A sorozat első részében a művésznő elveszett legyezőjének útjába eredünk, “legyezőnyelvet” tanulunk és megismerkedünk különféle legyezőkészítési technikákkal is, végül egy kvíz segítségével tesztelhetjük tudásunkat. Aki minden kérdésre helyesen válaszol, Vasárnapi Barangoló csomagot nyer, melybe a következő, februári foglalkozáshoz szükséges anyagokat gyűjtik össze és küldik el. 2021-ben olyan háromrészes, online sorozatokat indítanak a Vasárnapi Barangoló családi foglalkozáson, ahol egy-egy témát több szempontból is körbejárnak. Az első három hónapban Blaha Lujza hagyatékával foglalkoznak: hogy került meg a széttört legyező? Áll-e még színház, ahol a művésznő is fellépett? Mit hordott a díva? A múzeum tárgyairól és rejtett kincseiről, a korszakukról és az akkor élőkről izgalmas történeteket mesélnek, melyeket feladatokkal és alkotással tesznek színessé. Az alkotáshoz elegendő az otthon lévő eszközöket használni, vagy a Kiscelli Múzeumtól meg is lehet rendelni az egyes foglalkozásokra összekészített csomagot, melyet a soron következő alkalom előtt postáznak. Az elkészült művekről beküldött fotókat a honlapon elérhető Barangoló Galériába teszik, hogy a múzeum minden látogatója megcsodálhassa.
A világon is egyedülálló kezdeményezéssel állt elő az Óbudai Danubia Zenekar: az Út a zenéhez nevet viselő honlapon egy egyszerű regisztrációt követően különféle hangulatokhoz igazítva hallgathatunk komolyzenét, az egyes darabokat pedig maga a zenekar adja elő. Az ÓDZ célja egyfelől az, hogy megszerettesse az emberrel a komolyzenét, vagy ha már szereti, akkor elmélyítse benne az érzést. Másfelől pedig a zenekar népszerűségét és ismertségét is növeli az új platform, ami ebben a koncertek és fellépések nélküli időszakban kimondottan jól jöhet.
3. Járj utána! Esernyős – Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont
Az Esernyős útjára indított egy köztéri folytatásos krimit, amit Péntek Orsolya, író, képzőművész ír. Utcai vitrinekben, folytatásokban szerepel majd a kriminovella: aki elkezdi olvasni a Szentlélek téren a buszmegállóban kap egy „kulcsot”, hogy merre keresse a folytatást.
A közös családi élmények mindannyiunknak fontosak. Felszabadultan együtt játszani pedig a képernyő előtt is lehetséges, mert Julcsi, Gergő, és a muzsikusok olyan varázslatot tudnak, hogy hipp-hopp ott teremnek a szobánkban, ott zenélnek, játszanak és mesélnek nekünk! Egymásból kivirágzó, ismerős dallamokkal repítenek. A kisebbekkel ölbe véve tudunk játszani, a nagyobbacskák meg tapsolnak, pörögnek-forognak, hajladoznak. Aztán együtt hallgatjuk a mesejátékot, hogy járt Basa Pista bátor legény, aki fejébe vette hogy átugorja a Dunát!
Előadják:Paár Julcsi–népdalénekes, okleveles zeneterapeuta; Csiki Gergely– néptáncpedagógus. Muzsikálnak: Csernók Klára– hegedű; Könczei Bálint– brácsa; Bognár András–nagybőgő. Az előadás január 29. és február 5. között szabadon megtekinthető. Egy jegy ellenében együtt nézheti az egész család. Jegyár: 500 ft.
A világ folyamatosan változik, akkor is ha nem akarjuk. Vannak időszakok, amikor több a bizonytalan, mint a biztos az életünkben. Hogy vagyunk mi a változással, a bizonytalannal? Mi a megküzdési stratégiánk? Hogyan találunk magunkban fogódzókat? Csoport jellemzői: 8-10 fős zárt, vegyes, mentálhigiénés támogató csoport, a csoporttagok által behozott témákkal foglalkoznak hat alkalmon keresztül. A csoportban művészetterápiás és rajzvizsgálati eszközöket is használnak, de alapvetően a szóbeli megosztáson van a hangsúly. Jelentkezés e-mailen ( info@anyapont.hu )
Bónusz: A Kassák Múzeum Besnyő Éva fotográfiai életművéből rendezett kiállítását a szakma a tavalyi év legfontosabb hazai fotókiállításai közé sorolta. A Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái című időszaki tárlatuk Besnyő Évát a modernitás jellegzetes képviselőjeként, karrierjét pedig a konvencióktól független, szabad női életút modelljeként mutatta be. Az eredeti fotók és dokumentumok ugyan decemberben visszakerültek a kölcsönző intézményekhez, azonban elkészült a kiállítás virtuális változata!
A kiállítás kísérőrendezvényeiről készült videófelvételek a virtuális kiállítás nyitóoldalán és a PIM YouTube csatornáján is elérhetők és az otthoni fotelből is visszanézhetők!
Virtuális kiállítóterükbe egyetlen kattintással ITT lehet belépni.
Mán-Várhegyi Rékát – a 2014-ben megjelent Boldogtalanság az Auróra-telepen című könyve miatt – a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó díjra jelölték, ahol a döntőbe jutott.
A 2018-ban megjelent Mágneshegy szereplői többségében társadalomtudománnyal foglalkoznak. Fiatal, még fiatalabb vagy középkorú értelmiségiek Budapesten. Úgy is mondhatnánk, belterjes társaság. Mindenki ismer mindenkit, hasonló körökben mozognak, egymásról van véleményük, előfordul, hogy kapcsolatba bonyolódnak, vagy éppen szétválnak. Szakmájukkal bajlódnak, elakadnak, keresik a lehetőségeket. Hogy kik ők, az egyik szereplő így fogalmazza meg: „– Eljutni idáig? – kérdezi Krizsán Ernő. – Mert mi hol vagyunk? Egyáltalán ki ez a mi? Ugyan már.”
Többször lehet olyan érzésünk, mintha valós szereplőkről formázták volna a figurákat. Akik ismerik a közelmúlt társadalomtudománnyal foglalkozó szakembereit, érezhetik úgy, hogy párat be is tudnak azonosítani. Egyik szereplő mintha maga a szerző lenne, hiszen Rékának hívják és dupla vezetékneve van.
Olvasás közben megismerjük a különböző korosztályok dilemmáit, fókuszálunk egy-egy emberre, majd visszatérünk a csoport egészére.
Itt van például az értelmiségi családba született, harmincas Enikő, aki a nagy lehetőségek országából – egy nem sikerült házasság után – visszatér Magyarországra. Nem tudjuk eldönteni, hogy irritáló személyiség, vagy csak esendő, botladozó alkat, aki – mint mindenki – követ el hibákat. Szeretne a szakmájába visszatérni, nagy tervekkel száll le a repülőgépről. Az ötletek realitása hétről hétre foszladozik 1999 Magyarországán. Nagyon erős a kép, mikor Enikőre a tükörből a saját édesanyja néz vissza, akire sehogyan sem szeretne hasonlítani.
A könyv másik hőse a frissen elvált negyveneses egyetemi oktató, Bogdán Tamás, aki a házassága után belecsap az életbe, és csömörületig kihasználja a felkínálkozó egyetemista lányokat. Nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a nárcisztikus férfi mellől mindenki kizsigerelve távozik, de egyre inkább megismerjük, hogy nincs miért irigyelnünk a férfi életét. Akár el is képzelhetjük, hogy hol tart majd 20 évvel később. Vajon a VII. kerületi nyirkos, sötét albérletéből merre vezet az útja, és mikor fejezi be az évek óta tartó kutatását?
Bogdán kutatási területe ugyanis Békásmegyer, ahol sok időt tölt. Életútinterjúkat vesz fel. Többször mesél róla, de valahogy mégsem halad igazán a kutatása, amin egy idő után nem csodálkozunk. Szürreális képpel szembesülünk. Mikor először olvassuk, nem tudjuk mire vélni. Talán nem jól értettük? Ám egyre tisztább lesz a kép. Békást csak engedéllyel lehet elhagyni, vagy oda bemenni. Ez egy szegregátum, külön szabályokkal, életterekkel. A napok tele vannak apró furcsaságokkal, miközben az ott élők ugyanúgy dolgozni próbálnak, családjuk van, vagy például háziállatot tartanak. Óriási a kontraszt a könyv többi részében bemutatott emberek, a Budapesti értelmiségi körhöz képest. Talán nem is Békás ez, csak valahol egy hely a világban, Magyarországon, vagy a határon túl? A két világ közötti szakadék leginkább azoknál az egyetemistáknál látszik, akik Békásról kikerülhetnek és tanulhatnak a többiekkel. A könyvből megtudjuk, hogy a Békásról kiszakadt egyetemista lány megtalálja-e kint a boldogságát vagy inkább hazamegy. Az éppen felvételt nyert fiú mennyire érzi elveszettnek magát az első hetekben az egyetemen és egyáltalán a városban? Biztos, hogy itt a jobb?
Fontos téma a könyvben az elsőgenerációs értelmiséggé válás kérdése, akár Békáson születtél, akár azon túl. Az asszimilálódás erős igény, de mintha a hiány örökre megmaradna.
2000 körül járunk, a rendszerváltozás még karnyújtásnyira van. Vajon elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozásnak van nyertes vagy éppen vesztes korosztálya? Lehet túl későn vagy túl korán átélni a szocializmus agóniáját? Kinek mennyire volt könnyű váltani?
A mindennapok szintjén mindez úgy jelenik meg, hogy a külföldi szakmai körökbe még nehéz bekerülni, az idegen nyelvek sem mennek sokaknak gördülékenyen. A konferenciák világa – mint találkozási pont – vissza-visszatér a könyvben, sokszor viccesen, az értelmét megkérdőjelezve. Sokszor unjuk, mégis mindannyian ott vagyunk, sőt legközelebb is elmegyünk, készülünk az előadásunkra és vágyjuk az elismerést.
Ahogy haladunk a könyvvel, egyre több elgondolkodtató kérdés kerül felszínre. Egyszerre szociográfia, ugyanakkor az emberi lélek mélységeibe és a párkapcsolatok színes világába is elkalauzol. Megértjük, hogy a szerző miért Virginia Wolf: Saját szoba című könyvéből választ részletet mottónak.
A szerző azonban talán túl sok kérdést megnyit, sok részbe belekap, várjuk ugyan, hogy mire jut, de a kifejtés sokszor elmarad.
A könyv aztán egyszer csak véget ér. Nincs tanulság, nincs befejezés, a szereplők élete a homályba vész: elkezdődik a XXI. század.
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
Magvető Budapest, 2018.
Folyamatosan változott a település területének nagysága, a lakosság etnikai, vallási összetétele és lélekszáma, a közigazgatási besorolása és hatásköre, illetve a szerepe is. Hosszú út vezetett a panel lakóházak felépüléséig, amely egy újabb szakasza és eleme a városrész metamorfózisának. Fejlődés és pusztulás kísérte a település történetét, amelynek a mindenkori lakosság volt az alakítója vagy elszenvedője. Az évszázadok alatt megváltozott a helyben lakók és a beköltözők identitása is, hiszen az eredeti településmag csaknem teljesen eltűnt – az őslakosokkal együtt –, helyette egy másik, egy új nőtt ki a földből, új lakókkal. A panel Békásmegyer mintegy fél évszázados története lassan indokolttá teszi az új helyi kötődés – lokálpatriotizmus – kialakulását, hiszen már több generáció is felnőtt a területén. A régi és az új azonban még most is együtt van jelen, legyen szó a lakosság összetételéről vagy akár a település szerkezetéről. Ötven év nem nagy idő egy település történetében, ám Békás vonatkozásában mégis jól megfigyelhető, hogy a felgyorsult világ akár ilyen rövid idő alatt is alaposan át tudja alakítani a helyi viszonyokat. Esetünkben ez egy állandó, dinamikus minőségi javulást jelent, amely komplex módon hat a településre és lakóira.
Békásmegyer, Kőbánya utca és Árok utca közötti házak, 1965. Fotó: Fortepan/Mészáros Zoltán
A történet persze jóval korábban kezdődött, hiszen minden olyan település, amely az emberi lakóhely kialakításához kedvező földrajzi adottságokkal bír, jó eséllyel többezer éves múltra tekint vissza. A Rókahegy, Ezüsthegy és Kálvária-hegy lábától a Dunáig elterülő, egykor termékeny síkság bőséges lehetőséget biztosított az állandó megtelepedésre. A kutatások már ötezer éves településformákat is tártak itt fel gazdag leletanyaggal. A következő történeti korszakok régészeti emlékei jól demonstrálják a területen egykor élő pannonok, illírek, kelták, majd a rómaiak aktív jelenlétét és letelepedését. A honfoglalás idején az itt található dunai rész kiválóan alkalmas volt a folyami átkelésre, ezt a helyet nevezték el később Megyeri révnek. A Megyer törzs egyik nemzetsége birtokolta a területet, kiszorítva a szláv lakosságot, amely a közeli hegyekbe húzódott.
A középkor folyamán többször cserélt gazdát a település, amelyet több okiratban is Bélafalunak említenek.
A kereskedelmi útvonalaknak, a dunai révnek és a gazdagon termő földeknek köszönhetően jelentős településnek számított a térségben. A virágzó szőlőkultúra és borkereskedelem is ezekre az időkre datálható. Ennek a virágzó korszaknak az oszmán török hódítás vetett véget, amely egy időre visszavetette a fejlődés és gyarapodás folyamatát. A falu a XVII. század végére teljesen elnéptelenedett, műveletlen földjeit az óbudaiak bérelték legelőnek Komárom városától. A komáromi uradalom 1659 és 1766 között a Zichy család birtokában volt, ennek – többek között – Óbuda mellett Békásmegyer is része volt. Ekkor kezdődött a település új, prosperáló történeti szakasza, amely lényegében a II. világháború végéig tartott.
A modernkori Békásmegyer története két relevánsan elválasztható fejezetre bontható. Az egyik, a manapság Ófalunak nevezett egykori település krónikája, amely a XVIII. század első felétől az 1970-es évekig tartott, beleértve a fővároshoz történő csatolást (1950) is, amikor már nagyközségi rangban volt. A másik korszaka pedig a panellakótelepek megjelenésétől számítható.
Az eredeti Békásmegyer falu, a XVII. század végére szellemtelepüléssé vált, melynek egykori lakói vagy elköltöztek biztonságosabb területekre, vagy a harcok áldozataivá váltak. Az oszmán török hódoltság alól felszabadított és elnéptelenedett részek feltámasztása és betelepítése azonban hamar megindult. Ez a folyamat az egyes földesurak és a bécsi udvar politikai és gazdasági érdekeivel összhangban történt. Az alapkoncepció szerint, elsődleges cél volt, hogy a legnagyobb számban érkező új betelepülők németajkú katolikusok legyenek. Ezt nagyban segítette az is, hogy dél-német területeken komoly harcok folytak a franciák ellen, ezért az ott élő, alapvetően sváb nemzetiségű lakosság kapva kapott az alkalmon, és tömegével költöztek új hazába, magyar földre. A Zichy család is ebből a térségből toborzott telepeseket uradalmába, akiket különböző adókedvezményekkel csábítottak leendő otthonukba.
Az első néme tajkú telepesek 1736-ban érkeztek Békásmegyerre. Eredeti származási helyüket nem tudjuk pontosan, mert ezek a dokumentumok egy 1792-es tűzvészben megsemmisültek.
Ennek ellenére Békásmegyert hosszú időn át tisztán sváb falunak tartották, erre utal akkori elnevezése, a Krottendorf is. (Itt jegyezzük meg, hogy a Békásmegyer településnév sokkal korábbról származik, hiszen egy 1287. évi oklevélben már így szerepel. A területen jórészt agyagos földek és kisebb mocsarak voltak, amelyek kedvelt otthonai a békáknak, a megyer szótag pedig a honfoglaló törzsre utal.) A német földről érkező telepesek nemcsak híres munkamoráljukat hozták magukkal, hanem magas szintű szőlőművelő tudásukat, valamint földműves és állattartó tapasztalataikat, szakértelmüket. Mindezek mellett természetes volt, hogy új otthonukba velük „jöttek” népi hagyományaik, szokásaik és saját kulturális és morális attitűdjük. Békásmegyerre is több hullámban érkeztek telepesek, ez hamar a település népességének és méretének növekedéséhez vezetett.
1766-ban a falu – miként az egész komáromi uradalom – a Zichy család kezéből a Kincstár (Kamara) birtokába került, és mint kamara-uradalom működött tovább. A faluban nemcsak a szőlőművelés és más agrár jellegű tevékenységek virágoztak, hanem a különböző kézműipari szakmák is. 1830-ban közel 900 lakosa volt a településnek, amely mintegy 1050 hektáron feküdt.
A Duna irányába egyre több földterület került intenzív művelés alá, valamint megjelent a később meghatározóvá váló gyümölcstermesztés, kertgazdálkodás is.
Békásmegyer közvetlen déli szomszédja Csillaghegy, amely a településsel évszázadokon át szimbiózisban élt. Csillaghegy területe is ősidők óta lakott, de Békásmegyer vonatkozásában az észak-keleti része, az egykor Kissing-pusztának nevezett terület volt fontos. Azt a földterületet ugyanis a békásiak használták jó ideig. 1886-ban Csillaghegy települést – ez ekkor még az említett Kissing-pusztát jelentette – Békásmegyerhez csatolták egy szerződés által, amely 10 évre szólt. Ennek értelmében 65 ezer forintot fizetett 85 békásmegyeri gazda 6%-os kamattal, hogy a terület italmérési, halászati és kavicsszállítási jogát megkapja. A két település története ezután még jobban egybeolvadt. A mai értelemben vett Csillaghegy a századfordulótól indult fejlődésnek, amikor felépült a tisztviselőtelep – a HÉV mentén –, és fokozatosan benépesedett a Dunáig futó sík terület.
Békásmegyeri lakótelep, balra az Ármány utca, alul keresztben az Árpád utca, 1979 Fotó: Fortepan/Bojár Sándor
A XIX. század végén Békásmegyer lakossága még majdnem tisztán németajkú volt, a komoly változás az etnikai összetételben a századforduló után következett be. A folyamatos népességnövekedésnek köszönhetően a németség számaránya drasztikusan lecsökkent a XX. század első felére, amely értelemszerű volt, hiszen az új beköltözők már nem német területről érkeztek, hanem Magyarország egyes részeiből. Ennek ellenére a vegyes és színes nemzetiségi és vallási összetételű faluban a német szokások meghatározóak maradtak 1945-1946-ig.
Békásmegyer életében jelentős törést és változást okozott a szőlővész elterjedése, amely alapjaiban változtatta meg a település addigi agrár jellegét.
A XIX. század végén a filoxéra és a vele járó más növénybetegségek rövid időn belül kiirtották a településen élő gazdák fő bevételi forrását, sokan elvesztették munkájukat.
Ezért – aki tehette – áttért az intenzívebb gyümölcs- és zöldségtermesztésre, illetve Budapesten próbált elhelyezkedni, munkát találni. Ennek következményeként alakult ki a két világháború között egy ingázó munkás réteg, akik már nem helyben dolgoztak, hanem napi szinten utaztak a munkahelyükre és vissza, haza. Egyre szűkült az egykor paraszti réteg, amely próbálta fenntartani korábbi életformáját, folytatva a hagyományos családi sváb gazdálkodást. A gazdasági élet kereteinek változásával együtt járt a családi tradíciók, életformák átalakulása is. A nagycsalád, mint életkeret még egy ideig megmaradt, de a fiatalok különköltözése egyre elterjedtebbé vált. Érdekes példaként említhetjük, hogy már nem építettek külön szobát az elhunytak számára, ami korábban egy alapvető sváb szokás volt a faluban. A II. világháború borzalmaival elérkezett változások elkerülhetetlenek voltak.
Békásmegyer, Karhatalom biztosítja a svábok kitelepítését, 1946 Fotó: Fortepan/Bauer Sándor
A szovjet Vörös Hadsereg számára Óbuda és Békásmegyer is német településnek számított, ezért az itt élő civil lakosság a harcok elmúltával is rettegésben élt. A helyi lakosság még fel sem tudta mérni a háború okozta szenvedéseket, károkat és veszteségeket, a villámgyorsan kiépülő új politikai hatalom már le is sújtott rájuk. A szovjet segítséggel egyre nagyobb hatalomhoz jutó Magyarországi Kommunista Párt szervezésével és irányításával kollektív bűnösöknek kiáltották ki a hazai németséget, akiknek távozniuk kellett az országból. Ugyan különböző nemzetközi szerződések meghatározták a német kisebbségek kitelepítését és az ún. lakosságcserét (ezt az új országhatárokkal is magyarázták), Magyarországon ezt rendkívüli brutalitással és tragikusan gyorsan akarták végrehajtani.
Ez elsősorban azokat az állampolgárokat érintette, akik az utolsó népszámláláskor (1941) német anyanyelvűnek vallották magukat.
Az erről szóló belügyminiszteri rendeletet – 70.010/1946 BM – azonban sok helyen sajátosan értelmezték. Ennek egyik legszembetűnőbb példája Pilisvörösvár, amely szintén német település volt, onnan mégsem telepítettek ki senkit: általános magyarázat szerint óriási szükség volt a közeli szénbányákban dolgozó pilisvörösvári munkaerőre. Békásmegyer történetének újabb drasztikus átalakulására 1946 elején került sor. A helyi németek – kevés kivétellel – kitelepítésére két hullámban került sor. Az első transzport 1946. február 28-án, a második március 5-én hagyta el szeretett otthonát. Napokig az Óbudai MÁV Állomáson várakoztak, majd marhavagonokba zárva elindultak az előre kijelölt dél-német területekre. Az adatok alapján 575 családot, 2281 főt telepítettek ki Békásmegyerről, főleg Neckarzimmernbe és más würtenbergi falvakba (Göppingen, Schwäbisch-Hall, Heilbronn, Gemünden). Voltak olyan családok, akik különleges esetekben, miniszteri engedéllyel visszaköltözhettek Békásmegyerre, de szembesülniük kellett az időközben radikálisan megváltozott körülményekkel.
A kitelepített svábok ingatlanjait, állatait, földjeit, a házakban maradt berendezésekkel együtt az újonnan betelepített magyar nemzetiségű családok kapták, akik határainkon túlról – Románia, Csehszlovákia –, illetve Magyarország különböző részeiből (főleg Mezőkövesd és környéke) érkeztek a településre. Rövid ideig a település lakója volt Veres Péter politikus-író és az avantgárd művészet egyik apostola, Kassák Lajos is. Kassákot lényegében ide száműzték, hogy távol tartsák az új politikai adminisztráció által létrehozott művészeti iránytól.
Kassák azonban egy kis művésztelepet hozott létre Békáson, ahol különböző képzőművészek alkothattak és gondolkodhattak, távol a politika világától.
A kitelepítések tovább formálták Békásmegyer társadalmi és gazdasági struktúráját. Az egykori sváb földek állami tulajdonba kerültek, utóbb jórészt ebből alakult meg a Vörös Csillag TSZ. Az 1960-as évek első felétől lehetett földet bérelni, és ezzel egyre többen éltek a következő évtizedek alatt. Közben a település lakossága lassan kicserélődött, az egykori németajkú lakosság kisebbségbe szorult, de – talán épp emiatt – még jobban igyekezett megtartani a sváb hagyományokat, kulturális gyökereket. Ennek eredményei csak a rendszerváltást követően váltak igazán láthatóvá.
Sokan azt hitték, hogy Békásmegyer élete a sok megpróbáltatás után rendeződik, és nyugodt keretek között fejlődhet tovább. Ez a ciklus viszont csak az 1970-es évek elejéig tarthatott, mert az országos lakáshiány megoldásának égető kérdése minden helyi akaratot felülírt.
Fotó: Fortepan/Főtáv
A panel Békásmegyer története egy politikai, gazdasági és építészeti vitával indult. Ugyanis az eredeti elképzelések alapján nem tartották jó ötletnek a terület lakótelep jellegű beépítését. Legerősebb indokok között az anyagi háttér megteremtése és különböző városépítészeti problémák húzódtak (hatalmas földterület feltöltése, a közlekedési gondok megoldása, teljes infrastruktúra kiépítése).
A lakáskérdés megoldása politikai szempontból kiemelt célfeladat volt, ezért nem kerülhette el a település az újabb radikális átalakulását.
A békásmegyeri panelépítkezések – Óbudához hasonlóan – több ütemben zajlottak, a főtervező pedig itt is Mező Lajos volt. A hosszú előkészítő munkák 1971-ben kezdődtek a mai Ófalu és a Duna közötti sík rész feltöltésével, amely korábban mezőgazdasági terület volt (például a Pünkösdfürdő utca déli részén, a Királyok útjáig végig bolgárkertészetek működtek). Az építkezések a falut sem kímélték, hiszen a hegy felőli részre is terveztek panelházakat. Ezért a mai Ezüsthegy utca déli oldalán álló falusi házakat lebontották, lakóit elköltöztették (legtöbben a lakótelepen kaptak lakást). Békásmegyeren 1975 és 1984 között több mint 13 ezer lakás épült, amely napjainkban mintegy 70 ezer ember otthona. Természetesen nemcsak lakóházak épültek Békáson, hanem különböző szociális, kulturális, egészségügyi és gazdasági jellegű intézmények is létrejöttek, az igényekhez képest megkésve. Új HÉV megállót alakítottak ki a régitől északabbra, helyi buszjáratokat vezettek be, de a 11-es főút még most sem tudja megoldani a közúti közlekedés problémáját.
A békásmegyeri lakótelep építkezése. A Kabar utca épületei a Pünkösdifürdő utca felől, 1976. Fotó: Fortepan/Főtáv
A panel lakótelep megépülése ismét új társadalmi viszonyokat, kereteket és városszerkezetet eredményezett Békásmegyer életében. Figyelembe véve, hogy a panelszerkezetű társasházak élettartama a folyamatos karbantartások mellett is véges, bizonyosan eljön egy újabb gyökeres változás a település történetében, ami újfent egy megváltozott arculatú települést fog eredményezni.
Személyes kötődésem Óbudához 1954 után alakult ki. A szüleim lakását elvették, és különféle hányattatásokat követően végül egy Laktanya utcai kis házban tudtak lakásrészt vásárolni. Ide költöztek két gyermekükkel: húgommal és velem. Építészként addigra nagyon sokat foglalkoztam élő műemlékekkel, azok megmentésével.
Rendszeres látogatásaim alkalmával mindig fájt a szívem azért a hangulatért, ami a terület elaggottsága, elszegényedése folytán akkoriban óhatatlanul betöltötte Óbudát.
Mindig szerettem fényképezni, így itt is rengeteg képet készítettem.
Látható-e még azokon a képeken Krúdy „mézeskalácsszínű” Flórián tere?
Első felvételeim még a hídfő és az aluljáró nagy feszítő hatása előtti Flórián teret mutatják. Látszik a Flórián-szoborcsoport és azok az épületek, amiknek ma már nyoma sincsen. A Duna felőli oldalon állt a mozi épülete. Vele szemben, nem olyan távolságban, ahogyan ma áll ott az a nem igazán szép áruház, hanem annál közelebb, egy emberi léptékű utca túloldalán, nagyon szimpatikus földszint plusz egy emeletes, zömében szecessziós, eklektikus épületek álltak. Ezekben közért, vasbolt s mindenféle kis üzlet volt, ami ellátta Óbuda környékbeli lakóit.
Évtizedeken át vártak az óbudaiak arra a hídra, amit ma Árpád hídként ismerünk, és ami aztán végleg el is tüntette azt a hajdanvolt Óbudát…
Igen, a Flórián tér igazi arca, amit ma már nyomokban sem láthatunk, a híd megépülésével végleg eltűnt. Vele együtt eltűnt a Flórián-szobor is, amit azóta sem sikerült rekonstruálni, és visszahelyezni (a Szent Flórián-szoborcsoportot és a restaurált Fogadalmi oltárt 2012-ben újra felállították. – HA).
A szobor a mai Flórián térnek azon a részén állhatott, ahol a Duna irányába, az immár sajnálatosan zárva lévő múzeumi területre kivezető aluljáró-folyosó bejárata van.
Innen származik a tér elnevezése. A negyvenes években a hídépítés miatt áthelyezték a Fő térre, majd a darabjai egy ideig a Zichy-kastély udvarában hevertek. A szobor ezután a Kiscelli Múzeumba került, a Fogadalmi oltár részei pedig a Pöttyös utcai iskola mellett található törmeléktemetőbe, ahol én még láttam ezeket a darabokat. Nem tudom, mi történt akkor, amikor az iskolát bővítették, valószínűleg valahol feltöltésben kötöttek ki e jobb sorsra érdemes töredékek.
Flórián tér, szemben a Flórián üzletközpont. 1981. Forrás: Fortepan/ Pap Zsigmond György
Kérem, meséljen arról, hogyan vált részesévé a Flórián téren elvégzett, nagyszabású feladatoknak!
1968-ban készült el Budapest átfogó közlekedésfejlesztési terve. Ez tárgyalta az Árpád híd bővítését is, amely híd közismerten a háború ideje alatt úgy épült meg, hogy a lehetséges szélességnek csak a felét készítették el akkoriban. A ‘68-as terv alapján azonban 1979-ben az Állami Tervbizottság úgy döntött, hogy meg kell oldani az Árpád híd rekonstrukcióját, értve ezalatt annak kiszélesítését is, valamint a pesti és a budai oldalakon csatlakozó útvonalak rendbetételét. Tizenegy éven át érlelődött a gondolat, hogyan lehet a Dél-Budáról és Pestről a Dunakanyar felé irányuló forgalmat minél kevesebb zökkenővel átvezetni ezen a területen. Ez idő tájt aktívan élt a Bécsi út, hiszen ekkor még nem létezett a Bécs felé vezető autópálya-szakasz. Én még úgy kezdtem el Győrbe, Sopronba járni autóval, hogy Óbudán keresztül ballagtunk, s a cél bizony nagyon messze volt egy ilyen autós utazással. Amikor aztán a munka beindult, több intézmény is elkezdett a várható következményekkel foglalkozni. Volt egy nagy előkészítő csoport, melynek Dalmy Tibor volt a motorja, aki ragyogóan menedzselte a dolgot, pedig volt úgy, hogy egy tárgyaláson közel ötven cég képviselője vett részt. Öröm volt vele dolgozni. A mérnöki létesítmények generáltervezője a FŐMTI (Fővárosi Mélyépítési Tervező Intézet) volt. Ezenkívül számtalan altervező és kivitelező cég vett részt a munkában, többek között a VÁTI (Városépítészeti Tudományos és Tervező Intézet). Én úgy kerültem a feladatba, hogy már több mint húsz éve a VÁTI Műemléki Irodájában dolgoztam, és nagyon sok helyreállítás, romkonzerválás volt a hátam mögött. A műtermemben többen dolgoztunk a Flórián téri aluljáró építészeti és műemléki munkálatain: Voith Mária, Borbély Edit és Nyékhelyi Mária voltak a munkatársaim.
Az általunk hivatalosan kiadott tervek száma megközelítette a kétszázat, nem számítva a munkaközi vázlatok tömkelegét. Irdatlan mennyiségű munka volt.
Kérem, meséljen arról, milyen volt ebben az időben ez a terület?
Az aluljáró munkálatainak megkezdésekor a kiscelli posta ’40-es évekből származó épületével szemközti oldalon az evangélikus templomon kívül minden le volt tarolva, s álltak már a panelházak. Sajnálatos módon tanúja voltam annak is, ahogyan megépült az áruház azzal a világi nagy botránnyal, ahogyan ennek érdekében széttúrták ott a tábor közepét, lelkét: a principiát. A Fővárosi Tanács akkori vezetői, meg az akkori építésügyi kormányzati illetékesek úgy döntöttek, hogy felrobbantják… És meg is tették! Mindezt azért az épületért, ami nem egy európai örökség szintű építészeti alkotás, ami városépítészetileg is egy elhibázott, át nem gondolt, úgy Isten nevében odalökött valami. Végül csak torz, semmit nem mutató romok maradtak ott az élelmiszerüzlet sarkában. Oda jártunk kávézni, s nekünk, a szakembereknek sem mondott semmit az a szerencsétlen torzó. Esetleg csak lelkiismeret-furdalást keltett azokban az emberekben, akiknek egy pici lelke mégiscsak volt ezekhez a dolgokhoz.
Kiss Károly publicista mesélte, hogy a principia kétezer évet átvészelt, masszív falait fölrobbantani is alig tudták. Kétségkívül ez volt a legkirívóbb kulturális pusztítás Óbudán, de sajnos koránt sem az egyetlen…
Többször jártam a területen akkor is, amikor az óriási, alapozó vasbeton cölöpöket ütötték, verték, sajtolták a talajba. Láttam, ahogy a cölöp egy ideig fut, majd hirtelen megáll. És ütik, ütik és ütik, de nem mozdul; míg végül, miután szétroncsolt már maga alatt mindent, újra megindul.
Ott, akkor, úgy éreztem, hogy épp most tesznek tönkre valamit a föld alatt, amiről már soha meg sem tudhatjuk, hogy milyen volt.
Ezen épületek létesítésekor hallatlan arcátlansággal, demagógiával hirdették, hogy a házakat lábakra állítva, az épületek alatt bemutathatóvá válnak a romok. Nem igaz! Ha a vasbeton cölöpöket egymáshoz ilyen közel, így keresztül verték a romokon, ott már nincs mit bemutatni, ott már csak széttúrt és felismerhetetlen maradványok lesznek!
Urbanisták, műemlékes szakemberek és az óbudai lakosok generációit gyötri évtizedek óta a kérdés, hogy lehetett volna-e Óbuda más, mint amilyennek ma ismerjük?
Számtalan olyan várost lehetne említeni, ideértve Rómát is, ahol küzdenek a gonddal, hogy a felszínre kerülő antik maradványok integrálhatók-e a mai városképbe. Talán a jeruzsálemi óvárost, annak zsidó negyedét lehetne példaként említeni. Ott felépült egy tökéletesen modern városi lakónegyed, a házak alatt pedig az élővé már nem tehető, római épületek láthatók, amelyek legalább sejtetik a korabeli város arculatát. Végig lehet menni egy oszlopsoros via principalison, melynek egyik oldalán a mai járószint alá látunk, a másik oldalon meg ott van a bazársor, ahol szinte minden beszerezhető. Ennek feje fölött pedig ott él a város, ami a maga XVIII-XX. században kialakult képét mutatja. Egész biztos tehát, hogy egy gondosabb, kevésbé diktatórikus, és gazdaságilag is jobban alátámasztott háttérrel a helytörténeti múltjára a mainál sokkal inkább emlékeztető városképet lehetett volna kialakítani.
Óbuda városépítészeti nagy negatívuma éppen abban rejlik, hogy annak, amit ma látunk az ég adta világon semmi köze nincs ahhoz, ami hajdanán ott állt.
Beszéltünk a múlt elpusztított építészeti értékeiről, de még nem tértünk ki arra, ami megszületett a helyükön. Ön építészként hogyan értékeli a panelházak megjelenését ezen a területen?
Egyfelől ennek van esztétikai, városképi vonatkozása, amit a panelházak kapcsán még értékelni kell majd a jövőben, azt sem tagadva, hogy egy XX. századi fejlődő város muszáj, hogy új lakóterületeket is produkáljon. Ám nem mindegy, hogy hol, és pláne nem mindegy, hogyan. Ezt a problémát a sokat emlegetett zöldmezős beruházások kapcsán lehetett volna kulturális pusztítás nélkül megoldani, mint ahogy ilyen szempontból senkinek sincs kifogása Újpalota vagy Békásmegyer ellen. Sokan nem számolnak azonban azzal, hogy minden ilyen beavatkozásnak nagyon komoly szociológiai következményei is vannak. Rengeteg településszociológus vizsgálta már, hogy alakul egy ilyen lakótelepen létrejött, „összedobált” társadalomnak a lelkülete. Ahol a lakók az ország különböző részeiből, különböző rétegeiből jönnek, más történelmi előzményekből, más műveltséggel, más képzettséggel, ami ugyan reprezentálja egy egészséges társadalom minden rétegét, de így, nagy hirtelen összedobálva, olyan döbbenetes mixtúra alakul ki, ami önmagát sem érti. Senki nem ismer senkit, számtalan kultúra és kulturálatlanság van összekényszerítve egy lépcsőházban, tíz emeleten keresztül. Az ilyen társadalom nem találja a saját identitását, nincs pszichológiai komfortérzete. Szükségszerűen következik az összes deviancia: betörések, autólopások, alkoholizmus és az értelmetlen rombolás. Óbuda a panelek között is megpróbált apró jelzésekkel nyújtani valamit az embereknek. Sok helyen ezeket összetörték, vagy lefújták, de ott vannak, segítenek az embereknek bepillantani a Thomas Mann-i „mélységesen mély múltnak kútjának” helyi aknájába.
Ott van a keleti táborkapu rekonstrukciója a panelház tövében egy kis római úttal. Valami megmarad azoknak, akik ott élnek, valami egy picit befolyásolja a lelküket.
Meggyújt egy-egy kis mécsest az emberek számára, hogy megint megpróbálhassák fölfedezni saját identitásukat, és ebből a nagy szociálkeverékből újra kialakíthassák a helyhez kötődés szellemét. Mindebben nagy szerep jutott annak idején a Flórián térnek is, meg az összes ott megépített ilyesfajta kis lámpásnak.
Flórián tér, balra a Flórián üzletközpont. 1980 Forrás: Fortepan/Kriss Géza
A Flórián téri csomópont építési munkálataiban az építészeknek és régészeknek együtt kellett működniük. Milyen volt a kapcsolat Önök között?
Természetesen voltak szakmai vitáink, hiszen másként gondolkodik, mást tart a legfontosabb célnak egy építész és egy régész. Ugyanakkor hallatlanul jó összhang alakult ki a különböző képzettségű emberek között. Nem lehetett máshogy csinálni, csak nagyon szoros együttműködésben, hiszen a lehetőségek anyagilag és a határidő szempontjából is rendkívül behatároltak voltak. Augusztus 10-én ráadásul elöntötte az egész aluljárót az iszap, mert csőtörés volt az áruház előtti területen, s a víz a földet, törmeléket mind bemosta. A „szent” november 7-e volt a határidő, én azonban nagyon örültem, hogy a fenti váratlan események ellenére is sikerült a még szentebb augusztus 20-án átadnunk az embereknek. A hivatalos ceremóniára persze csak 1984. november 4-én került sor.
Országszerte sokfelé találkozhatunk a kivételesen gazdag szakmai munkásságát fémjelző épületekkel, helyreállításokkal. Kíváncsi lennék, hogy Ön hova helyezi ebben a sorban a Flórián téri romterület kialakítását?
Minden építészeti alkotás gyermeke az embernek. Életemben a nagyon sok munkám közül, melyekért Ybl-díjat és egyéb elismeréseket kaptam, a két legkiemelkedőbb, s az én szívemhez legközelebb álló a szántódpusztai majorsági együttes és a Flórián téri aluljáró. Ahogyan az ember saját gyermekeinél is pontosan tudja utólag, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnia a nevelésük során, úgy tudom én is a Flórián tér kapcsán is. Kitalálták például, hogy legyen nyilvános WC, mert sehol máshol nem volt ebben a csonka városközpontban.
Természetesen akárhol is ásnak Óbudán, ott valami előjön. A tervezett WC helyén egy kis belső udvaros, oszlopos főtiszti ház maradványai kerültek elő.
Ez az eredeti koncepcióban nem szerepelt, de abban a lendületben, amiben voltunk, ezt is vállaltuk soron kívül. És rengeteg munkával, de végül ezeket a maradványokat is sikerült megmentenünk.
Flórián tér, gyalogos aluljáró, római kori maradványok. 1985. Forrás: Fortepan/Lechner Nonprofit Kft./ Dokumentációs Központ
Sajnos alig néhány évvel az aluljáró átadását követően már megjelentek olyan hírek, hogy megrongálták, festékkel lefújták a kiállított műemlékeket.
Talán a legúribb kifejezés erre az, hogy ez egy baromság, egy döbbenetes korjelenség. Hajlandó vagyok elhinni, hogy a graffiti műfaj, embereknek az önkifejezése, és bizonyos esetekben az igényét is el tudom fogadni. Nem tudom viszont elfogadni azt, amikor a graffiti felhelyezése mögött az emberi műveltségnek, kultúrának a legminimálisabb töredéke is alig fedezhető föl. Az aluljáró átadását követően évekig büszkén és jó szívvel kalauzoltam végig ott mindenkit. Öröm volt látni, hogy a Szentendrei úton északra tartó autóbuszok lassítanak a múzeumi terület mellett, és látni, amint az idegenvezető mutat kifelé, hogy tessék csak oda nézni!
Büszke volt Budapest a Flórián térre. Ám néhány éve zárva a múzeum, és elpusztítottak mindent, ami elpusztítható volt. Teljesen értelmetlenül.
A Lottó-ház alá benyúló múzeumrész masszív rácsajtaját kifeszítették, bent, amit lehetett, szétromboltak, összetörtek. Ez még annál is rosszabb, mintha egy vasúti kocsinak az oldalát festik össze, ez egyszerűen nem tolerálható. S nem oldható meg azzal sem, hogy tetten érem, és fenékbe rúgom vagy bezárom a vétkest. Ez nem jogszabályi kérdés. Ezeket a problémákat leginkább annak révén szeretném megszüntetve látni, hogy elkezdjük újraépíteni az erkölcseinket. Az erkölcsöt, amit oly könnyű lerombolni, de újraépíteni nehezebb, mint az eldózerolt házakat.
Milyen iránymutatást adna azoknak a fiatal építészeknek, urbanistáknak, akik Óbudán találnak majd szakmai kihívásra?
Óbudán egyvalamire feltétlenül figyelni kell. Ha bárhol fél méterrel mélyebben megyünk a mai szint alá, ott találjuk a római múltat. A római múltnak a már korábban említett nagyon durva tönkretétele után is hallatlanul sok értéke van még föld alatt. Érdemes rajta elgondolkodni, hogy vajon miért pont itt lelhetők fel a kőkorszaki leletek. Biztos van ennek valami olyan kapcsolati útvonal előzménye, ami arról tanúskodik, hogy egy nagy-nagy kontinuitás van itt Óbudán elásva. Ezt a jövő emberének, a jövendőbeli óbudai lakóknak, a jövő Óbudájáért, sőt a jövő Budapestjéért felelősséget érzőknek mindenkor figyelembe kell venniük. Budapesten a „múltnak kútja” Óbudán van, s ez, úgy gondolom, kötelesség is: odafigyelést igénylő, nagyon-nagyon megtisztelő kötelesség.
Az érettségi egyre inkább központi kérdés lesz a következő hetekben, ezért a PIM munkatársai segítenek, hogy egy kicsit oldottabb, kreatívabb, interaktívabb körülmények között készülhessenek a diákok, megkönnyítve a pedagógusok munkáját is. Múzeumpedagógusok ingyenes, élő online vezetéseket tartanak online (DIY) tárlataikban. Elsődlegesen a tananyagot kiegészítő, a kíváncsiságot felkeltő, az egyéni kreativitást megmozgató történeteket mesélnek, eközben egyszerű és szórakoztató alkalmazásokat használnak közösen. Legfontosabb információk a PIM honlapján!Mutatjuk, hogy pontosan mely vezetésekre tudtok jelentkezni:
Január 15-től a 3K ablakában mackó kiállítás látható.
Akinek van kedve, válassza ki a legkedvesebb, legszerethetőbb mackót. Az ablakban látható a mackók névsora és képe. Szavazatokat a FB-on, illetve a 3K postaládájába várják! A nyertes medve lesz a 3K idei kabalája.
A közvetítést ezen az oldalon lehet megtekinteni. A német forradalmár zenéi olyanok, mint a puskapor: kívülről veszélytelennek tűnnek, de elég egy jól irányzott szikra, hogy vad lángra lobbanjanak. Ezt a szikrát és a szabadság örökké ifjú szellemét keresik Beethoven nyitányaiban. A keresést vezeti: Hámori Máté.
Gondoljátok újra Vasarely műveit és színezzétek át kedvetek szerint! Készítsetek számtalan variációt, akár hozzá is rajzolhattok a sablonhoz, nem muszáj vonaltól vonalig menni. A színezők a Vasarely Múzeum oldaláról letölthetök!
„Vuk lesz a neve, mint öregapjának, ki első volt a nemzetségben. Vuk, ami annyit jelent, hogy minden rókának félre kell állni az útból, ha vadászatra indul.” A Vaskakas Bábszínház grandiózus látványvilágú nagyszínpadi előadása Fekete István népszerű regénye alapján. Megható történet egy különleges kisróka felnőtté válásáról, aki a rögös utat bejárva a Simabőrű Ember méltó ellenfele lesz. Fekete István regénye alapján írta: Gimesi Dóra
„A különböző zenei szubkultúrákat bemutató BP Underground dokumentumfilm-sorozat aktuális epizódja, a Rock (ami kétrészes lett) megpróbál mindent bemutatni ebből a korszakból, amit mi fontosnak tartunk az underground rockból, néhol metálból. A film egy fejezete kifejezetten Óbudáról szól – vállaltan miattam”, meséli Turán Eszter, aki Óbudán született és itt nőtt fel. „A rendezőtársammal, Koltay Annával egy szubjektív korképet kívánunk mutatni – hiszen olyan széles ez a merítés, hogy ezt nem tudjuk másképp, csak szubjektív szűrőn keresztül bemutatni.
Ha mindent össze akartunk volna foglalni, akkor egy tízrészes folyam is összejött volna – így is egy kétszer nyolcvan perces film, egy kétestés program lett a végeredmény.
Reméljük, valamilyen platformon hamarosan megtekinthető lesz a nagyközönség számára.”
Miközben persze törekedtek a teljességre, azokat a csomópontokat keresték, meséli Eszter, ami számára vagy a másik rendezőhöz személyesen is közel áll, ami megérintette őket. Eszter esetében így adódik Óbuda.
„Az én gyerekkorom Óbudán indult. Ha nem ide születek, lehet, hogy most nem is beszélgetünk itt erről a témáról. Ennyire fontos szerepe van az életemben, személyiségfejlődésemben és ízlésemben, összességében az alapattitűdömben az óbudaiságnak.”
De, ha a magyar, közelebbről a budapesti underground rock, akkor felmerül a kérdés, hogy – beidézve a Brian életét: – Na, de mit adtak nekünk az óbudaiak?
„Óbuda egy elképesztő vegyesfelvágott minden szempontból. A lakótelepek a 70-es években épültek, de Óbudának van egy régebbi arca, belső Óbuda, ami polgáribb miliő, közel van a Kolosy tér, azaz a II. kerület, ott van a Csúcshegy, Remetehegy, vagy a Kiscelli domb, amik a mi gyerekkorunkban alig voltak beépítve. Én mindig a Kiscelli kastélyba vágytam, amit lehetett látni az ablakunkból, oda jártunk szánkózni. A Fő tér egy ufó a panelek között, a Flórián, Üzletközpont Óbudán (és ezt persze magunkban is reklámskandálósan kell mondani) gyerekkorom elmaradhatatlan, nagyon fontos helyszíne a mögötte lévő cikk-cakk házzal együtt, ahol első kazettáimat vásároltam, de fontos megemlíteni a Rómait a maga üdülőtelep-hangulatával és sorolhatnám. Teljes eklektika.
Ez a legnagyobb kerület Budapesten és az egyik legsokfélébb is. Az az Óbuda, amibe én beleszülettem, a fiatal értelmiségi szülők világa volt, akik mind valahonnan ideköltöztek.
Leginkább hasonló hátterű gyerekekkel szocializálódtam. A szüleimnek sikerült beíratniuk egy jó iskolába, a Zápor utcaiba, ahol már 9 éves korunktól tanulhattunk angolul. Voltak azonban olyan helyek, például a legendás sóstói úttörőtábor, vagy a kerületi akadályverseny, ahol sokféle gyerekkel találkoztunk és másfajta közeget ismerhettünk meg rajtuk keresztül, a mi kis Zápor utcai buborékunkon túli Óbudát. Megismerkedtünk a kerület különféle részeiről – Rómairól, Békásmegyerről, Kaszásdűlőről – jövő gyerekekkel, és elkezdtünk egymáshoz átjárkálni, elkezdtünk együtt bandázni. A San Marco utcai Úttörőházban volt egy tinidiszkó péntekenként. Itt egészen másféle zenék szóltak, mint általában a tinidiszkókban. Mi ide jártunk hatodiktól, és itt Madness ment, meg Siouxsie vagy The Cure és így tovább. Óbuda külváros és nem külváros egyszerre.
A városnak egyfajta perifériája, de mégsem. Nagyon vegyes közeg volt akkoriban a munkások gyerekeitől a top értelmiségi családokig. A szocializmus végének bizarr keveréke volt, egy fura társadalmi turmix. Éppen az underground rock színtér a filmben megszólaló legendás alakjai mesélték, hogy a Kádár-rendszerben a felnövő gyerekek nem tudtak mit kezdeni magukkal a panelban. Azt mesélik, hogy vagy zenélni kezdtek, vagy sportolni, vagy drogozni. A szocializmus kilátástalansága szétfeszítette a fiatalok egy részét. Én ennek a végére értem oda, a rendszerváltás előtti utolsó percekben. Persze ez nem csak Óbudára volt jellemző: ez volt a korhangulat, a korszellem. Nem értettük például már gyerekfejjel sem, hogy miért masíroznak a Flórián téren munkásőrök, amikor ezeken már mindenki röhög, éreztük, hogy lassan vége ennek a bohózatnak, de még kisdobosként én is elkaptam egy ilyet, true story”, meséli Eszter.
A feszültséget, a kitörni vágyást a perifériáról, a bizonytalanságot, hogy mi lesz itt a szocializmus után és a vadságot generálta a lakótelepek közelsége és kissé ingerszegény közege, a félig-meddig külvárosi lét és a társadalmi elégedetlenség, csapódott le a gyerekek világában is.
Fortepan/Urbán Tamás
Mindez a zenében is nyomot hagyott, mert az előttünk lévő korosztály hangszert ragadott. „Lázadás, vadság, szabadságvágy – mintha itt kevésbé féltek volna a fiatalok, mint a belvárosi gyerekek.
Talán kevesebb volt a vesztenivalójuk”, mondja Eszter, miközben megállapítjuk, hogy bár világok választották el a korabeli Angliát Magyarországtól, de – leszámítva a pár éves fáziskésést – mindkét országban jelentős részt vállalt a punk-korszak és a punk utáni fontos popkulturális mozgásokból a külváros. Hiába a kor eltérő társadalmi berendezkedései, a popkultúra földrajzi meghatározottsága itt is, ott is érvényes volt, bizonyos mintázatok nem különböztek egymástól. Ahogyan egyébként bizonyos motivációk, az unalom és a tenni akarás, vagy a generációs lázadás sem. A working class hero is something to be, hogy egy még korábbi hőst, John Lennont idézzük.
Ez a fajta társadalmi olvasztótégely-jelleg, a keveredés, az egymásra csodálkozás és persze az új zenék iránti nyitottság, illetve az önkifejezés fontossága Eszter életében is kulcsszerepet játszottak. „A San Marco utcai tiniklub, amit már említettem, számomra sorsdöntő hely volt. Punkot, post-punkot, ska-t, darkot hallgattattak velünk, hála az égnek – ott hallottunk például először, hogy csak két híres óbudai zenekart említsek, Kretenst és F.O. Systemet. Ott találkoztunk a barátaimmal először mindenféle vad arccal, akik a Bécsi úti lakótelepről jöttek és elég félelmetesek voltak. Egyébként is szubkultúrák nagy találkozóhelye volt ez a klub, miközben akkor még nem is vált el annyira egymástól, hogy ki a skinhead, ki a punk, ki a goth és így tovább. De csak fel kellett szállni az 1-es villamosra, és át tudtunk menni a Városligetbe, a Petőfi Csarnokba Depeche Mode-klubba, ahova szintén viszonylag korán, már hatodikos korunktól jártunk. Itt láttunk élőben először egy csomó undergound zenekart.
Aztán a dolgok megváltoztak. A rendszerváltás előtt már megkezdődött az a társadalmi differenciálódás, amelynek következtében azok az emberek, akik megtehették, elkezdtek elvándorolni Óbudáról.
Már általános iskola alsóban elkezdődött az, hogy az iskolatársaim közül egy csomóan felköltöztek a hegyre. A rendszerváltással a korábbi évek naiv idillje szétrobbant.
„Később a Fő tér és az ott üzemelő Zichy presszó volt fontos hely, ott gyülekeztek a környékbeli underground figurák, punkok, skinheadek, darkosok. Az óbudai zenei szubkultúra megteremtőinek kulcsfontosságú helyei az Evezős a Rómain, vagy a Lajostanya voltak, mindenki, aki zenész volt Óbudán, vagy ennek a közegnek a része, az oda járt a filmünk szereplői szerint”, mondja Eszter, „Ami nagyon érdekes, hogy Óbudán mindenki jóban volt mindenkivel. Az óbudai skinhead nem verte az óbudai punkot és a helyi rockereket, és a darkosok sem kaptak pofonokat. Ezt szintén a filmünkben megszólaló zenészek mesélik, olyanok, mint Barabás Béci, Mátyás Attila, Szendrey Szasza vagy Jerabek Csaba. Van olyan anekdota is, hogy valahol a városban, talán a Ráday klubban koncert van, lejönnek az óbudai skinheadek verekedni, de amikor egy óbudai rockerrel vagy punkkal találkoznak, akkor barátságosan köszönnek neki és megkérdezik tőle, hogy »Szia, mi újság?«. És aztán folytatták a verekedést.”
Fortepan/Urbán Tamás
„Mindent, ami nagyon izgalmas volt a gyerekkoromban, az egyediség, a másság, a szubkultúrák iránti fogékonyság, a mainstreammel szembemenés – amit otthonról is hoztam, hisz nálunk olyan lemezek szóltak, mint az A.E. Bizottság – megtörni akarta a középiskolás időszak. Az Óbudai gimnáziumban mindenkit egyformára akartak formálni.
Elég szélsőségesen néztem ki: orrbavaló, piros haj, Martens – de nem tudtak betörni. Az, hogy a saját utamat járjam, a mai napig alap számomra.
El is mentem abból az iskolából, ahol az volt a jó, ha tucatember vagy és nem lógsz ki a sorból. Én azóta is kifejezetten szeretek kilógni a sorból. Ahogy eljöttem Óbudáról, már nem a Flórián téren bandáztam, hanem a Moszkván, és ezzel együtt a popkulturális érdeklődésem is változott, jött a grunge és a Total Car klub a Nyugatinál, olyan dolgok, amik már nem Óbudából következtek feltétlenül és végül szép lassan el is költöztünk a második kerületbe.”
Eszter azt meséli, hogy nagyon sokáig nem is vágyott vissza Óbudára, sőt, az életében volt egy olyan időszak, amikor ezt a bizonyos óbudaiságot legszívesebben szerette volna elfelejteni. Aztán visszatalált a kerülethez. „Persze, ha nem ide születek, ez az egész ellenkulturális burjánzás nem talált volna így meg. Aztán az is történt, hogy apukám részben visszaköltözött Óbudára, emiatt sokat járok megint a kerületbe. Meg amúgy is, az általános iskolai barátaimmal nagyon erős a kötődés, van egy mag, amelyikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Velük például nagyon gyakran találkozunk. Aztán az is történt, hogy miközben az elmúlt években sok időt töltöttem Amerikában, Los Angelesben, elkezdődött bennem egyfajta önkeresés, hogy ki is vagyok valójában, honnan jövök. Ez is segített átfordítani bennem az óbudaiságot ismét pozitív élménnyé és öntudattá. Azt hiszem, az identitásomnak tényleg nagyon komoly része, hogy én egy tök vad helyről és közegből jövök, az a nimbusz, amit Óbuda jelentett és jelent. Egy novellás kötetet is elkezdtem írni pár éve a gyerekkorom és az óbudai emlékeim kapcsán, amit jó lenne befejezni.”
Itt tudjátok a BP Underground dokumentumfilm sorozatot követni:
Laci bácsi a 94. életéve betöltéséhez közeledve nyugodt szívvel elmondhatja, hogy igencsak tartalmas életpályát tudhat maga mögött.
Visszagondolva a megtett útra, magam is meglepődöm azon, hogy a jó Isten segítségével mi mindenen mentem keresztül e szűk évszázad során. A mai fiatalok számára kétségkívül tanulságos lehetne, hiszen a Horthy-korszaktól kezdve a Rákosi-érán át a jelenkorig sok örömet és bánatot éltem meg. Az Óbudai Gázgyárban töltött több mint harminc év csodálatos szakasza volt az életemnek.
Hogy került az Óbudai Gázgyárba?
Március 1-jén álltam munkába az Óbudai Gázgyárban, ahová a Nehézipari Minisztériumból irányítottak. Ebben közrejátszhatott az is, hogy két nyári gyakorlatomat itt, a központi vegyészeti laboratóriumban töltöttem el, ahol már ismerősként fogadtak. Az épületben a gázüzemi csoport tagjai, illetve az energetikusok helyezkedtek el.
A vállalatnál egy évre gyakornoki státuszba helyeztek, üzemmérnöki feladatot kaptam: a kigázosító üzem aláfűtési feladatainak ellátásában kellett részt vennem.
Sikerült hamar beilleszkednem a munkafolyamatba, és pár nap múlva már önállóan végeztem a kokszoló-kamrák hőfokmérését. Naponta 1100-1200 tonna szén került feldolgozásra, 800-850 tonna koksz, valamint 400-450 ezer m3 nyers kőszéngáz termelődött.
Ezek szerint sikerült hamar belerázódnia a munka világába.
Sikerült volna, ha két hét eltelte után nem küldenek el tartalékos tiszti kiképzésre a váci tüzérlaktanyába, ami június közepén fejeződött csak be. Visszaérkezésem után a termelt gázt mérő hatalmas dobórák és mérők hitelesítését kaptam feladatul, melyet – szerénytelenség nélkül állíthatom – érdemi segítség nélkül, általános dicséretet eredményezően oldottam meg.
Hamarosan az elgázosító üzemrészlegbe helyeztek át, szintén üzemmérnöki beosztásba. Mindeközben bekapcsolódtam a szakszervezet társadalompolitikai munkájába mint termelési felelős, így még jobb rálátásom nyílt az egész Gázgyárra, bővültek gázipari ismereteim. Az sem volt mellékes, hogy a szakszervezeten keresztül nagyobb esélyem kínálkozott önálló albérlethez jutni, ami nősülésem és gyermekünk közelgő érkezése miatt égetően szükségessé vált.
Termelési felelősként mi volt a feladata?
Rendszeres tájékoztatást kellett adnom termelési kapacitásunk aktuális helyzetéről, a gazdasági mutatók alakulásáról, és ennek alapján a várható gazdasági eredményekről. Óbudán legfontosabb feladatunknak a főváros mindenkori, biztonságos gázellátását tartottuk, ennek szellemében jártunk el. Tettük ezt akkor is, amikor 1956-ban kitört a forradalom: a potens MDP-tagokat – akik valamilyen vezető feladatot láttak el a pártban – ugyan leváltottuk, de képzettségüknek megfelelő beosztásban tovább dolgozhattak, és kommunista igazgatónk eltávolítását sem engedtük meg, mert emberileg, szakmailag is csak jót mondhattunk róla. Miután lejárt az egyetem befejezését követő gyakorlati időm, véglegesítettek, majd a végzettségemnek jobban megfelelő helyre, a központi vegyészeti laboratórium üzemellenőrzési csoportjába helyeztek át.
Nagyon hamar szembe kellett néznem azzal, hogy a gázgyártás milyen veszélyes üzem. 1957. február elején baleset következtében hármas haláleset történt a vízgázgyárban: az egyik generátor tisztítását – salakmentesítését – végző munkacsoport három tagja a generátorban rosszul lett, és meghalt.
Nekünk jutott a feladat, hogy a halál okát és körülményeit kiderítsük. Megállapítottuk, hogy szivárgásból származó szén-monoxid mérgezés okozta a tragédiát, és amíg annak helyét nem találtuk meg, addig a gázgyártás szünetelt, komoly mennyiségi kiesést eredményezve. Az események után az egyes gáztermelő üzemek működését gyakoribb mintavételekkel és vizsgálatokkal kezdtük ellenőrizni. Ennek következtében biztonságosabbá vált a termelés, és a fajlagos mutatók javulásával a termelés gazdaságossága is javult.
Időközben sikerült saját lakáshoz jutnia?
Sajnos nem, és emiatt a feleségem az újszülött kislányommal el is költözött a szüleihez, Nagykanizsára, emiatt éveken át alig láthattam őt. Nehezen barátkoztam meg a helyzettel, gondolatelterelésül beletemetkeztem a munkába, amiből akadt bőven. A pártba is többek között azért léptem be, hogy javuljanak a lakásszerzési esélyeim. Egyik nap váratlanul hívattak az igazgatóhoz, ahol meglepetésemre a gyár vezetése méltatta eddigi ottani tevékenységemet, és pénzjutalomban részesített. Ezek után viszont kevésbé lepett meg, hogy kineveztek laborvezető-helyettesnek, lehetőséget adva számomra a fiatal, továbbtanulni szándékozó kollégák patronálására és a labor személyi állományának megújítására. A fogyasztási igényekhez mérten kisebb gáztermelési kapacitás állandó problémát jelentett, melynek megoldásához kormányszintű intézkedésre volt szükség. Megoldás gyanánt a vezetőség végül egy lengyelországi lehetőség mellett tette le a voksát, hogy ipari újításként ottani gyepvasércet hozzunk be gázkéntelenítéshez. Én lettem az a „szerencsés”, akit másfél hónapra kiküldtek Częstochowába, hogy a megfelelő minőségű gyepvasérc érdekében folyamatos helyi vizsgálatokat végezzek. A vett minták minősége egyszer sem érte el a kívánt szintet, ennek ellenére a Gázművek rábólintott az üzletre, és megkezdte a beszállítást. Ilyen értelemben a kinti munkám teljesen felesleges volt, de tény, hogy az új módszerrel javult a helyzet, csökkent a gáz kén-hidrogén, és így kis mértékben a kéntartalma is.
A csőhálózat és a szifonok ismétlődő lerakódásai, dugulásai miatt a városi gáz nedvességtartalmának optimális beállítása ugyancsak gondot okozott, amit nagy nehézségek árán sikerült csak megoldanunk.
A gáz mennyiségi/minőségi problémái mellett működési zavarok is előfordultak…
Ráadásul folyamatosan jelentkeztek az egyre újabb gondok, melyek aztán – bűnbakként – a teljes műszaki vezetés leváltásához vezettek, pedig elsősorban nem is ők voltak a felelősek! A felügyeleti szerveknek tudomásul kellett volna venniük, hogy a Gázgyár lassacskán fél évszázada üzemelt jelentősebb felújítás nélkül. Átélt két világháborút, a bombázásokat és az azt követő árvizet, olyan kőszénminőséggel működve, olyan pótanyagokkal karbantartva, amik éppen rendelkezésre álltak, és meg sem közelítették az eredetit. Míg a gáztisztításnál hol a gáz ammónium-tartalmát szabályozó kénsav, hol a tisztító massza hiánya okozott fennakadást, addig a kokszoló kamráknál a kamrafalak átégése akadályozta a termelést. A ’60-as évek elejére mindezek hatása nem maradhatott el, a gépi berendezések állagromlását ráadásul a korrózió elleni védelem elmulasztásán kívül a folyamatos üzemben tartás és anyagkifáradás is okozta. A fentiek tükrében külön csodálatra méltó, hogy a gyár – szakembereinek áldozatos munkája révén – a legnehezebb időszakokban is próbálta Budapest gázellátását legalább alapszinten biztosítani, és ez a mi időnkben sem lehetett másképpen! A leváltásukat eredményező pontos okokat sohasem tudtuk meg, csak vélelmeztük, és egész egyszerűen méltatlannak találtuk, hogy szakmai tudásukat miként írhatta felül egy rajtuk kívül álló ok, az anyagi erőforrások hiánya. Nem lehetett mit tenni, az üzem nem maradhatott irányítás nélkül, a meglévő aktív műszakiaknak kellett a feladatokat átvenniük, így léptem elő én is laborvezetővé. A legfontosabb az volt, hogy zavartalanul menjen tovább a termelés, és a legnagyobb körültekintéssel végezzük munkánkat, megnyugtatva mindazokat, akik attól féltek, hogy majd ezek az „ifjú titánok” tapasztalatlanságuk miatt felrobbantják a gyárat. Hát, az „ifjú titánok” kitettek magukért, és – mint ahogy azt az idő bizonyította – nem is akárhogyan!
Hogyan sikerült stabilizálni az állapotokat?
Hosszas pártbizottsági vajúdás után 1962-ben Stadinger István lett a Gázművek vezérigazgatója, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a vállalat csikorogva bár, de elindult a fejlődés útján. Ehhez persze az is kellett, hogy a kormány felismerte a földgázhasználat gazdasági fontosságát, elhatározta annak fejlesztését.
Számos folyamatban lévő intézkedés felgyorsult, és biztatóan haladt a megvalósulás felé. A fő tennivalót a gáz minőségének további javítása és a mennyiségi termelés növelése jelentette.
Ebben játszott hatalmas szerepet, hogy a hajdúszoboszlói, illetve a szovjet földgáz fővárosba szállításával az óbudai után megépülhetett és üzembe állhatott előbb az albertfalvai, később a kőbányai földgázbontó. Eközben én a laborban igyekeztem a személyi állomány, valamint a feladatkijelölések kisebb változtatásával megteremteni a fejlődés alapjait, melyek néhány éven belül azt eredményezték, hogy a Gázművek központi vegyészeti laboratóriuma még az egyetemi kutatólaboratóriumok viszonylatában is kiemelkedő felszereltségűvé vált, a laboránsok szakmai képzése pedig biztosította a megfelelő színvonalat. Vizsgálatainkkal tudományos szintű eredményeket értünk el, számos intézmény fordult hozzánk megbízásokkal. A változásokat az tette teljessé, hogy az Óbudai Gázgyár élére is új igazgató került, a Mechanikai Mérőműszerek Gyárából „elcsábított”, gépészmérnök végzettségű, kiváló szakember, Zombor Gábor személyében. Szerencsés együttállásnak nevezhető, hogy előző munkahelyén folyamatszabályozási, automatizálási technológiák megvalósításával foglalkozott, amiben a Gázműveknél nagy lemaradás mutatkozott. A gázhálózaton telepített nyomásszabályzók problémáját az ő kezdeményezésére diszpécserközpont létrehozásával oldottuk meg.
A magánéletében rendeződtek a dolgok?
Úgy fogalmaznék, hogy rendeződni látszottak, legalábbis ami a lakhatási kérdést illette. A szakszervezeten keresztül nagy nehezen hozzájutottam egy szoba-konyhás, éléskamrából álló lakáshoz a csillaghegyi Pozsonyi utcában, de ide a kislányunkat még nem hozhattuk magunkkal, ő Kanizsán maradt, és a feleségem hétvégén utazott le hozzá. A helyzet konszolidálásához az kellett, hogy előbb 1959-ben megüresedett egy lakás a gyár területén lévő orvosi épületben, majd 1968-ban a tisztviselő telepen, ezekbe költöztünk át, és azóta is utóbbiban lakom. Nagy könnyebbségnek számított, hogy mindkét helyről percek alatt bent voltam a munkahelyemen. A megkezdett automatizálásokkal, fejlesztésekkel párhuzamosan az óbudai levegősbontó elkészültével a környezetszennyező üzemeket (pl. kokszgenerátor, kátrányleválasztó, vízgázgyár) fokozatosan kikapcsolhattuk, miközben a fogyasztási igényeket továbbra is megfelelő szinten tudtuk kielégíteni. Természetesen ezek a változások nem máról holnapra, hanem évek megfeszített, jól szervezett és egymás között elosztott munkája eredményeként jöttek létre. A ’70-es évek elejére aztán lassan megérett az idő arra, hogy a városi gázgyártás szerepét a tiszta földgáz alapú gázszolgáltatás kezdje átvenni, amire lélekben egy ideje már mindannyiunknak fel kellett készülnie. Ebben műszaki, gazdaságossági és környezetvédelmi szempontok egyaránt szerepet játszottak, és elsősorban a gyár romló infrastrukturális állapota, valamint a növekvő fogyasztói szükségletek tették indokolttá.
Ugyanakkor rendkívül nagy odafigyelést igényelt az alapesetben is veszélyes gázgyártás átállítása földgázra, hiszen a földgáz az addig használt anyagokhoz képest merőben más tulajdonságokkal bír.
Erre jó példa, hogy a kigázosító kemencék felfűtéséhez igénybe vett generátorgáz földgázra való átállási munkálatainál koromképződés miatt belobbant egy 400 mm átmérőjű vezeték, amit csak a Ferihegyi reptérről kölcsönbe kapott szén-dioxidos tűzoltóautó segítségével tudtunk eloltani.
Mi okozta a legnagyobb gondot az átállásnál? És milyen előnyei voltak?
A gázcsőhálózat földgáz-kompatibilissé tétele, aminek súlya mellett a lakossági készülékek átállítása már eltörpült. Ahhoz, hogy ott földgázt vezethessünk, ahol addig városi gázt szolgáltattunk, meg kellett akadályoznunk a tokos csőkötések tömítéséhez használt kenderkóc kiszáradását, ami gázszivárgáshoz vezethetett, és robbanást is okozhatott. Az, hogy a főváros földgázszolgáltatásra való átállítása során nem történt munkahelyi baleset, robbanás – mint ahogy Európa más országaiban sajnos történt –, az a körültekintő, gondos, jól megszervezett és kivitelezett munkának volt köszönhető!
Az átállás – mely 1971-88 között ment végbe – legnagyobb nyertese kétségkívül a környezetvédelem volt. A városi gáz termelése során nagy mennyiségű, méreganyagokkal szennyezett víz termelődött, ami miatt kátrányszármazékok, fenol, cián kerültek a Dunába. A tisztítás érdekében először meg kellett oldanunk a szennyezett és szennyezetlen ipari vizek különválasztását, illetve az esővizektől való elkülönítését is, végső soron pedig felül kellett vizsgálnunk a komplett csatornahálózatot. Azonban bármennyire is igyekeztünk, mindig akadtak újabb gondjaink, melyek csak tetézték azt az alapproblémát, hogy a Gázgyár indítása óta amúgy is annyi szennyezőanyag mosódott be másfél-két méter vastagságban a területre, hogy azt csak komplett talajcserével lehet helyreállítani. A folyamatosan szigorodó szabályozások miatt a hatóságok komoly bírságokkal sújtották a vállalatot.
A fenolt és cianidot aztán fizikai-kémiai eljárásokkal semlegesíteni tudtuk, és sokkal nagyobb problémát okozott a kihasznált, káros anyagok garmadáját tartalmazó gáztisztító massza tárolási követelményeinek betartása.
Hogyan lépett előre a vállalatnál, és nevezték ki az Óbudai Gázgyár igazgatójává?
Adódtak már előtte is problémás export eseteink, de végül egy jogosan visszaküldött osztrák kokszszállítmányunk ügye eszkalálódott odáig, hogy Zombor a labor vezetésével párhuzamosan, 1966-ban a szén és melléktermék kereskedelmi osztály vezetőjévé nevezett ki. Ez kezdetben csak afféle névleges megbízást jelentett, a feladatokat ténylegesen az osztály fő munkatársai látták el, egy idő után azonban elkezdtem egyre jobban beleásni magam az itt folyó munkába, a hazai és külföldi vevőink megismerésébe, majd átvettem az ügyintézéseket és a reklamációkat is, tudván, hogy az osztály tevékenysége a vállalat gazdasági eredményeire kiemelt hatást gyakorol. Tíz éven keresztül töltöttem be az osztályvezetői pozíciót, ami a laborral együtt nem kis leterheltséget rótt rám.
Igazgatói kinevezésemre 1978 végén került sor, annak következtében, hogy Stadingert a vállalat éléről Budapest Fővárosi Tanácsának elnökhelyettesévé nevezték ki, akinek a helyét Zombor foglalta el, így az óbudai termelő üzemág vezetése megüresedett. Azt, hogy engem bíznak meg a feladattal, nem tartottam valószínűnek, de Stadinger a kérdést eldöntő legfontosabb szervnél, a kerületi pártbizottságnál maga intézte jelölésem ügyét, ami nagyon jólesett, és meg is szavazták személyemet. Később tudtam csak meg, hogy Zombor a távozását követően nem akart igazgatói szintű vezetést Óbudán, elégségesnek gondolta arra a főmérnök jelenlétét, és vezérigazgatóként a továbbiakban rendszeresen éreztette is velem, hogy nem tekint óbudai igazgatónak. Bár még a megbízásom előtt felajánlottam neki, hogy ha csak teher vagyok számára, akkor nem fogadom el a kinevezést, ő ezt visszautasította. Annak ellenére, hogy az elején én voltam a legnagyobb segítője, egy korábbi, a hiúságán esett kisebb sérelem vezetett eddig a „se veled, se nélküled” kapcsolatig, ami a hátralévő hét közös évünket jellemezte, akadályozva igazgatói munkám eredményességét. Ennek ellenére bizalmas barátság kötött össze bennünket, rengeteg alkalommal vállaltam el helyette, hogy beszédet mondjak például egy kedves munkatársunk temetésén vagy nyugdíjba vonulásakor.
Igazgatóként milyen fontosabb feladatai voltak, és miként élte meg a Gázgyár leállását?
Legfontosabb feladatunk a földgázszolgáltatásra történő átállás jegyében azon vállalati egységeink fokozatos tehermentesítése volt, akik ebben a folyamatban kiemelt szerepet játszottak. Olyan szervezeti intézkedések történtek, amelyek eredményeként óbudai hatáskörbe került a gépjármű üzemeltetés, valamint az épület- és létesítmény-karbantartás, de a hálózati igazgatóság is megkezdte Óbudára költözését, amihez az infrastrukturális feltételeket nekünk kellett megteremteni.
A változások következtében létrejött a központi szállítási osztály (KSZO), és elkezdődött a járműjavító szervizállomás megépítése. Csökkentettük a gépkocsi állományt, továbbá a visszaélések és az üzemanyag-fogyasztás visszaszorítása érdekében sikerrel vezettük be a számítógépes menetleveleket.
Az építési és karbantartó osztálynál (ÉKO) új, hozzáértő személyi állományt kellett kialakítani, mert a vállalat számos ingatlannal (pl. kirendeltséggel) rendelkezett, melyeket ki kellett tudnunk szolgálni. Ugyancsak hozzánk tartozott az ipari üzemek gázmérőinek időszakos hitelesítése. A legfontosabbnak, egyben szívügyemnek ugyanakkor az átállás miatt felszabaduló, közel 200 munkavállalónk további, házon belüli foglalkoztatásának megoldását tekintettem. Közülük sokan több évtizede dolgoztak már az Óbudai Gázgyárban, megérdemelték a törődést és a jövőjükkel kapcsolatos személyes beszélgetést. Végül mindannyiukat sikerült elhelyezni.
Az Óbudai Gázgyár utolsó kiemelt termelő feladatát a kokszgyártás és kiszállítás adta, amire különösen a háztartásoknak még a ’80-as évek elején is nagy szükségük volt. A kigázosító üzem működő kokszoló kamráinak száma kamrafal-átégések, repedések miatt az eredeti 110-ről ekkorra már 50-re esett vissza, és fokozatosan csökkent. Az üzem több dolgozója lelkiismereti kérdést csinált a kamrák „megmentéséből”, de közülük is kiemelkedett Szabó János kőműves, aki az 1000 C°-ról 500 C°-ra visszahűtött, meghibásodott falú kamrába speciális hőálló védőruhában bejutva öt perces etapokban vakolta be a kezdődő falkorróziót vagy lyukadást. Minden javítható kamrát igyekeztünk működésben tartani, hiszen egyenként napi tíz tonna kokszot termeltek, ám így is egyre több vált javíthatatlanná, erősödő dilemmát okozva a Gázgyár leállításának kérdésében. A végső lökést a második világháborúban megsemmisült, majd az eredetinél gyengébb lemezanyagokból újjáépített északi gáztartó 1984 nyarán bekövetkezett berobbanása adta meg. Épp igazgatói értekezletet tartottam, amikor egy földet megrázó, hatalmas dörrenés szakította félbe a megbeszélést.
Munkatársaink jelezték, hogy az északi gáztartó „leült”, azaz a benne lévő 100.000 m3 gáz a felszakadt tetőlemezeken át másodpercek töredéke alatt kiáramlott a gáztartóból, és a közben keletkező szikra hatására lángra gyulladt.
Ez a lángtenger beborította mondhatni a Gázgyár északi területének jelentős részét, és olyan erős hőhatást váltott ki, hogy az új kirendeltségi épület kb. 150 m-re lévő parkolójában álló gépkocsik ablakainak gumitömítései felületi olvadást szenvedtek. Istennek hála, a rossz idő miatt senki nem dolgozott a detonáció közelében, így a kisebb égési sérülésektől eltekintve nagyobb baj nem történt.
Az események végre egyértelművé tették mindenki számára, hogy a Gázgyár elöregedett és balesetveszélyes, így 1984. október 15-ére kitűzték az utolsó kamratöltést és ürítést. Az alkalomra nagyon sokan eljöttek, akik valaha munkakapcsolatban álltak a Gázművekkel. Ők velem együtt utoljára láthatták a szokásos munkafázisokat: a szénoldali-kokszoldali kamraajtók levételét, a pajzskocsi kamraajtóra állítását, majd a kitológép kezelőjének kiáltását („Hagy rúgja meg!”). Erre megindult a kitológép, a kitolórúd feje az izzó koksz oldalához simult, és lassan nyomta maga előtt a közel tíz tonna mennyiségű kokszot a pajzskocsin keresztül a kokszoltó kocsiba. Ezt követte az oltókocsi szokásos útja az oltótorony alá, majd a zuhanyként ráengedett több köbméter víz, és az utolsó alkalommal felszálló hófehér gőztömeg. A csordultig telt művelődési házban rám várt a feladat, hogy az alkalmat méltató búcsúbeszédet megtartsam, amit sikerült a hangom elcsuklása nélkül megoldani, ám az azt követő, a Gázgyár történetét bemutató rövidfilmet már nem bírtam könnyek nélkül végignézni. Igazgatói mivoltom gyakorlatilag megszűnt azáltal, hogy nem volt mit „igazgatnom”, irányítanom, mert a Gázgyárban befejeződött a városi gáz termelése, és a tevékenység mindinkább a gázhálózattal összefüggő feladatokra, a folyamatos ellenőrzésre, illetve a biztonságos szolgáltatásra koncentrálódott. Ettől függetlenül – ha csökkenő mértékben is, de – akadt dolgom, többek között a feleslegessé vált épületek, vasszerkezeti elemek, gépek bontásának, leszerelésének, selejtezésének intézése.
Milyen volt a közösségi élet az Óbudai Gázgyáron belül?
Ha egy szóval kellene jellemeznem: csodálatos! Azt kell mondanom, hogy a Gázművek gondoskodó gazdaként igyekezett odafigyelni minden egyes dolgozójára, akik a fizetésük mellett minden évben az adózott vállalati eredmény után megállapított nyereségrészesedést is kaptak.
Munkahelyi életünkhöz szervesen hozzátartoztak az ünnepségek, de nemcsak a politikaiak, hanem a társadalmi érintettségűek is (pl. anyák napja, nőnap, nyugdíjasok napja), a munkában elért sikerekről (pl. élüzem, kiváló vállalat) pedig külön alkalmakkor emlékeztünk meg.
Szintén megünnepeltük munkásaink vállalatnál eltöltött jubileumi éveit, jubileumi fizetést juttatva számukra. A szakszervezet figyelemmel kísérte a jelentősebb családi életeseményeket (pl. gyermekszületés, házasság), és igyekezett anyagi támogatással enyhíteni az esetleges gondokon. Ezek mind pozitívan befolyásolták a munkahelyi kollektívát, a munkatársi kapcsolatokat, és hozzájárultak a baráti légkör kialakulásához. Természetesen díjazták az egyéni eredményeket is, melyek általában pénzjutalommal jártak, én is gyakran részesültem belőlük. A Gyár mindezek mellett támogatta a III. kerületi intézményeket, iskolákat, óvodákat, és példásan működött együtt Óbuda többi ipari üzemével is.
Forrás: visitobuda.hu
Mikor ment nyugdíjba, és mivel tölti azóta az idejét?
1986-ban töltöttem be a 60. életévemet, de egy évet még ráhúztam, így 1987. január 1-jével. Munkatársaim rendhagyó módon búcsúvacsorát rendeztek tiszteletemre a Gyár ebédlőjében, amit megtiszteltetésnek, de egyben túlzásnak is tartottam. Elérzékenyülten beszélgettem vendéglátó kollégáimmal, barátaimmal, felelevenítve a harminc év emlékeit, melyekből a kezdeti nehézségek ellenére egy eredményes, szép életpálya alakult ki, amire nosztalgikus érzelemmel, mindig boldogan fogok visszaemlékezni. Jóleső érzés volt számomra, hogy a munkatársaim, beosztottaim inkább tekintettek gondos apának, vagy jó barátnak, mintsem a főnöküknek.
Az évek során számos díjat, kitüntetést kaptam, melyekből a legértékesebb a Zombor Gábor által felterjesztett és nyugállományba menetelemet követően átvett „Április 4. érdemérem”, ami abban az időben a második legrangosabb polgári kitüntetés volt.
Ezek a tárgyi emlékek azonban egy letűnt, mai szemmel gyűlölt rendszer termékei, és ily módon a történelem szemétdombjára kerültek, ezért „értéktelenként” elégettem őket. Számomra elegendő mindenkori barátaim, munkatársaim, szakmabeli kollégáim elismerése, tisztelete és megbecsülése, valamint a tudat, hogy személyem és munkám maradandó emléket hagyott maga után. A nyugállományban eltöltött harminckét évem jelentős részét a biatorbágyi telkünk kiépítésére, szépítésére fordítottam, illetve az otthoni kertünk gondozására, a család segítésére. Ma már napi fizikai aktivitásom leginkább a kutyasétáltatásban merül ki. Azonban az eltelt nyugdíjas évtizedek sem tudják feledtetni a múltat, és a 2019-es évben járva is elszorult szívvel emlékezem vissza szinte minden olyan eseményre, ami boldogsággal, örömmel töltött el – mondhatni – sikeres pályafutásom során. Akikkel együtt éltük át ezt az időszakot, azokat barátként őrzöm emlékeimben. Sajnos már alig találhatok rájuk az élők világában, bár még van egy-két személy, akit nagy ritkán látva megölelhetek, felidézve a régmúlt emlékeit. Tudom, hogy az én időm is közeleg, érzem ennek jeleit, de amíg élek, emlékezni tudok, nem felejtek, és rájuk gondolva egy-egy könnycseppel adózom drága emlékük előtt.
Ha készülő önéletrajzának címet kellene választania, mi lenne az?
Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy néprajzkutatók eredetmítosznak fogják hívni a hülye kis történeteiket. A dob a táltosparipa, a sátorrúd az égigérő fa – na persze! Pedig csak annyi, hogy volt egy-egy jó esténk a tűz körül. Páran a kumisztól ájultak be, mi általában galócát toltunk. Nevettünk a történeteiken, kiscserkészek voltak hozzánk képest. Mert a gombától aztán meglódul a fantázia! Ha ilyent rágsz, olyan látomásaid lesznek, visszasírod. Táncra perdül és áriát énekel a szarvasbőr, megvadult lóként körbe-körbe vágtat a lóca, démonként vicsorog az üst, hegedülni kezd az íj. Röhögtünk megállás nélkül. Vagy éppen magunk alá csináltunk a félelemtől. Ijesztő tud lenni, amikor az anyánk tintapacaként folyik szét a szemünk előtt.
Ez a tuti, nem a gyerekmesék!
Nem csoda, hogy Hunor és én egy ideje nagyon untuk már otthon a sok rizsát.
– Menjünk világgá! – súgta hétfő este csillogó szemekkel. Azt hittem, csak viccel, de komolyan gondolta. Nem csak a gomba beszélt belőle.
Másnap reggel tehát világgá mentünk.
Ezen azóta is röhögünk, még most is, hogy már semmi nevetni való nincs rajta. Csak úgy elindultunk, mielőtt a többiek magukhoz tértek volna, bele a világba, mondjuk amerre a nap megy le. Aztán ez lett a vége. Valahol ugyanis baromira eltévesztettük az irányt. A gyepütől nyugatra mégis sűrű és végtelen az erdő. Nem csoda, hogy az összes törzs keletre vágyik. Hunor mondta, hogy erre kell menni. Ha lenne google maps, vagy legalább egy egyszerű turistatérképünk, könnyebb lenne. Már aznap veszettül eltévedtünk.
Itt heverünk második napja ezen a tisztáson, a napot is alig látjuk, nem tudjuk, merre az arra. A vizünk is, a kétszersültünk is elfogyott, rántott húsról álmodni sem merünk. Csak ezt a kék bogyót rágcsáljuk, amit pisálás közben találtam egy bokron. Hunor szerint áfonya. Szerintem nem az. Sok van belőle, bár mint halottnak a csók. Folyton korog a gyomrunk tőle. Ezért egyre többet szedünk.
És akkor egyszercsak megjelenik a túloldalon egy szarvas. Egy hatalmas szarvas, hatalmas, nemes aganccsal.
– Nézd, hímszarvas! – bök oldalba Hunor.
Nem akarom elriasztani az állatot, ezért csak sziszegve vetem oda Hunornak – Gímszarvas, te hülye!
Az elfordítja fejét, minket néz. Először jobbra, aztán balra, hogy jobban lásson. Eskü, stíröl bennünket. Megrázza fülét. Kérődzik. Mintha mondani akarna valamit. Fülelek, Hunor is fülel.
– Te is hallod? – kérdezi.
Bólintok.
Felpattanok, ő is felpattan. A szarvas hátat fordít nekünk, és az erdőbe megy. Előtte még visszanéz. Mintha hívna, hogy kövessük.
Hát mi követtük. Így jutottunk ide. Követtük árkon-bokron át.
De ebben az erdőben nemcsak árok meg bokor van. Lábunk köré fonódnak az indák, körmükkel tépik menténket, utánunk nyúlnak a fák, kavicsokkal dobálnak a mókusok. Mérgezett tüskékkel lövöldöznek ránk a szederbokrok, suttognak, kiabálnak, átkozódnak a cinkék, köpködnek ránk a szajkók.
A szarvas néha megáll, hátranéz. Olyankor mi is megtorpanunk, moccanni sem merünk. Mi lesz, ha mondani akar valamit, és mi nem értjük, mi lesz, ha ő az egyetlen reményünk, hogy kijussunk innen egy olyan földre, ahol kalász lengedez, a szőlőkön nektár csepeg? Megcsillan az agancsán a napfény, mintha aranyból lenne, mintha korona csillogna rajta. Egy király ő, uralkodik felettünk, vezet minket.
Aztán tovább az erdőbe, követi a tempónkat, elöl üget ő, szaladunk utána mi.
A sűrűben koboldok ugrálnak elénk, csuklyás alakok követnek, kénszagú a cserjés. Rettegéssé erősödik bennünk a félelem. Szaladunk ahogy csak bírjuk, jobb, ha hátra se nézünk, Hunor előre rohan, menekül valami elől, amit csak ő lát, én nem. Elbotlik, mintha elgáncsolná valaki, legurul egy meredélyen. Utána sietek, felsegítem, és egyszercsak mintha nyelveken beszélnék, szavak jutnak eszembe, nem tudom, mit jelentenek, jelentenek-e valamit. Mordor, belzebub, taigetosz, inferno, gyehenna, mondom neki, miközben nyirkos kezemet fogja.
Köd ereszkedik ránk, hideg, kék köd, körülöttünk zörög az avar, lények sziszegnek, paták dobognak, tenyerek csattannak, lánc csörög, porcok ropognak. Kapkodjuk a fejünket, egymáshoz bújunk, érzem Hunor acetonos lehelltetét.
– A koponyányimonyók! – suttogja nekem remegve.
Csak ekkor esik le.
– A kék bogyók – mondom én mielőtt összeesünk, és elsötétül minden.
– Így kerültünk ide – mesélem a pödrött bajszú pasasnak. Zúg a fejem, görcsben a gyomrom, kiszáradt a szám. Inni ad egy kulacsból.
Soha többé, fogadom meg magamban. A szarvast keresem, de csak egy pár szamarat látok egy rozoga kocsi elé fogva a férfi mögött. Hunor mellettem még mindig ájultan fekszik a fűben. Vakít a nap, melegíti a bőröm, érzem, ahogy felpezsdül a vér az ereimben.
– És hol vagyunk? – kérdezem pislogva a férfit.
– Aratni kell hamarosan – mered a búzatáblára. – Aztán jöhet a szüret – teszi hozzá.
Madarak csicseregnek, szellő simogat, gyanúsan giccses minden.
– Isten hozta Vásárosnaményban! – mondja, majd felsegít.
Belegondolunk-e abba bevásárlás közben, hogy a kosárba kerülő zöldpaprikát ki termelte, kezelték-e vegyszerekkel a termesztés során, mennyit utazott, amíg a bolt polcára rakták? Másképp fogalmazva: kihez kerül a kifizetett pénzem , milyen termelési és elosztási módot támogatok a vásárlásommal? Sokszor, de nem elégszer emlegetett alapvetés: a tudatos étkezés első pillére, hogy szezonális, helyben termelt élelmiszereket fogyasszunk, lehetőség szerint biogazdaságból, vagy vegyszermentes termelést folytató gazdától.
A termelői zöldség-gyümölcs beszerzése egyáltalán nem macerás, és utánajárást sem nagyon igényel. Sokféle úton tudjuk élelmiszereinket közvetlenül a gazdáktól beszerezni, minimális tervezéssel ez tökéletesen beilleszthető akár a rohanó hétköznapokba is. Nem szükséges azonnal, fenekestől felforgatni a háztartási szokásainkat, kezdjük kicsiben, apró változtatásokkal és hagyjuk, hogy elkapjon a lendület, majd kísérletezzünk bátran tovább.
(Kis adag zöldségrészesedés kora tavasszal. Fotó: Schäffer Zsuzsa)
Zöldségközösség: heti egy doboz meglepetés
A lehetőségek ismertetésénél viszont haladjunk fordítva és kezdjük a legnagyobb elszántságot igénylő, de talán a legkevésbé ismert módozattal: a közösség által támogatott mezőgazdasággal, az úgynevezett zöldségközösséggel. A nyugat-európai mintára nagyjából másfél évtizede már Magyarországon is meghonosodott módszer lényege a termelő és a fogyasztó közti együttműködés. A termelő megállapodik jó néhány (a gazdaság méretétől függően 50 vagy akár 200) vásárlóval, és egy teljes évre szerződést köt velük. Az így létrejött zöldségközösség tagjai a gazdával közösen osztoznak a megtermelt terményeken, de a gazdálkodással járó kockázatokon, felelősségen is. A csatlakozók az áruért meghatározott összeget fizetnek, legtöbbször havi részletekben. A 2-3 főre elegendő részesedés heti ára körülbelül 4000-5500 Ft, a nagyobb családnak való 6500-8000 Ft között mozog. Az ilyen hosszú távú megállapodás biztonságot jelent a termelőnek, a vásárló számára pedig a gazda személye és a rendszer átláthatósága nyújt biztosítékot a minőségi termékekre. Évente több alkalommal gazdaságlátogatást szerveznek, ahol a tagok egymással is megismerkedhetnek, és áttekintést kaphatnak a termelés folyamatáról. A terményeket hetente szállítják az előre meghatározott átadópontokra, de van, aki házhozszállítást is vállal. A heti zöldségkosárba az kerül, ami éppen terem, tartalma általában meglepetés, csak az átadáskor derül ki, mi érkezett aznap. Kora tavasszal és késő ősszel soványabb, nyáron viszont bőséges az adag, így a teljes szezon alatt kiegyenlítődik az egységárért kapott zöldségek-gyümölcsök aránya. Jelen cikk írói maguk is évek óta zöldségközösségi tagok, így személyes tapasztalatuk alapján mondhatják, hogy egy zöldségközösség bensőséges, vidám, összetartó csapat. Az egyszerre nagy mennyiségben érkező hasonló típusú zöldségek igazi, kreativitást fejlesztő kihívást jelentenek, nem is hinné az ember, mi mindent lehet készíteni mángoldból, céklából, cukkiniből, vagy akár káposztából. A zöldségek elképesztően frissek, finomak, némelyik hosszú hetekig tárolható. Családjaink étkezése az évek során szépen átalakult, zöldségfogyasztásunk mérhetően megnőtt. A zöldségközösség tagjai valóban segítik is egymást, a pandémiás időszakban gyakran előfordult, hogy valaki házhoz szállította egy karanténba került család heti adagját az átadópontról, de receptcserére, kreatív ötletekre is számíthatunk. A harmadik kerületben több zöldségközösségnek is van átadópontja, így ha csatlakozunk valamelyikhez, nem kell messzebbre mennünk, mint ha napi bevásárlásra indulnánk.
(Nyílt nap a zöldségközösségben. Fotó: Schäffer Zsuzsa)
Zöldésközösségek óbudai átadóponttal
A tahitótfalui Háromkaptár Ökokert az első fecskék egyike volt, 2010 óta működnek közösségi gazdaságként, jelenleg 65 család ellátását biztosítják, 1,5 hektár megművelésével. Legfőbb küldetésüknek a valódi közösségépítést tartják. Azt szeretnék elérni, hogy a tagok valóban a magukénak érezzék a közösséget, és ne egyfajta piacként tekintsenek a zöldségátadásra. Ideális esetben a gazda és a közösség tagjai év elején közösen döntenek arról, mit termeljenek, és a tagok év közben is részt vesznek a gazdaság munkájában. Ezért arra ösztönzik tagjaikat, hogy saját munkájukkal is segítsék a működést, és ezt a részesedésben pénzben is jóváírják. Legújabb kezdeményezésük egy kertterápiás program, melynek résztvevői befizetésükkel hozzájárulnak, hogy a váci gyógypedagógiai intézmények (EGYMI) halmozottan sérült tanulói is hasonló élményterápiában részesülhessenek. A szezon egész évben tart és május elején indul, de a csatlakozási szándékot már most érdemes jelezni . Harmadik kerületi átadópontjuk Csillaghegyen a Lidl parkolójában van.
( biokert@haromkaptar.hu, www.haromkaptar.hu/, www.facebook.com/foldszeretgetokertmuhely/)
A Zöld Almárium Ökotanya egész évben szállítja terményeit a Montevideo utcai parkolóban található átadópontjukra. A téli időszakban feldolgozott élelmiszerekkel egészítik ki a heti kosarat. Az Ópusztaszer melletti Csengelén termelő család a zöldségek mellett baromfi- és sertéstartással is foglalkozik, így húsárura is lehet részesedést vállalni náluk. Aki nem szeretne kimaradni a májusban induló szezonból, akár már most jelentkezhet, hogy időben információhoz jusson a csatlakozás módjáról. (zold.almarium@gmail.com; www.zoldalmarium.hu, www.facebook.com/zoldalmarium )
A Szigetmonostori Biokert 12 éve tart zöldségátadást csütörtök esténként. Két átadópontjuk is van a harmadik kerületben, az egyik Csillaghegyen a TIC parkolójában, a másik pedig a Veder utcában. Mindkét helyen egy időben tartják az átadást a húst és tojást szállító Táncoskert gazdasággal. A 80 családot ellátó gazdaságnál áprilistól februárig tart a szezon: februárban egy évindító közösségi eseményen lehet megismerkedni velük. Érdemes követni a közösségi oldalaikat az információkért, mert náluk is hamar betelnek a helyek.
( renatabangha@gmail.com, www.biokert.org, www.facebook.com/Biokert-Szigetmonostor-143850995686051 )
A TápióDoboz fix áras dobozrendszer, amit általában egy fél vagy egy teljes szezonon át rendelhetünk meg tavasztól ősz végéig. A 2014 óta Nagykáta mellett termelő család kínálatában gyümölcsök is vannak, ez ritka ebben az elosztási rendszerben. A dobozrendszer annyiban tér el a közösség által támogatott gazdálkodástól, hogy itt a termelők mással is foglalkoznak és terményeiket más csatornákon is értékesíthetik. Csillaghegyi elosztópontjuk a járvány miatt most nem működik, helyette házhoz szállítják a heti dobozokat. Termékeik ugyan nem minősített biotermékek, de valójában vegyszermentes termelést folytatnak. A szezon áprilisban indul, a csatlakozási szándékot azonban érdemes már most jelezni. (tapiodoboz@gmail.com, www.facebook.com/Tápiódoboz-1574036719546388/ )
(Kis adag zöldségrészesedés kora ősszel. Forrás: Tápiódoboz Facebook)
Közösségi vásárlás és doboz, amikor akarom
Ha az egész évre szóló elköteleződés még túl nagy falat lenne, érdemes kipróbálni a rendeléses dobozrendszert. Ennek lényege, hogy ugyan előre összekészített dobozt kérünk, de minden héten újra kell jeleznünk az igényünket, és a rendelést bármikor abbahagyhatjuk és újrakezdhetjük. A házhoz, vagy postapontra szállító Neked Terem weboldalán a legkülönfélébb tartalmú dobozok mellett egyéni rendelés összeállítására is van lehetőség. A platform összegyűjti a kíméletes módon termelő gazdákat és értékesítési felületet biztosít számukra. Beszállítóik közül sokkal a termelői piacokon is találkozhatunk.
Hasonló alapelv mentén, de más módszerrel, valamint személyes átvétellel működik a Vedd Együtt mozgalom. Átvevőpontjuk a Békásmegyeri Szent József ház, ahol szombat délelőttönként tartott vásár keretében fizethetjük ki és vehetjük át a megrendelt terméket. A weboldalra a termelőnek és a vásárlónak is jelentkeznie kell, a kiszállításhoz a megrendelésnek el kell érnie a termelő által megadott minimális mennyiséget. Ezért érdemes kis közösséget szervezni és a névhez hűen „együtt venni” nagyobb mennyiséget, hogy a vásár biztosan létrejöjjön. A platform is erre buzdítja látogatóit, hitet tesznek a közösségi összefogás természetessége és világjobbító ereje mellett.
(Januári piac a Nánási udvaron. Fotó: Tóth-Kalló Éva)
Szombat? Piac!
Ha a piacok világával már megismerkedtünk, részesítsük előnyben ezen belül is a termelői piacokat. Ezek közül jó néhány található a 3. kerületben is, mi most a legfiatalabbat, a Nánási úti piacot emelnénk ki. A Kadosa utca sarkánál szombat délelőttönként egyre bővülő választék várja a látogatókat, kenyér, sajtok, húsok, kozmetikumok, feldolgozott termékek is kaphatók. Az árusok közt kifejezetten biotermesztéssel foglalkozó vállalkozások is találhatóak. Zöldésgtermesztés tekintetében ilyen a Lajosmizséről érkező Ökrös Bio-tanya, melynek tulajdonosa, Ökrös Gergely 2020-ban, a pandémia idején komplett megrendelő-elosztó rendszert működtetett: az előre leadott rendelés összekészítve várta gazdáit, hogy ezzel is gyorsítsák a vásárlási időt és segítsék a távolságtartást.
Vegyszermentes termesztést folytat a nagykátai Szorgos Gazda. Szezonban friss áruval, télen pedig sok feldolgozott finomsággal is várják a vásárlókat. A személyes kapcsolatra helyezik a hangsúlyt, évente többször is hirdetnek nyitott portát, amikor el lehet látogatni hozzájuk.
Marsi Gergő csapata az Élő Tisza Szövetkezet gazdáinak termékeit hozza szombatonként a Római-partra. A Tisza menti településeken élő kistermelőket összefogó szövetség is jó tíz éve dolgozik azon, hogy a biztonságos eredetű, nagyrészt kímélő gazdálkodásból származó magyar zöldségeket közvetlenül a fogyasztókhoz juttassa.
Az vagy, amit megeszel – idézzük gyakran, de talán nem elégszer Feuerbach mondását. Ha tudatosan választunk élelmiszerforrást, emiatt nyugodtan alhatunk.
A családomban a műgyűjtésnek nagy hagyománya van. Édesapám kultúraszerető ember, már a program beindítása előtt is komoly gyűjteménnyel rendelkezett. Anyai ágon a nagypapámnak is fantasztikus gyűjteménye volt, nem túl sok műtárggyal, de nagyon jó festményekkel. A mi otthonunkban is rengeteg szép műalkotás van a falakon és a polcokon.
A nagymamám szőnyegeket szőtt, az ő szőnyegei borítják a padlókat. Édesanyám, Tóth Ágnes Judit művészeti újságíró és főszerkesztő volt, vele közösen alapítottuk az Artkartell online magazint.
Szóval igen, nemcsak érdekelt, de körül is vett a művészet. Általános iskolás koromban a zebegényi felnőtt képzőművész táborba jártunk Pátkai Rozinával, a testvéremmel, aki azóta zenész és képzőművész lett. Ott cigiztem életemben először, megtanultam rendesen káromkodni, kicsit eldobtuk a gyeplőt – így a szüleim jobbnak látták, ha inkább nem felnőtt képzőművészekkel töltjük az időt nyaranta. Pedig Zebegényben kerültem először igazán közel a képzőművészethez, és bár később másfelé vitt az élet, filozófia, német és kulturális menedzsment szakon végeztem az ELTE-n, a képzőművészet szeretete mindig megmaradt. Van egy karrierem a reklámszakmában szövegíróként és kreatív igazgatóként. Írtam TV sorozatok forgatókönyveit, például a Mi kis falunk, a Korhatáros szerelem, és a 200 első randi fejlesztésén is dolgoztam. Emellett folyamatosan próbálok saját sorozat koncepciókat fejleszteni, amikkel már nemzetközi fórumokra is bejutottam.
Tavaly megjelent Aki megette a Mona Lisát címmel a regényem a L’Harmattan kiadásában. Ez egy Frankenstein-történet képzőművészeti közegben. Szatirikus helyzetkomikumon keresztül vezeti be az olvasót a sokszor érthetetlennek tűnő kortárs képzőművészet világába. Egy feltörekvő festőművész élete legnagyobb dobását hajtja végre, és egy spontán hazugsággal egy hontalan segédmunkásból híres jordán performansz művészt csinál. Vajon lehet egy szélhámosból híres művész? A regényből kiderül.
Hogy született a könyv?
A Partizán Műterem és Galériában ültünk Gubacsi Gábor Guba festőművésszel 2013-ban, és beesett egy jordán festőművész, akit a Guba unokatesója ajánlott a műterem programba. Khaldoon Daoud pillanat alatt felmázolt a vászonra egy festményt, és azt mondta a saját munkájáról, hogy zseniálisan sikerült, az értéke 10 000 dollár. Neki nem kell. Nekünk adja. Néztünk egymásra a Gubával, hogy úristen, 10 000 dollár? Mit kezdjünk ezzel a képpel, egyáltalán kié legyen? Most kinek adta: neked, vagy nekem? Úgyhogy ezen elkezdtünk vitatkozni. Végül röhögésbe fulladt az egész, mert igazából azt sem lehetett tudni, ki ez a fazon. Arab írással nem tudtunk utánanézni a Google-ben, latin betűkkel pedig szinte semmit nem találtunk róla.
Ez a messziről jött ember előadta, hogy ő a világ egyik legnagyobb tehetsége. Innen jött a regény alapötlete, hogy egy hasonló szélhámosságot könnyen el lehetne követni a képzőművészeti közegben.
A kortárs műtárgyak mögött hatalmas elméleti háttér van. Ezt a tudásanyagot minél jobban ismeri valaki, annál jobban élvezi a progresszív alkotásokat. A laikusok sokszor azt érzik, hogy az ő értékítéletük kevésbé valid, mint azoknak az értékítélete, akik jobban értenek hozzá vagy rendelkeznek ezzel a tudásanyaggal. Ez egyfajta idegen, rossz érzést szül, és eltávolíthatja a laikusokat a képzőművészettől. Az ebből származó komikumot használja ki az Aki megette a Mona Lisát című szatirikus art fiction regény.
Fantasztikus a könyv vizuális anyaga is.
Gauder Áron, a Nyócker rendezője illusztrálta a kötetet. Tetszett neki a történet, örömmel vállalta feladatot. Elképesztő gyorsasággal és zsenialitással rajzolta hozzá a képeket.
Ennyi minden mellé csoda, hogy befér a PP Centerben lévő munkád. Mesélnél erről?
1905-ben épült az Óbudai Textilgyár, 1990-ben pedig teljesen megszűnt a termelés. 1998-tól édesapám, Dr. Pátkai Róbert kezdte el a 45 000 négyzetméteres ingatlanközpont rehabilitációját, ami azóta is folyamatosan zajlik.
Abban az időben még szinte gyerek voltam, sokat barangoltam ezekben a csodálatos terekben és fényes loftokban. A PP Center akkor még csak egy elhagyatott gyárépület volt. Emlékszem a hatalmas ablakokon a koszba mázolt feliratokra, mint például „Bűn A élet”. Hihetetlen, hogy mennyit fejlődött ez a hely, azóta világszintű cégeknek ad otthont.
A bevétel nagy részét visszaforgatják az épületekbe, csodálatos loftokkal teli impozáns üzleti környezetté alakult az egykori gyár. Közel van a városhoz, nagyon jó a közlekedése, ezért sok komoly cég választja székhelyéül.
Egy épületen nagyon meglátszik az, ha szeretettel gondozzák. Jó atmoszféra alakul ki a törődés eredményeként, ami mindenki számára érezhető. A kezdetektől erre törekszünk a PP Center Üzleti Központban.
A 2008-as válság után, 2011-ben jött az ötlet, hogy elindítsunk egy nagyszabású mecenatúra programot a PP Centerben, aminek több része volt. Ekkor léptem én a képbe, kidolgozva az ingatlanközpont társadalmi felelősségvállalás programját, melynek lényege, hogy térrel támogatunk fontos közhasznú projekteket, illetve lehetőséget teremtünk azoknak a művészeknek, akik a csökkenő állami források miatt nem tudnak kibontakozni. Támogatunk sport-, közösségi és kulturális projekteket, illetve képzőművészeket is.
Apropó sport, úgy tudom válogatott snowboardos voltál.
Igen, sokszoros válogatott snowboardos voltam, és 24-szer sikerült magyar bajnoki címet szereznem, talán ennek is köszönhető, hogy nagy figyelmet fordítunk a sporttevékenységek támogatására is. A 2008-as válság után az összes közcélú tevékenységnek kevesebb lehetősége volt, kevesebb támogatás érkezett az állami szférából, ezért mi szükségét láttuk annak, hogy a mecenatúra program a sportprojektekre is kiterjedjen. Azt gondolom, komoly sikereket értünk el ezen a téren is, elég, ha csak a Monkey Boulderre gondolunk.
A sport mellett rengeteg kulturális projekt kapott már támogatást.
Igen, a kulturális tevékenységeket Artkartell néven fogjuk össze. A kartell tagjai azok a kulturális projektek, amelyeket a PP Center Üzleti Központ támogatott. 2012-ben indult ez a mecenatúra program, azóta világhírű képzőművészek és világsikerű kulturális projektek részesültek támogatásban, többek közt Mundruczó Kornél és a Proton társulat több színházi darabbal, az Artus Stúdió, a Budapest Tánciskola, illetve a Recirquel, akik még mindig itt próbálnak a támogatásunkkal. Pár hete volt a bemutatójuk a MÜPA-ban, amiről a The New York Times és a The Guardian is írt. A rezidencia és a műterem program keretében sok hazai és külföldi művésznek adtunk műtermet a Partizán Műterem és Galérián keresztül. Ez mind főleg édesapám, Dr. Pátkai Róbert érdeme. Nagyon örülök, hogy ilyen méltó környezetben tudunk otthont adni a képzőművészeknek. Sok nálunk alkotó művész mondja, hogy ez luxus környezet ahhoz képest, ahol ők általában dolgozni szoktak. Sajnos nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy műteremben dolgozzon. Otthon az szőnyeg fölött fröcskölik a terpentint, spray-znek akrilfestékkel, és fulladoznak közben. A PP Centerben tágas műtermekben, gyönyörű loftokban alkothatnak, és rendkívül inspiráló számukra a környezet.
A nálunk alkotó vagy kiállító művészek munkáiból komoly gyűjtemény épül. Az Artkartell gyűjtemény neves kortárs mesterek és feltörekvő fiatal művészek alkotásaiból áll.
A PP Centerben sok cég bérel területet, és vannak ügyfeleink, akik számára igény szerint képzőművészeti alkotásokat is biztosítunk az irodájukba. Ez a Partizán Műterem és Galéria műtárgy bérlési szolgáltatása. Gyakran megszeretik, nem tudnak megválni a műtárgytól, és megveszik. Ezzel olyan helyek nyílnak meg a művészek előtt, amelyek különben nem lennének a piac részei.
Hogy kerül be valaki a programba? Lehet pályázni, vagy felfigyeltek egy-egy tehetségre, és hívjátok be a programba?
Mind a kettő. Lehet pályázni is, de mi is meg szoktunk hívni tehetséges művészeket. Az Artkartell nonprofit galéria kiállítási programjába legtöbbször meghívás útján kerülnek be. A műterem programra jelentkezés a gyakoribb, pályázni kell azoknak, akiknek szükségük van műteremre. Elég erősen válogatunk, mert nincs olyan nagy műterem-kapacitásunk, mint ahányan jelentkeznek.
A Partizán koncepciója az volt, hogy az aktuálisan üres ingatlanrészeket tudják használni a művészek. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy havonta kell mozogniuk, de ettől függetlenül 2012 óta azért volt párszor olyan, hogy szinte egy műteremháznyi emeletet átköltöztettünk egy másik épületbe a PP Center Üzleti Központon belül.
A pályázók között vannak fiatalok, de nagy öregek is. feLugossynak is van itt nálunk egy raktára, illetve nemrég volt nálunk kiállítása Bullás Józsefnek. Fontos, hogy több generáció érintkezik.
Kik a mostani Partizánok?
Jelenleg is többen alkotnak a PP Center területén:
Vági Flóra, nemzetközileg elismert ékszerész, aki szobrász szakon DLA-zik Pécsen. Organikus ékszerei és szobrai mesébe illőek. Nemes Márton, fiatal nemzetközi hírnévnek örvendő festőtehetség, aki Londonból tért haza nemrég. Molnár Levente, szobrászművész, aki főként fémekkel dolgozik, már köztéren is megtekinthető több alkotása. Simon-Mazula Tibor, festőművész, San Franciscoban végzett. Pasztózus felületek és jellegzetes fényvilág jellemzik a munkáit. Külföldi művészek is alkotnak a Partizán műtermeiben. Stefan Osnowski fametszeteket készít. Ezt a technikát korunkban már nagyon ritkán alkalmazzák. Stefan bámulatos kreativitással értelmezi újra ezt a régi nyomtatási eljárást a nonfigurativitás és figurativitás határán táncoló, minimalista metszetein. És David Stuart Sutherland, festőművész az absztrakt festészet és a narrativitás ellentétét oldja fel vegyes technikával készült festményein.
Hogyan lehet látogatni a kiállításokat?
Eleinte a Partizán Műterem és Galéria rendezett éves csoportos kiállításokat a nálunk alkotóknak a PP Center különböző loftjaiban. Nem egy állandó galéria volt, hanem mindig más helyiségben voltak időszakos kiállítások. 2014-ben Tóth Ágnes társalapítóval Rieder Gábor főszerkesztésében elindítottuk az Artkartell online képzőművészeti magazint, illetve létrehoztunk egy állandó nonprofit galériát, ami fix helyen van, ez az Artkartell projectspace, amit szintén Rieder Gábor művészeti vezetésével működtetünk. Itt már állandó kiállítási program van, évente 6-8 progresszív kortárs kiállítással. Az elmúlt évben Ezer Ákos, Puklus Péter, Dallos Ádám, Bullás József, Karándi Mónika, Ulbert Ádám, Bánki Ákos és Ember Sári egyéni kiállításait láthatták a látogatók.
A megnyitókat a PP Center és az Artkartell Facebook oldalán is meghirdetjük. Az időszakos kiállításokat telefonos egyeztetéssel lehet látogatni.
Miért volt fontos számotokra a mecenatúra program?
Számunkra ez egy küldetés. A mecenatúra program 100%-ban magántőkéből valósul meg, ami nem túl gyakori Magyarországon. Azonban külföldön teljesen bevett gyakorlat, hogy a nagy bevételű cégek áldoznak arra, hogy a kultúrát támogassák. Ráadásul szerintünk a kultúra jelenléte az épület, illetve a környezet atmoszféráját jó irányba billenti. De a PP Center támogatásával készítettünk például dokumentumfilmeket is. Többek között Szirtes Jánosról, illetve a 105 évesen elhunyt Lossonczy Tamásról is. Rendkívül inspiráló volt számomra Tamás bácsi intenzitása és életigenlése, amikor 104 éves korában találkoztam vele. Teljesen lenyűgözött a személyisége. Szirtes Jánossal pedig egyedül forgattam a lakásán. Elvarázsolt a performanszot megelőző, elmélyült felkészülési szakasz. Ráadásul azzal, hogy egyedül forgattam, igazán intimmé vált az egész film. „A performer” című Szirtessel készült riportfilm, illetve a Lossonczyval forgatott doksi trilógia a datalap.hu Youtube csatornán díjmentesen megtekinthető.
Hogy tudsz ennyi mindennel foglalkozni egyszerre?
A legtöbb dolog a kreatív írásra és a kommunikációs szakértelemre épül. Plusz ez a sok minden elképesztő inspirációs forrást nyújt, serkenti a kreativitást.
A mai világban a profi világszemlélet fontos az érvényesüléshez. Ha valaki azt mondja, én sok mindennel foglalkozom, az kicsit gyanús, az a hitelét veszti. Például mondhatná valaki, hogy a termékéhez ne olyan kreatív tervezze meg a reklámkampányt, aki közben író, műtermházat, galériát és művészeti magazint is vezet, hanem inkább olyan, aki csak marketingkommunikációval foglalkozik. Közben pedig az irodalom és a képzőművészet tele van ötletekkel, ezek ismerete elképesztő inspirációs bázist ad. Én a sokoldalú látásmódot nagyon fontosnak tartom.
A járvány második hulláma miatt azonban ismét lelassult az élet. Ti hogy élitek meg ezt a nehéz időszakot?
Mindenki nagyon nehéz helyzetben van pillanatnyilag. Főleg a kiszámíthatatlanság, ami nehéz a vállalkozók és a művészek számára is. Amerikából két alkotóművész is jelentkezett a műterem programba, de végül nem jöttek el, illetve a teljes tavaszi kiállítási programunk elmaradt. De nem adjuk fel, folytatjuk, és próbálunk optimista szemlélettel tekinteni a jövőre.
Tavaszi lapszámunkban a beszélgetés folytatódik, témánk az Artkartell gyűjtemény lesz.
Online bábjáték az Esernyősben! Szász Ilona gyerektörténete a jól ismert népmesei elemeket sűríti, vásári köntösben, helyzetkomikumokkal fűszerezve. Mi lenne, ha értenénk az állatok nyelvét? Milyen bajt okozhat a túlzott kíváncsiság? Erről szól az Aranyszamár Színház tárgyanimációra és fantáziajátékra épülő előadása, amelyet most digitális formában lehet megnézni az Esernyős oldalán.
A Godot Labor legújabb kiállításán Kaszás Konrád festőművész és Plank Antal szobrászművész együtt mutatják meg a vonalak, színek, kiterjedések szédítő világát. Habár más művészeti ágban alkotnak, műveik több ponton, izgalmas párbeszédbe lépnek egymással és egy közös vízióban oldódnak fel. Mindketten a hazai absztrakt képzőművészeti élet figyelemreméltó szereplői. Dinamikus formáikkal, lendületes vonalaikkal és élénk, merész, mégis harmonikus színhasználatukkal friss és eleven műveket hoznak létre. A hasítás mindkét művész alkotási folyamatának állandó eleme. Plank szobrain az organikusan szerveződő élek szigorúságában, míg Kaszásnál a monokróm vászon felszínét megbontó, oldott vonalmintákban köszön vissza. A több emeletet betöltő kiállítás, Kaszás és Plank szuggesztív művein keresztül, különleges bepillantást nyújt a nonfigurativitás átható sodrásába.
Támogató közösség, beszélgetőkör, hasznos helyi információk, szakmai segítség – ez az Egyboglya Járóka Baba-Mama klub. A program díjmentes, alapítványi támogatást azonban szívesen és köszönettel elfogadnak. Az e heti téma: közösséghez szoktatás a járványhelyzet idején (paradoxon?) bölcsődei, óvodai körkép, egyéb foglalkozások. Van-e rá szükség? Előzetes bejelentkezés szükséges!
A MÚZEUM+ egy kissé átalakulva, igazodva a körülményekhez M+ Light címmel a biztonságos online térbe költözött. Januári téma El Greco, a “Görög”, a spanyol manierizmus legnagyobb mestere. Aki a korszakalkotó Tizianótól tanult, de többet akart, mint a valóságot, mesterfokon másolni, a megrendeléseket tökéletesen kivitelezni. Magánélete legalább olyan izgalmas volt, mint munkássága. Az izgalmas témánkat tárlatvezetésekkel, előadással, beszélgetéssel, könyvbemutatóval, kreatív workshoppal járhatjuk majd körbe.
Schreiner Dénes új könyve kapcsán a szerzővel Karsai Gábor beszélget. A kötetben lévő szövegek az emberi létezés néhány alapvető jelenségét kívánják körüljárni. Szóba kerülnek a sírás és a mosolygás, a halál és a gyász, a játék és az élet, az autózás és a városi tér, a testiség és a tárgyiság, a transzcendentális Harmadik alakzatai. E fenomének vizsgálatával egy olyan antropológiához juthatunk, mely nemcsak az emberi létmód mélyebb megértését vonhatja maga után, hanem a világban létezés, a többi létezőhöz fűződő viszony új mintázatait is.
A fenti időpontban a https://tkbe.hu/live oldalon, vagy A Tan Kapuja YouTube csatornáján.
„Ezután az uj divat rárohant a lóvasutakra. Uj-Pestre és Ó-budára, a városligetbe s a zugligetbe már visznek lóvasutak. Ezután már külön lóvasutakat épitenek az akadémiától a lánczhidig, a Józseftértől az Erzsébettérig, a vácziutcza végétől a városház kapujáig, és végre minden ember magánlakásán, az ágytól a mosdómedenczéig, s a tányértól a fogpiszkálóig.”
E szavakkal élcelődött a Bolond Miska című lap 1868 júliusában, közvetlenül azután, hogy az 1866-os pesti lóvasúti premiert a Duna túloldalán követte folytatás: az új közlekedési eszköz üzemeltetésére létrehozott Budai Közúti Vaspálya Társaság rendszeres járatokat indított Zugligetbe és az akkor még önálló mezővárosnak számító Óbudára. A járatok a Lánchíd budai hídfőjétől indultak, s a Duna-parton, majd a Lukács és Császár fürdők előtt elhaladva, a Lajos utcán (amit csak 1879-től neveztek így) jutottak el óbudai végállomásukra, a Fő térre.
40 év lóval és gőzben
Ha nem számítjuk a postakocsit és a hajózást, e lóvasúti nyitány tekinthető az óbudai tömeg-, vagy ha úgy tetszik, közösségi közlekedés első epizódjának. A korabeli sajtó gúnyolta, drágállotta, sőt, veszélyesnek tartotta e „haladási módot”, de a lóvasút hamar népszerűvé vált Óbudán is. A kocsik 7 percenként indultak. Aki csak a Császárfürdőig ment, kedvezményes jegyet válthatott, és volt lehetőség bérletvásárlásra is. A jegyárakat a kocsik komfortfokozata is befolyásolta, volt első-, másod- és harmadosztályú lóvasúti kocsi, ehhez mérten a teljes árú menetdíj 15, 10, illetve 7 krajcár volt.
Noha az óbudai lóvasút népszerűsége egyre nőtt, a Budai Közúti Vaspálya Társaság így sem tudta nyereségessé tenni vállalkozását.
A céget 10 keményen veszteséges év után, 1878-ban vásárolta fel a konkurens Pesti Közúti Vaspálya Társaság, így csak öt évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után jött létre a két lóvasúti társaság fúziója Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) néven. Ez azonban az óbudai vonalat nem érintette, továbbiak ugyanis nem létesültek az immár budapesti városrészben.
Az első budapesti trolibusz, 1933. december 16- ától közlekedett a Vörösvári út és az Óbudai temető között, 7-es számmal Forrás: Fortepan/Fernádi Zsolt
Máshol annál több. Ennek köszönhetően a következő tíz évben a BKVT az egyik legfontosabb és leggazdagabb fővárosi társasággá vált, és miután az 1880-as évek elején a helyi érdekű vasutakról szóló törvénynek köszönhetően – amely adókedvezménnyel, és egyéb könnyítésekkel reformálta meg a közlekedési beruházásokat – valóságos vasútépítési láz tört ki Magyarországon, a lóvasutas cég sem akart kimaradni belőle. Ennek érdekében alapították meg a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt. (BHÉV) nevű leányvállalatot, amelynek első vonala Budapest-Közvágóhíd és Soroksár, majd Dunaharaszti között 1887-ben indult.
De egy évvel később Óbudáról, a Filatorigáttól is útra keltek a kisméretű gőzös vontatta szerelvények a szentendrei végállomás felé, 16 kilométer hosszan, Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével. A teljességhez tartozik, hogy a BKVT 1885-ben készült tervében a Fő tér lett volna az óbudai HÉV-végállomás, de az utolsó pillanatban homokszem került a gépezetbe, mivel az illetékesek úgy döntöttek, hogy közlekedésbiztonsági okokból a végállomást a lakott területtől legalább egy kilométerrel kijjebb szabad csak megépíteni. Már javában tartott az építkezés, amikor ez kiderült, ezért a BKVT egy olyan, a helyi érdekűnél jóval szerényebb gőzüzemű vasút kivitelezésére is engedélyt kért, amely a leendő HÉV utasait elszállítja a Fő téri lóvasúti csatlakozáshoz.
A Filatorigátnál mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong is létesült. A két végállomáson kívül Pomázon és Budakalászon építettek „rendes” állomást, az akkor még önálló Békásmegyeren csak megállóhely volt.
Az 1888. augusztus 17-től közlekedő vonatok még nem álltak meg sem a Rómaifürdőnél, sem Csillaghegyen, mivel ott akkor csak termőföld volt, vagy pusztaság.
A kezdet nem volt könnyű, a bürokrácia miatt ugyanis a Fő téri kis gőzöst – hivatalosan Óbuda-Filatorigáti Gőzmozdonyú Közúti Vasútnak nevezték – csak december 12-én tudták megindítani, ezért az utasoknak hónapokig több mint egy kilométert kellett gyalogolniuk a lóvasútig. Felmerült az is, hogy e vasút pályáját meghosszabbítják a Lánchíd budai hídfőjéig, vagyis hogy kiváltják vele a lóvasutat, erre azonban szintén nem kaptak engedélyt.
Az Óbuda-Hűvösvölgy útvonalon közlekedő Rába autóbusz Fahn Gyula vendéglője előtt, 1940 Forrás: Fortepan/Fogel József
Négy évvel a megnyitó után jött el a szentendrei HÉV történetének döntő pillanata, az országos vasút is megjelent Óbudán. A MÁV a helyi teherszállítást úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt létesít a Déli pályaudvar és a Filatorigát között a Duna-parton. Ez a vágány megteremtette a lehetőségét annak is, hogy a szentendrei HÉV Budáig közlekedhessen. De mivel a MÁV-nak a Délivasúttól – ahogy akkor nevezték a Déli pályaudvart – valahogyan el kellett jutnia a Margit hídig, egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy a BKVT lóvasúti pályáját használják a Margit körúton. A két társaság ezért a kölcsönös bizalom jegyében kötött üzletet 1892-ben, melynek lényege a közös pályahasználat volt. Ennek nyomán a BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy (ma: Bem József) téren új végállomását. A társaság ekkor még csak az Óbudai Hajógyárnál (a jelenlegi Árpád híd megálló) létesített megállóhelyet, de a vonatok a Császárfürdőnél is megálltak, ahol a MÁV rendezte be központját. Azonban 1895-ben még egy vasúti fejlemény történt: megépült az Óbuda és Esztergom közötti (eredetileg HÉV-) vasútvonal, amit 1896 májusában kötöttek össze a MÁV óbudai pályájával, majd miután 1896. november 3-án felépült az Újpesti vasúti híd, az első óbudai dunai átkelő, az Esztergom felől érkező vonatok a Nyugati pályaudvarig is eljuthattak. A BKVT ugyanekkor szüntette meg a Filatorigát-Óbuda, Fő tér között járó gőzöst, hiszen semmi szükség nem volt rá.
Barna villamosok
1887-ben a BKVT számára a lóvasút mellett a HÉV megindítása tűnt a modernizáció csúcsának. Így a vezérkar nem is szentelt különösebb figyelmet annak, hogy egy akkor még jelentéktelennek tűnő társaság, a Budapesti Nagykörúti (később Városi) Villamos Vasút (BVVV) 1000 mm-es nyomtávú kísérleti pályát épített a Nyugati pályaudvar és a Király utca között a Nagykörúton, hogy bemutassa a legújabb világújdonságot, a villamost. Másfél év múltán a BVVV járatai már a Baross és Podmaniczky utcákon jártak normál nyomtávú pályán, és a kilencvenes évtized fordulóján tovább bővült a társaság hálózata. Egyértelművé vált, hogy a jövő a villamosé, a BKVT azonban csak 1896-ban kapott észbe, hogy villamosítással váltsa ki a lóvasutat. Az óbudai járat 1896. július 20-tól lett elektromos hajtású, de hálózatbővítésre csak 1907 januárjában került sor, amikor a Fő téri végállomástól a Kórház utcán, a Flórián téren és a Vörösvári úton át a Bécsi útig építették ki az új 1,8 kilométeres villamosvonalat. Ekkor adták át az 1996-ig működő óbudai remízt a Vörösvári úton, amelynek már a tervezésekor szem előtt tartották a villamoshálózat bővülését, és a kocsik számának növekedését. Nem tévedtek, hiszen 1913 decemberében a Bécsi úton is megindult a közlekedés a Vörösvári út és a Zsigmond tér közötti 3,1 kilométeres szakaszon.
