És akkor kis emlékeztető: hogy hol emlegettük (hiszen emlegettük!) a Világ Legkisebb Meséjét? Nos, ITT, AZ ELSŐ RÉSZBEN. Hogy hol bukkant fel végre valahára Ördögbőr grófja, egy kacsával a hóna alatt? Naná, hogy a MÁSODIKBAN! (EGY KACSA, odanézzetek, EGY KACSA!!!) Hogy merre van a mese a Pipacsboszorkányról? ITT NI! Hogy hol olvasható egy történet Harapác király főszereplésével, akinek ehhez az egész haddelhaddhoz illetve történethez semmi, de semmi köze nincs, és nem is lesz? PONTOSAN ERRE! És hogy mi történik majd most? Hát ez! Vagyis nem is most, hanem:
Kicsit korábban.
Érdekes, de a Világ Legkisebb Meséje úgy kezdődik, hogy
„Egyszer volt, hol nem volt, egy torzonborz, csupa búbánat pupák, aki egyszer csak:”
És nincs tovább. És pont. Vagyis pontosabban kólon, ami nagyképűen és kalózul többek között annyit tesz, hogy kettőspont.
A mondatnak (s így az ismert mesének is) így van vége.
Vagyis a Világ Legkisebb Meséje valójában csupa kérdőjel.
Senki sem ismeri a mese folytatását – ha van neki egyáltalán. Az egy igazi rejtély, de olyan, amihez nem mellékeltek használati utasítást gyűrött, viaszgyertyákkal összeégetett pergamenen, vagy neadjisten térképet, hatalmas iksszel, ami ugye a kincs helyét jelöli – vagy, ha mellékeltek is, eleddig még nem bukkant rá senki sem. Amikor a Világ Legkisebb Meséje szóba kerül, mondjuk a bóbabéji martalóckocsmák alján, macifröccsözés alatt, vagy a szamócaillatú pipafüsstel teletubákolt falábtetováló pincékben, esetleg a Kamraburkjoff fjordok Mindent Irányító Világítótornyának trolimegállójában, hóvihar előtt, mikor a műszak végén a matrózok a másik matrózokat várják… nos, akkor a mindenki, akit erről faggattak, elhallgat kicsit, és a napba néz (feltéve, ha nincs vihar mégse). Olykor felhőt bámulnak, hümmögnek, esetleg a vállukat vonogatják, rosszabb esetben pedig a kérdezőre terítik rá mérgükben a kiskocsma asztalát, és parányibb csihipuhiba kezdenek.
Akkora rejtély a Világ Legkisebb Meséje, hogy asztalborogatásra, sőt: öriharira is feltűnően alkalmas. Pont azért, mert érthetetlen, hogy nincs meg. Hiszen jól tudja, aki kalóz, sőt, még azok a szárazföldi pockok is, akik meg nem: a Világ Legkisebb Meséje az első nyom a Világ Legnagyobb Kincséhez.
Ami ugye Kiskos kapitány aranyszíve, amit elkaparintott a Pipacsboszorkány.
A komoly, oklevelekkel telepecsételt, pecsétekkel agyonoklevelelt tudósok a Tengeróceáni Mestermagiszter Tanszéken azt állítják: a mese nem is létezik. Hogy mendemonda, amit a pákászok terjesztenek, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy idén sem váltották ki a pákászengedélyt. Ez a Tanszéken általánosan elfogadott vélemény, úgyhogy aki nagyfejű mást mond, amögött összesúgnak az összes többi tudósok, fityiszeket mutogatnak rá, és kuncognak, majd ordas vastag könyveket írnak arról, hogy az illető mekkora buta, merthiszen.
Azonban történt egyszer, hogy Tengeróceániai Mestermagiszter Tanszék legfőbb professzora kapott egy levelet. Piros papírra íródott, és palackpostával hozták a tengeralattjárós törpék, egy csillagvizsgálós szerda éjszaka.
A palackpostán nem volt feladó. A betűk olyan kackiásak voltak, mint egy-egy komolyabb kackia. De a levél maga nem volt hosszú.
Három kérdésnyi csupán.
– Mi van akkor – mondta a levél. – ha a Világ Legkisebb Meséje csak arra vár, hogy elkezdődjön? Mi van akkor, ha kólon után ott toporog a történet, csak csupán még nem startolt el? Na, akkor mi van, te okostóni?
A legfőbb professzor először csak dörmögött, hogy „Ez micsoda szemenszedett szamárság”. A levelet a búvársisakból kialakított szemetesbe dobta, majd megpróbált elfeledkezni az egészről. Próbált a csillagvizsgálásra koncentrálni, nevet adni valami Holdnak, ami ott vigyorgott a távcsöve túlvégén, rózsaszín csillagködben az X465-os bolygó mellett, jó mélyen a végtelen kozmosz télikabátjába bújva… na de.
Na de akkor már fújhatta.
A gondolat, hogy a mese még el sem kezdődött, úgy ütött szöget a fejébe, hogy azt még egy Kreccsen sem húzhatta ki onnan, harapófogóval – már ha egy Mélyvízi Kreccsennek lenne egyáltalán harapófogója. Pénteken (brummogva ugyan, hogy így meg úgy, és nahiszen) már a Tanszék legmélyebben fekvő, sose látogatott, pókhálós, és elfeledett „Alsótár és Ne gyere be, vagy nemulass!” –részlegében, az ottfelejtett doktorok és tudósok csontvázai között az ősi, és érintésre porrá váló tekercseket és kódexet bújta. Szombaton pedig rábukkant valamire, minek következtében vasárnap már azt ismételgette, magában motyorászva, de fennhangon, hogy:
– Egy kacsa? EGY KACSA?
A professzor fel s alá bóklászott. Hangosan vitatkozott saját magával. Nem érdekelte többé a Tengeróceán biológiája, földrajza, és magasról tett a csillagokra is. Semmi más nem izgatta, csak a Legkisebb Mese a Világon. Egyre gyorsabban kapkodta a fejét a sok gondolat láttán. „Egy kacsa, egy kacsa!” – ismételgette furvást, a kollégái pedig szépen lassan elkezdték mögötte mutogatni a fityiszt, többen pedig nekiálltak megírni az első fejezetet arról, mit eredményez, ha az ember (pláne, ha professzor) olyan elméleteket matekoz, amelyek nem vezetnek sehová. Vagy pláne, ha az embernek (vagy professzornak) a rengeteg gondolat súlyától PUFF: leesik a feje, és a fej fogja magát, és elmegy inkább könyvtárosnak Bivalybú szigetére.
Merthogy ez történt. Van ilyen. A gondolat néha olyan nehéz, olyan sok, hogy a test már nem tud kezdeni vele semmit, sőt, nem is akar. Egy hétfő reggel a Legfőbb Professzor feje megköszönte a részvételt, a nagy fejkapkodás közepette feladta a fejségét, és PUFF, leesett. A többi professzort a legfőbb prof feje pedig arra kérte, hogy két kuncogás meg kinevetés közt adják már fel postán, mert könyvtáros akar lenni, arra, ott, ahol a keleti szél olykor málnaillatú.
Egy kényelmes kis ládában utazott, amiben mindene megvolt (banántej, kispárna, meggytubák, többkötetnyi olvasnivaló a Legkisebb Meséről, ajánlólevél a könyvtárossághoz), ami a gondolatokkal teli fejnek egy tengeri hajóúthoz elkelhet. A „Táncos Pufók” nevű kereskedőfregatt vitte el két hét ringatásnyi idő alatt Bivalybúra.
Valami kalendáriumban azt olvasta ugyanis, hogy ott találkoznia kell majd valakivel.
A legfőbb professzor teste meg ottmaradt. Cetlikre jegyzetel, úgy adja ki az utasításait. Azóta is végzi a dolgát. Nem ő volt s lesz az első fej nélküli tudós, hiszen köztudott, hogy anélkül is lehet bárki komoly és okos társaság vagy bármi egyéb szószólója. Esetleg nagyfőnök.
De még akár kalauz is.
Mayer Tamás illusztrációja
Kicsivel hamarabb, de még mindig nem most, vagy csak majdnem
Egyszer volt, hol nem volt, egy torzonborz, csupa búbánat pupák, aki egyszer csak: nekilódult.
Hogy ezt honnan tudjuk? Hát onnan, hogy a Kilikapudzsári szigetek egyik közveszélyes és rikitakitumitól zümmögő dzsungelének mélyén egy kacsa épp nekiáll, hogy elmesélje.
És ezzel a mondattal kezdett neki.
A kacsát a bambuli törzs istenként becsüli és becsülte mindig. Van neki külön aranyfészke a falu közepén, vattacukorral és kakasos nyalókával etetik, és a bambulák fejlesztette robotdinoszauruszok vigyáznak rá. Hiába volt néma kacsa. Ebből is látszik, hogy a bambuli törzs milyen nagy becsben tartja, és mennyire tiszteli.
Ők őrizték, nemzedékek óta. Ezer éve várnak arra, jövendölik és bízzák, hogy nekikezdjen a Mesének, ami állítólag a Legkisebb.
És most, a dzsungel mélyén, egyik percről a másikra, a liánok, a dzsumbuj, a tincitanci tábortűz-pászmák, a bambuli törzs véneinek, ifjabbainak és legkisebbeinek, valamint a törzsi könyvelőnek és a fősámánnak, illetve a kíváncsibb boák és egyéb dzsungeljószágok gyűrűjében, a kacsa, nocsak: megszólalt.
El lehet képzelni, micsoda hoppáré van úrrá épp a törzsön.
Meg a csend, ahogy hallgatják.
És a kacsa kacsahangon így folytatja:
– Ez az illető sokáig várt a lódulásra. Úgy gondolta: ő most más lesz (s nem kalóz). Hogy megjavul, lemond a csörtékről, a tengeróceáni haddelhaddról, és arról is, hogy birkózásban lenyomja (még egyszer) a Mélyvízi Kreccsent. Annyit mondták neki, hogy „Legyen jó fiú”, meg hogy „ÜLJ EGYENESEN, és EDD MEG A TÖKFŐZELÉKET!”, meg pláne, hogy „Tessék már megjavulni, hé! Komoly ember kalózkodást meg ilyesmi rosszaságot nem csinál!”, hogy megpróbálta, de tényleg. Kísérletezett az ácskodással, hogy ács legyen, ám még felcsatolható kampókézzel sem sikerült megoldania, hogy ne vágjon bele folyton a hüvelykujjába valami éles szerszámmal. Beiratkozott a könyvtárba, s mindig időben visszavitte a kikölcsönzött köteteket. Borzontorz szakállt növesztett, hogy divatot teremtsen, de a bivalybúi Egyfejű Könyvtároson kívül igazából nem figyelt fel rá senki. Tanulmányozta a csillagászatot, azonban mi tagadás: unta. Perfekt lett tengerimalacológiából, de hát mit kezdjen a tengerimalacológia rettentő komoly és a hajózáshoz feltétlenül szükséges tudományával egy illető, aki most már nem kalóz? Ráadásul ez az illető Bivalybún élt, egy rég elhagyott, és csupa múlt idővel teli kiskunyhóban, ami előtt, a parti fövenyen egy pompás, még kozmoszutazásra is képes vitorlás álldogált. A nevezett pupák korábbi hajója, amit FERIHAJÓNAK hívtak, fele akkora sem volt, és nem volt fedélzeti kompútere, sőt, jégszekrénye sem. Bezzeg ennek. És ez az illető csak bámulta a hajót, és nézte a végtelen horizontot, és észre se vette, hogy a szíve a hosszú hetek és hónapok alatt egyre jobban bebúsodik. Hiszen nem lehet az, aki valójában lehetne, hiszen az okosok azt mondták neki, hogy olyannak lenni nem illik.
A kacsa kicsi szünetet tart. A vaksötét, csillagokkal pettyelt égbolton épp akkor suhan át egy hullócsillag: de senki még csak oda sem ügyel rá.
– Így éldegélt, napra nap – egészen pontosan az 530.-ig. Nagyon próbált nem kalóz lenni. Csakhogy (és most figyeljetek) – emeli fel mutatóujjként az egyik szárnyát a kacsa. – ezen a napon málnaillatot hozott a vitorlafordító, keleti szél. A kiskunyhóban, ami tele volt régi cédulákákkal, szél-, láb-, sőt: falábjegyzetekkel, huzat támadt, papírost kavaró pergamenvihar… és egyenesen a nevezett illető markába sodort egy addig valami polc alján porosodó térképet.
– És azon a térképen mi szerepelt, ó, Végzet Kacsája? – kérdezi mélyen meghajolva a kacsa előtt a könyvelő a fősámán helyett (aki ezen persze kicsit, de látványosan besértődik).
– A Kilikapudzsári szigetek. – válaszolja a kacsa. Majd pislog kettőt, és hozzáteszi: – Na meg én. A pontos lelőhelyem. És az illető rohant az Egyfejű Könyvtároshoz, hogy megbeszélje vele a dolgot, mert tudta, hogy annak a könyvtárosnak én vagyok a mániája. És tudjátok-e, mit mondott az Egyfejű Könyvtáros ennek a csupaszakáll, torzonborz, búbánatos pupáknak a térkép láttán?
– Mit mondott, ó, Végzet Kacsája? – kérdezte a fősámán, aki most időben kapcsolt.
-Az Egyfejű Könyvtáros ezt mondta: HÁT MIRE VÁRSZ, TE KÓKOMFITTY, TE OKTALAN, HÁT VÁGJ NEKI A KALANDNAK! LEGYÉL AZ, AKI LENNI AKARSZ, A TEREMBURÁJÁT! OTT A HAJÓ, ÉS VITORLÁT BONTS! KERESD MEG A LEGKISEBB MESÉT! NE HAGYD MÁR, HOGY NEKED IS LEESSEN A FEJED, CSAK AZÉRT, MERT MÁSOK AZT MONDJÁK, HOGY BUTASÁG AZ EGÉSZ!
Aztán csend. A kacsa hozzáteszi, éppen most, hogy Vége. Megjegyzi továbbá, hogy köszi a sok kakasos nyalókát, és tök jó fejek voltatok amúgy ezer éven át, bár, így utólag bevallva, ez az aranyfészek-dolog túl lett tolva, mert végig nyomta a farktollát.
Úgy mondja, mint aki búcsúzik.
A várakozós csend hirtelen mérges csend lesz a Kilikapudzsári dzsungel alján. A törzs elégedetlenül fogadja a bejelentést. Hát mi az, hogy vége? Egyesek hozzáteszik, hogy hát erre várt, a mesére már az ükapjuk nagymamája is, és hogy ne legyen már vége ennyivel! Hát milyen dolog ez?
– Ja, bocs, félre vagyok értve. Nem ÚGY van vége. – szeppen meg a kacsa. – Igazából csak most kezdődik.
– Jaj, Végzet Kacsája, tán csak nem azért, mert az a bizonyos szakállas pupák éppen ide tart? – válaszolja megrettenve a fősámán, s idegesen a robotdinoszauruszokra tekint, amiknek a szeme a fősámán ijedtsége láttán zöldből őrzőpirosra vált.
– Dehogy is. – nevet fel a kacsa kacsanevetéssel. – Dehogy tart ide. Már itt van.
Majd hozzáteszi azt is:
– Úgy hívják, hogy Ördögbőr grófja.
Az égben ekkor megint elszáll egy szikrázó hullócsillag a fejek felett.
És a gyanús bokorzörgésre a háttérben még a robotdinoszauruszok sem kapják fel a fejüket.
FÚHA. Na, mit szóltok? Hát mi a rejtély, ha nem ez? Vajon mi történik a következő részben? Hol kujtoroghat végre a folyton mocorgó főhősünk – talán már meg is érkezett? És mi az, hogy egy KACSA? Mit mesél majd vajon? Sejtitek talán? Van valami tippetek? Írjátotok meg nekünk, ha van, és a legjobb megfejtéseket übermenő ÖRDÖGBŐR PÓLÓKKAL JUTALMAZZUK, ami annyit jelent, hogy itt az alkalom igazi kalózkompániás egyenruhában feszíteni a tök irigy többiek előtt!
Addig is VICSOR ÉS GRRR! Két hét múlva találkozunk, addig lehet vacogni az izgalomtól!
Meg persze táncolni Ördögbőr legkedvencebb zenéire!
Tizennyolc év semmiképp sem sok, épp annyi, hogy a különféle őszök, telek, tavaszok és nyarak egyszerre legyenek ismerősek és még ismeretlenek; persze nem tudta még, hogy nem attól függ az ismeretlenség ismerősséggel elegy örök varázsa, hogy hány éves, hanem, hogy hajlandó-e meglátni az őszt, a telet, a tavaszt, a nyarat a maga valójában, és saját magát, amint gyalogol a gesztenyék alatt.
Ragyogott hát minden, még a földalattiba vezető lépcsők melletti fal csempéi is, mégis, a zugokban és sarkokban nyugtalanító homály terjedt; és amikor belépett az angoltanár zuglói házába, majd felfutott a bejárathoz vezető hófehér lépcsősoron, amely a Bauhaus józanságával különös módon nemhogy megregulázta volna, inkább megsokszorozta ezt a tavaszi napzsongást, és lepillantott a balra nyíló pincelejáróba, félni kezdett.
Valami van ott – gondolta, és nyelt.
Elindult lefelé, a sötétbe. A hideget először a karján érezte meg, mintha valaki vizes rongyot húzott volna végig rajta. Összerezzent, de nem fordult vissza.
Hagyta, hogy hozzászokjon a szeme a félhomályhoz.
– Mindig menj le és nézd meg a homályos sarkokat – mondta magában valaki másnak a hangján, miközben körülpillantott.
Egy kerekét vesztett bicikli, egy feldőlt, kockás bevásárlókocsi, egy falnak támasztott vasalóállvány árva váza, amelynek fém lábai úgy kaparásztak, mint egy felfordított bogáréi, és egy fémvödör volt bezsúfolva a lépcső alá. Egy vasajtón, amely valószínűleg egy tárolóba vezetett, ócska sárga papír lifegett. Közelebb lépett. Egy ötvenvalahányban nyomott kék betűs rendelet volt az óvóhelyekről. Kisimította. A tenyerét szinte végigkarcolta a rossz papír.
Mire lassan föllépdelt, az idős úr, aki angolra oktatta minden péntek délután, a lakása bejárati ajtajában állt.
– Zajt hallottam és… – mondta, aztán kiszakadt belőle, hogy mégis mit keres a pincében.
A lány feldobta a vállára a hátizsákot. Ez a mozdulat jó volt mindenre és minden ellen.
– Félelmetesnek tűnt. Megnéztem – válaszolta, mert egy idő óta kezdte úgy hinni, hogy az igazsággal rövidre lehet zárni a dolgokat.
– Még ilyet – motyogta az öreg, aki lassan araszolt keresztül a lakáson a nappaliig. Öregszag volt nála, savanyú befőttekből, régi szappanból, szellőzetlenségből és talán a téli teákból meg a könyvek illatából összeszűrődő szag, de a lány szerette a lakás sötét csöndességét, és gondolatban minden igeidőt hozzákötözött egy bútorhoz. Így könnyebben emlékezett.
Az öreg, aki járni alig tudott, ha a nyelvről volt szó, kíméletlennek mutatkozott. Állítólag ötvenhatos volt. Ült is valamennyit. Akkor hagyta el a felesége.
Fázni kezdett, mire vége lett az órának. A pénzt, ahogy szokta, letette az asztalra. Nem merte volna az öreg kezébe adni. Szégyellte magát a pénz miatt, amelyet nem is ő keresett meg. Olyan volt, mintha megalázná vele. Mielőtt kilépett az ajtón, az öreg váratlanul megfogta a könyökét.
– Jól tette, hogy lement a pincébe. Mindenhová nézzen be, ami félelmetesnek tűnik – mondta azon a reszelős, lassú hangon, amit az évek alatt úgy megszokott.
Nem tudott mit válaszolni. Nézte az arcát, amely most olyan másnak tűnt. Mintha mulatott volna rajta, szinte világított a szeme kékje a hófehér, kék erekkel átszőtt, májfoltos arcon.
Másnap hajnalban kelt, öt körül. Ragaszkodott hozzá, hogy lejárjon futni, de nem a futás miatt. A hajnal miatt. Sokszor inkább álmos séta, mintsem futás volt ez azon a szűk sávon, ahol összeépült a régi Óbuda az újjal, és kibukkanva egy betonház lába alól az ember a macskaköves múlt időbe ér. Hagyta, hogy a kelő nap kisöpörje a szeméből a maradék álmot.
Az első óra rajz volt. Az osztály nagy része aludt, és volt, aki be sem jött. Az érettségi előtti utolsó hetekben voltak. A rajz már mindegy volt a legtöbbjüknek. Voltaképp neki is.
Jobb híján a reggeli futásra gondolt, a Faluház keletnek fordított ablaksorára, és a Vihar utcai kertes kis házban a kaffogó kutyára, amely a kerítés mentén loholva kísérte azon a három méteren, amíg tartott a gazzal és gondozatlan öreg fákkal benőtt udvar, amely aztán nekiütközött a nagy bérház szigorú falának.
Felrezzent, amikor a katedra felől elért hozzá az emelt hang. Gőze sem volt, miről van szó, hogy mit várnak tőle megint ilyen hirtelen.
Csavarogni akart. Futni, császkálni, felszállni járművekre, amelyek valahová mennek, és amelyeken soha nem utazott még, mondjuk elmenni a százvalahányas busz végállomásáig, látni akarta Szicíliát és Korzikát, máskor az északi tengert, át akart sétálni az Erzsébet hídon éjfélkor, le akart óvakodni egy-egy pincébe, és tervezte, hogy magára záratja egy éjjelre a Szépművészeti Múzeumot.
Amikor felrezzent, megbökte a könyökével a mellette ülő lányt. Viktóriának hívták, és egészen normális volt. Kedvelte. Kedvelte őket, mint a henteseket, akik a ládákat taszigálják hajnalban a piacnál, vagy az öreg angoltanárt. De barátai nem voltak köztük. Nem volt sehogy sem közülük való, és egy idő óta inkább hagyta a fenébe. Amikor megkérdezték, mi akar lenni, vállat vont.
– Valami, amit még nem tudok, válaszolta.
Ők közgazdászok akartak lenni, orvosok vagy gyárigazgatók. Azt is tudták, hány éves korukban akarnak gyereket.
– Élni akarok. Egyszerűen csak élni – mondta a végén, és jó ideig ült a térdén a felvételi lappal, aztán beírta, hogy angol szak. Angol bölcsész. Nem érdekelte ugyan, de elviselhetőnek tűnt. Valami olyannak, ami közben el lehet menni megnézni Szicíliát és végig lehet sétálni az Erzsébet hídon éjfélkor. Viktória olyan halkan suttogott, hogy szinte a szájáról olvasta le a feladatot, hogy üljön csukott szemmel, és rajzolja le, amit elképzelt.
Alig észrevehetően bólintott, hogy jelezze, megértette. Az osztálytársai felének már csukva volt a szeme. Volt, aki csukott szemmel vigyorgott. A lelkiismeretesebbje a fejét a kezébe támasztva könyökölt, és látszott, hogy koncentrál. A rajztanár, egy köpcös, szakállas, kis vörös figura az asztal mögül figyelte őket. Feszültnek és fáradtnak tűnt. Olyasvalakinek, akinek nincs semmi dolga itt. A legutóbb Egyiptomról beszélt a leendő ügyvédeknek, büntetőbíróknak és pénzügyi főigazgatóknak, akik kibámultak közben az ablakon.
Mielőtt hagyta volna, hogy lecsukódjon a szeme magától, a reggeli álmosságtól, eszébe jutott a zuglói ház alagsora.
Figyelni kezdte a szuszogásból, neszekből, arrébb csúsztatott talpak zajából meg a Szentendrei út beszűrődő halk morajából összeálló csöndet. Hallani vélte egy, az ablak előtt felreppenő madár szársurrogását is.
Nem akart elképzelni semmit, félálomban mégis újra megjelent előtte a zuglói ház pincéje. Gondolatban elindult lefelé a kőlépcsőkön, most mégsem az ismerős föld alatti térbe jutott, ahonnan a vasajtó nyílt; ellenkezőleg, a lépcső mintha kifelé vezetett volna egy ismeretlen városba, amelyben a szűk utcák közt sejteni lehetett a tengert. Elindult arrafelé. Alig párat fordult és kiért.
Az utolsó parti házsor utolsó házának kerítésén, épp úgy, ahogy az Andrássy úton a gesztenyevirág, rózsabokor hajolt ki. Megérintette az egyik virágot, hamvas rózsaszín volt, félig nyílt, tiszta.
Hagyta, hogy megmozduljon a mutatóujja, végig akarta csúsztatni az összekaristolt padon, de amikor megérezte a selymes felületet a keze alatt, megállt a levegőben a többi ujja. Várt egy kicsit, csak aztán mozdította meg újra a kezét.
A szemét csak akkor nyitotta ki, amikor Viktória megint oldalba bökte.
– Nem is láttam, hogy virággal jöttél. Vízbe kellene tenni – súgta oda.
Július köszöntő piacozás és Lángos parti a Rómain! Római parti Piac
Nyugodtan lehet éhesen érkezni: lesz lángos, szürkemarha hamburger és sült kolbászt is! De ne csak enni menjünk a Római mellé, készítsük kosarainkat egy igazi nyári, fergeteges piacozásra! Leveket, laska és erdei gombát, csirkét, tojást, fürjtojást, mézet, lekvárokat, szörpöket, fokhagymaitalt, sok-sok BARACKOT, cseresznyét, meggyet, diót, savanyúságot, mogyorókrémet, zöldség és virágpalántákat, kolbászokat, húsárut, olívaolajat is kínálnak a piacon. A kézműves és design udvarban pedig sok szép portéka közül válogathatunk. 7.00-kor nyitás!
A sétán bizonyosan szó lesz többek között a BSZKRT, az Egyesült Izzó, a Gazdák Biztosító Szövetkezete, a Chinoin, a Nyomdászotthon üdülőről, a Duna teraszról, a Duna kioszkról, az Esti Kurir, a Leszkóczky, az OKH, a Csuka, a Hattyú, a Horgony csónakházról, a Duna strandról, a Palotai-szigetről. Ugyhogy akit érdekel milyenek voltak anno a csónakházak és az üdülők a Rómain, ott a helye!
A Fellini már régi pompájában tündököl, a Hullámszínpadon most pénteken Kardos- Horváth János zenél, beindult a Partmozi is, szerdánként ingyenesen nézhetjük a filmeket a csillagos ég alatt. De csak ücsörögni és Dunát bámulni is ér, például egy jéghideg meggyessör társaságában!
Nyugodtan lehet aktivkodni is, hiszen a SUP Budapest idén is elindítja a Lupa-sziget kerülő naplementés túrákat: nincs is jobb, mint a nap végén kiszakadni egy kicsit a városból és érezni a természet közelségét. A túrára kezdők is nyugodtan mehetnek!
A program szerint rövid oktatás után vízre szállhatunk a Lupa-szigetnél. Megkerüljük a szigetet majd lecsorgunk egészen a Római-partig. Útközben néhány fotó erejéig megállhatunk az Egyfa-szigetnél közben pedig élvezhetjük a friss levegőt, kánikula esetén akár meg is mártózhatunk, ha addig még nem zakóztunk a vízbe!
Nap bácsi hatalmas örömére csütörtökön bemutatják a 2. Nap Ipa-t! Ezt meg kell ünnepelni, irány Nap bácsi és a Római-part! Szeretettel várnak mindenkit 16:00-22:00-ig!
Nyílt egy új hely Óbudán! Azonnal lesz kiállításmegnyitó, felolvasás, vetítés, és mindenféle kulturális történés, úgyhogy igaz, hogy csak az utolsó pillanatban, de legalább MOST SZÓLUNK, hogy menjetek, és csekkoljátok le az új helyszínt!
Ha világosban látod, menekülnél előle, sötétben viszont azonnal szerelmes leszel tőle!
Bizony, ő a szentjánosbogár. Idén az időjárásnak – pontosabban a dupla tavasznak – köszönhetően egy kicsit megkéstek a nászidőszakukkal, de ez jó hír: aki most olvas róluk először, még az is elcsípheti őket ragyogás közben!
Aki egyszer látta, az újra és újra akarja őket: koranyáron, esténként másfél-két órát villogtatnak a sejhajukkal, hogy magukhoz csalogassák a szerelemre kész többieket. Mármint a lányok: ők villogtatnak a fűben vagy a bokrok alsó részén, a fiúk pedig repkednek és landoláskor kapcsolják fel a hátsó felüket.
A legcsodálatosabb az, ahogyan csinálják. Nagyon lebutítva: egy luciferin nevű anyagot termelnek (hell, yeahh!), amihez oxigén is kell, hogy biolumineszcenciáljon, azaz világítson. Azaz levegőt pumpálnak a fenekükbe (ok, potroh, csak úgy kevésbé vicces), ha fel akarják kapcsolni a lámpát és normálisan lélegeznek, amikor lekapcsolják a fényeket. Zihálni a szenvedélytől – ismerős, ugye?
Ráadásul az életük majdnem olyan romantikus, mint a kérészeké: 3 évig lárvaként élnek, majd amikor imágó (azaz kifejlett rovar) válik belőlük, két hétig, legfeljebb némi virágporon élve repülnek, aztán a beteljesülés (peterakás) után belepusztulnak a szerelembe.
Világosban látni őket sajnos eléggé illúzióromboló: hogy is mondjam, nem túl mutatósak. A fiú sem fotogén, de lány ráadásul kétszer akkora és még szárnyai sincsenek. Aki akar, keressen rájuk: a lényeg, hogy egymásnak tetszenek!
Az utóbbi években egyre több szentjánosbogár-túrát szerveznek a nemzeti parkok: ezek közül a legnépszerűbb az Alcsúti Arborétumé, ahol a tapasztalataink szerint gyakran több a kéz-a-kézben botladozó látogató, mint a mécsbogár. Hála a keresletnek, ennél sokkal meghittebb túrákat is találhatunk, ahol adott esetben rovarszakértő (ld. szakbogarász) vezetésével járhatjuk sötétedés után a bokrok alját a világ egyik legromantikusabb jelenségéért. (Aki magától indulna eredne a szentjánosbogarak nyomába, annak a vizesebb, helyenként cuppogós réteket, bokrosokat ajánljuk, szigorúan lekapcsolt fejlámpával, mert tényleg szégyellősek!)
Lenyűgözően szép és bármikor eltehet láb alól egy motorost
A nagy szarvasbogár szinte a legismertebb védett állat Magyarországon: hiába, a fellépés sokat tesz. Ha a mostani 165 centimből 35-öt életveszélyes szarvak foglalnának el, utánam is többen fordulnának a körúton, az zicher. (Ok, ha ez így lenne, egyrészt hímnek kéne lennem, másrészt nem feltétlenül félnének tőlem, inkább körém gyűlve fotóznának, de nagyjából stimmel.)
Még a lányokkal sem jó viccelni: csak egy kicsivel kisebbek, a csáprágóik viszont rövidebbek és vastagabbak. Képzeljenek maguk elé egy felpimpelt díszkardot és egy rövid, de nehéz csontbárdot. Melyik a félelmetesebb? Na ugye.
Amikor erdőben sétálnak és valami nem oda illő, reszelő, fenekedő hangot hallanak: ott bizony csata van. Érdemes óvatosan hallgatózva körbejárni a fák törzsét: a legutóbb – igaz, Budapesttől nagyon távol – egy hatfős Trónok Harcát sikerült végigizgulnom. Volt ott minden: vérre menő csata, ahol az egyik hím akrobatikus mutatványok közepette hajította le a másikat két méter magasról, amíg három nő drukkolt közvetlen közelről. Aztán amíg a nyertes dugta a királynőt, az udvarhölgyek drukkoltak a kiskorú trónörököst körbevéve, aki éppen tanult a látottakból, mialatt a vesztes dühödten kapaszkodott felfelé és már majdnem elérte az üzekedő párt, de …
… ekkor már jó fél órája dekkoltam kitekert fejjel és egyre jobban érdekeltek a gombák. Bocs.
A szarvasbogárhoz tényleg nem érdemes hozzányúlni. Nem csak azért, mert nagyon nem illik, hanem azért sem, mert olyan, mint egy vadított harcikutya: ha egyszer belekapaszkodik valamibe, azt nem engedi el. És ki akarna harcolni egy 8-10 centis, páncélozott fenevaddal a hajában vagy a pólóján? Fotózni viszont hálás őket: mivel nagyon kevés természetes ellenségük van (az emberen kívül), nagyok és nehezek, ezért lomhák is.
Kivéve, ha repülnek: kíváncsi lennék egy olyan statisztikára, hogy hány motoros szenvedett balesetet például a Mátrában azért, mert örömmotorozott volna egyet a szerpentineken, de 110-zel bedőlve szembejött a sisakjával egy 8 centis, 2 dekás helikopter, kifent kardokkal előre? (Pettyes a májam, úgyhogy nem tudom kihagyni az intelmet: „Vigyázz, szarvasbogár!” tábla ugyan nincs a KRESZ-ben, de „Természetvédelmi terület” igen.)
A telitüdőből ordító mesehős, amivel hőmérsékletet is mérhetsz
Megfejtés: a tücsök. Egyszer egy gyerekkönyvben olvastam egy állítást, ami nem hagyott nyugodni: a tücsök ciripeléséből meg lehet állapítani, hogy hány fok van. Olyan viccesnek tűnt, hogy addig mentem, amíg a Természettudományi Múzeum kutatói nem válaszoltak a kérdésemre. A sztori rövidítve:
– Az állítás: ha megszámolod, hogy egy tücsök 15 másodperc alatt hányszor ciripel és hozzáadsz 37-et, akkor megkapod a levegő hőmérsékletét Frahrenheitben.
– A kérdés: Kedves Magyar Rovartani Társaság! Ez igaz?
– A válasz a Magyar Természettudományi Múzeum Kisebb Rovarrendek Gyűjteményének szakértőitől (nagyon röhög, majd): Kedves Érdeklődő! Az „esetleg a hazánkban is gyakori pirregő tücsök (Oecanthus pellucens) ciripelése lehet alkalmas rá, ennek a fajnak nyár második felében és ősszel hallhatjuk a hangját. A tavasztól ciripelő mezei tücsök (Gryllus campestris) valószínűleg kevésbé alkalmas.” Majd hozzátették, hogy a pillanatnyi ciripeléses-hőmérséklet függhet a tücskök fajaitól, az elterjedésüktől, az évjárat hatásaitól, a levegő nedvességétől, a légnyomástól és attól, hogy ember- vagy tücsökmagasságban vagyunk kíváncsiak a hőmérsékletre – de abban egyetértettünk, hogy a feltevés felettébb bájos.
Szóval ha valaki nagyon elszánt, tényleg erre is használhatja a tücskök ciripelését, de inkább csak élvezze! Nekem speciel ez a hang jelenti az évnek igazán szép részét és az önfeledt szabadságot.
Plusz egy: címerállat, de eszedbe ne jusson szelfizni vele!
Havasi cincérbe ugyan sokkal nehezebb belefutni, mint az előzőekbe, de annál nagyobb az élmény, ha mégis sikerül. Leginkább a Duna-Ipoly Nemzeti Park logójából lehet ismerős: meghökkentően kék, fekete foltokkal, gyöngyházmetál-fényezéssel és obszcén méretű csápokkal.
A meseállatabb a hőscincérnél: az is ritka (bár mondjuk a Tabánban él még néhány elszánt példány belőle), de kevésbé fotogén (sima fekete) és kevésbé agresszív (mármint a kisiskolások tapasztalatai szerint).
A Wikipedia szimplán „Európa legszebb bogarának” titulálja, amivel nehéz vitatkozni – főleg, ha az ember hajába kapaszkodott már kapitális szarvasbogár. Közép-Európában szinte kihalt, ezért ha látunk egyet, azonnal essünk ámulatba! És eszünkbe se jusson piszkálni – ugyanis agresszívabb bármi másnál. A múlt heti (nem mondom meg, hol) első és egyetlen posztolásnál én hülye, biztattam a megtalálót, hogy másztassa finoman a kezére egy kép erejéig: a havasi cincér ugyan megtette, de cserébe akkorát harapott a kiskorúba, hogy két nap múlva is látszott. Nem csípés, fullánkja ugyanis nincs, hanem igazi, masszív harapás, csáprágókkal elkövetve – anyaként persze nekem sokkal jobban fájt, mint a valódi áldozatnak. Azzal viszont muszáj elbüszkélkednem, hogy a 10 éves szpottoló nem odacsapott, hanem nekem óbégatott röhögve, hogy csináljak már valamit, mert megeszi az állat, mire ebből profilkép lesz!
A gyámügynek és a természetvédelmi hivatalnak egyszerre üzenem: a cincér nyilván kiállt magáét és rám hozta a frászt. Fotó végül nem készült, a bogár figyelmét áttereltük. Pár perccel később engem is legyőzött, majd sértetlenül – igaz, mélységesen felháborodva – távozott.
Kínos bevallani, de mióta ezt végignéztem, ő a példaképem.
Bármit jöhet bármi után, szabad a vásár, szabad az asszociáció – a punk a funk után, diszkó a gitárpopra, egy magyar számról eszedbe jut egy külföldi, egy ideiről egy harminc évvel ezelőtti, egy vidámról egy szomorú, egy érfelvágósról egy táncba hívó, egy szakítósról egy szerelmes. Tényleg, pszichológusok analizálnak zeneválogatásról? Létezik hangos, audiális Rorschach-teszt? Mert az persze van, hogy számtalanszor, amikor nem jut az eszedbe, hogyan mondd el, vagy hogyan fejezd ki magad, akkor inkább keresel egy odaillő számot. Vagy dalt. (Tényleg, az is egy külön mikrodiskurzus a popkultúrában, hogy a szám vagy a dal kifejezést használata az adekvátabb, de ezt a linket most, ha nem baj, nem nyitom meg.)
Most, rohadtul nem meglepő módon, az jutott eszembe… dobpergés… hogy egy nyári válogatást csinálok. Semmi erőlködés, semmi flikk-flakk, dupla leszúrt rittberger, a már említett fatalista koncepciót követve indultam el a nyár nevű virágos asszociációs mezőn, lesz, ami lesz. És lett, ami itt látható és hallható. Van benne régi klasszikus, kicsit szomorkás, szplínes kortárs, táncolós nyáresti, napközbeni adrenalinbomba, folkos révedés. Minden. Igazából nem is dumálni kell, hanem hallgatni.
Örökzöld slágerek, kellemes mozi és egy furcsa történet, amely arról szól, hogy a valóság akár meg is történhetett volna. Kicsit különös, mint most már visszagondolva az elmúlt hónapok is voltak többségünk számára. Mert a Yesterday arról szól, hogy mi lenne, ha az egész világ elfelejtené minden idők legzseniálisabb zenekarát, a Beatlest? Mi lenne, ha csak egy valaki emlékezne a felejthetetlen slágerekre? És mi lenne, ha az a valaki a mesés négyes dalaival világsztár lenne, de a hirtelen hírnév kikezdené a magánéletét?
Jövőhét csütörtökön már délutántól várja vendégeit a Gázlámpa Kioszk hangulatos teraszával és megújult kínálatával, a szabadtéri vetítés 21.00 órától kezdődik az Esernyős előtt a Fő téren. Helyfoglalás érkezési sorrendben 19.00 órától, a film előtt az International Love Affair csapatából DJ Matek keveri a hangulatos mixeket a III. kerület hangulatos közterén. Eső esetén a program július 9-én kerül megrendezésre.
A kislány azonban ezúttal nem ezért itatta olyan kitartóan az egereket. Kis kezével a tündéres zokniját simogatta a nagyujjánál, ahol pont Lulu, a zoknitündér szárnyacskái voltak. Haragudott magára, hogy nem rendesen húzta fel a zokniját, hiszen normális esetben Lulu a bokája táján foglalt helyet és azért is, mert nem engedte Anyának tegnap este, hogy levágja a lábkörmeit. Így történhetett, hogy az egész délelőtti játékban a kis lyuk, amit éles körme a zokniba vágott egyre nagyobb és nagyobb lett most pedig szomorúan kandikált ki belőle a nagylábujja. Kevés szomorúbb dolog van a világon, mint amikor az ember kilyukasztja a legjobb barátnőjét.
Már jópár hét eltelt azóta, hogy Lulu és Nana, a két növendék zoknitündér először kelt életre Emi lábán. Azóta a nagyszájú, sokszor szemtelen Lulu tündér és a hasonló tulajdonságokkal rendelkező óvodás kislány, Emi nagyon megszerették egymást. Persze Emi Nanát is kedvelte, de azért ő kicsit olyan volt, mint a felnőttek. Emit leginkább a Bankfiókos nénire emlékeztette, akit Anyával szoktak meglátogatni és aki mindig ugyanúgy mosolygott és mindig ugyanolyan halkan beszélt, amitől Eminek sokszor támadt az a gondolata, hogy talán nem is igazi ember. Nana persze nem volt igazi ember, merthogy zoknitündér volt, de vele nem lehetett olyan jókat nevetni, huncutságokat kitalálni és izgalmas dolgokról fantáziálni, mint Luluval. De Luluval baj történt, ráadásul ő csinálta a bajt, amitől nagyon rosszul érezte magát.
Ahogy a zokniján tátongó ormótlan lyukat bámulta, hirtelen támadt egy jó ötlete. A bal lábát, amin még ép volt a zokni és Nana, a narancssárgás tündérke képe díszítette, óvatosan dörzsölni kezdte az ágy műanyag széléhez. Nana gyorsan életre kelt, a ruháját szépen eligazgatta az ovis lepedőn, majd a szokásos udvariasságával ráköszönt Emire.
– Szervusz kedves Emi! Milyen kívánságodat teljesíthetjük ezúttal?
Emi egy kicsit habozott, mielőtt megszólalt.
– Hát éppen erről van szó. Hogy most csak Te teljesítheted. Luluval történt egy kis baleset.. – mondta a kislány és Nana felé nyújtotta a kandikáló nagylábujját.
Nana, aki mindig kedves volt, udvarias és kicsit távolságtartó, most a szája elé kapta a kezét és sikítozni kezdett!
– Lulu, úristen, mi történt veled? Testvérkém! Jaj, most mit csináljunk, mit csináljunk????
Emi hirtelen felocsúdva rápirított a tündérre:
– Először is ne kiabálj! Mindjárt ide jön az óvónéni. Másodszor pedig azért hívtalak, mert állítólag te egy tündér vagy és tudsz varázsolni. Szedd már egy kicsit össze magad!
Nana bebújt a takaró alá, hogy Réka néni ne láthassa és halkan hüppögött tovább.
– De Lulu nélkül nem megy….
– Miért? Nélküle nem szabad varázsolnod? Mindig kiderül valami buta szabály!
– De szabad, csak még nem próbáltam. Együtt minden könnyebb…
– Ugyan már Nana, te vagy az okosabb, az udvariasabb, mindig utasítgatod, hogy ne így, meg ne úgy csinálja!
Nana bűnbánóan lehajtotta a fejét. Emi körülnézett: Réka néni leült a távolabbi sarokba és egy könyvet vett elő. Láthatóan úgy gondolta, már mindenki alszik.
– Gyerünk már Nana, mondd, hogy mit csináljak, ne legyél már ilyen… nyunyi!
Nana ugyan ettől a nyunyizástól nem tűnt boldogabbnak, de legalább bizonytalanul előhúzta a varázspálcáját! Három krakszot csinált a levegőbe, mire erőtlen zöld szikrák hullottak az ovis takaróra.
– Nagyon gyengék…
Nana nagyon szomorú volt. Emi legszívesebben rákiabált volna – nem volt éppen egy türelmes gyerek -, de aztán eszébe jutott, amikor soha nem találta el, melyik lábára kell húzni a bal cipőjét. Réka néni akkor melléült és Emi minél hangosabban kiabált, ő annál halkabban beszélt. Így aztán ő is kénytelen volt abbahagyni a kiabálást, hogy hallja mit mond. Aztán, ahogyan csendben maradt és odafigyelt, máris megtalálta a bal lábához passzoló cipőt. Így aztán úgy döntött, halkabbra fogja.
– Nyugodj meg Nana és próbáld meg még egyszer! – mondta és a tündér felé nyújtotta a lyukas zoknis lábát.
Nana sóhajtott és megint megpróbálta. Emi csiklandozást érzett és egy cérnaszál lassan kúszni kezdett a nagyujjánál.
– Ez így elég lassan fog menni – állapította meg Nana. Emi bátorítóan nézett rá.
– Ráérünk. Még legalább egy óra az alvásidő – sandított az órára Emi. – Gyerünk!
Nana egészen halványan elmosolyodott.
– Esetleg megpróbálhatom.
A kislány hamar megszokta és megszerette a csiklandozást. Olyannyira, hogy lassan-lassan lecsukódott a szeme és mély álomba merült.
Halk kuncogásra ébredt. A Pettyes csoport ébredezett és a csoportszobát betöltötte az óvodások zaja. A kuncogás a paplan alól jött. Ahogy felhajtotta a paplant nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Ott kuporgott a lepedőjén Nana, aki tőle szokatlanul felszabadultan nevetett és mellette, igen mellette ott ült Lulu – a szárnya kicsit kusza volt, gyűrött és girbegurba, de láthatóan ez egy cseppet sem zavarta.
Csiki Emese illusztrációja (ahogy a nyitókép is)
– Nézd csak Emi! Milyen szuper szárnyam lett! Ilyen még azoknak a nagyképű fogtündéreknek sincs!
Nana szerényen lesütötte a szemét.
– Nem voltam elég ügyes… és nagyon sokáig tartott…
– Nekem nagyon tetszik! – mondta Emi. – És te vagy az első, aki el tudott altatni délután!
– Éljen Lulu, a hős! – kiáltotta Nana, majd kikukucskált a takaró alól. – Lesz kakaó uzsonnára? Koccinthatnánk.
– Úgy látom, karamellás tej! – állapította meg Emi.
– Még jobb, gyerünk, tegyél a zsebedbe! – nyújtotta a kezét a kis tündér, de Nana a régi, megszokott szigorú hangján megállította.
– Állj Lulu, még egy kívánságot sem teljesítettünk. Emi, mik a kívánságaid?
Eminek először felcsillant a szeme és mindenféle vad dolog cikázott át az agyán, de aztán inkább legyintett.
– Hagyjuk a csudába. Csak azt szeretném, hogy uzsonnázzatok velem!
– De, nekünk az a dolgunk…. – kezdte Nana, de nem fejezhette be.
– Erre nem mondhatunk nemet, te ma már úgyis felülmúltad önmagad. Menjünk, mert az a szeplős kitölti magának az összeset!
Nana csak egy pillanatig gondolkodott aztán Emi kinyújtott tenyerére huppant és diadalmasan azt mondta.
– Akkor jöjjön a karamellás tej, akármilyen rosszul is hangzik!
Nem mondhatnám, hogy túl sok temetésen jártam volna. Egyszer a feleségemmel elmentünk egy halottbúcsúztatásra, nem ismertem az elhunytat, és miután egy órát sétáltunk körbe-körbe anélkül, hogy bárki is hozzánk szólt volna, gyanút fogtam, hogy valójában ő sem ismerte, és habár rettenetes szorongás tört rám, hogy akkor mégis mit keresünk itt, nagyvonalúan nem kérdeztem rá, és inkább megpróbáltam feltöltekezni a friss levegővel, a sétányok és a fák látványával, hátha jó hatással lehet rám ez a türelmes vegetáció, igyekeztem puhán lépkedni a harmattól átnedvesedett avaron, és eggyé válni a természettel. De bármilyenek voltak is a korábbi tapasztalataim, azt a gondolatot sosem tudtam a magamévá tenni, mely szerint a temetőben az élőt a diadal érzése járná át, sosem fogott el győzelmi mámor a márványból faragott kőlapok és fejfák között, sosem ért megkönnyebbülés, amikor haláleset történt a környezetemben, ahogyan abból sem tudtam erőt meríteni, hogy bárkit is túlélnék. A mellszobrok, az archaikus nevek, a tekintetüket szemérmesen lefelé fordító, imára kulcsolt kezű kőangyalok között bóklászva inkább úgy éreztem magam, akár egy magatehetetlenül sodródó részecske a mágneses holtak milliói között, akik mind-mind magukhoz igyekeznek csábítani a nyüzsgő mélységbe, és csak a nehezen kiküzdött belső egyensúlynak köszönhetem, hogy még állok a lábamon.
A temetőben, ahová Zehetmayer miatt érkeztem, ezt az érzést a folyamatosan emelkedő és ereszkedő ösvények is fokozták. Talpalatnyi föld sincs a látogató alatt, ahol biztonságban érezhetné magát. Nem elég, hogy elődeink, és meglepően, egyúttal fájdalmasan nagy arányban, kortársaink maradványain járunk, de ez a hullámzás arra is emlékeztet, hogy odalent valami dühödt, roppant akarat munkálkodik, hogy a többség életét kísérő katasztrofális és jóvátehetetlen vétkeknek, a kínzó számonkérésnek ez az irdatlan, mitikus gépezete nem egy képzeletbeli magasságban keresendő, hanem six feet under, ahogy az angol mondja, és nem az idők végén jön el, hanem nagyon is kézzelfogható és valóságos, és létmódja a folyamatos jelenidő.
Legutóbb egy író temetésén jártam itt. Az első és az utolsó volt a műfajból, amire elmentem. Akadtak persze halottak, akik előtt leróttam volna a tiszteletem, de, mint mondtam, sosem töltött el jóérzéssel a temetők csendje, a körülmények is rendre az utamba álltak, azonkívül magát a gyász témáját is végletesen kidolgozatlannak találtam. Ezt az írót azonban szerettem, nem ismertük egymást közelről, de volt benne valami ragyogó letargia, ami az induláskor felszabadítóan hatott rám. Arra emlékeztetett, hogy ami az irodalmat illeti, a legjobb, ha nem várok tőle sokat, és reméljek még annál is kevesebbet. Egyszerűen, józan megfontoltsággal tudott erről beszélni, miközben tisztában volt vele, hogy a magunkfajták számára mégsem adatott egyéb, mint éppen az irodalom. A temetésén a tűző nap alatt monokrómba burkolózott a rokonság, lombok árnyai alá húzódtak a pályatársak. Még a kívülállók számára is nyomasztó súlyú lehetett a felismerés, hogy a tragikus hirtelenséggel távozott tehetség után a kizökkent időt ez a tébláboló, dehidratált tömeg hivatott helyretenni. Biztos voltam benne, hogy a jelenlévők közül jó néhányan áldásként fogták fel a halálát, hiszen számukra csakis jót jelenthetett, ha az egyik szereplő kiesett a nyilvánosság figyelméért folytatott fogatversenyből. Az elhunyt óvodás korú gyermeke a nehezen vánszorgó beszédek alatt végig a plüssállatába kapaszkodott. Távol volt, talán egy nyúl lehetett az, esetleg bölcs elefánt, ki tudja. A szertartást hamiskás pátosz lengte be, és annál nagyobb a kontraszt most, Zehetmayer temetésén, ahol alig néhányan lézengenek a helyszínen.
Lehajtott fejjel megállunk a sír előtt. Valaki előre szólhatott a temetőszolgáknak, hogy ne várjanak nagy tumultust, mert csupán két keskeny padot készítettek ki a gyászolóknak. Egyre növekvő étvággyal ragyog a nap, és még egyszer rázendítenek a fák ágain gubbasztó költözőmadarak. Mégiscsak szép ez a temető, annyi év alatt semmit sem változott, és Zehetmayer halála szomorú ugyan, de talán mégsem tragikus, azonkívül minden érintett tisztában van vele, hogy a lakóközösség sem fogja megszenvedni az elvesztését.
Amíg várakozunk, szél kerekedik, a fák levelei lázas izgalomban susognak a fejünk felett. Kigömbölyödnek sorban a percek, telik az idő, de a többiek olyan kilazult ritmusban veszik a levegőt, mintha készen állnának rá, hogy akár év végéig itt maradjanak. Azon tűnődöm, hogyan tovább, megvárjuk, amíg visszajönnek a sírásók az agyonvasalt ingjükben, hogy leeresszék a koporsót, vagy történik még valami más is?
A válasz végül egy napszemüveges férfi személyében érkezik. A koporsóhoz lép, végigsimít a simára csiszolt kőrisen, és egy perc néma áhítatot követően belekezd a beszédébe.
– Azért gyűltünk ma össze, hogy búcsút vegyünk testvérünktől, Zehetmayertől. Gondoskodó rajongás jellemezte minden iránt, ami mozog, és minden iránt, ami mozdulatlan. De hiába ez a mohó kíváncsiság, a létezésnek ez a teljes elfogadása és bekebelezése, sokszor mondogatta, hogy hiányzik neki valami. Ilyenkor azt is sietve hozzátette, Ha ez a hiány nem volna, meghalnék. Azt is mondta, Ez a hiány talán én magam vagyok. Bárhogyan is, de nagy író volt.
Zehetmayer is író volt? Erről semmit sem tudtam. Mintha csak a gondolataimban olvasna, a szónok sorolni kezdi az életművét:
– Amikorelfogy a puskapor. Éjféli memorandum. Rudolf Hess, a trapézművész.Hullaház a tengerparton.
Soha nem hallottam ezekről a könyvekről. Megnyugtató ürességet érzek.
– Jelentős művek, nem vitás. Van azonban Zehetmayernek egy kiadatlan szövege is. Ezt a szöveget tekintette a főművének. És ezt a szöveget csak én ismerem.
Végigsimít a koporsón. Öreg, húsos ujjak, vagy harminc évvel megelőzik a tulajdonosukat. Természetes, hogy testrészeink nem egyenlő ütemben öregszenek, de ekkora eltérés joggal kelt viszolygást.
Felpattintja a koporsó zárját. Némán követjük a mozdulatot. Sötét rés nyílik a fedél és a koporsó oldala között, de semmit sem látni abból, hogy mi szunnyad odabent.
– A címe Géricault.
Minden jelenlét szükségképpen lerombol valamit, torzítja környezetét, és helyet szorít annak, ami utána következik.
– Mit mondott? – kérdezem a mellettem ülőtől.
– Géricault – feleli. – Tudja, az a francia festő. Olyan, mint Doré.
A szónok int a gyászolóknak.
– Most már leengedhetik.
Várjuk, hogy varázsütésre megjelenjenek a temetőszolgák, de senki sem érkezik. A távolban az egyik fejfa előtt mintha üldögélne valaki egy kempingszéken, de úgy reszket körülötte a levegő, hogy talán csak délibáb. A sírásóknak nyoma veszett. A temető kiürült.
Padtársaim felállnak, megteszik az első lépést, és végül én is követem őket. Hárman a vállunkra vesszük a köteleket, és lassan a mélybe eresztjük a koporsót. Eddig azt hittem, alig egy-két méterre ássák a sírokat, de ennek el se látok az aljáig. Óvatosan engedjük le, a kötél türelmesen marja a bőrt a vállunkról. Meghitten alakulnak a fények, alkonyodik, a szónok csak áll, nekünk háttal, a lemenő nappal szemben, ránk szárad az izzadtság, és tesszük, amit tennünk kell, tesszük, amivel minden élő tartozik a távozóknak, és a koporsó, benne az Amikorelfogy a puskapor, az Éjféli memorandum, a Rudolf Hess, a trapézművész, a Hullaház a tengerparton és nem utolsósorban a biztos halál tudatában megalkotott, az elmebeteg lovakat megfestő zseniről szóló hatalmas főmű, a Géricault szerzőjével, még éppen akkor éri el a gödör alját, hogy az az alak mégis feláll a kempingszékről, lerázza a nadrágjáról a morzsákat, elindul felénk, és még vagy három utcácskára tőlünk, alig leplezett ingerültséggel felhívja figyelmünket a közelgő zárásra.
Az alapok Ha valaki még tényleg csak a boltok polcain találkozott gombával és a legegzotikusabb dolog, amit nyersen látott, az az ördögszekér-laska és a kínai büfék gyanús fogásaiban remegő fafül-gomba volt, annak azt ajánlom: fogjon egy kosarat és induljon neki bátran az erdőnek. Szedjen össze mindent, de mindenből csak egy-két darabot! Több, mint valószínű, hogy a kosara az első pár alkalommal fogyasztásra alkalmatlan/mérgező/súlyosan mérgező és/vagy védett gombákkal lesz tele, de semmi baj – ebben az esetben tényleg így tanul az ember.
Mondanám, hogy inkább csak fotózzon az erdőben, de azt úgyse bírja ki senki. A kosár azért kell, mert ha zacskóba szedjük a gombákat, nagyon könnyen összetörnek és 20 dekányi kukacos, összekeveredett morzsalékról nincs az a szakértő, aki megállapítja, hogy mi volt valaha.
És hiába van belőle több kiló a lábunk előtt, túl könnyű ahhoz maradandó károkat okozni egy-egy termőhelyben, hogy mindet felporszívózzuk – ezért hát elégedjünk meg elsőre egy-két darabbal, amit lehetőleg egymástól elkülönítve gyűjtünk.
A legnépszerűbb tévhitek „Olyan finom az illata!” Ja, például a sajtszagú galambgomba az egyik legfinomabb, legfűszeresebb illatú gomba, amibe csak belebotolhatunk, ám olyan kellemetlenül, vegyszeresen csípős az íze, hogy még az éhhalál szélén sem enné meg senki. És persze több napos gyomorbántalmakat okoz.
„Biztos jó, mert nem kékül!” A gombafajok legalább harmada hajlamos érintésre vagy vágásra sárgulni-kékülni-zöldülni. Vagy mérgezőek, vagy nem. Inkább igen. „Ha a csiga megrágta, csak jó lehet – cseresznyéből is az a legfinomabb, amit a madár megcsípett!” Mondanám, hogy a wannabe-Coelho típusú emberek próbálkozzanak nyugodtan, de nem vagyok ilyen gonosz. Nem, nem vagyunk csigák: sokkal több összecsócsált sátántinórut vagy hánytató galambgombát láttam már annál, minthogy ezt elhiggyem.
Akkor mégis hogyan csináld?
Ahogy mondtam: szedd le óvatosan és hazafelé, még frissen vidd el a legközelebbi piacra és mutasd meg a gombaszakértőnek! Mindig. Akkor is, ha a kedvenc nagybácsid/a legtapasztaltabb cimborád/a legautentikusabb arc a helyi kocsmában az anyja életére is megesküdött, hogy amit összeszedtél, az tökéletes.
A gombaszakértők egy legalább két évig tartó, elméleti és gyakorlati vizsgával záruló képzésen vesznek részt. Ha ők azt mondják, hogy ki kell hajítani az egész kosár gombát, amit egy egész napon át, hegyet mászva, görnyedezve összeszedtél, akkor higgy nekik feltétel nélkül! Népszerű összeesküvés-elmélet, hogy azért kobozzák el a gombáidat, hogy aztán ők egyék meg vagy adják el, de ez természetesen vadbaromság. Gombaszakértő azért lesz valakiből, mert megszállottja a hobbijának, majd a szakmájának, tehát ha az orrod előtt dob ki mindent, akkor azért teszi, mert beleszedtél olyasmit is, aminek még egy kicsi, letört darabja is súlyosan mérgezhet.
A minden nap rendelő gombaszakértők listáját és elérhetőségeit megtalálod a NÉBIH holnapján ezen a linken.
A kezdőknek nagyon hasznos lehet, ha letöltik a telefonjukra a leggyakoribb gombák mérgező és ehető változatainak összehasonlítását: az erdőben gyakran nincs térerő, tehát ne ott próbáljuk egy pici képernyőn meghatározni őket.
Hogy lesz mégis sikerélményed?
Vannak olyan gombák, amik majdhogynem összetéveszthetetlenek – de csak majdnem! Ha például úgy néz ki, mint a purhab, ártereken, fák törzsén nő, narancssárgás-rózsaszínes és tapintásra puha, akkor majdnem biztos, hogy gévagombára leltél, ami fiatalon nagyon finom, de legalább 10 perc hőkezelést igényel! Ha nincs szerencséd, ehetetlen taplót szedsz helyette.
Ha legalább lábszárközépig ér, alapvetően fehér, barna pikkelyekkel, van gallérja és a kalapja akkora, mint egy dísztárcsa, akkor jó eséllyel őzlábgombát találtál, ami az egyik legfinomabb rántott gombát adja, de attól még galócaféle!
Ha imádod a gombát, zarándokolj el a Nagycsarnokba a Triffla gombaboltba! Az a gombabolondok igazi szentélye, ahol egész évben a szezonnak megfelelő friss gombákat árulnak – így könnyű megjegyezni, hogy is néz ki élőben a friss kucsma, vargánya, rókagomba és a többi csoda. Az áruktól persze a szívedhez kaphatsz, de ez a műfaj már csak ilyen.
Ha már van némi gyakorlatod, szerezz be egy jó gombahatározó kézikönyvet! Magyar viszonylatban a legjobb a Vasas Gizella és Locsmándi Csaba által átdolgozott „Gombászok kézikönyve”, ám ez szinte beszerezhetetlen: még az antikvár példányokra is sorban állnak az érdeklődők és meghökkentő összegeket hajlandók fizetni egy-egy példányért.
A legbővebb online gyűjteményt a Miskolci Gombász Egyesület honlapján találjuk, de mivel névre kell keresni, így kell némi gyakorlat a használatához.
Gombázni fantasztikus dolog, de…
itt további elrettentések kell, hogy következzenek. Nem véletlenül buggyantam bele én sem: csodálatos dolog, hatalmas sikerélményt ad, észrevétlenül megy kilométereket az ember csak muflonok által ismert, gyönyörű vidékeken, de az egyik legjobb gombázós Facebook-csoport jelmondatát, miszerint „Fazékba nem határozunk!” igenis vegyék komolyan!
Pont a tegnapi délutánunk alakult úgy, hogy annyira agybajt kaptam valamitől, hogy az egyik gyerekemmel hirtelen felindulásból el kellett mennünk a Vértesbe sétálni egyet. Egy kijárt földút közepén (10 perccel azután, hogy megharapta egy sértődött hőscincér, ami az egyik legmenőbb nyári sérülés, ami csak létezhet… – na mindegy) lehajolt, mert talált valami érdekeset. És valóban: 4-5 centis, hófehér, tökéletes tojás kandikált ki a földből. Pedagógiai okokból felvettük és kettévágtuk, hogy megmutassam: bizony, minkor megnő és szétreped, a tojás héjából lesz majd a gyilkosgalóca bocskora és gallérja. Nagyon nehéz volt megállni, hogy onnantól kezdve még egy fél órát ne nyúljunk az arcunkhoz és a szánkhoz, amíg vissza nem értünk az autóhoz és a benne felejtett fertőtlenítőkendőkhöz.
Jut eszembe, gombamérgezés: a legtöbb magyarországi mérgező gombafajtól „csak” igen komoly emésztési zavarokat, több napos, kiszáradással fenyegető hányás-hasmenést lehet összeszedni, ám olyanok is léteznek, amelyek hallucinációt és súlyos akár maradandó idegrendszeri sérüléseket okoznak – lásd a legszebb „mesegombát”, a légyölő galócát. A gyilkos galócát pedig szerintem még az ABC előtt meg kellene tanítani minden gyereknek: gyönyörű, mindig makkegészséges és sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Ráadásul finom is: legalábbis dióra emlékeztető ízről számoltak be azok a kevesek, akik még időben eljutottak az intenzív osztályra és átestek a dialízisen. Az ugyanis csak akkor okoz tüneteket, amikor már felszívódott a szervezetben, így egy szakszerű, kiadós gyomormosás sem segít az emberen.
Nyugalom, amit a játszótereken, a fák tövében találunk, az általában susulyka: hatóanyaga a muszkarin és idegrendszeri tüneteket okoz. Általában nem halálos, de mindenképpen kórházi kezelést igényel.
Most, hogy megpróbáltam mindenkit elriasztani attól, hogy valaha is erdő közelébe menjen, elárulom, hogy vargányát találni nagyobb élmény, mint az első szerelem! Annak általában rossz vége lesz, a vargányának viszont csak akkor, ha ehetetlenül kukacos, vagy odaégetjük ünneplés közben.
És ne feledjük: bármekkora is a dömping ebben az időben, a jogszabályok szerint egy nap egy ember maximum 2 kg gombát gyűjthet.
Sikeres és önfeledt gombázást kívánok mindenkinek!
Egészen közelről látta a gázgyári művelődési ház sorsát, hisz haláláig ott élt a ház közvetlen közelében a gázgyári lakótelepen.
1964 óta publikált szépirodalmi és egyéb műveket, legalább harminc önálló kötete jelent meg, számtalan folyóiratban, antológiában szerepelt. Tagja volt a Magyar Írószövetségnek, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Munkásságáért több kitüntetésben részesült, a Nagy Lajos-díj, a Gábor Andor-díj mellett legbüszkébben a 2010-ben kapott Óbuda Kultúrájáért Díjat és a 2015-ös Pro Óbuda Díjat szokta említeni. Sokszoros szervezője, résztvevője és kitüntetettje az aquincumi költőversenyeknek, a Quasimodo költői versenyeknek.
A kezdetektől szerzője az Óbudai Anziksznak, az Anziksz Estek állandó résztvevőjeként jó volt vele fröccsözni, mint ahogy az Anzikszban folytatásokban megjelenő Részlet egy soha el nem készülő regényből című novellafüzére szereplői – Burma, Pofapénz, Gutentág, Balogh Tamás, Tanárúr, a Rabbi, a Törpe, Sunya és Stabil – fröccsöznek a faházban vagy a vakegérben vagy a Római-parton. Írt az Anzikszban a novellákon kívül interjút, könyvajánlót, kritikát.
A 2018-ban megjelent Sárkánytorkú ősz című verseskötete mintegy összefoglalása az életmű költői anyagának. Rendkívüli formai biztonság és sokszínűség jellemzi a költészetét. Az időmértékes verselést ugyanolyan könnyedén kezeli, mint az ütemhangsúlyost vagy akár a szabad verset. A szapphói strófától, a hexameteren keresztül, az ősi hetesen át a limerickig biztos kézzel vezeti az olvasót. S csak a legnagyobbakra jellemzően több műfajban is kiemelkedőt alkotott, írt még szépprózát, színdarabot, passiójátékot, esszét, tanulmányt, monográfiát, s minden mondata abból a világból vette erejét, mellyel az Óbudai Gázgyárban ismerkedett meg:
„Az a fajta művelődő munkás, az a szociáldemokrata gyökerű, olvasó, tenni akaró, kreatív munkásréteg nincs már, amivel én a Gázgyárban találkoztam.”
A gázgyári művelődési ház bezárása után sem adta fel művelődésszervező és kultúrateremtő tevékenységét, kiállítással egybekötött élő folyóiratot vezetett Békásmegyeren majd Csillaghegyen, ahol a kerület gimnazistái adták elő a műveket a jövő nemzedékére is gondolva.
Gyimesi László a kiskocsmáktól az óbudai művelődési házakon át az aquincumi szabadtéri színpadig közvetítette a klasszikus humanista értékeket.
Folytatódik a ’Tekerjük körbe Óbudát’ ingyenes rendezvénysorozat, melynek következő állomása Leányfalu lesz. Június 27.-én reggel 09.00 órakor várják a családokat, baráti társaságokat Óbuda Fő terén. A 40 km-es táv bármilyen kerékpárral, minimális kerékpáros tudással is teljesíthető. A visszaérkezést kb. 14.00 és 15.00 óra között várható. Kizárólag az első 100 nevezést tudják fogadni. A kerékpártúrán a részvétel mindenki számára ingyenes, a túrát Galambos Imre Tamás fogja vezetni. Nevezés itt: https://www.obudasport.hu/tekerjuk-korbe-obudat-ii
június 20-tól újra teljes fényében látogatható az Aquincumi Múzeum és Régészeti Park! Mostantól már nem csak a romterület várja a látogatókat, hanem az állandó és időszaki kiállítások, a védőépületek, a Symphorus Mithraeum és a Festőház is! A helyszínen csak bankkártyás fizetésre van lehetőség.
Az Óbudai Múzeum és a Goldberger Textilipari Gyűjtemény állandó és időszaki kiállításai 2020. június 25-én, csütörtökön 10 órától ismét a megszokott rendben, korlátozás nélkül látogathatók! A látogatás során kérik a maszk viselését és a biztonságos távolság betartását. Kézfertőtlenítő a múzeum több pontján elérhető. Óbudai lakosok továbbra is ingyenesen látogathatják kiállításainkat. Az újranyitást követően a nyárra számos programmal, tárlatvezetéssel, városi sétával, napközis táborokkal készülnek, naprakész információkért kövessék a Facebook-oldalukat.
Kassák Múzeum 2020. június 23-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum és tagintézményei a megszokott nyitvatartási rendben várják a látogatókat. A járványhelyzetre való tekintettel azonban a kiállítóterekben maszk viselésére és a megfelelő távolság betartására kérik a látogatókat!
3!3!3 Július 3-án, 3 hónap után, 3 időszaki kiállítással nyit újra a Kiscelli Múzeum!Amit kérnek: a látogatók használják érkezéskor a bejárathoz kihelyezett érintésmentes kézfertőtlenítőt, amennyiben a jegypénztárnál tartózkodik látogató, az ajtón kívül várakozzanak, részesítsék előnyben az érintésmentes fizetési lehetőséget és tartsanak 1,5-2 méteres távolságot a kiállítások látogatása során
Amit vállalnak: biztosítják a folyamatos takarítást és fertőtlenítést az épület közönségforgalmi helyiségeiben, a múzeum jegypénztárában és a shopban lehetőség van érintésmentes fizetésre és igény esetén eldobható maszkot biztosítanak.
A multiinstrumentalista zenész a hiperkarma tagjaként tűnt fel, de emellett több formációban is játszott, valamint a kezdetektől fogva a Budapest Bár oszlopos tagja. Frenk és megújult zenekara nagy izgalommal készül a koncertre, megidézve a nagyvárosi éjszakákat, megszórva a századvégi füstös lokálok hangulatával.
Az új dalok mellett természetesen a régi slágerek is terítékre kerülnek a KOBUCIBAN.
Polaris Csillagvizsgáló Óbuda
Ismét látogatható a Polaris Csillagvizsgáló, korlátozott létszámban. A látogatás regisztrációhoz kötött. Egyelőre csak az észlelőteraszon tartanak távcsöves bemutatót, ahol tartható a biztonságos távolság. Kérik az arcmaszk viselését.
(szinkronizált amerikai romantikus dráma, 110 perc, 2012)
Rory Jansen élete első kötetének kiadása rendkívüli esemény, ami az irodalmi életben és az átlagolvasók körében is nagy visszhangot kelt. Friss hangjával és időtlennek tetsző bölcsességével Rory hamar az irodalmi élet egyik sztárjává válik. De kinek is a szavai ezek? És pontosan ki is írta a hírnevet hozó történetet?
Jegyár: 500 Ft
A szoborcsoport témáját Varga Imre szobrászművész egyik párizsi útja szolgáltatta. Barátjával, a párizsi magyar nagykövettel az utcákon sétálva szegényes öltözetű prostituáltakat láttak ázva-fázva várakozni. Ez a kép beleégett a művész emlékezetébe, és hazatérve megformázta a nők alakjait (egyikük francia, a másik német, a harmadik angol, a negyedik pedig magyar). Egy korábbi cikkünkben az akkor még élő művész maga mesélt párizsi emlékeiről, a szobrok keletkezésének történetéről. Elkészülésük után az alkotások Párizsba kerültek kiállításra, ahol nagy népszerűségre tettek szert. Hazatérésük után rögtön az óbudai Fő téren állították fel őket, bár a politikai vezetők erkölcsileg provokatív témájuk miatt eleinte rossz szemmel néztek a szobrokra.
Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész már fél éve nem él köztünk. A 96 éves korában elhunyt alkotó köztéri szobraival Magyarországon kívül Európa más országaiban is találkozhatunk. Kiemelkedő művészeti tevékenységét Európa szerte a Kossuth-díj mellett több díjjal, kitüntetéssel ismerték el. Kevesen tudják, de tíz éven keresztül országgyűlési képviselő is volt. Óbudán 1983 óta állandó kiállítása működik a Laktanya utcában.
A Budapest Galériához tartozó Varga Imre gyűjteménybe (ha kiállítótereink megnyílnak végre) könnyen ellátogathat a felfedező, ha a Fő tér látnivalói után még kulturális örömökre vágyik. Itt ugyancsak találhat a Várakozók témájában kincseket, kisplasztikákat bronzból.
Ha az Óbudain kívül más, Varga Imre által készített Várakozókat is megcsodálnánk, nem kell messzire mennünk a fővárosban. A Budai vár szívében található az a kis ékszerdoboz, melyet Koller galériának neveznek. A már harmadik generáción átívelő galéria (eredetileg Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége RMAK) 1953 óta biztosít teret és alkalmat ad arra, hogy műalkotásokban, kiállításokban gyönyörködhessenek az érdeklődők.
Mint Magyarország első magángalériája 1980-ban nyitotta meg kapuit a várnegyedben, Amerigo Tot műteremházában. Varga Imrének volt itt már kiállítása 1993-ban és 1999-ben is, és a Kossuth-díjas művész alkotásait ma is őrzik a galéria falai. A szobrászművész két esernyős szobra szinte keretbe foglalja a helyszínt. Az egyik egészalakos szobor már a bejáratnál, a belső udvaron köszönti az érkezőt. Szomorkás hangulatban, kistáskáját hóna alatt szorongatva mutat utat a galéria bejáratához.
Fotó: Balogh Réka
Miközben már a belső térben járunk, sétánk során magyar és nemzetközi, kortárs és modern művészek munkáival találkozhatunk. Hirtelen egy újabb Varga Imre alkotás kerül látómezőnkbe, mely kisplasztika a Várakozó címet viseli. A márvány talapzatú bronz alkotás egyalakos, egyedi és méltó dísze a galéria jelenlegi kiállításának.
A kiállításon átsétálva a romantikus, buja és zöld szoborkertbe jutunk. Itt újabb esernyős nőalak fogadja a látogatót. A lámpaoszlop alatt várakozó nő táskáját kezében tartva, magas gallérja mögül figyel. Felügyeli a kertet és elbűvöli azt, aki elsétál előtte. A kertben elhelyezett alkotás amerikai magángyűjteményből került a Koller galériába a hozzá tartozó lámpaoszloppal együtt. Szintén egyedi alkotásról beszélhetünk.
Elköszönünk most a várnegyedtől és Budapesttől. Következő helyszínünk a Balaton déli partja. Varga Imre Somogy megyei művész lévén szülővárosába is számos szobrot készített. Például Krúdy Gyula, vagy Czóbel Béla szobra mellett – az óbudai eredeti után – a Balaton fővárosának, Siófoknak is megalkotta a Várakozókat. Az ott csak Esernyősöknek hívott hölgyek ugyancsak négyen várakoznak az esőben. Alakjuk 2003 óta ékesíti a siófoki Fő teret. Az embernagyságú, körbejárható szobrok egészen hasonlatosak az óbudaiakhoz, elhelyezésük azonban különbözik, és közelebb is állnak egymáshoz. A négy alakból egy kissé kibújik esernyője alól, az ég felé tekint, mintha megadná magát a természet erejének. Engedi arcára hullani a kövér esőcseppeket.
Mindegyik Várakozók változatban közös az üzenet és a hangulat. Mind a szomorú, a kiszolgáltatott fiatal lányokat ábrázolja, kik elhagyatott utcákon, lámpaoszlopok alatt kliensekre várnak. Áznak és dideregnek az esőben, és egyetlen féltve őrzött kincsük kicsiny táskájuk a kezükben. Esernyőjük alá bújnak, szemük a messzeségbe, a kilátástalan jövőbe tekint. Ezekről a lányokról mesél nekünk Varga Imre. A prostituáltakról, akik a párizsi utcákon dideregve csak várnak és várnak…
Kruesi elkerekedett szemmel bámult a főnökére, és csak annyit mondott: képtelenség. De beszerezte a kért holmikat, majd a műhelyben lévő többi alkalmazottal viccelődni kezdtek „az Öreg” újabb bogarán. Edison azt mondta, fogadjanak egy doboz szivarban, hogy a gép meg fog szólalni. Kruesi és a többiek tartották a fogadást. Edison összeeszkábálta a hirtelen ötletből származó kis alkalmatosságot. A hengerre nagyon óvatosan vékony ónréteget vitt fel, egy tűvel ellátott kör alakú fémdarabot helyezett rá, elkezdte tekerni, majd a tű fölé hajolva egy nagyon ismert gyerekdal szövegének első sorait belekiabálta a gépezetbe:
Mary had a little lamb,
Its fleece was white as snow,
And everywhere that Mary went
The lamb was sure to go.
A műhely alkalmazottainak tenyere ekkor kezdett el izzadni, mert Edison a tekercs elejére vitte a kerek fém alkalmatosságot, fölé illesztett egy közönséges tölcsért, ráhelyezte a finom ónréteggel bevont hengerre a tűt, és újra elkezdte tekerni a masinát. A munkások tátott szájjal, megbabonázva álltak a kis törékeny gépezet előtt, mert az sercegve, ropogva, de világosan kivehetően megismételte a kis dalocskát.
– Uraim, jönnek nekem fejenként egy doboz szivarral! – mondta a munkatársaira nézve Edison.
Megszólalt a világ első hangfelvétele. A szerkezet a keresztségben a fonográf, azaz „hangíró” nevet kapta.
Az eredeti Edison-felvétel nem maradt fent, de az aggastyán feltaláló egy kevéssel több, mint negyedperces felvételen így emlékezett vissza 1927-ben az ötven évvel korábbi történelmi pillanatra:
Minden mai fonográfgyűjtő zsolozsmája a kis gyerekdal, mikor bemutatják gépüket:
Edison a következő évben szabadalmaztatta találmányát, és igen kifinomult szerkezetté fejlesztette, amely készen állt a gyári előállításra.
A hangfelvételre ma már elsősorban zenei értelemben gondolunk, de érdekes, hogy Edison számára ez a sok felhasználási lehetőség közül még csak nem is a legfontosabb volt. Jellemző, hogy a segéd elképedt kérdésére az volt a válasza, hogy beszélőgépet fog összeállítani, és nem azt mondta például, hogy zenelejátszót. Ebben persze az is közrejátszott, hogy Edison nem volt muzsikus, nem is érdeklődött különösebben a zene iránt, és erre bizony jó oka volt, ugyanis erősen nagyothalló volt, mondhatni, majdnem süket. A fonográf felhasználási körét későbbi visszaemlékezéseiben a következő listába szedte össze:
„A fonográf felhasználásának alkalmazási lehetőségei a következők:
Levélírás és mindenféle diktálás gyorsíró segítsége nélkül.
Vakok számára készült fonografikus könyvek előállítása.
Az ékesszólás tanítása.
Zenei reprodukció.
„Családi hangfelvételek” – a családtagok mondásai, visszaemlékezései saját hangjukon, a haldokló családtagok utolsó szavai.
Zenélő dobozok és játékok.
Órák, amelyek artikulált emberi hangon jelzik a hazamenetel, az étkezés stb. idejét.
A nyelvek megőrzése a kiejtés pontos reprodukciójával.
Oktatási célok: megőrizni a tanár magyarázatait, hogy a tanuló bármikor hivatkozhasson rájuk, így könnyítve a memória dolgán.
Csatlakoztatás a telefonhoz, annak kiegészítő eszközeként, mi által állandó és felbecsülhetetlen értékű felvételeket lehet továbbítani.”
Just for the record – ahogy az angol mondja.
Edison ötleteiben benne rejlenek a modern kommunikáció és hangfelvétel-technika legelemibb formái: a hangoskönyv, a hanglemez, a zenélő játékok, az oktatási hanganyagok, a személyes, privát hangfelvételek, a telefonos rögzített hangátvitelig szinte minden, gondoljunk csak a már divatjamúlt telefonos üzenetrögzítőre. Az már más kérdés, hogy mindezeket a feladatokat a későbbiekben egészen más eszközök látták el: a gramofon, majd a lemezjátszó, a magnetofon. De ezekre az elvekre épülnek mai, digitális hangtechnikai eszközeink is. A fonográf a későbbi korokban végül csakugyan mindenre képessé vált, csak akkor már nem fonográfnak hívták.
A haldokló személyek utolsó szavainak megörökítése azért, valljuk be, meglehetősen morbid ötlet Edisontól: képzeljük csak el, hogy szegény haldokló nagypapa szája elé rakja a fonográfot negyedik kisunokája, és eközben tekeri a masinát…
Ha esetleg Edison fontossági sorrendbe állította ötletbörzéjét, akkor a legelőkelőbb helyet az irodai alkalmazás foglalja el. Féltek is a fonográftól a titkárnők! Az 1920-as évektől szintén tömeggyártásúvá váló írógépeket ugyan nem fenyegette a fonográf, de a titkárnői munkák jó részét igen: a gyorsírást, a főnök naptárának rendben tartását és még sok egyebet. Érdekes módon azonban az irodai alkalmazás hamar kifulladt, talán a cégvezetők nem akartak sokat bíbelődni a masinával, hogy felmondják rá a napi teendőiket.
A hangoskönyv későbbi találmány, és a zenével együtt a nagy riválishoz, a tíz évvel később született Emile Berliner–féle gramofonhoz köthető fejlemény, ahogy az oktatási segédanyagok is. Azok a szerkezetek pedig egyáltalán nem jöttek divatba, amelyek közlik a tulajdonossal, hogy „kedves Jenő, ideje volna asztalhoz ülni!” vagy „indulj, mert lekésed az utolsó buszt”. Kétségtelen, okostelefonjaink alkalmazásai között ilyenek is megtalálhatók, de erre a célra nem állítottak elő órákat a fonográf történetében. A családi emlékezet hangzó anyagai pedig igazán csak a II. világháború után a magnetofonnak köszönhetően jöttek divatba, és a tökéletesedés révén a diktafonban találták meg a legmegfelelőbb formájukat.
Bármily meglepő is, a beszélő babákat sorozatgyártásban készítették, a kis fémtestekbe miniatűr fonográfot helyeztek el, és a gépezetet, akárcsak nagyobb, eredeti társát, egy kulccsal lehetett felhúzni. Azonban az új játék nem aratott sikert. Bennük alighanem a horrorfilmek első hangjait üdvözölhetjük.
Zenére a fonográfot a legismertebb formában a népdalgyűjtésre használták fel: Vikár Béla gyűjtései a legelsők a 19. század végén, hogy aztán a legnagyobb magyar gyűjtőpáros, Bartók és Kodály tegye halhatatlanná mifelénk a fonográfot. Tökéletes volt a célra: kicsi, könnyen kezelhető, lejátszási ideje ugyan rövid, alig két perc, de ez elég volt arra, hogy a rövid dalok néhány versszakát felénekelje a nép fia, lánya. Hasonló célra csak a magnetofon lesz majd alkalmas közel fél évszázaddal később.
Amire nem fordított sokáig kellő figyelmet Edison, az éppen a zene volt. Mikor a zenei reprodukcióra sokkal alkalmasabb gramofon megjelent a piacon, és a fonográfhoz képest lényegesen jobb minőségű felvételek visszaadására volt képes, Edison a fejéhez kapott – már csak üzleti megfontolásból is. Ekkora veszteséget nem viselt volna el, és gyorsan összeszedett rézfúvós bandektől kezdve country zenészeken és népszerű operaénekeseken át mindenkit, akit csak tudott, hogy a fonográfot versenybe állítsa a nagy riválissal.
Egyetlen adu ásszal tudott előállni, ez pedig minden zenegépek őse, az egy centes fonográf-automata volt, amelyből több százat elhelyezett az észak-amerikai nagyvárosok bevásárlóközpontjaiban. A terv bevált. A korai fogyasztói társadalom fáradt vásárlói nagy örömmel kerestek egy kis felüdülést a két perces zeneszámok hallgatásában a zsúfolt nagyáruházakban.
A zeneileg képzetlen és ráadásul hendikepes Edison nem tudta igazán, hogyan ragadja üstökön a zenei reprodukciót. A stúdiók őseiként számontartott helyszíneken manufakturális módon előállított hengerekkel jelent meg a piacon, azaz valamennyi felvétel egyedi volt, ugyanis a törékeny hengert nem lehetett sokszorosítani, szemben a gramofonlemezekkel. Másfelől végig kitartott a hengeralak mellett, pedig Emile Berliner zseniális módon eszelte ki a lapos, tányér formátumot, amelyet könnyűszerrel lehetett préseléssel sokszorosítani. A fonográf sok mindenre jó volt, a gramofon csak egyetlen dologra: a zenei felvétel sokszorosított terjesztésére. Végül ez lett a veszte a fonográfnak. A gramofon a sokszorítási eljárásnak köszönhetően alkalmas lett majdnem minden olyan feladatra, amelyet Edison eredetileg a fonográfnak szánt, kivéve a saját készítésű hangfelvételt. Erre a későbbiekben csak a magnetofon volt alkalmas. Így aztán Edison kénytelen volt beadni a derekát, ugyan Berlinert és csapatát perrel is fenyegette, de végül átállt a gramofonlemezek és lejátszók készítésére. Az 1910-es évek végére a rivalizálás kimenetele eldőlt, a zenehallgatás dolgában győztesen került ki a gramofon, majd 1924-ben, az elektronikus hangfelvétel megjelenésével a fonográfnak végleg bealkonyult. Az új technikát már ki sem próbálták a fonográfon.
A fonográf-felvételeknek mégis nagyon sokat köszönhetünk. A legkorábbi zenei bejátszások, amelyek még mai is meghallgathatók az előző századforduló tájékán születtek. A kor nagy dívái és énekes sztárjai közül nem egy állt a tölcsér elé, hogy elviselve minden zenei rendező ősének ráncigáló mozdulatait hengerre énekelje művészetének legjobb számait, tudva, hogy nem lesz soha olyan tökéletes a visszahallott eredmény, mint az eredeti, de mégis ez ismertté teheti azok között is, akik csak a nevét hallották eddig. Ilyen nagy énekes volt Nellie Melba vagy Enrico Caruso.
Melba
Caruso
De a kor nagyjainak beszédeit is rögzítették a fonográf-hengerek. Befejezésül álljon itt talán a legnevezetesebb magyar vonatkozású felvétel: Kossuth Lajos beszéde 1890. szeptemberéből.
Pompázott a pompojafa. Bőven termett a kakubak – csak hordták és hordták a piacra a birsszigetiek a klampulákkal. Rogyásig volt minden. Hetedhétszámra sütött a nap – s a birszirtiek alig győzték magukra kenni a naptejet. Hetedhét határszigeten, a Tengeróceántól a Tengeróceánig mindenki jeges teát meg macifröccsöt szürcsölgetett a tengerparton, aztán este kirázták a homokot meg az eltévedt sirályokat napozóplédből, majd édesdeden aludtak a kalyibájukban egy jót.
Aztán reggel lett, és kezdődött az egész semmitevés elölről.
Minden a legnagyobb rendben volt. Nem volt semmi vész. Nyüzsgött a sziget, és mindenki vidáman és boldogan élt.
Egészen június 32-ig.
Amíg meg nem érkeztek az ellenőrcápák.
Nyakkendőben jöttek. Sokan voltak – mindegyik fején egy-egy vízzel teli szkafander. Ide-oda csoszikáltak az uszonyaikon. A stégeken vizslattak, ellenőrizték a strandot, bogozgatták a mindent meg a függőágyakat.
És utána cöccögtek.
A feketepont-szemükben elképesztő komiszság.
A szájuk csupa panaszcsipa.
– A Szigetbeszüntetésügyi Főbiztosság nevében kijelenthetem – mondta az egyik. – hogy ilyen hanyag szigetet még az életben nem láttam.
– A Jókedvbiztosítástani Szakszervizelés Kézikönyvének 787. oldalának 67. paragrafusa alapján szeretném elmondani, hogy ajaj, és hogy bünti lesz. – kotyogott közbe a másik. Közben egy lúdtollal veszettül jegyzetelt.
A harmadik nem szólt semmit, csak az egyik csokibarna birsszirtit méricskélte egy kihúzható tengericsillaggal. A birsszirti nem értette a dolgot, és a nehezítő körülmények ellenére megpróbálta továbbra is élvezni az életet.
Nem igazán sikerült neki.
Cöcc.
Basabusa bácsi egészen eddig a cöccig bírta.
A piactéren volt halárus, füvész, bánatbüfé, bogárbefőttbolt, lúdmaróc-elleni kencekofa, meg egy bitang nagy tábla, amin ez állt:
540 NAPJA KALÓZKODÁS NÉLKÜL!
(HURRÁ! CSAK ÍGY TOVÁBB, TÖKIK!)
Basabusa bácsi ennek a táblának dőlt neki, és a tenyerébe temette az arcát.
– Pubi. – mondta olyan vidáman, mint három kosár vadalma. Három kosár elég mérges, és tulipiros képű vadalma. Három kosár tulipiros képű, rettentő komolyan mérges és csalódott vadalma, akiktől egytől-egyig elvették a rosszfiúk a rollert. – Pubikám.
– Igen? – tudakolt vissza a főellenőrcápa. Gonoszul csücsörített.
– Pubikám, minek ez? – nyögte Basabusa bácsi, és szétnyomott a tenyerében egy bánatbogáncsot. – Mi itt csak nyaralunk, meg heherészünk, meg elvagyunk, meg csináljuk jó széllel meg ezerrel a semmit. Ugyanis birsszirtiek vagyunk, könyörgöm!
– HÁT ÉPPEN EZ AZ! – emelte fel az uszonyát a főellenőr okosság. Ha lett volna mutatóujja, azt emeli fel. – NYARALNI NEM IGY KELL!
Arrébb csoszogott és megpiszkált egy naptejeskonzervet. Lefitymált egy napernyőt, és fintorgott a lángosozó meg a kukoricaárus zsírbüfés láttán. A homok se tetszett neki: megvetően rugdalta.
– Nyaralni ugyanis – ahogy az a Szigetbeszüntetésügyi Főbiztosság Jókedvbiztosítástani Szakszervizeléses Kézikönyvének 665. oldalának 0.45638-dik bejegyzésében is széljegyzetelve van – úgy kell, hogy például nyakkendőben és fehér ingben vagyunk, és egy embernagyságú számológépen megpróbáljuk összeadni meg kivonni a bevételt a kalkulációs mifenékkel. – közölte végül. – Sőt – nézze, ide van írva: OSZTANI KELL MEG SZOROZNI EGY IRODÁBAN.
Mayer Tamás illusztrációja
Gyorsan körbekuksizott:
-… megjegyzem, irodát sem látok.
– Idefigyeljen. – morzsolgatta a levegőt Basabusa bácsi. Olyan feldúlt volt, hogy a dúlást, ami a távolból dübörgött, nyuszakolt és vonykolódott felé, észre se vette. Fel se tűnt neki. Később meg már verhette a fejét a falba. – Komoly kalózkodáson vagyunk túl. Fregatt, meg csörték, meg a Mese Széle, meg minden ilyesmi. PIHENNI akarunk, érti? Nem akarunk már meg többet Bajt meg Hajcihőt. Egy birsszirti élete életen át tartó NYARALÁS, ha nem tudná, és PUNKTUM.
– Ember, ha nem cápa lennék – temette a szkafanderébe az uszonyát az ellenőrcápa. – most konkrétan kettőbe harapnám. Ezt a tevékenységet mindenesetre függesszék fel. HOGY MONDJAM EL, HOGY NYARALNI FEKETE ZAKÓBAN KELL IDEGESEN, és – ahogy azt a 8e4763 cikkely VILÁGOSAN elmagyarázza – VIDÁMNAK LENNI PEDIG EGYENESEN TILOS.
– Dirribb-durrubb-AJJAJAJAJ – közölte valami, egy afféle bajjal terhes búfelhő már kicsit közelebb a parton. Egyre dübörgött. Géphangja volt, meg jajgatása. Néhány birsszirtinek most lett elege az egész hejehujából, és félig teli hűtőtáskával nekiálltak szanaszét menekülni magukat.
Az Ellenőrcápa arra pillantott. És rögtön felderült.
– NA. – mosolygott, akár egy üres paradicsomoskonzerv. – Ezt így kell csinálni, látja? Nyaralás közben menekülni kell. Meg feldúlni a minket kergetőknek mindent, ami csak az útjukba kerül. Milyen eszes megoldás!
Basabusa bácsi megnézte magának a közeledő haddelhaddot.
Nem hitt a szemének.
Megint megnézte.
Tükortojásra kerekedett szemmel.
Aztán elsápadt, és csak ennyit mondott:
– Jajmár. Mostmérmár nemárHÉ.
– Szevasz Basabusa, de jó, hogy látlak. – lihegte Ördögbőr grófja futás közben, a hóna alatt egy kacsával.
– Én egy kacsa vagyok. – közölte a kacsa.
Aztán ott se voltak.
Ördögbőr nem futott: Ördögbőr (hóna alatt a kacsával) iszkolt. A robotdinoszauruszok, akik mögöttük kattogtak, cserregtek, okádták a tüzet és csattogtatták a 765 fogukat, nem mondtak semmit. Csak rohantak az ormótlan fémtappancsaikon utánuk.
Mit sem törődtek Basabusáékkal.
– De ismerős valahonnan nekem az az első. – elmélkedett az ellenőrcápa a felvert por közepén. – Maga nem tudja véletlenül kicsoda az a bájos ember?
Basabusa a tenyerébe temette az arcát. És azt válaszolta:
– Életemben nem láttam EZT A PIPERKŐC NYÁMNYILA RIKITAKIMUMIKÉPŰ BALTAFEJŰ SENKIHÁZI RÚTUL OTROMBA KALÓZKAPITÁNYT HOGY ENNÉ MEG VALAMI A VÉRVIZEKBEN egy NAGYFOGÚ AHELYETT HOGY IDEJÖN BAJT KEVERNI AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAARGH
Ebben maradtak.
Nahát, most aztán tényleg beindult a kalandvonat, és biza mondom nektek, szárazföldi pockok és himpellérek, hogy nem lesz megállás! Két hét múlva nekilódulunk, és megnézzük, mit keres Ördögbőr grófja már megint a Birsszirten, megússzák-e szárazon a birsszirtiek a robotdinoszauruszok támadását, és hová vezet ez az egész, fura história!
Vagyis ne csaljam meg még jobban, mint eddig, mert ugyan teljesen nyilvánvaló, hogy már megcsaltam, mégis, úgy érzem, vannak fokozatok, és ha lefeküdnék a férfival, aki nem a férjem, rosszabb helyzetbe kerülnék a végső elszámolásnál, más néven utolsó ítélet, amikor fel kell majd sorakoznunk, és meg kell győzni Mihályt, vagy aki ezt az egészet intézi, szerintem Jézus és Mária mással lesznek elfoglalva, Istennek meg úgy összességében elég nehéz napja lesz, kézben kell tartani az eseményeket, tehát Mihályra saccolok, esetleg egyéb szentek, például Cirill, vagy Metód, vagy Cirill és Metód, ezek ketten úgyis állandóan együtt, mindenesetre valakit meg kell majd győzni, hogy ez az egész, ami történt, tudniillik a csók, egyáltalán nem olyan súlyos. Úgy képzelem, azt mondom majd, nézd, Mihály, vagy Cirill és Metód, de a könnyebbség kedvéért maradjunk csak Mihálynál, értem, hogy a pokolba akarsz küldeni, de tulajdonképpen, végeredményben csak egy csók csattant el, kérdés, mondható-e a csókra, hogy csattan, „’S most egy csókot – rebegé az ifjú – egy csókot, Rózám, égi mannául vándorutamra!, s a csók elcsattant, hirtelenül, mint a villám, de mint az, égető lángot hagyva maga után. Az ifjú herkulesi erőt érezve keblében, távozott.”, tehát mondható, ha mondható, akkor mondanám is, akárhogy nézzük, mindent összevetve, lényegében semmi másról nem beszélünk, csak és kizárólag egy, azaz egyetlen egy csókról. Mindemellett könnyen belátható, ha lefeküdnék a férfival, aki nem a férjem, ezt a logikus védőbeszédet, Mihály, te tényleg egy csók miatt küldesz a pokolba, tenném fel a megfelelő ponton a megfelelő hangsúllyal, a megfelelő drámaisággal a kérdést, nos, ezt nem tehetném fel abban a helyzetben, ha nem egy csókról, hanem másról, nevezetesen arról lenne szó, hogy lefeküdtem, szexuális viszonyt létesítettem, kérdés, melyik szót használná Mihály, valahogy az az érzésem, nem mondaná, hogy szeretkezés, sem hogy szerelmeskedés, de természetesen azt sem, hogy dugás, még ha a fejében megfordulna is, és az olyan jellegű kifejezésektől is irtózna, hogy etye-petye, úgy gondolom, semlegesen próbálná leírni a helyzetet, de talán azt, hogy nemi aktus ő is túl hivatalosnak, némiképp száraznak érezné, és mondanám, Mihály, maradjunk annál, hogy lefeküdtem vele, a férfival, aki nem a férjem, tehát könnyen belátható, ha ezt a mondatot a végső elszámolásnál, más néven végítélet, ki kell mondanom, akkor az esélyeim arra, hogy a mennyországba, de legalábbis ne a pokolba jussak, némiképp romlanának. A probléma tehát adott, hogy így mondjam. Lajos atya két dolgot vetett fel, sajnos mindkettő azt erősítette, ne feküdjek le a férfival, aki nem a férjem, ami egyrészről, ha azt nézzük, hogy ő pap, én meg férjezett asszony, teljesen érthető, másrészről viszont az ember olyan, de ne általánosítsunk, én legalábbis olyan vagyok, hogy az utolsó pillanatig reménykedem, most is így voltam, hátha az atya, Lajos, azt mondja, nem olyan nagy bűn ám a házasságtörés, ne aggódjon, egy alkalom belefér. Ehelyett azt mondta, és becsülöm, hogy ilyen nyíltan a szemembe, legalábbis a rácson keresztül, ha nem is a szemembe, de nyíltan vállalva a véleményét, persze neki könnyű, mégiscsak pap, én meg a férjezett asszony, mindenesetre azt mondta, mindenképp rossz lesz. Mert, gondoljak bele, ha megtörténik, és nem jó a szex, így, ezzel a szóval fejezte ki magát, és az jutott eszembe, ha az atya, Lajos, így mondja, lehet, Mihály, vagy Cirill és Metód is ezt a formulát használja majd, a végső elszámolásnál, más néven az úr napja, tehát ha nem jó a szex, akkor az egész ügy nagy csalódással érne véget, ha viszont jó a szex, az újabb bonyodalmakhoz vezetne, mert bár nagyon határozottan bizonygattam neki, hogy csak egy alkalomról lenne szó, erre azt válaszolta, hogy annak ellenére, hogy ő pap, és nem személyes élményekből táplálkozik, úgy tapasztalja, látva és persze hallgatva az emberek kacskaringozó élettörténeteit, hogy az ember pont nem olyan, ha valami jó, beérné eggyel. Nem is tudtam másra gondolni, minthogy valószínűleg ebben neki tökéletesen igaza van. Penitenciaként nem a szokásos miatyánkot és üdvözlégyet kaptam, hanem a Szentlélekkel jött. Hozzá, kifejezetten hozzá imádkozzak. Ez nem volt egyszerű, ugyanis a Szentlélekkel a kapcsolatom teljesen semleges. Nem tudok vele mit kezdeni, túlságosan megfoghatatlan, a karaktere sincs olyan jól kidolgozva, mint a többieknek, és sajnálatos módon ebben a galamb sem segít, mivelhogy sosem szerettem a galambokat, a hangjuktól hányingert kapok, nem beszélve a fejmozgásukról. Jézus szeret, Isten számon tart, Mária megért, de a Szentlélek, mintha nem is létezne, vagy én nem léteznék a számára. Létezetlen vagyok. Ennek ellenére nem állíthatom, hogy nem próbálkoztam, igenis megpróbáltam, és tiszta szívvel állhatok Mihály előtt a végső elszámolásnál, más néven harag napja, ami, lássuk be, nem sok jót jelent, jobban tetszene, ha valami olyasmi lenne a neve, hogy a jókedélyű isten napja, nézd Mihály, mondom majd neki, én megpróbáltam, őszintén próbálkoztam felvenni a Szentlélekkel a kapcsolatot, de köztünk, bármilyen szomorú, nem alakult ki semmi, van ilyen, mindenki tudja, az egyik erőlködik, a másik meg egyszerűen nincs jelen, és itt én voltam, aki próbálkozott, és ő nem volt jelen, de ezzel nincs semmi gond, nem kell emiatt a Szentlelket elővenni, hogy épp velem nem tudott megfelelő kapcsolatot, megfelelő kommunikációt kialakítani, de tény ami tény, és talán belátható, hogy nem hallgathatom el, a Szentlélek nem vett rólam tudomást, ezért fordultam Jézushoz, aki meghallgatott, aki megért, akivel végre nem egyoldalú kommunikációt folytattam, hanem igazi diskurzust, élő párbeszédet, az pedig már más kérdés, hogy tudjuk, nagyon is jól tudjuk, és itt némi hatásszünet után Mihály felé fordulnék, te is nagyon jól tudod, mondanám neki, hogy milyen Jézus, és hogyan áll a házasságtörő nőkhöz, ugye, az vesse rá, mindenki tudja folytatni, és mégiscsak, nem akárki mondta, te is tudod Mihály, nem akárki, hát ilyeneket mondanék a végső elszámolásnál, más néven az ítélet napja.
Az 1920-as években jelentek meg az első csónakházak a Római-parton, ahol pár évtized alatt a főváros egyik kedvenc fürdő és vízisport-paradicsoma jött létre. Vállalati-, egyesületi- és magáncsónakházak tucatjait építették itt fel. A környék a “vadevezősök” területe volt, azoké, akik pusztán kedvtelésből eveztek, nem tartoztak sportegyesülethez, szakosztályhoz. Először kis kunyhókat, majd pavilonokat, nagyobb hangárokat építettek kielboatjaik számára, később ezek mellé fülkékből álló épületeket, kiszolgáló helyeket. Akkoriban ez könnyen megközelíthető, olcsó kikapcsolódási lehetőséget jelentett, nagy élményt az egész családnak. Több tízezer budapesti nyaralt itt hétvégente. A közcélú evezős élet lendületét a társadalmi szokások megváltozása törte meg, a vállalati üdülők felszámolása miatt a ‘70-es évektől folyamatosan elnéptelenedett a Római. Majd megkezdődött a part tudatos elhanyagolása és privatizálása. A döntéshozók magánbefektetői érdekeket szolgáltak ki, sorra épültek a terület jellegét megváltoztató, üdülőnek álcázott lakóparkok. Mára a part menti telkek háromnegyede magántulajdonba került, a még mindig jelentős állami és önkormányzati területeken pedig nem történik fejlesztés.
Az evezős élet él, de korszerűsítésre szorul
Jelenleg a Rómain kicsi, de eltökélt evezős bázis működik, akik számára a további fejlődéshez nagyon fontos lenne a stabil kereslet. Ezt a folyamatot közös felelősségünk támogatni, és a még megmaradt, de lepusztult sport-kapacitásokat a mai igényekhez igazítva újjáéleszteni. Ehhez minden körülmény adott: természetközeliség, a közvetlen kapcsolat a Dunával a kavicsos fövenyen, könnyen elérhető sport és rekreációs lehetőségek széles választéka egy helyen. Emellett a víz minősége is újra kiváló! Rövidesen, az 1973-as tilalom óta először szabadstrand nyílhat a Duna fővárosi szakaszán.
Fehér Ágnes és Rátkai János – akiket szintén személyes kötődésük motivált a Rómaifürdő SE létrehozásakor – szerint a megoldás a gyerekeknél és a kerületi szabályozási rendszereknél kezdődik. Működésük alapja, hogy az iskolai oktatás része legyen a kajak-kenu, sok sok éves munkájuk eredménye, hogy a környék iskolái be tudták építeni a tanrendjükbe a vízisport órákat. Külön programot dolgoztak ki a gyerekek bevonására: az első két év úszással és faültetéssel indul (merthogy ebből lesz az evezőlapát), harmadik osztálytól hajóba szállva ismerkedhetnek a gyerekek a kajak-kenu alapjaival, a felső tagozatosok pedig már a különböző hajónemek irányítását is elsajátíthatják. Túrákat is szerveznek és itt jutnak el fő céljukhoz, hogy “megfertőzzék” a vízisport szeretetével az egész családot! Emellett hajókölcsönzéssel, tárolással, szállítással és táboroztatással is foglalkoznak. Hajónaplójuk szerint évente közel 1500 fővel szállnak vízre. Várják mindazokat, akik szeretnék jól érezni magukat és kikapcsolódni kicsit a városi világból!
A Béke csónakházban Makó Krisztián vállalkozó és családja üzemeltet közel 10 éve hajókölcsönzőt. Kedvező áron, folyamatosan karbantartott, jó minőségű felszerelést, hajókat (kenukat, kajakokat, kielboatokat) és sup deszkákat bérelhetünk tőle. Állami területen működik, de maximális rugalmassággal várja főként az amatőr sportolni vágyókat. Legfőbb célkitűzése, hogy minél több ember számára könnyen elérhetővé tegye az evezés összes formáját. Véleménye szerint sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az evezős élet népszerűsítésére kerületi szinten. Pozitív kezdeményezésnek tartotta a tavalyi civil és önkormányzati közösségi evezős programokat, úgy véli, ilyenből kéne még több.
Csak fel kell kelteni az érdeklődést
Küzdelmes mindennapjaik ellenére, megerősítettek minket abban, hogy a csónakházak továbbra is nélkülözhetetlen elemei a Római egyedi arculatának, ők a part szíve és lelke, tevékenységük hiánypótló. Van igény mindenféle vízisportra! Csak fel kell kelteni az érdeklődést, lehetőséget biztosítani a kipróbálásra és a könnyű bekapcsolódásra. Mi a Római által tapasztaltuk meg, hogy mit jelent a rendszeres sport az életünkben: jobb egészségügyi állapotot, nagyobb teljesítmény a munkahelyünkön, lelki és szellemi egyensúlyt, pozitív pszichológiai hatást (kitartás, fegyelem, csapatmunka) és inspiráló közösséget, ami távol tart a káros szenvedélyektől. Mindenki megtalálhatja a számára megfelelő alternatívát, legyen az egyéni vagy szervezett csoportos edzés. Rengeteg élményt és tapasztalatot szereztünk versenyek, vízitúrák, építőtáborok, csapatépítők és több száz fős közösségi programok szervezésekor. Ajánljuk mindenkinek az evezést, aki szeretne túllépni a hekkezésen és a baráti sörözéseken. Nagyon jó dolog természetben sportolni, élményeket szerezni akár egy összetartó közösség tagjaként, akár egyénileg. Hiszünk benne, hogy a Római-part egyedülálló érték a fővárosban és társadalmi felelősségvállalással ismét felvirágoztathatjuk! Gyertek velünk evezni!
Maradjanak a FÁK a Rómain
Önköltséges közösségi evezős programok
Felkerestük a Római-part evezős életének pár elismert képviselőjét, akik ezt az egyedi életformát választották hivatásként és rengeteg energiával, önkéntes munkával évtizedeken át életben tartották az utókor számára. Abban mindannyian egyetértenek, hogy a Római különleges érték, de a természetes adottságok megőrzésére és a közcélú, a Duna közelségét kihasználó sport- és szabadidős funkciókra alapozva meg kell újulnia. Tény, hogy a korábban jól működő vállalati üdülők és sportköreik által szervezett közösségi programok, sportesemények ideje lejárt.
Az érintettek szemszögéből
Mihály Tibor, a Külker Evezős Klub elnöke szerint ezt az űrt klub alapú működési modellel lehetne pótolni és hosszú távon fenntartani. Az összetartó közösség, a szakmai támogatás, tartalmas kapcsolatok és élmények mellett megfelelő rugalmasságot és szabadságot tud biztosítani a sportolni vágyóknak. Tibor 45 éve vezeti az evezős klubot, személyes élményei és a hely szeretete segítette az elköteleződésben. Klubjuk önállósodása a Külker vállalatoktól és az, hogy a telek 1996-ban a közhasznú sportegyesületük tulajdonába kerülthetett sosdöntő volt. Klubjukat és hajóparkjukat saját erőből évről évre fejlesztették. A könnyű, keskeny versenyhajók (dubló, szkiff, négypárevezős) mellett találunk szélesebb, nehezebb szabadidős gigeket is a kezdő evezősök képzéséhez. Tevékenységi körük bővítésével – evezős oktatás, mindennapi edzések, versenyekre való felkészülés, szabadidős evezés és hajótárolás – tudtak alkalmazkodni a 21. századi elvárásokhoz, és aktív közösségként részt venni a Római-part életében. Iskolákkal és cégekkel dolgoznak együtt, éves szinten több száz főnek biztosítanak rendszeres evezési lehetőséget. Tibor szerint fontos lenne tovább bővíteni a Rómain sportolók körét! Egyetemeket, kollégiumokat kellene idevonzani, hogy minél több fiatal kerüljön közel a vízisportokhoz.
Ne érj hozzá! Ne mássz rá! Ne rohangálj! Ne kiabálj! Itt nem játszunk! … Vagy mégis? 😀
A Kiscelli Múzeum 2020-ban Vasárnapi Barangoló címmel havi rendszerességgel családi foglalkozást indított, hogy a műtárgyak segítségével egy képzeletbeli világba utazzunk, ahol egyszerre játszunk, tanulunk és alkotunk.
Szérum, elixír, extracti belladonnae? Mit rejtenek a patika üvegcséi, létezik-e csodaszer, ki volt a görög Aszklépiosz, és mit jelent a latin “Da sub signo veneni” kifejezés? Akit érdekel, vegyen részt a júniusi Vasárnapi Barangolón vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!
Regisztráció azoknak, akik szeretnék a júniusi, online Vasárnapi Barangoló és az alkotófolyamat leírását emailben megkapni: https://forms.gle/w2gwLtoHAdaCMthY8
Mozi szerelmesi figyelem! Megnyílt a Békási kertmozi! Végre nem kell zárt térben ülni ahhoz, hogy moziszenvedélyünknek hódoljunk. Csekély 500 forintos jegyár mellett, kellemes környezetben, a csillagos ég alatt várják vendégeiket a Csobánka téren az alábbi filmekkel: 06.24. szerda 20.30 100 dolog 07.01. szerda 20.30 Lopott szavak 07.08. szerda 20.30 Danny Collins
Ha az időrájás nem tenné lehetővé a kerti szórakozást, úgy a vetítés esőnapja mindig az eredeti vetítés másnapja, csütörtök. 30 perc vetítés után a rendezvény megtartottnak minősül.
Kispál és a Borz & Kiscsillag vinylmegjelenés, beszélgetés és dedikálás lesz a Kobuciban, lehet rajongani! Aki kérdez: Németh Róbert. Aki válaszol: a Kispál tagjai az 1996–2002 közötti időszakából, azaz Lovasi András, Kispál András, Dióssy Ákos, Tóth “Csülök” Zoltán.
A megjelenő lemezek: Kiscsillag: Greatest Hitv vol. 01. és Tompa kések; Kispál és a Borz: Bálnák, ki a partra és Holdfényexpressz
Ezek a lemezek először itt vehetők kézbe, és az ELŐRENDELÉSEK is átvehetők!
Az embernek számtalan arca van, a művésznek, ha lehet, még annál is több – Kleb Attila fotós (civilben koncertszervező) ezúttal jazz- és blueslegendák, valamint ünnepelt hazai színészek legintimebb arcait, gesztusait vagy épp pózait mutatja meg, annyira közelről, ahonnan csak nagy ritkán látni őket. A fekete-fehérre komponált képek olyan sztárokat hoznak közel hozzánk a maguk természetes szépségében, mint például Chick Corea, Dee Dee Bridgewater, Erik Truffaz, Für Anikó, Gryllus Dorka, John McLaughlin, Omara Portuondo, Pharoah Sanders, Suzanne Vega, Tompos Kátya vagy Victor Wooten.
A kikölcsönzött könyvek visszavétele mellett már biztosítják az igényelt könyvek, értesítést követő, könyvtárban való átvételét, azonban a dokumentumok személyes válogatására, a helyben használatra és internetezésre egyelőre még nincs lehetőség. Továbbra is fogadják az előzetes kölcsönzési igényeket a platankonyvtar.hu oldalon a személyes fiókba való belépéssel előjegyzés és foglalás útján, illetve telefonon (+36 1 439 0936) és emailben. A kölcsönzési igény leadásakor kérik a név és az olvasójegy vonalkódjának bediktálását, feltüntetését. A kölcsönözni kívánt dokumentumok átvételéről a megadott elérhetőségen pedig előre értesítést küldenek.
20:00 Ludwig LIVE videópremier: Fényképezte Zsigmond Vilmos Ludwig Múzeum
június 21.
10:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport
10:30 Vasárnapi Iskola // Streamkoncert-sorozat az A38 Hajón Noisemaker Live Act
18:00 Nordikozz velünk újra az Óbudai Nordic Walking Klubban! Óbuda Sport
19:00 Online Irodalom Éjszakája 2020 | Budapest Irodalom Éjszakája
19:00 #együttolvasunk 11. / Utazós könyvek / Irodalmi Szalon Juhász Anna Irodalmi Szalon
19:00 Személyes és személytelen: beszélgetés Feldmár Andrással HVG Könyvek
20:00 Műanyagmentes július – online előadás kezdőknek és haladóknak Wesselényi17
A sorozatban az Óbuda környékén is fellelhető, vadon érő és finom dolgokat vesszük sorra, hogy legyen valami értelme is a természetben, az emberektől minél távolabb tett kirándulásoknak. Magyarul útmutatók arra, hogy az egészségügyi séták eredményét hogyan szedjük gyorsan vissza kalóriákban. Az előző részekben valahogy mindenből alkoholtartalmú dolog (is) kerekedett – most megpróbálom visszafogni magam, de jófajta fehér rum azért legyen a kezük ügyében!
Szerintem a szamóca és a kullancs rokonok.
1. Mindkettő pici.
2. Mindkettő főleg erdőn-mezőn lakik.
3. Ha egyet észrevesz az ember, akkor képtelen másra figyelni és csak a többit keresi.
4. Alkalomadtán mindkettő nagyon ki tud szúrni az emberrel.
A csattogós (hivatalosan csattogó, Fragaria viridis) szamóca réteken és erdőszéleken terem, pont ezekben a hetekben. Az íze sokkal intenzívebb, mint a földieperé (ami, mint a nyelvtannáciktól tudjuk, hivatalosan szintén szamóca. Igen, az, ami most fut ki a piacokon, félrohadt állapotban 2500 Ft-ért, és eper csak az, ami az eperfáról potyog lila vagy fehér gyümölcs formájában, de ha lila, akkor nemcsak a lépcsőfeljáró betonját, de még az óvatlanul aláparkolt autó fényezését is befogja).
A mérete ötöd-hatodakkora, amint a földieperé – mármint a normális, szabadföldi eperé, nem pedig a 3 dekássá szteroidozott szörnyeké.
Hol találod meg? Mármint melyiket? A csattogót, az erdeit, a nagyon ritkát vagy a rosszat? A vadon termő szamócákból ugyanis van még három – de nyugalom, csak egyet kell belőle megkülönböztetni, az meg mindenképpen menni fog.
