Vendéglő és Borház 1896 ma már messze vidékekről (de leginkább Óbudáról) vonzza az embereket, akik igazán jó gasztronómiát, vendégszeretetet, vagy akár csak kitűnő borokat szeretnének élvezni.

Főhősünk, Schieszl Konrád méltó folytatója a hajdani hagyományoknak, aki a vendéglői szolgáltatást a borozói hideg falatoktól a különleges és egyedi ételek remek kínálatáig fejlesztette.

Visszanézve: Óbuda és környéke szőlőtermelése is megsínylette a 19. század végi filoxera-vészt, az elpusztult ültetvényeket csak a századfordulóra kezdték pótolni, elsősorban strapabíró amerikai fajtákkal. A borkedvelő közönség azonban nem tűrt kihagyásokat semmilyen okokra hivatkozva sem, ezért a vendéglősök, kocsmárosok közül többen borkereskedésbe kezdtek. Saját ellátásukon kívül hamarosan eladásra is felhalmoztak készleteket, így a többi vendéglősnek nem kellett beutaznia a fél országot a beszerzések miatt. Óbudán ilyen borkereskedő volt például Hanzély Kornél is, akinek pincéje és borozója az óbudai piac közelében, a Hunor utca 16-ban volt (ma bekerített park a panelházak között). Az épület emeletén lakott a család, a földszintet használták raktározásra és kereskedésre, a pincében volt a borozó. A hangulatos kert közepén kis szökőkút állt egy fiú kőszobrával. A pincelejárat falán szőlőművelési eszközök illusztrálták a család régebbi gazdálkodását, a pince többi helyiségében azonban a bortartó hordók mellett literes palackokban is árulta Hanzély úr a főként Mátravidéki és Balaton melléki borát.

A Hanzély borozó közelében volt egy másik vendéglő, ahol borkereskedéssel is foglalkoztak. A hajdani híres, Vörösvári út 131–133. alatti Fáhn vendéglő bérlője 1941-ben Vászondi Ignác volt. A „Vászondi” vendéglő úgy hirdette kínálatát, hogy „Üzletemben mindennemű italáru kapható!” – és ez a kínálatából is kiderült.

Borokból az ezerjó, nemes kadar, hárslevelű, vörös és fehér csemege mellett csak a Verpeléti ó-rizlingről derült ki a származása.

A „kitűnő pálinkáim jegyzéke” is csak a pusztamérgesi törköly forrását fedi fel, az ó-szilvórium, barackpálinka, eperpálinka más nagykereskedőktől származhatott. Az összes italfélét palackozva és kimérve egyaránt meg lehetett venni Vászondiéknál. (Vászondi Ervin, a vendéglős fia neves jazz-zenész lett.)

A környék borkereskedelmében jelentős szerepe volt még a Berger Izsák és Fia bortermelő és pálinkafőző cégnek is Pomázon. Néhány számla tanúsága szerint 1917-ben ők szállítottak siller és rizling bort özvegy Kása Gézáné vendéglőjébe a Római fürdőre. (Az ő fia, ifj. Kása Géza az óbudai kisvendéglő mellett a század elején nagyobb és sikeres vendéglőt nyitott a Szent István körút 10-ben.)

Természetesen a budakalászi Schieszl család is jelentős vásárlói kört látott el borokkal Óbudán, Békásmegyeren, esetenként Budapesten is.

A munkájuk minőségére nagy hangsúlyt fektető tulajdonságuk a német származásnak köszönhető, mivel a család ősei a 18. században, az első német betelepítéskor jöttek Magyarországra a Fekete erdei Ulm környékéről.

A dinasztia-alapító első ismert ős Schieszl Martin volt, aki az 1720-as években testvéreivel érkezett Buda környékére. Budakalászon az 1800-as évek elején telepedtek le. Schieszl János 1896-ban létesítette a Weinstubet, amely a mai Schieszl Vendéglő és Borház 1896 alapja lett. Ezért is korrekt a „100 évesnél régebbi” eredet hirdetése a mai vendéglőben, amelynek tulajdonosa, vezetője, beszélgetőpartnerem a legifjabb Schieszl Konrád. Jó kiállású, nyílt tekintetű, energikus fiatalember, örök mosolyával, kedvességével azonnal „minta-vendéglősnek” tartanám. Méltán nagyon büszke a felmenőire, de a vendéglő mai imázsa és a tervek is már az ő nevéhez fűződnek.

A dédnagypapa – akinek ugyancsak Konrád volt a keresztneve – 1911-től 1945- végéig vezette a vendéglőt, emellett jelentős szerepet játszott a helyi közéletben is. (Mint az egyik legtöbb adót fizető polgár, elnöke lett az „Egyetértés” Dalegyletnek és a Temetkezési egyletnek. 1922 után a községi közgyám tisztséget is betöltötte. Az úrbéri testület elnökeként húsz éven át az önkéntes tűzoltóságnak is elnöke volt.) 1946. február 22-én kitelepítették, fia, Schieszl Sebestyén (Sebő bácsi) itthon maradt, és ő folytatta – amíg lehetett – a vendéglátó szakmát.

Legifjabb Schieszl Konrád pontosan ismeri, sokszor elmondta már a történetüket:

A kitelepítéskor a család többi tagja sem maradhatott a házban, 1949-ben nekik is 24 órájuk volt arra, hogy összepakoljanak. A ház, a vendéglő és az egész kisgazdaság elveszett. Néhány év múlva különös szerencsével költözhettek újra saját házukba. Mint tudjuk, a szerencse nem jön magától, azért tenni is kell valamit. Schieszl Sebestyénnek egy gyerekkori zsidó barátja segített, akit családostul 1944-ben ők bújtattak el az egyik hatalmas hordóban az elhurcolás, megsemmisítés elől.

A fiúból a háború után jogász lett, és politikai kapcsolatai révén segített abban, hogy az államosított házat és a gazdaságot a család visszavásárolja.

Itt teszek egy kis kitérőt a német nemzetiségű emberek, a svábok életének jobb megértése miatt. A magyarországi svábokról már nagyon sokan és sok helyen írtak, ezért most csak néhány epizódot említek. Elsősorban azt kell tudni, hogy a német származású emberek még ma is Magyarország legnagyobb nemzetiségét alkotják. Már a 20. század elején jelentős mozgalmak szolgálták a német származás, identitás erősítését, például a Német Otthon megnyitása (Thököly út 77.) vagy a Magyarországi Németek Életképei (Deutschungarische Bilder – képeslapsorozat lakóházakról, népviseletekről stb.), amelynek kiadója, a Német Népművelési Egyesület az V. kerületi Rudolf tér 5-ben volt. Számomra legérdekesebb azonban a „Verein der Reichsdeutschen in Budapest” klub, mivel ennek székhelye az Andrássy út 25-ben, a Drechsler palota első emeletén volt, az Operaházzal szemben. (Az épület a földszintjén működő Drechsler Nagykávéház és étteremről kapta a nevét.) Az olvasószobával, dohányzóval, biliárdteremmel és nagy társas ebédlővel is büszkélkedő klubban jelentős társasági élet zajlott, bár ez a korabeli híradásokban nem nagyon szerepelt.

Végül megemlítem, hogy a Német Nemzetiségi Önkormányzatokban számos jelentős személyiséggel találkozhattunk, például az Óbudán élő dr. Fehérvári Józseffel, aki évtizedeken át a magyarországi németek kultúrája, hagyományai és anyanyelve megőrzéséért dolgozott (ő kezdeményezte és segítette az Óbudai Braunhaxler Egyesület létrejöttét). Méltó társa Budakeszi közéletének egyik jelentős szereplője, Schrotti János, aki a Budakeszi és 2014 óta egyúttal a Pest Megyei Német Önkormányzat vezetője. Az ő sváb felmenői között is a vendéglős szakma dominál: anyai ágon Martin Lőrinc a régi Budakeszi leghíresebb vendéglőse volt. Schrotti úr nagypapája is folytatta a vendéglátós szakmát.

A híres bécsi Mátyás Pince egyik vezetője volt, majd a budapesti Százéves étterem vezetőjeként ment nyugdíjba. Feleségével, Mayer Erzsi nénivel még élnek, kettőjük összetartása ma is példaértékű.

Ennek bizonyítéka, hogy az átélt sok viszontagság ellenére – hiszen megélték a II. világháború borzalmait, a svábok kitelepítését, a Martin vendéglők államosítását, lakásuk elvételét, 1956-ot – még ma, 69 évnyi házasság után is egyetértésben és szeretetben élnek.

Schieszl Konrád folytatja a mába érő történetet:

– 1969. május 1-jén a mai helyén újra megnyílt az üzlet: előbb Mátra Borozó, majd Sebő Borozó néven vált egyre ismertebbé és népszerűbbé. 1973-ban id. Schieszl Konrád átvette az üzlet irányítását édesapjától.

A 2000. évben a borozó komoly kulturális missziót is vállalt: „Dalestek a Sebő bororzóban” címmel műsoros előadássorozatot szerveztünk helyi zenészek közreműködésével. A ’20-as, ’30-as évek dalait, nótáit, katonadalokat, bordalokat, szerb és sváb nótákat hallgattunk, énekeltünk esténként a vendégekkel együtt. Ekkor már én mint a legifjabb Schieszl Konrád is bekapcsolódtam a borozó üzletmenetébe.

A törzsközönség napi kulturált kiszolgálása mellett kialakult az étkezéssel (vacsorával) egybekötött családi események, baráti találkozók, zenés rendezvények hagyománya.

A borozó udvara és kerthelyisége kiemelt helyszíne lett a budakalászi szüreti felvonulásoknak, báloknak. Rendszeresen itt találkoznak a Kalászról kitelepített németek és azok leszármazottai az itthon maradt rokonokkal, ismerősökkel.

Hogyan változott a környezet a mai kitűnő vendéglővé?

Az eredeti családi ház építészeti értékeinek megtartásával lehetőség volt a Sebő Borozó funkcionális bővítésére, amely ma Schieszl Vendéglő és Borház 1896 néven tovább szolgálja Budakalász, Óbuda és a főváros lakói közül az idelátogató vendégeket, de elviszi hírünket a határon túlra is. A felújított 300 éves öreg pince, „látványpince” (ez ma divatos minősítés) mellett nagyon komoly fejlesztéseink voltak a szőlőfeldolgozás, borkészítés területein is. Édesapám a szőlőink és a borászat igazi gazdája és szakembere. Ezzel sok munkája akad, hiszen mára már 60 ezer üveg bort és 20 ezer üveg házi gyümölcslevet palackozunk, amit kizárólag a saját vendéglőben és rendezvényeinken értékesítünk. Azért jó, hogy apu felügyeli a szőlőket, mert így kifogástalan alapanyag érkezik a pincébe – mondja Konrád. – Édesapa munkáját két éve segíti Fiola Balázs, egy tehetséges fiatal borász. Gyorsan kialakult a bizalom közöttünk, így ezt a fontos és cégünk életében is meghatározó tevékenységet, mint a borkészítést, nagymértékben rábízzuk. Idei eredményeink is azt bizonyítják, hogy a bizalom nem volt hiábavaló. A 2016-os Kékfrankos Rosé VinAgora aranyérmet nyert, míg a 2016 – Nagykút Olaszrizling és a 2016-os Cserszegi Fűszeres VinAgora ezüstérmet kapott. Mindhárom bor bekerült a Magyar Borkiválóságok közé.

A saját borászat alapját egy korábbi „nagy lépés” teremtette meg: idősebb Schieszl Konrád 1979-ben vásárolta meg az első szőlőt Csopakon. Tudta, hogy a kiváló minőséghez kevesebb szőlőt kell termelni, s ezt csakis saját területen lehet elérni. Ma Balatonfüreden és Csopakon terem az olaszrizlingjük, és a két fajtát mindig külön szüretelik, és a pincében is külön tartják. A sauvignon blanc is erről az ültetvényről származik. A pécselyi területen pedig a vörösborok vannak: kékfrankos, portugieser és cabernet sauvignon. A mátraaljai területen, Gyöngyöstarjánban teremnek a fűszeres fajták, a cserszegi fűszeres és a tramini.

A Schieszl Cserszegi Fűszeres az egyik legnépszerűbb boruk, pedig ehhez a tarjáni szőlőmetszést végzőkkel el kellett fogadtatni a „ritkítást” – minden tövön csak egy szálvessző maradhat.

A kezdeti ellenállás után elismerték az ottaniak, hogy a minőség a fontosabb, mint a mennyiség.

Mára a Schieszl vendéglő ételeiről is híressé vált. Hogyan került ennyire közel a gasztronómiához?

Régi vágyam volt, hogy a remek borok mellé kitűnő, ne csak átlagos ételeket szolgáljunk fel. Gyerekkoromban, a ’80-as években láttam, hogy egy jól elkészített, egyszerű étel, mint a főtt-füstölt csülök micsoda elégedettséget jelentett a vendégek számára. Ez 30 évvel ezelőtt elegendő volt, de a ma már ennél többet kell adni. Érdekelt a szakma, így hát az elméletet megtanultam az iskolában, gyakorlatot a Gellért Szálló nagykonyháján szereztem. Németországban csak két hónapot dolgoztam, egy két Michelin-csillagos étteremben, ahol annyira meghatározó volt az éttermet üzemeltető család filozófiája, hogy ez a mai napig segítséget nyújt nekem döntési helyzetekben. (Burgrestaurant Staufeneck, séf Rolf Straubinger). 2008-ban megismerkedtem Bíró Lajossal, vendégként érkezett hozzánk. Az ő szakmai segítsége nagyot lendített a vendéglő életén. Fantasztikus ember, aki önzetlenül hajlandó segíteni a fiataloknak, sokat köszönhet neki a szakma. Klasszikus gasztronómián alapuló konyhánk lényege a minőségi, friss, saját és hazai alapanyagok használata és a házias ízek elérése.

Étlapunkon a sváb ételek, a hagyományos paraszti konyha fogásai éppúgy megtalálhatók, mint – a gyerekekre és a mai diétás szokásokra tekintettel – a könnyebb halételek és egyéb egészségesebb fogások.

Mi lehet a legfőbb vonzerő a Schieszl vendéglőben?

Ha a vendégek véleményéből indulok ki, akkor a családias vendéglátás a legfőbb erősségünk. A ház kialakítása lehetővé teszi, hogy a családi rendezvények bensőséges hangulatban teljenek. Az évtizedek során kialakult egy olyan törzsközönség, ami gyakorlatilag generációról generációra öröklődik. A felszolgáló kollégák sokszor már előre tudják, hogy melyik vendégnek mi a kívánsága, hol szeret ülni, mi a kedvenc fogása. A kicsiknek gyerekjátszó szobát alakítottunk ki, ahol ők maguk is kiskuktának öltözve főzhetik az ebédet, a legkisebb vendégeinknek és szüleiknek pedig egy baba-mama helyiséggel tesszük kényelmesebbé az itt tartózkodást. A vendégek szeretik és ismerik is borainkat, és nagyon kedvelik a borkóstoló programot a 300 éves budakalászi kőből rakott öregpincében.

Minden évben szüret tájékán nagy a várakozás a gyerekek körében.

A saját készítésű 100%-os gyümölcsleveink nagyon népszerűek. Almaszüret idején a budakalászi óvodások és iskolások lelkesen vesznek rész a készítésben és a kóstolásban. Szívesen kínáljuk a gyerekeknek, hiszen a gyümölcsléhez nem adunk sem cukrot, sem tartósítószert, pasztörizálással tartósítunk. Hasonló módon készül a meggylé és az egész évben kapható must is.

A hagyományos sváb konyha nem képzelhető el sonka és csülök nélkül.

Büszkeségünk a mangalicasonka, amit mi magunk készítünk egy régi családi recept szerint: két hónap sóban, egy hónap pácban, jeges fürdő, hideg füst, 5-6 hónapos érlelés a modern, kifejezetten erre a célra épített sonkaérlelőben. Csak itt a vendéglőben lehet kapni, mégis évi három és fél tonnát adunk el belőle. Az étlapot is igen változatosan állítottuk össze a klasszikusnak számító „Bableves, házi füstölésű csülök, tejföl, házi chili olaj” vagy a „Házi pácolású- füstölésű főtt csülök, savanyúság, torma, mustár, főtt tojás” mellett a „Kézműves szokolyai gomolyasajt pirítva, zöld saláta, rusztikus zöldségkrém” húsnélküli ételen át a „Mákos-almás házi pite, áfonya fagylalt” nevű desszertig. Az állandó ételek mellett hetente megújuló séf-ajánlattal várjuk vendégeinket, emellett pedig nagyon népszerű a heti ebédmenünk is. Salamon Tamás séf 15 éve vezeti a konyhát. A konyhai munkát a legmodernebb gépek segítik. Így lehet hagyományos ételeket gyorsabban, egészségesebben elkészíteni. Például a konfitálást régóta használjuk, a hosszú, de alacsony hőfokon történő sütési idő egyszerűen megoldható a programozható sütőkkel, és ami fontos, hogy így állandó minőséget tudunk elérni.

Az, hogy kizárólag minőségi ételeket és italokat kínáljunk vendégeinknek, nagyon fontos számomra. Csak olyan beszállítótól vásárolunk, aki maga is a minőséget tartja szem előtt.

Családi vállalkozást vezető beszállítótól szerezzük be a sajtot, túrót, tejfölt, olivaolajat. A halat a párizsi halpiacról hozatjuk minden héten. Törekszünk arra, hogy mindig legyen egy kis újdonság a kínálatunkban. A saját termék készítése nekem szívügyem. A házi baracklekvár nem összehasonlítható a boltival. De kapható nálunk vörösboros krémmel töltött csokoládé is. A szőlő pedig nemcsak a bort és a mustot adja, de a magból és héjból szőlőmagolajat és szőlőmaglisztet, valamint szőlőhéj őrleményt is készíttetünk. Ezek a termékek rengeteg antioxidánst tartalmaznak, amelyek az egészségmegőrzést segítik.

Az egyértelmű volt – mint a nagyszerű vendéglátós gyermekei –, hogy beletanulnak a szakmába és átveszik a stafétabotot? Mennyire volt ez kényszer vagy szívügy?

A bátyámnál, Gergőnél ez nem volt kérdés, ő a legkitartóbb közülünk. A nővéremet, Esztert nem tudom pontosan, ő talán tudja a választ. Megvallom őszintén, nálam ez még a mai napig nem eldöntött dolog. Mostanában egy saját gyógynövényboltról is álmodozom. És lehetőség szerint édesanyánk is kiveszi a részét a munkából.

Természetesen együtt van a család, és ebben is összetartunk, hiszen ezzel a gyönyörű teherrel lettünk megáldva.

Tiszteletreméltó, amit az utóbbi években – a tiszta kockás abroszon kívül – letettek az asztalra. Gyakorlatilag beugrottak a nagybőgőbe. Miként lehet leosztani egy négyesfogat között a napi feladatokat? Mindenkinek megvan a maga reszortja?

Mi családi vállalkozás vagyunk, ezért elég nehéz pontosan kiporciózni, ki és miért felelős. Odafigyelünk egymás munkájára, segítjük a másikat, ez másként nem is működne. Az idő múltával szépen kirajzolódott, hogy melyikünk mihez ért jobban, például a gazdasági ügyeket leginkább Gergő intézi, a napi üzletmenetet meg be- és felosztjuk egymás között.

Ez egy „nagyüzem” számtalan kisebb-nagyobb kihívással. Így nem lesz nehezebb az esetleges számonkérés, ha nem jön be egy alapanyag rendelés vagy elfelejtődött egy asztalfoglalás?

Valóban óriási a háttérmunka és a felelősség egy ekkora cégnél. Istenem, emberek vagyunk, néha hibázunk is. Tanulunk belőle. Az a legszebb az egészben, hogy amikor már bejövünk az üzletbe a vendégekkel foglalkozni, az szinte már pihenés.

Ön a legfiatalabb a csapatban, és bátran kijelenthető, hogy jól áll magának ez a szakma. Mióta dolgozik itt?

Nagyjából kilenc éve, de gyerekkoromtól itt nőttem fel, az egyik szobában, ami azóta már vendégtér lett. Az érettségi után bedobtak a mélyvízbe, és végigjártam a szakma szinte minden lépcsőfokát a pultozástól a felszolgálásig. Közben szakirányú diplomát is szereztem.

Mesterem, édesapánk a szakma kiemelkedő egyénisége volt, tőle csak tanulni lehetett. Hogyan kell vendéget fogadni, hogyan lehet vendégül látni az embereket.

2017-et írunk. Lehet-e olyan hozzáállással vezetni egy éttermet, ahogyan harminc évvel ezelőtt?

Természetesen nem. Ha nem esküdtünk volna fel a szemléletváltásra, akkor még mindig a barlangban pattintgatnánk a köveket.

Hogyan látják, merre lehetnek fejlődési irányok és azok a pontok, amelyeken változtatni kellene, hogy a Kéhli jövője biztos legyen?

Ez egy magyaros, polgári konyhát vivő étterem, és az is marad. Az épület műemlék jellege, a vendéglőtér, a múltunk adott, és a név kötelez minket. Megőrizzük és továbbvisszük a fontos értékeket, a hazai ízek és a hagyományok szeretetét közvetítjük.

Sokan itt találkoznak először a magyar konyha remekeivel a külföldiek közül, és éttermünknek fontos szerepe van az országimázs és a hazai konyháról alkotott szemlélet formálásában is.

Ahhoz képest, hogy mi volt a Kéhli, a kilencvenes évek óta számos fontos változtatás történt és történik napjainkban is. Lehet, hogy ez a vendégek számára nem mindig jár látványos változással, például a konyhatechnológia modernizálása. Arról nem is beszélve, hogy ez egy ódon épület – amelynek adottságai korántsem ideálisak –, amit folyamatosan karban kell tartani, amihez soha nem kértünk támogatást.

Látjuk, mi történik ma a gasztronómia világában. Ezerrel pörög a fúziós konyha, a különböző étkezési kultúrák ötvözése és a kötetlenebb hangulatú, családiasabb bisztrókonyha, ami egy térben lehet a vendégtérrel. Nem is beszélve a fine dining éttermekről, ahová nem jóllakni megyünk, hanem azért, hogy szépet együnk csillagászati árakon. És itt van Széll Tamás sztárséf, aki nemrégiben Európa-bajnok lett, a Bocuse d’Oron pedig negyedik.

Igen, fel kell kötni a kötényt! Nekem nagyon nagy vágyam, hogy nyisson az étterem mind kínálatban, minőségben és árban is. Megkaptuk már azt a kritikát, hogy mi csak a turistákra vadászunk.

Valóban, a nyári időszak elsősorban a külföldiekről szól. Jól működik a szájhagyomány, egymásnak ajánlgatnak bennünket Európától Ázsiáig.

De ha bejövök vasárnap, akkor azt látom, hogy többségében magyar vendégek ülnek az asztaloknál, persze lehet, hogy csak havonta egyszer-kétszer engedhetik meg maguknak ezt az élményt, és az olcsóbb fogásokból.

Van menüjük a hétvégre? Lehetséges, hogy a vékonyabb pénztárcájú, környékbeli emberek is gyakrabban betérnének ide. A mai fiatalok, az ön korosztálya hamburgeren és pizzán nő fel, pedig őket is meg kéne fogni valahogy, mert ők adhatnának új lendületet az étteremnek.

Szerintem egy prémium étterem is adhat menüt, nincs ez kőbe vésve. A tradíció egy fontos alap, ami működik, azt tartsuk meg, a többin próbáljunk változtatni. Az összes probléma, amit eddig is felvetett, folyamatosan foglalkoztat minket. Amint említette, ez egy nagyüzem, 35 főt foglalkoztatunk, nem lehet csak úgy hirtelen ide-oda rángatni a kormányt. Megfontolt döntésekre van szükség. De hogy a fejlődésre vonatkozó kérdésére visszatérjek, a korábbinál is nagyobb hangsúlyt fektetünk az ételek készítéséhez szükséges beszerzési forrásokra, megpróbáljuk lekövetni a trendeket.

Jó kapcsolatot alakítottunk ki egy ökológiai gazdálkodást folytató termelővel, aki folyamatosan beszállítja nekünk a primőr, minőségi alapanyagokat.

Az étlapon – az állandó fogások mellett – tavasztól már megjelennek az idényzöldségekből készült ételek, tovább bővítve a kínálatot. Erre a szezonális ajánlatra építünk fel egy újabb menüsort. Így élvezhetik a finom ízeket a diabéteszben szenvedők, a tej- és tojásérzékenyek, illetve kínálunk gluténmentes ételeket is. A beszerzési forrásokon kívül odafigyelünk a környezettudatosságra, az energiafelhasználásra a vendéglátás üzletmenetében is, például komposztálható elviteles dobozokat használunk.

Manapság szintén fontos kérdés, hogyan vannak tálalva az ételek.

Természetesen odafigyelünk erre is. Nem mindegy, mit és hogyan szervírozunk, illetve készítünk el. Két remek séfünk van, a nagy tapasztalattal bíró Gaál B. Eduárd és a kreatív kihívásokra éhes Pelsőczy Zoltán – velük minden elképzelésünket meg tudtuk és meg tudjuk valósítani. A jó borjúpörkölt piros lábasban, porcelán tányéron és cserépedényben is élvezetes.

Nagyon gazdag az étlap, lehet-e ennyi ételkreációnál folyamatosan azonos minőséget garantálni?

A szokás nagy úr, a vendégeink többsége hozzászokott a kínálathoz és az ízekhez is.

Amikor az egyik levesünket próbáltuk kicsit egészségesebbé tenni, „modernizálni”, több panasz is érkezett. Mi van, maguknál lecserélték a szakácsot?

Megszokták a korábbit. Időszakonként finomítunk az étlapon, van, amit évtizedek óta műsoron tartunk, és van, ami hamar lekerül, mert nincs rá akkora igény. Úgy gondolom, nálunk jól lehet lakni már egy tál ételtől is.

Mennyire érzik meg a munkaerő elvándorlást, vadászni kell mostanában a jó szakembereket?

Valóban, ez is nehéz kérdés. Igyekszünk anyagilag és erkölcsileg is megbecsülni a munkatársainkat.

Sokan már szinte családtagnak számítanak, olyan régen dolgozunk együtt velük. Úgy érzem, szakácsposzton versenyképesek tudunk lenni a fizetést illetően.

Viszont egy jó felszolgálót, aki komolyabb bérezést szeretne, már nehezebb beilleszteni a rendszerünkbe. Ez nagyon sok feszültséget okozna a régi, megbízható kollégákkal szemben.

Melyek azok a kritikák, amelyeket a magyar ember és a turista is felvet, és ezek eljutnak-e önökhöz?

A kiszolgálás terén néha akadhatnak csúszások, de a konyhaszinten tudjuk tartani a rendelési időket. Időnként akadhat rés a pajzson, előfordulhat késés, de ezt a megfelelő kommunikációval orvosolni lehet. Már a rendelés felvétele során jelezni kell bizonyos dolgokat az adott étel elkészítési idejéről, mikéntjéről – csípősség, belsőségből készül stb. – és esetleg az árakról is. Ha valaki egy jó pálinkát rendel, lehet, hogy meglepődik az árán. Ezt is jeleznünk illik a vendég felé.

Van öt szépen berendezett helyiségük, két pincéjük különleges bortárral. Tele értékes műtárgyakkal – például Tóth József fafaragó művész szárnyas oltára –, neves festményekkel, bukolikus, népies használati eszközökkel. Az szentségtörés lenne, ha legalább egy helyiségen ráncfelvarrást végeznének, letisztultabb, frissebb stílusjegyekkel ruháznának fel? Talán a fiatalabb generáció is szívesebben beülne egy húsos fazékra.

Ezen még nem gondolkodtam. Az étterem megjelenésének igazából az épület műemlék jellegéhez, stílusához kell igazodnia.

De minden tanácsot szívesen fogadunk, sokszor egy kívülálló olyan dolgokat lát meg, amire mi, akik ebben élünk, nem is gondolunk.

Elképzelhető, hogy más, házias-magyaros éttermek technikai szinten, dizájnban jobbat tudnak mutatni. A Magyar Konyha szerint a magyaros Top 10-ben benne vagyunk. Szeretettel készítjük, és szívből adjuk minden ételünket. Mi akarjuk, és teszünk is azért, hogy a Kéhlinek jövője legyen.

Lesz hamburger az étlapon?

Persze, ha a „Mekiben” kaphatunk pacalpörköltet!

Keserűn néztem bele a róla jó évtizede írott szövegembe (Megálló a lejtőn. Budapest, 2008/9., 22–24. p.), keserűbben, mondhatom, mint amilyen csüggedten álltam a bontás utáni napokban a markos gép tarolta telken, melyen nemsokára iroda-, avagy lakóház emelkedik majd. Nézegettem némán a romokat, melyekből kitetszett (s nyomokban még e képen is látszik): jó anyagokból s komolyan építették meg annak idején a vendéglátó Óbuda ez ékességét.

A tégláiból új házat rakhatnánk össze ma is, a cserepei nem maguktól törtek darabokra, a gerendái sem szuvasodtak el, s még most sem csak tűzifának valók.

Reméltem, kissé sugalmaztam is ama cikkben a feltámadást, hogy – gondoltam magamban – micsoda éttermet vagy romkocsmát lehetne csinálni ebből a helyből a harmadik évezred Óbudáján, ám – miként a saját feltámadásomat – valószínűleg ezt sem hittem komolyan. Már a törzsvendége is későn lettem, élemedett koromra vettem csak észre, hogy a belső tere s kivált a csendes, egyszerre buja és anyaméhmód zárt belső udvara afféle időkapszula, melybe telepedve kényemre a XIX. századba látogathatok. Nem is annyira sörözni és szivarozni, mint búcsúzni jártam oda így, ami amúgy is mindinkább a fő foglalatosságom. Búcsúzni a múlttól, az időtől, amelyet kamaszkorom óta oly viszonzatlanul szeretek, s amely kisemmizve hagy magamra napra nap. Vagy négy éve, az utolsó(nak bizonyult) látogatásom alkalmával Magdolna, a tulajdonos hölgy már csak a kedvemért nyitott ki, hogy az udvaron megihassam a sörömet, és a Remete-hegynek ereszthessem a füstáldozatot.

Nem hittem eléggé a feltámadásban, talán ez volt a baj, és utolért a sóvárgók sorsa. Féltve őrzött valutámat, az időt pénzzé tették ismét.

Kivált és különösen sajnálom, hogy nem tehettem szert arra a – ha igaz, közvetlenül háború utáni – PRESSZÓ KÁVÉ s ÜDÍTŐ ITALOK feliratú bádog reklámtáblára, mely az udvar hátsó traktusában hányódott, s melyen egy szalmaszálas, ormótlan üdítős pohár mellett fekete levélen egy csésze kávé volt látható kockacukorral, s amely fölött két közepesen pörkölt kávébab lebegett, mint az örök sötétbe vetett életmagok. Abban bízom csupán, hogy aki az elmúlt évek egy alkalmas éjjelén elvitte, pénzzé tette, s így előbukkanhat még a kockacukor színére fehéredett kereskedelemben. Abban is bízom továbbá, hogy az új építés során felszínre bukik majd némi Róma, falalapok, tárgyak, feliratok, kevéske Aquincum. Ennyit megérdemelnénk néhányan, még élő törzsvendégek. Mire Önök kézbe kapják a lapot, az írás napjaiban még pőre romterület bizonyára más arcát mutatja már. Most azonban kora tavaszi szomorúsággal jelenthetem: életünk elejének egy becses darabját ismét elnyelte az étvágytalanságban sosem szenvedő idő.

Igaz, az oldala – látják – megvan még.

Önként adódnak így az életemben a Római-parti séták, amelyek során nem csupán a múltvágyamat, de a házasságomat és a kedélyemet is ápolom, miközben lángost eszem és sört iszom, mint mind a már-már érthetetlenül hosszúra nyúlt békében élő emberek. Sétálok a feleségemmel az északi összekötő vasúti hídtól a Rombusz kocsmakertig (Esterházy Péter búcsúfilmjében perceken át baktat és beszél ott), és nézem a Dunát, amely ősidők óta pergő, szürke filmszalag módjára magával vitte mind az idő képeit.

A föveny pár éve már híressé lett szabadtéri szoborpark­ját mégsem magam fedeztem fel – figyelmemet, mint máskor, inkább a még mindig jellegzetesen Római-parti vendégterek kötötték –, hanem az itt is látható felvétel készítője, Oláh Gergely Máté barátom. Ő tudatta velem azt is, hogy a műtárgyak alkotója Kánya Tamás ötvös, ez a – mint a munkáiból és a róla szóló írásokból kitetszik – roppant tehetséges, megrögzötten szerény és magának való ember. A kövekből és a folyó által elébe szállított különféle uszadékanyagokból való műépítésnek jellemző módon nincs is magyar neve – én legalábbis nem találkoztam vele, hogy (a street art térbeli ellenpontjaként) land artnak nevezett műágat valaki is megpróbálta volna magyarítani. A tükörfordítás az angol kifejezés már visszavonhatatlan meghonosodása után igen sután hatna, le sem írom itt, ám – mivel mégiscsak a Duna fövenyén vagyunk – helyt adok egy foncsoros víztükör-fordításnak: part art. Káprázatos, amit ez az ember művel. Facebook (Brrr!) oldalán különös lények és testek sokaságával fognak találkozni, amelyeket ő hívott elénk és épített meg kövekből és kavicsokból, uszadékfákból és ágakból, fűből és mohából, bogáncsból és csigákból, homokból és virágból – avagy a ritka mínuszokban: jégből.

Sosemvolt, pontosabban előttünk eddig sosem mutatkozott lényeket és tárgyakat a képzelet (és szinte a fizika) másvilágából. És persze az új formákban sokadjára elevenné váló ősi érzelmeket és vágyakat, félelmeket és szorongásokat.

Az itt látható ikertornyok ugyanúgy összeomlottak, mint a nagy vízen túliak, mint ama római múlt és persze mint Kánya Tamás munkáinak többsége. Amit nem sodort el évszakról évszakra, hónapról-hónapra az ár, azt a 2014. március eleji RTL-tudósítás nyomán láttukra odaözönlő embersokaság rongálta meg, hordta és döntötte szét. Avagy a keserű tapasztalaton okulva maga a teremtőjük, aki máig nem tekinti magát művésznek. Igaz, minden munkáját lefotózta, s reményünk szerint még sokáig terebélyesedő életműve így nem a Római-parton, hanem a világháló sűrűn zizegő elektron-terében él tovább, valameddig még. Tiszavirág-életű műveinek újabb és újabb darabjai azért ideig-óráig, egyszer-másszor tán napokig-hetekig így is megtekinthetők a Duna-parton.

Nos, ami a harmadik évezred elejének Óbudáját illeti, amikor és ahol élnünk adatott, magam is csupán a bizonytalan kortárs kézremegésével húznám meg a vonalat, mert az afrikai országhatároknál látható egyenesek példája nyilvánvalóan csak az erkölcsrendészet – Igaz is, van még ilyen? – munkatársai számára lehet irányadó. Csókot váltani mondjuk a buszon már jó ideje nem megy eseményszámba – feltéve, ha nem láthatóan azonos neműek közt történik. Orrot túrni ugyanott még rosszallást válthat ki, miként a zsebkendő nélküli tüsszentés, vagy a fogazat esendő állapotát feltáró ásítás sem népszerű. A saját élet (nem eléggé) tarka eseteinek hangos, tegeződve párosodásra biztató, valamint egyéb „csúnya” szavakkal tűzdelt taglalása nemrégiben még normaszegésnek számított, pár éve viszont már senki nem ütközik meg, ha tetszőleges korú és nemű egyének okostelefonjukon (ugyancsak emelt hangon) több megállón át senkire nem tartozó hülyeségeket beszélnek. (A telefonálást mint a várható konfliktus elkerülésének legegyszerűbb módját egyébként is jó szívvel ajánlhatom polgártársaimnak. Ha anyagi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy zökkenőmentes közlekedésük érdekében bérletet, avagy jegyet vásároljanak – ami az árarányok miatt amúgy is csacsiság –, bátran vegyék elő a mobiltelefonjukat. Még csak beszélniük sem kell, elég, ha a fülükhöz szorítják, és városunk ellenőrei zsúfolt ruháikban némán sorfalat állnak Önöknek…)

Csak elvonta, látják, megint elvonta a figyelmemet a mások élete, mely ugyan „magán”-nak a digitális kukkolás és keresztbe-kasul hallás elhatalmasodó kultúrájában egyre kevésbé nevezhető, arra azonban zajával és tolakodó képeivel kétségkívül alkalmas, hogy szétmaszatolja a határokat.

Szelíd figyelmeztetésképp választottam így kerületünk dombvidékéről Önöknek e találka képét, amely némán is mindegyre e határok fontosságára figyelmeztet.

Mert ama archaikus formába öntött vas és a köréje tekeredett kúszónövény háború(k) előtti – már-már Gulácsy-s finomságú és kortalannak tetsző – ölelkezését látva magam először általában szeméremmel elfordulok, mint akire nem tartozik a dolog, majd legyőzöm a szemérmemet, és hosszan nézem őket.

Mert szépek ősszel, szépek télen – így mutatkoznak most is –, szépek tavasszal és nyáron is e harmadik évezred eleji öregségükben, mint afféle mitológiai pár, kiket úgy megigézett első találkozásuk, hogy azóta mozdulni sem tudnak.

Házuk is van takaros kerttel, és a járdán kora reggelente egy idős hölgy seper pongyolában. Az út, melynek mentén a pár áll, zajos és büdös, az idő megy. A házat előbb-utóbb megveszi valaki… „Félek – írta a címben megidézett, vadul párolgó szövegében a fönti festő –, egy nap elvész anélkül (…), hogy a kert elzenélte volna nékem azokat a szent hazugságokat, melyekért (…) érdemes élni…”

Andrási Gábor művészettörténész

Mikor került Óbudára, és hogyan kapcsolódott be a képzőművészeti életbe?

Óbudához rengeteg családi szál fűz, de „munkaerőként’ 1978-ban kerültem ide. Egy évig a Kassák Múzeumban dolgoztam, de sajnos személyes konfliktusok miatt úgy éreztem, muszáj váltanom. Átmenekültem a Zichy-kastélyban működő Óbudai Klubházba. Pontosabban az idegösszeroppanás határán átrohantam hozzájuk, és megkérdeztem, van-e náluk állás. Merényi Judit, az akkori igazgató később elmondta, olyan állapotban voltam, hogy azonnal rávágták: van. Magyar–népművelés szakon végeztem, tehát népművelői státuszba vettek fel. Később megszereztem a művészettörténészi diplomát is. Akkoriban Nelli néni, Mészáros Mihály szobrász felesége rendezte az Óbudai Pincegaléria kiállításait, de nyugdíjba készült. Egy ideig vele dolgoztam, segítettem neki a rendezésben. Cipeltem, képeket, szobrokat helyeztem el, tehát ilyen jellegű „szakmunkákat” végeztem. 1980–81-től egyedül dolgoztam tovább. Ez is jellemző volt Merényi Juditra, azt mondta: „Csináld, de mától nem akarok a galériáról hallani!”

Tehát bizalmi csekket állított ki, és amikor látta, hogy minden működik, eszébe sem jutott beleszólni a kiállításokkal kapcsolatos ügyekbe.

A történethez tartozik, hogy a Kassák Múzeum előtt a Marczibányi téri kultúrházban dolgoztam. Amikor oda felvettek, megkérdezték, milyen terület érdekel leginkább. Azt mondtam – magam számára is meglepő módon –, hogy kiállításokat szeretnék rendezni.

Mennyire ismerte akkoriban a kortárs képzőművészetet?

Kevéssé, a vívás és a rockzene kötött le. Annyi közöm volt hozzá, hogy a Rákóczi Gimnáziumban kiváló rajztanárunk, Luzsicza Lajos festőművész felesége támogatta a kamaszkori képzőművészeti szárnypróbálgatásaimat. Ezek szerencsére hamar elmúltak, de az érdeklődésem megmaradt. Bölcsészként Kassákról írtam a szakdolgozatomat – ezért vettek fel a Petőfi Irodalmi Múzeumba is. Heti két napot voltam a Kézirattárban mint irodalomtörténész, hármat a PIM filiáléjában, a Kassák Múzeumban a hagyaték gondozójaként. Ez utóbbi munka kimerült abban, hogy könyveket leltároztam.

Ekkoriban főleg irodalomkritikákat publikáltam, ám Kassák révén beleástam magam a képzőművészeti témákba is, és azokról is írni kezdtem.

A Marczibányi téren már rendeztem kiállításokat, úgyhogy Judit úgy vett fel, hogy Nelli néni távozása után majd én foglalkozom a galériával.

Hogyan ismerte meg a kortárs művészeket?

A művészeti életet úgy kell elképzelni, mint egy óriási gombolyagot, amiből a jó szálat kell kihúzni. Ha arra rátalálsz, húzza magával a többit. Nagy szerencsém volt, és talán jó megérzéseim.

Kinek rendezte az első kiállítást a Pincegalériában?

Nádler Istvánnak. Vele a szintén a Zichy-kastélyban működő Óbuda Galériában találkoztam, ami mostani munkahelyem elődjéhez, a Fővárosi Képzőművészeti Igazgatósághoz tartozott. Az Óbuda Galéria akkoriban fontos helynek számított. Amikor odakerültem, akkor kezdték el a Tendenciák című kiállítás-sorozatukat.

A legnevesebb művészettörténészek válogatták a kiállításokat a hetvenes évek progresszív művészetéből. Hat tárlatot rendeztek, rengeteg résztvevővel.

Felvonult a neoavantgárd generáció, személyesen is lehetett találkozni velük, megismerni a műveiket.

Tehát működött a kastélyban egy hivatásos, országos rangú kiállítóhely, és alatta a pincében egy kisgaléria, amit egy lelkes népművelő vezetett. Nem származott ebből konfliktus?

Egyáltalán nem. Nagyon jól működtünk együtt, hamar kaptam lehetőséget náluk is, pontosabban kiállításötleteket vittem, amelyek közül sokat befogadtak. Az egyik ilyen – talán nem csak számomra – fontos munkánk több évtized hazai modern művészetéből válogatott 1982-ben, Kállai Ernő emlékezete címmel.

Kállai jelentős művészettörténész és kritikus volt, aki Kassák köréből indult, ráadásul élete végén Óbudán, a Kiscelli utcában lakott. 2004-ben – kezdeményezésemre – a házra emléktábla is került.

Befolyásolta bárki a három T korában, hogy inkább a támogatott, mint a tiltott vagy tűrt művészek közül válogasson?

Nem, mert ösztönösen idegenkedtem az államilag támogatott művészettől. Csupa olyan alkotó és művészettörténész gyakorolt rám emberileg, személyesen és szakmailag is hatást, akik eltértek a hivatalos vonaltól.

Egy galéria irányításánál felelősségteljes és kreatív döntés, hogy ki mutathatja be az alkotásait.

Ez hatalmi kérdés, de anélkül nem megy. Akármilyen kicsi is, de hatalmi pozíció, amivel az ember megpróbál nem visszaélni, és közben konzekvens maradni. Időbe telik, mire megtanulja, mi az, amire igent mond, és mi az, amire nemet. Rögtön nem is sikerülhet, tapasztalat kell hozzá. Csak akkor van értelme galériát csinálni, ha a munka valamilyen megfogalmazható, világos koncepcióra fölfűzhető, és egy konzekvens folyamatot ad ki. Ez azt jelenti, hogy időnként felbukkannak jó dolgok is, amiket mégsem fogadunk be.

Galériát csinálni nem egyszerű promiszkuitás, ahol válogatás nélkül megjelennek a legkülönfélébb izgalmak. A munkának folyamatában, hosszú távon kell kiadnia valami értelmes egységet.

Lehetnek kalandok, de a fő csapásirány marad. Az ember maga is változik, fejlődik. Számos olyan kiállítás volt, amit a mai fejemmel már nem csinálnék meg. Nem voltak rosszak a maguk idejében, de ma már sok mindent másképp látok. Az ember időnként téved is, ez természetes.

Tehát a nyolcvanas években sikerült felfuttatni a Pince­galériát. Hogyan folytatódott a történet?

Elkészült a Társaskör új épülete, a kollégák átmentek oda, de én még évekig elsáncoltam magam a Zichy-kastélyban. Aztán megnyílt a Társaskör Galéria, amit egy rövid ideig kereskedelmi alapon próbáltak működtetni. Nem volt megalapozott ötlet, csődbe is ment. Én elsőre megmondhattam volna, hogy még a villanyszámlát sem fogják kifizetni, és így is lett. Onnantól kezdve párhuzamosan vittem a két galériát. Ez már rettenetes meló volt, mert évi tizenöt kiállítást rendeztem, szinte nagyüzemnek számított. A szervezési részét egyedül vittem, a fizikai részében lett segítségem. Onnantól kezdve lehetségessé vált azóta művészettörténeti jelentőségűnek bizonyult kiállításokat is létrehozni, mert a két helyen összeadódott a két négyzetméter. Tehát koncepciózus, mai kifejezéssel kurátori kiállításokat is rendezhettem, akár harminc-negyven művészt is bevonva. Az egyik ilyen munkából, A gondolat formái című kiállításból művészettörténeti terminus technicus született. Akkor már komolyabban írtam, és a tárlat kapcsán fogalmaztam meg az érzéki konceptualizmus jelenségét – a fogalom a gondolati indíttatású, átszellemített formákkal operáló művészetre érvényes. Komoly irodalma lett, számomra is meglepően, több helyen és idegen nyelveken is megjelent.

Egy másik, utólag is fontosnak bizonyult projekt azon az ötleten alapult, hogy 1995-ben egy teljes éven át csak nőművészek állítsanak ki mind a két galériában.

A címe, a Vízpróba a középkori boszorkányperekben alkalmazott módszerre utalt. A vélt boszorkányt víz alá nyomták…

Ha belefulladt, ártatlan, ha túlélte, boszorkány.

És megégették. Ez volt az első magyarországi nőművészeti kiállítás-sorozat. A nyolcvanas évek közepétől már könnyebb volt utazni, kapcsolatokat építeni, így nemzetközi cserekiállításokat is szerveztem. A Vízpróba is nemzetközi volt, hazai, osztrák, német, svájci és francia résztvevőkkel. 1996-ban a Pro Helvetia Alapítvány támogatásával létrehoztuk a Független Képzőművészeti Műhelyek Ligáját, amibe az akkor progresszívnek számító, koncepciózusan dolgozó nonprofit intézmények tömörültek: a Stúdió Galéria, a Bartók 32 és a Liget Galéria, az Első Magyar Látványtár Alapítvány, a frissen létrehozott dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet és a két óbudai galéria. A Liga nemzetközi cseréket bonyolított le, és egy nagy kiállítás-sorozatot is szervezett Erotika és szexualitás a magyar képzőművészetben címmel, amiből könyv is készült, én szerkesztettem. A kilencvenes évek végén ez tette fel a koronát az egész folyamatra.

Mikor és miért távozott a Társaskörből?

Annak, hogy 2007-ben abbahagytam, az volt az oka, hogy Juditék (Merényi Judit és helyettese, Wéber Éva) – ezt nehéz volt elképzelni, amikor 1979-ben beléptem – bejelentették: nyugdíjba mennek. Úgy gondoltam, huszonnyolc év után nem viselném jól, ha jönne egy új főnök, aki elmagyarázza nekem, milyen a jó kiállítás. Akkor halt meg a Kassák Múzeum vezetője, és megkeresett Csorba Csilla, a PIM igazgatója – akivel én még az ős-múzeumi időmből nagyon jóban vagyok –, hogy átvenném-e. Judit azt mondta, mehetek, de amíg ő itt van, nem akar új embert látni.

Az ő ötlete volt, hogy Berhidi Mária folytassa a munkát. Mari ismert szobrász, és a galériára is volt rálátása. Abban állapodtunk meg, hogy átveszi a helyemet, de az elején segítek neki.

Szerencsére Judit utódja a Társaskör élén Harsányi Mária lett, Pihe, akivel 25 éven át voltunk barátságban kollégák, és ő is megbízott Mariban. Egy év után megkérte, hogy csinálja tovább. Innentől kezdve már az ő sztorija jön.

Berhidi Mária szobrászművész

Képzőművészként más indulóhelyzetből vezeti a galériát, mint művészettörténész elődje? Szobrászként nem elfogult a művésztársakkal szemben? 

Én nem elfogult vagyok, inkább beavatott. Szakmailag nyilván képzettnek kell lennem, belülről látom a helyzetet, és van személyes ismeretem is a területről. Nekem éppen hogy vissza kell fognom a szakavatottságomat, hogy ne telepedjek rá a kiállítókra. Azt a fajta kreatív befogadó készséget kell erősítenem magamban, hogy figyelője, segítője legyek a kiállítónak, de ne kerüljek az alkotó szerepébe. Nem szabad érvényesülnie a saját alkotói attitűdömnek.

Hogy tudja az energiáit megosztani az önálló alkotóművész és a befogadó énje között, aki mások munkájának ad helyet?

Úgy, hogy amióta a galériát vezetem, az alkotás üteme lelassult, mert ez a munka rengeteg energiát fölemészt, és a mindennapok szerkezete is más lett tőle.

Számomra az alkotói munka amúgy is lassú folyamat. Viszont érdekes nézőpontot teremtenek a kollégák kiállításaival kapcsolatos közös feladatok. Befogadó ember vagyok, és ezt élvezem.

Az önben élő szobrász sem kezd el panaszkodni?

Nem, egyáltalán nem. Lehet, hogy ez a munka jó mentség arra, hogy a szobrászat most kicsit parkoló pályára került. Teljesen persze nem száműztem, vannak kiállításaim, szerepel egy-két munkám imitt-amott. Igazából ezt is meg tudom oldani.

Zökkenőmentesen ment az átállás?

Mivel ismertem a galériák működését, zökkenőmentesen ment minden.

Az eltelt évek alatt a saját képére formálta a galériát? 

A galériának neve volt és van a magyar művészeti szférában, ami kötelez. Ezt nem esett nehezemre átvenni és megőrizni. Természetesen megpróbálom a mai eszközökkel, a mai készletből továbbvinni az eredeti elképzeléseket.

Ma már mások a pályakezdők, mások az első kiállítók, de a számukra nyújtott lehetőségek ugyanúgy részei a galéria programjának, mint a középgeneráció új ötleteinek bemutatása.

Mint alkotó, aki belülről ismeri ezt a világot, pontosan meg tudja ítélni azt, hogy milyen munka mögött van valódi tartalom, mi az, amit a divat dob föl?

Igen, azt gondolom, hiszen elég régóta vagyok a szakmában, vannak ismereteim, a tanulóévek alatt pedig a szemem is megtanulta a galériás látásmódot.

Szempont, hogy egy alkotó mennyire modern, mennyire divatos, mennyire futna be Európában vagy a tengerentúl?

A művészetben trendek vannak, a divat inkább az öltözködés vagy a hétköznapi fogyasztás területén érvényes szóhasználat. A képzőművészetben uralkodó trendek a korszerűséget, a kor szellemének megfelelő gondolkozást, kérdésfelvetést vagy válaszadást jelentik. A művészet aktualitása ebben a kortársi értelemben lehet fontos.

Lényeges, hogy egy alkotó valamelyik éppen aktuális trendhez kapcsolódjon, vagy ahhoz lehessen illeszteni?

Nem, ez nem szempont. Viszont érdekes, hogy fordítva mégis igaz: ha valaki korszerűen gondolkozik, akkor lehet, hogy egy aktuális trendhez passzítható.

Anélkül, hogy erre törekedne, vagy esetleg nem is foglalkozik azzal a trenddel?

Igen, ez így van. Az alkotói attitűd többnyire nem úgy működik, hogy kinyújtom az érzékelő csápjaim, és azt csinálom, ami éppen a legaktuálisabb. A képzőművészetben a gondolat a cselekedet valódi magja. Természetesen a világ ismerete itt is fontos, de egy művész másképp dolgozik, mint mondjuk egy szociológus.

A kortárs művészetet részben az állami és a magán mecenatúra tartja el, részben a profitérdekelt galériák. Milyen szerepet játszik egy nonprofit kiállítóhely? 

Egy nonprofit galéria csak közvetve tudja befolyásolni a pénzforgalmazó intézményeket. Inkább lakmuszpapír: letapogat, megmutat valami mást, újat, kísérleti dolgot.

Erre aztán lehetnek fogadóképesek a kereskedelmi galériák, amennyiben fölveszik az általuk képviseltek közé az itt kiállító művészt.

Tehát egy ilyen kiállítóhely arra is lehetőséget teremt, hogy egy viszonylag kevésbé ismert művészre felfigyeljenek a műpiacon dolgozó galériák?

Igen, sőt, ez egy oda-vissza pingpong játszma, mert a kereskedelmi galéria művészei nálunk más szituációban mutatkozhatnak be, illetve a profitérdekelt intézmények számára is promóció, ajánlat, illetve presztízs, ha egy szakmailag elismert helyen is bemutatták már a náluk forgalmazott műtárgyat.

Évente hány kiállítás van a galériában?

Évente nyolc kiállítást rendezünk. Évadban számolunk, mert a Társaskörben júliustól a nyári programok olykor elfoglalják a galéria bejárata előtti teret is. Az első kiállítás szeptember elején nyílik, az utolsó június végén zár.

A kisgalériák feltétlen előnye, hogy sokkal rugalmasabbak, naprakészebbek a nagy kiállítóhelyeknél, múzeumoknál. Ezt hogyan használja ki?

Nem trendekre csapok le, amikor egy évadra összeállítom a galéria programját, inkább úgy mondanám: művészek kapnak lehetőséget arra, hogy kísérleteiket megvalósíthassák és bemutathassák. Teret adunk annak, ami épp foglalkoztatja őket.

Tehát művészeket választok, akik az anyagukat majd a mi kiállításunkra készítik el. Először még nem látom, inkább csak tudom, hogy mi az, ami megfogta őket, mi az, amin dolgoznak.

Tehát vannak kifejezetten ide készülő, „itt és most” kiállítások. A közelmúltban ilyen volt Orosz Klára Nature című installációja is, amelynek meghatározó része egy hatalmas, bagolyköpetekből épített gömb volt.

Igen, ide készítette, itt volt a premier. A művet a szó szoros értelmében belefeszítettük a térbe, egy kis félreértés folytán ugyanis nem fért be az ajtón. Ki kellett bontani a nyílászárót, hogy le tudjuk vinni. Ezek technikai nehézségek, de megoldjuk. Klára sokat filózott azon, hogy milyen lesz majd ugyanez az anyag klasszikus múzeumi terekbe helyezve. Majdnem mindegyik művész számára, akit felkérek, első számú inspiráció a sajátos kiállítótér. Nálunk még a festményeket is installálni kell, mert a gyönyörű boltíves mennyezetével a pincénk nem klasszikus „white cube” kiállítótér.

Azért csak kibújik a szobrász a zsákból… Ide hiába jön egy festő kiállítani, valahogy a térbe kerülnek a képei.

Nem én sugallom ezt, én csak segítek, és valóban mindenki rájön arra, hogy itt a festményeket is másképp kell elhelyezni. Ha sikerül az installáció, közös öröm. A tér adottság, az én személyem pedig a segítőé, olyan, mint egy asszisztens. Csak részt veszek a folyamatban, nem én találom ki. Ők jönnek rá, mert a tér mindenkit inspirál.

Mennyire lehet jelentős a magyar képzőművészet jelenében egy ilyen kisgaléria? Mennyire tartják számon, mennyire befolyásolhat bármit, mennyire fontos az, hogy van-e vagy nincs?

Merem remélni, hogy van jelentősége, és sok mindent befolyásolhat. Folyamatosan nyílnak és zárnak be galériák. Nagy a mozgás, de kevés az olyan kiállítóhely, amelyik fennmarad, és színvonal tekintetében is tartani tudja a programját. Én hiszem, hogy ezek egyike a mi galériánk. Ez kulturális misszió, a kultúra elengedhetetlen része.

A nagy, látványos arculattal működő tömegmúzeumok mögött a kisgalériák, mint a szeizmográfok, letapogatják az élő környezetet, és ez nélkülözhetetlen, látogatószámokkal nem mérhető feladat.

Ha egy ilyen intézmény a felszínen tud maradni, és évtizedek óta működik, az történetileg is jelentős dolog.

Hogy látja a Társaskör Galéria jövőjét?

Amit az előbb mondtam, erre is érvényes. A galériánk története a fedezet arra, hogy számontartott, művészettörténetileg jegyzett helyszín legyen a művészeti színtéren.

Magyarországon elsősorban vagy esetleg nemzetközi viszonylatban is?

A kondíciókat tekintve Magyarországon szabjuk meg a határokat, de fogadtunk sikeres tárlatokat külföldről is. Kiállítások esetében a legnagyobb nehézséget a szállítási költségek jelentik, de segítséggel ez is megoldható. Ilyenek például a cseh avantgárd megismertetéséhez kapcsolódó kiállításaink. 2014-ben például Hrabal kollázsait is bemutattuk, hat olyan darabot, amelyek Magyarországon még nem voltak láthatók.

Hogy került Hrabal Óbudára?

Van egy bohemista barátunk, Lakos Attila, aki 3–5 évente előjön egy kitűnő ötlettel, aminek szívesen adunk helyszínt. Lassan megint időszerű lesz. Mindig talál egy-egy delikát témát a cseh avantgárd irodalom és képzőművészet metszéspontján. Ezeket a programokat a budapesti Cseh Centrum is teljes mellszélességgel támogatja. Első osztályú közös projektek szoktak létrejönni, és minden megnyitó színvonalas kerekasztal-beszélgetésekkel zárul. Ilyenkor nemcsak a pesti bohemisták, hanem a csehek is megmozdulnak, sokan ideutaznak.

Legutóbb épp a Gyöngéd barbárok című Hrabal könyvben megörökített művészek közül jött el az utolsó, még élő alkotó, Oldrich Hamera. Tüneményes figura, az ő képei is itt voltak.

Saját műveiből is állított már ki a galériában?

Soha. A két dolog teljesen összeférhetetlen. A galériavezetéssel járó képletes hatalmi pozícióból következően – amit nem érzékelek, de nyilván létezik – döntéseket kell hoznom, és remélem, hogy ezzel nem élek vissza. Eszembe sem jut ilyesmi, kifejezetten tabunak gondolom.

Az Óbudai Társaskör Galériában időszakos kiállításként Horváth Csilla képzőművész Porond című kiállítása tekinthető  meg 2019.06.12.-07.07.-ig, hétfő kivételével naponta, 15,00 és 19,00 óra között!

“A kiállítás egy központi elemből és annak virtuális kiterjesztéséből áll. A galéria terében szeretném megidézni a gulyáskommunizmus városmodelljében fellelhető paneljátszóterek esztétikáját, egy interaktív objekt segítségével. A mű formailag a gyerekjátékokat, mozgásában és tartalmában a felnőtt lét nehézségeit idézi meg. Ez a megépített fiktív játszótéri elem, a látogatók segítségével önmagába visszatérő mozgást produkál. Ezáltal egyszerre foglalja magába a kilátástalanságot, a repetíciót, a monotonitást, és az állandóságot. Amíg a gyermekkorban az ismételt mozgásformák a biztonságot, a gyakorlást és a fejlődést szolgálják, úgy a munka motorikussága, a hétköznapok egyhangúsága demoralizál. A mű tulajdonképpen egy megépített önjutalmazó rendszer, ahol saját gyengeségeinkkel találkozhatunk. A kiállítás teljes felépítésében a központi elemhez egy közvetlen csatornás, kiegészítő videó is tartozik.”

Horváth Csilla

Három kiváló szerző tárja fel magas szakmai igénnyel és irodalmi színvonalon az XIX. századi fogadó, majd kávéház, a szocializmus évei alatt pedig művelődési házként működő intézmény meghatározó korszakait, az épület múltat idéző, de a modern igényeknek megfelelő építészeti átalakításának történetét.

