„A mai kitüntetés a szakma egészének, a magyar űrkutatók közösségének szól, mindazoknak, akik itt lehetnek velünk, és azoknak is, akik már nincsenek közöttünk. Közülük – mintegy a díj jogosságának érzékeltetésére – a díjazó tizenegy személyt emelt ki név szerint. Néhányan külföldön járultak hozzá hírnevünk öregbítéséhez, mások a hőskortól kezdve, évtizedeken át idehaza dolgoztak vagy dolgoznak még ma is, de itt találkozunk a három magyar űrhajós nevével is”– vezette be laudációját Dr. Both Előd fizikus, csillagász, űrkutató, a Magyar Űrkutatási Iroda igazgatója.

A díjat odaítélő bizottság a következő tizenegy személyt tartotta méltónak arra, hogy név szerint is kiemelje őket: Kármán Tódor, Izsák Imre, Pavlics Ferenc, Bejczy Antal, Tófalvi Gyula, Almár Iván, Ferencz Csaba, Gschwindt András, Farkas Bertalan, Magyari Béla, Charles Simonyi. A kiemeltek között szerepelt Prof. Dr. Bejczy Antal, az Amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA Jet Propulsion Laboratory vezető kutatója, a California Institute of Technology, a Washington University in St. Louis professzora, a nemzetközi űrkutatás és robotika kiemelkedő alakja. A laudáció eképpen fogalmazta meg érdemeit: „Bejczy Antal villamosmérnök, a robotika világszerte elismert szaktekintélye. Több mint három évtizeden át dolgozott a – Kármán által alapított – Sugárhajtás Laboratóriuma munkatársaként. Tagja volt annak a csapatnak, amelyik megalkotta az 1997-ben a Marsra jutott Sojourner marsjárót.”

A díjat a hazánkban dolgozó űrkutatók nevében Ferencz Csaba, a külföldön élők nevében Bejczy Antal vette át. De ne szaladjunk ennyire előre, tekintsük át Bejczy Antal gazdag és tanulságos életpályáját.

Az eredet

Bejczy Antal Károly József Pál 1930. január 16-án született a család második gyermekeként, nem messze Budapesttől, az Ercsi községbeli Sinatelepen. Apja Bejczy Jenő, Wimpffen Sigfrid gróf uradalmi intézője, anyja László Erzsébet volt. Az elsőszülött fiú hathónapos korában a Bejczy család beköltözött Ercsibe, közvetlenül a Duna partjára.

Antal technikai érdeklődésére anyai nagyapja volt a legnagyobb hatással, aki Erdélyt elhagyva Trianon után költözött a családhoz. A kiváló gépész az első világháború „termékeiből” számos technikai apróságot készített, gyerekjátékokat fabrikált unokáinak.

Az ifjú Bejczy gyakran játszott a nagypapa isonzói csatában szerzett, mindkét kezének bőre alatt maradt söréteivel, amelyet az orvosok nem távolítottak el, nehogy megsértsék az idegeket.

„Egy föltétel volt, játszhatok, ha megtanulom a kis egyszeregyet. Így tanultam meg ötéves koromban.” Elemi iskoláit azonban már a „nagyegyszeregy”, az összeadás, kivonás, szorzás és osztás műveleteinek ismeretében kezdte meg.

Elemi iskolai tanulmányainak első négy osztályát Ercsiben, a szerzetesrend által fenntartott koedukált iskolában járta ki. Antal középiskolai tanulmányait Kalocsán, a jezsuita Szent István Gimnáziumban bentlakó diákként 1940-ben kezdte meg, és 1948-ban végzett. Az 1941. június 15-én kiadott első tanulmányi évről szóló év végi értesítő „általános tanulmányi eredménye kitűnő” minősítést rögzített. Kiemelkedő eredményeit „aranyéremmel” ismerte el a tantestület.

Az 1947/1948. iskolai évben a nyolcadik osztályt is kitűnő eredménnyel záró Antal az 1948. május 20-ai bizonyítványi bejegyzés szerint „érettségi vizsgálatot tehet”. A ballagás során mint évfolyamelső tartotta a végzősök búcsúbeszédét, amelyre az ezüst­éremmel kitüntetett osztálytársa, Szentkereszty György az alábbiak szerint emlékezett vissza: ­

„… Nyúzzák bár le bőrünket, marcangolják szét húsunkat, törjék össze csontjainkat, mi akkor sem tagadjuk meg az itt kapott értékeket” – ezekkel a szavakkal fejezte be a 18 éves Bejczy Antal az 1948. évi ballagáson, Kalocsán a 8. osztály nevében búcsúzó beszédét. „Akkor már tudtuk, hogy a szerzetes iskolák államosítva lesznek, és hogy a mi osztályunk lesz az utolsó, amely még jezsuita érettségit tarthat a kezében”. Beszédéért bevitték a rendőrségre, ahonnan kiengedve osztályidegennek és klerikális hátterűnek minősítették. A júniusban kiadott „Érettségi vizsgálatot tett tanulók anyakönyve” 5. anyakönyvi számon rögzíti Bejczy Antal eredményeit, miszerint nevezett „kitüntetéssel érett”.

„Hálás szívvel gondolok vissza tanáraimra, mert ők tanítottak meg tanulni. Mert nem mindegy, hogy az ember hogyan használja a fejét, hogyan tesz fel kérdéseket, hogyan készít jegyzeteket.”

“Én nagyon szerettem a nyelveket, a matematikát és a fizikát, de később az irodalomba is nagyon beleszerettem” – értékelte Bejczy Antal életének e meghatározó szakaszát. Az iskola emlékét megőrizte későbbi pasadenai otthonában is, ahol a nappaliban „kalocsai sarok” emlékeztet tanulmányai helyszínére.

Felsőfokú tanulmányai

Gimnáziumi tanulmányait követően egyetemre szeretett volna menni. A Debreceni Tudományegyetemre felvételizett, az ismert okok miatt sikertelenül. Belépett a Jézus Társaságba, majd tanulmányait a mai Gál Ferenc Főiskola jogelődjében, Szegeden, a Hittudományi Főiskolán rendes hallgatóként folytatta, félévről félévre jeles tanulmányi eredménnyel.

A jezsuita rend felszámolását követően Bejczy Antal tanulmányai 1952 júniusában megszakadtak, a főiskolát nem fejezhette be. Szeptember 16-án Kőbányán, a DINAMÓ Villamos Forgógépgyár – ahogy akkoriban csak röviden nevezték, a VIFOGY – központi üzemében vállalt munkát, ahol kezdetben öntvényeket tisztított, majd fúrósként tevékenykedett. „Amikor rájöttek, hogy tudok írni és olvasni, diszpécser lettem” – emlékezett vissza első munkahelyére.

Itt ismerkedett meg Antal Tóth Margittal, későbbi feleségével. Kapcsolatuk egy életre szólt, de a házasságkötésig még hosszú ideig kellett várni, és számos megpróbáltatáson kellett túljutni. Miután bebizonyosodott, hogy az ifjú Bejczy valóban tud dolgozni, bejutott a Budapesti Műszaki Egyetemre, amelyet a „Sztálin halála után kialakult politikai enyhülésnek és elsősorban a VIFOGY akkori főmérnöke segítségének köszönthettem… a főmérnök a Műegyetemen volt tanársegéd, és ott tudott segíteni” – idézte fel tanulmányai kezdetét.

A VIFOGY-ban töltött évek alatt Bejczy Antal elméleti felkészültsége mit sem csökkent. 1955. május 12-én sikeresen felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem levelező tagozatára. Tanulmányait az 1955. szeptember 2-ai beiratkozását követően – munka mellett – a villamosmérnöki szak első évfolyamán kezdte meg. Egyetemi tanulmányai első két félévét sikeresen vette, üzemi tapasztalatait jól hasznosította a műszaki alapozó tárgyaknál (általános géptan, géprajz, mechanika, kémia).

1956. november 4-én hajnalban indult meg a szovjet hadsereg magyarországi inváziója, melyre az egyetemista Bejczy Antal így emlékezett vissza. „Ebben az időben Kispesten laktam, de 1956. november elején valamiért keresztszüleimnél töltöttem pár napot, a belvárosi Belgrád rakparton. November 4-én reggel óriási zajra ébredtem. Kinyitottam az ablakot, megnéztem, mi az, hát orosz tankok vonultak fel. Az egyik észrevett, de én is észrevettem, hogy fordítja felém az ágyút. Hátrarohantam a kisszobába. Mire beértem, az ágyúgolyó ott volt az ablakban.

“Ekkor valahogy feltámadt bennem az érzés, hogy mi lesz itt a jövő. Hogy arra lőnek, aki kinyitja az ablakot. Nagyon sokáig töprengtem, míg végül arra az elhatározásra jutottam, hogy elhagyom az országot.”

Útja Szombathelyen át Grazba vezetett, ahol rövidebb időre letelepedett, és a város műszaki egyetemén folytatta befejezetlen tanulmányait. Kiváló német nyelvtudásának eredményeképpen tolmácskodással tartotta fenn magát. Érdeklődése az atomfizika, a szilárd testek fizikája, az atomreaktorok felé irányult. A váltásról így számolt be az MTV1 csatorna 2012. október 24-ei adásában: „A norvégok azt mondták, hogy van egy helyünk a repülőn, ami indul holnapután. Elvisszük szívesen, ha magát érdeklik az atomreaktorok, mert van egy atomreaktor iskolánk a hollandokkal. Valóban, a norvégeknek volt, ezt nem is tudtam, akkor építették. És akkor beszéltem a Margitkáról, hogy őt nem tudnák-e – az ölemben például –, azt mondja, nem, az a repülőn nem megy, viszont két hét múlva kapunk ingyen gyorsvonat jegyeket, Svédországon keresztül hozzuk ki. És hát így történt.”

Antal és Margit útja igen rövid ausztriai kitérőt követően Norvégiába vezetett. Oslo mellett, egy orvos család majorságában helyezték el őket. 1957 októberében az oslói katolikus templomban házasodott össze Bejczy Antal Tóth Margittal a családtagok távollétében. Az egyetemi diploma megszerzése után, 1960 és 1962 között az atomreaktorok szakértőjeként három évig tanított kísérleti fizikát az Oslói Egyetemen. „Új témát vezettem, ami nagyon érdekelte a norvégokat: a fizikális-kemikális hidrodinamikát.” 1963-ban Bejczy Antalt az alkalmazott fizika doktorává avatták.

Pályakezdés a Caltechen

Kármán Tódorral Oslóban kétszer is találkozott, aki beszámolt az általa alapított kaliforniai Jet Propulsion Laboratory (JPL) tevékenységéről. Négy amerikai egyetemre nyújtott be pályázatot, amelynek eredményeképpen – már norvég állampolgárként – NATO/Fulbright-ösztöndíjat nyert el a California Institute of Technology Egyetemre.

Kezdetben azokkal a kontrollelméleti problémákkal foglalkozott, amelyeket Norvégiából vitt magával, hogy hogyan lehet a kontroll, az irányítás, a felbecslés fogalmát bevezetni az agykutatásba.

Akkoriban kezdődött a Mars-leszállás programja, amelyhez kapcsolódva azt a felkérést kapta, dolgozza ki, hogyan lehet leszállni a Marsra. A témakörhöz kapcsolódó, számításokkal alátámasztott értekezése eredményeként 1969-ben meghívták a Jet Propulsion Laboratoryba. Ezen időszakbeli tevékenységéről – rövid beszámolók keretében – folyamatosan tájékoztatta Münchenben élő emigráns barátját, Boór Jánost, akivel szorosan együttműködött a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom és a Pax Romana keretében, valamint a Mérleg című, lapok és könyvek szemléje kiadásában.

1970. október 30-án a következőket jegyezte le: „… Sok a munkám; szerencsére elég érdekes. Mint tudod talán, a laboratóriumnak véglegesen a »Staff Membere« lettem. Jelenleg a külső bolygókhoz küldendő űrhajók automata kormányzásának problémáin dolgozom. Tíz éves utazások! Óriási és eddig ember által nem tapasztalt szerkesztési követelményeket támasztanak ezek a tervezett utazások mind a tiszta tudományok, mind a mérnöktudományok felé… November végén készülök New Yorkba egy konferencián előadni (Nemlineáris szűréselméleti témáról).”

1970. február 15-ei keltezéssel írt levelében ismét rövid tájékoztatást adott aktuális tevékenységeiről. „Rengeteg munkánk és bonyodalmunk van az űrkutatással kapcsolatban. A jövő héten lenne kilövésünk a Marshoz (pár hét után egy másik kilövés követné); a két űrhajó a Mars körül maradna keringő pályán. Remélhetőleg sikeres lesz. Újabban elkezdtem foglalkozni üstököshöz kiküldendő űrhajók problémáival. (Nevetségesnek tűnik?) Valószínűleg aszteroidra leszálló űrhajók problémái is felmerülhetnek majd a közeljövőben.”

1971-ben feltették neki a kérdést: Milyen robotok folytathatják a Mars felületének vizsgálatát az 1976-os és 1978-as évekre tervezett Viking űrszondák leszállása után? Ekkor kezdett el az űrrobotikával foglalkozni.

Bejczy professzor és kutatócsoportja készítette elő és dolgozta ki a marsjáró robot távirányítását, de maga nem vett részt a a marsjáró megalkotásában. A Mars Pathfindert 1996. december 4-én lőtte fel a NASA a Delta II hordozórakétával, alig egy hónappal a Global Surveyor felbocsátása után. Közel hét hónapig utazott, ezalatt négy pályamódosítást hajtott végre, majd a Mars Chryse Planitia nevű területre 24 nagy ballonban landolt az űrszonda 1997. július 4-én, az Egyesült Államok nemzeti ünnepén.

A telerobotika térnyerése

A hetvenes évek végén a Mars-program egy időre háttérbe szorult, Bejczy Antal az érzékelésre épített robotintelligencia programján kezdett dolgozni: „a látáson kívül egyéb érzékszemeket is beépítettünk a robotkezekbe, például a közelség, a nyomaték, a tapintás érzését, és így azok képessé válnak különböző feladatok elvégzésére” – emlékezett vissza ezekre a feladatokra. 1974. február 15-én jelent meg a 146 oldal terjedelmű, Robot arm dynamics and control című, alapműnek tekinthető tanulmánya.

Kutatási eredményeit az 1979. március 23-án az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatalának benyújtott Terminal Guidance Sensor System elnevezésű szabadalommal védte le. A tudományos eredményekhez kapcsolódva további három szabadalom jelent meg 1983-ban, 1987-ben és 1989-ben.

Bejczy professzor és kutatócsoportja robotintelligenciával kapcsolatos eredményei felkeltették a NASA másik intézete, a Johnson Space Center érdeklődését is. Így kaptak megbízást az űrkompon, majd az űrsiklón használatos robotkéz technológiájának kidolgozására.

Az 1980-as évek közepén már több mint húsz emberrel dolgozott. Felkérték, hogy a laboratórium robotikai programját ő képviselje a NASA felé. Bejczy Antal irányításával kísérletsorozat indult, amely arra irányult, hogy hogyan lehet egy mesterséges holdat megjavítani anélkül, hogy űrhajósoknak kelljen felrepülniük.

„Az 1980-as évek egyik jelentős eredménye volt, hogy elfogadtak egy kísérletet, amit az űrkompon tudtunk végezni, de a megvalósítására a Challenger szerencsétlensége miatt csak 1994-ben kerülhetett sor. Ez a kísérlet nagyon jól bevált, mert az óriási, tizenhét méteres robotkarral, az általunk készített nyomás- és forgatónyomaték-érzékelés segítségével sokkal finomabb és sokkal komolyabb munkákat tudtak elvégezni” – nyilatkozta Bejczy professzor Az űrrobotika atyja. Milleneumi mesék című cikkben, amely a Fizikai Szemle 2001/11. számában jelent meg.

A telerobotikai rendszer kifejlesztésével az űrszonda javítási művelete – távirányítással – a Földről, vagy az űrkomp belsejéből elvégezhetővé vált. Olyan technikát fejlesztettek ki, amely segítségével az irányítást végző ember a kezében ugyanazt érzi, amit a robotkéz „érez” egy-egy gondosabb művelet elvégzésénél. A kísérletsorozat folytatásaként a számítógépes grafika nyújtotta lehetőségek kihasználásával előre pontosan modellezni lehetett, hogy mit csinál a robotkar egy meghatározott utasításra. „Ennek az volt az óriási jelentősége, hogy – lehet bár a robotkar a világűrben, az irányító pedig a Földön, s köztük a tényleges időkülönbség több másodperc – ezzel az eljárással megszűnik az időkülönbség jelentősége” – emelte ki visszaemlékezésében.

Bejczy Antal Amir Fijany-val és Sherman Oaks-szal közös két szabadalma adott oltalmat a kísérleti eredményekre: 1993. június 8-án Special Purpose Parallel Computer Architecture for Real-time Control and Simulation in Robotic Application (5, 201, 709), valamint 1994. november 1-jén Highly Parallel Reconfigurable Computer Architecture for computation Having Plural Processor Cells each Having Right and Left Ensembles of Plural Processors címmel. A kutatási eredményekről a CRC Press által 2001-ben megjelentetett The Mechanical Systems Design Handbook 25. fejezetében számolt be Teleoperation and Telerobotics címmel.

Bejczy Antal professzor 2001-ben nyugdíjba vonult. Összesen 32 éven át dolgozott a NASA Jet Propulsion laboratóriumában. A tudományos munkát azonban nem hagyta abba, a robottechnika orvosi alkalmazása foglalkoztatta. Fontos kérdésnek tartotta azt, hogy az űrkutatásban kifejlesztett új technológiákat hogyan lehetséges a Földön is alkalmazni.

„A jelenlegi eljárás szerint négy terapeuta dolgozik azon, hogy egy mozgásképtelen ember lábát mozgó járda fölött megfelelő szögben tartsa és mozgassa. Most egy olyan robot kifejlesztésén dolgozom, amely a négy terapeuta közül kettőt felszabadít.”

“Figyeltem a terapeutákat, amikor ezt a munkát végezték. Fizikailag és szellemileg egyaránt megterhelő” – nyilatkozta 2002-ben. Az e területen elért kutatási eredményeket a 2004. május 20-án az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatala által Method, Apparatus and System for Automation of Body Weight Support Training (BWST) of Biped Lokomotion over a Treadmill using a programmable Stepper divice (PSD) Operating like an Exoskeleton Drive system from a fixed Base címmel közzétett szabadalmi leírásban mutatta be szerzőtársaival.

Bejczy Antalnak és kollégáinak „exoskeleton” kutatásait a mozgásszervi rehabilitációban nem más tesztelte, mint az 1970-es, 1980-as évek Supermanjét alakító Christopher Reeve, aki 1995 májusában lovaglás közben szenvedett balesetet.

A robotalkalmazás másik területe a sebészek munkájának támogatása robotikai eszközökkel annak érdekében, hogy nyugodt és precíz mozgással tudja elvégezni a kényes mikrosebészeti feladatokat, kiszűrve a nem kívánatos kézremegést, illetve kézzökkenést. A NASA JPL munkatársaival közösen elkészítették az egyik első robotmanipulátor Langrange formula alapján fejlesztett dinamikai modelljét. Tudományos munkája hozzájárult mikrosebészeti rendszer kifejlesztéséhez és az első úgynevezett erővisszacsatolásra képes sebészeti rendszer, a RAMS robot feljesztéséhez.

Közéleti szerep az emigrációban

Bejczy Antal egész életét az az elhivatottság jellemezte, melynek középpontjában a szűkebb és tágabb környezet támogatása, a megszerzett ismeretek magas szintű átadása, a magyarságtudat erősítése, az erkölcsi értékek megőrzése és széleskörű képviselete állt. Több éven át volt vezetőségi tagja a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének, amit a forradalom leverését követően betiltottak, de a kimenekült egyetemisták újra alapítottak: a nyugati emigrációban a különböző országokban tanuló magyar egyetemisták egységes képviselete lett. A MEFESZ-ben vállalt feladatai mellett a külföldi Magyar Pax Romana mozgalomban 1964–1967 között elnök, majd 1972-ig elnöki testületi tag volt.

A Pax Romana mozgalom keretében alapították meg a Mérleg című, lapok és könyvek szemléjét, amelyben magyar nyelvre fordított, nyugati vallással foglalkozó cikkeket jelentettek meg és csempésztek be Magyarországra. Részt vállalt a Katholische Ungarische Presse-Arbeitsgemeinschaft, a KUPA 1965-ös megalakításában, ellátta annak elnöki feladatait.

Bejczy számos alkalommal tartott szakmai, illetve ismeretterjesztő előadást szerte Európában a magyar közösségeknek. Rendszeres előadója volt Münchenben a Magyar Intézet keretei között szervezett programoknak.

Nyugdíjazását követően, 2004 után is folytatta ebbéli tevékenységét; 2009-ben tartott vetített képes előadást Újdonságok a Marsról, naprendszerünkről és a kozmoszról címmel. Számos alkalommal volt meghívott előadója az Óbudai Egyetem és jogelődjei szakmai konferenciáinak. Ezek közül érdemes kiemelni a 2012. november 5-én az Egyetem Doctor Honoris Causa kitüntető címe átvétele alkalmából tartott székfoglaló előadásán Interfaces for Human-Robot Interaction címmel ismertett újabb kutatási eredmények összefoglalását.

Bejczy professzor egyik alapítója a több mint háromszázezer tagot számláló, az Institute of Electrical and Electronics Engineers, az IEEE keretén belül működő, mintegy hétezer tagot tömörítő Robotics and Automation Societynek (IEEE RAS). Az egyesület vezetésében 14 éven át vállalt feladatokat, többek között a rangos szervezet elnökeként is tevékenykedett.

Bejczy professzor bekapcsolódott az Óbudai Egyetem szervezte honi konferenciák munkájába, melyek közül is kiemelkedik az 1999 óta minden évben megrendezésre kerülő IEEE International Symposium on Computational Intelligence and Informatics rendezvénysorozat. Részt vett az Egyetem által a határon túli területek tudósainak fórumot teremtő konferenciasorozatokon, így az IEEE International Symposium on Intelligent Systems and Informatics, az International Conference on Intelligent Engineering Systems, az IEEE International Symposium on Applied Machine Intelligence and Informatics tudományos rendezvényeken plenáris előadóként.

Nevéhez 6 szabadalom és 41 kitüntetéssel elismert újítás fűződik, emellett 150 tudományos cikk szerzője, 10 könyv társszerzője és több tucat tudományos konferencia előadója. Számos kitüntetésben részesült, amelyek közül érdemes kiemelni az IEEE Fellow (1987), a NASA Achievement Award (1994), a 50th University Anniversary Medal (2001), a Honorary Professor at Bánki Donát Polytechnic (1999), az IEEE RAS Pioneer in Robotics and Automation Award (2004), a Honorary Member of Hungarian Academy of Engeneering (2005), a Honorary Citizen of Budapest Tech (2006), az AIAA Space Automation and Robotics Award (2007), a Hungarian Heritage Award (2010) díjakat és az Óbudai Egyetem által adott Doctor Honoris Causa (2012) címet.

Hosszú betegséget követően, életének 86. évében, 2015. június 25-én Pasadenában tért örök nyugóvóra Bejczy Antal. Lelki üdvéért július 11-én a Los Angelesben lévő Szent Isván templomban tartottak szentmisét. Az Óbudai Egyetem saját halottjának tekintve gondoskodott temetéséről, végső nyughelyére augusztus 27-én a budapesti Szent István Bazilika altemplomában, a Szent Lipót teremben lévő családi temetkezési helyen került. Egyházi szertartás szerint Gyulay Endre ny. megyés püspök búcsúztatta.

Halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai és nemzetközi mérnöktársadalmat, a nemzetközi űrkutatást és telerobotikát. Munkásságát a NASA Jet Propulsion Laboratory (JPL) News méltatta.

Tisztelgés Bejczy Antal előtt

Nevét vette fel az Óbudai Egyetem Egyetemi Kutató és Innovációs Központja keretében 2014-ben megnyitott iRobottechnikai Központ, amelynek tevékenysége középpontjában a robottechnikai kutatás és fejlesztés, az innovációt segítő, azok eredményeit menedzselő, az oktatást támogató tevékenység áll, amely szolgáltatásaival segíti a tudás, a kutatási eredmények oktatásban és a gazdasági életben történő hasznosulását.

Bejczy Antal 85. születésnapja alkalmából az Óbudai Egyetem 2015 februárjában a Pioneer of the Space Robotics 2015 címmel meghirdetett rendezvénysorozattal, kiállítással és nemzetközi kollokviummal köszöntötte a nemzetközi hírű tudóst. A megnyitóra meghívott vendégek között jelen voltak a Bejczy Antal iRobbottechnikai Központ Nemzetközi Tanácsadó Testületének tagjai, az egyetem kezdeményezésére 2014 nyarán megalakult Central European Living Lab for Intelligent Robotics, CELLI partnerei szlovákiai, romániai, lengyelországi és ausztriai egyetemekről és kutatóintézetekből.

A rendelkezésre álló robotinfrastruktúra és a folyamatban levő kutatások bemutatása mellett a résztvevőknek lehetőségük nyílt a robotok kipróbálására, tesztelésére, többek között az első magyarországi da Vinci sebészrobot megismerésére.

A Bejczy professzor életébe és munkásságába bepillantást nyújtó, jelen cikk szerzői által szerkesztett, Az űrrobotika atyja című kiállítás a következő hónapokban határainkon belüli és azon kívüli településeken, intézményekben került bemutatásra, amelynek első alkalommal a Bejczy család egykori lakóhelye, Ercsi adott otthont. A vándorkiállítás határainkon túl bemutatásra kerül Szabadkán, Zentán, valamint Pozsonyban is.

Az Óbudai Egyetem Alba Regia Műszaki Kara és Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata hagyományteremtő céllal hirdette meg 2015. szeptemberében ‒ a névadó hozzájárulásával ‒ a Bejczy Antal Műszaki Innovációs Középiskolai Emlékversenyt. Az első alkalommal 2016-ban lebonyolított verseny évente megrendezésre kerül, célja, hogy a diákok figyelmét felkeltse a mérnöki, műszaki tudományok iránt.

2016-ban az Óbudai Egyetem Bejczy Antal iRobottechnikai Központja (BARK) január 16-át Nemzetközi Bejczy Nappá nyilvánította, melyhez kapcsolódó eseménysorozatot ezt követően minden évben megrendezi. A január 18-án a Kiscelli utcai BARK épületében megrendezett emlékülés során átadásra került az Egyetem által 2015-ben alapított Bejczy Hallgatói Publikációs Díj, amely az Egyetemmel jogviszonyban álló hallgatók az űrkutatás, robotika, irányítás- és szabályozástechnika témájú kiemelkedő műszaki alkotásainak, tudományos diákköri eredményeinek publikálása terén elért eredmények elismerésére hívatottak. Ez alkalommal nyitotta meg az állandó Bejczy Kiállítást Dr. Gáti József főigazgató, majd három évre rá a BARK új laboratóriuma előterében a Bécsi úton, amelyet az érdeklődők munkanapokon megtekinthetnek.

Bejczy Antal professzor számos nyilatkozatában, publikációjában szólt az űrkutatás szerepéről és feladatáról. Az Antal József Baráti Társaság Évkönyvei 8–9. sorozat Hivatás és hitvallás, Magyar mérnökök, orvosok, természettudósok írásai kötetében 1998-ban megjelent írásában fejezi ki hitvallását. „… Mai ismereteink a naprendszerünk tagjai által nyújtott életlehetőségekről a Föld bolygón született ember számára és az űrkutatás ma ismert technológiája nem ad ésszerű lehetőséget földi embertömegek életviteléhez egy Földön túl lévő égitesten, valahol a világűrben. Gondoljunk csak arra az óriási technológiai erőfeszítésre és anyagi befektetésre, amit néhány asztronauta néhány napos Holdon történő látogatása megkívánt. Naprendszerünk egyetlen »kert-bolygóját«, a Földet az emberek maradandó, közös otthonának kell tekintenünk. A magyar értelmiség és elsősorban a magyar szakértelmiség nemes és sorsfordulót jelző hivatása a Föld bolygón élő magyar hon és környéke kertminőségének feljavításához és hosszú távú megtartásához hathatósan hozzájárulni a tudás és technika eszközeivel. Az élet legmélyebb titka és sajátossága – költőien kifejezve és idézve Ady Endrét – az a tény, hogy »az élet élni akar«. De messzire nézzen, ki élni akar, üzeni a ma ismert űr valósága a Föld emberének.”

(A szerzők: Dr. Gáti József c. egyetemi docens és Dr. Némethy Krisztina tudományszervező, az Óbudai Egyetem munkatársai)

140 év a gazdaság és a tudomány szolgálatában

Az újkori Óbudai Egyetem történetében 2019 jelentős jubileumi események ünnepi sorozatát foglalja magába. Az első jogelőd, a Budapesti Állami Közép Ipartanoda 1879-ben nyitotta meg kapuit – Dr. Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter rendelete alapján – építészeti és vegyészeti szakosztállyal, akkor még a VIII. kerületi Bodzafa utca 28. (ma Bérkocsis utca 1.) szám alatt.

„Az egyre növekvő szakemberigény kielégítésére az intézmény tíz évre rá költözhetett új otthonába, a Hauszmann Alajos műegyetemi tanár tervezte, a Népszínház utca – Blaha Lujza tér sarkán álló, képzéseinknek ma is otthont adó épületegyüttesbe, melyet gróf Csáky Albin vallás- és közoktatási miniszter 1889. szeptember 15-én adott át Mechwart András, Zipernovszky Károly és még számos nagyiparos és gyáros jelenlétében” – ahogy azt a korabeli tudósító a Vasárnapi Újságban közzétette.

1889-ben az intézmény Állami Felső Ipariskola címet kapott, s tanulóit gépészeti, vegyészeti, fém- és vasipari, valamint faipari szakosztályban képezte.

Egyre bővülő feladatok mellett a Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola és a vele egy épületben lévő, közös igazgatás alatt álló Technológiai Iparmúzeum – vagy ahogy akkor őket együtt emlegették, a „Technológia” – határainkon túl is elismerést szerzett a magyar iparoktatásnak.

Az intézmény újkori történetének jeles évfordulói is rendre 2019-re esnek: 50 éve alapították a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolát, 20 esztendeje alakult meg az integrált Budapesti Műszaki Főiskola a Bánki Donát, a Kandó Kálmán és a Könnyűipari Műszaki Főiskola összevonásával, és az idei ünnepségsorozat része az Óbudai Egyetem alapításának 10. évfordulója is.

A három évszázadon átívelő történelmi múltú intézmény hírnévre szert tett tanárai – mint Arany Dániel, Petrik Lajos, Jalsoviczky Géza, Edvi Illés Aladár, Faragó Ödön, Lencz Ödön, Klemp Gusztáv, Egerváry Jenő és még sokan mások – jelentősen hozzájárultak az ipar fejlődéséhez. Az iskola többek között olyan kiváló szakembereket adott a világnak, mint az 1901-ben végzett Galamb József, a Ford T-modell és még számos műszaki alkotás kiemelkedő konstruktőre.

Galamb József és a Ford T-modell

Galamb József 1881. február 3-án Makón, református földműves családban született Galamb József és Putnoki Erzsébet házasságából. Az anyakönyvi kivonat szerint szüleinek második gyermeke volt, és még öten követték őt a sorban. Az értelmes parasztgazda a református tanító rábeszélésére a két elsőszülött fiút, Sándort és Józsefet továbbtaníttatta.

Galamb Józsefet érdeklődése a műszaki pályák felé vonzotta. A szegedi Fa- és Fémipari Szakiskolai tanulmányait követően, 1898-tól Budapesten, a mai Óbudai Egyetem jogelődjében, az 1879-ben alapított Budapesti Magyar Királyi Felső Ipariskolában folytatta tanulmányait.

A Felső Ipariskola három év alatt képezte ki a felvett tanulókat. Galamb József a gépészeti szakosztályt 1901-ben fejezte be, majd rövid időre a diósgyőri Vasgyárba került műszaki rajzolónak, ahonnan katonai szolgálatát letölteni ugyanabban az évben a haditengerészethez vonult be Pulába. Leszerelése után rövid ideig Hódmezővásárhelyen a mai Mérleggyár jogelődjénél, majd Aradon a Magyar Automobil Rt. cégnél dolgozott. A vállalattól kapott ösztöndíjjal 1903-ban tanulmányútra Németországba utazott. Itt hallotta a hírt, hogy világkiállítás lesz 1904-ben az amerikai Saint Louisban. Amikor összegyűlt a jegy ára, Hamburgban két magyar barátjával hajóra szállt, és 1903. október 3-án megérkezett New Yorkba.

Az Egyesült Államokba érkezve azonnal munkát vállalt egy dobozgyárban, majd New York állam fővárosában az új kormányzósági épület belső faldíszítési munkálatain dolgozott, de néhány hónap múlva már Pittsburgh-ben, a Westinghouse-nál tevékenykedett. Egy Detroitban tett látogatást követően elhatározta, hogy ott keres állást, és 1905. december 11-én belépett a Ford Motor Company dolgozói közé.

A T-modell tervezése 1907-ben kezdődött, és 1908. október 1-jére készült el az új autó. A kocsi legszellemesebb műszaki megoldása a bolygóműrendszerű sebességváltó volt, amit Galamb tervezett.

Az egyszerűen kezelhető és megbízható konstrukció, illetve a kedvező ár annyira megnyerte a vevők tetszését, hogy a típust 1927-ig gyártották. A megrendeléseket csak szalagszerű szereléssel és gyártással lehetett teljesíteni. A T-modell sikerének alapját egyszerű és megbízható szerkezeti kialakítása, üzembiztos működése és kezelése jelentette. A több mint tizenötmillió legyártott T-Fordból ma is körülbelül százezer van üzemképes állapotban, ez a legelterjedtebb veteránautó. Az amerikai gazdaság fejlesztésében és a mezőgazdaság gépesítésében fontos szerepet töltött be a Galamb József és Farkas Jenő terveinek felhasználásával készült olcsó Fordson traktor, amelyből több milliót gyártottak, és az egész világon elterjedt.

Az olcsó T-modell lényegesen hozzájárult a világ gépkocsiiparának, gépjármű-forgalmának kifejlesztéséhez, sőt új életforma kialakításához; az ugyancsak Galamb József terveinek felhasználásával készült Fordson traktor pedig a mezőgazdaság gépesítését alapozta meg. Galamb 1908. és 1914. között a kísérleti mérnöki részlegen egy kis sportkocsin dolgozott, melyek közül kettőt a Ford a Coast to Coast (New York – Seattle) versenyen indított, és amelyek egyike a távot 23 nap alatt teljesítve meg is nyerte a versenyt, olyan legendákat utasítva maga mögé, mint a 200 lóerős Benz Blitzen.

Galamb József a fentieken kívül még sok más konstrukciót is tervezett: részt vett többek között más Ford gépkocsimodellek, teherautók, pályamunkás kocsik tökéletesítésében, fejlesztésében, ugyanakkor a prototípusok kísérletein, új gyárrészlegek tervezésén és fejlesztésén is dolgozott. Az első világháborúban tervezett tengeralattjáró-keresőt és könnyű harckocsit, azt követően pedig karosszériát különböző gépkocsikhoz.

Galamb József kapcsolata szülőföldjével

Galamb 1911 őszén látogatott haza először. Édesanyja és testvérei nagy szeretettel fogadták a nyolc éve nem látott fiút. 1915-ben lett amerikai állampolgár. A 1911-es és 1913-as hazalátogatását követően többször is járt Magyarországon. A sorban utána legidősebb János öccsét kivitte Amerikába, és két évig ő is a Fordnál dolgozott. A világháborút követően, 1921-ben Galamb József hat darab Fordson traktort küldött Makóra testvéreinek, hogy ezzel dolgozzanak, és propagálják a Ford termékeket.

1922 őszén, az üzletet beindítani maga is Makón járt. Így született meg a családi cég, amelyet két fiatalabb Galamb testvér, János és Ferenc vezetett.

Az autók, traktorok, alkatrészek hajóval érkeztek Fiumébe. A makói telephely a Deák Ferenc utca sarkán állt. A szerelőműhely külső falára az 1920-as évek végén festették fel a színes autókat, amelyek nyomai a mai napig megtalálhatók az épületen. A forgalom növekedésével Békéscsabán is nyitottak egy Ford lerakatot, ahol 35 szerelő dolgozott a műhelyben.

A sikeres amerikai mérnök élete kapcsolódott a Horthy családhoz. A kormányzó kihallgatáson fogadta a Várban a Budapesten tartózkodó Galamb Józsefet. Amint meglátta egykori tengerészét, Horthy Miklós megszólalt: „Én ismerem a főmérnök urat.” Pillanatok alatt kiderült, hogy 25 évvel azelőtt a gépészképző-iskolahajón találkoztak először. Szóba került István fia – ekkor III. éves mérnökhallgató – rendkívüli érdeklődése a technikai újdonságok és Amerika iránt. Megbeszélték, hogy az egyetem elvégzése után Horthy István tanulmányútra megy Detroitba.

Horthy István 1928-ban szerezte meg gépészmérnöki oklevelét. Az angolul, németül, franciául kitűnően beszélő fiatalember készült az amerikai tanulmányútra. Horthy kormányzó 1929. szeptember 29-én avatta föl a világháborús hősök emlékművét Makón. Itt magához hívatta a kormányzó Dr. Galamb Sándort, és megkérte, írjon testvérének, hogy István végzett, és mehet Amerikába.

A későbbi kormányzóhelyettes értékes hónapokat töltött a Ford Művekben. 1929 őszétől előbb egyszerű munkásként dolgozott, majd a traktorszerelési osztályra, végül a kísérleti tervező osztályra került – összesen 18 hónapot töltött a Fordnál.

Galamb József hazalátogatásaikor nemcsak rokonait látogatta meg, hanem előadásokat is tartott a Magyar Mérnök és Építész Egyletben és a Műszaki Akadémián. Filmeket hozott magával, amelyeket levetítve a szakemberek megismerkedhettek a sorozatgyártás Ford gyárbeli megvalósításával.

1921-ben 100.000 koronás ösztöndíjat alapított a továbbtanulás támogatására. Az Alapító okirat szerint: „Galamb József makói születésű, jelenleg detroiti (Észak-amerikai Egyesült Államok, Michigan) lakos arra való emlékezéssel, hogy a felső ipariskolai tanulmányait ösztöndíjak élvezetével végezte el; a felső ipariskola gépészeti osztályának szegénysorú, de jól tanuló növendékei részére, tanulmányaik könnyebb végzése céljából 100 ezer korona ösztöndíj alapítványt tesz, s ezen összeget Makó város közpénztárába be is fizette”.

Galamb 1932-es látogatásakor is előadást tartott a Magyar Mérnök és Építész Egylet székházában, és filmet is vetített a Ford gyártmányokról, a kormányzó garden party-t adott tiszteletére. Ez volt az utolsó magyarországi látogatása, 1944-ben egy szívrohamból felépülve kérte nyugdíjazását. Személye összefonódott a Ford birodalom kialakulásával: 1905-ben a Ford cég még egy 300 főt foglalkoztató kisüzem volt, míg 1944-re az USA óriásvállalatainak egyik legnagyobbika lett. Az 1910-es évek közepén napi 250 autót gyártottak, húsz évvel később a termelés napi 10.000 kocsira emelkedett. E rendkívüli fejlődésben és sikerekben oroszlánrésze volt Galamb József zseniális terveinek. 1955. december 4-én, 74 éves korában a világ egyik legnagyobb autógyártó konszernjének nyugdíjas főmérnökeként hunyt el.

Galamb József emlékezete

Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke 1910-ben, Magyarországon tett látogatásakor kijelentette: „Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az ő múltjáért.” Az elnök ezen véleményének kialakításában bizonyára jelentős hatással voltak azon kiemelkedő személyiségek, akik az Egyesült Államokban maradandót alkotva hozzájárultak az USA és hazájuk elismeréséhez. Ebben meghatározó szerepe volt Galamb Józsefnek is.

Galamb Józsefről a II. világháború után Magyar­országon nem sok szó esett. A családi céget államosították, s az Amerikából érkező pótalkatrészeket lefoglalták. Az 1970-es években már több írás foglalkozik Galamb munkásságával. A Magyar Posta 1975-ben „75 éves a Magyar Autóklub” sorozatot jelentetett meg, amelynek 80 filléres bélyege egy 1908-as Ford T-modellt ábrázol. De az igazi áttörést 1981, születésének 100. évfordulója jelentette.

A centenáriumon emléktáblát avattak a korabeli makói Ford lerakat falán, egy évvel később pedig emlékkiállítás nyitotta meg kapuit a makói József Attila Múzeumban.

Az Óbudai Egyetem Bánki Donát Gépész és Biztonságtechnikai Mérnöki Kara előadótermét nevezte el az intézmény kiemelkedő tanulójáról, amelyben bemutatja e gazdag életpálya fontosabb állomásait. Galamb munkásságát tárta az érdeklődők elé 2007 szeptemberében az Egyetem aulájában megnyitott Galamb József és a Ford T-modell című kiállítás, mely egy, a Bánki Kar által megvásárolt és restaurált 1922-es gyártású Ford T-modellt mutatott be.

Az Óbudai Egyetem jogelődje kiemelkedő képességű és alkotó munkásságú tanulójának állított emléket a Galamb József Emlékszoba kialakításával a Népszínház utcában, s egy megvásárolt és felújított, 1929-ben gyártott Ford A-modell elhelyezésével az Egyetem Bécsi úti épületének aulájában. Galamb teljes életpályájának és alkotásainak keresztmetszetét ‒ Pálinkás József akadémikus, az MTA akkori elnöke védnöksége mellett ‒ a 100 éves a T-modell című nemzetközi konferencia és A XX. század autója, 100 éves a Ford T-modell című, a Bánki Kar oktatói képekkel gazdagon illusztrált könyve mutatta be 2008-ban.

2016. március 19-én a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében – e cikk szerzője laudációját követően – ünnepélyes keretek között, a Bírálóbizottság döntését követően ítélték oda a Magyar Örökség Díjakat – a kitüntetettek között volt Galamb József is.

(a szerző az Óbudai Egyetem címzetes egyetemi docense, általános rektorhelyettese)

Az Életműdíjasok között volt Dr. Simonyi Endre is, de ő már nem lehetett jelen, özvegye, Dr. Simonyi Endréné és fia, Simonyi Márton vették át az elismerést Alföldi Istvántól, a Társaság ügyvezető igazgatójától és dr. Beck Györgytől, az NJSZT elnökétől.

