Varannai Aurél: Toll és bilincs című, 1989-ben – az író halálának évében – megjelent önéletrajzi könyve a XX. század Magyarországát mutatja be a hatvanas évek közepéig. A szerző éppen 1900-ban született, így a század első pillanataitól betekintést nyerhetünk az ország meghatározó történéseibe és mindennapjaiba.
Az író a gyermekéveit és kamaszkorát Óbudán töltötte, egy asszimilálódni vágyó zsidó családban. Édesapja ügyvédként kezdte és egészen a királyi közjegyzőségig vitte, a politikáról való értekezés mindennapos és természetes volt otthonukban. Falusi földbirtokoshoz hasonlóan éltek, saját szőlővel, borral, gyümölcsössel. A könyv jóvoltából nemcsak egy családot ismerünk meg, hanem egy békebeli kisváros életét is. Óbudán a XX. század első évtizedében egy minden ízében polgári jóléttel találkozunk, sportegyesületekkel, romantikus vendéglőkkel, klubokkal. A városrésznek még saját színháza is volt, a Kisfaludy Színház a Duna parton. Sok idős sváb soha nem mozdult ki Óbudáról, nem volt miért átmenni Pestre. Ebben az időben az élelmiszer elképzelhetetlenül olcsó volt, a közös nagy étkezések, gazdag családi vacsorák mindennaposak voltak, „Szegények vagyunk, de jól élünk! – volt a kor népszerű szállóigéje”. A szerző a mostani Árpád Gimnázium elődjébe járt középiskolába, amire nagy szeretettel és sok érdekes történettel emlékezik. Történeteiből részletesen megismerjük Óbuda három nagy ünnepét, az őszi szüreti mulatságot, a Péter-Pál napi búcsút – a Kiritógot – és az úrnapi körmenetet. Varannai szerint Óbuda az I. világháború után süllyedt le egy külváros szintjére, de ez az időszak őt már Párizsban találta.
Az író ekkor már napi szinten foglalkozott politikával, és a Trianoni békeszerződés megkötését tűzközelből nézi végig. Tapasztalatai sokakat érdekelhetnek és mindenképpen árnyalják a történtekről való vélekedésünket. Ebben az időben kezdett rendszeresen cikkeket küldeni az Újságnak és a 8 Órai Újságnak. Pár évvel később visszatért Magyarországra, de egész életében meghatározó maradt számára Párizs kulturális pezsgése. Krisztinaváros a következő lakóhelye, amit már házas emberként szeretett meg.
A könyv címe utal Varannai Aurél foglalkozására – író, újságíró, műfordító –, valamint arra is, hogy nézetei miatt az élete során több alkalommal hosszú éveket töltött rács mögött politikai fogolyként. Az írás és fogolylét kettőssége egész életét végigkísérte, egyre-másra bajba került, mégsem tudott mással foglalkozni, az írás volt a hivatása.
Családja mellett legjobban a munkáját szerette. Meghatározó volt számára, hogy a II. világháború után a Reuters magyarországi tudósítója lehetett, de dolgozott a The New York Timesnak is.
Az író talán túl sokszor hangsúlyozza a könyvben, hogy ő liberális szemléletű, de ismerve a századot meghatározó ideológiák gyakori váltakozását, illetve egymás mellett létezését, érthető, miért fontos számára a saját személyének elhelyezése a rendszerben.
Olvasás közben néha olyan érzésünk támad, hogy a szerző túlzásokba esik saját fontosságát illetően, és tevékenységének a történelmet befolyásoló hatásával kapcsolatban. Hiszen Varannai Aurél halála óta alig több mint 30 év telt el, de kevesen emlékeznek rá, miközben a könyvben szereplő politikusok, művészek nagy többsége a mai napig meghatározó személyiségként él a köztudatban. Talán a könyvben olvasható események, párbeszédek egy része nem is úgy történt meg valójában, ahogy ő leírja? Mindenesetre ő így emlékszik, mi pedig eldönthetjük, mit találunk igaznak belőle.
Varannai Aurélt jó barátság fűzte a harmincas években Márai Sándorhoz. Egy helyütt így ír róla:
„Közben az ivást folytattuk, és Sándor meg én birkózni kezdtünk. Sándor magasabb termetű volt nálam, de nem olyan kisportolt; hamarosan földhöz vágtam. Csak úgy nyekkent, és hörögni kezdett. Vizes borogatásokkal magához téritettük, és ment tovább az ivás, a tánc, a dalolás.”
A Horthy- majd a Rákosi-rendszer bőven hozott meglepő fordulatot Varannai Aurél életében, leginkább a rendszeres bebörtönzések vagy éppen a munkaszolgálat jellemezték számára ezt az időszakot. Mindezek ellenére nehezen tudjuk eldönteni, hogy a szerző élete összeségében szerencsésen alakult, vagy pozitív hozzáállása segítette át a nehézségeken. Megrázó például azt olvasni, hogy a II. világháború után mennyi nyilasból lett gyors váltással az ÁVO tagja. Az ő távoli ismerősei körében is látjuk ennek példáját.
A könyv egyik legérdekesebb része családja 1951-ben történt kitelepítésének „élményszerű” leírása.
Egy ideje már világos volt, nem tudták elkerülni, hogy Budapestről menniük kelljen, de nem sejtették, mikor jön a határozat, és vajon hová kerülnek. A várakozás napjaiban a teljes kétségbeesést próbálták elkerülni, végül egy éjszakájuk volt összepakolni, mielőtt a heves megyei Karácsondra indultak. A feleségével és a lányával nem először élték át, hogy jóformán mindent elveszítenek. Az őket befogadó család bizalommal volt irántuk, és próbálták megteremteni számukra ebben a lehetetlen helyzetben is az otthonosság érzését. A mindennapok részletes bemutatása közelebb hozza számunkra ezt a felfoghatatlan eseménysort. Az írót itt tartóztatták le nem sokkal később, ami végül öt évig tartó fogságot jelentett számára. Később tudta meg, hogy a feleségét és a kislányát ezután a Hortobágyra vitték munkatáborba.
Gondolat, Budapest 1989.
Joggal kérdezhetjük, hogy lehet mentális egészségben túlélni a sok fogságot, veszteséget, újrakezdést. A szerző szívesen ír erről is.
Szerinte azok omlanak össze, akik feladják, akikből hiányzik a hit és a bizakodás. Nem ért egyet azokkal az írásokkal, amelyek önsajnálattal emlékeznek vissza a nehéz időkre.
Szerinte a csillagos házban, a kitelepítés során vagy éppen a börtönben is meg lehet találni az örömöt. Lehet például nyelvet tanulni, tanítani, vagy hosszas beszélgetéseket folytatni az ott lévő emberekkel. Kedvenc elfoglaltsága volt, hogy irodalmi műveket dramatizált, sokak örömére. Az sem zavarta, ha nem emlékezett egy-egy részre, az eredeti helyett kitalált más fordulatot.
Ezek után talán nem meglepő, hogy a sok viszontagság ellenére, a szerző és családja ’56-ban nem hagyja el az országot. Ahogy írja: „annyi szenvedésen, nélkülözésen estünk át, hogy már semmitől sem féltünk. És újra azt éreztük: hogy right or wrong, my country…”
2020-ban az Óbudai Platán Könyvtár fennállásának történetében először nyerte el a szakma egyik legrangosabb országos díját, a Minősített Könyvtár Címet, ami többéves tudatos szakmai felkészülés és kitartó, következetes megvalósítás eredménye. És szintén először nyertünk nemzetközi elismerést. Fiókkönyvtárunk, az Ezüsthegyi Könyvtár zöld könyvtári tevékenységéért 2020-ban egyedüli magyar díjazottként, Magyarország történetében pedig harmadik díjazottként elnyerte az IFLA- ENSULIB Zöld Könyvtár díját.
A zöld könyvtárak megjelenése újkeletű, csupán néhány évtizedes múltra tekint vissza. A fenntarthatóság, a környezettudatos szemlélet olyan irányzat, mely a könyvtárak működésében is egyre nagyobb jelentőséghez jutott az elmúlt időkben, és a külföldi példák után hazánkban is megjelentek követői, akik a „zöldülést” vagy a még komplexebb zöld könyvtári működést tűzték ki célul.2
Az Óbudai Platán Könyvtárban 2016-ban fogalmazódott meg először a környezettudatos szemlélet iránti elköteleződés.
Már azt megelőzően is voltak erre irányuló törekvések, de az igazi erősödés ekkor kezdődött. A zölddé válásban a fordulópontot az Ezüsthegyi Könyvtár megnyitása jelentette 2018-ban. Óbuda zöld könyvtára a környezettudatos szemléletével és speciális zöld könyvtári szolgáltatásaival egyedülállóvá vált az országban. Mik voltak a zöld könyvtár felé vezető lépések?
Fotó: Óbudai Platán Könyvtár
Már a költözés előtt látható volt, hogy az új ingatlan olyan egyedi tulajdonságokkal rendelkezik, amikre alapozva fiókkönyvtárunk zöld könyvtárként kezdheti meg működését. Ilyen volt az ingatlan elhelyezkedése. Érdekessége, hogy egy 40000 fős lakótelep (Békásmegyer) és egy feltehetően harmad akkora népességű kisvárosias, kertes családi házas övezet (Békásmegyer-Ófalu) határán található.
Bár a két lakókörzet jellegében teljesen különbözik egymástól, mindkettőben jelen van az igény a szabadtéri, kerti programokra, szolgáltatásokra és mindkettő lakosai fogékonyak a zöld alternatívákra.
Szintén kedvezően hatott a zöld könyvtár kialakítására a létesítmény jellege, hiszen a 869 m2 alapterületű ingatlanból mindössze 231 m2 maga az épület, a fennmaradó rész a külső részek. Nemcsak hazánkban, külföldön is ritkaságnak számít, ha a belső terek mellett kültéri elemek is tartoznak a könyvtárhoz. Ezüsthegyi Könyvtárunkban udvart, közösségi játszóteret, kertet és pincét alakítottak ki. Mivel a kert az épület alapszintjénél magasabban helyezkedik el, egyedivé, jellegzetessé teszi a hegyvidék lábánál található helyszínt és egyben bájos hangulatot is kölcsönöz neki.
Az épületet környezetbarát épületgépészeti megoldások tették „zölddé”. Minden mesterséges fényforrás LED-es világítóeszköz, a világítótestek átlag élettartama 25-30 év. A helyiségek természetes fénnyel való ellátottsága magas a számtalan nyílászáró, pavilonablak, valamint a tetősík ablakok (bevilágítók) beépítésének köszönhetően. Az áramfogyasztás az energiatakarékos eszközök jóvoltából minimális. A mennyezet- és padlófűtéssel kombinált, alacsony hőmérsékletű levegő-víz hőszivattyú megújuló energiával működik. A rendszer energiahatékonysági besorolása kielégít minden zöld építési követelményt, fenntartható módon biztosítja könyvtárunk számára a fűtést, hűtést és a melegvíz-ellátást.
Fotó: Óbudai Platán Könyvtár
A korábban említett intézményi elköteleződés mellett formálódott egy zöld szemléletre fogékony, kreatív csapat is. A munkájukat itt megkezdő könyvtárosok egybehangzó közös célja volt az öko specializáció támogatása.
Mindezen tényezők együttesen segítették elő, hogy az Ezüsthegyi Könyvtár mára zöld könyvtárként működik.
Célunk, hogy a könyvtári alapfeladatokon túl az öko szemlélet folyamatosan jelen legyen az intézmény életében, a fenntartható fejlődést, a környezetvédelmet és a környezettudatos magatartást népszerűsítsük. Könyvtári eszközökkel felelősségre neveljük, élménypedagógiai módszerekkel érzékenyítsük a könyvtárhasználó gyerekeket. Valamint aktív részvétellel támogassuk a fenntartói és helyi öko kezdeményezéseket, programokat.
Fotó: Óbudai Platán Könyvtár
Az eddig sikerrel megvalósított öko eredményeink skálája széles. Kialakítottuk az „Ökosarok” gyűjteményt külön a felnőtteknek és külön a gyerekeknek, ahol a természetvédelemről, a fenntartható fejlődésről és ökológiai problémákról szóló irodalmat gyűjtöttük egybe. A meleg hónapokban berendezzük a szabadtéri olvasótermet a könyvtár udvarán. Megvásároltuk az ehhez szükséges bútorokat: kültéri padokat, nyugágyakat, napernyőket, piknikpadot. Külön a gyerekek részére biztosítunk kültéren is használható könyveket, amit a szülőkkel közösen olvasgathatnak a játszótéren. Aktív együttműködéseink vannak helyi civil zöld szervezetekkel, közösségekkel. Partnerként veszünk részt az élhető, fenntartható település megteremtésében, azaz a kerületi zöld projektekben.
Részt veszünk olyan országos zöld mozgalmakban, mint például a Passzold vissza, Tesó!, a Magház Közösségi Hálózat, PlantTogether Közösség.
A könyvtári szolgáltatások, valamint a szállítási feladatok ellátásához beszereztünk egy elektromos szállító autót. Kialakítottunk egy biciklitárolót, ezzel is arra ösztönözve olvasóinkat, hogy autó helyett inkább gyalog vagy kerékpárral érkezzenek a könyvtárba. Bevezettük a szelektív hulladékgyűjtést mind a beltéren, mind a kültéren. Növényekkel díszítettük az olvasói tereket. Nemdohányzó intézmény vagyunk. A mindennapi működés során környezettudatos döntéseket hozunk. A papíralapú adminisztrációt csökkentettük, öko vagy újrahasznosított anyagokból készült eszközöket, játékokat szerzünk be.
Fotó: Csáky Balázs
A könyvtári alapszolgáltatások mellett a rendezvényeinket is igyekeztünk „zölddé” tenni. Kialakítottuk az öko szemlélettel átszőtt könyvtári rendezvénykoncepciónkat. 2018 óta a koronavírus-járvány megjelenéséig folyamatos volt előadássorozatunk „Gyógynövényekkel a testi-lelki egészségért” címmel, amiben gyógynövény-botanikus szakértő az állandó partnerünk. 2019 óta könyvtárunkban tartotta klubfoglalkozásait a Békási Klímakör. Elindítottuk saját öko klubunkat, amit „Családi zöld kuckó” néven neveztünk el. Ennek célja a környezettudatosságra nevelés és az egészséges életmódra váltás segítése a családban. Összeállítottuk könyvtári tematikus zöld foglalkozásainkat. Tavasztól őszig „Lombsátorozó” címmel öko játszóházat tartunk a gyerekeknek a szabadtéren. Emellett kerti táborokat, egyéb szabadtéri és kreatív programokat is szervezünk.
Mozgókönyvtári szolgáltatásunkkal az „Ezüsthegyi Felfedezővel” külső rendezvényeken is részt veszünk.
A könyvtári szolgáltatások mellett speciális, zöld könyvtári szolgáltatásokat is nyújtunk látogatóink számára. Ezek olyan könyvtári környezetre formált szolgáltatások, melyek fő szellemisége, jellemzője a környezettudatosság, esetleg a szolgáltatás módja is párhuzamosságot mutat egyes könyvtári szolgáltatással. A speciális zöld szolgáltatások sokfélék lehetnek, amiket elsősorban a rendelkezésre álló feltételek és az intézmény küldetése határoz meg. Könyvtárunk esetében a korábban már említett sajátságos tényezők határozták meg és segítették a megvalósítást, melyek közül néhány sikeressége vagy egyedisége rövid idő alatt kiváltotta nemcsak a hazai könyvtári szakma, de a fenntartható fejlődésért tevékenykedő közösségek és szervezetek figyelmét is. Mik ezek a zöld könyvtári szolgáltatások?
Fotó: Csáky Balázs
Fűszer- és gyógynövénykert a könyvtár kertjében
Könyvtárunk kertjében a három magaságyás közül a legnagyobbat fűszer- és gyógynövényekkel ültettük be. A növények nevét táblákon tüntettük fel, és tervezzük a kert megismerését segítő, ismertető füzet kihelyezését is. Célunk a fűszer- és gyógynövények megismertetése, termesztésük feltételeinek, jótékony hatásuk és felhasználhatóságuk sokféleségének bemutatása látogatóink számára.
A fűszer- és gyógynövénykertet óvodai, iskolai foglalkozásokhoz, zöld könyvtári rendezvények megtartásához is használjuk, részben ismeretterjesztésre, részben érzékenyítésre. A kertet közösségi alapon gondozzuk.
Minta tankert és tankert
Könyvtárunk kertjében a három magaságyás közül kettőt évente újraültetünk haszonnövényekkel, részben a magkönyvtár magjaiból nevelt, részben az olvasóink által adományozott palántákkal. Itt is névvel ellátott táblák segítik a növények felismerését. A minta tankerteket elsősorban az óvodai, iskolai foglalkozásokhoz, könyvtári természetismereti programokhoz használjuk, ahol a gyerekek és a fiatalok növényismereti tudásukat gazdagíthatják, valamint a felnőtteknek és családoknak szóló öko programok szerves részeként is igénybe veszik a látogatók. A minta tankerteket szintén közösségi alapon működtetjük, de igény esetén ingyenesen rendelkezésre bocsátjuk óvodai csoportok vagy iskolai osztályok számára a tanév teljes időtartamára, azaz tavasztól-őszig az aktuális „örökbefogadó” csoport gondozza a kertet.
Herbateázó
Herbateázónkban a teázás lehetőségét biztosítjuk ingyen a látogatók számára a könyvtári tartózkodás ideje alatt, a hideg hónapokban. A gyógytea-alapkészletet gyógynövényboltokból szereztük be, de mára a teázó közösségi alapon működik, vagyis az olvasóktól ajándékba kapott teafüvekkel egészült ki a választék. Ez a szolgáltatásunk a kezdetektől nagy népszerűségnek örvendett, amit azonban a koronavírus-járvány megjelenésével szüneteltetünk.
Limonádézó
A herbateázóhoz hasonlóan működik nyáron a limonádézó. A nyári meleg hónapokban szintén ingyen kínáljuk a frissen készült, hűtött limonádét, amit a kertünkből származó mentával és citromfűvel ízesíthetnek a látogatók. A limonádézó is hamar népszerű lett, olyannyira, hogy citromot és mentanövényeket is kaptunk ajándékba a betérőktől a szolgáltatás támogatására. Az aktuális járványügyi helyzet miatt ezt a szolgáltatásunkat is felfüggesztettük.
Magkönyvtár
Magkönyvtári szolgáltatásunk egyedülálló az országban. A magkönyvtár egy speciális kezdeményezés, ami a fenntartható fejlődés célkitűzéseit szolgálja könyvtári környezetben. A magkönyvtárak a magbankok és könyvtárak ötvözetei. Céljuk a helyi közösségekre, a vonzáskörzet lakosaira alapozva a tájfajta növényvilág megőrzése, a magok adományozásának és cseréjének segítése, az otthon termesztett haszon-, dísznövény és a hobbikertészkedési kedv erősítése, a növénynevelés lépéseinek támogatása, valamint a közösségépítés. Egyben megalapozzák és erősítik a természetes és termesztett növényvilág iránti felelősséget, a környezet- és klímatudatosságot.5 A magkönyvtár működése hasonló a dokumentumok kölcsönzési elvéhez.
A kölcsönzés jelen esetben azt jelenti, hogy a vetés időszakában ingyen elvihetők a magcsomagok, de a termő időszak végével, a magfogás után ugyanazt a mennyiséget vissza kell adni.
Abban az esetben, ha nem magtermő a növény, akkor más magot is elfogadunk. A magcsomagokban nagyjából 1 balkonládányi mennyiségű vetőmag található. Ezeket a magcsomagokat katalóguskártyára tűzzük, ami tartalmazza a termesztéshez nélkülözhetetlen információkat. A kölcsönzést a kölcsönzőkártya, valamint a könyvtári nyilvántartás segítségével regisztráljuk. A szolgáltatást igénybe vehetik a beiratkozott olvasók és látogatók egyaránt. Érdekessége ennek a szolgáltatásnak, hogy inverz módon indult. Tehát nem a kölcsönzéssel, hanem a magok bekérésével. 2019 őszén kértük meg a látogatókat arra, hogy akinek felesleges vetőmagja van, az adományozzon az induló magkönyvtár számára. A felhívás hatalmas lelkesedést és adományozási kedvet váltott ki, akkor is és azóta is nagy mennyiségben érkeznek a magok könyvtárunkba. A magkönyvtár induló állománya 88-féle vetőmag 750 csomag mennyiségben volt. Sajnos a pandémiás időszak miatt ez a szolgáltatásunk csak rövid ideig, 11 napig volt elérhető, de ezalatt az idő alatt is 16 fő 41-féle magot 72 csomag mennyiségben kölcsönzött.
Növényadoptáló pont
Új szolgáltatásunkat látogatóink kérésére hoztuk létre. A magok mellett 2020-tól már a látogatók által adományozott növényhagymákat, illetve palántákat is befogadunk, amit a megfelelő információkkal ellátva, ingyen továbbadunk az érdeklődőknek.
Könyvtár vagyunk, csak egy kicsit másképp. Nemcsak hazánkban, Európában is kevés azon zöld könyvtáraknak a száma, ahol a környezettudatos működés ilyen komplex módon jelenik meg. Az Ezüsthegyi Könyvtár speciális küldetését – ami a könyvtári, a közösségi és a környezettudatos célok ötvözete –, egyedi szolgáltatásait, az intézményben megvalósított öko szemlélet komplexitását, a környezetvédelemre érzékenyítő tevékenységét és az eddig elért eredményeket az IFLA-ENSULIB a Zöld Könyvtár Díjjal ismerte el. A pályázat címe egyben a könyvtár jelmondata is „Könyvtár a kertben, kert a könyvtárban”, kifejezi a beltéri és kültéri, a könyvtári és a környezetvédelmi gondolkodás összeolvadását.
Négy időszaki és négy állandó kiállítás a Kiscelli Múzeumban az újranyitás után, amiket a Múzeumok Éjszakáján, közös jeggyel este tízig lehet megtekinteni, szakavatott vezetők segítségével.
4+4 kiállítás
+1 gyönyörű barokk kastélyépület grandiózus templomtérrel
+8 tárlatvezetés
+2 workshop
+1 jó hír: Év Múzeuma 2021 díjra jelölték a Kiscellit! (fingers crossed!)
NYOLC TÁRLATVEZETÉS
Kolostor, kaszárnya, kastély… múzeum! Épületvezetés és kriptatúra
június 26. 15:00 – 16:00 tartja: Dr. Farbaky Péter művészettörténész-főmuzeológus
június 26. 17:00 – 18:00 tartja: Maczó Balázs történész-muzeológus
június 26. 19:00 – 20:00 tartja: Maczó Balázs történész-muzeológus
június 26. 21:00 – 22:00 tartja: Maczó Balázs történész-muzeológus
A Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások – Budapest csatornázásának kultúrtörténetét bemutató kiállításhoz kapcsolódóan csatornafedőket nyomdázunk képeslapokra a Kiscelli Nyomdában.
Barangoló a Kiscelli Parkban 15:00-17:00
A Vasárnapi Barangoló tematikus gyerekprogram a Múzeumok Éjszakja kedvéért szombartra költözik. Madárcsicsergés a Kiscelli Parkban címmel erdei kalandozásra hívjuk a családokat. Azok között, akik az összes kiscellis madárodút megtalálják, kisorsolunk 5 db Barangoló a Kiscelli Parkban című matricáskönyvet!
Sasvári Edit tárlatvezetése az állandó kiállításban.
A Kassák Múzeum arculatával 2012-ben a világ legjelentősebb dizájn díjai közül kettőt is elnyert (red dot: communication design és Good Design). Az állandó kiállításban Kassák Lajos életét nagy hatású folyóiratai mentén ismerheti meg a közönség, a múzeum időszaki kiállításai pedig az avantgárd és a modernizmus művészetét történeti, kulturális, társadalmi kontextusba helyezve mutatják be. A tárlat átfogó képet nyújt a magyar avantgárd nagy alakjának sokoldalú munkásságáról, szerkesztői, képzőművészeti és írói tevékenységéről, közéleti szerepeiről. A korabeli dokumentumok, kiadványok, képzőművészeti alkotások segítségével végig lehet követni Kassák munkásságának kiemelkedő állomásait és életútjának személyes vonatkozásait. Kassák szerteágazó nemzetközi kapcsolatrendszerében és gazdag szépirodalmi, publicisztikai munkásságában szemléltető ábrák segítik eligazodni a látogatót. Az egyes témakörök még több illusztrációval és magyarázó szöveggel digitális formában is tanulmányozhatók.
Az állandó kiállításban Sasvári Edit, művészettörténész tart vezetést.
18.30 – 19.30
Költészet és performansz – A kelet-európai perspektíva
Kurátori tárlatvezetés
A 2017-ben indult nemzetközi kiállítássorozat a tekintélyelvű rendszerekkel szembeni felforgató művészi magatartások egy karakteres vonulatát mutatja be. Történeti perspektívából vizsgálja e műveket, ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a költészet és a performansz viszonylatában rejlő potenciál időről időre újra jelentőséget kap a társadalmi-politikai válságokkal küzdő országokban, különösen itt, a régióban. A Kassák Múzeumban bemutatott anyag a régió országaiból mutat be egyedi, de egymáshoz is kapcsolódó műveket: fotókat, szöveges partitúrákat, interaktív objekteket, hang- és videófelvételeket, filmeket és performansz dokumentációkat. Rávilágít a volt szocialista államok szubkultúráiból származó művészek munkáinak összefüggéseire, valamint azokból a kortárs pozíciókból is felvillant néhányat, amelyek annak a lehetőségét keresik, hogyan lehet kiszabadulni az ellenőrzött nyelv és a normatív kommunikációs minták szorításából.
Az időszaki kiállításon Dr. Kürti Emese és Dr. Tomáš Glanc kalauzolja az érdeklődőket.
19.30 – 20.15
MA’AM live act a Zichy-kastély udvarán!
„MA’AM, vagyis Makay Anna, 2017 óta van jelen a magyar kísérleti elektronikus zenei színtéren; a rituális formákhoz és a kortárs irányzatokhoz egyszerre kapcsolódó sajátos éneke, valamint a többféle (akár tánczenei) elektronikus műfajból merítő zenéje azonnal felismerhető”. A Múzeumok Éjszakáján, a Zichy kastély udvarára tervezett fellépésen MA’AM az énekhang és az elektronika összeszövésével, a szabad improvizáció csatornáin keresztül kapcsolódik a Költészet és performansz kiállítás történeti anyagához.
Az Aquincumi Múzeum 2021-ben is csatlakozik a Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozatához. Június 26-án szombaton, délután négytől éjfélig számos különleges programmal várják az érdeklődőket!
Programok:
16:00-19:00 Kézműves foglalkozások (gályakészítés agyagból, nemez fülbevaló- vagy nyaklánckészítés, virágos kitűzőkészítés, Sol Invictus fejdíszkészítés)
16:00-21:00 Gladiátorjátékok gyerekeknek
16:00-21:00 Gladiátorsimogató
16:00-23:00 Hagyományőrző tábor- és életmódbemutató
16:00-24:00 Egy műtárgy-egy kérdés ÚJRATÖLTVE! c. pop-up kiállítás + kvíz
16:30-17:00 Magistratusok felavatása hagyományőrző bemutató
17:00-18:00 Tárlatvezetés a 7000 éves üzenet – Az újkőkori világ emlékei Budapest vidékén c. időszaki kiállításban
17:30-18:15 Legyél te is az ókor mérnöke! – gyerekfoglalkozás
17:00-17:45 Vezetés a Hercules villában (III. kerület, Meggyfa utca 21.)
17:30-18:30 Mithras ege és földje c. előadás
18:00-18:30 15 óriásplakát Aquincum határában c. előadás
18:00-18:45 Vezetés a Hercules villában (III. kerület, Meggyfa utca 21.)
18:30-19:30 Tárlatvezetés a Zseniális találmányok – Innovatív ötletek c. időszaki kiállításban
19:00-19:30 Római állami temetési szertartás
19:30-20:30 Vezetés az Aquincumi Múzeum romkertjében
20:00-20:30 Megelevenedik a Festőház – Interaktív tárlatvezetés
20:30-21:30 Látogatás a legiótáborban – tárlatvezetés a romkertben található hagyományőrző táborban
20:45-21:45 Pletykák a római fürdők világából
21:00-23:00 Jóslás füvekből
21:00-23:30 Magyar Csillagászati Egyesület távcsöves bemutatója
22:00-22:30 Nyári napforduló pannoniai ünnepe hagyományőrző bemutató és jóslás
22:45-23:45 Fáklyával a romkertben (éjszakai tárlatvezetés)
A kiállításon szereplő művészek – Hecker Péter, drMáriás és Weiler Péter – bizonyára gyakran elmélkednek magukban a politika természetéről, a hatalmi pozíciók társadalomalakító szerepéről, ideológiák gyakorlati abszurditásáról. Kritikai realista eszközeik az oroszlán bajuszának húzogatására is alkalmas egykét kinyilatkoztatásra, de az aktuálpolitikában sosem foglalnak állást. Persze a közéleti események gyakran inspirálóan hatnak rájuk, de inkább a visszakérdezést, a problémás részek megvilágítását érzik feladatuknak, sem mint a véleményük harsány hangoztatását… Hecker Péter nem is mondhatott volna el csendesebben véleményt egy kiállítás csendes terébe becsörgő és hangos örömmel fogadott mobil telefonhívásról, mint ahogy azt a „Halló… nem zavarsz! Picasso kiállításon vagyok” című alkotásával tette. A kiállítást megnyitja: Szurcsik József, Munkácsy-díjas képzőművész. A kiállítás megtekinthető 2021. július 1-től július 31-ig. Az Esernyős Galéria nyitvatartási idejében keddtől szombatig 10.00-18.00 óráig várjuk az érdeklődőket.
Az édesanyám és a szülei óbudaiak voltak. A ház, amelyben a családommal élünk a Testvérhegyen, annak a régi háznak bővítéséből jött létre, amelyben édesanyám felnőtt. Egyébként Pesten és – az édesapám diplomata hivatásából adódóan – különböző távoli országokban éltünk, de sokat nyaraltam a nagyszüleimnél Testvérhegyen. Számomra ez nagyon erős kötődés. Óbuda az én falum.
Fiatalon jártad a világot édesapád hivatása miatt. Hogy élted meg ezt a vándorlást?
Kilenc éves sem voltam, amikor édesapám a kairói magyar nagykövetségre került. Óriási dolog volt, hiszen nekem már az is nagy változás volt, amikor nem sokkal előtte a kilencedik kerületből Óbudára költöztünk. Épp csak kezdtem hozzászokni az új lakóhelyemhez, az ottani közösséghez, amikor édesapám eldöntötte, hogy megyünk Kairóba. Teljesen megváltozott az életem. Nehéz volt, de utólag úgy látom, hogy nagyon sokat köszönhetek ennek. Szerencsés voltam, hiszen kinyílt számomra a világ, ami tele volt furcsasággal és érdekességgel a maga múltjával, a hangulatával, misztikájával együtt. Két és fél év múlva átköltöztünk Líbia fővárosába, Tripoliba, ahol édesapám nagykövet lett. Ismét egy új világ, és persze mást jelentett a nagykövet fiának lenni. Tripoliban amerikai iskolába jártam, ezért a második anyanyelvem az angol lett. A szüleim fogadásokra, vacsorákra jártak, ezért sokat voltam esténként egyedül, legjobb barátom a rádió volt. Elképesztően jó zenei műsorok voltak a rádióban.
Gyerekként a zene lett a mániám. Az összes zenei szaklapot járattuk, amiket az utolsó betűig kiolvastam.
Fiatalon, a kilencvenes évek elején már bekerültél a zeneiparba.
Az egy tündérmese volt. Ahogy említettem, már kamaszkoromban nagyon érdekelt a zene. A gimnáziumban volt együttesem is. A Közgazdasági Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok szakán végeztem, felvettek a Külügyminisztériumba, majd lehetőséget kaptam arra is, hogy az elit bécsi Diplomáciai Akadémián tanuljak. Minden sínen volt ahhoz, hogy diplomata legyek, de mire a bécsi akadémiát is elvégeztem, egyre kevésbé akartam az lenni. Azt gondoltam, hogy az édesapám ezt az utat már végigjárta, nem akartam őt ismételni. Mindeközben zenei újságokba írtam, zenekarokat menedzseltem, zenéltem, dalszövegeket írtam. A rendszerváltás évében végeztem Bécsben. Eljutottam arra a pontra, hogy döntenem kellett: mit akarok kezdeni az életemmel? Felmértem azt, hogy mik a pillanatnyi lehetőségek. Tudtam, hogy van egy Multimédia nevű cég Magyarországon, mely akkor Közép-Kelet Európa legnagyobb zenei vállalkozása volt, a régió összes zenei produkcióját szervezte. Megkerestem a cég vezetőjét, Hegedűs Lászlót, és azt mondtam neki, hogy: „szerintem nekem nálad kellene dolgoznom”. Azzal a tekintettel nézett rám, ami azt jelentette, hogy „te kissrác, miért gondolod ezt magadról?” Erre azt mondtam neki, hogy mindent tudok a zenéről és egyébként beszélek öt nyelven. Azt mondta, hogy ez kezd érdekesen hangzani és behívott az irodájába beszélgetni, de szombat estére, amikorra már társasági vacsora programom volt szervezve. Természetesen bementem hozzá, de még tizenegykor sem jutottam be a szobájába. Végül benyitottam az ajtón azzal, hogy várnak rám a barátaim. Erre azt kérdezte, hogy „mit nyivákolsz?”. Végül megegyeztünk abban, hogy visszamegyek másnap, majd attól a naptól kezdve már a Multimédiában dolgoztam.
Valamiért le kellett ezt a helyzetet játszanom Hegedűs Lászlóval. Azóta is nagyon szeretem és tisztelem őt, a mentorom lett.
Egy hétre rá már a Scorpions-szal, egy hónap múlva a Judas Priest-tel voltam turnén, egy év múlva pedig az AC/DC-vel és a Metallica-val. Hegedűs László mindenben segített, ráadásul az az első komoly munkám, amivel ő bízott meg, nagyon meghatározó volt a karrierem szempontjából. A Multimédiával egy nemzetközi konferenciát szerveztünk Budapesten. A konferencia neve Looking East and West volt, azaz „nézzünk keletre és nyugatra”. A cél az volt, hogy a teljes nemzetközi zeneipar találkozzon a keleti piac kinyílásának az apropóján. Mindenki itt volt Budapesten, aki a zenei szakmában számított: lemezkiadók, koncertszervezők, még az amerikai MTV is. Ennek okán villámgyorsan mindenkit megismertem a nemzetközi zeneiparból, ráadásul egy kollégám beajánlott a Sony Music-hoz, és már a konferencia nyitófogadásán megkeresett a képviselőjük. Huszonhat évesen nyilván nyitott voltam arra, hogy a világ egyik legnagyobb kiadójával tárgyaljak, mivel a zeneipar volt az életem. A Sony Music képviselője az egyeztető beszélgetés végén megkérdezte tőlem, hogy meg tudnék-e nevezni néhányat a kiadó művészei közül. A-tól Z-ig tudtam a repertoárjukat.
Nyilván nem csak ezért, de ezek után felkért arra, hogy legyek részese a magyarországi Sony Music létrehozásának, utána pedig 12 évig voltam a cég hazai igazgatója. Ez az én tündérmesém.
Hogyan élted meg annak a felelősségét, hogy a magyarországi zeneiparra nagy ráhatásod volt?
Nagy alázattal, csodálattal éltem meg azt, hogy dolgozhattam azokkal a művészekkel, akik tinédzserként az ikonjaim voltak. A legszebb dolog az volt a számomra, amikor azt mondták a Sony Music-nál, hogy az első feladatom az lesz, hogy hazai repertoárt építsek, szerződtessek magyar művészeket, és csináljak jó magyar lemezeket. Megtehettem azt, hogy akikre istenként tekintettem, azokkal lemezeket készíthettem, és akik ráadásul elfogadtak engem együttműködő partnernek. Ez volt a legcsodálatosabb a számomra. Folytatódott a tündérmesém.
Kik voltak az ikonok?
Nehéz kérdés, mert senkit sem szeretnék kihagyni. A legkedvesebb történetem Balázs Fecóhoz kötődik, ami sajnos nagyon aktuális. (A történet az Óbudán több évtizedet élt Balázs Fecó halála kapcsán készült megemlékező cikkünkben olvasható. – a szerk.) Többek között elképesztő, fantasztikus élmény volt Deák Bill Gyula Bort, bluest, békességet című albumán dolgozni. Ott volt a Tátrai Band és a Tunyogi Rock Band lemeze, Tolcsvay László, Bornai Tibor, Katona Klári és Babos Gyula csodálatos albumai. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy abba a pár évbe hogyan fért bele ennyi nagyszerű album elkészítése.
Beszélnél azokról a hazai sztárokról, akiknek az indulásában és sikerében közreműködtél?
Ők még többen vannak. Amikor megkaptam a Sony Music-tól azt az izgalmas lehetőséget, hogy „lemezkiadósdit játszhassak”, szó szerint azt mondták nekem, hogy „mostantól már nagyfiú vagy és azt csinálsz, amit akarsz.”
Ez nagy bizalom volt. Imádtam, hogy azoknak a fiataloknak – akikben tehetséget láttam – lehetőséget, segítséget adhattam ahhoz, hogy kipróbálják magukat.
Mindezt sokféle zenei műfajban tehettem. Meg kell említenem a Crystal-t , hiszen Kasza Tibiék zenekarából elég nagy sztárt csináltunk a kiadóval. És a Black Out-ot sem hagyhatom ki, róluk azt gondoltam, ők a „magyar” Pearl Jam, vagy a „magyar” Alice in Chains. A Tankcsapda és a Ganxta Zolee és a Kartel pedig egy külön történet.
Elmesélnéd?
A Tankcsapda a karrierjében már elég jó szinten tartott akkor, amikor elkezdtem irántuk érdeklődni. Úgy éreztem, hogy egy bizonyos ponton megrekedtek, és úgy gondoltam, hogy hozzá tudok tenni ahhoz, hogy továbblépjenek. Végül a kiadónkhoz szerződtek hosszú rábeszélés után, majd pont akkor komoly alkotói válságba kerültek. Sejteni lehet, hogy ennek mennyire örültem. Elkészült egy új album, ami nem volt rossz, jól is fogyott, hiszen még vitte a lendület, de ugyanazt hozta, mint az előző. Ezután a zenekar szanaszét esett egy időre. A menedzserük hozott egy olyan anyagot, amiben kétféle produkció volt: kiadatlan-kiadhatatlan felvételek és a fodrászüzlet padlójáról összekotort hajmaradványok. Mit tudtam tenni, végighallgattam, de volt köztük egy dal, amit Lukács Laci egyedül hozott össze Debrecenben. Annak a dalnak az volt a címe, hogy Mennyország tourist… Szóltam a fiúknak, hogy itt van az életetek slágere és keresztül fogom tolni az amúgy a Tankcsapdához ellenségesen viszonyuló, nem túl színvonalas zenéket játszó magyar médián. Így is történt. Lehet, hogy ezt a srácok nem írnák alá. A fő érdem természetesen az övék, a dalt ők szerezték, de ha nem verem keresztül a médián, akkor lehet, hogy az életük slágere elsikkad.
Nagyon sok munkám volt abban, hogy a Mennyország tourist médiasikere sokkal magasabb szintre emelte a Tankcsapdát.
Ganxta Zolee-t pedig már jópár éve ismertem, amikor Pierrot (Marosi Z. Tamás zeneszerző, előadó, dalszövegíró, producer – a szerk.) elhozta a demójukat hozzám. Nagyon tetszett, mert jó zenei anyag volt, melyhez Pierrot is sokat hozzátett. Hiányzott a magyar zenei palettáról ez a stílus. Azt mondtam, hogy ha egy darab CD-t sem adunk el, akkor is megcsinálom, mert ez lesz az első magyar gangsta rap lemez. Elképesztő sikertörténet lett belőle.
Szűts Lászó, Gangsta Zolee és Pierrot
A hazai Sony Music igazgatójaként számos világsztár előadóval találkoztál, és van, akivel baráti kapcsolatba kerültél. Hogyan emlékszel erre az időszakra?
Az igazgatóságom alatt a Sony Music a négy legnagyobb nemzetközi zenei kiadó egyike volt. Sok olyan művésszel találkozhattam személyesen, akik a nemzetközi pop és rock zene ikonjai, a kilencvenes évek nagy sztárjai voltak: Mariah Carey, Célin Dion, Gloria Estefan, George Michael, az akkor feltörekvő sztárok, Ricky Martin, Marc Anthony, Jennifer Lopez, és azok, akik már a hetvenes évektől a zene csillagai voltak, Bruce Springsteen, Alice Cooper, Billy Joel, a TOTO zenekar tagjai. Szinte mindegyik művész közvetlen volt velem. Célin Dionnal többször találkoztam, nagyon kedves személyiség. Minden alkalommal, amikor beszélgettünk, sugárzott belőle a szeretet. 1994-ben megszerveztem, hogy az aktuális lemeze kapcsán, promóciós célból eljöjjön Magyarországra Alice Cooper.
Három napot töltöttem vele, ami az életem egyik legnagyobb élménye volt, mert Alice Cooper zseniális ember.
Öröm volt vele tölteni az időt, mert intelligens, kulturált, művelt, remek humorérzékű, tehát más, mint amit sokan gondolnak róla. Ha újra és újra összefutunk, pontosan emlékszik a találkozásainkra.
Szűts László és Alice Cooper
Milyen tevékenységet végez a MAHASZ, melynek sok éve vagy az elnöke?
Kétféle feladata van a Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetségének. Az egyik az érdekképviselet mind Magyarországon, mind nemzetközi szinten. Az Európai Unióban történő jogalkotási tevékenységben lobbizunk, illetve a hazai folyamatokat is végigkövetjük. A másik az a gazdasági tevékenység, ami a közös hangfelvétel-kiadói jogkezelés, a jogosultaknak járó szerzői jogok érvényesítése, az abból keletkezett díjak beszedése és elosztása.
A Fonogram – Magyar Zenei Díj szervezése évről évre hozzád köthető. Hol a helye a díjnak a magyar zenei szakmában, és mit jelent számodra a szervezése?
A hangfelvételeket kiadók díját nem titkoltan a magyar Grammy-díjnak szánjuk. Korábban Arany Zsiráf volt a neve, de 2004-ben javasoltam, hogy nevezzük át Fonogramra, mert az lényegesen komolyabban hangzik, és sok munkával elértük azt, hogy mára a legrangosabb zenei díjjá váljon. A MAHASZ életében a Fonogram díj nagyon fontos projekt és komoly csapatmunka eredménye, amelyhez normális körülmények között díjátadó rendezvény kapcsolódik, melyet élőben közvetít a televízió. Idén várhatóan – ahogy sajnos tavaly is történt – elsősorban online tudjuk az díjazottak kihirdetését megoldani, de szervezünk mellé rádiós és televíziós megjelenést is.
A Fonogram nem közönségdíj, hanem szakmai, és az előadóművészek vehetik át, tehát nem „csak” a kiadók kapják.
Szívügyem ez a díj, és nagy örömmel látjuk, hogy a művészek büszkék az elismerésre. Évről évre nő a Fonogram Magyar Zenei Díj rangja, értékeli a média, becsülik a művészek, és a Fonogram díjukat feltüntetik, ahol csak lehet.
Hogyan tudod összeegyeztetni a családi életedet a zeneipar nem átlagos időbeosztású életmódjával?
Muszáj volt összeegyeztetni, különben tönkrement volna a családom. A zeneipari karrierem eleje a turnézásról és az utazásról szólt. Nagyon fiatal voltam, de mégis megviselt. Rossz volt távol lenni az otthontól, minden reggel máshol felébredni, többnyire egy turnébuszban. Ezt a részét nem szerettem a munkának, hiszen már volt gyermekem és feleségem. Alig vártam, hogy olyan területére kerüljek a zenei szakmának, ami ilyen szempontból kevésbé megterhelő. A zeneipar többi ága is sok utazással jár, de azokban nem kell hetekig, hónapokig távol lenni, kevésbé jelent nehéz életmódot.
Vigyáztam a családomra, lett még két gyermekem, mára felnőttek mind a hárman. Együtt vagyunk, boldogok vagyunk és szeretjük egymást.
Sikeres lemezkiadó igazgatóból hogyan lettél a MAHASZ elnöke?
Azért vállaltam el, mert engem mindig a zeneipar teljessége érdekelt az összefüggés-rendszerével együtt. Az izgatott, hogy hogyan működik, mi mozgatja ezt az egészet? Kamaszkorom óta ez motivált, már akkor kiolvastam a zenei kiadványokban az összes apró betűt, megvettem az összes zeneipari újságot, a legkisebb részletekig kielemeztem azokat. 2001-ben, harminchét évesen, húsz éve lettem először a MAHASZ elnöke. A történethez hozzátartozik az is, hogy nehezen éltem meg azt az időszakot, amikor a Sony Music „kiment alólam”. Rendkívül élveztem azokban az években, hogy csodálatos művészek alkotófolyamatainak lehettem részese. Maga volt a megvalósult álom. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a következő életszakaszomban már máshol vagyok jó helyen, azokkal a tapasztalatokkal, amik a hátam mögött vannak, és akkor tudok a legjobban segíteni a hazai zeneiparnak, ha az egészére látok rá. Ahhoz, hogy most jó zenei albumok, dalok jöjjenek létre, arra ott vannak a tehetséges fiatalok, akiket jól ismerek és támogatom is őket. Nekem már részben más a feladatom, de ezek a dolgok összefüggnek.
A legelső ismert, magyar területen virult szőlőlevél mintegy 30 millió éves: kőbe dermedt lenyomatát Andreánszky Gábor azonosította és keresztelte Vitis Hungaricának 1951-ben. Ő találta meg Bánfalván 1964-ben a miocén kori (úgy 20 millió éves) Vitis Banensist is, amely eleven formájában a mai napig része az őshonos magyar flórának.
De ne ábrándozzunk kapatos dinoszauruszokról, inkább süvegeljük meg Probus római császárt (i. sz. 232–282), aki Sirmiumban, mai szerb nevén Sremska Mitrovicán, magyarul a szerémségi Szávaszentdemeteren született, ott is ölték meg, és uralkodása idején – 276-tól –, amikor épp nem háborúzott, elterjesztette a szőlőművelést Pannonia provinciában.
Buda lankáit is hamarosan szőlő borította, hiszen a talaj, az éghajlat, a napsütés, a völgyben hömpölygő Duna így együtt olyan adottságok, amelyekhez foghatókat hasonló csokorban talán csak Tokajban, a Balaton-felvidéken vagy az Arad–Ménesi borvidéken találni a Kárpát-medencében.
A középkorban, úgy tűnik, a fehér fajták uralkodtak errefelé, és Buda környékén is a „rácok” megtelepedésére volt szükség a bor színeváltozásához.
A népnévre – „szerb” értelemben – már 962-ből van adat, de később ezen a gyűjtőnéven neveztek minden ortodox vallású balkáni jövevényt, aki a török elől Magyarországra menekült: szerbet, görögöt, aromunt, illírt, „katolikus rácoknak” pedig a sokácokat és a bunyevácokat.
No, hát elképzelhetjük azt a szegény rácot a családjával, ahogy készülődnek a nagy útra, fölfelé a Dunán. Idő sincs sok, azon a hajón hely se lesz sok, de hiszen motyó is alig: az ember berak egy bőriszákba pár kéziszerszámot, hogy majd épít házat Isten segítségével, ha lesz hová; az asszony azt a tálat, fazekat, serpenyőt, hogy majd főz ő ebédet, ha lesz min, s Isten segítségével lesz miből; a gyerek hozhatja a csutkababáját, hogy ne ríjjon annyira – és ekkor előcsoszog a kecskeól mögül nagyapó azzal a felvetéssel, hogy ő betenne pár szőlőoltványt is, hátha adódik majd – Isten segítségével – egy darab földecske, ahová ő azokat elültethetné…
– Tegye be, apám… – legyint rá a veje, s indulnak.
Aztán sok századmagukkal benépesítik a Buda visszavívásakor porig rombolt Tabánt, nagyapó pedig fölcammog a Kis-Gellérthegy oldalába, és elülteti a kadarkáját.
Nagyjából ugyanekkoriban, 1698-tól telepíti be Óbudát és Budakeszit akkori birtokosuk, gróf Zichy István bajor és sváb földművesekkel, akik ugyancsak vízi úton, tutajon érkeztek, és köztük is voltak szőlőhöz-borhoz kiválóan értő, hasonlóan előrelátó nagyapák.
A szőlő kedvéért helyiek és jövevények egyesült erővel ki is irtották a Buda környéki erdők java részét: 1790-ben egy nagy birtokösszeírás alkalmával 1320 hektár erdővel szemben már 2150 hektár szőlő vette körül a jobbparti várost.
Volt bor – nincs bor
A híres „budai vörös” a források alapján cuvée volt, háromféle szőlő házasításából született: szűk kétharmadát kadarka, egyharmadát kékfrankos adta, az a kis hiányzó maradék pedig pár százaléknyi csóka, ez az ősi festőszőlő, amely színével járult hozzá a tökéletes eredményhez.
Az 1700-as évektől az 1800-as évek közepéig az Ofner Adlersberger (Budai-Sashegyi) és társai olyan kapósak voltak Európa-szerte, hogy még hamisították is őket. Emiatt aztán megkopott a renomé, az 1860-as évektől meg ráadásul terjedni kezdett kelet felé az amerikai oltványokkal Nyugat-Európába importált szörnyű szőlőgyökértetű-fertőzés, közismert nevén a filoxéra. 1884-től néhány év alatt végzett a budai szőlőkkel is, és míg az ország és a kontinens sok borvidékét szerencsésen sikerült újraéleszteni, itt a gazdák rövid úton megszabadultak a pusztává vált szőlőtábláktól. A pesti ingatlanspekulánsok rögtön tudták, mit vessenek beléjük. Villanegyedek, egész városrészek kapaszkodtak a domboldalakra, volt bor – nincs bor. És hiába, hogy száz évvel később, 1989-ben hivatalosan létrejött az Etyek-Budai borvidék: annak a települései között bizony csak elvétve találunk olyat, amelyik a fővároshoz tartozik, vagy legalább egy előtag ide köti (Budafok, Budajenő, Budakeszi), viszont Martonvásár, Alcsútdoboz, Kápolnásnyék, Zsámbék vagy Pákozd nevének láttán a budai emberben nem horgad föl heves identitástudat. Annál is kevésbé, mert ma ezen a borvidéken szinte kizárólag fehér bort készítenek.
Hogy a kadarkával mi lett? Hát, terem sokfelé, mert igaz, hogy rapszodikus fajta – a borászok szerint tíz évből kettő-háromban ad csúcsminőségű bort, a többiben gyengébbet vagy semmilyet –, ugyanakkor viszont remekül alkalmazkodik a helyi adottságokhoz, szívós, és ha jó, hát akkor minden változatában jó. Így aztán kóstolhatunk remek kadarkát a Szerémségtől és Ménestől Villányon, Szekszárdon – szerintem ott a legjobb – és Kiskőrösön át egészen Egerig. Csak épp Budán termettet, azt nem.
Illetve…
A Kadarka Kör nagy kalandja
2008 őszén Buza Péter újságíró, várostörténész, a BUDAPEST folyóirat főszerkesztője – öntudatos zuglói létére – a fejébe vette, hogy eleink hagyományait követve alapít egy baráti, ám egyben szakmai kört, asztaltársaságot, amelynek jelszava: „Vörösbort Budának!”, és amely a kadarka és a híres Budai vörös fölélesztésén lesz fáradozandó. A meghívottaknak persze nem kellett kétszer mondani. A csapat tízegynéhány fővel indult, a majdani létszámot huszonötben maximáltuk. Szakmai – nem véletlen ez a szó, mert kezdettől fontos volt, hogy a tagok ne csak élvezkedni jöjjenek, hanem tudásukkal és/vagy kapcsolati tőkéjükkel is járuljanak hozzá a terv kidolgozásához és megvalósításához. Így gyűlt az asztal köré történész, emeritus ampelológus (szőlőtudós) professzor, levéltáros, alkotmánybíró, két zoológus, tájépítész, faszobrász, újságíró, a híres budai szőlészeti iskola alapítójának művészettörténész dédunokája, könyvkiadó, marketing-szakember, építész, magas rangú államhivatalnokok, a Bor Eredetvédelmi Tanácsának elnöke, két érintett múzeumigazgató, közgazdász, fotós, gyakorló borász.
Decemberben tartottuk első vacsoránkat az újlipótvárosi Firkász vendéglőben, amely hosszú időre törzshelyünk maradt.
Bíró Gyula, az akkori séf igazi szenvedéllyel vállalta, hogy havonta egyszer megetet bennünket. Az se volt teljesen egyszerű.
Minden alkalomra meghívtunk egy borászt, aki készít kadarkát. Hoztak egy 5–6 borból álló sort – lehetőleg csupa kadarkát vagy legföljebb kadarkát nagy százalékban tartalmazó cuvée-t –, és elmondtak mindent a borvidékükről, a szőlőikről, a pincészetükről. Mi szertartásosan és szakszerűen lötyögtetve-szimatolva végigkóstoltuk a borokat, az igazi profik költői szavakkal hozzátették a kiegészítő tudnivalókat, pontoztunk, végül pedig megettük Gyula isteni vacsoráját, amelyet úgy kellett kitalálnia, hogy mindig csurranjon bele egy kicsi az aznap kóstolt borok valamelyikéből. Ha nem is két-három hónap alatt, de a második évre már mindannyian megtanultuk a különbséget a kordonos és a bakhátas művelés meg az acéltartályos és a kácis erjesztés között, és egyre jobban élveztük, hogy ennek a csodálatos bornak ezerféle arca van, így minden alkalom újabb pompás kaland. Borász vendégeink pedig meglepetten méltányolták, hogy egy asztalnyi megszállott őrült őszintén érdeklődik a dűlők kitettsége és a cukorfokok meg a savak szeszélyei iránt, hogy ez nem egy szimpla borkóstoló, itt nagyon komolyan vannak véve a dolgok, de legfőképpen ők és a boraik.
Ebből persze még nem lett volna Budai vörös. De lett.
A társaság néhány tagja addig gondolkodott, hol is lehetne igazán alkalmas és hiteles helye a mi megálmodott kis szőlőbirtokunknak, amíg valakinek a fejéből ki nem pattant az isteni szikra. Hogy hiszen – a Jókai hajdani kertjében!
De mi az a lonkázás?
A nagy mesemondó, a 19. század legnagyobb és legtermékenyebb magyar prózaírója azon ritka szerzők közé tartozik, aki sok pénzt keresett a munkájával, és azt nem itta vagy kártyázta el, nem költötte fehérnépekre, hanem előrelátó, bölcs gazda módjára befektette. Éspedig nem kockázatos tőkepiaci vállalkozásokba, hanem házba meg földbe. 1867-ben tizenegy helyiségből álló udvarházat építtet a Józefstadtban, a mai Baross és Koszorú utca sarkán, villát Balatonfüreden, s már 1853-tól birtoka van a Svábhegyen, amelyhez az 1860-as években újabb és újabb földdarabok társulnak: a szőlő mellett szántók és gyümölcsös. A nyaralóvilla körüli terület, amelyből majd paradicsomkertet varázsol, közel két és fél katasztrális hold. Olyan serénységgel veti magát a mezei munkába, hogy kiadója, aki a Kárpáthy Zoltán folytatásait várja tőle hétről hétre a lapjába, keményen le is teremti, miután tüske gyötörte kézzel nem tud tollat fogni: „Hallja az úr! Vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk!” Lesz ez is, az is. Teraszos kialakítású szőlőskert, gyönyörű kilátás a városra, temérdek gyümölcsfa, veteményes, majorság tyúkokkal, disznókkal, tehénkével…
Jókai – s ez nem köztudott – 1896-ban még valóságos szakkönyvet is írt a tapasztalatairól Kertészgazdászati jegyzetek címmel.
A bevezetőt ilyen szép fejezetcímek követik: Hogy csináljuk meg a földet. (…) Mi az a lonkázás? Az én istenadta szőlőim (…) Filokszéra elleni védekezés (…) A műtrágyázás [!] és így tovább. De fejezetet kap az „istenbogárkája”, a pajzstetű, a darazsak és dongók, a fafúró férgek meg a madarak, beszél a kiválasztandó gyümölcsfákról és kezelésükről, a sziklakertről, nap, szél, föld és víz „megfogásáról”, a szőlő tavaszi elfagyásának megelőzéséről, egyszóval mindenről, amit negyven évi kertészkedés után fontosnak tartott megosztani olvasóival. (A nagyon érdekes és szórakoztató könyv már az interneten is olvasható, de azt hajlandó vagyok elárulni, hogy a lonkázás a domboldal teraszosítása.)
No, hát ebből a pompás gazdaságból összesen pár tucat öreg fa, egy kerti kőpad meg a présház maradt meg, amelyben ma a Petőfi Irodalmi Múzeum működtet szép kis kiállítást. A villa a háborúban tönkrement, lebontották, helyén a Duna-Ipoly Nemzeti Park modern igazgatósági épülete áll, valamivel arrébb meg a Magyar Madártani Egyesület faháza. És – megérkeztünk – itt, a faház mögött-alatt húzódott egy jókora, lankás földdarab, amelyről tudni lehetett, hogy valaha szőlő termett rajta, de már rég visszavadult azzá a kamillavirágos hegyi rétté, amellyel Jókai kezdetben annyit küszködött.
Hogy hány ajtón kellett kopogtatni, hány politikust és hivatalnokot kellett meggyőzni arról, hogy ide márpedig szőlőt kell telepíteni, felsorolni is nehéz lenne.
(Fővárosi és kerületi önkormányzat, a Nemzeti Park igazgatósága, mindenféle borhatóságok, hegybíróság…) De végül mind beadták a derekukat.
Végre neki lehetett fogni a tereprendezésnek – ebben még a közeli rendőrtiszti főiskola markos legényei is segítettek. Így került asztalunkhoz egyik akkori elöljárójuk, aki vincellér ősök ivadékaként nemcsak logisztikában és kőhordásban, hanem a szőlő metszésében, kötözésében is elsőrangú szakértőnek, ráadásul remek cimborának bizonyult.
Azok a borászok pedig, akiket az évek során vendégül láttunk (illetve ők minket a boraikkal), örömest adták az oltványokat.
Kadarkáink kertje
2011 októberében telepítettük az első, szinte jelképes három sort, aztán hatot, aztán haladtunk egyre lejjebb, a lejtő aljáig. A sorok mellett cölöpök mutatják, kiknek a tőkéi virulnak ott. Van mind a három fajtából, amelyek a Budai vöröst adták, nagyjából abban az arányban: kadarka, kékfrankos, csóka. Kadarkából pedig a Kárpát-medence mindenféle szögletéből érkeztek változatok, úgyhogy lett egy különleges fajtakertünk, mostanra összesen úgy 800 tőke. Ennek a művelése persze már meghaladja erőinket, így szövetkeztünk a Corvinus Egyetemmel, amelynek szőlész-borász hallgatói újabban nálunk gyakorlatoznak, és ez mindenkinek előnyös. Borunkat, amelyet Anno néven „törzskönyveztek”, egy Budapest környéki pincészet készíti el, s már rangos díjakat is nyertünk vele a kiskőrösi nemzetközi kadarkaversenyen.
Az utóbbi években kétszer is törzshelyet váltottunk: a Gundelben, aztán meg Óbudán, a Kéhliben jártunk össze, amíg lehetett, ott tervezgettük a következő szüretet. A Kadarka Kör ugyanis, amíg a járvány ránk nem telepedett, évről évre víg szüreti mulatságokat is tartott a Jókai-kertben. Ilyenkor Tóth Lyózsi kadarnagy, faszobrász barátunk felölt egy rettentő padlizsánlila slafrokot, meg egy hatalmas fekete kalapot – amitől a megtévesztésig olyan lesz, mint az agg Jókai –, e sorok írója pedig kadarnagysádi minőségét felfüggesztve Laborfalvi Róza szerepében dirigálja az urát, a puttonyosokat és a fellépő gyerekeket, akik harmonikaszóra szaporázzák a színpadon a sváb polkákat. A Hegyvidék, sőt a távolabbi kerületek népe meg szépen átsétál a szőlőskert felső végébe kilátást csodálni, zsíros kenyeret falni, törkölyt és kadarkát inni, könyveket venni a Budapesti Városvédő Egyesülettől, madaras jelvényt vagy akár nagycsaládos madárodút a Madártani Egyesülettől, és ha maradt, hát pár palack Annót is, hogy még karácsonykor is legyen mire emlékezni.
Találkozunk-e idén októberben végre megint a hegyen?
Az aquincumi lelőhelyű kőemlékeket magában foglaló kőtár Magyarország, sőt – Itália után – Európa egyik legnagyobb lapidariuma. Az aquincumi kőtár jelenleg több mint 1000 leltározott tételt tartalmaz. Az anyag sírkövekből, votív és építési feliratokból, valamint épületfaragványokból és – kisebb részben – használati tárgyakból (pl.: őrlőkő) áll. Mennyiségénél és összetételénél fogva elsőrangú forrásanyag nemcsak a helyi társadalom történetére, összetételére, vallására, hadtörténetére vonatkozólag, de a nemzetközi ókortudomány is fontos forrásanyagként tartja számon. Programot tartja: Quittner Zoltán
Az együttes számára az átiratokat Lukács Gergely tubaművész készítette. Ünnepeljük együtt az újranyitást a 3K előtti téren! A helyszínen büfé, sütemények, kávékülönlegességek, üdítő, a gyerekeknek meglepetés. A belépés ingyenes, de a korlátozott ülőhelyek száma miatt regisztrációhoz kötött.
Élje át velünk a közös, családi alkotás élményét! Az Esernyős Galéria aktuális kiállításához kapcsolódva több képzőművészeti technika kipróbálására nyílik lehetőség Polyák Aida művészetpedagógus, az Aelia Sabina Alapfokú művészeti iskola tanárának és Tenk Dóra önismereti és művészeti coach, a T-Art alapítvány kurátorának közreműködésével. A program a szabadon alkotás élményét kínálja minden korosztály számára! 16.00-18.00: T-Art 30 jubileumi kiadványának bemutatója. Kerekasztal beszélgetés a kiadványról, az alapítvány küldetéséről és eredményeiről. Meghívott vendégek a könyv szerzői és az alapítvány kuratóriumának tagjai: Nagy T. Katalin, Révész Emese, Wehner Tibor, Lévay Jenő, Szurcsik József, Verebes György és Tenk László. A beszélgetést vezeti: Garami Gréta művészettörténész, a T-Art Alapítvány kurátora, képviselője
Sőnfeld Mátyás zeneterapeuta programja fergeteges zenés élményt ígér, különleges hangszerekkel találkozhattok, kiderül, hogy lesz szívószálból duda, milyen hangszer lesz a chipses dobozból, kísérletezhettek rezgésekkel, tippet kaptok arra, hogyan készítsetek otthon hangszert. Mozgás, játék a szabadtéren! Mindez gitár kísérettel és természetesen rengeteg hangszerrel! Ajánlott korosztály: 5 – 8 éves kor.
A láthatatlanok Négy mindenre elszánt szociális munkás nőknek fenntartott hajléktalanszállót vezet. Állandó vendégeiket fürdővel és meleg étellel várják, valamint mindent elkövetnek, hogy segítsék az emberi méltóság megőrzését és a társadalomba való visszailleszkedést. Amikor az emberi tényezőt teljesen figyelmen kívül hagyó bürokraták ellehetetlenítik őket, hősiesen szövetkeznek, hogy a szabályokat áthágva segítsenek pártfogoltjaikon. Úgy döntenek, saját szakállukra tovább üzemeltetik a helyet, éjszaka menedéket nyújtanak, nappal pedig azon fáradoznak, hogy kiépítsék vendégeiknek a megfelelő szociális hálót. Magánakciójuk azonban nem maradhat örökre titokban. A láthatatlanok szeretnivaló karakterrel teli igaz történet, amelyben a profi színészek oldalán a hajléktalanok önmagukat alakítják. A film hazájában az év meglepetés sikere lett, eddig több mint másfél millióan látták.
A terület ugyanakkor nem csak a civilizáció történetének kutatóit csábította, hanem a földtörténet, a geognostica hazai szerelmesei is e helyen gyűjtöttek adatot a magyar föld geológiai előzményeinek megértéséhez.
A Kiscelli Park területén a 19. században élénk bányászati tevékenység folyt – ennek nyomát őrzik ma a hatalmas kráterek és gödrök. Külszíni fejtésű bányákban, kemény édesvízi mészkövet termeltek ki, amiből a 19. századi Óbuda utcáit kövezték, illetve a fennsík északi, meredek oldalában, az egykori kamarai téglavető számára agyagot bányásztak, amelyből a budapesti házépítésekhez égettek téglát.
Hantken Miksa őslénykutató által a kiscelli agyagból gyűjtött őslények (foraminiferák).
A tenger világa – a kiscelli agyag
A kiscelli park alsó geológiai rétege az ún. kiscelli agyag. Ez a kőzet a középső oligocén tengernek nem egészen partközeli iszapüledéke. A Kiscellről elnevezett agyaghoz kötődően ezt a kb. 30 millió évvel ezelőtti földtani korszakot, Magyarországon kiscelliennek nevezik. Szerte Pesten és Budán megtalálható ez a földtani formáció, Budán 100–200, Pesten 400-500 méter vastagságú réteget képez.
A kékes-szürke színű kiscelli agyag iszapfinomságú márga, amelyben túlnyomó az agyag, de nem hiányzik belőle a mész és a kvarchomok sem.
Az agyag maga rétegezett; ez a rétegezettség még a tengerben való leülepedéskor jött létre, a víz vegyi összetételének változásakor. Téglagyártáshoz úgy tették képlékennyé a frissen bányászott, darabokra széteső agyagot, hogy a feltárás után fagyásnak tették ki egy télen át. A budai téglagyárak hagyományosan ezt az agyagfajtát használták, a pestiek a kőbányai agyagot. Építkezésre a kiscelli agyag jobb, mert kevesebb a só-, viszont nagyobb a mésztartalma.
Kiscell környéke a téglagyártás hazája: többek közt a budai királyi palotát felépítő Holzspach Téglagyár működött a Szépvölgyi úton (a későbbi Salgo Téglagyár), az Újlaki Téglagyár üzemei pedig a Bécsi út mentén, a mai városi házak helyén, a Nagyszombat téren, illetve a Váradi utca hegy felőli végében, és a külső Bécsi út mentén még több helyen voltak.
Magának a kiscelli parknak az északi végében a 18. században alapított kamarai téglavetőt Jakob Kunewald vállalkozó működtette 1857-től, akinek Mátyás királyhoz címzett, 1871-es villája – igaz, felismerhetetlen állapotban – ma is megvan a Doberdó úton, a parkban. Kiscelli agyagot használtak József főherceg pilisborosjenői téglagyárában is. Érdekesség, hogy a főherceg fiának szintén a kiscelli parkban volt ingatlana, egy bérháza szemben Kunewald villájával, a Doberdó úton.
A kiscelli agyag faunája tengeri eredetének megfelelően sósvízi. Igen sok apró foraminiferát, azaz csiga- és kagylószerű őslény kövületét tartalmazza.
Ezt a réteget először módszeresen Szabó József ügyvéd és bányamérnök írta le 1858-ban. Szabó már 27 évesen, a szabadságharc alatt Kossuth pénzügyminisztériumában a puskaporgyártáshoz szükséges salétromtermelés országos főfelügyelője volt, és őt tekinthetjük a magyar geognostica (a föld eredettörténetének tudománya) megalapítójának. Tiszteletére munkatársa, Hantken Miksa a kiscelli földtani réteget Clavulina Szabói-rétegnek nevezte el.
A fenti bányák sokszor 20–25 méternél is magasabb szelvényeit tanulmányozták a föld mélyének kutatói a 19. században. Ide zarándokoltak a hazai őslénytan pionírjai, akik gyönyörű ábrákon rögzítették az egyes földtörténeti korok kőzeteibe zárt fosszíliákat. Nem véletlen, hogy a hazai bányamérnöki kutatás fellegvára, a Bányászati Kutató Intézet 1950-ben a Kiscelli Park nyugati oldalán, Schmidt Miksa egykori kertészetének területén foglalt telket szocreál székházának.
Hantken Miksa őslénykutató által a kiscelli agyagból gyűjtött őslények (foraminiferák).
Források és patakok
A kiscelli agyag vízzáró rétege és a fölötte képződött sárgás, meszes löszréteg között rétegvízfolyás jellemző az egész kiscelli fennsíkon. A felszíntől nem túl mélyen csordogáló víz a kiscelli parkban és környékén sok helyen előbukkant. Némelyik forrás csodatévő hírében állt, a leghíresebb ezek között a Szent Vér Kápolna szentélyében foglalt forrás, amely lassan három évszázada bugyog.
Ma is látható egy olyan téglaboltozatos hidacska a parkban, a Kálvária szoborcsoport mögött, amely alatt ma már nem csörgedez patak, de feljebb, a Vasas sporttelep mellett, a parkban, egy fa gyökere között ott találjuk az egykori patakocska forrását. A víz a Vasas lebetonozott parkolója miatt sajnos elvesztette egykori medrét, és nem találja útját a bájos hidacska alá.
1954-ben a kastélyparkban és közvetlen környezetében összesen 7 természetes vízforrást tartottak még nyilván. Csordogáltak inkább, valamelyik csak időszakos volt, a többi napi 2-3 ezer litert adott. Már akkor sem volt iható egyik vize sem magas nitrát tartalma és baktériumfertőzöttsége okán.
Az Ősduna emlékei
A kiscelli agyagra édesvízi homokos-kavicsos réteg települt. Az Ősduna a mai 0 pontnál 42 – 45 méterrel magasabb volt és – bár több ágra bomolva – szélessége mintegy 13 km volt, egészen a mátyásföldi dombokig terjedt. Óbudai partja a kiscelli fennsík volt. E folyami ágak kb. 2 millió évvel ezelőtti parti üledéke maradt épen a Kiscelli Park mészkő sapkájának védelme alatt.
A kiscelli őslénykutatás egyik érdekes jelensége, hogy amíg a kiscelli agyagból tengeri állatfélék, addig ebből a dunai hordalékrétegből édesvízi élőlények megkövült maradványai bonthatók ki.
A mészkősapka – őslények sírkertje
Erre a rétegre édesvízi mészkőlemez, travertino réteg települt. Ennek képződését egyesek egy jégkorszakból visszamaradt tóra (amelynek vízzáró alapját a kiscelli agyag képezte), mások a területen tapasztalt forrásvizekre vezetik vissza. Utóbbi szerint a forrásvizekből mintegy 1km2 nagyságú forrásmedence alakult, és ebből jött létre a kiscelli párkánysík mészkősapkája. Szabó Józsefnek még az aktív bányászati tevékenység idejéből származó megfigyelése szerint a mészkőréteg a legnagyobb vastagságot (mintegy 20 métert) délen, az egykori Holzspach Téglagyár agyagfejtőjében éri el (a mai Montevideo utca környékén); a travertino észak felé egyre vékonyodik, és a kiscelli kolostor mögötti magaspartnál – szép magyar szóval: martnál – elfogy („kiékül”). A mészkőlemez rétegezett, és bizonyos kéregmozgások következtében észak-északnyugati irányba dől 6 -8o alatt.
Vörös László 1833-as, Pestet és Budát ábrázoló térképéből egy kivágat, amelyen a kiscelli téglavetők és a kőbánya jelölve van. Forrás: Kiscelli Múzeum
E réteg faunáját először Kubinyi Ferenc őslénytankutató írta le. Ősemlősállatok (szarvasfélék, kérődzők) csontmaradványait bontotta ki a mészkőrétegből, és szállította be 1856-ban a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi tárába. A földtörténeti negyedkorból származó forrásvízi mészkőben a Holzspach Téglagyár területén találtak teknőstetemeket, édesvízi csigaféléket és növényeket is.
A mészkőréteg képződésében szerepet játszott a Mátyás-hegyről lemosódó, legördülő kőtörmelék, amely a mészkőrétegbe települve egyfajta brecciás, zárványos szerkezetet alakított ki.
A kiscelli fennsík legfelső rétegét a mészkőlemezre települt löszös hordalék képezi, amely réteg kiváló szőlőtermő talaj volt, így a 18. században a trinitáriusok a domboldalon termett gyümölcsből készített borral kínálhatták a zarándokok tízezreit.
A bortermelés emléke a Kiscelli Múzeum alatti sziklapince, egy 400 m2 nagyságú barlanggá tágított természetes üreg; a trinitárius barátok borpincéje, illetve a szerzetesrend feloszlatása után a betelepült katonaság élelmiszerraktára volt. A múzeum bejáratától a 2018-ban múzeumi kiállítótérré alakított fantasztikus termekbe lemenet jól leolvasható a fenti mozgalmas földtörténet: keresztülmegyünk a 3–4 méter vastag édesvízi mészkőpaplanon, a pince rakott kőfalai mögött pedig ott sárgállik a meszes, iszapos, sárga lösz. A padlószint alatt 1–1,5 méterrel időközönként rétegvizek folynak át, ahonnan lefelé már az őslényeket őrző kiscelli agyagréteg kezdődik 100-200 méter mélységig.
(Nyitóképen: A kiscelli kastély alatti forrásra települt kút, ahol a kőszállító szamárfogatok megálltak az állatok itatására.)
A gombák országa igen változatos, önálló, a növények és az állatok országával azonos szintű rendszertani egység. A gombák országában a legújabb, filogenetikai eredmények figyelembevételével 19 törzs található. Az amatőr gombászok, gombagyűjtők ebből mindössze két törzsbe, a tömlősgombák és bazídiumos gombák törzseibe tartozó fajokkal foglalkoznak. Rendszertanilag a zuzmók is ide tartoznak, besorolásuk a gombapartner alapján történik.
Phyllotopsis nidulans
A gombákat azonban nem csak a rendszertani hovatartozásuk alapján szokás csoportosítani. Magyarországon a becslések szerint kb. 3-6000 nagygombafaj (szabad szemmel látható gombafaj) élhet. A nagygombákon kívül (ami pusztán méretbeli, nem rendszertani kategória) vannak még úgynevezett mikrogombák is, melyekkel a hétköznapi ember nem igazán foglalkozik.
Életmódjukat tekintve a gombákat három főbb kategóriába soroljuk: lebontók (szaprotrófok), mutualisták/szimbionták (mikorrhizás fajok, melyek más fajokkal élnek kölcsönösen előnyös kapcsolatban) és különböző fokú paraziták (más elő szervezetek kárára élnek/léteznek). A személyes érdeklődésem a gombák iránt túlmutat az amatőr gombászok és megélhetési gombagyűjtők érdeklődési területén, elsődlegesen a különféle taplók érdekelnek, ennek ellenére remélem, hogy az alábbi sorok minden olvasó számára rejtenek majd némi érdekességet!
A gombagyűjtés szabályait érdemes mindenkinek betartania, ugyanis a közvélekedéssel ellentétben nem lehet mindenhol, korlátlanul gyűjteni.
A gombagyűjtést egyrészt az erdőtörvény, másrészt a természetvédelemi törvény, harmadrészt íratlan szokások szabályozzák. Fontos megemlíteni, hogy a föld alatti gombafajok gyűjtésére a fentiektől eltérő, egyedi szabályozás vonatkozik! Talán a legfontosabb előírás, hogy természetvédelemi területen NEM gyűjtünk. Egyes védett területek esetén van lehetőség előzetes, írásbeli gyűjtési engedélyt beszerezni, de igazából a védett területeket érdemes tabuként kezelni. Ugyancsak fontos, hogy 100% állami tulajdonú erdőben, saját részre napi legfeljebb 2 kg/fő erdei melléktermék gyűjthető (a gomba is erdei mellékterméknek számít), de azt is meg kell említeni, hogy a saját fogyasztás céljára gyűjtött gomba nem kerülhet kereskedelmi forgalomba, ahogy azt is, hogy nem 100% állami tulajdonú erdő esetén az erdőgazdálkodótól minden esetben szükséges előzetes, írásbeli gyűjtési engedélyt szerezni (ez az esetek egy részében nem ingyenes). Fontos, hogy csak jó állapotú, emberi fogyasztásra alkalmas termőtesteket gyűjtsünk, minél jobban szellőző, nyitott gyűjtőedénybe (elsősorban kosarat vagy vászontáskát használjunk)! Az ismert (vagy ismertnek vélt) fajokat az ismeretlenektől érdemes fizikailag teljesen elkülöníteni (erre pl. kiválóak a kisebb-nagyobb papírzacskók, tasakok), ismeretlen fajból sose gyűjtsünk 1-2 termőtestnél többet! És talán a legfontosabb szabály, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden étkezési céllal gyűjtött gombát még az elkészítés előtt(!) mutassunk meg a legközelebbi szakképzett gomba-szakellenőrnek! A lakossági gombavizsgálat a budapesti piacokon – és egy-két esettől eltekintve országszerte – ingyenes!
Chlorociboria aeruginascens
Ha a Budakeszi Parkerdőt nem nézzük, mivel szorosan véve nem része a Budai-hegyeknek, akkor én három területet ismerek eléggé ahhoz, hogy írjak róluk. Az egyik a Mátyás Király Vadasparkja néven ismert és kedvelt kirándulóhely, a másik a Hármashatárhegy, míg a harmadik a Szépvölgy. Mindhárom területre a lombos fákból álló vegyes erdő a jellemző, de találhatunk gombász nyelven ”kéttűs” fenyves foltokat is (ami erdei es feketefenyvest jelent).
Tapasztalatom és becsléseim szerint a Budai-hegyek gombavilága legalább 5-600 nagygombafajra tehető.
Ezeken a területeken több védett gombafaj található, ilyenek pl. az olaszgomba, a 2018-as év gombája, a süngomba, laskapereszke, gyökeres álpereszke, fakópikkelyes tőkegomba, cafatos pöfeteg, feketepelyhes csengettyűgomba, óriás bocskorosgomba, ami történetesen a 2021-es év gombája (az összes itt felsorolt védett faj természetvédelemi értéke: 5000 Ft/termőtest). A fajok mikológiai jellemzését, leírását többek között az ország legnépszerűbb és egyben legteljesebb gombász oldalán, a Miskolci Gombász Egyesület (MIGE) holnapján is el lehet olvasni, de azokat a Magyar Mikológiai Társaság legújabb tankönyve, a Képes Gombakalauz is tartalmazza.
Mycena renati
A ritkább, de nem védett fajok közül a laskafélékhez csak nevében tartozó narancssárga laskagomba, az őzlábgombákhoz ugyancsak a magyar nevében tartozó feketedő őzlábgomba, a főleg öreg bükkön termő gyantás kérgestapló, a magyar névvel nem rendelkező, holt keményfa anyagot bontó reszupinátus (nem vagy alig kalaposodó, teljesen a szubsztrátumra simuló) tapló faj, a Ceriporia excelsa, a föld alatti életmódot folytató álszarvasgomba fajok termőtestén élősködő triflaáruló gomba, a 2020-as év gombájának választott, hamarosan újra megjelenő csoportos csészegomba, az üde, nyirkos élőhelyek egyik karakterfaja, a sárga lapátgomba, a sok holt faanyagot tartalmazó erdők ékköve, a rézrozsdaszínű csészegomba és az óriás bokrosgomba, korábbi nevén óriás likacsosgomba érdemel említést.
Trametes versicolor
Tapasztalati tény, hogy az emberek többségét elsősorban az ehető gombafajok érdeklik. Szerencsére a Budai-hegyekben számos kedvelt, jóízű, ehető gombafaj terem. A többségük ugyan őszi faj, de azért egy kis helyismerettel egész évben lehet ehető fajokat találni. Ezek közül talán a petrezselyemgomba az egyik legkülönlegesebb. Szép számmal képviseltetik magukat a különböző galambgombafajok, ezek közül közel sem minden faj ehető, de aminek a kalapbőre zöld, kék vagy lila, azokat érdemes lehet gyűjteni, míg a piros(as) kalapbőrűeket nem, hisz a többségük vagy nem ehető, vagy mérgező. Számos, lombos erdőben termő egyéb nemzetség fajaira is érdemes lehet odafigyelni, többek között a bükkösökre jellemző elefántcsont csigagombára és más csigagombákra, a nagy őzlábgombára és rokonaira, az óriás pöfetegre, ami Magyarország egyik legnagyobb termőtestet fejlesztő faja, valamint a füves részek kiváló illatú fűszergombájára, a mezei szegfűgombára. Különleges ételek készíthetők a vöröses nyálkásgombából, ami a fenyvesek lakója és főzés közben lilára változik a színe. A tejelőgombák közül a különböző élénkszínű tejnedvű fajok (ezeket hívjuk rizikéknek) ugyancsak a fenyvesekben találhatók, de olykor egyetlen erdei vagy fekete fenyő is elég lehet nekik. A csiperkék gyűjtése nagy körültekintést igényel, hisz ehető és mérgező csiperkefajok képesek közvetlenül egymás mellett nőni. Fiatalon ehető taplófajaink a lombosfákon növő pisztricgomba, a beteg, legyengült tölgyeken termő májgomba és az ugyancsak lombosfákon növő sárga gévagomba. Fenyőn növő, ehető taplófajról nincs tudomásom. A tavaszi fajok közül a májusi pereszke , a gyapjas tintagomba és a különböző kucsmagombafajok érdemelnek említést. A téli fajok közt a téli fülőke , a lilatönkű pereszke és a késői laskagomba talán a legnagyobb mennyiségben gyűjtött fajok.
A legtöbb hazai gombafaj vagy nem ehető, vagy nem rendelkezünk róluk elegendő információval ahhoz, hogy az étkezési besorolásuk más lehessen.
Az, hogy egy faj nem ehető, nem jelenti azt, hogy mérgező lenne. A leggyakoribb ok, hogy vagy az ízük, állaguk, illatuk (szaguk), de gyakran csak a méretük nem teszi őket emberi fogyasztásra alkalmassá. Egyébként sem kell mindig mindent megenni, ráadásul nagyon szép kis gombák vannak, amiket nem az ízükért kedvelünk. A különböző kígyógombák igen változatos színűek és méretűek, a nemzetség egyetlen faja sem ehető (néhány faj, pl. a retekszagú és a rózsás kígyógomba mérgezőek), de ugyancsak nem ehetők a réteggombák, a taplók többsége, de a nagyon törékeny korallgombák többségét sem fogyasztjuk. A kígyógombák mellett a pókhálósgombákat érdemes még mindenképp megemlíteni, amiket nem gyűjtünk étkezési céllal, hisz határozásuk igen nehéz, többségük nem ehető, némelyik faj mérgező, de van halálosan mérgező faj is köztük, így az a pár ehető pókhálósomba, amit emiatt kihagyunk, igazán nem éri meg a kockázatot…
Chroogomphus rutilus
Magyarországon nincs és szerencsére nem is lehet olyan cikk, amiben ne hívnánk fel a figyelmet arra, hogy vannak súlyosan, akár halálosan mérgező fajok. A gyilkos galócát minden erdőjárónak ismernie kellene. Ugyancsak halálosan mérgező a fenyves sisakgomba, de több kis méretű őzlábgombafaj is. Szerencsére ezek nem túl gyakran kerülnek kosárba, hisz színük, illetve méretük miatt nem igazán számíthatnak az amatőr gyűjtők érdeklődésére, vétlen gyűjtés (összetévesztették egy ehető fajjal) azonban bármikor előfordulhat, különösen, hogy ezek elég gyakorinak számítanak a Budai-hegyekben.
Hericium erinaceus
Akit a fentieknél jobban is érdekel a terület gombavilága, javaslom, vegye fel a kapcsolatot a területet jól ismerő gomba-szakellenőrökkel, gombaismereti oktatókkal, mikológusokkal. Idén tavasszal számos alapfokú gombaismereti tanfolyam indul (a járványra tekintettel többnyire on-line, elméleti és kiscsoportos gyakorlati képzéssel). Eredményes, élményteli és főleg biztonságos gombászást, erdőjárást kívánok mindenkinek!
Van egy kortárs táncművészeti mesterdiplomád és egy tánciskolád, de mi mégis egy gyógynövényes workshopon találkoztunk. Aztán az ismerősi körömben egyre többen rákattantak az egyedi tervezésű maszkjaidra. Eddig még nekem is követhető volt a történet, hiszen az utóbbi egy évben egyre kevesebb dolog késztet felcsuklásra, de hogy következnek ebből a gyógynövényes ékszerek?
A gyógynövényeket a családomból hozom, nálunk ugyanis senki nem szeret orvoshoz járni. Úgy is mondhatnám, hogy van némi medikál-fóbiánk. A nagymamám is kertészkedik és elképesztő tár van a fejében: rengeteg gyógynövényről szinte mindent tud. 3-4 éves koromból van egy emlékképem, ahogy mutatja nekem a cickafarkat és magyarázza, hogy vértisztító hatású, hogy minden női bajra azt kell csinálni, hogy beülsz egy bögre cickafark-teával egy kád cickafark-fürdőbe és minden bajod elmúlik. És tényleg csodálatos – nekem is sokszor segített!
Az anyukám szintén mindent így kúrál, és vannak olyan családi gyógynövényeink, amik olyanok, mint a Vindex a Bazi nagy görög lagzi című filmben: a csalán például mindenre jó.
A cickafark majdnem mindenre használ, de a körömvirág tényleg mindent kikúrál, a fokhagyma pedig mindenre IS jó és a kettő együtt a lábadat is visszanöveszti, ha kell… A kedvenc családi legendánk, hogy anyukám egyszer – 10 év óta először – olyan rosszul volt, hogy elment orvoshoz, aki közölte vele, hogy olyan csúnya tályog van a torkában, hogy ezt műteni kell. Ő kért három napot, majd hazajött és onnantól kezdve három napig minden fokhagymában úszott. Az anyukám, a konyha, a lakás, a családtagok, tényleg minden – majd visszament és a doki hüledezve közölte, hogy látja, hogy ott volt egy tályog, de hova tűnt a helyéről?! Ő pedig azt válaszolta, hogy akkor inkább mégsem műttetné meg a helyét, ha lehet.
Ez tündéri, de lehet ezt valahogy önfenntartásra is fordítani?
Lehet, de ezt csak a Covid hozta. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy egyszer majd gyógynövényes ékszereket készítsek, de sosem csináltam meg, mert van egy tánciskolám, előadóművész vagyok és van egy kicsi gyerekem – így nem volt rá érkezésem. Aztán egyszer csak egy laza csuklómozdulattal befagyasztották a magyar előadóművészetet. Ezzel belém szorult egy rakás kreatív energia, amit úgy döntöttem, hogy mégsem depresszióba fojtok, hanem ebbe. Sokkal több időm volt kirándulni is, és a kirándulások alatt elkezdtem egyre tudatosabban gyűjtögetni:
ezek a gyógynövények mindig voltak itthon, de csak úgy magunknak használgattuk – most érkezett el az idő, hogy komolyabban képezzem magam és időt szánjak az ékszerekre is.
Hogy zajlik egy kirándulás, amikor te nekiindulsz? Célzottan gyűjteni mész valamit, vagy kirándulni mentek és közben eléd ugranak a természet csodái?
Inkább az utóbbi. Általában egy barátnőmmel indulunk neki, aki nagyon becsületesen és pontosan megtervezi a túrát, figyelembe véve azt is, hogy milyen évszak van, tehát én mennyi időt fogok elmolyolni a susnyásban. Télen tudunk tempósabban haladni, de pontosan tudja, hogy tavasztól őszig én percenként megállok valamit megcsodálni vagy éppen letérek az útról és offtrail-üzemmódba váltok… Szerencsére általában viszünk magunkkal egy rakás gyereket is, akik egyébként is szeretnek lassabban menni és mindenre rácsodálkozni, így nem úgy néz ki, mintha csak azon múlna a tempó, hogy én mindent körbe-örvendezek, hogy „jaj, de jó, itt ez is van, meg nézd, ott az is van!”
Az ékszereidből sugárzik ez az életöröm. De ezenkívül van bennük tudatosság? A gyógynövények szerinted hatnak a teásbögrén kívül, viselés közben is?
Én ezt inkább a felhasználóra bíznám – nem merek semmit állítani. A válogatásban persze van koncepció. Nemrég volt egy felkérésem, amit nagyon szerettem: valaki megkeresett azzal a kéréssel, hogy a kislánya pont a menstruáció és a nővé érés határán áll, és szeretne egy olyan ékszert, amiben olyan gyógynövények vannak, amik segíthetik ezt a folyamatot. Ez nagyon szép feladat volt, élveztem összeválogatni a növényeket, és a kislány azóta is büszkén hordja őket. De volt, aki azt mondta: 15 év egyedülálló lét után már szeretne párkapcsolatot, és olyan gyógynövényekkel rakjam tele a karkötőjét. Egyre többen találnak meg ilyen felkérésekkel, ami nagyon szép kihívás. Azt gondolom, hogy biztosan van hatása így is a gyógynövényeknek, mert hiszek abban, hogy a placebonál hatásosabb dolog kevés van a világon: az ember egy kis segítséggel magában kezd hinni. Ugyanakkor rezgése mindennek van. Másrészről nagyon jó emlékeztető, ha ezeket a növényeket magunkon hordjuk. Nézd, ha én ide kiírom, hogy hagymát kell vennem, mert elfogyott, akkor sokkal nagyobb eséllyel jut eszembe, amikor a boltba megyek, hogy vegyek hagymát is.
Így, ha hordok valamit a nyakamban, ami emlékeztet egy dologra, akkor az sokkal többször fog eszembe jutni és hamarabb megtörténik az, amiért hordom – egyszerűen azért, mert többet foglalkozom vele.
A hit szerintem nagyon sokat segít a hatásban: hogy „spirituális rezgésszámban” hol állnak ezek az ékszerek és növények, azt nem tudom: én valahol a hit és a szkeptikusság határán billegek ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban. Azt viszont biztosan állítom, hogy akik hisznek benne, azoknak többet segít, mint akik nem – de én nem szeretném ezt megmondani senki helyett. Azt az üzenetüket viszont büszkén közvetítem, hogy a természet csodálatos és nagyon kell rá vigyáznunk.
Tehát valami térítés-féle mégis van benne?
Hát persze! Ha csak annyi, hogy az alapszemlélet kellene, hogy legyen, hogy ha valamit bevittünk magunkkal az erdőbe, azt hozzuk is ki –, az már hatalmas haladás lenne! Hogy a zsömle zacskójába dugjuk vissza annak a csomagolását, amit beletettünk a zsömlébe és majd otthon dobjuk ki. Vagy ha valaki dohányzik, akkor a csikket csomagolja már akár csak egy papírzsepibe és vigye el az első kukáig, amikor visszaér a buszmegállóba – vendégségben sem szoktad beletaposni a padlószőnyegbe, nem? Vagy ha igen, akkor jogosan zavarnak haza, mint a buli bunkóját.
Az ékszerekre visszatérve: a többi kiegészítőnek, tollaknak és botocskáknak is van gyógyító szerepe?
Nem, ezeknek csak dekorációs szerepük van, abba azért még nem merültem bele, hogy melyik madár mit jelent… Aki makramézik, az általában kristályokkal is foglalkozik, de engem ez is elkerült. A színekkel viszont szoktam cselezni. Én a színeket csakrákhoz tudom kötni, mert azokról tanultam: pont ugyanazt gondolom róla, mint a gyógynövényekről.
Aki hisz benne, annak még jobban használ és az is biztos, hogy bizonyos színek jelentenek dolgokat az egyes embereknek, hiszen a színek nagyon fontosak az életünkben.
Ezért igenis tud egy szín képviselni valamit, ami erősíti a folyamatokat, de ezt is inkább erről az oldaláról közelítem meg, nem az ezoterikus jelentésük felől.
Ebben a percben Luca felpattan, mert Beléndek, a 10 hetes, egyelőre mudira hasonlító legújabb családtag elcsór egy vöröshagymát a zöldségeskosárból, nekem pedig potyognak a könnyeim a röhögéstől. Most komolyan, az alma és a krumpli mellől pont vöröshagymát akar rágcsálni egy kiskutya?!
Igen, Beléndek a neve és még minden túlságosan érdekes neki. Mindig is mentett kutyáim voltak, és most is elterveztem, hogy egy mudit szeretnék: legyen kis testű, rövid szőrű, bírja a lakásban élést és a gyerektársaságot és semmiképpen ne legyen kölyök, mert ahhoz borzasztó sok energia kell. Vannak olyan mudik, akik kifejezetten boldogok ilyen környezetben, de most a negyedik fajtamentőnél és menhelyen sem jártunk sikerrel. A sorsszerűségben nagyon tudok hinni: éppen kijelentettem, hogy akkor ezek szerint nem most jött el az örökbefogadás ideje, amikor Tatabányáról visszahívott egy hölgy és átküldte a képet, azzal a történettel, hogy őt karácsony előtt szó szerint behajították egy családi ház kertjébe. Persze azonnal elvesztem. Próbáltam utánanézni, hogy meg lehet-e jósolni, hogy mekkorára nő majd: a jelek szerint minden bizonnyal 15 és 24 kiló között lesz valahol – azaz fogalmunk sincsen. Szóval most itt ülök egy totyogós korú kölyökkutyával, amelyik valószínűleg nagy testű és hosszú szőrű lesz – de hát olyan okos, mint a nap. Régi álmom volt, hogy egyszer majd kutyával járjak gombázni – ez most vele teljesülhet. A mi családunkban a gombázás volt a mumus: az valami rettenetesen veszélyes dolog és jaj’istenem, mind meghalunk – engem viszont egyre jobban érdekelt.
A Fény utcai piac gombavizsgáló szakértőjével már kifejezetten baráti a kapcsolatom, de jövőre már mindent tudni fogok! Most ugyanis belekezdtem a gombaszakértői képzésbe is.
Bár ennek lehet, hogy az lesz a vége, hogy soha többet nem merek majd gombához nyúlni… Mindenesetre az anyukám már enyhül: karácsonyra csináltam neki egy befőttesüvegnyi instant gombalevest, és azzal adtam át, hogy egyrészt én már ettem belőle, másrészt természetesen bevizsgáltattam! Kíváncsi leszek, hogy megkóstolja-e. A tanfolyamot is az élet sodorta elém: tavaly vettem egy picike házat Nagymaroson, ahol a kertben csodák teremnek: lilatönkű pereszkék, fenyőtinóruk. Egy nap szedtem belőle, de aznap nem jöttünk haza, így a közelben kellett keresnem egy gombavizsgálót – a szomszéd faluban pedig találtam egy tüneményes hölgyet, aki szinte azonnal fogadott és nagy örömmel magyarázott el mindent. Most tavasszal pedig egyértelmű volt, hogy az ő képzésére jelentkezem. Nagyon kíváncsi leszek, mert bár még nincs gombaszezon, most hétvégére tervezzük a kisfiammal az első olyan, rövidebb túrát, ahová Beléndeket is visszük: természetesen biciklivel. Ezért lakik itt a sarokban a biciklis utánfutó, hogy mindannyian szokjuk – a macska már majdnem kisajátította.
Ezt írtam kb 8 éve a Hentesnél evők baráti köre nevű csoportomban, miután látogatást tettem a Csillaghegyi Húsboltban. Hentesügyi érdeklődésem azóta sem apad, bár az oldalt már nem töltöm olyan lelkesedéssel, mint egykor, de a Csillghegyi Húsbolt nem esett ki a látómezőmből, mert lényegében az egyetlen hentes a városban, aki annak rendje, módja szerint használja a Facebookot. Ennek eredményeként minden reggel elalélok egyszer, amikor megjön a frissítés, hogy ma éppen mivel kedveskedik a hentes a vendégeknek. Fejhús nincs minden nap, de olykor előfordul.
Ilyen előzmények után tettem kovid-biztos látogatást a minap a Csillaghegyi HÉV megállóval szembeni üzletben, ahol azzal kellett szembesülnünk, hogy a bolt húst már egyáltalán nem árul, valójában nem hentes, hanem kifőzde.
Fájdalmasan sok hentes zárt be az elmúlt években Budapesten, a magas munkaerő költségek és bérleti díjak, illetve a nagy láncok versenye mellett a hús egyszerűen nem hozta be az árát.
Sokan választották azt az utat, amit a Csillaghegyi Húsbolt is tett, hogy átálltak a nettó etetésre. A húsáru és a helyben sütés megosztja az energiákat, hosszabb a nyitvatartási idő, egyszerűen emberigényesebb, mint fenntartani valamit, ahol reggeltől délután 3-ig lemegy a forgalom, és már lehet kezdeni a zárási folyamatot, hogy aztán 4-kor kalap-kabát, el legyenek engedve az alkalmazottak.
Értem én ezt persze, de van valami fájdalmas ebben, legalábbis nekünk Hentesnél evőknek, mert van valami utánozhatatlan bája annak, ahogy az ember pultra könyökölve, hatalmas húsok és kolbászok között álldogálva bekapja a hentes portékákat, csülköt, tarját, hurkát, kolbászt, rántott húsokat és dagadókat, némi tormával, mustárral, jóféle kenyérrel, hersenős savanyúsággal, hogy aztán töltekezve menjen oltakozni.
A hentes sült áruja, amióta a világ a világ, a bolt kirakata volt egyben, itt mutatta meg a mester, hogy mit lehet kihozni abból a tőkehúsból, amit ott helyben meg is vehetek.
Ezért nem láttál hentesnél – na jó, elvétve talán – vékonyra klopfolt rántott húsokat, ehetetlenül szárazra sütött karajszeleteket, vagyis mindazt, ami a magyar büfé és kifőzde kultúra legrosszabb hagyománya volt. Most, hogy a boltok kifőzdévé alakulnak, nem marad más, mint a hentes – ha ő marad egyáltalán az üzletben – becsülete, ami vagy elég, vagy nem ahhoz, hogy az ételek ne veszítsenek egykori értékükből.
A Csillaghegyi Húsbolt a jó példák közé tartozik, itt megmaradt Károly úr a pult mögött, és ha időben – leginkább délelőtt – teszünk látogatást a tett helyszínén, akkor a legjobb hentes hagyományoknak megfelelő sült áruból falatozhatunk. A rántott csirkecomb filézve készül, így nem kérdés, hogy átsült-e, mert igen, mégpedig porhanyósra, a panírja roppan, és a karaj is remek, kellően vastag ahhoz, hogy ne süljön rágósra. Az oldalas kellemesen fűszeres és porhanyós, a véres és a májas hurka is kiváló, bár én az egy fokkal keményebb, jobban szelhető hurkákat szeretem, de az ízesítésük decens, hagyja érvényesülni a vér és a máj ízét. És igen, a rántott csirkemáj is úgy készül, hogy nem keményszik ehetetlenre, ami lássuk be, művészet.
Fotó: Máté Sámuel
Délután 1 órára a frissen sült készletek némiképp leapadnak, ilyenkor már a készételek dominálják a pultot, a többféle levestől és a chili con carnétól a töltött káposztán és a pacalon keresztül a szaftos húsokig. Egytál ételekről és köretet igénylő falatokról beszélünk, az adagok kiadósak és henteshez méltóan testesek, de azért ez már egy másik világ. A mezőnyből kiemelkedik a pacal és a tarja, mindkettő csodás a maga nemében. A pacal hozza a savanykás ízvilágot, amit pedig sok helyen erős fűszerezéssel akarnak kiirtani belőle, a tarja pedig úgy omlik szét az ember szájában, ahogy az meg vagyon írva a minden hentes fejében ott élő Hentesbibliában.
Károly úrral szerencsénk van, a húsáru hiányát az üzlet nem szenvedte meg, az igazi hentesáru remek, és a kifőzdei menüsor is hentes értékeket csillogtat. Sajnos az eredeti feelingnek azért nyoma veszett, de a profilváltás érthető, kényszerű lépés volt. Az üzleti modell kiigazítását az is sürgette, hogy a kétféle tevékenységi kör közötti választást a hatóságok is „szorgalmazták” Károly úrnál, ő pedig a hobbiját, a főzést választotta. Mi boldoggá etetve (a kifejezésért örök hálánk Bíró Zsófiának) ennek csak haszonélvezői vagyunk.
A középkori Óbuda – a budai Várhegyen álló új királyi központ elkészültéig „Buda” – kiemelkedő szerepet töltött be az ország életében. A 11-13. század során a mai Árpád híd budai hídfőjének két oldalán helyezkedett el az egykori királyi székhely egyházi és világi központja. Bár a történelem viharai elsodorták a kor díszes templomait, lakóházait, és magát a királyi majd királynéi várat is, a séta során megpróbáljuk rekonstruálni a középkori várost. A séta állomásai: Óbudai Múzeum – Ferences kolostor és templom romjai – Klarissza kolostor maradványai – Középkori piactér – Középkori lakóház a Lajos utcában – Óbudai Múzeum pincéjében látható 14. századi gótikus Szűz Mária templom alapfalainak részlete – Református templom és parókia pincéje, az egykori királyi, királynéi vár várkápolnájának emlékei. A séta az Óbudai Múzeum recepciójáról indul, időtartama kb. 2 óra.
Szesztay Dávid multiinstrumentalista zenész/dalszerző, a Kiscsillag zenekar billentyűs-gitárosa és a Santa Diver nevű jazz formáció basszusgitárosa, számos film és színházi előadás zeneszerzője. Második szólóalbuma 2021 márciusában jelent meg, amit a zenei sajtó és a közönség is rendkívül lelkes fogadtatásban részesített. Dávid ezúttal rendhagyó módon, egymaga játsza majd el dalai közül a számára legkedvesebbeket, betekintést engedve abba, hogy milyen zenei fundamentumra épülnek fel az egyébként nagyon színesen és gazdagon hangszerelt kompozíciói.
A könyvet bemutatja és a beszélgetést moderálja Szegedy-Maszák Zsuzsanna, művészettörténész. A Budapest Galéria örömmel mutatja be június 9-én Tatai Erzsébet Szabics Ágnes képzőművészről és a Budapest Galéria művészetpedagógusáról szóló monográfiáját. Ahogy Tatai Epilógusában ki is tér rá, Szabics kreativitásának egyenrangú megnyilvánulási formája ez a két terület, mely szorosan összefonódik egymással és erősíti is egymást. A monográfiában ezúttal az alkotói tevékenység áll a fókuszban: Tatai, aki hosszú idő óta ismeri a művészt és kutatta munkásságát, szisztematikusan veszi végig a meghatározó korszakokat és irányokat, amelyek mind valamiféleképp a neokonceptualizmus irányzatához és továbbgondolásához köthetők Szabics képzőművészeti praxisában. Időrendben haladva és pontos elemzéseken keresztül, először a kilencvenes évek első felének korai installációit, majd a fotóval való kísérletezést mutatja be, amely a kilencvenes évek második felében volt meghatározó Szabics munkásságában. A Túlélési gyakorlatok sorozatról szóló fejezetek válnak a legfontosabbá: itt a köztéri fotóinstallációk és az új típusú szeriális művek kerülnek a középpontba. Ahogy Tatai Erzsébet fogalmaz, Szabics Ágnes „művészetének mind tökéletesebb szisztematikussága (egyre kifinomultabb, bonyolultabb rendszerekkel) és elanyagtalanodása (például az átlátszó anyagok használatával), a művész elrejtőzése munkáiban és munkáival mind erre (megjegyzés: a konceptualizmus jelenlétére) mutat.” Ugyanakkor az is izgalmas kérdéssé és egyben hiánypótlóvá válik egy ilyen monográfia kapcsán, hogy az eltűnő, efemer, pusztán dokumentációként létező műtárgyakat milyen módon lehet ma értelmezni és visszaadni az olvasó számára.
Végre megtehetjük és megteheted te is! Jöhetsz koncertre, maszk nélkül bulizhatsz, együtt lehetsz a barátaiddal és velünk! Végre!!! Az idei első budapesti, szabadtéri Budapest Bár koncerten, az egyik legkedvesebb helyszínünkön, a KOBUCI-ban! 2020. szeptember 30-án itt fejeztük be, most itt kezdjük újra! VÉGRE! Gyere el, és érezd jól magad: újra a szabadban, újra önfeledten, személyesen – EGYÜTT! Gyere a családoddal, a barátaiddal, élvezzétek a dalokat, a zenét, a nyári estét – élvezd az életet! Június 9-én a Kobuciban az “Ha megtehetnéd” lemez dalaiból és a régi kedvencekből egyaránt válogat Farkas Róbert és a csodálatos Budapest Bár zenekar, valamint Németh Juci, Lovasi András, Rutkai Bori, Keleti András, Frenk és Szűcs Krisztián.
A Logan-testvérek nem éppen a sors kegyeltjei, egyiküket éppen kirúgták a munkahelyéről, a másik pedig egy kocsmában csapos, ahol állandóan amiatt piszkálják, mert hiányzik az egyik karja. A fivérek úgy döntenek, hogy véget vetnek balszerencséjüknek, ehhez pedig hihetetlen tervet eszelnek ki, az egyik leghíresebb NASCAR autóverseny hatalmas bevételét akarják elrabolni a futam idején. A nagyszabású rablás és a tökéletesnek tűnő terv megvalósításához azonban először ki kell juttatniuk a börtönből Joe Banget, a bankrablók koronázatlan királyát.
Ha június, akkor Margó – és végre együtt, élőben! Június 10–13. között új helyszínen, a Városmajori Szabadtéri Színpadon várnak mindenkit, ráadásul talpig ünneplőben, ugyanis 10 évesek lettek! 4 nap, több mint 40 program, rengeteg író és költő, koncertek, felolvasások, beszélgetések, séták. A Margón mutatja be új kötetét többek között Spiró György, Barna Imre, Fábián Janka, Závada Péter, Beregi Tamás, Finy Petra, Hartay Csaba, Babiczky Tibor, Szvoren Edina, Bérczesi Róbert, Kukorelly Endre, Varró Dániel és az elmúlt évek hagyományait követve ezúttal is vendégeink lesznek az idei Libri irodalmi díjasok, Bereményi Géza és Grecsó Krisztián is. Készülnek pár különlegességgel is: itt lesz először látható Vecsei H. Miklós és barátai közös produkciója, a Csoóri Sándor műveiből összeállított Párbeszéd, sötétben című koncert, Závada Péter Gondoskodás című új verseskötetét mutatja be zenész barátaival, illetve újra hosszú idő után újra fellép az első Margó Fesztiválon 2011-ben indult Rájátszás is, Beck Zoltán, Egyedi Péter, Kollár-Klemencz László, Szűcs Krisztián, Grecsó Krisztián, Háy János és Kemény István zenés irodalmi formációja.
Számtalanszor hajtottunk el mellette már autóval, kíváncsian méregettük a múzeum bejáratánál állva, mi rejtőzhet a fák mögött, de sosem merészkedtünk ide gyalogosan. Az eltelt évben élmény volt figyelni az erdei színpad változását, amely tavasszal üde zölddel és madárcsicsergéssel, nyáron hűsítő lombkoronával, ősszel csodálatos színkavalkáddal kápráztatott el minket. Télen pedig a csupasz fák között sétálva feltárult az egész terület „domborzati tervrajza”, kirajzolódtak és átláthatóvá váltak a park útvonalai, romantikus sétára csábító ösvényei. Félreértés ne essék, ez itt nem a párizsi Bois de Boulogne vagy a bécsi erdő, ez „csak” egy kicsi, ám annál szerethetőbb zöld felület, amely az Óbudai Egyetem háta mögött, kíváncsi szemektől bújva várja, hogy felfedezzék.
A városi erdők, zöld felületek szerepe már jóval a járvány kitörése előtt felértékelődött. Budapest is részt vesz például egy nemzetközi Interreg projektben, az URBforDAN (Utilization of Urban Forests as Natural Heritage in Danube Cities), amelynek célja a városi erdők hosszú távú, fenntartható kezelése, vagyis az, hogy hogyan lehet összehangolni az erdők gazdasági, társadalmi és kulturális szerepét, miközben biztosítják, hogy a természetes biológiai sokféleségük is megőrizzék. Manapság minden eddiginél fontosabbá vált a fenntartható fejlődés a városokban, amelyhez ezek a törekvések is hozzásegítenek minket, városlakókat. És ha már olyan szerencsések vagyunk, hogy a városban is élvezhetjük a természet közelségét, érdemes megismerni e helyek múltját, jelenét és jövőjét is.
A böngésző térképébe pötyögve egy szürke folt közepén piros csepp jelöli a Kiscelli Parkerdő helyét. Aki nem ismerős a környéken, a térképre pillantva nem is gondolná, hogy itt – kinézetre és történetét tekintve is – egy vadregényes parkerdő ékelődik a városi utcák szövetébe, egészen addig, amíg nem vált át műholdas nézetre, amelyen már jól látható az egybefüggő zöld terület.
Az egykori Kiscelli park, mai állapotában inkább parkerdő (sőt, helyenként inkább dzsungel), karnyújtásnyira helyezkedik el a várostól.
A harmadik kerület, mint a budai kerületek többsége, igen szerencsés, ami természeti adottságait illeti. A Duna, a közel három kilométer hosszan elnyúló Óbudai-sziget (Hajógyári-sziget), a Római-part érintetlen ártéri fái és kavicsos lapályai mellett a Bécsi út felett ott magasodik az óbudai hegyvidék, amely mágnesként vonzza szerte a fővárosból a kikapcsolódni vágyó kirándulókat és sportolókat. Túrázók, kerékpárosok, futók, sétálók, családok, baráti társaságok és természetesen a kutyások kedvenc helye az óbudai zöld, amelynek egyik üde színfoltja volt évtizedekig és lehet hamarosan újra a Kiscelli erdő.
Bár a terület mára elvesztette park jellegét, a természet – emberi beavatkozás hiányában – tette a dolgát, az egykor gondozott kastélykert beerdősödött, elvadult, és bár több helyen elhanyagolt benyomást kelt, így is sokak számára vonzó ma is.
Az egykori agyagbánya területén fekvő, meredek domboldalakkal, mélyedéssekkel és tisztásokkal tagolt park múlt századi története egybefonódik az itt álló Schmidt-kastélyéval, amelynek egykori, felvilágosult iparmágnás tulajdonosa nélkül ma talán már nem is erdő lenne itt.
Jól ismerjük a gazdag bútorgyáros történetét, aki a 20. század elején megvásárolta a Zichyek támogatásával a 18. század közepén épített és anno a trinitárius rend által lakott épületegyüttest és a körülötte fekvő ingatlanokat, hogy az egykori kolostorból kastélyt, az üresen álló, itt-ott a bányászat nyomait magukon viselő kopár telkekből pedig csinos, szobrokkal, pihenőpadokkal és hangulatos sétautakkal pöttyözött elegáns angolparkot alakítson ki.
Még ma is állnak olyan vadgesztenyefák a parkban, amelyek a Schmidt Miksa féle ültetések révén kerültek ide.
A későbbi hagyatéki leírásában így írnak róla:
„Ezeknek a déli telkeknek legnagyobb részét (…) különféle fákkal parkszerűen beültette, azokon végig utakat vezetett s mellettük kő és műkő dísztárgyakat helyezett el. A telkek felülete igen változatos, nagy szintkülönbségek, dombok, völgyek és meredek részek vannak, azonban részint az útvezetés, részint a vegyes növényzet ezekhez a felületi különbségekhez alkalmazkodik, azokat szerencsésen kihasználja úgy, hogy már mai állapotában is igen érdekes és mozgalmas képet nyújt.” (Elekes A., Schmidt Miksa bútorgyáros, Óbuda története, 2020)
Schmidt Miksa parkjában egy 19. századi villa és présház, valamint egy fogadó is állt, utóbbinak mára csak a lábazata maradt fenn. A területhez kapcsolódik a 19. század óta az a legenda, mely szerint ezen a helyen állt egykor Attila favára is. A park történelmi múltja és természeti értékei mellett szakrális emlékeket is őriz. A mariazelli Madonna-szobor itt őrzött másolatát egykor ezrével keresték fel a zarándokok. A kegyhelyre a helyreállított kiscelli kegytemplom épülete emlékeztet. A parkban a németajkú közösség egykori kálváriasora látható, a 14 stációból álló keresztút, a Golgota szoborcsoport és a Szent Vér Kápolna. Régi fotókon még látható, hogy a kápolna előtti kis terület felett egykor fából épült tetőszerkezet védte a látogatókat.
A kastély és az azt körülvevő park sorsa már Schmidt Miksa életében és halála után is sokáig kérdéses volt, a korabeli újságcikkek tanúsága szerint hosszú évekig fejtörést okozott a fővárosnak, és foglalkoztatta a közvéleményt. Az 1935. április 1-én elhunyt bútorgyáros, aki hétmillió pengőnyi örökséget hagyott Bécs városára és ott élő fivérére, Schmidt Leóra, budapesti vagyonából a Kiscelli úti kastélyt nagyértékű műkincseivel és a kastélyt körülvevő telkekkel együtt a fővárosra hagyta, utóbbit azzal a talányos megfogalmazású kikötéssel, hogy az „legyen a budai gyerekeké”.
Az ajándékozás ötlete már jóval a halála előtt, az 1920-as évek második felétől foglalkoztatta a mágnást, az erről szóló ajándékozási dokumentum végül 1927-ben készült el. Az 1934-ben fogalmazott végrendelet egyértelműsítette, hogy a nagyvonalú ajándék feltétele a kastélyt körülvevő park megtartása, valamint bővítése további telkekkel, hogy ott megvalósulhasson az Attila-park régóta dédelgetett terve, amely a városlakók, elsősorban a budai gyermekek kikapcsolódását szolgálhatná. Ahogy a Magyar Múzeumok c. folyóirat egy 1998-ban megjelent cikke idézi: „… Továbbá örökül hagyom a Fő- és Székesfővárosnak, Budapestnek minden budai terülten fekvő … telkeimet… minden azokon lévő épülettel, építménnyel, szoborral… azon kötelezettséggel, hogy ezen telkekből a kis-czelli kastély körül egy park létesíttessék… a budai gyermekek számára.”
Igen ám, de az 1910 óta Schmidt Miksa tulajdonát képező kastély körül található jó néhány telek ekkorra már évek vagy évtizedek óta más tulajdonosok kezében volt, akik ingatlanjaikat még a 19. század utolsó évtizedeiben vették azzal a céllal, hogy családjuknak építsenek otthont. Erről részletesen beszámol a Nemzeti Ujság 1931. júniusi száma „Egy furcsa kastély furcsa gazdája” című cikkében.
Jól mutatja, hogy a mai parkerdőt alkotó telekviszonyok ügye valóban hosszú évekig húzódott, hogy még öt évvel később is rendszeresen cikkeztek róla a lapok.
A Friss Ujság 1936. július 14-dikei száma szerint „Peyer Károly országgyűlési képviselő is érdekes bejelentést tett”, amely már a későbbi parkerdő területét érinti. „Régebben ingatlant vásárolt Schmidttől a kiscelli kastély környékén 6000 pengő vételárért, amit ki is fizetett, de az ingatlant az örökösödési eljárás miatt nem kaphatta meg.
A bútorgyáros végrendelete nem csak a magántulajdonuk feletti rendelkezési jogot évekre elveszítő korábbi ingatlantulajdonosok, illetve a főváros, de a rokonok részéről sem talált egyértelműen pozitív fogadtatásra. A budapesti rokonok (is) megtámadták a végrendeletet, bár őket elsősorban nem a kastély körüli területen fekvő telkek, hanem inkább a pénz érdekelte.
A nagylelkű adományt a főváros az évekig tartó huzavona után – ami érthető, ha a park bővítésével és fenntartásával járó megnövekedett fővárosi költségekre gondolunk – végül elfogadta. Ennek köszönhető, hogy ma a kastély falai között működő múzeumban izgalmas, néha formabontó kiállítások láthatók, az egykori templomtérben híres hollywoodi színészek fordulnak meg hazai és nemzetközi filmforgatásokon, és, hogy a park nagyobbik része még ma is beépítetlen és szabadon látogatható.