A csattogó szamóca az egy-két éves, éppen dzsindzsába hajló irtásokat különösen szereti, de ezekből a Buda-környéki, jól fésült erdőkben kevesebb akad. Az ápoltabb területeken főleg mezőkön, azon belül is a bokrosabb részek alatt és az erdőszélen lehet fellelni: ott viszont általában hatalmas mennyiségben. (Sátáni kacaj.) Mármint a növény terem sok-sok négyzetméteren, elkeveredve minden más füvekkel és virágokkal: egy-egy növénykén úgy 3-5 termést találsz majd, különböző érettségi állapotban. A neve onnan ered, hogy a gyümölcskére ránőnek a csészelevelei, ezért amikor letépi őket az ember, akkor csattanó hangot adnak – és 99%-ban rajta maradnak. Tehát szüret után még valahogy le kell piszkálni róla a csumáját, ami nagyságrendekkel macerásabb, mint a földieper esetében – és akkor még nem beszéltünk a méretéről. Idegtépő meló, valljuk be – de társaságban jobb csinálni és nagyon megéri! A mezőn csak a bogyókat szedd le, a pucolásra pedig szervezz társaságot, ha már lehet!
Az erdei szamóca még a csattogó szamócánál is finomabb – illetve nem, csak sokkal könnyebb szedni. Az erdei szamócára a fák között/alatt lehet rátalálni: sokkal kevesebb van belőle, viszont nagyságrendekkel hálásabb dolog leszedni, ugyanis éretten felkunkorodnak a csészelevelei, ezért úgy lehet tisztítani, mint az epret. Csak persze hatodakkora méretben.
Szakértői vizsgálat zajlik. Lehet, hogy fahéjillatú?
A fahéjillatú szamóca a műfaj unikornisa: az Új Magyar Füvészkönyv szerint régen még termesztették is, én viszont még soha életemben nem ismertem fel élőben. Az erdei szamócától kinézetre a botanikusokon és a Jóistenen kívül senki nem különbözteti meg.
A plusz egy az indiai szamóca , amivel viszont nem győznek mostanában riogatni a bulvárlapok, hogy mérgez. Nos, a többitől főleg abban különbözik (a botanikusok most fordítsák el a fejüket), hogy a jellegzetes eper-forma helyett kerek a termése, belül pedig a rózsaszín helyett fehér. (Virágzáskor pedig a becsületes fehér helyett sárgák a szirmai, de ezt csak a hardcore-szamócaszedők figyelik majd, hiszen kit érdekelnek a virágok, ha nem lehet őket megenni?!)
Persze az indiai szamócának a levele is más alakú, de a legkönnyebb a húsáról megkülönböztetni, és arról, hogy vattaíze van. Na jó, nagyon éretten édeskés vattaíze. Magyarországon erősen terjed és a fűnyírást kifejezettem élvezi, úgyhogy mielőtt a kertbarát társasházak közös szamóca-partit terveznének, valaki áldozza fel magát és kóstolja meg: ha érzékeny rá és több marékkal kóstol, gyomorbántalmak gyötörhetik tőle. (A fosás-hányást kiheverve viszont állítólag elmúlik az ekcémája. Ízlések és pofonok: szerintem nem éri meg.)
Jut eszembe: gyógynövény vagy nem?
Újabban a vonalasabb növényhatározó-csoportok és blogok szeretik minden gizgaz gyógyhatását feltüntetni, amit csak kitapasztaltak róla a középkor óta. Nos, tény, hogy szépanyáink mindent megettek/elrágtak/megfőztek, amit csak lehetett, de nem véletlenül születtek meg ezeknek a készítményeknek a modern, bevizsgált laborokban készült változatai. Ha találtál kamillát vagy kakukkfüvet, idd meg a teáját nyugodtan! Ha a nagyi kapuja előtt csattanó maszlag nőtt, mert szép, azt hagyd ott, sőt, vágd ki tövestül, ha jót akarsz magadnak! Megenni, meginni bármilyen növényt csak akkor szabad, ha tényleg biztos vagy abban, hogy a latin nevéig meghatároztad! És most még csak növényekről beszéltük, az alattuk növő gombák még cirfábbak…
Hogyan gyűjtsd be?
Guggolva.
Na jó, kicsit bővebben: a helyre kis fonott kosár nem jó erre a célra, mert a szamóca annyira apró, hogy beleakad, aztán beleragad a vesszőfonatba. Nájlonzacskóba ugye nem gyűjtünk semmit (mert egyrészt összetörik, másrészt a benne maradt bogarak kilehelik a lelküket, amíg hazaérsz a szajréval és haláltusájukban összebüdösítenek mindent). Marad tehát az uzsonnásdoboz vagy a kulacsod, ha nem szándékosan indultál szamócázni, hanem véletlenül akadnál rá. Ha pedig végképp nincs nálad semmi, akkor nem marad más megoldás, mint a helyszínen felfalni annyit, amennyit csak találtál belőle!
A csattogó szamócát ne próbáld a helyszínen megpucolni, ugyanis a növényke száráról mindenképpen a csészeleveleivel együtt fog lejönni (és közben halkan csattanni. Tényleg, erről kapta a nevét.) Az erdei szamócát lehet tisztán szedni, ezt viszont nem. Tehát otthon állj neki és szedegesd le egyenként a csumáját a borsónyi szamócákról – és rögtön megérted, hogy miért nem árulja ezt senki sehol.
Illetve mégis: Grúziában ilyentájt a piacokon sorban üldögélnek a nénikék a hokedlin az asztalaik mögött, amin 5 literes befőttesüvegekben áll a szamóca! Nyilván nem tudom, hogy ugyanez a fajta-e vagy a könnyebben pucolható, de a betakarítás mikéntjét tekintve akkor is aranyárban kéne mennie az árunak. És nem. Sőt, nyilván alkudni is lehet – már ha valakinek van hozzá pofája, miközben a lelki szemei előtt látja a nénikéket hajlongani az irtásban.
Hogyan edd meg?
Tartósítási módja nem ismert – hiszen annyit szedni úgyis képtelenség, hogy nekiálljon az ember. Mondjuk én már főztem belőle szörpöt: ekkor természetesen nem voltam olyan szuicid, hogy meg is pucolgassam, de érdekes módon a csészelevélkék nem zavartak bele az ízébe.
Szóval frissen érdemes megenni, de ha már ennyit szenvedtél az összeszedésével, add meg a módját! Normális emberek életében úgyis csak évente legfeljebb egyszer szokott előfordulni, hogy több órát mászkálnak törpejárásban egy réten, hogy összeszedjenek max. 30 dekányi valamit. (A megszállott gombázók, mint én is, természetesen nem tartoznak a normális kategóriába.)
A rendes földiepret tejföllel elkeverve szeretem a legjobban – de mivel ezt a kattanást a szüleimtől örököltem és a gyerekeim meg se hajlandók kóstolni, így azt is egyre ritkábban eszem ilyen formában. A szamócát pedig végképp nem érdemes így elkészíteni: nem csak túl kevés van belőle, hanem azt a plusz zamatát, ami az eper fölé emeli, túlságosan letompítja a tejföl savanykássága.
Viszont nagyon megéri macerás sütit csinálni belőle! Ha valakinek még van ereje a kirándulás és a törpejárás után nekiállni nagyot alkotni, az süssön hozzá apró vajastészta-kosárkákat! Ha valaki nem örökölt szép, hullámos, minikuglóf-sütőformákat, mint én, az egy muffintepsiben is nekifuthat a tésztának:
30 kosárkára:
5 tojássárgája
15 dkg liszt
15 dkg vaj
A lisztet és a vajat hidegen gyorsan elmorzsoljuk és összegyúrjuk a tojássárgákkal, majd az összeállt tésztát min. 2 órára a hűtőbe tesszük. Utána feldaraboljuk, 30 golyót formázunk belőle és a golyókat belenyomkodjuk a formákba. 180 fokos sütőben világosra sütjük. A lesúlyozással nem kell szerencsétlenkedni: ennyi tojás miatt nem fog felpúposodni, mint a többi vajas tészta.
Ha a kosárkák megsültek, kihűltek és kibányásztuk őket a formákból, anélkül, hogy összetörtük volna őket, töltsük meg a szamócával, nyomjunk rá tejszínhabot és rajzoljuk meg csokiöntettel. Flakonos tejszínhab nem ér, ha már ennyit melóztunk vele! Tessék rendes tejszínhabot verni. Flakonos csokiöntet sem: legalább 70%-os csoki olvasszunk gőz fölött egy kocka vajjal. A végeredményt pedig posztoljuk mindenhová, ahová csak lehet, hiszen tényleg majdnem Michelin-csillagos lesz!
Aki minderre nem hajlandó – ami teljesen érthető -, annak elárulom, hogy az IKEA élelmiszerosztályán lehet kapni előregyártott tésztakosárkákat, amik meglepően finomak is. Igaz, majdnem 15.000 Ft kilója, de szerencsére 54 grammos kiszerelésben árulják. De akkor hol marad a dolog sportértéke?!
Ébredj rá, hogy kell bele alkohol! Természetesen lehet pimpelni mindennel, ami csak eszünkbe jut – legyen az egy csepp aszús balzsamecet vagy rózsabors, de a végén úgyis arra jutsz majd, hogy ebbe egy leheletnyi fűszeres rum kéne. Elképesztően jól áll neki, arra viszont figyelni kell, hogy meg ne remegjen az ember keze: egy kosárka maximum egy kávéskanálnyit visel el! Több már elviszi az ízét a rum irányába, mi viszont itt és a most a szamócáét szeretnénk ünnepelni. A legegyszerűbb, ha feltúrunk otthon egy fecskendőt, amit a fájdalomcsillapító-szirupok mellé szoktak csomagolni és azzal mérjük ki az 1-2 ml-eket.
Végül pedig a mindent vivő luxusgyom-koktél receptje, a Bellini Fragola Selvaggio:
Ha elkészítetted a bodzapezsgőt , óvatosan vedd elő az első palackot és hűtsd be rendesen.
A negyed marék szamócát törj össze – ha van, akkor szexin, koktélfával, ha nincs, akkor egy nagykés lapjával. Kotord át egy szép boros- vagy pezsgőspohárba.
A bodzapezsgőt nyisd ki (védőfelszerelésben, mert ugye robbanhat is, ha úgy tartja kedve) és ha finom az illata, töltsd rá a szamócára. Ezt aztán végképp posztold, mert megismételhetetlen! Copyright ugyan nincs rajta, de a #dzsindzsa hashtaget írd oda, mert jól áll neki : ) Egészségedre!
E cikk témáját és fotóillusztrációjának nagy részét a pár hete készült, új graffitik adták. A munkákat bárki megcsodálhatja szabadtéren, bármely napszakban (ajánlott nappal) a Filatorigát falain. A színben és formában is változatos rajzokat egy Allcaps Collective nevű, három éve működő alkotócsoport hozta létre. A 10-12 fős csapat tagjai különböző területeken tevékenykednek, van köztük festékboltvezető, grafikus, fotós és dizájner. Ami a barátság mellett összeköti őket, az a közös világnézet és a graffiti.
Mostani, közös alkotásuk egy graffiti jam alkalmával született. Az összefüggő, kék háttérbe komponált világ Az Univerzum védelmezői című film karakterei köré épül fel. A murál (összefüggő téma nyomán készült graffiti) több művész keze által készült el. Alkotói főleg az Allcaps Collective csapat aktív tagjai közül kerültek ki, illetve kiegészültek egy-két meghívott baráttal. Résztvevő művészek voltak többek között Angel, Fat Heat, Fork, Mr.Zero, Koen, Upik és TransOne.
Fork Imre urban designer (a csapat meghatározó tagja) videójában kicsit bepillanthatunk a kulisszák mögé. Láthatjuk őt, amint nagy lelkesedéssel festi Orko karakterét. Orko figurája Az Univerzum védelmezőiben a jó oldalt erősíti: mókás, mágikus, lebegő alak.
Alkotó: Fork Imre
Az Univerzum védelmezői 1983-ban, képregényből készült animációs filmsorozat. 1987-ben fantasyt, nagyjátékfilmet is készítettek belőle Dolf Lundgren főszereplésével, A világ urai címen. 2002 és 2004 között elkészült az animációs sorozat remake-je is. Igazi hőstörténet ez, melyben a központi karakter, He-man a jó lovag barátaival és harcostársaival küzd az Univerzum megmentéséért a főgonosz – Skeletor és „katonái” – ellen.
Alkotó: Mr. Zero
Ha végiggondoljuk a film gerincét adó történetet, sok párhuzamot találunk a graffitis csoportok gyakran előforduló filozófiájával: együtt a szabadságért a rosszakarók és az elnyomók ellen. A film szerethető, színes karakterei gyermekkori emlékeket idéznek.
Alkotó: Angel, Cyone
Alkotó: Koen
Közel 30 éve újabb és újabb falfestmények születnek és tűnnek el a Filatorigát Hév megálló közelében. Színes figurák, a laikus által sokszor kivehetetlen feliratok tűnnek fel.
Alkotó: TransOne
Budapest első legálfala 1990 óta biztosít felületet a különböző stílusú, méretű és színű graffitiknek. Meghatározó helyszíne ez a magyar graffiti kultúra születésének, mely időben kicsit megkésve a 90-es évek elejéhez köthető. A Fila (a graffitisek maguk között csak így hívják a helyet) falaira legális munkák kerülnek. Senki nem küldi el az alkotókat munka közben, van idejük az aprólékos kidolgozásra, eltölthetnek akár egy-két napot is a tökéletesítéssel. A pont megfelelő méretű falak ráadásul graffitis szempontból nagyon jó helyen vannak: könnyű kimenni hozzájuk a belvárosból, egyszerűbb összeszervezni a csapatot; a Hév-megálló mellett a rajzokat sokan láthatják, a végeláthatatlan falfelület a vonatsínekkel párhuzamosan fut. A Filatorigát népszerűségében jelentős szerepet játszik a Sziget fesztivál, hiszen tudható, hogy a falat külföldiek tízezrei is látják, a magyar graffiti szcéna egyfajta reklámfelületeként funkcionál fesztivál idején. A fesztivál egy hete alatt általában többször is lefedik (lefestik) egymást az alkotók, ez a műfaj sajátja. Az alkotókat vigasztalandó száz és száz fotó készül a rajzokról. A dokumentáció pedig nagyon fontos a graffitis világban!
Alkotó: Nikon One
A képek és a videók készítése által megszűnik a graffiti kérészéletű mivolta. Felkerülnek a világhálóra, közösségi oldalak képi tartalmává válnak. Terjedésük megállíthatatlan.
A graffiti művészek (ha esetünkben használhatjuk a művész terminust) alkotói és magánéletében a közösség szerepe nagyon meghatározó. Sok graffitis nem az átlagnak, a laikusnak alkot. Elsődlegesen saját örömére, majd a barátok, a csapat, a „kollégák” számára. Az ő véleményük meghatározó, visszajelzésük fontos. Egymás között megy a versengés, inspirálódnak, nézik egymás közösségi oldalait, véleményt alkotnak. Igyekeznek túlszárnyalni a másik alkotót: jobbat, egyedibbet, különlegesebbet létrehozni.
Alkotó: IamSuzie
Két meghatározó fogalom ad fogódzót számunkra: a tisztelet és a hírnév, szimbolikus szavak. Titkos, belső szabályok alapján működő közösség a graffitiseké. Pontosan tudják, kinek a munkáit lehet befedni (lefesteni), ki az, akiével pedig feltétlen tisztelettel kell bánni. Minél messzebbre száll neve és minél többen látják műveit, annál boldogabb a graffiti készítő maga.
Sugár János a Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékének egyik alapítója és tanára bővebben mesél e két motivációról, és érint egyéb fontos témákat az Urban art című dokumentumfilmben:
A graffiti esztétikai és művészeti értéke gyakran vitatott téma. Sokan vandalizmusnak tekintik, mások a street art (utcai művészet) kategóriájába sorolják. Annyi bizonyos, hogy a graffiti kultúra, és maga a közösség is rengeteget változott a ’90-es évek óta. Már nem csak a nagyon fiatalok társadalomellenes, lázadó, szabadságvágyó megnyilvánulása. A korosztály kitolódott, sokan az alkotók közül egyetemen tanulnak vagy tanultak, művészetük egyben megélhetésükké is vált. Sokan megrendelésre is dolgoznak (például szórakozóhelyek, vendéglátó egységek, tűzfalak díszítései). Az utóbbi években a graffiti műfaja egyre népszerűbb lett, a turizmus és a buli-negyed ugrásszerű fejlődésével párhuzamosan sorra jelennek meg az újabb és újabb jó minőségű alkotások a város tűzfalain. Ezek a művek már egyértelműen esztétikai értékkel bírnak. Idegenvezetők street art túrákon viszik körbe az érdeklődőket, az utcai művészet látványosság lett. A graffiti művészek magyar és külföldi fesztiválokon mutatják meg tudásukat egymásnak és a világnak.
A műfaj illegális vonala sem tűnt el azonban. Sokan nem nézik jó szemmel az új irányt. Hiszik és tettekkel bizonyítják a graffiti illegális, titkolózó és tiltakozó, gyakran politikai utalásokkal átitatott, adrenalinnal túlfűtött világának létjogosultságát.
Felmerül a kérdés, hogy a megrendelések által mennyire vész el a művészi szabadság? Hol van az a határ, melyet az önazonosság, az ideológia és a közösség még elbír? Mi az, ami ezen a ponton már túl van? Ezekre kérdésekre, és még ezer másikra mai modern társadalmunkban folyamatosan keressük a választ alkotóként és befogadóként egyaránt.
Régebbi (értsd: pár évvel ezelőtti) filatorigáti graffiti ügyben ajánljuk ezt a cikket.
Talán épp akkor adta a Goldberger gyár munkásai kezébe a szépirodalmat, mikor én a gimnázium egyik nyári szünetében, hatvan fokos pokolban, vegyszerszagban és vegyi anyagoktól átitatott lucsokban ácsorogtam, nyolc órán át, a kelmefestőben, műszak végére elmerevedett karokkal kapkodva a hengerekről folyamatos üzemben, megállíthatatlanul hömpölygő, frissen festett anyag szélei után. Egy hónap nem a világ, szívünkben savak, ahogy a nóta mondja, védőitalnak tej, idegölő monotonitásra gyógyírnek dobozszám fogyott a dohányozni kiszökdöső munkásasszonyok zsebében lapuló Románc és Symphonia.
Piroska büszke volt rá, hogy a munkások olvasnak, lelkesen beszélgetett velük kölcsönözés közben, és szemet hunyt afölött, ha alkalomadtán egy könyv nem került vissza.
Ez volt a kezdete a pályának, amire „levelezőn” készült; népművelés-könyvtár szak, ingázás havonta vonattal Debrecenbe és vissza, közben jöttek a gyerekek, három fiú, úgyhogy, ahogy mondogatta, „a nyolcvanas évek eleje kimaradt”. Kimaradt neki a hazai underground zenei élet nagy korszaka, velem együtt – de ezért a hiányért mindkettőnket kárpótolt a 2000-ben, barátságunkkal kezdődő, s haláláig tartó irodalomszervezői munka.
Kéri Piroska és Bárdos Deák Ágnes Palicson
A szíve Óbudáért dobogott, ide járt gimibe, az Árpádba. Évről évre ki nem hagyta volna a középiskola romantikus pillanatait felidéző osztálytalálkozókat, melyeknek szervezője is volt. Lelkesen böngészte, ha eljött az ideje, az interneten közzétett étlapokat, intézte a Zöld Kapu és a Kerék Vendéglő kerthelyiségeiben az asztalfoglalásokat.
Árpádos osztálytársak, balról a negyedik: Kéri Piroska
Hűsége a múlthoz nem nosztalgiából fakadt: a kapcsolatok ápolása életeleme, életmunkája volt.
Évről-évre megkönnyezte a távol maradottak sorát gyarapító halottakat; két osztálytalálkozó közt nem volt rest a nyomaveszett osztálytársak után addig kutatni, míg valami hozzájuk vezető szálra nem akadt. Kitartóan csüngött telefonon, facebookon, s boldogan újságolta, ha sikerült összehoznia egy randit a harminc, negyven, ötven éve nem látott barátnőkkel, akik többnyire sorsuk rosszra, olykor tragédiába forduló történeteinek „szégyenével” bujkáltak a többiek elől, volt, hogy nélkülözések közt, amit Piroska próbált a maga eszközeivel, főként a figyelmével, odafordulásával, szeretetével orvosolni.
Piroska szíve Óbudáért dobogott, itt lakott, élt az ’56-os események után elítélt édesapja, Kéri József váci börtöntársa, Göncz Árpád is, az Árpád gimi szomszédságában, a Bécsi úton, ahová a kádári konszolidáció kezdetétől, kislánykorától a rendszerváltásig a Göncz család baráti körének tagjaként felnőttként is el-ellátogatott, utóbb gyakorta felemlegetve a legendává lett históriát a gangos házban a hokedlin üldögélő testőrről, aki hivatalból őrizte, a szemétlevitelkor is követte az egy ideig még ott élő, frissen választott köztársasági elnököt.
Mikor Óbuda Önkormányzata és a Göncz Árpád alapítvány emléktáblát állított a Bécsi úti ház falán, Göncz Árpád halálát követően, Piroska ott állt – ahogy utána évről évre – egy szál virággal a család, a barátok, az emlékezők körében.
Ahogy ez a csodás életpálya Óbudáról indult, több szálon is, ugyanúgy a tragikus váratlansággal becsapó hiány is fájt Óbudának; a „Golis” időket követően, ahogy az ország számtalan kis könyvtára, úgy a Fő téri Krúdy könyvtár is élvezte Piroska rendíthetetlen közművelődés, népművelés iránti elkötelezettségének, szívbéli lelkesedéstől fűtött kitartó, lankadatlan munkájának hatását.
A Szépírók Társaságának egyik alapítójaként, majd titkáraként, s 2012 óta mint a Társaság elnökhelyettese járta a kis- és nagytelepüléseket, határon innen és túl, minden más ügyét, olykor még a családiakat is alárendelve a kiskönyvtárak irodalmi eseményeinek, az író-olvasó találkozóknak.
Ha nem is óbudai, de harmadik kerületi vonatkozású a család, a fiai sorsának alakulása is, akik a nagy hagyományú békásmegyeri gimnázium tanulói lettek mindhárman, ahogy jöttek egymás után a sorban. A távoli budai elit közegében, a hűvösvölgyi irodalmi szalonok világában szocializálódott fiúk a város másik végébe, a lakótelepi Veres Péterbe jártak édesanyjuknak a gimnázium értékei, törekvései melletti elkötelezettsége jóvoltából.
A Szépírók Társaságának az óbudai Krúdy könyvtárral közösen, immár öt éve elindított Jöjjön ki Óbudára sorozata sem rutineljárásként érte el a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárak egyikeként a Fő térit: a hajdani könyvtáros és népművelő figyelmét nem kerülte el, talán egy blogbejegyzésben megengedhető ezzel dicsekedni, apám hetvenes évektől datált óbudaiságának legfontosabb színtereként a Krúdy könyvtár – ami a jelenlegi Esernyős kialakításakor került át a Fő tér egyik oldaláról a másikra, kicsit szűkösebb, de annál szerethetőbb körülmények közé.
Kéri Piroska Dragomán Györggyel a Krúdy könyvtárban, Fotó: Varró Erika
A szintén harmadik kerületi Platán Könyvtár is egy régi barátság jegyében a Pók utcai lakótelepen élő író, Noth Zsuzsanna kapcsán került képbe az irodalmi szervezők, s elsősorban a Szépírók Társasága számára, s marad továbbra is kedves, Kéri Piroska munkáját folytatandó.
A Jöjjön ki Óbudára sorozatban, a lakótelepen, a Spar mögötti panelek egyikében élő Szávai Géza író estjét szervezte utoljára Piroska.
Különösen szívén viselte, s á-tól z-ig, személyes mélységekig ismerte, együttérzőn követte a határon túli magyarlakta vidékek rendszerváltás előtti és utáni áttelepültjeinek életét, az ide emigrált írók pályáját.
Az irodalmi élet hétköznapjain az irodalmi „háttérmunkásokra”, élettársakra, feleségekre, családtagokra is jutott ideje.
A Bukarestről a nyolcvanas évek csernobili katasztrófája során traumatizált, férjével együtt átmenekített, s Óbudán a panelvilág üde színfoltjaként fellelhető Pont Kiadó alapítójaként, mai napig ügyvezetőként tevékenykedő írófeleséggel, Szávai Ilonával is barátságot ápolt, kiadói tevékenységét, főként mint kis kiadóét, különösképpen tisztelve, számontartva.
Piroska szíve a Duna-parti életért is dobogott, a harmadik kerületi partszakaszon kedvenc helyeinek egyike volt a Rómain a Fellini, és a családjával nyaranta látogatott Pünkösdfürdői strand.
Szívesen, bár ritkán látott vendég volt Rómaifürdőn Esterházy Péterék családi házában éppúgy, mint Aquincumban Vámos Miklós és Esze Dóra írók otthonában.
Ha valaki szeretné megismerni például Óbuda régi kávéházait, nincs más dolga, mint bemenni a Vendéglátóipari Múzeumba, és vagy a kiállítások között talál rá érdeklődése tárgyára, vagy a múzeum segítőkész emberei útba igazítják, hol tud utána nézni vagy melyik kutatót érdemes megkérdezni erről. Járványos-karanténos időkben ez kicsit nehezebb, de a Múzeum így is segít: a honlapon eligazítást kaphat arról, milyen kutatható kincseket raktak ki a netre.
Felrakták a teljes tárgykatalógust! Gyorsan rákerestem és megtaláltam, hogy kedvenc fadoboz-teatartóim elődjei milyen célt szolgáltak.
A teljes 20. századot felölelő többezres képeslapgyűjteményben is keresgélhetünk régi helyeket. Annyit olvastam már a Fő téri Központi Kávéházról, most végre meg is nézhettem.
Régi hirdetmények, plakátok, számlák, évkönyvek és egyéb vendéglátós cédulák között kutakodva igazi aranyásóknak érezhetjük magunkat, hátha valamelyik cetlire valaki felírta az élet nagy titkait, nekünk már csak meg kell találni. Addig is rácsodálkozhatunk az 1920-as sörbojkott felhívására, vagy arra, hogy 1947-ben a magas árak ellen is szerveztek tüntetést.
És a digitális gyűjteményben is igazi gyöngyszemekre lehet bukkanni. Kíváncsi vagyok, ki látta már Óbuda sörét, sőt, ki ivott már belőle?
Szerencsére Óbudán sok a sétálóutca és mivel a játszótérre tartottak, már nyugodtan előre szaladhatott, Apa nem szólt rá. Azt tudta, hogy addig nem kezdhet bele a titkos tervébe, amíg Apa le nem ül a padra és bele nem mélyed a simogatós telefonjába. Annak ellenére biztos volt ebben a forgatókönyvben, hogy Apa komoly képpel ígérte meg Anyának indulás előtt, hogy nem fog telefonozni.
Eminek Apával és Anyával is voltak titkai: ki nem mondott, összekacsintós, könnyű kis titkai. Például, hogy ha Emi Apával van, nem kell Anyát különösebben terhelni a kirándulás részleteivel: a játszótér sarkából bonyolított munkahelyi telefonok, a telefonos-tankos játék második szintje éppúgy köztük maradt, mint az ebéd előtt elnyalintott csokiöntetes fagyi és egy-egy nem túl finom tolakodás a csúszdánál. Nem volt ezzel különösebb baj, hiszen Emi arról is hallgatott, hogy Anya is megenged magának egy-egy ötpercesre tervezett, de fél óránál sosem rövidebb telefonálást a barátnőivel és nem szól a diétázás közben megejtett jelentéktelen cukrászdalátogatásokról Apának, aki ezekben a nehéz időszakokban kénytelen párolt spárgán és hajdinakásán élni. Emi szerette ezeket a kis titkokat, puha érzés volt tartogatni őket, összenevetni a szüleivel vagy éppen egyedül kuncogni azon, hogy a felnőttek azt hiszik, hogy attól, hogy valaki ötéves, még nem ismerheti őket úgy, mint a tenyerét.
Most is igaza lett, mert odaérve Apa a játszótéri hangján szólt hozzá és előtte kétszer megköszörülte a torkát:
– Emi drágám, ideteszem a homokozójátékaidat, kicsit leülök, kaptam egy fontos e-mailt…
Emi a játszótéri mosolyával nyugtázta és békésen a homokozóba ült, háttal a padnak. Apa egy perc múlva elveszett a telefonjában (Emi meg mert volna rá esküdni, hogy a tankos játék szignálját hallja, de ez most neki direkt jól jött)
– Akkor most! – mondta magának elszántan és kibújt a cipőjéből. A lábán természetesen a csillogós-tündéres zokni díszelgett ezúttal patyolattisztán, mert Anyának sikerül kimosnia a hétvégén. Emi a homokozó széléhez kezdte dörzsölgetni a talpát és hamarosan érezni kezdte a bizsergős viszketést. Nem telt bele egy perc és Nana meg Lulu, a két zoknitündér máris ott pörgött a homokozóban.
– Na szia! – mondta Lulu elégedetten és kényelmesen elhelyezkedett egy körteformában.
– Örülünk, hogy újra látunk Emi! – tette hozzá udvariasabban Nana. – És köszönjük, hogy engedtél minket kimosni.
– Ja, király így szaft nélkül – erősítette meg Lulu is és elégedetten nézegette a csillogós szoknyáját. – Jó kis hely! Csúszdázunk? – kérdezte és szemét végigjáratta a játszótéren.
– Jaj, Lulu, nem azért vagyunk itt és különben sem láthatnak meg minket. Azért vagyunk itt, hogy Emi kívánságát teljesítsük. Emi, mi a kívánságod?
Mielőtt Emi válaszolhatott volna, Lulu újra türelmetlenül közbevágott:
– Jól van, majd teljesítjük; de nem csúszdázhatnánk előtte? Álló nap a talpát nézzük, ennyi nekünk is jár. Úgysem vesznek észre, vagy azt hiszik, hogy lepke vagyok.
Emi már megszokta, hogy a két zoknitündér nagyon különböző természetű. Ha nem lett volna ilyen izgatott, elvitte volna Lulut csúszdázni (bár Nana mindig sokkal kedvesebb és udvariasabb volt vele, Lulut jobban kedvelte, mert kicsit hasonlított rá). De ő már alig várta, hogy a szokásos szócsata elüljön a két tündér között és előállhasson a kívánságával.
– Azt kívánom, hogy felnőtt nő lehessek!
– Oké – legyintett Lulu – utána csúszdázhatok?
Nana azonban aggodalmas tekintettel nézett Emire és így szólt:
– Ezt meg kell néznünk a Könyvben.
– Könyvről eddig nem volt szó – húzta össze a szemöldökét Emi, majd lopva a padra sandított.
Apa – talán végzett a második szinttel, vagy csak szünetet tartott – éppen Emit kereste a szemével. Emi mosolyogva integetett neki, de közben izgatott hangon ezt suttogta:
– Nem tudom, mit kell ezen megnéznetek, de nincsen túl sok időm.
Csiki Emese illusztrációja (ahogy a nyitókép is)
Nana közben néhány krakszot csinált a pálcájával, aminek következménye képpen egy hatalmas piros borítós könyv huppant homokba. A borítóján ez állt:
NEM TELJESÍTHETŐ KÍVÁNSÁGOK
– Ebben vannak azok a kívánságok, amiket nem szabad teljesítenünk – mondta, miközben lapozgatni kezdett. – Lássuk csak itt az F betű: flamingóidomítás, fogmegváltás… Nem, előrébb lesz… felnőttbosszantás… itt van! Felnőtté varázslás!
Lulu, aki láthatóan nem izgatta magát a tiltott kívánság miatt, most felnézett a homokpiszkálásból.
– Miért nem válthatunk meg fogat?
– Mert azt a fogtündérek csinálják – válaszolta Nana.
– Na persze – vonta meg a vállát Lulu -, a fogtündérek! Pénzt keresnek és mégis mindig nyafognak, hogy milyen sok a munkájuk! Nem bírom őket…
– Egy szó, mint száz, kedves Emi, nem csinálhatunk belőled felnőtt nőt, mert itt ez áll: kiskorú tündér kiskorú embert nem varázsolhat felnőtté, mert nincs hozzá meg a megfelelő jogosultsága. Ez a varászlat felnőtt tündérek számára is kizárólag rövid időre és csak pedagógiai célzattal engedélyezett.
– Szóval ti kiskorú tündérek vagytok?
– Miért mit gondoltál? – kérdezte Lulu és két ujja közé csippentve felemelte Emi zokniját – Ez egy gyerekzokni. Hogy lenne már rajta felnőtt tündér? Semmi izgalmasat nem csinálhatunk. Semmi időutazás, aranytojást tojó tyúk, kakassarkon forgó palota. Uncsi kis gyerekkívánságok: csokis tejbegríz, matekházi, májnkráftos tornacipő…
– Felnőtt nő szeretnék lenni – toppantott dühösen a kislány -, olyan, aki után megfordulnak az utcán és azt mondják, hogy hű, de fényes a csizmája szára, meg hű, de baba a csillogós-csatos öv a derekán!
– Na, mondjuk csillogós csatos övet azt tudunk – pattant fel Lulus és már pörgött is, magával húzva Nanát és hamarosan ott csillogott a kezükben egy rószaszínű, csillogós-csatos öv, szív alakú csattal és strasszkövekkel.
– Nagyon szép – mondta Emi -, de még nem mondtam, hogy ezt kérem.
– Ja, bocsi… – húzta be a nyakát Lulu – azt hittem. De nagyon csini.
Emi a derekára tette az övet és sóhajtott.
– Igazából már nagyon szeretnék divatmodell lenni.
– Sajnálom, Emi, hogy csalódást okoztunk – hajtotta le a fejét Nana és alig hallhatóan felsóhajtott. Egy pillanatig hallgattak, de Lulu hirtelen a térdére csapott:
– Lehet, hogy felnőtté varázsolni nem tudjuk, de eljátszani, hogy felnőtt, el tudjuk! Kéne hozzá egy ruha, legyen egy guccsi vagy verszacse vagy mittudomén ….
Emi nyitotta volna a száját, de Nana már perdült is a varászláshoz és néhány fordulat Emin egy hófehér ruhaköltemény pompázott.
– Gyere már ki a homokozóból, még összekoszolod. Igazi szaténcsipkeorganza, vagy mi a fene. Meg jobb lenne, ha apukád nem látna meg.
Emi kikászálódott a homokból és a fák közé nyargalt a tenyerén ülő zoknitündérekkel. A fák között aztán kezdődhetett az igazi mulatság! Emi copfjait dobálgatta fel és alá sétált az öreg platánok alatt, igéző pillantásával babonázva meg a nemlétező nézőközönséget. Lulu a kezéből tölcsért formázva pedig közvetített:
– És kérem szépen itt látható Amália Bjútiful, aki egy egydi tervezésű, földig érő nemtudommit visel… ugye, milyen gyönyörűen fordul… és hogy csillog a csizma a lábán!
Nana pedig – félredobva minden illemet – lelkesen tapsolt és ujjongott.
Teljesen belefeledkeztek a divatbemutatóba: észre sem vették, hogy a játszótér lassan kiürül és már csak Apa kering egyre idegesebben a parkban Emi nevét kiabálva.
– Egy pillanat Apa! – kiabált ki Emi a bokorból. Pillanatok alatt kibújt a ruhából és lecsatolta az övet. Ez utóbbit a homokozóvödörbe rejtette, később még jól jöhet. Hálásan rápillantott a tündérekre és nyújtotta a zoknis lábát, hogy barátai visszaköltözhessenek.
– Várj! – kiáltott Lulu – Még csak kettőt kívántál!
– Ha jobban belegondolunk, egyet sem kívánt, csak te voltál túl gyors.
– Igaz – hajtotta le a fejét a tündér.
Emi rámosolygott.
– Azt kívánom, hogy egy egész órátok legyen csúszdázni a játszótéren!
Azzal hátat fordított és futni kezdett Apa felé. Amikor Apa biztonságos tenyerébe csúsztatta a kezét, apró tündérsikoltásokat hallott a háta mögül.
– Mi lehet ez? – forgatta a fejét Apa is. – Valami madár?
Mintha ellentmondás lenne a kettő között. Talán az lehet az oka, hogy anyám nem a természet vadvirága, éppen ellenkezőleg, feltűnően elegáns, és az elegancia mintha nehezen férne össze a szelídséggel, nem tudom, csak feltételezem, egyszóval anyám az a típus, aki nemcsak „jól tartja magát”, hanem „még mindig ad magára”, mint egy királynő, délcegen vonul végig a körfolyosón, szándékosan a déli bejáraton jön be a házba, mert az van a legmesszebb a lakásunktól, és így elvonulhat vagy ötven ablak előtt, vagy akár száz ablak előtt, mert néha az első emeleten is tesz egy kört, és időnként ezt-azt a lépcsőházban felejt, hogy visszamehessen érte. Kivesz valamit a gurulós cekkeréből, és ott hagyja a lift környékén, egy céklát például vagy néhány krumplit, többnyire gumós zöldséget, ebből is látszik, hogy azért óvatos duhaj, szerencsére az egész cekkert csak egyszer hagyta lent, kiabáltam is vele, és jogosan kiabáltam, jól tudom, hogy nem mindig jogosan kiabálok, de ez jogos volt, a mai világban nem lehet egy egész cekkert a lift előtt hagyni, még egy ilyen viszonylag biztonságos házban sem, mint a miénk, én nem tartom egyébként kiemelkedően biztonságosnak, de egyesek szerint ez itt a földi paradicsom, mondjuk ők ugyanazok, akik szerint anyám döbbenetesen szép asszony.
(Forrás: Fortepan.hu Abbázia kávéház, 1969)
Valami oknál fogva – maradjunk most ennél a homályos „valami oknál” – anyám a mai napig azt hazudja mindenkinek, hogy szépségipari szolgáltatások garmadáját veszi igénybe, a ruháit varrónő varrja, a körmeit manikűrőssel és pedikűrössel csináltatja, kozmetikushoz jár, masszőrhöz jár, fodrászhoz jár, néhány éve még személyi trénerhez is jár, nyilván ő maga is elhiszi, mert igen büszke rá, ez a minimum, mondogatja, mintha máshogy nem lehetne igényes nő, az életcélja, hogy ő legyen a megtestesült igényes nő, még hetvenként évesen is. De jaj, a sötét titok, hogy szegény anyukám valójában egész életében önmaga varrónője volt, és manikűröse, pedikűröse, kozmetikusa, masszőre, személyi trénere, és fodrásza is, ez az ő nagy szégyene, hogy mindezekben ő rendkívüli tehetséges, igaz, hogy az elmúlt néhány évben ebben-abban már segítségre szorul, cinkosokra van szüksége.
Ezért van, hogy ma a város másik felére, egy Magyar Múzsa nevű szépségcentrum telephelyére kell elzarándokolnom, átveszek három kiló iráni lila agyagot, anyám az interneten rendelte rendkívül jutányos áron, de a kiszállítás díját szokás szerint sokallta, egyébként nem szokott össze-vissza rendelgetni mindenhonnan, nem ment el az esze ebben az értelemben, megvannak a jól bejáratott beszerzési helyei néhány villamosmegállóra tőlünk, az mégiscsak túlzás, hogy ehhez a Magyar Múzsához konkrétan egy pusztán keresztül vezet a buszút. Képtelenségnek tűnik, hogy Budapesten ekkora puszták legyenek, nem is hinném el, ha nem a saját szememmel látnám, a távolban mintha tehéncsorda vonulna, az állatok fájdalmasan bőgnek az ég felé, de nem, csak egy hátára fordult teherautó rozsdásodik a naptól kiégett fűben. A buszon alig néhányan ülünk, biztos vagyok benne, hogy a sofőr nem tart be semmiféle sebességkorlátozást, ebből a szempontból szerencsés, hogy nem anyám jött a három kiló iráni lila agyagért, még én sem vagyok annyira edzett, hogy az ülésről úgy álljak fel és az ajtó fölötti jelzőgombot úgy nyomjam meg, hogy közben a rázkódástól ne ütődjek neki néhányszor ennek-annak. Nem kellett volna ilyen hamar felpattannom, a telefonom GPS-e szerint, amit egész úton figyelek, még eltart egy darabig az út, mielőtt a busz befordul majd abba a megállóba, ahonnan negyedóra gyaloglással elérem a Magyar Múzsa telephelyét, jobb lett volna még nyugiban maradni, csak a két üléssel odébb ülő férfi túl sokszor nézett felém, némileg bizalmaskodónak találtam a tekintetét, a szokásos passzív agresszív kapcsolódási kísérlet, amit annyiszor megtapasztalni a tömegközlekedés során, tizenkettő egy tucat, érdemes megtanulni kezelni az ilyesmit, ezt mondogatom magamnak, ez a minimum, ne akarjam rögtön kinyomni a szemét, különben tévedhetek is, talán egy nagyon rendes emberről beszélünk, ilyesmiben egy nő ritkán téved, és még akkor is egy állatnak érzi magát, mert rosszat feltételez egy ismeretlenről.
Visszatérve anyámra, mostanában gyakran gondolok arra, hogy miután hamarosan betöltöm a negyvenet, ideje magam mögött hagynom életemnek azt a szakaszát, amely során minden életképtelenségemért őt okoltam, el kell végre fogadnom, hogy eddig jutottam, kész, feldolgoztam, kijavítottam, átkereteztem, amit tudtam, a többit pedig már úgysem fogom ezután sem, úgyhogy el is engedhetném, egy fedél alatt élünk, látnom kell anyukámban a jót, példát kell mutatnom ebben a fiamnak, na, ez igazán fontos, hogy a szép pillanatokat, a lábát áztatta, amikor elindultam, az a teknő már vagy száz éves lehet, Zolika papírhajót helyezett óvatosan a víz felszínére, a júniusi napfény beszökött a hallba, ezt a képet kell dédelgetnem.
Mindjárt megáll a busz, sejtettem, a férfi is feláll, a másik ajtóhoz is mehetne, világossá téve, hogy nem akar tőlem semmit, de nem, ő itt hajladozik himbálózik mellettem a kapaszkodóról lógva, ugrat a busz megint, a széktámla a gyomromba nyomódik, sírhatnékom támad, az a baj, hogy nehezen tudom szétszálazni ezeket a negatív ingereket, pedig tapasztalt vagyok, én már képes vagyok kívülről látni, hogy amit a világ igazságtalanságának érzek, az csupán kisebb-nagyobb kellemetlenségek együttese, ez a férfi nem sejti még, hogy megvannak az eszközeim, én nem fogok ebben a pusztában megdögleni.
Pepi-kert, avagy a Szarvasi Arborétum
A Pepi-kertbe nemcsak azért érdemes ellátogatni, mert öt fás gyűjteményt gondoz 82 ha területen, hanem mert többek között kert muzsikálással is várják az arra kirándulókat. Persze nem elhanyagolható tényező, hogy a gyűjteményben közel 1600 fa- és cserjefaj található, ebből 1200 a lomblevelűek száma. A terület bővelkedik rovarokban és madarakban egyaránt. Közel 150-re tehető a madárfajok száma, amelyek egy része átvonuló, vagy csak időszakosan megjelenő. A szemfülesek találkozhatnak apróbb rágcsálókkal, sünökkel, nyulakkal, sőt, őzek és rókák is élnek errefelé.
A ciszterci apátság műemléki környezetében angolkert stílusban létesült park hazánk legmagasabb fekvésű fás gyűjteménye, – 400 méter tengerszint feletti magasságban. Minden évszakban pompás látványt nyújt. Tavasszal a halastó partján telepített dísznövények, évelőágyások üde látványa, nyáron a hársfák zsongító illata, a Cuha-patak csobogása, ősszel a melegbarna-sárga színpompa, télen az ágakat belepő hótakaró, zúzmara varázsolja mintegy mesevilágba a látogatót. A 20 hektáron fekvő, angolkertnek is nevezett „fás-kert” alapítása a 18. század második felére tehető, ahol gyönyörű természeti környezetben gyakorta találkozhatunk a Bakonyra jellemző bogár- és rovarvilág képviselőivel, ráadásképp előfordulhat, hogy őzek, mókusok kísérik kerti sétánkat. (És ha már erre járunk, jusson eszünkbe az Apátság sörfőzdéje is!)
Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-15 óra, szombat és vasárnap 9-17 óra
Az arborétum magját, a szőlőbirtokok fölött meghúzódó sziklás, köves „Öreg Arborétumot” Dr. Folly Gyula pécsi orvos telepítette száztíz évvel ezelőtt, fia pedig megnyitotta a kertet a nyilvánosság elött. A világ mind a 25 ciprus faja és három változata helyet talált az arborétumban. A legérdekesebb és legjellemzőbb fák megismerését művészi képekkel illusztrált táblák segítik. Az Arborétum legmagasabb pontján található fenyőtobozok tengelyét és pikkelyei csavarvonalas felépítését jelképező, lombozat fölé emelkedő kilátó, az arborétum egyik új látványossága, jelképe. A kilátóból fenséges panoráma tárul fel a sziget- vagy “tanúhegyekre”; a vulkáni kitörések bazaltorgonás “sapkája” védte meg a pannon tengeri homok és agyag egykor kétszáz méterrel magasabb szintjét a lepusztulástól. A Badacsony 11 km kerületű és tengerszint feletti magassága 438 m. Nem mellékes, hogy az arborétum mellett egy kiváló borászat is működik.
Nyitvatartás: Hétfőtől- csütörtökig 10:00-18:00, pénteken és vasárnap 10:00-19:00 szombaton: 10:00-22:00
A több mint 200 éves műemlék- és természetvédelem alatt álló romantikus tájképi kert hazánk legfajgazdagabb tudományos élőnövény gyűjteménye. Minden évszakban lebilincselő látvány 27 hektáron. Az eddig észlelt fészkelő madárfajok száma 62, a tavakban 22 halfaj él, 73 puhatestű (csiga és kagyló) állatfaj talált itt otthonra. Egynyári növénybemutatók, hangulatos sétautak, muskátli- és rózsa fajtabemutató és a természet sok-sok apró csodája várja egész évben kedves vendégeinket. Június közepétől indulnak a Szentjánosbogár séták, amire már most lehet jelentkezni a szervezőknél!
A kellemes esti séta során idén is szemtanúi lehetnek Vácrátóton e különleges rovarok párkeresésének.
Az arborétum a Gellért-hegy déli lábánál terül el, a Villányi út – Szüret utca – Somlói út között. Területét a Ménesi út két, korban és jellegben elváló részre osztja: az Alsó és a Felső Kertre. A vidéket valaha szőlőskertek borították, amelyeket a filoxéravész pusztított ki a XIX. század végén. Itt alapította a Bach-korszak idején kertészképző iskoláját dr. Entz Ferenc. Maga az épület – többszöri bővítés után – ma is megtalálható a Felső Kertben. Az arborétum jelenlegi növényanyaga csaknem 2000 fásszárú dísznövény fajt és fajtát, több száz hagymás virágot és csaknem 250-féle egyéb évelő dísznövényt foglal magában. Felismerve kiemelkedő dendrológiai értékeit, környezetvédelmi jelentőségét, a magyar kertészeti felsőoktatásban betöltött fontos szerepét, a főváros vezetése 1975. március 5-én az Arborétum területét természetvédelmi területté nyilvánította.
Nyitvatartás: 08:00-18:00
Napibontás
június 11.
14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán
“Pedig nem volt mindig így! – nevet Cecei Gergely – a legendás sváb família családfője, Kéhli mama olyannyira nem állhatta a halat, hogy szó szerint titokban készült a halétel. Megvárták, amíg a mama kiteszi a lábát a vendéglőből, ekkor gyorsan előkerült az alapanyag. Sietni kellett az elkészítésével. Mire a Mama visszatért, a fogásnak készen kellett lenni!
“A ponttyal nem vagyok jóban, de szeretem a halat” – folytatja Cecei Gergely – “És a vendégeink is. Tudom, hogy mi magyarok kevés halat fogyasztunk, a vendéglő közönségére azonban ez nem igaz. Kereken két hónapig volt zárva a vendéglő, május 19-én nyitottunk újra, egyelőre szűkített étlappal. A halételeket igazából nem is mertük volna felvenni a fogások közé, de a vendégek keresték. A serpenyős pisztrángból ma is több adagot adtunk ki. Ötéves kisfiamnak is ez a kedvenc fogása, azt mondja, ennek a halnak van feje is, farka is, és ez nagyon tetszik neki.”
Cecei Gergely
(Fotó: Sipőcz Krisztina)
A Kéhli vendéglőben a hely szelleméhez híven magyar halfajtákat kínálnak, harminc éve ugyanazzal a magyar beszállítóval állnak kapcsolatban. Jól tudják, hogy a hal kényes jószág, nagyon fontos a kiváló minőség és a frissesség. Mindkettőt garantálják.
Az Óbudai halászlé pontyból készül, passzírozzák. A vendég kívánsága szerint ponty- vagy szürkeharcsa filével tálalják. Én meg örülök, mert – bár a beszélgetés elején elmeséltem, hogy bajai vagyok – Gergely hangjában nyoma sincs a feszélyezettségnek. Nem is kell, nem vagyok én az a véresszájú halászlé fesitiszta, aki őrjöngve bizonygatja, hogy csak a gyufatésztás bajai, ettem én már fantasztikus passzírozott halászlét is! És fogok is, gondolom magamban.
A híres – hírhedt? – bajai halászléről annyit mindenki tud, hogy tésztával kell enni és nem kell passzírozni. Ez így van, sőt, a bajai halászlé története egészen pontosan ott kezdődik, hogy Baján máshogy készítik elő a halat. Egy bajai ponttyal a halasnál nem történik más, mint az, hogy kibelezik, aztán feldarabolják. Nem vágják le az uszonyokat, nem filézik ki a farkát, megbecsülik a fejét is: a kopoltyú alatt marad jó két centi szálkamentes gallér – a hal legjobb része –, aztán kettévágják. A patkók is vastagabbak, a farok egyben marad. A bajai halas kérésre nemcsak darabolja, de be is sózza a halat, így valóban konyhakészen vihetjük haza. A belsőséggel együtt.
A bajai halászlé különleges alakú bográcsban készül. Ez a bogrács alakjában tér el a gulyásbográcstól: felfelé szűkülő szája van. Mivel a lének mindvégig erős lángon kell forrnia, a lobogó léből előtörő gőz a bogrács szűk szájánál “megfordul”, visszaáramlik a bográcsba, nem forrja el magát, és így is sűríti a levet.
A bajai halászlé pontyból vagy vegyes halból készül. Ha vegyes halból készítjük, a hal nagy része (kb. 80%-a) akkor is ponty legyen. A vegyes halból készült bajai halászlé nehéz műfaj, sok gyakorlás kell ahhoz, hogy az ízek harmonikusak legyenek, kerek egészet alkossanak, különben megtörténhet, hogy főzünk egy csukaízű pontyhalászlét. Személyenként fél kiló halhúst számoljunk, és a halasnál mindig kérdezzük meg, pontosan mennyi volt a hal súlya. Ez azért fontos, hogy tudjuk, mennyi vízzel öntsük majd fel. Ha magunk bontjuk, daraboljuk, a feldarabolt halat sózzuk be, majd hagyjuk állni egy-másfél órát.
Ahány kiló halunk van, annyiszor vegyünk egy közepes fej hagymát, daraboljuk fel apróra és szórjuk rá a bográcsba rétegesen letett halra. Hagyhatjuk ekkor is állni, hogy a hagyma is átjárja kicsit a hal húsát. Ezután öntsük fel vízzel. A víz mennyisége változó, aki sűrű lével szereti, az kilónként egy liter vízzel önti fel a halat, de jóval gyakoribb, hogy egy kiló húshoz 1,2 – 1,25 liter vizet adnak. Ha mindezzel készen vagyunk, beledobunk pár macskapöcse paprikát és a tűz fölé akasztjuk a bográcsot. Forrásig nincs vele dolgunk, addig kifőzhetjük a gyufatésztát.
Mikor a bográcsban felbukkan a világosbarna hab, legyünk résen, mert pillanatokon belül forrni kezd a lé. Ekkor adjuk hozzá a fűszerpaprikát, kilónként egy jó púpos evőkanálnyit. A bajai halászlét sohasem keverjük meg, akkor sem, mikor a fűszerpaprikát rászórtuk: megfogjuk a bogrács fülét és gyors mozdulattal megforgatjuk néhányszor, hogy a fűszerpaprika elkeveredjen. Néhány perc múlva kóstolunk sóra, aztán újabb öt-hat perc múlva, mikor a fűszerpaprika elkezdett szétfőni, újra kóstolunk. Ekkor tegyük bele a belsőséget is. Ha ritkának találjuk a levet, szórhatunk rá még fűszerpaprikát. Innentől kezdve ne mozduljunk el a bogrács mellől, figyeljünk a halászlére, mert a forrástól számított 25-30 perc múlva a bajai halászlének már az asztalon kell lennie.
Ha Óbudáról, az óbudai gasztronómiáról van szó, a Kéhli Vendéglő kikerülhetetlen. Természetes, hogy legyen egy kultúrtörténeti história, ami az étteremhez és a beszélgetésünk témájához, a halételekhez kapcsolódik.
“Édesapám először üzletvezetőként dolgozott itt, az akkor még Híd Étteremnek nevezett vendéglőben. Egészen a hely megszállottja lett, rabul ejtette a vendéglő története, kulturális jelentősége, mindvégig igyekezett megőrizni a századfordulós hangulatot is. A rendszerváltás idején egy óriási összegű hitelből vásárolta meg az éttermet és kutatta fel a Kéhli család leszármazottait, hogy a hely neve újra az lehessen, ami volt. Ebben az időben kialakult itt a törzsvendégek egy csoportja, ma leginkább gasztro-körnek mondanánk. A társaság tagjai hétről-hétre összegyűltek. Mindenki hozott egy receptet, ami a konyhában el is készült. Ennek a társaságnak az egyik tagja Takács Pista, aki egy fogas receptet hozott. Ennek több, mint harminc éve. Az ételnek akkora sikere volt, hogy Takács Pista fogasfiléje azóta is étlapon van. Pedig már rég le kellett volna vennünk! De lehetetlen, amikor megpróbálkozunk vele, a vendégeink azonnal visszakövetelik!”
A recept egyébként – ahogy a kiváló receptek általában – hihetetlenül egyszerű. A vajon sült fogashoz egy fokhagymadarabokkal és gombával készült ragut adnak, és habos burgonyapürével kínálják.
Itt egy pillanatra elmélázunk. Nem csak a régi időkön, a közelmúlton is. A Kéhli nehéz időkön van túl. “A vendég eddig is fontos volt, most még inkább fontos lett számunkra! Megindító volt, amikor a nyitás után a törzsvendégek eljöttek és kifejezték az örömüket, a szeretetüket. Ez nagyon sokat számít, mi pedig mindent megteszünk azért, hogy a vendéglő a régi fényében ragyogjon. Mert most sokkal csendesebbek az esték.”
“Micsoda véletlen, pont az alatt a tábla alatt ülök, aminek az a felirata, hogy “Halászlé és túrós csusza, erről híres Óbuda!” – nevet fel a kissé súlyos csend után Cecei Gergely. A túrós csuszához a Kéhliben harcsapaprikás dukál – vagyis inkább fordítva. A múlt őrzésének jegyében Kadarkát kínálnak hozzá.
Én pedig hosszú percekig merengek azon, milyen jó lesz a meleg nyári estéken az élőzene mellett halvacsorát rendelni ezen a helyen, ami annyi mindent túlélt, ami féltve őrzi a múltat, a tradíciót. Túléli ezt a keserű pár hónapot is, az egymástól való elszakítottságot és újra koccinthatunk egy könnyű kadarkával, élőzene mellett. Önfeledten, otthonosan, ahogy rég. Ahogy mindig is.
A 120 éve született művész, Barcsay Jenő (1900-1988) nevét sokan az 1953-ban kiadott Művészeti anatómia című könyve kapcsán ismerik. E könyv itthon és külföldön egyaránt nagy sikert aratott, kiválóságát 1954-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. A festő, grafikus, tanár Barcsay külföldi utazásai és tanulmányai mellett leginkább Budapesten és Szentendrén alkotott. Életművében a precíz anatómiai tudással átitatott emberábrázolás mellett többek között a tájképfestészet is megjelent. Külföldi útjai, művésztársai és saját kísérletezése inspirálta kubista alapokon nyugvó geometrikus látásmódját. Képi kifejezésmódját az idő előrehaladtával egyre inkább az absztrakció felé fordította. Munkáiban számos technikát alkalmazott: festett, rajzolt; rézkarcot, mozaikot, sőt még gobelint is készített. A művészt 1985-ben másodszor is Kossuth-díjjal tüntették ki.
Kevesebben tudják azonban, hogy Barcsay Jenő a magyar mozaikművészetben is kiemelkedő alkotásokat hozott létre. Négy nagyméretű mozaik elkészítése kapcsolódik nevéhez. Az első, Asszonyok című monokróm márvány mozaikja már a ’40 es évek végén elkészült, de politikai okokból csak 1967-ben került fel a Miskolci Egyetem falára. Hamarosan elkészítette hasonló témájú művét a korábbi Nemzeti, ma Pesti Magyar Színház számára is. A ’70-es évek is monumentális alkotásokkal kezdődött a művész életében, felállításra került egyik fő műve – a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár falára, muránói üvegből készült muráliája. Geometrikus emberalakjait a művész arany háttérbe ágyazta.
Az utolsó nagyméretű mozaikja, pontosabban mozaikpárja a művész 74 éves korában, 1974-ben készült. A Kiscelli Múzeumban őrzött olajfestmény – az egyik mozaik vázlata mutatja alkotója kiforrott stílusát.
Barcsay Jenő: Térritmus / Vázlat az újpesti Árpád Fürdő mozaikjához
1973, vászon, olaj
60×190 cm
A két alkotást összehasonlítva tisztán látszik, hogy Barcsay a szentendrei művében kibontott és tökéletesített geometriát továbbviszi az Újpesti Fürdő muráliájában. Mintha a művész az utóbbi mozaikokban az előbbi alkotás két oldalsó – fő témát keretbe foglaló – motívumát fejlesztette volna tovább. Többször visszatér például a csúsztatott „fél kapu” motívum.
Újra feltűnnek a kicsi, sötét, stilizált, bujkáló alakok. Nagy valószínűséggel emberalak ábrázolások.
Ám amíg az arany háttérbe komponált szentendrei mű tiszta szimmetriát mutat a szemlélőnek, addig a pár évvel későbbi újpesti mellőzi azt. Cserébe viszont mozaikpárja harmonikus egységet alkot visszatérő, geometrikus motívumaival.
Kutassunk most picit tovább! Nézzünk utána, hogy találták meg új helyüket e kivételes művészeti alkotások! Nem volt egyszerű és egyértelmű az új helyszín kiválasztása, hosszú időt vett igénybe. Barcsay Jenő műve 1974-től egészen az Újpesti Fürdő 2007-es bezárásáig látható volt a fürdő két szemközti falán. Azután a mozaik a már bezárt épületben eredeti helyén maradt, később lebontották és raktárba került, sorsa kérdésessé vált. Barcsay Jenő Újpestre szánt, védetté nyilvánított – akkoriban az állam által megrendelt – kimondottan a fürdő falára szánt mozaikjai végül 2018-ban kerültek mostani helyükre, Csillaghegyre.
Budapest egyik legrégebbi (1919 óta működő), felújított strandfürdőjének modern, zárt uszodája falát díszítik azóta. Különlegessége a történetnek, hogy ekkora (közel 55m2-es) mozaik áthelyezésére Magyarországon addig még nem volt példa. A közel fél évig tartó bontási, helyreállítási és felragasztási munkálatokat Filó Mihály restaurátor végezte csapatával.
Hunka Erika, a Csillaghegyi Árpád Forrásfürdő vezetőjének elmondása szerint érdekes, ahogy a mozaikok felületén megcsillan a fény: a különböző napszakokban különböző hangulatot teremt a térben. Az apró üvegdarabokra rásütő nap fénye kiemeli a színek kavalkádját: különösen a türkizek és narancsok lesznek élénkek, szinte virítanak olyankor. Ha összehasonlítjuk az elkészült mozaik remekeket az olajfestmény vázlattal, szembetűnő a különbség. A vázlat sötét tónusú koloritja a mozaikokon már kivilágosodott, élénk árnyalatokat kap.
Fontos itt megemlítenünk, hogy a mozaikművészet a történelmi múltban a görög és római kultúrában egyaránt megtalálható volt. Népszerűségéről számos ránk maradt töredékanyag ad tanúbizonyságot. Nem is kell messzire mennünk, hiszen az Aquincumi Múzeum Mozaik- és Falfestménygyűjteményében sok emléket megcsodálhatunk a római korból. .
Később, a bizánci keresztény művészet pedig az előbb említett két hagyományra alapozott, illetve ötvözte azt a keleti művészetből származó elemekkel. Mozaiktechnikájának szakrális jellegét az ábrázolás tematikája mellett a fényhatásoktól kapta. Barcsay szentendrei mozaikjában emelkedik ki leginkább ez a kissé bizánci, erős ikon-szerű hatás. Alakjait arany háttérbe helyezi; szigorú körvonalakkal, zárt formai elemekkel dolgozik. Az általunk tárgyalt, Újpestre tervezett művénél a direkt szakrális jelleg ugyan elmarad, de a fény a kiemelés eszközeként mégis továbbél.
A mozaikok Újpestről Csillaghegyre költöztetése ebből a szempontból is előnyös döntés volt. Az újpesti falakon a művész még életében kifogásolta az elegendő fény mennyiségének hiányát, illetve zavarta, hogy a lámpák ”belógnak” a mozaik látványvilágába. Ott a két szemközti falon való elhelyezés, illetve a kisebb, sötétebb tér sem kedvezett igazán a mozaikok érvényesülésének. Ezért is örömteli a tény, hogy ma a Csillaghegyi fürdőben, nagy térben, világosban, egymás mellett élvezhetjük a mozaikpár különleges látványát.
Apám sokat dolgozott Nyugat-Németben, az Eneszkában, ennek könnyűzenei pallérozódásom későbbi stációiban is fontos a szerepe, de annál fontosabb az első könnyűzenei élményem – hogy a reneszánszát élő rendőrmagyart citáljam – tekintetében. Egyik útjáról egy kilencvenperces magnókazettával állított haza, amin, most már tudom, főleg az A Hard Days Night című lemez dalai szerepeltek. A családi legendárium szerint minden nap meg kellett hallgatni a kazettát, ami éppen ezért viszonylag gyorsan tönkre is ment. Áldozata azonban nem volt hiábavaló: a Beatles életre szóló kedvenc lett, sőt bizonyos értelemben önmagán túl mutatva is meghatározta a későbbi zenei ízlésemet.
The Smiths – The World Won’t Listen
Emlékszem, kamaszként a leányfalui strandon fekszem, minden bizonnyal az árnyékban, már akkor is utáltam a napon rohadni, és talán a Világ Ifjúságát olvasom, ami beszámol arról, hogy 1986-ban az év majdnem összes angol zenei díját a Smiths nevű együttes söpörte be. Akkor még fogalmam sem volt, hogy kik ők, de nem sokkal később a nyolcvanas évek popkulturális ízlésformálásában kulcsfontosságú Albumajánlat című rádióműsorból felvettem a zenekar The World Won’t Listen című lemezét, aztán pedig különféle budapesti szaküzletekből beszereztem a zenekar sorlemezeit. Vajon mi tetszhetett meg akkor a Smiths-ben? Mi ragadott meg? Most biztos azt mondanám, hogy a lendület, az érzékenység, az izgalmas hangzás és a jó szövegek egyvelege, meg a fazonok, akkor egyszerűen csak azonnal betalált – az, hogy ezt meg is magyarázzam, csak később jött.
U2 – The Joshua Tree
Talán valahol nyaralni voltunk, de biztos, hogy nem Budapesten láttam a Live Aidet. Ez csak azért fontos, mert onnan már emlékszem a U2-ra, de igazán akkor lettek fontosak, amikor gimnazista lettem. Az Unforgettable Fire című megelőző lemezt – amit most már majdnem annyira szeretek, mint ennek a bekezdésnek a tárgyát, azon az albumon bontakozott ki az Eno-Lanois-U2 produceri-zenekari együttműködés – is nagyjából akkor hallgattam meg, amikor 1987-ben megjelent a The Joshua Tree. Egy évig minden áldott nap meghallgattam, nem viccelek, nem túlzok, szerintem angolul is innen tanultam meg, azt hiszem minden egyes sorát kívülről tudom, álmomból felkeltve is. Azóta persze már jobban látom a dolog irónikus-giccses oldalát is, Bono pátoszát, a zenekar naív Amerika-tripjét, a szövegek néhol túlcsorduló emelkedettségét – de leszarom; amikor a lemezt hallgatom ugyanúgy 15 vagyok, bizonyos értelemben ugyanabból az alapállásból figyelem a dalokat a mai napig.
The Cure – Kiss Me Kiss Me Kiss Me
Arra a pillanatra, hogy mikor hallottam Cure-t először nem emlékszem, arra viszont, hogy ezzel a lemezzel hogyan találkoztam, teljesen pontosan. Az egyik legjobb gyerekkori barátom pár évet Koppenhágában töltött el, az apja diplomata volt, és amikor nyáron hazajöttek néhány hétre, mindig hozott magával olyan ínyencségeket, amiket idehaza képtelenség volt beszerezni. Ráadásul jó ízlése is volt, olyan zenéket is mutatott, amiket én nem ismertem. 1987 nyarán például két nagyon fontos lemezzel érkezett haza: az Echo and The Bunnymen The Game című albumával és a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-vel. A legtöbb embernek azt hiszem a sötétség meg az elidegenedés jut eszébe a Cure-ról, a dark, miközben ez a lemez, meg már az előző, a Head On The Door is olyan, mint egy kaleidoszkóp, ezerféle szín, ezerféle hangulat, ezerféle hangzás, valami őrült parádé, az egyik pillanatban egy hosszú pszichedelikus gitárszóló, a másikban egy funkos popsláger, a következőben meg egy szélesvásznú gitárpop-dal. Szóval, vágás, 1987 nyara, ülünk a nagyszobában a hifi-torony előtt és kazettára vesszük ezt a duplalemezes popcsodát.
Depeche Mode – Some Great Reward
Legalább három Depeche Mode-lemezt ideapplikálhatnék, ha már az életem filmzenéje-tematika van, meg egyáltalán a Depeche Mode, az eleve életem filmzenéje úgy ahogy van, az 1985-ös volán pályás budapesti Depeche Mode-koncert életem első komoly ilyen típusú eseménye volt, szóval tényleg nehéz döntés. De oké, legyen a Some Great Reward. Mégpedig azért, mert ez volt az első lemez tőlük, amit valós időben hallottam – természetesen ezt is az apámtól kaptam, aki, amikor valahol az NSZK-ban dolgozott, bement az adott város legfaszább lemezáruházába, megnézte, milyen lemezeket ajánlanak, belelapozott a fiataloknak szóló zenei lapokba, jellemzően a Bravóba, majd az összegyűjtött információk alapos elemzése és értékelése után kiválasztotta a megfelelő albumokat. Így 1984-ban a Some Great Rewardot, ami amúgy is emblematikus Depeche Mode-lemez, ezzel törtek be az igazán fontos zenekarok közé, meg egyébként Nyugat-Németországban készült, pontosabban a nyugat-berlini Hansa stúdióban, ahol amúgy még egy csomó klassz és fontos lemez készült, a „berlini” Bowie-albumok egy része, Nick Cave-lemezek, a U2-féle Achtung Baby, és így tovább. Évekkel később, egy berlini út során el is vándoroltam oda, mint kétségtelenül kihagyhatatlan kegyhelyre.
REM – Green
Néha, sőt elég gyakran azt gondolom, hogy ha csak egy zenekart kellene megnevezném, mint legfontosabbat, akkor az REM lenne az. Valószínűleg bennünk egyesül(t) mindaz, amit a rockzenéről gondolok, hangzásról, dalírásról, attitűdről, miegyebekről. Jellemzően nem jut eszembe, hogyan vagy hol hallottam őket először, talán a Music Televisonben, de ha nem is ott először, akkor is pontosan emlékszem, hogy a Green egyik klipes számát, az Orange Crusht egészen biztosan ott, de szerintem a félmeztelenül táncolós Standet is, aztán az Green turnéját dokumentáló csodás Tourfilmet ugyancsak (aminél klasszabb koncertfilmet azóta is keveset láttam). Mondhatnám persze az Out Of Time-ot, amivel úgy istenigazából befutottak, meg a tényleg szinte tökéletes Automatic For The People-t amivel egyenesen a világ egyik legfontosabb zenekara lett az REM, de nekem mégis a Green lett az, amivel a leginkább képes lettem azonosulni; zakós-farmeros csávók, akik láthatóan nagyon kívül állnak mindenen, akik a saját elvárásaik szerint haladnak, egy introvertált-exhibicionista énekes, aki egyszerre kompatibilis egy egyetemi könyvtárral és az arcátlan polgárpukkasztással is, egy zenekar, amelyik nem felemelt mutatóujjal írt szövegekkel mondja meg, mit kell gondolni a világról, de akiknek minden sorából tök világosan sugárzik, hogy mit gondolnak a világról. Arról a világról, ami az enyém is.
The Clash – London Calling
Volt egy kilencvenperces kazettám. Az egyik felén a Sex Pistols lemeze volt (mármint az az egyetlen igazi), a másikon meg a Clash első albuma. De most nem arra gondolok, bár azt is nagyon szeretem. Hanem a következőre, ami megmutatta, hogyan lehet továbblépni, bátran kísérletezni, hogyan lehet címkéket (jelen esetben a punkot) meghaladni, úgy, hogy mégsem tagadod meg önmagadat. Csak hogy átkössek a bekezdésnyitó kazettától: a London Calling is kazin volt meg először, de egy műsoroson, valami nagyon ócskán, már nem is emlékszem hol vettem meg, még az is lehet, hogy valami hamisított Takt volt, sőt, leginkább erre tippelek. Ó, azok a jó lengyel Taktok, később még egy csomó minden lett meg így, rajtuk, az első Pearl Jam, egy Leonard Cohen-válogatás, meg még pár fontos darab. A London Calling azt a trükköt tudja, amit nagyon kevés lemez a poptörténelemben, hogy úgy egységes és nem széteső, hogy közben ezerfelé tart: punk rock, gitárpop, rockabilly, reggae / dub, jazz, soul, ezek különféle kereszteződései, és a végeredmény mégis egy nagyon is jól látható kontúrokkal rendelkező, nagyon sajátos lemez.
Blur – Parklife
Talán, sőt egész biztos, hogy a fazonjuk fogott meg elsőre, mackófelsős fiatal csávók, ilyen magamkorabeliek ugrálnak az MTV-n 1994 tavaszán, meg persze a zene is, a Girls and Boys egyszerre volt vicces és menő és okos, ők pedig pont egy olyan pillanatban érkeztek, ahol a mainstream pop mellett többnyire borongós grunge-zenekarok, meg komoly és komolykodó rockzenészek adták ki a nagyobb képet. Egyszerűen nem lehetett nem látni, hogy ez itt valami teljesen más, közben meg nagyon is ismerős, hiszen annyi minden eszébe juthatott a lelkes fiatal felnőttkorú zenebuzinak: a hatvanas évek, a nyolcvanasok, a Madness, a Beatles, a Kinks, a Blondie, a Clash, a Pistols, a Smiths, és még annyi minden más, de, mondom, a lényeg az volt, hogy jött ez a dolog és tekert egyet a fennálló rendszeren. Aztán a következő években kétszer is láttam őket Bécsben, az egyik alkalommal még Damon Albarnt is fotózhattuk, milyen kár, hogy egy olyan fényképezővel, amiben nem volt film. De az már egy másik történet.
David Bowie – Hunky Dory
Már jó ideje nem a Hunky Dory a kedvenc Bowie-lemezem, nem azt rakom fel kapásból, ha eszembe jut, hogy be- vagy felrakjak valami Bowie-t, sokkal inkább valamelyik berlini lemezét, esetleg a Scary Monsterst, a Station to Stationt, vagy az utolsót, a Blackstart, szóval ez az album sokadik helyre csúszott vissza a Bowie-toplistán. Mivel azonban életváltoztató lemezekről beszélek, ezt kell megvallanom, ez volt az első, amit hallottam. És basszus, erre sem emlékszem, hogy hol, hogyan, mikor. Talán Szalay Peti barátomtól kaptam meg kazettán valamikor 1988-ban, hogy hallgassam meg. Bowie nevét már ismertem, találkoztam vele, biztos, hogy láttam a Live Aid-közvetítésen, vagy valamelyik 80-as évekbeli slágerét a Zenebutikban, vagy hallottam valahol a rádióban, de egészen addig Bowie nem nagyon volt más, mint egy híres popelőadó, akihez nincs túl sok közöm. Közöm így lett hozzá, és innentől meg nagyon. Mit mondhatnék még? Örülök, hogy ugyanabban az időben élhettünk.
Radiohead – OK Computer
Azt mondják, valami kutatás is van róla, és én is ezt gondolom – már csak azért is, mert a tények, mármint a saját élményeim is azt bizonyítják -, hogy az embert a legfontosabb zenei élményei körülbelül 15 és 25 éves kora között érik. Ilyen értelemben az egyik utolsó, sőt, ha jobban belegondolok, az utolsó nagy, életváltoztató, nagy horderejű zenei élményem az OK Computer volt. A Creepet még modorosnak találtam, a The Bends viszont lenyűgözött, nem is értettem, hogy mi lett abból a zenekarból, ami talán kicsit több mint egy évvel korábban azzal az önsajnáltató nyávogással nyomult az MTV-n. Az OK Computer meg elsöpört. Folyamatosan azt a lemezt hallgattam, meg a Blur című nélküli albumát ugyanabból az évből – mind a kettőből valami végtelen kiábrándultság és szomorúság áradt, modern life is rubbish, ahogy a kettővel korábbi Blur-album fogalmazott, igaz akkor még némi malíciával és iróniával, ezekben a dalokban viszont már nem volt semmi tréfadolog. Jön a karmarendőrség, paranoid androidok, föld alatti otthontalan alienek vagyunk, egy kompjúterhang meséli el, hogyan legyünk fittebbek, boldogabbak és produktívabbak, és hogy ne igyunk túl sokat, szép kis ház, szép kis kert, csak semmi rémisztgetés és semmi meglepetés, lécci. Befelé gyalogoltunk a digitalizációba és akkor még nem is tudtuk, hogy milyen lesz, amikor majd tényleg megérkezünk oda.
Belezárta a szívet egy ládikába. A ládikát belezárta egy vasdobozba, a vasdobozra rátette a csudalakatot, amit – és ezt tudta mindenki, aki kalóz, és az is tudta, aki nem – lehetetlen kinyitni.
Kivéve, ha tudod a varázsszót. De azt csak a Pipacsboszorkány tudta, aki pedig még aznap éjszaka, huss, meglovagolta a keleti szelet, és elviharzott.
Senki sem látta többé.
Csak a sarkcsillag. Csak a temetői varjak. Csak a szegfű illata. Meg a legkisebb mese a világon.
Kiskos kapitány szíve pedig aranyból volt. Vannak ilyen szívek. Van szív sárból meg kavicsból, tiríciumazbesztből és sósavból, sőt, van szív mákosbejgliből is. A Pipacsboszorkány szíve például egy csupalukas szatyorkában lakott, benne pici maszatok okosságból, bátorságból, meg szeretetből, meg bosziságból összegyúrva. Kiskosé – és ezt tudta mindenki, de legfőképp a kalózok: a legnagyobb, sárga aranytömb volt, ami a Tengeróceánon innen és túl valaha is létezett.
Ez nem afféle hasonlat. Kiskos nem volt jó ember, Kiskos kalóz volt: rabolt, fosztogatott, és röhincsélt, ha a jajgató túszokat a pallóról a cápák közé lökte. Még a Pipacsboszorkányt is bántotta volna, ha el tudja kapni.
De a szív, az más dolog. Arról tudni, hogy miféle, van, akinek meglehetősen bajos. Arra rá kell jönni, az nagy meló, Kiskos pedig lusta volt, és nem is sejtette, hogy a szíve aranyból van. Egyszerűbb volt ugyanis, ahelyett, hogy a szívére hallgat, dúlni-fúlni-fosztogatni.
A Pipacsboszorkány persze látta, miféle szív dobog Kiskosban. Azért lopta el. És ami még furcsább: Kiskosnak a legendák szerint elsőre fel sem tűnt, hogy valami hiányzik. Hogy benne már a semmi dobog. Aztán, mire a turpisságra fény derült, már kereshette.
Mert persze, hogy kereste Kiskos a szívét. Széthajózta a vizeket, vallatott és vagdalózott, a sellőket faggatta, mirgett-morgott-dühöngött-ordított haragjában, és felgyújtott pár szirtet is. De szív nélkül keresni: az egy igazi ugyan már. Kiskos kapitány a nagy kutatásban, kajtatásban lassan-lassan elfáradt, és egyszer csak nem mozdult többet. Megmakkant. Ült a kabinjában, ahová beköltözött a jéghideg. Reszketett a szíve nélkül. A Tengeróceán pedig nem kegyelmezett. Megkövült bánatában Kiskos, megkövült a hajó, megkövültek a matrózok, sziklák lettek mind, meg bércek is. Elemésztette Kiskost a szívnélküli szomorúság, és később, jó sok idő múlva ebből a kővé lett a hajóból lett Bivalybú szigete.
Van ez így. Van ez így.
Mayer Tamás illusztrációja
Krivaksz bácsi meg halász volt.
Reggelente a 65-ös busszal ment ki a Nubaj sziget déli partjára, a kicsike vitorlásához, amit már majd’ megevett a só meg a sirály, aztán Krivaksz bácsi fogta a hálóját, és ment bele a végtelen Tengerócenba, akár napokra is.
Krivaksz bácsi olyankor boldog volt. És boldog volt a Tengeróceán szintén, mert szerette Krivaksz bácsit.
Kölcsönösen tisztelték egymást, ami tényleg nagy szó.
Krivaksz bácsi ezen kívül még az is volt, hogy meg tudta jósolni, ki merre van éppen. Bárkiről meg tudta mondani, hol és merre tartózkodik a térképen. A kis zsebkagylója kellett csak hozzá. Ha abba belehallgatott, akkor a Tengeróceán megsúgta neki például, merre van a marlin, vagy a tengeri sün (ha éppen azt kellet szállítani a nubaji piacra a kedves vásárlóknak), vagy dr. Lúdmaróc Ervin halbiológus a kis egyszemélyes tengeralattjárójával, vagy akár a Mélyvízi Kreccsen, de azt inkább nem kérdezte meg sose.
Minek ugye a baj.
Szóval Krivaksz bácsi hófehér, napcsípte haját június 32-én épp a halbuborékolástól hangos, frissítően keleti szél fújta, ő pedig csukott szemmel állt a kis vitorlásának elejében, egyenesen belebámult a napba a szemhéján keresztül, és arra gondolt:
– Ennél nagyobb boldogság nincsen is a világon.
Nyilván ezért nem vette észre a hajócska mögött álldogáló, kétfregattnyi viharfelhőt.
Meg azt, hogy valaki közvetlenül mögötte is álldogál.
– Bocsásssz meg, jóembel. – közölte a kistermetű illető. – Ugye te fagy a Klivaksz.
Krivaksz bácsi azt se tudta, hova ugrott el a szíve hirtelen, annyira megijedt. Amikor pedig megfordult, egy ballonkabátos, pápaszemes, minden tekintetben savanyú figurával találta szembe magát.
Egy ideig szótlanul bámulták egymást. Krivaksz bácsi látta a hajót is a vitorlása mögött: ide hallotta a temetőnótákat és halálfejmuzsikát a bősz, fekete vitorlák közül, amikből volt vagy 100 és 1000. És látta a csontvázmatrózokat, meg a kormánynál szolgálatot teljesítő, tűfogú halembert is.
Mind őt nézték szótlanul egy óriási, sose látott, fát roppantó, sziklát zúzó, mennydörgő és dübörgő viharfelhő közepén.
– Úgy. – mondta végül Krivaksz bácsi. Valahogy megnyugodott: úgy, mint aki akkor nyugszik meg, ha kiderül, hogy ma már biztos nincs több fagyi a hűtőben, de holnap még lehet. Még talán mosolygott is. – Sose gondoltam volna, hogy élőben láthatom a Fekete Vészt. Nem mintha vágytam volna rá.
– Éhlőben, hahhaha. – nyihogott SivákMivák Károly, a szigetfaló kapitány, de úgy, mintha valami vicceset hallott volna. – Ezen a hajón allig akad valami, ami élőhnek mondható, Klivaksz.
– Az nem az én nevem. – tettette magát butának a bácsi. – Én KRI-VAKSZ vagyok.
– AZT MONDTTAM! – ordított SivákMIvák. – MIÉLT KELL VICCELŐDNNI!
Aztán megrázta magát. Az állkapcsát ropogtatta. Mosolyogni próbált.
– Kedves ulam, maga jóember. Én nem akalok magának losszat, higgyen nekem, úli becsületszamala. Nekem csak a maga kis képességéle fáj a fogam.
– Képességemre? – kérdezte Krivaksz bácsi. – Ha halat akar, maga SivákMivák Károly, a nubaji piacon bármit megkap. Kitűnő minőség, garantálhatom.
– Nem alla a képességéle. – sandított Krivaksz mellényzsebe felé SivákMivák. – Hanem hogy a Tengelóceán mit mond egy bizonyos illetőlöl. Annyi csak, HA nem teszi meg aszt, amit kélek, akkor sajnos sejtheti, mit teszek jómagam NUBAJ szigetével.
Kis csönd következett. SivákMivák a száját tátogatta kevélyen és incselkedve.
– Pedig szeletem azt a szigetet. Tök könnyű kimondani.
Krivaksz hallgatott. Elővette a zsebkagylót. Aztán nézett, kérdőn.
– Szóval. – fonta össze az ujjait SivákMivák. A Fekete Vészen az összes kalózmatróz csontváz és halember egyszerre vigyorogta el magát.
– A kéldés egyszelű, mint a pofon. (Vagy, mint megenni egy szigetet.)
Hol van, dlága komám, jóbalátom
Ördögbőr grófja?
Fúha! Hát mi minden volt itt! Két hét múlva folytatjuk! És akkor már TÉNYLEG jön Ördögbőr, és lesz robotdinoszaurusz is, sőt: Basabusa bácsi és az ellenőrcápák szintén tiszteletüket teszik. Izgi, mi? De ha esetleg addig is olvasnál vagy meséltetnéd apát és anyát arról, mit művelt korábban a veszett és elvetemülten hatalmas szívű Ördögbőr grófja és az ő kalózkompániája, hogy hol gonoszkodott SivákMivák Károly, és mi minden történt a Tengeróceánon innen és túl, akkor olvasd el a Pagony kiadónál megjelent Ördögbőr grófja, rettentő kalózmesék című könyvet!
Ebben a pergő rizshez hasonlatos, alattomos szitálásban minden nagyváros egyforma; egyformák a giccsekkel, luxuscikkekkel, közepes minőségű borral és népművészeti terítőkkel tömött belvárosi boltok, amelyek ajtajában unatkozó eladók bámulják, miként csorog a víz a megsüllyedt díszburkolaton, egyformák a metrólejáratok, amelyeknek lépcsőin összecsukódnak a színes esernyők, mint bizonyos virágok kelyhei, ha sötétedni kezd, és a külvárosok, amelyek hétköznapi, késő délelőtti csöndjében épp csak neszez az a rizsszemű eső, és egyformák a templomok is, amelyekbe ilyenkor legalább néhány pillanatra bemenekül, aki arra jár, nézi az oltáron hunyorgó örökmécsest, és az emberben, aki menedéket keresett az isten házába, ilyenkor lassú körökben terjedni kezd a szomorúság, talán nem is a mindenhol rosszul lerakott díszburkolaton csobogó esőpatak vagy a virágként nyíló és csukódó esernyők, sőt még csak nem is a konnektorba dugott vagy elemmel működő vörös lámpás örökmécsek miatt, amelyektől az isten is kedvetlen lesz, és azt mondja, akkor inkább hagyjuk, fiam, hanem csak úgy, mintha a szomorúság lenne az egyetlen bizonyosság, amelybe bele lehet kapaszkodni egy ilyen péntek délelőtt.
Az eső a városközponttól északra kapta el, legalábbis úgy sejtette, északra lehet. Sem megálló, sem kapualj, sem metrólejárat nem kínálkozott, csak a masszív, vörös téglás kis templom. Futva vágott át az úttesten, majd sietni kezdett a kapu felé.
Kékes-ködös félhomály volt a kapualjban, de ha azt hitte, magába a templomba lép, csalódott. Kis, négyszögletes belső térre jutott, olyan volt, mint a legnyomorúságosabb pesti bérház zsebkendőnyi, mohás udvara.
Tétovázott egy pillanatig, végül mégis elindult az udvart körülvevő oszlopsor mentén, és meglátta a templomba vezető ajtót. Hatalmas kőküszöbön lépett le, a templom az utcaszint alatt volt, átvillant rajta, hogy másztak át ezen háromszázvalahányban, Szent Ambrus idején azok az apró termetű mediolanumiak, majd eszébe jutott, hogy talán nem is voltak olyan aprók, legalábbis a longobárdok. De mekkorák lehettek a longobárdok? Óriás termetűek, mint a vikingek? Vagy egyszerűen csak termetesek, mint a germánok általában?
A templom üres volt és csupasz, az alacsony mennyezet alatt keskeny ablakok nyíltak, az egyik falon freskórészlet halvány körvonalai derengtek. Olyan, mintha éppcsak elkezdték volna. Tiszták és erősek a figurák körvonalai, gondolta, majd hagyta, hogy megválaszolatlanul eltűnjenek a kérdések, szétoszoljanak, mint majd eső után a felhők.
Az égett viasz illata betöltötte a teret.
Az olajmécsesnek látszó valami oldalt pislákolt az egyik fülkében álló szobor alatt, az apró fénypont hol erősebben, hol gyöngébben ragyogott az esős ég bederengő halvány fényében. A templom hátsó része homályba veszett. Csak akkor érezte, hogy átvizesedett rajta a bő szoknya, amikor leült az oldalfalból kiugró kőperemre. Padok nem voltak.
Furcsa mód nem fázott; mintha a padlóból felszálló puha csönd melegítette volna vagy az egy szem mécses lángja, esetleg a templom sötétbe vesző hátsó része felől érkező langyos légfuvallat, pedig november volt, november közepe.
Elvackolódott valahogy. Várta, hogy elálljon, vagy hogy megunja annyira az üldögélést, hogy eső ide vagy oda, nekiinduljon újra.
Szerette Milánót, ahová szinte véletlenül érkezett pár évvel azelőtt egy tárgyalásra. Olyan sima volt a város. Olyan egyszerű, olyan nagyvonalú és olyan világos.
Lófrált a dóm előtt, bámulta a csipkévé oldott óriási kőtömböket az égbe emelkedés előtti örök pillanatban, majd az üveglifttel felment a Rizzoli legfelső emeletére, utána villamosra ült, és vitette magát, amerre az ment.
Ez régi trükk volt; látta már így egy spanyol kikötőváros rosszhírű negyedét, Párizs egyik külvárosát, ahol félni kezdett, alkudott a két-háromszavas arab szókincsével Nápoly egyik metróvégállomásán, míg az árussal felváltva kémleltek körül, hogy jön-e biztonsági őr vagy rendőr, és egyszer még Velencében is kijutott valahogy az egyik sziget legvégére, ahol egy szürke nadrágos, atlétatrikós férfi egy kabátos, kockás sálba burkolódzó öreggel sakkozott az egyik padon. A tábláról levett figurákat egyszerűen zsebrevágták mint túszokat, és a fiatalabb olykor oldalra köpött.
De Milánóban hiába villamosozott és hiába metrózott a végtelenbe, oda, ahol már semmi nincs, semmi, amit az útikönyvek szerint látni érdemes, csak gyárak, hosszú kerítések, lakótelepek és lapos tetejű raktáráruházak, lerobbant külvárosi iskolák és csálé, valaha kidöntött, aztán úgy hagyott buszmegálló-táblák.
Itt a város szélén is szabályos sorban álltak a sok ablakszemmel pislákoló, karcsú milánói házak a szabályos ég alatt, itt-ott kacskaringózó út indult köztük egy tenyérnyi parkon át.
Nem sokáig bírt ülni. Lassan körbejárta a templomot; meg-megérintette a falat, rátette a mutatóujját az egyik freskómaradványra. Ez bizonyára tilos volt. Pedig a keze száraz volt és meleg.
A szerzetes mintha a semmiből bukkant volna elő. Görnyedt volt, majdnem arabosan sötét bőrű, sárga szemű. Nem lehetett eldönteni, hogy negyven-, vagy hatvanéves. Azt sem, milyen rendhez tartozik, a kámzsás ruha meghatározhatatlan színű volt, talán barna vagy szürkésbarna, de hiányzott róla a ferencesek kötélöve.
Álltak egymással szemben pár pillanatig, mielőtt a férfi megszólalt.
Egy szavát sem lehetett érteni, pedig lassan, nyugodtan beszélt, olyan lassan és nyugodtan, ahogy olaszul nem szokás. Aztán rájött. Nem olaszul, hanem latinul szólt hozzá.
– Bocsásson meg, nem beszélhetnénk inkább olaszul?
Visszhangzott az üres templomtérben a saját hangja, meglepődött rajta, olyan volt, mint egy kislányé, vagy egy nagyon fiatal lányé. Amilyen talán egyszer régen, minden előtt lehetett az övé is. Most már elromlott. A hangja is, ő is. Harmincöt éves korára eltűnt hangjából a lágyság. Addigra kimarja az élet a torkot.
A férfi rábámult, és megrázta a fejét.
– Non intelligis te, carissimi, mondta, vagy talán valami hasonlót mondhatott, majd csoszogni kezdett a templom hátsó része felé, hogy belevesszen a homályba.
Ment is volna, maradt is volna, végül átlépett a nagy küszöbön, de amikor visszafordult, hogy még egy pillantást vessen a kis templomra, könnyű zavart érzett.
A szobor nem volt a helyén. A kis láng egy üres falfülke előtt hunyorgott. Visszalépett.
Rosszul emlékszem – gondolta –, a másik sarokban volt. Körüljárta a templomot. Egyetlen szobor sem volt sehol. Egyetlen fülkében sem. Az oltár is dísztelen volt: egy lábakon álló kőlap néhány lépcső felett.
Nem szobor volt, csak árnyék, ott volt, most nincs ott, gondolta, míg kilépett a templomból, átsietett a kis udvaron, kiment a kapun, majd átvágott az úttesten.
Az eső elállt, de az ég még szürke volt és puha. Szinte abban a pillanatban meglátta a metrólejárót, ahogy kilépett. A vörös M betű világított az eső utáni borongós fényben.
Hogy nem vettem észre az előbb – csodálkozott. Felszállt az első szerelvényre. Elhatározta, hogy végigmegy, bár mintha a múltkor már megtette volna ezt az utat. A végállomáson sem volt semmi különös. Olyan volt, mint bármelyik végállomás bárhol Európában.
Aztán mégis felpattant három megálló után, és a negyediknél leszállt. Egy ugyanolyan milánói téren találta magát, mint amilyen beljebb, a városközpont felé is akad számtalan. A magasba nyúló, szabályos házak között körbefordult.
Ismerős nyugtalanságot érzett, mint gyerekkorában, ha tilosban járt, mint akkor, amikor negyedikes korában, szinte az első napon meglógott a napközis tanárok elől, és a játszótérről leszökött a római partra. Sokszor eszébe jutott azóta az a délután; és hogy vajon képzelte-e az egészet, a Dunából felbukkanó férfit, az ösvényen futó lányt és a férfit, aki üldözte.
Egyre gyorsabban és gyorsabban gyalogolt körbe a téren, mintha időre kellene valahová odaérnie.
Aztán megállt.
Angyalok – olvasta, aztán elolvasta újra, hátha rosszul látja a metróállomás tábláját. Nem látta rosszul.
Megvan. Megvan hát – ujjongott magában, de hogy mi van meg, nem tudta. Külvárosnak nem lehetett mondani, de belvárosnak sem igazán, olyasmi volt, mint a szomorúság, vagy a saudade Lisszabonban vagy a melankólia Rómában: középpont.
Újra és újra körbejárta a teret, és ahogy fáradt a lába, mintha egyre könnyebbé vált volna, minden körrel egyre könnyebbé, úgy hullottak le róla a rossz évek, az elmúlt rossz tíz év, mintha vetkőzne, és sorra dobálná le a piszkos ruhákat.
Amikor úgy érezte, elég volt, találomra elindult egy, a térről kivezető utcán.
Az orra után ment, majd egy fekete kisgyerek és az őt kézen vezető apja után, aztán egy magassarkút viselő nő után, végül egy nagy kutyát sétáltató milánói úr után. Úgy érezte, órákig gyalogolt.
Via Tortona – nézett fel egy sarkon, ahol nem tudott továbbmenni. A szűk utca hosszában végig kerítés futott, mögötte vasúti sínek, a kerítésen vörösen, barokk pompával izzottak a vadszőlő-levelek.
Végighúzta a kezét a téglafalon.
Óbuda. A Fehéregyházi úton végigfutó kerítés és a vöröstéglás gyárépület. A térdig érő fű a ház előtt, amelynek homlokzatára ezerkilencszázötvenvalahányban ráírták kék betűkkel, hogy „szikvíz”, és a ház is, a felirat is megmaradt. A Bécsi úti villamos-végállomás péntek délelőtti bamba csöndje. Kicsit felágaskodott, hogy ne csak a Via Tortonát és Óbudát lássa a hatalmas, kerek tükörben, amit talán azért tettek ki egy oszlopra az út szélére, hogy az autósok belássák a kanyart, talán a vonatok miatt.
Az alsó részét érte el lábujjhegyen, szinte spiccen, épp csak egy pillanatig tudott így állni, annyit látott, ahogy sárgán felvillan a szeme a tükörben.
Ocsmány volt a repülőút hazáig. Másfél órát késett a gép, kis sem kapcsolhatták a biztonsági övet, olyan vihar volt Horvátország felett, és Pesten a minibusz végigjárta a belvárost, aztán Bel-Budát, csak a legvégén, hajnali három körül indult el a Moszkva téren át Óbuda felé. A sofőr úgy csapta rá az ajtót, hogy azt sem mondta, jó éjszakát.
Másnap tizenegy körül ébredt. Elbámészkodott a hegy felé, amelynek tetején hófelhők ültek.
Erzsébet-nap – gondolta álmosan, Erzsébet-napon, ha tud, leesik az első hó, mint 1993-ban, amikor elkezdett elromlani minden. Mindegy már – gondolta, és beütötte a keresőbe, hogy milánói templomok.
A híreseket egyszerűen átlapozta. Aztán leszűkítette a kört a Dóm és az Angyalok megálló közé, végül virtuálisan bejárta az összes utcát az Angyalok környékén, majd szisztematikusan végignézte az összes, milánói templomokról készült képeket.
Egy sem hasonlított. Fél három volt, mire felállt a számítógép elől, és nem tudta, hogy még az éjjeli repüléstől vagy a monitortól zsong a feje. Még volt két nap szabadsága. Másnap már éppcsak végigfuttatta a szemét a képeken.
– Ez nem lehet. Nem lehet, mondogatta magában, aztán elfelejtette az egészet.
Tavasz volt, amikor újra nekiindult, ő kérte a milánói munkát, nem kellett sokat győzködnie a főnökét, egy külkereskedelmi cégnél Milánó nem volt valami nagy kaland. Ragyogó áprilisi hajnalon szálltak fel, és ahogy közeledtek, kristálytisztán látszottak alattuk behavazott sötétkék hegyek.
Éppcsak ledobta a csomagját a szállodában.
Négy megálló az Angyaloktól. De melyik irányban? – gondolta, és ahogy elhagyta az állomást, rögtön felállt, mintha nem bírná ki ülve addig sem.
A negyedik megállónál kiszállt. Fölszaladt a lépcsőn, de fordult is vissza. Sem az utca, sem a megálló nem hasonlított arra, ahol novemberben járt, és a templom sem volt sehol.
Visszaszállt, áthaladt az Angyalok megállója alatt, és ismét számolni kezdett. A negyediknél kiszállt.
Lassan ment fel a lépcsőkön, felnézett a világoskék, tavaszi égre, és megállt egy pillanatra a napon, mielőtt elindult. Előbb jobbra gyalogolt jó tíz percig, aztán balra, aztán átment az úttesten, aztán megállt egy magas ház kapujában.
Idén a megszokottnál óvatosabban és lassabban ugyan, de biztosan közeledik a nyár. A négy fal közt töltött tavaszba egy kicsit mindenki belefáradt, szinte tapintható a megkönnyebbülés, ahogy az emberek kiözönlenek a természetbe. Nem lenne meglepő, ha a jövő a hazai tájak bebarangolásáról, a közvetlen környezetünk természet adta lehetőségeinek felfedezéséről szólna. A Rómain is elkezdődött a szezon, kinyitottak a csónakházak, sportklubok és a vendéglátóhelyek. Sokféle vízisport közül választhatunk evezés, kajak, kenu, SUP mindezt szervezett edzéseken, vagy egyénileg is megtehetjük.
Az évek óta tartó közösségi szemétszedések, a Partra Magyar! fövenyfoglalások, a partszépítési munkák jó alapot adnak az idei szezon tervezésére is. A tavalyi nyár fénypontja a strandolós tesztnap volt, több százan fürödtünk, evezünk, piknikeztünk együtt, amire közel 50 éve nem volt példa. Nagyon sokan szerették és erősítettek meg minket abban, hogy Budapestnek szüksége van újra dunai strandokra.
Az elképzelt szabadstrand végleges megnyitása azonban rengeteg kérdést is felvet, melyekre csakis az önkormányzat, a hatóságok, és a civilek egyeztetett, összehangolt tervezése és cselekvése adhat jó megoldást.
A Duna kiváló minősítéssel rendelkező természetes fürdővíz
A Dunán egészen a 2. világháborúig voltak uszálystrandok és elkerített, úszásra kijelölt folyószakaszok. A Rómain is volt hagyománya a Dunában fürdésnek, egészen az 1970-es évekig, mikor a Békásmegyeri lakótelep szennyvize végleg lehetetlenné tette a strandolást. Az Észak-pesti szennyvíztisztító bővítése óta megindult víztisztulásnak köszönhetően jó pár éve már ismét fürdésre alkalmas a Duna. Ennek hírnöke a víz tisztaságát indikátor fajként jelző Dunavirág is. Ez a kérészfaj a 60-as években tűnt el a Dunáról, de a 2010-es évek óta július augusztusban ismét rendszeres a kérészrajzás. A víz minőségét 2017. augusztusában a Maradjanak a FÁK a Rómain csoport is bemérette egy akkreditált laboratóriummal. Az eredmény minden mérési pontnál kiváló volt. 2019-ben áprilistól szeptemberig a III. kerületi Önkormányzat is rendszeres vízminőség vizsgálatot tartott a Római-part négy pontján. Ők is arra az eredményre jutottak, hogy a Duna „kiváló minőségű természetes fürdővíz”.
Van azonban egy tényező, ami kicsit elrontja ezt a nagyon kedvező képet. Ki kell hangsúlyozni, hogy a Duna vize valóban alkalmas fürdésre, az esetek 98 százalékában. Azonban kiadós záporok után néhány órára belezavar a képbe, hogy a csapadékvizet és szennyvizet ugyanazon a csövön szállító csatornarendszer túlterhelődik, és a szennyvíz „túlbukik”, bekerül a Dunába. Ez nem csak Békásmegyeren, hanem Budapest mintegy 70 további pontján így van. Megoldás lehetne egy több milliárd forintba kerülő záportározó megépítése, amire szándék és akarat is mutatkozik, de pénz már sokkal kevésbé. A talaj víznyelő képességének javítása, és az egyesített rendszerű csatornahálózat átépítése is megoldást jelethetne a problémára, de mindkettő hosszadalmas és rendkívül pénzigényes folyamat. A strand azonban az esetenként előforduló szennyvízbeömlés mellett is biztonságosan működhetne, hiszen a beömlés az esőzéssel előre jelezhető, már a helyszínén erősen felhígul és néhány óra alatt magától távozik a folyó sodrásával. Nem kizárólag magyarországi probléma ez, és leleményes megoldásokat sem kell magunktól kitalálni, elég egy jól működő külföldi példát adaptálni. Koppenhágában és az attól északra fekvő tengerparti településeken hasonló problémával küzdenek. Ott a helyszínen zászlós rendszerrel figyelmeztetik a fürdőzni vágyókat. Emellett létrehoztak egy honlapot is, ahol az egyes strandok mellett zöld, vagy piros zászló-ikonok jelzik a fürdésre alkalmas, vagy épp alkalmatlan vízminőséget. A fanatikus strandolók pedig telefonüzenetet is kérhetnek. A honlapon a zászlóra kattintva előrejelzés is olvasható, így előre meg lehet tervezni a strandolás időpontját.
Szabadstrandok a Dunán
A Dunán Budapest felett jó néhány szabadstrand működik. 2009-ben Dunabogdányban nyitottak hivatalos fürdőhelyet, majd Gödön, Nagymaroson, Verőcén, Dunakeszin, Zebegényben és Szentendrén is egymás után jelöltek ki egy-egy partszakaszt a szabad fürdőzésre.
Az elmúlt évben sorra végigjártuk és teszteltük ezeket a helyeket és tapasztalataink, érzéseink vegyesek. A strandok felszereltsége és infrastruktúrája változó. Van, ahol szemetes és mosdó sincs, másutt öltöző, büfé és étterem is várja a látogatókat. Sajnos több szabadstrandnál is durván visszavágták a fákat, de vannak pozitív példák is, ahol kiírták, hogy csak saját felelősségre lehet ott tartózkodni és nem tettek kárt a növényzetben.
Ember és természet együttélésének összehangolása nem egyszerű feladat. A biztonsági előírások kényszerében sok önkormányzat nem meri vállalni, hogy nagykorúnak tekinti az embereket, akik el tudják dönteni, hogy leterítik-e a pokrócot egy adott fa alá, és hogy meddig gázolnak be a Dunába. Fontos figyelembe venni, hogy a Duna sodrása mindenhol erős, pár méter után gyorsan mélyül ezért csak gyakorlott úszóknak ajánlott a fürdés, így a víz biztonságos fürdőzésre alkalmas részének lekerítése még érthető. Az azonban már jóval kevésbé, miért vágják vissza jó néhány szabadstrandon drasztikusan a fákat.
Szabadstrandot természetkárosítás nélkül
Úgy gondoljuk, a természetben létezést nem lehet tökéletesen biztonságossá tenni anélkül, hogy az ne jelentsen egyben természetkárosítást is. A Római-parton is csak olyan megoldást tudunk elképzelni, ami nem jelent drasztikus beavatkozást. Nem szeretnénk túlbiztosított, végletekig csonkolt fákat, újabb büfésorokat, leburkolt játszótereket. Elképzeléseinkhez legközelebb a Gödön látott strand áll, ahol az ártéri növényzet meghagyása mellett, csupán öltöző, mosdó és szemetesek kialakításával oldották meg az infrasturktúra kérdést. Csodás fák alatt, kavicsos fövenyen élvezhetik a vizet a fürdőzők. A döntéshozók, a hatóságok és a civil kontroll közös felelőssége, hogy a meglévő adottságokkal hogyan bánunk. A Rómain minden feltétel adott ahhoz, hogy a lehető legkisebb beavatkozással remek fürdőhely jöjjön létre. Erre olyan partszakaszt kell találni, ahol széles a föveny, ahol nem kell fát vágni, viszonylag közel vannak a büfék – hogy ne kelljen újakat telepíteni – és ahol a strandolók biztosan nem zavarják az evezősöket.
Fontos az edukáció is. A strandhasználóknak tudniuk kell, hogy mindannyian egyénileg is felelősek a természeti értékek védelméért. Ha a fák alatt mindenütt letapossák az aljnövényzetet, az ártéri erdőnek nem lesz utánpótlása és pár évtizeden belül elöregszik, kipusztul. Ha szemetet hagynak maguk után, az Duna és a természetes part élővilágára jelent veszélyt. A Csak saját felelősségre! – szabály ilyen irányú kiterjesztése mindannyiunk közös érdeke.
Szabadstrand 2020-ban
Szerintünk nagyon vagány dolog lenne Budapesttől, ha a Duna-menti fővárosokhoz, Bécshez, Pozsonyhoz, Belgrádhoz csatlakozva szabadstrandot alakítana ki a Dunán.A kijárási és távolságtartási korlátozások fokozatos feloldásával lehetőség nyílt arra, hogy a Maradjanak a FÁK a Rómain csoport idén is figyelemfelhívó eseményeket rendezzen. Bár az idén tavaszra “árvíztűrő közterek” tematikában tervezett VaLyo tábort a vírushelyzet felülírta, a további rendezvények megtartásának már nem lesz akadálya. A jókedvű fürdőzés mellett az események célja az emlékeztetés, nagyon szeretnénk, ha a szabadstrandra vonatkozó elképzelések nem merülnének feledésbe.
Első lépésként 2020. június 13-ra szemétszedést hirdetünk, melyre várjuk a partszépítésben aktívan részt venni kívánók jelentkezését a fakaromain@gmail.com e-mail címen. Facebook esemény ITT. 2020. június 27-én, a nemzetközi Duna naphoz (június 29) kapcsolódóan pedig újra felállítjuk az őrtornyot és kiépítjük a zászlós jelzőrendszer alapjait. Mindkét eseményről folyamatos tájékoztatást adunk az oldalunkon.
Augusztustól fogad gyerekeket a sóstói tábor, de az iskolai nyári ügyeleten résztvevők számára is szerveznek sport és szabadidős programokat a kerületben.
A nyári gyerektábort augusztus 3. és 23. között 3 turnusban szervezik. A gyerekek biztonsága érdekében a szállások kapacitásait csökkentették, a 4 fős sátrakban két-két gyereket, az 5 fős kőházakban pedig 3 gyereket helyeznek majd el. A táborba így maximum 200 gyereket tudnak fogadni turnusonként. A táborban – ahogy eddig is – egy fő orvos jelen van a tábor ideje alatt. A III. kerület területén a KLIK által szervezett gyermekfelügyeleteken részt vevők számára sport és szabadidős programokat biztosítanak sportegyesületi foglalkozások szervezésével, sporteszközök rendelkezésre bocsátásával. Szükség esetén védőnők jelenlétét is biztosítani fogják. Az óvodák, bölcsődék nyáron végig nyitva tartanak, a máskor szokásos nyári leállásra idén nem kerül sor.
Egy felejthetetlen hetet tölthetnek a gyerekek a kávéház állatai között, ahol összebarátkozhatnak az állatokkal, megismerkednek a felelős állattartással, az állatok gondozásával. A programok között szerepelnek még kirándulások, kézműveskedés és sok mozgás a szabad levegőn – mindez az óbudai Fő tér mellett, a Vasmacska Állatbarátképző Táborban. A kisebbeknek, 6-10 éves korig a “Vascica” turnusokat, a nagyobbaknak, 8-12 éves korig a “Vasmacska” turnusokat ajánlják.
?
1. hét: 2020. június 16. – június 19. 6-10 éveseknek (NÉGYNAPOS!)
2. hét: 2020. június 29. – július 3. MEGTELT! Csak várólista
3. hét: 2020. július 13. – július 17. MEGTELT! Csak várólista
4. hét: 2020. július 27. – július 31. 8-12 éveseknek
5. hét: 2020. augusztus 10. – augusztus 14. 6-10 éveseknek
6. hét: 2020. augusztus 24. – augusztus 28. 8-12 éveseknek
Javasolt életkor: 6-12 éves gyermekek számára Helyszín: Vasmacska KávéZOO Cím: Budapest, 1033 Laktanya u 3. Hétfőtől péntekig 8.30-16.30 óráig További információ: 06 20 557 5802 vagy vasmacska@vasmacska-kavezoo.hu
Jelentkezési lap: https://forms.gle/sVeTvTyZR3zoFH57A
3.
EGYBOGLYA NAPKÖZIS TÁBOR ÓBUDÁN
“JÁTÉK MINDEN MENNYISÉGBEN ÉS MÉG AZON IS TÚL…”
A tábor rengeteg programot kínál: drámajáték-közösségi játék, alkotó-fejlesztő foglalkozások: öko-eko kreatív foglalkozás, kézműves foglalkozás, barkács, kütyü szakkör (elektrotechnika, programozás). Délutáni foglalkozások 3 korcsoportban: drámajáték-színpadi játék, alkotó-fejlesztő mese foglalkozások, képzőművész műhely, kreatív kézműves foglalkozás, barkács, kütyü szakkör (elektrotechnika, programozás), rubik kocka klub, társasjáték klub, divattervező foglalkozás, természettudományos műhely sok kísérlettel BME hallgatók vezetésével, felelős állattartás foglalkozás, filmes műhely, zenei műhely, kreatív írás, fantázia irodalom, kommunikációs workshop (vita-mediációs foglalkozások), pályaorientációs workshop: “élő könyvtár” egyetemistákkal, középiskolásokkal, tudatos internethasználat.
?
1. hét: 2020. június 15. – június 19.
2. hét: 2020. június 22. – június 26.
3. hét: 2020. június 29. – július 3.
4. hét: 2020. július 06. – július 10.
Javasolt életkor: 6-12-14 éves gyermekek számára Helyszín: III. kerület, Csillaghegyi Közösségi Ház Cím: Budapest, 1039. Mátyás király u. 11-15. Hétfőtől péntekig 8.00-17.00 óráig
KAMASZTÁBOR A táborban rengeteg foglakozás közül választhatnak a gyerekek. Többek között lesz: média műhely: média elmélet és gyakorlat (filmkészítés, fotózás), képzőművész alkotóműhely – divattervezés, rubik kocka klub, zenei műhely, színpadi játék, kütyü (elektronika, programozás), kreatív írás: műfajok, (pl.:riport,), újságszerkesztés, fantázia irodalom, kommunikációs workshop: vita-kultúra-fejlesztő foglalkozások, mediációs foglalkozások, pályaorientációs workshop: “élő könyvtár” egyetemistákkal, középiskolásokkal, tudatos internethasználat
heti díj: 30000 Ft (uzsonnával)
napidíj: 7000 Ft (uzsonnával)
?
Javasolt életkor: 10-15 éves gyermekek számára Helyszín: III. kerület, Csillaghegyi Közösségi Ház Cím: Budapest, 1039. Mátyás király u. 11-15. Hétfőtől péntekig 13.00 -17.00 óráig Online jelentkezés: https://egyboglya.hu/termek/egyboglya_napkozis-tabor-obudan/hét: 2020. június 15. – június 19.
2. hét: 2020. június 22. – június 26.
3. hét: 2020. június 29. – július 3.
4. hét: 2020. július 06. – július 10.
Több, mint 5 féle foglalkozás, és 2 féle vízi sportág közül választhat, az, aki az Indián vízitúra tábort mellett dönt. Jelentkezőket 6-18 éves korig várnak. Programjaik számát bővítették, ezért új időpontokat is megnyitottak az idén. A foglalkozások szabadidősportos kajak-kenu edzések motorcsónakos kísérettel.
?
hét: 2020. június 15. – június 19.
hét: 2020. június 22. – június 26.
hét: 2020. július 06. – július 10.
hét: 2020. július 13. – július 17.
hét: 2020. augusztus 03. – augusztus 07.
Javasolt életkor: 6-18 éves gyermekek számára Helyszín: Rómaipart Cím: Budapest, 1031 Rozgonyi Piroska utca 28, Hétfőtől-péntekig 07:30-18.00 óráig
A turnusokat 30-99 fő közötti létszámkorláttal tervezik indítani az éppen hatályos járványügyi korlátozások és a kormányrendeletek betartása mellett.
Kizárólag webshopon keresztül. Megnyitásáról a facebookon és hírlevélben adnak információt. www.indian-vizitura.hu/shop
A Hello Wood nyári táborokban megismertetik a gyerekekkel, hogy mivel foglalkozik egy igazi designer! A nyári szünetben két héten keresztül, két turnusban várják Óbudán, a Zichy-kastély északi szárnyába a design területei iránt érdeklődő, barkácsolni, alkotni vágyó 7-14 éves korosztályt. Az idei nyár témája a KONTAKT! A kontaktus mind a testben, mind a lélekben pozitív változást okoz. A cél, hogy a virtuális létezésből térjük vissza az élő közösségekbe, mindezt úgy, hogy csapatban, az együttlétre koncentrálva, a design eszközeivel fejlesztik az egyéni képességeket is. Itt az idő a kreatív energiák felszabadítására!
?
1. hét: 2020. június 15. – június 19.
2. hét: 2020. június 22. – június 26.
Javasolt életkor: 7-14 éves gyermekek számára Helyszín: Zichy-kastély Cím: Budapest, 1033 Hétfőtől-péntekig 09:00 -16:30
A sorozatban az Óbuda vonzáskörzetében is élő és nem csak ehető, de finom növényeket gyűjtjük össze és dolgozzuk fel. Szó szerint. A korábbi részekben már kikötöttem: közvetlenül út mellől és nájlonzacskóba nem ér szedni semmit! Alkohol pedig ezekben a nehéz időkben szinte bármiből kerekedhet.)
A zöldfűszerek ducktape-je és WD40-e egyszerre
A régi mondás szerint, ami mozog és nem kéne neki, arra ott a ducktape, ami pedig nem mozog, de kéne neki, arra ott a WD40. Nos, a kakukkfű mindkettőt tudja, csak éppen fűszerben. Egyszerre mehet édesbe, sósba, lehet enni, inni, frissen, szárítva, és még a fagyasztást is bírja – mármint a zöldfűszerekhez képest jól viseli.
Vadon gyakorlatilag mindenhol terem: az M7-es melletti biztonsági rőzsén például hosszú, liluló telepekben virít ezekben a hetekben. Még az sem feltétlenül igaz rá, ami a többi fűszernövényre: hogy a virágzás előtt az igazi az íze. A vad kakukkfüvek ugyanis annyival intenzívebbek, mint bármelyik, kertészetben beszerezhető, nemesített (ld. „tápos”) társuk, hogy virágzás után is simán lenyomják a többieket. Ahogy a legtöbb növény, amiből igazán nagyot lehet alkotni, leginkább szenvedni szeret – ezért terem a legsanyarúbb helyeken. (Gondolj csak a szőlőre vagy a pöfeteggombára: „Csapadék? Mfhh, ne hülyéskedj!Nincs termőtalaj? Hmm, fincsi! Letapos a fakitermelőgép? Jíháá, mikor jön legközelebb?!”)
Hogyan ismerd fel?
A mostani állapotában inkább eltéveszteni nehéz. A legegyszerűbb meghatározását akkor találtam meg, amikor úgy húsz éve valami autóversenyre értünk egy elhagyott, füves reptérre (jó, fiatal voltam és hülye) és ahogy kiszálltunk az autóból, én vigyorogni kezdtem. Lehajoltam a kerék mellé, felmarkoltam három szálat és a többi kikászálódó orra alá dugtam. Ők pedig – rendes kollégista módjára – bepárásodott szemmel közölték: pizza!
Szóval, ha valahol egyhelyben állva olyan fűszerillatot érzel, ami túl ismerős, az bizony a kakukkfű lesz. Még akkor is, ha a srácok összekeverték az oregánóval.