Megható pillanat volt, s ekkor hangzott el a laudáció, melyet most szó szerint idézek:

„Az augusztus 27-én elhunyt Simonyi Endre vegyészmérnök, folyamatszabályozási szakmérnök, 1968-tól a Budapesti Műszaki Egyetem egyetemi doktora, igazságügyi szakértő.

A személyi számítástechnika egyik hazai úttörője, aki első számítógépét a 70-es évek közepén építette meg. A személyi számítógépek elterjesztésében és megismertetésében kiemelkedő munkát végzett.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, amerikai mintára megalapította – Közép-Európában úttörő módon – a számítógép-építők klubját, a HCC-t, melyet a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság felkarolt és szakmai közösségévé tett. A HCC a 80-as évek közepére több ezer taggal működött. Újságíróként az NJSZT által kiadott Mikroszámítógép Magazin egyik legismertebb személyisége volt. Posztumusz elismerése egyben a mikroszámítógépes tömegmozgalom elismerése is, az NJSZT ezúton is köszöni mindazok munkáját, akik a személyi számítógépek hazai kultúrájának kialakításában részt vettek. Ebben társaságunk is történelmi szerepet vállalt, nem kis részben Simonyi Endrének köszönhetően.”

Tanulmányomban részletesebben bemutatom Simonyi Endre életútját – és azt a mozgalmat, melynek úttörője volt.

A hivatalos életrajz(ok)

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szenátusa 2010-ben Aranydiplomával ismerte el értékes mérnöki tevékenységét. A BME ekkor közölt életrajzot[1] róla, melyet később forrásul használt az NJSZT Informatikatörténeti Fórumának (iTF) adattára is, rövid kiegészítekkel a számítógép-építő közösségről, már csak a Társasággal való szoros kapcsolat okán is[2].

Simonyi Endre 1937-ben született. Először vegyészmérnöki oklevelet szerzett[3], majd a BME Villamosmérnöki Karán folyamatszabályozási szakmérnöki diplomát kapott 1964-ben. Ez utóbbi diplomamunkája alapján egyetemi doktori címet kapott 1968-ban. Munkahelyei közül az MTA Automatizálási Kutatóintézet a kiemelkedő, ahol kutatóként dolgozott, illetve a ME Vegyészmérnöki Kar, melynek adjunktusa volt.

Életútjának rendkívül fontos és tartós állomása az igazságügyi szakértéshez kapcsolódik: az Igazságügyi Műszaki Szakértői Intézet állandó igazságügyi szakértője volt.

A 2010-es életrajza megemlíti, hogy addig mintegy négyezer ügyben készített igazságügyi szakértői véleményt, jórészt az általa kidolgozott, Személy és tárgy azonosító eljárás képek és filmek című eljárás alkalmazásával. Ezzel voltak kapcsolatosak a Budapesti Igazságügyi Szakértői Kamarában betöltött funkciói is: megalakulásától vezette a Villamos- Elektronikus és Infokommunikációs Szakosztályt és éveken át volt tagja az Etikai Bizottságnak. Elnökölte az Ezredesek Klubját, amely a legalább ezer elfogadott szakértői véleményt készített igazságügyi szakértők elit szervezete volt. Saját maga által kidolgozott tantárgyat tanított tíz éven át villamosmérnök hallgatóknak, előadóként dolgozott 6 évig szakmérnöki tanfolyamon és oktatott az Óbudai Egyetem Neumann Karán[4] és a Pázmány Péter Tudományegyetem Deák Ferenc Továbbképző Intézetében, utóbbiban kriminalisztikai szakjogász hallgatóknak.

Szakújságíróként több mint 40 évet dolgozott, a közelmúltig mint a Rendezvény Rádió és Televízió tulajdonos-szerkesztője. Alelnöke volt a Tudományos és Üzemi Lapok Újságírói Egyesületének.

1964-től tevékenykedett feltalálóként is, 2009-ben a Genius Európa Kiállításon is bemutatta találmányait. Az utolsó időkben a napsugárzás hasznosítására szolgáló, kémiai alapú és a besugárzás hatásfokát javító optikai eljáráson dolgozott. Tudományos kutatóként hazánkban elsők között a káoszelméletet megelőlegező témákkal foglalkozott, publikációi az 1960-as évek második felében a BME Periodica Polytechnica című kiadványában jelentek meg. Készített vérgáz vizsgálat eredményét kiértékelő programot, melyet a nyolc meghívott európai előadó egyikeként 1975-ben a Klinikai Kémikusok Világkongresszusán is bemutatott.

Így foglalható össze életműve a BME hivatalos életrajza alapján, ez azonban kiegészítésre szorul a személyi számítógépek hazai elterjesztésében betöltött szerepe kapcsán. Az ITF összeállítása már utal rá, hogy a Művelődésügyi Minisztérium iskolaszámítógép-pályázatán saját konstrukciójú mikroszámítógéppel indult, a számítógép azonban prototípus maradt, mivel a pályázatot a Híradástechnika Szövetkezet HT-1080/Z modellje nyerte meg.

Az NJSZT tagja volt, a hazai számítógép építők (HCC) klub vezetője. Ő alapította meg „Tokió és Berlin közt” az első számítógép-építő HCC klubot. Az NJSZT által kiadott Mikroszámítógép Magazin szerkesztőségében is fontos szerepet töltött be.

Bevezetés Simonyi Endre világába

Életútját e források (BME, NJSZT iTF) alapján ismerheti a tudománytörténet iránt érdeklődő nagyközönség, ám szeretnék néhány, általam szükségesnek tartott kiegészítést tenni, megvilágítva, hogy miért tartjuk őt a személyi számítógép hazai úttörőjének és miért tartjuk a HCC klubot informatikatörténeti mérföldkőnek. E kiegészítéseknek talán az is hitelt ad, hogy élete utolsó 15 évében – ha nem is álltunk napi kapcsolatban, de – személyesen ismertem, halála előtt nem sokkal pedig felkerestem betegágyánál.

A kórház parkjában ülve diktafonra mondta nekem néhány emlékét[5]. Ez a találkozás maradandó élmény számomra. Eredetileg az NJSZT Informatikatörténeti Fórumának vezetőségi ülésén vetettem fel, hogy videoportréban örökítsük meg a mikroszámítógépes mozgalom nagy alakját. Betegsége miatt döntöttünk úgy, hogy nem fárasztjuk hivatalos videofelvétel készítésével.

Utólag be kell vallanom, hetekig halogattam az interjú felvételét, ezzel akár az elkészültét is veszélyeztetve. Szorongtam a haldokló beteggel való találkozás miatt, hiszen ekkor már betegségének ténye az informatikusok körében ismert volt. Végül mégis sor került a találkozásra[6]: és Endre minden szorongásomat eloszlatta.

Bár állapota miatt hetek óta a kórházban töltötte idejét, kamaszosan csillogó tekintettel fogadott.

Életörömét azzal magyarázta, hogy több mint hatvan éven keresztül jógázott. Az agg, krónikus betegek között Simonyi Endre laptoppal az ágyánál dolgozott, az utolsó pillanatig.

Hiszen igazságügyi szakértői tudására szükség volt, az élet nem áll meg akkor sem – ha megáll. Jelen tanulmányomban e szóbeli közlést és néhány nyomtatott és online forrást, valamint a család által rendelkezésemre bocsátott dokumentumot használok.

A kezdetek

Simonyi Endre első, a számítástechnikához vezető élményét 1953-ra datálta. Édesapja, Simonyi Márton ekkor az Irodagéptechnikai Vállalatnál dolgozott és az IBM statisztikai feldolgozásra használt lyukkártyás Hollerith-gépének[7] lemásolását határozták el. A csoport különböző részeredményeket produkált, ezek már az akkori kamaszfiú érdeklődését is felkeltették. Később, már negyedéves műegyetemi hallgatóként mérés- és automatizálási részt dolgozott ki egy gyártervhez: élete alkonyán is úgy látta, valószínűleg az országban elsőként vagy elsők között akart ipari célra számítógépet használni.

A hatvanas évek közepén már több könyve, illetve jegyzete megjelent vegyipari, folyamatirányítási témákban. Ezek közül az Automatizálás sorozat 33. köteteként (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1966) napvilágot látott Vegyipari folyamatok szabályozásának alapjai című könyvben az analóg, digitális- és hibrid „számológépeket” is ismertette vegyipari alkalmazásuk alapján. A fejezetcímben (Számítógépek és vegyipari alkalmazásuk) már az új terminológiát, a Münnich Antal által bevezetett számítógép szót alkalmazta, a belső részekben azonban az URAL-1 digitális típusra is még számológépként hivatkozott.

A kötetben széles nemzetközi ismeretekről tanúságot téve, számos példát hozott fel a számítógépek vegyipari automatizálásban betöltött szerepére.

Egy évre rá, ugyanezen sorozat 44. kötetében (Számítógépek ipari alkalmazásai) felkészült és alapos áttekintést adott az elektronikus, digitális számítóberendezések szerepéről az ipari folyamatok automatizálásában. Az ipar 4.0 világától, a teljesen robotizált üzemektől még messze vagyunk, de könyve bárkit meggyőz arról, hogy az acélművek hengersorának irányításától a földgázátalakítást szolgáló üzem kísérleti optimalizálásán át, a szódagyártáson és a papíriparon keresztül az energiatermelésig- és elosztásig egy sor területen már fontos feladatok hárultak a számítástechnikára a hatvanas években is. A kötetet egyébként az első magyar számítógépet (M-3) építő MTA Kibernetikai Kutatócsoport egyik úttörő munkatársa, a kibernetikai irodalomban klasszikusnak számító Út a kibernetikához című kötet szerzője, Németh Pál lektorálta.

A PC-világ hajnala

1973-tól került az Igazságügyi Műszaki Szakértő Intézethez, ahol már valóban számítógép-közelben tudott dolgozni (egy négy kilobájt RAM memóriával rendelkezdő géppel). 1974-ben kidolgozott egy mérési adatfeldolgozó programot, amely rendkívül eredményesnek bizonyult – és a híre az Egyesült Államokba is eljutott, ezzel kapcsolatban az Interface Age című magazinban cikke is megjelent[8].

Személyesen először 1980-ban jutott ki az Egyesült Államokba – és szenvedélyes utazóként és szakmai újságíróként még több tucatszor eljutott Amerikába -, ekkor kereste föl az 1975 márciusában megalakult Homebrew Computer Clubot.

A HCC informatikatörténeti jelentősége felbecsülhetetlen: e klub világából indult Steve Jobs és Steve Wozniak Apple cége és Bill Gates és Paul Allen Microsoftja is.

Theodore Roszak egyfajta ellenkultúrához hasonlítja a HCC-t, amely úgy feszítette szét a hagyományos számítógépipar kereteit, mint a beat, majd a punk a populáris kultúrát[9].  A kaliforniai klubra Simonyi a Byte című lapban megjelent cikkeken keresztül figyelt föl. Természetesen nagy meglepetést okozott azzal, hogy Európa közepén, ráadásul a keleti blokkban számítógépet épít az otthonában.

Első gépét 1975-ben kezdte el építeni (abban az évben, amikor az USA-ban az első népszerű otthoni számítógépet, a MITS Altairt elkezdték forgalmazni – és abban az évben, amikor Wozniak belekezdett az Apple I konstruálásába). Motorola 6800 mikroprocesszor köré épült az édesapjával, Simonyi Mártonnal és Székely Lajossal együtt épített készlet. A számítógép 4 Kilobájt RAM memóriával rendelkezett, a Simonyi Endre által fejlesztett BASIC-nyelvjárást 8 perc alatt töltötte be magnetofonkazettáról. A gép mintegy két és fél év alatt érte el végállapotát, majd újabb, Motorola alapú gép fejlesztésébe kezdett, SIMON68 néven.

Makacsul a Motorola híve volt, pedig az Intellel egész különleges kapcsolat fűzte össze: a cég legendás igazgatója, Andy Grove (Gróf András) ugyanis padtársa volt az elemi iskola 3-4. évében.

A magyar iskolai és otthoni számítógépek jóval később, a 80-as évek első felében jelentek meg, a külföldi házi számítógépek tömeges importja (és csempészése) pedig a 80-as évtized közepének jellemző jelensége. A Művelődésügyi Minisztérium 1981-ben kezdte meg az iskolaszámítógép program kidolgozását, a Tudományszervezési és Informatikai Intézetet bízta meg a végrehajtással[10].

1982 januárjában pályázatot írtak ki magyar iskolaszámítógép gyártására, melyen az ekkor már SIMON68 fantázianevű, Motorola mikroprocesszor köré épített számítógépével Simonyi Endre is indult. A pályázaton végül a Híradástechnikai Szövetkezet HT-1080/Z gépe nyert[11], Simonyi pedig bátor és meglehetősen indulatos levélben hívta fel a figyelmet arra, hogy a sok szempontból már megjelenésekor elavult HT-féle licencgép nem is egészen felelt meg a pályázati kiírásnak[12].

Simonyi Endre nemcsak az iskolaszámítógép piacra kívánt betörni  – mondhatjuk azt, hogy egy jelentős politikai hátszéllel rendelkező szövetkezethez képest „magányos harcosként”, de a különböző munkahelyek informatizálásában is elsők között látott fantáziát. A család által megőrzött, írógépelt levél tanúsítja, hogy 1980. december 2-án levélben fordult Pomezanski György szerkesztőhöz (Magyar Televízió), e levélben a Felkínálom című műsor figyelmébe ajánlja, hogy iskolák által összeállítandó számítógépről szóló javaslatát elfogadta a Művelődésügyi Minisztérium, azonban az összeállítandó részegységekhez nem talált gyártót.

Olyan egységcsomagok forgalmazását javasolta, amelyek alapján „csináld-magad” számítógéphez juthatnának a hazai iparvállalatok, szövetkezetek, kutatóintézetek is.

„Így azok is számítógéphez juthatnának, akik számára a jelenlegi, sokmilliós áru gépek elérhetetlenek, vagy nem gazdaságosak. Természetesen ezek a gépek kisebb teljesítőképességűek, mint a jelenleg kaphatók, azonban gépkocsiknál sincs mindenkinek szüksége nagy kocsira, sokaknak a Trabant is elég.” Úgy tűnik, néhány évvel megelőzte a korát, még nem érkezett el az idő ahhoz, hogy a Magyar Népköztársaságban egy ilyen kit-számítógépet sikeressé tehessen. Magát a számítógép-építést viszont, mint hobbitevékenységet, sikeressé tudta tenni.

A magyar HCC

A hazai klubot 1980-ban alakította meg, az Ötödik sebesség című műsorban harangozta be és első alkalommal, 18 alapító taggal és 2 géppel a Jókai klubban gyűltek össze. Majd a főleg lelkes elektromérnökökből álló társaság havonta kétszer találkozott a Tungsram újpesti gyárában. 1981 márciusában felvették a kapcsolatot a TIT Stúdióval (XI. kerület, Bocskai út 37.), ahol rendezett körülmények között folytatódhattak a találkozók. Az államszocializmus körülményei között mindenképp újszerű, alulról szerveződő, bürokráciamentes HCC klub 1982 januárjában már száz tagot számlált, ez 1983-ra megtriplázódott[13], majd a 80-as évek középére érte el tetőpontját mintegy 2000 taggal[14]. Simonyi Endre gondolatait idézve: „A klubnak bárki tagja lehet, kortól, foglalkozástól és iskolai végzettségtől függetlenül. A legtöbben természetesen főfoglalkozásban is valamilyen szakirányú munkát végeznek, de szép számban vannak azok is, akik csak a klubon keresztül ismerkedtek meg a számítástechnikával. Van köztük gimnazista, mérnök, de professzor is. A közös érdeklődési terület, a számítástechnika hozta össze őket[15].”

A budapesti klub hírére Szolnokon, Szegeden, Szombathelyen és más városokban is alakult klub.

A saját számítógép-építéshez minden szakmai segítséget megadott Simonyi tapasztalt csapata, valamint az alkatrészek beszerzésében is segíteni igyekeztek, például hozzásegítve a tagokat vállalatok által kiselejtezett anyagokhoz.

Az évek folyamán egyre erősebben differencializálódott a HCC: külön géporientált körök jöttek létre a Sinclair, az Apple, a Commodore VC-20 számítógépek, a Motorola 6800 processzor köré épülő gépek számára.

Felkarolta a klub egy sziporkázóan tehetséges magyar testvérpár, Lukács József és Lukács Endre munkáját is, az általuk tervezett Homelab számítógép elterjesztésében is sokat segítettek[16] – és természetesen a Homelab[17] (majd Aircomp néven is gyártott) gép hívei is saját szekcióba szerveződtek.

A taglétszám radikális növekedéséhez és a társadalmi elfogadottsághoz kellett az is, hogy 1982 márciusában a klub felvette a kapcsolatot a Neumann János Számítógép-tudományi Társasággal. A klub törekvései nagymértékben egyeztek az akkoriban Vámos Tibor elnök és Kovács Győző főtitkár által vezetett NJSZT küldetésével, ezért az NJSZT infrastruktúrát és közéleti-gazdasági védőernyőt biztosított a szervezetnek. A HCC bemutatkozhatott az NJSZT népszerű „SzM-SzM” („A számítástechnika mindenkié, a számítástechnika mindenkiért”) kiállításain, továbbá állandó helyiséget biztosítottak a klub számára, ahol a rendezvények mellett a számítógép-építéshez szükséges mechanikai munkák és bemérési műveletek elvégzésére is volt lehetőség. Egy későbbi cikk jellemzése szerint: „Ebben a szervezetben minden tevékenység, segítség, valamennyi tanfolyam ingyenes. A légkör is felszabadult, hiszen itt semmi sem kötelező, senkinek sincs előírva, mivel foglalkozzon, s a valóban demokratikus módon választott vezetők sem erőszakolják rá a tagságra működési és szakmai elgondolásaikat. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság HCC klubja olyan jól működik, hogy még külföldről is gyakran felkeresik őket, kutatva a jó klubmozgalom titkait.[18]”

Az NJSZT az 1980-as években a társadalom informatizálásának katalizátora lett Magyarországon. Főleg a tudományos ismeretterjesztés és népszerűsítés iránt fogékony Kovács Győző ambícióival egyezett, hogy a társaság az 1980-as évek folyamán a diákoknak is szóló lap (Mikroszámítógép Magazin, 1983-90), a távoktatás (TV-BASIC), az iskolaszámítógépek terjesztése, az informatikai diákversenyek (Garay verseny, Nemes Tihamér verseny) mellett a klubéletet is magáénak érezte.

A Mikroszámítógép Magazin 1983-ban jelent meg, ez volt hazánk első, nagyközönségnek, laikusoknak is szóló számítástechnikai lapja.

Az NJSZT által kiadott lap eleinte a Tudományszervezési és Informatikai Intézettel együttműködve készült, a szerkesztőbizottság elnöke Kovács Győző, a felelős szerkesztő Könyves Tóth Pál volt. A munkatársak között, a klub rovat vezetőjeként, már az első számban ott találjuk Simonyi Endrét és a szerkesztőbizottság munkatársa is maradt egészen az 1989/7-es számig.

A Mikroszámítógép Magazin méltó lehetőséget adott arra is, hogy saját számítógép-építő tevékenységét, a gépépítés fortélyait 1984-85-ben egy cikksorozatban mutassa be[19] Építsünk számítógépet! címmel, ezzel nemcsak dokumentálva azt, de hasznos segítséget adva mindazoknak, akik követni szeretnék példáját.

A nyolcvanas évek második felében – az e téren Magyarországhoz képest lemaradásban lévő – Bulgáriában és a Szovjetunióban is járt Simonyi Endre – és saját tapasztalatait is átadta ottani munkatársainak.

Saját, korfestő és érdekes tapasztalatairól, például a Burgaszban nyílt, háromszintes klubépületről, melyben 31, javarészt díjmentesen használható számítógépet helyeztek el, a Mikroszámítógép Magazin hasábjain is beszámolt[20].

A 80-as évtized folyamán valóban tömegekhez jutott el a számítástechnika, tízezrekhez, majd százezrekhez, sőt a Magyar Televízió és a Magyar Rádió műsorai révén akár milliókhoz is, még ha ezek a milliók a mindennapi életükben még nem is érezték az egyelőre csíráiban megjelenő információs társadalom hatásait. Az irodákban még írógépeken kopácsoltak (esetleg Rosytext vagy KODEX típusú, magyar gyártású szövegszerkesztő célszámítógépeken) és az állampolgárok éveket vártak a vezetékes telefon bevezetésére. A 80-as évek végére, 90-es évek elejére az ekkor már százezrével beömlő, tömeggyártású házi számítógépek, majd az egyre inkább az otthonokban is megjelenő, IBM PC-kompatibilis személyi számítógépek mellett a HCC-hez hasonló kezdeményezések lassan kissé idejétmúlttá váltak: a számítógépek és perifériák barkácsolása és a BASIC programozás tanulása helyett egyre inkább alkalmazói ismeretekre volt szüksége a tömegeknek. Az Egyesült Államokban a mintaszervezet, a Homebrew Computer Club már 1985-ben feloszlott. Hazánkban 1989-ben még Commodore, Sinclair, Atari, IBM, Apple, Primo, Enterprise, Homelab és 68XX szekciók várták a HCC fővárosi hálózatát felkeresőket[21]. A házi számítógépek és a klubok világa a 90-es évek első felében áldozott le véglegesen.

Epilógus

Az IBM PC-klónok és az infokommunikáció szélsebes terjedése viszont új utakat nyitott. Ez a felhasználók számát tekintve újabb nagyságrendi ugrást jelent. A megújuló NJSZT 1997-től – ekkor már Alföldi István vezetésével – erre is készen állt: hogy felkészítse a lakosságot az információs társadalomban való érvényesülésre, többek között a digitális írástudás terjesztésével. Az NJSZT új meghirdetett küldetése 1997-től: „Megőrizni a múlt értékeit, alkalmazkodni a jelenhez és befolyásolni a jövőt.”

Simonyi Endre mozgalma lassan a múzeumba került. Szó szerint is: a múlt értékévé vált, s az NJSZT 2013-ban megnyílt – a világ legnagyobbjai közé tartozó – informatikatörténeti állandó kiállításában[22], a Jövő múltja című tárlaton is emléket kívántunk állítani neki. A Lukács testvérek által tervezett Homelab számítógépek – a dombóvári Color Ipari Szövetkezetben készített – példányaival rendelkezünk ugyan, de Simonyi Endre eredeti gépeit nem sikerült megszerezni. Ugyanis a középiskola, melynek első épített gépét és más informatikatörténeti emlékeit is nekiajándékozta, nem tudta felmérni azok muzeális értékét[23] – és leselejtezte, kidobta azokat.

2018-ban, már Simonyi Endre halála után sikerült felvenni a kapcsolatot Rétallér Istvánnal, a HCC klub egykori alapító titkárával, aki a saját, 80-as évek elején épített, TRS-80 klón számítógépét nekünk ajándékozta. Így legalább egy – igaz, nem Motorola, hanem Zilog mikroprocesszor köré épített – gép látható a korai HCC-alkotások közül.

Az NJSZT első fél évszázadát bemutató, NJSZT50 című vándorkiállításon ez a számítógép szimbolizálja azt a szép, a szó legszebb értelmében mozgalmi munkát, melyet Simonyi Endre neve fémjelez.

Építsünk valami újat! Ne féljünk a kihívásoktól! Osszuk meg egymással ismereteinket, hogy a közös tudásból minél többen részesülhessenek– ez a szemlélet maradandóbb is, mint bármilyen gép, amit büszkén kiállíthatnánk.

(A szerző az NJSZT főmunkatársa)

Jegyzetek:

[1] https://www.ch.bme.hu/document/303/original/2010_Simonyi_ad.pdf  , letöltés: 2018. december 5.

[2] http://itf2.njszt.hu/szemely/simonyi-endre , letöltés, 2018. december 5.

[3] vegyészmérnöki oklevelének száma 20/1960.

[4] A 2010-es BME életrajz szerint akkor hat éve oktatta tantárgyát az Óbudai Egyetemen. Az ÓE nyilvántartásában – Tick József rektorhelyettes szíves segítségével – a 2008/2009/1 félévben 1, 2009/2010/1 félévben két, 2010/2011/1 félévben szintén két, tehát összesen öt meghirdetett órát találtam, Informatika és az igazságszolgáltatás címen. Az intézmény neve 2010. január elseje előtt Budapesti Műszaki Főiskola volt.

[5] https://www.youtube.com/watch?v=8jcLpBy2_1s , letöltés: 2018. december 5.

[6] Köszönöm Kutor Lászlónak, az Óbudai Egyetem címzetes egyetemi tanárának, aki a kezdetektől pártolta az interjú elkészültét és az interneten hozzáférhetővé tett anyag előkészítésében is segített.

[7] A statisztikai adatfeldolgozásnál használt gépparkot az IBM cég egyik elődjét alapító Herman Hollerithről nevezték el Hollerith-gépeknek. Ő volt az, aki az 1890-es amerikai népszámlálás kapcsán úttörő eljárást dolgozott ki lyukkártyás adatfeldolgozásra (lásd: https://www.ibm.com/ibm/history/ibm100/us/en/icons/tabulator/ ). Hollerith neve annyira egybefonódott a lyukkártyás gépekkel, hogy a városi legenda szerint hazánkban is előfordult az államszocializmus éveiben, hogy a motoros futár a számítóközpontba vitt küldemény kézbesítésekor „Hollerith elvtársat” kereste.

[8] 1978 októberi szám, lásd: https://archive.org/stream/197810InterfaceAgeV03I10/197810%20Interface%20Age%20V03%20I10_djvu.txt , letöltés: 2018. december 2.

[9] vö. Theodore Roszak: Az információ kultusza, Európa kiadó, Budapest, 1990.

[10] forrás: http://ht.homeserver.hu/ , letöltés: 2018. december 8.

[11] rövid leírása: Képes Gábor – Álló Géza: A jövő múltja, Neumanntól az internetig (szerk. Alföldi István), NJSZT, Budapest, 2013, p166-168.

[12] Simonyi Endre: Hozzászólás, Szuper Bit-let, 1986, p8-9.

[13] Dr. Simonyi Endre: Bemutatkozik a HCC, Mikroszámítógép Magazin, 1983/1., p34.

[14] Simonyi Endre szóbeli közlése

[15] Simonyi i.m., Mikroszámítógép Magazin, 1983/1.

[16] A fiatal testvérpár a 80-as évek elején határozta el, hogy saját konstrukciójú házi számítógépet épít. Lukács József erről így mesélt: „(…) elhatároztam, hogy a magyar ifjúságnak is megpróbálom megteremteni az elérhető számítógép lehetőségét. Magunkat – mert mindehhez lelkes és fáradhatatlan kollégára az öcsém személyében találtam, elneveztük HOMELAB-nek, és munkához láttunk valóban Házi Laboratóriumunkban. Ha az első gép még nem is, de az 1982 tavaszán elkészült második típus már megfelelt azoknak a követelményeknek, melyeket magunk elé állítottunk. A történet innentől kezdődően ismert. Az eredmény kb. 200 gép. A fele a HCC klubban megépített HOMELAB II. a másik fele pedig az AIRCOMP 16 névre keresztelt BOSCOOP-PERSONAL gyártmány.” (Az Ötlet magazin 1984 júniusi számának Bit-let mellékletét idézi: http://homelab.8bit.hu/ ) A HCC klub Homelab szekciója a későbbi Homelab típusok elterjesztésében is szerepet vállalt.

[17] részletesebben lásd: Képes Gábor – Álló Géza: A jövő múltja, Neumanntól az internetig (szerk. Alföldi István), NJSZT, Budapest, 2013., p168-170.

[18] Horváth Annamária: Minden gépre, minden szinten, Mikrovilág, 1989. január 4.

[19] A sorozatot a lap 1984/1. számában harangozta be. Az 1984/2-es számtól induló, tizenegy részből álló sorozat befejező cikke az 1985/6-os számban jelent meg. Ez a cikksorozat is a szerző által preferált, Motorola alapú számítógép építését mutatja be, az Építsünk számítógépet! I. című cikk (Mikroszámítógép Magazin, 1984/2., p30-31.) közli a gép részegységeit: „Számítógépünk egy egyetlen áramköri kártyán megvalósított mikroszámítógépből, egy speciális billentyűzet-illesztőből és billentyűzetből, közönséges TV-vevőből és közönséges magnetofonból áll. (…) Az illesztő alkalmas arra, hogy bármilyen mozgószáras billentyűjű billentyűzetet számítógép-billentyűzetté alakítson. Így bármilyen (mechanikus is!) írógép, számológép, könyvelőgép, kártyalyukasztó, stb. használható, természetesen csak akkor, ha műszaki állapota megfelelő.” A cikksorozat VIII. részében közöl adatokat a gép teljesítményéről: a minimális változat az alapkártyából, az 1 K RAM-ot tartalmazó videokártyából, a 6803-ban lévő 128 bájt (nem Kilobájt! – kiem. KG) RAM-on kívül más RAM-ot nem tartalmazó, egy 2716-ban tárolt ROM monitoron kívül más ROM-ot nem tartalmazó központi egység-kártyából, a billentyűzetillesztőből, egy tévévevőből és egy közönséges magnetofonból áll.” Az átlagos verzió már 16 Kilobájt RAM-mal és 16 Kilobájt ROM-mal, továbbá más bővítményekkel is rendelkezik, a teljes kiépítésben – további bővítések mellett – a központiegység-kártya lehet 6800, 6809, Z80 mikroprocesszorú is, ezek közül bármelyik kettő egyidejűleg benne lehet a gépben. Az átkapcsolásra szolgáló megoldásra megjegyzi: „Mi ezt az egyszerű megoldást – amelyet utánunk mintegy másfél évvel kezdett el gyártani a Microsoft cég az Apple II típusú géphez, SOFTCARD néven, és amelynek különböző változataiból már millión felüli darabszám készült – szabadalmaztatni kívántuk. Megvalósíthatatlanság indokával azonban kérelmünket elutasították.” A cikk első ábrája az 1977-re elkészült gép belsejéről készült. Lásd: Dr. Simonyi Endre: Építsünk számítógépet VIII., Mikroszámítógép Magazin, 1985/3, p29.

[20] Simonyi: Klubszervezés és oktatás, Mikroszámítógép Magazin, 1988/12., p38.

[21] Horváth Annamária i.m.

[22] ajovomultja.hu

[23] A Simonyi-féle számítógéppel egykorú Apple I modellek százmilliós gyűjtői értéket képviselnek, igaz, ehhez hozzájárul Steve Jobs hallatlan kultusza is.

1938. január 31-én a baarni Soestdijk-palotában megszületett Vilma holland királynő unokája, Julianna trónörökös első gyermeke, aki leány volt, és május 12-én a hágai Szent Jakab templomban keresztelőjén a Beatrix nevet kapta, ami latinul boldogot jelent. A kislány nevetve-sírva nézett szét a királyi lak fényében, talán érezte, hogy egyszer majd ő lesz a királynő. Két év múlva a sárkányfiak lerohanták hazáját, és a királyi család Angliába menekült. Honfitársnőjét, Anna Frankot Jehova nem tudta megmenteni. 1945 után visszatérve hazájukba már minden békésen zajlott. 1980-ban királynővé koronázták.

Miklós a kultúra határokat nem ismerő terjesztésében eltelt élete után, 2013. április 20-án eltávozott e földi világból. Beatrix 2013. április 30-án nyugodt uralkodás után visszavonult, és átadta királyi trónusát elsőszülött fiának.

Vajon győztesnek érezhette magát Miklós, és vajon boldognak érezhette magát Beatrix életük 75. éve után az áprilisi záró napokban?

65 évvel ezelőtt ismertem meg Miklóst, akkor került abba az iskolába, ahová én jártam. Az általános iskola felső osztályait együtt jártuk, éppen az ország kommunistába fordulása idején, amikor az én bíró apámat (horthysta bíró) és az ő órás apját (kiskapitalista) lehetetlenné tették. Selmeci utcai házukba többször gyülekeztünk baráti összejövetelre, mentünk a tőlük pár háznyira lévő Óbuda moziba, ahol eleinte, az 1940-es évek végén még amerikai filmeket játszottak, de utána már a szovjet filmeké volt a főszerep. A gimnáziumba is együtt kerültünk, bár ide bekerülni származásunk miatt egyikünknek sem volt könnyű. A közelebbi kapcsolat ekkor alakult ki köztünk, és azután is végig megmaradt.

1953 szilveszterét, talán életem első szilveszterezését náluk töltöttem. Teltek a gimnáziumi évek latin és magyar tanárunk klasszikus humán szemléletet sugárzó aurájában – mindez a Rákosi-éra legvadabb esztendeiben. Az ő irodalmi érdeklődése elmélyült, szélesedett. Ő vitt el egy felejthetetlen Füst Milán-előadás meghallgatására. 1956-ban, a kommunizmus erjedésének kezdetén érettségiztünk. Hruscsov detronizálta Sztálin emlékét. Kezdték átírni a történelemkönyveket: Sztálingrád mellett már hallottunk El-Alameinről is, megjelent a személyi kultusz fogalma. Miklós az érettségin történelemtételként a nagy személyek történelmi szerepének értelmezését kapta, és igazi irodalmárként Madách-idézettel kezdte feleletét: „Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad”.

Egyetemi jelentkezéskor a könyvtár szakot választotta, de még erősek voltak az ortodox bástyák, és elutasították, fellebbezésnél is. És ekkor jött az októberi forradalmunk, melynek bukása után számára egyértelművé vált a külföldre távozás melletti döntés. Svédországba került. Mi itthon a katonai leigázás után megtörten, begubózva éltünk. Aztán azonban a kapcsolat feléledt, és folyamatosan informált élete alakulásáról: egyetem (könyvtár szak), házasság (finn származású svéd lány), gyerekek (egy lány, aki közgazdász és egy fiú, aki nemzetközileg elismert gitárművész lett), szakmai hánykolódások, majd karrier, siker és elismertség.

Nehéz küzdelmek árán megteremtette szakmai és családi mikrokozmoszát. Néhány évtizede már rendszeresen hazajárt, haláláig az érettségi találkozók időpontját igyekeztünk érkezése idejéhez igazítani.

Egész életét paradoxonok kísérték. Magyarnak érezte magát, de mint zsidót keresztény magyarok halálba engedték volna, de más keresztény magyarok megmentették. A háború után nevet váltott a családja, istenszeretőből tehénpásztor lett, a német eredetű Gottlieb nevet Gulyásra cserélték. Mégis a magyar néphez akartak tartozni, persze az is számított, hogy akkor a német név nem volt előnyös. Az őt felszabadító rezsim apját foglalkozása miatt másodrendű állampolgárnak tartotta, és Miklóst nem engedte a tanult emberek szintjére jutni. Emigrációja után viszont mint magyart a svédek engedték kiteljesedni, csak a stockholmi Magyar Házban érzett diszkriminációt. A küzdelem azonban folytatódott, a kultúra közvetítőjeként provinciális svéd hivatalokkal került ellentétbe. Igazi svéddé már svédnek született gyermekei, de főleg unokái által lett. Magyar zsidóként svédeket nemzett, és ezáltal lett igazán befogadott. Gyermekei érdekes módon megőrizték a Gulyás nevet, amelyet a svédek gülüásznak ejtettek és görög eredetűnek vélték – nem a gulyák országát idézte fel a név, hanem az Olimposz tájékát. Egyik fő hivatali feladata volt a svédországi arabok könyvvel való ellátása, gondolom, a Koránnal is, miközben Palesztinában véres ellentétek dúltak arabok és zsidók között, a Koránra hivatkozva zajlottak öngyilkos merényletek. Első könyve pedig se nem Magyarországon, se nem Svédországban jelent meg, hanem Romániában.

Nemrégiben egy óbudai munkamegbeszélésre voltam hivatalos, késésben voltam, így igencsak siettem, szinte nem is figyeltem utamat, a szokásostól eltérően a Selmeci utcán mentem a villamosmegállóból, és egyszer csak valami belső érzés arra késztetett, hogy megálljak. Éppen a Selmeci utca 30. előtt álltam, s földbe gyökereztek lábaim. Egy háromemeletes szép, több balkonos épület előtt voltam, és belém csapott az emlék: ennek helyén állt Miklósék magasföldszintes családi háza, közös élményeink háza és udvara. A tudatalattim erre irányította utamat. A hely vajon magában tartja-e mindazt, ami ott történt korábban? Az új épület falai közt a tér átalakult, mégis úgy érzem, bármi tölti be jelenleg, a virtuális tér magában rejti a múltat, a mi múltban ott zajlott eseményeinket is. Az idő negyedik dimenzióját kivetítettem, kivettem az anyagi tér jelenlegi három dimenziójából.

Miklóst többször látogattam meg Stockholmban szakmai tanulmányutak, konferenciák alkalmával, néhányszor szállást is biztosított számomra. Ilyenkor sokat beszélgettünk irodalomról, országainkról (így mondható, bár ő élete végéig inkább magyar volt, mint svéd), a világ különböző tájékán élő emberekről, ugyanis ő az idegen nyelvű könyvek felelőse volt a stockholmi városi könyvtárban, így a világ minden részéről származó emberekkel találkozott. Elvitt a főutcán – a Strindberg-ház közelében – található kávézóba, ahol az irodalmi Nobel-díjat elnyerő írók az ünnepség utáni délutánt töltik. A falak tele voltak írók – nem csak Nobel-díjasok – arcképeivel. Másik alkalommal meglátogattuk Csatlós János írót, aki a főváros közelében lakott, és akinek műveiből akkortájt jelent meg egy kétnyelvű válogatás, részben Miklós szerkesztésében. Megrázó volt a találkozás, mert az író egy gyógyíthatatlan, fokozatosan romló, egész testére bénulással fenyegető idegbetegségben szenvedett. Ekkor már csak kerekesszékben tudott közlekedni, de derűje kikezdhetetlen volt. Nem tudom, hogyan lehet ilyen vidám valaki a halál felé vezető út utolsó szakaszán, és addig is kínokkal kecsegtető jövő elé nézve. A következő évben többekkel együtt én is megkaptam életfilozófiáját összegző testamentumát, ami után nem sokkal meghalt.

Emlékeim sorában egy furcsa, sorsszerű esemény is felötlik. Körülbelül 25 éve Koppenhágában tartózkodtam szakmai tanulmányúton. Miklós egy napra a tengerszoros másik oldalán lévő Malmőben élő fiához utazott, megbeszéltük, hogy komppal néhány órára átjön a szoroson egy rövid beszélgetésre (ekkor még nem állt az összekötő híd).

Valami fatális véletlen folytán éppen azokban az órákban egy hatalmas tengeri vihar vonult végig a szoroson, így nem tudtunk találkozni. A sors miért rendezte így, máig sem tudom.

Felesége, Astrid szép asszony. Amikor Miklós először hozta Magyarországra, a volt osztálytársak odavoltak érte, mondták is: „Ennek a Mikulásnak…? Nahát!” Az udvarló típusúak körbe is sündörögték. Aztán az idő, a munka, férje hivatását kísérő problémák és a betegségek otthagyták nyomukat rajta, de klasszikus matrónaarca mindmáig megmaradt. Két rosszindulatú betegséggel is megküzdött, ezek Miklóst is erősen megviselték, de Astrid legyűrte – az asszonyok szervezete többet kibír –, túlélte férjét. Azért is le kellett győznie betegségeit, hogy ne kelljen itt hagynia Miklóst, aki egyedül – mint a szellem gyakorlati dolgokban járatlan embere – a mindennapok sodrásában nem tudott volna lábon maradni, nem tudta volna ellátni magát, apátiába hullott volna, az önelhanyagolás véget közelebb hozó mélyébe.

Beszédstílusa gyakran szarkasztikus volt, írásaiban is megtaláljuk ezt a stílust. Igen, szarkasztikus, életfilozófiáját ez fejezte ki a leghívebben. Nem felvett stílus volt ez. Így élte meg, tudta megélni és valamennyire magába fogadni ezt a számára ellentmondásokat, ellenpontokat állandóan teremtő és lényegét így megvalósító világot. Szarkazmus – nem irónia, mert ez csak kifejezési mód, a világ elfogadó felfogásából kilépve, csak egy interpretálási forma, és nem a lényeget kifejező stílus.

Szarkasztikus és nem cinikus. A cinikus gúnyolja a világot, a többieket, nem érti lényegét, kívül van mindenen, és így kompenzál. A szarkasztikus belül van, csak jól látja a feloldhatatlan paradoxonokat.

Amikor nyugdíjba vonult, a búcsúfogadáson egy könyvet adtak át neki, amelyet egy kolleganője írt róla: feldolgozta életét, munkásságát, dokumentumokkal illusztrálta, és írt az első tizenkilenc, magyarországi évéről is. Micsoda meglepetés, micsoda megtiszteltetés! Egy ágról odaszakadt magyarról Svédország egyik vezető könyvtárában! Nálunk vajon elképzelhető lenne, hogy – mondjuk – a Szabó Ervin Könyvtár egyik osztályvezetőjéről munkatársa könyvet írjon, pláne, ha az például albán lenne?

Ez a könyv is említi szépirodalmi munkásságát, amely utolsó évtizedeiben valami elemi erővel foglalta el tudatát, pontosabban a megírni kívánt témák. Nagyon örültem, hogy első könyvének kiadása az általam valamennyire megismertetett Erdély felé fordította. Mindegyik emlékezést és esszét egyesítő írása utalt közös fiatalkori óbudai éveinkre. Vissza-visszatérő témája az általa tapasztalt etnikai előítéletek érthetetlen, olykor nevetséges megnyilvánulásainak leírása. Micsoda öröm volt számára, amikor rátalált egy svéd személyiség és Széchenyi István kapcsolatára. A múltban elmerülni, abban a véletlenek, a történelmi diktatúrák és a jellemek összjátékát áttekinteni, elemezni, akár az utcanevek alakulásának történetében: ez adott szellemi értelmet napjainak. De ezt a belső, szellemi életet utolsó éveiben unokáinak szeretete, a velük való foglalkozás felülírta. Az utódokban megvalósuló biológiai továbbélés, vagy egyszerűen a gyermek frissítő élménye legyőzte, vagy legalább is kimozdította dominanciájából a szellemi élvezet uralmát.

2012-ben küldött egy „stockholmi üdvözletet” barátainak. Azt írta első mondataiban, hogy nem tudja, sikerül-e ezt a levelet „nyélbe ütni”, gyengének érezte magát. De végül sikerült egy összegző, élete részleteit felsoroló, főleg családjára kitérő levél. Nem búcsúlevél ez, bár valami érződik benne, de hát idős ember összegző levele mindig búcsúlevél is, testamentum, amit üzen a leendő hátramaradottaknak. Az utódokban elmerülés pedig a továbbélést, a genetikai továbbélést jelenti, az én-utáni megmaradást. Az unokák a most észlelt nagyszülői élményt elraktározzák és felidézik majd, beszélnek róla, és akiről beszélnek, az ott van köztük, ahogy Jókai írja és olvasható síremlékén.