A kötet első tanulmányát Korompay Katalin építészmérnök, műemlékes tervező, a ház feltámasztója jegyzi, aki az 1980-as évek elején kapott megbízást arra, hogy a „csúnya, vizes, kopott, agyontoldozott óbudai Frankel Leó Művelődési Ház” épületét tegye rendbe, amennyire lehet. A megbízást az óbudai lakótelep építése generálta – szomorkás tény, ami az építész szövegéből kiderül:

„a kiinduló tervekben még háromszor ekkora területen megtartani tervezett régi Óbuda itt végül kilencháznyira zsugorodott kis szigetét” kerülték el a buldózerek.

A tervezéssel megbízott Korompay Katalin számára, aki akkoriban a Városépítési Tudományos és Tervező intézet (VÁTI) munkatársa volt, már az első bejárás során egyértelművé vált, hogy az elhanyagolt külsejű művelődési ház jellegtelenné silányított felszíne alatt történelmi jelentőségű épület rejtőzik. A tervezői folyamat során Nemes Márta művészettörténész kutatásait alapos levéltári munkával egészítette ki, így körvonalazódni kezdett a ház és környéke története.

Az építkezéshez kapcsolódó régészeti ásatások arra is fényt derítettek, hogy a mai Társaskör helyén egykor pompás római villa állt.

Az épület falainak átvizsgálása során pedig a múlt századi építészek és mesterek munkáira derült fény. Előkerült egy rejtett kút is, amely a néhai Korona kávéház bálterme építése során a föld alá került, tehát amíg használatban volt, a vízhordó lányoknak egy létrán kellett leereszkedniük a hozzá vezető rövid folyosóra.

A tanulmány szerzője részletesen beszámol a további feltárásokról, a klasszicista épület korhű rekonstruálásához szükséges részletek utáni nyomozásairól éppúgy, mint arról, hogyan illesztette be a ház modern közösségi funkcióit az épület újra láthatóvá tett nemes XIX. századi formái közé, fejet hajtva a terület kétezer éves múltja előtt, és teret engedve kiváló kortárs belsőépítészek és iparművészek számára is.

Írása végén jegyzi meg, hogy a saját és a felújítás során közreműködő szakemberek együttműködése révén létrejött „kultúrafogadó” máig a legkedvesebb munkája, melyért – és ezt már nem írta le dolgozatában – joggal vehette át az építészeknek járó legrangosabb magyar szakmai elismerést, az Ybl-díjat.

A kötet második dolgozatát a kiváló író-történésznek, Zeke Gyulának köszönhetjük, aki – mint olvasóink bizonyára tudják – az Óbudai Anziksz indulása óta megtiszteli magazinunkat írásaival.

A szerző a Kiskorona utcai épület helyén működő egykori óbudai Korona-ház, fogadó történetének járt utána az „1818-as kezdetektől az 1949-es államosításig”.

Zeke Gyula ízig-vérig történészként természetesen nem elégedett meg az épület és a falai között pezsgő élet, a folyamatos változások, fejlesztések felsorolásával, hanem budapesti kontextusba helyezte a városrész egykori nevezetességét, gasztronómiai és irodalomtörténeti csemegékkel fűszerezve történetét. Historikusi alapossággal és szépírói igénnyel tárta fel az Óbudai Társaskör helyén működött „fogadó-vendéglő-kávéház-vigadó” regényes történetét, az egymást váltó bérlők sikeres vagy kudarcos kísérleteit az óbudai vendéglátás – és nem mellékesen saját üzletük – felvirágoztatására. Levél- és irattárakban, könyvtárakban kutatva címjegyzékeket, iratokat, számlákat, leltári feljegyzéseket, magán- és üzleti levelezéseket, korabeli újságcikkek százait átbogarászva mutatta be, a Morelli család, majd Leidenberger József fejlesztéseit, Szlatky Dániel vendéglős bukott vállalkozását, a III. kerületi Egyesült Polgári Kör kezelésében eltelt időszakot, Polifka Károly kávés eredményeit, később a Keresztény Társaskör bérleti időszakát, az Egyesült Polgári Körös, majd a Bródy kávéházas éveket, és közben a történész nagyítója alatt figyelhetjük meg, hogyan is éltek, ünnepeltek a korszak polgárai. Regényes, izgalmas és igen tartalmas összegzése a tanulmány bevezetőjében megjelölt 1949-es államosításig terjedő időszaknak.

A harmadik kiváló tanulmány szerzője, Varga Luca történész, levéltáros azt az időszakot dolgozza fel, amikor az épület József Attila, majd Frankel Leó Művelődési Ház néven volt a III. kerületiek közkedvelt kulturális központja. Ironikus mozzanat a ház történetében, amikor rájöttek az elvtársak, hogy a proletár költőről már túl sok kulturális intézményt neveztek el, egy ideig Krúdy Gyula és Gelléri Andor Endre hívei versenyeztek a névadás dicsőségéért. Végül egyik tábornak sem sikerült érvényesíteni az akaratát, és kompromisszumos döntés született: 1965-ben hivatalosan Frankel Leó, a „nemzetközi munkásmozgalom fontos alakja” nevét kapta a művelődési ház.

A hatvanas évek második felében erős komolyzenei fellegvár alakult ki a „Frankelben”, olyan ifjú művészek tűnetek fel a zenei pályára készülő fiatalok számára létrehozott Mozart klubban, mint Kocsis Zoltán, Schiff András, Ránki Dezső és a Zeneakadémia későbbi rektora, Batta András.

Az Óbudai zenebarátok klubjában felnőttek és gyerekek egyaránt élvezhették a klasszikus zenét kiváló vendégművészek tolmácsolásában, mint például Antal Imre zongoraművész, Kocsis Albert hegedűművész, Szendrey-Karper László gitárművész, Mező László gordonkaművész, a Zeneművészeti Főiskola tanára – nem is szólva kiváló külföldi vendégelőadókról.

Kiváló színvonalon működött az ötvenes évek vége óta itt tevékenykedő, Varga Károly nevével fémjelzett Óbudai Kamarakórus és a hetvenes években létrejött Óbudai Lánykórus. Az egykori Frankel Leó Művelődési Ház volt az Óbudai Kamarazenekar otthona is az együttes megalakulásától a San Marco utcai ifjúsági ház elkészültéig.

A tanulmányból számos egyéb fontos és érdekes tény mellett az is kiderül, hogy az „irodalmi presszó” fogalma is innen keltezhető.

Virágzó irodalmi színpad működött a házban az ötvenes évek végétől, festőművészek tárlatai és a legnevesebb színészek irodalmi estjei várták a kerület, sőt a főváros kultúrára fogékony lakosait. Szó esik a tanulmányban az 1962 óta itt működő Óbudai Fotókörről, a tudományos és ismeretterjesztő előadásokról és a kultúrához kapcsolható számos egyéb fontos és érdekes programról, szakkörökről, tanfolyamokról. Nem maradnak említés nélkül a hetvenes évek beat korszakának vonatkozó fejezetei sem. Összegzésül a szerző Héja László hegedűművészt, az Óbudai Kamarazenekar egyik alapítóját idézi: „Egyrészt közösségteremtő, másrészt értékteremtő hely volt, … ahogy az ember ide bekerült, érezte, hogy a Frankel puritánságából valami születni fog.”

A könyv második felében az Óbudai Társaskörhöz kötődő művészek, közéleti személyiségek gondolatai szerepelnek. Bús Balázs polgármester „az intézmény által vállalt és fémjelzett magaskultúra” fontosságát méltatja, Baranyi Ferenc költő „a kultúrát nem egyszerűen terjesztő, hanem teremtő intézménynek” nevezi, Báll Dávid zongoraművész többek közt arról emlékezik meg, hogy a hivatásos előadói pályára készülve, kamaszkorában a Társaskör hangszerén gyakorolhatott akár éjszakába nyúlóan is. Bubnó Tamás énekművésznek is szinte második otthona a ház: „1989-ben léptem be először a Táraskörbe, s azóta is mindig hazajövök.” Czigány György költő méltatása is megtisztelő, mint fogalmaz:

„Az Óbudai Táraskör mai háziasszonyának és munkatársainak érdeme, hogy ez a ház huszonegyedik századi hazája lehet a Múzsáknak!”

A Tizenhét délután Óbudán című fejezetben a Társaskör Galériában megrendezett tárlatok méltatásait olvashatjuk a legnevesebb magyar művészeti szaklapok szerzői tollából. A sor az 1989-es PASSAU I:II című „kétmenetes” kiállítással indul. A tárlat Andrási Gábor, az Óbudai Pincegaléria akkori vezetőjének ötletéből született. Jól ismert, és akkor még hírnév nélküli hivatásos művészek, valamint autodidakta alkotók németországi bemutatkozását szervezte meg, illetve rendezte meg az összegyűlt anyagból a társasköri kiállítást. A Galéria magas színvonalú kiállításait bemutató sorozat záró darabjaként Szanyi Borbála Azsúr című 2017-es kiállítása szerepel a könyvben Nagy T. Katalin művészettörténész méltatásával.

Hosszan sorolhatnánk még a Társaskörnek címzett személyes és szeretetteli elismerő gondolatokat, hiszen az itt fellépő, ide kicsit hazajáró művészek sora fogalmazta meg, miért kötődik különösképpen a kultúra óbudai fellegvárához, de ehhez forgassák a könyvet. A kötet nem kerül kereskedelmi forgalomba, október 1-től a Társaskörben veheti kézbe minden érdeklődő, illetve a ház előterében található mahagóni állványon elhelyezett modern elektronikus könyv (szerkesztője: Eln-Lénárt Iván) segítségével is végig lapozható. Itt meg lehet hallgatni a könyvhöz készült hangzóanyagot is, melyet az elmúlt tíz évben itt felhangzott koncertek hangfelvételeiből állított össze Szőke Cecília. A könyv a Platán könyvtárakban kikölcsönözhető, illetve az Óbudai Társaskör honlapjáról is letölthető.

Végezetül, de nem utolsósorban említsük meg a kötet szerkesztőit: Andrási Gábort és Kása Andreát, akik valóban méltó emléket állítottak munkájukkal az Óbudai Társaskörnek, ennek a ma is különleges atmoszférájú és évszázados múltú zenei, irodalmi, képzőművészeti „fogadónak”.

A Pihe nevet Török Tamástól (a Budapest Galéria osztályvezetője) kaptam még általános iskolás koromban. Aztán vittem tovább, a középiskolában már így hívtak a tanárok is. Néha még mindig nehéz hallgatnom arra, ha valaki Máriának, Marinak szólít – árulta el becenevének titkát az Óbudai Társaskör vezetője, majd folytatta az emlékezést:

– Kezdetben a Hazafias Népfrontnál dolgoztam Óbudán, a mostani Óbudai Társaskör épületében lévő irodájukban. Előtte itt működött a Frankel Leo Művelődési Otthon, ami az épület felújításának idejére átköltözött a Zichy-kastélyba. Már folytak az ezzel kapcsolatos feltárások, 1981-ben még láttam a nagytermet feltúrva. A mostani páncélszekrényünk is itt állt már – többször megpróbálták feltörni, de senkinek nem sikerült.

Kedvemre való feladatot kaptam: az óbudai lakótelepekre szerveztem kulturális programokat, elsősorban gyerekeknek.

Közben azzal biztattak, hogy amint a Zichy-kastélyban dolgozó Merényi Judit csapatánál üresedés lesz, jelentkezzek. Nem is kellett sokat várnom, 1982. április 15-én már velük folytattam a munkát.

Azok a fantasztikus nyolcvanas évek

– A ’80-as évek aranykorszak volt! Nagyon jó társasággal kiváló dolgokat csináltunk, éltünk át. Rengeteg koncertet szerveztem a Zichy-kastély kertjébe. Például volt klubja a Mini együttesnek és balkáni táncháza a Zsarátnok együttesnek. Hátul, a kastély mögötti részen lehetett táncolni a régi presszó teraszán, ahol az a gyönyörű gesztenyefa áll. Fantasztikus estékre emlékszem! Még a Playboy Magazint is megnyertem egy jazzkoncertünk támogatására. Akkoriban az Astoriánál volt a szerkesztőségük, odamentem, és szépen elmondtam: jazzestet csinálunk Óbudán, nem akarnák-e támogatni? Akarták. Jól emlékszem a szórólapjára – sárga volt, kis fekete nyuszival.

Amikor 1985-ben rendbe hozták a Fő teret, Merényi Judit feltette a költői kérdést: ugye nem gondolod, hogy parlagon hagyjuk? Nekiláttunk.

Akkortájt kezdtük a Karácsonyi Vásárt, az Óbudai Vigasságokat, a Szüreti Vigasságot, a Húsvéti Vásárt, Népzenei Napot, térzenéket. Ilyen programokat Óbudán kívül akkoriban kevés helyen talált a közönség.

Volt még egy különleges, sikeres rendezvénye a Fő térnek, az általam kitalált Kulturális Piac. Ez évente egyszer, szeptemberben volt. Na, ilyen jellegű esemény nem volt addig a fővárosban, de az országban sem.

A környék is vendégcsalogató. Itt volt a Sipos a legendás, nemrég elhunyt Fejér Miklóssal, aztán a Vasmacska, a Postakocsi a Juhossal. Mind fantasztikus vendéglátók voltak, és akkor még nem is szóltunk Béla bácsi kocsmájáról vagy a Radeberger sörözőről. Nem is beszélve a Kastély presszóról és vezetőjéről, akit Piri cicának hívtunk. Ezért érthető, hogy jó érzés látni nekem is, hogy a Fő tér és a Zichy-kastély kertje napjainkban második virágkorát éli.

Muzsikálás a mosdóban

Az Óbudai Népzenei Iskola akkoriban szintén a Zichy-kastély főépületének baloldali részében kapott helyet. Olyan szűkösen voltak, hogy Csoóri Sanyi néha a vécétetőn ülve hegedült, a diák meg vele szemben állva leste el a fogásokat. Emlékezetes marad az első Európa Kiadó koncert is, amit én szerveztem. Félelmetesen sok ember jött el. Szerencsére hangfelvétel is készült róla, és Európa Kiadó a Zichy-kastély kertjében címmel kiadták kazettán.

Na és az irodánk! Még most is megvan a kastély szárnyépületében, ahol jelenleg az Óbudai Múzeum és a Térszínház található.

Egy kicsike kis helyiség a bejárattól balra, ahol mindenki együtt nyüzsgött – most nem is tudom, ki használja. Volt benne egy asztal, annál ült a Merényi, két telefon és egy zöld színű kanapé, meg néhány szék, egy polc. Hátul is volt iroda, de oda csak akkor mentünk be, ha valamit gépelni kellett. És mégis minden működött, fantasztikus volt!

A párt leszólt

Amikor Török Ádám először idejött, teljesen elámult, milyen kiváló helyszín a Zichy-kert. Hátul kaptak helyet a jazz koncertek, és ott működött az Ádám vezette Mini együttes klubja is, ahol most a Kobuci van. Először úgy neveztük el, hogy Kis Ifi Park a Zichy-kastély kertjében. Merényit felhívták a pártbizottságról, közölték, hogy ilyen címmel nem mehet, felejtsük el a Kis Ifi Parkot. Így lett a neve a Mini együttes nyári klubja a Zichy-kastély kertjében. A Zichy főépületében, a nagyteremben működött Szakcsi Lakatos Béla jazzklubja, amit szintén én szerveztem. Ezt később átköltöztettük a Raderberger söröző pincéjébe.

A koncertek végén mindig benézett egy csomó csodálatos zenész, sokszor az épp Budapesten játszó külföldi sztárok is, és hatalmas spontán muzsikálások alakultak ki.

Természetesen ezen kívül is rengeteg minden történt a kastélyban, amit Judit és a Nyuszi szervezett (őt hivatalosan Wéber Évának hívják). Nagyon-nagyon jó idők voltak!

A Krúdy-negyed

1988-ban elkészült az Óbudai Társaskör gyönyörű épülete. Tíz éven keresztül újították, de megérte. Merényi Judit visszaköltözött, én meg ott maradtam Nyuszival a Zichyben. Próbáltuk együtt vinni a két házat. Egy-két év alatt mindhárman rájöttünk, hogy ez nem megy. Hagytuk a Zichyt, és az Óbudai Társaskörben folytattuk együtt. Judit találta ki a nevet. Az épület nagyszerű adottságokkal rendelkezik, Judit pedig ezeket is kihasználva egyedi, különleges intézménnyé tette a házat. Pontosan érezte, hogy ennek a különleges épületnek, ami 2018-ban 200 éves lesz, speciálisan kell működnie. Igazgatóként 2008 óta én is azon dolgozom, hogy ezen a pályán haladjunk tovább.

Amikor átvettem Judittól a stafétabotot, nem volt könnyű dolgom, hiszen magas színvonalon működött a ház, és ezt a nívót meg kellett őriznem.

Sokat segített, hogy szakmailag itt nőttem fel, és szinte minden területet kipróbálhattam. Szerveztem vásárt és koncertet, kellékeztem színházi előadásban, öltöztettem, ügyeltem, klubokat vezettem, tanfolyamok indulásánál bábáskodtam, pályázatokat írtam. Amikor elkezdtük a Zempléni Művészeti Napokat, amit végül tizenkét évig csináltunk, akkor a fesztivál szervezését is megtanultam.

Az Óbudai Társaskör valójában egy közművelődési intézmény, amelynek Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata a fenntartója és támogatója. Nagyon fontos számomra, hogy nálunk sok, szorosan hozzánk köthető különleges esemény legyen, ami máshol nem található. Legutóbbi nagy sikerünk például a Seress-est, amit Fesztbaum Béla és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekar hozott létre a felkérésemre, és ez már a második évad, hogy műsoron tudjuk tartani.

Úgy gondolom, hogy napjainkban csak az a kulturális intézmény tud új embereket vonzani magához, és közben megtartani törzsközönségét is, amelyiknek sikerült saját arculatot teremteni, és azt évről évre megújítva megőrizni. Ez nagyon sok munkát jelent, amihez egy megszállott vezetőn kívül mindig kell egy jó csapat is. Óbuda nagyon sokszínű kerület, az Óbudai Társaskör is egy színfolt a palettán, amire a kerület határain túl is figyelnek.

2013-ban, a Krúdy-emlékév kapcsán kezdeményeztem, hogy a Társaskör környéke mint egy életrajzilag hiteles terület, Krúdy-negyed néven nyújtson kulturális és gasztronómiai élményeket az ide látogatóknak.

Kiss Imrében (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum), Zábó Attilában (Mókus Sörkert és Étterem) és Cecei Gergőben (Kéhli Vendéglő) remek partnerekre leltem, később csatlakozott hozzánk a nemrég elhunyt Kobzos Kiss Tamás (Óbudai Népzenei Iskola). Ez egy újabb színfolt lett a palettán, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának köszönhetően közös programokat is tudunk szervezni. Szóval már nemcsak az Óbudai Társaskörért dobog a szívem, hanem a Krúdy-negyedért is.

Idén lesz 35 éve, hogy itt dolgozom Óbudán, és nyolc éve, hogy az Óbudai Társaskört vezetem. 2013. október 1-jén, a Társaskör 25. születésnapján el is mondtam a közönség előtt, hogy az én szakmámban, az én életemben ez egy Oscar-díjjal felér.

Mióta óbudai?

Régóta. 1958 júniusában végeztem az egyetemen, a feleségem akkor még elsőéves jogász volt. Ő az egyik diákszállóban lakott, én a másikban. Az én szállóm igazgatója azt mondta, hogy fél évig türelemmel lesz, addig szerezzek magamnak valami lehetőséget. 1958-ban, szeptember végén kaptam egy hívást, hogy menjek be a Fővárosi Tanácshoz. Kezembe nyomtak két címet. Az egyik a IX. kerületben, a Balázs Béla utcában volt, arra azt mondtuk, hogy ide nem jövünk. A másik egy óbudai cím. Emlékszem, ahogy megindultunk a feleségemmel a 33-as villamossal. Elértük a Dagály fürdőt, és onnantól valahogy megváltozott a villamos hangulata. Elkezdtek beszélgetni az emberek, mert aki tovább ment, az már Óbudához kötődött. A régi Óbudáról beszélek, akkor ugye még nem volt panel, csak a kicsi házak.

A Duna fölött döcögtünk, amikor megkérdezték, hogy a fiatal pár hova megy. Mint vidéken. Egy fiatalember segített, elmagyarázta, hol kell leszállni a Raktár utcához, a „városi házakhoz”. Ott volt az első lakásunk, ahol tíz évig éltünk.

Az egy viszonylag modern városrésznek számított a kerületben.

Igen, a kis házakhoz képest nagyon modernnek számított, azzal együtt, hogy kilopták belőle a fürdőszobát, viszont volt belső vécé. Máig megvan az akkori fürdőszobám: ott van Pomázon, a kerítés falának támasztva a hatalmas lavór.

Min főztek?

Gáztűzhelyen, olyan jó tűzhelyem nem is lesz több, mint amilyen ott volt. Járt hozzá egy gumicső, a végén valami szeleppel. Amikor megkopasztottuk a csirkét, utána leperzseltük, szép tiszta lett, és adott egy jó kis pörcös ízt neki. Tíz szép évet töltöttünk ott. Közben jött a két gyerek, és az egy szoba, félkomfort kevésnek bizonyult. Akkor kezdődött a panelprogram, az óbudaiakat Újpalotára vagy Kelenföldre vitték. Mi Kelenföldön kaptunk egy 48 négyzetméteres, kétszobás kis panelt, ott laktunk öt évig, két gyerekkel az sem volt túl tágas. Szerencsénkre 1973-ban elcserélhettük egy háromszobás lakótelepi lakásra, újra itt Óbudán.

Ezek szerint „mindössze” hatvan éve él a kerületben. Hol született?

Nem egészen hatvanat, mert időközben kiköltöztem Pomázra. Születni Szamoskéren születtem, egy kis faluban, szegény vidéki család gyerekeként. Az első tanult foglalkozásom a paraszti munka volt. Tizenegy évesen kerültem a debreceni kollégium gimnáziumába, ami akkor még nyolcosztályos volt. Beíratott az édesapám, és utána hazament. Attól fogva már én gondoskodtam magamról, nem volt szülői támasz. De korán értem, korán kezdtem.

Úgy képzeljük el, mint Nyilas Misit?

Pont olyan szegény parasztfiú voltam én is, amikor oda kerültem.

Ez mikor történt?

1945-ben.

Mennyire sérült meg a kollégium a világháborúban?

Debrecen központja szinte érintetlen maradt, igaz, a kollégium melletti Péterfy utcai épület használhatatlan volt. Katonai kórház volt benne és iszonyú kosz, piszok, vér mindenhol. Közösen takarítottuk tanárok, diákok és mindenki együtt majdnem egy fél évig. A második félévre, karácsony után, amikor visszamentünk, már elfoglaltuk a helyünket a Péterfy utcai gimnáziumban. Előtte a kollégium termeiben tanultunk.

A tanári kar hogyan vészelte át a világégést?

A korosabb tanároknak nem kellett egyenruhát húzniuk, a fiatalabbak egy része viszont akkor még katona volt. A későbbi osztályfőnökömet, Nagy Géza bácsit az első évben nem is ismertem, utána ért haza. Az igazgatónk Magyari Kálmán volt, a híres debreceni Magyari cigány család egyik tagja.

Jellemző egyébként a kollégium egész szellemére, hogy ott csakugyan nem számított, ha valaki cigány, zsidó, református vagy katolikus, pedig egyházi iskola volt.

A fordulat éve hogyan érintette a református iskolát?

Úgy, hogy megmaradt. Ez volt az egyetlen gimnázium, ami megmaradt a református egyház kezelésében, tehát gyakorlatilag egy kis sziget lettünk. Annyi büntetésünk volt, hogy nem mehettünk például Dunaújvárost építeni. Ezzel szemben mentünk Hortobágyra gyapotot szedni, ahonnan van is egy érdekes emlékem. Jött egy felnőtt csoport, akik utcai ruhában szedték a gyapotot. Nem tudtunk mi még akkor a kitelepítésekről. Amikor mellénk értek, valaki mondott egy szombathelyi címet. Én megjegyeztem, mert azt kérte, hogy csak annyit írjunk: itt vagyunk a Hortobágyon.

Hány éves volt akkor?

Akkor már tizenöt, értettem, hogy miről van szó. Ettől eltekintve érdekes módon mi akkor ki voltunk rekesztve a politikából. Védett burok volt a kollégium és nagyon-nagyon jó iskola.

Kellett azért orosz himnuszt énekelni, ott is volt úttörőmozgalom?

Ugyanúgy megvolt a reggeli Szabadnép félóra, ezeket a rituálékat meg kellett csinálni ahhoz, hogy nyugton hagyjanak bennünket. Mert ott is akadt olyan személy, aki tartotta a kapcsolatot a megfelelő szervekkel. Volt úttörőszervezet, meg ifjúsági DISZ-szervezet, és annak az egész osztály tagja volt.

Ez egy fura, tudathasadásos állapot lehetett egy egyházi iskolában. Hogyan dolgozták fel a tanárok, és hogyan kezelték a gyerekek?

Odakacsintás volt, állandóan kacsingattunk. Senki nem beszélt, még a vallástanárunk sem a rendszer ellen, de érzékeltették a távolságot minden pillanatban. Mi gyerekek meg el voltunk foglalva a saját dolgainkkal. Én különösen azzal, hogy megpróbáljam utolérni a többieket.

Szegényparaszti családból érkezvén otthon jóformán könyvet sem vettem a kezembe, ráadásul lassú gondolkodású voltam. Nehezen tanultam, és mindig féltem, hogy elküldenek.

Szociálisan viszont nagyon érzékeny voltam. Azaz kiderült, hogy keresem mindenhol az igazságot. Második gimnazista koromban beválasztottak az iskola szociális bizottságába, a végén elnöke is lettem. Ez azt jelentette, hogy ha segélyre került a sor, akkor mi döntöttünk, ki kapjon, mert nagyon sok volt a szegény ember – köztük a szegénnyé lett falusi pap gyereke –, akiktől elvették a földjeiket.

Tandíj volt?

Csak az ellátásunkat meg a kollégiumi díjat kellett fizetni, de az első években nem pénzben, hanem élelmiszerben. Osztálytársam volt Móricz Zsigmond utolsó szerelmének, Csibének a fia, akivel ma is tartjuk a kapcsolatot. Budapesti volt, neki pénzt küldött az anyja, és reggel ki kellett mennie a piacra megvenni az élelmet, mert az étkezést vezető csak ennivalót fogadott el. Ami engem illet, később már nem is fizettek utánam, mert megkerestem legációban.

Hogyan?

Elvben másodikos gimnazista korunktól mehettünk legációba, mert sok volt a falu és kevés a teológus. Annak előtte csak a teológushallgatók mehettek. Én valahogy mindig belefutottam szabálytalan dolgokba, tehát már elsős gimnazistaként belecsöppentem ebbe is. Az egyik fiú, aki szintén parasztgyerek volt, két évvel idősebb nálam, megkérdezte, nem írnék-e a falum lelkipásztorának, hogy van itt egy barátom, aki már szabályosan mehetne. Írtam is, de nem válaszolt. Viszont amikor hazamentem húsvét előtt, nagycsütörtökön, megkérdezte, hogy hány prédikációt tanultam. Mondtam, egyet se. Hogyhogy? – lepődött meg. Azt válaszoltam, hogy nem tetszett válaszolni, nem is én jelentkeztem, hanem a Szászi Feri jött volna. –  Pedig én kihirdettelek, hogy te leszel a legátus – közölte a tiszteletes. – Itt van egy prédikáció, ezt úgy tekintjük, hogy csak egy prédikációd lesz, az ünnep második napján, délelőtt, a nagy istentiszteleten. Azzal töltöttem a nagypénteket, nagyszombatot, hogy tanultam a prédikációt. Remegve fölbotorkáltam a szószékre, és onnan, mint akit bekapcsoltak, minden ment egyenesen. Ez volt az én első legációs munkám.

A legáció egyik eleme az adománygyűjtés?

A legátusok papi szolgálatot láttak el a jeles ünnepek – karácsony, húsvét, pünkösd – két napján. Az első nap délelőttjén úrvacsoraosztás volt, azt a legátus nem végezhette. Aznap délután, valamint másnap délelőtt és délután is a legátus prédikált (húsvétkor nagypénteken is). Juttatása ezért a perselypénz, valamint az egyháztagok adománya volt. Ennek húsz százalékát le kellett adnia a kollégiumban, a többi az övé maradt. Volt, ahol el kellett menni minden házhoz, és úgy gyűjteni össze az adományt. Ezzel nem is volt gond, hiszen mindig elkísért valaki, a harangozó vagy az egyházfi, inkább az volt a nehéz, hogy mindenhol kínáltak süteménnyel, borral.

Volt egy Gebe nevű község, azóta Nyírkáta lett, ahol az egyik háznál föl volt halmozva kétforintosokban húsz forint, és ahogy visszautasítottam a süteményt vagy a bort, eltűnt két forint. Így csökkent az adományom. Volt, hogy becsíptem rendesen.

A továbbtanulást hogyan befolyásolta az, hogy egyházi iskolában érettségiztek?

A legnagyobb megdöbbenésünkre eszméletlenül jó lett az osztályban a felvételi eredményünk. Akkoriban az illető főiskola vagy egyetem vezetőjének a beállítottságán múlott, hogyan kezeli az egyházi középiskolásokat. Nekem az egyik jelentkezési helyem Sopron volt, erdőmérnöki szak. Megmondták előre, hogy oda senkit nem vesznek fel tőlünk. Ugyanez volt az állatorvosin. Az egyik srác, aki végül mégis elvégezte, ötször jelentkezett, és akkorra többet tudott a tanárainál az állatgyógyászatról, mert felcserként dolgozott állatorvos mellett. Negyvenen voltunk, harmincheten jelentkeztünk továbbtanulásra. Nem mindenkit elsőre, de mind a harminchetünket fölvették, diplomát szereztünk. Az is igaz, hogy szerencsés időben felvételiztünk, 1953-ban, a Nagy Imre-beszédet követően. Három szakot kellett beírni. Elsőnek beírtam a néprajz szakot az ELTE-n, másodiknak az erdészetet Sopronban, harmadiknak Debrecenben egy tanári szakot.

Föl se merült, hogy teológus vagy pap legyen?

Azt anyám akarta. Én nem, de ennek külön története van. Anyám sírt is, amikor megjött a felvételi papírom. Arattunk, kint voltunk a legelő mellett, ő hozta az ebédet és a lezárt borítékot. Fölbontottam, fölugrottam, és ordítottam egy nagyot, hogy hurrá, fölvettek. Újságíró szakra az ELTE-re.

Ahová nem is jelentkezett.

Akkor indult el Magyarországon az egyetemi szintű újságíróképzés, az ELTE-n alakult meg a tanszék. Nagyon későn döntöttek, nem is volt meghirdetve, ezért átirányították azokat a felvételizőket, akik helyhiány miatt nem jutottak be a választott szakjukra. A néprajz szakra erős túljelentkezés volt, engem megfelelőnek tartottak, így kerültem az újságíró szakra.

Egyetemistaként élte át ötvenhatot.

Igen. Volt egy tanszéki  lapunk A toll címmel. Októberben épp engem bíztak meg a következő szám szerkesztésével, aminek 23-án már lapzártája lett volna, de visszatartottuk, hogy még beleférjen a felvonulásról szóló beszámoló. Én írtam, végigkísértem a felvonulást a Bem szobortól a Parlamentig, aztán visszamentem megírni a cikket. Olyan tíz-tizenketten maradtunk bent a tanszéken.

Hajnali 6 óra körül megjelent három ÁVH-s tiszt, levittek minket az egyetem pincéjébe, sorba állítottak, mert arra voltak kíváncsiak, hogy miért vagyunk ott. Akkor előadtuk, hogy lapot szerkesztünk, volt ott régebbi lapszám is, megmutattuk, hogy mit.

Egy darabig még kérdezgettek külön-külön mindenkit, hogy összecsengenek-e a beszámolók, bár egymást hallottuk, úgy válaszoltunk. Fal mellé állítottak, megfordítottak, és egyszer csak azt mondták, na, menjenek. Elzavartak, hogy menjünk haza a kollégiumba. Ami utána történt, az lényegtelen, mert amit én csináltam, azt szinte mindenki megtette. Volt, akinek szerencséje volt, mint nekem, és nem lett következménye, mást ugyanezért lecsuktak.

Sokan el is mentek. Nem gondolkozott rajta?

Egyáltalán nem. Máig nem tudok egyetlen idegen nyelvet sem. Hiába akartam, egyszerűen szűk az agyam a nyelvek megtanulásához.

Hogyan indult a szakmai pályafutása?

Nehezen. Úgy volt, hogy a Szabad Földhöz megyek szakmai gyakorlatra, de nem fogadtak. Utána is oda jelentkeztem, de volt ott egy főszerkesztő, aki azt mondta, hogy elege van a diplomás újságírókból. Úgy alakult, hogy lett két hely a Rádióban, behívtak. Hárs István főosztályvezető hallgatott meg, aki később legendás elnöke lett a Magyar Rádiónak, mindenki szerette. Így kerültem a Falurádióhoz, és ott voltam csaknem húsz évig.

Mi volt a feladata?

Majdnem egy évig jártam vidékre valaki mellett, ócska, rossz interjúkat készítettem. Egy idő után aztán belerázódtam, vállaltam külön műsort is, az jó lett, a Falurádió kis riportjai is elkezdtek csordogálni. Lassan érő ember vagyok. Ami igazán érdekelt, az a szerkesztés. Volt egy szerkesztő, aki állandóan vidékre járt, ezért összerakta a műsort, és rám bízta, hogy majd játsszam át. A végén belenyúltam abba is, amit megcsinált. 1961-ben ez a rovatvezető helyettes bevonult a pártfőiskolára, az akkori rovatvezetőnk, aki szintén nagyon fiatalnak számított, azt mondta, hogy akkor én szerkesszem a Falurádiót. Ezt csináltam több mint 15 évig. Utána, 1977-ben olvasószerkesztő lettem. A rádióban úgy nevezték, hogy szuperlektor.

Mennyire nyúlt bele a szövegekbe?

Alig. Ha mégis, akkor azért, mert nagyon jól tudtuk, hogy ha az úgy hangozna el, akkor kirúgnak, és a szerző sem jelenhet meg többet.

Akkoriban mindenki hallgatta a rádiót, és ami ott elhangzott, annak nagyon nagy súlya volt.

Mi a Falurádióban rendszeresen elmentünk a falig, mert tudtuk, hogy a főnökség a mi műsoridőnkben még alszik. Márpedig az a hatalom természetrajza, hogy amit nem hall, az nincs. Falurádiós nagyon ritkán kapott országos kitüntetést. Nem tudom, hogy örüljek-e vagy ne, de nem rendelkezem munkaérdemrenddel, mert rólunk megfeledkeztek, de ilyenkor meg ez nagyon jó volt. Az ember megtapasztalta, hogy hol, mikor és meddig mehet el, és ezt kellett tartani.

Hány évig rádiózott összesen?

Összesen 32 évig voltam a Magyar Rádiónál. A Falurádiónál 1977-ig dolgoztam, utána lettem olvasószerkesztő a politikai adások főszerkesztőségén, és a szakrovatok műsorainak a felügyelője. Kilencvenben hagytam ott a céget korkedvezményes nyugdíjjal.

Miért fejezte be?

Nagyon átalakult a rádiózás, engem meg áthelyeztek a vidéki stúdiók főszerkesztőségére. KNAF-nak hívták, Körzeti és Nemzeti Adások Főszerkesztősége. Az akkori munkámnak nem volt semmiféle jelentősége, és azt is tudtam, hogy ha megpróbálnék valamit dolgozni, azzal a vidéki stúdiókra raknék külön terhet. Ők ütköztek nap, mint nap a helyi hatalmasságokkal, ők tudták, hogy mi történik, mi Pestről nem tudtuk. Bementem unatkozni reggel, és amikor lehetett, hazamentem. Igaz, hogy közben életben kellett tartani a trafikot.

Azt az egykori trafikot a Harrer Pál utcában, amit ma is Bán kocsmaként ismernek?

Azt. A feleségem indította 1982-ben, és én vittem tovább, amikor 1985-ben egyedül maradtam a két nagy gyerekemmel. Az egyik akkor kezdte az egyetemet, a másik még gimnazista volt.

Hogyan lett a jogász feleség trafikos?

Igazából utálta a jogot, újságíró szeretett volna lenni, de neki valahogy nem jött össze. A SZÖVKÖNYVNÉL, Szövetkezeti Könyvterjesztő Vállalatnál helyezkedett el, ami egyesült a Művelt Nép Könyvterjesztő vállalattal. Ott dolgozott számviteli, majd jogi osztályvezetőként, amit utált. Elhatározta, hogy addig piszkálja az urát, amíg nem szerez neki valamilyen üzlethelyiséget. Akkor adták át, 1982-ben a kerületnek azt a részét. Mindenkit elköltöztettek, a régi épületeket felújították. Aki vállalta, visszajött, de volt, aki maradt az új helyén. Az a trafikos például, aki addig azon a helyen volt, kapott egy másikat a Vörösvári úton. Sokkal jobban menő helyen, eszébe se volt visszatérni. Itt állt teljesen készen felújítva az épület, csak ki kellett volna takarítani, de nem volt trafikos. A feleségem kapott az alkalmon, és belevágott. Nagyon jól indult a bolt, egy év múlva valóságos intézménnyé fejlődött. A legjobb könyvesbolt lett a kerületben, ahol mellesleg cigit is lehetett kapni. Ennek az volt a titka, hogy a nyomdák először a Művelt Népnek adták a frissen megjelent könyveket, és csak utána az ÁKV-nak, amelyik Budapestet látta el könyvvel. A régi ismeretségeire való tekintettel a feleségem a többi boltnál egy héttel korábban kapta meg a várható sikerkönyveket. Még a Flórián Áruház könyvesboltjának dolgozói is hozzánk küldték a türelmetlen vevőket. Nagyon jól ment, sok jó ismerőst szerezve nekünk. Sajnos a betegsége miatt 1984 nyarától már nem tudta csinálni. Nagyobbik fiunkat, Bélát Szegedre vették föl levelezőre.

Feleségem végrendelete az volt, hogy ne adja el a trafikot, tartsa addig, amíg érdemes, próbálja meg levelezőn elvégezni az egyetemet úgy, hogy közben üzemelteti. Meg is próbálta a haverjaival, amelynek köszönhetően a trafik egy idő után azt hiszem, hogy a környék egyik legjobban menő borfogyasztó helye lett.

Gyöngyike a Polgár utcai borozóban el is nevezett a fiamról egy fröccsfajtát: egy Béla azt jelenti, hogy 9 deci bor – 1 deci szóda. (Krúdy fröccs – a szerk.) Esténként nagy élet volt. 1989-ben azonban összeomlott a könyvpiac. A trafikból sörözőt csináltunk, 1990-ben sikerült nyugdíjba mennem a Rádióból, de előtte már a sok év alatt összegyűlt annyi szabadságom, hogy amikor nyílt a bolt, beálltam a pult mögé, és kocsmáros lettem. Szerencsés helyzetben voltam, mert a trafiknak már kialakult a törzsgárdája. Volt, aki a cigarettáért jött, mások a könyvekért, olyan is akadt, aki csak beszélgetni nézett be. Egy részük továbbra is jött, immár nem könyvért vagy cigarettáért, hanem sörért, meg a társaságért, már ismerősként. Ha bejött egy új ember, meglepetten tapasztalta, hogy itt beszélgetnek egymással az emberek.

Ekkoriban tett egy kis kitérőt a színpad felé.

Igen, Harsányi Mária – Pihe –, a Társaskör mostani igazgatója rávett, hogy egy Krúdy-esten bújjak az író kocsmárosának bőrébe. Nem volt nehéz, mert akkor már valóságos kocsmáros voltam.

Ha már Krúdynál tartunk, még nem esett szó a negyedik szakmájáról: sorra írja a könyveket.

Tizenöt éve, 2003-ban fáradtam el, nem egészen 70 évesen. Csakugyan fáradt voltam, nem fizikailag, szellemileg. Béla fiam azt mondta, ő csinálja tovább a kocsmát, meg is próbálta – most már szerencsére inkább jogász. Én meg elvonultam pomázi magányomba, és megevett a fene, hogy nincs mit csinálnom. Elkezdtem a szülőfalumról gondolkozni, és nekifogtam leírni, hogy kik laktak az utcámban 1945-ben Szamoskéren.

Merre fekszik Szamoskér?

Mátészalka és Fehérgyarmat között, a Szamos partján, a főúttól hét kilométerre. Aranyos kis település, a lakossága a legnépesebb idejében is alig érte el az ezer főt, mindenkit ismertem a faluban.

Vettem hát a bátorságot – később segítséget is kértem hozzá –, és megírtam egy kis dolgozatot, harmincvalahány oldalon, hogy Szamoskér anno. Béla fiam ki is nyomatta, beköttette nekem, ez volt a karácsonyi ajándékom.

Ő ezt számítja első könyvemnek, én nem tekintem annak. Utána rájöttem, hogy érdekes lenne utánajárni, mi történt azokkal az emberekkel, akik akkor éltek, hogy néz ki ma a falu. Hozzákezdtem a nagy munkához, ami millió telefonnal járt, mentem házról házra, és kiderítettem, ki tanult, ki nem, hova került dolgozni, ki él még egyáltalán? Ebből lett egy nagyon nagy könyv, 600 oldalas A4-es formátumban.

Szociográfiai jellegű?

Mindennek a keveréke, a szociográfinak, tájleírásnak, faluleírásnak és családtörténetnek. Amikor kialakult a szöveg, véletlenül találkoztam egy könyvcsinálóval, aki azt mondta, hogy segít nekem megformálni könyvvé, de végül is nem segített. Nem számított arra, hogy ez ekkora, és átadta valakinek, aki azóta is a műszaki szerkesztőm. Összespóroltam egy kis pénzt – bár nagyon sokba került, 12 ezer forint egy példány –, és húsz példányban megjelentettem Szamoskéri harangszó címmel. Azóta is terjed a könyv, mert valaki lemásoltatta és csináltatja, de nem érdekel, mert a lényeg az, hogy jusson el a falu volt és mai lakóihoz. Ezzel kezdődött az én írói pályafutásom, illetve inkább az írási tevékenységem, hogy pontos legyek. Utána rábeszéltek a gyerekek, hogy írjam meg a feleségem történetét. Szlovákiából menekültek át az anyjával, majd a mamát lecsukták feketézésért. Itt úgy hívják, hogy csempészés. Beadták a feleségemet állami gondozásba, s az a kislány, aki állami gondozott lett, úgy tudta fenntartani magát, úgy tudta elvégezni a középiskolát, hogy nem kellett állami gondozottak közé bevonulnia, hanem végig, még nyáron is ott maradhatott a kollégiumban. Utána járt az agyam, és azt mondtam, hogy meg kellene írni, hogy milyen volt a paraszti munka, amikor két kézzel végeztük. Ezért mondom, hogy nálam számított az, hogy parasztnak születtem, és a paraszti munkákat megtanultam csinálni. Ezt egyéni történetek formájában írtam meg, az aratástól kezdve a kenyérsütésen át, végig a kendermunkákig.

Újra előbukkant a diákkori vonzalom a néprajz iránt?

Igen, én nagyon szerettem a néprajzot. Volt Debrecenben egy kitűnő néprajzos, Béres András, és hozzá jártunk a Déri Múzeumba segíteni neki rendezni a tárgyakat a múzeum pincéjében. Ha már itt tartunk, arra gondoltam, hogy talán érdekes lenne megmutatni egy kicsit belső oldalról a falurádiós tevékenységemet, erről is írok. Közben szerelmes lettem egy történetbe, amivel még a Szamoskéri anyaggyűjtés közben találkoztam; a falu egykori papja a főszereplő, aki 1884-től 1913-ig szolgált ott, és a végén esperes lett. Reformátusoknál az esperes az egyház megyei vezetője, és ő is egy kis falusi parasztgyerek volt. Végül is nem foglalta el az esperesi széket, mert öngyilkos lett. Én már akkor elhatároztam, hogy ezt a történetet meg kell írni. Az esperes lett a címe. Parasztból rádiós, kocsmárosból író ember lettem, dolgozom, amíg tudok. Dióhéjban ez az eddigi életem.

Szerencsés helyeken, nyugalmas időkben kevesen vonják kétségbe, hogy egy valódi kocsma nem reménytelen alkoholisták szánalmas gyűjtőhelye, inkább egyfajta közösségi fórum, ahol a legkülönfélébb társadalmi státuszú, iskolázottságú és világnézetű emberek találkoznak, mert ott jól érzik magukat. Természetesen alkoholos italok társaságában – bár az igazi kocsmából nem hiányozhatnak azok a törzsvendégek sem, akik nem isznak alkoholt, mégis szinte minden nap megjelennek a társaság és a hangulat kedvéért.

Kevés az ilyen hely, még Óbudán is, ahol pedig évszázados hagyománya van a kiskocsmáknak. Kevés, de azért akad néhány.

Ilyen a Fő tér melletti Harrer Pál utcában megbúvó Bán kocsma, amely nem véletlenül volt a tavaly elhunyt kiváló publicista, Megyesi Gusztáv törzshelye.

– Édesanyám 1982-ben nyitott egy trafikot ezen a helyen. Ő szegény három év múlva elhunyt, utána egy ideig én voltam a trafikos, de könyveket is árultam – kezdi a kocsmakronológiát ifjabb Bán Béla, a hely egyik tulajdonosa.  – Egy barátommal, akinek pénze is volt, kitaláltuk, hogy legyen itt egy kocsma, ha már úgyis az összes haverom nálunk iszogatta a közeli borozóból hozott fröccsöket, amikor én ültem bent. Kilencven április 29-én nyitottunk. A vendégkör miatt nem aggódtam, meg is gyanúsítottak a haverok, hogy azért jártam annyit kocsmába az előző húsz évben, hogy legyen közönség.

Mindenki azért harcolt a nyitó napon, hogy ő lehessen valamiben az első. Volt olyan, aki utálta a gint, de addigra már minden másból rendeltek – csak azért is kért egyet. Kis Dreher sörözőként indultunk – Karai Pali, aki átvette az üzemeltetést, nevezte el hivatalosan Bán kocsmának.

Édesapám, Bán Béla rádiós újságíró volt, a rendszerváltást követő zűrzavarban elege lett az egészből, és lényegében ő vitte a kocsmát, én csak besegítettem.

Miután megnyitottunk, nagyjából egy héten belül benyitott Megyesi Gusztáv, aki itt lakott a közelben. Alkoholfogyasztási céllal érkezett, majd nekilátott lapot szerkeszteni az egyik asztalnál.

Kiderült, hogy apámmal mint régi újságíróval rengeteg a közös ismerősük. Tehát a nyitás óta ismertük egymást.

– Mennyire volt rendszeres vendég? – Nagyon! – veszi át a szót Karai Pál, a kocsma borostás lelke és egyben üzletvezetője. – Hozzánk nemcsak inni járnak az emberek, bár az sem mellékes, hanem itt egy igen komoly közösség alakult ki. Ha huzamosabb ideig nem jött volna, nyilván megjelenik a lakása előtt a törzsvendégsereg, és megkérdi: hol voltál?

Ennek a helynek van egy sajátos atmoszférája, hozzánk valahogy nem a „köpködősök” járnak –  folytatja Pali. – Guszti nem is titkolta, hogy sokat merített innen az írásaihoz. Lejött a kocsmába, elkezdett beszélgetni – ami többnyire úgy nézett ki, hogy ő dumált, a többiek meg itták a szavait. Gyakorlatilag akkor fogalmazta meg a cikkeit. Nem is akart senki beleszólni, mert az úgy volt jó, ahogy belőle jött. Ha mégis hozzászólt valaki, és az tetszett neki, azt boldogan beleírta motívumként.

Pont én dolgoztam aznap, amikor berontott ide Mészöly Kálmán, hogy megöli a Gusztit – mosolyodik el az emlékező Pál. – Valami erőset írt róla, amin a „Szőke Szikla” felkapta a vizet. Persze Mészöly se akkor járt itt először, tudta, hogy ez Guszti törzshelye.

Ilyen szempontból sem utolsó ez a környék, láttam itt a téren Pelét is – szól bele a beszélgetésbe az egyik törzsvendég. – Mondjuk, ő nem nézett be egy sörre, viszont Puskás Öcsi itt ült az első asztalnál.

Egy ember merte megszólítani a törzsvendégek közül, a Csekó. Ő is azért, mert valószínűleg ő volt az egyetlen felnőtt férfi ebben az országban, aki nem ismerte fel Öcsi bácsit, és amikor WC-re igyekezett, elég határozottan megkérte, hogy álljon odébb. Puskás elnézését kért, és félreállt.

– Ha jól emlékszem, Koós Jánossal beszélgettek –  veszi vissza a szót Pali. – Koós mester, ahogy észrevette a falon díszelgő képeket, rögtön elővett egyet magáról, és odaadta, hogy azt is kitehetjük. Kicsit meg is sértődött, amikor legközelebb erre járt, és nem volt kint a falon. Nem tettük ki, mert nem tartozott a törzsgárdához.

Tehát berontott Mészöly, hogy megöli Gusztit, aki kisvártatva meg is érkezett. Leültek egy asztalhoz, megbeszélték a dolgaikat, és a legnagyobb barátságban távoztak. Ez volt Guszti.

– Gusztival nemcsak itt találkoztunk, lementünk bárhova, mondjuk Győrbe Fradi meccsre, még a Stadler Stadionba is jártunk – nosztalgiázik egy másik beltag, majd kér még egy sört. Paliból pedig tovább zúdulnak az emlékek:

– A Fradi volt az igazi szerelem, de a Kerületet is imádta. Minden meccsre kiment.

Akkoriban Varga Zoli a Dunaújvárosnál edzősködött. Guszti nagyon szerette őt. Ez a kirándulás tökéletes volt, mivel a Kerület ellen játszottak a másodosztályban.  Leutaztunk, és Guszti megszervezte, hogy a meccs után leülhessünk Varga Zoltánnal beszélgetni.

–  Az első újságot az apám születésnapjára állítottuk össze – az volt a meglepetés – tér vissza a társalgásba Béla. – Természetes volt, hogy Guszti legyen a főszerkesztő. Elkezdett pörögni a dolog, szereztünk papírt, nyomdát, profi tördelőt. Guszti hozott szerzőket – akkor még jóban volt Fábri Sándorral, Váncsa István nem volt kérdés, ő is járt ide – hozott tőlük írásokat. Karafiáth Orsitól is kértünk verset, tekintve, hogy az apukája is törzsvendégünk volt. A törzsgárdát ismerve tudtuk, ki alkalmas arra, hogy írjon valami használhatót. Miután az akkori Nemzeti Lapnyilvántartás vezetője is itt fröccsözött, szépen, hivatalosan be is jegyezték a lapunkat, ISSN számmal, minden egyébbel.

Öt köteles példányt be kellett küldenünk a Széchenyi Könyvtárba, tehát az irodalomtörténészek rendelkezésre áll, kutatható a Béla Újság mindkét megjelent száma.

Egy hatalmas buli keretében adtuk át a kész újságot. Azóta is minden májusban – egy alkalmas napon – megünnepeljük a kocsma születésnapját. Akkor adtuk át Béla bácsinak – sírva fakadt, amikor a kezébe fogta –  réved a múltba Pali, és egy kicsit mintha ő is elérzékenyülne. Biztos, ami biztos, felhajt egy felest.

–  Aztán eltelt öt év, kitaláltuk, hogy csináljunk még egyet. Megint felbuzdult a brigád. Akkor már nem kértünk cikkeket külsősöktől, mindent „belsősökkel”, tehát törzsvendégekkel oldottunk meg.

Guszti rendkívül intelligens ember volt, kiváló humorérzékkel, egyszerűen jó volt hallgatni. Ha megjelent, nagyjából két percen belül ő állt a vendégtér közepén, és hintette az igét – emlékezik Béla.

– Nem nagy a belső rész, tizenhat négyzetméterről van szó, amiből még lejön a pult.

Az eddigi vendégrekord, amit, remélem, sose fogunk megdönteni, 42 ember volt. Ha a Guszti itt volt, akkor ebből negyvenegy őt hallgatta

– konkretizál Pál.

Egyszer kitaláltuk például, hogy ne csak kocsmázzunk itt, hanem csináljunk valamit – idézi fel ismét a derűs emlékeket. – Kitaláltunk egy vetélkedőt. Természetesen Guszti ebben is nyakig benne volt. Ez volt az első igaz-hamis játék. Hatalmas derbiket játszottunk.

–  Egyszer eljött Vágó István is, velünk játszott, majd elkérte a kérdéseinket. Az enyém el is hangzott a tévés vetélkedőben. Az volt a kérdés, hogy a klasszikus zenekart melyik hangszer után hangolják. Az oboa a helyes válasz – büszkélkedik Béla, majd ismét Pali folytatja. – Aztán következett az Agyszabó, amiből rendszeres bajnokságot is rendeztünk. Ez lényegében egy asszociációs műveltségi játék. Otthon készültünk a kérdésekkel, hetekig dolgoztunk, kutattunk a szellemi meccsek előtt. Az utóbbi években inkább kocsmakvízek dübörögnek.

A szellemi örömök mellett a testieket sem lehet elhanyagolni egy igazi kocsmában. Bár a Bán kocsmában nincsen konyha, mégis betört hozzájuk a gasztronómia. Ismét Palié a szó: – Egyik télen valahogy úgy esett, hogy mindenki elkezdett okoskodni, hogy is készül a legjobb kocsonya. Napokig főztek fejben, vitatkoztak, érveltek, végül meguntuk. Nincs duma, győzzön a jobb! Így született meg az első főzőverseny. Mindenki hozta a saját kocsonyáját, zsűriztük, eredményt hirdettünk. Ebből az lett, hogy öt éven keresztül minden hónap utolsó hétvégéjén főzőversenyt tartottunk. Hosszú ideig Guszti volt a zsűri elnöke. Ahogy ő elemezte a versenyműveket, az maga volt a gasztroköltészet. Elkezdte az étel állagával, külsejével, ízével, őrületes asszociatív metaforákkal. A végén egy húslevestől eljutott a magfúzióig. Őrület volt! Egy idő múlva megunta, és inkább ő is benevezett.

Emlékszem, egyszer vadkacsa combokat készített – senki nem ismerte fel. A legközelebbi tipp a fürj volt. Rezzenéstelen arccal viseltek a zrikaáradatot.

– Egész évben ment a bajnokság, gyűjtöttük a pontokat. Olyan ételek voltak, hogy csoda, a pekingi kacsától az őzgerincig. Komoly díjakat dobtunk össze, hatalmas viadalok alakultak ki. Az egyik évben én nyertem – a díjam a Nyugat folyóirat bekötött összes száma volt. Ma is őrzöm. Ilyen ez a kocsma.

Kocsmakvíz kérdések

Mikor nyílt a kocsma?

Kivel ült Koós János az egyes boxban?

Mekkora területen fekszik Óbuda?

Hány néző fért be a katonai Amfiteátrumba?

Mikor alakult az Aquincumi Porcelángyár?

Mit gyártottak szovjet megrendelésre az Óbudai Hajógyárban?

Mi a selyemgombolyítás?

Mikor működött Óbudán selyemgombolyító?

Honnan származik a Filatorigát elnevezés?

Mikor szűnt meg a Gázgyár?

Mikor jelent meg először a kocsma által kiadott újság?

Mi volt a címe?

Ki volt a főszerkesztő?

Ki írt verset az első Béla újságba?

Minek a romjai láthatók a Mókus utcai iskola udvarán?

Mióta jár vonat Óbudáról Esztergomba?

Mikor kezdték építeni az Árpád hidat?

Mikor állította ki IX. Bonifác pápa az Óbudai Egyetem alapító oklevelét?

Mióta működik az Árpád Gimnázium?

Mikor volt az első Sziget Fesztivál, akkor még Diák Sziget néven?

Hol van a Varga Imre Múzeum?

Mikor van a hagyományos sváb búcsú a Fő téren?

Ki alapította az Óbudai Hajógyárat?

Milyen gyakran járt a HÉV 1982–91 között?

Mikor volt Harrer Pál Óbuda polgármestere?

Kocsmakvíz válaszok

1990.IV. 30.

Puskás Öcsivel

39,69 négyzetkilométer

13.000 fő

1854

Tolóhajót

A selyemhernyó beáztatott gubóiról letekerik a nyers selyemszálakat.

1786–1830

Az egykor itt működő filatórium (cérnázó) emlékét őrzi, ahol a nyersselyem szálakat összefonva szőhető selyemcérnát készítettek.

1984-ben.

2000.04. 30.

Béla újság

Megyesi Gusztáv

Karafiáth Orsolya

Klarissza kolostoré, amit  1334-ben Károly Róbert király felesége, Nagy Lajos anyja, a lengyel származású Piast Erzsébet magyar királyné alapított.

1895 óta

1933-ban

1395-ben

1902 óta

1993-ban

Laktanya utca 7.

Péter-Pál napján

Gróf Széchenyi István

Három percenként

1872–73

Az aquincumi Gomba aztán tényleg mindennek a középpontjában helyezkedik el, valahogy úgy, ahogy egy kocsmának kell. Túl azon, hogy csaknem kettészelné a hajdani polgárvárosba és katonai táborba tartó vízvezeték építménye, ha minden tagja folyamatosan meglenne, itt keresztezik egymást HÉV- és vasútvonalak, buszjáratok, gyalogos utak és sétányok.

A szomszédban évszázados öreg malom romjai enyésznek a lombok között, ahol valaha csárda is működött.

A Krempl-malom egyike volt azoknak a lőport és gabonát őrlő patakmalmoknak, amelyek kerekeit a Rómaifürdő területén feltörő hévízzel kevert karsztvíz hajtotta, s amelyeket a török hódoltság után a betelepült svábok az 1684–86-os felszabadító hadjárat során romba dőlt malmokból az 1690-es években újraépítettek. Aztán amikor e malmok szerepe a gőzmalmok 1860-as évektől történő gyors fejlődése miatt fokozatosan csökkent, s a század végére jórészt megszűntek, a nagyobb Krempl-malom helyiségeiben vendéglő létesült. Na, ennek a kertjében írta Tóth Árpád a versét, amely kerthelyiség csaknem megegyezik a mostani Gomba kertjével is.

Nem előzmények nélküli tehát az itteni vendéglátás. Mégsem tér be ide bárki, mert azért a Gomba nem egy bizonyítványosztás utáni családi idillre alkalmas tér, ez valójában egy kemény hely.

Mind a kocsma fizikai berendezését, mind pedig az élő „bútorzatát” tekintve mintha megállt volna az idő, mondjuk a múlt század ’70-es, ’80-as éveiben.

Most, hogy már a belső térben nem lehet dohányozni, igyekszik a tulajdonos családiassá varázsolni magyaros terítőkkel és egyebekkel az enteriőrt, de azért egy fizetés utáni hétvégén benézve kilóg időnként a lóláb. Ez nem feltétlenül rossz, ebből lehet még építkezni, tőkét kovácsolni egyszer, hiszen jöhet még olyan nosztalgiahullám, amikor a retró hangulat szárnyára kapja az ilyen szocreál intézményeket (hogy ne maradjunk képzavar nélkül sem).

Maradjunk mégis a realitásoknál: a Gombába egyelőre a környékbeli szomjas emberek járnak, olyanok, akik társaságra vágynak, de nincs annyi pénzük, hogy a szomszédos egységek valamelyikében igyák meg mindennapi italukat, különösen nem a Római-parton puccossá és drágává vált helyeken. Ennek a kocsmának már a névmeghatározása is problémás. Halottam ezt is pléhnek nevezni, de hívják 574-es vendéglátóipari egységnek is, miközben az oldalán nagy betűkkel az Aquincum Serbüfé név pöffeszkedik, de a legtöbben azért az alakjáról mégis inkább Gombának szólítják.