A BKVT villamosai barna színűek voltak, a BVVV sárga kocsijaival szemben, a járatok számozását 1910-ben vezették be: a BKVT kapta a páratlan számokat, a BVVV a párosakat.
Habár az óbudai vonalszakaszok nem voltak túlzottan jelentősek Budapest egészéhez mérten, 1910 után az utasok nem panaszkodhattak arra, hogy ne tudjanak akár a város legtávolabbi pontjaiig is eljutni átszállás nélkül. Az immár viszonylatjelzéssel bíró villamosok többnyire maratoni távon közlekedtek. Az 5-ös például a Fő térről indulva, a lóvasúti pályán haladva, majd a budai Duna-parton jutott el a Szent Gellért térig, a Ferenc József (Szabadság) hídon kelt át, majd a Kálvin tér, a Nagykörút, a Nagyvárad tér, az Orczy tér és a Keleti pályaudvar érintésével a Thököly úton majd a Hermina úton érkezett végállomásához, a Budapesti Állatkerthez. A 7-esnek a Vörösvári útnál volt a végállomása, a Bécsi úton jutott a Margit hídig, majd a Nagykörúton, Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky) úton és a Kiskörúton érte el a Ferenc József hidat, hogy aztán a budai rakparton haladva térjen vissza az óbudai végállomásra.
Bécsi út, a Nagyszombat utcai villamosmegálló, 1958 Forrás: Fortepan/UVATERV
De a BKVT nem volt jótékonysági intézmény, e hosszú távú menetek nem az utazóközönség érdekében születtek. Mivel az akkori villamosok csak egy vezetőállásúak voltak, a jármű nem tudott „visszafelé” elindulni. Így hát elindítottak egy másikat az ellenkező irányba is, es mivel a sűrű hálózat ezt lehetővé tette, előbb-utóbb csak megérkezett mindkettő az eredeti, indulási helyére. Érdekesség, hogy az ellenkező irányba induló villamosok olykor más viszonylatszámot viseltek, a 7-esnek például a 9-es volt a párja, de az 5-ösnek nem volt, és a szintén a Fő térről induló és egészen a Gubacsi úti Sertésvágóhídig közlekedő 11-es is mindkét irányban ezt a számot viselte, mivel akkor még 13-as viszonylatjelzéssel babonából nem mertek járatot indítani.
Indul a troli, megy a villamos, jönnek a buszok
Az első világháború után, a forradalmak idején a budapesti villamostársaságokat Budapesti Egyesített Városi Vasutak néven államosították, majd 1923-ban megalakult a fővárosi tulajdonú Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSzKRt), amely már sokkal rövidebb utakat bejáró villamos vonalakat működtetett Óbudán is. 1930-ra megszüntették, pontosabban áthelyezték a Flórián térre a Fő téri végállomást, ahonnan az 5-ös a Népligethez, a 9-es a Horthy Miklós (Móricz Zsigmond) körtérre, az 51-es pedig a Kelenföldi pályaudvarra közlekedett. Ugyanekkor a Vörösvári úti végállomásról a 7-es a Lajos utcán, a 73-as pedig a Bécsi úton indult a Boráros térre, a 72-es pedig szintén a Bécsi úton a Pálffy térre.
Ekkor már buszjárata is volt Óbudának, a 7-est 1927-ben indították a Bécsi úton, a Vörösvári út és a temető között. Menetideje mindössze 7 perc volt, gazdája pedig az ugyancsak fővárosi tulajdonban álló Székesfővárosi Autóbuszüzem.
Ám miután 1932-ben a társaság a BSzKRt kezelésébe került, a 7-es vonala kísérleti tereppé vált. Mivel a szerényebb utasszám miatt a társaságnak nem érte meg meghosszabbítani a Bécsi úti villamost a temetőig, úgy döntöttek, hogy egy Budapesten addig ismeretlen járművet, a trolibuszt állítják csatasorba, amelyhez csak felsővezetéket kellett építeni, pályát nem. Az óbudai járat 1933. december 16-i megnyitása idején a troli már számos helyen bizonyított – főleg az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, illetve a Szovjetunióban –, viszont a BSzKRt illetékesei a sikeres premier után sem tudták eldönteni, hogy buszként vagy villamosként tekintsenek rá. A járatnak meghagyták a 7-es számot, a vezető pedig buszos egyenruhában ült a volán mögé. Azonban a három forgalomba állított járműből kettőt a villamosok sárga színére festettek, a kalauz villamosos egyenruhában dolgozott, a trolik garázsa pedig az Óbudai remíz lett. A óbudai troli 1936-ban a 7-es helyett a T jelzést kapta, és a BSzKRt egyik legmegbízhatóbb járatává vált. Tizenegy éves története alatt jelentősebb műszaki hiba vagy baleset nem történt, és csak akkor kellett pótlóbuszokat beállítani a helyükre, amikor 1942-ben bevezették a jobboldali közlekedést, és emiatt a három járművet át kellett alakítani. A járat 1944. szeptember 21-én közlekedett utoljára, ekkor egy légitámadás következtében a felsővezetéke megsemmisült. Noha a három jármű épségben átvészelte Budapest ostromát, a háború után nem került napirendre az óbudai troli újraindítása.
Miklós utca, autóbusz végállomás , 1959 Forrás: Fortepan/FSZEK Budapest Gyűjtemény, Sándor György
A Lajos utcai villamospályát sem építették újjá. A Zsigmond tér és a Nagyszombat utca közötti szakaszán a délről érkező szerelvények 1945-től kezdve a Bécsi úton haladtak, majd a Nagyszombat utcán át – ahol új végállomás is létesült – jutottak a Pacsirtamező utcai (akkor: Knurr Pálné utca) új vágányokig, s innen tovább, a Flórián tér irányába. 1950 nyarán a következő óbudai járatok szerepeltek az új budapesti közlekedési vállalat, a Fővárosi Villamosvasút Vállalat (FVV) menetrendjében: 7-es (Óbudai kocsiszín – Bécsi út – Margit híd), 11-es (Óbudai kocsiszín – Knurr Pálné utca – Margit híd), 18-as (Nagyszombat utca – Móricz Zsigmond körtér), 53-as (Nagyszombat utca – Nagyvárad tér). De a lista már pár hónappal később, november 7-én bővült, méghozzá egy történelmi esemény nyomán. Ekkor avatták fel ugyanis az Árpád hidat. Igaz, hogy azt akkor Sztálin hídnak nevezték, kapcsolódó történelmi eseménynek pedig az 1917-es „nagy októberi szocialista forradalom” 33. évfordulóját emlegették, – ami azért érdekes, mert a hídon közlekedő villamos is ezért kapta a 33-as számot. Ennél sokkal nagyobb történelmi eseménynek számított, hogy az óbudaiaknak végre „saját” hídjuk lett. És mivel a háborúban elpusztult Újpesti vasúti hidat csak 1955-ben építették újjá, kezdetben a vasúti teherforgalom is ezen a hídon zajlott, sőt, ennek érdekében építettek ki a Szentendrei út mentén egy vágányt a Flórián tér és Filatorigát között. De ez a vágány azután is használatban maradt, hogy 1955-től nem jártak erre tehervonatok: az FVV 5-ös jelzéssel indított villamosjáratot a nyúlfarknyi szakaszon, amit 1958-ban, a Hévízi úti iparvágány felhasználásával meghosszabbítottak a Veder utcáig.
Érdekesség, hogy többnyire ezen a járaton közlekedett az a két UZ típusú kísérleti villamoskocsi, amelyeknek a szekrénye alumíniumból készült.
Ezzel együtt az ötvenes években valójában az autóbuszok jelentették Óbuda közlekedési fejlődésének zálogát. A BSzKRT T jelzésű busza már a háború után elindult a troli helyett, az 1947. júliusában induló 18-as busz pedig ennek meghosszabbított vonalán ment az ürömi vasútállomásig. (A T jelzése ettől kezdve 18A lett.) 1948. április 5-én a Miklós utca és a Nyugati pályaudvar között indult a 6-os busz, két hónappal később szintén a Miklós utcától a 34-es a Rómaifürdőig, majd 1949. szeptemberében a 37-es a Bécsi út és a Testvérhegy között. A BSzKRt buszos utódja, a Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) az 1950. november 7-i hídavatóra az 55-ös buszt indította a Miklós utca és a Népliget között, 1953. május 1-jén pedig útra kelt a 42-es járat is a Miklós utca és Csillaghegy között. A későbbiekben a Miklós utcai végállomás mellett, az Árpád híd budai hídfőjénél alakítottak ki buszvégállomást. Ez utóbbi ma is működik, a Miklós utcait 1982-ben megszüntették, új buszvégállomás pedig a Bogdáni úton létesült.
Miklós utca, autóbusz végállomás, 1970 Forrás: Fortepan/FŐTÁV
Terjedelmi okokból lehetetlenség volna az óbudai buszok számozásának változását akár csak az 1980-as évek elejéig is nyomon követni, egy járatról azonban nem feledkezhetünk meg: a 86-osról, amely Óbudát Újbudával kötötte össze 1965 és 2016 között. És természetesen nem feledkezhetünk meg a BKV Pomázi úton épült Óbudai buszgarázsról sem, amely januárban múlt 50 éves.
HÉV-vel a föld alá, gyorsvillamossal a hídon át
A szentendrei HÉV fejlődése az 1910-es évektől vett újabb lendületet: 1911-1913 között két vágányúvá vált pályája, a Rómaifürdőnél és Csillaghegyen állomásokat építettek, 1914. május 12-én pedig befejeződött a vonal villamosítása is. Ugyancsak ezekben az években épült 12 iparvágány az óbudai gyárakhoz, így a teherszállításnak köszönhetően a BHÉV a világháború kitörése ellenére is nyereséges üzem tudott maradni.
Elsősorban a teherforgalmat szolgálta az is, hogy az 1920-as évek végén Aquincum és Óbuda, MÁV állomás között kiépítették a vasúti pályát, de 1929. november 1-jétől menetrend szerint közlekedő személyvonatok is közlekedtek a vonalon Szentendrére.
A két világháború közötti időszak legnagyobb változását az hozta, hogy 1937-ben megszüntették a Pálffy téri végállomást és helyette a Margit híd lábánál építettek újat.
A 2. világháborút a szentendrei vonal viszonylag épen vészelte át: a Filatorigát és Szentendre között már 1945. február 20-án megindították a forgalmat gőzösökkel, május 13-ra pedig a felsővezetéket is rendbe hozták; a Margit híd környéki romeltakarítás miatt a forgalom a vonal teljes hosszán csak 1946 februárjában indulhatott meg. Ráadásul az Újpesti vasúti híd újjáépítéséig, tíz éven át a Császárfürdőnél volt az esztergomi vonatok végállomása is.
A BSzKRt 1949-es megszűnése után előbb a MÁV vette át a HÉV-közlekedést, majd 1958-től a Budapesti Helyiérdekű Vasutak (ismét BHÉV) nevű vállalat, amely már egy évvel később nekilátott a szentendrei pályafelújításnak. Hosszas munka volt, csak 1964-ben fejezték be. Hamarosan új, korszerűbb szerelvények is forgalomba álltak, 1971-ben pedig „még újabbak”, bár azt senki nem hitte volna a Német Demokratikus Köztársaságból érkező MX típusú szerelvényekről, hogy 2020-ban is közlekednek majd. A 1972-es karácsony azonban még látványosabb változást hozott: a 2-es metró második szakaszának átadásához kapcsolódva a szentendrei HÉV-et is meghosszabbították a Batthyány térig – a föld alatt.
A metró megjelenése valóságos csoda volt, így szinte fel sem tűnt, hogy az új közlekedési eszköz megjelenése számos villamos eltűnését eredményezi.
Mindez a hetvenes évek elején Óbudát csak közvetve érintette, két járat tűnt el a kerületből, a 18-as, amelynek végállomását a Nagyszombat utcából a János kórházhoz helyezték, illetve a megszüntetett 66-os, amely szintén a Nagyszombat utcától indult és a Nagykörúton át jutott el a Petőfi híd budai hídfőjéig. A Hévízi úti 5-ös története 1974-ben ért véget, de az igazán nagy változások az 1980-as évek elejéhez köthetők. A régi óbudai közlekedés tulajdonképpen ekkor változott meg oly mértékben, hogy az eddig leírtak közül csak nagyon kevés maradt érvényben.
Aquincum, HÉV megálló, 1979 Forrás: Fortepan/Nagy Gyula
Ennek az időszaknak az egyik legjelentősebb beruházása volt az 1983-ban befejeződött békásmegyeri (két) lakótelep építése, amelynek következtében mintegy 40 ezer új lakó költözött a III. kerületbe, ami azt is jelentette, hogy a HÉV-szerelvényeket sűríteni, gyorsítani kellett. A BKV a gyorsabb haladás érdekében módosította pályavonalát, áthelyezték a filatorigáti, a Benedek Elek utcai és az aquincumi állomásokat, majd 1981-ben a megszűnt Békásmegyer felső és Pünkösdfürdő állomások helyett egy teljesen új állomást létesítettek Békásmegyer néven a lakótelep központjában, ami egyúttal újabb buszjáratok végállomása is lett. Ugyanekkor készült el az új békásmegyeri áramátalakító, a vonal teljes hosszán pedig számos alul- és felüljáró, illetve fénysorompó létesült. E nagyszabású korszerűsítés lehetővé tette, hogy a HÉV-szerelvények akár 3 perces időközökkel kövessék egymást.
De ugyanebben az időben volt még egy ennél is nagyobb szabású közlekedési beruházás Óbudán: a Flórián tér átalakítása és az Árpád híd kiszélesítése.
Ekkor szűnt meg a 11-es és a 33-as villamos. Az 1980-ban kezdődő négy évig tartó munkálatok során végeredményben az történt, hogy a meglévő hídhoz jobbról és balról is hozzáépítettek egy újabb hidat, és ezzel a villamos pálya melletti autóút 2×3 sávosra bővült. A műtárgyat 1984. április 4-én adták át, november 6-án pedig a 3-as metró Árpád hídig való meghosszabbításával egy időben új villamosjárat indult a Vörösvári út és a Lehel út között, az 1-es, amelyet kezdetben nagyképűen gyorsvillamosnak neveztek, és amely vonalának a teljes kiépítése a Kelenföldi pályaudvarig éppen 35 évet vett igénybe.
A szemközti lakóval még sohasem találkoztam, nem tudom, ki lakik felettem.
Sokszor úgy érzem, természetellenes a magasság, ahol életem legnagyobb részét töltöm, és rádöbbenek, hogy fogalmam sincs róla, mit látok, ha kinézek az ablakon.
Csak a liftben látok néha embereket, de mintha mindenkivel mindig csak egyszer találkoznék. Talán az arcmemóriámmal lehet gond, vagy elköltöznek innen, vagy talán állandóan változtatják a külsejüket.
Figyelni kezdtem őket. Pontosan két hete és három napja. Kabátomba a szívem fölé apró detektívkamerát rejtettem, amivel észrevétlenül dokumentálom a találkozásokat. Esetenként a lift villanybúrájába helyezem fényképezőmet. Néha diktafont is viszek magammal és mindenről részletes feljegyzést készítek.
Módszerem a következő: Naponta reggel hat óra és fél nyolc között, valamint este fél öttől, hét óráig folyamatosan a liftben utazom. Ezt követően ügynöknek vagy közvélemény-kutatónak álcázva csengetek be lakásokba. Éjjel szisztematikusan átkutatom a kukákat, néha levélszekrényeket feszítek fel. Minden megfigyeltről aktát vezetek.
Nyomozásom első napján a liftbe beszálló lakó látványára enyhén megborzongtam, majd megtörtént az expozíció. Egész nap folytattam a munkát a fent leírt módszer alapján. Hajnalban tértem haza egy kellemesen eltöltött, lelkiismeret-furdalás nélküli éjszaka után.
A Kísérleti Lakótelep a hatvanas években épült Budapest III. kerületében, a Flórián tér közelében. Ennek a lakótelepnek a szomszédságában, a Gárdos Mariska utcai lakótelepen éltem tízéves koromig, majd szüleimmel a Pók utcai lakótelepre költöztem a nyolcvanas évek közepén. A hétvégék és nyarak egy részét a Havanna lakótelepen töltöttem nagyszüleimnél.
Az itt látható sorozat anyaggyűjtése alatt bejártam Budapest több lakótelepét: a Békásmegyerit, az egymásba folyó óbudaiakat, az Újpalotait, a Kelenföldit, a Havannát. A kutatás a Budapesti Műszaki Egyetem Könyvtárában folytatódott, és az Építőipari Dokumentációs Központ műszaki rajzainak tanulmányozásával zárult. A koncepció kidolgozása, a képpárok formai és tartalmi szerkesztése ezután következett.
A sorozat fotók és számítógépes grafikák párjaiból épül fel, amelyek egy fiktív történeti keretbe ágyazódnak. A képpárok a naplószerű szöveghez nem kapcsolódnak szorosan, hanem újabb apró történeteket mesélnek el.
A kisfilmes kamera használata a kapcsolatteremtésre képtelen megfigyelő szemszögéből adódott. A „főhős” kitartóan vizsgálja a körülötte élőket, képben és írásban rögzíti a találkozásokat, amik gyorsak, eseménytelenek és többnyire ritkák. Sietve kell cselekednie, találkozásainak időtartamát pedig a dokumentáció segítségével igyekszik térben és időben kitágítani, lassanként elszakadva a valóságtól.
A város ugyan kifogástalanul működött, de mégis szomorú volt benne mindenki, és Min-Seo, aki hosszú heteket töltött egyedül a műhelyében a város szélén, ha olykor felült az ezüstszürke gyorsvasútra, és elment a városba, elveszve járt-kelt az emberek között.
Csak az öregek látszottak hozzá vagy az eggyel korábbi, mondjuk húsz évvel ezelőtti világban élt emberekhez hasonlóknak, és a sárga levelű fa mögötti épületben élő szerzetesek. Nem tudta a fa nevét, csak azt, hogy ha ősszel megy be ruhát venni és hajat vágatni és agyagot és festéket rendelni és telefont javíttatni a városba, a fa mellett vezet az útja, amely olyankor óriás sárga szőnyeget terített az aszfaltra. Megállt előtte, nézte az apró levelekből a szél által szőtt mintát, megjegyezte, és utána addig rajzolta egy-egy részletét, amíg megtalálta a forma szívét, és rákerülhetett a minta az edényekre.
Minden edénye más volt. És minden napja más. Attól függően, hogy hideg vagy meleg volt az agyag, hogy melyik sarokban kelt fel a nap és a műhely mely sarkát világította be, hogy mikor ment le, és hogy a széltől zúgott-e az erdő mellette vagy az esőtől surrogtak a levelek, netán a forróság moccanatlan csöndje telepedett rá, amely elől az erdő magába fordult, hogy óvja magát legbelül, ott ahol már csak Min-Seo járt és a rókatündérek meg a kisebb állatok és óvja azt a hűvös sötétséget, amely minden erdő sajátja, és amelytől annyira félnek, akik nem tudják, hogy a lélek is sötét, hűvös erdő, amíg be nem járjuk.
Akkor ismerős erdővé válik.
Néhányan sajnálták amiatt, hogy egyedül él.
Az elején elmondta nekik, hogy rendkívül sok boldogtalan családot ismer, köztük azt, amelyben felnőtt.
A boldogság rebbenő madár, leginkább sirály, amely nem marad sokáig egy helyen – válaszolta nekik, de egy idő után ezt túl költőinek találta, és udvariatlannak azokkal szemben, akik nem értik.
Lassan tűntek el mellőle az emberek, előbb a barátnői, akikkel egykor annyit vihogtak, amíg iskolába jártak. Ők, amikor felnőttek, elfelejtettek vihogni. Nevetni, mosolyogni és kacagni tudtak ugyan, csak azt a felelőtlen, a madarak tavaszi vircsaftjához hasonlatos vihogást felejtették el, amely olyan, mint a tavaszi föld szaga vagy a szódában a buborék, felelőtlen – és igazi.
Aztán az egykori kollégák koptak ki mellőle, elszívta őket az ipar, mások beadták a derekukat, és cégeknek terveztek arculatot számítógéppel. Tiszta volt a kezük.
Az övé általában nem volt tiszta. Szerette az anyagot. Úgy hitte, ha egy kézművesben nincs annyi alázat, hogy összepiszkolja a kezét egy tárgyért, a tárgy, amelyet készített, halott lesz. Attól még persze lehet szép.
Egyszer olvasott róla, hogy Európában úgy hiszik, hogy van egy isten, aki, amikor megteremtette a világot, belelehelte a lelkét a dolgokba.
Addig nem volt lelkük a dolgoknak. Olyanok lehettek, mint a gépek gyártotta edények – gondolta. Alkonyatkor kiment az erdőbe, és megállt a szentélynél.
Talán itt van az az isten a vízben – jutott eszébe.
A fehér, lapos kavicsok közt egyenletesen, zölden csobogott a patak, a lombok közt betűző napban villogtak a vízfodrok.
Kora este esni kezdett, patakokban folyt le az eső a műhely két hatalmas francia ablakán.
Figyelte, amint a kávégőz nekicsapódik az ablaknak. Nem szerette a teát. A kávét szerette. A gőz mögött eliramló cseppek mintha kiadtak volna egy egyszerű dallamot. Lefirkálta a bal kezénél lévő kottafüzetbe, majd eldúdolta, végül fogta a fadarabot, amit erre a célra használt, és belekarcolta az edény oldalába az esőcseppek útját.
Elállt hamar. Mintha csak azért esett volna, hogy az edénynek mintája legyen.
Megszokta az eső utáni erdő apró zajait, mint ahogy a műhely öreg fabútorainak reccsenéseit, a saját lélegzetvételének hangját vagy ahogy a szél nekifeszül az ablaktábláknak, de ez a hang, amit most hallott, új volt. Kilépett a ház elé, és lesietett a lépcsőn, hogy jobban hallja.
Sirálykacagásnak tűnt.
Lépett még kettőt, és akkor bizonyossá vált, hogy az: sirálykacagás.
Az egyórás online vezetés során az érdeklődők megismerik Victor Vasarely főbb korszakait és az általa használt optikai illúziókat. A vezetés során egy kicsit megdolgoztatjuk a szemüket és az agyukat, az is kiderül, hogy mindenki ugyanazt látja-e, amikor egy képet néz.
Rímekbe szedett interaktív hangszerbemutató Benjamin Britten műve nyomán
Mennyiféle hangszer csücsül egy nagyzenekarban, és mindegyik egészen mást csinál… Hogyan lesz ebből összhang, és miben különböznek egymástól a hangszerek? Melyik tud csiripelni és melyiknek „acélosan brutál” a hangja? Melyik nagytestű hangszer rejt érzékeny szívű játékost, és mire való egyáltalán a karmester? Erre a sok kérdésre ad szórakoztató választ az Óbudai Danubia Zenekar koncertje, ahol rímekbe szedve mutatja be a házigazda, Hámori Máté a zenekar hangszereit és műhelytitkait.
A Római parti Piac újévi finomságokkal, szeretettel vár mindenkit, szombaton!
A múlt heti, igazán kitartó és rettenthetetlen árusok mellé most már jön Tomi a csabai füstölt áruval, Zsóka a rétesekkel, a Panelpék kenyerekkel, péksütikkel, Miklós házi savanyúsággal, Szorgos Gazdáék zöldségkrémekkel, Albert mézzel, Ibolya feldolgozott zöldségekkel, Csilla magolajokkal, az Illésházy család sajtokkal, tejtermékkel, Szabi a Gourmet & Delicious chili termékeivel, szószokkal, a BIOFAKTÚRA gyümölcs és zöldséglevekkel, almával, Pócsik Gergő szintén almával. Lesz házi csoki is a kínálatban! Azaz ne egy, hanem legalább két kosárral induljunk bevásárolni!
„Pantha rhei”, vagyis „Minden folyik” – mondja Hérakleitosz. „Szabbé szankhárá aniccsá”, vagyis „Minden, ami összetett, mulandó” – tanítja a Buddha. De mégis, hogyan értelmezzük a változást, a dolgok elmúlását? Miért ilyen a világ, a létezés? Hogy érint bennünket? És ez jó vagy sem? Röviden: filozófiai beszélgetés a létezés természetének sajátosságairól, változásról (aniccsa), szenvedésről (dukkha) és az önmagátlanságról (anattá), de legfőképpen arról, hogy mindez miért jó.
Hétfő esték A Tan Kapuján című, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanítói által tartott online előadássorozat január 11-i eseményén Karsai Gábor előadását hallgathatjuk meg.
A fenti időpontban a https://tkbe.hu/live oldalon, vagy A Tan Kapuja YouTube csatornáján.
Élő örökségeink. Online tárlatvezetés az Időgép című kiállításban Ludwig Múzeum
A Ludwig Múzeum megújult gyűjteményi kiállítása, az Időgép, egyszerre invitál más korszakokba, más tájakra, de a műalkotásokon keresztül felfedezhetőek benne az időn és téren átívelő közös vonások, amelyeket mi is észrevehetetlenül hordozunk magunkban: családi történetek, amelyek az identitásunk szerves részét képezik, a kisebbséget, – ezáltal a társadalom egészét – érintő kérdések, a szocializmus el nem múló jelenléte, a városi emlékezet terei és a Marc Augé által definiált nem-helyek, ahol nap mint nap megfordulunk. A tárlatvezetés során a velünk élő és bennünk sűrűsödő örökségekkel foglalkozunk.
A településen egyes nagyobb gyárak – saját költségükön és elhatározásból – maguk építettek lakótelepeket vagy bérházakat dolgozóik részére. Ilyen volt az Óbudai Hajógyár és a Gázgyár, amelyek több módon gondoskodtak dolgozóik szociális ellátásáról, köztük a lakhatási problémák megoldásáról. Természetesen nem minden dolgozónak tudtak lakást biztosítani – általában éves bérleti díjat kellett fizetni a különböző méretű lakásokért –, sok munkásnak magának kellett megoldani a költséges lakásbérlést.
Óbudán csak kevés gyári dolgozó – jellemzően nem a tisztviselő réteg – rendelkezett önálló lakással, vagy akár házzal, házhellyel.
Az óbudai téglagyárak sem voltak kivételek, hiszen ezen ipari létesítmények mellett is létrejöttek munkástelepek, ám azok színvonala, illetve a lakhatási feltételek (lakókomfort) elmaradtak a másik két helyi gyár hasonló megoldásaitól.
Háttérben az Újlaki Téglagyár, 1939 Fotó: Fortepan/Pálfi András
Az óbudai tégla- és tetőcserépgyártás a kiváló minőségű alapanyagának, az ún. Kiscelli agyagnak köszönhetően jött létre. Mint oly sok mindent, ezt is a területet az I. században meghódító rómaiak honosították meg, akik messzemenően kiaknázták az óbudai hegyek által biztosított természeti forrásokat. A modern értelemben vett téglagyártás azonban csak a XVIII. század közepétől indult meg a településen, amikor az uradalmat birtokló Zichyek, majd 1766-tól a Kamara (Kincstár) engedélyezte és üzemeltette a termelést. Ettől kezdve hosszú ideig Óbuda egyik legfontosabb iparágává, legnagyobb munkáltatójává vált a téglaipar, egészen az 1970-es évek első feléig. Mivel a téglagyártás az alapanyaghoz van kötve, nem véletlen, hogy a termelőegységek, a gyárak a megfelelő agyagréteg közvetlen közelében jöttek létre. Ez Óbuda – és nem kis mértékben Újlak – esetében a Szépvölgyi utat és a Bécsi utat jelentette, ahol az évszázadok alatt sorra nyíltak a kisebb-nagyobb téglagyárak, amelyek sokszor váltották tulajdonosukat, vagy alakultak át különböző vállalati szervezetté, formává.
A tágabb értelemben vett harmadik kerületben a csillaghegyi és békásmegyeri téglagyárak működése is jelentős volt, ahol szintén kialakultak munkáslakások a gyár mellett.
Óbuda-Újlak legnagyobb és legfontosabb agyagfeldolgozó ipari létesítményei – legelterjedtebb elnevezésük alapján – a Holtzspach, a Nagybátony-Újlaki és a Victoria-Bohn Téglagyárak voltak, amelyek a XIX. század második felétől működtek. A téglagyári munkástelepek – amelyet a köznyelv Cegajnak nevezett – érthető módon ezek tövében alakultak ki. A mai napig sok kutató és helyi lakos vitatkozik azon, hogy pontosan hol volt a Cegaj, mettől meddig állt. A vitába bekapcsolódnak, akik ott éltek, illetve azok is, akiknek valamely hozzátartozójuk, ismerősük lakott a Cegajban. Ehhez fontos tudni, hogy az 1950-es évektől már nem kizárólag téglagyári családok laktak ezekben a házakban, hanem máshol dolgozó emberek is, illetve Óbudán kívülről is költöztek ide. A téglagyári munkások lakóhelyének zárt közösség jellege az 1960-as években tovább erősödött, egyre több vidékről érkező, kispénzű munkavállaló költözött be a Cegajba.
Általánossá váltak a kisebb-nagyobb balhék, nemcsak a telepeken, hanem Óbuda más helyein, amely az ottlakókat mintegy megbélyegezte, rossz hangzásúvá vált, ha valaki a Cegajból származott.
Talán ebből is látszik, hogy történetileg nem egy adott Cegajról lehet beszélni, hanem több olyan téglagyári munkástelepről, amelyet így neveztek. Ez az elnevezés, amely a német Ziegel (tégla) szóból ered, nemcsak Óbudán, hanem más téglagyárak kapcsán is elterjedt az idők során, mint például Csillaghegyen vagy Kőbányán. Óbudán Cegaj volt a Nagybátony-Újlaki Téglagyáron belül a hegy felőli oldalon a „felsőgyár” területén, a Bécsi út másik oldalán az „alsógyárban” a Föld utca-Vályog utca szegletében, illetve a Victoria-Bohn Téglagyár relációjában a mai SZTK Rendelőintézet mögötti részen és a Bécsi út-Vörösvári út-Ágoston utca által nagyjából határolt területen.
Cegaj házak az Újlaki Téglagyár területén, 1973 Fotó: Németh Tamás
A téglavetés, valamint a téglagyártás sokáig idényjellegű munkának számított, hiszen az agyagbányászat, illetve a tégla- és cserépszárítás csak a melegebb időszakban volt lehetséges. A technológia fejlődésével ez jelentősen megváltozott, ami azt eredményezte, hogy egy viszonylag állandó munkás létszám tartozhatott egy-egy gyárhoz. A téglák és cserepek gyártási folyamatában az égetés igényelte a legnagyobb szakértelmet. A munkák zömét sokáig betanított napszámosok és idénymunkások végezték. Az 1870-90-es években az óbudai agyaggyárakban és -bányákban jellemzően külhoni munkások dolgoztak, akik osztrák (főleg Bécsből) és dél-lengyel területről érkeztek. Idővel ez annyit változott, hogy az osztrák idénymunkásokat – Szent József napjától Szent Mihály napjáig – felváltotta a helyi munkaerő, emellett a lengyel munkások száma stabilizálódott (legnagyobb számban a kőbányai téglagyárakban dolgoztak, ahol jelentős kolóniát alkottak). Az idénymunkások elhelyezése problémát okozott a gyáraknak, igyekeztek a legolcsóbb és a legegyszerűbb lakhatást „biztosítani” a napi 14-16 órát dolgozó, kemény fizikai munkát végző munkásoknak. A korabeli gazdasági-társadalmi viszonyoknak megfelelően – egészen az 1884-es ipartörvényi szabályozásig – gyerekek is legálisan dolgoztak a gyárakban, már nyolc éves kortól.
A dolgozók a saját bérükből nem tudták megoldani a lakhatásukat, heti fizetésük ebben a korszakban másfél forint volt.
Ezek a munkások borzalmas körülmények között laktak a sebtében kialakított lakhelyeken, ahová lényegében csak aludni jártak. Bútorozatlan, teljesen komfort nélküli kunyhókban, vagy a falba vájt kis lyukakban próbáltak pihenni. Történeteket mesélnek arról, hogy volt olyan, amikor a kihűlt égetőkemencékbe költöztek be szerencsétlen munkáscsaládok (a téglaégető kemencék egészen nagy méretűek voltak, ahová több tonna nyers téglát és cserepet pakoltak). A Holzspach Téglagyárhoz tartozó munkáslakások leginkább a mai Folyondár utcában és környékén voltak. A Bécsi úti gyárak dolgozói egy fokkal jobb lehetőségek között éltek, de a két világháború közötti lakhatási körülmények csak kicsit voltak jobbak az azt megelőző korszakokénál.
Az újlaki Cegaj egyik háza, 1947 Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
A XX. század elején az egész fővárosra jellemző volt a lakáshiány és a meglévő lakások rossz állapota. Kormányzati szempontból ez azért is fontos volt, mert az itt élők – túlnyomórészt szegény munkáscsaládok – a lakhatási körülmények miatt rendkívül rossz egészségügyi állapotban voltak (félő volt egy járvány kialakulása), emiatt politikailag feszült hangulat vált jellemzővé. Ezek javítására született meg az ún. kislakásépítési program, amelynek keretében 1909-1914 között barakklakásokat építettek a munkások számára. Óbudán a téglagyári munkások számára 14 barakképületet emeltek a gyáron belül, a Bécsi út és Vörösvári út közötti területen.
Az otthonossá tett Cegaj. Bordás László robbantómester, 1962. Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
Az I. világháború és a forradalmak időszakában akadozott a téglagyártás, a telepeken élő megmaradt munkások életkörülményei tovább romlottak. Sajnos ez az állapot a két világháború közötti, stabil politikai viszonyok között sem javult, sőt, ha lehet még rosszabb lett. Azonban ez a tény nem maradhatott meg a téglagyárak falai mögött, sem Óbudán, sem más kerületekben.
Ugyan a regnáló kormányzat igyekezett elpalástolni a munkástelepeken uralkodó szörnyű állapotokokat, a sajtó rendszeresen beszámolt róluk.
Erre válaszul sorra születtek az ígértek a főváros és a népjóléti miniszter részéről az állapotok és lakhatási körülmények javítására, ám ezek rendszerint elmaradtak. A Magyar Hírlap 1928 májusában közölt hosszabb cikkében megemlíti, hogy „a zsúfolt, bűzös szobában nem lehetett kiegyenesedni, mert bele ütköztünk volna a mestergerendába. A barakkszobában pontosan tizenkilencen laknak, férfiak, gyerekek, asszonyok vegyesen, valamennyien szalmazsákokon fekszenek és minthogy szalmazsák is kevés van, hát egy-egy szalmazsákra két-három személy is fekszik. A négy méter széles és hat méter hosszú szobában téglából rakták ki az ágy helyét és úgy helyezték rá a szalmazsákokat”. A cikkből az is kiderült, hogy több helyen drótsövénnyel igyekeztek eltakarni a munkásszállásokat, hogy az idegenek ne lássák a barakklakások borzalmait. Az Óbuda Cegaj kapcsán külön kiemelik, hogy sok munkáscsalád a kemencéken és a kemencékben lakik, illetve, hogy a barakklakásokat a hegyoldalba építették, ahol gyorsan terjed a tbc. A megoldások helyett különböző közegészségügyi és építészeti vizsgálóbizottságokat küldtek ki a telepekre. Az óbudai helyzet miatt még parlamenti interpelláció is elhangzott – mindhiába. Ezek a bizottságok ugyan világosan feltárták a tarthatatlan állapotokat, de a kialakult helyzetért rendre a téglagyárak vezetését tették felelőssé, akiknek a feladata lenne a probléma megoldása. A nagy téglavállalatoknak akarták előírni az egészséges és elegendő mennyiségű munkáslakások építését, de nem tudták őket rákényszeríteni erre a lépésre.
A telepeken lakók többsége szenvedett valamilyen mentális vagy egyéb betegségben, a vérszegénység, a tüdőbaj és az alkoholizmus általános volt.
A két világháború közötti korszak téglagyári életéről szemléletes és mélyen megragadó képet kapunk az óbudai író, Gelléri Andor Endre írásaiból. Gelléri anyai nagyszülei kantint üzemeltettek a Nagybátony-Újlaki Téglagyárban, és egy ideig a család is a gyárban lakott.
Bölcsöde a Cegajban Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
A nyomort, a kilátástalanságot, a sikító szegénységet megjelenítő, drámai sorsú író művei rendkívüli hatással és mélységgel jelenítik meg ezt a zárt mikrovilágot. Ebből a környezetből nagyon nehéz volt kiszakadni, csak keveseknek sikerült. Ezek a munkástelepek ugyanis szinte magukhoz láncolták az ott élőket, akik mindenben a téglagyáraktól függtek. A kevés fizetésüket már hitelben, előre elköltötték a környékbeli kereskedőknél, ahol mind nagyobb adósságot halmoztak fel. Előleget is csak a gyáraktól kérhettek, és ez egyre nagyobb függést jelentett.
Ebben a korszakban a munkások alig mozdultak ki a Cegajból, ez pedig azzal járt, hogy gyakorlatilag csak egymás között alakultak ki társas kapcsolataik.
Nagy dolognak számított, ha egy téglagyári munkás egy másik óbudai gyárban dolgozóval – mondjuk „textilessel” – házasodott össze és alapított családot.
A rossz körülmények ellenére a Cegajban élők igyekeztek valahogy kihasználni a kevés szabadidejüket, amely sokaknak a sportot jelentette. Gelléri Andor Endre például diszkoszvetést gyakorolt a gyár salakos pályáján, hogy megerősítse a testét. Leginkább a foci volt népszerű a munkások között (igazi bajnokságok majd csak a II. világháború után váltak rendszeressé). 1920 novemberében alakult meg a legendás Újlaki Football Club, az UFC, amely 1943-ban kapott saját pályát a Nagybátony-Újlaki Téglagyártól.Az 1930-as évek végére valamelyest javultak a körülmények, bevezették a villanyáramot a telepekre, de nem minden lakásba. Megengedték az állattartást is, ekkor terjedt el, hogy a lakók kecskét vagy nyulat tartottak. Mivel az emberek és az állatok osztoztak a lakhelyen, a közegészségügyi állapotok ettől nem javultak.
A téglagyár már bontás alatt, 1974 Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
A II. világháborúban, Óbuda ostromakor az óbudai téglagyárak komoly sérüléseket szenvedtek, hiszen a Bécsi út ezen szakaszán jelentős és heves harcok folytak. Az újjáépítéshez azonban sürgősen szükség volt kellő mennyiségű építőanyagra, ezért gyorsan megkezdték a gyárak talpra állítását, a termelés újraindítását. A téglagyárak államosítása (1946) után a megmaradt munkások mellé újakat toboroztak, de a hangzatos – főleg politikai jellegű – ígértek ellenére a munka- és lakhatási feltételek még évtizedekig hasonlóan siralmasak voltak, mint a háborút megelőző időszakban. 1947-ben mintegy 300 munkáscsalád lakott az óbudai Cegajban, gyakorlatilag mind a téglagyárakban dolgozott valamilyen területen.
A 300 munkáslakás felében még ekkor sem volt áram, a falak vizesek és penészesek voltak. A vizet idővel bevezették, de a WC-k az udvaron voltak, ezt budisornak hívták.
A Cegajban élők – főleg amíg kizárólag téglagyári dolgozók alkották a közösséget – mindent megtettek, hogy lakásukat és lakókörnyezetüket szegényes kereteikhez mérten otthonossá tegyék. Sorra készültek az évek alatt a lakások előtti kiskertek, az épületeket rendben tartották és gondozták, megőrizve a telepek belső intimitását és világát, egyben a szabályait is. Releváns fordulat az 1950-es évek vége felé következett be, amikor elindult a hazai épületanyagipar átszervezése, melynek következtében a téglagyárak jelentősége kezdett visszaszorulni.
Először a Nagybátony-Újlaki Téglagyár termelése esett vissza (ekkor már a Budai Tégla- és Cserépvállalathoz tartozott az üzem, csakúgy, mint a szomszédos Bohn Téglagyár), és felszámolták az egykori „alsógyárat”, a nagy kiterjedésű téglaszárítókkal együtt. Ez a Föld utca és Vályog utca szegletében működő Cegajra is vonatkozott, ahonnan elköltöztették a lakókat. Ezen a területen épült fel 1958-1964 között az Óbudai Kísérleti Lakótelep. Óbuda belső rekonstrukciója és a szanálások idejére esett a megmaradt téglagyári munkásotthonok lebontása.
A téglagyár bontása Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
Az itteni panelépítkezések III. ütemében került sor az SZTK Rendelőintézetet övező terület és a mai Holdudvar park telkén álló házak bontására. Az 1970-es évek legelején még egy pár épületben laktak, de elköltöztetésük folyamatos volt. Az évtized közepére teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és annak jelentéstartalma a feledés homályába vész, és városi legendává alakul.
Mindazok számára, akik ezeken a téglagyári lakótelepeken élték mindennapjaikat, maga volt a szikár és kiábrándító valóság, de egyben az otthon is.
Még most is élnek közöttünk olyan óbudaiak, akiknek a Cegaj teljesen mást jelentett, mint a kívülállóknak, és csak pozitívan és elérzékenyülve emlékeznek hajdani lakóhelyükre.
Bontásra ítélt Cegaj és az épülő panel a Bécsi úton Fotó: Óbudai Múzeum Gyűjteménye
Egy cikkben örök álmodozónak és gyermeki lélekkel megáldottnak nevezett a szerző, amit kikértél magadnak. Mit mondanál ezek helyett?
Valójában utálom analizálni magam, inkább arról gondolkozom sokat, hogy milyen szeretnék lenni. Ami biztos: általában egyszerre több síkon dolgozom a fejemben. Ez figyelemzavarnak is tűnhet, de semmiképp nem álmodozás, ellenkezőleg. Épp ezért szeretem, és ajándékpillanatnak tartom, ha valamire koncentráltan tudok figyelni. Ilyen például a festés – a zene is szokott ebben segíteni nekem.
Különféle élethelyzeteimben mindig egy épp aktuális nevet biggyesztettem magamra. Volt a rét óvodása (az a sok pici kék virág, kevesen veszik észre); az alma (ez mindig marad); aztán a ,,miszter zsebkosz” (akkor azt játszottam, hogy a zsebkoszból gyémántot, a gyémántból meg zsebkoszt csinálok); aztán ott a málna (az tüskés nagyon és megszúrhat, de ha hozzáférsz, a legédesebb dolog); a fecske (az mindig hazatér); és Winnetou a gyerekkoromból (ő minden körülmények között állva marad).
Alapvetően történet-hívő vagyok, azaz hiszem, hogy minden történetből (emberi relációkból) derül ki, illetve tanulódik meg.
Amit Csúcshegyen töltött időszakom közben találtam meg, és még régi pomázi létem alapozta, azt vállalom most leginkább: nem azé a kert, aki megműveli, és nem azé, aki szereti. Azé a kert, akit a kert megszeret. Az óriási kerttel foglalkozás közben bölcsen úgy döntöttem, hogy a kertépítés helyett a kertművelést választom. Míg a kertet műveltem, azon találtam magam, hogy nem én őt, hanem a kert művel engem.
Sok képedet feliratozod.
Noha képzőművészeti iskolákba jártam, soha nem akartam festéssel foglalkozni, ami mára mégis a főcsapásom lett. Azt nem én választottam, az választott engem, illetve valaki mondta, hogy szerinte nekem festeni kéne. Így aztán csöpp eltartással (iróniával) kezeltem ezt. Igazából akkoriban a képzőművészetet épp megvetettem, a sznobizmussal szemben kiépítettem magamban egy antisznobizmust, azaz a ló másik oldalán találtam magam. Ezért volt, hogy mindenféle eszközzel igyekeztem élni, ami akkortájt cikinek számított. Innen ered például a képekre írás, lehetőleg együgyű betűkkel. Amellett grafomán vagyok, folyamatosan írok. Érdekelni kezdett még – ez ma is körülvesz minket lépten-nyomon, ha nem is annak mondják – a giccs is, azon kívül a naiv művészet őszintesége, mert ebben bármilyen keresetlen eszköz, effekt megengedhető, ami segíti a közlésvágyat, kifejezést. Mi a buta-okos, mi a ronda-szép, mi az igaz-hamis, mi az intelligens (elit) és a pronyó?
A szövegek általában csak nekem fontosak, magamból vagy bárhonnan jön, de meg akarom jegyezni. Vagy csak egyszerűen pimasz vicc. Mára ez a street artban már elfogadott, sőt, azt hiszem, divattá vált (azóta kevesebbet is használom).
Az Anziksz címlapjára készült képre is írtál: “Óbudán járt Frank Zappa télen, és nagyon tetszett neki, hogy te rám gondolsz”. Tél, rajzoló kislány, maszk. Karácsony és járvány? Miért Zappa?
Nemigen tudtam a gyönyörű téli óbudai utcákra gondolni sajnos, mert lenyomta a járványhelyzet okozta magunkba zártság élménye. A karácsonyról meg két gondolatom szokott lenni: a születés és a magány. Ezek összefüggenek. Onnantól kezdve, hogy elvágták köldökzsinórunkat, amivel össze voltunk kötve valakivel, be vagyunk zárva önnön testünkbe, és nem nagyon van átjárás a másikéba, pedig hiányzik.
Ez a pestisjárványos-karanténos időszak meg a karácsony együtt sejtésem szerint több embernek felismerést okozhat: hogy akire ekkor emlékezni igyekeznek, a Jézus nevű ragyogó zsidó ember, mutatott egy köldökzsinórt, aminek a másik csatlakozója nem itt a Földön van, hogy ne féljünk, és legyen kedvünk lenni. Ez mindig ott van, és mindenkié, ha gondol rá, ha nem. A kép egyik fája egy köldökzsinór az égbe.
Zappával egy napon születtem, december 21-én, napfordulón, de a szöveggel vívódjon a néző!
Te merre járnál télen Óbudán?
Bármerre. Télen még gyönyörűbb Óbuda! Biztos elnézek a Mókus környékére, ahol vannak azok a nagy gesztenyefák. Meg felnézek (végig gyalog!) a Csúcshegyre –, ott laktam két és fél évet. Éppen a telek baromi hidegek voltak, de ott pompás, láthatóvá válnak a mókusok, és a rókák is, na meg a vaddisznók. Egy csodálatos, orvos házaspár voltak a szomszédaim, nagyon szeretem őket, hozzájuk biztos ellátogatnék.
Melyiket választanád: megrendelés vagy szabad munka?
Ez a megrendelés nálam necces dolog, még ha olykor rá is fanyalodok. Nekem a képek sztoriból, impulzusokból és személyes-közeli morzsáimból állnak össze. Ezért nehéz viselnem, ha sok a beleszólás. A festés ilyen értelemben nem válhat munkává – még akkor sem, ha gyakran küzdős kardozással jár, de akkor magammal kardozok –; az a kép halála. Barátaimnak, vagy akiket szeretek, azoknak persze boldogan teszem.
A legújabb Kiscsillag album borítóján a te képed van, sőt, Lovasi Andrással együtt dolgoztatok egy rendhagyó kiadványon, a Tompa kések-könyvön. Lovasi meséje – és persze az új CD – mellett tulajdonképpen egy művészeti album is lett az illusztrációidtól, festményeidtől. Ebben az esetben volt beleszólás?
Dolgoztunk már együtt, a legutolsó Kispál és a Borz album arculatát én készíthettem, azt nagyon jó volt csinálni, mert együtt eszeltük ki Andrással.
Ami a könyvet illeti, az érdekelt a leginkább. Már ’19 őszén beszélt nekem erről a felnőtt mese tervéről András, hogy szeretne egy extra kivitelű képes albumot.
A könyvben és a dalszövegek megképesítésében teljes szabad kezet kaptam. A mese végleges verzióját már februárban megkaptam, de a csúszás miatt komolyabban csak tavasszal kezdtem vele foglalkozni, és döbbenten láttam, mintha erről a világhelyzetről szólna (sok rész tűpontosan), pedig hónapokkal előtte íródott. Erre tehát csupán rá kellett erősítenem, és azt gondolom, nagyon friss, mai könyv született, akárha utólag írta volna András.
Ami pedig a legfontosabb, hogy ennek a munkának köszönhetően leltem rá egy új barátra és nélkülözhetetlen munkatásra, Dinnyés Attilára.
Budapest néhány vendéglátóipari egysége egyértelműen törzshelyed. A Kisüzemben minden decemberben kiállításod van, a legutóbbi a helyen megforduló vendégekről készült képekkel. Ennyire fontos hely a kocsma?
A Kisüzemben valóban szobanövény voltam kezdetétől fogva, most a Kiadóban tartom a fogadóóráimat.
Nem annyira a kocsmákat szeretem, inkább a közösségi helyeket, ahol lazán-kötetlenül lehet találkozni még nálam is okosabb-szebb-tehetségesebb illetőkkel, bármilyen műfajból is fújta oda őket a szél. Sok barátra és munkakapcsolatra leltem, de legfőképp a helyi stábokat szerettem meg, a pult mögött lévőket és a szakácsokat. Ezért járok oda, ahova; hazamegyek picit.
Ezek a helyek kísérleti művészetnek is hellyel szolgálnak, amolyan szülőszobaként – mint amilyen régen volt a Sirály. Én ilyen helyeken szeretek kiállítani és koncertezni is.
Ivással pedig csak akkor foglalkozom, ha szerelmi bánatom van (de semmi tömény), mint a fiú muslincák, akik kosarat kaptak a lány muslincáktól, csak akkor mennek alkoholra, és csak ők. Azóta nem zavarom el őket, mióta olvastam ezt egy természettudományos folyóiratban. Együttérzek.
Találtam tőled szöveget, kép nélkül: “Akinek van slagja, lesz vénusza is.” Ez akár egy falfelirat is lehetne a Kisüzemben. Az? Lesz belőle kép vagy itt a szöveg a fontos?
Csúcshegyi kalandom idején egy ízben tönkrement a vízszivattyúm, ezért a házban nem volt víz a legnagyobb hőség idején és a nagy gyümölcsös, meg a konyhakert miatt folyton retkes voltam. Fürödtem tehát a kerti csap alatt, ami ugye alacsonyan volt, lefele konyuló csővel. Mindig alaposan körülkémleltem, nem jár-e valaki a ház melletti úton, mert persze pucér voltam. Nos, pucéron hencseregve, kortárs táncot lejtve, nagyon szokatlan mozdulatokkal fürödtem meg a csap alatt, a jéghideg vízben, ordítva, többször. Csak később villant be, hogy hiszen nemrég vettem egy slagot, az picit könnyített a táncomon.
Akkortájt gyakran meglátogattam a nénikémet meg a bácsikámat, az Ágit meg a Ferit, és ezt az újító mozgássoromat elmeséltem nekik, hozzátéve, hogy egy nővel többet nevettem volna, és sokkal jobb lett volna. Na erre mondta a Feri vigasztalásul, meggyőzően, hogy akinek van slagja, annak Vénusza is lesz.
Megjegyeztem. Biztos megfestem.
Hogy vagy most a járvány idején? Mi hiányzik?
A tavaszi bezárás nagyon nehéz volt nekem. Lebénultam. Imádok gyalogolni, de akkor az sem érdekelt, és más sem, csak folytak el a napok, úgy éreztem. Szerencsére sokat bringáztam, de csak az maradt. Ami rettenetesen hiányzik, a beszélgetések, a színház és a koncertek.
Mi lesz a járvány után? Teljesen átalakul az élet vagy ugyanúgy találkozunk majd a kocsmákban?
Hát persze! Az élet nem tudom, mivé és mennyire, de mi egészen bizonyosan. Most is csak írok, és nem hallom a hangod, hogyan kérdezel, nem látom a szemed, miközben pampogok neked válaszolva. Így mások a szavaim a kérdésedre, más a ritmusuk, és más a dinamika is. Igazából benned áll össze valamilyen új egésszé ez is, és nélkülem. Hát, ez változik, ilyesmik.
És milyen nyom marad vajon minderről a gyerekekben, akik most kezdték az ovit, vagy az iskolát? A szerelmeseknek is nehéz, akár távol vannak, akár közel. Csajozni sem könnyű. Pláne kamaszoknak; hogy történik az első csók, félelemben, vagy bűntudatban?
Viszont, ha éhen is döglik, a művészet igazán fontossá válik! Végre méltó helyére kerül, és értőn élnek vele, mert használatra való.
Vissza a köldökhöz: szent pillanattá – amit figyelemmel, méltósággal, tisztelettel és örömmel élünk meg – válik minden. Az is, hogy láthatjuk egymás arcát, mosolyát, hallhatjuk egymás hangját, igazi lesz az ölelés, a csók. Mások meg akadálynak fogják látni a másik embert a beépült gyanakvó félelem miatt, aminek engedtek, és egymás torkának esnek. Ők nem maradnak életben.
Vége, bezárt az Esernyős is a járvány miatt, egyelőre ennyi volt?
Csak addig, amíg az országos korlátozások tartanak, de a kávézó elviteles rendszerben addig is működik. Egyébként semmilyen programot nem lehet megtartani, a 2020-as képzőművészeti tárlatunkat a járvány miatt már másodszor halasztjuk. Most nyílt volna meg az V. Óbudai Fotótárlat, ezt megtartjuk online, egy teljesen bejárható 3D virtuális kiállítást is készítünk ebből az anyagból a videóüzenetek mellett. Pont eljutottunk oda, hogy az új szakmai koncepció mentén tervezett programokkal is el tudtunk volna indulni. Hát most ez is csúszik.
Júniustól a 2015 óta működő Esernyős vezetője. Egy önkormányzati tulajdonú, nonprofit hely többféle funkcióval – mi az elképzelt irány, hol az Esernyős helye az óbudai kulturális kínálatban?
Az Esernyős egy jól kialakított intézmény, megvan az a közösség és közönség, amire lehet építeni. Az elmúlt években jól pozícionálta magát a magas művészetben, főleg a képzőművészeti galériás programokkal, a filmes kínálattal. Az is jó konstrukció, hogy nemcsak galéria és rendezvényterem, de van közösségi irodája és egy jó kávézója is. Kialakult egy rendszeres, visszajáró közönségünk, van egy bázis, ezt szeretnénk bővíteni, jobban nyitni más művészeti ágak, például az irodalom felé is. És főként aktív résztvevőket teremteni. Mi nem csak jegyvásárló látogatókat várunk.
Hanem?
A legfontosabb az interaktivitás, hogy ne csak olyan programot szervezzünk, amire bejönnek a nézők, megnézik, tapsolnak és kimennek, hanem hogy bevonódjanak, alakítói legyenek az alkalomnak, és akár később maguk is bemutatkozhassanak nálunk. A T-Art kiállításon már kipróbáltuk ezt: szerveztünk workshopot, és lett köztéri kiállítás is, egyes alkotások kikerültek az utcára a galériából – ezek láthatók vitrinekben, a Szentlélek téren, a Kórház utcában, a békásmegyeri HÉV-állomáson, összesen 14 helyszínen a kerületben. Ez a bétaverzió, innen csak fejlődni szeretnénk. De erre példa a Pepita Playback Színház is, amit eleve az Esernyősbe terveztek.
Itt mit jelent a közönség bevonása a gyakorlatban?
A playbackszínház egy különleges, kicsit művészeti, kicsit társadalmi, interaktív műfaj: többnyire amatőr színészek játsszák, a témákat a látogatók adják meg, a nézők a saját életüket vagy ötleteiket mesélik el mindenki előtt, és ebből az ő bevonásukkal rögtönzik az aznapi előadást, amibe egy-egy ponton maguk a nézők is bekapcsolódnak. Nagyon izgalmas dologról van szó, ez már az első alkalommal is látszott.
Mi volt a téma?
Szabad? – ez volt a cím, így, kérdőjellel. Volt, aki viccesebb, lazább témát hozott a saját életéből, de volt, aki egészen mélyen megrázóan személyes történetet mesélt el, és abból kerekedett előadás. Az előadás éppen november 4-én volt, és nem volt véletlen az időpontválasztás. De a lényeg, hogy ne az előadók mondják meg, hanem a résztvevők, hogy mire gondolnak, mire asszociálnak. Épp ez az izgalmas benne.
Tavaly megjelent első regénye, a Nagyapám, szintén emlékekkel játszik. Korábban is családtörténetileg fixált ember volt, vagy ez inkább mint műfaj tűnt testhezállónak?
Olvasóként soha nem szerettem különösebben a családregény műfaját, az élet mégis úgy hozta, hogy ez lett az első könyvem. A történet magja valóban megtörtént a családommal: a nagyapa, aki elment külföldre, megvolt nálunk is – én például csak egyszer találkoztam vele. Már húsz évvel ezelőtt gondolkodtam rajta, hogy ezt meg lehetne írni, de végül egy személyes életválság hozta azt, hogy tényleg elkezdtem írni a történetet. Történetmorzsákat írogattam kicsit önterápiás jelleggel, és egy idő után azt vettem észre, hogy valahogy mindegyik ilyen kis morzsa a nagyapámról szól.
Volt rá magyarázata, hogy miért az ismeretlen nagyapa lesz ennyire központi figura?
Talán ki kellett vetítenem valakire a személyes kérdéseimet, nem tudom. A válásommal hasonló élethelyzetbe kerültem, mint annak idején ő kerülhetett, és a karaktere jó médium volt, amibe bele tudtam szőni a saját történeteimet. Eleinte úgy terveztem, hogy a könyvnek nem lesz egységes ívre épülő dramaturgiája, hanem mikrotörténetekből áll majd össze. Ahogy az elbeszélő dobozokban turkál, elővesz egy-egy tárgyat, a levelek, képeslapok, söralátétek mind hoznak egy történetet – úgy képzeltem, ezek véletlenszerűen fognak elhelyezkedni a szövegben. Aztán, ahogy divatos lakberendezési fotókon látni, hogy sokan spárgára csipeszelnek fel emlékeket dekorációként, úgy kezdtem én is elképzelni a történet ívét. Csak én nem csipeszekkel csináltam, hanem post-iteket ragasztottam a hálószoba éjjeliszekrényére.
Családi és önterápiás oknyomozás.
Egy post-it, egy sztori. Mint a krimikben, álltam előttük, ragasztgattam, és nagyon élveztem, hogy íróként krimifőszereplővé váltam.
Mi baja volt a családtörténetekkel?
Egyszerűen nem kötött le. Az egyetlen Harmonia Caelestist leszámítva, már feltéve, hogy az családregény. Persze az is valahol ennek a műfajnak az átstrukturálása. Én is újra akartam gondolni a családregény műfaját, csak máshogy. Hiszen ha a regény szövege megteremti a saját maga valóságát, akkor teljesen mindegy, hogy a leírtak közül mi az, ami igazából történt. Nagynéném például nyugodtan bejárhatja a galaxist is.
A mottó is egy Esterházy-idézet.Könnyebb egy ismeretlen nagyapába projektálni, mint egy hús-vér édesapámba?
Abszolút. Ha egy ismert emberről írunk, nagyon megköt a valóság. Nekem szükségem van arra, hogy a valóságtól elvonatkoztassak, és szabadon engedjem a fantáziámat.
De közben mégsem egy fehér lapra írt, a családi történeteken keresztül egy meghatározó, strukturált kép létezett az alig ismert felmenőkről.
Ez volt a legizgalmasabb benne, hogy el tudtam bújni mögé. Szoktam magamban nevetni, amikor visszahallom ismerősöktől, hogy azon gondolkodnak, vajon mi az a regényből, ami tényleg így volt. Általában nem találják el. Ez nekem íróként izgalmas játék, hogy egy ténylegesen létező személy mögé bújva a saját történetemet mondhatom el. Azt, ami velem történt meg, azt, ami a fantáziámban történt, és azt, amit játékos kedvemben kitaláltam.
Ez a bújócska csak írói játék, vagy van mögötte egy szemérmesség is, ami miatt nem szívesen írna egyes szám első személyben vállaltan saját sztorikat?
Elképzelhető, hogy ilyen is van benne. A bújócska kifejezés tetszik. Áttételeken keresztül mindenesetre izgalmasabb a dolog.
Nem üt vissza a valóság ebben az átmeneti műfajban?
Nem volt ebből családi konfliktus. Édesapámnak volt egy érdekes mondata: jó, jó ez a könyv, mondta, de azért a nagyapád nem szexelt ennyit. Visszakérdeztem: Ezt honnan tudod? Igazából pont arról szól ez a könyv, hogy valamit tudunk valamiről vagy valakiről, él a fejünkben egy kép, és nem lehetünk biztosak abban, hogy ő tényleg így látta-e, tényleg így volt-e, vagy csak a mi fantáziánk ez az egész. Kicsit ezzel is szerettem volna játszani.
Így nézi meg a Bridget Jones naplója című filmet 1940 körül Nagyapám egy németországi moziban.
Vagy így BMX-ezik, meg gombfocizik a Pécsi Munkás Sport Club-bal Nagyapám, miközben ezek az én emlékeim. Nem biztos, hogy a saját nézőpontunkból úgy tudjuk látni a dolgokat, ahogy azok tényleg voltak. Nem is biztos, hogy kell.
Az első könyve után most egy második regényen dolgozik, ennek mi lesz a témája?
Egy nem túl távoli jövőben játszódó disztópia. Mondjuk, abban az átmeneti időben, ami elvezet egy olyan társadalomba, amilyen A szolgálólány meséjének világa. Mindezt “a rossz” szemszögéből: egy olyan főszereplő lesz a narrátor, aki a hagyományos család- és nemzetfogalmak érvényesítését követeli meg a saját szeretteitől, miközben egész életük díszlete az utcán járőröző fegyveresek, a privátszférába benyomuló politikai ideológia és a háttérben halványan, de meghatározóan a mindennapokban is egyre inkább érezhető környezeti válság.
Klímaválság, közeljövős disztópia – Magyarországon amúgy is mindent kultúrkampfosan sorolnak be. Most akkor az ellenzéki városvezetés alatt jönnek az ellenzéki figurák az Esernyősbe? drMáriás kiállítás, Bárdos-Deák Ági, Para-Kovács Imre is rendszeres házigazdák újabban.
Meggyőződésem, hogy a kultúra semmilyen harcnak nem lehet a terepe, ha bármilyen harcban is részt vesz, akkor az már nem kultúra, hanem harc. Mi nem akarunk semmilyen oldalon beszállni ilyenekbe, a mi szempontunkból az egyetlen vezérelv a minőségi kultúra. Csak hogy egy példát mondjak, az Ismerős arcok dalai nem azért rosszak, mert világnézetükben milyen oldalra állnak, hanem azért, mert a zenéjük közhelyes, a dalszövegeik pedig tele vannak képzavarokkal és ragrímekkel. Minden olyan program, esemény helyet kaphat nálunk, amiben megvan a művészeti-esztétikai érték iránti elkötelezettség. Ha ez azzal jár, hogy azok is teret és lehetőséget kapnak, akik az elmúlt tíz évben kevésbé kaptak – akkor igen, az is célunk.
2016-ig Pécsett, majd Szekszárdon élt. Volt korábban óbudai kötődése?
Óbudát nem ismertem korábban. Nem hiszek a misztikumokban, de vannak dolgok, amik meghatározzák az ember sorsát anélkül, hogy erre gondolt volna. Ahogy jöttem a Fő térre, és körbenéztem az Esernyősben, ez a szerelem első látásra esete volt. Az itt töltött egy-két hét után fogalmaztam meg magamnak, hogy Óbuda rettenetesen hasonlít Pécsre. Izgalmas, színes kulturális-művészeti és közösségi élete van, ott a Mecsek a tévétoronnyal, itt a Hármashatár-hegy; a panelházak mellett a kis zegzugos utcák itt mondjuk a Kolosy tér és környéke, ott a Tettye; a Római-part és Pécsen mondjuk a Sétatér. Egyik legelső munkahelyem, a pécsi Művészetek Háza, ahol sok izgalmas kulturális programot szerveztünk, méretében és kínálatában is hasonlított egyébként az Esernyőshöz. Nagyon hamar itthon tudtam érezni magam.
Óbuda eklektikus városrész. Lehet ilyen adottságokkal valódi közösséget építeni?
Ha mint közművelődési szakember nézem, azt kell mondjam, hogy Budapesten a legkönnyebb a közösségfejlesztés és a közösségépítés. Lehet, hogy csak a nagy számok törvénye alapján, de itt már sok embernél megvan a szándék és az igény arra, hogy közösségi dolgokban vegyen részt, vagy maga legyen a közösség mozgatórugója. Egy néhány ezres kisvárosban ez keményebb meló, ott az igényt is fel kell kelteni, sokkal mélyebbről kell kezdeni, szinte coachnak kell lenni, hogy ezt el tudjuk érni. Óbuda eklektikussága tehát előny is.
Hogy lehet elérni azokat, akik maguktól nem jönnek be?
Természetesen nem húzunk be senkit erőszakkal, hogy tessék itt egy jó kis slam-est, de például a köztéri projektjeinknek az is a célja, ezért szerettük volna az ARC kiállítást is Óbudára hozni, hogy azok is találkozhassanak kultúrával, művészetekkel, akik maguktól talán nem jutnak hozzá. Tervezünk egy köztéri folytatásos krimit is, amit Péntek Orsolya, író, képzőművész ír. Utcai vitrinekben, folytatásokban szerepel majd egy kriminovella: valaki elkezdi olvasni a Szentlélek téren és kap egy „kulcsot”, hogy merre keresse a folytatást – városi nyomozást tervezünk, szintén minél interaktívabban. Újabb térzenei programhelyszínekben is gondolkodunk, akár a békásmegyeri lakótelepen is. És gasztronómiai workshopokat is tervezünk népszerű témákkal: kenyérsütés, pizza, japán konyha. Az Esernyős szakácsa fogja vezetni, aki jár hozzánk ebédelni, tudja, hogy mennyire zseniálisan főz. Csak lehessen már végre ilyen rendezvényeket is szervezni!
A kultúra több, mint egy könyv a polcon. Sőt, több, mint több könyv. Sokkal több, mint egy megrázó jelenet a színházi előadásban, vagy egy romantikus pillanat a kedvenc filmünkben. És sokkal több, mint egy durva gitárszóló a nagyszínpadon. És annál is több, mint amikor egy festmény előtt lecövekelünk a galériában. Meg annál is több, mint amikor a színjátszó körben, a néptánccsoportban, vagy a fúvószenekarban együtt töltünk egy estét.
De a kultúra nem úgy sok, mint a bankszámlánkon a megtakarítás, vagy mint a legújabb autó a garázsban, vagy a legmenőbb kütyü az íróasztalon. Nem mérhető számokban, súlyra, darabra, kilóra, nem adja vissza semmilyen széteffektezett szelfi a közösségi oldalon.
Olyan, mint a levegő. Akkor vesszük igazán észre, hogy milyen fontos, amikor nincs.
Amikor már minden könyvet elolvastunk a könyvespolcról, amikor elkapkodták az összes színházjegyet előlünk, amikor nem tölt be a netflix, így nem tudjuk megnézni a várva várt filmet kedvenc színészünkkel. Amikor nyári szünet van, és bezár a művház, amikor a könyvet kikölcsönözték előlünk, amikor lemerült az mp3 lejátszó, amikor a családunk inkább a meccset nézi, mint a Mezzo TV-n Rahmanyinovot.
Vagy amikor a járványügyi veszélyhelyzet miatt bezárják a kulturális intézményeket.
Színházak zárnak be abban bízva, hogy az élőben közvetített előadás pótolni tud valamit. Képzőművészek hagyják ott műtermeiket, mert nem tudják fizetni, ezért aztán műalkotások sem készülnek. Könyvek nem jelennek meg, mert nincs akkora forgalma a kiadóknak, hogy bevállalják az első kötetes szerzőt. A fesztivál ipar megszűnt létezni, a zenészek és a hangmérnökök már rég pizzafutárnak álltak.
Mert most nincs. Valami nincs, amiről azt hittük, mindig is lesz. De az élet ennél sokkal pimaszabb. Ugyanis a kérdés igazán az, mi következik ezután. Hogy lesz-e újra, és ha lesz, milyen lesz.
Halmai Róbert
író, az Esernyős – Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont vezetője
Kétségkívül a jóravaló bécsieknek is nehéz lehetett az év első napján délelőtt tizenegykor ünnepi öltözékben megjelenni a Musikvereinban. Ennek ellenére az első „hivatalos” Újévi koncertet követően már soha nem állt vissza a Krauss által javasolt szilveszteri időpont, sőt ő maga dirigálta a későbbiekben is a hagyománnyá váló koncerteket, és Josef Krips két fellépésétől eltekintve ő vezényelt 1948-tól haláláig, 1954-ig.
Clemens Krauss (1893-1954)
Ezt követően Willi Boskovsky pontosan huszonöt alkalommal dirigált 1979-ig.
1980 és 1986 között Lorin Maazel lett a tekintélyes koncert állandó karmestere.
1986 óta a Bécsi Filharmonikusok minden évben vendégkarmestereket kérnek fel. Ilyen minőségben vezényelt Karajan, Abbado, Kleiber, Muti, Mehta és három alkalommal ismét Maazel.
A 2001-es, „jubileumi hatvanas” koncert különös meglepetéssel szolgált. A korábban fellépett nagy szimfonikus zenekari és operakarmesterek helyett a Filharmonikusok Nikolaus Harnoncourtot kérték fel. Ez azért is volt első hallásra meghökkentő, mert Harnoncourt a nagyközönség számára máig a régizene-mozgalom egyik legjelentősebb atyamesterének számít. Harnoncourt azonban soha nem zárta be magát a barokk muzsika világába, és egy interjújában azt mondta, hogy „mostanában Monteverdivel, Bachhal, Mozarttal, Haydnnal, Schuberttel, Brahmsszal és Johann Strauss-szal foglalkozom”. Mindig is idegen volt tőle a beskatulyázás, és sokszor kénytelen volt felkiáltani: „Nem vagyok specialista!”
Ennek ellenére a közönség számára elsősorban az maradt, ami pályájának kezdetén: régizene-specialista. Pedig ebből a körből Harnoncourt már igen korán elindult kifelé, és többszáz tételből álló diszkográfiája magába foglalja éppúgy Vivaldit és Telemannt, mint Schumannt vagy Brucknert. A felforgató újraértelmezés, amely Harnoncourt tevékenységét mindig is jellemezte, olyan izgalmas új olvasatokkal gazdagította a klasszikus koncertrepertoárt, amely méltán tette őt az egyik legátütőbb erejű karmesterré. Mindezt természetesen a Bécsi Filharmonikusok tudták, mikor úgy döntöttek, hogy az új évezred első Újévi koncertjének dirigálására őt kérték fel. E gesztus adózás az egykori csellistának, aki pályáját a bécsi zenekarban kezdte, és aki még emlékszik a karmestertitánok próbáira.
„Tudni akartam, Bruno Walter miért kért arra, hogy éppen úgy játsszak, ám azokban az időkben a zenészek szolgák voltak.”
Nikolaus Harnoncourt (1929-2015)
Harnoncourt a dirigens mindenhatósága mítoszának vetett véget azzal, hogy muzsikusait egy dialógus szereplőinek tekintette, „akik partnerek és meg kell ismerniük a koncepciót”. Így a párbeszéd nem csak a karmesterre és a komponistára tartozik, hanem zenei közügy, amelyben mindenki osztozik a megértés, az interpretáció problémáin.
Másfelől Harnoncourt éppen a Bécsi Filharmonikusoknál töltött évek során sajátította el azt a tradíciót, amelynek egyik kiindulópontja éppen az a Johann Strauss, akiről a karmester ezt írja: „zenéjét, azt hiszem, Bécsben még egészen eredeti s természetes módon játsszák. Itt az idősebb zenészek fiatal korukban még ismertek olyan embereket, akik egykor magának Straussnak és követőinek az irányítása alatt játszottak. Bécsben még tudják, hogy (…) mi az egésznek a lényege.” Ezek után mégsem tűnt különös ötletnek, hogy 2001 első napján Harnoncourt vezényelt a Musikvereinban. Sőt, talán éppen oly magától értődő, hogy kérdés, miért is nem került sor erre korábban?
De később igen. 2003-ban ismét őt hívták meg dirigálni:
Később Daniel Barenboim néhány fellépése keltett feltűnést, például 2014-ben:
A régi nagyok visszatérése mindig örömet okoz a hallgatónak, csakhogy a fiatalabb újak sajnos sokszor csalódást. Az Újévi koncertek olyan médiaeseménnyekké lettek az elmúlt húsz évben, hogy a zenei tradíció megsínylette. Amit Harnoncourt egyszer még úgy fogalmazott meg, hogy a bécsiek értik a régi világ zenéjét, az egyre inkább mesévé válik.
A magam részéről kíváncsian várom, hogy milyen lesz a 2021-es produkció, mikor ezt írom, azaz pontosan holnapután.
Egyet biztosan tudunk, hogy a járvány miatt nem lesz élő koncert, hanem live streamben fog vezényelni az Újévi koncertek egyik immáron nagy öregje, Riccardo Muti.
Kicsit féltem tőle, mi lesz, ha kiderül a terapeutáim előtt a Mocsárral folytatott viszonyom, arra számítottam, helyteleníteni fogják, hogy éppen egy tanár kollégámmal kavarok, mi lesz, ha véget ér, hogy érzem majd magam a munkahelyemen, különben miért tartjuk titokban az iskolában, ráadásul Mocsár háttere zavaros, hivatalosan nem vált még el a feleségétől, most már azt is tudom, hogy a nő hagyta el három éve, amibe szerencsétlen Mocsár belebetegedett, tulajdonképpen még nem heverte ki teljesen, teljesen összemegy szegény, valahányszor a felesége szóba kerül, és nem én hozom szóba, tehát nem egy boldog férfiről beszélünk, aki most már készen áll az új kapcsolatra, tudom, különös, de nekem ez tetszik, és legszívesebben említést sem tettem volna róla a terápiáimban, de persze mindkét helyen hamar kitudódott, és ez volt az első alkalom, hogy a lábujjtornáztatós Iván és a mentálhigiénés Ági reakciója minden elemében megegyezett, szó szerint felderült az arcuk, izgalmas fejlemény, mondta Iván, izgalmas fordulat, mondta Ági, és összecsapták a kezüket, lehetséges egyáltalán, hogy mindketten éppen így tettek, utólag egyre jobban elbizonytalanodom, összecsapom én is a kezemet, hátha felismerem az ő mozdulatukat, de természetellenesnek érzem a sajátomat.
Mocsár a kaszásdűlői lakótelepen lakik, kocogva ajtótól ajtóig húsz perc az út, beleteszek néha még egy kört a Duna felé, imponál neki, ha vörös fejjel és izzadtan érkezem, annyira másnak láttam őt még két hónappal ezelőtt is, nem is értem, hogy mutathatják ennyire más arcukat kifelé az emberek, egy tuloknak tűnt, közben meg egy sánta nyuszi, Bori barátnőm szerint azért én csak vigyázzak, ne akarjam meggyógyítani a lábacskáját, ugyanezen a véleményen van Ági is – nem a mentálhigiénés, hanem a kémiás –, szerintük ilyen esetben a tipikus nő gyógyítani akar és megmenteni, mi az, hogy tipikus nő, könyörgöm, kiabálom, különben sem akarom megmenteni Mocsárt, várjál, magamba nézek, nem, egyáltalán nem látom ezt az állítólagos tipikus nőt, sőt, szerintem megejtő, hogy még mindig a volt feleségét szereti, és igen, szabadnak érzem magam mellette, mondtam a barátnőimnek, mert amikor a Duna felől beszaladok a tízemeletesek közé, szabadságot, erőt és gyengédséget érzek, hű, de jófej vagyok, gondolom ilyenkor, és akkor is, amikor megvigasztalom Mocsárt, mert egy kicsit mindig meg kell őt vigasztalni, lezuhanyozom, pizzát rendelek, meztelenül jövök-megyek a lakásában, de úgy, mintha egész életemben ruhátlanul flangáltam volna férfiak lakásában, megállok az erkélyajtó előtt, megcsodálom Kaszásdűlő karácsonyi fényeit, csak azt nem szeretem, ha Mocsár ilyenkor elrángat az ablaktól, de azért ezen nem szoktam megsértődni, és azon sem, amikor szex közben meghülyül, és a farkával kergetni kezd körbe-körbe az ágyban, hiába mondom, hogy most nincs kedvem ehhez, és ő megint sebesült kisállattá válik és fájdalmasan nyüsszög, mert annyira, annyira, annyira szeretné a számban látni a farkát, de ha egyszer nincs hozzá kedvem, akkor nincs, mondom nevetve, és a hátára fordítom, és ekkor aztán azt csinálok vele, amit csak akarok, hajjaj, és ez neki sincs ellenére egyáltalán, szegény Mocsár, biztos nem érti, hogy ennyi vidámság után mi történik velem egy rossz érintésnek köszönhetően, én sem értem, de néha sajnos elszakad a film.
A mentálhigiénés Ági mutatott rá a nyilvánvaló tényre, hogy soha nem akkor kapok dührohamot, amikor a helyzetnek komoly tétje van, erre magamtól is rájöhettem volna, valahol azért tudtam, most már befelé figyelek, és például amikor legutóbb a gyerekorvos a fiam előtt felelőtlen anyának nevezett, mert hagyom, hogy a gyerekem egészségtelen ételeket egyen, akkor jöttem rá, hogy jé, sértegetnek, de én egy szót sem szólok, csak hallgatom a vagdalkozást, hát valóban nem érzek semmit, kérdeztem magamat, pedig nem arról van szó, hogy nem éreztem semmit, kicsit fájtak a gyerekorvos szavai, és erről eszembe jutott egy némileg súlyosabb eset, amikor a fiam született, ezzel a fizikummal maga nem fog tudni természetesen megszülni, mondta a nőgyógyász, ezzel a mellbimbóval maga nem fog tudni szoptatni, mondta a nővérke, és még annyi mindent mondtak, amire nem emlékszem, rosszul esett, és nem lázadtam, gyorsan elfelejtem majd, gyorsan elfelejted majd, ezt képzelem talán, hogy ezek a megalázó helyzetek kikerülhetetlenek és szükségszerűen hozzátartoznak az életünkhöz, minden jel szerint ezt képzelem, de amikor szerencsétlen anyám teszi pokollá az életemet, akkor is csak hallgatok.
Szerintem hazudik is, azt állítja, hogy pénzt küldözget a számlámra, ami egyszerűen nem igaz, nem küld pénz, én fizetem az ő kozmetikumait, én veszem neki az utolsó filléreimből a heringet meg a lazacot, és nem érzek semmit, csak ezt a kis fájdalmat, elviselhető azért, aztán a fiam hazaállít egy újabb társasjátékkal, mostanában a társasjátékozás a mániája, és bár az exférjemből a gyerektartást havonta úgy kell kisajtolni, de azért társasjátékokat vesz a gyereknek, pedig ezek nem két forintba kerülnek, jó, nem baj, jobban örülnék, ha inkább történelmi témájú vagy fejlesztő játékok lennének, ehelyett szörnyek meg zombik meg jó ég tudja, miféle lények legyőzése a cél, úgyhogy ezekkel játszunk, anyám, a fiam és én, már a szabályokat sem könnyű feldolgozni, de anyámnak meglepően jól megy, leül, fél kézzel tartja a törött szemüvegét, elejétől a végéig elolvassa a tíz-húszoldalas szabálykönyvet, nagyon egyszerű, mondja a végén, na, ettől azonnal tombolni tudnék, és aztán legutóbb ott álltunk a zombiapokalipszis kellős közepén, az eseménykártyákkal egyáltalán nem volt szerencsénk, a karakterem fél karja leszakadt, három szuperzombi közeledett balról, de volt egy tervem, készen álltam rá, hogy levadásszam őket, csak annyi kellett volna, hogy anyám rádobja a kézigránátját a tőlem három mezőre lévő kilógó belű zombira, de nem tette meg, az isten tudja miért nem volt rá képes, és akkor bekattantam, hiába ült ott mellettünk a fiam, nem érdekelt, semmi sem érdekelt, csak hogy megsemmisítsem anyámat az üvöltésemmel.
Nem tudok hozzászokni ehhez. Reggel fél kilenc, és már folyik rólam a víz. Megnézem megint a hőmérőt az ablakban. Ugyanannyi, mint az előbb. Kinézek a piac felé, sehol senki. Az árnyékoló ponyvái porosan lógnak. Verebek ugrálnak a padon. Gaz veri fel a járdaszigetet. A buszmegállóban a szemeteshez napok óta nem nyúlt senki. A csarnok üvegajtajára ragasztott piros plakátok teljesen kifakultak már. Ez a hőség tönkretesz mindent. Nem lenne szabad hagyniuk. A végén még azt hiszik róluk az emberek, hogy semmivel sem jobbak az előző garnitúránál.
Hőhullám érkezik délről, az Adria felől. Kánikula lesz a következő napokban, az észak-afrikai eredetű légtömeg várhatóan hosszú időre megül a Kárpát-medencében. Felhősödés csak elvétve lesz, csapadék kizárt. Egyre aggasztóbb méreteket ölt az aszály, a mezőgazdaság új kihívások előtt áll. Az őszi búza kiszáradt. Csak az árpa marad meg tavaszra, de abból is alacsony lesz a terméshozam.
Hanna a konyhában ücsörög, én az ablaknál állok. A bögrét kavargatja már percek óta. A kanalat a bögre falához üti, éles csörömpölés. Mindig ezt csinálja, amikor ideges. Fel kell hívja magára a figyelmet. Én nyugodt vagyok, igyekszem, hogy annak látsszak, azt hiszem, sikerül.
Kikapcsolom a tévét. Legalább az áramszolgáltatás helyre állt tegnapelőtt, így végre újra értesülhetünk a hírekről. Alig múlt kilenc, és már nem lehet megmaradni a lakásban. Leeresztem a redőnyöket. Melegfront az év végén. Nem mintha eddig fáztunk volna. Lassan már azt sem tudjuk, mit jelent fázni. Megszoktuk ezt is, ahogy minden mást az utóbbi években.
Csak azt nem tudom megszokni, hogy Hanna már napok óta eltűnik hosszabb-rövidebb időre. Most is épp a cipőjét húzza. Leugrik boltba, csak a fodrászhoz megy, ilyeneket mond. Nem hiszek neki. Mióta bevezették a jegyrendszert, alig lehet kapni valamit. És a mágneskártyát is itthon felejti néha. Anélkül pedig nem adnak neki semmit. Órákat tölt valahol máshol, talán valaki mással. Titkol valamit előlem. Olyan, mintha nem is a feleségem lenne. Nem tudok hatással lenni rá, akármit is csinálok. Azóta az eset óta pedig végképp elvesztettem őt. És ma is elmegy, ma, amikor pedig együtt kellene legyen a család.
Becsapódik mögötte az ajtó, el sem köszön. Kilesek a kisszobából a redőny résein. Látom az alakját, a járdán az árnyékát, ahogy távolodik. A parkoló felé indul, a sátortábor mellett a hév megálló irányába. Aggódom érte. A hírekben mondták, hogy mióta pár hete áttörték a határkerítést, és tábort vertek szinte mindegyik nagyobb városban, megugrott az erőszakos cselekmények száma. És még a kijárási tilalom kiterjesztése sem javított a közbiztonságon. Jobb, ha elkerüli őket. Vigyáznom kellene rá.
Ahogy gyorsan elindulok, belerúgok a kiságyba, éles fájdalom hasít a lábujjamba. Kicsúszik egy káromkodás, nem szeretem ezt, jobb a szánkat is és a lelkünket is tisztán tartani. Megtámaszkodom a rácsos ágyban és mozgatni kezdem, tompább már, lassan elmúlik. Mióta elvetélt, nem engedte kidobni a gyerekágyat. Dühös vagyok, hogy ebben Hannára hagytam a döntést. Majd holnap megoldom ezt is.
Felhúzom gyorsan a tornacipőt, és úgy, ahogy vagyok, félmeztelenül utána szaladok. A szentháromság templom mellett látom meg, nem akarom megzavarni, messziről figyelem. Egyszerre aggódom érte és haragszom rá a titkai miatt. Hogy vannak titkai. Nem balra, a hév megálló felé, hanem jobbra fordul, a családvédelmi hatóság irányába. A fegyveres őröket elkerüli, az út túloldalán megyek utána, távolról követem. Talán a meleg miatt üresek az utcák, pedig mióta a tömegközlekedést is leállították, jobb híján mindenki gyalog megy mindenhova. A házfalak árnyékába húzódok, ő a tűző napon siet.
Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy teheti meg ezt velem annyi év után. Mindig mindent megadtam neki, amit csak kért. És most ezt teszi. Egy idegennel találkozik lopva, titokban. Kicsit lemaradok tőle, de nem is baj, nem szeretném, ha észrevenne. Ha a kereszteződésben egyenesen továbbmegy, az ellenőrző pontnál úgyis megállítják. Furcsa, de ez most megnyugtat. A hivatali negyedbe nem léphet be. Faggatni kezdenék a katonák, talán még meg is motoznák. És akkor hirtelen ott teremnék, és megmenthetném őt a letartóztatástól. Biztosan hazaengednék velem, még ezek a fiatal kölykök is tudják, hogy hiába lóg a vállukon a fegyver, a nemzet alapját a család jelenti. A család alapja pedig a családfő tekintélye. És Hannának otthon van a helye.
Meglep, hogy hirtelen, még a kereszteződés előtt balra fordul a sikátorba, az iskola romjai felé. Pár percre elvesztem a szemem elől, már kezdek megijedni, amikor a keresztény mártírok szobra mögött, az iskola előtti játszótéren látom meg. Az egyik hintában ül, cigarettázik. Lábával a kórókat rugdossa. Biztos vagyok abban, hogy vár valakit. Leülök a kiszáradt szökőkút peremére, hátamat égeti a nap. Míg Hanna egyik slukkot szívja a másik után, én a kordonra ragasztott megfakult fotókat nézem, a mécsestartókra rakódott port, az aszfaltra folyt viaszt, a kiszáradt virágokat. Alig egy éve történt, és már mindenki elfeledkezett szegény gyerekekről.
Nem tudom, meddig ülünk ott, én a szökőkúton, ő a hintában. A kavicsokat rugdosom a cipőmmel, a villanyoszlopokon mozdulatlanul lógó nemzeti színű lobogókat, a csonka rádiótornyot bámulom a hegyen, amikor a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Megérkezett végre, akivel itt van titkos találkája. Óvatosan arra fordulok, és Hannát látom, ahogy a tér túlsó felén befordul a sarkon és eltűnik a szemem elől. Felpattanok, de megcsúszok a kavicsokon, hosszú perceknek tűnik, mire visszanyerem az egyensúlyom és utána rohanok. Befordulok a sarkon, és földbe gyökerezik a lábam. Eltűnt. Nyoma veszett. Mintha soha nem is lett volna a feleségem.
Kapkodom a fejem. Egyik háztól a másikig, egyik fától a másikig, a rozsdás tűzcsapra nézek, igyekszem belesni a kapualjak árnyékába. Nem mozdulok, hátha akkor ő mozdul meg. Már nem is tudom, mi lenne a jobb, ha tényleg eltűnne, vagy ha egyszer csak előbukkanna az egyik autó mögül. Elindulok a múzeum felé, lassan megyek, a legkisebb mozgást sem akarom elszalasztani, minden lépéssel egyre feszültebb leszek. Mintha ő lesne rám az ablakokból, mintha minden kapuban ő várna, érzem a jelenlétét. Tele van az utca a hiányával, és ettől egyre inkább olyan, mintha tényleg itt lenne valahol. Már majdnem a főútnál vagyok, amikor az egyik kapualjba beránt egy kéz, csavar egyet a karomon, és maga előtt beljebb lök, a ház belső udvarára.
A döbbenettől mozdulni sem tudok. Az udvar valamikor kellemes, enyhet adó kis kert lehetett. Lugas fakeretét látom, elkorhadt fákat, egy fémkeretes padot, amelyikről lepattogzott a festék, pár csenevész rózsabokor gallyait mellette, az egyik sarokban egy csapot, sárga víz csöpög belőle, a falhoz egy talicska tolva, benne gereblye és ásó, mögötte bontott tégla, tőle jobbra egy szőnyegporoló, hátul komposztálóláda, mellette paradicsomkarók, egy kis üvegház betört üvegekkel. És a kiszáradt füvön gyerekek játszanak. A talicskába egy kislány mászik éppen, a csap alá egy kisfiú hajol, a paradicsomkarók között gyerekek kergetőznek, az udvarra néző ablakok párkányán és a lakásokba vezető lépcsőn ücsörögnek, nevetnek, visítanak, sírnak vagy csak csendben nézelődnek. Néger gyerekek. Vastag, fekete hajú arab gyerekek. Keskeny szemű, sárga bőrű gyerekek. Vékony hajúak, magas homlokúak, nagyorrúak, vastag ajkúak, nagy fülűek. Mások, mint amilyenek a mi gyerekeink.
Közben Hanna áll mellettem és arról beszél, hogy nem akarta, hogy lássam ezt, mert tudja, mit gondolok róluk. Hogy olyannak látom őket, mint a sáskák, akik letarolják a kultúránkat, hogy csak az erőszaktevőket látom bennük, akik miatt már élni sem lehet ebben az országban. De nézzek csak rájuk, tényleg ők jelentik a legnagyobb veszélyt? A szíve szakad meg. Ki tudja, honnan jöttek, mit éltek át, háborút, borzalmakat, kegyetlenkedést, elvesztették a családjukat, nem maradt semmijük. Két hete jár ide titokban, és segít nekik, eteti őket, játszik velük, megérdemlik ők is az esélyt. Legalább ma legyek kicsit megértő, kéri.
Nézem őt és nem értem. Mintha nem ismerném, mintha soha nem is ismertem volna, mintha nem is a feleségem lenne. Egyszerűen nem érti, még mindig nem érti, mi miért történt úgy az utóbbi években, ahogy történt. És már nem is akarom megmagyarázni neki. Ennél még az is jobb lett volna, ha egy vadidegen pasival találkozik a játszótéren, ha félrelép, ha átver, ha mással dug a hátam mögött. Azzal tudtam volna mit kezdeni. Ezzel csak egyet tehetek.
Karácsony van, az isten szerelmére, kiabálja utánam, miközben kilépek a ház kapuján és balra fordulok.
– De megyek is, nem zavarok tovább – mondotta pár percen belül harmadszorra Kolb úr, az érdemes címfestő, és egy parányit csakugyan fel is emelkedett a székről, hogy Cili néni gibraltári kalandjai helyett végre a többi dolga után lásson.
Birnbaum úr azonban, ahogyan az imént, most sem engedte felállni.
– Milyen kopott ez a szíj, most látom csak – hunyorgott a kezében tartott karkötőórára, amelyet Kolb úr meglátása szerint már legalább negyedórája vissza kellett volna szolgáltatnia. Elvégre megjavította, amikorra ígérte, eddig rendben is van, kiváló órásmester, mindenki dicséri, de átkozottul szószátyár: vagy húsz perce fecseg, szenteste délutánján, abszurdum.
– Hagyja csak, jó lesz az úgy – búgta mézesmázos udvariassággal, kissé előre hajolva ültében. Úgy érezte, ha azonnal nem tudja meg, mióta tartja fel ez a minden szájjártatók öregapja, szikrákat kezd pattogtatni, mint egy meggyújtott csillagszóró. Birnbaum, mintha csak tudta volna, mire készül, éppen ebben a pillanatban fordította meg az órát, hogy visszájáról is megvizsgálja az ominózus bőrszíjat, ami egyébként, Kolb meglátása szerint, korántsem volt oly végletes állapotban. Köröskörül, a polcokon és a falon, kisebb-nagyobb órák vertek és zötyögtek, de minthogy az asztali lámpa fénye nem hatott el odáig, a már határozottan bosszús Kolb egy regimentnyi óra között sem tudta, csakugyan itt ül-e már húsz, illetve azóta inkább huszonhárom vagy éppen százkilencvennégy perc óta.
– Nem úgy van az, drága uram! – mosolygott rá a gyalogsátán. – Tőlem ki nem lép úgy, hogy egy ilyen foszlány tartja az órát a karján. Hogy is ne! Hogy azután elveszítse, amit frissen megreparáltatott! Szépen néznénk ki! És pláne, ha nem veszíti el, hanem teszem azt, vacsorázni megy a kedves feleségével, a pincér meg látná, és mit gondolna? Hogy ilyen vendégnek jó lesz a mócsingosa is, azt! Higgye meg, édes Kolb úr, sok múlik az ilyen apróságokon. Még az is lehet, hogy ha ilyen feslő óraszíjjal a karján tiszteleg valakinél, aki új cégtáblát szeretne, hát nem maga kapja a megbízatást, gondolni kell az ilyesmire is! Bezzeg, ha azzal jár-kel, amit most mutatok, egyetlen pillanat, itt van a felső fiókban, nem, mégsem, hát hová tűntetek, ti pernahajderek? Persze, én raktam még át ide a múlt héten, nézze meg az ember, egészen kiment a fejemből, hiába, fogy az idő, megy az ész – itt is van, ni! Mit teszik hozzá szólni?
Kolb úr valamennyi arcizmát nekifeszítette a feladatnak, és amikor már maga sem hitte volna, lassan mégis sikerült elmosolyodnia.
– Igazán finomak – mondotta azután némi könnyebbséggel, mert ebben végtére csakugyan volt igazság. Az elébe helyezett, vadonatúj, krokodilbőr-mintás óraszíjak csöndes fölénnyel tették közszemlére eleganciájukat.
– Ugyebár? – villant meg büszkén Birnbaum szeme elé csíptetett nagyítólencséje. – Tessék csak választani, egy pillanat alatt kicserélem.
– Nem kétlem, Birnbaum, úr, de megengedjen, nagy rohanásban vagyok így, az ünnep előtt – magyarázta Kolb, akinek még aranyhajat is be kellett szereznie, a doktorhoz is benézni a kórházba a múltkori vizsgálat eredményeiért, márpedig ott öt után teremtett lelket sem talál.
– Szót se többet, drága uram, megértem én, de a szakmai hírnevem forog kockán.
– Nagyra becsülöm, hogy ennyire akkurátus, azonban – felelte volna Kolb úr, de Birnbaum e ponton akkor is félbeszakította volna, ha egyáltalán hagyta volna megszólalni.
– Ejnye, ennyi idő alatt már készen is lennénk, ha nem kötődik annyit! Kérve kérem!
Kolb sóhajtott. Könnyű ennek a vénembernek, se kutyája, se macskája, örül, ha karácsony szent ünnepén lel egy ilyen féleszűt, mint én, és szóval tarthatja. Fél négy sem volt, amikor egy pillanatra befordultam ide az órámért, bőven odaérhettem volna még a kórházba is, most meg rohanhatok, ahogyan a lábam bírja, és még az aranyhaj sincs sehol, Krisztina megint úgy néz majd rám…
De amikor a felesége jutott az eszébe, hirtelen elpárolgott a haragja. Az asszony gyönyörű, vörös hajkoronájára gondolt, sötétbarna szemére, és egyszerre megszánta ezt a Birnbaumot, aki nemsokára átsántikál ócska házának hátsó zugába, ahol hét éve, mióta az asszony meghalt (hogyan is hívták? Erzsi? Erika?), egyedül élt csöndes szomorúságban. Gyertyát gyújt, felteszi azt a pár régi díszt a fára, ha ugyan felteszi, azután ücsörög egy pohár forralt bor mellett, míg el nem álmosodik – őt meg Krisztina várja és Gyöngyike, aki ilyenkor ugrándozik a boldog izgalomtól, hiába tizennégy éves bakfis már. Nem, nem Erzsi, nem is Erika. Borbála.
A váratlan részvéttől támadt türelemmel nyúlt az egyik óraszíjért.
– Bizony, a legszebbet tetszett kiválasztani – mondotta az órás, aki igazából dominózni készült ezen az estén a penzionált irattárossal, Huba úrral, a sörgyárossal és Tolcsvai doktorral, azaz az „Aggcsontok Egyletével”, amint tréfásan nevezték magukat. – Sokan a sötétebb, mahagóni színt kedvelik, de ehhez a nemes óaranyhoz ízlésem szerint is jobban illik ez a finom karamell-tónus.
És már ki is billentette a karkötőóra egyik szíjtartó pöckét a helyéből, és a szemfüles Kolb végre orvul rásandíthatott a számlapra. „Még csak négy óra?” – csodálkozott magában, s ekkor, mintegy válaszul a csodálkozásra, a sötétből négyet kakukkolt előbb egyik, azután sietős sorban, egymásra licitálva, a többi falióra. „Jól van, bőven odaérek, ha nem locsogunk sokat” – gondolta Kolb, kicsit elkábulva a szorgos óraművek zajos összhangjától.
De Birnbaum, úgy látszott, nem is igen igyekezett tovább rabolni az idejét. Cili néniről is csak annyit árult el, hogy bár a páviánok pimaszsága megviselte, és elhatározta, hogy többé soha nem utazik olyan helyre, ahol ilyen csibész majmok élnek a szabadban, de mindenestül mégis jót tett neki, hogy világot látott. Közben fürge mozdulattal kipattintotta a másik pöcköt is, egy szempillantás alatt kicserélte a szíjat, a helyére ugrasztotta a két apró, rugós fém pálcikát, szemügyre vette az elkészült művet, még egyet tekert a felhúzón, füléhez emelte az órát, vajon szépen ketyeg-e, elégedetten biccentett, és csodák csodája, végre átnyújtotta Kolbnak.
– Köszönöm – Kolb rá se nézett az új óraszíjra, sietve felcsatolta, és már húzta is elő a tárcáját a felöltője zsebéből. – Mennyivel tartozom?
– Négy pengő öt fillér lesz a javítás. Legyen kerek négy pengő.
– És a szíj?
– Azt ajándékba adom.
– De Birnbaum úr, ezt…
– Szó se essék több erről, drága Kolb úr. Karácsonyi vendég szerencsét hoz, én járok jól ezzel a csekélységgel, meg tetszik látni.
– Hát, köszönöm szépen – húzta a kesztyűit, meghatva a magányos ember hálájától.
– Szóra sem érdemes – pattant fel a mester, fürgén megkerülte az asztalt, és ajtót nyitott. Egymásra mosolyogtak, és a mögötte becsukódó ajtó csöngettyűje megzendítette Kolbban az önzetlenség és a szeretet kis, karácsonyi örömét.
Ez az öröm elkísérte őt egészen a Bécsi útig. Bármily sietős út volt is, egy rövidke megtorpanás belefért Iboly néni gesztenyesütő standjánál, ahol néhány napja szívvidámító ünnepi mismásokat is lehetett vásárolni. A kései vevő jókedvűen válogatott aranyhajat, csillagszórót, sőt még egy tucat ezüstözött tobozt is megóhajtott, amelyekre az ismeretlen művész még ismeretlenebb okból apró papírglóriákat tűzött. Ez ám a fájint kuncsaft, örvendezett magában Iboly néni, aki ilyenkor jön, az már mind mérges, nem is örül másnak, csak ha pár fillért megspórol egy öregasszonyon, aki órák óta itt dermed a sarkon, ez bezzeg még az ötfillérest se kérte vissza. Persze, hagyja csak itt, félreteszi, míg az úr beszalad a kórházba – még egy selyempapír staneclibe is besimogatta az aranyhajat ennek a derék, jóravaló embernek.
De az az úr, aki a stanecliért visszajött, mintha nem is az lett volna, aki elment. Minden nyájassága lefagyott róla. Egyetlen mogorva pillantást vetett az ízléses pakkra, kikapta Iboly néni kezéből, aztán se bű, se bá, már ott sem volt.
A majdhogy el nem pityeredő Iboly néni persze nem tudhatta, hogy Kolb úr hiába zörgetett a Szent Margit Kórház kapuján.
– Ötig volt bent a doktor úr. Miért most tetszik kergetni, háromnegyed hatkor? – zsémbelt a portás.
Mire Kolb az órájára nézett, azután felkapta a fejét, majd megint rábámult az órára, mintha először látná.
– Visszaállította a gazember – mondta. – Azután megint előre, amikor a szíjat cserélte.
– Szép szíj – mondotta elismerően a portás, mert ami igaz, az igaz.
Erre a kései zavargó nem felelt semmit, csak köszönés nélkül kifordult a kapun. A portás tán még most is csóválja a fejét, ha közben abba nem hagyta.
Persze, hogy senki nem válaszolt a dühös kopogtatásra, Kolb úr pedig búcsúzóul még egy nagyot rúgott is a sötét órásműhely ajtajába. Elég nagyot ahhoz, hogy jólessék, de azért nem akkorát, hogy egy rendőr is meghallja. Ennyit nem ér az egész, gondolta, és elindult haza az aranyhajjal, a csillagszóróval meg persze a tobozokkal.
Pedig a műhely, ha sötét volt is, de üres nem. Az ablak mögött csöndesen ott kucorgott Birnbaum úr. Nem készakarva várta meg Kolbot, dolga akadt: az összes órát ismét előre kellett állítania a pontos időre, és ez ennyi masinánál bizony nem megy gyorsan, főképpen, ha az ember mind a tizenkét kakukktól bocsánatot kér az újbóli zaklatás miatt. Mert Birnbaum úr egyazon szelíd tapintattal szerette az óráikba zárt, virgonc kakukkokat, mint a perceikbe zárt, szomorú embereket. Ezeket a jószágokat pedig aznap délután egyszer már kénytelen volt háborgatni, amikor, röviddel Kolb úr megérkezése előtt, és nem sokkal azután, hogy a Fő téren összefutott Tolcsvai doktorral, aki nehéz sóhajjal említette meg, hogy öt előtt még Kolb, tudja, a címfestő is bemegy hozzá az eredményekért, épp karácsonykor, hajjaj, cudar ez az élet, és sétabotjával rosszkedvűn szétütött egy sáros hórögöt, hazaért a műhelyébe, és minden órát visszatekert kerek hatvan perccel, hiszen hiába hagyja csak az asztali lámpát égve, Kolb bármelyikről kihunyoroghatná az időt, és ha éppen az egyetlen helyesen járóra vetülne a tekintete, akkor rájönne, hogy bizony igyekeznie kell, és akkor ő hiába is próbálná feltartani, otthagyná, és még a kórházban lelné a doktort, és megtudná…
– … amit bőven ráér az ünnepek után megtudnia – törölte meg egy apró ronggyal az utolsó óra tetejét is az öregember, és bólintott. Nem tudott sokat erről a Kolbról, de hogy egy szép, karamell tónusú óraszíjat ugyanúgy megérdemelt, mint egy utolsó, békés karácsonyt, azt tudta.
Mielőtt belépett, még felnézett. Szűk csíkban látszott az ég a kapu boltíve alól.
Pontosan olyan színe volt, mint Caravaggio hegedülő angyala szárnyának.
„Sokáig azt hittem, hogy a kép főszereplője a nézőnek hátat fordító angyal, csak amikor megöregedtem, akkor értettem meg, hogy az angyal teste fényből van. Rebbenékeny, pár percre összeállt anyag, testet öltött isteni gondolat, így voltaképp ott sincs. Csak egy volt-nincs angyal. Aminek valósága van, az a szárnya. Az egy pár, a szürke galambok tollára emlékeztető, mégis sűrűbb szövésű anyag, amely fel sem tudná emelni az angyalt, ha nem fényből lenne, és a táj.
Az öreg József és a gyermekre hajló, alvó fiatal Mária furcsa kettőse széttörik, épp az angyal miatt, József csak az angyalra figyel, Mária magatudatlan.
A titok a szárny anyagában, az erdő fáiban és a József mögött leselkedő szamár szemében van” – írta, majd megállt, és felnézett a képre, amelyen olyan színe volt az angyal szárnyának, mint a téli égnek Rómában.
A durva papírt szerette, amelyen sercegett a toll. A jegyzetblokk a térdén pihent. Ökölbe szorította rajta a kezét. Az erek és májfoltok kusza hálója felett kifeszülő bőr a gyertyaviaszra emlékeztetett.
Ő volt az egyetlen látogató aznap a Doria-Pamphiljben.
Hallgatta kicsit a csöndet, mielőtt újra írni kezdett.
„Minden erdő öröktől volt és örökig lesz is nélkülünk; ezért jó az erdőben, de akár kertben is járni. Az ember megtanulja a fáktól, hogy nem fontos. Egészen addig tanulja ezt a fontosságtalanságot, amíg két fa nyílásában megjelenik az angyal arca. Ő szemtől szembe látja, amint a karcsú, se nem férfi, se nem nő alak háta mögött, ott, ahol legfeljebb lomboknak kellene lenniük vagy kitáruló tájnak, folyóval, völggyel, szelídgesztenyéssel és dombokkal, szárnyak vannak, szürke szárnyak, de már nem akarja marékra fogni azokat a szárnyakat, hogy érezze a tenyere az apró csontokat a tollak alatt, a vérerek lüktetését az angyalszárnyban, a két fő izmot, ami a szárnyakon belül a szárnycsúcsig végighalad, nem akarja megtapogatni a szárny belsején a hófehér, finom pihéket, amelyek olyanok, mint a csecsemők haja születéskor, nem akarja megfogni az angyalt, amely így is, úgy is érinthetetlen. Csak nézni. Látni akarom szemből az angyal arcát”, írta, és az utolsó mondatot aláhúzta.
Egy pillanatra mintha elszédült volna. Hallotta a toll kaparását a papíron, holott nem írt. A keze ismét ökölbe szorítva pihent a jegyzettömbön. Egykor rávertek az ujjaira, ha így marokra fogta a ceruzát. Régen volt. A háború elején. A tanítóval ültek a szalon asztalánál, ő befelé nézett, az anyja szobáján át nézte az eget és az égen az alakzatban szálló repülőket.
Feketén, nagyszerűen rajzolódott ki a sziluettjük a téli Róma felett. Talán tél volt. A tanító soha nem merte volna megütni. Az éhenkórász volt. Az anyja ütötte meg a kezét a legyezővel. Aztán egy gyors mozdulattal kicsapta a legyező tollait, mintha madár rebbenne el az asztal felett. Nem fájt. De ő szerette nyugodtan marokra fogni a ceruzát, amíg gondolkozott.
A háta mögött köhécselést hallott. Hátrafordult, a teljes felső testével. A nyaka már rég nem forgott. A vállába beleszúrt a fájdalom. Hallotta a saját lihegését.
A terem üres volt, a Caravaggio-képpel szemben némán álltak a márványszobrok. Mégis úgy érezte, hogy van ott még valaki.
– Ki vagy? – írta a tömbre, és ráejtette a tollat, amely megmozdult a papíron, akár az iránytű, a hegyével a képre mutatva, épp az angyal háta közepére.
Azt hitte, felnevet, de inkább hörgés volt az. A háború alatt az anyja a barátnőivel játszott szellemidézést. A magas, fekete, sovány grófnő. A kis, kövér nő, gyáros volt a férje, vécécsészéket és fürdőkádakat csináltak, aztán leálltak. A háborúban senki nem vesz vécécsészét. Volt egy idősebb nő is. Mentolillata volt. Nem mentek sehova a bombázás alatt. Hova mentek volna. Talán Egyiptomba? Ott maradtak a palota alagsorában. Egy ideig ott lakott a magas fekete nő náluk. Elfelejtette a nevét. Orosz volt, vagy lengyel. Vagy litván. Vörös rúzzsal pilléket írt a szájára.
Maga is meglepődött, hogy leírta a mondatot, amit gondolt. Nem emlékezett, hogy leírta volna.
Ez lesz az utolsó munkám. Már csak az előszó – gondolta, majd marokra fogta megint a tollat.
Már csak az előszót kell megírnom, aztán meghalhatok – mondta ki magában, és már írta is a keze: „meghalhatok”.
Ha megkérdezték volna, nem tudta volna megmondani, hány könyvet írt a reneszánszról. De Caravaggióról csak egyet. Egyetlenegyet. Az összes többivel csak arra készült. Tizenöt év munkája volt benne. Akkor kezdte el, amikor elég öregnek érezte magát hozzá, hetvenöt évesen.
Tíz év múltán azt hitte, mindjárt befejezi. Tizenkét év múltán sietni kezdett. Aztán lelassított.
– Élni akarsz, amíg befejezed, mi? – Julius, amikor odaszúrta neki a mondatot a Santa Ceciliához közeli presszóban, ahol a délutáni kávét szokták inni, felnevetett. Öreg, gonosz, hegyes röhintéssel. Julius akkor már tíz éve nem publikált semmit, csak olvasott. Mániákusan, betegesen, hisztérikusan olvasott, mintha be akarná hozni az egészet, az egész huszadik és huszonegyedik századi olasz és európai irodalmat, és ráadásul még az életet, a szerelmeket, a megcsalásokat, a gyerekeket és az unokákat, a veszekedéseket és az idióta születésnapi partikat, meg a családi ebédeket. Az egészet, amiről ők ketten lemondtak a háború után, mert undorodtak a büdös, éhes és rongyos várostól, amelyben minden sarkon üzekedett, aki túlélt, és üvöltöttek a nagy szemű, éhes kölykök a parkokban és a kitört ablakok mögött, a lakásokban. Mi más lett volna belőle, mint művészettörténész. Mi más, hogy legyen értelme élni. Az anyja, amikor betöltötte a harmincötödiket, megkérdezte tőle, hogy buzi-e. Neki, mondta, neki mindegy, hogy mi lesz a névvel, hogy továbbviszi-e, az úgyis az apja neve. Csak tudni szeretné, mielőtt meghal, hogy buzi-e a fia.
Nem volt buzi. Julius sem volt buzi. Egyszerűen nem akartak hozzáérni a világhoz. Ha muszáj volt, elmentek a kuplerájba. Volt egy nő. Egy Maria nevű, harminc körüli, fekete hajú prostituált. Az utcán dolgozott, a Termini mögött. Nem lett volna az utcára való. Egyáltalán nem lett volna prostituáltnak való. Julius megjegyezte, hogy senki nem tagadhatja meg a vérét, még a prostik közül is az kell neki, amelyik hercegnőnek néz ki. Az arisztokratáknak arisztokratikus kurva kell. Azt hihette volna az ember, hogy Maria kapós. De nem volt az. A rómaiaknak túl éteri volt, és túl szomorú. A külföldiek szerették inkább, és ő.
Egyszer azt mondta, terhes. Egész Róma lehetett volna a gyerek apja, és még az átutazók. De Maria nem volt olyan. Alig beszélt. Amikor megmondta neki, hogy ez lehetetlen, hogy nem veheti a nevére, az ő nevére Róma egyik prostituáltjának fiát, Maria bólintott.
– Fiú lesz, csak hogy tudjad, mondta, és lerúgta a cipőjét. Ő ledobta a pénzt az ágyra, és elmenekült.
Soha többet nem látta. A másik lány, akit Julius szokott elvinni, a vállát vonogatta.
– Maria abbahagyta. Ne keressétek többet. Jöhettek ketten is hozzám – tette hozzá, és összeráncolta a homlokát. Alacsony homloka volt, széles, vastag ajka és hatalmas szeme. Egy nedves orrú állatra emlékeztetett.
Egymásra néztek Juliussal, aztán biccentett nekik, és odébbállt. Nem volt gusztusa hozzá.
Ötvenéves koráig még eszébe jutott olykor a nő, és hogy valóban lehet-e egy fia. Aztán már nem.
– Megpróbálta volna behajtani rajtam, amit lehet – gondolta, de ennyi év után is tudta, hogy nem. Maria tényleg nem volt olyan.
Az előszó voltaképp készen volt. Az elmúlt egy évben csak azon dolgozott. Hol elvett, hol beletoldott egy szót, máskor kihúzott és beleírt egy bekezdést. A kiadó nem sürgette. Kockázatos volt kihozni egy ekkora monográfiát a válság közepén.
– Mielőtt meghalok, látni akarom az angyal arcát szemből – írta le újra, de aláhúzni nem volt ideje.
Sötét lett, majd derengeni kezdett.
A villany – jutott eszébe, és megmozdult.
Valami puhán ült, talán rongyokon. A kezében szorongatta a jegyzetfüzetét. Szokatlan volt a blokk tapintása, a durva papírborítás helyett mintha finom bőrhöz ért volna a hüvelykujja és a tenyere belseje, az ujjai meg sima felületen pihentek az érdes papír helyett. Fázott a lába. Lenézett. Akkor látta meg, hogy meztelen a lábfeje. A bokájánál barna csuha ráncai terültek szét. Odébb egy nő aludt, ölében egy kisfiúval. Olyan ismerős és olyan idegen volt a táj. Olyan ismerős és idegen volt az egész. Mintha egyszer régen látta volna magát és ezt a nőt így ülni.
Erőlködött, hogy eszébe jusson a nő neve, mint amikor hosszú álomból ébred valaki, és újra meg kell szoknia maga körül a világot.
– Maria – mondta erőtlenül.
Egy állat szuszogott fölötte. Visszafordult, és belebámult egy szamár szemébe.
– Nem fáj a vállam – gondolta, de akárhogy erőlködött, nem emlékezett, hogy hívják és hol van, csak a fájdalom hiánya emlékeztette valamire. A fájdalomra talán.
– Ez a nő – motyogta, majd meghallotta a suhogást. Még mindig a kezében volt a jegyzettömb. Belepillantott. Hangjegyek sorakoztak rajta. Dúdolni kezdte a dallamot. Ismerősnek tűnt. Ismerősnek tűnt itt minden, de főleg az alvó nő a gyerekkel.
Mintha madarak lennének. Vagy egyetlen, nagy madár. De közben ez az illat. Ez a zene. Ez a szöveg, hogy mint a kiöntött olaj, kiöntött olaj, visszhangozta magában; majd hegedűt hallott, vagy a szelet a fák közt.
Ült, és nem mert felnézni, végül mégis felemelte a szemét, és belebámult az angyal arcába.
Zárás előtt nem sokkal találta meg a testét az a gyakornoklány, akit helyettesíteni vettek fel a nyárra. Alig huszonegy éves volt, és még sohasem látott halottat.
– Mosolygott. Mosolygott – motyogta, amikor a mentők odaértek, és sírni kezdett.
Ahogy elkezdtem merengeni a témán, egyre jobban meggyőződtem róla, hogy tényleg tökéletes a téma – már ha az a cél, hogy hetekig ne kelljen szóba állni azzal, akivel nem szeretnénk, de túl udvariasak vagyunk ahhoz, hogy csak úgy simán megsértődjünk, vagy a szemébe mondjunk az illetőnek, hogy nem, mi sajnos nem hiszünk a maszkellenességben, sem a lapos földben. Tényleg pompás összeveszési alap, hiszen: 1. A halat vagy szereti valaki, vagy utálja. Középút nincs. 2. Ha mégis, akkor azonnal rá lehet vágni, hogy a hekk nem hal. 3. A szegedi vs. bajai téma már annyira lerágott csont, hogy szégyelljük is elővenni, de vannak azok a pillanatok, amikor muszáj. 4. Nyugodtan jelentsék ki, hogy a halászlé nem magyar étel, majd lobogtassák meg ezt az Anziksz-számot, és higgyék el, jó darabig nem fog csörögni a telefon!
„Hogy lehet a halat (nem) szeretni?!”
Szerencsére a hal – már ha nem hekk, de az ugye nem hal, hanem álcázott broiler csirke – jellegzetes illatú és állagú hús, és mint ilyen, megosztó. Nem beszélve arról, hogy az édesvízi változatainak még a szálkáit is kerülgetni kell. Ráadásul élőben nyálkás, és általában ostobán néz, vagy a nyári strandolások alkalmával hajlamos a legrosszabb pillanatokban felbukkanni a gumimatrac mellett büdösen, hassal felfelé lebegve, szóval ki akarja ezt a szájába venni?! Hát mindazok, akik szeretik a tiszta ízű, feszes húsokat, amikben önmagukban is rengeteg íz és élmény van – nem beszélve arról, hogy mennyire egészséges, mert az ott és akkor nem érdekes. Az igazi ínyencek nem riadnak vissza némi szálka ropogtatástól sem, pláne, hogy nincs is rá szükség, mert ha valaki tud főzni, akkor el tudja őket tüntetni. Sőt, az ínyencek a halakból a minél erősebb ízűekért rajonganak, amelyekből frissen, 10 perc munkával és három alapfűszerrel egy gőzölős vasaló talpán is kulináris élményt tudnak varázsolni. Ők azok, akik soha nem vallanák be, hogy csináltak valaha ilyet, de a macskajajt kúrálva nem dupla sajtburgert, hanem Filet-O-Fish-t szoktak kérni a gyorsétteremben reggelire, majd puffognak, hogy túl forró, mert frissen készítik, hiszen soha senki más nem eszi. (A nem halevők kedvéért: ez gyakorlatilag egy felháborítóan rossz halrudacskás-majonézes hamburger.)
A klánviszályokra okot adó halászlé
Tényleg nekem kínos, de szerencsére az utóbbi évtizedben annyira meghaladta a világ ezt a kérdést, hogy a fiatalabbak kedvéért muszáj újra átismételni: szegedi vagy bajai? A két városnév két stílust takar. A szegediek a Tisza minden kincsét belefőzik egy hagymás-paprikás alaplébe, amelyet hosszas rotyogtatás után átpasszíroznak. Az így kapott sűrű, krémes lébe főzik bele azokat a haldarabokat (pontypatkó, harcsaderék), amiket egyben szeretnének megenni, majd boldogan tunkolnak friss kenyérrel. Másnap reggelire pláne, hiszen olyan halkocsonyák születnek ennek a halászlének a maradékából, hogy bicskával kell vágni. A bajaiak ezt szokták sommásan szálkafőzeléknek titulálni. Ők ugyanis a tisztaságban, az egyszerűségben és a gyufatésztában hisznek. Az alaplevet soha, semmilyen körülmények között nem bolygatják fakanállal, legfeljebb rázogatással – aki a (dunai) halat összetöri, az nem is ember. De hogy a leves azért leves legyen, tesznek bele gyufatésztát, ami viszont a szegedieknél veri ki a biztosítékot. (A gyufatészta ugye csak erre és semmi másra nem alkalmas, viszont magára valamit is adó ember frissen gyúrja. Ha a tészták alakjáról szeretnének újabb vitát nyitni, muníciónak szerezzék be az Óbudai Anziksz nyári számát!) A halak fajtája (keszeg, ponty, harcsa, mindezek együtt), a fűszerpaprika, sőt, haladóknak a hagyma beszerzési forrása is bőven adhat okot egy kiadós ordibálásra. A top gasztronómia az utóbbi évtizedben mintha a bajai stílus mellett tette volna le a voksát: ez szerintem csak annak köszönhető, hogy újra vannak jó magyar halak. Jó halból pedig könnyebb gyorsan, odafigyeléssel, pár hozzávalóból jót főzni, mintha órákig kellene szöszölni a bogrács mellett, hogy az egész végül azon bukjon el, hogy mi mindent evett össze utolsó óráiban a Tisztelt Alapanyag. Halászat ugye már öt éve nem létezhet Magyarországon, tehát olyan nincs, hogy egy dunai vagy tiszai halászcsárdában dunai vagy tiszai halat együnk – halgazdaság viszont annál több. És köztük egyre több az olyan, ahonnan még szívesen is vásárolunk halat. A Magyar Gasztronómiai Egyesület Aranyszalag Minőség tanúsító védjegyét (Ez fontos név, tehát alaposan memorizálják, hogy a konyhaasztal körüli kergetőzés közben pontosan tudják idézni!) 2016-ban nyerte el az Akasztói Szikiponty: még ha akarna, se tudna iszapízű lenni, mert szikes, magyarul keményebb fenekű tavakban él. Ezért slankabb, sportosabb és finomabb, mint a dágványosabb területeken élő fajtársai – és ellenőrizhető, hogy mit evett össze utolsó óráiban. Egy magára valamit is adó séf nyilván őt akarja a kondérjába – még ha a sors fintora folytán Akasztó sokkal közelebb van is a Dunához, mint a Tiszához.
Bouillabaisse, szoljanka, háromszoros uhá és 5000 rubel büntetés, ha ezeket a szobádban főzöd meg
Aki szerint a halászlé az egyik legmagyarosabb étel rögtön a pörkölt után, azt ki kell, hogy ábrándítsuk: ezt minden nép a sajátjának gondolja, amelyik rendelkezik legalább egy folyóval vagy tóval. Ha tengerpartja is van, akkor nagyon magasról, fitymálva tekint le a többiek halléire. Mivel a gasztronómiai oldalakon több a téveszme, mint a vírustagadó fórumokon, az ép eszem megőrzése érdekében a saját és a szűk család könyvtárában álltam neki a kutatásnak: a szortírozás után nyolc kötetből több, mint hetven hal alapú leves receptjét gyűjtöttem ki – és mint mondtam, be sem tettem a lábam egy nagyobb gasztronómiai gyűjteménnyel rendelkező helyre. Ezért a Távol-Kelet például úgy ahogy van, ki is esett a látómezőmből, a végeredmény pedig enyhén szlavofil lett, de még így is nagyon nehéz volt csak a szigorúan vett halászleveknél maradni. Például ki kellett volna hagynom a finnek folyami rák-ünnepét, ahol a Kulinária című kötet szerint (André Dominé, Vince Kiadó, 2006.) „…A hagyomány szerint minden felbontott rák után meg kell inni egy kupica pálinkát, s személyenként 20 rákkal számolnak. Mondani sem kell, hogy rákevéskor a normális asztali illemszabályok átmenetileg nem érvényesek.” De vissza a halászlevekre. A leghíresebb ezek közül a franciák bouillabaisse-e, ami eredetileg Marseille-ből származik, és szó szerint a halászok levese volt: azokból a halakból készült, amit a nap végére nem vettek meg tőlük. Ennek megfelelően egymillió változata van: Váncsa István például a szakácskönyveiben tíz receptjét sorolja fel. A turistacsapdákon felhorgadt önérzetű marseille-i vendéglősök 1980-ban kiadták a Bouillabaisse Charta-t, amelyben meghatározták a hozzá kötelezően használandó halfajtákat és hozzávalókat: eszerint fűszere többek között a sárfány, az édeskömény, hozzávalója a krumpli és krutonnal vagy kenyérrel kell tálalni – a leggyakrabban úgy, hogy a mártással és fokhagymával bedörzsölt kenyérre merik rá a levest. A szoljanka legalább annyira orosz nemzeti étel, mint a blini vagy a scsi: a halas változata a Ribnaja szoljanka. Készülhet laposhalból, tőkehalból vagy tokhalból: rengeteg petrezselyemmel, kapribogyóval, olajbogyóval és természetesen sós uborkával készül, a végén pedig paradicsompürével sűrítik be. Jobb helyeken friss pirogot kínálnak mellé. Ez persze csak az egyik lehetséges verzió, hiszen a szoljanka eredetileg a falusi ünnepeken, hatalmas bográcsban készült ételt jelentett, amibe mindenki hozott magával valamit, amit otthon talált. Emiatt minden régi szoljanka megismételhetetlen lett – bár sokszor előfordulhatott, hogy nem is szerették volna megismételni.
Klasszikusabb orosz halászlé viszont az uhá, amiből létezik háromszoros és négyszeres uhá is. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy hányszor kell a fogyasztása közben örömujjongásban kitörni, hanem ez elkészítés technikájára utal: a megtisztított, de nem lepikkelyezett vegyes hal egyharmadát (fejestül, gerincestül, uszonyostul) bő vízben szétfőzzük, aztán leszűrjük. A leszűrt lében újrafőzzük a következő harmad adag halat, majd az újra megismételjük – innen a háromszoros vagy négyszeres változat. A többszörösen felfőzött lében végül megfőzzük a zöldségeket és marénát vagy tokhalat, aminek a húsát is szeretnénk megenni, tálaláskor pedig vajjal és természetesen rengeteg petrezselyemmel és kaporral ízesítjük. Hogy az uhá intézményét mennyire komolyan veszik, azt jól jellemzi apám egyik legkedvesebb nyaralási élménye, amikor is néhány éve a Bajkál-tónál egy horgásztúrán sikerült pénzes pért fognia. A pérből az egyik parti halászcsárdában annak rendje és módja szerint el is készítették neki az uhát, ami nyilván a legemlékezetesebb uhá volt az életében. Hogy miért nem ő készítette el, arra a kedvenc szuvenírje adja a magyarázatot: ez egy kis figyelmeztető tábla a szállodai szobájukból, amely szerint 5000 rubeles büntetést terhelnek a számlájukra, ha a hotelszobában halat mernek főzni.
A magyar változatokra visszatérve: ha nem is halászlé, de meghökkentésnek nagyon sikeres lehet a karácsonyi asztalra a Kövi Pál-féle Erdélyi Lakomában (Helikon, 2019) újraközölt „halleves korpaciberével”: ehhez a halon (ponty vagy harcsa), a leveszöldségeken és az elmaradhatatlan lestyánon kívül fél kiló paradicsom és ugyanennyi korpacibere szükséges. A korpaciberéhez pedig mindössze búzakorpa, kukoricamálé-liszt, meggyfaágacska levelestül, citrom- és barnakenyér-szeletek és 8 nap kovászolás kell. Ha békét szeretnének, maradjanak tehát a gesztenyés pulykánál! De ha már megöli önöket az unalom a bezárkózástól és egy kis mozgalmasságra vágynak a karácsonyi asztal körül, főzzenek bátran halat! Érzelmektől fűtött ünnepi készülődést kívánunk mindenkinek!