A levél elgondolkodtató és ismét a szarkazmusát esszenciális lényegében bemutató mondata: nem válaszol senkinek levelére, csak ha „égető problémáról” írnak, mint például Szervét Mihály, a Lánchíd vagy az 1930-as évek óbudai teknői és zsíroskenyerei.

Igen, a mindennapok materiális, napi megoldást követelő problémái zavaróak, el kell hagyni azokat, áttérni belső birodalmunk izgalmas területeire, a múlt sokszor egyszerű tényeinek szellemi kalandot jelentő világába. Ebben élni felemelő, ezzel mosolyogva, bár nem egyszer keserű mosollyal lehet elviselni a külvilág csapkodásait, testünk mozgató kerekeinek, csavarjainak rozsdásodását. Azt hiszem, ez az életszemlélet, amely minket közel hozott és közel tartott egymáshoz: bármilyen külső történés közepette a szellemi kérdéseket tartani „égető problémának”, olyat, aminek sokszor a jelenhez nincsen köze, csak tudatunkban merül fel, elfoglalja azt, nem hagy nyugton, és vele érezzük magunkat otthon a világban, azaz a mi igazinak tartott világunkban. Mások, a többség bolondságnak tekinti az effajta gondolati elmerülést.

A gyerekeiről szóló részt ismét, elmélyültebben átolvasva a mindig szavaiban settenkedő szarkazmus mögül egy kis keserűség szüremkedett ki. Nem tudom, hogy az volt-e gyermekei számára, ami kellett volna legyen. Aki sokat tett értük, aki sokat átélt, átharcolt, aki sokat tett új hazájáért. Aki gyerekeitől csak több empátiát, odafordulást, elismerést érdemelt volna. Legalább is kívülről így sejthető. Így zajlik az emberek élete: amikor meghal a szülőnk, akkor ébredünk rá – ha egyáltalán –, hogy mit kellett volna többet tennünk. Egyszerűen csak többet odafigyelni, hogy érezze, szeretjük, nemcsak úgy ünnepnapon egy-két órára. Szóval mindannyian vétünk ez ellen az alapszabály ellen, és mindannyiunk ellen vétenek ebben utódaink. Van azonban talán nagyon kevés kivétel, sőt, aki a túlzás hibájába esik, és többi szeretteitől vonja el magát. Középút! Aurea mediocritas. Meg lehet közelíteni? „Igazság, te sem ismered magad” (Szabó Lőrinc).

Miklós – véleményem szerint – egészségével nem törődött a szükséges mértékben. Az utóbbi években itt jártában észleltünk bizonyos tüneteket, már itt ki akartuk vizsgáltatni, de elutasító volt. Nem tudom, hogy otthon mennyire vette igénybe az orvosi ellátást, illetve mennyire foglalkoztak bajával. Azt tudtuk, hogy egyre inkább akadályozott volt mozgásában, pár éve Pestre sem jött. Amikor érdeklődtem egészsége iránt, azt válaszolta: „az egészségemhez semmi közöd”.

Egy kínai közmondás szerint: ha egy ember meghal, egy könyvtár hal meg. Ővele három könyvtár halt meg. Élete történeteinek virtuális leírását tartalmazó könyvtár – a közmondás erre utal.

Ebből a történethalmazból ő néhányat valóságosan papírra vetett. A másik könyvtár: könyveinek polcokon elhelyezett regimentje. Könyveink a velünk való kapcsolatban, viszonyunkban eleven, közös múltat megjelenítő társaink, halálunkkal ők is holtak lesznek. És a harmadik könyvtár: a valódi, nagy fővárosi könyvtár, amelynek ő benne volt szellemi falaiban; amelynek egy darabja vele együtt távozott.

Barátom volt-e, nem tudom. Van-e egyáltalán barátság, olyan, amelyben minden gondolatot elmondunk egymásnak, amelyben a másik fájdalma nekem is fáj, a másik öröme nekem is öröm, amelyben, ha szükséget szenved a másik, akadályok ellenére segítek, és féltem a megpróbáltatásoktól? Emigrációja után hamarosan jelentkezett levéllel, itteni nyomasztó körülményeink miatt én nem válaszoltam. Ezután írta 1957 elején: „Ölel barátod, aki a passzivitásod után is szeret.” Ez mindenesetre egy mélyebb emberi vonzalom jele. Az utóbbi évtizedekben talán tizenöt-hússzor találkoztunk, velem is mindig szarkasztikus volt, de mindig elmondtuk egymásnak az intimebb eseményeket is. Ezen kívül ritka levélváltás, később internet-kapcsolat révén informáltuk egymást, általában bizonyos késéssel. A mindennapokban igazi segítséget nem tudtunk adni egymásnak, már csak a távolság miatt sem. A szellemi érdeklődés horizontja, a kis értelmi témák izgalma tartott minket közel egymáshoz, tiszteltük, kedveltük ezért egymást. Ez a közös alap ívelt át 65 esztendőt és kétezer kilométert. Úgy gondolok rá, mint egyre azok közül, akiket a legközelebb éreztem magamhoz. Ezért is gondoltam végig életét, közös élményeinket.

Vajon elégedetten zárta-e le az életét? Érdemes volt-e végigküzdeni ezt a kihívásokkal teli 75 évet? A válasz megtalálható talán – ahogy ő írta – az Isten honlapján.

(2013)

(Megjelent 2014-ben a Dunatükör című csepeli folyóiratban)

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először az Óbudai Gázgyár területén?

A Gázgyár területén 1996-ban, azt nem felejtem el.

Akkor tudatosan helyszínkeresés céljából járt erre?

Igen. Nekünk, mármint a Graphisoftnak akkor már jól ment, az amerikai piacon is jelen voltunk. Így alakult ki az a helyzet, hogy versenyeznünk kellett az amerikai cégekkel a munkaerőpiacon is, mert addigra már szabad lett az utazás, úgyhogy nekünk, amikor a legjobb programozókat fel akartuk venni, a kaliforniai Szilícium-völgyhöz hasonló dolgot kellett kínálni, hogy ne oda vágyjanak, hanem maradjanak itthon. A Szilícium-völgyet jól ismertük, mert ott már irodánk volt, és amikor több pénzünk lett, és tőkéhez is jutottunk, akkor azt mondtam, hogy nekünk meg kell építenünk a mini Szilícium-völgyünket vagy mikro Szilícium-völgyünket, ami arra való, hogy a legjobb tehetségek itthon maradjanak. Egyébként ez bejött. És akkor elkezdtünk helyszínt keresni a Graphisoft Parknak.

Először a régi helyünk környékén nézelődtünk, Zuglóban voltunk, mert ott volt telefonunk – a nyolcvanas években az még nem volt olyan magától értetődő, bár a kilencvenes években már könnyebb volt. Zuglóhoz kötődtünk, én is közel laktam, úgyhogy ott próbáltunk helyszínt keresni. Aztán egy tájépítész barátom mondta, hogy ha te egy mini Szilícium-völgyet akarsz építeni, Zugló arra nem jó. Nézd meg, mi alakult itt ki a Mogyoródi út környékén – gyönyörű szép telkeket lehetett kapni –, itt autókereskedők vannak. Egy környéken ki szokott alakulni valami sajátosság. Ebbe te most belelátod, hogy idejön egy csomó szoftvercég? Ez egy másik típusú környék. Így végül lemondtunk Zuglóról. Szavaztunk ugyan egy csomó helyszín között a kollegákkal, de aztán kiderült, hogy mindenki egyetlenegy szempont alapján szavazott: hogy milyen közel lakik. Úgyhogy azt mondtam, na, jó, akkor vége a szavazásnak, én nem ragaszkodom hozzá, hogy közel lakjak, és akkor eldöntöttem egyedül. A short listen, megmondom őszintén, kettő maradt: az Info Park helye – 1996-ban az még szabad volt – és a Gázgyár. Egy városépítész barátom mutatta meg ezt a területet. Nehéz volt a döntés, mert itt ez a gyönyörű Duna-part, egy elrejtett gyémánt, a gázgyári épületek viszont romokban voltak.

A Duna-part a maga természetességében lenyűgöző volt a romok között is. Elhagyatott volt, ami tulajdonképpen előny, ha újat akarok építeni.

A lágymányosi Info Park helye kevésbé volt elhagyatott, ráadásul annak nagyon nagy előnye volt, hogy ott volt az egyetem – a Műegyetem meg az ELTE is –, és az egy ún. tudásparknak nagyon nagy előnye tud lenni, ha egyetem közelében van, az vonzott nagyon oda. Építész barátom, Cságoly Ferenc – aki most már nem tervez, de tanít a Műegyetemen – az mondta: Gábor, oda te egy ilyen Duna-partot nem tudsz varázsolni, ide viszont egyetemet szerintem fogsz csinálni. És igaza lett. 15 évvel később megvalósult, amit akkor mondott. A másik impulzus, ami ebbe az irányba vitt, az volt, hogy a Gázművek irodaépülete még működött, nem volt ugyan jó állapotban, de abban akkor még dolgoztak. A többi épület körülötte lakatlan volt és lepusztult, de az igazgatósági épület még működött, és amikor oda bementem, akkor azt mondtam, hát ez olyan hangulatú, mint egy egyetem, mint egy iskola. És emlékeztetett arra a korra, amikor Rátz tanár úr Nobel-díjasokat nevelt a XX. század elején a Budapesti Evangélikus Főgimnáziumban, amikor Magyarországon a középiskolai oktatás és a felsőoktatás nagyon magas szinten volt Klebersberg Kunó idejében, akinek nevét most használják, de szellemét talán kevésbé. Szóval azt gondoltam, ha arra a korra emlékeztetnek ezek az épületek, akkor ebből egy egyetemi campust kell csinálni.

Szilícium-völgy

A Szilícium-völgy elnevezést az 1970-es évek elején újságírók ragasztották a Santa Clara völgyre, amely akkor vált a szilícium alapanyagú félvezetőgyártás világközpontjává. A tíz legnagyobb hardvergyártó a Szilícium-völgyben, sorrendben (éves forgalmuk alapján): Hewlett Packard, NEC Electronics (a japán NEC leányvállalata), Compaq, Intel, Sun Microsystems, Solectron, Seagate, Apple, Quantum, 3Com. Mindenki ismeri őket, talán a Solectront kivéve. A világ számítástechnikájának legnagyobb része itt készül (vagy legalábbis itt fogan).

Már amikor 1996-ban Óbudára költöztek, egyetemben gondolkozott?

Igen, akkor már megvolt a terv, hogy ebből a műemlék­együttesből egy campust csinálunk.

A kilencvenes évek végén olvastam egy cikket az ÉS-ben, ahol arról írt, hogy két kollégájával – amikor már volt annyi pénzük, hogy úgy gondolhatták, meg tudnak fizetni bármit – arra jutottak,  a legfontosabb, amire nem sajnálnák a pénzt, az gyermekeik taníttatása lenne. Azóta ez már megtörtént, szembesülhettünk a felemésztett összeggel is egy nyilatkozatában. Mit gondol, mi az alapja annak az ellentétnek, hogy az egyes ember számára gyermeke iskoláztatása rendkívül fontos, a magyar társadalom, a közösség pedig másképp kezeli ezt a kérdést? Azt mondhatjuk, hogy az elmúlt 60–70 évben nem volt kiemelten fontos az állam számára az oktatás, a közoktatás.

Igen, ez tragédia. Hatalmas bűn, óriási, történelmi bűn, hogy hagytunk egy magas szintű közoktatást lepusztulni. És a középiskolai tanári szakma megbecsülése nemcsak anyagilag, társadalmilag is nagyon lezüllött. Most nemcsak arról beszélek, hogy szégyenletesen alul vannak fizetve, de továbbra sincs meg az a megbecsülése a szakmának, ami kellene, a társadalom részéről sem. Nem tudom elképzelni, hogy történhet meg, hogy a tanárokat verjék a diákok, netán a szülők…

Min csúszhatott ez el?

Nem tudom… Nem tudom, de azt hiszem, ezt pártsemlegesen lehet mondani. Nagyon jó a kérdés, ha az egyénnek megéri, hogy oktatásba fektessen, akkor vajon a társadalomnak miért nem?

A saját gyermeke mindenki számára fontos…

… de nem elég, ha a saját gyermeke fontos. Ha valaki egy érett és gondolkodó társadalomban szeretne élni, akkor nem csak a saját gyerek a fontos. Valami nagyon-nagyon elcsúszott. Amit én társadalmi felelősségvállalásra fordítani tudok, az húsz éve az oktatás támogatása. Ezért alapítottuk a Rátz Tanár Úr Alapítványt, az AIT (Aquincum Institute of Technology) is erről szól, az én kis egyetemem, valahol ez a mai gázgyári környék is, és az alapítványba is beleteszek minden magánpénzt és cégpénzt, amit tudok.

Rátz László (1863–1930)

A Budapesti /Fasori/ Evangélikus Főgimnázium legendás hírű tanára volt (1890–1925), úttörő szerepet játszott a középiskolai matematika-oktatás reformjának megvalósításában (1905–1914), valamint 1896 és 1914 között szerkesztette a Középiskolai Matematikai Lapokat. Kiváló matematikusokat, fizikusokat, kémikusokat nevelt. Az ő keze közül kerültek ki olyan kiválóságok, mint Wigner Jenő fizikus és Neumann János matematikus.

Erre büszke lehet.

A Rátz Tanár Úr Alapítványra is nagyon büszke vagyok, mert tanári körökben rangja van. Dicsekednek vele a tanárok, jobban, mint olyan díjakkal, amelyek talán több pénzzel járnak.

Rátz Tanár Úr Életműdíj

Az Ericsson Magyarország, a Graphisoft SE és a Richter Gedeon közös díjat alapított magyarországi tanároknak, melyet a Fasori Gimnázium legendás hírű matematikatanáráról Rátz Tanár Úr Életműdíjnak  neveztek el. Ennek gondozására jött létre az Alapítvány a Magyar Természettudományos Oktatásért, amely díjazottakként a másfél millió forinttal járó elismerést minden évben két-két biológia-, matematika-, fizika- és kémiatanárnak ítéli oda. A díjra a közoktatás 5–12. évfolyamain biológiát, matematikát, fizikát vagy kémiát tanító (vagy egykor tanító) tanárok terjeszthetők fel írásban szakmai és társadalmi szervezetek, az ajánlott tanár tevékenységét jól ismerő kollektívák, kivételes esetekben magánszemélyek által.

Rátz tanár úr az a tanár, akinek munkássága emblematikusan mutatja, hogy megfelelő körülmények között, megfelelő tárgyi és szakmai tudással milyen eredményeket lehet elérni a közoktatásban, nevelésben. Olvastam egy nyilatkozatában: „A jó vezető az, aki a beosztottból a legtöbbet tudja kihozni.” Szerintem ugyanez mondható el a jó pedagógusról is, mert az a jó tanár, aki a legtöbbet tudja kihozni a tanítványaiból.

És a sikeres emberek mindegyike hálával gondol azokra a tanárokra, akik jók voltak, mert úgy érzi, hogy azoknak is köszönheti a sikerét. Ebben nem vagyok egyedül. Azt hiszem, minden sikeres ember hálával gondol vissza az ilyen tanárokra.

Aquincum Campus

A Graphisoft Park az egykori Óbudai Gázgyár helyén kezdte meg működését az építészeti tervező szoftverek készítése terén világpiaci vezetők között számon tartott Graphisoft keretén belül. A cél olyan munkakörnyezet kialakítása volt, amely a legkiválóbb tehetségek itthon tartásában segít. A park kialakításában a hangsúly a zöldterület maximalizálásán és a gépkocsik föld alá rejtésén volt. Az alapító Graphisoft után több hazai tulajdonú kis- és középvállalkozás mellett ide telepítette magyarországi fejlesztő- és kereskedelmi központját néhány nagynevű multinacionális cég is, pl. a Microsoft, az SAP, a Canon és a Servier.

Az Aquincumi Technológiai Intézet (AIT-Budapest) 2007-ben alakult, és a Budapesti Műszaki Egyetem speciális szakirányaként működik. Célja, hogy a szoftverfejlesztő mérnökképzés területén közelebb hozza az oktatást az ipar elvárásaihoz. A tananyag ötvözi a magyar matematika világhírű eredményeit a rájuk épülő innovatív ipari alkalmazásokkal és az ezek értékesítéséhez szükséges üzleti ismeretekkel. Alapítói Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója, valamint Rubik Ernő feltaláló.

Az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola, az első magyar magánfőiskola 1991-ben alakult, 2014-ben költözött az új budapesti campusra, a Graphisoft Parkba. Az üzleti tanulmányaikat angol nyelven folytatni kívánóknak a brit diploma megszerzésének lehetőségét is kínálja. Mára az IBS magyar, brit, európai és amerikai akkreditációkkal rendelkezik. Ezzel megannyi, egymástól olykor jelentősen eltérő minőségi követelménynek képes egyszerre megfelelni. Az IBS kizárólag kis létszámú szemináriumi formában folytat rendkívül gyakorlatias oktatást. Hallgatói 65 országból érkeznek.

Van olyan tanár az ön életében, akinek a tevékenységére jó szívvel emlékezik?

Hogyne, nem is egy, hármat is mondok, akikre egyértelműen hálával tudok gondolni a középiskolás éveimből. Közülük már csak egy él. Reményi tanár úr szerettette meg velem a matematikát, és az egyik első Rátz Tanár Úr Díjas volt – nyilván minden szentnek maga felé hajlik a keze –, ő már elhunyt jó pár éve. Sajnos még régebben távozott a történelemtanárom, Bódi tanár úr, aki emberségre tanított és társadalmi felelősségvállalásra, meg hát történelemre is nem mellékesen, hogy miről szól a társadalom, miről szól a közösség és az az iránti felelősség. Osztályfőnökünk volt nagyon sokáig, emberi tartást tanultam tőle. És végül, aki még nagyon jó egészségben él, nagyon fiatalos, az Holics tanár úr, aki fizikára tanított – neki köszönhetem, hogy fizikus lettem.

Melyik középiskolába járt?

Az Apáczaiba, és oda jártam általános iskolába is, tehát összesen 12 évig.

Fizikusként végzett az egyetemen, de hogyan vezetett az útja a számítógépes építészeti programtervezéshez?

Nem voltam rossz fizikus, de fizikusként arra neveltek minket, hogy annak érdemes ezt a pályát választania, aki Nobel-díjat tud kapni. Mondom, nem voltam rossz, de az évfolyamban öten is jobbak voltak nálam, és a Nobel-díjra több sanszuk volt, mint nekem. Belegondoltam, hogy annak az esélye, hogy ötnél több Nobel-díjas legyen egy évfolyamon, az eléggé pici, úgyhogy itten nekem Nobel-díjam nem lesz. De ez még a kisebb baj, a nagyobb baj az volt, hogy ötnél többnek rendes fizikus kutatói állás sem jutott egyetlen évfolyamból, úgyhogy nem is kaptam fizikus kutatói állást. Ha párttag lettem volna, akkor talán kaptam volna, de mondjuk abból az öt-hat emberből, aki tényleg fizikusként helyezkedett el, három-négy volt olyan, aki egyértelműen az érdemei miatt tudta ezt elérni, és ők nálam jobbak voltak.

Ez mikor volt?

1973-ban. A párttagságot nem vállaltam, fizikusi állás nem volt, programozói állást viszont kaptam. Annak a másik 25 fizikusnak a zöméből, aki nem kapott fizikusi állást, programozó lett, mert abból viszont hiány volt. És mellékesen megtanultunk programozni is. Bennem viszont volt valami, amit akkor még nem elemeztem magamban, egy tulajdonságom, amit én akkoriban föl se fedeztem, csak utólag visszagondolva látom, hogy mit jelent. A programozásban nekem az örömforrásom más volt, mint a kollégáimé, akik attól voltak boldogok, és akkor éreztek sikerélményt, ha olyan szoftvert írtak, amit a másik szoftveres értékelt, tehát szakmailag volt jól megírva, azaz a processzort jól lehasználta, jól volt strukturálva, csupa szakmai érdeme volt. Én meg annak örültem, ha használták. Szakmailag sokkal egyszerűbb dolgokat csináltam, mint a kollégáim, viszont használták. A geofizikai intézetben dolgoztam, és a geofizikusok az én szoftveremen kezdtek el dolgozni, mert az pont azt csinálta, amire nekik szükségük volt – még ha az egyébként számítástechnikai kihívásként nem is volt olyan rendben.

Később ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ez az a kereskedői szellem, amit nagyon rossz értelemben szoktak használni, pedig egy jó értelmű szó tud lenni. Egy kereskedő ugyanis attól boldog, ha a vevője boldog, és én úgy éreztem, hogy ez hiányzik a mérnökképzésből.

Ez a bizonyos kereskedői szellem, hogy a mérnök is attól legyen boldog, ha a termékének a felhasználója boldog. Ez az örömforrás vagy sikerélmény-forrás vezetett el aztán oda, hogy nekem vállalkozónak kell lennem, és programozóként kezdtem vállalkozói karrieremet, amikor már lehetett.

És honnan jött a tanítás?

Azt mindig szerettem, de nem tudtam bennmaradni az egyetemen. Az volt a vágyam, hogy ott maradhassak tanítani, de vagy nagyon jónak kellett volna lenni, amilyen jó nem voltam, vagy párttagnak, ami szintén nem voltam. Viszont egyetemista koromban tanításból tartottam el magam, korrepetálásból, egyetemi felkészítésből, tehát imádtam tanítani egyénileg és csoportosan is. De közben megcsináltam a Graphisoftot, ezt is élveztem, és aztán, amikor a Graphisoft vezetéséből már vissza kellett lépnem – a cég olyan naggyá nőtt, hogy az már nem az én világom volt, nem én vagyok már rá a jó vezető –, akkor azt mondtam, most tanítással szeretném tölteni életem hátralevő részét. Mivel egyetemre akkoriban nem vettek föl tanítani, hát csináltam magamnak egy egyetemet.

Mire a legbüszkébb a sikerei közül?

Arra vagyok a legbüszkébb, hogy Magyarországon maradtunk. Nagyon sok szoftveres sikercég van, de abban még mindig kivétel a Graphisoft, hogy a központja itt maradt Budapesten. A kereskedelmi központja is, nem csak a fejlesztőközpontja. A Graphisoft magyar cég maradt, és Amerikában is magyar cégként ismerik. Mi amerikai üzleti morált tanultuk, mert Amerikában van a szoftveripar központja, és az ottani üzleti morálnak nagyon lényeges eleme, hogy amikor egy sikeres vállalkozó meggazdagodik és visszavonul, akkor a társadalomnak vissza kell belőle valamit adnia. Ezt mi is természetesnek tartjuk, és  úgy gondoltam, hogy betenni a pénzt egy alapítványba, az túl „olcsó”. Azt is csináltam, mert a Rátz Tanár Úr Alapítványba tettünk pénzt, de az túl egyszerű. Annál sokkal többet ér a társadalomnak, ha a tudásomat osztom meg a következő generációval. Valahol én ezt érzem a legjobb társadalmi felelősségvállalásnak a visszavonult, sikeres vállalkozók részéről, hogy a tudásukat osszák meg a következő generációval, azzal többet adnak a társadalomnak, mint alapítványba tett pénzzel.

Lát erre késztetést más vállalkozóknál is Magyarországon?

Látok.

Ez jó hír. A társadalmi felelősségvállalás egyre inkább terjed Magyarországon is?

Igen, de ne keverjük össze a reklámmal, amikor reklámcéllal csináljuk, mert azzal sincs semmi baj, csak azt azért meg kell különböztetni attól, amikor semmiféle közvetlen haszna nincs az embernek, csak a jó érzése.

A fizikától teljesen elszakadt?

Sajnos, igen. Imádtam a relativitáselméletet vagy a kvantumelméletet, de ma már nem tudnám tanítani, bár a relativitáselméletet a gyerekeimnek elmagyaráztam, és meg is értették. De van egy érdekes dolog, mégpedig az, hogy sok fizikusból lett sikeres üzletember; nagyon sok fizikus lett nagyon sikeres valami egészen más területen. Hogy mást ne mondjak, Angela Merkel, aki Európa legerősebb politikusa, szintén fizikus. De sokat tudnék mondani politikából, gazdasági életből, akiknek fizikus diplomájuk van, mégis másutt lettek sikeresek. Ennek van egy oka. Én ezt mostanában elemezgettem, hogy tulajdonképpen mi az, amit én fizikusként tanultam, és ami az élet bármely területén jó. Mondjuk, nem bármely, de az üzleti életben és a politikában is jó, és amiben nagyon más, mint a matematikus. A fizikus azt tanulja meg, hogy a világban észlelt dolgokat rendszerbe foglalja. Tehát kitalál egy olyan rendszert, megtalál egy olyan törvényt, ami megmagyarázza a valóságban tapasztalt dolgokat. Ezeknek a törvényeknek a felfedezése a fizikus dolga. És ha látja, és ha oda jut el – mondjuk a relativitáselmélet erre a legjobb példa –, hogy az észlelt valóság nem felel meg a törvénynek, akkor megváltoztatja a törvényt. A relativitáselmélet előtt a newtoni mechanika azt tanította, hogy a sebességek összeadódnak, s amikor Einstein látta, hogy nem az jön ki, akkor csinált egy másik törvényt, ami megmagyarázta a valóságot.

Ez az a fajta gondolkodás, hogy a valóságot megértem, majd rendszerbe foglalom, de rugalmas vagyok arra, hogy a rendszernek ellentmondó tapasztalat következtében hogyan kell a rendszert megváltoztatni, az mindenütt jó, különösen az üzleti életben és a politikában.

Egy matematikus például erre nem képes, mert a matematika törvényei örökérvényűek, azt nem köll megváltoztatni.

A matematikának van egy saját világa, amit arra alkottak, és az önmagában zárt és logikus, és működik. Hogy a világhoz van-e valami köze vagy nincs, az nem a matematikus dolga, a rendszer fölépítése a matematikus dolga.

De a fizikusnak szüksége van a matematikára is.

Persze, matematikai modelleket teszünk a fizikára, de egy fizikus nem jön zavarba, ha a valóság nem felel meg a modellnek, mert akkor keres egy másik modellt.

Szent-Györgyi Albert Az őrült majom című könyvében írja a következőt: „Amit nevelésnek nevezünk, az nem egyéb, mint az agy programozása abban a korai szakaszban, amelyben még formálható. Az emberiség jövője a neveléstől, ettől a változtatható programrendszertől függ.” Mit gondol erről?

Ez nagyon mechanikus, ezzel így nem értek egyet. Azt hiszem, a mai oktatás előtt a kihívás nagyobb, mint Szent-Györgyi Albert idejében volt.. Röviden azt mondanám, hogy nem ez a lényeg. Először is ma egy sokkal gyorsabban változó világban vagyunk, nem szabad keményen programozni az agyat, mert az a program, amit most beprogramozunk, nem biztos, hogy működni fog öt év múlva is. Két dolog kell, ami a közoktatásnak, de akár az egyetemi oktatásnak is fókuszában álljon. A tanulás, az örökké, egész életen át tartó tanulás képességére megtanítani, illetve az emberi tartás és az erkölcs, mert anélkül nincs társadalom. A nevelésnek arra is rá kell mutatnia, hogy az ember nemcsak önálló lény, hanem ugyanakkor társadalmi lény is. Ennek a kettőnek az egyensúlyát is tanítani kell. Az embernek mint társadalmi lénynek és az embernek mint individuumnak az egyensúlyát kell megtanítani. Azok a rendszerek, amelyek ebből az egyikre teszik a hangsúlyt és a másikra nem, azok elbuktak. Elbukik az is, ami csak az individuumra teszi a hangsúlyt, és elbukik az is, ami az individuumot nem veszi figyelembe, hanem azt mondja, hogy az ember csak közösségi lény, mert nem csak az. Ez volt a kommunizmus, ami azt feltételezte, hogy az ember egy tiszta közösségi lény, tud semmi más nem lenni, tud nem individuum lenni – de ez nem igaz.

A versenyszellem és a csapatszellem együtt él bennünk, ennek a kettőnek az egyensúlyát kell megtanulni. Ezt lehet tanítani az iskolában is, erre lehet nevelni a gyerekeket. A kettő együtt él, hogy boldogulni akarok, ugyanakkor szeretnék egy boldogabb társadalomban élni.

Van-e megfogalmazható víziója az egyetemével kapcsolatban?

Igen, van. Mégpedig az, hogy azok az amerikai diákok, akik ide jönnek az egyetemre, úgy menjenek haza, hogy Magyarország egy technológiai csúcshely, ide érdemes jönni tanulni, itt érdemes dolgozni. Sokan visszajöttek. Négy olyan diákról tudunk, aki itt végzett, hazament, letette a diplomát, és visszajött Magyarországra dolgozni. Nem azért, mert szerelmes lett – mert olyan sok van –, hanem aki a munka és a város miatt jött vissza, azért, mert ebbe a városba bele lehet szeretni.

Vannak-e Óbuda kulturális életében olyan események, amelyeket szívesen látogat?

Nagyon szeretem a hangversenyeket és a rendezvényeket a Kiscelli Múzeumban, de az egyik első kulturális élményem is Óbudához kötődik. Egészen fiatalon – még nem volt annyira híres, mint most – Kocsis Zoltánt a Zichy-kastély udvarában hallottam először egy hangversenyen, és elámultam. Ilyen gyönyörű zongorajátékot én még nem hallottam. Azóta is az volt életem talán legszebb zongoraélménye.

Óbuda promenádján, Puskás Öcsi szobrával szemben található az Ecovis Ügyvédi Iroda, melynek alapítója és egyben vezetője is a mai napig  Balogh Péter. A bejáratig semmi különös, azonban amint kitárul az ajtó, és belép az ember az irodába, hirtelen megváltozik a világ.

A jogi, könyvelési és egyéb fontos szolgáltatásokkal foglalkozó cég munkatársai egy valóságos kortárs galériában végzik munkájukat. Mindenütt szobrok, festmények teszik artisztikussá az irodai környezetet.

Balogh Péter kezében kedvenc kisplasztikájával gesztikulálva azonnal figyelmeztet, hogy ő ügyvéd, ezért bármilyen témáról hosszan képes beszélni, ám ha a kortárs képzőművészetről van szó, akkor sokkal tovább is, de megnyugtatom, hogy épp ezért jöttem. Innentől övé a szó.

– Nagykőrösön érettségiztem az Arany János Gimnáziumban; ma már a református egyház átvette, akkor még világi volt. Nagyon remek iskola volt, vidéki és országos viszonylatban is. Nagykőrös egy 25 ezres, álmos kisváros, tehát számomra reveláció volt, amikor a katonaság után fölkerültem Budapestre. Az egyetemre elsőre felvettek, egy dolgom volt, tanulni. Mire pályakezdő ügyvéd lettem, illetve előbb ügyvédjelölt, el is indult a rendszerváltozás. Elkezdtem dolgozni egy biztosítónál, amelynek akkor magyar-osztrák vezérigazgató-helyettese volt, aki egyszer megkért, hogy kísérjem el egy árverésre.

Az első lépések

Az említett program egy BÁV festmény-aukció volt 1991-ben. Akkoriban jött létre az első magángaléria, a Kováts Lajos nevéhez fűződő Blitz Galéria. Nagyon izgalmas időszak kezdődött, és én az elején csöppentem bele. Akkor már ügyvéd voltam, szakmailag is sikeres, anyagilag pedig független, tehát megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy néha én is vásároljak. Természetesen Nagybányával kezdődött a szocializáció.

Amint telt-múlt az idő, az ember utána olvas az alkotóknak, megismeri az életműveket, tájékozódik, próbálja megérteni, hogy mi zajlik az árverező teremben. Ez a folyamat eltartott pár évig.

Egy időben komolyan terveztem, hogy elvégezem a művészettörténész szakot, de csak nappali tagozatra járhattam volna, ami egyszerűen nem fért össze a munkámmal.

Nem akarok gyűjtő lenni

Egy idő után elegem lett, úgy éreztem, hogy már nem ad elég örömöt, rájöttem, hogy nem akarok gyűjtő lenni, nem akarok vadászni X-művész sokadik képe után, hogy az is nálam legyen. Ugyanakkor bennem motoszkált az is, hogy már nem szeretnék elszakadni ettől a világtól. Az is motivált, hogy vidéki srác létemre kipróbáltam magam itt a fővárosban, gyökeret vertem, sikeres lettem, és valahogy keresni kezdtem, hogyan tudnék valamit visszaadni, visszaforgatni abból, amit elértem.

Tulajdonképpen nagy szerencsém volt, mert akkor egy kiváló tanácsot kaptam egy számomra ma is meghatározó festőművésztől. M. Novák András már túl van a hetvenen. Azon túl, hogy zseniálisnak tartom a képeit, emberileg is hálával tartozom neki. Ő volt az, aki jó irányba fordított, amikor zöldfülű voltam. Jókor kértem a tanácsát, jó emberrel hozott össze, miután támadt egy ötletem.

Bementem a Képzőművészeti Egyetemre azzal, hogy szeretnék ösztöndíjjal támogatni évente egy tehetséges fiatal alkotót.

Szeresd az Istent

Akkor még lövésem sem volt a kortárs képzőművészetről, de András segített, és meg is állapodtam az akkori rektorral, illetve a festő tanszék vezetőjével, Tölg-Molnár Zoltánnal, hogy egy ösztöndíjat alapítok, amelyben vállalom, hogy minden hónapban 30 ezer forintot fizetek egy alapítványon keresztül a győztesnek egy éven át. A mai napig ez a program lényege, csak az összeg nőtt meg. Ezzel a programmal kelt életre az Amadeus Művészeti Alapítvány, amely azóta már a szobrászatra is kiterjed. Elvittük Pécsre is, valamint már nemcsak egy-egy fő díj van, hanem kis alkotói ösztöndíjak is, szponzorokhoz kihelyezve. Persze ehhez a nagyobb lépéshez kellett dr. Gergely Károly barátom szerepvállalása is, aki mint egy jelentős hazai pénzintézet akkori vezetője, lehetőséget látott az ösztöndíjprogram vállalati tisztű  támogatásában, amiért azóta is hálás vagyok neki.

A nevét nagyon szeretem – Amadeus –, magyarul azt jelenti, „szeresd az Istent”! Nem rossz üzenet.

Az eltelt évtizedek alatt profi módon szerveztük meg az alapítvány munkáját, már a saját útját járta. A diplomakiállítás után a mi pályázati kiállításunk a Képzőművészeti Egyetemen folyó szakmai munka legátfogóbb megnyilvánulása, hiszen másodévtől negyedévig mindenki pályázhat, akár a fődíjra is. Szervült az egyetem életében olyannyira, hogy a szenátus az Amadeus Alapítványt stratégiai partnereként fogadta el.

Műtermek és kiállítások

Az alapítványi munka mellett létrehoztunk egy műteremprogramot is AMAHÁZ néven. Itt fiatal művészek számára biztosítunk ingyen műtermet három éven át. Ez is pályázattal működik, eddig három cikluson vagyunk túl. Cserébe évente egy alkotásukat az alapítvány gyűjteményének adományozzák. Büszke vagyok rá, hogy minden ciklusban legalább két-három Derkovits-ösztöndíjas művészünk volt.

Évek óta működtetjük az AMATÁR nevű kiállítóterünket, ahol méltó körülmények között mutathatják be munkáikat az alkotók.

Ez a három projekt egymásra épül, egymást segíti, és folyamatosan fejlődik. Valószínűleg a jövőben itt is lesznek változások, de a lényeg – a művészek és a művészetek támogatása – folyamatos marad.

Személyes műtárgyak

A személyes gyűjteményem valójában azért nem gyűjtemény, mert nincs gyűjtői koncepcióm, nem vagyok egy koncepciózus gyűjtő. Kifejezetten idegesít a műtárgyak értékelvű trezorálása, a spekulációk, a számítások. Az, hogy „megcsinálunk” egy művészt, és majd fölmegy az ára, és milyen jót kaszálunk, miközben az alkotó meg a műtárgya teljesen háttérbe szorul.

Engem körbevesznek a műtárgyaim. Tehát én csak olyan műalkotást élvezek igazán, amelyik a mindennapjaim része.

Mivel az ember gyakorló ügyvédként keretek közé van szorítva, ezért alapvetően három életteret töltenek be a szeretett tárgyaim: az irodámat, a lakásomat és adott esetben a nyaralómat. Ott van kert, belső enteriőr, külső terek, ahol a szobrok másképp élnek. Hangsúlyozom: a gyűjteményem abból áll, hogy ezek a műtárgyak engem körbevesznek, olyan számban és olyan formában, ahogyan a saját élettereimben napi örömöt okoznak.

Nem érdekel, hogy kezdő vagy befutott művész készítette, nem érdekel, hogy mi a hivatalos kánon arról az irányzatról vagy az alkotóról.

Ha nekem egy szobor vagy kép esztétikai örömet nyújt, és el is tudom méltó módon helyezni, akkor beemelem a gyűjteményembe.

A másik fontos szempont, hogy szinte minden darabhoz, amit megvettem, tartozik egy történet, hiszen többnyire jól ismerem az alkotót. Mondok egy példát: Rabóczky Judit szobrász. Amikor megismertem, még én is húsz évvel fiatalabb voltam, ő gyakorlatilag pályakezdő. Másodéves korában nyert ösztöndíjat mindenki nagy meglepetésére, de már akkor nagyon komoly fantáziát láttunk benne, ami alapvetően a személyiségében és az elhivatottságában volt tetten érhető. Kő Pál tanítványa volt, de „kőkeményen” a saját útját járja. Lelkileg talán vele vagyok a legközelebbi kapcsolatban az általam is támogatott művészek közül, mert picit azt gondolom, hogy a karrierjéhez én is hozzátettem valamit.  Ő volt az első végzett hallgató, akinek műtermet biztosítottunk valamikor a 2000-es évek elején.

Kölcsönkortárs

Egy kép nem azért születik, hogy egy raktárban pihenjen a többi korszakos alkotással együtt, és időnként, ha éppen valamelyik művészettörténésznek vagy kurátornak eszébe jut, akkor beemelje egy aktuális kiállításba, hanem azért, hogy lássák. A művész is ennek örül a legjobban.

A személyes gyűjteményemen túl az alapítványi gyűjteménybe is számos kiváló alkotás került az eltelt húsz év alatt, amelyeket, ha igény van rá, szívesen kölcsönadok.

Nem akarom megnevezni azokat az intézményeket, amelyek évek óta nem egy-kettő-három műtárgyat kölcsönöznek, hanem adott esetben emeleteket rendeznek be igényes alkotásokkal. Néhány évvel ezelőtt találtunk rá erre a területre, amivel az alapítvány is jól jár, hiszen a műtárgy bérlettel keletkező pénzből lehet a nem rentábilis programokat finanszírozni.

Nem a pénzen múlik

Az alapítványba, az ahhoz kapcsolódó programokra saját pénzt már régen nem áldozok, bár ezt sokan nem hiszik el. Fektettem bele energiát, még több hitet, tégláról téglára építettünk, egyik projektet a másik után. Mindig azt mondtam, hogy akkor vagy hiteles a külvilágnak, a szponzoroknak, ha úgy dolgozol ki egy projektet, hogy egyértelmű legyen: holnapután nem az ő pénzétől függ annak a jövője.

Az egyik program segíti a másikat. Ha az egyik elhalkul, a szponzort rá lehet fókuszáltatni a másikra. Sosem szabad pénzt kérni, mindig lehetőséget kell a szponzornak ajánlani.

Zsuzsa, a boldogságfelelős

Rettenetesen élvezem a művészekkel, a műtárgyakkal való foglalatoskodást, amiben elengedhetetlen segítségem Zsuzsa, a feleségem. Középiskola óta ismerjük egymást, diákszerelemnek indult. A mi családunkban ő a boldogságfelelős. Ehhez a szellemi sporthoz, amit csinálunk, tényleg kell egy feleség, aki az ember időfaló, pénztemetős hobbijait tolerálja, de nekem ebben is szerencsém volt, mert ő a társam. Rengeteg közös van bennünk, például az igény arra, hogy esztétikum vegyen körbe minket. A műtárgyak általában nemcsak az én, hanem a mi választásaink. Két felnőtt lányunk van, ők nagyon kritikusak voltak fiatalabb korukban. Nem értették, miért foglalkozunk ennyit a festőkkel, szobrászokkal, néha bizony a velük töltött idő rovására is. Hatalmas sikerként élem meg, hogy ma már abszolút érdeklődő és értő szemmel fordulnak a kortárs művészet felé, és azt tudom mondani, hogy ugyanazt az utat járják, amit én, ugyanúgy kialakították a maguk kapcsolatait, vannak kedvenc művészeik, és vásárolnak is tőlük tárgyakat, és olyan természetesen élnek együtt a műtárgyakkal, mint ahogyan azt tőlünk látták.

Dr. Kesseő-Balogh Péter saját válogatását láthatjuk kedvenc műveiből:

Két évvel ezelőtt, amikor a kulturális központ 40 éves lett, alkalmam volt beletekinteni a ház képzőművészeti tevékenységét bemutató dokumentációba, régi vendégkönyvek, meghívók és fotók kerültek elő.

Nagyon izgalmas volt feldolgozni a fellelt iratállományt. Ennek a munkának az eredményeként született meg a 40 éves évfordulós kiadvány képzőművészeti fejezete, illetve saját szakdolgozatom.

Idén, amikor felújításra került a San Marco utcai épület, és a galéria élete újabb mérföldkőhöz érkezett, úgy éreztem, itt az alkalom összegezni a múltat, a jelent, és megfogalmazni, hogy milyen jövőt tervezünk.

A múlt

A San Marco Galéria 1998 decemberében nyílt Dévényi János ötvösművész kiállításával, és működik azóta is töretlenül az Óbudai Kulturális Központ San Marco utcai épületében. A kulturális központ életében már korábban is jelentős szerepet töltött be a képzőművészet. Nyolc éven át az épület falai között működött a Gyémánt László által vezetett Óbudai Festőiskola.

A 40 éves ünnepélysorozat részét képezte az egykori Óbudai Festőiskola tanítványainak kiállítása, ahol legújabb alkotásaikat mutatták be.

Nagyon érdekes volt látni, hogy a régi tanítványok milyen irányba fejlődtek, változtak az évek során. Az Óbudai Festőiskola kiállításának megnyitója 2015-ben az egyik legmeghatóbb volt az általam szervezettek közül. Mélyen megérintett az, ahogy a növendékek felelevenítették a régi szép időket.