Az árak nagymértékben meghatározzák a közönséget is. Miközben a legközelebb eső – mintegy nyolcvan méterre található – Faházban százhetven forintért lehet inni egy hosszúlépést, addig ez itt már százért megkapható. Ennek megfelelően szélesre húzott szájjal furcsa arcot is vág az ember az első korty után, de aztán a másodiknál, harmadiknál már megszokja. Meg lehet ezt szokni?

A kocsma kertjével mindenféle bajok vannak. Az egyik és legfontosabb, hogy mintegy öt méterre van a szentendrei úttól, ezért zajos. Az sem tett jót a kitikkadt vándor komfortérzetének, hogy az idei csúcshőmérsékleteket produkáló nyárban annak ellenére is meleg volt itt, hogy platánok magasodnak fölé, árnyékukkal beterítve a sövényekkel körülvett placcot. Ilyenkor dupla tető kellene minden kerthelyiség fölé. Vagy jég dupla whiskyvel.

A kocsma belseje, bármennyire is igyekszik a tulajdonos szorgos keze lakájossá tenni, eséllyel pályázna a legvidámabb barakk névre, ha bárkinek is eszébe jutna ilyen pályázatot kiírni a jövőben.

A kiszolgálás jó, a belső kellemes lenne, ha egy kicsit tágasabb, de késő ősszel vagy télen beszorulva ide tíz-tizenöt ember érdekes hangulatot képes teremteni, különösen egy ehhez nem szokott, „ártatlanul” belépő vendég számára.

Mindent összevéve elmondható, hogy a régi római útszakaszokon megfáradt vándornak, ha por lepte be vagy szárította ki a torkát, érdemes betérnie ide egy-egy kortyra, hogy aztán folytathassa útját, menjen a dolgára tovább.

Tóth Árpád: Aquincumi korcsmában

Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas,
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd űlök csöndesen magányos úri tort!

Ülj mellém és kocints, apró germán szemed
Mélyén a kék ravaszság szelíden hunyjon el,
Ős testvér, méla sváb, – nem érzed? – sírni kell!
Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!

Kocints, igyunk! – kire? – kocints a régi, holt
Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn
Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön
Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.

Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest
Aranynap haldokolni, s hanyatlani dicsőség?
Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét
Ölelte komoran az aquincumi est?

Kocints közülük egyre, egy barna, halk lovasra:
Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat,
S nem tudta mért: szivére reálehelt a bánat,
Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra.

Körül sátorkupok keltek a köveken,
Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján –
Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,
S az a setét lovas tán ősöm volt nekem…

Kocints, vén sváb! – ragyog az aquincumi este,
Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,
Igyunk, örök sor ez, örök komédia,
Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse…

Kocints… a bús kupát hajtsuk fel még vigan,
Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,
Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva
Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan…

(1919)

Úgy gondolom, hogy egyik street art művészeti ág sem váltott ki olyan heves (és gyakran nem csak verbális tettlegességig fajuló) vitát az elmúlt évtizedekben, mint a graffiti. Majd’ mindenkinek – a művészettörténeti szakembertől a művészetre fogékony polgáron át a vizuálisan érzékeny lakosig – ) markáns véleménye van a firkálásról, ugyanakkor respektálja a művészi teljesítményt.

Arról is erősen megoszlik a közvélekedés, hogy általánosságban a graffiti vajon vandalizmusnak, falszennyezésnek, vagy az ifjonti önkifejezés dekoratív formájának számít-e.

Félretéve az eltérő morális és esztétikai véleményeket, abban talán a kedves olvasóval egyet érthetünk, hogy a graffiti a kalligráfia hagyományának urbánus, underground megnyilvánulása, a felirat, a firka vagy a piece (műalkotás) pedig nem más, mint a betűművészet egy kortárs – bár sokszor vulgáris – formája.

A graffitikkel – általános felfogás szerint falfirkákkal – mint az utcai művészet egyik reprezentánsával, a vizuális kultúra mára elfogadott vagy éppen vitatott, bírált ágával nap mint nap találkozhatunk. Akár úgy, hogy ülünk valamilyen járművön, és elsuhan a szemünk előtt (pontosabban mi suhanunk el a fal előtt) munkába menet, jövet, vagy éppen kutyát sétáltatunk, esetleg éppen csak arra sétálunk.

A graffiti meghatározása

A kifejezés őse  a görög „graphein” (írni) szó, innen származik az olasz „sgraffito” kifejezés is, amely eredetileg falba, felületbe karcolt ábrázolást jelentett. Ebből alakította ki 1967-ben Robert Reisner a graffiti fogalmát, amellyel az utcai falakra festékszóró flakonnal vagy más módon készített betűsorokat, képeket jelölte.

E szerint ide tartoznak a falfirkák minden formái, továbbá a sajátos betűk, díszek, figurális ábrák is.

Vitatható, hogy a mindenfajta vonalat vagy krikszkraksz falfirkát (tag­et) célszerű-e graffitinak nevezni.

Lényegesen precízebben, pontosabban, tudományosabban fogalmaz dr. Hajdú József Ferenc szociológus, nyugalmazott főiskolai adjunktus: „a graffiti, a falfestészet a valóságos világ sajátos művészi formában való visszatükrözése az emberi megismerés során. A természeti, társadalmi valóságot a konkrét ember valóságaként ragadja meg, a lényeget – a jelek világával – fogalmi betű (betűgraffiti) és képi (betűfestmény, művészi graffiti) ábrázolással, a graffitis eszközökkel és sokszínű tartalommal, a külső-belső terekben, felületeken egyaránt megjeleníti.”

„A graffiti, a falfestés szabad önkifejezés, az önmegvalósítás, a kapcsolatteremtés, a valahova való tartozás eszköze, amely tényleges vagy vélt emberi szükségleteket jelenít meg a felületeken, falakon.”

Ha azt olvassuk a neten, vagy azt halljuk a környezetünkben, hogy graffiti, egyszerre juthatnak eszünkbe a közterek falain, a vonatok szerelvényein végigvonuló színes, amorf vagy figuratív rajzok, gyakran kibogozhatatlan betűkompozíciók, a kresz táblákra húzott mókás firkák, a gigantikus muralfestmények, tűzfalképek, a szobrokra szőtt, hímzett „jelmezek”, a sablonokkal készített stencilek, leradírozott betonfalak vagy a digitális kidolgozással előállított matricák. Tehát a megjelenési formák gazdag tárháza.

Egy kis történelem

Rendkívül érdekes, izgalmas és gyakran összeesküvés-elméletektől sem mentes lenne a graffiti történelmét felvázolni a barlangrajzoktól a Pompeii ásatásokon át napjainkig, de erre itt nincs elegendő hely. A sok ellentmondás eloszlatását ráhagynám a művészettörténészekre.

Maradjunk a XX. században, annak is a második felében, konkrétan New Yorkban, annak is a szegény negyedében.

Itt dúl a bandaháború, a határok kijelölése, az állatvilágban már régóta gyakorolt felségterület, revír körülrajzolásához hasonlóan, csak itt nem vizeletet vagy mirigyváladékot, hanem festéket használnak.

Ennek megfelelően ezek mind betűrajzok, firkák. A graffiti a New York-i metrószerelvények lefújásából fejlődött ki és indult el megállíthatatlanul világkörüli útjára.

A következő fontos állomás a graffiti történetében TAKI 183 esete, aki New-York-i gyalogosfutárként falra fújt szignóját szerteszét hagyta maga után a városban, amerre csak járt. Ezen felbuzdulva, fiatalok ezrei kezdték el utánozni egész New York-szerte. Ebből a spontán mozgalomból nőtte ki magát a graffiti pár éven belül önálló művészeti ággá.

A graffiti nemzetközi térhódításának első állomása Nyugat-Európa volt. A hiphop zene terjedésével a ’90-es évek végére mindenhová eljutott. Ma már szinte a világ minden nagyvárosában megtalálható, így például a kalligráfia eltérő hagyományaival rendelkező arab országokban és Kínában is.

A jelenlegi egyik legpezsgőbb graffiti élet a brazíliai São Paulóban folyik, aminek intenzitását a ’70-es évek New Yorkjához szokták hasonlítani.

Magyarországra a ’90-es évek elején, tehát jókora késéssel érkezett el az Amerikából elindult graffiti hullám. Szerencsére az amcsiknál dúló bandaháború rémtörténetet nálunk nyugodtan mellőzhetjük. Itthon sokáig tartotta magát az elképzelés, hogy a „falfestés” címszónak a Dulux falfesték teddy henger kombinációján és a műemlékek obszcén feliratokkal való összefirkálásának dimenzióján kívül nincs más vetülete, ezért sokáig ki is maradtunk a nagy street art hullámból. Szerencsére egyre többen akadnak olyanok, akik felismerik a városi művészetben rejlő számtalan lehetőséget, ami nem feltétlenül elcsúfítja a város összképét, hanem még változatosabbá, érdekesebbé teszi, és turistalátványosságnak sem utolsó. Ahogy lassan, de biztosan változik a budapesti lakosok mentalitása, a közösségi élmény fogalma is új szintre emelkedett.

A graffitisek (magányos farkasok vagy hazai szabadcsapatok, esetleg nemzetközi rajzkommandók) rászabadultak a nagyobb városokra (Budapest, Szeged, Miskolc, Debrecen stb.), fújtak, ahova csak értek. A tulajdonosok átfestenek, a writerek újra fújnak. Úgy tűnt, a graffitisek álltak nyerésre, ők voltak többen, és egyre elszántabbá váltak.

A BRFK publikussá vált adatai szerint több százra tehető az egyedül dolgozók és 40–50-re a crew-k (csapatok) száma csak Budapesten.

Alapvető változást hozott a 2012. évi C. jelű, a Büntető törvénykönyvről szóló törvény – közismert nevén Btk. – módosítása, ezzel megnyílt az út a büntethetőség felé. A másik mérföldkő volt a térfigyelő kamerák felszerelése a közterületekre, ezáltal megkezdődött a kritikus helyek állandó ellenőrzése, szükség szerint az azonnali intézkedések kezdeményezése.

Óbuda-Békásmegyer szerepe

A III. kerület kicsit más helyzetben van, itt találhatók Budapest legjelentősebb (ha nem az összes) római kori műemlékei. Az egyedülálló Aquincumi romkert, a városi és a katonai Amfiteátrum, a Fürdőmúzeum az Árpád hídra felvezető felüljáró alatt, faragott kövek a Fórián téren és a Fő tér környékén.

Az Önkormányzat „cérnája” akkor szakadt el, amikor a kerületben féltve őrzött római kori emlékek, oszlopok, kövek kerültek a tagelők érdeklődésének központjába. Magyarul elkezdték ezeket fújni.

Az első feljelentések is ekkor keletkeztek, a büntetések nem is maradtak el. Máig problémát jelent a Kassák és Vasarely múzeumok, valamint a Zichy-kastély falainak firkálása.

Ésszerűbbnek látszott (ennek helyessége mára egyértelműen be is bizonyosodott) a legális helyek meghatározása, kijelölése, amit az Önkormányzat meg is tett (lásd 29/2001. (X.20.) sz. rendelet). Emellett kialakultak a megtűrt és persze a tiltott felületek is. Mondhatni, alapvetően konszolidálódott a graffitis vizuális művészeti csatatér a kerületben. Sőt a writerek szerint itt található az egyetlen magyar „Dicsőségfal”, ezt gyakran Hall of Fame-nek (HoF) nevezik, bár szerintem találóbb lenne a „Hungarian Big Wall of Fame” elnevezés.

A Szentendrei HÉV vonalán több ezer m²-es, különböző típusú kerítés, zajvédő falfelület található, ezeket naponta több tízezren látják, elsősorban a Szentendréről vagy Békásmegyerről ingázók.

Ez komoly nézettséget, publicitást, marketinget, PR-t jelent, ami alapvetően meghatározó szempont a graffitiesek elismertségéhez vezető igencsak rögös úton.

2011 óta (tehát immár 6. éve) fotózom az Óbuda-Békásmegyeri graffitis tereket, 25 egymástól jól elkülöníthető falat és felületet tudtam felfedezni, megkülönböztetni. Természetesen – szerencsére vagy sajnos – sokkal több graffitizett fal létezik, kisebbek és nagyobbak is. A rengeteg kizárólag tagelt felület elemzésétől eltekintenék, mert ezek feldolgozására itt nincs lehetőség, de úgy gondolom, hogy nem is szükséges, hiszen előbb-utóbb akár unalmassá is válhatna a sok firka.

Igazán jelentős – a writerek (rajzolók, festékfújók) által kedvelt, folyamatosan használt – felület szerintem csak hét van, ebből mindössze három a legálisan festhető fal.

a BUSZESZ keleti és részben északi kerítései, a Viking összes betonkerítése (ezek ugyebár a hazai graffiti szlo­genben sűrűn emlegetett Fila legál falak) és a Békási gördeszka pálya falai.

Megtűrtnek minősíthető az Óbudai-szigetre vezető kis híd beton támfala, a HÉV Kaszásdűlő és Aquincum közötti zajvédőfalának lakótelep oldali felülete, ugyanitt a garázsok vakolt falai. A tiltás ellenére teljes hosszában betűsorokkal telerajzolt a BUSZESZ Bogdáni úti téglakerítése.

Ezeken a felületeken a klasszikus, ortodox, ún. color graffiti valamennyi típusa látható, az egyszerű throw uptól a legváltozatosabb betűsorokon (block, crome, silver, bubble, alphabet throwie, old school, wildstyle, 3D), a különböző karaktereken, figurákon át a master piec­ekig (mestermunkák) minden, ami reprezentálja a mai magyar graffiti mozgalmat.

A hazai graffiti szcéna folyamatosan változik. A nagy elődök, méltán megbecsült guruk (például NikonOne) már konszolidált, alkalmazott grafikusi életet élnek, családot alapítottak, keveset kockáztatnak, nem vállalkoznak illegál feladatokra.

Ugyanakkor előretörnek és helyet követelnek a fiatalok (például taker, transone, fat heat, fork4, pony, kast, chaos), a meglévők mellett új csapatok, crewk (például cfx, afx, abs, cfs, hso, 80s) alakulnak, és megkezdik gyötrelmes útjukat az elismerés, a fame (dicsőség) felé. Újabb és újabb típusokat kreálnak, gondolok a szobrok legális graffitizésére vagy a fák közé kifeszített fóliák festésére. Nincs megállás – a műértők legnagyobb örömére!

2017. május 20-án, szombaton 14,00 órától Graffiti falak Óbudán címmel Dr. Zumpf András fotókiállítása nyílik a Békásmegyeri Közösségi Házban (1038 Budapest, Csobánka tér 5.). A kiállítást Nádudvari Noémi, a Színes Város Csoport művészeti kurátora nyitja meg.

Ez az esemény döbbentett rá arra a felelősségre, hogy nem elég folytatni a Till Ottó által teremett jó hagyományt, hanem életben kell tartani nevét, életét, eredményeit a tágabb óbudai közösségben. Nem elég az, hogy nevét olvashatják az Önkormányzat épületébe belépők a díszpolgárok sorában, nem elég a sok-sok egykori tanítvány kedves emlékeinek sora, hiszen jó részük már nyugdíjas korban van, az emlékek kopnak, majd örökre elmúlnak.

Emléktáblát helyeztünk el ezért egykori lakóházának falán. Tanítványainak, barátainak csak kis része jött el az avatásra, mert nem volt nagy hírverés. Mégis elkövettünk súlyos jogsértést, mert bizony még így is sokan eljöttek, és a köztéren gyülekezés szabályait nem tartottuk be, nem jelentettük be az eseményt a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak. Természetesen nem okoztunk sem­miféle zavart. Bár minden gyülekezés ilyen méltóságteljes és békés lenne!

Tarlós István, aki Till Ottó nagy tisztelője, úgy fogalmazott egyszer, hogy ő volt az az ember, akit mindenki szeretett, ellensége nem volt. Ottó bácsi saját fogalmazásában így magyarázta ezt: „… alaptermészetemből fakadóan általában érdeklődöm az emberek iránt, könnyen kontaktust tudok teremteni velük (…) nyitott embernek tartom magam, sokat olvasok, képes vagyok a toleranciára, elvem a demokratizmus”. (Ifjúsági szemle 86/2. Közösség –zene által).

Till Ottó életéről

Bölcsészeti, majd zeneszerzési stúdiumok után katona­zenészként a katona karmesteri pálya felé haladt ifjú korában, közben hegedű szakon szerzett oklevelet. 1953-ban kísérletképpen kezdett hegedűtanításba Békásmegyeren. Egy tanév után arról győződött meg, hogy ezen a pályán képes legjobban megvalósítani önmagát. Önként megvált a honvédségtől, és a Fővárosi Zeneiskola Szervezet 3. sz. Körzeti Zeneiskola tanára lett, majd 1962-ben igazgatóhelyettese, főleg a III. kerület ügyeivel foglalkozott.

A III. Kerületi Állami Zeneiskola alapítója volt 1968-ban. Pedagógiai és művészeti vezetőként értelmezte fő feladatait, amelyeket kezdettől fogva megfogalmazott 5 pontban:

1. Minél teljesebbé fejleszteni a tanított hangszerek választékát

2. Emelni a zenét tanuló fiatalok arányát

3. Otthont és támogatást adni a valóban önálló, alkotó, tehetséges tanároknak

4. Eleven és egységes zenélő közösséggé formálni a tanárokat és a magasabb osztályos növendékeket

5. Közönséget, aktívan befogadó, zenével élő koncerthallgatóságot nevelni Óbudán

Valóban megvalósultak a fenti célkitűzések a több, mint két évtizedes igazgatói működése nyomán:

Az induláskor meglévő 9 tanszakot 21-re növelte. A kezdeti 73 db „jelentősebb” zeneiskolai hangszer darabszáma 582-re gyarapodott, az ütőhangszeres vagy a népzenei tanszakok felvirágoztatása e nélkül elképzelhetetlen lett volna.

Till Ottó igazgatói működésének időszakában a növendékek létszáma 598 főről 1341-re nőtt, 108 növendék folytatta tanulmányait Zeneművészeti Szakközépiskolában, 45 pedig az akkori Zeneművészeti Főiskolán.

A Zeneiskola olyan eredményeket mutatott fel, amelyek túlnőttek az ország határain. Kiemelendő a hangszeres előkészítő tagozat kikísérletezése, az elismert ütőhangszeres tagozat megteremtése, a kivirult, majd önállóvá vált népzenei tagozat. A világ 29 országából 188 szakmai látogató jött a Zeneiskolába Till Ottó idején.

Elválaszthatatlan Till Ottótól és a Zeneiskolától a zenekarok működése. 1954-ben egy növendékzenekar alakult, majd szétvált korosztályok szerint, s ennek egyik mai folytatója az Óbudai Kamarazenekar.

Hagyománnyá tette Till Ottó a zenei/művészeti szaktáborokat, amelyek egyedülálló légköre, csodálatos műhelymunkája, közösségformáló ereje óriási hatással volt a növendékekre, tanárokra, zenekari tagokra.

Till Ottó különleges emberi vonásairól

Egészen kimagasló európai műveltséggel rendelkezett, amely az ismeretek birtoklásán túl magában foglalta a bölcsességet, az eszmeáramlatok önálló feldolgozását, az ítéletalkotást, valamint hihetetlen érzékenységgel és fogékonysággal is párosult.

Egyedülállóan pozitív hozzáállása volt az élet valamennyi mozzanatához, különösen a gyermekekhez és fiatalokhoz. Egyengette sok tehetséges fiatal zenei pályáját, sokan közülük túlnőtték a mestert, s ennek mindig igazán tudott örülni.

Az öntudat és a szerénység egészséges egységét hordozta, amelyet egyik írásában így fogalmazott meg: „… a sors úgy hozta, hogy én voltam a madzag, amely a sóoldatba lógatva megindította a kristályosodási folyamatot.”

Mindenkor hirdette az igazi demokrácia és tolerancia elveit, és működési gyakorlatában meg is valósította mint tanár, igazgató, karmester.

A felsorolt különlegesen pozitív személyiségjegyek alap­ján Till Ottó mindig képes volt együttműködni azokkal a személyekkel és erőkkel, akik alapot és segítséget adtak tevékenységéhez. Egész életét teljességgel a zenei nevelés, a zenei közösségek ügyének szentelte. Sokan és sokféleképpen elismerték, tisztelték őt. Talán rengeteg barátjára, tisztelőjére lehetett a legbüszkébb. Számos társaság, elnökség, bizottság tagjai sorába választották. Igazán rangos kitüntetést későn kapott. Ennek oka lehetett, hogy szerénysége alapján mindig munkatársait igyekezett előtérbe állítani. Óbuda díszpolgára lett 1994-ben, és elsőként vehette át az Óbuda Kultúrájáért díjat 2004-ben. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét szintén ebben az évben kapta meg. A 75 éves születésnapján az Óbudai Kamarazenekar tagjai egy arany karmesteri pálcával ajándékozták meg hálájuk és tiszteletük kifejezéseként.

Till Ottó és az Óbudai Kamarazenekar

A zeneiskola növendékeiből 1954-ben szervezett zenekar, amelyet hamarosan a III. kerületi Úttörőház is magáénak tekintett, az évek folyamán „osztódással” szaporodott. Az évenként csatlakozó utánpótlás nagyobb volt, mint a természetes lemorzsolódás. Így alakult ki az egymásra épülő három közösség: úttörőzenekar – ifjúsági zenekar – Óbudai Kamarazenekar. Szépen záródott a kör azáltal, hogy a zeneiskola vonóstanárai közül többen, akik végighaladtak a három zenekari fokozaton, természetes gesztussal animálták tanítványaikat a zenekari tevékenység megkezdésére. Túllépett később a vonószenekari kereteken az Óbudai Kamarazenekar azáltal, hogy a fúvós tanszakok tanárai is beépültek az együttesbe legjobb növendékükkel társulva. A zenei közösség fejlődésének fontos elemének tartjuk a nyári zenekari táborokat. Kezdődött a sorozat Badacsonyban, majd Egerben, Pécsett, Sárospatakon, Kiskunhalason, Nagykőrösön voltunk. Az utóbbi évek táborai Keszthelyen, Esztergomban, Sopronban, Egerben voltak. A három fokozatú zenekari modell remekül működött, amíg Till Ottó a zeneiskola igazgatója volt. Mindenki úgy hitte, hogy Ottó bácsi a nyugdíjazása után, ha minden energiáját csak az Óbudai Kamarazenekarnak szenteli, eljön azonnal a legdicsőbb korszakunk. Azután mégis több okból visszaesés következett, majd lassan újra gyarapodott a létszám, nőtt a színvonal, jöttek az új tagok is. Ebben fontos tényező volt, hogy

1994-től minden évben meghívtuk egykori tagjainkat a „Jubileumi Zenekar” hangversenyeire. Ilyenkor a régi közös emlékek örömét átélve egymás mellé ültek a most is még igazi amatőr tagok és a rangos művésszé vált egykori tagok.

Az Óbudai Kamarazenekar több, mint 500 hangversenyen részesítette a zene örömében hallgatóságát főként Óbudán, hazánkban sokfelé és külföldön is. Kiérdemelte és elnyerte az Óbuda Kultúrájáért díjat 2014-ben. Az Óbudai Kamarazenekar „házhoz hozza” a zenei élményt az óbudaiaknak: ingyenes, illetve nagyon kedvezményes áron látogathatók hangversenyei az Óbudai Társaskörben, az Óbudai Kulturális Központban, az Óbuda-Hegyvidék egyesület Táborhegyi Népházában, különböző felekezetek templomai­ban. Így hozzájuthatnak az élő zene élményéhez azok is, akik nem juthatnak el a Zeneakadémia vagy a Müpa drága (természetesen magas minőségű) hangversenyeire.

Aktív és szép életéhez méltón zárult Till Ottó pályafutása is. Még igen jó testi és szellemi erőben volt, amikor leírta, hogy az Óbudai Kamarazenekar jubileumi hangversenyeinek karmestere utódaként Héja Domonkos legyen. Ő hűségesen meg is tette már 15 alkalommal, legutóbb 2016. június 13-án az Óbudai Társaskörben. Mozart „nagy” g-moll szimfóniája óriási sikert aratott.

Ottó bácsi már 2008 tavaszán Gazda Péter hegedű­művész, karmester személyében megnevezte utódját az Óbudai Kamarazenekar élén, fokozatosan átadta a zenekar irányítását, ilyenkor beült a brácsaszólamba. Till Ottó utoljára 2011. április 17-én vezényelte az Óbudai Kamarazenekart. Az Egmont-nyitány hangzott el. Ez a mű volt az első és az utolsó a karmesteri működésében. Csendben itt hagyta kedves növendékeit, barátait, zenésztársait 2011 szeptemberében. Boldog lehet az az ember, akinek a temetésén ennyi könnycseppet hullatnak az itt maradottak. Gazdag örökséget hagyott ránk, ezt őrizni és fejleszteni kötelességünk. Ez eddig sikerült: számos olyan taggal gazdagodott a zenekari közösség, akik már nem ismerhették személyesen az alapító mestert, Till Ottót. Ő ezt is megfogalmazta szépen: „A kert túléli telepítőjét”.

(A szerző az Óbudai Kamarazenekar tagja)

Ezen, voltaképp besorolhatatlan írástudók egyike Gulyás Miklós (1938–2013) egykori óbudai lakos – saját megfogalmazása szerint az „órás fia” –, aki 1956-ban, félig gyerekfejjel disszidált Svédországba, ahol könyvtáros lett. Hatvanéves kora után kezdett írni, az anyaországban a legismertebb kötete a Noran kiadónál megjelent Óbudai utcák, noha ennyiben korántsem merül ki az oeuvre – csak épp a többi kötetét inkább Erdélyben ismerték el.

A többi könyvvel összevetve persze megvan a magyarázata annak, hogy miért épp az óbudai kötet lett a leggyakrabban idézett műve: mert olyan korról ad irodalmi igényű Óbuda-képet, amelyről más forrásunk alig akad.

Tizenkilenc évesen, az Árpád Gimnáziumban tett érettségi után hagyta el az országot, a nyugdíjas kor küszöbén mégis olyan részletességgel és igényességgel eleveníti fel gyermekkora azóta eltűnt, átalakult városrészét, hogy a könyv kétségkívül beleilleszthető a Krúdy- és a Gelléri Andor Endre-féle irodalmi Óbuda-hagyományba – vagy óbudai irodalmi hagyományba.

Gulyás azokat az éveket, a háború utolsó éveit és az ötvenes évek elejét írta meg, amelyekről Krúdy és Gelléri már nem tudott beszámolni. Speciális a könyv azért is, mert felnőtt fejjel, de gyerekszemmel láttatja a városrész negyvenes-ötvenes évekbeli életét – érdekes egybeesés, hogy a háború végének és a korai ötvenes-hatvanas-hetvenes évek Óbudájának arculatáról is gyerekregények és nőírók tanúskodnak a legszívesebben Gulyáson kívül: Thury Zsuzsa kiváló A tűzpiros üveggömbje, Szabó Magda Álarcosbáljának vonatkozó fejezetei és Janikovszky Éva Aranyesője rajzolják, árnyalják tovább a városrész életét a Krúdy és Gelléri utáni évtizedben, utánuk pedig Csukás István lesz az, aki a Vakáció a Halott utcábannal, és a Keménykalap és Krumpliorral szinte véletlenül Óbuda művészi krónikásává is válik.

Egy igazi óbudai sváb és katolikus?

Pedig a Gulyás (Gottlieb) família nem volt őshonos óbudai család. Az író születése előtt négy évvel érkeztek Óbudára, Gulyásnak, ahogy írja, több hajdani osztálytársa ekkor már „évszázadok óta” itt lakott, ők a Braunhaxlerek leszármazottai. „Egy igazi óbudai sváb és katolikus” – írja, majd hozzáteszi: „hitték a svábok.”

Gulyás apja, Gottlieb Dezső 1906-ban született Vinkovcében, órásmesterként előbb Kiskőrösre, majd Óbudára került. Miklós bátyja, Gulyás Gábor Ottó még Kiskőrösön született meg 1932-ben. Noha Ottó címzetes egyetemi docens volt, matematikus, az Óbuda-történetekben rendre más kontextusban bukkan fel a neve: a vészkorszakban ő volt az egyike annak a két fiúnak, akiket Kovács János, a helyi rendőrkapitányság írnoka bújtatott a Laktanya utcában a kapitányságon, majd miután haza kellett térnie az Ipolyságba, a két fiút a többi rendőrre bízta, akik a felszabadulásig tovább rejtegették őket. A történetet nemcsak Gulyás Miklós idézi fel, de a Zichy utcai elemi iskola történetét feldolgozó dokumentumok és visszaemlékezések sorában is rendre szó esik róla, ugyanígy a szaléziak embermentési akcióiról, ami miatt Kiss Mihály szerzetest a nyilasok meg­gyilkolták. Gulyás, ahogy írja, hosszú évek alatt dolgozta fel a történteket, majd a „zsidótalanított” városba való hazatérést.

Persze, a könyv története nem ekkor kezdődik, hanem 1934-ben, amikor a család beköltözött a Kiscelli utcába. Gulyás Miklós dokumentátori alapossággal rajzolja meg a harmincas évekbeli város arcát egy képzeletbeli városi séta alapján, közben – hatvanévesen! – tételesen felsorolja a bormérő családok nevét.

A teherhúzó ló nevére is emlékszik – Sárinak hívták amúgy –, mesél a trafikról, a későbbi embermentő szaléziakról és úgy általában a városról, amely csak papíron város, egyébként falu, ahol mindenki ismer mindenkit.

Aztán megtudjuk, hogy a Föld utca neve bizony nem a földből jön, hanem abból, hogy Feld gassénak hívták, csak rossz a „fordítás”. Ennek a sarkán védte meg egy öreg sváb bácsi az akkor kisfiú Gulyás Miklóst a zsidózó, csúfolódó utcagyerekektől.

A kötet leggyakrabban idézett passzusa az óbudai piac leírása – nem véletlenül. Bolgárkertészek, svábok, árusok, vevők, mindenki ismert mindenkit, annyira, hogy amikor „bevezették az urak, hogy zsidók csak bizonyos meghatározott időben vásárolhatnak a piacon (…), az órás a piaci időpontot biztos megalázónak tartotta, és ezért lett a bevásárló a Wehrmacht katonatisztje. A kifutófiúja”.

Sárga csillag magyar népdallal

Ami persze nem mentette meg a családot attól, hogy 1944-ben a Laktanya utcába telepítsék őket, csillagos házba. A kisgyerek emlékeit több mint hatvan év távolából pontosan felidéző szerző szövege azért üt, mert pontos. Olyan részletekre emlékszik, hogy hogyan szabja és varrja anyja a sárga csillagokat, miközben az A csitári hegyek alatt-ot dúdolja.

A mentés pillanatait, az embermentők arcait egytől egyig dokumentálja Gulyás, akinek kötete ezeken a lapokon nem irodalmi mű és nem visszaemlékezés, hanem tanúságtétel.

Ugyanilyen szempontból fontos a háború utáni zsidó élet megszervezéséről szóló fejezet, illetve a korabeli Óbuda lakosságának leírása. Gulyás itt is tanúságot tesz, hiszen azokról a családokról, amelynek felnőtt tagjai az összeírásoknál vélhetően magyarnak vallották magukat – a németek kitelepítésének korában járunk –, a gyerekek egymás közt beszámoltak, így lehet, hogy teljesen más összetételről szólnak a hivatalos statisztikák és a Gulyás Miklósnál fennmaradt – gyaníthatóan pontosabb – spontán felmérés. „Otthon a gyerekek nagy része (…) beszélte is a svábot, tótot, bolgárt, szerbet” – írja, hozzátéve, hogy volt, aki a románt is.

Máskor egyetlen mondatba sűríti egy nemzedék tragédiáját, például ott, amikor arról ír, hogy 1945-ben a szovjet katonák visszaadták a családját, 1956-ban pedig ők késztették távozásra.

A feketék felszabadulásának katonája

Stockholmban, választott új lakóhelyén aztán mégis az által lett könyvtáros, hogy valamennyire tudott oroszul – eleinte kisegítő munkákból élt, de ahogy mesélte, kitartóan kopogtatott sorba a könyvtárak és könyvesboltok ajtaján, hátha felveszik valahová. És felvették, pusztán azért, mert tudta olvasni a cirill betűket. Erről már a Gyülevész történetekben mesél, abban a kötetben, amely 2004-ben megkapta a marosvásárhelyi Látó című folyóirat nívódíját.

Soha nem volt még aktuálisabb könyv, mint ez: Gulyás, aki maga is bevándorló, európai idegenből lett „svédként” ad számot Svédország fél évszázadáról, amelyben – részben a bevándorlás miatt – kicserélődött a homogén lakosság.

Finn felesége révén ugyanakkor érzékenyen átlátja – sőt átérzi – a svéd–finn viszony bonyolultságát is, ami miatt a kötetet olvasván az az érzése lehet az embernek, hogy folyamatosan több szemszögből látja ugyanazt. Gulyás egyszerre alkalmazza a külső és a belső látószöget, legyen szó a saját sorsáról vagy Stockholm egyik első fekete lakójának, Diopnak a hozzá való viszonyáról, aki, ahogy írja, mivel „kommunista” – értsd: kelet-európai – könyveket árult, benne látta a „feketék felszabadulásának katonáját”.

Ugyanígy veszi sorra az új svéd állampolgárokat is, a muszlimokat, a románokat, a szlovéneket és a többieket. Ugyanakkor – és ezt érdemes megtanulni Gulyástól – folyamatosan reflektál saját szimpátiáira és antipátiáira is, megjegyzi például, hogy mivel kizárólag szimpatikus szlovénekkel találkozott, nem tudja másként jellemezni őket, ami olyan, mintha egy külföldi a budapesti belvárosban egy sólyommal a karján sétáló úr látványa miatt úgy vélné, minden magyar solymász.

Aztán sorra kerülnek persze a cigányok, a görögök, az oroszok és a németek is, megannyi sztereotípia, meglepetés és történet. A történetek mögött azonban mindvégig ott van a folyamatosan analizáló és értelmező könyvtáros; aki, miközben bármilyen viszonyba is kerül bárkivel, a lehető legrövidebb úton próbál eljutni a másik emberig.

A lappok könyvtári helyzetéről

Hogy miért értett szót mindenkivel, annak magyarázata egyszerű: humanista volt. Éppúgy, mint a római hétköznapokról, majd a dél-amerikai életről számot adó kollégája, Lénárd Sándor.

Valószínűleg ez indította arra, hogy mesekönyvet készítsen cigány gyerekekkel, tanulmányozza a lappok könyvtári ellátottságát, majd egyre mélyebbre és mélyebbre ássa magát a kisebbségkutatásban, legyen szó bevándorlókról vagy a vakokról, akiknek a hangoskönyv-ellátásáról írt tanulmányt.

Szimbólum értékű, hogy a rendszerváltás után a svéd könyvtári díjakkal kitüntetett Gulyás Miklós nem az anyaországban, hanem Erdélyben, a már említett marosvásárhelyi Látóban kezdett publikálni, és szintén Vásárhelyen a Mentor Kiadó jelentette meg először az önéletrajzi Hazatérést (1998), majd a Wesselényi Miklóst középpontba állító Találkozások és búcsú című kötetet 2003-ban.

Egy, a Terasz.hu-nak adott interjújában – „Interjú Gulyás Miklós Stockholmban élő magyar íróval”, a szerző Gergely Tamás, dátum nélkül – az író így fogalmaz: „Az identitások a szituációktól függnek. Akinek egyetlen, begyökeresedett identitása van, nem akarja magát megismerni. De hogy mégis mondjak valamit: A magyar néphez nem tartozom, hanem része vagyok. Fél évszázados svéd tartózkodásom meg kevés, hogy svédnek tartsam magam. De néha lojális vagyok velük szemben. A zsidóságom miatt pedig környezetem nyaggat minduntalan. Ezek az anti- és filoszemiták szívják a véremet. Blokkolják az agyam.”

Mélyebbre és mélyebbre ásva a Gulyás Miklós-szövegekben, beleértve a vele készült beszélgetéseket, az olvasónak az az érzése lehet, hogy azokat a bizonyos „szituációkat” kihasználva egyszerre próbálta megfejteni az igencsak változóban lévő Európa és önmaga folyamatosan alakuló identitását, mintha egy olyan mozaikot próbálna összerakni, amely eleve nem lehet „örökké” érvényes.

Legfeljebb az óbudai zsidó órás fia életidejében, aki egyszerre óbudai, magyar, zsidó, svéd, felesége révén finn, átérzi a magyar (erdélyi) kisebbség sorsát, mindeközben egy olyan földrészen él, amelynek egy szűk sarkában – Svédországban – élesben nézheti végig 19 éves korától 75 éves korában bekövetkezett haláláig, hogy egy évszázadokig majdnem homogén lakosságú állam kénytelen újradefiniálni önmagát. Gulyás Miklós nem kongat vészharangot. Nem írja sehol, hogy „jobb” vagy „rosszabb” az a Svédország, ahol görög a fűszeres és fekete a pincér. Viszont minden apró részletet ugyanúgy megfigyel, mint gyerekkorában Óbudán.

A humanista tanúságtévő pedig mindig többet mond, mint mások. Egyszerűen azért, mert nem ideológiákra és koncepciókra, hanem a vele szemben álló emberre figyel, legyen az a bátyját bújtató „Kovács bácsi” 1944-ben a Fő téren vagy Krisztosz, a fűszeres egy svéd külső kerületben.

Alkudni alkudtak, de nem volt udvariatlan világ. Nem kiabálták, hogy ide jöjjenek és még kevésbé, hogy oda ne.

Egyre többen tudtak rendesen magyarul, nélkülözhetetlen nyelv lett, mert Óbuda népeinek akkor már ez – nem a német – volt a lingua franca. Magyarul beszélt a tót a svábbal. A német a sváboké volt. (Meg az órásé és a nagymamáé.) A bulgárok már évszázadok óta Magyarországot lakják, de Bulgáriába még ma is hazamennek.

Az óbudai piac a nyelvek káosza, a kultúráké és a vallásoké, de ezt is csak Stockholmban vette észre az órás fia.

Az óbudai viseltes házakat kezdték bontani, és helyüket lelketlen építmények foglalták el. (A háború után aztán jött a teljes kapituláció, a kétezer éves város vége.) Az órás fia tudja, mi a tuberkulózis, a nedves lakás, a munkanélküliség, hogy először jön a gyomor és aztán a kultúra. Mégis siratja (nem visszasiratja!) a régi Óbudát, a magyarok előttit.

A piac mellett kör alakú fabarakkban mindenfajta üzlet. Deutsch órásboltja volt az egyik. Amikor a sváb paraszt vagy a kalauz elromlott órájával a mi órásunkhoz betért, miután meghallotta a javítási díjat, átszaladt még a Deutsch-hoz, hátha ő olcsóbb. A két piaci rivális megmustrálta egymást a zsidó templomban.

A mi órásunk boltja nem a kőbarakkban volt, hanem egy piaccal szembeni kőházban. Négy üzlet állt egy sorban. A Vörösvári út sarkától sorolva: hentes, drogista, órás, textiles. A hentes előtt az utcán újságárus, a drogista előtt fekete kút, pontosabban csap. Pumpálni kellett, kezdetben nem jött semmi a nyílásból, aztán vulkánszerűen tört ki a vízözön. Hűsítő forrás a kánikulában, csavargók és méltóságos asszonyok szomját oltó ingyenes és jóízű ivóvíz. A budapesti vízműveknek párja nem volt.

Az órás fia vizet ivott, reggel tejeskávét vagy kakaót. Ha meg volt fázva, forró teát, nagymamája kis rummal ízesítette. A messzi hűvösvölgyi kerthelyiségben málnaszörp szolgálta a családi ünnepélyességet.

Csak egy avatatlan mesélheti el az óbudai utcákat, utakat, sikátorokat, járdákat, járdaszigeteket az óbudai zsidók nélkül. A zsidókat az órás fiának tapasztalata és emlékei favorizálják.

Sváb honfitársak! Mikor jön a pápista regény, német nyelvű prédikációkkal, szagos misékkel, búcsúkkal, venyigékkel, kuglizással, sramlival, söröskriglikkel? Színtelen, tarka, vörös és barna svábokkal. Álomszép, kihívó lányokkal. Miről pletykáztak a vénasszonyok a mise után? De a zsidók is kiérdemelnek egy mellékmondatot. Ned woa?

Egy Óbudán tartózkodó bécsi katonatiszt a drogista sváb hölgyet kívánatosnak találta, udvarolt neki. (Az órás fia néha elkísérhette a hölgyet vásárolni. Egyszer vadászt vett, máskor ementáli sajtot. Két ételfajtát, ami az óráséknál ismeretlen volt. Mintha tiltott gyümölcs lett volna.) Az osztrák gyakran bement a drogistához, a drogista az órás szomszédhoz, az órás a drogista szomszédhoz, az osztrák az óráshoz. Az osztráknak szeretnie kellett – vagy szerette – az órást, különben meggyűlt volna a szépséges drogistával a baja.

Akkor bevezették az urak, hogy zsidók csak bizonyos meghatározott időben vásárolhattak a piacon. Sárga csillagot nem kellett viselni, de az óbudai piacon mindenki ismert mindenkit, különösen az órást, aki nagy cégtáblán is közhírré tette zsidósan hangzó nevét, ami magyarán azt jelentette, hogy ő szereti az Istent. Az órás a piaci zsidóidőpontot biztos megalázónak tartotta, és ezért lett a Wehrmacht katonatisztje a bevásárló. A kifutófiúja.

Az órásnak mindig volt inasa, majd segédje, nem ritkán rokonok. (Kiszipolyozta őket, vérüket szívta. Kapitalista! Osztályidegen! Boltját az óbudai piacnál a háború után lefoglalták, ami hozzájárult, hogy könyvünk hősét – az órás kisfiát – nem vették fel az egyetemre. Nem állt a káderlapon, hogy nagypapája tímár volt egy hatalmas újpesti gyárban, és megölték a kapitalista savak és gázok, nagyanyja meg szegény sorsú varrónő. Elvtársak, mutassatok egy munkásszármazásúbbat nála!)

Zsidó, de jó ember – definiálta az órást egy téglagyári munkásnő. Ez se állt a szolgálati lapon.

Segédje ebben az időben nem volt rokon. Az órás fia sose látta, vagy emlékezetéből kitörölte. Nyilas volt az istenadta. Lopott mesterétől, mint a szarka. Ez a megítélés pártos, mert ez az órás és nem független bíróság véleménye. Ezekben az időkben egy zsidó feljelentése valószínűleg nem vezetett objektív ítélethez. És ide kívánkozik – mert valahol állnia kell –, hogy mindenki áldozat volt. Leginkább a zsidók. De az ügyészek, bírók, ügyvédek is. A bakók. A Don-kanyarhoz hurcolt bakákról, a málénkij robotról, a szibériai hadifogolytáborokról, a kitelepítésekről majd az óbudai svábokról szóló regényben fogunk olvasni.

Ki írja majd meg az óbudai cigányokról szóló históriát?

Egyszer az órás kisfia óvodája felett, a Szent József-templomnál alacsonyan elrepült egy Messerschmitt, a Harmadik Birodalom híres repülőgépe. Az órás fia a homokozóban hisztérikusan bőgni kezdett. Honnan tudta, hogy a pilóta nem szereti őt?

Nekünk vezekelnünk se kell, mert nagyjából ártatlanok vagyunk, hiszen hétéves korban nem lehettünk nyilasok vagy keretlegények, és kis­iskolásokat nem vettek fel ávósnak se a Rákosi-időkben.

A Kádár-korszakban biztos csináltunk csúnya dolgokat, de mi csak a konszolidáció elején számítottunk valamelyest felnőtteknek. Akik 1956-ban elhagyták az országot, példamutatóan ártatlanok lettek.

Meggyónnivalójuk a nálunk tíz évvel idősebbeknek van.

Magyarország elitjéhez tartoztunk, még akkor is, ha rövid ideig börtönben ültünk, megérdemelt pozíciókból irigy versenytársak vagy fafejű pártemberek eltávolítottak. Vagy mi voltunk az irigy vetélytársak és a fafejű pártemberek. De nekünk könnyebb volt, mert ismertük a stilisztika és anyanyelvünk csínját-bínját, ami kiváltságot adott.

1956-ban érettségiztünk, amelyet egy forró derűlátó nyár és kora ősz követett, elkezdtük az egyetemet. Októberben a szovjet tankok kivonultak, majd novemberben megbánták és visszajöttek, hogy „néhány száz évet” itt maradjanak. Ehhez is alkalmazkodtunk, megszoktuk.

Az óbudai Árpád Gimnáziumban érettségiztünk, mert más nem adódott. Szüleink a legjobb esetben a művelt keresztény középosztályhoz tartoztak, de az osztály legtöbb tanulója családjának első vagy második érettségizettje volt; óbudai polgárok és munkások, pilisi falvak parasztjai és budai osztályidegenek, akiket azokban az időkben engedtek haza a kitelelepítésről.

Közel negyvenen voltunk, most már legalább hét halott, néhány eltűnt az ismeretlenségbe, talán azért, mert a gimnáziumi évek vagy az osztálytársak életük jelentéktelen zárójele volt. A halottak/túlélők aránya a magyarországi átlaggal összehasonlítva „jobb”. Többnek kellene a sírban lennie, de kiváltságos és egészséges munkakörülményeink a kubikusoknál vagy bányászoknál hosszabb életet adott nekünk.

1956-ban hat külföldre távozott (később még egy). Az 1938-asoknak ebben is szerencséjük volt, mert érettségi bizonyítvánnyal a kezükben állhattak az osztrák, francia, svéd, kanadai hatóságok elé, míg például a szegény 1939-eseknek idegen nyelven és légkörben – talán sokéves késéssel – kellett leérettségizniük. A nyugatra került diákok nem hoztak szégyent az Árpád Gimnázium IV. a osztályára, annak ellenére, hogy kivétel nélkül az osztály közepesen tehetséges diákjai közé tartoztak.

Nyugdíjukig bécsi és hamburgi betegeket gyógyítottak, kanadai és indonéziai erdőben munkálkodtak, svéd könyvtárakban szorgoskodtak.

Nem is kár értük, hogy cserbenhagytak minket. Összehasonlíthatjuk a tapasztalatokért nyugaton vándorló céhlegényekkel, akik tudásfélével visszatérhettek hazájukba, hogy felmutathassák a mestermunkát azoknak, akiknek a tapsai nagyon kellettek. Talán csak az őshaza elismerése volt fontos.

A külföldre távozottak az osztály tizenöt százalékát teszik ki, ami nemzeti tekintetben másfél millió disszidensnek felel meg, pedig csak kétszázezren felüli embertömeg menekült a páncélkocsiktól. Miért ment ki hat ember, és miért maradt otthon harmincegynéhány? Pedig csak kettőnek volt szabad elhagynia az országot, ha az osztály az országos statisztikához idomult volna. De fiatalok voltunk, legényemberek, tettre kész kalandorok.

A forradalom után ketten ültünk börtönben, ami nemzeti viszonylatban nagyon nagy szám, de az osztálytársak többsége a forradalomban passzív volt, vagy legalábbis nem kötötték tevékenységüket a krónikás orrára.

Szorgalmas, foglalkozását jól tudó emberek vagyunk. Senki sem lett akadémikus (de egy dékánnal és egy válogatott öttusázóval dicsekedhetünk). Kossuth-díjas, nemzetközileg elismert személyiség nincs köztünk, nem említenek minket enciklopédiákban, unokáink nem formálnak majd rólunk lovas szobrot, mindannyian eltűnünk az ismeretlenségbe, hacsak ezt az elmélkedést nem fogják újra publikálni 2027-ben, az Árpád Gimnázium fennállásának 125. évére készített emlékkönyvben. „Középszerűségünk” a tanúbizonyság, hogy az Árpád Gimnázium 1956-ban érettségizett IV. a-s diákjai az 1938-ban születettek reprezentatív képviselői.

Kilencen érettségiztek tiszta kitűnőre, ami rendkívüli az iskola történetében. Ez rontja korhű középszerűségünket, ami ehhez az esszéhez szükséges lett volna. Hogy normálissá tegyük az osztályt, hozzáteszem, hogy mind a kilenc nem érdemelte meg ezt a bizonyítványt. E sorok írója, aki a nehézfejűek közé tartozott, csak egy tanár jóakaratából nem bukott meg. Két tiszta kitűnő diákot hasonló csalással segített át ez a tanár a nehézségeken. Az iskola 75 éves jubileumára készült emlékkönyvben a háborús idők angoltanára, dr. Pfisterer Miklós megindító esszéjének a Sose buktattam… ­címet adta.

Nem tudom, hogy a szervezett csalások, a tanári jóakaratok szülőhazánkra mennyire jellemző jelenségek (remélem, azok), de mi, igaztalanul átmentettek is valamelyest megálltuk a helyünket az életben.

Talán az emberi tanárok tettek minket ragaszkodó véndiákká. Orvosok, állatorvosok, jogászok lettünk. Különösen az orvosok száma ijesztően magas. Pragmatikusak voltunk, alkalmazkodtunk a testi fájdalmaktól irtózó nép beképzelt bizalmához. Az emberek sokáig akarnak élni, legalábbis rettegik a nyilallást, ezért orvosi státusunk magas. Szüleink parancsára alkotó művészek nem lehettünk. A művészethez közel egy, a börtönből kiszabadult pajtásunk került, aki az Operában munkálkodott, sőt vénkorára operaházi évtizedeiről egy rendkívüli könyvet írt. Az osztály egyik építésze, akinek emberiessége, csendessége teszi kedvenc osztálytársammá, talán mert olyan szerettem volna lenni. Ő az egyetlen, aki Tarkovszkij Rubljovjáról mesélt, meg reformkorunkról. Csalt nekem a biológiavizsgán, és kényszerített, hogy bemutatkozzam a szentendrei ferences atyáknak. Akarom hinni, hogy minden osztályban Soprontól Marosvásárhelyig, Zalaegerszegtől Érsekújvárig volt egy ilyen csendes 1938-ban született remete. Egy könyvtáros lett Svédországban, egy meg kottákat és lemezeket árul a Petőfi Sándor utcában.

Kommunista világ volt, tehát a Teremtővel való viszonyunk nem volt beszédtéma, de az öröklött vallások befolyásolták kultúránkat. Néhány kivétellel pápisták voltunk. Misére jártunk, ministráltunk. Néhányan falusi görögkeletiek voltunk, és egyikünk apja kezét fogva ment a Dévai Bíró Mátyás téri evangélikus templomba. A reformátusokba a magyarórákon kóstoltunk bele, de mint biológiai személyek ismeretlenek, mint a moszlimok vagy a buddhisták.

Az osztályban volt egy zsidó is. Tulajdonképpen szóra sem érdemes. Olyan álmodozó, lógok a szeren típus, félt mindenféle stréberségtől, kerülte a konfliktusokat, alkalmazkodott.

Róla tulajdonképpen nincs mit mondanom, de mint szociális jelenség és statisztikai jogalany, mégis említésre méltó. Ez az egy zsidó a társaság három százalékát tette ki.

Az Árpád Gimnázium históriája tulajdonképpen zsidó, mert a zsidó tanítványok százalékszáma a Monarchia utolsó évtizedében és a Trianon után 26 és 35 százalék között mozgott. Később, 1926 és 1938 között 10 és 20 százalék között. 1939-től 1942-ig 9,6 százalékról 5,6 százalékra csökkent. Pfisterer Miklós, angoltanárunk 1944-ben a tanári szoba ablakánál figyelte a kollégák arcát, „mikor odalent barbár dübörgéssel rohantak a német harckocsik – a hazaféltő magyarok arca hófehér, a hazaárulóké kivörösödött a baromi örömtől. És a tankok folytatása: érettségi írásbelin felügyelni, mikor a dolgozatok és a kétségbeesett piszkozatok fölé – sárga-csillagos diákok hajtották fejüket!”.

(a teljes írás megjelent a Látó című marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat online verziójában –www.lato.ro)

Az állati bőrrel való foglalatosságnak egészen az őskorig visszanyúló története van. Az elejtett vad minden részét feldolgozták eleink vagy élelmiszerként, vagy valamilyen használati tárgy készítéséhez. Ebből kifolyólag a bőr sok ezer éve a ruhakészítés egyik legfontosabb alapanyagának számít. A bőrfeldolgozás folyamata ugyan a technika és a technológia területén fejlődött, de alapjai ugyanazok maradtak. Az idők során a nyersbőr kikészítésén túl több mesterségbeli ág alakult ki.

A leölt állat bőrével rendszerint a mészáros találkozott először, aki azt további feldolgozásra a tímároknak adta el, akiknek legfőbb munkájuk a nyersbőr megtisztítása és előkészítése volt.

Más esetekben a vadászatokon elejtett állatok bőre volt az alapanyag, amellyel szintén a tímárok foglalkoztak. Nem volt ez másként Óbudán sem.

A településen a kora középkortól intenzív kereskedelem zajlott, amelyet földrajzi elhelyezkedésének, illetve az egyházi és világi életben betöltött szerepének köszönhetett. Az óbudai rév és piac komoly forgalmat bonyolított, ahol jelentős mennyiségű bőráru is vevőre talált. Ezeknek egy része helyben készült, óbudai mesterek műhelyéből került ki. Az oszmán török veszély elmúlásával, Óbuda népességének folyamatos növekedésével párhuzamosan nőtt az iparosok, a mesterségek száma. Ezek közül kiemelkedtek a bőrrel foglalkozó mesterek műhelyei. Az óbudai uradalom 1775. évi összeírása szerint a helységben 66 mester – céhes és céhen kívüli – foglalkozott a bőrfeldolgozás és -megmunkálás valamely ágazatával. Érdekes tény, hogy az összeírás szerint ebben az időben tímárok nem dolgoztak Óbudán, ám ez később megváltozott. Jól nyomon követhető, hogy milyen fontos szerepet játszottak a település életében a bőrösök, akik termelékenységükkel sokáig megelőzték a szomszédos Pest és Buda műhelyeit. A kis műhelyekből céhek, manufaktúrák, majd kisebb gyárak születtek, amelyek egészen a II. világháború végéig üzemeltek. Valóságos kis bőripari centrum alakult ki Óbudán, a Tímár-Kiskorona-Viador-Lajos utca körzetében.

A legismertebb és legjelentősebb óbudai bőrgyár a Lenz család tulajdonában működött a régi Lajos utcában. Lenz Ferenc és fiai az 1860-as évek második felétől foglalkoztak a nyersbőr kikészítésével és feldolgozásával a folyamatosan fejlesztett üzemükben. A bőrgyár a II. világháború után már nem működött.

A kikészített bőr csak egy nyersanyag, amellyel olyan iparosok dolgoztak utána, mint a szíjgyártók, kesztyűkészítők, szűcsök, cipészek, bőröndösök. Ezen mesterségek szintén jelen voltak Óbudán, ám a bőrfelhasználás legfőbb helyi szereplői a szíjasok voltak, amely a nagyszámú fuvaros lónak és az itt állomásozó katonaságnak volt betudható. Ez a mesterség nagy megbecsülést kapott már a honfoglaló magyarság idején is, hiszen ők készítették a lovagláshoz szükséges eszközök, felszerelések jelentős részét. A hagyomány mit sem csorbult az évszázadok alatt, a magasfokú szakmai tudás apáról fiúra szállt a nemzedékek alatt. Óbudán szintén ez volt a szokás a mesterek között.

Közülük is kiemelkedett Prádl János szíjgyártó- és nyergesmester, akinek hagyatéka jelentős része az Óbudai Múzeum gyűjteményéhez tartozik.

A híres mester Zsámbékon látta meg a napvilágot 1879-ben. Egészen fiatalon ismerkedett meg a nyerges és szíjgyártó szakmával, amit magas szinten sajátított el. A kor szokásához híven külföldön töltötte vándoréveit, hogy még jobban csiszolja tudását. Bécsben és Sankt Pöltenben figyelte és gyakorolta a külhoni mesterek műhelyében a szakmát, de az I. világ­háború közbeszólt. Bevonulva az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe, a tüzérekhez vezényelték, ahol saját szakmáját gyakorolhatta. A kiképzést követően Prádl János szakaszát Délvidékre, a szerb frontra küldték, ám a fejetlenség és a rossz irányítás miatt, ahogy kinyitották a csapatszállító vagon ajtaját, rögtön hadifogságba kerültek. Ezzel kezdetét vette a hosszú és kegyetlen börtönélet. A magyar hadifoglyokat – köztük Prádlt is – gyalogmenetben hajtották Montenegrón és Albánián át Vlora kikötőjébe, ahol hajókra zsúfolták az elgyötört embereket. A szicíliai Messina érintésével a Szardínia észak-nyugati csücskénél fekvő Asinara szigetén épült börtönkomplexumba, hadifogolytáborba szállították a foglyokat, szigorú francia őrizet alatt. Prádl ezen a kegyetlen helyen élte túl a háború borzalmait, fogságban. Az amúgy páratlan szépségű Asinara másik neve Szamár-sziget, ahol mintegy 25 ezer – főleg magyar – hadifogoly sínylődött a borzalmas körülmények és a szadista őrök brutalitásának kiszolgáltatva, közülük csupán hatezren térhettek a haza.

Prádl János is a szerencsés túlélők között volt, és végül 1920-ban érkezett vissza szeretteihez. A hosszú fogság alatt néhányszor volt csak alkalma az otthon aggódó családjának lapot küldeni, melyeket a francia őrség rendszeresen cenzúrázott.

Prádl a fővárosba költözött, és Óbudán, a forgalmas Bécsi út 74. számú épületben nyitott üzletet. Az egyre növekvő igények miatt 1930-ban kibővítette üzletét, megvásárolva a közeli Bokor utca 3. számú házat, amelynek nagy belső udvara volt, ahol sokkal több lovaskocsi fért el. A műhelyben speciális szíjgyártó és nyerges (Óbudán Sattlernek is nevezték őket) szerszámokkal dolgoztak, amelyek jelentős részét maguk készítették el. Varrógépek, szíjgyártószékek (küsü), kártológép mellett fali szerszámtartó, szabászdeszkák, satuk, munkaasztalok alkották a műhely berendezését. Ezek mellett még a komót stocknak nevezett eszközt is használták, amelyen az ovális alakú lóhámokat formázták. A bőr és a fémtárgyak megmunkálásához különböző méretű és rendeltetésű tolókéseket, árakat, bőrgyalut, erős tűket, bőrvágó késeket használtak.

Prádl János műhelyében a rengeteg munka ellenére kevesen dolgoztak. Természetes módon a mester mellett dolgozott fia, Prádl György, valamint Illés Ferenc és két békásmegyeri sváb legény, Krabl Márton és Czurmühl Konrád. A Bécsi úti műhelyben nemcsak az óbudai fuvarosok lószerszámait készítették, javították, hanem a környező pilisi térségből is sokan dolgoztattak itt. Óbudán erős, komoly fizikai munkára alkalmas, testes muraközi lovak számára készítettek megfelelő méretű lószerszámokat.

Ezeket kumet szerszámoknak nevezték a szakmában, amely a nagyméretű, favázas, ovális alakú hámnak volt az eredeti megnevezése, és főleg a fuvaros lovak igázására használták.