A parkba a legtöbben a múzeum felől érkeznek, de a Bécsi út irányából is izgalmas felfedezni a területet. A Bécsi út hegy felőli oldalán álló úgynevezett városi házak között induló séta rögtön a nosztalgikus múltba repítheti a rendszerváltás előtt születetteket. Ez a tömb önmagában is érdekes építészetileg, az egyik sarkon befordulva pedig a hazai gyerekfilm-ipar egyik ikonikus darabja, a Keménykalap és krumpliorr képkockái elevenedhetnek meg lelki szemeink előtt. Itt, a Kiscelli Parkerdő felé vezető úton, a Nagyszombat utca és Kecske utca találkozásánál található ugyanis az a játszótér, ahol a filmben Bagaméri híres fagylaltját árulta. A helyszínválasztás nem is olyan meglepő, hiszen az író, Csukás István is óbudai kötődésű volt.
A terület egyébként már közel egy évszázaddal ezelőtt is kedvelt volt a lakáskeresők körében, akik a belváros helyett inkább a jó levegőjű, szellősebb zöldövezetekben kerestek otthont.
Egy 1934-es újsághirdetés Az Est nevű lapban jól példázza, milyen presztízse volt a Kiscelli-kastélynak és környékének, és az is megtudható belőle, hányas számú villamos járt errefelé akkoriban: „Remetehegy platóján” „Doberdő út 10-16. sz. alatt, József Ferenc főherceg és Schmidt Miksa kastélyai közvetlen szomszédságában, szép fekvésű, befásított, 300 négyszögöles üres villatelkek 6- és 4-szobás villaépületek (…) eladók. A parcellák a 72-es villamostól néhány percnyire, főútvonalon terülnek el, könnyen megközelíthetők. Remek kilátás, elsőrangú hegyi levegő.”
A környék ma is igen népszerű, nem csak a lakást vásárolni szándékozók körében. Közel száz évvel azután, hogy a főváros birtokba vette a telkeket egy újabb lépéssel kerülhetünk közelebb az egykori tulajdonos álmához. A park megújulása-megújítása hosszú folyamat, amelyben számtalan körülményt kell figyelembe venni, igényeket és lehetőségeket összevetni, majd azokat finomhangolni.
A Kiscelli kastély környékének rehabilitációjára már 2013-ban készült egy átfogó koncepcióterv, amely a Kiscelli Múzeum igazgatójának, Rostás Péter történeti kutatásainak eredményein alapult. Az egész területre vonatkozó, nagyszabású tervek megvalósulása egyelőre a jövő zenéje, de időközben a park számottevő részére elkészülhetett a Kiscelli park környezetrendezési terve, amely a főváros TÉR-KÖZ városrehabilitációs pályázatának köszönhetően nyert támogatást a „Kiscelli kastély környezetének közösségi célú rehabilitációja” címmel.
A terv a városfejlesztési szakemberek, tájépítészek, műemlékvédelmi szakértők és a parkot leggyakrabban használó környékbeli lakók több alkalommal való találkozásából, közös gondolkodásából és párbeszédéből született a ma divatosan hangzó, de nagyon is üdvözlendő közösségi tervezéssel, ahol minden szereplő megismerhette egymás használati szokásait és igényeit.
A közösségi tervezési alkalmakon formálódott, majd örökségvédelmi és tájépítészeti íróasztalokon véglegesített tervek és a majdani, több ütemben megvalósítandó fejlesztések legfőbb célja a védett történeti kert eredeti struktúrájának visszaállítása és – kissé száraz szakkifejezéssel élve – a használati érték növelése annak érdekében, hogy a parkot minél jobban, kényelmesebben, biztonságosabban használhassák, birtokba vehessék a környékbeli lakók. Fontos, hogy az óbudai kutyások, kisgyerekes családok, sétálók, futók, sportolók mellett a más kerületekből vagy akár távolabbról érkező, aktív kikapcsolódásra vágyó és a szakrális emlékeket felkereső kirándulók, zarándokok is jól érezzék magukat itt, hiszen egy gyönyörűen felújított és karbantartott városi parkerdő egyediségével emelheti egész Óbuda presztízsét és turisztikai vonzerejét.
A parkot persze mindenki saját, szubjektív szemüvegén keresztül nézi, és mindenkinek határozott elképzelése van arról, milyennek kellene (vagy nem kellene) lennie.
Az eltérő igényeknek ráadásul határt szabnak a szabályozási keretek, előírások, csakúgy, mint a telekhatárok, a tulajdoni viszonyok vagy éppen a műemléki védettség, és végül, de nem utolsósorban a rendelkezésre álló források is. Az azonban biztos, hogy a közeljövőben induló park-rehabilitáció mindenki számára szebbé, élhetőbbé, kényelmesebbé teszi ezt a területet a történelmi és természeti értékek megőrzése mellett. Az odafigyelés és a gondos tervezés pedig akár életeket is menthet: a közösségi tervezés alkalmain arra is fény derült, hogy többen az életüket köszönhetik a parknak, az itt aktívan töltött szabadidő – a rendszeres séta, nordic walking, futás – hozta helyre megromlott egészségüket.
A parkmegújítás első ütemének terve megismerhető az Óbuda-Békásmegyer Városfejlesztő Nonprofit Kft. honlapján. A kertépítészeti koncepció első üteme a 12 hektáros parknak körülbelül az egyötödét érinti, és elsősorban a kastély épületétől közvetlenül délre elhelyezkedő fővárosi, illetve önkormányzati tulajdonban lévő részekre koncentrál, három területre fókuszálva. Az egyik a park megközelítését és az azon belül való közlekedést fejleszti a meglévő bejáratok rendbetételével és új bejárati lehetőségek, gyalogoskapcsolatok kialakításával, gyalogátkelőhelyek létesítésével a Kolostor utcában és a Folyondár utcában, valamint a parkba való lejutás biztosításával a Folyondár utca felől.
A park megközelíthetőségének kérdéséről bizonyára mindenki elgondolkodott már, aki valaha felkaptatott a Bécsi út felől a hosszú és meredek Kiscelli utcán a múzeum előtt őrködő sárkányig. Megrögzött világjáróként ilyenkor rendszerint a barcelonai Güell Park jut az eszembe, no, nem a parkok közti hasonlóság, hanem a meglepően innovatív odajutás miatt. A katalán városban ugyanis (az olimpiára érkező tömegek miatt) a város magasabb pontjain fekvő népszerű látványosságokhoz mozgólépcsőket építettek, amelyek azóta is szolgálják nemcsak a turisták, de a helyiek kényelmét is.
Itthon is van már hasonló, kényelmes és akadálymentes megoldás, a Várkert Bazárban. Talán egyszer a Kiscelli Múzeumba és a felújított történeti kertbe is így érkezhet majd a nagyérdemű.
Közösségi tereket és egy új erdei játszóteret is kialakítanak a parkban. A szabadtéri funkciók bővítése mellett kiemelt figyelmet fordítanak majd a természetközeli környezet megőrzésére, melynek érdekében jelentős zöldfelület-rehabilitációt is végrehajtanak, amely során az elöregedett vagy veszélyes fákat kivágják, új fákat ültetnek és megújítják a növényzetet, ahol szükséges. Áthelyezik és rendbe hozzák a tűzrakó helyeket, új padokat helyeznek ki és a következő ütemek során historizáló szobrokat, kővázákat helyeznek el a park egyes részein, megidézve a múlt századi történeti kert hangulatát.
A park a felújítás után egy igényes és minőségi kirándulóközpontként akár a kedvelt fővárosi úti célok és látványosságok közé is bekerülhet, bár a legfontosabb cél, hogy a helyiek magukénak érezzék, használják, szeressék és vigyázzanak rá.
Bár az utóbbi évtizedekben több tanulmány és dolgozat született a költő életéről és munkásságáról – többek között Basa Viktor, Lukács László, Sőtér István, Pomogáts Béla, Rónay László tollából –, amelyek megpróbálják pótolni az életmű teljes feltárásának hiányosságait, mégis a megérdemelt elismerés és méltatás még elmaradt. Mi lehetett az oka annak, hogy egy ilyen kvalitású művész és alkotásai az ismeretlenség homályába vesztek?
ELŐBB…
Előbb figyelni szívünknek zaját, az idegek vén erdején szelíden át meg át futó szelet és visszanézni és váratlanul megérteni, s nem ver fel többé vidám, ifju harsogás, – és ébredni más csillagzaton.
(Válogatott versek)
A Kolozsváron még Toldalaghy néven született író családja az I. világháborút követően a trianoni Magyarországra költözött. Szülőföldjéről és Kolozsvárról több versében ír, szeretettel emlékszik vissza arra a tájra, környezetre. A későbbi író jogi pályára készült, ezért a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Legelső írásai, irodalmi próbálkozásai erre az időszakra datálhatók. Kezdődő betegsége miatt le kellett mondania a jogi diploma megszerzéséről, megszakította egyetemi stúdiumait. Polgári állást vállalt, a Fővárosi Elektromos Műveknél helyezkedett el, ahol több mint két évtizedig tisztviselőként dolgozott. A család a cég által biztosított lakásba költözött, amely Óbudán, a Bécsi út 92. szám alatt volt, a városi házak egyikében (a szomszédban több író is élt, hiszen a Bécsi út 88-90. számban Göncz Árpád és Orbán Ottó lakott, a Bécsi út 98-ban pedig Kassák Lajos). Toldalagi ebben a lakásban élt haláláig édesanyjával és egyik leánytestvérével. Négyen voltak testvérek – Pál, Margit, Jetti és Ferenc –, de a három és fél szobás, negyedik emeleti lakásban csak hárman laktak. Toldalagit rendkívül erős szálak fűzték rajongásig szeretett és egyben tisztelt édesanyjához, aki sokszor ápolta a tbc-ben szenvedő írót, illetve a velük egy háztartásban élő Jettit, aki három évvel volt idősebb testvérénél és a fülével, hallásával voltak egészségügyi problémák. Ferenc teljesen eltávolodott a családtól, nem is tartotta a kapcsolatot a Bécsi úton lakó anyjával és testvéreivel. A másik leánytestvér – Margit – kórházi műtősnőként dolgozott a közeli Szent Margit Kórházban és rendszeresen látogatta a mamát és két ápolásra szoruló testvérét.
Toldalagi Pál irodalmi pályája egészen fiatalon indult, első versei 1934-ben jelentek meg. A II. világháború végéig több folyóiratban, hetilapban publikált, szinte az összes korabeli irodalmi orgánumban rendszeresen jelen volt. Olyan szakmai felületeken jelent meg, mint az Élet, Pesti Napló, Erdélyi Helikon, Vigilia, Vasárnapi Újság, Napkelet, Magyar Csillag, Ezüstkor és más lapok. Első verseskötete 1936-ban került a közönség elé – Hajnali versenyfutás címmel –, amelyet életében még tíz kötet követett. A kritika és a szakma elismeréssel fogadta az ifjú költő verseit, újdonságnak ható formai szerkezeteit, metafora- és rímhasználatát.
Már ekkor is precizitás, szerkezeti és formai pontosság, különlegesen szép nyelvhasználat, helyenként nyers képi megoldások jellemezték költészetét.
1940-ben jelent meg második kötete Ím üdvözöllek címmel, amelyet a háború után követett a borzalmas világégés traumájának hatása alatt íródott Végítélet ablaka című kötet (1948). Ezután hosszú csönd következett, következő versgyűjteménye csak 1957-ben láthatott napvilágot. Az egyáltalán nem önként vállalt szilenciumnak több oka volt, és ezen évek alatt a költő és versezete, hangulata is jelentősen megváltozott.
A II. világháború előtti költői korszaka és munkássága a Nyugat folyóirat harmadik nemzedékéhez tartozott, olyan írókkal, mint Károlyi Amy, Vas István, Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor és Weöres Sándor. Ez az írói nemzedék korántsem alkotott olyan zárt csoportot, mint a Nyugat előző korosztályos szerzői. A háború előszele, majd a tragikus események, illetve a folyóirat betiltása (1941) erősen hatott ezekre a szerzőkre, komoly keretet adott későbbi pályájuknak. Az útkeresés, a létbizonytalanság és a felelőségvállalás terhe jellemezte ezt az írói nemzedéket, köztük Toldalagit is, akinek – mélyen hívőként – az istenkeresés is fontos motívumként jelent meg verseiben.
A Toldalagi családnak – egészen pontosan Jettinek – volt egy kis telke a Táborhegyen. A Toronya utcában fekvő kertes, gyümölcsfás telken egy kis téglaházikót is felhúztak, amelyben csak nyáron lehetett tartózkodni, mert fűteni nem lehetett. A nyarakat rendszeresen ezen a telken töltötte az író és testvére, amely a pihenés, gyógyulás és sokszor az alkotás helyszíne volt. Az 1970-es évek elejétől egy kisebb író-alkotóközösség járt ide rendszeresen, amely elsősorban Toldalagi egyetlen igaz barátjának, Pilinszky Jánosnak volt köszönhető.
A pályakezdő Pilinszky János (1921-1981) verselésének, saját hangjának kialakításában nagy szerepet játszott Toldalagi műveinek stílusa, hangzása. Már a II. világháborút megelőző időszakban nagy hatással volt Pilinszky későbbi költészetére az a fajta pontosan szerkesztett, mégis szinte lebegő, szépen csengő vershang, amelyet a vele majdnem egykorú Toldalagi alkalmazott. A két költő közötti szoros barátság és kölcsönös, mélységes tisztelet azonban a háborút követően alakult ki.
Az új hatalom, illetve az általa indított kultúrharc sok, a hatalom számára ideológiai okokból elfogadhatatlan írót kizárt a kulturális életből, lényegében hallgatásra ítélve őket.
Az 1940-es évek végén erre a sorsra jutott Toldalagi és Pilinszky is, rendkívül leszűkült a nyílt publikálási lehetőség. Az egyik ilyen megmaradt platform a Vigilia című katolikus folyóirat volt, amelyben már a háború előtt is rendszeresen publikáltak. A hallgatás évei alatt mindkét költő tovább formálta versezetét, saját stílusát és az 1950-es évek második felére már érett alkotóként léptek újra a szélesebb nyilvánosság elé. Művészetükben és verseikben több közös pont van, amelyek alapvetően meghatározták világlátásukat. Az egyik ilyen terület a mélyen gyökerező vallásosság volt, az istenkeresés kérdése és feldolgozása. A másik topik az elkerülhetetlen halál problematikája, illetve elfogadásának interpretálása volt. Mindketten vallásos családból származtak, ez eleve megszabta az élethez való viszonyulást, az erkölcsi normát. Pilinszkyre a II. világháború és az ott átélt borzalmak – főleg a lágerekben, haláltáborokban látottak – mélyítették el ezeket a kérdéseket. Toldalaginál az egyre súlyosbodó betegsége (tüdőbaj) volt az az impulzus, amelynek hatására a vallás és a halál releváns témává vált verseiben. Azonban a két költő pályafutása – közös sors és világlátás ellenére – merőben eltérő képet mutatott a háborút követő évtizedekben.
OLDOTT MAGÁNY
Hangokká olvad a magány és színekké és teli térré, anélkül, hogy a maradék, kevés erőmet is felélné.
Jóságosabb a föld s az ég. Körülvesznek és nem kizárnak. Milyen jó lenne magamat odaadni most a világnak,
hogy bármilyen formába is mindenkié legyek. Egészen szétosztódnék és mégis egy maradnék a gyönyörűségben.
(Válogatott versek)
Pilinszky művészete, verseskötetei egyre inkább a fókuszba kerültek az 1960-as évektől. A költő mindjobban meghatározó és egyben megkerülhetetlen alkotójává vált a hazai irodalmi köröknek. Ismertté, népszerűvé vált, olyan művésszé, akinek a szavára odafigyelnek, akit idéznek. Ezzel szemben Toldalagi versei és maga a költő is ebben az időszakban kezdett fokozatosan háttérbe kerülni. Az elismerés és a kellő megbecsülés hiánya egyre inkább magába fordulóvá, visszahúzódóvá tette az írót, akinek az óbudai otthon, szeretett anyja jelentette az egyetlen vigaszt. A későbbi ismeretlenségnek maga is okozójává vált, hiszen csalódottságában számos művét dobta ki, semmisítette meg. Ennek ellenére jelentek meg verseskötetei. 1957-1976 között még nyolc gyűjteménye látott napvilágot, de csak szűk szakmai körökben váltottak ki elismerést. Az 1957-ben megjelent Szitáló évek és az 1976-ban megjelent Zord labdajáték című köteteinek hangvétele – beleértve a kettő között megjelent köteteket is – gyötrelmeit, vívódását tükrözik. Ezt a vívódást jól szemléltetik a kötetekben felbukkanó különböző témájú versei, amelyek a gyermekkori emlékekről, a természetről, szerelemekről, a nőkről szólnak. A lelki válságot tovább mélyítette 1972-ben elhunyt édesanyja elvesztése és betegségének kritikussá válása. Ezekben az időkben felüdülés volt számára a kis nyaraló a Táborhegyen, amely legalább nyaranta „édeni” környezetet nyújtott a testi és lelki beteg költőnek.
Pilinszky János, 1969 Fotó: Fortepan/Hunyady József
A Toronya utcai nyári lakban gyakori vendég volt a barát, Pilinszky is, aki több alkalommal hónapokra odaköltözött barátnőjével. Pilinszky személye egy kisebb művészközöséget vonzott az óbudai nyaralóba. Azaz nem Toldalagi művészete és tisztelete vonzotta oda a költőtársakat, rajongókat, hanem a barátjáé. Ez nem jelentett törést a két költő barátságában, az kiállta az idők próbáját.
Pilinszky folyton biztatta és próbálta lelkileg megerősíteni Toldalagit, verseit szinte hibátlannak tartotta, de ezek csak rövid ideig hatottak pozitívan a már haldokló barátjára.
Ezeknek legjelentősebb – fennmaradt – bizonyítékai a két költő rendszeres levelezése, amely a Pilinszky-hagyatékban található és kutatható. Ezek a levelek annak a kevés fellelhető dokumentumoknak, emlékeknek a részei, amelyek az elfeledett költő életművének értelmezéshez nagyban hozzájárulnak. Ennek további mozaikjai a megmaradt naplórészletek, rövid esszék, vallomások, egyéb levelek, amelyek Toldalagitól ránk maradtak.
Létezik egy olyan tézis, mely szerint korszakonként mindig voltak úgynevezett másodvonalas költők, akikre kevésbe irányult a figyelem és rivaldafény. A „nagy” költők mögött alkottak, árnyékban maradtak, bár sok esetben tehetségük nem erre predesztinálta őket. Ez hatványozottan igaz Toldalagira is, akinek verseit és művészetét jobban megismerve, olvasva döbbenten állhat az olvasó az ismeretlensége előtt. Toldalagi Pál 1976. április 15-én halt meg. A vele egy háztartásban élő testvére, Jetti, valószínűleg a tüdőbajtól való félelme miatt, mindent megsemmisített, amihez a költőnek köze volt: szinte minden személyes tárgya eltűnt. Az oly annyira kedvelt nyaraló sem kerülte el szomorú sorsát, amelyet Jetti kénytelen volt fillérekért eladni, helyén most egy másik, újonnan épült ház áll.
A szintén Óbudához köthető Csukás István azok közé tartozott, akik jól ismerték Toldalagit és verseit. Talán ő fogalmazta meg legpontosabban az utókornak, hogy mit jelentett ez az elfelejtett és el nem ismert óbudai költő a magyar irodalomnak:
„Félrevezet a költő; mint ahogy félrevezet a csönd is körülötte, a henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem „vágják le” és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a „csöndes hangú lírikusok” közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat, még akkor se, ha az a miénk. És félrevezet a költő, mert nem törődik eldurvult hallásunkkal, csendesen mondja a verset, sőt érzelmesen, egy lenézett iskola szabályai szerint. De félrevezet-e igazán? Nem magunkat kellene előbb megvizsgálni? Legelőször a költő hite ébreszt kételyt bennünk: aki ennyire biztos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangerővel, hanem a pontossággal törődik, nem a fioriturával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem, hogy a piac szája ízét próbálgassa. És a csöndes hang is, hogy felerősödik! Mint a dörömbölő szív az üres szobában! Mert az embermérettől is elszoktunk, s így valójában az igazi fokozásoktól is; aki mindig felsőfokban beszél, elveszíti az árnyalás, a derű, a könnyű bánat, nehéz szomorúság és megrendülés képességét. Ezt a képességet Toldalagi Pál végig megőrizte, mint ahogy makacsul ragaszkodott az embermérethez is.”
Nem állítom, hogy az összes manó lelkes és tetterős, ha takarításról van szó, de az biztos, hogy mindannyian nagyon jószívűek, és fontos számukra, hogy az erdő összes élőlénye jól érezze magát. Éppen ezért minden évben izgatottan várják az első tavaszi pikniket, amivel megünneplik az életet.
Persze nem úgy megy ám, hogy „holnapután tavasz, úgyhogy irány piknikezni!” Gondosan megterveznek mindent.
Lora manó sokakkal ellentétben nagyon energikus, és szinte mindig mosolyog. Őt nem hangolja le az időjárás, minden napban talál valamit, aminek örülhet. Nem csoda hát, hogy mindig ő az első, aki kidugja az orrát a házból. Most is, mint minden évben, várt rá a villásfarkú szalakóta, hogy üdvözölje, ám a megszokott hang helyett valami egészen különös zaj volt hallható.
– Mi az? Talán beteg vagy? – kérdezte aggodalmasan Lora.
– Dehogy! Ez nem én vagyok, hanem Tóbiás, az óriás. Nemrég költözött a Kiscelli kastélyba. Az ő feladata vigyázni rá.
– Ja, jó, már megijedtem, hogy valami bajod van.
– Szerencsére jól vagyok, bár kissé zavar ez a lárma.
– Megértem. Mindjárt jövök, csak szólok a többieknek, hogy ne keressenek, aztán kiderítjük, mi van azzal az óriással.
– Jó, itt várlak.
Amikor Lora elmondta, hogy megérkezett a szalakóta, és panaszkodott, hogy zajt csap egy óriás, ezért most elmegy és kideríti mi a baj, egyesek méltatlankodni kezdtek.
– Miért mindig Lora megy mindenhová?
– Igazán nem szép tőletek ez a duzzogás. Talán elfelejtettétek, hogy ő olvasott nektek egész télen, amíg ti valami „ismeretlen eredetű fáradtság” miatt csak heverésztetek? – kelt a védelmére Anett manó.
– Igaz.
– És mindig ő az első, aki kipattan az ágyból, valahányszor meghallja, hogy „valaki vegye le rólam a dunnát!” – folytatta Ádám manó.
– Ez is igaz. Lora tényleg olyan, akire lehet számítani.
– Igen, mert ő nagyon erős. Ha ti is annyit tornáznátok, mint ő, nem lennétek ilyen pudingok.
– Jó, azért legtöbbször te is csak a jó meleg ágyikóból csodálod, ahogy Lora mindenre felmászik, és még a radiátort is bordásfalnak használja.
– Bevallom, már abban is elfáradok, ahogy nézem, és egyébként se vagyok olyan bátor, mint ő.
– Nahát akkor meg!
– Ne veszekedjetek, inkább döntsük el, ki jön velem – szólt közbe Lora.
– Sorsoljunk!
– Nem bánom. Mindenki írja fel a nevét egy cetlire, hajtsa össze, aztán dobja a kalapba.
– Jó, de hol a kalap?
– Mindjárt hozom! – mondta Lora, majd elszaladt.
– Biztos az ágy alá rejtette. Sok mindent tart ott – nevetett Anett manó
Amíg Lora a kalapért ment, mindenki felírta a nevét, hogy mielőbb megtörténjen a sorsolás.
– Itt is vagyok.
– Miért volt nálad a kalap? – kérdezte egy duzzogó a sok közül.
– Csak biztonságba helyeztem, hogy meglegyen, amikor kell – kacsintott Lora.
– Kíváncsi lennék, miket rejtegetsz még!
– Erre most nincs id – vette át a szót Anett.
– Bár mindenki tudja, mennyi a létszám, a rend kedvéért elmondom, hogy 412 név került a kalapba – vette át a szót a legidősebb manó.
– De 413 a létszám! – kiabált be valaki.
– Igen, de Lora neve nem kell, mert neki sorsolunk két kísérőt.
– Ja, tényleg!
– Húzhatok én? – kérdezte Lora.
– Persze.
– Ezúttal Anett és Ádám a szerencsés.
– Hurrá! Mivel megyünk? – kérdezte Anett
– Menjünk papírsárkánnyal! Én elraktam az enyémet, elbír mindhármunkat – javasolta Lora.
– De nem is fúj a szél! – csodálkozott Ádám.
– Nem baj, majd a többiek segítenek – mondta izgatottan Lora.
– Hogyan?
– Van pár ventilátorunk, az elég lesz.
A manók, bár úgy tettek, mintha csalódottak lennének, amiért Anett és Ádám mehet Lorával megnézni, mi baja az óriásnak, titokban örültek, mert egyikük se mert volna közel menni hozzá.
– Kész vagytok? – kérdezték kórusban.
– Máris, csak felveszem a hátizsákom. Sok minden van benne, ami jól jöhet.
– Rendben, szólj, ha bekapcsolhatjuk a ventilátorokat!
– Mehet!
Szerencsére jó hosszú volt a zsinór a papírsárkányon, így mindhárman kényelmesen belekapaszkodhattak. Szükség is volt rá, mert a ventilátoroknak hála, szélsebesen a magasba emelkedtek. Majdnem olyan gyorsan repültek, mint a szalakóta, aki mutatta az utat.
10 perccel később már a kastélykertben is voltak. Amint földet értek, Lora levette a hátizsákját és kivett belőle 3 pár füldugót és egy megafont.
– Miénk a rózsaszín és a fehér füldugó, Ádámé a szürke.
– Te aztán tényleg mindenre gondolsz! – nevetett Anett.
– Bizony! Nem is tudom, mire mennénk nélküled – tette hozzá Ádám.
– Kár is ezen gondolkodni – kacsintott Lora
Miután mindenki bedugta a fülét, és kissé távolabb ment Lorától, felemelte a hangosbeszélőt és így szólt:
– Kedves Tóbiás! Kérjük, hagyd abba a bömbölést! Hamarosan odamegyünk hozzád, és megbeszélünk mindent.
Az óriás annyira meglepődött azon, hogy valaki még nála is hangosabb, hogy azonnal csendben maradt. Kíváncsian várta, kik jöttek el hozzá.
Lora, Anett és Ádám hamar belátta, hogy az lesz a legjobb és legbiztonságosabb, ha mind az óriás vállára állnak és onnan beszélnek hozzá. Így biztosan észreveszi őket és még véletlenül se lép rájuk.
– Szia Tóbiás! Lora vagyok. Ők pedig itt a barátaim, Anett és Ádám. Miért sírtál?
– Mert miattam nem fog felébredni a természet – mondta szomorúan az óriás.
– Dehogynem! Ami azt illeti, szerintem már rég felébredt, csak úgy tesz, mintha aludna.
– Azért, mert nem akadályoztam meg, hogy a kirándulók szétdobálják a szemetet?
– Az is lehet, és talán egy kicsit hangos is voltál.
– Igen. Egy kicsit – szólt közbe Ádám.
Ennek hallatán az óriás olyan szomorú lett, hogy kis híján megint sírni kezdett.
– Nem kell sírni. Inkább mondd el, mi a baj! – előzte meg a katasztrófát Anett.
– Nézz körül! Látod ezt a sok szemetet?
– Sajnos mindig van olyan, aki nem tiszteli a természetet, de szerencsére vannak még olyanok, akik helyettük is dolgoznak. Megértem, hogy szomorú ez, de a sírás nem segít. Legközelebb nyugodtan szólj rá bárkire, aki szemetel.
– Szólnék én, de olyan nagy vagyok, hogy félek, hogy rálépek valakire, ha kijövök a kastélyból. A világért se bántanék senkit – sopánkodott az óriás.
– Most is kijöttél, és nem dőlt össze a világ. Lehet, hogy az is elég lenne, ha csak megjelennél a kapuban. Rögtön tudná mindenki, hogy mi a dolga. – szólt kedvesen Ádám.
– De én olyan gyáva vagyok! Inkább elalszom, ha embert látok, aztán meg sírok, ha meglátom, mit hagytak maguk után – sopánkodott tovább Tóbiás.
Lora úgy látta, jobb mielőbb közbeavatkozni, mert ha az óriás megint sírni kezd, annak biztos nem lesz jó vége.
– Tudod mit? Menjünk be a kastélyba! Hoztam mesekönyveket. Szívesen olvasok neked. Addig a többiek összeszedik a szemetet.
– Komolyan?
– Persze. Nagyon jó lesz, majd meglátod.
– És nem lesztek mérgesek, amiért én nem segítek? – fordult az óriás Anett és Ádám felé.
– Azzal segítesz, ha meghallgatsz pár mesét, amíg mi eltakarítjuk a romokat – mosolygott Anett.
– Ja, akkor jó! Máris bemegyek.
– Előbb tegyél le engem meg Ádámot!
– Tényleg. Bocsánat.
– Semmi vész.
– Jó munkát! Itthagyom a hátizsákom. Van benne minden, amire szükségetek lehet. A mesekönyveket már kivettem – mondta kedvesen Lora.
– Köszi! Nektek meg jó mulatást! – mosolygott Anett.
Lora hátizsákjában tényleg volt minden, ami kell. Sok gumikesztyű, újrahasznosított szemeteszsák, sőt, még víz és étel is, ha esetleg szünetet tartanának a munkában.
–Nézd, még egy síp is van itt. Vajon mire való? – kérdezte Ádám.
– Hát fújd meg, és meglátod – biztatta Anett.
– Nem lesz ebből baj?
– Ne légy nyuszi!
– Igazad van. Végül is mi baj lehet? – bátorodott fel Ádám, és megfújta a sípot.
Legnagyobb meglepetésükre azonnal ott termett legalább 200 manó.
– Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok. Az az igazság, hogy irtó nagy itt a felfordulás. Elkélne pár segítő kéz. Tudom, hogy nagy kérés, hogy segítsetek kitakarítani, elvégre nem ti dobáltátok szét ezt a rengeteg mindent, de a segítségetekkel biztosan hamar eltűnik – szólt lelkesen Ádám.
– Hívtál minket, hát itt vagyunk. Amúgy is jöttünk volna, csak a jelre vártunk.
– Ravasz ez a Lora! Egész kincsestára van – gondolta Ádám.
– Hogy kezdjünk hozzá a takarításhoz? –kérdezték a manók.
– Alkossunk csapatokat! – mondta Anett.
– Még szerencse, hogy nálunk mindenki szeret mindenkit, így nem lesz veszekedés, hogy ki kivel van. 3 csapat elég is lesz. Egyes csapat: Tiétek a pet palack, kupak és minden műanyag! Kettes csapat: Ti gyűjtitek a papír hulladékot! Hármas csapat: Ti gyűjtsétek az elemeket! Ahogy látom, van itt bőven. Az üvegeket majd én összeszedem, nehogy elvágjátok a kezeteket! – vette át az irányítást Ádám.
Ment minden, mint a karikacsapás. Senki sem nyafogott, mindenki talált neki megfelelő gumikesztyűt, és szemeteszsák is volt bőven. Aki elfáradt, bármikor leülhetett megpihenni, senki sem dorgálta meg érte. 2 órával később már az összes szemét a megfelelő zsákban volt arra várva, hogy valaki a szelektív hulladékgyűjtőbe vigye.
– Mi végeztünk. Kérlek Ádám, fújd meg a sípot, hogy hazajussunk –szólt egy manó.
– Köszönöm szépen, hogy segítettetek. Találkozunk holnap ugyanitt, a pikniken. Jó pihenést! – mondta Ádám, és megfújta a sípot, mire csak Anett és ő maradt a kastélykertben a zsákokkal.
Ezalatt a kastélyban Tóbiás nagyon jól szórakozott. Neki még soha senki nem olvasott mesét, és egyetlenegy nála kisebb teremtmény se volt még olyan bátor, hogy a közelébe merészkedjen.
– Kicsit elfáradtam az olvasásban. Tartsunk szünetet, és nézzük meg, mi történik a kertben! –kérte Lora.
– Jó ötlet. Hálásan köszönöm a szép meséket.
– Nagyon szívesen.
Amikor az óriás meglátta, milyen szép tiszta lett a kert, nagyon elcsodálkozott.
– Hogy csináltátok ezt? – kérdezte.
– Csapatmunka volt –mondta büszkén Ádám.
– Köszönöm szépen a segítséget! Máris elviszem innen ezeket a zsákokat. Pont elfér a vállamon az összes. Rendnek kell lennie, mire ébred a természet. Ugye itt lesztek még, amikor visszajövök?
– Igen, mindenképp megvárunk, mert te fogsz minket hazarepíteni a papírsárkánnyal –mondta Lora.
– Hűha, akkor egyik lábam itt, a másik ott! – rikkantotta Tóbiás, és felkapta a zsákokat. Meg sem állt a hulladékgyűjtőig.
Amíg a manók várták, hogy az óriás visszatérjen, nagyon meglepő dolog történt. Egy hatalmas gyümölcsfa emelkedett ki a földből. Csak úgy roskadoztak az ágai. Áfonya, málna, banán, sőt még eper is volt rajta.
– Ez meg hogy lehet? –csodálkozott Anett.
– Van alatta egy levél is. Nézzük meg! –kiáltotta Lora, és odaszaladt a fához.
A levélen ez állt: „Kedves 3 manó! Ma igazán kitettetek magatokért. Megmutattátok, hogy kellő szeretettel, alázattal, bátorsággal és kitartó munkával semmi sem lehetetlen. Ez a fa a jutalmatok. Minden évszakban terem rajta mindenféle, így bőven jut belőle az összes manónak. Csak ti látjátok ezt a fát, így nektek kell eljönnötök, ha bárki gyümölcsre vágyik.
Szeretettel: A tündérek”
– Ezt nevezem! – szólt Ádám.
– Igazán kedves és szép ajándék! – mondta Anett.
– Bizony! És így legalább gyümölcsöket nem kell az ágy alatt tartalékolnom. Lesz hely a többi dolognak – kacsintott Lora.
Közben vissza is ért Tóbiás, az óriás.
– Még egyszer köszönöm a segítséget! Ígérem, a jövőben bátrabb leszek, de ha mégse, akkor majd minden éjjel összeszedem a szemetet, hogy minden tiszta legyen, mire ébred a természet.
– Nagyon szívesen! Találkozunk holnap a pikniken. Most fújj egyet! Biztos jobb vagy mint 100 ventilátor együttvéve. Szeretnénk hamar hazaérni! – kérte Lora.
Az óriás teljes szívéből fújt, amitől kellemesen meleg lett a levegő, a 3 manó egy perc alatt hazaszállt, és a papírsárkány se kapott lángra.
Másnap már kora reggel felébredt a Kiscelli kastélykert, és vidáman várta, hogy az óriással és 413 manóval együtt ünnepelje az életet.
Gyereknap alkalmából 2021. május 29-30-án, szombaton és vasárnap ismét a népszerű óriás társasjáték várja a családokat: az Óbudai csillagutazás! Az élő társasjáték a kiállított műtárgyak és a „Játék a városban” című mesésköny alapján készült, amelyben Szabó T. Anna verseit Molnár Jacqueline illusztrációi keltik életre. Az egész kiállítást lefedő társasjátékban a gyerekek a bábuk, akik egy felszerelt felfedező táska és Holdnapló segítségével vágnak neki a kalandnak. Jutalmuk pedig nem csupán Egérke boldogsága, hanem egy plüssmackó kulcstartó is! A játék időtartama kb. 30-90 perc. A felszerelt táska és a Holdnapló, a játék végén pedig az ajándék a múzeum recepcióján vehető át. Jelenleg egyszerre 7 táska érhető el. A játék a múzeum nyitvatartási ideje alatt bármikor, előzetes regisztráció nélkül, belépőjegy váltása mellett ingyenesen használható. III. kerületi lakosoknak a belépés is díjtalan. A látogatás védettségi igazolványhoz kötött, a játékkiállításunkban egyszerre max. 15 fő tartózkodhat.
A Kolompos együttes Gyereknap alkalmából készített rövid összeállításával folytatják évek óta sikeresen működő sorozatukat kicsiknek és nagyobbaknak, vidámsággal, mondókával és énekkel. A program online ingyenesen megtekinthető a közösségiház Facebook oldalán:
„Május-ünnep, május-ünnep, a szalagok röpülnek, a fák megszépülnek” – éneklik a gyerekek ezekben a napokban. A mesebeli Daloló városkában mindenképp. Lepkeszárnyainkon mi is odaszállunk, és belehallgatunk az izgatott készülődésbe. Aztán megpihenünk egy kis virágon, és színeket spriccelünk a világba. Mese, ének, játék, kézműves alkotás – mindenből egy pici. Csak a gyerekek kellenek hozzá – meg papír, olló és egy festőkészlet, de ecset helyett egy leselejtezett fogkefével. A régi szeretettel, csak ezúttal a képernyők elé várják a kisgyerekes családokat a házigazdák, Gyenes Zsuzsa (Mesezengő) és Szmirnov Krisztina (Tipegő). A program ingyenesen megtekinthető a Csillaghegyi Közösségi Ház Facebook oldalán, és az Óbudai Kulturális Központ youtube csatornáján keresztül. https://kulturkozpont.hu/…/gyereknapi-meses-hetvege…/ Kevesebb jelenjen meg
Újra személyesen! Tudjátok hogy mire van szüksége a görögteknősnek, a botsáskának, vagy az óriáscsigának? Hogyan élnek, hogyan gondozzuk őket? Okosságok és érdekességek a hobbiállatként is tartható, különleges kedvencekről. A felelős állattartás aranyszabályairól beszélgethetünk kötetlenül az Elveszett Állatok Alapítvány munkatársával, kis vendégek társaságában, a könyvtár kertjében, szabadtéren. A rendezvényen részt vehet védettségi igazolvánnyal rendelkező személy és a felügyelete alatt lévő kiskorú gyermek. A program ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
Pénteken 17.00 órától gyereknapi műsorral kedveskednek a Pagony kiadósok. Lesz beszélgetés, mese, játék. Bemutatkozik Vadadi Adrienn Kicsimackó című mesekönyve, Lencse Máté – Jesztl József: Lovagi ujjtorna című társasjáték-könyve. Vendégek: Vadadi Adrienn, Lencse Máté és Jesztl József. Az online eseményt a Pagony fb oldaláról közvetítik majd, a Bartók Pagonyban a program pedig regisztrációhoz kötött, amit külön a Pagonynak címzett üzenetben lehet megtenni.
Az egykori Schmidt-kastély angolparkja sok kincset rejt. A Kiscelli Múzeum mellett elterülő vadregényes erdőben találunk apró kápolnát, barokk kapu műkő másolatát, kálváriát, ledőlt kőszobrot, százéves gesztenyefát és még számtalan emléket, melyek valaha egy gondosan kialakított park díszei voltak. Az Év Múzeuma 2021 díjra jelölt Kiscelli Múzeum szabadtéri kiállítása ennek a környéknek a történetét mutatja be a még fellelhető emlékek segítségével, valamint az egykor itt álló épületek helyének feltérképezésével. A kiscelli domb volt szőlőhegy, zarándokhely, katonai objektum, működött itt fogadó, kő- és agyagbánya, zenés mulató. Ma pedig városi kirándulók kedvelt helyszíne és az itt élő madarak otthona. A június elsejétől ingyenesen és szabadon látogatható kiállítás – illeszkedve a környezethez – madárodúkra helyezett képeken és történeteken keresztül eleveníti fel a park múltját.
Hogyan merült fel az ötlet, hogy nyúltenyészetet alapítotok?
Ez az állatszeretetből fakad. Gyerekkoromban mindig azt gondoltam, hogy ha egyszer kertes házam lesz, akkor tele leszek állattal. Tősgyökeres óbudai vagyok, a kaszásdűlői lakótelepen nőttem fel. Anyukám nagyon szigorúan kijelentette, hogy panelba nem jöhet állat. Ez később megtört, mert becsempésztem mindent, hetekig tartottam úgy állatokat, hogy fel sem tűnt neki, így kénytelen volt megengedni, mert ha egy hónapig észre sem vette, akkor mi lehet a probléma? Az első állat egyébként egy egér volt, aztán jött papagáj, tengerimalac, felfejlődött az állomány patkánnyal, később lett nyúl is – és a nyulak iránti szerelem megmaradt.
Hogy tanultad ki a nyúltenyésztés csínját-bínját?
Tájépítész vagyok és az egyetemen állattenyésztést is tanultunk, de a hozzáállásom alapvetően az állatszeretetből fakad. Az volt a célom, hogy szabadon lévő állatokkal tudjak foglalkozni. Tudom, hogy ketreces tartásban is lehet jól tartani egy állatot, az is megfelelő élettér lehet, főleg ha szeretve van, de az én lelkemnek ez nem okoz megnyugvást.
Az én elképzelésem mindig is egy tündérkert létrehozása volt: ha egyszer családom és gyerekeim lesznek, akkor ők higgyenek a csodában, a tündérekben, legyenek kis nyuszik, akik ugrálnak a kertben!
És ezt is valósítottuk meg. Nálunk a nyuszik családi kedvencek, eleinte nem is volt szaporulat. Hiába mondják, hogy „szaporodnak, mint a nyulak”– ez nem igaz feltétlenül, főleg nem egy kinti tartásban. Előbb rá kellett jönnünk, mitől érzik jól magukat. Amikor megszülettek az első kisnyuszik, ismerősök közül jelentkeztek, hogy örülnének nekik, s akkor ajándékba adtuk őket. Tulajdonképpen így indult az egész. Amikor pedig túl sok nyulunk van, akkor meghirdetjük és eladunk belőlük, így ez most már egy legális vállalkozás, bár nem főfoglalkozás.
Ki viszi a tenyészetet?
Csak a szűk családi kör, főleg én, de a gyerekek is részt vállalnak, például mindig együtt etetünk és takarítunk. Ez egy családi hobbi, és szeretném, ha az is maradna. Látom az előnyeit annak, hogy a gyerekeim megtanulták, hogyan kell gyengéden közelíteni egy állathoz. Könnyebb a tartása, mint egy cicának vagy egy kutyának, így sok családnak tud örömet okozni. Magyarországon nem igazán ismert a szabadtartásban tenyésztés módszere. Nálunk három fajta nyúl van, ezek igazából szőrváltozatok: két állófülő, az oroszlánfejű és a holland törpenyúl, a harmadik pedig a kosorrú lógófülű.
Mesélj kérlek az első nyuladról!
Törpenyúlnak vettük egy kereskedésben, kiderült, hogy házinyúl. Meg is nőtt 6 kilósra, nem fért el sehol, de imádtuk. Évek óta könyörögtem a családomnak, hogy legyen otthon állat, de nem engedték, és ez volt az első legális állatom, amit nem kellett becsempészni. Körülbelül tízéves lehettem, amikor szülinapomra kaptam, azzal a kitétellel, hogy egy hónapig tarthatom, és utána keresni kell neki helyet. Mondanom sem kell, hogy nem került el tőlünk egy hónap múlva, pedig mindent kinőtt, mindent szétrágott és nagyon rossz nyúl volt, ezzel együtt nagyon megszerettük. Végül az lett a sorsa, hogy kerestünk egy farmot, ahová oda tudtuk adni. Amíg élt, látogattam őt, lettek kicsinyei, láttam őket is felnőni. Mentem hozzájuk iskola után évekig, megnézni, hogy mi van velük, amíg a farm gazdája meg nem halt, utána már nem tudtam követni a sorsukat. Mai napig emlékszem rá, hogy milyen színűek voltak és milyen élmény volt megsimogatni őket. Egy panelgyereknek ez óriási, és tulajdonképpen ez a mély élmény indította el bennem azt, hogy beindítsuk a vállalkozást.
Mindig a gazdik vannak a szemem előtt, mert tudom azt, hogy nagyon sok gyerek nő így fel, mint én, mert panelban tényleg nem célszerű állatot tartani, de mégis vágynak rá. A nyuszi erre jó megoldás.
Érdekes volt, hogy megtudtam, hogy az őseim között mindkét ágon volt nyúltenyésztő. Teljesen véletlenül derült ki, egy távoli rokon halálakor. Nem gondoltam volna, mert a családom mindkét ága harmadik kerületi, erre kiderül, hogy vannak paraszti „nyúlványaink”.
Milyen együtt élni egy nyuszival?
Nagyon jó. Alapvetően nappali állat, éjszaka alszik, nem úgy, mint egy hörcsög, ami egész éjjel kotorászik. A nyúl alapvetően csöndes, nem ad ki semmi hangot, maximum rágcsál. Nagyon családbarát, az adott család dinamikájához alkalmazkodik.
Terápiás állatokként is gondolhatunk rájuk?
Autista gyerek mellé terápiás céllal nagyon jó egy nyugodt, megülős nyuszi. Sokszor egyedülálló anyukák visznek tőlünk nyuszikat. Sajnos nagyon sok ilyen család van, ahol egy kisállat nagy lelki segítség a gyereknek, azért, hogy nyisson legalább egy állat felé, hogy feldolgozzák az elhagyás traumáját, hogy érezzék, van olyan élőlény, aki szereti. Teljesen azonosulni tudok ezzel és úgy látom, jó működik, mert a nyuszik nagyon rá tudnak hangolódni a gazdikra, így a gyerekek meg tudják tanulni a kapcsolódást.
Mennyire intelligens állatok?
Nyuszifüggő, mint ahogy a karakterük is nagyon egyedfüggő, akárcsak az embernél. Vannak megülősek, akit leraksz valahová és fél óra múlva is ott lesz, akit simogatsz és nem ugrik el, és vannak olyanok, akik szétrágják a világot és felfedeznek mindent, megszagolnak, megpuszilnak és odébb ugrálnak. Van, aki hallgat a nevére.
Nem ismerek olyan nyulat, akit ne lehetne szobatisztaságra nevelni. Több olyan gazda is van, aki tőlünk nyúl agility-re vitte az állatot, ahol nagyon szép sikereket ért el, pedig mi nem is tanítottuk őket semmire.
De meg lehet őket tanítani mindenféle trükkökre, akadály átugrásra, alagútba bújásra és ilyesmikre. Simogatni és szeretni való cukiságok. Harapni nem harapnak, mert erre komolyan szűrjük őket és nem adjuk tovább gazdihoz.
Mire kell figyelni egy nyúl érkezésekor?
Mindig felkészítem a gazdikat. Az első 6 hétben úgy kell rájuk vigyázni, mint a hímes tojásra, de utána nagyon strapabíróak. Amíg el nem érik a 3-4 hónapos kort, törékenyek és érzékenyek. Figyelni kell arra, hogy ne nyomódjanak meg, ne essenek le, ne nyúljanak a szemébe-fülébe. Nyilván óvatosan kell felemelni, nem a nyakánál fogva. Mivel a nyulak nagyon érzékenyek, akár belső sérülést is okozhatunk, ha rosszul fogjuk meg alul. Mivel a nyuszi zsákmányállat és nem mutat fájdalmat, nem fogjuk észrevenni, hogy kárt tettünk benne. Ha egy nyuszi tünetet produkál, akkor már rég késő. Rohanni kell az orvoshoz és így sem biztos, hogy meg tudja menteni.
Ezek alapvető dolgoknak tűnnek, de aki nem ebben nő fel, annak nem az. Van, hogy nem figyelnek erre oda, még felnőttek sem. A felelős állattartást gyerekkorban kell kezdeni, hogy természetessé váljon, hogyan kell egy állattal bánni és így évekig boldog társ lehet egy állat. Egy kis szőrmók óriási örömet tud vinni egy család életébe.
Táplálás tekintetében két iskola van, mindig azt kell folytatni, amit a tenyésztő elkezdett. Mi úgy csináljuk, hogy mindig van előttük táplálék, mert rágcsálók, főleg mert kinn vannak a kertben, és azt rágnak, amit akarnak.
Mi nem porciózunk, mert ennek főleg nagy tenyészeteknél van takarékossági jelentősége, de nekünk más a szemléletünk, amitől nem is akarunk eltérni. Az előnye annak, ha van mindig rágcsálnivalója a nyúlnak az, hogy mindig nyugodt lesz, nem fog idegeskedni, hogy mikor kap végre kaját, és nem kaphat még véletlenül se a kezünkhöz, amikor etetjük.
Mennyire vannak felkészülve az állatorvosok a nyúlpáciensekre?
Régebben mindennapos volt, de ma már egzotikus állatnak számít, és azok az állatorvosok értenek hozzá, akiknél ez a kategória fel van tűntetve. Ők fel vannak készülve egy esetleges bélleállásra és tartanak nyúlgyógyszereket, vakcinákat. Érdemes látogatás előtt felhívni az adott orvost.
Vannak betegségek, amit a nyulak átadhatnak a gazdájuknak?
Hála az égnek, nincs. Ezért is van az, hogy nyulaknak nincsenek kötelező oltások sem, mert nem terjesztenek emberre veszélyes betegséget.
És hogy állunk az allergiával?
Létezik, de nem annyira gyakori, mint macskánál, viszont rögtön kiderül. A járvány előtt nyitott tenyészet voltunk, tehát hozzánk be lehetett jönni, megnézni, megsimogatni a nyuszikat, amire bátorítottam is a gazdajelölteket, hogy rakják az arcukhoz, szagolják meg, és ott rögtön ki kell, hogy jöjjön.
Húsvét táján sok nyúl kerül új gazdához, akik végül hogy, hogy nem az erdő szélén végzik. Túléli ezt egy nyúl?
Attól függ, hogy előtte hogy tartották. Ha télen a fűtött szobából a mínusz 20 fokban rakják ki, akkor biztos meghal. De ha előtte kertben lakott, akkor elég jó esélyei vannak. De ez nem felelős állattartás és nem is megoldás. Ha már megszületett a döntés, hogy magunkhoz veszünk egy állatot, azért amíg él, felelősséget kell vállalnunk, nem csak addig, amíg az adott ünnepi szezon tart.
A nyuszik kötődő élőlények, várják hogy hazajöjjünk, várják, hogy megetessük, megsimogassuk. Ennek tudatában kell vállalni, de ez nemcsak a nyúlra vonatkozik, hanem minden más állatra is.
Nem gondolom, hogy létezik olyan állat, ami kötődés nélkül tartható, aki erre nem képes, az ne élő állatot vegyen, hanem plüsst. A néphagyományok miatt a fejekben összekötődött a húsvét a nyúllal. Ezért ebben az időszakban gyakrabban vesznek nyulat az emberek, de ez nem jelentheti azt, hogy az állat csak arra a három napra kell. Az is lehet, hogy az évek óta vágyott nyulat ebből az apropóból lehet kikönyörögni és ekkor jön el a pillanat, amikor a gyerek végre megkaphatja a szüleitől. Mi fel is ajánljuk a vevőinknek, hogy ha valamiért megváltoznának a körülményei, hozzánk visszahozhatják, nem is kell közölniük az okot, de alapvetően nem azért van a nyuszi, hogy két nap után elengedjük, vagy ne adj isten, megegyük.
Meddig él egy nyúl?
Az átlagéletkora 6-8 év. De ez a szám félrevezető lehet, mert amit az emberek nem látnak, az az, hogy nagyon sok nyuszi pár hetes korban elpusztul. El kell érni a 6 hetes kort, akkor biztos a sorsa, de akkor is érzékenyebb egy ideig, mint egy cica vagy kutya. Tőlünk is 6 hetesen lehet elvinni őket, ami már egy stabil kor, ilyenkor már nincsenek anya mellett, önállóan esznek-isznak, használják a nyuszi WC-t és kézhez vannak szoktatva. Nekünk vannak 13 éves nyuszijaink is.
Az Aranyhegyen, a Jutasi és a – stílszerűen – Pogánytorony utcák sarkán álló, harmincas években emelt torony pár éve cserélt gazdát, és a birtokon belülre került tulajdonos saját költségén csináltatta meg a hiányos lépcsőt és kőkorlátokat. Az állagmegóvó munkákra már nagy szükség volt: a Pogánytorony évtizedek óta pusztult, a róla szóló beszámolók időnként már a teljes végzetét vetítették előre. A torony a valóságban valószínűleg ennyire nem volt rossz állapotban, az alsó lépcsőfokokat is inkább szándékosan távolíthatták el, hogy elvegyék kicsit az alkalmi felfedezők mászási kedvét.
A Pogánytorony sorsára hagyva is vonzott látogatókat, hol az alternatív városnéző túrák keretében, hol az ősmagyar-pogány szubkultúrák környékéről. Utóbbiak kisebb számban a napfordulókon és a napéjegyenlőségek idején tették itt tiszteletüket, átvágva a dzsungelen, ami az évek alatt eluralkodott a telken. Pedig egykor díszkert volt itt, a torony körül öt „szent nyírfával”, név szerint Balázzsal, Botonddal, Emesével, Lehellel és Csabával.
A Koppány tiszteletére ültetett fákat Törökkoppányról, a pogány vezér hagyomány szerinti, Somogy megyei szálláshelyéről hozták 1939-ben.
A néhány évvel korábban emelt tornyot a Turáni Egyistenhívők használták szimbolikus jelentőségű emlék- és szertartáshelyként, bár nem éppen konfliktusmentesen: már a torony ünnepi avatásán is kardlapozó csendőrök jelezték, hogy a karhatalom nem nézi jó szemmel a pogánykodó őskultusz megnyilvánulásait.
„Üröm és Óbuda között, Budapest határában, szőlők és kelkáposztatáblák felett, a kopár hegy tetején, különös, háromemeletes, terméskőből faragott, bástyaszerűen kiképzett torony fúródik a halványkék égbe… Ez a pogány torony, amely, mint titokzatos felkiáltójel ágaskodik a hegytetőn, a gyárak kéményei felett, a porba és ködbe vesző, morajló város határában” – írta az újság 1935 nyarán, beszámolva a pogány megtelepedésről az akkor még inkább külvárosinak számító környéken.
A Turáni Egyistenhívők sajátos, magát vallásinak tekintő csoportja volt a korabeli Magyarországnak, akik a kereszténységgel szemben az ősi hithez való visszatérést szorgalmazták. Az eszmei háttér adott volt: Trianon után az „áruló Nyugattal” szemben felívelt a keleti testvérnépekkel szövetséget kereső turanizmus ázsiója, a magyar orientalizmus törökbarátságának pedig mindig is volt némi politikai huzatja. A kurucos vonal keleti eszményeit és a néprokonsági gondolatot a magyar diplomácia is igyekezett kihasználni (nagyjából a korszak összes miniszterelnöke tagja volt az irányzat reprezentatív testületének, a Turáni Társaságnak), és az indoeurópai népek közé zárt magyarság „egyedül vagyunk” érzését oldotta a gondolat, hogy valójában a hatalmas turáni népeknek lennénk a legnyugatabbra szakadt képviselői.
A Kárpát-medencétől Közép-Ázsián át a merészebb elképzelésekben egészen Japánig húzódó, turáninak gondolt népek összetartozását kulturális, földrajzi, nyelvészeti, időnként fajbiológiai érvekkel próbálták alátámasztani, és az irányzat a két világháború között egyre inkább a szélsőjobb felé radikalizálódott. A harmincas évekre a mozgalom délibábosabb kedvű tagjai a tudomány partvonaláról teljesen elsodródtak a nemzeti mítoszok mélyebb vizeire: innen jön néhány olyan ma is lenyűgöző alternatív tudományos politikai sci-fi, mint a sumér-magyar leszármazás, az amerikai indiánok magyarokkal való rokonítása, vagy éppen a turáni fajok atlantiszi származásának gondolata.
Koppány aranyhegyi tornya a turanista mozgalmak közül is az extrémebb vonal szent helye volt.
Azoké, akik a nyugatellenességet, a nemzeti egyediségbe, a magyarság különleges civilizációs teljesítménybe vetett hitet az ősvallás újjáélesztésével elegyítették. A Turáni Egyistenhívők a kereszténység felvétele előtti hitrendszerhez való visszatérést hirdették, melyet monoteizmusként, egy magasabb rendű pogányságnak gondoltak el. Tulajdonképpen ez volt az első, radikális nemzeti alapon álló vallási mozgalom, a ma is hódító nemzeti ezotéria és alternatív történelemszemlélet korai reprezentánsa.
A Turáni Egyistenhívők egyházát 1934-ben egy Bencsi Zoltán nevű ügyvéd, valamint egy kiugrott unitárius lelkész, Köröspataki Kiss Károly alapította. Utóbbinak – ez akkor a keletmániával és a természetkultusszal függött össze – egy vegetáriánus étterme is volt a Kiskörúton, a magyarságot pedig gondolatvilágában a babiloniakkal és egyiptomiakkal hozta kapcsolatba. Bencsi a turániak őshazáját a Tigris és az Eufrátesz közé tette, és kinyilatkoztatása szerint faji vallást akart adni a magyarságnak. „Az ősi hittől való eltérésünk alkalmas volt arra, hogy fajunkat megfossza a világuralomtól. Ősi vallásunk alkalmas volt arra, hogy vele kivívjuk az egész világ feletti uralmat” – írta az Ősi hitünk című brosúrájukban, mely a turáni fajt Isten választott népének tételezte. Talán nem teljesen véletlen, hogy a korabeli rendőrségi jelentések szerint a pogány egyház tagságának jelentős része kapcsolódott a nemzetiszocializmus pártjaihoz is.
Fotó: Kolozsi Ádám
A főtáltos Bencsi volt, a helyi szervezeteket boncok vezették, az egyház tagjai jelképes vérszerződést kötöttek. Az uborkaszezonban az újságok is szívesen foglalkoztak a pogány kultusszal, amiről meglehetősen elítélően írtak, és tudni vélték, hogy a turániak még fehér lovat is áldoznak. Talán ez maradt meg leginkább a csoportról, noha ennek, mint erről Ablonczy Balázs, a turanizmusról Keletre, magyar! címen nagyszerű könyvet író történész beszámol, pont nem volt valóságalapja. Ahogy az a fényképes újságcikk sem volt hiteles, mely szerint egy újszülöttet a baba arcán kétoldalt vágásokkal avattak turáni egyistenhívővé; a „sebeket” a fotográfus némi lekvár segítségével imitálta a nagyobb olvasottság kedvéért.
Ablonczy szerint a magát többezresnek mondó pogány közösségnek valójában legfeljebb néhány száz híve lehetett, és az egész dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
A keresztény kurzussal szemben nyílt kihívást jelentő Koppány-híveket azonban a szekta jelenséget amúgy is üldöző rendőrség nem nézte jó szemmel: az alapítóknak rendszeres jelenésük volt a bíróságon, a tagokat megfigyelték, pamfletjeiket elkobozták.
Ez a hatósági figyelem gátolta az emlékműépítést is. Pedig a csoport már alakulásuk évében szobrot akart állítani Koppánynak valahol a budai hegyekben, de a főváros nem adta meg az engedélyt, és hasonló okból nem lett örökké égő sumér áldozati oltár sem a Hármashatár-hegyen, ahogy papíron maradt Zajti Ferenc monumentális tabáni terve is a világ legmagasabb, Attilát ábrázoló lovas szobráról.
Így jött szóba jobb híján a turániak egyik erdélyi eszmetársa, a már nyolcvan felett járó Szász Farkas aranyhegyi telke. A nyugalmazott minisztériumi tanácsos és háztulajdonos eredetileg a hét vezér tiszteletére akart itt tornyot állítani, méghozzá „a boldogság tornyát”. Mint a kissé különc, a hanyatló civilizációval szemben az ősi hitet propagáló öregúr az érdeklődő újságírónak – petróleumlámpa mellett, hiszen bizalmatlan volt a villanyfénnyel, a modern dekadencia e tartozékával szemben – kifejtette: „Én kilátótornyot akarok, azért, hogy ott elábrándozzanak csendben, álldogálva az emberek… Én megkínálom az Aranyhegy boldogságával az emberiséget… De nem a sportolóknak, az eszeveszetten rohanóknak, hanem azoknak, akik szinte áhítatos imával tisztelik meg a természetet!”
A turániak a közeli dombokra nem kevesebb, mint tizenegy hasonló pogány tornyot terveztek, bennük örökké lobogó lánggal, végül azonban csak az aranyhegyi valósult meg.
Az eredetileg 13 méter magas, Attila, Árpád és Koppány tiszteletére emelt torony terveit Täubel Géza készítette és Wührl Géza építő-kőfaragó mester kivitelezte. Täubelt a magát „magánpogánynak” nevező Szász végül nem fizette ki, úgyhogy áhítat mellett per is lett a dologból. Az első terveken még az emléktorony meghatározás szerepelt, de hogy ne kockáztassák az engedélyt, végül, mint a Budapest főváros Levéltárában őrzött iratokból látszik, inkább a semlegesebb kilátótorony formulát választották.
A toronyépítéshez megkapták a hozzájárulást, a Turáni Egyistenhívők által szervezett ünnepélyes felavatás azonban már hatósági erődemonstrációba fulladt: a csendőrök ekkor verték szét kardlapozva a megjelenteket. „Vezérlő fejedelmünk, Koppány, ha most élnél, mindnyájan lófarkas lobogód alatt harcolnánk!” – szavalta a toronynál a főtáltos.
A bejárat felett felirat állt:
„Kápolnaszerű ősi emlék Jelkép mausoleum. Rossz időben menhely — szabad bemenet. Arra is, hogy fogalmaid számba vedd. Mert sírunkat ássa, mélyíti, Korunk beteges fogalmai.”
A hatszögletű Pogánytorony tetején ekkor még bronz turulmadár fészkelt, bent kőoltár állt. Ezek ma már nincsenek meg. A Falanszter Blog szerint az építményt az ötvenes években az ÁVH légtérfigyelő toronyként használta, sőt, egy legenda szerint egy kis ideig itt tartották őrizetben a telken Szakasits Árpádot. A közösségi médiában olvasható visszaemlékezések szerint a torony fizikailag aztán ’56-ban szerzett komolyabb sebeket. A november 4-dikei szovjet megszállás után az óbudai Schmidt-kastélyban napokig tartották még magukat az aknavetőkkel felszerelkezett ellenállók, akik a Pogánytornyot birtokba vevő szovjet katonákat is lőtték a kastélyból – állítólag ekkor dőlt le a torony legfelső szintje.
Fotó: Kolozsi Ádám
Az eredeti mellvédek lejjebb is hiányoznak, de a lőrésszerű nyílásokkal bíró erődszerű épület statikailag feltehetően rendben van. A homlokzat oldalán kőlépcső visz fel az első szintre, onnan csigalépcsőn lehetne továbbmenni, ha nem lenne ráccsal lezárva. A historizáló, eklektikus építmény építészetileg ugyan nem számít kimagasló értéknek, de története miatt és kilátóként is megőrzésre méltó. A hetvenes évektől többször gazdát cserélő épületen azonban a közelmúltig senki nem végzett állagmegóvási munkákat, így az erősen leromlott, amire egyesek szerint hajdani tulajdonosok szándékosan is rásegítettek, hogy elhárítsák a telek beépítése elől a műemléki akadályt. A teljes pusztulás szerencsére nem következett be.
A telekre a kerületi önkormányzat az ezredforduló után építési korlátozást hozott, majd 2013-ben az akkor már igencsak leromlott épület helyi védettség alá került.
A kerületi szabályozási tervnek már hosszú ideje része a Pogánytorony környékének rendezése, és az is cél, hogy az kilátóként megnyílhasson a nagyközönség előtt – mivel azonban magánterületről van szó, hosszú ideje patthelyzet alakult ki. Most mégis látszik némi remény: a jelenlegi tulajdonos az elmúlt hónapokban saját költségén helyreállíttatta a lépcsőt, és más kisebb állagmegóvási munkákat is végeztek.
Bár a mostani tulajdonost elértük, szándékairól és személyéről nem sok mindent akart elárulni. A jelek szerint azonban ingatlanértékesítési elképzelései vannak: a Pogánytorony ugyanis márciusban felkerült a legnagyobb ingatlanos oldalra, ahol a szomszédos telekkel (a kettő együtt összesen 1870 nm) párban kínálják, nem kevesebb, mint 155 millió forintért. A hirdetés azzal kecsegtet, hogy az ingatlanon különálló vendéglátóipai egység létesíthető, ami azt sejteti, hogy az évek óta keringő, étteremről vagy cukrászdáról szóló tervek továbbra is élnek. A Pogánytorony, mint látogatható műemlék sorsa még mindig nem dőlt el.
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum közös rendezésében időszaki kiállítás nyílik Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről. A kiállításban eddig soha nem látott műtárgyakat, százéves hajómodelleket, igazi ritkaságokat láthatnak majd a látogatók. A fiumei kereskedelem, vendéglátás és tengerészet kapcsán a két múzeumban folyó tudományos kutatásoknak és a szisztematikus tárgyi gyűjtéseknek köszönhetően számos újdonság, sőt, frissen restaurált tárgyanyag lesz látható.
A Vasarely Múzeum videópályázatot indított “Lépd át az árnyékodat!” címmel! Ha érdekelnek az illúziók, a mozgás és a művészet, vagy csak szívesen versenyeznél egyet, készíts egy videót, és küldd el a múzeumba! A beérkezett alkotásokból három döntőst választanak, melyek közül közönségszavazás dönt a nyertesről. A pályázat témája: a tárgyak és árnyékuk viszonya. Részletek itt olvashatóak.
Gálhidy Pétert most is, mint már régóta, a természet és az anyag összefüggései foglalkoztatják. Nem a naturális másolást, hanem a természet idejének szobrászati megragadását keresi. A természeti, növényi, organikus formák léptékváltása, más anyagokba való átültetése sokkoló, ugyanakkor elgondolkodatató módon állítja meg a nézőt és hívja föl figyelmét a lelassulás, az elmélyedés fontosságára. A kiállítás címe, a ’csendélet’-et jelölő művészettörténeti szakkifejezés szó szerinti jelentése ’halott természet’, napjainkban kikerülhetetlen aktualitássá változott, már nem csak egy festészeti képtípust jelent, hanem korunk ökológiai valóságát. Az a bensőséges, tiszteletteljes lelkület, amellyel Gálhidy műveiben a természeti tárgyakhoz, formákhoz közelít, segíthet a végveszélyben lévő természeti környezet pusztulásának megállításában.
A világ nem maradhat Olimpiai Játékok nélkül, ez ténykérdés. Tokió ingadozását megelégelve az Aquincumi Múzeum saját kezébe vette a kezdeményezést, és rekordidő alatt felkészülve már júniusban megrendezi az első aquincumi Olimpiai Játékokat. Minthogy az élsportolók még reménykednek a japán utazásban, önjelölt versenyzők a 9–12 éves korosztályból kerülhetnek ki, és az ókori olimpiák legnépszerűbb atlétikai versenyszámaiban mérhetik össze tudásukat. A sztadionfutás alap. A kettős sztadionfutás a duplája, a fegyveres futás pedig sokadik hatványa. Mindezek után a gerelyhajítás és távolugrás már csak nyúlós, nyárdélutáni lustálkodásnak hat majd. Ünnepi keretek, hamisítatlan hangulat, halhatatlan győztesek. Részletek itt olvashatóak!
„Hic Rhodus, hic salta!” Vagyis: „itt van Tokió, itt ugorj!”
május 22-ig, nyitvatartási időben, keddtől szombatig, 10.00-18.00 óráig látogatható az V. Óbudai Fotótárlat az Esernyős Galériában
Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának immár ötödik alkalommal kiírt fotóművészeti pályázata 2020-ban arra tett kísérletet, hogy a fotográfia eszközeivel mutassa meg azt a városrészt, amely több ezer éves múltját, jelenét és kezdődő jövőjét a mában, a mindennapokban éli meg, még akkor is, ha ezeket a mindennapokat jelenleg a koronavírus világméretű helyzete, a hétköznapokat önmagából kifordító, abszurd jelensége is erőteljesen meghatározza, befolyásolja. A kiállítás teljes anyaga a virtuális tárlat után most ismét a galéria falai közzé költözik, mi magunk sétálhatunk a kiállított pályamunkák között, rácsodálkozva egy-egy alkotásra. A 3D virtuális tárlat, valamint a köszöntő beszédek az alábbi linken megtekinthetőek.
Van az emberekben egy kis leszegett fejes szégyenkezés, ha a magyar nóta kifejezést hallják. Mióta Bartók tisztázta a különbséget parasztzene és városi (cigány)zene közt, mintha le is tudnánk annyival: népdal jó, nóta rossz. Pedig micsoda kincs ez! Évszázadok öröklődő tudása, legendás prímás generációk, Lisztet és Brahmsot megihlető cigányzenészek – van mire büszkének lennünk. És ez a műfaj most éppúgy a kihalás szélén billeg, mint Bartókék idejében a parasztzene, a népdal. Kár lenne veszni hagyni. Ezen a koncerten együtt vigadunk és sírunk Sárközy Lajossal és bandájával, fókuszban közös örökségünk: a magyar nóta.
Falloszok csontból, falloszok bronzból és borostyánból – mintegy tucatnyi ilyen apró tárgy hevert előttünk az asztalon, amikor az Aquincumi Múzeum egy mágiával foglalkozó kiállításához válogattunk tárgyakat a gyűjteményből.
A rómaiak egyáltalán nem voltak szégyenlősek a férfi nemi szerv ábrázolásával kapcsolatban. Priapusnak, a kertek és gyümölcsösök görög eredetű istenének hatalmas férfiszervvel ábrázolt szobra számtalan birtokon megtalálható volt.
Az ő feladata volt, hogy a föld termékenységét biztosítsa, de ezenfelül az is, hogy emberfeletti méretű „fegyverével” elriassza a terménytolvajokat.
Az antik világban úgy gondolták, hogy nemcsak a halandók, hanem még a természetfeletti ártó erők is meghunyászkodnak a nyers férfierő ilyen látványától. A fallosz alakú amuletteket legtöbbször az ártó erőktől legjobban féltett személyek – a csecsemők és a gyermekek – viselték a nyakukban.
Hogyan viszonyultak a római világban a testiséghez? Milyenek voltak a szexuális szokások? Tényleg féktelenség és kicsapongások kora volt-e a császárkor időszaka? A következő írásomban ezeket a témákat mutatom be.
Házasság római módra
A római császárkor történetírói az ősidőkre, a királyság és a korai köztársaság időszakára úgy tekintettek, mint az egyszerű és tiszta erkölcsök korára, amely mentes volt mindenféle szabadosságtól és kicsapongástól. Ugyanakkor az erre a korszakra vonatkozó mítoszok tele vannak erőszakkal.
A város alapítása idején Romulus és társai orvul rabolták el feleségül maguknak a szabin lányokat, és a királyság bukását is az utolsó király, Tarquinius Superbus fiának zabolátlan természete okozta. A történet szerint a király fia megerőszakolt egy köztiszteletben álló római asszonyt, Lucretiát, mire a feldühödött polgárok elűzték az uralkodót.
A szexualitás és a házasság meglehetősen funkcionális volt a római jog szerint. A szabad és polgárjoggal rendelkező lakosok családi életét a monogám házasság határozta meg, amely azt jelentette, hogy egy férfinak egy időben egyetlen felesége lehetett, és közös gyermekeik örökölték a szülők jogi státuszát.
A házasság fő célja a gyermeknemzés, a gazdasági közösség és – befolyásosabb családok esetében – a politikai szövetségek erősítése volt.
Romantikus érzelmeket nem vártak a házastársaktól, a szexuális hűség pedig csak a nők számára volt kötelező. A férfiak korlátozás nélkül használhatták ágyasként rabszolgáikat; de alacsonyabb státuszú nőkkel, prostituáltakkal is szabadon érintkezhettek, addig a pontig, amíg kicsapongó életvitelük nem fenyegette családjukat gazdaságilag vagy politikailag.
Maga a házasság egy polgárjogi megállapodás volt, amelyet elsősorban a szülők intéztek, a válásra pedig szinte bármikor sor kerülhetett. A hűséges és kötelességtudó, a háztartást vezető és a női munkákat – például a gyapjúfonást – szorgalmasan elvégző családanya idealizált alakja végigkíséri a római kort. Így számos császárkori pannóniai sírkő feliratán is ott szerepelt a „legkötelességtudóbb” jelző a feleség neve mellett.
Államilag is elismert házasság joga csak a polgárjoggal rendelkező személyeknek volt; a birodalomban élő legyőzött népek szabad lakosainak családi életével az állam keveset törődött. Egyfajta élettársi viszony a rabszolgák között is létezett, de gyakran előfordult, hogy szabad személyek is rabnőikkel éltek ilyen kapcsolatban.
A hadseregben szolgálóknak – a magas rangú tiszteket leszámítva – tilos volt szolgálati idejük alatt házasodniuk egészen a Kr. u. 3. századig. Mivel a legtöbb fegyvernemnél 25 év volt a szolgálati idő, a császárkorra általánossá vált, hogy az idősebb katonák féllegális katonacsaládokat alapítottak, akik a táborok környékén telepedtek le. Ezekben a családokban a feleség és a szolgálati idő alatt született gyermekek csak a leszerelés után váltak teljes jogú polgárrá.
Fallosz alakú amulettek az Aquincumi Múzeum gyűjteményében Fotó: Szilágyi Nóra
Mindent a szemnek
Arról, hogy mi folyt a római hálószobákban és egyéb találka helyszíneken, meglehetősen pontos képet kaphatunk a szöveges forrásokból és a képi ábrázolásokból.
Fontos ugyanakkor elmondani, hogy az erre a témakörre vonatkozó szöveges forrásokat szinte kizárólag férfiak írták, a női perspektívát alig ismerjük. Bár sok adat van mára csak töredékekben megmaradt szerelmi tankönyvek, vagy kifejezetten pornográf történetgyűjtemények létezésére is, számos tehetséges római költő is írt erotikus műveket. Ovidius például a Szerelem művészete (Ars amatoria) című művében arról is pontos tanácsokat írt, hogy milyen testalkatú nő számára milyen szerelmi pozíció a legelőnyösebb látványra:
„Többet mondani már szégyellek, csakhogy eképp szól égi Dione: «Az én művem e nagy tudomány. » Ismerd jól tested, s ha ölelsz, tartsd úgy, ahogy illik, minden nőnél más-más ami kell, ami jó.”
( Bede Anna fordítása)
Pompei 18–19. századi feltárásai során olyan mennyiségű – a kor ízlése számára zavarba ejtően részletes – erotikus, vagy akár modern szemmel nézve is pornográf jelenetet ábrázoló falfestmény, mozaik, szobor és egyéb tárgy került elő, hogy a Nápolyi Múzeum gyűjteményben külön titkos kabinetet hoztak létre ezeknek, ahova csak felnőttek léphettek be.
Szexuális aktusok ábrázolása a birodalom minden szegletéből, így Pannóniából is nagy számban ismert, elsősorban használati tárgyakról, kerámiaedényekről, mécsesekről és vésett ékkövekről. Ezeken az ábrázolásokon a legváltozatosabb szerelmi pozíciókban láthatóak nők és férfiak, de számos jelenetben kizárólag férfiak szerepelnek.
A szexualitás ábrázolásához gyakran mitológiai történetek adtak keretet. Ilyen például egy korábbi cikkemben már részletesebben bemutatott aquincumi sütőforma (Frivol örömeső az ókori lepényen – Óbudai Anziksz 2015/2016 tél), amely Danaét ábrázolja, ahogyan Jupiter fallosz alakú aranyeső formájában termékenyíti meg, vagy egy vésett ékkő, amelyen Lédát hattyú alakban teszi magáévá az istenség.
Szerepek és határok
A római gondolkodást követve nem igazán beszélhetünk hetero-, homo-, vagy biszexualitásról; az egyén identitását inkább a cselekményben folyatott szerepe alapján határozták meg. A római férfiak körében társadalmilag elfogadottnak számított, ha rabnőjével vagy félvilági nőkkel háltak együtt, és nem volt ez másképp akkor sem, ha rabszolgákat – gyakran serdülő rabszolgafiúkat – vagy alacsonyabb státuszú férfiakat választottak partnerül – addig, amíg ők maradtak az aktív szerepben.
Julius Caesarról például azt tartják, hogy amikor diadalmenetén – a régi szokásoknak megfelelően – a katonái gúnydalokat énekeltek a győztes hadvezérről, azokban azt is felemlegették, hogy fiatal korában állítólag Bithynia királyának, IV. Nikomédésznek volt a szeretője „női” szerepben.
A házasságtörés elsősorban a nőkre nézve járt negatív következményekkel: válással, társadalmi megbélyegzéssel; férfiak számára csak a más szabad nővel – tehát egy másik szabad férfi lányával, feleségével – folytatott viszony számított problémásnak. A tetten ért hűtlen szeretőket egyes rendelkezések szerint a lány apja vagy férje akár meg is ölhette, de ilyen gyilkosságra kevés az adat.
Súlyos kihágásnak tekintették ugyanakkor a hadseregen belül a katonák közötti szexuális kapcsolatot, amiért akár halálra is ítélhették a tetten ért elkövetőket.
Bár a császárkor hajnalán Augustus császár törvényekkel igyekezett visszaállítani az „ősi hagyományokat”, és biztosítani elsősorban az elit kihágásoktól mentes életét, ezeknek a jogszabályoknak a szélesebb körű hatása kétséges. Pedig az uralkodó még saját lányát, Juliát is száműzette ilyen vádakkal.
Az orgiák világa?
Az orgion (többesszámban: orgia) görög eredetű fogalom; eksztatikus vallási kultuszeseményt jelent, amelyet elsősorban Dionüszosz – a latin világban Bacchus – isten tiszteletére rendeztek. A rómaiak számára az ezekre az ünnepségekre jellemző féktelen ivászat, zene, tánc és meztelenség csak bizonyos korlátok között volt elfogadható. Szabad nők és férfiak együttes részvételét ilyen féktelen éjszakai összejövetelen már Kr. e. 186-ban törvényileg tiltották, ahogy később is igyekeztek kordában tartani, más – elsősorban keleti eredetű – istenségek hasonlóan kicsapongó ünnepségeit.
Egy-egy gazdag vagy befolyásos polgár szexuális életvitelét bizonyos mértékig magánügynek tartották, de politikai ambíciókkal rendelkező személyek esetén támadási felületet jelenthetett a kicsapongó szexuális életvitel.
Ilyen volt a más polgár feleségével való szeretői viszony, a nemi határok átlépése, a „nőies” viselkedés, egy-egy család nőtagjainak szabados életvitele; ezekről előszeretettel számolnak be megbotránkozva a császárkor történetírói.
Nero császár férfi „feleségei”, Messalinának, Claudius császár feleségének az állítólagos versenye egy híres prostituálttal, amely során egy éjszaka alatt 25 férfival hált, vagy Heliogabalus császár női ruhái és viselkedése, mind olyan történetek voltak, amelyek – akár igazak voltak, akár nem – átlépték az elfogadott erkölcsi határokat, és alkalmasak voltak az illető személyek emlékezetének teljes befeketítésére.
A római világ szabadosságáról és szemérmetlenségéről, a pogány kultuszok féktelen szertartásairól előszeretettel írtak a korai keresztény szerzők, így az antik világ emlékezete erőteljesen átitatódott ezekkel a történetekkel.
Ezzel együtt kár volna tagadni, hogy a császárkor egyes költőinek valószínűleg kevéssé lenne meghökkentő a modern felnőtt filmek képi világa, ahogy azt jól példázza Nikarkhosznak, egy Kr. u. 1. század körül élt költőnek Tenger, alvilág, égcímen ismert verse:
“Egyszer Hermogenész meg jómagam és Kleobúlosz együtt élveztük tested, Arisztodiké. Engem a tenger várt szürkén, hogy a mélybe hajózzak, merthogy a nőt három részre tagoltuk ekképp: Hermogenészre jutott iszonyú palotája a végnek, melyben ezernyi titok tág tere rejtekezik, merthogy a holtakkal teli part az, hol fügelombot tép-szaggat hevesen szállva-szökellve a szél. És Kleobúlosz lett Zeus: merthogy az égbe jutott föl, tartva a markában tűzteli fegyvereit. Persze, a föld közös. Így osztottuk hát az öreglányt föl, míg gyékényén fekve elénkbe terült.”
Kisgyermekként mi szerettél volna inkább lenni? Festőművész, vagy író?
Konkrétan festő. Négyéves voltam, amikor közöltem anyámékkal, hogy festőművész leszek. Sokáig ez is maradt a terv. Aztán huszonöt éves korom körül elkezdtem komolyan írni. Persze írtam addig is, de az írás mindig a második helyen állt. A társadalomban szerintem van egy tartózkodás a női művészekkel szemben. Úgy gondolom, nem kapják meg azt a figyelmet, azokat a lehetőségeket, amit a férfi művészek.
Ráadásul, ha egy nő egyszerre akar érvényesülni képzőművészként és íróként is, lehetőleg egyforma színvonalon, akkor nagyon fel kell kötnie a gatyát.
Emiatt voltak időszakok, amikor komolyan úgy gondoltam, hogy választanom kell a kettő között, amiből persze egy rakás belső konfliktus született. Sok évre abbahagytam a festést azért, hogy az írói karrieremet építsem, amiből az lett, hogy nem festettem, viszont írni se nagyon tudtam. Az első regényembe körülbelül 10 évem ment bele. Nagyjából háromszor annyi szöveget írtam meg, mint amennyi végül megjelent 2014-ben. De amikor kiadták, az olyan érzés volt, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg, utána újra elkezdtem festeni.
De ha mindig is festőnek készültél, hogy lett mégis az írás a fő csapásirány?
Huszonéves koromban úgy éreztem, hogy nem tudok festőként otthont találni az akkori hazai képzőművészeti életben, mivel inkább az olasz és a távol-keleti kortárs szcénát érzem magamhoz közel. Ez akkor még nem artikulálódott ilyen élesen, inkább csak nem találtam a helyemet. Akkor kezdtem történeteket írni. Igazából menekülőútnak indult. Talán azért, mert az írásaim kapcsán jöttek pozitív visszajelzések, legalábbis leközölték az írásaimat, egy irodalmi folyóirattól pedig díjat is kaptam. Ugyanakkor ez meg is rémített, úristen, én nem vagyok író, ebből most mi lesz? Megijedtem.
Megijedtél?
Meg. Napi tíz órát kellett dolgoznom az önfenntartásért, dupla műszakban. Emellett festeni nem igazán lehetett, írni is csak úgy tudtam, hogy éjfélkor végeztem az egyik munkahelyemen, utána hazajöttem és kettőig, háromig próbáltam írni, általában addig bírtam, akkor kidőltem és másnap reggel kilenc órára sikerült bemennem egy hivatalba, a másik munkahelyemre. 2006 körül mégis összeállt egy könyv, ami a mai napig nem jelent meg. Ebben már ott volt a későbbi regénytrilógiának az a logikája, hogy a kötet különálló novellákként is olvasható, de hogyha egyben olvassa az ember, akkor megérti, hogy ez egy összefüggő történet. Beadtam egy kiadónak. A kiadó vezetője azt üzente vissza, hogy tök jó, de pillanatnyilag nincs arra lehetősége, hogy új írókat vezessen be a piacra. Utána minden összeomlott körülöttem, a magánéletben is, brutális és jogsértő módon kirúgtak az akkori, sokadik munkahelyemről, majd meghalt az apám. Nem volt könnyű talpra állni, hosszú út vezetett a trilógiáig.
Trilógiának is tervezted?
Igen, csak azt nem tudtam, hogy a harmadik kötet miről fog szólni, és végül nem is az lett, amit a második kötet után kikombináltam. A harmadik kötetben nagyobb körképet szerettem volna az előző generációk nőinek életéről, de valahogy annyira karakteres lett Borka és Júlia, hogy elvitte az egészet. Nem jó, ha az író a szöveget megerőszakolja.
A szöveg az egy olyan öntörvényű létező, aminek egy idő után kőkemény saját akarata és szabályai vannak, és muszáj alkalmazkodnom.
A főhősökkel ugyanez a helyzet, van olyan, aki nem akar bemutatkozni, és van, aki meg elviszi a történetet.
Nem csak Júlia, a többi nőalak is nagyon kimunkált a regényeidben.
A világirodalom évszázadokon keresztül arról szólt, hogy a férfi írók férfi szempontból történeteket írnak, a nők pedig arra a szerepre vannak kárhoztatva, hogy a férfi szerelmes legyen beléjük, de ennél többet a legtöbb történetben nem tudunk meg róluk, maximum, hogy milyen a nézése, meg a járása. Nagyon kevés az olyan történet, ahol a nők úgy főhősök, hogy hitelesen meg van rajzolva, hogy mit élnek át és hogyan látják a világot. Mit gondolnak, mikor megtörténik velük az élet, milyen egy női világmodell. Ha ezt megfordítom, és a női világkép felől írom meg a regényt, akkor óhatatlan, hogy a történetben a férfiak olyan szerepbe fognak kerülni, mint a férfitörténetekben a nők. A szereplők közül a férfit én külsőként és másként érzékelem, mint egy férfi író.
Elmondásod alapján is óriási tudással rendelkezel a felmenőidről, a trilógia mégsem egy hagyományos családregény lett.
Egyszerűen azért, mert a valóság meg a történet az két különböző dolog. Hogyha én 100 %-ban azt írom meg, amiről anyagom, vagy épp tudásom van, akkor bizonyos drámai fordulatok, vagy regénytechnikai megoldások nem működnek. Vagy azért mert túl sok, pl. a szegedi olasz családnál mérhetetlenül le van egyszerűsítve a regény. A szépapámnak hat lánya volt, és azt hiszem kettő fia. Nagytermészetű ember volt, voltak házasságon kívül született gyermekei is, örökbe fogadta a saját unokáját és egyéb szövevények. De ha csak ezt a nyolcgyerekes családot próbálom lemodellezni, már az egy önálló regény. Begolyózok én is, meg az olvasó is. Nem véletlenül került a kötetek hátuljára egy családfa. De egyébként így is, foltokban, mozaikkockákban ez az én családom regénye is.
Vannak olyan fejezetek, ahol bizonyos momentumok, mondatok a családi emlékezetből származnak, de olyan szereplő mondja őket, aki valójában sohasem létezett.
Úgy tudom, most épp Pécs történetéről szóló könyvön dolgozol, ahova szintén beszüremkedett a családod.
Igen, több mint egy éve dolgozom egy Pécs történetéről szóló könyvön, amihez nagyon sokat kellett kutatni. És igen, az egyik nagymamám pécsi, nagyon kötődöm a városhoz. Pannóniában megvan a kontinuitás a Római Birodalomtól a mostani világig. Hogy miként látják a történészek, arról a végtelenségig lehet beszélni, mint ahogy arról is, hogy a pannonizmus eszméje mennyire érvényes és mennyire nem. Ebből a szempontból kiemelt helyen van Pécs, ugyanúgy, mint Szombathely. Persze vannak, akik azt mondják, hogy nincsen semmi kontinuitás, hogy a pannonizmus nem érvényes. Nem tudom, de szerintem, ha valaki élt Pannóniában és utána kitérőt tett az ország más részeire, akkor megérti, miről van szó. Nekem nagy rádöbbenés volt például, hogy ismerem a gesztusrendszert és a normarendszert az egész egykori Római Birodalom területén. Persze ez nyilván a család miatt is van, mert több kultúrában szocializálódtam. Minden ismerős, tudom, hogy merre kell menni, minden várost is azonnal átlátok, ugyanakkor, amikor elmentem Debrecenbe, álltam 10 percig a vasútállomáson, és azt gondoltam, hogy úristen, olyan, mintha külföldön lennék.
Megszületett a trilógia, kaptál egy Litera-díjat, és közben itt ülünk a festményeid között.
A Litera-díj meglepő volt.
Miért?
Mert jobbnak éreztem néhány szöveget a magaménál, nagyon erős volt a mezőny, és eszembe sem jutott, hogy én nyerem meg. Majdnem leestem a kanapéról, amikor felhívtak. És igen, kijött a trilógia első kötete a nyomdából, és egy hónapon belül újra festettem. Miután hosszú éveket tölt el az ember egy szöveggel, muszáj hogy befejezze, akkor már nem lehet félbehagyni, mert az már olyan kudarcélmény lenne, amit nem lehet elviselni. Azt gondoltam, hogy lehet, hogy csak ezt az egy könyvet írom meg életemben, de ezt megírom.
És amikor sikerült, és a Kalligram vállalta, hogy kiadja, az nekem olyan hatalmas megerősítés volt, hogy kicsit átrendezte az énképemet is.
A képzőművészetben is megtaláltad végül a kapcsolódási pontokat?
Az nagyon meglepett, hogy a gyűjtők és a képzőművészetbe beruházni hajlandó magánemberek azonnal megtaláltak. Voltak kiállításaim, de nem a legismertebb galériákban, viszont, amíg ki nem tört a járvány, elég sok képet adtam el. Azt hiszem, képzőművészként egy részben formálils, részben informális struktúrában tudok létezni egyelőre, aminek nyilván az az oka, hogy nem a szabályos, hivatalos utat járom. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének képzőművész barátaim, ne értékelnék sokra egyes, formálódó kortárs életműveket. De ettől függetlenül továbbra is inkább az amerikai, koreai vagy olasz kortársakra tudok rezonálni, a mesterek közül meg legfeljebb a nálam két generációval idősebb Gyarmathy Tihamérra és Hantai Simonra. A vicces az, hogy a velem egy idős koreaiakat elnézve néha olyan érzésem van, mintha ők is ismernék és továbbgondolásra érdemesnek tartanák Gyarmathy tapasztalatait – pedig nyilván nem ismerik.
Te készítetted az Anziksz tavaszi lapszámának borítóképét, mesélnél róla?
Mostanában olyan szekvenciákban, sorozatokban gondolkozom, amelyek önálló képekként is megállnak, ám egy kompozícióba rendezve az egyes képek egymással is párbeszédbe kerülnek. A Velence sorozatban a város színeit, fényeit, vízrétegeit és időrétegeit bontottam fel, és építettem össze egy állandóan változó látvánnyá, amely lemodellezi magát az örökké változó arcú várost, míg a Tarot sorozatban a 22 kártyalaphoz kötődő társadalmi szerepeket, tudatállapotokat fordítottam le absztarkt színnyelvi jelekre. Ez egy hosszú kísérlet, mivel a 22 lap mindegyikéből több festményt is készítek a lapok (betűk, szerepek) egyes aspektusait figyelembe véve, és kapcsolódik hozzá egy interaktív kiállítás modell is. Az Anziksz címlapja a Tartot sorozat része. A harmadik sorozat, amin elkezdtem dolgozni, az az elemek sorozata, így a Tűz, Víz, Levegő stb. képei. Ez még kialakulóban van. Egyenlőre nem találok olyan galériát, ahol a festményfalamat méltó módon bemutathatnám – igaz, most talán elindul a tárgyalás egy intézménnyel, de egyelőre erről nem akarok többet mondani. Amit itt látsz, ezek a festményfal részei.
Ahhoz, hogy kirakjam ezt az 50×70-es darabokból álló kompozíciót, hatalmas térre volna szükségem. Ilyen galéria jelenleg Budapesten nem sok van.
Hiába rakom ki ezt a falat az óbudai lakásomban, egyrészt nem is tudom az egészet kitenni, mert nem fér el, másrészt rajtam kívül nem látja senki. Na, ez nem jó érzés.
Gyerekkorod óta Óbudán élsz?
Kilencéves koromban költöztünk ide. Igazi kulturális sokk volt elsőre, nem Óbuda, hanem a lakótelep. Nagyon vegyes volt az a szociokulturális közeg, amibe belekerültem gyerekként, de szabályosan kinyílt a világ. A sokkot így nem negatív értelemben értem. A nyolcvanas évek második felében még tartott az a nem túl sikeresnek bizonyuló kísérlet, hogy a különböző társadalmi csoportokat a lakótelepeken összeeresztették. Ha tetszett, ha nem, meg kellett ismerni egymást. Ekkor találkoztam először másfajta szegénységgel, mint a miénk. Mi is szegények voltunk, de voltak otthon könyvek – szellemi értelemben tehát nem nyomorogtunk. Itt viszont olyan emberek is éltek, akik minden szempontból nyomorgók voltak, másrészt több generációra visszamenőleg teljesen más világban éltek, mint mi: a legszegényebbek világában. Ez a fajta szegénység mélyen megrendített, és azóta képtelen vagyok a világot csak polgárként, csak középosztálybeliként, csak értelmiségiként nézni. A helyzet a rendszerváltással még inkább bedurvult, mert pont ezek az emberek lettek még a perifériáról is kiszorítva. Akkor jött el a még mélyebb mélyszegénység ideje. Ezidőtájt kezdtem önállóvá válni, és egy óbudai melós házban végignéztem a kilencvenes éveket. Nem felejtem el.
De szeretek itt élni: Budapest túl nagy, a belváros nagyon hangos, ez az óbudai kint is vagyok, bent is vagyok nekem nagyon bejön.
Óbudának van egy nagyon határozott karaktere, ami miatt szerintem teljesen különáll Budapesttől. Meg Óbuda mégiscsak a Római Birodalom végvidéke. Igazából soha nem mentem el a kerületből, bár, volt egy év, amikor beköltöztem a belvárosba, de szabályosan visszamenekültem. Aki megszokja, hogy van ég, van tér, van víz, az már nem igazán tud szűk térben, a belváros közepén boldogulni.
Keressük azokat a kapaszkodókat, melyek révén fennmaradhatunk a már-már szédítő gyorsaságú digitális tér örvényében. Vannak, akiknek ezt a kapaszkodót a természet közelsége vagy a család közege adja, másoknak az offline állapot és az olvasás világába történő visszavonulás segít lelassulni. És vannak olyanok, akik kutatói attitűdjük révén megpróbálják megcsípni a múlt egy adott pillanatát, legyen szó családtörténetről, lakóhelyünk vagy tágabb pátriánk történetéről.
Ők a levéltárosok, akik a levéltári szakmát meghatározó jogszabályi rendelkezések alapján nemcsak gyűjtik, rendszerezik, valamint feldolgozzák az elmúlt századok, a közelmúlt és a napjaink iratait (a szakzsargonban levéltári forrásokat), hanem közkinccsé is teszik azokat.
Így nekünk „fogyasztóknak” már csak annyi dolgunk marad, hogy befáradjunk Óbudán a Magyar Nemzeti Levéltár volt szovjet laktanya területén épült impozáns épületébe, és kutassunk. Aki pedig az online térben érzi otthon magát – a pandémiás helyzetben biztonságban is –, lehetősége van számtalan adatbázis milliónyi felvétele között böngészni. Ha nem is mondható el mindenkire, hogy szakmája egyben a hobbija is, az viszont igaz, hogy a levéltári iratokba merülve, a képzelet szárnyán izgalmas korokba tudunk utazást tenni. A források olvasása némileg segít is visszalassulni a minket körülvevő világban, amire szükségünk is lehet. A levéltáros szakmában is jó néhányszor előfordul „intenzív időszak”, legyen szó akár egy-egy irat gyors előkészítéséről, levéltervezetek megírásáról, vagy naprakésznek lenni a jogszabályok folyamatosan változó világában. Moldova György 1977-ben megjelent, „Akit a mozdony füstje megcsapott” szociográfiai klasszikusának címe a levéltárosok jó részére is ráillik. Jóllehet, levéltárunkban füstnek nyoma sincs és remélhetőleg nem is lesz, mindazonáltal akiket az iratok illata megérintett, nehezen tudnak elszakadni annak bűvköréből. Ezt a különleges világot és az Óbudán őrzött páratlan forrásértékkel bíró gazdasági vonatkozású forrásokat kívánjuk – az iratok és levéltári munka teljességének igénye nélkül – bemutatni, abban a reményben, hogy az Olvasó is kedvet érez egyszer felfedező útra indulni.
Néhány szóban az óbudai épületről
Az akkor még Magyar Országos Levéltár óbudai épülete hosszas előkészületek után, 1997-ben nyílt meg a nagyközönség előtt. De talán ne szaladjunk ennyire előre. A megelőző évtizedekben az intézmény korántsem volt egységes, egyrészt állt az Országos Levéltárból és az 1970-ben létrehozott Új Magyar Központi Levéltárból. Ez utóbbi sajátos képződmény volt a levéltári intézményrendszeren belül, melyet a szovjet levéltárügy mintájára hoztak létre, és eredendően a szocialista időszak alatt keletkezett iratokat vette át. Az Országgyűlés 1991. december 12-én alkotott törvényt a kettéosztott intézmény újraegyesítéséről. Már az előkészítés szakaszában kormányzati döntés született, hogy a volt Budai Nagy Antal Laktanya területének egy részét levéltár építés céljából átadják a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak. A döntés alapján a laktanya területén kellett felépíteni az új épületet, elsősorban a rendszerváltozás során felszámolt vállalatok levéltári értékű iratainak elhelyezése céljából. Az 1997-ben átadott, hétszintes komplexum – melynek felét a négy föld alatti raktárszint teszi ki –, több mint egy hektárnyi területen fekszik a Lángliliom utcában, festői környezetben. A tervező, Tolnai Lajos Ybl-díjas építész elképzelése az volt, hogy az épület az iratok rangjának megfelelő hangulatot árasszon. A földszinten alakították ki az iratátvétel során elengedhetetlen helyiségeket és az ezt szolgáló fedett gépkocsi beállót. Itt kapott helyet a rendészet és a gondnokság, továbbá a mikrofilmműhely és a raktár. Az emeletet a levéltári dolgozók közel félszáz munkaszobája, valamint a tágas kutató-, illetve előadó- és kiállítóterem foglalja el. A magyar történelem páratlan írásos emlékeit pedig jelenleg is a föld mélye rejti.
Mindez a múlt, ugyanis az épületet a közeljövőben felújítják, hiszen kormányzati döntés született arról, hogy néhány éven belül Óbudán állnia kell az új levéltári épületegyüttesnek, amelyre a látványtervek már megvannak.
Ami a kulturális fejlesztéseket illeti, kétség sem férhet tehát hozzá: Óbuda rövidesen újra a figyelem középpontjába kerül. Ha a levéltárat megtestesítő épület nem is kerül Óbuda perifériális részéről a centrumba, reményeink szerint mégis elegendő lesz ahhoz, hogy a Bécsi útról amúgy egyáltalán nem látszó épületegyüttes, különösen pedig az ott zajló szakmai munka hosszú idő után felkerüljön a kerület kulturális térképére.
A Magyar Nemzeti Levéltár óbudai épülete napjainkban Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár
Az iratok
Könnyen belátható, hogy közel 38 km iratanyag bemutatása jószerével lehetetlen feladat. Nem beszélve arról, hogy az 1945 utáni Politikai Kormányszervek és Pártiratok Főosztálya iratait is Óbudán őrzik. Ahogy már utaltunk rá, itt működik az állományvédelem (restaurátor-műhely) és digitalizáló műhely, az intézmény család- és vállalattörténeti kutatásokhoz nélkülözhetetlen szakkönyvtára, valamint kutatóterme, és nem utolsósorban az informatikai hátteret biztosító szerverek. Ezek a szervezeti egységek egymással szoros kooperációban működnek, legyen szó a kutatói iratelőkészítésről, állampolgári adatszolgáltatásról, digitalizálásról, különböző projektekről és még számtalan más munkáról. Cikkünkben ezért most csak a Gazdasági Szervek Osztálya (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: osztály) irataira hívjuk fel a figyelmet. Az osztály az országos jelentőségű ipari, kereskedelmi, közlekedési és mezőgazdasági vállalatok, valamint pénzintézetek, biztosítóintézetek, szövetkezetek, gazdasági érdekképviseleti szervek iratait őrzi egészen a 16. századtól napjainkig, a főosztály állományán belül a már említett, iratfolyóméterben kifejezett mennyisége pontosan 17.956 ifm, azaz közel 18 km. Az iratok túlnyomó része azonban a 20. században keletkezett. A cégek iratai hol hiányosan és töredékesen, hol pedig igen jól dokumentáltan maradtak fenn.
Összességükből mégis nyomon követhetők a magyarországi gazdasági élet fő periódusai a kiegyezést követő gazdasági pezsgéstől egészen az 1990-es években történt vállalati átalakulásokig, amelyek nem ritkán a gazdasági szerv csődjét és megszűnését vonták maguk után.
Az osztály iratanyaga az elmúlt tíz évben évenként mintegy 100–400 iratfolyóméterrel növekedett, határát pedig egyre inkább a szűkülő raktári kapacitás jelentette. Első olvasatra furcsának tűnhet, de még mindig kerülhetnek elő a jogelőd gazdasági szereplőktől a 19. században vagy az államosításokat megelőzően keletkezett iratok. Az osztály „illetékességi” és „gyűjtőterületi” munkája – vagyis leegyszerűsítve az, amelynek során a gazdálkodó szervezeteknek a maradandó értékű iratokat át kell adni a levéltárnak –, azonban külön cikket érdemelne, ezért lássuk inkább az itt őrzött iratokat.
Hamisítatlan raktárbelső gördíthető polcos állványokkal Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár
Osztályunk iratanyaga 1223 fondot tesz ki a 2020. december 31-i állapot szerint. A levéltári szakzsargonban fondnak hívják a valamely iratképző (szerv), illetve személy irattári anyagába való tartozás, a keletkezés szerinti rendeltetésszerű hely, vagy a korbeli, személyi, tárgyi, területi, formai vonatkozás azonossága alapján összetartozó, maradandó értékű iratok együttesét. Ennek megfelelően az iratanyag alapvetően két részre oszlik, egyrészt az államosítás előtti iratok „Z” jelzet, másrészt az államosítás után létrejött vállalatok római számos, többségükben XXIX-es (vállalatok) jelzet alatt találhatók. A „Z”-s fondokat – ha több állagot tartalmaznak – több jelzettel is azonosítjuk, a XXIX-es, XXVIII-as, XXX-as és XXXII-es fondok azonosításához elegendő egy jelzet, az állagokat pedig többféle szempont alapján betűvel jelölhetjük. Az iratanyagot 23 gazdasági ágazatba soroltuk, 24.-ként kapcsolódik ide két gyűjteményes fond. Az államosítás utáni, római számmal jelzett iratanyagban egy fond általában egy vállalat (szövetkezet, testület) iratait tartalmazza. Az államosítás előtti iratanyag fondbeosztása ettől jelentős mértékben különbözik. Osztályunk „elődszervei” külön fondokat alakítottak ki a vállalatok által alapított nyugdíjpénztárak vagy a vállalatoknál 1945-ben létrehozott üzemi bizottságok irataiból. Egyes vállalatok mellett külön fondot alkotnak a hadiüzemi személyzeti parancsnok iratai, esetenként a pártszervezetek (pl. Magyar Dolgozók Pártja) iratai vagy a vállalati sportegyesületek iratai is. Ezek a fondok az adott vállalat anyaga mellett találhatók.
Az osztályon őrzik a pénzintézeteken túl a földhitelintézetek, a hitelszövetkezetek, a biztosító intézetek, az érdekképviseletek, a bányavállalatok, vas-, fém- és gépipari, a vegyipar, a villamosenergia-ipar és áramszolgáltató vállalatok, finommechanikai, építő- és építőanyag-ipari, fa- és papíripari, textilipari, szőrme- és bőripari, nyomdaipari és kiadóvállalatok, a film- és szórakoztatóipar egykori prominens állami és privát cégei, a jogelődök és sok esetben a jogutódok által keletkezett iratokat. Ha a felsorolás láttán azt gondoltuk volna, hogy a sor ezzel véget ért, nagyon is tévedünk. Az osztály vette át ugyanis az élelmiszeripari, kereskedelmi, szövetkezeti, mezőgazdasági szegmens, a közlekedés, a tervező „ipar”, valamint a számítástechnikai, informatikai vállalatok iratainak körét. Azoknak, akik tisztán szeretnének látni a levéltári hierarchiában, érdemes ellátogatniuk a Magyar Nemzeti Levéltár honlapjára (www.mnl.gov.hu) vagy az Elektronikus Levéltári Portálra (www.eleveltar.hu), ahol az érdeklődő kutatók a struktúra „kibontásával” tájékozódhatnak a nyilvántartott fondokról. A digitális világ térhódításával napjaink kutatóinak jóval könnyebb dolga van, mint a Kádár-korszakban amúgy preferált üzemtörténészeknek, akik üzemük történetét egykor – változó színvonalon – megírták.
A könyvtári és levéltári adatbázisok készen állnak a keresésre, ezen kívül számos periodika digitális változata érhető el az Arcanum Digitális Tudománytáron vagy a Hungaricana közgyűjteményi portálon keresztül is.
A fenti tájékozódást a helyi kutatási témákkal foglalkozó helytörténészeknek azért is érdemes megtenniük, mivel viszonylag kevés kutatással gyorsan és hatékonyan fel lehet térképezni az óbudai vonatkozású iratokat is. Ahány kutató, annyi érdeklődési kör – tartja a mondás a levéltáron belül, azonban, ha valaki egyszer elkezdi a kutatást, újabb és újabb iratokat tud bevonni a munkába. Következő cikkünkben az Olvasó bepillantást nyerhet az egyes ágazatok irataiba, melynek során kitérünk az óbudai kapcsolódásokra is.
A nyitókép Turi Attila Ybl Miklós-díjas építész látványterve Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
Min-Seo voltaképpen nem is kávézni járt ide, hanem azért, hogy mélyen belélegezze a friss kávé, a cukros sütemények, a mandula, a dió, a datolya, a kifacsart narancs, a csokoládé, a kakaó, a tejhab, szendvicsek és a szendvicsekre tett rukkolaágacskák keserű
szagából összekeveredő illatot, amely alatt mélyen, mint egy melegebb áramlatot a tengeren, a konyhán készülő krémleveseket lehetett érezni, és amelynek tetején mint a hab a sörön úszott a reggeli látogatók parfümjeinek és arcszeszeinek illata.
Estére eltűnt a parfüm és az arcszesz, helyettük az Aperol fanyar és a borok édes-bús illata töltötte be a legújabb divat szerint hófehér bútorokkal berendezett fehér teret, amelynek falán olyan életbölcsességek voltak olvashatók szürke betűkkel, hogy Happiness is not a destination, it is a way of life és hogy Be yourself!
Igaz, a boldogságot célként és életmódként is elfelejtette definiálni az ismeretlen bölcs, megelégedett vele, hogy van. Ennél több baj akadt a yourselffel, hiszen milyen kevesen és milyen sok gyakorlással tudnak csak kilépni önmagukból, és ők nem akarnak visszamenni. De mi legyen azokkal, akiknek egyszerűen nincs önmagukságuk? Ha hiányzik belőlük, mint a tehetség? Mintha egy süket és vak angyal két szárnya közt hintáznánk a nagy fehér, jó szagú általánosságban – gondolta Min-Seo, és körülnézett.
A hat kicsi asztalnál hat ember ült, négy a telefonja képernyőjére meredt, és a fülhallgatót addig sem vette ki a füléből, amíg evett és ivott, egy pedig a helyiség sarkában elhelyezett tévét nézte, miközben bal kézzel pörgette az asztalon a mobilját.
Egy órája ült bent, azóta háromszor cserélődött az ablaknál ülő ember, négyszer a középső három asztalnál ülők – ott, a helyiség közepén, ahol mintegy színpadon volt, aki leült, láthatóan kevesebb időt töltöttek, mint az ablaknál –, a helyiség hátsó falánál lévő két asztal közül pedig az egyik sokáig üres volt, csak nemrég ült le egy középkorú, unott arcú nő, a másiknál meg ő maga ült.
Azért választotta ezt a helyet, mert ez volt az egyetlen, ahonnét mindent átlátott.
Először kísérletezett volna olyan edénydíszítéssel, amelyet nem levélerezetből, ágrajzból, a patakban talált kavics mintájából, a két tenyere vonalaiból, az égen vonuló felhőkből vagy a virágba borult japánbirs megannyi repkedő vörös szirmából absztrahál, hanem az emberek egymás közti útjaiból. Térképet szeretett volna rajzolni párbeszédekből, odafordulásokból és intésekből.
Le akarta rajzolni a férfiak és nők egymásra vetett pillantásait, útjait a pulthoz, a pultos lány útjait, aki kiviszi a megrendelt italokat és szendvicseket és süteményeket, egyenes vonalakként képzelt el minden pillantást és intést és utat a hat asztal közt, és ívekben és körívekben rajzolta volna fel, ha valaki odafordul a másikhoz, ha int neki, ha rámosolyog, ha odabiccent, ha megkérdezi az egyik a másiktól, hogy hogy van, ha valaki azt mondja, reggel borult volt az ég, de úgy látszik, kisüt a nap, kettős körívet rajzolt volna, ha valaki úgy dönt, hogy átül másvalaki asztalához, és elgondolkodott rajta, hogy jelölje-e szívhez hasonló formával, ha egy férfi és egy női látogató közt történik ilyesmi, de ezt túlzásnak találta, ezért elvetette.
Egy óra alatt kizárólag a magas, szürke pult mögött álló pincérlányt jelölő pontocskából indultak ki vonalak, amelyek itt és ott keresztezték egymást, és amelyek közül kettő kifutott a helyiség ajtajához. A lány, miután meggyőződött róla, hogy még mindig borult az ég, a saját nyomán visszament a pult mögé, de nem mondott semmit egyik vendégnek sem.
A vendégek mozgását jelölő vonalak egyszerűen hiányoztak.
Az ajtóban mindegyik megállt, körülnézett. Ha szabad volt az ablak melletti hely, leültek oda, ha nem, akkor a helyiség közepén található három asztal közül azt igyekeztek elfoglalni, amely mellől az ajtóra láttak. A fal melletti asztal, az, amely Min-Seo asztala mellett állt, nem igazán volt népszerű, talán mert annak, aki oda ült, át kellett haladnia az egész termen, és a szűk helyen kikerülhetetlen volt, hogy vállával vagy táskájával meglökje a középen ülőket, akiknek így arrébb kellett volna húzódniuk, hogy elengedjék.
Úgy tűnik, ezt nem akarták megkockáztatni.
Az egy óra alatt senki nem nézett rá senkire a vendégek közül. A tekintetek a mobil képernyője, a tévé képernyője és a pincérlány közt mozogtak, minden negyedik pillantás pedig az ajtón túli világot fürkészte, mintha ott kezdődne az élet, egy másik élet, amelyet érdemesebb élni, mint ezt itt bent.
Min-Seo – bár megfogadta, hogy nem manipulálja az emberek közti interakciók mintázatát, az ekim-et, ahogy elnevezte, és ezt a nevet akarta volna adni az újfajta edényeknek is: Ekim – ami törökül Októbert jelent, ám Min-Seo még ennyit sem tudott törökül, így a mozaikszó véletlen volt, amennyiben vannak véletlenek – a harminchatodik percben szándékosan leejtette a telefonját. A fém nagyot csattant a kövön, ám csak az ablaknál ülő fiú kapta hátra a fejét, ő sem Min-Seora nézett, hanem a pult felé, miközben a pultos lány épp csak egy pillanatra dermedt bele a tejhabgőzölésbe, aztán ügyet se vetve az ismeretlen zajra, folytatta tovább, amit csinált, mindenkinek hátat fordítva.
A negyvenötödik percben Min-Seo cigarettát kotort elő a zsebéből, amelyet a kísérlethez vásárolt. Máskülönben nem dohányzott.
Átsétált a középen álló asztalok közt, a kabátjával súrolta az egyik ott ülő lány vállát, de az fel sem nézett, úgy húzódott előbbre pár centit. Az ablaknál akkor már egy középkorú, idegesnek tűnő férfi ült, aki valószínűleg hosszabb üzenetet, esetleg emailt írt, néha megállt, feldúlt arccal meredt a képernyőre, megtörölte a homlokát, a tenyerét beletörölte a nadrágba, és újra pötyögni kezdett. A kávés csészéje és egy pohár üresen állt előtte, ennek ellenére a hosszabb szünetekben a szájához emelte valamelyiket, majd megdöntötte, mintha inna, de rájött, hogy nincs mit, ezért visszahelyezte az asztalra.
Min-Seo az ajtóban rágyújtott. Nem szívta le a füstöt, mégis elkezdett köhögni. Igyekezett úgy tartani, hogy elhamvadjon a cigaretta anélkül, hogy a szájához közelítené.
Negyvenig számolok. Ha addig senki sem kér egy szálat sem, eldobom – gondolta. Hatvankettőnél dobta el, majd bement.
Úgy érezte, nemcsak a keze bűzlik, de a szája is, a ruhája ujja is, sőt az egész teste. Rendelt még egy mandulatejes lattét, és telenyomta mézzel.
Időközben az egyik nő kijött. Úgy ment el mellette, hogy rá sem pillantott, bár a foga közt elmorgott egy viszlátot talán az ajtónak vagy úgy általában a világnak.
A képernyőn a járványról szóló hírek futottak. Onnan, ahol ült, nem lehetett érteni, hogy mit mond a szőke, műanyag arcú bemondó, de a feliratok jól olvashatók voltak. Egyszer csak eltűnt a szőke nő, a feje helyén kék alapon fehér betűs lista villogott, akár a játékgépek képernyője egyszer régen, amikor még voltak játékgépek. Min-Seo mindenesetre nem volt benne biztos, hogy veszélyesebbek voltak, mint az úgynevezett híradók.
A pincérlány a pulton könyökölt, a szájához tartotta a fejhallgató mikrofonját, úgy beszélt, halkan, idegesen.
Min-Seo volt az egyetlen, aki hallotta a hűtődörmögésen és a rádióból szóló zeneszerű ritmusokon át, mit mond, de ő is inkább a szájáról olvasta le.
– Be – ismételgette a lány.
– Mondom, hogy be. Most mondták. Holnaptól. Lakat. Kész. Vége. A vírus miatt. Se terasz. Semmi. Elvitelre csak.
Min-Seo nem lepődött meg. Várható volt, hogy bezárnak mindent.
Minden olyan helyet, ahol találkozni lehet. Vagyis találkozni lehetne – helyesbítette magát.
Rámeredt az összefirkált papírra, amelyen soha nem érintkező párhuzamosok futottak és csillagtúra-szerűen széthajló egyenesek tartottak az ajtóból a helyiség belsőbb részei felé, aztán összegyűrte.
Fizetett. A pincérlány ideges mozdulattal vágta az orra elé a visszajárót, de továbbra sem nézett rá.
Min-Seo lassan sétált vissza az utcába, ahol lakott. Megállt, mielőtt belökte volna a kaput. Végignézett a nyárfák hosszú során. A levelek táncoltak az enyhe szélben, egy-egy széllökés egymásnak csapta az ágakat, aztán elváltak megint, összecsattantak, összeakaszkodtak, kirúgták magukat, bólogattak, köröket írtak le és íveket, és Min-Seo, ahogy ott állt, meglátta a szél és a fák levegőbe írt rajzait.
Papírt kotort elő, miközben a foga közt megtartotta egy pillanatra a zsebében talált ceruzát, majd rajzolni kezdte a számtalan ponton érintkező vonalakat, íveket és köríveket.
Egy héten át online tartalmakkal – koncertekkel, ünnepi köszöntővel és rendhagyó riportokkal – ünnepeljük a III. kerület napját. Habár idén a veszélyhelyzet miatt személyesen nem találkozhatunk, de a közösségünk erejének, összetartozásának köszöntése nem maradhat el. A sorozat dr. Kiss László polgármester ünnepi köszöntőjével és az Óbudai Danubia Zenekar kvintettjének koncertjével indul május 10-én 17 órától a polgármester és az önkormányzat hivatalos Facebook-oldalán. Hétfőtől naponta olvashatnak riportot a kerület idei kitüntetettjeivel az obuda.hu-n, elsőként dr. Csókay András idegsebész, idei díszpolgárunk gondolatait ismerhetik meg. A díjazottak köszöntése egészségbiztonsági okokból idén sajnos csak zárt körben lesz lehetséges, a díjátadó élményét azonban videós és fényképes tudósítással teszik majd mindenki számára elérhetővé. Nem feledkeztek meg a gyerekekről sem: Szinetár Dóra vidám gyermekműsorát május 17-én, vasárnap szintén a a hivatalos Facebook-oldalakon teszik közzé. Arra törekvés az, habár külön ünnepelünk, mi, III. kerületiek gondolatban és online minél többen mégis együtt lehessünk. Ezért minden videós tartalom a közzététel után folyamatosan elérhető, bármikor visszanézhető marad.