Pici, nagyon apró levelű, elterülő bokrocskát keress, amin – most éppen – lila virágok vannak. Később úgy nézhet ki, mint egy random sziklakerti növény, de az illata összetéveszthetetlen. És olyan erős, hogy legutóbb, amikor szedtem és már elegem lett belőle, szerettem volna meghatározni egy másik zöldet, amit valami vadzsályának néztem. Azok sem szoktak gyengék lenni – csak keserűek, mint a vesztés. Dörzsölgettem, dörzsölgettem, de a kezemen maradó kakukkfűillat a rossebnek nem akart elmúlni. Csap híján mit lehet mit tenni, rá kellett gyújtanom – de még telecigizett kézzel is csak a kakukkot éreztem! A vadzsálya nyilván nem vadzsálya volt, a kakukkfű illata viszont még másfél órán át nem múlt el.
Mivel lehet összekeverni?
Ebben a korában már szinte semmivel. Aki kakukk-függő – mint én-, az pár centis korában összetévesztheti azokkal a veronika-félékkel, amik a közvetlen közelében nőnek, de azok egyrészt sokkal puhább tapintásúak, korábban virágoznak, lila helyett fehér a viráguk, és legfőképp nincs ilyen illatuk. Persze a levelük mérete és a növésük iránya is tök más, de ez már csak a haladóknak számít, akik túl korán állnak neki kakukkfüvet gyűjteni. Ezeken a heteken szerencsére túl vagyunk, jöhet a szüret!
Hogyan ejtsd el?
Az első és legfontosabb, hogy jó nagy kakukkfű-párnát keress. A kisebbeket is keresztülnövi minden gizgaz (pardon, más füvek vagy hangyák), amik nem biztos, hogy finomak, viszont baromi nehéz utólag kiválogatni őket. Lesz elég bajod később a botokkal.
A kakukkfű szeret szétterpeszkedni, ezért finoman szedd össze a földről (ekkor a legtöbb sallangot más lepucoltad róla, és a gyökere felett vágd el. A jó kés vagy olló nélkülözhetetlen, különben jön vele a fent említett gizgaz vagy a gyökere. A gyökerét pedig nem illendő vele szedni, mert egyrészt nem kiirtani akarjuk, csak leszedni, másrészt földes (ami nem finom és a benne lakók miatt még veszélyes is lehet.)
Ha elég tiszta helyről szedted, nem kell megmosni. Ha mégis poros vagy éppen láttad, ahogy pont rápisilt egy őzike, akkor át lehet öblíteni, de utána ugye meg is kell szárogatni, ha nem főzöd meg azonnal, az pedig igencsak idegesítő művelet, mert bárhogy próbálod teregetni, mindenhová tapad és potyog. Szóval inkább szedd tiszta helyről, az őzekről pedig feledkezz meg.
Ha tartósítani akarod, akkor a legegyszerűbb azonnal helyre kis csokrokat kötni belőle és fellógatni valahová. Lakásillatosítónak sem utolsó és később csak egy-egy csomagot kell előkapni, ha megkívánod valamihez. Ha ez túl babrásnak tűnik, akkor maradj az én módszeremnél: ha van a lakásban egy ruhaszárítónyi hely, ami nincs útban két hétig, akkor hajtogasd ki, csíptess rá sütőpapírt és simán teregesd rá a kakukkfüvet. Miután zörgősre száradt, lapátold egy dobozba vagy befőttesüvegbe és használd marékszám egész évben!
A boltival szemben egyetlenegy hátránya akad: a szára szúrós bottá szárad, amit sehogy sem lehet kiválogatni belőle. Összezúzni és ledarálni sem. (Én próbálkoztam már csillivilli aprítógéppel, aztán zöldségdarálóval, húsdarálóval, majd – már vérben forgó szemekkel acsarkodva – kávédarálóval, de a levelek már rég ronda porrá őrlődtek, amikor a botocskák még vidáman tartották a maguk 1-1,5 centis hosszát.) Barátkozz meg a botokkal: legalább könnyebb a sült húsról leszedegetni őket. És töprengj el, hogy mi lehet a bolti morzsolt kakukkfűben, ha hiányoznak belőle a botok?
Megyeri Sára képe
Kacsamell, cukor, gin és egy kád. Tetszőleges sorrendben.
Ahogy az elején említettem, a kakukkfűből bármi lehet. Nagyon jól áll bármilyen húsételnek, mert kevésbé agresszív, mint a bazsalikom, a rozmaring vagy a zsálya. Amibe oreganót tettél a 90-es években (aztán azóta sem), azt próbáld ki kakukkfűvel és szintet ugrasz vele. Mehet bármilyen rizottóba (nyilván akkor le kell morzsolni a leveleket a botokról, de 4-5 szál esetében ez úgy 10-12 másodperc), de egy sima olivaolajos pennét is 10 perces luxusebéddé tud tenni, pláne, ha a virágait teszed bele, még frissen.
Apropó, virágok: érdemes őket külön megcsócsálni, ahogy minden fűszernövény virágát: mindig sokkal mélyebb, intenzívebb ízük van és néha meglepően különböznek a levelek ízétől. Aki virágzó rozmaringbokor közelébe téved, az ki ne hagyja az élményt!
A sós ételeken túl viszont szinte kötelező kipróbálni édesen! A kakukkfűszirup, mint desszert- és koktél-alapanyag csak az utóbbi években kezd megjelenni a delikátboltokban, mint új hipszter őrület, pedig köhögés ellen nyilván évszázadok óta használják – igaz, főleg tea változatban. A szirupnál hígabb szörpként pedig nálunk mindig hamarabb fogy el, amint a bodza, pedig lassan ipari mennyiségeket csinálok belőle. És minden gyerekbulin kiderül, hogy nem mi vagyunk ferdék: még a legfinnyásabbak gyerekek is rákattannak, később pedig a suliban, tízóraicsencselés közben hasonló árfolyamon megy, mint a gumicukor!
Ha pedig gondolsz a taknyos télre és van hová tenni, akkor érdemes egy-két papírzacskónyival (mármint nem zsömlés, hanem bevásárlós papírzacskónyival) szárítani télire: ebben az esetben csak arra kell figyelni szedés közben, hogy ne nagyon legyen földes.
Amikor bárki köhögős, készíts belőle fürdőt! A kiskorúak kifejezetten imádják, főleg, ha úgy adod elő, hogy teát főzöl belőlük éppen. A kádat kipucolni mondjuk egy rémálom utána, még akkor is, ha tüllbe csomagoltad előtte, de egy nyugodt, szuszogós éjjel sok mindent megér. Ráadásul nagyon finom illatú gyerekeid lesznek tőle.
Megyeri Sára képe
De hogy lesz belőle alkohol?
Sajnos, mivel mind a víz, mind a cukortartalma elhanyagolható, ezért önmagában sehogy, de viccből pancsolni – vészhelyzetben – mindennel lehet! Egy gin-tonicot például még a legcudarabb ginnel készítve is nagyon magasra tud emelni: ha eddig citromot vagy citrushéjat dobáltál bele (vagy haladóként rozmaringággal kevergetted), akkor most próbáld ki úgy, hogy két friss kakukkfű-ágacskát összedörzsölsz a tenyeredben, ahogy a mentát szokás és áztasd bele. Szívesen!
A másik eljárás a tinktúra-készítés, ami már hosszadalmasabb egy fokkal és nem is feltétlen ivásra, csak cseppenkénti fogyasztásra ajánlják – de szükség törvényt bont. Pláne, hogy ha rákeres az ember: a forgalmazók szerint nem csak köhögésre jó, hanem annyi mindenre, hogy gyakorlatilag a lábat is visszanöveszti, ha kell.
Nos, ebben az esetben töltsünk meg egy üveget kakukkfűvel, öntsük le olyan pálinkával, amit egyébként is szívesen meginnánk és hagyjuk érlelődni legalább két hétig – addig ne járjunk rá, ha lehet. Utána szűrjük le és öntsük tiszta üvegbe, hogy a fogyasztásakor ne kelljen a fogunkat összeszorítani, hogy ne menjenek a szánkba az apró levelek.
Aki olyan szent, hogy tényleg csak külsőleg, borogatásra használná, az készítheti gyógyszertári alkoholból, de felesleges. Egyrészt az általam látogatott patikákban ötödszörre is rákérdeznek, hogy ugyan mire kell nekem 200 g tiszta alkohol félévente egyszer, hiába tudják, hogy fülbevalópucolásra, másrészt nagyságrendekkel drágább, mint a legjobb pálinkák. Harmadrészt, ha valaki mégis meghúzza a (80-90%-os alkoholtartalmú) üveget, annak nagyon csúnya következményei lehetnek.
Aki belsőleg kívánja erősíteni vele az immunrendszerét (és oldani a száraz köhögését, élénkíteni a vérkeringését vagy az emésztését, enyhíteni a reumáját, megszűntetni a hasmenését, visszanöveszteni a lábát, stb.) az tényleg használjon hozzá jó pálinkát: a 40-42 alkoholfok már bőven elég, hogy minden hasznosat kioldjon belőle. A legjobb persze akkor lesz, ha a lehető legsemlegesebb ízűt választjuk – mondjuk alma- vagy gabonapálinkát, de azért ne essünk túlzásokba: az otthoni vodkalepárlásnak a kakukkfűtinktúra kedvéért csak az igazán haladóknak érdemes nekiállnia.
Kakukkfű szörp: A hozzávalók arányokban: 1 l víz – 0,5 kg cukor – legalább 3 nagy maréknyi kakukkfű
A cukrot oldd fel a vízben, szórd bele a kakukkfüvet és forrald össze legalább 20 percig. Hagyd ázni egy éjszakát, majd másnap szűrd le. Sajnos az apró levelek és szirmok miatt nem elég a sűrű szűrő, úgyhogy konyhai gézen kell átengedni (ez normális háztartásokban egy steril textilpelenkát jelent.)
A leszűrt szörpöt forrald fel újra és adagold kiforrázott üvegekbe. (Ha ötnél több litert csinálsz egyszerre, érdemes az üvegeket inkább a sütőbe tenni előtte – nyilván szobahőmérsékleten, a sütővel együtt melegítve és a kupakok nélkül, mert azokban elolvad a műanyagbevonat.)
Száraz dunsztban hagyd kihűlni 2-3 napig, aztán szentségelj, hogy elfogyott, mielőtt esélye lett volna megromlani a tartósítás nélkül is.
Kakukkfű fagyi: A hozzávalók arányokban: 0,5 l tejszín – 4 tojássárgája – 15 dkg cukor – 1 nagy marék (min. 70-100 g) friss kakukkfű
A tojás sárgáit keverd fehéredésig a cukorral és nagyon óvatosan keverd a nagyon lassan melegített (de nem forralt!) tejszínhez. A legjobb, ha a tojást hígítod először kanalanként a tejszínnel, mert nagyon könnyen rántotta lesz belőle – ami cukrosan… hát hogy is mondjuk, bloáp.
Ha sikerült az angolkrém (mert gyakorlatilag az, csak vanília nélkül), akkor áztasd bele a friss kakukkfű-ágakat egészben. Amikor kihűlt, halászd ki őket: a benne maradt apró levelek csak színesítik majd az élményt. Ha szárított kakukkfüved van, akkor viszont daráld porrá kávédarálóban* és 2 bő teáskanálnyit használj a recepthez.
Ha kihűlt a krém és van fagyigéped, akkor fejezd be a folyamatot szokás szerint, majd arasd le a sikereket és állj neki a következő adagnak.
Ha nincs, akkor a kihűlt krémet tedd a hűtőbe. Ha megdermedt, habosítsd fel, amennyire csak tudod egy habverővel, aztán tedd a mélyhűtőbe. 20-30 percenként nézz rá és keverd át a habverővel. Úgy négy óra múlva lesz jó állaga, úgyhogy addig 8-10 alkalommal fogod átkeverni, viszont elképesztően büszke leszel rá. Ha kész, igyál egyet a tinktúrából és a szülinapodra kérj egy fagyigépet!
*a kávédaráló jó barát: ha nincs, vegyél egyet! Nem kell márkás: a noname olcsóbb, mint egy adag fagyi hozzávalói összesen és erre tényleg rá fogsz szokni. Nem veszel többet darált mákot, se adalékos porcukrot és minden fűszerkeveréked frissen készül majd. A fokhagymanyomódat hajítsd ki, az hülyeség: a helyén pont elfér!
A következő részben: „A csattogós szamócától félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”
Majd minden nap elmegyek e kis óbudai park mellett, vagy lépteim keresztülvisznek rajta. Padjain idősek, vagy kutyasétáltatók pihennek. Szemben az Óbudai Egyetem, diákjai is kijönnek ide néha. Kicsi park. Van nála szebb és nagyobb is Óbudán, de szívünknek kedves. Megbújik benne egy szobor és egy kis fa. Mindkettőt Göncz Árpád emlékére állították. A fát 2016-ban, halála után egy évvel a Göncz Árpád baráti társaság ültette. Azóta a fa szépen felcseperedett.
Pár lépés után el is érkezünk e cikk fő témájához, a parkban található mellszoborhoz. Göncz Árpád alakját a Kossuth-díjas szobrászművész, Jovánovics György mintázta meg és öntötte bronzba 2017-ben a Göncz család és Alapítvány kérésére, közadakozásból létrehozva.
Az alkotás egy szobor, méghozzá mellszobor. Kültéri és mondhatjuk, hogy public art.
A múzeumok, kiállítások világából kikerülő művészeti alkotás az emberek által minden nap használatos, közös és szabad térbe került. Helyspecifikus, mivel elhelyezése utal a megmintázott személy – jelen esetben Göncz Árpád – egykori lakóhelyére, a kerülettel való szoros kapcsolatára. Így, ebben az összefüggésben már nem csak egyszerűen egy portrét láthatunk a jelentős politikusról és közéleti személyről. Fontos üzenet hordozója lett. Emléket állít a Göncz Árpád életében képviselt értékeknek is.
Az egy nézetre komponált bronz szobor mészkő alapzaton nyugszik. Göncz Árpádot már idősebb férfiként, realista módon ábrázolja. Portréja könnyen felismerhető, beazonosítható.
A szobrász láttatja modelljének apróbb és nagyobb ráncait is, homlokán a szemöldökök közti barázdákat és a szarkalábakat.
Szeme oly kifejező. Szinte várjuk, hogy félmosolyából száját igazi mosolyra húzza.
Ruhájának felülete mozgalmas. Gyűrődései és a matéria szinte tapinthatók. Szép kontrasztban van nyakkendőjének geometrikus és letisztult formájával, sima felületével. Ezt a dinamikát kiemeli, hogy a nyakkendő és a zakó találkozása nagyjából szemmagasságban is van.
A szobor minden egyes négyzetcentimétere aprólékosan kidolgozott, tudatosan elhelyezett, részletekben gazdag. A fül, vagy az apró hajtincsek vonalait a művész láthatóan szeretettel faragta. A műalkotás egészét nagyfokú odafigyelés, tisztelet és szeretet hatja át.
Jovánovics György 1939-ben született, Kossuth-díjas szobrász, egyetemi tanár. Sokat látott, színes alkotó, aki nem csak a szobrászat műfajában kiemelkedő. Alkotott és kísérletezett a film, fotó és konceptuális művészet területein is. A ’60-as évek végén és a ’70-es évek elejének neoavantgard irányzatának meghatározó szereplője. Részt vesz az Iparterv kiállításain, később a balatonboglári ”kápolnatárlatokon”.
Élt és alkotott külföldön is, művei több nemzetközi gyűjteményben szerepelnek. A rendszerváltás után az ’56-os forradalom emlékművének elkészítésére kérték fel, mely felkérést végül el is fogadott. Monumentális műve 1993-ban készült el és a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában felállításra került.
Jovánovics életművében sokszor kísérletezett a fény megjelenítésével, szerette a gipsz anyagot és a fehéret. A fény ábrázolását gyakran az anyag relief-szerű megjelenítésével érte el, talán ezt a technikát alkalmazta a Göncz szobor ruhájának megmunkálásánál is, igaz, nem fehérben. Érdemes megnéznünk egy rövid videót a Ludwig Múzeum Művészportrék sorozatából, melyben Jovánovics György saját maga beszél művészetéről.
Elhagyjuk most a kis óbudai parkot és pár perc séta után a Bécsi út 88-as számhoz érkezünk.
Ebben a házban élte le élete nagy részét (1947-1990) sokak ”Árpi bácsija”, Göncz Árpád. Innen vonult börtönbe az 1956-os események után és 1963-ban ide is térhetett a börtönévek után haza.
A Bécsi út 88-as ház egyébként része annak a lakótelepnek , mely 1926-28-ban épült az Újlaki (Sváb) Temető mellett. A Nagyszombat, Kecske és Végvár utcákon sétálva különleges hangulatra lelhetünk, a meander motívumos házak stílusegységet teremtenek. Aki a Keménykalap és krumpliorr című magyar film forgatási helyszínére egy kicsit jobban kíváncsi, olvasson tovább és nézze meg a blog képeit.
Környékbeli rövid sétánk után most bemegyünk egy kicsit a Bécsi út 88 belső udvarára és egy padon tovább tűnődünk, mi mindennek lehettek már tanúi ezek a falak és miket láthattak a ház lakói! Megnyugodhatunk, mert a mai nap sem múlt el értéktelenül. A képzőművészet segítségével Göncz Árpádra emlékezhettünk.
Mikor Weingartenben megépült az Alpokon túli legnagyobb bazilika, és ehhez méltó orgonát akart felépíttetni az apátság, a munkával Joseph Gablert bízták meg, aki korábbi hangszereivel már bizonyította, hogy a térség legjelentősebb orgonaépítője. Gabler nagy ambícióval állt neki új munkájának. Szülővárosában, Ochsenhausenben már felépített egy hatalmas hangszert az ottani apátsági templom számára, és híre ment, hogy a mester meghökkentő hangzások kifundálására képes. A valósághoz megtévesztésig hasonlító pacsirtahangot, kakukkszót utánoznak sípsorai, és még igazi csengettyűjátékokat is beépít hangszereibe. Gabler 1737-ben, pontosan 37 évesen írta alá a szerződést a weingarteni apátsággal, és azt ígérte, hogy a munka pár év alatt elkészül. De ambíciói egyre nagyobbak lettek, és végül többszöri szerződésmódosítás után csak 1750-ben, 13 évvel az első szerződés aláírása után készült el a monumentális hangszer.
Mi lehetett az oka ennek a hosszú késlekedésnek? Ha csak a templom hajójából rátekintünk a hangszerre, arra gyanakszunk, hogy ilyen monstrum felépítéséhez nemhogy 13, hanem 113 év sem lenne elég. A rokokó építészet jegyeit mutató orgonaház a magasban lévő karzaton elvarázsolt mesebeli kastélyként lebeg a szemlélő előtt, mintha a templom ablakai valójában e kastély ablakai lennének. Azt várjuk, hogy kitekintsen rajtuk hatalmas parókájával az úrnő, és betessékeljen bennünket a válogatott földi gyönyörök palotájába. A túlvilág képzete nagyon rafinált módon jelenik meg előttünk: mintha az evilági élvezetek maguk adnák a belépőjegyet a túlvilág még ismeretlen gyönyöreibe. A hangszer kiismerhetetlen, ágas-bogas szerkezete, csigavonalakkal és kagylódíszekkel ékes bonyolult formái elbűvölnek, valósággal elvarázsolnak bennünket, szédült érzékeinket megcsalják, lebegni kezdünk – és a hangszer még csak meg sem szólalt…
Gabler tisztában volt vele, hogy a hatalmas bazilika számára egészen különleges hangszert kell építenie. A legnagyobb nehézsége az volt, hogy a bazilika nyugati falának ablakait nem takarhatta el a hangszerrel, így kénytelen volt olyan bonyolult szerkezetet építenie, amely az ablakokat körbeveszi. Úgy gondolkodott, ahogy egy lakberendező tenné, ha például könyvespolcokkal kellene egy sokablakos szobát beépítenie. Másrészt Gabler kihasználta a legapróbb teret is, amely alkalmas volt számára. Így alkotta meg például az orgona tetején található madárkalitkára emlékeztető kis egységet, amelyet Kronwerknek, koronaműnek nevezett el. A gazdagon megépített szokásos sípsorok mellől nem hiányozhattak a meghökkentő hangeffektusokat megszólaltató eszközök sem: a francia nevű rossignol, azaz csalogány nevű sípsor, melyben a sípok egy vízzel teli edényben állnak, és így adják ki a madárfüttyre emlékeztető hangokat. Hasonlóan érdekes a folyamatosan kistercet megszólaltató kakukk-regiszter, vagy a szőlőfürtök alakjában megalkotott harangjáték, mely az apátság helységnevére, Weingartenre azaz „Borkertre” utal. A „La force”, vagyis az „Erő” nevű regiszter nem más, mint a pedál legalsó C hangját lenyomva megszólaló 49 basszus síp, mely a mennydörgés erejével hangzik fel.
Azonban Gabler energiáját a leghosszasabban az emberi hangot utánzó sípsor foglalta le. A vox humana hangszín – mely gyakran alkalmazott regiszter volt a német és a francia orgonákban egyaránt – névleg valóban az emberi hangot utánozza, de Gabler elégedetlen volt a korábbi mesterek eredményeivel, melyek nagyon ritkán tudják igazán jól utánozni az emberi hangot. Fáradságot nem ismerve kutatta a vox humana hangszín titkát, még a gégefő szerkezetét is alaposan tanulmányozta. A tizenhárom évnyi munka valódi gyümölcsét ebben a sípsorban látta. Azt beszélték, hogy amikor végre sor került a hangszer ünnepélyes felavatására, és megszólalt a vox humana, a szerzetesek ijedtükben kiszaladtak a bazilikából, mert azt gondolták, erre csak az Ördög lehet képes. Így született meg az Ördög orgonájának legendája, mely így szól:
„Gabler már évek óta dolgozott az emberi hang utánzásán, kipróbált mindenféle fa- és fémfajtát, de minden buzgalma ellenére sem érte el a kívánt eredményt. Egy éjjel az Ördög meglátogatta, és azt súgta neki, hogy segít, amennyiben a lelkét odaadja neki. Egy viharos éjszaka Gabler a kolostorból a völgy felé indult, és éjfélkor vadászruhában jelent meg neki az Ördög, aki azt mondta, hogy ha a vérével aláírja a szerződést, akkor olyan fémet ad a kezébe, melyet a sípsor ónjához öntve elnyeri a valaha hallott legtökéletesebb emberi hangot. Gabler vérét adta a szerződéshez, majd másnap az ördögi fémet beleöntötte az ónba, megmunkálta, és mire elkészült, csodálatosan felhangzott vox humana. De jaj! A sípsor a szent dallamok helyett világi vágyakról énekelt; a szerzetesek odahagyták cellájukat, és belemerültek a világi örömökbe. Az apát felháborodásában kérdőre vonta Gablert, és ő bevallotta sötét tettét. A szerzetesrend elöljárói arra jutottak, hogy az orgonaépítőt az ördögi sípokkal együtt máglyán kell elégetni, de mielőtt erre sor kerülne, a mesternek kötelessége, hogy mennyei hangú sípokat tegyen az ördögiek helyére. Az új sípsor megalkotása azonban a mesternek olyannyira tökéletesre sikerült, hogy az apát megkegyelmezett neki.”
A történetet a sípok vélt száma is alátámasztotta: úgy tartották, a hangszernek 66 hangszíne és 6666 sípja van, de a valóság megcáfolja a legendát, mert a hangszínek száma valójában 63, a sípoké pedig 6890. A jámbor történet csodás példamese a zene isteni és ördögi hatalmáról. Mert hiszen, „aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni”. A Gabler-legendában, ami nem más, mint egy kései Faust-történet, az ördögi paktum ára a halál, és a mester is kis híján az életével fizet megszállottságáért. Mindezek dacára a legenda jól végződik, és a mesternek sikerül megvalósítania a mennyei tisztaságú emberi hangot. Lássuk, hogy valóban sikerült-e:
A csillogós-tündéres zokniban ő volt a legmenőbb az oviban. Többen akarták már vele elcserélni kindercsokiért, félig törött varázspálcáért, sőt Dorka még a saját barbis zokniját is felajánlotta cserébe, aminek sajnos egy jókora lyuk tátongott a sarkánál, ezért Emi inkább úgy döntött, marad a tündéresnél.
A fiókban nem találta, benézett hát a szekrény alá és az ágyát is feltúrta, majd az a szörnyű gyanúja támadt, hogy Anyu áll a rejtély mögött. Anyu és az ő fanatikus mosási mániája. Ha Emi nem lenne résen, hetente többször is kimosná a csillogós zoknit, amiből sajnos csak egy van – mondván, hogy a talpa már fél nap után is tiszta fekete és van benne szétkent csoki, meg padlóra csöppent tej, meg játszótéri homok. Sajnos Anyu nem sokat ért a divathoz.
Így aztán, mint mindig, Emi most is a fürdőszoba padlójára borította a szennyeskosár tartalmát és addig túrt, amíg a kezébe nem akadt a két csodazokni teljes valójában. Kevésbé hozzáértő szem kopott, itt ott foszladozó és mindenképpen igazán mocskos zokninak látta volna, de Emit nem tévesztették meg az ilyen külsőségek: meg volt róla győződve, hogy a zokni varázserejű, csak jól titkolja. Így aztán zoknitalpról lógó porcicák ide, kissé facsaró bűz oda, beledugta hófehér lábacskáit és elégedetten nézegette.
A tündérkék ma valahogy különösen ragyogtak, Emi meg mert volna esküdni rá, hogy az egyik még kacsintott is és ettől olyan boldog lett, hogy táncolni támadt kedve. Úgy ahogy volt, pizsamában és zokniban a nappaliba perdült és balettozni kezdett: forgott, pörgött, tipegett és pont olyan elegánsnak érezte magát, mint a Csipkerózsika balettban, amit tavasszal láttak Nagymamával a színházban.
Egyszer aztán valami csiklandozást kezdett érezni a talpán. Abbahagyta a táncot és rábámult a zoknis lábára. A csiklandozás azon nyomban abbamaradt. De amint újrakezdte a piruettet, megint érezni kezdte.
– Mi a csuda? – kérdezte hangosan, de ezúttal nem hagyta abba a csúszkálást, amitől a csiklandozás erősödött és néhány perc múlva – maga sem hitt a szemének – a két tündér (egyik a bal, másik a jobb zoknijáról) a padlóra penderült, megtelt élettel és csatlakoztak Emi táncához.
Illetve csak csatlakoztak volna, mert Emi megállt, csípőre tette a kezét és a két szárnyas lánykára nézett.
– Annyira tudtam!
– Micsodát? – pislogtak a megszeppent tündérkék.
– Hát, hogy éltek, meg hogy ez varázszokni meg minden. Szégyelljétek magatokat! Annyit beszéltem hozzátok, annyiszor simogattalak benneteket, aztán semmi. Csak most – tette hozzá kicsit enyhültebben a kislány.
Ekkorra azonban a lila tüllszoknyás tündérke, akinek sajnos éppen az arca közepét csúfította el a jókora kakaófolt igencsak felszívta magát.
– Szép kis Hívó vagy te, mondhatom! A tenyeredet kellene csapkodni, meg kiabálni, hogy Nahát! Nahát! Micsoda varázslat! Megérdemelnéd, hogy egy kívánságodat se teljesítsük! – Azzal durcásan felszegte a fejét dörzsölgetni kezdte a szoknyájára ragadt háromnapos málnalekvárt.
A másik tündér, akinek a ruhája narancssárgában játszott és mindeddig csendben üldögélt a parketta szegélylécén, óvatosan felállt és pici kezét nyújtva Emihez lépett:
– Nana vagyok, ő pedig Lulu. Mi vagyunk a varázslatos zoknitündérek. És ne haragudj Lulura, mindig kicsit hirtelenharagú!
– Sosem hallottam a varázslatos zoknitündérekről. És nem szeretem a titkolózást: ha varázserejűek vagytok, miért nem mondtátok meg előbb? Ovi eleje óta hordalak benneteket.
– Jól van Nana, menjünk innen, én ennek a kis puffancsnak egyetlen kívánságát sem teljesítem!
– MI jó tündérek vagyunk, Lulu, ilyet nem csinálunk!
– TE vagy jó tündér – helyesbített Lulu és továbbra sem volt hajlandó Emire nézni.
Emi azonban nem figyelt rájuk. A fejében megragadt az a mondat, hogy neki most kívánsága van és hirtelen annyi jutott eszébe, hogy nem tudott közülük választani. Vajon rózsaszínű platós teherautót kívánjon, vagy 6 gombóc fagyit esetleg azt, hogy soha többet ne kelljen aludnia délután? Csak úgy tolongtak az ötletek és az igazsághoz hozzátartozik, hogy a dobogósok között volt az is, hogy a Dorinának nőjön elefántormánya, úgyis mindenbe beleüti és hogy a Lencsi alatt szakadjon le a hinta, amikor azzal henceg, hogy ő már tudja hajtani magát.
– Azt mondjátok, hogy bármit kívánhatok?
– A kívánság, az bezzeg kell neki! – fújtatott Lulu.
– Majdnem bármit. Rosszat nem kívánhatsz másnak – válaszol türelmesen Nana, majd gyanakodva a kislányra nézett –, de ugye az nem is jutott eszedbe?
Emi zavartan nézegetni kezdte a meztelen lábujjait, de nem válaszolt, mire Lulu huncutul felnevetett.
– Úgy látom, érdekes kívánságok lesznek! – lekapart a kezéről egy ismeretlen eredetű, de annál ragadósabb koszfoltot és Emi felé nyújtotta. – Lehet, hogy mégis jóban leszünk! Hadd halljuk!
Emi égnek emelte a tekintetét és kicsit talán túlságosan is huncut mosolyra húzta a száját:
– Azt kívánom, hogy a sóskamártásnak ezentúl epres tejberizs íze legyen!
Lulu csettintett, majd várakozóan Nanára nézett, aki gyengéden megcsóválta a fejét mielőtt ő is ezt tette volna.
Csiki Emese illusztrációja (ahogy a nyitókép is)
Emi kinézett az ablakon és megakadt a szeme a kék égen úszkáló bárányfelhőkön.
– Azt kívánom, hogy ma a felhőknek hercegnő és szuperhős alakjuk legyen!
Lulu ismét azonnal csettintett, Nana viszont csípőre tette a kezét:
– Nagyon haszontalan kívánságaid vannak! Kérhetnéd azt is, hogy anyukádnak és apukádnak kevesebbet kelljen dolgozni, hogy javuljon meg magától a mosogatógép vagy hogy ne fájjon a kisöcsédnek, amikor jön a foga.
Lulu legyintett.
– Ugyan már, neked nincsen semmi fantáziád. A hercegnő és szuperhős alakú felhők sokkal jobbak. Majd legközelebb kíván valami uncsi praktikusat! Egyébként is az a szabály, hogy teljesítenünk kell! Gyerünk, csettints már!
Nana kelletlenül csettintett.
– Legközelebb? – kapott az elejtett szón Emi. – Legközelebb is kívánhatok?
– Igen, mindig, amikor életre keltesz minket van 3 kívánság.
Emi megkönnyebbülten sóhajtott:
– Akkor végülis, nem kell válogatnom: akkor most kérek három óriási adag tejszínhabos fagylaltot csokiöntettel, málnadarabokkal és kisesernyővel. Egyet kisgyerek méretben, kettőt tündérméretben.
Lulu rábámult Nanára – akiről jól tudta, hogy a tejszínhabnak nem tud ellenállni – és kajánul vigyorgott:
– Ehhez mit szólsz?
Nana nyelt egyet és szemlesütve válaszolt:
– Ez igazán önzetlen kívánság! – mondta és csettintett.
A három újdonsült jóbarát a nappali széles ablakpárkányára telepedett és boldogan kanalazta a szemet-szájat gyönyörködtető fagyikölteményeket.
– Nézd csak, az ott elzás! – bökött az ég felé Lulu.
– Amelyik éppen a Pókember fejére lép? – kérdezte Emi.
– Kicsit hasonlít a Macskanőre – mondta Nana, aztán csendesen hozzátette: – Egész jó kis kívánság volt.
Semmit sem tud a történtekről, és talán mindenkinek jobb így, bár rémisztő belegondolni, hogy miközben a gyerekek ilyen reménytelenül csüngnek a szüleiken, milyen irtózatosan keveset tudnak róluk, és miközben kitágult pupillával azon szoronganak, hogy ők elhibáznak valamit, észre sem veszik, milyen árnyak gomolyognak körülöttük. Igaz, pompásan képesek olvasni a rezdülésekből, mindent tudnak és mindent értenek, ahogy mondani szokás, és a maguk módján akár a két szülő közti bonyolult dinamikát is értik, ám a különböző kedélyváltásokhoz, a kézremegéshez, a hang váratlan emelkedéséhez vagy süllyedéséhez mégsem képesek tartalmat rendelni. Vili tisztában van vele, hogy az elköltözésemnek mindannyiunk számára meghatározó jelentősége van, mégsem tudja – honnan is tudhatná? –, hogy pontosan mi vezetett idáig, és hogy ennek a változásnak milyen messzire ható következményei lehetnek.
Az is igaz, hogy ő éppolyan ismeretlen előttem, mint fordítva. Hamis illúzióba ringatja magát az ember, ha azt hiszi, pusztán azért mindent tud a gyerekéről, mert ezerszer látta már sírni és nevetni, látta az első mosolyt, látta azokat az első, tétova űrhajóslépteket, és még nála is jobban ismeri a kiszolgáltatottságát. Mindez ugyanis nem a teljes történet, hiszen ott vannak még a bátortalan álmok és a legapróbb ötletek, amelyeket sosem mondanak el, először azért nem, mert nem tudják, de igencsak hamar azért, mert nem is akarják elmondani, ott van az a másféle rend a maga eltérő formáival és színeivel, ott virítanak a titok iniciáléi mindenen, ami érinthető és elgondolható. Mit tudhatunk mi arról, mit jelent számukra felfedezni egy kavicsot, mit jelent rátalálni egy addig ismeretlen szóra?
Egy férfi telepszik le mellém. Elbóbiskolhattam, mert mintha a semmiből bukkant volna fel.
– Az a te kölyköd? – kérdezi Vilire mutatva, aki időközben lemászott a toronyból, és tanácstalanul megállt félúton a homokozó és a hinták között. – A srácom az előbb fejbe verte a kislapáttal. Fogalmam sincs, mi ütött belé, nem szokott ilyet csinálni. Jól viselte, nem sírt, pedig kapott rendesen. Zsiga rendesen megsorozta. Oké, csak egy rohadt műanyaglapát, de akkor is. Most biztos azt hiszed, hogy én meg ott álltam mellettük, és röhögve végignéztem az egészet, de ez nem igaz. Tényleg ott voltam, és elismerem, hogy nem avatkoztam be, de nem nevettem. Az égvilágon semmi mulatságosat nem találtam a jelenetben.
Szeretném jobban megnézni magamnak, de képtelen vagyok oldalra fordítani a fejem.
– Látod ott azt a szökőkutat? – A játszótér másik végébe mutat. – Ott voltam, mielőtt ez a kis incidens történt. Most biztosan az jár a fejedben, vajon ittam-e a kút vízéből. Biztosíthatlak róla, hogy nem. Megismétlem, nem ittam annak a kútnak a vizéből. Nem ittam a vízből, csak megmostam az arcom. Hirtelen rám jött, hogy fel kell frissítenem magam. Rendben, elismerem, inni is akartam belőle, de valami azt súgta, hogy ne igyak. Elvileg a játszótereken a kutakból ivóvíz jön, mégis rossz érzésem támadt. Egy hang azt mondta a fejemben: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Néztem, ki szól hozzám, de nem láttam senkit, csak ezeket a tetkós anyukákat mindenfelé. Feltűnt, hogy errefelé mindenkinek tetoválása van?
Egyetlen hang sem hagyja el a torkomat.
– Az ember lehozza ide a gyerekét, hogy nyugodtan ellegyen egy óráig, és aztán bárhová néz, ott vannak ezek a kivarrt kismamák. Mégis, hol élünk? Tehát, ahogy mondtam, nagyon szomjas voltam, de emlékeztem arra, amit a hang mondott: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Mire összeszedtem magam, és felpillantottam, Zsiga már a kislapáttal ütötte a srácodat. Tényleg megsorozta, szegény kölyök szabályosan előreborult a homokba, nem is védekezett, nem akart elmenekülni, nem sírt. Hősiesen tűrte. Le a kalappal. Nem mintha ez így rendben volna, azért is jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Mármint azt, hogy nincs rendben. Nem, baromira nincs rendben. – A szemem sarkából látom, ahogy letörli a verejtéket a homlokáról. – De kurva meleg van.
Végre felé tudok fordulni. Valamivel távolabb ott az a kút, amiről magyarázott. Ugyanolyan, mint az összes többi játszótéri csap. Víz csordogál a talapzata mellől, és egy apró ér kúszva elhalad a rugós lovacskák között. Mellettük az élesen beragyogó napsugarak eltalálják a forróságtól kókadt petúniákat.
– Néha baromira unom ezt az egészet – folytatja. – Van egyáltalán haszna a földön tett látogatásunknak?
– Szerinted van?
– Szeretném hinni, hogy igen. Unom, persze, elegem van belőle, de attól még számít. Ez az egyetlen, ami számít. Elég például rá nézni – a gyerekére mutat, aki még mindig a kezében tartja a gonosz kislapátot, és a szeme sarkából mintha a következő áldozatát lesné –, és tudom, hogy a válasz igen. Te nem így vagy vele?
A tekintete a kút és a gyerek között vándorol. A kút felől induló parányi ér gyűrött faleveleket visz magával.
Óbuda gyereknapi programja dr. Kiss László polgármester köszöntőjével indul, aztán 11 órakor rácsatlakozhatunk Zsebtenger dalai Rutkai Bori Banda koncertre, ezt követi 16 órától Cimbora Produkció: A kiskakas gyémánt félkrajcárja, végül az estimesét 19 órakor az Óbudai Platán Könyvtárból hallgathatjuk meg, akik Csukás István meséiből válogattak.
A Ciróka Bábszínház kezdeményezésére, gyermeknap alkalmából az ország 13 bábszínháza összefogott, és egy közös, egész napos programot találtak ki. Május 31-én reggel 8:30 órától este 21 óráig pörög az online esemény, amit a 13 bábszínház egyszerre közvetít.
A Kassák Múzeum a designped.com közreműködésével a gyereknapon hagyományosan megrendezett családi nap helyett most egy vicces videóworkshoppal készült. Mészáros Zsuzska építész-rajztanár megmutatja hogyan lehet dobókockával absztrakt képet készíteni. Inkább a nagyobbaknak, mint az egész apróknak való, viszont a szülőknek is melegen ajánljuk, mert ilyesmit még garantáltan nem játszottak a gyerekeikkel. Mi mást is mondhatnánk: DOBJ EGY KÉPET! Egy játékos véletlengenerátorral Kassák Lajos nyomán KÉPARCHITEKTÚRÁT alkothatunk. Segítségünkre lesz egy táblázat, amin olyan színek és geometriai formák sorakoznak, melyeket Kassák is szívesen használt. A feladat pofonegyszerű: azokat az alakzatokat kell papírra rajzolni, illetve ragasztani, amelyeket a dobókocka választ nekünk a táblázatból. A múzeum oldalára pénteken felkerülő videóból és táblázatból minden kiderül!
Május 20-án újra kinyíltak az Állatkert kapui, a nagyközönség ismét birtokba veheti az ország legrégibb és legtöbb féle állatot bemutató állatkertjét. A kezdeti időszakra azonban elővigyázatosságból különleges megelőző intézkedéseket vezettek be, amelyek érintik a jegyek megváltását, a kert területére egy napon beengedhető látogatók maximális számát, illetve korlátozzák egyes bemutatóhelyek látogathatóságát is. Érdemes ezeket a feltételeket alaposan áttanulmányozni, mielőtt bárki útnak indul, nehogy bosszankodás legyen a kiruccanás vége!
Május 20-án megnyílt hazánk első és egyetlen autós Safari Parkja Szadán. Magyarország két legnagyobb utazócirkusza, a Magyar Nemzeti Cirkusz és a Richter Flórián Cirkusz közel 100 állatával jelenleg téli szállásán, egy 5 hektáros területen állomásozik Szadán. Kizárólag nem nyitott tetejű személyautóval hajthatunk be a park területére, ahol közelről csodálhatjuk meg a zsiráfokat, elefántokat, tevéket, lovakat, szamarakat és a család legkülönlegesebb tagjait a zebmárokat…Előzetes online regisztráció kötelező!
Május 30-án 11 órakor nyit a 3Kávézó terasza! Egészséges finomságokkal, limonádéval, smoothie-val, kávé és fagylalt különlegességekkel várják a vendégeket. Gyereknap alkalmából a lurkók meglepetés finomságot kapnak a rendelések mellé. Játékra hív gyermeknap alkalmából az Óbudai Platán Könyvtár és Ezüsthegyi Könyvtára is. Készíthetünk a könyvtárosokkal tavaszi virágot, tűzoltósisakot, egérfogót vagy színes pörgettyűt! Hogyan? Mutatjuk! Csak egy kattintás a Platán Könyvtár és az Ezüsthegyi Könyvtár móka-műhelyeire.
A szervezők arra jutottak, hogy az irodalom minden szélsőséges élethelyzetben segít jobban megérteni magunkat és a társadalmunkat, és erre most nagy szükségünk van. Ezért idén is lesz Margó, igaz, csak online kerül megrendezésre. A beszélgetéseket, felolvasásokat és egyedi tartalmakat, író-olvasó találkozókat a Margó közösségi oldalain közvetítik. 50 programmal készülnek az 5 nap alatt, új kötetét mutatja be Erdős Virág, Fiala Borcsa, Krusovszky Dénes, kedves szerzőnk Péntek Orsolya, a friss Aegon Irodalmi Díjas Nádasdy Ádám, Selyem Zsuzsa, Spiró György, Szentesi Éva és Tompa Andrea, valamint találkozhatunk az idei Libri irodalmi díjasokkal és Bereményi Gézával is.
11:00 Bence Balázs: Hangszer bemutató – Kiss Áron Magyar Játék Társaság
12:30 Pagony mesék
15:00 Kredenc Műterem: Something to remember – válogatás az elmúlt évek ötvös munkáiból
16:00 Human Animals – 1 művész 1 porta – K.A.S. Galéria
18:00 Dynamic Material LIVE koncert (online)
A LIVE alatt megtekinthető: ECOHUNT (Koós Bence) Fork Imre BIO/LIFE – LIVE Installáció
12:30 Pagony mesék
14:00 BUM – Bevásárló és Tematikus utcákOnline Tavaszi Feltöltődés 2.0
15:00 Besnyői Rita Something to remember – Kredenc-műterem
16:00 Gábor Áron #ARTSTORY 1 művész 1 porta – Faur Zsófi Galéria
17:00 Gáspár Annamária: Splendor in the Grass – 1 művész 1 porta – BBB ArtSpace
18:00 Popgressive LIVE koncert (online)
A LIVE alatt megtekinthető: ECOHUNT (Koós Bence) Fork Imre BIO/LIFE – LIVE Installáció
11:30 Arriba! Taqueria Arriba Presenta: !Burrito Fabuloso!
12:30 Pagony műhely DIY
13:00 Digitális makett óra gyerekeknek – Magyar Makettezőkért Egyesület
14:00 Vibee LIVE koncert (online)
A LIVE alatt megtekinthető: ECOHUNT (Koós Bence) Fork Imre BIO/LIFE – LIVE Installáció
15:00 iamyank LIVE koncert (online)
A LIVE alatt megtekinthető: ECOHUNT (Koós Bence) Fork Imre BIO/LIFE – LIVE Installáció
16:00 Gross Arnold Galéria Virtuális séta – 1 művész 1 porta
17:00 Kredenc Műterem: Something to remember – válogatás az elmúlt évek ötvös munkáiból
19:00 Collectives of Arts: Arab éjszaka – színdarab – Faur Zsófi Galéria
08:30 Orbán Ottó: Tekergő (O-4 éveseknek)
Kolibri Színház, Budapest
09:15 Kiss Ottó: Léghajó a Bodza utcában (4+)
Griff Bábszínház, Zalaegerszeg
10:00 Kormos István: Az égigérő fa (4+)
Mesebolt Bábszínház, Szombathely
11:00 Parti Nagy Lajos: A pecsenyehattyú és más mesék (6+)
Vaskakas Bábszínház, Győr
12:15 Grimm-Kardos Tünde: Békakirály (3+)
Kabóca Bábszínház, Veszprém
13:00 Markó Róbert: A kőszív (5+)
Békéscsabai Napsugár Bábszínház, Békéscsaba
14:00 Nemes Nagy Ágnes- Khaled-Abdo Szaida: Az aranyecset (5+)
Bóbita Bábszínház, Pécs
15:00 Gimesi Dóra: Hogyan fogjunk csillagot? (4+)
Ciróka Bábszínház, Kecskemét
16:00 Kardos Tünde: Hurka Gyurka (4+)
Kövér Béla Bábszínház, Szeged
17:00 Galuska László Pál: Madarak voltunk (4+)
Vojtina Bábszínház, Debrecen
18:00 Grimm testvérek – Gimesi Dóra – Veres András: A brémai muzsikusok (6+)
Miskolci Csodamalom Bábszínház, Miskolc
19:00 Lázár Ervin- Nagy Orsolya: Szegény Dzsoni és Árnika (6+)
Harlekin Bábszínház, Eger
20:10 Lázár Ervin – Gimesi Dóra: A Hétfejű Tündér (6+)
Budapest Bábszínház, Budapest
ELEVENEDÉS 2020 BARTÓK BÉLA BOULEVARD
11:00 Miklósvári Andrea: Arriba Tacqueria koncepció és falgrafikáinak története – 1 művész 1 porta – Arriba! Taqueria
12:00 Apor Bálint séf vendégvárója – Hadik
12:30 Pagony műhely DIY
15:00 Kredenc Műterem: Something to remember – válogatás az elmúlt évek ötvös munkáiból
17:00 Online társasjáték bemutató: Men in Tanks! – Enter Bar
19:00 LIVE Interjú Koós Bencével (ECOHUNT) és Fork Imrével (BIO/LIFE) – ELEVENEDÉS installáció bemutatása.
20:00 ECOHUNT (Koós Bence) Fork Imre BIO/LIFE – bemutatkozó videó
Évekkel ezelőtt a Mecsekben teleltünk. Jó idők voltak, minden évben kivettünk egy házat valahol, ahol azelőtt nem jártunk és ott töltöttük a karácsonyt. A karácsonyi menü ilyenkor kolbászos kenyér volt kemény tojással, termoszos teával és csoda helyeket láttunk. Az egyik túránk közben ismerkedtünk meg egy bácsival. Az erdő közepén élt, a maga szedte termésekből készített lekvárt, szörpöt, a nyári szünidő idején a gyerekeknek szervezett erdei tábort, ebből élt. Ő mesélte nevetve, egy alkalommal jólöltözött fiatal városi férfi felvásárolta az összes lekvárját. Büszke volt az öreg, hogy ennyire ízlett a lekvár, odaadta jó szívvel. Pár héttel később a nagyvárosban járt. Az adventi vásár fényei, a forralt bor és a kürtős kalács illata becsábították az árusok közé. Járt-kelt a portékák között, egyszer csak, az egyik asztalnál egy idősebb asszony asztalánál megtorpant. A saját, kézműves lekvárként kínált termékek egytől-egyig az ő lekvárjai voltak. “Még arra sem vették a fáradtságot, hogy másik címkét tegyenek rá!” – legyintett az öreg, aztán hosszan mesélt arról, hogy lesz jó a vadszeder lekvár – “Na így vegyenek legközelebb kézműves terméket!”
Ha az ilyen mesterkedést kikerülni szinte lehetetlen, egy-két trükkel elejét vehetjük annak, hogy megtévesszenek minket, vagy import áruval térjünk haza, miközben dagad a mellünk, hogy magyar termelőtől vásároltunk.
De kezdjük az elején! A piacra nem árt egy átgondolt bevásárló listával érkezni, pláne akkor, ha heti egyszer megyünk, különben úgy járunk, mint sokszor én: az ínséges téli hónapok után, megbolondulva a szín- és szagorgiától, úgy bevásárolunk mindenből is, mintha egy népesebb olasz családot etetnénk. A hét második felében aztán vakargatjuk a fejünket, mit kezdjünk a fonnyadozó retekkel, és a ránk punnyadni készülő több kiló bogyósgyümölccsel. Szóval, nem árt, ha átgondoljuk, mit akarunk főzni a héten és a hozzávalókat vesszük meg, a piac nem az impulzusvásárlás helye.
Hogy a Facebook mégis jó néhány dologra, arra bizonyíték a következő mém: “Ne foglalkozz azzal, hogy más mit gondol, ne mások véleménye szerint élj! De a gombaszakértőt tanácsát azért fogadd meg!” Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy csak és kizárólag bevizsgált gombát vegyünk, hiába a kedves árussal a több éves kapcsolat, a bizalmi viszony, szó szerint az életünkkel játszunk!
A biztonságos piacozáshoz aztán nem árt egy-két dologgal tisztában lenni. Például azzal, mi mikor terem. Az egymással versengő női- és gasztromagazinok szerint májusban már lecsószezon van. Április végén már kovászolják az uborkát, júniusban egymást érik a dinnyés receptek, az eperszezon meg akkor kezdődik, amikor a szupermarketben megjelenik az óriási, félig fehér, permakultúrás vízízű eper.
Nem állítom, hogy mindenki hazudik, de május elején szabadföldi eper nemigen van. Fűtött sátorból való magyar gyümölcsöt találunk, annak meg az árán látszik, hogy az. Rutinos piacozók azon sem lepődnek meg, hogy az első tavaszi gyümölcs ára naponként változik: ez nem a termelő vagy a kereskedő galádsága, hanem az eper nebáncsvirág mivolta miatt van így. Nagyon érzékenyen reagál az időjárásra. A nagyobb szemű eper drágább, nem átverés tehát az sem, ha a táblán az árakat úgy találjunk, 1.990 Ft-tól. A gyümölcs édessége viszont nem függ sem a méretétől, sem a színétől, bátran vegyük meg azt az epret, aminek egyik oldala kicsit halványabb, vagy fehér. Ott egyszerűen nem érte a nap.
Nagy kérdés, hogy mikor vegyük meg a lekvárnak való epret. Itt ki vagyunk téve az időjárásnak és a kereskedő szavahihetőségének. Ha azt mondják, idén az eltenni való eper ára akkor sem megy 900 Ft alá, ha kisbalták potyognak az égből, higgyük el, főleg június elején. Sóhajtsunk egy nagyot és vegyük meg azzal a ládával.
A másik dolog, ami májusban elcsábít minket, az a kovászolni való uborka. Ilyenkor már a bérből és fizetésből élők is meg tudják fizetni, kérdés, hogy megéri-e. Arra ki sem térek, mikor terem az uborka, ha meglátjuk a piacon, úgyis elhomályosít minden racionalitást a kovászos uborka íze és illata, tehát veszünk. Tök feleslegesen, ha olyan az idő, mint most. A kovászos uborkának ugyanis nem jófajta kenyérre van szüksége, meg a titkos összetevőkre, még csak nem is a kellemes májusi napsütésre, hanem melegre. Ha nincs meleg, nincs kovászos uborka. Itt az újabb piacozós szabály: türelem. Az uborka nem szalad el, legyünk türelmesek.
Apropó, bizalmi viszony! A jó zöldséges igazi kincs. Ugyanúgy, ahogy a jó fogorvos és a jó hentes. Bármikor összefuthatunk vele, ha ilyen szerencsében van részünk, becsüljük meg. A jó zöldséges ismérve nem a jópofáskodás a mérleg mögött, nem a harsány jókedv és a szépasszonyozás, hanem az, hogy engedi megkóstolni az árut. Ahol ettől elzárkóznak, gyanúra adhat okot. Persze a kóstoló nem az áru összenyomkodását, összefogdosását jelenti, de a kóstoló egy nagyon jó alap a bizalomra. Aztán a jó zöldséges válaszol a kérdésekre.
Igen, a piaci gyorstalpaló egyik legfontosabb momentuma a kérdezősködés, rajta, bátran! A termelőt, évtizedes kereskedőt nem lehet zavarba hozni kérdésekkel, sőt. Szívesen beszél az árujáról. A mamám szerint, ha elkezdenek beszélni az időjárásról, tuti helyen vagyunk, mert “Lányom, azt tanuld meg, egy parasztembernek, meg olyannak, aki a főddel dolgozik, sosincs jó idő. Ami jó az egyiknek, nem jó a másiknak.” Én ezt megtanultam, tényleg így van. Az se jó, ha korán jön a meleg, az se, ha hideg a tavasz. Az se jó, ha sok eső van, az se, ha nem esik. Erről később mesélek még részletesen, a dinnyénél.
A beszélgetés közben sok információhoz juthatunk, például, hogy lesz-e idén borsó, és ha igen, mennyi. Drága lesz-e a meggy, hogy áll a dinnye. Ezek felbecsülhetetlen értékű információk, raktározzuk el őket! És egyébként is. Beszélgetni jó.
Főleg ezekben az elszigetelt, karanténos, izolált hetekben. A piac egy kicsit a megmentőnk is lehet, mert kapcsolatok híján a legédesebb eper, a legzsengébb zöldborsó is egy kicsit keserű.
Két hónapja bezárkóztam, csak a postaládáig mentem le hetente egyszer. Online próbálunk a Kariatidák kórussal, görög filmeket nézek, meg angol nyelvűeket, felirattal, hogy egy kicsit beinduljon az angolom is. Hetente kétszer, háromszor megnézem az unokákat viberen, beszélek hozzájuk görögül.
Mire próbáltok a kórussal?
November 10-én lesz egy makedón estünk, Görögország makedón zenei hagyományait elevenítjük fel a San Marco utcai művelődési házban.
Hogy néz ki egy online-kóruspróba?
Zoom-bejelentkezéssel: mindenki lenémítja a mikrofonját, én eléneklem kétszer, háromszor, lelassítva a hajlításokat, az összes cirádát, aztán még ötször, tízszer, és akkor szólítom egyenként a tagokat. Olyan, mint a felelés. Ugyan görögök vagyunk, de itt nőttünk fel Európában és nem ivódott belénk az a frazírozás, amiben van, hogy hét hang is van. Azt az asszonyok nem hallják ki. Elénekelem hangról hangara, marha lassan. Minden csütörtökön hattól nyolcig próbálunk. Ahogy lefeleltek, úgy engedem ki őket, szoktam mondani: mehettek haza.
Mért épp a San Marcoban lesz a Kariatidákkal az est? Annyi görög van Óbudán?
Sokan élnek a lakótelepen. Amikor 1965-ben szétszórtak minket a dohánygyári kolóniából , a szüleimmel egy óbudai lakást kaptunk. Itt kezdődött egyébként az én “pályafutásom” is. Beköltöztünk egy vadonatúj szövetkezeti lakásba a rakparti Árpád fejedelem u. 68-ba, egy másfél szobás lakásba. A Margitszigeti Víztoronnyal szemben volt az erkélyünk, előttünk a Goli pálya, minden vasárnap délelőtt focimeccsekkel, a Goliba jártam kézilabdázni. Akkor voltam hatodikos, a Fényes Adolf iskolába végeztem az általánost. Nagyon jó kis osztály voltunk, a mai napig minden évben találkozunk a Mókusban. Tanítás után lejártunk a Duna-parti lépcsőkre, csókolózni. Harangozó Terinek volt egy slágere akkoriban: “a Duna-parti lépcsők az igazi hazánk…” A fiúk felmentek az Árpád híd alsó pillérére, onnan ugráltak be a Dunába, ilyen kis merészek voltak…Volt köztünk egy lány, Szilvási Zsuzsa, aki ott lakott szinte közvetlen a Duna-parton, a kertjük egész a felső rakpartig ért. Ott volt egy szaletli, ahol fölállította a lemezjátszóját és tanulás helyett Beatles-t hallgattunk, ordítottuk a számokat kamu angollal. Ezek a kis házak akkor még megvoltak az út mentén, valahol a Szépvölgyi út és az Árpád híd között. Általános után még két évig ott laktunk, aztán elköltöztünk az V. kerületi Kálmán Imre utcába, egy nagypolgárias lakásba, de jöttek utánam oda is az osztálytársaim, buliztunk, mikor a szüleim kinn voltak a telken…
A következő iskolád a konzi volt az általános után?
Nem, utána férfiszabó iparitanuló lettem. Már általánosban is próbálkoztam az énekléssel, de akkor még nem engedtek fel a színpadra a zenészek. Volt a Fényes Adolf utcai művházban egy zenekar, addig-addig fűztem az agyukat, hogy egyszer megengedték, hogy a koncertjükön elénekeljem a “Hol jár az eszem” című dalt a Zalatnaitól. Utána járhattam próbákra, 16 éves koromtól már énekeltem velük. Az első angol szám az “Oh, Darling” volt a Beatles- től, amivel óriási sikerem volt. Csak úgy járhattam el otthonról fellépni, hogy a bátyáim kísérgettek, Elkezdtünk haknizni, munkás kultúrházakba jártunk, ahol marha nagy tömeg verődött össze. Mikor már nem voltak hajlandóak elkísérni, és én mégis elmentem, jól kikaptam az apámtól.
Nem szerette apád, hogy énekelsz?
Annyira nem, hogy az 1982-es Táncdal Fesztiválon látott először énekelni, a televízióból, hosszú évek múlva. Soha nem engedett énekelni. Kezdetben nagy Sziriusz meg Mini rajongó voltam, ott ismerkedtem meg a férjemmel, az első gyerekem apjával, és már Szilveszter fiam is megvolt, mikor 1973-ban felvettek a jazzkonziba. Eredetileg a férjem, Antal Szilveszter akart jelentkezni, ő már akkor szaxofonozott meg fuvolázott, ott volt a jelentkezési lap az asztalon heteken át, én meg egyszer csak fogtam, kitöltöttem és visszaküldtem – a magam nevében. Épp GYES-en voltam…Visszaírtak, hogy miből kell készülni, egy sprirtuálét kellett vinni és egy bluest, én Mahalia Jacksontól vittem a Jericho-t, és Aretha Franklintól egy bluest. Nem ismertem a kottát, a számokat is egy bakelit lemezről tanultam meg.
Végül hogy jutottál be a konziba?
A felvételin Vukán ült a zongoránál, kérdezte , hogy hol a kotta, én meg, hogy: nincs. Akkor hogy akar énekelni, kérdezte. De azért elkezdte játszani a Jerikót – amit én, valamiért, tangóban tanultam meg. Végül meglett a közös nevező, elénekeltem mindkét dalt. Menet közben Gonda János, a jazztanszék alapítója, aki szintén benn volt, kirohant a teremből és behívott még három tanárt, köztük a Szakcsit, hogy ezt hallgassátok meg…! Felvettek.
Osztálytársaim voltak a Dés Laci, Gőz László, Bontovics Kati, Postási Juli, Solti Janika és Baló István dobosok, Becze Gábor bőgős. Csodás időszak volt, Baló egyszer kitalált egy formációt, amiben ének, bőgő és dob volt. John Coltrain-t improvizáltunk, én azt “utánoztam”, amit a Coltrain játszott szaxofonon.
Az első táncdalfesztivál volt a kiugrás?
Nem, az 1979-es “Tessék választani” című műsor, ami a Magyar Rádió tánczenei bemutató versenye volt, a ‘60-as, 7’0-es, ’80-as években. Ott énekeltem el a “Vasárnap” című dalt, amit az öreg rádiós, Bolba Lajos apósa, Neményi Tamás írt, ami annyira volt görög, hogy egy szó görögül volt benne, a “jorti”. Ünnepet jelent.
De azért te végig szirtakiztad a színpadot míg énekelted, láttam a youtube-on…
Pedig majdnem csárdásra volt írva, mert így könnyebben megragadt a magyar fülekben, mintha egy páratlan ritmusú balkáni zene lett volna. Nagyon népszerű lett a dal, a kívánságműsoroktól kezdve a “Vasárnap délelőtt” c. Vitray televíziós műsorig mindenhol játszották. Nem volt olyan nap, hogy ne hallottam volna valahonnan kiszűrődni, ha mentem az utcán. Egész Magyarország ezt hallgatta – ez az egyetlen számom volt, ami bejött. Egyszámos énekesnő vagyok…
Miközben, az ORI szervezésében bejártad az országot számos sztárzenekar és előadó backround énekeseként, vokalistájaként, többek közt a Neotonnal. Velük lemezt is csináltatok.
A Neotonnal egy nagylemezt vettünk fel, a Pago-Pago-t “fújtuk fel” a Csepregivel, egyébként is csak egy nyáron át dolgoztam velük, utána kiléptem a zenekarból.
Aminek, majdnem súlyos következménye lett.
De nem lett mégse. A zenekar és Erdős Péter el akarták vetetni tőlem az ORI engedélyemet, de az ORI nem ment bele.
Az éjszakában is sokat énekeltél később…
Igen, szilveszteri műsorokon például. Volt, hogy egy éjszaka tizennégy helyen léptem fel, mozikban és színházakban. Órára -percre oda kellett érni és nem szabadott többet csinálni a színpadon, mint ami elő volt írva.
Nem volt csúszás…
Nem lehetett, jött az utánam következő fellépő. ’83 áprilisában szálltam ki a Neotonból, 84-ben megszületett a második fiam, Picard Iraklisz, és egészen másmilyen élet következett. Akkor anyámmal laktunk együtt, aki nagyon sokat segített nekem. Igényeltem egy lakást, és a kispesti lakótelepen kaptam egy vadiújat: mi voltunk a házban az első lakók. Ekkor kezdtem az éjszakában dolgozni. Még a terhességem előtt felkértek az Amire a világ táncolt című TV-s produkcióra. Benne volt még Bontovics Kati, Cserháti, három nagyon jó énekes fiú, Winand Gabi, Mátrai Gábor, Zaretzky Miklós és a Deák Tamás Big Band. Deák Tamás találta ki az egészet, trombitás volt, és a big bandet vezette. Az Amire a világ táncol műsorban a ’20-as évektől a ’60-as évekig tartó időszak amerikai slágereit adtuk elő. A próbák a Rátonyi-villában kezdődtek, ott énekeltük össze a szólamokat, a hangszeresek máshol próbáltak, és aztán jöttek a képfelvételek.
A ’20-as, ’30-as éveknél még slank voltam, az ’50-es éveknél viszont megszültem. Édesanyám vigyázott a babára, amíg én rohantam a televízióba a forgatásokra. Utána a Lido belvárosi kávéházban énekeltem, ami egy éjszakai mulató volt. Így egész nap otthon tudtam lenni a gyerekkel, anyám közben meghalt, ami a legnagyobb csapás volt az életemben
Hogy tudtad megoldani egyedül az életed?
Este 10-kor, miután a gyereket letettem, beültem a Trabantba, lenyomtam a műsort, éjjel egykor értem haza, vagy később, attól függően, hogy még menni kellett-e a Tavasz bárba is, de volt, hogy utána még a Víg matrózban is lenyomtunk egy műsort. A gyerekek aludtak, a nagyobbik fiam akkor már 13 éves volt, ő vigyázott a kicsire.
Mikor a kicsi elkezdett bölcsibe járni, a filmgyári és televíziós felkérésre reklámot is vállaltam, Rusznák Iván zenész barátom csinálta a zenéket. Rengeteg reklámban énekeltem. Esténként, gyerekfürdetés közben a TV-ben szinte minden második reklámban én szóltam.
Például mikben?
Sauma sampon… Mert ez műanyag… Richtofit sportkrém, Klauzál téri áruház… OFOTÉRT, á-u-á…Malév a légi jó barát…Plusz jövedelem volt, napközben is kerestem egy kis pénzt. Lementek ezek az évek is, öt évet lehúztam az éjszakában, mikor elegem lett belőle. 365 napot végig kellett dolgozni, nem mehettem el a városból, vagy ha el is mentem, este otthon kellett lennem, mert fellépés volt. Egyszer kiküldött az ORI Lausanne-ba egy magyar zenekarhoz, de csak ott derült ki, hogy egy kurvatanyán volt a szállásom, és a munkakörömbe beletartozott volna a konzumnői szerepkör is – úgyhogy onnan is eljöttem.
Hogy kerültél a görög zenével kapcsolatba?
1990-ben megkerestek a Zeus zenekarból, Fulidisz Jorgosz basszusozott ott, aki ismert a jazz vonalról. Vokálozni hívtak stúdiófelvételre, meg a “Pireusz gyermekei” című világslágert szólóban felénekelni. Annyira jól sikerült, hogy velük folytattam, nem is vállaltam semmi popzenei dolgot, mert elhatároztam, hogy most csak ezt csinálom, a görögöt akartam képviselni. Akkor még kevés görög dalt ismertem. A rembetiko műfaj 9/8- os ritmusú számai nehezen mentek annak, aki négynegyedhez, meg háromnegyedhez szokott. Addig nem hallgattam görög zenét, nem jártam táncházba, csak gyerekkoromból emlékeztem arra, amit anyukám énekelt …
Miután az Fiatal Művészek Klubja épületének az alsó szintjén beindította egy görög a „Made inn”, nevű klubbot, minden vasárnap ott játszottunk a Zeus zenekarral.
’95-ben kimentem Görögországba hét hónapra a Zeus zenekarral, egy hajóra, ami Iraklion és Santorini között járt. Mikor hazajöttem és a gyerekeimmel beültünk a Trabantba, úgy éreztem, amíg ezek ketten ott vannak mögöttem, a világ végéig is elmehetnék. És akkor leállt a Trabant, a gyerekek hátulról tolták, tök jó éjszakai jelenet volt…
A harmadik kerületet széltében-hosszában végigzenélted. Éltél Békáson is, és, a járvány előtt – és remélhetőleg hamarosan újra – a görög Gyradikoban énekelsz, Pünkösdfürdőn, csütörtökönként.
’96-ban költöztünk Kispestről Békásmegyerre, a Hadriánus utcába, hogy a kisebbik fiam a Csillaghegyen élő apjához közel legyen. 2003-ig éltünk ott, utána jöttem ide, a Kresz Gézába, a 13. kerületbe. Békásra ugyan kijöttek a tanítványok, mikor ’96-tól elkezdtem hangképzést tanítani, de igazából túl messze voltam a várostól, hogy kialakítsam a klientúrát.
Végül, bár beköltöztünk a belvárosba, mégsem a lakásban, hanem a Bem rakparton tartottam az órákat, a Mini klub fölötti művházban, ami valaha Andrássy Katinka lakása volt, benne egy bazi nagy zongorával, amin még Liszt Ferenc is játszott. Két termet béreltünk a kollégámmal, Zoltán Lászlóval, én hangképzést tartottam az egyikben, ő karaokét tanított. Ültem ott a zongoránál, és kiláttam az ablakon a Dunára. Két év után onnan is eljöttünk, és végül a Bakáts téri iskolában béreltünk két termet, ott folytattuk az énekiskolát.
Azóta csak a görögöt nyomom, 2002-ben megválasztottak a hatodik kerületben görög önkormányzati képviselőnek, alelnökként 17 évig voltam ott, kulturális műsorokat csináltunk, és kb. ugyanabban az időben alakult meg a Kariatidák kórusa, aminek azóta vagyok a vezetője. A kórustagok görögök, vagy görög feleségek. Minden csütörtökön összegyűlünk a Baross utcai egyesületben, a Syllogoszban. Ebben a helyiségben próbálnak a magyarországi görögök tánckarai is, és mi is itt gyakorlunk.
Most is képviselő vagy, ha jól tudom…
Igen, a 13.kerületben vagyok görög önkormányzati képviselő, tavaly volt két ifjúsági táborunk Krétán, ahol ottani dalokat tanítottam a „gyerekeknek”, akik közt 15-től 30 éves korig voltak résztvevők. Tavaly négyszer repültem Görögországba, Krétára táboroztatni, és egyszer Athénba, ahol az Athéni Hadtörténeti Múzeumban egy magyarországi kiállítás megnyitóján énekeltem.
Ez a kiállítás, amit a Fővárosi Görög Önkormányzat rendezett – ahol nyolc éven keresztül szintén képviselő voltam -, arról az időszakról szólt, 1949-ben, mikor az első menekült gyerekcsoport megérkezett Görögországból Magyarországra. Többek közt arról is, hogy milyen odaadással ápolták őket a magyarok… A gyerekek után érkeztek a partizánok – köztük az én szüleim is. Nemrégiben megjelentettünk egy könyvet is erről az időszakról „KÖSZÖNJÜK MAGYARORSZÁG” címmel.
Te is így érkeztél?
Én nem Görögországban születtem, hanem Csehszlovákiában, egy Elba parti városban, aminek az a neve, hogy Usti Nad Orlici, az NDK- Csehszlovák határnál. Onnan ’53-ban hozott anyukám ide Magyarországban. 1955-ben egyesült a család, mert addig a fiúk, a két bátyám, akik Görögországban születtek, Lengyelországban voltak táborban. Őket anyukám már 48-ban „leadta”.
Hova?
Akiknek a szülei, mint az enyémek is mindketten, ellenállók voltak, partizánok, azoknak a gyerekeiket kimenekítették a szocialista országokba.
Mikor indul be a zenei élet számodra? A helyek már lassan kinyitnak.
A tervek szerint augusztus 30-án a Nemzetiségi Fesztivál fellépünk a XIII. kerületben, aztán szeptember 12-én Szentendrén a Barlangban játszunk, szeptember 19-én Győrben egy görög tavernában… De előbb nem hiszem, hogy kibújnak az emberek…
Te sem bújtál ki még?
De, néhány napja kibújtam, egészen idáig betartottam a karantént, nem akartam a gyerekeim terhére lenni azzal, hogy esetleg bekerüljek a kórházba és aggódniuk kelljen. Nem annyira a haláltól félek, hanem inkább ettől tartottam.
A napokban elmentem a kozmetikus barátnőmhöz, itt lakik a kerületben, a Vígszínház mellett, van a lakásban egy kis bárpult, boroztunk, pálinkáztunk, beugrottunk a nagybőgőbe….!
Kedd, első nap: Utunk a domb aljáról indul, meredeken megyünk felfelé. Meglátogatjuk Krisztust a kereszten és azokat, akik körülveszik őt. Menetelésünk közben szépen jelzett ösvényen haladunk. Megáll az ember és csak hallgat. Előbb felerősödik, majd elcsitul a belső zaj.
A szoborcsoportot először hátulról pillantjuk meg. Nyers a kő, kevés a színe. Három kereszt tűnik fel. A középső – Krisztusé – különböző, szögletesebb és kiemelkedik a kompozícióból. Sokkal hangsúlyosabb. A két szélen a latrok a perifériára szorulnak.
Középre figyelünk: Krisztusra a kereszten és a mellette álló két alakra. Szemünk nyugszik a kőbe faragott ruha elnagyolt redőin. A háromszögben Krisztus mellett Szűz Mária és Szent János alakja. Krisztus és János kapcsolata érezhető ugyan, de gesztussal nem kifejezett. Szűz Mária viszont egész testével a kereszthalált halt fia felé fordul, tekintete szinte csüng rajta. Ebből a nézőpontból kiemelkedik a szoborcsoport nyers egyszerűsége, alakjaik összetartozása.
Szerda: Borús időben indulunk, összeszűkülő ösvényen. Kis kanyarban megjelenik egy tábla, a fény megcsillan a fém felületen. A civilizáció zaja, autó hangja zavarja csendünket. Válaszúthoz érkezünk: balra a hívogató természet, jobbra az öt szobor tartogat titkokat.
A szobrok felé, jobbra indulunk. A zöld levelek, lombok között szép lassan kirajzolódik Szűz Mária alakja.
Köpenye kékes, ruhája halványpiros. Kopottas, színe alig látható. Krisztus anyját a XVI. századtól ezekkel a színekkel ábrázolja a keresztény ikonográfia. A kék kapcsolódik leginkább Máriához. A magyar népi vallásosságban a világos búzakék kimondottan a Szent Szűz sajátja. A szimbolikus szín az égiekre, a hűségre és a tisztaságra utal. Magyarország szempontjából nagy jelentősége van a Mária kultusznak. A legenda szerint Szent István királyunk, mivel trónörökös nélkül maradt, országát a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta 1038-ban. Azóta Mária Magyarország Nagyasszonya, Patrona Hungarie. Alakja nem egyszerűen Krisztus anyjaként jelenik meg ábrázolásokon, hanem ő a közvetítő Isten és ember között. Imáinkat ő tolmácsolja az égiek felé.
„Senki sem léphet be a Mennybe, kivéve Márián keresztül, mely kapuként szolgál; senki sem találhat Krisztusra, kivéve Máriával és rajta keresztül; aki Krisztust keresi Mária nélkül, hiába keresi.” (Szent Bonaventura)
Csütörtök: Utunk ma hosszú lépcsősoron vezet felfelé. Közben elhaladunk a Szent Vér Kápolna mellett, mely a 1810-es években, nyitott stáció helyén épülhetett.
A lépcső tetejére érve ma nem csak a szoborcsoport fogad. Többen tüsténkednek az alkotás körül. Hátul egy létra, Mária piros ruháját festi éppen valaki.
Pünkösdi készülődésbe csöppenünk. Tisztítás után felfrissítik a szobrokat. Beszédbe elegyedek az egyik festővel, Vass Melindával. Kiderül, párjával – Szendrői Ferenc Miklós díszítőfestővel – őket bízták meg a szoborcsoport felújításával. Nem most kerülnek először kapcsolatba a Golgota szoborcsoporttal. A korábbi munkálatokról az érdeklődő ebben a cikkben olvashat.
Minden évben kopik egy kicsit a szobrok felülete, a földből a víz, a fagy, vagy a felületen megtapadt hó beszivárognak az anyagba. A moha sem igaz barátja a kőnek, északi oldalán telepszik meg leginkább. Mindezek miatt a szobrok legalább pár évente felújításra szorulnak.
A porózus mészkő anyag megtisztítása után kezdődhetnek csak a festési munkálatok. Fontos a festék minősége: olyat használnak, mely kültéren jól működik, ellenáll a természet által állított kihívásoknak. A ruhák redőin a festék rétegelését árnyékolásra is használják. A redők belsejében többet visznek fel, így sötétebb árnyalatot kapnak. Ezzel is kiemelik a ruhák anyagának hullámzását, plasztikussá, életszerűvé varázsolják azokat. Egy érdekesség is kiderül a régebbi restaurálások kapcsán: előfordult a múltban, hogy valaki zománccal festett rá a szobrokra. Elképzelhetjük a meglepő, művi hatást. Melinda és Ferenc nagyon vigyáznak a természettel való harmóniára.
Péntek: A Kiscelli Múzeumtól, pontosabban a romtemplomtól kezdjük ma utunkat. A parkerdő felé indulunk, sétánk ideje alatt elhaladunk az eredetileg 1810-ben felállított, 14 barokk stílusú stáció mellett. A kálváriáról és a stációk felújításáról bővebben a Köztérkép leírásában olvashatunk.
A stációk 14 jelenete után erősen él bennünk Krisztus szenvedéstörténete. Festményeinek színe és stílusa harmonikusan illeszkedik cikkünk témájához: az 1820-as években készült barokk szobrokhoz. Festőink: Melinda és Ferenc még ma is dolgoznak. Viszik fel a következő festékréteget, szépítik, patinázzák a szobrokat. Kellemesen süt a nap és finom szél fúj, ez kimondottan jó idő a felújításhoz, könnyen szárad a festék általa.
A szobrok haján erősödik a szín, kiemeli és keretbe foglalja az arcokat. Szűz Mária és Szent János ruhájának kékje és pirosa élénk újra. Erősíti a szimmetrikus hatást a háromszög kompozícióban.
Szombat: Rövid küldetésünk utolsó napján az erdő belseje felől érkezünk. Reggel és csend van, csak néhány futó szalad az ébredező fák között. Szent János köpenyének pirosa már messziről hívogat. Elkészültek a szobrok. Friss színekben, ünneplőben pompáznak.
Már az apró részletekre is jut idő: láthatóvá válnak Krisztus stigmái, vére folyik értünk.
A Golgota-szoborcsoport felújítása elkészült Pünkösdre. Várja a Szentlélek kiáramlását, a hívőket, az arra sétálókat. Óbuda dísze, szakrális hely ez. Az odafigyelőnek – legyen bár katolikus hívő, vagy nem – a szobrok közelében megáll az idő. Béke és csend honol.
Öt nap, öt irány, öt perspektíva. Belső út és zarándoklat.
A hatodik napon, bármikor legyen is az, biztosan visszatérünk ide. De addig is, míg eljön ez a nap, olvashatunk róla az Anzikszban.
Végezetül pedig, álljon itt pár kép a szobrok restaurálás előtti és utáni állapotáról:
(Bevezetésként az LGT / Karácsony János zenéje, az Aquincumi séta)
A kijárási korlátozások enyhítését követően, 2020. május 23-án szombattól a Régészeti Park részlegesen ismét megnyitja kapuit!
Floraliára várva
A romterület Aquincum polgárvárosának nagyjából a harmadát mutatja be, a városközpont legjellemzőbb középületeivel és több tucat magánházzal, amelyek Kr.u. 2-3 századi városszerkezetet idézik. Ha csak egy-két órát itt töltünk, akkor is átélhetjük a római kor városának hangulatát, térélményét. Természetesen ha majd a kiállítások is látogathatóak lesznek, akkor további élményekkel, tudásokkal gazdagodhatnak az idelátogatók. Addig is egy sétát ajánlunk, virtuális és valódi elemeket vegyítve.
Symphorus mithraeum – a szentély
Az Aquincumi Múzeum Régészeti Parkjának déli részén került sor a Symphorus mithraeum helyreállítására, 2017-2018-ban. A helyreállítás az eredeti épülettömeg rekonstrukciójával és a korabeli szerkezeti formák és anyagok lehetőség szerinti alkalmazásával életre hívott védőépület kialakításával valósult meg. A mithraeum építészeti tömbje jól illeszkedik a tőle északnyugatra álló ún. Festőház rekonstrukciójához. A római városkép így új elemmel gazdagodott. A két épület együttes látványa segíti a látogatókat abban, hogy a római város épületeinek arányai és méretei alapján térélményben legyen részük anélkül, hogy színpadias díszletek közt éreznék magukat. Fontos szempont volt, hogy a helyreállítandó épület tükrözze a funkció szellemiségét, azaz a kultusz rejtettségét, titokzatosságát. A Mithras szentélyt a Régészeti Park déli bejáratától kelet felé indulva lehet megközelíteni kis sétaúton, elhaladva a Festőház előtt. A szentély bejárata kelet felől nyílik, így megkerülve az épületet, leküzdve a kis szintkülönbséget, juthatunk le a bejárat előtti kis térségre, amelyet északon az épülettömb kőből épült kerítése határol.
Maga a szentély még zárva van, és így a kiállítást nem lehet látogatni, de az alábbi videóból képet nyerhetünk, hogyan illeszkedett a város életébe az épület fénykorában.
A 3. századi aquincumi polgárváros sűrűn lakott délnyugati városrészében járunk. Az egyik szűk utcácskában, boltok és lakóépületek között haladva egy kerítés állja utunkat. A kerítés magas, zárt fala mögött álló két épület egyikében alakították ki a Mithrast tisztelők kultuszhelyét, szentélyét. A közösségnek a keleti származású Symphorus is megbecsült tagja lehetett. Az egyszerű épület három helyiségből állt, ahova csak az arra hivatottak léphettek be. Az udvarból a kelet felé nyíló bejáraton juthatunk a szentély előcsarnokába. Innen nyílik a csak férfiakból álló hívők gyülekezőterme, ahol az áldozati és beavatási szertartásokra felkészülhettek.
És itt a virtuális bemutató, két részben:
Nyitvatartás: kedd-vasárnap, 65 év alattiak 9.00 és 15.00 között, 65 év felettiek 15.00 és 18.00 között látogathatják a Régészeti Parkot.
Járták a legvadabb vizeket, legyőzték a Mélyvízi Kreccsent, és integettek a sellőlányoknak, hogy szevasztok! És kergették a Holdat, és megjárták a Kilikapudzsári dzsungelt, és menekültek a bennszülöttek elől, akikről végül kiderült, hogy nem is megenni akarták őket, csak megkínálni vattacukorral.
Szóval akkora nagy kalózok voltak, hogy csak na. Sokszor mondták, hogy Grrr, meg hogy GRRRRRR. De ez már csak afféle kalózszokás, és valójában azt jelenti tengeróceániul: Elnézést, nincs Önnél véletlenül kettő darab korpás keksz?
Csakhogy Basabusa úgy igazán nem is a kincseket meg a csörtéket szerette a kalózkodásban. Nem kötötték le a térképen a krikszkraszok, meg a pergameneken a firka, HOGY ITTEN VESZÉLY VAN!
Sőt, még csak nem is a faláb volt az igazán menő.
Hanem az, amikor Basabusa kiállt a tatra, és este lett, és a csillagokból csiribiri angyalszempillák az égen. Basabusa bácsi végignézett a vizeken, a szíve pedig akkorára nőtt, mint egy eperalakú, ÓRIÁSI luftballon… Na, az volt ám a mifene érzés!
Csakhát, Basabusa bácsi mostanában már nem volt kalóz. Ami nem is volt baj, és igazából csak néha jutott eszébe az asszó meg a csörte meg a hejehuja. Basabusa bácsi a Birsszirten lakott Bivalybú mellett, ami egyet jelentett azzal, hogy rengeteg kókusztejet ivott. Ha pedig este kisétált a Nagymóló végébe a néha túl hangos papagájcsiripelésben, és végignézett a végtelen Tengeróceánon, afelé, ahol a naplemente pókhálót sző a láthatár végére, na akkor érezte, hogy a szíve, az már megint, jaj, de kipukkad.
Pont egy ilyen tengeróceánnézős estén jelent meg a pöszmösz szívű Pipacsboszorkány. A keleti szelet lovagolta épp, a Hold árnyékából szállt alá, és hoppcsak! hát nem észrevette a Basabusa hatalmas, óriási dibidobi szívét?
– Ilyen szíve aztán nem sok mindenkinek van ám! Úgy ellopom, hogy csak na! – gondolta, aztán cukorborsó hangon így szólt a hajdani martalóchoz: – Jaj, kedveském, jaj, hát micsoda, de micsoda egy szív az ott a nagy pocakod felett! Add nekem, de rögtön, adok érte málnacukrot!
Mayer Tamás illusztrációja
Basabusa először közölte, hogy Jaj. Nem szokott hozzá, hogy a Nagymóló végén holmi boszorkák csak úgy ráijesszenek. Aztán azt kérdezte:
– Mit tetszik, csókolom? Még hogy MÁLNACUKROT?
– Az varázsmálnacukor ám! – mondta szinte sértetten a Pipacsboszorkány. – Ettől, ha HAMM: bekapod, megkapsz mindent, amit csak akarsz, széles-e világon!
Basabusa elgondolkodott.
Aztán megint.
Aztán bámulta kicsit a Pipacsboszorkányt.
– Na például. – kérdezte.
– Hát – kezdte a Pipacsboszorkány, olyan hangon, mint a mackósméz: – Megeszed, befalod, hamhamham, és ez itt miiiiiiiiiind a tiéd lehet. Te leszel a Birsszirt ura például! És csak a szíved kérem cserébe!
Basabusa ezen úgy nevetett, hogy visszamosolyogtak rá mind a csillagok. Hogy azt még Bóbabéjen is hallották a pákászok, pedig az a Birsszirttől van vagy 34629 kreccsennyi mérföld.
– De hát minek kéne nekem egy SZIGET?! Tegyem zsebre, vagy micsoda? Hordjam kulcstartónak?
– Hogyhogy minek! – mérgesedett fel a Pipacsboszorkány. – Uralkodni, meg adót beszedni, plusz megmondani mindenkinek a mi merre hány métert!
Basabusa a fejét ingatta.
– Jaj, hát ilyenekre nekem nincs se kedvem, se időm. Meg különben is – mutatott körbe a pálmafákon, a holdfényben csillogó parti fövenyen meg a papagájokon, akik végre befogták a szájukat egy kicsit: – Ha úgy nézem, akkor ez MÁRIS mind az enyém.
Aztán hozzátette, felemelt mutatóujjal:
– Mert ha annyira szereti a szívem, akkor nyilván, hogy az! Akkor nem kell birtoklevél se!
A Pipacsboszorkány toporzékolt. A veres haját rázibálta. Neki kell az a szív! Az a hatalmas, izgőbizgő, basabusai! Mert neki már rég nincsen, csak egy egészen picike, fekete pöszből meg möszből!
Észre sem vette, hogy ahogy végignéz a parton, a Nagymólón, meg a mindeneken, de úgy, ahogy Basabusa mondja, akkor az a pösz már nem is pösz, sőt a pösz helyén: nocsak!
Valami épp rügyet bont.
– De hát akkor például! – folytatta. – Ha megeszed a varázsmálnacukrot, akkor tiéd lehetne a Hold! Elrakhatnád egy batyuba, és csak neked csillogna ottan, én pedig csak a szívedet kérem érte cserébe!
– A HOLD? – Basabusa nem bírta abbahagyni a kacagást. – Frizbinek? Vagy levesestálnak? Hát mi maradna a Holdból, ha csak úgy leszakítanánk az égből? Valami pisla kis korong, talán. A Hold attól Hold, hogy ott van a helyén, és nézd csak, most is, milyen gyönyörű!
A Pipacsboszorkány felnézett az égre, és lám! De fura! Hát így ő még aztán sose nézet arra a világító gombócra, ami csak arra kellett, hogy mögüle bűbájkodjon, meg szórja az átkot. És a dagi Hold csak szórta az ezüstös fényét, és kipattintotta a rügyet a Pipacsboszorkány szíve mélyén. Ahol már nem pöszök voltak meg möszök.
Hanem – nocsak – a legveresebben és legvidámabban pompázó pipacs a világon.
Na az volt ám a mifene érzés!
– Megaztán – suttogta Bivalybútól keletre, a birsszirti Nagymóló végében a csudálkozó Pipacsboszorkány fülébe Basabusa. – A szívemet, ha akarnám, se adhatnám oda. Az már rég nem az enyém.
Apámnál a fő szabály, hogy elsőre nem vehetünk meg semmit. Akkor sem, ha olcsó. Mindig lehet olcsóbb. Egyszer apám elhamarkodottan vásárolt, később vette észre, hogy az egyik félreeső helyen a csalamádé jobb áron volt. Azóta végig kell járni a piacot, árusról árusra, három óra minimum. Ilyenkor diskurálunk, csevegünk, hogy van Rózsika, lába javul, Lacikám, sikerült eladni az autót, közben figyelünk az árakra, nem veszünk semmit. Szaszerolunk. Ez apám szava. Babika, megyek szaszerolni, mondja, ha nyáron megérkezünk a kempingbe. Anyám nem megy vele, már maga a szó is idegesíti.
Apám azt szereti, ha jól jár, hogy utána mondhassa, látod Babika milyen fineszes a te férjed, vagy tőlem kérdezhesse, ugye milyen fineszes apád van? A finesz szintén az ő szava, de ezt anyám is szereti, mert franciás, és anyám szeret mindent, ami francia.
Biztos, hogy kell belőle öt, kérdezem apámat. Ez most akciós, válaszolja, és már teszi is be a csomagot a kosárba. De mi csak hárman vagyunk, mondom, mire ő, hogy öt van akcióban, nagyon megéri, jó az ár-érték arány. Nézd meg, milyen jó kis gázmaszk, kiált fel, miközben összedörzsöli a tenyerét. Mindig ezt csinálja, amikor izgatott. Anyu nem lesz mérges? Direkt mondta, csak azt vegyük meg, ami a listán van. Nem tudta, hogy lesz gázmaszk. Évek óta gondolom, hogy kellene venni otthonra. Apu, tulajdonképpen miért kell nekünk gázmaszk? Bármi lehet, kislányom. A lényeg, hogy mi felkészülünk. De mi lehet? Például az, hogy egyszer jön egy gáztámadás. Képzeld el, milyen jól fog jönni. De ki támad meg? Ezt nem lehet előre tudni. De miért támad meg? Ne kérdezz már annyit. A lényeg, hogy mi felkészülünk minden eshetőségre. A gázmaszk fontos, minden normális családnak van. És eddig nem baj, hogy nem volt? Nem válaszol, úgy csinál, mintha a listát nézné, de szemüveg nélkül nem látja. Mindent megvettünk, kérdezi. Vécépapír kell még. De nem a barna. Jó lesz ez. De azt anyu nem szereti. Észre sem fogja venni. Nem vitatkozom apámmal, ő is tudja, hogy észre fogja venni, sőt, ez lesz az első, amit észre fog venni.
A garázsba már egy ideje nem tudunk beállni, mert tele van mindenféle hasznos tárggyal. Anyám szerint nem hasznosak, de nem szokott beleszólni. Apám három maszkot a szörfdeszka tetejére pakol, egyet magánál tart, egyet a kezembe nyom. Gyere, mondja, ijesszük meg anyádat! Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, de apám izgatott, nem akarom elrontani a kedvét.
A bejárati ajtó előtt állunk gázálarcban. Apám úgy néz ki, mint a Csillagok háborújában a fejvadász, akivel Han Solo találkozik Mos Eisley-ban. Biztos én is úgy nézek ki. Sietsz valahová? Eltaláltad és képzeld, épp a főnöködhöz igyekeztem, meg akartam mondani, hogy végre megvan a pénz. Késő, miért nem fizettél határidőre? Jabba vérdíjat tűzött ki rád. Minden fejvadász téged keres, én meg is találtalak. Igen, de hát mondom, hogy megvan a pénz. Ha ideadod, elfelejtem, hogy találkoztunk. Ekkora összeget nem hordok magammal. Apám a fülembe súgja, csöngess. Anyám nem nyit ajtót. Most apám csönget, hosszan, határozottan. Halk jövök, papucsklaffogás, kulcs a zárban kétszer kattan. Bú, apám mély hangja zeng a lépcsőházban, anyám felsikít, a mellkasához kap, gyorsan leveszem a maszkot.
Minek ez a hülyeség? Gáztámadásnál hálás leszel. Anyám nem reagál, a bevásárló szatyorból szedi elő a dolgokat. Direkt kértem, hogy ne ilyen barna vécépapírt vegyél. Jó lesz ez, Babika. Nem jó, mert vékony. Nem vagy te egy kicsit háklis, kérdezi, és tudom, anyám ezt a szót is utálja. Pár mondat, és jön a szokásos. Anyám nem tud főzni, rosszul fogja a partvist, nem szereti az MDF piacot. Apám hibáiról kevés szó esik.
A környéken nőttünk fel, így első evezős élményeink még az iskolai testnevelés órákhoz kapcsolódnak. De sem akkor, sem később nincs emlékünk arról, hogy hódokkal találkoztunk volna a Római környékén. Egészen az elmúlt 5-6 évig. Onnan számíthatjuk, hogy az eurázsiai hód (Castor fiber) újra állandó lakója a tágabb környéknek, ha nem is pont a Római-partnak, de a Szentendrei-sziget déli részének mindenképpen. Először csak a kidőlt fák, kéreg nélküli ágak tűntek fel, aztán egy rosszul időzített túrán ránk sötétedett és hazafelé azt vettük észre, hogy egy ág fura cikkcakkban úszik előttünk a vízen. Magától aligha képes ilyesmire, hamar ki is derült, hogy egy hód cipeli szorgalmasan hazafelé a vacsorát. Ettől fogva rendszeresen találkozunk velük a túráink során, egyszer fényes nappal, egy ágon alvó példányt is sikerült felfedezni, ami ritkaságszámba megy, hiszen a hód alapvetően éjszakai állat. Azóta már megfigyeltük, hogy kifejezetten szeret a víz fölé lógó vastag ágakon feküdni, majd nagy csobbanással vízbe ugrani.
A hódok több kilométeres távokat is képesek látszólag céltalanul bejárni a vízen úszkálva, így többen láttak már hódot a Római-parton is a fövenyen – annak ellenére, hogy ott nincs egyetlen egy hódvár sem. Az ember mindig jelen van a parton, a hód viszont – minden más vadon élő állathoz hasonlóan – kerüli az embert és inkább a nyugodt természetet választja. Igaz, a Megyeri-híd közvetlen környezetében látszólag nem zavarja őket az autóforgalom szüntelen zaja.
Hogyan lett a hódból hal?
A hódok a 19. század elejére teljesen kipusztultak Magyarországról, az utolsó példányt 1858-ban Ács mellett, a Concó-patakban észlelték. Szegény hódokat mindenért irtották: vadászták a prémjük meg a pézsmájuk miatt, de a húsukért is. A konstanzi zsinaton, a XV. században a hódot “halnak” nyilvánították, így remek böjtös ételnek számított. Hódtalp elkészítésére, szószban tálalt hódcombra is találunk recepteket Czifray István (József nádor udvari szakácsa) Magyar Nemzeti Szakácskönyvében, melynek “nyolczadik tetemesen javított és bővített kiadása” 1888-ban jelent meg. Ezek után nem meglepő, hogy a hódoknak írmagja sem maradt.
Visszatelepítésük viszont igazi sikertörténet, egyesek szerint túl jól is sikerült. 1991-ben a Hortobágyi Nemzeti Park szervezésében hét egyedet engedtek szabadon a Tiszafüredi Madárrezervátumban a Tisza-tavon. 1996-tól az európai akciókkal párhuzamosan a WWF Magyarország vette át a program irányítását. Mára 8-10 ezer közé tehető a hazánkban élő egyedek száma. Mivel természetes ellenségei, a farkas és a medve hazánkban nem fenyegetik, békésen szaporodik, és fokozatosan az ember jelenlétéhez is hozzászokott. 1988 óta védett, eszmei értéke 50 000 forint.
Hódlesen
De vissza az átlagos hétköznap estéhez és a Szentendrei-szigethez. Ha már besötétedett, érdemes csöndesen figyelni a vizet és a partot, mert a sziget oldalában mindkét Duna-ágban számtalan lakott és elhagyott hódvár található. Pontos helyüket a hódok nyugalma érdekében sajnos nem árulhatjuk el, de ha kupolaszerűen összehordott gallyakat, ágakat látunk a parton, jó eséllyel hódvárra akadtunk. Az eurázsiai hódok üregekben laknak, várat inkább csak ott építenek, ahol túl kicsi a partoldal lejtése. 50-80 cm átmérőjű lakóterükhöz járatok vezetnek, ezek bejárata a víz alatt van. Ezért sem távolodnak el a parttól 15-20 méternél messzebbre. No meg azért sem, mert ha veszélyt éreznek, a vízbe menekülnek. Ha sötétedés után úszik előttünk valami a vízben, ami nem kacsa, az nagy valószínűséggel hód lesz. De a parton is gyakran látni, ahogy rendezkednek, pakolnak, tevékenykednek. Nem ijednek meg, a fény sem zavarja őket, ha rájuk világítunk. A vízben pedig egyenesen úgy tűnik, mintha maguk közelednének, érdeklődnének. Azonban jó, ha felkészülünk rá, hogy a hód ellenségnek tekint bennünket. Közeledésünket jelezni fogja a többieknek, de úgy, hogy egy füst alatt ránk is a frászt hozza. Ravaszul eltűnik a víz alatt, majd egy óvatlan pillanatban váratlan helyen felbukkan és széles farkával nagyot csap a vízfelszínre. Akkorát szól, hogy az ijedtségtől kis híján kiesünk a hajóból. És még egy adag vizet is kapunk a hátunkba.
A kölyökhód viszont módfelett kíváncsi, egész közel úszik az evezősökhöz és olykor az evezőkhöz is: a fából készültekkel jobb vigyázni, mert előfordult már, hogy megpróbálta megkóstolni.
Kedves plüssállat, vagy ádáz fanyűvő?
A hódnak minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy kizárólag szeretni lehessen: kedves gombszeme, szőrös ducisága, mókásan kilógó foga a dögönyözni való plüssállatot juttatják eszünkbe. Megítélése mégis finoman szólva ellentmondásos.
Kétségtelen, hogy a hód az ember után a második legnagyobb természetátalakító. Az eurázsiai hód, kanadai rokonával ellentétben nem épít gátakat, viszont valóban át tud rágni és ki tud dönteni pár nap alatt egy 20-30 centi átmérőjű fát, sőt lényegesen nagyobbakkal is elboldogul és ezzel ténylegesen természeti károkat okoz. A hód elsősorban vízinövényeket és lágyszárú fajokat eszik, de különböző cserjék és fák kérgét, leveleit, fiatal hajtásait is elfogyasztja. Mivel az őszi és téli időszakban nem nagyon talál másfajta táplálékot, a fák kérgét kezdi el rágni. Ilyenkor eleségként faágakat raktároz a várába, hogy amikor a vízen jégréteg alakul ki, akkor se kelljen elhagyni a búvóhelyét. Egy hódcsaládnak nagyjából 1 km hosszú, 15-20 méter széles élőhelyre van szüksége. Az ártéri erdők nyaralóövezetekké alakítása vagy mezőgazdasági művelésbe vonása ezért egyre több konfliktust szül. A természetes ellenség hiányában elszaporodott állomány egyes vidékeken komoly gondot okoz.
A probléma kezelésére 2019. decemberében hódkonferenciát is tartottak Magyarországon, ahol jó néhány problémakezelési módszert ismertettek az érintettekkel. A művelésbe vont területeket kerítéssel, a fák törzsét védőhálóval érdemes megóvni. Erre Budapesten, a Kopaszi-gáton is láthatunk példát, ahol szintén komoly hódpopuláció él. A károk enyhítését szolgálhatja az is, ha a vízpartok 10-15 méteres sávját egyszerűen meghagyjuk a hódnak. Ezen a részen növeljük az általa kedvelt vízinövények állományát, olyan fákat ültetünk, amelyet kifejezetten kedvel (nyárfajok, fűzfajok).
Felmerült a konferencián az időszakos vadászhatóság visszaállítása is. Ennek továbbgondolt változata lehetne a hódszektorok kialakítása: azaz az élőhely felmérése után ki lehetne jelölni azokat a zónákat, ahol ritkítandó, megóvandó vagy vadászható lenne a faj.
Érdekesség, hogy Ausztriában és Németországban már hódmenedzsereket is alkalmaznak. Ők monitorozzák a populációt és ügyelnek a kívánt egyedszám egyensúlyára. Kezelik a konfliktusokat, egyfajta kiegyensúlyozó szerepet visznek a hódok és a gazdálkodó emberek érdekütközésében.
A hódok haszna
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a hód természet-átalakításának számos hasznos oldala van. Mozaikossá, változatossá varázsolja élőhelyét. Környezete átalakításával más állatok, kétéltűek, hüllők, madarak számára teremt élőhelyet. A hátrahagyott hódvárakkal a vidra, a róka és a borz számára biztosít kedvezőbb életkörülményeket. Ahol a hód természetátalakításba kezd, ott megnövekszik a halak száma és fajtagazdagsága.
A Római-parton a fent említett fakárokkal nem találkozunk. A hód számára egyelőre kedvezőbb lakóhelyet nyújt a Szentendrei-sziget, de barangoló hódokat kis szerencsével a Rómain is megfigyelhetünk, ha egy csendesebb partszakaszon sötétedés után a vízparton üldögélünk. Az igazi találkozásokhoz azonban érdemes vízre szállni, akár egy átlagos hétköznap késő délutánján is.
Újra nyit a Kéhli Vendéglő, igaz, szűkített étlappal, és fogyasztani is csak a belső teraszon lehet, de kit érdekel, ha van harcsapaprikás túrós csuszával? Márpedig van! Jöhet mellé a Krúdy fröccs, és tényleg haza érkeztünk.
Péntektől ismét várja a Kobuci kert a vendégeit! Bár koncert nem lesz, (majd dúdoljuk helyette magunkban például a tavalyi Hiperkarma koncert dalait), de az itallapot kifényesítették, és hatalmas szeretettel várják a betérőket.
Vasmacska KávéZOO
Május 21.-én, csütörtökön újra kinyitják a nagy fekete fakaput, és várják a vendégeket a Vasmacskába is! A nagy találkozásra fagyival, jeges kávéval, répatortával, prosecco-val, zöld és lila fröccsel, csokiszuffléval készülnek. A kutyák és a csincsillák bajsza kipödörítve, a terasz tele már illatos virágokkal és mentával. Csütörtöktől újra van déli menü, és ami újdonság: HÉTVÉGÉN is lehet majd kétfogásos menüt rendelni. Egyelőre csak a szabadtéri asztaloknál lehet leülni a belső udvaron, illetve a kávézó előtti pár kisasztalnál.
A Felliniről csak annyit tudunk, hogy pénteken nyitnak, de nem is kell ennél több a Rómaipart és a csíkos nyugágyak szerelmeseinek. Mindemellett nagyon valószínű, hogy lesz meggyes sör, és hogy Ruskó Sándor és Fülöp Virág tulajdonosnak idén se lesz idejük festeni és indián lábszárvédőt hímezgetni nyitvatartási időben!
Két hónap elteltével, ismét a megszokott nyitvatartással várják a Legendába érkezőket! Az előírásnak megfelelően, közterületen lehet fogyasztani. Csapon van: Sárgabarack, Fekete áfonya, Tripla meggy, Jokerface, Vörös Csepel, Olaszházi Világos, Tsuki, Six fingers!
05.21.-05.31. Budapesti vendéglátósok összefogtak, és úgy döntöttek, hogy ezen a héten mindenkit, aki egy gyöngyöző korsóval csillapítaná sör- és közösségszomját, összesen 10.000 korsó sörre!!! látnak vendégül! Bizony, meghívnak: szeretnék, ha újra lenne kedv és bátorság leülni kedvenc asztalotokhoz beszélgetni, sörözni, nevetni nagyokat. A csatlakozó helyek listája az eseményben, ami folyamatosan bővül.
Kisokos a fröccsözéshez!
(Gyorssegédlet azoknak, akik kiestek a gyakorlatból.)
11:00 ArtEcho Egyesület Kirakat kiállítás – 1 művész 1 porta
12:30 Pagony mesék
15:00 Varró Szilvia: Emlékmackó
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
16:00 Faur Zsófi Galéria Gábor Áron #ARTSTORY – 1 művész 1 porta
19:00 Három Hét Galéria Robitz: Woven Mirror – 1 művész 1 porta
11:00 Downdog Jóga Stúdió Buda Sugár Berci légzés technika óra LIVE
12:30 Pagony műhely DIY
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
16:30 Bence Balázs Van-e élet a kattintós passziánszon túl?
17:00 BÉLA – bár, étterem, lakás, arborétum SAPI – 1 művész 1 porta
18:00 DJ Taptune
május 25.
16:00 Sorsfordító történetek: Balázsy Panna és Csonka András beszélget Líra Könyv és további 2 ember
11:00 Defo Labor Oláh Orsolya: Álmodtam egy valóságot – 1 művész 1 porta
12:30 Pagony mesék
16:00 Faur Zsófi Galéria Gábor Áron archív felvételek
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
17:30 Hadik Ott Anna
19:00 Egger Géza produkció
12:30 Pagony mesék
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
16:00 Faur Zsófi Galéria Gábor Áron archív felvételek
19:00 Horváth Lóczi Judit – 1 művész 1 porta
A vicces ebben az, hogy egy átlagember sokkal több bodzát eszik életében, mint hinné: a beérett bogyót ugyanis nagyon gyakran használják lekvárok, gyümölcslevek színezésére, ugyanis olyan sötétlila levet ereszt, amit soha többet nem lehet kimosni semmiből. A göcsörtös, nagyon öreg szőlőtőkékre emlékeztető bokrok ültetvényei is ezért sorakoznak a mellékutak mellett – szigorúan körbekerítve, hogy az arra járók ne dézsmálják meg még virágzó korukban. Úgy ugyanis sokkal finomabb.
A virág szezonja viszont rövid ideig tart: jó esetben, ha ismerünk napsütötte, aztán nyugati kitettségű és végül kifejezetten hűvös helyen élő bodzabokrokat is, akkor úgy három-négy hétig lehet szedegetni a tányérokat (és közelebbi ismeretséget kötni a szerelemtől szédült rózsabogarakkal).
Aki egyébként soha nem vetemedik arra, hogy a rendelt pizzán kívül bármilyen bonyolultabb dologgal szennyezze a konyháját, ilyenkor az is nekiáll, hogy összeragacsozza. A friss bodzaszörp ugyanis pofonegyszerű: víz, cukor, bodzavirág, citrom felkarikázva. Az áztatmányt 2-3 napig lehet eltartani hűtőben, utána akaratlanul is erjedni kezd.
De mi van, ha direkt akarjuk, hogy erjedjen?
Itt jön az izgalom! Amikor már unjuk, hogy a télire szánt, gondos receptek alapján megfőzött szörp a második évben is felrobban; amikor már kipróbáltuk, hogy milyen a sörtésztában kisütött bodzavirág (nem finom); amikor már az összes bodzás piskótát kidobáltuk a posztolás után, mert a fülén jön ki az egész családnak – nos, akkor jön az, hogy csináljunk belőle direkt alkoholt!
Persze a valódi pezsgőhöz köze sem lesz, de sebaj: ha egyszer pezseg, alkoholos és finom, akkor nyugodtan nevezzük így – csak soha ne mondjuk a szemébe egy borásznak.
Az eljárás igazából nem sokban különbözik a pitypangsör készítésétől, csak tovább érdemes érlelni és óvatosabban, az elegy ugyanis valamiért robbanósabb.
lépés: a begyűjtés
A bodzavirág a cizelláltsága miatt minden másnál hajlamosabb összeszedni az út porát és a szmogot, tehát itt is ökölszabály: város közepéről és út mellől ne szedd le, mert koszos lesz! Megmosni pedig nem lehet, hiszen pont az a jó, minél több virágpor marad benne. (Innen üzenem a pollenallegriásoknak: ami nem öl meg, az megerősít. Bocsánat!)
Szóval: csavargás közben keressünk egy olyan bozdabokrot, amihez már nem lehet flip-flopban odamenni és szedjünk le róla annyi virágot, amennyit elérünk. Fontos, hogy már ne legyen bogyós, mert úgy nincs íze, és ne legyen barnásan száradt sem, mert az illúzióromboló. A receptek általában 5-6 virágtányért írnak, de ebben az esetben nyugodtan lehetünk szemérmetlenek: minél több, annál jobb! A vadon élő bokrok úgyis olyan magasak, hogy még a legbőszebb fosztogatás után is marad bőven a méhecskéknek és őszre a madaraknak.
A másik ökölszabály: nájlonzacskóba nem szedünk semmit! Nem csak azért, mert a jó ízlés ezt diktálja, hanem mert óhatatlanul elbújhat benne katica vagy poloska, ami a hazaszállítás közben (pláne a megállunk egy fagyira) fuldokolni kezd, miközben füllednek be a virágok, és kieregeti magából azt a bűzt, amit mindenki ismer és senki nem kíván magának. Pláne a poharába. Ha nincs éppen kéznél kosár (ami ugye mindig van, ahogy jó kés is mindig van egy úrinőnél!), akkor tökéletesen megfelel egy nápolyisvödör vagy a derekunkra kötött pulcsiból csinált batyu.
lépés: a feldolgozás
Otthon egy újságpapír felett óvatosan rázzuk ki a virágokat (lásd katica és az apróbb lakók, őket hajítsuk ki finoman az ablakon, majd vágjuk le ollóval a lehető legtöbb zöld szárat a virágtányérokról.
Közben a virág mennyiségéhez képest találjuk ki, hogy kb. hány liter bodzapezsgőt szeretnénk úgy egy hónap múlva. (Kb. egy liter vízbe áztatva a virág a lé egyharmadát tegye ki, akkor már becsületes bodzaíze lesz.)
A recept arányokban: 1 rész víz (1 liter)
1/3 rész cukor (kb. 35 dkg)
15-20 bodzavirág/liter (attól függ, mekkorák)
fél citrom leve vagy 5-7 g citromsav* egy liter vízhez
1 nagy csipet szárított vagy 10 g friss élesztő (5 liter felett bátran duplázni a mennyiséget)
2 tk borecet (literenként – elhagyható**)
A víz harmadát forraljuk fel a cukorral és a citromlével, hogy sziruppá váljon.
Ha friss élesztőt használunk, a szirupból merjünk ki egy pohárnyit hűlni, majd, ha felolvadt a cukor, öntsük fel a maradék vízzel és fullasszuk bele a virágokat, mérjük bele az ecetet és az élesztős levet, ami ekkorra zavaros kell, hogy legyen. (Ha nem az, akkor leforráztuk. Semmi baj, kezdjük újra, csak langyos cukros vízzel, különben megint megöljük az összes bacit.)
Keverjük alaposan össze és tegyük olyan helyre, ahol nem esünk át rajta, de naponta rá tudunk nézni. 3-4 nap után már akkor is habos-virágos trutyinak kell a tetején lennie, ha az izgalomtól folyton kevergettük.
Ha nem ilyen, akkor első körben tegyünk hozzá még egy kis cukros lében futtatott élesztőt és legyünk nagyon büszkék, hogy túl steril a konyhánk. Jelzem, nem szokott előfordulni – és ez így a normális.
*Nem kell feltétlenül fenszi biocitromot használni (bár nyilván jobb érzés): ha nincs ráírva a boltban, hogy a héja nem fogyasztható, akkor elég nagyon alaposan megsikálni egy steril mosogatószivacs durvább felével és mehet bele a héja is. A citromsav erősebb, de sterilebb ízt ad.
**Vannak, akik az ecetek szagát sem bírják, ide pedig az erjesztés erősítéséhez és irányításához kell. Szóval vagy nagyon jó ecetet használjunk, vagy inkább semmilyet: aki – hozzám hasonlóan – nyáron gyümölcsecetekből csinál fröccsöt, az tegyen bele, de lehetőleg ne azt, amivel a mosógépet szokta átmosni, ha bebüdösödik. Aki szívből gyűlöli, az hagyja ki nyugodtan, de legyen nagyvonalúbb az élesztővel.
lépés: az erjesztés
Három kulcsfontosságú dolgot kell szem előtt tartani az érlelés közben.
1.: Olyan helyre tedd, ahol nem dönti fel senki. Ez banálisnak tűnhet, de aki mosott már fel/le 8 liter ragadós levet apró, cuppogós virágokkal a konyhája olyan helyeiről, amiről azt sem tudta, hogy elérhetőek felmosófával, az tudja, miről beszélek.
2.: Naponta csak egyszer piszkáld! Úgyis rá fogsz nézni és ha már ott vagy, megkevergeted (ld. battonage, de minél többet macerálod, annál jobban félremehet az erjedés. Mivel sima sütőélesztővel dolgozunk mosófazékban, hagyd, hogy tegye a dolgát a maga természete szerint.
3.: Ez alatt a 3-4 nap alatt ne csatlakozz, de még csak be se kövess semmiféle fermentálással foglalkozó oldalt, blogot vagy FB-csoportot! A kocka már el van vetve, viszont ezek – az arra fogékonyaknak – egyrészt azonnal súlyos függőséget okoznak, másrészt több sár, vér és epe ömlik majd a klaviatúrádra, mint a rovarhatározó- vagy a kismama-csoportokban.
A hetedik napon vegyél egy nagy levegőt, ugorj fejest és egy új világ nyílik meg előtted! (Coming out: az apukám mindent fermentál, ami lassabban mozog, mint ő. Ő pedig fürge.)
Szóval: ha a negyedik napon már rendesen habzik és viszonylag tömött, virágokból álló kalap keletkezett a tetején, akkor ezt szedd le és csavard ki kézzel, aztán állj neki a palackozásnak.
lépés: palackozás
A kiszemelt üvegeket csírátlanítsd. Ezt a legegyszerűbben – ekkora mennyiségnél – úgy lehet megtenni, ha az üvegeket simán beteszed a hideg sütőbe és legalább 180 C-ra melegíted 20 percre.
Sajnos előtte mindenképpen sikálni kell: ha nagyon fotogén csatos üvegeket veszel, azokon is van ronda cetli és a gumitömítést mindenképpen le kell feszegetni a csatról, különben megrepedezik és rossz esetben ráolvad a porcelánkupakra. Ha a vastagabb falú, csavarzáras borosüvegeidet használod, azokról jobb esetben áztatással lejön a címke – rossz esetben vakarni kell. (Úrinő a jó késével, ugye.) A kupakokat soha ne tedd a sütőbe: megég a gumitömítés és olvadt trutyi lesz, de a forrázást még bírják.
Fogj egy sterilre vasalt konyharuhát, hajtsd duplára és béleld ki vele a legsűrűbb tésztaszűrődet. Ezt tedd a – szintén kiforrázott – tölcséred tetejére és kezd el belemeregetni a palackokba. Ekkor megtudod, hogy a szövet mindenhová továbbítja a folyadékot, szóval add fel a harcot: tényleg minden csatakos és ragadós lesz.
Amint megtelik egy palack, zárd le és tedd abba a cipős/boros/zöldségesdobozba, amiben érlelődni fog. Legalább három hetet fognak benne tölteni és a tapasztalatok szerint legalább kettő (fel fog robbanni) ki fog futni belőle, ezért kell a doboz. Az explózió nem lesz látványos, szóval egy konyharuha elég a letakarásukhoz.
lépés: fogyasztás:
Ami 5 hét után nem futott ki, az már nem is fog. Cserébe akkor áll bosszút, amikor nyitod – pont, mint a felrázott kóla, úgyhogy óvatosan! (Előtte elrettentésképpen érdemes rákeresni a bodzaszörp-balesetek címszóra.)
Várj meg egy langyos koranyári estét, hűtsd be alaposan, aztán ülj ki a teraszra – vagy tárd ki sarkig az összes ablakot, hogy bejöjjön a hársfák illata és a cserebogár-horda, majd töltsd ki egy szép nagy borospohárba! Nagyon gyorsan el fog fogyni, de készülj rá, hogy olyan alkoholtartalma van, mint egy gyengébb sörnek, szóval a harmadik üveget csak alapos indokkal nyisd ki! Ahogy elfogyott, garantáltan elkezded majd várni a jövő tavaszt.
A következő felvonásban a kakukkfüvet dolgozzuk fel nagyon alaposan (engem ebben a pillanatban másfél kilónyi vár egy kosárban), ráadásul kezd érni az erdei szamóca!
Marcus Goldson művészetét elmondása szerint többek között Modigliani, vagy Paul Hogarth is inspirálta. Azonban nehéz figyelmen kívül hagyni a párhuzamot, mely nagyvárosi jeleneteit nézve eszünkbe juthat. A mulatók, kávéházak és nagyvárosi utcák forgataga, a ’20-as évek német művészeinek világa: Otto Dix, George Grosz, vagy Rudolf Schlichter Új Tárgyiassága.
A Kenyában felnőtt brit művész már több mint 25 éve él Budapesten. Pályáját szobrászként kezdte, majd figyelme inkább a festmények és grafikák felé fordult. A ’90-es évek elején költözött Budapestre, 1995 környékén pedig rövid ideig a Flórián tér közelében élt feleségével, Ildikóval. Szívesen emlékszik vissza az óbudai időkre, elmondása szerint a Fő tér és a Kobuci kert látogatása életének része maradt. Felségével kisebb biciklis kirándulásaik célállomásául ma is gyakran választják a Római partot.