A lószerszámok, különböző szíjak, felszerelések alapanyagait Prádl igyekezett Óbuda környékéről beszerezni. Pilisi tótok szállították az ostornyelekhez a kötegelt somfát, a szitált kőport a réztárgyak pucolásához és a kőrisfát, amelyből a komót (hám) vázát készítették. Szintén a Bécsi úton működő, szomszédos Valkovits-féle rézöntő műhelyből vásárolta Prádl a legkülönbözőbb rézvereteket. Ezek felhasználása nemcsak a praktikumot szolgálta, hanem finom – szinte művészi – kidolgozottságuk miatt a kocsik, lovak és lószerszámok díszei is voltak. Formaviláguk a díszes lófejektől, patkóktól egészen a kis csengőkig, címerekig, díszgombokig terjedt. Az óbudai Filatorigátnál volt a Weisz-féle kovácsműhely, ahol a vasáruk készültek. Talán meglepő, de a bőrt nem óbudai műhelyektől vásárolta Prádl mester, hanem a Rákóczi úton működő Kutser Vilmos bőrkereskedő boltjából, illetve az Újpesten lévő Mautner és Wolfner Bőrgyárból. A Bécsi úton volt Spielmann Simon ostorkészítő műhelye, ahonnan az ostorszíjakat szerezték be. Voltak olyan egyedi gyártású, specifikus eszközök, amelyekhez Bécsben lehetett hozzájutni.

A műhelyben dolgoztató fuvarosok általában vasárnaponként fizették ki számláikat Prádl mesternek. Nemcsak a lovaskocsikat használó szállítókból állt a vásárlókör, hanem olyan üzemek, gyárak is innen vásároltak, ahol még gépszíjakkal hajtott gépeken dolgoztak. Óbudán ilyen volt a Leipziger-féle Ecetgyár és a Jéggyár (Szentendrei út-Búvár utca). Fontos vásárló volt az óbudai Lókórház, amely a MÁV-állomás mellett praktizált.

A két világháború közötti Óbudán igazi hírnévre tett szert Prádl János és műhelye, ahol mindig pontosan és kiváló minőségben dolgoztak, nagy figyelmet fordítva a lószerszámok egyedi, szép kivitelezésére.

A műhely valóságos kis családként működött, hiszen Prádl János lánya az ott dolgozó Illés Ferenc felesége lett. Ebből a házasságból született Prádl János unokája (szintén Illés Ferencnek hívták), akinek visszaemlékezései nagy segítséget nyújtottak a dolgozat megírásában, a múzeumi gyűjtemény feldolgozásában.

Prádl János 1943-ban hunyt el, fia vezette tovább az üzletet és a műhelyt. A II. világháború idején aknatalálat érte a műhely épületét, és sok szerszám megsemmisült. A műhely dolgozói közül Illés Ferencet rendszeresen elvitték az orosz katonák munkára, lószerszámokat kellett javítania, de mindig hazaengedték. Krabl Mártont és Czurmühl Konrádot sváb származásuk miatt 1946-ban kitelepítették Békásmegyerről. A Bécsi úti műhely próbált újra indulni, de komoly nehézségekbe ütköztek. Ennek egyik oka a teherautók elterjedése volt, ami egyre jobban háttérbe szorította a lovaskocsikkal történő fuvarozást. Itt kell megjegyezni, hogy az óbudai szanálások idején még nagy számban vették igénybe szolgálataikat, aztán végképp eltűntek az utakról. A másik ok a pártállami rendszer kiépülése volt, amely a magánvállalkozások megsemmisítését is célként tűzte ki, és az államosítások útján valósította meg. 1948-tól állami tulajdonba vették a lovakat, istállókat és a kocsikat is.

A fuvarosokat nagyobb állami vállalatokba, szövetkezetekbe kényszerítették, mint például a Fővárosi Szekérfuvarozó Nemzeti Vállalat vagy a Szíjgyártó Szövetkezet a Bécsi úton.

A Prádl család megélhetése veszélybe került, hiszen ezek okán egyre kevesebb munkalehetőségük volt.

1952-ben az egykori híres óbudai szíjgyártó és nyerges műhely örökre bezárt. A műhely tagjai, így Illés Ferenc is másholt keresett szakmai és anyagi boldogulást. A Bécsi úton álló házat korábban megígért védettsége ellenére Újlak revitalizációja során lebontották. A szíjgyártó és nyerges szakma egyike volt azoknak az egykor a település képét, életét meghatározó kis műhelyeknek, mesterségeknek, amelyek a régi hangulatát elveszítő Óbudán a feledés szürke ködébe vesztek.

(történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Bieber Károly 1893. május 25-én – e sorok írásakor éppen 125 éve – született Budapesten, és itt élt 99 évig, 1992-ben hunyt el. Amikor a pályaválasztás korába érett, a budai Pálya utcát választotta, ahol nagybátyja, az akkor már ismert és neves kovácsmester, Szultzberger József műhelye volt. Itt tanulta meg a mesterség alapjait, technikáját, minden fortélyát. A Szultzberger céggel elismert és sikeres építészek dolgoztattak, tehát itt Károly megtanulhatta a kovácstűz kezelésétől a nyújtáson, csavaráson, odorozáson, tömörítésen át mindazt, amit a legigényesebb kovácsmesterek alkalmaztak. Például Schulek János és Möller István építészek ebben a műhelyben készíttették el sok felvidéki kastély kovácsművészeti munkáit.

Az igényes feladatok mesterré avatták Bieber Károlyt, aki az Iparrajziskolában tanult (1908–1911), és 1910-ben az utolsó évesek kiállításán olyan kiemelkedő munkáival szerepelt, amit aranykoronával és aranyéremmel jutalmaztak.

Köz­ben már eldöntötte, hogy nem a kulcsreszelő vagy lópatkoló lakatosságot folytatja, hanem a szakma legszebb részével, kovácsművészettel akar foglalkozni.

Mestere tanácsára külföldre ment tapasztalatok és újabb tudás szerzése érdekében. A legjobb bécsi és berlini mestereknél látta a szecessziós stílus előretörését, így ő is szakított az addig uralkodó neobarokk formákkal, és sokkal kecsesebb, dekoratívabb használati tárgyakat és épülettartozékokat készített.

Hazatérte után tovább dolgozott nagybátyjánál, ám a világháború kicsit felborította terveit – kiképezték pilótának, de egy (szerencsés!) baleset után a repülőszázad műhelyeinek vezetőjeként élte meg a háború befejezését. Újra a Szultzberger műhelyben dolgozott, majd nagybátyja halálakor, 1918-ban átvette a műhelyt és alkalmazottait – önálló művészeti munkája ekkor kezdődött. Folytatta az építészek kiszolgálását, de egyre több saját tervét is megvalósította a legegyszerűbb használati tárgyaktól kezdve a nagyobb önálló munkák tervezéséig és kivitelezéséig. Első önálló díszkapuja még ma is a Pálya utca 2. számú bérpalotát díszíti. Munkáiból kis házi múzeumot is berendezett, de az idők folyamán ez erősen lefogyott.

Növekedés, bővülés és a szakma ápolása, szakirodalma

Az egyre szaporodó megbízások mellett műhelye növekedett, mind több tanulót és segédet foglalkoztatott – a tanulókkal és a szakmai képzés kérdésével sokat foglalkozott.

Mivel nem volt korszerű tananyag a művészi kovácsoláshoz (a tanonciskola csak a lakatosság alapjaival foglalkozott), elkezdett saját füzeteket írni a műkovácsolás titkairól és technikájáról.

A szakirodalom hiányát a Bieber-füzetek pótolták, amelyekből összeállt és megjelent az első magyar műkovácsolási tankönyv A díszműkovács címmel (Ipari Szakkönyvtár, 1944). Később ennek fejlesztett és az új technikákkal bővített kiadását is Bieber Károly írta 1963-ban Kovácsművészet címmel. Ma már mindkettő ritkaság.

Mindeközben több érdekes változás történt. 1928 elején megjelent egy hirdetése a Budai Naplóban:

„Hízás ellen a legjobb szer a HÁZI TORNA
és erre legalkalmasabb az
EVEZŐGÉP,
nők, férfiak, gyermekek egyaránt használhatják.
Hájat fogyaszt – erőt növel!
Gyártja BIEBER KÁROLY lakatosárugyár
Budán, Pálya utca 6. Telefon I. 981 – 35.”

Lehet, hogy a hízásnak indult hölgyek akarták nagy számban felszerelni budai villáikat a szerkezettel, de más megrendelésekkel is megrohamozták a céget, ezért 1941-ben új helyre költöztek. Az akkori Óbuda déli csücskében, az Ürömi utca 2.-ben talált erre alkalmas helyet Bieber úr – és itt laknak azóta is a mesterség folytatói, a leszármazottak.

Bieber Károly mindig hangoztatta óbudaiságát, tanulmányozta a római korból (Aquincumban) megmaradt vasmunkákat.

A hirdetéseiben és az 1940-es években megjelent reklám levelezőlapjain is jelezte, hogy a műhelye Óbudán található. A barokkos oromzatú ház most is ugyanott áll a Zsigmond tér sarkánál, csak már nem Óbudán. Az 1950-es átszervezésnél létrejött Nagy-Budapest, átszabták a kerületeket: Óbudához csatolták Békásmegyert, cserében délen lekapcsolták Újlak felét, és a II. kerülethez ragasztották, a Margit-szigetet pedig a XIII. kerülethez. De Bieber úr haláláig óbudainak vallotta magát.

A „kovácsművészet” fogalmat Bieber Károly használta először, és mindig ragaszkodott az elnevezéshez. Nemcsak vallotta, hanem tanította és képviselte is, hogy a műkovács mesterség művészet. 1924–1940-ig volt az Iparművészeti Társulat tagja, ahol évente bemutathatta munkáit az Iparcsarnokban. Az Országos Iparegyesület nyolc ízben aranyéremmel, kétszer ezüstéremmel és két ízben elismerő oklevéllel tüntette ki. 1952-ben részt vett az Első Magyar Ipar­művésze­ti Kiállításon, és 1960-ban – jól megérdemelten – Munkácsy-díjat kapott.

Ahogy később emlegette: ő volt az első és utolsó kovácsművész, akit Munkácsy-díjjal elismertek. Később, 1973-ban munkásságért elnyerte a Munka-érdemrend arany fokozatát.

1970 decemberében megjelent róla egy újságcikk (Ősi mesterségek – Híres mesterek), amelyben Kőbányai György újságíró így jellemezte Bieber Károlyt:

„Bieber Károly Munkácsy-díjas kovácsművész – e régi mesterség új elnevezése tőle származik, tankönyveiben különös gonddal húzza alá: kovácsművész –, rajta kívül már csak nagyon kevesen tesznek a vassal varázslatot. Hetvenhét esztendős, munkáját a világ minden táján ismerik. Az angol kastélyok kandallóiban az ő tűzkutyáin parázslik a fa, Amerikában az ő lámpáit gyújtják meg est érkeztével, a svájci hotelok dohányzó készletei az óbudai műhelyből kerültek ki, Kongóban a konzul vagy az utazó, az enyhülést hozó éjszakán, regényért az ő könyvbölcsője után nyúl. És idehaza! Hány cégérét veri, himbálja a szél, hány lámpás gyullad ki a régi kereskedőházak silbakoló oszlopain.

Wéber Józsefnek volt a ráverője inas korában, aki így emlékszik rá: „Micsoda kovács volt! Előfordult, hogy fehér glaszé kesztyűben és cilinderben jött be. De csodálatos fogásokra tanított. Délután, mikor az öreg (Szultzberger) átment a Színkör Kávéházba, odaszólt nékem: fogd csak ezt a gömbvasat!

És kalapálni kezdte és rózsát hasított belőle, kinyújtotta a szárát és azt mondta: na, ma ezt a rózsát viszem a babámnak!”

Egy másik epizód a cikkből, amiben Bieber úr a sorsáról mesélt:

„A városligeti jáki kápolnát a város renováltatta, a kapuját velem készíttette el. Vasvirágok, ágak hálózzák be a vasrácsot. 1944-et írtak. Egy késő este telefon csengetett: a Pálya utcából, a régi házból keresték. Jöjjön azonnal, egy íróasztal fiókját kell kinyitnia. A régi ház tulajdonosának örököse, az akkori mozgósítási osztály főnöke hívatta. »Gyorsan jöjjön, lakatosra van szükségem!« »Én kovácsművész vagyok!« »Szóval nem jön azonnal? Ezt még megbánja!« Megbánta – SAS-behívóval egy világ háta mögötti kis helyre, Borgoprund nevű állomásra vitték (falu Romániában, Erdélyben, Beszterce-Naszód megyében), ott kellett egy szemétdombra vigyáznia. De jött Pestről a sürgető levél: a kaput azonnal szállítsa le, mert a jáki kápolnát maga a polgármester akarja ünnepélyesen felavatni. Visszaírt: »A kaput nem szállíthatom, egy szemétdombot őrzök tizedmagammal.«A kovácsművészt le kellett szereltetni: a polgármesternek ünnepélyesen ki kellett nyitni a kaput és felavatni a kápolnát.”

A dinasztia – Piller György művészete

Bieber Károly művészetét feltétlenül folytatni kell – ez volt a családi elgondolás, mely a mai napig adott művészeket és mestereket a szakmának. Az alapító fia, ifj. Bieber Károly átvette a műhelyt apja idős korában, de sajnos ő korán meghalt. Lánytestvére, Mária férjhez ment Piller Mihály műkovácshoz, és gyermekük, Piller György is természetesen kitanulta és folytatta a mesterséget, és működtette tovább a műhelyt.

Megházasodott, felesége, Békési Éva okleveles építészmérnök, a Magyar Építész Kamara tagja, sokáig igazságügyi szakértőként dolgozott, ma 77 éves.

Személyében egy energikus, tevékeny asszonyt ismertem meg, akinek szemében tűz égett, amikor mesélt a családról. Pedig alaposan kivette a részét a megpróbáltatásokból – férje 1992-ben meghalt, három gyermeküket (György, Miklós és Viktória) egyedül nevelte fel iskolázott, szakmát ismerő és kitűnően művelő emberekké.

Az ő fia, ifj. Piller György vette át a műhelyt, ahol testvérével nagyszerű munkákat készítettek, de elmondása szerint a szakma „gyári” konkurenciája az olcsó tömegtermékekkel lehetetlenné tette a folytatást. Csendes a műhely, kialudt a tűzhely, minden csendes. Pedig belül Györgyben lenne tűz – néhány évvel ezelőtt még így jellemezte magukat a cégismertetőben:

„A mai napig őrzöm az ősi hagyományokat, a manufakturális munkát. Ezt a műhelyt dédnagyapám, Bieber Károly Munkácsy-díjas kovácsművész alapította 1918-ban. Azóta a szakma szeretete apáról fiúra száll, én a dinasztia negyedik tagja vagyok.

Ugyanazokat a megmunkálási módszereket alkalmazom, amit őseim, természetesen a mai kor elvárásainak megfelelő technológiával.

Termékeink kézi kovácsolással készülnek hagyományos, szénnel üzemelő kovácstűzben. Munkáink minőségét rendszeresen ellenőrzi a Magyar Képző- és Iparművészeti Lektorátus, így annak színvonala mindig állandó, művészi szintű.”

A kovácsművész családtagok és mindenkori segítőik, alkalmazottaik munkáinak egy része a kis házi kiállítóteremben látható, másik része a muzeális értékű szerszámokkal együtt a Műszaki Múzeumba került. Az alkotások nagy része az országban és külföldön funkcionál:

az Országház csilláraitól régi kastélyok és modern épületek kerítésein, kapuin, ablakrácsain át a lakásokat otthonossá tevő tárgyakig betöltik rendeltetésüket.

A Bieber-Piller dinasztia munkáit szinte vég nélkül lehetne sorolni, de itt a két fontosabbat említem:

1. Az 1930-as évek Budapestjének egyik nagyszabású vállalkozása volt a mai Puskin utcában még álló épületben kialakított Sörkatakomba. Kecskés János vendéglős nem csupán Pest legnagyobb sörözőjét és egyetlen sör-emlékhelyét hozta létre, hanem igazi műalkotást, ahol a kor legnevesebb szakemberei és művészei járultak hozzá a szinte muzeális épület kialakításához. Több művésszel együtt dolgozott a házon Bieber Károly neves budai műlakatos mester is, mint pl. Lingel Károly bútorgyáros, Palka József üvegfestő mester, Gorka Géza kerámikus iparművész, Haranghy Jenő festőművész stb.

2. Az Óbudai I. sz. Rendelőintézet 1958-ra készült el a városrész növekvő lakosságának ellátása érdekében. A Vörösvári úti épület nagyon modernnek számított. Tágas terek, nagy ablakok, korszerűen berendezett várók és vizsgálók várták a betegeket. A kovácsoltvas díszítőelemeket Bieber Károly mester készítette.

Zárszóként néhány jövőnek is szóló mondat

Idézek Bieber Károlynak a Művészet című lapban megjelent (1969.) írásából, amelynek aláírása a cikk végén ez volt: „Bieber Károly, hazánk első és utolsó Munkácsy-díjjal is elismert kovácsművésze”:

„Az idő azonban sürget. A szakma hanyatlásával eddig együtt járt a vasművesek szakmai hanyatlása is. Az érdeklődés hiányában nem készültek művészi igényű kovácsolt munkák, ilyenekkel a kézműipar már nem foglalkozott. Azoknak a mestereknek a száma, akik még ismerték a vas tradicionális, nemes megmunkálásának módját, egyre gyérül. Letették a sok dicsőséget megélt kalapácsot, és abbahagyták a munkát, vagy maguk is a hegesztőpisztolyhoz, a – művészi önbecsülés és hivatás feláldozása árán – megélhetést biztosító “csodafegyverhez” nyúltak.

Meg vagyok azonban győződve arról, hogy korunk szellemének megtermékenyítő hatására, a haladás parancsára a többi művészet új hangja nyomán a kovácsolás művészete is újból fel fog lendülni.

Hiszen a fellendülés jelei, amint erről már írtam, egyre szaporodnak. E jelek biztos hírnökei annak az új tavasznak, amely törvényszerűen követi majd a fagyos telet, amely már olyan régen dermeszti, bénítja nagy múltú, de egészen bizonyosan továbbra is nagyra hivatott művészetünket.”

Bieber Károly tudatos mestere, művésze és alakítója volt szakmájának, amely szívós, erős és maradandó – mint a vas.

Óbudán a sport az római kórtól jelen volt, később számos sportegyesület, sportpálya működött és működik most is a kerületben. Sok kiváló sportoló született itt, és a településen ismerkedett meg, illetve űzte választott sportágát. A testedzés és testmozgás a XVIII. század második felétől rendszeres velejárója volt az óbudai életnek, szervezett vagy szabadidős szinten. A gróf Széchenyi István által meghonosított és népszerűsített evezős élet mellett az 1800-as évek végén megalakultak az első óbudai sportegyesületek.

Az OTE (Óbudai Torna Egylet) 1872-ben, a III. ker. TVE (Torna és Vívó Egylet) 1887-ben, az UFC (Újlaki Football Club) 1920-ban alakult meg, jelezve a fellendülő óbudai sportéletet.

Közülük először az OTE rendelkezett saját, egyesületi pályával, amely ma is megvan, a Hévízi úton. Kezdetben ezt bérelte a TVE is, majd a Nagyszombat utca (akkoriban Határ utca) elején, közvetlenül a Duna-parton építettek pályát a labdarúgó szakosztálynak. Az UFC téglagyári csapatként működött, így nem csoda, hogy a Bécsi úton volt salakos pályájuk, a mai barkácsáruház helyén. Ma már csak a Hévízi úti – megújult – sporttelep működik, immár a III. ker. TVE otthonaként. A nagyobb óbudai gyáraknak – Gázgyár, Goldberger, Hajógyár – szintén volt saját sportpályájuk, ahol a szakosztályaik edzhettek és vívták mérkőzéseiket. A főváros sportéletében Óbuda fontos szerepet töltött be, amelyet elsősorban az itt edzett sportolóinak köszönhetett.

A XIX. század végére az egymásra különböző hatással lévő politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok jelentős mértékben felgyorsították a mindennapi világot. Ennek egyik szegmense volt a mind nagyobb teret nyerő sport elterjedése és népszerűvé válása. Egy nagymúltú francia arisztokrata család sarja, Pierre de Coubertin báró vált az egyik élharcosává a folyamatnak, akinek legnagyobb álma az ókori Hellászban rendezett olüm­piai játékok feltámasztása volt. Ebben segítségre lelt egy görög üzletember, Dimitriosz Vikélasz személyében, akivel közösen dolgoztak terveik megvalósításán.

A kitartó munka meghozta gyümölcsét, és 1894-ben megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), amelynek kezdetben Párizsban volt a székhelye.

Az alapítók között találjuk dr. Kemény Ferenc egri iskolaigazgatót, aki aktívan képviselte a magyar sport érdekeit. Ennek már 1896-ban mutatkoztak eredményei. Coubertin és Vikélasz, akik egy ideig közösen vezették a NOB munkáját, természetesen az első újkori olimpiát csak Athénban tudta elképzelni. Csakhogy a görög város nem volt olyan helyzetben, hogy egy ilyen jelentőségű esemény anyagi feltételeit elő tudja teremteni, a hozzá szükséges infrastruktúráról nem is beszélve. Ekkor merült fel először Budapest neve, ahol megrendezhetnék a sportjátékokat. Érdemes megjegyezni, hogy az ez időben tartott millenniumi ünnepségek horribilis költségeit is csak nagyon nehezen tudta biztosítani a Monarchia fiskális vezetése, ezt csak tovább fokozta volna az olimpiai rendezvény. Végül mégis sikerült a bárónak támogatókat találni eredeti tervéhez, így az első újkori olimpiai (nyári) játékoknak Athén adott otthont. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a sportszerető magyar illetékesek lemondtak volna egy budapesti olimpiáról.

A hazai sportvilág szintén felpezsdült a század végére, amelyben jelentős szerepet kapott Óbuda is. A magyar sportvezetők, egyesületek képviselői kezdték el megszervezni a hazai olimpiai testület létrehozását, köztük a III. ker. TVE irányítói. A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) 1895. december 19-én alakult meg, első elnöke dr. Berzeviczy Albert volt.

Nagy lelkesedéssel és energiával látott munkához a független bizottság, ennek köszönhető, hogy a NOB 14. ülését Budapesten rendezték, ahol többek között megvitatták az elkövetkezendő olimpiai helyszínek lehetőségeit.

Az 1916-ban megtartandó VI. olimpiai játékokra több város adta be pályázatát, Budapest mellett Cleveland, Alexandria és Berlin. Coubertin nem titkolt szándéka volt, hogy a német fővárosban tartsák meg a játékokat, de ez végül nem valósulhatott meg, ugyan 1912-ben Berlin elnyerte a rendezési jogot. Az 1914 júniusában tartott NOB-ülés szavazásán döntöttek a VII. nyári olimpia helyszínéről, és nagy fölénnyel (21 szavazat) Budapest nyerte el a rendezési jogot a belga Antwerpen városával szemben (7 szavazat). Ez óriási sportdiplomáciai sikernek számított, ám a történelem meghiúsította a megvalósítást, kitört az I. világháború.

A háború alatt a MOB vezetői, főleg Muzsa Gyula, aki 1909-től a NOB tagja is volt, úgy tervezték és gondolták, hogy a budapesti olimpiát mindenképp megrendezik 1920-ban, ennek a harcok nem jelenthetik akadályát. Közben a NOB Párizsból a svájci Lausanne városába tette át székhelyét, ahonnan Muzsa rendszeresen hírt adott a hazai sportrajongóknak a dolgok állásáról. Még 1916-ban is megerősítette, hogy semmi sem veszélyezteti a budapesti olimpiát, még az sem, hogy időközben törölték a berlini játékok megtartását a háború kirobbantása miatt. Úgy vélekedtek a magyar vezetők, hogy legfeljebb a németek nem vesznek részt rajta, de a háború borzalmai nem befolyásolhatják a sport világát és a diplomáciai kapcsolatokat. Ez a felettébb optimista gondolkodásmód és reménykedés hamar szertefoszlott. A nagy háború végéhez közeledve a NOB módosított a helyszínen, amelyben a vesztes oldalon álló magyar érdekeket már nem vették figyelembe, és korábbi döntésüket megváltoztatva, Antwerpen kapott jogot a VII. olimpiai játékok megrendezésére. Ugyan nem tartották meg a VI. olimpiát Berlinben, de a NOB nem változtatott a számozáson, így ez volt az első alkalom, hogy egy meg nem rendezett játék is sorszámot kapott.

Bármennyire is csalódtak a NOB határozatában a hazai sport irányítói, a háborút követő események (forradalmak, trianoni békediktátum) miatt egyelőre lekerült a napirendről a játékok megrendezése.

Nemcsak az 1920. évi olimpia rendezési jogát vesztette el Budapest, hanem büntetésként magyar versenyzők sem indulhattak az antwerpeni versenyeken. A MOB, csakúgy, mint az ország, felocsúdott az érthető letargiából, és elhatározta, hogy a magyar főváros mindenáron olimpiai helyszín lesz, ezért beadta jelentkezését az 1936-os játékok rendezési jogára. Egy sikeres pályázathoz feltétlenül szükséges volt egy megfelelő stadion terve és annak felépítése. A már említett Muzsa Gyula fáradhatatlanul dolgozott, hogy kormányzati szinten is foglalkozzanak az olimpia ügyével, hangsúlyozva annak a sportokon túli szerepét, jelentőségét.

1922-től lázas munka kezdődött a Nemzeti Stadion mint a megrendezendő olimpia központjának ügyében. Éveken át folytak a viták az építkezéshez szükséges pénzek előteremtéséről és a mindenkinek megfelelő helyszín kiválasztásáról. Heves vita folyt a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó és a hazai labdarúgás képviselői között (Magyar Labdarúgó Szövetség), hogy milyen szerepe lesz az új létesítménynek a játékok után. Még egy különleges, olimpiai adót is ki akartak vetni, amely elsődlegesen szintén a foci ligát sújtotta volna.

Az anyagi feltételek megszerzése még ennél is nagyobb gondot okozott, felmerült az ötlet, hogy népszövetségi kölcsönből fedezzék a kiadásokat. A parttalan, személyeskedő viták nem lendítették elő egy sikeres kandidálás benyújtásának opcióit.

A megfelelő helyszín kiválasztása szintúgy komoly konfliktusokat és összeütközéseket generált, amelyben egyre inkább főszerepet kapott Óbuda földje. Az első kiválasztott helyszínek között volt a Margitsziget, a Széll Kálmán tér (az egykori téglagyári területet feltöltötték, és sportpályákat alakítottak ki rajta) és a Vérmező. Ez utóbbit támogatta a kormányzó, Horthy Miklós. Ezeket a variációkat a Közmunkatanács azonban ellenezte és elvetette. Az óbudai stadionépítés szintén az 1920-as évektől került be a köztudatba, amely a városrészt vezető személyeknek volt köszönhető. A főváros szegényes, elmaradott peremkerületének hatalmas segítség és felzárkóztatási, modernizációs lehetőség volt egy ilyen jellegű létesítmény és rendezvény otthonaként szolgálni. A hazai körülményeket és mentalitást ismerve ez újabb konfliktusokhoz vezetett, immár a kerületen belül is. Voltak olyanok, akik féltették az óbudai környezet átalakítását, amellyel egy ilyen jellegű és léptékű esemény elkerülhetetlenül együtt jár. Közülük kiemelkedett az Óbudai Hegyvidéki Szövetség, amely leginkább ellenezte a terveket.

Az idő előrehaladtával újabb stadionépítési telkek helyszíneit javasolták a város vezetői és a kerületek elöljárói. Így került képbe az újpesti Szúnyog-sziget, Lágymányos vagy a Keleti pályaudvar melletti terület. Óbudán több lehetőség merült fel a Nemzeti (Olimpiai) Stadion megépítéséhez. Az egyik az Óbudai-sziget volt, amely ekkoriban a DGT, a Duna Gőzhajózási Társaság tulajdonában volt, és északi részét mezőgazdasági célokra használták.

A másik, leginkább preferált és széles körben elterjedt helyszín az Aranyhegy volt. Annyira fontos volt ez a településnek, hogy létrejött az Óbudai Stadion Bizottság, amely szervezte és koordinálta a tervek és tanulmányok elkészítését, prezentálását.

Az óbudai testületen belül kilenc szakbizottságot hoztak létre a munkák ellátására, amelyekben széles körű és összetett szakmai munka folyt elismert szakemberek és civilek közreműködésével. Magát a Nemzeti Stadion épületkomplexumát az Aranyhegy lejtős részén képzelték el, amely szinte belesimul a környezetbe, egy ókori színház mintáját követve. A két tervező Árkay Bertalan és Borbíró Virgil volt, akik először 1933-ban mutatták be nyilvánosan terveiket a Gellért Szállodában tartott városrendezési kiállításon. Nagyon kidolgozott és rengeteg dolgot figyelembe vevő tervek készültek, amely a környezeti hatásokon túl a vendégek, szurkolók utaztatását is szem előtt tartotta. Mintegy 200 ezer ember utaztatásáról volt szó, amelyet főleg a MÁV és a közeli HÉV által kívántak megoldani. A fő stadion mellett tenisz- és úszócsarnok (stadion) is épült volna. A Nemzeti Stadiont fákkal övezett út kötötte volna össze Aquincummal, a romkerttel, egészen kifelé, a Dunáig.

Az 1936. évi nyári olimpiai játékokat mégsem Budapest, hanem Berlin kapta, amely a versenyek idejére igyekezett elrejteni a hitleri Németország valódi arcát. A pályázat kudarca nem tántorította el a MOB és az Óbudai Stadion Bizottság embereit munkájuk folytatásában, sőt, rögtön megpályázták az 1940. évi játékok rendezési jogát. Az óbudaiak tovább pontosították és folytatták az aranyhegyi Nemzeti Stadion építésének előkészületeit, amely már mélyen beleívódott a köztudatba, nem csak a sport szerelmeseinek körében. Ez nem ment minden akadály nélkül. Martin Gyula, az Óbudai Stadion Bizottság ügyvezető elnöke így fogalmazott 1936 októberében: „Óbuda lakossága évtizedek óta sínyli a vele szemben elkövetett igazságtalanságokat, amelyeknek következményeképp a főváros nagyarányú fejlődéséből elmaradt. Titokzatos kezek és érdekeltségek fondorlatos módon, de mindig a közérdek leple alatt, úgy intézték dolgaikat, hogy a főváros egyes városrészeinek kifejlődése az ő érdekeiket szolgálja. A Magyar Nemzeti Stadion helyének megválasztása Óbuda jövő fejlődése szempontjából is döntő jelentőségű lévén, annak lakossága, okulva a múlt döbbenete tapasztalatain, ezúttal nem nézi tétlenül az ellene készülő újabb igazságtalanságot, annál is inkább, miután meggyőződése, hogy az ő érdekei ezúttal százszázalékosan országos érdekeket is szolgálnak”.

Az ügynek megnyerte a Bizottság az aktív társadalmi életet élő, a Habsburg-Lotaringiai ház nádori ágához tartozó József Ferenc herceget (József főherceg fia). A feljegyzésekből kiderült, hogy a jogi végzettségű herceg komolyan foglalkozott az óbudai stadion ügyével, és szinte naprakész volt a dolgok alakulásával. Az óbudai lehetőségeket vetette össze a Berlinben felépült stadionnal, kiemelve a hazai lehetőségek előnyeit.

Az Aranyhegyen építendő Nemzeti Stadion mellett nemcsak a gyönyörű táj szólt – ez lényegében másodlagos volt –, hanem az elhelyezkedése és a tiszta levegő.

Ez utóbbit különféle mérésekkel igyekeztek igazolni, illusztrálva az elvégzett vizsgálatok eredményeit. Ezeket az adatokat Dr. Réthly Antal egyetemi tanár, a Magyar Királyi Meteorológiai és Földmágnességi Intézet igazgatója és Dr. Aujeszky László osztálymeteorológus prezentálta a közönségnek. A 36 ezer négyszögöl területet ráadásul ingyen ajánlották fel a tulajdonosok, a Schäffer család és Kemény Lajos kormánytanácsos.

A Bizottság végül 11 pontban, 11 szempont megfogalmazásában alakította ki véleményét. Ilyen szempontok voltak: olcsósági-pénzügyi, terjedelemi, sportszerűségi, egészségügyi, meteorológiai, történelmi, szépészeti, biztonsági, praktikussági, méltányossági, közlekedési. A III. kerületi elöljáró, Hathy Haidekker János is lelkesen támogatta a Nemzeti Stadion óbudai megépítését, hangsúlyozva annak szerepét a helyi lakosság életében. „Az Aranyhegy páratlan szépségű környezete különösen kitűnő hatást fog kiváltani az olimpiász látogatására ideérkezett idegeneknél. Az aranyhegyi megoldásnál emellett az összes sportok a követelményeknek megfelelő befogadást találtatnak. (…) Nekem, mint a III. kerület elöljárójának természetesen különös örömömre szolgál, hogy a tudósok, a sport- és szakemberek éppen az aranyhegyi megoldást ajánlják, mint a legmegfelelőbbet és a leggazdaságosabbat. Meg vagyok győződve, hogy a Nemzeti Stadionnak Óbudán való felépítése a III. kerület fejlődésére soha nem remélt óriás hatást fog gyakorolni, és ennek a nagy városrésznek a jól megérdemelt fejlődését siettetni fogja” – mondotta az elöljáró.

Minden tervezés és gondos előkészítés ellenére az olimpiarendezésről szőtt álmokat ismét a háború törte szét. Aki ma az Aranyhegy felé jár, mindent lát, csak Nemzeti (Olimpiai) Stadiont nem, hiszen az nem épült fel soha.

A II. világháborút követő politikai átalakulás más igényeknek igyekezett megfelelni, bár népszerűségénél fogva a sport továbbra is fontos szerepet kapott. Az új stadion, a Népstadion Zuglóban épült fel 1953-ban. Rengeteg kimagasló sporteseménynek adott otthont a létesítmény, de olimpiának nem. Talán nem kell sokat várni, hogy Budapest nyári olimpiát rendezhessen, de annak központja már feltételezhetően nem Óbudán lesz.

(A szerző történész, muzeológus,az Óbudai Múzeum munkatársa)

Miért is vágytak ennyire az „ódonságok városának” lakói erre a Dunán átívelő alkalmatosságra? Miért épít az ember hidakat? Jelképez-e valamit a híd? Általánosságban írhatnánk, hogy összeköti az embereket, településeket, kultúrákat, országokat, közlekedünk rajta, kapcsolatteremtő. A „híd” ősi ugor eredetű szava a magyar nyelvnek, és állandó jellegű átkelőhelyet jelent. Ősidők óta igény volt rá, főleg olyan földrajzi pontokon, ahol nagyobb népcsoportok akartak átjutni biztonságban a túlpartra. A mai Óbuda területe is ilyen volt.

A Kr. u. I. században Óbuda földje a terjeszkedő Római Birodalom része lett. Feltételezések szerint az ókori Aquincum és a Duna bal partja, a mai Népfürdő utca és a valamikori Hajógyár között állt egy híd a római korban. A Duna óbudai szakaszán időszakosan biztos, hogy a rómaiak építettek fából készült pontonhidat. A folyó itteni szakasza az áradások, jeges árvizek miatt nem tette lehetővé állandó híd építését. A Duna medrében akkor még megvolt a később Fürdő-szigetnek nevezett rész, amelyet 1873-ban elkotortak. Az ott talált cölöpmaradványok nem bizonyították egy állandó kőhíd létezését. A rómaiak egyetlen állandó, 20 kőpillérre épült fahidat emeltek a Dunán, Szörényvárnál (Turnu-Severin) Traianus császár (98–117) dák háborújának idején. Ezt később védelmi okokból lerombolták. Az aquincumi híd a túlparti, katonai őrállomást, Transaqunicumot köthette össze az óbudai oldallal.

A Duna főági oldalán (Hajógyárnál) talált maradványok azonban valószínűleg hajók kikötésére szolgáltak, mintsem egy valamikori hídnak a maradványai lennének. Arra bizony hosszú évszázadokat kellett várni.

Az óbudai rakpart (a mai Árpád híd helyén) a középkor során is fontos dunai révként működött. A XIX. század végétől megnőtt az igény egy olyan állandó hídra, amely összeköti a három rohamosan fejlődő ipari kerületet, Óbudát, Újpestet és Angyalföldet. Az Árpád híd története egészen 1903-ig nyúlik vissza, amikor megszületett az ötlet egy új dunai átkelőhely építésére a fővárosban. 1908-ban törvényrendeletet hoztak a híd megépítéséről és nevéről is (XLVIII. tc.). Az I. világháború azonban közbeszólt, a tervezés és az építkezés el sem indulhatott. 1929-ben írták ki a tervpályázatot egy északi és egy déli fővárosi híd megépítésére. A világégést követő városvezetések terveiben Lágymányos, Budafok és a Csepel-sziget északi, ipari részének integrálása, fejlesztése került az első helyre, ezért az északon tervezett híd építése egyelőre lekerült a napirendről. 1937-re elkészült a Petőfi híd, illetve akkori nevén Horthy Miklós híd.

Aztán az 1930-as évek elején megkezdődtek a tervezés és az építkezés előkészületei, valamint a tereprendezés, amelynek során számos, a leendő híd feljáratának útjába eső házat lebontottak. A városrész legszegényebb részén egész utcasorok kerültek lebontásra a híd építése miatt, boltozatos kapuk, grádicsos üzletbejáratok, minden, ami Óbuda hangulatát jelentette. Ahogy Krúdy írja: „Talán minden óbudai polgárnak személyes ügye minden lebontott régi ház. (…) Majd megváltozik minden, ha hidunk lesz, amely a plébániai torony árnyékánál kezdődik a Dunán, mégpedig azon a helyen, ahová déli tizenkét órakor a torony keresztjének árnyéka esik – vigasztalgatták magukat az óbudaiak, amikor mind kevesebbet kérdezték meg véleményüket a fejlődő, növekvő, virágzó Pesten.

Egy egész városrész – egy másfélezer esztendős város eltűnéséről van szó, amely városnak elődei amúgy is a föld színe alá kerültek. Ott alusznak a föld mélyében mindazok a városok, amelyek itt, a Duna legjobb helyén valaha épültek.

Csak a rómaiak városáról tudunk eddig, mert köveik, sírjaik, tárgyaik alig néhány méternyire vannak alattunk az időben.” Az író és a többi Óbudát féltő polgár aggódása ellenére nekiláttak a munkáknak. No, nem sokáig. Most a gazdasági világválság hátráltatta a hídépítést, amely évekre leállt.

Számos tervmódosítást követően, 1939-ben valóban elkezdődött a híd építése. Az építtető minisztérium hídirodát állított fel az általános rendezési tervek kidolgozására, ugyanis nehéz körülmények között kellett megtervezni az új hidat. A Duna a főváros ezen részén négy ágra oszlik, ezért kardinális kérdés volt a hídpillérek és hídnyílások elhelyezkedése. Az épülő híd pillérjei is különböző szöget zártak be a szerkezettel, amely tovább bonyolította a tervezési munkákat. Végül egy gerinclemezes, felsőpályás gerendahíd felépítése mellett döntöttek. Ez olcsóbb és esztétikusabb kivitelezést jelentett. Az eredeti tervekben – korát messze meghaladó gondolattal – még kerékpárút is szerepelt. Az új tervpályázatot a Műegyetem kiváló tanára, Kossalka János nyerte, irányításával indult meg az építkezés a budai oldalról. A munkákba több tervezőt is igyekeztek bevonni, hogy enyhítsék a válság által generált munkanélküliséget a szakmában. Újabb épületeket bontottak le, utcák tűntek el, a Szentháromság szobrot is északabbra helyezték át. Míg korábban Krúdy írt újságcikkeiben aggódva szeretett Óbudájáról, addig a kerület másik szerelmese, Kássa Gábor festményein örökítette meg az építkezést. Az Óbudán élő és dolgozó (1935-től az Árpád Gimnáziumban tanított, és a műterme is ott volt) festőművész realisztikus akvarell képein mesteri módon ábrázolta a híd építését. Kássa több képén jelennek meg az egyszerű kubikusok, akik kétkezi munkájukkal hordják el a földet, lapátolják a sittet lovaskocsikra.

Miután elkészültek a hídpillérek, gyorsan haladtak az építkezéssel. Nehezítette a munkákat, hogy a Margitsziget északi része nem ért el a tervezett hídpillérig, ezért 130 méterrel meghosszabbították, feltöltötték a területet. A történelem ismét lecsapott, kitört az újabb világháború, leállt az építkezés. 1943-ra így is elkészült az óbudai Duna-ágat átívelő két hídnyílás, a Hajógyárnál épült acél tartószerkezet, továbbá a mesterhíd budai parti nyílásainak szerkezete. Több mint 200 méter épült meg a hídból. Budapest ostromakor az Óbudát védő magyar és német alakulatok elhordták a híd építéséhez felhalmozott gerendákat és egyéb épületszerkezeteket, hogy védőállásokat készítsenek belőlük.

A német tűzszerészek a megépült pillérekre robbanóanyagot szereltek, de azokat csodával határos módon nem robbantották fel, így a már meglévő hídelemek és pillérek semmilyen károsodást nem szenvedtek.

Ez később nagyban megkönnyítette a hídépítés folytatását. Ekkor kezdték el „Nagy Túlélőnek” hívni az épülő hidat, amely évtizedek óta várta, hogy egyszer végre elkészüljön. 1948-ban újraindult az építkezés, amelyet Széchy Károly és Sávoly Pál irányított. Megváltoztatták az eredeti terveket, részletesen elemezték a lehetőségeket.

A „hídcsatának” nevezett direktíva miatt minél gyorsabban át kellett adni a forgalomnak a hidat. Ezért a szerkezetnek csak a középső részét építették meg (az eredeti tervekkel ellentétben), amely azt jelentette, hogy nem 27,6 m, hanem 13 m széles lett a híd. Az acélszerkezeti tervezést a MÁVAG végezte; az Óbudai Hajógyárnál 45 méteres, a Margitszigetnél 90 méteres vasbeton áthidalást alkalmaztak. A pesti oldalon a már korábban megkezdett munkák során a Hungária körutat is meg kellett hosszabbítani a Duna irányába. Budapest új hídját végül 1950. november 7-én adták át Sztálin híd néven.

Az új hídon „átrobogó” villamos az Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának tiszteletére kapta a 33-as jelzést. A hídon futó villamosvágányt 1955-ig, az Újpesti vasúti híd átadásáig tehervonatok is használták. Az új híd ünnepélyes átadásán természetesen jelen volt a párt irányítása Rákosi Mátyás vezetésével. A pesti hídfőnél felavatták Medgyessy Ferenc szobrászművész a Hídavatók című alkotását. Az élesszemű pestiek – nem kis gúnnyal – a dombormű egyik jellegzetes bajuszt viselő alakjában magát Sztálin elvtársat vélték felfedezni, ahogy kisgatyában emeli a köveket.

A híd megépítésével megoldódott a sok évszázados probléma, összeköttetés született a két part, városrész között.

Az Árpád híd természetesen nemcsak a III. kerületben élők életét tette könnyebbé, hanem a pilisi és a szentendrei kistérségből érkező, átutazó emberekét is. 1958-tól az „eredeti” nevén, Árpád hídnak hívják, 1969-ben kisebb felújítást végeztek rajta.

A növekvő városi forgalom megkövetelte a híd átalakítását, kibővítését. 1964 és 1980 között a budapesti személygépkocsik száma a nyolcszorosára nőtt, egyre többen éltek az Árpád híd két oldalán felépült lakótelepeken.

A híd lényegében kinőtte magát, ezért 1980–1984 között a szerkezetét 2×3 sávosra bővítették, illetve a villamospálya is kétvágányú lett. Magyarországon először az Árpád híd átépítésekor alkalmaztak konzolos szabadszerelést. Szintén újdonságnak számított, hogy az előre elkészített hídelemeket a kimondottan erre a feladatra épített úszódaru (a „Clark Ádám”, amely a mai napig szolgálatban van) emelte a helyére. 1984-től már nem a 33-as, hanem az 1-es villamos közlekedik a hídon.

A régi hídhoz két új, acélszerkezetű elemet építettek, így a szerkezet lényegében nem egy, hanem három híd egybeépítve.

Több fázisban folyt az építkezés, ugyanis a két oldalt nem egyszerre bővítették, így részben lehetett közlekedni a hídon. A pesti oldalon a 3-as metróvonal meghosszabbítása tovább könnyítette a lakosság közlekedését. Az óbudai oldalon 2×2 sávos felüljáró épült, alatta a római kori katonai fürdőmúzeum és egy többfunkciós aluljáró.

A frissen előkerült római kori romok területén már korábban is folytak ásatások, a fürdő több részlete ismert volt, most azonban lehetőség nyílt az egész komplexum feltárására (1778-ban fedezték fel a fürdő romjait, később, 1961–62-ben végeztek tudományos feltárást). A régészeti munkákat az Aquincumi Múzeum munkatársai végezték Kaba Melinda vezetésével. 1985-ben megnyitotta kapuit a Fürdőmúzeum, amelynek hazai és külföldi látogatók is a csodájára járnak. A II. században épült „Thermae Maiores – Legionis II. adiutricus”, azaz a II. kisegítő légió Nagy Fürdőjének impozáns mérete (120×140 m) is jelzi a terület ókori fontosságát.  1984. április 4-én adták át a forgalomnak az átépített hidat a párt akkori vezetőinek jelenlétében. Az „új” híd 981 m hosszú és 35,3 m széles, 2003-ban északi oldalán egy kerékpársávot is kialakítottak.

Bár a Megyeri híd átadásával (2008) elvesztette a leghosszabb és a legészakibb fővárosi híd címét, az Árpád híd az ország legforgalmasabb hídja, naponta több mint 150000 jármű közlekedik rajta.

Az Árpád híd hosszúra nyúlt születéstörténete jelképezhetné a XX. század első felének viharos éveit. Mondani szokás a híddal kapcsolatban, hogy tervezését az I., megépítését a II. világháború akadályozta. Ez is jelzi, hogy egy híd története korszakokon, rendszereken átível, szerves része az emberek életének. Ugyan a környezet folyton változik, a híd szerepe állandó marad. Óbuda régi, ódon világa eltűnt, ami részben az új híd megépítésének is köszönhető volt, de a rombolás mindig magában hordozza az újat is, amely a jövőt szolgálja. Csak Krúdy kesereg: „Mit csinál Straub, a csónakkészítő, ha egyszer felépítik a hidat?”

(a szerző az Óbudai Múzeum történésze)

Ódonságok városában

Krúdy Gyula írásai Óbudáról

Ódonságok városa, vagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól? – 2.

(1931. május 24.)

Mindenki másképpen képzeli a mennyországot.

Az óbudaiak 1867 óta azt hiszik, hogy akkor jutnak a mennyországba, ha már a maguk hídján mennek át a  másik világra a Dunán.

Több mint hatvan esztendeje vették a fejükbe, hogy csak akkor jut minden óbudai ember a mennyországba, ha a dunai hídon sétálhat oda.

Tudniillik hatvan esztendő előtt, amikor Óbudára megint szükség volt, hogy Budapest területe fővárosi arányokra növekedjen, valaki, talán Andrássy Gyula  vagy Tisza Kálmán bolhát eresztett az óbudaiak fülébe. „Ha jól viselitek magatokat, megint kaptok hidat a Dunára, mint a rómaiak idejében, de még IV. Béla, a szerencsétlen magyar király idejében is volt híd Óbudán.” Így egyeztek bele, hogy Óbuda egyszerű városnegyedként, harmadik munkatársként az úgynevezett fővároshoz csatoltassék, holott az igazi, ősi főváros maga Óbuda lett volna. A főváros kellős közepének a Flórián téren kellett volna lennie, mert már így volt több mint ezer esztendő előtt, amikor a római konzolok, majd Attila, a hunok királya, de leginkább Árpád vezér uralkodott és trónolt székhelyén, Óbudán, s a fent említett úriemberek legalábbis nyomtak annyit a latban, mint a pesti polgármesterek.

De mit meg nem tenne az ember egy hídért?

Az óbudaiak beleegyeztek, hogy a magyar főváros centruma Pesten legyen, a pesti városházáról igazgassák ezentúl Óbudát is, a plébánia templom tornya pedig legfeljebb arra szolgáljon, hogy időjárási mutatója legyen a fővárosi népnek: ha felhőfátyolba burkolózott, akkor bizonyosan megjött az esős idő az északnyugati hegyvidék felől.

Majd megváltozik minden, ha egyszer hidunk lesz, amely éppen a plébániatorony árnyékánál kezdődik a Dunán: mégpedig azon a helyen, ahová déli tizenkét órakor a torony keresztjének árnyéka esik – vigasztalgatták magukat az óbudaiak, amikor mind kevesebbet kérdezték meg véleményüket a fejlődő, növekvő, virágzó Pesten.

Sőt, apránként olyanforma lett a meggazdagodott Pest a mind elmaradottabb Óbuda mellett, mintha csak kegyelemből tartaná a szegény rokont.

És az óbudai szegény rokonok is érezni kezdték helyzetük változását. Mint kevesebbet jártak át Pestre: volt olyan makacs óbudai is, aki felfogadta magában, hogy addig nem megy a fővárosba, amíg a megígért hidat fel nem építik, és fogadalmát hatvan esztendeig megtartotta.

Mindig is hajós akartam lenni. Miután 1977-ben elvégeztem a gimnáziumot, azonnal a MAHART-nál kerestem munkát. Egy ideig a Dunán szolgáltam, mert a katonaság előtt csak itt lehetett matrózkodni, utána jöhetett a tenger.

Legalábbis ez volt a tervem, de hamar rájöttem, hogy bárhová is menjek, napokon belül rettenetes honvágyam támad, amit addig nem tudtam magamról.

Amikor lementünk az Al-Dunára – az lehetett akár több hónapos út is –, visszafelé, az itthoni partok között hajózva én már mindent csodálatosan szépnek láttam. Rájöttem, hogy nekem nem kell a tenger.

Kezdetben matróz voltam, aztán elvégeztem a fedélzetmesteri sulit, ami azt jelentette, hogy három-négy matróznak én adtam feladatot. Kezeltem a nagy vontató csörlőt, és a kikötésnél is én mondtam, mi hogyan és mint legyen. Később jött a nagyhajó vezetői iskola, majd elvégeztem a gépésztechnikusi iskolát, amivel 900 KW-ig önállóan vezethetek hajón gépüzemet.

Dolgoztam toló- és vontatóhajón, üdülőhajón, vízibuszon. Nagyobb utakat inkább lefelé kaptam a tengerig, felfelé már protekció kellett, de az Al-Duna is szép volt. Már napok óta nem Magyarországon jártunk, és még mindig ki volt írva sziklákra vésve Vásárhelyi Pál neve. Szép volt. Később átszegődtem a Pestmegyei Révhajózási és Hajóépítő Vállalathoz. Még mahartos koromban pár hónapig Esztergomban dolgoztam a kompon – akkor még a Mária Valéria híd nem volt meg –, aztán Dunaújvárostól Szobig az összes réven. Van, aki azt szereti, ha egy helyen van évekig, de engem nyugodtan be lehetett osztani bárhová.

Amikor kezdődött a privatizáció, kivettem a Kisoroszi révet meg ezt itt, a Luppánál. Akkoriban volt olyan időszak, amikor három révet is üzemeltettem egyszerre.

Miből lesz az Ebihal?

Még lehet látni a régi fényképeken, hogy a Luppával szemben, a mostani révállomás helyén csak egy járda vezetett a vízig. Ami most sima terep, ott 4–5 méteres sűrű fűzfaerdő volt.

Édesapám régi vágású ember volt, nála nem a beszéd számított, hanem az, amit megcsinált. Mindenben segített nekem, hegesztett, hajómotort javított, bármit megoldottunk ketten.

Egyszer a Lágymányosi-öbölben megláttunk egy kis pontont, felépítmény nélkül. Apámmal mentünk tárgyalni, elcserélte az öreg Wartburg­jáért. Lementünk érte a hajómmal, fölvontattuk a mostani helyére. Már korábban kitaláltam, hogy kellene itt egy hely, ahol kiköthet a rév, és ahol ehetnek-ihatnak is a várakozó emberek, az evezősök és a kirándulók.

Én terveztettem meg az Ebihalat a pontonra, egy szakember felhúzta a falakat és a tetőt, a többi munkát apámmal ketten végeztük el. Ketten irtottuk ki a bozótot is a parton. Nem volt egyszerű elintézni a büfé hivatalos engedélyeit sem. Az önkormányzat, a tűzoltóság, az ÁNTSZ, a hajózási hatóság, a rend­őrség – nem is folytatom tovább, tele van a levelezésekkel a fiókom. Nem volt egyszerű, de végül sikerült.

Eredetileg Szomjas Ebihalnak neveztem el. Anyukám kérdezte is, hogy: „Kisfiam, miért adtál ilyen csúnya nevet ennek a hajónak?”. „Azért, hogy az emberek megjegyezzék” – válaszoltam.

Talán az is közrejátszott, hogy régen volt itt egy Szomjas krokodil nevű hely. Nagy nyitóbulit tartottunk 2001–2002 környékén, itt volt többek között Margitai Ági is, és nagyon sokan a szigetiek közül, remek hangulat volt. Egy darabig én üzemeltettem, de nem bírtam, mert Kisorosziba is kellett járkálnom, a családom sose látott. Akkor ismerkedtem össze Darók Janival. (Vele az előző számban készült interjú – a szerk.) Idehozta a Banyát, a hajóját, lehorgonyozta, beszélgettünk, összeismerkedtünk, és fölvetődött, hogy szívesen üzemeltetné. Amikor egy év múlva családi okok miatt muszáj volt eladnom, ő vette meg. A komp továbbra is az enyém, de hetente egy-két napot Jani is besegít.

A rév egész évben nem tarja fenn önmagát. Húsz évvel ezelőtt még 40 személyes révhajó működött hajóvezetővel és matrózzal. Most már nem tudnám kifizetni mindkét ember bérét. Egyetlen személy által kezelhető kis hajóra volt szükségem. Rátaláltunk. Ez eredetileg a Siófoki Hajógyárban ún. „ebédhordó” hajó volt. „Lopakodó”-nak is nevezték, mivel a beépített korszerűtlen ARO motor olyan hangos volt, hogy erről, meg a kibocsájtott fekete füstről, már messziről lehetett tudni, merre jár. Apámmal kicseréltük a motort, a fa padokra párnázott üléseket szereltünk. A hajóra tetőt szerkesztettünk leereszthető ponyvával. A legfontosabb azonban a kishajó orr-részének speciális átalakítása volt.

Ezután már nemcsak a ponton mellé tudtunk kikötni, de a partra orral kiállva az utasok egy kis rámpán lesétálhatnak a hajóról. A luppaiak kívánságára most már akár a kert végében is megállhatunk.

Az erre tévedő turisták kívánságára két járat között egy 30 perces szigetkerülést is megcsinálhatunk, és a Luppa környéki romantikus zátonyokon vagy a lakatlan kis Robinson szigeten is kiköthetünk. Sajnos ma már közel sincs akkora élet, mint régen volt, most csak szombat-vasárnap jönnek az emberek, korábban tavasztól őszig a szigeten tanyáztak, itt éltek. Pedig a Luppa ma is olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Eleve csak májustól szeptemberig tart a forgalom, de a hétköznapok ilyenkor is alig működnek. Ez egész évben nem tart el engem.

Utasok szárazon és vízen

Van egy hajóvezetőm, Heves Józsi, akit még Kisorosziban ismertem meg, vele nagyon jól megértjük egymást, jött velem a Luppára. Mivel nyugdíjas, meg tudja oldani, hogy nyáron nálam dolgozik, télen meg otthon van. Hogy megéljek én is, egy kisbusszal embereket szállítok. Őszintén szólva, sokkal jobban szeretem a hajóvezetést, össze se lehet hasonlítani a kettőt, de muszáj valamit csinálni.

Régen volt egy emeletes buszom is, az a fajta, ami az Andrássy úton járt az 1920-as években. Belülről úgy nézett ki, mint a régi villamosok, fa ablakkeretekkel, fa ülésekkel. Lehúzható ajtaja volt, és egy réz lépcsőn kellett felmenni az emeletre. A teteje nyitott volt, régi plakátok díszítették az oldalát, úgy festett, mint egy guruló múzeum. Sajnos akkor is rá kellett jönnöm, hogy lehet az ötletem akármilyen jó, az édeskevés, mindenhez kell ismeretség, kapcsolat. Annak idején nyaranta hétvégeken lezárták a Lánchidat. Odamentem a szervezőkhöz, hogy mit szólnának, ha odaállnék a pesti oldalra. Azt mondták, álljak csak. Nagyon tetszett az embereknek: volt olyan nap, amikor százezer forintot meg tudtam keresni, pedig egy embertől ezer forintot kértem.

Csináltam egy félórás kört, felmentünk a Várba is, ahol gyönyörű a panoráma; beszereltettem egy mikrofont, angolul meg franciául ismertette az idegenvezető, mi hol van.

De ez is csak nyáron volt és csak hétvégén. Tehát ebből sem tudtam megélni. A szállodáknál, utazási irodáknál szóba se álltak velem. Próbáltam egy kis birodalmat építeni, de mire eljutottam odáig, hogy az elképzelésemet megcsináltam, a működtetésére már sosem volt pénzem.

Azt szoktam mondani, hogy a szorgalom, a tudás önmagában kevés, a szerencse legalább olyan fontos. Persze megélünk a magunk módján. Azt gondoltam, hogy majd valamikor itt is egy vízi paradicsom lesz – nem jött össze. Azért ma is nagyon szeretem, minden szigetlakót ismerek. Ha valaki azt kéri, hogy kössünk ki a kertje végében, mert sok cucca van, akkor meg tudjuk csinálni. Hajózunk becsületesen, megbízhatóan. Senkit se hagyunk a parton, aki át szeretne kelni.

Bár az érettségi után, mindhárman a fővárosba kerülvén más-más irányba – jogi, mérnöki és kereskedelmi pályára indultak –, csakhamar az újságírás, a tudományos kutatás, a novella- és regényírás lett az életcéljuk; a humán pálya felé fordultak.

Ami mégis közös vonás maradt bennük, az a hűség a szülőföldhöz, a hazai tájhoz, a magyarsághoz, azonban a belső világuk, az érdeklődési körük, a fizikumuk és az idegrendszerük merőben eltérő vonásokat mutatott.

Sorsuk példa arra is, hogy az egy családból induló életutak mennyire eltérőek lehetnek.

Cholnoky László nyolc évvel volt fiatalabb a kisebbik bátyjánál, Jenőnél – talán az ő helyzete volt a legnehezebb. A legkisebb fiúnak nem könnyű követnie tehetséges, sikeres idősebb testvéreinek pályáját. Mind a jogi, mind a kereskedelmi akadémiai tanulmányait csakhamar abbahagyta, s csupán a publicisztikának, az irodalomnak akart élni. Novellák és regények kerültek ki a tolla alól. Mindez azonban nem biztosított állandó, szilárd létalapot családjának.

Első kötete, a novelláit magába foglaló Bertalan éjszakája 1918-ban jelent meg a Táltos kiadásában. Tizenegy írást közöl, ahol különös, egyedi figurák jelennek meg. Az első, a könyv címét adó történet a pesti kiskocsmák borszagú, áporodott illatú világába vezet, ahol „A kiskocsma őslakói kivétel nélkül mindnyájan meg vannak győződve, hogy ott a kocsmában élik az igazi, az álmodozásoktól meg nem gyengített, könnyektől be nem maszatolt életüket”. Végül a züllés felé tartó Bertalan és az idős Kohaninszky együtt választják az öngyilkosságot a Dunában. Először tűnik fel az a motívum, ahogy majd később ő is megszakította életét.