Egész nap leveleket fogalmazok. Zakatolnak a fejemben, zaka-zaka-zakatol. Szavak, főnevek, néhány ige, malter. Zakatol. Ülök a vonaton, nézem, ahogy suhan a táj. Vagy mint régen: amikor a vonat elindul, a nézők megdermednek. Mindig, mindenki megdermed. Itt ülök ledermedve a leveleim fölött, van tizennyolcezer-háromszázkilencvenkettő, amit elküldtem, de van még további ötezer-kilencszáztizenhárom, amit nem küldtem el, és mondanom sem kell, ezek a fontosabbak. (Van egy másik életem.) Elküldetlen levelek az adóhivatalnak, a közös képviselőnek, a kedves ismeretlennek, aki fellökött a Lidlben, hogy szétgurult a zacskóban szorongatott apróm, elküldetlen levelek mindenütt, a föld alatt, hálózatosan, mint a vakondgomba. Igen, neki is írtam, a kedves ismeretlennek, hosszú, gyűlölettől tocsogó ódát zengtem hozzá, de ahogy egyre jobban belehergeltem magam, egyszer csak rám talált a szánalom: hiszen az élő csak az életnek árthat, vagyis végső soron csak magát sértheti fel. Érdemes tehát óvatosnak lenni. Nem én vagyok az áldozat. Leveleket írtam még az exemnek és a feleségemnek is, a szeretőmnek és anyámnak, ezek között sok az átfedés, főleg, ha álmodom, igen, álmaimban még mindig visszatérek olykor a párás anyaölbe, ahol a szégyen azt jelenti, biztonság. Megírjam neki? Megírtam, de nem küldtem el. Nem számít, csak az fontos, hogy zengjen az igazság, legalább a fiókban. Isten egy faházban lakik valahol, kismedvékkel, tud mindenről, és nagyon reméli, hogy megtalálom az utam hozzá. Ő tudja, hogy a legnagyobb katedrálisok lefelé is ugyanabban a kiterjedésben folytatódnak. A menny ürességtől kongó díszterem, a lenti talponállóban viszont nagy a tülekedés. El kéne küldenem ezt a sok levelet, megyek is, átfutom őket, sosem késő. A legkorábbi harmincéves, valami otromba gyűlölködés. Honnan tanultam ezeket a szavakat?
Kinézek a vonaton, ott egy kunyhó. Kijön belőle egy kismedve, üget a szerelvény mellett, azt kiáltja: „Már késő! Már késő!” Egyszer megírtam anyámnak, hogy a bálna őse a szárazföldön élt, úgy nézett ki, mint egy kutya, de elege lett, és visszatért a tengerbe. Fokozatosan. Ez az igazi altruizmus, fejtegettem, tízezer generáción át semmi esélyed a normális életre, korcs kétéltűként szenvedsz a parton, szenvedsz a vízben, de aztán egyszer eljön az a pillanat, amikor hazatalálsz. A faj türelmesebb, mint az egyed, anyu. Ezért nem jutunk semmire egymással. Nem küldtem el ezt sem, de most megyek, és elküldöm. Bumm!, tessék, ilyen egyszerű volt. Ráz a vonat, töfögünk előre. Vajon mit fog válaszolni?
Nem szabad fokozni a káoszt! Nem, nem, nem. Megírom a feleségemnek, hogy elköltözöm otthonról. Szép volt, ennyi volt, megtaláltam magamban a fajt, és most már az ő szavának engedelmeskedem. Nem merem a szemébe mondani, ez igaz, különben meg nyilván az egész grafománia a gyávasággal magyarázható. Megírom, hogy egy fakunyhóba készülök, ha akar, majd megtalál. Megírom Grünewaldnak, ne haragudjon, hogy megfeledkeztem róla, pedig kétszáz éve meg akarom már látogatni, sőt, egyszer meg is látogattam, de amikor lenyomtam a kilincset, zárva volt az ajtó, attól még újra és újra meg kellett volna próbálnom, minden évben, hátha, de ezt elmulasztottam, pedig igazán rendes ember. (Senki, még én sem tudom, hogy mennyire szenvedek.) Több a rendes ember, mint gondolnánk. A sunyik, akik írogatnak, azok viszont nem rendesek. De azok se rendesek, akik hallgatnak, akik a gyávaságot konfliktuskezeléssé stilizálják. A szeretőm és anyám nem mernek szembenézni a sorsukkal. Thébaiban pestis tombol, és a király bármit mond, prófétája azt feleli: „Hazudsz!”. Az exem régen a vízben élt, de már kijött onnan. A feleségemtől tudom, ő a terapeutája. Ötezer-kilencszáztizenhárom levél, de közben már négyet sikerült elküldenem. Sosem késő. Ami igazán fontos, a szívnek láthatatlan, de ha szerzel egy mikroszkópot, talán észreveheted. Anyám közben válaszolt: „Jaj, ezt miért kellett?” Még szerencse, hogy a vonaton van wifi. Itt robogok a szavannán, oroszlánok, tigrisek és medvék között, hamarosan utolérnek. Fakunyhók követik egymást, üresnek tűnnek, ki tudja? A szavak fele műanyagból van, ezeket nem kéne használni. A bálna őse egy papagáj volt, folyton azt ismételgette, amit mondtam. Hagyjuk is ezt az ötezer-kilencszázkilencet, igazából csak egyetlenegy van, amit muszáj lenne, amit még feltétlenül, mielőtt megérkezem Grünewaldhoz, mielőtt beszakad az ég. A sors egésze, a maga átláthatatlan kínjaival, lepkesúlyú, ellenben a kis küzdelmek irtózatosan megerőltetőek. Ha valaki rád néz, már ostromol. A szem a sziklatömb a katapultban. Nem így van, anyu? Közben kitöröltem a levelek jó részét, haladok tovább, már csak alig ezer van hátra. Szörnyűségek! Borzasztó. Egy hisztis gyerek sirámai. (Nincsen másik életem.) Egy loholó kismedve. Ezt most be kéne fejezni. Álljunk fel együtt, és mondjuk kórusban: „Befejeztem!”.
Zakatol a vonat tovább. Érdekes ország ez, ahol Grünewald lakik. Hátha most ajtót nyit. Hátha beszélünk majd egymással. Hátha nem feledkezem meg semmiről. Ez persze nem lehetséges, mert valamit mindig elfelejtünk. (Nem.) A kis Oskar Matzerath: „Valamit mindig itt hagynak.” Közben ezerről lementem tizenötre. Aztán négyre. Háromra. Nagyon fájt, de kitöröltem még egyet. És, ez már elviselhetetlen volt, mintha a fél szívemet kivágták volna, még egyet. (Hiba.) Itt maradt az utolsó. Suhan a táj, futnak a vadmedvék. Minden adva van hozzá, hogy Isenheim vad indiántörzsei rajtaüssenek ezen a vonaton. Mindig a postakocsi viszi az aranyat. Írtam anyunak, az exemnek, a feleségemnek, a jótevőimnek, az irodalom kiválóságainak. Mindegy. De írtam neki is, a kislánynak, akit az erdőben láttam, és csak fél karja volt. Talán ugyanezt az utat járta végig, mint én. Talán ugyanazt tudja, amit én. Talán van egy kunyhó. (Van egy kunyhó.)
A vonat lelassít. A távolban már felsejlik egy város, zsúptetők, füstcsíkok. Begördülök. A peron, akár egy oltárkép. Nem vár senki.
Emi tudta, hogy az idei nyaralás egészen más lesz. Azért lesz más, mert a kis rózsaszín táskájában ott lapul a zoknija, a varázslatos zoknija, rajta a két tündérkével, Luluval és Nanával. Ahogy az autó teljes sebességgel robogott a Balaton felé, csak arra tudott gondolni, hogy Annamari, az unokatestvére milyen fancsali képet fog majd vágni, ha megtudja, hogy neki mindig van három kívánsága, amikor csak akarja – illetve majdnem mindig, és nem igazán kívánhat bármit, de ezt Annamarinak nem kell tudnia. Így is meg fogja enni a sárga irigység.
Hét unokatestvére közül Annamari volt hozzá korban a legközelebb. Csecsemő koruk óta sokat játszottak együtt és sokat is veszekedtek, de azért elválaszthatatlanok voltak. Tavaly az volt a fő szórakozásuk, hogy a három kamaszt (Tomit, Zselykét és Boldit) bosszantották, akik egy ideje csak a telefonjukba voltak szerelmesek. Illetve Zselyke a tükörképébe is. Eldugták a töltőiket, átállították a telefont kínai nyelvre, de volt, hogy elrejtették a készülékeket, és kincstérképet rajzoltak hozzá.
Karácsonykor azonban valami megváltozott. Annamari, aki idén kezdte az első osztályt, a családi ünnepségen feltűnően nem foglalkozott Emivel. A fa alatt inkább Dorka mellé állt, és az asztalnál is ott akart ülni, ahol ő, és amikor Emi ezt felpanaszolta, azt javasolta, inkább játsszon Ábellel, aki ugyan még csak most tanult meg mászni, de mégiscsak ők ketten a kisgyerekek. Emi igazságtalannak érezte, hiszen Annamari csak négy hónappal volt idősebb nála, de ez elég volt ahhoz, hogy iskolába mehessen, amíg ő kénytelen volt másodszor járni a nagycsoportot. Megsimogatta a varázszokniját a kistáskájában, és egy kis elégtételt érzett. Lehet, hogy Annamarinak van órarendje, meg derékszögű vonalzója, meg házi feladata, de varázszoknija életre kelt tündérekkel egészen biztosan nincsen.
– Megjöttünk! – szólt hátra ekkor mosolyogva Anya. Emi kinézett az ablakon. A nyaraló óriási teraszán Nagypapi, Dorka és Annamari ültek. Nagypapi és Dorka integettek, Annamari pedig – amint meglátta Emiék kocsiját befordulni – az arca elé kapta a könyvet, ami a kezében volt. Ez állt a címlapján: Ábécéskönyv. Emi ezt ugyan nem tudta elolvasni, de azt látta rajta, hogy iskolai tankönyv. Összehúzta a szemöldökét, és félig hangosan annyit morgott: ha harc, hát legyen harc!
Anya a délutáni alváshoz mindig ragaszkodott. Eminek kapóra jött a csendespihenő nyomasztó szokása, mert amikor Anya behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját, azonnal kitépte a táskájából a zokniját, a lábára húzta, és táncolni, csúszkálni kezdett a padlón. A kislány tudta, hogy a varázslat akkor is működik, ha az ágy deszkájához dörzsöli a lábát, de a kívánság, amire készült, megkívánta, hogy két barátja a legjobb hangulatban legyen, amikor leugranak a fehér cérnazokniról. A számítása be is jött, mert néhány perc múlva a kislány mellett két kacagó, jókedvű tündér ugrabugrált.
– Hú, milyen jó csúszós itt a padlóóóóóó! – kiáltotta Lulu, és mintha korcsolyázna, hosszan kitartva elcsúszott a szobaajtóig.
– Ezt nézd! – bökte oldalba Emit Nana, és egy piruettet mutatott be a fehér járólapon, aminek a végén nevetve huppant a fenekére.
Mi tagadás, a gyakran szigorú és talán kicsit unalmas Nana az utóbbi időben sokat változott. Emi és Lulu jókedve, huncut tervei, a kislány sokszor szemtelen kívánságai kicsit magukhoz idomították Nana jólneveltségét.
– Hol vagyunk? – kérdezte a padlóról a kislányt, és kíváncsian körülnézett. – Ez nem a szobád.
– A Balatonon vagyunk, eljöttünk nyaralni – majd nyomatékkal hozzátette: – És itt van mindenki.
Lulu és Nana egymásra néztek.
– Mindenki? – kérdezte Lulu – Annamari is?
Emi bólintott, és a néma választ csend követte. Nana feltápászkodott, és leporolta a szoknyáját.
– Akkor, ha jól sejtem, kívánni akarsz valamit.
A kislány újra bólintott és nagy komolyan kibökte.
– Azt akarom, hogy felejtse el az olvasást, és büntessék meg az iskolában.
– Hülyeség – legyintett Lulu –, azzal ez a nyaralás nincs megoldva, még legalább nemtudomhány hétig nem lesz iskola. Meg van ez a nyamvadt Könyv, amiatt sem lehet.
Hát igen, a Könyv. A nagy, piros borítós Könyv, ami azoknak a kívánságoknak a listáját tartalmazta, amiket Lulu és Nana mint kiskorú tündérek nem teljesíthettek. Időbenlefekvő, szépenkérő, rendesenfogatmosó gyereknek mondjuk efféle kívánság eszébe sem jutott, de Emi sajnos nem éppen ebbe a kategóriába tartozott, így lépten-nyomon tiltott kívánságokba ütközött.
– Jó, akkor essen el a biciklivel!
Nana csípőre tette a kezét és összehúzott szemmel nézett a kislányra.
– Azt hittem, ennél azért jobban kitaláltad! Semmi épkézláb kívánság?Emi zavarba jött, ahogy válaszolt.
– Hát, azt gondoltam, érezze rosszul magát valamiért – ami lehetőleg kapcsolatban van az iskolával –, aztán én megmutatlak neki benneteket, hogy lássa, hogy nekem van két tündérem.
– Ugyan már, azt ne mondd, hogy te nem látnál szívesen zokogni néhány nagyképű fogtündért! – legyintett Lulu. – De mondjuk ezt hivatalosan tényleg nem csinálhatjuk. Bár… csavarhatunk egyet rajta.
– Ettől tartottam… – kezdte Nana, de nem jutott tovább, mert Emi Lulu után nyúlt, a tenyerére ültette.
– Mondd!
– Kívánd, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!
– Azt kívánom, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!
– Kívánd azt, hogy csak neked engedelmeskedjenek!
– Azt kívánom, hogy a betűk, csak nekem engedelmeskedjenek!
Nana és Emi visszafojtott lélegzettel néztek Lulura, és várták a harmadik javaslatot.
– Most mit néztek így rám? A harmadik a fagyi. A harmadik mindig az, vagy játszótér, vagy a buborékos csoki. A harmadik mindig olyan, ami nekünk is jó. Emi-szokás.
– De csak akkor, ha Emi így akarja – tette hozzá szemrehányóan Nana.
Emi vállat vont.
– Várjunk a fagyival, lássuk meg, hogyan működik az első kettő!
Lulu az ajtóra tapasztotta a fülét és így szólt:
– Azt hiszem, kezdődik.
A terasz irányából Nagypapa és Annamari hangja szűrődött be a lakásba.
– Nem az van odaírva csillagom. Ezt még nem tanultátok?
– Dehogynem tanultam, csak elmentek a betűk!
– Ott vannak azok, drágám, csak mutasd meg, mennyit tanultál!
– De nem látom, Nagypapa!
– Nézd: úgy kezdődik, hogy AZ ERDŐBEN…
– AZ ERDŐBEN … – hallatszott Annamari elhaló hangocskája – ment a medve…
– Milyen medve, Annika? Nincs is medve a mesében!
– Azt hiszem, elfelejtettem a betűket….
A szobában lévők mind hallották, hogy Annamarinak már-már sírós lett a hangja. Lulu Emire nézett.
Ideje közbelépni. Mielőtt elviszik a szemészetre. Elég messze lehet az ügyelet…
– Jó – jelentette ki határozottan a kislány. – Most van itt az én időm.
Nagypapa megértően simogatta a sírdogáló Annamari fejét. Az arcán ugyan nem volt rosszallás, de azért egy kicsit tanácstalanul csóválta a fejét.
– Jól van, kincsem. Nyári szünet van, nem kell olvasnod, ha nem akarsz.
– De akarok – toppantott hisztérikusan Annamari –, nagy vagyok már, tudok olvasni!
– Igen, de nyáron azért mégis játszani a legjobb. Nézd csak, itt van Emi!
Emi ekkor valóban melléjük lépett, és olyan kedvességgel, amiről csak a felnőttek nem veszik észre, hogy igazából „műkedvesség”, Annamarihoz fordult.
– Mesét olvastok?
– Nem! – csattant fel Annamari. – Nyári szünet van, nem kell olvasnom!
– Ó, pedig engem érdekelne, mi van ide írva – bökött ujjával az olvasókönyvre –, tudod, én még csak óvodás vagyok…
Úgy pillogott unokatestvérére, hogy azt bármelyik diznihercegnő megirigyelhette volna, de a terasz népe közül csak Nagypapa nem vette észre a gúnyt a kislány szavaiban. Azt viszont látta, hogy Annamari mindjárt elsírja magát, azért gyorsan közbeszólt:
– Emlékeztek, lányok, tavaly mennyit játszottatok? Azt kiabáltátok: nem megyünk vacsorázni, nincs időnk a játszástól! Mi meg azt sem tudtuk Nagyanyátokkal, hogy honnan kiabáltok.
Eminek ekkor hirtelen kiesett a fejéből a bosszú terve. Ahogy végignézett a balatoni nyaraló zegzugos kertjében, rögtön eszébe jutott a tavalyi nyár. A szalonnasütés, a sok nevetés, a bunkiépítés és a fogadalom, amit a bunki megvédésre tettek, a jelszavak és a zászlóterv, amit a kivágott fa csonkjára rajzoltak egy cserépdarabbal. A bunki volt a tavalyi nyaralás bázisa: bevitték az ételt, a játékokat (és persze ide rejtették a nagyok telefonját), és Annamarival mindketten nagyon büszkék voltak rá, hogy felnőttek nem fedezték fel ezt a remek búvóhelyet. Annamarival. Emi unokatestvérére nézett, aki hangtalanul nyelte befelé a könnyeit és még mindig az olvasókönyvbe bámult. A lapokon – Emi tisztán látta – össze-vissza futkostak a betűk: néha egymás mögé álltak, néha kiszaladtak a lap szélére, vagy – át egy másik oldalra. Emi gondolt egyet és Nagypapira nézett.
– Arra a fára másztunk fel, a közepén van egy nagy ág, olyan, mint egy fészek, innen nem látszik, de kényelmesen lehet ülni rajta. És fel is akasztottunk mindenféle szatyrot, meg kosarat, abba tettük a kincseinket.
Nagypapának huncutság jelent meg a szája szegletében, ahogyan közelebb húzta magához a lányokat:
Megsúgjam nektek a titkot? Tudtuk ám, hogy ott vagytok. Kiültünk ide nagyanyátokkal, és örültünk, hogy ilyen jól érzitek magatokat együtt. Mert a legszebb zene a gyerekkacagás! – Nagypapi mindkettejük fejét megsimogatta és észrevétlenül kihúzta az olvasókönyvet Annamari kezéből. – És mit terveztek, idén hol lesz a törzshelyetek?
Annamari a térdét nézte és szipogott, amikor Emi válaszolt.
– Én már kinéztem egy helyet, ahová Ábellel ketten beférünk, de ő folyton kimászott. Nem lehet még vele bunkisat játszani. Annamari meg már nagy… iskolás…
Nagypapa meghökkenve pillantott rá.
– Nagy? Hát, akkor nálam is nagyobb lehet, mert én bizony egy jó kis bunkis játékban mindig benne vagyok. Megmutatod, Emikém?
A kislány már állt is fel, hogy Nagypapát a hátsó terasz felé vezesse, mikor Annamari utánuk szólt:
– Én szívesen keresek veled bunkit. Úgy látszik, olvasni már úgysem tudok…
Emi megfordult, és egy pillanatig gondolkozott, mielőtt megszólalt.
– Pedig elolvashatnád nekem ezt a mesét – bökött az asztalon lévő olvasókönyvre és fellapozta. Nagypapa és Annamari nem értették, miért hajol bele a könyvbe, mintha meg akarná szagolni. Valójában csak egy nagyon-nagyon halk mondatot mormogott, ekkor a zsebéből halvány szikrák pattogtak ki, és a szemfüles megfigyelő még egy narancssárga szoknyácskát is láthatott lebbenni. Annamari azonban nem Emi zsebét figyelte, hanem az olvasókönyvet, és a következő pillanatban felkiáltott:
– Megvannak a betűk! Nézd Nagypapa! Most látom!
És Annamari olvasni kezdett. Hangosan, szépen olvasta a mesét, amelyik a teknősről és a majomról szólt, olyan szépen, hogy még Nana és Lulu is kikönyököltek Emi zsebéből és belefeledkeztek a történetbe. Amikor vége lett, Lulu oldalba bökte a kislányt és suttogva felszólt:
– Na, mikor akarsz velünk hencegni?
Emi nem válaszolt, csak bűnbánóan lesütötte a szemét, ezért a tündér folytatta.
– És mi a harmadik kívánságod?
– Azt hiszem, arra ma nincs szükség! – válaszolta sejtelmesen a kislány, és fejével a kertkapu felé bökött.
A kapun akkor fordult be piros autójával a nagybátyjuk, Dénes, és a csomagtartóból egy jókora hűtődobozt emelt ki.
– 20 gombóc fagylalt és 8 adag tejszínhab. Elég lesz, lányok?
A teraszon ülők nevetve pattantak fel, és a székcsikorgástól csak Emi hallotta, amint a zsebe csettint egyet és azt mondja:
Karácsonyi zenék, forralt bor, forró tea, kürtős kalács, mézeskalács, mézeskalács csoda házak, hamburger, sült kolbász, frissen sült rétes, sütik. No meg a finomabbnál finomabb piacos élelmiszerek, szebbnél szebb kézműves termékek. Kell-e ennél jobb program Advent 4. hétvégéjén? 2020 utolsó előtti piaca lesz most szombaton! A megszokott hangulat, megszokott jókedv, megszokott árusok mind mind csak ránk várnak! Válasszuk a piacot, a legfinomabb élelmiszereket, italokat, édességeket, és legszebb kézműves portékákat.
Sajátságosan nehéz évünk van, a járvány megváltoztatta a hétköznapjainkat és az ünnepeinket is. Ne engedjük, hogy életünk biztos kapaszkodói eltűnjenek! Advent a gyönyörű várakozás ideje, az Advent Óbudán pedig a kikapcsolódásé, az ünneplésé, a közösségi programoké. Bár ebben az évben nem tudunk a Fő tér forgatagában elmerülni, azért az idei adventi időszakban sem mondunk le a közös ünnepvárásról. Advent 4. vasárnapján 18 órától a Kaláka együttes koncertjét követhetjük figyelemmel az önkormányzat FB oldalán és az adventobudan.hu-n.
Budapest akkor marad élhető, szerethető, lüktető világváros, ha kisközösségek erős, összetartó hálózatából épül fel. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, kulturális életünkben is új platformokra és szokásokra, friss élményekre van szükségünk. Ezt erősíti a Budapesti Fesztiválzenekar és a Főváros legújabb együttműködése, melynek során együttesük kamaraformációi Budapest fontos intézményeiből bejelentkezve adnak online minikoncerteket, ez alkalommal a Városligeti Műjégpálya Díszterméből.
A zene, az kell! Online sorozat 2. előadása- Hangfestett történetek Lackfi Jánossal
A jó meséknek dallama van, az Óbudai Danubia Zenekar pedig arra vállalkozik az érdeklődőkkel együtt, hogy ezen a délelőttön Lackfi János legszebb/legviccesebb/legfurább történetei mögé felfessen hozzá való zenéket.
Mesélő: Lackfi János
Karmester: Hámori Máté
Az Óbudai Kulturális Központ szeretne néhány rövid kreatív ötlettel kedveskedni, hogy színesebbé tegye az adventi készülődést. Az ötletes alkotások néhány apróság beszerzése után könnyen, otthon is elkészíthetőek. December 19. szombat 17.00 Mozgó lábú rénszarvas készül, karácsonyfa papírból. Az előadás online megtekinthető Facebook-oldalukon a fenti időpontoktól.
Rá kellett jönnöm, hogy nem is vagyok olyan nagy Harry Potter-rajongó, nálam sokkal elvetemültebb fanok léteznek. Bár mindenkinek Harry Potter története jut először eszébe a Repülő Seprűről, a cél igazából az volt, hogy egy olyan varázsbisztrót hozzunk létre, amely bármelyik mesevilágban megállná a helyét.
Akkor honnan jött az ötlet? Ha jól tudom, nem a vendéglátás a szakmátok.
Nem, egyáltalán nem ilyesmivel foglalkoztunk eddig. Húsz éve forgalmazunk nyomdagépeket, irodagépeket, és szerettük volna valami új, érdekes, izgalmas dologban kipróbálni magunkat. Olyan hely létrehozásában gondolkoztunk, ahova mi is szívesen beülnénk a gyerekekkel, ahol eszünk, iszunk, és nem a színezőt adják a gyerek elé, amit már nyilván un, és nem kell a játszósarokba sem elvonulnia. Hanem van valami plusz, amit a felnőttek és a gyerekek egyaránt élveznek, ahol bármi varázslatos dolog megtörténhet.
Aki ki akar szakadni a hétköznapok monotonitásából, aki szívesen töltene másfél órát egy különleges mesevilágban, annak nálunk a helye.
Harry Potter (és a hozzá fűződő lények) pedig talán azért jelennek meg nagyobb számban, mint a többi mesehős, mert manapság ő a legismertebb és a legkedvesebb varázsló. A kezdeti dömpinget pedig egész biztosan a könyvsorozat elképesztő népszerűségének köszönhetjük.
Ezek szerint családok járnak hozzátok leginkább?
Nagy meglepetésünkre hihetetlenül széles a látogatóink skálája. A nyugdíjasoktól kezdve, a családokon át a fiatal párokig itt mindenki megfordul. Egy kedves vendégünk például itt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Időben érdemes asztalt foglalni, rendezvényre pedig ki lehet bérelni a helyiséget. Ezt a szolgáltatást nyitvatartási időn kívül tudjuk biztosítani.
Mennyi időbe telt a hely kialakítása, hogy igazán varázslatos legyen?
Körülbelül fél évbe. Amikor megvan az ötlet, és tudod, hogyan fogod megvalósítani, akkor hihetetlenül felgyorsul minden. Fél év alatt rengeteg apróságot gyűjtöttünk össze, egy csomó holmi van raktáron, ami már ki se fért.
Milyen programokkal készültök a látogatóknak?
Többek között van kvíz és bingó játékunk. Ezek kb. 15 perces játékok, a gyerekek nagyon élvezik. És persze itt van a pálcakészítés. Aki hozzánk betér, minden eszközt megkap a varázspálca készítéshez a saját asztalánál, így a család közösen tevékenykedhet (és persze kérhetnek segítséget tőlünk is).
A pálcakészítésre nagyjából egy órát kell szánni. Nincs kapkodás – míg esznek, isznak, a varázspálca szépen lassan meg is szárad. A cél az volt, hogy akik hozzánk betérnek, közösen szórakozhassanak, alkothassanak.
És ha ez az alkotás mondjuk egy órát igénybe vesz, akkor a szülők biztosan örülnek, ha megihatnak közben egy kávét, vagy éppen egy pohár vajsört. Egyébként, ha akarják, a felnőttek is elkészíthetik a saját varázspálcájukat, amire nem is egyszer volt precedens. Mindemellett van cikeszkészítés, nyomkereső játék, pálcahasználati vizsga, vászontáska festés, és nagyon népszerű a Ki vagyok én? party játékunk is.
Az étlapról, itallapról is beszéljünk egy kicsit!
Ez egy tízasztalos kávézó, ehhez mérten nincs óriási ételválasztékunk. Kétféle krémlevesünk van, legkapósabb a „Sütőtöklé”, háromféle sülthúsos szendvicsünk, nagy sikere van például „AlohaMarhá”-nak, a gyerekeknél örök sláger az „Éhséghurok” bolognai és az „Erőnyerő” kontaktgrilles melegszendvics, és persze a süteményeink is isteniek.
A kategóriában lévő legjobb minőségű termékeket válogattuk össze, és inkább az italokra koncentráltunk. Az összes italunkban van valami, amitől érdekes.
Például füstöl, gőzöl?
Hát persze! Füstöl, gőzöl, habzik. A vajsör pedig kimondottan a saját receptünk, hosszasan kísérleteztünk vele. Ez egy nagyon régi ital, az 1600-as évekből is találtunk már recepteket, úgyhogy összeraktuk, ahogy nekünk a legjobban ízlett, és azt szolgáljuk fel a Repülő Seprűben.
Tulajdonképp mi az a vajsör?
Egy szirup az alapja. Mindig frissen készül, van benne vaj, tejszín, amik a szénsavtól felhabzanak. Frissen nagyon jól néz ki, mindamellett, hogy nagyon finom. Az összetevők miatt nem is lehet nagy mennyiségben készíteni, egyszerre csak kb. 15–20 adagot. Az utánpótlás folyamatosan készül a konyhában. Emellett garantáltan ízlik mindenkinek a „Hadd beszéljek az Unikornisokkal” és a „Szerelmi bájital”-ra sem volt még eddig panasz.
Gondolom, titeket is alaposan megviselt a járvány. Hogy sikerült az újranyitás?
Amikor elindultunk, óriási volt az érdeklődés, heteket kellett várni az üres asztalra, igazából nem számítottunk ekkora tömegre. Pont kezdtük utolérni magunkat, voltak már bűvész bemutatóink, kisebb-nagyobb rendezvényeink, amikor hirtelen három hónapra be kellett zárnunk. Nagyon nehezen éltük meg, leginkább a bizonytalanság miatt, hogy meddig tart, mi várható utána. Jelenleg minden érvényben lévő fertőzésvédelmi intézkedést maradéktalanul betartunk, sőt még egyéb extra dolgokkal is felvérteztük a Repülő Seprűt. Igyekszünk nagyon vigyázni a vendégeinkre és magunkra is. Sajnos egyelőre eseményeket nem tudunk szervezni, hiszen legalább 3–4 hét előkészület szükséges ilyenkor, viszont azt nem tudjuk megjósolni, hogy milyen szabályozás lesz 4 hét múlva. A fent említett programokkal viszont addig is nagy szeretettel várunk mindenkit. Bár sok tervünk meghiúsult az utóbbi időben, apró változtatások azért lesznek ősszel, mint például új étlap, apró érdekességek, elvihető varázslókellékek. A nagy tervekkel pedig megvárjuk a biztonságosabb időket.
Az egyórás online vezetés során az érdeklődők megismerhetik Victor Vasarely főbb korszakait és az általa használt optikai illúziókat.
Egy kicsit megdolgoztatjuk a szemüket és az agyukat, az is kiderül, hogy mindenki ugyanazt látja-e, amikor egy képet néz. A ZOOM platformon tartott online vezetés leginkább vetített prezentációra emlékeztet. Nem a kiállítótérből jelentkezünk be, de a rendelkezésünkre álló technológia segítségével az élő vezetések igazi közösségi élménnyé válnak.
Kassák Múzeum
A Munka fotóelméleti szavalókórus performansza a Személyes távolság − Besnyő Éva fotográfiái című kiállítás finisszázsán
A Munka Fotóelméleti Szavalókórust Eperjesi Ágnes képzőművész 2015-ben alakította. Fellépéseik, többszereplős performanszaik az egyes előadásokra kiválasztott művészetelméleti szövegeknek szokatlan kontextust teremtenek, és a fényképezés gyakorlatához kapcsolódó maszkulin képzeteket női összefüggésrendszerbe helyezik. A Besnyő-kiállítás zárására a szavalókórus friss szövegkönyvvel és a hely szelleméhez kötődő előadással készül!
A legtöbb koncertlátogató örül, ha előre tudhatja, mit hall a hangversenyen – így nem érheti kellemetlen meglepetés, nem kell olyan darabbal találkoznia, amelyet nem kedvel. Persze a játékot, a meglepetést is sokan szeretik. Az Óbudai Danubia Zenekar egy estén kínálja a kétféle örömöt: Karácsonyi kívánságműsorukban előre meghirdetett művek éppúgy szerepelnek, mint olyanok, amelyekből a közönség december 10. és 15. között, internetes szavazás útján választhat előre megadott lista alapján.
Kívánságműsoruk meghirdetett programja csupa karácsonyhoz kapcsolódó mű: Mozart Allelujája ujjong, Három német táncának egyike a szánkózást, Vivaldi híres hegedűversenye – ezúttal izgalmas átdolgozásban – a Telet idézi, Massenet Meditációja maga a béke, Ott Rezső feldolgozásai pedig mind karácsonyi énekek. És a választható tizenhat mű, Corelli, Bach, Franck, Fauré, Csajkovszkij, Gruber, Adam, Bizet zenéi? Ezek vagy címükben is karácsonyi témájúak, vagy hangulatukkal idézik a legbensőségesebb ünnepet. A műsort színesíti, hogy a Bubnó Tamás vezette Szent Efrém Férfikar is pódiumra lép, gyönyörködhetünk Balga Gabriella énekhangjában, Vivaldi hegedűversenyét Max Richter újragondolásában pedig Pusker Júlia tolmácsolja.
A Don Juan mitológia ezen darabja nem akármilyen női szemszögből közelíti az örök témát. A vámkisasszony független, önálló élet mellett döntött, férfias szakmát választott magának, testi és lelki szükségleteit patikamérlegen mérve elégíti ki, társadalmi helyzete stabil és megingathatatlan, élete szabályozott és rendezett, biztonságban tudhatja magát addig a napig, míg ki nem hirdetik: néhány napra városuk vendége lesz a hírhedt Don Juan. A kísértés házhoz jön – hiszen a vendég bizonyára azon a kapun át érkezik majd a városba, ahol hősünk teljesít szolgálatot. A végkimenetel pedig nem kérdéses…
Az Óbudai Kulturális Központ online foglalkozásának segítségével a gyerekek könnyedén elkészíthetik saját Luca-kalendáriumjaikat, megismerhetik a Luca-búza vetésének eredetét. Az előadás online, ingyenesen megtekinthető az Óbudai Kulturális Központ Facebook-oldalán.
Ebben az értekezésben a túrós csusza alapvetően sós. Ha nem, akkor azt már inkább vargabélesnek hívjuk, de az ugye szó szerint más tészta. A szentség alapja ugyanis a tészta, legalábbis a formája. Ma már nagyon kevés olyan étel van, ahol a magyaroknak számítana, hogy milyen formájú a tészta – már ha kifőzött tésztáról beszélünk. A paradicsomszószos dolgok alatt tök mindegy, hogy spagetti vagy makaróni van, a tarhonya simán helyettesíthető nokedlivel, sőt, nudlival – a pörköltek kísérője pedig simán lehet kagylótészta, bármilyen méretben –, mármint, ha 650 forint alatt marad a fogás ára a kifőzdében.
Egy dolog azonban szentnek tűnik, még egy kollégiumi konyhában is: a túrós tészta az csuszából van.
(A bajai halászlének pedig gyufatészta a betétje. Cérnametélt már nem lehet.) És amiért imádom a magyar nyelvet: hogy ezt minden más esetben lebbencstésztának hívjuk, és egy csomó más dolgot is főzünk belőle, de ha tejföl és túró kerül rá, akkor lebbencsből azonnal csuszatésztává lesz.
Fahn Gyula vendéglőjének kerthelyisége, 1938 Forrás: Fortepan/Fogel József
A tészta
A liszt-tojás-zsír szentháromsága mára vitatható: a csuszatészta pontos kultúr- és irodalomtörténeti fejlődéséről és a zsír nélkülözhetőségéről vagy nélkülözhetetlenségéről olvassák el Melocco Anna szomszédos lapokon található értekezését. Én itt csak az egyszerű halandók által is hozzáférhető legrégebbi és legújabb verziókról mesélek egy kicsit. A ma elfogadott „régi magyar konyha”-kánon a Czifray-féle szakácskönyv: a legrangosabbnak tartott, 1816-os első kiadású kötet a böjti hódrecepteken és a szarvasfül szakszerű elkészítésén kívül természetesen csuszareceptet is közöl, bár jó sokat kell túrni érte.
1260.recept, Túrós laska
„Csinálj porhanyó tésztát, mint az 1001. szám alatt, nyújtsd ki két késfoknyi vastagságúra s tedd lapos bádog vagy réztálra, melyet a kalácsoknál is szoktál használni; dörzsölj el négy lat (7 deka) vajat habzásig, habarj közibe egy egész tojást s három tojássárgáját, reszelj el egy zsemlyényi nagyságú darab túrót a reszelőn, tedd az eldörzsöltbe s adj hozzá fel meszely (2 deci) jó tejfelt s egy kis sót. Mind ezt jól összevegyitvén, tedd a tölteléket a tésztára, kend széjjel egy késsel egészen egyenlőre, tedd kemenczébe és süsd meg szépen. Megsülvén a tészta, melegíts meg egy kávéscsészénji édes tejfelt, tégy bele egy kis darab vajat, öntsd a túróra, tedd még egy kis ideig a kemenczébe s készen lesz. A töltelék közé aprított kapómat is tehetsz, porhanyotészta helyett pedig élesztős tésztát is vehetsz, s ha azt akarod, hogy szép tekintetű legyen, szarkáid ki a megsült laskákat középszerű fánkszuróval s rakd csinosan tálra.”
A porhanyó tészta készítésének eredetijétől most megkímélek mindenkit: aki kíváncsi, az megtalálja a Magyar Elektronikus Könyvtárban. A lényeg, hogy zsír helyett vaj szerepel benne – nyilván a francia hatás miatt –, és tejföllel kell lazítani. Az útmutató szerint tilos kézzel illetni: csak sordófával és késsel szabad rajta dolgozni.
Persze, mert már a leírás alapján is látom a lelki szemeim előtt, hogy ragad, mint a vesztés, ami a kéz melegétől csak tovább romlik.
A vége viszont vigasztaló: „Ezen tésztát mindenre használhatod, a mire tetszik.” Uh, köszi, de hol lehet mostanság mondjuk fürjnyelvet kimérve kapni, amit egy ilyen tésztába csomagolnék tortellininek?
Ezek után már kezd talán érthetővé válni, hogy a lebbencstészta miért robbanthat ki vallásháborúkat. Most komolyan, kiben nem bőszülne fel a mélyen lakó határvadász, amikor a csuszára keresve a Google egy nudlit dob ki?! („Túrós csusza is a traditional Hungarian savoury curd cheese noodle dish made with small home-made noodles or pasta. Traditionally, noodles used for this dish are home-made with flour and eggs, mixed into a dough, and torn by hand into uneven fingernail-sized pieces that are then boiled in water” – hogy fordítson neked hátat a magyarok istene!)
Az odaégetés művészete
Ha ilyeneket olvas az ember, nincs más hátra, mint dühében az egész tálat nagy lendülettel belevágni a sütőbe. A csusza másik lényege ugyanis, hogy oda van kapatva. Mármint, amikor összeállítottuk a tészta-túró-tejföl háromságot, és meglocsoltuk egy kis (sok) szalonnazsírral, akkor rá kell pirítani, úgy, hogy lehetőleg az alja legyen kicsit barnás és ropogós, ne pedig a teteje.
Na, ehhez kell a tapasztalat és hogy az ember nagyon jóban legyen a saját sütőjével: azt a pillanatot kell elkapni, amikor már odakap, de még nem ég le egy darab sem belőle.
A szalonnapörc viszont szigorúan közvetlenül a tálalás előtt kerül rá, hiszen az biztosan odaégne.
A méltó párja
A túrós csusza a legtöbbször egytálétel. Egyetlen klasszikus hozzávalója lehet még, a friss kapor, illetve köretként a harcsapaprikás. (Persze az étlapokon általában a tésztát tüntetik fel a hal köreteként, de mindannyian tudjuk jól, hogy a csusza miatt fog megakadni a szemünk az étlapon.) És ha valamivel kísérhetjük, az legyen kadarka. A kadarka pont annyira könnyű, hogy hiába vörös, nem fogja agyoncsapni az ízeket, és pont annyira savhangsúlyos és fűszeres, hogy segítsen a rengeteg zsírnak. Nyugodtan jöhet a Kunságból vagy Szekszárdról, de ha valaki igazán Krúdyra szeretné ebédelni magát, az kutassa fel Óbuda kadarkáját.
Kis kanyar a slambuc előtt: az óbudai kadarka
Tény, hogy a filoxéravész kipusztította a mai Budapest terültéről a szőlőt, így hiába is álmodozunk olyan sokan a Sas-hegytől Békásmegyerig húzódó budai borvidék ízeiről, már soha nem fogjuk megismerni, hogy mit is ittak a lumpok a Tabánban. Valami nagyon hasonlóban viszont lehet részünk, ha hajlandók vagyunk menni utána: a lelkes lokálpartiótákból, történészekből és borászathoz kötődő tagokból álló Kadarka Kör ugyanis a Jókai Kertben, az Istenhegyen komoly munkát fektet abba, hogy feltámassza a budai vörösbort. Ennek megfelelően majdnem fél hektárnyi kadarkát, csókaszőlőt és némi kékfrankost gondoznak, a terméséből pedig évről évre elkészítik az Anno nevű autentikus házasítást.
Igaz, olyan kis mennyiség születik, hogy a Márton-nap környéki bemutató után pár héttel már vadászni kell az utolsó palackokat, de az élmény miatt mindenképpen érdemes.
Kereskedelmi forgalomba alig-alig kerül, így a legegyszerűbb, ha valaki behízelgi magát a Kadarka Kör egyik tagjának közelébe, vagy ellátogat októberben a már hagyományos szüreti mulatságra a Jókai Kertbe. De halkan megsúgjuk: a Kéhli Vendéglőben például a tavalyi évjáratból (sajnos már csak) volt pár palack.
A túrós csusza kiterjedt rokonsága
Ha valaki úgy érzi, hogy már nagyon megy neki a túrós csusza – azaz olyat főz, hogy az tényleg ott ropog és ott csúszik, ahol annak kell –, akkor nekifuthat a bográcsos verziónak. Azonnal darabokra fog törni az egója, mert ez már egy sokkal komolyabb műfaj: a slambuchoz ugyanis kell egy öntöttvas bogrács, túró helyett krumpli és hagyma-paprika, egy pakli magyar kártya és egy rackanyáj a távolban. A túrós csuszával azért nevezhető rokonnak, mert ugyanúgy szigorúan csak lebbencstésztából készülhet és ugyanúgy megvan a maga titka: miután a tészta és a krumpli elfőtte a levét, el kell tenni a fakanalat, és csak a bográcsot forgatva gombóccá kell sütni a slambucot. A hagyomány szerint harminckétszer kell átdobni: a számoláshoz kell a magyar kártya.
A végeredmény egy kívül ropogós, belül krémes állagú, egyszerű, de tökéletes ízű és nagyon laktató egytálétel – ugye, hogy ismerős valahonnan a leírás?
Ha pedig valaki mégis édesen szereti a túrós tésztát, akkor ne kísértse az istent holmi menzán porcukrozással: csináljon inkább vargabélest. Igaz, ez már nem csusza lesz, mivel cérnametélt kell hozzá, de az alapanyagok csak nagyon keveset változnak. Sok tojásos, minél jobb minőségű, kifőtt tészta, tejföl, túró, porcukor, a csomagolásnak pedig réteslap. Az újabb receptek persze emlegetnek mazsolát, vaníliát, citromhéjat, a tálaláshoz pedig vérmérséklettől (pontosabban vércukorszinttől) függően különféle lekvárokat, de a lényeg ugyanaz marad: szaftos, minél zsírosabb, endorfinmámort hozó szénhidrátbomba.
Mi szerettél volna előbb lenni, költő vagy inkább slammer?
Egyiket sem akartam, mindkettő lettem. A gyerekkorom sportolással telt, és csak az ehhez kapcsolódó dolgok érdekeltek. Voltam válogatott rögbi játékos, NB1-es focikapus, szóval leginkább a labdajátékok és csapatsportok vonzottak, de atletizáltam és szertornáztam is. Gimnáziumból a Testnevelési Egyetemre készültem, aztán 17 éves koromban kiderült, hogy van egy kisebb gerincproblémám, ami ugyan nem életveszélyes, de kizáró ok a felvételin, úgyhogy ki kellett találnom valami mást. 10–11 éves korom óta írogattam is, de nem vett körül olyan környezet, amiben ezt igazán kibonthattam volna.
A családom persze boldog volt, és persze néha sírtunk is közösen, ha éppen verset írtam karácsonyra, de emellett rettenetes tanulóként nem sok egyetemre volt esélyem.
A Pázmány bölcsészkarán mégis jól sikerült az írásbeli felvételim, és talán megláttak bennem valamit a szóbelin is. Úgyhogy végül itt vett lendületet az írás és a szövegek iránti érdeklődésem.
Nem volt a családodban semmilyen irodalmi indíttatás, vagy bármilyen művészeti előképed, mintád?
A családban senki nem kötődött az irodalmi élethez, sem az íráshoz. Könyvből viszont annyi volt otthon, hogy a szobákban el sem fértek, teli volt velük a padlás is. Oda jártam fel, gyűjtögettem az olvasnivalókat, és teljesen rendszertelenül olvastam mindenfélét, ami ott és akkor megtetszett, de tényleg nem volt senki, aki olvasmányokat ajánlott volna, igaz, segítséget sem kértem senkitől. Később az esztergomi ferences gimnázium melletti antikváriumból is válogatás nélkül vásároltam a könyveket, akkor már leginkább versesköteteket, a no-name költőktől a legnagyobb nevekig, és nem igazán tettem különbséget közöttük.
Mikor kerültél kapcsolatba a slam poetry-vel?
Többlépcsős találkozás volt. A színpadra kiállni és verset mondani mindig szerettem. Az első Pilvaker idején, 2012-ben már bőven foglalkoztam slammel. A Bijou zenekar zenésítette meg a Nem lehet jó című versemet, és volt egy búcsúkoncertjük 2011-ben a Millenárison, ahol megkértek, hogy lépjek fel én is velük, a számok között mondjak átkötő szövegeket. Oda már írtam slam-szerű szövegeket, de magát a műfajt még csak videókról ismertem. Mindez egy időben volt a hazai slam felvirágzásának kezdetével. Drága barátom, Simon Márton akkortájt egyetlen költőként álldogált a rapperek között, addigra már a Pilvakeren, és jó költőhöz méltón magányosnak érezte magát. Rám írt, hogy nincs-e kedvem lemenni vele a Mika Tivadar Mulatóba egy slam poetry klubestre. Nyilván lementem, és elképesztően jó és furcsa élmény volt, hogy nem idegen ember szövegét, hanem a sajátomat mondom a színpadon. Persze nem úgy sikerült az első szövegem megírása és előadása, ahogyan valóban szerettem volna, viszont azonnal megéreztem azt a közösségiséget, ami körbeveszi a slamet.
Azt hiszem, ez hiányzott az életemből, miután abbahagytam az aktív sportolást, és ennek a hiánya miatt érezhettem még az egyetemen is kívülállónak magam.
De akkor és ott belecsöppentem egy fantasztikus helyzetbe: az akkori Népszabadság tárcaírója, azóta szintén drága barátom, Csider István Zoltán odajött hozzám, egy Magyar Nemzetes újságíróhoz, és azt mondta: haver, fasza volt. Ez volt a sokadik lépcső, és végül is így indult el a kapcsolatom a slammel. Közben viszont a költészeti vonalon is szépen haladtam, köszönhetően Lackfi János és Vörös István költőknek, akikkel az egyetemen alakult ki szoros kapcsolatom, és az időközben megalakult irodalmi csoportunknak, az Előszezonnak, valamint a Dokk.hu-nak, ahol Jónás Tamástól is sok segítséget kaptam. Meglódult egyben minden: a József Attila Kör tagja lettem, felvettem a kapcsolatot költőkkel, írókkal, sőt, nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de leveleket írogattam még Esterházy Péternek is, aztán megjelent a verseskötetem.
Téged is fiatalon érintett meg a slam, és általában a fiatalabb korosztály jár a versenyekre nézőnek is, előadónak is. Ezek szerint alapvetően a fiatalok műfaja lenne?
Maga a slam nagyon fiatal, nem csupán Magyarországon, de itt is mindössze tíz-tizenöt éves. Amikor elkezdtük, fiatalok voltunk, és nem telt el olyan sok idő, hogy ne tűnjön még mindig fiatalnak. Harminchat évesen nem érzem magam se tinédzsernek, se idősnek, de eszembe sem jut elengedni a slam kezét. És bár a látható slammereknek érzésem szerint mindig fiataloknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy ötven évesen ne szeretnék kiállni a színpadra, és ne szeretnék jó szövegeket mondani. Nem korosztályos kérdés. Ami viszont valóban fiatalossá teszi, az a lendülete és pszichológiai, önmeghatározási vonulata: az ember kiáll a színpadra, és elmond magáról mindent – ki ő, honnan jött, merre tart.
Ez a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” tipikus esete, amire a slam elképesztően alkalmas.
De mi a plusz benne a versekhez képest? Mégiscsak jóval nagyobb népszerűségnek örvend, mint a kortárs költészet.
Benne van az azonnaliság, az ott és akkor élménye, ami az írott költészethez képest más, bár ez el is vesz belőle. Sokélű a dolog, ezért sokféle műfajhoz hasonlítják a slamet, én szeretem önmagában értelmezni, bár az általam kedvelt slam szövegek közelebb állnak az írott költészethez. Másnál közelebb áll a raphez, megint másnál a stand-uphoz, megint másnál a színházhoz. Nagyon sokrétű műfaj, én mégis előadott költészetként gondolok rá, akkor is, ha éppen nincs benne semmi költői. Lehet olyan költői szöveget is olvasni, amiben az égegyadta világon semmi költői nincsen, mégis vers.
Amikor inspirálódsz, ihletet nyersz, van különbség aközött, hogy éppen vers vagy slam írására készülsz?
Különbséget teszek a néma olvasásra és az előadásra készülő szövegeim között, de ezek gyakorlatias különbségek. Hiszen amikor egy nagyon sűrű és tömör szöveget csak egyetlen egyszer hallasz, akkor borzasztóan koncentrálni kell, és könnyen megterhelőnek érezheted. Nem könnyű az áttételes, metaforáktól nyüzsgő szöveget befogadni első hallásra, ezért a slamnek olyannak kell lennie, hogy első hallásra is átmenjen. Ettől függetlenül persze ugyanazokkal az elemekkel tele lehet pakolni mindkettőt, csak a slam esetében ezt egy picit célszerű oldani, ezzel segíteni a befogadó lehetőségeit. De ugyanezzel játszani is lehet és viszont.
Amikor slamet írsz, nem keresgélsz inkább a közéletibb témák között?
Már nem a közéletiséggel tudnám leírni elsősorban a slamet, de persze lehet, sőt kell is közéleti szövegeket írni, előadni. Az emberek leginkább ettől félnek egyébként, hogy szabad-e ilyesmire használni a művészetet, miközben ez pont, hogy egy ajtó- és ablaknyitogató ügy. Ha mást nem, hát szellőztettünk egy jót a szobák között, de örülnék, ha ezek az egymás felé nyíló ajtók legalább résnyire nyitva maradnának, hogy azokon be lehessen kukucskálni a többiekhez, akikkel adott esetben egyáltalán nem értek egyet. Ahogy bármilyen más szakma esetében, úgy slammer és slammer között is van jócskán világnézeti különbség, ami viszont nincs, az a pártoskodás. Ráadásul a slam általában mentes a szélsőségektől, még ha néha találkozik is az ember olyannal, ami nem igazán a szíve csücske. Viszont azonnali reakciót lehet rá adni, van visszajelzési kultúrája.
A csettintés az előadó elismerése, nem zavarjuk meg tapssal az előadást, nem zökkentjük ki a slammert, de ezzel finoman jelezzük, hogy ez most nagyon tetszett.
És van a lábdobogás, ami, ha tömegessé válik, akkor általános nemtetszést jelent, ami az előadónak jelzés, hogy itt valami bizony félrecsúszott. Aki betéved egy slam-estre, az elfogadja, hogy a másiknak lehet az övétől eltérő világnézete, gondolata. Olyanra nem is emlékszem, hogy az eltérő véleményekből bármikor is éles, valódi konfliktusok születtek volna, vagy kiszakadások, új, radikális slam szervezetek jöttek volna létre. Mindezeken túl pedig a slam talán eggyel még mindig aktivistább, mint az írott költészet, mert gyorsabban tud reagálni az akkor és ott történő eseményekre, míg az írott költészet ehhez képest egy kicsit késik. Ez sem mindig igaz persze, elég, ha csak a Nemzeti dalra gondolunk Petőfitől, ami lehet, hogy nem a Nemzeti Múzeumnál hangzott el először, de elhangzott, ez biztos, és aktivizáló hatást fejtett ki, cselekvő igeként működött. Ugyanezt gondolom a slamről. Én azzal cselekszem, teszek valamit, hogy kiállok a színpadra, és vagy megnevettetlek, vagy elszomorítalak, vagy elgondolkodtatlak, vagy belehelyezlek egy szituációba, amiből nélkülem nem tudsz kijönni, csak velem együtt. Ez alapvető különbség az írott költészethez képest, hiszen amikor olvasod a versemet, én, a költő már nem vagyok jelen, akkor az talán már nem is az én szövegem, hiszen úgy értelmezed, ahogyan azt a saját előképzettséged, személyiséged és világképed engedi. Hogy mit akart mondani a szerző? Hát, ehhez akkor, amikor olvasol, én már nem tudok neked hozzátenni semmit, csak az áll rendelkezésedre a részemről, amit a papírra leírtam.
Atlasz bírája címmel jelent meg versesköteted 2013-ban, amiben slamek is vannak. Milyen átjárás lehet vers és slam között?
Az én költészetfelfogásomba bőven belefér, hogy az írott versek közé slam poetry is bekerül. A kötetben annyival jeleztem a különbséget, hogy a slam szövegekhez odaírtam, hol és mikor hangzottak el először, de szerintem ezek ugyanúgy költészeti értékkel bírnak, már ha mondhatok ilyet a saját szövegeimről. Igyekeztem úgy szerkeszteni a kötetet, hogy érezhető legyen a bevezetés és a kivezetés, fokozatosan úszik át a szöveg a slambe, amikor pedig eléri a csúcspontját, elindulunk kifelé, vissza a guttenbergi értelemben vett versekhez. Ezen felül csak remélhetem, hogy az olvasó érzi, használni kell a nyelvet, amiben élünk: teret engedni annak, hogy a nyelv, amit beszélünk, beszélve és írva is alakuljon, használódjon, formálódjon.
A slammer használja a nyelvét, amin beszél – említetted a küzdelmeket, amik a slam versenyek izgalmas momentumai, te is több bajnokságból kivetted a részed. A nemzeti bajnokságok után jönnek a nemzetközi versenyek is. De milyen nyelven zajlanak?
Alapvetően mindenkinek az anyanyelve az elsődleges közege. A nagyobb nemzetközi versenyeken előre elküldjük a szövegeket, amit lefordítanak az adott nyelvre, esetleg angolra. De bármilyen nyelven mondhatjuk a szövegeket: ha éppen magyarul adunk elő külföldön, akkor kivetítik a fordítást, mint az eredeti nyelven énekelt operák esetén.
Ráadásul tart már ott az emberiség a közösségi média korában, hogy fel tud fogni több párhuzamos dolgot egyszerre, és számomra mindig érdekesebb is, ha a slammer a saját nyelvén ad elő, úgy sokkal intuitívabb.
Egy szerb slammer szerbül súlyosabban tud előadni a balkáni problémákról, mintha angolul beszélne. Még akkor is, ha én a beszélt nyelvét nem értem, csak a lefordított feliratból tudom összerakni, hogy miről beszél. De az anyanyelvi előadás olyan szinten elvihet magával, hogy igazából nem is kell minden részletét értenem, akkor is elképesztő élmény.
Nemcsak a slam színpadra lépsz ki, hanem filmekben is feltűnsz. Többek között Nemes Jeles László Oscar-díjas Saul fia című filmjében játszottad Katzot. Hogyan kerültél a filmbe, és milyen kiruccanásnak élted meg?
Életem egyik legnagyobb élménye volt. A téma miatt felkavaró, a forgatás miatt viszont nagyon jó. A véletlennek köszönhetem: Nemes Jeles László látott egy slam videóben, és utána megkeresett. Nagyon örülök, hogy elvállaltam, azóta néha megtalálnak filmtervekkel, hogy valami apróságot játsszak el bennük. Lehet, hogy most már én is elkezdem keresni az ilyen lehetőségeket, bár színházra nem vállalkoznék.
A film egyébként kialakított magammal szemben egy egészséges önbizalmat, a kamerát fel tudtam fogni közönségnek. Mindenestül jó iskola volt.
A téma miatt azért, mert ugyan családi szinten nem volt kötődésem a holokauszthoz, ugyanakkor az én családom megszenvedte a második világháború utáni felvidéki kitelepítéseket, úgyhogy rengeteget tanultam ebből a beleérzés szükségszerűségének köszönhetően. Elsőre idegennek tűnt, mégis nagyon otthonos környezet lett.
Otthonosan mozogsz Óbudán is? Most is a Kolosy térnél beszélgettünk, illetve a Fő téren, az Esernyősben volt már slam Kiteregetőtök, és lesznek is majd további estéitek szeptembertől.
Ritkán van a budai oldalon slam, de a márciusi Esernyősbeli fellépésünk közönsége remek volt. Azóta is emlegetjük, és nagyon reméljük, hogy sikerül rendszeresíteni. Egyébként az első élményem Óbudával egy vicces személyes tapasztalat volt. Akkor találtam rá a Fő térre, amikor még életem első autóját, egy Kispolskit vezettem. Éppen az Árpád hídon hajtottam át, amikor a csúcsforgalomban leállt a kocsi. Valahogy félreálltam, és mint utólag kiderült, elszakadt az önindító bowden, de annyira technikai analfabéta voltam, hogy felhívtam apámat, mit kéne csinálnom. Csakhogy ő innen 80 kilométerre, a letkési családi házban tett-vett, és bár azonnal elindult segíteni, amíg ideért, azzal ütöttem el az időt, hogy bejártam a környéket. Rácsodálkoztam, hogy milyen kisvárosi a hangulat, és hogy ez macskaköves, békebeli világ még létezik Budapesten, így azóta évente párszor mindig vissza kell jönnöm ide.
Bár Petőfi Sándor gasztronómiai írásait zömmel a bor szeretete határozza meg, a költő csusza iránti egyértelmű elkötelezettségéről vall az idézet: „Szeretőmet és a franciákat és a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki”. Mikszáth Kálmán rajongását pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a tőle származó idézet: „túrós csusza haván pirosló tepertyűk nevetve megszólítanak”. Cserna-Szabó András és Fehér Béla Ede a levesben című gasztrokrimijéből pedig kiderül, hogy Mikszáth feleségének abból vált egyszer világossá, hogy férje beteg, hogy a túrós csuszát sem kívánta. „Nagyon megdöbbentem, mert a sürgöny nem a szokásos szöveg szerint volt megfogalmazva. Nem állt benne, hogy estére túrós csuszát kérek.”
Cserna-Szabó Sömmi című regényében is találunk említést: a Rózsa Sándor amnesztiakérelmét közvetítő zugügyvéd, Kőmíves Arzén a tárgyalás közben túrós csuszát fal. Szintén az étel időtlenségét bizonyítja, hogy Láng Zsolt kortárs erdélyi író, szerkesztő sem feledkezett meg a csuszáról, sőt, Itthonnév című művében egy egész részt szentelt neki, bár tény, hogy ebben a fejezetben nem isteníti a csuszát: a Vörös Hadsereg és az író nagyapja szürreális ebédjének főszereplője.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyaroknak a túrós csusza legtöbbször nemcsak étel, de fogalom is.
Olyannyira, hogy a szeptember 1-hez kötődő néphagyományok mellett egy tréfásnak szánt népi találós kérdést is említ több forrás: Mikor van a túrós csusza nevenapja? Egyed napján (tehát szeptember elsején).
A fentiek alapján elmondható, hogy a túrós csusza örök, de megosztó étel, annak ellenére is, hogy a legtöbben szeretik valamelyik formáját. Hasonlóan a bajai és tiszai halászlé képviselőinek antagonisztikus ellentétéhez, könnyen összefeszülhetnek a pörc mellett és ellen érvelők, a tésztát a tejfölbe és túróba forgatók, a sütésre esküvők, a meleg és hideg tejtermékek támogatói, és akkor még nem is említettük a cukorpártiakat, ráadásul akadnak olyanok, akik a pörcös csuszát is meghintik cukorral. Megoszlanak a vélemények arról is, hogy a csuszatészta egyenletes négyzet alakú, vagy egyenetlen laskára tört.
Ízléssel ugyan nem vitatkozunk, egy dolgot azonban egyértelműen kijelenthetünk: a túrós csusza csodálatos étel, ha minőségi alapanyagokból és jól van elkészítve. Magyar Elek sokszor – és joggal – citált, Az ínyesmester szakácskönyve című művében igen határozottan kel a csusza védelmére, miután egy korabeli cikkben valaki „röviden csiriznek bélyegezte” azt. A mester el tudja ugyan képzelni, hogy a cikkíró belefutott egy, a „suszter csirizestáljához hasonlatos” ételbe, mert ahogyan ma is állíthatjuk, még mindig kevés az olyan étterem – ugyan szerencsére egyre több –, ahol tényleg jó minőségű csuszát ehetünk. Ugyanakkor tökéletesen egyetértünk Magyar Elekkel abban, hogy kerüljük azt a felelőtlenséget, hogy “egyoldalú tapasztalatok alapján anatéma alá vetessék egy jobb sorsra érdemes magyar eledel”. Leginkább akkor lehetünk biztosak a csalódás elkerülésében, ha magunk készítjük el az ételt, és ha bizonyos hibákat elkerülünk, nem ronthatjuk el.
Amennyiben le szeretnénk nyűgözni a családot vagy a vendégeket, esetleg magunknak készítenénk egy közel sem diétás, de finoman laktató csuszát, érdemes a tésztát is otthon gyúrni.
Ha ezt a pepecselést kihagynánk, szerencsére kapható már boltokban megfelelő minőségű csuszatészta.
Minden elkészítési módnál fontos, hogy a tésztát lobogó vízben főzzük – Magyar Eleknek ellentmondva, mi nem teszünk a főzővízbe zsírt, mivel ha gyorsan tálaljuk, zsiradék nélkül sem fog összeragadni a tészta. Fontos a túró és a tejföl minősége, a csusza esetében kerüljük a csökkentett zsírtartalmú termékeket: minél zsírosabb a túró és a tejföl, annál simogatóbb az étel. A pörcös csuszánál ugyanilyen fontos a szalonna minősége: lehet füstölt és füstöletlen zsírszalonna is, a lényeg, hogy ellenőrzött terméket vásároljunk. A legjobb, ha egyenesen a termelőtől vesszük a hozzávalókat. Szerencsére a piacokon már gyakran találkozhatunk sertéstenyésztőkkel és tejtermékekre szakosodott őstermelőkkel is.
Itt bemutatjuk a házi tészta elkészítésének módját, meggyőződésünk ugyanis, hogy nemhogy nem kivitelezhetetlen folyamat, de kifejezetten egyszerű és meditatív hatású. Mivel a magyarok a tésztát egyebek mellett a tojás tartósítására használták, ezért a történelmi hűség és a szerző nagymamai örökségének kedvéért 10 tojásos tésztához adunk receptet.
A kiindulás végtelenül egyszerű. Minden tíz deka tésztához 1 egész tojást adunk – ettől lesz tíztojásos. Az egy tojásból készült tészta körülbelül egy főnek elég.
Hozzávalók egy személyre:
10 dkg liszt
1 tojás
fél mokkáskanál só
A lisztet gyúródeszkára vagy tálba halmozzuk, hozzáadjuk a tojást, a sót, és először óvatoskodva, majd erős gyúrómozdulatokkal egyneműsítjük. A cél egy homogén, ruganyos massza elérése, ami a tapasztalatok szerint 5–8 perc alatt össze is áll. A kész tésztát letakarva, esetleg műanyag fóliába burkolva legalább fél órát a pihentetjük a hűtőben.
A pihentetés után a tésztát gyúródeszkán átgyúrjuk és sodrófával – esetleg tésztanyújtó géppel – kinyújtjuk, körülbelül fél milliméteres vastagságúra. A nyújtás közben érdemes többször felemelni a tésztát, és a deszkát meglisztezni, így nem ragad le.
A továbbiak – a tészta lobogó vízben való főzésétől eltekintve – mondhatni ízléstől függőek. A tésztát lehet laskára, kockára szaggatni vagy vágni. Főzés után szalonnazsírba, tejfölbe és/vagy túróba forgatni, meghinteni szalonnapörccel vagy cukorral, esetleg kaporral. Lehet összesütni vagy sütés nélkül tálalni.
A mi szívünkhöz a következő recept áll a legközelebb:
Hozzávalók egy személyre (a tésztán kívül):
5-8 (valójában az indokolatlanul sok
pörcre esküszünk, ezért inkább 8) dkg
füstölt/enyhén füstölt zsírszalonna
két evőkanál zsíros tejföl
két evőkanál zsíros túró
némi plusz tejföl ízlés szerint
csipetnyi só, amennyiben nem elég sós a szalonna
A tésztát nyújtás után fél- és negyedtenyérnyi darabokra tépkedjük – a darabok hasonlóságára törekvést teljesen zárójelbe téve –, lobogó vízben feltesszük főni. A szalonna jó esetben elég sós ahhoz, hogy mellőzzük a főzővíz sózását, de a pörcöket úgyis muszáj megkóstolni, sőt, nagy önuralmat kell gyakorolni, hogy ne rágcsáljuk el az egész adagot, mielőtt tálalunk, így érezni fogjuk, ha szükség van a sózására. Nagy serpenyőben megpirítjuk a szalonnakockákat, tulajdonképpen ropogósra pörcösítjük. A pörcöket félretesszük, igyekszünk nem felfalni, a szalonnából kiolvadt zsír nagy részét a serpenyőben hagyjuk.
Az időközben megfőtt tésztát – ne főzzük szét, maradjon rágható – leszűrjük, és a szalonnazsíros serpenyőben megforgatjuk. Forrón tálaljuk, a hideg telfölt és túrót ráhalmozzuk, majd a pörcöket is rászórjuk. A forró tészta remek kombót alkot a hűvös tejtermékekkel és a ropogós szalonnával. Annak érdekében, hogy a csusza még inkább csússzon, evés közben további tejföladagokat adunk hozzá. Jó étvágyat!
Ember legyen a talpán, aki össze tudja szedni, hányféle elképzelés született, mennyi pénzt költöttek el különféle tervekre és tanulmányokra, melyek elégtelenségük okán aztán rendre a kukában végezték. Mindezt úgy, hogy közben egyszer sem kérdezték meg a Római közvetlen környezetében élő, a partot rendszeresen használó embereket, ők maguk mit szeretnének. A fejük felett hozott döntéseket megelégelve, a part védelmében komoly civil ellenállás alakult ki, melynek tagjai rengeteg önkéntes munkával, a legváltozatosabb módszerekkel, hatalmas ellenszélben dolgoztak azért, hogy bebizonyítsák: a részvételi demokráciának igenis van helye a magyar közéletben!
A végtelenített szappanoperában egyetlen egyetértési pont volt: árvízvédelemre szükség van. A Királyok útja – Nánási út vonalán húzódó védvonal, az úgynevezett „nyúlgát” ugyanis helyenként nem elég magas és nem is elég állékony ahhoz, hogy rásegítés nélkül képes legyen megvédeni a hegyek lábáig húzódó Csillaghegyi-öblözet 55 ezer lakóját egy esetleges árvíztől. És ott van még a vasúti töltés mellett futó Aranyhegyi-patak is, amit 2013-ban annyira visszaduzzasztott a Duna, hogy kis híján hátulról öntötte el az egész térséget. Az árvízvédelmi kérdésben a feszültségeket a hol és hogyan problémája jelentette. Míg a döntéshozók kizárólag műszaki kérdésként kezelték az ügyet, a civilek a pihenőhelyük, a fák, a kavicsos föveny, a vízpart elvesztését látták, az életminőségük romlásától féltek, ráadásul az erőltetett műszaki megoldásokat sem érezték biztonságosnak.
A Római-part 70 hektáros területe mindig is hullámtér volt, melyet időről időre elönt a Duna. Tudták ezt jól a régiek, akik közül néhányan még ma is emlékeznek az 1945-ös jeges árra, vagy az 1965-ös nagy árvízre. A Duna és a Királyok útja – Nánási út természetes magaslata közti terület éppen ezért a csónakházak és a vállalati üdülők terepe maradt, leszámítva azt a pár tucat öreg házat, amely még a háború előtt épült. A Csillaghegyi-öblözet védelmére 1953-ban építették fel azt a nyúlgátat, mely – igaz, némi rásegítéssel – azóta is példásan teljesíti feladatát.
A Római-part árvízvédelmének kérdése sajátos módon talán pont az árvizek ideiglenes megszűnése miatt kerülhetett újra fókuszba.
1965 és az 1990-es évek közt ugyanis nem volt számottevő árvíz, így lassan elmúlt a veszélyérzet is. A telkeken házbővítések, ráépítések kezdődtek, a pici nyaralóépületekből egyszercsak emeletes házak lettek. A folyamatot a rendszerváltás utáni privatizáció is erősítette: a vállalati üdülőkből, csónakházakból Duna-parti magántelkek lettek, melyek tulajdonosai a lehető legnagyobb hasznot próbálták kihozni a területből. És hirtelen kinőtt a földből rengeteg épület, szálloda, lakópark, melyekre hivatkozva elő lehetett venni az árvízvédelem kérdését. Hangsúlyozzuk: továbbra is hullámtérről beszélünk!
Amikor a 2000-es évek elején gyökeresen megváltozott a helyzet, és hirtelen egymást érték a rekord árvizek, az árvízvédelem ismét fókuszba került.
2007-ben a harmadik kerület javaslatára már foglalkozott a főváros a partélre tervezett gát ötletével, de akkor ez csak nyári gát formájában került be a csomagba, a fő védekezést a főváros a Királyok útja – Nánási úton képzelte el.
Civilek a gáton
A civil tiltakozás akkor kapott igazi lendületet, amikor 2013-ban már nem nyári gát, hanem fővédvonal formájában került elő ismét a fiókból a partéli gát terve. Az első komoly tiltakozásra 2013 márciusában került sor, amikor a Város és Folyó Egyesület által létrehozott Maradjanak a FÁK a Rómain csoport felhívására 1500 ember tartott demonstrációt a Hattyú csónakház előtt.
Az Erbo-Plan által akkor készített tervvel nem csak az volt a probléma, hogy hatalmas természetpusztítással járt volna, de még a funkcióját sem töltötte volna be. Tudták ezt a megbízók is, hiszen árvíz esetén ugyanúgy kitelepítették volna a hullámtérben lakókat, mintha a gát ott sem lenne. Sajnos a természet maga is ékes bizonyítékot adott a terv tarthatatlanságára, amikor három hónappal később, 2013 júniusában rekordárvíz vonult végig a Dunán. Az Erbo-Plan magasíthatatlan mobilgátján máris átcsapott volna a víz. A terveket, stílszerűen szólva elmosta az ár.
Aztán pár év csend következett. 2016-ra pedig újabb terv került az asztalra, immár az időközben 73 centiméterrel megemelt mértékadó árvízszintre méretezve. Egy bődületes méretű, helyenként közel 4 méter magas monstrum lett a végeredmény, egy olyan tervezési folyamat végén, ahol az eredeti tervezővel – homályos okokból – szerződést bontottak, és a főváros a közbeszerzés megkerülésével „házon belül” oldotta meg a problémát. A szereplők: a Fővárosi Csatornázási Művek és a Tér-Team Kft. – mobilgát tervezésében egyik sem rendelkezett tapasztalatokkal.
Ha a civilek eddig aggódtak azon, hogy a mobilgát biztonságosan megvédi-e őket, akkor mostantól egyenesen rettegni kezdtek. 2016-tól az ellenállás minden eddiginél nagyobb lendületet vett.
Petíció született több mint húszezer aláírással. Éveken keresztül több ezer fős demonstrációkon tiltakoztak a készülő értelmetlen partrombolás ellen.
Az időközben már 15 ezres követőtáborral rendelkező Maradjanak a FÁK a Rómain csoport több helyi civil csapattal összefogva szórólapokon, rendezvényeken, közadakozásból készült saját újság nyomtatásával próbálta eljuttatni a valóságot a hamis látványtervekkel, egyoldalú tájékoztatással megtévesztett helyi lakókhoz. Közösségi összefogással felmértük a teljes hullámteret, szakértők segítségével szakmai anyagokat állítottunk össze, alternatív javaslatokat dolgoztunk ki. Rendszeresen részt vettünk közgyűléseken, közmeghallgatásokon, levelekkel, személyes találkozókkal próbáltuk jobb belátásra bírni a képviselőinket. Azt akartuk elérni, hogy az emberek megértsék: igenis joguk van beleszólni abba, mi történik a közvetlen környezetükben.
A tiltakozó akciók mellett folyamatosan szerveztünk közösségépítő rendezvényeket is: aktivista pikniket, szemétszedést, fórumokat, téli és nyári gyerek- és családi programokat, fövenyfoglalást, Mikulás ünnepséget. Később közösségi evezéseket, hajóépítést, faültetést és szabadstrand tesztnapokat. Folyamatosan kommunikáltunk, beszélgettünk a környék lakóival, akik különböző szinteken tudtak bekapcsolódni a munkánkba. Volt, aki 10 perc alatt lekért egy tulajdoni lapot, és ezzel a hullámtér felmérését segítette. Mások szórólapkihordást vállaltak a lakóhelyük környéki utcákban. Megint mások a programok előkészítésében és lebonyolításában, szállításban, logisztikában, főzésben, pakolásban segítettek. És folyamatosan mellettünk állt egy szakértőkből álló csoport, akikhez a szakmai kérdésekben fordulhattunk.
Számunkra minden segítség egyformán fontos, mindegyik szükséges volt ahhoz, hogy üzenetünk a lehető legtöbb emberhez eljusson.
A virtuális közösségből így az eltelt évek alatt valós civil csapat lett, mely mára megkerülhetetlen tényezővé vált a Római-part jövőjéről való gondolkodásban – vagy legalábbis szeretünk hinni ebben az optimista olvasatban. Objektíven nem mérhető, hogy valójában mekkora szerepet játszott a folyamatos civil ellenállás a döntéshozók fokozatos kihátrálásában, abban, hogy az önkormányzati választások előtt már egyértelműen lehetett érezni: altatják az ügyet. Talán kiderült, hogy a partra épített gát (legyen az partélen, vagy kerítésvonalban) annyira népszerűtlen, hogy az már szavazatokban is mérhető?
Hogyan tovább?
Az újonnan megválasztott fővárosi és kerületi vezetés egyöntetűen ellenzi a Római-part tönkretételét. A területről való gondolkodást is igyekeznek a fejéről a talpára állítani, és a jövőkép megalkotásával kezdeni. Hamarosan elindul a társadalom széles körű bevonásával a Római-part fejlesztési koncepciójára vonatkozó közösségi tervezés.
A gát ügye most ott tart, hogy végre a Királyok útja – Nánási út nyomvonalra is készül megvalósíthatósági tanulmány. Ez ugyanis eddig csak névleg, felületesen történt meg, mélységében kidolgozott javaslatokat csak a partélre készítettek, a változatok tényleges összehasonlítására ezért érdemben nem kerülhetett sor.
Időközben elkezdődött, majd sajnálatos módon elakadt a legfontosabb szakasz, az Aranyhegyi-patak árvízvédelmének kiépítése. Ez sürgető feladat lenne, csak reménykedni tudunk benne, hogy közel a folytatás.
Az utóbbi pár év változása kihatott a civilek munkájára is. Az ellenállásba fektetett energiákat immár építkezésre, a Római értékeinek bemutatására fordítjuk, a parthasználat különféle lehetőségeit erősítjük. Azt szeretnénk elérni, hogy a Római-part mindenki által szabadon használható rekreációs terület maradjon. Az evezős élet népszerűsítése mellett egy állandó szabadstrand létesítéséért is lobbizunk. Elképzelésünk egy minimális infrastruktúra kialakítása mellett kijelölt fürdőhely, amely a természeti értékeket nem károsítja és nonprofit módon üzemeltethető.
Kik vagyunk?
Az eltelt évek során az életünk részévé vált a Római és a napi sok-sok óra önkéntes munka. Hogy miért? Mindenkinél más a belső motiváció, de jó néhány közös pontot is találunk. Fontos a helyi kötődés, a személyes emlékek, a Római-part szeretete. A kiváltó ok is közös volt: Tarlós István korábbi főpolgármester parti mobilgát terve. Tudtuk, hogy egyedül nem győzhetünk, összefogásra és erős érdekképviseletre van szükségünk – ekkor kezdtünk bele a közösségszervezésbe. Ha az előző városvezetés nem erőlteti a parti gátat, lehet, hogy soha nem találkoztunk volna egymással, ezért utólag szinte hálásak vagyunk nekik. Na és persze azért is, hogy még időben letettek a természetes Római-part elpusztításáról.
0
„Közösségszervezés esetében a cselekvőképesség jelenti a hatalmat, ami mindenkit megillet” – írja Sebály Bernadett A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai című könyvében. Az aktivistákat éppen ez motiválja: nem tudnak és nem akarnak beletörődni abba, hogy a sorsukról nélkülük döntenek.
De miért lesz valaki civil aktivista? Tapasztalataink alapján sokunkban ott a vágy az értékteremtésre, hogy hatással legyünk a környezetünkre, hogy társadalmilag hasznos tevékenységet végezzünk. Erre ösztönözhet valamilyen hiányérzet, (klíma)szorongás, felháborodás valami miatt, amivel nagyon nem értünk egyet. Az, hogy ennek mikor adunk teret, főként külső körülményektől függ, például az élethelyzetünktől (család, munka, szabadidő), illetve attól, hogy megtaláljuk-e a jónak hitt ügyet, amivel azonosulni tudunk. És ha az ember egy szép napon arra ébred, hogy lebetonozás fenyegeti azt a helyet, ahová 20–30–50 éve jár futni, napozni, evezni, kutyát sétáltatni, randizni, gyereket terelgetni, akkor nincs kérdés: megtalálta a saját ügyét. Mert a saját „kertje”, az életminősége, a mentális egészsége került veszélybe.
Egy közösség tagjává válni és összetartó csoport részeként működni nem könnyű. Izgalmas kihívásokkal és nehéz konfliktushelyzetekkel teli vállalás különböző életkorú, személyiségű, érdeklődési körű emberekkel közösen dolgozni. Egyben kiváló lehetőség az önismeret elmélyítésére és a személyes fejlődésre.
De mi motivál egy civil aktivistát? Honnan jött a késztetés az önkéntes munkához, amivel jelentős eredményeket sikerült elérnünk, és fenn tudtuk tartani a hatékony teljesítményt bármilyen külső ösztönző, fizetés, jutalom nélkül?
A hajtóerő belülről fakad. A közös cél és az, hogy a civil munkával töltött évek alatt olyan dolgokat tapasztaltunk meg, amelyeket másképp nem tudtunk volna, hosszú távú elköteleződéshez vezetett.
Folyamatosan fejlődünk, rengeteget tanulunk magunkról, egymásról és a környezetünkről. A legtöbb munkahelyen nincs mód az önmegvalósításra, mély, személyes kapcsolatok kialakítására és a társadalmi felelősségvállalás megélésére. A rutinszerű munkavégzés, a rövid távra tekintő profitorientáltság pont a kreatív energiákat nyomja el, nem ad teret annak, hogy felfedezzünk, fejleszthessünk magunkban eddig nem használt képességeket. Végtelenül megható és felemelő, amikor több ezren állnak ki az általunk fontosnak tartott ügy mellett, amikor távolról tisztelt neves szakértők gratulálnak a munkánkhoz, vagy amikor özönlenek az önzetlen felajánlások.
Csapatunk működése az elkötelezettségre, a személyes autonómiára, a stratégiai-kreatív gondolkodásra épül, és törekszünk rá, hogy egyre jobban csináljuk, amit csinálunk. Civilkedni luxusnak tűnhet, valójában azonban élethelyzettől függetlenül bárki belevághat – csak nyerhet rajta. Csapatunkban az ügy szeretete, a közös cél, az elköteleződés megtapasztalása többeknél gyökeres értékváltást eredményezett. A civil tevékenység úgy épült be a hétköznapjainkba, hogy közben nem elvett tőlünk, hanem gazdagított bennünket. A cél elérésének öröme, személyes fejlődési lehetőségeink és önállóságunk megélése ösztönöz minket.
Az önként vállalt feladatok persze sok lemondással is járnak. Kevesebb idő jut a családunkra, a hobbinkra, de kárpótol minket az inspiráló környezet, a baráti kapcsolatok, az, hogy valami hasznosat nyújthatunk a társadalomnak.
Megtanultuk, hogy fontos a szervezettség, a csapatszabályok lefektetése, a rendszeres találkozók megtartása, az együtt gondolkodás és működésünk folyamatos fejlesztése. Különböző kapcsolódási szinteket és közösségi programokat kell biztosítanunk, hogy tovább tudjon épülni a csapat. Törekednünk kell a sokszínűségre, mert a közösség olyan, mint egy élő organizmus: minél változatosabb, annál többet tud, annál erősebb.
Egy egészséges társadalomban sok aktív közösségnek kellene működnie, akik szükség esetén ki tudnak lépni saját területükről, és másoknak is képesek segíteni, hogy egy jobban működő világban éljünk, és önmagunkon túllépve is tudjunk cselekedni. Legyen önkéntes mindenki, aki csak teheti!
De azon még inkább meghökkenünk, hogy legföljebb a keretek, a felháborodás okai változnak az idők során.
A sarabande, a közel kétszázötven évig sok formában divatban lévő régi tánc, gyökerei visszanyúlnak a 16. század első felének spanyol ajkú világába, illetve azon keresztül egészen az ókori cadizi (gadesi) mór kultúrába.
Iuvenalis, a nagy római szatíraköltő így ír a gadesi táncról:
Vagy bizony azt várnád, hogy a nők kara gadesi táncot,
vad, buja dalt kezdjen, s tetszésül tapsot aratva
rázza ütemre farát, s fetrengve heverjen a földön,
s asszonyok is lássák mindezt uruk oldala mellett,
melyről szólani is restellene bárki előttük?
(XIV. szatíra, Muraközy Gyula fordítása)
A spanyol aranykor hajnalán moralisták hosszú sora ostorozta az “alvilág gyermekeinek táncát”, a “buja szenvedélyektől átitatott” zarabandát. A spanyol földön és Latin-Amerikában dívó tánc az inkvizíció figyelmét is felkeltette: Pedro de Trejo mexikói költő 1569-ben kapcsolatba merte hozni a Teremtőt és a teremtményt a zarabandával egy úrnapi körmeneten énekelt versében, a püspök pedig maga utasította rendre az eltévelyedett költőt. A jezsuita moralisták szerint e tánc lényege nem más, mint a közösülés utánzása, mely “ördögi mozgásra” készteti a táncost.
Nem mondható emelkedettnek a barokk kor egyik legnépszerűbb és legkifinomultabb táncának eredete. Hiszen ma legelsősorban szvitek és szonáták lassú tételeként, illetőleg ezzel együtt udvari és színpadi táncként tartjuk számon a sarabande-ot.
A színpadi koreográfia anyagáról elsősorban Louis-Guillaume Pécour és Raoul-Auger Feuillet a Napkirály két balett- és táncmesterének fennmaradt vázlatai és leírásai alapján kaphatunk képet. a fiatal XIV. Lajos nagy szerelmese volt a táncnak, ezt a rajongást rendezte meg Gérard Corbieau 2000-ben A király táncol című filmjében.
Az itt látható rajz nem vallási jelkép, de még csak nem is tapétaminta, hanem egy sarabande tánckoreográfiája – felülnézetből.
És íme a megvalósult táncleírás:
Igen aprólékos folyamat, hogy az erotikus és tiltott tánc hogyan finomodik és miként lesz udvari műfajjá a 17. század folyamán.
Az énekes-táncos népi zarabanda gitárművekben jelentkezik először,
majd a lanton
és billentyűs hangszereken át
a zenekar világába is beépül.
A színpadi tánc pedig idealizált mintája lesz a társastáncnak, ezért is lényeges a két táncmester hagyatéka.
A mediterráneumban gyorsabb tempóvétel jellemző (ez visszamenőleg némiképp magyarázza az őrjöngő, erotikus eredetet), míg a francia zene ünnepélyes-patetikus jellegűvé stilizálja, és a német barokk szvit-irodalomban már ez válik uralkodó jellegűvé. Ezt hallhatjuk Bach műveiben is.
E zenét hallva már nem gondolunk táncra, ahogy feltehetően Bach számára sem volt már ez meghatározó. A sarabande már csak nevében él, így ma már hangszeres zeneművek lassú tételeiként hallgatjuk a sarabande-ot. Viszont a régi táncok iránti történeti érdeklődés felelevenítette a társastánc művelését is. Kurzusokon sajátíthatják el az érdeklődök a barokk táncokat, köztük a sarabande-ot is.
Hogy a szeretett írógépem még ma is hibátlanul működik, azt egy óbudai mesternek, Bereczki Zoltánnak köszönhetem. Ironikus módon a számítógépek szentélyétől, az Óbudai Egyetem Neumann Karától pár lépésnyire találtam meg műhelyét egy csodaszép kis mellékutcában, a Zápor utcában. Néhány hete ismét felkerestem, akkor Budapest-rajongó barátom, Gács Janó ajándékozott meg egy kis bolgár Hebros-szal. Most két ragyogó írógépem van, Bereczki Zoltánnak köszönhetően akárha vadonatújak lennének – persze azért ezeket a sorokat mégis egy laptopon pötyögöm. Kicsit könnyebb lesz a szerkesztőségnek elküldeni így az anyagot.
De Bereczki Zoltánnak hálás vagyok, hogy őrzi a régi Óbuda egy szeletét, őriz egy letűnt szakmát – és életben tart egy tárgyat, amely a huszadik században az írói, értelmiségi lét jelképe volt. Egy kultúrát, egy korszakot, amikor a használati tárgyakat még egy emberöltőn át használták – és volt értelme javíttatni azokat.
Néhány napja leültünk egy csendes, óbudai kerthelyiségben, és elmesélte az életét. Innentől átadom neki a szót, én csak lejegyeztem…
A régi Óbuda szülötte
A Kiskorona utcában születtem 1954-ben, másfél éves koromban költöztünk át a Szentendrei útra. Apám a környék közszeretetnek örvendő mindenes mesterembere volt, édesanyám pedig a PANYOVA munkásnője, mindketten dolgos, tisztességes emberek. A gyerekkori házunk egy igazi, földszintes óbudai házacska volt, hátul tűzfallal, elől egy picike saját udvarrésszel. Itt nőttem föl, itt éltünk tizennyolc éves koromig. A Raktár utcába jártam általános iskolába – és ott vetődött fel a kérdés, hogy mi legyen a gyerekből.
Nekem nagyon tetszett a műhelyek világa, már kisgyerekként nézegettem a környékünkön lévő kis sufniban a különböző reszelők, fúrók, kalapácsok kavalkádját, egy varázsvilág volt számomra. Végül egy azóta már nem létező cég, a Fővárosi Vegyesipari Javító Vállalat szakiskolájába vettek fel.
Tipikus lakatos képzést kaptunk, anyagismeretre, szakismeretre oktattak minket a közismereti tárgyakon felül. Az első két évben pontosan ugyanazt tanultuk, mint a lakatosok. Maga az iskola a Soroksári úton volt, de évről évre egyre többet jártunk a tanműhelybe, Kőbányára. A mai napig megvan a kalapácsom, párhuzamszorítóm, ezekkel nagyon ügyesen is bántam. Közben fokozatosan vezettek be minket az írógép világába: a tanműhelybe kijöttek az öregebb szakik, és megmutogatták a fortélyokat. A tipikus írógép, ami az „állatorvosi ló” volt, egy amerikai Underwood volt még az özönvíz előttről. Békebeli, fekete, álló, nagykocsis írógép, azt mondták: ezen a gépen minden olyan szerkezet már megvan, amely az akkori legmodernebb gyártmányokon is – tizedestabulátor, kis-nagybetű váltó rögzítővel, papírlazító. Hihetetlen, mennyi elemből áll egy írógép, mint egy élő szervezet!
Fotó: Képes Gábor
A klasszikus betűkar szám negyvenkettő, irodai gépeknél akár negyvenhat betű is lehet a kosárban. Ehhez tartozik összekötődrót, alsó összekötő, billentyűkar – és ez még csak egy betű. És ott a kiváltószerkezet: a gép lelke. Ha megnyomjuk a betűt vagy a szóköz billentyűt, akkor lép egyet a kocsi. Ezt a lépést egy komplett szerkezet végzi: a kocsin egy fogasléc van, és ebben a szerkezetben van kettő darab kés: egy fix, úgynevezett álló kés és egy mozgó kés, ami ki-be járkál, és az állóba ütközik a foga. Ez egy mechanikai remekmű.
„Tessék megfogni azt a szalagot!”
Nekünk otthon nem volt írógépünk, nekem is csak azután lett, hogy elkezdtem dolgozni. A Fővárosi Vegyesipari Vállalat irodagépjavító részlegénél helyezkedtem el. Két évet voltam katona, 1974-től 1976-ig. Mielőtt bevonultam, húszéves koromig ott dolgoztam a „vegyesnél”, de nem az írógépes-számológépes részlegben, hanem a pénztárgépesnél. Először ezzel kezdtem el foglalkozni a Hegedűs Gyula utcában.
A pénztárgépes szakik a réges-régi, ezüstcirádás, fafiókos National pénztárgépek rejtelmeibe avattak be minket. Klattyogtak, klinkeltek ezek a nem evilági, mesebeli szerkentyűk, melyek a csemegeüzletek, gyógyszertárak, cukrászdák jellegzetes tartozékai voltak. Nagy, böszme, szénkefés motorjuk volt, de áramszünet esetén kurblival is működtek. Miközben javítgattuk őket, minden délután úgy néztünk ki, mintha kékfestők lennénk. Az, hogy gumikesztyűben dolgozzunk, szóba sem jöhetett. „Tessék megfogni azt a szalagot!” – mondták a mesterek, nem lehetett finnyáskodni.
Aztán átnyergeltünk a számológépekre. Még javában használatban voltak a svéd Odhnerek, azok voltak a számológépek királynői: a XIX. század végétől az 1970-es évek elejéig nagyjából azonos elvek szerint gyártott, mechanikus számológépek, oldalukon az elmaradhatatlan tekerővel, a kurblival. Meg másolataik, a szovjet Félixek, BK-1-ek, kalapácslakk burkolattal. A svéd Facitok, a jugoszláv Calcorexek, a német Brunsvigák is hozzánk kerültek, fantasztikus, kegyetlen mechanikákkal. Zsebszámológépekkel még nem foglalkoztunk, de elektromechanikus csodák már léteztek: főleg német Ascoták, Rheinmetallok és még sok másféle is. Leírásokat alig kaptunk hozzájuk, a műszerész generációk adták át egymásnak a szervizelési trükköket, sok füzetkébe körmöltem én is ezeket a titkokat.
Egy mai pénztárgépet megjavítani sokkal egyszerűbb: ma már nem javítunk, hanem cseréljük az alkatrészeket. Csak azt kell tudni, mit kell kivenni, hol a hiba. Abban az időben tömérdek alkatrészen kellett kiismerni magunkat. Bérszámfejtések, könyvelések dolgoztak ilyen számológépeken. Voltak próba műveleteink, amelyekről tudtuk, milyen eredményt kell kapni, hogy észrevegyük, ha „csal a gép”. Ha elcsalt valamit, nem jó fizetést osztottak a vállalatnál…
Régi pénztárgép Fotó:Bereczki Zoltán archívuma
Az irodagépeket elég szigorúan vették, a Metrimpexnek, a Megyei Tanácsnak és hasonló, komoly, nagy belvárosi cégeknek, intézményeknek dolgoztunk – ők voltak a szerződött partnerek.
A katonaság után szerettem volna jobb fizetést kapni, de azt mondták, bérfeszültség van. A Szépvölgyi úton létezett a Mechanikai Mérőműszerek Gyára, átmentem hozzájuk házi műszerésznek. Volt egy külön kis műhelyünk, ott ketten eldolgozgattunk, a saját adminisztrációjuknál lévő gépeket javítottuk. Mi voltunk a 188-as mellék – ha hívtak minket a tárcsás telefonon, akkor kiszálltunk a részleghez, és helyben megbütyköltük a hibás gépet. Nagyon vegyes volt a géppark, a nagyon régi, hagyományos típusoktól a korszerű, NDK Optima, Robotron gyártmányokig, a villanyírógépekig.
Az MMG-ben kaptam egy fülest, hogy sokan kiváltják az ipart, a Tanácsban lehet kisiparos engedélyt kérni, hogy mellékállásban, szabadon dolgozhassunk. Csak számlatömb, bélyegző kellett hozzá. Elkezdtem én is mellékesként kisiparoskodni. Akkoriban Békásmegyeren laktam, a félszoba és a WC között volt egy beugró gardrób, úgy egyhúsz széles, egyötven mély fülke, ott rendeztem be az első privát műhelyemet. Annyi megrendelést kaptam, hogy éjszakába nyúlóan dolgoztam otthon, reggel meg menni kellett az MMG-be.
Neonfényes Zápor utca
Egy idő után felvetődött, hogy ez legyen a főállásom. Így igényeltem ki 38 évvel ezelőtt a kis Zápor utcai műhelyt. A harmadik kerületi tanács ajánlotta fel ezt a helyiséget, ami előtte egy picike szuterén lakás volt. Akkoriban számolták fel az üzletből kialakított szükséglakásokat. A régi lakók minőségi csereként kaptak egy panelt. Ezek a szuterén lakások balesetveszélyesek voltak, a bevezetett gáz könnyen megült bennük. 1982 nyarán kezdtem el átalakítani, decemberre készültem el. A cégért én magam terveztem, egy környékbeli lakatosműhely gyártotta le. Kívül van egy plexi, azon belül a tejplexi a ráragasztott, térhatású betűkkel, és belül neon világítja meg. Ma már ritkán kapcsolom föl…
Lassanként kialakult az ügyfélköröm. Eleinte mindenen meglepődtem, ami nagyon régi vagy nagyon új készülék volt. Olyat sosem mondtam, hogy nem tudom megjavítani – átvettem javításra, ha pedig megakadtam, körbekérdeztem a kollégákat, ki tud segíteni tanáccsal. Rengeteg gép ment át a kezeim között. Akkorra már a zsebszámológépek is divatba jöttek. A Sharp EL-230 típus volt a sláger, két ceruzaelemmel működött, sokan még elemcsere erejéig sem mertek hozzányúlni, belefolyt az elem. Egy ilyen gép egy félhavi fizetést ért, én párszáz forintért megjavítottam, kitakarítgattam. Külön kihívás volt az LCD kijelzők helyreállítása.
Eleinte írógépből hoztak többet, számológépekkel például a könyvelők, házmesterek, közös képviselők dolgoztak. Jöttek persze a mérnök urak is a főiskoláról. Hozták a számológépüket, írógépüket, még szabadkoztak is, hogy meg tudnák csinálni, csak nincs idejük rá. Ők meg tudnák csinálni – én meg is csináltam.
Bereczki Zoltán a műhelye előtt Fotó: Képes Gábor
Az ismertebb nevek közül megfordult nálam Zsurzs Kati színésznő, Darnyi Tamás úszólegenda. Őket megjegyeztem, de nem szoktam faggatózni, hogy ki mivel foglalkozik – és mire használja az írógépét vagy számológépét. Persze van jócskán olyan, aki maga kezd el mesélni.
Mivel egy mellékutcában van az üzlet, főleg a környékbeliekből áll a vevőköröm. Közéjük tartozott a pár háznyira lakó Göncz Árpád is. Amikor először jött hozzám, nem ismertem meg. Akkor még mint író-műfordító volt ismert. Nagyon korrekt, szeretetreméltó, közvetlenül udvarias ember volt. „Mester úr, hoztam egy írógépet, szeretném, ha megjavítaná.” Miután elment, leesett a húszfilléres, hogy ki ő. Amikor megcsináltam a gépet, felhívtam, beugrott érte – és hozta a másik példányt. Ugyanis két Erika táskaírógépe volt, nagyjából félévente csináltatta meg őket, sosem maradhatott írógép nélkül. Egy idő után az egyik kedvenc ügyfelemmé vált. Soha semmit nem vitatkozott az áron. Volt, hogy semmi baja nem volt az írógépnek, de velem átnézette, kitisztíttatta, beletetetett egy friss szalagot. Már államelnök volt, amikor egyszer még elküldte a sofőrrel mindkét gépet, majd még a felesége is bejött hozzám egyszer. Utána már nem kaptam tőle megrendelést. De a szívem csücske ez a történet, az, hogy az ügyfelem volt.
Egy korszak vége
Valamikor az 1990-es években már nagyon lehetett sejteni, hogy kifut az írógép – és ez rosszul érintett. Két kollégával dolgoztam itt tizenkét évig, a beosztottjaim voltak. Észrevehető volt, hogy az írógép, számológép munka elapad. Én a modernebb pénztárgépek irányába képeztem tovább magam, egy kolléga pedig beleásta magát a számítógépek világába. Elég szűkösen, de megvoltunk hárman a műhelyben.
1991–1992-ben vezették be az adómemóriás pénztárgépeket, ezek még hagyományos pénztárgépek voltak, de egy adattárolóval, ún. „fekete dobozzal” felszerelve – az ezzel kapcsolatos tanfolyamon vettem részt, és szerződést kötöttem egy céggel, amely munkát is adott: jó pár kocsmában, közértben javítgattam a pénztárgépeket a környéken. Azért az írógépek is sokáig szolgáltak, meglepő helyeken is. A rendőrségnél a közelmúltig használtak Robotron 202-eseket meg Optimákat az őrsökön, ezekkel vették fel a jegyzőkönyveket még a XXI. század elején is.
A Margit Kórház is kompletten az „én cégem” volt. Még az ezredforduló után is használtak írógépeket. Az idős ügyeletes orvos beakasztotta a nagyujját a táska Erikába, odakocogott a kórterembe, az ölébe vette – és szépen fölvette a kórismét. Aztán bevitte az orvosi szobába, és a legépelt szöveget átpötyögte a számítógépes adatbázisba.
A proszektúra irodáján is ott zümmögött a Robotron még egy-két évvel ezelőtt is. Akkor már nem dolgoztam nekik, de még megvolt a névjegyem – és felhívtak, hogy meghibásodott a masina a kórbonctanon. Meglepődtek, hogy még felveszem a telefont, és nagyon örültek, hogy megreparáltam a kiszolgált jószágot.
A munkanapjaim nagy részét manapság a 2014-ben bevezetett online pénztárgépek javítása teszi ki. A műhelyemben ma már egyedül vagyok, de az továbbra is az írógépek birodalma: ez a szerelmem. A szakmában eltöltött közel fél évszázad alatt annyi géppel találkoztam, hogy napokig tudnék mesélni róluk. Vannak kedvenceim: a kovácsoltvas oldalú Ideal írógépem, amelynek kocsiját egy felhúzó karral lehetett a sor elejére húzni, ez egy valódi kuriózum. Akárcsak a felhajtható kocsis Remington irodai gépem 1902-ből: ez alulról ütötte a hengert, és hihetetlen, de 25 mm széles szalagja van.
Fotó: Képes Gábor
Most is vannak kuncsaftjaim, sőt! Érzékelhető egy reneszánsz is. Van, aki a családi Remington Portable-t újíttatja fel, a másik az esküvői meghívója borítékjait címezi a nagypapa írógépén. Sokan dísztárgyként restauráltatják az igen értékes vagy családi emlékként megőrzött példányokat. Egyszer egy fiatalember pedig azért jött hozzám, mert a fejébe vette, hogy a doktori disszertációját írógépen írja meg, erre az egyetem adott lehetőséget, biztos „benne felejtődött” a szabályzatban. Meglepődhettek, amikor beküldte a vaskos irományt, de nem szólhattak egy rossz szót sem. Egy kedves úr nemrég azért javíttatta meg a Silver Reed táskagépét, hogy a lánya klimpírozhasson rajta játékból. Kinek hóbort, kinek rajongás tárgya az írógép – és azért még most is van egy-két idősebb író, aki ragaszkodik hozzá. A környéken lakó Györke Zoltán is hűséges ügyfelem, és a könyvei tiszteletpéldányával is megajándékoz.
Egyszer meg bejött hozzám egy 91 éves, szálfaegyenes aggastyán. Mint a satu, úgy szorította meg a kezem. Azt mondta, úgy javítsam meg azt a masinát, hogy a századik szülinapján is működjön még. Úgy tudom, megérte a centenáriumát – és az írógép is működött…
A Vasmacska nagy érdeme, hogy összeállított egy fantasztikus vegán menüt is a húsos mellé, így náluk tényleg mindenki megtalálja a számítását, ráadásul rendkívül kedvező áron, és akkor az ajándék limonádéról még nem is beszéltünk!
Kávét, italokat, szendvicseket és desszerteket is kérhetünk elvitelre az Esernyősből hétfőtől-péntekig 8:00-18:00 között, illetve a napi ebédmenüt hétfőtől-péntekig 12:00-14:30 között. A környékbeli házhozszállításon még dolgoznak. Előzetes rendelés itt adhatunk le : +36 30 883 1953
Továbbra is eljuthat hozzátok Kéhli Mama házias ízvilága a megszokott minőségben és mennyiségben, ugyanis a Kéhliben is elindult az elviteles rendelés és kiszállítás, így nem kell lemondanotok a velőscsontról sem. Az étel választékot megtalálhatjátok a honlapjukon.
Az Új Sípos is alkalmazkodott a rendkívüli helyzethez, változatos, olcsó napi menüt kínálnak, ráadásul egész Budapest területén vállalják a kiszállítást. A napi menü a FB oldalukon fellelhető, és már előjegyezhető a karácsonyi halászlé is!
Bővebb információ, és rendelések leadása 09:00-18:00
A Vanília krémes, meggyes máktortát kóstoltátok már? És a többit? 11:00 -18:00 kizárólag elvitelre, maszkban árulják portékáikat a SZERETSZvagyIGEN cukrászdában. Lehet rendelni tortát, karácsonyi glutén-, cukor, tejmentes bejglit is! Glutén-, laktóz-, cukormentes sütik kedvelői, rendelést leadhatok üzenetben, telefonon vagy akár személyesen is. +36 70 272 3404
Nekem egyébként nem kell nyaralás ahhoz, hogy áttetszővé váljon a tudatom, ha viszont szorongok valami miatt, akkor a nyaralás sem segít, persze három hét a horvát tengerparton segítene, vagy mégis inkább melankóliába zuhannék tőle, nem tudom, minél szebb a nyaralás, legyen bármilyen hosszú, úgyis vége lesz, végeredményben az ideális nyaralás számomra az, amikor azt mondhatom, jó, jó, de már várom, hogy hazamenjünk, és Iláék szárszói háza éppen ilyen, amióta az eszemet tudom, minden nyáron eljövünk ide, Ila anyám unokanővére, soha nem volt fiatal, igaz, anyám se nagyon, de Ila még annyira sem, mindig ugyanaz a drótszőrű frizura és a sötétített üvegű szemüveg, a hangja férfiakat megszégyenítően reszelős, egyébként vegyész, ráadásul egész életében cukorbeteg volt, gyerekként jó párszor végignéztem, ahogy beadja magának az inzulint a szárszói ház teraszán, ahová az utcáról nem lehetett belátni, de a házban egy kanyi fény sincs, ott nem lehet ezzel a szarral szórakozni, mondta, a szavait még egy gyerek kedvéért sem válogatta meg.
Ila nem esett teherbe, és csak pár év után tudta meg, hogy a férje annak idején elköttette magát, Feri ugyanis autóversenyzőnek készült, valószínűleg úgy képzelte, egész életében csak dübörög előre, miközben jönnek a nők és a sikerek, Rakétának hívták a barátai, ez nem vicc, egyszóval nem tervezett gyereket, de aztán minden másként alakult, amikor összeházasodtak, bőven túl voltak a harmincon, Ila szájából gyakran hallottam a vazektómia és a sterilizálás kifejezéseket, mindkettő rettenetes káromkodásnak hangzott, ehhez persze az is kellett, hogy ő mondja, jól megtanultam, hogy mit jelent a vazektómia, Ila nem volt prűd sohasem, bármikor szívesen elmagyarázta részletesen a lényeget, sőt kockás lapra lerajzolta a keresztmetszetet, így esett, hogy Feri nemi szervének anatómiájával hamarabb tisztába kerültem, mint a sajátommal, mindig volt egy aktuális szárszói kockás füzet, amit a hűtő tetején kellett tartani, madzagon lógott mellette a ceruza, ebbe üzentünk egymásnak, ebbe vezettük a kockapóker pontozást, és én sok kis térképet rajzoltam bele a környékbeli utcákról.
Nem gondoltam még rá, hogy a Ferivel való kapcsolatomra milyen hatással volt mindez, neki láthatóan nem okozott problémát, hogy a szárszói füzetben ott sorakoznak a farkáról készült magyarázó ábrák, gyerekként kifejezetten kedveltem, gyakran mondott vicceket, előszeretettel hülyéskedett, játékosan nekiment a falnak, lepottyant az ágyról, majdnem a szék mellé ült, az orrába kanalazta véletlenül a főzeléket, mindenki visított a nevetéstől, én különösen, de aztán, hogy a kilencvenes években mi történt, nem tudom visszaidézni, mindenesetre az ezredfordulóra már borzalmas volt a viszonyunk, talán mert egyszer Ila odaadta nekem a nyaralót, és én a gimis haverjaimmal randalíroztam, persze, vállalhatatlan volt, amit magunk után hagytunk, amint magamhoz tértem, elhatároztam, hogy ha nekem valaha nyaralóm lesz, soha nem adom oda a kamasz gyerekemnek, ez nem szeretet kérdése, úgy tudom, hogy Ila nem szívta különösebben mellre, de Feri állítólag tajtékozott, és meg akarta tiltani Ilának, hogy valaha még minket meghívjanak a nyaralójukba, ehhez persze az is hozzájárult, hogy addigra már politikailag elhidegültünk egymástól, anyám balra húzott, ők persze jobbra, anyám és Ila egy idő után inkább nem is beszéltek egymással politikáról, Feri viszont vitatkozott velem, szívügyének tekintette, hogy amikor majd először járulhatok az urnákhoz, akkor a megfelelő pártra szavazzak, de ez nem így történt, és a választások estéjén végül is felhívtam, el akartam mondani neki, hogy az igyekezete hiábavalónak bizonyult, jó kérdés, mi vezetett odáig, hogy végül elbicikliztem hozzájuk, előbb a lakásban, aztán a lépcsőházban ordítottam, többször is perverz fasznak neveztem, és a végén még összetörtem egy sörösüveget a kilincsükön, az egyik szomszéd kihívta a rendőrséget, egy oroszlánsörényű rendőrlány és a kollégája kísértek ki az épületből, felírták az adataimat, más végül nem történt.
Azóta eltelt vagy húsz év, mi továbbra is Iláék házában nyaralunk, Ilának a család mindennél fontosabb, mondja anyám, de azért ők nincsenek ilyenkor itt, csak mi hárman, és gyakran kapom rajta magam, hogy a házat, a kertet, az utcákat, a strandot faggatom a múltról, Ila általában csak az utolsó két napra fut be, Feri meg azután jön, hogy mi kimentünk az állomásra, őszintén, nem bánom, hogy nem kell osztozkodni velük a házon, egy ideje már mindkettejükre haragszom, időnként homályos sejtéseim támadnak, történettöredékek, talán így volt, az biztos, hogy Feri is megtapogatta párszor a fenekemet, tizenhárom-tizennégy lehettem, milyen szépen kerekedik már, de hát ezt mindenki látta, és más férfi rokonommal is megesett, hogy játékosan rácsapott, utólag ezekkel az esetekkel megengedőbb vagyok, mert akkoriban ez belefért, én is sokkal jobban felháborodtam, ha a jövőbeli terveimet firtatták, Ferinek a mániája volt, hogy most azonnal mondjam meg, mi az erősségem, miben vagyok én a legjobb, mert ha valamit, akkor ezt bizony tudnom kell.
Nem ez az első olyan könyv, ami Óbuda történetével foglalkozik. Hogyan született meg a kötet ötlete, és miért épp most jött el az ideje, hogy megjelenjen?
Az, hogy „eljött az ideje”, valójában egy hároméves folyamat végét jelenti. Maga az ötlet onnan származott, hogy valóban volt egy kötet, amit 1995-ben készítettek el először Óbuda Évszázadai címmel, és az nagyon népszerű volt, több kiadást is megélt, de mára már antikváriumból is alig lehet megszerezni. Nekünk az Óbudai Múzeumban volt három példányunk, és azt mindenki féltve őrizte a saját polcán. Azt a kötetet még nem az Óbudai Múzeum gondozta, de az azóta eltelt időben egyre több új kutatási anyag gyűlt össze. Az Óbudai Múzeumban is számos alapkutatást folytattunk az elmúlt évtizedben – leginkább az újkorral és jelenkorral kapcsolatban –, ahogy a többi résztvevő múzeum kollégáinak munkája nyomán is sok új eredmény született. Három éve az akkori polgármester, Bús Balázs mondta, hogy jó lenne, ha születne az elért eredmények bemutatására egy új kötet.
Hogy kell elképzelni ezt a folyamatot?
A szerkesztőbizottságot először 2017 áprilisában hívtuk össze. A bizottság sokat alakult, tagja volt a kezdetekben Farbaky Péter, a BTM akkori főigazgatója is, végül a BTM Aquincumi Múzeum igazgatója, Láng Orsolya és az Óbudai Múzeum igazgatója, Viszket Zoltán lett a két szerkesztő, én pedig a főszerkesztő. Az már a kezdetkor kérdés volt, hogy mennyiben kövessük az Óbuda évszázadai kötetet, mit és hol bővítsünk rajta, milyen jellegű és tartalmú legyen a kötet.
Az összes tanulmányt két amatőr helytörténész kivételével történészek, művészettörténészek, régészek írták, akik vagy az Óbudai Múzeumban, vagy a Budapesti Történeti Múzeum valamelyik tagintézményében, vagy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban dolgoznak.
Azt már az elején leszögeztük, hogy ez egy ismeretterjesztő könyv lesz, azaz úgy kell a tanulmányokat megfogalmazni, hogy bármilyen érdeklődő – leginkább nyilván az óbudaiak, a Budapest történetével foglalkozók, lokálpatrióták, műkedvelők – számára érthető és élvezhető is legyen.
Amikor csupa tudós ember, kutató ír egy könyvet, akkor ez az alapvetés megnehezítheti a szerkesztési folyamatot.
A tudományos közegben mozgó kollégák közül többeknek nehezebb műfaj, hogy köznyelven írjanak. A szerkesztők több helyen „lazítottak” a tartalmakon, és nagy szerepe volt az olvasószerkesztőnknek, Győri Lucának, aki segített közös nyelvezetre hozni a kötet szövegeit, egyértelműsíteni a nehezebben érthető részeket. Azt rögtön az elején elhatároztuk, hogy a tanulmányok nem lesznek lábjegyzetelve, pontosan azért, hogy könnyen követhetőek legyenek, ugyanakkor készüljön hozzájuk egy irodalomjegyzék, ami segíti azokat, akik el akarnak mélyülni a témában.
Azt is megbeszéltük, hogy legyen benne sok fotó, kép, rekonstrukciós rajz, mert ez szintén segíti az értelmezést.
Ha laikus olvasóval számol a kötet, miért ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövegek szerzői maguk a kutatók legyenek?
Azt akartuk, hogy a kötet valóban tudományos alapokon álljon és szakértők írják meg, mert aki az adott témát kutatja, az tud hitelesen információval szolgálni. Hiszen akármelyik korszakot vesszük, az tud igazán jót írni, aki hosszú ideje foglalkozik a témával és az összes háttérismeretnek a birtokában van. Születnek olyan településtörténeti könyvek, monográfiák is, ahol nem követik ezt a módszert, de mi semmiképp nem szerettünk volna ilyet.
Tehát a hitelességhez ragaszkodtak?
Pontosan. Fontos volt, hogy ami le van írva, az megállja a helyét, forrásokkal és kutatásokkal, régészeti ásatások eredményeivel is alá van támasztva, és nem egy légből kapott történet.
Van egy különös fejezete a kötetnek, Kanyó Ferenc írása, ami kifejezetten az Óbuda középkori történetével kapcsolatos „hiedelmekkel” foglalkozik.
Amatőr kutatók sokszor vitatják a történetileg és régészetileg alátámasztott tényeket, ilyen kedvelt témák például az Árpád sírjáról és ŐsBudáról szóló történetek. Ismerek olyat, aki kedvtelésből régi metszeteket rávetít a Google térképére, és abból von le következtetéseket arra vonatkozóan, hogy Óbuda nem is a mai Óbudán volt, de sokan keresik a bizonyítékait, vagy vélik úgy, hogy Árpád és Attila sírja is itt található. Kihagyhattuk volna ezeket a nézeteket, de tulajdonképpen részei Óbuda történetének, és úgy gondoltuk, hogy egy ilyen kötetben helye van annak, hogy ebből a tévútból kivezessük az olvasót.
Hogyan épül fel a kötet?
Rövid szövegekből állnak össze a fejezetek. Arra törekedtünk, hogy ha valakit csak egy bizonyos kor, sőt, ha csak egy bizonyos téma érdekel, akkor is rögtön el tudjon mélyülni abban a könyvet fellapozva. Rendezési elv volt szintén, hogy minden fejezetben foglalkozzunk a településszerkezettel, a gazdasági-társadalmi kérdésekkel és a kulturális élettel is.
Ha már településszerkezet, hol van az az Óbuda, amiről a könyv szól, hogy lehetne megrajzolni a határait a térképen?
Az mondtuk, hogy a mai harmadik kerület határait vesszük alapul. Nyilván Aquincum és Bel-Óbuda a leggazdagabb múltú, de foglalkoztunk Csillagheggyel, a Római-parttal és Békásmegyerrel is. A kötet elején van egy geomorfológiai áttekintés, amely bemutatja a kerület természeti környezetét.
Panelrengeteg, HÉV, hegyek, Hajógyári-sziget, Duna, régi gyárak, a még régebbi óváros, és még hosszasan lehetne sorolni, mennyire sokszínű asszociációi lehetnek ma ennek a kerületnek.
Pontosan azért érdekes Óbuda – ami, ha önálló város lenne, akkor Magyarország hatodik legnagyobb városa lenne –, mert gazdag történelmi múlttal rendelkezik. Óbuda egy kétezer éves város, aminek a társadalma többször cserélődött.
Volt egy komoly római kori története Aquincummal, volt egy nagyon komoly középkora is káptalannal, templomokkal, királyi várral, amiről kevesebbet tudnak még az itt élők is.
A törökkor pusztításai eltüntették az egykor virágzó középkori várost, köveiből épült fel a barokk Óbuda. A Zichyek uradalma alatt, a betelepítések során a visszatelepült magyarok mellett németek és sok új nemzetiség is megjelent, kialakult egy paraszti társadalmi réteg. A XIX. század végén pedig megkezdődött az iparosodás, megjelentek a gyárak, és megint egy új arca lett a városnak, megint más társadalmi rétegekkel. A háború után pedig a lakásínség csillapítására itt kezdték el építeni a lakótelepeket. Egyrészt mert a terület könnyen bővíthető volt Békásmegyer felé, másrészt Óbuda ekkor egy tipikus mezővárosias, kisvárosias település volt, házai nagyrészt megrongálódtak a II. világháborúban, valamint egészségtelen, alapvető infrastruktúrát nélkülöző, közművesítés nélküli kis vályogházakkal teli terület volt, amelyeket szanálásra ítéltek a rehabilitáció helyett, teret adva a házgyári technológiának.
Található egy igen érdekes tanulmány a kötetben Branczik Mártától az óbudai kísérleti lakótelepről, amely a házgyári technológia előtti típusházak, típuslakások tömeges alkalmazásának kérdésével foglalkozik.
A lakótelepek sora újabb társadalmi változást hozott a III. kerületbe. Annak ellenére viszont, hogy sokféle ember lakta, ennek a területnek mindig nagyon erős volt a városi identitása.
Olyan, mintha Óbuda mai sokszínűsége abból is fakadna, hogy ennek a ma már városrésznek a történetei nem folytonosak, éles vágások vannak köztük. Ez felveti azt a kérdést, hogy az óbudai városi identitást mennyiben kell megkonstruálni, és ha kell, akkor ebben részt vesz-e maga a kötet?
Valószínűleg részt vesz. De Óbudáról tudni kell, hogy ha az ember itt él, vagy akár csak itt dolgozik, akkor egy idő után kialakul az „óbudaiság” identitása, és egy idő után el is kezdi érdekelni az itt élőket a múlt. Én magam is megtapasztaltam ezt. Ehhez az identitáshoz egy ilyen kötet nyilván hozzá tud tenni: tudja erősíteni, helyre tud tenni dolgokat, kérdéseket tud felvetni, továbbgondolásra ösztönöz. Az „identitás konstruálás” helyett viszont én inkább azt mondanám, hogy a kötet identitást támogat.
Miért fontos ez a különbségtétel identitás konstruálása és támogatása között?
Mert az óbudai identitás tekintetében nem egy nemlétezőt akar a kötet mesterségesen létrehozni, hanem egy meglévőt kiegészíteni. Ha valakinek van valami elképzelése Óbudáról, ha van valamiféle lokális identitása, akkor ez a könyv meg tudja erősíteni ebben, tudja építeni és elmélyíteni azt, és ha kérdései vannak, akkor arra tud válaszokat is kínálni. Ezért is remélem, hogy sikeres lesz a könyvünk.
Ez egy monumentális könyv lett, de már az előszava leszögezi, hogy még így sem férhetett bele minden. Van olyan kimaradt téma, ami akár a kötet folytatása vagy kiegészítése lehetne?
Negyven szerző több mint 120 tanulmánya 600 oldalon keresztül. Szerintem a kötetet sikerült úgy alakítani, hogy végül nem maradt nagy hiányterület.
A már említett hármas tagolás (településszerkezet, társadalom és gazdaság, kultúra), amely a fejezetek rendezőelve volt, megadta annak a lehetőségét, hogy széles körben lefedjünk egy-egy korszakot.
Persze mindenről még egy hatszáz oldalas könyveben sem lehet írni, a válogatás mindig tükröz egyfajta szubjektivitást is. Biztos, hogy van olyan terület, aminek nagyobb a súlya, míg másnak kisebb, de szerintem nagy hiányossága nincs a könyvnek, bár nyilván a kritikusai fognak ilyet találni. A fejezetek végére került egy-egy bibliográfia is, ami egyrészt a szerzők kiindulópontja volt, másrészt úgy lett válogatva, hogy ha valaki tovább szeretne olvasni az adott témában, akkor azt megtehesse, innen indulva pedig akármilyen mélységbe el lehet jutni.
Népessy Noémi
Történész, közgazdász. 1999-től muzeológus, 2008 és 2012 között szakmai igazgató, 2012-től igazgató az Óbudai Múzeumban. Állandó és időszaki kiállítások projektmenedzsere, kurátora. A Goldberger Textilipari Gyűjtemény revitalizációjának projektvezetője. 2019-től a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója. Szakmai tevékenységét MúzeumCafé, Budapestért és Móra Ferenc-díjjal jutalmazták.
– Nem bírom tovább – nyögte Ördögbőr grófja, és kidőlt.
Annyi volt neki. Feladta. Küzdött, amíg bírt, de a bírásnak is vannak határai. Ez volt a legkeményebb csörtéje, mióta az eszét tudta. Úgyhogy elfeküdt az egy kreccsennyi széles Kancsipancs-fok partján. Belezuhant a napmeleg homokba. Le lett nyomva, le lett győzve: a szablyáját már régen félredobta. A Tengeróceán mondta a feje mellett, hogy csobb-csobb. A szusz közölte Ördögbőrben, hogy fú, kifogytam, tessék szépen feladni, eddig nyomtuk, végül is megtettünk mindent, szevasz, jó világ, mi most szuszókázunk egy kicsit, oké?
És akkor megszólalt a feje fölött, dörögve és börögve és teleszájjal csámcsogva a Mélyvízi Kreccsen is, és ennyit mondott:
– NA! GYERÜNK! Na, még ezt a picikét.
És óvatosan Ördögbőr mellé toligálta az egyik csápjával a picike porcelántányéron feltálalt kókuszpitét, csupacukor pálmahabbal a tetején.
Mayer Tamás illusztrációja
Ördögbőr grófja csukott szemmel rázigatta a fejét.
– Értsd már meg, hogy nem megy, kidurranok. Viszont megesküszöm neked, az életemre, hogy ez tényleg finom volt, és te vagy a legjobb, és ecetera, meg kalózpacsi, meg Pont.
A Kreccsen szerénykedve pislogott a 67 szemével.
– Na, azért na – válaszolt, és közben fel sem tűnt neki, hogy az 546 szabadon maradt csápja közül kettővel büszkélkedve tapsikol. – Biztos vannak nálam ügyesebbek. De te meg olyan kis vékonyka vagy. Majd teszek el neked akkor a tupperváréba három tonnát a pitéből, és vigyed magaddal, a Ferihajó hűtőjében ellesz egy hétig, meg adok még pálmaszörpöt is, nyolc hektolitert, az is ízlett látom, meg meg meg…
Ördögbőr felült. Aztán visszazuhant. Majd szétdurrant, annyi pitét nyomott le az elmúlt egy órában ugyanis.
Hogy honnan szedett a Mélyvízi Kreccsen porcelántányért, arról fogalma sem volt.
Ahogy arról sem, hogy hogyan fog majd visszajutni a Ferihajóra.
Egyelőre megpróbálta összeszedni magát.
A kószacsacska bárányfelhők az égen értetlenül bámulták az egészet.
– BRGHD – közölte végül Ördögbőr.
A Mélyvízi Kreccsen megértően bólogatott.
– Jaja – mondta. – Én is valami hasonlót érzek.
– Márhogy? – nyögte ki Ördögbőr, valahonnan a pocakja fölül.
– Hát, tudod – vonogatta a sok-sok vállát a Kreccsen. PAFF – közölte az aprócska Kancsipancs-fok, amikor a Kreccsen lezuttyant Ördögbőr mellé. – Hogy BRGHD. Vagy Inkább, hogy APPAPPARARAPPA. Sőt: LUFLUFLUF, meg LIDADÍ.
– Ja, így már értem. Azt mondogatjuk itt egymásnak, hogy milyen különös egy helyzet ez.
– Bizony.
– Hogy KARDOZNUNK kéne.
– Úgy-úgy.
– Meg HARCOLNI.
– Naná. UTOLSÓ VÉRIG, meg ilyenek.
– PLÁNE ilyenek.
– Ehelyett itt ülünk egymás mellett, mi, ketten, akik annyira, de annyira féltünk egymástól, és kreccsen kuktálta kókuszpitét papálunk, pálmahabbal.
A Kreccsen ledőlt Ördögbőr mellé – PAFF, és homokfelhő. Már ketten bámulták a bárányfelhőket, csendben és cikkcakkban.
A bárányfelhők nem számítottak efféle furcsa figyelemre, úgyhogy köszönték szépen, és elhúztak keletnek. „A fityfene se érti már ezt a buta világot. A Kreccsen egy kalózzal haverkodik, hát mi jöhet még?” – gondolta az egyik, majd tetemes vertikális kiterjedéssel fogta magát, és zivatarfelhővé alakult.
Bóbabéjen eső lesz, csak még nem sejtette senki sem.
– Mert tudod, azt hiszem, beleuntam – mondta végül a Kreccsen. – Már a félésbe. Ha meg itt most nekiállunk csörtézgetni, meg bunyózni, meg pofozkodni, azzal mit érünk el?
– Semmit se. Azt PLÁNE nem, hogy NE féljünk – szögezte le Ördögbőr. – Pölö, ha most itt félésből nekiállunk vircsaftolni, sose tudtam volna meg, hogy ENNYIRE jó a kreccsen kuktálta kókuszpite.
– Én meg sose tudtam volna meg, hogy azért vagy itt, hogy megmentsd a barátaidat. Ami meg tök jó fej dolog. – morfondírozott a Kreccsen. – Vagyis leszögezhetjük, hogy úgy vagy rosszalkodó kalóz, hogy közben jó fej is vagy.
– De fura, hogy már nem félek tőled!
– De fura, hogy én se! És fel se kellett faljalak hozzá.
– Micsoda mázli – morogta Ördögbőr. – De éppenséggel megette a fityfene épp az egészet. SivákMivák győzött, és kész.
– Namert – érdeklődött a Kreccsen.
– Mert egyrészt én ITT vagyok, azok meg OTT, a Ferihajón, robotdinoszauruszostul, azzal a buta csillaghajóval, akit Sszabó Jánosnak hívnak, két sz-szel – válaszolt dühösen a gróf. A falat tudta volna kaparni nagy tehetetlenségben, de hát a Kancsipancs-fokon nem volt fal egy falat se. – Másrészt nincs meg az Aranyszív.
– Nem hiszem el – erősítette meg. Aztán kirázta a füléből a homokot, majd megkérdezte azt is: – Mi van meg?
– Öhm – malmozott kettő csápjával a Kreccsen, majd zavarában megpróbált fütyürészni is, de egyik sem ment neki valami jól. – Az Aranyszív. Kiskosé. A legnagyobb aranytömb széles-e Tengeróceánon. Itt van nálam.
– BRGHD? – kérdezte Ördögbőr. A hír úgy pukkant szét a fejében, mintha robbanócukorral töltötték volna tele. – MI AZ, hogy NÁLAD VAN? Az meg hogy lehet?
– Miért, őszintén: szerinted kire bízta volna a Pipacsboszorkány? – válaszolta sértődötten a Kreccsen. – Majd arra a nyikhaj kabajbojszira, nem? Vagy elássa egy diófa alá. Vagy odaadja letétbe a hajdejó kis városkában a bogárbefőttárusnak. Na persze. Gróf úr, úgy érzem te magad sértegetsz engem. HÁT KI A LEGNAGYOBB RÉM SZERTE INNEN ÉS ONNAN? Hát hol lett volna nagyobb biztonságban, mint nálam?