Római parti lány
Óbudai tartózkodása után pár évvel Marcus fővárosunk kimeríthetetlen témái felé fordult, művészetét legtöbben ma is „Budapestes” képeiről ismerik.
Időzhetnénk akár tovább is a Rómain, de felülünk inkább a Duna hullámaira és vitetjük magunkat egészen a budapesti fürdőkig. Marcus Goldson a biciklizés mellet úszni is nagyon szeret. Elkísérjük ezért alkotónkat ezekbe a fürdőkbe, melyek e cikk megírásának időpontjában még mindig zárva tartanak. Lelkünket készítjük a nyárra. Hagyjuk, hogy Marcus fogja kezünket és vezessen minket ebbe a bájos, mókás, groteszk világba. A magyar fürdőkultúrába. Képzeletünkben mi is ott ülünk jellegzetes figuráival a medencében, érezzük bőrünkön a nap melegét, élvezzük a víz simogatását. Körülvesznek minket a megszokott alakok: idősek és fiatalok, magyarok és turisták, ripacsok és az introvertáltabbak.
Sportuszoda öltözője
Marcus Goldson megőrizte külföldi friss szemét, rácsodálkozását a magyarok mindennapjaira. Több mint negyed évszázada él itt már velünk és tudósít mindennapjaink valóságáról, igazán szofisztikált humorral. Munkáiban eltúlozza az emberi jellemvonásokat, szinte karikatúrává torzítja azokat. Tipikus karaktereket választ, a lényeget akarja átadni, és ehhez minden eszközt megragad. Majd minden képe egy mozgalmas kavalkád és hihetetlenül részletgazdag! Fontosak a feliratok, a táblák. Megjelennek a tipikus magyar márkák. Nem mellékes, ki mit olvas, milyen ruhát visel, vagy milyen kiegészítőt hord. Ezek mind üzennek valamit nekünk, árulkodóak. Sok képén a színorgia pedig bizonyosan a művész afrikai múltjából fakad.
„A legfontosabb a narratíva, a történet, a helyszín. Nem az a típusú festő vagyok, aki a tényszerű dolgokat szeretné pontosan ábrázolni. Félúton vannak a képeim a valóság és a képregény közt.” – meséli a művész egy pár évvel ezelőtti interjúban.
Lehetnének ezek a jelenetek máshol? Szólhatnának más nemzet fiairól? Biztosan nem. Az egész légkör és üzenet annyira magyar! Társadalomkritika, de óriási szeretetpamlagra ültetve. Színes, vidám, nyüzsgő. Művészünk dédelgeti, ringatja témáit, átmossa magán és rávilágít a lényegi dolgokra. Ezt látja ő. Szinte felkiált: Nézzétek! Így éltek ti! A nagybetűs VALÓSÁG humorral párosítva. Csodálatos tükör ez! – ha szembe mer nézni vele a magyar.
Néha a messziről jött ember mondja meg az igazat. Mert ő még lelkes, kutat, megismerni akar. Kívülről és sokkal tisztábban lát dolgokat. Mint egy külföldi idegenvezető, aki Budapestet választotta (!) lakhelyéül, és végül jobban bemutatja, mint bármely felkészült magyar. Mert ott a lelkesedés és az objektív nézőpont, persze ha még 25 év után is beszélhetünk objektivitásról Marcus Goldson esetében…
Marcus nem a múzeumok falára szánja munkáit, hanem az emberekhez akar eljutni. Hozzájuthat alkotásaihoz a közember is, hazaviheti emlékként grafikáját egy külföldi is. Jelen van a város mindennapjaiban alkotóként, grafikáival találkozhatunk vásárokon, vendéglátóhelyeken. Láthatjuk tekerni egy bringán, vagy egy jó kis helyen sört kortyolni. Itt él velünk, megfigyel, megörökít, de nem ítélkezik. Csak megmutat és mosolyra fakaszt.
Cikkünkben leginkább Marcus „medencés képeit” jártuk körbe, a gazdag képanyag kisebb szeletét mutattuk csak meg az olvasónak. E blogbejegyzés írója azonban mindenkit arra bátorít, hogy merüljön el a meseszerű, mégis valódi, egyedi hangvételű világban, amit Marcus Goldson varázsol körénk. Kísérje figyelemmel Budapest változását a ’90-es évektől napjainkig, és keresse fel a művész honlapját, nem fog csalódni.
Ha magányos vagy, nyomd meg a lejátszás gombot. A playt. Vagyis tegyél be valami zenét. Ezt énekli éppen Damon Albarn, a Blur énekese, aki nem csak a Blur énekese, hanem szólóelőadó is – ez a dal éppen az egyetlen szólólemezéről, a csodás, személyes, lebilincselő, intim, megkapó Everyday Robotsról szól -, de, aki nem tudná, ő álmodta meg Jamie Hewlett képregényrajzolóval a Gorillaz képregényzenekart is, készített lemezeket afrikai zenészekkel is, írt operákat, az egyiket Erzsébet királynő udvari tudósáról, John Dee-ről, a másikat, úgy látszik ez a majom-tematika beakadt nála, Monkey: Journey to the West címmel, meg zenélt a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával, Flea-vel is Rocket Juice to the Moon néven (Flea meg amúgy zenél egy másik olyan angol fejjel is, akivel sosem gondoltam volna, hogy fog: Thom Yorke-kal, a Radiohead frontemberével). Elképesztő fazon, nem is tudom, van-e valaki a kortárs popzenében, vagy volt-e egyáltalán valaki valaha a könnyűzene történetében, aki ennyi felé lett volna nyitott, ennyi mindennel foglalkozott volna, ennyi mindenben tudott volna érvényesett alkotni és ennyi alkotói szerepben tudott volna érvényesen szerepelni. Na jó, de most nem egy zenész életrajzát akarom felmondani. Rendben, de akkor miről beszélek, ha Damon Albarnról beszélek? És miről, amikor azt mondom, hogy if you are lonely, press play? És egyáltalán miért fontos a zene? Miért több, mint valami, ami csak úgy szól és tetszik vagy nem tetszik, mond valamit vagy nem mond semmit vagy éppen el sem várod, hogy mondjon valamit?
Ha magányos vagy, nyomd meg a lejátszás gombot. Vagy ha nem vagy magányos. Vagy ha szerelmes vagy. Vagy ha nem vagy az. Vagy ha hánynál mindentől. Ha egy ismerős vagy egy ismeretlen város utcáin sétálsz, fülhallgatóval a fejeden. Amikor egy ismerős történetben sétálsz, vagy ha egy ismeretlenben, az életed ismerős vagy ismeretlen főutcáin, sikátoraiban és zsákutcáiban. Vagy ha egyszerűen csak azt akarod, hogy legyen valami, amibe belebújsz, mint egy buborékba. Amíg szét nem pattan. Vagy, ha csak kell valami, de kurvára kell, ami fog és elvisz innen. Mert egyáltalán nem érdekel, ami van. De akkor is, ha éppen valami olyat akarsz társnak magad mellé, ami pontosan elmondja, ami itt és most van, ami veled, vagy nem csak veled, hanem veled és valaki mással, veled és valakikkel másokkal, veled és körülötted. Can I get any closer? Ezt is énekli Damon Albarn ugyanabban a számban. Juthatok-e közelebb?
Azok a dalok vagy számok, amik a legfontosabbak (meg hát persze azok, akik ezeket megírják és előadják, sőt, számos esetben még azok is, akik kitalálják, hogy ezek a zenék hogyan szólaljanak meg), olyan közel jutnak, mint szinte semmi más. Nem is csak az, hogy a zene egésze, vagy hogy a szöveg és benne a refrén, az idéznivaló sorok, hanem hogy egy hangszín, egy ritmus, egy zenei fordulat, egy szó, egy semmiségnek tűnő apróság, egy semminek látszó valami, egy kóbor szintihangzás, egy elbaszott gitárszóló, tudjátok, mint amit Kurt Cobain játszik a Nirvana MTV Unpluggedon hallható David Bowie-feldolgozásban, a Man Who Sold The Worldben. Ezek mind tízből tízes érzéki fegyverek, olyanok, mintha legalábbis egy titkos projekt keretében fejlesztették volna ki valami hiperbiztonságos, föld alatti laboratóriumrendszerben, ilyen kis izék, amik egyfelől lemásznak sejtszintig, beépülnek a DNS-be, szavak nélkül beszélnek hozzánk, hangok a fejünkben, bőr alá ültetett mikrocsipként irányítják a zsigereinket, mint valami elbaszott disztópiában, miközben, másfelől, keretbe is foglalják azt, amik vagyunk. Életünk filmzenéi. Forgatókönyvek. Kisfilmek. Egész estés, szélesvásznú mozik. Grandiózus eposzok. Kisköltségvetésű, ócska trash movie-k, érzelmes, érzelgős habcsók-mozgóképek, horrorok, sci-fik, rajzfilmek, társadalmi körképek, lassan körsvenkelő végtelenített, fekete-fehér tarrbélák, csiricsáré, beállt timburtonök, szerelmi drámák, happy endek, mindenek és semmiségek.
A kamera felemelkedik a főhős arcáról, végigpásztázza a környéket, fölkúszik a házak fölé, aztán még feljebb emelkedik, már a város fölött van. Végefőcím. Írta, rendezte, gyártásvezető, if you are lonely, press play.
Az Óbudán található múzeumok száma már-már a belvárosi kerületekben vagy a nagyobb vidéki városokban található múzeumok számával vetekszik. Mindemellett az itt található közgyűjtemények egymáshoz való közelsége okán egy helyi múzeumi negyed hangulata sejlik fel.
Óbuda újkori múzeumtörténete Pálóczi Edgár nevével kezdődik, aki 1927-ben alapította meg Óbudán a főváros első helytörténeti múzeumát, amelyet Óbudai Árpád Múzeumnak neveztek el. Mivel a gyűjtemény anyaga a II. világháború alatt elpusztult és az intézmény megszűnt, ezért e korai közgyűjtemény hivatalosan nem tekinthető az Óbudai Múzeum jogelődjének. A mai múzeum elődje a főváros egyesítésének 100. évfordulójának évében, 1973-ban alakult Óbudai Helytörténeti Gyűjtemény néven, a következő évben pedig megalakult a gyűjtemény első filiáléja, a Kun Zsigmond Lakásmúzeum. Az első húsz évben a múzeum nem önálló intézményként, hanem az Óbudai Művelődési Központ, majd az Óbudai Társaskör részeként üzemelt. Az 1990-es évek közepén kilépett a Társaskör hatóköréből, majd a Művelődési Minisztérium Közgyűjteményi Főosztályának határozata értelmében a helytörténeti gyűjtemény 1996-ban múzeumi besorolást nyert és azóta területi múzeumként működik.
Az intézmény fenntartója, Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2007-ben új kulturális koncepciót készített, amelyben a múzeumnak kiemelt szerepet szánt. A szerep betöltésének feltételeként a múzeum alapvető megreformálásának igénye fogalmazódott meg, amelynek célja „a múzeum teljes szakmai és működési megújítása, a kerület kulturális és oktatási életébe történő bekapcsolása”.
Az Óbudai Múzeumban 2008-ban bekövetkezett váltás egy új koncepció felépítését és megvalósítását is jelentette, amelynek középpontjában a gyűjtemények, a kiállítások, a III. kerülethez kötődő különböző hely- és társadalomtörténeti kutatások és a szakszerű, professzionális múzeumpedagógia került. Természetesen a négy téma mindenféle szempontból összekapcsolódik, a különböző területeken elért eredmények automatikusan vitték előbbre a többit.
A gyűjtemények szempontjából elsődlegessé vált a raktárrevízió, amelynek elvégzése után már pontos képet kaptunk arra vonatkozóan, hogy milyen tárgyak vannak a raktárban és milyen tárgycsoportokat lehet létrehozni, vagyis ki lehetett alakítani egy, a muzeológia követelményeinek megfelelő gyűjteményi rendet, beosztást. Ennek ismeretében pedig lehetővé vált a szisztematikus gyűjtés, feldolgozás és fejlesztés. Időközben (2012) a múzeum kötelékébe került a Textilmúzeum gyűjteménye is, aminek következtében a gyűjtemény összetétele és szerkezete erőteljesen kibővült, a feldolgozás módszertana azonban az egyéni jellegek megtartásával megmaradt. A szakmai munka elismeréseként a 2013-as évre vonatkozóan az intézmény elnyerte „Év Múzeuma” díjat.
2015-ben lehetővé vált, hogy a gyűjtemények egy internetről elérhető adatbázisban is rögzítésre kerüljenek. Így egy újabb lehetőséggel növekedett a gyűjtemény feldolgozása, közzétételének lehetősége. Emellett az adatbázis által a múzeum szorosabban kapcsolódhat a múzeumok országos közösségéhez, ami által gyűjteménye szélesebb körben is jobban megismerhetővé válik.
Mivel a múzeum muzeológusállományában megtalálható történész, néprajzos, régész és művészettörténész is, ezért adva volt és van a lehetőség, hogy Óbuda és a III. kerület múltját több szempontból, a különböző társadalomtudományok kutatási módszereit felhasználva vizsgáljuk meg. A kutatások fontos csoportját jelentik a meghatározott idejű, egy-egy témakört felölelő kutatások (pl. jelenkutatás, Faluház, városi házak, panelek, gyáripar, vendéglátás, vallási, nemzetiségi csoportok, kiscelli kegyhely stb.), amelyek kiállításokban, kiadványokban, előadásokban kerülnek bemutatásra.
A 2010-ben megnyílt új helytörténeti állandó kiállítás tervezésénél („Óbuda – Egy város három arca”) elsősorban az volt a szempont, hogy a település történetéről olyan összefüggő képet kapjon a látogató, amelyben különböző szempontok alapján kísérheti végig a város történetét a középkortól az 1970-es évek végéig.
Az elkövetkező években a múzeum állandó kiállításainak a köre folyamatosan bővült. 2013-ban „A Goldberger…” címmel, a Lajos utcai telephelyen nyílt meg a Goldberger család- és textilgyár történetét bemutató kiállítás. 2016-ban „Játék a városban” című, Budapest egyetlen állandó játéktörténeti kiállítása nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A következő évben, 2017-ben az állandó helytörténeti kiállítás újabb részeként a kastély pincéjében került kialakításra Óbuda és azon belül is a Fő tér középkori épületeit bemutató, „in situ” jellegű kiállítás, amely az izgalmas „Templomok a talpunk alatt” címet kapta.
Az időszaki kiállítások tekintetében elsősorban arra törekedtünk, hogy olyan témákat érintsünk, amelyek fontosak és érdekesek a kerület történetében, azonban az állandó kiállításból – leginkább gyakorlati okok miatt – kimaradtak. Így azt lehet mondani, hogy az állandó és az időszaki kiállítások egy rendszerben elhelyezhetőek, kiegészítik egymást és sok esetben a látogató maga is felfedezheti az összefüggéseket, ami által be tudja illeszteni az időszaki tárlatok által bemutatott jelenséget az állandó kiállítás történeti folyamatába.
Az utóbbi években megnövekedett azoknak a kiadványoknak a száma, amelyek közvetlenül a múzeumhoz kötődnek, számos kiállításhoz készült tárlatvezető, jelentek meg tanulmányok, önálló kötetek, ismeretterjesztő periodikák.
A megújult múzeum a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy a múzeumpedagógia felhasználásával egy látogatóbarát múzeum és kiállítás épüljön, olyan tárlat, amely aktivitásra ösztönzi az ide betérőket, illetve számottevő múzeumi foglalkozásokat lehet köré építeni. Az elmúlt tíz évben felrajzolható az egyre jobban kiépülő múzeumpedagógia rendszer, amelynek eredményeképpen elmondható, hogy a múzeumpedagógia területén, a budapesti helytörténeti múzeumok, gyűjtemények körében egyértelműen vezető szerepet tölt be a múzeum. Ezen túlmenően, azonban már országosan is felfigyeltek az Óbudai Múzeumban zajló múzeumpedagógiai tevékenységre, aminek visszaigazolása a 2015-ben elnyert „Múzeumpedagógiai Nívódíj”, illetve több felsőoktatási intézményben, felnőttoktatási rendszerben való oktatói részvétel lehetősége.
A legújabb, a Bán & Lazetzky művészcsalád életén és munkásságán keresztül Óbuda múltjába betekintő kiállítás virtuális tárlatvezetései:
Bővebben az Anziksz tavaszi számában megjelent cikkben olvashatnak a kiállításról.
Két évvel ezelőtt, amikor A négy madár kapcsán beszélgettünk, elmesélted az Anziksz olvasóinak, hogy igazi kalandornő vagy, aki imád utazni, túrázni, világot látni. Hogy bírod most a bezártságot?
Az én bezártságom Peruban kezdődött, mert a világ teljes lázárása ott ért, egy Andokban zajló hegymászós túrán, szóval hetekig az volt a kérdés, hogy egyáltalán sikerül-e valahogy hazajutnunk. Végül öt hét távollét után tudtam hazatérni a családomhoz, így egy darabig őszintén örültem, hogy itthon lehetek. Most igyekszem kiélvezni a bezártság jó oldalát: sokat beszélgetek és játszom a gyerekeimmel, nézünk filmeket és persze tanulunk is, főleg a legkisebb igényel segítséget az online oktatásban. Másrészt szerencsések vagyunk: erdő közelében lakunk egy kertes társasházban, együtt az unokatesókkal, így mindig lehet a kertben pingpongozni, és szinte mindennap kimegyünk az erdőbe is, ha más nem, hát megsétáltatni a kutyát.
Úgy hírlik, a Rumini folytatását is egészen különleges körülmények között kezdted megírni, mesélnél erről?
A kezdet kezdete még itthon történt, abban az volt az érdekes, hogy szinte megállás nélkül folytattam az írást, miután befejeztem a Rumini Tükör-szigetent. Ugyanis már írás közben kitaláltam a következő részt, ami annyira lázban tartott, hogy egyszerűen sodort a lendület. De aztán a kezdeti lendület megtört és hónapokig nem is nyúltam az új kézirathoz. A laptopomat is csak megszokásból vittem magammal Peruba, eszemben sem volt a magashegyi túrák alatt írni. Amikor azonban beszorultunk több mint két hétre a katonaság által lezárt Arequipába, nagyon boldog voltam, hogy ott van velem a gépem. A Rumini és az elsüllyedt világ tenger alatt játszódó fejezeteit szinte mind Peruban írtam a hostelünk teraszán, miközben az utcán gépfegyveres katonák és rendőrök korzóztak, a háttérben három 5-6000 méter magas hegycsúcs fénylett, a teraszon virágzó cserepes növényeken pedig kolibrik lakmároztak.
Rajzolta: Nagy Zoltán
Befolyásolta ez a perui kaland Rumini történetét?
Nem, mert mire elindultam Dél-Amerikába, a fő eseményeket, fordulatokat, szereplőket már kitaláltam, és egy jól felépített szerkezetet nem szívesen bolygat az ember. Inkább a hangulatom változásai, a pillanatnyi lelkiállapotom az, ami mindig átsejlik a szövegen, még ha az olvasók ezt pontosan nem is tudják tetten érni. De ott rejtőzik az aktuális élethelyzetem minden fordulatban, szóválasztásban, és ha jó kedvem van, Balikó és Rumini is sokkal viccesebben szokta ugratni egymást. Az új könyvből az egyik kedvenc jelenetem, amikor Galléros Fecó fogolyként, hátrakötözött manccsal, játszi könnyedséggel vezet félre egy egész hajónyi sellővadász gazfickót. Annak a ravasz párbeszédnek minden mondatát élveztem írni, fülig ért közben a szám, miközben táncolt a napfény a szomszédos Santa Catalina kolostor templomának kupoláján, én pedig Inka munya teát kortyolgattam a tetőteraszon.
Rajzolta: Kálmán Anna
Szerinted a gyerekek, az olvasóid, hogy bírják a jelenlegi helyzetet? Szoktak írni neked? Kérnek esetleg tanácsot?
Sokan írnak nekem, hogy megköszönjék a bezártság során együtt szerzett olvasmányélményeket, mások kérdeznek, tanácsot kérnek, hogy mit olvassanak még, mit ajánlok, megint mások pedig rajzokkal, házilag készített mesefigurák képeivel lepnek meg. Szerintem a legtöbb család számára komoly munkát, alkalmazkodást és sok nehézséget jelent bezártság, de bízom benne, hogy sokan megtalálják a dolog pozitív oldalát is. Számtalan családról hallok, ahol a kényszerű együttlét előmozdította műalkotások, vicces előadások, közös dalok születését, máshol az együtt tanulás mellett bekerült a család napirendjébe a közös tornázás, főzés, társasozás is. Nálunk még a takarítás is felnemesült, tizenéves gyerekeim önként jelentkeznek, hogy segítenének. Persze sok család élete rémesen nehéz lett, hiszen a bezártság gyakran rengeteg feszültséggel jár. Ahol nincs lehetőség kimozdulni a zöldbe, túl kicsi a lakás vagy éppen eleve nem konfliktusmentes a család élete, ott, azt hiszem, nagyon sok szenvedést hozhatott az elmúlt két hónap.
Tudsz valami tippet adni a szülőknek arra, hogy hogy robbantsák ki a gyerekeket a monitor elől?
Nálunk a kerti pingpongozás és ültetés, illetve a teraszon közös festés elég nagy sláger. Emellett naponta háromszor sétáltatjuk Daisy-t, a fiúk bicikliznek, én online tornázom. A tornacsoport többi tagjához gyakran becsatlakoznak a gyerekeik is, látom a monitoron. De egy ebéd utáni közös kártyázás, meseolvasás is jó program lehet. Vilmos fiamnak például minden este felolvasok legalább fél-egy órát, hiába lesz lassan tizenhárom éves. Mindketten nagyon szeretjük ezt az esti szeánszot, akkor is, ha közben ő párhuzamosan másik könyvet is olvas. Egyik ismerősöm gyerekei családi filmet forgatnak, már a sokadik epizódnál tartanak, amihez persze díszleteket és kellékeket kell készíteniük.
Rumini mellett melyik sorozatod áll még startra készen?
Jelenleg csak Ruminit írok, de mindenképpen folytatom majd a Két kis dínót, a Lengemeséket, a Maszat és Sári sorozatot, és hamarosan valószínűleg Az őrzőknek is lesz folytatása.
Van valami, amit megfogadtál, hogy mindenképp megcsinálsz, ha véget ér a karantén?
Kirándulni szeretnék sokat, nem kell feltétlenül külföldön, itthon is rengeteg izgalmas túrára van lehetőség, bár Dél-Amerika is az adósom maradt – ha lehet, oda feltétlenül visszatérek még. Több Kobuci kertes koncertet is kinéztem még márciusban, ezeket is jó lenne majd bepótolni, amúgy pedig egyre jobban vágyom egy nagy fröccsözésre valamelyik jó kerthelyiségben a barátaimmal.
Rajzolta: Kálmán Anna
Ingyenesen meghallgatható négy Rumini mesejáték az MTVA archívumából!
Ezeken a linkeken hallgathatjátok meg a könyvekből készült hangjátékokat:
Mint tudjuk, vannak bocsánatos és kevésbé bocsánatos bűnök, a gyilkosságot vagy a pedofíliát például utóbbiak közé sorolnánk legtöbben, ehhez képest elég sok gyilkos és pedofil megússza a börtönt, kisgyerekes anyaként engem főleg ez utóbbi esetek zaklatnak fel, ehhez képest, ha egy vonzónak és fiatalnak már nem mondható nő rendszeresen dührohamokkal terrorizálja embertársait, az a kevésbé bocsánatos bűnök közé tartozik, annál is inkább, mert nyilvánvalóan senki mást nem terhel ezért felelősség, csakis ezt a szerencsétlen nőt, aki hisztériázik ahelyett, hogy nyugton maradna és végezné a dolgát, egyszóval az ő választásán múlik a dolog, mert ő újra és újra a rombolást választja. Ne mentegessük hát ezt a bizonyos nőt, hiszen nincs tekintettel sem a hétéves fiacskájára, sem a hetvenkét éves anyukájára, és tönkreteszi az életüket, ahogy a saját életét is tönkreteszi. Úgyhogy jobb híján terápiába jár, és mivel nincs pénze, ezért egy alapítványon keresztül utalnak ki neki szakembert. Ezen a ponton talán ismét áttérhetünk az egyes szám első személyre, de tartsuk talonban az egyes szám harmadik személyt is, a későbbiekben még hasznunkra lehet.
Minden terápiában eljön az a pillanat, inkább előbb, mint utóbb, amikor a szakember megkér, meséljem el, hogyan emlékszem az első dührohamomra, és ettől minden alkalommal garantáltan felmegy bennem a pumpa, mert ez tévút, sehová nem vezet, nincs első alkalom, csak egy történet van, egy történet arról, hogy tizenkét évesen a szüleim nem engedik, hogy Xéniára változtassam a nevemet, bármennyire is könyörgöm, már rengetegszer elmeséltem ezt a történetet, kezdem azt hinni, hogy nem is igaz. Ha egy szakember az első alkalomról kérdez, nem tehetek róla, úgy érzem, már megint egy szerencsétlen kókler kezébe kerültem, mindazonáltal gyakorlott terápiába járóként igyekszem visszajelezni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem ez a kérdés, és miért tartom módfelett problémásnak. Hajlamos vagyok messziről kezdeni.
– Nem szoktam beleszeretni a pszichológusaimba, nem ezért váltogatom őket, nem mintha én váltogatnám őket, a lényeg, hogy tudom, a szerelem megjelenése törvényszerű a terápiás kapcsolatban, és bizonyos értelemben illene beleszeretnem végre valamelyik pszichológusomba, de velem ez még sohasem történt meg.
Azokban a helyzetekben, amikor megpróbálok úrrá lenni a dühömön, szánalmasan affektálóvá válik a hangom, izzadni kezdek, csikar a hasam, egyszóval a testemben minden szinten negatív változások következnek be, úgy is mondhatnánk, a testem elárul, de ez úgy hangzik, mintha valami szomorú, melankolikus dologról lenne szó, holott undorító, ami történik, különösen azért – már megint itt tartunk, ez nem jó –, mert nő vagyok, és egy nő nem engedhet meg magának ilyen kilengéseket. És ha mégis megtörténik vele, az rendkívül megalázó, és még akkor is megalázó, ha az a nő egyes egyedül van egy szobában, de ha valaki mással kettesben van abban a szobában, akkor pláne megalázó, tessék, ez a világ nagy igazságtalanságainak egyike.
Zakir Ahmedov: Lonely (2019)
– Az efféle szerelem megjelenése a terápiás kapcsolatban egyáltalán nem törvényszerű – mondja már-már jókedvűen ez a harcsabajuszos férfi, a szerelem szót a levegőbe macskakörmöket rajzolva idézőjelezi, Ivánnak hívják, nem túl előnyös a külseje, alacsony is, kopaszodik is, de a bal fülében lévő fülbevaló mégis lazává teszi az összhatást. Az a gyanúm, az ő fotele kényelmesebb, mint az enyém, a lábait keresztbe veti, és olyan szenvedéllyel tornáztatja a szandálból kilógó lábujjait, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Ez az Iván nem úgy néz ki, mint akinek önbizalomproblémái lennének, de azért biztos neki is vannak, mindenkinek vannak, az összes nyomorult embertársamnak vannak önbizalomproblémái. Az igazság az, hogy bántónak érzem a lábujjtornáztatását.
Lehangoló ez az iroda, már jártam ide egy másik terapeutához, egy nálam évekkel fiatalabb nőhöz, akinél flegmább élőlénnyel valószínűleg soha nem találkoztam, az egyik szemöldökét örökké felhúzva tartotta, ajka kacsaszájba tapadt össze, de ne afféle erotikus kacsaszájára gondoljunk, hanem egy ilyen homorú állas kacsaszájra, amitől az arcára a méla unalom ült ki, mit mondjak, nem túl szerencsés, ha valaki már a pályája elején ennyire unja a munkáját. Négy éve fordulhattam meg itt utoljára, még nem voltak ezek a fotelek, barna huzatú régi székeken ültünk, éppen olyanokon, amilyenek a szomszéd kultúrházban voltak még a kilencvenes években, egy méretes faliképen tucatjával sorakoztak a geometriai alakzatok, valószínűleg csoportos korrepetálások alkalmával használhatta valamelyik önkéntes matektanár, az én tekintetem többnyire ugyanazon a mosolygó paralelopipedonon állapodott meg. Ez a falikép már eltűnt, de a felmatricázott könyvespolc még itt van, ahogy a játszósarok is, ami hasznosnak is bizonyult, amikor még frissen elvált szülőként a gyerekkel együtt voltam kénytelen pszichológushoz járni.
Visszatérve erre az Ivánra, tudom, hogy ami mostanáig köztünk történt, édeskevés ahhoz, hogy bármely fél hisztériás rohamot kapjon, én mégis a határára kerültem alig tizenöt perccel azután, hogy leültem vele szemben, és csak a hosszú évek munkájának köszönhető, ha most azonosítani tudom a helyzetet, és a másik utat választom, ez az esetek igen kis százalékában sikerül csak, de ez a mai eset éppen olyan, amivel képes leszek megbirkózni.
Mennyire látjátok értelmét, hogy kerületi szintű klímastratégia készüljön? Globális problémára hogyan tudunk érdemben lokálisan reagálni?
Nagyon jó kezdeményezésnek tartjuk, hogy helyi sajátosságokra, kihívásokra minél inkább reflektáló, specifikus iránymutatást megfogalmazó kerületi klímastratégia készüljön. Azt gondoljuk, hogy a klímaváltozás megállításához globális, lokális és egyéni szintű cselekvésekre egyaránt szükség van. A helyi problémák feltérképezése és a megoldások kidolgozása hozzájárul a globális változáshoz is.
Miben látjátok a civilek, különösen a zöld szervezetek szerepét a klímaválságra való reagálásban? A lakosság hozzáállásának megváltoztatásában, tudatosabbá formálásában, vagy a gazdasági és kormányzati vezetők ellenőrzésében, bírálatában, esetleg cselekvési tervek, klímaválság elleni programok megalkotásában?
Nem vagy, hanem is. Tudatosítás IS, kritika IS, programalkotás IS. A zöld civil szervezeteknek kötelessége bevetni minden kommunikációs eszközét, közösségi kapcsolati hálóját annak érdekében, hogy minél eredményesebb legyen a klímaváltozás elleni harc. A folyamatos lakossági szemléletformálás mellett példamutatással és aktív részvétellel, konstruktív szakértői kritikák megfogalmazásával lehetünk hatással a politikai vezetők és gazdasági szereplők nem klímabarát lépéseire.
A óbudai klímastratégia tervezetével kapcsolatban melyek voltak a legfontosabb kritikai észrevételeitek?
Sok hasznos információt, és előremutató intézkedési javaslatot fogalmaz meg, de szerintünk a helyi problémafeltárás hiányos. Nem tér ki kellő részletességgel lokális kihívásokra, pl árvíz, szélcsatornák védelme, túlépítések, levegőszennyezettség; amikor a közlekedés problémáiról beszélünk, Óbudán nem lehet kihagyni a hajókat, vagy a környezetvédelem klasszikus témáját, a szúnyogirtást sem szabad elfelejteni.
Hogy egy egészen konkrét példát is mondjunk: a dokumentum 10. oldalán található 2. ábra a klímaváltozás hatásláncolatát mutatja be, melyen elméletileg a kerületre jellemző problémákat kellene látni. Ehhez képest – meglepő módon – az acél- és cementgyártás, és a rizstermesztés is szerepelt a kiemelt problémák között…
Sok esetben nem állnak rendelkezésre megalapozó vizsgálatok, így ezek jövőbeni elvégzésére szerintünk ki kéne térnie a stratégiának (szélcsatorna felülvizsgálat, hősziget, zöldfelület intenzitás mérése, fakataszter, cserélhető burkolat, csatornázás, levegőminőség, vízháztartás, hőguta vagy egyéb hőhullámhoz köthető betegség, forgalom, zaj, vizeink állapota).
Továbbá nincsenek priorizálva az intézkedési javaslatok, pedig ez a minél eredményesebb és költséghatékonyabb cselekvési tervhez szükséges lenne. A stratégia megalkotása önmagában kevés, sokkal fontosabb a fővárosi, megyei és az országos tervekkel, építési szabályzatokkal összehangolt konkrét akcióterv, a megvalósulás részletei, a közösség bevonása. Határidőket, a kerületi önkormányzaton belül konkrétabban megnevezett felelősöket (ügyosztályokat, ágazatokat, közreműködőket), forrásokat szeretnénk látni benne, majd koncepciót a monitoringozásra.
Az önkormányzat által fenntartott intézményekkel kapcsolatban is rengeteg helyen olvashatjuk, hogy “nincs adat” az energiamegtakarításra és a CO2 megtakarításra sem, pedig ezek könnyen kiszámolhatóak lennének az önkormányzat fenntartási jelentéseiből.
Szerintünk szükség lenne arra is, hogy a klímastratégia kritikáját kétoldalú kommunikáció kísérje. Jó lenne, ha lakossági fórumon is kikérnék az itt élők véleményét, mert a dokumentum sokak számára ilyen formában befogadhatatlan, értelmezhetetlen. Visszajelzéseinkre szeretnénk válaszokat is kapni, hogy mennyiben jogosak az észrevételeink, beépülnek-e a végleges verzióba, vagy hogy esetleg miért nem vették figyelembe azokat.
Összehasonlítva más klímastratégiákkal, itthoni vagy külföldi példákkal, mennyiben specifikus az óbudai? Szerintetek honnan érdemes jó gyakorlatokat ellesni?
Szerintünk a XVIII. kerület Beleznay Éva által jegyzett klímastratégiája lehet iránymutató. Látványos, érthetőbb szemléltetési mód jellemzi ezt az anyagot, pl. amíg az egy főre jutó terület nagyságáról a III. kerületi szövegben annyi szerepel, hogy az óbudai kb fele a fővárosi átlagnak, addig a Beleznay-féle anyagban egy részletes Budapest-térképen láthatók a kerületi adatok. És van zajterhelési térképük és felelősségi-együttműködési táblázatuk személyekre lebontva…
Reméljük, hogy az Önkormányzat az előző kerületi vezetéshez képest nem elégszik meg a a stratégiaalkotással, hanem a cselekvési terveket is ugyanolyan részletességgel kidolgozzák a tényleges elfogadás előtt.
A járványhelyzetből és az arra adott reakciókból tudunk-e tanulni, van-e tanulsága a klímaválságra vonatkozóan?
Nagyon tanulságos volt a járványhelyzet, nem folytathatjuk ugyanonnan, ahol abbahagytuk. Fel kell hagynunk a pazarlással, a fogyasztási és az utazási szokásainkat racionalizálni kell! A pénzünkkel minden nap szavazunk, és támogatunk gazdasági szereplőket. Ezzel azt is, hogy hogyan és miből állították elő, honnan származik, mennyit utazott, mibe van csomagolva…
Reménykedünk benne, hogy az emberek nem a kényszerűen visszafogott fogyasztás azonnali pótlására fognak törekedni, hanem beépítik a hétköznapjaikba azt, amit járvány alatt megtapasztaltak: hogy a kevesebb is elég.
Nekünk, egyéneknek óriási szerepünk és felelősségünk abban, hogy le tudjuk-e lassítani a klímaváltozást és hogy gyermekeinkre, unokáinkra milyen világot hagyunk örökségül.
Ha kedvet kapott ahhoz, hogy Ön is bekapcsolódjon a közös gondolkodásba:
– Olvassa el, itt találja a dokumentumot: https://bit.ly/2wQWQJw
(A legfontosabb része, a konkért cselekvési terv az 50. oldaltól kezdődik.)
– 2020. május 20-ig véleményezheti, itt: https://bit.ly/3etMYq3
– Küldje tovább a linkeket, ossza meg az információt!
Észak a pikk hármassal indul. Első ránézésre a káró király szöktetése biztosíthatja a tizenkettedik ütést. Ütéseink száma: három adu, három kőr és három treff. Plusz lopni tudunk egy-egy treffet és kárót. Ehhez jön még a káró király, ami együtt tizenkét ütés. Van-e más esélyünk?
A káró király szöktetése csak egy 50%-os esély. A tizenkettedik ütés megszerzésére a kőr szín is kínál esélyt. Ha 3–3 a kőr szín elosztása, nem lesz szükségünk a káró király szöktetésére, az egyik kárót el tudjuk dobni a magasodó kőrre. Előbb ezt kell kipróbálnunk, ha pedig kedvezőtlen a kőr szín elosztása, még mindig marad végső lehetőségként a káró király szöktetése.
Az indulást megütjük a tízessel. Még kétszer aduzunk, elvesszük az ellenfél összes aduját, majd kipróbáljuk a kőr színt. Vigyázzunk, milyen sorrendben hívjuk le kőr figuráinkat! A király-tízes villa plusz lehetőséget kínál. Ha a bubi Északnál van, azt el lehet fogni. Persze csak akkor, ha ez kiderül. Hívjuk le az ászt, majd hívjunk kis kőrt a dámához. A második kőrbe Dél kárót dob, így a harmadik kőr hívásban meg tudjuk adni az impasszt Észak bubija ellen. Bár a kőr szín nem volt 3–3, a negyedik kőrünk magas, arra el tudunk dobni egy kárót a kezünkből. Amikor lehívjuk treff ütéseinket, a treff bubi is elesik, nem kell a negyedik treffet ellopni. Egy kárót azonban még ki kell adnunk. Különösebb nehézség nélkül, ütéseink megfelelő sorrendben történő lehívásával ütünk tizenkettőt. Ha szanzadu felvételre vállalkoztunk volna, abban is sikerült volna tizenkettőt ütnünk.
Kelet kőr ötös indulása után kellene kilencet ütnünk.Biztos ütéseink: két pikk, két kőr, két káró és egy treff. Ez hét ütés. A káró színben tudunk még két ütést szerezni, ha 3–2 a szín elosztása. Ez elég jó esély, érdemes kipróbálni.
Az indulást megütjük a királlyal, és nekilátunk a káró szín felmagasításának. A királlyal kezdjük, majd az ásszal folytatjuk. Nincs szerencsénk, a második káró hívásba Kelet pikket dob, ezért nem folytathatjuk tovább a káró szín felmagasítását. Egyrészt csak egy kárót tudnánk felmagasítani, ami kevés a teljesítéshez. Másrészt, ha kiadjuk az ütést, az ellenfél biztosan kőrrel folytatja. Felmagasítják kőr színüket. Ha még egyszer ütésbe kerülnének, túl sok kőrt tudnának lehívni, megbuknánk a felvételt.
Új tervet kell kitalálnunk. A treff szín kínál egy halvány esélyt a szükséges két ütés megszerzésére. Ez ugyan kisebb esély, mint a káró szín volt, de talán szerencsénk lesz. Lehívjuk a treff ászt, majd kis treffet hívunk a dáma felé. Elrontani sem tudjuk, mert Nyugatnál van a harmadik király-bubi. Ha a második treffbe Nyugat kis treffet tett volna, el kellett volna találnunk, hogy szöktessük a dámát, vagy impasszt adjunk a bubi ellen. Akár egy pénzdarabot is feldobhattunk volna.
Az ellenfél a pikk dámával indul. Feltehető, hogy nem lesz kedvező a pikk szín elosztása. Ha ki kell adnunk egy adut, veszélybe kerülhet a felvétel teljesítése. Ütünk az adu királlyal, és az adu ásszal folytatjuk. Ahogy sejtettük, baj van. A kézi vesztő kárót el tudjuk lopni, a kőr vesztőt pedig elkerülhetjük, ha ül a dáma elleni impassz. Az 50%-os esély nem túl biztató, vagy sikerül, vagy nem. Van más lehetőségünk, hogy elkerüljük a kőr impasszt?
Egy ütésre van szükségünk, amire el tudjuk dobni a kőr vesztőt. Ha valamelyik ellenfélnél harmadik a treff dáma, egy lopással magas lesz az asztal bubija. Mielőtt kipróbálnánk a kőr impasszt, lehívjuk a treff ász-királyt, a káró ásszal asztalra megyünk, és lopunk egy treffet. Dél dámája beesik. A kőr királlyal asztalra megyünk, és a treff bubira eldobunk egy kőrt. Lehívjuk kőr és káró ütéseinket. Később kőrt lopunk a kezünkben és kárót az asztalon. Dél bármikor beüthet adu dámájával, de ez lesz egyetlen ütésük. Ütünk tizenkettőt.
A pikk dáma indulás után kell megtervezni a felvevőjátékot. Ha ül a treff impassz, jó eséllyel teljesíteni fogjuk a felvételt, hacsak nem lesz nagyon kedvezőtlen a szín elosztása. Nem vesztünk semmit, ha kipróbáljuk. Ütünk a pikk ásszal, és treffet hívunk a dámához. Ütünk.
Számoljuk meg újra ütéseinket! Van két pikk, egy kőr, két káró és két treff ütésünk, ez hét ütés. Csábító folytatni a treff színt, de biztosak lehetünk benne, hogy ült a király elleni impassz? Lehet, hogy Kelet kihagyta a királlyal, elvágva minket treff ütéseinktől. Ha újra megadjuk a treff impasszt, lehet, hogy csak egy treffet ütünk. Van jobb ötletünk a treff szín folytatásánál?
Káró színben is szerezhetünk pár ütést, nyolc lapunk van a színben. Ha kedvező a szín elosztása (3–2), két ütést magasíthatunk fel, ha kiadjuk egyszer a kárót. Ezzel a két ütéssel teljesíteni tudjuk a felvételt. Lehívjuk a káró ász-királyt. Látjuk, hogy a szín elosztása 3–2, káróval folytatjuk. Így biztos a kilenc ütés, nincs szükségünk az újbóli treff impasszra.
Ha a sikeresnek vélt treff impassz után másodszor is megadtuk volna az impasszt, Kelet ütött volna a királlyal, és pikk hívással felmagasította volna partnere pikk színét. Hiába próbálkoztunk volna a káró szín felmagasításával, az ellenfél ütött volna három pikket, egy treffet és egy kárót, megbuktuk volna a felvételt.
Az ellenfél a kőr dámával indul. Tervünk egyszerű. Aduzás után megadjuk a káró és a treff impasszt. Ha valamelyik sikerül, lesz tizenkét ütésünk. Jó tervnek tűnik, kb. 75 %-os az esélyünk a teljesítésre. Ennél jobbat nem biztos, hogy találunk.
Lehívjuk az adu ászt és a királyt. Nézegetjük lapunkat, és látjuk, hogy milyen jó is a treff szín. Jó lenne a treff impasszal kezdeni, mert ha sikerül, lehet, hogy öt treffet ütnénk, és eldobnánk káróinkat az asztalról. A két impassz helyett elég lenne egyet megadni. A baj, hogy nincs, csak egy átmenetünk az asztalra, a káró ász és a treff impasszt többször is meg kéne adnunk. Erről a lehetőségről lemondhatunk, de a jó treff színt ki tudnánk használni. Ha lemondunk a treff impasszról, a magas treffekre el tudjuk dobni az asztal összes káróját az ászon kívül, és a végén ellopjuk utolsó kézi kis kárónkat. Ha lemondunk a treff impasszról, biztosan teljesítjük a felvételt, nem kell se a káró, se a treff impassz.
Az indulást megütjük a kőr ásszal. Kétszeri aduzás után a treff ászt, majd a dámát hívjuk. Hiába hív az ellenfél kárót, beütünk az ásszal, kőr lopással kézbe jövünk, és a magas treffekre kárókat dobunk. Ütünk tizenkettőt.
Egy héten át online tartalmakkal – koncertekkel, ünnepi köszöntővel és rendhagyó riportokkal – ünnepeljük a III. kerület napját. A sorozat dr. Kiss László polgármester ünnepi köszöntőjével és az Óbudai Danubia Zenekar kvintettjének koncertjével indult május 10-én a polgármester és az önkormányzat hivatalos Facebook-oldalán, azóta pedig naponta olvashatunk riportot a kerület idei kitüntetettjeivel az obuda.hu-n. Az ünnepsorozat Szinetár Dóra online gyermekműsorával zárul május 17-én.
A Budapesti Történeti Múzeum olyan játékra invitál minket, ami garantáltan kizökkent minket a mindennapi helyzetekből és jó szórakozást nyújt kicsiknek és nagyobbaknak egyaránt. A játék során Mátyás király udvarába érkező apródként vehetünk részt egy virtuális lovagi képzésen, amelynek a végére apródokból lovagokká válhatunk. Bepillantást nyerhetünk a várbeli kisasszonyok mindennapjaiba, gondolkodhatunk azon is, hogy milyen lehetett egy középkori közösségbe tartozni, valamint azon, hogy mi magunk milyen közösségek tagjai vagyunk. Hét napon keresztül ismerkedhetünk a középkori Buda mindennapi életével, szokásaival, kipróbálhatunk többféle mesterséget is.
Nordin Eszter kisfilmjében két éven át követhetjük nyomon a 7-36 év közötti bokszoló lányok történetét. Az edzések, a meccsek jórészt az óbudai Gilda edzőteremben zajlanak. A lányok emberfeletti erőpróbákat állnak ki, sokszor erős érzelmi viharok közepette, és folyamatosan ott lebeg a kérdés: mi veszi rá őket, hogy ilyen férfias sportot űzzenek? A válasz összetettebb, mint gondolnánk. A kemény lányok az önbecsülésükért, az elismerésért, a boldogságért és a sikerért harcolnak, ezen túl pedig a saját félelmeikkel is megküzdenek. A film május 14-én ingyenesen megnézhető.
Makray Gábor, az RS9 Színház színésze, a Katona József Színház világosítója két katonás műszaki kollégával összeállt és elkészítette az általa 2016 óta játszott Dosztojevszkij: Történetek az egérlyukból című elbeszélés alapján készült monodráma filmváltozatát Egérlyuk címen. Az alkotás három részben kerül fel az internetre, május 11-én, 18-án és 25-én. A film Molnár Kristóf 2016-os színpadi adaptációján és rendezésén alapszik, melyet az RS9 Színházban mutattak be és jelenleg (mikor nincs járvány) az Óvóhelyen játsszák Jelenetek az egérlyukból címmel.
A legutóbbi karanténkoncert sikerén felbuzdulva Gryllus Vilmos május 17-én vasárnap délután 4-re ismét közös éneklésre invitálja a gyerekeket. Ígéri, hogy a repertoárban szerepelni fog a Traktort és a Tigrist, de lesz Kányádi-vers, meg kirándulós, biciklizős, maszkabálos is.
És bónuszként a Mindenki Podcastja beszélgetését ajánlunk új főszerkesztőnkkel, Kemény Vagyimmal, aki az Óbudai Anziksz múltjáról, jelenéről és jövőjéről is mesél a hallgatóknak!
A tanácsköztársaság idején a közoktatási népbiztosságtól megbízást kapott az állami tulajdonba vett színházak és egyéb kultúrintézmények számvevőségének megszervezésére és vezetésére. Horthy hatalomra jutása után egy ideig nem érte retorzió, védte a hírneve. De az alábbi, keserédes történetből is sejthető volt, hogy előbb-utóbb őt is utolérik.
Maróczy Géza. Forrás: wikipedia
Tanúnak idézték be a Reinitz Béla ellen indított perben. Reinitz, többek között Ady verseinek első megzenésítője az állami színházak igazgatója volt, Maróczy főnöke és mellesleg lelkes sakkozó. Maróczy visszaemlékezése szerint a per során Reinitz „végighallgatta az ellene felhozott vádakat, a hamis tanúvallomásokat, azoknak a hamis tanúskodását, akik állandóan ott tanyáztak hivatali előszobájában, akikkel csak jót tett. A sok terhelő vallomásra nem volt egy szava sem. Amikor rám került a sor, természetesen én semmi terhelőt nem mondtam, nem is mondhattam. A bíróság elnöke végül is megkérdezte tőlem:
– Mondja kérem, mint embert milyennek ismerte meg Reinitz Bélát?
Mit felelhettem erre: – Nagyon derék, tisztességes embernek!
– Önök a sakktábla mellett gyakran találkoztak. Hát csak tud valami közelebbit mondani?
– Rossz sakkozó volt, ennyit tudok mondani.
Reinitz elsápadt, majd arca tűzpirossá vált. Szenvedélyesen csapott a korlátra:
– Ezt kikérem magamnak! – rikoltotta. – Mindent mégsem lehet rám mondani!”
Nem sokkal később Maróczyt elbocsátották a Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztárnál betöltött tisztviselői állásából, a nyugdíjától is megfosztották.
Így aztán útnak indult, elsőként, régebbi kapcsolatait felelevenítve Hollandiában keresett menedéket. Rögtön egy komoly versenyen indult Amszterdamban, és egy második helyet csípett el Réti Richárd mögött.
A sakkverseny alatt Rétivel sokat beszélgettek: felelevenítették régi csatáikat, utolsó közös versenyüket, az 1908-as bécsi húszfős körmérkőzést, ahol a versenyzéstől búcsúzó Maróczy még utoljára elnáspángolt mindenkit, a tinédzser Réti pedig tapasztalatokat gyűjtött (értsd: nyeretlenül tökutolsó lett), kivesészték az új európai trendet, a hipermodernek újításait, és Réti felhívta a figyelmet az egyik fiatal holland sakkozóra, egy bizonyos Max Euwe-re, aki szerinte nagy jövő előtt áll. A verseny után Réti össze is barátkozott a holland fiatallal, és bevezette őt a hipermodern megnyitások titkos világába. Maróczy egy évvel később, Hágában barátkozott össze Euwe-vel, négy hónapon át intenzív munkát végeztek: klasszikus partikat elemeztek, megnyitásokban mélyedtek el (csak semmi hipermodern! – próbálta visszaterelni a vélt helyes útra ifjú tanítványát Maróczy), párosversenyt szimuláltak, a végére Euwe apusnak kezdte szólítani mesterét, és magyarul is meg akart tanulni. Visszaemlékezése szerint Maróczytól tanult meg uralkodni magán a sokat ígérő, izgalmas állásokban, amelyeket korábban gyakran túl hevesen és élesen próbált kezelni.
Maróczy és Euwe, 1921. Forrás: Magyar Sakkélet. 1976
Maróczy legfőbb tanácsa egyébként az volt, hogy Euwe ne csak és kizárólag sakkozon, legyen tisztességes szakmája is, a tanulmányait pedig fejezze be. Euwe ennek megfelelően matematikus lett, és csak emellett, amatőrként sakkozott. De milyen szinten! Még 1921-ben, húszévesen megnyerte a holland bajnokságot, a húszas években egyre több nemzetközi versenyen indul, és egyre eredményesebben szerepelt; ugyanakkor az amatőr státuszát nem adta fel, félévekre, évekre a matematikatanítás és a doktori védése elvonta a játéktól. Igazi fordulópontot az jelentett a pályafutásában, amikor 1926-ban Aljechin őt választotta felkészülési ellenfélnek a Capablanca elleni világbajnoki mérkőzés előtt. A 10 meccsből álló párosmérkőzésen játékról játékra erősödött Euwe, végül csak 5,5:4,5-re, a lehető legszorosabban kapott ki. És innentől kezdve jóval magabiztosabban kezdett játszani:
1927-ben az első sakkolimpián a holland csapat éltáblásaként meggyőző eredményt ért el, és a csapatát is a negyedik helyre húzta fel, 1928-ban megnyerte az amatőr világbajnokságot (amit az amszterdami sakkolimpia kísérőrendezvényének találtak ki).
Az időközben köréje szerveződő menedzseri csapat sorra szervezte neki a párosmérkőzéseket, komolyabbnál komolyabb ellenfelekkel. 1928-ban Bogoljubovval mérte össze erejét, és bár kikapott, a körülményeket megismerő közönség szimpátiáját világszerte elnyerte: a korabeli lapok arról írtak, hogy a harmadik meccs közben Euwe elkapta a spanyolnáthát, de így is nyert! Az 1918-as spanyolnátha után évekig minden influenzára azt hitték, hogy visszatér a gyilkos világjárvány, az 1928-as esetében ráadásul a kezdeti megbetegedési számok valóban ijesztőek voltak.
Euwe és Aljechin, 1935. Forrás: chesshistory.com
A harmincas évek közepére beverekedte magát a top10-be, de még így is meglepetés volt, hogy éppen az ő kihívását fogadta el Aljechin, és 1935-ben párosmérkőzést vívtak a világbajnoki címért. A felkészülésben Maróczy sokat segített Euwe-nek: feldolgozta Aljechin összes komolyabb partiját, kielemezte a világbajnok kedvenc megnyitásait, középjátékbeli erősségeit, gyengeségeit, az ebből készült könyvecske (nem a terjedelme, hanem az olvasóközönsége volt kicsi) Euwe féltve őrzött kincse lett. Az ellenfélspecifikus felkészülés részben a kor információs nehézségei, részben a sakkozók hozzáállása miatt nem volt jellemző, világbajnoki döntő előtt kifejezetten újdonságnak számított. A párharc alatt két szekundánssal dolgozott együtt Euwe, Salo Flohr elsősorban a megnyitások kezelésében nyújtott segítséget, Maróczy pedig a végjátékkezelésben adott tanácsokat. És a világ megrökönyödésére a 30 partiból álló párosmérkőzést az unalmasnak, tisztes iparosnak (=tehetségtelen, de szorgalmas) kikiáltott Euwe nyerte meg. Igaz ugyan, hogy két évvel később Aljechin a visszavágón alaposan elkalapálta, és ezzel visszavette a címet, de azt senki nem veheti el Max Euwe-től, hogy ő volt két éven át a sakkvilágbajnok! Lehet, hogy nem ő volt a legizgalmasabb, a legkreatívabb, a paradigmaváltó, a művészi, a zseniális, de az biztos, hogy ő volt minden idők legnagyobb világbajnoka a maga 190 centis magasságával…
1.e4 c5 2. Hf3 Hc6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 d6 6. Fe2 e6 (A szicilíai védelem scheveningeni változatának megszületését látjuk ebben a partiban, és bár nem vezetett eredményre, Euwe ragaszkodott az elgondolásához, ugyanebben a bajnokságban még kétszer kipróbálta ezeket a lépéseket, nagyobb sikerrel. A következő években divatba jött ez a variáció, nem is lehet pontosan érteni, miért nem Euwe nevét viselve.) 7. O-O Fe7 8. Kh1 O-O 9. f4 Vc7 10. Hb3 a6 11. a4 b6 12. Ff3 Fb7 13. Fe3 Hb4 14. Ve2 d5 15. e5 He4 16. Fxe4 dxe4 (Apró pontatlanságok sötét részéről, és világos máris támadásba lendül.) 17. Vf2 b5 18. axb5 axb5 19. Hd4 Fc6 20. Vg3 Bxa1 21. Bxa1 Bb8 (Inkább hagyni kellett volna a gyalogot veszni 21… Hd5 22. Hxe4) 22. f5 exf5 23. Hxf5 Ff8
(Maróczy két erős támadás közül választhatott, a direktebb ez lett volna: 24. Ba7 Bb7 25. Hh6+ Kh8 26. Ba8 Bb8 27. Hxf7+ Kg8 megteremti az e gyalog útját az átváltozás felé)
24.Ff4 Ba8 25. Bc1 g6 26. e6 Vb7 27. e7 Fg7 28. Hxg7 Kxg7 29. Vh4 f6 30. Vh6+ Kg8 31. Fd6 (Fenyeget a matt f8-on, csak 31… Vc8 véd, de akkor 32. Fxb4 tisztelőnnyel folytatja világos a támadást.) 1–0
De térjünk vissza Maróczyhoz és az 1920-as évekhez. 1922-ben Angliába tette át a székhelyét, hogy visszaszerezze régi játékerejét, és hogy ott is kineveljen egy világbajnokot. Angliában a magyar sakkozók komoly megbecsülésnek örvendtek, hiszen az 1850-es évektől Löwenthal János Jakab, majd az 1880-as évektől Günsberg Izidor szervezték és uralták az angol sakkvilágot. Utóbbival találkozott is Maróczy, egészen különösen élték meg közös magyarságukat. Ahogyan azt Vécsey Zoltán, szlovákiai magyar krimiíró és levelezési sakkozó, az eset szemtanúja elmesélte:
„Gunsberg bácsi egy ezüsttálcán a szalvéta alá valamit elrejtett, és a pincérrel a zenészekhez küldette. A karmester felénk fordult, s a vonókon megcsendült egy dal. Gunsberg bátyánk átszellemülten nézett ránk. Mi azonban nem nyilatkoztunk. Végre Gunsberg nem állhatta szó nélkül. – Ugy-e, jól játsszák ezt a csárdást? – kérdezte Maróczytól. Nagymesterünk nem akarta kedvét szegni vendéglátónknak: – Akárcsak a Tisza mellett – mondotta. A csárdás veszedelmesen hasonlított a bécsi erdő keringőjéhez.”
Maróczy a nagy elődökhöz hasonlóan bejárta egész Angliát, szimultánokat adott, előadásokat tartott óriási közönségsikerrel. Az egyik előadás után a hallgatók közül egy fiatal hölgy különösen rajongó módon közelített hozzá.
Kiderült, hogy a 16 éves lány nemrégen költözött át a családjával Hastingsbe, eddig a képzőművészet érdekelte igazán, de most elhatározta, hogy a sakkozásnak szenteli az életét.
Ööö, szegény Maróczy egy ilyen lehengerlő szöveg után kénytelen volt játszani is a kisasszonnyal – és most jött a meglepetés: tehetségesnek bizonyult. Annyira, hogy Maróczy különórákat adott Vera Menchiknek, hiszen róla van szó, és a többi már a sakktörténelem legfényesebb lapjaira kívánkozik. Két év alatt, 1925-re annyit fejlődött, hogy Angliában már ő számított a legerősebb női játékosnak (csak azért nem lehetett angol bajnok, mert nem kapta meg az állampolgárságot). Maróczy tanácsára férfiakkal is összemérte tudását, elindult a nagyobb tornákon, és egyre jobb eredményeket ért el. Persze a férfisoviniszta sakkozói világ nehezen viselte, hogy egy nő is győzhet ellenük; egy bécsi mester, bizonyos Albert Becker az 1929-es karlsbadi torna előtt ironikusan-gőgösen megalapította a Vera Menchik Klubot, amelynek azok lesznek a tagjai, akik vereséget szenvednek Menchiktől – és ahogy egy ilyen sztoritól elvárja az ember, természetesen Becker lett az első tagja a klubnak.
Vera Menchik szimultánt ad. Forrás: chesscomfiles.com
Később nagyobb nevek is csatlakoztak a vert sereghez: az öreg Jacques Mieses, a csodagyerek Samuel Reshevsky, a mi Steiner Lajosunk és igen, a későbbi világbajnok Max Euwe is. Euwe 1930-ban, Hastingsben csatlakozott a klubhoz, a hírre, hogy egy nő legyőzte a hollandot, Euwe felesége felkerekedett, és elutazott Angliába, hogy megnézze, milyen női csábítási trükköknek nem tudott ellenállni hites ura. Aztán megnyugodott: Vera Menchik csak a táblán volt veszélyes, és tényleg csak a sakkozásnak élt. A FIDE 1927-től női sakkvilágbajnokot is hirdetett, pontosabban világbajnoki körmérkőzéseket szervezett meghívott versenyzőkkel. Az első ilyen versenyt Menchik toronymagasan, minden vetélytársát legyőzve nyerte meg. És utána még hatszor (!), utoljára 1939-ben védte meg a világbajnoki címet (végre angol színekben, mivel 1937-ben férjhez ment az angol sakkszövetség titkárához). Valószínű, hogy további tornák, nagy csaták, győzelmek vártak volna rá, ha nem jön közbe a háború: 1944 júniusában londoni lakásukat bombatalálat érte, és meghalt.
1.e4 d5 2. exd5 Hf6 3. Fb5+ Fd7 4. Fc4 Fg4 5. f3 Ff5 6. Hc3 Hbd7 7. d3 Hb6 8. Hge2 Hbxd5 9. Hxd5 Hxd5 10. Hg3 Fg6 (Bevallom, a skandináv védelemhez szoros érzelmi szálak kötnek: gyerekként egész bajnokságokat végigjátszottam sötéttel a d5 bűvöletében. Ez a parti is mutatja, hogy a skandináv védelem kiiktatja a gyalogtorlódást a centrumban, nyíltabb ütközeteket eredményezve. A következő lépésben világos alkalmazkodik a harcosabb stílushoz: ugyan már sáncolhatna is, mégis inkább egy gyalogtolással beindítja a támadást, és megakadályozza sötét centrumfoglalási terveit.) 11. f4 e6 12. O-O Hb6 13. Fb3 Fc5+ 14. Kh1 O-O (Sötét várhatott volna még a sáncolással, sőt, világos harcias felállására reagálva hosszúra kellett volna sáncolni 14… Vd7 előkészítéssel.) 15. Vf3 Vc8 16. He2 Hd7 17. g4 Hf6 18. Hg3 h6 19. h3 c6 20. Fd2 Vd7 21. Bae1 Bad8 22. Be2 Kh8 23. Bg2 Fh7 24. h4 Hg8 25. h5 He7 26. f5 exf5 27. Hxf5 Fxf5 28. gxf5 Fd4
(Világos szisztematikusan felszámolta saját sáncát, hogy mindenkit mozgosítson a támadáshoz. Sötét ránézésre stabil állások mögül védekezik. És indul a konzervnyitó hadművelet!)
29.f6 Hd5 (Bármennyire rosszul néz ki 29… Fxf6 30. Fxh6 gxh6 31. Vxf6+ Kh7 32. Vg7 # miatt, de senki nem kötelezi sötétet, hogy leüsse a futót, 30. … Fxb2 után izgalmas végjátékra futott volna ki a parti. De a leselkedő mattveszély elhomályosította Menchik látását.) 30. fxg7 Fxg7 31. c4 He7 2. Fxg7 Kxg7 33. Vf6+ Kg8 34. Bg1+ Hg6 35. Bxg6+ fxg6 36. c5 Bf7 37. Vxg6+ (Maróczy sorozatos áldozataival egy érdekes állást hozott össze: kettős minőséghátrányban került döntő fölénybe. 37… Kf8 38. Fe6 Ve7 39. Vxh6+ Ke8 40. Fg5 lett volna a folytatás, de Menchik ezt már nem várta meg, feladta.) 1–0
Maróczy az 1920-as évek közepétől, túl az ötvenen újra egyre sikeresebben szerepelt a tornákon: úgy tűnik, hogy a tanítás, a feltörekvő tehetségekkel foglalkozás összeszedettebbé, élesebbé és az újdonságokra nyitottabbá tették a játékfelfogását, közben megkopott versenyrutinját is leporolta. 1923-ban Karlsbadban Aljechinnel és Bogoljubovval osztozik az első helyen, Hastingsben 1924-ben második, 1925-ben első helyen végez. 1924-ben New Yorkba utazik az akkori idők legnagyobb versenyére, és a három nagy (a húszas évek miattuk volt a sakkozás nagy évtizede: Lasker ugyan elveszíti címét 1921-ben, de itt újra és egyben utoljára tornagyőzelmet arat; Capablancának, az aktuális világbajnoknak nem is ez okoz fejfájást, hanem a trónkövetelő Aljechin egyre erősebb játéka, aki ki is hívta a kubait, de csak 1927-ben rendezik meg az orosz győzelmével végződő címmérkőzést) mögött, de például Bogoljubov előtt, a középmezőnyben végez. Amerika annyira megtetszik neki, hogy 1925-től két évet ott tölt versenyekkel, előadásokkal, a helyi sakkélet szervezésével. Még a kontinensek közötti hajójáraton is sakkozott, amiről így mesél:
„– A Lancastria nevű Cunard-hajón utaztam visszafelé Amerikából. Természetesen a hajóskapitány felkeresett a kabinomban és megkérdezte, hogy nem akarom-e kihívni rádió-partira a Nagy Óceánon úszó óriás hajókat. – Szívesen – válaszoltam. – Akár tizet is.
– De ne mondjuk meg, hogy ön kicsoda – könyörgött a kapitány. – Könyveljük el a dicsőséget a Lancastria javára. – Készséggel beleegyeztem. A kihívást csak két hajó fogadta el, a németalföldi New-Amsterdam és a White Star Line Cedric nevű hajója. – Ne gondolja, hogy a játék nehézkesen ment, hogy várakoznunk kellett, amíg a hanghullám elhozza a két másik hajó sakkozóinak feleletét. (…) egy hajóstiszt félpercenként jelentette az ellenfelek lépéseit. Egyszerre játszottam mind a kettővel, a Cedric hamar feladta, de nem sokáig állt ellent a hollandus hajó sem. A New-Amsterdam is mattot kapott. Pedig azon is egy komoly sakkbajnok utazott, mert nagyon furfangos cselezései voltak. Persze, az ő emberük sem leplezte le magát…”
1.d4 d5 2. c4 c6 3. Hf3 Hf6 4. e3 e6 5. Hbd2 He4 6. Hxe4 dxe4 7. Hd2 f5 8. Vb3 Fd6 9. c5 Fc7 10. Hc4 Hd7 11. Fd2 Hf6 12. f3 O-O 13. O-O-O b6 (A félszláv vezércsel megnyitás után nézzük meg az állást: amíg világos egyrészt az a2-g8 átlón a tisztjeivel, másrészt a királyszárnyon a gyalogjaival készül támadni, addig sötét kontrára rendezkedett be). 14. He5 (Korainak tűnik a robbantás, talán 14. Fb4 jobban szolgálta volna a támadás előkészítését.) 14… bxc5 15. Fc4 Ve8 16. g4 fxg4 17. fxg4 a5 18. g5 Fxe5 19. gxf6 Fxf6 20. dxc5 Vh5 21. Vc2 Kh8 22. Fb3 Fa6 23. Vxe4
(Bogoljubov előkészítetlen támadása ahhoz vezetett, hogy minden egyes lépésével sötét eldugott figuráit is helyzetbe hozta. Most már csak le kell aratni a termést, kezdetnek egy minőségelőny is megteszi.)
23…Fe2 24. Fc2 Ff3 25. Vxe6 Fd5 26. Vd6 Bad8 27. Vg3 Fxh1 28. Bxh1 Bxd2 (És most finom technikával bástyaelőnyt faragunk.) 29. Kxd2 Vd5+ 30. Ke2 Vxh1 (Itt akár fel is adhatta volna világos, de Bogoljubovot nem ilyen fából faragták, tesztelte Maróczyt, képes-e bástyaelőnyből nyerni, hátha nem veszi észre a mattfenyegetést. Nem meglepő: képes volt, és észrevette.) 31. Vh3 h6 32. Vf5 Vg2+ 33. Kd1 Vd5+ 34. Vxd5 cxd5 35. Ff5 Fxb2 36. Fe6 g5 37. Kc2 Bf2+ 38. Kd3 Bxh2 39. Fxd5 Kg7 40. Kc4 Fe5 41. Kb5 Be2 42. Kxa5 Bxe3 43. a4 Fd4 44. Kb5 g4 45. a5 Bc3 46. Fc4 g3 47. c6 g2 48. c7 Bxc4 (Az utolsó mentsvár, a gyalogbemenetel is elesett, végre feladta.) 0-1
1927-ben, az első sakkolimpián a magyar csapat komoly eredményt szeretett volna elérni, és ehhez minden támogatást megadott az állam. A legfőbb segítség az volt, hogy hazacsábították Maróczyt, aki éltáblásként győzelemre vitte a csapatot. Ennek örömére a nyugdíját is rendezték, véget ért a hétéves száműzetés: hazaköltözött. Újra a magyar sakkéletet szervezte, innen járt világversenyekre, ide hozta haza a győzelmi trófeákat, a magyar fiatalokat tanította és avatta be a bajnokok különös világába. De ez már egy másik történet.
Lilienthal Andor visszaemlékezései Aligha kell magyarázni, milyen nagy jelentősége van egy fiatal, tehetséges sakkozó életében, fejlődésének meggyorsulásában egy nagymester oktatásának, tanácsainak. Engem ez a szerencse ért, amikor Maróczy csapatához, a Pesti Hírlaphoz kerültem. Ő, a világhírű nagymester, első táblás, szívesen osztotta meg tudását másokkal, különösen a fiatalokkal. így azután sokat elemeztünk együtt. Hatására gazdagodott játékszemléletem, korlátok közé tudtam szorítani támadókedvemet, s a szakma rejtett finomságaiba is bevezetett. Emellett maradandó hatást gyakoroltak rám csodálatos vezérvégjátékai. Emlékszem, hogy nem is sok év múltán, pontosabban 1934-ben, az újpesti nemzetközi versenyen ezen múlott sok minden. Vezérvégjátékban két gyalog hátrányom volt Flohr ellen, de — hála jártasságomnak e nehéz végjátékfajtában — sikerült megmentenem a partit. Ha emlékezetem nem csal, egymással csupán egyszer játszottunk, 1931- ben (a Szávay-emlékversenyen). Maróczy nagymesternek köszönhetem, hogy be mertek válogatni az olimpiai csapatba fiatal korom ellenére. Vállalta értem a felelősséget, minden fordulóban asztalhoz ültetett, baráti tanácsokkal látott el. A verseny után pedig ő volt a legboldogabb, hogy én, az újonc jól helytállottam. (Az 1933. évi Folkestone-i olimpián együttesünk a harmadik helyt osztva lett ötödik, s Lilienthal 13 játszmából 10 pontot szerzett, a csapat legjobb és az egész olimpia második-harmadik legjobb pontszerzője volt. — A szerk.) Maróczy Géza ezen az olimpián kevés játszmát vállalt, elsősorban csapatkapitányként tevékenykedett. Kiváló vezető volt, nagyon tudta lelkesíteni a csapatot, soha nem idegeskedett, szemrehányást nem tett. Kedves, biztató mosolya felszabadította a rejtett erőtartalékokat is. Mint szekun- dáns fáradságot nem ismerőén, gyakran hajnalig tartó elemzésekkel segített a függőt játszóknak. Óriási tapasztalata, lényegre mutató megjegyzései, technikája nagy hasznunkra vált. Angol nyelvtudása is javunkra szolgált, kisebb-nagyobb problémáink megoldását segítette elő, s barátságot köthettünk más országok sakkozóival. Az angolok őt tiszteletbeli angolnak tekintették, nagyon szerették, becsülték, nem is csupán sakkozói nagysága miatt, hanem kiváló emberi tulajdonságaiért. Igaz, ebben a véleményben az egész sakkvilág osztozott, mindenütt olyan népszerű volt, mint később Kérész. Magam hálával, tisztelettel gondolok rá még most is, halálának huszonötödik évfordulóján. Forrás: Magyar Sakkélet, 1976 július
„Na. Ide, Lány. Ide.” – mondta a mama, miközben átvágta a pántlikát, és ünnepélyesen felavattuk azt a nagyobb gyerekjárókányi területet, ami az Én Veteményesem lett. „Ide űtethetsz tüllem azt, amit akarsz, de nekem gondom nem lesz rá, az biztos!”
Az Én Veteményesem igen megalázó helyen, a csirkegané, a csemegekukorica és a nyúlház által határolt részen helyezkedett el, a Tisztességes Veteményestől igen távol, hogy ne is legyen szem előtt. Ide kerültek mindazok a növények, amiket a mama nem tartott méltónak ahhoz, hogy békességben együtt nevelkedjenek a céklával, a paradicsommal, a fokhagymával, a bogyiszlói paprikával, vagyis a normális ember hagyományos ételeivel, amiknek, mint mondta, van értelme.
Megmagyarázhatatlan módon a padlizsánnak bérelt helye volt a Tisztességes Veteményesben. „Szép. Mutat.” – mondta a mama, aki soha nem evett padlizsánt, de a tojásgyümölcs legalább az esztétikai kontrollon átjutott.
Szóval, az Én Veteményesembe került a rukkola, a medvehagyma, a halványító zeller, a különleges színű paradicsomok, amikből soha nem lett semmi és itt döglött meg a bougenvilla is.
És itt volt még valami, ami nemcsak a tanyán, a mamám által lett száműzve, de a magyar konyhából is. A zöldségek mostohagyereke. A mángold.
A mángoldról nagyjából annyit tudhatunk meg rövid kutakodás után, hogy a levélzöldségek közé tartozik és „elkészítése a spenóthoz hasonlóan történik”. Vannak, akik az ízét is a spenótéhoz hasonlítják, nos, ezt, mint a mángold fogadatlan prókátora, kikérem magamnak és határozottan visszautasítom: még csak nem is hasonlít az ízük. Nekem elhihetik, nagy mángoldfogyasztó vagyok. Ha otthon, a bajai piacon nem kaptam, nem kellett messzire mennem: a szabadkai piacon hatalmas csokrokban árulják, mivel az egész Vajdaságban közkedvelt zöldség.
Itthon inkább vidéki piacokon találkozhatunk vele, elvétve. Meg a horvátországi nyaraláson. Ha rákvörösre sült asztalszomszédunk elgondolkodva piszkálgat valami zöld izét a főtt krumpli között a hal mellé kínált köretben, az lesz az. Mivel a magyar konyhából alapvetően kikopott, „gyüttment pestiként” nekem is hosszas utánajárásba került, de végül sikerült beszereznem egy közeli faluban, termelőtől.
Na jó, szóval itt vannak ezek a bazi nagy, fodros levelű, fehér vagy vörös szárú disznóparéj szerűségek, hazacipeltük, most mi legyen vele? Először is, vizes konyharuhába tekerve tegyük a hűtőbe. Így egy-két napig tudjuk tárolni. Blansírozás (forró vízben előfőzés) után fagyaszthatjuk is.
Óvatos ismerkedéshez először keverjük zöldsalátába. A mángoldnak erős rostú levelei vannak, így a szár levágása után ki kell metszeni a központi eret. A zsengébb leveleknél elegendő, ha lehúzzuk a szárral együtt. Miután ezzel megvagyunk, öblítsük le a leveleket, szárítsuk meg őket, egy maroknyi levelet lazán göngyöljünk fel egy kötegbe és keresztben szeleteljük fel csíkokra.
Vagy készítsük el görögösen: Egy kiló mángoldlevelet vágjunk össze. Fél kiló paradicsomot héjazzunk le, kockázzuk fel. Egy közepes fej hagymát kockára vágva dinszteljünk meg, dobjuk rá a paradicsomot, majd 3-4 perc múltán a mángoldleveleket is. Só, bors, pár csepp citrom és kész!
Az első randi után készítsünk belőle köretet.
Egy kiló mángoldlevelet vágjunk össze. Felforrósított olívaolajra dobjunk rá három-négy gerezd zúzott fokhagymát, majd rögtön adjuk hozzá a felszeletelt leveleket. Nem kell sokáig párolni, csak addig, míg összeesnek a levelek. Ez így egy önálló köret halakhoz, húsokhoz, de úgy is nagyon jó, ha a fokhagymás mángoldhoz kockára vágott főtt krumplit keverünk.
A mángoldos galuska egy jó kis magyaros nyári étel, nincs más dolgunk, mint a leveleket és a szárat apróra feldarabolni. A galuskát olívaolaj és vaj keverékén kezdjük el pirítani, majd adjuk hozzá a mángoldot és addig pirítsuk, míg a levelek megfonnyadnak. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk és azonnal tálaljuk.
Szerencsés esetben a disznót is feldolgozzuk a fülétől a farkáig, a mángold szárát sem dobjuk ki. Megesszük. Váncsa István receptje jó is lesz, mit jó, kiváló: A mángold szárát felszeleteljük, kissé megpároljuk, majd jénaiba tesszük. Nyakon öntjük Mornay-mártással, sajtot szórunk a tetejére és megsütjük.
Ezt a receptet én továbbfejlesztettem: A mángold levelét, szárát feldarabolom, fokhagymás olajon rövid ideig párolom. Még melegen összeforgatom kockára vágott főtt krumplival, így simítom jénaiba. Ráöntöm a Mornay-mártást, végül rászórom a sajtot és megsütöm. Könnyűnyári.
Ha mángoldos recepteket keresünk, könnyen úgy tűnhet, Váncsa Istvánon kívül nemigen használja alapanyagként ezt a zöldséget.
Az ő receptje a szíriai lencse mángolddal is, mindenképpen próbálják ki. Negyven deka lencsét sós vízben puhára főzünk, leszűrjük, félretesszük. Nyolc gerezd fokhagymát tengeri sóval kőmozsárban összezúzunk, pépesre. Felszeletelünk öt mángoldlevelet, egy evőkanál olívaolajon addig pároljuk, míg össze nem esik. Félretesszük. Három evőkanál olívaolajon megdinszteljük a fokhagymát és két csokor apróra vágott korianderzöldet, rádobjuk a mángoldot és a lencsét, kevergetve tíz percig főzzük. Beleöntünk egy evőkanál citromlét és két evőkanál gránátalmaszirupot. Akkor jó, amikor a lencse már kezd szétfőni. Tálaláskor csepegtessünk rá kevés olívaolajat.
A következő célállomás Marokkó. A harira bárányhúsból főzött, sűrű marokkói leves. A Casa Moro című könyvben egy friss, könnyedebb változatot találunk, kevesebb hüvelyessel és több zöldségfélével.
Másfél kiló, 3-4 darabra bontott báránynyakat felteszünk forrni. Forrás után öt percig főzzük, lehabozzuk. Ezután hozzáadunk egy fej finomra vágott vöröshagymát, 3 finomra vágott szárzellert, egy csipetnyi sáfrányt, egy csokornyi friss koriander szárát, sózzuk-borsozzuk. Egy órán keresztül főzzük csendes tűzön. Ezután hozzáadunk tíz deka zöld lencsét és 12 deka felezett csicseriborsót és újabb fél órán át főzzük. Amikor a húsdarabok már megpuhultak, kihúzzuk a csontot és a húst visszatesszük a levesbe. Újra sózzuk-borsozzuk, hozzáadunk fél kiló negyedelt paradicsomot, két evőkanál durvára felvágott friss oregánót, és tíz percig főzzük. Ezután kerül bel húsz deka felszeletelt mángold, a szárával együtt. Végül összekeverünk három evőkanál lisztet három evőkanál olívaolajjal és azt is a leveshez adjuk. Ha kell, sózzuk. Adunk hozzá néhány csepp citromlét, majd tíz perc főzés után tálaljuk.
Aztán csinálhatunk még mángoldos gnocchit, de a gnocchi megérdemel egy külön írást, ugye? Naná.
Majd’ elfelejtettem, főzzenek a mángoldból főzeléket, az semmiképpen ne maradjon ki. Hát magyarok vagyunk, vagy mi a franc?
A századfordulós Bécsben a nők egyre inkább tudatára ébredtek saját képességeiknek. Már nem elégedtek meg a másodlagos szereppel, egyenjogúságra törekedtek. Az egyenjogúság kérdése középpontba került, ami segítséget nyújtott a szobrászat néhány női úttörőjének, hogy kitapossa az utat későbbi követői előtt, és elfogadtassa magát az akkor még igen szkeptikus társadalom férfitagjaival. Idővel a nők nagyobb szerepet kaptak a művészetben (tánc, költészet, ének, színészet), a magasabb társadalmi réteg tagjai egyetemre is járhattak. 1918-tól már Magyarországon is választó joguk volt, 1928-tól Olimpián is részt vehettek. Ám a liberális polgárság is nehezen tudta elképzelni, hogy egy nő fizikai munkát végezzen.
Magyarországon a nők nagyobb társadalmi szerepének elismerését előkészítette többek között Kövesházi Kalmár Elza 1900-as szobra a „Vágyakozás”. Az alkotás 1901-ben egy magyar újság fénykép illusztrációjaként jelent meg Lyka Károly nyomán. A kép körül vita alakult ki a magyar közéletben, még a Fővárosi Tanügyi Bizottság ülésén is hangot emeltek ellene. Ennek dacára Kövesházi nem kevés pozitív kritikát kapott, többek között olvasói levelekben. Ebben az időben sok műtermi fotó készült, melyen a „pózoló” nők testtartása, sőt hajviselete is ellenérzést váltott ki. (Plesznivy Edit: Hölgy vésővel. IPM 1987. 5. sz.)
„Kőfaragó … tényleg az Kalmár Elza, aki nagy művészi lelkiismeretességgel maga faragja márvány- és kőmunkáit. Ma ritkaság az ilyen, nőben éppen egészen szokatlan.”– írja róla Fülep Lajos művészettörténész 1908-ban.
Elza művészetét kezdetben meghatározta a finom ívű, bécsi szecesszió. Ebből a formanyelvből indult és néha vissza is tért hozzá. Jól megfigyelhető ez Thanatos kerámiáján, melyet a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár őriz gyűjteményében.
Finoman használt geometria
Kövesházi a ’20-as években már az art deco szellemében alkotta táncos szobrait. Gyönyörű kisplasztikája szimbolikus jelentőséggel bír Elza magánéletében és a művészi életműben egyaránt. Igazi megtestesülése annak az anya-lánya, szobrász-táncos kapcsolatnak, amely Kövesházi Kalmár Elza és lánya, Ágnes között jött lére.
Kövesházi Kalmár Elza: Lélegzőtánc (1928, gipsz, 28,3 cm, Magyar Nemzeti Galéria)
Feszültséget érezhetünk a zárt kompozíció és a mozdulat finomsága, a légies, szitakötő szerű alak kettősségében. A geometrikus, egy nézetre komponált, erőteljesen stilizált nőalak tenyerét és arcát az ég felé fordítja, így teremt kapcsolatot a magasabb dimenzióval. Az arc vonásai alig kivehetők. Lényében valami nem evilági erő, szakrális tartalom érezhető a művészi mondanivalóban. A kompozíció zártságát oldja: a finom, fehér gipsz anyag; a ruha félköríve; a karok által teret és mellkast megnyitó mozdulat. Most nem a mozgás, inkább maga a mozdulat és a benne rejlő átlényegülés hangsúlyos. Szinte együtt lélegzünk a szoborral.
Anya és lánya
Elza 1928 körül készíti el ”Lélegző tánc” című gipsz szobrát. Az alig 30 cm-es plasztikát Kövesházi Ágnes, a szobrásznő lánya ihlette. Az 1920-as években Ágnes vezető táncosa volt Madzsar Alice mozdulatművész és alkotótársa, Palasofszky Ödön Lényegretörő Színházának. Saját, ugyanezen a címen futó tánckompozíciója szolgált inspirációul édesanyja művének elkészítéséhez. Az utókorra maradt az a fotó is, melyen Kövesházi Ágnes, a ”Lélegző tánc” szoborművének megfelelő pozícióban áll. Ruhája ugyanolyan legyezőhöz hasonlatos, mint a téma alapján készült plasztikáé. A jelmezt ugyancsak Kövesházi Kalmár Elza készítette. Ágnes életében a levegőnek, a légzőgyakorlatoknak nagy szerep jutott. Mivel tüdőbeteg volt, rendszeres gyakorlásukkal a táncosnő testét és lelkét is gyógyították. Valószínűsíthető, hogy ez a betegség volt Lélegző tánc című koreográfiájának inspirációja is.
Kövesházi Ágnes a Lélegzőtáncban (kosztüm: Kövesházi Kalmár Elza, 1928)
Kövesházi Kalmár Elza nevét nem ismerik sokan, pedig anyaként és művészként egyaránt lehetne a modern, mai nő példaképe, szimbóluma. Egész életét a megújulás és a nyitottság jellemezte. Beengedte a nemzetközi tendenciákat és saját nyelvére fordította azokat. Egyedülálló anyaként nevelte házasságon kívül született gyermekét. Bejárta Európát és hazahozta a külföldön tanult újításokat. A ’20-as évek art deco irányzatában és az erősödő női öntudatra ébredésben otthonosan érezte magát: szobrot, jelmezt, plakátot és ruhát tervezett. A ’30-as években már igazgatósági tagja volt az Alkotó Művésznők Egyesületének (AME). Ezekben az években anyagi gondok miatt ortopéd cipészetet tanult. Megint képes volt a megújulásra. 1941-ben a Népszava újságírója meglátogatja műhelyében és így ír róla:
“Kövesházi Kalmár Elza: asszonyideál. A dolgozó,aküzdő,aszabad asszony, a vérbeli művész ideálja. Hány,dehány szobrászvan, aki lelkében suszter. Kövesházi Kalmár Elzaaz ortopédcipészetbenisművész.”
– Tanárúr véleményével nem illik így szembemenni – csóválta meg a fejét a Rabbi. – Egyedül ő tudja itt, hogy mit mikor, miért mond.
– Meg én – jelentkezett Balogh Tamás, no jó, tán a Burma is. De ő csak ritkán és feltételesen.
– Balogh Tamás, a faház esze… – A Törpe alig tudta visszafojtani a röhögését. – Rengeteg példát mondhatunk erre.
– Na, egyet mondj, na, csak egyet! – horkant fel Balogh Tamás. Persze, gyorsan el is hallgatott, hiszen ebből a kérdéskörből nem jöhetett ki előnyösen.
– Sok remek ember fordult meg itt a faházban – terelte másra a szót a Rabbi. – Mindnek voltak okos mondásai, mindnek voltak jónál jobb ötletei.
– Kitűnő emberek, ahogy mondod – sóhajtott Tanárúr –, legtöbbjüket valamennyien ismertük, számtalan korsót csúsztattunk le együtt…
– Meg persze muskotályost is – révedt el Balogh Tamás. – Nincs is annál jobb.
– Ne erőltesd magad! – ütött az asztalra a Törpe. – Tamásnak úgysem létezik más, mint az a bizonyos édes lötty…
– Lötty?! – ordított fel Tamás. – Lelöttyözted a világ legjobb borát? Te kutya, te cenk, te mit is mondjak, mi…
– Csöndesebben, fiúk – szól ki ketrecéből a csapos, – mert kiüríttetem a termet!
– Nem hallottad, hogyan szólta le a muskotályosomat ez a kutyavérű? – háborgott tovább, de már sokkal halkabban Balogh Tamás. Kitiltva lenni a faházból – nem perspektíva. Megélte néhányszor, nem kér újra belőle.
– Még ha a tokajimat szólta volna le, akkor se hőzöngenék ilyen hangosan – vigyorodott el a csapos. A népség-katonaság örömmel nyugtázta a mosolyt, ma nem lesz itt se kitiltás, se pofon… valószínűleg, ugye, mert az ördög sohasem alszik.
– Térjünk vissza a remek emberekre – gondolkodott el újra a Rabbi.
– Nagy baj az, hogy sohasem dicsérünk senkit. A remek emberekről is csak a haláluk után derítjük ki, mennyire voltak remekek.
– Tévedsz – pattant fel Pofapénz –, a mai nap a nagy tévedések napja! Itt van a Tanárúr íróbarátja, őt aztán elég sokat dicsértük még életében. Főleg a Burma, de még a Gutentág is. A jó öreg tanárurunk egész hosszú passzusokat olvasott fel a fontosabb (ő mondta így, a fontosabb) munkáiból, s néha még a csapos is idehallgatott ránk.
– Meg a Törpe is – bólogatott a Rabbi. – Nem is szólva a Balogh Tamásról, aki egyenesen kívülről fújta a kis magyar pornográfiát…
– Legalábbis azt állította magáról – húzta el a száját Gutentág. – Amikor Burma felszólította, hogy legyen szíves legalább egy-két bekezdést idézni, mindig egy ezerszer elkoptatott Petőfi-vers jutott az eszébe.
– Az is rosszul – vigyorodott el a Törpe.
– Rosszul? Elég belőled! – rikkantott Balogh Tamás. – Vedd tudomásul, hogy többször nyertem szavalóversenyt azzal a verssel, és idén is nyertem volna a kis magyar pornográfiával…
– Ha indultál volna a versenyen – legyintett a Rabbi. – De nem indultál, ezen sem, meg a többin sem, az aquincumi költőversenyről is lemaradtál…
– Nem vagyok én költő – húzta ki magát Balogh Tamás. – Nem veszem el senki kenyerét. Úgy hallottam, idén egyébként is csak a prózások vetélkedtek, azok közé meg nem kívántam befurakodni.
– Aha… – fordult el szinte egyszerre Pofapénz és Gutentág. – Befurakodni… még a muskotályosra sem tartottál igényt, pedig a Péter literszámra kínálgatta.
– Nekem aztán nem – csodálkozott el Balogh Tamás.
– Neked éppúgy, mint akárki másnak – torkolta le Pofapénz. – Arról igazán nem ő tehet, hogy nem méltóztattál odafigyelni.
– Hogy a Péterre nem, az tán lehet – jött zavarba az egykori kemencés. – De hogy a muskotályos szó nem akadt fenn a fülemen, azt legalábbis kétlem.
– Hányan bizonyítsuk? – vigyorgott újra Gutentág.
– Jó van, jól – csitítgatta őket Balogh Tamás. – Kérjetek ki nekem három decit, s el van sikálva a dolog.
Persze a három decit Tanárúrnak kellett kikérnie, mert a többieknek – ahogy Balogh Tamás megfogalmazta: momentán ugye… hm, izé, monetáriánus, pénzügyi, na, olyan pénzkörüli válsággal kellett szembenéznie.
– Azt azonban nem hittem – sajnálkozott Tamás –, hogy egy ilyen jeles csapattól összesen egy pohárral, még ha nagy pohárral is telik… Pedig születésnapom lenne, vagy mi…
– Megmondjam, mid van neked? – rúgott a bokájába a Törpe. – Tarhás hazugságrohamod van. Fél füllel hallottad, hogy a Péternek születésnapja volt tegnap, mostanáig bántad, hogy kimaradtál az ő vendéglátásából…
– Sohasem dörzsölődtem az arisztokratákhoz – húzta fel az orrát Balogh Tamás.
– Ezt hagyd abba! – szólt rá Tanárúr. – Ha valaki nem hencegett soha a származásával, akkor az a Péter volt. Ha nem írja meg a családtörténeti munkáit, sose tudtad volna meg, hogy a grófi ágból…
– Blabla! – fortyant fel Balogh Tamás.
– Amikor még három Eszterházy focizott a Csillaghegyben, no meg a Gázgyárban, akkor is egy miccre megmutattam, melyikük a gróf… Mert mind a három az volt, te eszenagy.
– Az öreg gróf három fia…De mind a három csudamód bánt a labdával. A Péter volt a legügyesebb, de ő inkább író akart lenni.
– Az is lett, s nem akármilyen! – sóhajtott Tanárúr. – El sem hiszem, hogy már két éve nincs velünk.
– No, hogy egy fontosabbat mondjak én is, mint a Tanárúr érdekes emberei – szólalt meg Burma –, velem többet volt az elmúlt két évben, mint az azt megelőző húszban. Pedig hetente legalább egyszer összefutottunk.
– Jó, jó – próbálta átvenni a szót Pofapénz. – Mind tudjuk, hogy a Tanárúr kegyelméből te a kivételezettek közé tartozol.
– A Tanárúréból igen – vijjogott közbe Gutentág. – De az enyémből nem!
– S ahogy elnézem, a többiekéből sem… – bólogatott a késve érkező Sunya.
– Ha csak Balogh Tamás nem tiltakozik.
– Ő aztán nem fog – mosolyodott el a Rabbi.
– Ha kap még három deci muskotályost – fintorodott el a Törpe. – Még királlyá is kikiáltja azt a Pétert.
– Na, ne – szisszent fel a Rabbi. – A trón, ha van, foglalt. Ha mi koronázunk, csak egyvalaki pályázhat rá. Az Úr akaratából, természetesen.
– Miért néztek mind énrám? – fortyant fel Tanárúr. – Hogy én jelentkezzem arra az ingatag akármire? Azt leshetitek. A Pétert, igen. Őt szívesen ajánlottam volna, de hát ő is inkább a nemlétbe szökött a várható terhek elől.
– Pedig, ha valaki alkalmas lett volna, az ő volt – csatlakozott Burma az alakuló koronatanácshoz. – De mivel átszökött a saját univerzumába, Tanárúr kénytelen lesz meggondolni magát.
– Különben megvered? – szörnyedt el Sunya.
– Utánad, koma – förmedt rá Burma.
– Nem értem, miért nem foglalod el a helyét… – töprengett hangosan Pofapénz. – Még megérjük. hogy Balogh Tamás veti bele a székbe magát. Nem volt még elég eszement uralkodótok?
– Az esztergomi érsek nem lesz hajlandó arra, hogy felkenje a trónra – csóválta meg a fejét a Rabbi.
– Vagy előtte hat hétig egyfolytában sorolnia kéne az elkövetett bűneit… Köztük is elsősorban a Vakegérből elpárolgott muskotályosok sorsát – vigyorgott Gutentág.
– Nem tudtok mással foglalkozni? – csattant fel Balogh Tamás. – Vakegér, Muskotályosok… Ti meg a világ összes pálinkáját összeloptátok. Térjünk csak vissza a Tanárúrra.
– No, csak összejön estére a Balogh-verés – vigyorgott Gutentág, s látszott a többieken, hogy nincs ellenükre a dolog.
– Fiúk, fiúk! Gyakoroljátok a megbocsájtás erényét – ment a dolgok elébe Tanárúr.
A Rabbi egy szép idézettel segített a sarokba szorult egykori kemencésnek: az vesse rá az első követ, aki még nem vétkezett. A Törpe lehajolt ugyan egy ökölnyi kőért, de mindenki tudta, hogy nem fogja eldobni. A pálinka említése épp elég figyelmeztetés volt számára.
– Nos, Tanárúr – Burma elég sokáig gondolkodott azon, mit is mondjon a gyújtópontba került tanárnak. – Nos, öreg, te sem szántani jársz erre a földre. Ismered a dolgok csínját-bínját, ismered az erényeinket…
– Olyanok nincsenek – kiáltott közbe Sunya.
– Ismered az erényeinket – intette le őt Burma –, és ismered a bűneinket is. Jogart, koronát Sunya szerez neked valamelyik múzeumból, ugyanott találhat kardot, palástot, országalmát. Az esztergomi érseket a Rabbi pontosan tudja helyettesíteni, a népségnek, katonaságnak itt lesz a Faház népe. Hogy kevesen leszünk? Áthívjuk a Pók utcai lordok házából a jobbakat s mindenkit a Pléhgombából. Együtt csak kiadunk egy koronázási menetet… A Johnny zenél a talpunk alá, a békási asszonykórus meg ad a hangulatnak.
– Békáson nincs is asszonykórus – próbált beleszólni a nagyok dolgába a Törpe, de lehurrogták.
– Ha nincs, majd lesz – élte bele magát a készülődő ünnepbe Gutentág.
De látszott, hogy a többieknek is tetszik a dolog. Különösen Pofapénz pirosodott ki a lelkesedéstől, s már tervezni is kezdte a meghívandók névsorát.
Erzsébet királynő állt a lista elején, rajta nem vitatkozott senki, de bizony a második, harmadik hely körül kitört a faházi ordítozós: ha a csapos nem lengeti meg újra a kitiltás rémét, még most is üvöltene a csapat.
– Szóval Tanárúr lesz a király – gondolkodott el Pofapénz.
– Ha el nem ugrok! – vigyorodott el Tanárúr.
– De jó, hogy megöregedtél – sóhajtott nagyot Burma.
– Kinek jó és miért? – jött zavarba Tanárúr.
– Neked jó – ölelte át a vállát Burma. – Tavalyelőtt még el tudtál volna ugrani, most már csak virtuális mutatványokra vagy képes.
– A virtuális valami disznó dolog? – kérdezte Sunya, de senki sem figyelt rá.
Méghogy disznó!
– Csak a Pétert kellett volna időben megkoronáznunk – töprengett félhangosan Tanárúr. Lenne egy jó királyunk, s én is kimenekülnék ebből a kínos helyzetből. Mert tudjátok, hogy nem szoktam nektek nemet mondani, de most nem tehetek mást.
– Ezek szerint a jövőben szántani jársz erre a földre?
– Meglátjuk. Még az sem lehetetlen – mosolygott a bajusza alatt Tanárúr. – Miért ne? De uralkodni előbb fog a Balogh Tamás, mint én.
– Meg kell beszélnem a Bözsémmel – emelkedett fel Tamás –, hiszen akkor ő királynő lesz, vagy mi.
– Királyné, te mafla – igazította ki Burma, de Tamás akkor már díszlépésben menetelt a Pók utcai másfél szobás palotája felé.
Bárhol is hallgasson az ember operamuzsikát, minden előadás egyik legizgalmasabb pontja, mikor az énekesnő vagy énekes egy-egy áriában mindinkább megközelíti a mitikussá vált hangot, a magas C-t, és mikor eléri, az egyet jelent a zenei extázis legmagasabb fokával. A magas C lett minden idők leglegendásabb hangja: tenorok és szopránok képességeinek non plus ultrája, érte a közönség más, nem annyira sikerült hangokat is megbocsát, de ha az nem sikerül, akkor oda az addigi siker. Bizony, az éneklés akadályverseny, mondhatni gátfutás, és a legendás hang a legmagasabb gát. Aki megugorja, célt ér.
A magas hang mániája egyidős magával az énekléssel: még a középkori himnuszéneklésben, a korai többszólamúság rögtönzött szólamaiban is megtalálhatók a szédületes magasságú hangok. Mintha az énekesek mindig is Ikaroszok lettek volna, akik nem tudják magukat visszafogni, és egyre közelebb merészkednek a Naphoz, és ők is, mint Ikarosz, remélik, túlélik a magasság mámorát.
Az éneklés történetének legkülönösebb hangfaja éppen ennek a mámornak a jegyében született, és ha lehet mondani, nem ismert se Istent, se embert, hogy célját elérje. De ez a hang olyan volt, amelyet a leendő énekesek nem saját jószántukból hoztak létre – legalábbis részben –, hanem erre specializálódott énekmesterek hosszú fáradságos munkával préselték ki neveltjeikből. E hosszadalmas művészi munkának volt azonban egy előfeltétele: a kasztrálás. Mai fejünkkel belegondolni is rémisztő, hogy a magas hang iránti vágy megvalósulása voltaképpen egy csonkításnak az eredménye.
Valamikor a 16. század közepén jött divatba, elsősorban a vatikáni Sixtus-kápolna kórusában, hogy a kisfiúk által énekelt alt és szoprán hangfekvést megőrizzék. Az erre kialakult eljárás már évszázadok óta ismert volt, de a késő-reneszánsz, kora-barokk zenéjében a magas hangok iránti fokozódó rajongás életre keltette azt az igényt, hogy a kisfiúk angyalian magas hangjai ne váljanak az idő martalékává, sőt, a kis énekesek tovább képezhetők legyenek, így a virtuóz éneklés előtt soha nem látott lehetőségek nyíltak meg. Másfelől az egyházi kórusokban nem énekelhettek nők, így az nem is volt kérdés, hogy a magas szólamokat csak fiúk énekelhetik, de az életkor előrehaladtával a legszebb hangú énekes gyerekeket meg lehetett menteni a zene számára. Mindössze egy „apró” beavatkozásra volt szükség…
A herék eltávolítása nyomán létrejövő hormonális változások természetesen ismeretlenek voltak ebben az időben, de azt mindenki tudta, hogy a mutálás során a fiúhang elmélyül, és elveszti a magas regiszterekben csengő fényét. Ez akkoriban később következett be, mint ma, általában 17-18 éves korban. A kamasz Haydnt 18 évesen rakták ki a bécsi Stephansdom kórusából mutálása miatt, és ezt követően majdnem éhen veszett. Az időben elvégzett kasztrálással, rendszerint a tizedik életév tájékán, a mutálás nem indul meg, a gyermeki hang megőrződik, és a komoly, kíméletlen képzésnek köszönhetően képességei megnőnek, átütő erejűvé válik.
Ennek persze ára volt, de a tehetséges kisfiúk szülei egy szebb jövő reményében nem kételkedtek abban, hogy ez az ár kifizetődő lesz. Az opera műfajának gyors népszűrévé válása során elsősorban Itáliában gombamódra szaporodtak az újabb és újabb operaházak, amelyek folyamatosan újabb és újabb énekeset kerestek. Így a kasztrált énekeseket közel 250 évig övező rajongás szép számban rávette e szép hangú csemeték szüleit, hogy érdemes belevágni a vállalkozásba: fiuk a mai értelemben vett szupersztár is lehet. Egy feljegyzés szerint a 18. század közepén csak Itáliában közel négyezer (!) fiút kasztráltak évente, és legtöbbjükből természetesen nem lett szupersztár…
A szülőknek elsősorban a családi jövőről kellett lemondaniuk, de a népes olasz családokban olyan rettenetes csapást nem okozott, ha az egyik fiú véglegesen feláldozta férfiasságát a muzsika oltárán. A fiúkat azonban természetesen nem kérdezték meg, hogy akarnak-e ilyen áron világhírű énekesek lenni. Az esetek legnagyobb részében a család valamilyen fedősztorival állt elő a későbbiekben kérdezősködő fiatalembernek: valamilyen baleset érte, leesett a lóról vagy a létráról, csoda, hogy egyáltalán életben maradt, vagy különböző betegségekkel hozakodtak elő. A fiatal kamaszfiú pedig csak annyit tudott rendszerint, hogy az ő egyedüli jövője az éneklés, ebbe kell minden energiáját beleölnie. Családja nem lesz, házasodnia nem lehet (ezt a korabeli törvények szigorúan tiltották), ráadásul testi megjelenésében is különös volt, hiszen szőrzete nem nőtt, beszédhangja viszonylag magas és gyenge volt (bár a beszédhangot annyira nem érintette a kasztrálás, mint az énekhangot), egyszóval megjelenésében erősen nőies benyomást keltett. A nemi hovatartozás egyik legnagyobb drámája volt kasztráltnak lenni.
Azonban, ha eddig a jéghegy alját láttuk, érdemes a csúcsát is szemügyre venni. Mert szupersztár kasztrált énekesek valóban léteztek. Az olasz operaházakban egy-egy nagy sikert arató ária eléneklése utána a közönség rendszerint e felkiáltással jutalmazta a kasztrált énekest: „Viva il coltello!”, azaz, éljen a kés! A legnevezetesebb kasztrált énekes Carlo Broschi, művésznevén Farinelli volt, aki utazó virtuózként bejárta a világot, Európa majd minden jelentős operaházában fellépett, hatalmas vagyonra tett szert, visszavonulása után a spanyol király magánénekese lett, és a súlyos melankóliában szenvedő uralkodót minden este ugyanazzal a négy ária eléneklésével kúrálta. Idős korában egy Bologna melletti birtokra vonult vissza és fejedelmi pompában élt. Hozzá hasonló énekest talán, ha tízet-húszat tudnánk felsorolni a 18. századból. Mintha ma valamennyi zongorázni tanuló gyereknek azt sugallanánk, hogy ő lesz a 21. század Richtere, Rubinsteinje, Horowitza vagy Glenn Gouldja. S hány valóban tehetséges zongorista csodagyerek szaladgál a világban?
A 19. században leáldozott a kasztrált énekesek csillaga. Mozart írt ugyan egy-egy operát, amelyben kasztrált énekes szerepel, de a hangfajt gyűlölte. Rossini az egyik utolsó zeneszerző, aki még nagyon komoly kasztrált szerepeket írt. A hangfaj közel kétszáz év alatt teljesen a feledés homályába került. A nagy kasztrált énekesek helyét átvették a tenorok és a szopránok. Noha az operában énekesnők mindig is felléptek, és a kasztrált énekesekhez hasonlóan ők is nagy csillagok voltak. Hiszen innen a név is: prima donna, akinek a kasztrált férfi énekes párja nem más volt, mint a prim’uomo. Első nő és első férfi. Csak ez utóbbi férfi mivoltában volt némi kétely.
A 20. század második felében jött el a kasztrált énekesek feltámadása – hála égnek nem a „kis beavatkozás” tekintetében, hanem a hangfaj iránti kíváncsiság alakjában. Mind több barokk operát adtak elő, és mindinkább foglalkoztatta az énekesektől a karmestereken át a zenetudósokat, hogy mégis, milyen lehetett ez a hang eredeti alakjában. Elkezdődött a tudományos és gyakorlati kutatás, korabeli kottakéziratoktól kezdve leírásokon át régi énekiskolákig mindent fel akartak térképezni a megszállott kutatók. Szoprán énekesnők és férfi kontraaltok szólaltatták meg a kasztrált szerepeket. Maga a hang azonban csak egy alakban áll rendelkezésünkre mindmáig. Maga a csoda, hogy az utolsó kasztrált, Alessandro Moreschi, a Sixtus-kápolna karnagya és első énekese 1904-ben fonográf elé állt, és egy mai CD-korongra való zenei anyagot rögzített. Persze tudjuk, hogy Moreschi nem volt operaénekes és a felvétel idején már 46 éves volt, de e bejátszások mégis hátborzongatók.
Hangmérnökök és a korabeli előadóművészet szakértői a modern technika eszközeivel próbálták újjáteremteni a hangot Gérard Corbiau 1994-es filmjében, a Farinelli, a kasztrált címűben. Egy szoprán énekesnő és egy kontratenor hangját montírozták össze a film zenei anyagában. A közel egy órányi zene összesen nyolcezer (!) vágást tartalmaz. A Farinellit alakító színész, Stefano Dionisi játéka pedig a színháztörténészek munkáját dicséri: mindent megtettek azért, hogy filmvászonra varázsolják minden idők legnagyobb kasztrált énekesét.
A cikk írója a korabeli kasztrált énekkultúra titkairól és ezek mai felderítéséről szóló zenetörténeti detektívregényt írt A harmónia tébolya címmel.
Volt időm 1972 óta, mióta itt élek, volt elég időm gyönyörködni benne, ám egy nap kivágták. Bizonyára csupán azért, hogy dőltében agyon ne üssön valakit. Hűlt helyénél toporogtam épp, amikor T. D. hívott – ez lett az utolsó beszélgetésünk. Panaszkodott, hogy se állni, se menni nem tud már rendesen, és csak szédeleg a földön. Vajon szédülnek-e a fák, jutott eszembe nyomban, és hogy mit szól most a szél… Fúj, gondoltam, és fütyül rá, bizonyára.
Igen magas életkort az akácfa nem ér el, negyven-ötvenéves kora után csekély gyarapodást mutat, és a száz éven túl élő fák a ritkaságok közé tartoznak – írja róla a Wikipédia névtelen szakértője, el is véve mindjárt a kedvem a dőlés-párhuzam továbbgondolásától. T. D. ugyanis egész életében elég jelentős gyarapodást mutatott, igaz, a száz évet ő sem élte meg. De talán ez az itt látható csillaghegyi példány, ő megélte már, vagy ha még nem, jó esélye van rá. Mindig is ezt gondoltam a másutt kecsesen égnek induló akácok eme utcai fajtájáról, amely az átlagos emberi fej magasságában, avagy csupán kissé fölötte megrémül a magasságtól, és göcsörtös gömbbé torlódik. (Meglehet, emberi beavatkozás, mondjuk a folytonos metszés következtében, ám ha így, annál jobb.) Kamaszkorom óta bámulom e mesés alakzatok talányos kéregmozgásait, melyek mindig is vigasztaltak.
Örvendezem odúiknak, melyek szállást adnak a madaraknak, és évről évtizedre elégedetten nyugtázom, hogy a szemlélésük gyönyöre rendre elfeledteti velem a naphosszat támadó felednivalókat.
Ősi sejtgyülekezésük úgy idézi meg ráadásul a rákot – vetítsék csak emlékezetük foszló vásznára Vajda Lajos utolsó grafikáinak fekete, kétségbeesetten kapaszkodó halálgöbeit –, hogy mindjárt gyógyítja, szelídíti is.
Ami a kép láttán zavarja Önöket, zavart persze bennünket is. Mit keres ott oldalt az az egyszer használatos kávéspohár (Puff nekünk! Ráadásul…), és gondosan mellé tűzve az ugyancsak egyszer használatos műanyag kanál? Ám a kérdést ki is fordíthatjuk: mit talált meg az a nem tudom milyen korú, nemű és társadalmi helyzetű akárki, aki oda helyezte e tárgyakat, miután teljesítették egyetlen dolgukat a Földön? Nem a szemetet akarta eltakarítani, ez bizonyos, hisz ez esetben elment volna velük a következő utcai szeméttartóig. (Csillaghegyen sincs sok belőlük, de azért vannak.) Nem, valami fontos okból nem ezt tette. Én úgy hiszem, hogy a különféle üregek és lyukak betöltésére, használatára irányuló ősi késztetés tört rá ellenállhatatlan erővel.
Meglátni ezt az épp megfelelő méretű üreget a fában, és elhelyezni benne e tárgyakat a pillanat gyönyöre volt, bizonyára, utána már csak állt és nézett.
Tán sokan vagyunk, akik a művét nem látjuk szépnek, és mélységesen elszomorodunk tőle. Köszönettel tartozunk azonban az ismeretlen artistának. Valami fontosat mutatott meg a világból, amelyben élünk.
Elvileg 2020 április 4. és május 31. között lett volna látható a kiállítás, de a járványügyi korlátozások miatt más a helyzet: kihelyezték a tárlatot az Oratórium és előtere falaira és folyamatos online jelenlétet szerveznek a kiállításnak; a múzeum honlapján és a facebook-oldalán hetente új tartalmakkal jelentkeznek.
A tárlat a Budapesti Tavaszi Fesztivál programsorozatának része, a Budapest FotóFesztivál és a Kiscelli Múzeum együttműködésével jött létre, az előző évek hagyományát követve, a csendélet és a tájkép után egy újabb képzőművészeti alapműfajt, az aktot állították a magyar fotósok elé kihívásként.
Somosi Rita és Szarka Klára, a kiállítás kurátorai így foglalják össze a kiállítást:
“A test reprezentációja – és minden, ami hozzá kapcsolódik – a mai napig érzékeny terület, a nemi és társadalmi szerepek, identitás- vagy a morál változása mind tetten érhetők az alkotók témához való viszonyulásában. Manapság a nemi szerepek társadalmi megítélésének, különösen a hagyományos – jobbára férfiak által diszponált – női szerepek változása érinti ezt a műfajt. A nemek közötti egyenlőtlenségek a társadalmi diskurzus részévé váltak a világon mindenütt. Talán emiatt is tapasztalható, hogy a kortárs alkotók egy része óvatosabban közelíti meg a műfajt s markánsan több női alkotóval találkozhatunk, akik szinte teljességgel eltávolodtak a klasszikus akttól mint követendő tradíciótól. A Testképek kiállítás ezeket a tendenciákat mutatja meg a maguk gazdagságában és ellentmondásosságában.”
Ízelítőül a kiállítás négy alkotójának önreflexiója és egy-egy képe:
Tombor Zoltán: A szépség előny
A nőideál sokat változott az elmúlt században. Marilyn Monroe és Sophia Loren gömbölyű formáját a hetvenes évektől az egyre vékonyabb és sportosabb női test váltotta fel. A kilencvenes években Kate Moss alkatától már igen messze van a negyven évvel korábban szépnek és vonzónak gondolt női test képe. Az egyre hevesebb tempójú vizulális kultúránkban, a média női önértékelésre gyakorolt hatása vitathatatlan. Több kutatás bizonyítja, hogy egy átlag huszonéves elégedetlenebb a saját testével, mint a történelem folyamán bármikor. Nap, mint nap szembesülünk azzal, hogy a szépség előny. Minden aktuális trend és ideál egy bizonyos típust preferál, ezáltal kirekesztő. Ki tudunk-e bújni a bőrünkből és el lehet-e vonatkoztatni a saját testünktől való frusztrációinktól? Képeimmel erre keresem a választ.
Tombor Zoltán: Példakép (2019)
Hodosy Enikő: Láthatatlan
Emberi kapcsolatokban a súrlódások során gyakran sérülünk lelkileg. Ahogy egy verekedés vagy összekapás után a testünkön is maradnak zúzódások, ugyanúgy igaz ez lelkünkre, szellemi lényünkre is… Az érdekelt, hogyan lehetne a lelki sérüléseket képekben ábrázolni, vizualizálni egy belső, megfoghatatlan állapotot. A sorozatot női szemszögből éleztem ki, hogyan szenvedünk el sérüléseket emberi játszmáink során, illetve a test, lélek, szellem nyomorultsága mennyire tud egymásból fakadó és összefüggő lenni. Ennek kifejezésére első sorban véraláfutásokból és hegek- ből indultam ki, melyek allegóriái lehetnek a lelki sebesüléseknek. A zúzódásokról készült felvételekhez, fotónaplószerű válogatásomból társítom a képeket a törzsanyaghoz, illetve a kulturális és művészettörténeti utalásokon keresztül terjesztem ki térben és időben a gondolatmenetet. A végeredmény így egy atmoszferikus, asszociációs halmaz, mely különböző síkokon értelmezi a problémát, így a személyességen túl, egy általánosabb mondanivaló fogalmazódik meg. Fontos eleme a sorozatnak, hogy nem leplezi le a fájdalom okozást, az megmarad egyfajta vizuális lebegtetés szintjén, ezzel élezve ki a lélek síkjára a jelentés tartalmat.
Hódosy Enikő: Szürke akt a Láthatatlan-te sorozatból (2016)
Kusnyár Eveline: Növekedési folyamat
Önmagunk tükörképe és annál sokkal több az amit gyermekünk szemeiben látunk. Az apróságok legfontosabb feladata a szellemi és fizikai növekedés és szülőként a legfontosabb feladatunk ennek az elősegítése; segíteni a felfedezést, válaszolni a kérdésekre és finom, tápláló ételeket juttatni a pocakokba. A növekedési folyamat néha látványos, néha kevésbé, de egy-egy helyzet kapcsán gyakran fantáziálunk arról, hogy vajon hogyan fog viselkedni később, érettebben abban a helyzetben gyermekünk. Képeim ezeket a fantáziákat mutatják be, amelyek egyszerre vidámak, rémisztőek, viccesek és meghökkentőek, hasonlóképpen, mint a szülői lét.
A Level Up (Fejlődés) című sorozatom elemei időrendben követik egymást, akár egy év, vagy csupán néhány nap elteltével. Ezeket a fotókat az előhívás után különböző elemekkel egészítem ki, mely anyagok a kép eredeti üzenetét árnyalják vagy helyezik más megvilágításba. A témák felölelik a családot, a közös időtöltést, az értékeket és a kihívásokat mind a fiatalabb, mind pedig a tapasztaltabb korosztály részéről.
Kusnyár Eveline: Fejlődés (2020)
Vasali Katalin: Várandósság és testlenyomatok
Várandós nőként, a személyes érintettség és a környezetem megfigyelése arra ösztönzött, hogy a termékenységgel és a női szerepkörökkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozzak. A testkép változása nagyon meghatározó ebben az időszakban és ezt az állapotot “öntestképekben” és testlenyomatokban őriztem meg.
A fiam születése után tovább dolgoztam a születéssel, anyasággal és a családdal kapcsolatos gondolatokon. A már jól ismert, de folyamatosan változó testben és egy új szerepben a téma feldolgozása egy belső önvizsgáló folyamattá vált. Ez az új perspktíva minden korábban ismert és természetesnek tűnő köteléket, kapcsolatot és családi történetet új megvilágításba helyezett.
A test megfigyelése mellett a tárgyak szimbolikája is fontos volt számomra: Az évek óta “meddő” növényem első virága… A nagymamán által készített csipketerítő, amely fátyolként borítja be személyemet… Az összevarrott heg egy almán. Számomra mind a termékenység, a születés és a gondoskodás megtestesítői.