A következő történet Prikk, a csavargó mennyei útja. Hosszú lelki vívódás után hurkot készített, s egy szilfa „egyik ágáról röppent az égbe Prikk lelke fehéren, tisztán, mint valami hatalmas, hófehér sirály”. A többi is szomorú történet, akár egy reális falusi színhelyre viszi az olvasót, az öreg Lipták halálakor a Vág mellé az éjszakába, akár a fővárosba, Mekegi, a púpos újságárus hatalmának összeomlásához.

Néha még a természet is társul ehhez a hangulathoz. „Vannak esős őszi napok, amelyeken az időnek magának is nyugta van. Múlik, ahogyan akar, néha éppen sehogyan. A templom órája elkezdi kongani a négyet, és amikor a végére ér, mintha egy év elmúlt volna. Ilyenkor minden és mindenki szomorú.” Szerette a fantasztikumot, s ez összefűzi bátyjának, Cholnoky Viktornak az írói világával. Műveinek reális alapjai mellett a víziószerű, a kísérteties, a fantasztikus hőseinek lelkéből és gondolataiból ered.

A Régi ismerős című első nagyobb lélegzetű regényét a Génius adta ki 1922-ben. Szmolenszky Miklós céltalan, széthulló életének történetét írta meg. A könyv olyan szép kerti, elmúlást idéző hangulattal kezdődik, mint Kaffka Margit regénye, a Színek és évek. Az elején mintha családi krónikát olvasnánk: szinte a három Cholnoky-testvér története lehetne, sok mindent megtudunk a gyermek- és ifjúkorukról, majd megismerhetjük és megérthetjük Cholnoky László lelkivilágát.

Emlékeket örökített meg ifjúkorából, melynek tájai és emlékei mélyen beléje ivódtak.  Regényeit olykor átszövik az életrajzi vonatkozások.

Majd ismét Veszprém, a szülőváros, máig ismert utcanevekkel. A téli vár, az öreg piarista gimnázium ablakaiból kitekintve a távoli Bakony hófedte vonulata, a vár alatti mélység, amelybe lassan szállnak le a hópelyhek. A történet voltaképpen egy régi birtokos család hosszú belső bomlása, süllyedése, ezt azonban egy varázslatos tájba helyezi, a Balaton-felvidék festői környezetébe, Arácsra, ahol a családi villájuk volt és Füredre.

Az író mindvégig jelen van a műveiben: „Amióta egyedül vagyok a magam bajaival, mindig szegény voltam… Végeredményben azonban teljesen mindegy, hogy így vagy amúgy, vagy akárhogyan is történik az, ami történik, mert végül így is, úgy is csak elviszi az ördög. Az utolsó szó mindig az ördögé…”.

Ami legutóbb a kezemben volt tőle, egy vékony, sárgult lapú kisregény: Tamás, egy vergődő lélek története. Az özvegye adta ki „tragikus sorsú férje emlékére” 1929-ben. Jeligéje: „Az élet legértékesebb tartalma az örökös kétség.”. Az alkotók örök kétségét fogalmazta meg.

Hársvölgy embereiről szól, akik élik mindennapjaikat, s úgy mozognak, mint a „kis marionettek”. Itt él a harmincnyolc éves Fridolin, a sekrestyés öccse, aki részben az író lelkivilágát jeleníti meg, az álmodozás és a realitás kettősségével. Egy hányatott lélek vágyai hívták életre benne a meséket, a víziókat, „hogy elkerülhesse az élet minden durva szögletét”. Az ábránd-élet teszi lehetővé az igazi elviselését. A magány, a sötétség és a vele járó csönd az, „amelyek fekete, lágy testéből az álmok, a mesék válnak ki, és belefúródnak a szívbe”. Fridolin sorsa hasonlít az alkotójára: kételyeivel, életének céltalanságával és végül az öngyilkosságával, mert „minden, amihez kezdett, valami mély mesebeli mocsárban hígult szét”.

Az ő élete is szüntelen belső vergődés volt. Gondjai elől egyre gyakrabban fordult az éjszakák és a bor mámorához. A kiskocsmák gyakori látogatója lett Pesttől Óbudáig, az éjszakákba nyúlóan, s ez, ahogy az egészségének nem használt, az anyagi helyzetét is nehezítette.

Az ott megismert sorsok pedig már egyre ritkábban formálódtak novellákká. Magányos, zárkózott, teljesen befelé forduló lett. Több minden közrejátszott, összegződött tragikus végű sorsában.

Tóth Árpád és Tersánszky J. Jenő is méltatta a munkásságát. Halálakor Színi Gyula közölt megható nekrológot, mint írta: nem ebbe a világba való, Villon-szerű bohém volt, aki nem akart beilleszkedni a középosztály világába, kinek kezéből elfolyt a pénz, s állandó létbizonytalanság vette körül.

Szívszorító Tersánszky J. Jenő visszaemlékezése, akit Cholnoky László egy nappal az öngyilkossága előtt keresett fel, mielőtt Óbudán az utolsó útjára indult. Végsőkig szorult anyagi helyzetében ugyanis – életének utolsó napjaiban – a barátaihoz fordult segítségért. Tersánszkynak így számolt be erről: „Bútoraim az árverés előtt az udvarra kerültek. Feleségem bőg az üres lakásunkban, és fölváltva őrzi négy gyermekemmel a bútorainkat… Egy mentségem van, ha barátaimtól karitatíve összekaparom azt az összeget, ami az árverés elhalasztására kell és a bútoraim visszaszállítására. Ezen kívül már csak az jöhet, hogy végzek magammal! Ez nyilván könnyíteni fog családom sorsán!”.

Tersánszkynak csupán húsz pengője volt ekkor, s ebből tizet átadott néki. Utóbb így zárta visszaemlékezését: „Az élet maga nem rendelkezik be arra, hogy kímélje azokat, akik őt mindenek gyönyörűségére ábrázolják. Sokkal inkább kedvez azoknak, akik tehetségtelenül, de értelmesen könyöklik ki a maguk számára a sikert, jólétet, sőt a megbecsülést is.”

Cholnoky László idősebbik bátya, Viktor ekkor már tizenhét éve nem élt. Az ötvenkilenc éves Jenő, a híres geográfus a világot járta kutatásai során. László pedig 1929. április 21-én Óbudáról az Északi összekötő vasúti hídra felmenvén, szándékához híven a Dunát választotta…

Krúdy Gyula: Jegyzet Cholnoky Lászlóhoz

Cholnoky Lászlót a tabáni szellemek ítélték halálra.

Mi, régiek, akik ismerünk egyet-mást az élet furcsaságaiból, titokzatosságaiból, érthetetlenségeiből, már régebben tudtuk, hogy valakinek kell következni a tabáni öngyilkosok sorrendjében. (Tabán, egy kis avas városrész Budán, ahol még mindig kísértetek járnak.)

A tabáni kiskocsmák világában, az álomvilágban, ahol délutánonként azért is szokás az ivóasztal mellett könyökölni, hogy a borivó fiatalkori boldogságaira gondoljon; a kísérteties bormérő helyett álmodozásában szép leányt lásson; a tikkadt szomjúságban a mély pincék borain kívül álomkortyokban is üdüljön a lét valósága elől, miközben ezeregyéjszakai nőalakok mendegélnek el az ablak előtt: – mondom, a Görög utcában, a régi templom árnyékában, a Kereszt téren, ahol mozdulatlan emberek ülnek a kocsmák félelmetes, de hívogató sötét sarkaiban, már régebben tudták Cholnoky László regényes sorsát, mielőtt ő maga ráeszmélt volna. Itt haltak meg öngyilkosok módjára barátai: Bitskey, egy költő, akire manapság alig emlékeznek; Czakó, egy művész, akit csak a Tabánban ismertek. És most harmadiknak utánuk ment a tabáni kisvendéglők „lakói” közül maga Cholnoky László, aki apjuk, nagybátyjuk, mentoruk, gyámjuk lehetett egy darab ideig a tabáni öngyilkosoknak – mintha elnöke lett volna a tabáni öngyilkosok klubjának –, mert szelleme, lelke, egyénisége, jelleme, életbátorsága, elszántsága, tagadása és bölcsessége (amely néha olyan is volt, mint Madáchban a Luciferé); most Cholnoky László tűnik el a Duna hullámai között fehér fejével, szikár, csontos, szíjas testével, akaratos kakaslépteivel, piros tekintetével, hiányos fogai között szűrött beszédével, szenvedélyes gyűlölködéseivel, fokosütéshez hasonlatos megállapításaival, nagyszerű embergyűlöletével, az emberek gyarlóságaival szinte labdázó kétértelmű beszédeivel, megvető különcködésével, zordságával, tehetetlenségével, alkudni nem tudásával, kísérteties életével és magányosságával, miután a „Klub” tagjai már elmentek előtte abba a másik világba, amelyről késő délutánonként, amikor a Tabánban vecsernyére harangoztak a sánta sekrestyések, annyit beszélgettek.

Cholnoky László meghalt éppen olyan vadregényességgel, amilyen vadregényes volt az élete. Pedig olyan tehetséges, rendkívüli író volt, amilyenek alig maradnak utána ebben a kimarjult kezű, lábú országban.

Az írósága: ebben a döbbentő fertályórában legföljebb azoknak a könyvkiadóknak és segédeiknek nevét juttathatnák a tollamra, akik nem hiteleztek Cholnoky nagyszerűségének (mint akár annak idején Cholnoky Viktorénak, akit most, halála után tíz körmükkel ásnának ki a sírjából a régi Podmaniczky utcai lapszerkesztőség vezetői), az írósága magyarázatra szorul, mert nyilván akadnak majd műkedvelők, akik később magyarázgatni kezdik Cholnoky László rejtelmes, emberek által csak átlátszó, de valójában lefüggönyözött irodalmi munkásságát, ha majdan ezek a műkedvelők a maguk életének kis szemeteskocsiját ugyancsak a föld alá, vagy föld fölött járó kristálymadárhoz akarják kapcsolni. A rejtelem volt az írósága… A lélek, a mámor, az emberfölöttiségek detektívregényeivel bajlódott, amikor kakaslépteivel a Tabán földbe dugott kiskocsmái körül ólálkodott, és a párás ajtónyíláson át benézett, vajon találhatna-e odabent megbízhatókat, akiknek egy korty borital mellett elmondhatná mindazt, amit a pesti hidakon jövet magában gondolt? Bitskey és Czakó, a „Klub” tagjai már fogadalmuk szerint felkötötték azt a nyakzsinórt, amelyet hiába oldottak föl a derék budapesti mentők. A kiskocsmák egyéb vendégei, akik még fölrévültek néha a meszes, boldogtalan, oktalan és boldogságos bormámorokból, a messze világító, de alapjában véve kijózanodott pesti éjszaka felé vonultak a tabáni kísértetek elől; aki ott maradt a mesemondó sarokasztalnál: annak meg volt pecsételve a sorsa. Nem a motorkerékpár gázolta el a Váci utcában, hanem önszántából, kigombolt kabátban, esetleg kalap nélkül, szilajon, mámorrendületlenséggel, bizonyos lelki nyugalommal bandukolt ki a pincéből az utcasarkon leskelődő kísértetek felé:

– Itt vagyok. Már régen kereslek.

(1929. április 22. A Reggel)

Tersánszky 1914-ben, huszonhat éves korában vonult be önkéntesként. Először a galíciai frontot járta meg, majd utóbb, a sebesülése után Doberdó, Piave és az olasz fogság következett. Mindez öt évet vett el az életéből. Megrázó és meghatározó élmény volt, amely sok mindenre rádöbbentette.

Szép és jórészt szomorú írásai születtek a háborúval kapcsolatosan: a Viszontlátásra, drága (1916), A margarétás dal (1929) és az Egy ceruza története (1938), a Piave melletti átkelés regénye.

Egy ideig, még a háború elején, ha a körülmények megengedték, naplót vezetett a galíciai front eseményeiről, melyet élete végéig megőrzött. Hetvenöt éves korában, halála előtt hat évvel, e napló alapján készült el a Rekőt­tes című kisregénye. Megírta egy közkatona, Rekőttes Bálint történetét, aki a harmadik katonaévét szolgálta 1914-ben, a világháború kitörésekor. Még egyszer fölmerült a múlt.

A regény első öt részlete a galíciai frontot írja le, az 1914–15 telén lezajlott eseményekből merít, ahol saját élményei is szerepet kapnak. Megismerte és átlátta az Osztrák–Magyar Monarchia laktanyáit, értelmetlen katonai előírásait, elavult kiképzését, gyatra felszerelését. Párhuzamosan megismerte a társadalmat is: a fent lévőket, köztük a tisztikar egy részét. A történetet megszakítva többször megszólal az író: „Minden társadalomnak vannak úgynevezett beavatott körei.

Ezek közé szivárognak ki a még beavatottabb vagy legbeavatottabb kör titkai, mint valami kohóból, ahol olykor förtelmek, gyalázatosságok fortyognak.

A beavatottakon át értesül azután a társadalom alsóbb rétege, ha egyáltalán értesül. Jelenleg például Rekőttes és sok millió társa.” Az alul lévők pedig a bakák, valamint a szegény ruszin és lengyel parasztok, akiknek falvait és otthonait végigpusztította a háború. Tersánszky itt ismerte meg igazán „az embert” is. Naplójában is vall erről, a háborút így jellemzi: „A tábornokok rengeteg zsoldért semmit, a kiskatonák semmi zsoldért mindent.” „Egyetlen lehetőséget látok… Önkéntes zsoldosokkal vívatni. Pénzért lehet életet kockáztatni. Csendőrökkel vívatni a háborút.” (1915. március 19.) „Alapjában a dolgok egyszerűek, a rablógyilkos, aki pénzért öl, akár, hogy gyermekeinek vagy magának javait gyarapítsa, ugyanazt cselekszi, mint egy nemzet, amely háborúzik. De a háború még valamivel becstelenebb, mert nem az éhes tömeg dolga, hanem piócáié.” (1915. április 4.)

Bemutatja, milyen „kasztbeli” különbség van az egyes fegyvernemek között, hogyan különülnek el a gyalogosok, a tüzérség, a császárvadászok, a szanitécek és a menázs. A különböző nemzetiségű katonák is máshogyan élték meg ezt a háborút; akár a németek és a magyarok, s „a csehek nem hajlandók harcolni, mert elnyomásnak érzik magukon a német uralmat, és el akarnak szakadni tőle minden áron… Most ebben az orosz–osztrák viadalban fedezték föl azt a tényt, világosan, mire képesek a monarchia ellen.” Bemutatja a főtisztek körüli léhűtők sokaságát.

Láthatjuk az „állóháborút”, az egymással szemben húzódó lövészárkok életét télen, a tisztek, tiszthelyettesek és a bakák mindennapjait, megpróbáltatásait. Megismerjük az emberek megalázásának történetét, ahol sokszor a durvaság, a lélektelenség úri tempója dominál. Leírja az emberségéből kivetkőzött katonát a „hóhér” személyében, az akasztás történetében. Látjuk, hogy az élet-halál peremén hogyan vadul el az ember. Azonban az emberség, a megértés és az összetartozás érzését is bemutatja. Mindig az alul lévőkkel érez együtt és vállal közösséget, mert elsősorban közöttük lelhető fel a tisztesség. Karácsonykor a zászlós leállítja a géppuskát, és az oroszok sem lőnek. Énekhang tölti be a szemben álló lövészárkokat.

Tersánszky a nagy mesélő. Mintha futna a „meseszekér”, úgy gördülnek a mondatai. Az író a lineáris szerkesztés, az időrend megtartása mellett a mesélő hangján fűzi a történetet.

„De csak sorjában!” – mondja olykor: a mesélő „bája” az élet-halál közelében. Így a szelíd humor és a visszafogott erotika is könnyebben belesimul a történetekbe. A harctér minden borzalma dacára az életszeretet és a derű hatja át a sorokat. Ilyen a fogolyejtés története. Megismertet a halálosan sérült katona életösztönével, Liska György újonc sorsában. A vészben is ott az idill, a hit az életben és a megmaradás ösztöne. Megtaláljuk Tersánszky életfilozófiáját, hogy „élni mindig, mindenütt és mindenhogy érdemes.” A harctér világa sok apró epizódból áll össze, ám mindegyik történet egy-egy sűrített novella.

Kevesen és nem sokat írtak erről a regényéről, s bár nem a legjelentősebb írása a szerzőnek, de lényeges része prózájának: összegzése egy témakörnek és vallomás. Szerencse, hogy megszületett, főleg a hatodik fejezete. Az események után negyvenkilenc évvel feltört érzésekkel találkozunk itt, s egyben vall az alkotói módszeréről, a költészet hivatásáról. Emellett azonosít valós személyeket, a súlyosan sebesült nagybányai Szirti Lajost éppúgy, mint Rekőttes Bálintot, aki mellett Tersánszky az a titokzatos, „erősebbik önkéntes”, a szemtanú, a hitelesítő. Egy „öreg” katona tapasztalatainak és az idős író életfilozófiájának könyve.

Majdnem öt évtized után is feltör a lelkiismeret-furdalása: lelőtt egy orosz katonát, aki a szemben lévő frontszakaszon mászkált a dekungja előtt. Szinte az előírás, a háború „törvénye” alapján húzta meg a ravaszt. Eszébe jut, hogy ugyanolyan egyszerű ember lehetett, talán nős és családos is, akinek hozzá hasonló vágyai voltak, és egy élet állott még előtte. Mindezt egy akkor írott versébe szőtte be, és most ezt is közli könyvében. Az a Tersánszky, akit ifjúkorában az édesapja megrótt, amikor egy fenyőrigót oktalanul meglőtt a flóbert puskájával, és ezt egy életre szóló tanúságként őrizte meg. Utóbb pedig ilyenné „formálta” a háború az embert…

Itt fogalmazza meg Tersánszky az alkotás – ebben az esetben egyetlen – helyes módszerét, amit ő is alkalmazott.

„Az író nem akart elveszni fölsőséges elmefuttatásokban, ahogy, különösen a ma irodalmi modora, az események megérzékeltetésénél és megértetésénél elemzi és boncolja a lelkeket. Azért választotta a hősének egyszerű mesélését, a legősibb formát, amely önmagában hordja önmaga magyarázatát.”

Mindvégig ezt követte. Szegényebb lenne életműve a Rekőttes nélkül.

(Tersánszky Józsi Jenő: Rekőttes. Szerkesztő: Kajetán Endre. Magvető Könyvkiadó (Budapest – 1963), Vászon, 248 oldal)

Bár zömében már csak azt varázsolhatjuk vissza gondolatban, amit az olvasmányainkból merítünk, mert az Idő sok mindent eltörölt. Az Időt említettem, de a történelmet, a háború rombolását, a politikát és a lélektelen, közönyös emberi tényezőket is sorolhattam volna a régi Óbudának a múlt század második felében történt átformálásánál. A varázsa azonban megmaradt.

Nem minden városrész volt ennyire egységes, büszke az értékeire, s nem mindegyik tekinthet ilyen távolra vissza, hiszen egykor a Flórián tér környékén – amely a Fő térrel együtt a városrész központjának tekinthető – hatezer római légiós táborozott. A továbbiakban is, a sok emberöltőnyi török uralom után lakott és számon tartott település volt; a dolgos sváb szőlőművelők, a braunhaxlerek mellett más német, cseh és lengyel iparosok is érkeztek. A XIX. század derekán a lakosságnak több mint a fele még német ajkú volt. Együtt éltek békésen a polgárok, iparosok, kereskedők, hajósok, szőlőművelők, – a különböző nemzetiségű és felekezetű emberek.

Azután a Krúdy festette Óbuda tűnik fel előttem. Itt folytatódik a „varázslat”, az író történeteinél. Még az ő idejében is a szűk utcákban meghúzódó apró házakban folyt az élet, a kapuk mögött; az udvarokon, a virágos ágyások mellett leanderek nyíltak, akác- és olajfák nyújtottak árnyékot. Kocsmák és kisvendéglők várták a betérőket. Az író egy eltűnt életformát tár elénk. Ezt álmodom vissza, mert sajnos, kevés maradt meg mindebből.

Az olvasmány-élmények mellett ifjúkorom esti útjai többször erre vezettek. Itt kezdődött a kötődés a Duna és a Hármashatár-hegy között meghúzódó világhoz.  Egyes utcák és házak az elhagyott vidék iránti nosztalgiám erősítették, a régi Lévára emlékeztettek. Azután 1971 tavaszán óbudai lakosok lettünk.

Itt élek a feleségemmel, innen kísértem utolsó útjára apámat, itt születtek és nőttek fel a gyermekeim. Ide fűz a táj, az utcák, a templomok, a múzeumok, a Társaskör, a piac és az emberek – lehet-e ennél mélyebb kötődés?

Ha mindent újra kezdhetnék, akkor is csak ezt a városrészt választanám.

A kötődés és a szeretet nem mindig magyarázható racionális érvekkel, de én tudom az okát. Egy olyan világ vesz itt körül, amely törődik a múlttal, becsüli a hagyományokat, és minden lehetőt megtesz az újért, egy élhető, szerethető városrész megteremtéséért: nemcsak tárgyi, hanem szellemi, kulturális vonatkozásban is. Őrzik és gyarapítják a városrész értékeit.

Tamási Áron írta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Egyszerű mondat rögzíti a legmélyebb igazságot, amely végigkísér földi életünk során. Nékem a mai Óbuda jelenti a végső otthont, az utolsó stációt. Az életem vége köt véle össze – lehet ennél mélyebb kötődés?

Az Óbudai Nyár programsorozatot évek óta a Danubia Zenekar hangversenye nyitja, így lesz ez idén is. Mióta él ez a hagyomány?

Az „óbudaiság” a zenekar létrejöttéig nyúlik vissza, hiszen az alapító, Héja Domonkos is ebben a kerületben járt iskolába, és a Danubia Zenekart 1993-ban ő hozta létre – többek között – óbudai kötődésű barátaival, iskolatársaival.

Aztán 2007-ben született meg az a fenntartói megállapodás az Óbuda-Békásmegyeri Önkormányzattal, aminek következtében a zenekar hivatalosan is felvette az Óbudai nevet. Azóta kezdjük mi minden évben az Óbudai Nyár rendezvénysorozatot.

Én tavaly dirigáltam itt először, hiszen 2013 szeptemberétől vagyok csak művészeti vezetője és karmestere a zenekarnak.

Hol találkozott a Danubiával, milyen korábbi ismeretség alapján vállalta el a művészeti vezetését?

Az Erkel Színházban egy Hunyadi László sorozatban dolgoztam együtt a zenekarral, jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Amikor Héja Domonkos az Operaházhoz került, és elfoglaltságai szükségszerűvé tették a váltást, Ács Péter ügyvezető igazgató megkeresett, hogy közösen gondoljuk át a Danubia jövőjét. Mivel fantasztikus erőkből áll a zenekar, művészileg jelentős potenciál van benne, rendkívül izgalmasnak tűnt számomra a feladat. Ez éppen a zenekar 20. évfordulójára esett, így a jubileumot összekötöttük egy megújult koncepcióval, arculattal. Kialakítottunk egy hangsúlyosan innovatív művészeti irányvonalat, fókuszban a fiatalok megszólításával.

Az Óbudai Danubia Zenekarnak mindig is fontos volt az ifjúság zenei nevelése.

Ez így van és volt, és a zenekar működésének általam is a legfontosabbnak tartott célja az, hogy a fiatal korosztályt megszólítsuk. Sajnos, a középiskolások manapság szinte teljesen eltávolodtak a komolyzenétől, kemény elutasítás érződik részükről. Nekünk, zenészeknek kell tennünk azért, hogy megnyerjük ezt a generációt, és megmutassuk nekik, ez a műfaj egyáltalán nemcsak a nagyszülőké, hanem az övék is lehet. Ma már a legtöbb zenekarnak, zenei intézménynek kitűnő, egyre igényesebb gyerek- és ifjúsági programjai vannak, nemcsak Budapesten, vidéken is.

Én magam is rengeteg gyerekelőadást készítettem elő, az operaelőadástól kezdve a homokanimációval mixelt mesékig mindenfélét, és a tapasztalataim alapján nagyjából tudom, mi az, ami működőképes, és fel is használom ezt a tudást a Danubia programtervezésénél.

Ennek a küldetésnek szentelnénk az egykori Flórián mozit is, amellett, hogy a próbatermünk, otthonunk. Terveink szerint szeretnénk egyéb ifjúsági és kamaraprogramok befogadó helyeként is része lenni Óbuda kulturális életének.

A kisebbekhez akár maga a zenekar megy el énekórákat tartani, de hogyan, mivel tudják megnyerni a kamaszokat?

Egy komplex, egyedülálló projektet dolgoztunk ki Egy hét a Danubiával címmel. Ebben első évfolyamos gimnazisták vesznek részt, akik egy-egy koncertünkhöz kapcsolódóan bepillantást nyerhetnek a zenekar életébe: felkeresik a zenészeket, velük tartanak a próbákra, tanításra, egy közös kakaós-kalácsos reggelin pedig mi, zenészek mesélünk művekről, zeneszerzőkről, de főleg a zenészéletről. Kevesen tudják, pedig ez egy vagány és érdekes szakma. Aztán eljönnek a koncertre is, végül pedig beszámolót kell írniuk vagy videoblogot készíteniük a velünk töltött egy hétről.

A lényeg, hogy a gyerekek emberileg, egyesével kerüljenek közel a zenészekhez, mert azt gondoljuk, hogy ennél a korosztálynál a hitelesség és az emberi kapcsolat lehet az a beugró, amivel a műfaj és a köztük emelkedő falat valamelyest lerombolhatjuk.

A zeneakadémiai tavaszi koncertek is rendhagyó módon kezdődtek, kórusmuzsikával lepték meg a várakozó vendégeket.

Van egy negyedóra, amikor a koncertre érkezők leveszik a kabátjukat, beszélgetnek, várnak. Ekkor jelenik meg egy-egy kórus, valamelyik gimnázium amatőr kórusa, és előadnak két rövid számot, mintegy ráhangolódásként magára a koncertre. Ezzel két célunk is van: egyrészt, hogy segítsük az amatőr kórusmozgalmat, éreztessük a jelentőségét, másrészt pedig, hogy a gimnazista kórustagokat becsalogassuk a koncertünkre. Ez tulajdonképpen a fellépésért kapott gázsijuk.

Érdekesnek, kifejezetten vagánynak jellemezte a zenészéletet. Ez a jelző egy rocksztár esetében talán könnyebben értelmezhető…

Egy sikeres és sokat utazó karnagy pontosan ugyanolyan életet él, mint egy rocksztár, csak valószínűleg kevesebb kokainnal. A komolyzenei sztárok élete is azért pompa és csillogás, mert sokat vannak úton, különböző színpadok reflektorfényében játszanak, lemezfelvételekre sietnek, társadalmi eseményeken vesznek részt. Mondjuk a celeb hírekben ritkábban szerepelnek, de ezt senki sem sajnálja. Ugyanakkor viszont iszonyú elfoglaltak, nincs nyolctól ötig tartó munkaidő, hanem próbák, dupla próbák. A Danubia zenészeinek legtöbbje tanít délutánonként, aztán este próbák, illetve koncertek várnak rájuk.

Olyan hivatás ez, ami rendkívüli szellemi erőfeszítést, frissességet, fizikai állóképességet igényel. Gyakorolni még otthon is kell, és akinek családja van, ott is helyt kell állnia. A zenészek sosem unatkoznak.

Hogy lehet ezt a feszített életritmust fizikailag bírni?

Sportolnunk kell, szerintem. A hangszeres játék olyan természetellenes pozitúrában történik, ami alapból megterheli az ember izomzatát és vázrendszerét, mindez stressz, koncentráció nyomása alatt történik. Amikor kiállunk a színpadra, mindannyian izgulunk, hogy el ne rontsunk valamit. Ezt a feszültséget oldani kell. Vannak erre különféle módszerek, de folyamatosan, magas teljesítő szinten tartani a szervezetet csak rendszeres fizikai aktivitással lehet.

Mit jelent a zenekar megújult koncepciója, arculata?

Például azt, hogy a bérletes sorozataink egy, a zenén túlmutató gondolatiságot is tartalmaznak, amelyek tematikusan kötik össze a koncerteket és a felcsendülő zeneműveket. A most lezáruló évadunk címe Íme, az ember volt, a jövő évad őszi mottója a Gyermekek vagyunk, míg a tavaszi bérletsorozat a Hősök vagyunk gondolat jegyében zajlik majd. Nem véletlen az utóbbi két mottó.

Arra kívánunk utalni, hogy egy művész a lelke mélyén élete végéig megmarad gyereknek, ami irigylésre méltó kegy, ugyanakkor a közönség is újraélheti a gyermeklét csodáit, hiszen a koncertjeinken mesével, játékkal, könnyekkel és a szabadság élményével találkozhat.

Ha egy művész megőrzi magában a játékosságot, olyan remekművek születhetnek, mint például Ligeti György Le grand macabre című zseniálisan szellemes, méltán világhírű operája. Vagy ha a gyermeklét alapélményére, a határtalan szabadságra gondolunk, Liszt Ferenc Két legendája juthat eszünkbe, a két Szent Ferenc életét feldolgozó mű (Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak, Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár), amelyben mindketten a szabadságot választják, lerúgva magukról a társadalom béklyóját. Minden koncertünket egy ilyen gondolati többlettel terveztem, és azt remélem, hogy ez a megközelítés a művek jobb megértéséhez, a dramaturgiai azonosuláshoz segíti a közönséget.

Hasonló előadásokat tartunk Budapest legfiatalabb koncerttermében, a Budapest Music Centerben, ahol Eckhardt Gábor, a kiváló zongoraművész és zenei nevelő a házigazdája a zeneszerzőket új aspektusokból is bemutató sorozatunknak.

A nyitóhangverseny után az Óbudai Nyár másik koncertje is egy egészen friss, újszerű zenei csemege, melyen az LGT dalai szólalnak meg szimfonikus átiratban.

A népszerű LGT-dalokat egy fiatal és rendkívül tehetséges zeneszerző és hangszerelő művész, Ott Rezső „szabta” a Danubiára. A Szimfonikus zenevonat már az év elején „elindult”, január elején mutattuk be a Müpában, nagy sikerrel.

Az LGT zenéje egyébként teljesen alkalmas a zenekari átiratra, ezek a dalok zeneileg annyira magas szintűek és összetettek, hogy kiválóan használják ki a szimfonikus zenekar színeit, árnyalatait.

Igazi, könnyed nyáresti program lesz visszahallgatni az egykori kedvenceket. Sokunknak a Loksi-dalok valóban nosztalgiázást jelentenek, de ez inkább a szüleink korosztályának a zenéje. Talán furcsán hangzik, de én a Beatlesen szocializálódtam, holott John Lennont két évvel a megszületésem előtt lőtték le. A szüleim azonban őket hallgatták, így én is Beatles-imádó lettem. Az LGT-t is a családomtól kaptam, pontosabban a nővéremtől, akinek az egyik kedvenc együttese, kint is volt a legendás Nyugati pályaudvari búcsúkoncerten. Az ő kazettáiról, CD-iről ismertem meg az LGT-nótákat. Igényes zenéjük a kiváló szövegekkel világszínvonalú könnyűzenei terméke a magyar kultúrának.

A komolyzenei érdeklődése mikor kezdődött?

Meglehetősen rendhagyó módon alakult, ugyanis a családomban, a felmenőim között a legtöbben orvosok. Hatéves koromban vittek el első alkalommal a szüleim a Zeneakadémiára, méghozzá Mozart Requiemjére, ami nem a legszerencsésebb választás egy kisgyerek számára, de engem annyira lenyűgözött, hogy valahol ott történt a „becsípődés”. A zene szeretete viszont jellemző a családomra, apai nagymamám még Dohnányi Ernőhöz is járt zongorázni. Én is ezen a hangszeren tanultam gyerekkoromban.

Az első teljes darab, amit le tudtam zongorázni, a Let it be volt. A zeneiskolában valamiért nem jeleskedtem, ma már viccesnek tűnik, hogy hármasokat, néha négyeseket kaptam a teljesítményemre.

A szüleim természettudományi osztályba írattak gimnáziumba, reménykedvén, hogy én is orvos leszek, pedig akkoriban már zeneszerzéssel is foglalkoztam. Édesapámnak jó barátja volt Petrovics Emil zeneszerző, az ő javaslatára vált ez komollyá, és így jártam két iskolába középiskolásként, a Szent Imre Gimnáziumba délelőtt, és a konzervatóriumba zeneszerzést tanulni délután. 18 évesen egy kérdés volt csak: mi legyek, zongorista vagy zeneszerző? A karmesterséget választottam mint közép­utat, és a döntésemben Vásáry Tamás is megerősített, miután meghallgatott, és elbeszélgettünk. A játékom és a személyiségem alapján lett ez a benyomása, de jól ráérzett a jövőmre.

Mit szóltak a döntéséhez a szülei?

Otthon hatalmas tragédia volt, hogy a kitűnő érettségimmel nem felvételiztem máshová, csak a Zeneakadémia karmester szakára. „Biztos éhenhalás vár” – féltettek. A mai eszemmel valószínűleg én is ezt mondanám a gyerekemnek, mert ez egy hihetetlenül nehéz pálya, csak erre alapozni nagy merészség. De én bíztam magamban, és abban, hogy ez az én utam.

Felvettek, és az akadémiai évek alatt már megalapítottam az első zenekaromat. Szép lassan elindultam, elkezdtek hívni más zenekarokhoz is. Mostanra már a szüleim is elfogadták, hogy nem választottam rosszul, csak vakmerően.

A zeneszerzéssel felhagyott?

Rájöttem, nem vagyok annyira jó, mint Mozart, Schubert és Bartók. Ez elkedvetlenített, bár a tanárom biztatott. Van egy kis lelkifurdalásom, amiért abbahagytam, hiszen egy előadóművésznek jót tesz, ha aktívan alkot is. Még nem jött el az ideje, hogy újra elkezdjem.

Kitől tanulta a legtöbbet?

Akiket örömmel említek, Kocsár Miklós és Csemiczky Miklós zeneszerzők, nekik sokkal tartozom, kiváló tanárok voltak. Esztó Zsuzsa tanított zongorára még a Zeneakadémia előtti években, később Gál Tamás osztályába jártam. Szemléletmódban talán a legtöbbet Sári József zeneszerzőtől kaptam, pedig mindössze egy félórás órám volt nála hetente, a transzponálás-partitúraolvasás.

Ő egy fantasztikus kultúrájú, elképesztően nyitott szellemiségű ember, akivel istenieket beszélgettünk, Haydn-szimfóniákat négykezeseztünk, budd­hista találós kérdésekkel várt, amiket azóta sem tudtam megfejteni.

Szívesen emlékszem Vásáry Tamásra is, asszisztense voltam a Kodály Zoltán Világzenekarnál, barátom lett, és a mai napig az. Művészileg, emberileg ő a példaképem.

Beszéltünk arról, mennyire nincs ideje a zenészeknek. De talán a nyári hónapokban jut idő kikapcsolódásra, pihenésre. Mivel tölti a következő három hónapot?

Megtanulom a műveket, amelyeket ősszel dirigálok a Danubiánál és az Operában. A nyár felkészülési időszak, lehetőség az újratöltődésre, a belső tartalékok újraépítésére. Véleményem szerint ezt is művészettel lehet, zenehallgatással, zongorázással, olvasással. Néha persze az is kell, hogy kimenjünk a strandra, és semmire se gondoljunk.

Olyasmi is belefér az életébe, mint mondjuk a Sziget vagy más jellegű zenei élmények?

A Szigeten egyszer voltam, de a fesztiválozást nem szeretem, azt hiszem, kinőttem belőle. Viszont egy vissza-visszatérő elvégzendő feladatomnak tartom, hogy behatóbban megismerjem a könnyűzenei irányzatokat.

Mi jut eszébe Óbudáról?

Az, hogy jó lehet itt élni. Érdekes kereszteződése a nyüzsgő városi létnek és a külváros nyugalmának.

Lenyűgöz a változatossága, ahogy Békásmegyertől az Árpád hídig különböző arculatait mutatja, és az a meghittség, ami az eldugott, zegzugos utcák felfedezését kíséri. Izgalmas, összetett kerületnek tartom.

HÁMORI MÁTÉ KARMESTER
2006-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem karmesterképző tanszakán.
2003-ban megalapította a Teatro di Musica Kamarazenekart.
2005-2007 között a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar állandó vendégkarmestere volt.
2006-tól operarendezőként és karmesterként színpadra állította Mozart, Haydn, Mendelssohn és Donizetti több operáját. Számos ifjúsági koncertprogram megalkotása kötődik nevéhez. Koncertezett Franciaország, Olaszország, Csehország és Románia jelentős koncerttermeiben.
A hazai vezető szimfonikus zenekarok többségét dirigálta, 2011 óta a Szolnoki Szimfonikus Zenekar, 2013-tól a Magyar Állami Operaház karmestere, és az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője, karnagya.

Így esett, hogy vasárnap délelőttönként kimentünk a Rómaira, vízre tettük a hajót, és föleveztünk Szentendre fölé a Határcsárdáig, ott lehajítottunk egy korsó sört (ő fizetett!), lefelé csorogva megettem az általa hozott négy szendvicsből hármat, a három almából kettőt. Isten nyugosztaljon, drága Lajos!

Tóth Zsuzsánnába nem Óbudán lettem szerelmes, de 1975. február 22-én, a Madách Színház farsangi bálján megismerve és beleszerelmesedve már az óbudai Kerék utcába kísértem haza.

Alig több mint egy év múlva, április 9-én 10 óra 30 perckor kötöttünk házasságot az III. kerületi tanács házasságkötő termében. Ezt – napra, órára pontosan – megismételtük húsz év múlva, merthogy közben elváltunk, mással házasodtunk, elváltunk, de ennél a második házasságkötésnél már a gyerekeink voltak a tanúk, a ház pedig már a III. kerületi önkormányzat nevet viselte az új keresztségben.

Huszonkét éve már annak, hogy ötletemmel megkerestem Kurucz Katit az Aquincumi Múzeumnál, hogy mit szólna egy olyan költőversenyhez, ahol a pályázók egy megadott témára időmértékes versben írt zöngeményeiket a környezethez illő tógában-tunikában adnák elő jeles aktorok, a győztesek pedig babérkoszorúval ékesítve ünnepeltethetnék magukat. Tetszett neki. 2019-ben már a XXII. Aquincumi Költőversenynek ad otthont a Múzeum. A szépen szárba szökkenő közös munka eredménye lett aztán olyan színházi előadások sora, amelyeket évezredekkel ezelőtt vetettek papírra jeles görög vagy római szerzők, de a legutóbbi előadások (Jékely Zoltán: Oroszlánok Aquincumban, Kleist: Amphitryon) már modern földolgozásban idézik a régmúltat, csakúgy, mint az idei bemutató: Dürrenmatt Nagy Romulusa.

Ha annyi millióm lenne hirtelen, ahányszor felléptem az Óbudai Társaskörben, megoldódnának nem annyira súlyos, de mindig létező anyagi gondjaim. Ha meg hozzászámolnám az Óbudán abszolvált összes fellépésemet, tán milliárdos lennék!

Ezeknek a fellépéseknek a sorát gazdagították azok a versmondások is, amelyeket a boldog emlékű április negyedikéken és november hetedikéken követtem el jeles színész- és énekes kollégákkal együtt Óbuda gyáraiban, üzemeiben és intézményeiben.

Tanúja lehettem annak, hogy egyik alkalommal Simándy József így dallott a „Hazám, hazám…”-ban: „Úgy tépi künn az orkán, mint az orkán itt belül!” Kívül-belül dühöngött az orkán. Máskor meg az ünnepség elején megszólaló himnusz lemeze elakadt, és zengve ismételte: „áldd meg… áldd meg… áldd meg!” Amikor este elmeséltem a színházban, hogy mi történt, Körmendi Jancsi azt mondta: „Még jó, hogy nem ott akadt el, hogy „Balsors… balsors… balsors”!

Sorolhatnám, hogy mi minden köt még Óbudához, de betelne vele az Óbudai Anziksz. Elég legyen tehát annyi, hogy jóllehet, nem Óbudán lakom, de naponta áthaladok rajta, ha Pilisborosjenőről indulva délnek haladok a dolgomra. Óbuda kikerülhetetlenül bekerült az életembe!

Első példányai a sógoráék építkezéséből kimaradt, bontott téglák voltak – emlékszik vissza. Ott hányódtak a telken, ő meg összeszedte, elkérte őket, mondván, jók lesznek majd valamire. Aztán tíz évig rájuk sem nézett. Majd 1988 körül olvasott egy cikket, Endrei Walter professzor írását a régi téglagyárakról, és akkor elővette félrerakott tégláit. Érdekelni kezdték a rajtuk lévő jelek. Lassan sikerült is megfejteni a jelentésüket. Olyasmi volt ez, mintha olvasni tanulna.

A dolognak híre ment a környéken, az ismerősök közt, és nemsokára már hoztak is neki egy-egy darabot, amit itt-ott találtak. Hamarosan lett vagy száz bélyeges téglája. Ekkor felkereste Endrei Waltert, a híres ipartörténészt, hogy tanácsot kérjen: érdemes ezzel az egésszel foglalkozni, mire lehet jó az ilyen kutatás? Endrei biztatta, neki magának is volt egy kis gyűjteménye a csúcshegyi telkén. Kádár József pedig nekibátorodott a dolognak, és ugyan napi munkája egy belvárosi irodához kötötte, munka után rendszeresen útba ejtette a városban zajló bontásokat. Alig volt nap, hogy ne talált vagy ne kapott volna egy-egy addig nem ismert téglát.

Mindig volt nála szatyor. Ezt a téglagyűjtés egyik alapszabályaként határozza meg: mindig legyen kéznél egy szatyor, mert sose lehet tudni, mikor kerül elénk egy otthagyhatatlan téglapéldány.

Egy-két év alatt rengeteg ismeretet gyűjtött össze, valóságos szakértővé vált a témában. Módszeresen rendszerezni is kezdte a megtalált darabokat, és elkezdte összeállítani a magyarországi bélyeges téglák katalógusát, amelyben minden egyes téglafajta kartont kapott. Nemcsak a saját gyűjteményét katalogizálta, feldolgozta másokét is, például a Kőbányai Helytörténeti Gyűjtemény ezerötszáz darabos kollekcióját. Így katalógusa duplájára bővült, mint valóságos gyűjteménye: ma már hat és félezer téglaterméket tart nyilván.

Felesége nem lett féltékeny, türelemmel nézte a kollekció bővülését, amely lassan elfoglalta a szeneskamrát, és polcok kezdtek sokasodni a ház körül is.

Nyolc gyereke szintén megértéssel viszonyult hobbijához. Sőt, egyik lánya, aki svéd szakra járt az egyetemre, szemináriumi kiselőadást tartott apja szenvedélyéről.

Olyan jól sikerült, hogy a tanár elmesélte a kollégáinak, így az egyik tanártársa felesége is, aki történetesen az MTI-nek dolgozott, tudomást szerzett róla. Mindjárt ki is jött hozzá, hogy lefényképezze a különös gyűjtőt és gyűjteményét, a kép pedig bejárta a vidéki sajtót.

Magam is ezután találkoztam vele először, 1998-ban. Akkor még „csak” kilencszáz téglája sorakozott táborhegyi házának sufnijában. Ma háromezer-egyszáz és mellette körülbelül hétszáz tetőcserép. Salgó-polcokon, szinte könyvtári rendben. A betűs téglák téglaábécé szerint, az évszámosak kronológiában, a figurásak motívumonként csoportosítva, velük együtt az idomtéglák és bizony még a samottok is. Nincs tégla, aminek ellent tudna állni.

Nem az övé a legnagyobb téglagyűjtemény Magyarországon, hanem egy Tata mellett, Bajon lakó gyűjtőtársáé, dr. Herczig Béláé, akinek több mint tizenháromezer féle téglája van, ráadásul szépen feldolgozva. Ez majdnem fele az összes Nagy-magyarországi bélyegestégla-fajtának. Nem véletlenül Herczig Béla a legjelentősebb hazai gyűjtőszervezet, a Monarchia Bélyeges Téglagyűjtők Egyesülete elnöke, amelynek természetesen Kádár József is aktív tagja 170 társával együtt. Évente kétszer szerveznek maguknak találkozót, leveleznek, szakfolyóiratot adnak ki. És csereberélnek. Köztük adásvétel nincs, csak csere vagy ajándékozás.

Régiségkereskedők, seftelők árulják csak pénzért a szép régi téglákat. Sajnos ez vonzza a tolvajokat is. Endrei Walter gyűjteményét például halála után az utolsó darabig ellopták a telkéről.

Kértük, kicsit meséljen a motívumokról, a bélyegek jelentéséről. Kedvenc jelzése nincs, mondja. Ugyanúgy becsüli az 1838-as pesti árvíz után Kőbányán vetett magyar címeres Miesbach, Drasche vagy az óbudai Kunwald téglákat, a kőbányai kalapácsosakat vagy az OB jelzésű (Oppidium Budensis feloldású) óbudaiakat, mint akármi mást. Nagyon szépek a régi földesúri téglavetők névbetűs téglái, például a Zichyeké, akiknek Óbudán is sok téglájuk előfordul, például CNZ (Comes Nicolaus Zichy) monogrammal. Sokak által vágyott darabok az 1700-as évek közepéről való évszámos, MT jelzésű Mária Terézia téglák. Kádár József legrégibb évszámos téglája 1648-as. Téglák terén annyi ismeretet gyűjtött össze, hogy több könyvet is írt.

Hetvenkét évesen lett elsőkötetes szerző a kőbányai téglagyárak történetéről szóló munkájával, majd régóta Óbudán lakva, belevágott az óbudai gyárak történetének megírásába, és azt is feldolgozta néhány év alatt.

Óbudai téglagyárak című kötetében a Szépvölgyi úttól északra tizenkét olyan helyet talált, ahol lehet, hogy csak három évig, de volt, ahol 237 évig folyt a téglakészítés. A Szépvölgyi úti Holzspach gyártól az Újlak I., az Újlak . és Újlak III. gyáron át ki egészen a Külső Bécsi úti Rozália téglagyárig, Békásmegyerig.

Óbudán másféle agyag volt, mint Kőbányán. Az itteni kékagyag elsősorban a cserépgyártáshoz volt kitűnő. Persze nem ezért kezdett Kádár József utóbb tetőcserepeket is gyűjteni, hanem a megismerés kihívása miatt. Azokon még kevesebb a jelzés, s ha nincs felirat, még nehezebben azonosíthatók a gyártók. A Nagybátony–Újlaki cserepeken csak két pici félkörív jelzi az „nu” rövidítést. Egy mezőtúri cserépen pedig apró tulipánjel utal az 1900-as évek elején támadt tulipános mozgalomra, amely e virággal jelölte a magyar termékeket.

A régi Kárpát-medencei tetőcserepekről valószínűleg senki sem tud többet Kádár Józsefnél ebben az országban. Gyűjteménye 570 különféle kézivetésű, szalag- és préselt cserepet foglal magába, és további kétszázról van információja.

Legújabb szerzeménye egy Bohn-féle tetőablak idom, amit egyenesen Erdélyből, a feketetói vásárról hozott. Ilyet itthon még a gyűjtőtársak sem láttak.

Két normál cserép helyére beilleszthető tetőablakocska, leleményes, gyönyörű darab a húszas évekből, a délvidékről. Egyelőre a nappaliban tartja – a Bohn gyár egyébként is a szíve csücske. Első üzemeit 1895-ben Zsombolya, Kikinda térségében alapította Bohn Mihály és családja, akiknek 1908-ban már Békéscsabán is volt gyáruk, 1910-ben pedig megvették az 1867-ben alapított óbudai Victoria téglagyárat. Ez lett az óbudai Bohn, majd az Újlak II. néven ismert gyár a Farkastorki és a Bécsi út sarkán.

Szóljon erről az utolsó történet. Amikor 2009-ben éppen elkészült óbudai könyvével, egy régi ismerőse telefonált, hogy az egyik árverés anyagában látott egy festményt, amely téglagyárat ábrázol, hátha őt érdekli. Elment megnézni, két nap múlva pedig az aukción felemelte a licittárcsát, és le sem vette, amíg övé nem lett a kép, Udvary Pál festménye. Ez került a könyve címlapjára is, a kép pedig ott lóg fő helyen a szobája falán. A Bohn téglagyárat ábrázolja, majdnem abból a nézőpontból, ahogy ő is látná az erkélyéről, ha nem tüntette volna el a városfejlődés az egész óbudai téglaiparral együtt.

Tizenkettőből maradt egy

Újlak és Óbuda a budapesti téglagyártás egyik fellegvára volt. Az első óbudai téglavetőt az újkorban, a mai Margit Kórháztól északra fekvő területen alapította a Zichy család 1737-ben, s ezen a helyen mintegy 237 évig egyhuzamban gyártottak téglát, illetve tetőcserepet különböző vállalatok, egészen 1973-ig.

Az Újlakiként ismert másik régi téglagyár a Bécsi út – Nagyszombat utca sarkán kezdte meg működését 1741-ben, Hörger Antal téglavetőjeként, ott, ahol ma a „városi házak” állnak. Később Jálics Kristóf, majd az 1820-as években a Kunewalder család kezébe került. Aztán 1869-ben megalakult az Újlaki Tégla- és Mészégető Rt., amely később más telephelyeket is megszerzett a Bécsi út mentén, és más téglagyárakat is bekebelezett (köztük az említett első óbudait is), régi törzstelepe a Bécsi út – Nagyszombat utca sarkán azonban 1908-ban bezárt. Kiszorította innen a városfejlődés.

A legtöbb óbudai téglagyár a 19. század második felében létesült: a Holzspach a Szépvölgyi út mentén (telephelye különböző neveken 1948-ig üzemelt), a Victoria, majd Bohn a Bécsi út – Farkastorki út sarkán (1973-ig), a Budapesti Tégla- és Mészégető (BTMGY) a Külső Bécsi úton, majdnem kint az Óbudai temetőnél (1986-ig), a Molnár, majd Renner és Thym néven működő pedig még kijjebb, az izraelita temetővel szemben (1948-ig). A Bécsi út vonalán túl létesült gyár az Aranyhegyen, a Péterhegyen kettő is, Békásmegyeren, az aquincumi Duna-parton és Solymár határában. A mai III. kerület földjén a 18. század óta használatba vett tizenkét téglagyártó helyszín közül egyedül ez utóbbi, a valahai Rozália téglaüzem működik még a Wienerberger tulajdonában – tudhatjuk meg Kádár József Óbudai téglagyárak című kötetéből.

Egyszer betoppant hozzánk Csillaghegyre Vig Gyuri, és azt mondta, olyan régen találkoztunk, beszélgessünk. Jó, mondtam, és beszélgettünk, azaz én beszélgettem, ő inkább hallgatott. Nagyon jól tud hallgatni. Jól hallgatni nagy tudomány, nem mindenki képes rá. Hozott egy kismagnót, azt surrogtatta, hadd vegyen föl mindent, az utolsó hangig. De csalt a kismagnó, egyetlen hang nem volt rajta. Így hát újra elmesélem, amit Gyurinak beszélgettem. Néha ő is megszólal. Most ő jön:

A Sefivel, vagyis Schäffer Erzsébettel beszélgetni olyan, mintha hangoskönyvet hallgatna az ember, csak sokkal jobb. (Tudom, mert voltak évek, amikor együtt dolgoztunk.)

Ahogy idézi az emlékeit, impressziókat sorol, szavai – úgy tűnik, szinte maguktól – valami sajátos költői szöveggé állnak össze. Költői, mégis mindennapi.

Ezt a hangot halljuk duruzsolni olyankor is, amikor a könyveit, a riportjait vagy a jó kis tárcáit olvassa az ember – azt hisszük hangot hallunk, pedig csak a fejünkben szól. Vagy a szívünkben, nem is tudom.  Minden sora, minden mondata átfűtött, személyes, hosszan érlelt, mint az öreg bor. Talán mert gyerekkora óta gyűjtöget, leselkedik, figyeli a világot, elmerül a részletekben, elmélázik egy régi ajtó napszítta fáján, a vén léckerítés kihullott görcsein, de a tárgyakon, növényeken, vándorló felhőkön vagy a tenger vizén tükröződő napfényen túl mindenhol és mindig az embereken és a történeteiken állapodik meg.

Csillaghegy egyik legöregebb házában van az otthonuk. Egy mesebeli nappaliban ülünk, amit mintha kedves írója, Lázár Ervin vagy az ő egyik hőse, Tupakka rendezett volna be. Péterhegyi öreg téglákból rakott kályha, vaskos gerendák, a térben karcsú székek között ovális ebédlőasztal, teli könyvespolc, gyerekrajzok, festmények, régi fotók. Öreg pianínó, rajta porcelán hasú petróleumlámpa, mellette egy valahai kisgyerek fekete-fehér betétes korcsolyacipője. Amint vendég érkezik, rögtön hellyel kínálja, ételt, italt tesz elé, úgy, ahogy gyerekkorában látta, és soha nem felejtette el. Beleharapok a süteményébe – mennyei! –, és a családjáról kérdezem. Gyanítom, hogy a válasza hasonló lesz a meggyes pitéjéhez… ízes, játékos, letehetetlen. És persze néha benne felejt egy magot. Tessék, mit mondtam?!

Nagyon finom a meggyes pite. Hiányzik mellé egy-két történet…

Először a nagymamáimat mesélem el, ha nem bánod. Egy gyönyörű fiatal lányt képzelj el, bubifrizurával, karcsú derékkal, széles gallérú, bő ujjú, csuklónál mandzsettában végződő csíkos selyemblúzban. Emlékszel, ómama?

Emlékszel arra, ahogy ott állsz a fényképész virágállványa előtt Temesvár legelegánsabb fotografáló műtermében? Vékony a derekad, vékony a bokád, én ilyen vékony őzikebokákat még nem láttam, mint a tiéd.

Talán éppen a Novákék üzletéből jöttél, a belváros legszebb üzlete volt, akkor még élt a Novák úr, nála tanultad a kalaposmesterséget, jó szakma volt az, mondták is a Gyárvárosban, ahol mindenki ismert, Karola, csak igyekezz, a mi városunkban az emberek mindig hordtak kalapot, fognak is hordani, csak igyekezz, egyszer még üzleted is lehet. A Novák úr hamar meghalt, de te akkor már megkaptad a mesterlevelet, s az asszony, a szép Novákné visszahívott a kalaposüzembe. Férfidivatáru üzletük volt, a legfinomabb árut tartották, kesztyű, kalap, alsóholmi, zsebkendő, esernyő. A szép Novákné magasra tornyozta a haját, magas nyakú selyemblúzt hordott, királynői tartása volt. Lassan lépdelt az üzletben, még megfordulni is megfontoltan fordult, mondta is neked, Karola, tanuld meg, egy úri nő sohasem siet.

Nem voltál te kapkodós, se sedre, de otthon azért nem lehetett ilyen lassan mozdulni. Akkor már Wirth Mária, az édesanyátok egyedül élt veletek. Apád, az ács, amikor leesett az állványról, még kicsik voltatok. Kicsik és nemsokára árvák. Wirth Mária a két kislányával a gyárvárosi apácáknál kapott munkát.  Az ő zárdájuk hatalmas kertet tartott, meg is művelték, nem csak úgy kedvtelésből, hanem a lakók ellátására. Friss zöldség, gyümölcs, főzelékféle volt bőven, tudta mindenki, a gyárvárosi apácák asztalára az elsők közt került idei saláta. Ott a kertben, meg a zárda konyháján dolgozott az özvegy Wirth Mária, a két lányát is magával vitte, bent lakhattak a zárda területén, a tisztelendő főnök­asszony megengedte.

Emlékszel, ómama? Amikor életünkben először találkoztunk, én már nyolcéves voltam, az öcsém kettő, te, ha most jól számolom, ötvenhét. Ekkor lettél a nagymamám. De nálatok nem így mondták.

S nekem nagyon tetszett, hogy én ott Temesváron, elképzelhetetlenül messze a mi Duna menti falunktól, az én nagymamámat úgy hívom, hogy ómama.

Ezerkilencszázötvenhat nyara volt. Húsz éve nem láttad a lányodat, aki még a háború előtt ment el, s csak most utazott először haza, Temesvárra egy magas, bajuszos, ismeretlen emberrel és két kisgyerekkel. A családjával.

Emlékszem, amikor megláttalak, egészen elcsodálkoztam. Az én addigi nagymamám, apám anyja falusi parasztasszony volt, akkor már csak feketében járt, flokonkendőt hordott, és a vékony copfba font haját csak akkor láttam, amikor este lefekvéshez készülődött, és a fekete helyett fehér kendőt kötött a fejére. Ráncolt szoknyát viselt, legalább hármat egymás fölött, kötényt kötött akkor is, ha nem főzött, és májusi litániára járt. A szobájában állandóan éreztem a kámforos kenőcs illatát, fájt a térde, azzal kenegette.

Ómama, te virágos selyemruhába és selyemblúzokba öltöztél, reggel pongyolát kaptál magadra, sárkányos vagy nagyvirágos, puha szaténpongyolát, hullámos volt a fehér hajad, magas voltál, kopogós cipőben, karodon a kosárral, úgy mentél végig a Prayer utcán a piacra, hogy utánad fordult minden mester a boltajtóból.

– Kisztihand, Karola! – köszöntek, és te visszaintettél, mint egy régi mesterné. De olyan mesterné, aki szabad maradt, pedig egyedül fölnevelt két gyereket.

A piacon kikopogtattad a legszebb dinnyét, a vajat tömbben árulták, vettél mindjárt fél kilót, tejfölt a freidorfi sváb asszonyoktól rendeltél, s zöldhagymát úgy válogattál, hogy beleharaptál az egyikbe, s ha gyenge volt, vettél tizenkét csokorral.

A selyemblúzod illatát mintha már ismertem volna; nem is illat, finom, erős szaga, asszonyszaga volt, és én úgy bújtam melléd, hogy az arcom még érezze a selyem hűvösségét, ültem szorosan közel hozzád, egy nyolcéves kislány, hagytam, hogy a hűvös selyem átforrósodjon, átvegye, átvegyem a tested melegét…

Hát, ilyen volt az én nagymamám!

Biztosan van mese a többiekről is.

Ha még Temesváron maradunk, az anyai ágnál, ott van Dezső, a hölgyfodrász, ő volt a nagyapám, akit nem ismertem. Mire megszülettem, már nem élt.

Az Óperenciás tengeren túl, a messzi Buenos Airesben alussza örök álmát. Szerencsét próbálni indult az Újvilágba, pedig jól ment az üzlete Temesváron.

Hölgyfodrásznak tanult Bécsben, finom ember volt, igen finom. Kímélte is a kezét, az ondoláló vassal úgy bűvészkedett, mint valami cirkuszi ember, nem is mentek máshoz a hölgyek, már az ajtóban odaszóltak neki: „Dezső, egy ondolálást! De csak magától…!” Szóval ügyes volt, na, meg szerencsés, a katonaságot egy irodában húzta ki, századírnoknak tették, igaz, gyönyörű volt az keze írása, biztos azért is ment hölgyfodrásznak, oda ügyes ujjak kellettek, elmatatni a női fürtökkel, csavarókkal, miegyébbel.

De egyszer csak megbolondult, a fejébe vette, elad üzletet, mindent, és kimegy Amerikába. Margit nővére hívta, annak is mindig mehetnékje volt, pedig milyen szép boltot tartott a belvárosban, női kalapos volt meg művirágos. Egy aradi posztófestő udvarolt neki, de az nem kellett, inkább a bizonytalan. Buenos Airesben próbált szerencsét, oda hívta az öccsét is. Pedig akkor már két gyereknek volt az imádott apukája, a kis Margitnak, az én anyámnak és az öccsének, Hanzinak. De csak elment egy nagy hajóval. S mivel szerencsés volt és ügyes kezű, hamar megnyitotta a fodrászatát Buenos Airesben. Ám régi igazság, nem szabad a férfiakat egyedül hagyni…!