A kilencvenes években a galéria, a ház közművelődési tevékenységeit kiegészítve, a kortárs képző- és iparművészeknek, a III. kerületi és ahhoz kötődő művészeknek, művész-tanároknak kívánt teret és helyet a biztosítani a bemutatkozáshoz, illetve megteremtette annak a lehetőségét, hogy saját óbudai közönsége megismerhesse a kortárs képzőművészetet. Jellemzően vegyes volt a kiállítások összetétele, amatőr és hivatásos képzőművészeket, iparművészeket is találhatunk a dokumentumokban. Szinte a kezdetektől minden évben bemutatkoztak a kerület művész-tanárai és jó néhány évig az Óbudai Fotókör művészei is. Több nemzetiségi kiállító is megfordult a galériában, ami bevonzotta az idegen nyelvű közönséget is, és segítette a diplomáciai kapcsolatok ápolását. A kiállítások a kezdeti időszakban Lőrincz Edina jelenlegi ügyvezető igazgatónő személyéhez kapcsolódtak.

A galéria az évek során számos neves kiállításnak adott otthont, többek között olyan művészek munkáit állították ki, mint Zsögödi Nagy Imre, Zeusz-Csákvári Nagy Lajos, Gyulai Líviusz, Galambos Tamás, Szentgyörgyi József, Molnár C. Pál, Kokas Ignác vagy El Kazovszkij.

2003-tól szervezzük meg rendszeresen a T-Art Alapítvány festő támogatóinak kiállítását a Magyar Festészet Napja alkalmából. Ez a kiállítás kicsi korom óta meghatározó volt számomra, hiszen már akkor is elkísértem aput a tárlatok rendezésére és megnyitóira, amikor mindez még csak egy távoli, megfoghatatlan varázslatnak tűnt. Néhány évvel később az a megtiszteltetés ért, hogy én magam is segédkezhetek a kiállítások megvalósításában.

2008 volt az első év, amikor az Óbudai Nyár rendezvény keretein belül is szervezett a ház nagyszabású tárlatot. További kiállítások kapcsolódtak a Szakrális Hét és a Budapesti Tavaszi Fesztivál programsorozathoz.

A galéria életében már a kezdetektől jelen voltak szakmai tanácsadók, például Tenk László festőművész és Horváth Károly színész. Rendszeresek voltak az óvodai és iskolai csoportok látogatásai, voltak vetítések, tárlatvezetések és művészettörténeti előadások. A kezdetekben Művészba­rát klub is működött, akik buszos túrákat is szerveztek.

Kiállítások 1976–1998 (1995-től 2002-ig Lőrincz Edina, 2002-től Szabó Erzsébet szervezte a kiállításokat):

1976. Az úttörőmozgalom 30 éve Óbudán
1977. Gyermekkönyv kiállítás
1978. Szegvári Károly festőművész kiállítása, Pályaválasztási kiállítás
1979. Mónus Ferenc és Mónus Sándor népi iparművészek és a hódmezővásárhelyi háziipari szövetkezet közös kiállítása, Zsáky István festőművész kiállítás, Gyermekrajz kiállítás, Stehlik János festőművész kiállítása
1980. Zoltánfy István festőművész, Takács Győző keramikusművész kiállítása
1981. Hat dél-alföldi művész kiállítása: Csikós András, Erdős Péter, Fehér Csaba, Stéhlik János, Szalay Ferenc, Zombori László, Rajna Ágnes szobrász kiállítása, Fóth Ernő festőművész kiállítása, Hézső Ferenc festőművész kiállítása, Salgótarján bemutatkozik (Fábián Gyöngyvér festőművész, ifj. Szabó István szobrászművész)
1982. Bozsó János festőművész kiállítása
1983. A mi Óbudánk című fotókiállítás Antal István fotóriporter alkotásaiból, Majoros Gitta festőművész kiállítása
1984. Sóstói Nyár 1988
1985. Ifj. Erhardt Miklós kiállítása
1986. Óbudai festőiskola stúdiógalériája: Pifkó György, Borosnyai Klára, Borosnyai Balázs, Széchenyi emlékkiállítás Birkl László gyűjteményéből
1987. Tűzvédelmi Gyermekrajz és plakátkiállítás, Óbudai festőiskola IV. évzáró kiállítása, Teszák Sándor kiállítása
1988. Igricek a beregben – Kárpátalján, Varga Ildikó kiállítása
1989. Táborozó emlékek ’95
1990. Tábori emlékek ’96, Baranyi Gábor kiállítása, Képzőművész kör és az Agyag Tanya Kerámia szakkör tagjainak kiállítása
1991. Bánfalvy Veronika textilszobrász és Bánfalvy Ákos festőművész kiállítása, Tábori emlékek ’97
1992. Szaniszló László amatőr művészgrafikái és fotói, AESCULAP fotóklub tárlata, Chappon István Kristályok című kiállítása, Tábori Zsuzsánna és barátai – grafikai kamaratárlat, A magyar fotó hete – Chappon István kiállítása, Komjáthy Gábor szobrászművész kiállítása, Körösy Attila és Melis Gergely kiállítása, 1948–49-es kiállítás, Müller Károly gyűjtő képeslapkiállítása
1993. december 1. Dévényi János kiállításával megnyílik a San Marco Galéria

A San Marco Galéria kiállítói 1998–2012:

Benczik Judit, Szűcs József, Bagyinszki Zoltán, Kirchmayer Károly és tanítványai, Ványay Magdolna, Lacó Tamás, Bálványos Huba, Lestyán Goda János, Turcsán Miklós, Vízi Tihamér, Antal István, Sas Éva, Tenk László, Borsódy Ágnes és Papp János, Somogyi Endre, APS képzőművészeti és fotóstúdió, Nagy Előd, a ménfőcsanaki alkotótábor, Agárdy Gábor, Szentgyörgyi Erika, Hegedűs Endre, Magyar Szépmíves Társaság, Zeusz-Csákvári Nagy Lajos, Ágg Károly, B. Séday Mária, Batári László, Csengery Béla, Lajácz Tamás, Kelemen Marcel, Fantoly Tamás, Üvegfestő hobbykör, Kun Pál, Szegedi Damaszkusz Szent János Ikonkör, Somogyi Endre, Bányai Sándor, Müller Rita, Óbudai Fotóklub, a zebegényi XXXVII. Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola festő tagozata, Sarkadi Sándor, Maracskó Gabriella, Mezey István, Glatz Marietta, Károly Éva, Juhos Nándor, Sipos Endre, Gyulai Líviusz, Hansági Hédi, Ezüst Zoltán, Bardócz Lajos, Vígh Éva, Zsögödi Nagy Imre, , MAOE fotóművészeti tagozata, Ezüst György, Árkossy István, Muha Marton Enikő, Csuta György, Várkonyi János, Zajátcz Tamás, Pálfy Gusztáv, Krupa József, Hegedüs Endre, Galambos Tamás, Vidovics István, Szentgyörgyi József, Orosz István, Baráth Ferenc, Árendás József, Kovács Imre, Boromisza Tibor, Fejér István, Zelenák Katalin, Pavel Korbel, Csurák Erzsébet, Molnár C. Pál, Gedeon Péter, Makovecz Imre templomairól Máté Gábor, Prokop Péter, Benyó Ildikó, Bráda Tibor, Bács Emese, Illlényi Tamara, Oroszy Csaba, Varga-Amár László, Kokas Ignác, Somos Miklós, Wrabel Sándor, Kalas Zsuzsanna, El Kazovszkij, Szotyory László, Romvári Márton, Szlávik József, Gajzágó Sándor

Kiállítók 2012–2017 (2014 óta a kiállításokat Tenk Dóra rendezi):

Kuizs Lilla, Krajcsovics Éva, Mészáros Borbála, Takács Klára, Gábor István, Varga Patrícia Minerva, Olajos György, Rab-Kováts Éva, Szurcsik József, Ganczaugh Miklós, Kádár Katalin, Turcsán Miklós, Farkas György, Atlasz Gábor, Horváth Krisztián, Lévay Jenő, Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény, Kovács-Gombos Gábor, az egykori Óbudai Festőiskola kiállítása, Verebes György, Balogh Gyula, Nádas Alexandra, Nagy Gábor, Szabó Ábel, Kovács Lehel, Fóth Ernő, Paizs László, Kácser László, Kőfaragó József, Külüs László Ákos, Véssey Gábor, Adorján Attila, T. Szabó László

A jelen

2012 óta Garami Gréta művészettörténész segíti a galéria szakmai munkáját. Az első évben havi rendszerességgel művészettörténeti előadásokat tartott, majd az előadás-sorozat tematikája folyamatosan átalakult az aktuális kiállításhoz kapcsolódó programmá.

2013 szeptemberétől Garami Gréta átvette a kiállítások kurátori feladatait is azzal a céllal, hogy a kiállítótérben egy szakmailag elismert galéria jöjjön létre.

Garami Grétával 2014-től dolgozunk együtt a galéria kiállításain. Az évek folyamán kialakítottunk egy működő, egymást kiegészítő munkamegosztást.

2013 óta többek között olyan művészek munkái szerepeltek a galériában, mint Aknay János, ef. Zámbó István, Király Gábor, Adorján Attila, Szabó Ábel, de csoportos tárlaton Radák Eszter, Tölg-Molnár Zoltán munkáit is láthatta a közönség. További rangos kiállítók: Krajcsovics Éva, Szurcsik József, Ganczaugh Miklós, Atlasz Gábor, Lévay Jenő, Kovács-Gombos Gábor, Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény és Verebes György. A megnyitók keretén belül számos elismert művészettörténésszel, művészeti íróval dolgoztunk együtt: például Bárdosi József, Keserü Katalin, Wehner Tibor, Feledy Balázs, Nagy. T Katalin, Szeifert Judit, Gaál József. A szakmai megnyitó személye mellett mindig is nagy hangsúlyt fektettünk a zenei produkciók és más közreműködők kiválasztására: például Mogyoró Kornél, Meszecsinka együttes, Kézdy Luca.

A kortárs galériák általában a „white cube” jellegű fehér falú, a szűk érdeklődő kör számára fenntartott kiállítási módot kedvelik. Ez a San Marco Galériára egyáltalán nem jellemző. A cél az volt, hogy kihasználva a kulturális központ adottságait, a térben megforduló sokféle látogató jelenlétét, olyan élő kiállításokat hozzunk létre, ahol mind a szakmai közönséget, mind a más céllal érkezőket is meg tudjuk szólítani.

A kiállításokhoz kapcsolódó művészettörténeti előadások fokozatosan a művész munkásságát bemutató prezentációvá, illetve az alkotóval (emlékkiállítás esetén tanítványaival, ismerőseivel) történő interjú-beszélgetéssé alakultak. Ez a keretprogram a művész személyesebb, emberközeli megismerését is lehetővé teszi, és fontos szerepet tölt be a galéria-építésben, népszerűvé téve a kiállítóteret.

A kiállítások kísérőrendezvényeként gyerekeknek és diákoknak szóló játékos tárlatvezetéseket és műhelyfoglalkozásokat tartunk, amelyek célja, hogy már egészen kicsi korban megismertessük a gyerekekkel a kortárs képzőművészetet, illetve segítsük elsajátítani a művek befogadásának képességét.

A gyerekek a kiállítás élménye után egy saját alkotás elkészítésével dolgozzák fel a látott alkotások témáját, technikáját vagy üzentét.

Nagyon szeretek gyerekeknek tárlatvezetést tartani, mert az olyan értékek, mint a nyitottság, az őszinteség, bennük még romlatlanul él.

A kiállítótér alapterülete jelenleg kb. 80 négyzetméter. A közelmúltig egységes bordó színű damaszt függöny borította a falakat és az ablakokat. Idén, amikor a közösségi ház felújításra került, a kiállítótér is teljes egészében megújult. A falak semleges színűvé váltak, ami lehetővé teszi olyan kiállítások megrendezését is, amelyekre eddig a bordó színű függöny miatt nem volt lehetőség. A világos szín kellemes, bensőséges hangulatot teremt.

A jövő

A galéria küldetése, hogy a San Marco Galéria Óbuda meghatározó szakmai kiállítóhelye legyen, „ahol a helyszín adottságaihoz alkalmazkodva,  de a művelődési házas jelleget meghaladva, a kortárs festészet magas színvonalon történő interpretálása a cél, megfelelő kiállítási körülmények megteremtésével, komoly szakmai felkészültséggel, ugyanakkor művészetközvetítő szerepvállalással.” /Garami Gréta/

A galériában amellett, hogy folytatjuk a kortárs festészet kvalitásos alkotóit bemutató tevékenységet, a jövőben is fontosnak tartjuk, hogy teret adjunk az óbudai művész-pedagógusok éves kiállításának, valamint a kerületben működő művészeti iskolák bemutatkozásának.

Továbbra is cél, hogy csatlakozzunk a különböző budapesti és országos kulturális programsorozatokhoz, kiállításainkkal jelen legyünk az Ars Sacra Fesztiválon, a Magyar Festészet Napja és a Kultúrházak éjjel-nappal programsorozaton, a Budapesti Tavasz Fesztiválon és az Óbudai Nyár rendezvénysorozaton.

Rólunk írták

„Adventi időszak, bensőséges hangulat, kedves emberek, barátok, kollégák, felemelő megnyitó. Valódi ünnepi érzés volt számomra ez a kiállítás. A képek feladata, hogy önálló életet éljenek, és én örömmel láttam, hogy ezen a helyen igazi otthonra leltek. A nevükben is köszönöm, megtiszteltetés volt.”

Verebes György festőművész

„A rendezvények látogatásakor mindig élet tapasztalható a [galéria] falai között, a korosztályok teljes vertikumának részvételével.”

Völgyi Miklós műgyűjtő

„A San Marco Galéria kivételes helyet foglal el a kulturális központok tárlatai között, az ilyen jellegű intézmények megszokott kínálatához képest szakmailag sokkal átgondoltabb, magas szintű kiállítássorozatot kínál. Nem véletlen, hogy a professzionális képzőművészek szívesen elhozzák műveiket, mert a jelenlegi kiállításszervezők továbbépítették a galéria küldetését és formai működését, a kiállítókat felkészülten fogadva képesek átfogó, komplex képet mutatni az adott kiállítóról és bemutatott műveiről.”

Atlasz Gábor festőművész

 „Az ÓKK aktuális kiállításaihoz kapcsolódó múzeumpedagógiai programokra nagyon szívesen látogatunk el szakköröseimmel, Tenk Dóra mindig szakmailag felkészülten és barátságosan fogadta és foglalkoztatta tanítványaimat. A kerületi gyerekeknek ez nagyszerű lehetőség, hogy közvetlen közelbe kerüljenek kortárs műalkotásokkal. A San Marco Galéria kiállításokhoz kapcsolódó művészettörténeti fórumai pedig egyrészt jó lehetőséget kínálnak a ’vászon mögött megbúvó’ művészt közelebbről meglátni, másrészt kedvező alkalmat teremtenek az Óbudán alkotó képzőművészek szakmai s egyben baráti találkozásaihoz is. Ha tehetem, nem hagyom ki!”

Tremmelné-Hudik Katalin képzőművész tanár

A magyar 1970-’80-as évek grafikaművészetéről, feldolgozatlansága miatt ugyan kevés helyen olvashatjuk, de annál többször hallhatjuk, hogy világszínvonalú volt. Mára ez az időszak legendássá vált, és az időtávlat miatt a műtárgy-anyag muzeológiai értékké emelkedett.

A T-Art Gyűjtemény több mint 300 darab grafikai művet őriz, zömében ebből a klasszikus irányultságú, kiemelkedő művészettörténeti jelentőségű időszakból és műfajból, mely a Kondor Béla-i nyomdokon haladó olyan művészek nevével fémjelezhető, mint Rékassy Csaba, Gyulai Líviusz vagy Kovács Tamás, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

A gyűjtemény alkotásai az 1960-as évektől kezdődnek, és máig tartanak, bár az újabb alkotások is az 1980-’90-es években nevessé váló, mára már az idősebb generációhoz tartozó alkotóktól származnak.

Az anyag gyűjtésével kapcsolatban fontos megemlíteni Sulyok Gabriella grafikusművész nevét, aki 2006-tól a grafikai gyűjtés kurátori feladatait látta el a T-Art Alapítványban, és az anyag egysége és szépsége, Tenk László festőművész és Supka Magdolna művészettörténész mellett őneki köszönhető. (Ezt a munkát szeretnénk folytatni a jövőben, ezért az alapítvány új kuratóriuma ősszel indítja el a Searching for T-Art című projektjét és kiállítás-sorozatát, ami a gyűjteménybe illeszkedő, meghívandó fiatal művészeket kutatja fel és állítja majd ki.)

Az alapítvány elsődleges célja, melyet alapító okiratában is az első sorokban olvashatunk: gyűjteményének megismertetése és népszerűsítése. Az elmúlt évtizedekben számos grafikai kiállítást rendezett az alapítvány, elérkezett azonban az idő, hogy az anyag bekerüljön a művészettörténeti diskurzusba és irodalomba is. A tavalyi évben rendeztük meg az első Grafikai gyöngyszemek Óbudán c. tárlatot a ritkán látható, nagyméretű grafikákból, és elindult a közös – és reméljük hosszú távú – munka Révész Emese művészettörténésszel is, aki a 19-20.sz-i magyar grafikaművészet szakértője, és a tavalyi kiállítás megnyitója is volt. Idén tovább léptünk, és elővettük az alapítvány fiókjaiban őrzött munkákat, és ezekből válogattunk ki kb. 25 alkotást. A grafikák mind keretbe kerültek, és innentől kezdve aktívan szerepeltethetők, kiállíthatók, forgathatók, hogy valóban a vizuális kultúra részét képezhessék. A tárlatról és a gyűjteményről pedig az Új Művészet folyóirat májusi számába Révész Emese írt rövid tanulmányt. A következő év nagy feladata lesz, hogy a 30. évfordulóra a T-Art Gyűjtemény teljes feldolgozása is elkészüljön.

Egy grafikai kiállítás azért is számít kuriózumnak, mert a grafikák kiállításának muzeológiai szabályai miatt a múzeumok raktáraiban őrzött alkotások csak igen ritkán kerülnek a közönség elé.

A kiállítás fő műve Dús László nagyméretű, három darabból álló, Triptichon című alkotása. A kép különlegessége az, hogy egyszerre képviseli az absztrakt expresszionizmus minden kötöttséget nélkülöző, felszabadult jellegét, az önkifejezés mindent elsöprő erejét, a különböző nonfiguratív felületek, ecsetvonások, minták, nyomok, faktúrák gyönyöreit, és eközben a litográfia nagyon tudatos, pontos és fizikailag is erőt igénylő szigorú és maszkulin munkamódszerét. Csak úgy mellesleg teszem hozzá, hogy Dús László hasonló munkái egyébként a New York-i Metropolitan Múzeumban találhatók még meg. Másik kiállított alkotása egy valóban a fiók legalján megbújó gyöngyszem, melyet Picasso-nak a párizsi múzeumban látható 1962-ben készített színes linóleum-metszetei inspiráltak. Egy sajátos alkotói folyamat van a kép mögött, hiszen a linóleumból alapvetően nem lehet sokszínű nyomatot csinálni, csak úgy, hogy a linóleumot a művész minden szín lenyomtatása után tovább metszi. A végső, elkészült metszet tehát azt is jelenti, hogy a nyomtatásra nincs többé lehetőség, az elkészült nyomatok egyediek és megismételhetetlenek.

Ehhez a csoporthoz kapcsolódik még Zala Tibor Carmina Burana-hoz készült színes linómetszete és az óbudai Benyó Ildikó hasonló technikájú alkotásai.

Benyő Ildikó képei lírai-melankolikus, egyben expresszív, a vörös és a fekete kontrasztjára vagy a fekete erejére épülő munkák. Az Aludj c. 1970-es és a Reménység képei c. sorozatának egyik darabja a látható most 1974-ből. Utóbbin – fejjel lefelé ugyan – testvérének, Benyó Judit költőnek a verse olvasható. A vers szövege és mindkét grafika kompozíciója afféle rejtett Szent Család utalás (még egyszer kiemelném, hogy az 1970-es évek elejéről). A Reménység képei című alkotás kerek motívuma a Jézus születése téma bizánci ikonográfiáját idézi, ahol Mária fekvő alakja helyett egy bölcső látható.

A festői grafikát képviselik még a kiállításban Végh András és Vilhelm Károly festőművészek színes munkái. Végh András Fej 38 c. képén jól látszik a szín elsődleges szerepe, valamint a finom arc és a zaklatott érzelmi erő furcsa párosának szépsége. Vilhelm Károly Nagy tiroli táj c. képén a vad gesztusok és firkaszerű nyomok keverednek a lírai tájábrázolás sajtosságaival.

A gyűjtemény és a kiállítás talán leginkább ismert alakja, a Kossuth-díjas Gyulai Líviusz. Egyik leghíresebb nyomata, a Rinocéroszt rajzoló c. kép a mi kiállításunkon is szerepel. A nyomat jelentőségéről, Dürerhez kapcsolódó vonatkozásairól Révész Emese írásában olvashatnak majd. A mesterségbeli tudás, a humor, a finom érzékiség és a groteszk elegyét mutató munkáit talán hadd vezessék be saját önironikus szavai a róla készült filmből idézve: „Azért is ment nekem a lito is, mert ezt a plimpizést, ezt a pöttyözést nagyon szerettem. Tehát kis raszterpontocskákból összeállítani az egész dolgot, mint a rossz festő, hogy elindulsz a bal sarokból a jobb sarokig.”

A konceptuálisabb grafika képviselője Somorjai Kiss Tibor, a Képzőművészeti Egyetem Képgrafika tanszék korábbi vezetőjének meditatívabb munkája. A tanszék másik mesterének, Eszik Alajosnak az alkotása az emberábrázoló grafika példája, melyekben számtalanszor gyarló önmagunkra ismerhetünk. Szintén az egyetemi képgrafika mestere Pásztor Gábor, akinek egészen különleges technikájú, ún. borzolással készült, szürrealisztikusan egymásba olvadó motívumokból álló alkotása szinte ellentmond a grafika törvényeinek, annyira festői, szfumátósan finom árnyékolású, puha és organikus kép. Itt említeném meg még Kurucz István András Sámán című munkáját.

A hatalmas, lángoló vörös fej valójában vaslemezre készített karc, további más sajátos, izgalmas technikákkal vegyítve az alkotói folyamatot.

Érdemes nagyon közelről is megnézni: feje tetején, szájában és nyakán neolitikus barlangfestményekre emlékeztető vagy törzsi rituálékat idéző apró alakok vad tánca látható.

Muzsnay Ákos lírai-drámai munkái leginkább irodalmi ihletettségűek, ez esetben a repülés görög mitológiája, Daidalosz története volt a kiindulópont. A viaszból készített szárnyak tragédiája mellett Daidalosz építőmester nevéhez kapcsolódik a knosszoszi palota mitológiai megfelelőjének, a krétai labirintusnak a megépítése, ahová Mínosz király szörnyszülött gyermekét, a Minotauroszt zárták be, és ahonnan Daidalosz, a művész, a megépített szárnyak segítségével jutott ki. A grafika azonban nem a mítoszt meséli el, noha mind a bikafejű ember, mind Daidalosz feje szerepel a romok között, hanem a klasszikus művészi értékrend összeomlásáról beszél.

A repülés szimbolikájával foglalkozik még Rátkay György műve, mely egy szerkezeti jellegű, elvont figuratív vonalat képvisel Roncstelep c. munkájával.

Az illusztratív irányt képviseli Tassy Béla Shakespeare szonetthez készült, alapvetően realista elemekből, finom fényárnyékkal modellált, de kollázsszerűen összeállított, régi kifakult fényképekre emlékeztető munkája.

A kisebb alkotások közül hadd említsem meg Kovács Imre munkáit, akinek munkásságát lassan teljes egészében képviselni tudja a gyűjtemény. Egészen picike felfedezett gyöngyszem, mindössze 7x9cm-es a személyes kedvencem, a Tanya Hódmezővásárhely határában c. munkája, amin egy hatalmas hátú, szoborszerűvé fogalmazott művész egy girhes kecske társaságában Le Corbusier-t idéző tanyasi házat rajzol.

A Rékassy-családot ezen a kiállításon Rékassy Eszter Őszi levél c. munkája képviseli. Rékassy Csaba híres Ovidius sorozata olyannyira egyedi példánya az alapítvány gyűjteményének, hogy jelenleg a Kogart Alapítvány kölcsönkérése révén a Halász-kastély grafikai kiállításán szerepel.

Az önálló egyedi rajzművészet példái Lévay Ádám lágyan dekoratív vonalvezetésű és Lóránt János Demeter groteszk rajzolatú alkotásai. És bár nem rajz, de mégis csak a rajz elmélyülő, befelé forduló, koncentrált jellegéről szól az egyébként szobrász Nagy Benedek Rajzóra című linómetszete.

A kiállítás 2019. május 2–ától május 24-éig, 14-18 óra között ingyenesen látogatható.

Az egy hét alatt elkészülő alkotások sikere a közösség hatékony működésén, a közösség hatékony működése pedig annak belső szerkezeti felépítésén túl az egyén jelenlétén, szerep- és felelősségvállalásán múlik. A nyári egyetemi program pedig maga e három elem egyidejű jelenléte, és működése esetén lehet sikeres, sőt katartikus. Éppen ezért fontos, hogy kiemeljük: a tábor során nem csupán ideiglenes vagy mobil építészeti objektumokat építünk, hanem az építést mint eszközt használva közösséget, illetve a közösséget alkotó egyén személyiségét, karakterét is.

A participáció, az inkluzivitás, a közösségépítés, a kooperáció unásig ismételt, klisévé silányuló fogalmai mégsem véletlenül szerepelnek annyiszor a kortárs építészeti közélet virtuális felületein.

Az építészeket  – e fogalmak iránt ébredt újkeletű vonzalmuk miatt – ért kritikák ellenére, melyek motivációik tisztaságát és a közösségépítés építészeti aktusokon keresztül történő hatékonyságát kérdőjelezik meg, talán valóban soha nem volt még akkora szerepe közösségépítésnek a szakmai diskurzusban mint napjainkban. Kevés szó esik azonban magáról az egyénről, illetve az egyén, ha úgy tetszik, az építész ego és a közösség kapcsolatáról. Arról, hogy ezek a közösségi folyamatok gyakorolnak-e, és ha igen, milyen hatást az alkotó személyiségére. Milyen tapasztalatokat gyűjthet az egyén az építés és a közösségépítés folyamatán, a jelenlét és a részvétel aktusán keresztül.

Úgy hisszük, hogy a résztvevők számára olyan ismeretek megszerzésére nyílik lehetőség, melyek túlmutatnak az efemer építészeti projektek és egy illékony tábori közösség keretein.

Az egyén, az építész személyiség olyan kérdésekre kereshet és kaphat választ, mint például: Hol a helye egy újonnan formálódó közösségben, illetve az elfoglalt pozíció hogyan viszonyul ahhoz a képhez, amit korábbi tapasztalatai alapján épített fel magáról? Formáló személyiségévé válik-e a közösségének, vagy inkább illeszkedik a kialakult rendszerhez? Ha alkalmazkodik, elfogadja-e vagy kritizálja azt; ha formálja, milyen hangnemben és milyen eszközökkel teszi?

Az alkotó ego megfigyelheti, hogyan kommunikál és hogyan érvényesíti érdekeit, észrevételeit, illetve hogyan reagál egyes kihívások jelenlétére, mint például a felelősség érzetére. Számtalan információt kaphat saját teherbírásáról, képességeiről és korlátairól. Arról, hogy éles helyzetben mennyit bír fizikailag és mennyit mentálisan. Arról, hogy a fizikai munka vagy a szellemi erőfeszítések jelentenek-e számára nagyobb kihívást. Megtanulhatja, hogyan ossza be az energiáit, illetve, hogy a tervezés és építés során hogyan éli meg, hogyan hozza meg döntéseit, kompromisszumait. Valamint megtapasztalhatja személyes viszonyát a teremtett környezettel.

A saját magunkról ily módon szerzett ismeretek megértése és feldolgozása az efemer közösség karakterére alapvető hatással lehet amellett, hogy az egyéniségről, az egóról szerzett ismereteket a résztvevők épp úgy magukkal viszik, mint az építésről, az anyagról vagy éppen a környezetről szerzett tudásukat.

Az az igazán szerencsés eset, amikor a biztonsági játékhoz nem kell ütést feláldozni, a kétféle játékmód egybeesik (normál és biztonsági), egyszerűen csak figyelnünk kell, hogyan látunk neki egy szín kidolgozásának, felmérjük a veszélyeket, és készülünk rájuk.

Dél a treff ásszal kezdi a játékot, majd a treff királlyal folytatja. Harmadszor nincs értelme treffet hívni (az asztal ellopná), Dél az adu kettest hívja.

A felvevő látja, hogy tud ütni kilencet, négy adut, két kárót, két pikket és egy treff lopást. Biztosan kiad két treffet, egy pikket, és lehet, hogy egy kárót is.

A hiányzó ütést meg tudja szerezni, ha sikerrel megadja a káró impasszt, vagy ha felmagasodik a negyedik pikk (3–3 elosztás), amire el tudja dobni vesztő káróját. Mindkét esélyt ki tudja próbálni, ha a pikkel kezdi, és sikertelenség eseten próbálkozik a káró impasszal.

Tovább növelheti esélyeit, ha a pikk színt úgy kezeli, hogy kétszer hív kis pikket a kezéből. Ha Délnél van az ász, és az ásszal kis lapot üt, a felvevő mindhárom figurájával külön-külön tud ütni, a negyedik pikkre el tudja dobni vesztő káróját.

A helyes játék: az adu hívást kézben kell ütnie a felvevőnek a bubival. Nem aduzhat tovább, az adukra szüksége lesz a közlekedéshez. A pikk ötöst kell hívnia a kezéből. Dél nem üt be az ásszal, figurát szeretne ütni. A felvevő üt a pikk királlyal az asztalon. Kis kőrrel folytatja, amit megüt az ásszal.

Lehívja az adu bubit, és másodszor is kis pikket hív a kezéből, a hetest. Mivel Délnél már csak egy pikk van, kénytelen ütni az ásszal. Bármit hív az ellenvonal, a felvevő lehívja a pikk dámát a kezéből, a káró királlyal asztalra megy, és a pikk bubira eldobja kis káróját.

Ha a második pikkbe nem ütne be Dél (három vagy négy pikkje lenne), a felvevő harmadszor is pikket hívna, és reménykedne a szín 3–3-as elosztásában.

Azzal, hogy a felvevő nem felülről kezdte hívni pikk figuráit (kétszer hívott kis pikket az asztal felé), el tudta érni, hogy minden pikk figurájával ütni tudjon, miközben Dél ásza „üresben” ütött.

Nyugat a kőr hetessel indul. Hogyan tudjuk minél nagyobb eséllyel teljesíteni a felvételt? A licitből fontos információkhoz jutottunk. Nyugat indulása biztosan szingli, és a pontok többsége Keletnél lesz.

Azonnal ütnünk kell a kőr ásszal, nehogy a második kőr hívást Nyugat ellopja. Ha elkezdünk aduzni a kezünkből, az ásszal Kelet fog ütni, aki lehívja kőr ütéseit. Ez nem is okoz problémát, hiszen üthetünk öt adut, egy kőrt, egy treffet és három kárót. Ha azonban kőrrel folytatja, nem lophatunk kis aduval, mert azt Nyugat felül fogja lopni. Ha pedig nagy aduval lopunk, és az aduszín elosztása kedvezőtlen (4–1), Nyugat adu kilencese fel fog magasodni. A veszély elkerülése érdekében úgy kellene aduznunk, hogy Kelet adu ászát kénytelen legyen kis adunkra kijátszani.

Nem szabad a kezünkből kezdeni az aduzást. A kőr ász után a treff ásszal asztalra kell menni, és onnan kell kis adut hívni a kézi figurák felé. Ha Kelet beüt az ásszal, marad négy nagy adunk. Később nyugodtan belophatunk az egyik nagy adunkkal, még mindig marad három, hogy Nyugat aduit elvegyük.

Még egy probléma adódhat. Ha a kőr ász után nem treffel, hanem káróval mennénk asztalra, amikor Kelet lehívja két kőr ütését, Nyugat el tudna dobni két kárót, és az ellenfél káró lopással tudná megbuktatni a felvételt.

Ha a tervezéskor mindent alaposan átgondolunk, és készülünk a veszélyekre, néha egyszerű megoldásokat találva tudunk védekezni ellenük. Ebben a leosztásban elég volt azt észrevenni, hogy honnan kell hívni az első adut.

Az ellenfél a káró bubival indul. Egyszerű tizenkét ütésnek tűnik a felvétel. Aduzás után meg kell adni két impasszt, a pikket és a kőrt. Ha az egyik sikerrel jár, teljesítjük a felvételt, ha mindkettő, akkor szűrrel. Látszólag semmi esélyünk nincs, hogy jobb megoldást találjunk a teljesítésre.

Nézzük meg, mi történik, ha előbb a kőr impasszt adjuk meg! Ha ül (Kelet fedi a bubit a királlyal), akkor a pikk impasszt a szűrért adjuk meg. Ha nem ül, akkor lesz két magas kőrünk a kezünkben, az ász és a dáma. Az egyikre el tudjuk dobni a pikk bubit az asztalról, a pikk impasszt nem kell megadnunk. A harmadik kézi pikket el tudjuk lopni, nem fogunk pikket kiadni.

Nyugat a treff királlyal indul, és még kétszer treffet hív. A harmadikat ellopjuk. Ha szerencsénk van, üthetünk öt adut, négy kárót és két pikket. Ehhez az kell, hogy a kőr 3–2-ben, a káró 3–3-ban legyen elosztva.

Elkezdünk aduzni, lehívjuk a kőr ászt, majd a királyt. Kiderül, hogy Keletnek negyedik bubi-tízese volt, így biztosan ki fogunk adni egy adut. A káró színben kellene valami okosat kitalálni, hogy ne csak a 3–3 káró elosztás esetén tudjuk teljesíteni a felvételt.

Ha Keletnek a négyes adu mellett négy kárója is van, a negyedik kárónkat el tudjuk lopni, ha nem aduzunk tovább. És ha Keletnek csak dubló a kárója? A harmadik káró figuránkat el fogja lopni, és adu hívással elveszi az asztal lopási lehetőségét. Próbáljuk meg ne kézből lehívni a három káró figurát. Hívjunk le csak két káró figurát, majd a pikk ásszal menjünk asztalra, és onnan hívjuk meg a harmadik kárót. Ha Kelet belop, hívhat adut, nem kell az asztali kis adu a káró lopáshoz. A kézi kárónk magas, Kelet a vesztő kis kárónkat lopja el adu ütésével. Ha nem lop be, ütünk a harmadik káró figurával, és kis kárónkat ellopjuk az asztal utolsó adujával. Kelet ezt felüllophatja, de nem tud többet ütni, csak vesztő kárónkat tudta ellopni.

Az adutöbbséghez legalább nyolc lapra van szükségünk a színben. Ha ez az adutöbbség veszélybe kerül – vagy eleve nem volt elég adunk, vagy kedvezőtlen az aduszín elosztása – gyakran az egész felvétel veszélybe kerül. Nem marad elég adunk, hogy az ellenfél veszélyes színét feltartóztassuk.

Erre a játék folyamán végig figyelnünk kell, és megfelelő megoldást találnunk, ha az adutöbbség veszélybe kerül.

Nyugat a kőr királlyal indul.

Látszólag könnyen teljesítjük majd a felvételt. Ütünk öt adut, három kárót és három treffet. Mi itt a probléma?

Az indulást ellopjuk, és alaposan átgondoljuk a felvételt. Ha háromszor aduzunk és valamelyik ellenfelünknél negyedik adu dáma van akár ki is rövidülhetünk. Lehívjuk az adu ász-királyt, majd kiadjuk a dámát. Az ellenfél kőrrel folytatja. Ezt kénytelenek vagyunk ellopni. Már csak egy adunk marad, de Nyugatnak is van egy aduja. Nem állunk jól. Ha elvesszük az ellenfél utolsó aduját, a káró ász kiadása után az ellenfél le tud hívni két-három kőrt. Ha pedig nem vesszük el Nyugat adu nyolcasát, a káró ász lehívása után egy újabb kőr hívással az ellenfél lopásra kényszeríti utolsó adunkat, és neki marad egy aduja. Amikor belop (káróba) utolsó adujával, le tud még hívni két kőrt, és megbukjunk a felvételt.

Tervezzük újra játékunkat!

Az adu ász-király lehívása után ne folytassuk aduval, hanem váltsunk káróra. Adjuk ki a káró ászt. Nem probléma, ha az ellenfél lop egy kárót. Ha negyedik aduból lop, még egy adut ki fogunk adni. Ha pedig 3-3 az aduelosztás, akkor lehet, hogy az adu dámával fog lopni. Ki fogunk adni egy kárót és két adut, de a felvételt biztosan teljesítjük, ha az aduelosztás nem rosszabb 4-2-nél. A játék folyamán végig több adunk lesz, mint az ellenfélnek, magas kőrjeit el tudjuk lopni, azokkal nem tud ütést szerezni.

Nyugat a káró ásszal indul, majd a királlyal és a dámával folytatja.

Mi a tervünk, hogyan ütünk tízet?

Ha minden szerencsésen feküdne, akár tizenegyet is üthetnénk. A harmadik kárót ellopnánk, háromszori aduzással elvennénk az ellenfél összes aduját, majd ütnénk öt treffet, és a végén megadnánk a kőr király elleni impasszt is. Ennyi minden biztosan nem fog sikerülni. Már a 3-3 aduelosztásnak is elég kicsi az esélye, csak 36%. Nem az a célunk, hogy minél többet üssünk, hanem, hogy a felvételt minél nagyobb biztonsággal teljesítsük.

Ha 4-3-as aduszínt választunk, akkor némi óvatosságra van szükség a teljesítéshez. A harmadik menet káróra célszerű eldobni valamit, például egy vesztő kőrt, mert a 4-2-es pikk elosztás veszélye Damoklész kardjaként lebeg fejünk felett.

Utána már hívhat bármit az ellenfél, a teljesítést nem tudja megakadályozni, ha az aduelosztás nem rosszabb 4-2-nél.

Ha kárót hív, azt az asztalon tudjuk lopni a tízessel, és az aduk elvétele után minden ütés a miénk lesz. Kőr folytatásra be kell ütni az ásszal, és aduzás után teríthetünk.

Az eredeti 36%-os esélyt így sikerül 84%-osra növelni, mert 3-3 és 4-2 aduelosztás esetén is teljesíteni tudjuk a felvételt.

A káró király indulás után kell megterveznünk a játékot.

Fenyeget, hogy ki kell adnunk két adut (ha 4-2 az elosztás), egy kárót, egy treffet és esetleg egy pikket is.

Úgy kell alakítani a játékot, hogy kétszeri aduzás után is legyen lehetőségünk kettőt lopni az asztalon, előbb kárót, majd pikket, nehogy a pikket felüllopják és elvegyék az asztal utolsó aduját.

Az indulást megütjük az ásszal. Lehívjuk a pikk dámát, és az adu ásszal kézbe megyünk. A két magas pikkre eldobunk két kárót az asztalról, majd kárót lopunk. Az adu királlyal kézbe megyünk. Kiderül a kedvezőtlen aduelosztás, de ez nem jelent problémát. Lopunk egy pikket az asztal utolsó adujával. Ha Kelet ezt nem lopja felül, a treff ásszal kézbe megyünk, és hívjuk a magas pikkünket. Ezt hiába lopja el Kelet, még maradt két adunk, amiből az egyikkel ütni tudunk.

Arra vigyáztunk, végig a játék folyamán, hogy az ellenfélnek soha ne legyen több aduja, mint nekünk, így tudtuk elérni, hogy a felmagasodó ötödik pikkel ütést szerezzünk (ha ellopják, helyette a kis adunkkal tudunk ütni).

A kőr dáma indulás után kell tizenkettőt ütnünk.

Tervünk, hogy ütünk négy adut, öt treffet, két kárót és egy kőr lopást.

Két feladatunk van. El kellene vennünk az ellenfél aduit (egyet ki kell adnunk), közben vigyáznunk kell, hogy ne tudjanak kőrt ütni.

Nem hívhatjuk az adukat felülről, mert amikor az ellenfél aduval ütésbe kerül, ütni tud a kőr ásszal.

Az indulást el kell lopnunk és kiengedünk egy adut. Így kiadunk egy adut (ezt terveztük), egyúttal az asztalon marad egy adunk, amivel meg tudjuk akadályozni, hogy az ellenfél kőrt tudjon ütni.

Bármit hívnak, lehívjuk a két nagy adut, lehívjuk a treff ászt, hogy ne legyen útban, majd káróval asztalra megyünk és megütjük a maradék treffeket.

Az adu kiengedésével a második ütésben sikerült elérnünk, hogy a kőr színt ellenőrzésünk alatt tartsuk, abban az ellenfél ne tudjon ütést szerezni.

Ha felvevők leszünk, könnyebb helyzetbe kerülünk, mert ismerjük vonalunk teljes erejét. Fel kell mérnünk, hogy az egyes színekben hány ütésre számíthatunk, esetleg milyen lehetőségeink lesznek további ütésszerzésre. Meg kell terveznünk, hogy az egyes ütéseket mikor hívhatjuk le, illetve mikor kell kézből vagy asztalról hívni egy színt.

Szanzadu játékban nem vesztegethetjük az időt. A két vonal között verseny van, hogy melyik vonal jut hozzá hamarabb ütéseihez. Minél előbb ki kell dolgozni ütéseinket, és lehívni őket.

Színjátékban kiemelt szerep jut az aduszínnek. Többnyire a játék elején el kell venni az ellenfél aduit, nehogy ütő lapjainkat ellopja.

Ugyanakkor az adut másra is használhatjuk. Ilyen, amikor lopni tudunk vele, vagy egy mellékszínt lopással tudunk magasítani. A legfontosabb pedig, hogy az ellenfelet megakadályozzuk abban, hogy saját színében ütéseket tudjon szerezni. Az adu jó eszköz is lehet a közlekedés biztosítására a kéz és az asztal között. Mindig meg kell terveznünk, hogy mikor hányat aduzhatunk. Színjátékban nem kell sietnünk ütéseink lehívásával. Az aduszín biztosítja, hogy az ütést vissza tudjuk szerezni, így több időnk van ütéseink kidolgozására.

Nézzük, hogyan működik a tervezés a gyakorlatban!

Tizenkét ütésre vállalkoztunk pikk aduszín mellett. Nyugat a káró tízessel indul. Az asztalról a bubit kérjük, Kelet dámáját megütjük az ásszal. Egyetlen ütést adhatunk ki, a kőr ászt. Mi a tervünk, van-e esélyünk a teljesítésre?