Az Országos Mentőszolgálat létrehozott egy adatbázist, ami tartalmazza azoknak a vendéglátóhelyeknek, büféknek, a listáját akik felajánlanak részükre, támogatják őket. „HAMBULANCIA”, így nevezik ezt a példaértékű összefogás amiben az Esernyős is részt vesz!
Május 5.- én a rossz idő miatt elmaradt terasz programjukat hamarosan pótolják, érdemes folyamatosan figyelni FB oldalukat, nem csak a programok, hanem a napi menü miatt is!
Május 8-tól újra látogatható a Régészeti Park, a Festőház és a Symphorus Mithraeum, valamint a régi múzeumi épületben látható Zseniális találmányok – Innovatív ötletek c. időszaki tárlat. Az új kiállítási épület, a Fürdő Múzeum, illetőleg a Hercules villa egyelőre zárva tart.
Eltűnik egy gumidenevér az óvodai öltözőből, mire a szülők előbb gyanakodni, majd gyűlölködni kezdenek – mindezt személyes kontaktusok nélkül, leginkább a virtuális térben kommunikálva egymással. Miközben jelenetről jelenetre szembesülünk a leghétköznapibb jelenünkkel, sok humorral és még több keserűséggel, az óvodai konfliktusból egy kelet-közép-európai, fekete humorú abszurd kerekedik ki, valódi tragédiával a háttérben.
Tóth Krisztina két színészre és egy vetítővászonra írta meg hatszereplős darabját. Az alkotócsapat (Cseicsner Otília, Melkvi Bea, Dicső Dániel) olyan művet keresett, amely eleve több platformon (élő színház, videó) játszódik. Reményeik szerint az előadás online változata egyenrangú alternatívája az élő színháznak.
A legendás óbudai gyökerekkel is rendelkező Dresch Mihály vezette vonós quartet zenéje Damokos Attila rendezésében kel életre az Epreskertben – ez a Budapest Ritmo Online!
Dresch Mihály a magyar jazz egyik legegyénibb zenei világot képviselő, meghatározó, irányadó szereplője. Ahogy Garbarek az észak-európai vagy Coltrane az afro zenei tradíciókat, úgy Dresch az erdélyi autentikus folk jellemző elemeit emelte be a jazzbe. Zenéje nem művi, megéli a népi kultúrát, tudatosan képviseli az ebben rejlő örökséget. A muzsikájába épített folk tartása adja azt az alapot, ahonnan a jazzes improvizáció szárnyalni tud. Muzsikája sodró, személyes és intim, erő és hit sugárzik belőle. Munkássága világszerte elismert, nemzetközi szinten az elsők között jegyzett muzsikus.
A Micimackó és A kis herceg hangoskönyv után megállapodtunk a Hungaroton Kiadóval, hogy a következő hangoskönyv egy felnőtt könyvből készül. Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című kötetét én választottam, és a kiadó – szerintem nagyon bátor módon, igent mondott.
Miért pont ez lett a felnőtt könyv?
Azt gondolom, hogy nagyon kevés olyan írás született, ami ennyire az emberi nagyságról szól. Megmutatja, hogy egy ilyen nehéz helyzetben, mint a halálra való készülés, az élettel való leszámolás, hogyan lehet egyrészt az utolsó pillanatig az ember eszmeiségét képviselni, másrészt pedig végsőkig őszintének maradni önmagunkhoz.
Szerintem ez az egyik leghumanistább írás, ami a magyar irodalomban megszületett. Miközben egy nagyon súlyos szöveg, ami mélyen átjárja az embert.
Miért tartja fontosnak azt, hogy beinduljon a beszéd az olyan tabu témákkal kapcsolatban, mint az elmúlás?
A magyarok szinte mindent tabuként kezelnek, ami kicsit is keményebb, fájdalmasabb téma. Ez a kötet a valósággal való szembenézés. Péter pedig úgy tekintett a halálra, mint az élet egyik legtermészetesebb részére. Ebben a könyvben nem a halál a fontos. Hanem az, hogy valaki, aki a halálra készül, az hogyan és miként tud mégis az életről beszélni. És embernek maradni az utolsó pillanatig.
Igen, de ennek ellenére sokan neki sem mernek állni a könyvnek, pontosan a téma tabuként való kezelése miatt. A hangoskönyv segíthet ezen?
Úgy gondolom, hogy az ismertséggel, és azzal, hogy én választhattam könyvet, járnak bizonyos kötelességek is. Persze ennek a kötetnek a kiválasztásához hozzátartozik a személyes imádatom és tiszteletem Esterházy Péter munkája és maga az ember iránt, másrészt pedig, ha már adódott egy ilyen lehetőségem, akkor szinte feladatom olyan témákról is szót ejteni, amikről kevésbé szoktunk, vagy épp kevésbé merünk beszélni. És igen, abban bízunk, hogy a hangoskönyv talán több embert rávesz arra, hogy szembenézzen akár az elmúlással is, és így önmagával is.
A Fotexnet Kft. engedélyével; fotó: Tóth Dávid
Amikor közvetelen a megjelenése után először olvastam a Hasnyálmirigynaplót, mélyen megérintett. A hangoskönyv hallgatása közben viszont sokkal inkább felemelőnek éreztem a szöveget, mint nehéznek.
Engem is nagyon mélyen megérintett a könyv. Úgy vélem, hogy a hangoskönyv talán segít a témának, a regénynek a végtelen súlyosságán azzal, hogy egy emberi hangon szólal meg. Azt gondolom, hogy a leírt szöveggel egyedül van az ember, a hangoskönyv hallgatása közben pedig talán érzi azt, hogy nincs egyedül még ezzel a témával sem. Ezek azok a kérdések, amikről többek között azért nem beszélünk, mert túl fájdalmasak, ráadásul hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak minket érint.
Meghalni rossz, de ez hozzátartozik az életünkhöz, akármilyen furcsa is ez így kimondva. Péternek pedig ezt sikerült megírni, azt a végtelen szellemi fölényt és békességet, amivel ő az elmúlásra készült.
A betegeket, így őt is, sokan próbálják megnyugtatni, különböző tanácsokkal traktálni, és elhitetni azt, hogy túl fogja élni.
Nagyon nehéz nekünk, túlélőknek szembenézni azzal, hogy a szerettünk meghal, és nyilván azt szeretnénk, hogy ez ne történjen meg. Péter pontosan tudta, hogy mi fog történni vele. És a humbukkolást igazából magunk miatt csináljuk. Mindemellett az is igaz, hogy mindenki másképp megy végig ezen az úton, és ezért másképp is kell kísérni. Van, akinek arra van szüksége, hogy az utolsó pillanatig azt gondolhassa, hogy meg fog gyógyulni, valakinek pedig egészen másra. Szerintem ez a könyv segít abban – nem a túlélőknek, hanem azoknak, aki tudják, hogy elmennek –, hogy hogyan lehet feldolgozni a halált. De nem győzöm hangsúlyozni: azért szeretem nagyon ezt a könyvet, és azért nagyon fontos ez a könyv az én életemben, mert az elmúlás témáján keresztül is az életről szól. Az élet igenléséről, az élet gyönyörűségéről. A humor pont úgy jelen van ebben a könyvében is, mint a többiben, Péter az utolsó pillanatig Péter maradt. És ez az, ami szerintem példamutató.
Amikor készült a hangoskönyvre, nem tartott attól, hogy iszonyú nehéz lesz felolvasni? Nem csak a téma súlyossága miatt, hanem a szöveg központozása miatt is.
Azt gondolom, hogy egy hangoskönyv akkor működik jól, ha átjön rajta a felolvasónak is a viszonya a szöveghez. De igen, tartottam tőle és tényleg nehéz volt felolvasni. Az a vágy azonban sokkal erősebben volt bennem, hogy szeretném ezt a hangoskönyvet, mint az, hogy tartottam a felolvasás küzdelmességétől.
Mindenhogy nehéz volt ez a szöveg, technikailag, központozásilag. Az, hogy hogyan érzékeltessem az asszociációkat, az idézőjeleket, a fél mondatokat, az utalásokat és a zárójel zárójelének zárójelét.
A gondolat főcsapását, amit olvasás közben nagyon könnyen lehet tartani, hallhatóvá tenni viszont felolvasásnál kihívás. És természetesen lelkileg sem volt könnyű a feladat.
Mire készül most?
Leginkább arra, hogy végre vége legyen a pandémiának. Amúgy jól viselem a jelenlegi helyzetet, de van két előadásom, ami elkészült és polcon van az Átriumban, március elején elkezdek Budaörsön próbálni, és lehet, hogy a Hungarotonnál készül egy új hangoskönyv is, de ez még titok.
A Fotexnet Kft. engedélyével; fotó: Kiss Péter, D1 Fotóstúdió
Az Évtized Könyvei az írók szerint listára a Hasnyálmirigynapló is bekerült.
Ennek a hírnek nagyon örülök. Ez a könyv példaértékű, megmutatja, hogy hogyan lehet egy ilyen nehéz helyzetben létezni, viszonyulni és gondolkodni a világról, a betegségről, önmagunkról, a halálról, a családról, a szeretetről. Megmutatja, hogyan lehet humanistaként létezni ebben a rémületes világban, ami most van. Szerintem ez a könyv egyszerűen felemelő. És az, amitől az ember felemelő állapotba kerül, egyáltalán nem biztos, hogy mindig könnyű.
Kilencévesen láttam először Óbudát. Rögtön mindegyik Óbudát: a friss kaszásdűlői panelekkel számomra teljesen természetesen simult össze Aquincum és a polgárvárosi amfiteátrum, a Duna-part és a sziget, a Mocsáros és a mező, meg az akkor még itt-ott meglévő sváb kis házak. Hogy a nyolcvanas évek előtt mi volt, azt jóval később kezdtem el nyomozni, Gelléri Andor Endrénél, Gulyás Miklósnál, Krúdy Gyulánál és Janikovszky Évánál kerestem, kutattam a nyomok után, hogy ha már óbudai lettem, tudjam, hogy hol élek, amikor itt lakom. Aztán egy rövid és szörnyű pesti kitérő után visszajöttem, és visszajöttem jópárszor Európából is, és a másik pannóniai városomból, Pécsről is.
Lassan egy évtizede nemcsak a mai Óbudán élek, de a kelták és a rómaiak Óbudáján, az Árpád-háziakén, a Mátyás-korin és a török kori Óbudán is, láttam a 19. századi jeges árt és a gyárépítések korát, és Gelléri mellett baktattam, nyomozva egy emberi önérzet története után.
Itthon vagyok. Igaz, máshol is otthon vagyok, mégis, Budapestnek ez az egy szelete élhető számomra: Óbuda, ahol a múlt és a jelen, valamint a víz, az ég és a tér találkozik. Talán az egyik utolsó békés szigete egy nagyvárosnak, polisz a metropoliszban.
Ezek az írók − egymástól eltérő, sokszor egymásnak ellentmondó módon − megtagadják a hagyományos regény valamennyi elemét: jellem, cselekmény, tér és idő.
Esterházy Péter hétéves volt, amikor az „új regény” kifejezés megszületett Émile Henriot tollából, aki 1957. május 22-én méltatta Robbe Grillet Rések és Nathalie Sarraute Tropizmusok című regényét. Esterházy első művei két évtizeddel azután keletkeznek, hogy Robbe-Grillet és „csoportja” megkérdőjelezi a regény műfaját. Esterházy hasonlóra vállalkozik, mint az francia „új regény” képviselői, még esztétikai nézetei, írói módszerei is meglepő azonosságokat mutatnak azokéval, ám egy percig sem válik kérdésessé eredetisége. A legteljesebb mértékben illenek rá azok a szavak, amiket Kosztolányi mondott az írókról: „Az író az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet”. Már a Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) című korai írásában jobban érdekli a nyelvvel való játék, a nyelv születése, mint a nyelv használóinak sorsa.
Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum
A francia „új regény” és Esterházy művei között nem nehéz megtalálni a közös vonásokat. Szabó Gábor Esterházy időkezelésében Robbe-Grillet és általában a francia „új regény” hatását véli felfedezni: „az Iszkolás szinte lajstromszerűen idézi meg azokat az elbeszélői eljárásokat, melyeket az „új regény” kísérletezett ki az időtapasztalat megszokott rendjének megbontása érdekében.” – írja a „…Te, ez iszkol” című könyvében. A magam részéről minden olyan állítást, amely szerint az „új regény” hatott Esterházy írásművészetére, tévesnek tartok. Hatásról nem, egybeesésről annál inkább beszélhetünk Esterházy és az „új regény” viszonylatában. Elöljáróban idézzük Alain Robbe-Grillet és Esterházy Péter egymással felcserélhető gondolatait a hagyományos regény legfőbb ismertetőjegyéről, a mondanivalóról: „író az, akinek semmi mondanivalója nincs” – mondja a francia „új regény” meghatározó egyénisége. Esterházy pedig így vélekedik: „az gyanús, ha az írónak mondanivalója van.”
Fotó: Greg Ciné
Pontosan fél évszázad választja el Alain Robbe-Grillet és Esterházy Péter csaknem szó szerint megegyező állítását az írói hivatásról. A hagyományos, de akár a modern irodalomhoz szokott olvasó és kritikus bizonyára mindkét esetben felkapja a fejét. Ám ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a két gondolat egybeeséséről. Legalábbis arra ne gondoljunk, hogy a két kijelentés azonos tőről fakad. Ami közös, az a hagyományos irodalom elutasítása. Ami merőben különböző, az, amit a francia „új regény” és Esterházy Péter a hagyományos regény helyett az olvasónak kínál.
Az alábbiakban Esterházy és a francia „új regény” tér- és időszemléletében próbálom kimutatni az egyezéseket és a különbségeket.
A tér
No, fiúk, most aztán hol a benn, hol a künn?
Esterházy Péter
A világ se nem fontos, se nem abszurd. Egyszerűen van.
Alain Robbe-Grillet
A klasszikus térszemléletet hiába keresnénk Esterházy műveiben. Ugyanakkor az „új regényre” − különösképpen Robbe-Grillet regényeire − jellemző leírás a leírásért, amely teljesen kiszorít minden mást a regényből, s amely az „être là”, a puszta „ottlét” esztétikáján alapul, szintén távol áll Esterházy térszemléletétől. Érdemes egybevetni Robbe-Grillet és Esterházy Péter leírásait. Látszólag semmi különbség. Ugyanaz a minden részletre kiterjedő aprólékosság, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ha Robbe-Grillet-nél átugorjuk ezeket a leírásokat, hamar a regény végére jutunk, míg Esterházynál a leírások a szereplők, a történet, az irónia, a humor kísérőjelenségei. A könnyebb összehasonlítás végett mind Robbe-Grillet-től mind Esterházytól egy asztalterítő és a rajta lévő tárgyak leírását választottam.
Robbe-Grillet leírása: „A kávéskanna az asztalon van. Ez egy négylábú, kerek asztal, semleges, valaha elefántcsont vagy fehér, sárgásfehér színű alapon vörös és szürke kockás viaszosvászonnal leterítve. Középen egy szögletes kerámia darab szolgál alátétként; ennek rajzolata teljesen eltűnt, legalábbis felismerhetetlenné vált a ráhelyezett kávéskannától.
A kávéskanna barna fajanszból van. Gömb formájú, rajta egy henger alakú szűrő, gombaszerű fedővel. A kiöntő egy elvékonyodó S, alul enyhén kiöblösödve. A fogója, ha akarjuk, fül formájú vagy inkább egy fül külső cimpájáé; de ez inkább egy nem sikerült fül, túlságosan kerek és lebeny nélküli, ami így egy „bögrefül” formájú. A kiöntő, a fül és a gombafedő krémszínűek. A többi rész nagyon egységes, fényes, világos barna.”
Esterházynál a Pápai vizeken ne kalózkodjban szerepel az alábbi leírás: „A fehér abroszon a mocsok egyszerű topológiája (sör, bor, menü, készétel, frissensült, a konyhafőnök ajánlata). Meghatódva vizsgáltam az alakzatokat, s csak másodsorban zavaromban. A boroskancsó alatt ovális folt lapult, szinte szabályos ellipszis; a lavinaszerűen terjeszkedő paprikászsíros sötétedés – amely az én poharamtól indult − még nem érte el, és ha hihetek az elszíneződött vászonrostoknak (amelyek jelzik, hogy a szaft − mert szaftról volt szó − minden tőle telhetőt elkövetett), akkor már nem is fogja. Legföljebb, ha újból kidől valami: de az más tészta − hogy egy képzavarral jussunk előrébb. E két főalakot számtalan pötty vette körül, olyan mértéktelen tülekedéssel, hogy már nem is számíthattak piszkálódásnak, csak díszítésnek. Nosztalgiával szemrevételeztem egy körökből álló, összetett látványt (amikhez egyébként is nagy érzékem van), pohártalpak silány lenyomatát: mostani munkahelyemen (aznap szabadnapos voltam) az abrosz sima, hófehér, a vasalás mentén támadt él jelzi a következő dimenziót.”
Esterházy leírásában a mesélő és a leírt tárgyak között állandó kapcsolat van. Az embernek ez a fajta jelenléte teljességgel hiányzik Robbe-Grillet leírásaiból. Ennek az író esztétikai alapállása az oka: a fenomenológia tanaival megegyezően Robbe-Grillet törekvése „a tárgyak pusztán külső és felszínes bemutatása”, amivel megszünteti a kapcsolatot az ember és az őt körülvevő tárgyak között.
Esterházy leírásait nem tudjuk „átugrani”, mert akkor lényegi dolgokról maradunk le, míg Robbe-Grillet-nél ezt könnyű szívvel megtesszük. Robbe-Grillet leírásai még akkor is „leválnak” a történetről, amikor magába a történésbe épülnek be.
Az idő
Valami megtörtént már, tehát elmúlt. Ez azonban nem biztos.
Esterházy Péter
Sajnos, az idő csakhamar nem lesz többé úr.
Alain Robbe-Grillet
Az idő kategóriájával is speciálisan bánik Esterházy. „Nem érzem magam lekötelezettnek az időhöz”– mondja egy interjújában. „Regényidő, valóságos idő, valamint az ábrázolt idő egybefolynak” − jelenti ki másutt. A szubjektív idő felbomlik, egymásba mosódik, vagy ahogyan a Termelési-regényben olvassuk: „azt szeretném, ha az idő csak úgy becsorogna a regénybe”. Esterházyt akkor is foglalkoztatja az idő problematikája, amikor ennek látszólag semmi jele nem mutatkozik. A Hahn-Hahn grófnőben arról ír, hogy múlt, jelen és jövő együtt van a mai Budapesten: „valamennyi jövendőbeli Budapest már jelen van ebben a pillanatban, egyik a másikba csavarodva, összeszorulva, egybepréselve, szétbonthatatlanul.” Az „egymásba csorgó” időről van itt szó, amire a változatlanság a legfőbb jellemző. És ezt az idézett regényben egy lappal előbb egy olyan képpel illusztrálja, amelyik a Joliot-Curie térre való utalással félreérthetetlenül Örkény Apróhirdetés című novellájára kacsint: „Most az utcácskák helyén utcácskák vannak, a lendületes félkaréj körút helyén a körút, s a műemlékekben oly gazdag Vár hűlt helyén a műemlékekben oly gazdag Vár áll, s ugyanez igaz az emberekre is, e sorok írójára is, a Dunára is, és a Joliot-Curie térre is persze.”
A fogadós naplójában csupán annyit állít az időről, hogy „mozdulatlan”, s hogy „Valami megtörtént, tehát elmúlt”. Ám sietve hozzáteszi: „Ez azonban nem biztos”. A minden állítás megkérdőjelezése Esterházy művészetét ugyancsak az új regénnyel rokonítja. Nathalie Sarraute egymásnak ellentmondó nézőpontjai egymás állítását teszik bizonytalanná, egymás igazságait oltják ki. De Esterházy időfelfogása a legközelebb a Nobel-díjas Claude Simonéhoz áll, aki az időt nem próbálja semmilyen rendszerbe foglalni. A Le Monde-nak 1960 októberében adott nyilatkozatában ezeket mondja: „Az emlékezetben minden azonos szinten helyezkedik el: a dialógus, az emóció, a vízió együtt élnek. Egy olyan szerkezetet akartam kovácsolni, amelynek segítségével egymásután ábrázolhassam azokat az elemeket, amelyek a valóságban egymásra épülnek, egy pusztán érzéki architektúrát akartam találni.”
A Függőben Esterházy egy Thoreau-idézet segítségével akár Claude Simon regényébe is beillő megjegyzést tesz az időről: „ők minden időjárásban, a nap és éjjel minden órájában igyekeztek fülön csípni az időt, és vándorbotjukra is rávésni, két örökkévalóság, múlt és jövő határán állni, ami pontosan megfelel a jelen pillanatnak, s kötéltáncosként végigmenni azon a vonalon, megvetették a várakozást, a jövő, így ők, megfojtja a pillanatot, ezzel szemben a múlt kitágítja, kétségtelenül szövevényesíti, de ez a bonyodalom gazdagság és nem kacat, tehát semmiképpen sem dolgozik ellene, nem lehet a múlt elemeire, így ők, pöcsétet ütni, és dossziéba tenni”.
Az ötvenes években a francia „új regény” az irodalmi élet középpontjában volt. Ennek ellenére, dacára annak, hogy számtalan fordítás jelent meg a világ minden táján, olvasóközönsége rendkívül csekély számú. A francia „új regény” ma már nem több – nem is kevesebb – , mint egy irodalomtörténeti korszak. Esterházyt, akinek olvasótábora egyre bővül, ma már a modern európai irodalom legnagyobbjai között tartjuk számon.
Magyar Miklós: Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter című kötetének online bemutatója itt nézhető meg!
Szombaton és vasárnap 11:30 és 21:30 között szuper teraszos fogásokkal, és élményekkel várunk mindenkit! Pénteken még teljesen zárva leszünk, gőzerővel készülünk a teljes nyitásra, de már nagyon izgatottak vagyunk és számoljuk a perceket!
A kormány bejelentése alapján hamarosan nyithatnak a teraszok, természetesen a szabályok betartása mellett élni fogunk a lehetőséggel! Mi már nagyon várjuk, hogy itt zizegjetek!
Bár a nagyközönség előtt nagyon sokáig zárva voltunk, de a háttérben egy percre sem álltunk le a munkával: az elmúlt hónapokban végig azon dolgoztunk, hogy a nyitásra a Garden legszebb arcát láthassátok új székekkel, megújult vendéglátóhelyekkel és felújított sportpályákkal. Szerencsére úgy néz ki, hogy szombaton nyitunk, úgyhogy nemsokára ti is láthatjátok ezt a sok-sok újdonságot!
Köztéri plakátokkal, 40 hazai író, költő kedvenc EP-idézetével, korábban nem publikált fotókkal és felolvasással ünnepli a harmadik kerület Esterházy Péter születésnapját! Április 14-én, Esterházy Péter születésnapján nemcsak az írót, hanem a magyar irodalmat is ünnepeljük – ez ugyanis a magyar próza napja. Az Óbudai Anziksz és Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat ezért az egész harmadik kerületet szeretné a megemlékezés terévé tenni 2021 áprilisában: negyven darab egyedi, nagy méretű plakátot helyezett ki Óbuda-Békásmegyer területén, amelyeken negyven hazai kortárs író és költő kedvenc Esterházy-idézetei olvashatók. A kiállítást Alföldi Róbert nyitotta meg, a videó, és a plakátok mind megtekinthetőek az oldalunkon!
Sok minden nehezíti épp az életünk. Hiányoznak megszokott közösségeink, elfoglaltságaink, egy kicsit a szabadságunk. Ezért kérték fel Schäffer Erzsébetet, hogy adjon pár szóval, gondolattal egy fogódzót, kis pozitív töltést, addig is, amíg újra találkozhatunk. Schäffer Erzsébet írónő hetente oszt meg velünk egy-egy történetet, gondolatot, kapaszkodóul ezekben a válogatottan nehéz időkben.
A huszadik század utolsó negyedében, a huszonegyedik század elején számos új problémával találta szembe magát az emberiség. A lokálisan és rövidtávon sokszor nem, vagy kevéssé érezhető, de globálisan megjelenő környezeti változások új kihívásokat jelentettek és jelentenek napjainkban is. Az Ökoestek előadás-sorozat néhány problémára kíván rávilágítani, és ha megoldásokat, követendő mintákat nem is fog mindig adni, célja elsősorban a tudatformálás és a problémák tisztán látásának elérésében van. Az estek problémafelvetője, előadója Kecskés Ferenc tanár, botanikus, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület tanácsadó testületének tagja, volt elnöke.
Az Óbudai séták befejező részében Barabás Évi beszélget vendégeivel. Vecsei H. Miklós színész elkalauzol és mesél gyermekkora kedvenc helyeiről. Hámori Máté, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője feleleveníti a Fő téri koncertélményeit. Alföldi Róbert színész pedig megeleveníti Krúdy szellemét.
Online programsorozat következő állomásán továbbra is New York Cityben időzünk. A Modern Művészeti Múzeumba (angol rövidítése MoMA) látogatunk, amely egyike a világ legjelentősebb kortárs gyűjteménnyel rendelkező művészeti múzeumainak. Saját hitvallása alapján a kreativitást, a nyitottságot, a toleranciát és a nagylelkűséget ünneplik a kiállított alkotásokkal. Egy befogadó közeget biztosítanak, ahol a kulturális sokszínűség, a különböző művészetei, társadalmi, vagy akár politikai eszmék megférnek egymás mellett. Tárlatvezető: Pusztai Tünde művészettörténész.
1.Alig győzi szóval, pedig hallgatag, mint a földút. Kiül a kocs- ma elé, a nyír alá, oda, ahol régen a lengőteke volt, sört iszik, sok-sok-sok habbal, és lassan, akár hastájat a háj, benövik
a traktorosok. A sajtosok oda se néznek, úgy lesik: mintha csak a szél fútta volna őket mellé. Gyűlnek a borosták, égbe állnak a bar- kók, lopva susognak egymásnak a fák. A tehenészetből, a serkövről, a gépparkból is jönnek a csak egy sörre, s a talpas szofi felparázslik: akárcsak a hallgatás.
Hogy a falu, hogy már megint miket.
Amikor Örménykút mesél, érdekes, de mindig tavasz van.
(– Eső kéne – mormolják egyesek, ha a bekötőn befelé biciklizni lát- ják a tavaszt, de csak úgy, csendben mondják, hogy a többi is hallja.)
2.Örménykút régen odakinn, a szélmalom mellett lakott. De már akkor is a Viharsarokban, mert azt gondolta, ott van eső, sőt ha már Vihar: jókor van eső.
Volt ott minden. Mindenből volt valami. Fél négykor kelés, 6-7 bika az ólban (magyar tarkák, Örménykút a feketét nem szereti), azoknak kaszálás, füstölő a kolbászszenteléshez, minden ezer egyéb jószág rendberakása, megfürdés a hajnalban és a kotkodácsolásban, de volt ott bolt, Kűri kocsma, kovács, bognár, szatócs.
Minden volt a semmi közepén, szépen, rendre-rendre, sorról sorra, dűlőről dűlőre.
„Olyan csend van – mondta Örménykút olykor, amikor a csillagta- karó alá kiállt éjszaka melegedni –, hogy reggel akár még harmat is lehet.”
Volt vecserkázás a gazdakörben: ott lehetett olvasni az újságot, meg beszélgetni, tótul rendbe rakni az életet magunk körül, ment a toll- fosztás, és ha bál lett a vége a dolognak, az addig ment, amíg Baku- lyáék fúvószenekara le nem muzsikálta a gázlámpából, fúvás segít- ségével, a fényt.
Illusztráció: Vass Ágnes
3.A vecserkázás az, amikor a munkát már letettük, s a töb- biekkel tótul várjuk – kukoricafosztás vagy a sok miegyéb közben –, hogy rádőlhessünk végre a nemlétre, de csak úgy,
hajnalig.
Kurta sor. Búzás sor. Sárkány sor. Török sor. Bakulya sor. Csipkár sor. Szakács sor. Hosszú sor. Boros-dűlő. Szirony-dűlő. Maradék-dűlő. Maginyecz-dűlő. Jamrik-dűlő, Kaukál-dűlő, Körtés-dűlő.
Annyi minden nincs már, de ez itt mind megvan (hiszen megvolt). Ebben élt (sőt: él) Örménykút, ebben a sok mindenben volt a vecser- kázás is, ezek jelentették a valamit, mielőtt (a tanyáról) beköltözött a községháza mellé Örménykút, karikába. Ezek vették körbe: ő nevez- te el ezeket mindennek meg mindenkinek.
Merje mondani valaki, hogy Örménykútnak költői vénája nincs!
4.Örménykutat mindenki szereti. A gyerekek különösen, mert (a sötétség mellett) mindig akad a zsebében kockacukor. Nyáron pláne jó Örménykúttal biciklizni, meg leugrálni a
szalmabálákról meg törpeharcsát fogni a csatornáknál, meg az is- kola kertjéből cseresznyét lopni, mert nyáron itt örök a tavasz, és a 46-os sárga villamoson kalauz az anyósom (előadja: Kadlott Károly).
Örménykúttal sose unalmas. Kivéve, amikor nagyon.
5.Örménykútnak minden egy kicsit más.
A jó reggelt olykor dobri den. A czibula a vöröshagyma.
A hrajcsinyi a paradicsom (nem az égi, hanem). A macs- ka macó. A bolond, az dilo, a pad, az a lóca. A nagyik tótpletyka- s kártyaplacca a klub. A Boros–dűlő a bekötőút (hiszen Örménykút sörös, nem boros). A nyomós kút nyáron: darázsimahely. Döngésük zsolozsma: azt hallgatják a focizásból napnyugta után hazabicikliző kölkök, amikor a vizet habzsolni nekiállnak. Hogy haza ne vigyék a focipálya porát a torkukban, mert még a végén összekoszolják vele a szőnyeget.
A nyomós kút úgy működik, hogy ledobják a biciklit, az egyik kö- lök kezeli a kékre festett, de már kopott nyomókart, míg a másik a kútból ömlő vízoszlopból, térdből hajolva hörpöl. Hogy a zsolozsma, vagy a víz miatt lesz könnyebb hazamenni a már kacsingató utcai lámpák alatt, hogy a térdből hajolás ima-e, azon rengeteget vitat- koznak máig.
A darazsak temploma a villanyóra: oda építik, ragasztják nyállal, akár az ostya a lelket a mennybolthoz.
Így rágják magukat egyre közelebb az istenükhöz. Vajon télen hol imádkoznak a darazsak?
Kérdezi Örménykút.
6. Örménykút négyszáz lelkes.
Pedig néha eggyel bírni is, jaj, milyen nehéz.
Aki kedvet kapott a könyvhöz, itt folytathatja az olvasást!
Április 9. és 18. között online érkezik a 41. Budapesti Tavaszi Fesztivál. 1981-es indulása óta a Budapesti Tavaszi Fesztivál a főváros kulturális életének egyik megingathatatlan sarokköve. A programsorozat 40 éve megbízhatóan vezeti át a főváros közönségét a tavaszból a nyár felé, miközben példátlan értékű eseményekkel hívja közösségbe a nézőket és hallgatókat. A fesztiválon megjelenni évről évre megtiszteltetés és kiváltság, fellépőinek köre pedig egy olyan szelekció, amely büszkén világít az európai kultúra térképén, és csalogatja a városba a külföldi érdeklődőket is. Amelyre mi, budapestiek is büszkék lehettünk mindig, és büszkék lehetünk továbbra is. A járványhelyzetre való tekintettel 2021-ben online formában érkezik a Budapesti Tavaszi Fesztivál, április 9-18. között. Részletes programok itt.
A két művész sajátságos irodalmi és zenei egymásra találása. Benne olyan klasszikusok, mint Babits: Jónás könyve vagy az egykori Nyers: Fényre csúnyuló lányok című opusza, akár a Belmondo: Szabadon című slágere. Versek és zenék sok képpel, illusztrációval, vetítéssel.
Závory Andrea színművésznő Pilinszky János verseiből hoz egy komoly válogatást, a magyar költészet napja alkalmából. “A művészi szép számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Ha jól megfigyeljük az alkotóképzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát. Mi több, minél bonyolultabb a mondanivalója a művésznek, annál esendőbb és elhagyatottabb rétegekbe kell leásnia, hogy megfelelő anyagra találjon. A művészetben csak az szárnyal, ami földhözragadt. Egyedül a szegénység és a vereség győzedelmes.”
Fejtsük meg együtt, ki volt Victor Vasarely és miről is szólnak a művei! Térképezzük fel, hogy a kinetikus művészet egyik legjelentősebb képviselőjeként milyen eszközöket használt a mozgás illúziójának megteremtésére. Gyűjteményünk egy-egy darabját szemlélve megosztjuk egymással gondolatainkat, beszélgetünk színekről, formákról, művészről és művészetről. A ZOOM platformon tartott online műhely során bíznak a résztvevők aktív közreműködésében.
Egyboglya Járóka baba–mama klub – Program közösségbe még nem járó gyermekeknek és szüleiknek.
Kéthetente pénteken 9-12 a Csillaghegyi Közösségi Házban, de erre a járványhelyzet miatt nincs lehetőség, ezért jelenleg online lehet csatlakozni 10-11 óráig.
Az idei húsvét valószínűleg más lesz, mint a korábbiak: elmaradnak a nagy családi találkozások, nem csöngetnek be ismerősök és ismeretlenek, hogy locsolkodjanak. A mostani, furcsa időkben a Kassák Múzeum segítségével megidézhetjük a szürrealisták szellemét és kedvelt technikájukat, a frottázst. Olyan húsvéti üdvözlőlapokat készíthetünk, amikkel kedveskedhetünk a rokonoknak, barátoknak. Emellett a klasszikus tojáskeresős játékot is újragondolták a múzeum munkatársai!
Az Óbudai Platán Könyvtár számára mindig fontos volt, hogy a gyerekekhez eljussanak a mesék, így a húsvét sem múlhat el úgy, hogy ne meséljenek a könyvtárosok. Balázs Ágnes A pösze nyuszi című meséje azoknak a gyerekeknek szól, akik örökmozgók, imádnak szaladgálni, kiabálni. A mókás nyuszis történet hallgatása közben nem kell csöndben maradni, sőt kötelező ugrálni és tapsolni! Játékra fel! A videó elérhető 2021. április 4-től a könyvtár honlapjáról: https://platankonyvtar.hu/gyerekeknek/mesetar/
Ha már megfestettük a húsvéti tojásokat, nincs más hátra, mint a tojástartó készítés! Ehhez nyújt segítséget a Vasarely Múzeum, a Vasarely mintás tojástartók vagy kiskosárkák sablonjai a múzeum honlapján találhatóak:https://bit.ly/39zhaz1
Nagyszombaton is PIAC, nyitás reggel 8.00-kor! Nem kell izgulni, lesz alkalmunk bevásárolni, szabadtéren, ízes, finom, mámorító portékák közül, a húsvéti asztalra! Sonka, tojás, kalács, zöldségek, méz, gyümölcs és zöldséglevek, kekszek, pogácsák, rétesek, szörpök, lekvárok, savanyúság, tészták, mézeskalács és még rengeteg minden a piac kínálatában!
Ugyan az Aquincumi Múzeum egyelőre zárva tart, de most mégis lehetőség nyílik arra, hogy megismerjük a gyűjtemények legizgalmasabb darabjait – méghozzá egészen új megvilágításban. Március 26-tól az M1 ’Kisföldalatti’ vonalán utazva 15 különleges tárgyat fedezhetünk fel, ráadásul mindegyikhez egy megoldandó rejtvény is tartozik. Aki megtalálta a műtárgyakat a Kisföldalatti megállóiban, és a hozzájuk tartozó kérdésre is tudja a választ, az a megoldást ide küldje: aquincum@aquincum.hu!
Körsétánk első állomása a régi I. kerület, amely magában foglalta a mai Lágymányos és a Hegyvidék lakott részeit és az egész Gellért-hegyet. Kik laktak a Várban, és kik a Krisztinavárosban? Miből éltek a vízivárosiak, és hová tűnt a valaha legnépesebb budai városrész, a Tabán? Megyünk templomba, fürdőbe, barlangba, kocsmába, iskolába, kiélvezzük a hajdani multikulti mindenféle ízét, bűzét, zamatát. Kalandra fel!
1954-ben egy új színház szervezésére kapott megbízást Szendrő József, a neves színész, rendező, igazgató, a színházi világ zseniális polihisztora. Ő nevezte el az alakuló teátrumot József Attiláról. A cél az volt, hogy Budapest munkások lakta peremkerületeit ellássák minőségi prózai és zenés előadásokkal. Őt követte a színház életének meghatározó alakja Fodor Imre, és ezzel elkezdődött a színház közel 7 évtizednyi története, mely színészek, rendezők és előadások mentén mesél a 20. századi magyar színháztörténet egy izgalmas szeletéről. HázElőadó: Szebényi Ágnes színháztörténész, múzeumpedagógus
Mécs Anna Margó-díjas íróval Vass Norbert író-irodalmár beszélget. A videó március 25. 18:00-tól elérhető a könyvtár weboldalán és Facebook oldalán: https://platankonyvtar.hu/platan-podium-/
Az ötödik éve megrendezett BUDAPEST FOTÓFESZTIVÁL 2021. március 27. és május 21. között ismét izgalmas programsorozatot állított össze bevonva Budapest múzeumait, galériáit és a nemzetközi kultúrintézeteket. Budapest nemzetközi hírű, idén több, mint 50 kiállítást és szakmai programot felvonultató eseménysorozata a hagyományokhoz híven a Műcsarnokban nyitja meg programsorozatát.
Az évente meghirdetett kortárs magyar fotóművészeti pályázat idén Élet/Kép címmel a magyar fotográfia közel múltjának egyik legkedveltebb műfaját mutatja be. A mindennapi élet jellemző mozzanatait, helyzeteit, pillanatait, szépségét bemutató, neves magyar alkotók munkáiból válogatott kiállítás a Kiscelli Múzeumban május látható 20-tól július 18-ig. További részletek az eseményben!
Kevesen tudják, hogy az impresszionizmus és a szabadban való festészet kialakulása nem csak a fiatal francia impresszionisták zsenialitásának és újító szándékának köszönhető, hanem egy jóval gyakorlatiasabb ténynek is: a tubusos olajfesték felfedezésének. A tubusban kapható festéket 1841-ben találta fel egy amerikai festőművész, John Goffe Rand. Egészen addig a művészeknek maguknak kellett előállítaniuk a friss olajfestéket pigmentporból és enyvekből, kötőanyagokból, közvetlenül a festés előtt. A festék tárolása és szállítása is állandó kihívás elé állította a festőket. A tubusban gyártott és légmentesen tartósított festék azonban forradalmat hozott a képzőművészetbe: az impresszionizmus megszületését eredményezte. Az előadást Garami Gréta művészettörténész, kurátor, művészettörténet-oktató tartja.
Félhomályos, narancsosan derengő novemberi délután volt, olyan, ami régebben puhának és biztonságosnak tűnt, egy ideje azonban inkább kiürült, elsötétülő zónának; mint ahogy annak tűnt a világ is, amely csupa éllé és csupa ostoba gyűlöletté lett, de amit realitásnak elfogadni nem lehetett. Akkor sem, ha összerág és összetapos, csak azért sem és sohasem, mert ha más tanításra már nem is, arra az egyre még emlékeztem, hogy a dolog hol kezd félelmetessé válni. És ahol félelmetessé válik, ott nem lehet megfutamodni.
A dolog pedig ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek.
Soha senkinek sem hittem el, hogy ez a mocsok a realitás. Akkor sem hittem el, amikor a november, amit annyira szerettem régebben, makacsul és kitartóan, és amellyel szövetséget kötöttem minden emberrel szemben, akik félik ezt a hónapot, amikor le kell ereszkedni a sötét tartományokba, és meg kell találni belül a nap által beragyogott eget, amely épp úgy dereng, mint a töklámpások kedves és buta fénye, csak sokkal hatalmasabb, egyszóval amikor ezt a nekem igen kedves novembert már nem tudtam szeretni és nem néztem hosszasan és tiszta szívvel a novemberi ég fényeit sem kint, sem magamban, ahhoz, hogy moslékkal mosdassanak, akkor sem asszisztáltam.
Nem hittem már a könyvekben sem, egyetlenegyben sem, sem az egyetlenegyben, de mert az olvasás is afféle szokássá válik egy idő után, mint ahogy az ember egy bizonyos módon megdörzsöli a homlokát, ha gondolkozik, vagy hogy cukor nélkül avagy cukorral issza a kávét, jártam azért a könyvek után, igaz, különösebb meggyőződés nélkül.
Aki azt hiszi, hogy könyvet találni egyszerű, téved. Már réges-rég nem érdekelt a nagy könyvpaloták híg kirakata, sem a nemzetközi bestsellerek, sem a hazai sellerek. Az igazak könyvei sem érdekeltek, semmilyen nyelven. Nem lehetett, hogy érdekeljenek – arról a világról beszéltek, amely a realitásnak nevezett mocsokban fuldoklott, nyakig merült benne, fürdőzött, mint a disznó a sárban, röfögött és az angyalokon röhögött, és belerúgott az angyalok tolmácsaiba. Végképp elszakadni látszott minden mindentől, szétomlani tűnt világ és az én, a világ és a könyv, a világ és a világ, mint az oldott kéve, szálakra, fecnikre, apró szöszökre hullott szét, és nyomában feketeség maradt és ragadós kosz. Ugyan, ki írhatta volna meg azt a könyvet, ami még mond valamit.
Mégis, legalább emlékezni lehetett azokra a novemberekre, amikor egyben volt ég és föld, kint és bent és minden könyv, mert amennyire nem igaz, hogy könnyű könyvet találni, annyira nem igaz az sem, hogy nehéz – csak épp a könyvek választják ki az embert, nem az ember a könyveket.
A belváros is a ragadós koszban fuldoklott, most még csak nem is élvezte, hiszen a nedves, rohadt hideg beleette magát előbb az orrlyukakba, aztán a fülkagylókba, utána az ujjakba, aztán a szegycsontba, és így haladt a szívig, és talán még tovább.
Úgy terveztem, felkapom a könyvet, és aztán jöhet az este, valamiféle örök este, amelyben derengenek még sorok és fények, mint ahogy az éjjeli tengeröbölbe mélyen beúszva is látszik még a part. Hiszen az éjjeli tengerben sincs semmi félelmetes.
Talán, ha nem az éjjeli tenger jut akkor eszembe, hanem valami más, még tartana az egész. Az egész, amit realitásnak neveznek, de nem reális.
De a tengerre gondoltam, mert az embernek legyenek szövetségesei, igazi szövetségesei, mint a Jadran és a novemberi ég.
A férfi, aki a könyvet átadta, ismerhette a tengert, mégpedig nem az éjjelit, hanem a délelőtt tizenegy órait a trieszti öbölben, vagy legalábbis annak a mélykék békéjét. Egyszerűen látszott a szemén.
Meg tudom mondani, mikor rúgtam fel a moslékos vödröt: abban a pillanatban, amikor a könyvet átvettem.
Egyszerre lefoszlott a megrohadt mondatokból, megbüdösödött lózungokból, jártnak hitt utakból, megpenészedett igazságokból, féligazságokból, jó lesz az úgy is módon kirakott mozaikokból és puzzle-darabokból, félelemből és gyávaságból, megalkuvásból és hitetlenségből, vakhitből és butaságból, pipogyaságból és irigységből, lustaságból és a grandezza teljes, totális hiányából összeszőtt, realitásnak nevezett burok a világról.
Mondhatjuk, hogy egy szempillantás alatt, de egyrészt ki tudja, mennyi egy szempillantás, másrészt ki látja azt éppen akkor. Különös, hogy később mégis pontosan meghatározható.
Még a buszon elkezdtem olvasni a könyvet, találomra felütve valahol.
Ömlött belőle a kétség, a feketeség, a félelem, az éhség, a kétségbeesés; egy hatalmas szellem vívta a lapokon a maga háborúját a háború végén. Hát még ő is?
Visszapörgettem a lapokat.
Vihar utca 29., állt a legelső bejegyzés fölött.
Rápillantottam még egyszer.
A Vihar utca 29-től pár lépésre szálltam le azután pár másodperccel, hogy a leszállás előtt még belepillantottam a könyvbe, és azt olvastam az első bejegyzés fejlécében: Vihar utca 29.
Hamvas Béla 1945. legiszonyatosabb napjaiban, félőrülten az éhségtől és a félelemtől, körülbelül mellettem lakott. Megkerestem volna a házat a sötétben, de Óbudán csak az tudja, melyik ház melyik, akinek megmutatják. Mifelénk értelmét veszti az utcanév és a szám is, Meggyfa utca van van három, ráadásul saját magára merőleges, és a Hévízi sem jobb, hát hogy a Viharba lenne épp ez egyszerű.
Végül a következő tavasszal kezdtem el olvasni a naplót, és olvastam egy tavaszon és egy nyáron át; olvastam a trieszti kikötőben, ahol két lap közt kifigyeltem egy medúzát, és olvastam még a következő év novemberében is, amikor a nap ragyogó színbe vonta Óbuda felett az eget.
Nagyanyámnak elmeséltem, mint oly sok mindent. Azt mondta, milyen érdekes, Zuglóban Hamvas Béla épp velük szemben lakott, és olykor találkoztak a közértben.
Péntek Orsolya
A szövegben az írótól származó idézeteket belső idézetként használtam.
A mai napon kiderült, hogy Kálmán bá’ az iskolánk, azaz a Zápor utcai Gyenes János Általános Iskola gondnoka fusiban gombát termeszt az udvarra levezető lépcső alatt, az iskolaudvaron. Nem tudom, mit is jelent pontosan az a szó, hogy fusi, de azt hiszem, valami olyasmit talán, hogy ügyeskedés, ami régebben kevésbé volt jellemző az emberekre. Mostanában mindenki vállalkozik, hát a mi iskolánk miért maradna le az új idők követelményeitől?
Vastag fóliával van elbarikádozva a lépcső két oldala, ezért nem láttuk eddig, hogy milyen háztáji gombafarm létesült, csak a szagát éreztük.
Ma belestünk oda, elmondhatatlanul undorító látvány, olyan, mint egy cseppkőbarlang, csak gombákból. A Karcsi bácsi, az iskolánk igazgatója vajon tudja ezt a kis mellékes tevékenységet, és ha igen, miért engedi? Vajon így, gombatermesztéssel keres az iskola magának plusz pénzt, vagy csak a gondnok keres a gombabizniszen? Egyáltalán ez jó üzlet? Hogy jutott ilyen eszébe? Kálmán bá’ egyébként rendszeresen elviszi magához a gondnoki lakba – ahova az udvarról van a bejárat – az iskola VHS magnóit, filmeket néz, majd amikor egy órán egy tanár úgy döntene, hogy levetít valamit a gyerekeknek, akkor kiderül, hogy hopp, a gondnoknál maradt a videó. Azt is el tudom képzelni, hogy a gombák mellett Kálmán bá’ óriási videókazetta másolási üzlettel is foglalkozik! Forró Rágógumi 1-2-3, Rocky, Rambo, Flashdance, bármi. Holnap az is lehet, dohányültetvényre bukkanunk a kémia szertárban, vagy fürjeket találunk, amiket a tojásaikért tartanak a tanáriban. Lenne egy csomó ötletem még, például a biosz szertárban lehetne egy mini állatkert, ahova jöhetnének a környék óvodásai látogatóba, eddig is élt ott egy leguán, amíg pár osztálytársunk egyik délután véletlenül el nem tette láb alól szegényt. Ki tudja, mibe botlunk holnap, ebben az iskolában, ahol még a ruhatár is tanterem és a lépcső alatti rész is hasznosítva van, itt bármi lehetséges. Ennek ellenére és ezzel együtt, amikor tavaly a szüleim nyomására át kellett mennem a Trefortba tanulni, ami egy elit iskola, egész évben visszavágytam és könyörögtem, hogy hadd jöhessek vissza Óbudára, mert így, ezekkel a furcsaságaival együtt is számomra ez a legjobb iskola a Földön és boldog vagyok, hogy most, hatodikban újra a Zápor suliba járhatok!
Miki, a hólyagos kezű pincér
Az utóbbi időben a Vörösvári úti Óbuda Önkiszolgáló Étterembe járunk, ahol befizetéses alapon ebédelünk iskola után a barátaimmal. Egy Miki nevű pincér ma délután leöntött egy adag spenótfőzelékkel, és még bocsánatot sem kért!
Óbuda Étterem és Eszpresszó
Nem elég, hogy a kaja moslék és ehetetlen, még egy adag meleg, zöld lötty került a pulóveremre, meg kicsit a hátizsákomra is, na, ha valami, hát pont ez egyáltalán nem hiányzott, ha tehetném, fellázadnék és soha többet nem ennék itt! Amúgy sem ártana, ha valaki bevizsgálná az itt folyó gyermekétkeztetés színvonalát, amit én inkább gyermek éheztetésnek hívnék. Kikérem magamnak gyermektársaimmal együtt a salátafőzeléket (ki gondolta jó ötletnek azt, hogy fejessalátából készítsenek lisztes rántással bármit?!), a hipó ízű tarhonyát, az összeszáradt, húst még nyomokban sem látott rizseshúst és még sorolhatnám.
Annyira fantasztikus lenne, ha a környékünkön, itt Óbudán is nyílna egy McDonald’s, vagy legalább egy City Grill, vagy bármilyen modern gyorsétterem és ott kajálhatnánk a szakadt önkiszolgáló helyett. McDonald’s egyelőre sajnos csak a Régiposta utcában van a belvárosban, jó messze tőlünk, ahova sokáig tart bebuszozni.
1988, Régiposta utca Fortepan/Chuckyeager tumblr
Az ebédkérdés az életemben egy mindig visszatérő probléma, hiszen anyukám sokat dolgozik és nem tud engem ebéddel várni otthon sajnos. Ennél a mostani megoldásnál talán még a sulink menzája is jobb, és bár az is ehetetlen, ott tartok, hogy az Óbuda Önkiszolgálónál még talán az is ehetőbb, de alapvetően sem itt, sem ott nem finom az étel! Elegem van a vizes tejbegrízekből, a hideg, mócsingos gulyáslevesekből, meg a túrós-gyümölcsös kenyérből is! Az egyedüli jó dolog a sulimenzán a piskótakocka csokiöntettel. Itt, az Óbuda Önkiszolgálóban még az sincs…Másnap az Óbuda Önkiszolgálóban megint leöntött Miki, a pincér, most épp gulyáslevessel, vagy valami annak látszó lével! Hát nem felháborító? Most már annyira itt volna az ideje egy másik helyet keresni, ahol talán a kaja is ehetőbb, és nem öntenek nyakon minden második nap hólyagos vagy daganatos kezű pincérek, akik még bocsánatot sem kérnek! Ettől a szerencsétlen hólyagos kezű Miki pincértől amúgy is mindig elmegy az étvágyam, ha meglátom. Hogyan dolgozhat egy ilyen visszataszító küllemű ember pincérként egy étteremben? Talán direkt, hogy a vendégek ne egyék meg az ételt?
Megszületett a megoldás ma lyukasórán, amikor a San Marco Művház kertjében játszottunk. Inkább a salátabárba fogunk járni ezentúl a Vörösvári útra ebédelni iskola után, és az sem érdekel sem engem, sem az osztálytársaim, ha ezentúl minden nap majonézes kukoricát, meg hideg salátákat eszünk meleg ételek helyett, mert legalább azok finomak. Bármit, csak a hólyagos kezű Miki pincért ne kelljen többet látni és az ehetetlen ételeket ne kelljen enni, és főleg ne öntsön soha senki nyakon többé!
1983, Óbudai-sziget, Május 9. park, játszótér. Fortepan/Hlatky Katalin-Főkert
Szadi Gabi
Iskola után kimentünk a kék ház mögötti játszóra, ami pont a suli mellett található az úgynevezett kísérleti lakótelepen, ami régebben épült állítólag, mint a panelek. A kék házban lakik Fruzsina barátnőm nagymamája, akinek az erkélyéről a múltkor végignéztük, ahogy a többiek futják a suli körül a köröket tornaórán, mi meg föntről kiabáltunk nekik és kókuszgolyót majszoltunk közben, amit a Fruzsina nagymamájánál senki nem készít jobban! Rég nem voltunk ezen a játszón, erre tessék, pont ma feltűnik a legendás Szadi Gabi a kutyájával, akitől rettegtünk alsóban, de még most is kicsit félelmetesnek tűnt.
Fortepan/UVATERV
Harmadikban és negyedikben, mikor megjelent a púpos, hajlott hátú Szadi Gabi az uszkárjával, mindig megijedtünk. A mai napig a hideg futkos a hátamon, ha rá gondolok, pedig most már hatodikos vagyok. Szegény néni, ha tudná, mi mindent fantáziálunk róla, hogy hogyan kínozza például a kutyáját a lakásában válogatott kínzóeszközökkel. Alsóban, amikor délutánonként is együtt voltunk (ún. iskolaotthonban, ami olyan, mint a napközi, csak más, de, hogy miben, azt nem tudom), szóval az egyik kedvenc programunk a „rakétázás” volt a játszón, ahol titkos dolgokat beszéltünk meg, leginkább persze Szadi Gabi volt a téma. Mindig valami furcsa pokolról szóló dallal kezdtük, ezzel alapoztuk meg a félelmetes szeánszok hangulatát:
„Lent, lent a pokol mélyén Szadi Gabi énekel” így kezdődött.
Ilyenkor, ezután a kedves dal után sokszor elemeztük a Szadi Gabival való találkozásokat és különböző képtelenebbnél képtelenebb feltételezéseket gyártottunk Szadi Gabi életéről, illetve szokásairól. Például, milyen ételeket kutyul, milyen italokat kotyvaszt? Elrabol-e gyerekeket, akiket a lakásán tart fogva? Megetet-e más kutyusokat és cicákat a saját kutyájával? Bár már nagyobb vagyok, és sejtem, hogy csak egy szerencsétlen, rozoga, idős nyugdíjas néniről van szó, aki az uszkárjával pont a suli melletti kísérleti lakótelepen lakik, ennek ellenére még mindig gyakran rémisztgetjük egymást azzal, hogy: „Jön a Szadi Gabi!” és beleborzongunk. Ez egy általános isis thriller (ez asszem ijesztő történetet jelent angolul és a Michael Jacksonnak is van egy ilyen című száma). Hát ez idéződött ma újra fel, ahogy megjelent Sz. G., és be kell vallanom, hiába a felső tagozat, még mindig félek, hogy vajon egy rozoga nyugdíjas néniről van szó személyében, vagy egy veszedelmes szörnyről?
Victor Vasarely számára a színek és azok egymásra gyakorolt hatása rendkívül fontos volt. Saját forma- és szín kelléktára, a Plasztikai egység segítségével kódolta képeit, ezáltal egyszerűbben reprodukálhatóvá váltak. Az egy órás interaktív vezetésen megismerhetik Vasarely színkontrasztjait, a színek kapcsolatát és néhány játékos kísérletben is részt vehetnek. A ZOOM platformon tartott online vezetés leginkább vetített prezentációra emlékeztet. Nem a kiállítótérből jelentkeznek be, de a rendelkezésünkre álló technológia segítségével az élő vezetések igazi közösségi élménnyé válnak.
Minden pénteken várják a családokat, hogy kalandok és játékok során együtt fedezhessék fel legnagyobb festőinket! Hol virtuális barangolásra hívják a gyerekeket, hol pedig képek vetítésével fedezzük fel a magyar és a nemzetközi művészet legkiválóbb alakjait. E heti téma: Csobogás. A Víz világnapja alkalmából tavak, folyók és tengerek partjaihoz kirándulunk és felfedezzük a vizek különleges világát.
A 16. század folyamán a középkori kultúra a múlté lett. Mit tudhatunk meg erről változásokkal teli időszakról Dürer, Cranach, Bruegel és van Dyck festményeit szemlélve? Hogyan jutott el a reneszánsz északra és ez miként változtatta meg a művészek helyzetét és a témaválasztást? A monitor előtt ülve kényelmes nagyításban élvezzük a képrészleteket, miközben elgondolkozunk a tárlatvezetést színesítő egyszerű feladványokon. Így a korszak valóban közel kerül hozzánk!
A Rejtett mintázatok a nagyrészt Barabási Albert-László fizikus és hálózatkutató tevékenységéhez köthető ún. Barabási-hálózatokat felhasználó kutatások elmúlt 25 évének bemutatása köré szerveződik. A BarabásiLab egy olyan együttműködési platform, ahol több tudományterület tudósai működnek együtt művészekkel és tervezőkkel (Kim Albrecht, Szu Yu Chen, Alice Grishchenko, Mauro Martino, Edson Pavoni), előmozdítva a hálózatok vizuális szókincsét. A kiállításról további részletek a linkre kattintva olvashatók!
A kiállítás tárgyi anyaga felhívja a figyelmet a kincs birodalmi és pannóniai összefüggéseire, közvetíti a kései Római Birodalom elitjének mentalitását, arisztokratikus életformáját és önmagáról alkotott képét, s azt a folyamatot, amelynek során a korabeli birodalmi elit kereszténnyé lett. A kiállítás a leletegyüttes művészi értéke mellett a római korban képviselt értékével is foglalkozik, azaz segít meghatározni egykori tulajdonosának a társadalomban elfoglalt helyét, pozicionálja a késő római nemesfém tárgyakat tartalmazó kincsleletek sorában a Seuso-kincset és hangsúlyozza annak jelentőségét.
Kakofónia – miért (nem) utáljuk a kortárszenét? Sokaknak – talán a többségnek – finoman szólva problémás a viszonya az újabb zenékkel. Mit lehet szeretni azavaros, néhol bántó, vagy egyszerűen idegesítő harmóniákban? Miért nem írnak a modernek szép dallamokat? Hogyan lehet értelmezni – esetleg élvezni – a kortárszenét? És miért ilyen egyáltalán a modern? Ezekre a kérdésekre keresünk válaszokat a karmester, Hámori Máté vezetésével a Zeneakadémiáról.
A Vasarely Múzeum honlapján változatos múzeumpedagógiai bejegyzéseket találunk az optikai illúziókról, a színekről és különféle oktatási segédanyagokat is. A Kreatív sarok című menüpontban rajzfeladatok és egyéb izgalmas alkotási ötletek találhatók minden korosztály számára, letölthető .pdf formátumban. Az Ötletek otthoni tanuláshoz menüben a bejegyzések részletesebbek, tantermi és online oktatáshoz is használhatók, tantervbe illeszthetők. Ezek a tartalmak is letölthetők és nyomtathatók. A Pedagógiai segédanyagok között találják a múzeumlátogatás előtti felkészítő feladatot, de megtalálhatók benne a síkidomsablonok is, ha otthon kollázst készítenének. Játékos feladatok Vasarely képeivel.
Kokárda készítésre fel! Pöttömök és óriások, készítsétek el saját, különleges kokárdáitokat, amihez segítséget nyújt az ÓKK közösségi oldalán megtekinthető videó. Várnak mindenkit szeretettel a monitor elé!
A Kakaókoncert beavatás. Klasszikus zenei élmény 5–12 éves gyerekeknek humorral, mesével, játékkal. Közel egyórás délutáni eseményen nem harsány ingerekkel bombázzák, hanem elmélyülni tanítjuk legfiatalabb közönségüket. Ebben az évadban is sok szeretettel várják a családokat otthonos, interaktív koncertjeikre.
A Pepita Playback Társulat sorozatának harmadik darabja – színház, zene, képzőművészet és irodalom összjátéka az óbudai Esernyős közösségi tér együttműködésével. ÁTMENET – „Törjük a fejünket, mit lehetne most csinálni (…) pörgéshez vagyok szokva (…) vigyázni kell, hogy az ember lelkét ne tegye tönkre (…) ne váltson át depresszióba.” Necó koncerteket hangosít, és hirtelen elhallgat a világ, amiben nap mint nap mozog. Miközben túlél és várja, hogy visszatérjenek a pörgős hétköznapok – rátalál új dolgokra. A társulat visszajátszotta számára, hogyan tartotta kordában önmagát, hogyan maradt a szűk térben is aktív és optimista.
Óbuda egyik gyöngyszeme, a glutén-, laktóz- és cukormentes SZERETSZvagyIGEN cukrászda a legjobb, ami megtörténhet velünk. A katalán krémest ki ne hagyják!
„A küldetésem az, hogy az ételintoleranciával élő embereknek cukrászdai élményt nyújtsak.” ez Surányi Beatrix mottója.
Úgy hallottam, a családodnak, pontosabban a fiadnak nagy szerepe volt a cukrászda megnyitásában.
Az egész úgy kezdődött, hogy a fiam elvégezte az egyetemet, és külföldre ment tanulni, nekem pedig egy új életformára kellett berendezkednem. Nagyon fontos volt számomra az anyaság, komolyan vettem, és azt gondolom, jelesre teljesítettem. Abban az értelemben, hogy a fiam önálló, életrevaló férfivá érett. Nagyon büszke vagyok rá. Ugyanakkor az anyaságról, a felnőtt gyerek-szülő kapcsolatról nagyon határozott elképzeléseim voltak, vannak. Tudatosan törekedtem arra, hogy az ő felnőttkora ne arról szóljon, hogy engem szórakoztat, velem foglalkozik, én vagyok az állandó program az életében. És én sem akartam elkövetni azt a hibát, amit sokan mások, hogy huszonöt-harminc éves korában is gondoskodom róla, kiszolgálom, anyáskodom felette, mamahotelezünk együtt és pizzát rendelek neki vacsorára. Divatos kifejezéssel úgy is fogalmazhatunk, hogy a fészek kiürülése után újradefiniáltam magam.
Sokan maguk is ételallergiával vagy más betegséggel küzdenek, és így kerülnek kapcsolatba a gasztronómiával, cukrászattal.
Én nem. Nem vagyok született cukrász, messziről indultam. Úgy értem, nem egy több generációs cukrászdinasztia sarja vagyok. Teljesen más üzletágból érkeztem, hosszú évekig a saját ingatlanirodám vezettem. De a kreativitás, a kétkezi alkotás mindig fontos volt számomra. A cukrászat hobbinak indult. A 2 éves cukrász iskolát 2015-ben végeztem el, otthon sütöttem, próbálkoztam, kísérleteztem. A sütiző ötlete sem egyből jött, előtte próbálkoztam ezzel-azzal, de azokból a kísérletekből végül nem lett semmi.
A mentes cukrászda jóval nagyobb kihívásnak tűnik, mint egy hagyományos. Kezdetektől mentes sütikben gondolkodtál?
Hogy a SZERTESZvagyIGEN mentes sütiző lett, az két dologban gyökerezik. Mivel kívülről érkeztem a szakmába, és nincs mögöttem két-három generáció felhalmozott tudása, tapasztalata, egyáltalán nem gondolkodtam hagyományos cukrászdában. Valami mást akartam, a megszokott, hagyományos receptúrák, tradicionális sütemények nem jelentettek igazi kihívást. Végül a volt férjem vetette fel a mentes cukrászda ötletét.
Az ötlet alapján kezdtem kutakodni a témában, és megdöbbenve szembesültem azzal, milyen nagy az igény a mentes édességekre.
Addig nem gondoltam, hogy ilyen sok embert érint egészségügyi okokból a mentes étkezés. Én őket akartam kiszolgálni. Ebben láttam meg a lehetőséget. Ebben a sütizőben nem a trend diktál. A filozófiám, a küldetésem az, hogy a beteg embereknek valódi cukrászdai élményt nyújtsak.
A döntés tehát megszületett. Innentől egyenes volt az út?
Az elhivatottságom nagy volt, de az üzletnek félve vágtam neki. A családom, a fiam bátorított. Az iskolában fantasztikus tanárom volt, segítőkész, támogató, kiváló szakember, igazi cukrász fanatikus. Ha valamivel elakadok vagy tanácsra van szükségem, a mai napig fordulhatok hozzá. Aztán, 2018. februárjában megláttam a neten ezt az üzlethelyiséget, és beleszerettem. Az üzleti életben van tapasztalatom, így tudtam, mit akarok.
Amikor megláttam a Zöld Házat, amit Óbudán mindenki ismer, a környező utcákat, az üzlet előtti hatalmas parkolót, azonnal tudtam, hogy ez a tökéletes hely, mert nekem a munkához nyugalom kell.
A közelben lakom, és nem utolsósorban az ára is megfelelő. Nagyobb üzletbe bele se mertem volna vágni a gyakorlati tapasztalat hiánya miatt.
És tavasszal, egészen pontosan májusban megnyílt a SZERETSZvagyIGEN.
Igen. Másfél évig egyedül csináltam mindent, egyedül kellett kitapasztalnom a szakmát, a vendégeket, mindent. 2019 ősze óta viszont már ketten vagyunk. Brigivel régóta ismerjük egymást és remek párost alkotunk. Kiegészítjük egymást. Neki is felnőtt gyereke van, mindketten pályaelhagyók vagyunk és mindketten nyugodt munkára vágyunk, amiben ki tudunk teljesedni, és amit elbírunk. Mindketten olyan munkahelyet akartunk, ahol jól érezzük magunkat. Ez egy ilyen hely. Most már egyre többen kérdezgetik, mikor megyek el innen egy nagyobb, forgalmasabb helyre. Nem akarok elmenni innen. Nem akarok nagyobb üzletet, nagyobb személyzetet. Az számomra azt jelentené, hogy többet járnék áruért, sokkal több időt töltenék adminisztrációval, a kollégák problémáival, könyveléssel, és én ezt nem akarom. Akkor pont az maradna ki az életemből, amiért elkezdtem! Ahhoz, hogy tudjunk fejlődni, hogy a kapacitásunkat – aminek még egyáltalán nem járunk a végén –, teljesen kiaknázzuk, és a maxiumumot tudjuk nyújtani, a jó munkahelyi légkör és a nyugalom a legfontosabb. Ma például visszamondtam egy rendelést, mert nem tudtam volna úgy elkészíteni a tortát, hogy azzal mindenki elégedett lett volna.
Ez egészen ritka. Kevesen tennék meg. Te mégis.
Persze. Ha az a torta nem lenne olyan, ha nem tudom úgy megoldani, ahogy kérik, és a végeredménnyel nem lennék tökéletesen elégedett, akkor inkább nem vállalom. Tudni kell nemet mondani. Ez ilyen egyszerű.
Jól értem? Ha valaki bejön hozzád az üzletbe, a kérésének megfelelően elkészíted számára az ő igényeire szabott tortát?
Igen. Részletesen megbeszéljük, mit szeretne, ha kell, kompromisszumokat kötünk. De így van, egyedi igényekkel is jöhetnek hozzám az emberek.
A torták nem csak gyönyörűek, de az ízük valami mennyei! Édesek, de amellett főleg az adott alapíz dominál. Meg nem mondanám, hogy ez mentes!
Mások sem. (nevet) Nem használunk aromákat, színezékeket, ízfokozókat, ez a titkunk. Nálunk a málnatorta málnából, a pisztácia pisztáciából, a mangótorta mangóból készül. Meglepő, nem? Sokszor leskelődöm az ablakon, nézem, mi az első reakció az első falat után. Mindig megnyugszom, mert látom az arcokon az elégedettséget.
Kísérletezel most valamivel?
Kókuszgolyót akarok csinálni. A fiam barátnője édesanyjának az a kedvenc sütije, ezért kezdtem bele. Persze engem az újdonságoknál is nagymértékben behatárol, hogy mentes cukrászda vagyok. Egy tükörglazúrt például nem tudok elkészíteni a tortára, mert vannak alapanyagok, amiket egyszerűen nem használhatok.
Folyamatosan kísérletezem, próbálkozom. Hozok neked egy kis granolát, a panna cottához készült, aminek nagy sikere van. Azt is mi készítjük.
Mmm… ez is nagyon finom! Ez a fűszerezés!
Nekem mondod? Én két és fél éve a saját süteményemet eszem.
Melyik a kedvenced?
Mindig az, amelyiket éppen eszem. (nevet) De talán a katalán krémes, amit az előbb kóstoltál. Az a torta például elsőre olyan jól sikerült, hogy azóta sem változtattam rajta.
Tudod, mi fantasztikus még? A cukrászda neve. SZERETSZvagyIGEN. Honnan a név?
A név, igen. Hát, az …. az életem nagy veszteségéből származik. Ez az én …. titkom. Szóval, nem hosszas rágódás eredménye. A jó név fontos, és én szeretem az első perctől, ahogy a vevőim is szeretik, mert mosolyt csal az arcokra. Látom, ahogy elsétálnak az üzlet előtt és felnéznek. És elmosolyodnak.
Karácsonyi különlegességgel készültök?
Igen, bejglivel. Tavaly már nagyon sokat sütöttünk, nagyon szerették. A klasszikus diós, mákos és gesztenyés lesz idén. Nagyon készülünk, mert várják. Tavaly nekem nem is maradt. Magamnak félreraktam egy fél rúd mákosat, de a végén odaajándékoztam egy néninek, aki állandó vásárlóm. Úgyhogy így jártam, nem jutott bejgli. Talán idén marad.
SZERETSZvagyIGEN Mindenmentes Cukrászda 1032 Budapest, Solymár u. 10. Telefon: 06 70 272 3404 facebook.com/szeretszvagyigen
A Folyondár utcai kétszintes polgári lak tele van emlékekkel, a „száz éves” művészről készült szerepfotókkal, portrékkal, festményekkel és a külföldi turnékról hozott értékes tárgyakkal, szobrokkal, amelyek között a szintén operaénekes utód, ifj. Domahidy László büszkén kalauzol, miközben megosztja velünk történetüket, mesél híres édesapjáról, így lassan kibontakozik előttünk a művész gazdag életútja, eseményekben, élményekben, sikerekben bővelkedő pályaképe.
ifj. Domahidy László
Kárpátaljáról menekült a család
Megemlékezésünk főszereplője eredetileg a kárpátaljai Domahidára való Szabó családba született, az anyakönyvbe tehát Domahidy Szabó Lászlóként jegyezték be, „hétköznapi” nevétől csak huszonéves kora elején vált meg. Szülei, a múlt évszázad elején különböző okokból Magyarországra menekültek, és Tyukod környékén telepedtek le. A nemesi múlt miatt nem kaptak hozzájuk méltó munkát, az édesapa a debreceni járműjavítóban vasúti lakatosként dolgozott, majd művezetővé küzdötte fel magát, az édesanya pedig, bár színészi ambíciókat dédelgetett, háztartásbeli lett.
Mint a legtöbb gyerek az első világháborút követő újjáépítés nehéz időszakában, Domahidy László sem dúskált a földi javakban, szorgalmasan tanult, mellette sportolt.
Ügyesen mozgott a sportpályákon – szertornázott, evezett és birkózott –, eleven, öntörvényű gyerekként néha az unalmasabbnak ígérkező órákat otthagyva inkább sportdresszbe bújt.
Hangjára már az általános iskolában felfigyeltek tanárai, s ez arra ösztönözte, hogy a sporton kívül az énekléssel is egyre komolyabban foglalkozzon, iskolai koncerteken, ünnepségeken gyönyörködtek szépen csengő szopránjában. Igen, akkor még szoprán hangja volt, később, középiskolai éveiben mélyült fokozatosan. A helyi Piarista Gimnáziumban folytatta tanulmányait, mellette a debreceni Zenedébe járt Hoór-Tempis Erzsébet énekóráira, azonban a birkózásról és a szertornáról sem mondott le, több versenyt nyert. Mindkét területen, és az ifjú hölgyek körében is egyre sikeresebb volt.
Addig kísérte, míg elvette
– Apám az éneknek köszönheti édesanyámat, akivel középiskolai éveiben ismerkedett meg – meséli ifj. Domahidy László. – Eleinte osztálytársa, Ujfalussy József kísérte zongorán a koncerteken, aki egyre elfoglaltabb lett, majd a budapesti Zeneakadémiára került (1980 és 1988 között rektora is lett az intézménynek) – egy gyönyörű lány, az erdélyi Szilágysomlyóról származó Báró Györffy Magdolna vette át a helyét. Akkoriban ugyanis a piarista fiúk gyakran találkoztak és közösen léptek fel a helyi kulturális rendezvényeken a híres Dóczy Leánynevelő Intézet diákjaival. Az intézet főleg a legendás Abigél című könyvből, illetve a belőle készült filmből vált közismertté. Ide járt édesanyám, akinek Szabó Magda nemcsak az osztálytársa, hanem egyik legjobb barátnője is volt. A világhírűvé vált író többször megfordult nálunk Óbudán, haláláig tartották a kapcsolatot.
Anyukám remekül zongorázott, ő kísérte édesapámat a különféle koncerteken, s ez meghatározta további életüket – szerelmesek lettek egymásba, és 1943-ban összeházasodtak.
Kolozsvárott kezdte pályáját
Az időközben művésszé cseperedett idősebb Domahidy László élete a háborús időkben is mozgalmas volt. A sikeres érettségi után Budapestre került, a Zeneakadémiára, ahol 1941-ben végzett dr. Molnár Imre tanítványaként. Itt figyelt fel tehetségére Vaszy Viktor, a neves zeneszerző, karmester és zenepedagógus, aki a kolozsvári operaház igazgatójaként a diplomaszerzés után nyomban leszerződtette tanítványát. A kezdő énekes Erdély fővárosában mutatkozott be a Traviatában, Granville doktorként, és innentől kezdve egyre több nagyobb szerepet kapott. A „történelem” miatt igen rövid időre, mindössze két évre sikerült kolozsvári „kirándulása”, pedig megszerette a közönség és a szakma. Akkoriban írta róla az egyik zenei lap: ”Kisgyerekként Debrecenben még csengő szopránt énekelt, aztán a nagyfiú mély hangjára figyeltek föl. A színpadra vezető út nem is volt „rögös” a számára, már húsz évesen operaénekes lett.” Méghozzá abban a városban – Kolozsvárott –, ahol remek műhelymunka folyt kitűnő szakemberekkel.
Esküvői kép, 1943.
A II. világháború azonban hamar megszakította szépen ívelő karrierjét, kikerült a szovjet frontra, ahol a háború viharában sem hagyott fel az énekléssel, egyre érettebb hangjával szórakoztatta a harcokban megfáradt magyar katonákat, s ahogy fia megfogalmazta: „Apukám két év alatt kiénekelte magát a hadseregből, ugyanis a Debrecen felé közeledő fronttal hazahozták, ráadásul, a városban megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány előtt is többször fellépett.”
Tyukodi pajtás, a vérbő figura
Domahidy 1946-tól már a Magyar Állami Operaház magánénekese, az Operaház “aranykorának” volt tagja, ahol a szerzők az ő habitusára, mély basszusára komponáltak, illetve alakítottak szerepeket, mint például: Farkas Ferenc Csínom Palkó daljáték Tyukodi pajtását, Ránki György Pomádé címszerepét, vagy Szokolay Sándor Vérnász apa figuráját, de Ránki rádió-, valamint gyermekoperáinak karakterszerepeit is. Farkas Ferenc, a Vidróczki című romantikus daljátékába pedig éppen Domahidy miatt került be a szokatlanul sok prózai szöveg, mert a szerző különféle zenés darabokból és műsorokból jól ismerte az operaénekes rendkívüli színészi kvalitását is, amelyet a korabeli zenei kritikák rendszeresen kiemeltek.
Tyukodi Pajtás Farkas F: Csínom Palkó
– Farkas Ferenccel még Vaszy Viktor idejében ismerkedett meg édesapám – folytatja a mesélést ifj. Domahidy László –, akivel hamar összebarátkozott. A híres zeneszerző az ő alakjára formázta, komponálta a közkedvelt népdalból ismertté és népszerűvé vált Tyukodi pajtás vérbő figuráját, mert megtudta, hogy a mi családunk Kárpátaljáról menekült Tyukod környékére.
Ez a történet ihlette meg, s erre mindig büszke volt apám, mert szinte jelképévé vált ez a dal. Egészen haláláig egyik legkedvesebb szerepe volt.
Ázsiai turné élményekkel, tudósításokkal
A neves operaénekes nemcsak hazánkban vált ismertté és népszerűvé, hanem Ázsiában is, ahol többször megfordult, sőt az ötvenes évek elején-közepén egy évet turnézott. Óriási hírnevet szerzett hazánknak. Járt Indonéziában, Kínában, Mongóliában, Koreában, Vietnamban, ahol államfők, pártfőtitkárok fogadták és kitüntették. Ma már történelmi alakokról, rettegett vezérekről beszélünk: Csou En-laj, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung, Ho Si Minh… Ez utóbbit a hatalmas termetű magyar művész egy pillanat alatt könnyedén felkapta egyszer a színpadra, hogy megtartsa beszédét, amikor látta, hogy Ho apó nem tud megbirkózni a számára túl magasan lévő világot jelentő deszkával…
Mao Ce-tung mosolyog, 1956.
Kínából például rendszeresen tudósított magyar lapokat a turnéról. Az egyik írásából a következő derül ki: „Kínában szokatlan az ilyen mély basszus hang, mint az enyém és ezt zenei különlegességnek tekintik, így arra kértek, hogy a Fehér hajú lány című operájuk egyik áriáját tanuljam meg. Óriási sikere lett, s azóta ez volt az egyik legnépszerűbb számom a hatalmas országban.”
Karakterbasszus
Hosszú pályafutása során csaknem száz, elsősorban karakterbasszus szerepet énekelt. Híres volt Osminja vagy Hundingja, Mozart Szöktetés a szerájból, illetve Richard Wagner A walkür című operákból, de a Pomádé királya is. Feledhetetlen alakításai voltak Muszorgszkij Borisz Godunov című operájában is, amelyben mind a négy basszus szerepet játszotta, persze, más-más rendezésben, előadásban. Ezeket a nagy karaktereket, mély, széles basszusával hívta életre a színpadon, amelyre a világhírű hegedűművész, David Ojsztrah is felfigyelt, még közös rádiófelvételt is készített vele, ami óriási elismerésnek számított, Domahidyt büszkeséggel töltötte el. Ojsztrah annyira becsülte a magyar népdalokat, hogy kívánságára az Elindultam szép hazámból című dal került szalagra, amelyet még ma is szívesen játszanak a Magyar Rádióban. A Szovjetunióban is többször koncerteztek együtt, s 1960-ban a magyar operaénekes megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Szovjetunió Népművésze címet.
Daland R. Wagner: A bolygó hollandi
Domahidy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években az ország egyik legfoglalkoztatottabb művésze volt, a Magyar Rádió archívuma több száz felvételét őrzi. Kodály-Bartók-Liszt műveivel, illetve a magyar népzene világszerte történő népszerűsítésével szerzett elismerést, és kapott rangos kitüntetést Kínában, Koreában, Vietnamban, Mongóliában, Indonéziában, de fellépett Brüsszelben, Londonban és Párizsban is. A párizsi Olympia Színházban – eddig egyetlen magyar művészként, s főleg operaénekesként – aratott hatalmas sikert.
David Ojsztrah, Moszkva 1956.
Prózában is jeleskedett
A remek színészként is számontartott operaénekes mindig figurában és szituációban gondolkodott, amiről így vallott egyik nyilatkozatában, amikor megkérdezték tőle, ogy melyik szerepét szereti a legjobban:
„A nehéz szerepeket szeretem – szögezte le. – Nemcsak hangilag, hanem színészileg is igyekszem jól megformálni a figurát.”
Hogy mennyire volt színészi képességgel is megáldva az énekes, arra bizonyíték az alábbi néhány sor. Az 1959-ben indult Magyar Televízióban szinte az első adástól kezdve foglalkoztatták, állandó résztvevője volt a rendszeres operaközvetítéseknek, vidám, zenés pamfleteknek, népzenei műsoroknak, de az Országos Filharmónia mind felnőtt, mind ifjúsági hangverseny-sorozatának is, ami több száz szériát jelentett. Játszott többek között a híres Palacsintás király című zenés tévéfilmben, és szerepet kapott mozifilmekben is, például a Gábor Diákban és a Délibáb minden mennyiségben című alkotásban. A Magyar Rádió Csinn-Bumm Cirkusz gyerekműsorában pedig termetes alakja miatt a csupaizom Muszkli Miskát alakította, szintén óriási sikerrel, így vált a gyerekek kedvencévé is. Szívesen szinkronizált, többek között a népszerű amerikai rajzfilmben, a Foxi Maxiban csendült fel híres basszusa. Szinkronszerepeiért Nívódíjat kapott.
Pomádé Ránki Gy.: Pomádé király új ruhája
Operanegyed Óbudán
Ifj. Domahidy László: „Szüleim ugyan Óbudán leltek otthonra, de édesapám legtöbb idejét az Andrássy út környékén töltötte. Az Operaház volt a második otthona, ahol én is sokat megfordultam, hiszen sokszor vitt magával próbákra, előadásokra. Itt találkozhattam a legnagyobb magyar énekesekkel, akikkel később családi-baráti kapcsolatba kerültem, hiszen jónéhányukat, mint például Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet, Pitti Katalint, Sass Szilviát, Korondi Györgyöt apám idecsábította Óbudára, ráadásul a szomszédunkba költöztek. Neki köszönhető, hogy itt egy operanegyed jött létre. Nagy élmény volt a körükben, környezetükben felnőni, rengeteget lehetett tanulni tőlük. Rendszeresek voltak a közös főzések, beszélgetések, bulizások. Felejthetetlen!
Lemaradt a Kossuth-díjról
A Kiváló és Érdemes Művész 1980-ban vonult nyugdíjba, de az Operaházban változatlanul játszotta addigi és új szerepeit 1996-ban bekövetkezett haláláig. Az Operaház művész szakszervezetének évtizedekig volt elnöke, 70., majd 75. születésnapja alkalmával felvetődött az operaházi “Örökös tagsága” elismerés, ám vagy a bizottság vezetője, Melis György betegsége, vagy igazgatóváltás miatt ez elmaradt.
– Édesapám 1996 szeptemberében meghalt, így okafogyottá vált az intézkedés – jegyzi meg szomorúan ifj. Domahidy László. – Bár számos hazai és külföldi kitüntetést kapott, de például a Kossuth-díjról is lemaradt, mert amikor felterjesztették, ő erre túl fiatalnak tartotta magát. Talán a centenárium jó alkalom lesz egy posztumusz-díjra…
Hogyan kerültek a szülei Óbudára, áll-e még a ház, ahol gyermekkorában élt?
Nem is tudom pontosan megmondani, mikor költöztek ide. Annak idején nem igazán foglalkoztak vele az emberek, hogy ki honnan jött, mint jött.
Édesapám Hidegkúton született, ezért lettünk Hidegkutiak. Miután vitéz volt, megválaszthatta a vezetéknevét. Azelőtt ugyanis Dvorniknak hívták.
Óbuda sváb, braunhaxler terület volt, az iskolatársaim között is akadtak braunhaxler gyerekek. Egy földszintes házban laktunk a Bécsi út 136. sz. alatt, valahol a mostani Bécsi úti lakótelep helyén. A Margit Kórházban születtem, a Vörösvári útra jártam iskolába.
Az Óbudától Firenzéig című életrajzi könyvéből megtudjuk, hogy a gyermekkori focimeccsek első színhelye a Schmidt-kastély kertje volt. Titokzatos épületnek írja le a mai Kiscelli Múzeumot: mennyire volt más, mint napjainkban?
A Schmidt-kastély nem úgy nézett ki, mint manapság. A parkban fák és bokrok álltak mindenütt. Nemrég jártam arrafelé, és láttam, hogy a bokrokat már jórészt kivágták. Akkoriban belépődíjat kellett fizetni, amire nekünk, gyerekeknek nem volt pénzünk, így átmásztunk a kerítésen, és ha jött az őr, gyorsan átfutottunk egy másik területre.
Bizonyára ez lehetett a híres Bajzám. Merrefelé kellene indulnom, ha ma keresném?
A Bajzám a Margit Kórházzal szemben, a Föld utca Vörösvári út felé eső részén terült el, egész a Körte utcáig. Apró házak álltak itt, de voltak köztük beépítetlen területek is. Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található.
Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát.
Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki! Ez az óriási terület évente egyszer cirkuszoknak, búcsúknak adott helyet. Édesapám egy alkalommal labdát vett nekem a búcsúban, de kikapta egy gyerek a hónom alól, és elszaladt vele. Egyszer lett volna rendes futball-labdám, azt is ellopták! Tele volt a tér mutatványosokkal, üzletekkel. Hétvégeken fabódékat építettek, és azokban árusították a környéki kis településekből hozott árukat. Ott lehetett szombat-vasárnap megvásárolni mindent: tejet, tejfölt, sajtot, túrót, retket, salátát… Egész Óbuda központja lett, s megvolt minden lehetőség arra, hogy ott játsszunk. Mindez talán el sem képzelhető ma már erről a tízemeletes házakkal sűrűn beépített területről.
Honnan ered a Gacek becenév?
Mindenkinek volt valami beceneve, nem tudom, én miért lettem pont Gacek, nem is tudom, hogy mit jelent, de a srácok mindig így szólítottak. A múltkor itthon járt az egyik gyermekkori barátom, aki most Kanadában él. Felhívott, és azt mondta: „Helló Gacek, Csillag vagyok!” Eltelt azóta már vagy hetven év, és még mindig így hív! Szép idők voltak, elmondhatatlanul szép idők…
Ebben az időben még minden sportolónak volt polgári foglalkozása. Önt milyen pályára szánták?
A Guttmann és Feketénél tanultam, ami egy világhírű harisnyagyár volt Óbudán. Tizennégy-tizenöt éves voltam, amikor oda kerültem, megtanultam a szakmát, és nagyon jól kerestem. Szép munka volt.
Automatikus gépekkel dolgoztunk, melyek egyszerre húsz harisnyát állítottak elő. Csak akkor kellett megállítani, ha valami baj volt.
Hetente hatvan pengőt kerestem! Óriási pénz volt ez abban az időben, amikor a sláger is arról szólt, hogy „havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”.
Az Önről szóló kötet tanúsága alapján a földszintes házakkal együtt egy jellegzetes gyümölcsfa is eltűnt Óbudáról…
Valóban, gyermekkorombanmindenfelé eperfa állt a kertekben. A Vörösvári úton óriási nagy szemű eprek értek a fákon. Vagy fölmásztunk érte, vagy összeszedtük a hullott gyümölcsöt, lemostuk és megettük. Nagyon finom volt! Minden házhoz tartozott egy kis udvar, a házak hátrébb, a kert végében álltak. A kapuk nyitva voltak, bárki bemehetett, bár figyelni kellett, hogy a tulajdonos meg ne lásson. Beszaladtunk, szedtünk pár epret, és már futottunk is ki. De akár csak a Vörösvári úton is össze tudta szedni az ember a napi gyümölcs fejadagját.
Kíváncsi lennék, mire emlékszik legszívesebben abból a rég elmerült óbudai világból, és maradt-e belőle bármi, amit Ön még manapság is megtalál?
Tisztán emlékszem, hogy a Vörösvári úton egyetlen kétemeletes épület volt, a gyógyszertár. A péknek meg a hentesnek egyemeletes háza volt: lenn az üzlethelyiség, az emeleten pedig a lakás. A többi viszont mind földszintes ház volt. Az ember végigjárta a kis utcákat, és látta, hogy az ott lakók nyugodtan, boldogan éltek, barátok voltak, összejártak. És ha már említettem a péket, és azt kérdezte, maradt-e valami a régi világból, elmesélek egy történetet. Ezelőtt tíz-tizenkét éve szóltak az ismerőseim, hogy van egy pék kint a Pomázi úton, a vasúti sínek előtt, aki nagyon jó kenyeret süt. Kimentem egyik nap kenyeret venni, erre azt mondja a pék: Nem ismer meg, mi? Hát, mondom, honnan ismerném? Erre ő: hajdanán mi a Vörösvári úton dolgoztunk, és maga nagyon sokat járt hozzánk még kisgyerekként.
Fantasztikus, hogy hatvan év után találkozom ugyanazzal a pékkel, akihez gyerekkoromban is jártam kenyérért.
Ez hihetetlen! És ugyanolyan jó kenyeret sütött, mint akkoriban. Sorban álltak az emberek, pedig messze, a városon kívül volt. Hála Istennek, sok gyermekkori barátommal is összefutok: ők maradtak velem hírmondónak a régi világból.
Kérem, ossza meg velünk néhány iskolai emlékét!
A Kórház utcába jártam polgáriba, az osztályfőnököm egy kis, púpos ember volt. Egyszer kimentünk a Rómaira tanulmányi útra, végignéztük Aquincumot. Tizenhárom-tizennégy éves voltam, s ebben a korban már kicsikét gondolkodik, könyveket olvas az ember. Rácsodálkoztam, hogy a régi rómaiaknál micsoda építkezések lehettek, hogy ezek a romok még mindig megvannak. És milyen csodálatosak! Megnéztük az Amfiteátrumot, s én elképzeltem, hogy engedhették be az oroszlánokat. Utána elmentünk a gázgyári pályára játszani. Inkább a kézilabda dívott abban az időben, a futballt nem nagyon kedvelték, nem tudni, miért. Gyanakodva figyelt a tanár meccs közben, majd magához hívott.
Azt mondta: Ide figyelj, Hidegkuti, ha megtudom, hogy le vagy igazolva valahol, abban a pillanatban kirúglak az iskolából.
Akkor már két éve játszottam az UFC-ben. Mondtam neki: Tanár úr kérem, én nem, ilyen fiatalon nem is lehet! Szerencsére a szabályokat, hogy már tizenkét éves kortól lehetett játszani, nem ismerte. A testnevelő tanárunkkal egész más volt a hangulat. Később a Napos úton laktunk, a fiam a Budakeszi út melletti iskolába járt. Egyszer jött haza a gyerek, és azt mondta: apa, a testnevelő tanár úr beszélni szeretne veled. Bementem az iskolába, és kiderült, hogy a fiam tornatanára tanított engem is gyerekkoromban Óbudán! Beszélgettem vele sokat, és utána is többször meglátogattam.
Milyen volt Óbuda a háború éveiben?
Bekerültem a leventék közé, és úgy nézett ki, hogy kivisznek Németországba. El is jutottunk Pilisvörösvárig, de akkor az oroszok bekerítették a területet, így nem tudtunk már továbbmenni. A ruhám és minden holmim még kikerült, mert azokat teherautóval vitték, minket viszont gyalog indítottak útnak. 1944 októberében megnősültem. Feleségem is óbudai, egymás mellett laktunk, innen az ismeretség. Az esküvő után kiköltöztünk Óbuda külterületén lakó rokonainkhoz. A bombázások alatt a barátainkkal mindig fölszaladtunk az erdőbe, beálltunk egy fenyő vagy egy akác alá, az volt a legbiztonságosabb hely. Onnan figyeltük a történéseket. Borzalmas volt!
Amikor leesett a bomba, szerte-széjjel lángra lobbant minden. Fentről mindezt tisztán lehetett látni.
A bombázás okozta károk nem is voltak igazán súlyosak Óbudán, inkább maga a háborúskodás ejtett sok sebet. Amikor a Kiscelli utcába, egy kétszobás lakásba költöztünk, a falon egy óriási lyuk tátongott. 1945 elején talicskával mentünk sódert, homokot meg téglát összeszedni az utcákon, és volt egy ismerősöm, aki helyrehozta. Ez a ház még ma is áll a Kiscelli u. 66. szám alatt, közvetlenül a San Marco utca mellett. Nemrég jártam arrafelé, és mutattam a fiamnak: nézd meg, itt laktunk azelőtt… Méghozzá 1953-ig laktunk ott, amikor Palotás Péter megnősült, és kapott egy lakást a Pozsonyi úton. Arra kért, hogy cseréljünk, hiszen ő is és a felesége is óbudai, s így közelebb volt számukra a család. Péter legalább nyolc évvel fiatalabb volt nálam. Kitűnő játékos volt, de sajnos nagyon fiatalon, harminckilenc éves korában elment. Puskás Öcsivel és Buzánszkyval sokszor fölelevenítjük a régieket, akik meghaltak. Sűrűn találkozunk, Fejér Miki, a Sipos tulajdonosa is állandóan hív minket, mindig kitalál valamit, hogy odamenjünk.
Örülök, hogy szóba került a Sipos, hiszen Óbuda legendás étterméről van szó…
Régen is a mostani Siposba jártam, csak akkoriban más volt a tulajdonos. Salamon Béla bácsival és a szintén óbudai Börzsei Jancsival együtt minden hétfőn lementünk. Hétfőn nem játszottak a színházak, így Béla bácsi, aki igazi futballőrült volt, hívott, hogy menjünk le egy kicsit dumálni. Elkezdte nekünk magyarázni, hogyan kell futballozni, s mi végighallgattuk. A mérkőzések lejátszása után voltak vitáink, de az ember mindig tanult belőle, okosodott.
Csütörtökönként pedig egy lipótvárosi presszóba jártunk, mert Béla bácsi csütörtökön sem játszott. Nagyon jó, hangulatos beszélgetések voltak.
Az Aranycsapat tagjai az ország különböző tájairól érkeztek, és úgy tudom, mindez alapot adott némi élcelődésre Önök között…
Volt egy örökös, visszatérő vitám a hajdani játékostársaimmal. Buzánszky mindig azt mondta, hogy Budapest nem más, mint Dorog külterülete. Mondtam neki: Ide figyelj, 2000 évvel ezelőtt Óbuda már nagyváros volt. Egyet vegyél figyelembe, akkor még Dombóvárról vagy Dorogról (Grosics Gyula ott született) azt sem tudták, hogy valaha is a világon lesznek. – Abban a pillanatban kapták a szöveget Óbudáról!
Tudom, hogy külföldi munkái idején is visszavágyott Óbudára. Itt született, és most is itt beszélgetünk…
Az embernek mindig honvágya van. Akárhová megy, hiányzik az otthona, a baráti köre, nem tudja elkerülni, hogy a barátai közé ne vágyódjon. Egyiptomban éltem hét évig, s alig vártam mindig, hogy szabadságra haza tudjunk jönni. Nem tagadom, sokszor vágytam arra, hogy legyen egy kis családi házam valahol Budapest környékén. Mégsem véletlen azonban, hogy újra itt kötöttem ki: óbudai voltam, óbudai vagyok! A baráti köröm most is leginkább óbudaiakból áll. Ki szoktam menni a Kerületi meccsekre a régi baráti körrel, akikkel annak idején együtt gyerekeskedtem.
Milyen a kapcsolata a III. Kerületi TVE-vel?
Egy darabig tagja voltam a Kerület vezetésének, de állandóan veszekedtek, és ennek így nincs értelme. Aztán amikor kikerültem Egyiptomba, megszakadt a kapcsolat. Egyszer kimentem egy bajnoki meccsre. Volt öt igazolványom: a MOB-tól, az MLSZ-től, a Kerülettől, az MTK-tól s még valahonnan. Be akartam menni, erre azt mondták, ott nem lehet, csak a nem tudom én kiknek. Mondtam, elnézést kérek, nézze meg, itt van ötféle igazolvány, valamelyik csak jó ide. Azt felelte az illető, menjek át a másik oldalra, ott talán be tudok menni. Mondtam, jó, köszönöm szépen, és elmentem haza. És nem mentem vissza soha többet.
Ez a csendes, szerény, elegáns viselkedés nem minden sikeres emberre jellemző…
Mindig visszafogottan viselkedtem, s a barátaim is mind ilyenek voltak. Ha valahol valamelyik haverom mégis elkezdte, hogy: ki, ha én nem, nekem a Hidegkuti a barátom, mindig lecsillapítottam az illetőt. Megkértem, maradjon csendben, ha nem, akkor elmegyek.
Soha nem kérkedtem azzal, hogy ki vagyok. Édesapám ugyanilyen csendes, halk szavú ember volt.
Sajnos nem ritkán látni dohányzó és egyéb szenvedélyeknek hódoló élsportolókat. Ön hogyan kerülte el a sikerekkel gyakorta együtt járó csapdákat?
Tizenegy éves lehettem, amikor egy játékostársammal vettünk egy fillérért két cigarettát. Megkóstoltuk. Egy slukkot szívtam, s majdnem megfulladtam. Eldobtam, és azóta egy darabot sem vettem a kezembe, de ő sem. Azt mondtuk, be van fejezve, és be tudtuk tartani mindketten. Embere válogatja. Nem mondom, hogy nem ittam meg időnként egy pohár bort, de soha nem részegeskedtem. Tréning után elmentünk a játékosokkal, megittam egy stucni sört, így hívták a korsót, megettem egy pár virslit, és mentem haza. De éjjeli lokálokba én soha nem jártam…
Nem tudom nem feltenni a kérdést: hogyan látja a hazai labdarúgás jelenlegi helyzetét?
Az 1954-es vb-döntő után beszéltünk a német játékosokkal, akik azt mondták, nagyon kevés pénzt kaptak a világbajnokság megnyeréséért. Ma hatmillió dollárt kap egy labdarúgó, akkor hatvanat sem kapott. Ma már megfizetik, ez a tendencia elhatalmasodott a világon. De ha megfizetik, akkor játsszon is: ez a lényeg! Hogy engedhetjük meg, hogy játékosok több millió forintot keressenek, és ne legyen meg hozzá a tudásuk? Ahhoz, hogy elérjük azt a szintet, hogy nemzetközi viszonylatban is eredményesek legyünk, bizonyos, hogy a játékosoknak változtatni kell az életmódjukon. Megváltozott maga a labdarúgás is, ezt tudomásul kell venni. Azzal a játékkal, amit mi játszottunk, már nem lehet megélni.
És akkor volt még a Hidegkuti-eset! Ismét hencegnem kell: megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik (lakott) a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, mert az adott helyzetben ez a legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem, vagyis csak oda kellett neki passzolnom, és gól. Erről egy lépéssel előbb nem volt szó. Igen tanulságos egy íróember számára. Nem a kéznél lévők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni: új teret. Ezt mondta annak a nyugdíjas férfinak a kis hátralépése.
Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (részlet)
Halkutató és zeneszerző. Hogy jött össze ez a párosítás?
Gyerekként a szüleimtől az első akváriumomat azért kaptam jutalmul, mert ki tudtam mondani az „r” hangot. A rovarok, békák, gyíkok és a többi elérhető, megfogható állat rendkívül érdekelt már kisiskolás koromban is, mint a legtöbb kisfiút, amíg a szülők le nem nevelik róla őket. Engem nem sikerült lenevelni: kamaszkoromban egy diktafonnal madárhangokat gyűjtöttem a közeli erdőmaradványokban, nádasokban, és otthon is a legkülönfélébb állatokat tartottam. Aztán hosszabb szünet következett ebben, amikor zeneiskolába mentem.
Szürke gém, nagy kócsag, bütykös hattyú
A szüleid hatására választottad a zeneiskolát?
Nem közvetlen hatásukra. Más gyerekek lázadásra használják a zenélést, én viszont úgy tudtam lázadni, hogy kijelentettem: nem leszek zenész. Szerencsére nem is erőltették. Hatéves koromtól néhány évig zongorázni tanultam, utána viszont tizenhat éves is elmúltam, mire először vettem két másik hangszert: gitárt, majd basszusgitárt a kezembe. Utóbbi annyira megtetszett, hogy (egyik) hivatásomul választottam a rajta való játékot.
De aztán mégis visszatértél a természetbe.
Később, a kétezres években egy szűk évtizeden át madármentőként tevékenykedtem, ezután kezdtek érdekelni a hazai, kárpát-medencei halak annyira, hogy igen mélyen beleástam magam az akváriumi tartásuk lehetőségeibe. Beszerzésükhöz persze terepi ismeretekre is szükség volt. A témáról írt Hazai halak az akváriumban címűkönyvem után egyenes út vezetett a tudományos világba, ahol igen szívélyes fogadtatásban, valamint sok jó visszajelzésben volt és van részem.
Jelenleg az agrárminiszter által kiállított, országos kutatási célú halfogási engedéllyel rendelkező halkutató vagyok immár hat éve.
A zenélés és a halkutatás mellett a filmezés is szerepet játszik az életedben. A Budapest halai ismeretterjesztő filmedben Óbuda is felbukkan. Mesélnél erről?
Budapest északi része a hozzávetőleges határ a Dunán két biológiai zóna, az úgynevezett márna- és dévérszinttáj között. Budapest nagy része és attól délre az országhatárig a Duna a dévérzónához tartozik, akárcsak a legtöbb alföldi folyószakaszunk, a fővárostól északra azonban még a dombvidéki szakasz, vagyis a márnazóna jellemzői erősebbek. A Budapest halai című filmben a márnazóna halait egyedül az óbudai Duna-szakasz kapcsán mutathattam be. Ezek a halak áramláskedvelő fajok: elsősorban a névadó márna, de itt él két olyan sügérféle is, amely a Duna vízrendszerén kívül sehol másutt nem fordul elő, az evolúció során itt alakultak ki, azaz úgynevezett endemikus fajok: a magyar és a német bucó. Persze a Dunát a felsőbb folyásokon a nyugati országok drasztikusan átalakították szabályozással és duzzasztóművekkel, a mi északi Duna-szakaszunk azonban (Bős és Budapest között) viszonylag érintetlen, tehát még alkalmas élőhelye ezeknek a veszélyeztetett fajoknak.
Párját váró csuka Ráckevén
Te írod a szövegeket és a zenét is a filmjeidhez?
A teljes szöveget én írom, és a zene nagy részét is. Igazából nem tartom elengedhetetlennek a saját zenét, csak ha egyszer az ember már zeneszerzőként is működik több mint húsz éve, akkor sokszor egyszerűbb a régi saját zenékhez nyúlni, vagy összedobni egy újabbat, mint pénzt kiadni másvalaki zenéjére. Nyilván az is igaz, hogy még személyesebb lesz egy-egy film, ha a zene is saját benne.
Mennyire viszontagságos egy természetfilmes élete? Szélben, esőben, fagyban forgatni – nem hangzik túl csalogatónak.
A zord időjárás vagy a természet által állított más megpróbáltatások szinte felüdítik azt az embert, aki valóban szívből csinálja ezt. A viszontagságokat sokkal inkább emberek és emberi tényezők szolgáltatják. Egy kirándulóból bármikor kameratolvaj válhat, egy horgászból vagy egy kutyasétáltatóból forgatást szándékosan akadályozó tényező, és még sorolhatnám, hányféleképpen tudják elrontani az emberek a több hétig tervezett és végzett munkát. Ami bosszúságot eddig a filmezés hozott nekem, annak igen kis részét kaptam állatoktól vagy a természettől.
Miért fontosak a halak?
A halak a vízhez legerősebben kötődő gerincesek, és az embereknek is igen fontos a vizek minősége és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják legerősebben. Azonnal jelzik, ha valami nincs rendben. A halakkal egyébként a gazdaság is kiemelten foglalkozik, a Halvédelmi Törvény például kimondja, hogy Magyarország természetes vízi halállománya nemzeti kincs. Természetes vízi halat 2014 óta nem lehet kereskedelmi forgalomba bocsátani Magyarországon.
A halászatot betiltották, horgász pedig nem adhatja el, még csak nem is ajándékozhatja oda a zsákmányát. A piaci, éttermi hal tehát vagy tógazdaságokból van, vagy külföldi import.
Eszel halat? És ha igen, bajai vagy szegedi halászlére esküszöl?
Eszem halat, és másokat is buzdítok a halfogyasztásra. Bár leginkább sütve szeretem a halakat, a halászlére sem mondok nemet. Mindkét tájváltozatot kedvelem. Talán bajait ettem eddig kevesebbszer, úgyhogy számomra jelenleg az az izgalmasabb.
Min dolgozol most?
Negyedik természetfilmem lassan elkészül. A Ráckevei-Duna élővilágáról fog szólni. Közben elkezdtem egy természet-dokumentumfilm forgatását, ami az egyre jobban elszaporodó kárókatonák és az őket egyre jobban gyűlölő „halas szakma” konfliktusáról szól majd. Közlegények lesz a címe.
A kárókatonák nálunk a huszadik század első felében majdnem kipusztultak, aztán a hatékony védelem miatt elég szépen elszaporodtak megint. Európa-szerte hasonló a helyzet, ezeknek a madaraknak az európai állománya az elmúlt negyven évben pont a negyvenszeresére nőtt. Egy-egy egyed halfogyasztása napi fél-egy kiló hal, és emellett sok halat megsebeznek. Kozmopolita madárról van szó, azaz nem a klasszikus értelemben vett vádormadár, de télen a befagyó vizek elől délebbre húzódik. A klímaváltozás eredményeképp egyre enyhébb teleinken az északi-tengeri állomány nem átvonul felettünk, hanem sok közülük áttelel itt. A folyószabályozások, hajózás és egyéb emberi tényezők miatt megfogyatkozott halállományunk számára ez elég lényeges csapás. A halgazdák, horgászok és egyéb „halas” emberek persze gyűlölik ezt a madarat, az utolsó szálig kiirtanák, ugyanakkor még mindig természetvédelmi oltalom alatt áll, és nem szabad elfelejteni, hogy őshonos állat, a természetes tápláléklánc része, csak éppen egy olyan halállományhoz adaptálódott, ami már csak maradványaiban létezik. Tehát egy, az emberi tényezők miatt megnövekedett számú halászmadár tizedeli a szintén emberi tényezők miatt lecsökkent halállományt.
Épp ezért is lesz Közlegények a film címe, hiszen erről a problémáról nem ők tehetnek, az egyensúlyt – mint mindig – az ember borította fel.
Mit gondolsz, a világjárvány mennyire változtatja meg a hozzáállásunkat a természethez?
Szerintem semennyire. Az emberben mintha kódolva lenne a természetpusztítás. A tavaszi világméretű karantén és a lecsökkent emberi tevékenység igen pozitív hatást tett az élővilágra mindenfelé. A Dunában például rekordmennyiségű volt a halszaporulat, mert idén tavasszal nem jártak a nagy séta- és szállodahajók, az általuk keltett hullámverés pedig nem pusztította el az ikrák és ivadékok nagy részét, mint egy átlagos évben. Ugyanakkor a magukkal mit kezdeni nem tudó, unatkozó emberek özönlöttek a természetbe, természetvédelmi területeken tiportak védett növényeket és zavarták a költésben lévő madárvilágot, olyannyira, hogy többször rendőrt kellett hívni ezekre a helyekre miattuk. És amint enyhülni látták a járványt, az emberek ugyanott folytatják, ahol előtte abbahagyták. Úgyhogy nincsenek illúzióim: amint megszűnik a krízis, az emberek be fogják bizonyítani, hogy semmit sem értékeltek át, és semmit sem tanultak. Persze minden egyéni vagy közösségi példának örülök, ami engem ebben esetleg megcáfol.
Mottó: “Megtudtam, hogy titkokat rejteget A mi Dunánk, ez a vén róka,” Ady Endre: A Duna vallomása
A Duna számunkra elsősorban hömpölygő folyamot, árnyas folyópartot és a nyári forróságban a hűsölést jelenti. Ám, ha betekintünk a vízfelszín alá, megtapasztalhatjuk, hogy a folyó ökoszisztéma-szolgáltatásaival ennél lényegesen fontosabb dolgokat is ad nekünk.
A különleges nevű csáposkutak
Egyértelmű és kézenfekvő, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egyik alapvető szükségletünket, a tiszta ivóvizet Budapesten a Dunának köszönhetjük. A Szentendrei-szigeten és Káposztásmegyeren egymás mellett sorakozó – nem éppen csinos – betonkockák azok a csáposkutak, melyek – a régebbi telepítésű cső-, illetve aknakutakkal együtt – a fővárosba és az agglomerációba jutó ivóvíz hetven százalékát adják.
Egy csáposkút közepes vízhozama 300-500 köbméter/óra. Nevét onnan kapta, hogy a függőleges csőből oldalirányba 30-40 méter hosszú csövek, ún. csápok nyúlnak ki. Ezek felületén kis nyílások vannak, itt szivárog be a talajvíz a csőbe. Ahol a kavicsréteg vastagsága megengedi, két sorban is elhelyezkedhetnek a csápok: a nagy kutaknak 8-10, a kicsiknek 2-3 csápja van.
Az évezredek során lerakódott kavicsos, homokos üledéken keresztül átszivárogva a víz fizikai, kémiai és biológiai tisztításon megy keresztül, ezután érkezik ezekbe a parti szűrésű kutakba. A kavicsok felszínén megtelepedő élőlények, moszatok, mikroorganizmusok természetes szűrőként szolgálnak, így az áthaladó vizet nem kell tisztítani, fertőtlenítés (klórozás) után közvetlenül fogyasztható.
A folyó a tiszta ivóvízért semmit nem kér cserébe, csak annyit, hogy ne szennyezzük a folyóvizet, a partszakaszok talaját, és ne bolygassuk a vízbázis természetes szűrőrétegét, a kavicságyat.
Hova lett a hordalék?
Ki nem játszott már kacsakövezést vagy gyűjtött kavicsot a Duna partján? Vannak az életünkben olyan időszakok, amikor mindenhonnan kavicsok bújnak elő: a legszebb, a legszínesebb, a leggömbölyűbb, a leglaposabb, a leg-leg-leg… Tele kaviccsal a nadrágzseb, a kabátzseb, a kapucni. De vajon honnan jönnek a parti kavicsok? Mitől olyan sokfélék?
A Duna-medence nagyobb folyói a hegységekben erednek. Ha a fajták megoszlásának módszerével megvizsgáljuk a mederágyban lévő kavicsokat, kiderül, hogy honnan és milyen arányban kerül az adott területre egy bizonyos kőzetfajta. A Duna vízgyűjtő területeinek kőzetvilága geológiai felépítését tekintve is igen sokszínű.
Egy időben még aranyat is mostak a Dunából, bár közel sem olyan nagy mennyiséget, mint az alaszkai Yukon-folyóból.
A meder alján igazi háború dúl, és csak a legkeményebbek élik túl. A kövek állandóan görögnek ide-oda. Egyikük-másikuk puhább, belőlük homok lesz, és csak az igazán kemények egy része végzi a zsebünkben vagy a Római-parton.
A Duna sokunk lakhatásához is hozzájárult, hiszen a 70-es években épült nagy házgyári lakótelepek alapanyagául szolgáló sódert a folyóból nyerték. Ezért azonban nagy árat fizettünk.Szávoszt-Vass Dániel Dunai Szigetek című blogja tudományos igénnyel és rendkívül információgazdagon foglalkozik a Dunával. A mederkotrással kapcsolatos egyik írása szerint 1965 és1990 között 64 millió köbméter kavicsot termeltek ki a Duna magyarországi szakaszán.
Ha a folyóvizeket nem háborgatják, akkor természetes úton folyamatosan változik medrük alakja, mélysége, kanyarulataik íve, mellékágaik száma.
A szabályozott, rakpartok közé szorított folyónak ezzel szemben már csak egyetlen tényezőre van befolyása: medrének mélységét tudja alakítani, zátonyokat épít és bont el. A mederkotrással ettől az utolsó szabadságától fosztjuk meg a folyót.
A hajózási útvonalak fenntartása miatt végzett kotrásokat még pótolni tudta a múlt század utolsó harmada előtt a Duna hordaléka, de az ipari mennyiségben kitermelt sódert már semmi nem tudja visszahordani a folyóba. A Duna felső szakaszán épült vízerőművek miatt a görgetett hordalék már egyáltalán nem jut el Budapest magasságába, a lebegtetett hordalék aránya pedig drasztikusan csökkent.
Miért probléma ez? A Duna medrének mélyülése miatt a partfal egyre meredekebbé válik, emiatt pedig egyre jobban erodálódik. Ennek leglátványosabb bizonyítékai a kimosódott gyökerű fák és a leszakadt partfalak. Ezzel párhuzamosan a mellékágak fokozatosan eliszaposodnak, pár évtized alatt ártéri erdő lesz az egykori folyómederből. Ez a főági meder mélyülésével párhuzamosan lejátszódó folyamat többnyire visszafordíthatatlan ökológiai károkat okoz.
A hordalék a folyó olyan szakaszain rakódik le, ahol mesterséges akadály van, például vízművek feletti tározókban. Mivel a lebegtetett hordalék útja hamarabb véget ér, ezért a folyó alsó szakaszaihoz és a tengerekhez nem jut el, így a deltatorkolatokat is erózió fenyegeti. A hordaléklerakódás következtében az erőművek energiatermelése csökkenhet, míg a folyó alsóbb részein a túl csekély lerakódás nem tudja pótolni a part kimosódott részeit.
A dunai hordalék drasztikus csökkenése annyira fajsúlyos probléma, hogy az Európai Unió 2019-ben külön projektet szentelt a kérdésnek.
A Danube Sediment (Dunai Hordalék) pályázat fő dokumentumai a tagországoktól összegyűjtött mérési adatok elemzésével és a lehetséges beavatkozások áttekintésével foglalkoznak.
Tiszta vizet a Dunába!
Valamikor Budapest teljes területe a Duna ártere volt, ám a szabályozás után megmaradt vizes élőhelyeinket, lápjainkat nagyrészt lecsapoltuk és feltöltöttük, saját szabályozott világunkhoz igazítottuk. A III. kerületben még vannak – a hasznosítás állandó veszélyének kitett – természetes élőhelyek (pl: Mocsáros, Gőtés-tó), azonban a területre jellemző eredeti, lápos, folyókiöntéses vízi világból nem sok maradt. A folyószabályozások miatt az egykori ártéri ökoszisztémák 97 százalékát elvesztettük. Az 1996. évi LIII. törvény 16. § (5) bekezdésében foglalt követelménye szerint a vízfolyások, tavak természetes és természetközeli állapotú partjait meg kell őrizni. Sajnos ennek a gyakorlatban kevés foganatja van, sok helyen továbbra is beépülnek a vizes élőhelyek, a területvesztés és a szennyezések következtében pedig megduplázódott a fajkihalások üteme az édesvízi ökoszisztémákban. A dunai élővilág regenerációjára jó példa, hogy az elmúlt években újra megfigyelhető a védett fehér kérész tömeges rajzása, más néven a dunavirágzás, amire a vízszennyezések miatt közel negyven éve nem volt példa.
Az Észak-pesti Szennyvíztisztító 2011-es átadása óta a Dunába ezen a szakaszon már nem ömlik tisztítatlan szennyvíz. Az élővilág fokozatosan magához tért, eltűnt fajok jelentek meg újra a környéken. Víztisztaság szempontjából két fontos teendő lenne még a kerületben: meg kellene szüntetni a nagy esőzéskor átbukó szennyvízbeömlést a békásmegyeri lakótelep déli végénél, és fel kellene számolni a Gázgyár szennyezett iszapját, melyből folyamatosan szivárog a méreganyag a Dunába. Ugyan kevésbé fajsúlyos probléma, de azért érdemes lenne megvizsgálni azt is, hogy a folyó mellett maradtak-e még kisebb illegális szennyvízbefolyók.
A mérések és a tapasztalati tények is azt mutatják, hogy a Duna vízhozama folyamatosan csökken.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a folyó keskenyebb lesz, vagy kevésbé lesz mély, sokkal inkább a szélsőségek lesznek jellemzőek. Gyakrabban láthatjuk majd az alacsony vízállásnál előbukkanó Ínség-sziklát a Gellért-hegy lábánál, de az árvizek tekintetében sem lehetünk nyugodtak.