A hölgyfodrász szerette a finom életet, s a finom életben a lóverseny okozta férfias izgalmakat. Tán szerepet játszott benne, hogy egyik öccse, Ödön sikeres zsoké volt.

Sikeres a versenyzésben, szerencsétlen az életével. Szegény egy nagy bécsi versenyen hatalmasat bukott a lovával, ott lelte halálát a lóversenypályán, a ló pedig két lábát törte, le kellett lőni…

Ópapa, a hölgyfodrász a lovak mellett nehezen gyűjtögette össze a családnak a hajójegyek árát. Mert így indult el, hogy egyszer majd utána mennek mindannyian. Egyik évben azért mégis elküldte. De akkor ómama, te visszaírtál: „Dezső, anyám megbetegedett, gyenge, nem hagyhatom magára…” És nem mentetek… A hajójegyek lejártak, elvesztek. Mindenki maradt ott, ahol volt. Igaz, nem sokáig. Mert nekivágott a világnak más is…

Akkor akadtak még kalandorok a családban.

Szép számmal. Anyám volt az első fecske. Valahol a sorban egyszer majd én is feltűnök… Aztán persze jön az ifjúság, a gyerekeink.

Szóval az anyukám. Ha gondolok rá, megszólítom… Anyu, mama, édesanyám, te óvatos kislány, táncoslábú nagylány, filmszínészekbe szerelmes, hangulatokba belefeledkező, gyorsan fortyanó, hamar vigasztalódó, mindent megoldó anyukám…

Ha sokára is, rájöttem én valamire. Arra jöttem rá, hogy mi, gyerekek önzők vagyunk. Nekünk minden kell. Mindent akarunk. Édes tejet, halk mesét, ringatót, éneket, meleg szobát, puha kenyeret.

És ez még mind nem elég. Az életeteket akarjuk. Szőröstül, bőröstül. És amikor odaadjátok, nem tudjuk megköszönni.

Nézem a fényképedet. Masni a hajadban, apád gyűrűs keze szorosan a tied mellett. Öcséd, a kis Hanzi, hogy fogja anyátok kezét. Te apás voltál. Úgy is tervezték, ha már Argentínába utazik Dezső úr, a hölgyfodrász, te is utazol vele, s jönnek majd utánatok a többiek.

Kilenc éves voltál ekkor. Keresztanyád hófehér ruhát küldött neked, klöpli-gallérral, darázsderékkal. Hozzá fehér fátylat. Bérmálásra vitt akkor Neumann bácsi fiákere. Végig Temesváron. Soron kívül bérmáltak, hogy apáddal mehess. És te csak vártad, vártad a nagy utazást. Ami elmaradt. A gyerekszíved nem feledte a csalódást.

És akkor megráztad magad. A bérmáláskor kapott püspöki pofon téged valóban erőssé tett. Sosem mondott panaszt a szád. Vidám maradtál, táncos kedvű, és egyszer csak, amikor már magad kerested a kenyered, elmentél, messzire. Berlinben találtál munkát, ott ért a háború, ott az ostrom is. Sok év után, egyetlen megmaradt bőrönddel hozott a katonavonat hazafelé. Temesvár lett volna a végállomás. De Budapestről ezerkilencszáznegyvenötben nem indult tovább még tehervonat se.

Itt maradtál. Megint a bizonytalanban, megint egyedül. És mint mindig ilyenkor, megint toppantottál egyet. Akkor se!

És az irodában, ahol állást kerestél, megjelent egy magas, barna férfi ballonöltönyben, és megszólított.

– Kisasszony, segítséget keresek az édesanyám mellé. Falun él…

Haza akartál menni Temesvárra, aztán arra gondoltál, hogy a faluban, ahová az ismeretlen férfi hívott, csönd van. Friss tej, nyugalom és másnap is ennivaló. Erős a karod, vékony a derekad, gyors a kezed, csak azt nem tanulod meg, amit nem akarsz. És te mindent meg akartál tanulni. Meszelni, tehenet fejni, rétest sütni, rántást kavarni, lekvárt főzni, ölelni. S azt is, amire soha nem gondoltál addig még. Gyereket ringatni.

Mert közben szerettél. És hagytad, hogy szeressenek.

„Nincs semmije, a tetejébe még városi is…” Csöndben mormolt a falusi nagyanyám szája a fekete fejkendő alól. „De szíve van!” – mondta a bajuszos férfi. Erősek voltatok, fiatalok. Szépek. Jók. Jók az életre. És akkor apám rád nevetett: „Pünkösdkor esküszünk…!” És eljött a pünkösdvasárnap. Még millpengő járta. Mesélted, az állatorvos pecsétes papírral igazolta, hogy a borjú a lábát törte. Így került hús a lakodalmi asztalra. Két évre rá megszülettem.

Feles tejet kaptam, talán nem tudtál szoptatni. Hat év múlva megjött a testvérem. Piros kötött kabátot hozott nekem ajándékba, a zsebén három kiskacsával. Így lettünk kerek család.

Akkor már elvitték a traktort, el a tehenet, a téesz benyelte a földeket. De még mindig voltak tyúkok az udvaron, kacsák úszkáltak, és leöntöttük az aludttejet. A barackfa illatos rózsabarackot termett, anyu, te szemenként egy forintért szedted fel a szemeket a felszaladt harisnyákon. Nekünk még paradicsom volt a gyerekkor. Ti mintha kevesebbet nevettetek volna, és a vendégségek is el-elmaradtak.

Ebben az időben egy kocka alakú vörösréz óra állt a vitrinben. Mesélted, mindig veled volt. Akkor is, amikor a katona kitépte kezedből a bőröndöt. A győzteseknek a legyőzött Berlinben egy nap szabad rablást engedtek.  És akkor az óra megszólalt. Csörgött, mint a veszedelem. – Bombe, bombe! – kiabált a katona, rohant, dobta el a bőröndöt, engedte el a lányt, menekült. Így maradt meg a vörösréz óra. Ott állt a vitrinben, senki nem húzta fel többé.

A kis Schäffer Erzsi is apás gyerek volt, mint a lányok általában?

Inkább. Szerettem apu csöndes nyugalmát, a bajuszát, a barna bőrét. Ő, a tanyás gazda fia elsőgenerációs értelmiségi lett. Papnak szánták, de Pannonhalmán meggyónta az osztályfőnökének, hogy őt nagyon erősen foglalkoztatják a nők… A pap megnyugtatta, akkor majd leszel egy gondos családapa, mondta. Az is volt. Legénykorában számtartóként dolgozott a Zichy család vajtai birtokán. Amit ott összespórolt, azt az ötvenes évek törvénytelen törvényei szépen elvették. Nagy ütést vitt be egy testvérek közötti perpatvar. Soha nem heverte ki.

Apu korán elment. Hajnalonta vele is beszélgetek. Miért mentél el olyan hamar, apu? Olyan váratlanul? Miért nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya, és végre beszélgetni tudjunk?

Te, a számszaki ember értettél a grafológiához, figyelted a csillagjegyek dolgait, érdekeltek a kapcsolatok. Senkivel nem vágytam beszélgetni, csak veled. Ültünk volna a fehér padon a konyhában, emlékszel? Föl lehetett hajtani a fedelét, a szennyest tartottuk benne. Amikor szombaton megjöttél Gerjenből, ahová nem önszántadból jártál dolgozni, leültél a fehér padra, én fölmásztam az öledbe, aztán mögéd álltam, és elkezdtem fésülni a hajadat. A fekete, hátrafésült, sima, olajosan fénylő hajadat. Néha beleszagoltam a Kossuth cigaretta, a vonatszag és a bőröd kipárolgásának elegyébe, és tudtam, egyszer meg fogom kérdezni, miért nem vártad meg, hogy beszélgethessünk. Hogy hallgathassalak. Nem, mint egy türelmetlen gyerek, aki addig voltam, hanem mint egy felnőtt. Egy nő, aki egyáltalán nem véletlenül a te lányod.

Apu sok gyereket szeretett volna, nagy tanyát, gazdaságot, a földben bízott, és azt hiszem, mély hite volt. De soha nem beszélt róla.

Magaddal szoktál beszélgetni?

Nagy monológokat folytatunk. Magam és én. De tréfa nélkül…, amikor az ember már túl van annyi mindenen, miniszoknyán és francia nyelvű palackpostákon, autóstopos kalandokon és megfelelési kényszereken, becsvágyon és hiúság vezérelte mellékutakon, sikereken, díjakon és elhallgatott tévedéseken. Túl van a gyerekei kamaszkorán, és bár érti, hogy egy gyerek valóban vendég a háznál, de abban is biztos már, hogy ez egy örökre szóló vendégség.

Már tudod, hogy áldás kísért, amikor a társadat megtaláltad. És áldás kísér most is, abban a szótlan magányban, ahonnan nem fáradsz el kijutni.

Ezekben a hajnali monológokban hálát adok és megköszönök mindent. És még mindig keresem az utat. Az utak kezdetét, de nem találom. Se a tettekét, se a gondolatokét. Rájöttem, hogy minden mozdulásnak előzménye van. A mozdulatlanságnak is.

Bedagasztom a kenyeret. Előzménye a liszt, a kovász, a víz. A tál. A gyúrótábla. Még előbb a gondolat. Az érzet. Az éhségé.

A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sosem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. Sok közülük fáj. Mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában, ott legbelül föl nem tör egy pecsétet.

Hogy tartottam valaha ettől a szótól: áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre, ez a kulcs? Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni.

Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.

Túl sokat beszélek, nem gondolod?

– Nem tudom, mit gondolok. A meggyes pite mindenesetre elfogyott. Én meg csak hallgattam. Utazásokról is mesélt, most éppen felidéz egy mexikói parasztcsaládot, úgy, hogy szinte érzem a köves út melegét, és látom az öszvérháton lovagoló gyerek szalmakalapjának hasadásait, a színes poncho mintáját. Valamiért a Leselkedő című írása jutott eszembe. Otthon fellapoztam a könyvet, megtaláltam a novellát, ahol így írja le azt a valahai kislányt: „Nyújtózkodott, úgy nézett a deszkapalánk fölött ámulva. Olyan sokáig ágaskodott, hogy magas szárú cipője fölött már fájt a vékony lába szára. A hátitáska szíja húzta a vállát, de ő csak állt, lógott az öreg kerítés deszkájához tapadva, és bámult. … Nem tudott betelni a bámulással a kislány… Nézte a nénikét, a fütyörésző bácsikát… Állt ott, csak állt, ott áll még ma is… Lábujjhegyen.” Tényleg nem sokat változott.

Vámos Péter régész, az ásatások vezetőjének beszámolója szerint az érmét egy, a San Marco utcában folyó feltáráson találták fémkereső műszer segítségével. A telek, ahol most egy pincegarázsos társasház épül, az ókori aquincumi katonaváros területén fekszik. Ezen a területen a Kr. u. II–III. században lakóépületek álltak egy közel négy méter széles kövezett út két oldalán. A katonaváros jelentős részét a késő római korban elhagyták, a romok között temető létesült, de az utat a Kr. u. IV–V. századig használták.

Az elhagyott római épületek fölötti rétegből került elő az aranypénz (solidus) is, amely II. Theodosius (Kr. u. 401–450) keletrómai császár konstantinápolyi pénzverdéjében készült. A Kr. u. 440-es években vert érme előlapján a császár portréja, hátoldalán a fővárost, Konstantinápolyt megtestesítő nőalak látható.

Ebben az időben a Kárpát-medence nagy része már a hunok uralma alatt állt. Az egykori pannoniai provinciák jelentős részét a 430-as években kiürítették, és átadták a rómaiak az előretörő keleti népeknek.

Erre a sorsra jutott Aquincum is, ahol a birodalmi katonaság az utolsó időszakban a mai Hotel Aquincumtól északra, a Duna-parttal párhuzamosan húzódó erődben állomásozott.

Az erőd környékén és az egykori katonaváros területén feltárt, Kr. u. IV–V. századi temetőkben az utolsó évtizedekben már megtalálhatóak a késő római hadseregbe besorozott germán és más barbár származású harcosok és családtagjaik viseleti tárgyai.

A római adminisztráció és hadsereg kivonulásával természetesen nem néptelenedett el teljesen az egykor jelentős, stratégiai fontosságú helyen épült település, de az itt maradt lakosság csak kevés régészeti nyomott hagyott maga után. Ezek közé a ritka leletek közé tartozik a most talált aranypénz is.

A keletrómai udvar ugyanis évente jelentős pénzzel és ajándékokkal vásárolta meg a békét a hun uralkodóktól, Rugától, majd utódaitól, Attilától és Bledától (Buda). Egy ilyen bizánci aranypénzben küldött  „adónak” egy  részét találták meg 1963-ban az Alföldön, Szikáncson. Az ottani, összesen 1439 db aranypénz túlnyomó többségét szintén II. Theodosius császár korában verték.

Nem kizárt tehát, hogy az Óbudán talált érme is egy ilyen konstantinápolyi „adóból” származik, és talán egy, a hun seregben szolgáló harcos erszényéből eshetett ki. Egy hasonló arany solidus birodalmi vásárlóértéke a korban mintegy 320 liter gabona volt, egy lovas katonának ez az összeg 1,5 havi zsoldját jelentette.

A hun birodalom Attila halálát követő gyors széthullása után (453–455) az egykori római város különböző germán csoportok uralma alá került. Markianosz császár a Dunamenti területet a keleti gótoknak adta át, akiket aztán az eredetileg a Dunakanyartól északra fekvő területen élő germán szvébek követtek.

Aquincumban az egykor masszívan megépített katonai létesítmények, fürdők és lakóházak megroggyant tetetőkkel, hiányos ajtókkal, ablakokkal minden bizonnyal még többé-kevésbé lakhatóak voltak, de az itt maradt és az újonnan érkező kisszámú lakosság számára a rendszeresen átvonuló barbár seregek folyamatos bizonytalanságot jelentettek.

A későrómai – koranépvándorlás-kori fémművesség egyik legszebb pannóniai példánya, egy bordázott falú ezüstkorsó 1884-ben került elő a Kapucinus dombon egy római kori ciszterna falából, egy tégla mögé rejtve.

A birodalmi műhelyben készült edényt szarvasfejek és növényi motívumok díszítik, és minden bizonnyal egy V. században bekövetkezett ellenséges támadáskor rejthette a földbe egykori tulajdonosa.

Szintén nem tudott már soha visszamenni kincseiért az a minden bizonnyal germán származású személy, aki értékeit a katonaváros amphitheatrumának déli főbejáratánál egy kőlap alá ásta el. Ez az 1940-ben megtalált tárgycsoport két aranyozott ezüstfibulából (ruhakapcsolótű), két aranyozott szélű ezüst ivócsészéből és tíz nagyméretű, ezüst gyöngyből áll.

Maguk az ékszerek erősen hiányosak, sérültek, úgyhogy ezek már földbe rejtésükkor is inkább nemesfémként képviselhettek értéket.

Az egyik ruhakapcsolótű hátoldalára egy bekarcolt kereszt fölött egy kétsoros rúnafelirat olvasható: a rúna az abc első betűit tartalmazza, az ún. „futhark”-sort, amelynek mágikus, bajelhárító hatást tulajdonítottak, valamint a fibula ófelnémet elnevezését és valószínűleg egykori tulajdonosának a nevét.

A VI. század első harmadában Óbuda a nyugati germán langobárdok birtokába került, akik fokozatosan elfoglalták a Dunántúl déli részét is. Óbudán, a Szépvölgyi úton került elő egy hat sírból álló langobárd családi temető, ahol a családfőt kétélű karddal és keskeny pengéjű lándzsával együtt temették el.

A langobárdok folyamatos harcban álltak a Kárpát-medence keleti felét birtokló másik germán népcsoporttal, a gepidákkal, akikkel szemben a keletről érkező félelmetes erejű avarokkal kötöttek szövetséget. Az avarok azonban, miután kemény harcokban felszámolták a gepidákat, már fenyegető szomszédságot jelentettek a dunántúli germánok számára is, így 568 tavaszán a langobard királyság egész népe, a hozzájuk csatlakozott más germán és pannoniai népcsoportokkal együtt Itáliába költözött. A langobardok kivonulása után a Dunántúlt is megszállták az avarok, és új korszak következett a Kárpát-medence és Aquincum környékének történetében.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquicumi Múzeum munkatársa)

Ezek közül a legismertebbek a római kori maradványok, de a Duna-part magasabban fekvő részei és időszakos szigetei már legalább hétezer éve, az újkőkor óta vonzónak számítottak az emberek számára, és a középső rézkor (Kr. e. 4000 k.) időszakától fogva ismerünk sírt és kutat ezen a részen.

A korai bronzkorban (Kr. e. 2500–2200/2100 k.) egy település is állt itt, amelynek lakói halottaikat a dombtetőkön elterülő temetőkben temették el.

Ezek az emberek hozzátartozóik hamvait földbe ásott gödrökbe vagy nagy urnákba helyezték el, és a hamvak mellé nagy kerámia edényeket, apró poharat helyeztek a túlvilágra szánt étellel, itallal.

Miután a Kr. u. I. században a Római Birodalom fokozatosan kiterjesztette uralmát a Duna vonaláig, a környéken élő kelta eraviscus törzs szállásterületén is katonai táborok, majd polgári települések létesültek.

Az I. század második felében épültek meg annak a falunak is az első házai, amely később Aquincum polgárvárosává vált. Ennek a településnek a legkorábbi magja a Solymár-völgyből a Duna-partra vezető kelet-nyugati főútvonal mentén épült meg. Ez az út az Óbudai Gázgyár északi részén, valahol az északi összekötő hídtól délre érkezett meg a folyóhoz, ahol egy kikötő és átkelőhely állhatott, bár ennek pontos helyét még ma sem ismerjük.

A Gázgyár építése során ebben a zónában találták meg a Hadrianus császár uralma alatt városi rangot nyert Aquincum ipartelepét, ahová a nagy vízigényű és tűzveszélyes téglaégető és fazekas műhelyek települtek.

A feltárásokon fellelt kemencék monumentális méretei század eleji fotókon nézve ma is lenyűgözően hatnak. Nagy számban bukkantak itt római kori kutakra is, amelyek közül néhány alján még a béleléshez használt 1800 éves fahordók is megmaradtak.

Szintén a Gázgyár területén húzódott a város eddig ismert legnagyobb temetője. A nekropolisz első sírjaira, négy szarkofágra még 1830-ban bukkantak az akkor még Homokosdűlőnek nevezett területen. 1892-ben Kuzsinszky Bálint, az Aquincumi Múzeum első igazgatója kisebb leletmentés során további tucatnyi késő római sírt tárt fel itt.

A Gázgyár építésekor a terület északi részén közel száz tégla- és kőláda sír került elő egy ókeresztény temetőkápolnaként meghatározott, apszissal ellátott épület körül, azonban ezen munkák során még nem dokumentálták az egyszerűbb csontvázas temetkezéseket.

Elképzelhető, hogy ez az északi, késő római kori, Kr. u. IV. századi sírcsoport fizikailag is elkülönül a délebbre fekvő, Kr. u. I–III. századi városi temetőtől, amelyből szintén sok tárgy került be a Gázgyár kivitelezésével párhuzamosan az Aquincumi Múzeum gyűjteményébe.

A II. világháború utáni leletmentések során további római temetkezéseket, elsősorban kőláda- és földsírokat, valamint néhány, a nedves rétegekben megőrződött fakoporsót tártak fel itt.

Szisztematikus kutatásokra, ásatásokra 1996-tól a Graphisoft Park építése kapcsán került sor először. A feltárásokat először Zsidi Paula, majd e sorok írója vezette. A keleti temető valódi mérete és jelentősége a 2005-től szinte évente folytatódó kutatások során vált világossá, amikor a modern ipari létesítmények által kevésbé bolygatott területen összesen több mint 1500 római kori temetkezés került napvilágra.

Ez a sírmező a Kr. u. I–III. században a nagyjából 10–15 ezres polgárváros legjelentősebb temetője volt, amely a szigorú római szabályozásnak megfelelően a lakott területen kívül, a keleti városfal előterében húzódott. Használatának mintegy három évszázada alatt a sírokat helyenként sűrűn egymás fölé és mellé ásták. Bár a föld felszínén álló, kőből és minden bizonnyal fából készült síremlékekből csak kevés töredék maradt meg, elmondható, hogy megtalálható volt itt a provinciális római temetkezési szokások szinte teljes spektruma.

Népszerűek voltak a kő sírsztélék, amelyekre az elhunyt nevét, életkorát, karrierjének legfontosabb állomásait is felvésték, a leggazdagabbak pedig látványos sírkerteket, domborművekkel díszített síremlékeket emeltettek maguknak és családjuknak.

A klasszikus ókori hagyomány szerint a végtisztesség megadása az élők, utódok és rokonok híján a közösség kötelessége volt, amit mindenkinek meg kellett adni, ellenkező esetben a nyugtot nem találó halottak veszélyt jelentettek az élőkre. A hagyományos római szokások szerint az elhunytat saját házában, lakásában ravatalozták fel először, a helyiséget pedig fáklyákkal, mécsekkel világították ki. A holttestet megmosták, és illatos olajokkal kenték be, amiről a sírokba elhelyezett apró balzsamos üvegek tanúskodnak.

A halott szájába vagy kezébe érmet helyeztek, hogy a túlvilág folyóján átvivő révészt, Kárónt ki tudja majd fizetni. Ilyen érmeket nagy számban találtunk az aquincumi sírokban is.

Fontosnak tartották a halottat megsiratni, az asszonyok megtépték ruhájukat, kibontották a hajukat, a gazdagabbak pedig siratóasszonyokat, zenészeket fogadtak. Az elhunytat a családtagok, barátok, ismerősök kísérték ki a temetőbe.

Amennyiben a hozzátartozók a hamvasztást választották, a városok mellett egy központi égető helyen állították fel a halotti máglyát, amelyre gyakran az elhunyt kedvenc tárgyait is elhelyezték étellel és itallal együtt. A máglya leégése után a hamvakat kisebb textil csomagba vagy más szerves anyagba összegyűjtve helyezhették a földbe. A gázgyári temetőben ez a leggyakoribb, más nekropoliszokban azonban kő-, üveg- vagy kerámia urnák is megtalálhatók. A kiásott hamvasztásos sírgödrök egy részét a temetkezés előtt híg agyaggal kitapasztották és kiégették, így rituálisan megtisztították azt.

Ha a család nem a hamvasztást választotta, akkor a holttestet textilbe csavarva vagy fakoporsóban helyezték a földbe.

A gazdagabb családok egy része a Kr. u. III‒IV. században kőkoporsókat, szarkofágokat vagy kőlapokból összeállított sírládákat készíttetett szerettei számára, de ugyanebben a korban téglákból is építettek sírokat.

Általános szokás volt, hogy a halottak mellé ételt és italt adtak kerámiaedényekben a túlvilágra. A sírokban talált kerámiaedények között a legtöbb Aquincum környékén készült, de néhány, a nyugati provinciákból származó drága pohár és tányér is előfordul. Egyedülállónak számít például két itt talált díszes korsó, amely a mai Tunézia területén készült.

Számos nőt ékszereivel, kozmetikai eszközeivel temettek el, a temetőből több szép gyöngysor, karkötő, hajtű, tükör, továbbá a bronz ékszerek mellett jó néhány ezüst és arany fülbevaló, gyűrű és amulett-tartó is előkerült.

A halotti szertartások közben égő és folyékony (legtöbbször bor) áldozatot mutattak be az alvilági isteneknek. Az áldozati állatok közül halotti áldozatként tradicionálisan a sötét színű példányokat tartották a legalkalmasabbaknak.

Az elhunyt családja a temetés résztvevőinek halotti tort szervezett. A temetés utáni kilencedik napon szokás volt a sírt a családtagoknak ismét felkeresni, és itt újabb áldozatokat mutattak be.

A római naptárban fontos szerepet kaptak azok az ünnepek (Parentalia, Feralia), amikor minden család megemlékezett őseikről, és áldozatok bemutatása mellett a síroknál, a temetőkben együtt lakomáztak. Ezeknél a temetés utáni áldozati szertártartásoknál használták azokat a sírokba levezető, legtöbbször kúpcserepekből összeállított „etetőcsöveket”, amelyeken keresztül folyadékáldozatot lehetett „leküldeni” az elhunytaknak. Ilyenek nyomát szintén sikerült kimutatnunk több temetkezésnél.

A holttestek antropológiai vizsgálatának eredményei azt mutatják, hogy a temetőben eltemetett népesség békés, városias életmódot folytatott, kevés az erőszakos eseményre utaló csontsérülés.

A leggyakoribbak a háztartási balesetekre utaló alsó végtagi törések. A lakosság jelentős része vékony csontozatú mediterrán típus volt, szinte csak a férfiak között találunk erősebb testalkatú, talán északi származású személyeket.

A temetőben a temetési szertartásokon túl alkalmanként különleges varázsrítusok is folytak. Jelenleg már három olyan ólomlapra írt, latin nyelvű átokszöveg is ismert innen, amelyet a sírok között ástak el.

Lassányi Gábor: Sötét varázslatok Aquincumban

Ezek olyan perek folyamán készített rontó szövegek, amelyekkel ellenfeleiket, azok tanúit, ügyvédeit kívánták elnémítani, hiteltelenné tenni a megrendelők. Szintén varázsszertarásra utal egy olyan rejtélyes temetkezés, amelynek hantjába öt emberi és egy lókoponyát ástak el.

Antik varázseszközök a Gázgyár földjéből

A Kr. u. IV. század közepére az egykori polgárváros elnéptelenedett, romossá vált.

A Gázgyár északi részén fekvő átkelőhelyet, kikötőt azonban valószínűleg a római uralom végéig használták, ahol egy katonai ellenőrző pont, egy őrtorony is létesült.

Ennek a kis településnek a katonái és lakói temetkezhettek a városi temető déli részén szórványosan, és az északi részén egy különálló keresztény temetőkápolna melletti sírcsoportban egészen a Kr. u. IV‒V. század fordulójáig. Erről tanúskodik néhány késő római üvegedény és egy különleges agancsfésűt tartalmazó sír. A Homokosdülő aztán egészen a XIX. század végéig, az Esztergomi va­sútvonal fejlesztésig nyugodt vidékké vált, a századfordulón még szőlőt termesztettek a Duna-parton.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Ahogy az a feliratból kiderül, a kőemlék megrendelője egy bizonyos Ionudromból származó Gnaeus Pompeius Felix, Gnaeus fia volt, aki a sírkövet még életében készíttette saját maga számára, és aki a már csak az elnagyoltan bevésett számok szerint 61 évet élt.

Gnaeius Pompeius a híres államférfi, Caesar kortársa, a Nagy Pompeius nevét viselte, így nem kizárt, hogy valamelyik felmenője a hadvezér rokona, vagy még inkább felszabadított rabszolgája lehetett, aki szabadulása után megkapta urának nevét.

De merre lehetett ez a bizonyos Ionudrom? Ennek kapcsán érdemes röviden áttekinteni, mit tudunk Aquincum lakóinak származásáról.

Aquincum esetében is, mint valamennyi nagyobb császárkori katonai település tekintetében is, nagyon sokszínű, gyakran messzi földről érkezett lakossággal számolhatunk.

Az alaplakosságot Budapest környékén a kelta eraviscus törzs jelentette, amelynek gazdag elitje származására büszkén még sokáig megtartotta jellegzetes névadási szokásait, és ábrázoltatta jellegzetes népviseletét is a sírköveken.

A katonaváros és polgárváros különböző korszakaiban természetesen megfigyelhetőek bizonyos jellegzetességek, amikor nagyobb számban érkeztek telepesek a Birodalom egyes vidékeiről. A legnagyobb mobilitást természetesen a katonaság jelentette. Míg a segédcsapatokban gyakran egy-egy törzsből származó speciális fegyverzetű harcosok szolgáltak, akik jórészt nem rendelkeztek polgárjoggal, addig a legiokba elvben csak római polgárokat soroztak be. Az Aquincumban állomásozó, egymást váltó legiokban a Kr. u. I–II. században a katonák jelentős része Észak-Itáliából és a Birodalom nyugati feléből, így például Galliából vagy Hispániából származott. Egy közelmúltban publikált, Aquincumból hazaküldött levél szerint még Egyiptomból is soroztak be katonákat a mai Flórián téren állomásozó csapattestbe. Egy, a Hadrianus császár alatt újraalapított Jeruzsálemből, új nevén Aelia Capitolinából származó veterán százados, Aelius Silvanus a latin mellett a birodalom keleti felében hivatalos nyelvként használt görög nyelven is felvésette sírfeliratát szarkofágjára.

A hadsereg egyes egységeivel együtt nagy számban érkeztek iparosok és kereskedők a nyugati tartományokból. A legtöbb írott forrás természetesen a társadalom gazdagabb rétegeiről áll rendelkezésre. Így tudjuk például, hogy a katonaság ellátását is biztosító észak-itáliai kereskedő családok felszabadított rabszolgái is vezettek kereskedelmi lerakatokat Aquincumban, és a kölni kereskedőknek és polgároknak is volt a városban egyesületük.

A Kr. u. II. század végén – III. század első felében nagy számban hagytak feliratos emléket a keleti provinciákból, Kis-Ázsiából és szír területekről származó tehetős emberek. Többen közülük komoly pozíciókhoz jutottak a városi testületekben, és akár saját pénzükből szentélyek építését is finanszírozták egzotikus hazai isteneiknek.

A társadalom alsó rétegeinek származásával kapcsolatban sokkal kevesebb írásos forrás áll rendelkezésre, de például rabszolgák biztos, hogy távoli területekről is érkeztek a városba.

Egy, a közelmúltban megtalált átoktáblán az elátkozott személyek között megtalálható például Eunicus, „a szír”, vagy például egy, a híres dák király nevét viselő, Decibalus nevű személy neve is, aki feltehetően thrák vagy dák felmenőkkel rendelkezett.

Az írásos forrásokat jól kiegészíti a temetőkből előkerült csontmaradványok vizsgálata. Ilyen adatok már rendelkezésre állnak a polgárváros keleti temetőjével kapcsolatban, ahol Gnaeus Pompeius is nyugodott.

Ezek alapján a polgárváros Kr. u. I–III. században eltemetett lakói jórészt gracilis csontozatú, mediterrán vonásokat mutató személyek voltak. Bár előfordulnak robosztusabb testalkatú északi származásúak is, az itt eltemetett polgárok ősei délebben élhettek.

Sok segítséget jelenthet majd a jövőben a halottak fogának stroncium izotópos vizsgálata. A fogzománcban kimutatható lerakódások ugyanis megőrzik annak a területnek stroncium izotóp jellegzetességeit, ahol az adott személy született és nevelkedett, mivel a helyi víz és növények fogyasztása során az ottani jellegzetes összetétel épül be a szervezetbe.

Na de mi a helyzet Gnaeus Pompeius Felix-szel, honnan származott a sírkövet állíttató férfi? A római birodalom hatalmas számú feliratanyagában, amely ma már digitális adatbázisokban feldolgozva is a kutatók rendelkezésére áll, nem találtam nyomát ebben a formában Ionudrom nevű településnek. Ezután felirattanban járatos kollégáim és volt tanáraim segítségét kértem, hátha van ötletük a megoldásra.

Két lehetőség merült fel: az egyik az, hogy e hely még nem szerepelt más feliratotokon, a másik az, hogy az aquincumi kőfaragók így írták le hallás után egy amúgy ismert, távoli település nevét.

Az egyik javaslat az volt, hogy a név elején lévő Io betűk talán azonosak lennének a latin Dio, vagy görögösen Theo, isten előtaggal, és felmerült bennem, hogy a név második fele talán a kelta durum (erőd, piac) szót rejtheti. Ebben a formában némileg hasonlít két galliai városnévhez: Diodurumhoz (Jouars- Pontchartrain) és Divodurum Mediomatricorumhoz (Metz). Míg a hiányzó szókezdetre, a -durum első u-jának kiesésére és második u-jának o-vá válására lehet nyelvészeti magyarázatot találni, az n megjelenése és az a domo (-ból származó) utáni hibás esethasználat kétségeket vet fel ezzel az azonosítással szemben. Valószínűbbnek látszik az a felvetés, amelyet egy egykori tanáromtól kaptam, hogy a görög dromos (oszlopsorral szegélyezett út, futópálya) szót lehet felismerni a névben, így az talán egy eddig ismeretlen, a Birodalom görögül beszélő keleti felében található helyet jelölne.

Azt tehát, hogy Gnaeus Pompeius pontosan honnan származott, egyelőre nem ismerjük, a gondosan restaurált sírkő azonban megtekinthető a Graphisoft Park új, Start-up épületének bejáratánál.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Óbuda! A régi Föld utca a Flórián térnél kezdődött, és – úgy, mint ma is – egészen a Bécsi útig tartott. A trinitárius kolostor környéki hegyoldal kedvező mezőgazdasági viszonyainak, gyümölcsöseinek, szőlőültetvényeinek köszönhető, hogy a Kiscelli utcával párhuzamos Föld utcában főleg gazdálkodók laktak, lovaskocsival közlekedtek. A Gyűrű utcai elágazásnál lakott Nebenführer István fuvaros, a Szőlőkert utca (Weingart gasse) sarkán volt a Weit pék, tőle nem messze a Flesszerék, a Szőlő utca sarkán a Kunszt zöldséges (Khádi néni), Szeif Anna (Szeif Náni) szőlőművelő, borász, vele szemben a Halmschlager család, a Solymár utca sarkán Hirl Károly asztalos mester, a Zápor utca sarkán egy sarokházban Krizsánovics Mihály hentes, továbbá Gigler Ferenc vendéglős és családja. A Bécsi út sarkánál volt a lópatkoló kovács, kocsi- és kerékjavító bognár, lószerszámokat, ostorokat készítő szíjgyártó.

Meg kell említenem, hogy egy-egy villaépület is ékeskedett a Föld utcában. Ilyen volt például  közel a San Marco utcához a Szegedi Dóm tervezőjének, Foerk Ernő építészmérnöknek a villája is, aki 1934-ben, 66 évesen halt meg. Örökségében leánya, Foerk Janka tanárnő, kiváló hegedűs lakott, akit személyesen is ismertem, sokszor játszott a Vörösvári úti Szentháromság templom zenekarában, melyet Szederkényi János, a Postászenekar egykori karnagya vezényelt.

Az óbudai őstermelők termékeik egy részét a Kórház utcai piacra vitték, ahol saját árudáik is voltak, mint például a ma is létező Halmschlager hentesnek. A kisebb termelők, a „konyhakertesek” a külső standokon telepedtek le a környék falvaiból, Pilisborosjenőről (Weindorf), Ürömről, Pilisvörösvárról, Pomázról érkezettekkel és a Dunabogdányból, Szentendréről hajóval jött kofákkal. Az utóbbiak főleg baromfifélékkel, tejjel, tojással gazdagították a kínálatot. A régi Óbuda sajátos légköre mindhalálig kihatott az itt élő emberekre.

Ars poeticájuk volt: tisztelni az anyaföldet, becsülni a munkát, szeretni a családot, hinni Istenben, buzgó vallási életet élni. Mindezek egy életre szólóan meghatározták az óbudaiak életét.

Takács Miklós karnagy, professzor, művészeti vezető 1932. szeptember 13-án született és 2015. február 13-án, 83 éves korában Kanadában, Montrealban halt meg, a montreali Mount Royal temetőben nyugszik. Mélyen vallásos katolikus családból származott. Szülei Óbudán, Kiscelli utcai lakásukban nevelték mindkét gyermeküket, az idősebb Pált és Miklóst. A fiúkat már ötéves koruktól taníttatták zongorázni, akik muzikalitásukat a szülőktől örökölték. Elemi iskolai tanulmányaikat a Budapest III. kerületi Kiscelli utcai községi népiskolában, középiskolájukat a pesti Piarista Gimnáziumban végezték. Én később, Raktár utcai lakásukban ismertem meg őket. A házszámra már nem emlékszem, de arra igen, hogy a páratlan oldalon lévő Mótusz hentessel srévizavé laktak. Pál sokat orgonált az Óbudai Szent Péter és Pál templomban Dr. Magass Miklós főplébániai plébános idejében. Miklós szerette a papok társaságát, akiktől sokat lehetett tanulni. Bátyja után egy ideig ő is sokat orgonált ősi templomunkban.

Miklós eredetileg papnak készült, először teológiát végzett, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Az ötvenes évek közepén a Hittudományi Főiskola többi 90 hallgatójával együtt – a papi békemozgalommal kapcsolatos állásfoglalásuk miatt – őt is kizárták a papnövendékek sorából. Nekem először az Óbudai Szent Péter és Pál Főplébánián volt alkalmam megismerni, ahol közös barátunk, Meggyesi (Marenyák) Rezső magyar–történelem tanár mutatta be 1949-ben. A Vörösvári út 108–110. sz. alatti Szentháromság templomban találkoztunk sokszor, ahol nemcsak korrepetálta az akkori, Balinszki-Csepecz Boleslav Imre által vezetett kórust, hanem kántorizált is. Ezután 1957-ben, Dr. Bády Ferenc plébános meghívására került az Újlaki Sarlós Boldogasszony plébániatemplom (1023 Budapest, Bécsi út 32.) kórusának élére.

Miklós Újlakon valósággal csodát művelt. Rendkívüli egyénisége vonzotta az érdeklődőket, énekművészeket. Tőle tudtuk meg, hogy az Operaház zenészei, művészei gyakran, hívás nélkül jöttek egy-egy nagymisére zenélni, szólót énekelni.

Így például többször szerepelt nála a számos díjjal kitüntetett Érdemes Művész, Réti József lírai tenor operaénekes, oratóriumok tenorszólóinak kiváló előadója, a világsikereket aratott Hamari Júlia mezzoszoprán operaénekes, a budapesti Nemzetközi Énekverseny I. díjazottja (1965), a Kodály Zoltán-díj nyertese (1987), 1992-től 1994-ig az ART 21 Alapítvány elnöke, továbbá Dunszt Mária szoprán operaénekes, a budapesti Nemzetközi Erkel-verseny I. díjazottja (1960), a toulose-i énekverseny nagydíjának (1960) nyertese. Az óbudai származású Kután Ilona szoprán hangversenyénekes, Maleczky Oszkár tanítványa, a Mátyás-templom szólistája, és sorolhatnám tovább.

Kezdő éveiben a karmesteri pálca még ismeretlen volt számára, csak a kezével dirigált. Ilyenkor még az ujjai is mozogtak, fantasztikus erő áradt belőle, időnként „trallalázott” kellemes, szép hangján. Valósággal elvarázsolta az énekeseket. Gregoriánt énekelni az ő keze alatt mindig „csoda” volt.

Rövid ideig énektanárként is dolgozott a VI. kerületi Lovag utcai iskolában, és tanított a konzervatóriumban. Az ötvenes évek közepén a Zeneakadémián ő szervezte meg a Collegium Musikumot. Egyik teltházas nagytermi Scola-hangversenyére énekkari erősítésnek néhány társammal együtt engem is bevitt Král Gyula közös barátunkkal együtt, aki akkor az újlaki kórus tagja volt. Ezen a hangversenyen Ugrin Gábor is vezényelt. Hangversenyeiken több vallási mű szerepelt, amiért a Zeneakadémia párttitkára „fegyelmi megrovást” adott.

Takács Miklós francia kapcsolatai a hatvanas évekre tehetők. Elbeszéléseiből és saját élményeimből tudom, hogy az 1963-ban rendezett debreceni kórusversenyen nagy sikerrel szerepelt Tours város kórusa. Ezzel a kitűnő kórussal és az általa, valamint ifj. Fasang Árpáddal szervezett Budai Barokk Kamarazenekarral közös koncertet rendezett az óbudai volt trinitárius kolostor, későbbi Schmidt-kastély, Kiscelli Múzeum belső udvarában. Kérésére az akkori színinövendék, későbbi Kossuth-díjas Sinkó László egy Mécs László-költeményt adott elő a teltházas hangversenyen, ahol kiterjedt családommal együtt én is ott voltam. Sinkó László egyébként gimnazista korában a Bécsi út 175. szám alatti Szaléziak Segítő Szűz Mária kápolnájának kis kórusában énekelt még Szép Zoltán atya idejében. Sinkovitsék akkor a Zápor utcában, nem messze a templomtól egy emeletes házban laktak. A később felújított templomot ma is sokan keresik fel. Mellette épült fel a Szaléziánum.

Klerikális beállítottsága miatt nem engedték hazájában érvényesülni.

Szerencsére a Zeneakadémián a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-, Liszt Ferenc- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zenepedagógus, Kiváló Művész, Szőnyi Erzsébet felfigyelt tehetségére, és ajánlólevelével a Sorbonne Egyetemre, Nadia Boulanger-hoz küldte 1964-ben, ahol felvételi vizsga nélkül, tandíjmentesen azonnal felvették.

Szőnyi Erzsébetről azt is illik tudni, hogy ő volt a Kodály-módszer hazai és külföldi terjesztője és a Francia Társaság vezetőségi tagja.

Franciaországból Kanadába, Montrealba 1973-ban érkezett, ahol Kodály-módszerrel tanított. Ötévnyi sikeres tanári és karnagyi működés után úgy döntött, hogy nem tér vissza szeretett hazájába, és elfogadja az egyetemi tanári kinevezést. A zenei tanszéken karmesterképző kurzusokat tartott. 1978-ban megalapította az egyetem kórusát, újjászervezte az 1875-ben alapított Montreali Filharmóniai Társaságot. Montreali koncertjei mellett számos vendégkarmesteri meghívásnak tett eleget a világ különböző pontjain. Vezényelt Budapesten, Párizsban, Salzburgban, Szentpéterváron, Calgaryban, New Yorkban, Kairóban, híres hangversenytermekben. Dirigálta az Állami Hangversenyzenekart, a MÁV Szimfonikus Zenekart, a Pécsi, a Debreceni, a Kolozsvári, a Nagyváradi és Marosvásárhelyi Szimfonikusokat, a Párizsi Conservatoire zenekarát, a dél-koreai Kangju város szimfonikus zenekarát, a Manhattani Filharmonikusokat és a New England Szimfonikus Együttest, valamint több kanadai város zenekarát.

1993-ban Kanada Kormányzójának Érdem­rendjét, egy évvel később a Pro Cultura Hungarica kitüntetést kapta meg. Magyarországi tanárai közül tisztelte és szerette Szőnyi Erzsébetet, Ferencsik Jánost, Ligeti Györgyöt, Sugár Rezsőt, Bárdos Lajost és Gergely Ferencet, akitől orgonálni tanult. Montrealtól 120 km-re megvásárolt egy elhagyott, műemlék jellegű templomot, amelyben mindent eredeti állapotában hagyott meg, viszont az egykori oltár helyére Bösendorfer zongoráját helyezte. A messze távolból is szoros kapcsolatot tartott fenn még élő rokonaival, az óbudai származású Bánhidi Frigyes énektanár-, karvezető unokaöccsével és családjával, régi barátaival, a Mátyás-templom karnagyával, Tardy Lászlóval, Dr. Borvendég János orvos professzorral, kiváló orgonistával, a III. kerülti Mókus utcai zeneiskola énektanárával, Bárdos Judittal, az óbudai híres szobrász, kőfaragó, síremlékkészítő fiával, Král Gyulával és családjával, szerény személyemmel, az óbudai ifj. Handl István kövező, útépítő fiával és annak öccsével, Miklóssal.

Mindig szívesen látta vendégül magyarországi művész barátait, mint például a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjait – akiknek koncerteket is szervezett – és vezetőjüket, Rolla Jánost. Mindvégig magyar érzelmű maradt.

Széleskörű repertoárjából csak néhány művet sorolok fel. Kodály Zoltántól: Missa brevis, Galántai táncok, Psalmus Hungaricus, Te Deum, Háry János, Kállai kettős. Megszólaltatta a zeneirodalom nagyszabású oratóriumait, Bach passióit, Haydn, Mozart, Beethoven miséit, Verdi Requiemjét, Kodály oratórikus műveit.

Tardy Lászlótól, az Országos Magyar Cecília Egyesület elnökétől tudjuk, hogy amikor már lehetősége volt hazalátogatni, ittlétekor szinte mindig felment a Mátyás-templomba a vasárnapi 10 órai szentmisére, hogy találkozhasson a kórussal, a barátok és a karnagy ösztönzésére a vezénylést átvegye. Így énekelték vele Mozart és Liszt Koronázási miséjét, Beethoven C-dúr miséjét, Haydn Nelson miséjét és a zeneirodalom számos motettáját.

Talán kevesen tudják, hogy komoly, töretlen barátság fűzte ifj. Antall József miniszterelnökünkhöz, akivel azonos évben, 1932-ben született, és akivel egy osztályba járt a pesti Piarista Gimnáziumban. Dr. Antall József születésének hetvenedik évfordulóján, 2002-ben a család kérésére ő vezényelte Liszt Ferenc Koronázási miséjét a Mátyás-templomban.

Végül felidézem vele kapcsolatos két felejthetetlen emlékemet. Takács Miklós orgonált esküvőnkön 1961. augusztus 5-én a Városmajori Jézus Szíve templomban. Ő kísérte orgonán a szintén óbudai származású Kután Ilona énekművészt, aki Schubert Ave Mariáját adta elő, a kivonuláskor pedig J. S. Bach F-dúr kis prelúdiuma hangzott el. Utoljára 1993-ban keresett fel az Ecclesia Szövetkezetnél, a Ferenciek terén, ahol sikerült kissé hosszabban elbeszélgetnünk. Hozzám intézett levelei közül kegyelettel őrzöm azt a példányt, amelyet 1993 őszén küldött. „Időbeosztásom nagyon zaklatott” – írja. Kilátásba helyezte, hogy később újra találkozunk, és akkor majd sokat fog mesélni. Sajnos erre már nem került sor. Hálát adunk a Jóistennek, hogy Takács Miklós személyével megajándékozott bennünket.

Megköszönöm unokaöccsének, Bánhidi (korábbi nevén Halmschlager) Frigyesnek, hogy feleségével, Ildikóval együtt segítségemre voltak. Frigyes énektanári, karvezetői pályafutását kántorként kezdte (1950–1952) a Szentendrei úti Kövi Szűz Mária kápolnában Peisz Lajos plébános idejében. A Budapest Főváros III. ker. Tanács VB. Népművelési Csoportjának művészeti előadója volt 1959-től 1965-ig. Ezután énektanár és kórusvezető lett a Bécsi úti Általános Iskolában, ahol 1965-tól 1974-ig tanított, majd a Fő téri Martos Flóra Gimnáziumban hódolt hivatásának 1974-től egészen nyugállományba vonulásáig. Számos bel- és külföldi siker koronázta tevékenységét.

Az óbudai zenei élet egykori szervezőjeként még ma is sok, az Ön által életre hívott program közül válogathatunk. Hogyan kezdődött?

Az óbudai kapcsolat egészen korán jelentkezett, még zeneakadémista koromban, ahová 1947-ben nyertem felvételt. Hat év alatt elvégeztem az egyházkarnagyi, a középiskolai énektanári és a karvezetői tanszakot, amelyeken két oklevelet és egy diplomát szereztem. 1953-ban, a diploma megszerzésével egy időben kineveztek a Fővárosi 3. sz. Körzeti Zeneiskola tanárává, amelynek tanszakvezető tanára lettem. A 3. sz. Körzeti Zeneiskolában tanultak zenét, sajátították el a hangszeres játékot az óbudai általános és középiskolák tanulói, így lettem óbudaivá. Rövid idő múltán a körzeti zeneiskolákból létrehozták a kerületi zeneiskolák intézményrendszerét, Óbudai Zeneiskola elnevezéssel önálló intézménye lett a kerületnek. Hamarosan felkérést kaptam, hogy vállaljam el az abban az időben József Attila Művelődési Háznak – ma Óbudai Társaskör – nevezett intézmény alakuló kamarakórusának megszervezését és vezetését. Minthogy középiskolás koromban már a gimnázium énekkarának ifjúsági karnagya voltam, zeneakadémista koromban pedig Darázs Árpád és Karai József társaságában az Építők nagy hírű férfikarának egyik karnagya, nem jelentett nehézséget a felkérésben felkínált munkakör. Nagyon érdekes volt, mert egy alkalommal a metodika professzorom, Perényi tanár úr a Liszt téri épület melletti trolimegállóban azt találta nekem mondani, hogy: „Tudja, hogy maga egy különleges lény?” Miért? – kérdeztem. „Mert maga tanításra született” – válaszolta.

Azt hiszem, igaza volt, később hosszú évekig voltam a Zeneakadémia tanárképzőjének vezető tanára. Közel háromszáz hallgatót államvizsgáztattam.

Hogyan emlékszik vissza a megalakult kórus első éveire és az új kihívásokra?

Rengeteg kitűnő tagja volt az együttesnek, főként egyetemisták, gyönyörű hanggal. Az első években vegyeskarként működött a kamarakórus, majd átalakult leánykarrá. Ekkor lépett be az együttes életébe néhány zeneakadémista növendék. Egyikük ma már a Zeneművészeti Egyetem tanára, aki továbbadja növendékeinek azt az óbudai szellemet, amelynek kisugárzása arra késztetett egy mindössze tízéves gyermeket, hogy elkéredzkedjen a kórházi betegágyáról, mert aznap neki szolfézsórája van, amelyen a fiatal tanárnője éppen államvizsgázik. Ekkoriban történt, hogy a kamarakórus képviselte Óbudát a Ki mit tud? döntőjében, s talán vannak, akik őrzik még a 27 éneklő lány fényképét egy régi Rádió újságban, alatta a felirattal: „A Ki mit tud? győztes Óbudai Kamarakórus”. Ennél is messzebbre és magasabbra jutott a Till Ottó vezette Óbudai Kamarazenekar, amely a világ minden tájáról összegyűlt soktucatnyi ifjúsági zenekar között az elsőnek járó diplomát nyerte el Belgiumban, a híres Neerpelti Nemzetközi Fesztiválok egyikén.

A kórusépítéssel kapcsolatban a saját elképzeléseit próbálta megvalósítani. Mik voltak ezek?

A lényeg az volt, amit egyébként a későbbiekben is mindig fontosnak tartottam, hogy ez a sok gyönyörű szép hang ne csak énekeljen, de műveljék a zenét, és valóban szólaltassák meg a muzsikát. Elengedhetetlennek gondoltam és gondolom a mai napig, hogy társadalmi környezetet teremtsünk a zene élvezete és művelése köré. Koncerteket, klubdélutánokat szerveztünk, és egy valóságos közösségként működtünk.

A kórusba járó fiatalok nemcsak a kórus tagjai voltak, de társai is egymásnak; megosztottuk az életünket, az élményeinket, szerettük és műveltük a muzsikát. Azt hiszem, ez sokkal többet jelent, mint csak eljárni a próbákra.

Amit elgondolt, úgy tűnt, sikeresen működik, hiszen további felkéréseket kapott.

Hamarosan felkértek, hogy legyek az akkori Tanács zenei szakreferense, vagyis egész Óbuda zenei életének irányítója. Nagyon örültem neki, és semmiképpen sem az asztal mellől szerettem volna végezni a munkámat. Jártam az üzemeket, a hivatalokat, a kórusokat és a zenekarokat, rendszeresen látogattam minden zenét művelő közösséget. Szép feladat volt, amit évtizedeken keresztül elláthattam, persze nem volt mindig minden zökkenőmentes, de megérte, mert így a ma Óbudai Társaskör néven ismert művelődési ház kamarakórusa is előrébb juthatott. Minden tele volt zenével, a muzsika minden mozzanatával, irányzatával, koncertekkel, hangversenyekkel.

Kórusépítő és a zenei életet szervező tevékenysége az ötvenes években kezdődött. Nem volt ez nehéz időszak ebből a szempontból?

Elfogadható és valójában még szép időszak is volt, mert a zene öntevékeny részét nem érintette a politika. Az, hogy zenéltünk, tulajdonképpen elég volt ahhoz, hogy teljesítsük vélt feladatunkat, nem nagyon foglalkoztak velünk. Egyszóval szerencsések voltunk, mert nem éreztünk napi nyomást, mi csak műveltük a kultúrát, soha senki nem szólt bele, hogy mit és hogyan csináljunk, magunk is értettük a dolgunkat.

A tanítással szinte egy időben szerkesztő lett a Magyar Rádióban. Igaz, mondhatjuk úgy, hogy véletlenül. Mi történt?

Szintén korán, már 1951-ben rádiós lettem. Évfolyamtársam volt a Rádió Gyermekkórusának későbbi megalapítója, egyébként rádiós rovatvezető, Csányi László, aki egy alkalommal engem hívott, amikor be kellett ugrani valaki helyett. Megcsináltam a riportot, és egy életre ott ragadtam, egészen 2007-ig dolgoztam a Magyar Rádió kötelékében. Nagyon sok anyagot készítettünk, egyszer még az UNICEF kitüntetését is átvehettem a munkámért Roger Moore-tól, és tulajdonképpen ekkor számoltam össze, hogy milyen tevékenységeket is végeztem. Magam is meglepődtem, hogy több mint 12 ezer kisriportot készítettem, a nagyobb szabású riportok száma pedig az ezerhez közelít.

Talán kevesen tudják, de az Ön egyik rádióműsorának köszönhető, hogy az iskolai énekórából később ének-zene tantárgy lett. Véletlen volt vagy tudatos?

Ezt magam is csak később tudtam meg. A Rádióból jövet a Szentkirályi utcában sétáltunk a kulturális minisztérium egyik beosztottjával, aki azt mondta: „Tudod, hogy miattad nevezték át az énekórákat? Évek óta csinálod ugyanis az ’Ami az énekeskönyvből kimaradt’ című rádiósorozatot” – mondta. És valóban, ezekben a műsorokban az éneklésen kívül beszélgettünk is a darabokról, hangszeres átiratokkal ismerkedtünk meg. Úgy látszik, aztán ez késztette arra a döntéshozókat, hogy kibővítsék a tananyagot, illetve az, hogy Lukin László segítségével elérhetővé váltak az iskolai hanglemezek, vagyis hallhatóvá váltak azok a zenei anyagok, amelyekről szó kellett, hogy essen egy énekórán. Ez egy nagyon szép és fontos emlékem.

Az Ön által megálmodott Mozart Klub még ma is működik az Óbudai Társaskörben. Mit lehet tudni a klub történetéről?

A Mozart Klub születését tekintve nagyon érdekes. Elsőként az ötvenes évek végén megszületett a Zenekedvelő Gyerekek Klubja, aminek gyorsan híre ment, és nagyon sok külföldi vendégünk is volt, főként japán kollégák érkeztek hozzánk látogatóba. Mindig nyitottak voltak a klubdélutánok, nem akartuk senki elől elzárni, amit csináltunk, éppen ellenkezőleg.

Nagyszerű élményt jelentett, amikor időnként gyermekek jöttek be csak úgy az utcáról, mert érdekelte őket a foglalkozás.

Később, amikor láttuk, hogy érdemes volt dolgoznunk, úgy gondoltuk, hogy a klubokat ki kellene bővítenünk egy nagyszabású fővárosi mozgalommá. Ehhez azonban már nem volt elég az amatőr zenekedvelő gyerekeknek tartott foglalkozás, ezért alakítottunk egy olyan klubot, amely a zenei pályára készülő fiatalok számára is jelentőséggel bírt.

Mennyire alakult át a struktúra, és mivel találkozhatnak ma az érdeklődők?

A mai foglalkozásoknak az a jelentősége, hogy nemcsak a gyerekeké, de a családoké is. Én is a mai napig részt veszek minden rendezvényen. Vannak vándorklubjaink, amikor zeneiskolákba települünk ki, és van, amikor az Óbudai Társaskörbe várjuk az érdeklődőket. Minden alkalmat egy háromszögként kell elképzelni, aminek van két alaptényezője, és ebből a kettőből rajzolódik ki a harmadik csúcs.

Az egyik pillér az együtt muzsikálás a művészekkel, vagyis a koncertszerűség, a másik az ismeretek átadása, felújítása, begyakorlása, a harmadik pedig az ismerkedés a világjáró művészek életével, művészetével.

A Társaskörben a klub átalakult az ismeretek forrását megnyitó szuperszakkörré, amelyet az egykor gyakorlati tanításból nálam államvizsgázó világjáró fagottművész, a Zeneakadémia fúvós tanszékének vezető tanára, Lakatos György irányít. A Mozart Klub eredeti formájában átköltözött más kerületbe, éppen az elmúlt két tanévben pedig „Vándorol a Mozart Klub” címmel sorra látogattuk a minket jó szívvel fogadó fővárosi zeneiskolákat, hogy a zenét tanuló, hangszereken játszó gyerekek Kocsis Zoltánt, Ránki Dezsőt, Szenthelyi Miklóst és a sok zenei nagyságot követve nyomdokukba léphessenek, magukénak vallhassák az Óbudáról átsugárzó zenei szellemiséget. Legutóbb a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola, majd az újpesti Erkel Gyula Zeneiskola látta vendégül a Mozart Klubot. A fiatalok és tanáraik vendége pedig – művésznövendékeivel együtt – éppen Lakatos György volt a Magyar Operaház neves művészeinek, Kovács Kolosnak és Pfeifer Gyulának társaságában.

Ennyi év tapasztalatával bizonyára van véleménye a nemrég népszerűvé vált mindennapos éneklés koncepciójának bevezetéséről.

Nem mindig tudom naprakészen követni az eseményeket, de amit például a televízióban hallottam a mindennapi énekóráról, az alapján nem találom túl szerencsésnek. Fontos lenne, ha mindennap lenne énekóra, de ennek megfelelő módot kell találni. Egy zeneakadémiai koncertet vezettem fiataloknak, ahol részt vettek külföldi küldöttségek képviselői is. A koncert végén egy orosz kolléga odajött hozzám, és csak annyit mondott: „Itt van a mágus”. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy tudni kell a módját, hogy hogyan kell a gyerekek felé közelíteni, nem feltétlenül működik a gyakorlatban az, amit elgondolunk, és aztán papírra vetünk. Teljesen mindegy, hogy harminc vagy kétezer-kétszáz gyerek elé áll oda az ember. Le kell tudni kötni, el kell tudni varázsolni őket – csak úgy lehet valamit átadni a zenéből, ha nem a fegyelmezéssel kell foglalkozni. A zene hétköznapiságát kell felmutatni, hogy velünk él, együtt lélegzünk vele.

Önnek mi a módszere? Hogyan tud a zenei nevelés a lehető leghatékonyabbá válni?

Évtizedeken keresztül a vesszőparipám volt, hogy élményszerűen kell tanítani, mert a zene az élményátadás művészete. Rápli Györgyi kolléganőmmel beszélgettünk egyszer, aki felvetette, hogy milyen hasznos lenne, ha egy-egy általam vezetett zenei vetélkedőre eljönnének a Zeneakadémia zenetudomány szakos hallgatói is. Ők ugyanis azok, akik egész életüket a tudománynak és a könyveknek szentelik, hatalmas tudást felhalmozva, ugyanakkor nem feltétlenül tudják, hogy ezeket az ismereteket hogyan ültessék át a gyakorlatba. Beszéltem is az akadémia akkori rektorával, Batta Andrással, aki támogatta az elképzelést, és el is küldött néhány hallgatót az országos Erkel-vetélkedő döntőjére.

A végzős hallgatókat beültettük a zsűribe, majd amikor vége lett a programnak, odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy ha a tanítás ilyen, ők is szeretnék csinálni. Később be is vezették a zenetudományi tanszakon a kötelező gyakorlati tanítást.

Az iskolai énekoktatás és népművelés egyik legnagyobb alakjától, Kodály Zoltántól tanult Ön is, később pedig együtt is dolgoztak. Milyen emlékeket őriz?