Megszámoljuk ütéseinket, várhatóan lesz négy adu, két káró, három treff és egy kőr ütésünk. Ez csak tíz ütés. Reménykedhetünk még a treff szín kedvező elosztásában, és a kőr király-dáma kétszeri szöktetésében. Mindkettőre szükségünk van a teljesítéshez. Persze csak akkor, ha négyszer kell aduzni. Ha elég három adu lehívása, hogy az ellenfelek aduit elvegyük, akkor esélyeink javulnak, az utolsó két aduval külön-külön tudunk ütni (lophatunk az egyikkel). A terv félig kész. Hátravan még az ütések pontos sorrendjének meghatározása, mikor melyik színt honnan kell meghívnunk, hogy minden esélyt ki tudjunk próbálni.

Az első az aduszín, el kell venni az ellenfél aduit. A pikk királlyal kezdjük, és a dámával folytatjuk. Így el tudjuk fogni Kelet negyedik bubiját, ha szükség van rá. Szerencsére az aduelosztás 3-2. A harmadik adut az ásszal visszük. A következő lépés, hogy kipróbáljuk a kőr színt. Nem kezdhetjük a treffel, mert nem maradna két átmenetünk, hogy kétszer hívjunk a kőr király-dáma felé. Tehát a kőr négyest hívjuk. Az asztalról betesszük a királyt. Ütünk vele, de nem lehetünk biztosak benne, hogy az ász valóban Nyugatnál van, Kelet kihagyhatja ezt az ütést. Elérkezett a treff szín kipróbálásának a pillanata. Előbb a treff ászt, majd a királyt kell lehívni. A harmadik treffet így az asztalon tudjuk ütni. Ha 3-3 lenne a treff szín elosztása, a negyedik treffre el tudnánk dobni egy kőrt a kezünkből, és az asztal utolsó kőrjét el tudnánk lopni. Nyugatnál négy treff volt, a negyedik treffet kénytelenek vagyunk lopni. Ezzel a lopással kézbe kerülünk, hogy másodszor is meg tudjuk hívni a kőrt, hogy másodszor szöktessük az asztal kőr figuráját.

Amikor kőrt hívunk, Nyugat tehetetlen. Ha beüt az ásszal, magas lesz a dámánk, ha kicsit tesz, a dámával szerezzük meg a teljesítéshez hiányzó ütést.

Mint látjuk, egy nem túl bonyolult felvevőjátékhoz is szükségünk volt a jó tervre, és annak pontos végrehajtására.

Nyugat a pikk bubival indul, amit megütünk az ásszal.

Mi a tervünk, hogyan ütünk kilencet? Az esélyeink elég jók. Van két pikk, egy kőr, két káró és három treff ütésünk. Valószínűleg a negyedik treffünkkel is ütni fogunk. Tervünket veszélyezteti-e valami?

Ha a treff szín kedvezőtlenül van elosztva, csak három treffet tudunk ütni. Szerencsére káróban is van esélyünk egy plusz ütést szerezni, ha 3-2 a szín elosztása. Háromszori káró hívásra a negyedik kárónk magas lesz. Ha eddig eljutottunk, gondoljunk arra is, hogy a káró szín elosztása is lehet kedvezőtlen. A hiányzó ütést még kőrben is meg tudjuk szerezni, ha szökik a kőr dámánk. Tehát három esélyünk is van a kilencedik ütés megszerzésére. Már csak azt kell megterveznünk, hogyan tudjuk mindhárom esélyt kipróbálni, ha a másik kettő nem sikerül. A problémát az okozhatja, hogy nem tudunk majd közlekedni. Ha lehívjuk treff ütéseinket, majd a kárót próbáljuk ki, hiába szöktetjük meg a kőr dámát, az ellenfél pikket fog hívni, és nem marad átmenetünk a kőr ászhoz. Mindenképpen a nagyobb esélyt kínáló színeket kell előbb kipróbálni. Annak esélye, hogy az ellenfélnél lévő öt lap elosztása 3-2, az ellenvonalon 68%. Kezdjük a káró színnel, így a treff figuráink megmaradnak átmentnek a kezünkben. A káró ász-király lehívására kiderül, hogy a színben legfeljebb két ütést tudunk szerezni. Következik a treff szín, lehívjuk az ász-királyt. Ebben a színben sincs szerencsénk. A negyedik treffünk nem magasodik. Próbáljuk ki a kőrt, utolsó esélyünket. A kettest hívjuk a dáma felé. Hiába üt be Nyugat a királlyal, és hív pikket. Ütünk a pikk királlyal, megütjük az asztali kőr dámát, és a treff dámával kézbe tudunk menni a kőr ászért.

A teljesítés nem (csak) a szerencsén múlt. A játék tervezésekor sikerült felmérni a veszélyeket, és olyan játékot választani, amivel minden akadályt el tudtunk hárítani.

Feladvány megfejtése

Előző számunkban közöltünk egy feladványt:

Ott leírtuk, hogyan lehet teljesíteni a felvételt kőr király indulásra. Megpróbáltuk felmagasítani a treff színt. Miután a harmadik treffbe Nyugat kimutatott, kénytelenek voltunk új tervet találni, keresztlopással ütöttünk tizenkettőt. A káró ász-király lehívása után az asztalon treffet loptunk, a kezünkben pedig kőrt. Mivel tudtuk, hogy Keletnél vannak a treffek, míg Nyugatnál a kőrök, nem veszélyeztetett, hogy esetleg az adu tízessel felül tudnak lopni.

Ha azonban aduval indul az ellenfél, és Kelet beüt az adu ásszal, majd aduval folytatja, nem marad elég adunk, hogy a keresztlopással elég ütést szerezzünk. Ütünk egy adut, egy kőrt, két kárót, két treffet és még öt adut (két treff lopás és három kőr lopás). Ez csak tizenegy ütés. A tizenkettedik ütést hogyan szerezzük meg? Kellene egy jó terv!

Az ilyen helyzetekben, amikor hiányzik egy ütés a teljesítéshez, de látszólag nincs ütő lapunk, segíthet, ha csak az egyik ellenfél tudja tartani két szín nagy lapjait. Lehet, hogy be tudjuk szorítani. Ebben a leosztásban tudjuk, hogy a kőr színt Nyugat tudja tartani, a treff színt pedig Kelet. Ha ezekben a színekben kell nagy lapokat őrizniük, ki fogja tartani a káró szín nagy lapjait?

A második pikk hívást megütjük a hetessel. Tervünk, hogy megpróbáljuk a treff színt felmagasítani. A treff ász-király (a másodikra kárót dobunk) után lopunk egy treffet. Kiderül a rossz hír: a treff nem fog magasodni. Kőr ász (kárót dobunk rá), kőr lopás következik. Még egy treffet tudunk lopni az asztalon, majd kőr lopással kézbe jövünk. Lehívjuk utolsó adunkat, és várjuk, hogy melyik ellenfél mit tart. Az asztalon marad a kőr kilences és három káró, a kezünkben pedig egy treff és két káró, plusz az adu dáma. Előbb Nyugatnak kell dobnia. Tudjuk, hogy hatos kőrje volt. Ha nem lett magas az asztali kőr kilences, akkor megtartott egy kőrt, és csak két kárót tarthatott. Nyugodtan eldobhatjuk a kőr kilencest, azzal nem tudunk ütni. Az asztal után Keletnek is dobnia kell. Ha megtartja a treff dámát, a kézi treff tízessel nem tudunk ütni, de ő is csak két kárót tud tartani. Nem tudjuk, hogy melyik ellenfélnél hány káró volt eredetileg, de a háromlapos végállásban egyikük sem tudott három kárót tartani. Már csak le kell hívni a káró királyt, majd az ászt, és az asztali ötös magas lesz.

Mi mindkét ellenfél ellen készítettük elő a beszorítást (kétoldali háromszínű beszorítást), de az adott kiosztásban úgy volt a káró szín elosztva, hogy csak Nyugat tudta tartani a káró és a kőr színt, tehát igazából csak Nyugat szorult be (egyoldali kétszínű beszorítás).

Az első tervet, a treff szín magasítását menet közben kellet megváltoztatnunk a treff szín kedvezőtlen elosztása miatt. Szerencse, hogy találtunk egy másik játéktervet.

Honnan a teqball elnevezés?

A ball gondolom mindenkinek egyértelmű, labdát jelent. A teq előtagban pedig két, szerintünk fontos dolgot szeretnénk megjeleníteni, egyrészt a technikai tudást, ami a fociban elengedhetetlen, a teqballban pedig szintén nagyon fontos szerepe van. A másik része a technológia, ami pedig a teqball asztalra utal. A technika és a technológia kiemeléséből született a teqball elnevezés.

Honnan jött az ötlet, amiből kialakult ez az új sportág?

Újpesti gyerekként nőttem fel, és a panelházak között sokat fociztunk. Amikor éppen eluntuk a focit, elfáradtunk, vagy kevesen voltunk, akkor próbáltunk a betonos pingpongasztalon lábteniszezni, amit mi nagyon-nagyon élveztünk. Maga az eszköz nem volt ideális a tökéletes játékra, mert vízszintes volt az asztal, így a labda sok esetben az asztal fölött pattogott. Emiatt fogni kellett kétoldalt az asztalt, vagy be kellett hajolni fölé, hogy fejelni tudjunk, illetve még a lábunkat próbáltuk felrakni az asztalra – szóval semmiképp sem volt ideális.

Akkor jött egy pofon­egyszerű ötlet. Ha meghajlítjuk az asztalt, akkor a labda mindig kipattan a játékos felé, ezáltal könnyen megjátszhatóvá válik.

Én rengeteget fociztam, 15 évig játszottam versenyszerűen az Újpestben, a BVSC-ben, a REAC-ban – főleg ezt a három csapatot említeném.

Ez az 1980-as évek végén történt?

A ’80-as évek közepén, végén volt, amikor gyerekként éjjel-nappal lent fociztunk a téren. Utána én ezt az ötletet leírtam, lerajzoltam, elraktároztam, és vártam a megfelelő időpontra, illetve nyilván a megfelelő társakra, hogy ezt megvalósítsuk. Viszont engem akkor az élet már elvitt a rendezvényszervezés felé. 2000-ben szórakoztató játékkal dolgoztam Siófokon, és akkor láttam, hogy a betonos pingpongasztalon ugyanazt a játékot játsszák akkori NB1-es játékosok, amit mi a téren. Odamentem hozzájuk, hogy esetleg én is beszállhatnék-e? Egy idősebb német úr – aki azt mondta, hogy korábban a Bundesligában játszott – közölte, hogy ő csak pénzben hajlandó játszani. Mondtam, hogy oké, nem vagyok gazdag gyerek, de nézzük meg, 1000 forint egy mérkőzés. Lejátszottunk egy meccset az akkori pingpong szabályok szerint, 21 pontig, és nagy nehezen, talán 21:19 meg 21:18-ra elvertem, utána eltűnt az illető. Gondoltam is, hogy na, hát hol van a pénzem, majd egy negyedóra múlva jött egy üveg sörrel, és a jéghideg párás üvegre rá volt ragasztva egy 1000 forintos. Gratulálok, mondta, mert ő ebben a játékban még soha életében senkitől nem kapott ki.

Ekkor jött újra a felismerés, hogy ott a régi ötlet. Ezzel együtt mégis eltelt 12 év, mire eljött az életemben az a pillanat, hogy szerettem volna sport által értéket teremteni, és úgy éreztem, meg kell valósítanom a korábbi ötletet. Most már úgy állok anyagilag, és olyan korba léptem, hogy kiforrott és átgondolt dolgokat tudok végigvinni. Találtam egy megfelelő társat Óbudán.

Nagyon érdekes a történet, mert mondhatni, hogy valamilyen szempontból Újpestről jött az alapgondolat, de maga a megvalósítás már Óbudához köthető, mert mi itt lakunk egy óbudai lakókertben.

A beköltözés viszontagságai között ismerkedtünk meg. Azt szoktam mondani, hogy a mi csapatépítő tréningünk háborúban volt. Így ismerkedtem meg a társammal, Huszár Viktorral, aki pont egy műszaki szakember – amihez én nem értek –, de ugyanúgy imádja a futballt, ahogy én, és tudom, hogy ő is átmegy a tűzön meg a falakon a siker érdekében, ahogyan én is. Elmondtam neki az ötletet, egyből ő is beleszeretett, és elkezdtük a technológiai megvalósítást. Mindez 2012-ben volt.

2014. június 12-én, a futball VB nyitó napján lett publikus a projekt, akkor mutattuk be. Viszont mi 2014-ben elvittük a projektet olyan szintre, hogy fizikailag lehetett már játszani, a formatervezők munkájának is köszönhetően kész volt maga a termék. Kitaláltuk a szabályrendszert, és voltak olyan videóink, amelyekben világsztárok szerepeltek, akik ingyen és bérmentve álltak a projekt mögé, mert azt mondták, hogy mi is tartozunk annyival a focinak, hogy a jó kezdeményezések mögé odaállunk.

2014-ben, év vége felé szállt be hozzánk a harmadik társunk, Gattyán György, az ismert magyar vállalkozó, és így, hárman vagyunk a tulajdonosok. Fontos megemlítenem, hogy Gyuri nemcsak befektetőként van jelen, hanem ő olyan társ, akinek a véleményét is sokszor kikérjük, és együtt döntünk a fontosabb kérdésekben. Tényleg mondhatom, hogy baráti a viszony, és így jól működik a hármas egység.

Nem tudom, Magyarországon rajta kívül lett-e volna olyan befektető, aki azt mondja, hogy a ti dolgotok fiúk, hogy a teqball-lal teremtsünk értéket, ti csak nyugodtan dolgozzatok, ez az elsődleges szempont.

Nem az, hogy mikor veszünk ki pénzt, mikor térül meg. Nyilván kapitalista világban élünk, és tudjuk, hogy rengeteg pénzt szeretnénk keresni, de a fő megközelítése a mi jó működésünknek az, hogy teremtsünk egy új sportágat, értéket, mert az egészséges életmód, mozgás, örömszerzés és még sorolhatnám a fő szempontunk.

Jelen állás szerint több mint 25 országban van már kint a termék és saját webáruház, illetve non exclusive partnereken keresztül további 62 országban kezdjük meg az értékesítést, azaz összesen 87 országban leszünk jelen. Két hónappal ezelőtt megalakítottuk a FITEQ-et, a Nemzetközi Teqball Szövetséget, amelynek én vagyok az elnöke. (Főtitkára a görög George Yerolimpos. Az igazgatósági tanács tagjai: Huszár Viktor, Gattyán György, Marius Vizer Junior (osztrák), Jason Kirkbride (brit) és Jawad El Hajri (francia) – a szerk.) Az első világkupát idén június 22–24. között rendeztük meg Budapesten, ahova 20 országból jöttek csapatok. A FITEQ fő célja nyilván a sportág globális megismertetése, illetve a különböző amatőr és profi világkupák, világbajnokságok, EB-k szervezése. Ezért volt szükség arra, hogy svájci székhellyel jegyezzék be, mert ez feltétele lehet a sportág nemzetközi elfogadásának; így Lausanne-ban van a FITEQ központja, de az operatív központ Budapesten van.

Az a mi koncepciónk, hogy nagyon komoly pénzdíjas versenyeket szeretnénk szervezni, ahová mindenki elutazik, kifizeti a szállását, a repülőjegyét, az utazási költségét, mindent, viszont komoly pénzdíjakat osztunk szét, kicsit tenisz jelleggel.

Azt szoktuk mondani, hogy mi azt szeretnénk, hogy a teqball legyen a futballnak a golfja, a tenisze. Azt szeretnénk, hogy a legigényesebb, a legprofibb futball alapú sportágat hozzuk létre.

Úgy gondolom, hogy ez minden szempontból adott, hiszen nálunk kicsi a sérülésveszély, mert nincs fizikai kontaktus sem az ellenféllel, sem magával az eszközzel, mert a szabályoknak megfelelően az eszközhöz hozzáérni tilos. Tévéközvetítések szempontjából teljesen ideális; ha mondjuk reklámmal lefóliázzuk az asztalokat, azon nem pattan meg a focilabda úgy, mint mondjuk a pingpongban, ahol befolyásolhatja a labda pattanását.

Ezek a dolgok azért fontosak, mert sok-sok helyen már nyilatkoztuk, hogy a mi végső célunk az, hogy a teqball egyszer olimpiai sportág legyen. Lehet, hogy ez 20–30 év múlva valósul meg, de biztos, hogy megvalósul, mert mi maximálisan hiszünk abban, hogy minden fejben dől el, és ha valamit eldöntünk, és a munka iránti tisztelet, alázat megvan, és kreatívak vagyunk, akkor bármit elérhetünk. Ez így is van, és úgy gondolom, hogy minden adott ahhoz, hogy egy új olimpiai sportágat teremtsünk. Sok helyen elmondom, hogy elképzelhető, hogy ezen néhányan ma még mosolyognak, de mi ezekből a mosolyokból is erőt merítünk, és bebizonyítjuk, hogy igenis, ez megvalósítható. Gondoljunk bele, hogy ma milyen sportágak kerülnek be az olimpiai sportok közé. (Nemrég választották be: a gördeszkázás, a hullámlovaglás, a sportmászás, a karate és a baseball /softball sportokat – a szerk.) Annak idején, aki kitalálta az asztaliteniszt, lehet, hogy nem is hitte volna, hogy mit hozott létre. Mi már tudatosan szeretnénk felépíteni és végigvinni ezt a projektet együttműködő partnerekkel, szponzorokkal, globális médiakapcsolatokkal, médiapartnerekkel, és még sorolhatnám.

Találkoztak-e olyannal, aki visszautasította az együttműködést?

Igen. Nem szeretnék nevet mondani, egy holland világsztárról van szó. Felkértük még a projekt legelején – a Koeman testvérpáros, Louis Saha és még rengetegen már mellettünk voltak –, hogy nézd meg a videót, szeretnénk, ha esetleg te is kipróbálnád, és abban az esetben, ha pozitív dolognak tartod, akkor mondhatnál egy-két mondatot.

Sose felejtem el: megnézte a videót, lecsapta a laptop tetejét, és azt mondta, ti engem hülyének néztek! Ez az egyik legjobb futball-alapú dolog, amit valaha láttam, ebből giga pénzt fogtok keresni.

Most azonnal vegyetek be, és ha fizettek, akkor mindenben támogatlak titeket, segítek nektek, én ebbe bele akarok kerülni – de hülyék vagytok, ha azt hiszitek, hogy ingyen és bérmentve segítek. Ez pozitív és negatív dolog volt egyben. A tulajdonosi körünket nem szándékozunk egyéb partnerekkel bővíteni.

Az amatőr játékban milyen lehetőségek vannak? Gondolok itt a gyerekekre, iskolákra, közterekre – ez legalább olyan fontos lehet, mint a profi szegmens.

Mikor elkezdtünk a teqball-lal foglalkozni, első körben főként csak a „lábtenisz az asztalon” irányába mentünk el. Viszont ahogy dolgoztunk és játszottunk egyre többet, rájöttünk arra, hogy a teqball asztal többfunkciós sporteszköz. Ami azért jó, mert mindenki, nemtől, kortól és főleg tudásszinttől függetlenül képes ideális sportolási elfoglaltságot találni magának. Akár mondhatnám – az olimpiai öt karikához már egy picit visszakanyarodva –, öt különböző játékot lehet rajta játszani. Egyik a teqball, amikor focizunk rajta. A második a teqtennis, amikor strand teniszütővel és szivacslabdával teniszezünk magán az eszközön. A harmadik a teqpong, amiért különben a kínaiak megőrülnek. „Normálisan” pingpongozunk az asztalon, csak a szabályrendszerünk más. A negyedik a qatch játék, a kidobósnak és a kézilabdának egy keveréke, ami hihetetlen jó labdaérzék-fejlesztő kisgyerekeknek, illetve ez az egyik legintenzívebb az öt játék közül. Az ötödik sport a teqvolley, azaz a teqröplabda. Hihetetlen jó játék, kettő a kettő ellen.

Úgy gondolom, hogy az öt funkció közül a teqballt és a teqröplabdát tudjuk úgy felépíteni, hogy versenyrendszereket alakítsunk ki. A másik három pedig megmarad szabadidős jellegű sportnak.

A teqball asztal főleg intézményi vevőknek van kitalálva, iskoláknak, közterületeknek, játszótereknek, parkoknak, strandoknak, és még sorolhatnám. Mi azt szeretnénk, ha a teqball multifunkciós sporteszköz, nem pénztárcafüggő dolog lenne. Ha elterjedne közterületen, ahol mindenki kedvére játszhat, szórakozhat, és az öt funkciónak köszönhetően tényleg mindenki tud ideális sportolási elfoglaltságot találni magának. Nyilván nekünk a teqball esetében a versenyrendszert kell kialakítani. Mert lent a téren, ahol mi annak idején játszottunk a panelházak mögött, mindenki úgy játssza a játékot, ahogy szeretné. Mi a versenyszabályokat írjuk elő, mint például: egy mérkőzés tizenkét pontig tart, négyesével van szervacsere, maximum három labdaérintés engedélyezett. Az egyik mozgatórugója az eszköznek – és ezáltal hihetetlen nagy technikai tudásfejlesztő sporteszközről is beszélünk – az, hogy maximum háromszor érhetünk a labdába, viszont kétszer egymás után ugyanazzal a testrésszel érinteni a labdát tilos.

Ez azért jó, mert ha egy jobblábas játékos elkezdene játszani, mindent jobb lábbal oldana meg. Viszont a szabályrendszernek köszönhetően bele kell vinni a gyengébbik testrészeket is: a bal lábat, a jobb lábat, a mellkast, a vállat, a fejet.

Ez egyrészt izgalmassá és színessé teszi a játékot, emellett pedig elkerülhetetlen a fejlődés, mert rövid időn belül óriási érintésszámot tudunk elérni. Én jobblábas vagyok, és nem túlzok, a saját példámból indulok ki, amikor azt mondom, hogy egyszer egy játék után megálltam, és kíváncsi voltam, hogy mennyit fejlődtem bal lábbal. Elkezdtem bal lábbal dekázni, és elsőre negyvenkettőt dekáztam a gyengébbik lábbal úgy, hogy ez előtte elképzelhetetlen volt. Ebből is látszódott számomra, hogy működik a dolog.

Henk ten Cate holland mesteredzőt, aki az MTK edzője, illetve az FC Barcelona másodedzője is volt, meghívtuk Magyarországra, hogy meg szeretnénk neki mutatni a teqballt. Sose felejtem el, ültünk a Ramada Hotel éttermében Káposztásmegyeren, és mondtuk neki, hogy Henk, most megebédelünk, utána elviszünk egy titkos garázsba, ahol magunknak kialakítottunk egy új sport­eszközt, új sportágat, és meg szeretnénk mutatni.

Erre ő azt mondta, kedvesek vagytok, de én mindent láttam már a futballban, hiszen játékosként, edzőként sok mindent elértem, és benne vagyok a futballban, ti nem fogtok tudni újat mutatni nekem.

Ebéd után átmentünk, adtunk neki szerelést, és komolyan mondom, mint egy kisgyerek, aki óriási boldogságot érez, fülig érő szájjal, mosolyogva, nagyokat nevetve játszotta végig az egész délutánt, és azt mondta a játék után, gyerekek, gratulálok, tévedtem, mert ez tényleg fantasztikus! Aki szereti a focit és szereti alapból a mozgást, úgy gondolom, hamar beleszeret ebbe az új sportba.

Már teszteljük, hogy a sérülés utáni rehabilitációban milyen szerepe lehet, ha valaki egy szivacslabdával, a mozdulat miatt elkezd teqballozni. Utána, mivel nincs sérülésveszély, már normál labdával folytathatja, és ennek nagyon-nagyon örülnek a rehabilitációs vezetők.

Mi nem a futball versenytársai vagyunk, hanem egy kiegészítő ágazata. Felfigyeltünk arra, hogy bár nagyon nagy üzlet lenne a teqballba saját speciális labdát gyártani, de mi azt szeretnénk, hogy ezt normál 5-ös focilabdával lehessen játszani, azért, mert az itt megszerzett technikai tudást könnyen át lehet vinni nagypályára, kispályára, grundra vagy ahová csak szeretnénk.

A lényeg, hogy a játékosnak normál 5-ös méretű focilabdával legyen minél magasabb a technikai tudása, és nyilván ezt kamatoztathatja a futball egyéb területein.

Lesz-e lehetőség Óbudán, köztereken teqballozni?

Az önkormányzattal már tárgyaltunk, és az év második felében több asztal is ki fog kerülni közterekre Óbudán, sőt, ha minden igaz, akkor még néhány iskolába is odakerül az eszköz. Ami jó hír, és a magyarországi terjedést maximálisan elő fogja segíteni, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség is felismerte a teqballban rejlő lehetőségeket, és első körben 600 asztalt vásároltak, amelyre pályázni lehetett, így országos szinten sok-sok csapatnál rövid időn belül ott lesz a sporteszköz. Itt Óbudán, Csillaghegyen, a Mészöly focisulinál már van, és használják az edzés során. Amikor megérkeznek a gyerekek az edzésre, elkezdenek bemelegíteni, játszani az asztalon, és edzés után még ott maradnak. Lehet, hogy túl magabiztosan hangzik, de úgy gondolom, hogy a teqball-lal egy picit a lábteniszt reformáltuk meg, mert a lábteniszhez hasonlítva a teqball egy kis helyigényű játék, sokkal pontosabb és precízebb mozdulatokat igényel, olcsóbb maga az eszköz, mintha le kellene betonoznunk egy nagy területet, és egy hálót kifeszítenünk, ráadásul sokkal gyorsabb játékról beszélünk.

Ami még fontos, hogy az asztal íve és a hálómagasság úgy van kitalálva, úgy lett összekombinálva, hogy hatalmas erőt nem lehet kifejteni a játékban, éppen ezért hosszú, látványos labdamenetekre van ítélve a sport.

Lábteniszben, tudjuk nagyon jól, ha van egy jó feladó játékos meg egy jó támadó, az tízből tízszer megöli a játékot, és a strandon a büfétől kell visszahozni a labdát, mert egyszerűen akkora területe van, annyi lehetősége van megcsinálni a pontot. Ez teqballban sokkal, de sokkal nehezebb, és én éppen ezért gondolom úgy, hogy ennek a sporteszköznek köszönhetően egy picit megreformáltuk a lábtenisz.

Amikor összeálltak Huszár Viktorral, és elkezdték műszakilag fejleszteni az eszközt, akkor készítettek egy első változatot egy példányban, és elkezdtek játszani rajta, majd a tapasztalatok alapján igyekeztek finomítani?

És nem is akármilyen példányt csináltunk! Reméljük, hogy egyszer odajut a sport – nyilván ezt csak az idő határozza meg –, hogy egyszer talán még a Sportmúzeumba is bekerülhet az első asztalunk. Asztalossal csináltattunk egy olyan hajlított asztalt, amelyet körbefogtunk spaniferrel, így tudtuk feszíteni az asztalt a hajlásnál. Szó szerint seprűnyél volt a háló: két lap volt egy-egy oldalt, lyukak voltak belefúrva egymás fölött, és abba rakosgattuk mindig följebb a seprűnyelet, mint kvázi hálót, közben pedig a spaniferrel folyamatosan feszítettük az asztalt. Amikor rájöttünk, hogy ideális dőlésszöge van az asztalnak, és ideális a hálómagasság is, akkor lemértük, és az lett leprogramozva számítógépen. Ezt teszteltük egy garázsban. Viszont az első körben nagyon nagy hibát követtünk el, mert Viktor és én is 190 centi fölött vagyunk, és azt hoztuk példának, ami nekünk kényelmes.

Rájöttünk, hogy először meg kell nézni a világon a férfi átlagmagasságot, és ahhoz kell viszonyítani, ezért később öt centivel csökkentettük az asztal magasságát.

Sokkal bonyolultabb megfelelő teqball asztalt gyártani, mint mi azt gondoltuk. Éppen ezért a tervezés, gyártás sokkal több időt vett igénybe, mint ahogyan számítottunk rá. Mert nekünk arra is kell figyelni, hogy ne adj’ Isten a játszótéren egyszerre, mondjuk, tíz fiatal úgy gondolja, hogy ráugrik az asztalra, és ugrál rajta. Nyilván ki kell bírnia. Az eszközünk mínusz 30-tól plusz 80 fokig bírja az időjárási viszontagságokat, és ez is nagyon fontos.

Fából van az asztallap?

Van egy fém keret, speciális ragasztót használunk, az asztal teteje pedig egy HPL-lap. Fontos, hogy a labda jól pattanjon ki, bírja az időjárási viszontagságokat, a fizikai terhelést, a vandalizmusnak álljon ellen bizonyos fokig. Lényeges szempont, hogy legyen jó az asztallap és a labdapattanás hangja. Ha fedő bödön hangot hallanánk, egy fazekat, az nem jó.

Szerencsére ma már két típusunk van, az egyik az összecsukható, kültéri-beltéri teqball asztal, a Teqball SMART, a másik a fixen telepíthető, nem összecsukható kültéri-beltéri teqball asztal, a Teqball ONE.

Az összecsukhatóban még az is megvan, hogy ha az egyik oldalát felállítod, akkor egyedül tudsz rajta játszani, ott kezdődik a foci…

Másodpercenként jön vissza a labda a falról, és folyamatosan váltod a testrészeket. Egy másodpercenként kapjuk a labdát! Sokszor elgondolkodunk, hogy miért voltak jobbak a régebbi focisták, mint Dunai Anti bácsi vagy Puskás Öcsi bácsi.

Tudták a labdát kezelni.

De miért? Mert lementek a suli előtt focizni, a suliban végig fociztak, a suli után lementek edzésre, és még edzés után is lementek külön focizni. Azaz óriási érintésszámot értek el. A teqball pont ebben jó, hogy nagyon rövid időn belül óriási érintésszámot érünk el. A régi nagyok azért voltak sokkal jobbak, mert az óriási érintésszámnak köszönhetően egy idő után rögtön, automatikusan úgy nyúltak a labdához, ahogy az pontos és precíz.

Mindig Óbudán élt?

Itt születtem a Margit Kórházban. A Lajos utcában laktunk, a Kolosy térhez közel, ahol a Régi Sipos vendéglő működött. Ahogy beléptünk a kapunkon, egy hosszú udvarba jutottunk, aminek a jobb és a bal oldalán egymás mellett sorakoztak a kis lakások.  Mai szemmel érdekes világ volt, mert mostanában az emberek alig állnak szóba egymással. A feleségem múltkorában meg is említette az emeleti szomszédunknak, hogy soha senki meg nem kérdezi a másikat, hogy van, pedig naponta többször is elmegyünk egymás mellett. Gyerekkoromban abban a régi házban mindenki tudott mindenről.

Szegények voltunk, mégis óriási volt a segítőkészség, az utolsó falatot is megfeleztük egymással. Az az udvar, az a jellegzetes lakáselosztás összehozta az embereket.

Mostanában csak köszönünk, jó napot, és el van intézve, akkor viszont szinte együtt éltünk. Aztán 1940 környékén Csillaghegyre, az öreg Szentendrei út mellé költöztünk. Ott vészeltük át a háborút is.

A ház mögött volt egy udvar, emlékszem, hogy a háború alatt a lakók kiástak egy nagy gödröt, bunkert készítettek, mert szó volt arról, hogy bombázások lesznek, és ha jön a légiriadó, legalább be tudjunk bújni valami védett helyre. 1944 végén vagy ’45 elején le is esett a Szentendrei útra, a lakástól 20 méterre egy bomba. Nagy tölcsért csinált, de mi akkor már bent voltunk a bunkerban, és szerencse, hogy odamentünk, mert a házban az ablakok is kitörtek. Ez a háborús időszak a gyerekek számára egyszerre volt félelmetes és érdekes, mert a felnőttek féltek, de a gyerekek nem annyira. A gyerekekben nincs meg a félelem, mert nem tudják, mitől kell félni. Olyasmiket csináltunk, hogy találtunk nyeles gránátokat, és fölvittük ketten-hárman a csillaghegyi kőbányába. Odamentünk, és a szélén lenéztünk, ahol óriási mélység volt. Mit találtunk ki? Kihúztuk a gyutacsszeget, és eldobtuk a gránátot. Óriásit robbant. Ez nagyon tetszett nekünk. Mondanom sem kell, hogy mekkora veszélyt rejtett magában. Szerencsére én és a barátaim később letettünk erről, mert meghallottuk, hogy több sérülés is történt a gyerekek között.

Emlékszik arra, hogy mikor volt először pingpongütő a kezében?

1947-ben. A csillaghegyi Lehel utcai általános iskolába jártam, ahol Juhos József volt az igazgató. A kiváló pedagógus bennünket is tanított, szerette a gyerekeket.

Amikor a tanítás befejeződött, a padokat elraktuk, két asztalt fölállítottunk, és Józsi bácsi elkezdett tanítgatni – ízig-vérig pedagógus és kiváló játékos volt.

Később a női válogatott edzője lett. Abban az időben az asztaliteniszben még nem létezett kifejezetten tanterv szerinti oktatás, de ő pedagógusként valami terv, valami elképzelés alapján foglalkozott velünk. Nagyon jól éreztük magunkat, és egy-két év után egy kis tudásra is szert tettünk.

Milyen ütővel játszottak abban az időben?

Szemcsés gumis ütővel, azzal nagyon jól lehetett érezni a labdát. A szemcsék miatt nagyon jól lehetett nyesni, annyira, hogy abban az időben, bár volt támadó játék, nem az dominált, inkább a nyesések, labdatartások. 1936-ban a prágai világbajnokságon volt egy olyan mérkőzés, ahol a román Panet – akivel aztán találkoztam nemzetközi versenyeken, ő román edzőként, én meg magyar edzőként – játszott egy lengyel Elrich nevezetű játékossal, és az első labdamenet több mint 70 percig tartott.  Egyszer a román Marin és a francia Hegenauer hét és félórás mérkőzést játszott. Ilyen volt a pingpong 1936-ban. 1947-ben már magasabb szinten volt. Először faütő volt, pergamen borítású ütő, a gumis már egy nagyobb fejlődést hozott a játékba. Ott már lehetett húzogatni, lehetett ütni is mindkét oldalról.

De a legnagyobb változást az ötvenes években az hozta, amikor egy japán cég feltalálta a szivacsborítású ütőt.

1952-ben Bombayben a magyar csapat – Sidó Ferenc, Kóczián József, Gyetvai Elemér, Szepesi Kálmán összeállításban, Várkonyi Laci bácsi volt az edző – megnyerte a világbajnokságot. Ezen a világbajnokságon játszott egy japán, Sato nevezetű játékos, aki csak egyéniben indult, mert titokban tartották az ütőt, hogy meglepetés legyen. Bejutott a döntőbe, ahol Kóczián József volt az ellenfele, akit borzasztóan zavart, hogy nem lehetett hallani a koppanást. A gumis ütőn és a faütőn lehetett hallani a koppanást, és sok mindent meg lehetett ítélni a hallás útján. Ahogy nekiütődött a labda a szivacsnak, a pólusok egy kicsit engedték benyomulni a labdát. Attól függően, hogy milyen erővel ütötték meg, aszerint nyomta be a szivacsot a labda, és minél jobban benyomta, annál jobban továbbította, lökte ki a labdát. Az, hogy ezt nem lehetett hallani, halálra idegesítette Kóczián Józsefet, aki azt mondta, hogy majd megőrült, amikor jött a labda, és nem hallott semmit. Ezt a borítást 1952-től 1959-ig, a dortmundi világbajnokságig lehetett használni, aztán felismerték, hogy meg kell szüntetni.  Addigra a japánok 1959-ben már feltalálták azt a borítást, amelyen szivacs volt, de azon rajta volt még egy gumilap nagy szemcsével kifelé vagy befelé. Ezután megváltozott a játék, köszönhetően ennek a borítóanyagnak a feltalálásával és a japánoknak, akik felgyorsították a játékot. Gyorsan pattant a labda erről a szivacs­ról. Abban az időben az volt a játék még, hogyha ütöttek egy labdát, akkor visszanyesték. De a japánok nem nyesték vissza, visszaütötték. Kialakult a támadó játék, a kontra, a nagyon érdekes, szép, élvezetes, nagyon gyors játék. A kínaiak lépést tartottak a japánokkal:

1961-ben Pekingben a világbajnokságon a férfiaknál a legjobb négy közé már csak kínai játékos jutott. El lehet képzelni, hogy micsoda fejlődés indult el! Ekkortól beszélhetünk asztaliteniszről.

Ez az új borítás nagyon megváltoztatta a játék képét. Mindent megváltoztatott, a felkészülést, a technikát és a fizikai képességek fejlesztését is. A japánok alkalmazták először a tenyeres pörgetést is nyesett labdából. És ma meg azt látni, hogy két-háromérintéses labdamenetek vannak, megpörgeti a labdát és máris ráhúz, alig lehet látni a mozdulatot. Elképesztő, hogy mit fejlődött ez a sportág. Azért említettem azt a több mint 70 perces labdamenetet, mert onnan indult.

De térjünk vissza Óbudára: az általános iskola után, 1950-ben kerültem az Árpád Gimnáziumba, amely sok mindenről volt nevezetes. Sinkovitstól kezdve sok ismert ember járt oda, de talán leginkább a sportéletéről volt híres. Ez Iglói Mihálynak volt köszönhető, aki egy fantasztikus, megszállott ember volt. A sportért mindent képes volt megtenni. A stopperóra mindig a kezében volt, és mindig vitt volna bennünket futni, mert kiváló atlétaedző volt. Ha csak ezeket a neveket említem: Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László, akiknek a Honvédban volt edzőjük Iglói Mihály. 90 éves korában halt meg a tanár úr. Magunkba szívtuk mellette a sport szeretetét. Nemcsak az atlétikával foglalkozott: megismertük a kosárlabdát, kézilabdát, sőt bajnokságok is voltak, és más iskolákkal is játszottunk. Olyan csodálatos sportélet volt, ami kedvező hatással volt a tanárokra is. Gyakran megtörtént, hogy reggel 7-kor valamelyik iskolával mérkőzés volt, és a tanárok az igazgatóval együtt kijöttek drukkolni.

Felismerték, hogyha a siker a sportban megjelenik, az kedvezően hat más tevékenységre is, ezért az Árpádban nagyon erős volt a sportélet.

Tavaly bementem körülnézni, sok sporthíresség képe van a falon, ahogy a lépcsőn fölmegyünk, megemlékeznek róluk. Ez volt a második állomás.

Hogyan kezdődött az edzői pályafutása?

1960-ban kerültem a Bécsi úti Selyemkikészítő gyárba, ahol sportelnök voltam. Jó kis gyár volt igen intenzív sportélettel. Röplabda, kispályás foci és nagyon jó kis sakkcsapat. Ultiversenyeket is rendeztem, és gondoltam magamban, miért ne lehetne itt pingpongot is csinálni. Kivontak az üzemhasználatból egy épületrészt. Bementem az igazgatóhoz, Hartainak hívták, és mondtam neki: igazgató elvtárs, kezdhetnék én azzal az épülettel valamit, az itteni szakemberekkel, amikor ráérnek, nem feltartva őket. Négyasztalos termet csináltam – fürdő és WC is volt –, és olyan szép lett, hogy néha kölcsönkérte az igazgató a termet, előadást tartottak benne.

Akkor kezdtem el foglalkozni gyerekekkel, 1960–1964-ig ott, a Selyemkikészítőben. Részt vettek ezek a 8, 9, 10 éves gyerekek korosztályos versenyeken, és nagyon szépen szerepeltek.

A harmadik állomás, hogy miután megismerték a tevékenységemet, hívtak a Központi Sportiskolába, ami 1963-ban alakult meg, ahol én 1964-ben egy évig mellék­állásban, és 1965-től 1992-ig főállásban dolgoztam. Öt évig beosztott edző voltam, és huszonkét évig szakágvezető. Akkoriban csodálatos munka folyt a KSI-ben! A ’70-es évek elején évente két alkalommal felméréseket csináltunk fizikai képesség, reakcióidő, mozgás­koordináció és technikai képzés tekintetében. Volt, mikor 158 tanítvánnyal foglalkoztam – ma elképzelhetetlen az ilyen létszám. Felmértük a gyerekeket, és megbeszéltük, ha bizonyos képességeket még fejleszteni kellett. Mindezek alapján 1975 és 1980 között írtam egy összefoglaló jelentést, abban kitértem a kiválasztásra is, amit nagyon fontosnak tartok. Ma is nélkülözhetetlen lenne. Az a probléma, hogy mostanában a gyerekek kevésbé választják a sportot. A sport, az oktatás, a gyakorlás során olyan kedvező személyiségvonások jelennek meg a gyerekekben, amit máshol nagyon nehéz megszerezni. A sporthoz kell kitartás, akaraterő, küzdelem, taktika… Minden gyereknek kellene valamit sportolnia, hogy ezek a személyiségjegyek kialakuljanak. Közben 1966-ban Juhos Józsi bácsi az asztalitenisz szövetségbe került, és a KSI szakosztályvezetője lett.

És ki lett a társa? Én, aki 1947-ben Józsi bácsi által ismertem és szerettem meg az asztaliteniszt. És ezzel az emberrel én együtt dolgozhattam! Hát kell ennél nagyobb szerencse?

Versenyzőként meddig jutott?

Mindig azt gondoltam: Úristen, én ezeket a Sidóékat nem tudom megverni! Sidó Feri bácsi kiválóan védett mindkét oldalról. Az ötvenes évek előtt majdnem mindenki nyesegetett, pötyögött és védett, de ő kiválóan ütötte a fonákot. Tehát védett, védett, védett, egy kicsit fölcsúszott a labda, ő magas volt, hosszú karokkal, benyúlt, és megütötte valamennyit. Csodálatos fonákja volt, persze tudott tenyerest is ütni, de nem az dominált, mert ehhez a védőjátékhoz a fonákkal jobban hozzá lehet férni, a fonák illik hozzá – el is lestem tőle. Nem játszottam én rosszul, csak a legjobb tízet nem tudtam megverni. Eljátszogattam, talán több is volt bennem, de nem volt mellettem egy olyan megszállott edző, aki ezt kihozta volna belőlem, mert akkor ezer százalék, hogy többre is vihettem volna. De talán jobb is így. Játékosként nem értem el kiemelkedő sikert, és úgy látszik, ez volt bennem, ez űzött, hajtott arra edzőként, hogy sikereket érhessek el. Ha te nem tudtál fölállni, akkor a tanítványaid által majd felállsz a dobogóra. Nem volt tudatos eleinte, de később már azzá vált, amikor a közelébe kerültem.

A gyerekek mellett felnőttekkel is foglalkozott.