És a Kreccsen (mert volt neki) a mellényzsebébe nyúlt. És Ördögbőr agyában versenyt futkároztak a gondolatok, és arra jutott, hogy fú, végülis igaz, és hogy ő miért nem gondolt erre korábban?
Aztán eszébe jutott az Abszolútum.
Meg az, hogy van egy üzenete tőle, a szívébe lakatolva.
Erről eszébe jutott Doktor Koponyányi is. Akinek épp az imént adta el a félelmét.
A kalózkabátja zsebe pedig mintha hirtelen televarázsolódott volna valamivel, ami furán mocorog, amiből madárszárnycsapkodás érződik, és – hogy-hogy nem – dobozka alakú.
Gyanította, hogy egy szelencéről van szó, és a jó doktor épp most törlesztette az üzleti tranzakció reá eső részét.
De Ördögbőr egyelőre nem törődött mindezzel a sok mindennel. Mert a száját tátotta. Mert a Kreccsen elővett egy kincsesládát. A Kreccsenhez képest kicsi volt, és Ördögbőrhöz képest sem volt hatalmas: egyszerű faláda volt, időette és poros és a rozsdás csudalakattal volt lezárva.
A lakat akkora volt, mint Ördögbőr feje. A láda akkora volt, mint Ördögbőr, ha kettébe vágták volna, csak úgy, a móka kedvéért.
Az izgalom tetőfoka Ördögbőr szívében 12 ördögbőrnyire növekedett.
– Ez NEM LEHET IGAZ – mondta, majd óvatosan megérintette a ládát. És a szemét hunyorgatta, mert a láda (hiába volt időette, és fa, és poros, és csudalakatos: mint a nyári délután, ahol málnaszörp van, meg nyugi, meg szeretet és strandlabdák és csiklandozó izgalom) RAGYOGOTT.
Elnémult a mindenség egy percre ettől a ragyogástól, akkora volt.
Volt benne minden: kalandvége, megtalálás, aggodalom és öröm, és belenyugvás abba, hogy megvan a kincs.
De fura, hogy mennyi minden lehet egy ragyogásban benne!
– Szép, mi? – vigyorgott a Kreccsen.
– Gyönyörű – suttogta Ördögbőr. – Tudod, hogy MENNYIT kerestem? És most MEGVAN – és ekkor ijedten kapta a tekintetét a Kreccsenre. – Meg kell mentenem Basabusáékat!
És letérdelt a láda mellé. És térképet rajzolt a homokba.
– Ez itt a Kancsipancs-fok. Itt ülünk rajta. Szóval: innen keletre van tehát Bóbabéj. …hol a fityfrancba parkolhattunk le a Ferihajóval, várj csak… Bóbabéjtől 40 tengeróceánnyi kilométerre talán… itt lőttük ki, a Kicsikacsakorona mellett, olyan huszonháromszor négy kreccsennyi mérföldre a Fekete Vészt a kozmoszba… vagyis… VAGYIS – és a napba nézett, és matekozott, és koordinátázott, és a szélességi fokokat számolta… aztán elnevette magát. Beledőlt a homokba megint. Úgy kacagott, mint akinek épp most esett volna le valami nagyon nagy poén egy nagyon buta viccből. És kijelentette: – …hogy én mekkora ökör vagyok!
– Mondj valami újat is – próbálkozott a Kreccsen.
– Nem igaz, bocimedve legyek, de TÉNYLEG minden összeállt a végére – törölgette a könnyeit Ördögbőr. A Kreccsen pedig nem tudta eldönteni, vajon örömében, vagy meghatottságában könnyezik-e a gróf. – Hát ilyen nincs. A temetői varjak. A legkisebb mese – majd a homlokára csapott.
– És naná, hogy a Sarkcsillag. A Sarkcsillag alatt kaptak el minket SivákMivákék. Ahogy a monda mondja. Jaj, hát nem bírom, bocs.
De aztán bírta. Befejezte a röhincsélést. És a ládára pillantott. És vigyorgott, és vigyorgott, és nem bírta abbahagyni.
És Ördögbőr grófja kacsintott egyet, és így szólt a Mélyvízi Kreccsenhez:
– …mit szólnál egy kis hepajkodáshoz?
+%/
Bóbabéjen épp ekkor, vagy egy kicsivel később, zuhogni kezdett az aprószemű, minden tengerészkabát alá bebújni képes eső.
A rákhalászoknak most lett elegük ebből az egészből.
– Orvos akartam lenni – mondta az egyik csurig elázott rákhalász a másiknak. A Tengeróceán hullámai – csobb, csobb – úgy ütötték a csónakjuk szélét, mint amikor valaki nagyon be szeretne jutni valahová. Hinta-palinta, közölte a csónak. – Anyám mindig mondta, hogy LEGYÉL DOKTOR! De nem, én RÁKHALÁSZ leszek, édesanyám, mondtam erre, mert az csupa kaland, meg izgalom, meg RÁK, meg minden nap egy újabb lehetőség arra, hogy újat lássak… most meg nézz rám!
A másik rákhalász oda sem pillantva nézett rá.
– CSUROM MERŐ VÍZ VAGYOK – nyekergett tovább az egyik. – ÉS SENKI SEM MONDTA, HOGY A RÁK, AZ BÜDÖS. És hogy MELÓZNI IS KELL MAJD. És milyen kaland? Milyen elképesztő dolgok? Minden napunk ugyanaz! Kijövünk a kiscsónakkal a vízre, halásszuk a rákot, hazamegyünk, eladjuk a rákot a piacon, ráklevest eszünk rákbabbal és ráksört iszunk rá. Aztán ÚJRA. Aztán MEGINT. HOL ITT A MERÉSZ VÁLLALKOZÁS? Hol itt a CSUDA meg a MEGLEPETÉS?
A másik rákhalász meg se szólalt, úgy mondta, hogy igen.
– HÖBÖRÖBÖRÖBÖRÖBÖBB – tajtékzott fel a Tengeróceán nagyhirtelen a semmiből. Valami orbitális és hatalmas közelített a rákhalászok csónakocskája felé. Mint a huss: úgy sietett. A hangja: MENNYDÖRGÉS. A hullám, amit felvert: ORBITÁLISAN BRUTYÓ. A rákhalászok tátott szájjal bámulták, ahogy tőlük pár méterre elrobog mellettük keletnek, csáposan, mint valami víz alatti gyorsvonat, aminek, nos, csápjai vannak.
– Szevasztok! – köszönt valaki a semmiből a rákhalászokra. És ott se volt. A HÖBÖRÖBÖRÖBÖRÖBÖBB olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy érkezni hallatszódott.
A csupa keserv rákhalász megrázta a fejét. Elgondolkodva nézett a HÖBÖRÖBÖRÖBÖRÖBÖBB után.
Az eső pedig úgy hullott, mintha direkt csinálná.
– …és sose történik semmi – közölte végül a rákhalász. – És sose nem is fog, és UNOM A RÁKOT. ÉS KALANDOT AKAROK, DE MI VAN CSAKCSUPÁN? RÁK!
A másik pedig csöndben maradt, és úgy vágta rá, hogy naná.
És hogy menjél inkább kőművesnek.
%!/
SivákMivák Károly pedig állt a Ferihajó szélén, és a horizontot bámulta.
A horizont nem bámult vissza. Inkább csak úgy elvolt magának.
Akar a fenefranc egy SivákMivákot bámulni. Még a végén felfalja.
Jobb a békesség.
Érdekes, de Basabusa néni, aki éppen gúzsba kötve csücsült a Ferihajó egyik árbócánál, közös gúzson osztozva Basabusa bácsival, pont valami hasonlót akart mondani. Csak ő úgy fogalmazott:
– Utálatos egy fráter vagy, SivákMivák.
SivákMivák nem válaszolt azonnal. A horizont remegve bújt el a naplemente alá, úgy figyelte.
– Nem él el semmit azzal, ha sélteget, öleganyám – mondta végül, majd Basabusa nénire pillantott… a szeme dühös hullócsillag, a vigyora sarló alakú telehold: – Ugye tudja, hogy ha kell, szigeteket falok fel? Maga szelint mibe telne, ha MAGUKAT falnám fel, szőlöstül-bőlöstül?
– Meg ne próbáld, SivákMivák – közölte Basabusa bácsi, rém dühösen. – Még csak ne is gondolj rá. Ne merészeld fenyegetni a feleségemet, VAGY NEMULASS. Nem tudom, hogyan, nem tudom, miképp, de akkor is: veszíteni fogsz.
– FENYEGETNI? – röhögött fel SivákMivák. A robotdinoszaurusz az oldalán veszélyes kattogásba kezdett, amit nevezhetünk akár kárörvendő kacajnak is. – VESZÍTENI? Ugyan hogyan, vénembel? Itt mál CSAKIS NYELHETEK! Vagy idehozza Öldögből az ALANYSZÍVET, és akkor végle szeletni fog mindenki, hiszen AKKOLA ALANYSZÍVEM LESZ, vagy, ha nem… nos, akkol is, GYŐZÖK, melt elveszem ettől a tökkelütött glóftól azokat, akiket igazán szelet.
Basabusa bácsi nem akart megremegni, de mégis belecöccent a foga kicsit a félszbe.
Hatalmas lett a csend. A Tengeróceán habzott és babzott, a robotdinoszaurusz csendben csattogtatta a fogait. A Ferihajó mellett ott parkolt a csillagjárásra is alkalmas, szupertűzerővel felszerelkezett, Sszabó János, (két sz-szel) nevű szuperkomputer-agyú vitorlásmonstrum – szóval, és ezt Basabusának is be kellett látnia: a vesztés itt nem SivákMIvák felé kacsingatott.
Lassan szállt lefelé az este.
És Basabusa erőt vett magán, és bal kézzel megcirógatta a háta mögött Basabusa néni jobb tenyerét.
– Eljön – szólalt meg végül.
– Elnézést – próbált közbeszólni a SSzabó János (két sz-szel) nevű szuperszámítógép, de SivákMivák épp fortyogott, és oda se bagózott rá.
– A glóf?
– Eljön. Mert a legjobb barátom.
– És alla nem gondolt – fordult a bácsi és a néni Basabusáék felé –, hogy amilyen csalfa és kalóz a GLÓF, egyszerűen csak itt hagyja magukat? Veszni meg veszíteni? Végül is miélt ne tenné? Mióta kelesi az alanyszívet? És ha VALAHOGY túlélte, és megtalálta, akkor vajon nem-e taltja meg MAGÁNAK?
– Bocsika… – próbálkozott SSzabó János, de megint csak süket fülekre talált.
– Ördögbőr nem olyan – válaszolt SivákMiváknak Basabusa. Közben a tengeri szellőbe szimatolt, amiben volt valami különös a sószag mellett… mintha varjúkárogás illatát hozta volna a szél. – Sose hagyna cserben.
– Elle azélt ne vegyen mélget – kiabálta SivákMivák, és megragadta Basabusa grabancát. A száját tátigatta közben, mintha azt próbálná kitalálni, mekkorára kell tátani ahhoz, hogy beleférjen egy Basabusa. – Ez simán ÁTVELI magát. ITTHAGGYJA. Ez egy kalóz. Ez egy PELNAHAJDEL. EZ egy pöszke kisz MITUGLÁSZ.
– És kitűnő táncos – szólalt meg valaki a Ferihajó rengeteg árbóca közül a legszélső mellől. – Ezt kifelejtetted, te pökhendi pupák.
És ott állt Ördögbőr. Basabusa később úgy mesélte a birsszirtieknek, hogy ugyan a gróf volt az, a csak holdfényben, kivont szablyával, de kicsit MÉGSEM ő: mintha két centit nőtt volna, és úgy állt ott, mint egy felkiáltójel, egy olyan viccnek a végén, ahol ő maga a poén.
Mint aki olyan biztos a dolgában, hogy csak na.
– Ó – közölte kicsit meghökkenve SivákMivák. Meglepve pislogott. – Ó. Micsoda… belépő. Nagyon elegáns. Hogy kelülsz te ide?
– ITT VAN A GRÓF, KÖNYÖRGÖM, MÁR MIÓTA AKAROM MONDANI. – mondta a másik hajó szuperagya, recsegős rádióhangon. – ÉS ha egy kicsit figyelnél rám, mondanám, hogy nincs..
– MÁSKOL MONDD HANGOSABBAN – rivallta SivákMivák. A robotdinoszaurusz harci állásba vágta magát, és Basabusa néni és bácsi felé villogtatta a karmait. SivákMivák pedig rettentő vigyorgásba kezdett. – Na, hol van?
– ..szóval mondanám, hogy A GRÓF NINCS… – folytatta SSzabó János, de SivákMivák oda se fülelt.
– Mi hol van, te szigetfaló szörnyeteg – pöckölt le egy búbogáncsot nemtörődöm módon a válláról a gróf. – A józan eszed? A humorod? A BALÁTAID? Mert erre aztán tuti nem tudok okosat mondani.
– AZ ALANYSZÍV, az hol van? NE PLÓBÁLKOZZ VELEM – ordított SivákMivák. A ballonkabátjába kapott a szél: és a száját tátotta, és fenyegetően fordult Basabusa néni felé. A néni pedig becsukta a szemét, és úgy várta a végső csámcsát. – Vagy különben A TE BALÁTAIDNAK ANNYI…
– Hm – ráncolta a homlokát Ördögbőr. Aztán megvonta a vállát. – Csak egy pillanat, hívásom van.
– Mid van? – képedt el SivákMivák.
De Ördögbőr nem figyelt rá. Mert akkor belelesett a saját szívébe.
És megnézte, mit üzent neki az Abszolútum.
Szegfűillat csiklandozta közben az orrát, mint szöszke lányhaj, ha egy illető épp puszit készül adni.
És amikor megnézte, mit tett a szívébe az Abszolútum, Ördögbőr arcán furcsa mosoly suhant keresztül.
Óvatos, picike vigyorka. Amiben volt némi szomorúság is.
Csend lett. Ördögbőr belemeredt a tőle pár méterre tátogó, szigetfaló, szeretettelen SivákMivák szemébe. Egy kósza, abszolút nem odavaló tengericsillag gurult el kettejük között, keresztül a Ferihajó tatján. Majd Ördögbőr így kiáltott:
– Jó, hát akkor ADD ODA NEKI ÉS SZERELD LE EZT A NYÁPIC NYIKHAJ PIPERKŐC POFÁTLAN PAPRIKAJANCSIT A HAJÓJÁVAL EGYÜTT!
És akkor felrobajlott a Tengeróceán.
És kiemelkedett a vízből a Kreccsen, aki megint Mélyvízi volt, és RETTENETES, és eltakarta a Holdat, és az összes csillagot.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – dörögte, és 543 csápjával megragadta a Ferihajó mellől épp iszkolni igyekvő, szuperkomputer agyú fregattot.
– …hogy NINCS EGYEDÜL, TE MIHASZNA! – kiabálta SSzabó János. Tüzelni próbált a Kreccsenre a 76 ágyújával, de a Kreccsen úgy szorította, hogy már arra is képtelen volt. – EZT AKAROM ELMONDANI MÁR MIÓTA!
– Mondanám, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg nem jön a Kreccsen – mondta a Kreccsen. – De minek mondanék ilyen sületlenségeket?
– EZ NEM IGAZSÁG! – ordított tehetetlenül SivákMivák. A robotdinoszaurusz akkor már a Tengeróceánba ugrott: belátta, hogy itt ő aztán semmit se tehet. Placcs, közölte a Tengeróceán. SivákMivák kapkodta a fejét. Szzabó Jánost csupacsáppal húzta a tenger mélyére a Kreccsen. Blugy-blugy. SivákMivák erre ordított még egyet, valami dühöset, amit leírni is képtelenség, és kitátotta száját.
Basabusa bácsi pedig megfogta Basabusa néni kezét, simogatósan, és felkészült a felfalásra.
Csakhogy az nem jött.
– HGRGD – mondta ehelyett SivákMivák.
Mert egy láda landolt az ordasra tátott szájában. Időette volt, és fa, és poros, és csudalakatos.
És SivákMivák nem tudta lenyelni. Csak állt ott, bambán, teleszájjal, és nézett maga elé. Hadonászott a kezeivel. A tat korlátja felé hátrált.
– Szép dobás – biccentett a Kreccsen felé Ördögbőr. A Kreccsen visszabiccentett, és közben SSzabó János-agyú fregattot bugyborékoltatta. Ördögbőr lassan lépdelt SivákMivák felé. Forrt benne a düh, de mégis csendben mondta: – Fenyegetted a barátaimat. Oké. Kérés nélkül léptél a FERIHAJÓRA. JÓ. Az aranyszív kellett. Megkaptad. Lássuk, mit tudsz kezdeni vele.
Majd elővett a zsebéből egy szelencét. És miközben kinyitotta, ezt suttogta:
– Csak a Sarkcsillag. Csak a Szegfű Illata. És a TEMETŐI VARJAK.
És hirtelen varjúkárogás – egészen pontosan 10 dekányi – töltötte meg a mindeneket. Valami fekete, viharfelhőnyi susogás, sötét szárnyak éktelen csapkodása károgta tele az éjszakát, és egy pillanatra fekete kabátba öltözött a világ.
Ördögbőr befogta a fülét.
A csudalakat pedig, aminek 10 deka varjúkárogás maga volt a varázsige, csattanva nyílt ki a faládán.
A sötétséget a világ legnagyobb aranytömbjének ragyogása töltötte teli. SivákMivák szájából tört elő: a fénysugár maga volt az aranyszívek Abszolútuma. Benne volt minden: csillag, hold, felkelő napsugár a sötét hajnal után, és az összes vidám délután és a minden, ami édes és jó.
– GRÁRRRRRRÁRÁ – kiabálta SivákMivák. Próbálta lenyelni a rengeteg jóságot, a csupa fény aranyszívet.
És persze, hogy nem sikerült neki.
És zutty: leesett a tatról.
A Tengeróceán pedig köszönte szépen, és lenyelte SivákMivák Károlyt.
Pont úgy, mint aki ott se volt sose.
És megint csend lett. És visszajöttek a csillagok. És a Kreccsen elégedetten tempózott a Tengeróceán tetején, és büszkén nézte a Ferihajó tatján fáradtan a barátai felé bandukoló grófot.
És amikor Ördögbőr eloldozta Basabusa bácsit és Basabusa nénit, Basabusa bácsi első kérdése nem az volt, hogy „HOL A FITYFENÉBEN VOLTÁL EDDIG”, vagy hogy „MÁR MEGINT MIATTAD KERÜLTÜNK EKKORA SLAMASZTIKÁBA”, hanem ez:
– Mint üzent neked a Szegfű Illata, azaz az Abszolútum, komám?
Amire Ördögbőr, kis gondolkodás után csak ennyit felelt:
– Azt írta a szívembe, hogy „Mondj le róla.
És megtalálod.”
%%/!/
– Persze SivákMivák nem veszett oda. Egy jó szív sok mindenre képes: például arra is, hogy megtanítson minket lemondani a dühösségről, a dacról, arról, hogy folyton haragudjunk, sőt, megmutatja azt is, hogy hogyan lehet OKOSAN szeretni. SivákMivák jó 10 tengeróceánnyi évet duzzogott végig a Tengeróceán fenekén, mire rájött, milyen buta volt korábban, hogy szeretni nem úgy kell, ahogy eddig csinálta. Hallgatott az aranyszívre, és feladta a rosszfiúságot: mostanában, ha minden igaz, kiskocsmát vezet valamelyik apróbb szigeten, és ingyen adja minden szombaton a macifröccsöt, és ha szomorú vagy, akkor például rákérdez, hogy „Mi a plobléma, kiskomám? Gyele, ülj le, beszéljük meg.” És ha úgy van, még meg is ölel.
Basabusa bácsiék hazamentek a Birsszirtre, naná. Basabusa néni recepteket cserél teknőcbuszpostán a Kreccsennel, aki megint csak a Mese Szélét őrzi, Basabusa bácsi pedig hümmögve gondol a grófra, és arra is, hogy vajon megtalálta? Vajon végül akkor az övé lett az aranyszív? Majd a birsszirti Nagymóló végében, mikor a napestét csodálja, általában arra jut, hogy igen, nagyon valószínű. Mert aki lemond arról amit ennyire keresett, csak azért, hogy megmentse a barátait, annak NEMARANYSZÍVE nem lehet.
Csend lett. A bambuli törzs hallgatott. A Végzet Kacsája szintúgy.
Hiszen befejezte a Világ Legkisebb Meséjét.
– De hát Végzet Kacsája! Így van vége a Világ Legkisebb Meséjének? – kérdezte végül a törzs főkönyvelője. – Hát mi lett a gróffal? Hát hová tűnt, merre kalandozott tovább a Ferihajó fedélzetén? Visszament Koponyányi doktorhoz, ÉRTED, aki itt vagy előttünk, például?
– Ó – mosolygott a kacsa, de úgy, ahogy csak egy kacsa képes mosolyogni. – Nem akarom lelőni a poént.
Az égben ekkor megint elszállt egy szikrázó hullócsillag a Kilikapudzsári-szigetek bambulijainak feje felett.
És a gyanús bokorzörgésre a háttérben még a robotdinoszauruszok sem kapták fel a fejüket.
No, hát sziasztok. Hát, ennyi volt. Micsoda kalandjaink voltak, nemdebár? Szomorúak vagyunk, hogy vége, meg örülünk is, hogy együtt duhajkodtuk és kalandorkodtuk végig ezt a 11 + 1 epizódot a Tengeróceánon. Hallgassátok meg az utolsó falábalávalót, és pogózzatok egyet, és tessék szépen rosszalkodni! És ne féljetek: még találkozunk… nem is akárhogyan! Simonfalvi Ancsa kalózkölökanyuval és Mayer Tamás pernahajderrajzoló-pupákkal közösen mond nektek szevaszt Adamik Zsolt, ellenőrcápamenedzser és eperfagyiszakértő.
A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum ez év őszén bővítette kulturális kínálatát, és beindította a Kulteátrum nevű színházi előadás-sorozatát. Ezen a héten Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya című művét láthatják online élő adásban az érdeklődők. A darabot Gál Tamás Jászai Mari-díjas színművész rendezte és adja elő, amit sajátos stílussal dolgozták fel. A játékstílus, az élő zene, az improvizáció és az interaktivitás stílusjegyeit ötvözi.
A fotografálás mint női hivatás – Csorba Csilla művészettörténész (Petőfi Irodalmi Múzeum) előadása a Fotóhónap 2020 keretében a Kassák Múzeumban
2020-ból visszatekintve anakronizmusnak látszik, hogy egy olyan mesterséget vagy művészi pályát, mint amilyen a fényképezés, női vagy férfi hivatásnak tekintsünk. A 19. század végén bekövetkező társadalmi változások, a lányok, asszonyok családi életben betöltött szerepeiken túlterjedő ambíciói vagy éppen az egzisztenciális problémák a nőket munkahely keresésére sarkallta, és közülük többeket a fényképészek műtermébe irányított. Míg egyesek óvták a nőket, hogy gépekkel, vegyszerekkel bánjanak, mások – egyebek között a feminista sajtóorgánumok −, kifejezetten ajánlották számukra a műtermi fényképezést. A fotózás elméletének és gyakorlatának különböző szintű elsajátítása után sokfajta út állt a nők előtt: fogadókisasszony, retusőr, műtermet működtető hivatásos fotográfus vagy a kísérletező, újfajta látásmódot feltételező alkotói pozíció.
Az előadás Besnyő Éva életművéhez méltó nőfotográfusok útkereséseit (Máté Olga, Révai Ilka, Landau Erzsi, Rogi André, Kárász Judit, Kálmán Kata, Ata Kandó) mutatja be példaként a 20. századi fotótörténetből.
Bár igazi PagonyFesztet most nem tudnak csinálni a gyerekeknek, a szervezők úgy döntöttek, hogy színes online programokkal várják az érdeklődőket FB oldalukon minden november délelőtt.
Ez alkalommal ellátogathatunk Maszattal, Berg Judittal és Agócs Írisszel a Posta Múzeumba, és kideríthetjük, hogyan működik a posta!
Meghallgathatjuk a legújabb Maszat mesét, amelyben Maszat öltözik Mórocz Adrienn előadásában! De lesz bábelőadás, kézműveskedés is 11 órától a Pagony FB oldalán.
Főzőskönyv. Beszélgetés Dragomán György szakácskönyvéről
A szerzővel Szemere Katalin beszélget a hamarosan megjelenő Főzőskönyvről a Líra Könyv facebook oldalán.
„Örüljetek!” – időnként így fejezi be főzős-evős történeteit és receptjeit Dragomán György. Évek óta olvassuk ezeket a személyes beszámolókat, és aztán indulunk a konyhába, hogy mi is kipróbáljuk a recepteket, és vidáman megvendégeljük szeretteinket. Úgyhogy most tényleg örülünk, mert erre a könyvre már régóta várunk!
Mindenkiben nő a feszültség, nincsenek koncertek, nincs pogó. Ezt a hiányt hivatott pótolni ez a kiváló vállalkozás. Végre mindenki a kedvenc zenéjére pogózhat, külön, mégis együtt. Csak annyit mondunk, hogy Pogószínház.
A régi Goldberger gyár területén, egy romos, indusztriális környezetben nyitottatok tavaly. Hogyan lehet 1000 négyzetméteren kulturális központot kialakítani?
Sok évnyi tervezés, gondolkodás és stabil koncepció kellett, de azt hiszem, ezt a GICA (Godot Institute of Contemporary Art) mindenhol tükrözi. 700 négyzetméter kiállítótér melletti külön épületben négy emeleten projekt roomokat alakítottunk ki a vetítéseknek, installációknak, workshopoknak, a felső két szinten pedig műteremlakásokat hoztunk létre, emellett egy rezidencia program is tervben van. Hosszú ideig tartott a tervezés és a megfelelő hely megtalálása, de pontosan tudtuk, hogy mit szeretnénk elérni. Tíz éve választás előtt voltunk: vagy külföldre megyünk, vagy csinálunk Magyarországon olyat, amiért érdemes itt maradni.
Azt mondtuk, ahelyett, hogy indulunk egy nagyobb piacon, inkább létrehozzuk azt a kis piacot, amit Magyarországon régóta sokan szeretnének.
Ezt a tervet leginkább gyűjtőkkel lehet megvalósítani, és szerintem sokan szívesen vásárolnának műalkotást, ha nem egy ijesztő, vagy legalábbis az átlagembernek zavarbaejtő galériában van csak erre lehetőség. Az első Young Generation Art Fair volt erre a kísérlet, amely egyrészt a fiatalok képviseletére és tehetséggondozásra hivatott, másrészt megmutatkozott, hogy az emberek igenis akarnak kortárs műveket vásárolni. Átgondoltuk, hogy a piac kiépítéséhez mire van szükség, erre építettünk fel egy tervet, ezt szolgálja a GICA és a Godot Labor, ami az egésznek az alapja. Amikor tavaly megnyitottuk az Intézetet, az a jéghegy csúcsa volt, a hegy még csak most kezd kirajzolódni.
Nagy vállalásnak tűnik egy teljes piac kialakítása.
A kultúra társadalmi felelősségvállalás, ha ezzel foglalkozol, támogatod, te is benne vagy. Mi húsz éve ezzel foglalkozunk, de változtatni akarunk a berögzült rossz struktúrán, ami röviden szólva azért alakult ki, mert csak egy látszat-piac van Magyarországon. Ezt a múzeumok is torzítják, de az is látható, hogy a múzeumok sincsenek jó helyzetben az elmúlt években. A galériák munkája hősies, annak ellenére, hogy legtöbbjük veszteséges, vagy külső forrásból tartja fenn magát – ahogy mi is. Tömegekhez kell elérnünk, hogy menő legyen a kortárs művészet, ez is a piacot szolgálja. Ha már nincs pénz és eszköz marketingre, és egy múzeumban csak néhány ezer embert sikerül megmozgatni egy kiállításon, ami ráadásul nagyrészt a szakmát jelenti, akkor ellátta-e a múzeum a feladatát, hogy bemutasson egy zsenit? Ezen kell változtatnunk.
Milyen rendszert hoztatok létre, mennyiben más a GICA, mint egy hagyományos múzeum vagy galéria?
Nemcsak a hozzánk látogatóknak, de a kiállító művészeknek is igyekszünk edukatívvá tenni a koncepciónkat. Ha egy érdeklődő betér, akkor elérhető áron tud vásárolni (nem alulárazva, csak éppen nem drágán), amiről nincs alkudozás: adásvételi szerződést írunk, ami mindkét oldalról bizalomnövelő. Magyarországon nem reális magas, bécsi árakat fizetni egy műalkotásért, ezért bevezettünk egy minimál árat, ami a fiatal (és nem fiatal) művészeket segíti abban, hogy jobban tudjanak árazni, amitől, ha eltérnek, azt is inkább felfelé teszik.
A művészeknek honoráriumot fizetünk, és nem maguknak kell mindent előkészíteni, nem várunk tőlük ingyen műveket, ami már elég is lehetne egy élhetőbb, sikeresebb közeghez.
Mi tartozik még ehhez a koncepcióhoz?
Kétféle pályázatunk van, az egyik a vásár pályázata (Godot Art Fair), amelynek köszönhetően fiatal magyar művészek könnyebben érvényesülhetnek a pályán, és amely pályázattal ötödik éve komoly sikereket tudhatunk maguk mögött. A feltörekvő képzőművészek számára rendezett vásárt az Art Market Budapesttel egy időben rendezzük, hogy szélesebb közönséghez is eljuthassanak, ez a pályázat július elején zárult. Visszajáró vendégeink vannak, gyűjtőket neveltünk ki, de az egyik legfontosabb eredményünk, hogy a művészekkel olyan bizalmi kapcsolatunk alakult ki, ami mindig is hiányzott ezen a területen. A Godot Galéria tavaly lett húszéves, és mi, az alapítók töretlenül hiszünk abban, hogy ha jót csinálunk, akkor az jót hoz magával. A másik pályázatunk nemzetközi, de magyaroknak is szól: külföldieknek euróban (idén 15 ezer euró), a magyaroknak forintban határozzuk meg a díjazást. A kiírt pályázat célja, hogy lehetőséget teremtsünk tehetséges kurátorok, művészeti csoportosulások számára, akiknek valamilyen okból eddig nem volt lehetőségük megvalósítani a megfogalmazott elképzeléseiket. Mindkét esetben ragaszkodunk ahhoz, hogy a honoráriumot csak arra lehet költeni, amiről a pályázat valóban szól. Az első nemzetközi pályázat nyertese egy hongkongi alkotó, Wai Ting Loretta, de a koronavírus-járvány miatt bizonytalan, hogy mikor tudjuk megvalósítani a kiállítását.
Alig fél éve nyitottátok meg az Intézetet, amikor Magyarországon is megjelent az új koronavírus, a kulturális szektort pedig azonnal leterítette. Mit tehettetek ebben az időszakban?
A pandémia ellenére eddig minden fontos tervünket felülteljesítettük, a felújítások sem álltak le: szeptemberben nyitjuk a Godot Labort, ami egy bemutatkozó tárlat lehetősége fiataloknak, októberben nyílik a vásár. A világjárvány közben kialakítottunk egy olyan hibrid teret, amely az épület első három emeletét foglalja el, tárlatokra és műhelymunkára egyaránt alkalmas. El fogunk indítani egy online vásárt is, aminek az ötletét a pandémia hozta. Jövőre terveztük, de végül idén kezdjük a beléptetőrendszer kialakítását, minden lehetséges eszközt digitalizálunk a mikroporttól a robotporszívóig, de még készpénzes fizetés sem lesz. A pandémia miatt sok mindent el kellett adnunk, de ami az igazi veszteség, hogy nem tudjuk megtartani a programjainkat, így bevételtől estünk el – ilyen például a Banksy-kiállítás, amit bevállaltunk, és ami alapvetően bonyolult, időigényes a megszervezése, és persze nagy összegekről van szó. De ebben a helyzetben csak előre lehet menni: átszerveztük. Idén jött volna Wai Ting Loretta is, de még az sem biztos, hogy jövőre meg tudjuk oldani a tárlatát. Szerencsére nyáron sikerült megtartani Kleb Attila Closer című kiállítását, ami a Budapesti Fotófesztivál hivatalos programjának része volt, jazz- és blueslegendák, zenészek és hazai színészek arcaival, gesztusaival, remek tárlatvezetésekkel (például Thuróczy Szabolccsal, Cserhalmi Lucával és magával az alkotóval, Kleb Attilával), de koncertet is szerveztünk a kiállítás mellé.
Nagyon vártuk az Óbudai KultÉjt, ami augusztus elsején volt, itt remek szervezetek jöttek össze, és ezzel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy jó emberek kevés pénzből is tudnak jót csinálni.
Lehet számítani hosszútávú összetartásra?
Ezelőtt is próbáltunk proaktívak lenni a kerületi intézményekkel, a KultÉj gyakorlatilag magától összejött, és szerintem a kapcsolat innentől még szorosabb lesz. Azt gondoljuk, hogy a GICA nem csak Óbuda kulturális életében lehet fontos állomás, mert a cél a fiatalok segítése, és ha kevesebb képzőművésznek kell elhagynia a pályát, ha hosszútávon sikerül megvalósítani egy progresszív koncepciót, az nem csupán egy szűk rétegnek lesz fontos mérföldkő, de talán beindul egy olyan folyamat, amire a kortárs művészetnek régóta szüksége van.
Milyen út vezetett idáig, hogy lesz valakinek yacht kikötője az Árpád híd tövében?
Például úgy, hogy édesapám, Varga István nyitotta meg az első magánkikötőt Szentendrén 1984-ben, ami kijelölte az utam.
Édesapja is hajós ember?
Motorcsónakázott, de nem volt nagy hajós múltja. Vett egy motorcsónakot 1980-ban, 1984-től beindította a szentendrei vízisí iskolát, ott gyerekként már mi is segítettünk. Sose dolgoztam mással, mindig csak családi vállalkozásokban.
Hány testvére van?
Két fiú. Az öcsémmel, Varga Viktorral a kezdetektől együtt dolgozunk a Hajógyári-szigeten. István bátyám is hajózással foglalkozik, városnéző hajójáratai vannak, segítjük egymást.
A kilencvenes évek eleje óta működik a kikötőjük Óbudán. Mi történt ezalatt?
Voltak szép idők, és voltak kevésbé szépek. Az 1990-es évek időszaka nekünk sem volt könnyű, igazából 2000-ben kezdődött a fellendülés, ami a magánhajózást illeti. Egyre több hajót adtunk el, amit ezzel kerestünk, azt visszaforgattuk, bővítettük, fejlesztettük a kikötőt. A Hajógyári-sziget tulajdonképpen a Wiking Yacht Club szíve, itt történik az összes munka.
Az egyik fő szolgáltatásunk a daru, amivel nagy hajókat is tudunk emelni, de van szervizünk is, ami szerintem az ország egyik legjobb hajójavító, gondozó műhelye.
Egyrészt munkatársaink tapasztalata, másrészt a képzések, felszerelések miatt. Minden olyan eszközzel rendelkezünk szaktudás és berendezések terén, ami ahhoz kell, hogy gyakorlatilag bármilyen hajót meg tudjunk javítani, ami Magyarországon vízre kerül. Jóformán minden típushoz megvannak a szervizjogaink, szakszerszámaink, saját raktárunk van komoly árukészlettel, alkatrész bázissal. Nagyon büszke vagyok a személyzeti állományunkra: van négy hajószerelőnk, hajós villanyszerelőnk, hajós műanyagosból ketten is vannak, akik nagyon profin javítják a testeket. Hat matróz dolgozik nekünk, akik biztonságosan tudják mozgatni a járműveket, saját hajószállító kamionunk van több daruval, targoncával.
Ráadásul nagyon jó helyen van a kikötő, itt a Hajógyári-sziget csúcsán.
Ez is igaz. Nagyon bízom benne, hogy a Hajógyári-sziget továbbra is megtarthatja jelenlegi funkcióit. A Duna itteni szakaszán kevés terület van, ahol ilyen függőleges partfal lenne, mint nálunk. Itt van a vízi benzinkutunk is 1997 óta. Budapesten ez a legnagyobb forgalmú sport benzinkút. Sokszor végig hajóztam a Dunát egészen Passauig. Nagyon ritka az olyan komplex szolgáltatásokat nyújtó kikötő, mint a miénk, bármi gond van, azonnal tudunk lépni. Nálunk minden egyablakos.
Hány kikötője van a Wikingnek?
Szentendre volt az első 1984-től, 1993-tól vagyunk a Hajógyári-szigeten, 2006-tól Sződligeten és 2010-től a Marina-parton is jelen vagyunk. A Dunán kívül van Wiking Abádszalókon is. Több helyen próbálkoztunk a Tiszán is, is, de azok nem működtek gazdaságosan. A magyar sporthajózás egyik alapvető helyszíne itt van nálunk, a Hajógyári-szigeten.
Hány hajót tárolnak itt állandóan?
Olyan 150–200 között. Amikor bevezették a hajóadót a III. kerületben, elég nagy volt a morgolódás. Bizonyos szempontból nem túl nagy tétel, amit egy 50 milliós hajó után ki kell fizetni, mondjuk százezer forint adót, más szempontból viszont fájhat. Általában valamiféle kompromisszumot kötünk, hogy az ügyfél ne sértődjön meg, és azért ne hagyja el a hajózást.
Fotó: wiking.hu
Mit nyújtanak még a Wiking Yacht Clubban?
Egymásra épülő szolgáltatásaink vannak. Ha valaki egyszer beült egy motorcsónakba, és rájött, hogy tetszik neki, akkor eljöhet hozzánk oktatásra. Saját akadémiánk van, ahol évente 200-an tanulnak vezetni.
Mire érvényesek az itt szerzett jogosítványok?
Sport szintű jogosítványt szervezünk motoros és vitorlás hajókra. A motoros képzés már a Marina-parton van, a vitorlás pedig a Lupa-tavon. A sikeres vizsgázók 20 méter hosszig korlátlan teljesítményű motorral meghajtott hajót vezethetnek. Eddig több mint 3500-an szereztek rajtunk keresztül jogosítványt.
Miből áll az oktatás?
Ennek is van elméleti és gyakorlati része, az előbbi tavaly óta online elérhető. Leendő hajósaink megismerkednek a vízrajzi szabályzattal, a tananyag fontos része a Duna, a folyók ismerete, mire kell figyelni, mit jelentenek hajózási szempontból a gátak, egyéb folyamszabályzó dolgok, hogyan működik egy folyó, és természetesen tanítunk hajózástant, műszaki ismereteket is. Ezután jön a gyakorlati oktatás. Nálunk 6 méter körüli hajókon gyakorolnak az ügyfeleink.
A legfőbb célunk, hogy a képzésünkön ne papírt adjunk, hanem tudást. Azokból, akik beleteszik az energiát és az időt a tanulásba, többnyire jó hajósok lesznek.
A saját yacht elég költséges szabadidős foglalkozás…
Ez igaz, tehát azok, akik eljutottak oda, hogy birtokolnak egy ilyen klassz hajót, valahol már letették a garast. Alkalmazotti fizetésből kevesen tudják megvásárolni és fenntartani a sokmilliós hajókat, többségüknek saját cégük van. Az ott kialakult tulajdonosi szemlélet meglátszik azon is, ahogy a hajójukkal bánnak. Magyarországon valahogy még nem alakult ki, hogy a sikeres emberek büszkék lehessenek arra, amit rengeteg munkával és tehetséggel értek el. Könnyű haragudni valakire, ha nem látom, hogy mennyit dolgozik, csak azt, hogy milyen kocsival jár.
Milyen hajós szemszögből a Duna?
Sok helyen hajóztam a Dunán, és azt láttam, hogy a magyar szakasz talán az egyik legjobb. Meleg és tiszta a víz, nagyon jók a partjaink, a dunakanyari részen, meg lejjebb is, sok a homokos partszakasz. Tiszta homok van Baja környékén is, az is zseniális. Tehát nemcsak maga a hajózás jó, hanem a környezet is, odamenni, ahol nincs senki. Mondjuk szombaton kihajózni, valahol megállni, bográcsozni, kifeküdni egy plédre, ott zsibong a hajó mellett a család, amikor fölhevülünk, bemenni a vízbe, a parton elmajszolni egy dinnyét… Nem tudok ennél jobbat. Ha elutazom a világ másik felére, legyen az bármilyen gyönyörű, pár nap után már azon gondolkodom, mikor mehetek újra a sóderesre. Nincs jobb, komolyan! Olyan tiszta a víz, hogy beleállok térdig, és látom a lábam. Minden pillanatnak megvan a varázsa, amit élvezni kell. A legjobb, hogy kint marad az, amit az ember nem akar visszahozni. Ez a legfontosabb. Egy fél óra a vízen kitisztít, kiszűri a felesleget. Mondják, hogy drága. Mi a drága? Az, hogy állandóan stresszes vagyok, vagy az, hogy hajózom pár órát, föltöltődöm, és olyan életkedvvel jövök vissza, hogy akit egy órával ezelőtt megpofoztam volna, most inkább megölelném?
Saját gyerekei is hajóznak már?
A lehetőségeikhez képest, hiszen az egyik 12 éves, a nagyobb is csak 17. Imádják a vizet, a társaságot, mert a hajózásban az is fontos. Mi nemcsak egy sima hajóparkoló vagyunk: akik idejárnak, szinte családtagok. Jó idetartozni, nemcsak akkor lehet lejönni a kikötőbe, ha kimegyek hajózni, hanem egyszerűen csak délután leülök egy sörrel, találkozom pár emberrel, akivel el tudok beszélgetni, nem a munkáról, nem a politikáról, sem bármiféle negatív ügyről, hanem valami közös és szép dologról. Rengeteg programot szervezünk a kikötőkben. Nagyon szeretem azt, hogy itt értékes emberek tudnak egymással beszélgetni. Egy kikötőbe járnak, közös programokon vesznek részt. A túra tulajdonképpen a közös bulik csúcsa.
Ilyen, amikor mondjuk 15–20 hajóval elmegyünk Belgrádba vagy a Fekete-tengerig. Ott aztán nagyon komoly kapcsolatokat lehet kialakítani, mert útközben folyamatosan segítjük egymást.
Ha megkérdeznék, mit kezdene a Hajógyári-szigettel, milyen javaslattal állna elő?
A Hajógyári-szigeten most tulajdonképpen gazdátlanul áll egy csomó értékes épület. Régóta gondolkodunk azon, milyen jó ötlet lenne itt egy Széchenyi István Hajózási Múzeum. A fedett rész alatt be lehetne mutatni az úszóképes, beindítható, működőképes öreg hajókat, mellette, ahol korábban a diszkó volt, be lehetne mutatni a kisebb műtárgyakat, a kisebb hajókat, maketteket, meg minden olyan emléket, amit még a garázsában őriz itt-ott néhány fanatikus hajós. Komolyan hiszem, hogy ez egy reális terv, ráadásul fontos értékeket őrizne meg. Egy idős barátom, Sanyi bácsi mesélte, aki az újpesti Ganz Darugyárban volt főmérnök, hogy 1989-ben, amikor bezárták az újpesti darugyárat, még legalább 50 évre volt megrendelésük. A világ úszódaru gyártásának nagyon nagy százaléka itt zajlott, Afrikától Dél-Amerikáig mindenhonnan jöttek megrendelések, mert annyira jól működött. Bezárták. Jó lenne legalább az emlékét megőrizni annak, amire joggal lehetünk büszkék.
Az utolsó vonat utáni csönd. Az indóház utáni második ház az övék. Egyszer csak várni kezdte az utolsó vonatot Pest felé. Tizenegy húszkor zakatolt át rajtuk, le sem lassított. Szerette volna látni az állomásukat és a falut arról a vonatról. Elképzelte, hogy mi látszik. Egy csík a gátoldalból, talán a tetők. Az indóház vörös kővel kirakott alapja. A zászló, amely ferdén áll, mintha odacsapták volna évekkel azelőtt. A kuka tartója. A kuka eltűnt. Fémből volt. Meg egyébként is; mit dobott volna bele és kicsoda. Mindig is csak busszal lehetett bejutni a városba, és a busz fentről indult, a templomtól.
Az öregek azt mondták, a háború előtt megállt itt is a pesti gyors a kastély miatt. Eleve azért építettek ide állomást: a kastély miatt. Aztán megszüntették, a kastély miatt, és inkább buszokkal hordták a bolondokat a volt kastélyba. Aztán eltűntek a bolondok is, nem sokkal a születése előtt.
A romhalmaz, ami a kastélyból maradt, pár évig tiltott terület volt, de valaki egy éjjel elvitte a fémkerítéseket. Ott maradt az épület a bevert ablakokkal, az egyik torony tetejét áttörte egy fa.
Amikor bement a fiúkkal, látta, hogy tele van szarva a nagyterem, a kisebb szobákban meg nem volt semmi. Az egyiknek a padlóján egy játékbaba hevert kitekert végtagokkal, lekopott arccal. Lehajolt, hogy megnézze. Tele volt a feje fognyomokkal. Úgy érezte, hogy hányni fog, de nem mondta nekik, csak intett, hogy kimegy.
Nem lehetett gyengének lenni. Nem lehetett lánynak lenni. A lányokat megcsinálták. Így mondták. Őt nem. Köpött és rúgott. Az Attila mondta, hogy őt hagyják a fenébe, mégis az alsós tanítónő lánya.
– Elmondod anyádnak, megcsinálunk téged is. Nekünk mindegy – mondta a fiú és az arcába lihegett. Mentolillata volt a leheletének. Mentol és arcvíz, pedig csupasz volt akkor még a képe.
Aztán már nem félt tőlük. Talán ezért alakult így az egész. Először csak egy cigarettát löktek neki oda az iskolaudvaron, miután elengedték, aztán volt, hogy elhívták a kastélyba, egy délután meg, amikor a boltba ment, az Attila behívta a kocsmába, a Gombába.
– Te nem vagy buta. Mennyit ér ez az izé?
A telefonján mutatott valamit. Először törött székkarfának nézte. Csak aztán látta, hogy egy hangszer nyaka.
– Ennyiből nem tudom, mondta, és visszatolta a telefont.
– Itt van a hátulja.
A fiú letörölte a dzsekije ujjával a kijelzőt, mielőtt elé lökte újra a másik fotót.
– Az szerintem egy évszám rajta. Ezerhétszázvalami. Nem látom a végét. Szar a fotó. De ha ezerhétszázvalami, akkor sokat ér.
– Kussolsz róla.
Nem kérte, és nem kérdezte. Kijelentette. Egészen halkan mondta, messziről talán úgy látszott, mintha fűzné. Bólintott. Egyébként is, ha háromszáz éve nem kellett senkinek az a hegedű, legyen azé, aki megtalálta, így igazságos, gondolta.
– Szarok a hegedűdre.
A fiú szemöldöke felszaladt a homlokára. Belenyomta a csikket erősen a konzervdobozba az asztalon.
Igyekezett úgy beszélni, ahogy ők. Otthon úgy beszélt, ahogy az anyja. A plébánosnál halkan beszélt, a bolond Marikával, aki nagyot hallott, ordított.
A gimnáziumban már úgy beszélt, ahogy a mellette ülő lány. Lágy hangon. Fáradt hangon. Csengő hangon. Fél évig figyelte, hogyan mozog, milyen az írása, és melyik szoknyához melyik harisnyát veszi fel. Eleve furcsa volt, hogy a városban a lányok szoknyát hordtak. A faluban senki nem hordott szoknyát, csak az öregasszonyok. A Marika. De az is a melegítőre vette fel.
Aztán elkezdte felírni a füzete hátsó lapjára, hogy miket mond. Például, hogy jesszasz. Vagy hogy dzsízusz. A kabátot is miatta vette. Előtte dzsekiben járt, mint a többi lány a faluban. Amikor kitúrta magának a buszpályaudvar mellett a turkálós ruhahalomból a kabátot, becsomagoltatta. Az eladónő húzta a száját, és épphogy átkötötte a papírcsomagot. Nem volt akkora szatyra. Nem került szinte semmibe, annyi volt, mint egy napi menza. Vagy egy fél doboz cigaretta. A menzát szinte soha nem fizette be. Mindennap két kiflit vett, egy joghurtot és egy almát. A maradékot elrakta. Aztán rászokott arra is, hogy a busz hátsó ajtajánál szálljon fel, és eltette a bérletpénzt is.
Az anyja megrázta, aztán megszagolta a kabátot.
– Ez honnan van?
– Az Ági adta. Neki már nem kell.
Az utóbbi időben úgy hazudott, hogy nem is gondolkozott rajta. Nem volt az osztályban semmiféle Ági. Csak egy Ágota volt, egy szőke, vékony lány, a bal orrcimpájában piercinggel. Az apró kő felcsillant, ha nevetett. Gyakran nevetett. A legtöbbször a semmin nevetett. Szabályos, hófehér fogai voltak. Az apja fogorvos volt a városi kórházban. Ágota soha nem nézett rá. Még csak nem is kerülte a pillantását. Számára ő egyszerűen nem létezett.
– Ezt ki kell tisztíttatni. Egy tisztítás egy vagyon. Drágább, mint ez a rongy.
Az anyja arca sárga volt, a szeme fehérje szürke. A haja vékony, zsíros, szabályos sávokban szaladt hátra a homlokán, mint a szántás a vasút túloldalán. A barna nadrágjához kék kabátot vett fel. A térdén lógtak a nadrágszárak. Azelőtt nem tűnt volna fel neki, nem volt mihez képest feltűnni, a faluban egyformák voltak az asszonyok.
A kémiakönyvvel ment oda hozzá utoljára, még szeptemberben. Az anyja elolvasta, újra elolvasta, végül elé lökte a könyvet.
– Olvasd el akkor kétszer. Nekem a madarakhoz kell menni.
– Dehát te tanítónő vagy – kiabálta utána, de csak a hátát látta, ahogy lehajol a konyhába vezető üvegajtó másik oldalán.
A madarak. A rohadt tyúkok. Az egész faluban már csak nekik volt tyúkjuk meg a vén hülye Marika néninek. A többiek a Coopban vették a tojást. Csak neki kellett minden reggel kiszórni a kukoricát, mielőtt a buszhoz ment. Beletúrt, melengette a kezét a magokban. Magmeleg. Tyúkmeleg. Kabátmeleg. Aztán az ülésmeleg. A busz már rendes. Minden rendes, ami a városba megy, vagy onnan jön. Csak ők ilyenek.
Az Attila lehetett volna még rendes. Mindig tiszta volt. Mentolszagú volt a lehelete, amikor azt mondja, hogy őt is megcsinálja, ha pofázik. A hegedűt eladták Pesten.
– Olyan, mint a Star wars.
Odapislogott Takácsra, aki azt mondta, Budapest olyan, mint a Star wars. Gyerekkorában a szülei elvitték néhányszor. A Dunára emlékezett, lenéztek rá a várból, meg egy parkra, ahol emberek korcsolyáztak. Másra nem nagyon. A többi része csak a tévéből volt ismerős. Zsibbadni kezdett a gyomra alatt. Pezsgőt ittak üvegből. A gát oldalában ültek, ült ott a vizes nadrágban, mert előző nap esett, de nem merte otthagyni őket.
Attila felé nyújtotta az üveget. A pezsgőt még ott vették, Pesten. Elverték az egész pénzt pár nap alatt.
Nem értette, miért akarják, hogy velük igyon. Nem értette, mire kell nekik.
Aztán megmondták.
– Kell egy, akit nem kapunk meg. Te úgyis elmész.
Attila arca, ahogy ezt mondta, szomorú volt. Két ránc szalad le az arcán a szája mellett, a haja megnőtt, már a vállát súrolta. Úgy nézett ki, mint a régi képeken a Jimi Hendrix. Göndör volt, a bőre meg sötét. Egymással szemben álltak, a fiú kinyújtotta az üveget, ő megfogta, aztán beleivott megint. Akkor tényleg elkezdett zsibbadni a hasa. Tizennégy évesek voltak. A gimnázium előtti nyáron volt.
– Gyere el te is – válaszolta neki.
A többiek felröhögtek.
– Na, mi van már?
Az egyik mutatott valamit a két kezével. Takács volt az. Az, akit a vezetéknevén hívtak, amióta meghalt az apja. Addig az apja volt a Takács. Most ő lett az. Az apja ott maradt a rév másik oldalán; összeesett egy szerda este, azt mondják, némán, kiszállt az autóból, senki nem értette, miért száll ki, de kiszállt, felnézett az égre, és összeesett. Takács azóta volt Takács.
Attila nem lett a saját vezetékneve. Mondják, eleve nem is volt apja, egyszer csak hazajött az anyja ővele, egy ideig nevelte, aztán már nem tudta nevelni.
– Nem megyek Büdöspestre. Te mész oda, penészvirág.
Azt, hogy penészvirág, összeszorított szájjal mondta, kényeskedve.
– Lesz belőled is tanító néni. De addig legalább megtanulsz inni.
– Tudok inni – sziszegte az arcába, és belehúzott megint az üvegbe.
A fiú ellökte.
Amióta a városi gimnáziumba járt, épp csak köszöntek egymásnak. Attila azon a tavaszon befejezte a szakmunkást. Az öt tízes busszal járt be, háromkor jött. Senki se hitte el, hogy elmegy dolgozni, aztán nem hitték el, hogy bent marad a gyárban. De bent maradt, igaz, péntektől vasárnap estig senki se látta a faluban.
– Csinálja ez a balhékat tovább, csak hétvégén – mondta a Marika az anyjának, azt hitte, suttog, de úgy ordított, hogy az utca végében is lehetett hallani.
Amikor meghallotta, tiszta erőből becsapta maga után a kocsibejáró rácsát. Az anyja utálta, ha azon járt be. Rá is üvöltött.
– Mi van, fáj, hogy nincs kocsi? – mondta maga elé félhangosan, és belerúgott a kapuba, hogy becsukódjon rendesen.
Amikor hordani kezdte a turkálós kabátot, hétfő volt, november harmadika. Nem hitte, hogy a kétórás buszon összefut a fiúval, de az épp előtte szállt fel. Visszafordult, végigmérte, aztán bólintott, mintha azt mondaná, rendben van.
Azt hitte, Attila mellé ül majd, de a hátsó sorba ment, és bedugta a fülébe a fülhallgatót. Nem szólt hozzá, és el sem köszönt, amikor leszálltak.
Másnap először szólították fel franciaórán.
– Szép a kiejtése. Tanulta korábban a nyelvet?
A tanárnő kilépett a katedra mögül, mintha megnézné magának.
– Nem. Szoktam nézni – elharapta a mondatot. Azt akarta mondani, hogy régebben volt egy rajzfilmsorozat, amit mindig megnézett a neten. Tudta, hogy kinevetnék.
– Szoktam nézni néha a tévét. A tévéhíradót.
A tanárnő felvonta a szemöldökét, aztán biccentett.
– Jó.
Úgy érezte, ezt most elhibázta. Nem kellett volna feltűnősködni. Egyáltalán, nem kellett volna, hogy észrevegyék.
Amikor Ágota elindult felé a szünetben, ki akart térni előle, végül állt ott, megbabonázva.
– Segítenél?
A mondat úgy hangzott, mintha parancsolná, és nem kérné. Úgy hangzott, mint amikor Attila azt mondta, kussolsz. Ágota sárgadinnyés rágógumit rágott. Felfújta, miközben a füzet fölé hajoltak.
Ez rossz – mutatott oda ő az egyik rubrikára, de visszakapta a kezét. Az egész osztályban egyedül ő nem festette a körmét. Nem merte. Abból nagyobb baj lett volna, mint az autóbeálló kapujából.
Ágota rábámult.
– De te honnan tudod, hogy mi a jó?
– Megtanultam. Ez is rossz. A passé composé.
Nem is értette, hogyan vették fel épp nyelvtagozatra, épp franciára, épp őt. Angolra akart menni. Azt tanulta addig.
Összekeveredett a hajuk, ahogy ráhajoltak a füzetre. Reggel mosott hajat, most mégis mocskosnak érezte a maga fekete hajszálait Ágota szőkesége mellett.
A színt nem lehet kimosni, gondolta, aztán, hogy a gimnáziumban legalább fűtenek. Otthon csak a nagyszobát fűtötték. Az anyja azt akarta, hogy aludjon ő is ott, velük. Azt mondta, neki akkor jó lesz a kisszoba fűtés nélkül. Az anyja csapkodott, de aztán befűtötte azt is.
– Egyedül akarok lenni. Egyedül. Sötétmeleg. Énmeleg – gondolta, és magára húzta, a dunyha tetejére a turkálós kabátot.
Az otthoni fázások jutottak az eszébe, amikor visszabújt a paplan alá a kollégium szűk ágyán.
Semmi esélye nem lett volna erre az egészre, ha nem jut be a kollégiumba Pesten. Semmi esélye nem lett volna, ha az utolsó két évben nem jár fel Ágotáékhoz külön franciára. A lány azt mondta, unatkozik egyedül, és nem is biztos benne, hogy érdekli ez a nyelvvizsga-dolog. Pár hónap után az idős, szomorú nő már nyíltan csak neki magyarázott. Ágota olykor a körmét festette, máskor a telefont nyomkodta az asztal alatt.
– De ez így gáz – mondta Ágotának tavaly decemberben, az egyik óra után.
– Az apám mániája. Idefigyelj, ha nem jössz fel hetente kétszer, én ezt nem bírom ki ezzel a nővel. A lány belecsimpaszkodott a karjába, belevájta a körmeit is.
– De így én tanulok az apád pénzén – mondta neki halkan.
– Legalább valaki – súgta oda, és arcon csókolta azzal a könnyű ajakérintéssel, ahogy az anyját is szokta, ha hazaér.
– A kedvemért. Kérlek – tette hozzá, és csücsörített.
Semmi esélye nem lett volna, ha nem mer kiabálni az anyjával, amikor az meg akarta neki tiltani, hogy hetente kétszer az este kilenc órai, utolsó busszal jöjjön vissza a városból a külön franciaórák után.
– Mi akarsz lenni, kurva? – kiabálta, és rácsapta a fedőt a krumplira. Az apja behúzódott a szobába. Az utóbbi időben alig jött ki onnan.
– Francia szakos. Az akarok lenni. Párizsba megyek – kiabálta vissza, és látta magát kívülről, ahogy kiabál abban a régi, szürke kabátban, amihez talált egy hófehér kötött sálat is, ugyanott, aztán egy barettet, amit félrecsapott a fején, hogy a bolond Marika néni azt mondta, úgy néz ki, mint a saját nagyanyja.
– Francia szakos – köpte ki az anyja, és összeszorította a száját.
– Nekem jó volt a tanítóképző. Úgy kiabált, mintha mindjárt sírna.
– Nekem nem jó.
Beült az apja mellé a tévéhez. Az nem nézett rá. Szinte suttogott.
– Mit akarsz te?
– Francia szakra akarok menni.
– És mit csinálsz a francia szakkal ebben a faluban?
Csönd lett. Akkor lett először ilyen vattacsönd. Sötét csönd. Hócsönd. Üres csönd, amiben üvölteni lett volna jó, sikítani, ahogy a torkán kifér.
– Jó a kiejtésem. Megmondták.
Úgy hangzott, mintha most meg ő akarna sírni. Vagy mintha bocsánatot kérne.
Nem volt különösebben jó semmiből. Nem tudta őket behozni. De a nyelvet csak tanulni kellett. Hát tanulta.
– Emma, elmész?
Az apja suttogott. Trágyaszaga volt a nadrágjának. Állatokkal dolgozott.
Bólintott, amikor az anyja kivágta az ajtót, hogy kész a vacsora.
– A kisasszonynak legközelebb porcelánnal terítek – mondta, és odaejtette a tányérjára a májat.
Aznap nem evett. Másnap se sokat. Akkor határozta el végleg. Talán a májból kicsöpögő zsír miatt. Talán, mert megint megcsapta a szarszag. Talán máshogy lett volna, ha megáll a vonat.
Vattacsönd. Hócsönd. Pedig egy kollégiumban soha sincs csönd. Soha.
Azt hazudta, nem tud hova hazamenni december 21. és 27. között. Fel kellett iratkozni. Külön belépőt kaptak a rendes belépő mellé. Egy karton kártyát, amit aztán nem ellenőrzött senki, soha. Az egész épületben egy indiai lány meg egy kínai tanárnő maradt. Amikor felhívta az anyját, hogy nem megy haza, az rácsapta a telefont.
Újra tárcsázta.
– Latin vizsgám van, még az idén.
Gyűrögette a sálját, amíg beszélt.
Megtanulta a térképről, hogy hogy jut el az egyetemig, és vissza. Először nem tudta, hogy hol van a jegylyukasztó a metróban. Azt hitte, a kocsiban lesz, mint a buszokon. Amikor az ellenőr lefogta a karját, rángatni kezdte magát.
– Kezelje le a jegyet. Kezelje le – mondta neki a férfi tagoltan, és mutogatott a dobozra, amit nem vett észre.
– Valami arab liba – szólt hátra a másiknak, ahogy továbbment.
Megfordult, de tovább sodorták, a pékség felé. Karácsonyi csillagok lógtak rajta végig, egy fényfüzéren kék, zöld, piros lámpák villogtak. Nem járt különben metróval. Gyalog járt, vagy busszal. A kirakatok az egész városban tele voltak műhóval. De hó, az nem volt sehol.
Esővel kevert szösz szállingózott az égből, utoljára Erzsébet-napon, de nem maradt meg. Épp azt bámulta, amikor felszólították, hogy olvasson fel valamit. Két mondat után leállította a fiatal nő, aki a szemináriumot vezette.
– Hol tanulta maga a nyelvet?
Úgy kérdezte, mintha le akarná köpni.
– A gimnáziumban.
Hallotta, hogy nem jól beszél, pedig igyekezett hadarni, ahogy a többiek. Valaki elnyomott egy nevetést.
– Menjünk tovább. A nő fél fenékkel az első padon ült, a haja söpörte a könyv lapjait, pont úgy, ahogy Ágotáé akkor a fűtőtest felett, amikor ott görnyedtek. A nő sovány volt, gyorsan olvasott, közben a másik keze körmével kopogott a padon. Színésznőnek nézhette volna az ember, vagy énekesnőnek. Alig lehetett idősebb náluk. Legfeljebb harmincéves. Az elejétől utálta. Egy másik Ágota volt. Egy Ágotább Ágota. Az elejétől figyelte, mint egykor a padtársát. Farmerban járt, és arra húzta a ruhát. A ruha csomóra volt kötve a térde fölött. A kollégium mosdójában kipróbálta. Nem állt jól neki.
Akkor határozta el, hogy nem megy haza. Majd talán újévkor. Vagy húsvétkor.
A város tényleg olyan volt, mint a pezsgő akkor régen a gáton. Először a gyomrában érezte Budapestet, aztán a hasában, végül a torkában. Zsibongott és zúgott tőle a teste. A hétvégére elhívták a jégre. Azt hitte, így lesznek majd, együtt, karácsonykor is.
De már huszonharmadikán kiürült az épület, csak ők maradtak ott hárman. Az indiai lány rámosolygott a lift előtt. Biccentett neki. Nem tudta, mit mondjon. Inkább nekiindult gyalog.
Ágota, amióta Pestre jöttek, eltűnt. Budán vett neki egy kislakást az apja.
– Majd egyszer ugorj fel. Most úgyis másfelé megyek – mondta a pályaudvaron, és ott hagyta. Állt a zsákkal a vállán, a tenyerében a húzós bőrönd fogantyújával. Abba kapaszkodott. Nézte, ahogy a volt barátnője eltűnik az üvegcsarnok ajtaján át, kifelé. Olyan szőke és olyan magas volt, hogy egészen sokáig látszott
Nem volt a barátnőm – gondolta –, egy lány volt, aki mostantól nincs. Nem érzett semmit, legfeljebb, hogy húzza a vállát a pánt.
A semmi melege. Szeptembermeleg. Őszmeleg. Pestmeleg – gondolta, aztán nekiindult. Büdös volt az utcán. Iszonyatos, fojtó benzinbűz. Amikor odaért végre a kollégiumba, miután kezet mosott, kiöblítette a torkát. Aztán leült az ágya szélére, hogy megvárja a többieket.
Azóta kezdték megszokni egymást. December tizedike után elszállingóztak, majd egyedül maradt.
Ténfergett a kollégium körüli utcákban. Még mindig nem mert messzire menni.
– Akkor legfeljebb nem találok vissza. Leszarom – mondta magának azon a hangján, ahogy Attiláékkal beszélt még a gimnázium előtt.
Elkószálta a délelőttöt. Délben beült a McDonalds-ba. A lány, aki kiszolgálta, éppcsak elé lökte a menüt.
Majd ide is jöhet. Januártól valahova mennie kell. Addigra elfogy az összes tartaléka.
– McDonalds-ba? – fintorgott az egyik csoporttársa, amikor azt mondta, hogy munkát keres. Menj ilyen újhullámos presszóba, vagy recepcióra. Nehogy már ott lejsztolj váltott műszakban.
Befogta a száját. Azt hitte, hogy neki a McDonalds a maximum.
Délutánra kiürültek az utcák. Átgyalogolt a Lánchídon. A Váci utcán alig néhány turista lézengett rajta kívül. Sötétedett. Elsétált a mellékutcák felé. Egy árkádsor alatt egy férfi rásziszegett, majd kinyitotta a kabátját.
Először azt hitte, hogy magát akarja mutogatni, csak utána értette meg, hogy árul valamit.
Nemet intett.
Ami azt illeti, nem ijedt volna meg attól se, ha magát mutogatja. Végül csak megcsinálta az Attila, nem sokkal a pezsgős nyár után.
Nyálasnak érezte volna utána megkérdezni, hogy akkor most járnak-e. Nem jártak. Ez elég hamar kiderült. Többször nem fordult elő.
Futni kezdett. Nem tudta, miért. Futtában ugrott fel a buszra is, a híd előtt.
– Jó, hogy elérte. Ez az utolsó.
A néni, aki elkapta a karját a rohanás után, rámosolygott.
– Karácsony van, fiam.
Hátrahőkölt.
– És akkor nem megy a busz?
Érezte, hogy nem kellett volna megkérdeznie. Páran odakapták a fejüket. Egy fiú elmosolyodott.
Visszagyalogolt, közben nézte a telefonon a térképet.
Kotyogott a víz a fűtőtestben. Kinyitotta az ablakot. Kint köd volt, nem látott át a másik oldalra sem.
Hét felé járt. Először az anyját hívta, aztán az apját. Sokáig csöngetett, végül visszacsúsztatta a kabátzsebébe a telefont.
– Ha megállna a vonat, hazamentem volna – suttogta bele a szoba csöndjébe. Megijedt a saját hangjától.
Amikor megrezzent a telefon, azt hitte, visszahívják, de csak a messenger volt. Engedélyt kért valaki, hogy üzenjen neki. Profilkép nélküli kamu profil, Ati Z. néven. Semmi – gondolta, de azért rányomott az arctalan arcra.
– Millyen Párizs?
– Szar – írta, aztán kitörölte. Kitörölte még, hogy „fényes”, és hogy „nagy”, és hogy „Ez csak Budapest”.
– Szar – válaszolta végül, és megkérdezte tőle, esik-e ott a hó, aztán sokáig nézte a kijelzőn, hogy „tennap eset”.
Óbuda-Békásmegyer a 21. században és a karantén idején
Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2020-ban ötödik alkalommal hirdette meg fotópályázatát. A meghívott fotóművészek alkotásaiból és a pályázatra beérkezett fotókból a zsűri válogatása alapján nyílik kiállítás, a megnyitón a díjnyertes képek és alkotóik is bemutatkoznak. A kiállítás arra tesz kísérletet, hogy a fotográfia eszközeivel megmutassa azt a városrészt, amely több ezeréves múltját, jelenét és kezdődő jövőjét a mában, a mindennapokban éli meg, különös tekintettel az egészségügyi veszélyhelyzet idejére is.
A Filharmónia Magyarország november 15-én egy különleges hangversennyel nyitja meg virtuális koncerttermét. Tóka Ágoston orgonaművész és az Óbudai Danubia Zenekar egyenesen a Zeneakadémiáról költözik be az otthonokba.
Műsoron Peeters orgonaversenye, Beethoven 5. („Sors”) szimfóniája és Vierne 4. orgonaszimfóniája! A 2. d-moll orgonaverseny világszerte nagyon ritkán játszott mű, Magyarországon pedig még egy orgonaművésztől sem hallhattuk. Flor Peeters versenyművét Antwerpenben írta 1944-ben, amikor a brit csapatok felszabadították a várost. Ez a darab nemcsak az egyik legismertebb orgonaműve, hanem az egyik leginkább nyitott és örömteli kompozíciója is.
Miről mesélnek azok, akik látták, akik ott voltak? Hogyan emlékezzünk, mire emlékezzünk mi, akik már csak hallottuk?
A séta során személyes történeteken keresztül mutatják be, hogy mi történt Budapesten a Holokauszt alatt. Hogyan élték túl családok a vészkorszakot? Mi történt a gettón kívül? Kik segítettek a bajban?
Szeptemberben indult el az eSzínház.hu, Magyarország első olyan internetes platformja, ahol élő online színházi közvetítések és rögzített előadások egyszerre érhetők el. Az eSzínház platformját az Alapítvány a Magyar Színházakért fejlesztette és hozta létre a színházi szakma aktív bevonása mellett, többek között csatlakozott a kezdeményezéshez az Örkény István Színház, a Radnóti Színház, a Katona József Színház és a Vígszínház. A rögzített előadások fül alatt többek között megtekinthető a Veszprémi Petőfi Színház Tartuffe-je Marton László rendezésében, A mi osztályunk, amelyet a Katona József Színház igazgatója, Máté Gábor rendezett, valamint ifj. Vidnyánszky Attila népszerű rendezése, az Iván, a rettenet. Ezeket az előadásokat full HD minőségben láthatja a közönség online, 1490 forintért.
Ezen a virtuális erdei sétán lehetőségünk nyílik felfedezni a Central Park legcsodálatosabb fáit. Miközben megtanulhatjuk az egyszerű faazonosítási technikákat, Megismerhetjük a park fáinak történetét sőt, azt is megtudhatjuk, hogy Central Park Conservancy hogyan gondoskodik több mint 18 000 leveles lakosáról.
Óbudai vagy, és nem csak születésed köt a városrészhez. Azért találkozunk itt, a Fő téren, mert több emlék fűz a helyhez.
Kettőt emelnék ki. Az egyik jó, a másik rossz, de mindkettőből sokat tanultam. Melyikkel kezdjük?
A rosszal, és azzal, hogy mit tanultál belőle.
A „rendszerváltás” nevű időszak utáni – nevében kezdettől máig – demokratikusnak nevezett rendszerben van legalább egy valóban demokratikus intézmény: a gyülekezési jog. Köztéri rendezvényt bárki szervezhet, ha nem zavar vele aránytalanul senkit. Elég bejelenteni, engedélyeztetni nem kell. Ezt az alapjogot tiporták szerintem e kockakövekre 2017-ben, fényes nappal, kisszerű, ravasz és átlátszó jogi csűrcsavarral, utólagos mentegetőzéssel. Évtizedeken át sokszor hivatkoztunk erre a jogra, mikor köztereken táncoltunk. A kilencvenes években „A városi levegő szabaddá tesz” is ilyen sorozat volt, 10 helyen táncoltunk, többek közt a Gül Baba Türbénél, a Zsinagógánál és a Deák téri templomnál, amikor a különböző vallási helyszínek választása volt fontos számunkra. De a metrón is táncoltunk…
Mik voltak akkor a reakciók?
Volt, aki imádta, volt, aki észre se vette, volt, aki beszólt. Ezeket az eseményeket a fővárosi önkormányzattal közösen szerveztük, utána jártam, hogy nem lesz belőle jogi kellemetlenség. A rendőrségen elmondták, melyik jogszabály alapján kell bejelenteni, semmi akadálya, nem engedély kell, csak bejelentés. Kijött egy rendőrautó, üldögéltek, nézték, nem csináltak semmit, mivel nem akadályoztuk a forgalmat. Ugyanígy jártam el sokadszorra a Fő térre tervezett projektünknél is.
De ez már egy 2010 utáni történet…
Igen. 2017. Megkeresett egy indiai művész, aki azt tervezte, Athénból Kasselbe menet, mint a világhírű Dokumenta kiállítás meghívottja, egy-két napra megáll az útba eső városokban, így Budapesten is. Eljött egy fél évvel korábban, összeismerkedtünk, és eldöntöttük, hogy a Fő téren csinálunk valamit.
Hónapokkal előre beadtam a rendőrségre a bejelentést, de egy-két nappal a tervezett esemény előtt jött egy értesítés, hogy „ők ezt nem fogadják be”.
Mi történt volna, ha megvalósul az esemény?
Ahogy a többi városban, itt is egy sátrat állított volna a Goából érkező művész, ő rajzol, mi táncolunk, teát iszunk, beszélgetünk egymással és az emberekkel. Két békés nap – lehet így is. Amikor belekezdtünk reggel, szólt egy közterület-felügyelő, hogy itt nem lehetünk. Bementünk a Zichy-kastély udvarába. Akkor az önkormányzattól leküldtek egy biztonsági őrt, azzal, hogy itt nem maradhatunk, mert ez magánterület. Visszajöttünk a Fő térre, mutattuk a papírunkat. Aztán jött egy őr, jött az önkormányzati területfelügyelő vezetőség, jött a rendőr… mentegetőzés, fenyegetőzés, felső határ nélküli büntetések kilátásba helyezése – nem vállaltam. Egy ilyen agresszív környezetben amúgy se lehettünk volna a béke szigete. Fogtuk a sátorfánkat és kimentünk a Pilisbe, megcsináltuk a projektet, szép volt, békés, utólag feltettük a képeket, videókat a netre.
22 éve vagytok itt a Goliban.
1998/1999-ben, amikor idejöttünk az akkor – már és még – teljesen kísértetkastély gyárba, elsőként béreltünk egy poros-koszos emeletet, amit kiglancoltunk. A megnyitón Naga volt a dj. Percekkel a buli kezdete után kijött a rendőrség, hogy zavarjuk a lakótelep nyugalmát. Rögtön a megnyitón bemutatta ezt az oldalát Óbuda. De a másikat oldalát azóta se. Érdemben azóta sem vette fel a kapcsolatot velünk ebben a kerületben senki.
A Budapest Kortárstánc Főiskola Pesterzsébetre fog költözni a Goliból. Ott tudtunk ingatlant vásárolni, amiben lesz iskola, színház, közösségi terek, park, több kapcsolat a közönséggel.
Jobban odafigyelünk majd erre, és reméljük, nyitottabbak lesznek, támogatást is kapunk. De az alapítvány itt marad. Próbahely, kísérletek helyszíne, új kezdeményezések kiindulópontja, bázisa.
A nyolcvanas években indult kezdeményezésed, a Tam-Tam Klub. Innovatív hatással volt a kortárs közösségi kultúrára, kezdve a kilencvenes évek alternatív kulturális vállalkozó szférájában létrejött nagy boomtól napjainkig.
Egyszer termet béreltünk a Kőlevesben, és a főnök azt mondta, hogy ifjú korában a Tam Tam-ban bulizott. És a hely létrejöttében a Tam Tam Klub volt az egyik inspiráció. Büszke voltam erre. Az első Pesti Est példányokat – egy félbehajtott A4-es lapon – Lang Andris négy-öt helyre vitte be: az egyik a Csanády utcai Tam-Tam Klub volt. Majd’ negyven éve van ingyenes próbaterem szolgáltatásunk. Azóta megsokasodtak a nonprofit, független színházak, kulturális projektek. Az Új Előadóművészeti Alapítvány az egyik ilyen „intézmény” megalapítása a rendszerváltás óta.
Térjünk vissza az óbudaiságod, a mai identitásod gyökereihez.
A szüleim fantasztikusak voltak, apu 108, anyu 103 évig élt, én tulajdonképp ötven-hatvanévesen lettem felnőtt: Ivánkám, mi van veled, aludj itt, holnap úgyis jönnél, maradj itthon… Itt születtem, a Sipos Halászkerttel, a Régi Sipossal szemben, „a Lajos fiúba” jártam általánosba, a Kolosy térnél, mi voltunk az utolsó „tiszta fiú” évjárat, a lány iskola a Zsigmond térnél volt. Az ötvenes évek végétől jártam oda. A Sipos Halászkertben még előfizetéssel ebédeltem, ha a szüleink elmentek valahova; hárman voltunk testvérek. Úgy volt, hogy a Fő téri könyvtárban kezdek dolgozni, de aztán a Kulich Gyula téren kötöttem ki.
A Kulich Gyula tér is kulthely, ott volt a járóbeteg nappali pszichiátriai intézet, ott indult az URH zenekarral a hazai zenei underground kibontakozása.
Bármerre mehetsz a világba, de először ott keresgélsz, ahol ismerős vagy. Bárhova mész, soha nem leszel sehol ugyanúgy, mint ott, ahonnan indultál. Ha a „Lajos fiú”-ba, ahová általános iskolába jártam, másfél évtized után visszamegyek, hogy van itt ez a jó kis tornaterem, kibérelhetném-e szombaton délelőtt, és azt mondják, na, Angelus, emlékszünk magukra, mind a hárman idejártak… Húsz évig jártak oda Angelus-ok, hogy a fenébe ne emlékeznének…. Amikor 1998-ban otthagytuk a Csanády utcát – mert kinőttük –, eszembe sem jutott, hogy máshova menjek: itt Óbudán keresgéltem, itt érzem magam otthonosan, itt a Duna, a szüleim… És mentem a Goliba.
Ez már a Pilisborosjenő/Orfeó korszak után volt jóval. De emlékezzünk meg arról az időszakról is, ha már szóba jött: az a bizonyos tornaterem a hajdani általános iskoládban.
1972 körül, amikor az Orfeóban azt mondta Gaál Erzsi, hogy vezessem én a mozgásórát, ahhoz kerestem és találtam itt tornatermet… De én már korábban Orfeós voltam, amikor még nem volt színház, amikor még gimibe jártam. 1969 után, harmadikosként kerültem ismeretségbe az Orfeóval. Malgot István szobrász más képzőművészekkel, fotósokkal együtt kezdte, mozgó képzőművészettel, bábszínházzal folytatta – volt ott szavalókórus, zenekar, azt mondták, csináljak pantomim együttest, „Iván, te olyan ügyes vagy, csinálj valami mozgásos dolgot.” Decroux könyvéből tanultuk a pantomimet, hárman voltunk a csoportban: Kató Balázs, „Jani bácsi” meg én. Aztán ketten maradtunk, és amikor meghívták Fodor Tamást, akkor keveredtem a színházi munkába.
Végül két csoport maradt: az Orfeó bábszínház és a Stúdió K színházi társulat. A többiek önállósultak.
Én is jártam egyszer, 1976 körül a legendás pilisborosjenői színházi kommunában, és nagyon izgalmasnak találtam az életforma-kísérletet…
Nem kísérleteztünk. Ott éltünk. Én öt-hat évet. Együtt építettük a házat, mert nem volt se próbatermünk, se lakásunk. Többnyire jól megvoltunk, igyekeztünk javítani az életminőséget, közösen végeztük a házimunkát, részben közösen gazdálkodtunk a háztartási pénzzel, együtt éltünk, mint egy, illetve több család. És persze együtt próbáltunk a próbateremben, a padláson.
A kreatív, kísérletező ember támogatása, tiltása és tűrése szempontjából szerinted ma hol tartunk? Pedagógus is vagy, azért is kérdezem.
A három „T” egyszerre van jelen mindig. Ahány állam, munkahely, börtön, iskola – az arányok változnak. A szocializmus és intézményei nagyon kreativitás ellenesek voltak általában. És általában ma sem jobb a helyzet. Viszont voltak és vannak kivételek.
Mint pedagógus és mint apa is, azt látom, hogy ma is rengeteg a tévelygő, de akad, akinek a lépései kirajzolnak egy utat. A kreativitás nem a hatalmon múlik, hanem rajtunk.
Az óbudai Fő térhez kapcsolódó jó élményt se felejtsük, az mi volt?
Igen, itt forgattuk a Kémhatás című filmemet, aminek „Testfilm” az angol címe. Azért forgattam itt, mert nagyon fontos indítás volt az életemben ez a tér: a kövezet, a gyerekkönyvtár ott velünk szemben és itt mellettünk a – mai Esernyős udvarából nyíló – felnőtt könyvtár. Hosszú éveken át minden héten idesétáltam a Kolosy tértől, és hoztam-vittem a könyveket. Érettségi után még egy könyvtártechnikus képzést is elvégeztem. A film több helyszínen játszódik, történet nélküli táncfilm. Akkoriban már telefonnal, GoPro-val is készültek filmek. Nagyon jó minőségben lehetett így forgatni, sokszor a táncosok kezében vagy a fején volt a kamera. Volt egyfajta szabadság a dologban…
Vissza a jelenbe: míg készült az interjú, üldögélés közben felpattantál, hogy néhány nyújtógyakorlatot végezz. Mennyire vagy testtudatos?
Úgy mondanám, reflektív vagyok. Elgémberedtem. És nem szoktam illemből korlátozni magam. Nyújtózkodok, mielőtt begörcsölnék, elalszom, ha álmos vagyok, kérdezek, ha nem értek valamit. Tűrik. Én már felnőtt fejjel és azért választottam a táncot, mert azt gondoltam, hogy táncolni nem lehet egyedül, ott kötelező az egyén és kötelező a közösség, nem maradok egyedül. Ott van biztos pont: a gravitáció és az anatómia. Van rendszer: tér, idő, dinamika. A táncomnak árt, ha sokat vagy rosszkor gondolkodom. A gondolkodásomnak nem árt, ha mozgok. A táncosnak nagyon sok időt kell naponta mozgásban tölteni.
Két-három órát csak gyakorolsz, és akkor még el se kezdted a művészi munkát. Addig vagy táncos, amíg a hét hat napján táncolsz.
Neked mik a referenciáid?
A gravitáció – minden, ami a külső világ. Az anatómia; a Te meg az Én. A kétdimenziós idő, a háromdimenziós tér, a négydimenziós dinamika: dobom, emelem, tartom, ejtem. 2+3+4. Behozhatod a légzést vagy a színeket, a 0/1 bináris logikát, vagy az energia anyag- és hullámtermészetét, vagy valami ilyesmit – kinek mi a fontos, de ezeket már nehéz közvetlenül, érzékileg átélni. Elsőre bonyolultnak látszik, pedig egyszerű. Kicsit absztrakt, de legalább áttekinthető. Amikor elindulunk reggel, sokkal bonyolultabb dolgokon gondolkodunk: hogy a sapkánk milyen, meg a szemöldökünk, fáj-e a hasam, elhoztam-e a telefonomat… ott nagyjából végtelen a figyelmi pontok száma. A táncosé elég jól behatárolható, valószínűleg 12 körül már találhatunk egy tűrhető modellt. Ami egyébként szépen szemlélhető, pont elfér egy ikozaéder 12 csúcsán. De a referencia-rendszeremben van végtelen számú konkrét tárgy, épület, kockakő, tapintás, a hozzájuk tartozó emlékekkel, helyszínekkel, színekkel, szagokkal, fájdalmakkal és bizsergésekkel, mind-mind organikusan velem vannak.
Ahogy az óbudaiságod is?
Igen, itt tanultam meg például az idő fogalmát. Hol az idő? Mi az? Nem tudod megfogni, de az biztos, hogy az apukám mindig elmondta, amikor kimentünk a Római-partra evezni, hogy fiam, itt kukoricaföld volt, mielőtt mi elültettük ezeket a jegenyéket.
Alapítottál már alap- és középfokú táncművészeti iskolát is, sőt, az ezzel kapcsolatos törvények kidolgozásában is benne voltál az 1990-es évek elején, amikor még nem volt könnyű.
Ma sem az. Mindig voltak kerékkötők: „Mi az, hogy kortárs tánc? – kérdezték. Ilyen nem kell! Van forradalmi orosz balett, esetleg újításokkal, van autentikus néptánc, esetleg színpadra alkalmazva? Tényleg van már modern tánc a világban már vagy ötven éve. Ennyi legyen elég! De mások másképp gondolták, és a táncot is be lehetett illeszteni a korábban csak zeneiskolaként működő alapfokú művészeti rendszerbe. Meg kellett találni a törvényi lehetőségeket: ha szakközépiskola, ahhoz kell az összes szükséges és csak bürokratikus tárgyi, személyi, jogi feltétel. Jó évtizedes középiskolai működés után megint ugrottunk egy szintet, nem mindenki tudott innen színpadra lépni, már nem csodagyerekek, hanem érett felnőttek táncolnak a színpadokon. Kellett a főiskola.
Tíz év múlva mindenki ilyet fog csinálni, gondoltuk, aztán 2004 óta 16 év telt el, és úgy néz ki, még mindig nem állnak sorba a kortárs tánc és előadó-művészeti iskolák.
A mostani már az ötödik iskolaalapítás, hiszen jelentős változás, hogy míg eddig két szakkal, BA-val és MA-val rendelkező kortárstánc iskola voltunk, néha 20, néha 60 fővel, mostantól a tánc szakokon túl cirkuszművészet BA, MA és pedagógia MA, továbbá előadó-művészet menedzsment, technológia, szakelmélet szakokat is tervezünk, indítunk. Fontos, hogy azok a nézők is hozzájussanak az előadó-művészeti élményhez, akik érzékszervi vagy mozgásszervi akadályoztatás miatt eddig nem, vagy csak nehezen jutottak hozzá, ezért ehhez kapcsolódó képzést is indítunk. Az egész iskolabővítési projekt nekünk új volt, de nem állt távol tőlünk, megszerettük ezt is. Nekünk új volt, de nem állt távol tőlünk, megszerettük ezt a projektet is. Másfél éve tart és sikeresen halad az együttműködés; ha valami bajom van, az inkább az, hogy néha kicsit lassabban haladunk, mint szeretném.
Téged mi az, ami ennyire hajt?
Igen bölcsen mondta valaki, jó régen, Dénes János: a lélek vagy emelkedik, vagy süllyed. Ezt máig szem előtt tartom: sosem áll, sosem stagnál semmi. Olyan nincs, hogy elértél valamit és akkor ott vagy. Befejezés vagy újrakezdés. Ezt kellett eldönteni most is: marad az Alkotókert Pilisszentkereszten, az Új Előadóművészeti Alapítvány itt Óbudán, a Goliban, és lesz Budapest Kortárstánc Főiskola Pesterzsébeten. 2022. szeptember 5-én nyitunk a mostani Patina Öntöde helyén. Rajtam nem fog múlni. 2023. június 14-én pedig végképp átadom az iskolát az utódoknak. Remélem, lesz addigra, akinek átadjam, és majd néha kikéri a tanácsaimat.
Aquincumi Múzeum A koronavírus okozta járvány miatt az Aquincumi Múzeum március közepén ideiglenesen bezárta kapuit a látogatók előtt, minden meghirdetett rendezvény, múzeumpedagógiai foglalkozás és tárlatvezetés elmaradt. A múzeum munkatársainak egy része otthonába költöztette irodáját, műhelyét, azonban sokan voltak köztük olyanok is, akik ezt nem tehették meg, hiszen a régészeti ásatások és szakfelügyeletek nem álltak le, ahogy a múzeum őrzése és karbantartása, valamint a kert gondozása is folyamatos jelenlétet igényelt.
Fotó: Szilágyi Nóra
A járványügyi helyzet eddig nem tapasztalt kihívások elé állította a múzeum dolgozóit. Rövid idő alatt kellett kidolgozniuk új stratégiát a látogatók elérésére és megtartására, illetve olyan tartalmak gyártása vált szükségessé, amelyek az online térben is képesek felkelteni az érdeklődők figyelmét. A digitális oktatás elindulására azonnal reagálni kellett, így az aquincumi Közművelődési Csoport már az első otthonról történő tanítási hétre összeállította oktatási segédanyag csomagját, amely segítségül szolgált a diákoknak és tanároknak a tananyag feldolgozásában, és ha nem is helyettesítették a múzeumpedagógia órákat, alternatívát tudtak nyújtani. Az oktatási csomag folyamatosan bővül, azóta kiegészült további virtuális tárlatvezetésekkel, előadásokkal és bemutatókkal is.
A visszajelzések egyértelműen pozitívak voltak, a diákok az aquincumi segédanyagok felhasználásával írtak jeles dolgozatokat.
A látogatók Aquincummal kapcsolatos élményét többnyire a személyes látogatás és a helyben szerzett tapasztalatok adják, így a karantén alatt ezt kellett helyettesíteni a közösségi médiában való jelenléttel. Mivel mindenki az online térbe lépett, minden eddig ismert indikátor megváltozott. A korábban népszerű tudományos tájékoztató jellegű bejegyzések már nem váltottak ki akkora ingert, mint korábban. Olyan bejegyzésekre és játékokra mutatkozott igény, amelyek interaktivitásra ösztönözték a követőket. Nagy sikert aratott továbbá a Legyél te is műalkotás! felhívás, amelyben a múzeum munkatársai eddig ismeretlen oldalukról mutatkoztak be, így személyesebbé téve a közölt tartalmakat.
Az újranyitás Május végén újra kinyitotta kapuit az Aquincumi Múzeum Régészeti Parkja, majd egy hónappal később a belső kiállítási terek is látogathatóvá váltak. Azóta ismét pezseg az élet az egykori római polgárváros területén, hiszen megnyílt a Zseniális találmányok – Innovatív ötletek című új időszaki kiállítás, egymást érik a napközis gyermektáborok, folyamatosan érkeznek a gyerek- és felnőtt csoportok, megkezdődtek a hagyományőrző edzések, ráadásul a tágas romkert kiváló helyszínéül szolgál a Keep Floyding koncerteknek is, amelyekre igen nagy érdeklődés mutatkozik.
Az Aquincumi Múzeum minden évben változatos tematikájú rendezvényekkel igyekszik felkelteni a látogatók figyelmét, így amint lehetőség nyílt rá, egy izgalmas, új III. kerületi rendezvénnyel rukkolt elő a kultúrarajongók nagy örömére. Ez lett az Óbudai Kult.Éj, amely tizenhárom kerületi intézmény összefogásával egy egész éjszakán át tartó maratonra invitálta a kulturális feltöltődésre vágyó érdeklődőket.
Fotó: Szilágyi Nóra
A rendezvény sikeresen zárult, és a szervezők máris a következő közös eseményeket készítik elő. A karantén időszaka lehetőséget teremtett arra, hogy az év második felére olyan programokat dolgozzanak ki a munkatársak, amelyek meghatározzák a múzeum arculatát és a látogatók széles köréhez eljutnak. Hamarosan újabb időszaki kiállítással gazdagodik a múzeum, amely Hajnóczi Gyula életének állít emléket, elkezdődnek a helytörténeti előadások, amelyekből bárki megismerheti, hogy milyen ős- és ókori építmények és leletek kerültek elő otthona környékéről, de sor kerül az elmaradt Aquincumi Költőversenyre is. Szeptembertől a történelem iránt érdeklődő diákok rendhagyó történelemórákra jelentkezhetnek, az AnticCafé ismeretterjesztő klubdélutánjai az idősebb korosztály képviselőit szólítják meg, a kézműves workshopok pedig azokat várják, akik a nemezelés és kenőcskészítés fortélyaival ismerkednének meg alaposabban. Természetesen a rendezvények sem maradhatnak ki a sorból, így szeptember 12–13-án megrendezésre kerül a Római Fesztivál, október 4-én a Barbár Családi Nap, október 31-én pedig a Kelta Halloween. Tehát az ősz is rengeteg izgalmat tartogat azok számára, akik Aquincumba látogatnak.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
A márciusi rohamszerű bezárás utáni hibernált állapotunkból szerencsére hamar magunkhoz tértünk. Tudtunk mindenkinek munkát adni, akár otthonról végezte, akár itt bent a múzeumban, így a közösségünk nem erodálódott, sőt elmondhatjuk, hogy megerősödve kerültünk ki a járványügyi helyzetből. Sok elmaradt munkánkat is meg tudtuk végre csinálni, de új tartalmakat is fejlesztettünk, kifejezetten a távoktatás és digitális látogatottság érdekében.
Az újranyitás
A legnagyobb öröm persze a július 1-i újranyitás volt. Meglepően gyorsan szokott vissza kedves közönségünk, ami talán a kiéhezett állapoton túl a meghosszabbított időszaki kiállításainknak is köszönhető: a Protokoll világáról mint speciális vendéglátási attitűdről, a Gerbeaud emlékkiállítás vagy a méhek és a méhészet világáról. Ez utóbbihoz kapcsolódva még rovarszállót is avattunk múzeumunk hátsó udvarában.
Egy nagy összefogásnak is örülhetett a közönség, de mi magunk is augusztus 1-én, az első Óbudai Kult.Éj megrendezése alkalmából, ami óriási siker volt a dús programkínálatnak köszönhetően.
Aztán újra fellépett a Bohém Ragtime Band egy pótalkalmat teremtve az elmaradt klubestekért, majd az Oh Yeah Day keretében emlékeztünk Louis Armstrongra egy frenetikus koncerttel a múzeum nagyobbik udvarában.
Beindultunk, igazán elmondhatjuk! Augusztus 30-án este a Quattro per Tutti Saxophone Quartet hallható nálunk, és szeptemberben sorra nyílnak új kiállításaink. Örömmel tudatjuk, hogy indul a Kulteátrum is, amely befogadó színházként hetente két alkalommal vidéki, határon túli és budapesti jeles darabokat mutat majd be. És persze folytatjuk a korábbi nagysikerű esti programjainkat is, valamint szokásunkhoz híven csatlakozunk a XIV. Ars Sacra Fesztiválhoz egy koncerttel és egy amatőr színházi eseménnyel.
Kassák Múzeum
Mindannyiunkat váratlanul ért a karantén bevezetése márciusban, amikor a múzeumokat a többi kulturális intézménnyel és iskolával együtt bezárták. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy minden tavaszra tervezett rendezvényt le kell mondanunk, a májusra ütemezett Besnyő Éva-kiállítás fotóanyagának kölcsönzése, szállíttatása is lehetetlenné vált. A határok lezárultak, minden ajtó becsukódott. A Mattis Teutsch-kiállítás festményei itt ragadtak a Zichy-kastélyban, míg mi, a múzeum munkatársai a folyamatos megbeszéléseken nemcsak a zoom, jitsi és google meeting felületeket teszteltük, hanem bepillanthattunk egymás nappalijába, megismerkedhettünk kollégáink családtagjaival a monitorokon keresztül. A kényszerű bezárás alatt online felületre költöztettük a múzeumot.
A nyár végéig online formában, ingyenesen elérhetővé tettük a Kassák Múzeum kiállítási katalógusait és kiadványait honlapunkon és közösségi média felületeinken, sőt, ezeket a dokumentumokat − a múzeum szakmai kapcsolatain keresztül – külföldi kutatókkal is megosztottuk. Májusra elkészült első virtuális tárlatunk, a Mattis Teutsch − Avantgárd és konstruktív realizmus című kiállítás digitális átirata. Így az újranyitásig az otthoni kanapéról is körbenézhetett a kiállítótérben az, aki márciusig nem jutott el hozzánk. A tapasztalat azt mutatja, hogy – jóllehet, a személyes találkozást a műalkotásokkal nem pótolhatja − a képekben gazdag dokumentumot felvonultató „guide” egyúttal a kiállítás archiválásának is hasznos módja. Noha kezdetben szükség szülte módszernek gondoltuk, most úgy látjuk, hogy a soron következő kiállításaink esetében is érdemes folytatnunk ezt a gyakorlatot: ezzel létrehozhatnánk egy sokoldalúan használható, virtuális archívumot.
Kassák önéletrajzi írásaira, elsősorban az Egy ember élete című regényére fókuszálva összegyűjtöttük mindazokat a neten keresztül elérhető anyagokat (DIA, mikrosite, előadások, hanganyagok, recenziók), amelyeket a „Csavargások Kassákkal” online programajánlónkban tettünk közzé. Erhardt Miklós intermédia művészt felkértük a teljes regény felolvasására, a hangfelvétel podcast sorozat formájában azóta a PIM Spotify csatornáján érhető el. A podcast sorozatot most rövid nyári szünetre küldtük, de népes hallgatótáborunkkal együtt alig várjuk már a szeptemberi újrakezdést. A nagy sikerre való tekintettel tervezzük az önéletrajzi regény folytatásának tekinthető, Szénaboglyák című mű felolvasását is.
A Kassák-költemények közül egy nagyobb egység, az úgynevezett számozott versek hasonló feldolgozását tervezzük, így a múzeum gyűjteménye egy eddig kevéssé használt műfajjal fog folyamatosan bővülni.
A Szösz Műhellyel (Szabad Ötletek Szövetkezete) tavaly indított közös múzeumpedagógiai programunkat is továbbfejlesztettük. A kínálatunkban szereplő foglalkozásokhoz készítettünk friss vagy újrahasznosított, online is elérhető oktatási segédanyagokat, emellett egyebek között videóinterjúkat, letölthető munkafüzetet, videóworkshopokat hoztunk létre. Legnagyobb sikere az Ujjgyakorlat című játékapplikációnak volt, amelynek segítségével dadaista költeményeket lehetett írni. Nemcsak gyerekek küldték be az alkotásaikat, hanem a szüleik is.
Az eddig jórészt események, programok közzétételére használt Facebook és Instagram felületünket szintén újraterveztük a karantén kezdetén. Hétfőnként új múzeumpedagógiai tartalmakat, segédanyagokat, híreket osztunk meg, kedden egy Kassák-vers kap helyet, szerdánként az Egy ember élete podcast sorozatunk heti folytatását tesszük közzé, csütörtökön a múzeumi gyűjteménnyel, a múzeumban folyó kutatással, a friss publikációkkal, új recenziókkal foglalkozunk, hétvégén pedig a Kassák Lajos munkásságával kapcsolatos ismeretterjesztő anyagok kerülnek sorra, hiszen: #kassakmindenkié!
Ugyanezek a tartalmak más stílusban és ritmusban az Instagram-oldalunkra ugyancsak felkerülnek, így reményeink szerint más közönségréteget, a fiatalabb generáció tagjait is elérhetjük.
Ezt a rendszert szeretnénk a rendezvények újraindulásával megtartani, hiszen nagyon sok lelkes, új követőt vonzottak a posztjaink.
Az újranyitás
Június végén újranyitottuk, és a nyár utolsó napjáig meghosszabbítottuk a Mattis Teutsch-kiállításunkat, erre augusztusban is tárlatvezetésekkel, kerekasztal-beszélgetéssel várjuk látogatóinkat – természetesen egyelőre csak maszkban. Szeptember közepén nyílik majd a pandémia miatt elhalasztott fotókiállításunk Besnyő Éva munkáiból.
Kiscelli Múzeum
A Kiscelliben nem állt meg az élet a vírushelyzet alatt sem, több online sorozatot is indítottak kollégáink. Ilyen volt a fotógyűjteményből a Budapest megvár sorozat, az építészeti gyűjtemény Virtuális leletmentés és Építészeti tervek élőben sorozatai, a 100 év divattörténete a textilgyűjteményből. A Segítünk az oktatásban és a Menedék otthon sorozatok a múzeum képzőművészeti anyagából válogattak. Természetesen gyűjteményeink is tovább bővültek ebben az időszakban, ezt az online gyarapodási naplóban követhettük. A Vasárnapi Barangoló című múzeumpedagógiai sorozat is az internetre költözött, Műhelysztorik sorozatunkban pedig munkatársaink mindennapjaiba engedtünk betekintést.
Fotó: Kiscelli Múzeum
Az újranyitás
A Budapest újkori és jelenkori történetét bemutató Kiscelli Múzeum július 3-án három időszaki kiállítással nyitotta újra kapuit a járványt követően. A nagysikerű Ragyogj! Divat és csillogás tárlat nyitvatartása a vírushelyzet miatt meghosszabbodott, így a látogatók szeptember elejéig megnézhetik a csillogás divattörténetét feldolgozó kiállítást. Április óta a múzeum falán lógnak, de csak júliustól láthatóak a Budapest Fotófesztivál Testkép – Akt a kortárs magyar fotográfiában című kiállítás képei, emellett Vincze Ottó: Vigyázz! Nagyfeszültség térinstallációja is újra látható a múzeum belső udvarán. Továbbá a múzeum állandó kiállításai, valamint a gyönyörű kastélyépület is újra bejárható.
Óbudai Múzeum és Goldberger textilipari gyűjteménye Egy múzeum kulisszái mögött zajló munkának igazi értelmet maga a közönség ad – ezért is volt nagyon nehéz bezárni kapuinkat a látogatók előtt a világjárvány következtében. Hála a XXI. század technikai vívmányainak, nem kellett teljesen elszakadnunk közönségünktől, csak a kapcsolattartás került át a valódi világból a virtuális térbe. Igyekeztünk megtalálni azokat a formákat, amelyek lehetővé tették, hogy minél szélesebb spektrumát tudjuk bemutatni a múzeumi feladatrendszernek, gyűjteményeinknek, kiállításainknak és főként Óbuda ezer arcának.
Amellett, hogy az Óbudai Múzeum is csatlakozott a #múzeumozzaszobádból elnevezésű kezdeményezéshez, a „KaranTéma” szójáték alá felfűzve kialakítottuk saját, átlátható struktúránkat. Így hétfőnként a játékgyűjteményünk egy-egy raktárban őrzött, féltett műtárgya került bemutatásra, keddenként óbudai városnézésre invitáltuk az érdeklődőket, a szerdai mesenapon a játékkiállításunk műtárgyai keltek életre, csütörtökön az időszaki kiállításunkba tekinthettek bele az olvasók, péntekenként a következő időszaki tárlatunk beharangozójaként híres óbudai írók nyújtottak gondolatébresztő útravalókat, szombaton pedig a gasztronómia kedvelőinek igyekeztünk kedvükbe járni hagyományos óbudai receptek megosztásával.
Az újranyitás
A sok munkával töltött, hosszú várakozás után 2020. június 25-én a virtuális térből visszatértünk a valódi térbe, és újból megnyitottuk kapuinkat a látogatók előtt. Újragondolt programjaink a nyári hónapok után, az ősz beköszöntével is folytatódni fognak. Célunk, hogy minél több szempontból, minél izgalmasabban mutassuk be négy állandó és egy időszaki kiállításunkat, továbbá kétezer éves városrészünket. A Bán-Lazetzky óbudai művészcsalád három generációját bemutató időszaki kiállításunkat 2021 tavaszáig meghosszabbítottuk, és a képeslapgrafikához, festő- és textilművészethez kapcsolódó tárlatvezetések mellett textilrestaurátori előadások és akvarellfestő workshopok is színesítik programkínálatunkat.
Állandó kiállításaink tárlatvezetésein a látogatók megismerkedhetnek településünk történetével az államalapítástól kezdődően egészen a rendszerváltásig, miközben XIV. századi templomtöredékek között sétálunk.
Játéktörténeti kiállításunkban egy olyan városi teret barangolhatunk be, ahol számos kuriózum mellett megjelennek Magyarország 1990 előtti emblematikus polgári és szocialista játékai, többek között babák, bababútorok, autók, építő- és társasjátékok, lemezjátékok.
A Lajos utcában, az egykori Goldberger textilgyár épületében látható kiállításunk a világhírű magyar gyár és a mögötte álló tragikus sorsú család történetét mutatja be, miközben átfogó képet nyújt a textilipar fejlődéséről is. A látogatók végigkövethetik, hogy egy XVIII. század végén megalakuló, kis kékfestő manufaktúra miként vált másfél évszázad alatt hazánk egyik legnagyobb textilvállalatává. A tárlatvezetések mellett különböző várostörténeti sétákkal is várjuk látogatóinkat, ahol az eredeti helyszíneket körbejárva megismerkedhetünk Óbuda középkori épületeivel, hatalmas templomaival, kolostoraival, az újkorban kialakult színes vallási élet emblematikus helyszíneivel, a barokk művészet remekműveivel, a híressé vált óbudai vendéglátással, vagy akár a Zichy-kastély több évszázados rejtélyeivel, titkaival.
Kollégáinkkal továbbra is azon dolgozunk, hogy a múzeumokban őrzött óriási tudást minél inkább közkinccsé, az óbudaiak kincsévé tegyük!
Óbudai Danubia Zenekar
Gyakorlatilag az első pillanattól sikerült alkalmazkodnunk a kialakult helyzethez: március 13-án a Zeneakadémián már közönség nélkül játszottuk a bérletes koncertünket, amelyet élőben közvetítettünk. Rengeteg fellépésünk, teltházas koncertünk maradt el, így teljes mértékben online működésre voltunk kénytelenek átállni. Egyrészt korábbi hangversenyeink koncertszerűen újranézhetőek voltak adott időpontban, szombat esténként, másrészt az otthonukba kényszerült zenészeink előadásában minivideókat készítettünk különböző tematikák köré szervezve. A Tavaszi szél című népdal szimfonikus átiratára készült videónkat közel másfél millióan látták, később készítettünk a követőink által megszavazott könnyűzenei slágerekre klasszikus zeneszerzők stílusában íródott átiratokra videókat Komolyra fordítva címmel. Szintén rövid, tematikus kisfilmekkel, „online énekórákkal” az ének-zene oktatását igyekeztünk segíteni sok zenei részlettel. Mindez amellett, hogy sok rugalmasságot igényelt, lehetőséget adott új dolgok kipróbálására, a zenekar „egyben tartására”, ugyanakkor a közönségünkkel való kapcsolattartásra, sőt, újabb közönségrétegek megszólítására is a közösségi oldalakon.
Ráébredtünk arra, ami eddig is evidens volt, mégsem kellett foglalkoznunk vele: hogy minden technikai lehetőség adott, hogy csúcsminőségben jelen legyünk koncertjeinkkel, nevelési és társadalmi programjainkkal a képernyőkön.
Bár az ÓDZ volt az első zenekar, amelyik évekkel ezelőtt csúcsminőségben streamelni kezdte az előadásait, mégsem gondoltuk akkor, hogy milyen lehetőségek rejlenek még itt feltáratlanul. A Danubia Zenekar „karanténtartalmai” rengeteg emberhez eljutottak, akikhez eddig sehogy sem sikerült közel vinnünk a klasszikus zene üzenetét. Még jelenleg sem látjuk a mostani helyzet végét, de elmaradt koncertjeink egy részét augusztus végén sikerült bepótolnunk, emellett természetesen várjuk az őszi évadkezdést: szeptembertől folytatni szeretnénk zeneakadémiai bérletsorozatunkat, a Budapest Music Centerben ebben a félévben Csajkovszkij műveivel foglalkozunk majd háromrészes zeneszerzősorozatunkban, és természetesen a gyerekek számára is vadonatúj előadásokkal készülünk.
Óbudai Társaskör
Ezt a tavaszt sokáig nem felejtjük. Minden munkánk, minden szervezés egy pillanat alatt vált feleslegessé. A kezdeti riadtság után lassan tisztult a kép, távmunkában, az online világban folytattuk a kapcsolattartást közönségünkkel.
Az elmaradt események helyett kárpótlásként a honlapunkon igyekeztünk virtuális élményt adni. Megnyitottuk a Társasköri Kultúrkarantént: az adott napra tervezett eseményhez kapcsolódóan érdekességeket, videókat, zenéket talált a látogató. A visszajelzésekből úgy tűnt, hálásan fogadta a közönség a törődést, mi pedig örültünk, hogy addig sem voltunk szellemi mozdulatlanságra ítélve. Ugyanúgy terveztünk, mint máskor, csak volt, aki a nappaliból, volt, aki a konyhában berendezett dolgozósarokból jelentkezett be a távértekezletre.
Csütörtökönként feltöltöttünk egy-egy hangversenyfelvételt emlékezetes koncertjeinkből. Megható volt az öröm, ahogy művészeink fogadták a lehetőséget, hogy legalább így jelen lehetnek a virtuális koncerttérben.
Az újranyitás
Szeptember közeledtével bizakodva tekintünk az új évad elé. Csatlakozva a Köszönjük Magyarország! pályázathoz, fiatal művészek adnak öt alkalommal ingyenes koncertet a kertben. Helyet adunk az Ars Sacra Fesztivál két rendezvényének, és csatlakozunk a Kulturális Örökség Napjai programjához az Óbudai Társaskör műemléki épületét bemutató sétával és egy koncerttel. Az évek óta nagy érdeklődéssel kísért sétát Korompay Katalin építész vezeti, aki 32 évvel ezelőtt újjávarázsolta a helyet, és ezért a munkájáért Ybl-díjat kapott.
Az igazi évadkezdés hagyományosan október 1-jén, a zene világnapján lesz nálunk. Kiss Gy. László és a Budapesti Vonósok estje hangulatos felütést ad az új évadnak, amelyben folytatódnak sorozataink: a különleges kamaraestek a Házimuzsika, a zongorás estek a Fehéren feketén sorozatok keretében, valamint Bősze Ádám közkedvelt előadásai is. Az érdeklődők újra jegyet válthatnak majd Dés László estjeire, és továbbra is repertoáron marad a több mint 35 előadást megélt Dalok a Kispipából című Seress Rezső-estünk Fesztbaum Bélával és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekarral.
Óbudai Kulturális Központ
Az Óbudai Kulturális Központ négy intézményében általában zajlik az élet. Ennek az is magyarázata, hogy olyan közlekedési csomópontokon helyezkednek el az épületek, ahová sokszor azok is betérnek, akik nem oda indultak, de fő oka az, hogy az négy házban rengeteg program van: szinte minden nap programnap. Éppen ezért is volt fájdalmas a járványhelyzet okozta csend. A kollégák ebben a visszahúzódó időszakban sem pihentek. Az online lehetőségekre helyezve a hangsúlyt, honlapunkon és Facebook-oldalunkon tartottuk a kapcsolatot hűséges közönségünkkel. Online kiállításmegnyitó, irodalmi est, edzés vagy mozgásóra várta a karanténozókat. Hírlevelekkel is igyekeztünk tájékoztatni vendégeinket az aktuális helyzetről, illetve Kultúrblogunkban jelentettünk meg bejegyzéseket az aktuális állapotról és halvány reménysugárként az őszi-téli programokról. Emellett természetesen a jelszó az újratervezés volt. Az elmaradt programokat át kellett szervezni, új időpontokat keresni őszre, és persze minden nap lesben állni, ugrásra készen, hogy a kényszerű változásokat követni tudjuk. Egy másik, szakmán kívül eső, de nemes feladat is hárult a kollégákra: az önkormányzathoz csatlakozva a kerületi időseket segítették dolgozóink.
A vírushelyzet enyhülése okán június elején a San Marco utcai udvart nyithattuk meg elsőként a nagyközönség előtt, ahol a biztonságos szociális érintkezés lehetősége mellett a modern játszótér és a fittneszpark is használható lett. Ezzel egyidőben nyitotta meg kapuit az udvaron található, Zápor kert elnevezésű közösségi kert is, ahol a gondos kertgazdák végre folytathatták a városi kertészkedést. A nyitás következő lépéseként a Békási kertmozi előadásai voltak látogathatók, ahol végre már kinyílt kicsit a világ, és a szabad levegőn, az előírásoknak megfelelően elindulhatott a kulturális élet. Ezután néhány tanfolyam is újraindult, és nyárra a táborok is elindulhattak a gyerekek nagy örömére és a szülők terheinek enyhítésére.
Az Óbudai Kulturális Központ öt intézményének dolgozói nagyon várják az őszi szezonnyitást. Sok érdekes programmal készültek a vendégek számára. Egyrészt az elmaradt előadások pótlásával, másrészt új, izgalmas programokkal szeretnénk kárpótolni hűséges vendégeinket, bízva benne, hogy nem ér el minket a sokat emlegetett második hullám. Izgalmas programcsemegékkel várják házaink ősszel a közönséget.
Az Óbudai Kulturális Központban Zorán, Bereczki Zoltán, Szalóki Ági és a Pál Utcai Fiúk koncerteznek. Újdonságként Nemzetközi lemez- és CD-börze várja havi rendszerességgel a bakelit szerelmeseit.
Békásmegyeri Közösségi Ház
A Békásmegyeri Közösségi Házban a nagysikerű Békási kertmozi után folytatódik az őszi kiadású Békási mozi esték sorozat, ahol ritkán látható filmeket nézhet meg a közönség.
Csillaghegyi Közösségi Ház
A Csillaghegyi Közösségi Ház szokásához híven különlegességeket kínál a Mozititkok és a Zenél a mozi sorozatában, illetve újra lesz Szent Mihály-napi mulatság, ahogy eddig minden évben.
Kaszásdűlői Kulturális Központ
A 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központ ebben a szezonban is a kamaraszínházi produkciókra koncentrál. Látható lesz Péterfy-Novák Éva írónő két, finom érzékenységgel kényes témákat feszegető regényéből készült színpadi adaptáció, az Egyasszony és az Apád előtt ne vetkőzz. A színház és a zene keveréke a Hangfestett történetek Lackfi Jánossal és az Óbudai Danubia Zenekarral, ahol két, a maga nemében virtuóz alkot együtt. Visszatér Tompos Kátya, aki évek óta ad emlékezetes koncerteket a 3K színpadán.
Óbudai Platán Könyvtár
A kihirdetett veszélyhelyzet könyvtárainkra mint közösségi terekre is hatással volt. A vonatkozó jogszabályok alapján épületeink ajtaját is be kellett zárni a látogatók előtt, ez új kihívások elé állította intézményeinket.
Március 16-tól június 8-ig nem volt lehetőségünk személyesen találkozni olvasóinkkal, a kapcsolatot ezért online tartottuk.
Tanulást és tanítást segítő online könyvtáros szolgáltatást indítottunk, amelynek keretében felajánlottuk a digitális oktatásban résztvevő gyerekeknek és szüleiknek a 70.000 példányból álló állományunkat, a könyvtárosaink pedig telefonon, emailen segítettek.
Online térbe költöztettük legkedveltebb programjainkat, mint például a kézügyességet fejlesztő kreatív sorozatainkat, a Móka Műhelyt, a Kreatív Műhelyt, vagy a nagy népszerűségnek örvendő Horgoldát, illetve új online programokat indítottunk, mint a Mesetár vagy a Képtár, hiszen a karantén sem szabhat határt a fantázia szárnyalásának. Az online programokkal szerettünk volna segíteni a megnövekedett, otthon töltött szabadidő hasznos eltöltésében. Mindemellett előrehoztuk a nyári zárvatartás időszakára tervezett állománygondozási munkálatokat, mint az időszakos leltárat, selejtezést, polcrendezést. Házhoz vittünk 162 db könyvet, hangoskönyvet, filmet, folyóiratot, és besegítettünk az Óbudai Szociális Szolgáltatónak a kerületi lakosok ellátásában.
Az újranyitás
Június 15-től kezdtük meg könyvtáraink fokozatos megnyitását. A négy fázisból jelenleg a harmadikban tartunk, ami azt jelenti, hogy a kölcsönzés teljes mértékben üzemel, látogatóink már a könyvespolcokról is válogathatnak személyesen, de helyben olvasásra, internetezésre, fénymásolásra még nincsen lehetőség. A hosszú zárvatartás miatt szerettük volna kompenzálni olvasóinkat, ezért a 2020. március 1. után kikölcsönzött dokumentumok kölcsönzési idejét 2020. szeptember 1-ig automatikusan meghosszabbítottuk, késedelmi díjat nem számoltunk fel. Emellett a 2020-ban érvényes könyvtári tagságokat fél évvel minden olvasónk számára automatikusan meghosszabbítjuk. A rendkívüli zárvatartás alatt is folytattuk a beszerzést, több, mint 1000 darab új könyvvel, keresést segítő új feliratokkal, megújult ajánlókkal és programokkal várjuk vissza olvasóinkat.
A Mocsárosdűlő egykor a Duna ártere volt, a területen a Duna magas vízállásánál és télen megemelkedik a talaj vízszintje. A talajvíz utánpótlását a hegyek csapadékvizei, a Duna visszaduzzasztó hatása, és a közeli karsztvízforrások adják.
Lápos, ingoványos talaja ellenére sok évtizede beépítésre szánt terület, terveztek ide lakóparkot is és egy időben erre a helyre szánták az emberi szervezet bemutatására szolgáló, bejárható óriás Gulliver szobrot. 2002-ben, szinte az utolsó pillanatban a terület egy részét védetté nyilvánították, a több mint 100 hektár nagy része azonban hivatalosan továbbra is építési tartalék területként szerepel a főváros vagyonleltárában.
Civilek összefogásával indult a Mocsáros rendbetétele
Az Aquincum-Mocsáros Egyesületet (AME), a környék családi házas övezetének lakói alapították 1999-ben. A lakók megelégelték, hogy közvetlen lakókörnyezetükkel senki nem foglalkozik érdemben, és a csodálatos természeti környezetet egyesek hulladéklerakónak használják. Mint Stampfné Erdélyi Katalintól, az egyesület egyik legaktívabb tagjától megtudtuk, a megalakuláskor nagyon sokan jelentkeztek a csapatba. A rendszerváltás után egy évtizeddel az emberekben már megmozdult az a jófajta polgári öntudat, mely pártpolitikától mentesen, pusztán a lokálpatrióta elkötelezettségtől indíttatva tenni szeretett volna a közvetlen környezete szépítéséért.
Miután a lakók az akkor még működő kisboltban Katalinnál rendszeresen kipanaszkodták magukat, a környékbeliek elhatározták, hogy szervezett keretet adnak az együttműködésnek és a cselekvésnek. Első dolguk a terület kitakarítása volt: több mint 300 köbméter kommunális és ipari hulladékot szállíttattak el, patkánytanyákat számoltak fel. Felvették a kapcsolatot az önkormányzattal, amely pályázatokon keresztül és céltámogatással egészen 2017-ig segítette munkájukat. A szükséges forrásokhoz más pályázatok (MOL-Ökotárs, NCA, minisztériumi, fővárosi) is hozzájárultak, illetve az SZJA 1 százalékok és a közeli cégek pénzbeli és természetbeli adományai is jelentős forrást biztosítottak a folyamatos fejlesztéshez. A legfontosabb azonban mégis a befektetett egyéni munka és idő volt. Az egyesület évente többször szervezett szemétszedő, kertészkedő napokat, melyekre az első évtizedben nagy számban jelentkeztek a környékbeli lakók, iskolák és cégek.
2000-2001 folyamán az akkori Ifjúsági- és Sportminisztérium 3 millió forintot szavazott meg a Gladiátor utcai családi játszótér és szabadidőpark kivitelezésére, melyet a kormányváltás miatt csak jelentős késéssel sikerült ténylegesen megkapniuk. A park létrehozásának valós költsége az évek során több tízmillió forintot tett ki, melyet az önkéntes munka megtöbbszörözött. A park fenntartására és gondozására a lakók felmérhetetlen mennyiségű munkaórát áldoztak, odafigyelésük nélkül néhány év alatt az enyészeté lettek volna a facsemeték, a játékok, a sportpályák. A folyamatos pályázatok, fejlesztések hatására a parkot egyre bővítették, öntözőrendszert, fűszerkertet, a bejárat elé levendulást telepítettek, fákat ültettek, füves focipályát, kosárlabdapályát, strandröplabda- és petanque pályát alakítottak ki.
A park mögül indul a 2012-ben megnyitott, 8 állomásos Mocsáros tanösvény, melyet a Fővárosi Önkormányzat Környezetvédelmi Alapja támogatott.
Az árvíz, a mobilgát és a játszótér kapcsolata
Az utóbbi évtized közepe óta a kezdeti lendület megtört. Az okokat csak találgatni tudjuk. A lakosság egy része kicserélődött, az újonnan beköltözők számára már természetesek a mostani állapotok, nem látják mögötte a rengeteg befektetett munkát. Katalin elmondása szerint gyakran gondolják azt a játszótér látogatói, hogy ő a gondnok, azért gyomlál, sepri az utat, gereblyézi a leveleket.
2013-ban az önkormányzattal is megromlott a kapcsolat. A rekordmagasságú árvíz idején az Aranyhegyi-pataknál katasztrófa közeli helyzet alakult ki, a megáradt Duna annyira visszaduzzasztotta a patakot, hogy kevésen múlt a gátszakadás. A helyiek éber figyelme és kitartó nyomásgyakorlása kellett ahhoz, hogy a katasztrófavédelem az utolsó pillanatban megerősítse a patak melletti gátat. Az egyik támogatójuk napokon át dolgozó munkagépének költségtérítését azonban már hiába várták az önkormányzattól, a több százezer forintot végül a helyiek adták össze.
A civil szervezet és az önkormányzat kapcsolatának az sem tett jót, hogy az Aquincum-Mocsáros Egyesület is harcolni kezdett a biztonságos árvízvédelem kiépítéséért és egyben fellépett a Római-partra tervezett mobilgát ellen, ami elégtelen volta mellett a terület teljes tönkretételével járt volna. A pályázati támogatások lassan elapadtak, majd 2018-ban az önkormányzat – az egyesülettel való előzetes egyeztetés nélkül – saját kezelésbe vette a Gladiátor utcai pihenőparkot. A park felújítása is az egyesület kihagyásával zajlott, valószínűleg emiatt történhetett, hogy a térkövekkel sikerült a teljes öntözőrendszert leburkolni, azaz használhatatlanná tenni. A munkások levonultak és a terület gazdátlanná vált. A helyiek most már az önkormányzat helyett dolgoztak, hogy ne vesszen kárba a több évtizednyi odafigyelés, ne pusztuljanak ki a tavalyi nagy szárazságban a növények, ne gazosodjon el teljesen a terület. A 2019-es önkormányzati választást követően ismét felvették a kapcsolatot az új önkormányzattal, tárgyalást kezdtek a pihenőpark kezelésének visszaszerzéséről és a kompenzációról.
Mindeközben a Fővárosi és a kerületi Önkormányzatnál is zöld fordulat történt és a Mocsárosdűlő hasznosítása, rekultivációja is felvetődött.
Mi lehet a terület jövője?
A főként fővárosi tulajdonban lévő Mocsárosdűlőt az 1970-es évektől beépítésre jelölték ki, szerencsére a tervek sosem jutottak el a megvalósításig. 2002-ben egy részét – 25 hektárt – természetvédelmi területté nyilvánították, erdős sávok, mezők, rétek, helyenként illegális legeltetés és hulladéklerakatok tarkítják most a képet. Idén talán komolyabb fordulat következhet, mert a fővárosi önkormányzat februárban úgy döntött, hogy, fenntartható, zöld jövőképet fest ennek a páratlan budapesti területnek. A tervek szerint a Mocsárost természetes állapotában, lápos-mocsaras élőhelyként kell megőrizni. A Fővárosi Önkormányzat védett zöld területek, vizes élőhelyek rehabilitációjához és egy mintagazdaság megvalósításához pályázatot adott be az európai uniós Life program keretein belül. A pályázat első fordulójának eredményhirdetése 2020. novemberében várható, részleteket majd továbbjutás esetén fognak kidolgozni. A Mocsáros területén jelenleg is zajlik fejlesztés – egy korábban kiírt és már megnyert Life pályázat támogatásával a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Képzési és Információs Központját építenék meg a Határ út mentén, felhasználva a már meglévő beton burkolatot.
Elkerülhető-e a Mocsáros beépítése?
A Mocsáros egy része most is beépítésre szánt terület, ami a főváros mérlegében jelentős vagyont képvisel. Ha teljes mértékben természetvédelmi területté nyilvánítanák, az vagyonvesztést jelentene a főváros jelenlegi, amúgy is erősen terhelt pénzügyi helyzetében. A rosszból megpróbálják kihozni a legjobbat, így különböző forgatókönyveket dolgoztak ki arra, hogyan lehetne megtalálni a természet és az épített környezet közti egyensúlyt. Bardóczi Sándor főtájépítész a lehető legkevesebb beépítésért küzd. A legkisebb “kárral” járó beépítési lehetőség a jelenlegi, földfelszínen futó távhővezetéktől délre az Óbuda vasútállomásig fekvő terület. A Fővárosi Önkormányzat vállalta, hogy a területre vonatkozó új kerületi építési szabályozás megszületéséig a telkek eladása nem kezdődik meg. A beépítéseket ezen a területen indirekt szabályzókkal korlátozzák majd, hogy tájba illeszkedő városképet lásson az erre járó. Persze még mindig lehet gondolkodni, hogy van-e más lehetőség ezen kívül, mert a legjobb az lenne, ha az egész terület érintetlen maradhatna.
Az Aquincum-Mocsáros Egyesület továbbra is szívügyének érzi a területet, ezért is próbálja folyamatosan bevonni a helyieket és megértetni, hogy mennyire fontos a lokálpatriotizmus. Közvetlen környezetünk minősége visszahat egészségünkre, fizikai és lelki valónkra, alakítja gondolkodásunkat. Ez a felismerés vezeti az egyesületet, mely megújulás előtt áll, nyitott az új belépők felé. Ezért is szerveznek havonta többször kisebb kertészkedéseket a játszótéren – általában csütörtökönként 15-17 óráig. Ezek az alkalmak lehetőséget nyújtanak arra, hogy a lakók szebbé varázsolják közvetlen lakókörnyezetüket és megismerjék a szomszédaikat. Programjaikhoz bárki csatlakozhat. Az egyesület a jövőben is kiáll amellett, hogy a Mocsárosdűlő természeti értékei ne sérüljenek, és az amúgy is túlépített környéken megmaradjon ez a különleges zöldterület.
„Tom Hanks a Flórián tér felé menekült a velencei Szent Márk bazilikából az Infernóban, máskor meg a kastélykertben Brad Pitt majszolgatta a szendvicsét. Egy hónapig itt háborús színtér volt, a kastélyt szerb katonák vették körbe, miközben Angelina Jolie dirigált mindenkinek.”
A csigalépcsőn a Kiscelli Múzeum kriptájába ereszkedünk lefelé, és hajdani templom, laktanya, majd pedig múzeum filmes dicsőségtáblájáról hallgatjuk a sztorikat Perényi Roland igazgatóhelyettestől. Hellboy 2; Dan Brown; a jugoszláv háborús Vér és Méz földje – egy sor mozinak volt forgatási helyszíne az öntöttvas sárkányok által védett óbudai kastély, ami 1944–1945-ben valódi és majdnem végzetes ostromsebeket kapott. A kiscelli agyagba vájt szerzetesi pincék akkor éppen légópincévé avanzsáltak (Hamvas Béla is itt dekkolt többek között), és a hidegháborús időkben Óbuda lakosságának is itt volt a kijelölt közösségi óvóhelye atomtámadás esetére.