Kuttyogtatás a füzek alatt
A megmaradt természetes folyóparti részek sokkal értékesebb, fajgazdagabb élőhelyek, mint a rendezett, kiépített szakaszok. Az áradó folyó a partján élő növényzetet is birtokba veszi, élteti. Az eredeti növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix alba) vagy fűzliget, fekete nyár (Populus nigra) és fehér nyár (Populus alba). Az őshonos vízparti növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív fajok agresszív terjeszkedése ellen. Sajnos jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények – zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác (Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) –, valamint dísznövények is. A Duna-menti fás, cserjés terület elsősorban mint „szegélygazdag” táj fontos. A Hajógyári-sziget partján lévő tizenöt hektáros ártéri puhafás ligeterdő természetvédelmi területté nyilvánítását a WWF Magyarország 2020. szeptemberében kezdeményezte. Jelenlegi ismereteik szerint a ligeterdő 92 védett és 7 fokozottan védett növény-, és állatfajnak nyújt búvó-, táplálkozó-, és szaporodóhelyet. Előfordulnak itt ritka ízeltlábúak, denevérfajok, vidrák, hódok és számos madárfaj. A Római-parton lévő idős fáknak és az alsó szinten található cserjéknek köszönhetően itt is egyre gazdagabb az élővilág, bár növényállományát korábban nem gondozták, sőt, hibás városvezetési és vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették.
Jó néhány hatalmas fát körbebetonozással tettek tönkre, közülük néhány az építkezések miatt feltöltött területeken fokozatosan elhalt.
A gyökérátvágás, szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti csonkolás mindennapossá vált. A zöldterület ifjítása már megkezdődött a FÁK a Rómain civil csapatunk kezdeményezésére, erdőmérnökök irányításával. Eddig 120 őshonos fa és 450 cserje ültetésével segítettük elő a partszakasz megújulását.
Szendőfi Balázs halkutató (interjúnk vele a dunai halakról jelen lapszámban olvasható – a szerk.) több mint 60 halfajt említ Budapesten. A Duna jellemző halai a dévér- és karikakeszeg, bodorka, jászkeszeg, szilvaorrú keszeg, márna, paduc, ponty, csuka, sügér, emellett a küszcsapatok közt cápaként cirkáló balin, menyhal, harcsa, süllő, kősüllő, öt invazív géb faj, törpeharcsa és ezüstkárász. Továbbá védett halak is gyakran megfordulnak erre: szivárványos ökle, széles és selymes durbincs, fenékjáró és halványfoltú küllő, vágócsík, leánykoncér, illetve fokozottan védett fajok is felbukkanhatnak, mint homoki küllő, kárpáti márna, magyar és német bucó.
A gébek inváziója az 1990-es években indult, és napjainkra néhány fajuk a folyó leggyakoribb halává vált: a köves partszéleket mára gébek milliói uralják. Sikerüket gondos ivadéknevelési módszerüknek köszönhetik. Ikráikat egy kő aljára tapasztják, majd a hím a kikelésig éberen őrzi őket. A harcsák stratégiája is hasonló: a hím már tavasszal, a vizek felmelegedése idején megkezdi az ívóaljzat, a leendő fészek tisztítását. Ez lehet áradáskor víz alá került növényzet, fűzfa gyökere alatti gödör akár a Szentendrei-sziget környékén is. Május 2-tól június 15-ig horgászati tilalom van érvényben a 100 cm alatti harcsákra, mert ekkor van ívási idejük. Testsúlykilogrammonként 20-30 ezer darab ikrát raknak le. A hím hetekig a fészek mellett marad, még táplálkozás céljából sem hagyja el, igyekszik minden ellenséget távol tartani, míg a kis harcsák önállósodnak.
40 éve jár a Római-partra Örsi István sporthorgász, aki az év minden napján és napszakában tudja, mire és mivel érdemes horgászni.
Rekordja egy tízkilós harcsa, amit a Sajtház környékén fogott ki 2017-ben, fél óra fárasztás után. Azt is megtudtuk tőle, mit jelent a cuppantás és a harcsa kuttyogtatás. Cuppant a hal, amikor bekapja a zsákmányát, és kuttyogtatnak a horgászok, amikor a csónakjukhoz csalogatják a harcsát egy kuttyogtatófával. Istvánnak köszönhetően megértettük, miért hívják a horgászokat, halászokat a “folyó őreinek”. Rengeteg időt töltenek a Duna-parton, figyelik a folyót. Ismerik az összes törést és mélyedést, minden változást azonnal érzékelnek. Egy esetleges partrendezés végzetes lehet a római-parti horgászatra nézve is. Ezt Szendőfi Balázs halkutató is megerősítette “a város északi részén gyors folyású a Duna, így ha eltávolítunk minden nagyobb követ, csatornát, törmeléket, a kishalak nem találnak pihenő- és búvóhelyet”. Ennek tudatában el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen mértékben kell visszabontani és elszállítani az évtizedek alatt felhalmozott emberi tevékenységből származó, felesleges, ám azóta halmegtartó hellyé vált műtárgyakat (sólyákat, csatornákat). Vagy hagyjuk, hogy a természet visszafoglalja azt, ami az övé?
Az Aranyhegyi-patak torkolatatát a jelenlegi betonteknő részleges visszabontásával halparadicsommá lehetne alakítani. Az ily módon revitalizált terület megfelelő dunai vízállás esetén a növényzetre ívó – másnéven fitofil – halfajoknak (csuka, dunai vadponty, dévérkeszeg stb.) az ívási időszakban ideális környezetet biztosítana.A kerület több természetes partszakaszán is vannak fontos ivadékbölcsők a parti fák gyökérzete között és a sekély sóderzátonyokon.
A védett kockás sikló tömegesen él és szaporodik a Római-part területén, tojásrakóhelyeik a háborítatlanabb, laposabb partok kövei, uszadékfái között vannak.
Dr. Merkl Ottó Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékeiben ezt írja a madarakról: “A Duna völgye az európai madarak vonulásának egyik fő útvonala, az Óbudai-szigeten a téli időszakban a maradászok rendszeresen megfigyeléseket végeznek. Munkájuk eredményeként igen sok olyan madár (récék, búvárok, sirályok) előfordulását sikerült regisztrálni, amelyek nyáron a messzi északon (Észak-Skandináviában, esetleg a sarkkörön is túl) költenek. Télen azonban lehúzódnak a kontinens délebbi vidékeire… Ilyenkor a sziget körül úszkálnak, vagy a part kövein pihennek.”,
Egész évben a parton élnek a kacsák, avagy tőkésrécék és a dankasirályok. Télen, amikor befagynak a tavak, csatlakoznak hozzájuk a hattyúk és a szárcsák is.
Szürke gém, kárókatona, fülemüle és jégmadár is megfigyelhető a területen.
A hódok száma a sikeres visszatelepítéseknek és a természetes szaporulatnak köszönhetően exponenciálisan nő, az utóbbi két évben a regisztrált magyarországi egyedek száma hatezerről tízezerre emelkedett! Az ország területéről szinte teljesen eltűnt farkas mellett a hódok egyetlen természetes ellensége a hozzájuk hasonlóan egyre gyakoribb aranysakál. A két faj egymást szabályozó tényező lehetne, ha hagyjuk, hogy a természet működése betöltse kiegyensúlyozó szerepét. A hód legfeljebb 10-40 méterre távolodik el a víztől, tehát ha elég széles sávban meghagynánk az ártéri erdőket, akkor azok fáit rágcsálná, és nem okozna kárt az ültetett fafajokban.
A folyó rejtett kincsei itt vannak tőlünk karnyújtásnyira, sokszor láthatatlanul. Amikor a Duna partján sétálunk, érdemes egy pillanatra megállni, elképzelni és átgondolni mindezt. Tudatosítsuk magunkban, micsoda érték van a birtokunkban, melyet védeni, óvni mindannyiunk kötelessége és felelőssége.
Szendőfi Balázs – Budapest halai című filmje: https://www.youtube.com/watch?v=FR3IJFsOGiM
Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékei, 2013 Csemez Attila szerkesztette
WWF – természetvédelmi területté való nyilvánítást kezdeményezett a Hajógyárin wwf.hu/hireink/vizeselohelyek/miert-nem-szeretne-a-wwf-magyarorszag-ha-kiepulne-a-hajogyari-sziget-arvizvedelme/
Erika a hatvanas évek közepén született Debrecenben, mégis inkább Szarvast tartja szülőhelyének, ahol felnőtt. Szakmunkás szülei azt szerették volna, hogy ő már diplomás legyen, amit Erika többszörösen is túlteljesített. „Az édesanyám debreceni családjában több óvónő is volt, sokat játszottam a gyerekekkel, amit nagyon szerettem. Ezért a gimnázium után a pályaválasztás nem volt kérdéses, óvónő lettem.” – mondja. Majd elvégezte az Evangélikus Hittudományi Egyetem hittanári szakát, később a debreceni Tanítóképző Főiskolát is. Évekig tanított, majd amikor megcsapta a kiégés szele, ismét váltott. Akkoriban vesztette el az édesapját, a gyászfeldolgozás pedig megerősítette abban, hogy nemcsak munkát, de szférát is váltania kell. A tanítás után a szociális munka következett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat újonnan induló Támogató Szolgáltatásának beindítására Erikát kérték fel. „Ehhez új készségekre, tudásokra volt szükségem.
El is kezdtem pszichológiát tanulni a Szegedi Tudományegyetem pszichológia szakán, és okleveles pszichológus lettem.
A pszichológia mindig is közel állt hozzám, gyakran tapasztaltam, hogy az emberek könnyen megnyíltak nekem.” – fűzi hozzá. Menet közben okleveles szociális munkás diplomát is szerzett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat egy idő után Országos Evangélikus Módszertani Központtá vált. „Harminckilenc, főként bentlakásos idős otthon volt rám bízva. Jártam az országot, nagyon sok intézményvezető munkáját, problémáját ismertem meg és igyekeztem segíteni nekik” – magyarázza. Évek múltán Szarvasról a fővárosba helyezték át a Módszertani Központot. Így Erika újra visszakapta a Támogató Szolgálat vezetését, de úgy érezte, hogy már nem talál benne szakmai kihívást, ezért ismét továbblépett.
Minden rosszban van valami jó
Állásportálokat nézegetve az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ álláshirdetésén akadt meg a szeme, ekkor már 2011-et írtak. „Megkértem a férjem, hogy jöjjön fel velem Budapestre, és nézzük meg ezt az intézményt az egyik hétvégén. Akkor éppen zárva volt, de a külső megjelenésben is látszott, hogy volna itt tennivaló. Sokan jelentkeztünk az állásra, végül kettőnket hívtak be meghallgatásra az akkori Szociális Bizottság ülésére. Őszintén vázoltam, hogy mihez értek és mihez nem.
A szociális foglalkoztatásban akkor még nem volt szakmai tapasztalatom. De elmondtam, hogy kész vagyok megtanulni, ha engem választanak.
A férjem támogatott ebben a döntésemben is.” –idézi fel az intézményvezető. Végül Erikát választották, annak ellenére, hogy akkor még senkit nem ismert Óbudán.
Egyedül nem megy
Vidékről a fővárosba csöppeni, új intézményt vezetni, ez újra igazi szakmai és emberi kihívást jelentett számára. Kezdetben nehéz volt boldogulnia, de szerencsére segítőkre talált. „Bartháné Bolyos Zsuzsanna, Zagyva Imréné Terike, Kovács Éva, Sebestyén Károlyné” – sorolja a legrégebben itt dolgozó kollégák nevét, akiknek nagy hálával tartozik. „De a drága Kovács Béla bácsit is meg kell említenem, aki a lakásvásárlásnál adott hasznos tippeket. Fogalmam sem volt, hogy milyen a jó panel. Béla bácsi már akkor tapasztalt panellakó volt, és azt mondta nekem, hogy »Erikám, se alulra se felülre, se oldalra, csak középre!«” – ilyen jó tanácsokkal ellátva vette meg a munkahelyéhez közeli óbudai lakását.
Vidéki, csendes kertvárosiként nemcsak a főváros ritmusát és zaját kellett megszokniuk, hanem a panellel járó egyéb kihívásokat is.
„Férjem – aki egyébként környezetgazdálkodási szakmérnök, szociális munkás és hittanár – azt szokta mondani, hogy mivel Budapesten nincs elég kert, ezért a férfiak itt »panel-kertészkednek«, vagyis állandóan fúrnak, faragnak, bütykölnek. Polcot tesznek fel, vagy éppen szerelnek le, persze nem hangtalanul.” – teszi hozzá mosolyogva. Erika férje is Óbudán gyakorolja a hivatását egy nyugdíjasház klubvezetőjeként. Erika őszintén elmesélte azt is, hogy nem lehetett gyerekük, így ők a munkájukban teljesedtek ki igazán, és a szociális munka valóban hivatás számukra.
Ez több, mint egy munkahely
Az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ kapcsán ez igaz a dolgozókra is, de az ellátottakra talán még inkább.
András, az egyik fiatal foglalkoztatott elmesélte, hogy tizenegy éve lett beteg, vagyis megváltozott munkaképességű. Pszichés és lelki okok miatt már nem tud dolgozni „normál” munkahelyen.„Esélyt kaptunk az élethez! Van egy hely, ahol mi is dolgozhatunk, van miért felkelnünk minden nap, itt mondják nekünk, hogy ügyes vagy, jól csináltad! Én ezért szeretek itt dolgozni!” – meséli.
„Ez nekem több, mint egy munkahely” – ezt már egy fiatal nő, Rita mondja. „Itt megértőek velünk a segítők és a munkatársaink is. Vannak már barátaim, ezért is jó idejönni. Én a táncfoglalkozást szeretem a munka után a legjobban, most épp karácsonyra készülünk egy szép tánccal” – meséli izgatottan.
„A fizetésünk lehetne egy kicsit több, de legalább ez is van” – teszi hozzá László, aki már az idősebb korosztályhoz tartozik. Régebben csak pár napos munkákat kapott, de itt már elég régen dolgozik, és nem szeretne innen elmenni. „Előtte sokat voltam otthon egyedül a szobámban, az nem volt jó. Itt benne vagyok a közös programokban, legjobban a kutyaterápiát szeretem.” – mondja.
Zsuzsa is őszintén megosztja az érzéseit: „Örülök, hogy megtartanak itt minket, sajnos az eredeti szakmámban nem tudok már dolgozni, gyermekápoló voltam. Nagyon rettegtem attól, hogy elejtek egy csecsemőt. De ha itt el is ejtem a papírt, amivel épp dolgozom, nem lesz baj, nem szidnak le. Régen egészséges emberek között dolgozhattam, most meg mindenki beteg, ugyanúgy, mint én, így könnyebben elfogadjuk egymást. Itt van nekünk pihenő-sószoba (Snoezelen szoba) is, amit nagyon szeretek. Gyakran társasjátékozunk is a többiekkel, ami sokat jelent nekem.”
Csapattá kellett érnünk
Erikának mint intézményvezetőnek meg kellett küzdeni a dolgozók kezdeti fluktuációjával, mára már harmincnyolc stabil ember dolgozik. „Pszichológus, szociális munkás, szociálpedagógus, gyógypedagógus jelölt, egészségfejlesztő mentálhigiénikus, gyógypedagógiai-asszisztens, szociális gondozók. Ők segítik a közel száz fogyatékkal vagy pszichiátriai betegséggel küzdő ellátottunkat, hogy valódi értékteremtő munkát végezhessenek nap mint nap itt, a Benedek Elek utcában.” – mondja a vezetőnő. A dolgozói elvándorlást és a kiégését hivatott megelőzi még az intézményi szupervízió, esetmegbeszélő is. „Ezek a személyiségfejlesztők segítettek abban, hogy mostanra már csapattá értünk össze, hatékonyabban kezeljük a konfliktusokat, javult a kommunikáció is a dolgozók között.” – vonta le a következtetést Erika.
Megmutatjuk, hogy mit csinál egy szociális munkás
Közel két éve önkormányzati kezdeményezésre saját kommunikációs munkatársa van az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központnak is. „Lenner Kristóf majd szociológus lesz, ő kezeli a Facebook-oldalunkat, a honlapunkat is.” – fűzi hozzá a vezetőnő. „Fontos, hogy képekben, kisvideókban, írott szövegekben a szülőknek, a lakosságnak, a fenntartónak, a leendő támogatóknak, szponzoroknak kommunikáljuk, hogy milyen szociális munka folyik pontosan az intézményben. A szociális munka sokszor még mindig nincs eléggé megbecsülve társadalmi szinten sem. A köztudatban a szociális munkát gyakran még egyenlőnek gondolják a közmunkával, és sokan nem is értik, hogy miért kell ehhez diploma.” – fűzi hozzá a vezetőnő.
Új idők új kihívásai
A pandémiás helyzet az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központot is váratlan kihívások elé állította, ezért Erika 2020. januárjában katasztrófa- és kríziskezelő szakpszichológusi képzésre iratkozott be az ELTE-re. „Februárban kezdtük a tanulmányokat, rögtön az volt a feladat, hogy saját intézményünkre készítsünk vészforgatókönyvet, és sajnos ezt azonnal alkalmazni is kellett a valóságra. Nem lehetett „tűzre-vízre”, hanem mindent a Covidra kellett szabnunk. Nemcsak a saját járványügyi intézkedési tervünket írtam meg, hanem Óbuda más szociális intézményeinek is segítettem. A kollégák és gondozottak lelki egészségére is fokozottan oda kellett figyelnünk, mert őket is stresszelte a járványhelyzet. A szakdolgozatom is az intézményünkről szól. A címe: „Az enyhe értelmi sérültek stresszreakciói, rezilienciája (rugalmas akalmazkodóképessége), megküzdési stratégiái a Covid-19 járvány idején” – magyarázza Erika.
A segítőknek is kell segítség. A legerősebb páncélon is lehet repedés, hívta fel a figyelmet a szakember, ezért különösen fontos a mostani időszakban a lelki egészségünk, hogy kapaszkodókat, megküzdési stratégiákat találjunk.
„Nekem ebben segít a Gondviselésbe vetett hitem, ami persze nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy majd csak megsegít a Jóisten! Ez sokkal inkább egy cselekvő hit, mert Isten is csak úgy tud segíteni, ha mi is mindent megteszünk magunkért és másokért. Természetesen nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!”
Kovács Éva
Egyidős vagyok az intézménnyel! 1979. óta dolgozom a varrodában, eredetileg szabásznak jöttem. Hárman szabtunk több, mint 30 bedolgozónak, Muhari Kálmánné Erzsike részlegvezető keze alatt. Akkor még a III. ker. Tanács VB. Szociális Foglalkoztatója voltunk. Sokféle munkánk volt, sok megrendelőnek. Többek között a kerületi óvodák, bölcsődék számára ágyneműt, tornazsákot, partedlit, a Kelta utcai iskolának félkötényt, a Martos Flóra Gimnázium ballagó lányainak szoknyát varrtunk.
A kerületben több textilgyár (Goldberger, Lenáru) is termelt szebbnél szebb anyagokat, kedvünkre válogathattunk saját termékek előállításhoz. Ügyeskezű nyugdíjas bedolgozóink otthon, háztartási varrógépeken darabbérért készítettek flanel hálóinget, otthonkát, ágyneműt, kombinét. A legdivatosabb jersey ruhákat 6 fő a varrodában készítette. Ezek a Szociális Intézetek Boltjában találtak gazdára. Dolgoztunk a Margit Kórháznak, az Óbudai Társaskörnek és az Óbudai Ifjúsági Háznak, de a kerületen kívülről is megkerestek minket kórházak, munkásszállók, szállodák, sőt még a Néphadseregnek is varrtunk zászlót.
Az idő múlásával a munkatársak és a bedolgozók is elfogytak mellőlem, vezetőváltások történtek. Megszűnt a szabászat terme, az Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthona került oda. Mint minden új és ismeretlen körülmény vegyes érzelmekkel töltött el, de bíztam a jövőben, az új vezetésben és magamban is. Jól tettem! A textilgyárak ugyan megszűntek, a saját termékek gyártása is, de egymásra találtunk egy szövetkezettel (FŐNIX), akik német és francia gyermekruhákat varrattak bérmunkában. Nekik már igen magas minőség kellett. Szerencsém volt az új csapatommal, bár nemcsak szakképzett varrónőkből állt, mégis tudtak az elvárásoknak megfelelő munkát végezni. Többüket a munkanélküli központból szerződtette a főnököm. Amikor a Főnix Szövetkezet megszűnt, vállalkozók kerestek meg minket, akik a kerületben laktak, dolgoztak. Éveken át adott munkát a varrodának a KÜSZI Kft, lakástextíliával foglalkoztak, ezeket szabtuk, varrtuk, csomagoltuk. Rendezvényszervezőknek szép és különleges megoldásokat gyárthattunk, egy közülük a mai napig visszajár, ritkán, de olyankor egészen különleges feladatokkal lát el. Egy a kerületben működő textilforgalmazó cég, a SZILUTEX tulajdonosa is ránk talált, bútorszövetekből minták készítését kérte tőlünk.
2007. körül nagy szívfájdalmamra megint változás történt. Megszűnt a nyugdíjasok foglalkoztatása, megsirattuk egymást. Megint az ismeretlen előtt álltam, kisebb műhelybe kerültem, reménykedtem. Onnantól sérült, fogyatékos embereket foglalkoztathattunk. Nehezen találtunk, találunk közöttük olyan ellátottat, aki ipari gyorsvarrógépen dolgozhat. Kissé monoton az állandó munkánk, a már említett bútorszövet minták készítése: nagy szó, hogy ez a megrendelő kitartott kis varrodánk mellett.
Három főből áll a mostani csapatom. Nekik nem szakmájuk a varrás, de mutattak kellő érdeklődést iránta. Szerencsére egyikük több mint 10 éve kitartóan végzi a feladatát: lokkol. Másikuk keveset, azt is fiatalon dolgozott szalagon, de a hosszú kihagyás után nálunk újra bátran odaült a gyorsvarró mellé. Büszkén mondhatom, hogy egy fiatalembert is megtanítottam varrni ezeket a bútorszövet mintákat. Ő a betegsége miatt hagyta abba az eredeti szakmáját, az autófényezést.
Jelentős munkánk volt az elmúlt hónapokban a koronavírus megjelenésével. Szájmaszkokat varrtunk az Önkormányzatnak, az OKK-nak, a Platán Könyvtárnak.
Reményeim teljesültek, sok munkával.
Bartháné Bolyos Zsuzsanna
Az Óbudai Szociális Foglalkoztatóba 1989 október 10-én mint otthoni bedolgozó kezdtem. Ez nagy segítség volt, mivel két kiskorú gyermeket neveltem. A munkákat gépkocsival hozták ki a papírműhelyből, amit határidőre kellett elkészíteni. Ha a minta ellenére valamit nem tudtam, akkor bementem a műhelybe, ahol megmutatták a munka menetét. A karácsonyi üdvözlőkártyákba lévő aranyszálak befűzését és csomagolását vállaltam. Teljesítménybérben voltunk, ami ösztönzött a minél precízebb és több munka elvégzésére.
Később Némethné Mártika, az intézmény vezetője felajánlotta, hogy dolgozzam a műhelyben. Sokkal nagyobb lehetőségem lett olyan munkák elvégzésére, ami otthon nem volt lehetséges: újságok összehordása, perforálás, stancolás, biegelés, tűzés, fúrás, sorszámozás. Ezáltal több lett a keresetem is. Ha sürgős munka volt, haza lehetett vinni, elkészíteni és másnap visszavinni.
Némethné nyugdíjba vonulása után Borzák Károly lett az igazgató. Amikor a Müncheni Sörfesztiválra kellett puzzle-okat dobozolni, a nagy mennyiségre való tekintettel megengedte, hogy a nagyobb és ügyesebb gyerekeink bejöjjenek a műhelybe, és ők is segítsenek. Egyre nehezebb és érdekesebb feladatokat kaptam, például mesekönyvek kasírozása. Ezt vagy egyedül csináltam, vagy párban készítettük.
2010-ben Borzák Károly kinevezett a papírműhelybe vezetőnek. Ez új kihívást jelentett. A megrendelőkkel való kapcsolattartás, az ellátottaknak a munkák kiosztása, megtanítása, ellenőrzése. Sikerült velük, és szeretteikkel jó viszonyt kialakítanom. A sok-sok ügyeskezű ellátottnak köszönhetően sokfajta munkát tudtunk elkészíteni.
Borzák Károly nyugdíjba vonulása után Janurikné Csonka Erika lett az intézmény vezetője, aki továbbra is szabad kezet adott a bérmunkák területén. Erikával való megbeszélések után egyre több új megrendelőtől tudtunk munkákat vállalni, amik mindig elkészültek a megadott határidőre. 2012-ben Erika javaslatára polgármesteri dicséretben részesültem. Koordinátorként ez még nagyobb lendületet adott a munkám elvégzéséhez. Sikerült olyan megrendelőket is megnyernünk, akik egész évben, heti szinten hozták a munkákat. Nagy kihívás volt a Sziget Fesztiválra a pólók, zoknik, kitűzők, felvarrók méret szerinti csomagolása és címkézése, és közben láttuk, hogy a csomagok a világ különböző országaiba mennek. 2018-ban nyugdíjba vonulásom előtt Intézményvezetői dicséretben részesültem, ami szép és méltó elismerése volt a műhelyben töltött éveknek. Nyugdíjasként visszajárok, a kerámia részlegben dolgozom, ami érdekes feladatnak bizonyul.
Hogyan tud felkerülni a világ kutatóműhelyeinek innovációs térképére az Óbudai Egyetem?
Az a jó hírem, hogy már fent vagyunk a térképen! A legfontosabb, hogy legyen az adott műhelynek olyan területe, amelyben módszertanilag vagy tematikailag fel tud mutatni speciális tudást, és ez eredményekben is jelentkezik. Az elmúlt 10 évben az Óbudai Egyetem nagy változáson ment át, döntően az oktatásra koncentráló főiskolából átalakultunk a kiválósági szempontokat figyelembe vevő, kutatás-fejlesztést is magába foglaló egyetemmé. Egyrészt az oktatói gárdának el kellett mozdulni tudományos-kutatási irányba, másrészt olyan új embereket alkalmazott az egyetem, akik már ennek az új programnak a megvalósításában tudtak segíteni.
Az a hely, ahol most beszélgetünk, nagyon jól példázza a változást: az Egyetemi Kutató és Innovációs Központot (röviden: EKIK) 8 éve alapította Rudas Imre akkori rektor, azzal a céllal, hogy összefogja, koordinálja az egyetemen zajló kutatásokat; határozzon meg irányokat, amelyek kijelölik a fontosabb kutatásokat a következő évekre; ehhez vásároljon eszközöket, vegyen fel kutatókat.
Ha hagytuk volna a kutatásokat az addigi mederben folyni, akkor a karokon zajló kisebb projektekből nem alakultak volna ki piacképes, világszinten is számon tartott történetek.
Az első öt év kezdeti szárnypróbálgatásai után kialakult a megfelelő strukturális és személyi feltételrendszer ahhoz, hogy a kutatás-fejlesztés-innováció igazán beinduljon.
Hogyan tudnánk megkülönböztetni ezt a három, szorosan összetartozó fogalmat?
Amikor kutatásról beszélünk, akkor általában a háttértudást jelentő, a további fejlesztésekhez szükséges matematikai, informatikai, mérnöki alapokat nyújtó vizsgálatokra gondolunk. Az ilyen nagy kutatások szokták a tudományegyetemek karakterét meghatározni, években-évtizedekben mérhető az, hogy olyan eredményei legyenek ezeknek, hogy a végén, ha áttételesen is, de hozzanak valamilyen kézzelfogható hasznot. Az Óbudai Egyetemnek nem adatott meg, hogy ezeket a nagyobb szabású, hosszú távban gondolkodó kutatásokat futtassa. Sokkal jobban tudunk koncentrálni az alkalmazott kutatásra, ipari fejlesztésre, ráadásul a tudományfinanszírozás európai és állami modelljei is olyan kutatásokat támogatnak, amelyek rövid távon tudnak csatlakozni piaci mechanizmusokhoz. Nagyrészt a kari szinten bejáratódott kapcsolatrendszer termeli ki a K+F együttműködéseket az oktatás számára is hasznosítható pályázatokból vagy direkt ipari megrendelésekből.
Nem szokott ebből gond lenni, hogy a pályázati kiírások, vagyis az egyetemhez, a tudományos logikához képest külsődleges tényezők határozzák meg a kutatások jellegét?
Az alulfinanszírozott kutatói szféra, az alkalmazott kutatások világa ilyen: tudni kell alkalmazkodni. Éppen ezért rendezkedtünk be ütőképes kutatói csapattal, eszközparkkal, hogy tudjunk reagálni. Az évek során rengeteg mérnöki problémát oldottunk meg, felgyűltek sablonok, részmegoldások, így azt tudom mondani, hogy szinte bármilyen új megrendelésnél 60-70%-ban tudunk meglévő tudásra, félkész termékre, szoftverre támaszkodni, már csak a maradék, termékspecifikus részt kell hozzátennünk.
Hogy a végén egy autonóm targoncarendszer lesz, vagy egy vérszállító drónhálózat, a robotikai eszköz- és tudáskészletünk szempontjából hasonló nehézségű feladat.
Ha jól értem, éppen ez a fajta rugalmasság az új elem az Óbudai Egyetem, az EKIK működésében.
Igen, az első öt évben létrehoztuk azt az infrastruktúrát és azt a tudásbázist, amely alkalmassá tesz minket arra, hogy ne kelljen egy konkrét pályázatra, megrendelésre várni, mert csak ahhoz értünk, hanem olyan különböző szolgáltatásokat tudunk értékesíteni, amelyek egészen sokféle probléma megoldásához tudnak kapcsolódni. Egy európai partner megkeres minket, mert olvasta a referenciáink között, hogy intelligens mechatronikai eszközök fejlesztésében kompetenciával rendelkezünk, eddig már fejlesztettünk autóalkatrészt készítő cégnek robotokat, drónra szerelhető változatot és tengeralattjárón használható rendszert, neki pedig sertésfeldolgozást kell automatizálni. És mi fel tudjuk mérni, hogy milyen erőforrásokat kell erre a feladatra lekötni, az eddigi kész részrendszereinkből mit tudunk hasznosítani stb.
Mennyire lehet az egyetemistákat bevonni a kutatásokba? És az oktatókat?
Az oktatóink nagyon elfoglaltak, országos szinten is az egyik legnagyobb hallgató/oktató számot produkáljuk, 25 és 30 között van ez a mutatónk, ami azt jelenti, hogy a még elfogadhatónak mondható 10-es értékhez képest kétszeres-háromszoros a leterheltség. A diákok pedig, döntően a bolognai rendszernek köszönhetően gyorsított ütemű képzést kapnak és a kutatói elmélyüléshez egyszerűen nem töltenek elég időt egy témával, sőt, igazából az egyetemen se.
Az EKIK-ben PhD-hallgatókat, posztdoktori fiatal kutatókat tudunk bevonni a programokba. Sikerült egy állandó kutatói csapatot összehozni, így megoldódik a tudásaggregáció kérdése is.
A folyamatos kutatói-fejlesztői munka miatt képesek vagyunk ha nem is óriási, de a kutatói szférában versenyképesnek mondható fizetéseket adni.
Milyen kutatások vannak az EKIK-ben?
Ahhoz, hogy versenyképes kompetenciákat tudjunk felmutatni, leszűkítettük a portfóliónkat: egyrészt robotika, intelligens rendszerek, mechatronika, másrészt orvostechnikai, harmadrészt a kiberbiztonság a választott stratégiai területek. El kellett engedni bizonyos témákat, például járműgyártásban és az ehhez kapcsolódó fejlesztésekben telített a magyar kutatói piac, agrártechnológiában is túl nagy a belépési küszöb, ezekbe kár lenne belekezdeni vagy energiát, pénzt fektetni.
Kutatásról és fejlesztésről beszéltünk, hogyan viszonyul mindehhez az innováció?
A valódi innováció, amelyik radikálisan átalakítja az adott iparágat, vagy egészen új terméket állít elő, azaz nevezzük startup szerű kezdeményezéseknek, most jelenik meg az egyetemen. Miközben Magyarországon beindult – piaci és állami segítséggel – a startup, az egyetemeken nem jelent meg ez a fajta vállalkozói szellem. Az olyan ötletek felkarolása, amelyektől azt várjuk, hogy emberek százezreinek könnyíti meg az életét és/vagy euromilliárdokat hoz és/vagy iparágakat forgat fel, más módszertant és hozzáállást kíván az egyetemtől.
Az elmúlt években elindult az egyetemi innovációs ökoszisztéma megteremtése több egyetemen, így az Óbudai Egyetemen is, állami támogatással.
A központi pályázati rendszer elvárja az egyetemektől, hogy alakítsanak ki szellemi tulajdonjog kezelési szabályozást, indítsanak be programokat, alapítsanak irodákat, hozzanak létre tanácsadói köröket, amelyek segítik az ötletgazdákat. Az egyetemi képzésbe illeszkedő startup kurzusokat is indítani kellett, amelyek a Hungarian Startup University keretrendszer segítségével megtanítják a hallgatóknak, hogyan kell céget alapítani, miként kell a szellemi tulajdont védeni, hogyan kell üzleti tervet írni, milyen finanszírozási modellekben érdemes gondolkodni stb.
Két féléves a kurzus, az elsőben az ötlet kidolgozása a cél, a másodikban egy mentor segítségével egy befektetők előtti prezentációig jutnak el a legjobb ötletek. A kezdeti számok nagyon bíztatóak, közel 250-en vették fel a kurzust, majd meglátjuk, hányan morzsolódnak le, hány igazán jó ötlet születik.
Másféle tudás szükséges a jó ötlet kidolgozásához és megint más az ötleten alapuló vállalkozás sikeres vezetéséhez. Az elsőhöz mérnöki tudásra, a technikai környezet ismeretére, kreativitásra, a másodikhoz csapatvezetés, piaci ismeretek, vállalkozói szellem igényeltetik.
Valóban. A hagyományos mérnökképzésből bántóan hiányzik a csapatmunkára és a vezetői szerepre felkészítés, pedig a hallgatóink zöme nem technikusként, hanem vezetői beosztásban fog dolgozni. A választható tárgyak kínálatbővítésével tudunk erre reagálni. Saját tapasztalatból is beszélek, van egy startup cég, amelynek társalapítója vagyok, a HandInScan (kézhigéniai termékeket, a kézmosás újfajta értékelési rendszerét fejlesztették ki – a szerk.), nekem a ma már részvénytársaságként működő cég elmúlt kilenc éve volt az üzleti iskolám, ha úgy tetszik. Ezért a saját kurzusomon, a számítógéppel integrált sebészeti rendszerekről tartott órán a robotika és a képalkotó technika, vagyis a technológiai-mérnöki tudás átadásán túl a befektetőkről, a piaci környezetről is beszélek, így a hallgatók tudják értelmezni, helyén kezelni a startupok világában, különösen az orvostechnikaiaknál röpködő dollárszázmilliókat.
Az egyetemek együttműködése is tudna választ jelenteni a különböző kompetenciák összekapcsolására. Ha csak Óbudára gondolunk, az IBS vállalkozói és a Milton Friedman kommunikációs szakemberei ragyogóan tudnák kiegészíteni az Óbudai Egyetem mérnökeit.
Az Óbudai Egyetem nyitott mindenféle tudásmegosztásra: még a háziversenyeinket is úgy hirdetjük meg, hogy más egyetemekről is szívesen látunk jelentkezőket, csapattagokat.
Örülnénk, ha beindulna valamiféle kooperáció az óbudai egyetemek között is, ebben még van lemaradásunk, de talán ebben is lesz változás, ha az egyetemi élet újra megjelenhet majd a köztereken: a kulturális terepen lehetnek az első találkozási pontok a többiekkel. Amiről már most be tudok számolni, az a BME-vel, a nagyobbik mérnökegyetemmel való mély, szerves együttműködés, úgy hallgatói, mint vezetői szinten. Az oktatási stratégiáinkat folyamatosan összehangoljuk, de ez igaz az innovációs terveinkre is.
Hogyan tört ki az Óbudai Egyetem a BME kistestvére szerepből?
Az elmúlt tíz évben tudatosan törekedtünk arra, hogy a főiskolai múltat hátrahagyva rátaláljunk azokra a részterületekre, amelyekben versenyképesek lehetünk. Fontos volt a mérnöki tudás teljességét lefedő képzési kínálat kialakítása, az idén csatlakozó Ybl Miklós Építéstudományi Karral ez megvalósult.
És világviszonylatban hova tudjuk elhelyezni az Óbudai Egyetem kutatóközpontját? Milyen erősségű a többiekhez képest?
Alapvetően átalakult a tudományos-kutatói élet az elmúlt évtizedekben. Természetesen még most is meg lehet nevezni a világban azt a pár helyet, ahova egy fiatal kutató, ha hívják, gondolkodás nélkül aláír. De ma már sokkal inkább az a mércéje a kutatóközpontoknak, hogy mennyire és hogyan jelennek meg a tudásmegosztás platformjain az általuk fejlesztett programok, szoftverek, megoldások. Az open source mozgalom radikálisan átalakította a mérnöki tudományok világát: például január elsejétől az Európai Unióban közfinanszírozású tudományos munka eredményét tilos fizetős helyen publikálni, hogy ne ragadjon be a tudás kiadóknál, legyen része a tudományos közösség tudásának.
Látszólag ellenmondás van a startupok logikája és az open source működésmód között. Hogyan oldódik ez fel?
Természetesen az innováció területén nem mindent osztunk meg egymással. Van a mérnöki tudás közös, egymással nyíltan megosztott része, a fejlesztések körülbelül 70%-ban erre a közös tudásra támaszkodnak, és utána a maradék 30%-ot kell új elemekkel bővíteni. Pont ez gyorsítja fel az innovációs ökoszisztémát, mert senkinek nem kell nulláról elindulnia az új projektjeinél. Saját példánkon bemutatva: mi nem robotkart fejlesztünk, hanem megvesszük a piacról a kész robotkar technológiát, letöltjük a megosztott szoftvereket hozzá és a kar végére fejlesztünk speciális megfogót és szenzorrendszert.
A hozzáadott értékünk a már létező és az újonnan fejlesztett technológiák integrációja lesz, amit aztán egy startupba csomagolva értékesíteni tudunk a piacon.
Végül egy személyes kérdés. Éveken át tanult és dolgozott a Johns Hopkinson. Miért nem maradt ott, vagy máshol külföldön? És ha már hazajött, miért Óbudát választotta?
Az előzőekben elmesélt változásokból következik, hogy már itthonról is be lehet kapcsolódni a világ kutatói közösségébe, és egyre inkább elismert partnerként. Az Óbudai Egyetemet azért választottam, mert ez egy most formálódó történet, vonzó kihívás vezetőként részt venni az alakításában, vonzóbb, mint betagozódni egy kialakult, kicsit talán meg is kövesedett struktúrába, ami külföldön vagy akár itthon máshol várt volna rám.
2020 tavaszán Az Óbudai Egyetem Egyetemi Kutató és Innovációs Központjában (EKIK) és a Neumann János Informatikai Karán született meg egy különleges berendezés megvalósításának ötlete, illeszkedve az Egyetem kiberorvosi rendszerek kutatás-fejlesztési stratégiai irányához. Az Egyetem kutatói egy olyan tömeg-lélegeztetőgép fejlesztésén dolgoznak, amely nagyszámú, egyszerre akár 5, 10, 50, esetleg még több, kritikus állapotú koronavírusos beteg ellátására is alkalmas lehet, akár tábori körülmények között is. Az EKIK BioTech Kutatóközpontja és a Bejczy Antal iRobottechnikai Központja által kezdeményezett, karitatív, nonprofit módon működő MassVentil Project néven futó kutatás-fejlesztéshez március eleje óta egyre több hazai és külföldi kutató, hallgató és ipari szereplő csatlakozik. A kutatók, a járvány rohamos terjedése miatt, versenyt futnak az idővel. Rendkívül fontosnak tartják, hogy minél több fejlesztőmérnököt és szakembert tudjanak bevonni a projektbe, hogy ezáltal gyorsabban haladjanak a megvalósítás felé.
2020 őszén Elektromos meghajtású, önjáró, intelligens szervizképességű autóbusz-alvázcsalád fejlesztését kezdte meg az Ikarus Járműtechnika Kft. és az Óbudai Egyetem konzorciuma. Az Ikarus közleménye szerint 841 millió forint vissza nem térítendő támogatás nyertek az 1,582 milliárd forint költségű projekthez. A tervek szerint a 2023. március 31-én záruló projekt során az alvázcsalád tagjaira különböző hosszúságú és eltérő felhasználói igényeket kiszolgáló autóbuszok épülhetnek, minimális többlettervezési munka befektetésével. Az üzemeltetési költségek a tervek szerint jelentősen csökkenthetők lesznek azzal, hogy az 5G kommunikáció révén optimalizálható lesz a járművek a városi közlekedésben való részvétele. Az Óbudai Egyetem fogja elkészíteni az „okosbusz” és az intelligens szervizrendszer közötti állandó kommunikációs kapcsolatot.
Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata Budapesten elsőként, és egyelőre úgy tűnik utolsóként, már 2012-ben felismerte, hogy az egyre burjánzó, sokak által bírált folyamatot célszerű normális mederbe terelni, ezért engedélyezte néhány felületre a graffitik fújását. Az utcai művészek azóta is élnek ezzel a lehetőséggel. Különösen nagy nemzetközi hírnevet szereztek az ún. „Fila legál falak”.
Sajnos az ismeretlenségbe burkolózó, világhírű angol graffiti és performance művész, Banksy, valamennyiünk nagy szomorúságára, még nem fújt oda néhány polgárpukkasztó stencilt. Ja, és egy rozoga bringát sem támasztott a kőrisfákhoz.
A hazai és nemzetközi graffitis szcénát alapvetően a társak, a crew-k, a csoportok és a nézők elismertsége, a minél nagyobb publicitás, az új felületek állandó keresése mozgatja, élteti, határozza meg.
A sok vitát generáló Római-part rekonstrukciója, kiemelten a gát projekt egyik része a Dunába folyó patakok megerősítése (például a Barát- patak), torkolati védművek építése. Ezek közül is legnagyobb az Aranyhegyi-patak megerősítése, egy épülő támfal az északi partoldalon, a Szentendrei úttól nyugatra. Hiszen a 2013-as árvíznél a Duna majdnem átszakította a gátat, elárasztással fenyegetve a Mocsáros-dűlőt. A munka 2019-ben el is kezdődött, de miután a harmada elkészült, a kivitelező Swietelsky cég az év végén nagy hirtelen ott is hagyta a terepet. Mint kiderült, Aquincum környezetében elég sűrűn megtalálható régészeti problémák miatt.
Több sem kellett a graffitiseknek, futótűzként terjed a hír, hogy van itt egy vadi új fújható felület, ahol zord őrzővédők nem fogják akadályozni a munkát, tehát nem kell fejvesztve menekülni, elfutni. A falfirkászokat egyáltalán nem érdekelték a mélyépítő szakma csemegéi, a technológia újdonságai, konkréten a szádfalazás, a résfalak, a talpgerenda, a zsaluzott vasbeton támfal építése. A lényeg, hogy ott van. Hogy jogilag kié, senkit sem érdekel, csak fújni lehessen!
Őket néhány prózaibb, kétségtelenül gyakorlatias dolog vonzotta a terepre, fújható, sima, homogén, betonszürke felület, 69 darab 6 méteres tábla, több mint 400 folyóméter hossz, 2 méteres magasság (ezt még a lányok is felérik), így a teljes felület meghaladja a 800 m2-t, és mindez érintetlen, szűz falfelület. Ez a graffitisek álma!
Ráadásul a támfal előtt naponta többször is elgurulnak a nemrégiben felújított Budapest-Esztergom vasútvonal igazán szemet gyönyörködtető szerelvényei. Akik az északi oldalon ülnek, néhány másodpercig élvezhetik a növényzet takarásából előbukkanó, közel 30 méterre lévő rajzokat.
Ezek ugyan nagyságrenddel kisebb vizuális élményt nyújtanak, mint a H5-ös HÉV Filatorigát megállójánál lévő munkák, de a híre ennek ellenére gyorsan terjedt.
Nem elhanyagolható szempont, hogy a terület könnyen megközelíthető nyugatról – ami az Óbuda vasúti megállót jelenti –, a Zsófia utca végétől vagy a Keled utca felől, míg a keleti végéről az Aquincumi HÉV megállótól a Vasút utcai sáros földúton. Igaz, hogy innen majd 1 km-t kell cipelni a kannákat.
A graffiti szcénában több állandó, vissza visszatérő-vita borzolja, osztja meg a writereket. Az egyik ilyen, hogy mi is az igazi, az eredeti graffiti?
A konzervatív, klasszikus, ortodox felfogás szerint csak a kalligrafikus betűrajzok az igaziak. Tehát szóba sem jöhetnek az egyszerű rajzok, karakterek, figurák, portrék, RIP falak, masterpiecek, vagy vegyes (betű, karakter) falak.
Ez a polémia akkor csúcsosodott ki igazán, amikor Taker néhány évvel ezelőtt fotórealisztikus stílusban (a nézők, laikusok, graffiti kedvelők döntő többsége szerint művészi módon) felrajzolta Bud Spencer emlékfalát a Filán, amit aztán az ellenzők durván át is festettek. Tamás azóta sem örvendeztet meg minket művészetével.
Az Aranyhegyi-patak graffitizett támfalát 2020-ban kétszer, februárban és novemberben is végigfotóztam. Az első, 2019-es év végi hullámban a pionírok önfeledten dolgoztak, akik bátran foglalhattak területeket, akár több táblányit is, nem zavarták egymást, nem volt hiány a felületekben, és nem kellett törődniük az alapozással sem. Jellemző, hogy szinte valamennyi stílus képviselői fújtak, az egyszerű betűktől, a kusza betűsorokig. Igazi csemege lehetne egy graffiti stíluselemzőnek ennek a falnak a pontos átbogarászása.
Február 19.-én összesen 65 db falfelületet számoltam meg, ebből 2 kifejezetten rajz, és 3 db vegyes (figurával kiegészített betű) volt a támfalon. Azaz a kalligrafikus firkák aránya 92%, alapvetően érvényesültek az ortodox elvek. Leginkább Wildstyle rajzok találhatók, nyilakkal, lángnyelvekkel, csillagokkal, pöttyökkel, javarészt 3D árnyékolással. Az egyik rajz silány naiv stílusban készült, kifejezetten obszcén, pornográf tartalommal. Ilyen vállalhatatlan firkálmányt eddig egyetlen Óbudai falon sem találtam az elmúlt 7 évben. Természetesen a szokásos feliratokat is láttam, szignókat, dátumokat, világrengető filozófiai tartalmú sorok azonban nem kerültek a falra.
Időközben a kivitelező komoly tereprendezést végzett a támfal patak felőli oldalán, feltöltötték a talajt egészen a talpgerenda felső szintjéig, ezzel a nyugati végen 2 rajzot is eltakartak.
A második fotózáskor, november elsején már „csak” 54 rajzot találtam, köszönhetően a tereprendezésnek, valamint annak, hogy egy rajzot rendesen túlméretezett a graffitis, így majdnem 3 tábla hosszúra sikerült ez a nem túl részletes betűsor, vagyis 36 m2-es lett a végeredmény. Szerencsére az általam erősen vitatott naiv rajz is végképp eltűnt a süllyesztőben. A kalligrafikus betűsorok aránya tovább nőtt, jelenleg csak 2 figurás rajz van a támfalon.
Minden falfirkász tisztában van azzal, ha elkészült a mű, le is fotózták, és levonultak a terepről, bármikor jöhet a következő akció, és ráfújhatnak az előzőre. Ezt senki nem veheti rossz néven. Persze vannak megbecsült writerek, akik rajza akár évekig is háborítatlanul látható. Ennek ellenére sok munka február óta változatlan formában látható a támfalon.
Feltételezem az árvédelmi támfalat megrendelő vízügyi szakemberek, tervezők, vagy kivitelezők nem gondoltak arra, hogy milyen jót tesznek Óbuda street art kultúrájának, a graffiti writereknek, ezzel a hatalmas falfelülettel. Várom, hogy néhány rajzoló guru (például Fork, Void, Greeno gonosz) is felfedezze a támfalat. Előbb-utóbb a maradék 2/3 részt is be kell fejezni, a hatékony árvízvédelem érdekében, tehát tovább nőnek a lehetőségek!
Minden adott ahhoz, hogy ez a fal is a legálisan firkálhatók közé kerüljön.
Victor Vasarely számára a színek és azok egymásra gyakorolt hatása rendkívül fontos volt. Saját forma- és szín kelléktára, a Plasztikai egység segítségével kódolta képeit, ezáltal egyszerűbben reprodukálhatóvá váltak. Az egy órás interaktív vezetésen megismerhetik Vasarely színkontrasztjait, a színek kapcsolatát és néhány játékos kísérletben is részt vehetnek.
A beszélgetés során a résztvevők bonyolult, sokszor beazonosíthatatlan esetek bemutatásával a konkrét teendőkre hívják fel a figyelmet. Arra, hogy milyen lehetőségek állnak rendelkezésre egy-egy felmerülő probléma kapcsán (érintve a kerületi jellegzetességeket), hangsúlyozva, hogy mi történhet, ha bizonyos lépések elmaradnak. A részt vevő szakemberek segítenek, hogy könnyebb legyen azonosítani a gyermekbántalmazásos eseteket, továbbá ismertetik az ilyenkor szükséges intézkedéseket, azok menetét, és próbálnak a téma kapcsán leggyakrabban felmerülő kérdésekre válaszolni.
A beszélgetés résztvevői:
Károly Katalin – Polgármesteri Hivatal, Szociális Főosztály, vezető
A feldolgozásban fő szerepet kap az elfogadás, az empátia és a nem külső jegyektől függő szeretet, amely a Szépség és a Szörnyeteg meséjének egyik legfontosabb üzenete. Az elsőre talán félelmetes szörny karakter az őt egyre inkább megszerető Belle “tükrében” előbb kissé talán sajnálható, majd később egyre inkább egy megszerethető lénnyé változik. Az előadás semmiképpen sem félelmetes, hanem csakis izgalmas, az izgalmak mellett pedig rengeteg humorral meséli el a mind a fiúknak, mind pedig a lányoknak sok titkot és élményt tartogató közismert történetet. A rövid, de ízes átvezető narrációk, az Amerikai Egyesült Államokból érkezett maszkok és a színházi jelmezek, a látványos háttérvetítéses díszletek és a klasszikus zenei aláfestés valódi nagyszínházi élményt ígér.
A Deck-széria februári felvonásában Bakos Gyöngyi és Halász Rita frisskötetes írók, valamint a 30fok árnyékban zenekar mutatkozik be. Bakos Gyöngyi író, debütkötete tavaly ősszel jelent meg Nyolcszász utca gyalog címmel, amelyben az otthonmaradás időszakában is mozgásban tartja az olvasókat. A kisregényben a címhez hűen közel nyolcszáz konkrét utcanév jelenik meg olyan városokból, mint Párizs, Budapest és Prága és Stockholm – a városrészletek egyúttal epizódok is a fiatal főhős felnőtté válásának folyamatából. Halász Rita író, művésszettörténész és a Szépművészeti Múzeum dolgozója. 2017-től rendszeresen publikál többek között olyan irodalmi folyóiratokban, mint az Alföld, Élet és Irodalom vagy a Jelenkor. Első regénye Mély levegő címmel jelent meg 2020 októberében, amelyben kíméletlenül realisztikus módon dolgozza fel egy – és ezzel együtt sok más – zátonyra futott házasság történetét. A 30fok árnyékban zenekar kreatív, művészetekért rajongó fiatalokból áll. Mind a hat tagját különböző zenei stílusok mozgatják meg, ami kihat dalaikra is, hangzásuk hol a pop-rock, hol jazz vagy épp az alternatív folk vonalán mozog. Szerves részét képezi zenéjüknek az improvizáció is, ami hol kötöttebb, hol teljesen szabad módon tölti ki a dalaikat. Szövegeiket magyar nyelven írják, élethelyzeteket, érzéseket és tapasztalatokat dolgoznak fel bennük. Tavaly két tehetségkutatóban is részt vettek, illetve bejutottak a Hangfoglaló döntőjébe.
A Kurtág György születésnapját köszöntő hangverseny centrumában két, egymás közelségében született, versenyműjellegű kompozíció áll. A …quasi una fantasia… című alkotást Kocsis Zoltán, a Kettősversenyt pedig Kocsis és Perényi Miklós előadóművészi adottságaira gondolva alakította ki Kurtág. Előbbi 1987–1988-ban, utóbbi 1989–1990-ben készült el. A Kettősverseny mágikus hatású hangzó tere a 16–17. századi velencei stílus mestereit is megidézi, a mű szín- és eseménygazdagsága még a kurtági életműben is kivételesnek tekinthető. A két darab harmadik címzettje, a művek ősbemutatóit karmesterként irányító Eötvös Péter mutatott rá e két kompozíció közös sajátosságára: Kurtág „a hihetetlen egyszerű és a nagyon komplex dolgokat mindig vegyíti, azaz ezek mindig egymást váltják; az ember megdöbben a dolgok egyszerűségén, és hirtelen jönnek olyan komplex struktúrák, amelyeket én magam, aki gyakran vezényeltem és próbáltam ezeket a darabokat, a mai napig nem tudok áthallani”. Kurtág művei mellett a hangversenyen az ünnepelt két kortársa, Szőllősy András és Ligeti György egy-egy kompozíciója hangzik el.
18 éves koromban könyvből kezdtem el jógázni, és 40 éves korom óta oktatok is hatha jógát.
Jól érzékelhető változásokat idézett elő a jóga gyakorlása bennem is. Fizikailag, mentálisan és tudatilag is érzem fejlesztő hatásait.
Lelkesítő és megerősítő volt személyes gyakorlásomra, amikor megismertem Tamkó Sirató Károly és a jóga találkozásának történetét.
Tamkó Sirató Károly nevét (továbbiakban TSK) én is, mint legtöbb kortársam, már gyerekkoromban megismertem. Alsóban egy versmondó versenyen szavaltam a „Korszakváltás” című versét, – igen, mikor „a legbölcsebb hottentotta a villanyt fel – kattentotta”. Talán ez többünk közös emléke, ahogy a Kaláka által megzenésített Tamkó versek is, dallammal együtt. Benne van a magyar nyelvű kollektív tudatunkban. De a fiatal és felnőtt korom egy része úgy telt el (pedig magyar szakos tanárként szerettem, követtem és tanítottam is irodalmat), hogy nem foglalkoztam vele, inkább csak tudtam róla, főként a gyerekverseiről.
2006-ban, a Jóga – India világa című kiadványban olvastam „Charles, a jógi” címmel Tóth Gyula visszaemlékezését. Ekkor már jógatanár voltam, de megmaradt az irodalom-történelem tanári lényem is. Alaposabban foglalkozni kezdtem a jóga magyarországi történetével, azon belül is Selvarajan Yesudian életművével, főleg a magyarországi jelenlétével, és annak kihatásával.
Kikerülhetetlen az ő történetének rövid bemutatása is, mert így válik érthetővé, hogyan talált rá Tamkó Sirató Károly a jóga útjára.
A jóga útja a durvától a finom felé halad
Apró képek, vele készült interjúk, vagy a róla szóló visszaemlékezések részletei segítenek megismerni ennek a találkozásnak az előzményeit, következményeit, egyéb motívumait. TSK többször elmondta, leírta, hogy a jóga megmentette és jelentősen meghosszabbította az életét.
„Rólad cigarettázom egész nap” – TSK élete a jógával való találkozása előtt
Tamkó Sirató Károly 1905. január 25-én született Újvidéken. A Sirató művésznevet még ifjúkorában vette fel, hogy megkülönböztesse magát orvos édesapjától. Tizenkét éves korától verselt, tizenhat évesen megjelentette első verseskötetét, Az élet tavaszán címmel. Budapesten jogot végzett. Verseiben a kor lírai formanyelvének szinte minden lehetőségét kipróbálta. A Papírember című második verseskönyvét – melynek függelékében jelentek meg vizuális versei –, értetlen kritika fogadta. Másfél évre Debrecenbe költözött.
Egy kortárs, barát, Nemes György visszaemlékezéséből kicsit személyesebb bepillantást kapunk a debreceni évekre:
„a debreceni korszakból, az akkor húsz-egynéhány éves Tamkó Sirató Károlyra emlékszem. Mezőtúrról jött Debrecenbe, s bár a fővárosban jogi doktorátust szerzett, esze ágában sem volt jogászkodni… Abból az időből volt egy verssora. Szebbet és számomra felejthetetlenebbet nem tudok felidézni a múltamból. Így szól: „Rólad cigarettázom hajnalig.” Ez a verssor a maga tömör hangulatteremtésével máig őrzi bennem ezt a különös költőt, aki később Sirató névvel toldotta meg vezetéknevét, párizsi tartózkodása után pedig Charles-nak hívatta magát.”
1930-ban Párizsba utazott, ahol fokozatosan bekapcsolódott a világváros művészeti életébe. 1933-ban, a „Cercle François Villon” tagjaként ismeretséget kötött néhány avantgárd művésszel. Tudatosan készült Párizsba. Avantgárd költőnek tartotta magát, itthon értetlenség vette körül. Úgy érezte, ott a helye.
„1928-ban megjelent a Papírember című verseskötetem… Ezt a legnagyobb meg nem értés fogadta Budapesten, olyannyira, hogy a Budapesti Hírlap vezércikket írt a verseskötetemről, a Papíremberről. A cikket Hangay Sándor írta, ugyanott, ahol annak idején Ady Endrét támadták. Ennek a tárcavezércikknek az volt a tendenciája, sőt még a címe is: „ Az ügyészség szíves figyelmébe” Az írás nemcsak kifejezetten őrültnek nyilvánított, hanem a társadalomellenes lázítás, izgatás, vallásgyalázás, és az összes akkor felsorolható vádak mind helyet kaptak benne… A Papírember megjelenése utáni két évben készültem Párizsba, Párizsra. 1930-ban örököltem apámtól 600 pengőt. Ez éppen annyira volt elég, hogy Párizsba, és esetleg vissza is utazhassak, de ahhoz, hogy valaki Párizsban berendezhesse az életét, már nem volt elegendő.”
Tamkó, olykor adódó egzisztenciális nehézségei ellenére is otthon volt Párizsban. Lelkes volt az avantgárdtól, megértést, művész barátokat és feladatot talált magának. 1936-ban kiáltványban foglalta össze elvi-elméleti gondolatait avantgárd feladatairól és céljairól. 1936-ban kiadta a Dimenzionista Manifesztumot, amit sok jelentős művész írt alá (pl. Vaszilij Kandinszkij, Marcel Duchamp, Joan Miró) Úgy tűnt, megérkezett, eljött az ő ideje. De Párizs nem adott meg számára mindent, sőt elvette az egyik legfontosabb dolgot: az egészségét.
„Bánki Ilona: Tulajdonképpen miért jött haza 1936-ban Párizsból, hiszen elismerték önt, tekintélye volt, barátok. A megélhetése is biztosnak látszott…
TSK: Hát ez éppen a kenyérkeresetemmel függ össze. Tudja, én fotóriporterként működtem. Egyszer kaptam egy megrendelést. Egy amerikai nő be akarta utazni Franciaországnak a középső részét, és a főnök engem jelölt ki, hogy vele menjek. A nő telefonált, hogy hétkor a Place Vendôme-on várjam a géppel. Ő az autóján jön, indulunk és aztán lefényképezem őt a várkastélyokkal, hidakkal, stb. Hétre odaértem a Place Vendôme-hoz. Zuhogott az eső, és azon a téren van a világ leghidegebb cúgja. A nő nem jött a nagy eső miatt, én meg háromnegyed órát vártam és áztam az obeliszk mellett. Rettenetesen megfáztam, beteg lettem, influenzát kaptam. Az influenzát nem tudtam kifeküdni, lett belőle egy reumatikus láz, egy térdízület gyulladás, abból lett egy szívizomgyulladás. Alig bírtam már vánszorogni, és csak annyira tudtam magamat lábon tartani, hogy a Dimenzionista Manifesztum megjelent, és megfelelő adminisztrációval szétküldtük. Akkor olyan beteg voltam már, hogy járni se igen tudtam. A barátaim vonatra tettek, és hazajöttem Budapestre. Hat év után.
Elképzelem azt a vonatutat hazafelé. Hat év után, vissza Budapestre. A világ akkori közepéből, ide. Biztos nem csak térbeli, de időutazás is lehetett ez TSK-nak. Vissza. Mindezt nagyon betegen. Ez önmagában krízishelyzet.
Fontosnak tartom, hogy kicsit megálljunk ennél a pillanatnál. Aki már átélte, hogy az arcával is megérinti a padlót, az jól érti, milyen állapot nagyon mélyen lenni. Tamkó Sirató Károlynak ez ilyen volt, és talán éppen ezért tett meg mindent, amit akkor lehetett, hogy innen felálljon. Belégzés.
TSK szavaival, mondataival kell ezt a folyamatot tovább követnünk.
„Kettétört élet. A vonat kirobogott. Úgy éreztem, pusztulásom biztos. Elbuktam. Végem van. Különös véletlen folytán a fülkében éppen egy kaliforniai magyar orvos volt a szomszédom. Mikor elmondtam neki betegségem történetét, így szólt: – Uram! Az ön szája láthatóan tele van koronás fogakkal. Idegölt is biztos sok van közöttük. Ha hazaér Budapestre, azonnal röntgeneztesse meg az összes fogait, amelyikben a gyökércsatorna fekete, azonnal kihúzatni, sőt a koronásokat is…19 fogamat húztak ki kettes-hármas turnusokban. Minden széria után jobban lettem, úgyhogy már-már járni is tudtam, ha bottal és sántítva is.”
Így vette kezdetét egy hosszú, több évig tartó gyógyítási kísérletezgetés világháborúval, Budapest ostromával, visszatérő szuicid gondolatokkal és egyéb megpróbáltatásokkal.
„1936 nyarától 1948 teléig, tehát közel 12 évig orvosi műszóval: “potenciális beteg” maradtam. Torzító sokízületi gyulladás, reuma, illetve szervi szívbaj, gyomorbaj, bőrgombásodások, idegösszeomlás körüli állapot – szinte mindegyik gyógyíthatatlan. Feküdtem négy kórházban, két klinikán, otthon hónapokig kezeltek, legalább 18 orvos, tanársegédek sora, egyetemi tanárok… – eredménytelenül. Két évig teljesen járásképtelen voltam: hordágy – mankó!… „
A háború után a húgához, Kiskőrösre költözött, ahol hónapokig inkább csak feküdni tudott, járni alig. Az orvosai már lemondtak róla, néhány évet jósoltak neki hátra. Ekkor 43 éves volt. De itt találkozott azzal az orvossal, aki a kezébe adott egy könyvet és vele TSK számára az öngyógyítás esélyét is.
„Mikor előadtam hosszú kórtörténetemet, az orvos így szólt: – Na, te szegény ember! Veled már megcsináltak mindent, amire az európai orvosi tudomány csak képes. Hát próbáljunk valami egész mást. Átnyújtott egy könyvet. – Olvasd el, és gyere vissza két nap múlva. Nézem a könyvet: Selva Raja Yesudian: SPORT ÉS JÓGA. Elolvasom. Visszamegyek hozzá. – Szép ez nagyon, de nekem meg van tiltva a mozgás! – Hát majd én megengedem.”
Selva Rayan Yesudian és aSport és jóga
Budapesten 1941-ben megjelent egy könyv, Sport és jóga címen. Három hónap alatt elfogyott az első kiadás ötezer példánya, és alig másfél évvel később már a 9. kiadást érte meg. Azóta több mint húsz nyelvre fordították le, és napjainkig több mint 4000000, azaz négymillió példányt adtak el belőle a világon.
A könyv szerzője Selva Rayan Yesudian, egy madraszi (mai nevén Chennai), dél-indiai keresztény (Yesu dian – Jézus szolgája, az ő útját követő) orvos dinasztia sarja, aki 1938-ban 22 évesen érkezett Magyarországra, hogy a családi hagyományt folytatva orvosnak tanuljon, és megismerje az európai mozgás, sport kultúráját. Tíz hónap alatt tanult meg magyarul. Itt tartózkodásának második évében ismerkedett meg Haich Erzsébettel, aki jól ismert zongoraművész, szobrász, író, és az adott korban spirituális gondolkodóként tekintettek rá Budapesten. Az ő szellemi, anyagi és nem utolsó sorban kapcsolati tőkéjének köszönhetően jelent meg a könyv 1941-ben.
1942-ben együtt alapították meg Európa első jógaiskoláját Magyarországon, Budapesten.
Közös tevékenységüknek köszönhetően és a könyv hatására több ezren, egyes adatok szerint több mint tízezren jógáztak a negyvenes években Magyarországon, legtöbben a fővárosban. 1948-ban, a kommunista fordulat évében kényszerültek elhagyni az országot, Svájcban telepedtek le.
Rácsodálkozom sokszor, hogy lehetett az, hogy megjelent egy könyv a háborúba sodródó Magyarországon 1941-ben, egy teljesen ismeretlen, idegen témában (jóga), és emberek ezreinek az életét, felfogását változtatta meg. Yesudian, könyvének köszönhetően azonnal ismertté és népszerűvé vált, vele készített interjúk jelentek meg a legolvasottabb lapokban és a rádióban. A Zeneakadémián is tartott előadást a jógáról. A katonák magukkal vitték és használták is a Don-kanyarban a Sport és Jógát. Többen vallották, hogy a könyvnek köszönhető a túlélésük… Teljes meggyőződéssel hirdette, hogy a magyarságot tekinti hídnak Nyugat és Kelet között. 1938 és 1948 között, tíz évet élt Magyarországon. A 20. századi magyar történelem legzordabb, legtragikusabb tíz évét élte át és túl. Úgy, hogy végig kitartott hite és küldetése mellett. Indiai származása ellenére szerették és tisztelték, és ő rokonságot érzett a magyarokkal. Mély lelki közelséget.
A jóga-kor
„Áttanulmányoztuk együtt az alaplégzés leírását, és az ő utasításai és vezetése szerint elkezdtem a jógalégzéseket. Persze, én bizalmatlan és hitetlen voltam ekkor is – annyi kudarc után! Csak próbából kezdtem el… – két hétre! Elámultam! És naponta egyre jobban ámultam. Minden panaszom elmúlt. Betegnaplóm csupa negatív jel. Hogy jogos kétkedésemet ellenőrizzem, két hét múlva abbahagytam a légzéseket. És visszamentem a régi kezelőorvosomhoz. Katasztrófa! Minden panaszom kiújult. Ekkor kénytelen voltam elhinni, hogy a jógalégzésektől lettem jobban. És most már erős meggyőződéssel folytattam napi légzéseimet.”
Ez volt az a meghatározó élmény, aminek hatása alatt Tamkó Sirató Károly elindul a jóga útján. Képezte magát, rendszeresen gyakorolta a légzés mellett az ászanákat is. Minden fellelhető jógával kapcsolatos könyvet összegyűjt és elolvasott.
Kedves Olvasó! Álljunk meg újra! Csak egy kilégzésnyi időre. Emlékezzünk vissza arra a képre, amikor TSK a Párizs-Budapest vonaton ült, 1936-ban. Tizenkét év kellett a talpra álláshoz, amihez őt Yesudian Sport és jóga című könyve indította el. Nincs adat arra, hogy személyesen találkoztak volna. Valószínűbb, hogy nem, hiszen 1948-ban, amikor TSK találkozott a könyvvel, Yesudianéknak el kellett hagyniuk az országot. Később egy hozzá írott verssel fejezte ki háláját:
MILARASPA MÁSODIK ÉNEKE Selva Raja Yesudiannak küldtem 1952 halak havában.
Üdv Néked Mesterem hogy rám hullattad tudásod nagy fényét! Üdv Néked köszönet és ezer jóga-mudra!!
Hogy mondhassam el mindazt amit énvelem tettél? Hogy köszönhessem meg: meggyógyítottál és új emberré építettél engem!
Orvosokra gyógyszerekre írokra vajákokra bedörzsölésre és borogatásra millió időt, pénzt és erőt tékozoltam!
– Most ragyogok mindezek nélkül!
És béthelt rágtam füstöt szívtam kávét szürcsöltem s alkoholt.
– Most levegő az üdülésem!
Gyűlölködtem Bosszút forraltam.
– Most békés vagyok és nyugodt!
Jajgattam és másokat kértem.
– Most mosolygok és én segítek másnak!
Kétség fojtott örökös bánat és céltalannak láttam mindent…
– Most fényben csillog a világ előttem!
Öreg voltam fakó és fáradt.
– Most friss vagyok, piros és fiatal.
Rád hallgattam szavaidat én híven követtem s Te új emberré Teremtettél engem!!!
Nincs a császárnak orvosa Pekingben aki mindezt nyújthatta volna nékem nincs főpap hét országban aki mindezt nyújthatta volna nékem. Nincs gyógyfű száz határban ami mindezt nyújthatta volna nékem.
A föld minden kincsét jelentéktelen semmiségnek érzem ahhoz képest, amit énvelem tettél. Nincs ember-mérték mely méltó lenne Hozzád!
Minden reggel
ahogy lótusz-sziromba hajlik térdem Te vagy az első sóhajtásom:
Áldjanak meg a Hatalmak a Legnagyobbak üdveivel Téged! Teljesült óhajaid erdejében járj utolsó lépésedig!
Aztán pedig ú g y l e g y e n a h o g y t e á l m o d t a d !
Szinte ismeretlen a Tamkót szerető olvasók többsége előtt is, hogy milyen fontos szereplője, szakértője lett ő a magyar jóga világának az ötvenes évektől élete végéig. Először a gyógyulásán csodálkozó orvosai küldtek hozzá pácienseket, akiknek megtanította saját öngyógyító jógamódszerét. Sokat írt erről, interjúkban is beszélt róla. Ő írta az ötvenes évek egyetlen jógáról szóló ismeretterjesztő cikkét az Élet és Tudomány 1959. augusztus 16-ai számába „A hatha jóga” címen, Dr. Tamkó S. Károly néven, ami jelen korunkban is érvényes tanulmány! Ahogy elkezdte a jógagyakorlást (amikor csak tehette, a szabadban!), komolyan elmerült annak bölcseleti tanításában is. Ehhez még szanszkritül is tanult. A jóga alapszövegeivel való ismerkedés is jógafoglalkozásainak része volt.
Iskolája akkoriban ritkaság számba ment. Kezdetben idegenkedés, bizalmatlanság fogadta, majd egyre népszerűbbé vált.
„Ne légy többet beteg!” című (most is kéziratban lévő) művének fejezeteiből és a Korforduló című önéletrajzi szövegéből megismerhetjük gyógyulásának fázisait. Komolyan foglalkozott egy saját jóga könyv megírásával, ami sajnos csupán terv maradt.
„Tamkó öregkori lírájának egyik kulcsa a jóga-korszak idején bekövetkezett szemléletváltás, a korábbi biologista attitűdök sajátos rendszerbe szerveződése.”
Egy lelkében mindig avantgárd költő, életének egy válságos szakaszában találkozott egy több ezer éves rendszerrel, a jógával, és lett egyre jobban elhivatott, lelkes gyakorlóvá, majd oktatóvá. Példaértékű számomra ez a drámai fordulatokban bővelkedő emberi és költői sors, ami Tamkó Sirató Károlynak jutott. A legreménytelenebb helyzetből is fel tudott állni, majd nem csupán költészetével, hanem személyes példáján keresztül is tanított és reményt adott, és ad most is. Negyven éves korában orvosai már lemondtak róla. De találkozott a jógával, és 75. születésnapja előtt pár héttel ment el. Ránk hagyta ezt a történetet, ahogy a verseit, tanításait. Ajándék nekünk.
Végül egy epizód Tamkó Sirató Károly, a költő, a jógi életéből:
„Ifjúkori ismertségünk segített ahhoz, hogy mint az Élet és Irodalom főszerkesztője még szorosabb kapcsolatba kerültem Tamkó Siratóval. Akkor éppen a hatha jóga megszállottja volt: azt hiszem, nemcsak azért, mert ízületi betegségét jógával gyógyítja, hanem jógastúdiót is nyitott, s az akkor gyanúsnak minősített filozófiai háttérrel terhelt jógát, mint sportgimnasztikát próbálta elterjeszteni, s ebből megélni… Az 1960-as évek végén Charles felkeresett a szerkesztőségben. Akkor már több versét közöltem a lapban. (Nyugodtan mondhatom: huszonöt év hallgatás után az ÉS-ben kapott először nyilvánosságot.) Kicsit félszegen, már-már alázatosan sündörgött be, s megállt íróasztalom előtt kétsoros zakójában: „megengeded, hogy fejre álljak?”– Szemem se rebbent, úgy válaszoltam. „Természetesen. Ha kedved van hozzá, állj fejre!” …néhány perc fejenállás után átnyújtotta Emelkedés című versét, amelyet némi töprengés után elfogadtam közlésre, s hamarosan megjelent az Élet és Irodalomban.
a boldogsághoz elrepít !
egy szép agy itt
S egy jó agy itt
egyszer tán eddig elsegít
Jó szerencséd
izmodba tetterőt feszít
A jó légzés
a nyert ügyekkel felderít
Egy jó ügyvéd
a szenvedéstől mentesít
Egy jó orvos
életre kelt és lelkesít
Egy jó vers
A Transp 3-as szállítószalag „dallamára”
EMELKEDÉS
Hare Om! Gondoljunk hálával és tisztelettel az előttünk járókra!
Forrás: Élet és Tudomány 1966. 2.szám 745 p.
Hivatkozások: (1) Nemes György: Találkozás az avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége 1989. szeptember 16. (2,3) „Harmic évig nem írtam verset” – Bánki Ilona interjúja Tamkó Sirató Károllyal (Kritika, 1980./2.) (4, 5, 6) TSK: Pályám emlékezete – Korforduló (részlet) (7) Aczél Géza: Kortársaink: Tamkó Sirató Károly 145.o (8) Nemes György: Találkozás az avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége 1989.szeptember 16.
A Kassák Múzeum Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái címmel mutatott be válogatást a sokszínű életműből. A fotók mellett levelek, dokumentumok és kiadványok segítségével a modern kultúra viszonyrendszerében is elhelyezve pályáját.
Besnyő Éva igazi modern nő volt, akinek a megjelenése, a pályaválasztása, élettörténete és karrierje egyaránt erről árulkodik.
A fényképeiről ismert rövid hajú, cigarettával pózoló, fürdőruhában a napfényt élvező, sportoló vagy éppen dolgozó modern lányokhoz hasonló alakja feltűnik számos önarcképén vagy a művészbarátai által készített portrékon. Jóllehet, az 1920-as években már nem volt szokatlan, ha egy nő fényképésznek tanult, mégis érdemes egy pillantást vetni családi hátterére. Édesapja, Besnyő Béla valódi self-made manként elkötelezett volt a nemek közti egyenlőség eszméje mellett – a Feministák Egyesületének alapító tagja és jogásza volt –, aki három lányát a fiúkkal versenyképes neveltetésben kívánta részesíteni.
Szintén nem mellékes, hogy Besnyő Éva annál a Pécsi Józsefnél tanulta a szakmát, aki már az első világháború előtt kiállt a nők fotográfiai pályára való alkalmassága és képzése mellett, ugyanakkor a modern irányzatok szószólójaként a tanítványok előtt nyitott könyvtárával, az új vizuális nyelvvel is megismertette magániskolájának diákjait. A fénykép új területeken történő felhasználását is népszerűsítette:
Fotó és reklám című, 1930-ban Berlinben kiadott könyve nemzetközileg is az elsők közt foglalkozott a reklámfotó műfajával.
Pécsi műtermében ismerkedett meg Besnyő Éva Kepes Györggyel is, akinek a hívására Európa legfiatalabb világvárosába, az 1919 és 1933 között számos magyar és kelet-európai emigráns célpontjának számító Berlinbe költözött.
A Weimari Köztársaság ekkor ugyan már a végóráit élte – az 1929-es gazdasági világválság hatására magas volt a munkanélküliség, és a náci párt támogatottsága gyors ütemben nőtt –, ám szellemi, kulturális élete még sokszínű és pezsgő volt. Ennek megtapasztalása – többek között a Moholy-Nagy László asszisztenseként dolgozó Kepes György, a kezdő fotóriporter és gyerekkori barát, Robert Capa (Friedmann Endre) és a mikrofotókat készítő vegyész, Beck Pál társaságában – döntő hatást gyakorolt Besnyő Éva további pályájára. Az avantgárd színházi és mozdulatművészeti előadások, orosz filmvetítések és éjszakába nyúló viták formálták szociális érzékenységét és művészi látásmódját, szakmai tapasztalatai során pedig megismerkedett a korszak születő ügynökségi és stúdiós világával. Hamar otthagyta az őt inkább háttérmunkákra, sőt beugró modellként használó René Ahrle műtermét, hogy 1931. február és július között dr. Peter Weller fotóriporternek dolgozzon. Ugyan képei a kor szokásához igazodva Weller neve alatt jelentek meg népszerű képes lapokban, mégis fokozatosan szabad kezet kapott a témák kiválasztásában.
Alig múlt húszéves, amikor 1931 nyarán saját műtermet nyitott, és képeit egy fotóügynökségen keresztül forgalmazta.
Ebben az időszakban Besnyő Éva számára a kapcsolódás a világhoz kölcsönös szellemi impulzusokon és új típusú tapasztalatokon keresztül vezetett, melyek legfontosabb közvetítője a fényképezés lett. Ez nem feltétlenül csak a modern látásmódhoz és formanyelvhez való kapcsolódást jelentette, hanem a fotográfusi szereppel való kísérletezést és a professzionalitásra épülő szakmai identitás kialakítását is. Ez a társas kapcsolatokon keresztül formálódó énkép érhető tetten a közeli barátokkal vagy szerelmekkel közös játékos fotózásokon is. A Kepes Györggyel és a holland filmes-fotográfussal, John Fernhouttal készített képpárokon szinte megismétlik egymás pozícióját: a kamera egyszerre a másik megfigyelésének és az önmegismerésnek az eszköze.
Ez a kutató, felfedező attitűd köszön vissza önarcképein is. Ha egymás mellett nézzük az 1929-ben Pécsi József tanulójaként készített felvételt és két, 1931-es berlini önarcképét, feltűnő a megfogalmazás és saját megjelenésének az átalakulása.
Fényképészeti ismeretei és hivatástudata fejlődésével párhuzamosan környezete helyett egyre inkább kameráját helyezte az ábrázolás középpontjába.
A legelső fényképen egy gondosan fésült, csinosan öltözött fiatal lányt látunk egy kissé rendetlen polgári enteriőrben, aki félig oldalra fordulva, lehajtott tekintettel kerüli a néző pillantását. A következő önarcképén már szigorú rend uralkodik: a szűk képkivágásban Besnyő Éva komoly arccal fordul szembe a nézővel – bár tekintete elsiklik felette –, kezében pedig határozottan tartja munkaeszközét. A harmadik képen pedig egy magabiztos, profi fotós áll előttünk, akit alulnézetből látunk: a fesztelenséget sugárzó, férfias munkaruha, a nagyításhoz használt kesztyű, a rövid, rendezetlen haj, a dinamikus mozdulat egyszerre árulkodik a szakmai tudásról és annak könnyed alkalmazásáról.
Jóllehet szakmai tapasztalatainak és kapcsolatainak köszönhetően önálló karrierje már Németországban elindult, a nácizmus előretörése miatt 1932-ben elhagyni kényszerült Berlint.
Az ott megismert John Fernhouttal, későbbi férjével Amszterdamban telepedett le, sok más, származása vagy politikai meggyőződése miatt Németországból menekülő emigránshoz hasonlóan. Nem sokkal Hollandiába költözése után már önálló kiállítással mutatkozott be, létrehozta saját stúdióját, és hamar a modern építészek, képző- és előadóművészek egyik leginkább foglalkoztatott fotósa lett. Ebben nagy szerepet játszott, hogy Hollandiában rajta kívül alig fotózott valaki az új fotográfia szellemében. Besnyő Éva és a progresszív építészek, mozdulatművészek, politikai kabarettisták, vagy az új tipográfiát képviselő tervezőgrafikusok együttműködése abból a felismerésből is táplálkozott, hogy a nyilvánosságban hasonló szemléletű társművészek bevonásával tudnak úgy megjelenni, ahogy ők szeretnék látni és láttatni magukat. A korszak egyik vezető képes hetilapjának tulajdonosa és szerkesztője például progresszív építészekkel terveztette meg groeti nyaralóját, amelyről átadása után Besnyő Éva készített fotókat. Képein jól érvényesülnek az építészek elképzelései a funkcionális, letisztult, levegő és napfény járta terekről, amelyek még egy kis méretű épületben is a tágasság érzetét keltik.
Besnyő Éva, mint hivatásos fotográfus, és mint dolgozó nő egyedibb helyzetben volt Hollandiában, mint akár Budapesten, akár Berlinben. Hollandiában – amely az I. világháborúban semleges ország maradt – a társadalmi modernizáció sokkal lassabban zajlott, mint más európai országokban. A reklámfotó és a fotóriportokat közlő képes sajtó, melyek Besnyő Éva képei számára is fontos piacot jelentettek, csak az 1930-as évek során terjedtek el. Besnyő számára egyre inkább egyértelművé vált, hogy saját fotográfusi pozícióját csak úgy tudja javítani, ha magának a fotónak mint médiumnak az elismertségéért is tesz. Így született meg benne és kollégáiban a nemzetközi Fotó ‘37 kiállítás ötlete, amely mai szemmel nézve szokatlan bőségben vonultatta fel az összes elképzelhető fotós műfajt, a röntgenképeken át a fotóriportig és a művészi fényképig.
A szervezők ugyanis a fotót mint a mindennapi élet immár kikerülhetetlen, szerves részét akarták bemutatni. Besnyő Éva úgy gondolta, hogy a kiállítás elérte célját.
Ő maga például több olyan, presztízsberuházásokhoz kapcsolódó felkérést is kapott az ezt követő években, amelyek saját korszerűségüket hangsúlyozva már a fotóval, mint modern médiummal is számoltak. Így készített dekorációként nagyméretű fotófalakat hipermodern technikával felszerelt rádióstúdióba és óceánjáró hajókra is, ahol Hollandia jellegzetességeit kellett bemutatnia. Ugyan a felhúzható hidak, a tulipánföldek, a kikötők és a sajtárusok itt is felbukkantak, az átlósan komponált vagy alulnézetből készült fotók, és a képek egymás melletti, montázs elvet követő elrendezése a holland identitást a vizuális közhelyeket elkerülve fogalmazta meg.
Besnyő Éva nemcsak szakmai, hanem magánéleti szempontból is az újfajta női szerepeket, társas kapcsolatokat valósította meg Hollandiában is. A harmincas évek második felében például – mivel John Fernhout rendszeresen és hosszú ideig forgatott külföldön – egy lakóközösségben élt Carel Blazer fotográfussal és egy magyar származású barátjával, Alexander (Sándor) Bodon építésszel. Második férjével, Wim Brusse grafikussal nemcsak házastársak, hanem munkatársak is voltak, akik az 1940-50-es években sokszor dolgoztak együtt kiadványokon.
Besnyő Éva a második világháborút követően, már kétgyermekes anyaként se hagyott fel a fotózással.
Ugyan férje emancipált gondolkodású volt, ezekben az évtizedekben azt tapasztalta meg, hogy hivatása gyakorlása a gyerekek mellett hihetetlen szervezést és kitartást igényel.
Ezért is csatlakozott szinte azonnal a Dolle Mina (Dühös Mina) feminista mozgalomhoz, amely 1970 elején robbant be a holland közéletbe: kezdeti provokatív és a humort sem nélkülöző tiltakozásaik hatására pár hét alatt több ezren kezdték el követni őket. Tiltakoztak az oktatási rendszerben tapasztalt megkülönböztetések, az azonos munkáért kapott eltérő fizetések, a bölcsődék és napközik alacsony száma, a házas nők alárendelt szerepe, a szexuális erkölcs kettős mércéje, a szigorú abortusztörvény, a drága fogamzásgátlás, de a férfiak sorkatonaságának kötelező jellege ellen is. Besnyő Éva, aki ekkor már hatvan éves elmúlt, éveken át következetesen fotózta a mozgalmat, ekkor készült képeit a személyes elkötelezettség motiválta. Az üzenet hatékony célba juttatása érdekében igazodott a riporteri munka gyorsaságához, nézőpontja azonban jelentősen eltért a sajtóképek világától. Fotói a látványos akciók mellett a mozgalom hétköznapjait, önfeledt pillanatait és a közösségi érzést is közvetítették: időnként pedig annyira magukkal ragadták az események, hogy a fényképezésről is megfeledkezett. Besnyő Évát mint “Dolle Mina fotográfust” új generációk ismerték meg Hollandiában, talán többen, mint eddigi pályája során bármikor. Életműve egészét is ebben a feminista közegben kezdték el feldolgozni: 1982-ben első átfogó katalógusát a Dolle Minából kinőtt Sara Feminista Könyvkiadó adta ki.
Önarckép, Berlin 1931.A wannsee-i strandon, Berlin 1931.A Dijkstra család nyaralója, Groet 1934.Dora Gerson színésznő és kabaréénekes, Amsterdam 1936.Aratók, Szokolya 1938.
A fotóalapú lapok láttán érzékelhetővé válik a képek emlékezést és érzelmeket előidéző szerepe, amivel a tárlat a művelődés- és művészettörténet lényegére is rátapint. A fotográfiák időbeli egymásutánja bemutatja a városképi változásokat: a parktelepítéseket és szállodaépítkezéseket, a szoborállításokat, vagy akár az első villamos megjelenését. Megismerhetjük a korabeli divatot a fürdők, szállodák, pavilonok épületei között sétálgató, vagy festői tájakon csónakázó, hegyet járó hölgyeket és urakat megörökítő fotográfiáknak köszönhetően.
Megtapasztalható, hogy nemcsak az adott kornak van sajátos stílusa, hanem a kor hétköznapjait lencsevégre kapó fényképészeknek is.
Így például Ifj. Divald Károlynak, a neves Tátra-fotós azonos nevű fiának, kinek 1903-ban alapított budapesti fénynyomdája számos szép fővárosi látképet őrzött meg számunkra. Divald és Monostory néven ismert kiadója pedig a tízes évek legtöbb tátrai képeslapot megjelentető hazai kiadójának mondhatta magát. A képes levelezőlapok népszerű témájául szolgáló tátrai tájak – a vadregényes fenyvesek, a meredek sziklaormok, a kanyonban kanyargó folyók és zubogó patakok – fotói az emberi elvágyódás szimbólumai, ezáltal a romantikus festészet gondolatiságát örökítik tovább: hatást gyakorolnak a szemlélő érzelmeire, érzéseket jelenítenek meg, segítik a természeti élmény átélését.
Az érett reneszánsz korától a közösségi emlékek legfontosabb megőrzői és népszerűsítői a grafikai reprodukciók voltak, a fényképezés térhódításával pedig a fotó vált a múlt megörökítéséneklegfontosabb hordozójává, eszközévé.
A fotográfiákon rögzített emlékek a képeslapok révén váltak közkinccsé.
A képes levelezőlap népszerűségének és gyors elterjedésének hátterében az utazás feltételeinek korszerűsödése, társadalmi bázisának kiszélesedése, valamint a postai szolgáltatások reformja állt.
Javuló utazási feltételek
A 19. század második felében kiépültek Európa főbb vasútvonalai, a századfordulón a hajózás mellett a vonatozás lett a legáltalánosabb távolsági közlekedési mód Magyarországon. A vonathálózat bővülésével a vasúti utasforgalom látványosan megnőtt, hatására komoly fejlődésnek indult a bel- és külföldi idegenforgalom. Az utazási irodák az utazást kényelmessé, szórakoztatóvá, kellemessé és kiszámíthatóvá tették. A hazai turisztikaipropaganda eszköztárának szerves részévé váltak a fővárosról és a vidéki településekről készült képeslapok.
Átalakuló úti célok
Az új, utazni vágyó társadalmi csoport, a középosztály mindennapi életének természetes kiegészítője lett a nyaralás, amely valamely divatos bel- vagy külföldi fürdőhely felkeresését jelentette.Az üdülési célból az első világháború előtt felkeresett és megszokott nyaralóhelyek a Nagy Háborút követő időkben továbbra is népszerűek maradtak.Azosztrák fürdők és alpesi üdülőhelyek, az olasz városok és a tengerpart, a Tátra hegyei még a korábbiaknál is több utazót vonzottak.
A Balaton mellett a határon belüli vidéki városok szintén bekapcsolódtak a turizmusba. Kínálatukban történelmi és kulturális értékeik, vásáraik, a legkülönbözőbb témájú rendezvényeik, ünnepi heteik szerepeltek. A belföldi turizmus a béke diktátum után megmaradt értékek felfedezésével és ezen értékek rendkívül erőteljes propagálásával talán hozzájárult a csonka ország elfogadásához, és némileg segített a trianoni trauma feldolgozásában.De sokakban még élt a revízió reménye.
A múzeum gyűjteményi anyagában szereplő lapok szövegein az első világháborút lezáró hatalomváltások fájdalmas tapasztalata nem vagy csak alig tükröződik.
A képes levelezőlapok szerzőinek időre és távlatra volt szükségük ahhoz, hogy traumatikus élményeiket formába önthessék.
Utazás és irodalom – az írás az emlékek felidézője
A levélírás és képeslap küldés hagyományának írásos gyakorlata messzire nyúlik, és természetesen az utazás gyakorlatának változásával együtt formálódott.
A nyugati kultúra sok évszázados utazási irodalmának kezdőpontján kereskedők, zarándokok, hajósok tárgyszerű úti feljegyzéseit, leveleit, hajónaplóit találjuk, melyek az emlékek felidézésén túl a korabeli információáramlást is szolgálták.
A modern irodalmi útirajz-forma majd csak egészen későn, a 19. században jelenik meg, és szerzői olyan világjáró írók, akik már elsősorban az utazás öröméért indulnak útnak. Ezek a vállalkozó szellemű tollforgatók a látottak egyszerű leírásán túl az általuk tapasztalt idegenséget és egzotikumot igyekeznek leírásaikban otthonossá szelídíteni. Ezen időszak legismertebb hazai szerzői Szemere Bertalan, Pulszky Ferenc vagy Petőfi Sándor.
A 20. század első felében, az utazási irodalom aranykorának nevezett időszakban készült a legtöbb útleírás és úti beszámoló a magyar irodalmi közegben is.
A korszak két jelentős önéletrajzi ihletésű vállalkozása Márai Sándor Egy polgár vallomásai, valamint Kassák Lajos ekkoriban megjelenő Egy ember élete című alkotása.
Mindkét mű fontos alkotóelemei a szerzőik utazásait elbeszélő fejezetek.
A századfordulón megjelenő képes levelezőlap az utazási irodalom hagyományába illeszkedik, újszerű megoldásai az úti levél műfajának nyelvi eszköztárát is gazdagították.
Képek a szalonok asztalán
A képeslap nem csupán az utazók és az otthon maradottak személyes kommunikációjának eszköze, hanem albumokba rendezett képgyűjtemények része is. A képes levelezőlapok gyűjtése már akkor kezdetét veszi, amikor az még újdonság volt.
A magyar képeslapkiadás a millennium évében kezdődött. Az ezredéves kiállításon a szervezők és a posta szakemberei még el kellett, hogy magyarázzák a nagyközönség számára, mi is az a képes levelezőlap, így azokat megjelenésük évében leginkább külföldiek vásárolták. A gyűjtés gondolata ekkor még fel sem merült. Egy évvel később azonban a posta már több százezer lapot kézbesít, és akadtak, akik a lapokat már gyűjtés céljából vásárolták.
A gyűjtők számára a levelezőlapot leginkább az tette vonzóvá, hogy könnyen hozzáférhető és olcsó volt, nem foglalt sok helyet, témagazdagsága pedig lehetővé tette a kedvelt, szórakoztató tárgykör gyűjtését.
A lapok a világ megismerésének lehetséges eszközei is voltak, mivel a képes levelezőlap közel hozta a világ olykor elérhetetlennek tűnő helyszíneit is.
A képeslap aranykorának tartott időszakban, 1900 és 1925 között, szinte valamennyi polgári otthonban megtalálhatók voltak a képeslap-albumok, melyek a családi fotóalbumok társaságában, a szalonban kaptak helyet, és a vendégnek illett azokat átlapozni. A képekre gyűjtőik úgy tekintettek, mint családi képekre, mintha azok saját emlékeiket, élményeiket, tapasztalataikat dokumentálták volna. A képeslap az emlékezés eszköze és helye, amely emléktárggyá a gyűjtés során vált, magán- és közgyűjtemények archív anyagaként a kulturális emlékezetet is fenntartva és őrizve.
Időutazás – változó városképek
A kiállításon szereplő, száz évvel ezelőtti városképeken és tájlapokon remekül nyomon követhető egy település vagy egy természeti környezet változása, átalakulása. Nem ritkán egyedül a képeslapok őrzik a ma már nem létező utcarészletek képét, hiszen az idő múlásával az épületeket átépítették vagy lebontották, illetve a háború során elpusztultak. Leromlott állapotú épületek restaurálásának összetett folyamatánál nem ritka, hogy a munkát végző szakember egyedül képeslapokon megőrzött eredeti állapotot dokumentáló képre tud támaszkodni a hiteles helyreállítás érdekében.
Bár a fővárosról lényegesen több kép készült, a 19. század végétől a vidéki városok és falvak is képeslap témául szolgáltak. Alig akad olyan település, amelynek valamely részlete ne került volna megörökítésre. A városképi lapok változatos témái ellenére néhány visszatérő motívum felismerhető, így leggyakrabban a történelmi nevezetességek és műemlékek, fürdők, szállodák és éttermek, modern közlekedési eszközök, reprezentatív utak és közterek szerepelnek az egyes településekről készült lapokon, a templomok és más egyházi jellegű épületek mellett. A mezővárosokról készült képeken a főteret, a piacteret, valamint az a köré szerveződő épületeket örökítették meg.
A kiállítás a képes levelezőlapok magán- és közösségi emlékezetben betöltött szerepét járja körül, részben arra a kérdésre keresve a választ, hogyan válnak a lapok a családi emlékezet átörökítésének eszközeivé. A tárlat a képeslapok mentén is formálódó kulturális emlékezet alakulását is vizsgálja: hogyan válnak a személyes múlt darabjai az irodalmárokat, történészeket, művészettörténészeket, szociológusokat, antropológusokat, restaurátorokat egyaránt érdeklő kortörténeti dokumentummá. A kiállítás képi anyagát városképes emléktárgyak egészítik ki.
Fekete Barbara irodalomtörténész, a kiállítás kurátora
Veress Kinga művészettörténész, a kiállítás kurátora
A Rossio-tól nem messze indul az a kis utca, amelynek tábláját majdnem lehetetlen megtalálni. Olyan meredek, hogy korláttal kellett ellátni, az alsó szakasza tulajdonképpen egy terasz, amely egy másik utca fölé nyúlik. Nem egy ilyen van a városban, ahol a villamosok hajmeresztő kanyarokban manővereznek a hetvenfokos lejtőkön, mint a Sé előtt, máshol felvonók és liftek kötik össze az egyik városrészt a másikkal, és ha feltűnik a köszörűs, trillázva a februári tavaszban, le kell szállnia a bicikliről, mert lehetetlen a hegyre feltekernie.
Calçada Garcia a neve annak a meredek, teraszként kezdődő utcának. Alig egy pár métert haladhat rajta az ember a nagy kanyar előtt, kerülgetve a mosodából targoncán valamit éppen kiügyeskedni igyekvő alkalmazottat, a fején egy kosár gyümölcsöt egyensúlyozó, valószínűleg a Zöld-foki szigetekről érkezett kofát, aki tyúklépésben halad lefelé, hogy el ne essen, és akinek társai lent, a korlát alatt kínálgatják a Közép-Európában ismeretlen csonthéjas és zöld és sárga gyümölcseiket. Az utcakanyart belengi a mosoda szappan- és vizesruha-illata meg az öreg házak pincéinek szaga, és mindebbe belekeveredik a lenti éttermekből felszivárgó sültszalonna-szag, éjjel és kora reggel is megáll a kanyarban ez az illatorgia, de nem tolakodó, épp csak lebeg a mosoda kigőzölgései felett. Ha az ember hátrafordul, hogy vessen egy utolsó pillantást a fehér kockakövekkel burkolt kis szakaszra az égbe szökő utca alatt, hosszú, keskeny, lepattogzott festékű zöld spaletták sora néz rá.
Pár éve ismerem már a környékbeli boltokat és eladókat; ott a sarkon a kalapos, régi üzlet, mintha a harmincas évekből ragadt volna itt annyi más üzlettel együtt. Lisszabonban negyvenvalahányban megállt az idő, hetvennégyben újraindult az óra, de lassabban teltek talán az évek, mint máshol – a huszonegyedik század előtt az üzletportálokon, kisboltokban, kávéházakban és megállókban itt legfeljebb, átlagosan 1952 van, Lisszabon ezért is élhető és szerethető ennyire: a megőrzött emberlépték miatt.
A kalapos műgonddal rendezi el a kirakatban a baretteket, mindenféle változatban – sok férfi hord itt ilyet. Az iskolás lányok egyenruhája meg olyan, mint a briteké, a hosszú, térdig érő zoknit, a térdnél végződő rakott szoknyát és a nyakkendőt úton-útfélen látni, a sapkákon meg ott az iskola címere.
A Calçada Garcia egyik házában lakom Lisszabonban, ha ott vagyok. Két bejárata van, mert épp a kanyarban áll a ház, az egyik kapu így jóval feljebb van a másiknál. Az alsó kapun belépve piros-szürke postaládasor fogad, és meredek falépcső indul fölfelé. Amikor becsapódik a kapu, amelynek eresztékein és ablakszemén átszivárog a fény, amely pászmákat rajzol a lépcső melletti, azulejo-val borított falra, megállok ott minden alkalommal pár pillanatig, mint ahogy gyerekkoromban álltam a régi házunk padlásán, a sok limlom: régi újság, csorba üvegkancsó, monarchiás gyógyszeres fiola, foszlott napernyő, egy Zágráb–Prága vonatjegy, egy nyugágycsontváz és a ki tudja miért eltett ötvenéves, színe vesztett vászonredőny, egy pokróc, egy fémkulacs és egy rejtélyes vasdarab között a napban csillogó finom padlásporban.
Minden padlás átjáró a régebbi időkbe, mint ahogy ez a rejtélyes lisszaboni kapubejárat is átjáró egy korábbi életbe, amelynek képei úgy merülnek fel az emlékezetemben, mint ahogy a reggelre elfelejtett álom részletei előjönnek hirtelen délben; emlékszem ezekre a postaládákra, egész biztosan emlékszem, és arra is, hogy laktam egy ehhez hasonló házban, ahol a lépcső szinte a kapuból indul és meredeken szökik fel a homályos semmibe, talán egy másik életbe, amelyben elfelejtődnek a postaládák és a Calçada Garcia.
Valami megfoghatatlan nyom mégis megmarad, egyetlen illattöredék, egy utcakő, egy barett, egy lepattogzott festékű spalettadarab egy kilinccsel, valami, amitől az embernek kínzó honvágya van az újabb életben, amíg meg nem találja az első mozaikkockát, ami átvezet az időn, és vissza nem talál abba a városba, ahol valaha élt, és el nem kezd visszaemlékezni egy olyan nyelv szavaira, amelyen valaha beszélt.
Az én mozaikkockám egy dallamfoszlány volt, egy fado pár üteme. Budapesten éltem akkor, ahol születtem, nyár volt, este kilenc körül, épp eltűnt a maradék derengés az égről, lassan és nyugodtan sötétedett, zörgött a rádió, mormolták benne a híreket, nem volt fontos, úgyis hazudnak. A valódi híreket nem a rádiók közlik, hanem a piac népe vagy a madarak, máskor az evangelisták vagy a Buddha maga, a többi meg nem fontos, és kár időt pazarolni rá.
Talán a gitárpengés törte át a duruzsolás elé emelt falat, aztán az énekesnő hangja, valamikor 1996 nyarán.
Széjjelhasította az a hang a lassan ereszkedő sötétet, a szemben magasodó panelházsort, eltüntette a Váradi utcát teljes hosszában, és a csöndes óbudai este mögött megláttam Lisszabont az esőben. Csillogtak a vizes, fehér utcakövek, zöldes alkony ereszkedett épp a városra, a kifőzde ajtaja ki-be lengett, ahogy a vacsorára betérők és a kifelé igyekvők egymásnak adták a kilincset, a huszonnyolcas villamos lihegve indult neki a hegynek, a Martim Monizról felfutó lépcső aljánál megállt a víz, láttam a Rua Garrettet és végül a folyót, amely édes és hatalmas, mint az életek közti álom.
Amikor a fado véget ért, eltűnt az emlékezet valamelyik oldalszobájában Lisszabon és vele mindaz, ami ki tudja, honnan jött elő.
Teltek az évek, monoton szomorúsággal és iránytalan honvággyal talán egy másik város, talán önmagam magasabb léte felé.
Egy komoly, utálatos februári napon indultam el végül Lisszabonba, húsz év múltán. Voltaképp semmi kedvem nem volt hozzá.
Voltak már városaim, amelyekre ráismertem, dédanyám városa, Firenze, apám városa, Zágráb, a ki tudja honnan ilyen ismerős Trieszt, és Velence, ahova addig jártam, hogy a makacsságomat a város megjutalmazta, és befogadott. Néha kérdezik, hol vagyok igazán otthon, de nem tudom.
Sok helyen.
Igazán.
De mindig ott áll minden otthonlét mögött egy másik város, ahonnan épp hiányzom.
És egy, amelynek nevét még nem ismerem.
Lisszabonba éjjel érkezik meg a gép. A repterek egyformák, gondolhatják sokan, de ez nem igaz – minden város elkezdődik már a reptéren. Lisszabon is. Érezni a Tejo hullámzásának ritmusát már ott. Mint a szívlüktetés. Mint a saját szívem lassú lüktetése.
Mindegy is, miként mentem át akkor a városon, miként fordultam rá magabiztosan a megfelelő utcára, hogyan kanyarodtam fel elsőre a Calçada Garciára, mintha éveken át jártam volna fel- és le rajta, még az első este is mindegy, sőt az a zavaros, boldogság is, amely a városon végigsétálva elfogott.
A benyomások, a sejtések és a Tejo hullámzásának ritmusában lüktető szív is kevés.
De aztán az első ott töltött nap estéjén, amikor hazaértem ebbe a furcsa házba, amelynek egyik kapuja magasabban, a másik alacsonyabban van, mivel az utca, amelynek sarkán áll, egyenesen az égbe szalad, és megláttam az éppen lemenő februári napban a postaládák sorát és a falépcsőt, emlékezni kezdtem még csak nem is a postaládákra – hiszen az lehet tévedés is –, hanem az egykori anyanyelvemre.
Másnap kibogarásztam az első Pessoa-verset egy antikváriumban.
Úgy jöttek felém a szavak, mint az áradat, mégsem fuldokoltam bennük, mint ahogy más nyelvekben szoktam. Minden szó ismerős volt, és ki tudja, mikor kapcsolódtak belőlük össze az első mondatok, összeolvastam őket, mint négyévesen az első görög betűket egy párás konyhaablakon, ahová nagyapám írt nekem az ujjával.
Azóta azt mondom, ha Lisszabonba tartok: hazamegyek.
Megkérdezik néha még mindig, hogy nekem, aki mindenféle vagyok és ennyi helyen megfordulok, hol van az igazi otthonom. Annyi várost mondhatnék, mindenekfelett az egész egykori Monarchiát vagy Firenzét, esetleg Velencét. De mindegyik mögött ott állna zárójelben egy másik, amelyből épp hiányzom.
Honvágyam van mindenhonnan mindenhová.
De már nem keresem a várost, amit még nem ismerek, és amely ott áll a városok hosszú sora mögött.
Az Írjál és szeressél és az Életemnél is jobban című két kötet alapján írók, költők szerelmes leveleiből válogat nekünk a szerző Valentin-napi ajándék gyanánt. A videó február 13-án 18.00-tól február 15-én 24.00-ig elérhető a könyvtár facebook oldalán: https://www.facebook.com/platan.konyvtar
A Szól a pálca-sorozat második epizódjában a karmester szerepével, a zenekari zenészek rigolyáival, egy próba lefolyásával és minden olyan tényezővel foglalkoznak, ami befolyásolja és meghatározza egy szimfonikus zenekar felkészülését a koncertre. Kérdezni szabad, a felmerülő kéréseket pedig igyekeznek azonnal teljesíteni: próbáljunk együtt a Danubia Zenekarral!
Kapcsolódva az idei #Pilinszky100 centenáriumhoz, az Irodalmi Szalon február 17-én a XX. század két különleges tehetségét, két költőt: Fodor Ákost és Pilinszky Jánost, az ő barátságukat, kapcsolatukat és munkásságukat teszi a fókuszba.”Mikor már csaknem elveszek: hiányod megfogalmaz.” – írta Fodor Ákos az Egy Pilinszky-dallam című versében. Fodor Ákosnak költői indulásában is hangsúlyos szerepe volt Pilinszkynek – neki mutatta meg első verseit. Tartsatok Juhász Anna szerkesztő háziasszonnyal a Fodor Ákos és Pilinszky János esten, és ismerjétek meg a kapcsolódó verseket, kettejük történetét! Vendégek: Podonyi Hedvig író, újságíró, Fodor Ákos özvegye, Zalán Tibor József Attila-díjas költő, író Karalyos Gábor színművész
Az egyórás online vezetés során az érdeklődők a gótika, a reneszánsz és a manierizmus művészeti emlékeinek bemutatásával nagyívű időrendi áttekintést kapnak a napfényes Itália festészetének történetéről. A különböző iskolák, korok és műfajok olyan festőóriások művein keresztül bontakoznak ki, mint Ghirlandaio, Giorgione, Raffaello és Bronzino. A ZOOM platformon tartott online vezetés leginkább vetített prezentációra emlékeztet. Nem a kiállítótérből jelenek be, de a rendelkezésükre álló technológia segítségével az élő vezetések igazi közösségi élménnyé válnak.
Fogadjunk, hogy senki nem tudja, hogy mi a közös egy csaposban, egy kertészben, egy fodrászban és egy horgászban! Nem, nem! Nem jártak egy óvodába! Nem is szomszédok! Nem is szoktak együtt focizni! Nem a kedvenc játékuk a kvíz, nem a kedvenc ételük a gríz, nem a szerencse számuk a tíz, de éltető elemük a VÍZ, VÍZ, VÍZ, TISZTA VÍZ! – A Vaskakas Bábszínház locspocs revüje a két kiváló Harangozó Gyula-díjas táncművész koreográfiájával.
Mi volt az előzménye annak, hogy létrejött Óbudán a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban egy új színház?
Kiss Imre: Hosszú annak a sora! A múzeumunk az elmúlt tizenöt évben kétszer költözött. Amikor legelőször költöztünk a Budai Várból a Bazilika mellé, és kialakítottuk az egykori banki épületben a múzeumi helyszínt, 2005-ben létrehoztunk egy kulturális teret. A cél az volt, hogy este se zárjon be a múzeum, akkor is kultúrát közvetítsen. Rendes színpaddal, színháztechnikával, 120 fős nézőtérrel jött létre, és Kultea lett a neve, ebből lett a mostani Kulteátrum elnevezés. A Kultea programokban volt jazz, etno és világzene, irodalom, film és színház.
2011-ben újra költöztünk, és most itt vagyunk, Óbudán, a Krúdy negyedben, Krúdy Gyula egykori lakóházában.
Itt is létrehoztunk egy kisebb kulturális teret színpaddal, 70 fős nézőtérrel, ugyanazzal a színpadtechnikával, és folytattuk a korábban megkezdett tevékenységünket.
Kiss Imre
Hogyan alakult ki a Kulteátrum műsora?
K.I: Az a vágyunk, hogy színház legyünk és produkciókat fogadjunk be, már régen megvolt. Borbély Sándor tavasszal lépett fel nálunk Petőfi Sándor Az apostol művével. Sándor tudta, hogy szívesen vállalkoznék arra, hogy további produkciókat fogadjunk be. Dégi Jánossal, művésztársával, régi barátjával összefogva jelentkeztek nálam azzal, hogy szívesen állnának a projekt élére, mint művészeti vezetők, tanácsadók. Borbély Sándor és Dégi János a szakmából jönnek és képesek felelősséget vállalni a színvonal és a minőség tekintetében. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy tizenöt év után kaptunk anyagi keretet, amiből a Kulteátrum előadásait finanszírozzuk.
Amikor megkerested Imrét, már kész volt a koncepció a műsorral kapcsolatban?
Borbély Sándor: Menet közben, Imrével egyeztetve alakult ki az a szakmai koncepció, melynek az volt a lényege, hogy olyan dolgot találjunk ki, ami még nincs, ha nem is szó szerinti értelmében. A Kulteátrum fókuszpontjai olyan versszínházi előadások és monodrámák, valamint párszemélyes kamaradarabok, amelyek megfelelnek a helynek.
A koncepció fontos része még, hogy a vidéki kollégáknak és a határon túli magyar előadásoknak is bemutatkozási lehetőséget adjunk.
A művészek hogyan reagáltak a megkeresésekre?
B.S: Nagyon boldog vagyok, mert fantasztikus volt a hozzáállás. Mi, színészek ki is voltunk éhezve, hiszen március közepétől mindenkinek hosszú volt a kényszerszünet. Mindenki nagyon lelkes. Több kolléga felhívott, aki már fellépett nálunk, és nagyon köszönték a lehetőséget. Elmondták, hogy jól érezték magukat, és tetszik nekik a hely. Tökéletesen értik, hogy mit akarunk.
Borbély Sándor
Kikhez szólnak az előadások?
K.I.: Vannak kifejezetten gyerek- és családi előadások. Ilyen volt például Bán János Kukac Matyi előadása. Bár régi előadás ez, de örök érvényű, mert jól megírt a darab, és Bán János zseniálisan adja elő.
Vannak felnőtteknek szóló produkciók is. A célközönség tekintetében igyekszünk mindenkit kiszolgálni. A havi nyolc előadás azt célozza meg, hogy mindenki találjon magának programot. Ezzel együtt nem könnyű törzsközönséget kinevelni, hiszen ez egy új vállalkozás, és közben pandémia van, a közönségszervezés pedig már nagyon másképpen működik, mint régen. Bízunk abban, hogy egyre ismertebbek leszünk, amiért teszünk is a különböző médiumokban, és hiszünk abban, hogy a Kulteátrum bekerül majd a színházi köztudatba.
B.S.: Igen, a mostani nehéz helyzetben gyakran csak aznap este döntik el sokan, hogy el mernek-e jönni. Mi minden biztonsági intézkedést megteszünk, és tényleg kész csoda, hogy ilyen szép számban jönnek el az emberek, és maszkban megnézik az előadásokat.
Óbuda híres a kulturális pezsgéséről. Hogyan illeszkedik ebbe a Kulteátrum?
K.I.: A Krúdy negyeden belül az Óbudai Társaskörrel hallgatólagosan odafigyelünk egymásra. Elég nagy ez a kerület ahhoz, hogy bőven elférjenek egymás mellett a kulturális intézmények. Óbuda olyan, mint egy mezőváros, és jól érzi magát ebben a metropoliszban. Megvan a maga bája, kicsit álmos, kicsit réveteg. Maradt még a krúdyság hangulatából, és nemcsak az utcákra, épületekre gondolok, hanem az emberek mentalitására is.
Van valami olyan jellegük az itt lakóknak, ami miatt azt lehet mondani, hogy „mi óbudaiak vagyunk”.
Az óbudai kötődésed hova nyúlik vissza?
K.I.: A kötődésem sokszoros. 1981-ben benősültem az Aranyhegyre, és a feleségem nagypapájával már a korábbi években az óbudai piacra jártam barackot árulni, és imádtam a piac hangulatát. Azóta nyaranta Óbudán, az Aranyhegyen lakom, és ez nagy boldogság nekem. Négy generációs, oldalági, nagy családi összejövetelek vannak. Kívánom ezt az élményt mindenkinek, hogy így tudja megélni a családi kapcsolatait!
Sándor, számodra mit jelent az óbudaiság?
B.S.: Győrben születtem, aztán a főiskolától kezdve belvárosi voltam, de nekem is kezd kialakulni az óbudai kötődésem a Kulteátrum miatt. Imádom a hangulatát, szoktam Óbuda utcáin sétálgatni.
Milyenek a nézői visszajelzések?
K.I.: Vannak olyan nézőink, akik minden előadásunkat látták már, és formálódik a törzsközönségünk. Nagyon pozitívak a visszajelzések, és bizakodóak vagyunk.
Az idei programokról mit lehet még tudni?
B.S.: Nyolc előadásunk van havonta, és a december – a karácsony miatt – fél hónapot jelent. Pregitzer Fruzsina egy szép költői esttel jön Nyíregyházáról, aztán az Aradi Kamaraszínház egy kemény előadással, mely Rudolf Hessről szól. A darab több díjat nyert az elmúlt években. Karácsony előtt Papadimitriu Athina lesz látható a szeretetről szóló estjével.
K.I.: Ne legyél szerény Sándor, mert Az apostol előadásodat sokszor meg lehet nézni. Sándor előadásában Az apostol annyira mai és a gerincünket próbára tevő költemény, hogy meg fogjuk ismételni ebben az időszakban is. Bízom benne, hogy a közönségszervezőnk egy iskolai osztályt is hoz majd erre az előadásra, ahogy Csuja Imre estjére is. Csuja Imre előadása után beszélgettem is velük és ennyi jó eszű gyereket már rég láttam együtt.
B.S.: Csuja Imre volt az egyik, aki boldogan hívott vissza azzal: meglepődött, hogy ebben a nehéz időszakban teltház volt.
Ezek a visszajelzések adják az erőt nekünk ahhoz, hogy jó irányba megyünk. Szereti a közönség azt, amit adunk nekik.
A siker kapcsán milyen távolabbi tervek vannak?
K.I.: Akár odáig is elmerészkedhetünk, hogy saját produkciót hozunk létre, és bátrak legyünk ahhoz, hogy ne csak befogadó színház legyünk. Vagy egy adott darabbal szeretnénk megszólítani a színészeket, vagy felkínáljuk azt, hogy ha van valakinek olyan produkciója, amit szívesen valósítana meg itt nálunk, akkor arra lehetőséget adunk.
Csuja Imre színművész az Imi, mondj egy verset! című estjével lépett fel a Kulteátrum színpadán.
Csuja Imre
Úgy tudom, hogy már gyerekként közel kerültél a versekhez. Hogyan emlékszel erre vissza?
Csuja Imre: A versek szeretete 55 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Nagymamám egyszerű, de kultúrakedvelő parasztasszony volt. A 30-as években Szatmárnémetiben, ahol élt, virágzott a kultúra, és dédanyámmal együtt a szabadidejükben koncertre, színházba jártak. Ide eredeztethető a kultúrához való viszonyuk. Nagymamám 4-5 éves koromban kezdte el felolvasni nekem a csodálatos verseket. Főleg Petőfi- és Arany János verseket, a János Vitézt, a Toldit, A Füstbement tervet a koromnak megfelelően válogatva. Teljesen ösztönösen készített fel a színészi pályára anélkül, hogy ebben tudatos lett volna. Hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a versekre, egyrészt a gyermeki kíváncsiság miatt, másrészt nem jártam óvodába, nekem a nagymamám volt az óvónénim.
Időmilliomosok voltunk, és a hosszú téli estéken mit lehetett volna mást csinálni? Nem volt akkoriban se tévé, se rádió, így én verseket tanultam.
Maradt tehát a költészet.