Szólt a telefonom, megismertem a hangját. A következőt mondta: „Varga, csináljon nekem egy olyan filmet, amilyet szokott, csak más legyen.” Miben legyen más? – kérdeztem én. „Mutassa be a kecskeméti Kodály Iskolát egy hatvan perces filmben, az első osztálytól a nyolcadikig. Én is benne leszek, és viszem is magammal Amerikába a világkongresszusra.” Miután ott vetítették, kaptam egy levelet Amerikából, amelyben azt írta valaki, hogy országon belül kétezer kilométert utazott, hogy odaérjen a film ismétlésére. A film természetesen a kodályi eszme miatt lett sikeres. Egy itthoni vetítést együtt néztünk meg a televízió elnökével és Kodállyal, aki megkérdezte tőlem, mit szólok hozzá. Én hirtelen zavaromban azt találtam mondani, hogy sosem gondoltam, hogy ilyen csúnya vagyok. Kodály rám nézett, majd így válaszolt: „Miért, maga nem szokott tükörbe nézni?” Ugyanekkor történt meg, hogy megkérdezte, hogy milyen osztályzatot adott nekem az első kollokviumon, négy évig voltam ugyanis a növendéke. Azt feleltem, hogy mindig jelest kaptam tőle – kivétel az első kollokviumot. A helyzet az volt, hogy negyven népdal teljes elemzéséből kellett felkészülni a vizsgára. Én négyszázat vittem, de főleg a Jászságból, mert onnan származom. A vizsga végén egy dallamot dúdolt, majd megkérdezte, hogy honnan van az idézet. Nem tudtam felelni, mire elárulta, hogy egy Haydn-szimfónia horvát dallamáról van szó. Négyest adott, és azt mondta, hogy nagy hiba, hogy nem tekintek a határokon túlra. Csak tizennyolc évvel később árulta el, hogy annyit kellett volna felelnem a kérdésére, hogy ez már nem tartozik a tárgyhoz.

Milyen sajátosságai vannak az egyházi zenének? Mi különbözteti meg a népzenétől, a modern zenétől, a klasszikus zenétől?

Kodály Zoltán egyházi zenéje teljesen egyenes vonalúan fejlődött a népzene ismeretéből, kórusművekre gondolok elsősorban. Kodály az egyházi zene esetében is igyekezett a népzenei gyökereket megtartani. Persze, vannak olyan kórusművei is, amelyek a reneszánsz polifóniát és a gregoriánt veszik alapul, de ez természetes.

Az egyházi zene lényegében a gregoriánból épül fel?

Igen.

A gregorián több nép – görög, latin, szír, egyiptomi, zsidó – zenéjéből olvadt össze, azaz alapvetően népzenei gyökerekből táplálkozik.

Az első keresztény énekek között is vannak olyanok – nevezetesen három –, amelyeket a zsidó liturgiából vett át, tehát ez egy egyenes vonalú fejlődés. A IV. században scholákat alakítottak, a tudományok között tanították a zenét a templomok körül, emiatt hatalmas fejlődésnek indult, majd később beterítette az akkori Európát. De a kórusművek és a zenei irodalom elég gazdag, a gregoriántól napjaink zenéjéig töménytelen mennyiségű lehetőség van. Akár kórusművek, akár oratórikus, akár tánczenekar kísérte darabok válogatásában.

Melyek a zsidó liturgiából átvett művek?

Három ilyen szöveg van, az Ámen, a Halleluja – az Áldjuk az Urat – és a Sanctus, amely a katolikus misébe is egy az egyben, háromszoros ismétlésével bekerült. Ez aztán a katolikus zenében, a gregorián zenében is meggyö­kerezett. Egyistenhit a zsidóság hite is, Jézus maga is azon a gyökérzeten nőtt fel. Az első keresztények a zsidó közösség tagjai voltak. A gyökér megmarad, mert a fő irány, az egyistenhit a közös gyökér.

És azt nem lehet elvágni?

Lehet, csak utána kiszárad.

Mikor lett a Szent Péter Pál Főplébánia-templom karnagya?

1977. október 1-jétől hívtak ide.

Milyen feladatai vannak a templomban a karnagynak?

A zenei együttesek vezetése. Amikor a nyolcvanas években Khirer Vilmos került a templomba plébánosnak, nagyon megnőtt a hittanra járó gyerekek létszáma. Ez lehetőséget adott arra, hogy a gyermekekből is énekkart alakítsunk, ráadásul sokan a szomszédban lévő Mókus utcai zenei általános iskolába jártak. Ma már sokan közülük a felnőtt kórusunk, zenekarunk tagjai.

Akkor ez a munka összekapcsolódhatott pedagógusi tevékenységével is.

1979-ben végeztem a Zeneakadémián karvezetés és középiskolai énektanár szakon.

1978-tól kezdve már tanítottam a ferences gimnáziumban Esztergomban, illetve a következő évtől a pesti piaristáknál is.

1990 előtt összesen nyolc egyházi iskola volt, ebből kettő ilyen értelemben az enyém volt. Ez a két iskola úgymond fél-félállásnyi órát biztosított, és ezt a két tevékenységet kellett összehangolnom a plébániai teendőkkel.

Alapvető az Ön életében az egyházhoz való kötődés?

Kiskoromtól kezdve kötődök hozzá. Ötéves koromtól ministráltam, tehát onnantól kezdve. A VIII. kerületben, a mostani Kálvária téren nőttem fel, a bátyám is ment a templomba ministrálni, és természetesen mentem én is meg az egész család. Ebben nőttünk fel, ez természetes volt. Még akkor is, ha hazamentünk egy éjféli mise után, s a házmester pontosan tudta, hogy hol voltunk, és ha még feladata is volt ezzel kapcsolatban, akkor a megfelelő helyekre „publikálta”, hogy kik voltak akkor templomban. Mert ugye 11 óra után kapupénz volt, 11 előtt elmentünk, és éjfél után értünk haza.

Miért tartja fontosnak a zeneoktatást a gyerekek számára?

Egyszerűen azért, mert a gyerekeknek az érzelmi nevelésre is szükségük van, főleg mostanában, amikor sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek az oktatásban az értelmi részre. Ha ezt nem egészítjük ki az érzelmi neveléssel, akkor rendkívül sivár felnőttek lesznek a gyermekeinkből. Az érzelmi szegénység aztán visszaüt.

Nemcsak a zene, hanem a képző- és táncművészetek is nagyon jó közösségformáló erőként működnek, másrészt pedig egész más bugyrokat nyitnak meg a gyermekekben.

Amikor egy gyerek felfedezi, hogy nemcsak verbálisan tudja kifejezni magát, és amikor ezt avatott segítséggel tudja megtenni, az óriási pluszt ad neki.

Miből kap visszajelzést a pedagógus ebben a kérdésben a gyerekektől?

Ha látja az érzelmi fejlődésüket. A másik fontos feladat megtalálni a gyereknek azt a megoldást, ami a lelki és érzelmi gazdagodását a lehető legjobban segíti elő. Meg kell hozni olyan döntéseket is, amikor el kell mondani a szülőnek és a gyereknek, ha bizonyos hangszer nem megy, vagy a gyereknek nem elég jó a hallása, hogy talán más művészeti ágat kellene keresni, ahol ki tudja fejezni magát. Mostanában úgy fogalmazunk, hogy tíz éves korig tehetségkutatás van, és utána jön a tehetség gondozása és a fejlesztése.

Zenét nem érdemes tanulni, ha az ember minimális tehetséget sem mutat?

Ez két dolgon múlik. Ha minimális tehetsége van, és ez szorgalommal párosul, akkor fog haladni. Volt olyan növendékünk, akinek a hallása nem volt egészen jó, mégis fúvós hangszeren a konzervatóriumba fölvették. Adottsága volt hozzá, csak nem volt elég zenei tehetsége. Szorgalommal pótolta, és így nagyon sok mindent el lehet sajátítani. Nagyon jó adottságait a tanár megtalálta és kifejlesztette. De igazán együtt dolgozni azzal lehet, aki nemcsak szereti, hanem csinálja is, azaz gyakorol.

Aki hetente kétszer az órán foglalkozik a hangszerével, az nem tudja kihozni magából a tehetséget. Nagyon sok múlik azon, hogy ki mennyit és hogyan gyakorol.

Volt olyan gyerekünk is, aki a középfokú zenei oktatást nálunk végezte, nem konzervatóriumban, és innen egyenesen nyert felvételt a Zeneakadémiára. Tehát akikkel lehet dolgozni, ott a tehetséget ki tudjuk fejleszteni.

És akkor az sikerélmény.

Hát hogyne! A tanárnak főleg, meg nekem sem esik rosszul, ha az iskolából olyan gyerek jut pályára, aki tényleg tehetséges. Ez a kötelességünk, ezt ki kell kutatni, utána meg kell mondani a szülőnek, hogy a gyerek nagyon tehetséges, csak el kellene dönteni, hogy zenei pályára megy-e, mert mehet – vagy hagyja, hogy ez a talentum elsikkadjon. És esetleg boldogtalan lesz, mert ez is benne van. De lehet, hogy elmegy egy tudományos pályára, és ott kiteljesedik. A gimnáziumból is mentek sokan zenei pályára.

Felnőtteknek is alapított kórust.

Igen, az Óbudai Társaskör elődje még a Zichy-kastélyban működött 1984-ben Merényi Judit vezetésével. Ő eljött egy oratórikus hangversenyünkre, és utána mondta, hogy kell neki ez az együttes. Ilyenformán papíron „állami” ének- és zenekarként működtünk a nyolcvanas években.

A Társaskör egyébként a kedvenc óbudai intézményem, dolgoztam is ott 1989 és 1991 között, de aztán a zeneiskola miatt el kellett hagynom. Nagyon tisztelem a munkájukat.

Az Albert Schweitzer Ének- és Zenekar miért pont ezt a nevet kapta?

Albert Schweitzert rendkívül tisztelem. Azt mondják rá, ő volt az utolsó polihisztor. Az orvosi szemlélete is tiszteletre méltó, az is, amit az afrikai szegény emberekért, az ottani kórházért megtett a gaboni Lambaréne-ben, hogy koncertezni jött Európába, hogy az ott keresett pénzt a betegeire fordíthassa. Átalakított hangszeren gyakorolt Afrikában, hogy működjön abban a különleges klímában. Az elhivatottsága ragadott meg, az, hogy tevékenységét a köz érdekében gyakorolta. Meg a természet és az életszeretete is egészen kiemelkedő. Ő a teremtett világot tényleg Isten alkotásának tekintette. Példaképemnek tekintem, s amikor az első külföldi meghívásunkat 1984-ben megkaptuk, akkor Franciaországba, Strasbourgba utaztunk. Mivel Schweitzer ott is működött, felvettük a nevét. De volt egy hátsó gondolat is e mögött, mégpedig az, hogy lehet, nehezen rakják össze, hogy egy katolikus templom ének- és zenekara egy protestáns lelkész égisze alatt működik.

1984-től számtalanszor koncerteztünk Nyugat-Európában, és a sok utazás plusz összetartó erőt adott a társaságnak: esetleg vallástól távol eső, de zenét szerető emberek is kerültek az ének- és zenekarba.

Mindig jellemző volt az ökumenizmus a tevékenységére? Miből fakad ez?

Ez egyszerűen abból fakad, hogy itt az óbudai gyülekezetekkel a plébániának is van kapcsolata, és számtalanszor szerepeltünk az evangélikus és a református templomban is. Volt, amikor Simon Imre református lelkész úr megkért, hogy menjek át esküvőkre. Az egész úgy kezdődött, hogy egy református esküvőn Ave Mariát kértek, amit az ő orgonistájuk nem tudott, és megkért, hogy játsszam el én, és aztán sokszor hívott, amikor megszorult. Ez ilyen formán természetes volt. És a lelkészek között is jó kapcsolat volt és van.

Tehát akkor ez nem egy elméleti kiindulópontból alakult, hanem az emberi kapcsolatokból.

Abból, meg ugye az ő főnökük is az Isten. A megközelítés bizonyos dolgokban más, de alapvetően nem. Ez egyfajta tolerancia a másik ember felé. Egy hívőnek a nem hívővel is emberi kapcsolatot kell kiépíteni, felekezetek között egyszerűbb, a közös nevező közelebb van.

Milyen tervei, elképzelései vannak még az év során?

Most, hogy ezer éves a plébánia, az ünnep keretei között november elejéig minden vasárnap valamilyen koncert – oratórikus, zenekari vagy énekkari – szerepel a programban. Van mit csinálni!

KENESSEY LÁSZLÓ
Karnagy, kántor, ének-zene tanár. Budapesten a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult. 1977-ben munkahelyeként és otthonaként is Óbudát választotta, a most 1000 éves fennállását ünneplő Szent Péter és Pál Főplébánia-templom kántor-karnagya lett. Nevéhez fűződik Óbudán az egyházzenei élet újraindítása. Rövid ideig csak a templom falai között tevékenykedett, de kitartó, szorgalmas munkája meghozta gyümölcsét, és bekerült az óbudai zenei közélet vérkeringésébe. Több alapfokú és középfokú oktatási intézményben tanított, végzett tehetségkutatást, ám ettől függetlenül mindig is óbudai zenepedagógusnak tartotta magát.
1984-ben felnőttek számára alapította meg az óbudai székhelyű Albert Schweitzer ének-zenekart. Olyan kulturális társaságot hozott létre, aminek hátterében az egyházzene, a szeretet tanítása, a nemzetköziség és összetartozás állt. A kórus négyszer nyerte el Magyarországon az Év Kórusa címet, emellett nemzetközi elismertséget is szerzett Óbuda és Magyarország számára.
Kenessey Lászlónak mindig fontos volt a közérdek, a csapatszellem. Ezt szolgálta az az ökumenizmus is, amellyel a kerületben működő társegyházakat, oktatási- és tanintézményeket segítette.
A rendszerváltás után jelentős részt vállalt a kerületi egyházi oktatás újraindításában. Mint alapító, szervező, igazgató, elévülhetetlen érdemeket szerzett a Szent Péter és Pál Katolikus Általános Iskola létrehozásában.
Az Aelia Sabina Zeneiskola igazgatójaként egyengette tanítványai zenei fejlődését, 15 neveltje vált híres zenésszé, karmesterré.

A beszélgetésünk kezdetén elmondtam, hogy feleségemmel fiatalon versimádók voltunk. Nyitottunk egy nagy füzetet a kedvenceknek, beleírtuk őket, ha újságkivágás volt, vagy valahol egy másik cédulára kerültek versek, azt is betettük a füzetbe. Egyik ilyen kedvenc, amit ebben a füzetben találtam, Baranyi Ferenc verse – amit el is hoztam, és megmutattam, elmondva a történetét. Igazán meghatódott a korai „rajongás” e jelképén, azon, hogy van elő­élete a kapcsolatunknak, pedig személyesen most találkozunk először.

Baranyi Ferenc: A romantika elégiája

A szűk sikátorok romantikája
– mely otthonosan mozgott Óbudán –
új házak közt helyét már nem találja
s egy ósdi komppal átkel a Dunán.
A szűk sikátorok romantikája
a Józsefvárosban keres hazát,
de nem kacsint szerencse ott se rája,
mert ott is egyre tágul a világ.
A szűk sikátorok romantikája
otthontalan bolyong ma Pest-Budán,
az ajtaját előtte kulcsra zárja
kertváros-Zugló és parkos Tabán.
Angyalföld is felszedte már alóla
a dalkoptatta macskaköveket,
a járdákat betonburokba vonta,
amin nem sétál senki, csak siet.
S a szűk sikátorok romantikája
megadóan bólint és mit tesz, ím?
Beköltözik egy földszintes lakásba
a Krúdy-könyvek sárgult lapjain.
1980

Sokat írt, és rengeteget írtak önről. Van valami, amit még világgá kiáltana önmagáról?

Szinte mindent elmondtam a versekben és a munkáimban, amit szerettem volna. Egy sztrók a közelmúltban egyébként is arra intett, hogy nyugalom, béke, csendesség most már a fő feladatom. Egy költőről sokkal többet tud a világ versolvasó része, mint a híres sztárokról, hiszen egy versben érzelmileg elkerülhetetlenül meztelenre kell vetkőznie.

Nem vagyok gyónó alkat, de versben szemérmetlenül kiadom minden titkomat. Költőként az ember olyan dolgokat ír meg, amiktől megijed, hogy papírra kerültek.

A líra exhibicionista műfaj – tehát minden versben lebuksz. A költészet az, amikor a költő minden gondolatát, érzéseit és érzelmeit versekbe fogalmazza és világgá kürtöli. Sokszor a később intimnek tűnő pillanatokat is. Ezek után mit lehetne még mondani?

Van-e az életének olyan időszaka, részlete, amiről ma azt gondolja, hogy az volt a legkedvesebb, legfontosabb, legemberibb?

Talán az 1960-as évtized a legemlékezetesebb, mert ez a korszak, az olvadás évtizede volt szerintem Magyarország legnyugodtabb időszaka. Badarságnak tartom, amit manapság mondanak – különösen olyanok, akik akkor még nem is éltek –, hogy diktatúra volt. Szerintem már nem volt az. Talán Váci Mihály verse (Még nem elég) jellemzi legjobban, mennyire fűtött minket a tenni akarás, és aki akart, sokat tehetett, ahogy a versben is van: „Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell!/És nem elég akarni: de tenni, tenni kell!” Nyüzsgő és mozgalmas irodalmi élet volt itt akkoriban, sok eseménnyel és sok remek alkotó kortársunkkal. Ez a pezsgés volt akkor a legfontosabb.

Sokfelé dolgozott, sok mindent csinált. Mitől, miért lett költő?

Én egy „mediterrán” pali vagyok, érzelmes, érző ember. A vers érzelmi, indulati kifejezésmód – el kellett mondanom az érzelmeimet. (Okos ne versekben legyen az ember.) Amikor megkezdődött az igazmondás a 1960-as évektől, elindult az enyhülés. Az olvadás egyik jelzője volt Jevtusenko (Babij Jar, Sztálin örökösei stb.), sokat foglalkoztunk vele, ő többször járt Budapesten. Akkoriban kezdték szervezni az irodalmi esteket is. Izgalmas volt, amikor egy falusi esten 200 ember ült, és érdeklődött az irodalom, a versek, a változások és a megjelent alkotó iránt. Ma ez már szinte elképzelhetetlen.

A munkahelyek újságírást, szerkesztést jelentettek – a vidéket újságíróként járva érdekes élményekkel, értékes emberekkel hozott össze a sors.

Régebben mondtam valahol, hogy „A vidékre járás, a folyamatos tanulás jó kiegészítő sportja volt a költészetnek”.

Hamar sikeres lett – volt kapcsolata Aczél Györggyel?

Összesen két találkozásunk volt Aczéllal. Először az 1960-as években Csepelen egy rendezvényen elszavalta egy fiú az egyik ütős versemet, amiért a főnökei kimarták. Aczél visszavetette – nem tűrte az ilyen hülyeségeket. (A hatvanas években Ladányi Mihály, Soós Zoltán és én amolyan fenegyerekek voltunk. Semmi mást nem csináltunk, csak számonkértük az elméletet a gyakorlatban. És az rendszerint nem rímelt.) A második találkozásunk az 1960–1970-es évek fordulóján egy kisvárdai kortárs esten volt. Az irodalmi esten felolvastam ugyanazt az inkriminált versemet. Egy helyi funkcionárius is ott ült a nézők között, és utána levelet írt Aczélnak – behívattak, és találkoztunk, de semmi folytatása nem lett. Aczélnak sem kegyeltje, sem üldözöttje nem voltam – amúgy kulturált, jól tájékozott ember volt, érdekelte az irodalom és művészet minden ága, ami azóta a legtöbb politikusra nem jellemző.

Kikkel volt személyes, baráti viszonyban az írók-költők közül?

Szoros barátság fűzött Ladányi Mihályhoz, Soós Zoltánhoz és Váci Mihályhoz – mi sokszor találkoztunk, és mindent megbeszéltünk. Egyébként az akkori irodalmi életben nem nagyon voltam benne, mert az urbánus vonalnak túl prosztó, falusi voltam, a népiesek pedig gyanúsan művelt embernek tartottak. Ebben a köztes helyzetben tárgyilagosabb tudtam maradni, ami szerkesztőként nagy előnyt jelentett. A barátaim inkább zenészek voltak, de az írók közül Szakonyi Károly, Csukás István ma is barátaim.

Teljesültek gyerekkori álmai, büszke arra, amit elért?

Gyerekkoromban világhírű karmester akartam lenni, de mindenképpen zenész. Ez a vonzalmam a mai napig megmaradt, és a zenei fordításokban, előadásokban, rádió- és TV-műsorokban kiteljesedett.

Tizenöt évesen kezdtem verseket írni, 1957 után kerültek írásaim irodalmi lapokba, majd 1962-ben megjelent az első önálló verseskötetem. Ezzel az első könyvvel berobbantam, „ügyeletes zseni” voltam.

Két évig tartott ez az állapot, a második kötetem után megtámadott a Népszabadság, és a karakán Kardos György attól kezdve 20.000 példányban adta ki a könyveimet. Még manapság is 3000 példányban jelenek meg, ami fantasztikus a verseskötetek néhány száz darabos kiadásaihoz képest. Büszkeség? Igen, hízelgő ez az elismertség.

Rengeteg műfordítása van. Hogyan választotta ki a lefordítandókat?

Orosz költőkkel indult a fordítói munkám. Eredetiben tetszettek a versek, de hallani akartam magyarul is. Azután „olaszos” és „franciás” lettem, különösen a poitiers-i egyetemi félév alatt, ami egy reneszánsz irodalmi központ is volt. Tehát Pascoli, Dante, majd a franciák jöttek sorra. Közben a fordításokban is meghatározó lett a zene, mert úgy éreztem, hogy az operák régi magyar szövege nem hiteles. A Gyöngyhalász című opera például elsősorban a dal alapján vonzott (amit először hallottam, az Horváth Jenő dala volt Bizet zenéjére). A zenészekkel kapcsolatos információk összegyűjtése vezetett a részletesebb kutatáshoz és megismerésükhöz, amiből a zenetörténeti sorozataim kinőttek.

Miért lett ilyen erős kapcsolata a zenével?

Már Cegléden, a zeneiskolában nagy zenész, komponista álmokat szövögettem. Az első opusz A tenger című opera komplett zenéje és szövege volt. Jóval később írtam egy vígoperát A váltságdíj címmel, amit Dubrovay László zenéjével már 1999-ben bemutattak, de 2014-ben volt az Operettszínházban az igazi ősbemutatója teljes színpadi műként. (A zeneszerző ekkor nyilatkozott úgy a darabról, hogy az 1992-ben készült, A váltságdíj című vígopera évek óta a fiókban hevert, mert „áthallásos” témája miatt senki nem merte megrendezni, így színpadon most játsszák először). A „zenefertőzés” összességében alázatos segédmunkássá tett, ez a vonzalom egész életemet végigkísérte, és ma is erősen ösztönöz.

Azt hiszem, kiegészítésként a költő verse ad választ igazán a vonzalom okára:

Zene, belül

Parányi melegség,
mi átfut a szíven,
tétova szándék, mely
segíteni mozdul,
növő hajlandóság
más ember iránt – ez
mind muzsika bennünk.
Gyűlölet, amely csak
igazságtalanság
ellen lobban – szintén
muzsika mibennünk:
dübörgő s robusztus
zene, amely győztes
áradással önti
el a gonoszságnak
állásait lelkünk
szikkadt rejtekében.
Ezer megbicsaklott
indulat s derékba
tört álom szívsértő
éles törmeléke
alól buzog égre.

Mi fűzi Óbudához?

Elsősorban a hangulata. Barátom, Draveczky Balázs (a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum korábbi igazgatója) is sokszor hívott ide. Az ő verseskötetét a PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum) adta ki Győri D. Balázs névvel, amihez én írtam az előszót. Aztán – hogy a vendéglátásnál maradjunk – Cecei Tiborral, a Kéhli vendéglő tulajdonosával is találkoztam, ő is jó verseket írt, az óbudai Krúdy Gyula Kör évkönyveiben jelentek meg művei. Amikor találkoztam Merényi Judittal, az Óbudai Társaskör akkori vezetőjével, szorosabbá vált a kapcsolat. Ő volt az igazi népművelő a szememben, rendkívül agilis, hozzáértő és nagyon jó szervező. Egy előadóestemen a felkért művész lemondta a fellépést, ő vállalta a beugrást, elmondta a verseimet, hamarosan profi lett ebben is. Judit ötlete volt az Operamesék sorozat is, amit azután több zenetörténeti program is követett.

Ön ma is aktív, termékeny művész. Most csak 82 éves, de lehet, hogy egyszer mégis megöregszik?

Nem tervezem. Sportolgatok – reggeli torna –, mindenhová gyalog megyek. De eddig is minden órának leszakajtottam a virágát az életem során. Egy korábbi versemben írtam: „Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek/miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,/pedig adódna még idő kifogni az adott időn,/igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.”

Szarka Istvánt igen sokan ismerik Óbudán, pontosabban Békásmegyeren. Az új telep hegyi oldalán őslakosnak számít, jellegzetes alakja, férfias megjelenése, gondosan ápolt művész-frizurája, sétabotja helyi hírességgé tette, s azt is sokan tudják, hogy csak nemrégiben hagyott fel fogorvosi hivatásának gyakorlásával, de mellette költőként is jelentős műveket alkotott és alkot, immár közel húsz kötete joggal vívta ki az olvasóközönség tiszteletét, szeretetét.

Azt már kevesebben tudják, hogy katonaember volt, a honvédség ösztöndíjával végezte el az orvosi egyetemet, katonaorvosként szolgált, s csak nyugdíjazása után váltotta ki a fogorvosi praxist.

Akik olvassák munkáit, tudják, hogy Szarka István a természet szerelmese.

Költői nyelve, verseinek képgazdagsága, látható-tapintható, ízlelhető-szagolható saját világa nem egyszerűen a természet leképezése, hanem az emberi lét beemelése az életünket fenntartó tenyészet lüktető univerzumába.

Minden természeti csoda emberi dimenziókat rejt, és a költő minden emberi lélegzetnek rokonlelkére lel a természetben. A valóságos és virtuális kertek mitologémákként léteznek, működnek a Szarka-féle költészetben, sőt, a világ maga is egy emberi kertté emelkedik, megművelhető, belakható, szerethető, befogadható és befogadandó mindenséggé.

Minden üzenet, amit a költő versekbe rejt, legyen az társadalmi lenyomat, erotikus élmény (vagy mindezek emléke), virágok, növények képét ölti. Gyökerektől az ágcsúcsokig az embert is befogadó lüktető öröklét szavakba bújtatott lehetséges édene köszön ránk, az álomba játszó valóság nekünk való földrészeit fedezzük fel.

E cikkre felkészülendő, a lehető legjobb pillanatban kértem egy rövid beszélgetésre a költőt. Számítógépén éppen az utolsó simításokat végezte készülő válogatott kötetén, így a születő-félben lévő könyv kapcsán egész életútjáról tudtunk néhány szót váltani.

A költészet nyersanyaga az anyanyelv. És korántsem mindegy, hogy hol, kiktől sajátítja el ezt az ember. Szarka Istvánnak szerencséje volt: igen gazdag nyelvi világot kapott Dévaványától, ahonnan más szép szavú költők is indultak, a szülői, nagyanyai szeretet, a vidéki-paraszti környezet máig ható impulzusokat adott a szó- és mondatfűzésekhez, a szinonimák közül a megfelelő, a legmegfelelőbb szavak kiválasztásához. A nyelv gazdagságának befogadása együtt történt a környezet megismerésével.

A növények, a vad- és kerti virágok, a vetemények, az erdők, mezők, a folyópartok nádas-bozótos berkei az élmények ezrei mellett a megnevezés gyönyörűségével is megajándékozták a költészet iránt korán fogékonnyá vált gyermeket.

A későbbi költözések során erre a biztos alapra épültek rá más nyelvi rétegek, Tatabányán, Bánhidán a sváb és a szlovák szó is nyomot hagyott rajtuk. A későbbi költő páratlan szókincsének kialakulásához ezek éppúgy hozzájárultak, mint az, hogy még gyermekként kívülről megtanulta a Toldit, sőt az Egri csillagokat is, ma is oldalakat idéz ezekből a munkákból. Középiskolás korában jött ehhez A helység kalapácsa és a rengeteg Petőfi-, Ady-, József Attila-vers. Nem, nemcsak a kötelezők, hanem minden, ami megszólította.

Középiskolás és egyetemi évei a választott polgári-katonai hivatás és az irodalom kettősségének jegyében teltek, fegyelmezett és becsületes emberként igyekezett megfelelni minden vállalásának, életre szóló barátságokat, szerelmet, szép családot köszönhet ezeknek az esztendőknek. Kiskőrös volt az az újabb helyszín, ahol mind magánemberi, mind költői kiteljesedése új dimenziókat kapott.

És ezek után jött Óbuda, pontosabban Békásmegyer. Az új lakótelep első honfoglalói között érkezett ide, akkor már a tiszti kórház főorvosaként, s immár harmincöt éve lakik ugyanabban a Gulácsy Lajos utcai lakásban. Magánéleti örömök, tragédiák egyaránt jellemezték ezeket az éveket, a honvédségtől megvált (vagy ők váltak meg tőle, mindegy már), a híres Római-parti rendelőintézetben immár „civil” fogorvosként dolgozott évekig, aztán – az intézet megszűnte után – magánpraxist folytatott. Hozzá járt a mai magyar irodalom jelentős része, így – lehetett bár a legjobbak egyike – nemigen gazdagodott meg rajtuk. Mára már visszavonult, a munka elmaradt, a barátságok jó része azonban él.

A gyermekkori kertek élményeit a felnőtt-, sőt időskori kertekbe mentette át, a valahai kertész, a vadakat terelő juhász versvilága ma is együtt lélegzik a vegetációval.

Rendszeresen megjelenő köteteiben szinte napról napra mintegy „versnaplóként” követhetjük élete, gondolkodása minden rezdülését, örömeit és fájdalmait, élvezhetjük világa felemelkedését, letisztulását.

A mítosszá emelkedett emberi kert vadakkal, madarakkal, virágokkal ma már más, mint volt évtizedekkel ezelőtt. A nyugalom kertje? Nem hiszem. Inkább a nyugalom akarásának kertje, a befogadó mindenség új minősége.

Ha az eddigi mondatok azt sugallták volna, hogy Szarka István költészete a természet leképezésére szorítkozik, elnézést kérek a félrevezetésért. Anélkül, hogy visszavonnék egy szót is a kert mítoszát megteremtő, a vegetációt hadrendjébe állító költőről, azt ki kell jelentenem, hogy mindezek ellenére, vagy éppen mindezekkel együtt Szarka István ízig-vérig közéleti költő, ahogy mostanában mondani illik: az autonóm képviseleti költészet jeles művelője. De nem plakátokat fogalmaz, nem jelszavakra fecsérli tehetségét, hanem a világ, a természet és a társadalom egységességének tudatában a virágok nyelvén kiáltja ki azoknak igazát, akik nem képesek magukért szólni. Csendes szóval, mint Arany János, harsányan, mint a Dózsa-koronás Ady Endre, okos érvek képpé formálásával, mint József Attila. Hazaszeretete olyan izzó, mint katona-költő elődeié, Balassié, Zrínyié, de sohasem téved a gyűlölet útvesztőjébe.

Együtt érez a kisemmizettekkel, a megalázottakkal és megszomorítottakkal, de sosem vetemedik romantikus túlzásokra: szolidaritása egyszerre feltétel nélküli és igencsak kritikus.

A gondos kertész vagy a természetvédő vadász példája élteti. Tudnia kell, melyik ágat, hajtást kell lenyesni a jövő érdekében, tudni kell, hogy a túltengő vadakat hogyan kell saját fajtájuk egészséges fejlődése érdekében gyéríteni.

Szarka István az elmúlt három-négy évtizedben szinte észrevétlenül vált Óbuda költőjévé. Nem azért, mert állandó résztvevője, sokszoros díjazottja az aquincumi költőversenyeknek, nem azért, mert rendszeres szereplője Békásmegyer, Csillaghegy, Óbuda kulturális eseményeinek, hanem azért, mert szíve ide gyökeresedett, s ahogy mi nem tudjuk elképzelni nélküle a Csobánka tér környéki sétáinkat, ő sem tudja elképzelni további életét Óbuda, Békásmegyer nélkül. És ez így van rendjén.

VÍG ÜZENET

Dél felé zafírrá
lobban az ónos ég,
platánunk barnáll,
szinte piroslik az átesőben,
az etető, az itató töltve,
rebbennek oda-
vissza a cinkék,
lenn a smaragd
derengés fölragyog
Békásmegyer
nyargaló, boldog kutyáival,
november pompája ez,
mélyén március neszel,
szelídek készülődnek.

A FÖLTÉTLEN PARANCS

Categoricus imperativus –
a XIX. Aquincumi Költőversenyre 

Immanuel, az emberré-levésben
tőled-véled tanulom a Jóság
föltétlen parancsát,
a Szép Szeretést, az Okos Akarást,
a Tett friss verejtékszagát
a boldog, szabad Valami felé.

Az emberré-levésben
házunk, sétánk, ligetünk, padunk,
rózsafabotunk, Alzheimer-sorsunk
igen hasonló, Immanuel!
(Így, így. A Kedves? Fotózza pipacsait
az aquincumi szélben.)

MAJÁLIS

Tudj róla, itt a Csobánka tér
zöldjén a délelőttbe
bőrkötényesek műhelye települt,
kovácsoké,

s fuvallatos fészkén kékellt a tűz,
üllődallam, kalapács-ritmus,
gyöngéd-erős fogó
ragadta táncba a piros vasat,

víg legények mutattak
valami fontosat a mesterfokú
gyakorlat nyelvén, hogy honnan hová,

ifjú apákon tevegelt a gyereknép,
a vaskos gyűrűt anyukák beragyogták,
távoli padokon elmerengtek a vének.

– Csak nem maga az, Vendelin?

– Legalázatosabb szolgálatára, nagyságos uram! – biccentett a szikár alak, alig észrevehetően előrehajolt, és összecsapta a bokáját.

– Régóta vártam magát, fiam – mondta rekedtes hangon. – Mi tartott ennyi ideig?

– Tudja, nagyságos úr… – vett mély levegőt a férfi, de nem folytatta, mert a szobor lemondóan legyintett, és a mellette lévő üres székre mutatott.

– Eh, hagyja! Inkább üljön ide mellém és meséljen! Ezer éve nem találkoztunk.

– Inkább csak nyolcvan, nagyságos úr, de az is régen volt – mondta a férfi, miközben óvatosan helyet foglalt. – Talán emlékszik, az utolsó estéjén én szolgáltam fel önnek.

Húslevest velős csonttal, ropogós fácánt gesztenyével töltve, táfelspiccet újhagymával és zsemlyegombóccal, no meg egy krigli frissen csapolt sert, hanzli nélkül, ahogy rendelni tetszett – sorolta egy szuszra.

– Nem úgy van az, Vendelin fiam! Volt egy üveg jófajta bor is: zöldszilváni, a kedvencem.

– Igaza van nagyságodnak, tényleg volt bor, de veres. A fehér elvitelre ment.

– Oh, azok a borok! – csettintett jóízűen a szobor. – Olyan isteni nedűt csak a Mátyás-hegy oldalában termett szőlőből tudtak készíteni.

– Legalábbis akkoriban ezt tartották – bólintott Vendelin –, de az 1880-as években a filoxéra elpusztította a tőkék nagy részét, a borászok pedig egytől egyig tönkrementek. Csupán néhány dűlő élte túl a természeti csapást az Arany-hegy tövében. Az a veres, amit a marhához ivott, jófajta Othello volt, amit a gazdám hordószámra hozatott Soltvadkertről, de ma már tilos Othellóból bort készíteni, törvény tiltja, mert hülyít.

– Na, ne mondja, és melyik bor nem? – harsogta a szobor, jobb kézzel – amit eddig a combján nyugtatott – a térdére csapott, majd megragadta az asztalon álló kancsót. – Erre inni kell! Sajnos a szobrász nem volt elég előrelátó, a látogatóknak tervezett egy üres széket, de poharat csak egyet. Véletlenül nincs magánál valami, amibe tölthetek?

Vendelin az arcán széles mosollyal egy ütött-kopott pléh bögrét húzott elő a zsebéből.

– Remek. Ha fröccsnek kéri, tehet hozzá szikvizet.

Vendelin a szódásüvegre nézett. – Ezt ma már hungaricumnak hívják.

– Ja, azt is lehet mondani, de csak a svábok hígítják a bort buborékos vízzel – jobban oltja a szomjat.  Én tisztán szeretem.

A szobor hosszan kortyolt a pohárból, a bajszáról akkurátusan letörölte a kétoldalt leguruló cseppeket.

– Na, hogy ízlik, fiam?

– Zöldszilváni, a kedvence.

– Bizony! És ez a palack sosem fogy el – mondta széles mosollyal, miközben a poharat visszatette az asztalra, és Vendelinhez fordult. – Meséljen még! Itt a téren üldögélve csak turistákkal és járókelőkkel találkozom, azoktól pedig nem tudni meg semmit. A fiatalabbja meg sem ismer, az idősebbek pedig komolyabbnak tarják magukat ahhoz, hogy mellém üljenek. Csupán kattogtatják az idétlen fényképezőgépeiket, amivel halálra idegesítenek. Aki mégis inna velem egy kortyot, annak meg nincs pohara. Szóval, Vendelin fiam, vidítson fel, és meséljen valami érdekeset! Lehet-e még jó nyulat enni a Lippert féle vendéglőben? A Mókus utcai Kéhli, a Bécsi úti Slózi, a Göttinger vagy a Wittmann kocsma áll-e még? Amikor utoljára jártam arra, Pestről és Budáról tódult a nép a leánderes, muskátlis vendéglők kerthelyiségeibe sramlit hallgatni, beszélgetni, borozni és egy jóízűt falatozni. Mi van a régi asztaltársaságokkal? Léteznek még spóregyletek?

– Nem tudok jó hírekkel szolgálni, Szindbád nagyságos úr. Az aranykor az Ön halála után véget ért. A kockás abroszos, sramli zenés vendéglők bezártak, ma már csak mutatóban találni közülük olyat, amelyik üzemel. Hétvégenként már nem kocsikáznak vidám társaságok Óbudára, hogy önfeledten múlassák az időt. Az az élet, amit nagyságod ismer, elmúlt.

– És a szépasszonyok, velük mi van?

– Hát… – bizonytalanodott el Vendelin hangja –, ők az emlékeinkben élnek.

– Az lehetetlen! – vágta rá a szobor, és meglepetten bámult maga elé.

– Tudja, nagyságos úr, én mindig azt mondtam: nem érdemes másért élni, csak a nőkért. És mi lett belőle? Folyton megégettem magam.

– Setétke, Imola, Fáni, Fanni, Fruzsina, az aranymívesné, Florentin, Paula és Passziánsz – sorolta lassan Szindbád. – Olyan nincs, hogy ők nem léteznek.

– Pedig igaz. Hát nem emlékszik?

– Mire gondol?

– Egyeseknek bánatot okozott, másoknak szenvedést, de voltak asszonyok, akik belepusztultak, mert ismerték magát.

– Ez nem igaz! – csattant fel Szindbád.

– A legnagyobb tisztelettel uram, de ellent kell mondjak. Maga egész életében a kalandot kereste. Minden hódítása csak skalp volt a gyűjteményébe. Se több, se kevesebb. De tudja mi az érdekes? Irigylem érte. Én is ilyen szerettem volna lenni: sármőr, aranyifjú, szépasszonyok kegyeltje, aki behízelgő modorával elcsavarja a fehérnép fejét. A példaképem volt, igazi Don Juan, ha úgy tetszik az óbudai Casanova.

Szindbád döbbenten nézett a mellette ülő férfira, egy pillanatig nem tudott megszólalni.

– Lehet, hogy meglepi, fiam, de mindegyiket szerettem a magam módján, akkor is, ha a félhomályban szerelmes szavakat suttogva a karomban tartottam őket, és akkor is, amikor jogos felháborodásuknak hangot adva, néhány kíméletlen pofon kíséretében visszautasítottak. A kitüntető címet pedig köszönöm, de nem élnék vele, inkább úgy maradjak meg az emberek emlékezetében, mint Szindbád, az utazó.  – A szobor köszöntésre emelte poharát. – Igyunk hát a nőkre, az örök titok szépasszonyokra!

Vendelin követte Szindbád mozdulatait, kortyolt a zöldszilvániból, majd csodálkozva megfordult, a háta mögül nevetés hallatszott. A Zichy-kastély sarkán, a csillogó holdfényben kezüket a szájuk elé kapva, négy bronzba öntött lány kuncogott önfeledten.

– Látja? Mindig ezt csinálják, ha a szerelemről beszélek, pedig a szívük mélyén ők is erre vágynak.

– Kik ezek?

– Sorstársaim: az esernyős lányok. Egy ilyen szép holdsütötte nyári éjszakán azonban nincs szükség esernyőkre, azokat a lámpaoszlophoz támasztották.

A különbség köztünk, hogy amíg én amatőr voltam, ők hivatásosok. Sokan nem tudják róluk, pedig ez az igazság. Télen-nyáron, esőben és sárban várják az utcasarkon a kuncsaftokat.

Ennek ellenére a turisták és a járókelők imádják őket, sőt az ifjú arák és a vőlegények a szobrok között pózolva dobják fel az esküvői albumukat.

Vendelin csodálkozással vegyes kíváncsisággal fordult vissza.

– Mielőtt megkérdezné: nem, nem volt közöm hozzájuk, egyrészt, mert nem érnek rá, másrészt én csak a tisztességes, jól szituált szépasszonyokat szerettem. Ezek a lányok, ha egyszer-egyszer szóba elegyedünk, mindig kinevetnek. Nézze meg, most is mit csinálnak, az esőkabátjaikat maguk mögött hagyva, hanyatt homlok rohannak a Dunára fürödni!

Az egyetlen társaságom a Fő tér másik oldalán, a Harrer utca sarkán álló polgármester. Vele szót lehet érteni, néha elbeszélgetünk, de őt is inkább a politika érdekli. Most is maga elé mormogva, valami jegyzőkönyvet bújik – mutatott a távolban álló szoborra.

A szél felerősödött és egy felhőt kergetett át a hold előtt. A Péter-Pál templom toronyórája újra megszólalt, hangját messzire sodorta a szél.

– Sajnos, nem maradhatok tovább, nagyságos úr. – Vendelin feszült arccal felállt, kiitta a poharát, és a zsebébe süllyesztette.

– Hova siet? Még csak most érkezett – marasztalta Szindbád.

– Amint lehet, újra meglátogatom.

– Rendben van, a szaván fogom. Jöjjön el máskor is, mi minden holdtöltekor itt vagyunk!

Vendelin biccentett, az ezüst fényben fürdő téren átvágott a Szentháromság szobor felé, magas, szikár alakját hamarosan elnyelte a sötétség. Szindbád körbenézett a kihalt téren, majd magasba emelt kézzel integetni kezdett.

– Jöjjön, polgármester úr, a vendégem elment!

A Harrer utca sarkán álló szobor felemelte tekintetét a kezében tartott könyvből, ellenőrizte, tiszta-e a levegő, és mivel mindent rendben talált, lelépett a talapzatról. A talapzat oldalán nyíló titkos üreg mélyéről egy bronz poharat vett elő, a könyvet a helyébe tette, majd öles léptekkel Szindbád asztalához ment, és nagyot nyögve leült.

– Hoztam a dugi poharat – mondta széles mosollyal. – Ha nem bánja, ma fröccsöt kérek, kissé megszomjaztam a napon. Fárasztó ez a folytonos álldogálás. Ez ki volt? – kérdezte a távozó alak után biccentve.

– Csak egy emlék a múltból, a Kéhli vendéglő pincére. Az ő neje volt Passziánsz.

– Akiről annyit mesélt? – érdeklődött csillogó szemmel a polgármester. – A lóversenypálya felügyelőjének a lánya, aki megszökött egy férfival, és kasszírnő lett Debrecenben?

– Bizony! Ez a nő Pesten még Vendelin felesége volt, én csak Debrecenben vettem el. Tudja, Passziánsz igazi démon volt, akiért – azt mondják – érdemes pokolra jutni.

– Teringettét, Krúdy! Maga nagy kurafi!

Szindbád a szeme sarkában huncut mosollyal és magasba emelt pohárral fogadta az elismerést.

– Polgármester úr, köszönöm, a dicséret igazán jólesik, de nem tettem egyebet, csak szerettem őket, ahogy bármelyik férfiember tenné. Egyébiránt, ajánlom szíves figyelmébe a mondást: „Amelyik kutya ugat, az nem harap.”

– Ez meg mit jelent? – vonta fel a szemöldökét a polgármester.

– A megfejtést magára bízom, drága barátom, de vegye figyelembe, íróember volnék vagy mifene, akinek az a dolga, hogy minden körülmények között igyekezzen igazat hazudni. Csak az író tudja, teremtményében mennyi a saját és mennyi mások tapasztalata. Az olvasó nem is sejti, hol a határ igazság és hazugság között, az ő dolga csak annyi, hogy élvezze a történetet. Tessék, próbálja ki! A jegyzőkönyve helyett inkább olvassa el azt a Márai-kötetet – mutatott az asztalon heverő, bronzba öntött könyvre –, ugyan rólam szól, de nem fogja kitalálni, mi belőle az igazság.

– Krúdy, Krúdy, maga sose javul!

– Ha megengedi, ezt újabb bóknak veszem.

– Veheti is, de itt az ideje, hogy játsszunk, lassan felkel a nap – a polgármester a mellényzsebéből egy pakli kártyát húzott elő. – Legutóbb nyertem, most én emelek, és maga oszt. Öt lapot kérek! – ezzel a paklit az asztalra helyezte és emelt. Szindbád, mielőtt a kártyát a kezébe vette – mint egy igazi szerencsejátékos –, megropogtatta az ujjait, és keverni kezdett.

A telihold, ahogy ősidők óta, aznap éjjel újra végigrótta útját az égbolton, és a Polgár utca tízemeletes házai fölött eltűnt a Fő tér lakóinak szeme elől. Mire a Hajógyári-sziget fái fölött a hajnal első sugarai vörösre festették az eget, az élet visszatért a régi kerékvágásba. Harrer polgármester – mintha valaki megzavarta volna –, szigorú tekintettel nézett fel az 1872. esztendő testületi üléseinek jegyzőkönyvéből. A Laktanya utca sarkán álló lányok kendőt kötöttek, és az esőkabátjukat szorosan összefogva dideregtek az esernyőik alatt. Szindbád mosolyogva, kissé másnaposan támaszkodott az asztalnak, várta, hogy megérkezzenek az első járókelők, és leüljön mellé valaki, hogy társasága legyen. Azt sem bánta volna, ha a nyakát átkarolva az ölébe ülnek, vagy lefényképezik, ahogy napjában annyiszor. Ennél jobban csak egy dologra vágyott – a következő holdtöltére.

Már Korányi Frigyes, az Országos TBC és Pulmonológiai Intézet névadója is több értékes festménnyel rendelkezett, de más orvosok is jelentős gyűjteményeket mondhattak magukénak a múlt század kezdetétől. Elischer Gyula nőgyógyász Rembrandt- és Dürer-gyűjteményét a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg, dr. Bókay Árpád belgyógyász páratlan „régimester”-kollekciónak, dr. Laub László 30 db. Mednyánszky-festménynek volt a tulajdonosa, Cseh-Szombathy László, Völgyessy Ferenc vagy Kováts László modern festményeket gyűjtöttek.

„A nemes hivatásuknak áldozatul esett orvosoknak, és különösen, a mindenkitől elhagyatott özvegyeinek és árváinak sorsán enyhítendő, nyugdíj- és segély-alapja javára Műkiállítást rendez, magántulajdonban lévő, régi és modern műalkotásokból” – áll a Budapesti Orvos-Szövetség 1902-es, Műcsarnokbeli tárlatkatalógusának előszavában. A kiállításon a Benczúr-, Mészöly-, Munkácsy-képek mellett Cranach, Tiziano, Vermeer, Rembrandt vagy Courbet művei is szerepeltek.

Korábban nem volt ritkaság, hogy a képzőművészettel kapcsolatban álló páciensek hálából vagy pénz híján, „paraszolvenciaként” műalkotásokat adtak orvosaiknak, a spontán műgyűjtői attitűd így meglehetősen gyakorinak számított az orvostársadalomban. „A Levendel-gyűjtemény sem egy tehetős műpártoló, műértő kollekciója, a képek és szobrok mindegyike az ő számára választódott ki, akár szeretet-gyűjteménynek is nevezhető” – olvashatjuk a Kiscelli Múzeum honlapján.

A műgyűjtésre „predesztinált” Levendel László tüdőgyógyász a Budakeszi határán található, 1900-ban alapított Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet munkatársaként eltöltött 42 éven keresztül sok ezer embert kezelt, alkoholbeteg hajléktalanoktól a XX. század második felének neves képzőművészeiig, közismert írókig. Érdeklődése a kezdetektől fogva a természettudományok felé terelte, mégis a XX. század egyik legjelentősebb magyar műgyűjtője lett, úgy, hogy nem vásárlás révén jutott hozzá a műtárgyakhoz, hanem betegei és azok hozzátartozói ajándékozták neki azokat. Halálakor mintegy 250 műalkotás – festmény, grafika és szobor – volt a tulajdonában.

A gyűjtemény korlenyomat, művészettörténeti fosszília, de nevezhetjük időkapszulának is, amelynek értékét tovább növeli, hogy a család Levendel 1994-es halála után nem adott el egyetlen darabot sem, és nem is vásárolt újakat.

Levendel gyakori publikációs tevékenységben is megnyilvánuló szaktudása, humanizmusa, közvetlensége miatt hamar nevet szerzett a szakmában, és hosszú pályafutása során mindvégig közmegbecsülésnek örvendett, ám orvosi pályafutása igen nehezen indult. A II. világháború alatt munkaszolgálatra hívták be, megjárta Bácstopolyát, Cservenkát, a bori rézbányát, több alkalommal közvetlenül a halál torkából menekült meg („nem tudom megkülönböztetni a kutyák és a rettegő emberek vonyítását”), de ő látta el társai sérüléseit, saját bevallása szerint menetelés közben pihent, majd bajai fogságba került, ahonnan megszökött, hogy aztán beiratkozzon a szegedi egyetem orvosképzésére.

1951-ben, a kommunista pártból való kizárása után a csongrádi Kútvölgyre helyezték, ahol gyógyíthatatlan tüdőbajos betegek között dolgozott, de a kilátástalan körülmények itt sem törték meg. 1952-ben a Korányiba került, ahol a következő években kitűnő szakemberekből álló közösség alakult ki, melynek tagjai közül többen szoros kapcsolatban álltak a képzőművészeti és irodalmi élettel. Az évtized végétől Mezei Árpád pszichológus is a szanatórium falai között tevékenykedett, aki Pán Imre, Gegesi Kiss Pál, Kállai Ernő és Kassák Lajos mellett az Európai Iskola művészcsoport alapító tagja is volt. (Levendel részben az ő hatására fordult a képzőművészet felé.) A Korányiban dolgozott Kövesházi Kalmár Ágnes mozdulatművésznő, aki gyógytornászként segítette a betegek rehabilitációját, Levendel László felesége, Lakatos Mária pedig a szanatórium reumatológusa volt.

Az első Európai Iskola-kiállításra 1961-ben a Korányi Kórházban került sor. Az eseményt a látogatók tömege a tiltott modern művészek demonstrációjává tette.

Mivel a tárlaton a Párizsban élő Bálint Endre is szerepelt, Aradi Nóra feljelentését követően fegyelmi eljárás indult a szervezők ellen. A gyűjteményt legközelebb csak 1998 nyarán mutatták be a szentendrei Ferenczy Múzeumban. A Levendel-gyűjtemény a professzor halála után gyermekei  – Levendel Júlia és Levendel Ádám – döntése alapján együtt maradt, és  a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozó Kiscelli Múzeumban kapott helyett. A műtárgyakat rendszeresen kiállítják,  a fővárosban és vidéken is. 2018. március 24-én  a balatonfüredi Vaszary Galériában nyílt a gyűjtemény 77 tételét bemutató időszaki kiállítás Menedék a tüdőszanatóriumban címmel .

Levendel fiatalkorától kezdve gyakran publikált – már tizenhat éves korában könyve jelent meg Kis Növényhatározó címmel, amelynek hatására a neves botanikus, Jávorka Sándor vette pártfogásába. Később több könyvet is írt a tuberkulózisról, az asztmáról és az alkoholizmusról. A TBC pszichológiai hátterét vizsgáló Személyiség és tuberkulózis  című könyvet a később Amerikába távozó Mezei Árpáddal közösen adták ki 1965-ben.

A TBC (más néven tüdővész vagy tüdőgümőkór) Magyarországon sokáig népbetegségnek számított, de világszerte ma is a tíz leggyakoribb fertőző halálos betegség között tartjuk számon. Leggyakrabban a tüdőt támadja meg, de a test legnagyobb részén előfordulhat. Az 1970-es évekre visszaszorult, az 1980-as évektől azonban – különösen a HIV-fertőzöttek számának emelkedése miatt – ismét gyakoribbá vált, mivel a betegség a legyengült szervezeteket könnyebben megtámadja.

Levendel a gyógyítást szokatlan irányból közelítette meg. Felfogásának újszerűsége abban állt, hogy tudta: az általa kezelt betegségek kialakulásában és lefolyásában fontos szerep jut a lélektani tényezőknek.

Úgy gondolta, hogy az eredményes terápia alapvető feltétele a páciens élettörténetének és gondolkozásmódjának vizsgálata is, ezért pácienseinek gyógykezelése során megkísérelte a pszichoanalízis egyes metódusait is igénybe venni.

Még 2008-ban láthattuk a Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon című kiállítást a Nemzeti Galériában. Az anyag jó néhány darabja a ma a Magyar Tudományos Akadémiához tartozó Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény részét képezte, melyet Epstein László, Selig Árpád és Reuter Camillo elmeorvosok kezdtek el gyűjteni a múlt század elején, de a „pszichiátriai betegek gyógyításában az 1960-as évektől egyre nagyobb szerepet kapott a vizuális kifejezések támogatása. A kreatív terápiák gyógyító hatású foglalkozásai, a festés, a rajzolás, a mintázás eszközt adnak a betegeknek szavakkal már nem megfogalmazható élményeik kifejezésére” (Plesznivy Edit, művészettörténész).

Levendel művészetek iránti érdeklődése betegei jellemének műalkotásokon keresztül történő megismerésének vágyából fejlődött ki. Rájött, hogy a vizuális felfogású képzőművészek alkotásaik által gyakran többet árulnak el saját jellemükről, múltjukról, törekvéseikről, mintha szóban vallanának magukról, nem is beszélve arról, hogy a Levendel által kezelt betegségek, a tuberkulózis és az idült alkoholizmus is befolyásolja a betegek látását. Míg az előbbinél a magas láz, utóbbinál a delírium válthat ki álomszerű képzeteket, víziókat.

Ezek megjelenítése váratlan felismerésekhez vezethet, ezért a képzőművészet-terápia fontos kiegészítője lehet akár a TBC gyógyítási folyamatának is.

Breton (a Dubuffet által 1948-ban alapított Art Brut Társaság tagja is volt) a szürrealizmust a lélek automatizmusának vegytiszta formájaként definiálta  – az Európai Iskola körének alkotásai a tudatalatti képi síkra vetülő megnyilvánulásai voltak. A hivatalosan 1945–1948 között működő, modern szellemiségű társaság céljának a magyar képzőművészet korszerűsítését tekintette és annak az európai vérkeringésbe való bekapcsolását egy elvont képi világ megteremtése által. A csoport tagjai lényegesnek tartották a külföldi művészekkel való kapcsolattartást, ami a háborút követő években azonban fokozatosan ellehetetlenedett.

Levendel az Európai Iskola legtöbb tagjával közvetlen, személyes kapcsolatban állt. Bálint Endrét Mezei Árpád révén ismerte meg. Bálinttól 34 kép került Levendel tulajdonába, utolsóként a Képszonettek című, mely Levendel 1987-ben kiadott, Alkoholbetegek gyógykezelése és gondozása című könyvének címlapján is szerepel. Bálint Endre több kortársának egybehangzó állítása szerint nehéz ember volt, kettejük kapcsolata sem volt felhőtlennek mondható (Bálint egy helyen a szeretet terrorlegényének nevezi orvosát), de vitáik idővel elsimultak, ezt tanúsítják a festő Levendelnek szóló dedikációi is.

Levendel Túlélő című visszaemlékező kötetén egy Ámos Imre-grafikát láthatunk. Az orvos Ámost nem ismerte személyesen, annak özvegyét, Anna Margitot viszont szintén Mezei mutatta be neki. „Anna Margit ismeretében értettem meg, nem elég a művészi hajlam, a művészi attitűd vagy látásmód, kell valami feltörő erő is, amit közönségesen tehetségnek neveznek. Ez az erő Anna Margitnál eredeti, egyéni, saját útját megteremtő művészetén túl egész életvezetésében, a túlélés művészetében is hatott” (Dr. Levendel László: Anna Margitra emlékezem. Kritika, 1993/12). Ámos Imrének 6, Anna Margitnak 11 műve került a gyűjteménybe. Dési Huber István 5 képe a festő özvegye révén jutott el az orvoshoz, aki egy ideig szintén a szanatórium lakója volt. Derkovits Gyula 3 képpel szerepel a felsorolásban, Berény Róbert vörös krétával készített műve, illetve Fényes Adolf és Uitz Béla kis méretű nőalakjai mellett Ferenczy Béni virág­csend­élete is helyet kapott a képek között. Bortnyik Sándor Házak napkoronggal című munkáján mintha robbanások döntenének romba egy várost. Korniss Dezső Piros figura és Sikuta Gusztáv Madár című művei álomszerű, fenyegető színezésű kompozíciók, Gyarmati Tihamér Jelek című alkotása Ország Lilinél megszokott, héber írást idéző képeire emlékeztet. Országhnak is látható itt néhány képe: egy bikolor kompozíció és Fekete cipők című, szokatlan munkája. Kassák Lajos geometrikus képarchitektúrái mellett Halak című képe is a gyűjteményben található. Az alkoholbetegségével kezelt Kondor Béla 2–2 rézkarccal és monotípiával képviselteti magát, tanítványa, a később öngyilkosságba menekülő Kósza Sipos László geometrikus kompozíciója Házak címmel szerepel. Gyakran reprodukálják Kövesházi Kalmár Elza terrakotta Torzóját is, mely a gyűjtemény jellegzetes darabja.

Lossonczy Tamás nagyméretű, Rianás című olajképe 1977-ből származik, a kollekcióban Mokry-Mészáros Dezső, Scheiber Hugó és Schönberger Armand egy-egy festménye, Szőnyi Istvánnak pedig két kis tusrajza található. A Levendel-gyűjtemény egyik különleges darabja a keresztszemes hímzésekről ismert kakasos motívumot idéző Átlós kompozíció (1957), Veszelszky Béla műve.

Az eddigi felsorolásból kimaradtak a külföldi alkotók munkái, így a Nabis egyik legnevesebb alakjának, Pierre Bonnard-nak Nap című chromolitográfiája, az orosz Igor Moniava két kisméretű olajképe, a kínai Csi Paj-si vegyes technikával készült grafikája és egy Picasso-litográfia.

Az egykor a Korányiban időző képzőművészek nyomai ma is felfedezhetőek a szanatórium területén: az épületen belül és a parkban elhelyezett műalkotások őrzik emléküket.