Gázmaszk helyett most csak COVID-maszkokban mászkálunk a kriptatér Krisztus-fejei között (nem középkori, csak néhány éves falfestmények ezek, olyasmi volt a terv, hogy restaurátorhallgatók gyakorolnak majd rajtuk, aztán máshogy lett, a képek pedig itt maradtak a vaskos oszlopokon), az Óbudai Kult.Éj egyik helyszínén a 13 közül.
III. kerületi kulturális intézmények, múzeumok, galériák, kiállítóhelyek fogtak össze, hogy augusztus első napján egy éjszakáig tartó kultúrmaratont hirdessenek – az akcióban még kávézó, söröző és a Platán Könyvtár is részt vett.
Idén szinte minden komolyabb kulturális hepaj elmaradt, a Múzeumok Éjszakája is nagyrészt a virtuális valóságba szorult, már csak ezért is volt hiánypótló az idén először megrendezett esemény, amin egy ezresért (gyerekeknek ingyen) délután négytől éjfélig vagy ötven programon lehetett részt venni a Kassák Múzeumtól a Mókus Bisztróig, a Polaris Csillagvizsgálótól Aquincumig. Így együtt még határozottabb a benyomás: nem sok kerület mondhatja el magáról, hogy annyi, országos jelentőséggel is bíró kulturális intézménynek adna otthont, mint Óbuda-Békásmegyer.
Nem volt ez mindig így: a mostanában városimázsként használt, kerületileg brandesített Krúdy számára Óbuda még a méltatlanul feledésre ítélt perifériát, az ódonságok városát jelentette. Bár történelmi szimpátiájában odáig ment, hogy „a főváros kellős közepének a Flórián téren kellett volna lennie”, végül a legismertebb helyi kulturális örökség mégiscsak ez a nosztalgikus, kikocsizós-kocsmázós elképzelt Óbuda maradt a panelkorszakban is, és a széles intézményes kínálat ellenére az ma is, a Krúdy-negyeddel,
a Fő téren szelfioptimalizálva fröccsöző Szindbáddal és a város talán egyetlen prostituált szoborcsoportjával, a Varga Imre-féle esernyős örömlányokkal (hivatalosan és finomkodva: Várakozók) együtt.
Ezt az akkor elég neccesnek számító alkotást a nyolcvanas években éppen Krúdyra hivatkozva engedélyezték végül – erről már az Esernyős által szervezett sétán esik szó –, végül is az író áttételesen éppen egy prostituált miatt került ide. Az irodalmi és politikai körökben egyaránt serényen forgó Pilisy Róza (művésznév természetesen, Schumayer-lányként nehezebb volt befutni) állítólagos öngyilkossági kísérletéről ő írta meg a vélhető igazságot: azt, hogy az ismert madám valójában nem önkezével próbált véget vetni az életének. Az elkövető az irodalmi tótumfaktum, majdani államtitkár (mellesleg gyönyörű férfi, a Toldy-szobor modellje), Pekár Gyula lehetett – aki aztán nem volt rest bosszút állni és a pesti komfortzónájából kiüldözni az írót. Talán lóvasúttal, aminek éppen itt volt a megállója, a Fő tér 2. számú háznál, a várakozó lányok szobrai mellett.
Vissza a kastélyba: Madame Róza túlélte a lövést, így a legnagyobb óbudai temetés nem neki, hanem a Schmidt-kastély gazdájának ugyancsak kétes hírű, de nagy becsben tartott szeretőjének jutott. A századelőn Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros és műgyűjtő volt a kiscelli kastély ura, többek között bemutatószalonként is használta az illusztris épületet, miközben a Mágnás Elza néven városszerte híres kokottnak a városban bérelt lakást, tekintélyes apanázzsal. A Mocskos Elza néven is ismert lányt az utóbbi helyszínen ölték meg 1914 januárjában. A tót cselédlányból addigra éjszakai celeb lett, akinek vagyonát házvezetőnője és annak szeretője irigyelték meg. A tettesek személyére hamar fény derült, a gyilkosságnak pedig az utolsó békehónapokban óriási sajtóvisszhangja lett Budapesten. Schmidt olyan színpompás temetést rendezett, amin a város összes prostituáltja ugyanúgy részt vett állítólag, mint a városi arisztokraták. A helyszín a már akkor is használaton kívüli régi óbudai temető volt, amire a különc és perverz férfiú hírében álló, a halállal fura viszonyt ápoló Schmidt Miksa kastélya ablakából távcsővel is ráláthatott, így bármikor megszemlélhette szerelme nyughelyét. A kastély fura ura a Kiscelli mai kiállítóterében a lánynak emlékkápolnát építtetett.
A hajdani Schmidt-kastélytól lefelé jövet a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum utcai kocsmasétájába ütközünk, komótos városi hosszúlépések Szindbád nyomában, az elképzelt békebeli évek nosztalgiájával.
Mivel a járványhelyzetben zárt térben korlátozott a létszám, a Kult.Éjen is egy sor sétát szerveztek: a Kereskedelmi Múzeumban az udvari megfáradt fröccsök után és az esti David Yengibarjan-koncert előtt egy épülettörténetit is a pince római romjaitól Krúdy utolsó lakhelyéig, de volt kosztümös sétafika is középkori zenével a klarissza kolostor romjaihoz; a Táborhegyre pedig bizonyos hajdani vízimolnárok és Budapest első trolibuszjáratának a nyomában.
Mi a Goldberger Textilipari Gyűjtemény sétáján jártunk az óbudai zsidó iparosok után kutatva: a múzeum névadójának gyárától azon a Lajos utcán át, amit régen Zsidó utcának neveztek. Az Óbudára a XVIII. században betelepült Goldbergerék valamikori kékfestő üzeméből az ország első textilnyomója lett, a családból a szabadságharcban a honvédsereg felruházója, majd a császári megbocsátás után nemesi família vált, később ők honosították meg nálunk a műselymet is. Az alapító unokája, Goldberger Leó a magyar textilipar legfontosabb alakja és meghatározó iparbáró – a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a felsőház tagja – volt, egyúttal Horthy kártyapartnere, aki miniszteri külön engedéllyel a II. zsidótörvény után is megtarthatta igazgatói állását. Őt 1944-ben a német megszállás napján tartóztatják le, hogy aztán Mathausenben haljon majd éhen. A sétát vezető Horváth Péter, az Óbudai Múzeum munkatársa ismerteti a tragédia számszerű tényeit: az 1941-es népszámlálás 3600 óbudai zsidó lakosából 3000-en haltak meg a holokausztban. A II. József betelepítése után meghatározóvá váló óbudai zsidóság másfél évszázad után közösségként szinte megszűnt létezni a tömeggyilkosságok után.
A Kult.Éjhez hasonló, sokhelyszínes, sokprogramos események egyetlen hátulütője éppen a gazdagságuk: nem lehet mindenhol ott lenni, és egy-egy témában is nehezebb elmélyedni, ha mégis minél több mindent látni akarunk.
A modernkori Óbuda önmagában is összetett helytörténete után némi kortárs művészeti kitérővel – Eddig minden rendben a Budapest Galériában, a kiégés és a COVID miatt most a szokásosnál is aktuálisabb mindennapi szorongásaink jegyében – tekerünk ki Aquincumba és kétezer évet vissza, hogy egy római halottidézésen vegyünk részt. Pontosabban egy idézést megidéző improvizatív előadáson már az esti sötét fáklyákkal bevilágított romkertben, ahol meghívott túlvilágiak jövendöltek a közönségnek – volt, aki saját halott rokonáról érdeklődött a történelmi szerepjátszóktól, de olyan kissrác is akadt, aki arra volt kíváncsi, mégis milyen lesz az új osztálya szeptemberben.
Itt a napot a hagyomány szerint éppen augusztus elsejére eső kelta ünnep, a Lugh isten halálát, a nyár végét és persze a megújhodást jelző Lammas tűzszertartása zárta, ahol tűzugrással is nyugodtan lehetett próbálkozni.
Az Óbudai Múzeum éjjeli Erotika a porcelánban 18+ záró eseményére így már rituálisan bekormozott arccal értünk vissza, hogy Vaja László festőművész és porcelánrestaurátorral vegyük végig a porcelán- és giccstörténeti szexuális szimbolika fejlődéstörténetét jó nagy pásztorbotokkal, többértelmű vadászjelenetekkel és a hamisítványok felismerésének alapjaival – mi éppen kelta színekben, az újjászületés reményében, pásztorjelenetekre, óbudai prostituáltakra és kultikus éjekre gondolva.
Hogy lesz a Kampec Dolores dobosából első számú zenei programszervező?
Zenészként indultam, a Bahia köreibe tartozó Kampec Dolores-ben doboltam. A Bahia és Bognár Attila fontos szereplője volt az akkori „kultúracsináló” közegnek. Aztán egyszer csak úgy alakult, hogy valakinek fel kellett vennie a telefont, én meg felvettem. Attila zenekarait segítettem először, akkoriban ezt nem menedzselésnek hívták, hanem szervezésnek. Így adta magát, hogy a Bahia által megjelentetett zenekarok színpadra állítását én raktam össze. Később a Bahia Színpad már nemcsak az általuk kiadott zenekaroké lett, hanem sok minden másnak is, ami magyar volt és underground. A zenélést egy idő után abbahagytam, de a programszervezés megmaradt.
Van/volt szerepetek a zenekarok kinevelésében? Sikerült felfuttatni kisszínpadról nagyszínpadra csapatokat?
A Bahia Színpadon fellépők közül elég kevés lett nagyszínpados zenekar, szerintem meg tudnám számolni egy kezemen. A Quimby erre jó példa, ők roham tempóban nagyszínpados zenekar lettek. A fesztiválokra általánosságban viszont tényleg igaz volt, hogy van egy felfuttatási folyamat (szerencsés esetben). Kezdtek a kisszínpadon délután kettőkor, aztán szép lassan előrébb jutottak a jobb fellépési műsoridősávban, ha a közönség is úgy akarta. Persze manapság ez már nincs minden esetben így.
Ma egy zenekart össze is lehet rakni, és ha ügyesen csinálják, szinte azonnal berobban. És ha valóban eldurran, akkor adott évben már nem lehet kihagyni akár a fesztiválok nagyszínpadáról sem.
A Fesztivál felhozatal abban az időben a te zenei ízlésedet is tükrözte?
Abban az időben még sokkal inkább, most már talán kevésbé, mert egyre fontosabb a profitabilitás. Azt nézzük, hogy ki mennyi embert mozgat meg országosan, Kecskeméten, Győrben, Pécsen. Kialakul egy erősorrend, hogy kik azok a zenekarok, akiknek muszáj ott lenniük a fesztiválokon ahhoz, hogy a közönség elégedett legyen. Ha valaki be szeretne kerülni a programba, annak azt a mára már unalmas dumát tudjuk mondani, hogy sosem azzal van baj, hogy kit tegyünk be, hanem hogy kit vegyünk ki helyetted. Az excel tábla rubrikái bizony korlátozottak. Persze, ha már kihagyhatatlan valaki, akkor sajnos be kell áldozni egy kevésbé népszerűt fellépőt. Leegyszerűsítve ez így működik. Persze azért minden fesztiválon vannak olyan idősávok és olyan kisebb színpadok, ahol bemutatkozhatnak a feltörekvő zenekarok. Minden fesztiválszervező szereti fenntartani magának ezt a jogot, így próbál kutakodni az új zenekarok között. Őszintén szólva ezt a részét mi, a szervezők jobban is szeretjük, hiszen így lehet játszani a szubjektivitással. A szubjektivitás erős szó, mostanában leginkább a Voltnál van jelen.
Kiss Tibor – Quimby, 2012. Fotó: Wikimédia Commons/Polinszky Gyula
Ezek szerint nagyon viszontagságos egy feltörekvő zenekar élete, szinte lehetetlen az áttörés.
Azért közel sem lehetetlen, de nem lennék kezdő zenekar. A fő probléma az, hogy a klubokba nem fog bekerülni addig, amíg nem lesz országosan ismert, viszont sose lesz országosan ismert, ha nem kezd klubokban játszani. 22-es csapdája. De mindig vannak kivételek, az egyik ilyen emlékezetes üstökös volt például a Krúbi, aki egyik nap még sehol nem volt, aztán mindenki megdöbbenésére televágta az Akváriumot, majd hirtelen kihagyhatatlan lett minden fesztivál nagyobb színpadáról.
Mi lett a Szigeten a magyar fellépőkkel?
A közönség nagyon nagy része külföldi, számukra igazából nincs jelentősége, hogy ott vannak-e a magyar sztárok. Ha pedig magyar látogató jön ki a Szigetre, azért jön, hogy külföldi világsztárokat lásson.
Innentől kezdve nagyon kevés az a magyar zenekar, aki ebben a közegben jó számokat tud produkálni. Szerintem mára a zenekarok is belátták, hogy nincs miért erőltetni a Szigetes fellépéseket.
Tavaly még voltak magyar zenekarok, akkor annyit változtattunk, hogy nem az országosan ismert zenekarokat tettük fel a programba, hanem olyanokat, akik mondjuk lehet, hogy csak 100 embert érdekeltek országosan, de azt gondoltuk, hogy például egy hollandnak érdekes lehet. Nemzetközi szemüvegen keresztül érdekesek. Viszonylag sok ilyen csapat van, de leginkább talán a Qualitons nemzetközi sikereiről lehetett olvasni. Ezért például őket is két nemzetközi zenekar közé raktuk be, és ha volt egy kis szerencsénk, akkor megnézték őket is. Ha pedig megtetszett a fesztiválozóknak, akkor ez már inkább lett magyar zenei brandépítés, mint a magyar nézők kiszolgálása.
Nem volt rossz érzés?
Dehogynem, de hamar elmúlt. Akkor lett volna igazán szar érzés, hogyha a magyarok rázták volna a kerítést, hogy 30Y-t akarunk, de nem volt ilyen, és a zenekarok sem így élték meg. Senki nem hisztizett, belátták, hogy a Sziget már nem az a fesztivál, ahol nekik kell fellépniük. Viszont ott van a Strand Fesztivál, ami olyan szinten a magyar zenéről szól, hogy félelmetes. Oda az emberek tényleg azért mennek, hogy meghallgassák a hazai kedvenceiket, csillog a szemük, még mindig istenként imádják Lovasi Andrist.
Mondhatjuk úgy is, hogy a Strand Fesztivál a magyar zenekarok elégtétele a Szigetért. Ott megkapják azt a fajta rajongást, amit a Szigeten már nem.
A Szigetnek egy ponton, amikor óriásira nőtte magát, el kellett döntenie, hogyan tartsa fenn magát. Ahhoz, hogy jegyárakat emelj, világsztárok kellenek, a Sziámival meg a Quimbyvel nem adhatsz el százezer forintért jegyeket. A magasabb jegyárral viszont a Sziget elengedte a magyar közönség egy részét. Persze itt nem arról van szó, hogy nem akarja a magyar közönséget, hanem arról, hogy már nem azon van a fókusz. Ha be akarnak állni a nemzetközi fesztiválközegbe, amire külföldiek is kíváncsiak, más profil szükséges. Amivel szerintem nincs is semmi baj, egyszerűen a Sziget máshova célzott. Kimondva, kimondatlanul ott a Volt, a Campus, a Park és sok-sok fesztivál a magyaroknak, nem feltétlen az ő dolguk ekkora monstrumot eltartani. A szponzorok pedig inkább a Metallicára fognak fizetni, mint a hazai fellépőkre.
Lovasi András, 2012. Fotó: Wikimédia Commons/Polinszky Gyula
Mi volt a kedvenc Szigetes élményed az elmúlt 27 évben?
Nem vagyok az a nagyon visszanézegetős fajta, de tényleg nem is tudok kiemelni egy koncertet. Láttunk állati sok jó koncertet, meg sok előadót, láttunk vicces dolgokat. Egyik kedvenc nosztalgikus pillanatunk, amikor az ismeretlen Publo Hunny még reggel kilenckor is zenélt a magyar színpadon, és összegyűlt rá a nép. A következő hónapokban mindenki őket akarta felléptetni, és akkori mércével ezzel a geggel be is futottak, de ez így messziről nézve már igen banális sztori, és csak annak vicces, aki akkor ott volt. A legmeghatározóbb, legkatartikusabb fesztiválélményem inkább a Volthoz kötődik, amikor először sikerült leszerveznünk a Cultot – az tényleg mindent vitt, óriás kedvencünk volt, annak a koncertnek kb. minden pillanatára emlékszem a mai napig.
Szerinted mennyire nyírja ki a fesztiválipart a járvány?
Ez nagyon jó kérdés, várjuk a kormánydöntést, én azon kevesek közé tartozom, aki egy kicsit mindig bízik. Hogy hosszútávon mennyire fogja kinyírni, félek, hogy ezt még nem is látjuk át teljesen. Mindennap mást gondolok, attól függ, éppen milyen lábbal kelek fel, most például azt gondolom, hogy még a jövő év is húzós lesz. Főleg olvasva más nemzetközi fesztiválok félelmeit, még jobban elbizonytalanodom. Nagyon sokan beszélnek arról, hogy még a 2021-es sem lesz olyan év, mint amilyen a járvány előtt volt.
Akkor kivárás van.
Igen, kivárunk. Tudod, mint amikor mondják, hogy a medve nem játék. Most látom, hogy ez mennyire nem vicc. Egy hónapja még rityegtünk, rötyögtünk azon, hogy milyen fura, hogy senki nem ismer senkit, aki megbetegedett volna, de a kérdések továbbra is ott lebegnek a fejünk felett. Azt reméltem, hogy augusztus végén lezárul ez az egész mizéria, és elmondhatjuk, hogy volt egy ilyen húzós sztori, amin végre túl vagyunk, de most nem feltétlenül látom ezt minden pillanatban.
Jelenleg a Veszprém 2023 EKF operatív igazgatója (is) vagy. Zajlanak az előkészületek?
A Covid itt is elvitte egy kicsit a lendületet, de dolgozunk, és szerintem nagyon jó lesz. Pillanatnyilag szervezés zajlik. Januárban állt fel a cég, december elején még csak négyen voltunk, mára már 22-re duzzadt a stáblétszám, csak ugye jött a covid, és közben eltelt 6–7 hónap. Ennek ellenére szerintem nem állunk rosszul. Kész az önkéntes programunk, elindult a honlapunk, folynak az infrastrukturális tervezések, jön az első filmfesztiválunk, sikerült Veszprémbe csábítani a Music Hungaryt, kialakítás alatt van a régiós hálózatunk, folyamatosan gyártjuk a színes-szagos prezentációkat a döntéshozóknak és még sorolhatnánk.
Megvalósult produktumként a Papírkutya a zászlóshajónk, ami – bár csak egy nyolcvan fős kis kultúrkocsma – nagyon hiányzott Veszprémből. Ez is egy helyszíne lesz az EKF-nek.
Jelenleg azt látjuk, hogy bejött az elképzelés, hisz az a pár koncert, amit meg tudtunk tartani, nagyon jól működött. Sajnos pillanatnyilag nekünk sincs erőforrásunk, hogy újabb koncerteket finanszírozzunk, hiszen az egész EKF költségvetést befagyasztották, így ez is csak alapszinten ketyeg. Bizakodunk, hogy nem sokáig lesz már ez így. A város kulturális fejlődésével szerintünk együtt jár, hogy egyre több szürkeállomány költözik Veszprémbe. Ha a város mindent megvalósít, amit elképzel, és hozzávesszük azt, ami már megvan – a jó iskoláktól az egyedülálló lokációig –, akkor egész egyszerűen itt nem lehet rossz. A Veszprémi Utcazene Fesztivált augusztus végén minimál üzemmódban megtartjuk. A gerincét alkotó nemzetközi koncertprogramot sajnálattal elengedtük, de az utcazenész verseny idei évre kiválogatott húsz előadójának naponta este hat és éjfél között, négy utcazenész ponton bemutatkozási lehetőséget biztosítunk. És nagyon bízunk benne, hogy jövőre újult erővel, remek fesztiválokkal és hatalmas Sziget-bulikkal térhetünk majd vissza.
Gyimesi László Keszthelyen született 1948-ban, 1966 óta élt és dolgozott a III. kerületben. A középiskolát Nagykanizsán végezte vegyésztechnikusként, még nem volt 18 éves, amikor felvették Óbudán a Fővárosi Gázgyár kigázosító üzemébe, a kemence mellé betanított munkásnak, később technikus, majd üzemvezető-helyettes lett.
Felvétele után néhány nappal megmutatták neki a művelődési házat, az amatőr színházi stúdió azonnal megtetszett neki, és elkezdett háttéremberként dramaturgi, segédrendezői tevékenységet végezni. Belépett a könyvtárba is, és nemsokára már író-olvasó találkozót szervezett a könyvtáros kérésére. Egyre jobban vonzotta a kultúra világa, így filozófiát, esztétikát, népművelést, pedagógiát, majd andragógiát tanult, végül kulturális menedzseri oklevelet szerzett, és a művelődési házban találta meg a jövőjét. Először művészeti vezető lett másodállásban, majd az igazgató nyugdíjba vonulásakor megpályázta és elnyerte az igazgatói állást. Szerette, és jól érezte magát a munkásközegben, a tanulni, ismereteket elsajátítani akaró, olvasóköröket létrehozó, szociáldemokrata gyökerű szaktársak között. Mindeközben lélekben és fizikailag is óbudaivá vált, nősülése után a gázgyári lakótelep lakója lett, ahol haláláig élt.
Több mint húsz évig vezette a Gázművek óbudai művelődési intézményét, s mindig büszke volt arra, hogy milyen széleskörű tevékenységet folytattak. Komoly- és könnyűzenei zenekarok próbáltak és adtak koncerteket, működött képzőművészeti kör, alternatív színház. Gyimesi László a gázgyári művelődési házban otthont adott a Stúdió K színháznak, mely a betiltás küszöbén állt abban az időben, színi iskolát, mozit, különböző klubokat működtetett. Nyitott az óbudai, budapesti lakosság felé is, hogy a helyi közélet aktív terévé tehesse a művelődési központot. Iskolát működtettek a gázgyár betanított munkásai számára általános iskola felső tagozatán, ha kellett középiskolai osztályt is indítottak. Alap- és középfokú számítástechnikai tanfolyamokat szerveztek. Nem véletlen, hogy amikor bezárták a házat, fájdalommal élte meg.
„Mindenképpen büszkeségem, hogy úgy tartották számon: a főváros egyik legjobb vállalati, szakszervezeti művelődési központja volt a gázgyári (…) Egy soha nem múló seb az életemben, hogy bezárták a művelődési központot. Mert nem kellett volna bezárni az intézményt, csak át kellett volna alakítani. Hogy mekkora igény van rá, azt naponta tapasztalom most is, jó lenne, ha lenne.”
A rendszerváltás után valahogy elmerült az intézmény a minisztérium, a fővárosi és a kerületi önkormányzat háromszögében. Először csak három hónapra felfüggesztették a művelődési központot, de ez alatt az idő alatt kiürítették, elvittek mindent, ami mozdítható volt. Három hónap után pedig kiutalták a Budapesti Történeti Múzeumnak raktár céljából. Az Aquincumi Múzeum kőraktára működött a gázgyári művelődési központban több mint húsz évig.
Ezután Gyimesi László az önkormányzat keretén belül folytatta népművelői tevékenységét; nincs olyan művelődési intézmény a III. kerületben, ahol ne tartott volna író-olvasó találkozókat, szervezett volna kiállításokat. A San Marco utcai kulturális központtól az Óbudai Társaskörön át a Civil Házon keresztül a Csillaghegyi Művelődési Házig, ahol az utolsó években író-olvasó találkozókat tartott kiállításokkal egybekötve, s még arra is figyelt, hogy középiskolás diákok olvassák fel a meghívott alkotók műveit, gondolva az utánpótlásra is. Írói tevékenysége mellett folyamatosan részt vett Óbuda kulturális életében, nem véletlenül honorálták munkásságát 2010-ben Óbuda Kultúrájáért Díjjal és 2015-ben Pro Óbuda Díjjal. Mindkettőre büszke volt és örömmel töltötte el.
Próza
Gyimesi László 1964-ben publikált először. Költészete mellett prózában is jelentős alkotásokat tudhat maga mögött. Megjelent 23 kötetéből 13-ban verseit publikálta, megjelentetett három regényt, három kismonográfiát, két tárca-novella gyűjteményt, egy mesefüzért, drámát és egy betlehemi passiójátékot is. De nem ez a fő csapásirány, mondta ez utóbbi műveiről.
Az Óbudai Anzikszban folytatásokban közölte Részlet egy soha el nem készülő regényből című novellasorozatát, melyben a faház kocsma (Római lakótelep) elszegényedett társaságának történetein keresztül mutatta be azoknak az embereknek az életről vallott gondolatait, akik itt maradtak többnyire munka nélkül. A volt kemencés, a hajdani reménybeli filmrendező, a valamikori világhírű zenebohóc, a tanár úr és a többiek egy elmúlt világ megtestesítői, akik ugyanolyan soha be nem gyógyuló sebekkel élnek, mint a hajdani igazgató, akitől elvették a gázgyárat, a kemencét, a művházat. A társaság tagjai egymást múlják felül a potyázási lehetőségek kiaknázásában, nem túl sok sikerrel, mert egymástól nem könnyű, hisz csak elvétve fordulhat elő, hogy valaki közülük az egész társaságot meg tudná hívni. Van, hogy kimozdulnak a faházból, s egyik társuk keresése közben végigisszák, -dumálják a Római-partot: a pléhgomba még a faház szomszédságában van, aztán mennek szépen sorban: a Kispók, a Szomjas Pók, az Evezős, a Golyós, a Fellini Kultúrbisztró és végül a Nánási úti napköziotthonos iszoda kerül sorra, de olyan is előfordul, hogy éppen senkinek nincs pénze, és a Római-parton üldögélve képzelik el és beszélik meg, hogy mit főznének és innának, ha lenne miből, vagy a gázgyári focipálya söntésében beszélik meg az óbudai futball szurkolói világát. A faház világát Gyimesi keserédes öniróniával mutatja be, soha nem feledve, hogy a kocsma intézménye mindig is világmegváltó hely volt…
Ligeti Blanka illusztrációja
„Régen a gázgyári meccs családi program volt. Kijöttek a népek ebéd után, persze elsősorban a Gázgyári lakótelepek, a munkásszállók lakói, a közelben élő gyáriak, voltak ezren, néha kétezren, rangadókon háromezren is, megittak a kultúrház kerthelyiségében néhány pohárral, vagy később itt, a pálya klubjában, kibeszélték a kibeszélni valókat, és gyönyörködtek a játékban. Mert volt miben gyönyörködni. Még egy sör? Legközelebb visszahívom, most momentán… Ki az a H. Kovács? Hogy hetvenöt forintosa… Ja, egy Moldova-hős, hogyne tudnám. Na, látja, én felváltottam az enyémet, el is fogyott, még a pléhgombában.”
(Alkolompos az álompályán Óbudai Anziksz – 2016/1)
És bár a kocsma világmegváltó hely marad mindörökre, és ha már nem találkozunk Gyimesi László tolmácsolásában a faház csapatával, legalább soroljuk fel a Soha el nem készülő regény hőseit: Stabil, Burma, Törpe, Tóbi, Pofapénz, Rabbi, Balogh Tamás, Sunya, Gutentág, Tanárúr és Szerkesztőkém, a mester.
„Az az óbudai miliő, amiben én éltem, és részben élek ma is, egyre kevésbé a hagyományos munkásság. A gázgyári munkásnak, a szociáldemokrata gyökerű művelt munkásnak a nyomait sem látjuk ma már. Abban az időben egy szakszervezeti bizalmival, aki egyébként lakatos volt, el lehetett beszélgetni Nietzschéről. És hol tanulta ő? A szociáldemokrata olvasókörben. Tetszik érteni?! Ezek az olvasókörök borzasztóan hiányoznak a munkásoknak, nem kell ehhez szociáldemokratának lenni, hogy értse az ember. Nem az értékek vannak válságban, az értékek megvannak, az értékek elismerése és befogadása van válságban. A szabadidő is válságban van, a nap végén leülni a kocsmában egy pohár sörre megbeszélni a napot, aztán a világot is, ma már nincs. A kocsmák is megváltoztak. Szellemi közeg mindig volt a kocsmákban – le lehet nézni –, de mindig volt egy szellemi háttér. Én elég rég óta írok egy sorozatot Részlet egy soha el nem készülő regényből alcímmel az Óbudai Anzikszban. Ez egy félkocsmai társaság kilenc szereplőjéről szól. Mindegyik történet majdnem vidám. De ezek a történetek a múlt történetei. Amikor beszélgetek a szereplőimmel, egyre ritkábban – ez is baj – tele vannak szemrehányással. Azt mondják, arról kéne írni, hogy a Törpe – egyik állandó szereplőm – éhezik. És ha mi nem adunk neki kaját, akkor éhen is halna, mert büszke ahhoz, hogy kéregessen, kolduljon, maradékokon éljen. Próbálom persze ezeket is megérteni, megírni, de amit én hitelesen tudok ábrázolni, az nem ez, az egy kicsit már elmúlt. Ez baj. De nagyon oda fogok figyelni erre – ha folytatom ezt a sorozatot.”
(Gyimesi László a Sárkánytorkú ősz című kötetének bemutatóján az Óbudai Társaskörben, 2019. 01. 17-én.)
A költő
Utolsó verseskötete Sárkánytorkú ősz címmel jelent meg 2018-ban a Hungarovox Kiadónál. A kötet szerkesztését Rigó Béla kezdte el azzal a gondolattal, hogy itt az ideje 12 verseskötet után egy igazán alapos válogatott kötetet közreadni. S bár a költő 65. születésnapjára szerették volna megjelentetni, nem sikerült. A kötetet szerkesztő Rigó Béla halála akadályozta a megjelenést. Mindeközben Gyimesi új verseiből is született egy kötetre való, melyet Balázs Tibor, a Littera Nova Kiadó vezetője állított össze, de az ő váratlan, korai halála, egyben a kiadó megszűnése miatt már erre sem kerülhetett sor. Végül a két elkészült válogatás egy kötetbe került, s a kiadást Kaiser László, a Hungarovox Kiadó vezetője vállalta. A kötet 2018-ban, Gyimesi hetvenéves korában jelent meg, melynek előhangjában így vall a költő:
„Illene valami ars poeticát is megfogalmaznom ebben az előhangban? Lehet. De a válogatás nem más, mint az ars poeticám maga. Hetvenéves vagyok, s ez a kor visszatart a csillogó, nagyképű vagy álszerény szavaktól. Legyen ennyi elég:
A régi szóval: vénember vagyok.
Nincs jogom az újrendű világhoz.
A másik mindenség ölén, ahova megyek,
Rend lesz, mint egy kristály belsejében.”
A kötet két ciklusból áll, az első, az Őrtűz vitézeire című életmű-válogatás – amit még Rigó Béla állított össze – 27 verset tartalmaz. Gyimesi szerénységét jelzi, hogy ő eredetileg 22 verset válogatott, de szerkesztői kiegészítették néhány olyan verssel, amelyeket fontos kordokumentumnak gondoltak (pl. Füredi elégia, Maradékok, csutkák, jó urak, Ez egy másik folyó). A második ciklus, A Sárkánytorkú szél címmel 93 új verset tartalmaz, és Balázs Tibor válogatását tükrözi.
Gyimesi költészetét rendkívüli formai biztonság és sokszínűség jellemzi. Az időmértékes verselést ugyanolyan könnyedén kezeli, mint az ütemhangsúlyost vagy akár a szabad verset. A szapphói strófától a hexameteren keresztül az ősi hetesen át a limerickig biztos kézzel vezeti az olvasót.
Nem szerette magyarázni a verseit, már csak azért sem, mert elmondása szerint az Ez egy másik folyó című verséből egyszer egy barátja olyan dolgokat fejtett meg, amiről maga is az Arany János-i „gondolta a fene” érvényességét tapasztalta, de kénytelen volt igazat adni barátjának: „Több van a versben, mint amit a szerző az elején elképzelt.”
Akkor emlékezünk Gyimesi László költőre méltóképpen, ha olvassuk a verseit, s erre a legjobb vállalkozás, ha a Sárkánytorkú ősz című kötetét vesszük kézbe, hiszen ez a válogatás valóban tükrözi azt a költői világot, amelyet Gyimesi László ars poeticájának nevezett.
A mentálhigiénés terápiámban, vagyis nem az igazi nagy terápiámban, hanem a titkos kicsi terápiámban rendszeresen szoktam házi feladatot kapni Ágitól. A cél, hogy magamat távolságtartással, de azért empatikusan figyeljem, és gyűjtsem listába a megfigyeléseimet ilyen meg olyan szempontból, ezeken a házi feladatokon többnyire szívesen dolgozom, pedig egyébként nem szeretek listákat írni, mintha valódi rendet lehetne tenni bármiben is, és most két hét áll rendelkezésemre, hogy mindazokat a sérelmeimet összegyűjtsem, amelyeken képtelen vagyok túllendülni, régiek és újak egyaránt, lehet külön oszlopba is, amelyek esetében már nemcsak a környezetem, de még én is azt érzem, hogy már semmi, de semmi értelme rágódni rajtuk, nem rágódom azért aktívan mindegyiken, de ha például eszembe jut, hogy mégis miért mentem bele abba, hogy a fiam ezt a semmilyen, ezt a rémesen unalmas Zoltán nevet kapja, akkor a mai napig egy pohár vízben meg tudnám fojtani az exférjemet, aki ragaszkodott hozzá, mert az ő édesapukáját így hívták, és tudom, nem jó megoldás, hogy kényszeresen Macinak és Bogyónak hívom a gyerekemet, és anyámra meg ezredszer is rászólok, amikor azt mondja neki, hogy Zolika, ha legalább Zolit mondana, képtelen vagyok túltenni magam ezen, és ha képzeletben kiabálni kezdek magammal, hogy engedd már el ezt a hülyeséget, az csak ront a helyzeten, miért kellene elengednem bármit is, kiabálom vissza magamnak, és az „elengedem” szót nagyon megnyomom, ezzel is jelezve, hogy már az elengedés gondolata is milyen égbekiáltóan hazug.
Remélem, a mentálhigiénés Ági nem valami nagy rádöbbenést vár tőlem mindezek kapcsán, nem hiszem egyébként, többnyire nyitottan fordul felém, nem sugall vaskos igazságokat, nem tolakszik közénk az egójával, de valamit bizonyára forgat a fejében, különben miért adna ilyen házi feladatot, próbálom kitalálni, hogy mi az, amit nem mond el, azt gondolja talán, hogy amikor az exférjemre vagy másokra vagyok dühös azért, amit évekkel ezelőtt tettek vagy mondtak, akkor valójában magamra vagyok dühös, amiért nem léptem közbe, amiért hagytam, hogy keresztülvigyék az akaratukat, miközben én máshogy láttam volna jónak, máshogy szerettem volna, tehát végső soron magamra vagyok dühös, mert nem léptem közbe, és emiatt vagyok képtelen elfogadni, hogy valami így vagy úgy történt, de az is lehet, hogy a mentálhigiénés Ági azért adta ezt a házi feladatot, hogy miután felírtam tucatnyi esetet, amelyekben másokat hibáztatok, egy idő után elkezdjem leírni azokat az eseteket, amelyekben egyértelműen én vagyok a hunyó, amelyekben már tényleg nem lehet senki mást hibáztatni, persze olyankor is mindig felmerül valamilyen kiváltó ok, egy problémás alak, aki ha nincs, akkor én sem viselkedek úgy, ahogy végül viselkedtem, tehát tekinthetjük úgy, hogy ezekben az esetekben sem én vagyok az elsődleges gaztevő, majd miután ezt leírom, akkor rádöbbenek, hogy éppen ellenkezőleg, valójában minden eset egyes egyedül rólam szól, még akkor is, ha csak annyi a bűnöm, hogy tanúja voltam valaminek, és amikor eljutok idáig, ahová természetesen már akkor eljutottam, amikor a mentálhigiénés Ági ismertette velem a házi feladatot, akkor tehát, ha végre mélyen megértem, hogy felelősséget kell vállalnom a tetteimért, akkor végre elindulok a gyógyulás útján, mondjuk inkább úgy, a változás útján, amelyen egyébként már a múlt héten és az azelőttin is elindultam.
Félek tőle, remélem, soha nem kapom majd házi feladatba, hogy azon töprengjek, milyen lenne a fiam, ha nem kellett volna végignéznie annyiszor, ahogy felrobbanok, tombolok, beszámíthatatlanná válok, mentségemre szóljon, hogy vele soha nem kiabáltam, esküszöm, de anyám szerint ezek a sebei soha nem fognak begyógyulni, hogy ezért olyan kis koravén, amikor az első osztályt elkezdte, egy cukrászdában ünnepeltük a nagy eseményt, és a narancsleves poharát felemelve tósztot mondott, amelyben közölte anyámmal és velem, hogy most már elég nagy hozzá, hogy ő legyen a családfő, és ő majd gondoskodik rólunk, anyám hisztérikusan bőgni kezdett, és amikor azt mondtam a fiamnak, hogy nyugodjon meg, még sokáig én fogok gondoskodni róla, akkor anyám felpattant, és kitrappolt a mosdóba, lássa mindenki, milyen elviselhetetlen az ő fájdalma, mellesleg ezt is fel kell írnom a listámba, mert a mai napig dühít, hogy hányszor sajátította ki az én fájdalmamat, meggyőződése, és már megint itt tartunk, hogy én nem nézek szembe eléggé a problémáimmal, mert ha igazán, ha tényleg szembenéznék, akkor azok egy csapásra meg is oldódnának, nem hiszem, hogy ezt gondolja, de azért azt szeretném leszögezni, hogy vannak nálam sokkal rosszabb anyák is, a hírekben mindennap feltűnnek ezek a közveszélyes nők, amelyekhez képest én egy nyomorult kisbárány vagyok.
A digitális hangkibocsátás, és annak digitális rögzítése immár komoly múltra visszatekintő eljárás. A gyökerek éppen negyven évre tekintenek vissza, mikor a MIDI protokoll (Musical Instrument Digital Interface, magyarul kb.: digitális csatoló hangszerekhez) a zenekészítést (szándékosan nem mondom, hogy zeneszerzést, noha arra is alkalmas) alapjaiban alakította át. Az első lépés a szintetizátorokkal kezdődött. Ha valaki kottaíró programot használ, abban különösebb újdonság nincs, nem más, mint a szövegszerkesztés zenei párja. A hang digitális létrehozása a digitális filmkészítéshez hasonló: egyfelől olyan hangok hozhatók létre, amelyek a valóságban nincsenek, pontosabban csak a virtuális valóságban vannak, amelyeket éppen a digitális szerkezettel teremtünk. Másfelől olyan hangok hozhatók létre, melyek szimulálják a meglévő, nem virtuális hangot, és ideális esetben azok egymástól megkülönböztethetetlenné válnak.
A digitális hangokból fiktív zene jön létre. A számítógéphez kapcsolt MIDI-eszköz, amely az esetek többségében billentyűs hangszer, önállóan, hangszerként is használható (lásd digitális zongora). Voltaképpen nem hangrögzítésről van szó, hanem a digitális jelek speciális tárolásáról, e jelek pedig visszaalakíthatók a hangkártya és a megfelelő programok segítségével digitális hangokká. Egy letöltéssel a digitálisan eljátszott vagy megírt zenedarab lejátszható, illetve annak kottája megjeleníthető, nyomtatható, más fájlformátumba transzformálható.
Egy ma már muzeálisnak ható ’90-es évekbeli (vigyázat, több mint négyórás) digitális anyag:
Az internetes digitális zenei világban mint szélesen kiterjedt közösségi hálóban a szerzők és előadók tábora van jelen. Előbbiek között találunk profi zeneszerzőket és amatőr komponistákat egyaránt. Az előadók digitális bejátszásai nem valódi hangrögzítések, de mivel fel lehet játszani úgy is az anyagokat, hogy azok mint egyedi interpretációk szólaljanak meg, így az a furcsa esztétikai probléma jelenik meg, hogy az ilyen előadást hallgatva nem tudjuk, az mennyiben az egyedi interpretáció, illetve mennyiben a technikai beavatkozás terméke. A szekvenszer (így hívják a digitális mintát feldolgozó berendezést, illetve az azt használó zenészt is) tevékenységében a zenei előadóművészet technikai-mechanikai képességei ötvöződnek a digitális technika kreatív felhasználásával. A digitális előadás sokszor nem valódi előadás, azaz a legjobb esetben is azt lehet mondani, hogy némi jártasság a hangszerjáték és a zenei ismeretek területén szükséges – ám nem elengedhetetlen. Ebben a formájában a digitális zene egy új fejezetet nyitott a zenei előadóművészet történetében. A digitális előadás teljes mértékben élethű, érzelmeket kelt, miközben léte színtiszta szimuláció. S miként a képi világban is, olyan jelenségek megteremtésére képes, mely a valóságban nincsen. Gondolhatunk itt például a tempóvételre, a dinamikai árnyalatokra.
A zeneszerzéssel kapcsolatban is érzékeny a helyzet. Az egyik internetes fórum hozzászólásai között az alábbi rövid csörtét olvastam (stilisztikai és helyesírási javítások nélkül):
– Aki az életben egy nyomorult bocibocit nem játszott még el hangszeren, az szerintem sokkal, de sokkal nehezebben (ha egyáltalán…) tud computerrel zenét szerezni, mint az aki játszik hangszeren.
– Én nem értek egyet azzal, hogy komputer zenét nehezebb csinálni mint „igazi” hangszerrel. [Értsd: komputerzenét nem nehezebb csinálni, mint igazi hangszeres zenét.] Pont fordítva. Csak azt kell tudnod hogy kell az egeret használni. A poén az, hogy élvezhető-e vagy sem.
A valódi kérdés az, hogy a hangszeres zene ismerete kell-e a komputerzene létrehozásához. A második vitázó egyszerűen a szubjektív ízlésre apellál. Így nem a zenei képzettség, hanem az esztétikai élvezet lesz a mérvadó (a szépség vagy legalábbis a kellemesség értelmében), és ebben, a második vitázó szerint, nincs szerepe az ódivatú „mesterségbeli tudásnak”.
De közelebbről megnézve második vitázónk utolsó két mondatát, más eredményre is juthatunk: az egérhasználat elsajátítása igenis művészeti szakértelem. Ez a zenekészítés új művészete, mely nem szorul a hagyományos zenei eljárásokra, a papírra, a tollra (ezen túlmenően a kottaíró programra sem) és a hangszerjátékra. Az „igazi” hangszerjáték ismeretének elvárása a tradicionális zenei ismereteket jelenti, míg ezek hiánya egy alternatív zenei képzettségre vonatkozik. Ez az alternatíva a hangok hangszeren való megszólaltatása helyett a billentyűparancsok és az egérkattintások elsajátítása. Szembe kell nézni azzal, hogy a felnövekvő generáció a zenetanulást a számítógéppel kezdi, és könnyen lehet, hogy a hagyományos zenetanulás másodlagossá válik. A programok használata oly könnyen elsajátítható, hogy a zenekészítés során nem kell bajlódni sem a hangszer megszólaltatásával, sem a kottaíró programmal, lúdtollról, kalamárisról nem is beszélve. Ezen elmélkedve a hagyományos zongorabillentyűzettől (a MIDI-keyboardtól) lassan és észrevétlenül átcsúsztunk a számítógép billentyűzetéhez. Azaz a zenéléshez nem szükséges már a digitális hangszer-imitáció sem.
A music production kifejezés mára egy önálló zeneipari tevékenység lett, DJ-ktől kezdve nagyon sokan utaznak a zenélés e nem tradicionális műfajában. Egy rövid (angol nyelvű) videó arról, mi is manapság a zenei producer, aki véletlenül sem keverendő össze a szocializmusban gyártásvezetőnek titulált producerrel. A zenei producer a sok-sok digitális kellékből elővarázsol valamilyen terméket, amelynek a sajátossága, hogy alapjában véve szoftvereket használ.
Azonban a mesterséges intelligencia is beleszól már történetünkbe. Tisztán komputer generálta és mesterséges intelligencia által létrehozott zene a következő:
De ne rémüljünk meg! Mint azt már láthattuk a Gutenberg-galaxis végéről szóló apokaliptikus víziókból, a divathullámok gyakran elsötétítik elménket, és hajlamosak vagyunk végletesen gondolkodni. Lám, könyvet még mindig olvasunk, miközben a neten bányászunk különféle szövegeket. A zenei kultúrával is hasonló a helyzet, mint a társművészetekkel. A fotó nem fojtotta meg a festészetet és a grafikát, a mozi nem irtotta ki a színházat, a videó nem szüntette meg a mozit. Az első normál barázdás sellaklemezek rajongói miatt nem zártak be a koncerttermek. Az LP, a CD, az mp3 majd a streaming sem tette tönkre a zenei életet. A hordozók persze egymással versengenek, így a sellaklemezt valóban darabokra törte az LP, ahogyan a CD az LP-t. És ez lett a sorsa a CD-nek az mp3 jóvoltából. Ma már pedig jószerével csak streamelt zenét hallgatnak a hallgatók. A digitális hangszerek sem teszik tönkre a hagyományos eszközöket: átalakul a széles, nem csak gazdasági értelemben vett piac.
Ha arra gondolunk, hogy Esterházy Péter spirálfüzetekbe írta regényeit, akkor aligha lehetünk bizonyosak abban, hogy egyszer kizárólag digitális hangokat fogunk hallani.
Régen a Szigeten minden jobb volt. Na jó, nem, de voltak alapvetések, amiket mindenki tudott. Ilyen volt például, hogy a krisnásoknál egészen ehető az ingyen egytálétel, hogy teljesen hülye, aki bevállal bármilyen vetélkedőt tökrészegen egy akármilyen civil sátorban, és hogy házasodni mindenképpen kell. (Mondjuk engem pont kitiltottak, és házasságszédelgőnek nyilvánítottak, de ez nem tartozik szorosan a történet témájához.)
1999-ben letáboroztunk a Tilos sátor mellett, mert tudtuk, hogy ott fog fellépni a bëlga, akiknek fergeteges műsora volt a Tilos Rádióban TeKiKaGyü (Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülkezete) címmel, és bíztunk benne, hogy itt is nagyon eredeti műsorral rukkolnak majd elő. Nem is csalódtunk, ők viszont láthatóan meglepődtek, hogy mennyien tudják nem csak a bëlga-szövegeket, hanem a Tilosban elhangzott belső poénokat is. És ha telt ház nem is volt, de rendes tömeg üvöltötte összekapaszkodva a kicsit sem visszafogott szövegeket. Aznap éjjel hip-hop est volt a sátorban, és a bëlga után színpadra lépő csapatnak konkrétan ez volt a nyitómondata: „véget ért a Friderikusz show, ez most az igazi hip-hop yo”. A srácok annyira kemények voltak, hogy a nevüket se mertem megjegyezni. 😀
Cziffer Vera: Házinyuszi
1993 nyara nekem az abszolút szabadságról szólt. Leérettségiztem, nem is vettek fel sehova, és pasim se volt. Szülinapomra kaptam a Diáksziget jegyet, ami 300 forintba került.
Nagyon vártuk az indulás napját, együtt mentünk, csapatban, fiúk-lányok vegyesen. Csak barátok! „Házi nyúlra nem lövünk” – mondogattuk nagy büszkén. Ha valaki mégis lőtt, mélyen titkolta. Egy darab kétszemélyes sátorral vágtunk neki. „Aki először párt talál, azé a sátor” – így egyeztünk meg. Nálam azért volt egy hálózsák, gondoltam, ha nem nyerek, akkor is kibírok egy éjszakát valahogy a fűben. Nem volt ez nekem komfortzóna már akkor se, de a buli kedvéért nyilván nem hagyom ki. Mondjuk a sátor se lett volna az, talán ezért se hajtottam olyan nagyon a győzelemre. Az este egy pontján az egyik – már nagyon illuminált állapotú – barátka odafordult hozzám és lesmárolt, de ezt nem számítottuk győzelemnek.
Különleges világ volt ez a Diáksziget: végtelen tereken megszámlálhatatlanul sok ember. A sátorparkoknál a keresztbe-kasul kifeszített madzagok között az éjszakák folyamán sokan „elvéreztek”. Ahol felbuktak, ott aludtak el, akár sátorra, akár egymásra zuhanva. Óriási por volt, amiből alig látszottak ki a leparkolt, ezüstmetál zuhanykocsik. Ahányan voltunk, annyifelé akartunk menni, de az esti Sziámi koncertben mind egyetértettünk. Addig meg lézengtünk, kóvályogtunk. Kicsit nehezményeztem, hogy senki nem akart velem összeházasodni. Vajon egy esküvői papírral meg lehet szerezni a sátrat? Nem! Az szabálytalan. Házasodni most sokkal egyszerűbb, mint egy este alatt felszedni valakit, szóval nem elfogadható az „anyakönyvi kivonat”.
Nem nyertem, de nem is nagyon hajtottam rá, annyira lefoglalt az a rengeteg új inger. Egy biztonságosnak ítélt bokor tövében próbáltam meghúzni magam, és átvészelni az éjszaka további részét, a kékes-lilás, akkor nagyon menő hálózsákomban, de így is átesett rajtam egy részeg. Gyanítom, nem sokat alhattam, mert a hazaút a HÉV-en egészen szürreálisnak tűnt. Még soha annyira nem örültem az otthoni fürdőszobának, mint azon a reggelen.
Krajnov László: Jó, jó, de leugrott?
Téblábolok a délutáni Szigeten, keresem a haverokat, de nem túl nagy lelkesedéssel, igazából tudom, hogy majd csak pár óra múlva kerülnek elő valamelyik sátorból. Addig nézegetem a civilek utcájában a mindenféle szervezeteket, máskor talán ez is lekötne, de ma valahogy nincs erőm egy újabb IQ/drog/érzékenység/honfibú tesztre, inkább hagyom magam sodorni a tömeggel, mert a nappali fény dacára egész sokan hömpölygünk a… merre is? Á, látom már, a kalandparkos/űrhajókiképzős tér felé megyünk. Mondjuk, nem hiszem, hogy a másnaposság legjobb gyógymódja a fejjel lefelé pörgés lenne odaszíjazva egy acélkarikához, de mindegy, látványnak jó lesz. Már be is céloztam egy padot, ahonnan majd nézhetem hüledezve a tízperces farkasberciket, elmegyek egy hosszú sor mellett, amikor egyszer csak egy egészen ismerős hangra leszek figyelmes.
– Prüntyőkém, gyere ide! – szólít meg az anyám. Természetesen egészen másként nevezett, sokkal vállalhatatlanabb családi hívónevemet ordította utánam, ráadásul eltéveszthetetlen szláv akcentusával, hogy tényleg mindenki odaforduljon felénk.
– Mámocska, te milyen sorban állsz? – próbáltam egy normális beszélgetés keretébe visszatuszkolni a jelenetet.
– Nem tudom, csak láttam, hogy milyen kedves, vidám emberek állnak itt, akkor én is akarom – mondta mosolyogva, vélhetően régi moszkvai sorban állásokon elnosztalgiázva.
És tényleg, mint egy szürreális álom csúcspontján, állok a bűbájos, ám mégiscsak mi a pék haragját keres kint a Szigeten anyámmal, egy bungee jumpingra váró sor közepén, ááá, süt a nap, híreket mondunk.
Így esett, hogy ezen a napon vodkáztunk. Sokat. De nem az anyukámmal.
A Vajdaságból származik, ahol az avantgárdnak komoly hagyománya van, hiszen az egykori Jugoszláviában pezsgőbb volt a modern művészettel foglalkozó közeg, mint idehaza a Kádár-rendszerben. Bácskában máig érezni a progresszív művészeti vonalat, ami még a kisvárosi-falusi környezetben is nyitott multikulturalitást eredményezett, és sikerrel ötvözi a kertben száradó vájlingok világát a popkulturális referenciákkal. Beszélhetünk a maga esetében is ilyesféle gyökerekről?
Természetesen beszélhetünk. Nehéz lenne körülhatárolni, hogy mi ez, de mondok néhány tippet arra, hogy szerintem mi teszi mássá a vajdasági magyarokat az anyaországi magyarokhoz képest. Egyrészt, mi a Balkán ölelésében nevelkedtünk, tehát a magyarországinál agresszívebb közegben, teljesen más mentalitásban, más spiritualitásban. Ez a harsányabb, harciasabb világ bizonyos nyomokat hagyott rajtunk.
A történelem és sorsszerűség, háborúk és mindenféle ideológiák nem múltak el nyomtalanul. A vajdaságiak olyan jellegű nyomásnak voltak és vannak a mai napig kitéve, ami mássá tette őket.
Sokkal nyíltabban konfrontálódó közegben kellett létezniük, ami nagyon barátságossá, de nagyon ellenségessé is tud formálni. Ezek a nagy dinamikák és amplitúdók azok, amik a mi hétköznapi magatartásunkban és művészetünkben szélső pontok felé mozgósítanak, és így vagy úgy, de nálam is megjelennek. A másik dolog is fontos, nevezetesen, hogy miközben Magyarországon a mindennapokban kevésbé volt jelen a hétköznapi élet szintjén az avantgárd, a modern művészet és annak harsányabb, merészebb és tabudöntögetőbb formái, addig a vajdasági magyar művészek mindig foglalkoztak ezekkel. Ladik Katalin kísérleti költőként, performerként és színésznőként ötven évvel ezelőtt készített olyan performenszeket, ahol teljesen levetkőzött, és a legbátrabb dolgokat valósította meg. Már nála is jellemző – ahogy a vajdasági magyar művészeknél általában népszerű – a multimedialitás, vagyis az, hogy ugyanaz a művész szívesen nyilvánul meg többféle művészeti ágban. LadikKatalin mellett említhetnénk a vizuális költészettel foglalkozó Szombathy Bálintot, a néprajzkutató és zenész, a citrafon, tablofon hangszereket feltaláló Király Ernőt és másokat is.
Mindig volt egy kis lélekszámú, érdeklődő művészcsoport, talán két-háromszáz ember, akik minden médiumra kiterjedő művészeti tradíciót kívántak meghonosítani és folytatni.
Kipróbálták magukat mindenféle műfajokban, mindegyikhez hozzátették a maguk látásmódját, hogy legyen ilyen, olyan, amolyan esemény is, ne csak egyetlen művészeti ágat műveljenek a legmagasabb szinten.
Gyerekkorából emlékszik valamilyen összművészeti performanszélményre?
Édesanyám az Újvidéki Rádióban dolgozott, ott találkoztak és léptek fel sokszor ezek a művészek: Ladik Katalin, Király Ernő, a költő Domonkos István, a festő Kerekes László és a többiek. Megismerhettem őket, sőt édesanyám szakmai elköteleződése révén operákat is láttam, de kísérleti performenszeket és dzsesszkoncerteket is, már kiskoromban. A gyakori találkozások adtak egy plusz élménymennyiséget, főleg azt illetően, hogy milyen nehéz sorsa lehet egy művésznek. Ladik Katalin például évtizedeken át háttérbe szorított szereplő volt, mégis kitartóan dolgozott. Ugyanez a minta jóformán minden vajdasági művésznél alkalmazható, és én közelről láthattam, milyen mozgástérrel, milyen kilátásokkal és mégis milyen belső örömmel és feltöltődéssel tud egy művész találkozni.
Ha ezek ellentmondásos élmények voltak, miért döntött úgy, hogy ebbe az irányba szeretne menni?
Először a zene kezdett érdekelni, zongorázni tanultam és fúvós hangszereken játszottam. Tizenöt-hat éves koromban kezdtem dzsessz-zenekarokkal muzsikálni, kísérleti zenéket és alternatív zenéket is játszottunk. Újvidéken dinamikus zenei közösség volt. Akkor ismerkedtem meg a mára elismert multiinstrumentalista zenésszel, Boris Kovač-csal, vagy a nagybőgős-zongorista és zenei esszéíró Kovács Tickmayer Istvánnal, Király Ernővel, másokkal. Valahol a tinédzserkor vége felé döntöttem el, hogy művész leszek.
Akkor már intenzíven művészkedtünk Bada Dadával, másokkal együtt berendeztünk egy műtermet, ahol rendszeresen koncerteztünk, performenszeket csináltunk.
Folyamatosan gazdagítottuk egymást felfogásban, technikai tudásban, tapasztalattal és beszélgetések által. Kialakult egy olyan szcéna, amiben megjött a kedvem, hogy a mai napig ezzel foglalkozzak.
Művészeti iskolában nem is tanult? Csak egymást tanítgatták, vagy kiszemelt magának mestereket, akiktől ellesett ezt-azt?
Leginkább egymástól, de nem a legszerencsésebb azt mondani, hogy autodidakta módon. Tanultam művészeti egyetemen, Bada Dada pedig művészeti középiskolába és bölcsészetre járt. Nem voltunk autodidakták a szó klasszikus értelmében, hanem intenzíven kerestük a saját utunkat, ahová nem úgy próbáltunk eljutni, hogy egy mintát másolva megyünk tovább. Radikálisan kerestük az identitásunkat egy belgrádi, jugoszláv, balkáni mentalitás és tradíció, valamint a magyar művészeti hagyományok, európai és nemzetközi hatások alapján, és nyilván a vidéki közegünk keretein belül. Mindezeket a nyomokat felhasználva kerestük a saját nyelvünket, és – valaki előbb, valaki később – meg is találtuk. Számomra az nyújt még találkozási pontokat, hogy két művészeti nyelvhez állok közel.
A festészetben az élénk színeket és furcsa történeteket, a zenében az ösztönösséget, a stílusok átjárhatóságát és a harsány megnyilvánulásokat szeretem.
A kettőnek egymásra is van termékenyítő hatása, hiszen az a játékosság, improvizáció, ami az egyikben megvan, áthat a másikra is.
A zenéhez és a képzőművészethez mikor és hogyan csatlakozott az írás?
Miközben alkottuk a saját zenénket improvizációkkal, egyebekkel, performenszkedtünk, írogattam is. Alkalomszerűen verset, dalszöveget, kisprózát, feljegyzéseket. Az újvidéki művészeti folyóiratban, az Új Symposionban jelentek meg verseim és képzőművészeti írásaim, például feLugossy László antirocksztár és Munkácsy-díjas festő munkásságáról. Azután az 1990-es évek elején Nyírő András barátom kért fel, hogy az Internetto nevű internetes újságnak írjak. Írhatok mindennap egy verset? – kérdeztem, mire ő azt mondta, hogy bármit. Voltaképpen ez inspirált, hogy rendszeres írással foglalkozzak, számoljak a megjelentetésükkel, egyáltalán gondolkodjak ebben a dimenzióban is. Születtek jó és kevésbé jó írásaim, novellák és versek, amikből összeállt a Szép a puszta kötete 1998-ban. Később következett még egy költészeti kiadvány, prózák és rajzok assemblage jelleggel. Az első tisztán prózai kötetem, a Lomtalanítás 2004-ben jelent meg, majd jött a többi egyfajta sorozatban, amelyben kiírtam érdeklődési és tapasztalati élményeimet egy-egy metaforikus világban.
Életének írói szakasza jellemzően Budapesthez köthető. Mikor települt át Jugoszláviából? Eleve úgy érezte, hogy jönne, vagy a délszláv háború játszott közre?
Nem akartam dobbantani, mert be akartam fejezni a Belgrádi Zeneakadémia zenetörténet és népzenekutatás szakát. Jól éreztem magam Belgrádban, egy-két vizsgám volt már csak hátra, nem kívánkoztam el. Másrészt viszont tudtam, hogy nem szeretném, ha elvinnének ágyútölteléknek. Eldöntöttem, hogy addig maradok, amíg erre nem kényszerítenek. 1991 októberében erőszakosan átvetették édesanyámmal a behívómat Újvidéken, azonnal tudtam, hogy rajta vagyok a listán, keresni fognak. Még aznap éjjel átmenekültem Magyarországra, de nem tudtam, meddig maradok. Befejeződik-e a háború, vagy mi lesz?
Egy idő után azonban kezdtem megtalálni a helyem, egzisztenciát kellett teremtenem, megnősültem, jöttek a gyerekek, végül itt maradtam és itt vagyok.
Nem Újvidéken, de nem is Los Angelesben, se nem Irkutszkban.
2011-ben kapta meg a győri Mediavawe Párhuzamos Kultúráért díját. Olyanoknak ítélik, akiknek a művészete, szellemisége kilóg a fősodorból. Közben szinte naprakészen reagál a mindennapok eseményeire. Közéleti szereplőket fest, gyakran közéleti szereplők vásárolják a festményeit. Egy underground közegnek vagy mindenkinek alkot?
Az én közegem a magyar nemzet. Egyben a magyar nép, a magyar munkásosztály, a magyar diákság, a magyar nyugdíjasok és ugyanígy az egész Európai Unió. De alapvetően azok, akik valamilyen értelmiségi hátterű indíttatásból érzik, értik és szeretik a művészetem. Akiknek van annyi ismeretanyaga, hogy azokat a sok szempontból történetmesélő, különböző referenciákra épülő képeket, amiket festek, megértik, átérzik és fontossá válnak a számukra. Általában nem azok veszik meg a képeimet, akik szerepelnek rajta, de nem is a mainstrem képviselői. Vett már tőlem képet politikus is, egyetemista is, zenei producer, zenész vagy éppen bárki. Tág szórású a csoport, aminek nagyon örülök, mert csak a képzőművészeti világon belül szorongva kicsit magányosan érezném magam. A kimondottan képzőművészeti berkekben el vannak foglalva szakmai vagy filozofikus kérdésekkel, konzervatív felfogásukban számos tabu tiszteletben tartását követelik meg.
Én ennél színesebb egyéniségnek érzem magam, aki szívesen lép interakcióba a művei által az emberekkel. Beszélgetni, kommunikálni akarok.
Ha provokációnak tűnik, akkor is párbeszédre serkentek, hogy beszélgessünk arról, mit gondolunk egy-egy személyről, egy-egy helyzetről és történelmi eseményről. Persze az az érdekes, hogy ebbe a beszélgetésbe behozom a politikum, a társadalom vagy a szociális kötődések kérdéseit. Nyilván vannak, akik a geometrikus képzőművészetet szeretik, mert az megnyugtatja őket, és nem kedvelik azt, amit én csinálok. De én úgy gondolom, hogy a közös élményanyaggal, a ránk helyezett ballaszttal való tematikus foglalkozás az én festékem, amiből próbálok valamit létrehozni.
Fotó: Stiller Ákos
Ez lenne a drMáriás-féle „társadalomsebészet”? Nagyon precíz kifejezés, hogyan született?
Sokáig minden interjúban az volt az első kérdés, hogy te tényleg doktor vagy? Lehetett volna unalmasan azt válaszolni, hogy nem vagyok orvos, hanem sámán és természetgyógyász, a cipőtisztítás nagydoktora. Vagy megpróbálhattam közelíteni, hogy mi is az, amivel foglalkozom.
Édesapám híres kórházigazgató főorvos volt, sok időt töltöttem vele a munkahelyén, éppen ezért eszem ágában sem volt orvossá válni, viszont az ő hivatásszeretete átragadt rám.
Tenni a közért, valamit észrevenni, szóvá tenni, és esetleg ezáltal gyógyítani. Így lettem olyan orvos, aki kis dr-rel írja a nevét, nem állítja, hogy van doktori végzettsége, de egészségmegőrző tevékenységet folytat, területe a társadalomsebészet. Itt megvágjuk, ott kivesszük, utána összevarrjuk, és várjuk a gyógyulást. Körülbelül ez lenne az, amit próbálok tenni átvitt és szellemi értelemben. Idézhetném Paul Valéryt is kicsit elfolklorizálva, hogy a csipke sem más, mint az ide-oda utazó cérna mozgása, mely az itt és ott, a belső és a külső találkozása által hímezi ki a lélek gyönyörűséges mintázatát.
Ha már Valéryt említette, van olyan alkotó, aki valamilyen úton-módon hatott magára? Akár zenében, akár festészetben vagy irodalomban.
Valószínűleg életkortól is függ, ki áll közel az emberhez, de Charles Bukowski világlátása tinédzserkorom óta meghatározó.
Egyszerre tud egyszerűen és mégis mélyen szólni az olvasóhoz, közvetlenül mond általános érvényű dolgokat egyedülálló, hiteles és szellemes módon.
Felhozhatnék sok dzsesszmuzsikust és punkzenészt is, a freejazz-szaxofonos és klarinétista Peter Brötzmanntól kezdve a New York-i avantgárd No Wave irányzatán át a Sex Pistolsból ismert Johnny Rottenig. Nevezhetnék komolyzenei karmestert, mint Teodor Currentzis, akinek nagyon izgalmas Csajkovszkij és Mahler interpretációi vannak, vagy Arcadi Volodos zongoristát a végtelenül kifinomult Schubert interpretációival. Sok különböző forrásból táplálkozom, lelkileg a klasszikus zenétől az ethnopunkig. Széles skálán tudok örülni akár Mattisse, akár Derain gyönyörű színeinek, vagy Picasso zseniális formai találmányainak, továbbá Vajda Lajos kifinomult, légies rajzaitól kezdve Csontváry fantáziadús tájain át Bukta Imre konyhai metaforákból szakrális magasságokig emelkedő képzőművészeti nyelvezetéig.
Bartók Béla a Kékszakállún gondolkodik Gauguin műtermében 2019, 80 × 100 cm, akril, vászon, A művész tulajdona
Körül lehet írni saját zenei, festői stílusát, vagy ott is ennyire különböző stílusokban szeret lubickolni?
A művészek általában azzal foglalkoznak, hogy kidolgozzanak egyetlen stílust, egy területen foglalkozzanak valamivel, amit viszont külön úton járnak be. Egy ideig én is azt gondoltam, a szakmai tudás a legfontosabb, hogy az ember jól meg tudjon nyilvánulni. De minél magasabb szintű technikai tudást sajátít el valaki, annál inkább lehet egyfajta racionalitás rabja. Kiműveltté, óvatosabbá, gyávábbá, szerényebbé, az önkifejezésében halkabbá, megijesztettebbé teheti, ami nekem nem tetszett. Amikor nagyon régen harsonán a Hindemith concertót tanultam a felvételihez, úgy gondoltam, hogy a több órás napi gyakorlás nem hoz olyan kvalitást, ami alapján a gondolataim, érzelmeim jobban kifejezésre jutnának. Másnak biztos segít, rám nem ez a jellemző. Félretettem a harsonát, és albán töröksípon kezdtem játszani, meg isztriai sípon, abszurdnak tűnő népies hangszereken. Kezembe került egy altszaxofon is, de alig tudtam rajta játszani.
Éppen emiatt volt izgalmas ez a szűzi viszony, a magam módján tudtam felfedezni, és tényleg azt játszani rajta, ami az enyém, nem pedig a mástól eltanult skálákat és fordulatokat.
A Tudósok zenekar is ilyen felfogású ösztönzenészekből alakult, s ilyen mai napig a festészetem is. Úgy csinálom, hogy örömet szerezzen nekem, s talán másoknak is, de úgy, ahogy magam gondolom. Két évtizede döbbentem rá, hogy szívesen lépnék párbeszédbe híres festők alkotói világaival. Ezeknek a stílusoknak a megidézése, a hétköznapi történetek ellenpontjaként való felhasználása, a bennük lévő furcsa látásmódoknak, a művészi szépnek, tragikusnak és a mindennapi banálisnak az összeillesztése érdekel. Ez vagyok én. Egyrészt, aki el akar vonulni a művészet tisztaságába, másrészt, aki meg akar merítkezni a hétköznapok kihívásaiban. Ebből próbálok gyúrni valamit. Régebben jobban érdekeltek a kevésbé kedvelt művészeti irányzatok, ma sok mindennel barátságban tudok lenni. Ebben nyilván van egyfajta szívélyesség a másik művész felé, és van benne egyfajta megbecstelenítés, deszakralizáció is, ami számomra nagyon izgalmas, mert valakinek az auráját megtörve, újraértelmezve, saját világomban relatívvá téve emelem újra piedesztálra. Ebben a megidézési és újra-megtermékenyítési aktusban van valami nagyon szép.
Lukács György Malevics műtermében mozgósít 2019, 100×80 cm, akril, vászon, a művész tulajdona
Szeretne elvonulni, de visszarángatják a hétköznapok. Ez nem valami kelet-közép-európai sajátosság? Groteszk módon, furán karikírozva reagál a történésekre, mert józan ésszel másképp nem lehet?
Abszolút. Ha egy kelet- és egy nyugat-európai ember beszélgetni kezd, egy idő után kiderül, hogy az egyik mindent komolyan vesz, a másik meg jóformán semmit. Mert a nyugati racionális rendszerekben nevelkedett generációkon át, míg nekünk megannyi abszurd kihívásban és kiábrándító ideológiában, hatalmas, kiszámíthatatlan változások vizén evezve kellett kialakítanunk a túlélési stratégiát.
Olyan nyelvezethez szoktunk, amiben utalások vannak, mert nem mondjuk ki, amit gondolunk, és ez a művészetben is megjelenhet.
A zenéléseim során mindkét európai típussal találkoztam, és pontosan láttam, hogy mi másfajta tradíciót képviselünk. Egyrészt vidámabbat, másrészt groteszkebbet, mert másféle spirituális hagyományon építkezünk, de hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom. Mi például nem tudunk szabadulni a romantikusan ideologikus képzetektől, hogy holnaptól fogva más lesz, mert majd jön valaki, aki megoldja a problémákat. Ebben a patetikusan abszurd romantizmusban élünk, és ebből fakad sok minden. Persze nemcsak nálunk van így, de a franciáknál megszépül, az angoloknál szikárabb lesz, nálunk viszont brutálisan kiteljesedik. A mi szellemi házunk eklektikus tákolmány, másképp lett megépítve, mint mondjuk egy német közegben.
Freud pszichoanalitikus vizsgálatot végez Picasso modelljén. 2019, 100×80 cm, akril, vászon, Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény
A történetmesélő képei sokszor nagy pillanatokra, kiemelkedő személyiségekre utalnak, nagy lélegzetű dolgokat kapargatnak. A mindennapok emberét és világát milyennek látja?
Keresem a mozgatórugóit annak a világnak, amiben élünk. Leggyakoribb szavaink közé tartozik a kommunista, a fasiszta, a horthysta, a demokrata, az antidemokrata. Azt elemezgetem hosszú napló formájában, hogy ezek a fogalmak, vágyódások, tiltások, személyiségek és történeteik határozzák meg a mentalitásunkat, ők a lelki üzemanyagaink.
Ezek a sztereotípiák határozzák meg a működésünket, ezekről gondolkozunk, én pedig ezeket a mintákat megkérdőjelezem, átértelmezem, szembeállítom.
Vannak egymást ütő dolgok, és engem ez érdekel, nem csak magyar vonatkozásban. A legújabb képemen hírhedt szereplőket látsz, Hitlert és Sztálint. Két szörnyeteget, aki mindenkinél alapszintű beidegződés. De ők is fényezik és próbálják eladni magukat a béke hívószavával. A két figura egy nagy peace jelet fest, urambocsá, együtt, és egy Beatles-dalra rímelnek a tetteik: Give Peace a Chance. De a festékes vödrükön látjuk, hogy A, B, AB és 0 vértípusokból festik a békejelet, feltehetően tehát gyilkosságot követnek el, és kicsit átalakítva a szám címe, hogy adjunk nekik egy lehetőséget. Mindez Banksy műtermében kísért bennünket, mert az ő egyik képén a peace jelet két felfegyverzett katona festi fel a háború és a béke ellenpólusaként, nálam viszont az ideológiák és a szélsőségek kerülnek ellentétbe a valósággal. Vagy egy másik képemnek az a címe, hogy Ady Endre kimenti a mennyei bárányt Franz Marc műtermében, és Ady megítélésének kettőssége motiválta. Miközben legtöbben elítélik az életmódját, szellemi csúcsteljesítményként tekintenek a költészetére. Láthatjuk az ellentéteket: egy hajótörést szenvedett tékozló fiút, aki kimenti a jézusi hagyományt jelképező bárányt a tengeri barlangból.
Ady Endre kimenti a mennyei bárányt Franz Marc műtermében 2019, 100 × 80 cm, akril, vászon, A művész tulajdona
Ezeken is nagyformátumú alakok szerepelnek. Nyilván szíve joga, hogy mit fest, de azt nem érzi vizsgálandónak, amikor mondjuk a kisember elbukik a fogyasztás bűvkörében?
Volt már Tesco Gazdaságos sorozatom a fogyasztás és az egyén kiszolgáltatottsága ellenpontjaként. Vagy az Egy APEH-adminisztrátor kalandos életének sorozata, ahol az egyén áll szemben a rendszer átláthatatlanságával teljes kiszolgáltatottságában.
De alapvetően az egyetemesebb, történelmileg összekötőbb figurákat próbálom interpretálni. Elmélyülök ezekben a történelmi, politikai személyekben, mielőtt megfestem őket.
Lehet, hogy egy hír indítja el az érdeklődésem, de több gyökérből táplálkozik az, ami végül megjelenik a vásznon. Ugyanaz a szereplő lehet pozitív vagy negatív is.
Az áprilisi Artweek keretében az Esernyős Galériában és az A38 Hajón egyszerre látható kiállítására milyen képeket válogatott?
A két kiállítás párbeszédbe lép egymással, különböző szempontok szerint építkeznek. Az Esernyősben az utóbbi 5–10 év válogatása lesz magángyűjteményekből olyan festményekkel, amelyek vagy még nem voltak kiállítva, vagy már elfeledtük, vagy ilyen összeállításban még nem szerepeltek. A legelső Soros-portrém is látható lesz, amely lehet, hogy a későbbi Soros-ellenes kampánynak lett az ötletadója, bár én nyilván ironikusan értettem a Soros György vért szív a magyar nemzeti parkban címet. Látható lesz Áder János bohóchallal, ami egy népszerű kép, de kevesen látták eredetiben. A Freud pszichoanalitikus vizsgálatot végez Picasso modelljén még egyáltalán nem volt kiállítva, és így tovább. Lesznek képek, amelyek egymással soha nem találkoztak, feltűnik köztük Orbán Viktor véletlen találkozása Orbán Viktorral is. És lesz egy ősbemutató: Krúdy Gyula óriásportréja, amely erre a kiállításra készült. Címe: Marylin Monroe elolvasva az Álmoskönyvet beleszeret Krúdy Gyulába Matisse műtermében, s olyan hangulatot jelenít meg, amely oly jellemző Óbudára.
Az otthont meleg, barátságos, intim, mégis közösségi térként mutatja be, ami lehet egy vörös budoár, vagy egy kellemes kocsmabelső, ahol a színésznő elnyújtózik.
Marilyn Monroe ugyan fizikailag soha nem találkozhatott Krúdyval, de számára is fontosak voltak az álmok. Azt nyilatkozta, hogy sokkal jobb volt arról álmodozni, hogy híres színésznő lesz, mint megvalósítani ezt az álmot. Mert a megvalósuláskor össze is tört, szerte is foszlott az álma. Krúdy Gyula pedig álmoskönyvet írt a környezetében összegyűjtött elmondások és a tapasztalatai alapján, így az álmok összekötik a merengő férfit és a kitárulkozó nőt egy kellemesen piros, halászlészagú hangulatban.
Marylin Monroe elolvasva az Álmoskönyvet beleszeret Krúdy Gyulába Matisse műtermében 2019, 160 x 300 cm, akril faroston, magángyűjtemény
És itt ki lehet a megbecstelenítés tárgya?
Jó a kérdés, de talán senki. Krúdy nem lett megbecstelenítve, bár kék hajjal és bajusszal látjuk, enyhe szerelmi pírral az arcán, mégis fiatalosan, mert bár főként időskori portréi maradtak fent fotókon, igyekeztem őt megfiatalítani, megcsinosítani, hogy a mi versenyzőnk is vonzóbb legyen, és jobb helyzetből induljon. Marilyn Monroe pedig nagyon helyes a duci combocskáival és kivillanó mellével, álomszerű arcával. A kép hangulatát nem a precíz körvonalak vagy hiperrealisztikus kidolgozottság, hanem a színek és a formák felszabadultsága adja, ezen belül a figurák karaktere hordozza azt a hangulatot, amit Krúdy hív elő a mai világban belőlem.
Rákosi Mátyás Kelemen Annává műtteti magát Marc Chagall műtermében 2018, 100 × 80 cm, akril, vászon, Kacsuk Péter gyűjteménye
Kádár János Picasso műtermében 2013, 120×90 cm, akril faroston, Kacsuk Péter gyűjteménye
Kosztolányi Dezső a Hajnali részegség megírása után Georges Braque műtermében 2019, 80 × 100 cm, akril, vászon, Bődi Sándor gyűjteménye
Csáth Géza fejéből kipattan a Béka Derain műtermében 2019, 100 × 80 cm, akril, vászon, A művész tulajdona
churchill a brexit elől Párizsba menekül ahol megnyugodva szivarra gyújt Derain műtermében 2020, 80 x 100 cm, akril vásznon, A művész tulajdona
Trebitsch Ignác a Vadak műtermében 2015, 100 × 80 cm, akril, vászon, A művész tulajdona
(A reprodukciókat a művész és a tulajdonosok hozzájárulásával közöljük)
Dr. Koponyányi Kopár, a félelem doktora, a gond és pánik professzora nem számított senkire, se eladóra, se vásárlóra azon a bizonyos szerda reggelen.
Nem mintha tolongtak volna a kiskereskedése előtt, ahol dr. Koponyányi félelmeket vett s adott el. Évente, ha egy valaki akadt, aki el mert menni a Sárverembe, hogy eladja a félelmét, és egészen pontosan 36 216 napja állított be utoljára egy legkisebb szegénylegény azzal, hogy félelmet VENNE – méghozzá azért, hogy végre megtudja, miféle dolog is az a félelem, hiszen ő eddig nem rettegett semmitől se. Dr. Koponyányi félig-meddig emlékezett arra is, hogy valami fele királyságnak, vagy talán valami királylány fele kezének, szóval valami FÉL-nek köze volt a dologhoz… mindenesetre a kuncsaft itt, a Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidéken ritka volt, akár az a fehér holló, aki nem mellesleg kitűnően játszik szájharmonikán.
A Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidék olyan hely volt, oly kísérteties és recsegő köddel teli, hogy csak úgy nemigen járt erre senki sem. Nem indultak turistacsoportok Bóbabéjről például, az utazási irodák nem hirdették óriási plakátokon, hogy „TESSÉK JÖNNI A CSONTZENEZÚGÓ MOCSÁRPOCSÁRVIDÉKRE NYARALNI, MERT…”, mert az utazási irodák plakátfogalmazói ennél a mertnél legtöbbször elakadtak, és hümmögve hagyták a dolgot a fityfenébe inkább.
A Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidék borzalmas hely volt ugyanis, ha eddig nem esett volna le.
Hát miért jönne ide bárki is?
De dr. Koponyányi, aki rettegésből diplomált a Mestermagiszter Tanszéken, azért minden reggel kinyitott, majd az összes este bezárt. A Kisbolt működött. Dr. Koponyányi jobb híján könyvelt, pánikot és spirituszpiócát rendszerezett, vagy a polcokat porolgatta, ahol üvegbúrák alatt, lezárt befőttesüvegekben, apró szelencékben és kupakolt kémcsövekben lapult a mindenféle, évszázadok alatt összegyűlt félsz és aggály. Acsargó pókrettenetek karistolták az üveget, mumusok vigyorogtak a parafadugók alatt, rossz szagok és sikolyok szaglottak és sikoltoztak, jól bedunsztolva. Volt, aki a feketénél is feketébb színt, és volt, aki a gonosz és vérszívó matektanárát hozta a szívében, és adta el jó áron dr. Koponyányinak – ennek megfelelően a bolt kínálatát egy értetlen, de olykor egyenleteket, és „NEMIGAZHOGYEZTSETUDOD!”-ot kiabáló pedagógus is gazdagította.
Az egyik üvegbúra alatt ott lapult egy gomb szintúgy. Egy sima gomb, nem volt benne semmi különös. De annak, aki eladta, ez a gomb, illetve a gombok úgy általában jelentették a félelem netovábbját.
Dr. Koponyányi pont ezért imádta a munkáját. Ezért IS. Hogy a félelem mennyire, de mennyire különös dolog.
Ezen elmélkedett akkor is, amikor susmorgást hallott az ajtó mögül.
– Te – suttogta egy ördögbőrnyi hang. – Már rég kérdezni akartam valamit.
– Igen? – kérdezett vissza hápogva egy másik.
– Ugye te nem valami kacsává elvarázsolt tündérhercegnő vagy? Aki a mese végén, puff, majd jól átváltozik itt nekem, aztán vehetem feleségül, meg miegyéb?
– Na hagyj engem békén – susogta sértődötten a kacsahang. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy a Világ Legkisebb Meséje ilyen elkoptatott, ezerszer elregélt, ócska csavarral zárul majd le?
– Jó, hát csak kérdeztem.
– Ne kérdezz. Csak húzod az időt. Tessék belépni. És szembenézni a Mese Utolsó Nagy Csörtéjével.
– …csörte? – hallatszott a meglepett, ördögbőrnyi sutyora.
Majd nyikorogva kinyílt az ajtó, és belépett a Sárverem Rémkisboltba Ördögbőr grófja. A hóna alatt egy kacsával.
– Jó napot kívánok – közölte, majd pislogott kettőt.
A Sárverem Rémkisbolt rendezett volt, tiszta, mégis porszag lepte be körbe, mint valami ősrégi, málló pergament, amin az X jelöli a kincs helyét. A polcok repedeztek a roskatagnyi félelem és félsz alatt, a padló fájósan recsegett, és Ördögbőr valami hasonlót látott dr. Koponyányi Kopáron is: mint egy túl öreg, ám ravaszdi, aszott mazsola, aki kopott fekete zakóba bújt, úgy vigyorgott a pult mögött.
Mint a koponya a kalózos zászlón.
Valaki odakinn, a ködbe suttogva közölte, hogy „Hol vagy, grófocska? JER IDE, VAN EPERDZSEMMEMEMEMMEMMEMmemememme…”
– No lám csak, kit fútt’ be a banyacúg – suttogta dr. Koponyányi. – Egy grófot. SZEMÉLYESEN. El sem tudom mondani, mennyire örülök.
Ördögbőr is pont így volt ezzel, azzal az apró különbséggel, hogy ha kérdik, el se tudta volna mondani, mennyire NEM örül a találkozásnak.
– Nocsak – ennyit nyögött ki végül.
A kacsa bezzeg hallgatott.
– Jaj, félre ne értsen – szabadkozott romlottméz-mosollyal, kancsalul Koponyányi. Ördögbőr elé sietett a pult mögül, de olyan serényen és furcsán lebegve, hogy Ördögbőr egyből a szablyájához kapott. – Meg ne sértődjön, de úgy hozzászoktam a „harmadik fiúkhoz”, meg a „szegénylegényekhez”, meg a „legkisebb királyfikhoz”, hogy egy gróf, EGY GRÓF megjelenése valódi ünnepnap. Mivel szolgálhatok, kedves uram?
– Honnan tudja, ki vagyok? – ez volt Ördögbőr első kérdése, miután Koponyányi abbahagyta a kezének a rázigatását. Olyan érzés volt, mintha kézfogás helyett egy kavicsokkal teli bőrzacsit rázigatott volna. – Már úgy értem, valaki szólt esetleg, hogy jövök? Vagy mi?
Dr. Koponyányi láthatóan megdöbbent – döbb. Aztán bemorcult – morc. Aztán visszasietett a pult mögé – rics-recs, mondták a deszkák.
– Gróf úr, maga sérteget – közölte végül. – Én MINDENKIT ismerek, aki ezen az ajtón belép. A küszöbömön innen maga nekem nyitott könyv. Látom magát, kívül-belül. Mit gondol, miért töltöttem kerek 341 évet a Mestermagiszter Tanszéken? Hogy lóbázzam a lábam? Még ilyet.
És tényleg, most, hogy mondta: olyan volt dr. Koponyányi tekintete, mint aki nem is a vásárlóra figyel, hanem keresztülnéz rajta. Mint az ablaküvegen. És vizslatja az illető szívét.
Nagyon kellemetlen érzés volt.
– Talán legyünk is túl akkor a dolgon – közölte végül Ördögbőr. – Már megbocsásson az úr, de mennék, és dolgom van. Meg hát miért jönne ide csak úgy BÁRKI, egyébként is?
– Háp – fűzte hozzá a Végzet Kacsája.
– Nem egészen értem, mire gondol, grófom – nézett értetlenül Koponyányi. – MI az, hogy mi másért jönne ide? Pont ez a lényeg. Pont EZÉRT jönnek ide, vállalva a veszélyt, vagy a kudarcot, a vadvizeket meg a lúdmarócrém-hadat – mert félnek valamitől. A félelmek tárolására és vizsgálatára és matekozására pedig nyilván a legfélelmetesebb vidékek az ideálisak. Én vagyok, aki jó áron megveszem azt, amitől egy adott illető, legyen az király vagy kókler vagy esetünkben ugye egy kalóz, szóval azt, amitől különben egész életében rettegne. És az áraim sem vészesek ám. De el kell jutni idáig, szóval maga az ideút is egyfajta ár, amit meg kel fizetnie annak, aki szabadulni akar attól, ami a szívét kaparássza.
– Mégis. Hány zsák arany a félés a fogorvostól mondjuk? Csak a példa kedvéért.
– Neeeeem – nevetett fel Koponyányi doktor. – Nem aranyban mérem az árat. Se ezüstben, se gyémántban. A félelem átvételének az ára általában olyasmi, hogy „Fessen valakinek egy képet, amiben sok a piros szín”. Vagy „ölelje meg a tesóját, akivel már örihariban van évek óta egy buta veszekedés miatt”. Vagy „szerezzen be egy csillagot, tegye befőttesüvegbe, és adja oda annak, aki igazán örülne egy csillagnak, befőttesüvegben, hogy legyen, ami mindig bevilágítja neki a legsötétebb és legszomorúbb éjszakát is”. Ilyen kis csekélységek.
– Ó – közölte Ördögbőr, és a zekéje korcát csavargatta. – Kezdem érteni.
– Akkor jó – vidult fel Koponyányi – az SZUPI. Szóval, miért is jött? Venne talán az úr? Kitűnő, alig használt rémálmaim vannak, egyenesen a Kaszakóc-szigetek főpasájának a fejéből. Vagy tudom ajánlani az egyik legrégibb, de jól bevált ijedtségemet a Hüjeti kapcsán, amit egy Talicska nevű kalóz adott el, jó rég. Aztán itt van még…
– Nekem csak 10 deka, temetős varjúkárogásra van szükségem – szakította félbe Ördögbőr a rémboltost. – Illetve EGY bizonyos 10 dekányi varjúkárogásra.
– Vagy úgy – komorodott el dr. Koponyányi. Összehúzott szemmel figyelte és bogozta Ördögbőrt, s a gróf érezte, ahogy a doktor a szívében matat a szemével.
Koponyányi percekig némán lesett. Aztán meglepetten nézett fel:
– …maga találkozott egy Abszolútummal? Atya világ.
– Hát igen – próbált lazázni Ördögbőr. – Tudja, hogy van ez az én szakmámban: ma egy kósza szellembanda, holnap egy sellő…
Dr. Koponyányi érdeklődően bámulva könyökölt a pultra le.
– És milyen volt? – kérdezte lelkesen. Olyan lelkesen, mint egy keselyű, ha husit lát. – Már az Abszolútum.
– Hát – gondolkodott el Ördögbőr. – Különös. Vagy inkább különleges. Vagy inkább olyan, mint amikor jólesően csikizik az embert.
– …és még egy TITKOS ÜZIT is hagyott a szívében, de érdekes, most látom csak. Jaj, de izgi! Na de most nem ez a lényeg…, hanem hogy mit adna a BIZONYOS 10 deka varjúkárogásért cserébe. Tudja, az a bizonyos temetői varjúkárogás, amire Ön gondol, nem két fillér. Nem holmi 10 évig szüretelt tulipánillat, vagy efféle apróság lehet itt az ár… Szimpla varjúkárogást, akár két kilónyit egy apró ijedtségért is odaadnék, de ezt a Pipacsboszorkány maga hagyta itt megőrzésre, jó, JÓÓÓÓ régen. Mert ez ugyebár elvezeti az aranyszívhez a kutakodót. Ami Kiskosé volt. Micsoda félelem lehet az, amiért ezt odaadnám, lássuk csak…
És akkor Koponyányi megtalálta Ördögbőr szíve aljában azt, amit Ördögbőr még magamaga elől is úgy elrejtett, hogy csak na.
És Koponyányi vigyora csak szélesedett, csak szélesedett, és Ördögbőr akkor vette csak észre, hogy Koponyányi összes foga olyan élesre van hegyezve, mint egy-egy Ellenőrcápa-fog.
Aztán Koponyányi ezt kérdezte:
– Gróf úr – szólalt meg hirtelen dr. Koponyányi. – Elgondolkodott-e már azon, hogy miért hasonlít annyira a MÁGLYA és a MÁGIA szó? Hogy miért majdnem UGYANAZ?
– …hát, ööö, nem – vallotta be Ördögbőr. Úgy érezte, egyre jobban cidrizik. Fázott, mint aki a hűtőben felejtette magát, fagyikeresés közben. – De gondolom, köze lehet ahhoz, hogy a BAJ meg a BÁJ néha-néha kéz a kézben járnak, meg hogy…
– PONTOSAN! – vidult fel még jobban Koponyányi doktor. – Akkor érti. És, ÉS: pont ezért akad itt Önnek egy eeeeeeeeegészen különleges ajánlatom.
És akkor a doktor lehajolt a pult alá. Keresgélés-kutakodás zaja hallatszott. Majd Koponyányi felemelkedett, és elővett egy skatulyányi ládikát.
Nem volt bűvös szelence. Nem volt rajta ékkő, nem díszítette ciráda meg miráda. Kopott bársony fedte le a fatetejét, meg egy monogram.
Az, hogy PB.
– Odaadom magának a varjúkárogást, ami 10 deka, és temetői. És a Pipacsboszorkány tulajdonát képezte, jó régen. VISZONT – és ekkor Koponyányi felhorkant, mint aki olyan viccen nevet, ami igazából el sem hangzott – viszont az ár, az elég speciális. Vagy magas. Vagy értse, ahogy akarja.
És akkor Ördögbőr már tudta, hogy mit kell kifizetnie, hogy meglegyen Kiskos aranyszíve, illetve azért, hogy megmenthesse a barátait SivákMivák karmai közül.
– Nézzen szembe a félelmével. Most és azonnal – kontrázott rá Koponyányi doktor – a kacsa pedig itt marad. Ez az ár.
És aztán csend lett. Csak a kisbolton kívül kavart valami surrogás, meg lidércburrogás.
Ördögbőr furcsa grimaszt vágott. Kis tétova után a kacsát a padlóra tette, és annyit kérdezett:
– Mi ebben magának az üzlet?
– Ja, semmiség. Afféle kis magánügy. – vonogatta a vállát Koponyányi. – Annyi csak, hogy hallani akarom, hogy végződik a Legkisebb Mese a Világon.
Ördögbőr a kacsára nézett. A szíve úgy dibegett-dobogott, mint egy rémült gőzhajó.
– Benne vagy? – kérdezte végül a kacsát. – Itt maradsz? Ezzel a koponyamazsola-pofájú kufárral?
– Hát – vonogatta a nem létező vállát a kacsa – a mese így folytatódik. Micsináljak’.
És akkor Ördögbőr bólintott. És akkor Ördögbőr mély levegőt vett. És akkor Ördögbőr azt mondta, bele a doktor szemébe, hogy:
– Legyen.
– Sok szerencsét – biccentett Koponyányi, majd csettintett egyet.
És a gróf huss: ott se volt.
Csak a Végzet Kacsája maradt. Meg Koponyányi doktor. Meg egy rakás félsz és juj és jaj, meg odakünn a csüggedt és sipítozással teli lidérces álomköd.
Koponyányi nézte a kacsát. A kacsa nézte Koponyányit. Majd ezt kérdezte:
– Na? Elmeséljem a végét?
– Alig várom – suttogta izgalommal telve Koponyányi.
– NASZÓVAL: – kezdett bele a szárnyaival hadonászva a kacsa, majd így folytatta:
%/!/%
Ha a Mesének VÉGE van, akkor nyilván van ELEJE is, meg KÖZEPE.
És akad SZÉLE szintúgy, naná.
Hogyne lenne.
A Mese Szélét régen egy igazi rémség őrizte – azonban a Mese Szélét manapság már nem őrizte senki sem.
Nem várta az utazókat brutyó nagy szörnyeteg. Az arra tévedő hajósokat nem kergette vissza Bivalybú vagy Kicsicsipa felé az ezercsápos, tízezerfogú, a kiskocsmák alján suttogós-dörmögős matrózdalokban emlegetett rettenet. A hajóslegények így (a bizonyos 10 elefántnyi, tengeri rém híján, akit Mélyvízi Kreccsennek hívtak), ha a Mese Szélre tévedtek, akkor csak PUFF, kiestek a meséből, és annyi.
Viszlát.
A Mélyvízi Kreccsen ugyanis köszönte szépen, és feladta a szörnységet. Elege lett. Sőt, nem is elege: hanem félsz-e. Már a „Mélyvízi” kifejezés sem stimmelt a neve előtt, ugyanis egy nap, nem sokkal egy bizonyos gróffal való találkozás után rájött, hogy irtózik a víztől. Hiába fente a fogát, hiába csattogta a borzasztó állkapcsot: nem múlt el a szívéből a félsz.
A félsz attól, hogy őt le lehet győzni. Hogy valaki megtette. Pedighát! Pedighát Ő A MÉLYVÍZI KRECCSEN!
– Hát ez így hogy? – agyalta napra-nap, és nem tudott rájönni, mi lenne a jó megoldás, hogyan lehetne olyan ordas, és hatalmas, és terembura, mint amilyen régen volt.
A Nagy Csörte Előtt.
Úgyhogy a Mélyvízi Kreccsen keresett egy szigetet, amit esetünkben úgy hívtak, hogy Kancsipancs-fok, és ami pont akkora volt, hogy egy régebben Mélyvízi, ma már csak Kreccsen kényelmesen elférjen rajta.
Hogy legyen helye gondolkodni. Meg sajnálni magát. Hogy ő biza le lett győzve.
Így ment ez hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, a kicsi és nagypénteken, sőt, szombaton is. Vasárnap szünetet tartott, és akkor egy kicsit nem sajnálta magát.
Vasárnap nagyon, nagyon, nagyon sajnálta magát ugyanis.
– Jaj, jaj – motyorogta magában. – ha engem le lehet győzni, akkor mi vagyok én? Hát vagyok egyáltalán valami? Hogy lehetne valaki a Mese Szélének őre, akit EGYSZER VALAKI SUTTY, csak úgy lekardozott? Hát ki vagyok én valójában? Menjek el kőművesnek? Vagy legyek kukásautósofőr? Ki mondja meg, hogy mi vagyok, azért, hogy aztán lehessek valaki?
Érdekes, de amikor ezt mondta, szerda volt.
A tengeróceáni június 45. napja.
Olyan június 45-e, amiben a morcinak meg jajgatásnak egy pukkanás vetett véget.
Pukk.
A Kreccsen (korábban Mélyvízi) ijedten rezzent össze. Ez is tök új volt, hogy ő MEGIJED egy pukkanástól. Rémülten lesett ki egy pálmafa mögül, aminek csak azért nem volt semmi értelme, mert egy pálmafa a Kreccsenhez képest olyan, mintha 10 elefánt megpróbálna megbújni egy fogpiszkáló mögött.
– TE. – dörögte döbbenten a Kreccsen. Kibújt a pálmafa mögül, és fenyegetően csapkodva csoszogott előre pár métert a csápjain. El se hitte, ki keveredett elé. A parti homok mondta, SRI-SRI, ami partihomokul annyit tesz: de nehéz vagy, te Kreccsen! – TE VOLTÁL. TE TETTED EZT VELEM. TE NYIKHAJ.
– Na már most tisztázzuk, hogy mi voltam én, mert pölö voltam, képzeld, az utóbbi időben csillagász, meg ács, meg… – próbálkozott Ördögbőr, de érezte ám, hogy itt a locsifecsivel nem megy semmire. Ebből nem dumálja ki magát. És igazából rájött, hogy mennyire, de mennyire retteg a Kreccsentől – a szívében az zakatolt, hogy hiába győzte le, hiába nyert meg egy csatát, amikor a Kreccsen fel akarta koncolni a Ferihajót, legénységestül, majdnem helyettes kapitányostul. Mindenestül.
Hiszen így ő lett a Kreccsen elsőszámú ellensége.
Hát kell ennél nagyobb félsz?
– Úgy emlékeztem, nagyobb vagy – recsegte a Kreccsen, kis tűnődés után. – Hogy óriási, és hatalmas, és rettentő vicsorgó az arcod.
– Bocs, ha csalódást okoztam – válaszolt óvatosan Ördögbőr, majd kicsit kihúzta magát, és kinyújtotta a nyelvét. Hátha.
A Kreccsent nem hatotta meg túlságosan a dolog.
– Nincs itt az az incifinci hajód. – közölte kis hatásszünet után, összehúzott 67 szemmel kémlelve a Tengeróceánt.
– Hát, ebben a percben, vagyis minutában, nos, nem, de képzeld, volt a fedélzeten egy Abszolútum…
– És nincs itt a legénység – vonta le mennydörögve a megfelelő következtetést Ördögbőr fölé tornyosulva a Kreccsen. Ördögbőr a szablyájával babrált, de úgy remegett, hogy kihúzni sem volt ereje. – És nincs itt az ágyúmestered, az a Basabusa se tehát, ha jól vonom le itt a tanulságos helyzet fonákságának a megoldását.
– Öhm – nyelt egy nagyot Ördögbőr. – Hát, végülis, ha úgy nézzük…
– Oké. – közölte a Kreccsen. Úgy vigyorgott, olyan szélesen, ahogy egy rozsdás konzervdoboz vigyorog. Ami 8700 méter széles.
És álltak, egymással szemben. Az óriási szörnyeteg, előtte Ördögbőr grófja, aki végül kivonta a szablyáját, és felvett egy csenevész vívóállást.
Távolról fura harmonika-dallamot fütyölt a szél.
És a Kreccsen csak ennyit mondott, 10 emelet magasból, csupa vigyor pofával, a picike Ördögbőrt vizslatva, hogy:
– Ez finom lesz.
Mayer Tamás illusztrációja
Fú. Na most mi lesz. NE feledjük: Basabusa néni és bácsi épp kelepcében van ezerrel tartva SivákiMivák Károly, egy Sszabó János (két sz-szel) nevű hajó, és egy robotdinoszaurusz által, Ördögbőr meg itt áll, a legnagyobb csáva közepén. Azaz igazi csávában van.
A csáva szó jelentése amúgy: Bőrkikészítő vegyszer. A tímár-, illetve a szőrmeiparban a bőr kikészítésére, puhítására való, különféle anyagok oldatából álló lé.
De fura, hogy most meg azt jelenti, hogy Ördögbőr vagy megmenekül a Kreccsen elől, szabadítja ki a barátait, és szerzi meg Kiskos kapitány aranyszívét nem mellesleg, vagy nem! Mikor egy darab cipész nem sok, annyi sincs a környéken!
Vajon „vagy nem” lesz? Két hét, és kiderül, az utolsó részből – hatalmas csörtét ígérhetünk csak, meg verítéket, meg csatazajt! Addig is legyetek picit rosszak, és pogózzatok egy nagyot az eheti könyvalávalót üvöltetve!
Persze ez sem teljesen így van. A Sziget története nem egy monolit egész, egy ilyen hosszú sztorit már fejezetekre lehet (és kell) bontani, maga a fesztivál sem emlékeztet már nemhogy az 1990-es évekbeli önmagára, de valójában a tizenévvel ezelőtti hangulatára és arculatára sem. A név állandó, de hogy kiknek szólt/szól, kiknek fontos a Sziget, bizonyos időszakokban kiket céloztak meg ezzel rendezvénnyel – marketingesen fogalmazva, kik voltak a Sziget célcsoportja –, az azért rengeteget változott az 1990-es évekbeli indulás óta. Tulajdonképpen annyit, hogy azt mondhatjuk,
csak a váz, a keret maradt állandó – sőt, bizonyos értelemben még az sem –, a tartalom, a filozófia, a résztvevők köre és a minden más tulajdonképpen teljesen le- és kicserélődött.
A Sziget underground partizánvállalkozásnak indult – olyan emblematikus, 1990-es évekbeli hazai startupnak (bár akkor ezt a szót még nem ismertük), mint a Pesti Est vagy a Hajtás Pajtás –, mágikus realista ugrásnak a semmibe, aztán mindenféle döccenőkkel jónevű, jól működő márka, majd milliárdos óriásbiznisz lett belőle, mára pedig egy nemzetközi cég által birtokolt szórakoztatóipari monstrum. A teljes magyar gazdasági összbevétel, a GDP felől is szemmel igen jól látható tétele.
A nagy Sziget ötlet
A Sziget igazi rendszerváltáskori történet. Gerendai Károly, az ember, akinek a neve úgy ahogy van, egybeolvadt a Szigettel, már gimnazista korában is sulibulikat hozott össze, meg iskolarádiózott, aztán koncerteket szervezett Gödöllőn, később – jellemző módon az akkori időszakra, amikor gyakorlatilag a semmiből érkezve, egyik pillanatról a másikra lehetett szintet lépni olyan területeken, amiknek még nem alakult ki az intézményes világa – ismertebb zenekaroknak kezdett dolgozni, közben plakátragasztó cégnél keccsölt, mindezt tizen-huszonévesen. Ahogy azt már szinte hősi eposzként, regeként vagy fabulaként őrzi a hazai kulturális legendárium, a Sziget ötlete úgy született, hogy Gerendai és Müller Péter Sziámi, akinek zenekarát Gerendai akkoriban menedzselte, megállapították: a rendszerváltással együtt megszűntek azok a helyek is, ahol a fiatalok találkozhatnak, ahol korosztályi csoportként időt tölthetnek egymással, nincsenek már építőtáborok és KISZ-táborok, de nincsenek új típusú találkozási pontok, találkozási lehetőségek sem.
Fotó: Wikimédia Commons/Derzsi Elekes Andor
Így született meg az ötlet, hogy egy egyhetes rendezvényt hoznak létre, első körben nem is a fesztivál kifejezést használták, hanem a tábor szót, ami ezt az általuk felismert piaci rést – amit biztos nem így mondtak – töltené ki. Helyszínnek az Óbudai-szigetet találták meg, ami popkulturális szempontból nem volt már szűz terep, volt már itt korábban is sok embert vonzó rockzenei esemény. 1980-ban a Fekete Bárányok Fesztivál a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band, valamint az akkor szárba szökkenő magyar underground színtér egyik emblematikus zenekara, a Bizottság részévételével, egy évvel később a Szuperkoncert (amiről Egy nap rock címmel készült film) többek közt az Eddával, a KFT-vel, az Új Skorpióval, a Minivel, a Mobillal és a Hobo Blues Banddel, egy évtized múltán, 1991-ben pedig ez volt a szovjet csapatok kivonulását ünneplő Viszlát, Iván! rendezvény egyik helyszíne (a többi koncertre a Városliget mellett, a Felvonulási téren került sor).
Tehát megszületett az ötlet: kell egy hét együttlét. Az első rendezvényre Diáksziget néven 1993-ban került sor két színpaddal, hazai fellépőkkel (Kispál, Sziámi, VHK, Sexepil, Hobo Blues Band többek közt), majd egy évvel később, a minden fesztiválok talán legősibb ősképének számító woodstocki esemény 25. évfordulóján Eurowoodstock néven jött a következő. Itt már külföldi zenekarok is keveredtek a magyarokból álló kínálatba: alapvetően olyanok, akik ott voltak 1969-ben az amerikai eseményen is, vagy olyanok, akik nem játszottak ott és akkor, de akár ott is lehettek volna a zűrös, esős és saras woodstocki mezőn. Jött mások mellett a Ten Years After, a Jethro Tull, a Byrds, a Jefferson Starship, Blood, Sweat & Tears és Eric Burdon.
Ez az év nemcsak arról lett nevezetes, hogy Woodstock-idézés, meg hogy ennek következtében a világsajtóban is felbukkant, hogy Budapesten van egy fesztivál, hanem arról is, hogy majdnem falnak ment a rendezvény.
Ugyan nem zöldfülűek szervezték a Szigetet, de az biztos, hogy ilyen volumenű eseménnyel korábban még nem foglalkoztak; az első évi fesztivál után nem követték a jegyárakkal az inflációt és a megnövekedett kiadásokat, így az Eurowoodstock után azzal kellett szembesülniük, hogy hiába zárt nagy sikerrel a buli, több mint 18 millió forintnyi veszteséget halmoztak fel. Hogy végül az alvállalkozók jófejsége, a közös ügy, a Szigetben rejlő potenciál, vagy Gerendai és Müller kétségtelenül meglévő kommunikációs képességei, esetleg ezeknek valamilyen mixe eredményezte-e azt, hogy a fesztivál nem állt a földbe, azt pontosan nem tudjuk, de az biztos, hogy a történet itt nem ért véget.
Ha úgy vesszük, tulajdonképpen jól is jöhetett a Sziget-stábnak az 1995-ös kijózanító pofon, mert ezen a ponton kezdődött meg a Sziget profizálódása, technikai, szolgáltatásbéli fejlesztése, mely az 1990-es évek második felében folyamatosan zajlott, és ekkor lett a fesztivál névadó szponzora a Pepsi, mely 1996-ban – kisebb vihart kavarva ezzel a fesztivál szűkebb-tágabb közegében – 300.000 dollárt adott azért, hogy ebben az évben a rendezvény már Pepsi Sziget néven fusson. A folyamatos fejlődést a következő évek külföldi fellépőinek listái is igen pontosan mutatják. 1995-ben a Clawfinger, a Stranglers, Jeff Healey és John Cale jött a Szigetre, egy évvel később többek közt Slash, a Stone Roses, Iggy Pop, a Prodigy, a Sonic Youth és a Therapy! koncertezett a Nagyszínpadon, míg 1997-ben David Bowie, a Motörhead, a Rollins Band, a Faith No More, a Foo Fighters, a Cardigans és a dEUS emelték az Óbudai-sziget nyári estéinek a fényét.
Az évtizedforduló (vagy évezredforduló – kinek mi tetszik) aztán újabb határkő a Sziget életében. „Ez már kétségkívül az új Sziget.
Ekkor érezhető először a következő két évben kiteljesedő arculatváltás, az új típusú profi szemlélet, a fogyasztás-orientáltság, a stílusban, színvonalban, célközönségben való széjjeltárulkozás” – írja az általa írt-szerkesztett Nagy Sziget könyvben Jávorszky Béla Szilárd újságíró. És ez így is volt: a Sziget céges szervezettségében, kommunikációjában, kommunikációs eszközeiben is – ekkor erősítettek a sajtós- és a marketingcsapaton – szintet lépett ebben az időszakban. Elindult, majd lezajlott a Sziget „középosztályosodása”, a patkányos punkok, a tarháló csövesek helyét átvették a helyes, jólöltözött lányok, fiúk, és egyre több külföldi látogatója is lett az egyhetes monstre eseménysorozatnak, megjelent a zenei kínálatban az elektronikus zene, és dedikált programhelyszínt kapott a folk és world music. Vicces visszagondolni arra, hogy miközben a Sziget Fesztivál teljes történetét végigkíséri a „régen minden jobb volt” narratíva, már itt, 5–6 évvel a start után is felmerült, hogy így bizony ez a buli már nem olyan, mint a kezdetekkor volt.
Iggy and the Stooges, 2014 Fotó: Wikimédia Commons/Derzsi Elekes Andor
A 2000-es évekre a Sziget – mely 2002-ben, a 10. jubileumi fesztivál évében levetette a Pepsi előnevet, és ugyanabban az évben megszületett a Kistehén – bejáratott, önjáró, erős reklámértékkel rendelkező márka, üzembiztosan működő szervezet lett. Túlélte azt is, hogy a politika is szemet vetett rá, és ha a túlélést emlegetjük, persze nem arra gondolunk, hogy időről időre ismert közéleti emberek (Medgyessy, Torgyán, Fodor, később Bajnai és így tovább) látogattak ki a rendezvényre és kovácsoltak politikai tőkét a sikeres fesztiválból, hanem arra, hogy megbirkózott a Tarlós-féle hangerőhisztivel, vagy az ugyancsak az akkori óbudai polgármester által szított melegbalhéval, később, 2010-ben az akkori újpesti polgármester, Derce Tamás által indított – majd a másodfokon eljáró bíróság által megszüntetett – per sem árthatott különösebben a Szigetnek.
A hőskor vége
Ha regényt írnánk a Szigetről, eddig tartana a történet legkalandosabb része, a hőskor – ami ez után következik, az egy nagyon jól prosperáló, már nemcsak Magyarországon ismert, hanem az iparág európai kontextusában is igen jelentős nagyvállalkozás sikertörténete. A végén pedig a csattanó. Döccenők és jelentős állomások persze a Sziget 2000 utáni történetében is voltak. Ilyenek a 2008-as válság, amely természetesen a fesztivál – vagy akkor már évek óta fesztiválcsoport – életét és működését is megrázta, a Sziget arculatának 2011–2012 körüli újragombolása, amikor a tulajdonosok/szervezők konstatálták azt, hogy anyagi lehetőségeik korlátossága miatt nem a fellépőlista minőségének további emelése az irány, hanem a fesztivál tartalomszínesítése, eseményjellegének kontúrosabbá tétele – ekkor született az Island Of Freedom headline is. Majd a legutóbbi nagy mérföldkő, 2017, amikor a távozását egy évvel korábban bejelentő alapító-tulajdonos, Gerendai Károly elhagyta a céget – sok tekintetben lemaradt a kortárs popkulturális valóságtól, ezzel indokolta döntését –, ugyanakkor a Providence nevű amerikai befektetési alap 2017-es árfolyamon kicsit több mint 15 milliárd forintért megvásárolta a Sziget Zrt. 70 százalékát.
„Az Óbudai sziget amfiteátrumába mindenki bejutott, aki kíváncsi volt a három együttes zenéjére: így a rendet se bontotta meg a közönség. A sziget hatalmas zöldterülete, szabadtéri színpada kiválóan alkalmas nagy tömegeket vonzó koncertek, események rendezésére: érdemes lenne gyakrabban is kihasználni a hely nagyszerű adottságait.” 1980. szept. 6. Magyar Hírlap
Tavasszal nehezebb, az ember nem arra figyel. Az áprilisi hajnalokon és kora estéken érezni a Duna szagát az egész városrészben, amikor besötétedik, akkor pedig a hegy felől áramlik lefelé a hűvös levegő, és az erdő szaga beteríti a Bécsi utat, végighalad a Váradi utcán, hogy beleborzong, aki hazafelé siet a szöszösödő fák alatt; igaz, a kísérleti lakótelep fémkeretes lépcsőházajtói a nappal melegét lehelik még ilyenkor is, és reggelre megint eltűnik az estéről estére gyengülő, hideg fenyőgyantából, jeges csermelyekből, rókabundából és ázott talajból összesűrűsödő maradék télillat.
Nyáron nem foglalkozik senki a betonnal, sem a fákkal. A nyarak legfeljebb a Duna-part szűk sávjában elviselhetők errefelé, a csónakházak és a parti füzek között, vagy az Esernyős teraszán, esetleg a szigeten. De hát ki tud ott ülni egy álló napot? (Mindenki. Csak kevesen mernek.)
Ősszel viszont végre elkezd látszani a beton.
A szeptember aranyfényű, szinte még nyár. Olyankor a Herkules-villa körül és a lehetetlenül számozott Hévízi út blokkjai közt érdemes csavarogni, mondjuk szerdán délelőtt. Nincs ott senki.
Csak egy poroló, egy zsebkendőnyi park a házak közt, az egyik ablakban napoztatni kirakott ágynemű, a másikban meg a kint felejtett ing lóg a redőny rácsán kibicsaklott vállal. Egy piros, ütött-kopott pad. Cinkék. Pimasz szarkák, zeng tőlük a környék.
A Hévízi út házai közt amúgy csapdába esett a hatvanas évek, csak a hatalmas fügefa új. Az sarok, ahol áll, olyan, mint egy négyzetméternyi hatvanas évekbeli Róma-külváros. Ott, ahol a vízvezeték környékén az új sárga házak összeépültek a szürke bérkaszárnyákkal, áll egy fügefa Rómában is, amely jelenleg épp a második emeletig ér. Az óbudai füge nagyobb, majdnem házmagas.
A Fehéregyházi út hosszú kőkerítésének árnyéka szeptemberben már keresztbe metszi az utat. Vajon észrevette valaki, hogy egyik napról a másikra eltűnt a kis, öreg ház a kocsma melletti telekről? A helyén semmilyen épület nőtt. Ez a telek is kellett. Az összes telek kell. A Berend utca és a Raktár utca kereszteződésében is eldózeroltak egy darabot a régi Óbudából, és vele eltűnt a kapuszem kígyóként tekergő díszrácsa. Mondják, bolond volt a nő, aki lakott benne. Dúlt tekintettel sietett valahová minden délben, a kereszteződésekben körülnézett, mint az űzött vad. Néha szitkozódott magában. Néha úgy tűnt, mindenki helyett.
Az októberi szeles délelőttökön, amikor vékony, kékes-ezüst fátyol feszül az égre, amelyen át tompán, de világít a nap, hirtelen látszani kezd a világ szerkezete. Akkor el lehet kezdeni tanulni a betont és vele a panelvidék saudade-ját.
Állnak a fák a Szőlő utcán végig lombvesztetten, fekete csontvázzal, alattuk Hantai Simon-képekbe rendeződnek a vörös, barna és sárga levelek. Valamelyik falra régebben mintha vadszőlő futott volna, a kusza vörös rajza a falon olyan volt, mint a kalligráfia. Nincs sehol az a ház, talán nem is itt volt, hanem Rómában, Mediolanumban vagy Zagabriában, mindenesetre egy másik városban, amely az idő finom szövetében egyszer örökre összeköttetett Aquincummal, Savariával és Sopianae-val. A limesen belül lakni világnézet, Óbudán lakni égnézet. Ahol kiér az ember a szűk utcából, ha akarja, ha nem, fel kell néznie. Úgy tárul ki a szeme előtt a kinyíló tér, hogy legalábbis vaknak kell lennie, ha nem torpan meg.
Jobboldalt emelkednek az égbe az első betonok, a Kiscelli utca meleg szürke, kékesen derengő tömbjei, toronyiránt meg, ahogy az út vezet, a Faluház fakózöldje fut végig.
Annak a betonnak már van lelke, öreg. Ötvenéves, ráncok és rianások szabdalják, mint a nagyobb fenyők törzsét fenn a hegyen. Mondják, szomorú látvány az egész, a Kiscelli utcával, a Faluházzal, az ezernyi ablak mögé rejtett ezernyi kisszerű élettel, az ezernyi függöny mögött ezerszeresen futó sorozatokkal és híradókkal, amelyek az egyetlen valódi hírt, hogy az ember szabad, sohasem közlik.
Amúgy nem szomorúbb, mint a barcelonai Rambla felső szakasza november tizenötödikén, nem szomorúbb, mint a Rua Garret éjjel vagy Párizs tizenötödik kerülete reggel nyolckor.
Sőt, még csak nem is csúnya, csak látni kell: a tömbök úgy állnak kőbe dermedve a kékesszürke ég alatt, mint egy fosszilis mamutcsorda. Türelmes élőlények, amelyek testén jelentéktelen férgek nyüzsögnek.
Külön ritmusa van a kapualjaknak és a falak apró mozaikkockáinak is – valaki észrevette, hogy arrébb, már a Vörösvári úti kereszteződés után a Veder utca falán a kék és zöld csillogó kövek úgy hullámzanak, mint a viharos óceán Estorilnál?
Veder utca, 1932 (Forrás: Fortepan)
És hogy a betonlábak közt a Szentendrei úti épületsor hátsó frontjánál anyaggá sűrűsödik a kilátástalanság, és annak az érzete ugyanolyan, mint ami a nyárvégén elfogja az embert, akkor, amikor megérti, hogy a világ nélküle is pontosan ugyanilyen lesz? Tovább halad majd a forgalom a budai alsó rakparton, kirajzolódik a Szabadság hídra az ívek árnyéka október 12-én délelőtt, a friss zsömle illatában úszik majd a pékség a sarkon és mint ahogy több ezer éve mindennap, átfolyik majd a Duna a városon.
Csak akkor kezd oszlani a kilátástalanság keménysége a torokban, amikor az ember megérti, hogy minden ugyanolyan lesz nélküle, és mert megérteni csak ott lehet, ahol összesűrűsödik, zarándoklatokat kellene szervezni a Szentendrei panelek hátsó oldalához a boldogságért.
Milyen kár, hogy nem lehet.
Milyen kár, hogy nem látja mindenki a tízemeletesek közt a zsebkendőnyi földecskéken a csiricsáré kis virágágyakat, vagy azt a különös alkotmányt, amely egyszerre tűnik hatalmas kosárnak és virágágyásnak, ízléstelen, szívszorító, és benne van hetven, ha nem éppen százhetven év emlékezete. Ez itt egyszerűen valami, ami szebb lehetett volna. Ha engedik. Ha engedtük volna magunknak.
Lehet még olyan élet, amely után már nem fáj, ha tovább folyik a Duna? Lehetséges még nagyszerű élet?
Vajon minden élet az?
Áll ott az ember a lomha délelőtti csöndben, nézi az elhagyott játszóteret, a muskátlironcsos dísz-szörnyet, az itt-ott még füves parkutánzatot, hallgatja, ahogy zsizseg a Kerék utcai iskola, mintha méhkaptár döngene a csöndben, és mert láthatóvá vált a világ szerkezete az őszben, lát.
Körben ott az őszi égbe nyúló meditációs tárgy, a beton.
A korábbi korszakokban egyes gyárak, üzemek belső világa – összességében a munkahely – különböző egyedi jellegzetességekkel bírt. Egyes nagyobb gyárak esetében külön kis közösségek jöhettek létre, amelyek permanens hatással, befolyással voltak a nagy egészre, amely mintegy keretbe foglalta ezen társaságokat. Ezek a kisebb csoportok a legkülönbözőbb alapokon szerveződhettek és működhettek. A legjellemzőbb indok az azonos munkakör és a közös munka színhelye – szoba, műhely, csarnok, külső terület – volt. Közösséget alkothattak az azonos helyről (ország, település) származók, az egy nyelvet beszélők vagy akár az ugyanazon vallásúak. Nem volt ez másként az Óbudai Hajógyár esetében sem, ahol – az alapítástól a bezárásáig – számos kisebb munkahelyi csoport alkotott egységet, mely összetartás a gyáron kívüli életben is megmaradt.
A gyár egész történetére igaz, hogy nemcsak egy jól működő ipari üzem volt, hanem egy igazi CSALÁD, így, nagybetűvel.
Ez nem csupán abban mutatkozott meg, hogy minden és mindenki a másik munkájától függött, az ipari tanulótól egészen az igazgatóig, az egymásrautaltság a gyári élet egyéb területeire is kiterjedt és hatással volt. Az összetartozás alapja, origója maga a gyár volt, amely üzemekből és munkacsoportokból, brigádokból állt. Az Óbudai Hajógyár belső képe, a munkások összetétele kicsiben leképezte az otthont adó település képét. Óbuda évszázadokon át egy több nemzetiségű és vallású, színes település volt. Több nyelven beszéltek, több felekezethez tartoztak, mégis ez a tarkaság adta Óbuda esszenciáját. Ez a világ lassan megváltozott az idő folyamán, a különböző nemzetiségek (etnikumok) beleolvadtak a magyarajkú lakosságban. Ez szinte párhuzamosan zajlott a gyár történetével, belső életével. Az Óbudai Hajógyárban eleinte kizárólag külhoni munkások dolgoztak, akik meglévő szakmai tudásukat hozták magukkal a hajóépítés sokrétű munkájához. Hozzájuk csatlakoztak – egyre nagyobb számban – a magyar munkavállalók, illetve a Felvidékről érkező szlovák munkások. Ez a munkásösszetétel csak egy külső szemlélőnek tűnhetett kavalkádnak, belülről egy jól működő egység volt, amely eredményesen és sikeresen funkcionált. Ahogy változott a település populációja, úgy alakult át a gyár saját, belső világa is.
A hajógyári dolgozók munka- és életkörülményeiről írt Somogyi Manó egy hosszabb tanulmányt, amelyben számos és fontos adat mellett betekintést kapunk az üzemek és tágabb értelemben Óbuda XIX. század végi világába. Somogyi Manó (1866–1928) elismert szakértője volt a hazai és külföldi munkásrétegek szociális helyzetének, miniszteri tanácsosként ugyanakkor a formális kormányzati álláspontot képviselte. Az Óbudai Hajógyár munkásainak helyzete című szociálpolitikai tanulmánya 1888-ban jelent meg, és előző évi (1887) adatok alapján készült. Többek között kiderül, hogy a munkáslétszám ekkoriban 1217 fő volt, kizárólag férfiak, akik 25 szakmában, foglalkozási ágban dolgoztak. A munkásösszetételre vonatkozóan beszédes adat, hogy 100 dolgozóból 21 külföldi volt, legtöbbjük osztrák területekről származott. Sok volt a galíciai, dalmát, isztriai, német, olasz, svájci, román, holland, szlovák munkás is. A hazai munkások zöme óbudai volt, a többi a főváros más kerületeiből származott. A gyárban szigorú fegyelem volt: természetesen tilos volt az alkoholfogyasztás, elsősorban tűzvédelmi és nem egészségügyi okokból a dohányzás, a késésért pénzbüntetés járt. A bérekről megtudhatjuk, hogy hetente számolták el – péntek reggeltől következő hét csütörtök estig –, és átlagosan 0,90–1,66 Ft között mozgott a napibér; a szakmunkások között a kötélgyártók kerestek a legrosszabbul, a rézkovácsok a legjobban. A tanulók napibére 0,48–1 Ft volt. A rendes munkaidő napi tíz óra volt, amely beosztása évszakosan változott. A nyári időszakban reggel hattól délután fél hatig kellett dolgozni, de déltől másfélórás pihenőidő volt. Télen reggel hét és délután fél öt között volt a munkaidő. A gyárban csak rendkívüli esetben kellett éjjel vagy vasárnap dolgozni.
Fontos szempont volt a gyári munkások egészségi állapota. Megállapították, hogy Budapesten az Óbudai Hajógyár területe az egyik legegészségesebb munkahely.
Az üzemekben jó a világítás (villany), korszerűek és biztonságosak a gépek, kiemelten ügyelnek a tisztaságra, és kitűnő – saját – ivóvízhálózattal rendelkezik. Az adatok alapján – a gyár méretéhez, illetve a többi fővárosi gyárhoz képest – kevés baleset történt, a sérülteket a gyár saját kórházában ápolták, ingyen. Sőt, a lábadozás idején még táppénzt is fizetett a gyár, amely a munkás bérének fele volt. A gyár kórházát 1845-ben nyitották meg a Laktanya és Vöröskereszt utca sarkán. 1868-ban gyári munkások megalapították a „Munkások Kölcsön és Nyugdíj Egylete és Fogyasztási Szövetkezetet”, amely az öregkori nyugdíjakkal és a dolgozók olcsó áruval történő ellátásával foglalkozott. Saját üzletet működtettek a Hajógyár utcában, ahol nemcsak a gyári dolgozók vásárolhattak. Emellett önálló betegsegélyező és temetkezési egylete is volt a munkásközösségnek.
A tanulmány hosszabban ír a gyári dolgozók lakhatási körülményeiről. Óbudán nem épültek nagy bérkaszárnyák, valamint nem voltak nagy számban pincelakások, mint a főváros többi munkáskerületében. A kerületi lakásárakból kiderült, hogy egy szoba-konyhás lakásáért – beltelken – nagyjából 80 Ft bérleti díjat kellett fizetni évente, kültelki viskókért 60 Ft/év volt a tarifa. Ezért sokszor két család összeállt és egy nagyobb lakást bérelt – évi 70–100 Ft-ért –, ahol kiadhatták az egyik szobát vagy ágyat. Az Óbudai Hajógyár saját költségén vásárolt telket és épített lakásokat dolgozói részére az üzem szomszédságában (1871). Először hat darab épületet terveztek – ezt hívták a „Hatháznak –, de a nagy érdeklődést miatt további négy házzal kibővítették. Összesen 141 lakást adott bérbe munkásainak a gyár. A nagyobb – udvaros – lakás évi lakbére 117 Ft, a kisebbé évi 72 Ft volt (ez nyilván a tanulmány megjelenésének idején volt aktuális). Az évtizedek során máshol is épültek lakások a gyári dolgozók és tisztviselők számára, az Óbudai-szigeten és a Pacsirtamező utcában (1950).
A dolgozók műveltségi állapotára vonatkozólag megállapítja a tanulmány, hogy 73% tudott írni-olvasni, illetve a gyárnak volt saját iskolája is, ahol a korban 167 gyermek járt (gyári munkások gyermekei). Az iskola berendezését és a tanárokat Budapest Székesfőváros Törvényhatósága biztosította.
A Somogyi-féle dolgozat jól szemléltette, hogy milyen viszonyok voltak az Óbudai Hajógyárban az 1800-as évek vége felé. Azonban a gyár és munkásainak története a XX. század folyamán sokat és sokszor változott. Az első komolyabb változást az I. világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a forradalmak traumája okozta. A „nagy háború” idején természetesen hadiüzemként számoltak vele, és a flottilla számára készültek itt hajók, illetve a gyárban végezték el a javításokat.