Cs.I.: Igen. Nem fertőződtünk meg semmiféle elektronikus eszközzel, és én ennek köszönhettem, hogy nagyon hamar megtanultam írni-olvasni. Kíváncsi lettem arra, hogy milyenek a versek az én olvasatomban. Nagymamám egy életre szóló jó instrukciót adott a versekkel kapcsolatban: „Kisfiam, pontnál, vonásnál meg kell állni.” Tulajdonképpen azt mondta el nekem, hogyan lehet minél hasznosabban értelmezni egy irodalmi szöveget. Ha Adyt nézem, aki nem egy habkönnyű költő, akkor, ha betartok minden írásjelet, kristálytisztán kiviláglik az ő gondolata. Gyerekkoromban Hajdúnánáson, a munka után az emberek összejöttek, amit tanyázásnak hívtak. Beszélgettek, pletykálkodtak, kukoricát morzsoltak, énekelgettek, és amikor kifogytak a témákból, akkor azt mondták nekem, hogy „Imi, mondj egy verset!”. Ezért lett a verses estemnek is ez a címe. Én a tanyázások közben, gyerekként tapasztaltam meg, hogy milyen közönség előtt szavalni. Milyen az, ha idegen emberek hallgatnak engem. Milyen az, ha közönség előtt kell megnyilvánulni.
Azt a szívdobogást ma sem felejtem el, ami ezzel járt, és élveztem, hogy mosolyogtak, kacagtak, sírtak a hallgatóim.
Nagyon jó iskola volt ez nekem, amire már csak rá kellett épülnie az elméletnek, a tudományos definícióknak. Éles bevetésen, a gyakorlatban tanultam meg verset mondani, és mindezt „büntetlenül” tehettem.
Ilyen előzmények után adta magát az, hogy a Színművészeti Főiskolára jelentkezzél?
Cs.I.: A sok versmondás folytatódott, az iskolában is sokszor felkértek szavalni. Abban a korszakban virágzott az amatőr színjátszás, színdarabokat adtunk elő, és voltak szavalóversenyek is. Hajdúnánáson három amatőr színjátszó csoport volt. Én mindegyikbe befúrtam magam, mivel hamar kiderült, hogy a pajtásaim jobban fociznak, kézilabdáznak, mint én. Maradt nekem a színjátszás, és megtaláltam benne a gyökereimet: a versmondást, az előadó művészetet. De ki tudta még akkor, hogy mi lesz ebből? Nagyon sokat jártam moziba, rengeteg tévéjátékot, tévéfilmet vetítettek a hetvenes években, amelyekből nagyon sokat lehetett ellesni. Aranykora volt ez a tévézésnek, a legkisebb szerepeket is nagyformátumú színészek játszották. Olyan hatással volt rám ez, hogy úgy éreztem, hogy „én ezt tudnám csinálni”.
A korai előadó tapasztalatod miatt kialakult az önbizalmad a színjátszásban?
Cs.I.: Igen, a sok gyerekkori versmondás, a kisebb-nagyobb gimnáziumi sikerek, az amatőr színjátszás mind fejlesztették az önbizalmamat. Ez egyenesen ahhoz vezetett, hogy 17 éves koromban felismertem azt, hogy én a színészettel akarok foglalkozni. A szüleim ugyan azt szerették volna, hogy tanár legyek, de én nem akartam az lenni, és csináltam egy görbe kanyart. A debreceni Kossuth Lajos Egyetemre felvételiztem, mert tudtam, hogy oda úgysem vesznek fel. Egy évre elmentem képesítési nélküli üzemi népművelőnek, és hétvégenként bejártam Debrecenbe egy színi stúdióba játszani. A Színművészeti felvételire három monológ volt a kötelező, én pedig tudtam vagy tizenötöt. A felvételin a rektor, Ádám Ottó azt kérdezte tőlem: „Mit akar mondani?”
Nem éreztem félelmet a felvételin, mert már komoly repertoárom volt, amiből azt választhattam, amit akartam. Ez nagy előny volt számomra.
Az óbudai Kulteátrum előadás lényegében versfolyam. Mióta vannak verses estjeid?
Cs.I.: Tíz évvel ezelőtt Ady-estet csináltunk öt éven át öt különböző színésznővel, de sajnos végül abbamaradt, mert belefáradtam abba, hogy különböző okoknál fogva sorban kiszálltak a kolléganők az előadásból.
Miért Ady Endre volt az, akinek verseivel elindítottad a verses estek sorát?
Cs.I.: Harminc évig nem mondtam nyilvánosan Ady-verset, mert azt gondoltam, hogy Adyhoz megéltség, érettség, műveltség és olvasottság kell. Halmy György rendező keresett meg tíz évvel ezelőtt azzal, hogy csináljunk egy Ady-estet.
Van igény az emberekben a versek meghallgatására?
Cs.I.: Igen, van. Az Anyám tyúkja 1. és 2. nagy sikerrel megy a színházamban, az Örkényben. Pogány Jutkával voltunk egy Költészet Napi versmaratonon, körutazáson, és azt tapasztaltuk, hogy van igény a lírára, és ez megnyugtató ebben a nagyon felgyorsult, technokrata világban. Az emberek hajlandóak megállni egy-egy vers meghallgatásának erejéig akár a plázában. Volt, hogy becsöngettünk egy tanyára, és ott is meghallgattak minket Pogány Jutkával a versmaraton kapcsán. Amerre járok az „Imi, mondj egy verset!” című előadásommal az országban, minimum hetven néző mindig van.
A fiatalok is érdeklődők. Volt olyan, hogy Nyíregyházán négyszáz diáknak mondtam másfél órán keresztül verseket.
Nagy teher egyedül állni a színpadon?
Cs.I.: Hogyne, hiszen mi sem vagyunk gépek. Füzesgyarmaton történt, hogy belekezdtem Az Illés szekerén című versbe és a második sornál lement a roló. Egy betű sem jutott eszembe. Bocsánatot kértem, és jeleztem a nézőknek, hogy belesültem a versbe. Óriási nevetés és taps tört ki, de a taps közben eszembe jutott a vers és végül el is mondtam. Ezek nehéz anyagok, bármelyik verset is nézem. Igyekszem úgy összefűzni a verseket, mint egy gyöngysort. Úgy szerkesztem az estet, hogy legyen vezérvonala az előadásnak, és a versek egymásból fakadjanak.
A Kulteátrum színháztermében nagyok sok fiatal volt.
Cs.I.: Kellemesen meglepődtem, hogy tele volt fiatallal a nézőtér. Hálás közönség volt az óbudai. Nagyon figyeltek, érzékenyek voltak. Egy pisszenés sem volt.
Különleges versmondó stílusod van. Úgy mondod a verseket, mintha beszélgetnél a közönséggel.
Cs.I.: Igen, Őze Lajos mondta, amivel nagyon egyetértek, hogy nem a verset kell mondani, hanem a költőt, és akkor személyessé válik a találkozás a hallgatósággal, mert érzik, hogy nekik mesélek valamit. Magamról, a világról. Megosztom a közönséggel a titkomat, és ezért hálásak nekem. Nem ágálok össze-vissza, és ezért érzik, hogy törődöm velük.
Babits Jónás könyve is része a programnak, ami egy nagyon nehéz anyag. Miért választottad?
Cs.I.: Pár éve a Jónás könyvéből egyszemélyes bábvizsga készült. Felhívott a rendezője, Bereczki Csilla, hogy felkérjen a vizsgaelőadására, de elsőre azt mondtam, hogy biztos rossz számot hívott, mert nekem nincs sok közöm a bábozáshoz. Aztán kiderült, hogy tényleg rám gondolt. Egy olyan japán bábot kellett mozgatni a versmondás közben, aminek a kezelését három japán gyerek egy évig tanulja.
A bábozás egy nehéz művészet. A lényeget tudtam csak megtanulni, és közben mondtam a Jónás könyvét.
Lement ebből az előadásból vagy harminc, aztán a bábot elhagytam, mert úgy éreztem, hogy nem sokat fejlődtem a bábművészetben, ezért nem akartam erőltetni. Ezzel együtt nagyon izgalmas kísérlet volt. A Jónás könyve viszont így bekerült a repertoáromba.
Óbudához van kötődésed?
CS.I.: Erős hangulata van a régi negyednek. Szeretem az óbudai kisvendéglőket, nagyon jó leülni ezekben. Közvetlen kötődésem nincs Óbudához, de szeretem, mert jó energiát, hangulatot, sajátos nosztalgiát, kedvet és derűt sugároz. Krúdy is nagy életigenlő volt. Óbuda egy életszagú része a városnak.
A már óbudai Makranczi Zalán A védőbeszéd című előadásával hagyományt visz tovább.
Makranczi Zalán
A védőbeszéddel hogyan találkoztál? Makranczi Zalán: Amikor elkezdtem közelíteni a negyvenedik életévem felé, akkor megütött az életközépi válság szele.
Elkezdtem összegezni az addigi életemet, és azon gondolkodtam, hogy legyen tovább, és min kellene változtatnom?
Azt gondolom, hogy az ember egy ideig begyűjti az információkat és az élményeket, aztán egy bizonyos életkor után leadja. Ebben a váltásban voltam, és azt találtam ki, hogy ha már szabadúszó vagyok, akkor megpróbálom magamat lelkileg a lehető legjobban lecsupaszítani, és a sok nagyszínpadi produkció után kipróbálnám azt, hogy mi történik akkor, ha egyedül vagyok a színpadon. Bírom-e, és a nézők bírják-e? Elértem arra a pontra, hogy ha a válasz nemleges, akkor ott kell hagynom a szakmát és valami mást kell keresnem. Czeizel Gábor rendezővel elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi lenne a jó anyag, és Gábor az Egy őrült naplóját javasolta, de azt nem éreztem igazán a sajátomnak. Keresztes Tamás abban az időben hozott létre ebből egy sikeres előadást. M. Z.: Igen, pont akkor kezdte, és így azt tudtam mondani Gábornak, hogy más megcsinálta, és nem illik ugyanazzal előállni. Ráadásul csodálatosan csinálja Keresztes Tamás, ez az övé, tehát kerestünk valami mást. Abban az időben játszottam a II. Edwardban, amiben benne volt Jordán Tamás is. Vele való beszélgetésem közben vetődött fel a Szókratész védőbeszéde, amit ő sokszor előadott. Mondatokat dobott fel belőle, és abban a pillanatban jött az aha-élmény. Elolvastam, és hívtam Czeizel Gábort, hogy megvan az előadás anyaga. Azt mondta, hogy rendben, és ráadásul Gábor látta Jordán Tamástól és a Haumann Pétertől A védőbeszédet. Elkezdtünk dolgozni, csodálatos volt a munkafolyamat.
Azt vizsgáltuk, hogyan tud A védőbeszéd a mai embereknek a máról szólni, hiszen ez egy 2400 éves szöveg.
Hála istennek Devecseri Gábor fordítása egészen fantasztikus, ami színpad után kiált. Próbálkoztunk azzal, hogy például behoztunk egy fogast, vagy azzal, hogy legyen egy kis vetítés, de minden külsőséget ledobott magáról a szöveg, mert azok elvitték a figyelmet. Azt mondtam Gábornak, hogy egy esetben fog működni A védőbeszéd: ha körbeültetem magamat a nézőkkel, beállok középre, és úgy mondom nekik a szöveget. Interaktív módon? M. Z.: Igen, felvállalva azt, hogy a nézőkhöz beszélek és őket igyekszem meggyőzni az igazamról. Ahogy a maga idejében Szókratész tette? M. Z.: Igen. Annál kiszolgáltatottabb helyzet nincs, amikor az embernek be kell állnia egy kör közepébe és meg kell védenie magát. Akár az életét is? M. Z.: Igen. Ráadásul az első húsz előadásban úgy is éreztem, hogy az életemért harcolok. Az intim előadási formában elkezdett élni a szöveg. Kihasználom azt is, hogy az elején Szókratész lefekteti az alapszabályokat, és azt mondja: „…hadd használjam a saját beszédmódomat…” . Van, ahol kicsit változtattam a szövegen, az érthetőség kedvéért tettem ezt, mert nem egyszerű az anyag.
Helyenként nagyon ravasz, mert van olyan rész, hogy a tagadás tagadását tagadja. A mai fülnek ez már nehéz, ezért azt a részt kicsit kiegyenesítem.
Minden interaktivitás hasznára van az előadásnak. Ha azt érzem, hogy a nézők figyelme kezd leülni, akkor nyittatok egy ablakot. Frissüljön fel a nézők agya, nekik és nekem is kell közben egy kis pihenés. Ez az előadás legalább akkora igénybevétel a nézők számára is, mint nekem. Milyen visszajelzéseket kapsz a nézőktől? M. Z.: Abszolút pozitívak a visszajelzések. Nemcsak színházi körülmények között adom elő, hanem például gimnáziumokban is, ahol a diákok nem kamuznak, visszajeleznek, ha tetszik nekik, ha nem. Nem mondom, hogy végig feszülten figyelnek, de általában a társaság közel háromnegyedének az érdeklődését elkapja az előadás. Vannak alapvető emberi helyzetek, gondolatok, érzések, amelyek nem változtak 2400 év alatt. A monodráma formája egyfajta próba a színész számára? M. Z.: Mindenképpen. Ez olyan, mintha minden egyes előadás során megpróbálnám helyből átugrani a Himaláját. Előtte legalább két-három napot készülök. Mintha egy versenyre készülnél? M. Z.: Igen. Gyakran kérdezik azt, hogy hogyan lehet ennyi szöveget megtanulni. A szöveg nem olyan nehéz, mint sokan gondolják, és mindent megteszek azért, hogy egyértelműek legyenek a mondatok. Én nem Szókratészt, hanem Makranczi Zalánt játszom, aki Platón szemszögén keresztül Szókratészt játssza.
Az anyag az én személyiségemtől tud maivá válni, és azért is, mert bevállalom azt, hogy a nézőkkel beszélgetek.
Ha egy előadáson megtörténik valami, például megszólal egy mobiltelefon, akkor nem csinálok úgy, mintha nem történt volna meg. Ettől lesz élő. Mindig körben ülnek a nézők az előadás közben? Megoldható ez minden helyszínen? M. Z.: Igen, van olyan, hogy a színpadra is felültetjük a nézőket. Mindenhol létrehozzuk a közelséget. Czeizel Gábor rendező minden előadásod előtt és közben jelen van? M. Z.: Czeizel Gábor nekem olyan, mint egy kabala. Mindig jön velem, és az adott helyhez hozzá igazítjuk az előadást. Játszottam már tornácon egy pálinka fesztiválon, az Ördögkatlan Fesztiválon egy csűrben, sőt, egy biológia szertárban is.
Szeretném még sok helyre elvinni az előadást és fenntartani azt a fajta folytonosságot, amely Haumann Pétert és Jordán Tamást követi.
Van az előadásban egy kis rész, amit Szókratész vádlója, Melétosz mond el. Ez 15-16 mondat. Amikor Haumann Péter játszotta, akkor Jordán Tamás mondta ezt. Az én előadásomhoz megkértem Tamást, hogy mondja felvételre Melétosz szövegét. A védőbeszéd egyrészt tisztelgés az elődeim előtt, másrész pedig azt gondolom, hogy ez olyan szöveg, ami jó, ha mindig műsoron van. Ez a láncolat önmagában különlegesség. M. Z.: Igen, és nem titkolt vágyam, hogy létrehozom a Szókratész fesztivált. Az anyag három részből áll, és az lehetne a megoldás, hogy egy-egy részt vállalunk be az előadás során. Több éve élsz Óbudán: Mit jelent számodra az óbudaiság? M. Z.: Amióta Budapesten vagyok, mindig a pesti oldalon éltem. Családilag kerültem bele az óbudai miliőbe. A feleségem, Szinetár Dóra és a családja tősgyökeres óbudaiak. A feleségem édesanyja, Hámori Ildikó ide született. Amikor kitaláltuk, hogy az egész család ideköltözik, és építkeztünk, akkor a hely meghatározásánál fontos szempont volt, hogy az áradásnál meddig szokott kijönni a Duna, és az anyósom azt pontosan tudja, tehát azon túl építkeztünk. Több generációsan lakunk most Óbudán. Én azóta szerettem meg Budapestet, amióta Óbudán élek. Az óbudai hangulat nagyon megérintett engem.
Követitek a pezsgő óbudai kulturális életet? M. Z.: Igen, Dórival a Csillaghegyi Közösségi Házban sokszor kézműveskedtünk Magdi néninél, és a Tündérkertbe jártunk táncházba. Mi ezekben a dolgokban otthon vagyunk, ráadásul Dóri erőteljes fészekrakó ösztönnel van megáldva, ezért minden kézműveskedésben benne van. Igyekszünk rajta tartani az ujjunkat az óbudai kultúra ütőerén.
Óbudaiságod a hazai független színházak, azaz a magyar kultúra szempontjából is meghatározó volt.
A kilencvenes évek második felében a Mozgó Ház nevű társulatommal kibéreltük a Goli régi kultúrtermét, a gyár területén. Akkoriban nyitott az unió felé Magyarország, megélénkült az itthoni kulturális változásokkal kapcsolatos politikai kíváncsiság. Létrejött egy európai színházakat és fesztiválokat – például az Avignoni fesztivált – összefogó szervezet, a Theorem – East West, azzal a céllal, hogy ismertté tegyék a fiatal kelet-európai művészek munkáját. Jöttek hozzánk is Budapestre, vidékre, mindenhova. Akkoriban, 1997-ben készültünk el a Beckett-dalok című előadásunkkal. Elhatároztuk, hogy a Goliban fogjuk bemutatni. Beszéltünk a tulajjal.
A legfelső emeleten volt egy üzemrész, egy terem, ahol a fonalakat szárították és a plafonról rengeteg horog lógott le. Fordított horogerdő. Egyértelmű volt, hogy itt tartjuk meg az előadást.
Lerobbant helyiség volt, csupa por és piszok. Kitakarítottunk, felvezettük az áramot, mert az se volt, kiraktunk mécseseket, hogy oda lehessen találni, mert bonyolult volt az útvonal és vártuk a külföldi vendégeket.
Feljöttek az emberek, elkezdtük az előadást. A terem egyik oldala csupa üveg volt, szemben a lakótelep tízemeletes házaival. Gyertyafények, misztikus hangulat uralkodott, ment az előadás – és egyszer csak megjelent a rendőrség. Az előadás közben besétáltak a színpadra.
Vajon azt hitték a külföldiek, hogy az is a darab része?
Nem tudom, mit hittek, de oda kellett állnom a mikrofonhoz, és el kellett mondanom, hogy a rendőrség betiltotta az előadást. Megtudtuk, hogy feljelentettek minket, mert úgy látták, hogy valamiféle ördögűző szeánszot tartottunk ott. Persze, az előadásnak semmi köze nem volt ilyesmihez. Amúgy be sem jöhettek volna, hiszen ez egy magánterület volt. Na, ezután a furcsa előadás után hívtak meg minket Nyugat-Európába. Így és innen indult a nyugat-európai karrierünk.
Rengeteg fesztiválra eljutottunk, Avignonba kétszer is, ahol a színházi élet egyik legfontosabb fesztiválját tartják Európában.
Olyan megtiszteltetés, mint amikor a Cannes-i fesztiválra hívnak egy filmet. De voltunk a Caracasi Nemzetközi Fesztiválon, San Antonióban, Európán túl is.
Mi volt a legextrémebb élményetek?
Nem is tudom. A Bonni Biennálén felvette az előadásunkat a 3 SAT. Egy komoly tévés stáb vonult ki, beépültek a közönség és az előadás közé. Nagy megtiszteltetés, egyben szörnyű élmény is volt, egy kameraman például besétált előadás közben a színpadra.
Lett-e a kinti sikernek itthon szakmai következménye? Hogy hatott, hatott-e a hazai kulturális életre az a tapasztalat, amivel megjöttetek egy-egy ilyen útról?
Kultúrsokk volt, hogy mekkora különbség van aközött, ahogy Magyarország működik – és, ahogy a többi ország világszerte, ahol jártunk. Külföldön befogadással, nyitottsággal, érdeklődéssel fordultak felénk – itthon pedig csak a kiszorítósdi ment.
De azért nem csüggedtél, sőt: ezután lettél a független színházak közös érdekérvényesítésének, együttműködésének előmozdítója.
Kétélű dolog volt. Utazhattunk, befogadott minket a külföldi szakma, de ennek az volt az ára, hogy állandóan kifelé kellett teljesíteni. Itthon pedig kénytelenek voltunk légüres térben dolgozni, hihetetlen energiákat kellet megmozgatni ahhoz, hogy megteremtsük valahogy a belső munka lehetőségét.
A magyar színházi szakma csak nagyon szőrmentén vett tudomást arról, amit mi csináltunk, miközben, mint mondtam, a nemzetközi szakma tárt karokkal fogadott bennünket.
Ekkor kezdett a Krétakör is, velünk együtt hívták meg őket is Avignonba. A magyar színházi szakma maradisága nagyon megmutatkozott ebben a kettős helyzetben, és tarthatatlanná vált. Az a pár együttes, akinek sikerült kijutni, pl. Godáék, az Artus, Árvai Gyuriék a Természetes Vészekkel, a Szárnyak színház, azok egyfajta mementóként léteztek itt Magyarországon, nyilvánvalóvá tettük ezt a disszonanciát. Megmutattuk azt, hogy a hivatalos színházon kívül is lehet színházat csinálni, méghozzá töredék pénzből.
Hogyan folytatódott a színházi aktivitásod, miután megválasztottak a Független színházi szövetség elnökének?
Száz, százhúsz társulat volt akkor Magyarországon, ami komoly jelenlét volt, de mégsem sikerült érdeket érvényesíteni a szakma felé, nagyon erőssé vált a független identitás. Fantasztikus volt az a munka. Egyesületi formában működtünk, munkacsoportokat és platformokat alakítottunk. Azért kellett megszervezni ezt a kört, hogy a független színházak hallathassák a hangjukat, a hasonló működésűek egy-egy csoportba tömörüljenek, fogalmazzák meg, kik ők, milyen alapon, milyen feltételek között tudnak dolgozni, mire lenne szükségük. Tulajdonképpen egy kicsi, de igazi mozgalomnak volt tekinthető akkor a független színházi terület. Nekem ezt kellett igazgatnom, szerveznem.
Volt egy helyetek?
Nem, nem volt. Összejöttünk, ahol épp volt rá lehetőség, különböző színházakban, itt, ott, amott.
Eközben jött létre a Flórián műhely, a hajdani mozi helyiségében, a Flórián téren. Hogy indultatok?
Akkoriban egy kisebb konfliktusba kerültem önmagammal. Világos volt, hogy a kultúrpolitikába, a politikai térbe is be kell szállni ahhoz, hogy a független színházak szakmai elismerése megtörténjen. És, mivel ezt a feladatot nagyon komolyan vetettem, mert úgy éreztem, hogy van mit tenni, úgy döntöttem, hogy a saját társulatomat, a H.U.DI. társulatot nem csinálom tovább.
Elmondtam a társulat tagjainak, hogy nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy a saját karrieremet építem – miközben kultúrpolitikával is foglalkozom. Ezt később nagyon megbántam, de akkor így éreztem korrektnek.
A fejemben már összeállt egy háttérintézmény koncepciója. Nagyon kevés befogadó hely volt Budapesten, a társulatok, amik függetlenként működtek, mikor létrehoztak egy-egy előadást, a befogadó színházakba csak pár napra mehettek be. Akkor arra gondoltunk, hogy kellene egy olyan hely, ahol színházi körülmények közt tudnak a társulatok próbálni, és mikor bemennek az „igazi” színházba az előadásaikkal, akkor ott már tényleg csak a centimétereket kell hozzáigazítani, mert ebben a tervezett – és meg is valósult – műhelyben tudnak díszletben, fénnyel próbálni, stb. Ez volt a Flórián Műhely.
Az is egy érdekes történet, hogy hogyan lett a tiétek – és hogyan veszett el.
Tarlós volt a polgármester a harmadik kerületben, mikor a Flórián mozit megkaptuk a fővárostól. A rendszerváltás után, mikor eldőlt, hogy bizonyos épületek a fővároshoz, vagy a kerületekhez kerülnek, a Flórián mozit a bíróság valamilyen oknál fogva csak széljegyzetbe írta be a tulajdoni lapra, azaz a jogi menet nem zárult le formailag. A főváros nekünk adta, de rá egy évre a harmadik kerület kitalálta, hogy neki mégis kell. Tarlós beperelte a fővárost. Elindult a per – közben Tarlós fővárosi polgármester lett, tehát Tarlós, kis túlzással beperelte Tarlóst.
2011-ben a harmadik kerület megnyerte a pert, a Flórián Műhely a harmadik kerületé lett, minket meg kirúgtak. Egész addig, míg mi meg nem kaptuk, soha senkit nem érdekelt az a hely.
Miután átvettük, rengeteg dolog volt vele. Bokáig ért bent a víz például. Pályáztunk a minisztériumnál, padlót csináltunk, fűtést szereltünk, felszereltük a helyet színházi technikával, és még sorolhatnám. Rengeteg társulat dolgozott ott, pár kiállításon kívül eseményeket nem is szerveztünk, mert mi azt a helyet munkahelynek szántuk, és az is lett: hiánypótló háttérintézmény. De aztán kirúgtak minket és kész, pont, egy hónap alatt el kellett hagynunk a helyet.
Hogy éltétek túl ezt a veszteséget?
Nehezen. Látni lehetett, micsoda támadások jönnek, én pedig nem használom túl jól a médiát. Ezért végül lemondtam a Független Színházak Szövetségének elnöki posztjáról, és megkértem Schilling Árpádot, a Krétakör vezetőjét, hogy vegye át tőlem ezt a feladatot, ő lett utánam az elnök.
Addigra jó hosszú út állt mögötted.
1981-ben kezdtem, pantomimmel, Karsai Jánosnál és M. Kecskés Andrásnál, aztán mindenféle formációban. Majd jött Jeles András, vele 1986-ig dolgoztam együtt. Utána, 86-ban mentem el Franciaországba Skipével.
A francia JEL színház alapító tagja lettél, amit Nagy József (Jozef Nadj) vezetett, aki később a Trafó igazgatója is volt. Hogy találtatok egymásra?
József akkor már Franciaországban élt, ő utazhatott, jugoszláv állampolgár volt. Járt Magyarországra, kurzusokat, workshopokat tartott, én pedig eljártam ezekre. Egyszer odajött hozzám, és elhívott az első saját, önálló előadásába, aminek a címe
A pekingi kacsa, bemutatója pedig a Szkénében volt. Látta két-háromszáz ember, utána semmi nem történt. Aztán kimentünk Párizsba, és az ottani bemutató akkora siker volt, hogy nem lehetett abbahagyni.
Ott hol játszottátok a darabot?
Theatre de la Bastille, egy kisebb színházban, ami arról volt híres, hogy feltörekvő, rendszerint érdekes dolgok mutatkoztak be a színpadán. Franciaországban hét évig éltem, pedig nem úgy mentem ki, hogy ott is maradok. Volt egy időszak, amikor a legjobban turnézó francia együttes voltunk. Hihetetlen élmény volt, hogy nem egy sötét tömeget görgetsz, és nem halsz bele, hogy létrejöjjön valami.
Láttam, hogy Nagy József is ott volt az SZFE előtt, mikor a hajdani Jeles társulattal, a Monteverdi Birkózókörrel akcióztatok. A ti barátságotok, a jelek szerint megmaradt.
Hét évig jártuk együtt a Jel Színházzal a világot. Nagyon szerencsésnek érzem magam, komoly szakmai tapasztalatokat szereztem, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy aztán a saját társulatommal, a Mozgó Házzal újra nemzetközi hírűvé tudtunk válni.
Miért jöttél vissza? Jóból is megárt a sok? Egyáltalán: hogy néz ki Franciaországban a támogatási rendszer?
A francia rendszer úgy működik, hogy sok szinten jelennek meg a pénzek, decentralizáció van, nem centralizáció, régiók, városok, megyei támogatások vannak a központi mellett. Sokfelől összeraknak pénzt, sokféle szempontot érvényesítenek. Például egy-egy város az otthona lehet egy-egy független társulatnak. Sok városnak van ilyen „fogadott” társulata. A miénket Orleans támogatta: már évekkel előtte dolgoztunk ott, kaptunk próbatermet – egy régi autójavító-műhelyt alakítottak át.
Ez a jófejség azóta is változatlan a francia kultúrpolitikában?
Időre-időről ott is jönnek olyan politikai változások, amik a kultúrát nem tekintik fontosnak, és nehéz helyzetet tudnak kialakítani. Nem vágom magam hanyatt mindentől, de azért ott egy hosszú idő óta kialakított rendszer működik sokféle más elemével együtt, amit nem lehet csak úgy elfoglalni, mint Magyarországon. Az emberek nem engedik.
Egy SZFE-s tüntetésen találkoztam veled, sok-sok év után, így derült ki számomra, hogy az egyetem hallgatója vagy.
Mondhatni, én vagyok a legöregebb fiatal hallgató. Az egyetemfoglalás alatt jött egyszer egy néni, hozott saját sütit, én meg álltam az ajtóban, őrségben, és mondtam, kösz szép’ beviszem. Ő meg rám nézett, és azt mondta, hogy ő ezt a fiataloknak hozta, nekik szeretné odaadni. Odahívtam egy fiatalt. Miután 2010 után ellehetetlenítették a független színházakat, eléggé tönkrement az életem. Beszűkültek a dolgaim, egyfajta hallgatásba burkolóztam, mást nem tudtam tenni. A független közegben, ahol leginkább dolgoztam, nincsenek intézmények, amik védőhálót nyújtanának egy ilyen helyzetben. Kevés szolidaritással találkoztam, ami bántott, hiszen olyan sokat dolgoztam ezért a területért, ami egyszer csak megszűnt terület lenni. Érthető módon mindenki magát mentette, saját magáért kapaszkodott, én pedig fokozatosan magamra maradtam. Elég komoly magánéleti válságba is kerültem. Azt gondoltam: lehet, hogy öregszem? Aztán azon gondolkoztam, hogyan tudnék ebből a helyzetből valamit kihozni. És akkor elkezdtem tanulni.
Elvégeztem A Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, aztán a Károlyi színháztudomány szakát, letettem három nyelvvizsgát – és jelentkeztem az SZFE-re, doktorira. Legnagyobb megrökönyödésemre felvettek, és most itt vagyok.
Csodálatos, amit itt látok, például az egyetemfoglalást, hihetetlen dolgok történtek itt! Fantasztikus volt látni, mi folyt bent a blokád alatt, szakmailag is nagyon érdekes volt. De azért a rétegzettség is kivehető, belülről is jól látszott, ki, hogyan szocializálódott, ki, milyen megoldó képletekkel rendelkezik, milyenek a magyarok.
Miből doktorálsz?
A témám: performatív fordulat a próbateremben. A performativitás ebben a felvetésben az az, ahogy részt veszünk az alkotási folyamatban, a színházcsinálásban, a fordulat pedig azokra a tapasztalatokra utal, amikkel hosszú szakmai életutam alatt találkoztam, és amiből lett egy olyan színházi gondolkodás, ami nagyon különbözik az átlagtól. Például a fórumozás is, ami megy az egyetemfoglalás alatt az SZFE-en, maga is egy színházi magatartás. Az egész világ színház. Részben azon dolgozom, részben azt kutatom, hogyan lehet másképp csinálni ezt a színházat…
A Kossuth Lajos üdülőpart utolsó épülete volt az első állandó kőépület a környéken a harmincas években. Az akkor még városon kívüli telket Benárd Ágost, volt népjóléti miniszter szerezte meg 1921-ben. Az orvos Benárd politikusként a Horthy-korszak másodvonalába tartozott, neve onnan lehet ismerős, hogy magyar részről másodmagával ő írta alá a trianoni békeszerződést. A legenda szerint minisztertársai egyszerűen kisorsolták a népszerűtlen szerepre; senki nem szívesen kockáztatta a politikai jövőjét azzal, hogy Trianonnal forr össze a neve.
A keresztény-szocialista, a korszak mércéjével is a szélsőjobbhoz tartozó, heves természetű, szívesen párbajozó orvos-politikus néhány év múlva nyaralót épített itt, a Békásmegyerhez tartozó Duna-parton.
A házát gyakorlatilag összeépítette a telken álló Árpád-kori romokkal, ami műemléki szempontból sajátos, de nem tragikus megoldás: azzal, hogy lett gazdája a hajdani templomnak, legalább a további pusztulástól valamennyire megóvta a romokat.
A környékbeli lakosság addigra ugyanis már rendesen széthordta az építkezésekhez a középkori köveket, alulról sikeresen bontotta-omlasztotta a templom sarkait. A húszas évekből fényképek tanúsítják az akkori állapotot, de igazán az 1860-as évekbeli első felmérések mutatják, milyen tekintélyes is volt a Duna-parton álló Pusztatemplom. Rómer Flóris, úgyis mint „a magyar régészet atyja” 1863-ban látogatott el ide, az ő rajzai és leírásai még egy 11 és fél méter magas tornyot, csúcsíves ablakokat, magas északi és nyugati főfalakat, sőt halovány freskórészleteket is mutatnak. Mint írta:
„Azon pataknak a Dunába való omlásánál, mely Kalász- és Békásmegyer közt a határt képezi, déli szögleténél, a mély árok partján, mintegy 100 lépésnyire a Dunától áll egy rom, melyet a dunai gőzhajókról annál inkább lehet látni, mivel a sajátságosan a szentély fölött emelkedő és bár nem egész, mégis 36′ magas tornya igen feltűnő.”
Emeleti szint a csónakház felett Fotó: Kolozsi Ádám
1876-ban Arányi Lajos már romlásról számol be („Minő karban van? Elpusztultban van, falai bár helyenként 4-5 öl magasak nagyobbrészt, hiányoznak, a toronynak fele, a szentély pedig egészen eltűnt; a volt ajtójáratnak semmi nyoma”), és arról, hogy a templomhajóban a halászok csinos kunyhót építettek a templomkövekből. Rómer a romokat XIV., Arányi XIII. század közepinek gondolta, átmeneti stílusúnak a román és a gótika között.
De kik és miért emeltek templomot pár méterre a Dunától a Barát-patak (korábbi nevén: Büdös-árok) befolyásánál? Arányi azt gyanította, hogy a középkorban a békásmegyeriek még itt, a templom körül laktak, de az áradások idővel feljebb szorították őket, a hegyoldal felé. A folyó medre eszerint az évszázados beiszapolódás miatt folyamatosan emelkedett, így a régi, vízhez közeli Békásmegyer is kénytelen volt arrébb költözni, magára hagyva templomát, ami így már a török korban is elhagyott romként magasodott a környék fölé. Újabban Megyer helyett a középkori Kissing település templomaként azonosítják a romokat.
Az árvízszempontból nem túl ideális elhelyezkedésre azonban van egy másik hipotézis is, összefüggésben az egyhajós templom szokatlan alaprajzával. A Pusztatemplom tornyát ugyanis közvetlenül a szentély fölé emelték, amire az Árpád-korból egyetlen más példa sincs a Kárpát-medencéből.
Erre a legvalószínűbb magyarázat, hogy a középkori keresztény templom nem zöldmezős beruházás volt, hanem egy római őrtorony alapjaira, annak anyagát felhasználva építették rá.
Ilyen kisebb burgusok nagy számban álltak a limesen (gyakran patakok partján – a Büdös-árok túloldaláról is tudni egyről), hogy ezekből figyeljék a Pannónián túli gyanús mozgásokat. Tény, hogy a Pusztatemplom építéséhez terméskövek mellett római kori téglákat is felhasználtak. A ház előtt a gátfalban pedig még a közelmúltban is látni lehetett egy fügét mutató követ, amit a környéken csak “fityisz” néven ismertek. A szájhagyomány szerint ez korábban a templomtoronyból mutatott a Duna felé – ha így volt, könnyen római eredetű lehet, ahol a fica gyakori bajelhárító, szemmel verő szimbólum volt, akár a barbárok ellen.
Arányi Lajos 1876-os rajza a békásmegyeri Pusztatemplom romjairól
Amikor Benárd Ágost megvette a telket (idővel a szomszéd földjét is hozzácsapva), a toronynak már híre-hamva sem volt. A miniszter a templom nyugati oromfalához építette hozzá egyszerűbb villáját, a fal másik oldalán fészer állt. Ekkor végzett itt kisebb ásatást Garády Sándor, aki a kertben őskori, kelta és római leletekre, valamint Zsigmond-kori ezüstpénzre bukkant. A volt templomhajóban egy fej nélkül eltemetett magyar vitéz csontvázát ásta ki, az antropolgógiai vizsgálatok szerint az illetőt hátulról kaszabolhatták le a törökök.
Ez sem kevés, de Garády ennél jóval többet látott a Benárd-birtokba. A régész a sokak által sokfelé keresett Fehéregyházát próbálta megtalálni, és arra jutott, hogy a legendás templom megegyezik a Pusztatemplommal. Úgy tudta, hogy Békásmegyeren még a közelmúltban éltek öreg emberek, akik ezt a Pusztatemplomot „Fehéregyháza-Weisskirchen“ név alatt emlegették, de ő még messzebb ment: Anonymusra hivatkozva meggyőződéssel állította, hogy akkor minden bizonnyal Árpád vezért is itt temették el.
Mivel a honfoglaló sírjáról csak egy igen általános leírást ismerünk, a Névtelen pedig nem éppen a történelmi tényszerűségéről ismert, a pontos temetkezési helyről azóta is számtalan verzió él mind a történészek, mind a laikus valóságmegfejtők között, a tippek Csillaghegytől a pilisi Holdvilág-árokig terjednek.
Garády a Pusztatemplom = Fehéregyháza = Árpád-sírja hipotézisre nagy állami ásatást szeretett volna kieszközölni, és erre a revíziós sajtó is könnyen lelkesedett. “(…) Gondoljuk csak meg, milyen óriási hatása lesz Árpád hamvainak feltalálása a demarkáción innen és túl. De megdöbbenti majd azokat is, akik éppen az ő nagy művét, vérével áztatott földjének, országának élő testét szabdalták-zúzták szét” – jósolta a Nemzeti Újság. A feltárásból azonban nem lett semmi, és pár év múlva a régész is revideálta álláspontját. (A fehéregyházi kolostort a történettudomány ma az Eurocenter helyére teszi; Árpád sírja azóta sincs meg.)
1930-ban még állt a torony déli falmaradványa Fotó: Garády Sándor, régész
Amikor Benárd Ágost, a Gömbös-párti miniszter megszerezte a telket, Békásmegyer község meghagyta, hogy a romokat meg kell őriznie. Ő ennek a ráépítéssel együtt eleget tett. A régészekkel együttműködött, egy reneszánsz kőtöredéket mindenesetre a magáévá tett. Övé volt akkoriban a környéken az egyetlen Duna-parti kőépület, ahová néhány évre ki is költözött, és bizonyára itt tartotta a “Pusztatemplom tenyésztelep” névvel törzskönyvezett díjnyertes kuvaszait, Álmost, Apródot, Áldást, Avart és a többi, ősmagyarra keresztelt ebet is. A kutyákon kívül másik hobbija az eszperantó volt (a jobboldalon ez nem volt túl megszokott), na és az autó, amivel fiatalon versenyzett is:
övé volt az egyik a Csonka János féle nyolc lóerős kiskocsik közül, amikből összesen 14 készült – a típust Benárd miatt a nép csak „doktor kocsinak” nevezte.
Később a balesetei miatt is többször került a rendőrségi hírekbe, ezek alapján főleg a villamosoknak nem volt barátja. Másban is heves vérmérsékletűnek mondták, az ellenzék is könnyen heccelte a Parlamentben, a sajtó pedig szinte hadjáratot folytatott a régi antiszemita – Benárd fiatalon egyik fő alakja volt az egyetemi verekedésekbe torkolló, zsidóellenes „kereszt-hecceknek”, később a Turul Szövetség és az Ébredő Magyarok Egyesületének volt tagja – politikus ellen. Azzal vádolták, hogy Párizsban egy ócskapiacon akarta eladni a tollat, amivel – megvetően, félvállról, hetyke mozdulattal – aláírta a Nagy-Trianon kastélyban a békeszerződést. Azt, hogy az aktusnál használt pecsétgyűrűjét tényleg megpróbálta pénzzé tenni, elismerte, azt állítván, hogy a pénzen fegyvereket akart venni az irredenta alakulatoknak, az egyikkel pedig magát készült volna agyonlőni. Legnagyobb bulvárbotránya is vehemenciáját tükrözte: eszerint a politika mellett mindvégig orvosként is dolgozó Benárd annyira felháborodott azon, hogy egy páciense Az Esttel a kezében megy be hozzá, hogy az illető lábát a szabadszájú újság példányába csavarva gipszelte be. A beteg a nyomdafesték miatt vérmérgezést kapott, és amputálni kellett; igaz, ennek megírása miatt végül az újságírót ültették le. A szociális elkötelezettségére büszke Benárd Ágost Békásmegyer és Szentendre környékén korabeli rezsiharcosként is ismert volt:
a magas áramdíjak ellen tiltakozva a Trösztellenes Liga nevében arra buzdította a lakosságot, hogy kezdjenek villanysztrájkot, világítsanak inkább petróleummal és gyertyával.
1940-ben azonban nem figyelt ennyire a közérdekre: a háza mellett meggyengítette a községi gátat, hogy a földjéből önkényesen a saját oldalát erősítette meg. Benárd miatt majdnem elöntötte a zöldár a határt, Óbudát csak az mentette meg, hogy miután félreverték a harangokat, a helybéliek egy héten át éjjel-nappal erősítették vissza a gátat. Benárd nem lehetett egyszerű ember: ezután még ő perelte be Békásmegyer és Budakalász községeket, akik ellen-kártérítési igénnyel éltek. A perbe a korabeli sajtó szerint még a régi templomrom is bekapcsolódott: volt-e joga a községnek azt eladni, Benárdnak hozzá villát építeni? – tették fel a kérdést.
A Pusztatemplom szentélyében talált fej nélküli vitéz maradványai Fotó: Garády Sándor, régész
Erre az újságokban már nem volt válasz, a Pusztatemplomra épített nyaraló azonban így-úgy, főleg a Benárd-fiúk botrányai kapcsán többször is megjelent. Eleinte csak mint a Római-parti előkelőbb ifjak, és alkalmi evezősversenyek szereplői tűntek fel néha a társasági rovatban – talán az ő kedvükért épült csónakház is a Benárd-nyaralóban –, de később egyre inkább a bűnügyi hírek között.
Benárd Aladárral azután kezdődött a baj, hogy elvette a szőke varietétáncos és operettszínésznő „Pogány Csibit”, és rábírta a feleségét, hogy hurcolkodjanak ki Békásmegyerre. A városon túli ház nem nyerte el az ara tetszését, különösen, mert ha a férje hazajött, inkább a Dunán múlatta az időt csónakon, barátai társaságában. A művésznő hiába könyörgött, hogy vegyen neki lakást Pesten, végül már a rokonainál esdekelt, hogy legalább egy villamosjegyre küldjenek neki pénzt a világvégi Békásmegyerre. Egy nap aztán a lapok szerint a férje elé lépett:
„Én már látom, hogy engem azért internáltattál ide a tanyára, hogy megőrüljek a magányosságtól. Sosem vagy velem. Ezt az életet itt a tanyán nem tudom elviselni, váljunk el szépen, barátságosan!”
Benárdné a pólyás gyerekkel végül csak szerzett egy villamosjegyet, otthagyta a férjét, aki azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és a pesztonka segítségével visszarabolta a Pusztatemplom villájába a gyereket – az ügyből árvaszéki eljárás és a miniszter nyilvános családi botrányait teregető sajtótéma lett. Ez mégis enyhe volt a másik fiú, ifjabb Benárd Ágost ügye mellett, akit többrendbeli közokirat-hamisítás és csalás, továbbá bigámia és magánlaksértés miatt ítéltek letöltendőre: remek összeköttetéseire mutogatva ígért papírokat a jogfosztások elől kivándorolni szándékozó zsidóknak, a hamis vízumokra (apja egyébként a zsidótörvények lelkes támogatója volt) összesen 250 ezer pengőt csalt ki.
A templom alaprajza a hozzáépített villaépülettel és az 1930-as, a mainál közelebbi telehatárral
Idősebb Benárd Ágostot 1945 után a Népbíróság háborús bűnösként elítélte, részben arra hivatkozva, hogy 1944 végén Németországba ment, és belépett az SS-be –, ő azzal az elég fura védekezéssel próbálkozott, hogy a nyilasok bosszúja elől menekült az SS-be, a nyilaskeresztesek ugyanis azóta haragudtak rá, hogy ő 1938-ban pszichiátriai szakvéleményt állíttatott ki Szálasiról. Ez nem jött be, hat évet kapott. Egy egészségügyi kezelés után azonban nem vonult be Vácra, hogy leülje a büntetését, hanem állítólag egyszerűen felszívódott. Kapronczay Károly történész közlése szerint illegalitásba vonult, és Gáspár Jánosként élt Balatonkenesén még két évtizedig úgy, hogy egyik fián kívül senki nem tudott a hollétéről.
Békásmegyeri nyaralóját a Népbíróság vette el ingatlanelkobzással a Benárd-család maradékától, a volt egészségügyi miniszter Duna-parti nyaralója az államszocializmusban az Egészségügyi Minisztériumé lett. Az üdülővé alakítással a csónakház épülettömbjét a hatvanas években toldozták-foldozták, de a Pusztatemplom romjaival egybeépült Benárd-nyaralót is átépítették, benne gondnoklakást és klubhelyiséget hoztak létre. Mint Lócsy Erzsébet régész írta: „Ez az építmény már teljesen rajta áll az egykori templomon, és építésével összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítást végeztek, mint a Benárd-féle építkezés idején, 1930 körül”.
Az épület közepén azonban még mindig jól láthatóan áll a 13. századi templom oromfala, amit most rozsdaette antennák díszítenek. Belül, a szocialista kor klubhelyiségében méteres Árpád-kori falmaradvány látható, a templomrom alapjai pedig össze vannak építve a két világháború közötti, majd a hatvanas évekbeli részekkel. A kissingi Pusztatemplom eklektikájában a rétegek úgy keverednek, ahogy a régészeti kultúrák az egész békásmegyeri Duna-parton. Itt, a Benárd-villa kertjében is a késői vonaldíszes kerámiától a bronzkoron és a kelta nyomokon át a fityiszt mutató római emlékekig – na meg az Árpád-kortól a két világháború közötti moderntől a szocialista építészetig. A Pusztatemplom létére egyelőre még egy emléktábla sem hívja fel a figyelmet.
És persze vannak azok a hibák, amelyeket tulajdonképpen elkerülni sem lehet. A vendégek közötti személyes ellentétek, a családi viszályok még a legjobban előkészített rendezvényeken is kínos helyzeteket eredményezhetnek. Ilyenkor csak a rendezvényszervező lélekjelenlétén múlik, hogy zavart és döbbent hallgatásba, vagy sajtóhírben kicsúcsodó botrányba fullad a program.
Nemrég mi is elég kellemetlenül jártunk. Nem az első vérszerződésünk volt, de a magyarokkal akkor dolgoztunk először. Tanulságos végigvenni pontról-pontra, átgondolni lépésről lépésre, mit hol ronthattunk el, hátha legalább ti nem jártok így. Okos enged, rendezvényszervező szenved.
A megrendelés. Világos és egyértelmű volt a megrendelő szándéka. Új együttműködésre lép hat különböző törzzsel, amelyet egy protokoll rendezvény keretében, saját szokásaik szerint vérszerződéssel erősítenek meg. A briefben mindezt pontosan leírtuk, az első egyeztetés után alaposan utánanéztünk a rovásírásos emlékekben a vérszerződés szokásának. Megvannak az alapok, pipa.
A helyszín kiválasztása. Bár a törzs szálláshelye adott volt, azon belül szabadon választhattunk. A szúnyogok miatt a Volga menti rejtelmes, de lápos területet elvetettük. A fenyőligeten vacilláltunk kicsit, végülis azért vetettük el, mert a fenyves susogása megzavarta volna a nem túl nagy hangú megrendelő ünnepi köszöntőjét. Sokáig vitáztunk az amúgy rendkívül jó adottságokkal rendelkező Szépasszony-árkon, de azt is elvetettük. Bár könnyen megközelíthető, a táj gyönyörű, a kilátás odafentről fenséges, de elég szerencsétlen áthallásokra adott volna okot, ha egy új szövetséget a szakadék szélén kötnek meg.
Így esett a választásunk a törzsi szálláshely földrajzi középpontjában elhelyezkedő Sólyom-lesre, ami tulajdonképpen csak egy domb, lábánál cserjékkel, odafent nagy, füves réttel. A dombra az ösvény délről indul, kanyargókat követően a keleti oldalon ér fel. Csodálatos látvány tárul az elé, aki pont naplementekor ér a tetejére. (Mondanom sem kell, a rendezvény időpontjának kiválasztása előtt megkérdeztük a sámánt a napnyugta pontos idejéről.)
A meghívók. Kényes ügy. Van, aki az egyszerűt szereti, van, aki a csicsásat. Feltételeztük, hogy a magyar törzsek valamilyen szikár, mégis nagyságot sugárzó ornamentikát, esetleg szarvast, turulmadarat ábrázoló vagy háromhalmos mintát választanak. Furcsa volt, hogy a megrendelő miután először egy nonfiguratív mintát választott, még a kifaragás előtt üzent, hogy csak egy egyszerű, rovásírásos fatáblát küldjünk szét. Még festeni sem kellett.
Dekoráció. A helyszín kiválasztása már eleve sok mindent meghatározott, adta magát a táj. Mi úgy terveztük el, hogy a domb tetejére felérve egy kapuval jelöljük ki, mint egyfajta szentélyt, a rendezvény ünnepélyes helyszínét. A teátrumot – nevezzük így – két oldalsó oldalán földbe szúrt, nemzeti színű lófarkakkal díszített lándzsákkal kerítettük volna el. A családtagoknak, vendégeknek, hogy ragaszkodjunk a szokásokhoz, egyszerű lócákat, fapadokat készítettünk, míg a protokoll vendégeknek kacagányokkal borított fatuskót szántunk. Az ünnepség maga egy pajzsokkal borított emelvényen zajlott volna, aminek közepén egy bronzból készített üstbe fogtuk volna a szerződők vérét.
Napokig vacakoltunk az ültetésrenddel, pedig nem tűnt bonyolultnak. A megrendelő, azaz a törzs vezére, az ünnepélyes eseményben érintett hat vezér, valamint a sámán. A sámán a háttérben állt volna végig, fején az a szarvasagancsos dísz. A megrendelőt nem akartuk leültetni, folyamatosan szerepe lesz, ezért úgy döntöttünk, nem ugráltatjuk a székétől az üstig.
A kemény diót a hat vezér jelentette. Az egyértelmű, hogy az első sorban ülnek, mögöttük kísérőjük, gyerekük, szolgájuk vagy feleségük. De ilyen kevés emberre forgatót nem találhattunk ki, rövid szerepe után mindenkinek ugyanarra a székre kellett leülnie, ahonnan felállt. Ha ábécé sorrendbe ültetjük őket, az bár egyszerű megoldás, de sértődések lehetnek: milyen alapon lép először az emelvényre Előd, miközben rangban bőven Huba, a helyettes vezér mögött van. Maradt a rangsor szerinti rend. De ha először a legmagasabb rangúval kezdünk, a végén a résztvevők fejében az a legalacsonyabb rangú vezér marad meg, aki utoljára ment az elemvényre. Úgy döntöttünk, fordított sorrendben haladunk. Először Ond, aki csak a takarmányozási ügyekért volt felelős, majd Kond, aki az eggyel fontosabb lószerzámozási vezér volt, utána a sámánügyi Előd, őt követte Tas, az íj- és kardfejlesztésért felelős vezér, mellé ültettük Töhötömöt, aki a beszerzési- és fosztogatásügyért volt felelős, végül Huba, a legmagasabb rangú, általános vezérhelyettes.
Egyértelmű, hogy a forgatókönyvnek a lehető legegyszerűbbnek kell lennie. A túl sok felesleges beszédtől, a kardtánctól, az íjhegedű kvartett műsorától, a mondaszavaló kisfiútól csak lankad a nézők figyelme, és ezáltal az ünnepség emelkedett hangulata is elvész.
Rövidre fogtuk. Mindenki a helyén ül, amikor a megrendelő fehér táltoson beléptet az emelvény elé. Három szűz lány segíti le a lóról. Először a sámán megáldja a helyszínt és a résztvevőket, dobolva körbeugrálja ötször az üstöt. Ezután a megrendelő mond rövid és lelkesítő köszöntőt. Sólyomreptetést követően a hat vezér egymás után, az ültetési rendnek megfelelő sorrendben az üsthöz lép, elmondják egyesével az eskü szövegét, a késsel óvatosan megvágják csuklójukon a bőrt, pár csepp vért eresztenek az üstbe, majd a helyükre fáradnak. A végén az emelvényen koccintás.
Egyikőnk sem gondolt arra, hogy valami rosszul sülhet el. Úgy tűnt, mindent tökéletesen előkészítettünk, ezért döbbentett meg, ami történt.
Amikor odaértünk, a megrendelő már az emelvényen állt mellkasán keresztbe font karokkal. A megrendelő felesége, Emese oldalt ült, egyedül, végig lehajtott fejjel. Hiába kértük, ott is maradtak végig, ahogy a vendégek érkeztek. Elsőként Tas jött egy lihegő szolgával a háta mögött. Utána Töhötöm a lányával, majd Kond a feleségével, Ond egyedül, végül Előd szintén a feleségével. Huba késett. Nélküle nem tudtunk kezdeni.
Mindenki idegesen nézelődött körbe, sokan pusmogtak, találgatták, mi fog most történni. Érezni lehetett a levegőben azt, ami a rendezvényszervező legnagyobb ellensége, a feszültséget, hogy valami történni fog. A nap már majdnem lebukott a horizont mögött, amikor nagy dérrel-durral, az oldalán lógó szablyával szó szerint becsörtetett Huba egy fegyveressel a háta mögött, és a legelső székre dobta magát. Elkezdhettük.
A megrendelő nem várta meg, hogy a sámán befejezze a szertartást, a solymászt egy kézmozdulattal elzavarta. Ond, Kond, Előd, Tas és Töhötöm gyorsan elhadarta az esküt, megvágták saját kezüket a késsel, majd helyükre ültek. Ahogy Töhötöm is leült, a csöndben vágni lehetett a levegőt. A megrendelő Hubára szegezte tekintetét, aki idegesen tördelte ujjait. Percek teltek el, mire felpattant és az emelvényre lépett. Mikor a kés után nyúlt, a megrendelő elé állt és saját maga vette kézbe azt.
Emese ekkor pattant fel. Ideges morajlás futott végig a résztvevők között. Terhes volt, gömbölyödő hasát már nem tudta ruháival eltakarni. A megrendelő és Huba is őt nézte. Nem voltak meglepődve.
A megrendelő bal kezével megfogta Huba jobb kezét és csuklójához szorította a kést. Farkasszemet néztek. Idegességemben a forgatókönyvet lapozgattam, amikor Huba elkezdte az esküt.
— A mai naptól fogva téged… — nagyot nyelt mielőtt folytatta volna — vezérnek és parancsolónak választalak, és amerre szerencséd vezet, oda téged követlek.
Alig lehetett hallani a hangját.
— Ameddig életem tart, sőt, utódaim életének fogytáig mindig… — elakadt. Úgy tűnt, nem jut eszébe a folytatás, megköszörülte torkát, többször újrakezdte, de mindig elakadt.
— Utódaim életének fogytáig mindig, — csuklójához szorult a kés — a te ivadékod lesz a vezérem.
Míg Emese a döbbent vendégeket félrelökve szaladt ki, a megrendelő befejezte Huba helyett az eskü szövegét.
— Hogyha a vérszerződést megszegnéd, átok sújtson téged hetedíziglen — mondta, majd mélyen a húsba vágva végighúzta Huba csuklóján a kést.
Akkor ott semmit nem értettem. Néha évek kellenek, hogy megértsük, mi miért történt. Majd évezredek, hogy kimentsük magunkat, hogy lemossuk magunkról a szégyen, hogy megszabaduljunk a felelősségtől, hogy megváltoztassunk dolgokat, hogy máshogy nézzünk az eseményekre, mint ahogy valójában történtek. Hogy a hűtlen feleségből ősanya legyen, a házasságtörőből csak a hét vezér egyike, míg a megrendelőből Álmos, a magyarok ősatyja.
A jó rendezvényszervező mellé kell egy jó egy jó marketinges, vagy egy jó sajtós.
Ha azt gondoljuk, hogy az Internet már nem tartogat titkokat számunkra, érhet még minket pár kellemetlen meglepetés. A kevesebb csalódás érdekében érdemes részt venni Facebook internet-biztonságról szóló képzésén, mely két magyar szervezet, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány és a SKOOL Alapítvány közreműködésével készült. A webinar premierjét a SKOOL Facebook-oldalán lesz 2021. február 9-én, 18 órakor. A videóból többek között megtudhatjuk, hogyan védhetjük meg eredményesen a Facebook-fiókunkat, milyen következményekkel járhat az online zaklatás, és hogy ha szükségét érzzük, hol találhatunk segítséget és támogatást. A rendezvény 13 éven felüli fiataloknak szól.
A 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központ Óbudai séták sorozatában Barabás Évi beszélget a meghívott vendégekkel Óbudai kötődésükről. Az első részben a Hajógyári-szigeté a főszerep. Horváth Péter az Óbudai Múzeum történésze beszél a sziget történetéről, valamint Gáspár Zsófi az Óbudai Kutyás Egyesület elnöke mesél ide kapcsolódó tevékenységéről. És vajon milyen titkokat árul el Makranczi Zalán színművész a szigethez fűződő élményeiről? Minden kiderül a videóból!
Sok minden nehezíti pillanatnyilag az életünk. Hiányoznak megszokott közösségeink, elfoglaltságaink, egy kicsit a szabadságunk. Aggodalom szorongatja a szívünk, szeretteink és a világ sorsa miatt is. A Csillahegyi Közösségi Ház ezért kérte fel Schäffer Erzsébet írónőt, hogy adjon pár szóval, gondolattal egy fogódzót, kis pozitív töltést, addig is, amíg újra találkozhatunk. Schäffer Erzsébet hetente megoszt velünk egy-egy történetet, gondolatot, kapaszkodóul ezekben a válogatottan nehéz időkben. A videók ingyenesen megtekinthetők a Csillaghegyi Közösségi Ház Facebook oldalán, és a honlapukon is február 15-ig.
Az elmúlt évek legsikeresebb zeneszerzőportréi a BMC-ből, élő koncertközvetítésen. A házigazda: Eckhardt Gábor, a programot pedig ezúttal mi állíthatjuk össze! Online felületeiken lehetőséget nyújtanak arra, hogy a közönség tagjai is befolyásolhassák a koncertek műsorát. Minden szavazat számít, a részletek az ÓDZ facebook oldalán! A közvetítést az https://utazenehez.hu/events/best-of-bmc-2021-02-06-190000 oldalon tekinthetjük majd meg..
Szubjektív online tárlatvezetés Szőnyei Tamás zenei-kulturális újságíró, levéltárossal a Beat ünnep | Kőbányai János fotói c. tárlaton
A most bemutatott mintegy 200 fotó Kőbányai szociológiai írásaiban gyakran felbukkanó „beat-ünnep” és „beat-ünnep vége” fogalompárra fókuszál. Megjeleníti a beatnemzedék továbbélését, így a Kőbányai által »magyar Woodstocknak« tartott, május 1-i tabáni koncertek ünnepi jellegét kidomborító, a zene felszabadító hatását olykor eksztázisban megélő sztárokat és rajongóikat, illetve a beat-ünnep végét jelző Beatrice-korszak, a csöves jelenség, valamint a korai punk és alternatív klubkoncertek kiábrándultabb világát. Bár mindkét jelenségnek megvolt a nyugati előzménye, nálunk mégis sajátosan magyar jellegzetességeket öltött, nemcsak külsőségeiben, de abban is, hogy az idősebb generációval szembeni lázadásba a szocialista rendszer ifjúságpolitikájával szembeni elégedetlenség keveredett. Jóllehet az államhatalom részéről nálunk mindig voltak a popzenének támogatott formái, a beat és később a rock- és punkkultúra jó része a tűrt és tiltott kategóriák határmezsgyéjén mozgott. Így volt már az Illés együttes szilenciumra ítélésének idején, és ez a szemlélet lehetetlenítette el a Beatricét, illetve vezetett számos punk- és alternatív koncert (sőt zenekar) betiltásához, egyes előadók bebörtönzéséhez a nyolcvanas években. Kőbányai felvételei ekként a zenetörténeti dokumentáción túl a késő Kádár-korról is látleletet nyújtanak.
Valószínűleg mindenről az a fránya Ó betű tehet. Ó, mint régi, idejétmúlt, ósdi, ódivatú. Sokan szeretnek Óbuda történelmi nevezetességeiről és hangulatáról beszélni, de a valóságban egy kutyasétáltatóként használt római kori Amfiteátrummal, tetszhalott állapotban lévő Krúdy-negyeddel, lezárt és biztonsági őrök által védett, Hajógyári-szigetes Széchenyi-örökséggel szembesülünk. Nonszensz. A római légiók élükön Hadrianussal, Széchenyi és a volt hajógyári munkások, Krúdy, Kassák és kortársaik most biztosan szomorkodnak, legalábbis nem büszkék ránk. Ők szenvedélyesen, nagy lendülettel alkottak, bátrak voltak, mert hajtotta őket a belső meggyőződés, hogy értéket teremtenek, és valami maradandót hoznak létre a jövő számára. Ha ez az unalmas múltba révedés nem változik, ha a hagyományok tisztelete, az értékek őrzése nem találkozik friss, kortárs attitűddel, ötletekkel, koncepciókkal, ha nem hozzuk helyzetbe azokat a szereplőket, akiknek van érzéke, tehetsége, tudása és nem utolsó sorban kitartása ahhoz, hogy új energiákkal töltsék meg a várost, akkor még sok év múlva is kihagyott lehetőségekről, ki nem használt potenciálról beszélhetünk a 3. kerületben. A világ exponenciális gyorsulását, technológiai fejlődését, a globális trendek térnyerését ezzel az új pandémiás bizonytalansággal szó szerint megfertőzve egyszerűen nem lehet tétlenül, magunkba temetkezve nézni, és hosszú távon nem lehet hivatkozási alap a források hiánya sem.
Előre kell nézni, folyamatosan kutatni a lehetőségeket, lendülettel és azzal a hittel jövőképet alkotni, hogy a változás pozitív lesz, és a városlakók érdekeit, élményeit szolgálja.
Itt az idő, hogy városainkat, lakókörnyezetünket szebbé, biztonságosabbá, vibrálóbbá, összességében még vonzóbbá tegyük! Ebből a perspektívából és motivációból született meg az Óbuda Reboot (Óbuda újratöltve) koncepció és ezzel párhuzamosan egy – hazai viszonyok között – teljesen újszerű, hálózati megközelítéssel összerakott városfejlesztési modellünk. Design ügynökségünk ennek keretében egy speciális helyi innovációs ökoszisztéma építésére vállalkozik – olyan szakmai kör közreműködésével, akik az adott lokáció üzleti, kreatív-kulturális, oktatási-tudományos, civil és közigazgatási területének meghatározó képviselői. Az értékteremtésre fókuszálva párbeszédre, közös tervezésre, tudásmegosztásra hívjuk a résztvevőket, egy folyamatosan együttműködő, együtt gondolkodó platformot biztosítva az önkormányzati vezetés számára. A városokat egyfajta 21. századi akcióterületnek tekintjük, ahol a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” mottót alkalmazva már konkrét akcióterveket készítünk, melynek során gyakorlati megoldásokra válthatjuk a legjobb, legéletképesebb koncepciókat. A csapatunk által képviselt design gondolkodás egyik alapvetése, hogy átfogó stratégiai megközelítéssel, megfelelő empátiával, kreativitással a dolgok (szolgáltatások, folyamatok, márkák, vállalati szervezetek, intézmények és akár városok) vonzóbbá tehetők a jelen állapotukhoz képest. Úgy gondoltuk, Óbuda bővelkedik ilyen kihasználatlan potenciált nyújtó kihívásokban, ezért kiváló terepe lesz az újratervezésnek. Egy olyan kreatív folyamatnak, melynek keretében a helyi értékekre építve, friss megközelítéssel, a globális trendek mentén, de lokális megvalósíthatóságban gondolkodva, a felhasználók – kerületi családok, fiatalok és idősek, helyi vállalkozások – igényeire tervezve lehet újragondolni a kerület jövőjét.
És akkor nézzük meg Óbudát közelebbről!
Izgalmas, eklektikus jellegét történelmi hagyományai, épített és természeti környezete mindenképpen felerősíti, a lakosság mintázata kellően diverz. Óbuda olyan zöld vagyonnal rendelkezik, ami világviszonylatban is figyelemreméltó. A Duna, a Hármashatár-hegy, az Óbudai-sziget vagy a Pilis közelsége egyrészt szinte korlátlan rekreációs terepet kínál az itt lakóknak, másrészt a természeti adottságokra alapozva a kerület a klímavédelem, az alternatív energiák, a fenntarthatóság, az e-mobilitás témájához, az ezzel kapcsolatos kísérletekhez, szemléletformáláshoz is ideális közeget biztosít. Ez utóbbi persze már egy sokkal komolyabb green city koncepciót is megérdemelne, ami Óbuda identitásában is markánsan megjelenhetne, sőt a városrészt a fentiekben nemzetközi színtéren is “versenyképessé” tehetné. Egy a környezetével szimbiózisban működő urbánus közeg (épületek, közlekedés, közművek, emberek) alapvető elvárás egy intelligens város számára, a kerületben ezt számos innovatív megoldás erősíthetné, mint a sétálható, zöld terek, az okos vízgyűjtő megoldások, a városi farmok vagy a zöld energiát használó, önfenntartó ún. ‘zero net carbon’ épületek. Remek példa a zöld energiák promótálására a Google Project Sunroof elnevezésű programja, amely Google Earth lokáció alapján a napelemes háztető energiaköltség megtakarítását segít megbecsülni a háztartásoknak. Az utóbbi években terjedő, már lokális zöld energia termelést preferáló, energia ellátásra és tárolásra képes ún. városi microgrid rendszerek is ezt a globális zöld tendenciát erősítik. Óbuda kulturális tekintetben is kiemelkedő értékekkel, infrasrtuktúrával rendelkezik. Csak saját becslés alapján merem mondani, de a Városligeti múzeum beruházások után is valószínűleg a 3. kerületben található a legtöbb múzeum Budapesten, ennek ellenére nincs meg az a különleges vibe, múzeum-negyed érzés, ami a helyieknek és az ide látogatóknak is az egyik komoly vonzerőt jelenthetné, a kerület identitását erősíthetné. A Kiscelli Múzeum rendkívüli adottságaival sokkal több látogatót érdemelne, a bejáratát benzingőzös BKV buszokkal betakaró Vasarely Múzeum és a külön is jobb sorsra érdemes Zichy-Kastélyban elbújtatott Kassák Múzeum sem könnyíti meg a közönség és a művészet önfeledt egymásra találását.
Az idei nyáron elindult, reményeim szerint sorozatként folytatódó Óbudai Kult. Éj már a helyi összefogás pozitív jeleit mutatja, és éppen egy múzeumok között cirkuláló sokaságot, városi fesztiválhangulatot vízionálva próbál új kulturális kezdeményezésként élményeket biztosítani.
Mindenképpen szükség lesz a megváltozott viszonyokra alkalmazott, új kulturális stratégiára, új lehetőségek feltárására. A post-COVID éra prognosztizálható változásaira érdemes már most felkészülni, a városi közterek és a kultúra új viszonyrendszerét, az előadó-közönség-befogadás-élmény kontextust újragondolni. A klasszikus zárt kulturális terek – színház, mozi, koncertterem – helyett egy jó ideig még az utcák, terek, udvarok nyújthatnak biztonságosabb, szabadtéri helyszínt a kulturális élményeinkhez. A hálózati megközelítés kulturális területen is pozitív változásokat, újszerű megoldásokat hozhat. Támogatja a kollaborációkban való gondolkodást, a művészekkel, kulturális menedzserekkel, hagyományos intézményrendszer közreműködésével zajló közös programtervezést, akár a több kerületen átívelő, budai-turné jellegű szomszédsági együttműködéseket. A budai oldalon az újbudai Bartók Béla Boulevard és a frissen életre hívott, 2. kerületi Margit-negyed koncepció is követendő példaként szolgálhat. Közösség A kultúra kétségtelen szemlélet- és közösségformáló szerepén túl érdemes külön is foglalkozni a városi közösségek témakörével. Közösségépítés akkor működik, ha megteremtjük az ehhez megfelelő közeget, mindenekelőtt a spontán találkozás lehetőségét és a szociális érintkezés különféle tereit. Talán a legnagyobb lokális kihívást jelenti ezen a területen, hogy hiányzik Óbuda “nappalija”, ahová a kerület lakói, fiatalok, idősek kimozdulhatnak, sétálhatnak, összefuthatnak, beszélgethetnek egymással. Itt egyedül a Római-part tölti be ma ezt a funkciót, élén az ikonikus Fellinivel, pedig a karakteres Amfiteátrum, a zöld Hajógyári-sziget és a múzeumokkal teli Fő tér és környéke is aspirálhatna erre a szerepre. Ehhez persze megint szükség van bátor és progresszív döntésekre, mert a nyugodt, biztonságos kikapcsolódáshoz, korzózáshoz/krúzoláshoz be kell lassítani a tereket, ki kell jelölni értelmezhető méretű sétálható övezeteket, ahol az autók helyett a gyalogosok, bringások, babakocsival, kerekesszékkel közlekedők élveznek előnyt.
Ezzel együtt nemcsak beszélni kell róla, hanem végre valahára meg kell teremteni az óbudai dunai partszakaszokhoz is a hozzáférhetőséget. Ennek megvalósítására számos tehetséges, felkészült építész csapat áll rendelkezésre, akik csak a megfelelő felhívásra várnak, hogy megmutathassák kreativitásukat.
Mi, városlakók pedig a jövőben a legfőbb haszonélvezői lehetünk a Duna-parti tereknek, építményeknek. A nagy forgalmat bonyolító Szentlélek tér és környéke jól példázza azt, hogy egy múzeumokkal körbevett, gimnáziumi szomszédsággal, dunai panorámával kecsegtető, óbudai találkozóhely szerepre hivatott – egyébként már csak a neve miatt is többet érdemlő – köztér hogyan maradhat mégis évtizedeken át egy zaklatott, stresszes, lesajnált közlekedési csomópont. Ha már közösségépítésről gondolkodunk, akkor komoly bázist jelenthet a kerületi lakótelepek, paneltömbök szociális hálózata. Jómagam is lakótelepen nőttem fel, tudom, mit jelent bandázni, sportolni, játszani a haverokkal, felcsengetni hozzájuk, összejárni a szomszédokkal. Az már társadalomtudományi kérdéskör, hogy a szabadidős szokásaink, a viselkedésünk megváltozása, a virtuális világ csábítása napjainkban hogyan befolyásolja a szociális kapcsolódásainkat. Ennek megfejtéséhez, a városi közösségek spontán vagy programozott kialakításához mindenképpen hosszú távú perspektívában és bátor kísérletezésben érdemes gondolkodni, lehetőleg a viselkedéstudományban, környezetpszichológiában, design antropológiában jártas szakemberekkel. A zöld környezet és a közösség metszéspontjában pedig ott van egy újabb komoly óbudai kincs, a Hajógyári-sziget. Személy szerint komoly kihívásnak érzem, hogy van egy hatalmas, 108 hektáros szigetünk, ami egy hétig a világ egyik legmenőbb fesztiváljának ad otthont, de a hétköznapokban csupán egy hatalmas kutyasétáltató területként működik. Igen, vállalom a sarkítást, de meg vagyok győződve, hogy érzékeny tervezéssel, a zöld környezet tiszteletben tartásával, annak megőrzésével egy igazi befogadó, rekreációs és kulturális szempontból is több funkciós, multigenerációs közösségi térként is működhetne a Hajógyári egész évben. Ilyen stratégiai megközelítéssel, vonzó szolgáltatási és program mix kialakításával, ehhez kapcsolódó profi kommunikációval teremthető meg az óbudai vonzerő a helyi lakosság és az idelátogatók számára egyaránt. Üzleti környezet A környezeti és társadalmi jellegű adottságok mellett egy városrész működésében üzleti vonzereje is meghatározó, főként olyan helyzetben, amikor a plusz erőforrások bevonása, akár humán, akár anyagi értelemben is létfontosságúvá vált. Nyilván nem kell minden kerületbe Váci úti irodafolyosó, de a gazdasági potenciál, a jövőbeni ingatlanfejlesztések tudatosabb, urbanisztikai szintű tervezése miatt is érdemes feltárni és elemezni a jelenlegi helyzetet. A különböző kerületi lokációkhoz kapcsolódóan jól azonosíthatóan megmutatkozik Óbuda üzleti karakterisztikája: a Graphisoft Park technológiai, a Kunigunda út környékén lévő ipari-kereskedelmi vállalatok, a Goldberger és a Harisnyagyár kreatív, a Montevideo utca média cégek bázisaként szolgál.
A belvároshoz és a főváros északi kivezető kijáratához is közeli elhelyezkedés mind közlekedésileg, mind forgalomban ideális lokációt biztosít sokféle típusú üzleti tevékenységnek, vállalati székhelyeknek.
Ez az üzleti érték stratégiai tervezést igényel: az óbudai ‘üzleti térkép’ tudatos vizualizálása, márkaépítése, a vállalatok, vállalkozások helyi innovációs ökoszisztémába való integrálása, a kapcsolat folyamatos gondozása, fenntartása, a cégek munkavállalóinak fogyasztóként való azonosítása és nem utolsó sorban az üzleti szereplők tevékenységének, izgalmas munkáinak kommunikálása a kerület versenyképességében, az üzleti potenciál kihasználásában komoly eredményeket hozhat. Kreatív tengely Véleményem szerint Óbuda régi adóssága, hogy nemzetközi mintára revitalizálja a régi gyárépületeket és környéküket a Duna menti partszakaszokon. Némi képzelőerővel szépen kirajzolódik a Goldberger – Zichy kastély – Hajógyár – Harisnyagyár – Graphisoft park tengely, ennek mentén egy európai léptékben is figyelemreméltó kreatív-kulturális negyed képe, ahol az indusztrális hagyományokat kiemelő, de modern atmoszférában kreatív, innovatív vállalkozások, gasztronómiai, kulturális-művészeti helyszínek és szereplők működnek megteremtve a környék izgalmas, nyüzsgő karakterét. Helyi tudásgazdaság Az üzleti területek beazonosítása és fejlesztése mellett a helyi innovációs ökoszisztéma fontos feladata az oktatási, elsősorban a felsőoktatási intézmények bekapcsolása a városfejlesztésbe, a velük való folyamatos, stratégiai alapokon nyugvó együttműködés, és a piacképes ötletek támogatása. A kerületben alapították az első egyetemet a főváros területén, ma is található itt 3 egyetem (Óbudai Egyetem, Milton Friedman, IBS), ennek ellenére nem érezhető az egyetemvárosi, campus jelleg. A kerületnek egyértelműen az egyetemi tanszékek, kutatási laborok terepasztalaként kellene funkcionálnia, függetlenül attól, hogy állami vagy magán fenntartású intézményről van szó. Az egyetem-lakosság-vállalatok közti tudástranszfer megteremtése a városok számára komoly lehetőségeket, helyzeteket kínálhat, ennek katalizálásában az önkormányzatok is hangsúlyos szerepet vállalhatnak. Ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy városaink szebbek, élhetőbbek legyenek, akkor már nem az önmagáért való technológiai, hanem sokkal inkább a humán innováció, a városlakók jólléte kerül fókuszba a tervezésnél. Akkor ebben a felgyorsult világban már biztosan nem több száz oldalas településfejlesztési stratégiák jelentik majd a sorvezetőt. Sokkal fontosabb lesz az attitűd, a megközelítés, mely a tervezési folyamatban résztvevőket, tervezőket, döntéshozókat mozgatja. A fejlesztés tárgya mellett nagy hangsúlyt kap majd a jövőben a ‘hogyan’ és ‘miért’ fejlesztünk kérdésköre. A lakosság, de hitem szerint még inkább egy lokálpatrióta szereplőkből és szakértőkből álló szakmai közösség bevonása a közös tervezésbe, komplex kihívások esetén többféle terület szakértőinek interdiszciplináris együttműködése hatékonyabb, izgalmasabb folyamatokat és a megvalósítást tekintve is látványosabb eredményeket hozhat. Az „out of the box” gondolkodás, a városi helyszínek és környezetük közösségi használatát támogató komplex élménytervezés vagy a több dimenziós környezeti, gazdasági és társadalmi kihívásokra épülő innovációs folyamatok szakítanak a hagyományos, szektorok szerinti fejlesztéssel, és megteremtik a térben és időben is skálázható innováció lehetőségét. Végeredményben pedig sokkal alkalmazkodóbb, jövőálló megoldásokkal „felszerelt” városaink lesznek, bennük boldogabb lakókkal. Óbuda, Te is hagyd magad újratölteni!
A szőlőtermesztési ágazatban egy-egy ültetvény igen hosszú életű, ezért kiemelten fontos a megfelelő talajápolás, a művelés fenntarthatósága. Történelmileg a szőlőművelés főként az eróziónak ellenálló, teraszos művelési rendszerben, kézi, illetve állati erővel történt. Ez a művelési mód évszázadokig fenntartható volt.
A ma elterjedt hegy-völgy irányú sorvezetés a XX. században alakult ki, ahogy a szőlőtermesztést is elérte a mezőgazdasági termelés modernizációja.
Az így kialakított ültetvény sokkal könnyebben volt gépesíthető, így a kézi munka igénye is csökkent. Azonban az évtizedek óta alkalmazott intenzív szőlőművelés hosszú távon károsítja az ültetvény talaját, és jelentős környezeti terhelést róhat a szomszédos területekre is.
A gyakori gépi taposás a talaj leromlását okozza. Ez elsősorban a talaj összetömörödését, levegőtlenné válását jelenti, ami hátrányosan érinti a talaj élővilágát, s így lassabban mennek végbe a lebontó és tápanyagfeltáró folyamatok. Továbbá az ilyen talajba a csapadék is nehezebben szívódik le a mélyebb rétegekbe.
Fokozza a problémát az éghajlat változása. Már saját bőrünkön is egyre gyakrabban érezzük, hogy megszaporodtak a hosszú, száraz időszakok, amiket sokszor igen heves esőzések követnek. Ezek szintén jelentős károkat okozhatnak, főleg abban az esetben, ha a meredek lejtőjű ültetvények talaját teljesen fedetlenül hagyjuk. Így a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű csapadék akadálytalanul folyik le és a talajt is viszi magával.
Talajlemosódás a sorközökben
Az iparszerű ültetvényekben egyes növényvédelmi problémák is hangsúlyosabbá válhatnak. A teljesen „tisztán tartott”, gyommentes ültetvényekben – a természetes ellenségek (pl. katicák, ragadozó atkák, ragadozó pókok) hiánya miatt – a kártevő rovarok könnyebben elszaporodhatnak, és csak fokozott kémiai rovarölőszer használattal szoríthatók vissza. Az ökológiai gazdálkodás során – ahol az ilyen készítmények használata kizárt –, még inkább hangsúlyos szerepet kap a hasznos élő szervezeteknek helyet adó, változatos életteret biztosító környezet kialakítása. A tudatosabb házi kerti, hobbi termelők szőlőművelési gyakorlatában is megfigyelhető a szemléletváltás, miszerint a talajt nem pusztán termesztő közegnek kell tekinteni, hanem a természet élettel teli részének, amelynek megóvása, diverzitásának, sokrétű élővilágának fenntartása a kertészeti kultúrák művelése mellett is lehetséges, sőt, szükséges.
A leggyakrabban alkalmazott talajművelési módszer egészen a közelmúltig a mechanikai talajművelés volt, azaz a talajfelszín felszántásával, kézi kapálásával „csupaszon”, „feketén” tartották a talajfelszínt. A talajművelés egy másik elterjedt módja, hogy a spontán gyomflórát meghagyják a sorközökben, és szükség szerint kaszálással, mulcsozással tartják azt karban. Előbbinek a hosszabb távon jelentkező problémái, utóbbinak az esetlegessége okozza a vesztét, kezdenek kimenni a divatból.
A spontán gyomflóra fejlődése sokszor nem megfelelő.
Ezeken kívül vannak alternatív talajápolási módok is. Az egyik ilyen, ha növényi mulccsal takarják a sorközök talaját. A kihelyezett holt növényi anyag, vagyis mulcs, igen hatékonyan óvja a talajt a kiszáradástól, a legtöbb gyomot visszaszorítja, valamint az erózió fékezésében is hatékony. Ami miatt mégsem széles körben elterjedt az alkalmazása, az az, hogy már kisebb ültetvényekre is igen költséges a beszerzése és kijuttatása. Ezen felül meredek lejtőkön időnként megnehezíti a munkagépek, vagy akár az emberek közlekedését, mivel nedvesen csúszóssá válik. Azzal is számolnunk kell, hogy néhány év után, a nagy mennyiségben kijuttatott nyers, szerves anyag kedvezőtlen irányba tolja el a talaj szén-nitrogén arányát, ami tápanyag-hiányt idézhet elő.
Egyre gyakrabban igyekeznek a termelők a sorközök növényzetét tudatosan a szőlőművelés számára kedvező irányba elmozdítani.
Ezt elsősorban a sorközökbe történő vetéssel érik el. Vethetnek például időszakos növénytakarót. Ez általában valamilyen gabonaféle, amit gyakran kiegészítenek valamilyen egyéves pillangós növénnyel (pl. vetési bükköny). Az ilyen sorköztakarást az év első felében hagyják meg, majd nyáron, amikor vízfelvétele már visszafogná a szőlőt, levágják mulcsnak. A módszer hátulütője, hogy minden évben újra kell vetni, ami továbbra is rendszeres talajbolygatással jár, továbbá természetvédelmi és esztétikai értéke sem kiemelkedő.
Az időszakos sorköztakarás mellett egyre gyakrabban találkozhatunk állandó vagy évelő sorköztakaró növényzettel, mint alternatív talajápolási megoldással. A leggyakrabban ez valamilyen fűmag, vagy fűmag-keverék vetését jelenti. Az így kapott sorköztakaró növényzet megfelelően védi az ültetvény talaját és gépekkel jól közlekedhető, azonban egy ilyen összefüggő gyeptakaró sűrű, egynemű gyökérzetet fejleszt, ami kevéssé engedi le a vizet, illetve kaszálás után párologtatása is nagyban megnő, amivel a kelleténél nagyobb vízkonkurenciát okoz a szőlőnek. Esztétikai és természetvédelmi oldalról tekintve pedig egy golfpályaszerű, egynemű pázsit szintén nem jelent különösebb előrelépést az élőhelyek kialakításában és a biodiverzitás megőrzésében.
Az utóbbi években ezért egyre többször vetnek a sorközökbe sokfajos keverékeket. Ezen keverékeknek számos előnyét tapasztalták már a szőlészeti gyakorlatban. Mindamellett, hogy a már korábban említett problémákra megoldást jelent, az ültetvények biodiverzitását is nagyban növelhetjük velük. Az ilyen keverékek jó esetben évelő fajok magjait is tartalmazzák, melynek köszönhetően a vetést, és így a talaj bolygatását nem kell rendszeresen, minden évben megismételni, így létrejöhet egy, az eddig említetteknél stabilabb élőhely, ami számos fajnak adhat otthont. Köztük olyanoknak is, melyek termesztési szempontból is hasznosak, mert a szőlő kártevőinek potenciális ragadozói. Azonban kiemelt figyelmet kell szentelni a vetni kívánt keverék összetételére: fontos, hogy lehetőleg alacsony növésű, eltérő gyökeresedési profilú növényfajokat keverjünk össze, melyek kevéssé versengenek a szőlővel az erőforrásokért.
A várható igen kedvező hatásai miatt tűzte ki célul az óbudai központtal működő Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet 2012-ben, hogy a hazai adottságoknak megfelelő, honos fajokból álló sokfajos magkeverékek vizsgálatába és fejlesztésébe kezd. A vizsgálat során három magkeverék megtelepedését, gyomelnyomó képességét és a szőlőre gyakorolt hatását vizsgáltuk, összevetve őket az üzemek általános sorközápolási technológiáival.
A kísérlet kezdetben a tokaji és a szekszárdi borvidékeken indult, de azóta további öt borvidéken kapcsolódtak be termelők a kutatásba.
A három magkeverékben elvetett, mintegy 22 fajból bár mind megtelepedett, de sok közülük túl hamar kikopott, vagy csak nagyon szórványosan jelent meg, esetleg csak néhány helyszínen mutatott jó eredményt. Viszont voltak fajok, melyek minden vetett parcellában megtalálhatóak voltak, és megbízhatóan borították a talajt. A több mint hat éves vizsgálat tapasztalatai alapján állítottuk össze a hat általánosan bevált növényfajból álló, ÖMKi Élő Sorköz névre keresztelt, optimalizált magkeveréket, ami azóta kereskedelmi forgalomban is kapható. A fajgazdag magkeverékek helyes alkalmazásáról pedig gyakorlati útmutatót jelentettünk meg.
Virágban gazdag sorköztakaró növényzet az első szőlősorköz takarásos kutatásban.
Az eddigi eredményekre alapozva idén júliusban egy új, nemzetközi szőlősorköz takarónövényzet hatásait vizsgáló kutatás indult, amelyben az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet is partnerként vesz részt. A LIFE VineAdapt projektben nyolc kutatói és ágazati partner vesz részt Ausztriából, Franciaországból, Németországból és Magyarországról, a kísérletek helyszínét pedig összesen mintegy 50 szőlészet biztosítja, összesen mintegy 50 hektárnyi területen. A projekt egyik legfőbb célja az, hogy az adott térségben honos fajokkal növeljük az ültetvények biodiverzitását, hogy ezáltal minél több olyan ökoszisztéma szolgáltatást hozzunk vissza a szőlőültetvényekbe, amelyektől azok művelése fenntarthatóbbá válik, és jobban ellenállhat az éghajlatváltozás okozta nehézségeknek.
Ezen hatások monitorozására több vizsgálatot is végzünk az ültetvényeken, amelyek közül kiemelten fontos a talajban zajló lebontó folyamatok monitorozása.
Ehhez egy egyszerű, ámde nemzetközi szinten kipróbált módszert fogunk alkalmazni, aminek teafilter index („tea bag módszer”) a neve. A vizsgálat során kétféle teafiltert fogunk elásni az ültetvényeken és az azokban található tealevelek tömegét 3 hónap elteltével visszamérve képet kaphatunk arról, hogy mennyire hatékonyak a lebontó folyamatok az egyes kezeléstípusokban. Arra számítunk, hogy a vetett parcellákban sokkal aktívabbak lesznek a lebontó folyamatok, ami fontos a humuszképződés és az ültetvény tápanyagkörforgása szempontjából.
Ezen felül fontosnak tartjuk, hogy pontos adatokat nyerjünk arról, hogyan hat a takarónövényzet magára a szőlőre. Ezért a projekt során végig figyelemmel fogjuk kísérni a termés mennyiségének és minőségének változását a különböző kezelésekben. Sokszor éppen a termés mennyiségének csökkenésétől, minőségének romlásától, vagy a szőlő egészségi állapotának romlásától való félelem tartja vissza a szőlőtermesztőket a takarónövényzet telepítésétől. Fontosnak tartjuk ebben a vizsgálatban is számszerűsíteni és tisztázni, hogy pontosan milyen változásokra számíthatnak a hazai termelők.
A projekt során számos csatornán adunk hírt vizsgálatainkról, eredményeinkről, hogy felhívjuk a figyelmet a klímaváltozás-tűrő és faji sokféleséget támogató módszerek alkalmazásának előnyeire a hazai szőlészetekben. Sőt, mivel a vázolt vizsgálatokat párhuzamosan négy országban is el fogják végezni egyszerre, a projekt eredményei nem csak Magyarországon, de Európa-szerte is érdeklődésre tarthatnak számot.
A LIFE VineAdapt (LIFE19 CCA/DE/001224) projekt az Európai Unió LIFE programján belül a LIFE Éghajlat-politika alprogram támogatásával valósul meg.
A városok több száz, vagy akár ezer éves távlatokban fejlődtek ki, és így a legnagyobb természetességgel viselik több korszak lenyomatait is magukon. Ezzel szemben a városléptékű lakótelepi negyedek 10-20 év alatt jöttek létre, vagyis várostörténeti időben mérve egy szempillantás alatt. A lakótelepek az építészet kimerevített pillanatai, amelyek nem nőttek mint a városok, hanem rögtön abban a formában lettek, mint amilyenben ma is ismerjük őket. A sok évszázados alakulásnak a hiányát pedig sokan élhetetlenséggel, ridegséggel azonosítják. Ezt pedig csak tetézi, hogy míg a budapesti eklektikus városmag épületeinek tégláit emberek két kezükkel helyezték egymásra, addig egy lakótelepi ház építőelemei a házgyárban készültek. A panelház inkább tűnik terméknek, mint háznak – és az is. Ennek köszönhetően pedig kitett mindannak, ami a sorozatgyártott termék esetében természetes, hogy felületének megmunkálása repetitív, és ami talán fontosabb, hogy képes kimenni a divatból.
Ennek is köszönhető, hogy az uniós csatlakozásunkat követő köztérmegújításokra fordított összegek jelentős része nem a funkcionális köztéri elemeket nélkülöző lakótelepek megújítására ment el, hanem a belvárosok díszkövezésére.
Egyszerűen senki nem gondolta, hogy a lakótelep is város, és hogy a pezsgő városi élethez való viszonya nem csak a belvároshoz kötődik.
A panelházakat vertikális alvóvárosokként értelmezte idehaza szinte mindenki. És bár ez az értelmezés leíró szempontból igaz volt, hiszen a lakótelepek köztereinek fejlettsége jelentősen elmarad történeti városnegyedek köztereinek fejlettségétől, de annak köszönhetően, hogy pusztán technológiai kérdésként tekintettünk a lakótelepekre, azok fejlesztése kimerült hőszigetelésükben. Ez kétségtelenül javította a lakótelepi élet megfizethetőségét és komfortját, de ezzel párhuzamosan városi mivolta nem fejlődött ezeknek a negyedeknek.
A 2019-es Veszprémi Design Héten létrejött köztéri kiállítás keretében mi, a Paradigma Ariadné építészeti stúdió tagjai Veszprém Európa Kulturális Fővárosa csapatával közösen arra tettünk kísérletet, hogy kis léptékű építészeti installációk segítségével látványos választ adjunk az évtizedek óta fennálló hiányra, és városi köztérként kezeljük a veszprémi Haszkovó lakótelep házai között lévő űrt. Olyan európai köztérként, amely elemeiben, formáiban is megidézi a városok sokezer éves történetét. A létrejött installatív köztéri bútorok célja így kettős volt. Magukban álló elemként gazdagítaniuk kellett a közterületeket, nem csak funkcionális, de kulturális értelemben is, és mindeközben lehetőséget kellett adniuk a használóknak arra, hogy elmélyüljenek az installációk által felvetett problémában.
Irodánk alapvetése, hogy a leghétköznapibb problémákkal szembenéző közösségek is megérdemlik, hogy a nemzetközi építészet élvonalában megszülető gondolatok mentén létrejött környezetben élhessenek.
Természetesen azok számára, akik lakhatási problémákkal néznek szembe, a legfontosabb annak a bizonyos négy falnak és tetőnek a biztosítása, amely a szükséges komfortot megteremti számukra. A lakótelepek polgárait azonban már más érdekli. A lakótelepek lakásai biztosítják azokat az alapvető funkciókat, amelyek után már felmerülhet a kérdés: mi mindenre képes még az építészet?
Négy nemzetközileg elismert, feltörekvő építészirodát kértünk fel arra, hogy velünk együtt tervezzenek olyan pop-up beavatkozásokat Veszprém 20.000 lakost számláló Haszkovó-lakótelepére, amelyek valamilyen módon reflektálnak a városnegyed hiányosságaira. Az öt installációt pedig a mai napig meghallgatható audioguide kapcsolta össze, hogy a lakótelep lakói, vagy akár a helyszínre látogatók számára a hanganyag segítségével táruljon fel a lakótelep építészetének háború utáni története.
Építészirodák ilyen típusú Veszprémbe invitálása nem volt előzmény nélküli, a 2018-as Veszprém Design Hét keretében a húsz éve üresen álló Iparostanoda épületét gondolta újra 12 fiatal építésziroda, hogy ott az épület 12 falát feldíszítve értelmezzék az építészeti ornamentika elmúlt 100 évének történetét. Akkor Medgyaszay István, és a magyar építészet innovatív díszítő építészének tevékenysége adta meg a kiállítás elméleti keretét.
2019-ben ezt a szerepet Aldo Rossi olasz építész töltötte be. Az ő 1966-ban megjelent könyve, A város építészete a modernizmus hosszú kifutása után elsők között hozta be újra az építészeti közbeszédbe a történelmi idő és a közösségi emlékezet problémáit a város identitásának meghatározásában. Rossi műve a várost az akkori technokrata megközelítéssel szemben szigorúan építészeti szempontból közelítette meg, amelynek egyik, ha nem a legfontosabb tulajdonsága, hogy egy közösség alkotása, amely így egy folyamatosan alakuló egyetemes műtárgy. De Rossi értelmezésében ez egyben vissza is hat, és ez a több száz év alatt létrejött különleges közösségi alkotás végül formálja a benne lévő társadalmat is.
Ebből pedig az következik, hogy ha a lakótelep város akar lenni: változnia kell. Nem azért, mert jelen állapota rossz, és így megváltoztatandó, hanem azért mert a változás maga a város.
A létrejött kiállítás nem volt akkora léptékű, hogy az Aldo Rossi által megfogalmazott nagyravágyó ívet reprodukálhassa, de arra tökéletes volt, hogy megidézze azt. A felkért építészirodák a brit Edward Crooks Studio, a spanyol MAIO, az olasz Supervoid és a görög Point Supreme mind Aldo Rossi emlékezettel és várossal kapcsolatos felvetéseire reagáltak. A létrejött bútorok így olyan formákat vettek fel, amelyek egyfelől éles ellentétben állnak a lakótelep monoton építészeti képével, másfelől narratív esztétikai minőségeik lehetőséget teremtenek arra, hogy szájhagyományban létező történetek elindítói vagy éppen befogadói legyenek. Túl azon az egyszerű tényen, hogy le lehetett rájuk ülni, fel lehetett rájuk mászni, így funkcionálisan tökéletes mászókaként vagy találkozóhelyként szolgáltak.
A Point Supreme görög építésziroda a lakótelepek egyik jellemző hiányosságra, az emberi ábrázolás hiányára reflektált emberi arcot formázó szoba méretű installációjával. A történeti városok szerves része az emberi test és arc ábrázolás. Budapest eklektikus belvárosában nem lehet megszámolni, hogy egy-egy homlokzat hány emberi test ábrázolással díszített. Ehhez képest a lakótelepek teljesen nélkülöznek bármilyen antropozóf formai elemet
A Spanyol MAIO a víz jelentőségét emelte ki, mint a városokon belüli, erős, identitásformáló karaktert, és egy medencét formázó bútort tervezett. Gesztusukkal egy olyan karaktert idéztek meg, amelyet egyébként a kezdeti lakótelep építészet is alkalmazott, elég csak az Óbudai Lakótelep Holdudvar parkjában eredetileg helyet kapó medencékre gondolni.
Edward Crooks brit építész meglátása szerint az építészeti tagoltság és részletezettség az, amely hiányzik egy lakótelepről. Nézete szerint a történeti városok óratornyai, különösen azok csúcsai markánsan reprezentatív elemei a tagoltságnak, így ő egy földre helyezett óratornyot tervezett, hogy az a maga abszurditásában töltse be részletgazdagító szerepét.
Az olasz Supervoid iroda arra fektette a hangsúlyt, hogy bemutassa: a lakótelepek szélsőségessége, monotonitása ellenére a modern építészetnek igenis vannak kvalitásai, ezért egyik kedvenc modern épületük egy formailag gazdag részletét idézték meg 1:1-es léptékben. Meglátásuk szerint egy íves lépcső vagy akár egy formált pillér igenis része a modern építészetnek, a modern is alkalmas ingerszegény környezetek gazdagítsására.
Mi, a Paradigma Ariadné építészei pedig a „múlt” jelentőségét vizsgáltuk, és a romok esztétikáját megidéző installációt terveztünk, felvetve azt a kérdést, hogy a romnak mely tulajdonsága az, amely miatt romnak fogadunk el egy építészeti alkotást.
Az apropót a 19. században népszerű műromok adták, amelyek anyagukban és esztétikájukban is megidézik a romokat, éppen csak nem régiek. Van-e ezen az úton tovább? Lehet-e a rom annyira mű, hogy már műanyag?
A öt darab 2x2x3 méteres bútorból álló sorozat a kiállítás végeztével a Haszkovó lakótelep részévé vált. Bár megjelenésük időszakos és könnyed, de időtálló burkolatuk néhány évig ellenáll a használatból fakadó kitettségnek és eróziónak. Örökkévaló réteget nem adtak hozzá a Haszkovó lakótelephez, de alapjául szolgálhatnak egy lehetséges jövőbeli átalakulásnak, amely hosszú évtizedekre gazdagítaná a lakótelep köztereit és építészetét. Az installáció célja ugyanis az is volt, hogy vizsgálja, miként reagál a lakótelep közönsége a legkülönfélébb elemekre a lakótelep különböző helyein, mielőtt komolyabb átalakítások vennék kezdetüket. A megvalósult kiállítás így részben a participatív tervezési folyamatok elemeként is szolgált, ahol a közösségi részvétel nem a tervezőasztalnál történt, hanem élőben a közterületen, és a bevont közösség az ideiglenes bútorok használatával vagy ignorálásával tudott alakítani a jövőképen.
Amikor a Lumière-testvérek először bemutatták első filmjeiket, a közönség vásári bohózatként nézte a jeleneteket, és a korai mozgókép legendássá vált történeteket szült. Ezek közül egyet szinte biztos, hogy mindenki ismer: a nézők ijedten felugrottak, egyesek ki is szaladtak a vetítésről, mikor a vonat beérkezik az állomásra. Ez a képsorozat a filmtörténet kezdeteként beleégett a kulturális emlékezetünk retinájába. Azonban sokan úgy képzelik a jelenet vetítését, hogy néma csendben zajlott, holott tudjuk, a testvérpár egy zongoristát szerződtetett az 1895. december 28-ra, a párizsi Grand Caféban megrendezett első vetítésre. A film születése pillanatában frigyre lépett a zenével, és ez a művészi házasság ígéretes hosszúságú, kis híján 130 éves, csak a költészet és zene frigye veheti fel vele a versenyt, igaz ők már matuzsálemi korban járnak, többezer éve házasok.
A zene azonnali megjelenése a filmvetítéseken felveti a kérdést, hogy mi lehetett a mozgatórugó? Lumière-ék netán zenerajongók voltak? Vagy egy kávéházban mégiscsak kellett zenével is szolgálni? Sőt, még az az ötlet is felmerült, hogy a filmvetítő gépezet hangját kellett elnyomni valamivel, erre a legkellemesebb megoldás a zene lehetett. Valami olyan elementáris igény megjelenéséről lehet itt szó, amely annyira kézenfekvő, hogy még az okokat is nehéz lenne összeszedni. Olyan ez, mint amikor a költészet megszólalásra vár: egy versnek el kell hangoznia, fel kell zengenie. Még a 19. században is divatban volt a hangos olvasás, melyről több mint száz év alatt teljesen leszoktunk, de érdemes kipróbálni! Ennek a párhuzamnak viszont látszólag ellentmond, hogy a festészet nem ragadta magához a zenét. Festményeket csendben nézünk a múzeumokban és monitorjainkon, csendben lapozzuk a képzőművészeti albumokat. De ez csak a látszat. Ugyanis már a reneszánszban a színházról mint mozgó festészetről beszéltek. A díszlet, a szcenika festészeti műfaj volt, amelybe mértani pontossággal bele kellett állítani a beszélő és mozgó embert: a színészt. Nem is váratott magára sokáig az opera megszületése, költészet, festészet és zene egybeforrása.
Valami különös hasonlóság fedezhető fel a film és zene összekapcsolódásában is. A zenének soha nem volt egyszerű, semleges, háttérzene szerepe a film történetében. Ugyan semmit nem tudunk Lumière-ék zongoristájáról, szegénynek a neve sem maradt fent, de annyit minden bizonnyal feltételezhetünk, hogy a zongorista nézte a mozgóképet, és ha mással nem, hangulati aláfestéssel, esetleg drámai kísérettel látta el a filmkockák sorát.
Az alábbi videók természetesen később készült zenével mutatják be az első Lumière-filmeket, és sajnos meglehetősen félrevezetők is, hiszen nem tudjuk rekonstruálni, mit játszhatott a zongorista, de legalább érdemes lett volna a zongorahanggal próbálkozni.
Itt egy majdnem teljes órát kitevő sorozatot látunk, melynek lelkes összeállítója új zenével látta el a felvételeket, mi több, még a közönség általa elképzelt reakcióinak hangjait is belemontírozta a zenei anyagba:
Meglepő, de az első eredeti filmzene egészen korai: 1908-as. André Calmettes egy legendás 16. századi francia történelmi históriát vitt filmre, Guise herceg meggyilkolását. Felkérte Camille Saint-Saëns-t, hogy írja meg a film zenéjét. A komponista elvállalta a feladatot, így ő lett az, aki az első eredeti filmzeneszerzőként vonult be a film történetébe. A korai filmnyelv teátrális stílusáról fentebb írtak itt tökéletesen megfigyelhetők: széles, hősiesen drámai mozdulatok, nagyon erős gesztikuláció és mimika – belecsöppenünk egy 20. századi eleji színpadi előadásba.
A némafilm kísérete továbbra is a zongoristák szereplésére szorítkozott leginkább. Ez volt a lehető legolcsóbb megoldás, csak egy muzsikus kellett hozzá, a kávéházakba, később a vetítőtermekbe elég egyszerű volt egy zongorát felállítani. Így ez a zenei tevékenység lassan egy sajátos szakma lett, amely elsősorban nehéz körülmények között élő muzsikusoknak nyújtott kenyérkeresetet. A zongoristák a legtöbb esetben az első vetítés előtt nem is látták a filmet, így első látásra improvizáltak. Ezekből a rögtönzésekből jöttek létre azok a klisék vagy sablonok, amelyek lehetőséget adtak az adott filmbeli jelenet hangulati, dramaturgiai aláfestésére.
Ennek a különös zenei nyelvnek a mindent tudó nagykönyve lett a cseh származású amerikai zeneszerző, John Paul Zamecnik háromkötetes kottakiadványa, amely minden mai hallgató számára felidézi az igazi, hamisítatlan némafilmzenei stílust. Zamecnik ugyan Amerikában született, de fiatal korában Prágában élt, és az ottani konzervatóriumban Dvořáknál tanult zeneszerzést. Amerikába hazatérve a Pittsburgh-i Szimfonikusoknál hegedűs volt, komponált is, majd bekapcsolódott a filmiparba, és így született meg filmzenei főműve, a Sam Fox Moving Picture Music három kötete. Tematikusan rendezte a zenei anyagokat, például viharjelenet, haláljelenet vagy cowboy-zene és ehhez hasonlók. A kotta maga jórészt az adott filmjelenetek zenei csontvázát adja, egészen egyszerű letétben. Zamecnik műve a mozizongoristák Bibliája lett. A képzettebbek improvizációkkal teletűzdelve játszották, míg a kevésbé felkészültek egyszerűen megtanulták őket mint előadási darabokat, és bármikor előhúzhatták a tarsolyukból a megfelelő zenei betétet.
Zamecnik nem a filmzenei nyelvet teremtette meg, hanem az akkoriban létezett és használt zenei nyelvezetet rendszerezte. Így ez a hallatlanul érdekes gyűjtemény egyúttal betekintést ad a korabeli észak-amerikai szórakoztatózene világába is, például a ragtime-ba. Nem véletlen, hogy Scott Joplin ragtime-darabjai annyira erősen felidézik a mozi hőskorát.
A némafilmzenével foglalkozó mai zeneszerzők is igyekeznek az eltűnt kísérőzenéket pótolni, ehhez nélkülözhetetlen számukra Zamecnik gyűjteménye. Simeon Musgrave amerikai zongorista és zeneszerző például egy korai Chaplin-jelenethez írt teljesen autentikus, remekül működő kísérőzenét.
Apropó, Chaplin! A filmtörténet egyik legnagyobb óriása maga írta filmzenéit. Egyik legemlékezetesebb darabja a Modern idők híres etetőgép-jelenete.
De ez már a történet vége. Az 1936-os Modern idők technikailag már a múlté. A húszas években a hangosfilm elterjedése lehetőséget adott a hangfelvétel és a film összekapcsolására, így temérdek mozizongorista, sőt, az előkelőbb, komoly filmszínházakban működő zenekarok tagjai is más munka után nézhettek. Többen lázadoztak, mint írtam, maga Chaplin sem lelkesedett a hangosfilmért, de saját filmzenei kompozíciói már hangfelvételként a filmszalag mellett futó hangsávban hangoztak fel.
Véget ért egy nagy korszak, amelynek egy nagy, drámai film állít emléket, a 2011-es Némafilmes (The Artist) című mozi. A főhős ünnepelt némafilm-színész, azonban a hangosfilm megjelenésének részben áldozata, részben az alkalmazkodás hiánya miatt maga okozza vesztét. A film egyedülálló érdekessége, hogy feleleveníti a némafilmezés technikáját is, lévén maga is némafilm.
Az 1920-as évek Franciaországában, miközben Európa másik végében már dübörgött a szovjet ideológia, a “hanyatló kapitalizmus burzsoá” (sic!) építészetének forradalmáraként alkotta meg a Mester, Le Corbusier a korszak újító szellemiségéhez nagyon is passzoló “modulor”, azaz az aranymetszést és az emberi arányokat figyelembe vevő “lakógép” elméletét. Alighanem itt lehetett az egyik origó, míg a másik Walter Gropius Németországában, ahol a Bauhaus megalapítója szintén ekkoriban állt elő az előre elkészített panelekre szakosodott házgyár ötletével.Az elméletek születésekor azonban még nem látszódhatott a szomorkás szürkeség, csak a gyorsan felépíthető, monumentális tekintéllyel sorakozó tömbök előnye.
A hűvösen célszerű, tömegtermelésre és tömegigények kielégítésére egyaránt alkalmas építészeti tézis korántsem volt légből kapott elgondolás, és még a Nagy Háború utáni nagy világrendváltozásra áhítozó korhangulat új ember ideájához is passzolt. A szociális kérdések iránt is fogékony Le Corbusier (egyik) eszménye az I. világháborút követő lakásínségre a praktikus elveket szem előtt tartó és élhető lakóterek kialakítása volt, amely némi beton és acél segítségével, no meg a mindennapi térluxus korlátok közé szorításával gyorsan meg is valósítható. Az elméletet azután az államok ültették át gyakorlatba: az ígéretes házgyári technológiát a Szovjetunió eredetileg a francia államtól vásárolta, mert nyugaton éppen úgy megszülettek a paneltömbök, mint a keleti blokkban, csak az arányok voltak mások, szerényebbek. És nyugaton a rehabilitációban is előrébb járnak manapság.
De a terv Nyugat-Európában sem állta ki az idők próbáját. Mára Le Corbusier lakótömbjei is vagy elnéptelenedett és lebontott szellemépületek lettek, vagy kreatív elgondolásokkal rehabilitált lakómonumentekről beszélhetünk, amelyekbe meglehetősen sok energiát (és adófizetői eurókat) kell fektetni, hogy ismét élettel teli környezetként vehesse bárki birtokba. De a XX. század első harmadában az új embernek új otthont nyújtó gigászházak ideája megtermékenyítette a szociális jólétről ábrándozó politikát Európában, már ami a lakáskérdést illeti. Mindenekelőtt az új emberrel leginkább foglalkozó politikai rendszerek érdeklődtek, és ezzel máris hazai vizekre érkeztünk: a kommunista Magyarországra.
Szovjet mintára indultak be nálunk is a házgyárak. Az 1960-as évek slágertermékei még a hruscsovkák voltak.
A pár emeletes, főként betonkazettás tömbök még kevésbé érintették meg a hazai építőipart, hozzájuk hasonló építmények itthon inkább a két világháború között épültek, például a Vörösvári úton. A brezsnyevkéknek becézett paneltömbök viszont már nem irgalmaztak a városképeknek. Ma ezekben és módosított utódaikban él minden ötödik magyar, a hozzávetőleg 120 ezer fős III. kerületben háromból ketten szintén panelben laknak. Kár, hogy ehhez a kissé egyoldalú arányhoz még le is kellett bontani a szép és kies, Krúdy-féle Óbudát.
Girbegurba utcák helyett célszerű tömbök
Könnyű lenne, de voltaképpen nem lehetünk igazságtalanok, mert az eredeti városkép megőrzése helyett talán mégiscsak a fűtött szoba lebeghetett a hajdani várostanács szeme előtt. A II. világháborús károk és az urbanizáció felpörgése igényelte a minél gyorsabban minél nagyobb számú lakás felépítését, a lakótér alvótérré redukálódása pedig már Óbudán sem igényelte a hajdani gazdák széles udvarát, ahová szekérrel is kényelmesen be lehetett állni. Gyorsan és olcsón felépíthető lakások tömegére volt szükség, amelyekben van világítás, áram, vezetékes víz a fürdőszobában, és olcsó távfűtés gondoskodik a lakók melegéről. Mert először is lakni kellett valahol, csak utána válhatott fontossá a környezet, ahol lakni lehetett!
Említésre érdemes még, hogy akadt egy skandináv építészeti vonal is, aminek kísérleti tömbjeivel szintén eljátszottak itthon (például az Árpád-híd pesti oldalánál), de nyilvánvaló politikai és talán egyéb indíttatásból a brezsnyevkék hódíthattak Óbudán is. Ehhez pedig a régi utcákat mindenestül leborotválták, kellett a hely az 1970-es években kiszélesített Árpád-híd le- és felhajtó sávjainak is. A régi házak felújításával nyilván drága lett volna bíbelődni, meg aztán a többségük talán tényleg menthetetlen lehetett, közös udvari mellékhelyiségekkel, földes szobákkal és alapozás nélküli, salétromos falakkal. Persze az is lehet, hogy ésszerűbben is lehetett volna szelektálni, és ma a múlt nagyobb foltokban venné körbe a mindennapjainkat, nem csak a Krúdy-negyed és a Fő tér szigete őrizné mementóként. De ez ma már csak romantikus gondolatkísérlet.
Óbudán 1965-re készült el a szovjet típusú technológiát alkalmazó házgyár, és megindulhatott az akkoriban nagyon is vonzó, összkomfortos, beépített bútorokkal és trendi belső terekkel csábító lakások építése.
Egymás után bújtak elő a panelek egészen a Kádár-korszak végéig. Olykor a lapostetőt felváltotta a megnyerőbb kinézetű nyeregtető, s a lakókörnyezet kialakítására is volt, hogy jobban odafigyeltek a tervezők: gondoljunk csak arra, micsoda státusza volt a rendszerváltás körül a parkosított Pók utcai lakótelepnek, amiből némi nimbuszt még ma is őriz. De tényleg őriz?
Az igazság az, hogy az ingatlanpiac hullámzása hol panelbaráttá, hol panelellenessé teszi a közhangulatot. Mindenki ismeri a “panelproli” kifejezést, és az is igaz, hogy alig egy évtizede csakugyan temették a panelt, bontani akarták mindenfelé. Mára viszont változott a helyzet: a panel felújíthatóvá vált, és azt is tudni lehet, hogy egy jó helyen lévő panellakás igazi élettérré alakítható vagy biztosan megtérűlő ingatlanbefektetésnek számít. Még némely újépítésű lakóparkkal is vetekedhet, akár Óbudán is találunk olyan friss beépítéseket, amelyekben az egyes épületek annyira össze vannak zsúfolva, hogy ha a belső tér kialakítása még optimális is lehet, kívülről rátekintve, igencsak kényelmetlen lehet kiülni a teraszra, méterekre csupán a szemben lévő terasztól vagy a szomszéd ház tűzfalától.
Ettől persze a panelek még kevésbé lesznek barátságosak, mégis érdemes elgondolkozni, mi lehet a további sorsuk? A hajdani pártvezetés maximum 50 évre tervezte a tömböket, ezt az időszakot az óbudai 1970-es éveket számítva éppen most lépjük át a III. kerületben. Ugyanakkor az is igaz, hogy maga a masszív szerkezet állítólag akár száz évet is bír. De érdemes-e bírnia? Ha az ingatlanvásárlók életben is tartják a panelrengeteget, valamit csak lehetne még kezdeni velük? Jó-e itt lakni? És mitől lehetne jobb?
Tulipántól a pixelszőlőkig és tovább
Bárhová is menjen az ember, bármerre is forduljon a III. kerületben előbb-utóbb szembe találja magát a panelek szürke csordáival. De ezek a tömbök, pusztán méretüknél fogva is, magukban hordoznak valami olyat, ami tekintélyessé teheti őket, kicsit talán a piramisokhoz hasonlóan. Ha valaki követi Neubrandt István lokálpatrióta “Óbuda ma, ahogy mi látjuk” facebook-csoportját, előbb-utóbb visszatérő mintázatként csodálkozhat rá az éjjeli panelek már-már fenséges fotójára. Mert a monumentális sziluetteket költőivé varázsolja a rózsaujjú hajnal, egy szelektől szabdalt felhőkön átsugárzó naplemente, az ablakok esti fényének ragyogó színkavalkádja. De ha az éjszaka fényei költőivé teszik a panelek látványát, nem lehetne-e nappali fényben is festővászonként használni őket?
A homlokzatok frissítése természetesen korábban sem volt idegen a magyarországi panelek építőitől. A kezdeti lakásínséget orvosló eufória után már csaknem egy évtizeddel, sűrűsödtek a kritikák és megjelentek a paneleknek barátságosabb arcot, élhetőbb tereket kereső kísérletek is, hogy minél egyszerűbb eszközökkel számolják fel a sivár vizuális környezetet. 1975-ben robbant ki a tulipán-vita néven elhíresült ideológiai konfliktus az Élet és Irodalom hasábjain, ahol Major Máté, a Műegyetem megkérdőjelezhetetlen építésztekintélye és a költő Nagy László csörtéje tette nyilvánossá a lakótelepek esztétikai problémáit.
“A “bauhaus-betonbanya tojta tele ivadékaival hazánkat” költői felütés máig is érvényes – írja összefoglaló cikkében Kulcsár Attila a vöröspostakocsionline.hu oldalon. A vita a Csete György vezette Pécs csoport Ifjúsági Irodájának paksi lakótelephez készített tervei kapcsán robbant ki. Az iroda 5 pontos humanizáló programja a végfalak organikus díszítésével kezdődött. Lantos Ferenc festőművész Szatmárcseke-Kölcse kopjafáinak sziluettje ihlette motívumokat álmodott nagypanelekre, amelyek tulipán ívekké finomodtak, és lettek a vita emblematikus névadói. A program nem akart megmaradni a végfalak ornamensekkel való díszítésénél. A bejáratok íves pofafalainak hangsúlyozása volt a koncepció második eleme, majd a sarkokon átforduló motívumok, melyek a merev hasábformát puhították volna.
Eddig jutott el az Ifjúsági Iroda a megvalósításban. Feloszlatták, elvették tőlük a munkát, mert az Atomerőmű lakótelepének építése nem tűrt szépelgést.
Pedig a program további része már az alaprajzok módosítását is célul tűzte volna ki, lakóterekkel bővülő, közösségi használatú területgyarapodással a lakásokban, és a homlokzatra kiülő teraszok plasztikáinak megjelenésével a program ötödik elemében. De ebben az eldurvult ideológiaivá váló vitában Major Máté az ellene felsorakozó, élhetőbb lakótelepet követelőkkel szemben az építészet más karakterét hangsúlyozva odáig ment, hogy a magyaros ornamentalizálás, hasonlatosan a kártékony szecesszióhoz, a nacionalizmus melegágya. A nacionalizmustól pedig nincs messze, ultima rációként – a fasizmus. Ezzel az övön aluli ütéssel a vita be is volt fejezve.