1970.január lehetett, amikor odajött hozzám Berczik Zoli, és megkérdezte a velem egy szobában dolgozó Juhos Józsi bácsitól: Józsi bácsi, mi a véleményed arról, hogy Lacit én a válogatotthoz hoznám. Ott, a fülem hallatára sok dicséret elhangzott. Laci, kérdezte tőlem, mi a véleményed, akarod-e? Megtisztelő a felkérésed Zoli, egy kérésem van, hogy bízzál bennem. Berczik Zoli egy fantasztikus munkabírású, nagy akaraterővel rendelkező ember volt, de nem mindig tudott kijönni az emberekkel. Ezért kértem őt, hogy bízzon bennem. Tizenöt évig együtt dolgoztunk a legnagyobb rendben, nem volt furkálás, piszkálódás, semmi olyan, ami megnehezítette volna a munkánkat.

Nekem azt a szerepet szánta, hogy a technikát csiszoljam a játékosoknál, mivel azt tanítottam a gyerekeknél is, így ezerszázalékosan kellett ismernem minden technikát, minden rezdülést, minden mozdulatot.

Ez volt köztünk. Laci, mondja, légy szíves vidd a játékost az oszlopok közé – ott külön asztal volt –, itt valami nem stimmel, légy szíves nézd meg. Én ott próbálkoztam, nézegettem, igazgattam, majd egy bizonyos idő után odahívtam Zolit, megkérdeztem, hogy most mi a véleménye. Nem a mellemet vertem. Megnézte, és azt mondta, te, Laci, nagyon jó, hú, de jó, de jól csináltátok. Ő volt a főnök, hatszoros Európa-bajnok, és én segítettem, de értékes munka volt ez a része is, bőven.

Tíz évig vezettem az ifjúsági serdülő fiú-leány korosztályt egyedül, heti két edzéssel, kedden és csütörtökön. Tíz évig dolgoztam a női válogatott edzésein, a férfiaknál is kilenc évig kis megszakításokkal. Tíz év alatt negyvenhat érmet szereztek a tanítványaim a serdülő és ifjúsági Európa-bajnokságokon, tizenegy érmet szerzett a női válogatott csapat: négy első, egy második, hat harmadik helyezést. Ezek szép eredmények. És ha még azt is kiemeljük, hogy 1986-ban Bátorfy Csilla 17 évesen egyéni Európa-bajnokságot nyert, ez nagyon nagy szó – azóta se nyert magyar asztaliteniszező egyéni Európa-bajnokságot. Az ő erőssége az volt, hogy adogatásnál nagyon magasra feldobta a labdát, a feldobott labda esett lefelé gyorsuló sebességgel, és egy nagyon gyors mozdulattal alávágott a labdának. Olyan kellemetlen adogatásai voltak, hogy nem volt könnyű lekezelni. Visszaadták valahogy, amire ő hatalmas lendülettel akkorát pörgetett, mint egy férfi játékos. Ez volt az erőssége, adogatás és tenyeres pörgetés. Aztán 1987-ben Újdelhiben, huszonkét év után a női csapat világbajnokságon – Kína és Dél-­Korea mellett – fölállhatott a dobogóra harmadik helyezettként. A győztestől kaptunk ki.

Két csapat EB-t nyertünk, 1982-ben Budapesten, 1986-ban pedig Prágában. Mind a három helyen fölálltam a dobogóra mint edző, mondanom sem kell. Eszembe jutott, hogy „azért is fölállsz a dobogóra”.

A férfiválogatottban játszott akkoriban a Klampár, Jónyer, Gergely hármas?

Klampár játéka 15–20 évvel bőven megelőzte a korát. Asztalközelből játszott, csodálatos fonák-csuklója volt, fantasztikusan tudta helyezni a labdát, és ha egy kicsit fölcsúszott az a labda, akkora ászokat ütött-pörgetett, hogy az elképesztő. Nagyon sokat utaztam, és ismertem a mezőnyt, a svédektől kezdve mindenkit. Kínában is jártam, Japánban háromszor, de ilyen játékos sehol nem volt, mint a Klampár. Különleges mozgáskoordináció, reflex, reakcióidő kellett ahhoz, hogy az asztalhoz ilyen közel tudjon játszani. Ez persze magában rejtett sok hibalehetőséget is. A labdamenetek során vannak olyan időszakok, amikor lehet közelről, de vannak olyanok is, amikor asztaltól távolabbról kell megoldani a helyzetet, és ez kimaradt nála. Mindig hihetetlenül kellett koncentrálnia, és ennek tudható be az, hogy ez a zseni, aki ilyen csodálatos stílussal játszott, nem tudott egyéni világbajnokságot, egyéni Európa-bajnokságot nyerni. 1988-ban egyéniben az olimpián negyedik lett, emellett kétszeres világbajnok és háromszoros Európa-bajnok.

Gergely Gábort jól ismertem, ő tanítványom volt. Tollszárfogással játszott sokáig. Juhos Józsi bácsival egyik beszélgetésünk alkalmával kitértünk arra, hogy nem lesz jó a tollszárfogás a Gabinak, bár Klampár mögött a korosztályában a második, de a nyakán vannak a többiek. 16 éves lehetett, és bizony akkor már nagyon rizikós volt a változtatás. De én nagyon akartam, mert előtte való nap voltunk a Postásban, a Zichy Jenő utcában játszottunk egy mérkőzést, és kikapott egy közepes tudású játékostól. Mondom magamban, ha ez kikapott egy ilyen játékostól, mi lesz később? Beszéltünk a Gergellyel.

Azt mondtam, Gabi, ígérem, olyan fonákot tanítok neked… Hogy miért mondtam ezt? Mert a Sidó Feritől, a kilencszeres világbajnoktól olyan fonákot lestem el, hogy nyugodtan ígérhettem.

Meg kellett is a biztatás, mert féltette az eredményeit. Másfél évet vett igénybe, de az a helyzet, hogy ennek volt nyeresége is. A tollszárfogás miatt kevesebb labdába ütött fonákkal, de ebből adódóan rendkívül jó volt a lábmunkája. Én pedig elkezdtem neki tanítani a fonákpörgetést, amit aztán a Berczik Zoliék még továbbfejlesztettek a válogatottban, és ez lett az egyik fő erőssége. Gabi kétszeres világ- és négyszeres Európa-bajnok. Jónyer István meg olyan fizikai képességekkel, adottságokkal rendelkezett, ami által asztaltávolból, veszélyesen tudott játszani, főleg az ismert oldalpörgetés-kiflipörgetései révén. Ő négyszeres világ- és négyszeres Európa-bajnok. Hármuk közül Jónyer szerepelt a legeredményesebben, a négy világbajnokság közül egyet 1971-ben Nagoyában Klampárral párosban nyertek, 1975-ben Calcuttában Gergellyel a férfi párost és az egyéni világbajnoki címet is megnyerte ezen a világbajnokságon. A három világklasszis 1979-ben Phenjanban érte el talán a legnagyobb eredményt, amikor a kínaiakat kétszer legyőzve (5:2 és a döntőben 5:1), 27 év után lett csapatvilágbajnok, ami azóta sem történt meg még egyszer.

Az utóbbi években sokszor feltűnik az óbudai idősek klubjaiban is.

2013 környékén mondta a feleségem, hogy a Meggyfa utcai idősek klubjába járna tornára, van ping-pong is, de csak tagok mehetnek. Iratkozzunk be valamelyik idősek klubjába, a Szérűskert utcai jó nekünk, mert a 106-os ott tesz le – oda be is iratkoztunk. Egyik alkalommal lementem, volt is játék.

A foglalkozásszervező megkérdezte, Laci bácsi tud-e pingpongozni. Mondtam, egy picikét. Ő ugye nem tudta még akkor, hogy mi újság van, de aztán megtudta, hogy ki vagyok.

Amint az intézményvezető asszony tudomására jutott, hogy korábban mester­edzőként tevékenykedtem, személyes találkozást kezdeményezett, ahol megbeszéltük, hogy a pingpongot, mint mozgásprogramot az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény minden klubjában bevezetjük.

Ez a kezdeményezés nagyon jó fogadtatásra talált. Annyira lelkesek ezek az idősebb játékosok, hogy mindent szeretnének megtanulni. Laci bácsi, még ezt is szeretném megtanulni, mutassa meg a pörgetést! Az intézmény asztalokat vett, versenyeket rendeztünk, húsvéti és karácsonyi kupákat. A csapat- és egyéni döntőket ünnepélyes keretek között a kiskorona utcai központban tartottuk. Meghívtuk Bús Balázs polgármestert, aki nemegyszer el is jött, tetszett neki, azóta is támogatja a kezdeményezést, sőt egyik alkalommal adtam egy ütőt a kezébe, megkértem, hogy üssünk párat, és egész jól is játszott.

Itt a kerületben az időseknél nagyon elterjedt az asztalitenisz, örömmel csinálják. Azt látom, rendkívül jól érzik magukat, a sport, a mozgás jó hatással van mindenkire.

Nem túl megerőltető a pingpong, mégis van egy kis egyensúly-áthelyezés, és koncentrálni, figyelni kell. Mindazt, ami csökken idősebb korban, egy kicsit ébren tartja, egy kicsit tovább működteti. Tehát nagy jelentősége van azok számára, akik nem tudnak elmenni kerékpározni, akik nem bírják a futást, de ezt igen, és az egészségük mellett lelkileg is szükségük van erre. Amikor vége van a gyakorlásnak, nagyon jó a hangulat, szinte mindenkinek fülig ér a szája, ha esetleg van ránc rajtuk, azok is kisimulnak. Talán egyedül vagyok az országban, aki megcsinálhattam, hogy az ütő kézbeadástól, 7 éves kortól kezdve foglalkozhattam a serdülőkkel, ifikkel, a felnőttekkel, és most 83 évesen a nyugdíjasokat tanítgatom. Hát, milyen nagy dolog ez, ugye?

Volper László
(Született: 1934. március 27.)
Asztalitenisz mesteredző, edző és pedagógus

Az asztalitenisz utánpótlás-nevelése, a felnőtt női-férfi, az ifjúsági-serdülő válogatott keretek felkészítése, a tapasztalatok átadása, szakirodalmi tevékenysége során elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar asztalitenisz sportban. Közel 25 évig közreműködött az edzőképzésben, tapasztalatait széles körben ismertette. Több mint 15 évig a szövetség elnökségének tagja, az edzőbizottság elnöke volt. TF szakedzői diplomát szerzett 1975-ben, mesteredzői címmel tüntették ki 1977-ben.

Eredményei válogatott edzőként:

1970–1979: az ifjúsági és serdülő Európa-bajnokságokon 46 dobogós helyezést értek el tanítványai
1979–1988: a női válogatott Európa-bajnokságokon 11 dobogós helyezést (4 első, 1 második, 6 harmadik) értek el; világbajnokságokon csapatban harmadik, ötödik, hatodik, egyéniben, párosban 5-8. helyezést értek el
1992–1994 és 1998–2004: a férfi asztalitenisz válogatott szakvezetője, csapatban 1994-ben ötödik helyezést ért el
1988–1991: Izrael szövetségi kapitánya
1994–1996: Kuvait szövetségi kapitánya

Szakirodalmi tevékenysége:

Asztalitenisz Sportiskolai Tanterv – 1976
Asztalitenisz Tanterv – 2006
Edzésprogram serdülő és ifjúsági asztaliteniszezők részére – 2007
Asztalitenisz Módszertani Segédanyag – 2008

Kitüntetései:

Sportújságírók Díja – 1986
ISM Bay Béla Edzői Életműdíj – 2004
Magyar Országos Asztalitenisz Szövetség Életműdíj – 2004
Magyar Sportért Életműdíj – 2009
Asztalitenisz Életműdíj – 2016

Javában zajlottak a sztrájkokkal és egyéb szakszervezeti akciókkal súlyosbított bértárgyalások a cégnél, amikor Aschner Lipót vezérigazgató fejében összeállt a kép:

bért ugyan nem tud emelni, de a szociális juttatások terén nyújthat olyat a dolgozóknak, amire vágynak – egy saját üdülőtelepet hoz létre a Rómain.

Ingatlanbefektetésnek sem utolsó a fejlődőben lévő környéken szerezni területet, és a munkások vállalathoz kötődését is erősíteni lehet ezzel.

Így indult el a Tungsram-üdülőtelep fejlesztése 1929-ben: az Egyesült Izzó és Lámpagyár igazgatósága az első években 100 ezer pengőt különített el a költségvetésben az üdülő létesítésére, bővítésére, a helyszín kialakítására és működtetésére pedig felkérték magukat a dolgozókat. Egészen különleges lett az üdülő, és nemcsak azért, mert a cég jellegéből adódó műszaki tudás hamar megmutatkozott a villany teljeskörű bevezetése és az önálló rádióadó(!) telepítése kapcsán, hanem azért is, mert a túracsónakázás és strandolás mellett más tevékenységek is gyakorivá váltak. Már 1930-ban arról számol be a Népszava, hogy a „Tungsram-üdülőtelepen jól sikerült propagandamérkőzés keretében találkoztak a Magyar Munkás Sakk Kör és Magántisztviselők kombinált csapata az Újpesti Maróczy Sakkör és az Újpesti Sakkör kombinált csapatával”. A híradásokból nem derül ki, hogy mennyire sikerült a propaganda, tényleg sakkoztak-e sokat a strandon, mindenesetre a kölcsönözhető sakk-készlet és az óriásbábos strandsakk szerves része lett az üdülőnek.

És az is biztos, hogy a vállalat annyira elkötelezte magát a sakk mellett, hogy a válság utáni első évben, 1934-ben nemzetközi sakkversenyt szervezett a Tungsram dísztermében. Egészen komoly nevek gyűltek össze Újpesten: Flohr, Grünfeld, Tartakower, Pirc a világjáró mesterek közül, a Steiner-testvérek a szomszéd utcából és Lilienthal Andor. Egy nappal vagyunk a Maróczy-mesterverseny után, később azt számították be magyar egyéni bajnokságnak, azon Erich Eliskases osztrák (később német, végül argentin) versenyző mögött Lilienthal második lett: a hazai közönség még mindig hitetlenkedve fogadta a külföldön sikeres, de otthon folyton leszereplő fiatal munkássakkozót. Milyen jól jött Lilienthalnak a kávéházi éjszakákban és munkásegyletekben összeszedett strapabírás!

Ez az újpesti verseny ugyanis arról lett híres, hogy ez lett az első és mint később kiderült, az egyetlen komoly magyarországi bajnokság, amelyet Lilienthal nyert meg. Méghozzá hogyan? Veretlenül!

A korabeli lapok generációváltásként hivatkoztak a küzdelemre, mivel a negyvenes éveikben járó Grünfeld, Tartakower, Vidmar és társaik ellenében a Pirc, Flohr, Lilienthal nevével fémjelezett huszonévesek meglepően egyértelmű fölénybe kerültek.

Steiner Lajos – Lilienthal Andor
1937, Újpest
Francia védelem

1.e4 e6 2. d4 d5 3. Hc3 Hf6 4. Fg5 Fe7 5. e5 Hfd7 6. Fxe7 Vxe7 7. Hb5 Hb6 8. c3 a6 9. Ha3 c5 10. Hc2 Ha4 11. Bb1 b5 12. f4 Hc6 13. Hf3 Fd7 14. He3 cxd4 15. cxd4 Bc8 16. a3 Ha5 17. Fd3 Hc4 18. Hxc4 dxc4 19. Fc2 Hb6 20. Hg5 Fc6 21. O-O h6 22.Hh3 (Jobb, ha a sakkoktatók eldugják ezt a mérkőzést a kezdő játékosok elől, különben nem tudják megtanítani azt, hogy a huszárokat ne rakják ki a szélre, mert ott kevésbé hatékonyak. Ebben a partiban mind a négy huszár elkolbászolt a tábla szélére, igaz, a sötét lovak taktikai megfontolásból, a világosak viszont kényszerből kerültek ki a küzdelem fősodrából.) 22…. g6 23. Hf2 Vb7 24. Ve1 Bd8 25. He4 Fxe4 26. Fxe4 Hd5 27. g4 Vb6 28. Bd1 He7 29. Vh4 Va7 30. Vf2 h5 31. f5 exf5 32. gxf5 gxf5 (Világos az f vonalon szeretett volna áttörni, de mire lecserélték a gyalogokat, rá kellett jönnie, hogy csak a saját királyállását nyitotta ki a sötét bástyák számára. De még mindig bízhat abban, hogy a centrumgyalogjai lesznek annyira erősek, hogy a végjátékban bemasírozzanak.) 33. Fg2 Bg8 34. Kh1

34….Bg4 (Ez a kulcslépés! A róka betört a tyúkólba, az eddig stabilnak tűnő gyalogszerkezet pillanatok alatt szétesik, a centrumgyalogok előrenyomulásáról szőtt álmoknak befellegzett. Itt már a hazai pálya sem segít Steineren, maximum könnyebben talál búfelejtő kocsmát.) 35. d5 Vxf2 36. Bxf2 Hg6 37. h3 Bg3 38. Kh2 Be3 39. Bxf5 Be2 (Ezzel a kötéssel védi a h gyalogot is: 40. Bxh4-re 40…. Bxg2 41. Kxg2 Hf4+ tisztnyerés lenne a válasz.) 40. Bd4 Hxe5 41. Kg1 Hg6 42. Bf2 Bxf2 43. Kxf2 Ke7 (A továbbiakban a gyalogelőny érvényesítését látjuk mesteri színvonalon előadva.) 44. Ke3 Kd6 45. Ff3 h4 46. Bg4 He5 47. Bxh4 Hxf3 48. Kxf3 Kxd5 49. Ke2 Ke5 50. Bh7 f5 51. Ba7 Bd3 52. Bxa6 Bxh3 53. Kd2 Bb3 54. Kc2 f4 55. a4 f3 56. Ba8 bxa4 57. Be8+ Kd4 58. Bd8+ Ke3 59. Be8+ Kf2 60. Bc8 Ke2

0–1

Lilienthal Andor – Erich Eliskases
Újpest, 1937
Nimzoindiai védelem

1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hc3 Fb4 4. a3 Fxc3+ 5. bxc3 c5 6. f3 d5 7. e3 O-O 8. cxd5 exd5 (Az elmélet szerint huszárral kellett volna ütni, de sötétnek megtetszett az e vonal megnyitása.) 9. Fd3 Hc6 10. He2 Be8 11. O-O Fd7 12. Hg3 Vc8 13. Fd2 Kh8 14. Bc1 Ha5 15. e4 b5 16. e5 Hg8 (Ennyit az e vonalról.) 17. f4 f5 18. Bf3 Hc4 (Bármennyire szüksége lenne a támadáshoz a futóra, világos nem hagyhatja ott a tábla közepére befészkelődött huszárt. Megkezdődik a versenyfutás: mindkét fél erősen támad, védekezni alig marad idő. A legjobb védekezés: a gyorsabb támadás.) 19. Fxc4 bxc4 20. Fe3 cxd4 21. Fxd4 Fe6 22. Hh5 Be7 23. Bh3 Bb8 24. Ve1 Bb2 25. Vh4 Vb7 (Az előkészületek lezajlottak: világos királyszárnyi támadása erősnek tűnik, sötét a vezérszárnyon tört át.) 26. Hf6 h6 (Trójai az a ló, ha elfogadta volna az ajándékot: 26… gxf6 27. exf6 Bf7 28. Vh7+ Bxh7 29. f7+ Hf6 30. Fxf6 matt lett volna a vége.) 27. Ve1 (Iszkolni kell vissza, különben sötét támadása átüthetne, 27… Bxg2 Kxg2 28. Vb2+ fenyeget.) 27… Vb3 28. Bg3 Bb7 29. h3 Bb1 30. He8 Bxc1 31. Vxc1 Va2 32. Kh2 Bb1 (Most sötét fenyeget mattal, ideje világosnak védekezni? Nem! Ideje felgyorsítani a támadását.) 33. Ve3 Va1 34. Bxg7 Bh1+ 35. Kg3 Bd1 36. Kh4 Bd3 37. Vf2 Vxa3 38. Ve2 Vc1 39. g3 Bd2 40. Vh5 Bh2

(Csodaszép állás: ha sötét jönne, két lépésben tudna mattot adni: 41… Bxh3+ 42. Kxh3 Vh1#. De világos gyorsabb, még ha csak három lépésben is.) 41. Bxg8+ Kxg8 42. Vg6+ Kf8 43. Fc5#

1–0

Ezzel a gyönyörű győzelemmel Lilienthal helyretette az előző heti magyar bajnokságot éppen őelőtte megnyerő Eliskasest.

De vissza a strandra! 1937 júniusának elején megjelenik egy hirdetés a Népszavában ezzel a szöveggel: „Felhívás a munkássakkozókhoz! Folyó hó 20-án vagy 27-én lesz a Tungsram-üdülőtelepen a Budapest–Újpest propaganda­mérkőzés strandfürdéssel egybekapcsolva. Mindenki készüljön!” Ebből bárki sejthette, hogy valamikor valami lesz, de az biztos, hogy nem júniusban és nem propaganda. És valóban, pár héttel később már arról írt az újság, hogy július 4-én lesz a nagyszabású rendezvény, harminctáblás (!) csapatverseny a Tungsram-Orion-Standard gyárak munkásai és a Magyar Munkás Sakk Kör tagjai között. A szervezők körülményeskedő felhívásából az is kiderült, hogy a vállalat jóvoltából a játékosoknak és családjuknak csak a villamosjegyeket kellett kigazdálkodni, a 87-es végállomásától, a megyeri csárdától már céges motorcsónakok szállítottak át ingyenesen mindenkit.

Abból is látszik, hogy a rendezvény komoly jelentőséggel bírt évadzáró ünnepségként, hogy a szervezést nem bízták a helyi erőkre: maga a Munkássakk Szövetség elnöke, Kútfalvi Antal gyűjtötte a jelentkezőket, és osztotta az üdülőbelépőket.

Kútfalvi volt a Munkássakk felelős szerkesztője is, ebből következően az esemény az alapvetően buli jellegű megvalósulás ellenére akkurátusan dokumentálva lett. Tudjuk, hogy 16–14-re nyertek a Munkás Sakk Kör tagjai, és azt is feljegyezték, hogy a délutáni schnellverseny 48 résztvevője közül Szikszai Zoltán nyert. Az 1937-es év az MMSK életében egyébként is kiemelkedő: a válság utáni zavaros időszak véget ért, sikerült újraszervezni a csapatot, és feljutni az első osztályba, ahol az egyéni játékerők lemaradásait a csapat küzdeni tudása eredményesen kompenzálta, így az ötödik helyig jutottak. Az évad legszebb győzelmét pont a strandbajnok Szikszai aratta a Pesti Hírlap csapatának éltáblása, a többszörös olimpiai bajnok Steiner Endre ellen.

Szikszai Zoltán (MMSK) – Steiner Endre (Pesti Hírlap)
Budapesti csapatbajnokság, 1937

1.d4, Hf6 2. c4, e6 3. Hc3, Fb4 4. a3, Fxc3+ 5. bxc3, He4 6. Vc2, f5 7. Ff4, b6 8. f3, Hd6 9. e4, fxe4 10. fxe4, 0—0 11. Fxd6, cxd6 12. Hf3, e5 13. Fd3, Hc6 14. 0—0, Ve7 (Sötét látszólag utoléri önmagát, a b1-h2 átlót szerencsésen eldugaszolta, lassan a fejlődési elmaradásait is felszámolja, amikor egy csendes gyilkos lépés keresztbehúzza számításait.) 15. Va2, Kh8 16. c5, bxc5 (Kiderült, hogy a másikat, az a2-g1 átlót kellett volna figyelni.) 17. Hg5, Bxf1+ 18. Bxf1, h6 19. Bf7 Ve8 20. Vf2 Fb7 (És most kezdetét veszi a látványos akció: világos odaadja a huszárját és a bástyáját is, hogy a megmaradt két tisztjével gyilkos támadást indíthasson.) 21. Vf5, hxg5 22. Bf8+, Vxf8 23. Vh3+, Kg8 24. Fc4+, Vf7 25. Fxf7+, Kxf7 26. Vxd7+ (Ezt a sakkot is látni kellett előre, különben az egész akciósorozat a vezérnyerés ellenére nem ért volna semmit, túl sok volt érte a kompenzáció. Így viszont csak idő kérdése volt sötét kapitulációja. Steiner mester még húzta egy kicsit, hátha belebakizik az ismeretlen munkássakkozó, de Szikszai nem tette meg ezt a szívességet: kellett a pont a csapatnak.) 26… He7 27. Vxb7:, Bc8 28. dxe5, dxe5 29. Vxa7 Ke6 30. a4 Kd6 31. a5 Bc7 32. Va6+ Hc6 33. Vd3+ Ke7 34. Vd5 Hd8 35. Vxe5+ He6 36. Vd5 Bd7 37. Vb3 Hf4 38. a6 Hd3 39. Vb5 He5 40. a7 (És sötét feladta.)

1–0

A történet szempontjából szép lenne, ha azt tudnánk mondani, hogy a római-parti üdülőtelepen, a napszúrással hadakozó, rövid gatyás munkássakkozókkal kezdődött a cég kapcsolata a sakkal. Annyi bizonyos, hogy a háború után a Tungsram vezérigazgatója, Dienes Béla saját vállalati csapatának igazolt játékosa volt, fővédnökként és finanszírozóként állt a nemzetközi jelentőségű Tungsram-versenyek mögött. 2018-tól pedig az újjáéledő Tungsram ismét beszállt névadó szponzorként a sokszoros magyar bajnokcsapat, a Nagykanizsa életébe és a magyar sakk támogatásába.

1911-ben született Moszkvában magyar szülők gyermekeként, anyja operaénekes, apja autóversenyző, az élete pedig több mint kalandos volt. Az első világháború már Pesten találja, és hirtelen minden rosszra fordul: nem elég, hogy gyermekparalízis miatt jobb lábára bicegni kezd, szülei elválnak, anyjának elmegy a hangja, és tönkremegy, így két testvérével együtt lelencházba adják.

Bátyjától egészen későn, 13 éves korában tanul meg sakkozni, az iskolában osztálytársával, egy bizonyos Csermanek Jánossal vívott nagy csatákat.

Akkor még nem tudta, hogy ennek ötven év múlva milyen jelentősége lesz. Hamar rájött, hogy ezzel a játékkal pénzt is lehet keresni, és bár kitanulta a szabómesterséget, inkább sakkozásból tartotta fenn magát: kávéházakban, villámpartikon, szabóegyleti bajnokságokon játszott filléres alapon.

Aztán gondolt egyet és világnak indult: Budapest után Bécs, Párizs, Csehszlovákia jobb kávéházai jöttek, ahol találkozott szinte mindenkivel, aki akkoriban számított a sakkvilágban. A párizsi Régence lett a törzs­helye, a sakkozók mellett a zeneszerző Prokofjev és a képzőművész Duchamp is rendszeres játékpartnere volt. Az éhség komoly motiváló erő, a fiatal Lilienthal a legjobb játékosokat is megverte a pénzes téttel bíró villámpartikban.

A legenda szerint magával Aljechinnel, a regnáló világbajnokkal is schnellezett, négy partit váltottak és 3:1-re a 19 éves magyar srác nyert!

Az ellenfelét kissé lebecsülő Aljechin gyorsan vissza akart vágni, de Lilienthal a győzelem élményéhez ragaszkodva visszautasította a további játékot. Szerencsére a sértődékeny és hirtelenharagú Aljechin jól fogadta a kikosarazást, sőt, befizette egy pénzdíjas schnell­versenyre Lilienthalt – amit a fiatal magyar meg is nyert. A kávéházi sakkozás során szoros barátságot kötött Savielly Tartakowerrel, akitől stratégiai szemléletet, elméletet is tanult, valamint Salo Flohrral. Utóbbival a korra és Lilenthalra jellemző sztori kapcsán barátkoztak össze:

„Stubnyafürdőn a szállodánk előtt lévő parkban volt egy nagy úszómedence. Egyszer mondtam Salo barátomnak, hogy ezt a medencét én át tudnám úszni a víz alatt. Flohr erre azt válaszolta, hogy úgy könnyű, de ruhában ússzam át. Én mondtam, hogy úgy is át tudom. Flohr 300 koronában fogadott velem, ami akkor jelentős összeg volt. Én vállaltam, mert kiszámoltam, hogy 300 koronáért már tudok vásárolni valamit, meg azután a szabómesterségemből sem felejtettem még el annyit, hogy ne tudnék egy öltönyt kivasalni. Nagy nézőközönség előtt került sor az attrakcióra, amelyen én teljesítettem a fogadás követelményeit. Másnap megjelent a lapokban a karikatúrám, amint a víz alatt ruhában úszom.” (Részlet Lilienthal Andor Életem a sakk című önéletrajzából.)

Oktató célzat

A kávéházi rutin alakította ki sajátos stílusát: kevés stratégiai, annál több taktikai megfontolás, a bonyolult, veszélyes kombinációkat kereste. 1930 májusában, amikor elindult élete első komoly sakkversenyén, rögtön az első partiban megtapasztalta, hogy hiába a villámpartik rutinja, a kávéházi győzelmek sora, a fiatalság összes önbizalma, Mieses, az idős mester, a megnyitáselmélet szakértője ellen ezek mit sem érnek.

Mieses–Lilienthal

(Párizs, 1930)
Francia védelem (C01)

1.e4 e6 2. d4 d5 3. exd5 exd5 4. Fd3 Fd6 5. Hc3 c6 (Lilien­thal láthatóan az asztalnál próbálja kitalálni a helyes folytatást, míg Mieses felkészült a megnyitás mellékjárataiból is. Az 5. – c6 pontatlan lépés, megnehezíti a vezérszárnyi könnyűtisztek fejlesztését. Ezt a tempóelőnyt Mieses – a korabeli elemzéseknek megfelelően – komótosan használja ki. Mai szemmel az ő lépései sem makulátlanok.) 6. Hge2 (Célratörőbb 6. Hf3, de a kötésektől való félelem mindkét játékost bénítja.) He7 7. Fg5 Vc7 8. Vd2 f6 9. Ff4 Fe6 (Ez már konkrét hiba, 9. – Ff5 legalább nem világost erősítette volna.) 10. Ve3 Ff7 11. Vg3 Fxf4 12. Hxf4 g5 (Itt már mindegy, legalább lehetőséget ad világosnak a látványos folytatásra.) 13.Hh5! Vxg3 14. Hxf6† Kf8 15. hxg3 h5? (Ha már adott egy gyalogot, adni akart még egyet?) 16. Hh7 és sötét feladta (1:0)

Ready-made olimpikon

Úgy összecsomagolták, csak úgy nyekkent. De talán pont ez a vereség kellett ahhoz, hogy több energiát fordítson az elméleti felkészülésre is. Egy-két jobban sikerült nemzetközi torna után hazatért, és itthon a Steiner-testvérektől kapott komolyabb megnyitáselméleti leckéket. Lassan, de biztosan sikerült az itthoni hitetlenkedőket is meggyőznie arról, hogy komoly sakkozó: bekerült a magyar válogatottba, három olimpián is szerepelt. 1933-ban és 1935-ben is táblaelső volt. Legnagyobb sikerét az 1937-es olimpián érte el, táblaelsőből elsőtáblássá lépett elő, és a magyarok másodikok lettek Lilienthal vezetésével.

Duchamp–Lilienthal

(Folkestone, Sakkolimpia, Franciaország–Magyarország, 4. tábla 1933)
Vezércsel (D69)

1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hc3 d5 4. Fg5 Fe7 5. e3 O-O 6. Hf3 c6 7. Fd3 Hbd7 8. O-O dxc4 9. Fxc4 Hd5 10. Fxe7 Vxe7 11. Bc1 Hxc3 12. Bxc3 e5 13. Hxe5 Hxe5 14. dxe5 Vxe5 15. f4 Ve4 16. Fd3? (Marcel Duchamp amennyire újító és merész volt a művészetben, annyira visszafogott és megfontolt a sakkozás területén. Hallja, hogy harangoznak, de nem tudja, hogy hol. Eddig minden lépést a könyv szerint tett meg, és arra is emlékezett, hogy ezután a h7 gyalogra kell nyomást gyakorolni, az f gyaloggal előrenyomulva kell igyekezni sötét sáncát szétszedni. Csak nem így. Talán felrémlettek a kávéházi emlékek, és meg akarta lepni Lilienthalt valami vad kombinációval? Ha kicsit megfontoltabb, 16. Fb3 után működhetett volna az elképzelés. (Például 16. Fb3 Fe6 17. Fc2 Vb4 18. f5 Vxb2 19. Ve1 Fd7 20. f6 g6 21. Vh4 után átütött a támadás Vladimir Pafnutieff és Ronald Gross 1953-as partijában.) 16. – Vxe3† 17. Kh1 Ve7 18. f5 Vf6 (Nem túl szép, de hasznos: időnként a vezérrel kell feltartóztatni a gyalogot.) 19. Fb1 b6 20. Bh3 Fa6 21. Be1 Bad8 22. Vc2 Bfe8 23. Bc1

23. Be2 (Öröm nézni, ahogy sötét – világos elképzeléseit csírájukban elfojtva – folyamatosan mattcsapdákkal tereli tisztcserékbe ellenfelét.) 24. Vc3 Vxc3 25. Bhxc3 c5 26. Ba3 Fb7 27. Bxa7 Fxg2† 28. Kg1 Ff3 29. Ba3 Bg2† 30. Kf1 Bxh2 31. Be1 Fc6 32. Fd3 h5 33. Be7 Bxb2 34. Fe2 Fb5 35. Fxb5 Bd1† 36. Be1 Bxe1† 37. Kxe1 Bxb5 és világos feladta (0-1)

Egylépéses világhír

Lilienthal a harmincas évek második felében ért fel a csúcsra: a világ első tíz sakkozója közé sorolták. Az 1934–35-ös hastingsi karácsonyi tornán Capablancával váltott partija bevonult a sakktörténelembe.

Lilienthal–Capablanca

(Hastings, 1935)
Nimzoindiai védelem (E24)

1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hc3 Fb4 4. a3 Fxc3† 5. bxc3 (Ez az éles Samish-változat, amit Lilienthal annyira szeretett.) 5. – b6 6. f3 d5 7. Fg5 h6 8. Fh4 Fa6 9. e4 Fxc4 10. Fxc4 dxc4 11. Va4† Vd7 12. Vxc4 Vc6 (Eddig a pontig a parti szorosan követte az egy évvel azelőtti Aljechin–Eliskases mérkőzés lépéseit. Az osztrák mester itt 12. – Hc6-ot lépett, majd 13. He2 Ha5 14. Vd3 Vc6 15. 0-0 0-0-0 16. Bab1 g5 17. Fg3 Hh5 után unalmas bástyavégjátékba keveredtek. Capablanca újítása, a vezércsere felajánlása nem került be a megnyitáselmélet által ajánlott lépések közé, hamar kiderül, miért.) 13. Vd3 Hbd7 14. He2 Bd8 15. O-O a5 16. Vc2 Vc4 17. f4 Bc8 18. f5 e5 19. dxe5 Vxe4 20.exf6!! (Vezéráldozat! Capablanca ellen! A következő 75 évben ezt a partit és konkrétan ezt a lépést magyarázta-mesélte az egész világon Lilienthal. Amerre csak járt a Szovjetunióban, mindig mindenki erről kérdezte. Amikor Bobby Fischerrel 1972-ben először találkozott, az amerikai exf6-tal köszönt. Második esküvőjén, Budapesten az egyik orosz vendég a pohárköszöntőben azzal udvarolt Olga néninek, hogy az a feláldozott királynő végre megkerült. Ha rajtam múlna, az óbudai Fő téren felállított sakktáblát exf6-nak nevezném el, egy emléktábla kíséretében.) Vxc2 21. fxg7 Bg8 22. Hd4 Ve4 (Capablanca visszaadja a vezért, de már ez sem segít.) 23. Bae1 Hc5 24. Bxe4† Hxe4 25. Be1 Bxg7 26. Bxe4† Kd7 („Még ezt meglépte, de látva, hogy 27. Be7† Kd6 28. f6 után világos 29 Fg3†-kal nyer, nem várta meg a válaszomat. Elmosolyodott, kezet nyújtott és gratulált.”) (1-0)

A magyar, aki szovjet sakkbajnok

1935-ben, a Moszkvában szervezett nemzetközi torna szüneteiben Capablancával járt el közösen csajozni, így ismerte meg későbbi feleségét is, aki miatt Moszkvában maradt – párizsi orosz emigráns barátai legnagyobb megrökönyödésére. Egy ideig onnan járt a magyar válogatott mérkőzéseire, aztán 1939-ben megkapta a szovjet állampolgárságot. Így már ott is indulhatott versenyeken, amit gyorsan meghálált: 1940-ben megnyerte a szovjet bajnokságot, amelynek színvonala felért a legerősebb nemzetközi tornákéval, a vert mezőnyben Botvinnik és Szmiszlov, két későbbi világbajnok búslakodott.

Lilienthal–Botvinnik

(Moszkva, 1940)
Vezérindiai védelem (E19)

1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 b6 4. g3 Fb7 5. Fg2 Fe7 6. O-O O-O 7. Hc3 He4 8. Vc2 Hxc3 9. Vxc3 d6 10. Vc2 f5 11. He1 Hc6 (Ebben az évben Max Euwe és Paul Keres ugyanide jutottak, csak Keres 11. – Vc8-cal előnyösebb helyzetbe került, majd egy meseszép, vezéráldozatos középjáték után győzni is tudott sötéttel.) 12. d5 exd5 13. cxd5 Hb4 14. Vd2 (Ezzel a csendes lépéssel indult az a manőver, amivel világos kivonta a forgalomból sötét huszárját – és ez döntőnek bizonyult. Látható, Lilienthal játéka hogyan gazdagodott: már nemcsak a kombinációkat keresi, hanem hosszabb távú megfontolások is megjelennek.) 14. – a5 15. a3 Ha6 16. b4 Ff6 17. Fb2 Vd7 18. Vxf6 Bxf6 19. Hd3 a4 20. Bac1 Vf7 21. Hf4 Fc8 22. Bc3 Fd7 23. Bfc1 h6 24. h4 Ba7 25. h5 Ba8 26. Be3 (Mielőtt sötét szétszakadt hadtestét újra összevonná, világos bástyája, sőt, bástyái betörnek középen.) Kh7 27. Bcc3 Bb8 28. Vd3 Ba8 29. Hg6 Bxg6 (Botvinnik kénytelen minőséget áldozni, különben világos bástyája megérkezne a hetedik sorra, és szörnyű pusztítást végezne.) 30. hxg6 Kxg6 31. Be6† Kh7 32. g4 c5 33. b5 Hc7 34. gxf5 Hxb5 35. f6 Kg8 36. Bc4 Be8 37. Bg4 (Megérkezett a másik bátya is a támadáshoz, ez már a vége.) 37. – g5 38. Bxe8† Fxe8 39. Be4 Kf8 40. Be7 Vg6 41. Fe4 Vh5 42. Ff3 Vg6 43. Bxe8† és sötét feladta (1-0) (Botvinnik nem várta meg, hogy 43. – Vxe8 után 44. Vh7 Vf7 45. Vxh6† Kg8 46. Fh5 következzen.)

Harmincnégy év Óbudán

A háború komoly törést jelentett az életében: a családtagok, rokonok, barátok többsége a holokauszt áldozata lett. Mindez a sakkozói pályafutására is kihatott: 1945 után már nem nyerte vissza tartósan jó formáját. Mindenesetre ő is egyike annak a 27 nagy sakkozónak, akit a FIDE nemzetközi nagymesteri címmel ruházott fel 1950-ben. Ugyanebben az évben még bekerült a világbajnokjelöltek bajnokságába, de ott már nem sok babér termett neki. Kritikusai felrótták, hogy túl jó volt a versenysporthoz.

Az idősebbeket tisztelte, a fiatalabbakat óvta, a partikban a szépséget, az izgalmat kereste, így nehezen tudott ráhangolódni a csak a győzelmeket hajszoló új szemléletre.

De ugyanazok a jellemzők, amik hátrányt jelentettek a sportban, előnyösnek mutatkoztak máshol: hallatlan népszerűségnek örvendett a sakktársak között, és az izgalmas partijai – bekerülve az orosz-szovjet-posztszovjet iskolai tananyagba – a következő generációknak igazi szellemi élvezetet jelentettek. 1951-től 1970-ig edzőként, oktatóként dolgozik, többek között Petroszján felkészítő csapatához tartozott, aki világbajnok lett ebben az időben.

Az 1970-es évek elejétől szervezte a hazatelepülését; milyen jól jött ekkor az első sakkpartner, a volt iskolatárs, Csermanek, azaz Kádár János ismeretsége. Végül 1976-ban költözött vissza Magyarországra, vagyis Óbudára. Bár magyartudása megkopott, hamar bekapcsolódott a magyar sakkéletbe az óbudai sakkcsapat igazolt játékosaként. 1980-ig még versenyzett is, később örökös korelnökként minden komolyabb mérkőzésen, rendezvényen megjelent, partikat elemzett, jegyzetelt, cigarettával a szájában állandó bútordarab volt. A szerencsésebbek hallgathatták kifogyhatatlan történeteit a nagy időkről.

Az 1985-ben megjelent Életem, a sakk című önéletrajza minden sakkbarát könyvtárának kötelező darabja.

A további 25 (!) évről már nem írt könyvet, pedig bőven tudott volna még sztorizni, például arról, hogyan talált óbudai lakásán ideiglenes nyugalmat a folytonos menekülésben élő Fischer, vagy milyen volt Kramnyikkal együtt szilveszterezni a panellakásban.

Imádott szimultánt adni. Már fiatalon is kedvenc időtöltése volt (na jó, pénzkeresetnek is megfelelt két bajnokság között), 1940-ben Szverdlovszkban (a mai Jekatyerinburgban) 201 táblás szimultánt tartott, amivel bekerült a rekordok könyvébe. 1984-ben nekem is volt szerencsém Óbudán közös csapatunk, a varázslatos nevű Selyemkikészítő szervezésében részt venni egy Lilienthal-szimultánon. Andor bácsi már akkor sem volt fiatal, mogorván bicegett táblától tábláig, főleg rám nézett szúrós szemekkel. Hát igen, egy elfogadott vezércseles partiban egyre jobban álltam. De miután nem voltam túl jó a végjátékban, döntetlent ajánlottam, amit ultragyorsan elfogadott. Utána mintha kicserélték volna, mosolygott, viccelődött, külön gratulált nekem. Azt hiszem, ez volt a titka: utált veszíteni.