Pedig az említett görög küzdősportok – kezdeti, obligát idegenkedést követően – még hamisítatlan római környezetben is vetekedtek a fegyveres összecsapások népszerűségével. Különösen igaz ez a kijelentés az ökölvívásra, amely brutalitásban felvette a versenyt a gladiátorviadalokkal, továbbfejlesztett római változata, az „éles kesztyűs” boksz pedig minden képzeletet felülmúlóan kegyetlenné vált. A XXXII. nyári olimpiai játékok évébe lépve (még ha a nyitóünnepségre csak 2021-ben kerül is sor) érdemes megemlékezni az egyik legősibb sportág, az 1904 óta szinte folyamatosan műsoron szereplő ökölvívás ókori vonatkozásairól, felvillantva azt is, mit adott hozzá Óbuda földje e hosszú és heroikus történethez.
„igen értékes lelet” (Aquincum, Kr. u. III. század)
Óbudán, a Meggyfa utca és Vihar utca találkozásánál – az antik topográfiára vetítve ez a helyszín az aquincumi katonaváros északi peremterületére esik – 1957 és 1967 között került sor egy palota részleges feltárására. Az ásató régész az épületkomplexumot a Héraklés (Hercules) életéből elcsent pillanatokat bemutató mozaikpadlók után „Hercules villa” néven vezette be a szakirodalomba és a köztudatba. (Nem egészen helyesen, de tartósan.) A második építési periódusban, vagyis a III. század elején a palota akkori tulajdonosa egy különálló fürdőtraktust építtetett a főtömbtől északnyugatra.
A rezidencia belsőépítészeti témaválasztásával ellentétben a fürdő díszítése nem a korszakban erőteljesen propagált Hercules-kultuszhoz, hanem az építmény rendeltetéséhez (testápolás, testedzés) igazodott.
A csak részlegesen feltárható fürdőépület egyetlen értelmezhető mozaikpadló ábrázolása egy ökölvívó-mérkőzés zárójelenetét, a knock out utáni dermedt pillanatot örökíti meg. Azonban az ábrázolás ismertetését megelőzően következzen az ökölvívás ókori története dióhéjban összefoglalva.
A „Hercules villa” ökölvívó-jelenetes mozaikpadlójának részlete. Forrás: Budapesti Történeti Múzeum
„Ilyen a boksz”
I.Flavius Philostratus, a Kr. u. III. században alkotó „sportszakíró” szerint az ökölvívás a lakedaimóniak – közismertebb néven spártaiak – találmánya volt. Az igazság azonban az, hogy a sportág gyökerei a dór bevándorlás időszakánál (Kr. e. XII–XI. század) jóval korábbra nyúlnak vissza, a kezdetek kezdete mondhatni a mitikus idők ködébe vész. Csupán annyi bizonyos, hogy Kréta szigetén legkésőbb a Kr. e. XV. században, azaz már a görögök megérkezése előtt űzték e sportág egy sajátos változatát. A sportág hőskorát körüllengő homály onnantól kezd oszladozni, amikor az ökölvívás az olympiai játékok műsorára került.
A mitológiai hagyomány szerint az olympiai játékokat Héraklés, a széles mellkasú hős alapította atyja, Zeus tiszteletére valamikor a Kr. e. XIII. század folyamán.
Az ünnepi játékok rendezése azonban e mesés tradíció ellenére is csupán a Kr. e. 776. évtől kezdve dokumentált, ráadásul az ökölvívósport – ősisége dacára – még ez utóbbi időponthoz képest is viszonylag későn, csak a Kr. e. 688. évi játékokon debütált. Az első olympiai bajnoki címet a smyrnai Onomastos nyerte. Kiérdemelt hírnevén sokat lendített, hogy az antik hagyomány a sportág szabályrendszerének összeállítását is neki tulajdonította. A modern kutatás ebben nem hisz, úgy véli inkább, hogy a kisázsiai sportoló érdeme csak a meglévő szabályok írásba foglalása lehetett. Akárhogyan is történt, a szóban forgó szabálykönyv végül nem maradt ránk, így a sportág megismeréséhez, rekonstrukciójához a képi források, illetve néhány antik szerző elejtett megjegyzése visz csak közelebb.
A rendelkezésre álló adatok alapján a játékot a mainál jóval megengedőbb környezetben lehet rekonstruálni: az ellenfél átkarolásán, lefogásán, a szem és a genitáliák támadásán kívül elvileg minden műfogás megengedett volt. Ugyanakkor vita tárgyát képezi, hogy mely testrészek számítottak szabályos támadási felületnek. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a támadások túlsúlya a fej ellen irányult.
Súlycsoportok nem léteztek (csak korcsoportok), az összecsapás pedig a játékidő megszakítása nélkül addig tartott, amíg az egyik fél harcképtelenné nem vált, vagy – ha még képes volt rá – felemelt mutatóujjával nem jelezte a küzdelem feladását.
A bírák az aggasztóan döntetlenszagú mérkőzések esetén, vagy a váratlanul lezuhanó este miatt olykor a „hirtelen halál” intézményét hívták segítségül. Ilyenkor a küzdő felek felváltva behúzhattak egyet egymásnak úgy, hogy a másiknak eközben nem volt szabad védekeznie. Nyilvánvaló módon az a sportoló került előnybe, aki a sorsolás révén elnyerte az első ütés jogát.
A Kr. e. V. századtól a csapáserő növelésére és az izgalom fokozására mind gyakrabban rögzítettek vastag marhabőr csíkokat az eredetileg puha borjúbőr szalagokból készített, kézfejre tekerhető védőkesztyűk ütőfelületére. A rómaiak ennél is továbbmentek. Ólom- vagy vasbütykökkel, pengékkel megerősített kesztyűjük, a caestus nemcsak a játékidőt, hanem az ökölvívók várható élettartamát is alaposan lerövidítette. Történt mindez a császárkor hajnalán. A caestus bevezetésével az ökölvívósport két szakágra vált szét: római és görög stílusúra.
Így ütöttek ők Aquincumban
A kellőképpen véres, tehát a római ízlésvilágba kiválóan illeszkedő ökölvívósport elterjedt az egész birodalomban. A határ menti Aquincumban sem fogadta a küzdősportot rideg közöny, erről tanúskodik a „Hercules villa” fürdőtraktusában feltárt mozaikpadló részlet, amely egy kiütéses győzelemmel végződő meccs zárójelenetét ábrázolja.
A kevés szín felhasználásával készített, mégis rendkívül plasztikus alkotásban a talpon maradt, fején a nehézatléták hosszú fürtjét (cirrus) viselő győztes kitekint a kompozícióból, mintegy a nézők elismerő pillantását fürkészi. Ő viheti majd haza a győzelmi pálmát, amely ekkor még a kép jobb oldalán megjelenített szoborbüszt talapzatának támasztva várja gazdáját. A padlóra küldött, kába vesztes ködösen mered maga elé, miközben felrepedt homlokából dőlő vére apránként kis tócsává gyűlik a homokon.
A kesztyűk stilizált ábrázolása ellenére jól felismerhetők a borzasztó sporteszköz, a caestus hegyes fémalkatrészei, aminek fényében bátran kijelenthető, hogy a vesztes sportoló olcsón úszta meg az összecsapást: a szemhéj környéki vékony bőr ugyan könnyen reped és látványosan vérzik, mégsem számít súlyos sérülésnek.
A szoborbüszt állványára akasztott két vakarókés (strigilis) a sportolók testét bevonó olaj, illetve az arra rakódott szennyeződés: vér, verejték, homok, „éles kesztyűs” összecsapás esetén fog-, rosszabb esetben koponyaszilánkok és agyvelő eltávolítására szolgált. A kompozíció hiányos, így nem tudhatjuk, hogy egy konkrét, legendás összecsapást örökített-e meg a művész (adott esetben a szereplők nevének feltűntetésével), vagy csak egy tipikusnak tartott jelenetet. Minthogy a „Hercules villa” Severus-kori tulajdonosának kiléte az ismeretlenség homályába vész, a bemutatott ökölvívók mellett a mozaikpadlót megrendelő, sportbarát házigazda sem nevezhető néven. Legalábbis egyelőre.
Vergilius és a boksz: egy antik sporttudósítás
A római entellektüelek pózoló fanyalgása ellenére az ökölvívás nemcsak a képző- és iparművészetben, de a szépirodalomban is megkerülhetetlen témának számított. Még a rómaiak „nemzeti” eposza, az Aeneis sem lehetne teljes egy szabatos sporttudósítás nélkül.
Vergilius történetében Aeneas Karthágóból Szicíliára vetődve ünnepi játékokat rendezett atyja, Anchises halálának első évfordulójára. A különböző versenyszámokban Aeneas trójai kísérete a helyi király, Acestés sportolóival mérte össze tudását. Minden a legnagyobb rendben folyt, az ökölvívók versengése előtt azonban megfagyott a levegő: néhány kellemetlen pillanatig úgy tűnt, hogy a trójai bajnok, a félelmetes Darés nem talál kihívóra.
Végül Acestés unszolására egy kiöregedett öklöző, Entellus állt elő anakronisztikusan lóbálva, majd a küzdőtér közepére hajítva egy pár caestust. Darés elborzadva meredt a fém alkatrészeken száradó vérre és agyvelődarabokra, majd kijelentette, hogy csak görögkesztyűs mérkőzésre hajlandó.
A szikár szeniornak ugyan mindegy volt, könnyűkesztyűben is laposra verte az arrogáns trójait, akit végül Aeneasnak kellett kimenekítenie Entellus és a halál karmai közül. Miközben a küzdőtérről letámogatott Darés vért és letört fogdarabkákat köpködött mindenfelé, az adrenalintól hajtott Entellus a jutalomként nyert borjúhoz penderült, és – mintegy bemutatva a nagyérdeműnek, mi várt volna a trójaira, ha társai nem dobják be idejekorán és képletesen a törülközőt – egyetlen ütéssel beszakította az állat koponyáját, kifröccsentve annak agyvelejét. Erődemonstráció és áldozatbemutatás egy mozdulattal.
Núbiai bokszolók terrakotta szobrocskái. Kr. e. II–I. század. British Museum, London
Melankomas, a legyőzhetetlen széplélek
Természetesen az ökölvívósportnak is megvoltak a maga ikonjai, s mivel az írott források nem mindenütt olyan hézagosak, mint Aquincumban, a halhatatlan bajnokok közül nem egyet névről is ismerünk. Talán minden csillag közül a káriai Melankomas („fekete üstökű”) fénylett a legkülönösebben. Melankomas Vespasianus (Kr. u. 69–79) idősebb fiának, a később ugyancsak császári bíbort öltő Titusnak (Kr. u. 79–81) volt a kedvenc sportolója (rossz nyelvek szerint a férfiszeretője is).
Nehéz elhinni, de a bokszoló sportolói pályafutása során úgy maradt veretlen, hogy soha nem ütött meg senkit, és őt sem találta el egyetlen ellenfele sem. Sajátos stílusa eltáncolásra, kitérésekre épült, így kergette kétségbeesésbe és végkimerülésbe a minduntalan luftot ütő ellenfelet.
Melankomas a császár tiszteletére rendezett 74. (vagy 78.) évi neapolisi (nápolyi) Sebasta ünnepély megnyitása előtt szívrohamot kapott és meghalt. A vak végzet elől még neki sem sikerült elsasszéznia. Élt körülbelül 23 évet. Veretlen bajnokként neve méltán tündököl a sporttörténet egén, rendkívüli állóképességre alapozó, defenzív stílusa mégsem teremtett iskolát. Talán nem is baj, mert nem ilyen a boksz.
Törpe bokszolókat bemutató mozaikpadló részlete. I–II. század fordulója. British Museum, London.
„… egykor volt orra, álla, füle és szemhéja. Aztán hivatásos bokszolónak állt, és mindezeket elvesztette.”
Dión Khrysostomos, az „aranyszájú” szerint Melankomas – ökölvívókra nem jellemző módon – vonzó külsejű férfi maradt. Persze, hiszen sosem nézett bele egy caestusszal leadott ütésbe. Pályatársai legtöbbjének ábrázatán azonban kitörölhetetlen nyomot hagytak a zömmel fejre irányuló támadások. Az epigrammaköltő Lucillius, aki szívesen köszörülte amúgy sem életlen nyelvét az ökölvívók eltorzult fizimiskáján, egyik szösszenetében a bokszoló Stratophón kilapított orra alá dörgöli, hogy amikor Odysseus húszévnyi – részben igazolt – távollét után, koldusálcában hazatért, legalább a kutyája felismerte. Ezzel szemben Stratophónt négyórányi bokszolás után már a kutya sem ismeri fel. (Önmagát, Stratophónt is beleértve, aki akár eskü alatt is vallaná, hogy ő: nem ő.) Egy másik ökölvívónak, Olympicusnak barátilag ellenjavallja, hogy víztükörbe nézzen, nehogy holmi fordított Narcissusként szörnyethaljon undorkeltő arcképétől. Az olympiai bajnok Androleos nevében pedig így siránkozik (vagy inkább hetvenkedik?) a költő: „Fél fülem ott hagytam Pisába’/ Plataia terén meg / fél szememet; félholt voltam a / Delphi-síkon…” (Csengery János fordítása).
Lucillius, a karikírozás mestere magától értetődően sarkítja a valóságot. De azért nem is olyan nagyon. Az antik ökölvívó-ábrázolások non plus ultrája, a „Pihenő Bokszoló” bronzszobra aggasztó hűséggel illusztrálja a költő szavait, vizuálisan is bemutatva a boksz emberi fejre gyakorolt hatását: a szemek alatti duzzanatokat, a törött orrot, a karfiolfüleket és az örök emlékül hagyott forradásokat az arcon.
És akkor még nem esett szó az ökölvívók megritkított, letördelt fogsoráról. Akárhonnan is szemléljük, annyi bizonyos, hogy nem az ökölvívás volt a maradandó férfiszépség záloga.
Aquincum hosszúra nyúló hanyatlása bőven adott időt a gladiátorharcok és atlétikai versenyek tökéletes leépülésére. Az uralkodóvá váló keresztény korszellem nem kedvezett a pogány gyökerű és az isteni szándékból teremtett emberi testet kellőképpen nem tisztelő sportrendezvényeknek. De ne legyen kétségünk afelől, hogy a településkomplexum fénykorában, a klasszikus antikvitásban a mai Óbuda földjét is taposták (és gyakran össze is vérezték) a sportág darabos mozgású hentesei és táncos léptű művészei: a helyi Stratophónok, Olympicusok és Melankomasok. (Inkább az előbbiek). Az is biztos, hogy a kortárs epigrammaszerzők cizellált distichonjaikban őket is tollhegyükre tűzték, és ugyanígy tettek bökverseikben az utcai fűzfapoéták. A lelkes, útszéli karikaturistákról pedig már ne is essen szó. A régészet feladata, hogy a letűnt antik sportéletből minél több információt újra felszínre hozzon. A „Hercules villa” ökölvívókat ábrázoló mozaikpadlójának feltárása csak e folyamat első lépéseinek egyike volt.
(A szerző a BTM – Aquincumi Múzeum munkatársa)
„Pihenő Bokszoló” (Pugile in riposo). Vitatott keltezésű. Kr. e. IV–I. század. Museo Nazionale Romano, Róma.
Hatalmas népszerűségnek örvend a FB-on a fázisrajzolós játékod, már több, mint 40 kisállat szerepel a palettán. Honnan jött az ötlet, és mi volt a cél?
Amikor az otthonmaradás, otthontanulás realitássá vált, szinte azonnal reagált rá a művész közeg, koncertek, színházi előadások, szerzői – és színészi felolvasások garmadával- nálam is beindultak a fogaskerekek, hogy kidobják a legjobb megoldást. A közönségtalálkozókon bejáratott együttrajzolásnak akartam kitalálni az online térben is működő verzióját. Így alakult ki a lépésről-lépésre rajzolás. Olyan megoldást kerestem, ami nem igényli a folyamatos géphez kötöttséget, ezért könnyű szívvel lemondtam a videózásról, és egy nyomtatható formátumot hoztam létre.
Szerinted fontos, hogy a gyerekek rajzoljanak?
Szerintem nem az a fontos, hogy rajzoljanak, mert az jelentkezik belső igényként. A fontos az, hogy megkapják a rajzolásban a szabadságot, és ne legyenek keretek, vagy vonalak közé szorítva. Ebben a pár hétben kapott rengeteg visszajelzésből azt szűrtem le, hogy hatalmas hiba a rajzolást osztályozni. Természetesen, ha valaki komolyan szeretne foglalkozni a rajzolással, akkor legyen lehetőség művészeti képzés és – oktatás keretein belül megtanulni a legfontosabb rajzi alapokat és technikákat. De valahogy külön kellene választani a saját örömre való alkotást, és maximum azt lehetne osztályozni, hogy mekkora örömet okozott az alkotó saját magának alkotás közben, ez jó esetben egy stabil ötös. Ugyanis a nekem küldött történetek legnagyobb része arról szólt, egészen kisiskolás kortól a nagymamáig bezárólag, hogy ebben a tétnélküliségben visszakapták az alkotás örömét, amit egy méltatlannak érzett osztályozással egyszer elvettek tőlük.
Teljességgel átérzem ezt, nem véletlen, hogy nagyon sokáig kerülgettem a művészi pályát, mert szerettem volna megúszni, hogy osztályozzák a lelkemet.
Melyik figura a te kedvenced? És nem mondhatsz medvét, mert az alap!
🙂 Titkon minden medve, csak néha jól álcázzák magukat. Ez az egész egyértelműen a medvékről szól. Na jó, a medvék mellett most a lajhár az egyik kedvencem, és a napokban felkerült rinocérosz a másik. Lehet, hogy vágyom egy kis lassúságra.
A gyerekek nap mint nap várják az új rajzokat- meddig bővül a sor?
A tanév végéig vállaltam a kihívást, és már fogynak a legnépszerűbb, meg mindenki fejéből gyorsan kipattanó állatok sora. Nálam az, hogy mi, mikor kerül sorra, sokszor szól arról, hogy mennyire lehet lebontani könnyen követhető lépésekre. Van néhány állat, amikkel keményen megküzdöttem. Például a pelikán, a bálna vagy a flamingó is ilyen volt. Amilyen könnyű megrajzolni őket, annyira nagy kihívás volt néhány utasításra egyszerűsített folyamatban bemutatni, hogy jön létre.
Az lépésről-lépésre rajzok szövege is verhetetlen, sokat bíbelődsz vele?
Nagyon szeretek bíbelődni a szövegekkel, gyakran készülnek „csak úgy” is szöveg vázlatok a fejemben. De legtöbbször megvárom a megfelelő pillanatot, ráhangolódom, és úgy írom meg a rajzokhoz tartozó szövegeket. Azon igyekszem, hogy amikor negyvenedszerre találkoznak a gyerekek, felnőttek a napi rajzzal, ne aludjanak el az unalomtól, még mielőtt eljutnának az első ceruzavonásig.
Mit gondolsz, a te illusztrációid miért működnek korosztálytól függetlenül?
Talán a tétnélküliségtől, pont attól, amit most próbálok megmutatni, hogy amikor alkotsz, akkor kapcsolj ki minden mércét, akár minden tanult tudást, az akkor is működik, ha nem villog egy kontrollpanel folyamatosan. Így valami sokkal elemibb végeredmény tud kiszaladni az ember kezéből, amire még akár saját maga is rácsodálkozhat. Azt látom a hozzászólásokban kapott fantasztikus rajzokból, hogy ha van egy megnyugtató keret, a minta, ami alapján haladni kell, nincs benne görcs, hisz minden felelősség az illusztrátoré: ha krumpli feje van a mosómedvének, hááát, csak ő tehet róla. Ez ad egy olyan lökést, hogy elképesztő, fantasztikus világokat, háttereket és kompozíciókat hoznak létre. Rengetegszer jut eszembe a kőleves meséje, hogy vajon tényleg, mihez is kellettem itt én?
Hatalmas erdő mellett éltek egy kis falu szélén, a ti életetekre mekkora hatással van a járványhelyzet?
Nagyon kicsit, leginkább a családtagok és a barátok hiányoznak. És persze azt sem mondom, hogy nem jut időnként eszembe, milyen jó volna beülni a Pagonyba kávé és könyvillatot szippantani, de a szerencsére a hétköznapjainkat, jelentősen nem rendezte át.
Állítólag valami szuperérdekes dolgon munkálkodsz éppen, elárulnál pár nem teljesen titkos részletet az Anziksz olvasóinak?
Lehet, hogy nem is lesz annyira meglepő, de az az igazság, hogy elkezdtem ennek a karantén rajzoltató könyv-verzióján dolgozni. Részben a facebook-on megjelent állatokkal, másrészt viszont jónéhány extrasággal, hogy azoknak is izgalmas legyen, akik végig csinálták szorgosan az együttrajzolást. Nekem most tényleg szuperérdekes, mert nagyon más egy FB poszt, és egy könyvbéli oldalpár, már hetek óta a címen és borítón agyalunk, de hamarosan már mutatni fogok belőle ezt-azt.
Még utoljára besettenkedtek, és megvárták a pesti gyorsat, amely egy ideje meg sem állt, csak átloholt az állomásukon. Lényegtelenek voltak. Amikor elment, ahogy máskor is, a felforrósodott síneken rögtön a nyomában átosontak, és lefutottak vízig. A táblát, hogy itt nem lehet fürdeni, valamelyik téli vihar téphette le, a lánccal együtt ott hevert a fák alatt. Fürödtek. Nanna, akin rajtaragadt az óvodás neve, mint ahogy a gödrök az arcán és a csigák a hajában, térdig állt a part menti, sekély vízben, és reszketett.
– Beszélnek a fák! – kiabálta, és visszasusogott valamit az ezüstnyárfasornak. Értelmetlen, szavak nélküli sustorgás volt, de a fák válaszoltak.
Nanna akkor még a nagyanyjával élt. A szülei Ausztriában dolgoztak, havonta egyszer jöttek csak át, meg nyáron két hétre. Mindennap átvitték Nannát a füredi fizetős strandra, hiába tiltakozott.
– Pihenni akarunk – mondta az anyja, egy nagyon szőke, nagyon vékony nő. Nem lehetett szeretni. Nanna sem szerette. A fákat szerette, a tavat, az esőt és a nagyanyját.
– Nagyanya címére írj majd, ha átvisznek. Oda ne írj. Vagy nem tudom.
Nézett rá habozva, a fejével a tó másik oldala felé intett, a határ felé, Ausztria felé.
– Nem járhatnak tovább a falusi iskolába – hallották egy este a házból. Az ablak alatt kuporogtak, Nanna anyjának hangja felívelt, mintha kiabálni akarna, aztán lehalkult, amikor megvetően kiköpte, hogy falusi. Akkor Genovéva apja is megszólalt azon a dörmögő, lassú hangon, ahogy a betegekkel szokott beszélni.
– Nem akartam mondani, de úgyis Pestre megyünk. Kaptam egy… – megállt a mondat közepén, mintha szégyellné.
– Kapott egy főorvosi állást – vágott közbe az anyja – és kaptunk egy lakást is.
Ez volt az. A toronyházbeli két szoba a város szélén. Nagyapa úgy mondta volna, hogy a picsában. Kint a picsában. A piros függönyön át betűzött a nap, és Genovévának, ahogy felült, összeszorult a gyomra. Az előző nap leült a leghátsó padba, és lerakta a táskát maga mellé, hogy ne ülhessen oda senki. Az Nanna helye volt. Nannáé, aki most egy bécsi iskola utolsó padjában ül az ottani ötödik osztályban, a
maga melletti széken egy táskával. Így beszélték meg.
– Hogy hívnak?
A fiú, aki a kérdést feltette, szeplős volt, alacsony, és kissé, ő úgy érezte, fenyegetően, felé hajolt.
– Genovévának.
A vörös elnevette magát.
– Olyan név nincs. Te hazudsz – fújt az arcába, és azt kiabálta, hogy az új lány hazudik.
Névsorolvasásnál a tanárnő nyelve belebicsaklott a nevébe. Már a Kovalewszkit is alig tudta kibetűzni, de amikor a Genovévához ért, meg is állt, és azt mondta, álljon fel, akit így hívnak. Felállt. A falusi tanítónő ki tudta mondani, hogy Genovéva, azonnal, ahogy beíratták, öt évvel ezelőtt.
– Dzsé nélkül. Magyarul. Gével – mondta, és amikor ránézett a nőre, tudta, hogy megjegyezte. Nem csak a nevét.
– Kova Gé – kiabált utána a vörös fiú délután, amikor kiengedték őket. Az apja érte jött. Megkérdezte, milyen volt az első nap. Vállat vont.
– Nem értik a nevemet – válaszolta. Az iskola, ez a sárga-fehér lapos épület úgy nézett ki, mint a füredi strandon az öltöző, vagy a hangár, amiből áruház lett, amikor még kisebb volt.
A széles úton alig pár lépést kellett menni a házukig. Az egyik oldalon megszakadt az égig érő tömbök sora, a két épület közt ezüstnyár zizegett. A szemével belekapaszkodott a fába.
– Nanna nevét sem fogják érteni. És ő sem fog érteni egy szót sem – mondta az apjának, aki úgy tett, mintha nem hallaná, majd a rómaiakról kezdett mesélni.
– Ott följebb van az amfiteátrum. Megvan a vízvezeték darabja is. Aquincumnak hívták ezt itt. Az egészet meg Pannóniának. A Balaton is odatartozott. Nem jöttünk ki Pannóniából. Itt vagyunk, az északi részén. A Duna volt a határ. Az apja szavai összefolytak a fülében, mint régebben a tóról felhallatszó zsivaj, vagy a vonatzakatolás, ha átfutott az állomásukon a pesti gyors. Nem érdekelte Aquincum. És Pannónia sem. A rómaiak meg végképp nem.
Másnap, amikor sorba kellett állniuk, igyekezett minél távolabb kerülni a vörös gyerektől. Gusztávnak hívták, rajta mégsem nevetett senki. Talán mert fiú volt. Hosszú sorban vitték őket át a hosszú úton, felnézett a házukra, ahogy elhaladtak előtte. Nyitva volt a konyhaablak. Talán az ő ablakuk. Talán nem, mert nem jól számolta meg az emeleteket. Egy hallgatag, szemüveges lány baktatott mellette.
– Hova megyünk? – súgta oda neki. Az vállat vont.
– Nyilván a Rómaira. Mindig oda visznek tornaóra helyett. Nem mehetünk le a folyóhoz. Te sem mehetsz le. Megnyomta a hangsúlyt azon, hogy te sem, és elfordította a fejét. A bekerített, lebetonozott játszótér nevetségesnek tűnt előtte. A két tanítónő a kerítésnek támaszkodott. A
szőkének szép volt az arca, a barnáé nem. Lassan körbejárt a kerítés mentén, belül. A tér másik oldalán, úgy látta, egy darabon hiányzik a rács. Egy időre beállt a hinta körül ődöngő lányok közé, majd újra elindult. Nem nézett hátra, amikor kiment a résen. A fák koronáját figyelte, úgy sejtette, itt is a parton nőnek a legmagasabbra, és amikor megérezte a víz szagát, felgyorsított. A folyó mélyzölden nyújtózott a két part közt, szinte simának tűnt a rázuhogó déli napfényben, akár a tó szeptemberben, alig fodrozódott. Amikor a könnyű szél suttogni kezdett a fák közt, meglátta a jelet az egyik, közeli törzsön. Késsel vájtak bele a fába. Nem betű volt, inkább három, körben forgó láb. Régi lehetett a véset, egészen benőtte a fa. Végighúzta az ujját rajta, és hogy ne csússzon meg a parton, hátrált néhány lépést. Akkor vette észre, hogy a balkézről álló fán is ugyanaz a jel áll, mint a másikon. Mintha a szél hangján hallotta volna, amit álmában: a „a kétszer három láb közt”. Hozzásimult egészen az első fához, azon a rajzhoz. Nem félt. Nanna és ő soha nem félt, legalábbis az álmoktól, a fáktól és a víztől soha. Várt. A hatalmas férfi a folyó közepéből úgy bukott fel pár pillanat múlva, mintha levegőért emelkedne, Genovéva apja jött föl így a tóból, ha régebben szörnyet játszott, aztán megrázta a fejét, szétspriccelve a vizet. A férfi a folyó közepén nagyobb volt, mint az apja, és nagyobb volt bármilyen férfinál. A derekáig a vízben állt, körülötte örvénylett az addig nyugodt folyó, a haja zöldes, hosszú hínártömegként bukott le a hátára. Megmozdult újra, a dereka felé kapott, és Genovéva csak akkor vette észre, hogy a bőre kékesen dereng, szinte világít, és a haja tele van kagylóhéjakkal, amikor felemelte az oldala mellől a hangszert, az égnek tartotta, és belefújt. Hajóduda, lánccsörgés, rozsdás zsilip és vihar hangja hallatszott a kürtből, majd a férfi eltűnt a folyóban.
Most a hátát támasztotta a fának. Az ösvényen lepedőbe tekert lány futott felé, botladozott a lehullott levelek és ágak közt mezítláb, az arca vörös volt, levegőért kapkodott. Mintha sírt is volna, de Genovéva, ahogy előre lépett, elbotlott egy kiálló gyökérben. A lány olyan közel futott el, hogy érezte a lába és a fura lepedőruha szelét az arcán fektében. Feltérdelt. A lány a két kezét az égre emelte, és kiabálni kezdett. Sziszegő, éneklő hangok törtek elő a szájából, de elég volt az az egyetlen pillanat, amíg Genovéva lerakta a két tenyerét a földre, és feltolta magát, hogy eltűnjön. Ott, ahol a lány állt, most kis fa hajladozott a szellőben, nem hasonlított semmire, amit addig látott, mégis, a levelei szerint babérnak nézhette volna az ember. Odahúzódott hozzá. Akkor vette csak észre a férfit. Percről percre közelebb ért, mezítláb rohant, ugyanazon az úton, ahol előle a lány, a bőre sötét volt és olajtól csillogott. Genovéva elbújt a fa mögött. Különös volt, hogy nem hallja a férfi talpa alatt az ágak recsegését, sem azt, ahogy a lába a földnek ütődik. Aztán megértette. A férfi a levegőben futott. Amikor vele egy vonalba ért, a Nap kibukott a legmagasabb fa csúcsa fölött az égre. Elvakította teljesen. A szeme elé kapta a kezét, mindkettőt, így a karján érezte meg a férfi szorítását. Gyors érintés volt, erős és finom.
Jó ideig állt a kezével a szemén, mire fel mert nézni. Az ösvény üres volt, a folyó zölden nyújtózott a két part közt, a fák koronája remegett a könnyű szélben, a bokor, amelyhez odasimult, arcon legyintette a következő szellőfuvallattal. Amikor visszaindult, észrevette az aranyszálat a földön. Olyasmi volt, mint amit nagyanya és nagyapa karácsonyfáján látott régebben. Az ujja köré tekerte, úgy, összecsavarva dugta be a farmerja zsebébe.
A barna tanítónő kiabált valamit, talán már sokadszor, mert ingerült volt a hangja.
A szőke rábámult Genovévára.
– Hol voltál?
– Itt álltam – válaszolta nyugodtan.
– Nem szabad kimenni a kerítés mögül. Tilos, érted?
Megfogta a két karját a könyökénél, és lehajolva az arcába nézett.
– Tilos – ismételte meg hangosabban.
– Tilos – bólintott Genovéva, és erősen az ujjai közé csípte, amit talált.
Az anyaga nem olyan volt, mint az angyalhaj. Igazi aranynak tűnt, aranykígyónak. Alig tudta összetekerni.
1996-ban a Bahia kiadónál jelent meg a Versek és novellák című köteted. A benne szereplő írások egyike, a Budapest szerelmese – avagy – szerelmes-e a meseszerelő? egy pörgős történelmi bedekker, kalandos időutazás. Mennyit kutattál, olvastál hozzá?
Sokat jártam emiatt könyvtárakba. A nyolcvanas évek második felétől dolgoztam rajta, 1996-ban jelent meg a könyv. A Budapest történetből szerettem volna egy kisfilmet csinálni, de akkor ez nem sikerülhetett, mert kicsit előreszaladtam a háromdimenziós animációs elképzeléseimmel.
Ma már elég könnyen meg lehetne csinálni, megmutatni például a Várhegyen történt változásokat a háborítatlan prehisztorikus őskezdetektől napjainkig.
Ezt a történelemtanárok is használhatnák az iskolában, lehetne szemléltető anyag magában a várpalotában is. A monitor sarkában egy évszám, azt változtatva „lapozgathatnánk” a minket érdeklő korok közt.
Jó régóta óbudai vagy, most is itt élsz, az Aranyhegy aljában. Mit tudtál meg ennek a résznek a történetéről?
Annyit tudok, hogy Óbudán nagy bortermelés folyt, ezért volt az a rengeteg kocsma, ahol ezeket árulgatták. Az aranyhegyi állítólag híresen jó bor volt, de abban az időben, a filoxéra előtt jó bort készítettek a Sas hegyen, a Gellért hegyen is. Van egy híres metszet, amin az Árpád híd melletti katolikus templom látható a Duna felől nézve, mellette a parókia. Ott jól látszik, hogy az egész hegyoldal tele van ültetve szőlővel. Óbuda sváb település volt, sokan foglalkoztak a földdel, búzát termeltek, kukoricát, krumplit – és volt „a szőlő”. Hozzátartozott egy komolyabb háztartáshoz, hogy csináltak bort.
Ebből az organikusan kiépült mezővárosból, mire én idekerültem, már nem sok maradt, habár én még emlékszem a Flórián térre, mielőtt lebontották. Véletlenül úgy alakult, hogy az életem háromnegyed részét Óbudán éltem le.
18 éves koromban költöztünk ide anyámmal meg a testvéreimmel Budaligetről, a Bécsi útra, egy panelba, ahonnan azután én a feleségemmel meg a gyermekeimmel átköltöztem a Kiscelli utca egy másik paneljába. Innen költöztem (már a gyerekek „kiröpülése” után) mostani társamhoz az Aranyvölgy utcába, úgyhogy nyugodtan számíthatom magam tősgyökeres óbudainak.
A Kontroll Csoport alapítói közül Kistamás Laci és én is óbudaiak, lakótelepiek voltunk egy ideig, a hetvenes években költöztünk ide. A Frankel Leó Művelődési Házban, az Óbudai Társaskör elődjében egy „amatőr színjátszó” csoport, a Mosolygó tagjaiként ismerkedtünk mindhárman össze, épp próbáltuk Wéber Péter Savonaroláját, amikor besétáltál Hámos Gusztáv szociofotóssal. Csodáltalak benneteket, ti voltatok az én Easy Ridereim, nagyon menő volt, hogy később a Balaton előzenekaraként léphettünk fel a Kassák Klubban. Kistamás Laci volt képben leginkább, ő már egy házibuliban hallotta a Balatont, igaz, duóban, veled meg Hunyással, Hunyadi Károllyal.
Voltak koncertjeink akkor már máshol is, például a Bercsényiben, ahol az építészhallgató kollégisták kulturális programokat, kiállításokat szerveztek az épület közösségi tereiben. RauschenbergerJános, az egyik szervező, aki ekkoriban már Pauer Gyula asszisztense is volt titokban, gyakran járt abba a társaságba, amibe mi is, és meghívott minket fellépni. Trióban játszottunk Hunyással, két gitár, dobgép, Villányi Zoltán szaxofonozott.
Húsz-huszonöt emberrel inkább házibulik voltak ezek a kiállításmegnyitók. Később más helyeken néha a Sosó, Sóskuti Tibor is próbált basszusozni. A hetvenes évek legvégéről beszélünk: Sosó és a Villányi elmentek Berlinbe, én meg a Hunyás itthon maradtunk.
Eddig tartott az az ős-hőskorszak, amit megelőztek a hatvanas évek, amikor már átszökött a vasfüggönyön a rock and roll az éter hullámain Magyarországra is. Megjelentek a magyar zenekarok – aztán az az őrült siker lecsendesedett, a lelkesedés elmúlt. Ekkor jöttek divatba az amatőr színházak, Halászék, az Orfeó, a dzsessz, az urbánus-népies Sebő, Cseh Tamás és persze kiállítások, filmek, Kaposvár. A viszonylagos könnyűzenei pangás mellett nagyon is volt kulturális aktivitás – de elsősorban Budapesten.
Víg Mihály és Hunyadi Károly. Fotó: @Vető János
Aztán jöttek a nyolcvanas évek, hogy eltöröljék a hetveneseket, ahogy a nóta mondja – és megint sok minden történt a könnyűzenében.
Ez nem választható el attól, hogy a lengyel szükségállapot miatt elbizonytalanodott a pártállam. Ami miatt hetvenkilencben még emigrációra kényszerítették Molnár Gergelyt, azt nyolcvanban már szabad volt Müller Péternek. És sokkal több minden lett szabad másoknak, köztük nekem is. Egyszer nekem is be kellett mennem a rendőrségre, izgatás gyanúja miatt. Dorgálást kaptam, nem verést vagy szabadságvesztést, mint ami alig két-három évvel azelőtt még kijárt volna nekem ugyanezért. Bizottság, URH, Európa Kiadó, Kontroll, Trabant, Balaton, Neurotic. Valahogy egy csoport, mert egy időben vannak, mint a Nyugatosok vagy a Nyolcak. Egy érdekes korszaka volt a könnyűzenének, aminek „nem akartan és nem tudón” végül kiradírozhatatlan szereplője lettem.
Ikonikus figurája. Felnőtt fejjel újra beálltál iskolásnak, pedig gimis kordban otthagytad a sulit. 42 évesen Pécsett, a művelődésszervezés szakon az egyik tantárgyad a „lifelong learning” volt.
A legfontosabb tantárgy. Egy életen át tartó képzés, hogy a gyorsan változó világra reagálni tudj. Az egyik lányom Dániában járt egyetemre, androgógiát (felnőttképzést) tanult. Én ebbe nagyon korán belekóstoltam, az érettségit estin, a dolgozók gimnáziumában szereztem meg.
Nyolcadik után a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba írattak be, akkor még Budaligetről ingáztam, de a sok hiányzás miatt eltanácsoltak, ezért átmentem a Jóskába (József Attila Gimnázium), ott meg két tantárgyból megbuktam, aztán elmentem dolgozni. Szóval, ha nem lenne felnőttképzés, itt állnék érettségi nélkül.
Nagyapa is vagy, több rendbeli. Főállású apuka is voltál, négy gyereket neveltél, mindeközben parkgondozóként is felbukkantál a Bécsi úti lakótelepen. Pedig akkorra már, 1984 óta Tarr Béla filmjeinek zeneszerzőjeként is ismertségre tettél szert az országban.
Inkább a világban. Idehaza a Trabant és a Balaton zenekar miatt ismertek. A kertészkedés adódott, rengeteg itt a park a panelek közt… Egyébként pont kiszámoltam, közel sem tízszer annyian laknak a panelekben, max. két és félszer, mint előtte éltek ezen a helyen. Hiába tízemeletesek a házak, köztük nagyon nagy távolságok vannak.
Kecskés Krisztával. Fotó: @Vető János
Azok a bizonyos parkok…
Én még emlékszem a régi Óbudára, a Flórián Üzletközpont helyén a sok kis utcácskára. Maga a Flórián tér egy nagyon barátságos XVIII–XIX. századi negyed volt. Érdemes nézegetni a régi térképeket, fényképeket. Óbuda az egyik legszívbemarkolóbb példája ennek a brutalitásnak, amivel lerombolták a régi negyedeket. Ahol az OTP van, a híd mellett, ott volt a mozi is, az épület még áll, és megmaradt a Főtér is, nem tudom, mért nem bontották le, ha már úgy belejöttek, amikor a hidat építették. Először keskenyebbnek volt tervezve, utána a hetvenes években szélesítették ki az Árpád hidat. A Föld utca, San Marco utca környékén is még megmaradtak családi házak, a Bécsi út és a Szőlő utca közt egy részen.
S a Duna felől a Kéhly meg a Krúdy-ház. Mutatóba megmaradt abból a hangulatból valami a Lajos utcában. Krúdy nagy tisztelője és lelkes olvasója vagy, ő a leghitelesebb megörökítője a korabeli Óbuda sajátos atmoszférájának. Bár Óbuda büszkén vallja magáénak Krúdyt, mesélted, hogy az író szíve inkább a Margitszigetért dobogott.
Krúdy Óbudát száműzetésnek fogta föl, szeretett volna a Szigeten maradni, de ott akkoriban, a harmincas években átalakítottak mindent, az akkori közmunka tanács nagy építkezésekbe fogott, mondván, na, most rendet csinálunk a szigeten! Ekkor épült a Palatinus strand.
Krúdy az egyik utolsó lakó volt a Kisszállóban, ahol más írók is, például Bródy, Kabos Ede, Molnár Ferenc, Révész Béla és Szép Ernő is éltek, s ami eredetileg József nádor nyaralója volt. Ezt a többszörösen megszentelt házat is lebontották, önként és dalolva.
Hiába volt Krúdy már az első nagy háború előtt sikeres, például a Vörös postakocsi miatt, hiába voltak fiatalabb korában komoly anyagi sikerei, öregségére télen-nyáron egy szürke felöltőben járt, alávett egy szőrmemellényszerű valamit – Kosztolányiné is írja, hogy abban volt, amikor elment hozzájuk a PEN Clubtól kapott pénz titkos átadását megbeszélni. Már az 1919-es forradalom idején tanúsított magatartása, cikkei miatt is voltak bajok Krúdy „hazafiságával”. Ezt már a visszarendeződéskor, a fehérterror idején elkezdték Krúdynak is az orra alá dörgölni, pedig, érdekes módon, sokan örültek annak – Hatvani, Móricz, Babits, Kassák –, hogy itt egy új világ lesz, Kodály is direktóriumi tag volt. De komollyá 1930 után kezdett válni. Hiába írt naponta tizenhat oldalt, sehova nem tudta elhelyezni, közben mindenféle adósságai voltak, nem volt kellően méltányolva… Iszonyúan nem volt pénze.
De ismerős… Te, hogy vészelted át a pénztelenség időszakait? Neked is volt részed benne.
Arra van egy módszerem: hogyha nincs pénzem, akkor nem költök. De most elég sokat csinálok mindenfélét, vannak fellépéseink, filmzenéket is írok, egyedül is hívnak, nemcsak a zenekarral, az Ady-feldolgozásokkal. És a jogdíjak is csordogálnak a filmekből.
2008-ban az EU XXL filmfesztiválon elnyerted „Az év filmzeneszerzője” díjat a Londoni férfi zenéjéért. 2013-ban Alphan Eşeli isztambuli filmrendezővel dolgoztál együtt a Long Way Home című filmben. Azóta milyen filmes munkáid voltak, vannak?
Bodán Árpád Genezis című filmje az utolsó játékfilm, amihez zenét írtam. Kisebb filmekhez, dokumentum- vagy rajzfilmekhez elég gyakran írok zenét.
Hunyadi Károllyal. Fotó: @Vető János
Mennyi önállóságot kap egy filmzeneszerző?
Tarr hagyta, hogy dolgozzak – és azért neki is volt egy csomó jó ötlete. Több variációból választotta ki a véglegest, volt, hogy kevesebbet kellett keresgélni és volt, hogy többet. Alphan Eşeli török filmessel, aki a Torinói lovat a netről látta, és azután kért fel, angolul skypoltunk. A távmunka, erről már beszéltünk régebben, másféle kommunikációt igényel, mintha valakivel személyesen leülhetsz; nekem eléggé hiányzik a metakommunikáció. Így sokkal nehezebb. E-maileztünk egymással, miközben angolul egyikünk se beszélt tökéletesen.
A török rendező The Long Way Home (Eve Dönüs: ’Sarikamis 1915) című filmje 2012-ben készült el. Az első világháború idején játszódik, az orosz-török háború idején, s az emberi személyiség széthullását tárja fel, azt, ahogy beleszokik a háború alatt az ember az erőszakba. A mi nemzedékünk ezt a fajta erőszakot nem tapasztalta meg: „boldog” békeidőket élünk, aminek az egyik legboldogabb helyszíne a Hunnia bisztróbeli Balaton Klub.
Jó kis hely, még ha a közönsége olyan is, amilyen az ország: megosztott. Ez nem a hely hibája. A klerikális, soviniszta népnemzeti hazafi hangulat ismét eluralkodott, ahogy Ady korában. Most újra kijelentetik, hogy a liberális ellenség. Aki felfogja, hogy a globalizáció letagadhatatlan valóság, az nem szereti a hazáját. Aki azt mondja, hogy a globális problémákra globális választ kell adni, az hazafiatlan. Most is azon megy a vitatkozás, hogy az elszigetelt, fallal körülvett, „hazafiságtól” áthatott kirekesztés-e a pálya, vagy, ahogy Ady is mondta, próbáljunk meg európainak lenni, és ne egy kompország, ami nyugat felé megy – de szívesebben jön vissza, kelet felé.
Vannak, akik a Hunniában is odajönnek hozzám, hogy mért ezeket az Ady-verseket zenésítem meg? Mert ezek tetszenek. Ezek érintenek meg. És csak ugyanazt tudom mondani: ha valakinek nem teszik, hogy én ezeket az Ady-verseket éneklem, ne jöjjön le.
Játszom, egyszer csak beordít egy csávó, hogy: kapd be! Mondhattam volna én is valami jó parasztosat, a beszólásához méltót, de nem volt kedvem hozzá. A szünetben azért megkérdeztem, hogy ez mi volt, mire ő, hogy mi lenne: ne politizálj! Ő akkor nem politizál, amikor beordít? És mért ne politizáljak? Mert, hogy ő nagy Balaton rajongó… Pár hónappal később megint rohan felém egy Ady-szám közben. Akkor már tényleg mondtam neki, hogy hagyjon engem békén.
Sokan sokfélét mondanak, én azt halottam az Ady-estjeid kapcsán, hogy ez most megint nagyon ott van. Ez volt az általános vélemény. Hogy mennyire aktuális újra Ady, milyen jó, hogy elővetted, „leporoltad”. Készül egy Ady-lemez, a hanganyagot már felvettétek. Amióta ismerlek, mindig is Ady-versmondó voltál. Hogy jöttek létre ezek a dalok? Ültél a zongora mellett, és mondtad fennhangon a kedvenc Ady-verseidet?
Kábé. Az első az Áldj meg volt. Ha holtan találkozunk. Utána jött A föltámadás szomorúsága: ezek maguktól lettek. Aztán elkezdtem módszeresen keresni, mi az, amit még meg kellene csinálni, mi az, ami még nekem tetszik. Ebben az anyagban 15 szám van, kettő-három évekkel ezelőtt elkészült, a többit két-három hónap alatt megírtam, aztán a zenekarral közösen, már a kész kották alapján raktuk össze a dalokat.
Adynak sok megzenésítője volt, a legismertebb Reinitz, ha jól tudom…
Reinitz jó barátja is volt a költőnek, bár egyszer nagyon megsértődött, hogy Ady egy másik, műkedvelő zeneszerzőt kért fel, ezzel tulajdonképp csúnyán elárulva Reinitz Bélát – ráadásul anyagilag sem lett sikeres az est. Bartók és Kodály is zenésített meg Adyt, de szerintem nem is volt olyan magyar zeneszerző, aki nem próbálkozott volna meg vele. Napjainkban is sok kísérletet lehet hallani: például Novák János zeneszerző, rendező, a Kolibri Színház igazgatója szerintem már több mint száz Ady-verset zenésített meg.
Száz évvel ezelőtt nem voltak fák a Rómain. Ezt láthatjuk régi fényképeken, térképeken. Vajon miért? Tudható, hogy a mai Sajtházhoz csillepálya futott be a Róka-hegyi bánya köveivel. Rakodóterületként használták, így több száz méteres területen semmilyen növényzet nem tudott megmaradni. Gondolhatnánk arra, hogy a térségre jellemző emberi tevékenységek – mezőgazdálkodás, bivalylegeltetés – gátolták meg a most látható növénytársulások kialakulását. A 19. századi mederszabályozás miatt pedig országosan irtották ki a part menti növényzetet. Egészen a gőzhajó megjelenéséig állati erővel vontatták a hajókat, és törvényben rendelkeztek a Duna-menti vontatóutak gondozásáról, az útban lévő fák kivágásáról. Ám az is lehet, hogy a Duna hektikus vízjárása és a mélyebben fekvő területek alkalmatlanok voltak a fák elterjedésére. Láprétek, bokorfüzesek lehettek a térségre jellemző társulások, a környék helységnevei (Békásmegyer, Mocsáros dűlő, Kaszásdűlő) is a valamikor lápos, mocsaras területek emlékét őrzik.
Az ember környezetátalakító hatása a folyópartra
Az emberi tevékenységek erősödésével a folyó természetes partja egyre inkább átalakult. A beavatkozásokhoz a természet folyamatosan igazodott, hozzáalakult. A folyószabályozás, a mesterséges feltöltések és a Duna hidrodinamikájának megváltozása miatt keletkezett természetes feltöltődések mind kedveztek a fák megtelepdésének. A természetes úton érkezett magoncok és az emberi beavatkozások, fásítások közösen alakították a képet. Így a parti ligeterdő megerősödése voltaképpen párhuzamosan zajlott az emberi tevékenységek erősödésével.
Az ember jelenléte azonban egyszerre jelentett védelmet és fenyegetetést is a fák számára: az emberi beavatkozások támogathatták az élőhely kialakulását, de pillanatok alatt el is pusztíthatták a növekvő egyedeket. Ez történt az első világháború idején is, mikor tüzelőhiány miatt szinte az összes fát kivágták Budapest-szerte. Erről 1932-ben Hetyey Géza községépítési szakértő, a Csillaghegyi Polgári Kör titkára is említést tesz a Pilishegyvidéki hírekben “15-20 évvel ezelőtt az egész part sűrű cserjékkel és fűzfákkal volt borítva… A kommunizmus (1919. évi Tanácsköztársaság) visszaesést hozott. A Duna part összes fáit kipusztították.”
Az 1920-as és 30-as évekre alakult ki a római-parti evezős kultúra, amely az áradásokkal és a természettel együtt tudott élni. Az első csónakházak és villák megjelenésekor a helyiek maguk kezdeményezték a part sétánnyá alakítását, és fásításba fogtak. Így hódíthattak teret a magról nőtt fák a Rómain, de hamarosan újabb kihívással kellett szembesülniük. A Pünkösdfürdőn épült hatalmas földgát teljesen elpusztította a növényzetet. Ezzel szinte egyidejűleg a Római-parton traktorkerék átmérőjű SENTAB vízvezeték-hálózatot építettek a sétány vonalában – paradox módon éppen a part védelmében. Az építkezés miatt 10 méteres szélességében így is nagyon sok fát kellett kivágni, bár a nagyobbakat igyekeztek megvédeni. Szentimrey Béla, a Fővárosi Vízművek akkori vízellátás-fejlesztési vezetője saját elmondása szerint azért pont itt jelölte ki a vezeték nyomvonalát, mert ezzel akarta megakadályozni, hogy parton futó gáttal rondíthassák el a Rómait. Ezért, és a hatalmas lakossági ellenállás miatt nem folytatódott dél felé a pünkösdfürdői földgát.
Az intenzív üdülő és sport célú parthasználat később sem kedvezett – és a mai napig nem kedvez – a magoncok fejlődésének. A magról nőtt pici fák megerősödése elengedhetetlen lenne a kialakult ökoszisztéma megújulásához, az elöregedő fák természetes pótlódásához. Az aljnövényzet irtása, vagy véletlenszerű elpusztítása, letaposása, lekaszálása miatt a Római-part fái mára már elöregedtek, ha pótolni szeretnénk őket, az utolsó pillanatokban vagyunk.
A Római-part ökoszisztémája
Az őshonos vízparti növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív fajok agresszív terjeszkedése miatt. Sajnos jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények – zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác (Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) – valamint dísznövények is. Az eredeti növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix alba) vagy fűzliget lehetett. A hatalmas, száz éves fák általában fekete nyár (Populus nigra) vagy fehér nyár (Populus alba), a tavalyi ültetéseknek köszönhetően ismét gyakori a csigolya-bokorfüzes (Salix purpurea). A part természetes növényállományát sosem gondozták, sőt hibás városvezetési és vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették. Jó néhány hatalmas fát körbebetonozással tettek tönkre, egyesek az építkezések miatt feltöltött területeken fokozatosan elhaltak, a gyökérátvágás, szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti csonkolás mindennapossá vált. Alkalmazkodási képességük ezzel együtt figyelemre méltó, mi emberek is sokat tanulhatunk tőlük.
A part ma elsősorban, mint “szegélygazdag” táj fontos. Ökoszisztéma értékelési módszerek jelenleg még csak közelítő értéket adnak, de kijelenthetjük, hogy több milliárd forintot képviselnek. Hamarosan pontosabb számokat is megtudunk a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság pontos értékfelmérése és fakatasztere alapján. Gyakran hallható vélemény, hogy a Római-part fái öregek és értéktelenek. Tóth Zsolt ökoszisztéma szakértő szerint azonban a fák önmagában való értékelése nem helyes. Minden társulásnak vannak értékei, ökoszisztéma szolgáltatásai, még ha degradált, elöregedett, elhanyagolt is. A jelenleg is érvényes 2001-es kerületi szabályozás különleges rendelkezéseiben kimondja, hogy: „A Római-part és a Kossuth Lajos üdülőpart árvízvédelmi töltéssel nem védett partszakaszán a part menti fás ligeteket, galériaerdőket meg kell óvni. A partrendezés során előnyben kell részesíteni a partvédelem biológiai és kertészeti eszközökkel való megvalósítását.”
Sajnos a 2000-es évektől sorra épültek a lakóparkok, jellemzően a teljes telek növénytakaróját elpusztítva, magas feltöltésekre, mélygarázzsal. A korábbi vállalati üdülők alsó szintjeit beépítették, a lakóház státuszú, leromlott állagú telkek tulajdonosai felújítás címszó alatt az alapoktól építették át családi házakká az ingatlanjaikat, figyelmen kívül hagyva a szabályozásokat. A 2002-es, 2006-os árhullámok hatására az új tulajdonosok és befektetők az önkormányzatok és az állam védelméért kezdtek lobbizni. Így került napirendre a római-parti mobilgát, ami miatt több ezer fát kellett volna kivágni.
Közösség, aktivizmus és személyes kapcsolódás
FÁK a Rómain civil önkéntes csapatunk éveken át dolgozott azért, hogy megakadályozza a Fővárosi Közgyűlés által erőltetett mobilgát építését a Római-partra. Tagjaink helyi lakosok, akiket a természet és a hely szeretete, az ide kötődő emlékeik, a környezetért való aggódás késztet nap mint nap arra, hogy aktívan cselekedjenek a Római megújulásáért. Közös erővel sikerült megállítani a környezetpusztító, kockázatos, átgondolatlan parti beruházást, ami csak egy szűk kör érdekeit szolgálta volna nem pedig a helyi lakosokét, a Római-partot használókét.
Látható, hogy egyre nő a természetes zöldterületek és a vízpartok iránti igény. A Római-part is egyre vonzóbb, természetes városi folyószakasz lett, ami mágnesszerűen vonzza a környék lakótelepeinek és Budapest belvárosának lakosságát egyaránt. Viszonylag elhanyagolt állapotában is a város egyik kedvelt szabadidős zöldterületei közé tartozik. Rendezett, fajgazdag ártéri erdő igenis létezhet a Római-parton is, de fontos, hogy a természetes fás és kavicsos jellegének megőrzését minden fejlesztés és tájátalakító tevékenység esetén előnyben kell részesíteni.
A FÁK a Rómain csapataként konstruktív javaslatainkkal, inspiráló jövőképünkkel szeretnénk továbbra is aktívan részt venni a part megújulásában. Célunk, hogy harmóniát teremtsünk az ökológiai szempontok és az emberek környezetre gyakorolt hatása között. Ismerve a területre jellemző növénytársulásokat, a tavalyi év során 100 őshonos fa és 400 cserje ültetésével segítettük elő a minél természetközelibb partszakasz kialakítását. Ha bárki kedvet érez ahhoz, hogy részt vegyen a közös munkában, örömmel látjuk és várjuk. Május 10-én pedig ünnepeljük meg a fákat a Madarak és fák napja alkalmából!
A Kismuzsika programot Szerényi Andrea hozta létre az Óbudai Népzenei Iskola, a Magyar Művészeti Akadémia és Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata támogatásával. A program célja, hogy hagyományos gyerekjátékokon keresztül az Óbudai Népzenei Iskola zenészeivel együttműködve megismertesse az ovisokkal a magyar néphagyományokat. A válsághelyzet kialakulásakor létrehozták a Kismuzsika online verzióját, mellyel kísérletet tettek a program online és interaktív átadására egy websorozat segítségével. Az első évad részeit minden kedden és pénteken teszik ki az oldalukra, az oktatási évhez mérten egészen május 29-ig, mivel program normál esetben is május végéig szokott tartani. A nagy sikerre való tekintettel terveik szerint szeptemberben is folytatják az online életet a “fizikai” mellett.
A Baltazár Színház egész társulata március 13-án Mumbaiba utazott volna, fellépni a Pitypang és a Por című előadásokkal. Egy nappal az út előtt zárta le határait India. A Világlátó Baltazár című film, amit ingyenesen elérhetővé tettek, a Baltazár Színház előző indiai utazásáról szól. Egyszerre meséli el egy külső és belső utazás történetét. A fogyatékosságot egy forradalmian új látószögbe helyezi: az értelmi sérült emberek spirituális oldalát mutatja meg, a Baltazár Színház színészeiből áradó természetességgel, költőiséggel és humorral teli formában. A Világlátó Baltazár fődíjat nyert 2018-ban a Jaipuri Nemzetközi Filmfesztiválon, szerepelt a 42. montreali filmfesztiválon, és megjárta Görögország és Indonézia egy-egy neves filmfesztiválját is.
A hagyományosan Óbuda napján nyíló, óbudai művészeket bemutató kiállítás immár hetedszer teremt közös lehetőséget az Óbudán élő és dolgozó művészeknek, hogy az óbudai közönség elé tárják alkotásaikat. Az idei járványügyi helyzet miatt, a szervező T-Art alapítvány úgy döntött, hogy 2020-ban virtuálisan rendezi meg a kiállítást. A digitális bemutatón több, mint 40 óbudai alkotó szerepel. A kiállítás idei címadó műve a nemrég elhunyt Kovács Zsuzsa Drölma alkotása.
Nyitóképünk is a kiállításról van, Bánföldi Zoltán: A szív kémiája (2019)
A Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) muzsikusai március 16-a óta szinte minden nap Karanténesteket tartanak, hogy a nagyzenekari hangversenyek hiányában is zenei élményt biztosítsanak a közönségnek. Fischer Iván, a Fesztiválzenekar zeneigazgatója így foglalta össze a Karanténkoncertek lényegét: „Most eljött az intim, otthoni zenehallgatás és a néhány fős kamarazene ideje, hiszen nem szabad egy zenekarnyi zenészt és a közönséget egy zárt térben összezsúfolva veszélynek kitennünk. De zenére szükség van, ilyenkor még inkább.”
Mesetár Óbudai Platán Könyvtár könyvtárosaitól
Az Óbudai Platán Könyvtár és az Ezüsthegyi Könyvtár (központi
és fiókkönyvtár) gyerekeknek szóló, online mesetárat hozott létre. A könyvtárosok által felolvasott vagy papírszínházként előadott mesék segítik a fantázia szabad szárnyalását, az olvasáskultúra kialakítását, fejlesztését.
Wizarding World a karantén idejére létrehozta a Harry Potter at Home-ot, amelyen keresztül számos ingyenes tartalomhoz férnek hozzá a Harry Potter rajongók. De ennél is nagyobb hír, hogy személyesen Daniel Radcliffe olvasta fel a Harry Potter és a bölcsek köve első fejezetét, a következő hetekben pedig nem kisebb nevek, mint Stephen Fry, David Beckham, Dakota Fanning, Claudia Kim, Noma Dumezweni és Eddie Redmayne folytatják a felolvasást, így szép lassan összeáll az első kötet hangoskönyve. Ezzel párhuzamosan pedig A bölcsek kövébőlkészült hivatalos hangoskönyvet is elérhetővé tették.
Kerekes Sándor: Tíz éve tettem le a voksomat a magyar alapanyagok és ételek mellett, amikor még majdnem megköveztek érte. Ciki volt a rántott hús, a pörkölt, pedig az emberek ezt szeretik enni. Nincs mese: akkor ezt kell főzni, de jól kell elkészíteni!
Nálunk a borjúpaprikás nokedlivel nagy kocka húsokból áll, sűrű szafttal, mert úgy lesz ízes.
A nokedlivel viszont alaposan megküzdöttem: még két éve szembesültem vele, hogy amikor elkészítem, és kikerül a tálalóra, még szaftos. Kiviszik a vendégnek, aki elkezdi enni – még mindig jó. Ám amikor elér a feléig, a nokedli elkezd hűlni, és a tojás kidermed. Ezért a nokedlit kézzel szaggatjuk, nem szaggatóval, és vajban-petrezselyemben forgatjuk meg, ahogy a nagymamám csinálta. Majd adok rá két buggyantott tojást, amiből a másodiknak még akkor is folyik a belseje, amikor hűlni kezd. Jelzem, ma már a lecikizett rántott húsból is többen jól élnek…
Deli János: Egy vendéglő többek között a klasszikus fogásokról kell, hogy szóljon. Régen egy-egy ételért mentünk egy-egy étterembe, de ezek lassan eltűntek. Ha ma megkívánsz valamit, akkor már nincs az étlapon, máshogy készítik, újragondolták – és nem találod meg azt az ízt, amiért odamentél. Pár éve még mindenki folyton, kényszeresen újított, amiben az is szerepet játszott, hogy öt-hat olyan étterem volt, ahová jó szívvel el lehetett menni, így ugyanannak a közönségnek természetesen újat is kellett mutatni. Ám a gasztronómiai áttörés szerencsére ezt eltörölte.
Ma már bátran lehetünk egyféle stílusban jók: mi a magyar vendéglő műfajában hiszünk, más a francia vagy az indiai konyhában, a vendégek pedig végre szabadon választhatnak.
K. S.: Pár év múlva szeretnék az étlapon öt-hat olyan fogást szerepeltetni, amit addig le nem veszünk az étlapról, amíg csak létezünk. A „Gléda Klasszikusok” máris alakulnak: a nyúl vadasan és a rántott borjúfej máris ilyen – kipróbáltuk, hogy ugyan megosztó fogások, de nézzük meg, hogyan működnek. Azóta is annyit rendelik őket, hogy ha akarnánk, se tudnánk lecserélni őket.
Magyar – magyarkodás és pántlika nélkül
K. S.: Nagyon szeretnék például egy igazi hagymás rostélyost az étlapra, de addig nem teszem fel, amíg meg nem találom azt a magyar tarkát, amiből rendesen el is tudom készíteni. A szürkemarha erre nem alkalmas, argentinből vagy új-zélandi marhából lehetne, de nem nálunk. Már vannak arra utaló jelek, hogy nemsokára meglesz, de kivárom: addig nem lesz rostélyos. Van helyette szarvas az étlapon, mert abból tudok jót beszerezni itthonról.
Az elmúlt években olyan közvetlen kapcsolatokat építettünk ki a beszállítókkal, hogy abszolút belelátok a munkájukba, sokuknak tanácsadója is vagyok, és megbízom bennük.
Nagyon sokat fejlődtek az elmúlt években, és kifejezetten célunk, hogy támogassuk őket. Sokukkal együtt is dolgozunk a fejlesztéseken – amit szintén nem lehet ész nélkül csinálni. Sokszor tanúja voltam, hogy egy termelőnek osztotta valaki az észt, hogy ezt csinálja, azt csinálja, amikor pedig a termelő jelentkezett, hogy kész a termék, hová adja el, akkor a tanácsadó csak vonogatta a vállát. Fura lehet a hasonlat, de hiszek abban, ami a Kishercegben is szerepel: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Tehát ha egy kecskesajtostól azt kérem, hogy nekem fél év helyett két évig érlelje a sajtot, akkor megveszek tőle 100 kilót fél évesen, kifizetem, és kötök vele egy megállapodást a kezelési költségről, ami fedezi, hogy még másfél évig dolgozik vele, de csak akkor szállít, amikor én kérem.
Szerencsére mások is gondolkoznak így: a megyaszói húsüzemben például együtt fejlesztettük a szalámik és felvágottak receptjét. (Ezeket itt is meg lehet venni, mert az Őshonos Delikát nevű üzletünket is átköltöztettük ide.) A tulajdonos, Sárossy Ferenc levegőn érlelt magyar mangalicasonkát szeretett volna készíteni: én mondtam, hogy ez hosszú és drága lesz, mert meg kell hozzá tanulnunk a módszert.
A legelején a sonkák egyharmada selejt lett, de három év alatt eljutottunk odáig, hogy van 2000–2500 levegőn érlelt magyar mangalicasonkája, aminek most épít piacot.
És azért most, mert ezt kicsiben nem lehet elkezdeni: ha tetszik a termék, de nem tudsz belőle folyamatosan szállítani, akkor a földbe áll a folyamat. Sárossy Ferenc is tudatosan építkezett: először vetőmagokkal kezdte, majd állattartásba fogott, hiszen azokat volt mivel etetnie. Az állattartást kiegészítette egy húsüzemmel, majd sonkaérlelővel, és most fejleszti a kereskedelmet. Ezért mondom én, hogy a magyarokban van tartalék bőven, de ezeket az embereket meg kell keresni, és támogatni kell a munkájukat. Én pedig nyugodt szívvel kiírhatom, hogy nincs külföldi termék az étteremben, mert azt vállaltuk, hogy minden magyar lesz. Akkor is, ha feleennyiből megoldhatnám másként, de nem akarom.
D. J.: Ugyanez érvényes a kávéra: egy jó barátunk pörköli kifejezetten nekünk, a pörkölőüzemük egyébként nagyjából egyidős a Glédával. Nem akartunk sem nagyon olaszos, sem túlságosan újhullámos ízű kávét, ezért együtt állítottuk össze, és szeretik is a vendégeink. A mostani nagy projekt, amire várunk, az a magyar tonik lesz.
Semmilyen világcég üdítőit nem forgalmazzuk, csak szörpöket. Az Opera Ginnel már kooperálunk, de a gin-tonikhoz csak kellene egy magyar tonik a geg kedvéért…
A borlapot is úgy állítottuk össze, hogy túlnyomó részt magyar borok szerepelnek rajta, amikből nyugodtan ki lehet kérni egy palackot, mert nem tettünk kétszáz százalékot az árára. De nagy kedvencünk például a kövidinka, amiből otthon is ezt isszuk fröccsnek. Rettenetes volt a fajta híre, hiszen ez volt a legalsó polcos bor az átkosban, de mára lett belőle egy-két kifejezetten jó tétel – és ha már ez volt Krúdy kedvenc bora, akkor kell, hogy legyen kövidinka egy vendéglőben.
Ide véletlenül senki nem téved be
K. S.: Valahogy mindig egymástól pár kilométerre dolgoztunk: amikor Jani csinálta a Márgát Csopakon, én a Sáfránykertet vittem Paloznakon. Amikor az Almárium konyháját vezettem, ő a MÁK-ot nyitotta éppen. Nagyon régóta terveztük, hogy közösen csinálunk valamit, mert a kisebbségi tulajdonosi szerepköröknek valahogy sosem lett jó vége.
Kerestünk is helyszíneket, mert abban biztosak voltunk, hogy nem a pesti belvárosban képzeljük el az életünket. Aztán jött a hír, hogy Béres úr bérlőt keres az üzlethelyiségére…
D. J.: Egy plázában ültünk le írni egy listát arról, hogy mi szól ellene és mi mellette. Az ellene oldal persze másfélszer olyan hosszú lett. Például: van parkoló, ez jó – de nem látszik a bokroktól, ki fog idetalálni? Egymásra néztünk, elkezdtünk nevetni, és egymás kezébe csaptunk, hogy kezdjünk neki! Ez egy valódi családi vendéglő: a családtagjainkkal fogtunk bele, és a kollégák is mind annak számítanak, hiszen nagyon régóta ismerjük őket. A „legfrissebb” csapattagunk is a nyitás óta velünk van, és nem hallottuk, hogy el akarna menni innen. Én abban hiszek, hogy a vendégek is olyan helyen érzik jól magukat, ahol szeretnek dolgozni az emberek.
K. S.: Ki akartuk küszöbölni mindazt a rossz tapasztalatot, amit a vendéglátásban a saját bőrünkön éreztünk. Itt például együtt ülünk le ebédelni a teljes személyzettel a vendégtérben, és mindenki ugyanabból a menüből választ, amiből a vendégek. Nem állva, vagy a kuka mellett guggolva eszünk maradékot, hiszen a konyhában dolgozók is emberek. De számos helyet láttam bedőlni amiatt, hogy nem terveztek igazán előre.
Bárhol voltam tanácsadó, mindig azzal kezdtem, hogy megkérdeztem: megvan-e az anyagi tartalék arra, ha egy-másfél évig csak finanszírozni kell az éttermet? A legrosszabb válasz, ami erre adható, az, hogy „majd megoldjuk.”
Mi három évet adtunk magunknak, az üzlethelyiséget pedig 15 évre béreltük ki. Azért hoztuk létre a Glédát, hogy végre ne kelljen kompromisszumokat kötni.
D. J.: Óriási hibája a vendéglátóhelyeknek, hogy pár hónap alatt pánikba esnek, és elkezdenek pizzát sütni az eredeti koncepció helyett, aztán amikor az sem megy, akkor gyorsan sushit tekernek. Ragaszkodni kell a kidolgozott elképzeléshez, és ki kell tartani mellette! Egy étteremnek a tapasztalataim szerint körülbelül három év kell ahhoz, hogy igazán „beérjen.”
Persze azt szeretnénk, hogy egyszer ebből éljen a családunk, de ehhez még mindkettőnknek más munkákat is vállalnia kell, hogy megadjuk a Glédának azt az időt és lehetőséget, hogy azzá váljon, amivé megálmodtuk.
Ettől függetlenül a vendéglő a kezdetektől megáll a saját lábán és életképes, amit nagy öröm látni. Még úgy is, hogy az árakat szándékosan úgy állítottuk be, hogy akár egy héten többször is megengedhessék maguknak a vendégeink, hogy nálunk egyenek. Máris sok a törzsvendégünk, de erre is építünk; persze mindenkit szeretettel látunk, de mi hazai és pláne környékbeli, óbudai vendégeknek szeretünk leginkább főzni.
Az interjú néhány nappal a koronavírus magyarországi elharapózása előtt készült. A Gléda vendéglő az intézkedések miatt március közepén bezárt, de nagyon szorítunk, hogy mindannyiunk örömére minél előbb újranyithasson! A legfrissebb információkért figyeljék a Gléda Facebook-oldalát:
Szabó István Rokonok című filmje 2005-ben készült. Ugyanabban az évben, amikor Gyémánt László megfestette Marozsán Erika portréját. A filmben a színésznő Szentkálnay Magdaléna karakterét játssza. Móricz Zsigmond Rokonok című művét Szabó István vitte filmre, rendezte és forgatókönyvét is ő írta. A Szabó féle Magdaléna interpretációban nagy szerep jut Gyémánt László festményének. A rendező Magdaléna és férje csodálatos villájában, a társalgó közepén helyezi el azt, ezzel is központi szerepet adva a vágyott nő jelentőségének.
Nem kétséges, hogy Gyémánt László Marozsán Erikát ábrázoló festménye a Szabó István rendezte Rokonok című film Magdalénáját mutatja be a nézőnek. A Móricz regény és a film főszereplője, Kopjáss imádja őt, rajong érte. Gyönyörű ellenpárja unokatestvérének, Szentkálnay Linának, akit a filmben Tóth Ildikó személyesít meg. Lina Kopjáss felesége. Míg ő gyakorlatias, egyszerűségre törekvő, spórolós, hűséges és odaadó társ; addig Magdaléna igazi nagyasszony: okos, öntudatos, gyönyörű, érzéki nő. Eléri célját, szeret nagyot álmodni. Jól áll neki a luxus, nagyravágyó tervei vannak. Nem riad vissza apró cselszövésektől, mindenkit ujja köré csavar. A film egyik meghatározó jelenetében a művésznő megjelenik a festményen is. Korall színű, varázslatos ruhában, vékony aranyövvel derekán, csillogó kiegészítőkkel. Pontosan ezt a Magdalénát festi meg Gyémánt László az utókor számára.
“- Maga nem ilyen. Túl szigorúan néz.
– Még nem ismer.”
A festmény maga
A 2005-ben pont 70 éves, magabiztos, sokat látott festő kiforrott portré ábrázolása e kép. Ha közelről szemügyre vesszük a festményt, egy modern kori múzsát láthatunk, mégis klasszikus beállításban. A modern és klasszikus kettősséget alátámasztja a színésznő és a megformázott karakter szintézise. Gyémánt László nagy rajongója a fotográfiának. Saját fotó alapú festészeti technikát is kidolgozott, mely a gyémántográfia nevet kapta. Ezek után megengedhető, hogy fotós hasonlattal éljünk a művel kapcsolatban: a Marozsán Erikáról készült portré olyan, mintha a fotográfiában túlexponált képet hozott volna létre. Ettől pedig kevéssé telített, pasztellszíneket és lágyabb kontúrokat kapott. Kompozíciója átlós, a barnás színű drapéria puha háttérként szolgál. Nem vonja el a figyelmet az igazi témáról, a női alak ábrázolásáról.
Az alkotó finoman bánik a színekkel. A festő modelljének ébenfekete haján kékesen csillan a fény, kiemelve a vízszín kék szemek átható, kihívó tekintetét. A telt ajkak pirosa kicsit erőteljesebb, mélyebb árnyalatú a ruha színénél. Ezzel is kihangsúlyozza, a figyelmet odafordítja, érzékivé varázsolja. A tejfehér, finom tónusú bőr az ártatlanságot és a szépséget, az átható tekintet a magabiztosságot sugallja. A fehér kesztyű és a kecses kéz az eleganciát, a kitárulkozó mozdulat az intimitást szimbolizálja. Mindezek együtt pedig érzékiséget árasztanak. Igazi, intim pillanatot teremtenek a néző és a festő modellje között.
A titokzatos Magdaléna tetőtől talpig nő. Nagybetűs Nő. Tudatában van szépségének és annak, hogy szirénként varázsolja el ártatlan csodálóját. A finom színárnyalatok és a puhán omló drapéria ábrázolásában megjelenik a lágyság és a báj. Gyémánt Lászlónak sikerül megmutatnia az érzéki nőiséget egyszerre realista és lírai festménye által. Mi is a nőalak mondanivalója ezen a képen? Szép vagyok, és ennek tudatában is vagyok.
Gyémánt Lászlóról, az általa alapított óbudai festőiskoláról az Óbudai Anziksz 2017/2018-as téli számában (melynek címlapjáról éppen ez a festmény tartja szemmel az olvasót) tudhatnak meg többet. https://obudaianziksz.hu/volt-egyszer-obudan-egy-festoiskola/
Ka.e. márciusban eldöntöttük, hogy a legközelebbi Anziksz-cikkem az Óbuda határain belül gyűjthető és jóízűen megehető növényekről fog szólni. Aztán jött a csősz a Helyzet és hazazavart mindenkit.
A koncepció a blogon sem változott, sőt: még nagyobb felületet kap minden olyan növény, amit a legszigorúbban vett egészségügyi séta keretében össze lehet szedni és lehet belőle valami tényleg finomat, szépet és/vagy vicceset (http://flavor.hu/gasztro/egyel-hodot/ ) csinálni!
A következő szabályokat állítottam fel magamnak:
1. Gombáról nem írok ezen a felületen. Hiába gombázok úgy 23 éve megszállottan, alapszabály, hogy amikor nem biztos, hogy minden piacon ott ül a gombavizsgáló vagy nehezített körülmények között lehet hozzá eljutni, akkor nem ajánlgatok sem pusztai kucsmagombát, sem gévákat, hiába van most szezonjuk, hiába lehet őket simán összeszedni a városhatáron belül, hiába lábremegtetően finomak… na mindegy.
2. A sorozatban olyan növényeket eszem nyersen, főzök meg, teszek el, amik tényleg most burjánzanak minden elhanyagolt járdaszegélyen.
3. Ezek közül is csak azokat, amiket baromi nehezen lehet összekeverni valami más, esetleg mérgezővel. (A mérgező itt csak egy könnyed purgálást jelentene, de még ezt sem kockáztatom.)
A következő szabályokat állítom fel önöknek:
1. Tessék venni a fáradtságot és kimenni a prérire vagy az erdőbe!
A kutyafuttató nem jó. A 10-es út melletti bokrok sem. Ha már nincs senki a közelben, vagy ha van, annak jó távolról lehet integetni, a növénygyűjtésre az a megfelelő hely. (De jó lehet pl. a volt golfpályaterülete a Tesco felett Testvérhegyen, a Héthalom utcától északra eső dzsindzsa, a Gockler Károly út-Feketesalak út- Hármashatárhegyi út háromszögelése.)
2. Ha nem biztosak abban, hogy tényleg felismerik a növényt, amit készülnek megenni, akkor ne egyék meg! Legalább latin névig határozzák meg egy jó könyvből vagy egy vonatkozó Facebook-csoportból és csak utána merjék a fazékba tenni! (A Facebook-csoport azért jobb, mert úgyis mindenki azt használja, hiába mondja minden hozzáértő, hogy senki ne tegye, ha kedves az élete, másrészt olyan hangnemű kioktatásban lehet részük, hogy tényleg elmegy a kedvük a mindent összeevéstől. Is. Egy életre.)
Jöhet a pitypang! Ami nem a kutyatej.
A pitypang a gyermekláncfű másik neve. A sárga virágáról lehet a legkönnyebben felismerni, ami, ha elvirágzik, ősz és ritkás afrofrizurának néz ki, amit könnyű (akár Insta-kompatililis fotókon is – elfújni.)
A levele olyan, mint a pizzákon és drágább salátákban található rukkola – mivel nagyon közeli rokonok. A szárazföldi teknősök, tengerimalacok, törpenyulak, ilyesmik ijesztően bolondulnak érte. Nagyon zsenge állapotában finom, később viszont érdemes inkább (Insta-kompatibilis) koszorút fonni, vagy sokkal inkább sört főzni belőle.
A kutyatej egy zöldes gyomnövény, ha eltöröd, ragad, mint a vesztés és az utóbbi hetek legvidámabb perceit szerezte nekem, mert felfedeztem, hogy 1890 Ft forintért árulják egy kertészetben, cserépben. Az európai változata gyógynövényként hashajtó hatású. Magyarul: ne vedd meg, és pláne ne edd meg, mert kontrollálhatatlanul meghajt.
Hogy lesz belőle házisör?
Nyilván sokkal macerásabban, mint ahogy azt írja az internet, de nem lehetetlen!
Az első csapda, hogy kell hozzá a gyökere.
Márpedig éppen ez az a pont, ami miatt a kerttulajdonosok (10 éven felül felül) irtandó gyomnövényként tartják számon. Ha egy pitypangod van a gyepen/veteményesben, nemsokára csak azod lesz. A cuki kis elfújható magjai mindenhová eljutnak, és ha meggyökereznek, soha többé nem tudod kiirtani őket. A gyökér ugyanis telivér korában akkora, mint egy satnyább fehérrépa, de ha elvágod, esze ágában nincs meghalni, inkább új bokrot ereszt.
Így gyűjtsd be
Fogj egy ásót, nyomogasd körbe és szentségelés közben próbáld meg kifordítani a földből. Az első három bele fog szakadni, mielőtt ráérzel az ízére. 4-5 nagyobb példány elég lesz.
Keress fiatalabb bokrokat is: a leveleknek zsengébbnek kell lennie – kivéve, ha kifejezetten IBU-ra mész. Ha a kesernyésséget szereted, szedd bármikor.
A virágokra ebben az esetben nem lesz szükség: egyrészt gyorsan becsukódnak és elvirágoznak, aztán összeszöszölnek mindent, másrészt imádnak telemenni apró bogarakkal, amiket kimosni nem lehet, viszont napokra ellepik a konyhát. A pitypangsör készítése közben eleget fog puffogni a család, hogy egy uborkásüvegnyi gyanús, ragadós löttyöt kell napokig kerülgetni, ne nehezítsd tehát a helyzetet.
A gyökereket érdemes pár órára beáztatni, hogy leoldódjon róluk a föld. (Pucolni így is-úgy is mocskos meló lesz.) A leveleket úgy érdemes megmosni, mint a spenótot. Évekig szerencsétlenkedtem a salátacentrifugával, mikor jött egy Hódos Hajni-poszt https://obudaianziksz.hu/kijarasi-talalom/ és fényt hozott az életembe: pucold ki a mosogatót, ereszd tele vízzel és áztasd bele a zöldeket. Néha lazán keverd át a kezeddel és 8 perc múlva a sár szépen leülepedik az aljára, a levelek pedig tisztán lebegnek a tetején! Szárítani tök felesleges, mert úgyis főzni fogjuk őket.
A recept
A legautentikusabbnak tűnő recept szerint kétségbeesettebb eleink pitypanggyökérből, csalánból és fodros lóromból erjesztették a sört. (Azaz mindenből, amit találtak a mezőn és nem mérgezett.)
A többi forrás inkább csak a pitypang gyökerét és levelét használja, bár nyilván eltérnek. Ami fura, hogy mindegyik használ gyömbért és mind óvva int a finomított cukor használatától. Hát, ezen ne múljon…
A legtöbb használ hozzá citromot is, de ekkora mennyiségben bőven elég egy darab. A borkősav ugyanis megadja a savasságot. Vasárnap este viszont pont nem találtam a hűtőben citromot, a teraszon viszont burjánzik a citromfű, és különben is, ha már zöld, legyen az rendesen.
Apropó borkősav: bár borszakíró vagyok és van egy borász szakmunkás-vizsgám is, jó 10 perc guglizásba telt, míg kiderítettem, hogy a „cream of tartare” természetesen nem tartármártást, hanem borkősavat jelent. A tanulság: soha ne higgy a Google Translate-nek!
Szóval az Óbudai Karantén-Pitypangsör receptje:
3,7-4 liter víz (egy gallon, de méregesse a fene a 3,78-at, úgyis csöpög még bele a levelekről)
225 g pitypang-levél (ez kb. négy nagy maréknyi)
15 g pitypanggyökér, pucolva, nyersen (ez 4-5 gyökér)
15 g friss gyömbér
8-10 g (egy marék) citromfű (vagy egy citrom leve és héja)
450 g barna (minél kevésbé finomított) nádcukor
25 g borkősav
10 g élesztő
Az élesztő-kérdés ugye elég forró topic mostanában, mert szegény Budafoki Élesztőgyár is kénytelen volt önmérsékletre inteni azokat, akik fél kilójával vásárolták össze. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy hány kiló élesztő fog a kukában landolni egy-két év múlva, amikor már végképp nem férnek el tőle a mélyhűtőben… Szóval a legjobb persze sörélesztőt használni, de az nincs a sarki ABC-ben. Ha van kisüzemi sörös haverjuk, természetesen kunyizzanak tőle, egyébként tökéletes a sima is. Akár a szárított is. Sőt, ha valakinek elég – khm, hogy is mondjam – vagány a konyhája, akkor nyugodtan rábízhatja magát a vadélesztőkre, ahogy a kovász esetében szoktuk, de akkor számítson rá, hogy kell még plusz 2-3 nap, amíg beindul az erjedés.
Aki nagyon szeretné pimpelni a cuccot, az vághatja szép göndör csíkokra külön a citrom héját, ha mégis tesz bele és reszelgetheti a gyömbért is, csak éppen semmi értelme. Mivel a végén úgyis rendesen le kell szűrni, én simán durvára vágtam mindent. A pitypang gyökerének a pucolása úgyis olyan utálatos, hogy a végére minden csipkézéstől elmegy az ember kedve. Olyan ugyanis, mint egy nagyon-nagyon sokat megélt fehérrépa, tele göcsörttel. A héja hol egyben jön le, hol sehogyse és a végére úgyis úgy fog kinézni, hogy még a leghétpróbásabb menzákon is belepirulnának. Ja és napokra barnára fogja a körmödet. Több recept megsüti a gyökeret felhasználás előtt, nekem viszont nem volt ehhez türelmem. Ráadásul úgy mi lenne a hatóanyag-tartalmával?
Jöhet a pancsolás!
Ekkora mennyiséghez érdemes előkapni a mosófazekat, mert 10 literesnél kisebb edényben nem lehet kényelmesen kavargatni a levet. Feltettem főni a gyökérdarabokat, a gyömbért és a leveleket a 4 liter vízben, majd amikor már rendesen zubogott, beleöntöttem a cukrot is. Lehet később is feloldani benne, de nem árt a cukornak, ha karamellizálódik egy kicsit – maximum még sötétebb lesz a sör, ami előny is lehet. Úgy húsz perc főzés után (nem kell figyelni a gyöngyözésre, nyugodtan forrhat rendesen) beletettem a borkősavat és még 5 percig főztem.
Egy bögrényit félretettem hűlni az élesztőhöz, és mikor szobahőmérsékletűre hűlt, elkevertem benne az élesztőt. Nem fog úgy felfutni, mint a cukros tejben szokott a sütikhez, de láthatóan elkezd dolgozni már a börgében.
Közben előkészítettem az ibriket: tök mindegy, hogy milyen edény lesz, csak érdemes ebből is legalább 5 literest elővenni és ha fémből van, akkor mindenképpen rozsdamentes legyen! Az ún. „uborkásüveget” kifejezetten erre teremtették szerintem.
Alaposan ki kell forrázni, hogy az erjedés minél kevésbé menjen majd félre. (Ez egy ekkora edénynél nem veszélytelen feladat, úgyhogy aki véletlenül fröccsözne pitypangsör-főzés közben, az inkább a kezdetek kezdetén végezze el ezt a műveletet.)
Utána a levet (kicsit kihűtve) beleszűrtem az erjesztővájdlingba és áldottam az eszem, hogy csak durvára vágtam a hozzávalókat, mert így nem kell a sűrű szűrőt még konyharuhával is kibélelni. Azt ugyanis a szörpfőzések közben már megtanultam, hogy a szűrőtextil hasznos, ám de álnok egy dolog: mindenképpen félrecsöpög tőle a cukros lé mindenhová és így nem egy órát, hanem egy fél napot kell utána konyhát suvickolni.
Amikor szobahőmérsékletűre hűlt, alaposan elkevertem benne az élesztős levet is, lepucoltam, lefedtem egy konyharuhával (amitől így eléggé Arafat-kinézete lett), majd nagyon büszkén nekiálltam eltakarítani a maradék sarat a konyhából.
Milyen lett?
Meglepő. Nem nagyon bíztam benne, hogy tényleg iható lesz, de másnap délutánra már egy helyre kis murcira hasonlított az íze. Persze még a legtürelmetlenebb receptek szerint is három nap múlva lesz iható a kotyvalék, de egy hetet mindenképpen adok neki és minden nap felkevergetem. (Ezt a borászatban battonage-nak vagy seprőfelkeverésnek hívják, tehát nyilván így nevezem és a kisujjamat is eltartom közben.)
Keddre délutánra kezd férfiasodni az íze: erőteljesebben szénsavas és múlik belőle a cukor, bár még mindig nagyon édes az én ízlésemnek – azaz bőven erjednie kell még. Ha nem lenne érvényben kijárási korlátozás, nyilván azonnal rohannék Budafokra egy borász-haverhoz, hogy gyorsan mérjünk benne egy alkoholfokot, így viszont csak tippelgetni fogok https://agraragazat.hu/hir/szureti-labormeresek/a végére.
Két hét múlva bodzapezsgőt és kakukkfű-tinktúrát gyártunk a konyhában, készítsék a kosarakat az egészségügyi sétához!
Lazetzkyék történetéhez egy házasság révén kapcsolódik be Bán István, hogy művészetével újabb utat nyisson az Óbudán alkotó művészek számára. Három pályakép: Lazetzky Rezső textilmintarajzoló és akvarellfestő művész, lánya, B. Lazetzky Stella grafikusművész, illusztrátor és férje, Bán István textilművész kerül bemutatásra.
A Lazetzky család
Az eredetileg Lasetzky névre hallgató Ferenc a sziléziai Schlattenből érkezett a kedvező és biztató lehetőségekkel kecsegtető Óbudára a XIX. század közepén, ahol egy óbudai szőlőbirtokos legidősebb lányát, Javorek Katalint vette feleségül, s a helyi lakosság tevékenységéhez igazodva szőlőművelésbe kezdett. Fia, Lazetzky Márton már Óbudán született, a filoxéria pusztításának köszönhetően a kőműves és építőmesterséget tanulta ki, és 1900-ban feleségével nagy összegű, mintegy 4000 korona kölcsönösszeg felvételével építőmesteri műhelyt alapított.
Márton a XX. század elejének lakóház-építési hullámába sikeresen becsatlakozott, a Föld utcában tervezett és épített földszintes, klasszicizáló óbudai házakat, amelyekből több napjainkban is áll még.
A sikeres vállalkozás magával vonta a Lazetzky család egzisztenciájának megerősödését, valamint a családfő Óbuda társadalmi életében betöltött szerepének megnövekedését is, amelyet mi sem bizonyított jobban, minthogy irodája alkalmanként a Központi Kávéház volt, valamint különböző polgári testületekben (például a III. kerületi Első Magyar Nemzeti Asztaltársaságban) töltött be magas pozíciót. Lazetzky Mártonnak és Javorek Katalinnak négy gyermeke született: István, Rezső, Margit és Frigyes.
Lazetzky Rezső művészete: a gyári mintarajzoló és az autonóm akvarellfestő
Rezső 1898-ban született, és már gyermekkorában kiderült, hogy remek és éles szemű rajzoló, így 1913-ban sikeres felvételi vizsgát követően az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítő festő szakán kezdte meg tanulmányait. Az intézmény a növendékek számára igen komoly művészeti stúdiumokat és kritériumtárgyakat írt elő, a hároméves alapozó és általános képzést két év specifikus díszítőfestészeti szak követett, ahol nemcsak tökéletesen megtanultak rajzolni, szerkeszteni és minden technikával festeni, hanem az adott területen fejleszthették képességeiket. Rezső festményeit látva egyértelművé válik, hogy egész életén keresztül szerette azokat a főiskolai stúdiumokat, amelyek más művészek számára száraz tanulmányokat, vagy egyenesen kötelező kényszerrajzokat jelentettek.
Szeretett gipszöntvények után rajzolni és festeni, virág-és gyümölcstanulmányokat megörökíteni, valamint sorozatban akár egyetlen tájról végtelen számú akvarell tanulmányt készíteni.
Utóbbi már az Iparművészeti Iskolában (a későbbi Iparművészeti Főiskola) valódi szenvedélyévé vált: minden vízfestő eljárást megtanult (gvas, tempera, akvarell, anilin stb.), az évek során a fény, impresszió, a köd, pára és víz megragadásának és mesterremekként való visszaadásának valódi művészévé vált. Az 1910–1920-as években az iparművészeti szakokon oktató tanárok igen magas művészi és technikai nívót tudhattak magukénak, és a művészeti élet megbecsült és jegyzett tagjai voltak. Lazetzky Rezső mesterei a tájképfestőként jegyzett Ujváry Ignác, vagy a Münchenben is tanult festő és grafikus, Sándor Béla nagy hatást gyakoroltak a fiatal művészekre. Rezső 1920-ban fejezte be tanulmányait és vette át oklevelét (diplomáját).
Bár a Lazetzky család biztos egzisztenciális alapokkal rendelkezett, az I. világháború jelentősen megnehezítette Márton építőmesteri vállalkozását. A fiatal, művészi ambíciókat dédelgető Rezső, felismerve az individuális alkotó csak művészeti alkotásokból való megélhetési modelljének kivitelezhetetlenségét, biztos megélhetés után nézett. 1921 szeptemberében jelentkezett az óbudai Textilfestőgyárba (Magyar Textil Festőgyár Rt., III. kerület, Szentendrei út 135.) mint textilminta rajzoló. A gyár vezetősége eleinte vonakodott felvenni a gyári tervezésben nem jártas, fiatal művészt, valamint kifejezték abbéli véleményüket, hogy igazi mintatervezés csak a Goldberger gyárban van, s azt is külföldi, francia művészek végzik. Lazetzky azonban nem futamodott meg.
Végigjárta a gyár összes részlegét, kitanulta a textilfestést és annak háttérmunkáit, és kezdetben ún. technikai rajzolóként (a kész mintatervekről színre bontott fóliákat rajzolt át tussal), majd textilminta tervezőként állta meg a helyét.
1927-ben már műhelyvezető, 1946-ra osztályvezető lett, és első számú iparművészként tartották őt számon. Színes, virágmintás nyomott textileket tervezett, amelyekre a fennmaradt és a kiállításon is bemutatott Mintakönyv (1950–1956) virág akvarelljeiből következtethetünk. Viseletkelmék és háztartási textilek egész sora került ki a kezei alól több évtizedes, az óbudai Textilfestőgyárban végzett munkássága alatt, ahonnan végül nyugdíjba ment.
Pályaképe végig nyomon követhető, két dátum hiányzik belőle: egy-egy év, amikor 1918-ban katonai szolgálatot látott el, s hadnagyi rangig vitte, majd feltehetően 1944-ben került sor a második hadkötelességre, mivel az 1945-ös textilfestőgyári bérjegyzék mint „visszavett” alkalmazottat, rajzolót említi.
Lazetzky Rezső tökéletes, a gyári textilminták tervezéséhez szükséges rajzi ismeretei és alkalmazott művészi pályafutása mellett individuális alkotóként a hazai művészeti élet által is jegyzett akvarellfestő volt.
Az akadémista stúdiumok, de a legújabb modern, 1910–1920-as években kibontakozó művészeti irányzatok, izmusok modorában is alkotó Lazetzky a Nemzeti Szalon, a Műcsarnok ciklikusan megrendezett nagy kiállításain (Tavaszi Tárlat, Őszi Tárlat, Képzőművészeti kiállítások) rendszeresen kiállító festőként a századforduló körül erősen presztizionált akvarell tájkép és plein-air festészetének tagjaként képviseltette magát. 1944-ben, a Műterem nevű galériában (Budapest, V. kerület, Kossuth Lajos utca) megnyílt gyűjteményes kiállításán 120 akvarellt mutatott be, amelyek őt a grand art (magas művészet) berkeibe emelték: itt bemutatott festményein ifjúkora emlékeit, kedvenc nyaraló- és kiállítóhelyeit örökítette meg, Sopront, Lovrant (horvátországi város, kedvelt üdülőhely), a budai vár utcáit, Óbuda tereit festette le, vagy épp attribútumok, jellemvonások nélküli időtlen tájképeket, patakpartokat, erdei ösvényeket mutatott be. Mindig a fény, a levegő, a pillanat megragadása, az idő problémájának szintetizálása, az impresszió és az emlékezés érdekelte. Metafizikus képein az emberi alakok staffázsok csupán, jelzésszerű figurák, az emberi lét mintegy emlékei, nem is jelenvalói szerepelnek. E fentiek miatt Lazetzky Rezső tájai az emberi lélek kivetülései, a művész lelkiállapotának lírai megjelenései. 1988-ban, 90 éves korában hunyt el.
Lazetzky Stella: egy különleges grafikusművész a gyermeki lélek „szolgálatában”
Különös kapcsolat állt fent Rezső és egyetlen lánya, Lazetzky Stella között. A szintén művészi vénával megáldott Stella 1924-ben született Óbudán, és középiskolai (Orsolyita Rend Gimnáziuma, ma Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium, II. kerület, Budapest) tanulmányai után az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola grafikus és rajztanári szakán folytatta tanulmányait. Apjához hasonlóan ő is alapos és magas művészi képzésben részesült, az I–II. évfolyamon „általános tanfolyamon” belül elméleti és alapozó tárgyakat tanultak, a fennmaradó három év alatt pedig grafikai stúdiumokat folytattak.
Stella precíz, tökéletes vonalvezetésű rajzokat készített, és professzionális akvarellfestővé vált, tanulmányait kiváló eredménnyel végezte, 1948-ban vette át tanári és grafikusi diplomáját, ám tanárként sosem dolgozott.
Munkát a frissen megalakuló Múzeumok Országos Központjánál (MOK) vállalt mint a kiállítási tervező munkákat támogató tervező- és rajzoló grafikus. Így járta be a fővárosi és a vidéki múzeumokat. A szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumban folytatott munkája során találkozott Bán István textilművésszel, akivel 1953-ban kötött házasságot.
Lazetzky Stella képeslapjai
Stella már pályája elején a grafikusság jegyében gyermekek számára kezdett el rajzokat, illusztrációkat készíteni, a gyermekek hangját, nézőpontját kereste, és annak szellemében alkotott.
Az 1948-ban, frissen megalakult szocialista állami képzőművészeti terjesztő vállalat, a Képcsarnok Vállalat számára független, szabadúszó művészként képeslapokat és kifestőkönyveket tervezett: rajzolt és festett.
A kiállításban Stella kézzel festett akvarell képeslaptervei mellett az ofszet nyomással lenyomtatott produktumok is megjelennek, így a műalkotás eredeti színe, igényessége, valamint a nyomdaipar által kínált lehetőségek is markánsan kirajzolódnak. Az 1960-as évek végére, az 1970-es évek elejére a vállalat legdominánsabb és legjelentősebb profitját a színes nyomtatott kiadványok mellett a képeslapkiadás, illetve a színes levelezőlapok publikálása jelentette. A szocializmus egyik kultúrpolitikai célkitűzése a kortárs magyar művészet bemutatásaként az alkalmazott művészeti műfajok – így a tervező és képgrafikai illusztrációk – megjelentetését határozta meg. Lazetzky Stella egyedi stílusú, játékos hangvételű képeslapjai életfordulókhoz és ünnepekhez (karácsony, húsvét) kötődtek, s megjelent bennük a magyar népmesék világa, a magyar népművészet szimbólumai, díszítményei, a magyar bábfilmekben és animációkban (Süsü, Sebaj Tóbiás) visszaköszönő középkori városok képei, rajzai. Stella rajzain a középkori architektúrájú utcák és épületek édesapja Sopront, Lovrant, Budát ábrázoló tájképeiről is származhattak. Erre külön bizonyítékként és érdekességként kínálkoznak azok az akvarell növény- és virágtanulmányok, amelyeket Lazetzky Rezső készített lánya számára.
A kiállítás első két egysége a Lazetzky család történek és családtagjainak állít emléket egy családi fotókat tartalmazó vitrinnel, valamint családfával, illetve apa és lánya művészetét bemutató műtárgyakkal és rövid leírásokkal. Az 1. terem átjáró felöli részén Bán István következik, aki Ave Maria című gobelinjét, falikárpitját feleségének szőtte nászajándékul. Bán művészete az 1. tér jobb oldali falán kezdődik el, és a 2. terem falait szentelték szövött, színes falikárpitjainak.
Bán István: iparművészként a világhírnév felé
Bán István Mohácson született, édesapja a mohácsi szellemi élet egyik neves tagjaként trafikot tartott fent, és a helyi lapot szerkesztette, írta. Fia ebből a gazdag szellemi közegből került ki. Budapestre költözött, ahol 1937 és 1941 között az Iparművészeti Főiskola (mai nevén: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) textil szakos hallgatójaként tanult, s itt diplomázott le.
A kárpitkészítés ekkor még nem volt önálló szak, a főiskola után magyar és külföldi szövő- és kárpitkészítő műhelyekben sajátította el a kárpitszövés technikáit.
A Bán-Lazetzky. Egy óbudai művészcsalád kiállítás külön hangsúlyt fektetett a falikárpit műfaji fogalmának tisztázásra, s kiemelésre kerül Bán István korának magyar művészeti kontextusában is.
Kitekintés a falikárpitra
A falikárpit a képzőművészet és az iparművészet mostohagyermekeként XI. századi (templomi, szakrális térben való) megjelenése óta rengeteg funkcionális és műfaji változáson ment keresztül. A gyapjúból és selyemből szövött, egyházi és főúri megrendelésre készült drága, a XIX. század végéig csak az elit számára megengedhető műfaj produktumai alapvetően az egyházi és királyi, főúri épületek termeit, apszisait, folyósóit, fogadótermeit védte a hideg ellen, de a „melegítő” és térelválasztó funkció mellett még fontosabb volt a mobil freskóként is értelmezhető képes kárpit reprezentációs célt kiszolgáló potenciálja.
A „carpotlos”, kárpit szót már a Besztercei Szójegyzék is díszes szőttesként definiálja, amelyet falak és falnyílások elfedésére használtak.
A dekórum jelleg idővel – a középkorban – reprezentációs, sőt politikai propagandacélok szolgálatába állt, amikor a francia és flandriai, egész palotafalakat beborító, fémszállakkal gazdagított képes kárpitciklusok királyok, egyházi személyek morális cselekedeteinek vagy hőstetteinek (diadalmenetek) állított emléket, vagy akár mesterséges származtatástörténetet (genealógiát) mesélt el szövött képsorozatok formájában. Az évszázadok során többféle kárpitszövési technika, műfaj, valamint felhasználási terület alakult ki: volt, hogy a falikárpit puszta másodrangú dekórumként szolgált, máskor a költséges és fennmaradását nem garantált freskó helyett mozgatható „táblaképként” készült, s több alkalommal is előfordult, hogy festményeket, a grand art alkotásait (magas, nagy művészet, kanonizált művészet) másoló, azt leképző műfaj lett, ezzel elcsökevényesítve a műfaj kínálta erőt és dinamikát. A kárpitművészet akkor kezdett el hanyatlani, amikor közeli kapcsolatba került a festészettel, esetleg annak műfaji bravúrjait és színátmeneteinek végtelenségét kívánta átmenteni egy tőle merőben más és eltérő iparművészeti műfajba (Rubens, Poussin, Goya festményeinek átültetése, kvázi meghamisítása, másolása és megerőszakolása).
Bán István: „Busójárás” falikárpit
Magyarországon a falikárpitot gobelinnek is nevezték, egy középkori fonal- és kelmefestő család, a Gobelinek után, akiknek párizsi műhelyében 1662-ben kárpitkészítő manufaktúrát (Manufacture Royale des Gobelins) szervezett XIV. Lajos minisztere, Colbert a nacionalista francia képes kárpit megalkotására. Valójában csak ebben a műhelyben, a hagyományos „ó-gobelinnek” is nevezett szövéstechnológiával készült falikárpitokat hívhatjuk gobelinnek. Bán István ezt a szövési technikát a párizsi Gobelin műhelyben tanulta meg.
Az európai tradícióval rendelkező szövött kárpit létrehozása a kárpit tervezőjének, a kartonrajzolónak, valamint a szövőnek egységes munkája révén valósul meg. Ezt a középkori elképzelést elevenítette föl aztán a XIX. század végén a brit William Morris által elindított Arts and Crafts mozgalom (Arts and Crafts Movement), amely fő műfajává a középkori tematikájú narratív, szövött kárpitot tette, s nem kevesebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy az ipari század tömegtermelő nihilizmusa után, a művészet révén az elveszett harmóniát és szépséget visszaszerzi, és ezzel a társadalmi változás, az esztétikai ízlés javíthatóvá válik.
Morris elmélete szerint a középkori mesterember (techné) és a késő középkor/reneszánsz individualista, autonóm művészét egységestíve az alkotó a munka minden fázisában részt vesz, tehát a kárpitnál tervez, kartont rajzol és sző.
Ez az elv folytatódott aztán a gesamtkunstwerk, összművészeti alkotás égisze és ideológiája során, amikor a falikárpit az épületekben (villák, nyaralók, szállodák, kávéházak, székházak) a kővel, a fallal együtt lélegzett, s nem csupán az épület, de annak díszítései, beépített (intarzia, mozaik, mázas csempe, terrakotta, üveg), valamint mobil díszei (a textil, falikárpit, függöny), berendezési tárgyai (bútor, lámpa, armatúra) együtt éltek egymás mellett és diskurzust folytattak. Ez az iparművészeti összműre és harmóniára való törekvés jobbára idea maradt, és a textil az 1950–1960-es években már másodlagos funkciót töltött be, dekórum maradt a lakások, szállodák falain, csarnokaiban. Bár nemzetközi szinten több textiltranszformációs és renovációs törekvés is történt (Lausanne-i Textilbiennálé, 1962), hazai területen csak 1968-ban, az avantgárd törekvéseknek helyet adó Ernst Múzeumban megnyílt Textil Falkép ’68 című tárlat hozta meg a fordulatot, amelynek hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a korabeli sajtó egyenesen „68-as szellemről” beszélt. Az új textil iparművész generáció technikailag és művészileg is felkészült volt, de megelégelték a régi kitaposott ösvények követését, jogokat és autonóm művészeti megnyilvánulási módokat, valamint a kárpit műfaj teljes ideológiai, műfaji és művészeti megújítását tűzték ki célul. A 68-as szellem birtokosai hittek a világ művészetek általi megújításában, jobbá tételében, a világ megváltoztathatóságában.
Bán István ebbe a hullámba kapcsolódott bele 1957-ben elkészült, szülővárosa hagyományát bemutató narratív, figurális falikárpitjával, a Brüsszeli Világkiállításon 1958-ban bemutatott, Diplome d’ Honneur díjban részesült 16 m2-es alkotásával, a Busójárással, amellyel nagy megbecsültségre és hírnévre tett szert. Az alkotás maga a mohácsi Polgármesteri Hivatal tanácstermében látható 1958 óta. Bán az 1950-es évek óta minden nagyobb iparművészeti kiállításon megjelent (országos iparművészeti kiállítások, bútor- és lakásművészeti kiállítások, nemzetközi gobelin biennálék, fal- és tértextil biennálék stb.), 1976-ig összesen 34 prominens tárlaton szerepelt műveivel.
1970-ben a nívós Csók Galériában nyílt gyűjteményes kiállítása, amely egész életpályának esszenciáját felsorakoztatta.
Bán tervezett és szőtt klasszikus, selyem- és fémszálakkal készült gobelint, a középkori, narratív falikárpitok modorában és stílusában (Középkor), készített szintén selyem- és fémszálak felhasználásával francia nagyméretű gobelint, amely a modern, nonfiguratív, vagy egy motívumból kibontott absztrahált szövött kárpitot jelenti (Kék madár), tervezett továbbá a szocializmus átlagembert kiszolgáló lakásterébe kisebb méretű, olcsóbb kivitelű (selyem és gyapjú helyett szizál és juta felhasználásával) szőtt falvédőket (Napraforgó, Nap, Piros fekete), de tervezett olyan képes kárpitokat is, amelyek korábbi művészeti iskolák (Európai iskola) stílusát és formanyelvét renoválták és transzformálták a textil nyelvén (Házaspár, Emberfej).
1985-ös, a hazai kárpitművészet negyven évét felölelő nagy, gyűjteményes, a Műcsarnokban rendezett kiállítást már nem érhette meg. 1984-ben, 61 éves korában elhunyt.
Bán István falikárpitjai (Kiállítási enteriőrfotó)
A jelen kiállítás két nagy, egybenyíló termében végigsétálva nosztalgikus, lírikus zene hallható, amely Bán István Csók Galériában megnyílt kiállításának megvágott videóetűdjeit festi alá, kíséri, és megadja az egész kiállítás alaphangulatát.
A nosztalgiát, a tiszteletadást és az emlékezést idézi fel: a műalkotások révén három alkotó, három egymástól eltérő művészeti műfaj és az adott kor képe bontakozik ki előttünk.
Lazetzky Rezsőé, aki ha más korban születik, valószínűleg csak a művészetének, akvarelltájképeinek élt volna, lányáé, Lazetzky Stelláé, aki az épp újra felfedezett illusztrációs munkája révén napjainkban még fényesebb karriert futhatna be, csupán az általa képviselt műfajnak magasabb rangra való emelkedése által, és végül Bán Istváné, aki az 1960-as évek falikárpit műfaji forradalma által kínált lehetőségek miatt biztos egzisztenciális alapot létrehozva, egészen alkotóművészetének tudott élni, s tette ezt úgy, hogy nemzetközi elismertséget is szerzett magának – kárpitalkotásainak jelentős része a tengerentúli magángyűjteményekben kapott helyet. Három kivételes tehetségű, Óbudán élő és alkotó iparművészt hozott el tehát a Bán-Lazetzky tárlat a mai kor nézői és múzeumlátogatói számára.
Óbudán találkoztunk először, 1987 tájt, ugyanabban a lakótelepi házban, a Szőlő közben, ahonnan akkor épp tíz éve a családi fészekből engem kiebrudaltak, az efféle barátaim miatt, mint te is vagy.
Egy veszprémi barátnőm lakott ott, hozzá mehettem… Én már 74-óta, tizenöt éves koromtól éltem Pesten, ágybérletben kezdtem két utcával arrébb a mostani lakásomtól, a Kapás utcában, havi háromszázért, a Lincsi néninél. Egy szoba volt, abban aludtunk mindketten.
Durva, hogy ilyen még volt a hetvenes években…
Ennél sokkal durvábbak voltak, Angyalföldön, a kert végében volt például egy sufni, oda szó szerint, váltott műszakban jártak az emberek, így cserélték az ágyat. Hazajött a reggeles, befeküdt a délutános ágyába, és így tovább. Egy döngölt padlós helyiség volt, tábori ágyakkal, amiket szét lehetett nyitni…
A munkásosztály titkos élete a jó öreg szocializmusban …
De albérlet keresés közben olyan is volt, hogy felhívtam valakit, aki azt mondta, hogy ő tulajdonképpen nem is kérne pénzt, csak egy-két gombot kéne felvarrni a sliccére…
15 évesen mit kerestél te Budapesten?
Általános után még az embernek illik tanulni, de én megbuktam, és egy évet ki kellett hagynom, úgyhogy Pestre jöttem a 28-as szakmunkásképző iskolába. Látszerésznek tanultam, három év helyett négy és félév alatt sikerült elvégezni, le is érettségiztem közben egy másik iskolában, mert ez a suli csak szakmunkás bizonyítványt adott. Másodikos voltam a szakmunkásban, akkor kezdtem az érettségit is, először estin, aztán levelezőn, aztán magántanulóként… Négy-öt évbe beletelt, ott is ilyen lapos kúszásban mentem át…Nem tanultam meg tanulni.
1987-ben a Liget galériában volt „Első Füzet” címmel az első kiállításod, ahol már kirajzolódott a zenei jövő is.
Meghívtam Gasner Jánost, a Sziámi gitárosát, meg Vető Jánost is, volt egy kis zenélés két három órán át, beszálltak többen. Ott volt „Spenót”, Tóth Zoli is.
Fotó: Halas István
Aki később a Csókolom zenekarban zenésztársad lett. Ekkor már eltelt tíz év a látszerész képzés után, és, ha jól tudom épp Halas István fotóssal éltél együtt.
Igen, végül is ez a környezet fordított a fotó felé, körül voltam véve fotósokkal…
Sok helyütt említetted, hogy valójában Hajas Tibor volt rád legnagyobb hatással, akivel személyesen már nem találkozhattál.
Hajas Tibor műveit sajnos csak pár évvel a halála után láthattam először, de az igazi mellberúgás- szerű élmény volt. Utána mindent elolvastam róla, mindent megnéztem tőle, és 87-ben, mikor egy nagy életmű kiállítása volt Székesfehérváron, ott képről-képre mindent lefotóztam, annyira bele voltam bugyulódva…Ezt most is szívesen megemlítem, mert nagyon nagyra tartom őt.
Bár a Liget Galéria kiállítást több is követte az évtizedek során, a nagyközönség a Csókolom zenekar dalíró-énekeseként ismert meg. Talán a zenerajongók nem is tudják, hogy 2012-ben a „Trónusos” című legendás fotódat kiállították a Tate Modernben, Londonban. Mit szóltál, mikor megtudtad, hogy számtalan világklasszis alkotó műve közt lesz a tied is?
Mikor megtudtam, hogy mi ez a hely, azért düllesztettem a mellem, nagyon büszke voltam. A Csókolomon keresztül ismertem meg a Mission Art Galéria főnökét, Kishonthy Zsoltot, sokat koncerteztünk akkoriban Miskolcon. A Mission Art kiadott egy katalógust is, Oltai Kata írta és szerkesztette, Várnagy Tibor is írt bele. Így mentünk ki Londonba többen, mindenki a saját költségén. Várnagyék, Oltai Kata, én vittem a kisöcsémet is, Kishonthy a családját, jött egy festőházaspár, kivettünk egy lakást és egy hétig nagyon jól éreztük magunkat.
Ujj Zsuzsi: Trónusos (1986)
Ugorjunk kicsit vissza időben és térben: milyen emlékeid vannak a nyolcvanas évek Óbudájáról? Voltak helyek, ahova jártatok?
Volt egy mozi a Selmeci utcában, koncertek is voltak ott akkoriban, talán életemben először ott voltam Balaton koncerten, az… Óbuda moziban. A Balaton koncertre azért emlékszem, mert a basszusgitáros „Hunyás”-t én vittem haza arról a koncertről, ott aludt a BEM utcában nálam, nem tudott hazamenni… Óbuda azért is kedves nekem, mert hosszú ideig plátói szerelemben voltam a Víg Miskával, sőt, volt egy nagyon rövid idő, míg együtt is voltunk, végigkocsmáztuk Óbudát…
Aztán volt még az Újlak Mozi, ahová később az Újlak Csoport képzőművészei beköltöztek, oda is jártunk, akkor már romos volt. De Ocztos Pistihez is feljártam egy ideig, akkor ő is óbudai lakótelepi volt, mikor a 2. Műsor zenekarban játszott, ő is képzőművész.
Most a pesti lakásodat a kisöcséd lakja, te pedig hazamentél Veszprémbe, apukáddal élsz, őt gondozod.
A Mamihoz jöttem haza hat éve, azóta tart ez a karantén nekem, de ő tavaly itthagyott bennünket, őt ápoltam. 24 órában nyomtam a végén, ami nehéz volt – de mégsem volt nehéz, mert nagyon sok szeretet áradt belőle, ha igazítottam a ruháját, odahajoltam, megpuszilt, ha fölemeltem, kapaszkodott – de az azért ölelés is volt, áradt belőle a jóság. Nagyon hiányzik. A járvány előtt még el-el mászkáltam, Pestre próbálni, meg koncertezni, meg más helyekre is, ha kellett…
Most hogy telnek a napjaid?
Kicsit ellustultam, nincs annyi teendőm, a háztartást azért ellátom, de nagyon rendetlen vagyok, magunk után állandóan rendet kell rakni…
Nem archiválod a dolgaidat? Most lenne rá idő.
Mindig gondolok rá, milyen praktikus lenne, ha az ember nem egy nagy rakás káoszt hagyna maga után, de még nem vitt rá a lélek, hogy nekilássak. De van egy kedvenc zenekarom most egyébként, a The Qualitons, tőlük egy kicsit föléledtem. Egy éve kísérem őket figyelemmel, azóta, hogy voltak Seattle-ben, egy elég menő rádió stúdióban, ahol előadták a Kex-től a Zöld Sárgát… Több számot is felvettek ott, ami nagyon nagy dolog állítólag. Mint nekem eljutni a Tate Modern-be, egy magyar zenekarnak olyan abban a rádióban koncertet adni…
A dobosuk, Boros Levente volt nálunk is „beugró” a Bardo zenekaromban, megjártuk vele Eperjest is, egy koncert erejéig…
Nagyon profik…Volt a Trafóban karácsony tájékán egy koncertjük, már nem volt jegy az esti koncertre, de csináltak egyet 5 órakor is, akkora teltház volt, úgyhogy elmentem, szereztem jegyet a délutánira, aztán valahogy az estire is bejutottam, azt is megnéztem. A Ferencvárosi Művházban is megnéztem őket, meg a Toldi moziban is.