A háború alatt már nők, valamint hadifoglyok is dolgoztak az üzemben. A külföldi munkások száma rohamosan csökkent, helyüket magyar szakemberek, mesterek vették át.
Ezek a szerkezeti és gazdasági változások viszont nem feltétlenül jelentették a munkásélet és összetartozás markáns átalakulását. A két világháború között továbbra is nagy megbecsüléssel járt az Óbudai Hajógyárban dolgozni. A gyári hierarchia élén a tervezőmérnökök álltak, legalján pedig a tanulók, inasok. Valóságos hajógyári dinasztiák jöttek létre, akik nemzedékeken át büszkék voltak arra, hogy valamely családtagjuk, rokonuk a gyárban dolgozott, függetlenül attól, hogy például hajóskapitány vagy egyszerű kötélverő volt az illető. Interjúkból és visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ez a hagyomány és tisztelet a mai napig megtapasztalható a családok részéről, akik gondosan óvják és megőrzik az emlékeket, fotókat, dokumentumokat.
A „meseboldogságú Óbuda” kegyeibe fogadta a hajógyári dolgozókat, akik a szabadidejükben szívesen kihasználták a település adta szórakozási lehetőségeket. A környékbeli vendéglőkbe jártak kikapcsolódni, szórakozni, ahol különböző asztaltársaságokat alkottak. Figyelemre méltó, hogy a gyár különböző egységeiben dolgozók más-más társaságba tömörültek, függetlenül attól, hogy melyik óbudai vendéglő, kiskocsma volt a törzshelyük. Így külön társaságot alkottak a kazánkovácsok, a lakatosok, a kárpitosok és még jónéhány szakma. A hajógyáriak egyik törzshelyének számított a Fő tér 5. alatt működő kiskocsma, amelyet az olasz származású Stelio Sándor üzemeltetett (sok olasz dolgozott az üzemben), illetve később a Vasmacska vendéglő a Laktanya utcába. A hajógyári munkások asztaltársaságainak működése, összejövetelei olyan mély hagyománnyá váltak, hogy a gyár bezárása után is megmaradtak – leginkább az egykori Fahn vendéglőben tartják –, amelyek az erős közösségépítésről tanúskodnak. Az Óbudai Hajógyárban szép hagyománya volt a különböző jubileumok megtartásának, például mesterek születésnapjai vagy a gyárban eltöltött idejük – kerek évfordulójuk – megünneplése. Ez a szokás a gyár bezárása után szintén megmaradt az egykori és időnként összejáró dolgozók körében.
Hosszú évtizedeken keresztül releváns szerepet játszott a vallásosság a hajógyári munkások életében.
A dolgozók többsége római katolikus volt, akik leginkább a Szent Péter és Pál főplébániára jártak istentiszteletre és más egyházi szertartásra.
Az óbudai evangélikus közösség magját képezték a Hajógyár protestáns vallású német és szlovák dolgozói. A kis létszámú gyári izraelita munkások 1938-ig szabadon dolgozhattak, ám ekkor az osztrák anyavállalat, a DDSG (Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft – Első Dunagőzhajózási Társaság) a német (náci) Hermann Göring Művek tulajdonába került, és azonnali hatállyal elbocsájtották a zsidó származású alkalmazottakat. A II. világháborút követő új politikai és világnézeti irányváltás keserű velejárója volt a vallási élet drasztikus visszaszorítása, sokszor tiltása. Itt talán elég csak az elmaradhatatlan hajószentelések hagyományos mozzanatára vagy a körmeneteken való részvételekre utalnunk.
Az Óbudai Hajógyár dolgozóinak mindennapjaiban fontos szerep jutott a kultúrának, művelődésnek és a sportnak. A gyárnak saját könyvtára, iparitanuló iskolája, illetve különböző művészeti körei voltak. Eezből kiemelkedett a Hajógyári Képzőművészeti Kör, amelynek lelkes és tehetséges tagjai számos kiállítást rendeztek országszerte. Az Óbudai Hajógyárban dolgozott rövid ideig Gruber Béla festőművész (1936–1963), aki a Dekorációs Osztályon csillogtathatta meg rajz- és festőtudását. A fiatalon elhunyt, tragikus sorsú óbudai művészt, aki Bernáth Aurél tanítványa volt, a XX. századi magyar festészet kiemelkedő alakjai között tartja számon az utókor.
A gyár sportélete egészen a XIX. századig nyúlik vissza, hiszen 1842-ben itt alakult meg a Magyar Hajósegylet, amelynek legfőbb támogatója és aktív sportolója Széchenyi István volt, az egylet zászlóját a gróf felesége készítette. A Hajósegylet tagjainak zömét a hajógyáriak adták, akik szívesen űzték ezt a sportot szabadidejükben. Az evezős sport szeretete lényegében a gyár bezárásáig megmaradt. 1945 után a gyár dolgozói több bajnokságban indultak, de a létesítményen belül is zajlottak háziversenyek, ún. gyáregységi bajnokság. A 1962-től Magyar Hajó- és Darugyár (MHD) néven létrehozott iparvállalathoz tartozott az óbudai gyár, ezért a sportolói MHD néven indultak a különböző versenyeken. Az Óbudai Hajógyár Sportkörében több – férfi és női – szakosztály működött: kosár- és röplabda, kis- és nagypályás labdarúgó, asztalitenisz, kajak-kenu, evezős, tenisz, természetjáró. Ezekben a szakosztályokban több korosztály sportolt, így értelemszerűen ennek megfelelő bajnokságokban indultak. A gyár területén saját focipálya volt, ahol nemcsak edzéseket és sportversenyeket tartottak, hanem más rendezvényeket is.
A gyári munkások pihenését szolgálta az 1950-ben megvásárolt egykori Törley-villa Balatonföldváron, amelyet vállalati üdülőnek alakítottak át. 1963-tól jelent meg a gyár havi lapja, a Hajó-Daru. A rendszeres újságnak már volt előzménye, az 1950–1957 között megjelenő Hajógyári Híd című vállalati lap.
A Hajó-Daru cikkei nemcsak az Óbudai Hajógyárról szóltak, hanem a többi hazai hajó- és darugyárról is informálta az olvasókat.
Az írások hangvétele – a kor viszonyaihoz képest – meglepően kritikus és őszinte volt, igyekezve minél reálisabban bemutatni az adott témát.
Az 1970-es években sorra jelentkeztek a problémák a gyár működésében, megkezdődött a hosszú agónia. A termelés az 1980-as évektől fokozatosan visszaesett, az egész világon csökkent az érdeklődés az újonnan épült hajók iránt. A rendszerváltozás volt a kegyelemdöfés a gyár életében, ahol ekkor már csak kb. 200-an dolgoztak. Ezek a folyamatok értelemszerűen negatív hatással voltak a gyári dolgozók életére és munkájára. A hangulat fokozatosan letargikussá és feszültté vált. Legbelül mindenki sejtette, hogy a gyár napjai meg vannak számlálva, bár hallottak a megmentéséről készülő különböző tervekről, elképzelésekről.
Az Óbudai Hajógyár bezárásával lezárult egy korszak Óbuda ipar történetében. A gyár ugyan fizikailag megszűnt létezni, a termelés leállt, de az ott dolgozók szellemisége nem múlt el. A színes hajógyári kompánia emlékezete beleolvadt Óbuda történetébe, amelynek megőrzése közös feladatunk.
Ez nem egy tervszerű dolog volt, hanem így álltak össze a szokásaim, tudásaim, meglátásaim. Tizenvalahány évvel ezelőtt láttam egy táskát, ami molinóból készült. Méregdrágán árulták, és ahhoz képest nem is volt szépen megvarrva. Az 1990-es évek elején voltam középiskolás. Rendszeresen jártunk túrázni, és akkoriban nem lehetett tisztességes hátizsákokat kapni, csak Nyugat-Európából, így aki tudta, magának varrta meg. Én meg arra jöttem rá, hogy nincs nagy különbség, hogy az anyag, amivel dolgozunk textil vagy éppenséggel molinó. Így arra jutottam, hogy ezt sokkal jobban meg lehetne csinálni, ráadásul fele ennyi pénzből: így született meg az első táska.
Utána meg az volt az elgondolásom, hogy ha már használt anyagból készül a táska teste, akkor készüljenek a pántok és kiegészítők is hulladék anyagból. Így találtam rá a biztonsági övekre. Vannak persze alkatrészek, amik nem lehetnek kidobásra szánt anyagból, például cipzárok, műanyag bújtatók, mert azok elhasználódnak. Ha megnézed egy táskámat, akkor nem az az érzésed, hogy ez egy “recycling táska” és hogy egy kézműves valami. Nem, ez egy jól kinéző táska, ami valamiből van. Nem úgy indultam neki, hogy kidobásra szánt anyagból készült táskát kell csinálni, mert ez a trend, hanem csinálni akartam egy táskát, ami jól néz ki, ami minőségi, ami egy tartós használati eszköz, és mellesleg hulladék anyagból van. Úgymond fordítva ültem a lóra.
Nekem nagyon fontos, hogy ne azért vegye meg valaki ezt a táskát, mert újrahasznosított, hanem mert jó. Igen, van egy üzenete ezeknek a termékeknek.
Én nem gondolom azt, hogy ha egy éveben felhasználok két köbméternyi kidobásra szánt anyagot, azzal megmentem a világot. Ugyanakkor, ha az ember már egyáltalán gondolkodik ezen, hogy mivel tudja a már legyártott anyagok használatának időtartamát kitolni, átadom azt az üzenetet másoknak is, hogy próbáljanak meg másképp gondolkodni bizonyos anyagokról, máshogy használni bizonyos tárgyakat.
Környezettudatos vagy az élet más területein is?
Szerintem, hogy ha valaki környezettudatos akar lenni, az vegetáriánus lesz. Én az vagyok 30 éve. Tavaly sokakat megrázott, hogy égetik a brazil őserdőket. Miért égetik ott az erdőket? Azért, hogy európai embereket etessenek marhahússal. Úgy gondolom, az embernek a saját háza táján kell rendet raknia ilyen szempontból. Ez egy nagyon összetett dolog. Az embereknek lejjebb kellene adniuk az életszínvonalukból, és sokkal egyszerűbben öltözködni és élni, egyszerűbb kajákat enni, nem kocsival járni, hanem biciklivel. Erre a váltásra nem képes mindenki, és sokan nem is akarják megtenni.
Honnan szerzed be az alapanyagokat?
Nagyon sok bontóba járok, és vannak olyanok is, ahol ki is szedik és gyűjtik nekem. Ezután kimosatom, szelektálom és tekercsekben, ládákban gyűjtöm. A molinók is már nagyrészt megtalálnak. Az elején volt egy ismerősöm, aki az @RC kiállításon dolgozott, tőle kaptam molinókat. Később reklámügynökségektől kaptam ponyvákat, most, ha szeretném, két nap alatt tele tudnám pakolni ezt a műhelyt reklámhálókkal úgy, hogy ne lehessen tőlük beférni. Úgyhogy most már inkább válogatni kell.
Hogyan született meg az Óbudás kollekció?
A Reborn oldalra írt egy ismeretlen hölgy, ami azért volt szerencsés, mert ezeket a molinókat nézegettem már, amikor Óbudán jártam.
Láttam, hogy épül a piac, és azt körbevette egy ponyvákkal beborított kordon. Nézegettem is, hogy majd milyen jó lenne ezekkel dolgozni, mert sok szép volt közöttük.
Az a baj, hogy amikor idekerültek, már két éve kinn voltak szabadtéren, sütötte a nap, tépte a szél, áztatta az eső, koszosak volt, összehajtogatták, megtaposták őket, tehát volt vele munka, míg használható állapotba hoztam mindegyiket, hogy legyen egyáltalán gusztusom ráfeküdni és szabogatni őket. A panelházakat ábrázolók nagyon kelendőek voltak. Megcsináltam belőle négyet, megvették őket azonnal.
Amikor a szabásmintát ráhelyezed a molinóra, mi a fontosabb, hogy a lehető legtöbb anyag újrahasznosuljon, vagy hogy a minta úgy illeszkedjen, ahogy megálmodtad?
Nem mindent lehet fölhasználni. Ha mondjuk van egy sima, kék felület, akkor 15 egyszínű, homogén, kék táskát nem fogok csinálni. Mindent megteszek azért, hogy a legtöbb rész hasznosításra kerüljön, például táskazsebnek fel lehet használni egy olyan részt is, ami nem izgalmas. Ugyanakkor a vásárlók elvárják azt, hogy ami a táskára kerül, jelentőséggel bírjon. Nagyon sokat szívom a fogamat, amikor van egy nagy darab reklámponyva, és nem tudok annyi táskát csinálni belőle, amennyit akarok, mert a minta nem adja ki azt, amit szeretnék. Vannak táskáim, amik biztonsági övből készülnek, ezek jellemzően homogének, de nem egyforma az övek szövése, és néha színesek is akadnak, így izgalmassá lehet tenni ezeket is.
Mi a névválasztás története?
Nem én találtam ki a nevet. Debrecenből jöttem vissza egy temetésről, amikor találkoztam egy marketinges ismerősömmel. Leültünk beszélgetni. Persze a temetésről jövet nagyon sok gondolatom volt. Beszélgettünk, beszélgettünk és akkor mondta, hogy nem csak a lélek születik újra, hanem az anyag is, és legyen „reborn”. A provokatív logót (egy spermium – a szerk.) egy grafikus cimborám csinálta.
Én nagyon meredeknek tartottam, de azt mondta, hogy ha komoly dolgot akarok csinálni, akkor válasszam az általa elkészített tizenöt tervből ezt, vagy ő nem foglalkozik tovább ezzel a projekttel.
Végül is hányan vagytok ebben a projektben?
Én csinálom a szabászatot, én szedem össze az anyagokat, tervezem, szabom, állítom össze a táskákat, és van egy barátom, akivel öt-hat éve dolgozunk össze úgy, hogy ő csinálja a szakmunkákat. Van egy grafikus is, de alapvetően egyedül viszem, én vagyok a stand mögött a vásárokon is.
Az időd mekkora részét tölti ki a Reborn?
Nekem van egy főállásom, de volt már, hogy kivettem egy hét szabadságot, és reggeltől estig ezzel foglalkoztam. Általában csak az esti órákban vagy hétvégenként szoktam ezzel időt tölteni. Ez számomra még mindig egy hobbi, ami ugyan nem nonprofit tevékenység, de nem is egy olyan dolog, amiből őrült nagy egzisztenciát lehet megvalósítani.
Nem is lehet, vagy csak nem akarod?
Biztos megvannak a saját korlátaim is, hogy mennyire hiszek abban, amit csinálok. Nem gondolom, hogy nem lehet, egyszerűen csak ismeretlen a terep, és nehezen teszem meg a lépéseket. Mindenféleképpen szeretném, hogy ez egy önálló lábakon álló vállalkozás legyen, ugyanakkor ez a fajta iparág nagyon sérülékeny, ezért nagyon meggondoltan kell csinálni.
A helyszín Budapest, azon belül is a gázlámpákkal szegélyezett, Duna-parti korzóval határolt Petőfi téri park. Az időpont a XIX. század legvége, szűk egy évvel a millenniumi ünnepségek után. Boldog békeidők, egyben felhőtlen gyermekévek a nyolcéves Schlosser Imre számára, aki társaival együtt ebben a környezetben, a különböző tereptárgyakat kerülgetve igyekezett minél jobb barátságba kerülni a rongylabdával, és ilyen módon elsajátítani a labdarúgás alapjait. Kivételes tehetsége már itt, a késhegyre menő egymás közötti meccseken megmutatkozott. Közeli, Párizsi utcai lakásukból az útja – ha csak tehette, és általában valahogyan megoldotta – szinte mindig ide vezetett.
A kezdetben vézna, sportolásra alkalmatlannak tartott kisfiút igencsak megedzette a folyamatos, kora délutántól gyakran késő estig tartó mozgás.
Legnagyobb ellenfelük a tevékenységüket rendszeresen ellehetetleníteni próbáló, labdájukat többször tönkretevő csősz, azaz parkőr volt, míg legnagyobb támogatójuk az a Podmaniczky Frigyes báró, aki egyik sétája alkalmával egyszer csak a szurkolóik közé tévedt, és akitől azután számtalan alkalommal kaptak pénzt gumilabdára, végül pedig saját, igazi bőrlabdára is. Az idő múlásával, néhány év alatt kezdték kinőni a park nyújtotta kereteket, így kénytelenek voltak új pálya után nézni, ahol vasárnaponként összegyűlhettek.
Forrás: wikipedia.hu
A célra megfelelőnek tűnő grundot a budai oldalon, az akkori Hadik laktanya mellett, a mai Bartók Béla út szomszédságában találták meg, majd tették rendbe, és próbálták minél hasonlatosabbá tenni egy valódi futballpályához. Itt már egyletet alakítottak, amelynek az évtized sokszoros angol bajnokcsapata, az Aston Villa nevét adták. Egy idő után viszont ezt a játékteret is kinőtték, ezért megkezdték a „zöldrét” kiépítését, ami már egy szabványméretű füves pálya paramétereivel rendelkezett. Az addig inkább csak baráti összetartáson alapuló „egyesület” helyett 1901-ben létrehozták a Remény Futball Klubot, amiben már komolyabb alapokra helyezték működésüket. Mindehhez új szerelés is szükségeltetett, aminek költségét abból fedezték, hogy felváltva ministrálni kezdtek járni a belvárosi görögkatolikus templomba – ahol nem mellesleg a frissen alakult Ferenczvárosi Torna Club futball szakosztály játékosának, intézőjének, Malaky Mihálynak az édesapja volt a sekrestyés –, és az így kapott aprópénzből hónapok alatt összespórolták a mezrevalót. Középiskolai csapatok ellen álltak ki, szinte verhetetlennek számítottak. Nem egyértelmű, hogy az első két magyar bajnokság gólkirálya, a játékukat egy alkalommal megleső Manno Miltiades, vagy az idősebb testvérek, esetleg mindannyijuk közbenjárására, de Malaky egy meccs megtekintése után, 1905-ben leigazolta Schlossert a Ferencvárosba. Pályafutása innentől egy kisebb döccenőt leszámítva, meredeken ívelt felfelé.
Tizenhat évesen az FTC harmadik csapatába tették a bal oldalra, ám már az első mérkőzése után felhívták a kettesbe.
Mivel ekkoriban az első csapatok sérülés esetén innen, a posztjuknak megfelelően pótolták játékosaikat, ezért szerencsés esetben jó esély kínálkozott a gyors feljebb lépésre. Schlossernél erre mindössze néhány meccset kellett várni, az első fellépése azonban nem sikerült túl jól: komoly lámpalázzal küzdött, a Postás védelme fizikailag egyszerűen bedarálta, és 1:0-ra kikaptak. Ezek után három hónapig ismét a kettes gárdában kapott játékidőt és lehetőséget a megerősödésre, amivel élt is. Első teljes szezonjában már kezdőként számoltak vele, melynek végén, az 1906/1907-es bajnokság befejeztével I. osztályú bajnoki címet szereztek, két ponttal megelőzve a MAC-ot és az MTK-t. Mindezt edző nélkül, heti két gyakorlással, egy rendkívül egységes, jó szellemiségű társasággal. Ugyanebben a szezonban, még az ősz folyamán behívták a nagyválogatottba is, ahol előbb Prágában a csehek ellen (4:4), majd a Millenárison az osztrákokkal szemben (3:1) lépett pályára, utóbbin élete első válogatott gólját is meglőtte. Tizennyolc évesen tehát egyszerre mondhatta magát magyar bajnoknak és válogatott játékosnak, de abban az időben Magyarországon még nem létezett profizmus, ezért a klubtól a futballdresszen kívül semmit nem kapott, a cipőt és az edzésre járáshoz szükséges villamosjegyet is magának kellett megvennie.
Ami egy év megszakítással következett, az egy diadalmas időszak első felét jelentette: 1909–1913 között sorozatban öt bajnoki címet nyert a zöld-fehérekkel, és mindannyiszor gólkirály lett, négyszer Európa legeredményesebb focistája. Ezalatt 95 bajnoki találkozón összesen 174 gólt lőtt, ami meccsenkénti 1,8-as gólátlagnak felel meg. Legtöbb gólját egy meccsen a III. kerületi TVE ellen szerezte, szám szerint nyolcat. Ezeket a rekordokat sem fogják egykönnyen megdönteni, de van egy cím, amit biztosan nem vesznek el tőle: ő rúgta az 1911-ben átadott Üllői úti Fradi-pálya első gólját. Gólérzékenységét a válogatottban is kamatoztatta, a Svájc elleni 1911-es hazai mérkőzésen (9:0) egymaga hat gólt vágott. Mivel akkoriban még nem rendeztek labdarúgó világ- és Európa-bajnokságot, illetve nemzetközi kupasorozatok sem voltak a klubcsapatok számára, így a válogatott szinte kizárólag barátságos meccseket vívott, az FTC pedig a téli-nyári holtszezonban külföldi túrákra, úgynevezett portyákra ment, vagy fogadott otthon híres ellenfeleket. Kivételt jelentett az olimpiai torna, ami 1912-ben Stockholmban zajlott, ahol a futball tanítómestereitől, az angoloktól elszenvedett súlyos vereség után végül a vigaszágon az ötödik helyet sikerült elérniük. Slózi – merthogy egy jól sikerült, osztrákok elleni válogatott meccsen történt beszólást követően így kezdték el hívni – ekkor már Európa-szerte ismert és elismert játékosnak számított, a londoni Tottenham Hotspur profi szerződést ajánlott neki, amit ő visszautasított.
A pályán kívül 1909-től Budapest Székesfőváros Vízműveinek kezelőtisztjeként dolgozott, 1912-ben feleségül vette együttese kapusának húgát, Fritz Erzsébetet, vagyis Elzát, akitől két fia született.
Népszerűsége nem ismert határokat, mai értelemben véve igazi sztárnak számított, az újságok rendszeresen foglalkoztak vele, és tettek közzé karikatúrákat róla, fókuszálva legendás karikalábaira.
A ferencvárosi szurkolók pályájuk és a mellette lévő teniszpálya közötti kis utcát Slózi utcának nevezték el. A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követni a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. A már említett, Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig. Mindezek ellenére hősünk élete végéig végtelenül közvetlen, emberi maradt, mindenkivel szóba állt, mindenkin segíteni próbált, aki őt arra kérte, és nem fogadott el érte pénzt. Szerény körülmények között, káros szenvedélyektől mentesen élt, nem dicsekedett magáról, nem kérkedett eredményeivel. Az utókor szemével mondhatnánk, hogy ugyanakkor túlzottan előrelátó sem volt, mert hiába nem verte el a pénzét, mégsem tudott megfelelő egzisztenciát teremteni magának és családjának a labdarúgás utáni időkre. Igaz, komoly pénz a magyar futballban csak pályafutása vége felé jelent meg.
Forrás: fradi.hu
A kirobbanó első világháború miatt két bajnoki szezon elmaradt, helyettük egyéb serleg- és hadi mérkőzéseket rendeztek. 1916/1917-ben indult újra az éles pontverseny, de Slózi ekkor már általános meglepetésre és országos megdöbbenésre a nagy rivális MTK játékosa volt.
1915-ben ugyanis összekülönbözött az FTC vezetőségével, állítólag azért, mert egy osztrákok elleni válogatott meccsre nem tudtak szerezni számára plusz tiszteletjegyet.
Először a fővárosi köztisztviselők klubjánál, a BSE-nél próbálkozott, végül azonban az MTK vállalta fel a Fradival szembeni konfliktust. Hathónapos várakozási idő, profizmussal gyanúsítás, majd hosszas tárgyalássorozat után a szövetségnél nagy nehezen zöld (illetve pont, hogy kék) utat adtak neki. A Ferencváros sokáig nem volt hajlandó kiállni az MTK ellen. A Hungária körútiaknál élte fénykorának második felét, ahol 1917 és 1922 között megszakítás nélkül hatszor lettek bajnokok, első évében 16 mérkőzésen szerzett 38 góljával (ez a közel 2,4-es átlag máig magyar bajnoki rekord) pedig gólkirály. Az MTK tagjaként is részt vett sikeres külföldi portyákon, ahonnan sokszor veretlenül tértek haza, annak ellenére, hogy erős ellenfelekkel mérkőztek meg. Közben a válogatottbeli eredményessége valamelyest csökkent, azonban így is rendszeresen meglőtte a maga gólját. A háborúban érdemben nem kellett részt vennie, mert bár egyszer propaganda jelleggel, katonaruhában pár napra kivitték a frontra, ám utána bevetés nélkül rögtön vitték is haza.
Schlosser akcióban
1922 elején, a harmincharmadik életévében úgy döntött, edzőnek áll, és a MAC ajánlatát visszautasítva a VAC (Vívó és Atlétikai Club) irányítását vállalja el. Számítása nem igazán jött be, egy év után fájó szívvel, egy előnyösnek érzett szerződést aláírva külföldre távozott, ahol sorrendben a svéd Kamraterna Norrköping, a lengyel Wisła Kraków és az osztrák Wiener AC trénere lett, változó sikerrel. Ausztriában próbajáték után ismét a pályán bizonyíthatott, ami mellett a klub ifjúsági csapatával párhuzamosan a másodosztályú Brigittenau edzőségét is elvállalta (utóbbival bajnokként feljutottak az első osztályba), egyben kinevezték a WAC klubkávéházának igazgatójává. A bécsiekkel egy alkalommal Budapesten vendégeskedtek, ahol jól ment neki a játék, és a szezon végén megkereste szeretett klubja, az FTC, hogy igazoljon haza hozzájuk az 1926/1927-es, első alkalommal kiírt professzionista ligabajnokságra. Örömmel tért vissza, és nem is okozott csalódást: 14 meccsen 11 gólt lőtt, bajnokok lettek, de a szezon végén nem marasztalták. Útja innen az óbudai bejegyzésű, szintén elsőosztályú Budai 33 FC-hez vezetett. A főleg fiatalokból álló fekete-fehér egyletben ketten képviselték a rutint: a 38 éves Schlosser mellett a legendás Zsák Károly kapus (aki civilben sokáig az Óbudai Gázgyárban dolgozott) tornázta fel a korátlagot. Régről ismerték egymást, hiszen együtt szerepeltek a stockholmi olimpián és utána többbször a magyar válogatottban. Novemberben két komolyabb vereségbe szaladt bele a Harihárom, előbb a Fraditól kaptak egy sima nyolcast, rá egy hétre az MTK tömte ki őket 6:1-re. Schlossert a Budai 33 azzal tudta leszerződtetni, hogy a fizetésen túl azt ígérték, hogy tisztviselői állást is intéznek neki. Végül sem állást, sem pénzt nem tudtak adni, így Schlossernek elment a kedve a játéktól, ahogy a novemberi mérkőzések is mutatják. Ezért és így ért véget a szezon, amelyet a tizenkettőből a nyolcadik helyen zárták, de már Slózi nélkül, aki a pénzhiány miatt otthagyta, majd feljelentette az egyesületet.
A válogatottban a hazai búcsúmeccsét 1926 őszén a svédek ellen, idegben 1927 tavaszán az osztrákok ellen játszotta. A maga ekkor 37 évével sokáig ő volt a magyar nemzeti tizenegyben legidősebben pályára lépett labdarúgó. Első és utolsó válogatott fellépése között több mint húsz év telt el, ami alatt 68 hivatalosnak számító mérkőzésén (a hét darab nem hivatalossal együtt 75-ön) 58 találatot ért el. Jubileumi válogatottságai alkalmával számos értékes ajándékot és személyes emléktárgyat kapott. Klubszinten a világháború miatt kiesett két bajnokság idején játszott tétmérkőzéseket is figyelembe véve 318 első osztályú bajnoki találkozón 417 gól ért el, ezzel máig a világ hatodik legeredményesebb játékosa az első osztályú bajnokságok tekintetében. Tizenhárom hazai bajnoki címe és hétszeres gólkirálysága megdönthetetlennek tűnő magyar csúcs.
Játékát gólérzékenysége mellett labdakezelési és cselezési készsége, munkabírása, valamint önzetlensége emelte a legnagyobbak közé.
Számos búcsúmeccset és jutalomjátékot rendeztek a tiszteletére, még évek múlva is, jó párszor azért, hogy a mérkőzés bevételével anyagi helyzetén segítsenek. Hivatalos búcsúmeccsét a Magyar Labdarúgó Szövetség az Üllői úton rendezte számára 1928 nyarán az I. és II. osztály ligaválogatottjai között, amire jóval a várakozások alatti, mindössze 3.600 néző váltott belépőjegyet. Így múlik el a világ dicsősége…
Visszavonulása után időről időre folytatta már korábban megkezdett futballtréneri tevékenységét mindenféle hivatalos képesítés, azaz edzői papír nélkül. Sőt, alkalmanként – ha úgy ítélte meg – a pályára is visszatért. Először a Pesterzsébet FC gárdáját irányította, 1932-ben Budafokon tűnt fel, 1943 őszén a Kaposvári Rákóczi kispadjára ugrott be, ahol kisebbik fia, Norbert volt a kapus. Utóbbi helyen együtt kerültek egy Győr elleni bajnoki meccs után házon belüli bundagyanúba, majd léptek közösen pályára a magyar katonaválogatott ellen 1944 nyarán, Slózi valószínűleg tényleg utolsó búcsúmeccsén. A háború után állítólag Orosházán is edzősködött, illetve a Fradi amatőröket ugyancsak trenírozta valamikor. Játékvezetői képesítést viszont szerzett, és e végzettségét időszakosan gyakorolta is.
1928-ban ismét munkát kellett vállalnia, az Országos Társadalombiztosító Intézetnél helyezkedett el, de a béréből nem tudtak tisztességesen megélni, az 1930-as évek legelején, a nagy gazdasági világválság közepette – mondhatni – nyomorogtak Baross utcai lakásukban. Helyzetüket végül valamelyest az konszolidálta, hogy 1933-ban újra a főváros alkalmazásába került mint kezelőtiszt, azonban a gyakorlatban több kerületi elöljáróságon dolgozott irodatisztként. E minőségében számos emberen segített azzal, hogy hamis papírokat állított ki nekik, ezzel elkerülve származásuk miatti meghurcoltatásukat, végső soron megmentve az életüket. 1938-ban tevékenységéért letartóztatták, miután valaki – akin nem tudott segíteni – feljelentette a hatóságoknál. Fia elmondása alapján volt időszak, amikor kis sportszerboltot üzemeltetett, ám jószívűségét nem lehetett összeegyeztetni az üzleti élettel, gyerekeknek nem egyszer áron alul adott el futball labdát, és olyan is sokszor előfordult, hogy tiszteletdíját szétosztogatta a téren focizó legügyesebb gyerekek között.
Schlosser 1937-ben nevét a kor megfelelési kényszerének engedve Solymosira magyarosíttatta. 1941-től heti rendszerességgel járt ki hétvégén nagyobbik fia, Imre családjához Csillaghegyre, és általában ott is aludt menyééknél, akik 1935 óta éltek a Zöldfa utcában. Tőlük nem messze lakott feleségének, Elzának a húga, Irma is. 1944 végén, az ostrom idején két hónapra kiköltözött a fiáékhoz, amire az ostromon túl számos jó oka lehetett. Az említett hamisításos eseten kívül például az, hogy egyes visszaemlékezések szerint valamilyen formában részt vett a Dallam ellenállási szervezet tevékenységében, aminek feladata a Duna-hidak megvédése lett volna. Továbbá az, hogy az MTK-ban játszott, még ha nem is volt zsidó, az igazoltató nyilasoknak ki tudja, mire adott volna okot – jobbnak tűnt nem kideríteni.
Slózi 1955-ben vonult nyugállományba, így több ideje maradt látogatni örök szerelmét, az FTC-t, ami akkor éppen még Kinizsi néven szerepelt az Üllői úton, ahol szinte minden nap megjelent.
Utolsó nyilvános fellépésére 1955. október 16-án itt került sor, amikor a századik magyar-osztrák mérkőzésen, 104.000 néző ovációjától kísérve, válogatott mezben ő végezhette el Puskás és Kocsis között a kezdőrúgást. Szűk négy évre rá, 1959 nyarán az akkori Sportkórházban távozott el végleg közülünk, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírkövét két csodálója ingyen készítette el, rajta a felirattal: „Slózi 75x a hazáért”.
Schlosser Imre sírja
Unokája, sorban a harmadik Imre 1947-ben született, Csillaghegyen nőtt fel, ma a Kiskorona utcában lakik. Gyerekként a Csillaghegyben focizott, nagyapja büszkeségére, aki legnagyobb rajongója volt. A klub sokszor Slózival mint az együttes elsőszámú szurkolójával a plakátokon hirdette aktuális bajnoki összecsapásait. Elmondása alapján nagyapja soha nem gondolta, hogy a futball egyszer akkora üzlet lesz, hogy abból meg lehet majd élni. Idős korában hétvégenként a haverokkal a Corvin köz sarkán lévő totó-lottózóban gyűltek össze, ahol a kis Imrével is nem egyszer töltetett ki egy-egy szelvényt. Sokan, akiknek segített, még évtizedes távlatból is látogatták, ajándékot vittek neki, megköszönték, amit értük tett. Nagyságát a magyar labdarúgás pantheonjában talán Puskás Ferenc kijelentése adja legjobban vissza, aki egyszer azt mondta, hogy ha az égi pályákon valamikor összeáll majd egy mindenkori legjobb magyar labdarúgó válogatott, akkor – amennyiben őt is beválasztanák – Slózi kedvéért átengedné neki a balösszekötő posztját, és kihúzódna balszélsőnek. Ennél nagyobb megtiszteltetés magyar labdarúgót aligha érhet.
– Tudom, mitől félsz – susogta lágyan a Szegfű Illata.
– És tényleg tudta – kontrázott rá a Végzet Kacsája. Majd így folytatta a Világ Legkisebb Meséjét:
Azonban Ördögbőr grófja erre persze csak úgy hányta a fittyet, és kacagva azt válaszolta:
– Nem félek én semmitől.
És Ördögbőr komolyan gondolta a dolgot. Állt a Ferihajó rakterében, előtte Csipacsabi ládája, felcsapott tetővel… és csak úgy áradt a szegfűillat, amit eddig észre sem vett, vagy nem akart észrevenni, vagy nem volt orra, hogy észrevegye.
Vagy a szíve nem úgy dobogott, hogy ne csak homokot lásson, hanem egy Abszolútumot.
Egy igazit.
Az illat betöltött mindent. Nem volt bántó, vagy sűrű, vagy túl sok: a Szegfű Illata volt, minden, amit egy szegfű illatában csak szeretni lehet. Körbesusorászta Ördögbőrt, átfolyt rajta, mint nyitott tenyéren a tengervíz. Ördögbőr csak a szeme sarkából érzékelte az Abszolútúmot furvást – ha egyenesen nézett, csak egy láda homokot látott. Azonban, ha egy kicsit kancsalított, jobbra mondjuk, rögvest kiszúrt valami lágy lebegést, valami óvatos szellőfélét, ami – furamód – de mosolyog, és aranybarnán táncikál a raktér ablakán beszűrődő holdfényben.
Mayer Tamás illusztrációja
Ördögbőr már nem kacarászott. Mert akkor értette meg, hogy egy Abszolútumot lát – mit lát: ÉREZ.
Minden illat valamilyen, de minden illatnak megvan az Abszolútja. Ami azt jelenti, hogy minden, ami csudás abban az illatban fellelhető, egy láthatatlan, mindentudó, de okosan mindentudó illatban egyesül. Dzsinnt találni lámpásban? Fapapucs. Három kívánságot teljesítő aranyhalat fogni? Semmiség.
Abszolútumot látni, nem is látni: BELÉLEGEZNI…, nos, annak az esélye egészen kevés. Kicsike. Bár, ha éreztél meggyillatot nyáron, és erről eszedbe jutott a nagyid, és az, hogy mennyire szereted őt, akkor LEHET, hogy egy Abszolútum látogatott meg a kertben (esetünkben a meggyillaté). Vagy ha tulipánszagolgatás közben az anyukádra gondoltál, meg arra, hogy milyen jó, amikor megölel – nos, annak meglehetősen Abszolútum-simogatás szaga van (azaz a tulipánillat Abszolútumáé, ami körbe táncol, majd okosan mosolyogva odébbáll a keleti széllel).
És most itt lengedezett egy. A Ferihajó rakterében. Ördögbőr pontosan nem is emlékezett, mikor került a láda a hajóra. Viszont tudta, hogy az Abszolútumokban az a különleges, hogy valóban mindentudók. Nem is te lélegzed be őket – ők lengnek téged és járnak át, kívül-belül, hiszen ami valami tökéletesnek a legtökéletesebbje, a szörpsűrű illatok illatának a legillatabb illata, minden, ami abban az illatban jó, az hogy ne lehetne már olyan bölcs is, hogy csak na?
De Ördögbőr, csupán a rend kedvéért csak elmondta még egyszer, igaz, kicsit halkacskábban, hogy:
– Én nem félek semmitől.
– És a SENKIVEL mi a helyzet? – lengte körbe a grófot az Abszolútum. – BIZTOS nincs SENKI, akivel már egyszer csörtéztél, és SOSE többet nem mernél sosem?
A kacsa nem mondott semmit. A Végzet Kacsája, az csak vigyorgott, mint akit fagyizni visznek.
Ördögbőr meg agyalt. Egy Abszulútummal vitatkozni pont olyan, mintha a Holddal kezdenél vitába este, hogy ne keljen fel.
Felesleges.
Egy Abszolútum mindent lát.
Benned is.
– …mondjuk egyszer nem fizettem a macifröccsért a bóbéji Nagyokos kiskocsmában – kockáztatta meg csendesen Ördögbőr. – A Csapos szerintem biztos megkergetne, de falába van, kettő, úgyhogy asszem’ el tudnék futni.
A Szegfű Illata kacagni kezdett. A kacsa hápogva röhögött. Basabusa néni és Basabusa bácsi csak azért nem csinált semmit, mert épp fenn puszilkodtak a taton.
– Jaj, te – illatollászkodta meg csacskán a Szegfű Illata Ördögbőr szívét. – Csak a rosszalkodás, mindig az a fránya rosszalkodás. De a lelked, az jó. Beléd se kell bújnom, hogy lássam.
Ördögbőr libabőrös lett. A szíve közölte, hogy dibb-dobb, dibb-dobb, de úgy, mint aki lassan-lassan ráeszmél valami félelmetesre.
– Szóval akkor idefigyeljen, GRÓF ÚR! – folytatta a Szegfű Illata – …nem gondolt még arra, hogy vajon miért egy kacsát kell cipelnie ide meg oda? Ami VÉGZET, és a legkisebb mesét a világon meséli neked furvást?
– …mert minden mesének VÉGE van egyszer. Meg… ó, hogy a büdöstalpú makréla vinné el, ráadásul SZÉLE is van. – nyögte Ördögbőr. És ráeszmélt nagyhirtelen, mire gondol az Abszolútum. – És akkor nekem… most akkor TÉNYLEG?
– És ezért kell elmennetek a Ferihajón (aki imád téged) – nózillázta mosolyogva a Szegfű Illata keresztül-kasul a grófot – a Sárverem Rémkisboltba. Ahol – tudod te azt nagyon jól – félelmeket adnak és vesznek. És megfelelő áron megszerezni azt a 10 deka varjúkárogást, amiből kiderül, hol van elrejtve Kiskos kapitány aranyszíve.
– Egy – közölte a gróf feltartott hüvelykujjal – semmi kedvem odamenni. Megvagyok én a kis félelmemmel, még akkor is, ha sejtem, hogy miről VAGY KIRŐL illódzol itt nekem. Egyszer már legyőztem, miért FÉLNÉK TŐLE amúgy is? Kettő: – akkor már a mutatóujját is felemelte, tudomást sem véve arról, hogy valami furcsán dübörög odafenn a taton – akkor inkább – haha! – hagyom is azt az aranyszívet. Kell a fityfenének.
A Szegfű Illata olyan édesen kacagott, hogy abba a legszomorúbb pákász kividámodott volna.
– Nem így megy az – közölte Ördögbőrrel. Aki úgy érezte, mintha az Abszolútum távolodna. A kajütablak felé kancsalított, és valóban: valami megmagyarázhatatlan lebegett angyalszempillaként kifelé, a Tengeróceán tetejébe, a csillagok alá s a végtelen sós víz fölé, mint valami lágy, és csacska, lányhajnyi fuvallás. Halkabbra tekerődött a szegfűillat, de azért még ott volt. – Ebben a mesében ez nem így megy. Például nekem az a szerepem benne, hogy elrejtsek egy szegfűillatnyi kis üzenetet a szívedben.
És akkor Ördögbőr azt érezte, hogy a talpa picit felemelkedik. Mintha valami forró, de kedves hurrikán közepén lebegne, úgy ölelte magához pár centire lebegtetve a hajópadlótól Ördögbőrt a Szegfű Illata: és Ördögbőr boldogságot érzett, pont olyat, mint amikor a kalóznagypapájával jó régen, Ördögbőr kiskorában horgászni mentek el, csak ők ketten, a nap pedig a fejük búbját simogatta a Medvecukor patak partján, aminek TÉNYLEG medvecukor illata volt.
És paff: egyszer csak a szívébe masnizva egy üzenet.
Fura, mert nem tudta, mi az, de tudta, hogy OTT VAN.
– Csak a bajban nyisd ki, jó? Ez egy olyan TITKOS üzi. Ha baj van, gondolj rám, és akkor az üzenet kibogozódik, és elmond neked valamit, ami ott és akkor, a legnagyobb félelem közepén a hasznodra lehet. Pici pösznyi segítség ez. Vigyázz magadra, és legyél okos, meg hagyd, hogy szíved vezessen! Ja, és hallgass a kacsára! És nagyon vigyázz, mert most történik valami rossz!
– Bizony – bólogatott a kacsa.
A Szegfű illata pedig eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
Csipacsabi ládája üresen tátongott.
Ördögbőr nem értett semmit.
Aztán meghallotta a Kacsa hangját.
– És akkor Ördögbőr grófja akkora kelepcében találta magát, hogy csak na. Hogy a fal adta a másikat.
– Bizony, te PELNAHAJDEL SEMMILEKELLŐ TÖKKELÜTÖTT GLÓF! – kiabált be a tatról egy ismerősen logopédusbácsira és jófej beszédtechnikatanárra szoruló illető.
Ördögbőr a tatra rontott. És ki állt ott? Viharverten? Szomjazva a bosszút? Vicsorogva? Egy helyrehozott robotdinoszaurusz társaságában, aki épp a nagyon megijedt Basabusa bácsit és Basabusa nénit tartotta rettenetes mancsával fogságban? Akik azt kiabálták Ördögbőrnek, hogy SEGÍTSÉG? És vajon melyik fregatt libegett a Ferihajó mellett, egy közlekedésre feltűnően alkalmas pallóval összekötve magát vele?
– Te. Meg. HOGY. KERÜLSZ. IDE! – ordított Ördögbőr grófja.
Furamód a másik hajó agya, Sszabó János (két sz-szel) nevű komputer válaszolt a meglehetősen bosszúra éhes arccal fújtató SivákMivák Károly helyett a túloldalról.
– Olyan szépen mondta, hogy Kérem szépen. L betűvel, most szólj hozzá – közölte elérzékenyülve. – Úgyhogy úgy döntöttem, haverok leszünk. Vagyis visszaröpintettem ide. Nagyon zsivány, kétfős bandánk van, halálfejjel meg minden, plusz egy robotdinoszaurusz: a többi sajnos megmakkant, de ezt rendbe tudtam hozni. Figyelj: mondanám, hogy lépj be hozzánk, csakhát Ti most épp jól el vagytok kapva.
– BIZONY ÁM! – kiabálta SivákMIvák, és Basabusáék elé lépett. Basabusa próbálta behúzni az irdatlan pocakot, ami nála a pociját jelentette, de így is túl közel került hozzá SivákMivák láthatóan piszok éles tőre. Basabusa néni azt suttogta, hogy „se-gííít-sééég!” – Úgyhogy moszt két választászod van: a.) magála hagyod a balátaidat, és elinalsz, és én meg jól bosszút állok. Vagy b.) fogod magad, és elmész a Sárverem Rémkisboltba, eladod a félelmedet, és megveszed a helyébe a valjúkálogást. Megkelesed a valázslakatos ládát, aztán ideadod nekem azt, ami benne van. Vagyisz az ALANYSZÍVET.
– …az vaRjúkáRogás, te majomkenyérfa – közölte Ördögbőr, és fel se tűnt neki, hogy azt, hogy SÁRVEREM RÉMKISBOLT, SivákMivák simán ki tudja mondani. Sóhajtott egyet, a szablyáját leengedte. A Kacsára nézett, de úgy, mint akinek igazából már mindegy is. Az visszapislogott. Majd ezt mondta:
– És Ördögbőr akkor szelet fogott, ám vihart aratott. De mi a jó a viharban? Az, hogy utána mindig, mindig kisüt a nap.
És hozzátette:
– És akkor Ördögbőr elindult a Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidék felé. Nem volt könnyű dolga: út közben a Ferihajó majdnem zátonyra futott a Lidércfogak-tengerhegység agyarként meredező sziklái között navigálva magát – de a Ferihajó ügyes volt, Ördögbőr pedig eltökélt. Ment, mint akinek muszáj mennie. Félt ugyan attól, mi vár rá, de a barátairól volt szó, akit SivákMivák foglyul ejtett. Úgyhogy átverekedte magát a Vérvizeken is – néhány lúdmarócrém ekkor majdnem a Tengeróceánba rántotta, de a gróf végül szó szerint kivágta magát a helyzetből a szablyája segítségével.
Így telt el egy tengeróceáni nap.
És másnap, egészen pontosan június 45-én, szerdán, behajózott a csengő bongó módon csöndes Csontzenezúgó Mocsárpocsárvidékre a Ferihajó. Halkan fútt a szél, mintha még a szél se merne fúni, csak úgy, óvatosan. És a Mocsárpocsárvidék tele volt összetört, árbócát vesztett, ősrégi hajókkal és vitorlásokkal, a víz pedig úgy szaglott, mint a záptojás. A halott árbócok alól suttogás és nesz szuszogott elő a párába és a ködbe, mely belengte az egész vidéket: majd egyszer csak ZUTTY: a Ferihajó partot ért.
És Ördögbőr kiszállt. Térdig merült a sárba el. Égnek meredt az összes haja szála, de azért nekiindult az egyetlen, régi sziklákkal kikövezett, kinyergős-nyekergős-kanyargós ösvényen, bele a romlott tej színű ködbe, a rengeteg fák és indák és liánok között.
Egyszer hallott csak valami hangot: azt suttogta a homályból a recsegős banyacúg, hogy „Gyere csak, adok neked eperlekvárt, kis grófocska, gyere erre.”
De Ördögbőr nem ment. És ott találta magát, egyik pillanatról a másikra a SÁRVEREM RÉMKISBOLT előtt. A Rémkisboltot rettegte mindenki. Volt egy rozsdás cégére is, ez állt rajta:
Sárverem Rémkisbolt, alapítva minden előtt 200-al
Félelmeket adunk-veszünk. Tessék csak befáradni!
Csak egy kicsit volt romos, kicsit volt kidőlt-bedőlt, kicsit volt rozoga. Viszont ez a sok kicsiség egy nagyon nagy rettegésben egyesült. Abban, aki épp az ajtó előtt állt.
És Ördögbőr benyitott az ajtaján.
Basabusa néni és Basabusa bácsi ijedten nézték Ördögbőrt a Ferihajó tatján. A robotdinoszaurusz recsegve közölte, hogy BZZZ-BZZZ. SivákMivák felröhögött az égre. Ördögbőr meg álldogált, egyik lábáról a másikra. Majd pedig csak annyit kérdezett a Végzet Kacsájától:
– …most komolyan, tényleg lelövöd az összes poént?
Hajaj, mi lesz most? Miféle félelem lehet az, amivel Ördögbőrnek most szembe kell néznie? ÉS vajon sikerül neki? Meglesz végre az aranyszív? Mit gondoltok? Két hét múlva jövünk, és elmeséljük, most pedig tessék szépen meghallgatni az eheti könyvalávalót!
A legegyszerűbb és gyakran alkalmazott tremolo a dobpergés, mely máig a dobosok egyik legkomolyabb ritmikai feladata, elsajátítása nem könnyű:
Tiszta vonós tremolót ritkán hallunk a maga meztelen valóságában, de szerencsénkre azért van remek szemléltető videó erről is. A tremolo effektusa összekapcsolódik a hangerő a növelésével, a crescendóval, így a kettő együtt meglehetősen erős hatást gyakorol a hallgatóra.
Mivel a vonósok nagyon gyakran alkalmazzák a leírt muzsika megszólaltatásában, ezért elemi feladatuk, hogy jól megtanulják a jobb csuklót nem kímélő technikát:
A zenetörténet egyik legemlékezetesebb zenekari tremolóval kezdődő műve Bruckner 9. szimfóniájának első tétele, melyre az előző videó hegedűse hivatkozik:
Bruckner nem kíméli a szimfonikus zenekar vonós szekcióját, hosszú percekig kell ezt az embert próbáló technikai feladatot teljesíteniük, miközben a főszerep nem az övék, feladatuk, hogy feszültségkeltő módon „megágyazzanak” a rézfúvós dallamanyagok megszólaltatásának.
Nem meglepő, hogy a tremolo az olaszok találmánya volt a 17. század elején. Először a hegedűvirtuózoknál jelent meg, és a szerzők műveik címében jelezték is a sajátos effektust. Biagio Marini Affetti musicali (1617) című gyűjteményében egyik szonátájának ezt a címet adja: La Foscarina con il tremolo. (A szakasz a felvételen 2’ 37”-nél kezdődik.)
Marinit valami nagyon erős vágy kifejezése ihlette a tremolo használatára. Mintha sűrű sóhajtást, netán lihegést hallanánk a vonós hangszerekből, nem véletlen, hogy az emberi hang utánzása is célja zeneszerzőnek.
Claudio Monteverdi (1567-1643)
Következetesen alkalmazott színpadi-drámai, végsősoron operai effektusként azonban Claudio Monteverdi használta először a tremolót, és nem egyszerű ötlettől vezérelve, hanem, amint művének, a Tankréd és Clorinda párviadalának előszavából kitűnik, alaposan végiggondolta a tremolo használatát. Tasso Megszabadított Jeruzsálemének egy részét választotta a megzenésítés tárgyául. A két ellenséges táborba tartozó szerelmesek talpig fegyverben találkoznak egymással, és párviadalt vívnak. Nem ismerik fel egymást, és a bősz harci kedv végül tragédiába torkollik: Tankréd ledöfi szerelmét, és csak akkor ismeri fel tragikus végzetét, mikor a haldokló pogány Clorinda arra kéri Tankrédot, hogy kegyelme jeléül keresztelje meg. A főszereplő azonban a Történetmesélő, a Testo, aki egyúttal elbeszéli és látja is a két hős pantomimszerű színpadi megjelenítését.
A lélek szenvedélyei közül Monteverdi számára a legfontosabb három a harag, a mérséklet és az alázat, és az elsőnek keresi a megfelelő ábrázolási módját. A három szenvedélyhez három természet – és ezen keresztül három stílus – társul: a felajzott, a lágy és a mérsékelt (concitato, molle, temperato). A múlt zenéjében a felajzott stílusra Monteverdi szerint nincs példa. Platónra hivatkozva azt mondja Monteverdi, hogy a görögök a harci táncoknál és énekeknél a rövid szótagokból álló pirrichius verslábat használták. A ritmus pattogó volt, és a harci lelkesültségnek ez kedvezett a leginkább. Monteverdi így elkezdi felezni a ritmust. Az egész hangból (tá-á-á-á) két félhang lesz (tá-á-tá-á) majd négy negyed (tá-tá-tá-tá), aztán nyolc nyolcad (ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti), végül tizenhat tizenhatod (ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti)
Ahogy egyre feszültebbé majd haragosabbá és ádázabbá válik a két szereplő párviadala, úgy kezdenek felpörögni a felezés által a ritmusértékek, míg eljutnak a folyamatos, ütemeken át tartó hangismétléshez, azaz a tremolóhoz.
A zenészek eleinte nem értették, hogy mit is kell pontosan csinálniuk:
„Kezdetben úgy érezték, hogy inkább nevetséges dolgot művelnek, mint dicsérendőt, amiatt, hogy ugyanazt a hangot tizenhatszor kellett elkalimpálniuk egy ütemben, s ezért az egész ütemben egyetlen megütésre redukálták ezt a sokszori megszólaltatást, (…) s ezzel tönkretették az izgatott beszédhez való hasonlatosságot” – írja Monteverdi.
Meglepő, hogy a kezdet kezdetén, a zenészek még csak megszólaltatni is képtelenek voltak a tremolót, és a zeneszerzőnek külön ki kellett erre térnie a művéhez írott előszóban.
Az egész kis „kísérleti opera” itt hallgatható-nézhető meg. (A nagy tremolós szakasz 7’ 31”-nél kezdődik.)
Ezt követően a tremolo már bevált effektussá vált, a következő évszázadban érdemes csak egy pillantást vetni Vivaldi életművének két gyöngyszemére, hogy lássuk, a tremolo a legelemibb eszközzé vált száz év alatt.
A Négy évszak Nyár-concertójának nagy viharzenéjét aligha kell bemutatnom:
Kevésbé ismertek Vivaldi nagy tremolo-áriái operáiból. A Griselda című művében az ária első részének szövege emblematikusan az emberi életet hasonlítja az orkánok által szaggatott tengerhez.
Agitata da due venti,
freme l’onda in mar turbato
e ‘l nocchiero spaventato
già s’aspetta a naufragar.
Dal dovere da l’amore
combattuto questo core
non resiste e par che ceda
e incominci a desperar.
Két szél rázkódtatja
a remegő hullámokat a viharos tengeren
és a rémült kormányos
már hajótörést vár.
E szívet a szerelem
kötelme dúlja fel;
ellenállni nem tud, lankad,
és kétségbe zuhan.
Nem meglepő, hogy nagyon hasonló eszközökkel él a komponista, mint a Nyár-concerto viharzenéjében. De emberi hangon (és méghozá milyen hangon!) talán még átütőbb erejű a sok apró hang ismétlődése, amely mintha valóban a fények félelmetes villódzásait idéznék meg.
Itt már teljes pompájában áll előttünk a tremolo, hogy majd Mozarton, Beethovenen, Wagneren és Bruckneren keresztül az avantgárdon, a jazzen és a filmzenén át folyamatosan feszültségben tartson bennünket, hiszen a zene sokféle célja közt e talán legszélsőségesebb egyúttal a legellenálhatatlanabb is.
A tegnap este jár a fejemben. Csak jöjjön el. Erre gondoltam a fürdőkádban. Szőrtelenítettem, esti mesét olvastam, imádkoztunk. Énistenem, jóistenem, add, hogy a gyerekek ne keljenek fel a parkettarecsegésre, és gyorsan elszabaduljak innen. Isten meghallgatta az imámat, hálás voltam érte. A férjemtől elbúcsúztam, hű, de kicsípted magad, mondta, én meg magyarázkodtam, nem láttam őket évek óta. Óvatosan lépkedtem a jeges utakon, nehogy elessek. Amikor megérkeztem, Iván már ott volt. Meghízott. Unicumot ittunk, megkérdezte, hogy vagyok, minden rendben, válaszoltam, megittunk még egyet, milyen a házasságom, nagyon jó, mire ő, nem tűnök boldognak, erre én, az vagyok. Táncoltunk, átkarolt, évek óta csak rád gondolok, mondta, én meg, hogy évek óta csak rá gondolok. A falhoz nyomott, meg akart csókolni. Azt mondtam, ne. Ne itt. Amikor hazaértem, a férjem a tévé előtt aludt, nem keltettem fel. Betakartam a gyerekeket. Talán innen még van visszaút, gondoltam.
A busz bekanyarodik, felszállok, a hópelyheket nézem a kabátomon. Kókuszreszelék alakúak. Nem láttam még ilyet. Nyolc perc az indulásig. Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? A tegnap este tévedés volt, felejtsük el. Kitörlöm.
Az esküvő előtt Andi szervezett egy lánybúcsút a Cha-cha-chába, a Kálvin-aluljáróban. Nem volt igazi lánybúcsú, nem kellett hülye kérdésekre válaszolni, egyszerűen csak buliztunk egyet. Andi meghívta néhány volt osztálytársunkat, Iván is eljött. Hajnalig táncoltunk.
Három körül Iván azt mondta, hazakísér, én meg, hogy inkább nála aludnék. Ott feküdtünk egymás mellett, összebújva. Ez egy próba, gondoltam.
Ha ellent tudok állni a kísértésnek, kezdődhet a házasság. És tényleg. Nem történt semmi. Büszke voltam, határozott. Most, hogy visszagondolok, egyáltalán nem biztos, hogy rajtam múlt.
Hét perc az indulásig. A kókuszreszelék alakú hópelyhek elolvadtak. Iván üzenetét nézem. Mit válaszoljak? Igazad volt, elrontottuk, az esküvő előtt le kellett volna feküdnünk, szeretlek, nem lehet így élni. Kitörlöm.
Andi tizennyolcadik születésnapjára Iván egyedül jött, pedig volt barátnője, egy nem túl szép, de ahogy Andi jellemezte, kellemes mozgású lány. Arra, hogy Iván hogyan csókolt meg, nem emlékszem. Az is lehet, én csókoltam meg őt. Az biztos, hogy a konyhában álltunk, és utána Andi lefotózott bennünket. Az a kép rémes lett rólam, de nem dobtam ki, most is megvan, már egyáltalán nem látom rémesnek, bár kétségtelen, nem a legelőnyösebb, a szemem piros, viszont boldog vagyok rajta, üde és friss, vagy csak fiatal, ami felülírja, hogy az arcom, egész pontosan az arckifejezésem kissé torz. Nincs rajtam melltartó, jól látszik a mellbimbóm, ez akkoriban nem zavart, sőt teljesen normális volt, az olyan kismellű lányok, mint én, nem hordtak melltartót. Iván mellettem, zöld pólóban, átkarol, mosolyog, a fejét oldalra hajtja, mint régen, zongorázás közben, rám néz, én meg a kamerába. Már az elején sokat ittunk, pezsgőt Red Bullal, Red Hot Chilit, Daft Punkot hallgattunk, és Jani kérésére óránként be kellett tenni a Hornyt. Jani Iván legjobb barátja volt. A konyhaasztalnál ült, egy kis aranyszínű mérleggel porciózta a füvet. Állítólag csak fél heréje van, ezt soha nem tudtam elképzelni. A ház tele volt emberekkel, Andi bátyja is a születésnapját ünnepelte, közös buli, így beszélték meg a szüleikkel.
A következő, amire emlékszem, hogy Andi szüleinek a hálószobájában csókolózunk a szőnyegen Ivánnal. Meztelenül. Én alul. Iván fölül. Szerinte én voltam fölül. A szobát, erre mindketten így emlékszünk, kulcsra zártuk. Az biztos, hogy Iván még nem volt bennem, de tudtam, mindjárt bennem lesz, talán a hajába túrtam, emlékszem a puha, selymes tapintásra, Iván azonban arra emlékszik, hogy a fenekemet simogatta, emiatt határozottan állítja, felül voltam. Mindenesetre valamikor nyílt az ajtó, bejött Andi bátyja a haverjaival. Elképzelhető, hogy rosszul zártuk be, vagy egyáltalán nem zártuk be az ajtót, vagy akár az is, hogy Andi bátyja pótkulccsal jött be. Bejöttek, megláttak, nem fordultak vissza. Magunkra kapkodtuk a ruhákat, kimentünk a szobából. Reménykedtem, a megszakítás ellenére még folytatjuk, átmegyünk máshova, vagy Iván legalább átkarol, összenevetünk, de csak a zavart láttam rajta. Mintha nem történt volna semmi. Nem mondta, hogy lelkifurdalása lenne a kellemes mozgású, ám nem túl szép barátnője miatt, de tudtam, erről van szó. Következő évben találkoztunk a Szigeten. Tudtam, hogy szakítottak, Andi mesélte, amikor első nap összefutott Janival és Ivánnal a HÉV-en. Megbeszélték, hogy a Faithless-koncertre együtt megyünk. Azt hittem, az a mi esténk lesz. Akkor mutatta be a sportos lányt.
Gyermekeim, bizony mondom nektek, buli előtt egyetek, kannás bort ne igyatok és a lánykori szerelmeket ne vigyétek magatokkal a házasságba. Hallgassatok rám, hallgassatok anyátokra.
A buszvezető felszáll, köszön, körbejár, bemutatjuk a bérletet. Máris indul, Józsikám, kérdezi az egyik néni. Még három perc, Ilonka néni. Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? Hogy nem is az esküvő előtt rontottuk el, hanem Andi születésnapján, hogy nem is én rontottam el, hanem ő, mert a kellemes mozgású lány kellett neki, hogy utána évekig csak arra az estére gondoltam, de most már késő, mert családunk van, írjam le ezt a szót, hogy férjem, hogy gyerekeim, neki meg felesége, nem válaszolok semmit, a buszban ülök, bámulok kifelé az ablakon, a hóesés elállt, minden mozdulatlan.
Ha Andit feleltették, Iván direkt ledobta a radírt, négykézlábra ereszkedett, és amikor a cipőjéhez ért, felfelé nézett. Andi zöld bő pólóban állt a pad mellett. A mellét, egész pontosan a melle alsó részét nézte a fiú, aki tetszett nekem. Az én mellemért Iván nem dobta le a radírt. Minden nap elmentem legalább ötször a szekrénye előtt. Próbáltam ringatózva járni, de összeakadtak a térdeim. Ha nem volt otthon senki, föl-alá járkáltam a tükör előtt, gyakoroltam. A fenekemet akartam kimozdítani, ruganyosan és puhán lépkedni, mint egy párduc, de akárhogy igyekeztem, minden mozdulatom suta maradt. Az osztálykiránduláson Andi mellett ültem a buszban. A fiúk röhögtek, Andi azt mondta, forduljunk hátra. Iván kinyúlt sárga pólóban viccet mesélt. A hangja rekedtes, a szeme alatt hatalmas barna karikák. Amikor nevet, két gödröcske jelenik meg a szája mellett, a szeme körül a bőr összeráncolódik, mint egy kölyökvizslának. Lógnak egy ideig az ereszen, egyszer csak azt mondja a kis róka, na, édesapám, én még öt percet baszok, aztán hazamegyek. Andival nevettünk, nekem bemelegedett a kezem. Vacsora után kiültünk a stégre. Ivánra gondoltam, ahogy nevet, a két gödröcskére, ahogy kimondja, na, baszok még egy kicsit. Andi, suttogtam. Mi van? Nekem tetszik az Iván. Tudom, válaszolta Andi, és sóhajtott. Neked is, kérdeztem, a gyomrom lüktetett. Nyugi, a tiéd. Megkönnyebbültem. Az a baj, hogy nem tetszem neki. Honnan veszed? Mindig más lányok mellét nézi. Például a tiédet. A fiúk ilyenek, nem tudnak máshova nézni, túlságosan lefoglalja őket, ha valami nagy és kerek. De nem ez számít. Hát mi? Például, ma kiejtett a forgóban, nem? És? És és. Ez azt jelenti, hogy tetszel neki. De ha tetszem neki, akkor miért nem üt normálisan? Látszik, hogy nincsen bátyád.
Az enyém egyszer kiejtett egy lányt a forgóban, aki morcosan nézett rá, mire a bátyám beleszeretett. Azóta mindig kiejti, hogy újra morcosan nézzen rá.
A busz elindul, Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? Hogy van az a vicc, írom, amikor lógnak az ereszről, és az a csattanó, hogy nem baszik tovább a kis róka? Kitörlöm. Lehet, hogy nem is róka? Miért sétálna a róka az ereszen. Van az a vicc, írom újra, hogy lóg egy állat az ereszen, és azt mondja, eleget basztam, hazamegyek. Az macska vagy róka? Hiányzol, válaszolja. Macska vagy róka? Miért mászna egy róka a háztetőkre, kérdezi. Így emlékeztem. Mikor látlak? Nem válaszolok. Egyedül vagyok a héten, írja. Válaszoljak? Mit válaszoljak.
Már a kortársak is joggal tették fel a kérdést, hogy miért pont Óbudán alapították meg ezt a később oly híressé vált ipari faktort, miért volt ennyire különleges ez a helyszín. A kérdések körét még bátran kiegészítheti az utókor, hogy miért akkor és milyen körülmények között jött létre a gyár, illetve milyen szerepe volt ebben gróf Széchenyi Istvánnak. A kérdések megválaszolására érdemes kicsit jobban megvizsgálni a korszakot – politikai és gazdasági aspektusok szerint –, és feltárni, milyen tényezők játszottak közre az óbudai üzem megszületésében. A történet jobb megértéséhez vissza kell mennünk a XVIII. század második feléhez, és megismernünk azokat a technikai, gazdasági és egyéb történeti komponenseket, amelyek feltételei voltak egy hajógyár létrehozásának.
A Magyar Királyi Pénzügyőrség János (1901) nevű szolgálati gőzhajója a Hajógyári-Sziget alsó csúcsánál, 1905 Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye
Habsburg I. Ferenc (1792–1835) konzervatív, reformoktól elzárkózó uralkodása idején a megyegyűlések és az 1825-től rendszeresen összehívott országgyűlések voltak a haza ügyeiben változtatást, reformokat követelő politizáló nemesek legfőbb színterei. Nem csoda, hogy ezeken tűnt fel először aktív közreműködőként gróf Széchenyi István (1791–1860), akinek a legnagyobb szerepe volt az első magyar hajógyár megszületésében. Az ő kitartása, embert próbáló munkája, valamint kiváló emberismerete és szervezőkészsége volt a kulcs, amely kinyitotta az ajtót a rohamtempóban fejlődő európai gazdasági piac és szellemi-politikai élet felé.
Az 1830-as évek elejétől ismerhették meg és vált a széles tömegek előtt népszerűvé a gróf, elsősorban a Magyarországon teljes újdonságnak számító terveinek bevezetésével. Ezeknek egy része kétségtelenül csak az arisztokráciát érintette, de több megvalósítani szánt terve a szélesebb néprétegeknek szólt, országos szinten is kiemelkedőek voltak (pl. selyemhernyó tenyésztés, gázvilágítás bevezetése, állandó kőhíd Buda-Pesten, folyamszabályozás, közlekedésfejlesztés, gőzhajózás). Ezekből talán a legfontosabb a dunai hajózás, a gőzhajózás hazai elterjesztése, amelynek teljesen a rabjává vált. A gróf egyenesen Angliából rendelt magának modern evezős csónakot, amely 1826-ban érkezett meg Pozsonyba. Ezzel kezdődött számára a Duna igazi megismerése, ami már kezdetektől többet jelentett, mint pusztán a sportolás lehetőségét és színterét. Egy 1829-es naplóbejegyzés szerint már Pest-Budán – vagy ahogyan Széchenyi egyre gyakrabban írta, Buda-Pesten – is űzte ezt a sportot, mind több barátjának bemutatva tudását. Ez egyben azt jelentette, hogy egyre jobban megismerte a Dunát, felmérve a megoldásra váró feladatokat. Tökéletesen látta a folyami hajózásban lévő lehetőségeket (személy- és áruszállítás) a hazai ipar és kereskedelem fejlesztésében és fellendítésében. Az evezős sport népszerűsítése szinte dominóként indította be a gróf sokrétű gondolkodását, amely saját zárt, arisztokratikus világából kimozdulva, a haza hasznává tudta tenni az egész dunai hajózás megteremtését.
Óbudai Hajógyár, 1910 Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye
Széchenyi grófnak sorra jelentek meg írásai, cikkei a Dunáról, a folyamszabályozásról, a gőzhajózás fontosságáról és egy létesítendő hajógyárról.
Ezek közül a Néhány szó a dunai hajózás körül cikksorozata a legfontosabb, amelynek első írása 1834. augusztus 20-án jelent meg. Ezek a publikációk adták gondolatai kvintesszenciáját a dunai hajózásról.
Széchenyi István egy korszerű mederkotró hajót rendelt meg Angliából – a bécsi kormány jóváhagyásával és megbízásával –, amely 1834-ben kezdte meg munkáját Pozsonynál. Ez volt a híres Vidra nevű munkahajó, amelynek végső összeszereléséhez és üzembehelyezéséhez egy skót mérnök is hazánkba érkezett Adam Clark személyében. A dunai szakasz mederkotrási munkálatai nagyjából másfél évet vettek igénybe, ekkor zajlott az óbudai Duna-ág megtisztítása is a leendő hajógyárnál.
Óbudai Hajógyár, a vizen a Drau DDSG utasszállító kerekes gőzhajó, a sólyán a dunai flottilla őrnaszádja, 1915. Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye
A sok kérdésben bigott és konzervatív álláspontot képviselő bécsi udvar több haladó gondolkodású képviselőjének komoly tervei voltak a modern folyami gőzhajózással. Kapóra jött két angol hajóépítő, John Andrews és Joseph Pichard tervezete, amelyben licencet kértek javított gőzhajók üzemeltetésére a Dunán (1828) 15 év időtartamra. Sikerült meggyőzniük a bécsi pénzügyi világot ügyük támogatásáról. 1829-ben teljes kormányzati és pénzügyi támogatással megalapították az Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft (DDSG) részvénytársaságot, azaz az Első Dunai Gőzhajózási Társaságot. 1831 áprilisában a társaság engedélyt kapott szabadalma kiterjesztésére Magyarországon is. 1830-ban elkészült a DDSG első saját hajója, a Franz I., amely el is indult Bécs és Pest között. Ezt sorra követték a társaság többi hajói. 1830-ban már Széchenyi is a társaság részvényesei között volt, és nagy lelkesedéssel vett részt annak munkájában. Ennek köszönhetően került fókuszba az óbudai kikötő, majd gyár lehetősége. Széchenyi szavaival: „És miért éppen Óbudán? Egyedül azért, mert előttem az vala a főszempont, hogy mindenáron és minden idővesztés nélkül csak honunk közepére hozni. Óbuda pedig a magasabb fekvésénél fogva és hogy Pest közelében legyen az első gőzhajózási telepítmény”.
A DDSG egyre bővülő hajóállományának minél előbb biztonságos téli kikötőre volt szüksége, és ennek Bécs városa nem igazán felelt meg.
A Duna pest-budai, illetve óbudai szakaszát – evezős múltja miatt – jól ismerő Széchenyi először 1833-ban tett javaslatot a Társaságnak az Óbudai-sziget ilyen jellegű hasznosítására.
Jól tudta, hogy a közeli dunai hajómalmok is ezt a biztonságos kikötőt használják a jeges, téli időszakban. A végső döntést azonban elnapolták, így 1835 júliusában Széchenyi megismételte kezdeményezését a közvetlenül József nádornak írt levelében. A nádornak köszönhetően az udvar támogatásáról biztosította az elképzelést, így lényegében minden akadály elhárult a téli kikötő, illetve később a gyár megépítésére. Ennek köszönhetően már 1835–1836 telén az Óbudai-sziget biztonságos öblében teleltek a társaság hajói, felépültek az első faépületek, amelyek a leendő hajógyár alapjai voltak. Végül 1836. február 14-én mondta ki a DDSG közgyűlése hivatalosan az Óbudai Hajógyár alapítását, amelyet szintén részvénytársasági formában kívántak működtetni. Széchenyi hathatós közreműködésével az új hajógyár alapítói között találjuk a bécsi pénzügyi elit tagjait – Arnstein, Eskeles, Geymüller, Siza, Puthon és a Rotschild bankházakat – és olyan arisztokratákat, mint Estei Ferdinánd, Lichtenstein és Metternich hercegeket. Magyar részről Széchenyi mellett Sándor Móric gróf, Batthyány Fülöp és Esterházy Pál hercegek voltak az alapítók között.
A hajógyár és a téli kikötő építésére kiszemelt terület ekkor az óbudai koronauradalomhoz tartozott, így azt a Királyi Kamarától kellett megszerezni vagy megvásárolni. Ez ügyben több levelet írt Széchenyi a Kamarának és az óbudai prefektusnak, amelyben kifejtette, hogy miért szükséges ezen a részen egy új gyár építése, és annak milyen előnyei lesznek. Az első, 1835. évi üzleti év adatai nem ismertek, nem tudjuk, hogy mennyiért bérelte a Társaság a két részből álló Óbudai-sziget kisebb részét (Kis-sziget), ahol megkezdődtek az építkezések. A sziget déli csücskében egy év alatt két faszerkezetű csarnokot emeltek, majd 1836-tól kőépületek is épültek a gyár területén (kazánműhely és gépműhely). Ezután épült fel a kötélkészítők, hajóácsok és az asztalosok csarnoka és egy faszerkezetű daru is. Az építkezések az olasz Pietro Paleocapa tervei alapján folytak a velencei Arsenal mintájára. Az olasz vízmérnök tervezte meg a Pó folyó szabályozását, később ő vette át hazánkban Vásárhelyi Pál munkáját. 1836-ban érkezett meg a Vidra kotróhajó, hogy segítse a meder kitisztítását. Ezen munka közben találtak rá az egykori római helytartópalota romjaira Hadrianus korából. Az Óbudai Hajógyárban kezdetben szinte kizárólag külhoni szakemberek dolgoztak, akik német, angol, olasz és holland földről érkeztek, és Óbudán voltak elszállásolva.
Az Óbudai Hajógyár első igazgatója az angol Robert John Fowles hajóépítő volt. Az első Óbudán készült gőzhajó az Árpád nevet kapta, amelyet 1836. október 18-án bocsájtottak vízre.
Kezdeti időszak: fejlesztés
Az alapítástól kezdve a gyár fejlődése sokáig töretlen volt. Az 1840-es évek közepén már több mint háromszázan dolgoztak az üzemben, és már nemcsak gőzhajók építésével, javításával, hanem egyéb vízijárművek – uszályok, csónakok, evezősök – készítésével is foglalkoztak. Az 1838-as jeges árvíz súlyos károkat okozott a Hajógyárban, több faépület összedőlt, a raktározott faanyag megsemmisült, a terület víz alá került. A civil lakosság mentésében a hajógyári munkások is részt vettek, csónakokkal segítették az embereket. A későbbi pusztításokat megelőzve egy védőgátat építettek a Kis- és a Nagy-sziget közötti területre, majd hamarosan összekötötték feltöltéssel a két különálló földdarabot.
A jeges árvíz okozta felfordulás sem akadályozhatta meg az első, az óbudai gyárban készült vastestű hajó vízre bocsájtását, amely a Sophia nevet kapta.
Az 1830-as években az óbudai gyár kora egyik legmodernebb hajóépítő intézménye lett. 1844-ben készült el a Széchenyi névre keresztelt gőzhajó (később még több hajó kapta ezt a nevet), amelyet a gróf helytelennek tartott, és nem volt jelen a vízre bocsájtásnál, azon a jeles ceremónián, amikor először csendült fel nyilvánosan Kölcsey Ferenc Himnusza Erkel Ferenc zenéjével, amelyet a Nemzeti Színház kórusa adott elő.
Az 1840-es évek közepén átlagosan mintegy 500 munkás dolgozott a gyárban, köztük egyre több magyar. A Dunagőzhajózási Társaság nyereséges vállalkozás lett, rendszeres járatai (pl. Bécs és Pest között, amelyek a budai révnél is megálltak) rendszerint utasokkal tele közlekedtek. Ekkor 30 gőzhajója volt a Társaságnak, ebből 19 épült Óbudán. 1844 és 1856 között a holland J. A. Masjon volt a gyár igazgatója, aki korábban hajóskapitányként dolgozott a Társaságnál. A magasfokú szakmai tudással bíró holland szakembernek második hazája lett Magyarország, még fiatalon maga Széchenyi szemelte ki a Társaság tagjává, felismerve tehetségét. Az Óbudai Hajógyár 1847-re az ország legnagyobb ipari társasága lett.
Az Óbudai Hajógyár “Széchenyi” Sportegyesületének klub- és csónakháza, 1940. Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye
Az 1848 márciusában kezdődő események szignifikáns hatással voltak a gyár életére. A DDSG négy hadihajóra kapott megrendelést a kormánytól, de végül csak a Franz I. gőzöst alakították át katonai célokra, és Mészáros névre keresztelték, amely a Délvidéken látott el kisebb harci feladatokat. A hajó személyzetének eskütételén Széchenyi is részt vett. 1848. augusztus 29-én kereste fel utoljára az óbudai gyárat Széchenyi, soha többé nem tért vissza. Felzaklatott idegállapota miatt orvosa, Balogh Pál szeptemberben Görgen Elmegyógyintézetébe kísérte a grófot, a Bécs melletti Döblingbe.
Az Óbudai Hajógyár 1835 és 1900 közötti történetét vizsgálva egy lendületesen és töretlenül fejlődő ipari létesítményt látunk, ahol ugyan voltak kisebb-nagyobb gondok – bér miatti munkabeszüntetések, balesetek, tűzesetek –, de azok csak átmeneti fennakadást okoztak. Amennyiben ezt a pár évtizedes időszakot két szóval szeretnénk jellemezni, akkor azok az innováció és a modernizáció kifejezések lennének. Az óbudai gyár ezen korszakában folyamatosan zajlott a terület fejlesztése. Ennek köszönhetően kibővítették, megnagyobbították a sólyateret, új kazánműhely, rézöntöde és lakatosműhely épült, valamint elkészült a kontinensen is ritkaságnak számító sólyafelvonó is, lehetővé téve a hajók teljes kiemelését a vízből, amely hatalmas segítség volt a javítási és karbantartási munkák biztonságos elvégzésében. Kiépítették a gyárterület vízcsőhálózatát, új középületeket emeltek, elkészült a szintén újdonságnak számító műhelyhajó.
A gyárban készült hajótípusok – a kiváló mérnök- és tervezőgárdának köszönhetően – egytől egyik korszerűek voltak, sok esetben megelőzték nyugat-európai riválisaikat.
Itt nemcsak a vasszerkezetű – még oldalsó lapátkerékkel hajtott – gőzhajókra kell gondolni, hanem uszályokra, kotróhajókra, darukra, vagy speciális célokra (pl. sertésszállításra) készített folyami járművekre is.
Az 1850-es években tovább folytak az építkezések az Óbudai-sziget déli csücskében. Elkészült az új igazgatósági épület, új, modern gőzgépeket helyeztek üzembe, megépült egy nagy faraktár a hozzá tartozó görgetősorral, kibővítették a széntározót és a fafeldolgozó üzemet. A DDSG életében változást jelentett, hogy a krími háborút (1853-1856) követő béke alapján a Duna nemzetközi vízi út lett, amelyet szabadon lehetett használni, tehát a Társaság elveszítette addigi kizárólagos jogát a dunai hajózásra. Ez azonban nem akasztotta meg a rohamléptékű és dinamikus fejlődést. 1857-ben a császári pár, Ferenc József és Erzsébet királyné látogatást tett Óbudán, amelynek keretében – a Goldberger Gyár mellet – felkereste az akkor már komoly hírnevet kivívó Óbudai Hajógyárat is. 1880-ra a DDSG Európa legnagyobb belvízi hajózási vállalata lett, sok kortárs szerint ez nemcsak a kontinensre, hanem az egész világra igaz volt. Ebben az évben vásárolta meg a cég az egész Óbuda-sziget területét.
A DDSG – ekkor már Első Császári és Királyi Szabadalmaztatott Duna Gőzhajózási Társaságnak hívták – vezető üzeme az Óbudai Hajógyár lett. Lényegében egy önellátó szervezeti egység volt, egy város a városban, s nem csak azért, mert egy szigeten volt. Az óbudai rakparttal összekötő szétnyitható fahíd 1856-ban készült el, később átalakították fémszerkezetűvé. Saját óvoda, iskola (később ipari tanoda), kórház, betegbiztosító rendszer, telefonhálózat, tűzoltóság, könyvtár, kulturális körök működtek a területén, később önálló gázteleppel rendelkezett. A gyárban dolgozók joggal voltak büszkék munkájukra és munkahelyükre, ezért meg is becsülték azt.
Hullámzó század
A XX. század fordulóján a gyár munkáslétszáma elérte az 1700 főt, ezzel a főváros egyik vezető ipari létesítményének számított. Ez a tény értelemszerűen hatással volt a gyárnak otthont adó Óbudára is. Budapest Székesfőváros 1873. évi megszületésével a korábban önálló Óbuda élete jelentősen megváltozott, paradigmaváltáson esett át: falusi jellegű mezővárosból ipari külváros lett. Ebben több tényező is szerepet játszott, köztük a legnagyobb hatással az óbudai szőlőföldek pusztulása volt. Sorra jelentek meg a gyárak, üzemek, amely felszippantották a korábbi agrármunkásokat. Az óbudai gyárak közül kiemelkedett a Hajógyár, különleges szerepet töltött be a városrész életében. A gyári munkások zöme a kerületben élt családjával, sokan a Társaság által épített házakban.
Az Óbudai Hajógyár XX. századi történetét sajnos számos nehéz és viharos szakasz jellemezte. A két világháború, a forradalmak, a gazdasági világválság, a kommunista pártállam kemény kihívások elé állította a gyárat, annak dolgozóit. Az I. világháború kitörése előtt az Óbudai Hajógyár az ország első tíz iparvállalata között szerepelt. Ez igaz volt gazdasági, stratégiai és pénzügyi szempontból egyaránt. A „nagy háború” idején természetesen hadiüzemként számoltak vele, és a flottilla számára készültek itt hajók, illetve a gyárban végezték el a javításokat. A Dunai Flottilla a szomszédban állomásozott, és már korábban is szoros kapcsolata volt a gyárral. A háború alatt nők, valamint hadifoglyok is dolgoztak az üzemben. A vesztes háborút és a Monarchia szétesését követően új gazdasági környezetben működött a gyár, ugyanis megszűnt az osztrák-magyar érdekszövetség. Az Óbudai Hajógyár azonban a DDSG tulajdonában maradt, átvészelve a két forradalom viszontagságait. A trianoni békediktátum által a Társaság elveszítette hajóállományának felét, a termelés majd két évre leállt. Ebben az időszakban még mindig téli kikötőnek használták az Óbudai-sziget biztonságot jelentő öblét.
Négypengés hajócsavar gyári munkással az Óbudai Hajógyárban, 1935. Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye
Az 1920-as évek jelentették a gyár történetének első válságos időszakát – drasztikusan csökkentek a megrendelések, elbocsátások, pénzügyi nehézségek jellemezték a korszakot. A kevés hajóépítés mellett más jellegű munkákat kellett végezni a túlélés érdekében, így kazánokat gyártottak, kályhákat, tűzhelyeket készítettek és forgalmaztak. Az Óbudai Hajógyár 100 éves évfordulójára, 1935-re kezdett normalizálódni a helyzet, a munkáslétszám ismét elérte az ezer főt, a javítások mellett újraindult a hajóépítés. A II. világégés szele már 1938-ban elérte az óbudai gyárat, amikor a hitleri Németország bekebelezte a szomszédos Ausztriát: a DDSG a Hermann Göring Művek tulajdonába került és ennek megfelelően működött tovább. Ez értelemszerűen hatással volt az óbudai egységre is, rögtön kineveztek egy német megbízottat a gyár vezetői mellé. Több új, német gépet szállítottak a gyárba, amelyek már a háborús célú megrendelések teljesítését szolgálták.
A II. világháború szörnyű pusztítása az Óbudai Hajógyárat sem kerülte el. Mint kiemelt hadiüzem, a szövetséges bombázók egyik elsődleges célpontja volt Óbudán, a közeli Gázgyárral együtt.
A bombák rombolásához képest lényegében nagyobb kárt okoztak a német és nyilas katonák, akik leszerelték és nyugatra szállították a gyár gépállományának jelentős részét. Azt a keveset, ami megmaradt, a gyár hős dolgozói mentették meg.
Az Óbudai Hajógyár a II. világháború végével közvetlen szovjet tulajdonba került egészen 1953-ig. A Hermann Göring Művek ugyanis – mint háborús jóvátétel – a Szovjetuniót illette meg, így az óbudai gyár élére is innen neveztek ki új vezetőt. A háború után főleg az orosz folyami hadihajókat javították, majd megkezdték jóvátételként a Szovjetunióba szállított hajók gyártását. A gyárat 1948-ban államosították, de az Óbudai Hajógyár szovjetizálása nem jelentette a fejlődés megszűnését. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően világszínvonalú, piacképes hajókat (vontató- és személyhajók, uszályok, kirándulóhajók, úszódaruk, tolóhajók) gyártott az üzem, egészen a bezárásáig. A Rákosi-korszakban szocialista élüzemnek számított a gyár, amely a hangzatos jelzőtől eltekintve negatív hatással volt a dolgozókra. A munkakörülmények, a tervgazdálkodásból következő feszített tempó és a rossz fizetés miatt egyre többen mondtak fel, és máshol próbáltak elhelyezkedni. Az 1956-os forradalom és szabadságharc óbudai eseményeinek egyik főszereplőjévé vált a gyár, amely jelentőségével, pozíciójával, felszereltségével és munkáserejével volt magyarázható. Szimbolikus, hogy a gyárba betörő feldühödött tömeg október 23-a késő délutánján itt döntötte le az első Sztálin szobrot az országban, amely a Hajógyár bejáratánál állt.
A Hajógyári-sziget emelőhídja, 1953. Fotó: Fortepan/Uvaterv
Az 1960-as évektől az Óbudai Hajógyár továbbra is országosan kiemelt ipari létesítménynek számított, annak ellenére, hogy a hazai hajógyártás több átszervezésen esett át, amelynek végső állomásaként a Ganz Vállalatcsoporthoz került. Ebben az évtizedben a munkáslétszám elérte a 2000 főt, ám komoly problémát jelentett a folyamatossá váló nyersanyaghiány. A termelés folyamatosan bővült, hiszen a KGST országain túl nyugati és afrikai piacra is készültek hajók, úszódaruk. Ezzel párhuzamosan korszerűsítették a műhelyeket, kibővítették a sólyateret.
Az 1970-es évektől meginduló gazdaságpolitikai folyamatok az agónia kezdetét jelentették a gyár számára. A megrendelések száma fokozatosan csökkent – még a Szovjetunió számára is –, és ez a munkáslétszám drasztikus leépüléséhez vezetett. Közvetlenül a rendszerváltás előtt – ekkor már Ganz Danubius Hajó- és Darugyár Óbudai Hajógyára néven –, 1986-ban avatták fel gróf Széchenyi István bronz mellszobrát a bejáratnál, amelyet a gyár öntödéjében készített Bánlaki József munkás. 1988-ban készült el az óbudai gyár kilencedik Széchenyi névre keresztelt hajója, amely egy világszínvonalú jégtörő hajó volt. Ez az időszak a gazdasági csőd ideje, elhanyagolttá vált a gyár. A dokumentumok alapján 617 hajót építettek az Óbudai Hajógyárban a II. világháború végétől az üzem bezárásáig.
1991-ben ért véget az Óbudai Hajógyár története, mint üzem megszűnt létezni. Ebben az évben ünnepélyes keretek között avatták fel gróf Széchenyi István bronz mellszobrát Bécsben, a DDSG központjának aulájában. Az Óbudai Hajógyár alapításától kezdve számos történelmi kataklizmát, külső és belső nehézséget élt túl, bezárása mégis pusztán egoista, haszonelvű emberi gondolkodás produktuma. A gyár területén jelenleg különböző irodák, üzletek és raktárak működnek. Hasznosítására több elképzelést és koncepciót dolgoztak ki, de végleges megoldás még nem született.
Felsegíthettem volna a szerencsétlent, elvégre az imént az én érmém – húsz forint, lefelé kerekítve máris egy békebeli kifli ára – is a kanálisba hullt. Lelkiismeretem befektetése is veszni látszott tehát. Felsegíthettem volna, de nem tettem, egyrészt, mert meggyőződésem, hogy mindannyiunknak viselnünk kell azokat a csapásokat, amelyeket ránk mért a sors, másrészt megriadtam a lehetőségtől, hogy egy esetleges mentőakció során óhatatlanul kiderül – a neki adott pénz hamis volt.
Mindez a római kori romok közelében történt, fényes nappal, dízelmotorok bűzében, közömbös járókelők szeme láttára.
Baudelaire-nek egyetlen titka volt, amiről senki, sem a szifiliszes cimborák, sem az Académie française-en trónoló hadurak nem tudtak, nem sejthették ugyanis, hogy a költő kiskacsákat nevelget otthonában. Paris, Rue d’Auseil, újságokkal és bútorokkal. Semmi bulvár, semmi mahagóni. A húspiac két sarokra innen. Magától értetődő, hogy Baudelaire, a költő, maga is koldus volt. Baudelaire egyúttal az agyunk parányi szeglete, sőt, ha jó napja van, talán egy egész agyfélteke. Ő és a kiskacsái. Undorodik mindentől, kivéve ezeket a bolyhos kis teremtményeket, akiket pénzzé lehet tenni a bankban. Hamis pénzzé, minthogy a kiskacsák sem jelentenek többet, mint egy későbbi tetem hamis múltját.
Ekkor jöttem rá tehát, a koldust figyelve, hogy a szókincsem véges. Hogy a hapaxok fogyóban. Hogy a dadogás a nyelv izomláza. Hogy túl sok volt már, és a gyöngyök, a gyöngyök, szétgurultak mind, ki szedi össze vajon. Ahogy tovább néztem csúszni-mászni a koldust, rendesen beütötte a fejét a nyomorult, felhasadt a koponyájára feszülő bőr, vékony lámpabúra, kilátszott belőle valami tömött és húsos, szürke indák kötege, ahogy csúszott előre, még a karja is természetellenes szögben meredt ki a csípőjéből, a szívében, idáig hallom, félreütnek a billentyűk, mégis igyekszik előre, húzza-küzdi magát a csatorna felé, ki tudja, hogyan, de felemeli a rácsot, leengedi a kéz csörlőjét, keres, kutat. Azon gondolkozom, ha már nem segíthetek, talán mondanom kéne valamit, de nem tudok mit mondani, nem azért, mintha ne jutna eszembe semmi, hanem mert nincsenek hozzá szavaim, ilyen egyszerű. Szókincsem az ő kincse. Az utolsó érme, a húszforintos, amit neki adtam, az utolsó szavam volt, kifli. Értelmetlen fohász hagyja el ajkamat, uram és teremtőm, kegyelmezz alattvalóidon. Találja meg bús szolgád, amit keres. Hiszen rajta múlik minden.
Ha megdobnak kővel, dobd vissza. Megfogom, taszítok rajta egyet. Nem bánja, felhorkan, de inkább köszönetnyilvánítás ez, nem neheztelés. Állok fölötte, mint egy tartórúd, megvetem a lábam a csatorna szájában. A száj, ahol nem születik, hanem elvész a mondandó. Lógatom a fáradt lényt, nehéz ugyan, de én erre a feladatra születtem. Leér a keze, hallom, hogy ujjai elérik a merevre köpült habokat, aztán lejjebb valami mást is. Hallom, hogy kapirgál.
Mit látsz, kiáltok le. Kacsákat!, feleli. Kiskacsák, édes kis bundások jönnek felém a csatornán. Teleették magukat kiflicsücsökkel. Tudós mindegyik, franciák egytől-egyig.
A pénz nincs meg?, kérdezem.
Meglesz, meglesz. Türelem.
Mindez valóban így történt, a romoktól kőhajításnyira, éktelen napsütésben. Őszintén hiszek benne, hogy nagyobb körültekintéssel kéne bánnunk a pénzzel, akár a sajátunkról, akár az adófizetőkéről van szó. Enélkül ugyanis nem szólhatunk sem föl, sem, mint kicsiny történetemben, le. Az agynak van egy zuga, nem is zug, nagyobb annál, valóságos hetedik kontinens, amely a pénzért felel. Mahagóni bútorok, kiskacsák. Fekete fúvósok. Egy lebuj, aminek lejárata fölött „Baudelaire” feliratú tábla csüng. Egy hely, ahol mindig csörög a kassza.
’20-at írunk, a trombitások nem fáradnak, és az irodalom, érzem, egyre közelebb jár elrendelt céljaihoz.
A kirándulás megszervezésével a nagy tekintélyű Rómer Flórist, egykori bencés szerzetest, a magyar régészeti kutatások egyik megalapítóját bízták meg, aki a látogatásról részletes beszámolót írt a következő évben az Archaeologiai Értesítő című folyóiratban. A tudósítás szerint a királyi kíséret végigvonult Óbudán, „kalauzokul díszes magyar ruhában Holzpach és Müblacker urak szolgáltak, kik sebes nyargalásukkal az úgyis kíváncsi népséget házaikból kicsalván, ő Fensége mindenütt élénk éljenzéssel fogadtatott.”
A menet több helyszínen megállt, hogy az óbudai házakba beépített feliratos kőemlékeket és a földből előbukkanó kiásott romokat megtekintse a Kiscelli dombok tövében és a Flórián tér környékén.
A helytartói palota rekonstrukciós rajza – a közelmúltig a keleti épületszárnyat még kétszintes épületként ábrázolták, amelyet az újabb kutatások már nem tartanak valószínűnek. Forrás: Wikimedia
A kirándulás egyik fő látványosságaként a Hajógyári-szigeten talált emlékek szolgáltak, ahol a gyárigazgató „Schröll József lovag, a kormányzása területén előforduló római régiségek fentartója, mindent elkövetett, hogy a királyfiút ünnepélyesen fogadhassa. A hid mellett a gyári munkások zenéje a hymnust játszá, a hírneves fürdőhely pedig minden mellékletétől menten, és egészen ki-tisztítva érdekes tanulmányul szolgált. A fürdő medenczében a szükséges rajzokat magyaráza Zsigmondy, ki ezeket fölfedezésük alkalmával pontosan fölvevé, bemutattatott a nagy fürdő fütőhelyének mintája, mely az egyetemi régiségtárban őriztetik (…). (A herceg) fölötte nagy érdekkel szemlélé az üres téglákból készült fal szerkezetét, a római hal-gerinczféle falrakást, és az itt-ott mutatkozó rakmü (mozaik) maradványait.”
A királyfi bélyeges téglát és két mozaikdarabot kért magának és Gizella főhercegnő számára emlékül.
Romok a szigeten
A dunai szigeten már az Óbudai Hajógyár alapításától, 1835-től kezdve kerültek elő római kori falmaradványok. Az 1850-es években a monumentális falak, a fürdőépületekhez tartozó medencék, a sokszor több méter magasan álló, festett falak és a mozaikpadlós épületrészletek ideiglenes lefedést kaptak.
Az ekkor még egyszerűen „római fürdők” néven emlegetett épületekről a királyi látogatás beszámolójában említett Zsigmondy Gusztáv, egykori honvéd főhadnagy, mérnök, a kiegyezés után időszakban az óbudai ásatások vezetője készített pontos felméréseket és színes rajzokat.
A szigeten található épületek nagyobb léptékű feltárására 1941 és 1956 között került sor Szilágyi János vezetésével.
Az ekkor kirajzolódó vázlat alapján vált világossá, hogy a monumentális épület a provincia helytartójának lehetett a palotája. A feltárások és a bemutatás lehetőségeit erősen korlátozta, hogy a területen a háború után tovább működő hajógyár kiemelt stratégiai üzem volt, amely az első években szovjet jóvátételre állított elő vízi járműveket. Az itt talált mozaikpadlók és építészeti díszek egy részét ekkor felszedték, és múzeumi raktárakba kerültek; a megmaradt épületeket visszatemették a föld alá.
Reprezentatív helyiségsor részlete 1951-ben. Forrás: BTM Aquincumi Múzeum
A Hajógyár bezárása után, az 1990-es években indulhattak újra a kutatások Kérdő Katalin vezetésével kisebb területeken, majd a 2000-es évek második felében a gyorsan változó beépítési koncepciókhoz kapcsolódóan további szondázásokat folyattak a Budapesti Történeti Múzeum régészei, elsősorban a palotától keletre és délkeletre fekvő zónában. A mintegy 70 évig raktárban tárolt mozaikokat és más, a palotából származó értékes leleteket végül csak 2013-ban sikerült méltó módon bemutatni az Aquincumi Múzeum új kiállítóépületében.
Helytartói pompa
Az első római katonai csapattestek a Kr. u. 1. század első felében érkeztek meg a mai főváros területére és kaptak állandó tábort először a Vízivárosban, majd később Óbudán. Domitianus császár uralkodásának idején, Kr. u. 89-től egy mintegy 5000 fős katonai alakulat, egy teljes római légio állomásozott a mai Flórián tér környékén megépült erődben.
A palota fürdőjének részlete 1854-ben. Zsigmondy Gusztáv rajza Forrás: BTM Aquincumi Múzeum
Az első században még egységes, stratégiailag nagy jelentőségű Pannonia provinciát Hadrianus császár idején, Kr. u. 106 körül osztották ketté. Így lett Aquincum az újonnan létrehozott tartomány, Alsó-Pannonia közigazgatási és katonai központjává, amely a szenátori rangú helytartó székhelye volt. A császárkorban a Pannoniához hasonló tartományokban a helytartók karrierjük során általában csak 2–3 évig voltak egy-egy tartomány vezetői, viszont hivatali épületeik, szálláshelyeik a Birodalom nagyságának és erejének tartós szimbólumai voltak.
Aquincumban a helytartó székhelye a legio-tábortól keletre épült meg egy olyan földnyelven, vagy inkább kis szigeten, amelyet legfeljebb csak egy keskeny mellékág választott el a szárazföldtől. A terület római kori vízrajza ma már többé-kevésbé rekonstruálható, és annyi bizonyos, hogy a történeti korokban a palota területének környéke és a mai Hajógyári-sziget északi része még két különálló sziget volt, egy Duna mellékág választott el őket egymástól.
A palota északi szárnyának részlete 1872-ben. Zsigmondy Gusztáv rajza Forrás: BTM Aquincumi Múzeum
Bár a Hajógyári-szigeten feltárt épületnek vannak korai előzményei is, a palotakomplexum mintegy 10 ezer négyzetméteres központi épületegyüttesének jelentős része már Hadrianus császár korában megépülhetett. A hatalmas építményt a következő évszázadban többször átépítették, bővítették; legreprezentatívabb formáját a Severus császárok uralkodása idején, a Kr. u. 210-es években érhette el. A palota főhomlokzata kelet felé, a birodalmi határ felé nézett.
Ebben a szárnyban az összes helyiség padlóját mozaikok borították, a termeket pedig padlófűtés tartotta melegen.
Itt kaptak helyet a hivatalos helyiségek és a fogadótermek. Bár korábban a kutatók a vastag falú épületszárnyat emeletes épületként képzelték el, a korábbi ásatások dokumentációjában sehol nem található adat lépcsőre, és emelethez tartozó építészeti elem sem került innen elő, így Havas Zoltán és Vasáros Zsolt 2018-ban készült legfrissebb épületrekonstrukciója már csak egyetlen szinttel számol.
Az északi szárnyban medencék és fürdőhelyiségek sora található, ez volt a helytartó magánfürdője. A déli oldalon raktárak, hálóhelyiségek, személyzeti szobák kaptak helyet, a belső udvaron pedig egy kis háziszentély állt, ahol több helytartó feliratos oltárkövét is megtalálták.
A palota részlete díszes lefolyónyílással az 1951-es feltáráson. Forrás: BTM Aquincumi Múzeum
A nyugati oldalon található épületeknek csak kisebb részletei voltak kutatva, itt feltételezhetően további gazdasági épületek lehettek. A nagy épületszárnyak által körülvett belső udvar nyugati részében kemencéket is találtak, míg keleti felét lekövezték. Ezen az udvaron két díszes építmény, a császárkultusz temploma és egy további kisebb szentély állt.
Császárszobor torzója a helytartói palota udvarán egy 1951-es feltárás során
Bár az ásatások során számos szobortöredék, épületdísz, kőfaragvány is előkerült, az épület igazi pompáját minden bizonnyal annak ma már láthatatlan berendezési tárgyai adhatták. A Róma arisztokráciájához tartozó helytartók gondoskodtak arról, hogy a nagy fogadótermek, ebédlők, lakosztályok és fürdők bőségesen felszereltek legyenek pompás fa bútorokkal, fa- és fémasztalokkal, értékes keleti textilekkel, kőből és fémből készült szobrokkal, műalkotásokkal, hordozható képekkel. A fogadások és hivatalos étkezések alkalmával vendégek nemesfémből készült edényekből étkeztek, a lakomaasztalokra pedig itt is eljutottak a mediterrán világ ételei és borai, amelyeket kerámia amphorákban szállítottak ide a távoli tartományokból.
A Kr. u. 3. század mind gazdasági, mind politikai szempontból nehéz időszaka súlyosan érintette Pannoniát. A palota korai ásatásain talált viszonylag kevés számú tárgyi emlék azt mutatja, hogy az épületek nem valamilyen katasztrófa során pusztultak el, hanem valószínűleg már kiürítve lettek az enyészeté.
A palota jövője
A sziget és a palota területének hasznosítására az elmúlt két évtizedben számtalan koncepció született és enyészett el a változó gazdasági és politikai szándékoknak megfelelően. Terveztek ide kaszinóvárost, sport- és szabadidőközpontot; többször volt szó arról, hogy a római épületeket teljesen fel kellene tárni, azokat védőtető alatt, vagy valamilyen formában felépítve bemutatni.
A romok ma magasabb vízállás esetén a vízszint alatt fekszenek, így azoknak a bemutatására csak hatalmas árvízvédelmi és vízszigetelési munkák után lenne lehetőség.
Az újraépítés ellen műemlékvédelmi és régészeti szakmai szempontból számos érv szól. Mivel itt egy több évszázadon át használt, legalább öt nagyobb építészeti fázisú építményről beszélünk, nem lehetne ezekből egyetlen építészeti korszakot kiragadva azt hitelesen rekonstruálni. Ennél sokkal jobb megoldást jelenthetne a palota egy rekonstruált részének megépítése a sziget egy közeli pontján, amely látványos bemutató és kulturális helyszínné válhatna.
A helytartói palota főépületének rekonstrukciós rajza (Narmer Építészeti Stúdió 2018)
Miután 2019-ben a dunai limes világörökség projekt nevezéséből az utolsó pillanatban kiemelték a helytartói palotát, jelenleg nincs érvényes koncepció annak bemutatásra. Az aquincumi helytartói palota ma mintegy két méter mélyen rejtőzik a föld alatt, jórészt a szigeten működő golfpálya területén, így ma abból a helyszínen annyi sem látható, mint 150 évvel ezelőtt, a Habsburg trónörökös látogatása idején.
Nem tűnt fel? Akkor olvassátok újra, vagy elsőképp az összes részt! Itt a nulladik, itt az első, itt a második, és itt a harmadik – a negyedik részt itt találjátok, az ötödiket emitt, a hatodikat amarra, a hetedik meg itt, ami aztán TÉNYLEG csupa csörte volt! Szóval, hogy vajon miféle a szív? Arra keressük a választ. Tudjuk-e pölö, hogy ami bennünk dobog, az PONTOSAN milyen? Vajon olyanok vagyunk, amilyennek látjuk magunkat – például hogy „jószívűek”? Illetve attól még lehetünk jószívűek, ha egyszer-egyszer egy picikét irigyek vagyunk? Nehéz dolgok ezek ám. Olyan nehezek, mint egy teherautónyi marcipánkocka. Persze van valaki, vagy VALAMI, ami erre pontosan tudja a választ. Ha elé állnátok, azt mondaná: „Hoppácska, te aztán jó kis dühgombóc vagy!” – miközben észre se vetted, hogy az vagy. Vagy azt suttogná a füledbe, miközben, mondjuk egy sóban és sirályvijjogásban megfáradt fregatt kajütablakán túl verné a hajó oldalát a Tengeróceán: „Nohát! Hogy-hogy eddig nem jöttél rá, hogy annyira bátor a szíved, hogy csak na?” Van, aki tudja ezt. Mindjárt el is meséljük, kicsoda. Csak előbb teszünk egy kis kitérőt. JAJ, és még valami: ha olvastátok az Ördögbőr grófja – Rettentő Kalózmesék című könyvet, akkor biztos emlékeztek egy bizonyos CsipaCsabira. Akinek volt egy ládája. Hmhm. Hmhm. Ha nem olvastátok, essetek neki gyorsan. Megvagyunk? Nos akkor:
SivákMivák Károlyt tényleg nem szerette senki.
Pedig nagyon akarta, hogy szeressék.
Kiskorában például, a bóbabéji óvodában folyton ellopta a cukorkákat a társaitól. Aztán, amikor már nagyobbacska lett, a Szuszkaparti Általános Iskolában rajszöget tett a fiúk székére, és meghuzigálta a lányok haját. Később – amikor már elment afféle tengeri csibésznek, és rájött, hogy ha nagyon akar, akkor fel tud ám falni egy egész szigetet, szőröstül-bőröstül – köszönésképpen leágyúzta a vele szemben „Szevasz, te másik hajó!-t” integető vitorlásokat és egyéb hajókat a Tengeróceánon.
És nem értette, hogy mindezek ellenére miért nem szeretik. Hiszen annyi mindent megtesz azért, hogy szeressék. Mert ha nem lopja el a cukorkákat, akkor a többieknek elvásott volna a foga! Ha nem tesz rajzszöget, és nem húzibál lányhajakat, akkor milyen unalmas lett volna már a suli! És ha már a leágyúzásnál tartunk: nem jobb azoknak a csenevész, cseklebóka vitorlásoknak a Tengeróceán fenekén rostokolni és pihikézni, mint ide-oda cirkálni, fel és alá, napra-nap?
Hát miért nem fogják fel a buta fejükkel, hogy ő csak jót akar, és csak miattuk, az ő érdekükben teszi meg ezt a sok mindent?
És SivákMivák Károly, a mély, sötét ballonkabátjába bújva, a lassan-lassan viharfelhőt növesztő búbárkáján csak járta a vizeket, fortyogott és mortyogott. Hogy hát pedig ő mindent megpróbált. És mégsem szeretik. Nem volt véletlen az sem, hogy csontvázvitézekkel és lúdmarócrémekkel töltötte meg a hajóját: senki matróz el nem ment volna az akkor már messze földön hírhedt Fekete Vészre szolgálni.
Csak az szegődött mellé, aki rém volt.
Aki annyira magányos, és dúl-fúl, mint egy SivákMivák, annak az efféle rémekért üzennie sem kell. Jönnek maguktól.
És SivákMIvák Károly matekozott. Két szigetfelfalás közben leste-bújta a kódexeket. Hogy vajon miért nem szereti őt senki sem? Mikor annyira próbálkozik?
És egy szerdai nap, egészen pontosan május 0.-án, rájött, mi a baj.
Hogy nincs aranyból a szíve. Hogy nem csillog úgy, mint valami mellkasa alá rejtett, vakítóan sárga napkorong.
Mi más lehetne a baj?
Miközben annyi mindent megtesz másokért?
És PAFF: hát mi csillog jobban Kiskos kapitány aranyszívénél?
Úgyhogy SivákMivák parancsot adott a halszörnyeteg kormányosnak, hogy vegye keletnek az irányt. Rossz szelekkel kibélelt vitorlákkal futott be a bajhajójuk a Kavicsbércre: ott pedig addig faggatta a Mindenttudó Kiskocsma békésen macifröccsöző kalózait és a pákászokat, amíg ki nem nyögték, amit hallani véltek.
Hogy a málnaszagú nyugati szél azt sustorogja: Ördögbőr grófja pont ezt az aranyszívet kutatja.
– Mi sem egyszerűbb – gondolta ekkor SivákMivák. – Csak meg kell találnom azt a tökkelütött grófot. És követnem kell, és majd ő jól elvezet Kiskos szívéhez.
És akkor SivákMivák nagyra tátotta a száját, pont egy szigetnyire, és felfalta Kavicsbércet. Letörölte a térképről, s a bajsza széléről is – nehogy valaki meg találja súgni Ördögbőrnek, mire készül. Meg aztán azt sem akarta, hogy a pákászoknak a pákászkodással, a kalózoknak meg a fosztogatással kelljen többet fáradozniuk. Hadd nyugizzanak már egy kicsit, szegénykék.
Tele volt jószándékkal. Nem is kell mondanunk.
Aztán megkereste Skrivak bácsit, a halászt. Aki mindenkiről tudta (ha épp tudni akarta) hogy hol s merre ring a hajója a Tengeróceánon.
És SivákMivák így megtalálta Ördögbőrt. Addig míg nem figyelt, az öreg Skrivak kereket oldott, na de igazából mindegy is.
Ment minden, mint a karikacsapás.
És most MÉGIS egy vadidegen hajón rostokol, és mellette lebeg a Fekete Vész, ami már sose lesz használható, max kisbolygónak valami nagyobb köré. Ráadásul ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy SivákMivák visszafojtott lélegzettel rostokol – hiszen az a hajó épp a Vénusz mellett tartózkodik, ami a Tengeróceán felett sem vattacukor vagy gomolyfelhő, hanem egy bolygó. Egyenest a kozmoszban.
Libeglebeg a planétákkal bélelt semmiben. A csillagok, éjködök, és hullócsillagok közepén.
Pedig minden olyan szépen alakult. Aztán tessék: a hatökör, hebehurgya, nyeglemafla gróf jól kibabrált vele. Egy ócska trükkel kivarázsolta a világűrbe, ami még a Tengeróceánnál is hatalmasabb.
És nincs benne egy korty levegő sem.
Mayer Tamás illusztrációja
A SivákMIvákra vezérelt robotdinoszauruszok ott lebegtek körülötte, ahogy azt a kozmoszban szokás, és mondták, hogy BIIP-BIIP. Kikapcsolt mindegyik. A rémmatrózok és koponyakatonák oda voltak: hiszen nekik – akik voltaképp semmik, csak lidércek, és kósza árnyak – a mindenségben semmi hatalmuk. Csak SivákMivák lebegett ide meg oda, pufi pofával visszatartott lélegzettel, Ördögbőr korábbi, csilivili hajójának űrbiztonságos kajütjében, és a fedélzeti komputert nyomkodta. Szerencsére a szájával szigeteket is el tudott nyelni, ergo ez a lélegzet elég sokáig kitartott – de azért nem a végtelenségig.
És majd megette SivákMivákot a düh. Forralta a bosszút. Tekergette az agyát a méreg.
De tudta, hogy már nem sok ideje maradt.
– Esküszöm, hogy akarsz tőlem valamit. – búgta ki végül a katódok és elektródcsövek mögül a hajó agya, akit Sszabó Jánosnak hívtak.
SivákMivák bólogatott. A feje úgy pufult, mint egy túltöltött lufi.
– Vissza akarnál menni? A Tengeróceánra? – kérdezte a komputer. Ricsegett-recsegett közben, és bitkedte és kalkulálta a mindenféle adatokat. A hajó mellett üstökös száguldott el, de a komputer tudomást sem vett róla. – Hát, az nem olyan egyszerű.
SivákMivák kigúvadt szemmel kérdezte, hang nélkül, csak a fejével bólogatva a morzejeleket, hogy „Aztán miért ne lenne egyszelű. Holmi villámlással meg csimbummal pillanatok alatt sikerült most is. Akkor visszafelé hogyhogy nem megy?”
Illetve próbálta grimaszokkal és szemcsücsörítéssel elmondani a következőket:
– Öldögből elvette a hajómat. Oda a LEGÉNYSÉG. Lámuszított egy rakás LOBOTDINOSZAULUSZT. Aztán egy ócska kis csellel kilökött a SEMMIBE. ÁTVELT. BOSSZÚT KELL ÁLLNOM.
– Értem – mondta a fedélzeti agy. És mintha tényleg értette volna, bár valójában nem hangzott el egy szó sem. – Csak hát ez az oda-vissza ugrabugra nem megy csak úgy. Mert ki kellene mondanod a varázsszót. És ha jól látom az egyre pirosabb fejeden, igazából csak egy mondatra van lehetőséged. Aztán oda a kortynyi levegő!
SivákMivák agyalt. Mi lehet a varázsszó? Mintha fél füllel hallott volna valamit, amit Ördögbőr mondott, amikor ideröptette, egy óriási bummal, a hajóval együtt, az égbolt fölé, s a sötét mindenség alá.
És akkor eszébe jutott.
És életében először, dühöngve és utolsó levegővel kimondta, hogy:
– KÉLEM SZÉPEN!
CsimBimbambimbalabumm.
+!%!!%
A Ferihajó meg közben úgy szelte a Tengeróceánt, mint egy FERIHAJÓ.
Mint egy Ferihajó, aki visszakapta a legjobb barátját.
Nyugatnak tartottak, a naplemente felé.
A fedélzetén immáron tartózkodott: egy Basabusa néni, egy Basabusa bácsi, egy ördögbőrnyi gróf, illetve egy kacsa, aki Végzet, és aki úgy vigyorgott, mint a tejbetök.
Igen. Egy kacsa is tud vigyorogni.
Mint ahogy egy Basabusa néni is tud ám nagyon haragudni egy Basabusa bácsira. Még akkor is, ha közben nagyon szereti. Még akkor is, ha a Basabusa csurom egy merő víz, de annyira, hogy a szakállában, hiába húzták ki őket a vízből, a sós tengerből odamaradt, apró rákok játszanak totál nyugisan kő-papír-ollót, és a pirosabbik rák áll 3-1 arányban vesztésre épp.
És Basabusáék nézték egymást, és nézték, és nem tudták abbahagyni.
– Fura ám ez. – közölte szurkapiszka hangon Basabusa néni. – Nem tudom eldönteni, hogy megöleljelek-e, vagy a másik igét válasszam, azt, amelyik ugyanez a szó, csak hiányzik belőle, hogy „el”. A közepe tájáról.
– Különös, nem? – szőtte tovább a gondolatot Basabusa bácsi. Kicsit ő is bosszús volt ám. A pirosabbik rák a szakállában épp behúzta az ötödik nyerő kört, ismét csak egy laza ollóval. A kékebbik nem örült. – Hogy itt van valaki, aki eltűnik, majd 2 és fél birsszigeti hónapra, azt se mondja: FAPAPUCS!, és még neki áll feljebb. Mikor a másik meg égre-földre kereste.
– Mi az, hogy kerestél? – fakadt ki Basabusa néni. – Akkor hogyhogy nem találtál meg, te mafladék? Engem tessék megtalálni! Engem KUTATNI tessék annak, aki kalózkodott is ráadásul! Ha már szeret! Akkor hogyhogy nem találtál meg? PLÁNE, hogy olyan szomorú voltam, hogy HÁTHA nem is szeretsz, mert a Pipacsboszorkány fülébe susmorogsz éjnek évadján?
– Nadehiszen félszívvel kerestem EJJ EREDJETEK MÁR INNEN – rázta ki a szakállából a rákokat Basabusa, akik épp úgy voltak vele, hogy most akkor örihari, és legyen pofozkodás. Aztán hozzátette: – Szóval csak úgy kerestelek, fél szívvel, és nem is ment másképp.
– Na de miért. – kérdezte Basabusa néni, bár, mire kimondta, már tudta a választ. Hiszen valaki a Ferihajón már megmondta neki korábban.
– Hát mert a másik fele, az nálad van, te jány. – mosolygott Basabusa, és megölelte Basabusa nénit.És Basabusa néni visszaölelt, és az milyen finom volt! És megölelte őket a naplemente is, valamint egy kósza, hajbirizga nyugati szellő.
Két fél, szomorú szív így lesz egész és boldog. Hogy elég hozzá egy ölelés. Gondolta Basabusa bácsi. És egy egész szívnél, pláne, ha kettő valakikben dobog, csudálatosabb nincs az egész világon. Gondolta Basabusa néni.
– Nyehh, haladjunk már – dörmögte szemforgatósan a bajsza alatt Ördögbőr, és kicsavarta a kalózsipkájából a tengervizet. Közben a Ferihajó fedélzetét pásztázta, és megsimogatta az árbocot. Kicsit szégyellte magát: ugyanis magára hagyta a Ferihajót, egyedül, miközben kiderült, hogy a Ferihajó pont ezért volt moccantalan. Mert nem törődött vele senki – pláne a legjobb barátja nem. És Ördögbőr ezt suttogta, miközben megölelte az árbocot, de csak úgy, hogy meg ne hallja senki, hiszen kemények vagyunk, KALÓZOK, és GRRR: – Ne haragudj, öregem, hogy magadra hagytalak, mikor nekem a mindenféle csillagászkodás, meg könyvtárazás, azaz minden, amit megpróbáltam a rosszalkodás helyett, elvette a figyelmemet az igazi barátaimról. Pölö rólad. Nagyon szeretlek ám!
– Tudja. – búgta egy hang. Egy szegfűillatú, valahonnan a tat alól.
Olyan hang volt, mint amikor éjszaka, a holdudvarban a fa susog a vadgalamboknak. Olyan hang volt, mint a felhők közül előtörő napfény. Olyan hang volt, ami akkor is tudja a választ, ha fel se tettük a kérdést.
– Hát ez meg – kapta fel a fejét Ördögbőr, és kirántotta a kardját.
– Na tippelj – morogta Basabusa néni. Aztán hozzátette. csak úgy halkan: – Oké, hogy a csilivili hajód (amiért elhagytad a Ferihajót, csak mert komputere volt meg mindenféle bizergéi) megüzente, pontosan hol vagytok, de az az igazság, hogy ÉN mentettelek meg titeket. Egy „Köszönöm szépen, Basabusa néni, és elnézést, hogy megint belerángattam a Basabusa bácsit valami ESZMÉLETLEN ÖKÖRSÉGBE” jól esne.
– Jó. – közölte Ördögbőr. – Majd küldök dísztáviratot. De ez a fura duma, EZ MI VOLT.
– Na tippelj. – búgta megint a szegfűillatú hang.
És akkor Ördögbőrnek leesett a tantusz.
– Nem mondod – makkantota, kivont szablyával a kezében. – hogy a Szegfű Illata VÉGIG a Ferihajón volt!
– Látod, ilyen az, ha az ember elfeledkezik a barátairól. – válaszolt Basabusa néni. – Pont a raktérben. A tat alatt. Ott figyelt, és várt. Rád. Ha nem foglal le annyira, hogy az legyél, amit a mások mondanak, hogy legyél JÓ, és NE ROSSZALKODJ, azaz, ha TOVÁBBMÉSZ a Ferihajóval rosszalkodni, akkor talán észre is veszed, hogy a barátod miféle titkokat meg szuperságokat rejt.
Az égbolt suskamuska csillagpászmákkal cirógatta meg Ördögbőrt.
A Vénusz mellett volt egy különös csillámvillanás, de senki nem figyelt fel rá.
Mert akkor Ördögbőrnek eszébe jutott az az átkozott láda.
Megkereste az állát, mert leesett. Aztán a száját tátotta, de annyira, oly nagyon, hogy belerepült egy szemüveges, vaksi sirály. A sirály udvariasan elnézést kért, majd tovaszállt: neki egyenesen a hajókosárnak.
Paff.
Ördögbőr még ezek után sem tért magához.
Hát, hogy ez lehetetlen! Hiszen abban a kincsesládában csak homok volt! Semmi más!
– Csipacsabi? Az ő kincses doboza lenne az?
– Igen. – mondta Basabusa néni. – Már beszéltem a Szegfű Illatával. Volna pár szava hozzád is, de egyelőre azt üzeni, hogy „SÁRVEREM RÉMKISBOLT”.
Basabusa szeme akkorára nőtt, mint egy-egy strucctojás. Ördögbőr hápogott. A Végzet Kacsája, aki ezt az egészet csendben figyelte, meg is sértődött kicsit, hogy mit hápognak itt helyette.
– A SÁRVEREM RÉMKISBOLT. – suttogta rémülten Basabusa. Hirtelen nagyon fázni kezdett. – A temetői varjak, a legendából, akik tudják, hol a szív. Akiket meg kell találni. De pont a SÁRVEREM RÉMKISBOLTBAN? Hogy ott lennének a varjak? MIÉRT? Miért nem tudunk egyszer, EGYSZER valami olyan helyre menni, ahol nem kell agyonrettegnem magam? Pubi, én a lábam be nem teszem oda.
És Ördögbőrre nézett. Aki pedig a tenyerébe temette az arcát, és nyögte ki:
– Kurucifix.
Nekünk HÓT ZIHER, hogy annyi.
Azt a teremburáját. Vajon mi lehet az a SÁRVEREM? Ami pláne hogy SÁRVEREM- RÉMKISBOLT? A következő részben, ami az utolsó előtti lesz, kiderül! Addig is itt a heti könyvalávaló táncimanci – szevasztok, legyetek kicsit rosszak, két hét múlva ugyanitt!
Ember legyen a talpán, aki össze tudja szedni, hányféle elképzelés született, mennyi pénzt költöttek el különféle tervekre és tanulmányokra, melyek elégtelenségük okán aztán rendre a kukában végezték. Mindezt úgy, hogy közben egyszer sem kérdezték meg a Római közvetlen környezetében élő, a partot rendszeresen használó embereket, ők maguk mit szeretnének. A fejük felett hozott döntéseket megelégelve, a part védelmében komoly civil ellenállás alakult ki, melynek tagjai rengeteg önkéntes munkával, a legváltozatosabb módszerekkel, hatalmas ellenszélben dolgoztak azért, hogy bebizonyítsák: a részvételi demokráciának igenis van helye a magyar közéletben!
A végtelenített szappanoperában egyetlen egyetértési pont volt: árvízvédelemre szükség van. A Királyok útja – Nánási út vonalán húzódó védvonal, az úgynevezett „nyúlgát” ugyanis helyenként nem elég magas és nem is elég állékony ahhoz, hogy rásegítés nélkül képes legyen megvédeni a hegyek lábáig húzódó Csillaghegyi-öblözet 55 ezer lakóját egy esetleges árvíztől. És ott van még a vasúti töltés mellett futó Aranyhegyi-patak is, amit 2013-ban annyira visszaduzzasztott a Duna, hogy kis híján hátulról öntötte el az egész térséget. Az árvízvédelmi kérdésben a feszültségeket a hol és hogyan problémája jelentette. Míg a döntéshozók kizárólag műszaki kérdésként kezelték az ügyet, a civilek a pihenőhelyük, a fák, a kavicsos föveny, a vízpart elvesztését látták, az életminőségük romlásától féltek, ráadásul az erőltetett műszaki megoldásokat sem érezték biztonságosnak.
A Római-part 70 hektáros területe mindig is hullámtér volt, melyet időről időre elönt a Duna. Tudták ezt jól a régiek, akik közül néhányan még ma is emlékeznek az 1945-ös jeges árra, vagy az 1965-ös nagy árvízre. A Duna és a Királyok útja – Nánási út természetes magaslata közti terület éppen ezért a csónakházak és a vállalati üdülők terepe maradt, leszámítva azt a pár tucat öreg házat, amely még a háború előtt épült. A Csillaghegyi-öblözet védelmére 1953-ban építették fel azt a nyúlgátat, mely – igaz, némi rásegítéssel – azóta is példásan teljesíti feladatát.
A Római-part árvízvédelmének kérdése sajátos módon talán pont az árvizek ideiglenes megszűnése miatt kerülhetett újra fókuszba. 1965 és az 1990-es évek közt ugyanis nem volt számottevő árvíz, így lassan elmúlt a veszélyérzet is. A telkeken házbővítések, ráépítések kezdődtek, a pici nyaralóépületekből egyszercsak emeletes házak lettek. A folyamatot a rendszerváltás utáni privatizáció is erősítette: a vállalati üdülőkből, csónakházakból Duna-parti magántelkek lettek, melyek tulajdonosai a lehető legnagyobb hasznot próbálták kihozni a területből. És hirtelen kinőtt a földből rengeteg épület, szálloda, lakópark, melyekre hivatkozva elő lehetett venni az árvízvédelem kérdését. Hangsúlyozzuk: továbbra is hullámtérről beszélünk!
Amikor a 2000-es évek elején gyökeresen megváltozott a helyzet, és hirtelen egymást érték a rekord árvizek, az árvízvédelem ismét fókuszba került.
2007-ben a harmadik kerület javaslatára már foglalkozott a főváros a partélre tervezett gát ötletével, de akkor ez csak nyári gát formájában került be a csomagba, a fő védekezést a főváros a Királyok útja – Nánási úton képzelte el.
Fogalmi kisokos Amikor gátról beszélünk, akkor elsőrendű védelmi vonalról beszélünk. Sokféle védekezési mód lehetséges, de az elsőrendű védelmi vonal jogszabályi előírásoknak kell megfeleljen. Törvény szabja meg, milyen magasnak kell lennie (nagyon!), hogyan kell megközelíteni, milyen védőtávolságai vannak. A mögötte fekvő terület mentett ártérnek minősül, az ott álló házakra, lakásokra árvíz ellen is lehet biztosítást kötni, az ott élők életének és vagyonának épségére a gát megléte jelenti a biztosítékot. Egy elsőrendű árvízvédelmi gát a Római-part Duna menti nyomvonalán a jelenlegi szabályok alapján egy hatalmas monstrum lenne. Vagy olyan széles és nagy, mint a Pünkösdfürdői gát, vagy keskeny ugyan, de 5 emelet mélyen kellene alapozni, hogy megtartsa a vizet. A felépítménye pedig vagy betonfal (viszlát dunai látkép és közvetlen kapcsolat a vízzel), vagy mobilgát, jó széles védőtávolsággal (viszlát fák, hajrá beton). A partra – partélre vagy kerítésvonalra – tervezett gát tehát a Római-part mai formájának végét jelenti.
Civilek a gáton
A civil tiltakozás akkor kapott igazi lendületet, amikor 2013-ban már nem nyári gát, hanem fővédvonal formájában került elő ismét a fiókból a partéli gát terve. Az első komoly tiltakozásra 2013 márciusában került sor, amikor a Város és Folyó Egyesület által létrehozott Maradjanak a FÁK a Rómain csoport felhívására 1500 ember tartott demonstrációt a Hattyú csónakház előtt.