Csakhogy a vita máig nincs befejezve. A kritikai észrevételek napjainkban aktuálisabbak, mint valaha, hiszen az emblematikus vitától számítva csaknem fél évszázad telt el, de egyelőre a panellakások többsége érintetlen és változatlan, mert még mindig nincs alternatívájuk, bár a homlokzat szintjén a III. kerületben is akad már több példa a megújulásra azoknál a monumenteknél, amelyek részt vettek a panelprogramban.
A teljesség igénye nélkül ilyen a Flórián teret uraló emblematikus Faluház, ahol a 300 méter hosszú fronton való megújulás a panelosztások határait is követve halványodó színharmóniákkal halad a felső szintek felé az égi sziluettbe olvadásig. Szokolyai Gábor koncepciója nagyon is vonzó, nevezetesen, hogy egy szőlőfürt gigászira nagyított, panel méretűre pixelezett képe jelenik meg a homlokzaton, amely a kerület bortermelő múltjának szimbólumaként szőlőszemek illúzióját hozza létre, miközben sajátosan kubista módon át is struktúrálja témáját a panelek kockáiba. Hasonlóan világos a Tímár utcai tízemeletesek kerületi sportokhoz köthető grafikáinak a megjelenése, a Lajos utcában álló panelek kékfestő mintázata az egykori Goldberger-gyár kékfestő manufaktúrájának emlékét idézve, illetve a Polgár utcai épületeknek az egykori Porta Praetoriánál római emlékekre reflektáló homlokzatfestése (ami ráadásul ügyes grafikai illúzióval még a kockaablakok fölé rajzolt ívvel is bontja a formák egyhangúságát). Mégis, mindezeknél merészebb művészi távlatok is rejlenek a panelfestésben, ha a street art virágzó tendenciáira gondolunk, és összetettebb, hosszabb távú projektként tekintünk a falfestésre.
Dan Reisinger: Színek szabad játéka esernyos.hu
Néhány éve volt látható a világhírű magyar származású izraeli tervezőgrafikus, Dan Reisinger színekkel kísérletező kiállítása az óbudai Esernyős Galériában. A Színek Szabad Játéka térformákat és alapszíneket variált 18 kombinációban, s az anyagokat külön-külön, önmagukban szemlélve kevés kuriózumot találhatott a szemlélő első látásra, mégis a táblákat egységben vizsgálva kirajzolódott valamiféle szabadság, a variációk kreatív energiája, amely egyfajta vizuális újdonsággá állt össze. Egy városrész lakótelepének, a festett homlokzati elemeknek valahogy hasonlóképpen lehetne realizálódni: nem elrugaszkodva egymástól, hanem a közösséget keresve, asszociációkat keltve és természetesen vizuális élményeket nyújtva az összhangban. Ezért lehetne a szőlő-tradíció-bortermelés pixelei és a sport-római emlékek vagy a hagyomány-kékfestés óriásgrafikáinak vizualitásán túlmenő látványt megfogalmazni, hogy csakugyan hűha élményt szerezzen a járókelőknek. De hogyan lehetne és hogyan lenne érdemes az egyes elmeket összefűzni, és milyen hosszabb távú koncepció mentén?
A művészetet és a városfejlesztést több helyen is sikerrel kapcsolják össze. A városképi épületszínezés napjainkban talán legismertebb példája az albán főváros, Tirana gigászi festővászonná változtatása.
Edi Rama polgármesterként sem tagadta meg festőművész múltját és radikálisan átszínezte a várost. A művészet erejét a demokratizálás katalizátoraként fogta fel, és Tirana kopott homlokzatai megújulásával voltaképpen társadalmi megújulást demonstrált, s bár nem ismerjük politikáját részleteiben, tény, hogy ma ő Albánia miniszterelnöke, aki jelenleg már második ciklusát tölti az országa élén.
De más példák egész sorát találhatjuk a nagyvilágban. A hozzánk hasonló szocialista épületpolitikát megsínylő Gdansk városában látható minden évben “Lengyelország legnagyobb városi galériája”: a Zaspa negyed házait díszítik egy évente megrendezett művészeti fesztivál keretében a világ minden tájáról meghívott művészek homlokzati festményei. Az írországi Waterfordban a “Waterford Walls” projektet Edel Tobin alapító eredetileg azzal a céllal indította útjára, hogy a depressziótól roskadozó házfalak helyett lüktető életet vigyenek az utcákra, és mára pezsgő utcai fesztivállá nőtte ki magát a kezdeményezés. Heerlent már egyenesen a “street art fővárosaként” hirdetik Hollandiában, ahol mini és óriási falfreskókat pingálnak fel a meghívott művészek a szabad falfelületekre, míg a spanyolországi Malaga városában MAUS néven futó projekt mindössze 10 év alatt tette turisztikai nevezetességgé a Soho negyedének utcai művészetét. De találunk olyan berlini épületet, amit az élő falombok mögötti falakra felfestett további lombkoronákkal díszítettek organikus környezetet teremtve a homlokzat vásznán, vagy szinte tájképi beavatkozással készült monumentális freskó a mexikói La Palmitas település egyik városrészében, ahol a domboldalban sorakozó több száz ház falát színezték ki a street art figyelemfelkeltő harsányságával, s az összeálló kompozíció imponáló idegenforgalmi attrakcióvá nőtte ki magát. Sorolhatnánk hazai példákat is, belvárosi tűzfalakat Budapesten, de Óbudán is:
a Színes Város Csoport dekorálta Krúdy-művekkel a plébániai melléképület falát, Kós Károly montázzsal a református parókia tűzfalát, vagy említhetjük a Kolorcity szellemes és látványos óriásgrafikáit Kazincbarcika házfalain.
Mindezek a kiragadott példák nem mindegyike panelházon születtett műalkotássá, és egy lakóközösség anyagi helyzetén túlmutató forrásokat költöttek rá, ugyanakkor felvillantják a kreatív lehetőségeit mindannak, amit állami vagy önkormányzati háttérrel, jól végiggondolt koncepció birtokában el lehet végezni. Hiszen az itthon megvalósult panelprogramok elsősorban a szerkezeti korszerűsítésre koncentráltak mindig is, miközben az esztétikai oldal soha nem kapott kellő támogatást. Nyilvánvalóan és ismételten nem ez volt az elsődleges szempont, hiszen égető kérdésekkel továbbra is lehetne még foglalkozni a kerületi panelek kapcsán, mint mondjuk zajnyelő falak a Szentendrei út mentén sorakozó panelek elé vagy az élhetőbbé tétel erkélybeugrók helyett teraszosítással, és lehetne még hosszan sorolni, ha a szűkös büdzsé nem szabna határt. De ezekhez képest egy átfogó homlokzati koncepció egy városrészben talán mégiscsak lényegesen olcsóbb, ugyanakkor szembeötlő változást hozhat, főként abban az esetben, ha komplex eseménysorozatok is épülnek rájuk, amelyek pedig már maguk után vonhatnak olyan lehetőségeket is, amik ritkán kerülnek reflektorfénybe a paneltömbök kapcsán.
A panelkincs értéke
Ha a Fő téren sétál valaki, romantikus hangulat kerítheti hatalmába. Milyen szép is lenne, ha egy Szentendre szerű, zegzugos kerületi központot lehetne felfedezni hajdani kiskorcsmák, derék iparosműhelyek emlékeivel. Ehelyett félig be kell hunynia a szemét képzeletbeli sétálónknak, amikor tovább ballag, hogy a Szentlélek tér Szentháromság-szobrától kiindulva átbújjon az Árpád-híd alatt, megszemlélje a Szent Péter és Pál plébániatemplomot és a zsinagógát, bóklásszon az Óbudai Társaskör környékén, majd tovább baktasson a Lajos utcán a hajdani textilgyár téglafala mentén, végig a promenádon, egészen a Kolosy térig. De mindvégig hunyorognia kell, és ugyancsak forgathatja a fejét, ha nem szeretné, hogy a panelszürkék belezavarjanak múltidéző sétájába.
De ha a múltat akarjuk felfedezni, miért nem vizsgáljuk meg azt is, milyen történeteket rejthetnek a tízemeletes kockák? Ideje lenne lehántani az előítéleteket a panelekről, hiszen voltaképpen már azok is a közelmúlt történelmi emlékei, amelyek még kézzelfogható valóságként számolhatnak be a Kádár-korszakról.
Miért ne lehetne kiemelt látványosságként kezelni annak az ötven évnek az emlékét, amely Magyarország történelméből is kitörölhetetlen?
Mindez csak azon múlik, hogyan csomagoljuk (város)marketingbe, hogyan pozícionáljuk, és tárjuk a kerület lakói, illetve a nagyérdemű tágabb közönség elé a kulturális örökségnek ezt a szegmensét.
Tudjuk, hogy fontos a római Aquincum városából maradt történelmi kincsek feltárása és méltó módon való kirakatba helyezése, hasonlóan fontos Krúdy Óbudájának értékmentése, a Zichy-kastély felújítása, a Hajógyári-sziget integrálása a napi szabadidős helyszínek közé, ezer más értékes helyszín a napi környezetünkben. De voltaképpen egy további érték kellős közepében is ülünk, amelyre szintén lehetne komolyabb hangsúlyokat fektetni, lévén, hogy ez aztán igazán a kerület valóságosan átélhető építészeti öröksége. Természetesen van, aki már felfedezte és kellő munícióval rendelkezik ahhoz, hogy átfogó koncepcióval segítse a panelek szellemi rehabilitását, mert talán ők is érzik, annyira nyomasztóan magasodnak fölénk ezek a háztitánok, hogy valamit kezdeni kell velük. A Kiscelli Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és az Óbudai Múzeum egyaránt fontos és korszerű, komplexen átélhető tárlatokat szentelt az óbudai panelek témáinak, a lakókörnyezetet meghatározó tereknek, dokumentált történetüknek, városi legendáiknak. Az Óbudai Múzeum még a ma rendkívül népszerű városfelfedező túrákat is integrálta kínálati csomagjába, és kültéri tárlatvezetésekkel csábít a panelházak közé, mert bőven van mit mesélni, mutogatni róluk (még olyan anekdotákat is meg lehet ismerni például, hogy melyik magyar költő tartott az 1970-es években jógaórákat a környéken, saját panellakásában).
Mindezek olyan kezdeményezések, amelyeken el lehet indulni a panelrengeteg hasznosításának új útján. A történeti tudástár kombinálható a homlokzatok művészi megújításával, izgalmas és újszerű eseményeket lehet köréjük szervezni. Ha a street art igazán felfedezné magának Óbudát, a lehetőségeknek egész tárháza tárulhat fel, amely hozzáadott turisztikai vonzerővel is bírhat. Elég, ha csak a Faluházra gondolunk, amely egy budapesti körtúra elengedhetetlen része kellene legyen, hiszen példáján pontosan el lehet regélni, mi történt a kommunista érában, és kicsiben, átélhetően bemutatni, hogyan torzította el fél Európa világképét egy erőszakos ideológia. De fel is lehetne mutatni “best practice”-ként, miféle innovatív megoldásokkal lehet környezetbarátabbá és emberbarátabbá tenni a megvalósult lakógépet, a Flórián tér füves tere pedig kiváló agóra lehetne, ahol street art eseményekkel közösen lehetne ünnepelni a ránk maradt modulor-épületbölény megszelidítését.
A sorozat első részében a művésznő elveszett legyezőjének útjába eredünk, “legyezőnyelvet” tanulunk és megismerkedünk különféle legyezőkészítési technikákkal is, végül egy kvíz segítségével tesztelhetjük tudásunkat. Aki minden kérdésre helyesen válaszol, Vasárnapi Barangoló csomagot nyer, melybe a következő, februári foglalkozáshoz szükséges anyagokat gyűjtik össze és küldik el. 2021-ben olyan háromrészes, online sorozatokat indítanak a Vasárnapi Barangoló családi foglalkozáson, ahol egy-egy témát több szempontból is körbejárnak. Az első három hónapban Blaha Lujza hagyatékával foglalkoznak: hogy került meg a széttört legyező? Áll-e még színház, ahol a művésznő is fellépett? Mit hordott a díva? A múzeum tárgyairól és rejtett kincseiről, a korszakukról és az akkor élőkről izgalmas történeteket mesélnek, melyeket feladatokkal és alkotással tesznek színessé. Az alkotáshoz elegendő az otthon lévő eszközöket használni, vagy a Kiscelli Múzeumtól meg is lehet rendelni az egyes foglalkozásokra összekészített csomagot, melyet a soron következő alkalom előtt postáznak. Az elkészült művekről beküldött fotókat a honlapon elérhető Barangoló Galériába teszik, hogy a múzeum minden látogatója megcsodálhassa.
A világon is egyedülálló kezdeményezéssel állt elő az Óbudai Danubia Zenekar: az Út a zenéhez nevet viselő honlapon egy egyszerű regisztrációt követően különféle hangulatokhoz igazítva hallgathatunk komolyzenét, az egyes darabokat pedig maga a zenekar adja elő. Az ÓDZ célja egyfelől az, hogy megszerettesse az emberrel a komolyzenét, vagy ha már szereti, akkor elmélyítse benne az érzést. Másfelől pedig a zenekar népszerűségét és ismertségét is növeli az új platform, ami ebben a koncertek és fellépések nélküli időszakban kimondottan jól jöhet.
3. Járj utána! Esernyős – Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont
Az Esernyős útjára indított egy köztéri folytatásos krimit, amit Péntek Orsolya, író, képzőművész ír. Utcai vitrinekben, folytatásokban szerepel majd a kriminovella: aki elkezdi olvasni a Szentlélek téren a buszmegállóban kap egy „kulcsot”, hogy merre keresse a folytatást.
A közös családi élmények mindannyiunknak fontosak. Felszabadultan együtt játszani pedig a képernyő előtt is lehetséges, mert Julcsi, Gergő, és a muzsikusok olyan varázslatot tudnak, hogy hipp-hopp ott teremnek a szobánkban, ott zenélnek, játszanak és mesélnek nekünk! Egymásból kivirágzó, ismerős dallamokkal repítenek. A kisebbekkel ölbe véve tudunk játszani, a nagyobbacskák meg tapsolnak, pörögnek-forognak, hajladoznak. Aztán együtt hallgatjuk a mesejátékot, hogy járt Basa Pista bátor legény, aki fejébe vette hogy átugorja a Dunát!
Előadják:Paár Julcsi–népdalénekes, okleveles zeneterapeuta; Csiki Gergely– néptáncpedagógus. Muzsikálnak: Csernók Klára– hegedű; Könczei Bálint– brácsa; Bognár András–nagybőgő. Az előadás január 29. és február 5. között szabadon megtekinthető. Egy jegy ellenében együtt nézheti az egész család. Jegyár: 500 ft.
A világ folyamatosan változik, akkor is ha nem akarjuk. Vannak időszakok, amikor több a bizonytalan, mint a biztos az életünkben. Hogy vagyunk mi a változással, a bizonytalannal? Mi a megküzdési stratégiánk? Hogyan találunk magunkban fogódzókat? Csoport jellemzői: 8-10 fős zárt, vegyes, mentálhigiénés támogató csoport, a csoporttagok által behozott témákkal foglalkoznak hat alkalmon keresztül. A csoportban művészetterápiás és rajzvizsgálati eszközöket is használnak, de alapvetően a szóbeli megosztáson van a hangsúly. Jelentkezés e-mailen ( info@anyapont.hu )
Bónusz: A Kassák Múzeum Besnyő Éva fotográfiai életművéből rendezett kiállítását a szakma a tavalyi év legfontosabb hazai fotókiállításai közé sorolta. A Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái című időszaki tárlatuk Besnyő Évát a modernitás jellegzetes képviselőjeként, karrierjét pedig a konvencióktól független, szabad női életút modelljeként mutatta be. Az eredeti fotók és dokumentumok ugyan decemberben visszakerültek a kölcsönző intézményekhez, azonban elkészült a kiállítás virtuális változata!
A kiállítás kísérőrendezvényeiről készült videófelvételek a virtuális kiállítás nyitóoldalán és a PIM YouTube csatornáján is elérhetők és az otthoni fotelből is visszanézhetők!
Virtuális kiállítóterükbe egyetlen kattintással ITT lehet belépni.
Mán-Várhegyi Rékát – a 2014-ben megjelent Boldogtalanság az Auróra-telepen című könyve miatt – a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó díjra jelölték, ahol a döntőbe jutott.
A 2018-ban megjelent Mágneshegy szereplői többségében társadalomtudománnyal foglalkoznak. Fiatal, még fiatalabb vagy középkorú értelmiségiek Budapesten. Úgy is mondhatnánk, belterjes társaság. Mindenki ismer mindenkit, hasonló körökben mozognak, egymásról van véleményük, előfordul, hogy kapcsolatba bonyolódnak, vagy éppen szétválnak. Szakmájukkal bajlódnak, elakadnak, keresik a lehetőségeket. Hogy kik ők, az egyik szereplő így fogalmazza meg: „– Eljutni idáig? – kérdezi Krizsán Ernő. – Mert mi hol vagyunk? Egyáltalán ki ez a mi? Ugyan már.”
Többször lehet olyan érzésünk, mintha valós szereplőkről formázták volna a figurákat. Akik ismerik a közelmúlt társadalomtudománnyal foglalkozó szakembereit, érezhetik úgy, hogy párat be is tudnak azonosítani. Egyik szereplő mintha maga a szerző lenne, hiszen Rékának hívják és dupla vezetékneve van.
Olvasás közben megismerjük a különböző korosztályok dilemmáit, fókuszálunk egy-egy emberre, majd visszatérünk a csoport egészére.
Itt van például az értelmiségi családba született, harmincas Enikő, aki a nagy lehetőségek országából – egy nem sikerült házasság után – visszatér Magyarországra. Nem tudjuk eldönteni, hogy irritáló személyiség, vagy csak esendő, botladozó alkat, aki – mint mindenki – követ el hibákat. Szeretne a szakmájába visszatérni, nagy tervekkel száll le a repülőgépről. Az ötletek realitása hétről hétre foszladozik 1999 Magyarországán. Nagyon erős a kép, mikor Enikőre a tükörből a saját édesanyja néz vissza, akire sehogyan sem szeretne hasonlítani.
A könyv másik hőse a frissen elvált negyveneses egyetemi oktató, Bogdán Tamás, aki a házassága után belecsap az életbe, és csömörületig kihasználja a felkínálkozó egyetemista lányokat. Nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a nárcisztikus férfi mellől mindenki kizsigerelve távozik, de egyre inkább megismerjük, hogy nincs miért irigyelnünk a férfi életét. Akár el is képzelhetjük, hogy hol tart majd 20 évvel később. Vajon a VII. kerületi nyirkos, sötét albérletéből merre vezet az útja, és mikor fejezi be az évek óta tartó kutatását?
Bogdán kutatási területe ugyanis Békásmegyer, ahol sok időt tölt. Életútinterjúkat vesz fel. Többször mesél róla, de valahogy mégsem halad igazán a kutatása, amin egy idő után nem csodálkozunk. Szürreális képpel szembesülünk. Mikor először olvassuk, nem tudjuk mire vélni. Talán nem jól értettük? Ám egyre tisztább lesz a kép. Békást csak engedéllyel lehet elhagyni, vagy oda bemenni. Ez egy szegregátum, külön szabályokkal, életterekkel. A napok tele vannak apró furcsaságokkal, miközben az ott élők ugyanúgy dolgozni próbálnak, családjuk van, vagy például háziállatot tartanak. Óriási a kontraszt a könyv többi részében bemutatott emberek, a Budapesti értelmiségi körhöz képest. Talán nem is Békás ez, csak valahol egy hely a világban, Magyarországon, vagy a határon túl? A két világ közötti szakadék leginkább azoknál az egyetemistáknál látszik, akik Békásról kikerülhetnek és tanulhatnak a többiekkel. A könyvből megtudjuk, hogy a Békásról kiszakadt egyetemista lány megtalálja-e kint a boldogságát vagy inkább hazamegy. Az éppen felvételt nyert fiú mennyire érzi elveszettnek magát az első hetekben az egyetemen és egyáltalán a városban? Biztos, hogy itt a jobb?
Fontos téma a könyvben az elsőgenerációs értelmiséggé válás kérdése, akár Békáson születtél, akár azon túl. Az asszimilálódás erős igény, de mintha a hiány örökre megmaradna.
2000 körül járunk, a rendszerváltozás még karnyújtásnyira van. Vajon elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozásnak van nyertes vagy éppen vesztes korosztálya? Lehet túl későn vagy túl korán átélni a szocializmus agóniáját? Kinek mennyire volt könnyű váltani?
A mindennapok szintjén mindez úgy jelenik meg, hogy a külföldi szakmai körökbe még nehéz bekerülni, az idegen nyelvek sem mennek sokaknak gördülékenyen. A konferenciák világa – mint találkozási pont – vissza-visszatér a könyvben, sokszor viccesen, az értelmét megkérdőjelezve. Sokszor unjuk, mégis mindannyian ott vagyunk, sőt legközelebb is elmegyünk, készülünk az előadásunkra és vágyjuk az elismerést.
Ahogy haladunk a könyvvel, egyre több elgondolkodtató kérdés kerül felszínre. Egyszerre szociográfia, ugyanakkor az emberi lélek mélységeibe és a párkapcsolatok színes világába is elkalauzol. Megértjük, hogy a szerző miért Virginia Wolf: Saját szoba című könyvéből választ részletet mottónak.
A szerző azonban talán túl sok kérdést megnyit, sok részbe belekap, várjuk ugyan, hogy mire jut, de a kifejtés sokszor elmarad.
A könyv aztán egyszer csak véget ér. Nincs tanulság, nincs befejezés, a szereplők élete a homályba vész: elkezdődik a XXI. század.
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
Magvető Budapest, 2018.
Folyamatosan változott a település területének nagysága, a lakosság etnikai, vallási összetétele és lélekszáma, a közigazgatási besorolása és hatásköre, illetve a szerepe is. Hosszú út vezetett a panel lakóházak felépüléséig, amely egy újabb szakasza és eleme a városrész metamorfózisának. Fejlődés és pusztulás kísérte a település történetét, amelynek a mindenkori lakosság volt az alakítója vagy elszenvedője. Az évszázadok alatt megváltozott a helyben lakók és a beköltözők identitása is, hiszen az eredeti településmag csaknem teljesen eltűnt – az őslakosokkal együtt –, helyette egy másik, egy új nőtt ki a földből, új lakókkal. A panel Békásmegyer mintegy fél évszázados története lassan indokolttá teszi az új helyi kötődés – lokálpatriotizmus – kialakulását, hiszen már több generáció is felnőtt a területén. A régi és az új azonban még most is együtt van jelen, legyen szó a lakosság összetételéről vagy akár a település szerkezetéről. Ötven év nem nagy idő egy település történetében, ám Békás vonatkozásában mégis jól megfigyelhető, hogy a felgyorsult világ akár ilyen rövid idő alatt is alaposan át tudja alakítani a helyi viszonyokat. Esetünkben ez egy állandó, dinamikus minőségi javulást jelent, amely komplex módon hat a településre és lakóira.
Békásmegyer, Kőbánya utca és Árok utca közötti házak, 1965. Fotó: Fortepan/Mészáros Zoltán
A történet persze jóval korábban kezdődött, hiszen minden olyan település, amely az emberi lakóhely kialakításához kedvező földrajzi adottságokkal bír, jó eséllyel többezer éves múltra tekint vissza. A Rókahegy, Ezüsthegy és Kálvária-hegy lábától a Dunáig elterülő, egykor termékeny síkság bőséges lehetőséget biztosított az állandó megtelepedésre. A kutatások már ötezer éves településformákat is tártak itt fel gazdag leletanyaggal. A következő történeti korszakok régészeti emlékei jól demonstrálják a területen egykor élő pannonok, illírek, kelták, majd a rómaiak aktív jelenlétét és letelepedését. A honfoglalás idején az itt található dunai rész kiválóan alkalmas volt a folyami átkelésre, ezt a helyet nevezték el később Megyeri révnek. A Megyer törzs egyik nemzetsége birtokolta a területet, kiszorítva a szláv lakosságot, amely a közeli hegyekbe húzódott.
A középkor folyamán többször cserélt gazdát a település, amelyet több okiratban is Bélafalunak említenek.
A kereskedelmi útvonalaknak, a dunai révnek és a gazdagon termő földeknek köszönhetően jelentős településnek számított a térségben. A virágzó szőlőkultúra és borkereskedelem is ezekre az időkre datálható. Ennek a virágzó korszaknak az oszmán török hódítás vetett véget, amely egy időre visszavetette a fejlődés és gyarapodás folyamatát. A falu a XVII. század végére teljesen elnéptelenedett, műveletlen földjeit az óbudaiak bérelték legelőnek Komárom városától. A komáromi uradalom 1659 és 1766 között a Zichy család birtokában volt, ennek – többek között – Óbuda mellett Békásmegyer is része volt. Ekkor kezdődött a település új, prosperáló történeti szakasza, amely lényegében a II. világháború végéig tartott.
A modernkori Békásmegyer története két relevánsan elválasztható fejezetre bontható. Az egyik, a manapság Ófalunak nevezett egykori település krónikája, amely a XVIII. század első felétől az 1970-es évekig tartott, beleértve a fővároshoz történő csatolást (1950) is, amikor már nagyközségi rangban volt. A másik korszaka pedig a panellakótelepek megjelenésétől számítható.
Az eredeti Békásmegyer falu, a XVII. század végére szellemtelepüléssé vált, melynek egykori lakói vagy elköltöztek biztonságosabb területekre, vagy a harcok áldozataivá váltak. Az oszmán török hódoltság alól felszabadított és elnéptelenedett részek feltámasztása és betelepítése azonban hamar megindult. Ez a folyamat az egyes földesurak és a bécsi udvar politikai és gazdasági érdekeivel összhangban történt. Az alapkoncepció szerint, elsődleges cél volt, hogy a legnagyobb számban érkező új betelepülők németajkú katolikusok legyenek. Ezt nagyban segítette az is, hogy dél-német területeken komoly harcok folytak a franciák ellen, ezért az ott élő, alapvetően sváb nemzetiségű lakosság kapva kapott az alkalmon, és tömegével költöztek új hazába, magyar földre. A Zichy család is ebből a térségből toborzott telepeseket uradalmába, akiket különböző adókedvezményekkel csábítottak leendő otthonukba.
Az első néme tajkú telepesek 1736-ban érkeztek Békásmegyerre. Eredeti származási helyüket nem tudjuk pontosan, mert ezek a dokumentumok egy 1792-es tűzvészben megsemmisültek.
Ennek ellenére Békásmegyert hosszú időn át tisztán sváb falunak tartották, erre utal akkori elnevezése, a Krottendorf is. (Itt jegyezzük meg, hogy a Békásmegyer településnév sokkal korábbról származik, hiszen egy 1287. évi oklevélben már így szerepel. A területen jórészt agyagos földek és kisebb mocsarak voltak, amelyek kedvelt otthonai a békáknak, a megyer szótag pedig a honfoglaló törzsre utal.) A német földről érkező telepesek nemcsak híres munkamoráljukat hozták magukkal, hanem magas szintű szőlőművelő tudásukat, valamint földműves és állattartó tapasztalataikat, szakértelmüket. Mindezek mellett természetes volt, hogy új otthonukba velük „jöttek” népi hagyományaik, szokásaik és saját kulturális és morális attitűdjük. Békásmegyerre is több hullámban érkeztek telepesek, ez hamar a település népességének és méretének növekedéséhez vezetett.
1766-ban a falu – miként az egész komáromi uradalom – a Zichy család kezéből a Kincstár (Kamara) birtokába került, és mint kamara-uradalom működött tovább. A faluban nemcsak a szőlőművelés és más agrár jellegű tevékenységek virágoztak, hanem a különböző kézműipari szakmák is. 1830-ban közel 900 lakosa volt a településnek, amely mintegy 1050 hektáron feküdt.
A Duna irányába egyre több földterület került intenzív művelés alá, valamint megjelent a később meghatározóvá váló gyümölcstermesztés, kertgazdálkodás is.
Békásmegyer közvetlen déli szomszédja Csillaghegy, amely a településsel évszázadokon át szimbiózisban élt. Csillaghegy területe is ősidők óta lakott, de Békásmegyer vonatkozásában az észak-keleti része, az egykor Kissing-pusztának nevezett terület volt fontos. Azt a földterületet ugyanis a békásiak használták jó ideig. 1886-ban Csillaghegy települést – ez ekkor még az említett Kissing-pusztát jelentette – Békásmegyerhez csatolták egy szerződés által, amely 10 évre szólt. Ennek értelmében 65 ezer forintot fizetett 85 békásmegyeri gazda 6%-os kamattal, hogy a terület italmérési, halászati és kavicsszállítási jogát megkapja. A két település története ezután még jobban egybeolvadt. A mai értelemben vett Csillaghegy a századfordulótól indult fejlődésnek, amikor felépült a tisztviselőtelep – a HÉV mentén –, és fokozatosan benépesedett a Dunáig futó sík terület.
Békásmegyeri lakótelep, balra az Ármány utca, alul keresztben az Árpád utca, 1979 Fotó: Fortepan/Bojár Sándor
A XIX. század végén Békásmegyer lakossága még majdnem tisztán németajkú volt, a komoly változás az etnikai összetételben a századforduló után következett be. A folyamatos népességnövekedésnek köszönhetően a németség számaránya drasztikusan lecsökkent a XX. század első felére, amely értelemszerű volt, hiszen az új beköltözők már nem német területről érkeztek, hanem Magyarország egyes részeiből. Ennek ellenére a vegyes és színes nemzetiségi és vallási összetételű faluban a német szokások meghatározóak maradtak 1945-1946-ig.
Békásmegyer életében jelentős törést és változást okozott a szőlővész elterjedése, amely alapjaiban változtatta meg a település addigi agrár jellegét.
A XIX. század végén a filoxéra és a vele járó más növénybetegségek rövid időn belül kiirtották a településen élő gazdák fő bevételi forrását, sokan elvesztették munkájukat.
Ezért – aki tehette – áttért az intenzívebb gyümölcs- és zöldségtermesztésre, illetve Budapesten próbált elhelyezkedni, munkát találni. Ennek következményeként alakult ki a két világháború között egy ingázó munkás réteg, akik már nem helyben dolgoztak, hanem napi szinten utaztak a munkahelyükre és vissza, haza. Egyre szűkült az egykor paraszti réteg, amely próbálta fenntartani korábbi életformáját, folytatva a hagyományos családi sváb gazdálkodást. A gazdasági élet kereteinek változásával együtt járt a családi tradíciók, életformák átalakulása is. A nagycsalád, mint életkeret még egy ideig megmaradt, de a fiatalok különköltözése egyre elterjedtebbé vált. Érdekes példaként említhetjük, hogy már nem építettek külön szobát az elhunytak számára, ami korábban egy alapvető sváb szokás volt a faluban. A II. világháború borzalmaival elérkezett változások elkerülhetetlenek voltak.
Békásmegyer, Karhatalom biztosítja a svábok kitelepítését, 1946 Fotó: Fortepan/Bauer Sándor
A szovjet Vörös Hadsereg számára Óbuda és Békásmegyer is német településnek számított, ezért az itt élő civil lakosság a harcok elmúltával is rettegésben élt. A helyi lakosság még fel sem tudta mérni a háború okozta szenvedéseket, károkat és veszteségeket, a villámgyorsan kiépülő új politikai hatalom már le is sújtott rájuk. A szovjet segítséggel egyre nagyobb hatalomhoz jutó Magyarországi Kommunista Párt szervezésével és irányításával kollektív bűnösöknek kiáltották ki a hazai németséget, akiknek távozniuk kellett az országból. Ugyan különböző nemzetközi szerződések meghatározták a német kisebbségek kitelepítését és az ún. lakosságcserét (ezt az új országhatárokkal is magyarázták), Magyarországon ezt rendkívüli brutalitással és tragikusan gyorsan akarták végrehajtani.
Ez elsősorban azokat az állampolgárokat érintette, akik az utolsó népszámláláskor (1941) német anyanyelvűnek vallották magukat.
Az erről szóló belügyminiszteri rendeletet – 70.010/1946 BM – azonban sok helyen sajátosan értelmezték. Ennek egyik legszembetűnőbb példája Pilisvörösvár, amely szintén német település volt, onnan mégsem telepítettek ki senkit: általános magyarázat szerint óriási szükség volt a közeli szénbányákban dolgozó pilisvörösvári munkaerőre. Békásmegyer történetének újabb drasztikus átalakulására 1946 elején került sor. A helyi németek – kevés kivétellel – kitelepítésére két hullámban került sor. Az első transzport 1946. február 28-án, a második március 5-én hagyta el szeretett otthonát. Napokig az Óbudai MÁV Állomáson várakoztak, majd marhavagonokba zárva elindultak az előre kijelölt dél-német területekre. Az adatok alapján 575 családot, 2281 főt telepítettek ki Békásmegyerről, főleg Neckarzimmernbe és más würtenbergi falvakba (Göppingen, Schwäbisch-Hall, Heilbronn, Gemünden). Voltak olyan családok, akik különleges esetekben, miniszteri engedéllyel visszaköltözhettek Békásmegyerre, de szembesülniük kellett az időközben radikálisan megváltozott körülményekkel.
A kitelepített svábok ingatlanjait, állatait, földjeit, a házakban maradt berendezésekkel együtt az újonnan betelepített magyar nemzetiségű családok kapták, akik határainkon túlról – Románia, Csehszlovákia –, illetve Magyarország különböző részeiből (főleg Mezőkövesd és környéke) érkeztek a településre. Rövid ideig a település lakója volt Veres Péter politikus-író és az avantgárd művészet egyik apostola, Kassák Lajos is. Kassákot lényegében ide száműzték, hogy távol tartsák az új politikai adminisztráció által létrehozott művészeti iránytól.
Kassák azonban egy kis művésztelepet hozott létre Békáson, ahol különböző képzőművészek alkothattak és gondolkodhattak, távol a politika világától.
A kitelepítések tovább formálták Békásmegyer társadalmi és gazdasági struktúráját. Az egykori sváb földek állami tulajdonba kerültek, utóbb jórészt ebből alakult meg a Vörös Csillag TSZ. Az 1960-as évek első felétől lehetett földet bérelni, és ezzel egyre többen éltek a következő évtizedek alatt. Közben a település lakossága lassan kicserélődött, az egykori németajkú lakosság kisebbségbe szorult, de – talán épp emiatt – még jobban igyekezett megtartani a sváb hagyományokat, kulturális gyökereket. Ennek eredményei csak a rendszerváltást követően váltak igazán láthatóvá.
Sokan azt hitték, hogy Békásmegyer élete a sok megpróbáltatás után rendeződik, és nyugodt keretek között fejlődhet tovább. Ez a ciklus viszont csak az 1970-es évek elejéig tarthatott, mert az országos lakáshiány megoldásának égető kérdése minden helyi akaratot felülírt.
Fotó: Fortepan/Főtáv
A panel Békásmegyer története egy politikai, gazdasági és építészeti vitával indult. Ugyanis az eredeti elképzelések alapján nem tartották jó ötletnek a terület lakótelep jellegű beépítését. Legerősebb indokok között az anyagi háttér megteremtése és különböző városépítészeti problémák húzódtak (hatalmas földterület feltöltése, a közlekedési gondok megoldása, teljes infrastruktúra kiépítése).
A lakáskérdés megoldása politikai szempontból kiemelt célfeladat volt, ezért nem kerülhette el a település az újabb radikális átalakulását.
A békásmegyeri panelépítkezések – Óbudához hasonlóan – több ütemben zajlottak, a főtervező pedig itt is Mező Lajos volt. A hosszú előkészítő munkák 1971-ben kezdődtek a mai Ófalu és a Duna közötti sík rész feltöltésével, amely korábban mezőgazdasági terület volt (például a Pünkösdfürdő utca déli részén, a Királyok útjáig végig bolgárkertészetek működtek). Az építkezések a falut sem kímélték, hiszen a hegy felőli részre is terveztek panelházakat. Ezért a mai Ezüsthegy utca déli oldalán álló falusi házakat lebontották, lakóit elköltöztették (legtöbben a lakótelepen kaptak lakást). Békásmegyeren 1975 és 1984 között több mint 13 ezer lakás épült, amely napjainkban mintegy 70 ezer ember otthona. Természetesen nemcsak lakóházak épültek Békáson, hanem különböző szociális, kulturális, egészségügyi és gazdasági jellegű intézmények is létrejöttek, az igényekhez képest megkésve. Új HÉV megállót alakítottak ki a régitől északabbra, helyi buszjáratokat vezettek be, de a 11-es főút még most sem tudja megoldani a közúti közlekedés problémáját.
A békásmegyeri lakótelep építkezése. A Kabar utca épületei a Pünkösdifürdő utca felől, 1976. Fotó: Fortepan/Főtáv
A panel lakótelep megépülése ismét új társadalmi viszonyokat, kereteket és városszerkezetet eredményezett Békásmegyer életében. Figyelembe véve, hogy a panelszerkezetű társasházak élettartama a folyamatos karbantartások mellett is véges, bizonyosan eljön egy újabb gyökeres változás a település történetében, ami újfent egy megváltozott arculatú települést fog eredményezni.
Személyes kötődésem Óbudához 1954 után alakult ki. A szüleim lakását elvették, és különféle hányattatásokat követően végül egy Laktanya utcai kis házban tudtak lakásrészt vásárolni. Ide költöztek két gyermekükkel: húgommal és velem. Építészként addigra nagyon sokat foglalkoztam élő műemlékekkel, azok megmentésével.
Rendszeres látogatásaim alkalmával mindig fájt a szívem azért a hangulatért, ami a terület elaggottsága, elszegényedése folytán akkoriban óhatatlanul betöltötte Óbudát.
Mindig szerettem fényképezni, így itt is rengeteg képet készítettem.
Látható-e még azokon a képeken Krúdy „mézeskalácsszínű” Flórián tere?
Első felvételeim még a hídfő és az aluljáró nagy feszítő hatása előtti Flórián teret mutatják. Látszik a Flórián-szoborcsoport és azok az épületek, amiknek ma már nyoma sincsen. A Duna felőli oldalon állt a mozi épülete. Vele szemben, nem olyan távolságban, ahogyan ma áll ott az a nem igazán szép áruház, hanem annál közelebb, egy emberi léptékű utca túloldalán, nagyon szimpatikus földszint plusz egy emeletes, zömében szecessziós, eklektikus épületek álltak. Ezekben közért, vasbolt s mindenféle kis üzlet volt, ami ellátta Óbuda környékbeli lakóit.
Évtizedeken át vártak az óbudaiak arra a hídra, amit ma Árpád hídként ismerünk, és ami aztán végleg el is tüntette azt a hajdanvolt Óbudát…
Igen, a Flórián tér igazi arca, amit ma már nyomokban sem láthatunk, a híd megépülésével végleg eltűnt. Vele együtt eltűnt a Flórián-szobor is, amit azóta sem sikerült rekonstruálni, és visszahelyezni (a Szent Flórián-szoborcsoportot és a restaurált Fogadalmi oltárt 2012-ben újra felállították. – HA).
A szobor a mai Flórián térnek azon a részén állhatott, ahol a Duna irányába, az immár sajnálatosan zárva lévő múzeumi területre kivezető aluljáró-folyosó bejárata van.
Innen származik a tér elnevezése. A negyvenes években a hídépítés miatt áthelyezték a Fő térre, majd a darabjai egy ideig a Zichy-kastély udvarában hevertek. A szobor ezután a Kiscelli Múzeumba került, a Fogadalmi oltár részei pedig a Pöttyös utcai iskola mellett található törmeléktemetőbe, ahol én még láttam ezeket a darabokat. Nem tudom, mi történt akkor, amikor az iskolát bővítették, valószínűleg valahol feltöltésben kötöttek ki e jobb sorsra érdemes töredékek.
Flórián tér, szemben a Flórián üzletközpont. 1981. Forrás: Fortepan/ Pap Zsigmond György
Kérem, meséljen arról, hogyan vált részesévé a Flórián téren elvégzett, nagyszabású feladatoknak!
1968-ban készült el Budapest átfogó közlekedésfejlesztési terve. Ez tárgyalta az Árpád híd bővítését is, amely híd közismerten a háború ideje alatt úgy épült meg, hogy a lehetséges szélességnek csak a felét készítették el akkoriban. A ‘68-as terv alapján azonban 1979-ben az Állami Tervbizottság úgy döntött, hogy meg kell oldani az Árpád híd rekonstrukcióját, értve ezalatt annak kiszélesítését is, valamint a pesti és a budai oldalakon csatlakozó útvonalak rendbetételét. Tizenegy éven át érlelődött a gondolat, hogyan lehet a Dél-Budáról és Pestről a Dunakanyar felé irányuló forgalmat minél kevesebb zökkenővel átvezetni ezen a területen. Ez idő tájt aktívan élt a Bécsi út, hiszen ekkor még nem létezett a Bécs felé vezető autópálya-szakasz. Én még úgy kezdtem el Győrbe, Sopronba járni autóval, hogy Óbudán keresztül ballagtunk, s a cél bizony nagyon messze volt egy ilyen autós utazással. Amikor aztán a munka beindult, több intézmény is elkezdett a várható következményekkel foglalkozni. Volt egy nagy előkészítő csoport, melynek Dalmy Tibor volt a motorja, aki ragyogóan menedzselte a dolgot, pedig volt úgy, hogy egy tárgyaláson közel ötven cég képviselője vett részt. Öröm volt vele dolgozni. A mérnöki létesítmények generáltervezője a FŐMTI (Fővárosi Mélyépítési Tervező Intézet) volt. Ezenkívül számtalan altervező és kivitelező cég vett részt a munkában, többek között a VÁTI (Városépítészeti Tudományos és Tervező Intézet). Én úgy kerültem a feladatba, hogy már több mint húsz éve a VÁTI Műemléki Irodájában dolgoztam, és nagyon sok helyreállítás, romkonzerválás volt a hátam mögött. A műtermemben többen dolgoztunk a Flórián téri aluljáró építészeti és műemléki munkálatain: Voith Mária, Borbély Edit és Nyékhelyi Mária voltak a munkatársaim.
Az általunk hivatalosan kiadott tervek száma megközelítette a kétszázat, nem számítva a munkaközi vázlatok tömkelegét. Irdatlan mennyiségű munka volt.
Kérem, meséljen arról, milyen volt ebben az időben ez a terület?
Az aluljáró munkálatainak megkezdésekor a kiscelli posta ’40-es évekből származó épületével szemközti oldalon az evangélikus templomon kívül minden le volt tarolva, s álltak már a panelházak. Sajnálatos módon tanúja voltam annak is, ahogyan megépült az áruház azzal a világi nagy botránnyal, ahogyan ennek érdekében széttúrták ott a tábor közepét, lelkét: a principiát. A Fővárosi Tanács akkori vezetői, meg az akkori építésügyi kormányzati illetékesek úgy döntöttek, hogy felrobbantják… És meg is tették! Mindezt azért az épületért, ami nem egy európai örökség szintű építészeti alkotás, ami városépítészetileg is egy elhibázott, át nem gondolt, úgy Isten nevében odalökött valami. Végül csak torz, semmit nem mutató romok maradtak ott az élelmiszerüzlet sarkában. Oda jártunk kávézni, s nekünk, a szakembereknek sem mondott semmit az a szerencsétlen torzó. Esetleg csak lelkiismeret-furdalást keltett azokban az emberekben, akiknek egy pici lelke mégiscsak volt ezekhez a dolgokhoz.
Kiss Károly publicista mesélte, hogy a principia kétezer évet átvészelt, masszív falait fölrobbantani is alig tudták. Kétségkívül ez volt a legkirívóbb kulturális pusztítás Óbudán, de sajnos koránt sem az egyetlen…
Többször jártam a területen akkor is, amikor az óriási, alapozó vasbeton cölöpöket ütötték, verték, sajtolták a talajba. Láttam, ahogy a cölöp egy ideig fut, majd hirtelen megáll. És ütik, ütik és ütik, de nem mozdul; míg végül, miután szétroncsolt már maga alatt mindent, újra megindul.
Ott, akkor, úgy éreztem, hogy épp most tesznek tönkre valamit a föld alatt, amiről már soha meg sem tudhatjuk, hogy milyen volt.
Ezen épületek létesítésekor hallatlan arcátlansággal, demagógiával hirdették, hogy a házakat lábakra állítva, az épületek alatt bemutathatóvá válnak a romok. Nem igaz! Ha a vasbeton cölöpöket egymáshoz ilyen közel, így keresztül verték a romokon, ott már nincs mit bemutatni, ott már csak széttúrt és felismerhetetlen maradványok lesznek!
Urbanisták, műemlékes szakemberek és az óbudai lakosok generációit gyötri évtizedek óta a kérdés, hogy lehetett volna-e Óbuda más, mint amilyennek ma ismerjük?
Számtalan olyan várost lehetne említeni, ideértve Rómát is, ahol küzdenek a gonddal, hogy a felszínre kerülő antik maradványok integrálhatók-e a mai városképbe. Talán a jeruzsálemi óvárost, annak zsidó negyedét lehetne példaként említeni. Ott felépült egy tökéletesen modern városi lakónegyed, a házak alatt pedig az élővé már nem tehető, római épületek láthatók, amelyek legalább sejtetik a korabeli város arculatát. Végig lehet menni egy oszlopsoros via principalison, melynek egyik oldalán a mai járószint alá látunk, a másik oldalon meg ott van a bazársor, ahol szinte minden beszerezhető. Ennek feje fölött pedig ott él a város, ami a maga XVIII-XX. században kialakult képét mutatja. Egész biztos tehát, hogy egy gondosabb, kevésbé diktatórikus, és gazdaságilag is jobban alátámasztott háttérrel a helytörténeti múltjára a mainál sokkal inkább emlékeztető városképet lehetett volna kialakítani.
Óbuda városépítészeti nagy negatívuma éppen abban rejlik, hogy annak, amit ma látunk az ég adta világon semmi köze nincs ahhoz, ami hajdanán ott állt.
Beszéltünk a múlt elpusztított építészeti értékeiről, de még nem tértünk ki arra, ami megszületett a helyükön. Ön építészként hogyan értékeli a panelházak megjelenését ezen a területen?
Egyfelől ennek van esztétikai, városképi vonatkozása, amit a panelházak kapcsán még értékelni kell majd a jövőben, azt sem tagadva, hogy egy XX. századi fejlődő város muszáj, hogy új lakóterületeket is produkáljon. Ám nem mindegy, hogy hol, és pláne nem mindegy, hogyan. Ezt a problémát a sokat emlegetett zöldmezős beruházások kapcsán lehetett volna kulturális pusztítás nélkül megoldani, mint ahogy ilyen szempontból senkinek sincs kifogása Újpalota vagy Békásmegyer ellen. Sokan nem számolnak azonban azzal, hogy minden ilyen beavatkozásnak nagyon komoly szociológiai következményei is vannak. Rengeteg településszociológus vizsgálta már, hogy alakul egy ilyen lakótelepen létrejött, „összedobált” társadalomnak a lelkülete. Ahol a lakók az ország különböző részeiből, különböző rétegeiből jönnek, más történelmi előzményekből, más műveltséggel, más képzettséggel, ami ugyan reprezentálja egy egészséges társadalom minden rétegét, de így, nagy hirtelen összedobálva, olyan döbbenetes mixtúra alakul ki, ami önmagát sem érti. Senki nem ismer senkit, számtalan kultúra és kulturálatlanság van összekényszerítve egy lépcsőházban, tíz emeleten keresztül. Az ilyen társadalom nem találja a saját identitását, nincs pszichológiai komfortérzete. Szükségszerűen következik az összes deviancia: betörések, autólopások, alkoholizmus és az értelmetlen rombolás. Óbuda a panelek között is megpróbált apró jelzésekkel nyújtani valamit az embereknek. Sok helyen ezeket összetörték, vagy lefújták, de ott vannak, segítenek az embereknek bepillantani a Thomas Mann-i „mélységesen mély múltnak kútjának” helyi aknájába.
Ott van a keleti táborkapu rekonstrukciója a panelház tövében egy kis római úttal. Valami megmarad azoknak, akik ott élnek, valami egy picit befolyásolja a lelküket.
Meggyújt egy-egy kis mécsest az emberek számára, hogy megint megpróbálhassák fölfedezni saját identitásukat, és ebből a nagy szociálkeverékből újra kialakíthassák a helyhez kötődés szellemét. Mindebben nagy szerep jutott annak idején a Flórián térnek is, meg az összes ott megépített ilyesfajta kis lámpásnak.
Flórián tér, balra a Flórián üzletközpont. 1980 Forrás: Fortepan/Kriss Géza
A Flórián téri csomópont építési munkálataiban az építészeknek és régészeknek együtt kellett működniük. Milyen volt a kapcsolat Önök között?
Természetesen voltak szakmai vitáink, hiszen másként gondolkodik, mást tart a legfontosabb célnak egy építész és egy régész. Ugyanakkor hallatlanul jó összhang alakult ki a különböző képzettségű emberek között. Nem lehetett máshogy csinálni, csak nagyon szoros együttműködésben, hiszen a lehetőségek anyagilag és a határidő szempontjából is rendkívül behatároltak voltak. Augusztus 10-én ráadásul elöntötte az egész aluljárót az iszap, mert csőtörés volt az áruház előtti területen, s a víz a földet, törmeléket mind bemosta. A „szent” november 7-e volt a határidő, én azonban nagyon örültem, hogy a fenti váratlan események ellenére is sikerült a még szentebb augusztus 20-án átadnunk az embereknek. A hivatalos ceremóniára persze csak 1984. november 4-én került sor.
Országszerte sokfelé találkozhatunk a kivételesen gazdag szakmai munkásságát fémjelző épületekkel, helyreállításokkal. Kíváncsi lennék, hogy Ön hova helyezi ebben a sorban a Flórián téri romterület kialakítását?
Minden építészeti alkotás gyermeke az embernek. Életemben a nagyon sok munkám közül, melyekért Ybl-díjat és egyéb elismeréseket kaptam, a két legkiemelkedőbb, s az én szívemhez legközelebb álló a szántódpusztai majorsági együttes és a Flórián téri aluljáró. Ahogyan az ember saját gyermekeinél is pontosan tudja utólag, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnia a nevelésük során, úgy tudom én is a Flórián tér kapcsán is. Kitalálták például, hogy legyen nyilvános WC, mert sehol máshol nem volt ebben a csonka városközpontban.
Természetesen akárhol is ásnak Óbudán, ott valami előjön. A tervezett WC helyén egy kis belső udvaros, oszlopos főtiszti ház maradványai kerültek elő.
Ez az eredeti koncepcióban nem szerepelt, de abban a lendületben, amiben voltunk, ezt is vállaltuk soron kívül. És rengeteg munkával, de végül ezeket a maradványokat is sikerült megmentenünk.
Flórián tér, gyalogos aluljáró, római kori maradványok. 1985. Forrás: Fortepan/Lechner Nonprofit Kft./ Dokumentációs Központ
Sajnos alig néhány évvel az aluljáró átadását követően már megjelentek olyan hírek, hogy megrongálták, festékkel lefújták a kiállított műemlékeket.
Talán a legúribb kifejezés erre az, hogy ez egy baromság, egy döbbenetes korjelenség. Hajlandó vagyok elhinni, hogy a graffiti műfaj, embereknek az önkifejezése, és bizonyos esetekben az igényét is el tudom fogadni. Nem tudom viszont elfogadni azt, amikor a graffiti felhelyezése mögött az emberi műveltségnek, kultúrának a legminimálisabb töredéke is alig fedezhető föl. Az aluljáró átadását követően évekig büszkén és jó szívvel kalauzoltam végig ott mindenkit. Öröm volt látni, hogy a Szentendrei úton északra tartó autóbuszok lassítanak a múzeumi terület mellett, és látni, amint az idegenvezető mutat kifelé, hogy tessék csak oda nézni!
Büszke volt Budapest a Flórián térre. Ám néhány éve zárva a múzeum, és elpusztítottak mindent, ami elpusztítható volt. Teljesen értelmetlenül.
A Lottó-ház alá benyúló múzeumrész masszív rácsajtaját kifeszítették, bent, amit lehetett, szétromboltak, összetörtek. Ez még annál is rosszabb, mintha egy vasúti kocsinak az oldalát festik össze, ez egyszerűen nem tolerálható. S nem oldható meg azzal sem, hogy tetten érem, és fenékbe rúgom vagy bezárom a vétkest. Ez nem jogszabályi kérdés. Ezeket a problémákat leginkább annak révén szeretném megszüntetve látni, hogy elkezdjük újraépíteni az erkölcseinket. Az erkölcsöt, amit oly könnyű lerombolni, de újraépíteni nehezebb, mint az eldózerolt házakat.
Milyen iránymutatást adna azoknak a fiatal építészeknek, urbanistáknak, akik Óbudán találnak majd szakmai kihívásra?
Óbudán egyvalamire feltétlenül figyelni kell. Ha bárhol fél méterrel mélyebben megyünk a mai szint alá, ott találjuk a római múltat. A római múltnak a már korábban említett nagyon durva tönkretétele után is hallatlanul sok értéke van még föld alatt. Érdemes rajta elgondolkodni, hogy vajon miért pont itt lelhetők fel a kőkorszaki leletek. Biztos van ennek valami olyan kapcsolati útvonal előzménye, ami arról tanúskodik, hogy egy nagy-nagy kontinuitás van itt Óbudán elásva. Ezt a jövő emberének, a jövendőbeli óbudai lakóknak, a jövő Óbudájáért, sőt a jövő Budapestjéért felelősséget érzőknek mindenkor figyelembe kell venniük. Budapesten a „múltnak kútja” Óbudán van, s ez, úgy gondolom, kötelesség is: odafigyelést igénylő, nagyon-nagyon megtisztelő kötelesség.
Az érettségi egyre inkább központi kérdés lesz a következő hetekben, ezért a PIM munkatársai segítenek, hogy egy kicsit oldottabb, kreatívabb, interaktívabb körülmények között készülhessenek a diákok, megkönnyítve a pedagógusok munkáját is. Múzeumpedagógusok ingyenes, élő online vezetéseket tartanak online (DIY) tárlataikban. Elsődlegesen a tananyagot kiegészítő, a kíváncsiságot felkeltő, az egyéni kreativitást megmozgató történeteket mesélnek, eközben egyszerű és szórakoztató alkalmazásokat használnak közösen. Legfontosabb információk a PIM honlapján!Mutatjuk, hogy pontosan mely vezetésekre tudtok jelentkezni:
Január 15-től a 3K ablakában mackó kiállítás látható.
Akinek van kedve, válassza ki a legkedvesebb, legszerethetőbb mackót. Az ablakban látható a mackók névsora és képe. Szavazatokat a FB-on, illetve a 3K postaládájába várják! A nyertes medve lesz a 3K idei kabalája.
A közvetítést ezen az oldalon lehet megtekinteni. A német forradalmár zenéi olyanok, mint a puskapor: kívülről veszélytelennek tűnnek, de elég egy jól irányzott szikra, hogy vad lángra lobbanjanak. Ezt a szikrát és a szabadság örökké ifjú szellemét keresik Beethoven nyitányaiban. A keresést vezeti: Hámori Máté.
Gondoljátok újra Vasarely műveit és színezzétek át kedvetek szerint! Készítsetek számtalan variációt, akár hozzá is rajzolhattok a sablonhoz, nem muszáj vonaltól vonalig menni. A színezők a Vasarely Múzeum oldaláról letölthetök!
„Vuk lesz a neve, mint öregapjának, ki első volt a nemzetségben. Vuk, ami annyit jelent, hogy minden rókának félre kell állni az útból, ha vadászatra indul.” A Vaskakas Bábszínház grandiózus látványvilágú nagyszínpadi előadása Fekete István népszerű regénye alapján. Megható történet egy különleges kisróka felnőtté válásáról, aki a rögös utat bejárva a Simabőrű Ember méltó ellenfele lesz. Fekete István regénye alapján írta: Gimesi Dóra
„A különböző zenei szubkultúrákat bemutató BP Underground dokumentumfilm-sorozat aktuális epizódja, a Rock (ami kétrészes lett) megpróbál mindent bemutatni ebből a korszakból, amit mi fontosnak tartunk az underground rockból, néhol metálból. A film egy fejezete kifejezetten Óbudáról szól – vállaltan miattam”, meséli Turán Eszter, aki Óbudán született és itt nőtt fel. „A rendezőtársammal, Koltay Annával egy szubjektív korképet kívánunk mutatni – hiszen olyan széles ez a merítés, hogy ezt nem tudjuk másképp, csak szubjektív szűrőn keresztül bemutatni.
Ha mindent össze akartunk volna foglalni, akkor egy tízrészes folyam is összejött volna – így is egy kétszer nyolcvan perces film, egy kétestés program lett a végeredmény.
Reméljük, valamilyen platformon hamarosan megtekinthető lesz a nagyközönség számára.”
Miközben persze törekedtek a teljességre, azokat a csomópontokat keresték, meséli Eszter, ami számára vagy a másik rendezőhöz személyesen is közel áll, ami megérintette őket. Eszter esetében így adódik Óbuda.
„Az én gyerekkorom Óbudán indult. Ha nem ide születek, lehet, hogy most nem is beszélgetünk itt erről a témáról. Ennyire fontos szerepe van az életemben, személyiségfejlődésemben és ízlésemben, összességében az alapattitűdömben az óbudaiságnak.”
De, ha a magyar, közelebbről a budapesti underground rock, akkor felmerül a kérdés, hogy – beidézve a Brian életét: – Na, de mit adtak nekünk az óbudaiak?
„Óbuda egy elképesztő vegyesfelvágott minden szempontból. A lakótelepek a 70-es években épültek, de Óbudának van egy régebbi arca, belső Óbuda, ami polgáribb miliő, közel van a Kolosy tér, azaz a II. kerület, ott van a Csúcshegy, Remetehegy, vagy a Kiscelli domb, amik a mi gyerekkorunkban alig voltak beépítve. Én mindig a Kiscelli kastélyba vágytam, amit lehetett látni az ablakunkból, oda jártunk szánkózni. A Fő tér egy ufó a panelek között, a Flórián, Üzletközpont Óbudán (és ezt persze magunkban is reklámskandálósan kell mondani) gyerekkorom elmaradhatatlan, nagyon fontos helyszíne a mögötte lévő cikk-cakk házzal együtt, ahol első kazettáimat vásároltam, de fontos megemlíteni a Rómait a maga üdülőtelep-hangulatával és sorolhatnám. Teljes eklektika.
Ez a legnagyobb kerület Budapesten és az egyik legsokfélébb is. Az az Óbuda, amibe én beleszülettem, a fiatal értelmiségi szülők világa volt, akik mind valahonnan ideköltöztek.
Leginkább hasonló hátterű gyerekekkel szocializálódtam. A szüleimnek sikerült beíratniuk egy jó iskolába, a Zápor utcaiba, ahol már 9 éves korunktól tanulhattunk angolul. Voltak azonban olyan helyek, például a legendás sóstói úttörőtábor, vagy a kerületi akadályverseny, ahol sokféle gyerekkel találkoztunk és másfajta közeget ismerhettünk meg rajtuk keresztül, a mi kis Zápor utcai buborékunkon túli Óbudát. Megismerkedtünk a kerület különféle részeiről – Rómairól, Békásmegyerről, Kaszásdűlőről – jövő gyerekekkel, és elkezdtünk egymáshoz átjárkálni, elkezdtünk együtt bandázni. A San Marco utcai Úttörőházban volt egy tinidiszkó péntekenként. Itt egészen másféle zenék szóltak, mint általában a tinidiszkókban. Mi ide jártunk hatodiktól, és itt Madness ment, meg Siouxsie vagy The Cure és így tovább. Óbuda külváros és nem külváros egyszerre.
A városnak egyfajta perifériája, de mégsem. Nagyon vegyes közeg volt akkoriban a munkások gyerekeitől a top értelmiségi családokig. A szocializmus végének bizarr keveréke volt, egy fura társadalmi turmix. Éppen az underground rock színtér a filmben megszólaló legendás alakjai mesélték, hogy a Kádár-rendszerben a felnövő gyerekek nem tudtak mit kezdeni magukkal a panelban. Azt mesélik, hogy vagy zenélni kezdtek, vagy sportolni, vagy drogozni. A szocializmus kilátástalansága szétfeszítette a fiatalok egy részét. Én ennek a végére értem oda, a rendszerváltás előtti utolsó percekben. Persze ez nem csak Óbudára volt jellemző: ez volt a korhangulat, a korszellem. Nem értettük például már gyerekfejjel sem, hogy miért masíroznak a Flórián téren munkásőrök, amikor ezeken már mindenki röhög, éreztük, hogy lassan vége ennek a bohózatnak, de még kisdobosként én is elkaptam egy ilyet, true story”, meséli Eszter.
A feszültséget, a kitörni vágyást a perifériáról, a bizonytalanságot, hogy mi lesz itt a szocializmus után és a vadságot generálta a lakótelepek közelsége és kissé ingerszegény közege, a félig-meddig külvárosi lét és a társadalmi elégedetlenség, csapódott le a gyerekek világában is.
Fortepan/Urbán Tamás
Mindez a zenében is nyomot hagyott, mert az előttünk lévő korosztály hangszert ragadott. „Lázadás, vadság, szabadságvágy – mintha itt kevésbé féltek volna a fiatalok, mint a belvárosi gyerekek.
Talán kevesebb volt a vesztenivalójuk”, mondja Eszter, miközben megállapítjuk, hogy bár világok választották el a korabeli Angliát Magyarországtól, de – leszámítva a pár éves fáziskésést – mindkét országban jelentős részt vállalt a punk-korszak és a punk utáni fontos popkulturális mozgásokból a külváros. Hiába a kor eltérő társadalmi berendezkedései, a popkultúra földrajzi meghatározottsága itt is, ott is érvényes volt, bizonyos mintázatok nem különböztek egymástól. Ahogyan egyébként bizonyos motivációk, az unalom és a tenni akarás, vagy a generációs lázadás sem. A working class hero is something to be, hogy egy még korábbi hőst, John Lennont idézzük.
Ez a fajta társadalmi olvasztótégely-jelleg, a keveredés, az egymásra csodálkozás és persze az új zenék iránti nyitottság, illetve az önkifejezés fontossága Eszter életében is kulcsszerepet játszottak. „A San Marco utcai tiniklub, amit már említettem, számomra sorsdöntő hely volt. Punkot, post-punkot, ska-t, darkot hallgattattak velünk, hála az égnek – ott hallottunk például először, hogy csak két híres óbudai zenekart említsek, Kretenst és F.O. Systemet. Ott találkoztunk a barátaimmal először mindenféle vad arccal, akik a Bécsi úti lakótelepről jöttek és elég félelmetesek voltak. Egyébként is szubkultúrák nagy találkozóhelye volt ez a klub, miközben akkor még nem is vált el annyira egymástól, hogy ki a skinhead, ki a punk, ki a goth és így tovább. De csak fel kellett szállni az 1-es villamosra, és át tudtunk menni a Városligetbe, a Petőfi Csarnokba Depeche Mode-klubba, ahova szintén viszonylag korán, már hatodikos korunktól jártunk. Itt láttunk élőben először egy csomó undergound zenekart.
Aztán a dolgok megváltoztak. A rendszerváltás előtt már megkezdődött az a társadalmi differenciálódás, amelynek következtében azok az emberek, akik megtehették, elkezdtek elvándorolni Óbudáról.
Már általános iskola alsóban elkezdődött az, hogy az iskolatársaim közül egy csomóan felköltöztek a hegyre. A rendszerváltással a korábbi évek naiv idillje szétrobbant.
„Később a Fő tér és az ott üzemelő Zichy presszó volt fontos hely, ott gyülekeztek a környékbeli underground figurák, punkok, skinheadek, darkosok. Az óbudai zenei szubkultúra megteremtőinek kulcsfontosságú helyei az Evezős a Rómain, vagy a Lajostanya voltak, mindenki, aki zenész volt Óbudán, vagy ennek a közegnek a része, az oda járt a filmünk szereplői szerint”, mondja Eszter, „Ami nagyon érdekes, hogy Óbudán mindenki jóban volt mindenkivel. Az óbudai skinhead nem verte az óbudai punkot és a helyi rockereket, és a darkosok sem kaptak pofonokat. Ezt szintén a filmünkben megszólaló zenészek mesélik, olyanok, mint Barabás Béci, Mátyás Attila, Szendrey Szasza vagy Jerabek Csaba. Van olyan anekdota is, hogy valahol a városban, talán a Ráday klubban koncert van, lejönnek az óbudai skinheadek verekedni, de amikor egy óbudai rockerrel vagy punkkal találkoznak, akkor barátságosan köszönnek neki és megkérdezik tőle, hogy »Szia, mi újság?«. És aztán folytatták a verekedést.”
Fortepan/Urbán Tamás
„Mindent, ami nagyon izgalmas volt a gyerekkoromban, az egyediség, a másság, a szubkultúrák iránti fogékonyság, a mainstreammel szembemenés – amit otthonról is hoztam, hisz nálunk olyan lemezek szóltak, mint az A.E. Bizottság – megtörni akarta a középiskolás időszak. Az Óbudai gimnáziumban mindenkit egyformára akartak formálni.
Elég szélsőségesen néztem ki: orrbavaló, piros haj, Martens – de nem tudtak betörni. Az, hogy a saját utamat járjam, a mai napig alap számomra.
El is mentem abból az iskolából, ahol az volt a jó, ha tucatember vagy és nem lógsz ki a sorból. Én azóta is kifejezetten szeretek kilógni a sorból. Ahogy eljöttem Óbudáról, már nem a Flórián téren bandáztam, hanem a Moszkván, és ezzel együtt a popkulturális érdeklődésem is változott, jött a grunge és a Total Car klub a Nyugatinál, olyan dolgok, amik már nem Óbudából következtek feltétlenül és végül szép lassan el is költöztünk a második kerületbe.”
Eszter azt meséli, hogy nagyon sokáig nem is vágyott vissza Óbudára, sőt, az életében volt egy olyan időszak, amikor ezt a bizonyos óbudaiságot legszívesebben szerette volna elfelejteni. Aztán visszatalált a kerülethez. „Persze, ha nem ide születek, ez az egész ellenkulturális burjánzás nem talált volna így meg. Aztán az is történt, hogy apukám részben visszaköltözött Óbudára, emiatt sokat járok megint a kerületbe. Meg amúgy is, az általános iskolai barátaimmal nagyon erős a kötődés, van egy mag, amelyikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Velük például nagyon gyakran találkozunk. Aztán az is történt, hogy miközben az elmúlt években sok időt töltöttem Amerikában, Los Angelesben, elkezdődött bennem egyfajta önkeresés, hogy ki is vagyok valójában, honnan jövök. Ez is segített átfordítani bennem az óbudaiságot ismét pozitív élménnyé és öntudattá. Azt hiszem, az identitásomnak tényleg nagyon komoly része, hogy én egy tök vad helyről és közegből jövök, az a nimbusz, amit Óbuda jelentett és jelent. Egy novellás kötetet is elkezdtem írni pár éve a gyerekkorom és az óbudai emlékeim kapcsán, amit jó lenne befejezni.”
Itt tudjátok a BP Underground dokumentumfilm sorozatot követni:
Laci bácsi a 94. életéve betöltéséhez közeledve nyugodt szívvel elmondhatja, hogy igencsak tartalmas életpályát tudhat maga mögött.
Visszagondolva a megtett útra, magam is meglepődöm azon, hogy a jó Isten segítségével mi mindenen mentem keresztül e szűk évszázad során. A mai fiatalok számára kétségkívül tanulságos lehetne, hiszen a Horthy-korszaktól kezdve a Rákosi-érán át a jelenkorig sok örömet és bánatot éltem meg. Az Óbudai Gázgyárban töltött több mint harminc év csodálatos szakasza volt az életemnek.
Hogy került az Óbudai Gázgyárba?
Március 1-jén álltam munkába az Óbudai Gázgyárban, ahová a Nehézipari Minisztériumból irányítottak. Ebben közrejátszhatott az is, hogy két nyári gyakorlatomat itt, a központi vegyészeti laboratóriumban töltöttem el, ahol már ismerősként fogadtak. Az épületben a gázüzemi csoport tagjai, illetve az energetikusok helyezkedtek el.
A vállalatnál egy évre gyakornoki státuszba helyeztek, üzemmérnöki feladatot kaptam: a kigázosító üzem aláfűtési feladatainak ellátásában kellett részt vennem.
Sikerült hamar beilleszkednem a munkafolyamatba, és pár nap múlva már önállóan végeztem a kokszoló-kamrák hőfokmérését. Naponta 1100-1200 tonna szén került feldolgozásra, 800-850 tonna koksz, valamint 400-450 ezer m3 nyers kőszéngáz termelődött.
Ezek szerint sikerült hamar belerázódnia a munka világába.
Sikerült volna, ha két hét eltelte után nem küldenek el tartalékos tiszti kiképzésre a váci tüzérlaktanyába, ami június közepén fejeződött csak be. Visszaérkezésem után a termelt gázt mérő hatalmas dobórák és mérők hitelesítését kaptam feladatul, melyet – szerénytelenség nélkül állíthatom – érdemi segítség nélkül, általános dicséretet eredményezően oldottam meg.
Hamarosan az elgázosító üzemrészlegbe helyeztek át, szintén üzemmérnöki beosztásba. Mindeközben bekapcsolódtam a szakszervezet társadalompolitikai munkájába mint termelési felelős, így még jobb rálátásom nyílt az egész Gázgyárra, bővültek gázipari ismereteim. Az sem volt mellékes, hogy a szakszervezeten keresztül nagyobb esélyem kínálkozott önálló albérlethez jutni, ami nősülésem és gyermekünk közelgő érkezése miatt égetően szükségessé vált.
Termelési felelősként mi volt a feladata?
Rendszeres tájékoztatást kellett adnom termelési kapacitásunk aktuális helyzetéről, a gazdasági mutatók alakulásáról, és ennek alapján a várható gazdasági eredményekről. Óbudán legfontosabb feladatunknak a főváros mindenkori, biztonságos gázellátását tartottuk, ennek szellemében jártunk el. Tettük ezt akkor is, amikor 1956-ban kitört a forradalom: a potens MDP-tagokat – akik valamilyen vezető feladatot láttak el a pártban – ugyan leváltottuk, de képzettségüknek megfelelő beosztásban tovább dolgozhattak, és kommunista igazgatónk eltávolítását sem engedtük meg, mert emberileg, szakmailag is csak jót mondhattunk róla. Miután lejárt az egyetem befejezését követő gyakorlati időm, véglegesítettek, majd a végzettségemnek jobban megfelelő helyre, a központi vegyészeti laboratórium üzemellenőrzési csoportjába helyeztek át.
Nagyon hamar szembe kellett néznem azzal, hogy a gázgyártás milyen veszélyes üzem. 1957. február elején baleset következtében hármas haláleset történt a vízgázgyárban: az egyik generátor tisztítását – salakmentesítését – végző munkacsoport három tagja a generátorban rosszul lett, és meghalt.
Nekünk jutott a feladat, hogy a halál okát és körülményeit kiderítsük. Megállapítottuk, hogy szivárgásból származó szén-monoxid mérgezés okozta a tragédiát, és amíg annak helyét nem találtuk meg, addig a gázgyártás szünetelt, komoly mennyiségi kiesést eredményezve. Az események után az egyes gáztermelő üzemek működését gyakoribb mintavételekkel és vizsgálatokkal kezdtük ellenőrizni. Ennek következtében biztonságosabbá vált a termelés, és a fajlagos mutatók javulásával a termelés gazdaságossága is javult.
Időközben sikerült saját lakáshoz jutnia?
Sajnos nem, és emiatt a feleségem az újszülött kislányommal el is költözött a szüleihez, Nagykanizsára, emiatt éveken át alig láthattam őt. Nehezen barátkoztam meg a helyzettel, gondolatelterelésül beletemetkeztem a munkába, amiből akadt bőven. A pártba is többek között azért léptem be, hogy javuljanak a lakásszerzési esélyeim. Egyik nap váratlanul hívattak az igazgatóhoz, ahol meglepetésemre a gyár vezetése méltatta eddigi ottani tevékenységemet, és pénzjutalomban részesített. Ezek után viszont kevésbé lepett meg, hogy kineveztek laborvezető-helyettesnek, lehetőséget adva számomra a fiatal, továbbtanulni szándékozó kollégák patronálására és a labor személyi állományának megújítására. A fogyasztási igényekhez mérten kisebb gáztermelési kapacitás állandó problémát jelentett, melynek megoldásához kormányszintű intézkedésre volt szükség. Megoldás gyanánt a vezetőség végül egy lengyelországi lehetőség mellett tette le a voksát, hogy ipari újításként ottani gyepvasércet hozzunk be gázkéntelenítéshez. Én lettem az a „szerencsés”, akit másfél hónapra kiküldtek Częstochowába, hogy a megfelelő minőségű gyepvasérc érdekében folyamatos helyi vizsgálatokat végezzek. A vett minták minősége egyszer sem érte el a kívánt szintet, ennek ellenére a Gázművek rábólintott az üzletre, és megkezdte a beszállítást. Ilyen értelemben a kinti munkám teljesen felesleges volt, de tény, hogy az új módszerrel javult a helyzet, csökkent a gáz kén-hidrogén, és így kis mértékben a kéntartalma is.
A csőhálózat és a szifonok ismétlődő lerakódásai, dugulásai miatt a városi gáz nedvességtartalmának optimális beállítása ugyancsak gondot okozott, amit nagy nehézségek árán sikerült csak megoldanunk.
A gáz mennyiségi/minőségi problémái mellett működési zavarok is előfordultak…
Ráadásul folyamatosan jelentkeztek az egyre újabb gondok, melyek aztán – bűnbakként – a teljes műszaki vezetés leváltásához vezettek, pedig elsősorban nem is ők voltak a felelősek! A felügyeleti szerveknek tudomásul kellett volna venniük, hogy a Gázgyár lassacskán fél évszázada üzemelt jelentősebb felújítás nélkül. Átélt két világháborút, a bombázásokat és az azt követő árvizet, olyan kőszénminőséggel működve, olyan pótanyagokkal karbantartva, amik éppen rendelkezésre álltak, és meg sem közelítették az eredetit. Míg a gáztisztításnál hol a gáz ammónium-tartalmát szabályozó kénsav, hol a tisztító massza hiánya okozott fennakadást, addig a kokszoló kamráknál a kamrafalak átégése akadályozta a termelést. A ’60-as évek elejére mindezek hatása nem maradhatott el, a gépi berendezések állagromlását ráadásul a korrózió elleni védelem elmulasztásán kívül a folyamatos üzemben tartás és anyagkifáradás is okozta. A fentiek tükrében külön csodálatra méltó, hogy a gyár – szakembereinek áldozatos munkája révén – a legnehezebb időszakokban is próbálta Budapest gázellátását legalább alapszinten biztosítani, és ez a mi időnkben sem lehetett másképpen! A leváltásukat eredményező pontos okokat sohasem tudtuk meg, csak vélelmeztük, és egész egyszerűen méltatlannak találtuk, hogy szakmai tudásukat miként írhatta felül egy rajtuk kívül álló ok, az anyagi erőforrások hiánya. Nem lehetett mit tenni, az üzem nem maradhatott irányítás nélkül, a meglévő aktív műszakiaknak kellett a feladatokat átvenniük, így léptem elő én is laborvezetővé. A legfontosabb az volt, hogy zavartalanul menjen tovább a termelés, és a legnagyobb körültekintéssel végezzük munkánkat, megnyugtatva mindazokat, akik attól féltek, hogy majd ezek az „ifjú titánok” tapasztalatlanságuk miatt felrobbantják a gyárat. Hát, az „ifjú titánok” kitettek magukért, és – mint ahogy azt az idő bizonyította – nem is akárhogyan!
Hogyan sikerült stabilizálni az állapotokat?
Hosszas pártbizottsági vajúdás után 1962-ben Stadinger István lett a Gázművek vezérigazgatója, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a vállalat csikorogva bár, de elindult a fejlődés útján. Ehhez persze az is kellett, hogy a kormány felismerte a földgázhasználat gazdasági fontosságát, elhatározta annak fejlesztését.
Számos folyamatban lévő intézkedés felgyorsult, és biztatóan haladt a megvalósulás felé. A fő tennivalót a gáz minőségének további javítása és a mennyiségi termelés növelése jelentette.
Ebben játszott hatalmas szerepet, hogy a hajdúszoboszlói, illetve a szovjet földgáz fővárosba szállításával az óbudai után megépülhetett és üzembe állhatott előbb az albertfalvai, később a kőbányai földgázbontó. Eközben én a laborban igyekeztem a személyi állomány, valamint a feladatkijelölések kisebb változtatásával megteremteni a fejlődés alapjait, melyek néhány éven belül azt eredményezték, hogy a Gázművek központi vegyészeti laboratóriuma még az egyetemi kutatólaboratóriumok viszonylatában is kiemelkedő felszereltségűvé vált, a laboránsok szakmai képzése pedig biztosította a megfelelő színvonalat. Vizsgálatainkkal tudományos szintű eredményeket értünk el, számos intézmény fordult hozzánk megbízásokkal. A változásokat az tette teljessé, hogy az Óbudai Gázgyár élére is új igazgató került, a Mechanikai Mérőműszerek Gyárából „elcsábított”, gépészmérnök végzettségű, kiváló szakember, Zombor Gábor személyében. Szerencsés együttállásnak nevezhető, hogy előző munkahelyén folyamatszabályozási, automatizálási technológiák megvalósításával foglalkozott, amiben a Gázműveknél nagy lemaradás mutatkozott. A gázhálózaton telepített nyomásszabályzók problémáját az ő kezdeményezésére diszpécserközpont létrehozásával oldottuk meg.
A magánéletében rendeződtek a dolgok?
Úgy fogalmaznék, hogy rendeződni látszottak, legalábbis ami a lakhatási kérdést illette. A szakszervezeten keresztül nagy nehezen hozzájutottam egy szoba-konyhás, éléskamrából álló lakáshoz a csillaghegyi Pozsonyi utcában, de ide a kislányunkat még nem hozhattuk magunkkal, ő Kanizsán maradt, és a feleségem hétvégén utazott le hozzá. A helyzet konszolidálásához az kellett, hogy előbb 1959-ben megüresedett egy lakás a gyár területén lévő orvosi épületben, majd 1968-ban a tisztviselő telepen, ezekbe költöztünk át, és azóta is utóbbiban lakom. Nagy könnyebbségnek számított, hogy mindkét helyről percek alatt bent voltam a munkahelyemen. A megkezdett automatizálásokkal, fejlesztésekkel párhuzamosan az óbudai levegősbontó elkészültével a környezetszennyező üzemeket (pl. kokszgenerátor, kátrányleválasztó, vízgázgyár) fokozatosan kikapcsolhattuk, miközben a fogyasztási igényeket továbbra is megfelelő szinten tudtuk kielégíteni. Természetesen ezek a változások nem máról holnapra, hanem évek megfeszített, jól szervezett és egymás között elosztott munkája eredményeként jöttek létre. A ’70-es évek elejére aztán lassan megérett az idő arra, hogy a városi gázgyártás szerepét a tiszta földgáz alapú gázszolgáltatás kezdje átvenni, amire lélekben egy ideje már mindannyiunknak fel kellett készülnie. Ebben műszaki, gazdaságossági és környezetvédelmi szempontok egyaránt szerepet játszottak, és elsősorban a gyár romló infrastrukturális állapota, valamint a növekvő fogyasztói szükségletek tették indokolttá.
Ugyanakkor rendkívül nagy odafigyelést igényelt az alapesetben is veszélyes gázgyártás átállítása földgázra, hiszen a földgáz az addig használt anyagokhoz képest merőben más tulajdonságokkal bír.
Erre jó példa, hogy a kigázosító kemencék felfűtéséhez igénybe vett generátorgáz földgázra való átállási munkálatainál koromképződés miatt belobbant egy 400 mm átmérőjű vezeték, amit csak a Ferihegyi reptérről kölcsönbe kapott szén-dioxidos tűzoltóautó segítségével tudtunk eloltani.
Mi okozta a legnagyobb gondot az átállásnál? És milyen előnyei voltak?
A gázcsőhálózat földgáz-kompatibilissé tétele, aminek súlya mellett a lakossági készülékek átállítása már eltörpült. Ahhoz, hogy ott földgázt vezethessünk, ahol addig városi gázt szolgáltattunk, meg kellett akadályoznunk a tokos csőkötések tömítéséhez használt kenderkóc kiszáradását, ami gázszivárgáshoz vezethetett, és robbanást is okozhatott. Az, hogy a főváros földgázszolgáltatásra való átállítása során nem történt munkahelyi baleset, robbanás – mint ahogy Európa más országaiban sajnos történt –, az a körültekintő, gondos, jól megszervezett és kivitelezett munkának volt köszönhető!
Az átállás – mely 1971-88 között ment végbe – legnagyobb nyertese kétségkívül a környezetvédelem volt. A városi gáz termelése során nagy mennyiségű, méreganyagokkal szennyezett víz termelődött, ami miatt kátrányszármazékok, fenol, cián kerültek a Dunába. A tisztítás érdekében először meg kellett oldanunk a szennyezett és szennyezetlen ipari vizek különválasztását, illetve az esővizektől való elkülönítését is, végső soron pedig felül kellett vizsgálnunk a komplett csatornahálózatot. Azonban bármennyire is igyekeztünk, mindig akadtak újabb gondjaink, melyek csak tetézték azt az alapproblémát, hogy a Gázgyár indítása óta amúgy is annyi szennyezőanyag mosódott be másfél-két méter vastagságban a területre, hogy azt csak komplett talajcserével lehet helyreállítani. A folyamatosan szigorodó szabályozások miatt a hatóságok komoly bírságokkal sújtották a vállalatot.
A fenolt és cianidot aztán fizikai-kémiai eljárásokkal semlegesíteni tudtuk, és sokkal nagyobb problémát okozott a kihasznált, káros anyagok garmadáját tartalmazó gáztisztító massza tárolási követelményeinek betartása.
Hogyan lépett előre a vállalatnál, és nevezték ki az Óbudai Gázgyár igazgatójává?
Adódtak már előtte is problémás export eseteink, de végül egy jogosan visszaküldött osztrák kokszszállítmányunk ügye eszkalálódott odáig, hogy Zombor a labor vezetésével párhuzamosan, 1966-ban a szén és melléktermék kereskedelmi osztály vezetőjévé nevezett ki. Ez kezdetben csak afféle névleges megbízást jelentett, a feladatokat ténylegesen az osztály fő munkatársai látták el, egy idő után azonban elkezdtem egyre jobban beleásni magam az itt folyó munkába, a hazai és külföldi vevőink megismerésébe, majd átvettem az ügyintézéseket és a reklamációkat is, tudván, hogy az osztály tevékenysége a vállalat gazdasági eredményeire kiemelt hatást gyakorol. Tíz éven keresztül töltöttem be az osztályvezetői pozíciót, ami a laborral együtt nem kis leterheltséget rótt rám.
Igazgatói kinevezésemre 1978 végén került sor, annak következtében, hogy Stadingert a vállalat éléről Budapest Fővárosi Tanácsának elnökhelyettesévé nevezték ki, akinek a helyét Zombor foglalta el, így az óbudai termelő üzemág vezetése megüresedett. Azt, hogy engem bíznak meg a feladattal, nem tartottam valószínűnek, de Stadinger a kérdést eldöntő legfontosabb szervnél, a kerületi pártbizottságnál maga intézte jelölésem ügyét, ami nagyon jólesett, és meg is szavazták személyemet. Később tudtam csak meg, hogy Zombor a távozását követően nem akart igazgatói szintű vezetést Óbudán, elégségesnek gondolta arra a főmérnök jelenlétét, és vezérigazgatóként a továbbiakban rendszeresen éreztette is velem, hogy nem tekint óbudai igazgatónak. Bár még a megbízásom előtt felajánlottam neki, hogy ha csak teher vagyok számára, akkor nem fogadom el a kinevezést, ő ezt visszautasította. Annak ellenére, hogy az elején én voltam a legnagyobb segítője, egy korábbi, a hiúságán esett kisebb sérelem vezetett eddig a „se veled, se nélküled” kapcsolatig, ami a hátralévő hét közös évünket jellemezte, akadályozva igazgatói munkám eredményességét. Ennek ellenére bizalmas barátság kötött össze bennünket, rengeteg alkalommal vállaltam el helyette, hogy beszédet mondjak például egy kedves munkatársunk temetésén vagy nyugdíjba vonulásakor.
Igazgatóként milyen fontosabb feladatai voltak, és miként élte meg a Gázgyár leállását?
Legfontosabb feladatunk a földgázszolgáltatásra történő átállás jegyében azon vállalati egységeink fokozatos tehermentesítése volt, akik ebben a folyamatban kiemelt szerepet játszottak. Olyan szervezeti intézkedések történtek, amelyek eredményeként óbudai hatáskörbe került a gépjármű üzemeltetés, valamint az épület- és létesítmény-karbantartás, de a hálózati igazgatóság is megkezdte Óbudára költözését, amihez az infrastrukturális feltételeket nekünk kellett megteremteni.
A változások következtében létrejött a központi szállítási osztály (KSZO), és elkezdődött a járműjavító szervizállomás megépítése. Csökkentettük a gépkocsi állományt, továbbá a visszaélések és az üzemanyag-fogyasztás visszaszorítása érdekében sikerrel vezettük be a számítógépes menetleveleket.
Az építési és karbantartó osztálynál (ÉKO) új, hozzáértő személyi állományt kellett kialakítani, mert a vállalat számos ingatlannal (pl. kirendeltséggel) rendelkezett, melyeket ki kellett tudnunk szolgálni. Ugyancsak hozzánk tartozott az ipari üzemek gázmérőinek időszakos hitelesítése. A legfontosabbnak, egyben szívügyemnek ugyanakkor az átállás miatt felszabaduló, közel 200 munkavállalónk további, házon belüli foglalkoztatásának megoldását tekintettem. Közülük sokan több évtizede dolgoztak már az Óbudai Gázgyárban, megérdemelték a törődést és a jövőjükkel kapcsolatos személyes beszélgetést. Végül mindannyiukat sikerült elhelyezni.
Az Óbudai Gázgyár utolsó kiemelt termelő feladatát a kokszgyártás és kiszállítás adta, amire különösen a háztartásoknak még a ’80-as évek elején is nagy szükségük volt. A kigázosító üzem működő kokszoló kamráinak száma kamrafal-átégések, repedések miatt az eredeti 110-ről ekkorra már 50-re esett vissza, és fokozatosan csökkent. Az üzem több dolgozója lelkiismereti kérdést csinált a kamrák „megmentéséből”, de közülük is kiemelkedett Szabó János kőműves, aki az 1000 C°-ról 500 C°-ra visszahűtött, meghibásodott falú kamrába speciális hőálló védőruhában bejutva öt perces etapokban vakolta be a kezdődő falkorróziót vagy lyukadást. Minden javítható kamrát igyekeztünk működésben tartani, hiszen egyenként napi tíz tonna kokszot termeltek, ám így is egyre több vált javíthatatlanná, erősödő dilemmát okozva a Gázgyár leállításának kérdésében. A végső lökést a második világháborúban megsemmisült, majd az eredetinél gyengébb lemezanyagokból újjáépített északi gáztartó 1984 nyarán bekövetkezett berobbanása adta meg. Épp igazgatói értekezletet tartottam, amikor egy földet megrázó, hatalmas dörrenés szakította félbe a megbeszélést.
Munkatársaink jelezték, hogy az északi gáztartó „leült”, azaz a benne lévő 100.000 m3 gáz a felszakadt tetőlemezeken át másodpercek töredéke alatt kiáramlott a gáztartóból, és a közben keletkező szikra hatására lángra gyulladt.
Ez a lángtenger beborította mondhatni a Gázgyár északi területének jelentős részét, és olyan erős hőhatást váltott ki, hogy az új kirendeltségi épület kb. 150 m-re lévő parkolójában álló gépkocsik ablakainak gumitömítései felületi olvadást szenvedtek. Istennek hála, a rossz idő miatt senki nem dolgozott a detonáció közelében, így a kisebb égési sérülésektől eltekintve nagyobb baj nem történt.
Az események végre egyértelművé tették mindenki számára, hogy a Gázgyár elöregedett és balesetveszélyes, így 1984. október 15-ére kitűzték az utolsó kamratöltést és ürítést. Az alkalomra nagyon sokan eljöttek, akik valaha munkakapcsolatban álltak a Gázművekkel. Ők velem együtt utoljára láthatták a szokásos munkafázisokat: a szénoldali-kokszoldali kamraajtók levételét, a pajzskocsi kamraajtóra állítását, majd a kitológép kezelőjének kiáltását („Hagy rúgja meg!”). Erre megindult a kitológép, a kitolórúd feje az izzó koksz oldalához simult, és lassan nyomta maga előtt a közel tíz tonna mennyiségű kokszot a pajzskocsin keresztül a kokszoltó kocsiba. Ezt követte az oltókocsi szokásos útja az oltótorony alá, majd a zuhanyként ráengedett több köbméter víz, és az utolsó alkalommal felszálló hófehér gőztömeg. A csordultig telt művelődési házban rám várt a feladat, hogy az alkalmat méltató búcsúbeszédet megtartsam, amit sikerült a hangom elcsuklása nélkül megoldani, ám az azt követő, a Gázgyár történetét bemutató rövidfilmet már nem bírtam könnyek nélkül végignézni. Igazgatói mivoltom gyakorlatilag megszűnt azáltal, hogy nem volt mit „igazgatnom”, irányítanom, mert a Gázgyárban befejeződött a városi gáz termelése, és a tevékenység mindinkább a gázhálózattal összefüggő feladatokra, a folyamatos ellenőrzésre, illetve a biztonságos szolgáltatásra koncentrálódott. Ettől függetlenül – ha csökkenő mértékben is, de – akadt dolgom, többek között a feleslegessé vált épületek, vasszerkezeti elemek, gépek bontásának, leszerelésének, selejtezésének intézése.
Milyen volt a közösségi élet az Óbudai Gázgyáron belül?
Ha egy szóval kellene jellemeznem: csodálatos! Azt kell mondanom, hogy a Gázművek gondoskodó gazdaként igyekezett odafigyelni minden egyes dolgozójára, akik a fizetésük mellett minden évben az adózott vállalati eredmény után megállapított nyereségrészesedést is kaptak.
Munkahelyi életünkhöz szervesen hozzátartoztak az ünnepségek, de nemcsak a politikaiak, hanem a társadalmi érintettségűek is (pl. anyák napja, nőnap, nyugdíjasok napja), a munkában elért sikerekről (pl. élüzem, kiváló vállalat) pedig külön alkalmakkor emlékeztünk meg.
Szintén megünnepeltük munkásaink vállalatnál eltöltött jubileumi éveit, jubileumi fizetést juttatva számukra. A szakszervezet figyelemmel kísérte a jelentősebb családi életeseményeket (pl. gyermekszületés, házasság), és igyekezett anyagi támogatással enyhíteni az esetleges gondokon. Ezek mind pozitívan befolyásolták a munkahelyi kollektívát, a munkatársi kapcsolatokat, és hozzájárultak a baráti légkör kialakulásához. Természetesen díjazták az egyéni eredményeket is, melyek általában pénzjutalommal jártak, én is gyakran részesültem belőlük. A Gyár mindezek mellett támogatta a III. kerületi intézményeket, iskolákat, óvodákat, és példásan működött együtt Óbuda többi ipari üzemével is.
Forrás: visitobuda.hu
Mikor ment nyugdíjba, és mivel tölti azóta az idejét?
1986-ban töltöttem be a 60. életévemet, de egy évet még ráhúztam, így 1987. január 1-jével. Munkatársaim rendhagyó módon búcsúvacsorát rendeztek tiszteletemre a Gyár ebédlőjében, amit megtiszteltetésnek, de egyben túlzásnak is tartottam. Elérzékenyülten beszélgettem vendéglátó kollégáimmal, barátaimmal, felelevenítve a harminc év emlékeit, melyekből a kezdeti nehézségek ellenére egy eredményes, szép életpálya alakult ki, amire nosztalgikus érzelemmel, mindig boldogan fogok visszaemlékezni. Jóleső érzés volt számomra, hogy a munkatársaim, beosztottaim inkább tekintettek gondos apának, vagy jó barátnak, mintsem a főnöküknek.
Az évek során számos díjat, kitüntetést kaptam, melyekből a legértékesebb a Zombor Gábor által felterjesztett és nyugállományba menetelemet követően átvett „Április 4. érdemérem”, ami abban az időben a második legrangosabb polgári kitüntetés volt.
Ezek a tárgyi emlékek azonban egy letűnt, mai szemmel gyűlölt rendszer termékei, és ily módon a történelem szemétdombjára kerültek, ezért „értéktelenként” elégettem őket. Számomra elegendő mindenkori barátaim, munkatársaim, szakmabeli kollégáim elismerése, tisztelete és megbecsülése, valamint a tudat, hogy személyem és munkám maradandó emléket hagyott maga után. A nyugállományban eltöltött harminckét évem jelentős részét a biatorbágyi telkünk kiépítésére, szépítésére fordítottam, illetve az otthoni kertünk gondozására, a család segítésére. Ma már napi fizikai aktivitásom leginkább a kutyasétáltatásban merül ki. Azonban az eltelt nyugdíjas évtizedek sem tudják feledtetni a múltat, és a 2019-es évben járva is elszorult szívvel emlékezem vissza szinte minden olyan eseményre, ami boldogsággal, örömmel töltött el – mondhatni – sikeres pályafutásom során. Akikkel együtt éltük át ezt az időszakot, azokat barátként őrzöm emlékeimben. Sajnos már alig találhatok rájuk az élők világában, bár még van egy-két személy, akit nagy ritkán látva megölelhetek, felidézve a régmúlt emlékeit. Tudom, hogy az én időm is közeleg, érzem ennek jeleit, de amíg élek, emlékezni tudok, nem felejtek, és rájuk gondolva egy-egy könnycseppel adózom drága emlékük előtt.
Ha készülő önéletrajzának címet kellene választania, mi lenne az?
Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy néprajzkutatók eredetmítosznak fogják hívni a hülye kis történeteiket. A dob a táltosparipa, a sátorrúd az égigérő fa – na persze! Pedig csak annyi, hogy volt egy-egy jó esténk a tűz körül. Páran a kumisztól ájultak be, mi általában galócát toltunk. Nevettünk a történeteiken, kiscserkészek voltak hozzánk képest. Mert a gombától aztán meglódul a fantázia! Ha ilyent rágsz, olyan látomásaid lesznek, visszasírod. Táncra perdül és áriát énekel a szarvasbőr, megvadult lóként körbe-körbe vágtat a lóca, démonként vicsorog az üst, hegedülni kezd az íj. Röhögtünk megállás nélkül. Vagy éppen magunk alá csináltunk a félelemtől. Ijesztő tud lenni, amikor az anyánk tintapacaként folyik szét a szemünk előtt.
Ez a tuti, nem a gyerekmesék!
Nem csoda, hogy Hunor és én egy ideje nagyon untuk már otthon a sok rizsát.
– Menjünk világgá! – súgta hétfő este csillogó szemekkel. Azt hittem, csak viccel, de komolyan gondolta. Nem csak a gomba beszélt belőle.
Másnap reggel tehát világgá mentünk.
Ezen azóta is röhögünk, még most is, hogy már semmi nevetni való nincs rajta. Csak úgy elindultunk, mielőtt a többiek magukhoz tértek volna, bele a világba, mondjuk amerre a nap megy le. Aztán ez lett a vége. Valahol ugyanis baromira eltévesztettük az irányt. A gyepütől nyugatra mégis sűrű és végtelen az erdő. Nem csoda, hogy az összes törzs keletre vágyik. Hunor mondta, hogy erre kell menni. Ha lenne google maps, vagy legalább egy egyszerű turistatérképünk, könnyebb lenne. Már aznap veszettül eltévedtünk.
Itt heverünk második napja ezen a tisztáson, a napot is alig látjuk, nem tudjuk, merre az arra. A vizünk is, a kétszersültünk is elfogyott, rántott húsról álmodni sem merünk. Csak ezt a kék bogyót rágcsáljuk, amit pisálás közben találtam egy bokron. Hunor szerint áfonya. Szerintem nem az. Sok van belőle, bár mint halottnak a csók. Folyton korog a gyomrunk tőle. Ezért egyre többet szedünk.
És akkor egyszercsak megjelenik a túloldalon egy szarvas. Egy hatalmas szarvas, hatalmas, nemes aganccsal.
– Nézd, hímszarvas! – bök oldalba Hunor.
Nem akarom elriasztani az állatot, ezért csak sziszegve vetem oda Hunornak – Gímszarvas, te hülye!
Az elfordítja fejét, minket néz. Először jobbra, aztán balra, hogy jobban lásson. Eskü, stíröl bennünket. Megrázza fülét. Kérődzik. Mintha mondani akarna valamit. Fülelek, Hunor is fülel.
– Te is hallod? – kérdezi.
Bólintok.
Felpattanok, ő is felpattan. A szarvas hátat fordít nekünk, és az erdőbe megy. Előtte még visszanéz. Mintha hívna, hogy kövessük.
Hát mi követtük. Így jutottunk ide. Követtük árkon-bokron át.
De ebben az erdőben nemcsak árok meg bokor van. Lábunk köré fonódnak az indák, körmükkel tépik menténket, utánunk nyúlnak a fák, kavicsokkal dobálnak a mókusok. Mérgezett tüskékkel lövöldöznek ránk a szederbokrok, suttognak, kiabálnak, átkozódnak a cinkék, köpködnek ránk a szajkók.
A szarvas néha megáll, hátranéz. Olyankor mi is megtorpanunk, moccanni sem merünk. Mi lesz, ha mondani akar valamit, és mi nem értjük, mi lesz, ha ő az egyetlen reményünk, hogy kijussunk innen egy olyan földre, ahol kalász lengedez, a szőlőkön nektár csepeg? Megcsillan az agancsán a napfény, mintha aranyból lenne, mintha korona csillogna rajta. Egy király ő, uralkodik felettünk, vezet minket.
Aztán tovább az erdőbe, követi a tempónkat, elöl üget ő, szaladunk utána mi.
A sűrűben koboldok ugrálnak elénk, csuklyás alakok követnek, kénszagú a cserjés. Rettegéssé erősödik bennünk a félelem. Szaladunk ahogy csak bírjuk, jobb, ha hátra se nézünk, Hunor előre rohan, menekül valami elől, amit csak ő lát, én nem. Elbotlik, mintha elgáncsolná valaki, legurul egy meredélyen. Utána sietek, felsegítem, és egyszercsak mintha nyelveken beszélnék, szavak jutnak eszembe, nem tudom, mit jelentenek, jelentenek-e valamit. Mordor, belzebub, taigetosz, inferno, gyehenna, mondom neki, miközben nyirkos kezemet fogja.
Köd ereszkedik ránk, hideg, kék köd, körülöttünk zörög az avar, lények sziszegnek, paták dobognak, tenyerek csattannak, lánc csörög, porcok ropognak. Kapkodjuk a fejünket, egymáshoz bújunk, érzem Hunor acetonos lehelltetét.
– A koponyányimonyók! – suttogja nekem remegve.
Csak ekkor esik le.
– A kék bogyók – mondom én mielőtt összeesünk, és elsötétül minden.
– Így kerültünk ide – mesélem a pödrött bajszú pasasnak. Zúg a fejem, görcsben a gyomrom, kiszáradt a szám. Inni ad egy kulacsból.
Soha többé, fogadom meg magamban. A szarvast keresem, de csak egy pár szamarat látok egy rozoga kocsi elé fogva a férfi mögött. Hunor mellettem még mindig ájultan fekszik a fűben. Vakít a nap, melegíti a bőröm, érzem, ahogy felpezsdül a vér az ereimben.
– És hol vagyunk? – kérdezem pislogva a férfit.
– Aratni kell hamarosan – mered a búzatáblára. – Aztán jöhet a szüret – teszi hozzá.
Madarak csicseregnek, szellő simogat, gyanúsan giccses minden.
– Isten hozta Vásárosnaményban! – mondja, majd felsegít.
Belegondolunk-e abba bevásárlás közben, hogy a kosárba kerülő zöldpaprikát ki termelte, kezelték-e vegyszerekkel a termesztés során, mennyit utazott, amíg a bolt polcára rakták? Másképp fogalmazva: kihez kerül a kifizetett pénzem , milyen termelési és elosztási módot támogatok a vásárlásommal? Sokszor, de nem elégszer emlegetett alapvetés: a tudatos étkezés első pillére, hogy szezonális, helyben termelt élelmiszereket fogyasszunk, lehetőség szerint biogazdaságból, vagy vegyszermentes termelést folytató gazdától.
A termelői zöldség-gyümölcs beszerzése egyáltalán nem macerás, és utánajárást sem nagyon igényel. Sokféle úton tudjuk élelmiszereinket közvetlenül a gazdáktól beszerezni, minimális tervezéssel ez tökéletesen beilleszthető akár a rohanó hétköznapokba is. Nem szükséges azonnal, fenekestől felforgatni a háztartási szokásainkat, kezdjük kicsiben, apró változtatásokkal és hagyjuk, hogy elkapjon a lendület, majd kísérletezzünk bátran tovább.
(Kis adag zöldségrészesedés kora tavasszal. Fotó: Schäffer Zsuzsa)
Zöldségközösség: heti egy doboz meglepetés
A lehetőségek ismertetésénél viszont haladjunk fordítva és kezdjük a legnagyobb elszántságot igénylő, de talán a legkevésbé ismert módozattal: a közösség által támogatott mezőgazdasággal, az úgynevezett zöldségközösséggel. A nyugat-európai mintára nagyjából másfél évtizede már Magyarországon is meghonosodott módszer lényege a termelő és a fogyasztó közti együttműködés. A termelő megállapodik jó néhány (a gazdaság méretétől függően 50 vagy akár 200) vásárlóval, és egy teljes évre szerződést köt velük. Az így létrejött zöldségközösség tagjai a gazdával közösen osztoznak a megtermelt terményeken, de a gazdálkodással járó kockázatokon, felelősségen is. A csatlakozók az áruért meghatározott összeget fizetnek, legtöbbször havi részletekben. A 2-3 főre elegendő részesedés heti ára körülbelül 4000-5500 Ft, a nagyobb családnak való 6500-8000 Ft között mozog. Az ilyen hosszú távú megállapodás biztonságot jelent a termelőnek, a vásárló számára pedig a gazda személye és a rendszer átláthatósága nyújt biztosítékot a minőségi termékekre. Évente több alkalommal gazdaságlátogatást szerveznek, ahol a tagok egymással is megismerkedhetnek, és áttekintést kaphatnak a termelés folyamatáról. A terményeket hetente szállítják az előre meghatározott átadópontokra, de van, aki házhozszállítást is vállal. A heti zöldségkosárba az kerül, ami éppen terem, tartalma általában meglepetés, csak az átadáskor derül ki, mi érkezett aznap. Kora tavasszal és késő ősszel soványabb, nyáron viszont bőséges az adag, így a teljes szezon alatt kiegyenlítődik az egységárért kapott zöldségek-gyümölcsök aránya. Jelen cikk írói maguk is évek óta zöldségközösségi tagok, így személyes tapasztalatuk alapján mondhatják, hogy egy zöldségközösség bensőséges, vidám, összetartó csapat. Az egyszerre nagy mennyiségben érkező hasonló típusú zöldségek igazi, kreativitást fejlesztő kihívást jelentenek, nem is hinné az ember, mi mindent lehet készíteni mángoldból, céklából, cukkiniből, vagy akár káposztából. A zöldségek elképesztően frissek, finomak, némelyik hosszú hetekig tárolható. Családjaink étkezése az évek során szépen átalakult, zöldségfogyasztásunk mérhetően megnőtt. A zöldségközösség tagjai valóban segítik is egymást, a pandémiás időszakban gyakran előfordult, hogy valaki házhoz szállította egy karanténba került család heti adagját az átadópontról, de receptcserére, kreatív ötletekre is számíthatunk. A harmadik kerületben több zöldségközösségnek is van átadópontja, így ha csatlakozunk valamelyikhez, nem kell messzebbre mennünk, mint ha napi bevásárlásra indulnánk.
(Nyílt nap a zöldségközösségben. Fotó: Schäffer Zsuzsa)
Zöldésközösségek óbudai átadóponttal
A tahitótfalui Háromkaptár Ökokert az első fecskék egyike volt, 2010 óta működnek közösségi gazdaságként, jelenleg 65 család ellátását biztosítják, 1,5 hektár megművelésével. Legfőbb küldetésüknek a valódi közösségépítést tartják. Azt szeretnék elérni, hogy a tagok valóban a magukénak érezzék a közösséget, és ne egyfajta piacként tekintsenek a zöldségátadásra. Ideális esetben a gazda és a közösség tagjai év elején közösen döntenek arról, mit termeljenek, és a tagok év közben is részt vesznek a gazdaság munkájában. Ezért arra ösztönzik tagjaikat, hogy saját munkájukkal is segítsék a működést, és ezt a részesedésben pénzben is jóváírják. Legújabb kezdeményezésük egy kertterápiás program, melynek résztvevői befizetésükkel hozzájárulnak, hogy a váci gyógypedagógiai intézmények (EGYMI) halmozottan sérült tanulói is hasonló élményterápiában részesülhessenek. A szezon egész évben tart és május elején indul, de a csatlakozási szándékot már most érdemes jelezni . Harmadik kerületi átadópontjuk Csillaghegyen a Lidl parkolójában van.
( biokert@haromkaptar.hu, www.haromkaptar.hu/, www.facebook.com/foldszeretgetokertmuhely/)
A Zöld Almárium Ökotanya egész évben szállítja terményeit a Montevideo utcai parkolóban található átadópontjukra. A téli időszakban feldolgozott élelmiszerekkel egészítik ki a heti kosarat. Az Ópusztaszer melletti Csengelén termelő család a zöldségek mellett baromfi- és sertéstartással is foglalkozik, így húsárura is lehet részesedést vállalni náluk. Aki nem szeretne kimaradni a májusban induló szezonból, akár már most jelentkezhet, hogy időben információhoz jusson a csatlakozás módjáról. (zold.almarium@gmail.com; www.zoldalmarium.hu, www.facebook.com/zoldalmarium )
A Szigetmonostori Biokert 12 éve tart zöldségátadást csütörtök esténként. Két átadópontjuk is van a harmadik kerületben, az egyik Csillaghegyen a TIC parkolójában, a másik pedig a Veder utcában. Mindkét helyen egy időben tartják az átadást a húst és tojást szállító Táncoskert gazdasággal. A 80 családot ellátó gazdaságnál áprilistól februárig tart a szezon: februárban egy évindító közösségi eseményen lehet megismerkedni velük. Érdemes követni a közösségi oldalaikat az információkért, mert náluk is hamar betelnek a helyek.
( renatabangha@gmail.com, www.biokert.org, www.facebook.com/Biokert-Szigetmonostor-143850995686051 )
A TápióDoboz fix áras dobozrendszer, amit általában egy fél vagy egy teljes szezonon át rendelhetünk meg tavasztól ősz végéig. A 2014 óta Nagykáta mellett termelő család kínálatában gyümölcsök is vannak, ez ritka ebben az elosztási rendszerben. A dobozrendszer annyiban tér el a közösség által támogatott gazdálkodástól, hogy itt a termelők mással is foglalkoznak és terményeiket más csatornákon is értékesíthetik. Csillaghegyi elosztópontjuk a járvány miatt most nem működik, helyette házhoz szállítják a heti dobozokat. Termékeik ugyan nem minősített biotermékek, de valójában vegyszermentes termelést folytatnak. A szezon áprilisban indul, a csatlakozási szándékot azonban érdemes már most jelezni. (tapiodoboz@gmail.com, www.facebook.com/Tápiódoboz-1574036719546388/ )
(Kis adag zöldségrészesedés kora ősszel. Forrás: Tápiódoboz Facebook)
Közösségi vásárlás és doboz, amikor akarom
Ha az egész évre szóló elköteleződés még túl nagy falat lenne, érdemes kipróbálni a rendeléses dobozrendszert. Ennek lényege, hogy ugyan előre összekészített dobozt kérünk, de minden héten újra kell jeleznünk az igényünket, és a rendelést bármikor abbahagyhatjuk és újrakezdhetjük. A házhoz, vagy postapontra szállító Neked Terem weboldalán a legkülönfélébb tartalmú dobozok mellett egyéni rendelés összeállítására is van lehetőség. A platform összegyűjti a kíméletes módon termelő gazdákat és értékesítési felületet biztosít számukra. Beszállítóik közül sokkal a termelői piacokon is találkozhatunk.
Hasonló alapelv mentén, de más módszerrel, valamint személyes átvétellel működik a Vedd Együtt mozgalom. Átvevőpontjuk a Békásmegyeri Szent József ház, ahol szombat délelőttönként tartott vásár keretében fizethetjük ki és vehetjük át a megrendelt terméket. A weboldalra a termelőnek és a vásárlónak is jelentkeznie kell, a kiszállításhoz a megrendelésnek el kell érnie a termelő által megadott minimális mennyiséget. Ezért érdemes kis közösséget szervezni és a névhez hűen „együtt venni” nagyobb mennyiséget, hogy a vásár biztosan létrejöjjön. A platform is erre buzdítja látogatóit, hitet tesznek a közösségi összefogás természetessége és világjobbító ereje mellett.
(Januári piac a Nánási udvaron. Fotó: Tóth-Kalló Éva)
Szombat? Piac!
Ha a piacok világával már megismerkedtünk, részesítsük előnyben ezen belül is a termelői piacokat. Ezek közül jó néhány található a 3. kerületben is, mi most a legfiatalabbat, a Nánási úti piacot emelnénk ki. A Kadosa utca sarkánál szombat délelőttönként egyre bővülő választék várja a látogatókat, kenyér, sajtok, húsok, kozmetikumok, feldolgozott termékek is kaphatók. Az árusok közt kifejezetten biotermesztéssel foglalkozó vállalkozások is találhatóak. Zöldésgtermesztés tekintetében ilyen a Lajosmizséről érkező Ökrös Bio-tanya, melynek tulajdonosa, Ökrös Gergely 2020-ban, a pandémia idején komplett megrendelő-elosztó rendszert működtetett: az előre leadott rendelés összekészítve várta gazdáit, hogy ezzel is gyorsítsák a vásárlási időt és segítsék a távolságtartást.
Vegyszermentes termesztést folytat a nagykátai Szorgos Gazda. Szezonban friss áruval, télen pedig sok feldolgozott finomsággal is várják a vásárlókat. A személyes kapcsolatra helyezik a hangsúlyt, évente többször is hirdetnek nyitott portát, amikor el lehet látogatni hozzájuk.
Marsi Gergő csapata az Élő Tisza Szövetkezet gazdáinak termékeit hozza szombatonként a Római-partra. A Tisza menti településeken élő kistermelőket összefogó szövetség is jó tíz éve dolgozik azon, hogy a biztonságos eredetű, nagyrészt kímélő gazdálkodásból származó magyar zöldségeket közvetlenül a fogyasztókhoz juttassa.
Az vagy, amit megeszel – idézzük gyakran, de talán nem elégszer Feuerbach mondását. Ha tudatosan választunk élelmiszerforrást, emiatt nyugodtan alhatunk.
A családomban a műgyűjtésnek nagy hagyománya van. Édesapám kultúraszerető ember, már a program beindítása előtt is komoly gyűjteménnyel rendelkezett. Anyai ágon a nagypapámnak is fantasztikus gyűjteménye volt, nem túl sok műtárggyal, de nagyon jó festményekkel. A mi otthonunkban is rengeteg szép műalkotás van a falakon és a polcokon.
A nagymamám szőnyegeket szőtt, az ő szőnyegei borítják a padlókat. Édesanyám, Tóth Ágnes Judit művészeti újságíró és főszerkesztő volt, vele közösen alapítottuk az Artkartell online magazint.
Szóval igen, nemcsak érdekelt, de körül is vett a művészet. Általános iskolás koromban a zebegényi felnőtt képzőművész táborba jártunk Pátkai Rozinával, a testvéremmel, aki azóta zenész és képzőművész lett. Ott cigiztem életemben először, megtanultam rendesen káromkodni, kicsit eldobtuk a gyeplőt – így a szüleim jobbnak látták, ha inkább nem felnőtt képzőművészekkel töltjük az időt nyaranta. Pedig Zebegényben kerültem először igazán közel a képzőművészethez, és bár később másfelé vitt az élet, filozófia, német és kulturális menedzsment szakon végeztem az ELTE-n, a képzőművészet szeretete mindig megmaradt. Van egy karrierem a reklámszakmában szövegíróként és kreatív igazgatóként. Írtam TV sorozatok forgatókönyveit, például a Mi kis falunk, a Korhatáros szerelem, és a 200 első randi fejlesztésén is dolgoztam. Emellett folyamatosan próbálok saját sorozat koncepciókat fejleszteni, amikkel már nemzetközi fórumokra is bejutottam.
Tavaly megjelent Aki megette a Mona Lisát címmel a regényem a L’Harmattan kiadásában. Ez egy Frankenstein-történet képzőművészeti közegben. Szatirikus helyzetkomikumon keresztül vezeti be az olvasót a sokszor érthetetlennek tűnő kortárs képzőművészet világába. Egy feltörekvő festőművész élete legnagyobb dobását hajtja végre, és egy spontán hazugsággal egy hontalan segédmunkásból híres jordán performansz művészt csinál. Vajon lehet egy szélhámosból híres művész? A regényből kiderül.
Hogy született a könyv?
A Partizán Műterem és Galériában ültünk Gubacsi Gábor Guba festőművésszel 2013-ban, és beesett egy jordán festőművész, akit a Guba unokatesója ajánlott a műterem programba. Khaldoon Daoud pillanat alatt felmázolt a vászonra egy festményt, és azt mondta a saját munkájáról, hogy zseniálisan sikerült, az értéke 10 000 dollár. Neki nem kell. Nekünk adja. Néztünk egymásra a Gubával, hogy úristen, 10 000 dollár? Mit kezdjünk ezzel a képpel, egyáltalán kié legyen? Most kinek adta: neked, vagy nekem? Úgyhogy ezen elkezdtünk vitatkozni. Végül röhögésbe fulladt az egész, mert igazából azt sem lehetett tudni, ki ez a fazon. Arab írással nem tudtunk utánanézni a Google-ben, latin betűkkel pedig szinte semmit nem találtunk róla.
Ez a messziről jött ember előadta, hogy ő a világ egyik legnagyobb tehetsége. Innen jött a regény alapötlete, hogy egy hasonló szélhámosságot könnyen el lehetne követni a képzőművészeti közegben.
A kortárs műtárgyak mögött hatalmas elméleti háttér van. Ezt a tudásanyagot minél jobban ismeri valaki, annál jobban élvezi a progresszív alkotásokat. A laikusok sokszor azt érzik, hogy az ő értékítéletük kevésbé valid, mint azoknak az értékítélete, akik jobban értenek hozzá vagy rendelkeznek ezzel a tudásanyaggal. Ez egyfajta idegen, rossz érzést szül, és eltávolíthatja a laikusokat a képzőművészettől. Az ebből származó komikumot használja ki az Aki megette a Mona Lisát című szatirikus art fiction regény.
Fantasztikus a könyv vizuális anyaga is.
Gauder Áron, a Nyócker rendezője illusztrálta a kötetet. Tetszett neki a történet, örömmel vállalta feladatot. Elképesztő gyorsasággal és zsenialitással rajzolta hozzá a képeket.
Ennyi minden mellé csoda, hogy befér a PP Centerben lévő munkád. Mesélnél erről?