A rajongójuk lettél?
Igen, lehet mondani. Vettem támogatói jegyet a virtuális koncertjükre is, mostanában volt a Trafóban, felvételről ment. Kicsit zavart eleinte, hogy angolul énekelnek, de annyira jók, hogy elnézem nekik.
A vírus előtt eljártam moziba, ha feljutottam Veszprémből Pestre, de most a tv-t nézem a papával, a Derricket – közben meg az egyik fülem be van dugva, angolt tanulok, teljesen kezdő szinten. Tavaly kezdtem el, egy napot se hagytam ki, okos telós applikáció, napi negyedórára állítottam be, de többet is szoktam vele foglalkozni. Nehezen megy, de inspiráló, hogy mindennap kiírja, hányadik napja csinálom, most már kétszázhatvan-valahányadiknál napnál tartok.
Fotó: Weber Kristóf
Szeretsz utazni? Tervezel majd menni valahova? Tavaly voltál a Csókolom gitárosával, Spenóttal Izraelben, ha jól emlékszem.
Oda vágyok vissza, ott ellennék egy darabig…Jeruzsálemet nagyon bírtam, bár csak három napot voltunk ott, de szívesen elüldögéltem volna egy-két hetet, anélkül, hogy csinálnék valamit. Tel-Aviv is bejött, az olyan, mint egy kis New York, szerintem – és ráadásul ott a tengerpart. Volt olyan, hogy egész nap benn voltam a vízben. A Holt Tengert is bírtam, öreg kínai mamák gurultak a víz tetején, mindenki kacagott, ott nem tudod az egyensúlyodat megtartani…
Vissza jövőbe – vagyis a múltba tekintsünk kicsit megint: annak idején a Balázs Béla Stúdióban is dolgoztál, a Fekete Doboz munkatársaként, többek közt.
A Fekete Doboz a rendszerváltás előtt még a Pasaréten volt, nem hivatalosan, a BBS-ben, hiszen szamizdat video-folyóirat volt. Elbert Márta BBS-es gyártásvezető alapította Jávor István operatőrrel, fotóssal, és Lányi András filmessel.
Én úgy kezdtem ott dolgozni, hogy munkaterápiára fogtam magam, egy szakítás után: délelőtt kisegítő ügyeletes titkárnő voltam a Fekete Dobozban, délután meg archiváltam Forgács Péternek, meg a BBS-nek, és takarítónő voltam mind a két helyen. Hétvégenként a vágó keze alá dolgoztam, meg kis amatőr filmeket másoltam át videotechnikára, scripteltem is, de volt, hogy vágnom kellett.
Szirtes András Halász Péterrel forgatott Sade márki és élete c. filmje, ahogy mesélted, igazi szakmai kihívás volt.
Nulla pénzből, egy New Yorkban vásárolt száz dolláros játék kamerával forgatta Szirtes a filmet, azzal vette fel a képet – és SVHS-re vette a hangot. Tehát a képnek nem volt hangja. Ráadásul hangszalagra rögzítette a képet, egy jelenet max 10-15 perces lehetett, darabonként vette fel, több verziót is, nekem kellett segítenem kiválasztani, melyik a jobb változat – aztán alá kellett raknom a hangot. Meg volt külön Halász Péter hangja, de, mivel nem egyforma sebességgel ment a játékkamera meg az SVHS, állandóan utána kellett vágni, korrigálni kellett…
Izgalmas munka volt. Egyszer összefutottunk Halász Péterrel az utcán, akivel addig személyesen nem találkoztam, és azt hittem, hogy már ismerem, mert két hónapja kettesben voltam vele a stúdióban. Ráköszöntem, és nekiálltunk valahol az éjszakában beszélgetni, és én tökre meg voltam győződve, hogy nagyon jóban vagyunk. Aztán jóba is lettünk. Jó iskola volt a BBS, sokat tanultam ott.
Az európai kultúra kialakításában és fejlesztésében kulcsszerepet játszott a képzett értelmiség, mely kiművelt emberfők a korabeli egyetemekről kerültek ki. A középkori egyetemek többségében az uralkodók kezdeményezésével alakultak meg, és nyerték el a pápai vagy császári jóváhagyást működésükhöz. A legjelentősebb intézmények rövid időn belül egyes tudományágak európai hírű központjaivá váltak, így pl. Bologna a jogi, Párizs a teológiai és filozófiai tudományok fellegvárának számított.
A közép-európai régióban Prágában alakult meg az első ismert egyetem 1348-ban. Ezt követte az 1364-es krakkói, majd az 1365-ös bécsi alapítás.
Magyar szempontból ez utóbbi volt a legjelentősebb intézmény, ahol korán kialakult az önálló magyar „akadémiai nemzet”, melytől kezdve szinte folyamatos volt a magyar hallgatók jelenléte az osztrák városban. Prága iránt a XIV. század második felétől, a krakkói egyetemért a XV. századtól nőtt meg a magyar hallgatók érdeklődése: ismert pl. olyan időszak, amikor a diákok egynegyedét a magyarok tették ki Krakkóban. Az első magyarországi egyetem 1367-es létesítéséig az említetteken kívül még több tucat egyetemalapításra került sor Európában. A kutatások szerint 18 Itáliában, 10 a későbbi Franciaország területén, 7 az Ibériai félszigeten, 2 Angliában és 3 Közép-Európában jött létre.
Az első, régészeti feltárásokkal is bizonyított magyarországi egyetemet Nagy Lajos alapította Pécsett. A király kérésére az intézmény működéséhez Boldog V. Orbán pápa adott engedélyt pápai bullájában:
„Orbán püspök, Isten szolgáinak szolgája. Üdvözlet és apostoli áldásunk Krisztusban igen szeretett fiunknak, Lajosnak, Magyarország dicső királyának. Illik, hogy a királyi felség ne csupán fenntartsa az általa az állam javára és hasznára nagylelkűen juttatott javakat, hanem kegyes adományaival gyarapítsa is azokat… állíttassék fel eme főiskola, és örök időkre működjék mind az egyházi és polgári jogban, mind bármely más tisztes tudományszakban, a teológia kivételével; az ott tanítók és tanulók örvendjenek a studium generalén tartózkodó és tanító doktoroknak és tanulóknak adományozott valamennyi előjognak, szabadságnak és mentességnek, és éljenek ezekkel…” (Viterbo, 1367. szeptember 2.).
Az egyetem szervezetét és működési rendjét szabályozó oklevél ‒ Krakkó és Bécs univerzitásához hasonlóan ‒ nem adott lehetőséget a teológiai fakultás létrehozására, de a jogtudományi kar létesítését külön is kiemelte. Engedélyezte továbbá a magiszteri és a doktori fokozat adományozását is.
A pécsi studium generale történetéről nagyon kevés ismeret áll rendelkezésre, ugyanis a török uralom (1543–1686) és a két keresztény ostrom (1664; 1686) alatt a dokumentumok többsége megsemmisült. Az első magyar egyetem azonban valószínűleg az uralkodó halála után megszűnt, és feltehetően mint káptalani iskola (schola maior) működött tovább.
Egyetemalapítás Óbudán
Nagy Lajos halálával kihalt a magyar Anjou-ház utolsó férfisarja, ezért két lánya, Hedvig és Mária örökölte a trónt. Hedvig a bárók akarata szerint Lengyelország uralkodója lett, Mária pedig Magyarország királynője, és ezzel megszűnt a két ország perszonáluniója.
Szinte azonnal megindult a verseny Mária kezéért. Jelentős viszályt követően a bárók Zsigmond mögé sorakoztak fel, aki 1385-ben feleségül vette Máriát, 1387-ben pedig királlyá koronázták.
Luxemburgi Zsigmond király a pécsi egyetem kudarca után új helyszínt keresett, most már közelebb fővárosához. A szervezés lassúságát jellemzi, hogy 1395. január 18-án Rómában tartózkodott az óbudai prépost, de csak október 6-án adta ki IX. Bonifác pápa az alapítást megerősítő levelet. Az Óbudai Egyetem ‒ IX. Bonifác pápa Luxemburgi Zsigmond kérésére kiadott ‒ első alapítólevelével az ország második, a főváros első egyeteme alakult meg.
A négy fakultásból álló Universitas Budensis alapító okirata nem maradt fenn. A pápai bulla a budai prépostság jövedelmeit az egyetem ellátására szánta. Az alapító levéllel együtt adta ki a pápa az engedélyt Szántai Lukács óbudai prépostnak, hogy az egyetem kancellárja legyen.
Luxemburgi Zsigmond a Thuróczi-krónikában
„Mi tehát személyedet kegyes kedvezésünkben szándékozván részeltetni, ebbéli kérésedtől indíttatva jelen okmánnyal megadjuk kegyességednek, hogy a Szent Péter egyház prépostságát Óbudán, a veszprémi egyházmegyében…, minden jogával és tartozékával, a fent nevezett csanádi vagy más egyházzal együtt, ahová esetleg helyeznek majd, felszentelésed megtörténte és a püspökszentelésre vonatkozó kánonok által megszabott idő eltelte után is élethossziglan megtarthasd, ugyanezen prépostság hasznait, bevételeit és jövedelmeit megkaphasd, és a nevezett város, Óbuda iskolájának kancellári tisztségét szabadon betölthesd.” (Róma, 1395. október 6.).
Johannes de Horow, a Bécsi Egyetem bölcsészkarának magisztere 1396 nyarán került az Óbudai Egyetemre. A századfordulót követően több más neves tanár kezdte meg oktatói tevékenységét – köztük Makrai Benedek, a prágai, párizsi és páduai egyetem bölcsész és egyházjogi mestere, Johannes Wrede, aki még 1402-ben nyerte el a budai prépostság olvasókanonoki prebendáját, Matheus de Diernach és Thomas de Wissenburg, mindketten az egyházjog tanárai –, valamennyien az óbudai káptalan préposti és kanonoki javadalmaiból kapták a fizetést.
Mária királynő 1395. május 17-én meghalt. Szántai Lukács 1397. március 22-én a váradi püspökség élére került, megtartván az egyetem kancellári feladatait.
Erre utal, hogy az 1398. évi pecsétje feliratán is szerepel az óbudai intézmény kancellársága (cancellarii studi… Veteris Budensis). A kor belviszályai között az egyetemet feltehetően 1403-ban Zsigmond király bezáratta.
Zsigmond uralmának megszilárdítását követően, 1405-ben új királynét koronáztak meg, Cillei Borbálát. 1406-ban Lukács kancellár halála rádöbbenthette az uralkodót a magyar egyetem hiányára, arra, hogy szüksége van a hazai viszonyokban tájékozott, a problémákat korszerűen megfogalmazó, adott esetben érvanyagot is biztosító értelmiségre.
A főváros első egyetemének újbóli megnyitása
A középkori magyar királyság Luxemburgi Zsigmond király alatt vált európai hatalmi tényezővé. A király származása, politikai orientációjára épülő tevékenysége egyaránt a korabeli nyugat- és kelet-európai integrációban öltött testet.
Sokra becsülte a tudást, az intelligenciát, európai hírű tudósokat, államférfiakat vonzott maga köré. Neki tulajdonítják azt a mondást, miszerint „Lovaggá egy nap alatt ezret is üthetek, de doktorrá ezer nap alatt egyet sem”.
Luxemburgi Zsigmond a pápasággal való viszonya rendezését követően, a belviszályok elültével, 1410 májusában olasz polgárból lett bizalmas emberét, Ozorai Pipót küldte Bolognába a pápa üdvözlésére. 1410 elején Zsigmond segítette Branda Castiglione piacenzai püspök kiszabadítását Orlando Pallavicino rablólovag fogságából. Ozorai Pipónak pedig sikerült elérnie, hogy XXIII. János éppen a piacenzai főpapot tegye a magyarországi bíboros legátusává.
Branda Castiglione püspök Bolognában, 1410. augusztus 1-jén keltezett két irattal kapott megbízást az egyetem létesítésének kérdésében. Az elsőben megbízást kapott arra, hogy keressen megfelelő helyet Magyarországon az egyetemnek, mely feladat még az elindulása előtt eldőlt: a hely Óbuda lehet. A Brandánál lévő másik pápai rendelkezés szerint Zsigmond kérésére négy karból álló óbudai egyetem létesüljön, a párizsi, bolognai, oxfordi, kölni egyetemek kiváltságaival, vagyis teológiai, kánon- és civiljogi, orvostudományi, bölcsészeti karokkal. XXIII. János pápa Branda püspökhöz írt levelében kérte, hogy készítsen jelentést egy Magyarországon felállítandó egyetem működési feltételeiről:
„… gyarapodásuk iránt atyai szeretettel viseltetvén jóvá kívánjuk hagyni az említett király ebbéli óhaját, és Magyarországot, illetve a többi, a mondott király uralma alá tartozó országot studium generaléval ékesíteni akarjuk. Testvérségednek… jelen okirattal teljes hatáskört engedünk, hogy Magyarországon vagy királyának uralma alá tartozó más országban, vagy tartományokban felállítsa azt, tekintélyünkkel felruházva és a mondott király tanácsát is figyelembe véve tájékozódjék a doktorok, magiszterek, tanítók és a többiek felől, akik ott kötelesek működni, s a fentebb mondottakkal és minden körülményükkel kapcsolatban alaposan megvizsgálja az igazságot, és amit a fent nevezett helység alkalmassága és az egyéb körülmények tekintetében eme tájékozódás és vizsgálat során tapasztal, közölje velünk minél előbb…”
Az 1410-es pápai bulla eredetiben nem, csak a Vatikáni Titkos Levéltár másolataként maradt fenn (Registra Lateranensia, 147. kötet, 74r–75v oldalak). A pápai registrumban az általánosan használt formulákat a bemásoláskor elhagyták, és a kihagyásokat etc. (stb.) utalással jelölték. A pápai bulla magyar nyelvű következő idézetét ‒ a korábbi kiadások figyelembevételével ‒ átírta és fordította Prof. Dr. Érszegi Géza.
Zsigmond király 1410-es pápai bullájának latin szövege a Vatikáni Titkos Levéltárból (első alkalommal kerül hiteles másolatként hazánkba)
„… Mivel tehát – mint a minap Krisztusban igen szeretett fiunk, Zsigmond, Magyarország felséges királya nevében kifejtették előttünk – eme király nem csupán ezen állam és saját országa, Magyarország, hanem más szomszédos országok és tartományok lakóinak hasznát és boldogulását is szem előtt tartó dicséretes törekvésében nagyon szeretné, hogy városában, Óbudán, a veszprémi egyházmegyében, a mondott Magyarországon, erre a legnagyobb mértékben alkalmas és megfelelő helyen fekszik, létesüljön és állíttassák fel az Apostoli Szék által egyetem minden lehetőséggel, hogy ott is erősödjék a hit, művelődjenek az egyszerű emberek, ügyeljenek az ítélet méltányosságára, gyarapodjék az értelem és tudás az emberekben.
Mivel alaposan megfontoltuk ezt és a hitének és odaadásának azt a kivételes őszinteségét, mellyel mind ezen király, mind hajdani elődei, azon ország királyai irántunk és a római egyház iránt viseltettek, ahogy maga a király is közismerten viseltetik, ezért attól a forró vágytól vezérelve, hogy ezen ország és város, továbbá a fent nevezett részek gyarapodjanak a tudomány adományai révén, s teremjenek érett ítéletükkel kitűnő, az erények ékességétől övezett és különböző lehetőségek adta érdemekben kiművelt férfiakat, és övék legyen a tudományok csörgedező forrása, melynek bőségéből mindnyájan meríthetnek, akik megmártózni vágynak a betűk nyújtotta tudományokban.
Tehát mindezeket alaposan mérlegelve, különösen a mondott város megfelelő voltát, mely – mint mondják – eme ország többi nagy- és kisvárosa között a tudás magvainak sokasítására és áldásos csíráinak gyarapítására kiváltképpen alkalmas és megfelelő, s nem csupán ezen ország, város és a körülötte elterülő vidékek lakosainak hasznára és előnyére, hanem másoknak is, akik emiatt a világ minden tájától a mondott városba özönlenek, buzgó atyai gondoskodással törekszünk, a mondott király ebben az ügyben benyújtott kegyes kérvényeire igent mondunk, bíboros testvéreink tanácsára apostoli tekintélyünknél fogva jelen okirattal elhatároztuk és elrendeltük, hogy a mondott városban, Óbudán ezután egyetem legyen, s örök időkre virágozzék ott mind a szent teológia, a kánoni és polgári jog, a gyógyítás és a szabad művészetek, mind valamennyi engedélyezett tudomány művelésében.
Továbbá, hogy az ott tanítók, előadók és tanulók élvezzenek minden előjogot, szabadságot, kiváltságot, mentességet és kedvezményt, és éljenek velük, melyeket a párizsi, a bolognai, a lincolni egyházmegyében lévő oxfordi és a kölni egyetemeken tartózkodó doktoroknak, magisztereknek, előadóknak és diákoknak, különösképpen a Szentírással foglalkozóknak, az Apostoli Szék, a Római Birodalom vagy bárki más adományozott…”
Az újjáalapított Óbudai Egyetem kancellárja továbbra is a budai prépost volt.
E tisztségre 1411-ben Zsigmond a Bécsi Egyetem teológiai karáról Budára hívott Gelderni Sluter Lambert hit- és bölcsészettudományi magisztert nevezte ki, aki maga tanította a kánonjogot.
Lambert 1418 körül elkerült Budáról, egy év múlva a Bécsi Egyetem rektora lett.
A kutatások adatai azt mutatják, hogy a kiváló tanári karnak köszönhetően nőtt az érdeklődés az egyetem képzése iránt, és az itt elnyert baccalaureusi fokozattal kérték felvételüket magyar diákok más közép-európai egyetemre a magiszteri és a doktori fokozat megszerzésére. Ezt támasztja alá a Bécsi Egyetem Művészeti Karának jelentése, miszerint 1412. május 23-án Briccius de Pest magyar tudós átvételét kérte a Bécsi Egyetem baccalaureusainak sorába. Hasonló feljegyzés található Nicolaus de Themeswarról, akit a Bécsi Egyetem 1415-ben átvett az Óbudai Egyetemről, és egy későbbi feljegyzés szerint 1419-ben már a Művészeti Kar tanára volt.
Az egyetem újjáalapítását követő időszak meghatározó eseménye volt a konstanzi zsinat, amelynek előkészítésben és lebonyolításában jelentős szerepet játszott Zsigmond király. Az Óbudai Egyetem tanárai közül ‒ Ulrich von Richental korabeli krónikájának adatai szerint, a nagy európai egyetemekhez hasonlóan ‒ heten részt vettek az 1414. november 1-jére összehívott konstanzi zsinaton. A zsinati egyetemi delegáció vezetője „Lamperthus Propst zu Ofen” volt, vagyis a már említett Lambert óbudai prépost, az egyetem kancellárja.
A krónikában megnevezett tanárok egy részének budai működése nem bizonyítható. A tanárok között ott volt Henricus Praepositus Budensis, a teológia doktora, Matheus de Diernach és Thomas de Wissenburg, mindketten az egyházjog tanárai. A tagok között szerepelt még Tadeus de Vicomercato és Nicolaus Bissnaw (Bissnem), mindketten jogi doktorok voltak.
Hála Ulrich von Richentalnak, ismert az Óbudai Egyetem, a Studium generale címere. Richental krónikájának több régi kézirata és korai nyomtatott kiadása ismert. A legismertebb 1483-i augsburgi kiadásban megjelent címer vágott pajzsán a felső, vörös mezőben zöld hármashalmon ezüst kettőskereszt nyugszik, az alsó, kék mezőben balról benyúló ezüst ingű kar kapcsos, barna kötésű, arany lapszélű, zárt könyvet tart.
A könyv a hagyomány szerint a grammatika, a bölcsesség, a hírnév jelvénye volt, de azonosították az egyetem anyakönyvével, vagy kiváltságainak könyvével, sőt a Bibliával is.
Ma is élő, átvitt értelemben jelenthette a tankönyvet, a bölcsesség birtoklásának, a tanulásnak, tudásnak a jelképét is.
Az óbudai és a prágai egyetem címere Richental krónikájában
Az Óbudai Egyetem megszűnését követően a mai Budapest területén több száz évig nem működött egyetem.
A fővárosban egyetem akkor jött létre ismét, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek 1635-ben Nagyszombatban alapított intézményét 1777-ben Mária Terézia királynő Nagyszombatról Budára helyezte át.
1780-ban díszes oklevélben ‒ az általa adományozott új, címeres pecséteket is belefoglalva ‒ adta ki az új székhelyen működő egyetem kiváltságait. A címer tervezője ismerhette a konstanzi zsinaton szereplő óbudai egyetemi címert, és ennek a Richental-krónika augsburgi kiadásában kinyomtatott változatát alapul véve készítette el az új egyetemi bélyegzőket.
Az utókor tisztelete
A Budapesti Műszaki Főiskola Szenátusának kezdeményezésére a Magyar Köztársaság Országgyűlése 2009. november 23-án elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek megfelelően az intézmény – illetve a jogelődjei, a Bánki Donát Műszaki Főiskola, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola, a Könnyűipari Műszaki Főiskola – jogutódjaként 2010. január elsején megkezdte működését a XXI. századi Óbudai Egyetem. A Felsőoktatási Minőségi Díjjal kitüntetett intézmény a középkori Óbudai Egyetem szellemiségét kívánta életben tartani a tradíciók ápolásával és a haladás, a fejlődés együttes biztosításával.
Az utókor méltán emlékezik tisztelettel az államférfire, ezt bizonyítják a határainkon belül és azon túl elhelyezett, az uralkodót ábrázoló köztéri szobrok. Az Óbudai Egyetem 1410-es újjáalapításának 600. évfordulója alkalmából a mai Óbudai Egyetem állíttatta Zsigmond király szobrát a Zsigmond Király Főiskolával és Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatával közösen az egyetem központi épültével szemben lévő Egyetem Parkban. Az alkotás a Képzőművészeti Egyetemen készült, Csányi Katalin szobrászművész munkája.
A XXI. századi Óbudai Egyetem címere
Az egyetem 2010 szeptemberében tudományos konferenciát rendezett Államalapítástól egyetemalapításig címmel Szent István koronázásának 1010. és az Óbudai Egyetem újjáalapításának 600. évfordulója alkalmából. A kiemelkedő esemény fővédnöke Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke, Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Juliusz Janusz, Magyarország Apostoli Nunciusa voltak.
A konferenciamegnyitó záró mozzanataként Gáti József kancellár nyitotta meg az aulában rendezett kettős kiállítást. Az első, mintegy 19 tablóból álló, Koronázási jelvények: Szent Korona, koronázási palást és jogar című tablósorozat Szelényi Károly fotóművész koronázási jelképeket ábrázoló képeiből mutatott be összeállítást. A második kiállítás a középkori Óbudai Egyetem alapításának állított emléket. A tárlat különlegessége a Vatikáni Titkos Levéltár másolataként fennmaradt 1410-es pápai bulla első magyarországi bemutatása volt. Végezetül ismertette az ezen alkalomra kiadott, Óbudai Egyetem című kiadványt, amely betekintést nyújt az egyetem épülete alatt feltárt római kori emlékanyagba, a középkori Óbudai Egyetem létesítésébe, és szemlélteti a mai egyetem mindennapjait.
Ez alkalommal került sor a Doberdó úti Szent Vér kápolna ünnepélyes használatba vételére, melynek keretében az egyházi személyiségek ‒ Juliusz Janusz, Magyarország Apostoli Nunciusa, Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének püspöke, a Lutheránus Világszövetség alelnöke és Pákozdi István egyetemi lelkész ‒ ünnepélyesen megáldották a kis kápolnát, majd megválasztották Pál apostolt az egyetem védőszentjévé.
(A szerzők: Dr. Gáti József c. egyetemi docens, Dr. Némethy Krisztina tudományszervező az Óbudai Egyetem munkatársai)
A Kassák Múzeum online kiadása olyan feldolgozásokat kínál a nagy utazást megörökítő Egy ember élete című önéletrajzi regény és A Ló meghal a madarak kirepülnek című sétáló vers kapcsán, amelyek az egykori Európa mesterlegényektől, hivatásos csavargóktól és − amint a példa mutatja −, művészektől nyüzsgő országútjaira dob minket, kényszerű bezártságunkból. Kassák Egy ember élete című önéletrajzi műve a kora gyermekkortól a Tanácsköztársaság bukásáig követi az elbeszélő életútját.
Bejárhatjuk a különös pályafutás állomásait: a munkával, majd egyre inkább kicsapongásokkal teli gyerek-és kamaszkor időszakát egy széteső és lecsúszó családban, a Felvidéken. Ezt követi a munkáslét, a sztrájkok és a munkanélküliség korszaka Budapest külvárosaiban. Vele tarthatunk a nyomorgással, kisstílű lopásokkal tarkított úton, eljuthatunk a toloncházakba, mindeközben átélhetjük a fantasztikus szellemi inspirációkkal is teli csavargás kivételes stációit, Újpesttől a Montmartre-ig. Tanúi lehetünk a magyar avantgárd megalapításának, amely szemben állt minden művészeti és politikai konszenzussal. Megérthetjük, milyen volt a hátországi lét a háború alatt, és átérezhetjük a forradalmak hangulatát. De ez pusztán csak a sztori. Ha az önmagában is fordulatos történeten túl a szöveg szépirodalmi erejéről beszélünk, akkor a kortárs értelmezőkhöz hasonlóan modern fejlődésregényként értékelhetjük a művet. Igaz, hogy Kassák a biztonság kedvéért már az önéletrajz felütésében leszögezte, hogy nem művészi célból írta munkáját, hanem egyfajta dokumentumként tárja azt az olvasó elé. Ez azonban nem változtat azon, hogy egy rendkívüli, önmagát autodidakta módon felépítő, a meglévő kereteket minden szempontból szétfeszítő figura kibontakozásáról olvashatunk ebben a szikár, magával az elbeszélővel szemben is kegyetlen prózában.
Nem véletlen, hogy az Egy ember élete nyolc könyve közül most a Csavargásoknak született meg a francia fordítása. Az utat nemcsak a szó szoros értelmében, hanem művészi, intellektuális és szociológiai síkon is végigcsavarogja a főszereplő. Így Kassák egyben a francia és frankofón irodalom olyan fontos hagyományába „sétál be”, ahol ott találjuk az ő kortársait, Blaise Cendrars-t és Panait Istratit, valamint a mi kortársunkat, a magyarra is fordított fiatal írót, Édouard Louis-t. A Séguier művészeti kiadó L’indéFINIE sorozatában jelent meg Kassák szövegének első franciaországi kiadása. A fordító, Roger Richard (1917–2000) a második világháború idején egy német fogolytáborban tanult meg magyarul, és számos klasszikus magyar irodalmi művet ültetett át francia nyelvre. Az egyik legnagyobb francia napilap, a Libération április 8-i számában. Marche et rêve (Bolyongás és álom) című cikkében, Philippe Lançon kritikus és kulturális újságíró – nem mellesleg a Charlie Hebdo elleni terrortámadás egyik túlélője – méltatta Kassák művét.
A Kassák Múzeum honlapján és Facebook-oldalán az alábbi, könnyen hozzáférhető tartalmakat ajánljuk az érdeklődők figyelmébe – a bezártság idejére és azon túl is:
Kassák életműkiadása, köztük az önéletrajz elektronikus változata is, elérhető a Digitális Irodalmi Akadémián. Felkérésünkre Erhardt Miklós intermédia művész fel is olvassa fejezetenként ezt a művet. A podcastsorozatot április végétől folyamatosan osztjuk meg a közösségi média felületeinken és a Petőfi Irodalmi Múzeum Spotify-csatornáján. A csavargást feldolgozó A ló meghal a madarak kirepülnek című hosszúvers szintén elérhető a DIA-n, ezen kívül pedig ajánljuk a költeményhez készült, korabeli forrásokat is bemutató és virtuálisan bebarangolható microsite-unkat, valamint a költemény kontextusát láttató kiállítás katalógusát. A vers nemcsak Latinovits Zoltán ma már klasszikusnak mondható tolmácsolásában hallgatható, hanem LAJO$ – lóhalál szünet nélkül címen a slammer Csider István Zoltán és Pion István rendhagyó előadásában is a PIM Youtube-csatornáján.
Sokan tudják önről, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusában kezdett el énekelni, azt talán kevesebben, hogy tizenkét éves korában a kórussal már bejárta a fél világot.
Ott kezdeném, hogy Óbudán nőttem föl. A Harcsa utcában laktunk, minden reggel hatkor fölkeltem, megittam a kis kakaómat, fölszálltam a 66-os villamosra, és hétéves koromtól egyedül mentem iskolába a Somogyi Béla utcába. Ott voltam este hatig, aztán fölültem a 66-os villamosra, és hazamentem Óbudára.
Az általános iskolában működött a gyerekkórus?
Igen. Felvételizni kellett, és a nyolcszáz jelentkezőből körülbelül harmincat, negyvenet vettek fel. Bejártuk a világot Amerikától Olaszországon és Finnországon át Japánig. Minden évben két-három nagy turnéra mentünk.
A Harcsa utcában, 1959-ben Fotó: Bódy Magdi archívuma
A hatvanas évek szürke Magyarországából Amerikában találta magát, ahol minden nagyobb, színesebb, nem beszélve a gazdagságról, és például banánt nem csak ünnepek előtt lehetett kapni, mint idehaza. Hogyan élte meg kisgyerekként a változásokat?
Istenien! Nagyon élveztem, fantasztikus élmény volt Amerika. Például amikor megérkeztünk New Yorkba, és utaztunk be a busszal a városba a négy- vagy hatsávos úton, előre álltam a sofőr mellé, és csak néztem, hogyan csillogott minden körülöttünk. Pláne karácsonykor, abban az óriási fényáradatban. Ott nekünk, gyerekeknek nagyon kinyílt a szemünk, és amikor hazajöttünk, kerestük, hogy az a sok csoda itthon hol van?
Furcsa lehetett megélni a disszonanciát.
Nem volt annyira furcsa, mert igazából örültünk mindennek. Szerintem egy gyerek másképp áll a dolgokhoz. Bevallom őszintén, én próbálok is gyerek maradni, vissza a gyökerekhez jelszóval. Amerikában fantasztikus élményeket szereztünk, arról nem beszélve, hogy rengeteget tanultunk, reggeltől estig kóruspróba volt.
Kint hallottam először Aretha Franklint a rádióban, pont a Respect című dala volt a nagy sláger 1965-ben. Teljesen elájultam, és csak őt hallgattam, hogy igen, ez az én műfajom. Hogy hogyan jött egy fekete énekesnő nálam a képbe, nem tudom, de megtanultam az összes Aretha Franklin-dalt.
Még akkor, gyerekkorában?
Persze. Leírtam a szövegeit fonetikusan, meg is vannak még ezek a jegyzeteim.
Melyik dal a kedvence Aretha repertoárjából?
A Respectet imádom meg a Chain of Foolst. Ezeket mindig elénekelem, és a közönség is nagyon szereti.
A gyermekkórussal külföldön fellépni, hogy úgy mondjam, fizetős munka volt?
Kaptunk fizetést. Nagyon sokat dolgoztunk. Mi elég szegény család voltunk, azt tudom, hogy Anyut én öltöztettem. Külföldön soha nem babákat meg játékokat vettem, hanem ruhákat, cipőket a nővéremnek is. Tizennégy évesen már kiöregedtem a gyerekkórusból, de visszahívtak mindig, még tizenhat évesen is. Az a matrózruha még most is rám jön.
A Magyar Rádió Gyermekkórusával, Kodály Zoltán balján a harmadik kislány
Miket énekelt a gyerekkórus?
Bartók- és Kodály-műveket természetesen, aztán német klasszikusokat, például Süssmayr gyermekoperát. A Zeneakadémián rendszeresen felléptünk, és Ferencsik János vezényelt. Egy életre szólhatott volna ez az „álom”, de ugye tizennégy éves korunkban hivatalosan vége lett.
Általános után a konziba akartam menni, de Édesanyám nem ajánlotta, azt mondta, hogy énekesnő sok van, így a Vas utcai közgazdasági technikumban folytattam. Jót is tett nekem, ez tény és való.
Ott hallott engem énekelni Miklós Tibor, megfogta a kezem, és elhívott énekelni a Korong együttesbe. Anyu azt mondta, ha vigyáz rám a Tibike, akkor elenged, és a Tibike vigyázott rám. Tizenöt éves koromban, 1969 elején már velük léptem föl.
Amatőr zenekarról beszélünk, ugye?
Akkor álltak össze. A salgótarjáni amatőr rockfesztiválon első díjat nyertünk. Aretha Fanklineket is énekeltem a Korongban. Aztán később Várkonyi Mátyás, akivel együtt szerepeltem a gyerekkórusban, szólt nekem, hogy alakítsak egy vokált, mert az induló rockcsapatukhoz, a Generálhoz kellenének csajok is. Összehoztam a Mikroliedet. Közben már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakára jártam, valamint Köllő Miklósnál pantomimeztem. Szóval az első Mikorlied felállás úgy nézett ki, hogy Selényi Hédike, Várszegi Éva meg én, és elkezdtünk próbálni a Generállal.
A Mikorlied önállóan is fellépett, vagy csak a Generállal?
Ez egy érdekes történet. Én úgy gondoltam, hogy önállóan is foguk dolgozni, de Várkonyi Matyi csak a Generálhoz akart kapcsolni minket. Én szólót is szerettem volna énekelni, de mivel erre nem volt lehetőség, még az elején otthagytam a vokált. A helyemre beszállt Herczku Annamária, szintén a gyerekkórusból, és így mentek 1972-ben a Ki Mit Tud?-ra a Mit tehet az ember című dalukkal, én pedig beléptem Szigeti Edittel a Virginia együttesbe, és mi is szerepeltünk a Ki Mit Tud?-on.
A Mikrolidben számos lány megfordult. Mindenki a gyerekkórusban kezdte?
Igen. Most is tartom velük a kapcsolatot, nagyon jó barátnők vagyunk. A kórus egy nagyon erős mag volt.
A Generál-korszak, 1972
Aztán később újra visszatért a Mikroliedbe.
1973-ban visszahívott Erdős Péter (lemezgyári menedzser, popcézár – a szerk.). Azt mondta a Generálnak, hogy a csajokkal, a Mikrolieddel külön is akar foglalkozni. De egyik csaj sem akart „kedves” lenni Erdős Péterhez, és emiatt nem csináltak velünk külön is lemezt, pedig én azért mentem vissza.
A Generál 1975-ben jelentősen átalakult, és megszűnt a Mikorlied vokál.
Szólistaként kezdtem el dolgozni. Kiküldtek fesztiválokra, és mindenhol megnyertem. Gottwaldov, Gdansk, Kelet-Berlin, Szófia – akkor nekem nagyon beindult a külföldi karrierem. A rádióban leadtam a saját dalaimat, ők kiválasztották a nekik tetszőket, Bágya András pedig hangszerelt nekem. A Generál után először a V’73-mal dolgoztam, aztán az Apostollal folytattam.
A Generált követően is megmaradt a populárisabb rock műfajában, és feldolgozásokat készített. Azt mondta az anyukám, Nem tilthatom meg…
Már az Apostollal dolgoztam, és Németh Zoli, aki egy fantasztikus zenész, adta az ötletet, hogy foglalkozzak régi nótákkal. A magyar dalok feldolgozásában első voltam, addig még senki sem csinált ilyet.
Emlékszem, ezek a számok más felfogásban, más hangszerelésben szólaltak meg, mint az eredetiek. Funkysan, soulosan, fúvósokkal, a „kiscsajos” figurájához igazítva.
Nagyon jól dolgozták föl zeneileg ezeket a számokat. Az 1958-as boogie-woogie klubban maradt rockos.
Megalakítottam a Bódy Magdi és együttesét, és mivel megnyertem a Tessék választani! első díját, lehetőséget kaptam felvenni a rádióban az első nagylemezem anyagát, már a saját zenekarommal, „lányos-rockos” stílusban.
Fantasztikus négy zenésszel dolgoztam: Debreczeni Csabával, Marshalkó Zoltánnal, Pepóval és Aszalos Zoltánnal. Ezek a dalok elindították a karrieremet, és aztán jött az első saját szerzeményem, az Akarom, hogy sírni láss, amit a mai napig énekelek.
A Microlied 1974-ben: Várszegi Éva, Bódy Magdi és Hercku Annamária
Akkoriban már gondolt arra, hogy dzsesszt is énekeljen?
Nem. Egyébként a soult, a bluest sem favorizálták a Magyar Rádió illetékesei, mert szerintük a közönség nem szerette. A lassú, bluesos Akarom, hogy sírni lásst még elfogadták, de folytatása nem lehetett sajnos. A saját dolgaim mellett vokáloztam, például Máté Péter első nagylemezén, biztos emlékszik azokra a magas hangokra – na, az én vagyok.
Azért vannak a jó barátok… a mai napig nagy sláger.
Máté Péter azt mondta, Magdikám, azt csinálsz, amit akarsz… és nagyon örült azoknak az új stílusú hajlításoknak. Dolgoztam Koncz Zsuzsával, Cinivel, Zoránnal, és korábban Szörényi betiltott lemezén mi vokáloztunk a Mikrolieddel. Ha te jár-nál ott a-hol én jár-tam… lálá lá… milyen jó dalok voltak, emlékszik?
Hogyne! Az Utazás egy kitűnő lemez volt.
Az együttesemmel bejártuk Kelet-Európát, a turnékon 10–20 ezres csarnokokban is játszottunk.
Hogyan találkozott a KFT-vel?
Hazajöttem egy nagy turnéról, és a férjem javasolta, hogy hallgassak meg egy együttest, a Küllőrojtot. Nagyon megtetszett a zenéjük. Előzőleg Kelet-Berlinben voltam fél évig, megismertem Nina Hagent, imádtam őt, ő tényleg a punk királynője volt. Tetszett, hogy a punkon belül több stílust variált, és én is ezt szerettem volna megvalósítani a Küllőrojtból alakult KFT-vel. Összeálltunk 1980-ban, egy évig próbáltunk. Ők is írtak dalokat, én is. Az 1981-es
Táncdalfesztiválra készülve ideadták nekem a Bábu vagy című nótát. Otthon elkezdtem rá pantomimezni, és aztán mondtam Laár Andrásnak, hogy kifesteném magam ehhez a dalhoz. Tetszett neki az ötlet. Aztán őt is kifestettem, és így mentünk le próbára, ahol mindenki beájult. Őket is kifestettem. Így kezdődött.
Aztán megmutattam a fiúknak, hogy zenélés közben milyen pantomim mozgást végezzenek. Jól vették, nagyon ügyesek is voltak, így kezdtünk el koncertezni, és a fesztiválra már profin összeállt az egész.
De a fesztiválon nem a Bábu vagy nótát énekelte.
Mondtam a fiúknak, az legyen a tiétek, én pedig a Sakkfigurákat fogom megcsinálni kicsit másképp. Varrattam magamnak egy teljesen átlátszó nejlon ruhát, alávettem egy szűk kék dresszt, és a próbán szóltam a tévéseknek, hogy mozogni nem fogok, csak az arcommal fogom eljátszani az egészet.
Mindkét szám és az előadásuk szokatlan módja óriási sikert hozott.
Pedig már akkor éreztem, hogy valami baj lesz. Még a fesztivál előtt leadtam a nagylemezünk anyagát, amit az Omega stúdiójában vettünk föl, a fiúk dalai mellett benne voltam én is a sajátjaimmal. Aztán nagy csend következett. A fesztiválon a fiúk már nem köszöntek nekem vissza. Elkezdődött a borzadály. Erdős Péter kivett engem a csapatból, nem akarta, hogy egy újabb együttes énekesnő szólistával megjelenjen a placcon.
Ja, hogy a Neotonnak Csepregi Évával ne legyen vetélytársa? De hát teljesen más stílus volt a kettő. Nem fértek volna el a piacon?
Az Erdős úgy gondolta, hogy csak egy lehet, én csak ezt tudom elképzelni. A KFT-t engedte, mert mégiscsak feltűnő produkcióval jöttek ki.
Így egyik percről a másikra már nem volt együttesem. Kimentem egyedül Bulgáriába turnézni, egy kinti zenekarral léptem föl. Ott találkoztam egy kanadai fiúval, aki megkérte a kezem. Így kerültem Kanadába.
Történt egy óriási törés az életében, de egyidejűleg nagy lehetőséget is kapott, hogy máshol folytathassa…
Soha nem akartam igazán kimenni, de azt mondtam, ha ez van, nem tudok mit csinálni. Az Erdős nagy úr volt, már egyedül sem igazán engedett dolgozni. Engem háromszor hívott be magához, hogy legyek hozzá „kedves”. Nem lettem. Először 1972-ben a Ki Mit Tud?-ról hívott be: nagyobb sztárt favagok (sic) magából, mint a Koncz Zsuzsa – mondta. A második alkalom a Mikrolied idejében volt, a harmadik pedig 1981-ben.
Kanadában hogyan kezdődött?
Ottawában éltünk a férjemmel. Elmentem egy külföldieknek fenntartott állami nyelviskolába, ahol volt kétmillió kínai és öten Európából. A férjemmel németül beszéltem, énekeltem már angolul, de mindenekelőtt meg akartam tanulni rendesen az angol nyelvet. A hideg, zord télben mentem az iskolába minden nap. Ötünket, európaiakat különvettek egy osztályba, gyorsan tanultunk, fél év alatt elvégeztem, közben színészeket kezdtem el tanítani énekelni.
Megnyertem egy rádiós dalversenyt saját számommal, saját zenekarommal. Velük átmentem Torontóba játszani, ott egy külön stúdiómban is tanítottam éneket, majd az együttesemmel körbeturnéztuk Kanadát.
Milyen dalokkal lépett fel?
Saját számokkal, amiket már kint írtam. Azokkal lehetett ott igazán érvényesülni. Megjelentek nagylemezen is. A kanadai időszak hét évig tartott, de közben minden nyáron lementem New Yorkba egy barátnőmhöz. A hetedik alkalommal fél évig laktam nála, majd már nem mentem vissza Kanadába. A férjem Ottawában maradt, én pedig New Yorkban töltöttem másik hét évet.
Gondolom, Kanada után New York a maga kulturális, azon belül a rendkívül sokszínű zenei életével, a mindenféle stílusok és irányzatok jelenlétével, a magasabb szinten is lehetséges érvényesülés lehetőségével nagy esélyt kínált.
Ezért is ragadtam ott. Valahogy mindig szerencsém volt, rossz történeteim soha nem voltak kint. Borzasztó jól éreztem magam, kiváló zenészekkel dolgozhattam Manhattanban, a Village negyed több klubjában, az együttesek közül a Special EFX-t emelném ki, lemezt is vettünk föl. Találkoztam Madonnával és Michael Boltonnal, egy színpadon léptem föl Tina Turnerrel. Különböző stúdiók felkérésére reklámokhoz is írtam zenét. Sokat tanultam és dolgoztam, az élet iskolája nekem New Yorkban volt. Magyarországról kijártak hozzám dzsessz-zenészek, Szakcsi Lakatos Béla, Dés Laci… rengeteget beszélgettünk a kinti és a hazai zenei életről, és Dés lemezét Michael Brecker menedzserének figyelmébe ajánlottam.
New York, 1989
Mivel férjhez ment egy nyugati állampolgárhoz, az akkori magyar törvények szerint legálisan tartózkodott Kanadában, így bármikor haza is látogathatott. Hazajárt?
Karácsonykor mindig hazajöttem.
És aztán végleg hazatért.
Anyu egyszer felhívott, és annyit mondott, meghalok, ha nem jössz haza. Ilyen egyszerű volt az egész. 1995-ben történt. Nem bántam meg. Jó volt az a New York, de ott borzasztó gyorsan változott a zenei élet, az új stílusok, vonulatok megjelenésével a körülmények megváltoztak, a zenei közeg minősége, hogy úgy mondjam, gyengült.
Arra gondol, hogy megjelent a szintipop, a rap, a house, és még nem tudom mik?
Igen. Ebben a zenei környezetben én már nem éreztem annyira jól magam. Jaj, eszembe jutott valami! New Yorkban jártam gospel kórusokba énekelni, ami nekem nagyon fontos volt.
Egy koncertem után feljött a színpadra egy kétszáz kilós fekete nő, ölelgetett magához – én úgy a mellkasáig értem –, és mondogatta, hogy neked fekete lelked és fekete hangod van. Teljesen elolvadtam. Ez a reakció minden díjjal felért nekem. Szóval én köztük éreztem jól magam.
A saját dalai milyen stílusban vagy stílusokban szólaltak meg?
Bluesos, rhythm and bluesos stílusban. De fehér vonalban, ami nagyon más, mint a fekete előadásmód.
Mi a különbség?
Olyan, mint amikor egy cigány ember elénekel egy cigány dalt. Én is eléneklem, de nem olyan hajlításokkal, nem olyan fajta érzelmekkel és stílusban adom elő.
Végül is az történt, hogy amit kint tanult Amerikában, plusz a zenei tapasztalatait és a repertoárját hazahozta, és megmutatta a magyar közönségnek.
Így van. A Szakcsival léptem fel rendszeresen. Kitűnő dzsesszklubokban is megfordultam, például a Jazz Gardenben, amit nagyon szerettem. 1995-ben csináltam egy gospel stílusú karácsonyi CD-t, és azóta folyamatosan jelentek meg lemezeim.
Hogy érezte, a hazatérése után, a kilencvenes években a szélesebb értelemben vett magyar közönség már nyitottabb volt a dzsessz különféle stílusai iránt, mint mondjuk húsz évvel azelőtt?
Szerintem mindig szerette a közönség a dzsessz minden formáját. Például a blues mindig a kedvencei közé tartozott. És ott volt a soul… bizonyára sokan emlékeznek a Syriusra – a hetvenes évek elejéről van szó –, de például Máté Péter is énekelt olyan dalokat, amik a lélekzene körébe sorolhatók.
Újra Magyarországon
Az ön lelkéhez melyik stílus áll a legközelebb?
A rhythm and blues. Abban benne van soul és a blues is. De a blues-ban tulajdonképpen benne van a rock and roll is. A KFT előtt Novai Gábor hívott a Hungáriába, Fenyő pedig azt mondta, hogy szuperül énekelnék rock and rollt. El tudtam volna énekelni, de a rock and rollban a szívem nem lett volna benne igazán.
Amerikába visszajár fellépni?
Évente háromszor-négyszer kimegyek, főleg Kanadába. Torontó a bázisom, és akkor onnan körbemegyek koncertezni, ez körülbelül két-három hét alkalmanként. Berlinbe is járok. Amit énekelek, az a klasszikusabb dzsessz. Mindig híve voltam, hogy szórakozzanak is az emberek, nagyzenekari örökzöldeket is felvettem CD-re. Azokat ismeri?
Hogyne. A filmzenés feldolgozásait is.
Szeretem az örökzöldeket mai átdolgozásban, és itthon is elkezdtek foglalkozni a zenészek ezzel úgy tíz éve. Én is ezt csinálom a Stúdió 11-gyel.
2019-ben Óbudán kétszer is fellépett nagyzenekarral a Soul szerelmesei című műsorában.
Nagyon szeretem ezt a programomat.
Február 14-én az Óbudai Társaskörben léptem fel a My Funny Valentine műsorommal. 2000 óta rendszeresen meghívnak. Szeretnek Óbudán, és én is szeretem Óbudát.
Mielőtt Amerikába ment, óbudai lakos volt. Most hol él?
Ürömön lakom. Hatévnyi keresés után 2004-ben találtam egy kétlakásos házat kerttel. A kert fontos szempont volt, hogy Anyu sokat lehessen a jó levegőn, és akkor eladtuk a Harcsa utcai lakásunkat. Anyu két évvel ezelőtt elment, a házat nemrég eladtam, és felköltöztem Ürömön a hegyre, egy csodálatos kilátású lakásba. Van egy máltai selyemkutyám, Pipi. Sokszor volt már kutyám, nekem a kutya a minden. Értenek magyarul, angolul. 2019-ben sokat dolgoztam, erős év volt, de jól érzem magam, és boldog vagyok.
Harapác király, a korábbi haspók, és ínyenc és igazi pufizsák úgy nagyjából körülbelül 100 éve nem evett semmit. Falatot se. Régen nagy volt – ma már kicsi. Egészen pontosan azóta nem falt jottányit se, hogy egy elborsozott krumplipaprikás felett érzett jetinagy dühében világgá zavarta az Avaros várbegyei Harapáciából az összes szakácsot, menzásnénit, cukrászt, lacikonyhást, sáfrányos séfet. A kuktáknak is kakukk volt.
Vagyis beütött a kakukkta.
A kakukkta az a helyzet, amikor nem lesz többé a szakácskönyvet kívülről fújó, lábossal fekvő és fakanállal kelő, zsírosbajszú, főzni tudó ínyesmester sehol semerre a vidéken.
Nincsenek ízek. Nincsenek illatok.
Vagyis nem lesz semmise.
A kakukktánál nincs szomorúbb. Az ilyen királyságot, országot vagy birodalmat megtámadni sem érdemes. A kakukkta általában azt jelenti, hogy egyedül marad az ember. Ha nincsenek ízek meg mázok meg szaftok meg szagok, akkor minek a királyság? Mit ér az? Minek a tulipán, ha nincs színe, minek a napsütés meleg nélkül? Úgyhogy ment mindenki, az összes népek és alattvalók, jobb- közép és balágyok, valamint a többfejű sárkány, a fele királyság, a troll a híd alól, s az összes igennagyon és kissé kevésbé szegénylegények a menzásnénik, szakácsok, cukrászok, lacikonyhások, meg a sáfrányos séfek után. Vitték magukkal a kondérokat, az ibrikeket, a lábasokat, a bödönöket, a palacsintasütőket, a kasztrojokat, a vájlingokat. Ment az összes minden fűszer és íz. A petrezselyem-szakszervezet köszönte szépen, és a zöldségfélék nevében általános sztrájkot hirdetett – úgyhogy a megnövést és a terméshozást illetően passzolta a dolgot a paszuly, a föld alatt, gumbundában csucsukált a csicsóka, és a borsóhéja eltiltotta a bandázástól a borsót is szintúgy.
Nem termett a tarhonyaföld. Durcáskodott a spagettifa, megmakkant a makarónibokor.
A Harapác király akkor meg már foghatta a fejét! Dühönghetett hetedhét határon át, fenyegethette a pókot a sarokban meg a porcicát a teljesen kiürült spájz alja mélyén, verhette az öklét a gazdátlanul porosodó, véletlenül ottfelejtett és egyre rozsdásabb bográcsokba!
Jaj, jaj, jaj, SZEGÉNY HARAPÁC KIRÁLY! – kiabálta ilyenkor, bele a száraz és szikár csöndbe.
Rajz: Mayer Tamás
Az persze eszébe sem jutott, hogy ő a hibás. Hogy az ízek nem csupán az ételben fontosak, hanem olykor, akár a habarcs a téglákat a várfalban, királyságot, sőt, sőt: családokat tartanak össze.
És hogy ő ezt elpocsékolta, de el ám.
Nem fogta fel, hogy az ízekben szeretet lakik. Hát hogy érthetné meg ezt valaki, aki annyira buta, mint egy Harapác? Hiszen Harapác király nem volt túl bölcs ember, sőt, még akkor sem volt az, amikor még tele volt illattal, zamattal, odorral és aromával a bőszen és bőven termő, zöldes dimbes-dombos Harapácia. Esze nem volt, csak dühe. És hogy az éhes ember bölcs lenne? Hát olyat még sehol se termett a világ! Az koplalásocskás ember sose az. Nem véletlen, hogy a korgó gyomorra jól rímel a nyomor, a magányra hogy sovány, arra, hogy haragos, pedig az, hogy bélpoklos.
A kakukkta során a bölcsesség igen komoly fogyóeszköz. Olyankor magány van. Egyedül pedig még okosnak lenni is igen-igen nehéz, nemhogy vidámnak, vagy hejehujázóan hujdejófejnek.
És biza egyedül maradt a nagy sótlanságban jegesbeges kőtrónusán a Harapác király. Emésztgette magát, firtyegett és fortyogott. Egyedül csoszogta be fel és alá a bongó-kongó folyósókat a folton foltos és lityilötyi palástjába burkolózva. Aztán egyszer, egy nap arra lett figyelmes, hogy a koronája, puff! a nyakában landol. A vállait üti. Már a fejéből is fogyni kezdett ugyanis, olyan régen nem evett már semmit se.
Ez elgondolkodtatta.
- Ugyan magam vagyok, és habzsolhatok belőle, amennyi csak jólesik – fejtette meg a kétszázadik nap. – de a semmi valahogy sehogyan sem az én felséges fogamra való.
– A síri csendet nem lehet befalni. – jött rá aztán a kétezrediken. – Sőt: az aranytallért se!
– A tegnapi nap ugyanolyan száraz és ízetlen volt, mint amilyen a holnapi lesz. – motyogta maga elé, épp azon a január 25-én, mikor egyszer csak csámcsogás vert visszhangot a jéggé dermedt, szerte üres termekben.
Csám-csám-csám.
– KI NYELDEKEL ITT??? – kiáltott a pókhálós Harapác. – KI MERÉSZELI NEM KÍNÁLNI KIRÁLYÁT A FALNIVALÓ CSÁMCSÁBÓL???
– Mondd, hogy kérem szépen. – mondta a bandukolás meg világcsavargás közben a palotába tévedt, kéttöpörnyi, mezítlábas, holdvilágképű taslimanó a királynak. – Akkor talán adok.
Meresztette a szemét a Harapác király. Észrevette a trónusa előtt, teli tökkel a kezében bambulgató taslimanót. Nézte, mi van a tökben. De hát egy tökben mi lenne? Meg mi másnak lenne olyan finom kapros illata, hogy attól még egy majdnem kővé dermedt uralkodó szájában is összevissza fusson a nyál?
A Harapác király egy pillanatra becsukta a szemét, Szipogta befelé a zamatos tökfőzelékgőzt. Aztán arra gondolt, hogy vajon tanult-e ebből az egész fura, évszázados ügyből valamit? Vajon hatott-e rá a borzalmas kakukkta?
– Egyefene. – gondolta, és belül, mélyen, a szíve alatt, ahol régen a pocakja volt, kicsit el is mosolyodott. – Kipróbálom.
Majd eltorzult arccal ordibálni kezdett:
– …ez TÖKFŐŐŐZELÉÉÉK!!! – rivallta a Harapác király. – MÉGHOGY KÉREM SZÉPEN??? Add ide, de nyomban, PARANCSOLOM! Vagy HADAT ÜZENEK NEKED HARAPÁCIA NEVÉBEN!!!
A taslimanó bámult. A kezében ott gőzölgött a világfinom tökfőzelék. A taslimanó pislogott. Majd annyit mondott:
– Nem én.
És azzal kezdetét vette az I. Nagy Világraszóló és Elképesztően Borzalmas Főzelékháború.
Van valami alattomos a cipődobozokban, már eddig is tudtam. Öcsém is magához vett egyet, legyeket gyűjtött benne, mint Renfield a Drakulából. Aztán a legyeket felzabáltatta pókokkal, a pókokat madárkákkal. És hogy ezután mi történt? Vacsoránál, amikor összegyűltünk a vajas kifli fölött, tollakat hányt ki. Elkezdett öklendezni szegény, és jöttek a tollak, már egyébként is csomósan a kátránytól. Anyám felpofozta öcsémet, megragadta a grabancát, kivitte az erkélyre, mutogatta a galambokat, ott köröztek a telihold előtt. Nem magyarázta túl, hogy mi a tanulság, csak feléjük mutogatott. Nézd! Figyeld! Öcsémnek nagyon elege volt ebből az okításból. Ő találta ki, hogy vigyük le anyánkat Sch. úrhoz. De megint előreszaladtam, nem volt ez olyan egyszerű, sokáig tartott, évek mentek el közben.
Egyszer a bojler is elromlott. Eltűnt a meleg víz. Vacogtunk hárman a hidegzuhany alatt, összebújtunk, így melegítettük egymást. Én már nagyobb voltam, viszolyogtam az egésztől, a szappant nyalogattam közben, azt mondtam, azért kell hánynom. Öcsém nem viszolygott, neki kitisztult a gyomra, élvezte, ahogy anyánk emlője, mint valami sátorponyva, fölé borul. Különben is hideg volt a víz, vagy félórát álltunk alatta, súroltuk magunkat, egymást, de vacogtunk közben veszettül, úgy érezhette, legalább ez megvédi. Anyám csak rá figyelt, babusgatta, én elhánytam magam, erre aztán öcsém is elhányta magát, megint a tollak. Tehát mégis maradt benne, gondoltam. Ügyes! Betöppedt mind gyorsan a lefolyóba, eldugult, kellett hívni Sch. urat, csináljon valamit, de nem tudtuk kifizetni, anyám felajánlkozott neki, az meg nézett hol rá, hol rám, hol az öcsémre, nézett értetlenül, így járt a tekintete, furán csillogott a szeme, mint akit megviselt az üvegcsiszolás, a sok por a bútorok között, aztán se szó, se beszéd, megfordult, kiment. Néztünk utána, nem hívta a liftet, elindult a lépcsőn. A kilencedikről, igaz, lefelé.
Ekkoriban kezdtem szakkönyveket olvasni. A tankönyvemben ez állt: Ludwig Boltzmann az élete nagyrészét a statisztikai mechanika tanulmányozásának szentelte, aztán öngyilkos lett. Paul Ehrenfest folytatta a munkásságát, de aztán ő is öngyilkos lett. Most rajtunk a sor, hogy a statisztikai mechanika felé forduljunk.
Szegény öcsém nem olvasott semmit, gyűjtögette a legyeket a dobozában, aztán a pókokat. Tovább nem jutott, mert anyám bedeszkázta az ablakokat. Odakint a Flórián, dübörögnek az autók, mi itt ücsörgünk, kilencedik emelet. Néha azt hiszem, ellátok a Dunáig, de nem. Jönnek rovarirtók, anyám nem engedi be őket, félti az öcsémet. Az kiabál, hogy jöjjenek csak, jöjjenek, de nem jönnek. Anyám felajánlkozik, azt mondja, megkaphatják a rovarirtók, csak hagyjanak minket békén. Azok néznek hol egymásra, hol rám, az öcsémre nem tudnak, ő bent kushad valahol. Aztán megfordulnak és elmennek, nézünk utánuk, gyalog mennek.
A Szőlő utcai “faluház”, előtérben a Szőlő utca, Szőlőskert utca még álló házaival. Fotó: Szőllősy Miklósné Forrás: Kiscelli Múzeum fényképgyűjteménye
Orvosok is jönnek, egyre türelmetlenebb mindenki. Mi ez, karantén? Vizsgálgatják anyámat, az felajánlkozik, de az orvos nem foglalkozik vele. Még nem megy el, előbb benéz a szobánkba, amit az öcsém kisajátított magának. Egy könyv van a küszöbön, amiatt nem lehet becsukni az ajtót, statisztikai mechanika. Tehát itt felejtettem, már hiányzott. Öcsém meztelen, valami rongy van a derekán, mellette a doboza az állatkáival. Az orvos bemegy, kiszed egy mikroszkópot a táskájából, vizsgálgatja a pókokat. Nagyon érdekes, mondja. Több faj, idegbomlás. Ezt a szót használja, nem ismertem korábban. Vizsgálódik, jegyzetel, jó lesz az archívumba. Mennyi pók, és milyen sokféle, nahát! Jól bánik a pókjaival, fiatalember.
Túlzás talán fiatalemberezni az öcsémet, még csak kétéves, igaz, már jár-kel, jön-megy, néha beszél is. Anyám néha bekapcsolja a tévét, szereti a műveltségi vetélkedőket, el tud kacarászni, ha eltéveszt valamit. Leülök mellé a könyvemmel, tanulok. Segít, hogy be vannak deszkázva az ablakok. Zuhanyozni kéne, sok lelkierő kell hozzá, megfagyunk. Öcsém haldoklik. Egy ideje már félek bemenni hozzá, pedig mindig is közös szobában aludtunk, anyám meg a konyhaszekrény alatt. Azért most bemegyek, félelmem nem volt alaptalan, lesoványodott, a szeme mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéről, olyan beesett egykor pufók babaarca. Azt mondja, vigyük le anyámat Sch. úrhoz. Honnan jutott eszébe Sch. úr, kérdezem. Hát, a könyvemben olvasott róla. Meg anyám is emlegeti néha, a kárpitos, a kárpitos! Egyszer felajánlkozott neki. Hűha, anyánk lefeküdt Schrödingerrel? Talán igen, talán nem. Vigyük le, nem bírom tovább. Te meg én, mondja az öcsém, te meg én majd megörököljük ezt a birodalmat. Ez itt mind a miénk lesz. Nincs több karantén, nincs több hidegvíz. Mi az, hogy nincs több hidegvíz, kérdezem, azért, mert anyám eltűnik, még nem javul meg a bojler. Dehogynem. Csak ki kell rakni innen, és minden felragyog. Ahonnan jajszavak szálltak, ott énekelnek majd, ahol kopár volt a föld, ott fű sarjad. Vigyük le, te meg én. Nézd, erős vagyok.
Erős, roppant erős, kétéves és élettelen, fekszik szegény a kis gyűjteményével, úgy szorítja magához a cipősdobozt a pókokkal, mint egy malacperselyt. Statisztikai mechanika. A valószínűsége annak, hogy egy számítás, egy szöveg, egy mondat betalál: zérus. Ezért volt jó bedeszkázni az ablakokat, mert így van még egy fal a szobában, aminek nekironthatunk. Azért nem változik semmi, mert ezt a házat ilyenre tervezték. A kilencediken nem telik az idő, a tizedik csak légbuborék, szigetelés. Nincs ott senki, pókok. Olvasom, hogy szőrözött testükkel és hosszú lábaikkal félelmet és csodálatot is keltenek. Jönnek-mennek. Többségük jó, igen, azt hiszem, szép számmal laknak az emeleten és fölöttünk is úgynevezett jó pókok.
Megint egy orvos, rárakja a sztetoszkópot az öcsémre. Zuhanyozzunk együtt, rendben, az orvos majd nézi. Összebújunk hárman, az öcsém sírva mondja, hogy csináljunk már valamit, vigyük le. Anyám fölötte lengeti a mellét. Az orvos a mosdókagylóból figyeli a jelenetet. Elhányom magam, eldugul a lefolyó. Fázunk.
Este kinézek az ablakon. Odakint denevérek, mint a Drakulában. Egy túltermett, húsos példány száll le az ablak elé, már majdnem bekopog a csontos kezével, de meggondolja magát, és továbbáll. Nagy a nyüzsgés az utakon, egy percre sem áll meg a forgalom. Érdekes, közben itthon fokozatosan megszűnik a jövés-menés. Le kéne menni. Nyirkos az ég. Öcsém egyre soványabb. Azt mondja, anyánk miatt van. A statisztikai mechanika szerint annak az esélye, hogy egy mondat megfelelő-e vagy sem, megjósolhatatlan. A statisztikai mechanika szerint az egymáshoz kapcsolódó elemek önálló megítélését éppen az egymáshoz való kapcsolódásuk teszi lehetetlenné, minthogy egymáshoz kapcsolódva szükségképpen instabil egészet alkotnak. A pókhálók például, egy illékony egész, hihetetlen mérnöki teljesítmény, amely megfeledkezik a porszívóról. A bútorok szövete Sch. úr kezében. A kárpit illata. Régi üzlethelyiségek, pincelejáratok. Kilenc emelet lefelé és még egy utolsó.
Sch. úr suttog valamit, amikor leérünk öcsémmel. Nézi a zsákot, nem is fekete, inkább zöldes, ebben a lenti gyér fényben nehéz megmondani. Kicsi zsák, ölbe tudnám venni, mégis ketten cipeltük le a lépcsőn. Körbenézek, de sehol egy lámpa, csak kívülről szűrődik be a közvilágítás. Az ajtó örökké nyitva. Ezt mondja Sch. úr, ha valaki kijön az ő dobozából, annak már szabad az út. Sok cicát elengedett már. És mennyi maradt a dobozban, kérdezem. Öcsém leroskad a sarokba, kezébe temeti az arcát. Itt az ideje, hogy egyen valamit. Hogy visszatérjen a pókokhoz.
Mennyi maradt a dobozban, kérdezem Sch. úrtól ismét. Méreget minket, méretet vesz. A bőrhuzat már megvan, csak egy erős támaszték kell. A bútorok pszichológiája is reménytelenül bonyolult, hát még a statisztikai mechanika, kár volt belefogni. Hogy mennyi maradt a dobozban, hát, csak egyetlenegy. Nincs meleg víz. Abban a dobozban mindig csak egyvalaki számára van hely.
Nemrég olvastam Krisztától egy internetes bejegyzést, amelyből kiderült, hogy harminc évvel ezelőtt az Óbudai Társaskörben született meg az első saját alapítású, független színtársulatuk, a Komédi Franc Ez? nevű formáció. Hogy került erre sor?
Szalai Kriszta: Én már a főiskolán álmodoztam a csapatról. Nem a „gyári” színházról, hanem csapatról. Főiskola után leszerződtem Nyíregyházára, és ott meséltem egy újságírónőnek, hogy egy csapatot szeretnék. Akkor már szültem egy gyereket. Az újságírónő később fölhívott, és azt mondta, hogy ne csak beszéljek róla, hanem csináljam meg. Mondtam is neki, milyen aranyos, hogy így buzdít a telefon másik végéről. Aztán csak kitaláltam, hogy játsszunk az emberek között az utcán. Erre Szentendre pont megfelelőnek látszott.
Megkaptam egy galériát, épp hajazott is a történetre, hogy kiírtuk, hogy a teátrum felújítás alatt áll, ugyanis Szentendrén akkor szüntették be a Fő téri színházat. Nekünk nem kellett vasból nézőtér, dobozokat tettünk ki az utcára, mintha festés lenne. Így indult az egész.
Összeszedtem egy csapatot, ezek olyan kollégák voltak, akikkel együtt végeztünk, vagy akivel Nyíregyházán voltam, például Simon Marival. Akkoriban az MTV egyik legnépszerűbb műsora a Stúdió ’90 volt – boldog idők, amikor egy kulturális műsor kiugróan magas nézettséget érhetett el, és Szegvári Kati beleszeretett ebbe a dologba. Akkoriban nem volt hasonló sem a magyar színházi életben, és mögénk állt.
Honnan jött a név – Komédi Franc Ez?
Sz. K.: Lux Ági találta ki. Szójáték. Az Óbudai Társaskörbe is Szegvári Kati révén jutottunk el. Az akkori Stúdió ’90-ben élőben közvetítettek kulturális eseményeket. Merényi Judit – az Óbudai Társaskör alapítója, aki korábban is a kerület meghatározó kulturális szervezője volt –, eleinte nem igazán hitt bennünk, és csak akkor járult hozzá, hogy a szentendrei előadást megtarthassuk Óbudán, a Fő téren, miután Szegvári Kati elmondta, hogy minket élőben közvetítenének a Stúdió ’90-ben. Mai szemmel nagyon furcsa, de miután eldőlt, hogy élő televíziós közvetítés is lesz róla, három színészünk visszalépett. Megijedtek a nagy nyilvánosságtól, nem bíztak benne, hogy ez a rögtönzött társulat, rendező nélkül, nem hagyományos módon meggyőzheti a szakmát. Ettől én is elbizonytalanodtam, visszamentem Szegvári Katihoz, hogy köszönöm szépen, nem csinálom, mert hárman kiléptek. Azt mondta, hülye vagy, ezer színész van, aki boldogan megcsinálja. Találtam is három új kollégát, és két hét alatt felkészültünk az élő közvetítésre. Ezt követően hét évig működtünk együtt a Társaskörben ebben a felállásban, ugyanis Merényi Judit (akkor már vele dolgozott Harsányi Mária, Pihe is, aki máig a Társaskör igazgatója) a következő nyáron felhívott, hogy megkapták az újjáépített Óbudai Társaskört, legyen ez a helyünk, csináljunk ott nyáron színházat. Judit látta, hogy ez a csapat működik, arról is megbizonyosodott, hogy tudok működtetni egy társulatot. Ott volt a lehetőség és a feladat: nosza, közönséget szervezni, legyenek jelmezek, díszletek meg minden. Csoda volt.
Mi volt az első előadás?
Sz. K.: Goldoni A legyezője, aztán jött a PÁB Színház és sok más egyéb.
Cserna Antal – Sok változás volt, de például Lux Ádám, aki főiskolai osztálytársam volt, a kezdetektől, még az első szentendrei Komédi Franc Ez?-től velünk van, és a mai napig alapember a Hrabalos darabjainkban is.
Szalai Kriszta és Lux Ádám Goldoni: A legyező című komádiában. Óbudai Társaskör, 1991.
Hrabalt könnyű Esterházy Péterhez kötni, ami azért szerencsés, mert az Anziksz legújabb száma április 14-én, az író születésnapján jelenik meg. Voltak személyes élményeik Esterházyval kapcsolatosan?
Sz. K.: Annak idején kaptam egy nagyon vastag Esterházy könyvet, belenéztem, de baromira nem értettem. Lehettem vagy 23–24 éves, elolvastam és elküldtem Amerikába a barátaimnak. Így indult a kapcsolatom Esterházyval, de később sokkal komolyabbra fordult.
Olyannyira, hogy 2015-ben eljátszhattam az édesanyját a Mercedes Benz című darabjában, amit felolvasószínházként mutattunk be élete utolsó hónapjaiban. Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Ő is ott volt, és tényleg úgy éreztem, hogy ő a fiam.
Cs. A.: Én is nagyon szerettem. Egyszer megkérdeztem tőle, ő hogy ír, mert annyi minden van az írásaiban, annyi felé el tud menni, aztán visszajön. Megírta például, hogy a szaxofonnal mit kell csinálni. Rákérdeztem, ő is játszik-e ezen a hangszeren, erre azt mondta, nem, de ha szaxofonról akar írni, fölhívja Dés Lacit, hogy akkor hogy is van, melyik ujjaddal, mit, merre…
Hogy kezdődött, hogyan lettek színészek, hogy ismerkedtek meg? Milyennek látták a másikat évtizedekkel ezelőtt, és milyennek látják ma? Meséljenek egymásról.
Sz. K.: Apósom egyszer azt mondta Tóninak, hogy legbiztonságosabb a szürke embereknek. Az édesapja nagyon szeretett horgászni, őt is vitte mindig magával, és erről beszélt neki, hogy ez a tuti. Egyébként a papája is imádta a természetet, és az iskolázatlansága ellenére nagyon okos, tájékozott ember volt, szerette az erdőt is, sokat mesélt, és mindent átadott Tóninak, élő lexikon volt, ahogy Tóni is az.
Hogy lett belőle színész?
Sz. K.: Autószerelő szeretett volna lenni, de kiderült, hogy sokféle anyagra allergiája van. Kollégista lett, miután felvették a Kölcsey Gimnáziumba. Okos gyerek volt. Az autószerelőségről lemondott, a Szovjetunióba meg nem akart menni repülőmérnöki iskolába, bár többen jelentkeztek oda az osztályából. A színészet viszont egyre jobban érdekelte. Egy nem túl jó hírű társulatból, egy amatőr csapatból indult, ahol, mint később kiderült, az egyik vezető abuzálgatta a gyerekeket, de Tóni ezt nem vette észre, boldogan játszott ott, és abszolút kiélvezhette a bohóc énjét.
Felvételizett a színművészetire, elsőre nem sikerült, ezért felvételizett a Nemzeti Színház akkori stúdiójába, egy év után fölvették a Színire, ahol a Horvai-Kapás osztályba került. És ő, akit arra biztatott az édesapja, hogy szürke legyen, megismert engem.
Ki szúrt ki kit?
Sz. K.: Én őt. Állítólag előtte ő szúrt ki engem az utcán, de mivel ő nem lépett volna, jóval később én léptem. Egy előadásból indult, és el is múlhatott volna. Nekem kellett beleszeretnem szerep szerint.
Mit látott benne, milyennek látta?
Erősebbnek láttam, mint amilyen a valóságban, az életben volt. A szerepben sokkal határozottabbnak látszott. Az életben nem mer olyan lenni. Nem mer valódi természetességgel erős lenni, képviselni magát. A szerepekben tökéletesen eljátszik bármit, én meg azon dolgozom, hogy az életben is higgye el.
Ha ennyi év után is ezen dolgozik, akkor talán nem is olyan könnyű a feladat.
Sz. K.: Van, amikor sikerül, van, amikor nem. Én mindig is arra törekedtem, hogy ne csak a színpadon játsszam el, hogy valaki vagyok. Ha eljátszom egy bátor nőt, eljátszom egy erős férfit, akkor vigyem tovább az életemben is, amit megoldok a színpadon.
“Lux Ádám, aki főiskolai osztálytársam volt, a kezdetektől, még az első szentendrei Komédi Franc Ez?-től velünk van, és a mai napig alapember a Hrabalos darabjainkban is.” Fotó: Óbudai Társaskör
Hogyan lett Krisztából színésznő? Milyen gyerek volt, milyen családban cseperedett, milyen ma?
Cs. A.: Apukája egészen korán, tizennégy évesen egyedül feljött Pestre. Csodálatos ember volt, aki úgy, hogy nem volt mérnöki diplomája, a termelési igazgatóságig vitte az Óbudai Hajógyárban, ami akkor még Ganz volt. Mindenki tőle kérdezett mindent. Hajnalban kelt, ment be a gyárba köpenyben, collstokkal. Nagyon hitt a becsületes munkában. Amikor jött a rendszerváltás, majd felrobbantották ezt az egészet, akkor sírt. Hiába volt szocializmus, neki az egész élete benne volt. Mint kulák gyerek került fel Pestre, elvették az édesapjától a malmot, aki meg abba halt bele. Mégis hitt valahol nagyon mélyen a valódi szocialista ideológiában. Hogy termelni kell, úgy legyenek elosztva a javak, hogy mindenkinek jusson. Kriszta édesanyja is vidéki lány, ők is végigjártak jó pár lakhelyet. Kriszta is volt lakótelepi gyerek, mint én. Tehát ők is költöztek, laktak például Tiszafüreden is. Nekem is voltak gyerekkoromban olyan vidéki rokonaim, akiknél laktam egy ideig. Így utólag belegondolva, sok közös pont volt az életünkben. Aztán óvónőképzős lett, majd tanítóképzős, nyilván azt is olyan indíttatásból, amiből a mostani szociális érzékenysége táplálkozik. Ez dolgozott akkor is benne. A tanítóképzőn kezdte az egyik magyartanára a színjátszás felé irányítani.
Először akkor láttam meg Krisztát, amikor Nemzeti stúdiós volt, piros nadrágban álldogált egy oszlopnak támaszkodva, és én nagyon megnéztem. Akkor már elsős voltam a főiskolán. A következő évben láttam, hogy ő is bejutott, de nem mertem közeledni. De az tény, hogy én szúrtam ki őt először.
Azóta három gyerekük született, rengeteget dolgoznak együtt és külön is, kívülről úgy látszik, hogy legendás szövetségben. Az egyik szó, ami erről az ember eszébe jut, az a hűség. Mit jelent maguknak ez a szó?
Sz. K.: Hűség? Szerintem az a fontos, hogy önmagunkhoz legyünk hűek, akkor minden más működik. Ami nem azt jelenti, hogy mi nem leszünk szerelmesek másba, vagy én nem lettem szerelmes másba. Nekem a hűségről inkább az árulás jut az eszembe. Az soha nem jutott volna eszembe, hogy őt eláruljam vagy bántsam. Ez általában is igaz, tehát úgy értem a hűséget, hogy ne áruljuk el, amit vagy akit szeretünk. Én ilyen értelemben jugoszláv partizán lány, vagy egy igazi Pál utcai vagyok. Iszonyú erős a hitem, pedig nem vagyok vallásos, de az alap, hogy nem elárulni, hanem óvni.
Fotó: Családi archívum
Antal?
Cs. A.: Nekem az jut erről eszembe, hogy kitartás és szolgálat. Egyszer voltunk egy meditáción, és nekem megjelent egy olyan kép, hogy pusztai lovas vagyok, és viszem a prédát haza. Kriszta is valamilyen népviselet szerű ruhában volt. Ez így elmondva semmi különös. Nem is az volt a meditáció célja, hogy velünk mi van, de mivel így jelent meg, ez azt mutatja, hogy mi az egyik legmélyebb célja az életemnek. Tulajdonképpen arról szólt a dolog. A gondoskodásról.
Sokszor eszembe jut a hűségről például az is, hogy régebben sokszor nem vettem észre, amikor feleslegesen kitartottam valami mellett, nem mertem a dolgokat elengedni, továbblépni. Akkor azt gondoltam, hogy ez egyfajta hűség, de ezt később át kellett fogalmaznom.
Maga a szó, ha nagyon mélyen leások, akkor tulajdonképpen nekem majdnem egyenlő a szeretettel; szeretet, kitartás, felelősség. Közben arra is rájöttem – ez már a szakmai pályafutásomról szól –, hogy én csak megmagyaráztam magamnak, hogy kitartó vagyok, mert szükség van arra a helyre, ahol akkor már régóta dolgoztam, hiszen így lesz az életünk biztonságban. Aztán rájöttem, hogy nem. Egy pillanatra visszatérve az előző témára, az még ide tartozik, hogy én rögtön láttam, hogy Kriszta nagyon lobbanékony csaj. Ez egyfelől tetszett, másfelől meg ijesztő volt. Később nagyon sokszor meg is kaptam tőle, hogy nekem talán egy kötögetős feleség kellett volna.
Sz. K. – Ahogy megérkeztem a színire, úgy éreztem, hogy nekem kevés. Mások görcsöltek, hogy ki ne rúgják őket, én meg zenekart akartam szervezni. Akkoriban, tehát az 1980-as években az, hogy valaki a színin nem azon izgul, hogy ki akarják-e rúgni, még nagyon új dolog volt. Tehát zenekart akartam szervezni, lett is volna rá fellépési lehetőség, de a három zenélni tudó színis visszalépett, többek között Tóni is. Akkor alaposan össze is vesztünk. Igen, nekem kevés volt, hogy csak a jeleneteket csinálgatjuk, már akkor bennem volt a szervezés képessége és a több szintű megnyilatkozás.
Cs. A.: Én mindig beleszeretek Krisztába. Láttam őt valamilyennek, aztán nagyon sok minden kiderült róla, hogy még milyen. Még ilyen is, még olyan is. De mindig van egy visszatérő valami, akkor is, ha összeveszünk. De ez nem jó szó, inkább azt mondom, hogy hullámvölgy vagy mélypont. Mással van elfoglalva, én is mással, és nem érünk össze érzelmileg vagy értelmileg. Ilyenkor mindig jön egy pont, amikor ugyanaz az érzés fog el, mint amikor először megláttam a Nemzeti előtt. Ezt nem tudom különösebben megmagyarázni, de visszatérő dolog.
Egyszer rájöttem, hogy ő annak idején gondolt valamit rólam, hová kéne nőnöm, és én nem jutottam el odáig. Pont azért, amit mondott, mert nem álltam ki magamért.
Sose zavarta az állandó elvárás, többet várás?
Cs. A.: Időnként bennem is volt valami düh, hogy miért piszkál folyton. Egyszer aztán rájöttem, hogy én őt szeretem, ő pedig azt szeretné, hogy valóban olyan legyek, akibe bele tud szeretni megint. Vagy, hogy, akit szeretni tud. És akkor azt mondtam, hogy tényleg el kellene engednem bizonyos dolgokat, elindulni abba az irányba, amit ő szeretne, hiszen én őt akarom. Ebben részemről komoly küzdelem is volt: tehát most feladom magam, neki akarok megfelelni? De ha neki akarok megfelelni, akkor az gáz, mert abból meg görcs lesz.
Sz. K.: Az én oldalam pedig az, hogy én simán a világ megváltására születtem. Na, most akkor valaki ne fogjon vissza otthon, mert neki a kényelme a fontosabb, hanem jöjjön velem, és váltsuk meg együtt, és tegyünk fontos dolgokat. Szerintem mindenkinek van feladata. Van, aki megfutamodik, én meg belevágok. De Tóni, ha nem együtt jön velem, akkor is a végén mindig bekapcsolódik és segít.
Milyen próbatételeknek kellett megfelelniük közös életük során?
Sz. K.: Az első nagy megpróbáltatás a második gyermekünk betegsége volt. Igazából én is benne voltam, mert vigyázban álltam. Kilenc év múlva jöttem rá, amikor kiderült, hogy valami komoly baj történt a szülésnél, mi is zajlott le, amikor őt a világra hoztam. Tulajdonképpen a szülész főorvosnak kellett egy bemutatónő, hogy az odaérkező harminc orvosjelölt előtt megmutassa, hogy is néz ki egy szülés. Gyakorlatilag megkínzott, ahogy az afrikai nőket, lányokat megkínozzák. Szétfeszített és burkot repesztett, rajtam demonstrált, utána meg simán otthagyott a fájdalmaimmal az asztalon. Még csak arra se figyelt, az az ősi tudás se volt meg, hogy a megfelelő szakaszban álljak le, hogy le tudjon csúszni az a gyerek. Nem, mert a hospitálóknak menniük kellett az egyetemre, menjünk el gyorsan megbeszélni, hogy mi is volt, hogyan is volt. Én meg ott maradtam totál egyedül.
Akkor még nem volt apás szülés?
Sz. K.: Nem, az apákat még nem engedték be. De akkor se tudtunk volna mit csinálni. Nem volt tudásunk. Ott volt a nagyhatalmú főorvos, én meg vigyázban feküdtem. Hamarosan kiderült, hogy Lilikénk is megsérült akkor. Oxigénhiányos lett, beszorult a szülőcsatornába, nem tudott lecsúszni. Tizenkét évünkbe került a fejlesztése, természetgyógyászok által a gyógyítása, szerencsére már túl vagyunk rajta. A többit meséld te.
Cs. A.: Szerintem az a próbatétel, amikor nehéz helyzetet kell megoldani, és ebben a nehéz helyzetben egymásnak kell támaszkodnunk, mert elfáradtunk. Ilyen több is volt, egy építkezés vagy lakásfelújítás is kihozhat az emberekből régi sérelmeket, fájdalmakat. Az említett szülés előtt – Kriszta talán a nyolcadik hónap körül járt – az egyik előadásban, ahol csak a darab elején és a végén volt jelenésem, a köztes időben általában egyedül szoktam olvasgatni az öltözőben.
Egy alkalommal, amikor mentem az öltözőbe, beugrott, mi van, ha valamilyen fogyatékossággal születik a gyermekünk. Nem is nagyon tudtam olvasni, mert ez járt a fejemben. Akkor fordult meg először ilyesmi az eszemben, az első gyereknél nem. Lilinél meg valahogy bevillant. Furcsa.
Úgy háromnegyed órát gondolkodtam ezen. Az volt a konklúzió, hogy lezártam a dolgot: ha valamiért így kellene lennie, meg fogjuk oldani közösen. Amikor közölték, hogy készüljünk fel, a lányunk 4–5 éves koráig fog fejlődni értelmileg, és komoly koordinációs problémái lesznek, de lehet, hogy meghal, az nálunk nem problémaként, hanem feladatként jelent meg. Hozzáteszem, hogy Kriszta nagy szervező, aki pillanatok alatt átlát olyan dolgokat, amiket én csak két nap alatt, de sok mindenben meg én működök úgy, hogy sokkal hamarabb átlátok valamit. Ha ő ír egy levelet, gyakran felolvassa nekem, hogy az úgy jó-e. Ebben is kiegészítjük egymást. Ha én írok valamit, azt ő is megnézi.
Az is nehéz helyzet volt mindkettőnknek, amikor előadás közben lezuhantam a Vígszínházban. Egy ideig az sem volt biztos, hogy valaha lábra állok-e. Tolókocsi, egyebek, akkor tényleg nehéz volt Krisztának is, hiszen alig tudtam emelni. Ezt is vehetjük próbatételnek.
Egyrészt saját részről hogyan kezeli, hogy ennyire kiszolgáltatott, hogy hirtelen bizonytalanná vált a jövő, másrészt Kriszta számára, hogy mit kezd ezzel a kiszolgáltatottsággal, bizonytalansággal.
Cs. A.: Ebbe ő beleállt, vitte a jogi részeit, képviselt engem. Bennem is fölmerültek kétségek, hiszen nem tudtam állni folyamatosan tíz peren keresztül. Forgattam később ugyan, de színházat nem mertem vállalni, mert ha azt mondják, hogy én egy kripli vagyok, akkor kész, vége. Pár év alatt jöttem fizikailag rendbe. De próbatétel volt az Ötödik Sally című darabunk is, amit húsz évig csináltunk. Azt gondolom, minden olyan dolog próbatétel, aminek tétje van az ember életében. Maga a kapcsolat is próbatétel. Mert én megtudok a másikról dolgokat, ezáltal magamról, aztán ezt oda-vissza játsszuk. De valahol iszonyatosan mélyen az van, hogy ránézek egy képre a polcomon, látom Krisztát, amikor Zsófi született és a tengerparton nyaraltunk, és az jut eszembe, hogy ezzel nagyon nehéz lehetett bárkinek is versenyezni. Az akkori énemmel, és hogy én most is ugyanazt a csajt látom. Nem a húszéves nőt, hanem őt, ugyanazt a csajt, ugyanazzal az érzéssel.
Fotó: Családi archívum
Milyen utat választottak a gyerekek?
Cs.A.: Zsófi, a nagylányunk járt dzsessz konzervatóriumba, aztán kiment Olaszországba dolgozni, ott egy kislánnyal foglalkozott két és fél évig. Közben elkezdett jógázni, kiment egy fél évre Indiába, ahol elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot, és dolgozott is jógaoktatóként. Gyógypedagógus akart lenni, Kriszta mondta is neki kiskorában, hogy jó anyuka lesz, és csodás szociális munkás és bárkiről gondoskodó, igazi tanító. India után egy kicsit itthon volt, majd megint visszament Olaszországba. Zseniális, ő a világ legjobb bébiszittere. Maga úgy fogalmaz, hogy mama-segítő vagyok. Elvégzett egy dúlatanfolyamot is, így szülés-segítő is. Olaszul, angolul magas fokon magától megtanult. Most épp magyar jelnyelvet tanul, angolul már tudja. Lilike járt Földesi Margithoz, volt Nemzeti stúdiós, eltöltött egy évet a békéscsabai színházban, aztán felvételizett a kaposvári és a pesti színművészetire is. Marosvásárhelyre elsőre vették fel. Nagyon jól érzi magát ott, jó a légkör, a színházvezető az egyetem vezetője is, a román és a magyar tagozat között szoros összekapcsolódás van, nincs semmilyen feszültség. Imádunk oda menni. Ott valahogy még a régi, nyugodt világ van, a békebeli. Lilike egyik otthonában, most Békéscsabán dolgozik Csiszár Imrével. Neki is az alkotás a dolga. Kristóf most lesz 18 éves, tánctagozatra jár. Fantasztikus alkotó ő is, zenél és táncol, színjátszózás is van, benne van A Pál utcai fiúkban is, amit Kriszta rendez itt a II. kerületben. Neki is a művészet az irány.
Sokat dolgoznak együtt, volt olyan szituáció, amelyben a merengő férj rendezte a lobbanékony feleséget. Ez hogy működött?
Cs.A.: Én rendeztem, de ő írta a darabokat. Így volt az És a nyolcadik napon című előadásnál és a Sallynél is. A mi kapcsolatunkban, akár ő a rendező, akár én, nincs autoriter helyzet, hanem megyünk egymással. Sokszor rájövök, jobb úgy, ahogy ő akarja, és viszont. Itt jön az, amit Kriszta korábban mondott, tehát az az őszinteség, meg hűség, hogy tudjuk képviselni magunkat, igazi legyen a dolog. Nagyon alapos, ha néz valamit, de magánál is nagyon felteszi a lécet. Többször gondolom, hogy ezt nem tudom megugrani, és akkor mond valami olyasmit, ami egy kicsit megsarkantyúz.
Nekem igazából mindig az a lényeg, ha alkotok, hogy ő mit mond, ha megnéz valamiben. Hogy neki tudok-e újat adni, és itt visszatérek arra, hogy mindig beleszeretek, mert ő is tud nekem újat adni. Vagy valamit csinál, és én rá tudok csodálkozni, hogy Jézusmáriám!
Mindeközben rengeteget dolgozik, színházban, tévében, filmekben is, ráadásul van egy saját zenekara. Ez a feleségére is igaz, aki ráadásul óriási energiákat fektet az elesettek, a szegények támogatásába is.
Cs. A.: Kriszta úgy működik, hogy valahogy minden, amire reagál, ezek a társadalmi dolgok is, amiket elvállal, mind szerelmek. Annak idején osztályfőnökének, Kazimir Károlynak mondta, hogy ő robbantani akar, mire a bölcs mester mondta, hogy maga csak ne akarjon robbantgatni. De nem adja fel, mindig ügyeket, képviseletlen dolgokat karol fel.
Mindez rengeteg energiát követel attól is, aki társként éli át. Amikor Kriszta azt találta ki, hogy hajléktalanként él egy hétig a városban télvíz idején, megfordult a fejemben, vajon mit szól a férje, a családja ehhez az egyáltalán nem veszélytelen kísérlethez.
Nyilván megijedtem, elmondtam neki, hogy szerintem mi lesz, ha ez vagy az történik vele. Ő azt mondta, ne tegyem rá a félelmem. Végső soron így van mindennel, amit a fejébe vesz. Ilyen volt gyerekkorától kezdve, ilyenek voltak azok, amiket együtt is csináltunk, azok is, amiket csak ő csinált, és ebben nem csak a művészeti dolgok jelentek meg, hanem egy lélegeztetőgépre való gyűjtés, amiből végül két gép lett, vagy egy kilakoltatott család számára szervezett házvásárlási akciója és a többi hasonló is. Minden olyan dolog megvalósult, amit nem maga miatt csinált, hanem úgy, mintha valamiféle papnői feladata lenne. A hajléktalan történetnél, amiből egy nagyon fontos előadást is készített, rájöttem, hogy ez is egy feladat, amit bevállalt, mert baromi fontos. Azt mondtam, oké, nem lehet baja, én azért aggódom, de ezt az aggodalmat nem szabad ráakasztani. Nem azt mondom, hogy nem maradt bennem egy izgalom, mert azért maradt, de én ezt így tudtam elrendezni magamban. Éreztem, hogy ő annyira akarja, nagyon húzza bele a szíve, és azt mondtam, hogy nem lehet baja.
Nem érzi néha soknak mindezt? Gyerekek, család, munka, különböző karitatív szervezetek segítése, és még bármi, ami jön?
Cs. A.: Persze, ő is szokta érezni meg én is. Ő sokszor érzi úgy, hogy visszafogom dolgokban, de ezeket meg tudjuk beszélni. Mert közben bennem is az dolgozik, hogy ha ő ezt nem csinálja meg, akkor nem tudja úgy megvalósítani magát, hogy megmaradjanak az alkotó energiái. Sokszor megtörténik, hogy amikor valamilyen ügy mellé áll, rengeteg gyalázkodást kap. Például amikor a kilenc gyerekes családnak gyűjtött házra, sokan bántották, hogy gyenge színész, és így akarja magára felhívni a figyelmet. Vagy amikor kezdett szétrepedni a házunk a szomszéd építkezése miatt, és ebből nyilvános ügy lett, kapott gyalázkodásokat is.
Iszonyú leleményes a rosszindulat. A házmentés folytatásos regényében legutóbb azt láttam, hogy ő már kezd belefáradni ebbe a dologba, és most a férj intézkedik.
Cs. A.: Én lassú vagyok, lassan írok meg mondjuk egy levelet, ő meg nagyon gyorsan. Régen az is feszültségpont volt, hogy én lassan döntök. Ami nem igaz, viszont tény, hogy nekem több információra van szükségem a döntéshez, mint neki. Valószínű, hogy ettől tudunk mi balanszolni, attól tud mozogni a hinta, hogy így ülünk a két végén. Mondtam is neki, ha olyan lennék, mint te, akkor egy hét múlva szétmentünk volna.
És hogy mit is kerestünk a Remizben? Beszélgettünk, ettünk-ittunk. Mert volt akkoriban egy gasztronómiai magazin, a Konyhaművészet. Nomen est omen alapon kész művészet volt egy ilyen igényes lapot éveken át el- és fenntartani. Komáromi Zoltán főszerkesztő hatalmas érdeme. Étteremkritikákra készültünk. Mi a boros szektor felől érkeztünk, Péter mint afféle igazi gourmet volt tagja a csapatnak.
Sokfelé járt, rengeteg ételt ismert, tudta, hogy mi a jó. De amit talán az ételeknél is jobban tudott, az maga az evés volt. Ritkán találkozni olyan emberekkel, akik az ételek színét, illatát, ízét, textúráját olyan élvezettel tudják magukévá tenni, mint ő.
Ma már nem létezik a Pink Flamingó a Nánási úton. (Óbudai Anziksz – 2016. nyár) Péter akkoriban szinte mindennapos vendég volt az újonnan nyitott nem túl puccos, de konyhájára nagyon igényes étteremben. Feke Zoltán chef kifinomult fogásokat tett a vendég elé, az elsők között a fővárosban. Szerintem azt az alkalmat, amikor Péter először mesélte a társaságban Feke Zoli és a friss libatöpörtyű esetét, nem felejti el senki, aki részese volt. Az átlényegült és odaadó szeretet, a lelkesedés nem is tudom, kit-mit illetett jobban: a chefet vagy magát a valóban zseniális kis sült hájdarabot. Bármelyik is volt, egy életre élmény marad. Akárcsak egy-két kiruccanásunk vidékre, közös kóstolások, étteremjárások. A bécsi Steirereck akkoriban került fel a világ étteremkalauzainak szűkített listájára, jó is volt. Felejthetetlen a galambmell jus-vel, friss medvehagymával, puy lencse kakukkfűben pácolt libamájjal és a fogasgaluska. Úgy emlékszem, póréágyon kínálták, hallatlanul gazdag és mégis árnyalt fűszerezéssel, tökéletes textúrával. Péter lelkesedése az egyes fogások után egyre fokozódott, akárcsak a személyzet érdeklődése a furcsa társaság és kiváltképp a „nagy ember” iránt. Kellemes és hasznos emlékek, bár egy-két fogás sajnos már ebből a menüsorból is kiesett…
De igazi kapcsolatunk a borhoz kötődik. Rohály Gábor 1995-ben adta közre először annak a kis csapatnak a kóstolási jegyzeteit, amely kezdetben mint Hét Borbírák Rendje, később mint Borkollégium gyűjtötte össze, kóstolta és értékelte a hazai borokat. Akkoriban nem volt sok.
Péter szinte a kezdetektől részt vett a kóstolókon, a kedd esti kóstolókon – és előszóval honorálta az 1997 és 2009 között kiadott Borkalauzokat. Kézenfekvő volt, hogy felkérjük egy efféle kis szolgálatra. Bízom benne, nem volt ez számára igazi tehertétel.
Volt néhány lelkes olvasónk, akikről tudom, hogy leginkább az előszóért vette meg a kötetet. Terhet sokkal inkább jelentett számos gyenge bor kényszerkóstolása – még ma is gyakran emlegetjük baráti körben azokat a jó, lehetetlen „keddi borokat”.
Amúgy igazi kárpát-medencei ízlelőbimbókkal megáldott borisszaként inkább a fehérekhez vonzódott. Baráti viszonyt ápolt Figula Misivel – a papával –, és különösen kedvelte a csopaki, füredi borokat. De a Balaton túlsó partja, Konyári János borai is közel álltak hozzá. Már mindhárman odaát… Jólesett hallgatni ritka megszólalásait, ami másokkal ellentétben nem afféle okoskodás volt. Egyszerű tényközlés. Szeretem-nem szeretem alapon értékelte sokszor a borokat, nem lelte örömét a borászok szidalmazásában. Ez számomra szimpatikussá tette kóstolói jellemét, nem kevésbé néhány igazán jól sikerült előszó. Például a NYELV körül indult eszmefuttatása, ami lehetett volna akár triviális is, mégsem lett az. Mert a nyelv és a bor, a kóstolás maga és a leírás sokszor egy, de mégsem. Egyik nélkül a másik valójában értelmét veszti. Amit a nyelv érez, a nyelv megfogalmaz. Milyen könnyű a németben szétválasztani a Zunge és a Sprache kifejezéseket! De csak egy lépés innen annak megfogalmazása, hogy mit is jelent maga a borkultúra. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez is tőle hangzott el először, de sokat emlegettük a kóstolókon. Nevezetesen a borkultúra legtisztább és legérthetőbb fogalmát: borkultúra az, amikor a borról beszélni tudunk. Bárhogy is van, remek és időtálló gondolat.
A Borkollégium összejövetelei tizenöt éven keresztül jelentettek igazi szellemi felüdülést sokunknak.
Mert a borok értékelése mellett a borleírás is rengeteg jó gondolatot generált. Például azt, hogy miként hozhatjuk közel egymáshoz Bach és Mozart muzsikáját, mindezt kiterjesztve a szekszárdi és villányi vörösborokra.
A felvetés mindössze ennyi: az angyalok az Úr dicsőségére egész biztosan Bachot játszanak, de a saját örömükre Mozartot húznak. Előfordulhat hát, hogy a villányi nagy vörösborokra magasabb pontszámokat adunk, de biztosan a szekszárdi palackok ürülnek ki legelőször. Efféle kis finomságok, sokszor évődések jutnak eszembe azokról az időkről, Péterről és a borról. Vagy éppen az a pillanat, amikor három volt katonatárs, akik annak idején a lövészárokban saját szórakoztatásukra Horatiust mondtak fel egymásnak latinul, itt találkoztak újra merő véletlenségből, egy kollégiumi kóstolón – vagy talán nem is annyira volt ez a véletlen műve.
Szép időszak, köszönet érte mindazoknak, akiket illet.
Már többször elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni az évi borozásaimról, az évi boreseményeimről, mondjuk Egy borivó hétköznapjai, és akkor, ha megszólal Rohály szerkesztő úr szigorú telefonja, csak könnyedén bólintanék, elővenném a jegyzeteimet, és semmi perc alatt kész volna ez az előszó.
De ez se rossz, ami van, hogy napokig elüldögélek, tűnődvén, mi is legyen az idén. Ez az őszi kis tehetetlen toporgás fontos része lett az életemnek… Amiként az is, hogy tagja vagyok a borivók meghatározatlan nagy táborának. Nem a szesztestvérek közösségéről beszélek (láttam közelről alkoholistát, tudom, milyen az, félni a bortól), és most nem is az egyre szaporodó bortársaságok elitjéről (miközben szívesen büszkélkedem avval, hogy a Borkollégium asztaltársaságához tartozhatom), nem erről a két végről, hanem a közepéről.
A minap fölhívott egy vendéglős, és lefegyverző lelkesedéssel és szenvedéllyel beszélt egy borászról, hogy annak az új borai milyen remekek, s hogy megtalálta a stílusát és így tovább. Osváth rajonghatott így annak idején a Nyugatban, amikor valami kéziratkincsre lelt.
Ez a lelkesedés és szenvedély az, amely összeköt ismeretleneket, talán hasonlatosan ahhoz, ahogy egy másik lelkesedés és szenvedély az olvasókat teszi közösségé. A Borkalauz 9. évében gondoljunk hát az Ismeretlen Olvasóra, értsd Ismeretlen Borivóra, aki nem a barátunk, barátnénk, de lehetne, tudjuk, tudni véljük, mire csillog a szeme, és mire vág fintort, ismerjük, ha nem ismerjük is.
Az öröm összehozza az embereket. Nyugodtan, örömmel, nívósan (ahogy a bölcs orvosok mondják: egyre rendszeresebben és egyre mértékletesebben) inni, s közben tudhatni, nem vagyunk egyedül: ez jó érzés. Erre a jóra emlékeztessen az ez évi Borkalauz.
Minél jobbak a borok, annál nehezebb összemérni őket. Igaz, annál kevésbé szükséges is a méricskélés. Hasonlatos ez az irodalomhoz. Nincs értelme azon hajba kapni, hogy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, Musil vagy Thomas Mann. Másfelől természetesen csak ennek van értelme, egy nagy könyv mindig vízió a világról, az életről, az életünkről, és ezek egymással nem összebékíthető látomások.
Ha kissé erőltetett is ez a metafora, hajlandó volnék a borokban is világlátomást látni – mindazonáltal mélyen hiszek e különféle látomások békés egymás mellett élésében, sőt egységében. A magam részéről a mindenevő boros ember az ideálom, akinek ha vannak is elfogultságai, őszintén nyitott minden égtáj felé. (És még akkor sincs lelkifurdalása, ha lehúz egy pint szőke sert. De ennek szépségeiről talán egy másik előszóban…)
A Kalauz dolga azonban épp az összehasonlítás, az értékelés. Akkor is, ha tudja, milyen sok esetlegességgel kell megbirkóznia. Sőt még azt is tudja, hogy ha minden esetlegességet kiszűrne, akkor sem juthatna objektív végeredményre. Egy ilyen fajta könyv, mint a miénk, irányokat mutat és nagyságrendeket. De főképpen arra biztatja a borivót, döntsön ő. Legyenek szempontjai (ehhez a kalauz objektív segítséget tud adni), és aztán döntsön a legszemélyesebben. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a leghíresebb, a legnagyobbra tartott borok legyenek okvetlenül a kedvenceink (persze nem is kizáró ok).
Kellenek közmegegyezések, egy jó borkalauz ehhez járulhat hozzá, és kellenek jó borivók, akik azután mennek a saját fejük, értsd nyelvük után.
1. Május 1-jén 16 órától személyesen Lackfi János mesél a gyerekeknek, és a képernyőhöz rögzült felnőtteknek. A világ legrövidebb meséiben állítólag nemcsak királylányok, meg hajóskapitányok a főszereplők, hanem a gömbhal, a rántotthús és a fészkes nyavalya is kiemelt feladathoz jut – ez utóbbi biztos csak az esti mese után lesz.
2. Május 2-án 19.30 órától Brahms – Ravel – Strauss – online ismétlés az Óbudai Danubia Zenekar FB oldalán. Az épp csak 35 éves dél-koreai születésű Dong Hyek Lim zongoraművész tizenkét éves korában hívta fel magára a figyelmet a moszkvai ifjúsági Chopin-verseny második díjával, azóta töretlenül ível felfelé karrierje. Ravel G-dúr zongoraversenyében alkalma lesz megmutatni, miért ünneplik világszerte ennyire. A koncertet Brahms II. szimfóniája nyitja, amely – ahhoz képest, hogy a zeneszerző kedvence volt a sajátjai közül –, a legritkábban játszott darabja a műfajban. A koncertet Richard Strauss Rózsalovag-szvitjével zárul, amely az elképesztően sikeres, a zeneszerzőt szó szerint sztárrá avató, azonos című opera zenéjéből készült.
3. Május 4-én 20.30 órátólMagyariné szeretője című könyv felolvasását folytatják a szerzők Győrei Zsoltés Schlachtovszky Csaba. Az írókat hallgatva végre kipattanhatunk a napi rutinból, ülhetünk sárkányháton, járhatunk salétrommezőn, csaphatunk leideni palackkal mennykövet, ámulhatunk széklábbal hadonászó főbírón, tűzvészen és kínvallatáson a méltán nagyhírű Emmuska szerzőinek ördögrománjában. Aki pedig nem bír meglenni a szerzők nélkül a következő felolvasásig, de nem akar a könyvben nélkülük továbbhaladni se, az böngéssze Óbudai Anzikszot, itt rábukkanhat Győrei Zsolt írásaira
4. Bár Nick Cave júniusi budapesti koncertje későbbre tolódott, ne bánkódjunk, mert egyrészt jövő májusban bepótoljuk, másrészt elindult a 24 órás Bad Seed TeeVee, ahol videókat, interjúkat, élő adásokat láthatunk, ha véletlenül nem kapcsolunk arrébb Laura Marling élő Instagramos bejelentkezésére.
5. Ha a felsorolt programok ellenére sem bírjuk már az otthonlétet, és úgy érezzük, muszáj szippantani egyet a tavaszi virág illatú levegőből, ellátogathatunk az ELTE Füvészkertjébe. A koronavírus járvány miatt a Füvészkert eddig zárva volt, de április 27. hétfőtől előzetes regisztrációval újra látogatható. Az előzetes regisztrációt a facebook eseményben tehetjük meg. A Kertbe naponta nyitvatartási időben max. 400 fő léphet be.
+1. A Nemzeti Filmintézet nyolc évtized húsz felejthetetlen magyar vígjátékát teszi ingyen elérhetővé online 10 napon át a Magyar Film Napja alkalmából. Május 10-ig elérhető lesz többek között a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, A tanú, a Roncsfilm és a Csinibaba. A klasszikus magyar vígjátékok mától, azaz április 30-tól május 10-ig a magyarfilmnapja.hu oldalról érhetők el.
20:00 Winterreise Mundruczó Kornél / Proton Theatre / Óbudai Danubia Zenekar TAKE A SEAT! – online Trafó-estek Az előadás május 3-án 19:59-ig érhető el.
20:55 Szent Efrém Férfikar: Wings című hangversenye az M5 műsorán
Az elmaradt KOBUCI kert nyitó koncert helyett kaptuk ezt a videót–a Besh o droM, csakazértis megnyitotta a szezont!
A KISCELLI MÚZEUM tárgyakat gyűjt a koronavírus-járványhoz kapcsolódóan.
Milyen tudás marad meg a jövő generációi számára arról, hogy mit jelentett Budapest lakói számára a koronavírus okozta válság?
ÓBUDAI MÚZEUM virtuális tárlatvezetés tart az érdeklődőknek.
A rövid interjúk során olyan kérdéseket tettek fel a fiatal művészeknek, amelyeket szívesen megkérdeznénk Kassák Lajostól is, hiszen az ő művészi pályáját is kétségek, radikális váltások, folyamatos útkeresés és önképzés jellemezték.
Óbudai Polaris Csillagvizsgáló FB oldalán: A Shapley – Curtis-vita Horváth István virtuális előadása. Kulin György (virtuális) Csillagászati Szabadegyetem
MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM is csatlakozott a #múzeumozzaszobádból kezdeményezéshez. Az alábbi linken elérhetők online tartalmaik, ahol új blogbejegyzéseket, érdekességeket tesznek közzé a következő hetekben, de lehet böngészni műtárgyaik, kiadványaik között is, barangolni lehet virtuális kiállításokban, oktatási segédanyagaik (kisfilmek és játékok) pedig a pedagógusok és a diákok számára nyújthatnak segítséget a digitális oktatás során.
Az ÓBUDAI TÁRSASKÖR FB oldalán májusban is folytatódik a Társasköri Kultúrkarantén, zenékkel, videókkal, cikkekkel készülnek az elmaradt programokhoz kapcsolódva.
Az ÓBUDAI DANUBIA ZENEKAROnline énekóra – A zene, az kell! új projektjével az online énekoktatás ügyét szeretné segíteni. Rövid videókban magyarázzák el karmesterük, Hámori Máté vezetésével a klasszikus zene alapjait, a karmester szerepétől a népdalok fontosságán át egészen a számítógépes játék zenéket inspiráló nagy klasszikus művek bemutatásáig.
A Budapesti Fesztiválzenekar Karantén estjeit rendszeresen, élőben közvetítik FB oldalukon az óbudai próbahelyükről bejelentkezve.
Péter Szerette a fiaimat. Nagyokat fociztak a római-parti kertben. Én már rég kidőltem, ő még akkor is játszott velük.
Az én nagyobbik fiam nevét kapta az ő kisfia. Azt mondta, egy ilyen gyerek neve jó lesz az övének is.
Szerette a fiaimat. Szerette a fiaimat.
Az istenit neki, most mit mondjak?
Hetvenhárom éves voltam, amikor meghalt. Az öreg ember nehezebben viseli a halálhírt. Aztán hozzászokik. Hogy sokan halnak meg mostanában, kik sosem haltak meg azelőtt – ez talán Kosztolányi.
Bojtár Endre nevű hajdani egyetemi társam és szláv nyelvekből meg litvánból fordítóm bejött hozzám a Rádióba azzal, hogy van itt egy könyv, el kellene olvasnom. Nem, semmi hivatalos, nincs vele dolgunk, csak szerinte ez a pali zseniális. Utánanézett, sokkal fiatalabb nálunk, a könyv címe Termelési regény, kíváncsi a véleményemre. Esterházy Péter írta.
Sejtettem, ki az. Bementem egyszer az anyámhoz a Sobiesky János utcába, a Budapester Rundschau egyik szerkesztője volt akkor, bemutatott egy kollégájának. Anyáddal mi ketten képviseljük a régi rendet, mondta Esterházy Mátyás. Beszélgettünk mindenfélékről. Úgy emlékszem, többször is bementem abba a szerkesztőségbe. Jó volt beszélgetni ezzel az emberrel.
Említette a fiait. Két egészséges focista, egyik sem veszi magát túl komolyan. Az idősebbik ír, nem tudom lebeszélni róla. Ez a hetvenes évek első felében lehetett. A második felében jelent meg a Termelési regény.
Volt egy Betűtenger című műsorom. Abba hívtam be az íróját, vagy valamelyik másikba – nem emlékszem. Csak arra, hogy a felvétel után kimentünk a stúdió folyosóra, és az a csillogó szemüvegű ifjonc megkérdezte, hogy akkor ő most híres lesz ezután?
A nyolcvanas évek végén béreltem egy házat a Monostori úton, ott „nyaraltunk” – nem tudtam messzebbre menni, sok volt a munkám, akkor indult a Danubius Rádió is. Az akkor már világhírű Marci, aki a brazil csapatnak azt a bődületes gólt rúgta, a közvetlen szomszédunk volt, Péter meg néhány utcával odébb lakott. Mindketten megkedvelték az én két kicsi fiamat, az én Marcim (ő Marcell, nem Márton, mint az Esterházy) olykor diadalmasan rám nézett, amikor sikerült kicseleznie az ő Marcijukat. Volt a kertünkben egy hatalmas barackfa (belefoglalván a bérleti díjba), annak a gyümölcsét ették a sportolók táplálékkiegészítő gyanánt.
A Millenárison nyitottak egy Könyvfesztivált. Jobb meggyőződésem ellenére odaültem „dedikálni”. Azt az aktust hívják így, midőn a más ember tulajdonát képező könyvbe belerondítunk valamely íróeszközzel, általában a boldog tulajdonos kifejezett kívánságára. Ültem a kiadóm standja előtt. Aznap csupa jóízlésű ember járt arra, mert senki sem akarta, hogy összepiszkoljam a könyvét, vagy – ami a valószínűbb – fogalmuk sem volt róla, én miért ülök ott; ha netán különben tudták is, ki vagyok én, semmiféle könyvvel nem azonosíthattak, mert arra nézvést semmiféle információ nem állt rendelkezésükre sem közel, sem távol.
A stand látótávolságán belül valahol messze megjelent Esterházy. Meglátott. Kérdezte, leülhet-e. Mondtam, ezt a széket kizárólag neki tartottam fent eddig is, jó, hogy jött végre, nem győztem hessegetni az olvasóimat.
Megbeszéltük a dolgot, azt találta ki, hogy ő most feláll innen, és elkezd ordítani, mint az Annie Hallban a tévénéző, hogy emberek, itt van Alvy Singer. De ha akarom, az én nevemet is mondhatja.
A Könyvfesztivál látogatói közül egyre többen álltak meg, próbáltak rájönni, mit keres annál az asztalnál Esterházy Péter, néhányan elrohantak, hátha megtalálják a kötetét valahol (abban az évben éppen sehol semmije nem jelent meg). Felmerült bennünk, mi lenne, ha az én könyvemet ő dedikálná, hogy a kötet képviseljen valami értéket, de ahhoz be kellett volna menni az irodába, kihozni könyveket, és úgy lerakni, ne lehessen látni, ki írta.
Beszéltünk a Jézus-könyvemről (akkor még nem volt címe). Meg még sok egyébről, ahogy szoktuk, „kitöltöttük a műsoridőt”, azaz ott ültünk, amíg az nekem elő volt írva.
Nincsenek barátaim. Vagy ha vannak, nem tudok róla, más fogalmam van a barátságról, mint ami az általánosan elfogadott. Ami úgy nyilvánul meg az emberek beszédében, hogy „egy barátom azt mondta” meg ilyesmi, mindenkinek sok barátja van.
Esterházyval abban egyetértettünk, hogy nincsenek barátaink, vagy más fogalmunk van a barátságról. A közös életünk harmincvalahány évében akárhányszor találkoztunk, mindig volt miről beszélnünk, olyan folytatólagos szerűen, mintha sosem hagytuk volna abba.
Most egy kis szünet van éppen, amíg én meg nem érkezem oda, ahol ő van.
Amikor kész lett a Názáreti (2016 karácsonyára jelent meg), írtam bele egy ad honorem mondatot, amit a kiadóm megváltoztatott, nem emlékszem miért, de hozzájárultam, gondoltam, Esterházyn kívül úgysem értené senki.
Azért azt most ideteszem, kéziratban megmaradt, hátha mégis érti valaki: Esterházy Péternek, aki két éve azt mondta, ezt elsőnek akarja majd olvasni. Az ember úgy gondolná, ez már nem történhetett meg. Pedig dehogynem.
Nehéz teher a karantén. Nehezen, de cipeljük. Húzzuk-vonjuk. Te értem, én érted. Együtt, egymásért, írnám, ha lenne helye a közhelyes romantikának. Ha volt is benne, már kiveszett belőle és a kezdeti izgalom is megkopott, húzzuk magunk után az egyforma napokat.
Jobb híján vágyakozunk. A vágyak furcsa jószágok, Weöres Sándor szerint jobban tesszük, ha megszelídítjük őket, akkor igába foghatjuk őket és sárkányokkal szánthatunk-vethetünk, mint a tökéletes hatalom maga.
Az én karanténvágyaim sokszor meghökkentőek, napok óta úszni vágyom. A víznek jelen kell lenni az életemben, ezzel eddig is tisztában voltam, de az, hogy ússzak, hogy körülvegyen a víz, érezzem a hullámokat, olyan elementáris erővel tört rám, hogy szinte ijesztő. Már álmodtam is vele.
Aztán van itt egyfajta éhség, ami csillapíthatatlan. A kislányom és a férjem soha ennyi édességet nem evett, annyit sütök, hogy már el sem rakom a mérleget. Én pedig ragadozóvá váltam, mindegy, csak hús legyen, szaftos, cubákos, zsíros, sült, nyers, mindegy. Most éppen egy majd’ három kilós oldalas van a sütőben, és biztos vagyok benne, hogy még forrón szétmarcangolom.
És akkor az elvágyódásról még nem beszéltem. Nem a menni valahova csipkedő késztetése, hanem az otthon hívogatása. A családom kétszáz kilométerre tőlem, ez sokkal messzebb van most, mint valaha. Fogalmam sincs, mikor láthatom őket újra, de hogy mivel várjanak otthon, már tudják. Együtt lenni és együtt enni, az nálunk egyet jelent.
Talán ezért is lettem gasztro író. Mert ha én adok enni, vagy nekem adnak enni, az olyan otthonos érzés. Akkor tudom, hogy szeretnek, biztonságban vagyok, hogy nincs semmi baj, együtt vagyunk és minden rendben van.