Az Erbo-Plan által akkor készített tervvel nem csak az volt a probléma, hogy hatalmas természetpusztítással járt volna, de még a funkcióját sem töltötte volna be. Tudták ezt a megbízók is, hiszen árvíz esetén ugyanúgy kitelepítették volna a hullámtérben lakókat, mintha a gát ott sem lenne. Sajnos a természet maga is ékes bizonyítékot adott a terv tarthatatlanságára, amikor három hónappal később, 2013 júniusában rekordárvíz vonult végig a Dunán. Az Erbo-Plan magasíthatatlan mobilgátján máris átcsapott volna a víz. A terveket, stílszerűen szólva elmosta az ár.
Aztán pár év csend következett. 2016-ra pedig újabb terv került az asztalra, immár az időközben 73 centiméterrel megemelt mértékadó árvízszintre méretezve. Egy bődületes méretű, helyenként közel 4 méter magas monstrum lett a végeredmény, egy olyan tervezési folyamat végén, ahol az eredeti tervezővel – homályos okokból – szerződést bontottak, és a főváros a közbeszerzés megkerülésével „házon belül” oldotta meg a problémát. A szereplők: a Fővárosi Csatornázási Művek és a Tér-Team Kft. – mobilgát tervezésében egyik sem rendelkezett tapasztalatokkal. Ha a civilek eddig aggódtak azon, hogy a mobilgát biztonságosan megvédi-e őket, akkor mostantól egyenesen rettegni kezdtek. 2016-tól az ellenállás minden eddiginél nagyobb lendületet vett. Petíció született több mint húszezer aláírással. Éveken keresztül több ezer fős demonstrációkon tiltakoztak a készülő értelmetlen partrombolás ellen.
Az időközben már 15 ezres követőtáborral rendelkező Maradjanak a FÁK a Rómain csoport több helyi civil csapattal összefogva szórólapokon, rendezvényeken, közadakozásból készült saját újság nyomtatásával próbálta eljuttatni a valóságot a hamis látványtervekkel, egyoldalú tájékoztatással megtévesztett helyi lakókhoz. Közösségi összefogással felmértük a teljes hullámteret, szakértők segítségével szakmai anyagokat állítottunk össze, alternatív javaslatokat dolgoztunk ki. Rendszeresen részt vettünk közgyűléseken, közmeghallgatásokon, levelekkel, személyes találkozókkal próbáltuk jobb belátásra bírni a képviselőinket. Azt akartuk elérni, hogy az emberek megértsék: igenis joguk van beleszólni abba, mi történik a közvetlen környezetükben.
A tiltakozó akciók mellett folyamatosan szerveztünk közösségépítő rendezvényeket is: aktivista pikniket, szemétszedést, fórumokat, téli és nyári gyerek- és családi programokat, fövenyfoglalást, Mikulás ünnepséget. Később közösségi evezéseket, hajóépítést, faültetést és szabadstrand tesztnapokat. Folyamatosan kommunikáltunk, beszélgettünk a környék lakóival, akik különböző szinteken tudtak bekapcsolódni a munkánkba. Volt, aki 10 perc alatt lekért egy tulajdoni lapot, és ezzel a hullámtér felmérését segítette. Mások szórólapkihordást vállaltak a lakóhelyük környéki utcákban. Megint mások a programok előkészítésében és lebonyolításában, szállításban, logisztikában, főzésben, pakolásban segítettek. És folyamatosan mellettünk állt egy szakértőkből álló csoport, akikhez a szakmai kérdésekben fordulhattunk. Számunkra minden segítség egyformán fontos, mindegyik szükséges volt ahhoz, hogy üzenetünk a lehető legtöbb emberhez eljusson.
A virtuális közösségből így az eltelt évek alatt valós civil csapat lett, mely mára megkerülhetetlen tényezővé vált a Római-part jövőjéről való gondolkodásban – vagy legalábbis szeretünk hinni ebben az optimista olvasatban. Objektíven nem mérhető, hogy valójában mekkora szerepet játszott a folyamatos civil ellenállás a döntéshozók fokozatos kihátrálásában, abban, hogy az önkormányzati választások előtt már egyértelműen lehetett érezni: altatják az ügyet. Talán kiderült, hogy a partra épített gát (legyen az partélen, vagy kerítésvonalban) annyira népszerűtlen, hogy az már szavazatokban is mérhető?
Hogyan tovább?
Az újonnan megválasztott fővárosi és kerületi vezetés egyöntetűen ellenzi a Római-part tönkretételét. A területről való gondolkodást is igyekeznek a fejéről a talpára állítani, és a jövőkép megalkotásával kezdeni. Hamarosan elindul a társadalom széles körű bevonásával a Római-part fejlesztési koncepciójára vonatkozó közösségi tervezés.
A gát ügye most ott tart, hogy végre a Királyok útja – Nánási út nyomvonalra is készül megvalósíthatósági tanulmány. Ez ugyanis eddig csak névleg, felületesen történt meg, mélységében kidolgozott javaslatokat csak a partélre készítettek, a változatok tényleges összehasonlítására ezért érdemben nem kerülhetett sor. Időközben elkezdődött, majd sajnálatos módon elakadt a legfontosabb szakasz, az Aranyhegyi-patak árvízvédelmének kiépítése. Ez sürgető feladat lenne, csak reménykedni tudunk benne, hogy közel a folytatás.
Az utóbbi pár év változása kihatott a civilek munkájára is. Az ellenállásba fektetett energiákat immár építkezésre, a Római értékeinek bemutatására fordítjuk, a parthasználat különféle lehetőségeit erősítjük. Azt szeretnénk elérni, hogy a Római-part mindenki által szabadon használható rekreációs terület maradjon. Az evezős élet népszerűsítése mellett egy állandó szabadstrand létesítéséért is lobbizunk. Elképzelésünk egy minimális infrastruktúra kialakítása mellett kijelölt fürdőhely, amely a természeti értékeket nem károsítja és nonprofit módon üzemeltethető.
Kik vagyunk?
Az eltelt évek során az életünk részévé vált a Római és a napi sok-sok óra önkéntes munka. Hogy miért? Mindenkinél más a belső motiváció, de jó néhány közös pontot is találunk. Fontos a helyi kötődés, a személyes emlékek, a Római-part szeretete. A kiváltó ok is közös volt: Tarlós István korábbi főpolgármester parti mobilgát terve. Tudtuk, hogy egyedül nem győzhetünk, összefogásra és erős érdekképviseletre van szükségünk – ekkor kezdtünk bele a közösségszervezésbe. Ha az előző városvezetés nem erőlteti a parti gátat, lehet, hogy soha nem találkoztunk volna egymással, ezért utólag szinte hálásak vagyunk nekik. Na és persze azért is, hogy még időben letettek a természetes Római-part elpusztításáról.
„Közösségszervezés esetében a cselekvőképesség jelenti a hatalmat, ami mindenkit megillet” – írja Sebály Bernadett A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai című könyvében. Az aktivistákat éppen ez motiválja: nem tudnak és nem akarnak beletörődni abba, hogy a sorsukról nélkülük döntenek.
De miért lesz valaki civil aktivista? Tapasztalataink alapján sokunkban ott a vágy az értékteremtésre, hogy hatással legyünk a környezetünkre, hogy társadalmilag hasznos tevékenységet végezzünk. Erre ösztönözhet valamilyen hiányérzet, (klíma)szorongás, felháborodás valami miatt, amivel nagyon nem értünk egyet. Az, hogy ennek mikor adunk teret, főként külső körülményektől függ, például az élethelyzetünktől (család, munka, szabadidő), illetve attól, hogy megtaláljuk-e a jónak hitt ügyet, amivel azonosulni tudunk. És ha az ember egy szép napon arra ébred, hogy lebetonozás fenyegeti azt a helyet, ahová 20–30–50 éve jár futni, napozni, evezni, kutyát sétáltatni, randizni, gyereket terelgetni, akkor nincs kérdés: megtalálta a saját ügyét. Mert a saját „kertje”, az életminősége, a mentális egészsége került veszélybe.
Egy közösség tagjává válni és összetartó csoport részeként működni nem könnyű. Izgalmas kihívásokkal és nehéz konfliktushelyzetekkel teli vállalás különböző életkorú, személyiségű, érdeklődési körű emberekkel közösen dolgozni. Egyben kiváló lehetőség az önismeret elmélyítésére és a személyes fejlődésre.
De mi motivál egy civil aktivistát? Honnan jött a késztetés az önkéntes munkához, amivel jelentős eredményeket sikerült elérnünk, és fenn tudtuk tartani a hatékony teljesítményt bármilyen külső ösztönző, fizetés, jutalom nélkül? A hajtóerő belülről fakad. A közös cél és az, hogy a civil munkával töltött évek alatt olyan dolgokat tapasztaltunk meg, amelyeket másképp nem tudtunk volna, hosszú távú elköteleződéshez vezetett. Folyamatosan fejlődünk, rengeteget tanulunk magunkról, egymásról és a környezetünkről. A legtöbb munkahelyen nincs mód az önmegvalósításra, mély, személyes kapcsolatok kialakítására és a társadalmi felelősségvállalás megélésére. A rutinszerű munkavégzés, a rövid távra tekintő profitorientáltság pont a kreatív energiákat nyomja el, nem ad teret annak, hogy felfedezzünk, fejleszthessünk magunkban eddig nem használt képességeket. Végtelenül megható és felemelő, amikor több ezren állnak ki az általunk fontosnak tartott ügy mellett, amikor távolról tisztelt neves szakértők gratulálnak a munkánkhoz, vagy amikor özönlenek az önzetlen felajánlások.
Csapatunk működése az elkötelezettségre, a személyes autonómiára, a stratégiai-kreatív gondolkodásra épül, és törekszünk rá, hogy egyre jobban csináljuk, amit csinálunk. Civilkedni luxusnak tűnhet, valójában azonban élethelyzettől függetlenül bárki belevághat – csak nyerhet rajta. Csapatunkban az ügy szeretete, a közös cél, az elköteleződés megtapasztalása többeknél gyökeres értékváltást eredményezett. A civil tevékenység úgy épült be a hétköznapjainkba, hogy közben nem elvett tőlünk, hanem gazdagított bennünket. A cél elérésének öröme, személyes fejlődési lehetőségeink és önállóságunk megélése ösztönöz minket.
Az önként vállalt feladatok persze sok lemondással is járnak. Kevesebb idő jut a családunkra, a hobbinkra, de kárpótol minket az inspiráló környezet, a baráti kapcsolatok, az, hogy valami hasznosat nyújthatunk a társadalomnak.
Megtanultuk, hogy fontos a szervezettség, a csapatszabályok lefektetése, a rendszeres találkozók megtartása, az együtt gondolkodás és működésünk folyamatos fejlesztése. Különböző kapcsolódási szinteket és közösségi programokat kell biztosítanunk, hogy tovább tudjon épülni a csapat. Törekednünk kell a sokszínűségre, mert a közösség olyan, mint egy élő organizmus: minél változatosabb, annál többet tud, annál erősebb.
Egy egészséges társadalomban sok aktív közösségnek kellene működnie, akik szükség esetén ki tudnak lépni saját területükről, és másoknak is képesek segíteni, hogy egy jobban működő világban éljünk, és önmagunkon túllépve is tudjunk cselekedni. Legyen önkéntes mindenki, aki csak teheti!
– Mi már nem megyünk sehova. Majd csak, ha visznek. Lábbal előre.
A mondat végére az öregember kifulladt. Viaszfehéren, puhán világított a bőr a szeme körül. Szívbetegnek tűnt. Pengevékony volt a szája, semmi hús nem volt az arcán, legfeljebb az álla alatt a lelógó bőrlebernyeg. Minden öregnek ilyen az álla. Az övé is. Átrendeződik a test.
Nyolc körül lehetett. Hőség ígérkezett, de most még végiglegyintett néha egy-egy szellő az utcán, és ő hallani vélte, ahogy a levelek ezüstös surrogással összesimulnak ebben a fuvallatban, majd eltávolodnak megint, amikor megáll a szél. Az előkertekben hol rózsa, hol tűzliliom nyílt, és tegnap látott egy olyan virágot is, amit nem ismert. Ahogy lehajolt, hogy megnézze, egy pillanatra elfeketedett előtte a világ. Nyugalom volt abban a pillanatban, könnyű álmot ígérő békés hajnal, mint amikor még sötétben ébred, aztán visszacsukja a szemét, mert alhat még. Régebben korán kelt a gyár miatt. Nagyon régen volt. Majdnem annyi idő telt el azóta, mint amennyit a gyárban volt. Egy idő után szerette a gyárat, és még mindig az orrában érezte a kantin fertőtlenítővel kevert főzelékszagát.
Talán azért szerette, mert végül ez a szag volt erősebb, és nem a répalevesé. A vízlevesé, ahogy hívták.
– Rosszul van, Erzsike néni? A földszinten lakó középkorú nő úgy tornyosult fölé, mintha vallatná.
– Milyen virág ez? – fordult felé a válasz helyett.
A nő hangja szétszaggatta a jó sötétet, az álom ígéretét. Mély volt, olajos, rekedt. Közönséges.
A nő vállat vont.
– Honnan a fenéből tudjam? Szóljon, ha rosszul van.
Az, hogy szóljon, ha rosszul van, már megenyhültebben hangzott, mint a többi, mintha mégis meg lenne neki bocsátva az a kilencven év és talán még a virág is.
A vastag hangú asszony reggel nyolckor nem volt sehol, délután szokott végigcaplatni az utcán a két nagy szatyorral, mintha még mindig a két fiúnak főzne. Pedig már egyedül élt ő is. Lehetett vagy ötvenöt éves.
– Milyen szép ez a reggel! – mondta az öregembernek, aki a két kezével támaszkodott a botra, úgy lihegett. Vagy tizenöt évvel lehetett nála fiatalabb, de ilyenkor már majdnem mindegy.
– Kibírhatatlan. Hetvenöt évesen ez már kibírhatatlan.
Az öreg felfelé bökött a fejével, talán az ezüstösen libegő levelek, talán a magasra nőtt panelsor, talán egyenesen a jóisten felé, de inkább a melegre gondolhatott.
– Persze, magának mondom…
A magának mondom vége eltűnt egy köhögésben, és amikor elbúcsúztak, és elindult, lassan, óvatosan, a nagy házak között, meg-megállva, tudta, az öreget előbb viszik el, de nem az asztma miatt.
Nem szeretett a rövidebb úton menni. Visszagyalogolt egészen a nagy kereszteződésig, ahol a háború előtt a villájuk volt, ahol a ház volt, amit az apja villának hívott, amit elvettek, aztán beköltöztették a Metzneréket, aztán amikor visszajöttek, nem engedték be őket, aztán amikor megint mások jöttek, egyszerűen ledózerolták, nem tudta, hogy mikor, nem jártak aztán arrafelé, vagy hetvenötig biztos nem, akkor kapott csak egy papírt a fia, hogy Óbudán lesz a szövetkezeti lakásuk is. Velük ment. Hova ment volna? Maradt volna a Lajos utcában abban a hosszúházi lakásban egyedül? De hát azt is eldózerolták. Úgy képzelte, a dózer nyomán felszállt végre a penész, porrá lett, megsemmisült, libegett még egy kicsit a levegőben, aztán elporlott. Hiába küzdött vele húsz évig ecettel és savval és mindennel, amivel tudott. Aztán megszokta azt is. Mindent meg lehet szokni. Nyáron be sem csukták az ajtót éjjelre sem, akkor jobb volt. Télen meg a kályha miatt volt tűrhetőbb. A tavasz volt szörnyű és az ősz.
Aztán amikor a fia a házhoz hozta az Etelkát, muszáj volt valahogy megoldani. Abban a két szobában elfértek volna ugyan, de hogy nem volt sem vécé, se egy mosdókagyló…
Amikor behurcolkodtak a panelba, azt hitték, nem fog sokáig velük lakni. Csendesen éltek egyébként. De azt hitték, legfeljebb öt év. Tíz, esetleg. De a fia előbb ment el. Csak aztán a menye. Szív. Cigaretta. Kávé. Meg hogy nem lett gyerek.
Pedig az még a táborban is lett. Volt ott egy nő, egy lengyel. Margo. Talán Margo volt. Nem is látszott, hogy állapotos. Semmi se látszott rajta, de egyszer csak ott volt a gyerek. Ha az ő gyereke volt. Ha ugyan az övé volt. Nem az ő barakkjukban volt. Csak messziről látta. Csak mondták.
Nem tudta, mi lett a gyerekkel. Nem tudta, mi lett velük. Soha nem kereste őket.
Nem emlékezett az arcukra. Csak egy-egy mozdulatra. A maga mozdulataira inkább. Arra, hogy repedezett volt a szája sarka, és mindig nyalta. Hogy nem érezte a karjait. Mintha lebegett volna a saját teste felett, a hevenyészetten összerakott teste felett, amelyet elhagyni készült. Azóta nem félt a haláltól. Látta magát, ahogy ott fekszik a priccsen, látta, ahogy egy hangya átmegy a hasára fektetett karján, és megáll út közben. Akkor már ott hagyták őket, és ők feküdtek.
Megerőszakolták az elején, mint a többi fiatal nőt. Nem volt semmilyen. Kicsit fájt. Aztán jöttek azok a napok.
Aztán felszabadították őket.
Kiült a napra. A többiek ettek, ő ült a napon.
Valamit akart volna mondani valakinek. Valamit, ami olyan, mintha újra előtte lenne, aztán nem mondott semmit.
Utána sem mondott semmit, amikor visszaért, és becsöngetett Ibolyához. Csak úgy megállt az ajtóban az angyalföldi szoba-konyha ajtajában. Nem jutott jobb az eszébe, mint az egykori varrónőjük. Valami levest rakott elé, aztán azt mondta, ne haragudjon, de itt nem fér el.
Ettől lett minden ugyanolyan, hogy azt mondta az Ibolya, hogy nem fér el. Ez volt az első olyan mondat, amibe bele lehetett kapaszkodni.
Hogy fért volna el? Öten laktak a szobában, köztük az asszony csecsemő unokája. Ronda, kék bőrű gyerek volt.
Nem is kérdezte meg aztán, megmaradt-e. Egyszer még összetalálkoztak a Nyugati pályaudvar előtt.
Akkor is nyár volt. Talán augusztus vége.
– Még mindig olyan karcsú, mint lánykorában – mondta neki a nő. Valamit kellett mondani.
Odafordította a fejét, ahol egykor a villa állt. Most beton iskola volt a helyén, mondják, a hülyegyerekeké. Néha látta őket az udvaron, ha elsétált arrafelé délután. Az egyik kifelé köpködött a rácsokon, és morgott rá, mintha kutya volna.
– Itt volt a házunk. Itt állt egy másik is. Mellette.
A fiú szemébe nézett, várta, hogy újra köpjön. Kíváncsi volt, leköpi-e őt, vagy inkább az utcára céloz. Az őr néha leköpte őket. Csak úgy. Eltorzult az arca, és köpött. Nem volt szabad letörölni.
De a gyerek nem köpött.
– Ház – mondta, és az egy szótagos szó úgy bukott ki a száján, mintha mégiscsak köpés lenne.
– Ház, kisfiam – mondta neki, aztán továbbment.
Most ott lengett az iskola bejáratán az uniós zászló. A gyerekeket jó ideje nem látta az udvaron, és egy ideje a két német juhász is eltűnt.
A tűzoltóság mellett kis, fiatal diófa kapaszkodott a talpalatnyi földbe.
A Lajos utcában is volt diófájuk a hosszú udvaron. Alatta ült mindig a gyerekkel.
A férje is onnan jött haza. Nem beszéltek róla, csak egyszer.
Azt mondta, még megpróbálhatják. Húsz évvel volt nála idősebb. Ő szerezte a munkát is a gyárban, amikor kiderült, hogy muszáj lesz dolgozni neki is.
Reggel vastag, zsíros tejet hoztak a templomtól. A szomszéd fiú hozta, adtak neki érte néhány fillért. Tudta, hogy olykor beleiszik a kannába. Látta a szája nyomát. Mégsem szólt érte.
Amikor be kellett diktálnia az irodában az apja nevét, az apja vezetéknevét, az alkalmazott felnézett.
– A gyáros?
Bólintott. A gyáros. Még hogy gyár. Egy üzem. Egy tízfős üzem. Mégis meglett belőle a ház. Harmincnégyben. Tízéves volt akkor. Szép teraszt építtetett hozzá az apja. A teraszhoz valamiért ragaszkodott.
Nem is pontosan a hülyék iskolája helyén volt. Talán arrébb. Nem tudta pontosan, minden olyan más lett. Minden, csak a fák nem, a fák még álltak egy ideig a régi helyükön, még akkor is álltak, amikor a nagy házakat elkezdték felhúzni, és van olyan fa, ami ma is áll.
A fát nézte akkor is, amikor a Metzner rácsapta az ajtót, hogy ezt a házat nekik kiutalták. Nem mondta, hogy kik.
Úgy csinált, mintha nem ismerné meg. Lehet, hogy nem ismerte meg.
Nem emlékezett, hogy milyen volt azelőtt. Az idő azelőttre és akkorra és azutánra esett szét, mint három összeragaszthatatlan rész, de volt benne, ami mindig megvolt. Például a fák. Vagy a virágok. Vagy a napfény, az, ahogy ült ott a napon.
Felemelte az arcát, beleemelte a napba, hagyta, hogy átmelegítse, csak aztán ment tovább.
Soha nem csapták be a piacon. Inkább többet adtak neki, pedig nem kellett volna több. Nem tudott már cipelni.
Mégis, látta, hogy a mérleg felfelé billen, a tíz deka fölé, aztán a hentes lekapja a felvágottat, és gyorsan kiadja neki. Egyszer megmérte otthon. Majdnem hat dekával több volt. Másnap ki akarta fizetni, de a nagydarab cigány ember nem engedte.
– Az Erzsike néni csak egye meg. Enni kell – mondta hangosan, jóval hangosabban, mint ahogy másokkal beszélt. Az emberek azt hiszik, aki öreg, megsüketül.
De ő nem süketült meg, és a kisbetűket is egész jól elolvasta az újságban.
Nem mintha olyan gyakran olvasott volna újságot.
– Mind hazudik – mondogatta néha a fia, és félredobta a Népszavát, aztán félredobta a Magyar Nemzetet. Mindig másikat vett. Mintha egy hírt keresett volna, valami nagy dolgot, valami tényleg fontosat, amit nem mer megírni senki.
– Olvasd ezt – adta végül a kezébe a Bibliát. Katolikus volt ugyan, de mindegy volt. A régi szomszédasszonya hagyta ott még a hosszúházban. Egy Bibliát meg egy kalendáriumot, amikor elmentek. Épphogy beszólt, hogy mennek. Aztán azt mondta, köszönöm.
Legyintett. Mit köszönt? Azt a néhány németórát, amit a fiúnak adott? El akartak azok menni már azonnal. De csak kivárták ötvenhatot.
Ők is elmehettek volna, de minek? Mi lett volna jobb máshol, minden ugyanaz lett volna máshol, sehol se lett volna azelőtt.
Egyszer álmában a fürdőszobatükörben nézte magát, az új szekrény tükrében, amit a fia a mosdó fölé szerelt. A háromajtós szekrény két oldalsó ajtaját kifelé nyitva látta az ember az arcát egyszerre szemből és mindkét oldalról, és még azt a sok-sok arcot, amely a tükrökben egymás után látszott. Álmában három arca volt, egy azelőtti arca, amikor ült a teraszon a Schiller-drámák fölött, és a vastag hajfonata ott tekergett a német umlautokon, egyszer egy táborarca, a kirepedt szájszéllel, az előreugró orral, és egyszer egy öreg arca, amelyen a ráncok közt megül a púderpor. Ezért hagyta abba végül a púderezést. Meg kinek is púderezett volna? A gyári munkásnők, ha szóltak is hozzá ebédkor, vagy amikor kijöttek kettőkor, mindig úgy beszéltek vele, mint ahogy a műszakvezetővel. Bizalmatlanul, tőszavakban. Nem volt közéjük való. Amíg élt a férje, mindegy volt. Megvoltak ketten.
Narancs júniusban – csodálkozott rá egy halomra, de amikor az elárusítónő odakiabált neki, pattogó, türelmetlen hangon, hogy tessék, odébbállt.
Májat evett volna, zsírjára sütve, hagymával. Mindennap lejött.
Mindennap visszament, beszállt a piros liftbe, aztán kiszállt a hetediken, és nekiállt főzni, mintha időre kész kellene lennie. Délre mindennap kész volt.
Most nézte a friss májat, meg az egy szem hagymát az asztalon.
A napfény kettévágta az asztalt, kettévágta a májat, kettévágta a hagymát, aztán lekúszott az asztalról és tovább szaladt a padlón, egészen a szobaajtóig.
Ki kellett fújnia magát. Ültében kinézett az ablakon. A ház előtt az elmúlt húsz évben, amióta a fia meghalt, magasra nőttek a fák, nem sok kellett hozzá, hogy a zöld lombok elérjék az ablakát.
Addig még elélek. Elélek addig, gondolta, aztán átforgatta a kosárban a krumplit. Az egyik szív alakúra nőtt. Azt kivette, hogy lesüti majd a máj után maradt zsírban.
Ebéd után szélesre tárta az erkélyajtót. Ledőlt egy régi könyvvel, de nem olvasta. Nézte az eget.
– Milyen szép ez a nyár. Milyen szép ez a világ – gondolta, és figyelni kezdte a nyárfaszöszt, amely lassan betáncolt a könnyű huzatban a szobába.
Aztán a Pók utcai betondzsungel könyvtárában pillanatok alatt akklimatizálódtam, hiszen igaz, hogy 200 kilométerrel arrébb, de panelek közt, kulcsos gyerekként nőttem fel. Arra gondoltam, ami Veszprémnek a Haszkovó lakótelep, az Budapestnek a Hosszú Házak. Amikor az aquincumi romok között sétálgatva csendesen átjárt a történelmi térerő, örömmel nyugtáztam, hogy itt is megtaláltam mindazt, ami nekem a veszprémi vár.
Amikor az Óbudai Nyár legnagyobb koncertkavalkádjában hömpölyögve felsejlett bennem az utcazene fesztivál, konstatáltam, hogy jó helyen vagyok. Amikor a Római-parton megcsapott a Duna illata, és zizgett a rezgőnyárfa, eszembe jutottak a balatoni élmények, és el kellett ismernem, hogy errefelé sokkal jobbak a kacsakövek. Amikor a Flórián téri lángososnál megettem az első káposztás lángost – atyám, ilyen máshol nincs is!
Több mint öt éve ide köt a lap is. Az Óbudai Anziksz első lapszáma egyidős a kisebbik fiammal. A gyes időszaka alatt az Olvass! rovat ablak volt a világra, kisgyerekes anyukaként sem szűkült rám soha a tér. A szerkesztői munkámmal pedig terveim szerint sarkig tárom az ajtót: helló Óbuda!
És ha már így megérkeztem, mutatom is a fantasztikusan színes, friss lapszámot.
Az idei nyári magazin jelentős részét a Hajógyári-sziget bemutatása adja, felvillantva múltját, jelenét, a Helytartói palota titkát, a hajógyár történetét, a fesztiválok kavalkádját és a kutyák paradicsomát is. Négy jeles kortárs író novellája és rengeteg izgalmas cikk és interjú mellett két üdítő újdonság is helyet kapott a magazinban: a mese és a képregény, amik a nyári lapszámot zárják.
Aki végiglapozza a magazint, megtudhatja az IGAZI túróscsusza titkát is.
Tehát az iskolában kezelni tudom a nehéz helyzeteket, ha ez nem így lenne, már rég tönkrement volna az életem, üröm az örömben, hogy tizenkét éve hallgatom anyámtól, rokonaimtól, barátaimtól, terapeutáimtól, és sajnos már a fiamtól is, hogyha ott uralkodni tudok magamon, akkor bizonyára itt is képes lennék rá, csak nem akarom igazán, mert nem hiszem el, figyelem, ez a diagnózis, én nem hiszem el, hogy képes vagyok arra, amire a legtöbb ember, a tudatos, jól megfontolt cselekvésre, mintha valóban mindenki mindig éppen úgy viselkedne, ahogy szeretne, mintha mindenki mindig pontosan azt mondaná, amit mondani akar, vizsgáljátok meg magatokat ti, tudatos cselekvők, akik minden tettetekért rohantok felelősséget vállalni, erősen kétlem, hogy ez mind az én választásom lenne a hajam színétől kezdve az ekcémáimon át a szerencsétlen temperamentumomig, hát nem, ha választhatnék, akkor nem ilyen lennék, egyáltalán nem ragaszkodom ehhez a nőhöz, aki minden jel szerint vagyok, semmi sem köt hozzá, semmi, de nem is ez a lényeg, nem erről akartam beszélni, csak elkanyarodtam.
Még nem kezdődött el a tanév, és a járvány miatt az iskola udvarán tartjuk az értekezleteket, de nem a padoknál, ahol a diákok egyébként csoportosulni szoktak, hanem a focipályán a diófák alatt, itt több az árnyék, és nem kap két perc alatt napszúrást az ember, terebélyesek lettek a diófák az évek során, nem figyeltem, nem jártam erre, váratlan idill, ahogy tisztes távolságra egymástól, sűrű zöld ágaktól körülvéve üldögélünk a focipályán, mintha találtunk volna egy elvarázsolt kertet, gyerekek, ha nem vigyázunk, béke költözik a szívünkbe, nyögte be első alkalommal Mocsár, a tantestület heherészéssel válaszolt, az egyik sarokban ketten rágyújtottak, ne cigizzetek már, mondta valaki bátortalanul, talán Szőke Sári, de Kozák csak legyintett, mintha a különleges helyzet miatt most elfogadható lenne a dolog, amíg nincsenek diákok, addig itt hátul lehet, már ha senkit sem zavar, tette hozzá engedelmesen, és körülnézett, várt egy kicsit, aztán némi szipákolás és szörcsögés után rátért az első napirendi pontra, s hogy elég hangosan beszélni tudjon, lehúzta a maszkját, ekkor gyorsan én is rágyújtottam, mintha a dohányfüstbe burkolódzva elbújhatnék a betegség elől, persze, ostobaság, más okból is hiba volt rágyújtani, a füstöléshez kapcsolódó feltételes reflexeim az iskolán kívüli énemhez vezetnek, és bár ezt elég hamar felismertem, és a következő szálat nem szívtam végig, de addigra elfogott a nyugtalanság, nem mintha reális veszély lett volna, hogy őrjöngeni kezdek, hiszen természetesen nem őrjöngök a nap huszonnégy órájában, bőven elég, hogy néhány hetente elszakad a cérna, sőt általában hónapokig bírom, inkább ez a jellemző, hónapokig bírom, aztán puff, puff, puff, semmit sem nyelek le többé.
Az Iván-féle terápiában visszatérő feladat, hogy behunyt szemmel újra és újra lejátszom magam előtt valamelyik incidensemet, ezt a kifejezést Iván használja mindig, átmenetileg elfogadtam, de valahányszor kimondja, gyomoridegem lesz, tehát a feladat az, hogy kimerevítsem az egyes képeket, megnevezzem az érzéseimet, bevallom, ilyenkor hajlamos vagyok elkalandozni, legutóbb mégis felfigyeltem arra, hogy mielőtt beszűkülne a tudatom és ordítani kezdenék valakivel, rövid időre szokatlanul érzékeny állapotba kerülök, és ilyenkor mintha a környezetemben lévők közötti erőviszonyokat mind érzékelném, dominanciát és alávetettséget, hogy ki mit akar elnyerni a másiktól, vagyis az elnyomó, manipuláló igyekezetet, megdöbbentő, hogy embertársaim kisebb-nagyobb mértékben szinte mind arra próbálják a másikat rávenni, hogy az ő tetszésük szerint tegyen, beszéljen, gondoljon, érezzen, ez az, amitől ilyenkor felrobbanok, amikor kristálytisztán látom a mindent átható manipulációs szándékokat, legfőképpen azt, hogy engem manipulálni akarnak, mert minden esetben erről van szó, meg akarják változtatni az életemet, még akkor is, amikor ez egyáltalán nem nyilvánvaló, például egy autóból rám kiabálnak, hogy túl lassan haladok át a zebrán, vagy amikor a Lidlben a pénztáros srác hölgyemnek nevez, amikor megkérdezem, hogy miért Pink Ladynek ütötte be az egyszerű piros almát, vagy hogy egy egész más jellegű példát hozzak, ha valaki durván ér hozzám, különösen szex közben, ez történt most Mocsárral, ahogy két kezével a törzsemet tartotta, belefúrta a hüvelykujját az oldalamba, próbáltam lesöpörni a könyökömmel, de annál erősebben nyomta, és akkor ott volt a pillanat, és már hiába próbáltam bevetni a titkos módszeremet, vagyis nem is próbáltam, eszembe se jutott, nos hát elég faramuci módon jutottunk el odáig, hogy nála aludtam, még soha nem keveredtem munkahelyi kalandba, az értekezlet második órájában kezdtem csak nyomogatni a telefonomat, tíz másodperc elég volt hozzá, hogy az ő képe ugorjon fel a Tinderen, és majdnem eltüntettem a fotót a képernyőről, hogy többé ne lássam, de mégis megálltam, köröztem az ujjammal a képernyő előtt, mostanáig a tantestületből legjobban Mocsártól tartottam, ám a gyanakvást ekkor egy pillanat alatt merész kíváncsiság váltotta fel, mindez egész másként esett volna, ha nem gyújtok rá arra a cigarettára, és ha a diófák nem nőttek volna meg ennyire az elmúlt tizenkét évben.
A rögeszme, ahogy a franciából a magyarba származott fixa idea (idée fixe) szó mutatja, valóban fixálódás: egyetlen tárgyra irányuló monomániákus vágy. E tárgy úgyszólván minden lehet. Gyűjtőktől kezdve az extrém sportok szerelmeseiig mindenféle tárgy, tevékenység válhat rögeszmévé. Nem kell mondanom, a zene is ezek közé tartozik.
A zenetörténet mániákusai között alighanem az egyik legszélsőségesebb példaként áll előttünk Florence Foster Jenkis (1868-1944), akinek életét egyetlen mánia töltötte be, az éneklés. Ebben eddig semmi különös nincs, megannyi nagy előadóművész mániákusságának köszönheti hírnevét, és e megszállottságot nevezhetjük magának a tehetségnek. Azonban Mrs. Jenkins, vagy ahogy ő szerette szólítani magát, Lady Florence, esetében a megszállott rögeszme nem párosult tehetséggel, de még csak rátermettséggel sem. Ennek ellenére mindenáron énekelni akart, és mivel igen gazdag asszony volt, ezért megengedhette magának a legdrágább énektanárok óráit, sőt, állandó zongorakísérője is volt, Cosmé McMoon személyében.
Cosmé McMoon és Florence Foster Jenkis
A fiatal Miss Foster zongorázni tanult, és a high society tagjaként még a Fehér Házban is fellépett egy ünnepségen. Apja azonban nem támogatta zongoratanulmányait, és a kor szokásainak megfelelően férjhez ment tizenhét évesen. Meglehetősen tragikus módon egy évvel később kiderült, hogy férjétől elkapta a szifiliszt, akivel még abban az esztendőben szakított, és noha a betegség még nem volt gyógyítható, de legalább kordában lehetett tartani. Hősnőnk természetesen nem ment férjhez újból, ám életre szóló barátságban állt, sőt, együtt is élt St. Claire Bayfield színésszel, aki utóbb afféle impresszáriója lett. Egy kézsérülés miatt le kellett mondania a zongorázásról, azonban mégis megtalálta az útját a zenéhez. Hatalmas operarajongóként a vagyonos felső tízezer tagjaként megalapította a Verdi Clubot, mindennap énekleckéket vett, zongorakísérőjét valósággal kisajátította, majd az előkelő klub tagjait saját lakosztályában szórakoztatta, később olyan nagyvilági helyeken lépett föl rendszeresen, mint a Ritz-Carlton Hotel díszterme.
Mrs. Jenkins monomániája nem csillapodott. Zongorakísérőjének közreműködésével hangfelvételeket készített. Egy probléma volt csupán: egyáltalán nem tudott énekelni. A legelemibb problémákkal küszködött: a megfelelő hangmagasságok megszólaltatásával (ne kerüljük a forró kását, éktelenül hamisan énekelt), ritmusérzéke is komoly kívánnivalókat hagyott maga után, és így kétséges az is, mennyire lehetett ifjúkorában jó zongorista. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy mindenáron a legmagasabb hangfekvésű női operaszerepeket, a koloratúrszoprán áriákat akarta elénekelni, amelyek messze túllépték szerény képességeit. Egészen egyszerűen nem adta alább. Felvételeinek egyikén hallható az Éj királynőjének áriája A varázsfuvolából minden idők legmeghökkentőbb előadásban. Ha felsorolnánk, mi mindenben hibázik Mrs. Jenkins, külön tanulmány kellene írni. Ennyi hiba ekkora tömegben vagy nevetőrohamot vagy hajtépést eredményez. Ki-ki válasszon magának kedvére.
Mindezt még tekinthetnénk egy hóbortos milliomos megmosolyognivaló bohó szórakozásának. Azonban Mrs. Jenkins hangjára tényleg kíváncsi lett a közönség. Ilyen fantasztikus negatív teljesítmény megragadja az ember fantáziáját. Mégiscsak hallani, látni kell azt, aki a legrosszabbul énekel a világon. Mrs. Jenkins végeredményben bohócot csinált magából, akár tudta, akár nem, és a közönséget módfelett mulattatta e rettenetes hang. A tökéletes amatőr megtestesülése volt.
Nagyon rosszul szinte mindannyian tudunk énekelni, de csak egy embert találunk, aki hatalmas energiákkal e képességét meg is mutatta a közönségnek. Ugyan megoszlanak a vélemények arról, hogy Mrs. Jenkins tudatában volt-e tehetségtelenségének, mindenesetre a maga nemében egészen lenyűgöző megszállottsága. Egy fennmaradt beszámoló szerint büszkén kiáltotta oda kritikusainak, hogy „mondhatják majd, hogy nem tudtam énekelni, de azt soha, hogy nem énekeltem!”
Florence Foster Jenkins az 1920-as években
Talán ez az ellentmondást nem tűrő magával ragadó akaraterő és kétségtelen exhibicionizmus különös elegye vezetett oda, hogy Mrs. Jenkins áriaestjeit a korszak legnagyobb muzsikusai is lelkesen látogatták. Cole Porter például egyetlen koncertjét sem hagyta volna ki. De mellette a kor hírességei is rendre megjelentek a hangversenyeken: Marge Champion, Gian Carlo Menotti, Kitty Carlisle, Lily Pons, Andre Kostelanetz.
2016-ban Mrs. Jenkins feljutott a filmvászonra is. Stephen Frears rendezésében a monomániákus milliomos nagyasszonyt Meryl Streep alakítja parádésan. A film középpontjában Mrs. Jenkins életének legnagyobb vállalkozása áll. A már 76 éves, beteg asszony a fejébe vette, hogy koncertet ad a Carnegie Hallban, New York és a világ legrangosabb koncerttermében. A terveket tett követte, és valóban sor került debütálására a Carnegie Hallban 1944. október 25-én. Az est teltházas volt, több mint kétezer jegyet adtak el, és a siker fenomenális volt. Annyira rossz volt, hogy az már jó.
Florence – A tökéletlen hang, 2016. Címszereplő: Meryl Streep
Mrs. Jenkins egy hónappal a koncert után, november 26-án halt meg. Mintha egész élete egyetlen előkészület lett volna a Carnegie Hall-beli koncertre. Rögeszméje valóra vált. Boldog lehetett.
– És akkor Ördögbőr, és öreg cimborája, Basabusa bácsi nekivágtak a Tengeróceán hetedhét vizének, hogy megkeressék Basabusa nénit, aki ugye tudja, hol van a Szegfű Illata. Merthogy a Szegfű Illata pontosan ismeri, hol vannak azok a temetői varjak, akik elkárogják esetleg, hova van elrejtve Kiskos kapitány aranyszíve. – közölte kacsahangon a kacsa a névtelen hajó fedélzetén, majd elhajolt egy kartácságyúból leadott búbogáncssörétfelhő elől. Villámok csapkodtak, a zord csalánosan csípős eső a kacsa nyakába zuhogott, de azért folytatta: – És mentek, és szelték a sós tengert, és miközben pár robotdinoszaurusz loholt a nyomukban, alig vették észre a mögöttük osonó Fekete Vészt, a legveszedelmesebb temetőhajók és kísértetbárkák közül a legirgalmatlanabbat, melynek a szigetfaló SivákMivák Károly a kapitánya, és csontvázmatrózaival már egy ideje követik Ördögbőrt. És most hatalmas vihar kerekedett, és hiába van Ördögbőr vadiúj fregattja még csillagkomputerrel is felszerelkezve, a Fekete Vész egyre és egyre közelebb kerül, és már hallani, ahogy a régmúltból és a ködös időkből itt ragadt szellemlegénység hogy nyiheg-nyökög a nyakukba. És már ágyúzzák is a névtelen hajót, amin Ördögbőr és Basabusa menekül, és mindjárt csáklyázás is lesz. Jaj, vajon mi történik most?
A kacsa naná, hogy igazat mondott. A Fekete Vész ott tombolt és rombolt mögöttük: éjfekete vitorlája mögött vészterhes hurrikán danolt, körülötte borzadályos, dühhel töltött, sötétkék felhő gomolykodott és mennydörgött, és Basabusa bácsi, miközben a kacsát forgatta, ide meg oda, nézett alá és fölé, már hallotta a gyűrött ballonkabátos, savanyú képű SivákMivák Károlyt is, aki a Fekete Vész tatjának elejében így ordibált át a névtelen hajó kettő, plusz egy kacsa legénységének:
– Tessék szépen megállni! Tessék szépen megadni magukat, vagy polláászúszom ezt a csilivili bálkát! Tessék szépen megmondani, hol van Kiskos kapitány alanyszíve! Vagy jót álljak magamélt? Aszt akarod?
És tüzet nyitott a Fekete Vész. És ágyúzták a csillagkompúterrel felszerelt bárkát: Ördögbőr pedig riadtan vette észre, hogy nem is ágyúgolyó az, amit rájuk lőnek, hanem tűzzel teli koponyák, lángoló csontvázmaradékok, amik robbannak, vigyorogva száguldanak feléjük, lánggal teleteli pofával, és lassan tűzbe borítják az egész, nevenincs hajót. Az elülső vitorláknak már annyi volt: porrá lett a csilivili árbóc, és recsegve dőlt a fedélzetre.
– KRUCIFIX, na most lett elegem ebből az egészből! – kiabálta Ördögbőr, és kivonta a kardját. Kezdett benne felmenni a pumpa. Nem szerette az udvariatlanságot. Kalóz volt, de olyan kalóz, aki betartja a Kalózkódex szabályait – abban pedig szó se volt arról, hogy csak úgy, a semmiből mindenféle mágikus koponyákkal le lehet zúzni egy másik kalóz hajóját. Ez nem járja. Nem járja, hogy valami rémekkel teli, ide-oda bolygó szellembárka csak úgy rátámadjon egy másik hajóra. És ezt ordította át: – Mi lenne, ha inkább megvívnánk, SivákMivák? GYERE, HA MERSZ, TE BÁRDOLATLAN PUPÁK!
És Ördögbőr nekilódult. Egyre dühösebb lett. Ha kell, elpusztul, egy lesz a szellemhajó legénységéből örökkön és örökké, de egy SivákMivák Károly, egy semmirekellő, szigetfelfaló ballonkabátos neki nem fogja megmondani, hogy mit csináljon. Mit tud egy ballonkabátos, aki másra sem képes, csak szigeteket falogat fel? És miért kéne hallgatni rá? Épp egy kötelet vadászott, amin átlendülhet a pár méterre lévő Fekete Vészre, kaszabolás céljából, amikor megtorpant.
Basabusa ugyanis mit sem törődött a haddelhaddal. Dirrdurrpaff! – robbant fel mellette pokoltűzzel egy koponyabomba a taton, de mintha észre nem vette volna. Úgy forgatta a kacsát, mint aki keres valamit.
– Bocs – húzta össze a szemét Ördögbőr. – Igazán nem akarok zavarni.
– Ja, nem zavarsz – dörmögte oda sem pislantva Basabusa. A kacsa érdeklődve figyelte, ahogy vizslatva van. – Csak nem találom.
– Mit nem találsz, te pupák? Nem tűnt fel, hogy csörte van? – kiabálta Ördögbőr, majd a kardját felkapva kivédett egy búbogáncssörétet. A búbogáncsflintát szorongató szellemmatróz a Fekete Vészen vigyorogva töltött újra.
– Azt nézem – mondta Basabusa összehúzott szemmel, a kacsát forgatva. – hogy hol a fityfenében lehet ezt a madarat kikapcsolni.
– Háp. – közölte a kacsa.
Közben a Fekete Vész csáklyatávolságba ért. A Tengeróceán tombolt, a szellem- és csontvázmatrózok pedig zölden világító, csillagokon túli szemekkel lestek, pislogás nélkül, és pörgették a kampós végű köteleket. Tucat és még több fantom és szörnyeteg, plusz egy halember készült átlendülni a nevenincs hajóra. Valami ősi temetőnótát daloltak: a kántálásuk olyan volt, mintha valaki egy óriási, fekete táblát karistolna. Ördögbőr oldalra nézett, és látta, ahogy a rémséges had első katonái a fedélzetre huppannak.
Mayer Tamás
Recsegett a csontvázlábuk, ahogy megindultak feléjük. Vigyorogtak, és zengedezték a nótát, ami valahogy így szólt:
Halottak vagyunk mind
nem vitás
és élő itt nem lehet
senki más.
Jöttünk, hogy
felfaljunk mindent, mi él
A lelkedet eméssze
a fagy és a dér.
Kell a matróz.
Kell a matróz.
Akit örökké s örökre
a Vész magához béklyóz.
– Kikapcsolni – állt Basabusa és a Fekete Vész veszedelmesen és csoszogva közeledő legénysége közé Ördögbőr. A kardját suhogtatta, csak úgy, próbából. – Egy kacsát.
– Folyton dumál! – fakadt ki Basabusa. – És semmi olyat nem mond, amivel segítene rajtunk. Akkor minek hápog?
– Mert én mesélem a Legkisebb Mesét a Világon. – mondta sértődötten a kacsa.
– Mondjuk az tény, hogy nem sokat lendítettél azon, hogy folytatódhasson – morogta Ördögbőr. – Spoilerezhetnél egy kicsit. Nyomd a kibicet. Lődd le, mi következik. Vagy különben ennyi volt, ha jól sejtem. Ez a baj nem olyan, amiből olyan könnyen ki tudunk bújni.
– De hát az ellentmond mindennek, ami egy meséhez tartozik – méltatlankodott a Kacsa, pont úgy, ahogy egy kacsa méltatlankodni szokott. – A mese, az történik épp. Hogy mondhatnám el, hogy miért nem kérdezed meg a fedélzeti komputert, ha már a hajón van ilyen, és csillagközi utazást is képes végrehajtani, hogy mi a teendő? Hát, hogy a fityfenébe tehetnék ilyet, kérdem tisztelettel?
Ördögbőr elkerekedett szemmel nézett a Kacsára. Aztán megint. Majd újra.
– Hogytessék mi.
– És akkor Ördögbőr grófja keresztül rombolt a rémmatróz-kompánián, és lesietett a fedélzeti komputerhez. – válaszolt a Kacsa becsukott szemmel. Aztán (hiába a dörrenés, a csatazaj, meg a durrogás) fogta magát, és elaludt.
Ördögbőr egy pillanatra elgondolkodott. Aztán ezt mondta Basabusánnak:
– Tartsd a frontot, Pubi, van egy kis dolgom a tat alatt.
– Micsináljak a micsodával? – lepődött meg Basabusa. Aztán észbe kapott, és kirántotta a szablyáját, de csak miután óvatosan lerakta a kacsát, hogy fel ne ébredjen szegény.
És Ördögbőr grófja nekilódult. Csontváz és lidérc állta útját, de ment, hiszen mennie kellett. Először a halember próbálta megállítani – a Fekete Vész kormányosa sziszegett és vicsorgott, úgy támadt Ördögbőrre a tengerette, rozsdamarta kardjával. Ördögbőr hárította a csapást, majd átbújt a halember hóna alatt. Közben egy mesteri rúgással levarázsolta a helyéről egy csontvázharcos koponyáját, aki a nagy fejetlenségben keresztülbucskázott a hajó korlátján, és bugybolva tűnt el a Tengeróceánban.
Ördögbőr rohant. Szúrt és vágott. Kísértetes kacagással telt meg a sós levegő – a jeges szél az arcába mart, de mit sem törődött vele.
Le kellett jutnia a komputerhez, ami a csilivili hajó agya volt.
Feltépte az ajtót, ami a komputerhez vezetett. Távolról hallotta, ahogy Basabusa dörmögve kardozza az ellent. Észre sem vette, hogy a hajóra ugrott SivákMivák Károly, és mögötte lépdel, lassan, vigyorogva, mint aki győzött.
És a tat alatt, mindenféle tekercsek és mütyürök és fogaskerekek közepén ott zizegett, és kattogott, és morcogott és zörömbölt a csilivili hajó agya. Hatalmas agy volt, telistele áramkörökkel, vezetékekkel, és gumicukorral, ami köztudottan szükséges ahhoz, hogy elkezdjük a kozmoszba való utazást. Az egész tat alatti részt katódok, és csövek, és bizgentyűk foglalták el.
– Komputer! – kiabálta neki Ördögbőr. – Vigyél ki minket ebből a slamasztikából!
– Nono, – válaszolta a recsegős géphang. Pisla piros és sárga fények villogtak fel, de úgy, mint amikor a pisla fények közlik, hogy a pisla fények tulajdonosa nem túl elégedett. – nem úgy megy az.
– Mi? – érdeklődött lihegve Ördögbőr grófja. Egy félig polip, félig tengericsillag szörnyedvény ugrott a nyakának, de Ördögbőr hátra sem nézve vágta állon a kardja markolatával. Annyira meg volt lepődve a válaszon. – Mi az, hogy NEM ÚGY MEGY AZ?
– Nem mondtad ki a varázsszót. – válaszolta a komputer, majd recsegős némaságba burkolózott.
Pár csontvázharcos, rozsdás baltákkal rontott rá Ördögbőrre. A gróf megragadott egy széklábat, az egyiket azzal vágta kupán, mire a csontváz puff: darabokra hullott. A másik kettőt a kardjával tartotta sakkban, és közben ezt kiabálta:
– Milyen jelszó? Mi az, hogy jelszó? Kökörcsin! Kótyomfitty! Lábasjószág! Milyen jelszó?
– Nem mondtad, hogy kérem szépen – mondta sértetten a komputer. – Komolyan mondom, most már tényleg dörgedelem, hogy ennyire semmibe vagyok véve. Se tisztelet, se egy köszönöm… csak a parancsolgatás. Na ezt már nem.
Ördögbőr épp az utolsó csontvázharcossal birkózott, de ez a kijelentés olyan tüneményes volt, hogy még az utolsó csontvázharcosnak is leesett az álla. Keresgélni kezdte a padlón. Ördögbőr pedig hápogott kicsit, majd rájött, hogy a „Kérem szépen” tényleg mennyire komoly varázsszó.
– Kérem szépen – nyögte ki. – Komputeragy nagyságos felséges IZÉ, megtennéd, hogy kimentesz minket innen?
– Na, mennyivel másabb így, nem? – kérdezte a tat alatt lakó komputer, és – mint akinek hirtelen jobb kedve lett – veszett tekercselésbe, és katódvillogásba, és kalkulálásba, és áramkörketyegésbe kezdett. – Semmi más dolgom nincs, minthogy leadok pár rádióadást, átállítok néhány koordinátát bizonyos robotokban, küldök egy vészjelzést, aztán elpukkanok, mondjuk a Vénusz mellé. Megfelel így, gróf úr?
És Ördögbőr megértette. És megint csak eszébe jutott, hogy mekkora hatalma van annak, ha azt mondjuk: „Kérem szépen”.
– Köszi, komputer. – mondta, majd a fedélzet felé lódult. Majd egy pillanatra megtorpant. Az agyra nézett, és azt kérdezte: – Figyelj csak, nem akarsz egy nevet magadnak? Fura ez a „komputerezés”.
– Van nekem nevem. Csak a nagy rosszalkodásban elfelejtetted megkérdezni, komám.
– Jó – nyugtázta Ördögbőr. Már nagyon futott volna. – Fogadjunk, hogy az a neved, hogy Hóbelevanc 1-es.
– Nem – morogta a komputer. – Sszabó János vagyok. Két esszel.
– Öhm. – válaszolta a gróf. Majd hozzátette: – Öhéjhaj. Oké. Hát, viszlát, Sszabó János, két esszel.
És rohant is vissza a tatra. Egy lúdmarócrém majdnem kettévágta közben a harci szekercéjével, amit már jócskán felfalt az idő vasfoga, de Ördögbőr egy becsúszószereléssel átsuhant a csapás alatt. Szálka ment a térdébe, de nem igazán érdekelte. Felpattant, és rohant Basabusa felé, aki kettő pontyarcú piperkőc piócarémmel próbálta éppen megértetni, a szablyája segítségével, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj.
– Hova, hova. – hallotta hirtelen Ördögbőr. És beleütközött SivákMivák Károlyba. Furcsa, de annak ellenére, milyen pöttöm és törékeny embernek tűnt a ballonkabátos kapitány, a gróf úgy pattant le róla, mint a gumilabda. – Aszt hiszed, ennyivel megúszod, kis balátom?
– Nincsenek neked barátaid, SivákMivák. – válaszolta a hajópadlóra került Ördögbőr. Rettentő dühöt érzett. De közben belül csiklandozta valami a szívét. – Nem egészen értem, mit keresel itt, de most véget vetünk ennek a haccacárénak.
– Mi az, hogy mit kelesek itt? – nézett csodálkozva SivákMivák. – Az alanyszív kell nekem. Ha enyém lesz a legnagyobb alanyszív a világon, akkol nyilván alanyszívű leszek, és végle MINDENKI SZELETNI FOG, szelteszét a Tengelóceánon! És te most elmondod nekem, hol van.
Ördögbőr nem tehetett róla, de elnevette magát. Még egy ilyen butaságot! Hogy egy aranyszív miatt valakit csak úgy szeressenek!
Azt, hogy a Tengeróceán egyre jobban dömbörög és bugybol, és valami egyértelműen a Sszabó János vezérelte fregatt felé tart, senki sem vette észre.
– Egyszerűbb lenne talán nem magasról tenni a Kalózkódexre. Nem szigeteket falni fel a fenenagy rosszkedvedben, meg csak azért, mert durcimorci vagy. Kedvesnek is lehet ám lenni másokhoz, meg néha azt mondani, hogy Jó napot kívánok, hogy tetszik lenni? Különben meg fityfenét neked, nem aranyszívet.
– Pedig most elmondod nekem, hol találom. Nincs esélyed ellenem. Te is tudod. – sziszegte Ördögbőr arcába SivákMIvák.
– Jó, azért egy cseppnyi van. – vigyorodott egy Ördögbőr. Aztán odakiáltott Basabusának: – Fogd meg a Kacsát!
Majd felpattant, és átvetette magát a korláton. Basabusa észbekapott, és megfogta a Kacsát, és utána csobbant a Tengeróceánba.
A robotdinoszauruszok pedig felmásztak a hajóra, és nekirontottak SivákMivák Károly rettentő rémseregének. Eddig is jöttek, a Tengeróceán alján caplattak Ördögbőrék nyomában, de ez most más volt. Új parancsot kaptak, amit egy fura nevű komputer küldött a robotagyukba. És nem voltak restek teljesíteni a küldetésüket.
„Kapjátok el SivákMIvák Károlyt!”
Így szólt a bináris és bittyegő rádióparancs.
A rémsereg mintha elbizonytalanodott volna. SivákMivák Károly pedig tajtékzott, miközben a robotdinoszauruszok apró miszlikeket gyártottak a kísérteteiből, lidérceiből, és a varangylábú makrélaszörnyből is, aki már nem is akart annyira szörny lenni.
– NEM! – ordította a taton Ördögbőrék felé.
– De bizony! – kiabált vissza Ördögbőr, és a csibészség csak úgy táncikált a szívében. – Hé, SivákMivák, voltál már a Vénusz mellett?
– Mi? – akarta kérdezni SivákMivák, de a Mi-ből csak egy M maradt a levegőben.
Sszabó János működésbe lépett. Kék villámok cikáztak a hajó és a Fekete Vész körül, majd pukk: mindkettő elszáguldott, egyenest a kozmoszba, rémestül és robotdinoszauruszostul és mindenestül.
A csillámpor, amit húztak maguk után, szépen lassan hullott Basabusa és Ördögbőr fejére.
Csak ketten voltak, és a viharfelhőtlenített, csillaggal teleszórt égbolt. És a végtelen Tengeróceán, meg az éjsötét éjszaka.
– Jól van. – tempózott Basabusa. A kacsa édesdeden aludt a hullámok hátán ringatózva. – Ez eddig rendben. És most mit csinálunk.
Ördögbőr megint csak vigyorgott. Nem tudta abbahagyni.
– Pubi, hát hagytalak én már a pácban?
– Hogyne hagytad volna. – szólalt meg valaki mögöttük, mézédes hangon.
És a semmiből egyszercsak felbukkant a Ferihajó. És ki állt az elejébe faragott bocimedve mellett?
Naná, hogy Basabusa néni. És ennyit kérdezett csupán:
– Mi van fiúk, tán csak nem kéne egy fuvar?
Fuhh, ti kaptatok levegőt a nagy izgalomban? Mert mi alig! Két hét múlva folytatjuk, és nem is akárhogy!
Kártevők vagy fontos részei az élővilágnak a szúnyogok?
A szúnyogoknak nélkülözhetetlen szerepe van a vízi és szárazföldi ökoszisztémában. Rengeteg halfaj fogyasztja a lárvákat, vadászik rájuk sokféle vízirovar, vízipók, gőte, gyík és béka. Kifejlett korukban részt vesznek a növények beporzásában és táplálékul szolgálnak számos madár- és denevérfajnak is. Magyarországon 50 őshonos szúnyogfaj mellett 3 idegenhonos, trópusi területekről származó is jelen van, ezek a klímaváltozás és a kontinensek közti utazások, az áruszállítás miatt jelentek meg, behurcolták őket. Emberi vérrel néhány csípőszúnyog, azok közül is csak a nőstények táplálkoznak, mert a peterakáshoz szükségük van fehérjére.
Kell-e irtani a szúnyogokat?
A statisztikák szerint a szúnyog a legveszélyesebb állat a földön. Évente több mint 700.000 ember veszti életét az általuk terjesztett betegségekben világszerte. Legismertebb közülük a malária (Magyarországon évente 10 fő alatt van a regisztrált fertőzöttek száma, ők is külföldről hozzák be a betegséget), a nyugat-nílusi láz (hazánkban pár halálos áldozattal, 2018-ban 225 megbetegedést regisztráltak), a dengue-láz és a chikungunya-láz (nincsenek jelen az országban). Fontos tudni, hogy magukat a betegségeket nem a szúnyogok, hanem az utazó emberek vagy éppen a vándormadarak hozhatják be, a szúnyogok az emberre való átvitelben játszanak szerepet. Kijelenthető tehát, hogy Magyarországon jelenleg még nem jelentős kockázati tényező a szúnyogok által terjesztett betegség. A szúnyogirtás fő oka inkább a kellemetlenség elkerülése és a turizmus miatti gazdasági érdek lehet.
A szúnyogok elleni védekezés módja és mértéke véleményünk szerint aránytalan, ha károkozásukat összehasonlítjuk más, mindennapos egészségügyi kockázatokkal, például a városi légszennyezéssel, amihez éves szinten 7 millió haláleset köthető a világon.
Hogyan irtják a szúnyogokat?
Magyarországon a szúnyogirtás nagyrészt kémiai szerekkel történik, ezáltal hatalmas kiterjedésben, évi közel egy millió hektáron folyik ökoszisztéma-irtás. Az imágók ellen felhasznált vegyszer nem szelektív, tehát nem csak a szúnyogokra, hanem az összes rovarra, rajtuk keresztül közvetve a rovarfogyasztó állatfajokra, gyakorlatilag a teljes táplálékláncra kihatnak. Azt is figyelembe kell venni, hogy hosszú távú alkalmazásuk rezisztenciát okoz.
A kémiai módszerek esetében deltamethrin tartalmú idegméreggel irtják a kifejlett szúnyogokat (imágókat). Földi kezelés útján melegködképzéssel az apró cseppekre bontott irtószer terjedését hő hozzáadásával segítik, főleg a növényzettel erősen borított részeken. A vízszintes irányban mozgó mérgező köd akár 40 percig is a területen lebeghet és teljesen átöblíti a térséget, így a növényzetben megbúvó, tehát az éppen nem repülő rovarokra is hat. Városias területeken ULV eljárást alkalmaznak, ami szintén apró cseppekben juttatja ki az irtószert, de hő hozzáadása nélkül. A légi kémiai permetezés elvégzéséhez nincs engedélyezett hatóanyag, mivel EU-s szinten betiltották a korábbi években használt szert, káros hatásai miatt. Itthon azonban a Nemzeti Népegészségügyi Központ a járványhelyzetre hivatkozva 180 napra ismét engedélyezte. A kiszórt méregfelhő fentről lefelé süllyedve, ahogy érintkezik a rovarokkal, elpusztítja őket. A módszer a nem repülő, a levelek fonákján rejtőzködő szúnyogokra alig veszélyes, ezért rossz a hatékonysága, ellenben extrém módon veszélyezteti a vízi szervezeteket, és a szabadföldi hasznos rovarokat.
Korábban a szúnyogirtás megrendelői a helyi önkormányzatok voltak, nekik szakértelem és forráshiány miatt egyszerűbb volt megrendelni a kevésbé munkaigényes kémiai hatóanyagszórást. 2013 nyarán a szúnyogok elleni védekezés koordinálását a kormány az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság hatáskörébe rendelte. Ekkor lett volna esély arra, hogy szakértői vélemények figyelembevételével előtérbe kerüljön a csípőszúnyogok elleni szelektív, biológiai módszerek alkalmazása. Sajnos azonban a rossz döntéshozói hozzáállásnak köszönhetően hazánkban azóta sincs érdemi előrelépés. A településeknek állami költségvetésből sok esetben ingyen jár a kémiai irtás, ezért semmi nem motiválja őket arra, hogy saját költségen kidolgozzanak új, környezetkímélő módszert.
Az országos szúnyoggyérítési programra (2020-2022 közötti időtartamra) több mint 4,5 milliárd forintot különítettek el. Légi és földi biológiai módszerrel 2020-ban 12 ezer hektár kezelése történt meg, míg földi kémiai módszerrel közel 800 ezer hektáron folyik irtás.
Milyen egyéb alternatívánk van?
Fontos kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a szúnyog populáció csökkentésére? Vagy a kellemetlenség mértéke, a fertőzésveszélytől való félelem kezelhető megelőzéssel, egyéni védekezéssel? Az első lépés, hogy fel kell hagyni a házi szúnyogtenyésztéssel! Szüntessük meg az elhanyagolt medencét, szökőkutat, eldugult ereszt, ürítsük ki a kaspókat és a kertben felejtett gumiabroncsokat, takarjuk le az esővízgyűjtő hordókat, vödröket. Néhány négyzetméteren ideális mikrokönyezet alakul ki a csípőszúnyog lárvák kifejlődéséhez, hetente több ezer szúnyog felnevelhető ezekben a pangó oxigénhiányos vizekben.
Az egyéni védekezés szúnyoghálóval, kültéren használható szúnyogriasztó készítményekkel is hatásos. Megoldást jelenthet az is ha természetes ellenségeiket segítjük. A halak nagy mértékben fogyasztják a lárvákat, de például denevérodúkat is építhetünk – egy denevér naponta akár ezer szúnyogot is elfogyaszt.
A környezettudatos biológiai gyérítés
Ha mégis szükség van irtásra, figyelembe kell venni, hogy a különböző eljárásoknak milyen mértékű alkalmazása elfogadható, mert mindegyikkel együtt jár az ökológiai rendszer különböző fokú degradációja. A kémiai módszerekhez képest azonban a biológiai sokkal jobb alternatívának számít.
Követendő példánk lehet a Felső-Rajna völgyben tevékenykedő Norbert Becker és csapata. Több mint negyven éve, lépésről lépésre 100 százalékban biológiai úton védekeznek mára 60.000 hektáron, 100 település részvételével. Működésük arra alapul, hogy a lárvák koncentráltan, helyhez kötötten és hozzáférhető módon vannak jelen a tenyészőhelyeken, így ott kell környezetkímélő módon, hatékonyan, gazdaságosan irtani őket, emellett pozitívum az is, hogy 40 év távlatában sincs rezisztencia. Programjuk lelke a pontos feltérképezés, enélkül nincs esély hatékony kezelésre. Szúnyogszelektív mikrobiológiai készítményük, a VectoBac a Bacillus nembe tartozó talajlakó baktériumokat juttatja ki az élővizekbe.
Ezek a mikrobák természetes életfolyamataik során olyan fehérjetoxint termelnek a szúnyoglárvák bélcsatornáiban, ami elpusztítja őket. Kijuttatás után fontos lépés még az ellenőrzés, hogy megtörtént-e a lárvák csökkenése. Sikerük feltétele a pontos tervezés és az időzítés: ahogy a peték víz alá kerülnek, hőmérséklettől függően 7-8 napjuk van arra, hogy elvégezzék a kezelést.
Mi történik Szegeden és Kisorosziban?
Magyarországon több település, helyi közösség, kutatóintézet és környezetvédő szervezet is tett már lépéseket, hogy felhívja a figyelmet a kémiai módszer kockázataira és elősegítse a biológiai irtás terjedését. Sokat foglalkozott a témával a Greenpeace is, állásfoglalásuk itt olvasható.
Jó példával jár előttünk Szeged, ahol városi és ártéri környezetben is sikeresen alkalmazzák a biológiai szúnyoggyérítést. Személyesen is ellátogattunk hozzájuk, hogy megtudjuk, mi volt a fő motivációjuk, hogyan kezdték az átállást, hol tartanak most. A Szegedi Környezetgazdálkodási Nonprofit Kft. szerteágazó feladatai között a szúnyoggyérítés is szerepel, ügyvezetője közel 10 éve Makrai László okleveles biológus, erdész (korábban 8 évig a Városüzemeltetési és környezetvédelmi bizottság elnöke volt). Makrai célul tűzte ki, hogy a környezettudatosság legyen a cég alapfilozófiája. Új szemléletet hozott a hulladékgazdálkodás, szúnyogirtás, zöldterületek és faápolás terén is. Térinformatikai fejlesztéssel Szeged valamennyi közterületét, fáját, gyepét számon tartják. Biológusaik feltérképezték az összes, több mint 400 olyan vizes élőhelyet, ami potenciális szúnyogkeltető. Tehát Szegeden minden erős szakértői összefogással, kutatómunkával és lobbizással kezdődött közel 10 éve! Azt is kiderítettük, minek a hatására indult el a szegedi önkormányzat 2010-ben az akkor Magyarországon még alig ismert módszer irányába. Meglepő választ kaptunk: a szavazatszámok. Korábban hiába költöttek el éves szinten 150-200 millió forintot szúnyoggyérítésre, nagyon alacsony volt a hatékonyság, sőt, egy korábbi polgármester bukását is a rendkívül sok szúnyoghoz kötötték. Így vált egyre nyitottabbá a szegedi önkormányzat a helyi szakértői csapat javaslatára: egy új, hatékonyabb, gazdaságosabb és nem utolsó sorban környezetkímélőbb megoldásra.
Szegeden el tudták érni, hogy a kémiai szereket évek óta drasztikusan csökkentik a gyérítésben. Feltérképezték a város 28 000 hektár területét, évtizedekre visszamenőleg rendelkeznek mérési adatokkal, könnyen elemezhető a költség ráfordítás is, kiderült, hogy a biológiai irtás a kémiai tizedébe kerül! Szükség szerint télen is elvégzik a városi nagy átmérőjű csatornarendszerben áttelelő populáció irtását. Tehát minden szükséges tudás birtokában vannak ahhoz, hogy 100 százalékban földi, biológiai irtással kerüljék el a szúnyoginváziót.
Azonban, Szeged területén a Tisza és Maros folyók hullámterében, több ezer négyzetméteren a hajdani töltésépítéskor kialakult anyagnyerőhelyek, kubikgödrök vannak. Ezek egy közepes árhullám esetén megtelnek vízzel, és a víz ott is marad az árhullám levonultával is, így ideális tenyészőhelyként szolgálnak. Ezeknek a feltáratlan, földi, vízi, légi úton megközelíthetetlen szúnyogkeltető helyeknek az ártalma ellen nincs megoldás addig, amíg a vízügy ezek rákötését, lefolyását az anyamederre meg nem oldja egy országos program keretében. Így a nyári árhullámok esetén alkalmanként kémiai irtást is kell végezniük. Heti rendszerességgel 22 kritikus ponton végzett csípésszámláláskor be is fogják a példányokat. Ebből kimutatták, hogy árhullámok esetén az ártalmat kizárólag az ártérben nevelkedő három árvízi faj okozza. Így az esőzések indirekt hatásaként, vagyis az árhullámok kialakulása, levonulása a hullámtéri tenyészőhelyek berobbanása hozza a tömeges ártalmat. Ez a Duna vízrendszerében sem lehet másképp, aminek megoldása az említett országos hullámtérrendezési intézkedés kidolgozása lehet. Ez nemcsak a kubikgödörrendszer levezetésével, hanem a kijelölt értékes vizes élőhelyekben a víz megtartásával is járnia kellene. Ez ártalmat nem hozna, mivel az ott megjelenő állandó fauna mellett csípőszúnyoglárva nem fejlődik.
Makraiék nagy hangsúlyt fektetnek a társadalmi tudatformálásra, az óvodai, iskolai és lakossági ismeretterjesztésre. Minden háztartásba eljuttattak ismeretterjesztő anyagot és éveken át ingyen kapott a lakosság a cégtől olyan szelektív hatású tablettát, amivel kezelni tudták a ház körüli mikrotenyészőhelyeket, hordókat, kaspókat, kerti tavat. Sajnos, már négy éve ez a szer sem kapható Magyarországon, helyette minden rovarra és kétéltűre káros kémiai szert adhatnának, de ezt inkább nem teszik.
Szegeden jelenleg 6300 hektáron végeznek biológiai kezelést, 22 részre osztották a területet, így a problémásabb kritikus részeket le tudják választani. Beszéltünk a környezettudatos gyérítést végző szakértői csapattal, Dr Gajda Zitával és Dr Szepesszentgyörgyi Ádám biológussal is (No Mosquito Kft), akiknek nagyon nagy szerepe van Szegeden a biológiai irtás bevezetésében, a tenyészhelyek feltérképezést is ők végezték. A szegedi cég szakmai útmutatása alapján a biológiai készítményeket a kivitelező áprilistól folyamatosan veti be a lakott területeken és az ártereken fejlődő szúnyoglárvák ellen. Szakmai tudásukkal számos településen segítettek beindítani a módszert. Egyik ilyen település Kisoroszi, ahol mi is részt vehettünk a biológiai szúnyoggyérítésen. Kajakokkal, permetezőkkel és gumicsizmákkal érkeztünk a terepre, be kell látnunk, nem könnyű munka a derékig érő aljnövényzetben.
Benedek Károly, a volt alpolgármester azonban maximálisan elkötelezett a módszer mellett, Gajda Zitáék szakértői támogatásával három éve alkalmazza a környezettudatos gyérítést. Elmondta: “a munka itt is egy csípőszúnyog lárvák mintavételezésére szolgáló edénnyel kezdődik, innen tudhatjuk meg, mikor kell elvégezni a kezelést. Azért környezettudatos ez a szúnyoggyérítés, mert szelektív, a szúnyoglárvákon kívül más rovarfajt és élőlénycsoportot nem károsít, emellett az ember szempontjából ez egy preventív eljárás, tehát a szúnyog ki sem tud fejlődni – szemben a kémiaival, amely a kifejlett egyedekre hat. A védekezésnek három lépcsője van: első a lakott területeken is fejlődő fajok elleni, második az árterekhez köthető árvízi fajok elleni, harmadik pedig a regionális védekezés kialakítása a közigazgatási területeken kívül eső területek bevonásával”.
Hogy miért nem terjedt még Magyarországon el ez a módszer?
Mindhárom érintett szereplőnek, a megbízónak, a kivitelezőnek és a monitorozóknak is szorosan együtt kell működnie a siker érdekében. Magyarországon nagyon kevés a megfelelő tudással rendelkező szakember, a környezettudatos kivitelező és sok esetben a megfelelő technológia és a politikai akarat is hiányzik. Mindemellett vegyszerlobbit is sejthetünk a háttérben, mivel a katasztrófavédelemnél döntéshozói pozicióban olyan személyek is megfordulnak, akiknek a kémiai vegyszerek alkalmazásához gazdasági érdeke fűződik. Erről további részleteket itt olvashatunk.
Hogyan tovább?
Tudnunk kell, hogy a különböző módszerek, kezdve a megelőzéstől a biológia gyérítésen át a kémiai irtásig mennyire eredményesek, milyen következményekkel és veszélyekkel járnak. Tájékozódnunk kell és követni a témában hiteles szakértők kommunikációs felületeit, kutatási eredményeit. Itt szeretnénk felhívni a figyelmet Dr Darvas Béla professzor munkásságára, aki több mint 30 éve foglalkozik a témával.
Helyben és nem központilag kell dönteni az irtás módjáról, bevonva az érintetteket és megfelelően tájékoztatni. Kémiai szerek esetében mérlegelnünk kell a kockázatokat, indokolt-e, arányos-e a szúnyogok visszaszorításának érdekében az országot méreggel permetezni?
Utasítsuk el a gyors tüneti kezelést, ami nem foglalkozik az okokkal és a következményekkel! A katasztrófavédelem honlapja szerint van lehetőség választani és nem muszáj elfogadni a légi kémiai irtást. A helyi önkormányzatok kérjék ki az emberek véleményét, szervezzenek lakossági fórumot a témában. Több település és budapesti kerület is elindult a biológiai gyérítés irányába, Törökbálinton például betiltották a deltamethrint és elkezdték a térképezést. Azt várjuk a fővárosi önkormányzattól is, hogy tegye meg az első lépést a hatékonyabb, gazdaságosabb és környezetkímélőbb biológiai szúnyoggyérítés irányába és fokozatosan szorítsa vissza a kémiai vegyszerek alkalmazását!
Szeptember elejére kiürül az adriai part. Jesolo meg a Lido még üzemel egy ideig, hintáztatja a szürke homokkal kevert víz a testeket, de hétről hétre eltűnik egy-egy család a partról, végül megjelennek az öregek, akik fehér nadrágban, fehér székekben ülve nézik a tengert délelőtt, mindig délelőtt, de estére nincsenek már sehol.
Egyedül ült a műanyag székben, messze a többitől, majdnem az öblöt lezáró kőfalnál.
Megszokta. Húsz évvel ezelőtt fedezte fel a kis venetói falut és a simára csiszolt sziklákkal körbevett öblöt.
Valamire emlékeztette, talán egy álomra, vagy egy filmre, amit még a feleségével látott. Soha nem figyelt oda a filmekre. Untatták.
Régóta nem tudta volna megmondani, hol él. Mondhatta volna, hogy téltől nyárig New Yorkban, nyár közepétől az ősz közepéig itt; de New York felől ebben az ittben összefolyt Lisszabon és Velence, Antibes és Anacapri, összefolyt benne az egész, apró Európa, amit alig tizenhét évesen elhagyott. Pedig az olaszországi táborban még nagynak tűnt.
Az mintha egy másik Föld lett volna. Egy nagyobb. Állt egy katonazubbonyos férfi előtt, aki másodszor kérdezett tőle valamit a családjáról. Azt hazudta, hogy a bátyja Oklahomában él. Máig nem tudta, miért Oklahoma jutott eszébe, de elindulhatott.
Valaki más volt még, aki elindulhatott. Az, aki állt a Gyulával a napon, aznap, amikor az amerikaiak bejöttek a tábor kapuján, álltak egymás mellett vigyázzban, ahogy megszokták. Gyulát Gyuláról vitték el, ezen nevettek korábban, igen, nevettek, fiatalok voltak, és a fiataloknak nevetni kell, akkor annak van ideje. Amikor később megkérték, hogy meséljen róla, és azt mondta, sokat nevettek, az emberek megütközve néztek rá, mintha illetlenséget mondana. Egy idő után nem mesélte el, hogy nevettek. Elmondta helyette a tetveket, és hogy véreset fosott az utolsó pár hétben. Akkor meg néztek rá szótlanul, vagy azt mondták, sajnálják.
A Gyula talán Izraelbe ment. Útközben valahol leszakadt. Addigra nem bírtak egymásra nézni. Senki nem értette meg, miért nem akarnak találkozni a többiekkel.
A többiek. Mintha ez valami cserkésztábor lett volna. Valami, amire emlékezni akar az ember.
Még a második tábor tetveire se akart emlékezni. A tetves olaszországi táborra, ahonnan legalább ki lehetett menni. Tovább. El, a picsába erről a kontinesről.
Aztán itt ülni ezeken a tetves székeken ennyi év után. Megrándult a szája széle. Az öregség.
Amerikában pókerarcúnak hívták. Mindent elért, de az egészből pont a pénz nem érdekelte igazán. A játék jobban. Az, hogy melyikük meddig megy el. Az arcukon az a mohósággal elegy kétségbeesés, amikor emelte a tétet, amikor tudta, hogy elveszítheti, ha nem is az egészet, de egy szép, nagy falatot az egészből. Annyi esze mindig volt, hogy sohase tegye kockára az egészet. A táborban sem ette meg soha az egész kenyeret.
Az éhséget legalább ismerte. Hatan voltak, meg a szülei. Egyedül élte túl. Gyerekkorában néha már délelőtt tizenegykor éhes volt, de csak délután ötkor jutott az ebéd maradékához. A reggel ugy tizenegy éves kora után jobb volt, nagynövésű volt, felvették, zsákolt a piacon vagy fát vágott vagy lótott-futott valamiért az iskola előtt, utána meg számtant tanított. Abból mindig jó volt.
Reggel az árusok megetették. Az öregasszony adta mindig a legtöbb kenyeret. Hogy hívták. Erzsébet. Emőke. Ernesztina. E betűs neve volt, kékfestő köténye és hatalmas tompora. Megtörölte mindig a kést a szoknyájában, mielőtt levágta neki a kenyeret a magáéból. Néha főtt tojást adott hozzá. Szalonnát soha, pedig ott volt a pult sarkán, a sáros répák és zellerek és krumplik mellett, kilógott a csücske az újságpapírból.
Megette volna a szalonnát. A tepertőt is megette, ha megkínálták.
De az öregasszony szemérmes volt. Se megkérdezni, se megkínálni nem merte.
Feljebb volt a piac, a folyótól jóval feljebb. Behordta neki a zsákjait a kordétól az asztalig. Nem érezte, hogy súlya volna. Néha eszébe jutott, hogy szánalomból kérik a segítségét. Egyszer rá is kérdezett, de az öregasszony kinevette.
– Te nem érzed a súlyát, aranyom.
Ezt mondogatta magának aztán ott is. Nézte a cipője orrát, felvette a zsákot, és azt mondta magának, te nem érzed a súlyát, aranyom.
Hónapokig mondta, és majd összeszarta magát a zsákok alatt, ahogy fogyott róla a hús, de legalább tudta, hogy kell dolgozni. Akik nem tudták, megdöglöttek.
– Apa, ne beszélj így róluk – nyafogta egyszer a lánya. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon neki, de végül nem válaszolt.
Nem lehet egy másik nyelven beszélni róla csak azon a nyelven lehet – írta fel magának másnap az íróasztalán a hófehér papírra, amit a titkárnő bekészített. Szeretett lejegyzetelni mindent. Rámeredt a mondatra, majd összegyűrte, mint a szemetet.
Újév után volt, akkor, amikor Lilika visszanyújtotta neki a pénzt borítékkal együtt, ő állt ott, a borítékkal a kezében tanácstalanul, utána zsebre vágta, aztán elfelejtette, egészen másnapig, amikor leírta azt a mondatot, és utána a zsebébe nyúlt.
Csinos, fehér borítékokba rakta nekik a pénzt, mind a nyolcnak minden év elején, ráírta a nevüket, és a dátumot. Nem tudott ajándékot venni ilyen kicsiknek, és nem volt hajlandó a karácsonyt ünnepelni. A többit meg a felesége nem volt hajlandó. Így maradt ez az újévi ajándékozás. A felesége az első pár évben még megvette nekik, amit akartak. Aztán meghalt. Azóta csak borítékokat adott. Szilveszter éjjelén beletette a pénzt, ráírta a dátumot és a nevet, és betette a borítékokat a komód felső fiókjába. A házvezetőnő zsémbelt, hogy ki fogják rabolni, ha ennyi pénzt tart otthon. Kinevette.
Mindegyikük úgy kapott a boríték után, mintha kenyeret nyújtana nekik. Mind a három lánya, és az öt unoka is. Egyedül a legkisebb, a Lilika nem.
– Mesélj – mondta, és visszaadta a borítékot. Ő forgatta a kezében tanácstalanul. A hatvan év alatt soha, senki nem adott vissza pénzt, legyen az kenőpénz vagy vételár vagy ajándék. Csak ez a pimasz, aki megállt előtte, majd elszaladt. Akkor nevezte el Lilikának a Lily helyett.
– Mi az, hogy „ka”? – kérdezte, és a térdére tette a kis kezét.
– Magyarul van. Azt jelenti, hogy te egy kicsi Lili vagy.
Ezzel megelégedett. Onnantól magát is Lilikának hívta, és így tanulta meg leírni a nevét is.
Egyszer elvitte a jégre. Hallotta, hogy Lilika néven mutatkozik be egy sárga sapkás kislánynak, aki visszakérdez, hogy jól értette-e.
– Magyarul van – mondta az unokája, és hátranézett rá. Intett neki.
Egyetlen másikat se vitt el soha a jégre. Se a jégre, se cukrászdába, se az iskolai előadásra, se színházba, se koncertre. Csak ezt. Igazságtalan volt. Nem érdekelte.
Csak ez adta vissza a borítékot, és kíváncsi lett rá, mint ahogy olykor kíváncsi volt egy beosztottjára vagy egy új házvezetőnőre, akit a felesége bemutatott. Ki akarta találni, hogyan működnek. Mindig az érdekelte, amelyik máshogy működött, mint a többi. A többi egyforma volt.
– Nyújts egy embernek egy borítékot, amelyben pénz van, vagy ő azt hiszi, hogy pénz van benne. Mindegyik egyformává válik. Majdnem mindegyik – mondta Lilikának, és figyelte az arcát, hogy emlékszik-e arra, hogy öt évvel ezelőtt feltépte a borítékot, aztán visszaadta neki, úgy kibontva, és megfogta a térdét, és azt mondta, mesélj.
– Ne adj nekik pénzt – válaszolta Lilika azonnal, aztán levegőt se véve folytatta –, hanem kérj tőlük valamit. Egy ötvencentest, mondjuk, mert nincs apród.
Meghökkent.
– Egy ötvencentest?
Ott állt előtte a tízéves gyerek, és bámulta, félmosollyal, hitetlenkedve, mint amikor kiderült, hogy nem ismer egy rajzfilmet vagy nem néz tévét.
Este kért a házvezetőnőtől egy ötvencentest. A magas, fekete nő rápillantott, majd kutatni kezdett a zsebében, és a markába nyomta az érmét. Nem látszott az arcán semmi, se meglepetés, se érdeklődés.
Kitette maga mellé a kisasztalra este, amikor leült egy könyvvel.
– Az emberek – mondta magában, de legyintett.
Nem volt dolga az emberekkel, 1944 augusztusa óta nem volt dolga velük, amikor beterelték őket a Perc utcai házba. Az anyja körülnézett az udvaron, de nem szólt egy szót se. Megszokta, hogy nem szól.
Az apjáról és a két bátyjáról akkor már hetek óta nem hallottak. A két nővére összekapaszkodva suttogott. Alig emlékezett az arcukra. Néha, hajnalban, félálomban hallani vélte a hangjukat, de ahogy felébredt, és meglátta a felesége vállát, elfoszlottak ezek a hangok a semmiben.
– Nincs mire emlékezni. Ami volt, az már nincs, és nem lesz soha – mondta neki, ha a múltjáról kérdezte.
A mai napig nem tudom, hogy engem szeretett, vagy a pénzemet – gondolta, aztán azt mondta magának, nincs mire emlékezni, ami volt, az már nincs, és nem lesz soha, és a felesége sem lesz már soha.
A lányai pedig nem is voltak az övéi. Illedelmesek voltak. Egészen szépek. Egész jó partit csinált mindegyik.
Egyik sem beszélt magyarul. Minek beszéltek volna. A felesége szülei még a háború előtt kijöttek egy nyomorúságos lengyel faluból. Egyszer aztán ellátogattak Krakkóba. Rosszul öltözöttek és dühösek voltak a férfiak, és szépek és büszkék a nők. Onnan Varsóba mentek, aztán Prágán át haza. Nem akart Budapestre menni.
Milyen közel vagyunk – gondolta Krakkóban, de nem akarta látni a tábort. A tábormúzeumot. A felesége meg ismerte annyira, hogy ne hozza szóba. A repülőgépen visszafelé kért egy üveg vörösbort. Lassan itta meg.
Amikor két nappal később egy újságíró interjút kért tőle, és megkérdezte tőle, mit jelent neki a siker és a pénz, vállat vont.
– Vehetek egy üveg portóit a kontinensről New Yorkba tartó járaton. Vagy kettőt. Többet nem lehet meginni a landolásig tartó pár órában.
Rámosolygott a fiatalemberre. Az nevetett, mintha jó viccet hallott volna, cinkosan nevetett, hogy bennfentesnek tűnjön.
Seggfej – gondolta, és újra nevetett.
Néha az anyja rábízta, hogy hozzon bort. Aznap elment az egész hajnali keresete a karcos, erős borra. Pedig mi egy üveg bor ennyi emberre.
– Anyám soha nem lakott jól, mielőtt megölték – mondta egy vacsorán. Már nem emlékezett, mit ünnepeltek. Egy diplomaosztót. Egy születésnapot. Az unokái még kisebbek voltak, Lilika talán még meg sem volt.
Csönd lett az asztalnál. Utána az egyik lánya kezdett el beszélni, hangosan. Nem tartott sokáig az a csönd. Öt másodpercig talán. Máskor épp ennyi idő alatt kötött meg egy üzletet. A partnerei is mindig hangosan kezdtek beszélni a végszó után. Megijedtek.
– Nagyapa, te ki voltál azelőtt, mielőtt gazdag lettél? – kérdezte Lilika azon a délutánon, amikor a jégpályáról jöttek, és azt mondta, kérjen valakitől egy ötvencentest. Gyalog sétáltak át a parkon, szeretett gyalogolni, és nem szerette a nagy autókat, amelyek úgy úsztak el előttük, mint a gőgös, ostoba hattyúk.
Lenézett rá. A két metszőfoga kissé kiállt, a mogyoróbarna szeme ragyogott, az arca kipirult. Nem volt olyan szép, mint a lányai. Néha a saját anyjára emlékeztette.
Elnyújtotta a magánhangzókat, affektált.
– Nem tudom. Nem volt időm rá, hogy valaki legyek előtte – válaszolta automatikusan, és megállt. Egy orosz cukorkabolt előtt cövekelt le, a csíkos napernyő annak ellenére is ki volt húzva az üzletbejárat fölött, hogy egésznap hófelhős volt az ég.
– A Dunához jártunk le nyáron a bátyáimmal. Ők úsztak a folyóban, és engem is tanítottak. Hogy csónakot béreljünk, arra csak egyszer volt pénzünk. És képzeld, találtuk azt a pénzt – mesélte egy szuszra, és csak akkor döbbent rá, hogy magyarul beszél, amikor Lilika tágra nyílt szemébe belenézett.
– Megtanítsalak? – kérdezte tőle és leguggolt. Most egy vonalban volt az arcuk. Hasogatott a térde. Nem tudta, hogy fog felegyenesedni, de a gyerek bólintott.
Az elején nyújtotta a magánhangzókat, és rágógumizott a szavakkal.
– Csukd be a szád – kiabált rá minden péntek délután; a péntek délutánok voltak az övéik, kettőtől hatig. Hatkor hazavitte.
A lánya minden alkalommal behívta egy csésze teára, ő minden alkalommal visszautasította. Nem volt mit mondaniuk egymásnak.
Lilika végül egy szerda délelőtt állított be, hogy pénzt kérjen. Tizennyolc éves volt, szabálytalan, okos arcú, sovány lány. Az egyetemet ott hagyta, elszegődött pincérnőnek, aztán azt is ott hagyta, végül beállított.
Nem nézett rá, miközben pénzt kért, a levélnehezéket huzigálta az asztalán ide-oda. Rászólt, hogy hagyja abba. Abbahagyta. Sokat kért. Többet kért, mintha eltette volna a borítékokat tíz év alatt, gondolta, aztán elhessegette a gondolatot. Rossz üzleteknél csinált így. Kellettek a rossz üzletek is. Kell hibázni. A hiba biztosíték – mondogatta, és nem értették.
Épp visszaért a szállodába, amikor zizegni kezdett a telefon a zsebében. Nem tudta megszokni. Nem akarta felvenni, de újrakezdte.
– Nagyapa, megvannak a csónakházak a Dunán. Úgy hívják azt a partot, hogy római. Mint Rómát. Piros napernyők vannak, meg egy olyan dolog, mint egy cirkuszos kocsi. Vagyis kettő.
Csönd volt, mintha utánaszámolna annak a kettőnek.
– Kettő – jelentette ki határozottan.
Alig lehetett hallani a beszédében azokat az affektáló magánhangzókat, amelyeket annyira utált.
Tessék elképzelni például egy NAGY lavór vizet – a lavór legyen mondjuk kék, mint az ég. Ezt a nagy lavór vizet tegyük egy medve hátára, aminek a hátára tegyünk még egy nagyobbacska medvét egy ugyanekkora, de PIROS lavór vízzel, majd mindezt szorozzuk meg tízezermilliárdharmincezernegyvenkettővel.
Adjunk hozzá egy elefántot, ami egy kerti medencét cipel. És még így sem vagyunk a közelében sem annak, hogy mekkora orbitális brutyó nagy a Tengeróceán. És ami ekkora óriásian brutyó (ami egyébként kalózul azt jelenti, hogy „A teremburáját, fú de mekkora”) azon rengetegsok minden elfér.
Szigetek és szirtek. Korallzátonyok és kiskocsmák. Vörös loboncos sellőlányok, és kékszakállú tengeri mackók. Vitorlások, kozmoszjárásra beállított kompúteres csillaghajók, tengeri teknőcbuszok és fregattok.
Pláne egy olyan fregatt, aminek egy a kapitánya egy vidra.
Nincs ezen mit csodálkozni: aki azt gondolja, hogy egy vidra nem lehet kapitány, az faljon tök ízű vattacukrot. Egy vidra igenis lehet kapitány: sőt a bizonyos vidrához csapódott egész legénység lehet csupa-csupa mindenféle állat.
Egy vidra is lehet bármi, mint ahogy mindenki lehet akár bármi is.
A kantinos a bizonyos fregatton, aminek a neve Sédfuvar, például egy boci, igazi szakácssapkával a szarva búbján. Az árbócmester egy mókus, egy óriási, teletöltött flintával a hátán. A vitorlafelelős pedig naná, hogy egy vadkan, kék-fehér csíkos matrózpólóban.
És ez a vadkan, akit különben Sédisim Kázmárnak hívnak, épp egy viharfelhőt pásztáz a csupa bronz messzelátójával – hiszen azért vitorlafelelős, mert viharfelhőket kell pásztáznia, napra-nap. Ez a viharfelhő a csupa jószág fregattól jócskán keletre feszíti össze az eget és Tengeróceánt, majd varrja szorosra rettentő villámokkal a felhőket a vízzel. Nagyon gonosz viharfelhőnek tűnik, de igazából nem is lenne törődni vele mit. Hiszen se a fregatt felé nem jön, se közel se nincsen.
De Sédisim Kázmárnak, a vadkan vitorlafelelősnek ez az egész, rettentő gyorsan haladó, és láthatóan egy kisebb hajót üldöző viharfelhő baromi gyanús.
– Kapitány úr – szól oda a vidrának a viharfelelős Sédisim. – Maga is azt látja, mit én?
A vidra (akit különben Matyalbertnek hívnak, ki tudja, miért) belenéz a messzelátóba. Hümmög kettőt. És ezt válaszolja a vitorlafelelősnek:
– Az ott nyilván a Fekete Vész. A vihar közepén. A borzasztó hírű temetőhajó, aminek SivákMivák Károly a vezetője. És valakit nagyon, de nagyon üldöz.
– Én is erre tippeltem. – válaszolja a kék-fehér csíkos matrózpólóban feszítő vadkan. – És? Mit mond, kapitány uram. Rontsunk oda, és segítsünk rajtuk?
– Lehetne – válaszolja Matyalbert, a vidrahajóskapitány. És hümmög még kettőt. Majd így folytatja: – Vagy az is lehetne, hogy szépen észre sem vesszük ezt az egész haddelhaddot, és tovább vitorlázunk nyugatnak. Annyi szép dolog van még az életben, minek kekeckedni azzal, amivel semmi dolgunk.
– A számból vette ki a szót, kapitány úr. – bólogat Sédisim Kázmár, majd elrakja a távcsövet, és azt kiabálja a flintás mókusnak, hogy „Irány nyugat!”
És elindulnak nyugatnak, nyugodt széllel.
Ördögbőréket meg közben tovább kergeti a Fekete Vész.
De vajon miért?
Mindeközben…
Mayer Tamás illusztrációja
Basabusa néni bezzeg tudta, hol van a Szegfű Illata.
Basabusa néni ugyanis bájos volt: nem BAJOS, mint mondjuk a Pipacsboszorkány, és nem is BŰ-BÁJOLOS, mint mondjuk Lúdtalp -szigeteki Szegpapucsos Vasvarjú, aki abból élt, hogy jósolgatott, meg átkozgatott, meg – busásabb zacskó aranyak fejében – belebújtatta a szerelmet bizonyos valakik szívébe bizonyos valakik iránt.
A báj, az más. A baj, az van, néha magától jön, megtalálja az embert, hiába búvik előle, aztán foghatja a fejét, hogy Jaj-jaj, baj, menj már innen: a baj csak röhög a markába, és ottmarad. A bűbájosságot meg tanulni kell: komoly papírok kellenek hozzá, meg jósiskola, meg OKJ-s boszorkánypapír, meg varázslósuli, meg vizsgák, meg miegyéb. Izgulás az ötös átokdoga miatt.
A báj, az vagy van, vagy nincs.
A báj, az tanulhatatlan. Az annyi mindenből áll, hogy még a Mestermagiszter Tanszék legnagyobb fejesei sem tudták összerakni a pontos összetevőit. Az tuti, hogy kell bele rengeteg édesség, de mégse puncsosan túl sok; kell hozzá jó szív, de okos szív, ami nem dől be minden hamisságnak; vidámság, ami nem egyenlő azzal, hogy nem lehetünk szomorúak; mosolygás, amitől eltűnnek a vihar- és a komiszabb barifelhők, és kisüt tőle a nap; és simogatás is kell hozzá, puha tenyérben lakó, minek láttán a baj is fogja magát, és huss: mintha ott se lett volna.
És mindez ott mocorgott Basabusa néniben. A báj a mosolygós anyukákban lakik, akik akkor is löknek még egyet a hintán, ha már haza kéne menni, a lányokban, akik szeretik a hátsimit, és a nénikben, akik fejből tudják, a kisgyerek miféle sütit szeret. Nem véletlen, hogy Basabusa néni lett Basabusa néni Basabusa bácsi mellett a Birsszirten, nem pedig a nyafka, de cifra szempillájú Bakacsin hercegnő, mondjuk.
És Basabusa néni most szomorú volt. Látta ugyanis a Pipacsboszorkányt, ahogy Basabusa bácsival sugdolódzik. És, mivel tudta, a Szegfű Igazi Illata merre lakik, hát fogta magát, a 7-es Tengeróceáni Teknőcbuszra felszedelőszködött, cekkerrel, benne rántotthúsos szendvics meg máksör, és elindult hozzá, hogy megkérdezze, miért is lett valójában szomorú.
A Szegfű Igazi Illata ugyanis az ilyesmikre tudja ám a választ. Hogy egy sugdolódzás miért okozhat szomorút.
Meg sok egyéb mást is tud ám a Szegfű Illata.
– Jó napot kívánok. – mondta Basabusa néni a Teknőcbusz kalauzának. – Egy jegyet tessék lenni adni szíves.
– Aztán hová tetszik, csókolom? – kérdezett vissza a 7-es Tengeróceáni Teknőcbusz kalauza.
– Hát, megyek, megkérdezem, mitől lettem olyan szomorú, hogy csak na. – válaszolta Basabusa néni. – Láttam Basabusa bácsit valami röpke vörkével sugdolózni. Úgyhogy a Szegfű Illatáig tessék, oda, meg vissza.
– Hm. – pislogott a kalauz. – És az hol is van pontosan? Azt tudom, merre van a Bors szaga, sőt, azt is tudom, a Tulipán színe merre lakik, de a Szegfű illata… oda sajnos így fejből nem tudom a jegyet.
És akkor Basabusa néni felhúzta a szemöldökét, és ezt válaszolta:
– Hát hol lenne? Naná, hogy a Ferihajón.
Ebben maradtak. És a 7-es számú Tengeróceáni Teknőcbusz nekilódult a Ferihajó felé.
NA, mit szóltok? A következő részben most aztán megütközik majd a Fekete Vésszel Ördögbőr és Basabusa, illetve a hiperszuper komputerrel felszerelt hajó, és megtudjuk, mit mondott Basabusa néninek a Szegfű Illata. Merthogy mond valamit, az tuti! Csak győzzétek kivárni a dolgot!
A várakozás közben pedig akár dzsiggelni is lehet, lejátszási lista ITT!
A listán nem meglepő módon a legismertebb Richard Wagner tetralógiája, a Nibelung gyűrűje, de azért érdemes pontosítani, hogy a négy zenedrámát a szerző nem úgy alkotta meg, hogy a hozzávetőlegesen 13-15 órányi zenét egyvégtében kellene előadni és meghallgatni. Négy dráma négy estére. Ez, saját hallgatói tapasztalatomból mondom, teljesíthető kihívás.
A zongoraművek kategóriájában szerepel egy mű, melynek hossza megint csak hozzávetőlegesen adható meg: 10 és 24 óra között mozog, annak függvényében, hogy az előadó(k), milyen tempóban szólaltatta / szólaltatták meg. E mű esetében azonban nem beszélhetünk frissítő vacsorákról és könnyű álmokról a felhangzó részek között, mint Wagnernél. Ha tetszik, ha nem, aki komolyan nekiáll, annak bizony az első hangtól az utolsóig, egyvégtében kell megszólaltatnia az alkotást. És ami a legmeghökkentőbb, az egész mű egyetlen nyomtatott papírlapon elfér:
Erik Satie Vexations című darabjáról van szó, melyet a francia zeneszerző 1893 tájékán vetett papírra. Sokáig kallódott az egy szál kottapapír, csak 1949-ben jelent meg nyomtatásban. A tempó-utasítás látszólag magyarázatot adhat a rendkívüli előadási időtartamra, hiszen ezt látjuk: nagyon lassan (très lent). De hogyan is lehetne annyira lassan játszani a hangokat, hogy azok a végén akár egy egész napot tegyenek ki? A zongorán elhalnak a hosszan kitartott hangok, így nem lehet, mondjuk, húsz percig megszólaltatni egy hangot. A szerzői instrukció ad magyarázatot arra, hogy miért szólhat ez az egy szál kottalapra írt zongoradarab ennyi ideig: „Annak érdekében, hogy a témát 840-szer egymás után eljátsszuk, tanácsos előzetesen felkészülni a komoly mozdulatlanság által keltett legmélyebb csendben.” Satie mintegy mellékesen jegyzi meg a darab elején, hogy 840-szer kell eljátszani a témát, és ehhez tanácsként ajánlja az idézetteket.
Először a legalsó sorban látható basszustémát kell megszólaltatni bal kézzel, majd a két akkordsort, melynek alaphangjai alkotják a már korábban elhangzott basszustémát. Ez a basszustéma így összesen háromszor hangzik el egy ismétlés alatt (az egész mű esetében háromszor 840-szer). Az akkordsorok a legkevésbé sem kellemesek a fülnek: sehonnan sehová nem tartó, disszonanciákban és ún. enharmonikus átértelmezésben gazdagok, összhangzattani szakértő legyen a talpán, aki megfejti őket. A „nagyon lassan” tempó-instrukció körülbelül egy–másfél perces időtartamot jelent ismétlésenként.
Hogy Satie milyen okból komponálta „kis” művét, máig kérdéses. A cím sokatmondó, hiszen mind franciául, mind angolul a vexation kifejezés bosszantást, kellemetlenséget, sőt, zaklatást, háborgatást jelent. Magyarul is használjuk, bizalmas értelemben: vegzálás. „Ne vegzálj már!” – talán régies, de ebben az értelemben akár annak a megfelelője is lehet, hogy „Ne nyaggass már!”, hogy finomabb változatairól már ne is beszéljünk. Ugyanakkor a darab nem nehéz, közepesen képzett zongorista is meg tudja szólaltatni.
Kinek szánta vegzálásait a szerző? Magának? Egy kedves barátnak vagy egy kellemetlen fráternek, aki bosszantotta őt a montmartre-i Chat Noir (Fekete macska) mulatóban, ahol rendszeresen zongorázott? Nem tudjuk.
A mű előadásától sem tudunk egészen 1963 szeptemberéig, amikor John Cage a manhattani Pocket Theatre-ben tizenegy zenésztársával együtt bemutatta a művet. Az előadók között volt az a David Tudor, aki több mint tíz évvel korábban bemutatta Cage 4’ 33” című művét.
Cage és társai tisztában voltak vele, hogy egyedül istenkísértés megszólaltatni a darabot, így a 840 ismétlést testvériesen felosztották egymás közt. De így is meghökkentek a végén, hogy az ősbemutató nem kevesebb, mint 18 órán át tartott. Egy anekdota szerint a darab hallgatása közben bóbiskoló, majd elalvó közönség soraiban ülő kritikusok egyike a mű végén felkiáltott: „Vissza!”
Az ősbemutatót követően többször is elhangzott a mű a 60-as, 70-es években. Több formáció is nekiállt a kegyetlenül nehéz feladatnak. A 70-es években elhangzott Budapesten, a 80-as évek végén pedig Pécsett is.
2012-ben vállalkozott arra egyetlen zongorista, hogy megszólaltatja a teljes művet. Nicolas Horvath valamivel több mint 9 óra alatt játszotta el a darabot:
A művet legutóbb a koronavírus-járvány karantén időszakában, 2020. májusában, Berlinben adta elő Igor Levit, természetesen közönség nélkül, de youtube-csatornáján élőben közvetítette előadását. Ennek egy 11 perces keresztmetszete látható az alábbi videóban:
A közönség természetesen nem ülte végig a 24 órás produkciót, ki- bemászkáltak a hallgatók, valaki hazament egy kevés időre, majd visszatért. Az előadás elején és a végén voltak ott a legtöbben, ez érthető.
Volt egy egészen meghökkentő hatása a műnek a hallgatóra: amikor ama 24 órában bármit is csinált az ember, gyakran eszébe jutott, hogy a Vexations még mindig szól. Majd pár órával később megint: még mindig… Volt ebben az élményben valami megmagyarázhatatlanul túlvilági: mintha kóstolót kapnánk az örökkévalóságból.
Egyik este meglátogatja őt a szerszámbolt nagybajuszú tulajdonosa, és meglátja a kisírt szemeit:
– Katika, nem helyes, hogy a kemény munkával megkeresett pénzét elherdálja az öregeire! De majd én segítek magának megszabadulni tőlük.
– Drága Főnök úr, ne mondjon ilyeneket – könyörgött a szegény asszony, és kifújta az orrát.
– Elég a butáskodásból, Katika! Elmegyünk együtt kirándulni, magunkkal visszük a matuzsálemeket, és ahol a legsűrűbb az erdő, tüzet rakunk nekik, és egy kis elemózsiával otthagyjuk őket. A szívük mélyén őket is bántja, hogy eleszik az utolsó falatot az unokájuk elől. Tisztességes ember nem akar a fiatalok terhére lenni.
Addig beszélt, addig duruzsolt a nagybajuszú szerszámboltos a szegény asszony fülébe, hogy az végül bánatosan beleegyezett.
Juliska néni szokásához híven késő este még kiment a mosdóba, és ahogy nesztelenül lépdelt a folyosón, fültanúja lett, hogy a leánya és annak főnöke mit határozott. Riadtan bújt vissza Jancsi bácsi mellé az ágyba, és miközben elmesélte, amit hallott, össze-összekoccantak a fogai.
– Ne búsulj, Juliskám, majd csak lesz valahogy – mondta Jancsi bácsi. Aztán szép csendesen felkelt, fölvette a kabátját, és kiment a hátsó ajtón. A hold éppen az ég közepén járt, és az udvaron ragyogtak, fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett annyit, amennyi a zsebébe fért, majd visszament a szobába, és bebújt Juliskája mellé.
Reggel Főnök úr keltette Jancsi bácsit és Juliska nénit.
– Jó reggelt, hétalvók! Tessenek készülődni, hamarosan indulunk egy jó kis kirándulásra!
– Itt van a szendvicsetek – mondta a szegény asszony, és szemét lesütve egy-egy párizsis szendvicset csúsztatott szülei hátizsákjába.
Elindultak mind az öten, elöl vonult büszkén a szerszámboltos, utána baktatott szomorúan Juliska néni. Hannika, mintha megérezte volna, hogy szörnyű dolog készül, a nagymamája karjába kapaszkodott. Alig értek ki a faluból, Jancsi bácsi egy kicsit hátramaradt.
– Miért maradsz el tőlünk mindegyre? – kérdezte halkan a szegény asszony.
– A házunkat nézem, édes lányom – felelte Jancsi bácsi. – Ott ül a tetőn a macskánk, és búcsút int felém.
– Hű, de rosszul tetszik látni, Jancsi bácsi! Az nem a macska! A nap ragyog a ház fedelén! – kiáltott hátra Főnök úr.
Jól tudta ezt Jancsi bácsi is, nem is a macska miatt maradt le, hanem a kavicsokat dobálta el az úton.
Beértek az erdőbe, és ott, ahol a legsűrűbb volt, megálltak.
– Gyűjtsünk fát, gyújtsunk tüzet, egy-kettő! – adta ki az utasítást Főnök úr.
Jancsi bácsi, Juliska néni és a kis unokájuk egy jó rakás fát gyűjtöttek össze, aztán meggyújtották, és mikor már javában égett a tűz, azt mondta Főnök úr:
– Akkor most a hetvenen felüliek leülnek ide szépen pihegni a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért. Ha készen leszünk, visszajövünk magukért.
– Én itt maradok a tűz mellett – mondta Hanna.
– Szó sem lehet róla – suttogta halálra váltan a szegény asszony.
– De miért nem? – kérdezte Hanna, és dühösen toppantott.
– Te már nagy és erős lány vagy, szükségünk van a segítségedre – mondta hízelegve Főnök úr, majd kézen fogta anyát és lányát, és maga után húzta őket a fák közé.
Jancsi bácsi és Juliska néni leültek a tűz mellé, és megették a szendvicsüket. Hallgatták, ahogy a szél csapkodja a faágakat, döngeti a fákat, ültek-üldögéltek a tűz mellett, egyszer aztán elálmosodtak és elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek.
– Hát most hogy találunk ki az erdőből? – kérdezte Juliska néni.
– Megvárjuk, amíg a hold feljön, és az majd megmutatja nekünk az utat – mondta Jancsi bácsi.
Mikor aztán feljött a hold, csak úgy ragyogtak, fénylettek a kavicsok. Jancsi bácsi és Juliska néni megfogták egymás kezét, és a fehér kavicsokat követve reggelre hazaértek. Az unokájuk zokogva borult a nyakukba.
– Hol csavarogtatok? Már azt hittük, örökre elveszítettünk benneteket!
Még a lányuk is sírt, miután egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét, hiszen nem hagyta nyugodni a lelkiismerete. Csak Főnök úr hümmögött elégedetlenül, mert igencsak meglepődött, hogy az öregek hazataláltak az erdő mélyéről.
Telt, múlt az idő, és a szegény asszony hiába dolgozott reggeltől estig, a mindennapi kenyeret sem tudta megszerezni. A szerszámboltos megint elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, Hannikájával együtt éhen pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak az aggastyánoktól.
– Katika, ha így folytatja, a maradék pénzét egy kis koporsóra költheti a leányának, mert az bizony így éhen fog halni – mondta Főnök úr. – Segítek én magácskának. Menjük el egy még nagyobb kirándulásra, sokkal beljebb, mint először, és akkor nem találnak haza a kedves szülei.
Sej, haj, gondolta magában a szegény asszony, jobb volna, ha több pénzt fizetnél a munkámért, semhogy ilyen gonoszságon törjed a fejedet. De csak gondolta, mondani nem merte.
Juliska néni most is kihallgatta a beszélgetést. És amikor mindenki elaludt, Jancsi bácsi fölkelt, hogy kimenjen a hátsó ajtón. De Főnök úrnak volt rá gondja, hogy bezárja az ajtót, így Jancsi bácsi nem tudott kimenni. Juliska néni keservesen sírni kezdett.
– Ne sírj, Juliskám – mondta Jancsi bácsi. – Ki fogunk találni valamit.
Reggel bejött Főnök úr, és felrázta őket az álmukból. A szegény asszony ismét szendvicset csomagolt nekik, most még a két utolsó szelet szalámit is belerakta és a két utolsó szelet füstölt trappistát, annyira gyötörte a lelkiismerete. Aztán elindultak, de Jancsi bácsi a maga szendvicsét a zsebében felmorzsálta, és amint mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott, és egy-egy morzsát eldobott az úton.
– Mit csinálsz, édesapám? – kérdezte a szegény asszony. – Miért maradozol hátra?
– Nézem a galambunkat – válaszolta Jancsi bácsi. – Ott ül a ház tetején, és búcsút int felénk.
– No, Jancsi bácsi, már megint vaksizni tetszik – szólt közbe Főnök úr. – Nem galamb az, tatóka! A nap sütött a ház fedelére.
Jól tudta ezt Jancsi bácsi is, de nem szólt semmit, csak dobálta a kenyérmorzsákat, amikor nem látták.
Beértek az erdőbe, mentek mind beljebb, beljebb, jó messzire, ahol még sohasem voltak. Egy nagy sűrűségben aztán megálltak, és nagy tüzet raktak.
– Akkor most a nyugdíjas szekció lehuppan ide a tűz mellé – adta ki az utasítást Főnök úr. – Ha el tetszenek álmosodni, nyugodtan hunyjanak egyet. Mi megyünk a dolgunkra, és ha készen vagyunk, visszajövünk magukért.
Hannika ezúttal is a nagyszüleivel szeretett volna maradni, de most sem maradhatott.
Jancsi bácsi és Juliska néni a tűzhöz telepedtek, délben megették a megmaradt szendvicset, aztán lefeküdtek és elaludtak. Sötét éjjel volt, amikor felébredtek.
– Mindjárt feljön a hold, és annak a világánál hazamegyünk – mondta Jancsi bácsi.
A hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen kenyérmorzsát sem láttak. A madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat. Éhesek voltak, semmit sem ettek egész nap, csupán egy-egy szem epret, málnát, mit itt-ott találtak. Nem bírta már a lábuk, lefeküdtek hát egy fa alá, és ott elaludtak.
Reggel ismét elindultak, keresték az utat, de mind jobban és jobban belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, megláttak egy faágon egy hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen énekelt, hogy Jancsi bácsi és Juliska néni megálltak, és úgy hallgatták nagy gyönyörűséggel. Aztán egyszer csak felröppen a madár, ők meg mentek utána, és addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi házikóhoz értek. A madárka leszállott a ház fedelére, ők meg néztek föl hozzá, és íme, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Kenyérből, kalácsból, mézes pogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta cukor.
– Jó helyre vezetett minket a madárka! – ujjongott Jancsi bácsi, majd a ház falából kalácsot tépett magának, és enni kezdett. Juliska néni meg az ablaknak dőlt, és úgy nyalta a cukrot. Hanem egyszer csak kinyílt az ajtó, és kilépett rajta egy fiatalember, aki szépen vasalt öltönyt és vastag okulárét viselt.
– Nocsak, nocsak! Egy kedves hölgy és egy tisztelt úr!
Szegény Jancsi bácsi és Juliska néni úgy megijedtek, hogy egyszeriben kihullott a kezükből a sok mindenféle jó! De a fiatalember nem mutatott haragot, sőt inkább nyájasan bólintgatott a fejével.
– Jó napot kívánok tisztelettel, tessenek beljebb fáradni! Vendég a háznál, öröm a háznál!
Azzal karon fogta őket, bevezette a házba, leültette, adott nekik füstölt csülkös bablevest, sertéssültet mustármártással és nokedlivel, roston sült csirkemellet pikáns brokkolival sajt alatt sütve, káposztasalátát, egy kis burgonyafőzeléket, gyümölcsrizst, Rákóczi túróslepényt és minden jót. Aztán este szép fehér ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Juliska néniék azt hitték, hogy a mennyországba kerültek.
De az öltönyös fiatalember színlelte a jóságot. A mézeskalácsos házikót is csak azért építette, hogy idecsalja a szerencsétleneket. Ha valaki odavetődött, azt jó kövérre hizlalta, aztán megsütötte és megette. Reggel, amikor még Jancsi bácsi és Juliska néni édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte őket, és vigyorogva mormogta magában:
– Pompás pecsenye lesz ezekből a vénségekből.
Miután felébredtek, Jancsi bácsit betessékelte az ólba, és bezárta. Juliska nénihez pedig így szólt:
– Húzzad a csíkot, vén csoroszlya, és főzzél valamit a tatának, hadd hízzék! Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!
Sírt szegény Juliska néni, hullott a könnye, mint a záporeső, de sírhatott, azt kellett tegye, amit a fiatalember parancsolt. Jancsi bácsinak a legjobb ételeket főzték, de Juliska néni csak száraz kenyeret kapott, a ház ura pedig minden reggel odalépett az ólhoz és bekiáltott.
– Dugja ki az ujját, Jancsi bácsi, hadd lássam, hízik-e?
De Jancsi bácsinak volt esze, az ujja helyett csontocskát nyújtott ki. A fiatalember igen rosszul látott, és azt hitte, hogy az csakugyan Jancsi bácsi ujja, és ugyancsak csodálkozott, hogy az nemhogy híznék, de még inkább soványodik. Mikor aztán eltelt négy hét, és Jancsi bácsi még mindig sovány volt, elhagyta a fiatalembert a béketűrése.
– Akár kövér, akár sovány, én már tovább nem várok, holnap reggel megöljük és megfőzzük.
Másnap reggel Juliska néni sírva gyújtott be a kemencébe, és sírva gyúrta a lisztet a kenyérhez. Azt mondja a fiatalember:
– Bújj be a kemencébe, vén szipirtyó, és nézd meg, hogy jól kihevült-e!
Juliska néni mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a fiatalember.
– Drága fiacskám, én nem tudom, hogy kell bebújni a kemencébe – mondta.
– Nem tudsz bebújni? Hisz olyan nagy a kemence szája, én is beférnék azon – válaszolta a fiatalember, majd odament a kemencéhez, benézett a száján, és mutatta Juliska néninek, hogy milyen nagy. De Juliska néni sem volt rest, úgy meglökte a péklapáttal a fiatalembert, hogy begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence vasajtaját. Haj, bőgött, sikoltozott a gonosz fiatalember! Hiszen bőghetett, sikoltozhatott, izzé-porrá égett egy szempillantás alatt.
Juliska néni szaladt az ólhoz, kinyitotta az ajtót, és Jancsi bácsival egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak örömükben, és most már, hogy nem kellett félniük a fiatalembertől, bementek a házikóba, ahol minden sarokban volt egy láda, színültig tele arannyal, ezüsttel és mindenféle drágasággal.
Telerakták a hátizsákjukat a kincsekkel, és aztán elindultak, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek, és egy nagy folyóhoz értek.
– Hogy menjünk át rajta? – kérdezte Jancsi bácsi. – Nem látok hidat sem közel, sem távol.
– Nini – mondta Juliska néni –, amott úszik egy fehér kacsa, szólítsuk meg, hátha átvisz minket a hátán.
Mindjárt meg is szólította Juliska néni:
– Kacsa, kacsa, édes kacsa, végy a fehér hátacskádra, vigyél át a túlsó partra!
Úgy is lett. A kacsa odaúszott hozzájuk, és előbb Jancsi bácsival, majd Juliska nénivel a hátán kelt át a vízen. Ott aztán megköszönték a kacsa jóságát, elbúcsúztak tőle, és tovább mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő, és végül megpillantották az otthonukat. Nosza, futni kezdtek, ahogy tudtak, és meg sem álltak, míg haza nem értek.
Volt nagy öröm! Nem győzték ölelni, csókolni unokájukat és lányukat.
– Bocsássatok meg nekem – könyörgött emez, és úgy hullott a könnye, mint a záporeső.
Jancsi bácsiék kirakták a hátizsákjukból mind, ami drágaságot magukkal hoztak, és többet nem éheztek, nem sanyarogtak. Most már Főnök úrnak sem lettek volna többet a terhére, az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt a nagybajuszú szerszámboltos. Most már élhettek boldogan, és éltek is, míg meg nem haltak.
A téli éjjeleken csúszik a kerék a hideg aszfalton, de augusztusban olyan, mintha úszna vagy siklana át a városon az ember, lassan tempózva a sötétben.
Ilyenkor nem tűnik másnak a város. Egyszerűen csak látszani kezd; időalagutak nyílnak benne, mindegyik máshová vezet, egy másik Pestbe, egy valaha volt Budára vagy Óbudára.
Az antikvárium kirakata például, amely halvány, meleg, sárga fénnyel pislog az éjszakában, a nyolcvanas éveket mutatja, régesrégen sárgás papírral bélelték ki oldalt, a kirakat alja kikopott fadeszka, a könyvek gerince dereng az ócska fényben, a Kosztolányik közt ott egy Ovidius; egy Néró, egy Ovidius, egy Idegen költők a sorrend, és az ember rákönyököl egy pillanatra a biciklikormányra.
Aki ezt így elrendezte, azzal érdemes lenne beszélgetni, ha ugyan még beszél valakivel, ami nem valószínű; régesrég néma, aki tud még mondani valamit.
Az átváltozások sarkán most épp egy giroszos vakító világoskék betűi fénylenek, volt már itt tíz év alatt kínai, gyors, lassú és talán bank vagy hivatal, most egy nagyszemű afgán fiú dohányzik a lépcsőn, bentről zizeg egy török vagy afgán tévéadás, az ezredforduló fut a képernyőn, selyemöltönyös, szemüveges férfi próbál válaszolni rá, hogy mekkora a Mars kerülete vagy súlya vagy négyzetgyöke vagy legkisebb közös többszöröse, valamire, ami a Marssal kapcsolatos, mivel a Marsot mutatják az idegesítő zene közben. Izzad, csillog az arca.
A fiú a küszöbön ül, a fél lábát az ajtófélfának nyomva lustán felbámul a képernyőre, és bekiabál valamit. Egy nevet.
Csatakos, sovány, szomorú cigánylány néz ki a hátsó helyiségből, felemeli a kezét, hogy félredobja a haját. A narancssárga műkörmök közül egy hiányzik, árva a hüvelykujja nélküle. Mielőtt még kilépne, meggyújtja a cigarettát; mélyre szívja, aztán a hátát a falnak nyomja. A belvárosi Vénusz súlya megvan. Negyven kilogramm reménytelenség, éjjeli műszak a belvárosban. Legalább meg kellene ölelni. Nem lehet.
Az Alkotmány utca szögletes és komoly, talán járt erre is a fiatal Esti és Sárkány néhány éjszakával ezelőtt, a körútról térhettek le, vitatkoztak, vagy inkább úgy csináltak, mintha vitatkoznának: kérlek, kérlek szépen, kérlek alássan, na de kérlek, a körútról iszkoltak errefelé, amikor kijött az egyik portás a ribillióra, és csak itt, Alkotmány utca méltóságos csöndjében hangozhatott el az első „te igazán nagy marha”, valahol a Seemann kávéház előtt, amelynek lámpái úgy lebegtek a plafon alatt, mint a különleges, fehér virágok Odette télikertjében. Virágok, amelyeknek még nincs magyar nevük.
Hiányoztok. Egyedül hagytatok – int a biciklista utánuk, és 1909. szeptember 10-e szétfoszlik a Parlament árnyékában, amely kivilágítva is sötéten tornyosul a térre. Rendőrautó hajt el idegesítő lassúsággal, szinte élvezettel.
A Kossuth téren mindig aznap van. Esetleg ötvenhat. Váltogatják egymást az aznap és az ötvenhat, aznap és másnap, aztán ötvenhat, versbe kezd a surrogó kerék, felveszi a ritmust, hogy megyünk az Agyrém térre, megyünk az Agyrém térre Tün-Tet-Ni, na de az Agyrém-téren, ott aztán Nincs-Sem-Mi; jobb kiérni onnan.
A szemnek kitáruló Duna mentén vízszag lesz és levegő, langyos, tiszta, nyári szél fúj végig a parton, csak az újlipótvárosi református templom hófehér, elegáns tornya ragyog a sötétkék égen, különös ez a templom, mintha Isztriáról tévedt volna ide, persze Isztrián nincsenek református templomok, de fehér kőtornyok a meleg éjszakában akadnak, úgy talál fel az ember a tengerről a városba, hogy gyalogol a derékmagasságig nőtt ánizskaporban, olykor belekapaszkodik egy készséges fenyő törzsébe, és megy a templomtorny felé, amely a falu központjában ragyog, meg-megáll egy pillanatra, amíg elhallgatnak és újrakezdik a kabócák. Cikáda, így hívják arrafelé, hallani a szóban a kabóca hangját.
Angyalföldre érve Kassák-idő lesz, és ideérződik a folyó túloldalának Gelléri-ideje is, csikorogva nyílik ki egy volt gyárkapu. Mögötte steril rend, újfajta irodák és loftok. Mit sem számít. A falak emlékeznek, és a gyárudvar tujákkal is gyárudvar, kicsit arrébb, a melósházak gangjain meg nem változott semmi a háború után sem, az a korlátra applikált üres konzerves doboz a csikkeknek, az a kiakasztott rongy, amelyről a vízcseppek az udvarba csöpögnek, az a hang, ahogy felordít a földszinten lakó asszony a vízcseppek mitt, az a spájz szellőzőablakában a zsírt izzadó szalonna és a sovány macska parázsló, sárga szeme a keramitkockákon kisiklott konténerek mögött: ugyanolyan. Bekölykezett talán.
Pedig Angyalföld az angyaloké, Damiel és Cassiel mindennap itt ér földet délután fél hat körül, az egyik hátsó udvaron a garázssoron, ott, ahol az öreg ecetfa, amely egészen ránőtt a csíkos vászonból felhúzott, kikopott ideiglenes garázsra, ősszel hulló aranyba burkol mindent a sarkokban. A biciklista régebben látta őket, aztán már csak a hangjukat hallotta. Végül azt sem. Felnőtt. Mégis mindig pontosan tudja, hogy merre járnak. Érzi őket a városokban.
A híd éjjel is szomorú. Kifelé visz az ismeretlenbe, valahová, ami Budáról is, Pestről nézve is olyasmi, amiről el szoktak feledkezni az évszázadok óta tartó szembenállásban.
A harmadik.
A harmadik a harmadik, mármint a kerületek között, nevet fel a biciklista a város legjellegtelenebb hídján a dübörgő teherautók közt, éjjel mennek, ki tudja, miért, végül levág jobbra, aztán balra. Csak aki itt nőtt fel, az tudja, merre kell cikázni a betonlábak között, hol lukas az aszfalt, hol púpos az öreg fák gyökerétől, végigmenne rajta behunyt szemmel, egy még sötétebb éjjelen is, vakon is, ha kell.
A csövest alig lehet érteni. Összefolynak a szájában a hangok, pedig nem részeg, inkább álmos.
A földön fekszik, a feje a lépcsőn. Akárhány éves lehet, úgy negyven és nyolcvan közt.
– Hány óra van? Felvihog a saját kérdésén.
– Hajnal három.
– És milyen nap?
– Péntek.
– Akkor már megint most van. Állandóan most van.
A fekete-fehér kutya, amely a lábánál feküdt, felemeli a fejét.
– Ne félj, reggelre elmegyek, motyogja, és a falnak fordul.
– Tőlem ráérsz.
Válaszul legyint.
A Fő tér üres. Mintha fénycsík látszana az égen kelet felől.
A biciklista lecövekel a tér közepén.
Nem kell sokat várni, nyár közepén három körül megszólalnak az első madarak; három tíz tájt elkezdődik az a lassú, kékesszürke derengés.
John Cage művészetét a nagyközönség szereti az olyan kísérletekkel azonosítani, amelyek szándékoltan provokatívak, a hagyományokkal tudatosan szembefordulók. Nem véletlen, hogy legnevezetesebb műve a 4’ 33”, népszerű nevén a „csend-darab”, éppen az a mű, amelyben nem hangzanak el zenei hangok. A közönség tekintheti ezt provokációnak éppúgy, mint gegnek, s talán mindkettőből van benne egy csipetnyi.