1905-ben épült az Óbudai Textilgyár, 1990-ben pedig teljesen megszűnt a termelés. 1998-tól édesapám, Dr. Pátkai Róbert kezdte el a 45 000 négyzetméteres ingatlanközpont rehabilitációját, ami azóta is folyamatosan zajlik.
Abban az időben még szinte gyerek voltam, sokat barangoltam ezekben a csodálatos terekben és fényes loftokban. A PP Center akkor még csak egy elhagyatott gyárépület volt. Emlékszem a hatalmas ablakokon a koszba mázolt feliratokra, mint például „Bűn A élet”. Hihetetlen, hogy mennyit fejlődött ez a hely, azóta világszintű cégeknek ad otthont.
A bevétel nagy részét visszaforgatják az épületekbe, csodálatos loftokkal teli impozáns üzleti környezetté alakult az egykori gyár. Közel van a városhoz, nagyon jó a közlekedése, ezért sok komoly cég választja székhelyéül.
Egy épületen nagyon meglátszik az, ha szeretettel gondozzák. Jó atmoszféra alakul ki a törődés eredményeként, ami mindenki számára érezhető. A kezdetektől erre törekszünk a PP Center Üzleti Központban.
A 2008-as válság után, 2011-ben jött az ötlet, hogy elindítsunk egy nagyszabású mecenatúra programot a PP Centerben, aminek több része volt. Ekkor léptem én a képbe, kidolgozva az ingatlanközpont társadalmi felelősségvállalás programját, melynek lényege, hogy térrel támogatunk fontos közhasznú projekteket, illetve lehetőséget teremtünk azoknak a művészeknek, akik a csökkenő állami források miatt nem tudnak kibontakozni. Támogatunk sport-, közösségi és kulturális projekteket, illetve képzőművészeket is.
Apropó sport, úgy tudom válogatott snowboardos voltál.
Igen, sokszoros válogatott snowboardos voltam, és 24-szer sikerült magyar bajnoki címet szereznem, talán ennek is köszönhető, hogy nagy figyelmet fordítunk a sporttevékenységek támogatására is. A 2008-as válság után az összes közcélú tevékenységnek kevesebb lehetősége volt, kevesebb támogatás érkezett az állami szférából, ezért mi szükségét láttuk annak, hogy a mecenatúra program a sportprojektekre is kiterjedjen. Azt gondolom, komoly sikereket értünk el ezen a téren is, elég, ha csak a Monkey Boulderre gondolunk.
A sport mellett rengeteg kulturális projekt kapott már támogatást.
Igen, a kulturális tevékenységeket Artkartell néven fogjuk össze. A kartell tagjai azok a kulturális projektek, amelyeket a PP Center Üzleti Központ támogatott. 2012-ben indult ez a mecenatúra program, azóta világhírű képzőművészek és világsikerű kulturális projektek részesültek támogatásban, többek közt Mundruczó Kornél és a Proton társulat több színházi darabbal, az Artus Stúdió, a Budapest Tánciskola, illetve a Recirquel, akik még mindig itt próbálnak a támogatásunkkal. Pár hete volt a bemutatójuk a MÜPA-ban, amiről a The New York Times és a The Guardian is írt. A rezidencia és a műterem program keretében sok hazai és külföldi művésznek adtunk műtermet a Partizán Műterem és Galérián keresztül. Ez mind főleg édesapám, Dr. Pátkai Róbert érdeme. Nagyon örülök, hogy ilyen méltó környezetben tudunk otthont adni a képzőművészeknek. Sok nálunk alkotó művész mondja, hogy ez luxus környezet ahhoz képest, ahol ők általában dolgozni szoktak. Sajnos nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy műteremben dolgozzon. Otthon az szőnyeg fölött fröcskölik a terpentint, spray-znek akrilfestékkel, és fulladoznak közben. A PP Centerben tágas műtermekben, gyönyörű loftokban alkothatnak, és rendkívül inspiráló számukra a környezet.
A nálunk alkotó vagy kiállító művészek munkáiból komoly gyűjtemény épül. Az Artkartell gyűjtemény neves kortárs mesterek és feltörekvő fiatal művészek alkotásaiból áll.
A PP Centerben sok cég bérel területet, és vannak ügyfeleink, akik számára igény szerint képzőművészeti alkotásokat is biztosítunk az irodájukba. Ez a Partizán Műterem és Galéria műtárgy bérlési szolgáltatása. Gyakran megszeretik, nem tudnak megválni a műtárgytól, és megveszik. Ezzel olyan helyek nyílnak meg a művészek előtt, amelyek különben nem lennének a piac részei.
Hogy kerül be valaki a programba? Lehet pályázni, vagy felfigyeltek egy-egy tehetségre, és hívjátok be a programba?
Mind a kettő. Lehet pályázni is, de mi is meg szoktunk hívni tehetséges művészeket. Az Artkartell nonprofit galéria kiállítási programjába legtöbbször meghívás útján kerülnek be. A műterem programra jelentkezés a gyakoribb, pályázni kell azoknak, akiknek szükségük van műteremre. Elég erősen válogatunk, mert nincs olyan nagy műterem-kapacitásunk, mint ahányan jelentkeznek.
A Partizán koncepciója az volt, hogy az aktuálisan üres ingatlanrészeket tudják használni a művészek. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy havonta kell mozogniuk, de ettől függetlenül 2012 óta azért volt párszor olyan, hogy szinte egy műteremháznyi emeletet átköltöztettünk egy másik épületbe a PP Center Üzleti Központon belül.
A pályázók között vannak fiatalok, de nagy öregek is. feLugossynak is van itt nálunk egy raktára, illetve nemrég volt nálunk kiállítása Bullás Józsefnek. Fontos, hogy több generáció érintkezik.
Kik a mostani Partizánok?
Jelenleg is többen alkotnak a PP Center területén:
Vági Flóra, nemzetközileg elismert ékszerész, aki szobrász szakon DLA-zik Pécsen. Organikus ékszerei és szobrai mesébe illőek. Nemes Márton, fiatal nemzetközi hírnévnek örvendő festőtehetség, aki Londonból tért haza nemrég. Molnár Levente, szobrászművész, aki főként fémekkel dolgozik, már köztéren is megtekinthető több alkotása. Simon-Mazula Tibor, festőművész, San Franciscoban végzett. Pasztózus felületek és jellegzetes fényvilág jellemzik a munkáit. Külföldi művészek is alkotnak a Partizán műtermeiben. Stefan Osnowski fametszeteket készít. Ezt a technikát korunkban már nagyon ritkán alkalmazzák. Stefan bámulatos kreativitással értelmezi újra ezt a régi nyomtatási eljárást a nonfigurativitás és figurativitás határán táncoló, minimalista metszetein. És David Stuart Sutherland, festőművész az absztrakt festészet és a narrativitás ellentétét oldja fel vegyes technikával készült festményein.
Hogyan lehet látogatni a kiállításokat?
Eleinte a Partizán Műterem és Galéria rendezett éves csoportos kiállításokat a nálunk alkotóknak a PP Center különböző loftjaiban. Nem egy állandó galéria volt, hanem mindig más helyiségben voltak időszakos kiállítások. 2014-ben Tóth Ágnes társalapítóval Rieder Gábor főszerkesztésében elindítottuk az Artkartell online képzőművészeti magazint, illetve létrehoztunk egy állandó nonprofit galériát, ami fix helyen van, ez az Artkartell projectspace, amit szintén Rieder Gábor művészeti vezetésével működtetünk. Itt már állandó kiállítási program van, évente 6-8 progresszív kortárs kiállítással. Az elmúlt évben Ezer Ákos, Puklus Péter, Dallos Ádám, Bullás József, Karándi Mónika, Ulbert Ádám, Bánki Ákos és Ember Sári egyéni kiállításait láthatták a látogatók.
A megnyitókat a PP Center és az Artkartell Facebook oldalán is meghirdetjük. Az időszakos kiállításokat telefonos egyeztetéssel lehet látogatni.
Miért volt fontos számotokra a mecenatúra program?
Számunkra ez egy küldetés. A mecenatúra program 100%-ban magántőkéből valósul meg, ami nem túl gyakori Magyarországon. Azonban külföldön teljesen bevett gyakorlat, hogy a nagy bevételű cégek áldoznak arra, hogy a kultúrát támogassák. Ráadásul szerintünk a kultúra jelenléte az épület, illetve a környezet atmoszféráját jó irányba billenti. De a PP Center támogatásával készítettünk például dokumentumfilmeket is. Többek között Szirtes Jánosról, illetve a 105 évesen elhunyt Lossonczy Tamásról is. Rendkívül inspiráló volt számomra Tamás bácsi intenzitása és életigenlése, amikor 104 éves korában találkoztam vele. Teljesen lenyűgözött a személyisége. Szirtes Jánossal pedig egyedül forgattam a lakásán. Elvarázsolt a performanszot megelőző, elmélyült felkészülési szakasz. Ráadásul azzal, hogy egyedül forgattam, igazán intimmé vált az egész film. „A performer” című Szirtessel készült riportfilm, illetve a Lossonczyval forgatott doksi trilógia a datalap.hu Youtube csatornán díjmentesen megtekinthető.
Hogy tudsz ennyi mindennel foglalkozni egyszerre?
A legtöbb dolog a kreatív írásra és a kommunikációs szakértelemre épül. Plusz ez a sok minden elképesztő inspirációs forrást nyújt, serkenti a kreativitást.
A mai világban a profi világszemlélet fontos az érvényesüléshez. Ha valaki azt mondja, én sok mindennel foglalkozom, az kicsit gyanús, az a hitelét veszti. Például mondhatná valaki, hogy a termékéhez ne olyan kreatív tervezze meg a reklámkampányt, aki közben író, műtermházat, galériát és művészeti magazint is vezet, hanem inkább olyan, aki csak marketingkommunikációval foglalkozik. Közben pedig az irodalom és a képzőművészet tele van ötletekkel, ezek ismerete elképesztő inspirációs bázist ad. Én a sokoldalú látásmódot nagyon fontosnak tartom.
A járvány második hulláma miatt azonban ismét lelassult az élet. Ti hogy élitek meg ezt a nehéz időszakot?
Mindenki nagyon nehéz helyzetben van pillanatnyilag. Főleg a kiszámíthatatlanság, ami nehéz a vállalkozók és a művészek számára is. Amerikából két alkotóművész is jelentkezett a műterem programba, de végül nem jöttek el, illetve a teljes tavaszi kiállítási programunk elmaradt. De nem adjuk fel, folytatjuk, és próbálunk optimista szemlélettel tekinteni a jövőre.
Tavaszi lapszámunkban a beszélgetés folytatódik, témánk az Artkartell gyűjtemény lesz.
Online bábjáték az Esernyősben! Szász Ilona gyerektörténete a jól ismert népmesei elemeket sűríti, vásári köntösben, helyzetkomikumokkal fűszerezve. Mi lenne, ha értenénk az állatok nyelvét? Milyen bajt okozhat a túlzott kíváncsiság? Erről szól az Aranyszamár Színház tárgyanimációra és fantáziajátékra épülő előadása, amelyet most digitális formában lehet megnézni az Esernyős oldalán.
A Godot Labor legújabb kiállításán Kaszás Konrád festőművész és Plank Antal szobrászművész együtt mutatják meg a vonalak, színek, kiterjedések szédítő világát. Habár más művészeti ágban alkotnak, műveik több ponton, izgalmas párbeszédbe lépnek egymással és egy közös vízióban oldódnak fel. Mindketten a hazai absztrakt képzőművészeti élet figyelemreméltó szereplői. Dinamikus formáikkal, lendületes vonalaikkal és élénk, merész, mégis harmonikus színhasználatukkal friss és eleven műveket hoznak létre. A hasítás mindkét művész alkotási folyamatának állandó eleme. Plank szobrain az organikusan szerveződő élek szigorúságában, míg Kaszásnál a monokróm vászon felszínét megbontó, oldott vonalmintákban köszön vissza. A több emeletet betöltő kiállítás, Kaszás és Plank szuggesztív művein keresztül, különleges bepillantást nyújt a nonfigurativitás átható sodrásába.
Támogató közösség, beszélgetőkör, hasznos helyi információk, szakmai segítség – ez az Egyboglya Járóka Baba-Mama klub. A program díjmentes, alapítványi támogatást azonban szívesen és köszönettel elfogadnak. Az e heti téma: közösséghez szoktatás a járványhelyzet idején (paradoxon?) bölcsődei, óvodai körkép, egyéb foglalkozások. Van-e rá szükség? Előzetes bejelentkezés szükséges!
A MÚZEUM+ egy kissé átalakulva, igazodva a körülményekhez M+ Light címmel a biztonságos online térbe költözött. Januári téma El Greco, a “Görög”, a spanyol manierizmus legnagyobb mestere. Aki a korszakalkotó Tizianótól tanult, de többet akart, mint a valóságot, mesterfokon másolni, a megrendeléseket tökéletesen kivitelezni. Magánélete legalább olyan izgalmas volt, mint munkássága. Az izgalmas témánkat tárlatvezetésekkel, előadással, beszélgetéssel, könyvbemutatóval, kreatív workshoppal járhatjuk majd körbe.
Schreiner Dénes új könyve kapcsán a szerzővel Karsai Gábor beszélget. A kötetben lévő szövegek az emberi létezés néhány alapvető jelenségét kívánják körüljárni. Szóba kerülnek a sírás és a mosolygás, a halál és a gyász, a játék és az élet, az autózás és a városi tér, a testiség és a tárgyiság, a transzcendentális Harmadik alakzatai. E fenomének vizsgálatával egy olyan antropológiához juthatunk, mely nemcsak az emberi létmód mélyebb megértését vonhatja maga után, hanem a világban létezés, a többi létezőhöz fűződő viszony új mintázatait is.
A fenti időpontban a https://tkbe.hu/live oldalon, vagy A Tan Kapuja YouTube csatornáján.
„Ezután az uj divat rárohant a lóvasutakra. Uj-Pestre és Ó-budára, a városligetbe s a zugligetbe már visznek lóvasutak. Ezután már külön lóvasutakat épitenek az akadémiától a lánczhidig, a Józseftértől az Erzsébettérig, a vácziutcza végétől a városház kapujáig, és végre minden ember magánlakásán, az ágytól a mosdómedenczéig, s a tányértól a fogpiszkálóig.”
E szavakkal élcelődött a Bolond Miska című lap 1868 júliusában, közvetlenül azután, hogy az 1866-os pesti lóvasúti premiert a Duna túloldalán követte folytatás: az új közlekedési eszköz üzemeltetésére létrehozott Budai Közúti Vaspálya Társaság rendszeres járatokat indított Zugligetbe és az akkor még önálló mezővárosnak számító Óbudára. A járatok a Lánchíd budai hídfőjétől indultak, s a Duna-parton, majd a Lukács és Császár fürdők előtt elhaladva, a Lajos utcán (amit csak 1879-től neveztek így) jutottak el óbudai végállomásukra, a Fő térre.
40 év lóval és gőzben
Ha nem számítjuk a postakocsit és a hajózást, e lóvasúti nyitány tekinthető az óbudai tömeg-, vagy ha úgy tetszik, közösségi közlekedés első epizódjának. A korabeli sajtó gúnyolta, drágállotta, sőt, veszélyesnek tartotta e „haladási módot”, de a lóvasút hamar népszerűvé vált Óbudán is. A kocsik 7 percenként indultak. Aki csak a Császárfürdőig ment, kedvezményes jegyet válthatott, és volt lehetőség bérletvásárlásra is. A jegyárakat a kocsik komfortfokozata is befolyásolta, volt első-, másod- és harmadosztályú lóvasúti kocsi, ehhez mérten a teljes árú menetdíj 15, 10, illetve 7 krajcár volt.
Noha az óbudai lóvasút népszerűsége egyre nőtt, a Budai Közúti Vaspálya Társaság így sem tudta nyereségessé tenni vállalkozását.
A céget 10 keményen veszteséges év után, 1878-ban vásárolta fel a konkurens Pesti Közúti Vaspálya Társaság, így csak öt évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után jött létre a két lóvasúti társaság fúziója Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) néven. Ez azonban az óbudai vonalat nem érintette, továbbiak ugyanis nem létesültek az immár budapesti városrészben.
Az első budapesti trolibusz, 1933. december 16- ától közlekedett a Vörösvári út és az Óbudai temető között, 7-es számmal Forrás: Fortepan/Fernádi Zsolt
Máshol annál több. Ennek köszönhetően a következő tíz évben a BKVT az egyik legfontosabb és leggazdagabb fővárosi társasággá vált, és miután az 1880-as évek elején a helyi érdekű vasutakról szóló törvénynek köszönhetően – amely adókedvezménnyel, és egyéb könnyítésekkel reformálta meg a közlekedési beruházásokat – valóságos vasútépítési láz tört ki Magyarországon, a lóvasutas cég sem akart kimaradni belőle. Ennek érdekében alapították meg a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt. (BHÉV) nevű leányvállalatot, amelynek első vonala Budapest-Közvágóhíd és Soroksár, majd Dunaharaszti között 1887-ben indult.
De egy évvel később Óbudáról, a Filatorigáttól is útra keltek a kisméretű gőzös vontatta szerelvények a szentendrei végállomás felé, 16 kilométer hosszan, Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével. A teljességhez tartozik, hogy a BKVT 1885-ben készült tervében a Fő tér lett volna az óbudai HÉV-végállomás, de az utolsó pillanatban homokszem került a gépezetbe, mivel az illetékesek úgy döntöttek, hogy közlekedésbiztonsági okokból a végállomást a lakott területtől legalább egy kilométerrel kijjebb szabad csak megépíteni. Már javában tartott az építkezés, amikor ez kiderült, ezért a BKVT egy olyan, a helyi érdekűnél jóval szerényebb gőzüzemű vasút kivitelezésére is engedélyt kért, amely a leendő HÉV utasait elszállítja a Fő téri lóvasúti csatlakozáshoz.
A Filatorigátnál mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong is létesült. A két végállomáson kívül Pomázon és Budakalászon építettek „rendes” állomást, az akkor még önálló Békásmegyeren csak megállóhely volt.
Az 1888. augusztus 17-től közlekedő vonatok még nem álltak meg sem a Rómaifürdőnél, sem Csillaghegyen, mivel ott akkor csak termőföld volt, vagy pusztaság.
A kezdet nem volt könnyű, a bürokrácia miatt ugyanis a Fő téri kis gőzöst – hivatalosan Óbuda-Filatorigáti Gőzmozdonyú Közúti Vasútnak nevezték – csak december 12-én tudták megindítani, ezért az utasoknak hónapokig több mint egy kilométert kellett gyalogolniuk a lóvasútig. Felmerült az is, hogy e vasút pályáját meghosszabbítják a Lánchíd budai hídfőjéig, vagyis hogy kiváltják vele a lóvasutat, erre azonban szintén nem kaptak engedélyt.
Az Óbuda-Hűvösvölgy útvonalon közlekedő Rába autóbusz Fahn Gyula vendéglője előtt, 1940 Forrás: Fortepan/Fogel József
Négy évvel a megnyitó után jött el a szentendrei HÉV történetének döntő pillanata, az országos vasút is megjelent Óbudán. A MÁV a helyi teherszállítást úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt létesít a Déli pályaudvar és a Filatorigát között a Duna-parton. Ez a vágány megteremtette a lehetőségét annak is, hogy a szentendrei HÉV Budáig közlekedhessen. De mivel a MÁV-nak a Délivasúttól – ahogy akkor nevezték a Déli pályaudvart – valahogyan el kellett jutnia a Margit hídig, egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy a BKVT lóvasúti pályáját használják a Margit körúton. A két társaság ezért a kölcsönös bizalom jegyében kötött üzletet 1892-ben, melynek lényege a közös pályahasználat volt. Ennek nyomán a BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy (ma: Bem József) téren új végállomását. A társaság ekkor még csak az Óbudai Hajógyárnál (a jelenlegi Árpád híd megálló) létesített megállóhelyet, de a vonatok a Császárfürdőnél is megálltak, ahol a MÁV rendezte be központját. Azonban 1895-ben még egy vasúti fejlemény történt: megépült az Óbuda és Esztergom közötti (eredetileg HÉV-) vasútvonal, amit 1896 májusában kötöttek össze a MÁV óbudai pályájával, majd miután 1896. november 3-án felépült az Újpesti vasúti híd, az első óbudai dunai átkelő, az Esztergom felől érkező vonatok a Nyugati pályaudvarig is eljuthattak. A BKVT ugyanekkor szüntette meg a Filatorigát-Óbuda, Fő tér között járó gőzöst, hiszen semmi szükség nem volt rá.
Barna villamosok
1887-ben a BKVT számára a lóvasút mellett a HÉV megindítása tűnt a modernizáció csúcsának. Így a vezérkar nem is szentelt különösebb figyelmet annak, hogy egy akkor még jelentéktelennek tűnő társaság, a Budapesti Nagykörúti (később Városi) Villamos Vasút (BVVV) 1000 mm-es nyomtávú kísérleti pályát épített a Nyugati pályaudvar és a Király utca között a Nagykörúton, hogy bemutassa a legújabb világújdonságot, a villamost. Másfél év múltán a BVVV járatai már a Baross és Podmaniczky utcákon jártak normál nyomtávú pályán, és a kilencvenes évtized fordulóján tovább bővült a társaság hálózata. Egyértelművé vált, hogy a jövő a villamosé, a BKVT azonban csak 1896-ban kapott észbe, hogy villamosítással váltsa ki a lóvasutat. Az óbudai járat 1896. július 20-tól lett elektromos hajtású, de hálózatbővítésre csak 1907 januárjában került sor, amikor a Fő téri végállomástól a Kórház utcán, a Flórián téren és a Vörösvári úton át a Bécsi útig építették ki az új 1,8 kilométeres villamosvonalat. Ekkor adták át az 1996-ig működő óbudai remízt a Vörösvári úton, amelynek már a tervezésekor szem előtt tartották a villamoshálózat bővülését, és a kocsik számának növekedését. Nem tévedtek, hiszen 1913 decemberében a Bécsi úton is megindult a közlekedés a Vörösvári út és a Zsigmond tér közötti 3,1 kilométeres szakaszon.
A BKVT villamosai barna színűek voltak, a BVVV sárga kocsijaival szemben, a járatok számozását 1910-ben vezették be: a BKVT kapta a páratlan számokat, a BVVV a párosakat.
Habár az óbudai vonalszakaszok nem voltak túlzottan jelentősek Budapest egészéhez mérten, 1910 után az utasok nem panaszkodhattak arra, hogy ne tudjanak akár a város legtávolabbi pontjaiig is eljutni átszállás nélkül. Az immár viszonylatjelzéssel bíró villamosok többnyire maratoni távon közlekedtek. Az 5-ös például a Fő térről indulva, a lóvasúti pályán haladva, majd a budai Duna-parton jutott el a Szent Gellért térig, a Ferenc József (Szabadság) hídon kelt át, majd a Kálvin tér, a Nagykörút, a Nagyvárad tér, az Orczy tér és a Keleti pályaudvar érintésével a Thököly úton majd a Hermina úton érkezett végállomásához, a Budapesti Állatkerthez. A 7-esnek a Vörösvári útnál volt a végállomása, a Bécsi úton jutott a Margit hídig, majd a Nagykörúton, Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky) úton és a Kiskörúton érte el a Ferenc József hidat, hogy aztán a budai rakparton haladva térjen vissza az óbudai végállomásra.
Bécsi út, a Nagyszombat utcai villamosmegálló, 1958 Forrás: Fortepan/UVATERV
De a BKVT nem volt jótékonysági intézmény, e hosszú távú menetek nem az utazóközönség érdekében születtek. Mivel az akkori villamosok csak egy vezetőállásúak voltak, a jármű nem tudott „visszafelé” elindulni. Így hát elindítottak egy másikat az ellenkező irányba is, es mivel a sűrű hálózat ezt lehetővé tette, előbb-utóbb csak megérkezett mindkettő az eredeti, indulási helyére. Érdekesség, hogy az ellenkező irányba induló villamosok olykor más viszonylatszámot viseltek, a 7-esnek például a 9-es volt a párja, de az 5-ösnek nem volt, és a szintén a Fő térről induló és egészen a Gubacsi úti Sertésvágóhídig közlekedő 11-es is mindkét irányban ezt a számot viselte, mivel akkor még 13-as viszonylatjelzéssel babonából nem mertek járatot indítani.
Indul a troli, megy a villamos, jönnek a buszok
Az első világháború után, a forradalmak idején a budapesti villamostársaságokat Budapesti Egyesített Városi Vasutak néven államosították, majd 1923-ban megalakult a fővárosi tulajdonú Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSzKRt), amely már sokkal rövidebb utakat bejáró villamos vonalakat működtetett Óbudán is. 1930-ra megszüntették, pontosabban áthelyezték a Flórián térre a Fő téri végállomást, ahonnan az 5-ös a Népligethez, a 9-es a Horthy Miklós (Móricz Zsigmond) körtérre, az 51-es pedig a Kelenföldi pályaudvarra közlekedett. Ugyanekkor a Vörösvári úti végállomásról a 7-es a Lajos utcán, a 73-as pedig a Bécsi úton indult a Boráros térre, a 72-es pedig szintén a Bécsi úton a Pálffy térre.
Ekkor már buszjárata is volt Óbudának, a 7-est 1927-ben indították a Bécsi úton, a Vörösvári út és a temető között. Menetideje mindössze 7 perc volt, gazdája pedig az ugyancsak fővárosi tulajdonban álló Székesfővárosi Autóbuszüzem.
Ám miután 1932-ben a társaság a BSzKRt kezelésébe került, a 7-es vonala kísérleti tereppé vált. Mivel a szerényebb utasszám miatt a társaságnak nem érte meg meghosszabbítani a Bécsi úti villamost a temetőig, úgy döntöttek, hogy egy Budapesten addig ismeretlen járművet, a trolibuszt állítják csatasorba, amelyhez csak felsővezetéket kellett építeni, pályát nem. Az óbudai járat 1933. december 16-i megnyitása idején a troli már számos helyen bizonyított – főleg az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, illetve a Szovjetunióban –, viszont a BSzKRt illetékesei a sikeres premier után sem tudták eldönteni, hogy buszként vagy villamosként tekintsenek rá. A járatnak meghagyták a 7-es számot, a vezető pedig buszos egyenruhában ült a volán mögé. Azonban a három forgalomba állított járműből kettőt a villamosok sárga színére festettek, a kalauz villamosos egyenruhában dolgozott, a trolik garázsa pedig az Óbudai remíz lett. A óbudai troli 1936-ban a 7-es helyett a T jelzést kapta, és a BSzKRt egyik legmegbízhatóbb járatává vált. Tizenegy éves története alatt jelentősebb műszaki hiba vagy baleset nem történt, és csak akkor kellett pótlóbuszokat beállítani a helyükre, amikor 1942-ben bevezették a jobboldali közlekedést, és emiatt a három járművet át kellett alakítani. A járat 1944. szeptember 21-én közlekedett utoljára, ekkor egy légitámadás következtében a felsővezetéke megsemmisült. Noha a három jármű épségben átvészelte Budapest ostromát, a háború után nem került napirendre az óbudai troli újraindítása.
Miklós utca, autóbusz végállomás , 1959 Forrás: Fortepan/FSZEK Budapest Gyűjtemény, Sándor György
A Lajos utcai villamospályát sem építették újjá. A Zsigmond tér és a Nagyszombat utca közötti szakaszán a délről érkező szerelvények 1945-től kezdve a Bécsi úton haladtak, majd a Nagyszombat utcán át – ahol új végállomás is létesült – jutottak a Pacsirtamező utcai (akkor: Knurr Pálné utca) új vágányokig, s innen tovább, a Flórián tér irányába. 1950 nyarán a következő óbudai járatok szerepeltek az új budapesti közlekedési vállalat, a Fővárosi Villamosvasút Vállalat (FVV) menetrendjében: 7-es (Óbudai kocsiszín – Bécsi út – Margit híd), 11-es (Óbudai kocsiszín – Knurr Pálné utca – Margit híd), 18-as (Nagyszombat utca – Móricz Zsigmond körtér), 53-as (Nagyszombat utca – Nagyvárad tér). De a lista már pár hónappal később, november 7-én bővült, méghozzá egy történelmi esemény nyomán. Ekkor avatták fel ugyanis az Árpád hidat. Igaz, hogy azt akkor Sztálin hídnak nevezték, kapcsolódó történelmi eseménynek pedig az 1917-es „nagy októberi szocialista forradalom” 33. évfordulóját emlegették, – ami azért érdekes, mert a hídon közlekedő villamos is ezért kapta a 33-as számot. Ennél sokkal nagyobb történelmi eseménynek számított, hogy az óbudaiaknak végre „saját” hídjuk lett. És mivel a háborúban elpusztult Újpesti vasúti hidat csak 1955-ben építették újjá, kezdetben a vasúti teherforgalom is ezen a hídon zajlott, sőt, ennek érdekében építettek ki a Szentendrei út mentén egy vágányt a Flórián tér és Filatorigát között. De ez a vágány azután is használatban maradt, hogy 1955-től nem jártak erre tehervonatok: az FVV 5-ös jelzéssel indított villamosjáratot a nyúlfarknyi szakaszon, amit 1958-ban, a Hévízi úti iparvágány felhasználásával meghosszabbítottak a Veder utcáig.
Érdekesség, hogy többnyire ezen a járaton közlekedett az a két UZ típusú kísérleti villamoskocsi, amelyeknek a szekrénye alumíniumból készült.
Ezzel együtt az ötvenes években valójában az autóbuszok jelentették Óbuda közlekedési fejlődésének zálogát. A BSzKRT T jelzésű busza már a háború után elindult a troli helyett, az 1947. júliusában induló 18-as busz pedig ennek meghosszabbított vonalán ment az ürömi vasútállomásig. (A T jelzése ettől kezdve 18A lett.) 1948. április 5-én a Miklós utca és a Nyugati pályaudvar között indult a 6-os busz, két hónappal később szintén a Miklós utcától a 34-es a Rómaifürdőig, majd 1949. szeptemberében a 37-es a Bécsi út és a Testvérhegy között. A BSzKRt buszos utódja, a Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) az 1950. november 7-i hídavatóra az 55-ös buszt indította a Miklós utca és a Népliget között, 1953. május 1-jén pedig útra kelt a 42-es járat is a Miklós utca és Csillaghegy között. A későbbiekben a Miklós utcai végállomás mellett, az Árpád híd budai hídfőjénél alakítottak ki buszvégállomást. Ez utóbbi ma is működik, a Miklós utcait 1982-ben megszüntették, új buszvégállomás pedig a Bogdáni úton létesült.
Miklós utca, autóbusz végállomás, 1970 Forrás: Fortepan/FŐTÁV
Terjedelmi okokból lehetetlenség volna az óbudai buszok számozásának változását akár csak az 1980-as évek elejéig is nyomon követni, egy járatról azonban nem feledkezhetünk meg: a 86-osról, amely Óbudát Újbudával kötötte össze 1965 és 2016 között. És természetesen nem feledkezhetünk meg a BKV Pomázi úton épült Óbudai buszgarázsról sem, amely januárban múlt 50 éves.
HÉV-vel a föld alá, gyorsvillamossal a hídon át
A szentendrei HÉV fejlődése az 1910-es évektől vett újabb lendületet: 1911-1913 között két vágányúvá vált pályája, a Rómaifürdőnél és Csillaghegyen állomásokat építettek, 1914. május 12-én pedig befejeződött a vonal villamosítása is. Ugyancsak ezekben az években épült 12 iparvágány az óbudai gyárakhoz, így a teherszállításnak köszönhetően a BHÉV a világháború kitörése ellenére is nyereséges üzem tudott maradni.
Elsősorban a teherforgalmat szolgálta az is, hogy az 1920-as évek végén Aquincum és Óbuda, MÁV állomás között kiépítették a vasúti pályát, de 1929. november 1-jétől menetrend szerint közlekedő személyvonatok is közlekedtek a vonalon Szentendrére.
A két világháború közötti időszak legnagyobb változását az hozta, hogy 1937-ben megszüntették a Pálffy téri végállomást és helyette a Margit híd lábánál építettek újat.
A 2. világháborút a szentendrei vonal viszonylag épen vészelte át: a Filatorigát és Szentendre között már 1945. február 20-án megindították a forgalmat gőzösökkel, május 13-ra pedig a felsővezetéket is rendbe hozták; a Margit híd környéki romeltakarítás miatt a forgalom a vonal teljes hosszán csak 1946 februárjában indulhatott meg. Ráadásul az Újpesti vasúti híd újjáépítéséig, tíz éven át a Császárfürdőnél volt az esztergomi vonatok végállomása is.
A BSzKRt 1949-es megszűnése után előbb a MÁV vette át a HÉV-közlekedést, majd 1958-től a Budapesti Helyiérdekű Vasutak (ismét BHÉV) nevű vállalat, amely már egy évvel később nekilátott a szentendrei pályafelújításnak. Hosszas munka volt, csak 1964-ben fejezték be. Hamarosan új, korszerűbb szerelvények is forgalomba álltak, 1971-ben pedig „még újabbak”, bár azt senki nem hitte volna a Német Demokratikus Köztársaságból érkező MX típusú szerelvényekről, hogy 2020-ban is közlekednek majd. A 1972-es karácsony azonban még látványosabb változást hozott: a 2-es metró második szakaszának átadásához kapcsolódva a szentendrei HÉV-et is meghosszabbították a Batthyány térig – a föld alatt.
A metró megjelenése valóságos csoda volt, így szinte fel sem tűnt, hogy az új közlekedési eszköz megjelenése számos villamos eltűnését eredményezi.
Mindez a hetvenes évek elején Óbudát csak közvetve érintette, két járat tűnt el a kerületből, a 18-as, amelynek végállomását a Nagyszombat utcából a János kórházhoz helyezték, illetve a megszüntetett 66-os, amely szintén a Nagyszombat utcától indult és a Nagykörúton át jutott el a Petőfi híd budai hídfőjéig. A Hévízi úti 5-ös története 1974-ben ért véget, de az igazán nagy változások az 1980-as évek elejéhez köthetők. A régi óbudai közlekedés tulajdonképpen ekkor változott meg oly mértékben, hogy az eddig leírtak közül csak nagyon kevés maradt érvényben.
Aquincum, HÉV megálló, 1979 Forrás: Fortepan/Nagy Gyula
Ennek az időszaknak az egyik legjelentősebb beruházása volt az 1983-ban befejeződött békásmegyeri (két) lakótelep építése, amelynek következtében mintegy 40 ezer új lakó költözött a III. kerületbe, ami azt is jelentette, hogy a HÉV-szerelvényeket sűríteni, gyorsítani kellett. A BKV a gyorsabb haladás érdekében módosította pályavonalát, áthelyezték a filatorigáti, a Benedek Elek utcai és az aquincumi állomásokat, majd 1981-ben a megszűnt Békásmegyer felső és Pünkösdfürdő állomások helyett egy teljesen új állomást létesítettek Békásmegyer néven a lakótelep központjában, ami egyúttal újabb buszjáratok végállomása is lett. Ugyanekkor készült el az új békásmegyeri áramátalakító, a vonal teljes hosszán pedig számos alul- és felüljáró, illetve fénysorompó létesült. E nagyszabású korszerűsítés lehetővé tette, hogy a HÉV-szerelvények akár 3 perces időközökkel kövessék egymást.
De ugyanebben az időben volt még egy ennél is nagyobb szabású közlekedési beruházás Óbudán: a Flórián tér átalakítása és az Árpád híd kiszélesítése.
Ekkor szűnt meg a 11-es és a 33-as villamos. Az 1980-ban kezdődő négy évig tartó munkálatok során végeredményben az történt, hogy a meglévő hídhoz jobbról és balról is hozzáépítettek egy újabb hidat, és ezzel a villamos pálya melletti autóút 2×3 sávosra bővült. A műtárgyat 1984. április 4-én adták át, november 6-án pedig a 3-as metró Árpád hídig való meghosszabbításával egy időben új villamosjárat indult a Vörösvári út és a Lehel út között, az 1-es, amelyet kezdetben nagyképűen gyorsvillamosnak neveztek, és amely vonalának a teljes kiépítése a Kelenföldi pályaudvarig éppen 35 évet vett igénybe.
A szemközti lakóval még sohasem találkoztam, nem tudom, ki lakik felettem.
Sokszor úgy érzem, természetellenes a magasság, ahol életem legnagyobb részét töltöm, és rádöbbenek, hogy fogalmam sincs róla, mit látok, ha kinézek az ablakon.
Csak a liftben látok néha embereket, de mintha mindenkivel mindig csak egyszer találkoznék. Talán az arcmemóriámmal lehet gond, vagy elköltöznek innen, vagy talán állandóan változtatják a külsejüket.
Figyelni kezdtem őket. Pontosan két hete és három napja. Kabátomba a szívem fölé apró detektívkamerát rejtettem, amivel észrevétlenül dokumentálom a találkozásokat. Esetenként a lift villanybúrájába helyezem fényképezőmet. Néha diktafont is viszek magammal és mindenről részletes feljegyzést készítek.
Módszerem a következő: Naponta reggel hat óra és fél nyolc között, valamint este fél öttől, hét óráig folyamatosan a liftben utazom. Ezt követően ügynöknek vagy közvélemény-kutatónak álcázva csengetek be lakásokba. Éjjel szisztematikusan átkutatom a kukákat, néha levélszekrényeket feszítek fel. Minden megfigyeltről aktát vezetek.
Nyomozásom első napján a liftbe beszálló lakó látványára enyhén megborzongtam, majd megtörtént az expozíció. Egész nap folytattam a munkát a fent leírt módszer alapján. Hajnalban tértem haza egy kellemesen eltöltött, lelkiismeret-furdalás nélküli éjszaka után.
A Kísérleti Lakótelep a hatvanas években épült Budapest III. kerületében, a Flórián tér közelében. Ennek a lakótelepnek a szomszédságában, a Gárdos Mariska utcai lakótelepen éltem tízéves koromig, majd szüleimmel a Pók utcai lakótelepre költöztem a nyolcvanas évek közepén. A hétvégék és nyarak egy részét a Havanna lakótelepen töltöttem nagyszüleimnél.
Az itt látható sorozat anyaggyűjtése alatt bejártam Budapest több lakótelepét: a Békásmegyerit, az egymásba folyó óbudaiakat, az Újpalotait, a Kelenföldit, a Havannát. A kutatás a Budapesti Műszaki Egyetem Könyvtárában folytatódott, és az Építőipari Dokumentációs Központ műszaki rajzainak tanulmányozásával zárult. A koncepció kidolgozása, a képpárok formai és tartalmi szerkesztése ezután következett.
A sorozat fotók és számítógépes grafikák párjaiból épül fel, amelyek egy fiktív történeti keretbe ágyazódnak. A képpárok a naplószerű szöveghez nem kapcsolódnak szorosan, hanem újabb apró történeteket mesélnek el.
A kisfilmes kamera használata a kapcsolatteremtésre képtelen megfigyelő szemszögéből adódott. A „főhős” kitartóan vizsgálja a körülötte élőket, képben és írásban rögzíti a találkozásokat, amik gyorsak, eseménytelenek és többnyire ritkák. Sietve kell cselekednie, találkozásainak időtartamát pedig a dokumentáció segítségével igyekszik térben és időben kitágítani, lassanként elszakadva a valóságtól.
A város ugyan kifogástalanul működött, de mégis szomorú volt benne mindenki, és Min-Seo, aki hosszú heteket töltött egyedül a műhelyében a város szélén, ha olykor felült az ezüstszürke gyorsvasútra, és elment a városba, elveszve járt-kelt az emberek között.
Csak az öregek látszottak hozzá vagy az eggyel korábbi, mondjuk húsz évvel ezelőtti világban élt emberekhez hasonlóknak, és a sárga levelű fa mögötti épületben élő szerzetesek. Nem tudta a fa nevét, csak azt, hogy ha ősszel megy be ruhát venni és hajat vágatni és agyagot és festéket rendelni és telefont javíttatni a városba, a fa mellett vezet az útja, amely olyankor óriás sárga szőnyeget terített az aszfaltra. Megállt előtte, nézte az apró levelekből a szél által szőtt mintát, megjegyezte, és utána addig rajzolta egy-egy részletét, amíg megtalálta a forma szívét, és rákerülhetett a minta az edényekre.
Minden edénye más volt. És minden napja más. Attól függően, hogy hideg vagy meleg volt az agyag, hogy melyik sarokban kelt fel a nap és a műhely mely sarkát világította be, hogy mikor ment le, és hogy a széltől zúgott-e az erdő mellette vagy az esőtől surrogtak a levelek, netán a forróság moccanatlan csöndje telepedett rá, amely elől az erdő magába fordult, hogy óvja magát legbelül, ott ahol már csak Min-Seo járt és a rókatündérek meg a kisebb állatok és óvja azt a hűvös sötétséget, amely minden erdő sajátja, és amelytől annyira félnek, akik nem tudják, hogy a lélek is sötét, hűvös erdő, amíg be nem járjuk.
Akkor ismerős erdővé válik.
Néhányan sajnálták amiatt, hogy egyedül él.
Az elején elmondta nekik, hogy rendkívül sok boldogtalan családot ismer, köztük azt, amelyben felnőtt.
A boldogság rebbenő madár, leginkább sirály, amely nem marad sokáig egy helyen – válaszolta nekik, de egy idő után ezt túl költőinek találta, és udvariatlannak azokkal szemben, akik nem értik.
Lassan tűntek el mellőle az emberek, előbb a barátnői, akikkel egykor annyit vihogtak, amíg iskolába jártak. Ők, amikor felnőttek, elfelejtettek vihogni. Nevetni, mosolyogni és kacagni tudtak ugyan, csak azt a felelőtlen, a madarak tavaszi vircsaftjához hasonlatos vihogást felejtették el, amely olyan, mint a tavaszi föld szaga vagy a szódában a buborék, felelőtlen – és igazi.
Aztán az egykori kollégák koptak ki mellőle, elszívta őket az ipar, mások beadták a derekukat, és cégeknek terveztek arculatot számítógéppel. Tiszta volt a kezük.
Az övé általában nem volt tiszta. Szerette az anyagot. Úgy hitte, ha egy kézművesben nincs annyi alázat, hogy összepiszkolja a kezét egy tárgyért, a tárgy, amelyet készített, halott lesz. Attól még persze lehet szép.
Egyszer olvasott róla, hogy Európában úgy hiszik, hogy van egy isten, aki, amikor megteremtette a világot, belelehelte a lelkét a dolgokba.
Addig nem volt lelkük a dolgoknak. Olyanok lehettek, mint a gépek gyártotta edények – gondolta. Alkonyatkor kiment az erdőbe, és megállt a szentélynél.
Talán itt van az az isten a vízben – jutott eszébe.
A fehér, lapos kavicsok közt egyenletesen, zölden csobogott a patak, a lombok közt betűző napban villogtak a vízfodrok.
Kora este esni kezdett, patakokban folyt le az eső a műhely két hatalmas francia ablakán.
Figyelte, amint a kávégőz nekicsapódik az ablaknak. Nem szerette a teát. A kávét szerette. A gőz mögött eliramló cseppek mintha kiadtak volna egy egyszerű dallamot. Lefirkálta a bal kezénél lévő kottafüzetbe, majd eldúdolta, végül fogta a fadarabot, amit erre a célra használt, és belekarcolta az edény oldalába az esőcseppek útját.
Elállt hamar. Mintha csak azért esett volna, hogy az edénynek mintája legyen.
Megszokta az eső utáni erdő apró zajait, mint ahogy a műhely öreg fabútorainak reccsenéseit, a saját lélegzetvételének hangját vagy ahogy a szél nekifeszül az ablaktábláknak, de ez a hang, amit most hallott, új volt. Kilépett a ház elé, és lesietett a lépcsőn, hogy jobban hallja.
Sirálykacagásnak tűnt.
Lépett még kettőt, és akkor bizonyossá vált, hogy az: sirálykacagás.
Az egyórás online vezetés során az érdeklődők megismerik Victor Vasarely főbb korszakait és az általa használt optikai illúziókat. A vezetés során egy kicsit megdolgoztatjuk a szemüket és az agyukat, az is kiderül, hogy mindenki ugyanazt látja-e, amikor egy képet néz.
Rímekbe szedett interaktív hangszerbemutató Benjamin Britten műve nyomán
Mennyiféle hangszer csücsül egy nagyzenekarban, és mindegyik egészen mást csinál… Hogyan lesz ebből összhang, és miben különböznek egymástól a hangszerek? Melyik tud csiripelni és melyiknek „acélosan brutál” a hangja? Melyik nagytestű hangszer rejt érzékeny szívű játékost, és mire való egyáltalán a karmester? Erre a sok kérdésre ad szórakoztató választ az Óbudai Danubia Zenekar koncertje, ahol rímekbe szedve mutatja be a házigazda, Hámori Máté a zenekar hangszereit és műhelytitkait.
A Római parti Piac újévi finomságokkal, szeretettel vár mindenkit, szombaton!
A múlt heti, igazán kitartó és rettenthetetlen árusok mellé most már jön Tomi a csabai füstölt áruval, Zsóka a rétesekkel, a Panelpék kenyerekkel, péksütikkel, Miklós házi savanyúsággal, Szorgos Gazdáék zöldségkrémekkel, Albert mézzel, Ibolya feldolgozott zöldségekkel, Csilla magolajokkal, az Illésházy család sajtokkal, tejtermékkel, Szabi a Gourmet & Delicious chili termékeivel, szószokkal, a BIOFAKTÚRA gyümölcs és zöldséglevekkel, almával, Pócsik Gergő szintén almával. Lesz házi csoki is a kínálatban! Azaz ne egy, hanem legalább két kosárral induljunk bevásárolni!
„Pantha rhei”, vagyis „Minden folyik” – mondja Hérakleitosz. „Szabbé szankhárá aniccsá”, vagyis „Minden, ami összetett, mulandó” – tanítja a Buddha. De mégis, hogyan értelmezzük a változást, a dolgok elmúlását? Miért ilyen a világ, a létezés? Hogy érint bennünket? És ez jó vagy sem? Röviden: filozófiai beszélgetés a létezés természetének sajátosságairól, változásról (aniccsa), szenvedésről (dukkha) és az önmagátlanságról (anattá), de legfőképpen arról, hogy mindez miért jó.
Hétfő esték A Tan Kapuján című, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanítói által tartott online előadássorozat január 11-i eseményén Karsai Gábor előadását hallgathatjuk meg.
A fenti időpontban a https://tkbe.hu/live oldalon, vagy A Tan Kapuja YouTube csatornáján.
Élő örökségeink. Online tárlatvezetés az Időgép című kiállításban Ludwig Múzeum
A Ludwig Múzeum megújult gyűjteményi kiállítása, az Időgép, egyszerre invitál más korszakokba, más tájakra, de a műalkotásokon keresztül felfedezhetőek benne az időn és téren átívelő közös vonások, amelyeket mi is észrevehetetlenül hordozunk magunkban: családi történetek, amelyek az identitásunk szerves részét képezik, a kisebbséget, – ezáltal a társadalom egészét – érintő kérdések, a szocializmus el nem múló jelenléte, a városi emlékezet terei és a Marc Augé által definiált nem-helyek, ahol nap mint nap megfordulunk. A tárlatvezetés során a velünk élő és bennünk sűrűsödő örökségekkel foglalkozunk.
A településen egyes nagyobb gyárak – saját költségükön és elhatározásból – maguk építettek lakótelepeket vagy bérházakat dolgozóik részére. Ilyen volt az Óbudai Hajógyár és a Gázgyár, amelyek több módon gondoskodtak dolgozóik szociális ellátásáról, köztük a lakhatási problémák megoldásáról. Természetesen nem minden dolgozónak tudtak lakást biztosítani – általában éves bérleti díjat kellett fizetni a különböző méretű lakásokért –, sok munkásnak magának kellett megoldani a költséges lakásbérlést.
Óbudán csak kevés gyári dolgozó – jellemzően nem a tisztviselő réteg – rendelkezett önálló lakással, vagy akár házzal, házhellyel.
Az óbudai téglagyárak sem voltak kivételek, hiszen ezen ipari létesítmények mellett is létrejöttek munkástelepek, ám azok színvonala, illetve a lakhatási feltételek (lakókomfort) elmaradtak a másik két helyi gyár hasonló megoldásaitól.
Háttérben az Újlaki Téglagyár, 1939 Fotó: Fortepan/Pálfi András
Az óbudai tégla- és tetőcserépgyártás a kiváló minőségű alapanyagának, az ún. Kiscelli agyagnak köszönhetően jött létre. Mint oly sok mindent, ezt is a területet az I. században meghódító rómaiak honosították meg, akik messzemenően kiaknázták az óbudai hegyek által biztosított természeti forrásokat. A modern értelemben vett téglagyártás azonban csak a XVIII. század közepétől indult meg a településen, amikor az uradalmat birtokló Zichyek, majd 1766-tól a Kamara (Kincstár) engedélyezte és üzemeltette a termelést. Ettől kezdve hosszú ideig Óbuda egyik legfontosabb iparágává, legnagyobb munkáltatójává vált a téglaipar, egészen az 1970-es évek első feléig. Mivel a téglagyártás az alapanyaghoz van kötve, nem véletlen, hogy a termelőegységek, a gyárak a megfelelő agyagréteg közvetlen közelében jöttek létre. Ez Óbuda – és nem kis mértékben Újlak – esetében a Szépvölgyi utat és a Bécsi utat jelentette, ahol az évszázadok alatt sorra nyíltak a kisebb-nagyobb téglagyárak, amelyek sokszor váltották tulajdonosukat, vagy alakultak át különböző vállalati szervezetté, formává.
A tágabb értelemben vett harmadik kerületben a csillaghegyi és békásmegyeri téglagyárak működése is jelentős volt, ahol szintén kialakultak munkáslakások a gyár mellett.
Óbuda-Újlak legnagyobb és legfontosabb agyagfeldolgozó ipari létesítményei – legelterjedtebb elnevezésük alapján – a Holtzspach, a Nagybátony-Újlaki és a Victoria-Bohn Téglagyárak voltak, amelyek a XIX. század második felétől működtek. A téglagyári munkástelepek – amelyet a köznyelv Cegajnak nevezett – érthető módon ezek tövében alakultak ki. A mai napig sok kutató és helyi lakos vitatkozik azon, hogy pontosan hol volt a Cegaj, mettől meddig állt. A vitába bekapcsolódnak, akik ott éltek, illetve azok is, akiknek valamely hozzátartozójuk, ismerősük lakott a Cegajban. Ehhez fontos tudni, hogy az 1950-es évektől már nem kizárólag téglagyári családok laktak ezekben a házakban, hanem máshol dolgozó emberek is, illetve Óbudán kívülről is költöztek ide. A téglagyári munkások lakóhelyének zárt közösség jellege az 1960-as években tovább erősödött, egyre több vidékről érkező, kispénzű munkavállaló költözött be a Cegajba.
Általánossá váltak a kisebb-nagyobb balhék, nemcsak a telepeken, hanem Óbuda más helyein, amely az ottlakókat mintegy megbélyegezte, rossz hangzásúvá vált, ha valaki a Cegajból származott.
Talán ebből is látszik, hogy történetileg nem egy adott Cegajról lehet beszélni, hanem több olyan téglagyári munkástelepről, amelyet így neveztek. Ez az elnevezés, amely a német Ziegel (tégla) szóból ered, nemcsak Óbudán, hanem más téglagyárak kapcsán is elterjedt az idők során, mint például Csillaghegyen vagy Kőbányán. Óbudán Cegaj volt a Nagybátony-Újlaki Téglagyáron belül a hegy felőli oldalon a „felsőgyár” területén, a Bécsi út másik oldalán az „alsógyárban” a Föld utca-Vályog utca szegletében, illetve a Victoria-Bohn Téglagyár relációjában a mai SZTK Rendelőintézet mögötti részen és a Bécsi út-Vörösvári út-Ágoston utca által nagyjából határolt területen.
Cegaj házak az Újlaki Téglagyár területén, 1973 Fotó: Németh Tamás
A téglavetés, valamint a téglagyártás sokáig idényjellegű munkának számított, hiszen az agyagbányászat, illetve a tégla- és cserépszárítás csak a melegebb időszakban volt lehetséges. A technológia fejlődésével ez jelentősen megváltozott, ami azt eredményezte, hogy egy viszonylag állandó munkás létszám tartozhatott egy-egy gyárhoz. A téglák és cserepek gyártási folyamatában az égetés igényelte a legnagyobb szakértelmet. A munkák zömét sokáig betanított napszámosok és idénymunkások végezték. Az 1870-90-es években az óbudai agyaggyárakban és -bányákban jellemzően külhoni munkások dolgoztak, akik osztrák (főleg Bécsből) és dél-lengyel területről érkeztek. Idővel ez annyit változott, hogy az osztrák idénymunkásokat – Szent József napjától Szent Mihály napjáig – felváltotta a helyi munkaerő, emellett a lengyel munkások száma stabilizálódott (legnagyobb számban a kőbányai téglagyárakban dolgoztak, ahol jelentős kolóniát alkottak). Az idénymunkások elhelyezése problémát okozott a gyáraknak, igyekeztek a legolcsóbb és a legegyszerűbb lakhatást „biztosítani” a napi 14-16 órát dolgozó, kemény fizikai munkát végző munkásoknak. A korabeli gazdasági-társadalmi viszonyoknak megfelelően – egészen az 1884-es ipartörvényi szabályozásig – gyerekek is legálisan dolgoztak a gyárakban, már nyolc éves kortól.
A dolgozók a saját bérükből nem tudták megoldani a lakhatásukat, heti fizetésük ebben a korszakban másfél forint volt.
Ezek a munkások borzalmas körülmények között laktak a sebtében kialakított lakhelyeken, ahová lényegében csak aludni jártak. Bútorozatlan, teljesen komfort nélküli kunyhókban, vagy a falba vájt kis lyukakban próbáltak pihenni. Történeteket mesélnek arról, hogy volt olyan, amikor a kihűlt égetőkemencékbe költöztek be szerencsétlen munkáscsaládok (a téglaégető kemencék egészen nagy méretűek voltak, ahová több tonna nyers téglát és cserepet pakoltak). A Holzspach Téglagyárhoz tartozó munkáslakások leginkább a mai Folyondár utcában és környékén voltak. A Bécsi úti gyárak dolgozói egy fokkal jobb lehetőségek között éltek, de a két világháború közötti lakhatási körülmények csak kicsit voltak jobbak az azt megelőző korszakokénál.
Az újlaki Cegaj egyik háza, 1947 Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
A XX. század elején az egész fővárosra jellemző volt a lakáshiány és a meglévő lakások rossz állapota. Kormányzati szempontból ez azért is fontos volt, mert az itt élők – túlnyomórészt szegény munkáscsaládok – a lakhatási körülmények miatt rendkívül rossz egészségügyi állapotban voltak (félő volt egy járvány kialakulása), emiatt politikailag feszült hangulat vált jellemzővé. Ezek javítására született meg az ún. kislakásépítési program, amelynek keretében 1909-1914 között barakklakásokat építettek a munkások számára. Óbudán a téglagyári munkások számára 14 barakképületet emeltek a gyáron belül, a Bécsi út és Vörösvári út közötti területen.
Az otthonossá tett Cegaj. Bordás László robbantómester, 1962. Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
Az I. világháború és a forradalmak időszakában akadozott a téglagyártás, a telepeken élő megmaradt munkások életkörülményei tovább romlottak. Sajnos ez az állapot a két világháború közötti, stabil politikai viszonyok között sem javult, sőt, ha lehet még rosszabb lett. Azonban ez a tény nem maradhatott meg a téglagyárak falai mögött, sem Óbudán, sem más kerületekben.
Ugyan a regnáló kormányzat igyekezett elpalástolni a munkástelepeken uralkodó szörnyű állapotokokat, a sajtó rendszeresen beszámolt róluk.
Erre válaszul sorra születtek az ígértek a főváros és a népjóléti miniszter részéről az állapotok és lakhatási körülmények javítására, ám ezek rendszerint elmaradtak. A Magyar Hírlap 1928 májusában közölt hosszabb cikkében megemlíti, hogy „a zsúfolt, bűzös szobában nem lehetett kiegyenesedni, mert bele ütköztünk volna a mestergerendába. A barakkszobában pontosan tizenkilencen laknak, férfiak, gyerekek, asszonyok vegyesen, valamennyien szalmazsákokon fekszenek és minthogy szalmazsák is kevés van, hát egy-egy szalmazsákra két-három személy is fekszik. A négy méter széles és hat méter hosszú szobában téglából rakták ki az ágy helyét és úgy helyezték rá a szalmazsákokat”. A cikkből az is kiderült, hogy több helyen drótsövénnyel igyekeztek eltakarni a munkásszállásokat, hogy az idegenek ne lássák a barakklakások borzalmait. Az Óbuda Cegaj kapcsán külön kiemelik, hogy sok munkáscsalád a kemencéken és a kemencékben lakik, illetve, hogy a barakklakásokat a hegyoldalba építették, ahol gyorsan terjed a tbc. A megoldások helyett különböző közegészségügyi és építészeti vizsgálóbizottságokat küldtek ki a telepekre. Az óbudai helyzet miatt még parlamenti interpelláció is elhangzott – mindhiába. Ezek a bizottságok ugyan világosan feltárták a tarthatatlan állapotokat, de a kialakult helyzetért rendre a téglagyárak vezetését tették felelőssé, akiknek a feladata lenne a probléma megoldása. A nagy téglavállalatoknak akarták előírni az egészséges és elegendő mennyiségű munkáslakások építését, de nem tudták őket rákényszeríteni erre a lépésre.
A telepeken lakók többsége szenvedett valamilyen mentális vagy egyéb betegségben, a vérszegénység, a tüdőbaj és az alkoholizmus általános volt.
A két világháború közötti korszak téglagyári életéről szemléletes és mélyen megragadó képet kapunk az óbudai író, Gelléri Andor Endre írásaiból. Gelléri anyai nagyszülei kantint üzemeltettek a Nagybátony-Újlaki Téglagyárban, és egy ideig a család is a gyárban lakott.
Bölcsöde a Cegajban Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
A nyomort, a kilátástalanságot, a sikító szegénységet megjelenítő, drámai sorsú író művei rendkívüli hatással és mélységgel jelenítik meg ezt a zárt mikrovilágot. Ebből a környezetből nagyon nehéz volt kiszakadni, csak keveseknek sikerült. Ezek a munkástelepek ugyanis szinte magukhoz láncolták az ott élőket, akik mindenben a téglagyáraktól függtek. A kevés fizetésüket már hitelben, előre elköltötték a környékbeli kereskedőknél, ahol mind nagyobb adósságot halmoztak fel. Előleget is csak a gyáraktól kérhettek, és ez egyre nagyobb függést jelentett.
Ebben a korszakban a munkások alig mozdultak ki a Cegajból, ez pedig azzal járt, hogy gyakorlatilag csak egymás között alakultak ki társas kapcsolataik.
Nagy dolognak számított, ha egy téglagyári munkás egy másik óbudai gyárban dolgozóval – mondjuk „textilessel” – házasodott össze és alapított családot.
A rossz körülmények ellenére a Cegajban élők igyekeztek valahogy kihasználni a kevés szabadidejüket, amely sokaknak a sportot jelentette. Gelléri Andor Endre például diszkoszvetést gyakorolt a gyár salakos pályáján, hogy megerősítse a testét. Leginkább a foci volt népszerű a munkások között (igazi bajnokságok majd csak a II. világháború után váltak rendszeressé). 1920 novemberében alakult meg a legendás Újlaki Football Club, az UFC, amely 1943-ban kapott saját pályát a Nagybátony-Újlaki Téglagyártól.Az 1930-as évek végére valamelyest javultak a körülmények, bevezették a villanyáramot a telepekre, de nem minden lakásba. Megengedték az állattartást is, ekkor terjedt el, hogy a lakók kecskét vagy nyulat tartottak. Mivel az emberek és az állatok osztoztak a lakhelyen, a közegészségügyi állapotok ettől nem javultak.
A téglagyár már bontás alatt, 1974 Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
A II. világháborúban, Óbuda ostromakor az óbudai téglagyárak komoly sérüléseket szenvedtek, hiszen a Bécsi út ezen szakaszán jelentős és heves harcok folytak. Az újjáépítéshez azonban sürgősen szükség volt kellő mennyiségű építőanyagra, ezért gyorsan megkezdték a gyárak talpra állítását, a termelés újraindítását. A téglagyárak államosítása (1946) után a megmaradt munkások mellé újakat toboroztak, de a hangzatos – főleg politikai jellegű – ígértek ellenére a munka- és lakhatási feltételek még évtizedekig hasonlóan siralmasak voltak, mint a háborút megelőző időszakban. 1947-ben mintegy 300 munkáscsalád lakott az óbudai Cegajban, gyakorlatilag mind a téglagyárakban dolgozott valamilyen területen.
A 300 munkáslakás felében még ekkor sem volt áram, a falak vizesek és penészesek voltak. A vizet idővel bevezették, de a WC-k az udvaron voltak, ezt budisornak hívták.
A Cegajban élők – főleg amíg kizárólag téglagyári dolgozók alkották a közösséget – mindent megtettek, hogy lakásukat és lakókörnyezetüket szegényes kereteikhez mérten otthonossá tegyék. Sorra készültek az évek alatt a lakások előtti kiskertek, az épületeket rendben tartották és gondozták, megőrizve a telepek belső intimitását és világát, egyben a szabályait is. Releváns fordulat az 1950-es évek vége felé következett be, amikor elindult a hazai épületanyagipar átszervezése, melynek következtében a téglagyárak jelentősége kezdett visszaszorulni.
Először a Nagybátony-Újlaki Téglagyár termelése esett vissza (ekkor már a Budai Tégla- és Cserépvállalathoz tartozott az üzem, csakúgy, mint a szomszédos Bohn Téglagyár), és felszámolták az egykori „alsógyárat”, a nagy kiterjedésű téglaszárítókkal együtt. Ez a Föld utca és Vályog utca szegletében működő Cegajra is vonatkozott, ahonnan elköltöztették a lakókat. Ezen a területen épült fel 1958-1964 között az Óbudai Kísérleti Lakótelep. Óbuda belső rekonstrukciója és a szanálások idejére esett a megmaradt téglagyári munkásotthonok lebontása.
A téglagyár bontása Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár
Az itteni panelépítkezések III. ütemében került sor az SZTK Rendelőintézetet övező terület és a mai Holdudvar park telkén álló házak bontására. Az 1970-es évek legelején még egy pár épületben laktak, de elköltöztetésük folyamatos volt. Az évtized közepére teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és annak jelentéstartalma a feledés homályába vész, és városi legendává alakul.
Mindazok számára, akik ezeken a téglagyári lakótelepeken élték mindennapjaikat, maga volt a szikár és kiábrándító valóság, de egyben az otthon is.
Még most is élnek közöttünk olyan óbudaiak, akiknek a Cegaj teljesen mást jelentett, mint a kívülállóknak, és csak pozitívan és elérzékenyülve emlékeznek hajdani lakóhelyükre.
Bontásra ítélt Cegaj és az épülő panel a Bécsi úton Fotó: Óbudai Múzeum Gyűjteménye
Egy cikkben örök álmodozónak és gyermeki lélekkel megáldottnak nevezett a szerző, amit kikértél magadnak. Mit mondanál ezek helyett?
Valójában utálom analizálni magam, inkább arról gondolkozom sokat, hogy milyen szeretnék lenni. Ami biztos: általában egyszerre több síkon dolgozom a fejemben. Ez figyelemzavarnak is tűnhet, de semmiképp nem álmodozás, ellenkezőleg. Épp ezért szeretem, és ajándékpillanatnak tartom, ha valamire koncentráltan tudok figyelni. Ilyen például a festés – a zene is szokott ebben segíteni nekem.
Különféle élethelyzeteimben mindig egy épp aktuális nevet biggyesztettem magamra. Volt a rét óvodása (az a sok pici kék virág, kevesen veszik észre); az alma (ez mindig marad); aztán a ,,miszter zsebkosz” (akkor azt játszottam, hogy a zsebkoszból gyémántot, a gyémántból meg zsebkoszt csinálok); aztán ott a málna (az tüskés nagyon és megszúrhat, de ha hozzáférsz, a legédesebb dolog); a fecske (az mindig hazatér); és Winnetou a gyerekkoromból (ő minden körülmények között állva marad).
Alapvetően történet-hívő vagyok, azaz hiszem, hogy minden történetből (emberi relációkból) derül ki, illetve tanulódik meg.
Amit Csúcshegyen töltött időszakom közben találtam meg, és még régi pomázi létem alapozta, azt vállalom most leginkább: nem azé a kert, aki megműveli, és nem azé, aki szereti. Azé a kert, akit a kert megszeret. Az óriási kerttel foglalkozás közben bölcsen úgy döntöttem, hogy a kertépítés helyett a kertművelést választom. Míg a kertet műveltem, azon találtam magam, hogy nem én őt, hanem a kert művel engem.
Sok képedet feliratozod.
Noha képzőművészeti iskolákba jártam, soha nem akartam festéssel foglalkozni, ami mára mégis a főcsapásom lett. Azt nem én választottam, az választott engem, illetve valaki mondta, hogy szerinte nekem festeni kéne. Így aztán csöpp eltartással (iróniával) kezeltem ezt. Igazából akkoriban a képzőművészetet épp megvetettem, a sznobizmussal szemben kiépítettem magamban egy antisznobizmust, azaz a ló másik oldalán találtam magam. Ezért volt, hogy mindenféle eszközzel igyekeztem élni, ami akkortájt cikinek számított. Innen ered például a képekre írás, lehetőleg együgyű betűkkel. Amellett grafomán vagyok, folyamatosan írok. Érdekelni kezdett még – ez ma is körülvesz minket lépten-nyomon, ha nem is annak mondják – a giccs is, azon kívül a naiv művészet őszintesége, mert ebben bármilyen keresetlen eszköz, effekt megengedhető, ami segíti a közlésvágyat, kifejezést. Mi a buta-okos, mi a ronda-szép, mi az igaz-hamis, mi az intelligens (elit) és a pronyó?
A szövegek általában csak nekem fontosak, magamból vagy bárhonnan jön, de meg akarom jegyezni. Vagy csak egyszerűen pimasz vicc. Mára ez a street artban már elfogadott, sőt, azt hiszem, divattá vált (azóta kevesebbet is használom).
Az Anziksz címlapjára készült képre is írtál: “Óbudán járt Frank Zappa télen, és nagyon tetszett neki, hogy te rám gondolsz”. Tél, rajzoló kislány, maszk. Karácsony és járvány? Miért Zappa?
Nemigen tudtam a gyönyörű téli óbudai utcákra gondolni sajnos, mert lenyomta a járványhelyzet okozta magunkba zártság élménye. A karácsonyról meg két gondolatom szokott lenni: a születés és a magány. Ezek összefüggenek. Onnantól kezdve, hogy elvágták köldökzsinórunkat, amivel össze voltunk kötve valakivel, be vagyunk zárva önnön testünkbe, és nem nagyon van átjárás a másikéba, pedig hiányzik.
Ez a pestisjárványos-karanténos időszak meg a karácsony együtt sejtésem szerint több embernek felismerést okozhat: hogy akire ekkor emlékezni igyekeznek, a Jézus nevű ragyogó zsidó ember, mutatott egy köldökzsinórt, aminek a másik csatlakozója nem itt a Földön van, hogy ne féljünk, és legyen kedvünk lenni. Ez mindig ott van, és mindenkié, ha gondol rá, ha nem. A kép egyik fája egy köldökzsinór az égbe.
Zappával egy napon születtem, december 21-én, napfordulón, de a szöveggel vívódjon a néző!
Te merre járnál télen Óbudán?
Bármerre. Télen még gyönyörűbb Óbuda! Biztos elnézek a Mókus környékére, ahol vannak azok a nagy gesztenyefák. Meg felnézek (végig gyalog!) a Csúcshegyre –, ott laktam két és fél évet. Éppen a telek baromi hidegek voltak, de ott pompás, láthatóvá válnak a mókusok, és a rókák is, na meg a vaddisznók. Egy csodálatos, orvos házaspár voltak a szomszédaim, nagyon szeretem őket, hozzájuk biztos ellátogatnék.
Melyiket választanád: megrendelés vagy szabad munka?
Ez a megrendelés nálam necces dolog, még ha olykor rá is fanyalodok. Nekem a képek sztoriból, impulzusokból és személyes-közeli morzsáimból állnak össze. Ezért nehéz viselnem, ha sok a beleszólás. A festés ilyen értelemben nem válhat munkává – még akkor sem, ha gyakran küzdős kardozással jár, de akkor magammal kardozok –; az a kép halála. Barátaimnak, vagy akiket szeretek, azoknak persze boldogan teszem.
A legújabb Kiscsillag album borítóján a te képed van, sőt, Lovasi Andrással együtt dolgoztatok egy rendhagyó kiadványon, a Tompa kések-könyvön. Lovasi meséje – és persze az új CD – mellett tulajdonképpen egy művészeti album is lett az illusztrációidtól, festményeidtől. Ebben az esetben volt beleszólás?
Dolgoztunk már együtt, a legutolsó Kispál és a Borz album arculatát én készíthettem, azt nagyon jó volt csinálni, mert együtt eszeltük ki Andrással.
Ami a könyvet illeti, az érdekelt a leginkább. Már ’19 őszén beszélt nekem erről a felnőtt mese tervéről András, hogy szeretne egy extra kivitelű képes albumot.
A könyvben és a dalszövegek megképesítésében teljes szabad kezet kaptam. A mese végleges verzióját már februárban megkaptam, de a csúszás miatt komolyabban csak tavasszal kezdtem vele foglalkozni, és döbbenten láttam, mintha erről a világhelyzetről szólna (sok rész tűpontosan), pedig hónapokkal előtte íródott. Erre tehát csupán rá kellett erősítenem, és azt gondolom, nagyon friss, mai könyv született, akárha utólag írta volna András.
Ami pedig a legfontosabb, hogy ennek a munkának köszönhetően leltem rá egy új barátra és nélkülözhetetlen munkatásra, Dinnyés Attilára.
Budapest néhány vendéglátóipari egysége egyértelműen törzshelyed. A Kisüzemben minden decemberben kiállításod van, a legutóbbi a helyen megforduló vendégekről készült képekkel. Ennyire fontos hely a kocsma?
A Kisüzemben valóban szobanövény voltam kezdetétől fogva, most a Kiadóban tartom a fogadóóráimat.
Nem annyira a kocsmákat szeretem, inkább a közösségi helyeket, ahol lazán-kötetlenül lehet találkozni még nálam is okosabb-szebb-tehetségesebb illetőkkel, bármilyen műfajból is fújta oda őket a szél. Sok barátra és munkakapcsolatra leltem, de legfőképp a helyi stábokat szerettem meg, a pult mögött lévőket és a szakácsokat. Ezért járok oda, ahova; hazamegyek picit.
Ezek a helyek kísérleti művészetnek is hellyel szolgálnak, amolyan szülőszobaként – mint amilyen régen volt a Sirály. Én ilyen helyeken szeretek kiállítani és koncertezni is.
Ivással pedig csak akkor foglalkozom, ha szerelmi bánatom van (de semmi tömény), mint a fiú muslincák, akik kosarat kaptak a lány muslincáktól, csak akkor mennek alkoholra, és csak ők. Azóta nem zavarom el őket, mióta olvastam ezt egy természettudományos folyóiratban. Együttérzek.
Találtam tőled szöveget, kép nélkül: “Akinek van slagja, lesz vénusza is.” Ez akár egy falfelirat is lehetne a Kisüzemben. Az? Lesz belőle kép vagy itt a szöveg a fontos?
Csúcshegyi kalandom idején egy ízben tönkrement a vízszivattyúm, ezért a házban nem volt víz a legnagyobb hőség idején és a nagy gyümölcsös, meg a konyhakert miatt folyton retkes voltam. Fürödtem tehát a kerti csap alatt, ami ugye alacsonyan volt, lefele konyuló csővel. Mindig alaposan körülkémleltem, nem jár-e valaki a ház melletti úton, mert persze pucér voltam. Nos, pucéron hencseregve, kortárs táncot lejtve, nagyon szokatlan mozdulatokkal fürödtem meg a csap alatt, a jéghideg vízben, ordítva, többször. Csak később villant be, hogy hiszen nemrég vettem egy slagot, az picit könnyített a táncomon.
Akkortájt gyakran meglátogattam a nénikémet meg a bácsikámat, az Ágit meg a Ferit, és ezt az újító mozgássoromat elmeséltem nekik, hozzátéve, hogy egy nővel többet nevettem volna, és sokkal jobb lett volna. Na erre mondta a Feri vigasztalásul, meggyőzően, hogy akinek van slagja, annak Vénusza is lesz.
Megjegyeztem. Biztos megfestem.
Hogy vagy most a járvány idején? Mi hiányzik?
A tavaszi bezárás nagyon nehéz volt nekem. Lebénultam. Imádok gyalogolni, de akkor az sem érdekelt, és más sem, csak folytak el a napok, úgy éreztem. Szerencsére sokat bringáztam, de csak az maradt. Ami rettenetesen hiányzik, a beszélgetések, a színház és a koncertek.
Mi lesz a járvány után? Teljesen átalakul az élet vagy ugyanúgy találkozunk majd a kocsmákban?
Hát persze! Az élet nem tudom, mivé és mennyire, de mi egészen bizonyosan. Most is csak írok, és nem hallom a hangod, hogyan kérdezel, nem látom a szemed, miközben pampogok neked válaszolva. Így mások a szavaim a kérdésedre, más a ritmusuk, és más a dinamika is. Igazából benned áll össze valamilyen új egésszé ez is, és nélkülem. Hát, ez változik, ilyesmik.
És milyen nyom marad vajon minderről a gyerekekben, akik most kezdték az ovit, vagy az iskolát? A szerelmeseknek is nehéz, akár távol vannak, akár közel. Csajozni sem könnyű. Pláne kamaszoknak; hogy történik az első csók, félelemben, vagy bűntudatban?
Viszont, ha éhen is döglik, a művészet igazán fontossá válik! Végre méltó helyére kerül, és értőn élnek vele, mert használatra való.
Vissza a köldökhöz: szent pillanattá – amit figyelemmel, méltósággal, tisztelettel és örömmel élünk meg – válik minden. Az is, hogy láthatjuk egymás arcát, mosolyát, hallhatjuk egymás hangját, igazi lesz az ölelés, a csók. Mások meg akadálynak fogják látni a másik embert a beépült gyanakvó félelem miatt, aminek engedtek, és egymás torkának esnek. Ők nem maradnak életben.
Vége, bezárt az Esernyős is a járvány miatt, egyelőre ennyi volt?
Csak addig, amíg az országos korlátozások tartanak, de a kávézó elviteles rendszerben addig is működik. Egyébként semmilyen programot nem lehet megtartani, a 2020-as képzőművészeti tárlatunkat a járvány miatt már másodszor halasztjuk. Most nyílt volna meg az V. Óbudai Fotótárlat, ezt megtartjuk online, egy teljesen bejárható 3D virtuális kiállítást is készítünk ebből az anyagból a videóüzenetek mellett. Pont eljutottunk oda, hogy az új szakmai koncepció mentén tervezett programokkal is el tudtunk volna indulni. Hát most ez is csúszik.
Júniustól a 2015 óta működő Esernyős vezetője. Egy önkormányzati tulajdonú, nonprofit hely többféle funkcióval – mi az elképzelt irány, hol az Esernyős helye az óbudai kulturális kínálatban?
Az Esernyős egy jól kialakított intézmény, megvan az a közösség és közönség, amire lehet építeni. Az elmúlt években jól pozícionálta magát a magas művészetben, főleg a képzőművészeti galériás programokkal, a filmes kínálattal. Az is jó konstrukció, hogy nemcsak galéria és rendezvényterem, de van közösségi irodája és egy jó kávézója is. Kialakult egy rendszeres, visszajáró közönségünk, van egy bázis, ezt szeretnénk bővíteni, jobban nyitni más művészeti ágak, például az irodalom felé is. És főként aktív résztvevőket teremteni. Mi nem csak jegyvásárló látogatókat várunk.
Hanem?
A legfontosabb az interaktivitás, hogy ne csak olyan programot szervezzünk, amire bejönnek a nézők, megnézik, tapsolnak és kimennek, hanem hogy bevonódjanak, alakítói legyenek az alkalomnak, és akár később maguk is bemutatkozhassanak nálunk. A T-Art kiállításon már kipróbáltuk ezt: szerveztünk workshopot, és lett köztéri kiállítás is, egyes alkotások kikerültek az utcára a galériából – ezek láthatók vitrinekben, a Szentlélek téren, a Kórház utcában, a békásmegyeri HÉV-állomáson, összesen 14 helyszínen a kerületben. Ez a bétaverzió, innen csak fejlődni szeretnénk. De erre példa a Pepita Playback Színház is, amit eleve az Esernyősbe terveztek.
Itt mit jelent a közönség bevonása a gyakorlatban?
A playbackszínház egy különleges, kicsit művészeti, kicsit társadalmi, interaktív műfaj: többnyire amatőr színészek játsszák, a témákat a látogatók adják meg, a nézők a saját életüket vagy ötleteiket mesélik el mindenki előtt, és ebből az ő bevonásukkal rögtönzik az aznapi előadást, amibe egy-egy ponton maguk a nézők is bekapcsolódnak. Nagyon izgalmas dologról van szó, ez már az első alkalommal is látszott.
Mi volt a téma?
Szabad? – ez volt a cím, így, kérdőjellel. Volt, aki viccesebb, lazább témát hozott a saját életéből, de volt, aki egészen mélyen megrázóan személyes történetet mesélt el, és abból kerekedett előadás. Az előadás éppen november 4-én volt, és nem volt véletlen az időpontválasztás. De a lényeg, hogy ne az előadók mondják meg, hanem a résztvevők, hogy mire gondolnak, mire asszociálnak. Épp ez az izgalmas benne.
Tavaly megjelent első regénye, a Nagyapám, szintén emlékekkel játszik. Korábban is családtörténetileg fixált ember volt, vagy ez inkább mint műfaj tűnt testhezállónak?
Olvasóként soha nem szerettem különösebben a családregény műfaját, az élet mégis úgy hozta, hogy ez lett az első könyvem. A történet magja valóban megtörtént a családommal: a nagyapa, aki elment külföldre, megvolt nálunk is – én például csak egyszer találkoztam vele. Már húsz évvel ezelőtt gondolkodtam rajta, hogy ezt meg lehetne írni, de végül egy személyes életválság hozta azt, hogy tényleg elkezdtem írni a történetet. Történetmorzsákat írogattam kicsit önterápiás jelleggel, és egy idő után azt vettem észre, hogy valahogy mindegyik ilyen kis morzsa a nagyapámról szól.
Volt rá magyarázata, hogy miért az ismeretlen nagyapa lesz ennyire központi figura?
Talán ki kellett vetítenem valakire a személyes kérdéseimet, nem tudom. A válásommal hasonló élethelyzetbe kerültem, mint annak idején ő kerülhetett, és a karaktere jó médium volt, amibe bele tudtam szőni a saját történeteimet. Eleinte úgy terveztem, hogy a könyvnek nem lesz egységes ívre épülő dramaturgiája, hanem mikrotörténetekből áll majd össze. Ahogy az elbeszélő dobozokban turkál, elővesz egy-egy tárgyat, a levelek, képeslapok, söralátétek mind hoznak egy történetet – úgy képzeltem, ezek véletlenszerűen fognak elhelyezkedni a szövegben. Aztán, ahogy divatos lakberendezési fotókon látni, hogy sokan spárgára csipeszelnek fel emlékeket dekorációként, úgy kezdtem én is elképzelni a történet ívét. Csak én nem csipeszekkel csináltam, hanem post-iteket ragasztottam a hálószoba éjjeliszekrényére.
Családi és önterápiás oknyomozás.
Egy post-it, egy sztori. Mint a krimikben, álltam előttük, ragasztgattam, és nagyon élveztem, hogy íróként krimifőszereplővé váltam.
Mi baja volt a családtörténetekkel?
Egyszerűen nem kötött le. Az egyetlen Harmonia Caelestist leszámítva, már feltéve, hogy az családregény. Persze az is valahol ennek a műfajnak az átstrukturálása. Én is újra akartam gondolni a családregény műfaját, csak máshogy. Hiszen ha a regény szövege megteremti a saját maga valóságát, akkor teljesen mindegy, hogy a leírtak közül mi az, ami igazából történt. Nagynéném például nyugodtan bejárhatja a galaxist is.
A mottó is egy Esterházy-idézet.Könnyebb egy ismeretlen nagyapába projektálni, mint egy hús-vér édesapámba?
Abszolút. Ha egy ismert emberről írunk, nagyon megköt a valóság. Nekem szükségem van arra, hogy a valóságtól elvonatkoztassak, és szabadon engedjem a fantáziámat.
De közben mégsem egy fehér lapra írt, a családi történeteken keresztül egy meghatározó, strukturált kép létezett az alig ismert felmenőkről.
Ez volt a legizgalmasabb benne, hogy el tudtam bújni mögé. Szoktam magamban nevetni, amikor visszahallom ismerősöktől, hogy azon gondolkodnak, vajon mi az a regényből, ami tényleg így volt. Általában nem találják el. Ez nekem íróként izgalmas játék, hogy egy ténylegesen létező személy mögé bújva a saját történetemet mondhatom el. Azt, ami velem történt meg, azt, ami a fantáziámban történt, és azt, amit játékos kedvemben kitaláltam.
Ez a bújócska csak írói játék, vagy van mögötte egy szemérmesség is, ami miatt nem szívesen írna egyes szám első személyben vállaltan saját sztorikat?
Elképzelhető, hogy ilyen is van benne. A bújócska kifejezés tetszik. Áttételeken keresztül mindenesetre izgalmasabb a dolog.
Nem üt vissza a valóság ebben az átmeneti műfajban?
Nem volt ebből családi konfliktus. Édesapámnak volt egy érdekes mondata: jó, jó ez a könyv, mondta, de azért a nagyapád nem szexelt ennyit. Visszakérdeztem: Ezt honnan tudod? Igazából pont arról szól ez a könyv, hogy valamit tudunk valamiről vagy valakiről, él a fejünkben egy kép, és nem lehetünk biztosak abban, hogy ő tényleg így látta-e, tényleg így volt-e, vagy csak a mi fantáziánk ez az egész. Kicsit ezzel is szerettem volna játszani.
Így nézi meg a Bridget Jones naplója című filmet 1940 körül Nagyapám egy németországi moziban.
Vagy így BMX-ezik, meg gombfocizik a Pécsi Munkás Sport Club-bal Nagyapám, miközben ezek az én emlékeim. Nem biztos, hogy a saját nézőpontunkból úgy tudjuk látni a dolgokat, ahogy azok tényleg voltak. Nem is biztos, hogy kell.
Az első könyve után most egy második regényen dolgozik, ennek mi lesz a témája?
Egy nem túl távoli jövőben játszódó disztópia. Mondjuk, abban az átmeneti időben, ami elvezet egy olyan társadalomba, amilyen A szolgálólány meséjének világa. Mindezt “a rossz” szemszögéből: egy olyan főszereplő lesz a narrátor, aki a hagyományos család- és nemzetfogalmak érvényesítését követeli meg a saját szeretteitől, miközben egész életük díszlete az utcán járőröző fegyveresek, a privátszférába benyomuló politikai ideológia és a háttérben halványan, de meghatározóan a mindennapokban is egyre inkább érezhető környezeti válság.
Klímaválság, közeljövős disztópia – Magyarországon amúgy is mindent kultúrkampfosan sorolnak be. Most akkor az ellenzéki városvezetés alatt jönnek az ellenzéki figurák az Esernyősbe? drMáriás kiállítás, Bárdos-Deák Ági, Para-Kovács Imre is rendszeres házigazdák újabban.
Meggyőződésem, hogy a kultúra semmilyen harcnak nem lehet a terepe, ha bármilyen harcban is részt vesz, akkor az már nem kultúra, hanem harc. Mi nem akarunk semmilyen oldalon beszállni ilyenekbe, a mi szempontunkból az egyetlen vezérelv a minőségi kultúra. Csak hogy egy példát mondjak, az Ismerős arcok dalai nem azért rosszak, mert világnézetükben milyen oldalra állnak, hanem azért, mert a zenéjük közhelyes, a dalszövegeik pedig tele vannak képzavarokkal és ragrímekkel. Minden olyan program, esemény helyet kaphat nálunk, amiben megvan a művészeti-esztétikai érték iránti elkötelezettség. Ha ez azzal jár, hogy azok is teret és lehetőséget kapnak, akik az elmúlt tíz évben kevésbé kaptak – akkor igen, az is célunk.
2016-ig Pécsett, majd Szekszárdon élt. Volt korábban óbudai kötődése?
Óbudát nem ismertem korábban. Nem hiszek a misztikumokban, de vannak dolgok, amik meghatározzák az ember sorsát anélkül, hogy erre gondolt volna. Ahogy jöttem a Fő térre, és körbenéztem az Esernyősben, ez a szerelem első látásra esete volt. Az itt töltött egy-két hét után fogalmaztam meg magamnak, hogy Óbuda rettenetesen hasonlít Pécsre. Izgalmas, színes kulturális-művészeti és közösségi élete van, ott a Mecsek a tévétoronnyal, itt a Hármashatár-hegy; a panelházak mellett a kis zegzugos utcák itt mondjuk a Kolosy tér és környéke, ott a Tettye; a Római-part és Pécsen mondjuk a Sétatér. Egyik legelső munkahelyem, a pécsi Művészetek Háza, ahol sok izgalmas kulturális programot szerveztünk, méretében és kínálatában is hasonlított egyébként az Esernyőshöz. Nagyon hamar itthon tudtam érezni magam.
Óbuda eklektikus városrész. Lehet ilyen adottságokkal valódi közösséget építeni?
Ha mint közművelődési szakember nézem, azt kell mondjam, hogy Budapesten a legkönnyebb a közösségfejlesztés és a közösségépítés. Lehet, hogy csak a nagy számok törvénye alapján, de itt már sok embernél megvan a szándék és az igény arra, hogy közösségi dolgokban vegyen részt, vagy maga legyen a közösség mozgatórugója. Egy néhány ezres kisvárosban ez keményebb meló, ott az igényt is fel kell kelteni, sokkal mélyebbről kell kezdeni, szinte coachnak kell lenni, hogy ezt el tudjuk érni. Óbuda eklektikussága tehát előny is.
Hogy lehet elérni azokat, akik maguktól nem jönnek be?
Természetesen nem húzunk be senkit erőszakkal, hogy tessék itt egy jó kis slam-est, de például a köztéri projektjeinknek az is a célja, ezért szerettük volna az ARC kiállítást is Óbudára hozni, hogy azok is találkozhassanak kultúrával, művészetekkel, akik maguktól talán nem jutnak hozzá. Tervezünk egy köztéri folytatásos krimit is, amit Péntek Orsolya, író, képzőművész ír. Utcai vitrinekben, folytatásokban szerepel majd egy kriminovella: valaki elkezdi olvasni a Szentlélek téren és kap egy „kulcsot”, hogy merre keresse a folytatást – városi nyomozást tervezünk, szintén minél interaktívabban. Újabb térzenei programhelyszínekben is gondolkodunk, akár a békásmegyeri lakótelepen is. És gasztronómiai workshopokat is tervezünk népszerű témákkal: kenyérsütés, pizza, japán konyha. Az Esernyős szakácsa fogja vezetni, aki jár hozzánk ebédelni, tudja, hogy mennyire zseniálisan főz. Csak lehessen már végre ilyen rendezvényeket is szervezni!
A kultúra több, mint egy könyv a polcon. Sőt, több, mint több könyv. Sokkal több, mint egy megrázó jelenet a színházi előadásban, vagy egy romantikus pillanat a kedvenc filmünkben. És sokkal több, mint egy durva gitárszóló a nagyszínpadon. És annál is több, mint amikor egy festmény előtt lecövekelünk a galériában. Meg annál is több, mint amikor a színjátszó körben, a néptánccsoportban, vagy a fúvószenekarban együtt töltünk egy estét.
De a kultúra nem úgy sok, mint a bankszámlánkon a megtakarítás, vagy mint a legújabb autó a garázsban, vagy a legmenőbb kütyü az íróasztalon. Nem mérhető számokban, súlyra, darabra, kilóra, nem adja vissza semmilyen széteffektezett szelfi a közösségi oldalon.
Olyan, mint a levegő. Akkor vesszük igazán észre, hogy milyen fontos, amikor nincs.
Amikor már minden könyvet elolvastunk a könyvespolcról, amikor elkapkodták az összes színházjegyet előlünk, amikor nem tölt be a netflix, így nem tudjuk megnézni a várva várt filmet kedvenc színészünkkel. Amikor nyári szünet van, és bezár a művház, amikor a könyvet kikölcsönözték előlünk, amikor lemerült az mp3 lejátszó, amikor a családunk inkább a meccset nézi, mint a Mezzo TV-n Rahmanyinovot.
Vagy amikor a járványügyi veszélyhelyzet miatt bezárják a kulturális intézményeket.
Színházak zárnak be abban bízva, hogy az élőben közvetített előadás pótolni tud valamit. Képzőművészek hagyják ott műtermeiket, mert nem tudják fizetni, ezért aztán műalkotások sem készülnek. Könyvek nem jelennek meg, mert nincs akkora forgalma a kiadóknak, hogy bevállalják az első kötetes szerzőt. A fesztivál ipar megszűnt létezni, a zenészek és a hangmérnökök már rég pizzafutárnak álltak.
Mert most nincs. Valami nincs, amiről azt hittük, mindig is lesz. De az élet ennél sokkal pimaszabb. Ugyanis a kérdés igazán az, mi következik ezután. Hogy lesz-e újra, és ha lesz, milyen lesz.
Halmai Róbert
író, az Esernyős – Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pont vezetője
Kétségkívül a jóravaló bécsieknek is nehéz lehetett az év első napján délelőtt tizenegykor ünnepi öltözékben megjelenni a Musikvereinban. Ennek ellenére az első „hivatalos” Újévi koncertet követően már soha nem állt vissza a Krauss által javasolt szilveszteri időpont, sőt ő maga dirigálta a későbbiekben is a hagyománnyá váló koncerteket, és Josef Krips két fellépésétől eltekintve ő vezényelt 1948-tól haláláig, 1954-ig.
Clemens Krauss (1893-1954)
Ezt követően Willi Boskovsky pontosan huszonöt alkalommal dirigált 1979-ig.
1980 és 1986 között Lorin Maazel lett a tekintélyes koncert állandó karmestere.
1986 óta a Bécsi Filharmonikusok minden évben vendégkarmestereket kérnek fel. Ilyen minőségben vezényelt Karajan, Abbado, Kleiber, Muti, Mehta és három alkalommal ismét Maazel.
A 2001-es, „jubileumi hatvanas” koncert különös meglepetéssel szolgált. A korábban fellépett nagy szimfonikus zenekari és operakarmesterek helyett a Filharmonikusok Nikolaus Harnoncourtot kérték fel. Ez azért is volt első hallásra meghökkentő, mert Harnoncourt a nagyközönség számára máig a régizene-mozgalom egyik legjelentősebb atyamesterének számít. Harnoncourt azonban soha nem zárta be magát a barokk muzsika világába, és egy interjújában azt mondta, hogy „mostanában Monteverdivel, Bachhal, Mozarttal, Haydnnal, Schuberttel, Brahmsszal és Johann Strauss-szal foglalkozom”. Mindig is idegen volt tőle a beskatulyázás, és sokszor kénytelen volt felkiáltani: „Nem vagyok specialista!”
Ennek ellenére a közönség számára elsősorban az maradt, ami pályájának kezdetén: régizene-specialista. Pedig ebből a körből Harnoncourt már igen korán elindult kifelé, és többszáz tételből álló diszkográfiája magába foglalja éppúgy Vivaldit és Telemannt, mint Schumannt vagy Brucknert. A felforgató újraértelmezés, amely Harnoncourt tevékenységét mindig is jellemezte, olyan izgalmas új olvasatokkal gazdagította a klasszikus koncertrepertoárt, amely méltán tette őt az egyik legátütőbb erejű karmesterré. Mindezt természetesen a Bécsi Filharmonikusok tudták, mikor úgy döntöttek, hogy az új évezred első Újévi koncertjének dirigálására őt kérték fel. E gesztus adózás az egykori csellistának, aki pályáját a bécsi zenekarban kezdte, és aki még emlékszik a karmestertitánok próbáira.
„Tudni akartam, Bruno Walter miért kért arra, hogy éppen úgy játsszak, ám azokban az időkben a zenészek szolgák voltak.”
Nikolaus Harnoncourt (1929-2015)
Harnoncourt a dirigens mindenhatósága mítoszának vetett véget azzal, hogy muzsikusait egy dialógus szereplőinek tekintette, „akik partnerek és meg kell ismerniük a koncepciót”. Így a párbeszéd nem csak a karmesterre és a komponistára tartozik, hanem zenei közügy, amelyben mindenki osztozik a megértés, az interpretáció problémáin.
Másfelől Harnoncourt éppen a Bécsi Filharmonikusoknál töltött évek során sajátította el azt a tradíciót, amelynek egyik kiindulópontja éppen az a Johann Strauss, akiről a karmester ezt írja: „zenéjét, azt hiszem, Bécsben még egészen eredeti s természetes módon játsszák. Itt az idősebb zenészek fiatal korukban még ismertek olyan embereket, akik egykor magának Straussnak és követőinek az irányítása alatt játszottak. Bécsben még tudják, hogy (…) mi az egésznek a lényege.” Ezek után mégsem tűnt különös ötletnek, hogy 2001 első napján Harnoncourt vezényelt a Musikvereinban. Sőt, talán éppen oly magától értődő, hogy kérdés, miért is nem került sor erre korábban?
De később igen. 2003-ban ismét őt hívták meg dirigálni:
Később Daniel Barenboim néhány fellépése keltett feltűnést, például 2014-ben:
A régi nagyok visszatérése mindig örömet okoz a hallgatónak, csakhogy a fiatalabb újak sajnos sokszor csalódást. Az Újévi koncertek olyan médiaeseménnyekké lettek az elmúlt húsz évben, hogy a zenei tradíció megsínylette. Amit Harnoncourt egyszer még úgy fogalmazott meg, hogy a bécsiek értik a régi világ zenéjét, az egyre inkább mesévé válik.
A magam részéről kíváncsian várom, hogy milyen lesz a 2021-es produkció, mikor ezt írom, azaz pontosan holnapután.
Egyet biztosan tudunk, hogy a járvány miatt nem lesz élő koncert, hanem live streamben fog vezényelni az Újévi koncertek egyik immáron nagy öregje, Riccardo Muti.
Kicsit féltem tőle, mi lesz, ha kiderül a terapeutáim előtt a Mocsárral folytatott viszonyom, arra számítottam, helyteleníteni fogják, hogy éppen egy tanár kollégámmal kavarok, mi lesz, ha véget ér, hogy érzem majd magam a munkahelyemen, különben miért tartjuk titokban az iskolában, ráadásul Mocsár háttere zavaros, hivatalosan nem vált még el a feleségétől, most már azt is tudom, hogy a nő hagyta el három éve, amibe szerencsétlen Mocsár belebetegedett, tulajdonképpen még nem heverte ki teljesen, teljesen összemegy szegény, valahányszor a felesége szóba kerül, és nem én hozom szóba, tehát nem egy boldog férfiről beszélünk, aki most már készen áll az új kapcsolatra, tudom, különös, de nekem ez tetszik, és legszívesebben említést sem tettem volna róla a terápiáimban, de persze mindkét helyen hamar kitudódott, és ez volt az első alkalom, hogy a lábujjtornáztatós Iván és a mentálhigiénés Ági reakciója minden elemében megegyezett, szó szerint felderült az arcuk, izgalmas fejlemény, mondta Iván, izgalmas fordulat, mondta Ági, és összecsapták a kezüket, lehetséges egyáltalán, hogy mindketten éppen így tettek, utólag egyre jobban elbizonytalanodom, összecsapom én is a kezemet, hátha felismerem az ő mozdulatukat, de természetellenesnek érzem a sajátomat.
Mocsár a kaszásdűlői lakótelepen lakik, kocogva ajtótól ajtóig húsz perc az út, beleteszek néha még egy kört a Duna felé, imponál neki, ha vörös fejjel és izzadtan érkezem, annyira másnak láttam őt még két hónappal ezelőtt is, nem is értem, hogy mutathatják ennyire más arcukat kifelé az emberek, egy tuloknak tűnt, közben meg egy sánta nyuszi, Bori barátnőm szerint azért én csak vigyázzak, ne akarjam meggyógyítani a lábacskáját, ugyanezen a véleményen van Ági is – nem a mentálhigiénés, hanem a kémiás –, szerintük ilyen esetben a tipikus nő gyógyítani akar és megmenteni, mi az, hogy tipikus nő, könyörgöm, kiabálom, különben sem akarom megmenteni Mocsárt, várjál, magamba nézek, nem, egyáltalán nem látom ezt az állítólagos tipikus nőt, sőt, szerintem megejtő, hogy még mindig a volt feleségét szereti, és igen, szabadnak érzem magam mellette, mondtam a barátnőimnek, mert amikor a Duna felől beszaladok a tízemeletesek közé, szabadságot, erőt és gyengédséget érzek, hű, de jófej vagyok, gondolom ilyenkor, és akkor is, amikor megvigasztalom Mocsárt, mert egy kicsit mindig meg kell őt vigasztalni, lezuhanyozom, pizzát rendelek, meztelenül jövök-megyek a lakásában, de úgy, mintha egész életemben ruhátlanul flangáltam volna férfiak lakásában, megállok az erkélyajtó előtt, megcsodálom Kaszásdűlő karácsonyi fényeit, csak azt nem szeretem, ha Mocsár ilyenkor elrángat az ablaktól, de azért ezen nem szoktam megsértődni, és azon sem, amikor szex közben meghülyül, és a farkával kergetni kezd körbe-körbe az ágyban, hiába mondom, hogy most nincs kedvem ehhez, és ő megint sebesült kisállattá válik és fájdalmasan nyüsszög, mert annyira, annyira, annyira szeretné a számban látni a farkát, de ha egyszer nincs hozzá kedvem, akkor nincs, mondom nevetve, és a hátára fordítom, és ekkor aztán azt csinálok vele, amit csak akarok, hajjaj, és ez neki sincs ellenére egyáltalán, szegény Mocsár, biztos nem érti, hogy ennyi vidámság után mi történik velem egy rossz érintésnek köszönhetően, én sem értem, de néha sajnos elszakad a film.
A mentálhigiénés Ági mutatott rá a nyilvánvaló tényre, hogy soha nem akkor kapok dührohamot, amikor a helyzetnek komoly tétje van, erre magamtól is rájöhettem volna, valahol azért tudtam, most már befelé figyelek, és például amikor legutóbb a gyerekorvos a fiam előtt felelőtlen anyának nevezett, mert hagyom, hogy a gyerekem egészségtelen ételeket egyen, akkor jöttem rá, hogy jé, sértegetnek, de én egy szót sem szólok, csak hallgatom a vagdalkozást, hát valóban nem érzek semmit, kérdeztem magamat, pedig nem arról van szó, hogy nem éreztem semmit, kicsit fájtak a gyerekorvos szavai, és erről eszembe jutott egy némileg súlyosabb eset, amikor a fiam született, ezzel a fizikummal maga nem fog tudni természetesen megszülni, mondta a nőgyógyász, ezzel a mellbimbóval maga nem fog tudni szoptatni, mondta a nővérke, és még annyi mindent mondtak, amire nem emlékszem, rosszul esett, és nem lázadtam, gyorsan elfelejtem majd, gyorsan elfelejted majd, ezt képzelem talán, hogy ezek a megalázó helyzetek kikerülhetetlenek és szükségszerűen hozzátartoznak az életünkhöz, minden jel szerint ezt képzelem, de amikor szerencsétlen anyám teszi pokollá az életemet, akkor is csak hallgatok.
Szerintem hazudik is, azt állítja, hogy pénzt küldözget a számlámra, ami egyszerűen nem igaz, nem küld pénz, én fizetem az ő kozmetikumait, én veszem neki az utolsó filléreimből a heringet meg a lazacot, és nem érzek semmit, csak ezt a kis fájdalmat, elviselhető azért, aztán a fiam hazaállít egy újabb társasjátékkal, mostanában a társasjátékozás a mániája, és bár az exférjemből a gyerektartást havonta úgy kell kisajtolni, de azért társasjátékokat vesz a gyereknek, pedig ezek nem két forintba kerülnek, jó, nem baj, jobban örülnék, ha inkább történelmi témájú vagy fejlesztő játékok lennének, ehelyett szörnyek meg zombik meg jó ég tudja, miféle lények legyőzése a cél, úgyhogy ezekkel játszunk, anyám, a fiam és én, már a szabályokat sem könnyű feldolgozni, de anyámnak meglepően jól megy, leül, fél kézzel tartja a törött szemüvegét, elejétől a végéig elolvassa a tíz-húszoldalas szabálykönyvet, nagyon egyszerű, mondja a végén, na, ettől azonnal tombolni tudnék, és aztán legutóbb ott álltunk a zombiapokalipszis kellős közepén, az eseménykártyákkal egyáltalán nem volt szerencsénk, a karakterem fél karja leszakadt, három szuperzombi közeledett balról, de volt egy tervem, készen álltam rá, hogy levadásszam őket, csak annyi kellett volna, hogy anyám rádobja a kézigránátját a tőlem három mezőre lévő kilógó belű zombira, de nem tette meg, az isten tudja miért nem volt rá képes, és akkor bekattantam, hiába ült ott mellettünk a fiam, nem érdekelt, semmi sem érdekelt, csak hogy megsemmisítsem anyámat az üvöltésemmel.
Nem tudok hozzászokni ehhez. Reggel fél kilenc, és már folyik rólam a víz. Megnézem megint a hőmérőt az ablakban. Ugyanannyi, mint az előbb. Kinézek a piac felé, sehol senki. Az árnyékoló ponyvái porosan lógnak. Verebek ugrálnak a padon. Gaz veri fel a járdaszigetet. A buszmegállóban a szemeteshez napok óta nem nyúlt senki. A csarnok üvegajtajára ragasztott piros plakátok teljesen kifakultak már. Ez a hőség tönkretesz mindent. Nem lenne szabad hagyniuk. A végén még azt hiszik róluk az emberek, hogy semmivel sem jobbak az előző garnitúránál.
Hőhullám érkezik délről, az Adria felől. Kánikula lesz a következő napokban, az észak-afrikai eredetű légtömeg várhatóan hosszú időre megül a Kárpát-medencében. Felhősödés csak elvétve lesz, csapadék kizárt. Egyre aggasztóbb méreteket ölt az aszály, a mezőgazdaság új kihívások előtt áll. Az őszi búza kiszáradt. Csak az árpa marad meg tavaszra, de abból is alacsony lesz a terméshozam.
Hanna a konyhában ücsörög, én az ablaknál állok. A bögrét kavargatja már percek óta. A kanalat a bögre falához üti, éles csörömpölés. Mindig ezt csinálja, amikor ideges. Fel kell hívja magára a figyelmet. Én nyugodt vagyok, igyekszem, hogy annak látsszak, azt hiszem, sikerül.
Kikapcsolom a tévét. Legalább az áramszolgáltatás helyre állt tegnapelőtt, így végre újra értesülhetünk a hírekről. Alig múlt kilenc, és már nem lehet megmaradni a lakásban. Leeresztem a redőnyöket. Melegfront az év végén. Nem mintha eddig fáztunk volna. Lassan már azt sem tudjuk, mit jelent fázni. Megszoktuk ezt is, ahogy minden mást az utóbbi években.
Csak azt nem tudom megszokni, hogy Hanna már napok óta eltűnik hosszabb-rövidebb időre. Most is épp a cipőjét húzza. Leugrik boltba, csak a fodrászhoz megy, ilyeneket mond. Nem hiszek neki. Mióta bevezették a jegyrendszert, alig lehet kapni valamit. És a mágneskártyát is itthon felejti néha. Anélkül pedig nem adnak neki semmit. Órákat tölt valahol máshol, talán valaki mással. Titkol valamit előlem. Olyan, mintha nem is a feleségem lenne. Nem tudok hatással lenni rá, akármit is csinálok. Azóta az eset óta pedig végképp elvesztettem őt. És ma is elmegy, ma, amikor pedig együtt kellene legyen a család.
Becsapódik mögötte az ajtó, el sem köszön. Kilesek a kisszobából a redőny résein. Látom az alakját, a járdán az árnyékát, ahogy távolodik. A parkoló felé indul, a sátortábor mellett a hév megálló irányába. Aggódom érte. A hírekben mondták, hogy mióta pár hete áttörték a határkerítést, és tábort vertek szinte mindegyik nagyobb városban, megugrott az erőszakos cselekmények száma. És még a kijárási tilalom kiterjesztése sem javított a közbiztonságon. Jobb, ha elkerüli őket. Vigyáznom kellene rá.
Ahogy gyorsan elindulok, belerúgok a kiságyba, éles fájdalom hasít a lábujjamba. Kicsúszik egy káromkodás, nem szeretem ezt, jobb a szánkat is és a lelkünket is tisztán tartani. Megtámaszkodom a rácsos ágyban és mozgatni kezdem, tompább már, lassan elmúlik. Mióta elvetélt, nem engedte kidobni a gyerekágyat. Dühös vagyok, hogy ebben Hannára hagytam a döntést. Majd holnap megoldom ezt is.
Felhúzom gyorsan a tornacipőt, és úgy, ahogy vagyok, félmeztelenül utána szaladok. A szentháromság templom mellett látom meg, nem akarom megzavarni, messziről figyelem. Egyszerre aggódom érte és haragszom rá a titkai miatt. Hogy vannak titkai. Nem balra, a hév megálló felé, hanem jobbra fordul, a családvédelmi hatóság irányába. A fegyveres őröket elkerüli, az út túloldalán megyek utána, távolról követem. Talán a meleg miatt üresek az utcák, pedig mióta a tömegközlekedést is leállították, jobb híján mindenki gyalog megy mindenhova. A házfalak árnyékába húzódok, ő a tűző napon siet.
Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy teheti meg ezt velem annyi év után. Mindig mindent megadtam neki, amit csak kért. És most ezt teszi. Egy idegennel találkozik lopva, titokban. Kicsit lemaradok tőle, de nem is baj, nem szeretném, ha észrevenne. Ha a kereszteződésben egyenesen továbbmegy, az ellenőrző pontnál úgyis megállítják. Furcsa, de ez most megnyugtat. A hivatali negyedbe nem léphet be. Faggatni kezdenék a katonák, talán még meg is motoznák. És akkor hirtelen ott teremnék, és megmenthetném őt a letartóztatástól. Biztosan hazaengednék velem, még ezek a fiatal kölykök is tudják, hogy hiába lóg a vállukon a fegyver, a nemzet alapját a család jelenti. A család alapja pedig a családfő tekintélye. És Hannának otthon van a helye.
Meglep, hogy hirtelen, még a kereszteződés előtt balra fordul a sikátorba, az iskola romjai felé. Pár percre elvesztem a szemem elől, már kezdek megijedni, amikor a keresztény mártírok szobra mögött, az iskola előtti játszótéren látom meg. Az egyik hintában ül, cigarettázik. Lábával a kórókat rugdossa. Biztos vagyok abban, hogy vár valakit. Leülök a kiszáradt szökőkút peremére, hátamat égeti a nap. Míg Hanna egyik slukkot szívja a másik után, én a kordonra ragasztott megfakult fotókat nézem, a mécsestartókra rakódott port, az aszfaltra folyt viaszt, a kiszáradt virágokat. Alig egy éve történt, és már mindenki elfeledkezett szegény gyerekekről.
Nem tudom, meddig ülünk ott, én a szökőkúton, ő a hintában. A kavicsokat rugdosom a cipőmmel, a villanyoszlopokon mozdulatlanul lógó nemzeti színű lobogókat, a csonka rádiótornyot bámulom a hegyen, amikor a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Megérkezett végre, akivel itt van titkos találkája. Óvatosan arra fordulok, és Hannát látom, ahogy a tér túlsó felén befordul a sarkon és eltűnik a szemem elől. Felpattanok, de megcsúszok a kavicsokon, hosszú perceknek tűnik, mire visszanyerem az egyensúlyom és utána rohanok. Befordulok a sarkon, és földbe gyökerezik a lábam. Eltűnt. Nyoma veszett. Mintha soha nem is lett volna a feleségem.
Kapkodom a fejem. Egyik háztól a másikig, egyik fától a másikig, a rozsdás tűzcsapra nézek, igyekszem belesni a kapualjak árnyékába. Nem mozdulok, hátha akkor ő mozdul meg. Már nem is tudom, mi lenne a jobb, ha tényleg eltűnne, vagy ha egyszer csak előbukkanna az egyik autó mögül. Elindulok a múzeum felé, lassan megyek, a legkisebb mozgást sem akarom elszalasztani, minden lépéssel egyre feszültebb leszek. Mintha ő lesne rám az ablakokból, mintha minden kapuban ő várna, érzem a jelenlétét. Tele van az utca a hiányával, és ettől egyre inkább olyan, mintha tényleg itt lenne valahol. Már majdnem a főútnál vagyok, amikor az egyik kapualjba beránt egy kéz, csavar egyet a karomon, és maga előtt beljebb lök, a ház belső udvarára.
A döbbenettől mozdulni sem tudok. Az udvar valamikor kellemes, enyhet adó kis kert lehetett. Lugas fakeretét látom, elkorhadt fákat, egy fémkeretes padot, amelyikről lepattogzott a festék, pár csenevész rózsabokor gallyait mellette, az egyik sarokban egy csapot, sárga víz csöpög belőle, a falhoz egy talicska tolva, benne gereblye és ásó, mögötte bontott tégla, tőle jobbra egy szőnyegporoló, hátul komposztálóláda, mellette paradicsomkarók, egy kis üvegház betört üvegekkel. És a kiszáradt füvön gyerekek játszanak. A talicskába egy kislány mászik éppen, a csap alá egy kisfiú hajol, a paradicsomkarók között gyerekek kergetőznek, az udvarra néző ablakok párkányán és a lakásokba vezető lépcsőn ücsörögnek, nevetnek, visítanak, sírnak vagy csak csendben nézelődnek. Néger gyerekek. Vastag, fekete hajú arab gyerekek. Keskeny szemű, sárga bőrű gyerekek. Vékony hajúak, magas homlokúak, nagyorrúak, vastag ajkúak, nagy fülűek. Mások, mint amilyenek a mi gyerekeink.
Közben Hanna áll mellettem és arról beszél, hogy nem akarta, hogy lássam ezt, mert tudja, mit gondolok róluk. Hogy olyannak látom őket, mint a sáskák, akik letarolják a kultúránkat, hogy csak az erőszaktevőket látom bennük, akik miatt már élni sem lehet ebben az országban. De nézzek csak rájuk, tényleg ők jelentik a legnagyobb veszélyt? A szíve szakad meg. Ki tudja, honnan jöttek, mit éltek át, háborút, borzalmakat, kegyetlenkedést, elvesztették a családjukat, nem maradt semmijük. Két hete jár ide titokban, és segít nekik, eteti őket, játszik velük, megérdemlik ők is az esélyt. Legalább ma legyek kicsit megértő, kéri.
Nézem őt és nem értem. Mintha nem ismerném, mintha soha nem is ismertem volna, mintha nem is a feleségem lenne. Egyszerűen nem érti, még mindig nem érti, mi miért történt úgy az utóbbi években, ahogy történt. És már nem is akarom megmagyarázni neki. Ennél még az is jobb lett volna, ha egy vadidegen pasival találkozik a játszótéren, ha félrelép, ha átver, ha mással dug a hátam mögött. Azzal tudtam volna mit kezdeni. Ezzel csak egyet tehetek.
Karácsony van, az isten szerelmére, kiabálja utánam, miközben kilépek a ház kapuján és balra fordulok.
– De megyek is, nem zavarok tovább – mondotta pár percen belül harmadszorra Kolb úr, az érdemes címfestő, és egy parányit csakugyan fel is emelkedett a székről, hogy Cili néni gibraltári kalandjai helyett végre a többi dolga után lásson.
Birnbaum úr azonban, ahogyan az imént, most sem engedte felállni.
– Milyen kopott ez a szíj, most látom csak – hunyorgott a kezében tartott karkötőórára, amelyet Kolb úr meglátása szerint már legalább negyedórája vissza kellett volna szolgáltatnia. Elvégre megjavította, amikorra ígérte, eddig rendben is van, kiváló órásmester, mindenki dicséri, de átkozottul szószátyár: vagy húsz perce fecseg, szenteste délutánján, abszurdum.
– Hagyja csak, jó lesz az úgy – búgta mézesmázos udvariassággal, kissé előre hajolva ültében. Úgy érezte, ha azonnal nem tudja meg, mióta tartja fel ez a minden szájjártatók öregapja, szikrákat kezd pattogtatni, mint egy meggyújtott csillagszóró. Birnbaum, mintha csak tudta volna, mire készül, éppen ebben a pillanatban fordította meg az órát, hogy visszájáról is megvizsgálja az ominózus bőrszíjat, ami egyébként, Kolb meglátása szerint, korántsem volt oly végletes állapotban. Köröskörül, a polcokon és a falon, kisebb-nagyobb órák vertek és zötyögtek, de minthogy az asztali lámpa fénye nem hatott el odáig, a már határozottan bosszús Kolb egy regimentnyi óra között sem tudta, csakugyan itt ül-e már húsz, illetve azóta inkább huszonhárom vagy éppen százkilencvennégy perc óta.
– Nem úgy van az, drága uram! – mosolygott rá a gyalogsátán. – Tőlem ki nem lép úgy, hogy egy ilyen foszlány tartja az órát a karján. Hogy is ne! Hogy azután elveszítse, amit frissen megreparáltatott! Szépen néznénk ki! És pláne, ha nem veszíti el, hanem teszem azt, vacsorázni megy a kedves feleségével, a pincér meg látná, és mit gondolna? Hogy ilyen vendégnek jó lesz a mócsingosa is, azt! Higgye meg, édes Kolb úr, sok múlik az ilyen apróságokon. Még az is lehet, hogy ha ilyen feslő óraszíjjal a karján tiszteleg valakinél, aki új cégtáblát szeretne, hát nem maga kapja a megbízatást, gondolni kell az ilyesmire is! Bezzeg, ha azzal jár-kel, amit most mutatok, egyetlen pillanat, itt van a felső fiókban, nem, mégsem, hát hová tűntetek, ti pernahajderek? Persze, én raktam még át ide a múlt héten, nézze meg az ember, egészen kiment a fejemből, hiába, fogy az idő, megy az ész – itt is van, ni! Mit teszik hozzá szólni?
Kolb úr valamennyi arcizmát nekifeszítette a feladatnak, és amikor már maga sem hitte volna, lassan mégis sikerült elmosolyodnia.
– Igazán finomak – mondotta azután némi könnyebbséggel, mert ebben végtére csakugyan volt igazság. Az elébe helyezett, vadonatúj, krokodilbőr-mintás óraszíjak csöndes fölénnyel tették közszemlére eleganciájukat.
– Ugyebár? – villant meg büszkén Birnbaum szeme elé csíptetett nagyítólencséje. – Tessék csak választani, egy pillanat alatt kicserélem.
– Nem kétlem, Birnbaum, úr, de megengedjen, nagy rohanásban vagyok így, az ünnep előtt – magyarázta Kolb, akinek még aranyhajat is be kellett szereznie, a doktorhoz is benézni a kórházba a múltkori vizsgálat eredményeiért, márpedig ott öt után teremtett lelket sem talál.
– Szót se többet, drága uram, megértem én, de a szakmai hírnevem forog kockán.
– Nagyra becsülöm, hogy ennyire akkurátus, azonban – felelte volna Kolb úr, de Birnbaum e ponton akkor is félbeszakította volna, ha egyáltalán hagyta volna megszólalni.