Ezért történhetett meg, hogy amikor megkérdezték tőlem, hova megyek és mit csinálok majd először, ha már lehet, azt válaszoltam, a Pastrami étterembe megyek a családommal és tatárbifszteket fogok enni. Mert hogy mikor volt utoljára rendben minden, már fogamam sincs, de hogy hol, arra még emlékszem.
A Pastramiban mindig úgy érzem magam, mint otthon. Ha visszagondolok, meglep, mennyi élményem fűződik ehhez a helyhez, jut eszembe, még a mesterünkkel is itt beszéltük meg a lakásfelújítást, fú, de rég volt! És utána mennyi malteros vödör!
A tatárbifsztek pedig pontosan az az étel, amit – ha szabad profán hasonlattal élnem – körülleng az akolmeleg. Frissen készítik, csak nekünk, sertepertélnek vele az asztalunknál, azt érezzük, hogy ez itt és most csak nekünk szól és ami még fontos, ez egy igazi beszélgetős étel, plusz pont, ha a kislányunk pont felborítja a szörpöt, miközben mi valami ezerszer felemlegetett családi sztorit mesélünk.
Hogy a tatárbifszteknek van-e köze a tatárokhoz, erről még csak homályos utalásokat sem találunk, a feltételezések szerint Európába az orosz konyhából érkezett és a németek hozták be.
A Larousse gasztronómiai lexikon szerint a tatárbifsztek definíciója: „Nyers, apróra vagdalt marhabélszín (hithű gasztronómusok szerint lóhús) bekeverve tojássárgájával, vajjal és fűszerekkel (hagymával, sóval, borssal, mustárral, ketchuppal, pirospaprikával), pirított kenyérszeletekkel tálalják; Belgiumban ezt a fogást „amerikai filé” néven ismerik.”
A Larousse receptet is ad, a klasszikus tatárbifsztek tehát: 150-200 gramm marhahúst (fartőt, hátszínt vagy gömbölyű felsált) daráljunk le, fűszerezzük meg sóval-borssal, egy csipenyi Cayenne-borssal és néhány csepp Worcester-szósszal vagy tabascóval. Dolgozzuk össze, formázzunk belőle cipót, és tegyük egy tálra. Készítsünk a cipó közepébe mélyedést, és üssünk bele egy nyers tojást. Rakjunk ezután a hús köré egy csapott teáskanál apróra vágott vöröshagymát, egy csapott teáskanál lecsöpögtetett kapribogyót, egy kis vágott petrezselymet és felaprított mogyoróhagymát. Azonnal tálaljuk. Kínáljunk mellé ketchupot, olívaolajat és Worcester-szószt.
Na igen, ám ha ennyi lenne az egész, nem a százéves tatárbifsztek lenne az egyik leghíresebb étel. (Az első írott recept 1911-ből való.) Nálunk, Magyarországon is kultusza van és volt, a pesti Gundel étterem hőskorában is étlapon szerepelt. Magyar Elek Az ínyesmester szakácskönyve is említi a receptet, nála kizárólag bélszínből készülhet, és azt javasolja, hogy kétszer daráljuk meg a húst, amit előtte fél napig is hűtsünk, enyhén sós-ecetes pácban. Javaslata alapján mindenki egyénileg fűszerezi meg a tojásos húscipóját, és sót, borsot, paprikát, mustárt, curryt, ketchupot javasol hozzá.
Aztán jönnek a feketeöves változatok, itt a szabály nem más, mint az: ne daráljuk a húst, hanem késsel daraboljuk össze, nagyon-nagyon finomra. A darálás ugyanis roncsolja a hús szerkezetét és elkrémesíti, pedig a jó tatár azok szerint, akik a darabolás mellett tették le a voksukat harapható, „al dente állagú”, darabos.
Mautner Zsófi Főzőiskola könyvében is darabolásra buzdít. Ő a francia-belga elkészítést preferálja, ami a húst hagyja érvényesülni és a fűszerekkel csínján bánik.
Zsófi receptje szerint 4 tojássárgáját kikeverünk négy evőkanál olívaolajjal, sóval, borssal és egy teáskanál dijoni mustárral. Hozzáadunk két evőkanál átöblített kapribogyót, 2 apróra vágott salotta hagymát és negyed csokor finomra aprított salottát. Ezt a mártást keverjük össze a hússal,, majd egy órán át hűtjük.
Nem csak a darálással tudjuk „elrontani” a bélszínt. Semmiképpen sem javasolt az előre bekeverés és a mustáros vagy olajos pácban érlelés. Ekkor ugyanis a savas közegben a hús elkezd „főni”, és pont lényegét veszíti el, a jellegzetes hús ízt.
Nem szabad a húst szobahőmérsékleten tárolni. A tatárt mindig hideg hússal indítjuk. A Bűvös Szakács megemlíti, hogy francia bisztrókban jégágyon tárolják a húst a szervízig, jégen is keverik. Eckart Witzigmann osztrák születésű séf magába a tatárba is kever jégkását, hogy feszesebbé, könnyebbé tegye a húst.
Kedvet kaptak? Sejtettem. Akkor van egy jó hírem. Ha nem szeretnének otthon nekiállni, házhoz viszik. Közszolgálat az Óbudai Anzikszban, tádám.
A Pastrami Ételgyár A la carte étlapjáról lehet marhatatárt rendelni. Megkérdeztem, a húst darabolják, naná! Ne a klasszikus tatárra számítsanak, de megígértem, hogy többet nem árulok el.
Az igazán jó akkor lesz, ha személyesen találkozunk. Kitartás!
Jött a hír. „Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.” Pedig dehogynem és igenis! Kerestem hozzád szavakat. Felütjük műveid akárhol, bármikor. Lesz vigasz. Mondom is a nagyobbik fiamnak, Simon, látod? – és elővettem a képedet: – Ő E.P. Még nem ismered. De fogol te még találkozni vele sokat!
Ezt a polcot mind teleírta – mutatok Rád: hattyúk, javított, haris, egy nő, függő, harmónia, KMP, kisssregény, tizenhatos, Hrabal, vessző száz, esti, semmi, napló, sorjáznak a könyveid.
– No, nem a méret a lényeg, ne ijedj meg. Ez a fickó érték, zsinórmérték – élcelődhettem volna, de sose késő. Tanítottad. Gondoskodom Rólad, hogy időben eljuss hozzá, mert jussa van neki is hozzád.
Tartalomhoz adtad a formát, amit persze gumiszobaként tágítottál, amiként a szemléletünket és a tudatunkat. Nálad borult a papírforma, a semmi formaság és a briliáns formakészség által feszegetted a műfaji kereteket. Mit neked szerkezet, legyen az akár egy Trabant is? Vagy Mercedes Benz? Én is csak egyszer fogtam veled kezet az életben, az életedben. Feledhetetlen kézfogócska, idejét sem tudom. Csak a szorítást, a testmeleget, az átható, kék tekintetet, meg azt a bizonyos pluszt. A műveket. Tulajdonképpen 24 esztendővel tovább volt velem a gyámom, bizonyos értelemben az apám, mint az édes. Hát kellett ez a kór (már megint az a fránya rák), hogy rádöbbenjek, mennyit nyom a hiány? Majd’ elfeledtem már. Elnéztem hosszan, homályos szemmel soraidat, „ültem asztalodnál, ittam borodból, láttam meztelen asszonyaid”, és faltam könyveid. Maradt a kvintesszencia. A szöveg, ami örök.
(Kedves Margit! Köszönettel vettem legutóbbi leveleit a zárdából. Két nyár is elmúlt, hogy nem válaszolt már. Reménykedtünk itten a csendes válságokban, de mára minket is meglegyintett a kafkai kor fuvallata. Pedig maga óva intett. Járjon szerencsével az élet után! Üdv az elefántcsonttoronyból: E.P. p.s. Semmit ne aggódjon, Petike jár! – írhattad volna például.)
Nem hiába szövegeltél, nem kerteltél, nyomtad a rizsát; plakátmagányban ázó éjjeleimtől az irodalmad mentett meg. (Minden szemnek, betűnek megvolt a maga helye, még a kékharisnyára is felszaladtak. Nemcsak a szemöldök.)
Nekem senki nem mondta, hogy Téged olvasni muszáj. Adtad magad, önként s dalolva. Kikapott a rendőr a kezeim közül, amikor a fűben fekve belelapoztam Fancsikódba a Jászain.
– Tilos itten olvasni! Hagyja el a területet! – Az anyád, fakabát! A neved se ejtette helyesen. Hiába, neki a szolgálati szabályzat a feljebbvalója. Veled volt még akkor, nálam Laing-től a Tényleg szeretsz? Tényleg. Megjelentél, szóba kerültél, lelkendeztünk, megvitattunk és gazdagodtunk folyvást. S hogy mi mindent meg nem engedtél magadnak!? Mindent bevállaltál, nekünk, helyettünk, magadért, a textúráért. Szó és szöveg szerint. Be lettünk vezetve, életbe, irodalomba, nyelvbe – miheztartás és bátorítás végett. Szánkba adtad a segédigéket is. Művelted a magyart. Egy simi az arcunkra, egy szelíd billentés az alfelünkre.
Tuggyuk ki vagy. Próféta voltál, szívem! És maradsz is. Szerencsénkre kor- és olvasótársaid lehettünk egyszerre. „Édes Péterem! Hát ide ejtett a jó Isten!” Köszönjük! Neki is. Te mindig betűhív voltál. Zsonglőre a nyelvnek, a magyarnak. Origója a jelennek, ami tegnaptól múlt.
Ön-irónia, el- és nem mellébeszélés, család- és közügyek, regények, emlékezéspróza, publik és kritika; minden, ami kezed alól kikerült az eleganciával, mint gróf és mértékkel, mint matematikus. Teljessé tetted az egészet.
Ültem a Bambi presszó pamlagán, bent a térben. – Mit adjak? Kávét-e, kalácsot? – kérdi Erzsikém, pincérnőm, miközben bambultam a bokája feletti csikóhal tetoválását. Ennek a halacskának csodálatos élete lehet, szívesen cserélnék vele, miközben eszembe jutott, mit mondtál negyed százada: „… a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.” Félremény. Hal.
Bem apó szobra mögött felharsant a Radetzky March. Rebben már a fekete sas szárnya, alo mars, te rozzant kaszárnya. Hát így. Ez a vég, barátaim.
Sokféle zenei projektben vettél, veszel részt a jazztől a ska/reggae-ig, ezek nyilván mind-mind a zenei ízlésed és érdeklődésed egy-egy területét, igényét fedik le. Milyen elképzelés hívta életre a Subtones-t?
Megpróbálok ötvözetet készíteni mindabból, amit szeretek. Nagyon sokféle zene érdekel, és még több félében dolgozom, a szimfonikus zenekartól a DJ-vel live act-ezésig. Szerettem volna megtalálni azt a kiindulási pontot, amiről azt mondhatom: na, ilyet csinálok én, ha nem szól bele senki. Amikor ezt megtaláltam, onnan lehetett tovább kalandozni mindenfelé.
És ha már a számos projektednél tartunk: hogy fér bele ennyi minden az életedbe? Most nem is csak arra gondolok, hogy a naptáradba – hanem hogy a fejedbe, a kreativitásodba? Hogyan hatnak ezek a területek egymásra? Egyáltalán hatnak egymásra?
Amikor alkalmazott zenészként dolgozom, akkor mindig az adott projektbe kell „szerelmesnek lenni”. Ez arra nevel, hogy akár olyan dolgokban is magamra találjak, ami amúgy élből nem érdekel, vagy akár taszít. De a zenehallgatásom is teljesen rapszodikus, sokszor az egész telefonomat shuffle üzemmódra állítom, ami véletlenszerűen dobálja a zenéket és úgy járok-kelek. Amint jobban elmerülök valamiben, azonnal viszketni kezd az agyam másik oldala. És minél többet dolgozom, annál többet jár az agyam. De ez egy létező képlet, amikor például Michelangelo a Dávidot faragta, közben rajzolt, verseket írt, annyira lendületben volt.
Hogyan készült el a most megjelent Subtones-album? Mesélj egy kicsit az alkotói folyamatról! Kifejezetten bő csapattal hoztátok össze az albumot, hogyan sikerült az embereket és a kreatív folyamatokat összefognod?
Amikor zenét írok, azt szeretem, ha nincs ott senki, vagy lehetőleg alszik mindenki, vagy leginkább egy másik kontinensen van. Ha minden kész, akkor előjövök: tádámm! Ehhez képest most úgy ment, hogy félkész demókat csináltam, aztán áthívtam Flórát és Verát (Kiss Flórát és Jónás Verát – róluk később – a szerk.), és nálam lógtunk. Közben hallgattunk egy csomó zenét, beszélgettünk. Egy kis idő múlva elkezdtünk molyolni, és közösen írtuk a dalokat. Könnyűnek tűnik mindez így leírva, de nekem ez fényévekre van a komfortzónámtól. Verának mondjuk látszólag nagyon könnyen ment mindez, félelmetes tempóban és minőségben tud alkotni egyik pillanatról a másikra, akár az ajtón beesve. Flórával ilyen szempontból talán jobban hasonlítunk, ő is elvonulósabb típus.
Ami a Fenyvesi Marcit illeti, a 25 éves Anima-lemezre vettünk föl anyagot két éve nála, és bár tudtam, hogy milyen rendkívüli zenész, nem ismertem mint hangmérnököt. Első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy rá van szükségünk, az ő bátorságára, meg nem torpanására. Szerencsés vagyok, mert elmondhatom magamról, hogy az ország legjobb hangmérnökeivel dolgozhatok, szinte hétről hétre, mégis egy percig sem volt kérdés, hogy Marcival akarok lemezt csinálni. Minden dalról milliméterre pontos előkép volt a fejemben, de ezt nem mondtam el a többieknek. Felvettük a zenét, az improvizációkat, mindent, aztán össze-vissza vagdostam otthon, mint egy kubista festményt, elküldtem Marcinak, és ő a saját szájíze szerint keverte meg. Sokszor homlokegyenest más lett az eredmény, mint amit elképzeltem, de hiszek benne, hogy így lett jobb.
Két énekesnő, a már említett Kiss Flóra és Jónás Vera énekel a lemezen. Miért éppen rájuk esett a választásod?
Verával évek óta együtt dolgozunk, minden percét imádom. Őserő és végtelen tehetség, azt hiszem ez a két dolog, ami egyből beugrik, ha hallgatom. Hogy ennyire tehetséges szeretnék lenni én is. Flórával a Modern Art Orchestra tagjaként ismerkedtem meg, és lehengerlő volt az érzékenysége, a precizitása. Teljesen különböző habitusú énekesek, de nagyon jól működnek együtt, emberileg és állatilag is (nevet).
Általában is érdekel, hogy milyen zenei hatások érnek mostanában, de arra különösen kíváncsi vagyok, hogy mik azok a zenei impressziók, amik a Subtones világára hatással voltak.
Tudatosan próbáltam visszaásni a gyökereimhez, nagyjából definiálni magamat, amikor ezeket a dalokat csináltuk, persze azzal a tudattal, hogy mire a többieken átmegy az anyag, úgyis tök más lesz, mint amit elképzeltem. Márpedig ezek nem akárkik; Benkő Dávid, Csízi László, Csókás Zsolt, Fonay Tibor és Szarvas Dávid alkotják a bandát a lányok mellett, csupa creme de la creme zenész.
A Doors abszolút alap zenehallgatási élményem körülbelül 6-7 éves koromból, a mai napig imádom. A kilencvenes évekből a bristoli vonal hagyott bennem mélynyomót, később Sting, Amy Winehouse, Roy Hargrove dolgai jöttek. Manapság leginkább Robert Glasper és holdudvara csigáz föl, azonkívül Ambrose Akinmusire-t, Nubyan Twistet, Hiatus Kaiyote-t, Tal Winkelfeldet hallgatok legszívesebben. Rengeteg jazzt is hallgatok, mostanában főleg régieket, a nagyokat. Trombitások közül Louis Smith, Dizzy Reece, Avishai Cohen pörgött az utóbbi időben, de úgy nem indulok el otthonról, hogy nincs a zsebemben Freddie Hubbard és Miles Davis. A popzenének csak az 50%-a zene, a másik fele pop. Ez zenészként sokszor iszonyú lehangoló tud lenni, ugyanakkor hatalmas lehetőség-tárház is: ha van ötven százalékom, amivel azt csinálok, amit akarok, nem kell feltétlenül seggriszálásra elverni. De ennek a világnak inkább a hangszínei izgatnak.
És ha már itt tartunk, milyen egyéb kulturális teljesítmények értek utol mostanság? Jöhet bármi: film, sorozat, színház, képzőművészet és így tovább.
Eszembejutási sorrendben: Farkas István Kihűlt világa az MNG-ben, Euphoria, nyilván már csak Rév Marci miatt is, szerettem a Platonovot a Katonában, és persze imádtam a Jokert. Dinyés Dani operabeavatóit kötelezővé kéne tenni mindenkinek. Nagyon szerettem a poket zsebkönyveket, amíg a városban szaladgáltam, és volt értelme, hogy elfér a zsebemben. Mostanában verseket olvasok, Dsida Jenőt és Nagy Lászlót főleg. Sztravinszkij Tűzmadárjából a szvit verziót másolom, ha van rá energiám, a másolás nagyon jó módszer arra, hogy átszűrjek valamit az agyamon.
A jól ismert okok miatt most megállt a világ: hogy töltöd a karanténhétköznapokat?
Négyen vagyunk otthon, a feleségemmel és két kisfiammal, kvázi privát ovit-bölcsit tartunk. A gyereknevelésen kívül nem sok mindenre marad idő vagy energia, de legalább együtt tudunk lenni. Próbálunk nem egymás agyára menni, több-kevesebb sikerrel. Az operámat nem most fogom megírni, de például soha nem sportoltam annyit, mint mostanában.
Persze egy napon a karanténnak is vége lesz. Min töröd a fejed, vannak új projektterveid a láthatáron?
Nagyon sok tervem van, a Subtonesszal is tovább akarok menni, és zeneszerzőként is szeretnék sokat fejlődni, sokkal többet zongorázni, és nagyon sokat koncertezni. Hogy aztán ebből mi valósul meg, és jövő ilyenkor vidám kiflikönyökű pék leszek-e, azt nem lehet tudni.
Ritkán teljesülnek az ilyen listák maradéktalanul, de ezúttal a beszerzendő áruk mindegyikét megkaptam a boltban – pipa, mondhatnám –, így hát megpróbálom teljessé tenni a magamnak tett vállalásomat; Esterházy Péter Az olvasó országa című kötete ugyan 2018-ban jelent meg, nem késő talán még most sem előhozakodni vele.
Az olvasó országa
Hogy mondjunk így mindjárt az elején a könyvről mint tárgyról is valamit: a kötet maga – bár fekete – szép. A szokásos egyszerűség, ízlésesség, de posztumusz kötethez illőn kicsit gyászos. Tartalmilag 2003 és 2016 között keletkezett írások vannak benne, műfajuk szerint publicisztikák, esszék, jegyzetek és beszédek, szám szerint 173-an. Naná, hogy prímszám. Szerzőnk különös vonzódása a prímszámokhoz köztudott. Véletlen lenne a 173, vagy a szerkesztő rendkívüli figyelmessége?
Vannak itt tehát mindenféle írások, politikai jellegűek is. Nekem ez utóbbiak nem kedvenceim, mert…, ezt most hagyjuk, ne rontsunk ünnepet, de megosztó jellegük miatt ezek vezetnek oda, hogy néhányan szerzőnk irodalmi alkotásait is semmisnek nyilvánítják, noha kétségtelenül úgy van, hogy
„aki irodalmat politikai elfogultsággal olvas, az ostoba. Olvasó, tilos ostobának lenned. Szeretem azt mondani, hogy meglehet, a társadalom megosztott, de a könyvespolcaink nem. Hát… nem tudom. Határeset. Olvasó, ne légy ostoba”.
De bármennyit is óg-móg, zsörtölődik, bosszankodik, méltatlankodik, indulatoskodik is EP az írásaiban, lenne rá egy fogadásom, hogy legalább annyit, ha nem többet dicsér, elismer, magasztal, méltat, istenít, éltet, pozitív szavakkal illet embereket, tetteiket, cselekedeteiket (na, ugye, hogy lehet De szóval mondatot kezdeni).
Fotó: litera.hu
Rómaifürdő egyben
Egyáltalán, a kötetben minden az olvasóról szól, ami ugye már a címben is jeleztetik, na és persze a szerzőről is, aki történetesen óbudai, közelebbről pedig rómaifürdői, amit ő soha nem hallgatott el, sőt. Inkább gyakori szereplője e hely írásainak, bár a terjedelmes életműből nem könnyű előkeresni az ide vonatkozó részeket.
Közelítsük meg EP-t kicsit rómaifürdői oldalról, merthogy ugye alapvetően rómaifürdői lakos (volt), leszámítva a kitelepítés nem is oly rövid időszakát.
Tőle tudjuk például, hogy Rómaifürdőt mint helységnevet egybe írjuk. Nem lebecsülendő tudás ez, ugyanis, ha a pulya kimegy Rómaifürdő HÉV-megállójához (vár a tujára, pulya és tuja így együtt van immár), évtizedek óta kétféle tábla fogadja őt ott.
Az egyiken külön, a másikon egybeírva a helységnév. Amit rosszul tanulunk meg gyerekkorban, az úgy marad. Amit meg kétféleképpen, abból még súlyosabb zavarok is keletkezhetnek.
Rendszerek, oldalak
Más emlék, de nem megyek messzire a HÉV-megállótól. Nem történelemformáló eseményként említem, de még a rendszerváltozás idején egy bizonyos strand kétféle oldaláról csesztettük a rendszert. EP a Római strand északi feléről, én a déliről. Ő a kerítés gyerekek általi átugrásának, áttolásának mikéntjeit feszegette, míg jómagam a strand focipályájához való hozzájutást, annak ugyancsak a kerítésen átmászkálással kapcsolatos lehetőségeit taglaltam. Noha a foci már családi okok miatt is hozzá közelebb állt, ő fürdeni, és jó családapaként fürdetni akart, míg én focizni, máskor egyérintőzni szerettem akkoriban a strandon – már amikor el nem zavartak onnan. Ő országos lapban, vagy később könyvben tette szóvá rossz érzését a házától mintegy tíz méterre lévő strandkerítés okozta akadály miatt, míg én egy fővárosi lapocskában dödögtem, morogtam, hogy ha már megszüntették a környék sportpályáit, miért nem lehet igénybe venni a közintézmények, mint a strand vagy az iskolák ilyen udvari lehetőségeit.
Arányérzék ide vagy oda, azért így is jólesett egyformán gondolkodni Rómaifürdő sportéletéről, noha csak én tudtam arról, hogy ez közös ügyünk, hiszen ő vélhetően nem olvasta a Fővárosi Közmű újságot.
(Zárójelben: mindez a nyolcvanas évek végén játszódott le, ám azóta sem javult érdemben a helyzet. Csoda-e, hogy nincsenek ma Esterházy Marciink? Jó-jó, van egy, de ő Marcell, nem Márton, és nem focizik. Nem a lába ügyes, mint ahogy Az olvasó országa című kötetből is megtudjuk, inkább a keze meg a szeme.) Ő a strandon túli dolgozószobájából, míg én alig háromszáz méterre, a kempingen túlról bontogattam a kerítést – mindhiába.
Kinek ki a fontos?
Bár az írások és az olvasások nem überelhetnek semmit, nem voltunk egymástól mindig ilyen messze. Amikor Sasvári Edit (jelenleg a Kassák Múzeum igazgatója – akkor még kiscellista muzeológus) bemutatott minket a Pesti Vigadó aulájában, különös keveredést okoztam tétova udvariasságommal. A társaságban szintén ott lévő Szüts Miklós festőművész feleségének, Vojnich Erzsébetnek nyújtottam előbb a kezem, mire ő mosolyogva dorgált meg: Fiatalember, miért nem a fontos embereket köszönti előbb! Motyogni próbáltam valamit arról, hogy talán a hölgyet elébb, de már minden szem EP-re figyelt, mintha erre a kérdésre válaszolhatni csak egyetlen alkalmas személy lenne a Vigadó épületében – von haus aus, ugye –, a gróf úr úgymond, aki majd megmondja a tutit.
EP kicsit elgondolkodott a dolgon. Nem csinált úgy, mintha erre vonatkozóan határozottan ismerné Szent István intelmeinek, vagy legalább Werbőczy Hármaskönyvének ide vonatkozó részeit, nem. Érthetően nem hivatkozott a (neki „csak”) 11 hónapi katonai kiképzésén tanultakra sem, mely szerint a nagyobb rendfokozatú személy számít elsősorban, de ha alacsonyabb a rendfokozat, ám magasabb valakinek a beosztása, mint a másiknak, akkor meg az a király. Ilyen is van, talán a diplomáciai sorrend is hasonló lehet, de ezek itt most nem játszottak.
A jelentőségteljes várakozás (lehelet megszegik) közepette aztán EP csak valami ilyesmivel ütötte el a dolgot: hát, azért a hölgyek nekem is fontosabbak lennének. Nevet.
Halál elől
A 2010-es könyvhét miskolci megnyitóján mondta EP: „Úgy cirka tízévenként szoktam könyvhetet nyitni, és ilyenkor nehezen tudok ellenállni a kézenfekvő kísértésnek, hogy mintegy varázsigének tekintsem az idevágó mondatszokást – tehát itt, most: A miskolci könyvhetet megnyitom…” Aztán sajnos nem telt el újabb 10 év, közbejött a felejthetetlen, 2016. évi megnyitó a Vörösmarty téren Déssel.
A Dunára vezető utca
Bár nem volt a hagyományos értelemben vett törzshelye, az olvasónak, főleg annak, aki itt él, vannak Esterházy-helyszínei a környéken, kicsit olyanok is, mint a Hrabal-hívőknek Prágában, vagy akár a Joyce-kedvelőknek Dublinban. A régi vendéglátóhelyek ugyan pusztulnak, a hírek szerint most bontják az egykori Sétahajót, a Halászkert lakóház lett már régen, más helyek is inkább vegetálnak, mintsem virágoznak. Nemigen lehetett őt látni a Duna-parti helyeken, ami az utóbbi évek nyüzsgését tekintve érthető is.
Aztán arra emlékszem még, hogy írt valahol, talán a Hasnyálmirigynaplóban valamelyik utolsó sétáinak egyikéről, amikor a Duna-part felé menet elfáradt.
Igen. Séta az Emőd utcán a Dunáig, vagy legalább csak a Dósa utcáig, közben egy kerítéskőre leülve, megpihenni járás közben.
Felidézi bennem mindazt, amit a környékről, a fiatalkoráról írt, egészen a gyerekkori iskolába menésről, a csillaghegyi focipályáról és az egyesületi évadzárók nagy pacalevéseiről, a házuk átépítésének időszakáról, az utcában a Duna felé menet egykor volt Halászkert halászlevéről (Egyé’ apa, egyé’ csak), az egykori Evezős vendéglő, aztán Pink Pelikán gasztronómiai kísérletéről, a hagyományos evezős környék teniszvilággá alakulásáról vagy a Római strandról. Miért ne lehetne ez az utca az övé (mondom most már sokadszorra, mintegy Karthágózva mindhiába)? Nem csak úgy, ahogy eddig is hívtuk a környéken néhányan, azaz Esterházy utcájának, mert nem jutott eszünkbe az Emőd utca neve, hanem valóban róla elnevezve.
Írás és olvasás
Az olvasó országa című kötet utolsó írásai 2016 tavaszáról, esetleg nyár elejéről valók. Aztán, miközben persze másutt többnyire zavartalanul ment tovább az élet, Rómaifürdőn 2016. július 14-én hirtelen nem is ősz, hanem mindjárt tél lett…
Ugyanakkor, hogy mégse hó és halál legyen ennek az írásnak a vége, rögtön hozzátenném, hogy valami kényszerből – talán azért, hogy visszanyúlva legyen kerek ez a történet – azonnal elkezdtem újra olvasni a Kis Magyar Pornográfiát és aztán tovább a kezdeti írásait. Mert hiszen Márainak igaza van (amit EP a kötetben vagy tízszer is idéz): „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült… (…) Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas”.
Magam sem emlékszem, ki említette elsőként nekem, talán az apai nagyanyám, de még inkább a nagybátyám, egyikőjük sem él már. A családba a nagyapám hozta, ez bizonyos, ám mire nekem a hatvanas évek közepére nagy nehezen megjött az eszem, ő már kezdte odahagyni a sajátját. Nem tőle hallhattam tehát, hanem leginkább a legkisebb fiától, fönt említett nagybátyámtól, aki 1938-ban született, s aki érzékeny éveiben a legtöbbet volt vele. Míg ugyanis a nővére és a bátyjai (köztük apám) tízéves korukban a két világháború közti református kántortanítói életrend képzési mintáját követve elhagyták a szülői házat, hogy nagykőrösi kisgimnazistaként onnantól az év nagyobbik részében kollégiumban, szüleiktől elszakítva éljenek, ő a háború miatt a fogékony kamasz éveiben is otthon maradhatott, és sok mindent hallhatott az apjától, amit a testvérei nem. E helyzet folytán számos történet hozzám is rajta, s nem az apámon keresztül jutott el.
Köztük volt ez is, hogy tehát a nagyapjuk, az én apai dédapám, nyéki Zeke Lajos (1844–1913) siklósi református lelkész pápai teológus korában kimentette a vízből a kis Eszterházy grófot.
A derék, szívmeleg eset, mondom, valamikor tizenhat éves korom körül jutott el hozzám, tehát úgy 1972-ben. Mivel kamaszkorom kezdete óta érdeklődtem a történelem iránt, tudtam nagyjából, hogy az Eszterházyak az ország egyik jeles főúri családja voltak, és büszke voltam a dédapámra azért is, mert már akkor úgy úsztam, mint a balta.
Esterházy grófok 1867 körül, a középütt ülő legidősebb fiú Péter dédapja
Azután telt-múlt az idő, Péter fényesen belobbant az irodalomba, és a Termelési regénytől kezdve a nyolcvanas évek szellemileg ígéretes éveiben nevezetes „fehér könyvei” nekem is alapolvasmányaimmá váltak. Még később, valamikor 1986 nyarán meg is ismerkedtünk, persze csak mint pályatársak – Németh Gábor vitt el az Elektromos pályára, abba a csütörtök délelőtti futball-társaságba, amelyről azóta többen is írtak már. Bennem a prózaírás gondolata akkor még épphogy motoszkált csupán, és jól emlékszem Péter mérhetetlen tekintélyére, pedig ott nagyrészt a kortársai közt volt, és én is mindössze hat évvel voltam nála fiatalabb.
Körülötte forgott ott már minden (a focit nem számítva, persze), ám ő a legkevésbé sem élt (nemhogy vissza, oda sem) ezzel a tekintéllyel, és ugyancsak mérhetetlen szeretet áradt belőle.
Amikor például az öltözőben csendben elvakkantottam, hogy ma vagyok harminc éves, olyan boldog ünneplésbe kezdett, fölemelte a karját, megfogta a vállamat, tartott egy darabig, majd elengedett, mint dobásnál a korcsolyában, és csak azt ismételgette sugárzó mosollyal: „Nézzétek! Harminc éves! Nézzétek!”
Akkortájt kezdtem forgatni a fejemben, hogy utánajárok a történetnek, és ha megtudtam, amit még lehet, átadom neki, végtére akkor is őt illeti, ha a nehezen megszámlálható Esterházyak sokadalmában nem érintené személyesen. Ismét telt és múlt azonban az idő, nagyjából az életem második fele, amitől Péter betegsége kezdetéig nemigen tartottam, van (lesz) még belőle elég, gondoltam mindig. Közben 2007-ban meghalt a nagybátyám, fő hírforrásom, és csupán abban bízhattam, hogy végre hozzájutok az ugyancsak református lelkész keresztnagyapám emlékiratához, amelyet 1946–1947-ben vetett papírra, amelyről valamikor a múlt évezred végén szereztem tudomást, s amelyben okkal remélhettem föllelni a történet további részleteit. Ismertem is őt személyesen, mert a dédapám legkisebb, tizenkettedik gyermekeként csupán 1895-ben született, és 1976-ban halt meg, ráadásul ugyanúgy hívták, mint az apámat és engem.
Önéletírása azonban csupán idén januárban, bőven már Péter, és nem sokkal a saját apám halála után ért el hozzám. Ám amit leírva találtam benne, szíven ütött.
Az itt Önök által is látható fotók alatt ugyanis az alábbi bekezdés állt:
„Kint fürdött a pápai földes úr, gróf Eszterházy Móric hat gyermeke a Pápa város határában álló Füzes malom mellett elhúzódó Széles vízben egy szép kora nyári nap délutánján. Édesapám ugyancsak ott a közelben tanulgatott, kezében valamelyik teológiai stúdium jegyzetével. Az egyik vakmerő és rakoncátlan kis gróf fiú bemerészkedett a mély vízre. Kezdő úszó volt és hamarosan segítségért kiáltott. Édesapám, kitűnő úszó lévén, minden gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát és a már elalélt kis grófot kimentette a víz hullámai közül. A hálás szívű gróf Édesapámat már másnap a grófi kastélyba hívatta. Ettől kezdve éveken át a grófi csemeték nevelője volt.” Néhány oldallal odébb a keresztnagyapám megjegyzi még, hogy édesapja „nyolc éven át volt a gróf Esterházy család négy ifjú grófjának a nevelője.”
Keresztnagyapám gépelt képaláírása az emlékiratban édesapja fiatalkori arcképéhez
Kétségkívül Péter családjáról, a tatai ágról van szó, ezt nyomban láthattam, s nem csupán azért, mert a pápai uradalom az övék volt, de azért is, mert Péter nagyapja, az első világháborús miniszterelnök, grófEsterházy Móric (1881–1960) utóneve a család többi ágában sosem fordult elő. A Wikipédián fellelhető családfa már valószínűsítette azt is, hogy az ő apja, tehát Péter dédapja, gróf Esterházy Miklós Móric (1855–1925) jó eséllyel lehetett a megmentett fiúcska. Ezt persze első ránézésre nem tekinthettem bizonyosnak, hiszen – amint az a képen is látható – a hat csemete közt két lány volt csupán, így a „rakoncátlan kis gróf” a négy fiú közül elvben bármelyik lehetett. Elvben igen, ám a valóságban nemigen, amint ezt egy kézenfekvő meggondolás második ránézésre máris mutatta.
A dédapám ugyanis, amint fönt írtam, 1844-ben született, Pápára a teológiára így legelébb tizennyolc éves korában, 1862-ban juthatott el. S ha igaz a keresztnagyapám közlése – ebben pedig hihetünk, hiszen csak az apjától tudhatta –, mely szerint a nyolc éven át tartó házi nevelősködés a vízi mentéssel kezdődött, vagyis Péter dédapjának hét éves korában, az némiképp növeli főszereplésének valószínűségét.
Hisz hét éves létére inkább feltételezhetjük róla a „kezdő úszó” állapot és a vízbe menéshez szükséges gyermek-bátorság együttes meglétét, mint az akkor nála még jóval kisebb öcsök esetében.
Van azonban egy további – persze ugyancsak közvetett – bizonyíték, melyre az itt látható fotók vezettek. Keresztnagyapám gondos gyűjtője és őrzője volt minden (család)történeti papírnak és fényképnek, s ezeket rendre be is építette emlékiratába. Magam egyelőre csupán egy másolt példánnyal rendelkezem, így nem tarthatom a kezemben és fordíthatom meg az eredeti felvételeket: van-e esetleg bármi írás a hátoldalukon. Az értékük azonban így is felbecsülhetetlen. Nekem azért, mert a dédapámról ez az egyetlen fénykép, amely fiatalon mutatja őt, a grófok fotóit pedig sehol másutt nem leltem fel az Esterházyak családtörténeti irodalmában. Keresztnagyapám a maga készítette képaláírásban IV. éves teológusnak mondja az apját, amit nem csupán a felvétel hátlapjáról, de tőle magától is tudhatott, hiszen apja 1913-as halálakor már tizennyolc éves volt maga is. A képen tehát a gyönyörű dédapám huszonkét évesen látható. Az Esterházy gyermekekről készült fotó idejét is nagyjából ekkorra, 1866–1867-ra tehetjük, hisz a középütt ülő legidősebb fiú, Péter dédapja, a fönt említett grófEsterházy Miklós Móric itt legalább tizenkét éves fiú már.
A felvételen nagy valószínűséggel gróf Esterházy Miklós Móric (1855-1925), Esterházy Péter dédapja látható tizenkilenc éves korában.
Egészen bizonyosan nem felel meg viszont a valóságnak a keresztnagyapám másik közlése, hogy a magában ülő férfiú a hat Esterházy gyermek apja volna. Lehetetlen ez, hisz az ide vonatkozó családtörténeti kötet közlése szerint a gyermekek apja grófEsterházy Móric (Péter ükapja tehát) 1807-ben született, s 1890-ben hunyt el. (Az Eszterházy család és oldalágainak leírása. Írta Gróf Eszterházy János. Budapest, 1901. Kézirat gyanánt kiadja Herczeg Esterházy Miklós, 166. p.)
Ő tehát a gyermekei megszületése és a képen látható cseperedése éveiben hatvan év körüli férfi volt már, a felvételen viszont hetykén füstölgő szivarkával a szája szélén egy tán ha húsz esztendős fiatalember ül.
S ez a fiatalember a hosszas nézegetésemet követő meglátásom szerint nem más, mint maga a legidősebb fiú: gróf Esterházy Miklós Móricz. Túlságosan is feltűnő a vonások hasonlósága közte és a csoportképen látható legidősebb fiú közt ahhoz, hogy ne ekképp nézzünk rá. S ha nem tévedünk, arra is mindjárt magyarázatot lelünk, hogy mit keresett a dédapám hagyatékában épp ez a két kép. Ő ugyanis, amint azt az Arcanum rá vonatkozó találatai meglehetős pontossággal mutatják, a pápai református teológia elvégzése utáni években a környék egyházközségeiben jutott segédlelkészi állásokhoz, s csupán 1874-ben költözött Siklósra, hogy két évnyi segédlelkészség után 1913-as haláláig papként szolgálja felekezete templomát és hívőit. Márpedig 1874-ben a gróf tizenkilenc éves fiatalember volt, épp, mint a felvételen ülő, életkorának és végtelen társadalmi szabadságának minden ismertetőjegyét mutató férfiú.
S mi egyéb oka lehetett volna rá, hogy e két fényképet a távozó dédapámnak adja, mint a hála gyermekéletének megmentéséért és a házi tanítóskodás hosszú, közös éveiért?
Tisztázandó részletkérdésként Önök elé tárom még, hogy a fönt idézett családtörténeti kötet a képen látható hat gyermekkel szemben mindössze háromról tud, az 1855-ben született főszereplőnk mellett Franciska-Annáról (1856) és Berta-Mariannáról (1857). Vagy a szerző információi voltak hiányosak, vagy unokatestvérek is láthatók a képen, erre a kérdésre pillanatnyilag nem tudom a választ.
Hogy az eset történetként eljusson hozzám, ahhoz persze az is kellett, hogy a dédnagyapám tizenkét megszületett gyermekéből nyolcat eltemessen, és a halállal csak azért is dacolva tizenegyedikként megszülessen 1893-ban a nagyapám (s így 1931-ben az apám, majd 1956-ban én…), tizenkettedikként pedig a keresztnagyapám, az önéletírás szerzője. De ezt most csak mellékesen írom.
Nem csupán felmérni, még érzékelni sem vagyunk képesek a veszteséget, amely a soha meg nem születettek hiányában támad a Földön, ám valamennyien felmérhetjük, mi minden nem történt volna meg velünk az életben és az irodalomban, ha a dédapám nem a „Széles víz” partján tanulja az Írást. Csak oksági láncainkat veszíthetjük – mondaná Péter –, s én most gyermeki boldogsággal forgatom ujjaim közt a meglelt darabkákat.
Az Esterházy család focis család volt? Négy fiú. Mindenki focizott?
Abszolút, édesapám örökös bérlettel rendelkezett a Fradi-pályára, még kint volt a régi falelátós meccseken. Mindenki Fradi-drukker volt, kivéve Györgyöt, ő Honvéd-drukker lett, mert megismerkedett Tichy Lajossal, aki nekem később edzőm volt…
Fotó: Esterházy családi archívum
… a Honvédban?
Igen, nyolcvanban ő volt az edzőm a Honvédban. Volt egy kis konfliktus, nem is konfliktus, katarzis a családon belül, hogy most akkor mi legyen? De akkor mindig annak drukkoltak, hogy egy Honvéd-Fradin legyen 3–3, én meg rúgjak két gólt. Ez sose sikerült. Persze, mindenki focizott. Én mondjuk tornával kezdtem a KSI-ben (Központi Sportiskola), mert az Ica néni tanárnőm a Keve utcai iskolában azt mondta, hogy biztos jó tornász leszek, mert nagyon ruganyos vagyok, de nem voltam elég hajlékony. Csányi Rajmund és Leopold József tanár úr voltak az edzőim, a mostani válogatott egyik edzőjével, Laufer Bélával együtt tornáztam, de aztán hamar rájöttem, hogy amikor a többiek már nagy terpeszben, vagy majdnem angolspárgában ültek, és lerakták a mellüket a földre, és lazák voltak, addig én púposkodtam, nem voltam elég laza. És akkor átmentem a KSI-n belül focizni, de 16 évesen abbahagytam, mert nem volt túl sok sikerélményem, nagyon kicsi voltam. Nem nagyon játszottam, nem is nagyon találták a posztomat. Bacsó Pista bá’ volt az edzőm, fogtam a cuccaimat, kivittem a KSI-telepre, és mondtam Pista bá’-nak edzés előtt, hogy befejeztem. Ez 1972-ben volt, egy szeptemberi napon, és aztán semmi. Pont változó korban voltam, nem az időskoriban, hanem a fiatalkoriban.
Aztán Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk.
Kispályán.
5+1 volt. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt. 1974-ben mentem le Csillaghegyre, és ott is együtt játszottunk Péterrel.
Fotó: Esterházy családi archívum
Egy évet játszottak együtt, aztán elvitte a Kerület. Pétert is vitték volna korábban?
Valóban hívta a Kerület, de hogy miért nem ment, azt nem tudtuk megfejteni, akkor még nem beszéltünk ilyen kaliberű dolgokról. Még nem tudtam neki tanácsot adni, mert nyilván én utána kerültem bele ezekbe a dolgokba. Szerintem nem érzett magában annyit, vagy neki megfelelő volt a heti két edzés, egy meccs, és mellette tudta írni a sok „marhaságot”, amit írt. Szerintem nem érzett magában annyi erőt vagy lelkesedést, hogy följebb menjen. Meg azért itt már gyerekkori játszótársai voltak. Péter, György és Mihály is serdülőkorukban kezdtek a Csillaghegyben. Péter tehetségesebb volt nálam, pengésebb volt, fifikásabb, csak nem lehetett tudni, hogy mi lett volna belőle, hogy esetleg bírja-e a szervezete, a tüdeje, szakad, mint a G-húr, vagy nem szakad, amikor a harmincadik sprintet kell lefutni? Ezt sose lehet tudni. Ha valaki jó a negyedosztályban, nem biztos, hogy a másodosztályban is jó vagy első osztályban.
De azt mindig elmondom, hogy mi voltunk a Yorke meg a Cole, a legendás Manchester United álompárosa Csillaghegyen.
Ő meg mindig azt mesélte, meg is írta az egyik könyvében, valószínűleg ebben a tizenhatososban, hogy: mondom, menjél oda, azt mondja, de oda nem tud jönni a labda, és akkor ment oda a labda, és bepasszolta. És akkor azt mondta, de hogy?! Figyelj… Nyilván amikor még a Csillaghegyben játszottam, minden lassúbb… aztán az ember kerül följebb, följebb, negyedosztály, másodosztály, első osztály, válogatott, akkor minden sokkal gyorsabb lesz, az ember sokkal többet lát. Amikor először a Népstadionban játszottam, akkor nem láttam semmi mást, csak egy csövet. Azt sem tudtam, hogy mi van öt méterre mellettem. Amikor ülnek a kocsmában, és kérdezik, hogy lehet ekkora helyzetet kihagyni? Mondom, gyere oda, megkérdezik, hogy hívnak, azt mondod, hogy Kun Béla, még azt se tudod, hogy hol vagy, nem azt, hogy eltalálod a labdát! Milyen labdát!? Érted? Ezen át kell esni, meg kell szokni. Utána a horizont kitágul. Az első meccsem a Fradi–Honvéd volt, ha megkérdezték volna, milyen nap van, nem biztos, hogy válaszolok. Hetvenezer ember! Mész ki a játékoskijárón a Népstadionban, egyszer csak kiérsz, és ott a hetvenezer ember, hihetetlen!
A csillaghegyi “Yorke–Cole” páros: az álló sorban balról harmadik Esterházy Márton, mellette Péter, 1974
A Kerületben bombasztikus bemutatkozásként két-három gólokat lőtt a meccseken, komoly nézősereget vonzva.
Tíz meccsen rúgtam 21 gólt, arra emlékszem. Nagyon jó kis csapatunk volt. A Kerület a BLASZ I-ben játszott, ez egy osztállyal volt följebb, mint a Csillaghegy. Akkor kaptam az első pénzt futballért. Nagyon sok pénzt kaptam, három vagy hatezer forintot összesen. Ez 1974-ben sok pénz volt. Édesapám keresett két vagy háromezer forintot havonta. Két-három havi fizetést kaptam. A textilgyár volt a támogató, akkor így hívták. Híre ment Pesten, hogy a BLASZ I-ben van egy-két jó játékos. Akkor már írtak cikkeket is, hogy párosával meg hármasával rúgom a gólokat. Mészöly Kálmán hívott Budafokra, de nem engedtek el.
Akkoriban az volt a szabály, ha az egyesület nem ad ki, nem írja alá az átigazoló lapot, akkor nem mehetsz. Fél évet várnom kellett, még abba sem egyeztek bele, hogy azt a félévet a Kerületben játsszam le, és utána kiadnak.
Elmentem Budafokra, és ott edzettem, de nem játszhattam. Velük alapoztam, áprilisban járt le a fél év, és elintéződött az átigazolás. Nem játszottam folyamatosan az elején, mert nagyon komoly játékosok voltak ott, Tóth Kálmán – később Honvéd, Tatabánya –, Horváth Api a Fradiban, Harangi Cimbi Fradi, Tátrai Toncsi Fradi, Jakab Jancsi ment utána Tatabányára. Zöldi Gyuri, Kisteleki Pista, Vizi Sanyi, Kapitány Sanyi, sorolhatnám… Nagyon jó csapat volt. 1975 nyarán Mészöly Kálmán elment Békéscsabára, az egy kicsit megrázta a csapatot. Aztán Dobesch Gyula bá’ lett az edzőm. Nyáron leigazoltuk Noskó Ernőt a Dózsából, ő is remek futballista volt.
A Budafoki MTE gólvágója, 1976. Fotó: valogatott.blog.hu
Más játékot játszanak „ott fent”. Már profi játékos volt az öcsém, válogatott stb., amikor a karácsonyi szünetben újra együtt játszottunk, mint régen. Egy üveg pezsgővel korrumpáltuk a strand téli őrét, és bemásztunk a kerítésen. Egy csapatban voltunk, és egy idő után azt vettem észre – tényleg; meg voltam lepődve –, hogy a kis testvérem állandóan veszekszik velem. Konkrétan ordít. Hogy például mért nem oda, arra megyek. Már mért mennék arra, kicsi szívem, amikor annak nincs értelme. Olyan ingerülten legyintett, hogy most is összeszorul a gyomrom. Mintha idegen lennék, egy hülye idegen, aki életében még nem látott labdát. Nem értettem, mit mond. Miközben én magamat, tárgyszerűen, ebben a kispályás, pozíciós, passzolgatós játékban kifejezetten intelligensnek tudhattam. Mikor megint egyszer pofákat vágott, akkor ráordítottam, szóval szerinted most nekem ott kéne lennem?, és mutattam egy abszurd irányba. Legnagyobb meglepetésemre bólintott, erre én is bólintottam, rendben, odamegyek én, hadd lássa ez a felfuvalkodott álprofi, hogy milyen idiótaságot beszél, és futottam, és ahogy a mesében van, már ott is volt előttem a labda, csak bele kellett botoljak, hogy gól legyen. (Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, részlet. Forrás: PIM DIA)
Hogyan jött utána a Fradi?
1976-ban már több NB I-es csapat hívott, de akkor a családdal együtt úgy döntöttünk, hogy maradok Budafokon. A Vasas is hívott, de ott volt Becsei, Izsó, Váradi, Kovács és még mások, borzalmasan jó játékosok voltak. Aztán úgy döntöttünk, hogy maradok, és jól is tettem, mert rúgtam harminc gólt az NB II-ben. Emlékszem, hárman versenyeztünk a gólkirályi címért: Dárdai Pali, Fülöp Feri meg én. Nagyon jó meccsek voltak, négy-ötezer ember is volt Budafokon. Egy évig még ott játszottam. Az nagyon jót tett nekem, hogy nem egy NB I-es csapat tartalék csapatában játszom, vagy néha beraknak pár percre az egybe.
Aztán 1977-ben hívott a Fradi, hívott a Csepel is, ők nagyon komoly anyagi ajánlatot tettek, de nem azt választottam.
Konkrétan adtak volna egy lakást Csepelen vagy Óbudán, bárhol, meg 150 ezer forintot akkor, amikor 80 ezerért vettél egy Zsigulit. Vehettem volna talán még egy lakást is abból a pénzből, de végül is úgy döntöttünk, hogy a Fradiba megyek.
A Fradi újoncai 1977-ben, Szokolai László, Major Ferenc, Esterházy Márton. Fotó: tempofradi.hu
De a Fradi nem jött be igazán…
Az ember csak a Fradiban játszhat, azt gondolta akkor mindenki. Péter is leírta, hogy az ember megszületik, és akkor Fradi-drukker lesz. Ez így is volt, és bekerültem abba az öltözőbe, ahol azok a játékosok voltak – a Nyíl, az Ebi, a Báró –, akiknek előtte még lengettem a zászlót. Akkor nyerték a bajnokságot, 1975-ben meg KEK-döntőt játszottak. Én meg egyszer csak bekerültem az öltözőbe. Nagyon jó játékosok voltak a csatársorban: Pusztai Laci, Szabó Feri, Kelemen Guszti, PogányLaci, Magyar Pista. Inkább a tartalékban játszottam, de aztán végül huszonegy meccs összejött nekem.
1978-ban elvittek minket katonának. Olyan szabály volt, hogy nyolc hónapra megyünk katonának, ha NB I-es játékosok vagyunk, és bizonyos számú meccsünk összejön.
Akkor húszan vagy huszonegyen voltunk válogatott és NBI-es játékosok: Kis Sanyi, Kis Laci, Izsó, Magyar Pista, Rab Tibi, Szabó Feri, Fülöp Feri… Levittek minket Nagykanizsára, ahol nagy szívatás volt, mert akkor 24 hónap volt a katonaság, azaz háromszor nyolc hónap.
Fotó: Szász Marcell
Ha volt katona, akkor tudja: van a kopasz (0–8 hónap), a gumi (8–16 hónap), meg az öreg csóka (16–24 hónap). Mi abban a pillanatban, hogy bevonultunk, öreg csókák voltunk, mert csak nyolc hónapra mentünk. A gumik annyira ki voltak ránk, mert már nyolc hónapja szórakoztak velük, és még 16 hónap várt rájuk… Az öreg csókák meg azért voltak ki ránk, mert 16 hónapja voltak a szívócső másik végén, mi meg bementünk, és amikor éjszaka az Il silenzio után bemondták – tilos volt, de szemet hunytak fölötte –, hogy az öreg csókáknak már csak 222 nap van hátra, akkor mi is elkezdtünk ujjongani – három napja vonultunk be… Ez egy nagyon speciális helyzet volt, ott szívattak, ahol tudtak, hihetetlen, hogy min mentünk keresztül, de bírtuk. Volt egy olyan történet – ezt sose felejtem el –, hogy bejöttek a gumik, őrvezető meg tizedes, és megfókáztattak minket. Belocsoltak 100 liter vizet meg egy kis habzót rá, hogy azzal fókázzunk. Egy-két srác elkezdett kiborulni, akkor összehívtam őket, mondom, srácok, énekeljünk vidáman, nem tudunk mit csinálni, ezeknek az a célja, hogy minket kicsináljanak. No, az lett a vége, hogy elkezdtük énekelni, a Fradi indulót, ezt, azt, amazt, mindent… Mondtam nekik, srácok, péntek este van, mit csinálnánk, most tök mindegy, kicsit izélünk… mindenki tekerte a rongyot, felmostunk vidáman. Ezeknek óriási volt a fejük, mert nem jött be az, amire gondoltak. Hogyha fölvesszük a kesztyűt, akkor elérték a céljukat. Így mi szívattuk őket.
Aztán átvezényeltek minket Tatára, mert meghívták a magyar hadsereg válogatottat Vietnamba. Egyhónapos túrán vettünk részt, előtte edzettünk Tatán. Életem egyik legjobb túrája volt, Vietnam és Laosz.
Schédli Józsi bá’ volt az edző, és kilenc center volt a keretben, kilenc darab eredeti center, és azt mondta a Mester – nagy Fradista volt –, hogy nála Szabó Feri a Fradiból, ő a center! És akkor Kis Laci a Vasasból balhátvéd volt, Fülöp Feri középpályás, Kis Sanyi nem tudom, mi volt. Kilenc center. Kilenc, nem csatár, center! Gyönyörű volt! És akármerre mentünk, öt-nyolc-tíz-ötven-hatvanezer ember előtt játszottunk, nem uli-buli meccsek voltak, de mindet megnyertük. Mentünk végig Vietnamon fentről lefelé, és olyan kocsikonvoj volt, mintha miniszterek mennének. Ment a kocsisor, egyszer csak megálltunk, meg volt terítve a mezőn, megkajáltunk, megittunk néhány üdítőt, visszaszálltunk, és mentünk le egészen Saigonig. Utána mondták a vezetők, hogy van egy jó hírük: a népi Laosz is meghívott minket egy meccsre. Mondom, nem lehetne inkább Thaiföldre, az is ott van. De oda azért mégse… Szuper túra volt. Amikor hazajöttünk, még egy hónapig szórakoztak velünk, de aztán leszereltünk hál’ istennek, és mentem vissza a Fradiba 1979 februárjában. Friedmanszky Zoltán volt az edző, nem nagyon kedvelt, nem is nagyon játszottam, el is cseréltek a Vasas Izzóba, ami akkor esett ki a másodosztályba, de ott is nagyon jó játékosokkal – Kistelki Pista, Szűcs Lajos, Varga Pista, Zöldi Gyuri, Pálinkás Bandi,Schuszter Ervin – játszottam fél évig, amikor a Honvéd aztán elvitt.
Fotó: Esterházy családi archívum
Az már a katonaság után volt…
Igen, de úgy vitt el a Honvéd, hogy kétszer is behívtak, egyet még el tudott intézni az Izzó, a másodikat nem. Az akkori szabály szerint, ha a nyolc hónap után nem játszom két évig az első osztályban, akkor 16 hónapra visszavisznek a seregbe, és ha nem nyúl utánam a Honvéd… Levittek sorkatonának Egerbe, és ha ott maradok tizenhat hónapig, akkor valószínűleg az ottani NB III-as csapatban játszom másfél évig. Ha akkor nem igazol le a Honvéd, akkor most nem beszélgetünk, ebben száz százalékig biztos vagyok, mert akkor Egerben lettem volna katona 16 hónapig. Hogy a Honvédhoz kerültem, az annak is köszönhető, hogy volt egy barátságos meccs az Izzó és a Honvéd között, nyertünk 6–4-re, és rúgtam négy gólt. Tichy Lajos volt az edző, Tóth Kálmán a gyúró, akivel együtt játszottam még Budafokon. Ő is segített egy kicsit, mondta a Lajos bá’-nak, hogy itt van, tessék, miért nem nálunk játszik? És akkor leigazoltak, így katona voltam 16 hónapig, de egyszer sem aludtam bent a laktanyában.
1980. januárban igazolt le a Honvéd, és pont jött egy egyhónapos argentin túra. Elég sokan voltunk arra a tizennyolc-húsz helyre, örültem volna, ha a csere cseréje vagyok, mert még nem volt biztos, hogy játszom.
Az volt a szerencsém, hogy az olimpiai válogatottnak Lakat Karcsi bá’ volt az edzője, aki három játékost elhívott a Honvédból – Kozma Misit, Nagy Antit meg Paróczai Sanyit –, így ez a három sztenderd játékos kikerült az utazókeretből. Billegett, hogy megyek, nem megyek, megyek… és szerencsém volt. Kimentem, hol játszottam, hol nem játszottam, de mindegy, ott voltam egy hónapig testközelben a többiekkel. Bodonyi Bélát ismertem régről, aztán jó barátom lett Gyimesi Laci meg az összes többi játékos is, Lukács Sanyi, Gujdár Sanyi, Dajka Laci, Garaba Imi. Amikor hazajöttünk, elkezdődött a bajnokság. Így állt fel a csatársor: Bodonyi, Weimper, Kozma. Nem a legügyetlenebb három csatár, az biztos, mind a három válogatott. Végül is egy Salgótarján elleni meccsen debütáltam mint kezdőjátékos. Akkor Weimper Pistának nem ment olyan jól a játék, és úgy döntött Tichy Lajos bá’, hogy én kezdek, és – sose felejtem el –, nyertünk 2:0-ra, és mind a két gólt én rúgtam. Onnantól lettem állandó kezdőjátékos. És akkor teljesen meglepően májusban behívott a válogatott keretbe Mészöly Kálmán szövetségi kapitány.
Budapest, 1980. október 26. Esterházy Márton (j, Bp. Honvéd) lövése megpattan a becsúszó Judik Péter (b2, Ferencváros) lábán a Ferencváros-Bp. Honvéd NB I-es labdarúgó-mérkőzésen. Rab Tibor (b), Dajka László (b3), Murai Sándor (b4, takarva) és Jancsika Károly (j2, térdelő helyzetben) nézik a jelenetet. A végeredmény 4:2. MTI Fotó: Petrovits László
Skócia ellen debütáltam, ami egy megelőlegezett bizalom volt. Nagyon korán jött, és nagyon meglepett, de óriási élmény volt. Nyáron meg bajnokságot nyertünk, huszonöt év után, ami azért bármelyik csapat életében fontos esemény. 1955-ben nyert a csapat, és utána nyertünk mi. Ezt mindig elmesélem, hogy 1979 nyarán leigazolták Dajka Lacit meg Garaba Imrét, ezzel adtak egy nagy lökést a csapatnak, de még mindig nem volt elég, és akkor 1980 januárjában engem is leigazoltak, így végül is 25 év után bajnokságot nyerhettünk. Hiába mondom a srácoknak: gyerekek, ez matematika, a számok makacs dolgok, mert hát 25 év, az 25 év, próbálkoztatok, de nem sikerült, és abban a pillanatban, hogy az Imrét, a Dakát meg engem leigazolt a csapat, hát mit ad isten, rögtön bajnokságot nyertünk. Akkor volt egy nagyon jó időszaka a Honvédnak.
Törökország – Magyarország 0 – 6 1984.04.04. Esterházy Márton 1. gólja
Félpályáról megindul, és egy ütemtelen külsővel elpöccinti a kapus mellett.
Törökország – Magyarország 0 – 6 1984.04.04. Esterházy Márton 2. gólja
40 méterre a kaputól Sallai labdájával megindul, kényszerítőzik Bodonyival, és Csikar-szögből bevágja a hosszúba.
Magyarország – Svájc 3 – 0 1984.08.22. Esterházy Márton 1. gólja Beadás után becsúszva lő gólt.
Magyarország – Svájc 3 – 0 1984.08.22 Esterházy Márton 2. gólja Beadás után elé pattan és jobb külsős bomba.
Magyarország – Ausztria 3 – 1 1984.09.26. Esterházy Márton gólja Félpályánál megindul, és egy kényszerítő után futtában jobbal benyesi félmagasan a tizenhatosról.
Hollandia-Magyarország 1-2 1984. 10. 17. MLSZ TV Archív Az első gól Esterházy beadásból születik egy keveredés után, a másodiknál Esterházy Csongráditól kap zseniális 30 méteres ívelést, jobb térddel átveszi a tizenhatoson belül, és jobb külsővel ütemtelenül elpöccinti a kapus mellett.
Ausztria-Magyarország 0-3 1985. 04. 17. MLSZ TV Archív Az 1986-os selejtezőben az osztrákok elleni 3:0-ás meccsen két egészen parádés beadása volt, az egyiknél meghintáztatta előtte a védőt, a másikat pedig kapásból tudta beadni, ami után Détári a híres lövőcseles gólját lőtte.
Én háromszoros bajnoknak mondhatom magam – azért csak háromszoros, mert 1984 decemberében kikerültem az AEK Athénhoz. Ott kezdődött az igazi profi pályafutásom, de az az öt év a Honvédnál nagyon komoly volt.
Egy korábbi beszélgetés során azt mondta, hogy az 1970-es, 1980-as években a labdarugók lényegében áldozatok voltak itthon.
Szerintem most is azok. Nem véletlenül jelent meg az a cikk például a Dózsáról az 1970-es években, A lötyögés a semmibe. Szegény Göröcs Titi, aki nemrég meghalt, egy riport során a tévében elmondta, hogy nem csináltak semmit egész héten. Mi ugyanígy voltunk, edzettünk, edzettünk, nagyon sokat edzettünk, de nagyon rosszul. Én azt mondom, hogy ha azokat a játékosokat – én nem tartoztam közéjük –, akik istenáldotta tehetségek voltak, rendesen edzik, rendesen etetik őket az akkori orvostudománynak meg az akkori módszereknek megfelelően, akkor biztos sokkal jobb eredményeket ért volna el a magyar labdarúgás, amiben hihetetlen mennyiségű klasszis, világklasszis volt, egészen 1938-tól sorolhatnám – nem sorolom – a neveket. Erre akkor döbbentem rá, amikor huszonnyolc és fél évesen kikerültem az AEK Athénba – ami aztán tényleg nem egy holland vagy belga, vagy német, olasz vagy francia közeg volt –, ahol sokkal dinamikusabban és sokkal többet edzettünk.
Mi lett volna, ha ezt húszévesen kapom meg? Itthon futottunk, rengeteget futottunk, amikor Kutas bevezette a követelményrendszert. Egyik oldalon katasztrófa volt, mert egységesítette a futballt.
Kivette az edzők kezéből az irányítást, ugyanakkor pedig tudtuk azt, hogy ha elmegyünk Békéscsabára vagy Dunaújvárosba, Pécsre, Szegedre vagy bárhová, ott egy jó kondíciójú csapattal fogunk találkozni, mert mindenkinek futni kellett a követelményrendszert, a 10×400-at, a Cooper-tesztet, a 100×30-at. Ugyanakkor meg ez ment a minőség, a kreativitás meg az egyebek rovására. Aztán amikor az ember kikerül külföldre, akkor látja igazából, hogy ezt hogyan is lehetne csinálni, és annál lehetett volna még jobban.
Budapest, 1983. április 9. Esterházy Márton (Budapesti Honvéd) öröme gólja után a Ferencváros-Bp. Honvéd NB I-es labdarúgó-mérkőzésen a Népstadionban (2002-től Puskás Ferenc Stadion). A találkozó végeredménye 2:1. MTI Fotó: Németh Ferenc
Megnéztem az AEK-ban lőtt góljait, és azt tűnt fel, hogy egyrészt több alányesős átemelős gólt lőtt, meg elég sok szabadrúgás gólt is.
Az nem tűnt fel, hogy nem csatárt játszottam?
De, tízes mezben és középpályást.
Ez egy érdekes történet. Amikor kimentem, leültünk beszélgetni Thomas Mavrosszal, aki nagyon nagy név, olyan, mint nálunk a Bene Feri volt vagy a Nyíl vagy a Törő. Óriási név a görög labdarúgásban, ezüstcipős, egy igazi gólvágó. Ő volt a csapatkapitány, leültünk, és megkérdezte, hogy én hol játszom? Mondom, csatár vagyok. Kérdezte, hol? Mondom, nekem mindegy, játszhatok jobb oldalt is. Azt mondja, jobb oldalt a Dincikosz játszik… Hát, mondom, akkor centert. Centerben a svéd Hokan Sandberg játszik… Akkor, mondom, bal oldalt? Bal oldalon én játszom, mondta Mavrosz nevetve. Akkor miért kérdezed? A csatársorban nem volt hely.
Nagyon jó erőben voltam, sokat és gyorsan tudtam futni, végül támadó középpályást játszottam, és rengeteg gólom és gólpasszom volt. Azért lehetett több alányeséses gól, mert jobban indultam mélységből.
Volt egy-két nagyon jó szabadrúgáslövő, például Mavrosz bal lábbal bokából, de én ezzel a nyesővel operáltam. Számomra is meglepő néha, nagyon szép gólokat tudtam rúgni szabadrúgásból – ha odakerültem. Volt például egy olyan gólom – már nem tudom, hol játszottunk, talán Szalonikiben –, amikor jobb oldalról Thomas állt oda bal lábbal – baromi rosszul volt felállítva a sorfal –, a bíró mondta, hogy mehet, én meg jobbal a rövid felsőbe csavartam. Mindenki csak nézett, aztán mentünk vissza a középkezdéshez… Mert mire Thomas odaért volna, meg ellövi, addigra a kapus is észreveszi, én meg láttam, hogy simán be tudom oda nyesni. Fogtam és benyestem. Ott nagyon ritkán játszottam csatárt, sőt, szinte soha. Támadó közpályás voltam, de nagyon tetszett. Jó erőben voltam, elkerültek a sérülések, sokat tudtam futni és nagyon élveztem. Az volt a fura, hogy ott középpályás voltam, itthon a válogatottban meg csatár, balszélső, Kiprich, Nyilasi,Esterházy. Az egész más jellegű játék volt.
Thomas Mavrosz, Hokan Sandberg, Esterházy Márton az AEK Athén mezében, 1984. Fotó: sportplatz.hu
Az 1986-os selejtezőben az osztrákok elleni 3:0-ás meccsen két egészen parádés beadása volt, az egyiknél meghintáztatta előtte a védőt, a másikat pedig kapásból tudta beadni, ami után Détári a híres lövőcseles gólját lőtte. A hollandok ellen lőtt gólja pedig egészen klasszis teljesítmény.
Ez érdekes dolog, ezért is mondom, hogy áldozatok vagyunk. 21 éves voltam, amikor a Fradiban Szigeti Feri bácsi odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mi van a bal lábammal. Hát, mondom, Feri bá’, földig ér, csípőből jön ki, ragyogóan tudok rá támaszkodni. Kérdezi, és nem akarok hozzányúlni a labdához bal lábbal? Hát, mondom, tudnék, csak lehet, hogy megsérülök, mert olyan ügyetlen vagyok balossal. Ő kezdett gyakoroltatni velem bal lábbal rúgni, méghozzá úgy, hogy amikor lent voltunk nyáron Dunavarsányban edzőtáborban, beállított a kapu mögé, hogy rúgjam a hálóra a labdát hátulról, és amikor az jön vissza, rúgjak jobbal is, hogy ne menjen el a mozgáskoordináció. A játékosok mentek be az öltözőbe, és Ebiék kiabálták: Gróf, onnan nem tudsz gólt rúgni! Mondom, oké, köszi… Viszont fél év múlva lefeszített lábfejjel, ballal is kiválóan tudtam rúgni; most ha akarja, innen átrúgom a parlamentig a labdát! 21 éves voltam…
Hallom a sok nagy tudású edzőt meg szakembert, akik mondják, hogy ó, már 16–18 évesen nem lehet fejleszteni. Dehogynem, mindig lehet fejleszteni!
Amikor felnőttként kezdi az ember tanulni a teniszt, a síelést, azt is meg lehet tanulni. Nyilván nem úgy, mintha hatéves korában az ember elkezdene zsonglőrködni, mert akkor a levegővétel szintjén automatizmussá válnak azok a mozdulatok, amiket majd 18–20 évesen az ember alkalmazni fog. De mégiscsak balszélső tudtam lenni, nem is kevésszer! Amúgy nekem tök mindegy volt, hogy hol játszom, jobb oldalon vagy bal oldalon, a brazilok elleni gólomnál például jobbról indultam.
MARTON ESTERHAZY – ΜΑΡΤΟΝ ΕΣΤΕΡΧΑΖΙ – AEK ATHÉN 1984-87
2.08-nál a cikkben elmesélt szabadrúgásgól, 3.09-nél még egy hasonló, azonkívül bombák, emelések, csavarások, nyesések, gólok… Esterházy Márton – AEK
Az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvben Péter leír egy jelenetet, amikor mind a három testvére meglátogatja Athénban a meccsén, és utána együtt vacsoráznak…
Az Utazás a tizenhatos mélyére felét mi diktáltuk Györggyel, mondtuk is Péternek, hogy végre lesz egy rendes könyve… Igen, sajnos elég kevés ilyen túra volt. Akkor még velünk volt Hegedűs Frici bácsi is, a család régi barátja, ők jöttek ki négyen. Szombaton volt a PAOK ellen bajnoki az Olimpiai Stadionban, és utána szerdán a Reál Madriddal játszottunk UEFA kupa meccset, nyertünk 1:0-ra. A szombati meccs után, vasárnap kimentünk Pireuszba, és Péterék teljesen odavoltak, pedig Pireusz az Olimpiakosz kerülete. Ott sétáltunk húsz méterre a parttól, egymás mellett álltak a halas tavernák, megismertek, és mindegyik hívott be, hogy Márton Eszte, ide, ide! Esztének hívtak, az Esterházyból. Egyébként érdekes dolog, volt a görögöknek tíz napilapjuk és négy sportlapjuk, mint a Nemzeti Sport, és a politikai lapban is volt tíz oldal sport – nem úgy, mint a régi Népszabadságnál, ahol egyoldalas volt, hanem tíz oldal sport volt, abból nyolc foci.
Amikor rúgtam egy vagy két gólt, vagy jól játszottam, akkor másnap tíz újság címlapján volt kinn a fényképem és a nevem, Eszte – nagyobb betűkkel volt az újságénál.
Fél év múlva nem tudtam úgy végigsétálni az utcán, hogy ne ismertek volna meg, vagy ne jöttek volna edzés után fotózkodni, autogramot kérni. Hamar ismert lettem, megtanultam a nyelvet. Fél év után élőben nyilatkoztam a tévében.
Mindezt összefoglalóan, már-már didaktikus tökéletességében, 1985-ben az AEK Athén stadionjában élhettem át, ahová az összes, nem az AEK-ban játszó öcsémmel elmentem, hogy megnézzük az ott játszót; a Reál Madrid volt az ellenfél, szép nyugodtan meg is verték őket 1:0-ra (aztán Madridban 5:0-lal kiestek). Az öcsémet a Michel fogta, ha még emlékeznek rá; siralmasan. Azt csináltunk vele, amit csak akartunk; kúszott-mászott. Butrageno folyamatosan vigasztalta, ne sírj, kis Michel, nem tehetsz róla, Zeusz akarta így! Az öcsém ott akkor nagyon népszerű volt (még évek múlva is jobb szállodai szobát kaptam a varázsnévre), ha csak hozzáért a labdához, felugrott a hetvenezer ember (illetve 69.999), és sárga-fekete zászlóikat lengetve az én nevemet kiabálták. Most is libabőrös leszek, ha rágondolok. Egyszerű dolgok ezek. Másnap Pireuszban ebédeltünk, sétáltunk a tengerparton, valahogy azonnal kiderült, hogy ő ott van, rögtön kis tömeg keletkezett köréje, a gyerekek lopva megérintették a lábát, a férfiak komolyan érdeklődtek, hogy hogyan van a húzódása, mindenfélét sugdostak neki görögül, mintha 1000 év óta ismernék egymást, parakallo, efhariszto, jaszu, az éttermi tulajdonosok távolról és furcsa hangsúllyal kiabálták a nevét, Mártónn, százalékot kínálva, ha ott eszünk.
Ott is ettünk. Kagylókat, csigákat, kis halakat, nagy halakat, roston, rántva, lassan, míg le nem ment a nap. Kis tányérok, nagy tányérok, tálak, tálkák, poharak. Mi meg négyen testvérek, igen, futballisták, ültünk a görög fényben, és nem akartuk, hogy valami is változzék a világban. Ha akarom tudni, kik a testvéreim, erre a görög délutánra gondolok.
Kinek a nevét írják az újságok nagyobb betűkkel, kezdetben ezt játszottuk. De aztán a görög sportújságok, ahol a legkisebb betű is akkora, akár egy görögdinnye (innen is kapta a nevét!), eldöntötték a kérdést. Aztán azt játszottuk, hogy ő remire azt nyilatkozta, ami nem csak igaz nem volt, de nem is gondoltuk soha, hogy én voltam a tehetségesebb játékos, én pedig azt nyilatkoztam, ami viszont igaz, hogy neki milyen jó nyelvérzéke van. Így űzte egyik remek tréfa a másikat a kora hajnali órákig. De jó volt! Elmúlt. (Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, részlet. Forrás: PIM DIA)
Fotó: Esterházy családi archívum
Ezt hogy?
Most nagyképűen mondhatnám, mert okos vagyok, de volt egy magyar–görög házaspár kint, Lazaridiszék, akik nagyon sokat segítettek nekem. Meg tetszett is a görög nyelv, szeretem a nyelveket. Az elején nem hallottam semmit, nem tudtam elválasztani a szavakat. Úgy sokkal könnyebb, ha mondják, ez az asztal, üveg, pohár. Aztán az öltözőben is hallottam folyamatosan, ahogy beszélnek angolul, németül, franciául… Nyilván nem túl magas, de egy erős középszinten beszélem őket, a görögöt is folyamatosan beszélem még, mert elég sokat járok oda, és szeretem, ha ott meg tudok szólalni az ő nyelvükön.
Fotó: Szász Marcell
Olvas Esterházyt?
Olvastam mindent, utoljára nyilván a Hasnyálmirigynaplót, de hát az utóbbi időben azért nem lapozgatom. Nagyon igazságtalanság ez. Nem vagyok ateista, de hajlamos vagyok arra gondolni, hogy miért van az, hogy az a sok léhűtő, rosszindulatú, gonosz és akkor még sorolhatnám, szemét, gerinctelen ember elél 90 évig, a bátyám pedig, aki egy zseni, 66 évesen meghal, ahelyett, hogy minket elárasztana a gondolataival. Hogy pont őneki jön egy ilyen. Sose felejtem el, amikor 2015-ben ültünk nálunk a teraszon, Rómaifürdőn, volt egy ebéd – nagyon sokszor voltunk együtt családilag, Mihály sokszor kimaradt, mert ő Bécsben él –, ülünk a teraszon, beszélgetünk, és Péter két fogás között mondta, hogy az utóbbi időben elég sokat volt kint felolvasó körúton Németországban, és egy kicsit gyengének érezte magát. Ez volt olyan április, május környékén.
Elment, kivizsgáltatta magát, és azt mondja júniusban: hasnyálmirigy rákom van. Pont a másik oldalon ültem, szemben vele, én… én akkor eltemettem, mert ilyenkor az átlag három-hat hónap. Neki tizenhárom jutott.
De amikor mondta, hogy neki hasnyálmirigyrákja van, az valami borzalmas volt. Az előző évben, 2014-ben volt az első olyan túránk, amikor csak a négy fiú ment el. Nagyon jó választással Rovinjba utaztunk. Én foglaltam a szállást, beültünk a kocsiba, lementünk csak mi, négyen testvérek. Fantasztikus volt! Komolyan mondom, fantasztikus volt, fantasztikus, fantasztikus. Akkor még teljesen jól volt. Aztán 2015-ben mentünk még egyre – Hévíz és Badacsony –, akkor már megkérdeztük, hogy akar-e jönni, de még akart. Kicsit óvatosabbak voltunk, mondtuk, hogy kevesebbet ihat és másképp kell étkeznie. Akkor kezdődött az egész kálváriája szegénynek. 2016-ban már nem tudott jönni. De az a két túra egyszerűen felejthetetlen volt. Azért is vagyunk rá mérgesek, hogy elment… Ez nyilván az európai kultúra, hogy az ember azért szomorú, ha meghal valakije, mert saját magát sajnálja. Nyilván nem kell örömünnepet ülni, hogy egy 66 éves író meghalt, de vannak olyan kultúrák, ahol az egy ünnep, mert neki ennyi volt a földi lét. Ugyanakkor meg, mi elkezdünk sírni, és saját magunkat sajnáljuk, mert – valóban így van – megfoszt minket attól, hogy élvezzük a társaságát.
„Azt álmodtam, hogy felébredek, és egymással játszom.” Ránézett a naptárra – mit ad isten, éppen Lukács György születésnapja volt.
Kiszámolta, műhelygond!, „diktálják, kolléga urak”, ez a mai lesz a hátralévő életének első napja, legjobb, ha avval tölti, értsd jól, amihez az olaszok után a legjobban értett, (a) (S)semmivel.
Könnyű szédülés fogta el, úgy döntött, kilép az utcára, úgymond, levegőzni.
Vállára vette kedves gabardinját.
Szemetelt az eső, rézsutosan – szabadnapos fény! –, fölnézett, előre tartotta a kezét, mintha csak kézcsókra, elképzelte, milyen volna onnan jutni májfoltokhoz, egyenest az égből faszolni a múlást, megrázkódott, és elhessegette a gondolatot.
Az utca túloldalán a strand látszólag üres volt, ám távolabb észrevette a három Baradlayt – atlétában, fekete öltönynadrágban passzolgattak, vicces temetésen, mit sem törődve az esővel.
Keresni kezdte az ellenfelet.
A Prém, a Nagykovács meg a kis Köves.
Úgy jöttek, akár a Cheyenne emberei, a talpuk alól miriád cseppet szórt a súlyos haraszt, kakukkfű, medvelánc, gyöngyös beléndek.
Esti belekapaszkodott a kerítésbe.
Hirtelen meglátta rajtuk, ezek még mindig pénzbe játszanak.
Már három éve nem rúgott labdába, édes Istenem, makacs porcgyanú, maródiak listája, hol van az már, az orvosa, aki amúgy éppen a megszólalásig volt a Dietrich-Fischer Dieskau, gyöngéd szeretettel fogta két tenyerébe Esti térdkalácsát, hogy evvel futballozzál, szegény Yorick, az finoman fogalmazva is létezhetetlen.
Majd berakunk ide valami szép, angol kerámiát, mondta a doktor, és megkocogtatta a hivatkozás tárgyát.
Az ún. mérkőzés dramaturgiai kilátásait tekintve a klasszikus giccs volt, HBO 2, vasárnap délelőtt, Prém az első percben lőtt egyet nagyjából a Kígyó térről, de a Baradlay fivérek szívós, alattomos mezőnymunkával fordítottak, négy-egynél viszont, mintegy varázsütésre, elfáradtak, Prém rögtön megérezte a vér szagát, gyorsan vágott még kettőt, aztán megpattant egy lövés a Ricsi hátán, hulló falevél, suttog vabeszél.
A kis Köves két percre rá elment egy rossz passzal, és már vezettek is.
Nem volt világos, Eugént melyik Baradlay küldte el előbb a közös kurva anyjukba, Ödön vagy Richárd, ááá, csak ön után, Herr Weisz, ahogy – beszélik, in concreto ifj. Tábori – id. Tábori mondta volna a gázkamra ajtajában.
Jenő ment a labdáért, ahogy visszaért, hanyagul Ödönre pöckölte, elindult a lepattanóval, elhúzta a csodálkozó Prém mellett, a félpályánál egy könnyed biciklivel becsapta a rámozduló Kövest, és pár lépés után adott egy szép, minimo calculo kétszemélyes férfiernyőt a túl korán kifutó Nagykovácsnak.
Hogy meg ne ázzál, öreg, azért. A te korodba.
A labda a gólvonalon pattant volna, ha és amennyiben lett volna gólvonal.
Kicsit túl van fújva, mondta álmatagon a Jenő, és lendületből lement a pályáról.
Hova a picsába mész, kérdezte a legidősebb Baradlay.
Anyádéba. Miért, az előbb nem oda küldtél?
Hülye vagy, fűzfa? Hatos a meccs.
Te tudod, te vagy bent.
Ne csináld már, Jenci, szólt rá most már a Prém is.
A fiú nem fordult vissza, csak a bal karját lökte föl, ide-oda forgatta a kézfejét a levegőben, lukat fúrt, inverz üreget, osztotta szépen, kinek, ami jár, a tagadást, a köszönést, mindent.
Esti, mint egy álomban, előre látta, ami történt: Prém fölnézett, jegesen, akár egy kényúr, és egy mozdulattal magához rendelte.
A járdára lökte a trencskót, és átlépett a kerítés hirtelen nyílt résén.
Csodálkozva észlelte, hogy a kabát alatt eleve atlétát visel, noha amúgy az atléta volt a halála, ennek itt mégis aránytalanul megörült, a boldog időkben, amikor még futballista volt, nemegyszer a legaljasabb praktikákra vetemedett, csak hogy ne kelljen levenni a trikóját, kész volt az erőviszonyok finomszerkezetére hivatkozva bármikor elárulni frissen választott csapatát, és átállni az ellenséghez, csak azért, hogy ne kelljen félmeztelenül játszania.
Mert az opció, hogy nem áll be, az volt létezhetetlen.
Van a meccseknek egy bizonyos, elátkozott negyedórája, amikor az Úr tapintatosan félrenéz.
A szakírók rendesen az ilyesmit hívják meddő mezőnyfölénynek. Övék a megvetés, nézett le mégis Prémékre az Úr, ám, kétségtelen, mint egy bonus track, övék a középpálya is. A két Baradlay durcásan hátravonta magát, és flegma, elérhetetlen labdákkal, meggyőződés nélkül indítgatta Estit, aki lassan, de biztosan unni kezdte az egészet.
Aztán mégiscsak összeszedett egy kósza labdát.
Hátratolta a fivéreknek, azonnal lefordult Kövesről, majd két rövid lépés után, valami régi ösztöntől hajtva, felugrott a levegőbe, hogy elkerülje a páros lábbal becsúszó Prémet, aztán felgyorsított, erre már Ricsi is megneszült, és egy szükségtelen, ám épp a szükségtelenség miatt érdek nélkül tetsző, lágy íveléssel, ezúttal pontosan, Esti elé tálalt.
Kispillanat!
Goethével és Gothárral szólva, megállt az idő. Az égen néma, álló csillagok.
Esti, akár egy féreglukban, egyedül maradt, ám akármerre nézett, gólokat látott, kicsiket és nagyokat, elegánsakat és szellemteleneket, evidenseket és nagyvonalúakat, és hát igen, olyanokat is, amikor közelről nem hibázott, ragyogtak és lebegtek a gólok a holdfényes Rómain, és távolabb is, a TTVE pályán, mi több, azon is túl, a Tromos gyűlölt betonján és az egykori Berzsenyi Dániel Gimnázium udvarának rettenetes, barbár salakján, egészen a horizontig, térdig ezüstben ott tündökölt az összes gól, amit valaha rúgott.
Lassan megértette, hogy az Úr, akit lelki szemeivel a végső útjára készülő Chet Bakernek látott, megajándékozta egy lucidus pillantással, és ez a tudás nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a gól lesz, ha berúgja, élete utolsó gólja.
Esti, arcán a harag mint félelem, hirtelen meggyűlölte a szívében támadt, jeges űrt. Amióta az eszét tudta, azért imádkozott, hogy meg ne tudja, majd, ha valamit utoljára csinál életében.
Kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag.
Esti, akárha villámfényben, megvilágosodott.
Éjszaka és nappal eldöntötte, melyikük mi, eltűntek a gólok, és amennyire a rongyszürke felhők engedték, átszivárgott rajtuk valami alamizsna fény – a labda mégiscsak megérkezett Esti rüsztjére.
Kivárt egy verslábnyit, konkrétan egy morát, egy jelöletlen, késői Albert-idézet mellett döntött, valahonnan a hetvenes évekből.
Alamuszi pillantást vetett a Nagykovácsra, látta, hogy a sokattűrt férfi sápadt, látta, ahogy enged, csúszik szét a lába. Pár éve még, vagyis egy örökkévalósággal ezelőtt, Esti puhán maga elé ejtette volna a labdát, aztán nyugtató jelleggel rálépett volna, végül egy kicsi, gyors, ám végtelenül gonosz bokamozdulattal, spiccel adott volna kötényt a bekknek. I’m old fashioned, fújta az Úr.
Esti meghintáztatta a labdát, „épp csak, hogy érezd”, és „egyszerűen, apám, mint egy raklap”, beemelte a Nagykovács ölébe. Prém nem látta, épp tápászkodott föl, kapaszkodott bele egy sáros fűcsomóba. Köves felüvöltött. A Nagykovács, szeme tenger egy rémálomban, zavaros tekintettel a két saját kezére nézett.
Úgy állt ott, mint dermedt szövegben az epitheton ornans, a felvágós és rátarti hátvéd, a hülyeség eleven szobra, szorította magához a labdát, apásan, mégis valahogy idegenkedve.
Esti lehajolt, letépett egy hosszú fűszálat, és a fogai közé lökte. A fájdalom váratlan volt, fehér, alig tűrhető, a kerámia fájt a térdében, pedig az nem fájhatott, mert nem volt neki mivel.
Fájdalom, Kovikám, a kezedhez ért a pettyes, röhögött Richárd alattomosan.
Esti intett neki, hogy rúgja csak, nyugodtan, kicsit túljátszotta, hogy lépni se tud, mintha egy olasz vígopera fináléjában volnának.
Udvariasságból még megnézte, ahogy Ricsi spiccel alápörget, beemeli húszról a hatodikat a két kuka közé, Prémék üres kapujába, aztán sántikálva elindult a kerítés felé.
Lasciate ogni speranza, énekelte egy láthatatlan kórus.
Mi van, öreg, nem kell a lé?, döfte a hátába a kis Köves.
Leben und leben hagyni, gondolta Esti, mert szerette a parafrázist, mint anya a hülye etc., lásd fentebb, keretes szerkezet. „Esterházy Péter”
(A szöveg a litera felkérésére készült Esterházy Péter hatvanadik születésnapjára, melyet a szerző és a litera.hu engedélyével közlünk)
Húsz éve vagyok piackutató, így a munkanapjaim jelentős része adat, méghozzá jelentős számú adat között telik. A generációk kutatása pedig már a kezdetek kezdetén elért: először a fiatalokat kutattam, később pedig beleöregedtem az idősebb generációkba, így kitágult a fókuszom.
Ma, Magyarországon talán egyedüliként mind a hat generációt vizsgálom és mutatom be az érdeklődőknek.
Elmagyarázná a generáció szó jelentését? Kiket tartunk egy generációba tartozóknak?
A generáció egy adott időszakban született emberek összessége. Ez az adott időszak egy azonos vagy hasonló történelmi, gazdasági, kommunikációs, pénzügyi, környezeti, technológiai azonosságot jelent, azaz egy olyan időszakban született emberek összessége, akiknek a gyerekkori élettapasztalata a világról közel azonos. Ez azért fontos, mert ami az életünk első hét évében történik, az határozza meg, hogy mit tartunk természetesnek a világról, mi az, amit kétkedés nélkül elfogadunk és normálisnak tekintünk. Él egy csomó ember, akinek az a kiindulóbázisa, hogy internet és okoseszközök veszik körül, míg másnak az a gyerekkori természetes gondolata, hogy lovaskocsikon járt, a természetben élt, az emberek beszélgettek egymással, de apát és anyát magázni kellett, és mindig igazuk volt.
Hat generáció él most együtt. Mesélne róluk és arról, hogyan látják a különböző generációk egymást?
A Veteránok az első generáció. Ők az 1945 előtt született generáció, a nagyszülők-dédszülők generációja. Az ő alapélményük a bizonytalanság, hiszen egy olyan világba születtek, amit nagyban meghatározott a világháború vagy a világháború utáni újjáépítés, majd az ötvenes évek nagyon komoly hidegháborús élménye és a kommunizmus. Az ő alapélményük az, hogy folyamatos bizonytalanság van, ráadásul a dolgok rajtuk kívül dőlnek el. A bizonytalanságra adott válaszreakció az állandó bizonyosságkeresés, az állandó biztonság keresése, ami a legkönnyebben a mikrocsaládban, illetve nyugdíjas állásban található meg.
A Veterán szereti megismerni a kollektívát, megtanulja, kiben lehet bízni. Ha lehet, ugyanazon a helyen tölti munkás éveit, mert ez is biztonságérzetet nyújt.
A következő generáció a Baby Boomer, azaz az 1946–1964 között születettek. Az ő alapélményük az, hogy újra kell gondolni a világot. Lehet, hogy tök jó fejek a Veteránok, de mégiscsak csináltak két világégést, ezért azt gondolják, valahogy, valamit másképp kellene csinálni. Minden, ami a hatvanas években történt a hippimozgalommal, a szeretetrobbanással, az elfogadáshoz kötődik. A Baby Boomerek úgy tartják, hogy az életet nemcsak leélni kell, hanem élvezni is lehet. Csak épp nem tudják, hogyan, hiszen nem volt rá minta. Egy csomó mindennel próbálkoznak, például a Baby Boomer az utolsó generáció, aki magázta a szüleit, de az első, akit a gyerekei tegeztek. Mégsem tudják a szeretetet a mai fogalmaink szerint megfelelően továbbadni, hiába szerették volna, mert nem tudták, hogyan kell. A Baby Boomer szeretetnyelve nem az ölelés, hanem az etetés. Ha egy X-es vagy Y-os felhívja a szüleit, hogy megy haza hétvégén, akkor már hallja is ezt a mondatot: „Gyertek, már meg van terítve”.
Miközben nem zabálni megyünk haza, mert enni bárhol tudunk, de a Baby Boomer azzal tudja kifejezni, mennyire vár, hogy már 11-kor megterít. Ezzel a feladatorientáltságával tudja átadni, megmutatni a szeretetet.
Nem tud tutujgatni, babusgatni. Az unokáját már lehet, hogy tudja (mert látja a gyerekén, az újabb filmeken stb.), de a gyerekét még nem. Az ő alapélményük az, hogy szeretné élvezni az életet, csak nem tudja, hogyan kell, ezért kitalál magának egy feladatorientált létet.
Az X-esek, az 1965–1980 között születettek az első generáció, akik „szülő nélkül nőttek fel”, mert ez az az időszak, amikor a munka világa globálisan beszippantotta nemcsak az apát, hanem az anyát is. A kétkeresős családmodellből lettek az X-es kulcsos gyerekek Magyarországon. A szülők dolgoztak, a gyerekek úgy mentek haza az iskolából-óvodából, hogy nem várta őket otthon senki. Ezért az X-esek is bizonytalan generáció lett, de másképp, mint a veteránok. Az X-es ugyanis már alapvetően kortárs orientált generáció, pont a bandázás miatt. Nem mindent a felnőttek tudnak jobban. Sőt, a rendszerváltáskor kiderül, hogy egy csomó mindent mi tudunk jobban, csak megint hiányoznak a minták. Az X-es ezt maximalizmussal helyettesíti, valósággal beköltözik a munkahelyére, miközben a technológia folyamatos alkalmazkodásra kényszeríti. Az X-es még csíkos füzetbe írta a dolgozatot (fogalmazás, helyesírás, külalak), de az egyetemi dolgokat már floppyra mentette, aztán az önéletrajzot már e-mailen kellett beküldeni, most pedig felhőbe menti a munkáját.
Az X-eknek rövid életük alatt annyi változáson kellett átesniük, hogy a bizonytalanságra nem a biztonság keresése a válaszreakciójuk, hanem a változáshoz való folyamatos alkalmazkodás, s ennek eszköze a maximalizmus.
Az X-esek imádnak változni. Akkor is megváltoznak, amikor semmi nem indokolja, hogy változzanak…
Az Y-osok, az 1980–1995 között születettek az utolsó generáció, aki még offline világba született bele. Ez azért fontos, mert a gyerekkori személyiségfejlődésük még offline volt, annak ellenére, hogy már nagyon fiatalon találkoztak az internettel. Ők szintén azt látták, hogy van egy bizonytalan generáció, hiszen az X-esek bizonytalanok voltak, és azt mondták, hogy ők nem akarnak azok lenni, valami nagyon mást szeretnének csinálni. Na, de mit? És akkor jött a 2008-as válság. A 2008-as válság az ő alapélményük, ahol fiatalként azt látták, hogy a szüleik, akik halálra dolgozták magukat, iszonyatosan lojálisak voltak, a válság hatására elvesztették az állásukat, majd jött a devizakölcsönök válsága, elvesztettek lakásokat, elvesztettek autókat, és azt mondták, hogy tudod mit? Legyen az lojális, aki akar, mi nem leszünk azok, mert úgy látjuk, hogy az egyoldalú lojalitás csak a munkaadónak jó, senki másnak. Elkezdtek saját magukkal foglalkozni. Úgy gondolták, hogy ők maguk az elsődlegesek a világban: az én boldogságom, az én jövőm az, ami lényeges, pont beleszarok a munkaadóba, a részvényesbe, akárkibe. Ki lehet terjeszteni sokkal szélesebb körbe is: nem a közösség érdekeivel akarok foglalkozni, hanem a saját magaméval, és a saját magam érdeke fogja majd jobbá tenni a közösséget. Ez a fajta önfelismerés az Y-osok alapélménye. Az X-esek még mindig keresik magukat. Ki vagyok én? Miért vagyok? Tulajdonképp az X-esek fedezték fel és tartják el a pszichológusokat.
Az Y-osok én-felismerése vezet oda is, hogy elkezdett foglalkozni az emberiség a környezettel, rájött, hogy a saját maga jövőjét teszi tönkre, ha nem vigyáz a környezetére.
Hiába mondjuk, hogy mennyire önző és egoista a fiatal generáció, épp ők takarítják el a sok szemetet, amit az előző generációk összegründoltak.
A Z generáció az 1995–2010 között születettek nemzedéke. Az első generáció, aki már az internettel nő fel. Ettől függetlenül úgy gondolom, tévesen hívják őket digitális bennszülötteknek. Ők nem digitális világba születtek bele, hanem együtt nőttek fel az internettel. Tehát a Z-sek gyerekkora-fiatalkora az internet fiatalkora, a felnőttkoruk meg az internet felnőttkora. A Z-sek alapélménye az lett, hogy belekerültek egy olyan világba, ami láthatóan az ő igényeik szerint fejlődik, de senki nem tudja, hogy hogyan és merre. Nem kapnak kulcsot hozzá. Nekik kellene ezt kitalálni, miközben az egész társadalom meg az egész világ azt szajkózza, hogy jaj-jaj-jaj, mi lesz veletek, gyerekek, hát ti digitális gyerekek vagytok, hülyék lesztek, magányosak lesztek, zombik lesztek, de közben senki nem ad otthon digitális KRESZ-t a gyerek kezébe, mert nincs. Most kezdünk el azzal foglalkozni, hogy hogyan lehet megtanítani azt, hogy a gyerek védve legyen az online világgal szemben, hogyan kell az online és az offline világot egymással összehozni. Mindaz, amit egy szülő megtanított régen, évezredeken keresztül a gyerekének, az most szinte eltűnt.
Emiatt a Z-sek megint bizonytalanok lettek. Bizonytalanok lettek abban, hogy valóban a szülőtől, a felnőttektől tudják-e megtanulni a hasznos dolgokat, vagy inkább a kortársaiktól.
Kialakul egy kortárs orientált társadalom a felnőtt orientált társadalommal szemben. Mi, az X-esek és az idősebbek még alapvetően felnőtt orientált társadalomban nőttünk fel, a tudást, a tapasztalatot és az időskor tiszteletét csak nagyon óvatosan kérdőjeleztük meg. Az, hogy most kitől tudok hasznos dolgokat tanulni, egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Anyámtól? Vagy egy influenszertől? Nem mondhatja a szülő azt a gyereknek, hogy figyelj, tanuld meg a matematikát meg a nyelvtant, mert ez lesz szükséges az életben maradáshoz húsz év múlva, mert ő sem tudja, merre fejlődik a világ. Azt sem tudjuk, hogy húsz év múlva lesznek-e olyan szakmák, mint most. Ráadásul minden információs csatornából az folyik, hogy a mesterséges intelligencia hatására sok szakma eltűnik. Hova erőlködjünk? Mindez kumulálódik, hiszen a Z-sek generációja nap mint nap úgy kel fel, hogy folyamatosan az ömlik a netről, ha így folytatjuk, húsz év múlva már emberiség se lesz. Emiatt tudatos szülőnek kell lenni, és meg kell tanulni, hogy hogyan tudom most a gyereknek a stabilitását megadni.
Az Alfa generációsok, a 2010 után születettek már tényleg beleszülettek a digitális létbe, az okoseszköz rendszerbe, akiknek a születésük pillanatában már van digitális történelmük, mert például a szülő feltölti közösségi médiába, és megteremti. Akiknek úgy telik a kicsi gyerekkoruk (a legidősebb alfás is csak kilenc éves), hogy minden és mindenki digitális körülöttük. A nagymamával úgy tudok beszélgetni, hogy látom a mobiltelefon képernyőjén, a születési fényképeket nem a fotóalbumba tesszük, hanem a felhőbe vagy a Facebook-csoportba. Nekik annyira természetes lesz a digitális tér, mint mondjuk egy X-esnek volt, hogy vasárnaponként Három kívánság van a tévében. Semmi rácsodálkozás nincs.
Hogy ez hova fog vezetni, azt most még csak tippeljük, én a magam részéről azt tippelem, hogy az Alfásoknak a digitális lét már nem lesz annyira különleges, mint mondjuk a Z-nek meg az Y-nak. Ergo nem lesznek annyira digitális függők.
Ez a Föld egy olyan tér, ahol van offline világ meg online világ, mind a kettő lehetőség, mind a kettő adott, éljük meg mind a kettőt. Azt gondolom, és vannak is rá jelek, hogy ez a hihetetlen függőség, ami most pánikot okoz az emberekben, csökkenni fog. A mostani nagymamák, szülők, tinédzserek azok, akik netfüggők, és a későbbi generáció talán már nem lesz ennyire az.
Azért ez elég jó hír.
Igen. Az Alfáknál már nem több az online lét az offline-nál, vagy épp fordítva, hanem mind a kettő van, mind a kettőnek megvan a maga előnye és a maga hátránya. Hogyha a helyén kezeljük, akkor ezzel lehet élni is. Most speciel nem kezeljük a helyén, de ez nem az Alfások hibája. Valójában attól retteg a szülő, hogy az ő szülői szerepe az online-offline világban hogyan tud megvalósulni. Amikor mi voltunk gyerekek, olyan játékokat játszottunk, amiket a szülők ismertek. De most nem ismerjük a gyerek játékát. A szülők egy jelentős része nem veszi a fáradságot, hogy kitaláljon mást a kütyüzés helyett. Amikor hazaér, és látja, hogy a gyerek kütyüzik, inkább leül ő is telefonozni. Vajon mi volt előbb? A szülő a gyerek előtt nem nyomkodta-e halálra a gépet, és nem onnan várta a megváltást az életben? A gyerek csak azt látta, hogy az mennyire különleges, és mennyivel többet ér ez az online tér, mint az offline.
Hány szülő veszi a fáradságot és ül le a gyerekkel beszélgetni, hogy meséld el, taníts meg erre a játékra, mondd el a karaktereket, mondd el a szereplőket, és hogy mi a játék célja?
Attól félünk, hogy a gyerekek magányosak lesznek az online tértől. Valójában a magányos online tér a kilencvenes években volt, amikor a gyerekek tömkelege ült le a Commodore 64 elé, és olyan játékokat játszott, amiket tényleg csak egyedül lehetett játszani. Vagy a nyolcvanas években, amikor átlagosan 4–5–6 órát néztek tévét az emberek. Az is egy magányos tevékenység volt. De most a gyerekek úgy játszanak, hogy online össze vannak kapcsolódva a barátaikkal.
Ebben pont ez a riasztó is, mert nemcsak a barátaikkal tudnak már összekapcsolódni, hanem alkalmasint bárki mással is.
Ez így van. Azonban nekik nem olyan a barátság fogalma, amilyen volt a mi időnkben. Nekünk, X-eseknek azok lettek a barátaink, akik a környéken laktak, mert nem volt más lehetőség, nem volt tér ahhoz, hogy a baráti körünket kiterjesszük. Emiatt a barátság fogalma térben és időben korlátozott történet lett. Emiatt van az, hogy az X-esek a mai napig offline network függő emberek. Összejárunk házibulizni, sütögetünk a kertben stb., mert nekünk ez a barátság fogalma. Ehhez képest az online térben a barátság kitágul, és nem kap ilyen jellegű korlátozottságot. Tulajdonképpen mikroplatform szintre süllyed le. Egy Veterán kétplatformos, ami azt jelenti, hogy a család és munkahely között osztódik meg a figyelme és az energiája. Az X-esek már háromplatformosak lettek: család, munkahely, barátok. Ehhez képest a mostani fiataloknak rengeteg mikroplatformjuk van. Különböző baráti körük van az online játékhoz, külön baráti körük ahhoz, akikkel offline találkoznak, másokkal járnak focizni, másokkal járnak iskolába, másokkal járnak moziba – egy csomó olyan kis közösség van, ami vagy online, vagy offline, de nem biztos, hogy keverednek egymással. Erre mi X-esek azt mondjuk, hogy „Jézusmária, hát milyen felszínes barátságok ezek, ezek a barátságok biztos nem fogják kiállni az idő próbáját, mert nem mély kapcsolódások”. Valóban nem olyan mély kapcsolódások, de teljesen más is a funkciójuk, és teljesen más a barátság tartalma.
Úgy tudom, hogy Óbudán tartanak integrációs tréningeket. Hogyan tud egy tréning segíteni a generációs problémákon?
Óbudán élek és dolgozom, a 6 Generáció központban tartjuk a foglalkozásokat. Elmondom egy kicsit részletesebben mindazt, amiről most beszéltünk, és sok gyakorlati példát is veszünk. Sok az aha-élmény. Például a feladatorientált nagymamának a karácsonyi élménye az, hogy egy hónapon keresztül készül, és utána három napig halálra tömi a családot. Bármennyire is idegesíti az X-eseket – mert a legtöbb X-est ez idegesíti –, azt mondják, hogy „Anya, miért nem lehet idén karácsonykor csak egy dolgot főzni?”, és inkább legyen együtt a család, és beszélgessünk.
Nem kell huszonötféle kaja az asztalra, mert úgysem tudjuk megenni. Na, ezzel kiszúrunk a nagyszülővel. Mert neki meg pont ez az öröm. Az az igazi kiszúrás egy nagymamával, ha elvisszük wellnessezni karácsonykor. Ő attól megőrül.
Mit fogunk ott csinálni, mit fogunk ott enni? És milyen drágán! Nem érzi a hasznát. És ha megtanuljuk azt, hogy az ő szeretetnyelve a feladatorientáltság, és másban nem tudja kifejezni, akkor a gyereke bizonyos esetekben azt tudja mondani, hogy jó, legyen boldog anyu, főzzön hatvanféle dolgot, majd elfogy valahogy.
Persze a nagymama is csinálhat néha olyat, hogy elmegy a gyerekhez, és amikor belép az ajtón, akkor nem az az első szava, hogy kislányom, segítek kivasalni, mert látom, nem bírsz vele. Az ő gyakorlata egy ilyen tréningen, hogy tíz percig ne csináljon semmit, üljön le, és kérjen a gyerekétől egy kávét, legeltesse a szemét az unokákon. Ne ő csinálja meg a kávét, hanem kérje. Nagyon fura, röhejes, de egy csomó hatvanéves nem tudja megcsinálni azt, hogy elmegy a gyerekéhez csak azért, hogy jól érezze magát a családja körében.
Vagy például a Baby Boomer/Veterán szülők jelentős része nem ölelte meg a gyerekét gyerekkorában, nem mondta azt neki, hogy szeretlek. Mert neki sem mondták, ezért az ő szeretetnyelve sem ez. Ezt kell megfordítani. A „negyvenéves gyerek”, a negyvenéves szülő menjen haza az anyjához, az apjához, és ölelje meg a szüleit. Kezdje el ő megtanítani arra, amit ő már a gyerekén keresztül megtanult.
Döbbenetes, hogy mennyire blokkolva van egy csomó negyvenesben az, hogy ki tudja mondani az anyjának és az apjának, hogy szeretlek, és meg tudja ölelni.
Ha mégis megtörténik, utána magyarázkodhat a szüleinek, hogy nem azért ölelte meg őket, mert már halálos beteg, és búcsúzkodni jött… Ezekkel a gyakorlatokkal oldani lehet a generációs feszültségeket.
Mikorra várható a könyv?
A könyv április közepén jelenik meg, a könyvbemutató a Nemzetközi Könyvfesztiválon lett volna április 25-én. A könyv a címe ellenére – Generációk harca – hogyan értsük meg egymást? – nem a harcról, hanem a megértésről szól. Mind a hat ma élő generációt bemutatom, és elmagyarázom azt is, hogy valójában mit jelent a generáció, és milyen közkeletű tévedéssel szoktunk élni ezzel szemben. Így azoknak ajánlom, akik szeretnek úgy olvasni, hogy közben könnyedén informálódnak a világ dolgairól – jelen esetben a saját és a többi generáció élménytartományáról, ami meghatározza és meghatározta mindannyiunk életét, viselkedését – kezdve a világháború előtt született Veteránoktól egészen a ma született Alfákig.
2013 őszén lenn voltam hosszabb ideig Pannonhalmán, akkor készült az a beszélgetés Varga Mátyással, ami aztán bekerült a 2013-as magvetős könyvembe. Ott, a beszélgetések közötti időben persze festéssel múlattam az időt:
még Londonban vettem kis kötött, merített papíros könyvecskét, és abba naplószerűen elkezdtem festeni, ahogy korábban a képeslapokat is festettem.
Aztán hazamentem, és folytattam, vissza-visszalapoztam, át- meg átfestettem, és aztán egyszer csak tele lett.
Akkor ezt elvittem Esterházynak, hogy na, figyelj, akkor most ehhez varrjál krimi-gombot! Ezt neked csináltam, kezdjél vele, amit gondolsz. És innentől stimmel már a fülszöveg, közben valóban megjelent a Márk-változat is, meg Az évek iszkolása is. És Péter már javában beteg volt, amikor egyszer csak ez a dolog újból szóba került, és azt mondta, hogy megpróbálja megírni. Akkor őt már javában kemózták, kezelték: szóval járta a poklot.
Emlékszem, nekem Bécsben nyílt egy kiállításom 2015 őszén, és kölcsönkértem ezt a kicsi könyvet: már egy hónappal előtte szóltam a Péternek, hogy én ki akarom állítani.
Megbeszéltük, hogy az utazásunk előtti napon érte megyek: kimentem hozzájuk Rómaira, Gitta éppen tán szomszédolt, és a Péter azt mondta, na, ülj le. Megírtam! Fölolvasom! És fölolvasta az egész könyvet. Emlékszem, közben megjött a Gitta, és Péter csak fölnézett, és azt mondta: Olvasok. Szegény Gitta rémülten behúzódott a sarokba, vagy kislisszolt.
Erről a könyvtervünkről akkor már tudott a Magvető, és persze nagyon lelkesek voltak. Eredetileg úgy terveztem, hogy a szöveget a képek közötti üres oldalakra majd a Péterrel kézzel beíratom, de amikor végighallgattam azt az igencsak megrendítő szöveget, akkor azonnal rájöttem, hogy ez tévedés.
Ez olyan súlyos szöveg, hogy ennek fehér papíron, rendes, nyomtatott szövegnek kell lennie. Egy szó sem veszhet el belőle a kézírás áldozataként.
Akkor ezt rögtön meg is beszéltük, Péter is egyetértett. Elhozván a kicsi könyvet tőle, másnap haladtunk az összes képpel az autónkkal Bécs felé, valahol Mosonmagyaróvárnál járhattunk, amikor felhívtak a Magvetőből, hogy Péter az éjszaka már be is gépelte az egész szöveget (mert amikor felolvasta, még – szokása szerint – kézírás volt), és már el is küldte a gépelt kéziratot. Akkor aztán lóhalálában meg kellett szerkesztenem a nyomdakész könyvet, hogy még karácsony előtt megjelenhessen. Persze nem követtem pontosan az eredeti kis festett könyv képsorrendjét, akkor már igyekeztem alkalmazkodni a szöveghez. Az eredeti kis könyv ki is volt állítva Bécsben, az a műtermemben lakik egy dobozban a mai napig.
(A szövegeket és a képeket Szüts Miklós és a Magvető Kiadó engedélyével közöljük.)
Egymás után olvasva a Javított kiadást és a Hasnyálmirigynaplót hátborzongató hasonlóság fedezhető fel bennük. Tulajdonképpen mindkettő saját halált ír le. A Javított kiadás azt dokumentálja, ahogy az apja ügynökjelentéseit olvasva Esterházyban megsemmisül valamiféle addig biztosnak vélt tudás, olyan bizonyosság, amire az élete, személyiségének egy része épült. A Hasnyálmirigynaplóban még egyszer nekivágott egy végzetes feladatnak, igaz, másképpen, fizikai, biológiai módon. Rettenetes és őszinte, szörnyűséges és végtelenül szabad írások, amiket olvasva gyakran gondoltam arra, hogy rendben, ő így dolgozza fel, de milyen lehet egy barátnak ezt mellette, vele átélni. Hogyan lehet ilyesmit kezelni?
Mind a kétszer úgy tudtam meg, hogy felhívott engem. A Javított kiadás miatt 2002-ben telefonált. Szombathely közelében, egy panzióban ért utol, szép május volt, sütött a nap, ebédeltem a teraszon. Jött a telefon, és elmondta, hogy Laci, nekem meg fog jelenni egy könyvem. Addigra már tudtam, hogy valamin titokban dolgozik.
Két éve, 2000-ben jelent meg a Harmonia Caelestis, amit az apjának dedikált. A könyv egyik fele csupa metaforikus apa-mese, a másik része meg az Esterházy család története, amiben az apa szintén főszereplő.
Ő nem az az ember volt, aki, mivel éppen megírta a nagyregényét, amin kilenc évig dolgozott, végre egy kis lélegzetet vesz, tart egy hónap jól megérdemelt szünetet, vagy akár egy fél évet, és addig nem csinál semmit. Nem. Minden munkája után rögtön másnap belekezdett a következőbe. Ez egy kicsit félelmetes is volt számomra. Hozzá képest mindig úgy éreztem, hogy henyélek, szétszórt vagyok, pazarolom az időmet. Mi nagyon sok mindent megbeszéltünk egymással, ezért volt furcsa, hogy akkor semmit se mondott. Kérdeztem, mi van, Péter, min melózol? Mindig hárított – „nem tudom, még most alakul” –, szóval elkente.
„Két hét nyugalom. Tizennégy nap. Ennyi, ennyit kaptam kilenc és fél év robotra. Nem valami nagyvonalú ajánlat, a kurva életbe! Most megint ez a pattanásig feszültség! Hogy figyelni mindenre, azonnal leírni vagy megjegyezni, hogy egy percre se kiengedhetni… Annyira reméltem, terveztem (mert olyan, de olyan boldog voltam, amikor befejeztem a Harmoniát, úgy megkönnyebbültem, hogy mégis sikerült), hogy majd most egy fél évig, évig kiengedve, kicsit könnyebben lehetek, olvasgatok, jegyezgetek, örülök, hogy élek, pihegek.
Ehelyett formálgathatom majd egész nap ezt a mocskot. A regény szavával: szarpépet (687. o.). Ha ezt befejeztem, utána már – azt hiszem – nem fogom tudni leírni azt a szót, hogy apa. Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.) A családról se akarok, pedig… Jellemző hülyeségem: lám, azt hiszem, az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, a sorsomat.” (Javított kiadás)
A másik gyanús dolog az volt, hogy állandóan a városban mászkált, holott máskor lehetőleg ki se tette a lábát otthonról. Ült a dolgozószobájában és dolgozott. Most meg gyakran járt a városba, és ha találkoztunk, mindig nála volt az aktatáskája. Kérdeztem, mi van, Péter? – Hát, a könyvtárban voltam – válaszolta. Már tudjuk, hogy ilyenkor az apja ügynökmappáit olvasta. Nem csináltatott fénymásolatot, inkább jegyzetelt, hogy minél kevesebb kézen forduljanak meg az iratok. Akkor persze még nem tudtam, mi történik, de valami furcsa volt körülötte. Arra nagyon emlékszem, hogy amikor egyszer náluk vacsoráztunk, kifejezetten furcsa, az ő színvonalához képest szinte gyerekes, naiv kérdéseket tett fel. Olyanokat, hogy a gyerek felelős-e az apjáért, mondjuk Bauer Tamás vagy Pető Iván felelősséggel tartozik-e azért, hogy az apja ávós volt? – Péter, hogy kérdezhetsz ilyen blődséget?
Hogy lehet egy gyerek felelős az apja tetteiért? Legfeljebb az apa lehet felelős a gyerekéért, hogy milyen emberré válik – válaszoltam értetlenkedve. Egyre gyanúsabb volt a dolog.
Pontosan érződött, hogy eszi magát, gyötrődik valamin, de nem akarja elmondani, valamiért magában tartja. Egyedül Gittát avatta be ebbe a szörnyű titokba. És akkor csörgött a telefonom azon a szép tavaszi napon, és közölte, hogy meg fog jelenni egy regény, amiben megírja, hogy az apja besúgó volt. Azt hittem, hogy eldobom a telefont. Először arra gondoltam, hogy hülyéskedik, de ez túl rossz vicc lett volna, szóval hitetlenkedtem és káromkodtam. Amikor tizenhárom évvel később felhívott, hogy hasnyálmirigyrákja van, akkor is elkezdtem káromkodni. Mert ez fölfoghatatlan, és nem lehet rá jól reagálni. Nincsen ennek iskolája. Egyik esetben sem volt jobb reakcióm. Az apja esetében is tudtam, hogy ez számára borzalmas tapasztalás. Egyszer rákérdeztem, és el is mondta, hogy ez az egyetlen dolog, amit nem tudott földolgozni, és már nem is fog.
Fotó: Dés László archívuma
Ez is benne lehetett abban, hogy megbetegedett?
Dolgozott benne, rombolta. Ezt már sose tudjuk meg. Én rendkívüli módon tiszteltem azért, hogy megírta a Javított kiadást. Ma is azt gondolom, hogy bárcsak olyan lenne ez az ország, amilyen ember Péter volt, aki ilyenkor sem sumákol, nem keni el, hanem elkezdi feldolgozni ezt a finoman szólva nem várt csomagot, nekilát gondolkodni, kezd vele valamit, és ezt meg is írja nekünk, mintegy önterápiaként, és hogy okuljunk, tanuljunk belőle.
Hogy ismerjük meg jobban magunkat és az országot, amiben élünk, mert akkor sokkal jobb lenne itt létezni. Ezért is nagyon tisztelem. Itt alapvetően emberi nagyságról van szó, nem tudok jobb szót.