Az egy ideig Arnold Schoenbergnél tanult, majd a schoenbergi utakat elutasító fiatal Cage fantáziáját már korán foglalkoztatta a különböző médiumok összekapcsolása. Irodalom, színház, tánc, zene, képzőművészet találkozása egyetlen eseményben: ez a vágy sokszor kényszer szülte módon fogalmazódott meg benne, mint például a preparált zongora „feltalálásakor”: Merce Cunnigham táncelőadásain nem volt elegendő tér az ütősök számára, így Cage a szükségből erényt kovácsolt. A zongora húrjai közé illesztett apró tárgyakkal, csavarokkal, fa- és gumidarabokkal létrehozta a zongorát mint ütőhangszert, és egyúttal életre hívta a zongoristát mint ütőhangszerest.
Cage a hagyományosan zeneként meghatározott zenétől fokozatosan távolodott az esemény, a happening felé, miközben ez a távolodás nem jelentette azt, hogy a zenétől is meg akarna szabadulni. Inkább felszabadulni akart: a kötöttségektől és az előírásoktól, felszámolni a komponálás forgalmi tábláit. S épp így a hangot is fel akarta szabadítani ugyanazon kötöttségek alól, amelyek a komponistát is gúzsba kötötték. Hang és komponista csak együtt tud felszabadulni.
Érdekes történet, hogy ennek az átalakulásnak egyik fontos mozzanata egy 1949-es hangversenyhez köthető. A New York-i Filharmonikusok Webern op.24-es Concertóját adta elő, és Cage hirtelen azt érezte, nem bírja tovább hallgatni a zenét, valósággal kiszaladt a koncertteremből. Váratlan meglepetésképpen az üres hallban szembetalálkozott a szintén komponista Morton Feldmannel, aki azonos okból volt kénytelen elhagyni a hangversenytermet. Mindennek az lett a következménye, hogy a két „zenét odahagyó” zeneszerző úgy alakította át művészetét, hogy képzőművészekkel kezdtek el együtt dolgozni. Feldman volt az, aki Cage-et bevezette a New York-i képzőművészek körébe, és ezek az új kapcsolatok hallatlanul termékenyítőleg hatottak mind Cage-re, mind új barátaira. Ennek az egyre szorosabbá szövődő közös munkálkodásnak lett nevezetes eseménye az 1952-ben megrendezett Black Mountain College-i happening. Erről így számol be Michael Nyman Experimentális zene című könyvében: „Cage egy létra tetején előadást tartott, amely előre programozott csendeket is magába foglalt. M. C. Richards és Charles Olson, a két költő, különböző időben szintén egy létrára mászott fel, és olvasott. A nagyterem egyik végében filmet vetítettek, a másikban pedig diavetítés volt. Robert Rauschenberg egy régi, kézi meghajtású gramofonon játszott, David Tudor a zongoránál ült, Merce Cunnigham és más táncosok a közönség soraiban lejtettek, miközben ezen események fölött Rauschenberg fehér festményei lógtak. Az ülőhelyek kialakítása elég különleges volt. A nézőtér négy egymáshoz illesztett háromszögből állt, amely középen egy teret eredményezett, és a csúcspontok a középpont felé tartottak, de nem érintkeztek egymással. Egyes események ezen a középponti téren, illetve a háromszögek közötti folyosókon történtek, bár az akciók nagyobb része e téren kívül zajlott.”
John Cage
Mi tagadás, őrült kavalkád, valóságos cirkuszi mutatvány volt ez. A néző–hallgató pedig szabadon választhatott: karakterétől és vérmérsékletétől függően odafigyelhetett egyetlen eseményre, figyelmét pásztázhatta a különböző események között, saját döntése alapján kapcsolatba állíthatott bizonyos eseményeket. S ha kellőképp élveteg volt, akkor átadhatta magát az összhatás egészének, valósággal fürdőzve az események tengerében. És mi más lett volna ez a happening, mint a színház terében létrehozott intermedialitás maga? Cage és társai a közönséggel együtt nagy lendülettel ugrottak fejest ebbe a médiumok között kialakított óriási medencébe. Egyszer egy idős hölgy azt kérdezte Cage egyik happeningje előtt, hogy hova érdemes ülnie, honnan hall és lát a legjobban? Cage válasza az volt, hogy mindenhonnan jól lehet látni és hallani, mert mindenhol mással össze nem hasonlítható élményben lesz része. Mindezt nem cinizmusból mondta: a néző, a hallgató szintén felszabadult lett, mert ahogy a szerzőt és a hangot sem köti a forgalmi táblák rendje, úgy a nézőt, a hallgatót sem.
Cage képei, kottái és kottaképei egyszerre tekinthetők zeneműveknek és képzőművészeti alkotásoknak. Az összeolvadás teljesen természetes úton ment végbe, hiszen a happening véletlenszerű folyamataiban maguk a műtárgyak is átfolynak egymásba, mert létüket a legtökéletesebben mindig magában a folyamatban nyerik el. E folyamatok sohasem a hagyományos értelemben vett előadások, mert a happeningben a szerző, a mű és a befogadó megszokott szerepei lazulnak fel. Azaz, hogy ismét ehhez a kifejezéshez jussunk el, a folyamat során minden és mindenki felszabadul.
Nem meglepő, hogy Cage művei maguk is kategorizálhatatlanok, hiszen éppúgy színházi, képzőművészeti művek, mint zeneiek. Ahogy a hagyományos zeneszerző szó egyre nehezebben írta le Cage tevékenységét, úgy a képzőművész Cage-ről is nehéz beszélni. Pedig e sajátos médium-összeolvadásban Cage mindkettő egyszerre volt, pontosabban a művészetek klasszikus rendszerének felbomlását követően – melynek egyik motorja éppen ő maga volt – nem a művészet jelzője lett a fontos, hanem az egyedi mű, amely önmaga határozza meg saját jelzőit is.
– Szóval így történt – foglalta össze az eddigieket Ördögbőr grófja Basabusa bácsinak, akivel egy felborított napernyő mögött bujkált a birsszirti strandon.
A robotdinoszauruszok – akiket a bambuli törzs könyvelője elfelejtett értesíteni arról, hogy már nem kell dúlni és fúlni – dúltak-fúltak. Eltakarták a napot. Tele trappolták a fövenyt, taposták a kinnfelejtett gumimatracot és strandlabdát, verték felfelé az égnek a homokot, vicsorogtak és rombolódva kutatták, Ördögbőr vajon hol lehet. Sőt: a Végzet Kacsája hol lehet, akit Ördögbőr ebben a pillanatban is a hóna alatt szorongatott.
A birsszirtiek a kunyhóikból figyelték az egész haddelhadot. Őket nem trappolták agyon a robotdinoszauruszok, békén voltak hagyva, úgyhogy néhányan közülük elővettek egy-egy zacskó pattogatott kukoricát, és a nádszékükből, csámcsogva lesték, na most vajon mi lesz.
Olyan ritkán történik a csupajó, örök nyárban valami rettentő érdekes.
A kacsa meg kuksizott. Vigyorogva élvezte a helyzetet – már amennyire egy kacsa, még ha végzet is, vigyorogni képes.
Basabusa bácsi bezzeg nem vigyorgott. Amúgy sem tűnt különösebben vidámnak – olyan képet vágott, mint aki legalább 80 tengeróceánnyi napja csupa bú és méreg. Még csak el sem mosolyodott. Nem veregette hátba a régi cimboráját, hogy „500 napja, a kalózkodás vége óta nem láttalak, Hejj, de jó, hogy itt vagy!”. A szívébe nem öntött csupacukor málnaszörpöt a viszontlátás öröme. Ehelyett inkább ezt mondta:
– Jaj, de jó – aztán megismételte még egyszer, hogy „jaj, de jó”. De úgy ismételte, hogy az a „jaj, de jó” inkább olyasmit jelentett, hogy „KJVBVVIKBLIÉBUIPOTEEEEEE!!!” Majd csendesen hozzátette: – Figyelj csak.
– Igen? – mondta Ördögbőr, majd elhajolt egy felé repülő homokozólapát elől.
– ÉS MINDEZEK UTÁN AZ VOLT A LEGJOBB ÖTLETED, HOGY IDEHOZOD MAGADDAL EZEKET AZ IZÉKET? – ordította le Ördögbőr fejét Basabusa. Olyan vörös arccal, mint egy túlérett, a melóban elfáradt, amúgy is mindig nyűgös, ám most nagyon dühös eper. – HÁT MÁR MEGINT NEM BÍRSZ MAGADDAL? ROSSZALKODOL? NŐJJÉL MÁR FEL!
– Na, már te is kezded – sértődött meg Ördögbőr. – Se puszi, se semmi? Csak az, hogy a rosszalkodás rossz? Esetleg hozzátehetnéd, hogy ÜLJ EGYENESEN.
– ÜLJ EGYENESEN! – kiabálta Basabusa engedelmesen. Jól esett neki. Úgyhogy még azt is hozzátette: – ÉS ADDIG INNEN FEL NEM KELSZ, AMÍG MEG NEM ESZED A TÖKFŐZELÉKET!
– Na. Helyben vagyunk – kámpicsorodott el Ördögbőr. Valahol, pár lépésre a rejtekhelyüktől egy robotdinoszaurusz úgy döntött, csak a rend kedvéért felgyújtja a főttkukoricaárus bódéját, torokláng segítségével. – Csináld ezt, csináld azt… DE HA ÉN ROSSZALKODNI SZERETEK! Annyira próbáltam jó lenni! Ácskodni, meg csillagászkodni, meg ilyesmi. De ha én EZT szeretem! Kalózkodni, szirtről-szirtre rohangászni, duhajkodni, meg kardozni azzal, akivel kardozni kell!
– De hát nem lehet mindig rosszalkodni! – meresztette a szemét Basabusa. – Hát hogy gondolod azt? Olyan szép, nyugodt életünk volt itt, nem rosszalkodtunk! Vagy csak úgy, ahogy rosszalkodni érdemes! Napoztunk, meg ittuk a kókusztejet, loptuk a napot, na látod, azt például szabad lopni, ha van lopni való nap! Örültünk annak, ami éppen van. Nem vágytunk el, mert a MOST, az itt van, és a MOST, az jó. TE MEG RÁNK SZABADÍTOD EZEKET A RIMBELÓROMBOLÓ, BAMBULI IZÉKET!
– Héj, hó, haj, elég már, és különben is! – fakadt ki Ördögbőr, és a kacsára mutatott. – Ő mondta, hogy ide kell jönni!
A kacsa ránézett Basabusára. Basabusa visszanézett rá.
– Háp. – mondta a kacsa.
– Roárr. – közölte egy robotdinoszurusz a vattacukorárus standja mellől, amit épp széttaposott.
– Hogy egy kacsa mondta. – kérdezte kijelentőmódban Basabusa bácsi. Unottan, mint aki a vajas kenyér áráról érdeklődik az iskolai menzán. – Ez, itt. Neked.
– Hát eddig hova figyeltél? – türelmetlenkedett Ördögbőr. – Ő regéli a Legkisebb Mesét a Világon, ami a jelek szerint MOST történik. VELEM. Meg nagyon úgy fest, VELED is.
– Velem? – horkant fel Basabusa. – Velem ugyan nem történik semmi. És nem is fog, mert nem mesében vagyok, hanem a MOSTBAN. Nem rágódom azon, mi volt, azon meg pláne nem, hogy mi lesz. És ez így van rendjén. És aki így van, az elégedett, nem nyavajog, pláne nem keveredik bele ilyen robotdinoszauruszos hogyishívjákba. Úgyhogy te most ügyesen fogod magad, elfutsz, mondjuk úgy jobbra, teli gázzal, és viszed magaddal ezt a rengeteg gépezetet, vagy énfelőlem futhatnak is utánad, de felszállsz a Ferihajóra, és usgyi nyugatnak.
– Ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt a Ferihajó megállt. – mondta Ördögbőr. – Nem egészen értem, miért, de úgy megállt Bivalybú mellett, mint aki megsértődött. Úgy kellett kiúsznom a szigetre. TE MEG KACSA, SZÓLALJ MÁR MEG!
– És ez az új hajód? – lesett a parton horgonyzó, csilivili fregatt felé Basabusa fitymálóan. – Ennek még neve sincs. Erre cserélted ki a FERIHAJÓT? Erre a rondaságra, csak azért, mert csilivili? Hát eszedbe sem jutott megkérdezni, hogy „Mi a baj Ferihajó, sokat próbált barátom, hát mitől van rossz kedved? Te, aki ott voltál, bátran és peckesen, mikor legyőztük a Mélyvízi Kreccsent, hogy lehetsz ilyen kis megmakkant, rosszkedvű, moccantalan és árva?” Hát ennyire nem törődsz mással, csak a magad rosszaságával?
Ördögbőr elgondolkodott. De fura! Tényleg imádta a régi hajóját, a Ferihajót, aminek az elejébe bocimedvét faragtak a Szúrta-szirti ácsok, cserébe, hogy elmehessenek Ördögbőrrel kalóznak. És ami tényleg mindig és mindenkor ott volt, amikor Ördögbőrnek szüksége volt rá. Jó, néha ment a saját hajófeje után, ha jó volt, ha nem, de akkor is. Különös dolog ez. Hát egy hajót is lehet annyira szeretni, hogy szinte már a barátunk? Hogy aztán fene nagy szeretetünkben elfelejtsük megkérdezni tőle, hogy van, mi a helyzet, akad-e bánata a taton, s ha akad, miért fúnak rossz szelek a vitorlája alá?
Szabad-e ottfelejteni a búbánatban azt, akit szeretünk?
Mert, ha szeretek valakit, akkor azt nem teljes szívvel kell szeretni, tisztességgel és kitartóan, még akkor is, ha egy Ferihajó? A hajóságával együtt, úgy, ahogy van? Ha már szeretjük!
Ördögbőr egy kicsit elszégyellte magát. Facsarodott a szíve. De azért folytatta.
– NAMERTHOGY a kacsa szerint itt van elrejtve a nyom. Az útmutató. A képzeletbeli térképen a következő X, a Kiskos kapitány aranyszívéhez vezető úton, amit a „Szegfű Illata” mutat meg. Azt, hogy hol van, vagy MICSODA a szegfű illata, állítólag egyedül itt lehet megtudni. A Birsszirten. A kacsa mondta. – aztán megböködte a kacsát. – MONDJAD már, vagy kisütlek sasliknak, hiába vagy kacsa!
És a kacsa, a Végzet Kacsája becsukta a szemét, mint aki verset mond, úgy hápogta el:
– Azt, hogy hova rejtette el a Pipacsboszorkány Kiskos kapitány aranyszívét, nem tudja más, csak a sarkcsillag. Csak a temetői varjak. Csak a szegfű illata. Meg a legkisebb mese a világon.
– Adok én neked olyan szegfűt, hogy a füled is ketté áll! – kiáltott fel Basabusa, majd elhallgatott, mint aki észbe kap. – …Pipacsboszorkány? Azt mondtad?
– Na tessék. – morogta Ördögbőr. A homlokára csapott. – Te találkoztál vele.
A robotdinoszauruszok egyre közelebb és közelebb értek a búvásra használt napernyőhöz. Kivéve azt az egyet, amelyik kifeküdt napozni a strandra, és szétkente magán a napolajárus össze napolaját, mert rájött, hogy az élet sokkal több is lehet, minthogy egy ostobenkó kacsa után futkorásszunk a rekkenő, nyaralásra kitalált jóidőben.
Hogy a kergetőzés helyett a napsütéses MOSTBAN lenni teljesen okés.
– …nos, ami azt illeti… – morzsolgatta a zekéje korcát Basabusa. Már nem volt dühös, inkább kicsit össze volt zavarodva. – Nem olyan régen, olyan 80 tengerócáni napja megpróbálta ellopni az én szívemet is. A Pipacsboszorkány. De nem adtam, mert hiszen az Basabusa nénié. A fülébe súgtam, hogy az a szív, ami bennem dobog, szőröstül-bőröstül másé.
– És? – kérdezte izgatottan Ördögbőr.
– És ezt a fülbe sugdosást meglátta a Basabusa néni. – szomorkodott Basabusa. – És másnap, hopp, már itt se volt. Szerintem azt hitte, hogy teszem a szépet, vagy ilyesmi. Azóta se egy képeslap, se egy puszi, se egy pá. Azt sem tudom, hol van most. Kerestem-kutattam, de semmi.
– És akkor Ördögbőr rájött, hogy a Szegfű Illatának titkát egyedül Basabusa néni ismeri. – sustorogta kacsásan kettejük között a kacsa.
Ördögbőr úgy vigyorgott, mintha fizetnének érte, mondjuk ezermillió vaníliás nyalókát.
– Szóval így állunk. Rosszalkodtunk, mi? Nem bírtuk kihúzni magunkat, mi? Nem ettük meg a tökfőzeléket, töki? – böködte meg Basabusa vállát.
– DE HÁT AZ NEM ÚGY VOLT! – fakadt ki Basabusa. – HÁT ÉN NEM AKARTAM MEGBÁNTANI, AZT, AKIT ÚGY SZERETEK, HOGY CSAK NA!
– Na jó, ajánlok egy üzletet. – suttogta Ördögbőr.
És akkor egy robotdinoszaurusz, irgalmatlan és rettentő, félrecsapta a fejük fölül a búvőhelynek használt napernyőt. A birszirtiek egyre izgatottabban falták a pattogatottkukoricát.
Mayer Tamás illusztrációja
– Jaj. – mondta Ördögbőr.
– Jaj. – mondta Basabusa bácsi.
– ADJÁTOK. VISSZA. A. KACSÁT. – dörögte a robotdinoszaurusz.
Basabusa türelmetlenkedve Ördögbőrre nézett.
– NA!
– Mit na? – értetlenkedett Ördögbőr, a hóna alatt a kacsával.
– Add elő az üres zsebes trükköt, amit a Kilikapudzsári szigeteken csináltál! Amiről most mesélted, hogy mennyire bejött, mert a SEMMITŐL félnek a robotdinoszauruszok egyedül!
– Öhm. – közölte Ördögbőr. – Az most nem fog menni.
– Mert???
– Vettem útközben egy csomag rágót. Epreset. Vagyis a zsebem tökre nem üres.
Aztán vállat vont, hogy bocsi.
– ADJÁTOK. VISSZA. A. KACSÁT. – folytatta a robotdinoszaurusz. A fertelmes, telefog szájában ott parázslott a pokoltűz. Pillanatok kérdése volt csupán, mikor fújja rájuk.
– Milyen kacsát? – próbálkozott ártatlanul Ördögbőr. És közben azt suttogta Basabusának: – Emlékszel, amikor a Ruszkapartokon megkergettek minket a lúdmarócrémek? Hogy mit csináltunk?
– Jaj, ne már. – morogta Basabusa. Naná, hogy emlékezett. Lehajtotta a fejét. Aztán felkiáltott: – HÁT KRUCIFIX, MI AZ OTT A HÁTAD MÖGÖTT?
A robotdinoszaurusz meglepetten pördült meg. Ördögbőr meg Basabusa pedig megiramodott a nevenincs, de csilivili fregatt felé.
– Szóval az üzlet: nekem a Szegfű Illata kell (aminek titkát csak Basabusa néni ismeri), neked pedig Basabusa néni, aki megharagudott rád, mert egy mamlasz vagy. – lihegte Ördögbőr. Már a tengeróceánban gázoltak a fregatt felé, s a robotdinoszaurusz banda ott recsegett mögöttük. – Keressük meg együtt!
– NEM HISZEM EL. – kiabálta Basabusa, s a pocakja rengett, mint a csupa morc kocsonya. – Hogy megint belerángatsz valami ROSSZALKODÁSBA.
És elérték a fregattot. Felmásztak a kötélhágcsón. És a hajó kompútere működésbe lépett, és huss, már ott sem voltak. Szelve lettek a habok a Tengeróceánon, egyenesen nyugat felé.
Ördögbőr alig tudta a fején tartani a kapitányi kalapját.
A robotdinoszauruszok nem álltak meg: meneteltek utánuk. Mit nekik a Tengeróceán.
A birsszirtiek meg csak néztek. Bámulták, hogy mi volt ez az egész. Aztán pici csend után üdvrivalgásban törtek ki. Tapsolt kicsi és nagy. Micsoda műsor! És csak nekik! Ekkora bolondériát sem látni minden nap!
A birszirti Sófok mögül kikanyarodó Fekete Vészt persze nem vette észre egyikük sem.
Hahajj, kezdődik megint a haddelhadd! SivákMivák Károly ezek szerint beszáll a játékba! De vajon mi lehet a Szegfű Illata? És merre van Basabusa néni? Két hét múlva kiderül! Addig is lehet táncizni a legfrissebb könyvűzenére, melyet ide kattintva leltek meg!
Ha pedig csak most kapcsolódtok be a sztoriba, akkor tessék gyorsan bepótolni az eseményeket: az 0. rész, ahol először találkozunk a Pipacsbosszorkánnyal, ITT TALÁLHATÓ, az 1. rész ITT, a 2. ITT, a 3. itt, a 4. meg, (Ami tényleg tök izgalmas!) pedig EMERRE.
Valószínűleg azzal kezdődött, hogy nagyanyám pár forintot tett a kezembe, és leküldött a sarki trafikba, hogy csokoládét vegyek magamnak. Azóta sem éreztem akkora hatalmat, mint abban a pillanatban: quid pro quo. Anyámmal kettesben jártunk látogatóba nagyanyámhoz, én levettem a cipőcskémet, ők pedig órákig beszélgettek egymással mindenféle felnőtt és zavaros dologról, amelyekből egy szót sem értettem. Ilyenkor néha megsajnáltak, és a csörgő arany is egy ilyen alkalommal érkezett, amikor csüggedtem ültem a sarokban, dohos könyvek súlya alatt. A gesztus nem nélkülözte a jószándékot, de az sem kétséges, hogy legalább pár percre így akartak megszabadulni a némaságba burkolózó gyermektől, hogy, megkésve ugyan, de eleget tegyenek a nichtvordemkind imperatívuszának. Magam is sejthettem valamit ebből, mert aggasztónak találtam, hogy ebben a félhomályos házban, ezen a félhomályos környéken elváljak anyámtól, és egyedül vállalkozzam az útra, nem, otthon sosem fordulhatott volna elő, hogy egyedül az utcára engedjen, mégis, hálás voltam, hiszen most először próbálhattam ki magam a felnőttek világában, most először kóstolhattam bele azokba a kalandokba, amelyek a pénz vad dzsungelében vártak rám. Hogy is mondta a költő? Bonctanilag látni a pénz nemi szervét, nem kevés tanulság van ebben, főként, amikor az ember még a sajátjával is éppen csak ismerkedik. Anyagi létezésünk díszletei közül a pénz az egyetlen, ami problémamentesen egyesíti magában a férfi és a női princípiumot, irányít és megbocsájt, tanít és feledést hoz. Pénz, egyetlenem.
A trafikban aztán elfogott az izgalom, hogy akár mást is vehetnék, mint amiért küldtek. A megengedettnél talán tovább legeltettem a szemem a borospalackok, cigarettásdobozok, kulcstartók, öngyújtók és még egy sor további, mindeddig elérhetetlennek tűnő tárgy végtelenjén, ezen a szelíd, mozdulatlan kincstáron, amelynek, tessék, immár kezemben volt parányi kulcsa, és noha a választásom végül mindig ugyanarra a fajta csokoládéra esett – Kapuciner, mivel anyám is ezt szerette, én pedig nem ismertem mást –, mégis tudtam, hogy szédítő lehetőségek közelébe érkeztem, és ez a tudat önmagában elegendő volt ahhoz, hogy e jelentéktelen kis kiruccanásokat követően másképp tekintsek magamra. Mindez ugyanis többször is megtörtént, százszor, ezerszer talán, és minden alkalommal ismerősebbé vált a kezemben tartott érme.
Egyszer aztán a fizetést követően különös incidensre került sor. A trafikos, egy mogorva, bajszos bácsi, gyanakvóan nézegette a pénzt, amit csak pipiskedve tudtam a pulton fekvő tálkába csúsztatni. Ötforintos volt, és öt forintba került a csokoládé is, így sosem vártam a visszajáróra, a viselkedése láttán azonban megtorpantam. Magam sem tudtam róla, de ez a megtorpanás nyugalmi energia volt, a sarokba szorított apróvad mozdulatlan feszültsége.
Ez nem igazi pénz, mondta a bácsi.
Rögtön megértettem, hogy ez a legszörnyűségesebb mondat, amit valaha hallottam, sőt ez a legszörnyűbb, amit valaha hallani fogok. Ez nem igazi pénz, ismételte meg újra, majd a szájába csúsztatta az érmét, és ráharapott. Valami rettenetes hangot hallatva eltört. A trafikos hosszan ropogtatott. Latolgatta, hogy mit tegyen velem, de az ösztönök közbeszóltak. Kilőttem a trafikból, rohantam vissza nagyanyámhoz.
Úgy zakatolt a szívem, hogy nem mertem belépni a lakásba. A kertben tébláboltam a régi kút körül. Nem értem fel a peremét. Elővettem a Kapucinert, és beledobtam. Hallottam, ahogy csobban odalent a vízben. Aztán mást is hallottam. Valaki fújtatott a kút mélyén, és küszködve kapaszkodott felfelé. Végül szuszogva felemelkedett egy nagydarab, szőrös ember. Elmondta, hogy patkánymérget vitt le a kútba. Ezek a patkányok folyamatosan szaporodnak. Megeszik a mérget, és még a haláltusájukban is csak basznak. Megriasztott, hogy pontosan értem a szavait. Basznak akkor is, amikor már haldokolnak. Felfoghatatlan.
A patkányirtó ember visszaadta a csokoládémat. Azt mondta, ne egyem meg, helyette vissza kéne vinnem a boltba, ahol vettem. Az ilyesmi nagy érték. Talán beváltják. Aztán megfordult, és cammogva elindult a kapu felé. Hogy is mondta a költő? Úgy tűnt el, mint az, aki kútból jött fel az imént.
Bementem a lakásba. A többieknek nem tűnt fel semmi. Nem kérdezték, hogy mi tartott ennyi ideig. Anyám átnyújtott nagyanyámnak egy kis üvegcsét. Az epekövem, mondta. Szeretném, ha te őriznéd. Nagyanyám, aki ebben a pillanatban sokkal valóságosabbnak tűnt anyámnál, egy zacskót adott érte cserébe. Aprópénz volt benne, sok-sok ötforintos.
Egy csomó mindent tanult aznap. Talán ezért volt olyan nehéz a futás a liánok, a dzsungelvirágok, a pisla boák illetve egyéb, alapvetően igen kellemetlen jószágok és az őserdőn keresztülszűrődő, párás, korareggeli napszúrkák alatt. Vagy maga a kilikpaudzsári dzsungel volt nehéz terep? Ördögbőr hirtelen nem tudta eldönteni, de igazából nem is nagyon akarta.
Futott. Az egyik kezével a kalapját tartotta. Kupán verte egy ág, amin egy, a helyzetet elemezni próbáló, de láthatóan értetlen kikukagyík trónolt. De Ördögbőr ment tovább. Mögötte pedig ott nyargaltak a robotdinoszauruszok. Meg az egész bambuli törzs.
Mayer Tamás illusztrációja
Hatalmas iramban loholtak a nyomában. Vad színekbe festve dübörögtek előre a kiismerhetetlen dzsumbujon keresztül. Aki látta őket, pl. a papagájok, tudhatta, hogy itt most bünti lesz. Dörgött-borgott az egész sziget. A robotdinoszauruszok rettenetes roárkodásban villogtatták a vörös szemüket, tövestül tiporták irgalmatlan tappancsukkal a fákat, megállíthatatlanul trappoltak Ördögbőr után. A törzs egyes tagjai (de legfőképp a könyvelő) olyanokat hejehujjogtak, hogy „TIPITA MIRUKI!”, ami kilikpaudzsáriul annyit tesz: „Semmi kedvem ehhez az egész hajcihőhöz, de ha már valaki képes volt ellopni a Végzet Kacsáját, ami a miénk, és a hóna alatt cipeli, hogy a segítségével megtalálja Kiskos kapitány aranyszívét, akkor leveszem a rezsóról a tökpörköltet, pedig a nagyi mennyire szereti, később majd visszarakom, kis lángon, s most fogom a lándzsám, és irgalmatlanul futok az illető tolvaj után. Sőt: ráeresztem törzsügyileg a robotdinoszauruszokat is.”
A kilikpaudzsári egy bonyolult nyelv. Ördögbőr hóna alatt pedig valóban ott ült egy kacsa. A kacsa úgy pislogott, mint aki ezt az egész futkosósdit eléggé élvezi.
Ördögbőr átugrott egy patakocskát, majd egy pillanatra megtorpant. Volt olyan 3 tengeróceáni perc előnye. A „TIPITA MIRUKI!” eléggé közelről hallatszott. A dzsungel mély volt, gubancos, lidérces ködökkel teli és csupa rejtély. Egy papagáj közölte, hogy „ripity-ruputy!”
– Most akkor merre? – kérdezte a tiszta por és őserdőkosz Ördögbőr. Jobbra-balra kapkodta a fejét. A kardjával akart matatni, de nem maradt szabad keze.
– Keletnek nagy gázzal, aztán a sziklasarkon kettőt pördülsz, majd a Rikitakitumikra figyelmeztető tábla mellett megint balra. – válaszolta Ördögbőr viharvert oldaltáskája.
Ördögbőr nekilódult. Aztán megállt.
– Pördülök? Ez komoly? – kérdezte. Bután nézett. Úgy bámulta a táskát, mintha a táska belebolondult volna a rohanásába. – Mi a fityfenének pörögjek magam körül?
– Ja, semmi. – válaszolt a táska. Aztán kuncogva hozzátette: – Csak mókás lenne látni, hogy te tényleg mindent elhiszel.
– Háp. – nyugtázta a dolgot a kacsa.
És Ördögbőr megtanulta, hogy egy táskára sem kell feltétlenül hallgatni. Akkor sem, ha professzornyi agyat tartalmaz.
Egy csomó mindent tanult aznap. Például, hogy mennyire nehéz kacsát lopni egy elfeledett törzstől, még akkor is, sőt, pláne, ha az a kacsa maga a Végzet. Egy kacsa lopása ebben az esetben például másfél napnyi kuksolást, rejtőzködést és szúnyogcsapkodást jelentett egy bokorban, jól bevackolva. Ugyanennyi leselkedést, sőt: agyalást azon, vajon megéri-e ez az egész hajcihő.
Ördögbőr grófja olyan kis teszetoszának érezte magát mostanság. Jó sokáig nem találta a helyét ugyanis. Tök idegen érzés volt. Ő, a messzi földön rettegett kalózkapitány! Hogy olyasmin rágja magát, a szíve mellett jobbra, hogy kalózkodni illik-e!
Pedig amióta megállt a Ferihajó, és ő belakott egy kiskunyhócskát Bivalybún, mintha nem lett volna kedve semmihez. Illetve egy csomó mindennel próbálkozott, de tényleg: kalózkodás helyett ácskodott, kutatott, távcsővel leste a kozmoszt. Mégis: este, amikor lehullott a koromfekete kiskabát az égből, amit úgy is hívnak, hogy éjszaka, és a csupa ragyogás csillaggombbok ott villogtak a tengeróceán felett, Ördögbőr szívét furvást összeszorította a szomorúság. Hogy milyen jó lenne rosszalkodni kicsit! Nekilódulni a hajóval, és meg sem állni addig, amíg rosszalkodásra alkalmas szigetet, rabolni való fregattot, dúlásra kész szirtet nem talál! De hát mostanában mindenki azt mondta neki, hogy azt nem szabad.
Kalóznak lenni, rosszalkodni nem illik.
Így veszekedett vele a kisboltos, amikor (csupa kalózkodásból) összefirkálta a bivalybúi apróközért hátsó falát egy zsírkrétával. Amikor megpróbált elcsenni (csakis a rosszalkodás kedvéért) egy térképet a világítótorony mögötti fészerből, a világítótorony őre megkergette egy evezővel, és hasonlóképp vélekedett – csak kicsit hangosabban mondta azt, hogy MAGA PERNAHAJDER! A piacon pedig (csak csupán a csíny miatt) pukipárnát tett a lúdmaróckrémet kínáló néni lócájának aljára, a lúdmaróckrémes néni az öklét rázta Ördögbőr felé, és azt kiabálta:
– Hát a kutyafáját, TESSÉK MÁR ÚGY VISELKEDNI, MINT EGY NORMÁLIS EMBER!
És Ördögbőr megpróbálta. Ő majd mostantól nem rosszalkodik. Csak aztán jött az Egyfejű Könyvtáros, és megváltozott minden.
Az új fregattján, amin minden volt, ami a Ferihajón nem, egy ősrégi térképet követve elhajózott a Kilikapudzsári szigetekre, s az oldalán egy viharvert szütyővel, abban pedig egy nagyokos illetővel bevackolta magát a bambuli törzs falujának tövébe, egy bokor alján. Leselkedett, mint egy kalóz. Csapkodta a szúnyogot, mint egy hétpróbás briganti. Várta a megfelelő pillanatot, mint aki hatalmas csínyre készül.
És érezte, hogy a szíve úgy dibegdobog, ahogy csak egy boldog szív képes. Az érzés, hogy most rosszalkodik, egyszerre volt ijesztő és izgalmas. Izgalmas, mert rosszalkodott. Ijesztő, mert olyan sokan mondták neki, hogy azt nem szabad, illetve, hogy ő, mint kalóz: ROSSZ.
És amikor a kacsa nekikezdett, éjfél előtt két perccel, Ördögbőr végighallgatta a mesét. Tátott szájjal. És amikor a törzs keresni kezdett egy bizonyos pupákot, akiről a kacsa azt állította, hogy el fogja lopni, összehúzta magát a bokor alján, és kikericsnek álcázta magát. Senki sem találta meg.
Hajnalban pedig, épp az első napsugarak felragyogása után, a nagy kutatásba belefáradt bambuli törzs elaludt a kacsa körül. Szuszókázott a pici, a nagy, a könyvelő, és a fősámán.
Ördögbőr pedig előlopakodott.
Az aranyfészkében a kacsa mosolyogva figyelte. Már amennyire meg lehet állapítani, hogy egy kacsa vigyorog. Az őserdő susogott. Incselkedett a kalandot ígérő, langyos, nyugati szél. És ezt suttogta Ördögbőrnek a kacsa, amikor az kiemelte a fészekből, de úgy, mint aki nagy titkot oszt meg:
– És akkor Ördögbőr grófja, aki éppen azon töri a fejét, hogy szabad-e neki rosszalkodni, ellopta a Végzet Kacsáját.
– És? Hogy folytatódik a mese? – suttogta vissza Ördögbőr. Nagyon izgult. – Szabad rosszalkodni? Lehetek olyan, amilyen lenni szeretnék? Baj, ha mindenki azt mondja, hogy FÚ, TE MENNYIRE ROSSZ VAGY?
– Hát, azt nem tudom. – vonogatta a válla helyét a kacsa. – Az még nincs benne a mesében. A mese ugyanis úgy folytatódik, hogy én, a Végzet Kacsája komoly hápogásba kezdek.
És kettőt kacsintott.
Majd komoly hápogásba kezdett. Mint akit visznek, olyan hangosan. A törzs azonnal felébredt, a robotdinoszaurusz-őrség pedig rögvest haptákba vágta magát.
Ördögbőr bevetette magát a dzsungelbe, és futott, ahogy a lába bírta. Keletnek haladt nagy gázzal, aztán a sziklasarkon majdnem pördült kettőt – de aztán észbe kapott, és mégsem. A kacsa elégedetten fészkelte el magát a karjában. A Rikitakitumikra figyelmeztető tábla mellett Ördögbőr balra lódult, az arcát húsos dzsungelvirágok csapkodták, de nem állt meg. Szedte a lábát. Majdnem felbukott, de összeszedte magát, és lihegve loholt tovább.
A dzsungel egyre ritkult.
Ő meg alig tudott lefékezni a szakadék szélén. Majdnem belebucskázott.
Ha Ördögbőr nem kalóz, hanem turista, fényképezőgéppel meg csiricsáré ingben, elámul a kilátástól. A lába alatt egy pompás vízesés zubogott egy pofás és vad, csupa szikla és vész folyóba odalenn, ami kivezetett a Tengeróceánig. Ördögbőr még a vadiúj fregattja felső vitorláját is kiszúrta a folyó túloldalán, a parton, jó messze tőle.
A szakadék volt vagy 100 méter mély. Ördögbőr ráadásul kalóz volt, nem kiránduló. Ekkor Ördögbőr döndülést hallott a háta mögül.
– Óh. – motyogta, mint aki tudta, mire számíthat. – Robotdinoszaurusz. Miért pont robotdinoszaurusz? Miért nem mondjuk egy motorizált kecske?
És tényleg egy robotdinoszaurusz bömbölködött a háta mögött. Orbitális, brutyó, kittegő-kattogó, olajosan százfogú, háromméteres gépezet. Tüzet éppen nem fújt, de Ördögbőr úgy tippelt, hogy csupán egy rossz mozdulat, és már fújja is.
A rettentő mély szakadék úgy tátogott, mint valami kalózra éhes potyka.
– Heló. – próbálkozott Ördögbőr. Elengedte a kalapját, és integetett egy kicsit.
A robotdinoszaurusz kegyetlenvörös szemmel bámulta, moccantalanul. A „TIPITA MIRUKI!” egyre közelebbről visszhangzott. A robotdinoszaurusz megszólalt, kútmély géphangon:
– Add. Át. A. Kacsát.
Ördögbőr pislogott. A robotdinoszaurusz nem.
És akkor azt mondta a kacsa, de csak úgy, mint aki magának mondja:
– És akkor Ördögbőr megkérdezte, hogy mitől is fél egy robotdinoszaurusz, úgy igazán.
Ördögbőr tátotta a száját. A kacsára nézett. Aztán a robotdinoszauruszra.
– Bocs, tudom, hogy nem ide tartozik, de… – kezdett hozzá. – Te, mint robotdinoszaurusz, a bambuli törzs csodagépe… na, hát voltaképp, izé, csak a szakmai kíváncsiság miatt, hogy hát félsz-e valamitől? Úgy igazán? – SEMMITŐL. – válaszolt a robotdinoszaurusz.
Ördögbőr habozott. Aztán eszébe jutott valami. Fura, de a rosszalkodás juttatta az eszébe. Azon kapta magát, hogy úgy vigyorog, mint egy tejbetök.
– Az különös. – mondta. – Mert itt, a zubbonyom alján, a bal zsebem épp teljesen üres. Tele van semmivel.
A robotdinoszaurusz kattogni kezdett. Forgatta a szemét. A száját recsegtette, hogy válaszoljon, de aztán nem mondott semmit. Aztán mégis:
– …tele. Van. SEMMIVEL.
– Úgy bizony. – bólogatott Ördögbőr, mint aki roppantul sajnálja a kellemetlenséget, de hát mit csináljunk. – Csurig van SEMMIVEL. El se férne benne más. RENGETEG SEMMI VAN BENNE.
A robotdinoszaurusz agyalt. Átértékelte az életét. Mert végül is mi egy robotdinoszaurusz élete? Lópikula. Ezer éve egy kacsára vigyáz, és most itt van az illető, aki ellopta, és tele van a zsebe azzal az egy dologgal, amitől frászt kap egy robotdinoszaurusz. Ő ehhez a fickóhoz akkor inkább hozzá se nyúl. Ez nem így volt megbeszélve. Frincfrancot sem ér ez az egész. Azon gondolkodott, hogy ez nem járja. Úgyhogy hátat fordított. Döngve rohant el északnyugatnak. Majd átgázolt a Tengeróceán alján Bóbabéj szigetéig, ahol később nyitott egy kávézót, nagyon puccosat, és árulta a jó drága tejszínhabos kakaót (azoknak a butáknak, akik képesek kifizetni egy rakás pénzt a tejszínhabos kakaóért), míg csak be nem rozsdásodott.
Ördögbőr elégedetten nézett utána.
– Ördögbőr elővette az Egyfejű Könyvtárost, majd leugrott, egyenesen a vízesésbe a kacsával. – közölte a kacsa.
– Hogytessékmi. – ijedt meg Ördögbőr.
– Hallgass már rá! – mordult fel a szütyő. – Kapj elő, tegyél le arra tuskóra ott melletted, és sipirc! UGORJ! ROSSZALKODJ! ÉLJ!
Ördögbőr lerakta a szütyőt. Előhalászta belőle az Egyfejű Könyvtárost, akit Bivalybú óta hurcolt magával. Rátette a fatuskóra.
– „TIPITA MIRUKI!” – üvöltötte néhány méterre a bambuli törzs az esőerdőben.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Ördögbőr.
– Megoldom. És most ugrás!
Ördögbőr, hóna alatt a kacsával, egy „Jí-Há-t!” követően belevetette magát a szakadékba.
– Csobb! – jelentette be a vízesés.
– Kedves barátaim! – kiabálta az Egyfejű Könyvtáros a dzsungelből kibukkanó, bitangul kifestett törzstagoknak, akik meglepetten torpantak meg. Egy tuskón csücsülő, professzornyi fejre egyikük sem számított. – Önök most nyilván csalódottak. Egy illető ellopta a kacsájukat, miközben maguk ezer éve várják A MESÉT. Nos, el kell mondjam, hogy az Önök szerepe ebben a mesében, well: ennyi volt. Vége. DE! Hogy ne mondják, hogy át lettek verve a palánkon, hogy csőbe húzta magukat az élet, felajánlom magamat: a fejemben (mely EGY) rengeteg mese van. Az elkövetkezendő száz évre elég. Minden nap kettőt és egy felet mondok ezentúl esténként, ha most leteszik azokat a feneéles lándzsákat. Nos? Mit szólnak?
A fősámán álldogállt. A fejét vakarta. Aztán lefordította kilikapudzsárira, amit az Egyfejű Könyvtáros mondott. A törzs könyvelőjének kétszer kellett elmondani, hiszen könyvelő. De végül mindenki elégedett volt az alkuval, és hurráztak is. Visszavitték az Egyfejű Könyvtárost a faluba. Ő lett a bambuli törzs feje.
Kár, hogy a robotdinoszauruszoknak nem szólt senki arról, hogy már nem kell üldözni a kacsát.
Fúha! Micsoda rohangászás! Reméljük, élveztétek, és mertek majd rosszalkodni kicsit! De jaj: hát mi lesz itt két hét múlva? Csak győzzétek kivárni! Addig is, itt elérhetitek az előbbi három részt:
Útjuk azért vezetett a testvéri Hanza-városba, hogy megismerkedjenek az ottani muzsikusokkal, és közülük is koruk egyik nagy öregjével, Hamlet városából, a ködös Helsingørből odaszármazott dán születésű Dieterich Buxtehudéval, aki közel hetvenévesen már több mint három évtizede volt meghatározó egyénisége a város zenei életének. Ő kezdeményezte az első nyilvános templomi koncertek megrendezését, amelyeket Abendmusiknak, azaz Esti zenének, vagyis amolyan templomi, „áhítatos szerenádnak” neveztek a helyiek. Kantátákat, vonóshangszeres szonátákat és orgonaműveket szólaltattak meg ezeken az esti muzsikálásokon, és a város lakói kizárólag a zenéért mentek be a templomba. Az egyik első pillanat ez a zenetörténetben, amikor a templom válik a zene szolgálójává. Buxtehude Lübeck zenei trónusán, a Mária-templom orgonájánál ült, tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, és mikor játszani kezdett a hatalmas hangszeren, a fiatalabb muzsikusok áhítattal hallgatták nem csak a templomhajóban, de fent az orgonakarzaton is, már akiket egyáltalán odaengedett a mester.
Johann Mattheson
Nem nehéz kitalálni, két fiatal hősünk is elsősorban a Mária-templom orgonájához igyekezett, és Mattheson nem kevés ambícióval egyenesen arra vágyott, hogy ő legyen majd az öreg mester utódja. Ha Lübeck vezető zenésze lesz, akkor fényes karriert fog befutni. Händelt szintén csábította a poszt, mert ő a pályafutását ekkoriban még elsősorban billentyűs muzsikusként képzelte el, és nagyobb eséllyel is indulhatott a poszt egyik lehetséges várományosaként, mert idősebb barátjánál lényegesen jobb képességekkel rendelkezett mind a komponálásban, mind az orgonajátékban.
Georg Friedrich Händel
Létre is jött a találkozó, a fiatal titánok Buxtehude előtt megcsillogtatták képességeiket, az öreg mester minden valószínűség szerint elismerőleg nagyokat bólogatott, és mivel a korban jóformán már aggastyánnak számított, kétségkívül szó esett az utódlásról. Matthesonnak felcsillanhatott a szeme és Händel is erősen figyelhetett. Buxtehude ismertette a város és a templom iránti zenei kötelezettségeket, de ezek a szokásos kikötések voltak. Egy feltételről azonban nem tudtak, ugyanis ez a kitétel egy sajátos lübecki hagyomány volt, amelyet elődjéhez hasonlóan Buxtehude is követett. Ki tudja, mikor születhetett ez a furcsa íratlan törvény. Arról volt szó ugynais, hogy a sikeres jelölt nem csak a posztot veszi át, de megkapja vele elődje lányának kezét is. Azaz benősül a családba. Mikor Buxtehude 1668-ban átvette a stallumot elődjétől, Franz Tundertől, akkor az ünnepélyes beavatási ceremóniát egy másik is követte, nevezetesen az esküvő. Buxtehude feleségül vette Anna Margarethe Tundert, és hogy a hagyomány ne kerüljön veszélybe, mintha az ég is azt kívánta volna, hogy e tekintélyes stallum öröklése úgyszólván halálbiztos legyen, ugyanis a házasságból nem kevesebb, mint hét leánygyermek született. De a hét lány közül csak négy érte meg a felnőttkort, és közülük egy kivételével már mind férjhez ment. Buxtehudénak egyetlen lánya maradt, az immáron vénlánynak számító huszonnyolc éves Anna Margrete, akivel biztosítani tudta posztjának megöröklését.
Dieterich Buxtehude
Mikor a két fiatalember felocsúdva a megdöbbenésből, észbe kapott, mivel is jár a nagytekintélyű állás megszerzése, gyors köszönetnyilvánítások közepette hanyatt-homlok elhagyta a várost. Talán, ha pár hetet töltöttek Lübeckben. Évtizedekkel később Mattheson egyik művében így emlékezett vissza az esetre: „Azonban mivel az ügyben [Buxtehude] házassági feltételt szabott, melyre egyikünk sem mutatta a legkisebb hajlandóságot sem, a legnagyobb udvariaskodások közepette elbúcsúztunk”. Finom a megfogalmazás, jótékony homályban hagyja, hogy mégis, miért lehetett olyan rémisztő ennek a házasságnak még a gondolata is mindkettejük számára? A két fiatal muzsikus visszatért Hamburgba. Mattheson később a város zenei életének nagy tekintélyű zeneszerzője, a hamburgi dóm zeneigazgatója lett. Egyre erősödő süketsége miatt (bizony, ez a megvalósult rémálom nemcsak Beethovennek jutott osztályrészül) kénytelen volt feladni az aktív zenélést és komponálást, és zeneelméleti kérdések felé fordult. Sőt, még komoly diplomata-karriert is befutott: ő volt a hamburgi angol nagykövet titkára, és Daniel Defoe regényeinek első német fordítója. 1709-ben megnősült, felesége angol, egy londoni diplomata lánya. Händel ifjúkori barátjával együtt mozgott a hamburgi zenei életben, megírta első operáit, majd 1706-ban búcsút mondott mind Matthesonnak, mind Hamburgnak, Itáliába ment, majd visszatért Németországba, végül 1711-től haláláig Angliában élt. Soha nem tért vissza Lübeckbe, és soha nem nősült meg.
1705 októberének végén egy húszéves fiatalember lépte át Lübeck városának kapuját. Azzal a céllal érkezett a távoli Türingia egy kis városából, Arnstadtból, hogy tanulmányutat tesz az észak-német zene egyik fellegvárában, Lübeckben, és ha szerencséje van, megcsillogtatja képességeit Dieterich Buxtehudénak, aki talán elfogadja tanítványául, és esetleg az idős mester utódja is lehetne akár. A fiatalembert Johann Sebastian Bachnak hívták. Az arnstadti elöljárók néhány hétre engedték el a város fiatal orgonistáját, hogy tanulhasson az északi mágustól, Buxtehudétól. Bachnak a hagyomány szerint az út nagy részét gyalog kellett megtennie, mivel nem volt pénze postakocsira. Ma, autópályán az út 480 kilométer, körülbelül öt óra utazás. Ha segítségül hívjuk a Google Mapset, akkor 77 óra gyaloglással kell számolnunk. Vagyis Bachnak hozzávetőleg egy hétig tarthatott az út Lübeckbe. Mindenesetre odaért, és ha már ennyit gyalogolt, nem vette túlságosan komolyan az elöljárók által kiszabott időt. Csak a következő év februárjában tért haza, meg is kapta a magáét az arnstadti magisztrátustól. De közben mégiscsak sikerült Buxtehudéval megismerkednie, részt vett talán az Abendmusikok előadásain is, és fiatalkori billentyűs műveiben félreismerhetetlenül nyomot hagyott a lübecki mester.
A fiatal Bach
Ám Bach sem lett Buxtehude utódja. Händel és Mattheson látogatása óta eltelt két év, utód még mindig sehol, és az idős muzsikus nagyon aggódott az örökség átadása miatt. Bach minden szempontból megfelelt volna az állás által támasztott követelményeknek, és amilyen zseniálisak már fiatalkori művei is, kétség nem férhet hozzá, hogy Buxtehude megkörnyékezte Bachot az utódlás ötletével, és ő is, ifjú pályatársaihoz hasonlóan vonzódhatott a nagybecsű állás betöltéséhez – és ifjú pályatársaihoz hasonlóan feltehetően egy cseppet sem vonzódott Anne Margrete Buxtehudéhoz. 1706 februárjában Buxtehude ismét leendő vő és utód nélkül találta magát.
De ki volt ez a titokzatos lány, immáron harmincesztendős nő, aki elől elszaladt a kor két legnagyobb német zeneszerzője és kevésbé jó komponistája, de legjelentősebb zenetudósa? És mi lett a sorsa e hölgynek, akit Láng György A Tamás-templom karnagya című Bach-életregényében nem túl hízelgőn Kacsakisasszonynak nevez? Valóban annyira riasztó lehetett külső megjelenésében, vagy esetleg elviselhetetlen hárpia volt, talán testileg vagy lelkileg beteges természetű? Mint a régmúlt nagy férfialakjai körül megjelenő számtalan asszony, úgy Buxtehude lánya is az ismeretlenség homályába vész. Nem készült róla festmény, nem maradt fent a naplója, ha egyáltalán írt, sőt, azt sem tudjuk, tudott-e írni-olvasni, zenélni.
Amit e titokzatos teremtményről egyáltalán tudunk még, megint csak egy férfinak köszönhető: a férjének. Mert végül, harminckét éves korában mégiscsak férjhez ment, és apjának is meglett az utóda. Johann Christian Schieferdecker zeneszerző, a hamburgi opera billentyűs játékosa, nem mellesleg Händel és Mattheson kollégája, 1707 januárjában vette át Buxtehude tisztét. A nagytekintélyű mester ez év májusában halt meg, és utódja oltár elé vezette a hetedik Buxtehude-lányt 1707 szeptemberében. Anne Margrete – immáron Schieferdecker – 1709-ben, harmincnégy éves korában meghalt. Férje és apjának utódja 1732-ig töltötte be a lübecki Mária-templom orgonista tisztét. Életműve sem élt többet, mint felesége: hét operája elveszett, huszonkét Abendmusikra írott kompozíciói úgyszintén. Néhány kantátája és tizenkét concertóból álló sorozata maradt csak fent, és láss csodát, meghallgathatjuk őket a hamburgi Ratsmusik és az Elbipolis Barokk Zenekar felvételein. Az elfeledett zeneszerző nem lehetett nagyon rossz komponista, ha Buxtehude utódja lett. Mindenesetre az biztos, hogy születtek a Schieferdeckeréinél rosszabb zenék 18. században. Ugyanakkor lehet, hogy már tényleg nem maradt senki rajta kívül, aki képes volt elvenni Anne Margretét?
A Buxtehude-lány is beírta magát a zenetörténetbe: Martyn Hancock ausztrál zeneszerzőt megihlette az Anne Margrete Buxtehude köré fonódó furcsa történetcsokor. Buxtehude’s Daughter címmel írt szimfonikus művében idézi meg a különös hölgyet. Ha máshogy nem, talán a zene segítségével elképzelhetjük Buxtehude lányát.
És hogy mi lett a későbbiekben? Schieferdecker nagy valószínűség szerint utód nélkül halt meg, a furcsa hagyomány így föltehetően véget ért. Az új orgonista Johann Paul Kunzen lett, akit saját fia, Adolph Carl követett a poszton 1757-től, és haláláig, 1781-ig töltötte be. A tradíció minden bizonnyal végképp eltűnt, ha csak Adolph Carl nem vette nőül saját húgát…
Adolph Carl fia, Friedrich Ludwig Aemilius Koppenhágában lett sikeres zeneszerző, dán királyi karnagy lett, és így Buxtehude honfitársaként halt meg 1817-ben.
Szegény Anne Margreta százévnyi detektívtörténetet adott Lübeck városának.
Itt már a foglalkozáson is elakadtam, de ez nem traumatikus elakadás, ebben a tekintetben nincs különösebb traumám, az átlagosnál talán többször kerültem ilyen helyzetbe, mert mondjuk nagy a mellem, és nem vagyok szép, nem vagyok magas sem, az ilyenekre tapadnak a kretének, persze kéretlen közeledésből a legtöbb nőnek bőven kijut, ezt ma már mindenki tudja, mégis megy a maszatolás körülötte, kezdjük ott, hogy az egyik fel sem fogja, mi történt vele, a másik elbagatellizálja, a harmadik beszél róla, de aztán nem hisznek neki, vagy őt hibáztatják, úgyhogy inkább elengedi, ne menjünk bele, ezzel a témával már úgyis elkéstünk, a korszellem továbblépett, én is inkább továbblépnék, valóban nagyobb problémái vannak az emberiségnek, nem mindenkinek persze, van ez a barátnőm is meg a volt férje, a rendőrségen széttárják a kezüket, kollégám amúgy a lány, ráadásul kémiát tanít, őt is Áginak hívják, akárcsak ezt a mentálhigiénés tanácsadót, akihez stikában az Iván mellett járok, nem mintha tilos lenne egyszerre két szakember segítségét is igénybe venni, tehát a mentálhigiénés Ági ötlete volt, hogy ássuk magunkat bele egy kicsit a témába, a dührohamaim végeredményben ilyesmi miatt is kezdődhettek annak idején.
Nem pontosan tudom, hogy mit vár, írjak egy listát, azt hiszem ezt várja, hogy történeteket gyűjtsek, erre a papírfecnire már a villamoson felkerült pár kulcsszó, ide is tűzöm emlékül, mindegyik egy-egy esetet jelöl, és bár egy darabig biztos voltam benne, hogy a diákigazolványos az első, most nem mernék megesküdni rá, de azért leírom ezt a diákigazolványos történetet, ez a tervem, leírom ezt, furcsa, az előbb majdnem elkezdtem írni, de közben a diákigazolványos helyett egy másik történet filmje kezdett peregni előttem, valamivel későbbi, hogy pontosak legyünk, inkább esetsorozat, tizenöt éves én, reménytelenül szerelmes voltam ebbe a fiúba, na most meg az előző film, tehát a helyszín egy hentesüzlet, gyorsan leírom, szafaládét kell vennem az akkor még élő nagyanyámnak, tolongunk a pult előtt, hátulról rám tapad egy test, ennyire azért nincs dugig az üzlet, közben megint a másik történet filmjét látom, nem érdekel, akkor is a hentesüzlet, mozdulok, velem együtt mozog, ráragadt a fenekemre, nem tudom eldönteni, nem akarok látványosan odébb lépni, már az is udvariatlanság, hogy rosszra gyanakszom, szóval tolongás, fenék, gyúr, nyom, aztán valamikor rám kerül a sor, megvan a szafaládé, kiperdülök a boltból, szedem a lábam, de már hallom, jön utánam, fussak, nem tudom, állj meg, kiáltja, állj meg, utolér, farkasszemet nézünk, kezembe nyomja a gyűrött, pecsétes diákigazolványomat, a nevem, az arcom, a pecsétet egy tányér gombapaprikás hagyta, érdekes, hogy most ennek a gombapaprikásnak az emléke is ott van az idegen fiú kezében, a tekintete zavaros, fogyatékos lehet, ez leesett a földre, mondja furcsán lihegve, tévedtem volna, ez a szerencsétlen nem is tapogatta a fenekemet, csak a diákigazolványomat próbálta visszacsempészni a farzsebembe, visszacsempészni, óriási, aztán vagy ötven méterrel odébb, egy mászóka mellett teljes erőből belerúgok egy csúnya kislány sípcsontjába, ez nagyon nagy hiba, botrány lesz belőle, még az iskolában is elővesznek miatta.
Nem jártam ezen a környéken, amióta elköltöztünk, most úgy látom magam előtt a kerület főutcáját, mintha két oldalán százéves keleti platánok roskadoznának, göcsörtös ágaik az úttest fölött egymás felé nyújtóznak, árnyékot adva az autóknak és a gyalogosoknak is, ez nyilvánvalóan nem így volt, talán azóta már visszavette a természet az uralmat, ki tudja, de akkor még a beton volt a király, mégis úgy emlékszem, röviden leírom még ezt, úgy emlékszem, aranybarna nyári árnyékban jött szembe egy csapat jókedvű melós, egy időben megszokott látvány volt ez, melósok csapatban, többnyire egy-egy építkezés felett uralkodva, a füttyögésüket tizennégy éves kor fölött már illett megszokni, én ekkor tizenkettő lehettem, kinőttek a melleim, két előre meredő, rugalmas gumigúla, az áruló XXL-es póló nemhogy eltüntette, inkább közszemlére tette őket, hogy a jobb mellem már akkor is nagyobb volt-e mint a bal, nem tudom, mindenesetre a mellettem elhaladó melós a jobb mellemet kapta el, nevetve ragadta meg a bimbót, és mintha kulcsot forgatna el a zárban, tekert rajta egyet, nemcsak a férfiak nevettek, az egész utca nevetett, az osztálytársaim is nevettek, merthogy ők is ott voltak, én is nevettem, valamivel később pedig már megint elgyepáltam egy nálam kisebbet, de ez nem derült ki az iskolában annak ellenére, hogy mondom, jelen voltak néhányan az osztályomból.
A papírfecni még tizennyolc hasonló kaliberű esetről tud, de elbizonytalanodtam, jutok-e bármire ezekkel a történetekkel, olyan jelentéktelenek és nevetségesek, talán nem is zaklatási ügyek, túlzás annak nevezni, a zaklatás szóról különben is az jut eszembe, ahogy egy amerikai irodafilmben a Michael Douglas által játszott főszereplő erőszakosan magáévá teszi a kolléganőjét egy tárgyalóasztalon, őt nem tudom, ki játssza, nincs előttem arc, felsorolom magamban néhány színésznő nevét, de egyiket sem választanám erre a szerepre, talán mégis inkább azokról az esetekről kéne beszélnem, amikor nem idegenek voltak azok, akik úgy közeledtek hozzám, pedig nem akartak tőlem semmi komolyat, mégis jöttek, nyomakodtak, nyúlkáltak, paskoltak, soha nem mondtam, hogy ne tegyék, csak egyszer elhatároztam, talán megfordult a fejemben, hogy velem ilyet többet ne, aztán hirtelen nem voltak többen, hirtelen azt vettem észre, hogy ennek a történetnek vége.
Annak, aki lassan akar belemerülni a városrész történetébe, gyalog érdemes Óbudára érnie. Körülbelül a Lukács fürdőtől kell elindulni, hogy láthatóan lassan változzon a várostáj. Azt mondják, a Lukács környéke Buda egyik szíve. Sok van neki. Ott van a Vár, a Rózsadomb, a Sas-hegy, a Margit körút környéke, a Móricz a Gombával, a Feneketlen-tó vagy akár Kelenföld – innen, Óbudáról néha úgy tűnik, Buda voltaképp nem tudja eldönteni, hogy micsoda. Leginkább talán egy központ nélküli világnézet, amely Pestről érthető meg igazán. Onnan jobban látszik az a sok Buda. A Márai-Buda, a Kosztolányi-Buda meg Ottlik: Buda.
Az Óbudára vezető Buda-szakasz a Lukácstól a Császárig, esetleg a Frankel Leó úti zsinagógáig tart. Egy 1935-ös, a Nyugatban megjelent városrajz szerint akkoriban a Császár fürdőtől – ma Császár-Komjádi Sportuszoda – számolták Óbudát. Attól a fürdőtől, amelyben egykor oly sokszor áztatta ki magából az éjszakát Krúdy Gyula. Ha már a fürdő sem segített rajta, a legendák szerint le-lepihent a Császár Hotel 100-as számú szobájában, amelyet fenntartottak neki.
A Császárnál már érződik, hogy kifelé megyünk. Ritkul a budasűrűség, hogy lassan átadja a helyét a köztességnek valahol a Zsigmond tér és a Kolosy tér között, ahol érezhetően egy másik városrész kezdődik.
A Kolosy tér közigazgatásilag Óbuda határa, de Óbudáról nézve épp csak Újlak kezdete. Idegen territórium, ahová óbudai ember nyolcvan vagy száz éve is legfeljebb vásárolni vagy ügyeit intézni ment, mint ahogy ma is még. Mostanában mű-romantikus, ká-európai patyomkingiccs, a rendszerváltás körüli időszak kicsinyes álmainak groteszk maradványa, alóla kilóg a betonlóláb. Annál, ahogy Újlakkal elbántak az 1990-es évek elején, még a lakótelep is jobb: ott a Kádár-korban megszokott slendriánság miatt, szinte véletlenül, még mindig több maradt meg az egykori hangulatból a betonházak között.
Valahol az Amfiteátrum magasságában, szinte váratlanul aztán tényleg Óbudára érünk.
A Zápor utca vagy a Szőlő utca elején kinyílik a városi táj.
Óbuda: tér és levegő, ezért tud nehezen élni máshol még az is, aki itteni panel lakója.
Sehol sem ilyen hatalmas ugyanis az ég, sehol sincs ilyen rálátás a hegyre, sehol sem kanyarog ilyen kézközelben a természetes árterű Duna, sehol sem ekkora a lélek tere, sehol sem ekkora a szem által befogható távlat Budapesten belül.
De hol is kezdődik pontosan ez a városrész? Nem véletlenül hívták a mai Nagyszombat utcát egykor Határ útnak: ez választotta el Újlakot, Neustiftet Óbudától, Altofentől, mint ahogy ma is még.
A Szőlő utca és a Zápor utca bevezető szakasza a kis utcákkal – Viador, Kenyeres, Selmeci, Föld, Solymár, Beszterce és a többi – véletlenül itt felejtett régi Óbuda-darab új pótlásokkal. Keveredik itt a Krúdy-világ az ötvenes-hatvanas évek pragmatizmusával és napjaink minimalizmusával: a belső udvaros régi házak mellett a hatvanas években, még a háború előtti építésziskola által tervezett társasházak mellett itt-ott feltűnnek a XX–XXI. század fordulójának leginkább semmilyen épületei is.
Azok, akik siratják a „magyar Grinzinget”, itt mégis megszimatolhatnak valamit a régi Óbuda, vagy ahogy Krúdy nevezte, az Ódonságok városának hangulatából.
Igaz, az a régi Óbuda nem egészen olyan volt, mint amilyennek ennyi idő távlatából, a mesék messzeségéből tűnik.
Olyan is volt. Hiszen nincs okunk rá, hogy ne higgyünk Krúdynak, aki három évig élt itt.
De nincs okunk arra sem, hogy ne higgyünk Gelléri Andor Endrének, aki megmutatja a Krúdynál tündéri külváros téglagyár környéki szegényeinek mindennapjait.
Így lehetséges, hogy a muskátlis, zöldvendéglős, kisházas, sváb-magyar-zsidó, macskaköves, sramlizenés, szőlőműves, hangulatos régi Óbuda emlékezete összecsúszik a rosszul fűtött hosszúházakban vagy viskókban lakó gyári munkások, kis cselédek Óbudájával. Az ember csak úgy tud emlékezni arra, amit nem ismerhetett, ahogy a mesélők emlékeznek. Meg kell hát hallgatni részrehajlás nélkül az összeset.
Krúdynál Szellő Szilvia kopog végig harminckét másik lánnyal egy délelőtt a Kiscelli utcán. Szoknyájuk alá bemotoz a szél, és a római korból az utcasarkon itt ragadt férfifő arra inti őket, szerető nélkül holnaptól ne mutatkozzanak, míg az álmos városkára a templomtorony nagybajszú óramutatója vigyáz. A csöndes kis házak szobáinak asztalain csipke, a szekrények tetején birsbefőtt, a nyári udvarokon ecetfa árnyékol, míg télen a jégvirágos ablakú vendéglők asztalán forró a leves.
Gelléri mást mutat. Nála a földre köpi a vért a mosómester a dohogó gőzben, és a varázsló nem segít a tébécés munkásasszonyon. Tüdőbeteg és éhes a felnőtt, a gyerek. A szegények viskói bűzösen állnak a mocsár mellett. A Szentlélek térnél halott csecsemő ereszkedik le dobozban a cselédszoba ablakán: megfojtotta az anyja azon nyomban, ahogy kijött. Maga is alig él meg, az apa munkanélküli.
Krúdy a görbe, kövezetlen Szőlőkert utcán egymásnak simuló szerelmeseket nézi, vagy a Duna-parton nyugodtan legelésző kecskéket. Azt az Óbudát, ahol, „ha az a száradásra kiakasztott néhány fehérnemű nem lebegett volna a dunai szélben a veteményeskertek sövényén, azt lehetett volna hinni, hogy innen minden lakó elköltözött.” A fecskéket látja, mert errefelé „minden fecskepárnak megvan a maga házszáma”, azt a városkát látja, ahol a fecskéknél korábban már csak a Szentlélek téri zárda apácái kelnek, akik messze elnéznek reggelente, talán a hegy felé.
Gellérinél Óbuda utcái közül „négyből kettő szűk, és árnyékkal van beszőve; dohos színű, mint a pincék… kettő pedig fényes és villogó, mint az éles kard.” A munkások hitelbe isszák a pálinkát a pipafüsttől ködös gyári kantinban, részeg asszony kezében koppan az üres pohár a pulton, és verekedés után a téglaszárítókon túl a „vaksi bányaúton” távozik az idetévedt vándor. Az óbudai tájat kémények csipkézik az agyagbánya és a gyár közt, ahol a drótvezetéken „dermedten lógnak a vascsillék”, mert a gyár áll, és „se szén, se munka, se ennivaló harmadik hónapja”.
Krúdynál az óbudaiak motoszkálnak, bandukolnak, nekifeszülnek az örökké a hegy felől fújó szélnek. A szél és a hegy megmaradt, a gyárak romokban, a mesterek kimérik a mozdulatot, a kocsmárosok szűk messzellyel a bort, a lányok szökkennek és trilláznak. Gellérinél az óbudaiak köhögnek, vánszorognak, vagy dühükben óriás munkásként, mint az Uitz-plakáton, a fejük fölé emelik a szerszámot, magasra, hogy lesújtsanak erre a rohadt életre.
Kétféle Óbuda létezett hát egy időben a panel-Óbuda előtt: egy, amit siratni szoktak azok, akik Krúdyval emlékeznek, és egy másik, amelyre a legtöbben nem emlékeznek. Talán nemcsak azért, mert nem olvasták Gellérit.
Az az Óbuda pedig, amelyet ily módon makacsul, ám megbocsáthatóan „Krúdy Óbudájaként” őriz a szépítő emlékezet, viszonylag új képződmény volt a végtelen időben.
Ott hagytuk el, hogy Krúdy Gyula nosztalgikus, szép, női cipők kopogásától hangos Óbudája az igazi, ahol kecskék legelnek a folyó partján, és ahová a fecskék hazajárnak, vagy Gellérié, akinél a szűk utcákban éhesek a pincelakók, és a tébécések köhögése innen is, onnan is kihallatszik alkonyatkor.
Alighanem mindkettő. Ám az időben visszafelé Krúdy és Gelléri Óbudája előtt számtalan más Óbuda is létezett. A rómaiaké, például. Aztán a bátor, középkori magyaroké, akik református hitüket mindenkivel dacolva is őrizték, a török hódítók elől pedig csellel szöktek meg. Aztán az első német telepeseké, aztán a gyáralapítóké és így tovább…
De hogyan is kezdődött? Mint minden a limesen innen, Pannóniában, ez is a rómaiakkal kezdődött. Meg a keltákkal.
Hiszen az Aquincumot és az Amfiteátrumot, a földből az építkezéseken rendre kiforduló sírkődarabokat, pénzérméket örökül hagyó rómaiakon kívül ők is itt hagyták nyomaikat, hogy aztán egy időre elnéptelenedjen a terület.
Regélhetnénk arról, hogy kik és hogyan éltek Pannonia provincia fővárosában, Aquincumban, miután Tiberius leverte a lázadó pannonokat, és megjelentek Krisztus előtt 9. körül a rómaiak, de folytonosságot a római kor és a jelen kor között nehezen lehetne felmutatni.
Pedig a településen többször megfordult Marcus Aurelius, a bölcs császár is. Utódai alatt tovább fejlődött Aquincum, amely körül a mai Nagyszombat utca, a Bécsi út és a Bogdáni út határolta területen telepedtek meg a civil lakók, de rajtuk kívül az első legátus, Hadrianus, a későbbi császár is örökül hagyott ezt-azt a városrésznek, például az Óbudai-szigeten található palota romjait.
Marcus-Aurelius szobra
Aztán, mint a történelemben mindig, lassan hanyatlásnak indult a meghódított terület, akárcsak a hódító birodalom.
A honfoglaló magyarok már az egykori római épületek közé telepedtek be: Anonymus Árpád fejedelem társa, Kende fia, Kurszán váráról tesz említést krónikájában, amelyet a kutatók a Nagyszombat utcai Amfiteátrummal azonosítanak. Hogy a település valóban lakott volt, azt az is bizonyítja, hogy Orseolo Péter társaskáptalant alapított „Attila városában”, ahogy sokáig emlegették Óbudát.
A település rangját mutatja, hogy a III. Bélánál vendégeskedő Barbarossa Frigyes krónikása 1189-ben feljegyezte, hogy a király a karácsonyt Óbudán töltötte.
A király utódai sem nagyon akartak innen elköltözni – úgy tűnt, hogy a stratégiailag megfelelő helyen lévő, vízben, erdőben gazdag terület éppen megfelelő.
Így még IV. Béla is az akkori időkre virágzásnak indult Óbudán tartotta központját, míg meg nem érkeztek a tatárok. A védelem nélküli várost pillanatok alatt földig rombolták, a király pedig, mint tudjuk, Záráig menekült. Mire visszatért, romok és pusztulás volt Óbuda helyén. Batu kán és barátai alaposan elintézték a városrészt, amelynek több év kellett, hogy újra benépesüljön, de a régi fény nem tért vissza.
IV. Béla tanult az esetből, és a nehezen védhető régi óbudai királyi vár helyett a megközelíthetetlen budai Várhegyen kezdte építtetni az új királyi központot. Innentől a régen mindenhol Buda néven említett előző központ már mint Vetus Buda (Óbuda) jelenik meg a forrásokban – innen ered hát a városrész máig ismert neve. A két új központot (budai Vár, Visegrád) is tovább építő király, Nagy Lajos az anyjának, Piast Erzsébetnek adományozta a régi székhelyet, aki klarissza kolostort alapított, és megépíttette a Mária-templomot a mai Fő téren, amely állítólag olyan szép volt, hogy messziről csodájára jártak. Mégsem volt nyugalom Óbudán: a káptalan, a királyi várnagy és a polgárság közt állandósult a viszály, mígnem 1355-ben Lajos király felosztotta Óbudát a király, a káptalan és a királyné között. A polgárság azonnal menekülni kezdett a szétszabdalt városrészből, amely annyifelé adózott, hogy követni is nehéz volt, így hiába a gótikus építészeti remekek, a fénykor már csak az emlék emléke volt, amikor a törökök – pillanatok alatt – bevették a sem fallal, sem katonasággal nem védett Vetus Budát 1541-ben.
Különös szerencse vagy a sors fintora, hogy mégis itt, a később panelekkel teleszórt városrészben maradt meg viszonylag ép állapotban egy középkori lakóház.
A régi piactéren – a Krúdy-házhoz közel – álló Ferenc deák háza 1500-ban már biztosan állt, ekkor cserélte ugyanis a klarisszák szolgálatában álló deák Vas megyei birtokát erre az épületre, amelyet átépíttetett. (A szintén ezen a környéken található egykori ferences kolostornak és templomnak, a klarissza kolostornak csupán a romjai maradtak meg, a pálos kolostor maradványai pedig a Bécsi úton, a Viktória téglagyár udvarán kerültek elő.)
A törökökkel – az elején úgy tűnt – ki lehetett egyezni. Adózás szempontjából talán még jobban is jártak a lakók, amit az mutat, hogy a török hódítás után az elvárhatóval szemben nőni kezdett a beköltözők száma. Ekkor azonban a Habsburg-Magyarországon megfogant a haditerv, hogy visszafoglalják Vetus Budát. Csakhogy Pálffy Miklós, akire rábízták a feladatot, úgy akarta megoldani mindezt, hogy a civil lakosság ne szenvedje meg a háborút, ezért elhatározta, hogy kiköltözteti a lakókat.
Egy hideg, januári hajnalon a szó szoros értelmében evakuálták a térséget: a lakosok az 1596-os év elején az Esztergomból kiküldött katonák védelme alatt titokban, 195 szekérre pakolva értékeiket költöztek át a királyi Magyarország területére – az öregek és a gyerekek a parton sorakoztak fel, őket ugyanis hajón szállították Esztergomba.
A török őrség, ki tudja, mit látott és mit nem, de Óbuda a szó szoros értelmében kiürült. Egy lélek sem maradt a régi királyi vár környékének kis házaiban.
A területet mégsem sikerült visszafoglalni sem 1598-ban, sem 1602-ben – a háborúskodás csak arra volt jó, hogy az ostromban megsemmisüljön még az is, ami addig megmaradt. A lakók egy része az 1606-os zsitvatoroki béke után ugyan visszaköltözött a romok közé, de akkor meg a nyomor és a pestis tizedelte tovább a lakosságot. Ahogy Gál Éva vonatkozó tanulmányában említi, a zömmel református magyarok lakta Óbuda ennek ellenére lassan talpra állt. Sokatmondók azok a források, amelyekben fennmaradtak a már a török időkben is a területen élők nevei: mások mellett Madarassy Gergely, Varga György, Petre István, Nemes György, Budai András és családja élt Óbudán a XVII. században – igaz, fel-felbukkantak már ekkor is a német nevek az összeírásokban.
Előző cikkünkben akkor hagytuk el Óbudát, amikor a református magyarok lassan visszaköltöztek a török által felprédált, a harcokban súlyos károkat szenvedett városrészbe. Még be sem rendezkedtek, amikor 1684-ben a meginduló keresztény seregek elől – pontosabban a háború elől – megint menekülniük kellett. Bár Vetus Buda 1686-ban felszabadult, ezután még két évig lakatlan maradt.
Végül negyven bátor család költözött vissza egy 1688. október 9-én kelt menlevéllel, bő egy évtized múlva pedig, 1699-ben megérkeztek az első német telepesek is. 1703-ban már német volt a bíró és a lakosság nagy része, a terület földesurai, a Zichyek pedig mindent megtettek, hogy a Habsburg betelepítési politikával összhangban minél több lakost költöztessenek be Óbudára. Aki itt telepedett le, három évre adómentességet kapott, aki szőlőt is telepített, annak pedig öt évig nem kellett adóznia. Az első betelepülők „szabad évei” 1701-ben jártak le, ekkor összeírták a lakosságot.
A fennmaradt forrásokból kiderül, hogy addigra többségbe kerültek a katolikus németek a kálvinista magyarokkal szemben – akik a sorozatunk előző részében említett Madarassy Gergely azonos nevű leszármazottja birtokán alakítottak ki maguknak oratóriumot, miután az először nekik adományozott Péter-Pál templomot a földesúr visszavette, és átadta a katolikus németeknek.
Zichy István
Aztán 1700-ban becsapott a ménkő Óbudára. Meghalt a jó gazda, Zichy István, örököse, Péter pedig olyan volt, mint a mesék gonosz földesura: az utolsó csepp vért is kisajtolta jobbágyaiból. 1703-ra elmenekült a lakosság fele – aki nem a terhek miatt menekült, hát menekült azért, mert reformátusként nem gyakorolhatta a vallását. A református közösségnek ugyanis nem engedélyezték, hogy prédikátort tartson, sőt azt sem, hogy kérelmének megfelelően beköltözhessen a néptelen Békásmegyerre. A Rákóczi-szabadságharc, a pestis és az árvíz aztán tovább tizedelte a XVIII. századi óbudai népességet, de Zichy Péter csak nem javult meg: amint véget ért a Rákóczi-szabadságharc, és visszaköltözött birtokára, ismét prés alá helyezte jobbágyait.
Thomas Hientzmal vezetésével ekkor az óbudai polgárok a császárhoz folyamodtak, hogy állítsa vissza Óbuda koronabirtok státusát – aminek az udvarban is örültek volna, hiszen a terület szép nagy falat lett volna a kincstár számára. Ám a fondorlatos Zichy Péter addig járta a bécsi köröket, megkenve néhány hivatalnokot, míg a császár visszautasította a menekülni vágyó óbudaiak kérését. Hientzmal házát Zichy elkobozta, őt magát elűzte.
Zichy Péter
Volt azonban egyetlen jótette is ennek a mesebelien kegyetlen Zichynek: ő fogadta be a városrészbe a zsidókat. Mielőtt meghatódnánk, felhívjuk a figyelmet arra a levélre, amelyben Péter gróf kifejti, hogy a kegyes gesztus oka annyi volt, hogy a zsidók jó sok készpénzbeli adót fizetnek…
1726-ban meghalt a gonosz gróf. Mintha még holtában is átkot szórt volna: örökösei csúnyán összevesztek Óbuda birtokjogán, végül Zichy Miklós került ki győztesként a harcból.
Egy 1727-es összeírás szerint 237 telkes jobbágy, 53 zsellér és 24 zsidó családfő élt ekkoriban itt, abból pedig, hogy kilencedként 1000 akó bor folyt be, arra lehet következtetni, hogy a lakosság ekkor már nagyrészt szőlőtermelésből élt. Óbudának ekkor a Lajos utca – Kiskorona utca környéki része volt lakott, illetve a Fő tér, valamint a Laktanya utcai rész.
Nemcsak a braunhaxlerek, a szőlőtermelő-kocsmatulajdonos németek Óbudájának alapjait sikerült ekkor, a XVII. században lerakni, de Zichy Péter özvegye, Bercsényi Zsuzsanna a legendás kiscelli kék agyagra alapozva 1737-ben létrehozta Óbuda első téglagyárát is, aminek köszönhetően megjelent egy új társadalmi csoport, a gyári munkásoké. (Bár ebben az időben még aligha beszélhetünk XIX–XX. századi értelemben vett „munkásosztályról”.)
1739-ben a pestis ismét kipusztította a lakosság felét, a lassan magához térő városrész azonban a Zichy Péternél emberibb Miklós – Bercsényi Zsuzsanna és Zichy Péter fia – uralma alatt mégis virágzásnak indult. A szűken vett Altofen – a német lakosság számaránya miatt ekkor már így, német nevén említik a legtöbbször Óbudát – az 1740-es években új városrésszel bővült. Neu Altofennel, amely a mai Kiscelli utca, Pacsirtamező utca, Föld utca, Szőlőkert utca, Vörösvári utca, Raktár utca, Harrer Pál utca jelentette részt foglalta magában. Zichy Miklós, megépítve Fő téri kastélyát, ekkor helyezte végleg Óbudára uradalmi központját.
A kastély azonban üres maradt. Zichy Miklósnak nem született fiú utóda, az özveggyel kiegyező kamara pedig pillanatok alatt visszaperelte a koronának a szép adót fizető Óbudát, hogy megkezdődjön az évtizedekig tartó harc a lakosság és a kamara között. Az akkor már módos óbudaiak mindenáron szabadulni akartak a terhek alól – a kamara pedig mindenáron adóbevételt akart.
Zichy Miklós
A II. József-féle népszámlálás adatai alapján Óbudán 1784–85-ben 871 keresztény és 285 zsidó család élt. A szőlőművesek, kocsmárosok, hagyományos mesterségek képviselői – csizmadiák, vargák, szabók, takácsok – mellett megjelentek a patikusok, órások, könyvkötők és az első kékfestő manufaktúrák is, köztük a Goldberger műhely. Ekkoriban keletkezett a selyemgombolyító épülete is, amelyet egy olasz vállalkozó építtetett, és a másik selyemgombolyító, amelynek latin nevére – filatolum – ma egy egész óbudai városrész, a Filatorigát emlékeztet.
Vagyis a XIX. század már egy polgárosodó német–magyar–zsidó Óbudára köszöntött rá: a katolikus szőlőtermelő németek mellett református magyarok és az egész akkori Magyarország legnagyobb zsidó közössége élt itt, utóbbi mesteremberei külön kézműves céhbe tömörültek már a XVIII. században.
A patikusok és órások mellett az 1836-ban alapított hajógyárnak köszönhetően megjelentek a kis házakban a lakatosok, gépészek, asztalosok családjai, de ekkoriban már tánctanító, mosónő, kesztyűs, bábos és két „kávés” is számon tartatott Altofen lakosai között a nyolc pap és a huszonkét tanító mellett. A bortermelők aránya 1840-ben már mindössze 27 százalék volt, amiben a szőlőket kipusztító filoxérajárvány nagy szerepet játszott. Ekkor már nyomuk sem volt a régi jobbágy- és zsellérházaknak.
Az 1838. évi jeges árvíz úgy elmosta a régi Óbudát, hogy a lakosok csónakokon menekültek az összedőlő épületekből. Az újjáépítés nyomán alakult ki az az Óbuda, amelyet Krúdy-regényekből ismerünk – és ekkorra tehető a Gelléri Andor Endre-féle „munkáskerület” alapjainak létrejötte is.
A pusztulás nagy mértékű volt: a városrész – amelynek ekkor még csak a korabeli Határ út és a mai Fő tér közti területe volt lakott – épületeinek tíz százaléka maradt csak meg, a többi a víz áldozata lett. A település nagy részét kitevő vályogházak azonnal megadták magukat.
Aztán, ahogy az lenni szokott, levonult a víz, és az „altofeni” szorgalmas lakosok elkezdték az újjáépítést. Alig pár év múlva, az 1840-es évekre megint benépesült a javarészt katolikus németek, kisebb részben református magyarok lakta városka – ekkor épült olyanná, amely arcát a Krúdy-szövegekből ismerjük. A zsellérházak mellett immár megjelentek az emeletes házak is, a részben falusias, részben városias „kettős” arculat azonban egészen a huszadik század közepéig megmaradt – sőt a vasútállomás és a Mocsáros környékét ismerve kijelenthető: akár ma is megvan. (A korabeli „falusi” Óbudát Erdélyi Mór fotóiról ismerjük.)
A szabadságharc után, 1849-ben Óbudát koronai mezővárosként Budához csatolták, majd bő tíz év múlva ismét Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéhez. A szőlőműveléssel, zöldség-gyümölcstermeléssel foglalkozó német ajkú lakosságot ez valószínűleg nem rázta meg különösebben – ám az 1873-as városegyesítésnél már gondot okozott, hogy Óbuda „német” város. Az épp a modern értelemben vett nemzetté válással elfoglalt pestiek egy része ugyanis mindent elkövetett volna, hogy a német ajkú budai és óbudai résszel ne kelljen egy várost alkotni, az egyesítés ellenzői attól tartottak, hogy az új város ezáltal teljesen „elnémetesedik”.
Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. Ugyanis az óbudai katolikus németek, az úgynevezett braunhaxlerek, akiknek betelepülését még a Zichy grófok támogatták a XVIII. században, lassan eltolva a főleg református magyarok lakta városkát a németesedés felé, olyannyira rátartiak voltak, oly mértékben őrizték különállásukat és sajátos kultúrájukat, oly annyira magukénak tekintették Óbudát, hogy egy legenda szerint, amikor küldöttségük Ferenc József császárnál járt, a császár azon kérdésére, hogy „Sind Sie aus Ungarn?” (Magyarországról vannak?), azt válaszolták: „Ná, wir sán von Altofen!” (Nem, Óbudáról.)
De vajon miért braunhaxlerek, azaz „barnalábúak” a főleg szőlőműveléssel, borkereskedéssel foglalkozó óbudai németek? Az óbudaiak emlékezetében két magyarázat is él: az egyik szerint a szőlőtaposás miatt barna a lábuk, a másik szerint barna lábszárvédőjükről kapták a nevüket.
A takarékos, munkás, a szőlőművelésről a filoxérajárvány miatt szűk ötven év alatt kényszerűen a vendéglátásra áttérő braunhaxlerekről a legtöbbet a szintén Óbudán élt Halász Gábor mesél egy 1935-ben a Nyugatban megjelent írásában: „Az igazi braunhaxler = barnalábú, ahogy becézik őket, még oda (Pestre – a szerk.) sem kerül el. Itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja), ott az óbudai Dunapart, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó testével.”
Hogy meddig élt a német hagyomány Óbudán és milyen formában, az máig vitás kérdés. E sorok szerzője a cikk megírása kapcsán találkozott olyan óbudaival, aki családja emlékezetére hivatkozva állította, hogy a szigorúan egymás között házasodó braunhaxlerek kultúrája már a XX. század első felében sem volt meghatározó; mások – köztük a városrész történetéről könyvet jegyző szintén óbudai Gulyás Miklós – pedig azt közlik, hogy még az ötvenes években is pontosan lehetett tudni, hogy mely családok a braunhaxlerek leszármazottai, ezekben a családokban pedig nem egyszer még ekkor is németül beszéltek a csukott ajtók mögött. (Szintén Gulyás idézi Bibó azon 1945-ös mondatát, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatokat az elűzés, a szülőföldtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, nem igazán lehet objektív adatokat várni legalább száz évig…)
A XIX–XX. század fordulójára Óbuda azonban elveszítette német túlsúlyát és addigi mezővárosi arculatát is. Ahogy egyre több és több gyár épült fel a területen – hiszen a téglagyár mellett már itt üzemelt a Széchenyi-féle hajógyár vagy 1856-tól a dinamikusan bővülő Goldberger textilgyár, hogy csak a legfontosabbakat említsük –, megindult a betelepülés.
Míg a cseh, morva, osztrák szakmunkásokat a gyárosok hívták be, a magyarok és a környékbeli falvak szlovák lakosai, egy-egy szerb család, valamint a bolgárkertészek – utóbbiak főleg az 1870-es évektől – a munka és a megélhetés reményében özönlöttek be a mind szűkebbé váló Óbudára, hogy a századfordulóra igazi „multikulturális” városnegyed jöjjön létre, amelyben – részben az időközben kötelezővé váló magyar nyelvű közoktatás miatt – a második generáció érintkezési nyelve már a magyar volt. Ettől persze még mindenki őrizte, amit „von Haus aus” hozott – olyannyira, hogy a már említett Gulyás Miklós még az 1940-es évekbeli óbudai piacot is úgy írja le, mint a „nyelvek káoszát”, ahol azonban „magyarul beszél a tót a svábbal”.
Óbudai zárt élelmiszerpiac a Kórház utca-Vihar utca saroknál, 1936 Forrás: fortepan.hu
A braunhaxlerek Óbudáját azonban nemcsak a gyárépítés nyomán beözönlő új-óbudaiak, de a filoxérajárvány is alaposan átalakította: a szőlők nagy részét kipusztította a járvány a XIX. század végén, így megszűnt az addigi megélhetési forrás, a bortermelés. Aki nem ezért kényszerült a gyárakba, azt másként fojtotta meg az épülő új világ: a kékfestők, a kisüzemek sorra mentek tönkre a gyárak árnyékában.
Aki tudott, kocsmárosként, vendéglősként próbált meg boldogulni az egykori szőlőműves családok sarjai közül, így legalább eladhatta azt a bormennyiséget, amit még megtermelt. Ekkor alakult ki a „magyar Grinzing” mítosza és az „óbudai idill” máig makacsul élő képzete, amelyről Halász Gábor a már idézett írásában így beszél: „Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak, és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket.
A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.
Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”
De mi volt a valóság? Egyáltalán egy Óbuda volt? Egy valóság volt? Vagy a parasztpolgárok, a kismesterek, a kocsmárosok, a zöldvendéglők, a Péter-Pál napi híres vásárok, a fél-falusi életforma, a város a városban Óbuda ugyanúgy valóság volt, mint a másik, a gyári munkások formálódó Óbudája? Az utóbbi Óbuda emlékezete mintha elenyészett volna az időben. Innen folytatjuk.
Miközben Harrer Pál, Óbuda mint önálló város első és utolsó polgármestere – az egyesítés után a városrész elöljárója – hivatali ideje alatt egyre-másra nyíltak az új iskolák, felépült a Margit Kórház és az Irgalom háza, a mai városháza, beindult a helyi érdekű vasút Szentendre és Óbuda között, a braunhaxlerek vendéglőiben pedig fel-fel tünedeztek már a pesti családok, akik Óbudára jártak kirándulni, a munkások nem mindig élvezték a romantikát. „Fél Ó-buda napszámból él, a másik fele tengődik. Csupa nyomorúság” – idézi Létay Miklós tanulmányában a korabeli szemtanút.
Bár a városegyesítéskor, figyelembe se véve az addigi városhatárokat, Újlakot és a Császár-fürdőt is Óbudához csatolták, a beköltözők miatt a lakáshelyzet egyre szorítóbb volt, így a századfordulón megkezdődött a munkáslakások építése. Ekkor lett kész a Bécsi út 88–92. szám alatti nagy tömb és a Miklós tér 2. is, ezzel egy időben pedig az egykor a Filatorigátig húzódó Óbuda határa kitolódott a Bogdáni útig, majd a kiköltözők létrehoztak egy kisebb falut a mai Kaszásdűlőn, a Szérűskert utca környékén. Ezt a területet korábban is használták az óbudai németek, a „Tretplatz” a mai Zab utca – Búza utca – Szérűskert utca által közrefogott területen volt, itt dolgozták fel és tárolták a gabonát, mivel lakóházaik udvara ehhez túl szűk volt.
A munkások beözönlése azonban nem állt meg, és a szerencsésebbeknek a gyár külön lakótelepet épített, így jött létre a Hunor utcai lakótömb és később a Tímár utcában egy egész háztömb, utóbbi a Goldberger gyár munkásainak.
A klasszikus Óbuda határain jóval túl eső Gázgyárat – fővárosi beruházásként – 1910-ben kezdték el építeni, 1913-ra elkészült a gázgyári lakótelep is. A két telep két oldalról vette körbe a gyár egységeit: a Duna felőli oldalon laktak a tisztviselők, míg a HÉV felőli oldalon a munkások. A férfiak a gyárban dolgoztak, feleségeik a tisztviselőtelepen vállaltak háztartási munkát. Épült posta, munkáskaszinó, óvoda, elemi iskola is a telepre.
Ha egy kvízben tennénk fel a kérdést, hogy melyik magyar írótól tudhatjuk meg a legtöbbet arról, hogy milyen volt a második világháború előtt Óbuda, valószínűleg sokan rávágnák: Krúdy Gyulától. Tévednének. Míg Krúdy 1930-tól élt Óbudán, és csak ebben az évben indította el Az ódonságok városa, avagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól? című cikksorozatát – az Árpád-híd felépítését 1908-ban rendelték el törvényben, de 1939-ig nem kezdődött meg az építkezés –, Gelléri Andor Endre már 1915-ben, kilencévesen óbudai lakos volt. Családja üzemeltette az egyik téglagyár kantinját, majd 1923-ban apja lakatosműhelyt nyitott a Tímár utcában. Az író 1937-ig lakott Óbudán. Vállalom a szentségtörést: Gelléri Andor Endre teljesebb, valóságosabb képet festett a korabeli Óbudáról, mint Krúdy.
Itt nőtt fel, kantinos gyerekként pedig belelátott a melósok mindennapjaiba. Aludt téglaszárítóban, apja műhelyéből el-elkódorgott a mosodákba, az egyéb kis üzletekbe, ismerős volt a cselédszobákban és a kisvendéglőkben is. Mosodás novelláiban facipős melósok csoszognak a gőzben, kénsav és benzin, klór és egyéb anyagok marják véresre a torkukat, köpik a vért a tébécés betegek – a helyzetről árulkodik, hogy 1918-ban itt nyílt meg az ország negyedik tüdőgondozója.
Gelléri tanúsága szerint az óbudai munkás, ha nem volt munka, azért ivott, ha volt, annak örömére, akár férfi volt, akár nő – utóbbiak Gellérinél „meszelnek, mosnak, gombát szednek, fát vágnak és isznak rendületlenül”, még a spórolós öregasszonynál munkát vállaló mosónőnek is járna a pohár bor az ebédhez – ha el nem csalná a fukar vénasszony. A férfiak vagy „luftolnak” – munka nélkül kódorognak –, vagy alkalmi munkát végeznek, amiből viszont nem nagyon lehet eltartani a családot.
Gelléri – aki a nyomor összes regiszterét végigjárta, mielőtt íróként elismerték – leírja például azt a napját, amikor a Bécsi úti téglaszárítóból, ahol éjjel meghúzta magát, munkát keresni indul, és amikor meglátja a táblát, hogy ma sincs munkásfölvétel, kétségbeesésében eljátszik a gondolattal, hogy csak azért is beáll reszelni, így hátha kap valamit a nap végén. De leírja az előtte toporgó vénasszony életét is, aki minden reggel elmegy gyalog a közvágóhídra, a Soroksári útra, ahol egy lábosnyi vért kap, azt gyalog hazacipeli, és abból főz ebédet a családnak.
Megannyi sors, arc villan fel az író novelláiban a fillérekért hímzést vállaló, télen kis híján halálra fagyó vénkisasszonyétól a Flórián téri józan kereskedőasszonyéig, a fűtetlen hosszúházakban lakó nyomorgókétól a saját műhelyt, megélhetést megteremtő kispolgárokétól a csavargókéig.
Krúdy Gyula
Ha meg akarjuk tudni, milyen volt az ideális Krúdy-Óbuda árnyékában élő melós-Óbuda, nem árt figyelni a nüanszokra is, arra például, hogy a munkások Gellérinél németül kiabálnak, a kelmefestő mester nem zöldet, hanem „malachitgrünt” kér a dézsába, a szűk járdáról meg azt mondják a helyiek, „az is olyan utca, ahol elöl megy a sváb, mögötte meg a felesége”.
Míg Gellérinél huszonhárom év van ott a novellákban, Krúdynak mindössze három év adatott 1930 és 1933 között a Templom utca 15-ben Óbudán, hogy a képzelet és a valóság határán megteremtse az Ódonságok városát a kiskocsmákkal és a Vendelinekkel.
Kiket vesz még észre Krúdy? Az óbudai kisasszonyokat, Natáliát, akit szeretője bezár a Flórián téri kisházba, a Pomázról és az egyéb környékbeli falvakból be-betévedő cigányokat, a tyúkszemvágónőket és a jósnőket. Előbbiekre azért van szükség, mert az iszonyatos óbudai macskakövek elferdítik az itt élők lábát – mellékesen, jegyzi meg, a tyúkszemvágó asszonyok férjei egytől egyig kövezők.
Megmutatja a Szentendrére közlekedő vicinálist és a régi temetőt, „amely olyan, mint egy utca, napközben is járnak erre piacra, boltba” – végül a Krúdy-tükörcserepekből összeáll egy olyan Óbuda, amely hasonlít ugyan Gellériére, de mégis mintha élhetőbb, bájosabb, emberibb, sőt hovatovább óbudaibb lenne, mint a gyerekkora óta itt élő Gellérié.
Gelléri Andor Endre
Milyen volt hát a huszadik század első felében Óbuda? Melyiknek higgyünk? Mindkettőnek.
Ha nem vagyunk képesek egyszerre látni a zöldvendéglős, öntudatos mezővárosi polgárok, mesteremberek, tanítók, Krúdy-kisasszonyok, apácák és tyúkszemvágók bájos Óbudáját, meg a munkanélküli, fagyoskodó vörös Óbudát, akkor nem értjük meg azt sem, ami ezután történt.
Ami ezután történt, arra ugyanis máshogy emlékszik, akinek emlékezetében a tisztes külváros összekeveredő német–magyar–zsidó kultúrája, a kisvendéglők deszkaasztalain párálló söröskriglik, a saját ház és saját kert nyújtotta biztonság emléke él, mint az, aki egy nyolc-tíz fő által lakott egy szoba-konyhában, tébécés gyereket temetve élte meg a világháború kitörését, majd a következő időszakot. Innen folytatjuk.
Krúdy Gyula nem sokkal 1933-ban bekövetkezett halála előtt költözött a Margitszigetről a Templom utcába. Abban az időben a régi Óbuda, az Ódonságok városa, ahogy ő nevezte, utolsó óráit élte. A harmincas évekre a lakók nem fértek el a Filatorigát és a Nagyszombat utca között, így új házak jelentek meg a külterületeken, a mai Szérűskert utca helyén, majd a Bécsi úton túl. Benépesült a Remetehegyi út – ide költözik majd 1937-ben Hamvas Béla feleségével, Kemény Katalinnal – és a Vörösvári út és a Bécsi út közti terület is, míg Csillaghegy és a Római-part üdülővárossá vált. 1938-ban bontani kezdték a Királydombon álló házakat is, hogy pár év alatt kiássák az alattuk megbújó amfiteátrumot.
Hogy Óbuda ekkoriban mennyire volt német és mennyire magyar, arról nem egységes a forrásanyag. Annyit mindenesetre megjegyeznénk, hogy a nyelvhasználat, sőt a név alapján sem mindig lehet dönteni: Gulyás Miklós Óbudai utcák című kötetében leírja, hogy az Árpád Gimnázium tanulói még az ötvenes években is pontosan tudták, hogy osztálytársaik közül kik a magyarosított nevű németek. A területen jelentős neológ zsidó közösség is élt, s a környező településekről alkalmi munkákra be-bejártak a szlovákok, ezen felül éltek itt bolgárkertészek is zárt közösségben a városrészen belül.
Óbuda Janus-arculatú városrész volt: míg az újratelepített szőlőkben módosabb magyar és német lakók dolgoztak, akiknek saját házuk, falusias háztáji gazdaságuk volt, a gyárak munkásai egyszoba-konyhás, rosszul fűtött munkáslakásokban éltek. A hosszú házakban az egy-egy udvar mentén kétoldalon húzódó lakássor kislakásaiban háromgenerációs családok húzták meg magukat. Ezek a komfort nélküli, dohos, nem egyszer földpadlós lakások még az ötvenes években is megvoltak. Az egyik legismertebb nyomortanya a mai Lajos utcában állt. Az állapotokról sokat elárul, hogy abban a fennmaradt jegyzőkönyvben, amelyet az elöljáróság emberei készítettek az óbudai gyári munkások lakásairól, a jelentéstevők már a negyvenes években sürgetik a változást. A kis magánházak és a szegénynegyedek között ekkoriban már állt egy-két nagyobb bérház is, például a Kiscelli utca 66.-ban, amelyek azonban csak óbudai mércével mérve voltak előkelőek – cselédszoba volt a lakásokban, de cseléd nem. És itt van a kulcs ahhoz is, hogy miért kétféleképp él az óbudaiak emlékezetében a panelépítés kora. Azok, akiktől elvették a kisházaikat, a generációk alatt megteremtett egzisztenciájukat, szőlőműves-gazdálkodóból, mesteremberből tették őket panellakókká, apokalipszisként élték meg a hetvenes évek elejét. Mindenük pusztult: a ház, a kert, a nagyszülők, dédszülők által rájuk hagyott tudás, a szőlő, az állatok, a közösség. A munkáslakások tüdőbetegei, akiknek száradni tett ruháin kivirágzott a penész ősztől tavaszig, akik lavórban fürödtek a konyhában, míg az udvar végén álló közös vécéhez ki kellett gyalogolniuk, máshogy emlékeznek: nekik az új nagyházakban lévő fürdőszobás lakások a menekülést jelentették.
Az Óbudai Helytörténeti Füzetek sorozatban jelent meg Gálosfai Jenőné visszaemlékezése, amelyben az Óbudán a negyvenes években töltött gyerekkoráról írva feleleveníti a városrész német kultúráját, míg Gulyás Miklós már említett, Óbudai utcák című kötetében egy tipikus óbudai zsidó család negyvenes-ötvenes évekbeli sorsába pillanthatunk bele. Gulyás visszaemlékezését tovább színesíti a 2B Galéria pár évvel ezelőtt az interneten még fellelhető, azóta sajnos már nem megtekinthető virtuális kiállítása. A tárlaton a Zichy utcai zsidó általános iskola egykori diákjainak élettörténete volt olvasható a negyvenes évekből.
Gálosfai Jenőné visszaemlékezése azért is érdekes, mert választ kapunk arra a kérdésre, mennyire magyarosodtak el a helyi németek a huszadik század közepére.
Nos, bár a nyelvet őrizték, és csak egymás között házasodtak – amikor a szerző 1956-ban bemutatta a vőlegényét otthon, aki nem óbudai német volt, szülei megdöbbentek –, jelentős részük magyarnak vallotta magát már az 1840-es évektől. Életmódjukban, foglalkozásaikban mégis őrizték a német gyökereket, kötődésük a német, katolikus nyelvterülethez pedig nem szűnt meg: a szerző családja, a Wittmann–Weber család például tartotta a kapcsolatot a bécsi rokonokkal, és évente elzarándokoltak Mariazellbe, de az egyházi ünnepeken magyar ruhában vonultak végig az óbudai zárda növendékeiként a Kórház utcán. A helyi németek nagy része vagy kiskereskedő volt, vagy szakmunkás, a legtöbben azonban még ekkor is szőlőművelésből, illetve kocsmatartásból próbáltak megélni.
Az óbudai kocsmák száma megfogyatkozott a negyvenes évekre, de a megtermelt bor még azoknak sem volt elég, amelyek megmaradtak, így hamar megjelentek a borkereskedők az egykori óbudai szőlőtulajdonosi körben – a negyvenes években mások mellett Prósz György és Weber József látták el borral a városrészt. „A Flessert” is, amelynek tulajdonosát egyszerűen csak Szent Flessernek nevezte Óbuda: a legenda szerint nem bírta a ronda beszédet, így mindenkit kidobott a kocsmából, aki káromolni merte a teremtőt. Rá is szoktak az óbudaiak, hogy miután beittak, verekedést provokáljanak, majd a megfelelő pillanatban szitokáradatban törjenek ki, ami miatt azonnal az utcán találták magukat, anélkül, hogy fizettek volna.
Bár Óbudát a kiskocsmák és kisvendéglők tették híressé, volt egy igazi kávéháza is a harmincas években: a Csortos Gyula, Fedák Sári, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc és Somlay Artúr, valamint Krúdy Gyula által is sokat látogatott Bródy.
„Egy óbudai sváb és katolikus, hitték a svábok. Pedig mi sem voltunk kevésbé azok” – írja Gulyás Miklós, a helyi zsidó órás Svédországba szakadt fia visszaemlékezésében, aki otthon németül beszélt az édesanyjával. Tartották nyelvüket a szlovákok is, így – ahogy Gulyás fogalmaz – a lingua franca a magyar lett: az óbudai piacon „magyarul beszélt a tót a svábbal”. Arról, hogy Óbudán, ahol egyébként neológ – nemrég újranyitott – zsinagóga is áll a katolikus templom közvetlen közelében, milyen erős volt a zsidóság jelenléte, az is tanúskodik, hogy külön héber és jiddis nevei is vannak a településnek: Ofen Jásán, Oven Jósén, Alt Ofen, Alt Ovn.
Ez az örökség aztán majdnem nyomtalanul semmisült meg a magyar történelem legsötétebb évében, 1944-ben.
„Azt szokták mondani, hogy a zsidók nagyon gazdagok. Náluk (Az Andauer családnál – a szerk.) a mama munkás volt a Goldberger gyárban, ezen kívül mosni járt, hogy eltartsa a gyerekeit. Szamek Ani szüleinek a Flórián mozival szemben volt egy nagy divatáru-üzletük.” – mondja egy név nélküli visszaemlékező abban az interjúsorozatban, amely pár évvel ezelőtt virtuális formában volt látható a 2B Galéria honlapján, és amely az Óbudai Zsidó Elemi Iskola 1920 és 1944 közötti diákjainak visszaemlékezéseiből állt.
Az osztálynyi egykori gyerek meséjét összevetve Gulyás Miklós Óbudai utcák című visszaemlékezésével jól kirajzolódik a negyvenes évekbeli óbudai élet – az utolsó pillanatig békés együttélésről olvasva pedig szinte hihetetlennek tűnik, ami a vészkorszakban történt. A mesélők egyöntetűen azt vallják, hogy a helyi lakosság inkább szociális helyzet alapján rétegződött, mint vallási-nemzetiségi alapon.
Nem volt ritka a vegyes házasság sem: a Kolosy téren Rosenberg Zsigmond háztartási boltjában a férfi zsidó, az asszony keresztény volt, ugyanígy az Unger-kocsmában, a Galagonya utca sarkán, ahol a feleség szintén keresztény volt.
A területen nem volt gettó, a zsidó családok Óbuda belterületén laktak. A visszaemlékezők szinte egyöntetűen vallják: az antiszemita megnyilvánulások 1944 előtt nem igazán voltak jellemzők. Egészen addig, amíg feltűntek az első feliratok…
„Volt még egy osztálytársam a Kolosy téren, akinek az apja élelmiszerbolt-tulajdonos volt a Lajos utcában, nála volt először kiírva, hogy zsidót és kutyát nem engedek be. Menzer nevű volt az illető” – mondja egy visszaemlékező. Másokat leköptek, megvertek a csillag miatt. Gulyás Miklós ugyanakkor elmeséli, hogy mivel apja megalázónak tartotta, hogy a hatóság által meghatározott időpontban járjon a piacra, bevásárlásait kifutófiújával végeztette, aki nem más volt, mint a Wermacht óbudai német tisztje.
A németek bevonulásával aztán elszabadult a pokol. „Óbudát erősen svábok lakták, úgynevezett Braunhaxlerek. Nem voltak valamennyien antiszemiták, túloznék. De arra határozottan emlékszem, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, és az Árpád fejedelem útján vonultak, óriási éljenzés fogadta őket.” – meséli Kramer Vera. A csillagviselés kötelezővé tétele után hamar kijelölték a csillagos házakat – a leghírhedtebbet a Laktanya utcában, de zsidó ház volt a Perc utca 5., a Nagyszombat utca 6., a Vörösvári út 56., a Flórián tér 4. és a Szentendrei út 10. is –, majd egyeseket a hírhedt óbudai téglagyárakba és onnan a halálmenetekbe, másokat a pesti gettóba irányítottak. Különös, hogy a 2B Galéria honlapján visszaemlékezők közt majdnem ugyanannyian idézték fel a keretlegények arcát, mint azokét, akik menteni próbáltak.
„Mellettünk lakott egy férfi, akinek volt egy házvezetőnője, aki nagyon vallásos volt. Minden nap elment az Újlaki templomba. Anna néninek hívták, átadta a szobáját, bújtatott minket két napig” – mondja egyikük, akit utána a téglagyárba hajtottak. „Az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy nem néz oda, ha akarok, menjek el. De nem mertem” – meséli.
A Laktanya utcában lévő katonai kirendeltségen a rendőrfőkapitány írnoka, aki Kovács bácsiként szerepel az elbeszélésekben, Gottlieb Gábort (későbbi nevén Gulyás Ottót) és Goldstein Tibit nappal az íróasztalában, este a szenes pincéjében bújtatta. A történet folytatását már Gottlieb Gábor öccse közli, a már többször idézett Gulyás Miklós, aki leírja: amikor Kovács bácsi visszatért a Felvidékre, megkérte az óbudai rendőrséget, hogy vigyázzanak a két zsidó fiúra. „A zsidótlan Óbudán a hekusok a felszabadulásig bújtatták őket, valahol a Fő térnél” – írja, míg az egyik bújtatott fiú megmaradt levelében meséli el, hogy nemcsak Kovács bácsi, de Palásty főhadnagy és egy Ese Erwin nevű őrmester is segített.
Nem volt mindenki ilyen szerencsés. Szálasi hatalomra jutása után a zsidó házakban rendszeressé váltak a nyilas razziák, 1944 októberének végén pedig Óbudát hivatalosan „zsidótlanították”.
A zsidók begyűjtését már korábban megkezdték: az egyik túlélő elmondta, hogy 1944 nyarának végén már beterelték őket a Zichy utca 9. szám alatti gyűjtőházba, amely az iskola épülete volt. Javarészt nőket tereltek össze, hiszen a férfiakat már elvitték munkaszolgálatosként. „Utána megint jöttek a nyilasok és a rendőrök, akik a Zichy utca 9.-ből transzportot állítottak össze a téglagyárig, onnan pedig nyugat felé. Én akkor hétéves voltam. Anyám megbeszélte az egyik keresztény nővel, hogy ha a zsidókat elviszik, akkor bujtasson el. (…) Egyszer csak megjelent Ganz néni, és az anyám kilökött a sorból a Ganz nénihez a járdára. A Ganz néni megfogta a kezemet. Anyám később, a háború után, 46 végén, 47 elején, amikor hazajött a mauthauseni koncentrációs táborból, mesélte, hogy ezt a jelenetet látta egy idős, ősz hajú rendőr, aki őrködött, és elfordította a fejét. Így kerültem a Ganz nénihez a Kiskorona utcába, ahol egy hét múlva a házmesterné azt mondta a Ganz néninek, hogy ezt a zsidó gyereket vigye be a gettóba, mert ha nem, akkor följelenti a körzetnél” – meséli.
A nyilasok Óbudán is többeket a Dunába lőttek: a Tímár utcai partszakasz volt az, ahol rendszeresek voltak a gyilkosságok, míg másokat saját házukban lőttek agyon. Weisz Katalin gyerekként a Körte utca sarkán lévő Vörösvári úti iskolából nézte végig, hogy a szemben lévő oldalon álló csillagos házban élő Baron családot hogy mészárolják le. „A 14 éves Zsuzsit, a 18 éves Ervint, a szülőket, a rokonokat: egy halom volt a ház előtt. Baronék egyetlen túlélő rokonát, Kiss Arankát később Tometz doktor húzta ki a Zsinagóga előtt fölhalmozott halottak közül, hallva nyöszörgését. Tometzre rászállt egy nyilas, hogy ne avatkozzon be, de Tometz orvosi esküjére hivatkozva segített és életet mentett” – meséli.
A vészkorszak egyik legkülönösebb mentési kísérlete a szaléziakhoz kötődik. Amikor menetben terelték a zsidókat a téglagyárak felé, a Bécsi út sarkán lévő Segítő Szűz Mária-templomnál rendszeresen belehajtott egy autó a menetbe.
A templom nyitott ajtaján át ekkor, aki tudott, berohant, a menekülőket pedig a szerzetesek engedték ki a túlsó oldalra, a Kiscelli utcára a szomszéd gyermekotthonon keresztül.
A szalézi rendfőnököt, Kiss Mihály atyát a nyilasok ezért halálra kínozták. Akárhányan is voltak azok, akik az életük árán is mentettek, a többség végignézte a „zsidótlanítást”. 1944 telére, ’45 tavaszára Óbuda zsidó lakossága gyakorlatilag eltűnt. Akik maradtak – magyarok, németek –, azokra pedig az ostrom jött. 1944. december 28-án jelentek meg az első szovjet katonák a Kórház utcában.
A városvezetés igyekezett a kerületet jobban bekapcsolni a főváros életébe: a háború lezárása után három évvel megindult a hatos buszjárat, amely a Flórián teret kötötte össze a Nyugati pályaudvarral. 1950. november 7-én átadták az Árpád-hidat (Sztálin-hidat), amelyen nemsokára megindult az 55-ös buszjárat a pesti oldalra, s ugyanebben az évben Óbudához csatolták az addig önálló Békásmegyert is. Arra azonban, hogy meginduljon a lakótelep-építés ezen az akkor még kieső területen is, további húsz évet kellett várni, csak ekkor kezdték feltölteni az Ófalu és a Duna közti árterületet.
Ugyanakkor az 1952-es államosítás ellehetetlenítette a vendéglátóhelyeket, és megteremtette az uniformizált, szocialista vendéglátóipart: ezek a negyvenes évektől az ötvenes évek elejéig lezajló változások teljesen átformálták a városrész arculatát, amelynek az új vezetés teljesen új szerepet szánt. Ezt részben a kényszer eredményezte. Mint arról a korábbi részekben már szó esett, az emlékekben romantikus Óbuda kisházai közül nem egy inkább nyomortanya jellegű volt. Így állt elő az a helyzet, hogy amikor központi utasításra 1957–61 között megindult a panelépítés első hulláma, a lakók közül azok, akik embertelen körülmények közt éltek, örültek az új házaknak – feltéve, ha azokban lakást kaptak –, mások, a takaros házak tulajdonosai, a módosabb őslakók nem annyira.
Építeni azonban kellett: ahogy Branczik Márta és Keller Márkus az óbudai kísérleti lakótelepről szóló könyvükben arra felhívják a figyelmet, 1958-ban 310–470 ezer lakás hiányzott Magyarországon.
A lakástervezés-tipizálási programot már 1954-ben meghirdették, hamarosan pedig pénz is szabadult fel az építésre, amikor az ötvenes évek elejének iparfejlesztési lendületét – „a vas és acél országa leszünk” – felváltotta a forradalom utáni konszolidáció, s az ötvenes évek végén beindult a szocialista lakótelepek építése.
Az első óbudai telep, a kísérleti lakótelep szerződését 1958-ban írták alá, s 1960-ra el is készült az épületek nagy része, majd a közelben megkezdődött a Zápor utcai pontházak – kis alapterületű magasházak – és az úgynevezett csontházak kivitelezése is. (Utóbbiak hosszan elnyúló, a két végükön kiszélesedő épületek.)
A mai Teszársz Károly utca a Föld utca felé nézve, szemben Zápor utcai házak hátsó frontja.
Az első építkezések nyomán alaposan összekeveredett az akkori legmodernebb Budapest és a legrégibb Óbuda. Míg az új, átlagosan 43 négyzetméteres lakásokban modern konyha, zuhanyozó, új bútorok között élt az amúgy nagyon vegyes lakosság, nem egyszer többgenerációs családokban – ily módon alaposan átszabva a típustervekben javasolt életteret, például nem egy helyütt az étkezőből lett a gyerekszoba –, a külsőbb területeken még álltak a viskók és a kis házak. Ezek fokozatosan tűntek el az évek alatt: a Hévízi úti és a kísérleti lakótelep után a hatvanas évek közepén épültek az Árpád fejedelem úti házak, a hetvenes évek első felében pedig a központi terület paneljei és Békásmegyer.
A Berend utca egyik lakója, aki azt kérte, ne szerepeljen a neve ebben a cikkben, ötven éve él Óbudán, Tokajból került ide 1963-ban. A rokonai éltek Kaszásdűlőn, amely a hatvanas években földszintes kis házakkal volt tele. – Mi Kaszásdűlő legvégén laktunk, a másik oldalon már a kukoricaföldek kezdődtek. A vécé kint volt, az asszonyok a kerti csapról hordták a vizet a mosáshoz. De a kaszási házak még mindig jobb állapotban voltak, mint a belsőbb területek épületei.
A férjem nagyapja például a Szőlőkert utcában lakott egy besüppedt fedelű vizes, dohos házban, amely annyira lesüllyedt, hogy az utcáról lépcsőn kellett lemenni a ház udvarára.
A körülmények olyan iszonyatosak voltak, hogy egy idő után új lakást utalt ki neki a tanács a Lajos utcában, igaz, mai szemmel nézve a Lajos utcai hosszú ház sem volt egy csúcs. Az a házsor egy, a Lajos utca és a Duna között elterülő telekre épült; az elnyúló udvart két oldalról határolta a két, egyszintes házsor, amelyben mindét oldalon húsz-húsz lakás sorakozott. Nem volt bennük se vécé, se fürdőszoba, a lakók egy közös illemhelyet használhattak, amely a házak végében volt, és mindenkinek volt hozzá kulcsa. Ezt a lakást aztán mi örököltük meg – derékig vizes volt a fal itt is, és amikor sikerült átköltözni a panelbe, hónapokig szellőztettem a ruháinkat – meséli.
Lajos utca 156. és 158.
Ahogy azt a gyerekkora óta óbudai, nyolcéves koráig a Krúdy-ház szomszédságában élő Heidum Tünde meséli, hasonló állapotok uralkodtak az ő környékükön is.
– 1973-ban költöztünk el. Akkor nyolcéves voltam, de arra emlékszem, hogy mindenki örül annak, hogy panelba kerülünk, azok a házak ugyanis, amelyekben éltünk, nagyon rossz állapotban voltak. Ha valaki nem is emlékeszik arra, hogy a Krúdy-ház környékén vagy a mai Kerék utcában, esetleg a Szentendrei úton milyen épületek álltak, az biztosan sokaknak megvan, hogy milyen rozoga, megsüllyedt tetejű romokat bontottak le a Bécsi úti, újlaki részen a kilencvenes évek elején. A szüleim akkor költöztek be a Krúdy-ház melletti házba, amikor összeházasodtak. A házban, amelyben kilenc lakást alakítottak ki, nem volt se fürdőszoba, se vécé. Egyetlen konyhai falikút volt, hideg vízzel, a fürdéshez, a főzéshez, a mosogatáshoz melegíteni kellett a vizet. Engem egy bádogteknőben fürdettek a szüleim. Olyannyira nem volt megszokott, hogy valakinek fürdőszobája van, legalábbis Óbudán, hogy amikor látogatóba mentünk a nagybátyámhoz, aki a Matróz utcában lakott az egyik első panelben, külön program volt, hogy megfürödhettünk a kádjukban.
Nemcsak a víz hiánya okozott azonban gondot a kívülről romantikusnak tűnő házacskákban: általában nem volt rendes fűtés sem. Ahogy Heidum Tünde meséli, ők egy olajkályhával próbálták kifűteni a lakást, amely egy hatalmas konyhából és egy annál kisebb lakószobából, valamint egy külön cselédszobából állt. A hatalmas udvart négyzet alakban vette körül a ház – a vécé itt is a hátsó udvarban volt, és létezett egy külön mosókonyha is.
A lakók még a hatvanas években termeltek ezt-azt a félfalusias külvárosban, Tünde például kakast tartott az udvaron, a többi lakó pedig tyúkot, de a Krúdy-ház környékén volt olyan is, aki veteményezett.
Az óbudai lakosok a panelkor előtt nemcsak saját fogyasztásra, de piacra is termeltek még, Kaszásdűlőn többen foglalkoztak zöldségtermeléssel.
Óbuda a hatvanas években még egyértelműen munkáskerület volt. Ahogy Heidum Tünde emlékszik, nem nagyon voltak különbségek. – A legtöbben azok közül, akiket ismertem, a Goldberger gyárban dolgoztak, de még működött a harisnyagyár vagy a hajógyár is, és az ecetgyár, amelynek édeskés szaga betöltötte a levegőt – mondja. Kaszásdűlő lakóinak legnagyobb része a Goldberger textilgyárban dolgozott, de szintén sokan jártak a hajógyárba is, valamint a Selyemkikészítőbe, amelyet az óbudaiak csak Sekinek hívtak.
A munkások gyermekeiről ugyanakkor jól kiépített hálózat gondoskodott: a hatvanas-hetvenes években minden gyárnak saját óvodája volt – a hajógyáré például az akkor még búzával beültetett Hajógyári szigeten. Iskolába ugyanakkor messzire kellett járni: a Dugovics Titusz térről például a Tímár utcába, át a Pacsirtamező utcán, ami egy felnőtt embernek is legalább félórás séta.
Az új házak első csoportjai közül, mint említettük, először a kísérleti lakótelep épült fel a Bécsi és a Vörösvári út között, majd a Vörösvári úti cikkcakk-ház, a Faluház, a Matróz utcai blokkok, aztán a Kerék utca és a Szentendrei úti tizenöt emeletesek.
Szentendrei út a Kórház és Raktár utca között.
– Amikor ezek épültek, már a Kerék utcai lakásban laktunk. Anyám, ahogy megszületett a testvérem, beült a tanácsba, és kiülte a lakáscserét, amit úgy lehetett megoldani, hogy egy idős néni, akinek lerombolták a házát, megkapta a miénket, mi pedig a Kerék utcai panellakást. Akkoriban kétféle lakáshoz lehetett hozzájutni, szövetkezeti és tanácsi lakáshoz. Az elsőnél a vásárló vállalta, hogy nagyobb összeget fizet be, cserébe saját lakáshoz jut a lakásszövetkezet tagjaként, míg a tanácsi lakások bérlakások voltak. A környéken mindenki tudta, hogy melyik a szövetkezeti és melyik a tanácsi ház. A szövetkezetiek rendben voltak, a lakók elvégezték a szükséges javításokat, míg a tanácsi házak nem egyszer voltak szemetesek, elhanyagoltak – meséli a szemtanú.
A szövetkezeti és a tanácsi panelek közti különbség egyben a korabeli, szocialista társadalom megosztottságát is kirajzolja. Ahogy a panelprogramnak köszönhetően a Lajos utcából a Berend utcába kerülő idős hölgy mondja, míg a tízemeletesekben általában az egyszerűbb emberek, gyári munkások kaptak tanácsi lakást, a négyemeletes panelekbe a középréteg költözött, amely ki tudta termelni a szövetkezeti lakás beugró részletét. Itt is megfigyelhető volt a gyárak szerinti elosztás, a Berend utca 9.-ben például hajógyári mérnökök kaptak lakást.
Azt, hogy az elvett házaikért cserébe pénzt kérnek vagy cserelakást, a lakók dönthették el. Vagy megkapták a pénzt, vagy befizették azt egy alapba, és kaptak egy panellakást az új házakban – sokan egyébként elköltöztek, majd később visszajöttek.
– Nekünk szerencsénk volt, mert a Berend utcában ajánlottak fel cserelakást, a négyemeletesekben, ahol nagyon jó társaság jött össze. Mindannyian harminc év körüliek voltunk, és általában kisgyerekesek – és akkoriban még velünk laktak a szüleink is, így egy-egy panellakásba általában egy háromgenerációs család költözött be – mondja az idős hölgy, aki azóta is a hetvenes években kapott lakásában él, és szintén fontosnak tartja kiemelni, hogy az egyik legnagyobb élményük az volt, hogy a csapból meleg víz folyt.
– A Berend utca, ahová mi költöztünk, korábban családi házas övezet volt, az utca elején lévő házak pedig akkor épültek, amikor a kísérleti lakótelep. Ezek mellé a téglaépületek mellé húzták be az utca két oldalára a négyemeletes panelsort 1970 és 1980 között, a beköltöző lakók közt pedig hamar elindult a barátkozás. A Berend utcába amúgy is inkább a középosztály költözött be, itt lakott Kéhli doktor úr is, a Krúdy-féle Kéhli vendéglős családból. Azok között, akik itt laktak, szoros kapcsolat alakult ki: vigyáztak egymás gyerekeire, együtt jártak kirándulni, egyesek a mai napig tartják a kapcsolatot – mondja. Az ő gyerekeik közül azonban sokan elhagyták Óbudát – érdekes jelenség viszont, hogy java részük nem a Belvárosba vagy Budára, hanem az Óbuda környéki falvakba, főleg a Pilisbe költözött.
Tanuló utca
– A tizenöt emeletesek épülését mindenesetre már az ablakból néztük – akkor még nem sejtettem, hogy később az egyikben fogok lakni. Míg a Szentendrei út 34.-et időre, gyorsan felépítették, a 36.-nál hiába verték le újból és újból az alapot, minden reggelre elöntötte a gödröt a víz. Az a ház a mai napig süllyed – később ott laktam, és ha esett az eső, nem lehetett bezárni az ajtókat. A tizenöt emeletesekbe egyébként akkoriban, amikor elkészültek, a téglagyáriakat költöztették be – meséli Heidum Tünde, aki azóta a harmadik óbudai lakásban él.
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója már egy teljesen más Óbudára köszöntött rá. Addigra állt a békásmegyeri lakótelep, megvolt a HÉV-végállomás, s 1978-ban megkezdődött a Zaj utcai és a Kaszásdűlői telep építése is, amelynek utolsó házait már a rendszerváltás évében fejezték be, csakúgy, mint a Bogdáni úti buszvégállomás környékének totális átépítését.
Szőlőkert utca (megszűnt), háttérben a Vörösvári út házai.
A nyolcvanas évek közepén tömegével költöztek be az új telepekre a kisgyerekes családok a város legkülönfélébb részeiből, ily módon rendkívül kevert közösségek alakultak ki a százlakásos házakban. Míg 1970-ben nyolcvanezren laktak itt, az 1980-as évekre az állandó lakosok száma meghaladta a 122 ezer főt.
Noha e sorok szerzője részletes írásos forrást nem talált erről a korról, arra emlékszik, hogy 1983-ban a kaszásdűlői Darvas József Általános Iskola elsős évfolyamában még 1. L osztályt is indítani kellett, annyi volt a gyerek, a nyolcadik évfolyamból viszont alig egy-két osztályt tudtak kiállítani.
A telepek 1980 és 1989 közötti történetének feltárása a jövő kutatóira vár, mint ahogy Óbuda rendszerváltás utáni történetének feldolgozása is.
Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. Rendben
Privacy & Cookies Policy
Privacy Overview
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may affect your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
TOP 5
Emi zavarba jött, ahogy válaszolt.