– Ejnye, ennyi idő alatt már készen is lennénk, ha nem kötődik annyit! Kérve kérem!
Kolb sóhajtott. Könnyű ennek a vénembernek, se kutyája, se macskája, örül, ha karácsony szent ünnepén lel egy ilyen féleszűt, mint én, és szóval tarthatja. Fél négy sem volt, amikor egy pillanatra befordultam ide az órámért, bőven odaérhettem volna még a kórházba is, most meg rohanhatok, ahogyan a lábam bírja, és még az aranyhaj sincs sehol, Krisztina megint úgy néz majd rám…
De amikor a felesége jutott az eszébe, hirtelen elpárolgott a haragja. Az asszony gyönyörű, vörös hajkoronájára gondolt, sötétbarna szemére, és egyszerre megszánta ezt a Birnbaumot, aki nemsokára átsántikál ócska házának hátsó zugába, ahol hét éve, mióta az asszony meghalt (hogyan is hívták? Erzsi? Erika?), egyedül élt csöndes szomorúságban. Gyertyát gyújt, felteszi azt a pár régi díszt a fára, ha ugyan felteszi, azután ücsörög egy pohár forralt bor mellett, míg el nem álmosodik – őt meg Krisztina várja és Gyöngyike, aki ilyenkor ugrándozik a boldog izgalomtól, hiába tizennégy éves bakfis már. Nem, nem Erzsi, nem is Erika. Borbála.
A váratlan részvéttől támadt türelemmel nyúlt az egyik óraszíjért.
– Bizony, a legszebbet tetszett kiválasztani – mondotta az órás, aki igazából dominózni készült ezen az estén a penzionált irattárossal, Huba úrral, a sörgyárossal és Tolcsvai doktorral, azaz az „Aggcsontok Egyletével”, amint tréfásan nevezték magukat. – Sokan a sötétebb, mahagóni színt kedvelik, de ehhez a nemes óaranyhoz ízlésem szerint is jobban illik ez a finom karamell-tónus.
És már ki is billentette a karkötőóra egyik szíjtartó pöckét a helyéből, és a szemfüles Kolb végre orvul rásandíthatott a számlapra. „Még csak négy óra?” – csodálkozott magában, s ekkor, mintegy válaszul a csodálkozásra, a sötétből négyet kakukkolt előbb egyik, azután sietős sorban, egymásra licitálva, a többi falióra. „Jól van, bőven odaérek, ha nem locsogunk sokat” – gondolta Kolb, kicsit elkábulva a szorgos óraművek zajos összhangjától.
De Birnbaum, úgy látszott, nem is igen igyekezett tovább rabolni az idejét. Cili néniről is csak annyit árult el, hogy bár a páviánok pimaszsága megviselte, és elhatározta, hogy többé soha nem utazik olyan helyre, ahol ilyen csibész majmok élnek a szabadban, de mindenestül mégis jót tett neki, hogy világot látott. Közben fürge mozdulattal kipattintotta a másik pöcköt is, egy szempillantás alatt kicserélte a szíjat, a helyére ugrasztotta a két apró, rugós fém pálcikát, szemügyre vette az elkészült művet, még egyet tekert a felhúzón, füléhez emelte az órát, vajon szépen ketyeg-e, elégedetten biccentett, és csodák csodája, végre átnyújtotta Kolbnak.
– Köszönöm – Kolb rá se nézett az új óraszíjra, sietve felcsatolta, és már húzta is elő a tárcáját a felöltője zsebéből. – Mennyivel tartozom?
– Négy pengő öt fillér lesz a javítás. Legyen kerek négy pengő.
– És a szíj?
– Azt ajándékba adom.
– De Birnbaum úr, ezt…
– Szó se essék több erről, drága Kolb úr. Karácsonyi vendég szerencsét hoz, én járok jól ezzel a csekélységgel, meg tetszik látni.
– Hát, köszönöm szépen – húzta a kesztyűit, meghatva a magányos ember hálájától.
– Szóra sem érdemes – pattant fel a mester, fürgén megkerülte az asztalt, és ajtót nyitott. Egymásra mosolyogtak, és a mögötte becsukódó ajtó csöngettyűje megzendítette Kolbban az önzetlenség és a szeretet kis, karácsonyi örömét.
Ez az öröm elkísérte őt egészen a Bécsi útig. Bármily sietős út volt is, egy rövidke megtorpanás belefért Iboly néni gesztenyesütő standjánál, ahol néhány napja szívvidámító ünnepi mismásokat is lehetett vásárolni. A kései vevő jókedvűen válogatott aranyhajat, csillagszórót, sőt még egy tucat ezüstözött tobozt is megóhajtott, amelyekre az ismeretlen művész még ismeretlenebb okból apró papírglóriákat tűzött. Ez ám a fájint kuncsaft, örvendezett magában Iboly néni, aki ilyenkor jön, az már mind mérges, nem is örül másnak, csak ha pár fillért megspórol egy öregasszonyon, aki órák óta itt dermed a sarkon, ez bezzeg még az ötfillérest se kérte vissza. Persze, hagyja csak itt, félreteszi, míg az úr beszalad a kórházba – még egy selyempapír staneclibe is besimogatta az aranyhajat ennek a derék, jóravaló embernek.
De az az úr, aki a stanecliért visszajött, mintha nem is az lett volna, aki elment. Minden nyájassága lefagyott róla. Egyetlen mogorva pillantást vetett az ízléses pakkra, kikapta Iboly néni kezéből, aztán se bű, se bá, már ott sem volt.
A majdhogy el nem pityeredő Iboly néni persze nem tudhatta, hogy Kolb úr hiába zörgetett a Szent Margit Kórház kapuján.
– Ötig volt bent a doktor úr. Miért most tetszik kergetni, háromnegyed hatkor? – zsémbelt a portás.
Mire Kolb az órájára nézett, azután felkapta a fejét, majd megint rábámult az órára, mintha először látná.
– Visszaállította a gazember – mondta. – Azután megint előre, amikor a szíjat cserélte.
– Szép szíj – mondotta elismerően a portás, mert ami igaz, az igaz.
Erre a kései zavargó nem felelt semmit, csak köszönés nélkül kifordult a kapun. A portás tán még most is csóválja a fejét, ha közben abba nem hagyta.
Persze, hogy senki nem válaszolt a dühös kopogtatásra, Kolb úr pedig búcsúzóul még egy nagyot rúgott is a sötét órásműhely ajtajába. Elég nagyot ahhoz, hogy jólessék, de azért nem akkorát, hogy egy rendőr is meghallja. Ennyit nem ér az egész, gondolta, és elindult haza az aranyhajjal, a csillagszóróval meg persze a tobozokkal.
Pedig a műhely, ha sötét volt is, de üres nem. Az ablak mögött csöndesen ott kucorgott Birnbaum úr. Nem készakarva várta meg Kolbot, dolga akadt: az összes órát ismét előre kellett állítania a pontos időre, és ez ennyi masinánál bizony nem megy gyorsan, főképpen, ha az ember mind a tizenkét kakukktól bocsánatot kér az újbóli zaklatás miatt. Mert Birnbaum úr egyazon szelíd tapintattal szerette az óráikba zárt, virgonc kakukkokat, mint a perceikbe zárt, szomorú embereket. Ezeket a jószágokat pedig aznap délután egyszer már kénytelen volt háborgatni, amikor, röviddel Kolb úr megérkezése előtt, és nem sokkal azután, hogy a Fő téren összefutott Tolcsvai doktorral, aki nehéz sóhajjal említette meg, hogy öt előtt még Kolb, tudja, a címfestő is bemegy hozzá az eredményekért, épp karácsonykor, hajjaj, cudar ez az élet, és sétabotjával rosszkedvűn szétütött egy sáros hórögöt, hazaért a műhelyébe, és minden órát visszatekert kerek hatvan perccel, hiszen hiába hagyja csak az asztali lámpát égve, Kolb bármelyikről kihunyoroghatná az időt, és ha éppen az egyetlen helyesen járóra vetülne a tekintete, akkor rájönne, hogy bizony igyekeznie kell, és akkor ő hiába is próbálná feltartani, otthagyná, és még a kórházban lelné a doktort, és megtudná…
– … amit bőven ráér az ünnepek után megtudnia – törölte meg egy apró ronggyal az utolsó óra tetejét is az öregember, és bólintott. Nem tudott sokat erről a Kolbról, de hogy egy szép, karamell tónusú óraszíjat ugyanúgy megérdemelt, mint egy utolsó, békés karácsonyt, azt tudta.
Mielőtt belépett, még felnézett. Szűk csíkban látszott az ég a kapu boltíve alól.
Pontosan olyan színe volt, mint Caravaggio hegedülő angyala szárnyának.
„Sokáig azt hittem, hogy a kép főszereplője a nézőnek hátat fordító angyal, csak amikor megöregedtem, akkor értettem meg, hogy az angyal teste fényből van. Rebbenékeny, pár percre összeállt anyag, testet öltött isteni gondolat, így voltaképp ott sincs. Csak egy volt-nincs angyal. Aminek valósága van, az a szárnya. Az egy pár, a szürke galambok tollára emlékeztető, mégis sűrűbb szövésű anyag, amely fel sem tudná emelni az angyalt, ha nem fényből lenne, és a táj.
Az öreg József és a gyermekre hajló, alvó fiatal Mária furcsa kettőse széttörik, épp az angyal miatt, József csak az angyalra figyel, Mária magatudatlan.
A titok a szárny anyagában, az erdő fáiban és a József mögött leselkedő szamár szemében van” – írta, majd megállt, és felnézett a képre, amelyen olyan színe volt az angyal szárnyának, mint a téli égnek Rómában.
A durva papírt szerette, amelyen sercegett a toll. A jegyzetblokk a térdén pihent. Ökölbe szorította rajta a kezét. Az erek és májfoltok kusza hálója felett kifeszülő bőr a gyertyaviaszra emlékeztetett.
Ő volt az egyetlen látogató aznap a Doria-Pamphiljben.
Hallgatta kicsit a csöndet, mielőtt újra írni kezdett.
„Minden erdő öröktől volt és örökig lesz is nélkülünk; ezért jó az erdőben, de akár kertben is járni. Az ember megtanulja a fáktól, hogy nem fontos. Egészen addig tanulja ezt a fontosságtalanságot, amíg két fa nyílásában megjelenik az angyal arca. Ő szemtől szembe látja, amint a karcsú, se nem férfi, se nem nő alak háta mögött, ott, ahol legfeljebb lomboknak kellene lenniük vagy kitáruló tájnak, folyóval, völggyel, szelídgesztenyéssel és dombokkal, szárnyak vannak, szürke szárnyak, de már nem akarja marékra fogni azokat a szárnyakat, hogy érezze a tenyere az apró csontokat a tollak alatt, a vérerek lüktetését az angyalszárnyban, a két fő izmot, ami a szárnyakon belül a szárnycsúcsig végighalad, nem akarja megtapogatni a szárny belsején a hófehér, finom pihéket, amelyek olyanok, mint a csecsemők haja születéskor, nem akarja megfogni az angyalt, amely így is, úgy is érinthetetlen. Csak nézni. Látni akarom szemből az angyal arcát”, írta, és az utolsó mondatot aláhúzta.
Egy pillanatra mintha elszédült volna. Hallotta a toll kaparását a papíron, holott nem írt. A keze ismét ökölbe szorítva pihent a jegyzettömbön. Egykor rávertek az ujjaira, ha így marokra fogta a ceruzát. Régen volt. A háború elején. A tanítóval ültek a szalon asztalánál, ő befelé nézett, az anyja szobáján át nézte az eget és az égen az alakzatban szálló repülőket.
Feketén, nagyszerűen rajzolódott ki a sziluettjük a téli Róma felett. Talán tél volt. A tanító soha nem merte volna megütni. Az éhenkórász volt. Az anyja ütötte meg a kezét a legyezővel. Aztán egy gyors mozdulattal kicsapta a legyező tollait, mintha madár rebbenne el az asztal felett. Nem fájt. De ő szerette nyugodtan marokra fogni a ceruzát, amíg gondolkozott.
A háta mögött köhécselést hallott. Hátrafordult, a teljes felső testével. A nyaka már rég nem forgott. A vállába beleszúrt a fájdalom. Hallotta a saját lihegését.
A terem üres volt, a Caravaggio-képpel szemben némán álltak a márványszobrok. Mégis úgy érezte, hogy van ott még valaki.
– Ki vagy? – írta a tömbre, és ráejtette a tollat, amely megmozdult a papíron, akár az iránytű, a hegyével a képre mutatva, épp az angyal háta közepére.
Azt hitte, felnevet, de inkább hörgés volt az. A háború alatt az anyja a barátnőivel játszott szellemidézést. A magas, fekete, sovány grófnő. A kis, kövér nő, gyáros volt a férje, vécécsészéket és fürdőkádakat csináltak, aztán leálltak. A háborúban senki nem vesz vécécsészét. Volt egy idősebb nő is. Mentolillata volt. Nem mentek sehova a bombázás alatt. Hova mentek volna. Talán Egyiptomba? Ott maradtak a palota alagsorában. Egy ideig ott lakott a magas fekete nő náluk. Elfelejtette a nevét. Orosz volt, vagy lengyel. Vagy litván. Vörös rúzzsal pilléket írt a szájára.
Maga is meglepődött, hogy leírta a mondatot, amit gondolt. Nem emlékezett, hogy leírta volna.
Ez lesz az utolsó munkám. Már csak az előszó – gondolta, majd marokra fogta megint a tollat.
Már csak az előszót kell megírnom, aztán meghalhatok – mondta ki magában, és már írta is a keze: „meghalhatok”.
Ha megkérdezték volna, nem tudta volna megmondani, hány könyvet írt a reneszánszról. De Caravaggióról csak egyet. Egyetlenegyet. Az összes többivel csak arra készült. Tizenöt év munkája volt benne. Akkor kezdte el, amikor elég öregnek érezte magát hozzá, hetvenöt évesen.
Tíz év múltán azt hitte, mindjárt befejezi. Tizenkét év múltán sietni kezdett. Aztán lelassított.
– Élni akarsz, amíg befejezed, mi? – Julius, amikor odaszúrta neki a mondatot a Santa Ceciliához közeli presszóban, ahol a délutáni kávét szokták inni, felnevetett. Öreg, gonosz, hegyes röhintéssel. Julius akkor már tíz éve nem publikált semmit, csak olvasott. Mániákusan, betegesen, hisztérikusan olvasott, mintha be akarná hozni az egészet, az egész huszadik és huszonegyedik századi olasz és európai irodalmat, és ráadásul még az életet, a szerelmeket, a megcsalásokat, a gyerekeket és az unokákat, a veszekedéseket és az idióta születésnapi partikat, meg a családi ebédeket. Az egészet, amiről ők ketten lemondtak a háború után, mert undorodtak a büdös, éhes és rongyos várostól, amelyben minden sarkon üzekedett, aki túlélt, és üvöltöttek a nagy szemű, éhes kölykök a parkokban és a kitört ablakok mögött, a lakásokban. Mi más lett volna belőle, mint művészettörténész. Mi más, hogy legyen értelme élni. Az anyja, amikor betöltötte a harmincötödiket, megkérdezte tőle, hogy buzi-e. Neki, mondta, neki mindegy, hogy mi lesz a névvel, hogy továbbviszi-e, az úgyis az apja neve. Csak tudni szeretné, mielőtt meghal, hogy buzi-e a fia.
Nem volt buzi. Julius sem volt buzi. Egyszerűen nem akartak hozzáérni a világhoz. Ha muszáj volt, elmentek a kuplerájba. Volt egy nő. Egy Maria nevű, harminc körüli, fekete hajú prostituált. Az utcán dolgozott, a Termini mögött. Nem lett volna az utcára való. Egyáltalán nem lett volna prostituáltnak való. Julius megjegyezte, hogy senki nem tagadhatja meg a vérét, még a prostik közül is az kell neki, amelyik hercegnőnek néz ki. Az arisztokratáknak arisztokratikus kurva kell. Azt hihette volna az ember, hogy Maria kapós. De nem volt az. A rómaiaknak túl éteri volt, és túl szomorú. A külföldiek szerették inkább, és ő.
Egyszer azt mondta, terhes. Egész Róma lehetett volna a gyerek apja, és még az átutazók. De Maria nem volt olyan. Alig beszélt. Amikor megmondta neki, hogy ez lehetetlen, hogy nem veheti a nevére, az ő nevére Róma egyik prostituáltjának fiát, Maria bólintott.
– Fiú lesz, csak hogy tudjad, mondta, és lerúgta a cipőjét. Ő ledobta a pénzt az ágyra, és elmenekült.
Soha többet nem látta. A másik lány, akit Julius szokott elvinni, a vállát vonogatta.
– Maria abbahagyta. Ne keressétek többet. Jöhettek ketten is hozzám – tette hozzá, és összeráncolta a homlokát. Alacsony homloka volt, széles, vastag ajka és hatalmas szeme. Egy nedves orrú állatra emlékeztetett.
Egymásra néztek Juliussal, aztán biccentett nekik, és odébbállt. Nem volt gusztusa hozzá.
Ötvenéves koráig még eszébe jutott olykor a nő, és hogy valóban lehet-e egy fia. Aztán már nem.
– Megpróbálta volna behajtani rajtam, amit lehet – gondolta, de ennyi év után is tudta, hogy nem. Maria tényleg nem volt olyan.
Az előszó voltaképp készen volt. Az elmúlt egy évben csak azon dolgozott. Hol elvett, hol beletoldott egy szót, máskor kihúzott és beleírt egy bekezdést. A kiadó nem sürgette. Kockázatos volt kihozni egy ekkora monográfiát a válság közepén.
– Mielőtt meghalok, látni akarom az angyal arcát szemből – írta le újra, de aláhúzni nem volt ideje.
Sötét lett, majd derengeni kezdett.
A villany – jutott eszébe, és megmozdult.
Valami puhán ült, talán rongyokon. A kezében szorongatta a jegyzetfüzetét. Szokatlan volt a blokk tapintása, a durva papírborítás helyett mintha finom bőrhöz ért volna a hüvelykujja és a tenyere belseje, az ujjai meg sima felületen pihentek az érdes papír helyett. Fázott a lába. Lenézett. Akkor látta meg, hogy meztelen a lábfeje. A bokájánál barna csuha ráncai terültek szét. Odébb egy nő aludt, ölében egy kisfiúval. Olyan ismerős és olyan idegen volt a táj. Olyan ismerős és idegen volt az egész. Mintha egyszer régen látta volna magát és ezt a nőt így ülni.
Erőlködött, hogy eszébe jusson a nő neve, mint amikor hosszú álomból ébred valaki, és újra meg kell szoknia maga körül a világot.
– Maria – mondta erőtlenül.
Egy állat szuszogott fölötte. Visszafordult, és belebámult egy szamár szemébe.
– Nem fáj a vállam – gondolta, de akárhogy erőlködött, nem emlékezett, hogy hívják és hol van, csak a fájdalom hiánya emlékeztette valamire. A fájdalomra talán.
– Ez a nő – motyogta, majd meghallotta a suhogást. Még mindig a kezében volt a jegyzettömb. Belepillantott. Hangjegyek sorakoztak rajta. Dúdolni kezdte a dallamot. Ismerősnek tűnt. Ismerősnek tűnt itt minden, de főleg az alvó nő a gyerekkel.
Mintha madarak lennének. Vagy egyetlen, nagy madár. De közben ez az illat. Ez a zene. Ez a szöveg, hogy mint a kiöntött olaj, kiöntött olaj, visszhangozta magában; majd hegedűt hallott, vagy a szelet a fák közt.
Ült, és nem mert felnézni, végül mégis felemelte a szemét, és belebámult az angyal arcába.
Zárás előtt nem sokkal találta meg a testét az a gyakornoklány, akit helyettesíteni vettek fel a nyárra. Alig huszonegy éves volt, és még sohasem látott halottat.
– Mosolygott. Mosolygott – motyogta, amikor a mentők odaértek, és sírni kezdett.
Ahogy elkezdtem merengeni a témán, egyre jobban meggyőződtem róla, hogy tényleg tökéletes a téma – már ha az a cél, hogy hetekig ne kelljen szóba állni azzal, akivel nem szeretnénk, de túl udvariasak vagyunk ahhoz, hogy csak úgy simán megsértődjünk, vagy a szemébe mondjunk az illetőnek, hogy nem, mi sajnos nem hiszünk a maszkellenességben, sem a lapos földben. Tényleg pompás összeveszési alap, hiszen: 1. A halat vagy szereti valaki, vagy utálja. Középút nincs. 2. Ha mégis, akkor azonnal rá lehet vágni, hogy a hekk nem hal. 3. A szegedi vs. bajai téma már annyira lerágott csont, hogy szégyelljük is elővenni, de vannak azok a pillanatok, amikor muszáj. 4. Nyugodtan jelentsék ki, hogy a halászlé nem magyar étel, majd lobogtassák meg ezt az Anziksz-számot, és higgyék el, jó darabig nem fog csörögni a telefon!
„Hogy lehet a halat (nem) szeretni?!”
Szerencsére a hal – már ha nem hekk, de az ugye nem hal, hanem álcázott broiler csirke – jellegzetes illatú és állagú hús, és mint ilyen, megosztó. Nem beszélve arról, hogy az édesvízi változatainak még a szálkáit is kerülgetni kell. Ráadásul élőben nyálkás, és általában ostobán néz, vagy a nyári strandolások alkalmával hajlamos a legrosszabb pillanatokban felbukkanni a gumimatrac mellett büdösen, hassal felfelé lebegve, szóval ki akarja ezt a szájába venni?! Hát mindazok, akik szeretik a tiszta ízű, feszes húsokat, amikben önmagukban is rengeteg íz és élmény van – nem beszélve arról, hogy mennyire egészséges, mert az ott és akkor nem érdekes. Az igazi ínyencek nem riadnak vissza némi szálka ropogtatástól sem, pláne, hogy nincs is rá szükség, mert ha valaki tud főzni, akkor el tudja őket tüntetni. Sőt, az ínyencek a halakból a minél erősebb ízűekért rajonganak, amelyekből frissen, 10 perc munkával és három alapfűszerrel egy gőzölős vasaló talpán is kulináris élményt tudnak varázsolni. Ők azok, akik soha nem vallanák be, hogy csináltak valaha ilyet, de a macskajajt kúrálva nem dupla sajtburgert, hanem Filet-O-Fish-t szoktak kérni a gyorsétteremben reggelire, majd puffognak, hogy túl forró, mert frissen készítik, hiszen soha senki más nem eszi. (A nem halevők kedvéért: ez gyakorlatilag egy felháborítóan rossz halrudacskás-majonézes hamburger.)
A klánviszályokra okot adó halászlé
Tényleg nekem kínos, de szerencsére az utóbbi évtizedben annyira meghaladta a világ ezt a kérdést, hogy a fiatalabbak kedvéért muszáj újra átismételni: szegedi vagy bajai? A két városnév két stílust takar. A szegediek a Tisza minden kincsét belefőzik egy hagymás-paprikás alaplébe, amelyet hosszas rotyogtatás után átpasszíroznak. Az így kapott sűrű, krémes lébe főzik bele azokat a haldarabokat (pontypatkó, harcsaderék), amiket egyben szeretnének megenni, majd boldogan tunkolnak friss kenyérrel. Másnap reggelire pláne, hiszen olyan halkocsonyák születnek ennek a halászlének a maradékából, hogy bicskával kell vágni. A bajaiak ezt szokták sommásan szálkafőzeléknek titulálni. Ők ugyanis a tisztaságban, az egyszerűségben és a gyufatésztában hisznek. Az alaplevet soha, semmilyen körülmények között nem bolygatják fakanállal, legfeljebb rázogatással – aki a (dunai) halat összetöri, az nem is ember. De hogy a leves azért leves legyen, tesznek bele gyufatésztát, ami viszont a szegedieknél veri ki a biztosítékot. (A gyufatészta ugye csak erre és semmi másra nem alkalmas, viszont magára valamit is adó ember frissen gyúrja. Ha a tészták alakjáról szeretnének újabb vitát nyitni, muníciónak szerezzék be az Óbudai Anziksz nyári számát!) A halak fajtája (keszeg, ponty, harcsa, mindezek együtt), a fűszerpaprika, sőt, haladóknak a hagyma beszerzési forrása is bőven adhat okot egy kiadós ordibálásra. A top gasztronómia az utóbbi évtizedben mintha a bajai stílus mellett tette volna le a voksát: ez szerintem csak annak köszönhető, hogy újra vannak jó magyar halak. Jó halból pedig könnyebb gyorsan, odafigyeléssel, pár hozzávalóból jót főzni, mintha órákig kellene szöszölni a bogrács mellett, hogy az egész végül azon bukjon el, hogy mi mindent evett össze utolsó óráiban a Tisztelt Alapanyag. Halászat ugye már öt éve nem létezhet Magyarországon, tehát olyan nincs, hogy egy dunai vagy tiszai halászcsárdában dunai vagy tiszai halat együnk – halgazdaság viszont annál több. És köztük egyre több az olyan, ahonnan még szívesen is vásárolunk halat. A Magyar Gasztronómiai Egyesület Aranyszalag Minőség tanúsító védjegyét (Ez fontos név, tehát alaposan memorizálják, hogy a konyhaasztal körüli kergetőzés közben pontosan tudják idézni!) 2016-ban nyerte el az Akasztói Szikiponty: még ha akarna, se tudna iszapízű lenni, mert szikes, magyarul keményebb fenekű tavakban él. Ezért slankabb, sportosabb és finomabb, mint a dágványosabb területeken élő fajtársai – és ellenőrizhető, hogy mit evett össze utolsó óráiban. Egy magára valamit is adó séf nyilván őt akarja a kondérjába – még ha a sors fintora folytán Akasztó sokkal közelebb van is a Dunához, mint a Tiszához.
Bouillabaisse, szoljanka, háromszoros uhá és 5000 rubel büntetés, ha ezeket a szobádban főzöd meg
Aki szerint a halászlé az egyik legmagyarosabb étel rögtön a pörkölt után, azt ki kell, hogy ábrándítsuk: ezt minden nép a sajátjának gondolja, amelyik rendelkezik legalább egy folyóval vagy tóval. Ha tengerpartja is van, akkor nagyon magasról, fitymálva tekint le a többiek halléire. Mivel a gasztronómiai oldalakon több a téveszme, mint a vírustagadó fórumokon, az ép eszem megőrzése érdekében a saját és a szűk család könyvtárában álltam neki a kutatásnak: a szortírozás után nyolc kötetből több, mint hetven hal alapú leves receptjét gyűjtöttem ki – és mint mondtam, be sem tettem a lábam egy nagyobb gasztronómiai gyűjteménnyel rendelkező helyre. Ezért a Távol-Kelet például úgy ahogy van, ki is esett a látómezőmből, a végeredmény pedig enyhén szlavofil lett, de még így is nagyon nehéz volt csak a szigorúan vett halászleveknél maradni. Például ki kellett volna hagynom a finnek folyami rák-ünnepét, ahol a Kulinária című kötet szerint (André Dominé, Vince Kiadó, 2006.) „…A hagyomány szerint minden felbontott rák után meg kell inni egy kupica pálinkát, s személyenként 20 rákkal számolnak. Mondani sem kell, hogy rákevéskor a normális asztali illemszabályok átmenetileg nem érvényesek.” De vissza a halászlevekre. A leghíresebb ezek közül a franciák bouillabaisse-e, ami eredetileg Marseille-ből származik, és szó szerint a halászok levese volt: azokból a halakból készült, amit a nap végére nem vettek meg tőlük. Ennek megfelelően egymillió változata van: Váncsa István például a szakácskönyveiben tíz receptjét sorolja fel. A turistacsapdákon felhorgadt önérzetű marseille-i vendéglősök 1980-ban kiadták a Bouillabaisse Charta-t, amelyben meghatározták a hozzá kötelezően használandó halfajtákat és hozzávalókat: eszerint fűszere többek között a sárfány, az édeskömény, hozzávalója a krumpli és krutonnal vagy kenyérrel kell tálalni – a leggyakrabban úgy, hogy a mártással és fokhagymával bedörzsölt kenyérre merik rá a levest. A szoljanka legalább annyira orosz nemzeti étel, mint a blini vagy a scsi: a halas változata a Ribnaja szoljanka. Készülhet laposhalból, tőkehalból vagy tokhalból: rengeteg petrezselyemmel, kapribogyóval, olajbogyóval és természetesen sós uborkával készül, a végén pedig paradicsompürével sűrítik be. Jobb helyeken friss pirogot kínálnak mellé. Ez persze csak az egyik lehetséges verzió, hiszen a szoljanka eredetileg a falusi ünnepeken, hatalmas bográcsban készült ételt jelentett, amibe mindenki hozott magával valamit, amit otthon talált. Emiatt minden régi szoljanka megismételhetetlen lett – bár sokszor előfordulhatott, hogy nem is szerették volna megismételni.
Klasszikusabb orosz halászlé viszont az uhá, amiből létezik háromszoros és négyszeres uhá is. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy hányszor kell a fogyasztása közben örömujjongásban kitörni, hanem ez elkészítés technikájára utal: a megtisztított, de nem lepikkelyezett vegyes hal egyharmadát (fejestül, gerincestül, uszonyostul) bő vízben szétfőzzük, aztán leszűrjük. A leszűrt lében újrafőzzük a következő harmad adag halat, majd az újra megismételjük – innen a háromszoros vagy négyszeres változat. A többszörösen felfőzött lében végül megfőzzük a zöldségeket és marénát vagy tokhalat, aminek a húsát is szeretnénk megenni, tálaláskor pedig vajjal és természetesen rengeteg petrezselyemmel és kaporral ízesítjük. Hogy az uhá intézményét mennyire komolyan veszik, azt jól jellemzi apám egyik legkedvesebb nyaralási élménye, amikor is néhány éve a Bajkál-tónál egy horgásztúrán sikerült pénzes pért fognia. A pérből az egyik parti halászcsárdában annak rendje és módja szerint el is készítették neki az uhát, ami nyilván a legemlékezetesebb uhá volt az életében. Hogy miért nem ő készítette el, arra a kedvenc szuvenírje adja a magyarázatot: ez egy kis figyelmeztető tábla a szállodai szobájukból, amely szerint 5000 rubeles büntetést terhelnek a számlájukra, ha a hotelszobában halat mernek főzni.
A magyar változatokra visszatérve: ha nem is halászlé, de meghökkentésnek nagyon sikeres lehet a karácsonyi asztalra a Kövi Pál-féle Erdélyi Lakomában (Helikon, 2019) újraközölt „halleves korpaciberével”: ehhez a halon (ponty vagy harcsa), a leveszöldségeken és az elmaradhatatlan lestyánon kívül fél kiló paradicsom és ugyanennyi korpacibere szükséges. A korpaciberéhez pedig mindössze búzakorpa, kukoricamálé-liszt, meggyfaágacska levelestül, citrom- és barnakenyér-szeletek és 8 nap kovászolás kell. Ha békét szeretnének, maradjanak tehát a gesztenyés pulykánál! De ha már megöli önöket az unalom a bezárkózástól és egy kis mozgalmasságra vágynak a karácsonyi asztal körül, főzzenek bátran halat! Érzelmektől fűtött ünnepi készülődést kívánunk mindenkinek!
Egész nap leveleket fogalmazok. Zakatolnak a fejemben, zaka-zaka-zakatol. Szavak, főnevek, néhány ige, malter. Zakatol. Ülök a vonaton, nézem, ahogy suhan a táj. Vagy mint régen: amikor a vonat elindul, a nézők megdermednek. Mindig, mindenki megdermed. Itt ülök ledermedve a leveleim fölött, van tizennyolcezer-háromszázkilencvenkettő, amit elküldtem, de van még további ötezer-kilencszáztizenhárom, amit nem küldtem el, és mondanom sem kell, ezek a fontosabbak. (Van egy másik életem.) Elküldetlen levelek az adóhivatalnak, a közös képviselőnek, a kedves ismeretlennek, aki fellökött a Lidlben, hogy szétgurult a zacskóban szorongatott apróm, elküldetlen levelek mindenütt, a föld alatt, hálózatosan, mint a vakondgomba. Igen, neki is írtam, a kedves ismeretlennek, hosszú, gyűlölettől tocsogó ódát zengtem hozzá, de ahogy egyre jobban belehergeltem magam, egyszer csak rám talált a szánalom: hiszen az élő csak az életnek árthat, vagyis végső soron csak magát sértheti fel. Érdemes tehát óvatosnak lenni. Nem én vagyok az áldozat. Leveleket írtam még az exemnek és a feleségemnek is, a szeretőmnek és anyámnak, ezek között sok az átfedés, főleg, ha álmodom, igen, álmaimban még mindig visszatérek olykor a párás anyaölbe, ahol a szégyen azt jelenti, biztonság. Megírjam neki? Megírtam, de nem küldtem el. Nem számít, csak az fontos, hogy zengjen az igazság, legalább a fiókban. Isten egy faházban lakik valahol, kismedvékkel, tud mindenről, és nagyon reméli, hogy megtalálom az utam hozzá. Ő tudja, hogy a legnagyobb katedrálisok lefelé is ugyanabban a kiterjedésben folytatódnak. A menny ürességtől kongó díszterem, a lenti talponállóban viszont nagy a tülekedés. El kéne küldenem ezt a sok levelet, megyek is, átfutom őket, sosem késő. A legkorábbi harmincéves, valami otromba gyűlölködés. Honnan tanultam ezeket a szavakat?
Kinézek a vonaton, ott egy kunyhó. Kijön belőle egy kismedve, üget a szerelvény mellett, azt kiáltja: „Már késő! Már késő!” Egyszer megírtam anyámnak, hogy a bálna őse a szárazföldön élt, úgy nézett ki, mint egy kutya, de elege lett, és visszatért a tengerbe. Fokozatosan. Ez az igazi altruizmus, fejtegettem, tízezer generáción át semmi esélyed a normális életre, korcs kétéltűként szenvedsz a parton, szenvedsz a vízben, de aztán egyszer eljön az a pillanat, amikor hazatalálsz. A faj türelmesebb, mint az egyed, anyu. Ezért nem jutunk semmire egymással. Nem küldtem el ezt sem, de most megyek, és elküldöm. Bumm!, tessék, ilyen egyszerű volt. Ráz a vonat, töfögünk előre. Vajon mit fog válaszolni?
Nem szabad fokozni a káoszt! Nem, nem, nem. Megírom a feleségemnek, hogy elköltözöm otthonról. Szép volt, ennyi volt, megtaláltam magamban a fajt, és most már az ő szavának engedelmeskedem. Nem merem a szemébe mondani, ez igaz, különben meg nyilván az egész grafománia a gyávasággal magyarázható. Megírom, hogy egy fakunyhóba készülök, ha akar, majd megtalál. Megírom Grünewaldnak, ne haragudjon, hogy megfeledkeztem róla, pedig kétszáz éve meg akarom már látogatni, sőt, egyszer meg is látogattam, de amikor lenyomtam a kilincset, zárva volt az ajtó, attól még újra és újra meg kellett volna próbálnom, minden évben, hátha, de ezt elmulasztottam, pedig igazán rendes ember. (Senki, még én sem tudom, hogy mennyire szenvedek.) Több a rendes ember, mint gondolnánk. A sunyik, akik írogatnak, azok viszont nem rendesek. De azok se rendesek, akik hallgatnak, akik a gyávaságot konfliktuskezeléssé stilizálják. A szeretőm és anyám nem mernek szembenézni a sorsukkal. Thébaiban pestis tombol, és a király bármit mond, prófétája azt feleli: „Hazudsz!”. Az exem régen a vízben élt, de már kijött onnan. A feleségemtől tudom, ő a terapeutája. Ötezer-kilencszáztizenhárom levél, de közben már négyet sikerült elküldenem. Sosem késő. Ami igazán fontos, a szívnek láthatatlan, de ha szerzel egy mikroszkópot, talán észreveheted. Anyám közben válaszolt: „Jaj, ezt miért kellett?” Még szerencse, hogy a vonaton van wifi. Itt robogok a szavannán, oroszlánok, tigrisek és medvék között, hamarosan utolérnek. Fakunyhók követik egymást, üresnek tűnnek, ki tudja? A szavak fele műanyagból van, ezeket nem kéne használni. A bálna őse egy papagáj volt, folyton azt ismételgette, amit mondtam. Hagyjuk is ezt az ötezer-kilencszázkilencet, igazából csak egyetlenegy van, amit muszáj lenne, amit még feltétlenül, mielőtt megérkezem Grünewaldhoz, mielőtt beszakad az ég. A sors egésze, a maga átláthatatlan kínjaival, lepkesúlyú, ellenben a kis küzdelmek irtózatosan megerőltetőek. Ha valaki rád néz, már ostromol. A szem a sziklatömb a katapultban. Nem így van, anyu? Közben kitöröltem a levelek jó részét, haladok tovább, már csak alig ezer van hátra. Szörnyűségek! Borzasztó. Egy hisztis gyerek sirámai. (Nincsen másik életem.) Egy loholó kismedve. Ezt most be kéne fejezni. Álljunk fel együtt, és mondjuk kórusban: „Befejeztem!”.
Zakatol a vonat tovább. Érdekes ország ez, ahol Grünewald lakik. Hátha most ajtót nyit. Hátha beszélünk majd egymással. Hátha nem feledkezem meg semmiről. Ez persze nem lehetséges, mert valamit mindig elfelejtünk. (Nem.) A kis Oskar Matzerath: „Valamit mindig itt hagynak.” Közben ezerről lementem tizenötre. Aztán négyre. Háromra. Nagyon fájt, de kitöröltem még egyet. És, ez már elviselhetetlen volt, mintha a fél szívemet kivágták volna, még egyet. (Hiba.) Itt maradt az utolsó. Suhan a táj, futnak a vadmedvék. Minden adva van hozzá, hogy Isenheim vad indiántörzsei rajtaüssenek ezen a vonaton. Mindig a postakocsi viszi az aranyat. Írtam anyunak, az exemnek, a feleségemnek, a jótevőimnek, az irodalom kiválóságainak. Mindegy. De írtam neki is, a kislánynak, akit az erdőben láttam, és csak fél karja volt. Talán ugyanezt az utat járta végig, mint én. Talán ugyanazt tudja, amit én. Talán van egy kunyhó. (Van egy kunyhó.)
A vonat lelassít. A távolban már felsejlik egy város, zsúptetők, füstcsíkok. Begördülök. A peron, akár egy oltárkép. Nem vár senki.
Emi tudta, hogy az idei nyaralás egészen más lesz. Azért lesz más, mert a kis rózsaszín táskájában ott lapul a zoknija, a varázslatos zoknija, rajta a két tündérkével, Luluval és Nanával. Ahogy az autó teljes sebességgel robogott a Balaton felé, csak arra tudott gondolni, hogy Annamari, az unokatestvére milyen fancsali képet fog majd vágni, ha megtudja, hogy neki mindig van három kívánsága, amikor csak akarja – illetve majdnem mindig, és nem igazán kívánhat bármit, de ezt Annamarinak nem kell tudnia. Így is meg fogja enni a sárga irigység.
Hét unokatestvére közül Annamari volt hozzá korban a legközelebb. Csecsemő koruk óta sokat játszottak együtt és sokat is veszekedtek, de azért elválaszthatatlanok voltak. Tavaly az volt a fő szórakozásuk, hogy a három kamaszt (Tomit, Zselykét és Boldit) bosszantották, akik egy ideje csak a telefonjukba voltak szerelmesek. Illetve Zselyke a tükörképébe is. Eldugták a töltőiket, átállították a telefont kínai nyelvre, de volt, hogy elrejtették a készülékeket, és kincstérképet rajzoltak hozzá.
Karácsonykor azonban valami megváltozott. Annamari, aki idén kezdte az első osztályt, a családi ünnepségen feltűnően nem foglalkozott Emivel. A fa alatt inkább Dorka mellé állt, és az asztalnál is ott akart ülni, ahol ő, és amikor Emi ezt felpanaszolta, azt javasolta, inkább játsszon Ábellel, aki ugyan még csak most tanult meg mászni, de mégiscsak ők ketten a kisgyerekek. Emi igazságtalannak érezte, hiszen Annamari csak négy hónappal volt idősebb nála, de ez elég volt ahhoz, hogy iskolába mehessen, amíg ő kénytelen volt másodszor járni a nagycsoportot. Megsimogatta a varázszokniját a kistáskájában, és egy kis elégtételt érzett. Lehet, hogy Annamarinak van órarendje, meg derékszögű vonalzója, meg házi feladata, de varázszoknija életre kelt tündérekkel egészen biztosan nincsen.
– Megjöttünk! – szólt hátra ekkor mosolyogva Anya. Emi kinézett az ablakon. A nyaraló óriási teraszán Nagypapi, Dorka és Annamari ültek. Nagypapi és Dorka integettek, Annamari pedig – amint meglátta Emiék kocsiját befordulni – az arca elé kapta a könyvet, ami a kezében volt. Ez állt a címlapján: Ábécéskönyv. Emi ezt ugyan nem tudta elolvasni, de azt látta rajta, hogy iskolai tankönyv. Összehúzta a szemöldökét, és félig hangosan annyit morgott: ha harc, hát legyen harc!
Anya a délutáni alváshoz mindig ragaszkodott. Eminek kapóra jött a csendespihenő nyomasztó szokása, mert amikor Anya behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját, azonnal kitépte a táskájából a zokniját, a lábára húzta, és táncolni, csúszkálni kezdett a padlón. A kislány tudta, hogy a varázslat akkor is működik, ha az ágy deszkájához dörzsöli a lábát, de a kívánság, amire készült, megkívánta, hogy két barátja a legjobb hangulatban legyen, amikor leugranak a fehér cérnazokniról. A számítása be is jött, mert néhány perc múlva a kislány mellett két kacagó, jókedvű tündér ugrabugrált.
– Hú, milyen jó csúszós itt a padlóóóóóó! – kiáltotta Lulu, és mintha korcsolyázna, hosszan kitartva elcsúszott a szobaajtóig.
– Ezt nézd! – bökte oldalba Emit Nana, és egy piruettet mutatott be a fehér járólapon, aminek a végén nevetve huppant a fenekére.
Mi tagadás, a gyakran szigorú és talán kicsit unalmas Nana az utóbbi időben sokat változott. Emi és Lulu jókedve, huncut tervei, a kislány sokszor szemtelen kívánságai kicsit magukhoz idomították Nana jólneveltségét.
– Hol vagyunk? – kérdezte a padlóról a kislányt, és kíváncsian körülnézett. – Ez nem a szobád.
– A Balatonon vagyunk, eljöttünk nyaralni – majd nyomatékkal hozzátette: – És itt van mindenki.
Lulu és Nana egymásra néztek.
– Mindenki? – kérdezte Lulu – Annamari is?
Emi bólintott, és a néma választ csend követte. Nana feltápászkodott, és leporolta a szoknyáját.
– Akkor, ha jól sejtem, kívánni akarsz valamit.
A kislány újra bólintott és nagy komolyan kibökte.
– Azt akarom, hogy felejtse el az olvasást, és büntessék meg az iskolában.
– Hülyeség – legyintett Lulu –, azzal ez a nyaralás nincs megoldva, még legalább nemtudomhány hétig nem lesz iskola. Meg van ez a nyamvadt Könyv, amiatt sem lehet.
Hát igen, a Könyv. A nagy, piros borítós Könyv, ami azoknak a kívánságoknak a listáját tartalmazta, amiket Lulu és Nana mint kiskorú tündérek nem teljesíthettek. Időbenlefekvő, szépenkérő, rendesenfogatmosó gyereknek mondjuk efféle kívánság eszébe sem jutott, de Emi sajnos nem éppen ebbe a kategóriába tartozott, így lépten-nyomon tiltott kívánságokba ütközött.
– Jó, akkor essen el a biciklivel!
Nana csípőre tette a kezét és összehúzott szemmel nézett a kislányra.
– Azt hittem, ennél azért jobban kitaláltad! Semmi épkézláb kívánság?Emi zavarba jött, ahogy válaszolt.
– Hát, azt gondoltam, érezze rosszul magát valamiért – ami lehetőleg kapcsolatban van az iskolával –, aztán én megmutatlak neki benneteket, hogy lássa, hogy nekem van két tündérem.
– Ugyan már, azt ne mondd, hogy te nem látnál szívesen zokogni néhány nagyképű fogtündért! – legyintett Lulu. – De mondjuk ezt hivatalosan tényleg nem csinálhatjuk. Bár… csavarhatunk egyet rajta.
– Ettől tartottam… – kezdte Nana, de nem jutott tovább, mert Emi Lulu után nyúlt, a tenyerére ültette.
– Mondd!
– Kívánd, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!
– Azt kívánom, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!
– Kívánd azt, hogy csak neked engedelmeskedjenek!
– Azt kívánom, hogy a betűk, csak nekem engedelmeskedjenek!
Nana és Emi visszafojtott lélegzettel néztek Lulura, és várták a harmadik javaslatot.
– Most mit néztek így rám? A harmadik a fagyi. A harmadik mindig az, vagy játszótér, vagy a buborékos csoki. A harmadik mindig olyan, ami nekünk is jó. Emi-szokás.
– De csak akkor, ha Emi így akarja – tette hozzá szemrehányóan Nana.
Emi vállat vont.
– Várjunk a fagyival, lássuk meg, hogyan működik az első kettő!
Lulu az ajtóra tapasztotta a fülét és így szólt:
– Azt hiszem, kezdődik.
A terasz irányából Nagypapa és Annamari hangja szűrődött be a lakásba.
– Nem az van odaírva csillagom. Ezt még nem tanultátok?
– Dehogynem tanultam, csak elmentek a betűk!
– Ott vannak azok, drágám, csak mutasd meg, mennyit tanultál!
– De nem látom, Nagypapa!
– Nézd: úgy kezdődik, hogy AZ ERDŐBEN…
– AZ ERDŐBEN … – hallatszott Annamari elhaló hangocskája – ment a medve…
– Milyen medve, Annika? Nincs is medve a mesében!
– Azt hiszem, elfelejtettem a betűket….
A szobában lévők mind hallották, hogy Annamarinak már-már sírós lett a hangja. Lulu Emire nézett.
Ideje közbelépni. Mielőtt elviszik a szemészetre. Elég messze lehet az ügyelet…
– Jó – jelentette ki határozottan a kislány. – Most van itt az én időm.
Nagypapa megértően simogatta a sírdogáló Annamari fejét. Az arcán ugyan nem volt rosszallás, de azért egy kicsit tanácstalanul csóválta a fejét.
– Jól van, kincsem. Nyári szünet van, nem kell olvasnod, ha nem akarsz.
– De akarok – toppantott hisztérikusan Annamari –, nagy vagyok már, tudok olvasni!
– Igen, de nyáron azért mégis játszani a legjobb. Nézd csak, itt van Emi!
Emi ekkor valóban melléjük lépett, és olyan kedvességgel, amiről csak a felnőttek nem veszik észre, hogy igazából „műkedvesség”, Annamarihoz fordult.
– Mesét olvastok?
– Nem! – csattant fel Annamari. – Nyári szünet van, nem kell olvasnom!
– Ó, pedig engem érdekelne, mi van ide írva – bökött ujjával az olvasókönyvre –, tudod, én még csak óvodás vagyok…
Úgy pillogott unokatestvérére, hogy azt bármelyik diznihercegnő megirigyelhette volna, de a terasz népe közül csak Nagypapa nem vette észre a gúnyt a kislány szavaiban. Azt viszont látta, hogy Annamari mindjárt elsírja magát, azért gyorsan közbeszólt:
– Emlékeztek, lányok, tavaly mennyit játszottatok? Azt kiabáltátok: nem megyünk vacsorázni, nincs időnk a játszástól! Mi meg azt sem tudtuk Nagyanyátokkal, hogy honnan kiabáltok.
Eminek ekkor hirtelen kiesett a fejéből a bosszú terve. Ahogy végignézett a balatoni nyaraló zegzugos kertjében, rögtön eszébe jutott a tavalyi nyár. A szalonnasütés, a sok nevetés, a bunkiépítés és a fogadalom, amit a bunki megvédésre tettek, a jelszavak és a zászlóterv, amit a kivágott fa csonkjára rajzoltak egy cserépdarabbal. A bunki volt a tavalyi nyaralás bázisa: bevitték az ételt, a játékokat (és persze ide rejtették a nagyok telefonját), és Annamarival mindketten nagyon büszkék voltak rá, hogy felnőttek nem fedezték fel ezt a remek búvóhelyet. Annamarival. Emi unokatestvérére nézett, aki hangtalanul nyelte befelé a könnyeit és még mindig az olvasókönyvbe bámult. A lapokon – Emi tisztán látta – össze-vissza futkostak a betűk: néha egymás mögé álltak, néha kiszaladtak a lap szélére, vagy – át egy másik oldalra. Emi gondolt egyet és Nagypapira nézett.
– Arra a fára másztunk fel, a közepén van egy nagy ág, olyan, mint egy fészek, innen nem látszik, de kényelmesen lehet ülni rajta. És fel is akasztottunk mindenféle szatyrot, meg kosarat, abba tettük a kincseinket.
Nagypapának huncutság jelent meg a szája szegletében, ahogyan közelebb húzta magához a lányokat:
Megsúgjam nektek a titkot? Tudtuk ám, hogy ott vagytok. Kiültünk ide nagyanyátokkal, és örültünk, hogy ilyen jól érzitek magatokat együtt. Mert a legszebb zene a gyerekkacagás! – Nagypapi mindkettejük fejét megsimogatta és észrevétlenül kihúzta az olvasókönyvet Annamari kezéből. – És mit terveztek, idén hol lesz a törzshelyetek?
Annamari a térdét nézte és szipogott, amikor Emi válaszolt.
– Én már kinéztem egy helyet, ahová Ábellel ketten beférünk, de ő folyton kimászott. Nem lehet még vele bunkisat játszani. Annamari meg már nagy… iskolás…
Nagypapa meghökkenve pillantott rá.
– Nagy? Hát, akkor nálam is nagyobb lehet, mert én bizony egy jó kis bunkis játékban mindig benne vagyok. Megmutatod, Emikém?
A kislány már állt is fel, hogy Nagypapát a hátsó terasz felé vezesse, mikor Annamari utánuk szólt:
– Én szívesen keresek veled bunkit. Úgy látszik, olvasni már úgysem tudok…
Emi megfordult, és egy pillanatig gondolkozott, mielőtt megszólalt.
– Pedig elolvashatnád nekem ezt a mesét – bökött az asztalon lévő olvasókönyvre és fellapozta. Nagypapa és Annamari nem értették, miért hajol bele a könyvbe, mintha meg akarná szagolni. Valójában csak egy nagyon-nagyon halk mondatot mormogott, ekkor a zsebéből halvány szikrák pattogtak ki, és a szemfüles megfigyelő még egy narancssárga szoknyácskát is láthatott lebbenni. Annamari azonban nem Emi zsebét figyelte, hanem az olvasókönyvet, és a következő pillanatban felkiáltott:
– Megvannak a betűk! Nézd Nagypapa! Most látom!
És Annamari olvasni kezdett. Hangosan, szépen olvasta a mesét, amelyik a teknősről és a majomról szólt, olyan szépen, hogy még Nana és Lulu is kikönyököltek Emi zsebéből és belefeledkeztek a történetbe. Amikor vége lett, Lulu oldalba bökte a kislányt és suttogva felszólt:
– Na, mikor akarsz velünk hencegni?
Emi nem válaszolt, csak bűnbánóan lesütötte a szemét, ezért a tündér folytatta.
– És mi a harmadik kívánságod?
– Azt hiszem, arra ma nincs szükség! – válaszolta sejtelmesen a kislány, és fejével a kertkapu felé bökött.
A kapun akkor fordult be piros autójával a nagybátyjuk, Dénes, és a csomagtartóból egy jókora hűtődobozt emelt ki.
– 20 gombóc fagylalt és 8 adag tejszínhab. Elég lesz, lányok?
A teraszon ülők nevetve pattantak fel, és a székcsikorgástól csak Emi hallotta, amint a zsebe csettint egyet és azt mondja:
Karácsonyi zenék, forralt bor, forró tea, kürtős kalács, mézeskalács, mézeskalács csoda házak, hamburger, sült kolbász, frissen sült rétes, sütik. No meg a finomabbnál finomabb piacos élelmiszerek, szebbnél szebb kézműves termékek. Kell-e ennél jobb program Advent 4. hétvégéjén? 2020 utolsó előtti piaca lesz most szombaton! A megszokott hangulat, megszokott jókedv, megszokott árusok mind mind csak ránk várnak! Válasszuk a piacot, a legfinomabb élelmiszereket, italokat, édességeket, és legszebb kézműves portékákat.
Sajátságosan nehéz évünk van, a járvány megváltoztatta a hétköznapjainkat és az ünnepeinket is. Ne engedjük, hogy életünk biztos kapaszkodói eltűnjenek! Advent a gyönyörű várakozás ideje, az Advent Óbudán pedig a kikapcsolódásé, az ünneplésé, a közösségi programoké. Bár ebben az évben nem tudunk a Fő tér forgatagában elmerülni, azért az idei adventi időszakban sem mondunk le a közös ünnepvárásról. Advent 4. vasárnapján 18 órától a Kaláka együttes koncertjét követhetjük figyelemmel az önkormányzat FB oldalán és az adventobudan.hu-n.
Budapest akkor marad élhető, szerethető, lüktető világváros, ha kisközösségek erős, összetartó hálózatából épül fel. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, kulturális életünkben is új platformokra és szokásokra, friss élményekre van szükségünk. Ezt erősíti a Budapesti Fesztiválzenekar és a Főváros legújabb együttműködése, melynek során együttesük kamaraformációi Budapest fontos intézményeiből bejelentkezve adnak online minikoncerteket, ez alkalommal a Városligeti Műjégpálya Díszterméből.
A zene, az kell! Online sorozat 2. előadása- Hangfestett történetek Lackfi Jánossal
A jó meséknek dallama van, az Óbudai Danubia Zenekar pedig arra vállalkozik az érdeklődőkkel együtt, hogy ezen a délelőttön Lackfi János legszebb/legviccesebb/legfurább történetei mögé felfessen hozzá való zenéket.
Mesélő: Lackfi János
Karmester: Hámori Máté
Az Óbudai Kulturális Központ szeretne néhány rövid kreatív ötlettel kedveskedni, hogy színesebbé tegye az adventi készülődést. Az ötletes alkotások néhány apróság beszerzése után könnyen, otthon is elkészíthetőek. December 19. szombat 17.00 Mozgó lábú rénszarvas készül, karácsonyfa papírból. Az előadás online megtekinthető Facebook-oldalukon a fenti időpontoktól.
Rá kellett jönnöm, hogy nem is vagyok olyan nagy Harry Potter-rajongó, nálam sokkal elvetemültebb fanok léteznek. Bár mindenkinek Harry Potter története jut először eszébe a Repülő Seprűről, a cél igazából az volt, hogy egy olyan varázsbisztrót hozzunk létre, amely bármelyik mesevilágban megállná a helyét.
Akkor honnan jött az ötlet? Ha jól tudom, nem a vendéglátás a szakmátok.
Nem, egyáltalán nem ilyesmivel foglalkoztunk eddig. Húsz éve forgalmazunk nyomdagépeket, irodagépeket, és szerettük volna valami új, érdekes, izgalmas dologban kipróbálni magunkat. Olyan hely létrehozásában gondolkoztunk, ahova mi is szívesen beülnénk a gyerekekkel, ahol eszünk, iszunk, és nem a színezőt adják a gyerek elé, amit már nyilván un, és nem kell a játszósarokba sem elvonulnia. Hanem van valami plusz, amit a felnőttek és a gyerekek egyaránt élveznek, ahol bármi varázslatos dolog megtörténhet.
Aki ki akar szakadni a hétköznapok monotonitásából, aki szívesen töltene másfél órát egy különleges mesevilágban, annak nálunk a helye.
Harry Potter (és a hozzá fűződő lények) pedig talán azért jelennek meg nagyobb számban, mint a többi mesehős, mert manapság ő a legismertebb és a legkedvesebb varázsló. A kezdeti dömpinget pedig egész biztosan a könyvsorozat elképesztő népszerűségének köszönhetjük.
Ezek szerint családok járnak hozzátok leginkább?
Nagy meglepetésünkre hihetetlenül széles a látogatóink skálája. A nyugdíjasoktól kezdve, a családokon át a fiatal párokig itt mindenki megfordul. Egy kedves vendégünk például itt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Időben érdemes asztalt foglalni, rendezvényre pedig ki lehet bérelni a helyiséget. Ezt a szolgáltatást nyitvatartási időn kívül tudjuk biztosítani.
Mennyi időbe telt a hely kialakítása, hogy igazán varázslatos legyen?
Körülbelül fél évbe. Amikor megvan az ötlet, és tudod, hogyan fogod megvalósítani, akkor hihetetlenül felgyorsul minden. Fél év alatt rengeteg apróságot gyűjtöttünk össze, egy csomó holmi van raktáron, ami már ki se fért.
Milyen programokkal készültök a látogatóknak?
Többek között van kvíz és bingó játékunk. Ezek kb. 15 perces játékok, a gyerekek nagyon élvezik. És persze itt van a pálcakészítés. Aki hozzánk betér, minden eszközt megkap a varázspálca készítéshez a saját asztalánál, így a család közösen tevékenykedhet (és persze kérhetnek segítséget tőlünk is).
A pálcakészítésre nagyjából egy órát kell szánni. Nincs kapkodás – míg esznek, isznak, a varázspálca szépen lassan meg is szárad. A cél az volt, hogy akik hozzánk betérnek, közösen szórakozhassanak, alkothassanak.
És ha ez az alkotás mondjuk egy órát igénybe vesz, akkor a szülők biztosan örülnek, ha megihatnak közben egy kávét, vagy éppen egy pohár vajsört. Egyébként, ha akarják, a felnőttek is elkészíthetik a saját varázspálcájukat, amire nem is egyszer volt precedens. Mindemellett van cikeszkészítés, nyomkereső játék, pálcahasználati vizsga, vászontáska festés, és nagyon népszerű a Ki vagyok én? party játékunk is.
Az étlapról, itallapról is beszéljünk egy kicsit!
Ez egy tízasztalos kávézó, ehhez mérten nincs óriási ételválasztékunk. Kétféle krémlevesünk van, legkapósabb a „Sütőtöklé”, háromféle sülthúsos szendvicsünk, nagy sikere van például „AlohaMarhá”-nak, a gyerekeknél örök sláger az „Éhséghurok” bolognai és az „Erőnyerő” kontaktgrilles melegszendvics, és persze a süteményeink is isteniek.
A kategóriában lévő legjobb minőségű termékeket válogattuk össze, és inkább az italokra koncentráltunk. Az összes italunkban van valami, amitől érdekes.
Például füstöl, gőzöl?
Hát persze! Füstöl, gőzöl, habzik. A vajsör pedig kimondottan a saját receptünk, hosszasan kísérleteztünk vele. Ez egy nagyon régi ital, az 1600-as évekből is találtunk már recepteket, úgyhogy összeraktuk, ahogy nekünk a legjobban ízlett, és azt szolgáljuk fel a Repülő Seprűben.
Tulajdonképp mi az a vajsör?
Egy szirup az alapja. Mindig frissen készül, van benne vaj, tejszín, amik a szénsavtól felhabzanak. Frissen nagyon jól néz ki, mindamellett, hogy nagyon finom. Az összetevők miatt nem is lehet nagy mennyiségben készíteni, egyszerre csak kb. 15–20 adagot. Az utánpótlás folyamatosan készül a konyhában. Emellett garantáltan ízlik mindenkinek a „Hadd beszéljek az Unikornisokkal” és a „Szerelmi bájital”-ra sem volt még eddig panasz.
Gondolom, titeket is alaposan megviselt a járvány. Hogy sikerült az újranyitás?
Amikor elindultunk, óriási volt az érdeklődés, heteket kellett várni az üres asztalra, igazából nem számítottunk ekkora tömegre. Pont kezdtük utolérni magunkat, voltak már bűvész bemutatóink, kisebb-nagyobb rendezvényeink, amikor hirtelen három hónapra be kellett zárnunk. Nagyon nehezen éltük meg, leginkább a bizonytalanság miatt, hogy meddig tart, mi várható utána. Jelenleg minden érvényben lévő fertőzésvédelmi intézkedést maradéktalanul betartunk, sőt még egyéb extra dolgokkal is felvérteztük a Repülő Seprűt. Igyekszünk nagyon vigyázni a vendégeinkre és magunkra is. Sajnos egyelőre eseményeket nem tudunk szervezni, hiszen legalább 3–4 hét előkészület szükséges ilyenkor, viszont azt nem tudjuk megjósolni, hogy milyen szabályozás lesz 4 hét múlva. A fent említett programokkal viszont addig is nagy szeretettel várunk mindenkit. Bár sok tervünk meghiúsult az utóbbi időben, apró változtatások azért lesznek ősszel, mint például új étlap, apró érdekességek, elvihető varázslókellékek. A nagy tervekkel pedig megvárjuk a biztonságosabb időket.
Az egyórás online vezetés során az érdeklődők megismerhetik Victor Vasarely főbb korszakait és az általa használt optikai illúziókat.
Egy kicsit megdolgoztatjuk a szemüket és az agyukat, az is kiderül, hogy mindenki ugyanazt látja-e, amikor egy képet néz. A ZOOM platformon tartott online vezetés leginkább vetített prezentációra emlékeztet. Nem a kiállítótérből jelentkezünk be, de a rendelkezésünkre álló technológia segítségével az élő vezetések igazi közösségi élménnyé válnak.
Kassák Múzeum
A Munka fotóelméleti szavalókórus performansza a Személyes távolság − Besnyő Éva fotográfiái című kiállítás finisszázsán
A Munka Fotóelméleti Szavalókórust Eperjesi Ágnes képzőművész 2015-ben alakította. Fellépéseik, többszereplős performanszaik az egyes előadásokra kiválasztott művészetelméleti szövegeknek szokatlan kontextust teremtenek, és a fényképezés gyakorlatához kapcsolódó maszkulin képzeteket női összefüggésrendszerbe helyezik. A Besnyő-kiállítás zárására a szavalókórus friss szövegkönyvvel és a hely szelleméhez kötődő előadással készül!
A legtöbb koncertlátogató örül, ha előre tudhatja, mit hall a hangversenyen – így nem érheti kellemetlen meglepetés, nem kell olyan darabbal találkoznia, amelyet nem kedvel. Persze a játékot, a meglepetést is sokan szeretik. Az Óbudai Danubia Zenekar egy estén kínálja a kétféle örömöt: Karácsonyi kívánságműsorukban előre meghirdetett művek éppúgy szerepelnek, mint olyanok, amelyekből a közönség december 10. és 15. között, internetes szavazás útján választhat előre megadott lista alapján.
Kívánságműsoruk meghirdetett programja csupa karácsonyhoz kapcsolódó mű: Mozart Allelujája ujjong, Három német táncának egyike a szánkózást, Vivaldi híres hegedűversenye – ezúttal izgalmas átdolgozásban – a Telet idézi, Massenet Meditációja maga a béke, Ott Rezső feldolgozásai pedig mind karácsonyi énekek. És a választható tizenhat mű, Corelli, Bach, Franck, Fauré, Csajkovszkij, Gruber, Adam, Bizet zenéi? Ezek vagy címükben is karácsonyi témájúak, vagy hangulatukkal idézik a legbensőségesebb ünnepet. A műsort színesíti, hogy a Bubnó Tamás vezette Szent Efrém Férfikar is pódiumra lép, gyönyörködhetünk Balga Gabriella énekhangjában, Vivaldi hegedűversenyét Max Richter újragondolásában pedig Pusker Júlia tolmácsolja.
A Don Juan mitológia ezen darabja nem akármilyen női szemszögből közelíti az örök témát. A vámkisasszony független, önálló élet mellett döntött, férfias szakmát választott magának, testi és lelki szükségleteit patikamérlegen mérve elégíti ki, társadalmi helyzete stabil és megingathatatlan, élete szabályozott és rendezett, biztonságban tudhatja magát addig a napig, míg ki nem hirdetik: néhány napra városuk vendége lesz a hírhedt Don Juan. A kísértés házhoz jön – hiszen a vendég bizonyára azon a kapun át érkezik majd a városba, ahol hősünk teljesít szolgálatot. A végkimenetel pedig nem kérdéses…
Az Óbudai Kulturális Központ online foglalkozásának segítségével a gyerekek könnyedén elkészíthetik saját Luca-kalendáriumjaikat, megismerhetik a Luca-búza vetésének eredetét. Az előadás online, ingyenesen megtekinthető az Óbudai Kulturális Központ Facebook-oldalán.
Ebben az értekezésben a túrós csusza alapvetően sós. Ha nem, akkor azt már inkább vargabélesnek hívjuk, de az ugye szó szerint más tészta. A szentség alapja ugyanis a tészta, legalábbis a formája. Ma már nagyon kevés olyan étel van, ahol a magyaroknak számítana, hogy milyen formájú a tészta – már ha kifőzött tésztáról beszélünk. A paradicsomszószos dolgok alatt tök mindegy, hogy spagetti vagy makaróni van, a tarhonya simán helyettesíthető nokedlivel, sőt, nudlival – a pörköltek kísérője pedig simán lehet kagylótészta, bármilyen méretben –, mármint, ha 650 forint alatt marad a fogás ára a kifőzdében.
Egy dolog azonban szentnek tűnik, még egy kollégiumi konyhában is: a túrós tészta az csuszából van.
(A bajai halászlének pedig gyufatészta a betétje. Cérnametélt már nem lehet.) És amiért imádom a magyar nyelvet: hogy ezt minden más esetben lebbencstésztának hívjuk, és egy csomó más dolgot is főzünk belőle, de ha tejföl és túró kerül rá, akkor lebbencsből azonnal csuszatésztává lesz.
Fahn Gyula vendéglőjének kerthelyisége, 1938 Forrás: Fortepan/Fogel József
A tészta
A liszt-tojás-zsír szentháromsága mára vitatható: a csuszatészta pontos kultúr- és irodalomtörténeti fejlődéséről és a zsír nélkülözhetőségéről vagy nélkülözhetetlenségéről olvassák el Melocco Anna szomszédos lapokon található értekezését. Én itt csak az egyszerű halandók által is hozzáférhető legrégebbi és legújabb verziókról mesélek egy kicsit. A ma elfogadott „régi magyar konyha”-kánon a Czifray-féle szakácskönyv: a legrangosabbnak tartott, 1816-os első kiadású kötet a böjti hódrecepteken és a szarvasfül szakszerű elkészítésén kívül természetesen csuszareceptet is közöl, bár jó sokat kell túrni érte.
1260.recept, Túrós laska
„Csinálj porhanyó tésztát, mint az 1001. szám alatt, nyújtsd ki két késfoknyi vastagságúra s tedd lapos bádog vagy réztálra, melyet a kalácsoknál is szoktál használni; dörzsölj el négy lat (7 deka) vajat habzásig, habarj közibe egy egész tojást s három tojássárgáját, reszelj el egy zsemlyényi nagyságú darab túrót a reszelőn, tedd az eldörzsöltbe s adj hozzá fel meszely (2 deci) jó tejfelt s egy kis sót. Mind ezt jól összevegyitvén, tedd a tölteléket a tésztára, kend széjjel egy késsel egészen egyenlőre, tedd kemenczébe és süsd meg szépen. Megsülvén a tészta, melegíts meg egy kávéscsészénji édes tejfelt, tégy bele egy kis darab vajat, öntsd a túróra, tedd még egy kis ideig a kemenczébe s készen lesz. A töltelék közé aprított kapómat is tehetsz, porhanyotészta helyett pedig élesztős tésztát is vehetsz, s ha azt akarod, hogy szép tekintetű legyen, szarkáid ki a megsült laskákat középszerű fánkszuróval s rakd csinosan tálra.”
A porhanyó tészta készítésének eredetijétől most megkímélek mindenkit: aki kíváncsi, az megtalálja a Magyar Elektronikus Könyvtárban. A lényeg, hogy zsír helyett vaj szerepel benne – nyilván a francia hatás miatt –, és tejföllel kell lazítani. Az útmutató szerint tilos kézzel illetni: csak sordófával és késsel szabad rajta dolgozni.
Persze, mert már a leírás alapján is látom a lelki szemeim előtt, hogy ragad, mint a vesztés, ami a kéz melegétől csak tovább romlik.
A vége viszont vigasztaló: „Ezen tésztát mindenre használhatod, a mire tetszik.” Uh, köszi, de hol lehet mostanság mondjuk fürjnyelvet kimérve kapni, amit egy ilyen tésztába csomagolnék tortellininek?
Ezek után már kezd talán érthetővé válni, hogy a lebbencstészta miért robbanthat ki vallásháborúkat. Most komolyan, kiben nem bőszülne fel a mélyen lakó határvadász, amikor a csuszára keresve a Google egy nudlit dob ki?! („Túrós csusza is a traditional Hungarian savoury curd cheese noodle dish made with small home-made noodles or pasta. Traditionally, noodles used for this dish are home-made with flour and eggs, mixed into a dough, and torn by hand into uneven fingernail-sized pieces that are then boiled in water” – hogy fordítson neked hátat a magyarok istene!)
Az odaégetés művészete
Ha ilyeneket olvas az ember, nincs más hátra, mint dühében az egész tálat nagy lendülettel belevágni a sütőbe. A csusza másik lényege ugyanis, hogy oda van kapatva. Mármint, amikor összeállítottuk a tészta-túró-tejföl háromságot, és meglocsoltuk egy kis (sok) szalonnazsírral, akkor rá kell pirítani, úgy, hogy lehetőleg az alja legyen kicsit barnás és ropogós, ne pedig a teteje.
Na, ehhez kell a tapasztalat és hogy az ember nagyon jóban legyen a saját sütőjével: azt a pillanatot kell elkapni, amikor már odakap, de még nem ég le egy darab sem belőle.
A szalonnapörc viszont szigorúan közvetlenül a tálalás előtt kerül rá, hiszen az biztosan odaégne.
A méltó párja
A túrós csusza a legtöbbször egytálétel. Egyetlen klasszikus hozzávalója lehet még, a friss kapor, illetve köretként a harcsapaprikás. (Persze az étlapokon általában a tésztát tüntetik fel a hal köreteként, de mindannyian tudjuk jól, hogy a csusza miatt fog megakadni a szemünk az étlapon.) És ha valamivel kísérhetjük, az legyen kadarka. A kadarka pont annyira könnyű, hogy hiába vörös, nem fogja agyoncsapni az ízeket, és pont annyira savhangsúlyos és fűszeres, hogy segítsen a rengeteg zsírnak. Nyugodtan jöhet a Kunságból vagy Szekszárdról, de ha valaki igazán Krúdyra szeretné ebédelni magát, az kutassa fel Óbuda kadarkáját.
Kis kanyar a slambuc előtt: az óbudai kadarka
Tény, hogy a filoxéravész kipusztította a mai Budapest terültéről a szőlőt, így hiába is álmodozunk olyan sokan a Sas-hegytől Békásmegyerig húzódó budai borvidék ízeiről, már soha nem fogjuk megismerni, hogy mit is ittak a lumpok a Tabánban. Valami nagyon hasonlóban viszont lehet részünk, ha hajlandók vagyunk menni utána: a lelkes lokálpartiótákból, történészekből és borászathoz kötődő tagokból álló Kadarka Kör ugyanis a Jókai Kertben, az Istenhegyen komoly munkát fektet abba, hogy feltámassza a budai vörösbort. Ennek megfelelően majdnem fél hektárnyi kadarkát, csókaszőlőt és némi kékfrankost gondoznak, a terméséből pedig évről évre elkészítik az Anno nevű autentikus házasítást.
Igaz, olyan kis mennyiség születik, hogy a Márton-nap környéki bemutató után pár héttel már vadászni kell az utolsó palackokat, de az élmény miatt mindenképpen érdemes.
Kereskedelmi forgalomba alig-alig kerül, így a legegyszerűbb, ha valaki behízelgi magát a Kadarka Kör egyik tagjának közelébe, vagy ellátogat októberben a már hagyományos szüreti mulatságra a Jókai Kertbe. De halkan megsúgjuk: a Kéhli Vendéglőben például a tavalyi évjáratból (sajnos már csak) volt pár palack.
A túrós csusza kiterjedt rokonsága
Ha valaki úgy érzi, hogy már nagyon megy neki a túrós csusza – azaz olyat főz, hogy az tényleg ott ropog és ott csúszik, ahol annak kell –, akkor nekifuthat a bográcsos verziónak. Azonnal darabokra fog törni az egója, mert ez már egy sokkal komolyabb műfaj: a slambuchoz ugyanis kell egy öntöttvas bogrács, túró helyett krumpli és hagyma-paprika, egy pakli magyar kártya és egy rackanyáj a távolban. A túrós csuszával azért nevezhető rokonnak, mert ugyanúgy szigorúan csak lebbencstésztából készülhet és ugyanúgy megvan a maga titka: miután a tészta és a krumpli elfőtte a levét, el kell tenni a fakanalat, és csak a bográcsot forgatva gombóccá kell sütni a slambucot. A hagyomány szerint harminckétszer kell átdobni: a számoláshoz kell a magyar kártya.
A végeredmény egy kívül ropogós, belül krémes állagú, egyszerű, de tökéletes ízű és nagyon laktató egytálétel – ugye, hogy ismerős valahonnan a leírás?
Ha pedig valaki mégis édesen szereti a túrós tésztát, akkor ne kísértse az istent holmi menzán porcukrozással: csináljon inkább vargabélest. Igaz, ez már nem csusza lesz, mivel cérnametélt kell hozzá, de az alapanyagok csak nagyon keveset változnak. Sok tojásos, minél jobb minőségű, kifőtt tészta, tejföl, túró, porcukor, a csomagolásnak pedig réteslap. Az újabb receptek persze emlegetnek mazsolát, vaníliát, citromhéjat, a tálaláshoz pedig vérmérséklettől (pontosabban vércukorszinttől) függően különféle lekvárokat, de a lényeg ugyanaz marad: szaftos, minél zsírosabb, endorfinmámort hozó szénhidrátbomba.
Mi szerettél volna előbb lenni, költő vagy inkább slammer?
Egyiket sem akartam, mindkettő lettem. A gyerekkorom sportolással telt, és csak az ehhez kapcsolódó dolgok érdekeltek. Voltam válogatott rögbi játékos, NB1-es focikapus, szóval leginkább a labdajátékok és csapatsportok vonzottak, de atletizáltam és szertornáztam is. Gimnáziumból a Testnevelési Egyetemre készültem, aztán 17 éves koromban kiderült, hogy van egy kisebb gerincproblémám, ami ugyan nem életveszélyes, de kizáró ok a felvételin, úgyhogy ki kellett találnom valami mást. 10–11 éves korom óta írogattam is, de nem vett körül olyan környezet, amiben ezt igazán kibonthattam volna.
A családom persze boldog volt, és persze néha sírtunk is közösen, ha éppen verset írtam karácsonyra, de emellett rettenetes tanulóként nem sok egyetemre volt esélyem.
A Pázmány bölcsészkarán mégis jól sikerült az írásbeli felvételim, és talán megláttak bennem valamit a szóbelin is. Úgyhogy végül itt vett lendületet az írás és a szövegek iránti érdeklődésem.
Nem volt a családodban semmilyen irodalmi indíttatás, vagy bármilyen művészeti előképed, mintád?
A családban senki nem kötődött az irodalmi élethez, sem az íráshoz. Könyvből viszont annyi volt otthon, hogy a szobákban el sem fértek, teli volt velük a padlás is. Oda jártam fel, gyűjtögettem az olvasnivalókat, és teljesen rendszertelenül olvastam mindenfélét, ami ott és akkor megtetszett, de tényleg nem volt senki, aki olvasmányokat ajánlott volna, igaz, segítséget sem kértem senkitől. Később az esztergomi ferences gimnázium melletti antikváriumból is válogatás nélkül vásároltam a könyveket, akkor már leginkább versesköteteket, a no-name költőktől a legnagyobb nevekig, és nem igazán tettem különbséget közöttük.
Mikor kerültél kapcsolatba a slam poetry-vel?
Többlépcsős találkozás volt. A színpadra kiállni és verset mondani mindig szerettem. Az első Pilvaker idején, 2012-ben már bőven foglalkoztam slammel. A Bijou zenekar zenésítette meg a Nem lehet jó című versemet, és volt egy búcsúkoncertjük 2011-ben a Millenárison, ahol megkértek, hogy lépjek fel én is velük, a számok között mondjak átkötő szövegeket. Oda már írtam slam-szerű szövegeket, de magát a műfajt még csak videókról ismertem. Mindez egy időben volt a hazai slam felvirágzásának kezdetével. Drága barátom, Simon Márton akkortájt egyetlen költőként álldogált a rapperek között, addigra már a Pilvakeren, és jó költőhöz méltón magányosnak érezte magát. Rám írt, hogy nincs-e kedvem lemenni vele a Mika Tivadar Mulatóba egy slam poetry klubestre. Nyilván lementem, és elképesztően jó és furcsa élmény volt, hogy nem idegen ember szövegét, hanem a sajátomat mondom a színpadon. Persze nem úgy sikerült az első szövegem megírása és előadása, ahogyan valóban szerettem volna, viszont azonnal megéreztem azt a közösségiséget, ami körbeveszi a slamet.
Azt hiszem, ez hiányzott az életemből, miután abbahagytam az aktív sportolást, és ennek a hiánya miatt érezhettem még az egyetemen is kívülállónak magam.
De akkor és ott belecsöppentem egy fantasztikus helyzetbe: az akkori Népszabadság tárcaírója, azóta szintén drága barátom, Csider István Zoltán odajött hozzám, egy Magyar Nemzetes újságíróhoz, és azt mondta: haver, fasza volt. Ez volt a sokadik lépcső, és végül is így indult el a kapcsolatom a slammel. Közben viszont a költészeti vonalon is szépen haladtam, köszönhetően Lackfi János és Vörös István költőknek, akikkel az egyetemen alakult ki szoros kapcsolatom, és az időközben megalakult irodalmi csoportunknak, az Előszezonnak, valamint a Dokk.hu-nak, ahol Jónás Tamástól is sok segítséget kaptam. Meglódult egyben minden: a József Attila Kör tagja lettem, felvettem a kapcsolatot költőkkel, írókkal, sőt, nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de leveleket írogattam még Esterházy Péternek is, aztán megjelent a verseskötetem.
Téged is fiatalon érintett meg a slam, és általában a fiatalabb korosztály jár a versenyekre nézőnek is, előadónak is. Ezek szerint alapvetően a fiatalok műfaja lenne?
Maga a slam nagyon fiatal, nem csupán Magyarországon, de itt is mindössze tíz-tizenöt éves. Amikor elkezdtük, fiatalok voltunk, és nem telt el olyan sok idő, hogy ne tűnjön még mindig fiatalnak. Harminchat évesen nem érzem magam se tinédzsernek, se idősnek, de eszembe sem jut elengedni a slam kezét. És bár a látható slammereknek érzésem szerint mindig fiataloknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy ötven évesen ne szeretnék kiállni a színpadra, és ne szeretnék jó szövegeket mondani. Nem korosztályos kérdés. Ami viszont valóban fiatalossá teszi, az a lendülete és pszichológiai, önmeghatározási vonulata: az ember kiáll a színpadra, és elmond magáról mindent – ki ő, honnan jött, merre tart.
Ez a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” tipikus esete, amire a slam elképesztően alkalmas.
De mi a plusz benne a versekhez képest? Mégiscsak jóval nagyobb népszerűségnek örvend, mint a kortárs költészet.
Benne van az azonnaliság, az ott és akkor élménye, ami az írott költészethez képest más, bár ez el is vesz belőle. Sokélű a dolog, ezért sokféle műfajhoz hasonlítják a slamet, én szeretem önmagában értelmezni, bár az általam kedvelt slam szövegek közelebb állnak az írott költészethez. Másnál közelebb áll a raphez, megint másnál a stand-uphoz, megint másnál a színházhoz. Nagyon sokrétű műfaj, én mégis előadott költészetként gondolok rá, akkor is, ha éppen nincs benne semmi költői. Lehet olyan költői szöveget is olvasni, amiben az égegyadta világon semmi költői nincsen, mégis vers.
Amikor inspirálódsz, ihletet nyersz, van különbség aközött, hogy éppen vers vagy slam írására készülsz?
Különbséget teszek a néma olvasásra és az előadásra készülő szövegeim között, de ezek gyakorlatias különbségek. Hiszen amikor egy nagyon sűrű és tömör szöveget csak egyetlen egyszer hallasz, akkor borzasztóan koncentrálni kell, és könnyen megterhelőnek érezheted. Nem könnyű az áttételes, metaforáktól nyüzsgő szöveget befogadni első hallásra, ezért a slamnek olyannak kell lennie, hogy első hallásra is átmenjen. Ettől függetlenül persze ugyanazokkal az elemekkel tele lehet pakolni mindkettőt, csak a slam esetében ezt egy picit célszerű oldani, ezzel segíteni a befogadó lehetőségeit. De ugyanezzel játszani is lehet és viszont.
Amikor slamet írsz, nem keresgélsz inkább a közéletibb témák között?
Már nem a közéletiséggel tudnám leírni elsősorban a slamet, de persze lehet, sőt kell is közéleti szövegeket írni, előadni. Az emberek leginkább ettől félnek egyébként, hogy szabad-e ilyesmire használni a művészetet, miközben ez pont, hogy egy ajtó- és ablaknyitogató ügy. Ha mást nem, hát szellőztettünk egy jót a szobák között, de örülnék, ha ezek az egymás felé nyíló ajtók legalább résnyire nyitva maradnának, hogy azokon be lehessen kukucskálni a többiekhez, akikkel adott esetben egyáltalán nem értek egyet. Ahogy bármilyen más szakma esetében, úgy slammer és slammer között is van jócskán világnézeti különbség, ami viszont nincs, az a pártoskodás. Ráadásul a slam általában mentes a szélsőségektől, még ha néha találkozik is az ember olyannal, ami nem igazán a szíve csücske. Viszont azonnali reakciót lehet rá adni, van visszajelzési kultúrája.
A csettintés az előadó elismerése, nem zavarjuk meg tapssal az előadást, nem zökkentjük ki a slammert, de ezzel finoman jelezzük, hogy ez most nagyon tetszett.
És van a lábdobogás, ami, ha tömegessé válik, akkor általános nemtetszést jelent, ami az előadónak jelzés, hogy itt valami bizony félrecsúszott. Aki betéved egy slam-estre, az elfogadja, hogy a másiknak lehet az övétől eltérő világnézete, gondolata. Olyanra nem is emlékszem, hogy az eltérő véleményekből bármikor is éles, valódi konfliktusok születtek volna, vagy kiszakadások, új, radikális slam szervezetek jöttek volna létre. Mindezeken túl pedig a slam talán eggyel még mindig aktivistább, mint az írott költészet, mert gyorsabban tud reagálni az akkor és ott történő eseményekre, míg az írott költészet ehhez képest egy kicsit késik. Ez sem mindig igaz persze, elég, ha csak a Nemzeti dalra gondolunk Petőfitől, ami lehet, hogy nem a Nemzeti Múzeumnál hangzott el először, de elhangzott, ez biztos, és aktivizáló hatást fejtett ki, cselekvő igeként működött. Ugyanezt gondolom a slamről. Én azzal cselekszem, teszek valamit, hogy kiállok a színpadra, és vagy megnevettetlek, vagy elszomorítalak, vagy elgondolkodtatlak, vagy belehelyezlek egy szituációba, amiből nélkülem nem tudsz kijönni, csak velem együtt. Ez alapvető különbség az írott költészethez képest, hiszen amikor olvasod a versemet, én, a költő már nem vagyok jelen, akkor az talán már nem is az én szövegem, hiszen úgy értelmezed, ahogyan azt a saját előképzettséged, személyiséged és világképed engedi. Hogy mit akart mondani a szerző? Hát, ehhez akkor, amikor olvasol, én már nem tudok neked hozzátenni semmit, csak az áll rendelkezésedre a részemről, amit a papírra leírtam.
Atlasz bírája címmel jelent meg versesköteted 2013-ban, amiben slamek is vannak. Milyen átjárás lehet vers és slam között?
Az én költészetfelfogásomba bőven belefér, hogy az írott versek közé slam poetry is bekerül. A kötetben annyival jeleztem a különbséget, hogy a slam szövegekhez odaírtam, hol és mikor hangzottak el először, de szerintem ezek ugyanúgy költészeti értékkel bírnak, már ha mondhatok ilyet a saját szövegeimről. Igyekeztem úgy szerkeszteni a kötetet, hogy érezhető legyen a bevezetés és a kivezetés, fokozatosan úszik át a szöveg a slambe, amikor pedig eléri a csúcspontját, elindulunk kifelé, vissza a guttenbergi értelemben vett versekhez. Ezen felül csak remélhetem, hogy az olvasó érzi, használni kell a nyelvet, amiben élünk: teret engedni annak, hogy a nyelv, amit beszélünk, beszélve és írva is alakuljon, használódjon, formálódjon.
A slammer használja a nyelvét, amin beszél – említetted a küzdelmeket, amik a slam versenyek izgalmas momentumai, te is több bajnokságból kivetted a részed. A nemzeti bajnokságok után jönnek a nemzetközi versenyek is. De milyen nyelven zajlanak?
Alapvetően mindenkinek az anyanyelve az elsődleges közege. A nagyobb nemzetközi versenyeken előre elküldjük a szövegeket, amit lefordítanak az adott nyelvre, esetleg angolra. De bármilyen nyelven mondhatjuk a szövegeket: ha éppen magyarul adunk elő külföldön, akkor kivetítik a fordítást, mint az eredeti nyelven énekelt operák esetén.
Ráadásul tart már ott az emberiség a közösségi média korában, hogy fel tud fogni több párhuzamos dolgot egyszerre, és számomra mindig érdekesebb is, ha a slammer a saját nyelvén ad elő, úgy sokkal intuitívabb.
Egy szerb slammer szerbül súlyosabban tud előadni a balkáni problémákról, mintha angolul beszélne. Még akkor is, ha én a beszélt nyelvét nem értem, csak a lefordított feliratból tudom összerakni, hogy miről beszél. De az anyanyelvi előadás olyan szinten elvihet magával, hogy igazából nem is kell minden részletét értenem, akkor is elképesztő élmény.
Nemcsak a slam színpadra lépsz ki, hanem filmekben is feltűnsz. Többek között Nemes Jeles László Oscar-díjas Saul fia című filmjében játszottad Katzot. Hogyan kerültél a filmbe, és milyen kiruccanásnak élted meg?
Életem egyik legnagyobb élménye volt. A téma miatt felkavaró, a forgatás miatt viszont nagyon jó. A véletlennek köszönhetem: Nemes Jeles László látott egy slam videóben, és utána megkeresett. Nagyon örülök, hogy elvállaltam, azóta néha megtalálnak filmtervekkel, hogy valami apróságot játsszak el bennük. Lehet, hogy most már én is elkezdem keresni az ilyen lehetőségeket, bár színházra nem vállalkoznék.
A film egyébként kialakított magammal szemben egy egészséges önbizalmat, a kamerát fel tudtam fogni közönségnek. Mindenestül jó iskola volt.
A téma miatt azért, mert ugyan családi szinten nem volt kötődésem a holokauszthoz, ugyanakkor az én családom megszenvedte a második világháború utáni felvidéki kitelepítéseket, úgyhogy rengeteget tanultam ebből a beleérzés szükségszerűségének köszönhetően. Elsőre idegennek tűnt, mégis nagyon otthonos környezet lett.
Otthonosan mozogsz Óbudán is? Most is a Kolosy térnél beszélgettünk, illetve a Fő téren, az Esernyősben volt már slam Kiteregetőtök, és lesznek is majd további estéitek szeptembertől.
Ritkán van a budai oldalon slam, de a márciusi Esernyősbeli fellépésünk közönsége remek volt. Azóta is emlegetjük, és nagyon reméljük, hogy sikerül rendszeresíteni. Egyébként az első élményem Óbudával egy vicces személyes tapasztalat volt. Akkor találtam rá a Fő térre, amikor még életem első autóját, egy Kispolskit vezettem. Éppen az Árpád hídon hajtottam át, amikor a csúcsforgalomban leállt a kocsi. Valahogy félreálltam, és mint utólag kiderült, elszakadt az önindító bowden, de annyira technikai analfabéta voltam, hogy felhívtam apámat, mit kéne csinálnom. Csakhogy ő innen 80 kilométerre, a letkési családi házban tett-vett, és bár azonnal elindult segíteni, amíg ideért, azzal ütöttem el az időt, hogy bejártam a környéket. Rácsodálkoztam, hogy milyen kisvárosi a hangulat, és hogy ez macskaköves, békebeli világ még létezik Budapesten, így azóta évente párszor mindig vissza kell jönnöm ide.
Bár Petőfi Sándor gasztronómiai írásait zömmel a bor szeretete határozza meg, a költő csusza iránti egyértelmű elkötelezettségéről vall az idézet: „Szeretőmet és a franciákat és a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki”. Mikszáth Kálmán rajongását pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a tőle származó idézet: „túrós csusza haván pirosló tepertyűk nevetve megszólítanak”. Cserna-Szabó András és Fehér Béla Ede a levesben című gasztrokrimijéből pedig kiderül, hogy Mikszáth feleségének abból vált egyszer világossá, hogy férje beteg, hogy a túrós csuszát sem kívánta. „Nagyon megdöbbentem, mert a sürgöny nem a szokásos szöveg szerint volt megfogalmazva. Nem állt benne, hogy estére túrós csuszát kérek.”
Cserna-Szabó Sömmi című regényében is találunk említést: a Rózsa Sándor amnesztiakérelmét közvetítő zugügyvéd, Kőmíves Arzén a tárgyalás közben túrós csuszát fal. Szintén az étel időtlenségét bizonyítja, hogy Láng Zsolt kortárs erdélyi író, szerkesztő sem feledkezett meg a csuszáról, sőt, Itthonnév című művében egy egész részt szentelt neki, bár tény, hogy ebben a fejezetben nem isteníti a csuszát: a Vörös Hadsereg és az író nagyapja szürreális ebédjének főszereplője.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyaroknak a túrós csusza legtöbbször nemcsak étel, de fogalom is.
Olyannyira, hogy a szeptember 1-hez kötődő néphagyományok mellett egy tréfásnak szánt népi találós kérdést is említ több forrás: Mikor van a túrós csusza nevenapja? Egyed napján (tehát szeptember elsején).
A fentiek alapján elmondható, hogy a túrós csusza örök, de megosztó étel, annak ellenére is, hogy a legtöbben szeretik valamelyik formáját. Hasonlóan a bajai és tiszai halászlé képviselőinek antagonisztikus ellentétéhez, könnyen összefeszülhetnek a pörc mellett és ellen érvelők, a tésztát a tejfölbe és túróba forgatók, a sütésre esküvők, a meleg és hideg tejtermékek támogatói, és akkor még nem is említettük a cukorpártiakat, ráadásul akadnak olyanok, akik a pörcös csuszát is meghintik cukorral. Megoszlanak a vélemények arról is, hogy a csuszatészta egyenletes négyzet alakú, vagy egyenetlen laskára tört.
Ízléssel ugyan nem vitatkozunk, egy dolgot azonban egyértelműen kijelenthetünk: a túrós csusza csodálatos étel, ha minőségi alapanyagokból és jól van elkészítve. Magyar Elek sokszor – és joggal – citált, Az ínyesmester szakácskönyve című művében igen határozottan kel a csusza védelmére, miután egy korabeli cikkben valaki „röviden csiriznek bélyegezte” azt. A mester el tudja ugyan képzelni, hogy a cikkíró belefutott egy, a „suszter csirizestáljához hasonlatos” ételbe, mert ahogyan ma is állíthatjuk, még mindig kevés az olyan étterem – ugyan szerencsére egyre több –, ahol tényleg jó minőségű csuszát ehetünk. Ugyanakkor tökéletesen egyetértünk Magyar Elekkel abban, hogy kerüljük azt a felelőtlenséget, hogy “egyoldalú tapasztalatok alapján anatéma alá vetessék egy jobb sorsra érdemes magyar eledel”. Leginkább akkor lehetünk biztosak a csalódás elkerülésében, ha magunk készítjük el az ételt, és ha bizonyos hibákat elkerülünk, nem ronthatjuk el.
Amennyiben le szeretnénk nyűgözni a családot vagy a vendégeket, esetleg magunknak készítenénk egy közel sem diétás, de finoman laktató csuszát, érdemes a tésztát is otthon gyúrni.
Ha ezt a pepecselést kihagynánk, szerencsére kapható már boltokban megfelelő minőségű csuszatészta.
Minden elkészítési módnál fontos, hogy a tésztát lobogó vízben főzzük – Magyar Eleknek ellentmondva, mi nem teszünk a főzővízbe zsírt, mivel ha gyorsan tálaljuk, zsiradék nélkül sem fog összeragadni a tészta. Fontos a túró és a tejföl minősége, a csusza esetében kerüljük a csökkentett zsírtartalmú termékeket: minél zsírosabb a túró és a tejföl, annál simogatóbb az étel. A pörcös csuszánál ugyanilyen fontos a szalonna minősége: lehet füstölt és füstöletlen zsírszalonna is, a lényeg, hogy ellenőrzött terméket vásároljunk. A legjobb, ha egyenesen a termelőtől vesszük a hozzávalókat. Szerencsére a piacokon már gyakran találkozhatunk sertéstenyésztőkkel és tejtermékekre szakosodott őstermelőkkel is.
Itt bemutatjuk a házi tészta elkészítésének módját, meggyőződésünk ugyanis, hogy nemhogy nem kivitelezhetetlen folyamat, de kifejezetten egyszerű és meditatív hatású. Mivel a magyarok a tésztát egyebek mellett a tojás tartósítására használták, ezért a történelmi hűség és a szerző nagymamai örökségének kedvéért 10 tojásos tésztához adunk receptet.
A kiindulás végtelenül egyszerű. Minden tíz deka tésztához 1 egész tojást adunk – ettől lesz tíztojásos. Az egy tojásból készült tészta körülbelül egy főnek elég.
Hozzávalók egy személyre:
10 dkg liszt
1 tojás
fél mokkáskanál só
A lisztet gyúródeszkára vagy tálba halmozzuk, hozzáadjuk a tojást, a sót, és először óvatoskodva, majd erős gyúrómozdulatokkal egyneműsítjük. A cél egy homogén, ruganyos massza elérése, ami a tapasztalatok szerint 5–8 perc alatt össze is áll. A kész tésztát letakarva, esetleg műanyag fóliába burkolva legalább fél órát a pihentetjük a hűtőben.
A pihentetés után a tésztát gyúródeszkán átgyúrjuk és sodrófával – esetleg tésztanyújtó géppel – kinyújtjuk, körülbelül fél milliméteres vastagságúra. A nyújtás közben érdemes többször felemelni a tésztát, és a deszkát meglisztezni, így nem ragad le.
A továbbiak – a tészta lobogó vízben való főzésétől eltekintve – mondhatni ízléstől függőek. A tésztát lehet laskára, kockára szaggatni vagy vágni. Főzés után szalonnazsírba, tejfölbe és/vagy túróba forgatni, meghinteni szalonnapörccel vagy cukorral, esetleg kaporral. Lehet összesütni vagy sütés nélkül tálalni.
A mi szívünkhöz a következő recept áll a legközelebb:
Hozzávalók egy személyre (a tésztán kívül):
5-8 (valójában az indokolatlanul sok
pörcre esküszünk, ezért inkább 8) dkg
füstölt/enyhén füstölt zsírszalonna
két evőkanál zsíros tejföl
két evőkanál zsíros túró
némi plusz tejföl ízlés szerint
csipetnyi só, amennyiben nem elég sós a szalonna
A tésztát nyújtás után fél- és negyedtenyérnyi darabokra tépkedjük – a darabok hasonlóságára törekvést teljesen zárójelbe téve –, lobogó vízben feltesszük főni. A szalonna jó esetben elég sós ahhoz, hogy mellőzzük a főzővíz sózását, de a pörcöket úgyis muszáj megkóstolni, sőt, nagy önuralmat kell gyakorolni, hogy ne rágcsáljuk el az egész adagot, mielőtt tálalunk, így érezni fogjuk, ha szükség van a sózására. Nagy serpenyőben megpirítjuk a szalonnakockákat, tulajdonképpen ropogósra pörcösítjük. A pörcöket félretesszük, igyekszünk nem felfalni, a szalonnából kiolvadt zsír nagy részét a serpenyőben hagyjuk.
Az időközben megfőtt tésztát – ne főzzük szét, maradjon rágható – leszűrjük, és a szalonnazsíros serpenyőben megforgatjuk. Forrón tálaljuk, a hideg telfölt és túrót ráhalmozzuk, majd a pörcöket is rászórjuk. A forró tészta remek kombót alkot a hűvös tejtermékekkel és a ropogós szalonnával. Annak érdekében, hogy a csusza még inkább csússzon, evés közben további tejföladagokat adunk hozzá. Jó étvágyat!
Ember legyen a talpán, aki össze tudja szedni, hányféle elképzelés született, mennyi pénzt költöttek el különféle tervekre és tanulmányokra, melyek elégtelenségük okán aztán rendre a kukában végezték. Mindezt úgy, hogy közben egyszer sem kérdezték meg a Római közvetlen környezetében élő, a partot rendszeresen használó embereket, ők maguk mit szeretnének. A fejük felett hozott döntéseket megelégelve, a part védelmében komoly civil ellenállás alakult ki, melynek tagjai rengeteg önkéntes munkával, a legváltozatosabb módszerekkel, hatalmas ellenszélben dolgoztak azért, hogy bebizonyítsák: a részvételi demokráciának igenis van helye a magyar közéletben!
A végtelenített szappanoperában egyetlen egyetértési pont volt: árvízvédelemre szükség van. A Királyok útja – Nánási út vonalán húzódó védvonal, az úgynevezett „nyúlgát” ugyanis helyenként nem elég magas és nem is elég állékony ahhoz, hogy rásegítés nélkül képes legyen megvédeni a hegyek lábáig húzódó Csillaghegyi-öblözet 55 ezer lakóját egy esetleges árvíztől. És ott van még a vasúti töltés mellett futó Aranyhegyi-patak is, amit 2013-ban annyira visszaduzzasztott a Duna, hogy kis híján hátulról öntötte el az egész térséget. Az árvízvédelmi kérdésben a feszültségeket a hol és hogyan problémája jelentette. Míg a döntéshozók kizárólag műszaki kérdésként kezelték az ügyet, a civilek a pihenőhelyük, a fák, a kavicsos föveny, a vízpart elvesztését látták, az életminőségük romlásától féltek, ráadásul az erőltetett műszaki megoldásokat sem érezték biztonságosnak.
A Római-part 70 hektáros területe mindig is hullámtér volt, melyet időről időre elönt a Duna. Tudták ezt jól a régiek, akik közül néhányan még ma is emlékeznek az 1945-ös jeges árra, vagy az 1965-ös nagy árvízre. A Duna és a Királyok útja – Nánási út természetes magaslata közti terület éppen ezért a csónakházak és a vállalati üdülők terepe maradt, leszámítva azt a pár tucat öreg házat, amely még a háború előtt épült. A Csillaghegyi-öblözet védelmére 1953-ban építették fel azt a nyúlgátat, mely – igaz, némi rásegítéssel – azóta is példásan teljesíti feladatát.
A Római-part árvízvédelmének kérdése sajátos módon talán pont az árvizek ideiglenes megszűnése miatt kerülhetett újra fókuszba.
1965 és az 1990-es évek közt ugyanis nem volt számottevő árvíz, így lassan elmúlt a veszélyérzet is. A telkeken házbővítések, ráépítések kezdődtek, a pici nyaralóépületekből egyszercsak emeletes házak lettek. A folyamatot a rendszerváltás utáni privatizáció is erősítette: a vállalati üdülőkből, csónakházakból Duna-parti magántelkek lettek, melyek tulajdonosai a lehető legnagyobb hasznot próbálták kihozni a területből. És hirtelen kinőtt a földből rengeteg épület, szálloda, lakópark, melyekre hivatkozva elő lehetett venni az árvízvédelem kérdését. Hangsúlyozzuk: továbbra is hullámtérről beszélünk!
Amikor a 2000-es évek elején gyökeresen megváltozott a helyzet, és hirtelen egymást érték a rekord árvizek, az árvízvédelem ismét fókuszba került.
2007-ben a harmadik kerület javaslatára már foglalkozott a főváros a partélre tervezett gát ötletével, de akkor ez csak nyári gát formájában került be a csomagba, a fő védekezést a főváros a Királyok útja – Nánási úton képzelte el.
Civilek a gáton
A civil tiltakozás akkor kapott igazi lendületet, amikor 2013-ban már nem nyári gát, hanem fővédvonal formájában került elő ismét a fiókból a partéli gát terve. Az első komoly tiltakozásra 2013 márciusában került sor, amikor a Város és Folyó Egyesület által létrehozott Maradjanak a FÁK a Rómain csoport felhívására 1500 ember tartott demonstrációt a Hattyú csónakház előtt.
Az Erbo-Plan által akkor készített tervvel nem csak az volt a probléma, hogy hatalmas természetpusztítással járt volna, de még a funkcióját sem töltötte volna be. Tudták ezt a megbízók is, hiszen árvíz esetén ugyanúgy kitelepítették volna a hullámtérben lakókat, mintha a gát ott sem lenne. Sajnos a természet maga is ékes bizonyítékot adott a terv tarthatatlanságára, amikor három hónappal később, 2013 júniusában rekordárvíz vonult végig a Dunán. Az Erbo-Plan magasíthatatlan mobilgátján máris átcsapott volna a víz. A terveket, stílszerűen szólva elmosta az ár.
Aztán pár év csend következett. 2016-ra pedig újabb terv került az asztalra, immár az időközben 73 centiméterrel megemelt mértékadó árvízszintre méretezve. Egy bődületes méretű, helyenként közel 4 méter magas monstrum lett a végeredmény, egy olyan tervezési folyamat végén, ahol az eredeti tervezővel – homályos okokból – szerződést bontottak, és a főváros a közbeszerzés megkerülésével „házon belül” oldotta meg a problémát. A szereplők: a Fővárosi Csatornázási Művek és a Tér-Team Kft. – mobilgát tervezésében egyik sem rendelkezett tapasztalatokkal.
Ha a civilek eddig aggódtak azon, hogy a mobilgát biztonságosan megvédi-e őket, akkor mostantól egyenesen rettegni kezdtek. 2016-tól az ellenállás minden eddiginél nagyobb lendületet vett.
Petíció született több mint húszezer aláírással. Éveken keresztül több ezer fős demonstrációkon tiltakoztak a készülő értelmetlen partrombolás ellen.
Az időközben már 15 ezres követőtáborral rendelkező Maradjanak a FÁK a Rómain csoport több helyi civil csapattal összefogva szórólapokon, rendezvényeken, közadakozásból készült saját újság nyomtatásával próbálta eljuttatni a valóságot a hamis látványtervekkel, egyoldalú tájékoztatással megtévesztett helyi lakókhoz. Közösségi összefogással felmértük a teljes hullámteret, szakértők segítségével szakmai anyagokat állítottunk össze, alternatív javaslatokat dolgoztunk ki. Rendszeresen részt vettünk közgyűléseken, közmeghallgatásokon, levelekkel, személyes találkozókkal próbáltuk jobb belátásra bírni a képviselőinket. Azt akartuk elérni, hogy az emberek megértsék: igenis joguk van beleszólni abba, mi történik a közvetlen környezetükben.
A tiltakozó akciók mellett folyamatosan szerveztünk közösségépítő rendezvényeket is: aktivista pikniket, szemétszedést, fórumokat, téli és nyári gyerek- és családi programokat, fövenyfoglalást, Mikulás ünnepséget. Később közösségi evezéseket, hajóépítést, faültetést és szabadstrand tesztnapokat. Folyamatosan kommunikáltunk, beszélgettünk a környék lakóival, akik különböző szinteken tudtak bekapcsolódni a munkánkba. Volt, aki 10 perc alatt lekért egy tulajdoni lapot, és ezzel a hullámtér felmérését segítette. Mások szórólapkihordást vállaltak a lakóhelyük környéki utcákban. Megint mások a programok előkészítésében és lebonyolításában, szállításban, logisztikában, főzésben, pakolásban segítettek. És folyamatosan mellettünk állt egy szakértőkből álló csoport, akikhez a szakmai kérdésekben fordulhattunk.
Számunkra minden segítség egyformán fontos, mindegyik szükséges volt ahhoz, hogy üzenetünk a lehető legtöbb emberhez eljusson.
A virtuális közösségből így az eltelt évek alatt valós civil csapat lett, mely mára megkerülhetetlen tényezővé vált a Római-part jövőjéről való gondolkodásban – vagy legalábbis szeretünk hinni ebben az optimista olvasatban. Objektíven nem mérhető, hogy valójában mekkora szerepet játszott a folyamatos civil ellenállás a döntéshozók fokozatos kihátrálásában, abban, hogy az önkormányzati választások előtt már egyértelműen lehetett érezni: altatják az ügyet. Talán kiderült, hogy a partra épített gát (legyen az partélen, vagy kerítésvonalban) annyira népszerűtlen, hogy az már szavazatokban is mérhető?
Hogyan tovább?
Az újonnan megválasztott fővárosi és kerületi vezetés egyöntetűen ellenzi a Római-part tönkretételét. A területről való gondolkodást is igyekeznek a fejéről a talpára állítani, és a jövőkép megalkotásával kezdeni. Hamarosan elindul a társadalom széles körű bevonásával a Római-part fejlesztési koncepciójára vonatkozó közösségi tervezés.
A gát ügye most ott tart, hogy végre a Királyok útja – Nánási út nyomvonalra is készül megvalósíthatósági tanulmány. Ez ugyanis eddig csak névleg, felületesen történt meg, mélységében kidolgozott javaslatokat csak a partélre készítettek, a változatok tényleges összehasonlítására ezért érdemben nem kerülhetett sor.
Időközben elkezdődött, majd sajnálatos módon elakadt a legfontosabb szakasz, az Aranyhegyi-patak árvízvédelmének kiépítése. Ez sürgető feladat lenne, csak reménykedni tudunk benne, hogy közel a folytatás.
Az utóbbi pár év változása kihatott a civilek munkájára is. Az ellenállásba fektetett energiákat immár építkezésre, a Római értékeinek bemutatására fordítjuk, a parthasználat különféle lehetőségeit erősítjük. Azt szeretnénk elérni, hogy a Római-part mindenki által szabadon használható rekreációs terület maradjon. Az evezős élet népszerűsítése mellett egy állandó szabadstrand létesítéséért is lobbizunk. Elképzelésünk egy minimális infrastruktúra kialakítása mellett kijelölt fürdőhely, amely a természeti értékeket nem károsítja és nonprofit módon üzemeltethető.
Kik vagyunk?
Az eltelt évek során az életünk részévé vált a Római és a napi sok-sok óra önkéntes munka. Hogy miért? Mindenkinél más a belső motiváció, de jó néhány közös pontot is találunk. Fontos a helyi kötődés, a személyes emlékek, a Római-part szeretete. A kiváltó ok is közös volt: Tarlós István korábbi főpolgármester parti mobilgát terve. Tudtuk, hogy egyedül nem győzhetünk, összefogásra és erős érdekképviseletre van szükségünk – ekkor kezdtünk bele a közösségszervezésbe. Ha az előző városvezetés nem erőlteti a parti gátat, lehet, hogy soha nem találkoztunk volna egymással, ezért utólag szinte hálásak vagyunk nekik. Na és persze azért is, hogy még időben letettek a természetes Római-part elpusztításáról.
0
„Közösségszervezés esetében a cselekvőképesség jelenti a hatalmat, ami mindenkit megillet” – írja Sebály Bernadett A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai című könyvében. Az aktivistákat éppen ez motiválja: nem tudnak és nem akarnak beletörődni abba, hogy a sorsukról nélkülük döntenek.
De miért lesz valaki civil aktivista? Tapasztalataink alapján sokunkban ott a vágy az értékteremtésre, hogy hatással legyünk a környezetünkre, hogy társadalmilag hasznos tevékenységet végezzünk. Erre ösztönözhet valamilyen hiányérzet, (klíma)szorongás, felháborodás valami miatt, amivel nagyon nem értünk egyet. Az, hogy ennek mikor adunk teret, főként külső körülményektől függ, például az élethelyzetünktől (család, munka, szabadidő), illetve attól, hogy megtaláljuk-e a jónak hitt ügyet, amivel azonosulni tudunk. És ha az ember egy szép napon arra ébred, hogy lebetonozás fenyegeti azt a helyet, ahová 20–30–50 éve jár futni, napozni, evezni, kutyát sétáltatni, randizni, gyereket terelgetni, akkor nincs kérdés: megtalálta a saját ügyét. Mert a saját „kertje”, az életminősége, a mentális egészsége került veszélybe.
Egy közösség tagjává válni és összetartó csoport részeként működni nem könnyű. Izgalmas kihívásokkal és nehéz konfliktushelyzetekkel teli vállalás különböző életkorú, személyiségű, érdeklődési körű emberekkel közösen dolgozni. Egyben kiváló lehetőség az önismeret elmélyítésére és a személyes fejlődésre.
De mi motivál egy civil aktivistát? Honnan jött a késztetés az önkéntes munkához, amivel jelentős eredményeket sikerült elérnünk, és fenn tudtuk tartani a hatékony teljesítményt bármilyen külső ösztönző, fizetés, jutalom nélkül?
A hajtóerő belülről fakad. A közös cél és az, hogy a civil munkával töltött évek alatt olyan dolgokat tapasztaltunk meg, amelyeket másképp nem tudtunk volna, hosszú távú elköteleződéshez vezetett.
Folyamatosan fejlődünk, rengeteget tanulunk magunkról, egymásról és a környezetünkről. A legtöbb munkahelyen nincs mód az önmegvalósításra, mély, személyes kapcsolatok kialakítására és a társadalmi felelősségvállalás megélésére. A rutinszerű munkavégzés, a rövid távra tekintő profitorientáltság pont a kreatív energiákat nyomja el, nem ad teret annak, hogy felfedezzünk, fejleszthessünk magunkban eddig nem használt képességeket. Végtelenül megható és felemelő, amikor több ezren állnak ki az általunk fontosnak tartott ügy mellett, amikor távolról tisztelt neves szakértők gratulálnak a munkánkhoz, vagy amikor özönlenek az önzetlen felajánlások.
Csapatunk működése az elkötelezettségre, a személyes autonómiára, a stratégiai-kreatív gondolkodásra épül, és törekszünk rá, hogy egyre jobban csináljuk, amit csinálunk. Civilkedni luxusnak tűnhet, valójában azonban élethelyzettől függetlenül bárki belevághat – csak nyerhet rajta. Csapatunkban az ügy szeretete, a közös cél, az elköteleződés megtapasztalása többeknél gyökeres értékváltást eredményezett. A civil tevékenység úgy épült be a hétköznapjainkba, hogy közben nem elvett tőlünk, hanem gazdagított bennünket. A cél elérésének öröme, személyes fejlődési lehetőségeink és önállóságunk megélése ösztönöz minket.
Az önként vállalt feladatok persze sok lemondással is járnak. Kevesebb idő jut a családunkra, a hobbinkra, de kárpótol minket az inspiráló környezet, a baráti kapcsolatok, az, hogy valami hasznosat nyújthatunk a társadalomnak.
Megtanultuk, hogy fontos a szervezettség, a csapatszabályok lefektetése, a rendszeres találkozók megtartása, az együtt gondolkodás és működésünk folyamatos fejlesztése. Különböző kapcsolódási szinteket és közösségi programokat kell biztosítanunk, hogy tovább tudjon épülni a csapat. Törekednünk kell a sokszínűségre, mert a közösség olyan, mint egy élő organizmus: minél változatosabb, annál többet tud, annál erősebb.
Egy egészséges társadalomban sok aktív közösségnek kellene működnie, akik szükség esetén ki tudnak lépni saját területükről, és másoknak is képesek segíteni, hogy egy jobban működő világban éljünk, és önmagunkon túllépve is tudjunk cselekedni. Legyen önkéntes mindenki, aki csak teheti!
De azon még inkább meghökkenünk, hogy legföljebb a keretek, a felháborodás okai változnak az idők során.
A sarabande, a közel kétszázötven évig sok formában divatban lévő régi tánc, gyökerei visszanyúlnak a 16. század első felének spanyol ajkú világába, illetve azon keresztül egészen az ókori cadizi (gadesi) mór kultúrába.
Iuvenalis, a nagy római szatíraköltő így ír a gadesi táncról:
Vagy bizony azt várnád, hogy a nők kara gadesi táncot,
vad, buja dalt kezdjen, s tetszésül tapsot aratva
rázza ütemre farát, s fetrengve heverjen a földön,
s asszonyok is lássák mindezt uruk oldala mellett,
melyről szólani is restellene bárki előttük?
(XIV. szatíra, Muraközy Gyula fordítása)
A spanyol aranykor hajnalán moralisták hosszú sora ostorozta az “alvilág gyermekeinek táncát”, a “buja szenvedélyektől átitatott” zarabandát. A spanyol földön és Latin-Amerikában dívó tánc az inkvizíció figyelmét is felkeltette: Pedro de Trejo mexikói költő 1569-ben kapcsolatba merte hozni a Teremtőt és a teremtményt a zarabandával egy úrnapi körmeneten énekelt versében, a püspök pedig maga utasította rendre az eltévelyedett költőt. A jezsuita moralisták szerint e tánc lényege nem más, mint a közösülés utánzása, mely “ördögi mozgásra” készteti a táncost.
Nem mondható emelkedettnek a barokk kor egyik legnépszerűbb és legkifinomultabb táncának eredete. Hiszen ma legelsősorban szvitek és szonáták lassú tételeként, illetőleg ezzel együtt udvari és színpadi táncként tartjuk számon a sarabande-ot.
A színpadi koreográfia anyagáról elsősorban Louis-Guillaume Pécour és Raoul-Auger Feuillet a Napkirály két balett- és táncmesterének fennmaradt vázlatai és leírásai alapján kaphatunk képet. a fiatal XIV. Lajos nagy szerelmese volt a táncnak, ezt a rajongást rendezte meg Gérard Corbieau 2000-ben A király táncol című filmjében.
Az itt látható rajz nem vallási jelkép, de még csak nem is tapétaminta, hanem egy sarabande tánckoreográfiája – felülnézetből.
És íme a megvalósult táncleírás:
Igen aprólékos folyamat, hogy az erotikus és tiltott tánc hogyan finomodik és miként lesz udvari műfajjá a 17. század folyamán.
Az énekes-táncos népi zarabanda gitárművekben jelentkezik először,
majd a lanton
és billentyűs hangszereken át
a zenekar világába is beépül.
A színpadi tánc pedig idealizált mintája lesz a társastáncnak, ezért is lényeges a két táncmester hagyatéka.
A mediterráneumban gyorsabb tempóvétel jellemző (ez visszamenőleg némiképp magyarázza az őrjöngő, erotikus eredetet), míg a francia zene ünnepélyes-patetikus jellegűvé stilizálja, és a német barokk szvit-irodalomban már ez válik uralkodó jellegűvé. Ezt hallhatjuk Bach műveiben is.
E zenét hallva már nem gondolunk táncra, ahogy feltehetően Bach számára sem volt már ez meghatározó. A sarabande már csak nevében él, így ma már hangszeres zeneművek lassú tételeiként hallgatjuk a sarabande-ot. Viszont a régi táncok iránti történeti érdeklődés felelevenítette a társastánc művelését is. Kurzusokon sajátíthatják el az érdeklődök a barokk táncokat, köztük a sarabande-ot is.
Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. Rendben
1. 
4. 
TOP 5
Emi zavarba jött, ahogy válaszolt.