Ami viszont a második esetben történt, az elmondhatatlan. Azt nem lehet kezelni. Nem lehet kezelni, mert világos volt, hogy visszafordíthatatlan, és már csak rövid ideig tart. Meg fog halni. Ő is tudta. Mindenki tudta. A jó tanácsokkal tele volt a padlás. Tudom, hogy nagyon idegesítette, amikor segíteni akartak, mert ilyenkor mindenkinek van egy jó ötlete, természetgyógyászati, orvosi, lelki, miegymás. Én is olvastam mindenféle hülyeséget, például, hogy a brie sajt segít. Mondtam neki, hogy egyen sokat belőle. Drukkoltam, hogy tudjon dolgozni, mert ez az egy, ami az életminőségét szinte ugyanazon a szinten tartotta, mint amikor egészséges volt. Éltette, hogy tudott írni a betegségéről, és lesz belőle egy regény. A befejezés természetesen a halál volt.
Erről így ír a Javított kiadásban: „Az írás – most jövök rá – vidám dolog. Minden komor, de a csinálás, ez, nem tud más lenni, vidám. Minden alkotás derűs.” Bármilyen súlyos témáról legyen szó, akár az apjáról, akár a saját betegségéről, amikor elkezd írni, a szörnyű téma feladattá, „csinálássá” válik, amit már tud szeretni.
Feladattá és alkotássá. Műalkotás lesz belőle. A Hasnyálmirigynapló valóban napló, az ő fizikai, érzelmi és szellemi érzékeléseinek naplószerű leírása. Milyen állapotban van éppen, és hogyan változik minden napról napra, mit gondol az életéről, a betegségről, bármiről. De miután leírja, majd ki is adják, meg lehet venni, az már könyv, műalkotás, regény.
Egy-egy könyve után gyakran mondták neki, hogy ez nem is regény, hanem a te életed. Nem, nem – tiltakozott ilyenkor, az életem az életem, a regény, az regény.
Tulajdonképpen a legutolsó fellépése, közszereplése, a Vörösmarty téri könyvhét megnyitója volt a lezárás. Másnap kórházba ment, akkor már nem írt többet. Nem tudott. A megnyitó előtti két napon viszont még írta a szövegét. Mindig dolgozott, gyakorlatilag a haláláig. Mint a színész, aki a színpadon hal meg.
Azt mondta több helyen is, hogy most is beszélget vele, hogy benne van az életében. Ez jó vagy rossz?
Ez az igazodási pont. Azt gondolom végig, hogy ha ezt Péterrel megbeszélném, hogyan reagálna, vagy ebben a helyzetben mit csinálna. Így kell elképzelni. Igazodási pont volt, nemcsak nekem, nagyon sok írónak, művésznek és minden olvasó embernek, tanárnak, diáknak.
Szilasi László, kiváló író egy interjúban arról beszélvén, milyen dilemmái voltak a Térey-díjjal kapcsolatban, az elején azt mondta: „Hogy miért nem él még az Esterházy, ő megmondaná, mi a helyes”.
Ilyen hatással van ma is. A kérdésre válaszolva, ez nem rossz, hanem jó. Valamit úgyis kezdeni kell azzal, hogy ő nincs. Akkor inkább legyen így, mint sehogy. Azóta, ha írókkal lépünk fel – Péter nélkül már csak hárman vannak a Szó és zene estünkből, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Závada Pál és persze mi hárman, zenészek –, mindig olvasunk fel tőle is.
Ahol lehet, beszélek róla. Ilyen lett volna az április 14-i születésnapi Esterházy-estem is a Társaskörben, ha nem marad el a járvány miatt. Valami, ami az emlékét életben tartja.
Az is tudatos szándékom, különösen ebben a közegben, amiben most vagyunk, egy szellemileg folyamatosan leépülő, tudatosan leépített, nagyon agresszív, ellenséges közegben, ahol Péter az egyik mumus és az egyik kipécézett, mocskolt művész – elképesztő különben –, hogy őrizzük meg a józan eszünket, beszéljünk róla és a műveiről, legyen velünk. Itt van Az olvasó országa, ami egy, a Péter halála után megjelent publicisztikai írásaiból válogatott könyv, hátborzongatóan érvényes. Minden egyes írása – ez egy jó vastag kötet – tökéletesen működik ma is, minden szava lényegbe vág, és milyen jól van az egész megírva! Szellemesen, higgadtan, nagyvonalúan, ugyanakkor metszően pontosan. Tehát röviden a jó vagy rosszra a válaszom az, hogy nekem jó. Nekem erre szükségem van. Nekem ez jó, mert így kezdek valamit ezzel a helyzettel, amiben én vagyok, ő meg nincs. Van egy bon mot-ja Péternek, ami pont ide illik: „Mi a különbség az édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben apám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”
Fotó: Dés László archívuma
Nekem mindig olyan érzésem támad, amikor Esterházyt olvasok, hogy a pontosság, a szöveg érdekében nem riad vissza semmitől, az Istenből is tréfát csinál, de közben dől belőle a szeretet. Rosszindulat, bántás vagy kegyetlenség nem található az írásaiban.
Mindig volt egy kedves, ugyanakkor kicsit szarkasztikus mosoly a szemében, állandóan ott volt. Közben meg olyan érdeklődően és őszinte kíváncsisággal tudott nézni emberekre (miközben baromira vigyázott az idejére, amit nem szeretett pazarolni, és azt sem szerette, ha közelről rajongva szeretik, távolról, azt igen), hogy mindenki úgy érezte, hogy rá kíváncsi Péter.
Valahogy mindenkit megfogott. Ezt nevezik személyiségnek. Varázslatos egyéniség és személyiség volt, aki mindenkit lehengerelt, aki találkozott vele.
Azt is, aki nem személyesen találkozott vele, őket a magatartásával, a hatalmas tehetségével és tudásával nyűgözte le. Pétert azok nem szeretik, akik vagy egyáltalán nem olvasnak, még publicisztikákat sem, és ezért nekik teljesen mindegy, vagy egész egyszerűen ideológiai, politikai, vagy nem is tudom, milyen szempontok szerint osztályoznak művészeket. Más nincs. Őt szakmai alapon támadni, vagy megkérdőjelezni a tudását, képességeit, az írásai színvonalát egyszerűen ostobaság. Az emberségét kétségbe vonni aljasság.
Annak idején a Trio Stendhal formáció révén ismerkedtek meg egymással, amelyet 1987-ben Horváth Kornéllal és Snétberger Ferenccel együtt alapítottak. Esterházy kezdetben lelkes közönség volt, aztán a Hrabal könyve 1991-es bemutatójára felkérte zenélni, onnan datálja a barátságukat. Valójában hogyan lesz két emberből, művészből, akik tisztelve, becsülve a másik tevékenységét, de egész más területen alkotnak, egyszer csak barát?
Baromi egyszerű. Szerintem az ilyesminek mindig egyszerű oka van: nagyon jól éreztük magunkat együtt. És persze becsültük egymást. Péternek nem kellett attól félnie, hogy én majd macerálom, rászállok, kihasználom, vagy akár csak használom. Mert őt sokan próbálták használni vagy kihasználni. Nem kellett tőlem tartania.
Mindkettőnknek megvolt a maga dolga, sokat dolgoztunk, nem voltunk olyan gyakran együtt, de ha igen, az mindig jó volt. Szerettük egymást.
Szeretsz egy írót, egy festőt vagy bármilyen művészt távolról, a művei alapján, mert tehetséges és sziporkázó, aztán kiderül róla, hogy nehéz, netán kellemetlen ember. Ismerünk ilyet a művészettörténetből nem egyet. Sok történet szól arról, hogy József Attila kibírhatatlan volt, vagy hogy Petőfi mindenkit lebarmolt, állandóan kötözködött, még a legjobb barátaival is. Nem mindig jelenti az emberi és művészi nagyság azt, hogy amúgy jó ember, vagy ha jó is, elviselhető is. Péterrel jó volt lenni. Életes ember volt, imádott kajálni, szeretett dumálni, kvaterkázni, mindenre kíváncsi volt, szerette a jó borokat, a jó éttermeket, a jó társaságot, általában az életet. Ilyen emberrel jó együtt lenni. Neki nem kellett velem állandóan a zenéről beszélnie, és nekem sem kellett állandóan az irodalomról vagy a műveiről okoskodnom. Ez egy emberi kapcsolat volt, történetesen egy író és egy zenész között. Az volt a lényege, hogy jól éreztük együtt magunkat. Sokat utaztunk együtt, nem csak dolgozva, mert rengeteg alkalommal léptünk fel közösen itt-ott vidéken, külföldön, de nagyon szerettünk együtt nyaralni, telelni, családostul is. Jó volt, ilyen egyszerű.
Egy erdélyi származású ismerősöm, aki annak idején egy ottani turnéjuk szervezője volt, mesélte, hogy Marosvásárhelyen, ahol nem fértek el a nézők a teremben, Esterházy a színpadra invitálta azokat, akiknek előtte már nem jutott hely. Említett még csillogó szemű színművészetis lányokat, de ezt a szálat nem részletezte.
Csillogó szemű lányok, asszonyok mindig voltak.
Van még egy emléke arról, amikor Csíkszeredáról Sepsiszentgyörgyre menet Esterházy éjféltájt felsóhajtott a kocsiban, hogy most úgy inna egy pálinkát. Miklósnak történetesen volt egy kocsmáros barátja arrafelé, akit felhívott, hogy azonnal nyisson ki, mert olyan vendégeket visz hozzá, hogy megőrül. Az illető fel is kelt az ágyból, kinyitotta a bárját, és hajnalig tartott az este.
Igen, a Hadnagy Miklós. Ez egy székelyföldi kis turnén történt. Felléptünk Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen és Csíkszeredán. Valahol még meg is van a plakátja ennek a turnénak. Pestről repültünk Vásárhelyre, első este ott léptünk fel, és onnan kocsival mentünk tovább.
Elkirándultunk Brassóba is, ahol mínusz 20 fok volt. Az egyik kávéháztól rohantunk a másikig, olyan marha hideg volt. Az a túra örök emlék marad.
Az ÉS-ben megjelent rá emlékező cikkemben (Élet és Irodalom, 2016 július 22.) idézek is egy sepsiszentgyörgyi történetet.
„Péterrel 2008 januárjában egy kisebb erdélyi turnén vettünk részt. A szállásunktól egy parkon át vezetett az út a sepsiszentgyörgyi könyvtárba, ahol aznap este felléptünk. Erősen lejtett a terep, és mínusz húsz fokban lépdeltünk óvatosan a jéggé fagyott hóban. Én mentem elöl, lábammal tapogatva a járható ösvényt. Egyszer csak felkiáltott mögöttem Péter: Lacikám, mindjárt meghalok! Csodálkozva fordultam hátra, ennek a mondatnak semmi értelme sem volt ott és akkor, a hideg januári délutánban. Szinte lelkesen mondta, mintha hirtelen valami nagy felismerést akarna gyorsan világgá kiabálni. Nem lehetett komolyan venni. Ez nem volt benne a pakliban. (…) Nagy fekete kabátjában, széttárt karokkal állt a hófehér téli tájban, és mosolygott. Annyira színpadias volt a látvány és érthetetlen a mondat, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni, csak néztem őt egy darabig, majd elnevettük magunkat. – Ne hülyéskedj, Péter, hol van az még, most megyünk fellépni, és szét fognak minket szedni.”
Az is jellemző rá, hogy vele kapcsolatban minden át van szőve humorral. A tragédia is. Többször voltam a közös estjükön, utoljára az Óbudai Társaskörben. Hol hahotázva nevetett a közönség, hol megdöbbent, néha könnyezett.
Ezért is volt jó vele együtt lenni, mert a mindennapi életben is ez ment állandóan. Például amikor heten utaztunk fellépni, három zenész és a négy író egy kisbusszal, mint egy turnézó zenekar – nem elégszer, mert sok helyre nem mehettünk, mivel nem mertek minket meghívni a megfélemlített intézményvezetők, megfenyegették őket, hogy ki lesznek rúgva. Soha nem bocsátom meg ennek a rendszernek, hogy megakadályozta ezekkel a nagy írókkal és nagyszerű emberekkel a fellépéseinket, büntetve ezzel sokezer embert, akik kíváncsiak lettek volna ránk. Azok az utak szenzációsak voltak. Van erről egy rövid felvétel a fiamnál, ő vette fel telefonon, ahogy a kisbuszban megy az adok-kapok. Parti Nagy nem ment a szomszédba egy poénért, Spirónak is morbid, gyilkos humora van, Závada is egy szellemes pasi, és Péternek se kellet sokat gondolkozni egy jó riposzton.
Ha ők négyen beindultak, azt nem lehetett kibírni. Forogtak az agykerekek, és mindenki megpukkadt a röhögéstől. Felejthetetlen volt! Ezt egyébként többen megírták közülük.
Többek között Spiró is, rá is nagyhatással voltak ezek a közös utazások, pedig ő nem egy turnézós alkat, de ezt mindenki nagyon szerette. Úgy örülök, hogy sikerült azért egy pár helyre eljutnunk.
Egy késői interjúban, akkor már eléggé vékony és áttetsző volt, a kamera előtt csodálkozott el azon, hogy neki a szavak milyen fontosak. Tulajdonképpen akkor válik valami valóságossá a számára, amikor szavakká, mondatokká alakul. Hozzátette, hogy ez azért aggasztó egy kicsit. Ezzel szemben a zene az egyetlen olyan párbeszéd, ami szavak nélkül is működik. Itt látszólag lehetne egy érdekes ellentét a zenész és az író között.
Éppen ez volt a játék lényege, hogy hogyan vagyok képes folytatni az ő szövegét. Tehát amikor megállapodás szerint innentől idáig elkezdett olvasni a Hrabal könyvéből, akkor én tudtam, hogy jön a végén a pont, és ezt a sztorit kell valahogy folytatnom, ellentételeznem, vagy reagálnom rá, ehhez kell valamit hozzátennem zenében, ami nem mindig egyszerű. A legnehezebb az ironikus, humoros szövegekre reagálni. Drámát, bánatot, tragikumot, izgalmat sokkal könnyebb megfogalmazni zenében, mint az iróniát. De megtanultam az évek alatt. Az estjeinken többnyire történeket olvasott fel, amiknek van eleje, közepe, vége. Vagy nincs, de akkor az valamiért nagyon erős érzelmileg, valamit nagyon kifejez. És nekem akkor ezt zenében kellett tudnom folytatni. A közönség minden egyes alkalommal, kivétel nélkül ráérzett, hogy ennek a köztünk lévő játéknak van értelme, van íve, formája.
Engem feldob, amit ő olvas, az egész estét inspirálja ez a játékos szöveg-zene, zene-szöveg reakció. A végén mindig kialakult egy nagyforma.
Mindig bíztunk benne, hogy ez létrejön, megtörténik, és a közönség is ráérzett erre. Számomra is óriási dolog, életem egyik legfontosabb zenei sikere, amikor mosolyognak, nevetnek a játékomon ezeken az esteken. Amikor valamilyen drámai történés volt, akkor a csöndért voltam hálás, a feszültségért, amit teremtettünk. Később Parti Nagy Lajossal csináltunk egy Fülkefor sorozatot ugyanilyen alapon, és hasonlóan büszke voltam, hogy nemcsak Lajos szövegén nevetnek, nemcsak arra reagálnak, hanem a zenémre is. Ennél nagyobb elismerés nincs.
Mennyire értette a zenét? Esterházy írásaiból kiderül, hogy járt a Zeneakadémiára kortárs szerzők miatt is, ott az örök Janis Joplin, nyilván az első Trio Stendhal koncertre se véletlenül ment el, tehát komoly viszonya volt a zenéhez is. Amikor a közös műsor kialakult, mondott valamit arra, hogy mit kellene fújni? Hogy ide ezt vagy azt kéne?
Soha nem mondta, hogy mit szeretne, azt rám bízta. Eleinte dumáltunk erről, később már semmiféle egyeztetés nem volt. Úgy nézett ki, hogy fellépés előtt pár nappal elküldött egy e-mailt, hogy Harmónia 171-es, 182-es az első részből, aztán a második kötetből a 96. és a 250. oldal, Esti Kornél 72. oldal, és így tovább. Semmi más, csak oldalszám és tól-ig. Én ezt átnéztem, többnyire mindegyiket ismertem, de azért ellenőriztem. Ennyi volt az előkészület. És játszottam rá. Soha nem szólt bele, abszolút rám bízta. A végén mindig iszonyú kedvesen, szeretetteljesen és röviden elemezte a hallottakat, hogy ekkor és akkor mekkorákat játszottam. Én ezt szerényen nyugtáztam, és megdicsértem, hogy már megint milyen jól olvasta ezt vagy azt a szöveget. És hozzátettem, ilyen szövegekre nem nehéz jót játszani. És nem udvariaskodtunk, tényleg őszintén gondoltuk. A legritkább esetben fordult elő, hogy valamiért nem sikerült jól a fellépés, ezekért kivétel nélkül a körülmények voltak okolhatók.
De ami a legmegrendítőbb, amit máig nagyon bánok, az az, hogy nem raktam el minden mailjét. Az a baj, hogy az ember mindig gépeket vált, és nem készül arra, hogy a barátja meg fog halni.
Jó fizikumú ember volt, fiatalon futballozott, sosem dohányzott, biztos voltam benne, hogy sok-sok évvel él majd túl engem, mert én dohányzom, sose sportoltam, és minden rosszat csinálok, amit csak lehet. És nem raktam el, csak az utolsó egy-két év levelezését. Amikor meghalt, akkor gyorsan kimentettem őket. Döbbenetes leveleket írt nekem, többnyire a fellépéseink után: „egyszer muszáj vagyok, lacikám, szóba hozni vagy emlékezni vagy rögzíteni azt, amit láttam az arcodon, amikor hátat fordítottál a közönségnek, annyira egy voltál a zenével, az meg a szöveggel – és az egészben annyi fájdalom volt… szóval hogy a szokásosra visszatérjünk: lehet, hogy fényes, de hogy könnyűnek nem könnyű… (idézet a Legyen úgy című dalomból) kicsit sok, amit mondok, de tök realistán gondolom: azt akarom, hogy benne legyen ez az arcod abban, amit írok. néha már eddig is benne volt, csak nem tudtam, hogy ezt általad tudom.” Ilyeneket írt. Valóságos vallomások, amiket én, úgy érzem, soha nem viszonoztam. Ez kibírhatatlan, főleg így visszamenőleg.
Kölcsönösen tisztelték egymásban a gasztronómiához fűződő kifinomult érzéket is.
Isteni volt vele! Mind a ketten élveztük, energiát, pénzt és időt feccöltünk ebbe az utazásaink során, meg itthon is. Az pedig szinte még jobban összekovácsolt minket, hogy nagyon gyakran összekevertek.
„Tegnap hirtelen, a verekedési jelenet után, fölugrottam és eljöttem. Sétáltam hazafelé. Megint összekevertek a Déssel. Szeretem, ha összekevernek vele, jó öndefiníció. Az ember, akit összekevernek Dés Lacival. – Múltkor Berlinben valaki mintegy az emlékezetében kutatva rámnéz és azt mondja: Magát ismerem… de hiszen maga… maga valaki Nádas Péter és Esterházy Péter közt. Ganz genau, biccentek elégedetten.” (Javított kiadás)
Arra a kérdésre rímel ez is, hogy mi hogyan lettünk barátok, mert ezen sokat röhögtünk, meg elkezdtük úgy érezni, mintha testvérek lennénk. Holott nekem van öt testvérem – volt –, neki három, és ettől függetlenül mégis így éreztük. Négy évvel volt idősebb nálam, gyakran mégis én játszottam a báty szerepét.
Utazások közben például teljesen rám bízta magát, beült a kocsiba mellém, hátradőlt és azt mondta: Lacikám, te vagy a főnök, mehetünk.
Valahogy úgy gondolta, hogy én majd mindig feltalálom magam. Ettől persze én meg úgy éreztem, hogy fel is kell találnom.
Nem volt gyakorlatias ember, viszont az a fajta pali, és ezt nagyon bírtam benne, aki nem is várta el, hogy mások oldjanak meg helyette mindent. Egy gyakorlatias embernek például fontos az, hogy a turnékon mindig jó szállodában alhasson, legyen a lehető legoptimálisabb a szervezés, de ő ezzel nem óhajtott foglalkozni. Szerette a térképet böngészni, és mindig ott ült mellettem, amikor még nem volt GPS, fölhajtotta a szemüvegét, böngészte az útvonalat, és mondta, hogy jobbra-balra. De ha úgy alakult, hogy vacak körülmények között voltunk, soha egy rossz szava nem volt. Nem volt hisztis, soha nem reklamált. Én ilyesmiken föl tudtam magam húzni, ő soha.
„Fölkelt a Nap (előbb, mint én). Tegnap Déssel Szombathelyen. Jó. Mindenki szereti és tiszteli a papámat. Dés szaxofonozásában van számomra valami tisztán etikai. A munka etikája? A figyelmességé? A komolyságé? Szellemi szigor. Kényelmesen ringunk az autójában, mintha hajóznánk. Hajózgatnánk. Mintha volna időnk, nyugodalmunk. Két barát a dunántúli óceánon.” (Javított kiadás)
Nagyon lehetett benne szeretni, hogy nem igénytelen volt, hanem, nem is tudom, hogy mondjam, tudomásul vette, hogy az élet ilyen. Milyen kifejezést tudok erre használni? Megértő, belátó és toleráns az élet dolgaival szemben.
Ez igaz lehet az egész életére, az irodalmi attitűdjére is, hiszen valóban sokan támadták, gyakran értelmetlenül, igazságtalanul, bután, de azt is tudomásul vette, arra is így reagált, nem esett kétségbe, nem szórt átkokat, nem tépte a haját, hanem azt mondta, ha ez ilyen, akkor ez van.
Mindezek mellett azért komoly öntudata volt. Tudta, hogy kicsoda. Viszont nem volt jó emberismerő, nagyon naiv volt ilyen szempontból. Nem ismerek embert, aki ennyi barátot veszített el a rendszerváltozás után, akit ennyi csalódás ért. Először talán akkor derült ki, hogy valami nagy baj van, amikor kilépett a Hitelből 1990-ben, a Csoóri-féle Nappali Hold cikk miatt. Akkor derült ki az is, hogy ezek a rendszerváltozás előtti barátságok és szellemi, szakmai szövetségek illúzióvá váltak, ezekben tovább hinni önbecsapás. Addig, amíg itt voltak az oroszok, volt közös ellenség, ami mindent elfedett, elmaszatolt.
Abban a pillanatban, amikor kitört a szabadság, kiderült, hogy nagyon különböző, sokszor teljesen ellentétes gondolkodási módokat, ideológiákat fedett el a rendszerváltás előtti össznépi összeborulás.
Neki soha nem tudta megbocsájtani a jobboldal azt, hogy tisztességének, eszének, okosságának, moráljának köszönhetően állandóan tolódott el egy teljesen másik irányba ahhoz képest, ahová szerintük egy grófnak tartoznia kellene. A liberalizmus irányába.
„Most elmegyek a laptól – mert rosszul érzem magam, pedig én nem könnyen érzem magamat rosszul (van is, aki ezt a szememre hányja). Mert azt kell látnom, hogy az a fölfogás, melyet a lap legtekintélyesebb embere (egyik írása) képvisel – aki a magyar szellemi élet egyik legfontosabb szereplője, sokak számára igazodási pont és sokaknak kedves szerzője, költője, akivel én, ha nem voltam is közeli viszonyban, de csalás nélkül gondolhattam, hogy egy oldalon állunk –, ez a fölfogás nekem olyan idegen és messzi, hogy ki se tudom mondani. Azt meg talán nem merem kimondani, hogy nem is egy oldalon állnánk. Illetve éppen arról volna szó, hogy mára nincsen oldal – akkor tehát tényleg nem állunk egy oldalon, igaz, különbözőn sem.” (1990. szeptember 25., Digitális Irodalmi Akadémia)
Hogyan kezelte a családja, amikor megírta a Javított kiadást?
Sokan felháborodtak azon, hogy tehet ilyet, miért kell kiteregetni a családi szennyest. Minden rokonát és barátját felhívta, elmondta, mi fog megjelenni. Ez is Péter megingathatatlan tartását jellemzi. Megírta az egészet, mert nem tudott saját meggyőződése ellen dönteni. Ezért is mérhetetlenül tiszteltem őt. Szépen keveredett benne a BLASZ 2-es focista, annak a stílusa, az arisztokratikus tartás, nagyvonalúság és a felelősen gondolkodó értelmiségi, ami azzal jár, hogy ha valamit fontosnak tart elmondani, megmutatni, akkor azt megteszi, mert meg kell tennie. Ez nagyon nagy tartást adott neki. Ennek a viccesebb oldala is eszembe jut; az írók szigligeti alkotóházában néha elrikkantotta magát ebédnél, ahol ötven-hatvan ember falatozgatott: „Gyerekek, mindenki a vendégem!” Merthogy az alkotóház eredetileg a nagybátyja kastélya volt, tőle zabrálták el 1953-ban.
2016. július 14-én halt meg, amikor éppen rendes nyaralásomat töltöttem Szigligeten, neki is ott kellett volna lennie, mint addig minden nyáron.
Az, hogy ott ért a hír, hogy nem voltam egyedül a gyászommal, segített valamennyire. Aznap este kiültünk a teraszra a nagy társasággal, akik közül mindenki jól ismerte Pétert, írók, költők, filozófusok, értelmiségiek, és hajnalig beszélgettünk róla. Történeteket meséltünk egymásnak, megpróbáltuk spontán kibeszélni magunkból a felfoghatatlan döbbenetet.
Április 14-én, barátja születésnapján lett volna egy emlékest a Társaskörben. Miről szól ez az est?
Nagyon személyes műsor, emlékekkel, zenével, felolvasásokkal. Egy barát emlékezik Péterre, sok közös élmény, fellépések, nyaralások, mindenféle érdekes helyzetek. Mesélek, zenélek, privát fotókat vetítek. Elmondok például egy közösen átélt történetet úgy, ahogy én emlékszem rá, aztán felolvasom, ő hogyan írta meg, hogy lett belőle fikció, azaz irodalom. Ilyen szempontból életveszélyes volt, nemcsak azt írta meg, amit közösen megéltünk, hanem azt is, amit elmesélt neki az ember. Mindent fölírt, folyton jegyzetelt. És persze nem kérdezte meg, hogy megírhatja-e, aki kapja marja alapon, amit látott, hallott és megtetszett neki, és persze beleillet a mondandójába, megírta.
„Ezt-azt megcsináltam, de szellemi munka alig. Átsétáltam Marciékhoz, az is valami. Rákleves. Mondja, hogy milyen indulatos a frufrum. Azért ilyet nem minden középcsatár tud mondani. Azonnal fölírtam.” (Hasnyálmirigynapló)
Tehát azért más az én Esterházy-estem, mint a többi, mert nagyon személyes. Persze közben sokat olvasok tőle – helyette –, meg zenélek is, ahogy régen. Megpróbálom nagyjából kronologikusan felépíteni az estet a barátságunk kezdetétől haláláig. Ha elmúlik ez az őrület, megcsinálom.
Folyton kihívások elé állít. Álmodj nagyot, mondta, és a betonjátszótéren, az űrhajós mászókán engedelmesen álmodoztam a nagy hőstettekről. És ha azt mondom, ugorj, akkor ugrasz? A sárga óvodában (nem is a pirosban, fúj) a medencébe ugorva kár, hogy csak menet közben vettem észre, hogy még/már nincs benne víz. Igen, a szerelem néha fura és fájdalmas. Legyél forradalmár, mondta, és a lakótelepi iskolában Petőfi is lehettem, ha már úgyis szláv vagy, ja, és kiraktak a lépcsőre szavalni, a szakadó eső dacára mintegy…, mindegy. Legyél első, mondta, és persze, matekverseny, versmondó, sakk, de voltak más elsőzések is:
az első csók a Rómain (ó, azok a hétfői tévészobák), meg az első fizetős munka Csillaghegyen, piackutatás (nem, nem kérünk új mosószert), az első koktél Békáson (és igen, a második is), az első belógás az első Diákszigetre.
Van egy kerület. Szeret. Lenyűgöz.
A Vörösvári út páratlan szépsége (lefordíthatatlan szójáték), a Csúcshegy legyőzhetetlen emelkedője, a kísérleti lakótelep kuszasága, az alig eldugott zsidótemető, a Goldbergerék öröksége, a minden építkezés alól kikandikáló rómaiak, a szőlővészről is utcát elnevező svábok, Harrer meg a fia, Zichy és Schmidt, Hidegkuti és Sinkovits, és ennek a mondatnak nemhogy vége, de állítmánya se…
Cica, könnyű úgy anekdotázni, hogy senki nem tudja ellenőrizni. Egyszer egy fesztiválon bemutattak a nagy írónak, és könnyednek tűnő csevej közben – amelyben az éppen elkészült nagy műről és az utána beálló ürességről volt szó, lehet találgatni, hogy ki beszélt és ki hallgatta tátott szájjal – felmerült, hogy tegeződhetnénk.
Aha, vágtam rá a bölcs, kifejező, ugyanakkor egyetlen szót, ami eszembe jutott. És mivel többet nem találkoztunk, ez volt maga a tegeződés.
Van egy kerület. Szeretem. Túléli. Ezt is.
És különben is: nem azt kéne megmondani, ki az óbudai, hanem, hogy ki vagy te.
Az Óbudai Anziksz egy olyan művészeti-kulturális folyóirat, amelynek nevében az óbudai nem fosztóképző, nem a színvonalból adunk alább, hanem a lokalitás adja az erejét:
innen indulunk szellemi kalandokra, és ide térünk vissza elmesélni történeteinket, a természeti-szellemi környezetünk minél mélyebb megismeréséből nyerjük a kreativitáshoz szükséges tudást.
A járványra meg a nyomában járó gazdasági-társadalmi válságra muszáj reagálni: egyrészt ebben a lapban (is) olyan tartalmakat kínálunk az olvasónak, hogy kedve legyen otthon maradni, novellákat olvasni, interjúkon keresztül belenézni alkotók életébe, élvezni a képzőművészeti alkotásokat, gondolkodni, nevetni, játszani; másrészt április közepétől intenzívebb online jelenlétre rendezkedünk be, ezen a felületen még a gazdasági-társadalmi változásokra is tudunk reagálni, igaz, a magunk sajátos, kulturális megközelítésében.
A tavaszi számban egy régi adósságunkat törlesztjük: a kerület leghíresebb írójának, Esterházy Péternek szenteljük a lap jelentős részét. Családtagok, barátok, alkotótársak eddig még nem publikált fotók kíséretében elevenítik fel az emlékét, miközben kiderül, hogy a világhírű író és európai gondolkodó mennyire erősen kötődött Rómaifürdőhöz, a kerülethez. A lap megjelenését április 14-re, Esterházy 70. születésnapjára időzítjük.
Nyugat a pikk királlyal indul. Első ránézésre egyetlen esélyünk van. Ha ül a káró impassz, biztosan teljesítjük a felvételt. Ellenkező esetben a pikk szín kedvező elosztásában kell reménykednünk, pontosan 4–4-nek kell lennie.
Miért indult Nyugat pikkel? Feltehetően ez volt leghosszabb színe. Ha legalább négy lapja van a színben, Keletnél nem lesz négynél több. A káró impasszt Nyugat ellen adjuk meg. Ha nem ül, Kelet kerül ütésbe, akinek nem lesz túl sok pikkje. Ha kétszer kihagyjuk Nyugat pikk hívásait, és Nyugatnál öt pikk volt, a sikertelen káró impassz után Kelet már nem tud pikket hívni.
Ezzel az egyszerű manőverrel, hogy csak a harmadik menetben ütünk a pikk ásszal, meg tudjuk akadályozni, hogy Nyugat a pikk ütéseivel ütésbe kerüljön.
A káró ötös indulás után kell tervet készítenünk. Az indulás a tizenegyes szabály szerint Dél felülről a negyedik lapja a színben, és kéri a szín visszahívását. Valószínűleg nála van az ász, és négy vagy több lapja van a színben. Észak a kilencest teszi az indulásba, biztosan nincs nála az ász. Ütünk?
Előbb készítsünk tervet, készüljünk fel a kedvezőtlen elosztásokra.
Ha ül a treff király elleni impassz, lenne tizenegy ütésünk (sőt tizenkettő, ha 3–3 a kőr szín elosztása). Ha nem ül az impassz, és Délnek négynél több kárója van, megbukjuk a felvételt. A teljesítéshez nincs szükségünk a treff impasszra, csak azt kell elérnünk, hogy Dél ne kerüljön ütésbe a veszélyes káró színnel.
A káró kilencest ki kell hagynunk. Észak a káró tízessel folytatja. Ezt is ki kell hagynunk. A harmadik káró hívásba kénytelenek vagyunk betenni egyik figuránkat. Ha ezt Dél megüti, a sikertelen treff impassz után Északnak nem lesz több kárója, ha kedvezőtlen a szín elosztása. Ha mégis tudna még kárót hívni Észak, 4–4 lenne a szín elosztása.
Ha Dél nem üti meg a káró figuránkat, partnerének nem lesz több kárója, így még a káró ász ütésről is le fog maradni.
Eddig olyan helyzetekkel találkoztunk, amikor egyértelmű volt, hogy ki kell várni ütésünkkel. Az ellenfél indulásból megtalálta leggyengébb színünket. Ha hagyjuk őket a saját hosszú színükben közlekedni, könnyen elbukhatjuk a felvételt.
Ne gondolkodjunk sematikusan. Vegyük számba a lehetőségeket, próbáljuk elképzelni, hogyan van a veszélyes szín elosztva az ellenfeleknél, és néha találhatunk megaoldást arra, hogy elkerüljük az ellenfél ütéseinek lehívását.
A kőr kettes indulásból tudjuk, hogy Délnek pontosan négy kőrje van (tizenegyes szabály).
Tervünk, hogy ütünk legalább öt kárót, egy pikket, egy kőrt és három treffet. Ez tíz ütés lenne, ha az ellenfél nem ütne előbb négyet.
Az indulásba Észak a királyt teszi. Érdemes kihagyni?
Ha kihagyjuk, és nem ül a káró impassz, az ellenfél fog még ütni három kőrt, de nem többet. De mi történik, ha kihagyjuk a kőr királyt? Biztos, hogy Észak kőrrel folytatja?
Van még egy gyenge színünk, a pikk. Ennek az elosztását nem ismerjük. Az biztos, hogy Délnek jobb kőrje volt, mint pikkje, különben pikkel indult volna. Északról azonban nem tudunk semmit. Neki lehet, hogy jó pikkje van. Ha hagyjuk ütni a kőr királlyal, lehet, hogy pikkre vált. A sikertelen káró impassz után még biztosan ütnek legalább három pikket, tehát megbukjuk a felvételt.
Azonnal ütni kell a kőr ásszal és biztosan ütünk legalább kilencet.
Nyugat a kőr hatossal indul. Első feladat, hogy elemezzük az indulást, és felmérjük a veszélyeket.
Mit jelent az indulás? Feltehetően a kőr Nyugat legerősebb színe. Biztosan van figurája a színben és legalább négy lapja. Ha 4–3 a szín elosztása, az ellenfél csak négyet tud ütni, hozzájutunk kilenc ütésünkhöz: három pikk, egy kőr, három káró és két treff. Ha azonban 5–2 a szín elosztása, és a káró ász a hosszú kőr mellett van, megbukhatjuk a felvételt.
Tudunk ez ellen tenni valamit?
Nyugat kis kőrrel indult. Biztosan nincs nála a három hiányzó figura, a király, a dáma és a bubi, különben figurával indult volna. Ha ezek közül egy Keletnél van, és kedvezőtlen a szín elosztása, az (vagy szingli). Nem kell mást tennünk, mint azonnal beütni a kőr ásszal. Ha Kelet megtartja figuráját, az ellenfél nem tud lehívni három nagy kőrt, a kéz negyedik tízes-kilencesével fel tudjuk tartóztatni a színt. Ha pedig Kelet bedobja a királyt, Nyugat csak két magas kőrt tud lehívni, a tízesünk ütéssé válik.
Azzal, hogy azonnal ütünk a kőr ásszal, elblokkoltatjuk az ellenfél veszélyes színét, lesz időnk kilencet ütni.
Készítsünk játéktervet a káró dáma indulás után!
Tudunk ütni öt adut, négy kőrt és egy kárót. A felvétel akkor kerülhet veszélybe, ha nem ül az adu impassz, és egy káró mellett ki kell még adnunk két treffet is (az ász Délnél van). Ehhez az kell, hogy Észak ütésbe kerüljön. Ezt kell megakadályoznunk. Észak csak a káróval kerülhet ütésbe. Ha azonban a káró dámát kihagyjuk, nem marad több kárónk, Dél nem tudja az ütést átadni Északnak.
Az indulást ki kell hagyni. Dél káróval folytatja. Ütünk az ásszal, a kőr dámával asztalra megyünk és megadjuk az adu impasszt. Dél üt a királlyal, és kőrt hív. Ütünk a királlyal, elvessük az ellenfél aduit, majd a negyedik kőrre eldobunk egy treffet a kezünkből. A végén még kiadjuk a treff ászt, de ütünk tízet.
A káró indulás kihagyásával sikerült megakadályozni az ellenfél közlekedését, és biztosítani a felvétel teljesítését.
A tíz csapat tizenkét embere beült az öt hosszú asztalhoz, a terem végében felállított bírói pulpitussal az egész a Harry Potter-filmek tanévnyitó jeleneteit juttatták eszembe, és Dumbledore szerepében Szabó László, a tavasszal megválasztott új sakkszövetségi elnök tartott rövid nyitóbeszédet.
Rögtön egy meglepő bejelentéssel kezdte: azt ígérte, hogy ez lesz az utolsó év, amikor még NB1-nek hívják a csapatbajnoki küzdelmeket, jövőre már a javában keresett főszponzorról elnevezett szuperliga kereteiben fognak játszani a legjobb magyar sakkozók.
Az a különös helyzet állt elő, hogy egy Szabó László (elnök) fogja a Szabó László (az egyik leghíresebb magyar sakkozó) nevet elvenni a csapatbajnokitól. De ha ez kell ahhoz, hogy a magyar sakk újra felpörögjön, több pénz kerüljön a klubokhoz, népszerűbb és elismertebb legyen a bajnokság, ám legyen.
Azt egyébként már szombaton lehetett látni, hogy az elmúlt évek tendenciája folytatódik, a csapatok (illetve a mögöttük álló szponzorok) több pénzt áldoznak a bajnokságra: szinte minden csapat 3–4 légióssal erősített, ráadásul az első táblákra. Két kivétellel mindenhol külföldiek az éltáblások, a Diósgyőrnél Almási Zoltán, a Makónál Mihók Olivér játszik elől. Utóbbit messziről ki lehet szúrni a tömegben: a hátán a képzeletbeli drónok számára is jól látható módon virít a neve.
Ribli Zoltán játékban. Fotó: Kemény Vagyim
Képzeljük el, hogy a magyar focibajnokságban egyszerre van a pályán Nyilasi Tibor, Illés Béla, Király Gábor és Xavi. A sakkozóknál nagyjából ez a helyzet: az 1978-as olimpiai győztes Ribli Zoltán, az 1982-es BEK-győztes Faragó Iván, a 2001-ben U20-as egyéni világbajnok Ács Péter és a 2000-es évek világbajnoka, Visuvanátan Ánand egyaránt szerepel a csapatok névsorában, sőt, játszanak is. Na, jó, Ánand nincs itt, de már az is nagy szó, hogy bármikor feltűnhet a nagykanizsai csapatban.
Még egy-két simítás a különleges táblákon – ahhoz, hogy élőben lehessen közvetíteni a mérkőzéseket, mindegyik hálózatra van kapcsolva –, minden csapatfőnök kiosztja a játékosoknak a sakk legális doppingját, a csokoládékat, és elkezdődik a bajnokság.
Elvileg ebben a pillanatban könyvtári csendnek kéne telepedni a teremre, de a sakkórák leütése, a bábuk tologatása, a játékosok székhúzogatása, a csokipapírok zörgése és a kibicek folyamatos sugdolózása egy állandó zajtakarót terít a játék fölé.
Az asztalok elrendezése miatt az első és az utolsó táblákon folyó küzdelmet lehet a legkönnyebben megközelíteni, ott alakulnak ki nagyobb nézői csoportosulások, aztán a lépések után rohannak ki a szurkolók a folyosóra vagy az elemzőszobába, hogy megbeszéljék a látottakat. Van, aki már eleve a partik utáni elemzésekhez kialakított különteremben rendezte be hadiszállását, laptopján követi az online közvetítést, és csak akkor ront be a nagyterembe, ha valami különlegeset lát valamelyik játszmában.
A szombati nap hozott néhány meglepetést. Az elmúlt három év ezüstérmese, a Diósgyőr beleszaladt egy vereségbe, a Szombathelyi Haladás győzte le őket 7,5:4,5-re. Pedig az első táblán Almási Zoltán végjátéktanulmányba illően játszotta túl a Haladás elsőtáblását, Kožul Zdenkót. A bajnokság toronymagas esélyese, a zsinórban 12. bajnoki címére törő Tungsram-Nagykanizsa csak egészen szűken, 6,5:5,5-re győzte le az Aquaréna Kőbányát. Idényeleji döntetlencunami söpört végig a mérkőzésen, csupán három meccs dőlt el, abból az egyiken a válogatott mellett szövetségi kapitányként tevékenykedő Balogh Csaba beleesett a kőbányai Balog Imre mattcsapdájába. Ugyanilyen nyögvenyelősen győzött az örökös üldöző (tizenhét dobogós helyezés egymás után, aranyérem nélkül) szerepét vélhetően már nagyon unó Paks a szegedi Maróczy ellen, pedig eljött szurkolni a csapat örökös (és óbudai) tagja, Csom István olimpiai bajnok is.
Mintha a nagy csapatok nem vették volna figyelembe, hogy az idei évtől újra minden mérkőzés eredménye számít, nem csupán a csapatgyőzelem.
Az előzetesen a középmezőnyhöz tartozóként elkönyvelt Pénzügyőr és Makó az egymással meccselő játékosok Élő-pontjait tekintve azonos erősségűnek tűnt, mégis sima 8:4-es győzelmet aratott a budapesti csapat. Fura már az első fordulóban kiesési rangadóról beszélni, de az előző évek tapasztalatai alapján a nagymúltú, de elképesztően fiatal játékosokra építő MTK és a bennmaradási vonallal folyamatosan „menőmanózó” Dunaharaszti mérkőzését tényleg annak lehetett tekinteni, ehhez képest a 8,5:3,5 arányú MTK-győzelem, ha csak rövid időre is, konkrétan egy napra, de az első helyre repítette a kék-fehéreket.
1.e4 d6 2. d4 Hf6 3. Hc3 a6 4. f3 e6 5. Fe3 d5 6. exd5 exd5 7. Vd2 Hbd7 8. Hge2 Hb6 9. Hf4 Vd6 10. O-O-O Fd7 11. g4 O-O-O (A megnyitásban nem nagyon zavarták egymást, saját figuráik fejlesztésével voltak elfoglalva, majd mindketten hosszúra sáncoltak. Hogy lesz ebből csata? A sötéttel játszó Bérczes nemzetközi mester közel kétszáz Élő-ponttal erősebb ellenfelénél, el lehetett volna képzelni aktívabb kezdést.) 12. Vf2 h5 13. g5 Hg8 14. Hd3 Hc4 15. Ff4 Vc6 16. Hc5 Ff5 17. Fxc4 dxc4 18. H5e4 Fxe4 (Igaz, hogy világos huszárjai zavaróan erősek a centrumban, de futóval ütni hibásnak tűnik: sötét elmarad a királyszárny tisztjeinek fejlesztésével, cserébe világos centrumgyalogjait hozza helyzetbe.) 19. fxe4 He7 20. d5 Vb6
21.Fe3 (Világos kihagyta az azonnali nyerést: 21. Vxb6 cxb6 22.Ha4!, és nem is olyan könnyű védekezni, csak minőséget és gyalogokat hátrahagyva lehet kimenekülni a mattcsapdából, 22…Kd7 még a legjobb, erre 23 Hxb6+ Ke8 24. Fc7 után potyognak a figurák.) 21… Vg6 22. Bhf1 Bd7 23. Vxf7 Vxf7 24. Bxf7 Hg6 25. Bdf1 Bxf7 26. Bxf7 He5 27. Bf1 Fe7 28. h3 Kd7 29. He2 Bf8 30. Bxf8 Fxf8 31. Hf4 h4 32. He6 Fd6 33. Hxg7 Hg4 (Sötét megkönnyítette világos dolgát, a gyaloghátrány tudatában vadul tiszteket cseréltek, majd a következő gyalog elveszítése után egy villámpartikban szokásos tisztáldozattal próbálta menteni a menthetetlent. Egyébként valóban kölcsönös időzavarban voltak a játékosok, fél percekre rövidült a lépésenkénti gondolkodási idejük. Ja, és az áldozatot el is lehetett volna fogadni, 34. hxg4 h3 35. Fg1 h2 36. Fxh2 Fxh2 után megmarad a hármas gyalogelőny.) 34. Kd2 Hxe3 35. Kxe3 Fe5 36. Hf5 Fxb2 37. g6 Ke8 38. Hxh4 b5 39. Hf5 a5 40. h4 a4 (Lelépték a 40. lépést, elmúlt az időzavar, a szép számban odasereglő nézők meglepetésére azonban sötét nem adta fel, ki tudja, miben bízott. Egyed higgadtságára volt szükség, hogy a végjátékban érvényesítse előnyét, a szurkolók eközben kirohangáltak a folyosóra dühöngeni a sportszerűtlenség határait súroló időhúzáson.) 41. d6 b4 42. dxc7 Kd7 43. c8V Kxc8 44. Hd6+ Kd7 45. Hxc4 a3 46. e5 Ke6 47. Ke4 Fc1 48. He3 Fb2 49. Hg4 Ke7 50. h5 Kf8 51. h6 Fc1 52. g7+ Kf7 53. e6+ sötét feladta (Végre, nagy nehezen.) 1–0
1.Hf3 Hf6 2. c4 g6 3. b3 Fg7 4. Fb2 O-O 5. g3 d6 6. Fg2 e5 7. d3 c5 8. O-O Hc6 9. Hc3 He8 10. Hd2 f5 11. a3 h5 12. Hd5 h4 13. b4 hxg3 (Legkésőbb eddigre kiderült, hogy az ellenfelek teljesen eltérő stratégiai elképzelésekkel bírnak: világos a vezérszárnyon igyekszik jobb pozíciókat elfoglalni, miután királyát biztonságba helyezte, sötét a saját stabil sáncát is feladva a királyszárnyon indít gyalogtámadást.) 14. hxg3 Fe6 15. Bb1 Bb8 16. Va4 cxb4 17. axb4 a6 18. Fc3 He7 19. Hxe7+ Vxe7 20. b5 axb5 (Talán az ütés helyett a 20… Fd7 kötés lelassíthatta volna a világos tisztek összekötését és támadását.) 21. Vxb5 Hf6 22. c5 Hd5 23. Fxd5 Fxd5 24. cxd6 Ve6 (Az könnyen belátható, hogy a d gyalogot nem lehet visszaütni a fenyegető 25. Fb4 miatt, de arra talán kevesen gondoltak, hogy a vulkánba dobott papírsárkánynak tűnő gyalog fogja eldönteni a partit. Mi, kibicek biztos nem, valami egészen másról trécseltünk a táblától nem messze, Almási nagymesternek úgy kellett ránk szólni, hogy csendesebben vigadjunk, és csak ebből lehetett sejteni, hogy valami fontos dolog történik éppen a játszmában.)
25.e4 Fc6 26. Vb3 Vxb3 27. Bxb3 Bbd8 28. Fa5 Bd7 29. Fc7 Kf7 (Na, most már látszik a d gyalog ereje, hogy nem lehet onnan egykönnyen elmozdítani. De hogy fog onnan továbblépni? Iszapbirkózási leckék haladóknak címszó alatt található a megoldás, vagyis a következő harminc lépés.) 30. Bb6 Bh8 31. f3 Ff8 32. Hc4 Ke6 33. exf5+ gxf5 34. Be1 Fg7 35. Kg2 Ff6 (Nehéz lett volna megakadályozni az újabb gyalogvesztést.) 36. Hxe5 Fxe5 37. d4 Bdh7 38. Bxe5+ Kd7 39. Kf2 Bh2 40. Ke3 Be8 41. Bxe8 Kxe8 42. d5 Fxd5 43. Bb5 Fe6 44. Bxb7 Fd7 45. Fa5 Bh6 46. Fb4 Bg6 47. Kf4 Kd8 48. Fc5 Kc8 49. Bc7+ Kd8 50. Ba7 Kc8 51. Fb4 Kd8 52. Ba8+ Fc8 53. Fa5 Kd7 54. Fc7 Bf6 55. Ba7 Ke6 56. Ba5 Kf7 57. Be5 Fe6 58. Fd8 Bg6 59. d7 (És amikor sikerült a d gyalogot elindítani, sötét feladta.) 1–0
Almási Zoltán Forrás: sakkblog.reblog.hu
Vasárnap már jóval lazább, ünnepi megnyitótól mentes hangulat uralkodott a második fordulón. A Szombathely ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta, a Diósgyőr után a Paksot is legyőzte. Több táblán is jóval alacsonyabb Élő-számú játékos tudott eredményes lenni paksi ellenfelével szemben, a demoralizáló példája ennek Németh Miklós, aki minőségelőnyös partiját 90 lépésen át húzta Ács Péter nemzetközi mester ellen sikeresen. A középmezőny szoros meccseket hozott (Kőbánya – Makó 6:6 és Pénzügyőr – Dunaharaszti 7:5), a nagyok simán hozták a papírformát (Diósgyőr – MTK 8,5:3,5 és Nagykanizsa – Szeged 9:3).
A teljes nevén Tungsram Aquaprofit Nagykanizsai Sakk Klub két forduló után az élre állt, gyanítható, hogy ott is marad a bajnokság végéig.
A csapat óbudai kötődése, hogy ott játszik Medvegy Zoltán, az Árpád Gimnázium volt tanulója, majd az iskola 2015-ben országos középiskolai bajnokságot nyerő sakkcsapatának felkészítője. Érdekesség, hogy tanítványaiból hárman is szerepeltek a bajnokságban, igaz, különböző csapatokban: Marosi Levente az MTK-ban, Krstulovic Alex a Paksban, Kántor Gergely mesterével egy csapatban, a Nagykanizsában, pár táblával előrébb.
1.Hf3 d5 2. g3 c6 3. Fg2 Hf6 4. c4 Ff5 5. cxd5 cxd5 6. Vb3 Vd7 7. He5 Vc7 8. Hc3 Hc6 9. Hxc6 bxc6 10. d3 e6 11. O-O h6 (Látszólag ártatlan lépés, előkészíti a várható gyalogtámadás elől menekülő futónak a helyet, sötét nem is sejtette, hogy ezt a megnyitási pontatlanságot milyen könyörtelenül fogja kihasználni világos.) 12. E4 Fh7 13. exd5
(Itt álljunk meg egy pillanatra, és válasszunk, melyik figurával ütünk vissza. 13… exd5 első ránézésre problémákat okoz, 14. Be1+ után vagy a királyunk reked középen, vagy a tisztjeink merevednek le a kötésektől. 13. Hxd5 esetén egy áldozatos támadástól tarthatunk: 14. Hxd5 cxd5 15. Fxd5! exd5 16. Be1+ Fe7 17. Ff4 Vd7 18. Bac1 0-0 19. Bc7 Vf5 20. Bexe7 Vxd3 21. Vxd3 Fxd3 22. Bxa7, és világos meggyőző előnybe kerül. Marad a harmadik megoldás, amit a játszmában is láthatunk, de ez is csak veszteségminimalizálás.) 13…cxd5 14. Ff4 Vd7 15. Hb5 Bc8 16. Bfc1 Fe7 17. Bxc8+ Vc8 18. Bc1 Vd8 19. Hxa7 (19. Hd6+ és utána 19…Fxd6 20. Fxd6 Ff5 21. Vb5+ Hd7 22.Bc7 talán erősebb támadás lett volna, de egy csapatbajnoki mérkőzésen a konkrét előny megragadása jobb választásnak tűnik, mint egy hosszabb, a bakizás kockázatát is magában rejtő lépéssorozat.) 19…O-O 20. Vb7 Fd6 (Sötét itt már lélekben feladhatta, különben megvizsgálta volna a támadás erejét, és 20… Ve8 lépéssel menekülőre fogja.) 21. Hc6 Fxf4 (És a vezérvesztés volt még a kisebb rossz! 21. Va8 22. Vxa8 Bxa8 23. Fxd6 Fxd3 volt a másik út, aminek a végén tiszta tiszthátrány várt.) 22. Hxd8 Fxc1 23. Hc6 Fxd3 (Mérgezett gyalog! A bástya-futó a vezér ellen felállást talán lehetett volna még egy ideig tartani, de így hamar megcsappan a sötét haderő.) 24. Vb3 Fc4 25. Vc2 Fxa2 26. Vxc1 Fc4 27. Ff1
1–0
Az MTK ugyan kikapott, de az egyik játékosa, Juhász Kristóf (nyitóképen) tagja lett annak a szűk, négyfős társaságnak, akik mindkét óbudai meccsüket megnyerték. Megkértem, hogy a második meccsét kommentálja, avasson be játék közbeni tépelődéseibe.
1.e4 c6 2. d4 d5 3. e5 Ff5 4. Hf3 e6 5. Fe2 He7 6. O-O c5 7. c4 Hbc6 8. dxc5 d4 9. Vb3 Hg6 10. Bd1 („Eddig ismert utat követtünk, a bástyalépés az első újítás – kellemes meglepetés. Csakis 10.Vxb7-tel küzdhet világos az előnybekerülésért.”) 10…Fxc5 11. Vxb7 Hgxe5 12. Hxe5 Hxe5 13. Vb5+ Hd7 14. Ff4 a6 15. Va4 O-O („Itt kezdtem feleszmélni, hogy az állásom a vártnál is sokkal jobb – minden figurám jól áll, egyszerű és hatásos terveim vannak. 16.b4-re vártam, amire 16… e5! lett volna a válasz.”) 16. Ff3 Ba7 17. b4 Fe7 18. Hd2 e5 19. Fg3 Vb8 („Erős lépés, azt hiszem kulcsfontosságú. Egyaránt támadom a b4 gyalogot és védem meg az a7-bástyát, hogy majd …a5-öt tolhassak.”) 20. a3 a5 21. bxa5 Vd8 22. Vb3 Bxa5 23. Fd5 Kh8 („Rendkívül egyszerű, de annál hatásosabb lépés: f6-ot szeretnék tolni; gyönyörű gyalogláncot elérve.” Közben az elemzőszobában a következő párbeszéd hangzott el az idősebb csapattársak között: – És Kristóf, hogy áll? – Á, hagyjuk, nem szoktam érteni a partijait, most sem. És tényleg, ki számít arra, hogy egy lépést az alliteráció motivál? Pláne, hogy ez a nyerő.) 24. Vf3 Fc2 25. Be1 f6 26. Hb3 Ba4 27. Hd2 („Ellenfelem összezavarodott, hiszen egy éles állasban oda-vissza lépni nem kifizetődő ötlet.”)
27… Va5 28. Fc6 Vxd2 29. Fxd7 Bxa3 („Az alapsor is gyenge – a játszmának vége.”) 30. Vd5 Vb4 31. f3 Vc5 32. Ve6 Vd6 33. Vh3 Bxa1 34. Bxa1 d3, és világos feladta.
0–1
Dehogy akartam én sakkozó lenni! Aki az ötvenes években volt gyerek, az mind focizni szeretett volna, én is. Igaz, hogy hamar kiderült, hogy van érzékem a sakkhoz, sikereim is voltak, de még azután is, hogy megnyertem a középiskolás sakkbajnokságot, a fizikai sportok érdekeltek igazán. A Petőfi Gimnáziumban, ahová jártam, az atlétikának és a csapatsportoknak volt igazán presztízse, a sakkozókon csak nevettünk. Jelentkeztem is a TF-re, csak nem vettek fel – nem a tudásommal volt baj, hanem kellett a hely a sikeres sportolóknak. Muszáj volt állás után nézni, és ekkor nyúlt utánam először a sakk, vagy ha úgy jobban tetszik, a sors. A városmajori szabadtéri sakk-körben, ahová apám sokszor levitt, az egyik idősebb bácsi, akit többször megvertem (Pelei Lajosnak hívták, aki ezt a sztorit meg is írta egy olvasói levélben a Magyar Sakkéletben – a szerk.) beajánlott a Városi Tanács Sportköréhez.
Lett fizetett állásom és két komoly mesterem, Kóródy Keresztély Imre és G. Réti Pál, akiktől olyan dolgokat tanultam, hogy elkezdett komolyan érdekelni a sakk.
De közben megnősültem, és azzal is foglalkozni kellett, hogy miből fogunk megélni. Elmentem a NIKEX-be (Nehézipari Külkereskedelmi Vállalat) dolgozni, és belekezdtem estin a Közgázba. Már majdnem ráállt az életem a tisztes polgári pályára, amikor megint magához intett a sakksors: 1963-ban hívott a Budapesti Spartacus csapata, hogy játsszak náluk. Már akkor is az egyik legerősebb csapatnak számítottak, és ha ők fantáziát láttak bennem, akkor nem volt mit tenni, menni kellett. Ezzel el is dőlt: sakkozó lettem. A következő évben elindultam az országos egyéni bajnokságon, és mondhatjuk, hogy berobbantam a magyar sakkozói életbe: nem végeztem ugyan a közvetlen élmezőnyben, de az éljátékosok közül néhányat megvertem.
1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fe2 (Fiatalon ezt a meglepetést találta ki Csom az elméletben és főleg a megnyitásokban jártasabb idősebb ellenfeleknek. Hívhatnánk hivatalos nevén Fordított magyar megnyitásnak, utalva a Wurm kávéház sakkozói által kifejlesztett magyar védelemre, ami ugyanezt az elgondolást vezette be, csak sötéttel, de a kortársakhoz hasonlóan nevezzük inkább Csom megnyitásnak. Világos látszólag átadja a kezdeményezést sötétnek ezzel a passzív futólépéssel, de mire rájön sötét, hogyan is kellene ezt a lehetőséget kihasználni, kiderül, hogy világos mégiscsak nyomul, ideje védekezni.) 3… . g6 4. c3 d6 5. d4 Fg7 6. dxe5 dxe5 7. Vc2 Hf6 8. O-O O-O 9. Bd1 Fd7 10. b4 a6 11. Hbd2 Be8 12. a4 Vc8 13. Hb3 b6 14. a5 Hd8 15. Hfd2 Fc6 16. axb6 cxb6 17. f3 Hd7 18. Hc4 Be6 (Ramaty helyre került sötét bástyája. De ahhoz, hogy ezt a maga javára fordítsa világos, komoly hálót kell szőni.) 19. Fe3 Vc7 20. Hb2 Fb7 21. Vd2 Hf8 22. b5 a5 23. Fc4 Bf6 24. Fg5 (És a futók elkapták a bástyát.) 24. … a4 (Sötét minden reménye ebben a gyalogban maradt, hátha tisztet tud nyerni, de hamar kiderül, hogy semmi esélye.)
25.Ff1 (Ez a csendes visszavonulás mindent eldönt. Sötét bástyájának elfogásához nincs szükség mindkét futóra, elég a különös kötés: a bástya elmozdulását a mögötte gyengélkedő huszár akadályozza.) 25… Hde6 (A korabeli beszámolók szerint Szabó ezen a lépésen fél órát gondolkodott. Hiába kereste a jó lépést, csak rosszak közül választhatott. Persze lehet, hogy már a vereséget követő magyarázkodást fogalmazta…) 26. Fxf6 Fxf6 27. Hxa4 Fe7 (Elegánsabb lenne, ha sötét már itt feladná, minőség- és gyaloghátrányba került, és az állás is pocsék. De Szabó László ekkor a legerősebb magyar sakkozó, Csom pedig egy ismeretlen fiatal játékos: ilyenkor nehéz elhinni, hogy tényleg csak az számít, ami a táblán van.) 28. Kh1 Bd8 29. Ve2 h5 30. Vc4 Vb8 31. Hxb6 (Még egy gyalog.) 31… h4 32. Bxd8 Fxd8 33. Hd5 h3 34. g3 Hg5 35. Fe2 Hfe6 36. Hc5 Fc8 37. Hxe6 fxe6 38. He3 Fb7 39. Hg4 Fb6 40. Vb4 Vc7 41. Bd1 Fc5 42. Vc4 Kg7 43. Vd3 (És azt már nem várta meg sötét, hogy a vezércsere után még a futója is elvesszen, inkább feladta.) 1-0
Nem jelentett hátrányt, hogy nem a hagyományos, gyerekkortól elméleti képzésben részesülő úton lett sakkozó?
Dehogynem. De pont ebből a hátrányból próbáltam előnyt faragni. Kidolgoztam pár ritka megnyitást, amivel a nagyokat is meg tudtam lepni, vagy legalább a középjátékig el tudtam vergődni ezekkel, ott aztán a városmajori rutinommal és a fizikai sportokban szerzett küzdeni tudással jónéhány partit meg tudtam nyerni. Még jó sok évnek el kellett telnie ahhoz, hogy kellően elmélyedjek az elméletben.
Csom István a 2016-ban kapott Pro Óbuda díjjal Fotó: Antal István
Ehhez képest nagyon hamar, már 1968-ban bekerült az olimpiai csapatba…
Az egy érdekes történet. Az 1967–1968-as idény nagyon jól sikerült: teljesítettem a nemzetközi mesteri normát, ami akkoriban borzasztóan nehéz volt; eredményesen szerepeltem olyan versenyeken is, ahol szovjet sakkozókat is legyőztem. De így sem volt sok esélyem bekerülni a hat fős válogatottba, hiszen a Portisch–Szabó–Bilek megkérdőjelezhetetlen alaphármas mellett Lengyel Levente és Bárczay László is nemzetközi nagymesterek lettek a hatvanas években, és a legendás Barcza Gedeon is újra játékra jelentkezett. Az 1966-os havannai olimpián harmadikok lettünk, Bárczay ott remekül szerepelt, második tartalékként 11 pontot hozott 12-ből. És amilyen a sors, pont ez vezetett ahhoz, hogy végül bekerültem a csapatba. Ugyanis Bárczay úgy ítélte meg, hogy a jó játéka feljogosítja arra, hogy feltételei legyenek, márpedig ő – egy régi sérelem miatt – nem akart egy csapatban játszani Barczával. Kevesen szeretik, ha ultimátumot adnak nekik, a hatvanas évek végének Sakkszövetsége pláne nem ilyen társaság volt, kitették a csapatból Bárczayt, és engem hívtak a helyére. Különös helyzet volt, mert jóban voltam Bárczayval, értettem is a szempontjait, de ha a magyar színeket kell képviselni, és hívnak, akkor muszáj menni.
Úgy is mondhatjuk, hogy megint a sors szólt közbe: amikor már kezdett elmenni a kedvem a játéktól, és elgondolkoztam azon, hogy milyen munkát fogok keresni, akkor a sakk megint jelezte, hogy nekem ez a hivatásom.
Onnantól kezdve húsz éven át olimpiákon, világbajnokságokon, EB-ken képviseltem Magyarországot.
1970-ben költözött Óbudára a családjával, és ha megnézzük a sakkozói pályafutását, szinte ezzel egyidőben kezdődtek a nagy sikerek: az 1970-es és 1972-es olimpiai ezüstérmek, a magyar bajnokság megnyerése 1972-ben, nemzetközi nagymesteri cím elérése 1973-ban.
1970-ben még egy fontos dolog történt, ami meghatározta a sakkhoz való viszonyomat: Portisch Lajos felkért szekundánsának, és a következő húsz évben kisebb-nagyobb megszakításokkal segítettem neki a világbajnoki csatározásban. Meglepő volt, mert szekundánsnak általában elméletileg képzett, megnyitásokhoz jól értő sakkozót szoktak választani, de Portisch nem a már létező variációkkal akarta bővíteni a tudását, hanem újakat akart kifejleszteni, és ehhez én megfelelő elemzőtárs voltam. Igazából Portisch mellett tanultam meg, mit jelent a sakkban a munka, napi 4–5 órákat is elemeztünk. De visszatérve a kérdésre, az óbudai lakásban volt először önálló dolgozószobám (az interjú is ott készült – szerk.), innentől tudtam napi szinten elmélyült munkát végezni otthon is. Beleástam magam egy-két megnyitásba, világossal az angol, sötéttel a szicíliai Richter–Rauzer lett a repertoárom alapdarabja.
Milyenek voltak az erőviszonyok a hetvenes években?
A sakkot igazából csak Kelet-Európában vették komolyan. A szovjetek uralták a játékot, ők adták a világbajnokokat, ők nyerték az egyéni versenyeket, és az olimpiákon csapatban is mindig győztek. Mi általában a jugoszlávokkal voltunk harcban a második helyekért. A magyar sakkozók idősebb nemzedéke pont a háború alatt és után volt fiatal, és ebből adódóan kimaradt pár év a fejlődésükből, amikor minden fontosabb volt, mint a játék.
Aztán a hatvanas években beleszoktak abba a helyzetbe, hogy a szovjeteket nem lehet legyőzni, sőt, kialakult valamiféle lelki görcs is velük szemben.
Amikor bekerültem a válogatottba, és arról kezdtem el beszélni, hogy igenis legyőzhetők a szovjetek is, lepisszegtek, hogy erről ne nagyon nyilatkozzak, mert a végén még elhiszik a vezetők, hogy van esélyünk – és milyen gondunk lesz a csalódásból. Ahhoz egy fiatalabb, lelki gátak nélkül játszó nemzedéknek kellett jönni, hogy hinni tudjunk magunkban. És a jugoszlávokkal vívott külön csatáink arra jók voltak, hogy kialakítsuk a saját stílusunkat, hogy olyan fogásokat gyakoroljunk be, amiket a szovjetek ellen is eredményesen tudtunk később alkalmazni.
Megérkeztünk a legnagyobb sikerhez, az 1978-as olimpiai győzelemhez. Néhány hónappal a focivébé után utaztak Buenos Airesbe…
És magát az olimpiát a River Plate stadionjában, a tribün alatti folyosókon és termekben rendezték. A mérkőzések szünetében ki lehetett nézni a pályára… Mint lelkes focirajongó, rendszeresen meg is tettem ezt.
Az olimpiai csapatok négy táblán küzdenek meg egymással, minden ország két tartalékot is nevez, és a rendelkezésre álló hat főből a forduló előtt döntik el, aktuálisan ki üljön le játszani. Elvileg tartalékként volt nevezve, de gyakorlatilag Portisch, Ribli Zoltán és Sax Gyula után ön játszotta a legtöbb partit.
A negyedik táblásunkról, Adorján Andrásról, akinek ez volt az első olimpiája, menet közben derült ki, hogy nehezen bírja a feszültséget. Ha egy kicsit is kétséges lett az állás, azonnal a remi felé kereste a menekülési utat. De ha csak a saját partijával tett volna így! Amikor az én mérkőzésemet nézte, akkor is rögtön szaladt a csapatkapitányhoz, hogy adja döntetlenre Csom, nehogy feleslegesen kockáztasson. Döcögősen ment a csapatnak, aztán a 8. fordulóban, amikor a magukat mindig titkos esélyesnek tartó angolokkal játszottunk, és lendületesen megvertük őket, kialakult a végső felállás.
A vezetés – nagyon helyesen – a „győztes csapaton ne változtass” elvet érvényesítette, és innentől végig én játszottam a negyedik táblán.
Az utolsó forduló előtti szabadnapon, amikor már amúgy is roppant idegesek voltunk, még rátett egy lapáttal a csapat a feszültségre. Mindannyian hivatalosak voltunk a nagykövetség november 7-ei ünnepi fogadására. Nekünk, játékosoknak sikerült kimentenünk magunkat, de a vezetőknek, szekundánsoknak muszáj volt részt venni. A fiatalabb játékosok pedig balhézni kezdtek, hogy micsoda dolog ez, a csapat küzd az olimpián, életünk legfontosabb meccsére készülünk, a vezetők meg nem segítenek nekünk, elmennek mulatozni. Hiába mondtuk nekik, hogy addig jó, amíg nincsenek itt, addig se zavarnak, ők csak veszekedtek tovább. Másnap viszont fölényesen győztünk a jugoszlávokkal szemben, és így olimpiai bajnokok lettünk.
Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Sax Gyula, Adorján András, Csom István, Vadász László Forrás: hunonchess.com
1.c4 Hf6 (Sárkány ellen sárkányfű, angol ellen angol megnyitás.) 2. Hf3 e6 3. b3 b6 4. g3 Fb7 5. Fg2 Fe7 6. O-O O-O 7. Fb2 c5 8. Hc3 d5 9. e3 dxc4 10. bxc4 Hc6 11. Ve2 Bc8 12. Bfd1 Ha5 13. d3 a6 14. Bab1 Vc7 15. Fa1 Hd7 16. Fh3 (Nunn felkészült Csomból, a parti eddig a lépésig az 1976-os Csom–Petroszjan mérkőzést követte. Ott elég hamar befejeződött a küzdelem, 16… Vc6 17. Fg2 Vc7 18. Fh3 Vc6 után döntetlen lett. Nunn úgy gondolta, hogy jobb folytatást talált…) 16… Ff6 17. He1 Vc6 18. Fg2 Vc7 19. f3 Bfd8 20. Hc2 Fc6 21. f4 Hb7 22. e4 Hb8 23. e5 Fe7 24. He4 Fa4 25. Bd2 Hc6 26. He1 Hd4 27. Vg4 (A helyszín, a focistadion szellemének megfelelő testcsellel küldte el angol ellenfelét Csom, a vezérlépés látszólag a királyt támadja, de igazából a vezérszárnyi áttörést készíti elő.) 27… Kh8
28.Bdb2 b5 29. Hc3 Ha5 30. Hxa4 bxa4 31. Vd1 Bb8 32. Bxb8 Bxb8 33. Bxb8+ Vxb8 34. Vxa4 Hac6 35. Kf1 (Itt már minden nyer. 35. Fxc6 is mehetett volna, 35… Vb1 ugyan látványos, de nem hoz komoly ellenesélyeket, 36. Fc3 He2+ 37. Kf1 Hxc3 38. Vxa6 után világos ugyanúgy kettős gyalogelőnnyel fordul rá a végjátékra.) 35… Vc8 36. Fxd4 Hxd4 37. Fb7 Vg8 38. Vxa6 g5 39. Va8 (Mivel a vezércsere után az a gyalog bemasírozását nehezen tudta megakadályozni, sötét feladta.) 1–0
Hogyan ünnepelték meg a győzelmet?
Volt hivatalos és nem hivatalos része az ünneplésnek. A hivatalos, győzteseknek járó fogadáson részt vettünk ugyan, de nem volt benne sok köszönet: életem egyik legfájóbb élményeként tartom számon, hogy az olimpiai győzelmi ceremónián nem játszották el nekünk a himnuszt. Mi tagadás, csalódottságunkban az udvariassági köröket is megspórolva leléptünk a fogadásról. A bajnokcsapatból ketten voltunk vallásosak, és Portisch Lajossal elhatároztuk, hogy másnap elmegyünk templomba. Valahogy a csapatvezetés is megneszelte ezt a szándékunkat, mert amikor reggel indultunk volna a hotelszobánkból, beállított Gábor Zoltán, a Sakkszövetség akkori elnökhelyettese, és a mindenttudók mosolygásával kérdezte: „Hova, hova elvtársak?” Amire Portisch a lehető legnagyobb nyugalommal azt felelte: „Megyünk a templomba, hálaadó misére az olimpiai győzelmünk tiszteletére, Gábor elvtárs.” Az elnökhelyettes erre szokatlanul hosszan nézte a plafont, majd elengedett minket: „Menjenek, Portisch elvtárs.” Szerencsére azt már nem látta, hogy lent a hallban csatlakozik hozzánk a szintén sikeres ezüstérmes női csapatból Makai Zsuzsa is.
Két évvel később, az 1980-as máltai olimpián sikerült újra az élen végezni, holtversenyben a szovjetekkel.
És tegyük hozzá, hogy egy sokkal erősebb szovjet csapattal versenyeztünk, Tal, Karpov és Kaszparov is bekerült a válogatottjukba. Mondjuk Kaszparov még nagyon fiatal volt, de már ekkor látszott, hogy ő a jövő bajnoka.
Egy nemzetközi tornán volt alkalmam sokat beszélgetni vele, mert a szovjet csapatban, ki tudja, miért, nem álltak vele szóba. Nagyon hálás volt, hogy velem lehetett sétálni, beszélgetni.
Az olimpián egyébként pont egymással játszottunk, de nem a hálájának köszönhetem a döntetlent. Az egész verseny alatt mi vezettünk, csak az utolsó fordulóban értek utol minket a szovjetek – sajnos a mellékpontjuk nekik lett jobb, így hivatalosan ők nyertek Máltán. Sem előtte, sem utána nem volt holtverseny az első helyen a sakkolimpiákon.
Szimultán Óbudán, a Széchenyi Emlékversenyen Fotó: Antal István
Így is hozott haza egy első helyezést, hiszen a negyedik táblások közül ön volt a legjobb. Ráadásul a kilenc partijából hatszor sötéttel volt, ami arról tanúskodik, hogy a csapatvezetés is bízott a stabil játékában. Sem az 1978-as, sem az 1980-as olimpián nem kapott ki egyszer sem.
Amikor a csapatért, pláne Magyarországért kellett versenyezni, az mindig kihozta belőlem a harcosságot, a küzdeni akarást. Otthon a csapatbajnokikon is a Spartacus rendre erején felül szerepelt, sorra nyertük az országos bajnoki címeket, 1982-ben még a BEK-et is megnyertük a moszkvai Burevesztnyikkel szemben.
A Spartacusnak nemcsak játékosa, hanem vezetője is volt.
Igen, 1977-től én voltam a csapat vezetőedzője, ami roppant nehéz, megtisztelő és hálátlan feladat volt. Nem sokkal voltam idősebb és jobb játékos, mint a csapat éljátékosai, Pintér József, Faragó Iván: ebből sok konfliktus is származott, számon kérték rajtam, ha egyéni versenyekre mentem, hogy miért nem rendelem alá magamat a csapatérdeknek. Egyszer annyira besokalltam, hogy az olimpiai csapattagságomról is le akartam mondani, úgy kellett visszatuszkolni. Ha csak az eredményeket nézzük, akkor azt látjuk, milyen nagyszerűek voltunk, de belül folyamatos harcok jellemeztek minket. Mégiscsak sakkozók voltunk.
1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 b6 4. e3 Fb7 5. Fd3 c5 6. O-O Fe7 7. b3 d6 (Eddig követte Csom az 1966-os Najdorf–Portisch mérkőzés megnyitását. Kellett valamit újítani, hogy a fiatal amerikai is gondolkodjon, ne csak memóriából játsszon.) 8. Hc3 Hbd7 9. Fb2 cxd4 10. Hxd4 O-O 11. Ve2 a6 12. e4 Hc5 13. Bad1 (Az első pontatlanság: az eddig komótosan építkező világos lemond a futópárjáról, amire pedig szüksége lett volna ebben a nagyátlókat nyitva tartó állásban.) 13… Hxd3 14. Bxd3 Vc7 15. f4 Bfe8 16. f5 (Következő pontatlanság: a megmaradt futóját hagyja kizárni a játékból.) 16… e5 17. Hc2 b5 (És ezzel a lépéssel sötét átveszi a kezdeményezést. Világos nem fogadhatja el a gyalogáldozatot, mert 18. cxb5 axb5 19. Hxb5 Vc5+ 20. Be3 után 20… Bxa2 alapos takarításra jelentkezik be világos táborában.) 18. He3 Hxe4 19. Hcd5 Vc5 20. b4 Va7 (Világos beadhatja a bástyavillát! Így örvendezhetne egy amatőr sakkozó, de az olimpikonok azt is látják, hogy 21. Hc7-re a válasz túl erős: 21… bxc4 és 22. Bdd1 Fg5 után hiába szerezhető meg a minőségelőny világosnak, az állása szétesik.) 21. Hxe7+ Bxe7 22. Kh1 bxc4 23. Hxc4 d5 24. Hxe5
24… Bae8 (Az elszalasztott nyerés lépése. 24… f6 simán nyerhetett volna, mivel 25. Fd4 Vb8 26. Hg4 Hg3+ 27. Bxg3 Bxe2 28. Hxf6+ Kf7 29. Hh5 Vxg3, és sötét ugyan visszaadja a vezért, de minőségelőnyös végjátékra egyszerűsíti az állást.) 25. Fd4 Vb8 26. Hg4 f6 (Szerencsére Csom észrevette, hogy most már nem megy a Hg3+ vezérnyeréses támadás, mert világos ellenjátéka jóval erősebb lett amiatt, hogy a királyt bezárta a bástya. Ritka állások egyike, amikor a bástyaduplázás nem használt, hanem ártott. Még mindig a pár lépéssel ezelőtti nyerési lehetőség kihagyásán rágódva Csom döntetlent ajánlott, de Christiansen úgy tett, mint aki meg sem hallotta ezt, játszott tovább. Az amerikai csapat akkori főnöke, Benkő Pál később elmesélte, hogy nem ért oda időben a táblához, hogy rávegye játékosát az ajánlat elfogadására, addigra már lépett a fiatal játékos. Ha nem, hát nem, gondolta Csom, és másodszor is megnyerte a partit.) 27. Be3 h5 28. Fxf6 hxg4 29. Fxe7 Bxe7 30. f6 Bf7 31. Vxg4 Ve5 (Újra összeállt sötét támadása, most fenyeget Hf2+) 32. Bef3 Bxf6 33. Vd7 Bxf3 34. gxf3 Hd6 35. Bg1 d4 (A nagyátlóra fejlesztett futó a megnyitás óta arra várt, hogy életre keljen, és most segít befejezni a partit. Persze igazából már vége, csak Christiansen reménykedik abban, hogy hátha megint megkegyelmez neki Csom. Arra aztán várhat! De legalább közelről nézheti a végjáték oktatást.) 36. Vd8+ He8 37. Bf1 Fd5 38. Vh4 Hf6 39. Kg2 Fxa2 40. Be1 Vd6 41. Bd1 d3 42. Bd2 Fb3 43. Vg3 Ve6 44. Vb8+ Kh7 45. Kf2 Fc4 46. Vf4 Fb5 47. Vd4 Hd5 48. f4 Hf6 49. Bxd3 Fxd3 50. Vxd3+ Kh6 51. Vd8 Va2+ 52. Kg3 Vb3+ (Talán a b gyalog volt világos legkedvesebb figurája; a többi magyarázat is ennyire hihetetlen, miért pont most adta fel.) 0–1
Christiansenről eszembe jutott egy történet. A 2002-es bledi olimpián (ahol egyébként újra dobogós, ezüstérmes lett a magyar csapat – szerk.) már versenybíróként vettem részt, és az akkor már nem annyira fiatal amerikai partiját is felügyeltem. Tudni kell, hogy ezen az olimpián már olyan táblákon játszottak a játékosok, amelyeken a technika érzékelte a lépéseket, és ez megkönnyítette az időzavaros partiknál a vitás esetek eldöntését.
Igen ám, de ha valaki véletlenül rosszkor vagy szabálytalanul lépett, akkor csak körülményesen lehetett visszaállítani a rendszert, nekünk, bíróknak külön felhívták a figyelmünket erre.
Christiansen egyik partijában az amerikai láthatóan időzavarba került, már nagyon kevés ideje maradt hátra, amikor ki kellett mennie a mosdóba. Látványosan szaladt ki, és utána vissza a táblához, és én már láttam, hogy baj lesz: gyorsan lépni akart, nem is figyelt arra, hogy az ellenfele még nem húzott semmit. Milyen jól jött a fizikai sportokban való jártasságom: az utolsó pillanatban odaugrottam, és hátulról átfogtam a karját ennek a testes, 100 kilós amerikainak (az interjú ezen pontján Csom mester hirtelen felpattant, és megmutatta rajtam is a fogást, hogy el tudjam képzelni – a szerk.), és odasúgtam neki: nem te jössz. A mozdulat egyébként eléggé hasonlított ahhoz, ahogyan középiskolás korunkban kézilabdameccsen csimpaszkodtunk az ellenfél beállós játékosába, csak az nem vezetett eredményre: Schmitt Pállal, a későbbi olimpiai bajnok vívóval közösen kaptuk azt a lehetetlen feladatot, hogy fogjuk le Kozma István későbbi olimpiai bajnok birkózót.
Fotó: Antal István
Végül nem a Spartacusból, hanem a Paks csapatából ment nyugdíjba.
Hűséges típus vagyok, nem terveztem, hogy elhagyom a Spartacust. Nem is hagytam el, a csapat szűnt meg a rendszerváltás után; a szövetkezeti mozgalom felszámolásával a Spartacusnak is vége lett. Pár évig csak kóvályogtam, nem találtam a helyem, aztán 1997-ben a Paks csapata rendezett anyagi feltételeket és értelmes munkát kínált, boldogan játszottam náluk az utolsó éveimet.
Edzőként is alkalmaztak, így volt lehetőségem a megszerzett tudásom átadni a következő nemzedéknek. Tízszer nyerték meg a paksi fiatalok az Országos Ifjúsági Csapatbajnokságot.
Sőt, a titkos tervemet is sikerült megvalósítani: szerettem volna kinevelni az olimpiai csapatba az utódom, és Berkes Ferenc személyében rá is találtam arra, akiből aztán kemény munkával ki lehetett hozni a válogatott szinthez is elegendő játékerőt. (2002-ben az akkor 18 éves Berkes ifjúsági világbajnok lett – a szerk.) 2014-ben fejeztem be az aktív sakkozást, megtisztelő módon a Paks örökös tagsággal búcsúztatott.
Még sok mindenről beszélgettünk: hogyan esett szét a rendszerváltást követően a magyar sakk, milyen nehéz anyagi helyzetbe kerültek a versenyzők, milyen hatással van a számítógép és az internet térhódítása a játékra, az utánpótlás-nevelés nehézségeiről, a sakk jellemformáló szerepéről – még néhány partit is megnéztünk. A végén, amikor már felálltunk a búcsúzkodáshoz, nem bírtam magammal, és feltettem azt a kérdést, amiről tudtam, hogy nem szabadott volna. – Széchenyire hogyan hatott a sakk, javított vagy rontott az őrületén? – kérdeztem az Óbudai Széchenyi Kör elnökét. – Dehogy volt őrült! – kezdődött a válasz, de ez már egy másik történet.
Az idősebb férfi, aki átért, Füstér Géza, vagy ahogy az alliterációnak és rémisztően harsány humorának megfelelően hívatta magát: Géza gátyám túl volt már csúcskorszakán. 1941-ben megnyerte a magyar bajnokságot, és a további háborús években is rendre dobogón végzett, de utána jelentősen visszaestek az eredményei. Schnellezni és sztorizni, ezt szerette a legjobban a sakkban.
Füstér Géza Forrás: Wikipédia
Kanadában telepedett le, Ontario örökös sakkbajnokaként időnként országos szintű eredményeket is fel tudott mutatni: 1957-ben ezüstérmes lett a kanadai bajnokságon. Sőt, mivel a győztes Povilas Vaitonis nem volt hajlandó utazni, Füstér mehetett a következő évben a portorozsi világbajnoki zónaközi döntőbe, ahol persze tökutolsó lett a huszonegy fős mezőnyben, de itt játszotta élete leghíresebb meccsét, amelyben „majdnem” megverte Fischert.
1.d4 Hf6 2. c4 g6 3. Hc3 Fg7 4. e4 d6 5. f3 e5 6. Hge2 O-O 7. Fe3 c6 8. Vd2 Hbd7 9. d5 cxd5 10. Hxd5 Hxd5 11. Vxd5 Hc5 (Az egészen merészen középen támadó vezér ellen a 11. … Hb6 erősebb lett volna, a gyalogot sem adná ilyen könnyen sötét.) 12. O-O-O Va5 13. Vxd6 He6 14. a3 b5 15. Fd2 Va4 16. Vb4 Bb8 17. Vxa4 bxa4 18. Fb4 Bd8 19. Bxd8+ Hxd8 20. Hc3 Fd7 21. Fd6 Ba8 (Nézzük meg az állást! Világos – gyalogelőnyének tudatában – aktív könnyűtisztjeivel szinte beszorítja sötétet. Már csak türelmes játékkal érvényesíteni kell az előnyt.) 22. c5 (Mondom: türelmes! A c gyalog valóban a kulcsfigurája lehetne a támadásnak, ha az előrenyomulását kellően előkészíti világos. Így viszont az ellenjáték halovány fénye kezd felderengeni sötét előtt. Több se kell Fischernek.) 22. … Hb7 23. Fb5 Fxb5 24. Hxb5 Hxc5 25. Fxc5 Bc8 26. Hxa7 (Ez viszont már egyértelműen hiba. A gyalogelőnyt ugyan megtartotta így, de a huszárját teljesen kivonta a forgalomból. Döntetlenszagú a parti.) 26… Bxc5+ 27. Kb1 Fh6 28. Bd1 Kg7 29. g4 Fe3 30. h4 h5 31. gxh5 gxh5
32.Bd3 (Nini, mekkora friss malőr! Annyira eldugta a huszárját, hogy el is feledkezett róla. Sötét meg köszöni szépen, lenyeri.) Bc1+ 33. Ka2 Fxa7 34. Bd7 Fd4 35. f4 Bc2 36. Ka1 Bd2 (Felesleges folytatni. Így verte meg majdnem Füstér Fischert, és helyette csak igazolta az egyik legnagyobb sakkos bölcsességet/közhelyet: Az nyer, aki az utolsó előtti hibát véti.) 0-1
1958-ban Füstér még a sakkolimpiára is kijutott a kanadai válogatottal, a negyedik táblán egész szép eredményt ért el: 8,5 pont 14 partiból. 1970-ben, 60 évesen már a kanadaiak szövetségi kapitányaként ment a siegeni olimpiára. Időnként kénytelen volt magát is becserélni a csapatba, így fordulhatott elő, hogy Csom Istvántól (is) kikapott.
Legnagyobb sikereit kedvenc játékában, a villámsakkban érte el: 1955-ben a kanadai, 1957-ben az amerikai schnellbajnokságot nyerte meg.
Egészen 1990-es haláláig bejárt a torontói sakk-klubba anekdotázni és schnellezni. Imádta froclizni az ellenfelét parti közben, legendássá vált a szemétkedő kérdése, amit nyerő helyzetben szegezett ellenfelének: „Holnap is eljössz sakkozni?”
Benkő: cselek, trükkök, csalafintaságok
A fiatalember, aki nem ért át a túloldalra, Benkő Pál, az egyik legnagyobb magyar sakkozó. A sikertelen berlini szökési kísérlet után Kistarcsára internálták, így lemaradt a világbajnoki zónaközi döntőről, cserébe alaposan megromlott a látása.
Benkő Pál Forrás: Wikipédia
Addigra már magyar bajnoknak mondhatta magát, 1948-ban nyerte el a címet. Tizenévesen tanult meg sakkozni a testvérétől, ám a pályára állító lökést a Ligetben kapta: egy háziversenyen utolsó lett, és vigaszdíj gyanánt megkapta a Romanovszkij-féle megnyitáselméletet. Ezt úgy kitanulta, hogy egy év múlva már mindenkit megvert a Ligetben, aminek két fontos következménye lett: egyrészt érezhetően megnőtt a zsebpénze, másrészt a legendás Sillye Jenő mester elvitte magával a Zuglói Sakk Körbe. A házibajnokságban toronymagasan vezetett, amikor félbeszakadt a sakkozói élet: közbeszólt a háború. 16 évesen őt is behívták, ugyan fegyvert nem kapott, de így is Ausztria felé meneteltek a „lapátos leventék”, amikor elszökött. Hazafelé menet elfogták az oroszok, de onnan is le tudott lépni. A testvérének és az apjának nem volt ilyen szerencséje, ők három évvel később tértek haza a málenkij robotról, az anyukája pedig belehalt a szovjet csapatokkal való találkozásba.
A háború után újjászerveződő sakkélet hamar rátalált ugyan, de mivel el kellett magát tartani, csak munka, romeltakarítás és építkezés mellett jutott ideje a játékra, az első versenyeit így – az idősebb versenyzők legnagyobb csodálkozására – malteros ruhában nyerte.
A komolyabb szintű sakkozás egyik legnagyobb csábítóereje mindig is a nemzetközi versenyeken való részvétel, az utazás lehetősége volt. A háború utáni magyar sakk nem tudta, és ami a fő baj, nem is akarta ezt nyújtani, ezért a legjobb játékosokban hamar felmerült, hogyan lehetne visszatérni a normális működési módba, visszakapcsolódni a világba. Benkő Pál is ezen gondolkodott, és az 1952-es sikertelen lelépési kísérlet után már sokkal jobban előkészítette a disszidálást. Az 1956-os moszkvai sakkolimpiára a magyar csapat a legerősebb felállásban tudott kimenni, Benkő is bekerült a csapatba, nem kis részben az akkori sakkszövetségi vezető, Kádár János közbenjárására. Ennek köszönhetően a csapat harmadik lett úgy, hogy az olimpiák történetében először legyőzték a verhetetlennek tűnő szovjet csapatot is. És az is következett ebből, hogy Benkő most már részt vehetett nagyobb, külföldi tornákon.
Bled, 1959 A kilencfős mezőnyben öt világbajnok. A táblánál Keres és Fischer, Benkő Pál nézi őket. Forrás: chessbase.com
Az 1957-es magyar bajnokságot úgy írták ki, hogy az első és harmadik helyezett Szófiában, a második Dublinban képviseli Magyarországot a világbajnoki zónaversenyen. Bárki kitalálhatja, hol végzett főhősünk a bajnokságon. Valóban, a félidőben még magabiztosan vezető Benkő az utolsó fordulókban taktikus döntetlenekkel lelavírozta magát a dublini utat jelentő második helyre. A dublini zónaversenyen végül második lett a cseh Pachman mögött, és ezzel az eredményével helyet kapott az 1958-as, portorozsi világbajnoki zónaközi döntőn – ellentétben a szófiai magyar versenyzőkkel, akik leszerepeltek.
De Portorozsba már hontalanként utazott, Amerikába költözött apját követte, aki 1956-ban lépett le. Az amerikai élete eleinte nem volt könnyű, hiszen se iskolai végzettsége, se nyelvtudása nem volt. A Wall Streeten kezdte kifutófiúként, aztán letette a brókervizsgát, és komolyabb munkát is végezhetett, de csak rövid ideig élte a tőzsdeügynökök stresszes életét: New Yorkban is a sakk fogta meg legjobban. Hamar összeismerkedett Bobby Fischerrel, akinek évtizedeken át barátja, versenytársa, pótapja lett.
1.g3 Hf6 2. Fg2 g6 3. e4 d6 4. d4 Fg7 5. He2 O-O 6. O-O e5 7. Hbc3 c6 8. a4 Hbd7 9. a5 exd4 10. Hxd4 Hc5 11. h3 Be8 12. Be1 Hfd7 13. Fe3 Vc7 14. f4 Bb8 15. Vd2 b5 16. axb6 axb6 (Annyit játszottak már egymással, hogy megpróbáltak valami szokatlan megnyitást. Fischer vesztette el előbb a fonalat. Már a b5 gyalog kitolása is gyanús volt, de az, hogy sötét gyaloggal ütött vissza, rendesen meggyengítette a gyalogszerkezetét. Világosnak már csak ki kell találni, melyik gyalogot és hogyan nyerje le. Először rögzíteni kell az ellentábor gyöngeségeit…) 17. b4 He6 18. b5 Hxd4 19. Fxd4 Fxd4+ 20. Vxd4 c5 (Muszáj tolni, 20. … cxb5 21. Hxb5 Vxc2 látványos ugyan, de játszmavesztéssel jár, 22. Hxd6 komoly károkat okoz sötét állásában.) 21. Vd2 Fb7 22. Bad1 Be6 23. e5 Fxg2 24. Kxg2 Vb7+ 25. Kf2 Bd8 26. exd6 Hf6 (A sötét gyalogját sikeresen lenyerte, a következő feladat az előretörő d gyalog megvédése.) 27. Bxe6 fxe6 28. Ve3 Kf7 29. Vf3 Vb8 30. He4 Hxe4+ 31. Vxe4
(Legkésőbb most esik le, hogy 31… Bxd6, a gyalog visszanyerése hiba lenne, hiszen 32.Ve5 után a bástyát nem lehet jól védeni: 32… Ke7 33.Vg7+ és a bástya- vagy a vezérvesztés közül lehet már csak választani.)
31…Bd7 32. Vc6 Vd8 33. Kf3 Kg7 34. g4 e5 35. fxe5 Bf7+ 36. Kg2 Vh4 37. Bf1 Bxf1 38. Kxf1 Vxh3+ 39. Vg2 Ve3 40. Ve2 Vh3+ (Ebből is látszik, hogy jó barátságot ápoltak, Fischer nem erőltette tovább a sakkokat, látta, hogy úgyis elfogynak egyszer…) 1-0
1962-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, és 1970-ig minden olimpián az amerikai csapatot erősítette, így begyűjtött egy ezüstérmet az 1966-os havannai olimpiáról. Egy kikötése volt: a magyarok ellen nem játszik. Ugyanis 1964-től magyar–amerikai állampolgárként valóban kettős életet kezdett élni: rendszeresen járt Magyarországra, sőt, tíz évnyi levelezés után 1968-ban feleségül vette Nagy Gizellát, a Műszaki Egyetem matematika tanárát (aki egyébként remek sakkozó is volt fiatal korában), így a családi élet is idekötötte.
A magyar sakkba is bekapcsolódott, a Spartacus színeiben részt vett a csapatbajnoki küzdelmekben, 1982-ben tagja volt a BEK-győztes gárdának.
Közvetett módon ugyan, de két világbajnoki cím sorsába is erősen beleszólt. Először az 1962-es curaçaoi zónaközi döntőn, amikor nem sokkal a vége előtt az addig magabiztosan vezető, lélekben már a Botvinnik elleni páros mérkőzésre készülő Paul Keres-szel került össze, és győzött, nagy meglepetésre és Tigran Petroszjan még nagyobb örömére; így lett ő Botvinnik kihívója és a 9. világbajnok. Másodjára 1970-ben, amikor Benkő az amerikai bajnokságon kivívta a jogot, hogy indulhasson a világbajnoki zónaversenyen, de ezt a jogát átruházta Fischerre, aki köszönte szépen a lehetőséget, és minden ellenfelét félresöpörve világbajnok lett a ciklus végén, 1972-ben.
1.Hf3 d5 2. g3 Fg4 3. Fg2 Hd7 4. O-O c6 5. d3 e5 6. h3 Fh5 7. c4 dxc4 8. dxc4 Hgf6 9. Fe3 Vc7 10. Hc3 Fb4 11. Vb3 a5 12. Ha4 Fe7 13. Hh4 (Fura egy megnyitás ez: mindkét világos huszár kikerült a szélre, de mielőtt belekezdenénk az oktatóversike szavalásába, miszerint huszár a szélen, sakkozóra szégyen, be kell látni, hogy a huszárok nem stratégiai hiba miatt, hanem taktikai szándékból vannak a helyükön. Sötét most gyalogelőnyre tehetne szert, de 13…Fxe2 után 14. Bfe1 Fh5, 15. Hf5 Ff8 következne, és világos komoly kezdeményezést kapna a gyalogért cserébe. Inkább a királyát helyezi biztonságba.) 13. … O-O 14. g4 Fg6 15. Hxg6 hxg6 16. Bfd1 Bab8 17. c5 Hh7 18. Hb6 Bbd8 19. Vc3 Fg5 20. Hc4 Fxe3 21. Vxe3 Bfe8 22. Va3 Ba8 23. Bd2 Hhf8 24. Bad1 (Amíg sötét a gyalogjai védelmével volt elfoglalva, világos betörésre kész pozícióba helyezte bástyáit a d vonalon.) 24. …Bed8 25. Ve3 Be8 26. b3 Bab8 27. a3 Ba8 28. b4 axb4 29. axb4 Ba4 30. Vc3 Ba6 31. Bd6 Hf6 32. Hb6 e4 33. e3 g5 34. Vd2 Ve7 35. Bd8 Ba3 36. Bxe8 Vxe8 37. Vb2 Ba7 38. Hc4 Ve6 39. Ff1 Hd5 40. Hb6 (Az elátkozott 40. lépés! Versenypartikban idáig kell eljutni az első időellenőrzésig, értelemszerűen az utolsó lépéseket az idő szorításában már nem előzi meg elmélyült gondolkodás. Világos utolsó lépésével letér az eddig követett útról, a duplagyalog a végjátékhoz közelítve nem mutat túl jól.) 40. …Hxb6 41. cxb6 Ba4 42. b5 Ba2 43. Vb1 cxb5
(Keres mester talán arra gondolt, hogy a gyalogok lecserélése után az f2 pontot támadva nyílik egy kis esély a győzelemre. Visszanézve a pályafutására, rájöhetett, hogy ez volt az a lépés, amin elúszott az utolsó esélye, hogy világbajnoki döntőn szerepelhessen. Jaj, legalább egy szép kombináción rágódhatott volna évekig, nem egy ilyen pimf gyalogütésen!) 44.Bd8 (Hirtelen kilyukad sötét állása, a vezérrel nem tudja egyszerre védeni a bástyáját és a lekötött huszárt. Még pár erőtlen védekező lépés, és fel kell adni. Az 1980-as években az egyik legnépszerűbb sakk-könyv volt Magyarországon a Keres tanít: ezt a játszmát valahogy nem válogatta be a szerző, Jakov Nejstadt.) 44… f5 45.gxf5 Vf7 46.Fxb5 g6 47.Bc8
1-0
Ekkor már Benkő úgy vélte, hogy nincs meg benne a kellő sikeréhség a versenysakkhoz. A legenda szerint akkor érezte meg, hogy valami véget ért, amikor Bobby Fischerrel sztriptízbárba mentek, és arra lett figyelmes, hogy amíg ő a nőket lesi, addig barátja kis mágnestáblán állásokat dugdos az orra alá, hogy inkább azt nézze ő is. Fokozatosan átállította az energiáit, a feladványszerzésben, tanításban és elméleti írásban nagyobb kedvét lelte.
A hetvenes években sorra jelentek meg hosszabb írásai, amik közül a Benkő-csel részletes elemzését bemutató könyvet érdemes kiemelni, de a végjáték tanulmányai is haszonnal forgathatók még számítógép uralta napjainkban is.
Ha valaki megkérdezné, hogy mit adtak hozzá a magyarok a világ sakkozásához, miután ízekre szedjük az illetőt az értelmetlen kérdések miatt, nyugodtan megadhatjuk a helyes választ: a Benkő-cselt. Igaz ugyan, hogy versenyjátszmában először a más kontextusban már említett litván-kanadai Vaitonis játszotta ezt a megnyitást, és az is rögzítendő, hogy az orosz szakirodalomban Volga-cselként emlegetik, mert Borisz Argunov 1946-os tanulmányában ír róla, de az a helyzet, hogy Benkő Pál 1974-es könyve alapozta meg a cseljáték máig tartó népszerűségét.
1.d4 Hf6 2. c4 c5 3. d5 b5 4. cxb5 a6 5. bxa6 Fxa6 (A Benkő-csel lényege, ahogyan azt maga Benkő az 1974-es könyvében megírta, a valódi, stratégiai gyalogáldozatban van: ezzel szedi szét világos centrumfölényét, és az a és b vonalakon utat nyit a nehéztiszteknek, hogy nyomást gyakoroljanak világos vezérszárnyára.) 6. Hc3 d6 7. Hf3 g6 8. g3 Fg7 9. Fg2 O-O 10. O-O Hbd7 11. Vc2 Vb6 12. Bd1 Bfb8 13. Bb1 He8 14. Fg5 Vd8 15. Ff1 h6 16. Fd2 Hc7 17. b3 Hb6 18. e4 Fxf1 19. Bxf1 Vd7 20. Bfe1 Kh7 21. Kg2 e6 22. dxe6 Hxe6 23. He2 d5 24. Hf4 dxe4 25. Bxe4 Hd4 26. Hxd4 cxd4 27. a4
(Világos elérkezettnek látta az időt, hogy megindítsa szélső gyalogját, hátha sikerül befutni az egymást támogató a és b gyalogok egyikének. A rejtett lövészállásba húzódó sötét vezérre azonban nem számított.)
27… Vb7 (Egyszerre két irányba is fenyeget ez a csendesnek tűnő lépés. Világosnak a bástyakötést muszáj feloldani, különben f5 felszúrja, így viszont a szélső gyalogok bemasírozásáról szőtt álmot fel kell adni.) 28. f3 Hxa4 29. Bbe1 (Vukič talán azt hitte, hogy a gyalogáldozat mindig segít. De nem. Néha csak szimplán gyaloghátrányt eredményez, mint most.) 29. … Vxb3 30. Vxb3 Bxb3 31. Be7 Bb2 (Tankönyvi módon sötét bástya behatol a második sorra, és ezzel vége is a partinak. Na, jó, a levágott fejű csirkének is lehet pár lépése…) 32. B1e2 Hc3 33. Fxc3 dxc3 34. Bxf7 Baa2 35. Kf1 g5 36. Bxg7+ Kxg7 37. He6+ Kf6 38. Hd4 Bxe2 39. Hxe2 Ba1+
0-1
A feladványszerzői munkájáról mindent elmond, hogy ő az egyetlen olyan sakkozó, aki egyszerre nemzetközi nagymester a versenysakkban és nemzetközi mester a feladványalkotásban.
Fischert is szórakoztatta egy időben az alkotásaival, 10 dolláros alapon játszottak, időkorláttal kellett megfejtenie a feladványokat, és hiába volt sakkzseni Fischer, Benkő trükkjei rendre kifogtak rajta. 1974-től 1984-ig az amerikai válogatottat, 1994-ben a magyar válogatottat segítette kapitányként az olimpiákon. Sakkoktatói munkájának színvonalát tanítványai sikerei minősítik, a 2018-ban világbajnoki döntőt játszó Fabiano Caruana komoly referencia, de a Polgár-lányok miatt sem kell szégyenkeznie.
Polgár Zsuzsa és Benkő Pál Forrás: chessdailynews.com
2003-ban az amerikai könyvpiacon Kaszparovot is megelőzve Benkő Pál: My Life, Games and Compositions című könyve lett az év sakk-könyve, amihez az előszót Polgár Zsuzsa írta – fájdalmas, hogy még mindig nem jelent meg magyarul.
Milyenek voltak az első inspirációk, milyen emlékeket őriz Óbudáról, a gyerekkorból?
Tizennégy éves voltam, amikor Óbudára költöztünk édesapámmal, 1966-ban. Laktunk a Folyamőr, a Kórház és a Kiscelli utcában is. A Raktár utcai iskolában végeztem el a 8. osztályt. Itt kaptam az első művészi inspirációkat.
Már gyerekkoromban is faragtam mindenfélét, formálgattam, ami a kezem ügyébe került. Puha kőből, bicskával faragtam ki egy kis emberi fejet.
A rajztanárnő elkérte, de ennek ekkor még nem lett folytatása. A nyarakat a Hajógyári-szigeten töltöttem a barátokkal, ugráltunk a Dunába, horgásztunk. A Dunába már nem ugrálok, de a horgászás azóta is egyik szenvedélyem maradt. 1976-ig laktunk Óbudán.
“Úgy gondolom, hogy a történelem minden művészt inspirál valamilyen módon, a művészeti élet bármelyik területén is alkot.”
És a további tanulmányai, a folytatás? Már ekkor a művészi pálya felé fordult?
Nem igazán, először másfelé vitt az utam, tettem egy kis „kitérőt”. Újpesten jártam szakmunkásképzőbe, és mechanikai műszerészként végeztem, kitűnő eredménnyel. Ezután a Tehertaxinál műszerészként dolgoztam, közben megszereztem a hivatásos jogosítványt. 1973-tól 1975-ig voltam katona, a határőrségnél Nyírbátorban, majd Nagykanizsán, végül Adyligeten, mindenhol sofőrként teljesítettem szolgálatot. Nagykanizsán kezdtem el szobrászkodni, szabadidőmben.
Milyenek voltak kezdeti alkotásai?
A seregben néha betévedtem az asztalosműhelybe, és ha véletlenül volt egy kis szabadidőm, az onnan elhozott hulladék hársfából fejeket faragtam bicskával, késsel, mikor mi akadt a kezembe. Ezekből pár darab ma is megvan. Leszerelés után a FŐSPED-nél dolgoztam, ahol a kultúrfelelős felelősségteljes munkáját is elláttam. Ekkor ismertem meg későbbi feleségemet is. Abban az időben a Kiscelli utcában laktam; érdeklődésem ekkor fordult komolyabban a szobrászat felé.
Kik voltak az első művész-tanárai, milyen művészkörökbe járt?
Az I. kerületi Fő utcában lévő Ferenczi István Képzőművész Körbe jártam, Mihály Gábor Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművésznél tanultam mintázni, ekkor még munka mellett. Kezdett körvonalazódni bennem, hogy ez lesz az én utam. Kiléptem a FŐSPED-től, és Mihály Gábor mellett szobrászinaskodtam, segédkeztem. 1976-ban szüleim vidékre költöztek, én pedig Óbudáról a IX. kerületi Liliom utcába.
Óbuda emléke elkísért, megmaradt a gondolataimban – nem véletlen, hogy a későbbi években a barátaimon és az alkotásaimon keresztül is visszakapcsolódtam a városrészhez.
Első nekifutásra nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, így továbbra is Mihály Gábor mellett dolgoztam, illetve az Óbuda TSZ-ben is, majd a Ferenczi István Képzőművész Kör gondnoka lettem, és itt készültem fel a főiskolai felvételire.
Mikor vették fel a Képzőművészeti Főiskolára?
1982-ben. 1986-ban végeztem, majd három év művészképző következett Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész irányítása alatt, az ő növendékeként. Időközben megnősültem. Borbála és Dorottya lányaim születése után Pomázra költöztünk, azóta is ott lakunk, idestova harminc éve. Több családtagom viszont Óbudára költözött, és lányaim is itt jártak a Mókus utcai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor iskolákba.
Tehát nem szakadt el teljesen Óbudától.
Egyáltalán nem! Barátaim (Dorottya lányom keresztszülei) is Óbudán laktak hosszú ideig, és általuk ismerkedtem meg az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületével.
Részt vettem a rendezvényeiken, nagyon szimpatikus volt a társaság, a légkör és az is, hogy az egyesület felvállalta a környezetében lévő műemlékek felújításának megszervezését.
Milyen alkotásai kapcsolódnak Óbudához?
Amikor a helyi önkormányzat létrehozta az Óbuda Kultúrájáért Díjat, egyúttal egy pályázatot is kiírt egy ehhez tartozó kisplasztika megalkotására. Indultam a pályázaton, és büszkén mondhatom, hogy megnyertem. Azóta is ezt a kisplasztikámat kapják meg a díjjal a nyertesek. 2010-ben elkészítettem az Óbudai Múzeum megújult állandó kiállítására a középkori klarissza kolostor templomának zárókőmásolatát (ez ma is a kiállításban látható). Ez idő tájt kaptam felkérést Antonio Bonfini emlékkövének elkészítésére is. Ennek felállítására szintén 2010-ben került sor a Szent Péter és Pál Főplébánia-templom oldalfalánál.
Bonfini-emlékkő
Hogyan került kapcsolatba a Kiscelli Kálvária és a Golgota-szoborcsoport felújításával?
Vízi Tihamér festőművész kezdeményezésére kezdődött el a Kálvária felújítása, amelyet az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete vállalt fel és bonyolított le az önkormányzat, továbbá különböző szervezetek és magánszemélyek támogatásával. Szőnyi Endre restaurátor-művész barátommal együtt engem kért fel az egyesület a stációkhoz tartozó Golgota-szoborcsoport felújítására, restaurálására. A feladatot örömmel elvállaltuk, hiszen ily módon mi is részesei lehettünk a szakrális út megújulásának. 2014-ben került sor az újjászületett stációk és a Golgota-szoborcsoport átadására és újraszentelésére.
Húsvét előtt azóta is minden évben megtisztítjuk a szobrokat a szennyeződésektől Szőnyi Bandival, hogy méltó módon fogadhassák a húsvéti körmenet résztvevőit.
Ezek a stációk és a Golgota szobrai (a megfeszített Jézus, Szűz Mária, Szent János és a két lator) nemcsak elődeink számára jelentettek örök értékű szakrális jelképeket, hanem a ma emberének, az ott lakóknak és az arra járóknak is elgondolkodtató, mély lelki tartalmakat közvetítenek.
Kálvária és Golgota- szoborcsoport
Abban a szerencsében volt része, hogy járhatott Carrarában, egy alkotótáborban, ahol Michelangelo és más fantasztikus művészek nyomában készíthette el szobrát.
Az 1990-es évek elején a Képzőművészeti Egyetem szobrász hallgatóinak egy csoportjával, Somogyi József szobrászművész tanítványaival együtt voltam Carrarában, ahol mindenki belefaraghatta egy álmát a márványba. Természetes, hogy ott lebegett előttünk a nagy elődök, mesterek szelleme! Bejártuk a környékbeli városokat, Firenzét, Pisát, az etruszk Volterrát. Carrara városában láttuk, hogy a járdaszegélyeket is (mint nagyon sok más épület-kiegészítést) fehér márványból készítették. Carrara a márvány szeretetét és a polihisztor, reneszánsz művészek előtti még nagyobb főhajtás késztetését adta számomra.
Mi lett a sorsa az ott elkészült alkotásának?
A következő évben visszamentem érte és elhoztam. Ez egy madarakból álló csobogókút része volt, természetesen márványból. Jó lenne egyszer egy hangulatos parkban vagy téren elhelyezni.
Egyébként mindig az adott feladathoz – megérzéseim alapján – legjobban megfelelő anyagot használom, legyen az kő, fa, fém vagy márvány.
Nagyon sokszor vettem, veszem hasznát az alkotás folyamatának technikai részeiben a mechanikai műszerészi végzettségemnek.
Műveit sok esetben inspirálja a történelem iránti érdeklődése, ahogyan ez több szabadtéri munkáján is megfigyelhető.
Úgy gondolom, hogy a történelem minden művészt inspirál valamilyen módon, a művészeti élet bármelyik területén is alkot. A múltból építkezünk a jelenben, a jövőre gondolva. Így volt ez a Szórádi Zsigmond szobrászművésszel közös munkáink esetében is: II. világháborús emlékmű (Nagykáta, 1993), 1956-os emlékmű (Vecsés, 1996), Petőfi-emlékmű (Tiszaújváros, 1998), Szent István király (Zalaegerszeg, 2000), Koronás ivókút (Vecsés, 2000), Címeres Országalma-kút (Tököl, 2001), Hármas kút (Szent István, Gizella, Szent Imre alakjával, Pomáz, 2001), 1848-as emlékmű (Pilisjászfalu, 1999). A pomázi 1956-os emlékművet 2006-ban alkottam.
A korábban említett óbudai alkotások is egyéni műveim. A mondanivaló mindig nagyon fontos számomra, és hogy „átjöjjön” az alkotás üzenete a néző, a befogadó számára.
Vannak-e folyamatban lévő, illetve távlati tervei Óbudával kapcsolatosan?
Igen, vannak. 2018-ban felkérést kaptam az önkormányzattól az óbudai Fő téren egykor állt Árpád-kori Szent Péter-bazilika és a XIV. században Piast Erzsébet királyné által alapított gótikus Szűz Mária templom domborművű emléktábláinak elkészítésére. A tervek és a makettek készen vannak, most állnak elbírálás alatt. Egy másik távlati terv újra a Kiscelli parkhoz kapcsolódik. Mint ismeretes, ez évben kezdődik el a park rekonstrukciója. Ismét csak Vízi Tihamér inspirációjára (aki Kiscell szakrális helyszíneit évek óta a szívén viseli) terveztem egy Mária-kutat, amely kiválóan illeszkedhetne a park, az épületek, a stációk és a Golgota-szoborcsoport szellemiségéhez, a helyszín spirituális üzeneteihez. Bízom benne, hogy a továbbiakban is sok szép művészi feladat vár majd rám Óbudán. De addig is vannak sürgős feladataim: gondoznom kell a szőlőt és a gyümölcsfákat Nagykörűben, a „birtokomon”.
Az Óbuda Kultúrájáért Díj
Majdnem elfelejtettem, hogy szőlősgazda is a szobrászművészet mellett.
Igen, már több mint tíz éve van Nagykörűben egy kis szőlőm és gyümölcsösöm. Az évek során műkedvelő borásszá képeztem ki magam.
A gyümölcsös és a szőlő gondozása igen komoly feladat, sok munka, idő és energia, de egyben kikapcsolódás és feltöltődés is, amire nagy szükségem van az alkotóművészi munkámhoz.
Sokszor a metszés, öntözés vagy a szüretelés közben születnek meg, körvonalazódnak a következő munkáimmal kapcsolatos ötletek, elképzelések.
Tehát a „múzsa csókja” érkezhet szőlőmetszés vagy gyümölcsszedés közben is?
Volt rá példa, nem is egyszer! Az is fantasztikus élmény számomra, hogy a nagykörűi szomszédok, ismerősök befogadtak, már nem számítok „gyüttmentnek”. Szerveztem már kiállításokat, kulturális rendezvényeket is a faluban. Nagy örömmel tölt el, hogy az utóbbi években fellendült a kulturális élet. Az érdekes, izgalmas programokra óbudai, pomázi, szentendrei barátaim is sokszor ellátogatnak.
Közben még az ifjú nemzedékre is gondja van, hiszen tanít egy pomázi iskolában.
Nagy öröm számomra ez a lehetőség! A fiatalokat nemcsak a művészet szépségeire, de a halászlé főzés titkaira is oktathatom. Ahogyan azt már a beszélgetésünk elején is említettem, a horgászat szeretete nem szállt el az ifjúsággal.
A tanév végén „vizsgamunkákat” és „vizsgaételeket” készítenek a diákjaim, és nem szégyellek én sem tőlük tanulni jó ötleteket.
Állatbarát is, hiszen Pomázon mindig kutyák és macskák veszik körül.
Mióta itt lakunk, mindig volt a háznál kutya is, cica is. Jelenleg kétéves Csoki kutyám segít a napi testedzés megvalósításában, a napi másfél órás séta során. A cicák ebben természetesen nem vesznek részt, de lelkesen asszisztálnak, ha véletlenül alkalom adódik egy kis délutáni sziesztázásra.
A családban öröklődött a művészi hajlam?
Részben igen. Bori lányom elismert klasszikus gitárművész, Dorottya lányom viszont az élet más területén indult el: jogász lett. Párom, Katalin a bankszférában dolgozik. Sokszínű a család és az érdeklődés, de ez így van jól. Örömmel tölt el, hogy a lányaim is megtalálták a saját életútjukat, amelyben jól érzik magukat és kiteljesedhetnek. Talán nem vagyok önző, ha azt mondom, hogy ez az én alkotóművészi munkámra is nagyon jó hatással van.
(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. Rendben
Privacy & Cookies Policy
Privacy Overview
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may affect your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
Fotó: Balogh Réka
Alkotó: Fork Imre
Alkotó: Mr. Zero
Alkotó: Angel, Cyone
Alkotó: Koen
Alkotó: TransOne
Alkotó: Nikon One
Alkotó: IamSuzie