Itt hunyt el Vajda Lajos, akinek tanítványa, Bálint Endre által kivitelezett mozaik-ikonja a bejárat melletti falat díszíti, a mennyezet színes üvegfestése Bolmányi Ferenc nevéhez kapcsolódik. Vajda Lajos feleségét, Vajda Júliát is kezelték a szanatóriumban, akinek második férje Jakovits József szobrász lett. „Jakovits emberközpontú, ha úgy tetszik, antiabsztrakt művészete tudatosan száll szembe a modern élet dehumanizációs nyomorával. Küzdelme még az olyan orvost is megtámogatja, aki tudja, hogy az ember jóval több annál a szomatikus rendszernél, mely a beszűkülő orvosi gyakorlat tárgya”. A kertben többek között Jakovits Napóra, Bokros Birman Dezső Napbanéző férfi vagy Makrisz Agamemnon Ülő nők című szobra kapott helyet. A szanatóriumban elhunyt Kassák Lajos emléktáblájának megvalósítását a hatalom korábban nem engedélyezte.

Levendel írásai többnyire a „kisnyugdíjasok, a megözvegyült, elmagányosodott öregek, a falusi szegények, a tanyán felejtettek, az idült betegség vagy fogyatékosság miatt tartósan munkaképtelenek, a tartósan munkanélküli szakképzetlenek, a deviánsok, a lezüllött alkoholisták, a többszörösen börtönviseltek és más depriváltak”helyzetének javításáról szóltak, de pozitív világlátása és a Magyarország jövőjébe vetett töretlen hite mindannyiunk számára példamutató: „A boldogság kék madara hátha nem a nagy, gazdag országok felhőkarcolós modern városaiban érzi jól magát, hátha ellátogatna Ligetmagyarország szelíd tájaira, ahol nem a vagyon, a fegyverek ereje, a más népek és a természet feletti uralom, hanem a nehéz sorsban edződő tehetség, a szellem ereje, a másik ember szeretete jelenti az értékeket, az ember önérzetét, egészségét, a teljesebb életet.” (Levendel László: Egy ország gyógyítása. Liget, 1988. I. 1. sz.)

Néhány lapkombinációból csak akkor tudunk ütést szerezni, ha a megfelelő oldalról hívunk meg egy színt (pl. impassznál a megfelelő figura felé kell hívni). Ehhez is jól kell beosztani az átmeneteket. Ha nincs elegendő átmenetünk, akkor lehet, hogy más játékmódot kell választanunk, vagy meg kell próbálnunk magunknak átmenetet teremtenünk.

Nyugat a treff ötössel indult, amit Kelet megüt az ásszal, és a tízest hívja vissza. Ütünk a királlyal, és tervet készítünk, hogyan tudunk kilencet ütni. Az ütést nem adhatjuk ki, mert az ellenfél annyi treffet ütne, amivel megbuktatná a felvételt.

Van egy treff és négy káró ütésünk. Négy pikket kell ütnünk a teljesítéshez. A pikk impassznak ülnie kell, és nem ártana, ha az impasszt háromszor meg tudnánk adni, vagyis lenne három átmenetünk az asztalra. Erre a káró színben kínálkozik lehetőség. Ha 3–2 a káró szín elosztása, a bubit átüthetjük a dámával, a négyest az ötössel, és így háromszor tudunk asztalra menni, háromszor tudjuk megadni a pikk impasszt.

A helyes játék: a második ütésben lehívjuk a káró ászt. A káró nyolcast átütjük a királlyal (mindkét ellenfél ad kárót). Pikket hívunk a dámához, ütünk vele. A káró bubi következik. Nyugodtan átüthetjük a dámával, ez nem jár ütésvesztéssel, mivel az ellenfélnél elfogytak a kárók. Másodszor is pikket hívunk az asztalról, és ütünk a bubival. A káró ötössel megint asztalra tudunk menni, hogy a harmadik pikket a tízessel tudjuk ütni. A pikk ász lesz a kilencedik ütés.

A pikk tízes indulás után kell legalább hetet ütnünk – egyszerű feladatnak tűnik. Üthetünk négy treffet, két pikket és két kőrt. Még egy káró ütésre is van esélyünk. Mi itt a probléma?

Az indulásba betesszük a dámát, és ütünk vele. A treff szín következik. A királyt hívjuk, amivel ütünk. A második treffet Nyugat megüti az ásszal, és a pikk kilencest hívja. Betesszük a bubit, majd Kelet királyát megütjük az ásszal. Melyik színnel folytassuk? Lesz még két kőr ütésünk és talán egy káró, de több nem. Az ellenfél üt még két pikket, két kőrt és két kárót, összesen hetet. Megbukjuk a felvételt.

Egészen másképpen alakulna a parti sorsa, ha a pikk indulást a kezünkben ütnénk az ásszal. Ugyanúgy a treff színben próbálnánk minél több ütést szerezni. Hiába hagyná ki Nyugat az első treffet. A második treff hívásra felmagasodnak az asztal treffjei, és pikkben megmaradna az asztalon a dáma-bubi, amivel biztosan asztalra jutunk a magas treffekhez. Ütnénk legalább nyolcat.

Az indulás a kőr ötös. Rátesszük a hatost, amire Kelet a négyest teszi. Milyen esélyeink vannak a teljesítésre? Első ránézésre akkor tudjuk teljesíteni a felvételt, ha tudunk ütni öt pikket. Ennek akadálya, hogy nincs biztos átmenetünk az asztalra. A pikk ász-király lehívása után nem tudjuk a többi pikket megütni.

Az indulás után szinte biztos, hogy tudunk ütni tízet. Felvevőként első feladatunk, hogy elemezzük az indulást. Ki kell találnunk, hogy az ellenfél miért indult ebből a színből, és miért nem egy másikból, illetve milyen lapjai lehetnek a színben az indulónak.

Szanzadu felvétel ellen általában a legjobb (leghosszabb és legerősebb) színből érdemes indulni. Nagyon sokan használják a tizenegyes szabályt, ami azt jelenti, hogy ellenjátékosként felülről a negyedik lapunkkal indulunk, ha van figuránk a színben. Ez fontos információ lehet a partnernek, de egyúttal a felvevő is ki tudja használni. Ebben a helyzetben a kőr ötös indulás azt jelenti, hogy Nyugatnak van még kőrben három magasabb lapja is, mint az ötös. Ha megnézzük az asztal és a kéz lapjait, látjuk, hogy ez a három lap a dáma, a tízes és a nyolcas. Tehát Keletnél egyetlen nagyobb kőr sincs. (Ha Keletnek lett volna nagyobb lapja a kőr hatosnál, biztosan betette volna.) Ha ezt az információt kihasználjuk, biztosan lesz átmenetünk az asztalra, a kőr bubi. Egyetlen feladatunk van, hogy az első kőrt a kezünkben kell ütni az ásszal. Utána lehívjuk a két magas pikk figurát, az ászt és a királyt, majd kis kőrt hívunk a bubi felé. Hiába üt be Nyugat a dámával, marad még egy kis kőr a kezünkben, azzal asztalra tudunk menni. Az asztali pikkek lehívása után a két minor ász biztosítja, hogy kézbe tudjunk kerülni az utolsó kőr ütésért is. Ütünk: öt pikket, három kőrt, egy kárót és egy treffet.

Megjegyzés: hogyan tudja az induló partnere kihasználni a tizenegyes szabályt? A tizenegyes szabály szerint, ha partnerünk kis lappal indul (nem figurával), az induló lap értékét ki kell vonni tizenegyből. Ennyi nagyobb lap van a másik három játékosnál. Látjuk az asztal lapját, ismerjük saját lapjainkat, így meg tudjuk mondani, hogy a felvevőnek hány nagyobb lap van a kezében a színben. Ez néha nagyon fontos lehet. A felvevő is így tudja kiszámolni, hogy hány nagyobb lap van a színben az induló partnerénél.

Nyugat a pikk ötössel indul. Ebben a színben nem fenyeget semmi veszély. Kell ütnünk három pikket, két kőrt, egy kárót, és elég három treff ütés a teljesítéshez. Ezt könnyű lenne megtenni, ha a treff szín elosztása 3–3 lenne. Addig hívnánk a treffeket, amíg az ellenfél nem üt be az ásszal, majd a pikk ásszal asztalra mennénk a treff ütésekért.

A probléma az, hogy a treff szín várható elosztása inkább 4–2, mint 3–3. Ha az ellenfél csak a második treffet üti meg, kevés lesz egy átmenet az asztalra, hogy három treffet tudjunk ütni.

Úgy tudunk védekezni a kedvezőtlen treff elosztás ellen, ha azonnal kiengedünk egy treffet. Az indulást a kezünkben kell ütni a királlyal, utána a treff ötöst kell hívni, és a kettest tenni az asztalról. Az ellenfél várhatóan pikkel folytatja. Ezt is a kezünkben kell ütni a dámával (védve az asztal egyetlen átmenetét, az ászt). Treffel kell folytatni, de most már a királyt kell tenni az ütésbe. Kelet üthet az ásszal, de utána a dáma-bubiba be fog esni az ellenfél összes treffje, és a hármassal tudjuk megszerezni a kilencedik ütést.

Amikor megtervezzük a felvevőjátékot, színjátékban mindig az az első feladat, hogy kitaláljuk, hogyan tudjuk az ellenfél aduit elvenni, nehogy magas lapjainkat ellopják. Meg kell terveznünk, hogy mikor és hányszor aduzhatunk, illetve lophatunk. Néha el kell halasztanunk az aduzást, mert más sürgősebb feladataink lehetnek (ütések felmagasítása), esetleg az adukra a későbbiekben lesz szükségünk (csak aduban marad átmenetünk).

Nézzünk egy egyszerű példát:

Az ellenfél a treff királlyal indul. Látszólag minden színben van egy kiadónk. Ha azonnal elkezdünk aduzni, és később megadjuk a káró impasszt, lehet, hogy ki is adunk négyet, ha az impassz nem sikerül. Az adu királyt az ellenfél megüti az ásszal. Lehívják treff ütésüket, majd pikkre váltanak. Hiába megyünk asztalra aduval, és adjuk meg a káró impasszt, Nyugat üt a királlyal, és ki kell még adnunk egy pikket is. Lesz egy magas lap a kezünkben, a káró bubi, de nem lesz mit dobni rá.

Ha kicsit előrelátóbbak vagyunk, az indulás után fel kell mérnünk a veszélyeket, elsősorban a káró impassz sikertelenségét. Látnunk kell, hogy a káró szín az impasszon kívül más lehetőséget is kínál. Ha kiadjuk a káró királyt, felmagasodik a káró bubi, amire az asztalról eldobhatunk egy pikket. Így a kézi pikkeket el tudjuk lopni, a pikk vesztőtől megszabadulunk, és csak hármat fogunk kiadni.

Van még egy buktató a lejátszásban. Nem hívhatjuk le a káró ászt, mert később nem tudunk időben kézbe jönni a magas káró bubiért. A treff ász után a káró dámát kell hívni. Hiába hív a káró király után Nyugat pikket, beütünk az ásszal, a káró ásszal kézbe jövünk, és a káró bubira eldobjuk a pikk bubit. Azzal, hogy a káró király kiadásával kezdtük a játékot, biztosítani tudtuk a kézi átmenetet. Most már kezdhetünk aduzni, a felvételt teljesíteni fogjuk, nem adunk ki többet. Ha idő előtt kezdtünk volna aduzni, megbuktuk volna a felvételt.

Ha a felvételt csak lopással tudjuk teljesíteni, annyi adut hívhatunk le, hogy maradjon elég a lopásra (lopásokra). Általában a rövid aduból érdemes lopni, a hosszú adut arra kell használni, hogy az ellenfél aduit elvegyük.

A treff bubi indulás után kezdhetjük tervezni a játékot. Várhatóan ütünk öt adut, három treffet és egy kárót. Ki kell adnunk két kőrt és egy kárót. Csak abban reménykedhetünk, hogy a treff szín elosztása kedvező lesz, és megütjük a kézi negyedik treffet is. Érdemes töprengenünk ezen a partin? Tudunk valamit még kitalálni?

Ütünk a treff ásszal. Lehívunk két nagy adut. Az aduelosztás 3–2. Még ne vegyük el az ellenfél utolsó aduját! Ha a treff elosztás nem 3–3, a negyedik treffet el tudjuk lopni az asztal utolsó adujával (rövid aduból), és ha szerencsénk van, a négyes treff mellett van az ellenfél utolsó aduja is. Ezzel a játékkal nem vesztünk semmit. Ha a dubló treff mellett lenne a harmadik adu, az ellenfél ellopná nagy treffünket, de cserébe utolsó treffünket el tudnánk lopni az asztalon.

Ebben a leosztásban 4–2 volt a treff szín elosztása, de a részleges aduzás után (kint hagytunk egy adut) el tudtuk lopni vesztő treffünket.

Nyugat a pikk királlyal indul. Tízet kellene ütnünk. Összeszámoljuk ütéseinket: öt adu és három ász. Esetleg a káró bubi-tízesből tudunk még ütni egyet, de ez is kevés a teljesítéshez. Ha azonban a rövid aduból tudunk lopni kettőt, azzal megvan a tíz ütés. A rövid aduból treffet tudunk lopni, így két treffet kell lopni a teljesítéshez. Azonban óvatosan, ha el akarjuk venni az ellenfél aduit, ahhoz háromszor kell aduzni. Csak kétszer aduzhatunk, az asztali négy aduból kétszer kell lopnunk. A másik probléma, hogy biztosítsuk a közlekedést a treff lopásokhoz, és a végén maradjon elég adunk elvenni az ellenfél aduit.

Ütünk a pikk ásszal. Lehívjuk a kőr ászt és a dámát. Nyugatnál marad egy adu. Treff ász, treff lopás következik. A káró ászt hívjuk, majd lopunk egy kárót, hogy kézbe kerüljünk. Következik a második treff lopás. Már csak annyi feladatunk marad, hogy kézbe kerüljünk, és kiaduzzunk. Megint káró lopással jövünk kézbe. Szerencsére csak nagy aduink vannak, Nyugat nem tud felüllopni.

Ebben a leosztásban a kézi és az asztali adukkal külön-külön tudtunk lopni. Ha több ütésre vállalkoztunk volna, több treffet kellett volna lopni az asztalon. Tulajdonképpen a plusz ütéseket a treff lopással szereztük, a kézi adukkal azért kellett lopni, hogy biztosítsuk a közlekedést a további lopásokhoz.

Ennek a technikának a neve keresztlopás. Ha csupa nagy adunk lett volna, akár tizenkettőt is üthettünk volna. A három ász mellett loptunk volna négy treffet az asztalon és négy kárót a kezünkben, plusz megütöttük volna a kézi ötödik adut is.

Keresztlopáskor egyszer sem szabad aduzni. Ha aduzunk, vagy az ellenfél hív adut, két adunk összeüt, de ha lopni tudunk velük, két ütést tudunk szerezni.

Nyugat a treff dámával indul. Látjuk, hogy egy adut mindenképpen ki kell adnunk, mást nem üthet az ellenfél. Ha kiaduzunk, tudunk ütni öt adut, öt kárót, egy kőrt és egy treffet. A probléma az, ha kétszer aduzunk, az ellenfél le tud hívni egy-két treffet, amikor beüt vagy lop az adu dámával. Úgy kell aduznunk, hogy jó tempóban el tudjuk venni az ellenfél aduit, miközben fel tudjuk tartóztatni a treff színt. A megoldás, ha a treff ász után kiengedünk egy adut, az asztalról és a kezünkből is kis adut játszunk ki. Hiába hív az ellenfél treffet, azt el tudjuk lopni az asztalon a rövid aduból. A káró királlyal kézbe jövünk, elvesszük az ellenfél aduit, és kőrrel asztalra tudunk menni a magas kárókért. Bármilyen más ellenjátékot választ az ellenfél, ugyanúgy lenne időnk kiaduzni, és megütni az asztali kárókat.

De mi történne, ha az ellenfél kőrrel indulna? Ez egy fontos átmenet a felmagasodó kárókhoz. A kőr indulás után fenyeget, hogy az adu mellett kiadhatunk egy kőrt is. Más játékmódot kell választanunk, másképpen kell megoldanunk az aduzást. Be kell ütni a kőr ásszal. Le kell hívni két nagy adut, majd a káró királyt átütve elkezdjük hívni a kárókat. A dámára kőrt dobunk, a többire treffet. Az ellenfél bármikor belophat, nem adunk ki többet. A kőrt el tudjuk lopni a kezünkben, a treff ásszal pedig asztalra tudunk menni a káró ütésekért. Így is tizenkettőt tudunk ütni, csak az aduzást kellett másképpen megoldani.

És a nem túl kellemesen csengő szó mögött egy történet áll, annak közepén pedig egy magyar sakkozó ül: Lipschütz Sámuel (vagy Salamon, esetleg Solomon, de az is lehet, hogy Simon – még Stephen Davies, aki Lipschütz sakkozói pályafutásáról írt könyvében egy külön fejezetet szentel a keresztnevének, sem tudta eldönteni). Az 1863-ban Ungváron született Lipschütz gyerekkoráról keveset tudunk, viszont annyi bizonyos, hogy 17 évesen Anglián át Amerikába ment szerencsét próbálni. New Yorkban nyomdászként igyekezett munkát találni, de hamar belevetette magát a sakkozásba, komoly sikereket elérve.

A New York Chess Club bajnokának lenni önmagában is dicsőség, de a győzelem egyben azt is jelentette Lipschütz számára, hogy a klubot és ezzel együtt a várost külföldön is képviselhette.

Először 1886-ban, 23 évesen küldték egy londoni versenyre. Nem vallott szégyent: úgy lett 6. helyezett, hogy maga mögé utasította többek között Johaness Zukertortot, aki pedig éppen abban az évben játszott a világbajnoki címért. Az angliai út sajnos nem csak jót hozott számára: az itt összeszedett tuberkulózis élete további részét erősen megnehezítette.

Johaness Zukertort – Lipschütz Sámuel

London, 1886

Bécsi játék (C25)

1.e4 e5 2.Hc3 Hc6 3.Fc4 Fc5 4.d3 d6 5.Ha4 Fb6 6.c3 Vf6 7.Hxb6 axb6 8.He2 Hge7 9.O-O g5 10.f4 gxf4 (Zukertort nem tudta, hogy Lipschütz a bécsi játék nagy szakértője, igaz, világossal játszotta előszeretettel. Ezért is számított az f4-es áttörésre, egy g5-ös fogadóbizottságot állított elé.) 11.Hxf4 (Királycseles támadások szokásos, bár nem mindig eredményes áldozata. Gyalogok, szétcsapott királyszárny, talán egy-két kötés – ezeket várhatja a huszárért cserébe.) exf4 12.Bxf4 Vg5 13.Bf5 Vg7 14.Bxf7 Vg4 15.Vf1 He5 16.Bf4 Vh5 17.Fb3 H7g6 18.Fd1 Fg4 (Ez hiba, amit világos nem használt ki. 19. Bf5 Vh4 20. Fg5 Vh5 21. Ff6 belendítette volna világos támadását.) 19.Bxg4 Hxg4 20.h3 Bf8 21.Ve1 H6e5 22.hxg4 Hxg4 23.Vg3 Bg8 24.Fd2 O-O-O 25.Fb3 Bg7 26.Bf1 Vg6 27.Bf5 h6 28.d4 Be8 29.Vh3 Kb8 30.Fc2 Bee7 31.Vf3 h5 32.Fd3 Bg8 33.Ff4 Beg7 34.Fg5 (Zukertort nyerni akart, pedig a döntetlent kellett volna tartani. Egy higgadt 34. Fc4 szétszedi a g vonalra sorakozott kisvasútat, és nincs több gond.) 34… Be8 35.Fh4 Vh6 36.Bf4 Ka7 37.Fe1 c6 38.Fd2 Vg5 39.Ff1 (Ha rögtön 39. Bf8-at lép a minőség visszanyerésért, arra 39… Vxd2 40.Bxe8 Bf7! után védhetetlen sötét támadása. Ezért ez az előkészítő futólépés, de erre meg a cserehenger a válasz, amivel sötét előnyös gyalogvégjátékot alakít ki. Mégiscsak döntetlenre kellett volna játszani, 39. Vh3 nem túl izgalmas, de legalábbb nem vesztő lépéssel.) 

39. … Vh4 40.Vh3 Vxh3 41.gxh3 Hf6+ 42.Kh2 Hxe4 43.Fe1 d5 44.Fh4 Hd2 45.Fd3 Be3 46.Ff6 Bgg3 47.Ff5 Bgf3 48.Fg5 Be2+ 49.Kh1 Bxf4 50.Fxf4 Bf2 51.Fxd2 Bxd2 52.h4 Bxb2 53.Fg6 Bf2 0-1

1888-ban megkapta az amerikai állampolgárságot, ennek örömére 1892-ben USA-bajnoki címet szerzett. A szaklapok ebben az időszakban úgy emlegették, mint a tudását tekintve legjobb amerikai sakkozót, akinek a versenyzési sikerei az egészségi állapotán múlnak. Ezt azért újságírói túlzásnak tekinthetjük, hiszen 1888-ban, vele szinte egy időben Steinitz, a világbajnok is amerikaivá vált. És ha ez nem lenne elég, feltűnt a színen az újabb fiatal tehetség, Harry Nelson Pillsbury, aki az 1890-as évek elején lassan, de biztosan bedarálja New Yorkot. Így aztán 1895-ben már őt küldik Hastingsbe, minden idők egyik legerősebb tornájára, amit Steinitz, Lasker, Csigorin és más erős játékosok előtt, mindenki meglepetésére megnyer. Lipschütz közben Los Angelesben és Santa Fében pihent, gyógyult, és amíg a nagyok Hastingsben küzdöttek egymással, addig megpróbálta újra elnyerni az USA bajnoki címet – kedvenc ellenfele, Showalter ezúttal jobbnak bizonyult.

Lipschütz Sámuel – Jackson Showalter

New York, 1892, USA bajnoki címmérkőzés

Bécsi játék (C25)

1.e4 e5 2.Hc3 Fc5 3.f4 d6 4.Hf3 Hf6 5.Fc4 Hc6 6.d3 Fg4 7.h3 Fxf3 8.Vxf3 Hd4 9.Vd1 Hd7 10.He2 Hxe2 11.Kxe2 Ve7 12.Vf1 O-O-O (A bécsi játék királycselbe forduló éles változata sok győzelmet hozott Lipschütznek, Showalter ellen is ez volt a legerősebb fegyvere. Showalter tanult az eddigi partikból, nem hagyta, hogy világos futói a királyállását támadják, elsáncolt előlük hosszúra. Ráadásul világos királya középen rekedt, felesleges totyogásával pedig átadta a tempóelőnyt sötétnek. És mégis világos stratégiai elképzelései érvényesülnek.) 13.Vf3 g6 14.f5 gxf5 (Sötét azt gondolta, hogy a bástyáinak nyitotta ki a g vonalat, de közben életre lehelte a gyilkos futópárt.) 15.Vxf5 Bdg8 16.g4 Bg6 17.g5 f6 18.h4 Bf8 19.Fe6 c6 20.h5

20. … Bg7 (Pedig a védekezés jelszava: jobb ma egy minőséghátrány, mint holnap egy matt. 20…. Bxg5 21.Fxg5 fxg5 után sötét végre megkapta volna a régóta várt f vonalat, ellentámadásba lendülhetett volna, világos pontosabb folytatására, 21. Vh3 Bg2+ 22. Vxg2 Vxe6 sötét legalább megszabadult volna a kekeckedő világos futótól.)

21.g6 hxg6 22.hxg6 Be8 23.Fh6 Bgg8  (A tanulság: attól, hogy nincs ott a király, még átüthet a királyszárnyi támadás.) 24.Fxg8 Bxg8 25.Bh2 Vd8 26.Bah1 Vb6 27.Fc1 Va5 28. Bh8 Vxa2 (Igen, ez lett volna sötét ellenterve: betörni a vezérszárnyon. De a matt előtt pár lépéssel ez már csak falfirka a siralomházban.) 29.B1h7 1-0

Az utólagos ÉLŐ pontszámítások szerint 1900–1901-ben volt a csúcson, 2742-es értékszámmal a világ negyedik legjobb játékosának számított. Lehetne erről emlékezetes. Barátai New York-i Cyranóként emlegették, több nyelven fitogtatott műveltsége, ön- és közveszélyes iróniája és igen, természetesen a hosszú orra miatt. Akár erről is lehetne híres. De vannak olyan sakkjátékosok, akik egyetlen egy parti alapján kerülnek be a sakktörténelembe – és Lipschütz pont ilyen lett, a legnagyobb szerencsétlenségére. Az 1900-as évek elején Emanuel Lasker, a világbajnok gondolatait és idejét inkább a matematika kötötte le, egészen 1904-ig nem indult versenyeken, csak bemutatókon vett részt. Egy ilyen eseményt szerveztek neki New Yorkban, ahol szimultánokat tartott, valamint a helyi klub tagjaival bemutató jellegű mérkőzéseket játszott.

Lipschützre hatodikként került sor, a világbajnok már fáradt volt, de részben presztízsszempontok (mégiscsak ő a világbajnok), részben személyes okok miatt (utált veszíteni) erősen motivált volt a győzelemre.

Lipschütz kedvenc megnyitásával, a bécsi játék éles változatával Laskert belezavarta a taktikai csapdák erdejébe, és a közönség elhűlve nézte, hogy a világbajnok vesztésre áll: mindenki látta, hogy a 27. lépésben világosnak mit kell lépni ahhoz, hogy sötét feladja. Mindenki, kivéve Lipschützöt. Így történt, hogy végjáték-tanulmányba illő módon Laskernek sikerült döntetlenre menteni a játszmát.

Lipschütz Sámuel – Emanuel Lasker

New York, 1902

Bécsi játék (C29)

1.e4 e5 2.Hc3 Hf6 3.f4 d5 4.fxe5 Hxe4 5.Hf3 Fb4 6.Fe2 (Itt általában 6. Ve2 a folytatás, amit 6… Fxc3 7. dxc3 követ felerősödő centrumharcokkal. De Lipschütz mindenképpen valami olyan megnyitásba szerette volna becsalogatni Laskert, amit jobban ismert nála.) O-O 7.O-O Hc6 8.Ve1 Be8 9.d3 d4 10.dxe4 dxc3 11.bxc3 Fc5+ 12.Kh1 Hxe5 13.Hxe5 Bxe5 14.Fd3 Be8 15.Ff4 Ve7 16.Vg3 c6 17.e5 (Most kiderült, hogy mire ment a játék: világos amúgy is bénácska gyalogszerkezetének továbbrontása árán a futóit ráirányítja sötét királyszárnyára. Vagy átüt a támadása, vagy szenvedős végjátéknak néz elébe.) 17… Ve6 18.Vh4 h6 19.Fxh6 Vxh6 20.Vc4 Ve6 21.Vxc5 Vxe5 22.Vf2 Vh5 23.Bab1 c5 (A látványos futócsere után sötét nem veszi komolyan világos támadását, inkább belekezd saját futójának támadásra felkészítésébe. Hiba!) 24.Vg3 b6 25.Bf4 Fb7 26.Bbf1 Be7 (Sötét utolsó lépése elég durva elnézés, elzárja a király menekülési útvonalát. És most érkeztünk el a sorsdöntő pillanathoz: egy viszonylag könnyen megtalálható lépéssel be lehet fejezni a partit, le lehet győzni a világbajnokot. A kedves olvasót most arra kérem, hogy tesztelje az előző mondatot, gondolkozzon el ezen a lépésen.)

(Igen, úgy van, Ön is megtalálta a 27. Bh4 győztes lépést. Szegény sötét ezután választhat, hogy gyors vagy lassú vereséget kíván magának. Vagy elmenekíti a vezérét és akkor egy csinos matt következik 27. … Ve5 28. Bh8+ Kxh8 29. Vh4+ Kg8 30. Vh7+ Kf8 31. Vh8#, vagy a bástyahátrány jut neki osztályrészül 27… Be3 28. Bxh5. Bxg3 29. hxg3 után. De Lipschütz nem találta meg…)

27.Bg4 Vh6 28.Bh4 (Most már késő.) Be3 29.Vc7 Fxg2+ 30.Kg1 Fxf1 31.Bxh6 Fxd3 32.Bd6 Ff5 33.Bd8+ Bxd8 34.Vxd8+ Kh7 (Azt is gondolhatnánk, hogy így is jól jött ki Lipschütz a nagy adok-kapokból, neki például megmaradt a vezére. Csak ellentételezésül Laskernek bástyája, futója és egy gyalogja van, ami a világbajnoknak elegendőnek bizonyul a döntetlenhez. A következő ötven lépésben Lasker védekezési technikáját csodálhatjuk meg.)  35.Vg5 Be5 36.Kf2 f6 37.Vh4+ Kg6 38.Va4 Be7 39.Vb3 Be4 40.Vb5 Kg5 41.a4 Bh4 42.Kg1 Bf4 43.Ve8 Bf3 44.h4+ Kg4 45.Ve7 Kxh4 46.Vxa7 Bxc3 47.Vxb6 Bxc2 48.a5 Fe4 49.a6 f5 50.a7 Ba2 51.Vxc5 g5 52.Ve7 Kg4 53.Vf7 Ba6 54.Kf2 Ba3 55.Ve7 Ba2+ 56.Ke1 Ff3 57.Vd7 Ba1+ 58.Kf2 Ba2+ 59.Ke1 Fe4 60.Vf7 Ba6 61.Kf2 Ba3 62.Ve7 Ba2+ 63.Ke1 Kf4 64.Vc7+ Kf3 65.Vc3+ Kg2 66.Vg7 g4 67.Vf7 Ba1+ 68.Ke2 Kg3 69.Vf8 f4 70.Vb8 Ba3 71.Vc7 Ba4 72.Ke1 Ff3 73.Vc5 Ba2 74.Vg1+ Bg2 75.Vd4 Be2+ 76.Kf1 Bh2 77.Vg1+ Kh3 78.Vb6 Ba2 79.Vc7 Kg3 80.Ke1 Be2+ 81.Kf1 Be3 82.Vc2 Fb7 83.Va2 Fc6 84.Vb2 Be8 85.Vf2+ Kh3 86.Vxf4 Fb5+ 87.Kg1 Be1+ 88.Kf2 Be2+ 89.Kg1, és mivel sötét tartani tudja az örökös sakkot, 1/2-1/2

Remi a világbajnokkal? Ettől még nem dől össze a világ. Pontosabban: nem ettől dől össze. Hanem attól, hogy évekkel később Jefim Bogoljubov kipécézte azt a bizonyos lépést, és innentől a már megnyert partikat elszúró húzást lipsicnek kezdte hívni. Bogoljubov a húszas, harmincas évek Németországában nem csupán ünnepelt versenyző (kétszer is mérkőzött a világbajnoki címért Aljechinnel, igaz, mindkétszer kikapott) és a német olimpiai csapat elsőtáblása volt, hanem elméleti szaktekintély is (a népszerű bogo-indiai megnyitás neve ma is erre emlékeztet). Így könnyű volt elterjeszteni ezt a becsmérlő kifejezést, ami méltatlan Lipschütz tudásához és pályafutásához.

Maga a főhős nem élte meg nevének ilyetén megcsúfolását: 1905-ben feltett szándéka volt hazautazni Magyarországra, de a szervezete már nem bírta a hosszú hajóutat, Hamburgban hunyt el.

Ha az USA sakkbajnokainak névsorát olvasgatjuk, és kivel ne fordulna ez elő néhanapján, feltűnhet, hogy az 1890-es évek kihívásos rendszerű bajnoki címmérkőzései között egy másik magyar név is felbukkan. Emil Kemeny, vagyis Kemény Emil. Pesten született 1860-ban, a pesti kávéházakban tanult meg sakkozni. Fiatalkori játékáról keveset tudunk, mindössze néhány partija maradt fenn ebből az időszakból, amiket a Pesti Sakk-körben játszott 1878 és 1888 között. Érdekes módon egy olyan pesti partiját sem publikálták, amelyben győzött. 1890-ben, 30 évesen érkezett New Yorkba, rögtön belevetette magát a sakkozói életbe. És az első parti, amit közöltek tőle az Albany Evening Journalban, egy győztes meccs volt! Az első New York-i versenyén, 1891-ben második helyet ért el, így könnyedén befogadták maguk közé a helyi sakkozók.

Kemény hamar rájött arra, hogy a nevetségesen alacsony versenydíjak, amelyeket ráadásul a nála egy szinttel jobbak nyertek el, nem nyújtanak biztos megélhetést, ezért két dolgot eszelt ki: egyrészt olyan városokba költözik, amelyekben ő a legjobb, másrészt sakk szakírónak képzi ki magát. Így aztán Philadelphia többszörös bajnoka lett, és a Philadelphia Public Ledger, valamint a Chicago Tribune rovatvezetőjeként dolgozott.

Újságírói pályafutásának csúcsaként ő tudósította az érdeklődőket az 1903-as Monte Carlóban megrendezett sakktornáról.

Időnként felbuzgott benne a versenyszellem, begyűjtött néhány komoly skalpot, de nagyobb versenyeket nem nyert. 1896-ban kihívta az amerikai sakkbajnokot, de veszített. Leghíresebb és egyben legszebb győzelmét a nagy Pillsbury ellen érte el 1895-ben. Pillsbury abban az évben nyerte meg a hastingsi tornát, majd szentpétervári kalandok (egy kevésbé jól sikerült sakktorna és egy szifilisszel végződő éjszaka) után visszatért az Egyesült Államokba, azon belül is Philadelphiába levezetni, megmutatni az otthoniaknak, ki az igazi bajnok. Csak azzal nem számolt, hogy Philadelphiának már van saját bajnoka, aki képes ezt bizonyítani is.

Kemény Emil – Harry Nelson Pillsbury

Philadelphia, 1895

Evans csel (C51) 

1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Fc5 4. b4 Fxb4 5. c3 Fd6 6. d4 Hf6 7. O-O O-O 8. Hbd2 Ve7 9. Fd3 He8 (Az Evans cseljáték utáni csend: sötét megszerezte a gyalogelőnyét, világos cserébe támadási lehetőségeket kapott. Mondjuk konkrétan nem nagyon látszik, hol is van az a támadási lehetőség. Ezért világos huszáros toporgásba kezd, hátha ettől elromlik sötét állása. És ez a nem túl erős terv bejött!) 10. Hc4 f6 11. He3 g6 12. Hd5 Vd8 13. Fe3 Fe7 14. Hd2 d6 (Sötét kellően becsomagolta magát, jöhet a gyalogroham.) 15. f4 Hg7 16. f5 g5 17. h4 gxh4 18. Vg4 Kh8 19. Vxh4 Vd7 20. Kf2 Fd8 21. Bh1 He8 22. Bh3 Ha5 23. Bah1 Bf7 24. Fe2 Bg7 25. Fh5 Kg8 26. Fxe8 Vxe8

27. Vxh7+ (Lehetett volna lágyabb lépésekkel is feltörni a védelmet, 27. Bg3 minden szempontból jobb lépés. De kinek van szíve kihagyni egy vezéráldozatot a nagy bajnok ellen?) 27… Bxh7 28. Bxh7 Fxf5 29. exf5 Vf8 30. Bh8+ Kf7 31. B1h7+ Vg7 32. Fh6 Vxh7 33. Bxh7+ (Különösen bosszantó lehet, ha életed meccsét játszod, ihletett formában támadsz, vezért is áldoztál, büszkén mutogatod a partit másoknak, és egyszer csak az egyik szemtelen hallgató megkérdezi: tessék mondani, az egylépéses mattot miért nem adta be? 33.Bf8# Még szerencse, hogy pár lépés múlva újra összeáll a mattcsapda, különben nem lipsic, hanem kemeny lenne a pancserség csúcsa.) 33… Kg8 34. Bg7+ Kh8 35. He4 1-0

Kemény Emil Lipschütz Sámuelhez hasonlóan 1905-ig maradt Amerikában, szintén az egészsége miatt döntött úgy, hogy hazatér, még 20 évig élt Budapesten , ahol egyre kevesebben hitték el neki, hogy a századfordulón ő volt Philadelphia bajnoka.

– Nem vagyok alapító tag, de a megalapítás évében, 1989-ben léptem be az egyesületbe – kezdi a közkeletű nevén csak Óhegy Egyesületként emlegetett szervezet bemutatását Felcsuti László, aki szabadideje jelentős részét a szervezet elnöki tisztjével járó teendőkkel tölti, magánemberként pedig sikeres építész. – Lényegében úgy jöttünk létre, hogy itt volt ez az ingatlan, a Magyar Szocialista Munkáspárt egykori székháza, de egy időben itt volt a közeli iskola tornaterme is. A pártélet nagyjából kikopott a házból, de még itt működött a helyi Vöröskereszt.

A rendszerváltás után az épület kerületi tulajdonba került. Rástartolt néhány új párt, ám akkor a helybéliek is felébredtek, és egyesületet hoztak létre, amely már pályázhatott a házért.

Él egy olyan helyi legenda, hogy az akkori elnökünk bement az önkormányzathoz, és közölte, hogy ha nem kapjuk meg a házat, akkor „elvisszük, amit oda vittünk”. Mivel a ház eredetileg társadalmi munkában épült, amit számos fotó is bizonyít, ez az érv nyomósnak bizonyulhatott. Érdekes szájhagyomány, ám valószínűleg az állhatott a kedvező döntés mögött, hogy a pártok belvárosi ingatlanokra vágytak, a kerületben pedig méltányolták, hogy a helyiek egy valóban működő közösség nevében lépnek fel.

– Amikor az ide költöző, vagy már itt élő családoknak kicsik voltak a gyerekeik – én is hasonló helyzetben voltam –, érezhetően fellendült a közösségi élet – emlékezik Benyóné Dr. Mojzsis Dóra, az egyesület másik motorja, aki civilben régész és az Óbudai Múzeum munkatársa. – Jöttek az ötletek, hogy csináljunk ökörsütést, rendezzünk „Ki mit tud?”-ot, közös programokat, és jöttek a családok gyerekestül. Mindenki jól érezte magát. Az akkori fiatal családosokból alakult ki a mostani egyesület „kemény magja”, 30–40 fő, akikre ma is lehet számítani.

– Nagyjából 370 tagunk van, körülbelül a felük fizeti be rendszeresen a jelképesnek tekinthető tagdíjat. –  veszi át a szót az elnök. – A tagok közül 40–50-en vesznek részt aktívan a programok létrehozásában, megvalósításában, és nagyjából 15-en vannak azok, akik folyamatosan részt vesznek a mindennapi tennivalókban, aktívak az elnökségi munkában, kezelik az egyesület pénzügyeit, pályázatokat írnak, újságot szerkesztenek, fenntartják a ház rendjét stb. Rendezvényeinket, a programokon résztvevők számát tekintve a Táborhegyi Népházat a Hegyvidék művelődési házának tartjuk.

A klasszikus és hagyományőrző rendezvények mellett – mint például az Óhegy Napok, a Táborhegyi Szüret, a disznóvágás, a farsang – havonta nyílik új kiállítás, de van angol társalgási kör, filmklub, bridzsklub, torna- és táncfoglalkozás is.

Azt mondtuk, hogy „ez a ház legyen a hegyoldal nappali szobája”. Ide bárki bejöhet, megmutathatja magát, festményeit, műveit, de kerülje a megosztó témákat. Ez az álláspontunk a közösség szempontjából is alapvető: ne nézzük egymás politikai álláspontját, vallását és vagyoni helyzetét, ugyanakkor szellemi, erkölcsi értékeit és közösségépítő gondolatait tiszta szívvel fogadjuk.

A ház jelenleg is az önkormányzat tulajdona, amit a fenntartás fejében használ az egyesület. Az éves költségeinket főleg pályázatokból, adományokból kell előteremtenünk. Számíthatunk önkormányzati támogatásra, a nagyobb felújításoknál kapunk is segítséget, de a rezsi kitermelésére kénytelenek vagyunk a teremhasználóktól rezsi hozzájárulást kérni. Fontos szempont ilyenkor az, hogy a teremhasználók tevékenysége is közösségi érdeket képviseljen. Olyan legyen, amire az itt lakóknak egyébként is szükségük van. Amikor például egy zenekar keresett próbahelységet nálunk, nem mentünk bele, mert nem találtuk mögötte a közösség érdekeit.

Visszakanyarodva az egyesület tevékenységére, jelentős szerepünk van a területünkön lévő műemlékek fenntartásában is. Éppen átadtuk a felújított Jablonka Parkot az Ecker-kereszttel 2006-ban, amikor valaki fölnézett a Szent Donát kápolna boltozatára, és észrevette, hogy a dongaboltozat meg van repedve, süllyedve. Összefogtunk, hogy megóvjuk az összedőléstől. Mindent mi csináltunk, a tervezéstől a kivitelezéség. Az önkormányzat is segített, de a munka oroszlánrésze általunk megkeresett vállalatok, cégek közreműködésével és a hegyi emberek társadalmi munkája révén készülhetett el. Az érdemi munkát szakemberek végezték, a belső festmények restaurálását szakrestaurátor végezte, tehát alapos és időtálló munkára törekedtünk. A kaput műemléki javaslatok alapján és jóváhagyásukkal gyártattuk le, mert addig egy borpince kapuja volt a kápolnán. Harangöntő jött ki megjavítani a harangot, és automatikával látta el. Azóta minden délben hallani, hogy van egy kápolnánk a hegyoldalon.

Akkoriban indult el az úgynevezett „vacsora házért” kezdeményezésünk is. Volt vacsora a Jablonka Park kiépítéséért, a kápolnáért, a kertért és sorban a nagyobb projektjeinkért.

Valami finomat főztünk, meghirdettük a drága vacsorajegyet, és elfogadtunk további adományokat is. Voltak, akik a vacsorajegy mellé jelentős adományt adtak. Ezzel nemcsak segítettek, hanem igazolták, hogy céljaink helyesek, egyetértenek vele.

Aztán következett a Kiscelli Kálvária rendbetétele. Első lépésben a műemlékes kollégáimmal elkészítettük és engedélyeztettük a helyreállítási tervet. Még folytak a Donát kápolna munkái, de miután az elkészült és átadtuk, belevágtunk a kálvária felújításába. A háború után elődeink kétszer is helyreállították az összedöntött stációkat. Nagy érdemük, hogy az utókor számára mai napig megmaradt a Kiscelli Kálvária. 2012-ben, amikor számba vettük a feladatokat, már összetört, kifakult képeket láttunk, néhány eredeti kvarchomokkőből készült stáció között beton és műkő stációkat is találtunk – szóval műemléki szempontból kaotikus állapotok fogadtak.

A műemlékesek bevonásával úgy döntöttünk, hogy jó minőségű budakalászi mészkőből újítjuk fel mindegyik állomást, és új stációképeket helyezünk el rajtuk.

– Honnan lett minderre pénz? – merült fel bennem a kérdés.

– A kiscelli templomban rendeztünk egy jótékonysági koncertet a kálváriáért – ad magyarázatot az elnök. – Döbbenetes volt. Életem egyik legszebb élménye. Komoly előkészítő munka, csodálatos eredménnyel. A Golgota Gospel Kórus támogatott minket fellépésével. A koncertre 5 ezer, 10 ezer és 15 ezer forintos belépők voltak. Az egyesületben harminc segítőnk kapott tíz-tíz jegyet, amit el kellett adnia. Volt, aki tizenötöt kért. Végül megtelt a templom. A 100 tagú kórus előadásán ötszáznál több néző jelent meg, így a felújításba azonnal bele tudtunk vágni.

Később a Kálvária szoborcsoport restaurálásához 2013-ban a Társaskörben rendezett jótékonysági rendezvényen a Liszt Ferenc Kamarazenekar ajánlotta fel koncertjét, az Óbuda Kulturális Központban pedig Tenk László felkérésére neves színészek és előadók szerepeltek. A TenkArt Alapítvány tíz neves óbudai művésze festményeit ajánlotta fel kisorsolásra azok között, akik a legdrágább jegyet vásárolták meg. Nagy siker volt, mert mindkét alkalommal teltház volt. Óbuda Önkormányzata ekkor jelentős támogatásban részesítette a szoborcsoport felújítási munkáit. A felújított Szent Vér kápolnát 2015-ben, nagypénteken adtuk át ünnepélyesen.

Tíz év alatt öt hegyvidéki műemléket újított fel egyesületünk, amire nagyon büszkék vagyunk.

És végül a Hegyvidék egykori, 1855 és 1986 között működött téglagyárainak állítottunk emléket a Népház homlokzati falán kialakított, állandó helytörténeti kiállítás keretében, ahol a téglagyárak gyártott termékeit helyeztük el.

– Mekkora területre terjed ki az egyesület tevékenysége, hol vannak a határai? – terelem vissza a szót az egyesületre.

– Én azt gondolnám, hogy a havonta megjelenő újságunk, az Óhegy-Hírek terítési területére – válaszolja az elnök –, a Kolostor utca és a Harsány lejtő között, a Remetehegyen, Testvérhegyen és a Táborhegyen. Az ingyenesen szerkesztett és terjesztett, 3.000 példányban megjelenő újság az egyesület tevékenységén túl bemutatja a Hegyvidékét érintő közügyeket, a hegyoldal történetét, természeti értékeit, közterületi kérdéseket, az általános iskola eseményeit, a hegyi lakosok munkáját, erősítve mindezzel a lakók helyhez való kötődését, lokálpatriotizmusát.

A lap költségét nekünk kell kigazdálkodni, mert az újság ingyenes. Szerencsére helyi vállalkozók szívesen hirdetnek benne.

Természetesen a cikkírás és a szerkesztés is társadalmi munkában zajlik. Legutóbb a Nemzeti Együttműködési Alap támogatását is élveztük.

– Vannak minden évben visszatérő rendezvényeink, rendezünk szüretet, disznótort, farsangot – veszi át a szót Dóra. – A szüreti mulatság mindig egynapos. Reggel busszal indul a társaság, idén Pilisborosjenőre mentünk. Ott van egy kis früstök, utána szüret, és megmutatják a gyerekeknek, hogyan kell használni a metszőkést. A szüretelés után visszajön a társaság a házhoz, itt a leszedett szőlőt kipréselik, a mustot természetesen lehet kóstolni, haza is lehet vinni, és közben a teremben borászati előadásokat lehet hallgatni. A bográcsban rotyog a pörkölt, amit az Óhegy idei legjobb szakácsa abszolvál. A hegyi asszonyok évek óta betanulnak valamilyen táncot jeles események alkalmából, idén dunántúli karikázót jártunk. A Békás Zenekar húzta a talpalávalót, amíg csak a kedves közönség bírta.

Az évet hagyományosan egy hatalmas Mikulás bulival zárjuk. Ilyenkor fölballag a társaság a Virágos-nyeregbe, ahová lovon jön a Mikulás, közben az úton krampuszok állítják meg a felfelé gyalogolókat.

Amelyik gyermek hajlandó a krampusznak énekelni, szavalni, az szaloncukrot kap cserébe. Fent tábortűz körül énekelnek a gyerekek, majd amikor megérkezik a Mikulás, minden gyerek megkapja személyesen a csomagját. Ez elég nagy rendezvény, négyszáz szülő és gyerek általában összejön. A Pizza Paradicsom minden évben támogatja az ünnepséget finom pizzáival. Főzünk teát, csinálunk forralt bort egy jelképes összegért, hogy költségeink megtérüljenek. Délelőtt a legkisebbekhez idejön a Mikulás a házba, mert ők nem biztos, hogy bírják a hegymászást.

Nagy buli a disznóvágás is. Amikor elkezdtük, még itt a kertben szúrta le a böllér, de az EU-s előírások miatt mostanában már nem élve érkezik ide a disznó. Így is egész napos a program a pörzsöléstől kezdve a feldolgozásig: kolbász- és hurkatöltés, fő a leves a fazékban, a legvégén pedig disznótoros vacsora.

A nyár eleji rendezvényünk az Óhegy Napok, aminek én vagyok a szülőanyja, és 2017-ben már 15. alkalommal rendeztük meg.

2002-ben találtam ki, nem meghazudtolva régészi mivoltomat: abból indultam ki, hogy kevesen ismerik Óbuda középkorát, mindenkinek a római kor jut az eszébe.

Az első alkalommal még főleg előadások voltak, kirándulás és egy kis főzés, de a második évben eljött a Szent György lovagrend is Visegrádról. Szerepünkhöz heteken keresztül varrtuk a középkori ruhákat. Volt kürtösünk, dobosunk, udvari bolondunk, solymászunk, aztán együtt fölgyalogoltunk a hegyre, az iskolához, mert ott jó nagy az udvar. Ott zajlott a lovagi torna, íjászat, Toldi-verseny, a legjobb lovag megválasztása, akinek verset kellett írnia a szíve hölgyéhez. Este pedig lakomával zártuk a napot. Az évek során három napos lett a rendezvény, hogy mindenki megtalálja azt a programot, amihez igazán kedve van.

A kisgyerekes szülők körében tavaly megindult az ún. „családi vasárnap” című rendezvénysorozat szervezése is, ahol bábszínház, kézműves foglalkozás, tánc, arcfestés foglalkoztatja a gyermekeket.

Van egy nagyon kedves házaspár a tagok között, ahol a férj ír származású, a feleség magyar, itt laknak a hegyen, és ők indították el tavaly a beszélős, mesélős, angol nyelvű klubestet.

–  Most már csak azt mondják meg, hogy miért csinálják?

– Mert nem vagyunk normálisak.  Éppen ma beszéltünk arról, hogy ha kapnánk havi alapbért, nem vállalnánk el hivatásos munkánk mellett. Inkább ingyen, lelkesedésből, szeretetből, egy közösséget szolgálva csináljuk, ráadásul azt, amire van is igény. Így egészen más.

Kezemben Kanizsa József Rám szabott sors című kötete, az előszó helyett írta: „Hatvan év az irodalomban és 50 könyv a 60 év alatt…” Tudtam, hogy gyermekversei is megjelentek, és hogy meséket is írt, de hogy már hatvan éve van az irodalmi pályán, erre nem gondoltam. Hogyan kezdődött, kinek köszönhető, hogy ilyen intenzíven foglalkozik írással, költészettel?

Már 10–12 évesen írtam verseket Arany János, Petőfi, Ady, József Attila verseinek köszönhetően. A kis faluba, Zajkra, az iskolába új tanárok kerültek, és meghirdették a vers- és prózaíró versenyt. E versenyen első alkalommal verspályázaton második lettem, majd a következő évben első. (Előtte rövidebb-hosszabb megszakítással kórházban voltam, és ott sok könyvet olvastam, mesét, verseket. Innét az olvasás és vers szeretete.) Az általános iskolából kikerülve újságíró iskolát szerettem volna elvégezni, de akkor azt kaptam, hogy oda már főiskola kell. Így Nagykanizsára kerültem középiskolába, ahol a verseim a faliújságra kerültek. A magyartanáromnak mondtam, hogy újságíró szeretnék lenni, és a segítségét kértem ebben. Beajánlott a Zalai Hírlaphoz, hogy adjanak lehetőséget számomra, hogy írásaim, tudósításaim megjelenjenek, esetleg később lehetek újságíró is.

1958-tól tudósításaimat elfogadta a napilap, megjelentették őket, s egy életre elköteleztem magam az írás mellett.

(Később elvégeztem az újságíró iskolát is, és tovább képeztem magam. Abban az időben egy nagy magyar napilapnál voltam újságíró gyakornok, külső tudósító, és emellett bedolgoztam Budapesten majdnem minden üzemi laphoz.)

Hogyan került kapcsolatba Óbudával, a Krúdy Körrel?

Sok előzmény volt, hiszen 1968-ban Kispesten megalapítottam a Kispesti Fiatal Írók, Költők Kört, s még ez évben a Tamási Lajos által megalapított Csepeli Olvasó Munkásklub tagja is lettem, majd Pesterzsébeten a Kárpáti Kamill által megalapított Pesterzsébeti Írók, Költők Körnek is, később pedig a Budapesti Művészet és Barátai Egyesületnek. (Ekkor még fiatal voltam…) Az irodalmi, üzemi lapokkal való jó kapcsolat révén ismerkedtem meg Szőke Miklós Árpáddal, aki előbb Kőbányán a Móricz Zsigmond Irodalmi Körbe vitt be, és szervezőtitkári teendőkkel bíztak meg, majd Óbudára, a Krúdy Gyula Irodalmi Körbe sima tagnak.

1968-ban az akkori titkár lemondott, és helyette lehettem az új titkár – azóta egyfolytában a Kör titkári és szervezői teendőit látom el a Krúdy Gyulát kedvelő közönségünk szellemi gyarapodása érdekében.

Arról is volt tudomásom, hogy Óbudán a Gázművek Sújtás utcai Művelődési Házában is tartottak rendezvényeket az Óbudán elismert, itt élő költő, akkori igazgató közreműködésével.

Ó, mire emlékszik, mikor volt már? Az az időszak is a Krúdy Gyula Irodalmi Kör Óbudán való elismertségét jelentette, abban a patinás épületben előadást tartani, fellépni külön dicsőség volt. A lehetőséget valóban Gyimesi László, az akkori igazgató adta, felismerve, hogy egy Óbudán kezdő lépéseit tevő irodalmi körnek méltó helyen kell bemutatkozni, és a szárnyukat bontogató ifjaknak, fiataloknak ebben a Művelődési Házban kell bemutatniuk műveiket. Itt adtuk át először a bronz Krúdy-emlékérméket is, főleg az alapítóknak: Bíró Andrásnak, Elek Mihálynak, Kende Sándornak, Legez Katalinnak, Szőke Miklós Árpádnak, Sellei Zoltánnak… A következő években már csak egy vagy kettő érmet adtunk át. Gyimesi Lászlóval ma is jó a kapcsolatunk. A Csillaghegyi Közösségi Házban mindig ad egy-egy Krúdy Kör tagnak lehetőséget, hogy a megjelent kötetét a közönség előtt bemutathassa.

A Krúdy Gyula Irodalmi Kör 1991-től a Kéhli Vendéglőben tartja az összejöveteleit, ez a bázisa, vagyis a hivatalos székhelye.

Igen, valóban, néhai Cecei-Horváth Tibor befogadott bennünket, ő „korcsmáros költő” volt, ahogy „szokta volt” mondani. (Szép, értékes verseket írt, a Krúdy Kör szerkesztésében jelentek meg kötetei.) Én kerestem meg Tibort. Nem kellett győzködni, felismerte, hogy a Krúdy Körnek Krúdy „törzshelyén” van a helye. Tibor halála után a nagy terem bejárata fölött nagy betűk hirdetik, hogy ez a KRÚDY TEREM.

E teremben tartjuk minden évben a Krúdy-emlékesteket is, itt is megkoszorúzzuk Krúdy-emléktábláját. Kint pedig a Krúdy-házat, és a Krúdy-szobornál is koszorúzunk az országból jött egyesületek, körök, művelődési intézmények küldötteivel.

Ez évben a Krúdy Háznál Kunszentmiklósról Székely Gábor Szent György Lovag kitüntetett író, Petőfi-kutató, Hódmezővásárhelyről, a Kárász József Irodalmi Körből Haranghy Géza volt elnök és felesége, Anci, a Krúdy-szobornál Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata nevében Kelemen Viktória képviselő, alpolgármester, Hertei Krisztina, az Ifjúsági Civil és Nemzetiségi Iroda vezetője, Csikósné Mányi Júlia civil referens, valamint Szécsénykovácsi polgármestere, Filip József, aki 21-én Szécsénykovácsiban fogadta a Krúdy Kör küldötteit. A Krúdy Teremben az Óbudán élő házaspár, Bánlaky László költő, ny. iskolaigazgató, Óbuda Díszpolgára és e sorok írója helyezte el az emlékezés koszorúját. Nagy egyéniségek is szerepeltek korábban meghívottaink között: Czine Mihály, Fodor András, Jókai Anna, Tüskés Tibor, persze Krúdy lánya, Krúdy Zsuzsa, Krúdy Anna, Krúdy Péter lánya, jelenleg pedig Krúdy Melinda, Krúdy János leszármazottja tartja velünk a kapcsolatot, van jelen a rendezvényeinken. Csukás István, Lator László tiszteletbeli tagunk, de tiszteletbeli tagjaink Szlovákiából Filip József, Z. Urbán Aladár, Szlovéniából prof. Dr. Varga József, Franciaországból Michel Cohaur költők is. A két szobrászművész: Mihály Gábor és Rajki László. Színész, előadók: Sellei Zoltán, Keres Emil, Tálas Ernő, a Svéd Királyi Operaház tenorja, jelenleg Pánti Anna Erkel-díjas operaénekes, az Opera Nagykövete énekelt.

Befejezésül, a saját életéből, a 60 év az irodalomban 50 kötetről egy-két gondolattal felelevenítené e nagy múltat, gazdag életutat?

Nem könnyű… Ebből a 60 évből mégiscsak 32 évet már a Krúdy Kör szolgálatában töltöttem el, itt Óbudán. Nem kis idő. Hány s hány irodalmi estet szerveztem, hány meg hány kiállítást nyitottam meg, s hány és hány fiatalt karoltam föl, indítottam el írói, költői vagy esetleg festőművészi pályájára? Nem készítettem statisztikát.

Egy biztos, hogy ezt a talentumot Isten adta, és ezzel jól sáfárkodtam eddigi írói, költői pályám során. 50 kötet? Ebből 29 gyermekeknek szól, gyermekversek, mesék, és a többi 21 a felnőttekhez íródott.

S emellett több mint 300 antológiában jelentek meg írásaim, és 1970-től az általános iskolásoknak, az Írás munkafüzetben, az Anyanyelvi Gyakorlófüzetekben, a negyedikes Olvasókönyvekben jelentek meg verseim, meséim.

Kanizsa József különleges képességű író, költő, szervező, aki képes másokra odafigyelni, legyen az fiatal vagy idősebb szerző, vagy festőművész; igyekszik tanácsot adni, felkarolni, ha lát benne művészi lelket. E tevékenységhez az erőt Istentől kapta, és jószolgálatnak, elhivatottságnak tekinti. Az itthoniakon kívül a szomszéd országok magyarlakta területein is tartja a jó kapcsolatot írókkal, költőkkel, festőművészekkel. Amolyan „kulturális-hidat” épített ki e néhány évtized alatt. S nem kihagyhatók lovagi tettei sem: immár 16 éve a Magyar Kultúra Lovagja, a Kultúra Lovagrend alapítója, aki Csongrád megyében is elindított egy „Európa Napja” sorozatot az ottani falvakban, Mártélytól, Algyőig vagy Földeák, Óföldeák, Székkutas községekben. Emellett nem hanyagolta el szűkebb hazája, Zala megye falvait sem, és felesége szülőfalujával, Naszállyal is nagyon jó a kapcsolata. De Óbudát sem hagyta magára, a kezdetektől fogva ötleteivel is segítette az itteni kulturális élet fellendülését. Tanácsával, segítségével vette föl annak idején a Krúdy Gyula Iskola is a nevét, járt az öregek napközi otthonában, iskolákban, közösségi házakban, és 32 éve a Kört lelkén viselő „igazi lelki-támaszú atyja”. Ha lenne 48 óra egy napban, akkor negyvennyolc órában végezné el ezt a nem mindennapi szervező munkát. S emellett Kőbánya Díszpolgára. Számára, ahogy Krúdy írta: „Az élet tulajdonképpen mindennap kezdődik.” Igen, nála ez belső törvény: mindennap meg tud újulni, másokért kiadni a szívét, lelkét, bölcs tudását, hogy mások is tudjanak érvényesülni. Kanizsa Józsefnek ehhez a 60 évhez csak gratulálni lehet, és további sok sikert, újabb könyvek megjelentetését, jó egészséget kívánunk neki.

Az, hogy szereplőként néha belopakodtok a sorok közé, nem azt jelenti, hogy valóban rólatok szólnak a dolgok. Azaz a szereplő Gutentág nem azonos a mellettem ülő igazi Gutentággal. Hasonlíthat rá, mondjuk, de még az sem kötelező.