Az 1900-as évek elején a német munkásszervezetek sakk köröket szerveztek, részben a szabadidő hasznos és közös eltöltése érdekében, részben azért, hogy a szakszervezeti tagok tudatosságát, szellemi fejlődését játékos formában is elősegítsék. 1912-ben már meg is alakult ezekből a körökből a Német Munkás Sakkszövetség. Az első világháború előtt Ausztriában és Csehországban is beindult a szervezkedés a munkássakk elterjedése érdekében.

Magyarországon az 1910-es években elsősorban a vidéki gyárvárosokban, Győrött és Székesfehérváron alakultak munkás sakk körök, de a háború után Budapesten is beindult a munkássakk megszerveződése.

1921-ben létrehozták a Magyar Munkás Sakk Kört, és rögtön a politikai csaták közepén találták magukat. A Kör működését és alapszabályait jóváhagyó belügyminiszteri engedélyt csak akkor adták volna meg, ha kihagyják a munkás szót az elnevezésből, és miután erre nem voltak hajlandóak, viszont továbbra is tevékenykedtek, 1926-ban tiltott szervezkedés címén vádlottak padjára került az egész vezetőség. Pedig az MMSK volt a legbarátságosabb a munkássakk csapatok közül, nem volt olyan szigorú az osztályfegyelem, kisiparosok, polgári foglalkozásúak is csatlakozhattak. Sőt, amikor 1930-ban, a magyar munkássakk csapatok szövetségének létrehozásakor kitört a vita, akkor pont az MMSK vezetői érveltek az engedékenyebb, ám végül vesztes álláspont mellett, hogy ne csak szakszervezeti tagok, szervezett munkások vehessenek részt a versenyeiken. Addigra már kb. ötven munkás sakk kör jött létre az országban: szakmák és városrészek szerint csapata volt a könyvnyomdászoknak, a cukrászoknak, a hírlapterjesztőknek, a szállítómunkásoknak, a bőrösöknek, a grafikusoknak, az esztergályosoknak, a szabóknak (náluk játszott a fiatal Lilienthal Andor – lsd. Óbudai Anziksz. 2016 nyár), a famunkásoknak Kőbányán, a vasasoknak Óbudán, Kispesten és Pestszenterzsébeten is voltak köreik.

Bármennyire egyéni játék a sakk, a munkás sakk körökben a hangsúly a közösségépítésen volt, az elméleti képzéstől a feladványfejtésen át a tanácskozási partikig mindent közösen csináltak. A versenyeknek is a legközösségibb változatára helyezték a hangsúlyt, a csapatküzdelmekre; tíz, húsz, sőt, időnként harminc táblánál ültek le egymással szemben a munkássakkozók. Látva, hogy ez a versenyforma milyen népszerű, a Magyar Sakkszövetség is elindította az országos csapatbajnokságot, amelyen a hagyományos, „polgári” és a munkásegyesületek közösen vehettek részt. Pár év alatt megtörtént a teljesen természetes keveredés.

A tehetségesebb munkássakkozók átigazoltak a komolyabb múltú, az egyéni fejlesztésre nagyobb figyelmet fordító egyesületekhez, az egyéni tornákon is elindultak, sőt, néhányan a válogatottba is bekerültek.

Lilienthal Andor és Szabó László a legismertebbek a munkássakkozóból a nemzetközi elit szintjére jutó játékosok közül, de rajtuk kívül is voltak jó sakkozók a munkáskörökben, hárommal részletesebben is megismerkedünk.

A munkássakk világának kulturális csúcsterméke a nem túl fantáziadús, ám annál informatívabb című Munkássakk folyóirat volt, az 1932-es alapítástól egészen az 1939-es betiltásig működött. A lap a klasszikus sakkszaksajtó funkciója mellett ideológiai vitáknak adott teret, eseményeket szervezett, fiatal tehetségeket támogatott, vagyis az egész munkássakk mozgalomnak fő szervezőjévé lépett elő. Szakmai szempontból is megérte olvasni a lapot, Magyarországon ugyanis csak ebből a folyóiratból lehetett tudni a szovjet sakkélet felvirágozásáról.

A szovjeteknek egyébként elég bonyolult kapcsolatuk volt a munkássakk mozgalommal. Egyrészt 1925-től a Szovjetunióban is robbanásszerű fejlődésnek indult a munkássakk, a legfontosabb, a leningrádi példán keresztül bemutatva: fél év alatt 200 egyesület alakult 7000 igazolt játékossal. Egy Jakov Rohlin nevű machinátor szervezésében a város legszebb palotái szolgáltak helyszínként a klubélethez, versenyekhez; maga a nagy Capablanca (a legenda szerint egy régi szeretője felkutatásával tudta Rohlin a városba csábítani) tartott szimultánt a munkásoknak; rögtön az első leningrádi fiatal eresztésben olyanokat fedezett fel Rohlin, akik később az egész világ sakkozását meghatározták bajnokként és/vagy megnyitásaikkal – Ragozin, Liszicin, Tolus és persze Botvinik ekkor és itt kezdték pályafutásukat.

És ez el is vezet a másrészthez. Ugyanis amikor a szovjet munkássakkozók krémje elért abba a korba, amikor már csak úgy lehetett tovább fejlődni, hogy a világ nagy sakkozóival összemérik erejüket, akkor a szovjet sakkszövetség vezetése habozás nélkül megvétózta a Nemzetközi Munkássakk Szövetségnek azt a döntését, hogy a munkássakkozók ne vegyenek részt burzsoá rendezvényeken, ne játsszanak polgári bajnokokkal. És ezzel lassan, de biztosan véget is ért a munkássakk mozgalom, a háború után már sem Magyarországon, sem máshol nem támasztották fel ezt a hagyományt.

A kicsi, a vaksi és a trükkös

Az 1907-ben született Boros Sándor gyerekként kezdte a Magyar Munkás Sakk Körben – így aztán végig a „kis Boros” megszólítás dukált neki –, ott neveltek belőle erős versenyzőt és külföldön is jegyzett feladványszerzőt. 1927-ben bekerült az első nemzetközi szereplésén bemutatkozó munkásválogatottba, a berlini tornán a tíztáblás csapatversenyen fiatal korát meghazudtolva a negyedik táblán harcolt, a feladványfejtő versenyt nagynevű szovjet és német sakkozók előtt megnyerte. 1930-ban, mindössze 23 évesen megjelent feladványa az Evening Standardben, később német lapokban rendszeresen közölték, 1936-ban a Munkássakk feladványrovatának vezetője lett.

A Magyar Sakkélet főszerkesztője, Tóth László 1941-ben egy külön kiadványt szentelt legjobb játszmáinak és feladványainak. 1944-ben a nácik elhurcolták és megölték. Az 1950-es években rendszeresen tartottak Boros-emlékversenyeket, így halála után is a magyar sakk­élet része maradt.

Boros Sándor – Szabó László

Budapest, 1937
Szicilíai védelem (B83)

1. e4 c5 2. Hf3 d6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 e6 6. Fe2 Fe7 7. O–O O–O 8. f4 a6 (A nyolcvanas években ez az állás ipari mennyiségben fordult elő, köszönhetően annak, hogy az 1985-ös Karpov-Kaszparov világbajnoki döntő kellően divatba hozta ezt a megnyitást. 9. Kh1 Vc7 10. a4 Hc6 11. Fe3 Be8 szólna tovább a döntetlenhangulatú alapnóta.) 9. Ff3 Hbd7 10. Kh1 Vc7 11. Ve1 Hc5 12. b3 Fd7 13. Fb2 Bac8 14. e5 He8 15. He4 Hxe4 16. Fxe4 g6 17. Bf3 Fc6 18. Hxc6 bxc6 19. Bh3 d5 20. Fd3 Va7 21. Ve2 Hc7 (Világos balra néz, a szélső gyalogot meg kell védeni, de igazából jobbra figyel, a királyszárnyi támadást készítette elő a vezérlépés is.) 22. f5 exf5 23. Fxf5 He6 24. Vg4 Vd7 25. Bf1 Kg7 26. Fd3 c5 (Nem hiába feladványszerző és -fejtő bajnok Boros, a kettős bástyaáldozat befért volna akár az ebben az évben kiadott 100 feladványát bemutató kiadványba is.)

27.Bxh7+ Kxh7 28. Bxf7+

1-0

Az 1911-ben született Tipary Lajos a Könyvkötő Munkások Sakk Körében kezdett el játszani. Tipikus munkássakkozónak mondhatjuk abból a szempontból, hogy elméleti felkészültségének korlátoltságát mérhetetlen szívóssággal kompenzálta. Összesen három megnyitásra szűkítette le a megnyitási repertoárját: a Caro-Kann, a skandináv és a szláv védelem érdekelte, ha tehette, világossal és sötéttel is ezekbe az irányokba terelte a partit.  Viszont a középjátékot és különösen a végjátékot nagyon szerette, általában két királyig nyúzta a döntetleneket is. Ő nyerte az első, 1932-es egyéni munkás bajnokságot, a negyvenes években rendszeresen végzett a nemzeti bajnokságon dobogón, így nem meglepő módon a háború után a válogatottba is bekerült, ahol pl. az 1949-es Budapest-Moszkva összecsapáson, élete formájában komoly meglepetéseket okozott a szovjet nagymestereknek is.

Ő maga sosem érte el még a nemzetközi mesteri címet sem, elsősorban az elméleti korlátai miatt, ettől még a Spartacus csapatának éltáblása és edzője tudott lenni.

Bár látása egyre romlott, szódásszifon szemüvegében egészen 1973-as haláláig minden évadban rendületlenül küzdött a csapatbajnokikon. A sakkon kívül minden más szellemi játék is érdekelte, nyaranta a Római-parton keveredett végtelen sakk-, bridzs- és rejtvényfejtő csatákba. 1957-ben megjelent 100 oldal fejtörő című rejtvénykötete.

Tipary Lajos – Vlagyimir Szimagin

Budapest, 1949
Félszláv védelem (D49)

1.d4 d5 2. Hf3 c6 3. e3 Hf6 4. c4 e6 5. Hc3 Hbd7 6. Fd3 dxc4 7. Fxc4 b5 8. Fd3 a6 9. e4 c5 10. e5 cxd4 11. Hxb5 axb5 12. exf6 Vb6 13. fxg7 Fxg7 14. Ve2 Fb7 15. Fxb5 Vd6 (Van annak előnye is, ha valaki csak a (fél)szláv megnyitást szereti: abban nem tudják meglepni. Tipary máris összeszedett egy gyalogelőnyt.) 16. O–O O–O 17. Fd2 e5 18. Hg5 Hf6 19. Fd3 e4 20. Hxe4 Hxe4 21. Fxe4 Bfe8 22. f3 d3 23. Vd1 Bab8 24. Kh1 Fa6 (Szimagin tartja magát az elvhez, hogy a sakkot nem gyalogra, hanem mattra játsszák, de valahogy nem tűnik átütőnek a támadása, a gyalogok meg fogynak…) 25. Va4 Bec8

26.Ff4 Vxf4 (Nem volt muszáj ütni, 26. … Bb4 27. Va5 Vb6 28. Vf5 Vg6 után sem áll jól sötét, de legalább megmaradt volna a vezére.) 27. Fxh7+ Kxh7 28. Vxf4 Bxb2 29. Vxf7 Bc6 30. Bab1 Bxb1 31. Bxb1 d2 32. Vf5+ Bg6 33. h4 Kh6 34. Vf4+ Kh7 35. Vxd2 Fc8 36. Vd3 Kh6 37. Vd2+ Kh7 38. Vc2 (Miután a minimális ellenesélyeket nyújtó d gyalog is elesett, nincs értelme folytatni.)

1–0

Méghogy a sakkozók unalmasak! Szedlacsek Lajos a legjobb ellenpélda, a róla szóló legendákból, sztorikból, bűnügyi újságcikkekből (!) egy igazán izgalmas életút rajzolódik ki. Az MMSK-ban tanult meg sakkozni, 1931-ben már arról írt a Népszava, hogy a Szabók Sakk Körében szimultánt ad a fiatal, 21 éves játékos, akinek pályafutását majd nyomon követik. Nem tudhatták, hogy Szedlacsek a munkássakk fegyelmezett világából hamarosan átnyergel a kávéházi, pénzszerzési lehetőségeket is magában rejtő „fertőbe”.

Lindner László visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a Ceylon kávéház volt a sakkalvilág gyűjtőhelye, és annak bajnoka Szedlacsek. „Egyszer megjelent egy ismeretlen kibic a Városmajor padjainál, és minduntalan beleszólt a partikba, jobbára szamárságokat mondott. Ez persze bosszantott minket, és kihívtuk játszani. Az illető erre csak pénzben volt hajlandó. Noha ez nem volt szokás nálunk, ráálltunk. Először nyertünk kisebb összegeket, azután elkezdtünk veszíteni. A mérleg végül erősen negatív lett a magam és padtársaim számára. Észre kellett vennünk, hogy erős sakkozóval van dolgunk, s utóbb ki is derült, hogy ellenfelünk – aki persze egy idő után nem jelentkezett többé – nem volt más, mint Szedlacsek Lajos későbbi mester, a Ceylon egyik bajnoka. E kávéházban a trükkök egész tárházát alkalmazták, amelyeknek további sorolását mellőzöm.” (Milyen kár! – KV).

A háború utáni világot nehezen viselte, megélhetésre is nehezen futotta, így újból „trükkökhöz” folyamodott. Az 1948. januári Világban jelent meg egy fura cikk erről a bűnügyi rovatban: „Szedlacsek Nagy nevű barátjával húsz alkalommal hentesüzletbe ment be vásárolni.

Ahol feketén mérték a húst, rendőrnek adta ki magát, és menten megbírságolta a drágító henteseket. Azok persze rémületükben boldogan fizettek, néha ötszáz forintot is, hogy a feljelentést megússzák.

Az ilyen gyöngyélet természetesen előbb-utóbb sitibe vezet, Szedlacsek is rövid idő alatt a Markóban találta magát.” Az újságíró a pere során beszámíthatatlannak mutatkozó Szedlacseket a sakkozásról is kérdezte, egy komoly irodalmi mű vázlata jelent meg a válaszban: „A cellatársaim nem tudnak vakon sakkozni. A poloskákat tanítottam hát meg, de mindig megvertem őket. Megunták, és elszöktek a cellámból.”

Pedig amikor tudott és akart a sakkra koncentrálni, szép eredményeket ért el, 1955-ben például megnyerte a budapesti schnell bajnokságot az akkori magyar sakkozás elitje előtt. 1956 után Clevelandbe költözött, bekapcsolódott Ohio sakkéletébe: 1958-ban majdnem megnyerte a clevelandi egyéni bajnokságot, csak éppen egy magyar sakkozó, bizonyos Benkő Pál megelőzte. Az amerikai nyílt bajnokságon mindig elindult, a fiatal amerikai sakkozókat rendszeresen meglepte otthonról hozott kombinatív játékával. 54 évesen, 1964-ben hunyt el.

Szedlacsek Lajos – Milton Otteson

US Open, 1958
Félszláv megnyitás (D02)

1.d4 d5 2. Hf3 Ff5 3. c4 c6 4. Hc3 e6 5. g3 Hd7 6. Hd2 Hgf6 7. Fg2 Fe7 8. O–O c5 9. cxd5 cxd4 10. Hb5 Vb6 11. dxe6 Fxe6 12. a4 Bd8 13. Vc2 O–O 14. Hc4 Vc5 (Otteson túl pedánsan játszik: Minnesota ifjú bajnoka, aki az előző évben aratta élete legnagyobb győzelmét az akkor még gyerek, de már zseniális Bobby Fisher ellen, nem hajlandó szamárfület hajtogatni a tábla sarkára, pedig most az lett volna a jó megoldás. 14. … Fxc4 15. Vxc4 15. a6, és most nem mehet Hxd4 16. He5 miatt.) 15. b3 Hd5 16. Fa3 Hb4 17. Fxb4 Vxb4 18. Hxd4 Hc5 (Szedlacsek le is csapott a pontatlanságra, begyűjtötte a gyalogot.) 19. Hxe6 fxe6 20. Bab1 Ff6 21. Ff3 b5 22. axb5 Vxb5 23. b4 Hd7 24. Va2 Hb6 25. He3 Vd7 26. Fg4 (Hirtelen sötét e gyalogja és vele együtt az egész állás ramaty helyzetbe került.) 26. … Bde8 27. Bbd1 Vf7 28. Bd6 Kh8 29. Bxe6 Fd4

30. Bxe8 Vxe8 (Sötét még megpróbálkozik a lehetetlennel, ellentámadást indít az f gyalog és világos király állása ellen, de világos egy elegáns cserekényszerítéssel eloltja az ellentüzeket.) 31. Hf5 Fc3 32. Vxa7 Ve4 33. Vxb6 Vxg4 34. He3 Ve4 35. b5 Fd4 36. Vd6 Be8 37. Vc6 Ve5 38. Hf5 Fc5 39. e3 Be6 40. Vc8+ Be8 41. Vd7 Bf8 42. Hd4 Bf6 43. b6 h5 44. b7 h4 45. He6 (Persze, itt már minden nyert volna, de egy különösen szép lépéssel fejezi be Szedlacsek a partit.) 45. … Bxe6 46. b8V Vxb8 47. Vxe6 (Otteson nem várta meg, amíg a gyalogokhoz minőséghátrány is társult volna, feladta.)

1–0

– Na, ne! – vigyorodott el Gutentág. – Balogh Tamás mint latin vitéz… Vagy mindjárt római lovag… Elképzelem, amint tógában lopja a Vakegér pincéjéből a muskotályost.

– Hol van az már! – sóhajtott a Rabbi. – Nincs is már Vakegér.

– És nem loptam, csak kölcsönvettem – tisztázta a múltat Balogh Tamás.

Pofapénz még a római vitézen gondolkodott.

– Hát, ha lovag nem is lehetett a Balogh őse, de ajtónálló esetleg… Olyan alabárdos.

– Hiszen ő is ajtónálló volt a gázgyári kemencéknél – jutott eszébe Sunyának a múlt.

– Ajtónyitó, hogy pontosak legyünk – villant fel Balogh Tamás szeme. – A sumákok álltak az ajtóknál, én meg robotoltam. Tonnás ajtókat nyitogattam az izzó koksz előtt. Ajtónyitóként, mert így hívtak hivatalosan is.

– Ajtónálló, ajtónyitó… – hümmögött Gutentág. – Ha a tonnás ajtókkal megbirkóztál, bakfitty dolog volt a pinceajtó lakatja.

Megérkezett a Törpe is, kikérte a gyorsítóját, s máris belekotyogott a beszélgetésbe.

– Csak nem a muskotályoshoz vezető titkos ajtóról van szó? – kérdezte.

– Nem is tudtok mással froclizni – válaszolt lemondóan Balogh Tamás. – Muskotályos így, muskotályos úgy… Ahelyett, hogy valamelyikőtök meghívna rá.

– Ne ragadjunk le a muskotályosnál! – csattant fel Pofapénz. – Burma azt kérdezte, mi vonz le bennünket a partra.

– A kocsmákon kívül… – egészítette ki Sunya.

Pofapénz nem hagyta eltéríteni magát.

– Hát én megmondom – mutatta az ujjain.

Egy: a nyugalom, amit a hömpölygő víz áraszt. Kettő: a kitűnő társaság, ami mindig összejön. Három: a vidám evezősök hada, a napsütötte izmos lányok. Négy: a gyönyörű hajók.

– Meg az emlékek, a helyi történelem, legyen ez az ötödik – kapcsolódott be Tanárúr a szófolyamba, aki eddig szótlanul szopogatta a brendijét. – Itt van ez a Tomi gyerek, nektek persze Tomi bácsi, aki legalább hat árvizet élt át itt a parton. A legutolsó hármat végig is fotózta.

– Tudjuk, tudjuk – erősítette meg a Rabbi. – Még valami kiállítást is akart csinálni a képeiből, itt nézegettük valamennyien. Csillaghegyen be is fogadták volna, de a szakértők szerint túlságosan amatőr volt az anyaga.

Burma hozta szóba eredetileg a római-partot, most is ő állt elő a legkézenfekvőbb javaslattal.

– Mi lenne, ha a parton folytatnátok az értékes eszmecseréteket? Leülünk valamelyik teraszra, nézzük a vizet, kortyintunk valamit.

– Nemigen van hitelem egyik teraszon sem – szomorodott el Balogh Tamás.

– Nekem van – vigyorgott Gutentág. – Évtizedeken át voltam csónakházas, tudhatjátok. Ha engem kérdeztek, én a hajdani csónakházak miatt járok le szinte naponta a partra. Az újak kedvéért is, de leginkább a régiek hűlt helye miatt.

Lassan leballagtak a partra, elmentek az új Nánási Udvar, a majdnem kész piac mellett, leültek a különleges sörök teraszára.

– Egy korsóra mindenki a vendégem – mondta váratlanul Burma. – Némi zsozsóhoz jutottam a film­gyárban.

– Aha – örvendezett a Törpe. – Azért nem láttunk napokig. Takarítani kellett valamelyik stúdiót?

– Néger voltam – hajtotta le a fejét a kiérdemesült rendező.

– Kisuvickolt képpel ágáltál valami reklámfilmben? – firtatta Pofapénz.

Tanárúr, aki elég sok könyvet négerkedett össze, elmagyarázta, mit is kell érteni Burma vallomása alatt.

– Néger az, aki más helyett, más nevében elvégzi a kényes munkát. A munka nehezét, legalábbis legtöbbször.

– Így van – erősítette meg Burma. – Én most egy elég vacak filmnovellából csináltam egy elfogadható forgatókönyvet. Nem lett remekmű, persze, ha várat akarok építeni, ahhoz igazi kő kell, de itt csak vályogot kaptam. De egy jó nevet is, Balázs Béla-díjasat, a megfelelő pénzzel. S annak a zsozsónak a fele nálam kötött ki. Érdekelt is aztán engem, kinek a neve kerül a stáblistára…

Megiszogatták a Burma által kikért söröket, még Balogh Tamás sem akarta muskotályosra váltani a maga adagját. Megállapították, hogy a kézműves sörök igen jók, a meggyesnek különösen örült, aki azt választotta.

Drágállották ugyan, de hát Burma volt a gavallér. A Nánási úttól a Kadosa utcán csak pár lépés a part – s íme, ki jött velük szembe? Az előbb emlegetett Tomi bácsi, aki Verpelétről jár vissza hetenként a partra meg a faházba. Aki hat árvizet élt át az ártérben, ő bizony.

Csatlakozott hozzájuk, természetesen, s elárulta, hogy nem messze, a Bíbicnél Stabil is megtalálható, bár ő az utóbbi időkben nemigen táborozik a parton, inkább a gázgyári focipálya büféjében vagy a pléhgombában fogyasztja el a napi kötelezőt. Öregszik ő is, mint én – hümmögött –, egyre nehezebb az utazás nekem is, jövőre már talán nem is jövök.

A Nyárfás víz fölé nyúló teraszán kötöttek ki, Tomi bácsi átcsalogatta oda Stabilt is, egész seregletet alkottak immár.

Tanárúr megmutatta, hol voltak a gyerekkora kedvenc kosaras strandjai akkoriban, amikor még olyan tiszta volt a Duna, hogy a helyi élelmes braunhaxlerek lajtoskocsival hordták be a sűrűn lakott belső területekre a donauwassert, s amikor még a békásmegyeri sváb leányzók vitték az üdülőknek nagy kannákban a frissen fejt házi tejet. Figyeltek is rá, meg nem is, de mikor a Dunán sorakozó úszómalmokról kezdett beszélni, kitört az általános hitetlenkedés.

– Összekevered a korokat, Tanárúr – vélte Pofapénz. – Egyszerűen elragadtak az összefonódott emlékek és az álmok.

Burma itt született a parton, de sem a kosaras strandokra, sem a malmokra nem emlékezett. Egyedül Tomi bácsiban rémlett valami a háború előtti malmokról, de egy-két korsó után mindenfélék eszébe szoktak jutni. Cápák és krokodilusok is.

Tanárúr nem sértődött meg. Csak annyit mondott a kételkedőknek:

– Olvassatok utána.

– Én utána olvastam – kezdte volna Balogh Tamás.

– Te nem is tudsz olvasni – vigyorgott rá Gutentág.

– Ne bántsd! – rúgta őt bokán a Törpe. – Igen szorgalmasan tanulja a betűket, már a b-nél tart.

Némi ordítozás támadt, de az érkező friss korsók elfojtották a horgadó indulatokat. Tanárúr ragadta magához a szót.

– Burma azt kérdezte, hogy mi vonz le bennünket naponta ide. Sok válaszunk van, ugye. Balogh Tamást például a muskotályos…

– Nem csak… – morrant fel Balogh.

– A sör és a pálinka is – bólogatott a szokatlanul csendes Sunya.

Tanárúr nem hagyta félrevinni a dolgot.

– Gutentágot a hajdani csónakházak emléke hozza le, Burmát a bérelhető kabinok iránti nosztalgia, a feszes fenekű evezőslányok korokon átívelő illata, a Törpét az egykori vízparti parádék hangulata, amikor dobolhatott, trombitálhatott kedvére. A Rabbit az Úr akarata vezérli le, Stabilban némelyik villa vagy lakóház régi feketefuvarok jól fizető kalandjait idézi fel…

– Mindig volt fuvarlevelem – tiltakozott a dózeros. – Ha nem is szabályszerű, de volt. A rendőrök elfogadták, ez a lényeg.

– Sunyát a parton heverő szatyrok, táskák és a bennük feszülő bukszák terelték le, s manapság sincs másként.

– Vigyáznak már a népek – legyintett Sunya. – Nem veszítenek el, legfeljebb néhány papírzsebkendőt. Lassan már mindent bezárnak az autóikba.

– Száz szónak is egy a vége – szakította meg a névsort Tanárúr –, mindenkit látszólag más hoz le ide. Pedig egy dolog van mindenki sétája mögött.

– Egy dolog? – ez Burmának is sok volt.

– Egy dolog, bizony – fejezte be a mondandóját Tanárúr. – Ez a hazánk.

– Ne haragudj, Tanárúr, de ez marhaság! – csattant fel Pofapénz. – A hazánk Magyarország, vagy ha úgy tetszik, a Kárpát-medence, a Római csak egy városrész, sőt egy városrésznek is csak a része. Nem illik rá ez a szó.

– Nem illik? – gondolkodott el Tanárúr. – Amikor ti a hazáról beszéltek, végigszalad a fejetekben az összes táj, falu és város, hegyek, erdők, folyók, s ami velük jár? Emberek, füvek, virágok, hőscincérek?

– Elég, ha az Úr akaratára gondolunk – vélte a Rabbi, de a többiek nem értették, hogy jön ez ide.

Tanárúr még néhány mondatot hozzátett az eddigiekhez.

– Bizony, a haza elsősorban az a föld, az a város, az a folyópart, ahol élünk, házaival, fáival, embereivel, történelmével együtt. S ennek a szűkebb hazának igencsak gazdag a látványa és a történelme.

Mint mondtátok, valamennyien kicsit rómaiak vagyunk, kicsit németek, szlávok, zsidók, ki honnan érkezett, de ez a táj, ha úgy tetszik, városrész tart össze bennünket, mi másként, mint igazi magyarként.

Balogh Tamásnak ez egyszerre sok volt.

– Mi, rómaiak… – tért vissza az órákkal korábbi gondolatára, amit Gutentág a muskotályoslopás történetével zúzott szét. – Akkor nekem volt igazam. Mindnyájan rómaiak vagyunk.

– Rómaiak is – vette a lapot Pofapénz. – Te nem annyira, mint a többiek, de azért te is.

– Akkor jó – sóhajtott fel Balogh Tamás, s máris a pincért kereste, elege volt a sörből, valami jóféle muskotályos iránt érdeklődött.

– Valakitől azt hallottam, vagy valamelyik óbudai költő írt róla, nem is tudom – gondolkodott el Burma –, hogy Óbudának hét lelke van. Természetesen legerősebb ma már a magyar, de nem akármilyen a latin, a német, a zsidó, a tót, a cigány, az örmény sem.

– Szűkkeblű volt a te költőd – mosolygott Tanárúr. – Hiszen a lengyel, a bolgár, a rác lelket kifelejtette.

– Ragaszkodott a szent heteshez – dünnyögte a Rabbi. – Hét szentség, hét lélek…

– Nem sértődnek meg, akikről ritkábban esik szó? – kérdezte a Törpe. – Állítólag én olasz származású lennék, vagy mi.

– Azok is rómaiak – veregette meg a vállát Gutentág. – Csak hozzájuk is fel kéne nőnöd. Nem csak lélekben…

– Ezt már tisztáztuk – állította meg az élcelődést Burma, de addigra a Törpe már hármat is belerúgott Gutentág bokájába. Igazi római rúgások voltak, még Balog Tamás is elismerően csettintett hozzájuk.

– No, légiósok – állt fel Tanárúr –, igencsak felhősödik, el kéne indulnunk.

– Még a faházba be kéne néznünk – szorgalmazta Balogh Tamás.

– Oda is – erősítette meg Sunya. – Addigra megszomjazik újra mind a hét lelkem.

– Mi, öreg rómaiak, erősek vagyunk! – húzta ki magát Pofapénz. – Azt a kilométernyi sétát szárazon is kibírjuk.

– Az Úr segedelmével – pontosította a dolgot a Rabbi.

– Mi a fenét csináltál? Berúgtál, mint a…

– Hát berúgni berúg az ember, abban hiba nincs, te tudhatod a legjobban, de amiatt, legalábbis errefelé, még ki nem tiltottak kocsmából senkit.

– Verekedtél?

– Rosszabb.

– Na, mondd már!

– Súlyos testi sértés, azt állítják, emberölési kísérlet. Sikeres.

– Megszúrtál valakit? Vagy lelőtted?

– Én? Van énnekem késem? Pláne stukkerem, vagy mi?

– Hát akkor?

– Meghalt a Csobor Jenő.

– A Csobor? Ideje volt, most én mondom, úgy éljek. És ehhez mi közöd?

– A sok alkesz barom azt mondja, én tehetek róla. Hogy rajtam röhögte halálra magát. Mert annyi történt csak, hogy kölcsön akartam tőle kérni, nem is sokat…

– Kölcsönt? A Csobortól? Tényleg be voltál lőve – mosolyodott el Balogh Tamás. – És hogy lett ebből gyilok? Felkaptál egy kést a pultról, és hajrá?

– Dehogy kaptam… A Csobor elkezdett röhögni, idáig lehetett volna hallani, nyerített, mint a Korcsog lova… De közben éppen ivott is, valahogy mellényelt egy kisfröccsnyit, s már üvegesedett is a szeme. A Deszkamari mesterséges légzést adott neki, na, attól aztán végleg kikészült.

Ketten fejre állítottuk, hogy jöjjön ki belőle, csépeltük a hátát istenesen, de mire a mentő kijött, már annyi volt neki. Pedig azonnal jöttek, csodálkoztunk is.

A két régi cimbora tartott fél perc gyászszünetet. Nagy disznó volt az a Csobor, de mégiscsak emberből küzdötte le magát, kijár a fél perc, gondolták.

– Rendőrt is hívtak? – kérdezte Balogh Tamás.

– Rendőrt is, persze, de az volt inkább a baj, hogy a tulajt is odamobilozták. Jött is, mint a szél. Rám nézett, ahá, te vagy, Lovas Tóni, egy évre ki vagy tiltva, pedig még nem is tudott semmit. A sok ingyenélő persze fröcsögve mesélte neki a dolgot, hogy én direkt halálra röhögtettem a Csobort, és hogy még meg is löktem, hogy cigányútra menjen a bora…

– Szóval igencsak eláztattak.

– Próbáltam magyarázkodni, főnök, nem így esett, de erre még meg is fenyegetett, hogy feljelent a zászlósnál, halált okozó súlyos esztelenség miatt. Az alkeszek meg kilökdöstek, naná, majd pártomat fogják a főnökkel szemben.

– Na, gyere be – esett meg Balogh Tamás szíve a balszerencsés komán. – Meghívni momentán nem tudlak, de biztos akad benn egy haver, akinél jók leszünk egy muskotályos kisfröccsre.

Nem volt szerencséjük. a szokásos társaság egyetlen tagja sem üldögélt sem az ivóban, sem a kerthelyiségben.

– Ciánoztak? – kérdezte Balogh Tamás Tóbit, a csapost.

– Itt voltak még az előbb – értette el a kérdést Tóbi. – De a Gutentág azt javasolta, hogy menjenek le a partra, így aztán felkerekedtek. Burma, a Rabbi, Tanárúr, Pofapénz, meg még vagy hárman.

Nem bántam, hogy mennek, csak a helyet foglalták, egy kanyija sem volt egyiknek sem. Később jött a Törpe is, le se ült, ment utánuk.

Balogh Tamás tett egy tétova kísérletet a sarokban üldögélő építésznél, hátha jó kedvében van, de nem járt sikerrel. – Az urakat nem ismerem – nézett át rajtuk –, és nem is kívánok ismerkedni… Egyébként is, egy kitiltottat nem illik idehozni, még a Balogh Tamásnak sem.

Mi mást tehettek volna, elindultak ők is a Duna-part felé. Balogh Tamás nem értette ugyan, ha nincs egy fitying­jük sem, miért éppen oda mennek a haverok, hiszen a hitelük már évek óta megszűnt, és igazán baráti meghívásokra sem számíthattak, az a keret is rég kimerült, sajnos. De Burmának sok az esze, a Gutentág is tudja, amit tud, hátha eszükbe jutott valami. Vagy a Sunyának sikerült találnia a piacon néhány tömött bukszát.

Átvágtak a lakótelepen, a biztonság kedvéért benéztek az Aranypatakba, nehogy elkerüljék a díszes kompániát, de nem ült odabent egy közeli ismerős sem.

A rommá lett Sétahajónál, a kis közben lementek a partra, s alig tettek ötven métert, észrevették a társaságot. Sunya nem volt velük, így a piaci elmélet bukott. Gutentág a Törpét ugratta, a többiek meg – már megszokásból is – vigyorogtak rajtuk, ám nem volt szívből jövő a jókedvük.

– Hé, nézzétek, kiket dobtak ki a hullámok! – fogadta őket Burma. – Egy józan Balogh Tamást, ha jól látok, meg egy frissiben lett orvgyilkos-félét.

– Anyádat – kezdte volna Tóni, de leintették.

– Mind józanok vagyunk – vette az üzenet lényegét Gutentág. – És ez nincs rendjén.

Ezen aztán elgondolkoztak, nem egy percig.

– Ha senkinek sincs pénze, mert gondolom Tamás és Tóni zsebe sincs kibélelve, ki kéne találni valami okosat – adott hangot a közvélekedésnek a Rabbi.

– A kultúrprogramon túl vagyunk – legyintett Burma. – Megnéztük a szoborkiállítást a meder szélén.

– Szobor – húzta el a száját Gutentág. – Én inkább kőrakás-kiállításnak néztem.

– Minimál art, így mondják – szólalt meg Tanárúr is.

– De azt mi már megnéztük, a Balogh Tamásék meg bepótolják! – jegyezte meg Pofapénz. – Most valami értelmeset kéne csinálni.

– Főzzünk valamit! – rikkantott fel a Törpe.

– Sirályt… – legyintett Burma.

Alacsony volt a vízállás, a kavicsos mederben takaros tűzrakó-helyet alakítottak ki az evezősök, még szép lapos köveket is raktak le, hogy kényelmesen körbeülhessék a tüzet.

Hétvégéig úgysem használja senki, gondolták, és máris ott ültek a viszonylag kényelmes alkalmi ülőkéken.

– Na, itt éppen főzhetnénk… – dünnyögött a Törpe. – Csak tűz kéne, meg bogrács kéne, meg valami, amit beletehetünk.

– Arra gondoltam, hogy mindenki elmondhatná a kedvenc étele receptjét, s mi meg elképzelnénk, hogy éppen azt főzzük – javasolta Tanárúr.

– Ne haragudj, Tanárúr, de ez olyan értelmiségi szépelgés – mondta Burma, a kiérdemesült filmrendező. – Úgy teszünk, mintha csinálnánk valami észveszejtő fontosat, aztán nem csinálunk semmit.

– Marhaság – csatlakozott hozzá Gutentág. – Ha már képzelődni kell, inkább képzeljünk el egy demizson bort. Meg egy rekesz sört. Azokat sem lehet meginni, persze, de olyan jó rájuk gondolni.

Mégis körbeülték a hideg tűzrakó helyet. Uszadékfa, hullott gally, szétszórt papírszemét akadt épp elég a kavicsos parton, hamarosan lángolt a tűz, megvilágította a komor arcokat.

– Én egy nagy bogrács rotyogó bajai halászlére gondolok, sok finom tésztával – vette fel az elvesztett fonalat a Törpe.

– Halászlébe tészta? – fortyant fel Gutentág. – Kicsi ember, kicsi ész! Jó sűrű alaplé, lepasszírozott apróhal, törpeharcsa, hagyma, miegymás, aztán bele a halszeletek, meg a tej, az ikra… Még hogy tészta!

– Igenis, az – erősködött a Törpe. – És semmi passzírozás, össze kell főzni mindent, a végén jöhet a finom házi metélt tészta.

– Kinek mit ad az Úr – dörmögött közbe a Rabbi. – Ezen ne vitatkozzatok.

– Csak nekünk sem ezt, sem azt nem ad – sóhajtott Tanárúr. – De adott nekünk képzelőtehetséget, miért ne élnénk vele.

– Én egy kanna muskotályost képzelek – ábrándozott el Balogh Tamás. – Jólesik az majd a halászlére, ha bajai, ha nem.

– Ahogy ismerlek, újítasz te egy kannát a Vakegér pincéjéből, ha ma nem, akkor holnap, nem kell képzelődnöd – bökte oldalba Gutentág. – Egyszer persze elcsípnek, aztán rád verik a vendéglősök minden hiányát. Na, ezt nem akarom elképzelni.

– A képzelődés veszélyes – szólalt meg Tóni. – Sokan azt képzelik, hogy énmiattam dobta fel a talpát a Csobor, pedig tök magától tette, és most engem mégis kitiltanak a pléhgombából, és feljelentéssel fenyegetnek.

– Valamit csak csinálhattál vele, hogy nem tudta abbahagyni a röhögést – vélte Pofapénz.

– Megcsikizted az asztal alatt – vélte a Törpe.

– Csak kölcsönkértem tőle ötezer forintot, nyugdíjig – magyarázta volna Tóni, de Gutentág közbevágott.

– Nyugdíjig? Hiszen nem is vagy nyugdíjas! Ne mondj segélyt, az vagy van, vagy nincs, neked nemigen jár… A közmunka meg büdös.

– Ötezret? Az a fukar disznó egy kisfröccsre valót se hitelez, úgy éljek – bizonykodott Balogh Tamás. – Én aztán tudom.

– És nem a röhögésbe halt bele, hanem a fulladásba – bizonykodott volna tovább Tóni, de a társaság már döntött, aki Csobortól kölcsönkér, az beszámíthatatlannak minősül, s ha nem is gyilkos, a sorsát megérdemli.

– Mégis enni kéne valamit – tért vissza az alapproblémára a Törpe.

– Meg inni – tette hozzá Burma.

– Holnap lesz ingyen ebéd a csillaghegyi krisnásoknál – jegyezte meg Pofapénz.

– Se hús, se hal… – morogta Gutentág.

– Majd hozzáképzeljük – vidult fel egy pillanatra Burma.

– De én máma vagyok éhes – nyűgösködött a Törpe. – Mit csináljunk addig az ingyen ebédig?

– Mondjuk énekelhetnénk, tűzünk van, csobog a Duna, nemsoká felragyognak a csillagok – javasolta Pofapénz. Hét végén bejön a totó meg a tippmix, soha többé nem lesz gondunk.

A Törpe próbálta megfogadni a tanácsot. „Mátészalka gyászban van, gyászban van” – kezdte.

– Ne ilyen gyászosat – kérte Tanárúr.

– Mióta eladta a trombitáját, csak ilyen keservesek jutnak eszébe – legyintett Gutentág. – Pedig a dobja még megvan.

– Mert nem talált rá vevőt – jött meg Tóni hangja.

– Mindjárt kitiltalak a partról – dörrent rá a Törpe. – Lenne vevőm, de nem adom fakezűnek, mert az egy érző szerszám. Különben is, hogyne tudnék víg dalokat! „Kicsi a hordócska, jó bor terem benne…” – kezdte, de most a Rabbinak nem tetszett a dolog.

– Ezek nem az Úrnak tetsző nóták – magyarázta. – Majd én megtanítalak benneteket a legszebb zsoltárokra.

– Ha nem tennéd, leköteleznél – idézte kedvenc klasszikusát Burma.

– Akkor talán legközelebb – visszakozott a Rabbi.

Ebben maradtak.

Lassan felkászálódtak, elindultak a Nánási út felé, igyekeztek, hogy mielőbb elérjék a Királyok útját.  Burma, Pofapénz és Tanárúr befordult a lakótelep felé, magukkal cibálták Balogh Tamást is. Alig hallották már a Törpe hangját.

– Itt nem messze lakik egy haverom, annak mindig akad disznósajtja…

– Egyébként ma böjt van – a Rabbi hallhatólag nem bízott az ötletben.

Ballagtak tovább a Királyok útján, feljött a Hold, ragyogtak a csillagok, s talán éppen Csobor lelke lebegett a vizek felett.

Aki nem ismer, egyszerűen spiclinek gondolhat, olyan önkéntes rendőrnek, vagy mi a fenének, hiszen csak annyit láthat, hogy figyeled, ki miről beszél. A Burma mondja ilyenkor, hogy hagyjunk békén, mert éppen dolgozol. Jó vicc, dolgozol… Már nem is emlékszel arra, hogy milyen is az a munka. Talán még arra sem emlékszel, hogyan párolgott el a Balogh Tamás muskotályosa.

Még hogy én ittam meg, amíg kiment a mosdóba! Tudhatod, hogy én csak végveszélyben iszom muskotályost. S egyébként is, az ember ilyet nem tesz a barátaival.

Más meg nem járt az asztala környékén, még a Rabbi is behúzódott a sarokba, nincs más magyarázat, mind a párolgás. A folyadékok párolognak, nyáridőben pedig nagyon gyorsan. Meg is magyaráztam a Baloghnak, amikor visszajött, hitte is, nem is a dolgot, csak akkor békült meg, amikor hoztam neki egy kisfröccsöt.

Na de a munkánál tartottunk. Hogy lehetne órákat kuksolva, egy pohár bor mellett dolgozni? Ezt még a Burma se fogja velem elhitetni. Arról hablatyolt, hogy valamiféle motívumokat gyűjtesz, meg témát, ami nem annyira az utcán, inkább a kocsmapulton hever… Elküldtem volna őt melegebb helyre, de a Tanárúr igen bólogatott a süketelésére, őt meg nem akartam megsérteni.

Pedig tudtál te igazából is dolgozni, miért tagadnám! Fogadjunk, hogy arra nem emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg! Nem, nem, nem a csónakházban, oda később kerültem, amikor meghalt az öreg gondnok, az ő helyét kínálták.

Dolgoztunk mi együtt korábban a Gázgyárban, a kemencén, hol máshol. Igaz, hogy rövid ideig, de voltunk egy partiban is. Ott neveztek el Gutentágnak, úgy éljek.

Nem, nem azért, mert sváb lennék, más oka van. Fogadjunk, nem emlékszel már az igazi nevemre, a Szabó Gyulára! Senki sem hív már így, magam se mozdulnék, ha ezt kiabálnák utánam. A kemencén hét Szabó is dolgozott, és akkor a gyár többi üzeméről ne is szóljunk. S ahogy hajdan a falukban, itt is mindenki kapott egy ragadványnevet. Nem mind volt csúfnév, néha a származására utalt, mint a bajomi Szabónál, vagy a börtönmúltra, mint a huszonnyolcas Szabónál, arra még én sem emlékszem, miből lett a csumi Szabó neve, a béna Szabót, vagy a tüdőbajos sovány Szabót nem kell magyaráznom… Mi ketten a verigúd Szabóval egy közös kalandról kaptuk a nevünket. Azokban a zavaros ötvenhatos, novemberi napokban mi is elindultunk a zöld határra, el is jutottunk a sógorokhoz, ott aztán a lágerben elválasztottak egymástól bennünket.

Én Németországba kerültem, mert okosan úgy diktáltam be a nevem, hogy Schneider… A haver meg egész Angliáig sodródott. Mesélhetnék, de legyen elég, hogy nem tellett el egy év, már mind a ketten itthon voltunk. A gyárba is visszavettek bennünket, na, nem egészen úgy, mintha mi sem történt volna, de nagyobb baj nélkül. A Verigúdnak könnyű volt a visszatérés, úgy kellett a kemence-kőműves, mint egy falat kenyér. A szakik sokat faggatták az angliai hónapokról, meg arról, hogyan tanult meg (állítása szerint két hét alatt) angolul, de lassan rá kellett jönnünk, hogy a teljes angol szókincse a very good kifejezésre szorítkozik. Innen kapta a ragadványnevét, amit holtig büszkén hordozott.

Ezt kikérem magamnak! Hogy az én német szókincsem meg a Guten Tagra korlátozódna… Olyan folyékonyan beszélem a németet, mint a Tanárúr, bárki megmondhatja!

Amikor csapatostul jártak ide az endékás lányok, nem egyszer hívtak a csónakházakba tolmácsolni, úgy éljek, tán még a mostani német miniszterelnöknek is segítettem eligazodni a parton. No, de ez régen volt. A Gutentágot a kemencés művezető, a Józsi bácsi ragasztotta rám, hogy folyvást emlékeztessen a németországi vendégszereplésemre. Aztán lassan mindenki így szólított, a csónakházba már vittem magammal az új nevem, s ma sem ismer másként senki. Nem is bánom, hiszen már ezen a néven vonultam be a faházba, na meg a magyar irodalomba is, ugye.

No, de nem nyelvészkedni ültem ide melléd, nem is értek hozzá, mondjuk így. A munkáról beszéltünk, meg arról, hogy ki mit nevez munkának… Mert én ezt a vakvilágba bámulást semmiképpen sem hívnám annak. Bambulásnak inkább, hiszen öregszel már, szerkesztőkém, jogos a dolog, a Rabbi is el szokott bambulni, csak ő azt hazudja, olyankor magában imádkozik. Te meg dolgozol, ugye, na persze.

Pedig azon a kemencén valójában dolgoztunk, nem is akárhogyan. Akit egyszer megfürdetett a gázgyári eső, sosem mossa le a nyomát magáról. Te sem, én sem, mi már így maradunk. Magyaráztam a Burmának, hogy mi is volt az az igazi munka, csak vigyorgott, főleg, amikor a filmkészítésről is elmondtam neki a véleményemet. Mert az sem egy munka, nekem elhiheted. Hogy miért nem maradtam a gyárban? Sok oka van annak, de a legelső az, hogy a csónakházi álláshoz szolgálati lakás is járt, nem valami luxus, egy húsz négyzetméteres garzon, teakonyha, zuhanyzó, vécé, még előszobára is futotta, afféle belépőre. Elég volt az egy embernek, még most is ott laknék, ha le nem dózerolják a csónakházamat…

Kellett dolgozni ott is, az nem vitás, karbantartani azt a rengeteg hajót, kenut, kajakot, evezőst, tisztaságot teremteni, festegetni, mégis a magam urának érezhettem magam.

Se parti-mester, se művezető, se párttitkár nem dirigált, ettem, ha volt mit, ittam, ha volt mit, és hidd el, mindig volt mit. Ha nem csurrant, csöppent, nem hinném, hogy hallottál panaszkodni. És jöttek a haverok, régebben a csajok is, vidáman éltem. A Törpe imádta lakkozni a hajókat, néha sötétedéskor úgy kellett mellőlük elzavarnom. A Sunya a piacfelügyelet után, ha talált valamit, azért, ha nem, azért, gyakran benézett. Imádta a gépezeteket, rendben tartotta a csörlőket, kerekeket, drótköteleket, és hihetetlen történeteivel elkápráztatta a vendégeket. Eveztek-e? Hát nemigen. A Burma kijárt a vízre, ma is megteszi néha a haverjával, egy kétpár-evezőssel, de a többiek még a zuhanyozóban is kerülték a vizet. Nem számítva persze a Balogh Tamást, aki mindent kipróbált, nem volt még egy ember, aki annyiszor borult volna a vízbe, mint ő, a vízimentők lassan már örökbe is fogadták. De aztán – jobb a békesség – inkább eltiltották a Dunától. Hivatalosan azért, mert nem volt vízi jártasságija, no persze, azért.

Emlékezhetsz, vidám volt az élet, különbnek éreztük magunkat mindenkinél. Keményen dolgoztunk, de sohasem fáradtunk bele, minden este jutott valami a lazításhoz. Dolgoztunk, mondom, nem mereven bámultunk a semmibe, mint most egyesek. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás… Ahogy a Feró énekli. És tudod, hogy a három dolog igencsak összefolyt.

Ki mondja meg, hogy a Törpe dolgozott, pihent vagy szórakozott, amikor a kajakokat lakkozta? Mert én nem, az biztos. Öröme telt benne, nem vitás.

Azt mondod, hogy ma is nagy élet van a parton? Nem is tudom. Ezek a fiatalok is isznak rendesen, abba hiba nincs, de mi mégis különbek voltunk. Véget nem érő mesék, fergeteges ugratások, valódi és elképzelt kalandok értek egymásba, holtig tartó barátságok szövődtek, s hiába fordult kettőt is azóta a világ, ezek nagy része megmaradt, ma is gyakran segítenek át a bajokon. Úgy éljek. Ezek az újak meg két korsó között a kütyüiket nyomkodják, ilyen okos telefon, olyan laptop, meg mi a csoda… Soha egy önfeledt nevetés, egy igazi beugratás. Még olyat is látok, hogy az egy asztalnál ülők egymással csetelnek, ugye, így mondják, nehogy beszélgetni kelljen. Azért szeretem a Tóbit, aki különben nagy csibész, mert kiírta a faházban: nálunk nincs wifi, beszélgessetek! Hogy azt a Pofapénz írta ki? Nem mindegy? Igaz, ami igaz, ott még beszélgetünk. Már aki, ugye, mert olyan is akad, aki csak kukán ül a két deci vöröse mellett. Dolgozik!

Látod, szerkesztőkém, már több mint egy órája beszélek hozzád, te meg csak néha vakkantasz egyet. Lehet, hogy a Burmának van igaza, tényleg témát meg olyan izét, motívumot gyűjtesz? Ez lenne a munkád? Hiszen akkor piszok kizsákmányoló vagy!

Én teszem ki itt a lelkemet, adom az ötleteket, neked csak majd le kell írnod. A könnyebb végét fogod a dolgoknak, így igaz. Írni mindenki tud, csak nem mindenkinek van hozzá kedve. Jól mondom, ugye?

A Rabbiból is jól kiszedted a történetét, úgy éljek. Én ugyan másként írtam volna meg, de így se lett rossz. Kijött belőle, hogy mi különbek volnánk ezeknél a maiaknál, arra mérget vehetsz. Mi az, hogy volnánk?! Vagyunk!

Ne feledd szavad, de arra még válaszolj, kapsz pénzt ezekért a marhaságokért, azaz, hogy meg ne sértselek, irományokért? Egy jó üveg belga sörre futja belőle? Előre is köszönöm. Kettőre? Annál inkább. Éppen itt jön a Balogh Tamás, neki is kérhetnél mindjárt, ha belefér, két deci muskotályost, a kevésbé párolgósból.

– Lehetne három? – telepedett melléjük Balogh Tamás.

Sok jelentős teljesítmény kétségkívül megérdemli a köztiszteletet, s hogy csak az irodalomnál maradjunk, a hazai literatúra óriásai nem fakuló fényben tündökölhetnek ma is, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, József Attila, Kassák Lajos – és sorolhatnám tovább. A prózaírókra kevesebb reflektor irányul, de ki vitatná Jókai Mór, Kemény Zsigmod, Jósika Miklós, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond vagy éppen Móra Ferenc, Tömörkény István, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos, Örkény István nagyságát. Itt is folytathatnánk a felsorolást több lapon át. Krúdy Gyula különleges helyet foglal el ezekben a névsorokban.

Az új korszakba forduló tizenkilencedik század végének legizgalmasabb, legtalányosabb, legkönnyebb tollú írójaként a századelőn s a háborús-forradalmas idők során már sajátos nimbuszt alakított ki magának.

Olyan prózát teremtett, amelyet azóta sem tud sem követni, sem utánozni, sem a lényegét illetőleg folytatni senki. Ha valakinek megengedném a kultuszt, ő lenne az.

Mint nagy nyugat-európai kortársai, ő is az eltűnt idő nyomába eredt, a felbomló régi európai értékrendben kereste azokat a megőrzésre érdemes elemeket, az eltűnő világ ködbe vesző értékeit, amelyek – többnyire csak emlékfoszlányok képében – befolyásolják viselkedésünket az új világban, segítik kibontakozni barátságainkat, szerelmeinket, felebarátaink iránti érzelmeinket, (kritikus) tiszteletünket.

A világ változása óhatatlanul megszabadít bennünket sok érzelmi-gondolati lomtól, tárgyi kacattól, s mellettük – akarva vagy akaratlanul – rengeteg megóvásra méltó emberi érték is veszendőbe megy.

Ezek felidézésére, átmentésére, néha-néha megőrzésére alkalmas az a lírai szálakkal átszőtt, nem egyszer a szabálytalan költemények magaslataira emelkedő próza, amelynek Krúdy a nagymestere volt.

Krúdy Gyulát sokan, sok helyütt vallják magukénak hívei, tisztelik őt Nyíregyházán, ahol született, Szatmárnémetiben és Podolinban, ahol iskolába járt, Debrecenben és Nagyváradon, ahol újságíróskodott, Szécsénykovácsiban, ahonnan családja származott, de életének döntő részét a fővárosban töltötte. Így joggal mondhatja magáénak Józsefváros, a Belváros, a Tabán, de – és számunkra ez a legfontosabb – Óbuda is. Mielőtt a fanyalgók beleszólnának, hogy ne büszkélkedjünk a búcsúzó két év Templom utcai kitérőjével, meg kell jegyeznünk, hogy a Margitsziget, ahonnan kényszerűségből költözött át ide, ebben az időben közigazgatásilag Óbudához tartozott, így joggal számíthatjuk be azokat az éveket is az óbudai honosság tartamába.

De Krúdy akkor is Óbudához tartozott, amikor a lakásbejelentője nem ide szólt: törzsasztala volt nem egy vendéglőben, kocsmában, kávéházban, s valódi és megformált alakjai között itt érezte magát igazán otthon.

Óbudai hívei a múlt század vége felé, 1982-ben határozták el, hogy emlékére irodalmi és művészeti társaságot hoznak létre. A Zichy-kastély (akkor Óbudai Klubház) adott helyet a Krúdy Gyula Irodalmi Kör megalakulásához, s néhány kitérő után hamar rátaláltak arra a helyre, amelynél hitelesebbet sehol sem lelhettek volna fel: Kéhli mama vendéglőjére, a Mókus utca patinás vendéglátóhelyére, ahol Krúdy annak idején szinte naponta megfordult. A vendéglő akkori tulajdonosa, Cecei-Horváth Tibor, maga is író-emberként lelkesen támogatta a tervet, azonnal tagja lett a körnek, s családjával együtt áldozatokat is vállalva segítette az egyre gazdagabb programok megvalósítását.

A Krúdy Kör nem egyike a hagyományos asztaltársaságoknak, ahol néhány pohár ital mellett felidézik a névadót, aztán eldiskurálnak a világ folyásáról… A Krúdy Kör szándéka szerint alkotó közösségként jött létre, azaz a tagjává, tiszteletbeli tagjává lett írók, költők, festők, képzőművészek kettős céllal hozták létre.

Az egyik természetesen a Krúdy-örökség gondozása, elevenen tartása volt, a másik pedig az eleven örökség folytatása: a névadó szellemének befogadása a saját művek világába.

Ha végignézzük azoknak a jeles irodalmi személyiségeknek a névsorát, akik vállalták ezt a kettős célt, igen tekintélyes társaságra lelünk. A teljesség igénye nélkül hadd soroljak fel néhány közismert nevet: Lator László, Csukás István, Baranyi Ferenc, Bíró András, Keres Emil, Simonyi Imre és így tovább. Valamennyiükre jellemző az az értékőrző humanizmus, ami a Krúdy-világot átitatja. Akit nem érint meg a Krúdy-féle nosztalgikus múltidézés, azt megérinti a sajátos humor, a sohasem durva irónia, vagy az a mikrorealizmus, aminek következetes érvényesítése olyannyira hiányzik sok mai alkotónknál, vagy azok a motívumok, amelyek a mágikus realizmust előlegezték meg. Egy társaság persze sohasem a sztárok gyűjtőhelye, kevésbé ismert, kevésbé szerencsés, rossz szóval: szürkébb alkotók sora végzi az értékőrző munka dandárját. Irodalmárok, képző- és iparművészek, zenészek, újságírók hétköznapi munkája járult hozzá ahhoz, hogy mára a Krúdy Kör az ország egyik legnagyobb művészeti társaságává lett, amely a székhelyén kívül még két budapesti intézményben tart havonta összejövetelt, és rendezvényei nemcsak az országhatáron belül, hanem azokon kívül is viszik Krúdy és Óbuda jó hírét. Tagjaik, tiszteletbeli tagjaik között neves külföldi költők, képzőművészek is vannak, s mód van egymás törekvéseinek megismerésére, a termékeny tapasztalatcserére.

Harmincöt év alatt a gyermekből meglett férfi lesz, az irodalmi-művészeti társaságok életében ez a kor már-már matuzsáleminek számít. A célok mellett kell lennie valaminek, ami a tartós együttlétet, a szilárd közösséget garantálja. Ez pedig nem más, mint a jó vezetés, a hibátlan szervezőmunka.

Két olyan tehetséges szervező került a kör élére, akik teljes energiájukat a működés zavartalan fenntartására fordítják, nem egyszer saját alkotómunkájuk rovására.

Két olyan ember (érdekes, mindketten zalai származásúak), akiknek a neve immár évtizedek óta összeforrt a kör nevével.

Kanizsa József költőként, gyermekíróként, meseszerzőként közel félszáz kötettel büszkélkedhet. De életművéhez az legalább úgy hozzá tartozik, hogy harmincegy éve látja el a Kör titkári feladatait.  Ennek tartalmát úgy lehetne meghatározni, hogy mindenese a társaságnak. Ha kell, pénzt szerez a működéshez, a könyvkiadáshoz, ha kell, istápolja a belépő új tagokat, szervezi a rendezvényeket, a megemlékezéseket, a névadó síremlékének rendben tartását, megnyitja a kiállításokat, tartja a kapcsolatot a vidéki és külhoni testvér szervezetekkel – hirtelen legyen ennyi elég, mert még ezer mást is magára vállal.

Ezt a hihetetlen mennyiségű feladatot természetesen nem tudná egyedül ellátni. Kell hozzá Cecei-Horváth Gergely alelnök, Fenyves Mária Annunziata rendezvényszervező s a két szakosztályvezető, Tárkányi Imre (vers) és Szénási Sándor István (próza) munkája, a nélkülözhetetlen pénztáros, Körmendi Jánosné odaadása. És kell természetesen egy elnök is.

Király Lajos költő, műfordító huszonhat éve elnöke a Körnek. Nem szabad azt hinni, hogy munkaköre az értekezletek, közgyűlések levezetésére, a hivatalos formaságok elintézésére korlátozódik. Ugyanúgy mindenes ő is, mint a titkár, a Kör minden programja mögött ott az ő áldozatkészsége és gyakorlati segítsége. Hosszú ideje csodálom, hogy sikerült a tízezer napi gond megoldása mellett az utóbbi években a legizgalmasabb teljesítményű műfordítók közé fejlődnie.

A Krúdy Kör az elmúlt harmincöt esztendőben az óbudai kulturális élet megkerülhetetlen tényezője lett.

Az önkormányzat, a polgármesteri hivatal s a jelenlegi polgármester, Bús Balázs is elismeri teljesítményüket, támogatja törekvéseiket. De a legfontosabb az, hogy az igényes óbudai közönség, a helyi értelmiség nagy része sajátjának érzi a társaságot, tud róla, látogatja nyilvános összejöveteleit, s ha a Kéhli szalonban – esetleg a Dzsentri-szobában – akár egy jó korsó sörrel, akár egy nagyfröccsel köszönti a magyar (és óbudai) írófejedelmet, azt is sejti, hogy ez a jó értelemben vett kultuszhely nem működne ilyen jól a Krúdy Kör nélkül.

Nem beszéltünk még a Kör irodalmi munkásságáról. Szándékosan alakítottuk így: ugyanis fennállásuk harmincötödik évfordulója tiszteletére reprezentatív antológiát adtak ki Három és fél évtized címmel.

Ebben hihetetlen gazdag fotódokumentációval ismertetik a Kör történetét, a hétköznapi életük eseményeit, bemutatják a képzőművész tagok jellemző alkotásainak reprodukcióit, és természetesen sokszínű válogatást nyújtanak az írók-költők műveiből. Aki a teljesítményükre kíváncsi, a Kör csütörtöki összejövetelein beszerezheti a kötetet. Minden bizonnyal értékelni fogja a sokszínű munkákat, s remélhetően Krúdy Gyula szellemének ujjlenyomatát is megleli a könyv lapjain. Mert az hitelesítheti az egész nagyszabású vállalkozást: magát a Kört, a szerzőket s természetesen a friss kiadványt.

Világszenzáció

A Szentendrei úton Budapest Székesfőváros Elektromos Művek 1931-ben egy transzformátorház építését kezdte meg. Ennek alapozási munkálatai során Nagy Lajos, az Aquincumi Múzeum régésze ásatást folytatott. A feltárás egyik napján a földben, egy ókori épület – mégpedig a tűzvészben elpusztult egykori tűzoltószékház – pincéjében bronzsípok töredékeit találták meg. Az éjszakába nyúló munka során, a hold fényénél a világ legrégebbi orgonája került elő. Nem véletlen, hogy az esetről a korabeli napilapok Világszenzációra bukkantak Budapesten címmel adtak hírt.

Az aquincumi orgona a mai napig világszenzáció maradt, hiszen ez az ókorból fennmaradt egyetlen, csaknem teljesen ép ilyen hangszer, még akkor is, ha előkerülése óta Európában két további lelet is ismertté vált, amelyek ókori orgonák alkatrészei lehetnek.

Az aquincumi orgona lelőhelye felett 1931-ben emelt épület, az egykori transzformátorház ma az Aquincumi Múzeum kiállításainak ad helyet.
A Sugár Viktor zeneakadémiai tanár által „páratlanbecsű zenetörténeti kincsnek” nevezett aquincumi orgona másolatait is itt tekinthetik meg a látogatók. Az eredeti leleteket a Budapesti Történeti Múzeum páncélszekrényében őrzik.

Az orgona feltalálása

A Kr. u. II–III. században élt ókeresztény egyházatya, Tertullianus szerint az orgona Archimédés csodálatos találmánya volt. A többi ókori szerző azonban, aki az orgonáról írt, a hangszer feltalálójának Ktésibiost tartotta. Az ő életéről és munkásságáról két ókori szerzőnél, Vitruviusnál és Athénaiosnál maradtak fenn adatok. Tőlük tudjuk meg, hogy Ktésibios a Kr. e. III. század első felében, Alexandriában élt tudós volt, aki a víz és a levegő tulajdonságait vizsgálta. Kísérleteiből számos találmány eredt, amelyek azonos elv alapján működtek. Ezek a víz­emelésre és tűzoltásra is használt dugattyús szivattyú, a légfegyver, amelynek lövedékét dugattyús szivattyúk által összesűrített levegő lőtte ki, a szintén a levegő összesűrítésén alapuló, hangjelzést adó vízóra és a víziorgona. Utóbbi működése – miként az részben Athénaios szövegéből, részben két ókori műszaki szakíró, Vitruvius és Hérón leírásaiból ismert – azon alapult, hogy légszivattyúval (azaz dugattyús légsűrítővel) levegőt pumpáltak egy tartály vízben álló, alul nyitott edénybe, az ún. szélüstbe. A szélüstben a vízoszlop magassága lecsökkent, körülötte a tartályban a vízszint megemelkedett. A szélüstből csövet vezettek a tartály fölé helyezett sípokhoz. Ha a sípok felé nyitottá vált az út, a szélüstből az összesűrített levegő a sípokba áramlott, és megszólaltatta azokat. A sípok addig szóltak, amíg a víztartályban és a szélüstben újra ki nem egyenlítődött a vízszint, pontosabban, amíg az ennek hatására kiáramló sűrített levegő még meg tudta szólaltatni a sípokat. Tehát a közhiedelemmel ellentétben nem a víz hajtotta az orgonát, hanem a vízoszlop magassági különbsége biztosította az egyenletes légnyomást, azaz a víz a légnyomást szabályozta.

Az aquincumi orgona titkai

A későbbi orgonák három alapvető szerkezeti eleme már az ókori orgonák, így az aquincumi orgona esetében is megvolt: a hangzószerv, azaz a sípok, a játszóberendezés, azaz a regiszterek és a billentyűzet rendszere, valamint a fúvómű, ami a sípok megszólaltatásához szükséges sűrített levegőt (szelet) adta. A víziorgona azonban nem maradt változatlan az idők folyamán. Talán a legjelentősebb változás az orgona fúvóművét érte, a precíz kivitelezést igénylő és nehéz, szivattyús, víztartályos széltermelést egyszerűbben elkészíthető bőrfújtatók váltották fel. Fújtatós orgona létéről a legkorábbi adat Kr. u. 180-ból származik, de a VI. századig még víziorgonákat is készítettek.

Az aquincumi orgona feltárása során előkerült csaknem a teljes hangszer, hiányzik azonban az orgona fúvóműve, így a mai napig nem tudjuk, hogy az aquincumi lelet valójában vízi- vagy fújtatós orgona volt-e.

A hangszer feltárása során a maradványok felett Nagy Lajos egy kis feliratos bronztáblát is talált. A felirat szövege szerint Gaius Iulius Viatorinus, Aquincum város tanácsának tagja, aki korábban fontos városi vezető tisztséget is betöltött, és aki a tűzoltás feladatát is ellátó posztókészítők elöljárója volt, a posztókészítők egyesületének saját vagyonából orgonát ajándékozott Modestus és Probus konzulsága idején, azaz Kr. u. 228-ban.

Az ajándékozást megörökítő kis tábla az orgonát hydrának nevezi, ami az eredetileg víziorgonát jelentő görög hydraulikon organon, latinosított változatában organum hydraulicum elnevezés rövidítése lehet. A fújtatós orgonák megjelenésével és elterjedésével párhuzamosan azonban már általánosabb értelmet is nyert ez a kifejezés, egyaránt jelenthette a vízi- és a fújtatós orgonát. Emellett azonban – főleg a latin nyelvben – az eredeti kifejezésből egyre inkább elhagyták a vízre utaló szót, így a hangszer elnevezése organum maradt. Ez öröklődött tovább a középkor évszázadai folyamán, ebből ered a magyar orgona szó is.

Függetlenül attól, hogy az aquincumi orgona vízi- vagy fújtatós orgona volt, a szelet a szélládába vezették. A szélláda felső részében hosszában négy szélcsatorna húzódott, ezek szerint az aquincumi orgona négyregiszteres volt, azaz négy egymás mögött álló sípsorral rendelkezett. Az egyes sípsorokat ki- és betolható bronzlapokkal, ún. regisztercsúszkákkal lehetett bekapcsolni. A szélláda tetején kis bronz fiókokban bronz hangcsúszkák mozogtak. A csúszkák bronzlemezekkel bevont fa billentyűkhöz kapcsolódtak. Ha az orgonista egy billentyűt lenyomott, az a hozzá tartozó csúszkát kihúzta a fiókból, és ha a regiszter nyitva volt, a levegő a szélládából a billentyűcsúszka nyílásán keresztül az orgona sípjába áramlott, és megszólalt a síp.

Az aquincumi orgonának ötvenkét sípja volt, amelyek négy sorban álltak. A sípok két típushoz tartoznak: három sorban összesen 39 fedett síp volt, a negyedik sorban nyitott sípok sorakoztak. A sípok anyaga rézötvözet. A sípokat sokszor az újkori orgonák ajaksípjához hasonlítják, azonban a nyitott és főleg a fedett sípok kialakítása valójában különbözik a mai orgonasípokétól.

Az aquincumi orgona hangjának rekonstruálásában a legnagyobb problémát a sípméretek meghatározásai jelentik. A sípok ugyanis már az ókorban megsérültek, amikor a hangszer megégett és a pincébe zuhant.

De az orgonának az újkorban is mostoha sors jutott. Megtalálásakor a föld is beomlott, így további sípok is tönkrementek. A páratlan leletet a II. világháború alatt a Szent István Bazilika (más feljegyzés szerint a Magyar Nemzeti Múzeum) pincéjében rejtegették, majd 1958-ban egy olyan orgona rekonst­rukció készült, amibe az eredeti síptöredékeket lakkal bevonva, karton és ragasztó segítségével beépítették. Az orgona és elsősorban sípjai sok károsodást szenvedtek, így az eredeti síphosszok ma már nem ismertek. A töredékek tanulmányozása és elméleti számítások alapján eddig az aquincumi orgonáról öt megszólaltatható másolat készült, amelyek az orgona síphosszait mind különbözőképpen határozzák meg, így különböző hangokon is szólalnak meg.

Hol orgonáltak az ókorban?

Az orgonát a középkortól kezdve a mai napig elsősorban templomi hangszerként tartják számon, még akkor is, ha a hangversenytermekbe is bekerült. A harsány és éles hangú hangszer kezdetben igencsak profán célokat szolgált, a vallási életben a Dionysos kultusz kivételével nem kapott szerepet. A mai ember számára talán meghökkentő módon az orgona a rómaiaknál elsősorban az amphitheatrumokban a gladiátorküzdelmeket kísérte.

Az ábrázolások tanúsága szerint az orgona kürttel és trombitával együtt szólalt meg, és a mai sportversenyek szurkolóinak dobolásához, trombitálásához hasonlóan a hangulat fokozásában volt szerepe.

Emellett színházakban is használták, sőt ókori orgonisták közötti zenei versenyek megrendezéséről is tudunk. Athénaios leírásában egy lakoma résztvevői a szomszéd házból hallják az orgona elbűvölő zenéjét, ezek szerint az ő idején, a Kr. u. II. század második felében – a III. század elején az orgona már a magánházakban is megtalálható volt, és lakomákon szórakoztatták vele a vendégeket. A késő császárkorban ünnepségeken, például esküvőkön is megszólalt, sőt ekkorra a császári reprezentáció fontos szereplője lett.

Ki játszott az aquincumi orgonán?

Aquincumnak van még egy fontos lelete, amely az orgona történetét szinte regényszerűvé teszi. A Filatorigátnál 1881-ben előkerült egy szarkofág. Ezt egy Kr. u. IV. század végi temetőben másodlagosan használták fel, de először a Kr. u. III. század első felében temetkeztek bele. Mára kissé megkopott sírfelirata Adamik Tamás fájdalmasan szép magyar fordításában a következőképpen hangzik:

„Nyugszik e sírba bezárva a kedves, drága Sabina.
Mestere volt a zenének, a férje se győzte le ebben.
Hangja vidáman szállt, szépen pengette a lantot.
Hirtelen elnémult. Háromszor tíz nyara volt csak,
öttel, jaj, kevesebb, ám három hónapot élt még
s kétszer hét napot is. Mikor itt víziorgona sípján
jókedvvel muzsikált, népünk hogy imádta e művészt!
Légy boldog, ha elolvasod ezt, s tartson meg az isten,
és zengjed kegyesen Aelia Sabina nevét!”

A szarkofágot Titus Aelius Iustus, az Aquincumban állomásozó katonai csapat, a legio II Adiutrix orgonistája állította feleségének. A huszonöt évesen meghalt Aelia Sabina nyilvános előadásokon is fellépő művész volt, akit Aquincum lakossága kedvelt. Orgonálhatott Aquin­cum két amphitheatrumában, az ókorból fennmaradt ábrázolások szerint ugyanis a véres játékokat kísérő zenészek nők is lehettek; ezenkívül felléphetett különböző ünnepeken, akár nyilvános vagy magánrendezvényeken is. Ugyan semmiféle bizonyítékunk nincs rá, de elvileg elképzelhető, hogy a körülbelül egykorú aquincumi orgonán is játszott a tűzoltással is foglalkozó posztókészítők egyesületének lakomáin. Azt ugyanis valószínűsíthetjük, hogy a hangszert Gaius Iulius Viatorinus azért ajándékozta az egyesületnek, hogy a tagok rendszeresen megtartott összejövetelein szórakoztassák vele a résztvevőket, így az aquincumi orgona feltehetően a tűzoltószékház nagyteremében szólalt meg.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Mit jelent az ön számára Óbuda?

Úgy érzem, az elmúlt évek során teljesen óbudai lettem. 19 éve élek Budapesten, de sokáig megmaradt számomra a víz közelsége. Az egyetem alatt csak szezonális urbanista voltam, ugyanis június közepétől augusztus végéig vízi túrákat vezettem a Szigetközben és Csehországban. Ez a szabadság kellett ahhoz, hogy Budapesten tudjak élni. Belvárosi albérletlakó voltam, de még nem igazán budapesti, mert nem volt mihez kötődnöm. Amikor megismertem a feleségemet, és meglátogattam a családját, akkor jöttem rá, hogy addig nem voltam még normális otthonban Budapesten, ahol évtizedek óta él egy család. A gyerekeim már ide születtek, három lány és egy fiú. Nem egyszerű a napi logisztika, de a feleségem segítsége nagy támogatás számomra, hiszen „kötetlenül” sokat dolgozom. Zuglóban lakom a családommal, de amikor Óbudára kerültem, akkor lett közöm közügyekhez és egy sok összetevőből álló közösség életéhez. Óbudán nagyon meghatározó Bús Balázs polgármester úr kultúrához kötődő, innovatív személyisége.

Az, hogy a külön-külön működő kulturális gyöngyszemek összefűződjenek, kell ez a fajta kerületvezetői szemlélet. Én csak olyan szellemben tudok dolgozni, ahol közösség születik, és baráti a hangulat a kollégáimmal.

Mikor kezdődött és hogyan alakult ki a művészethez való kötődése?

Mosonmagyaróváron születtem, édesapám, nagyapám építész, édesanyám óvónő volt, tehát elmondhatom, hogy valamilyen formában kapcsolódott a család a művészethez, hisz az óvónő is foglalkozik versekkel, énekléssel. A rajztanárom arra biztatott, hogy kezdjek el rajzolni, vigyük el versenyekre a rajzaimat, és később se hagyjam abba a művészeti tevékenységemet. Győrben van egy szakközépiskola, aminek az a célja, hogy a művészeti oktatásnak rendhagyó módon adjon teret. Nagyon nehéz volt oda bekerülni, de engem elsőre felvettek szobrász szakra. Egész napos rendszerben, kis létszámmal, családias hangulatban működött. Nagyon jó tanárom volt, sok szabadságot adott, mindenki csinálhatta azt, ami érdekelte. Pezsgő művészeti élet volt Győrben. A középiskola után arra gondoltam, hogy a pécsi egyetem szobrász szakára van esélyem bekerülni, de mivel nem tudtam fejet mintázni úgy, ahogy azt jogos elvárás szerint kellett volna, nem jutottam be.

Abban a helyzetben a legjobb döntésemnek bizonyult az, hogy a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjtemény részlegéhez mentem dolgozni. A művészettörténész munkatársak, illetve a komoly szakmai légkör nagyon meghatározó volt számomra. A falakon kortárs képek lógtak, naponta jártak be művészek. Még ha sokszor csak fültanúként is, de bekerültem a modern művészeti körbe, és olyan műtárgyakkal találkozhattam közvetlenül, amelyeket korábban csak könyvekben láttam. Ezután Szegedre mentem művészettörténet szakra, de az nem volt az igazi, és végül a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán médiaművész diplomát szereztem, amely a technikai médiumokkal – videókkal, fotókkal – való foglalatoskodást jelenti. Én elsősorban rajzokat és videókat készítettem. A Képzőn a folyamatos szellemi készenlétet tanították meg, azt, hogy akkor is eszünkbe jusson valami, ha éppen nem jut eszünkbe semmi.

Mindig dolgoztunk, kerestük, gyűjtöttük a témákat, hogy amit látunk, érzékelünk a világban, azt értelmezzük, és a művészet nyelvére fordítsuk le.

A művészet világában folytatta a pályáját?

Nem. Az egyetem utolsó évében megismerkedtem a feleségemmel, három hónap múlva elmentünk Mexikóba egy ismerősünk esküvőjére, ahol meg is kértem a kezét. El kellett döntenem, hogy az egyetem után rászánok-e arra 2–3 évet, hogy minimális pénzt keresve felépítsem a művészeti karrieremet, vagy inkább a családot helyezzem előtérbe. Az utóbbit választottam, és mivel abban a tekintetben klasszikus felfogású ember vagyok, hogy úgy gondolom, a családomnak egzisztenciát kell teremtenem, ezért elmentem pultozni egy VII. kerületi kocsmába. Ez még a romkocsmás korszak elején történt, a hely pedig a Budapesten élő külföldiek és képzősök törzshelye volt. Éjszakánként ott dolgoztam, napközben pedig elvégeztem az egyetemet. Így telt el hét év, közben jöttek a gyerekek. Minden szempontból sűrű időszak volt, de a művészektől nem szakadtam el, hiszen ezek a helyek nem pusztán kocsmák voltak, hanem Budapest meghatározó közösségi és kulturális színterei koncertekkel, kiállításokkal, amelyekből nagy hiány volt abban az időben. A fordulópont a cigarettázás kitiltása volt a belső terekből, mert kikerültek a vendégek az utcára, amiből konfliktusok lettek a lakóközösségekkel. Az új helyzettel járó feszültségek végül szinte felemésztettek a hét év éjszakázás után. Az életeseményeim alapján úgy tűnhet, hogy nagyon lazán éltem, de én klasszikus gondolkodású ember vagyok. Nyitott vagyok a világ dolgaira, miközben nagyon fontos számomra a család, és szeretem a rendszert az életemben.

Mindezek után hogyan került az óbudai Esernyős csapatába?

2014-ben a feleségem látta meg a hirdetést, amelyben egy kávézó és kulturális hely munkatársat keresett. Úgy éreztem, hogy ez ugyanaz a munka, amit addig csináltam, csak nyugalmasabb keretek között. Sikernek éltem meg azt, hogy engem választottak. Amikor öt éve az Esernyős elindult, még az Óbudai Kulturális Központhoz tartozott. 2014 augusztusában kezdtem el itt dolgozni, induló társaságban, és ilyenben mindig jó részt venni, mert felpezsdíti az embert. Óbuda addig csak a Pünkösdfürdői Strandot jelentette számomra, mert oda néha eljártunk. Nem voltam itt ismerős, főként azért, mert a VI. és VII. kerületekben éltem éveken keresztül. Nagyon furcsa volt, amikor egy szeptemberi reggelen a párás ablakú 1-es pótlóbuszon találtam magam, és elgondolkoztam azon, hogy ez most hogy is lesz… Mi lesz ebből az épülő valamiből?

Elkezdtünk dolgozni, folyamatos alakulás és várakozás közepette. Műszakis voltam, a beszerzéseket intéztem, valamint főztem a kávét a vendéglátós múltam miatt. A kamaraterem nyitásakor programszervező is lettem.

Nagyon aktív időszak volt, délelőtt beszereztük a vetítővásznat, felszereltük, és délután már itt volt Makk Károly rendező, a filmvetítés meghívott vendége.

Milyen változást hozott az életszemléletében az, hogy az Esernyősbe került?

Egyrészt az új munkám adta azt, hogy közöm lett a közügyekhez, illetve a gyermekeim „in­téz­ményesülése” is erősen hatott a gondolkodásomra. Ráláttam a közoktatásra, az egészségügyre, amelyek alapján napra kész tapasztalataim, közügyeim lettek.

Milyen további lépcsőkben fejlődött az Esernyős?

2015-ben megkaptuk a volt Szabó Ervin Könyvtár területét, ahol kortárs galériát hoztunk létre. Közben átvettem a vendéglátás vezetését, és mivel már működött a kamaraterem, a programok szervezésében továbbra is részt vettem. A galériát 2015 októberében egy horvát kiállítással nyitottuk meg. Később megnyílt a Gázlámpa Kioszk is. Folyamatosan új feladatok és új emberek jöttek, minden mozgásban volt. Az Esernyősben mindig multifunkcionális emberek dolgoztak, és szükség volt minden kolléga valamennyi tapasztalatára, energiájára és lelkesedésére, hogy teljes erőbedobással dolgozzon azért, amit szeret.

Eszerint az Esernyősről elmondhatjuk, hogy összművészeti kulturális intézmény?

Teljes mértékben, és az Esernyős elsődleges célja az, hogy Óbuda turisztikai célpont legyen, és a programjainkkal vonzóvá tegyük a kerületet. Vannak kiállításaink, művészettörténeti előadások, itt a filmklub és a zenei programok, idén nyáron már színházi programjaink is lesznek. Azt szeretnénk elérni, hogy vonzóvá tegyük a Fő teret, amely 2006-ban vált autómentes övezetté. Ez volt Bús Balázs első intézkedése, miután polgármesterré választották. Nekünk életre kellett kelteni ezt a szép környezetet, mert addig csak átmentek az emberek a téren, de ahhoz, hogy leüljenek a padokra, változatos programokra volt szükség. Azóta évről évre egyre több ember tölti az idejét a Fő téren. Elkezdtük kedd esténként a Nyugtával DJ a napot! programsorozatot, és a környező házakból lejöttek az emberek, idevonzotta őket a zene. Most már sokan sétálnak babakocsival, kutyával, vagy leülnek a padokra, a Gázlámpa Kioszk teraszára, nézelődnek, beszélgetnek, hallgatnak egy kis zenét.

A nyári programjainkat is azért hoztuk létre a koraesti idősávban, hogy munka után a környék lakói ne rohanjanak rögtön haza, hanem álljanak meg, lazítsanak, töltsenek el itt egy kis időt.

Ugyanez érvényes a belvárosból a Római-part felé kerekezőkre, akik a téren áthaladva egyre gyakrabban szállnak le a bicikliről, hiszen ez a tér egy üde sziget, oázis a nagyvárosban.

A törzsközönség ezek szerint elsősorban óbudai?

Főleg Óbudáról érkeznek, de más kerületekből is felfedeztek minket, rendszeresen látogatják a programjainkat. Egy időben sokan találtak meg minket a IX. kerületből. Az is tény, hogy egyre több hasonló intézmény jön létre, mert a vendéglátás és a közösségi terek egyre inkább összekapcsolódnak. Nem titok, hogy hasonló intézmények vettek át tőlünk ötleteket, gyakran akár teljes programokat is.

Mi a jellemző, kik a rendszeresnek mondható Esernyős látogatók?

Alapvetően a fő célcsoportunk a 30 és 50 év közöttiek. Nehéz pontosan behatárolni, de a programokat elsősorban a nők keresik és figyelik, a férfiak pedig elkísérik őket. A családok is fontos célcsoportunknak számítanak, főleg advent idején figyelünk arra, hogy a család minden tagja találja meg a számára kedvenc ételt, italt és programot. A szabadtéri koncertek szintén nagyszerű családi programlehetőségek, hiszen a gyerekek kiélhetik mozgásigényüket. Színvonalas előadókat hívunk meg, akik emberközeli távolságban vannak a nézőktől, ezért a programok hangulata mindenképpen egyedi. A minőségi előadások, a művészfilmek, a tárlatok természetesen kulturális értelemben érzékenyebb réteget vonzanak az Esernyősbe, de ez így van jól, és ezt figyelembe kell vennünk.

A fiatalok is kezdik felfedezni az Esernyőst?

Igen. És azt is jó látni, hogy amint kisüt a nap, itt vannak a fiatalok a teraszon, és a maguk korosztályos lezserségével, akár az asztalra felrakott lábbal töltenek itt időt. Fontosnak tartjuk, hogy minél több fiatalt meg tudjunk szólítani. A Warm-up Udvar (WuU) nyári zenei sorozat is ezt szolgálja. A sorozat indulásakor a Cseh Tamás Program által támogatott zenekarok mutatkozhattak be, olyan együttesek, akiknek már van nevük, tehát nem kifejezetten kezdő előadók. Később ez a program formálódott, egyre több lett az akusztikus koncert.

Általában véve sokat fejlődött a koncertek minősége, egyre jobban szervezettek, az élőzenei világ sokkal professzionálisabb lett az utóbbi években. Ez köszönhető azoknak az olyan jó koncerthelyeknek is, mint amilyen például a szomszédunkban található Kobuci Kert.

Hogyan állnak a fellépők az Esernyős egyedi helyszíneihez?

Fontos számunkra, hogy ne csak a látogató, a néző, hanem az előadó is jól érezze magát nálunk, hiszen az számára sem mindegy, hogy milyen hatások érik. Ez a mi felelősségünk, mivel az, hogy meghívjuk, csak egy dolog. Nem azt mondom, hogy körbe kell ugrálni őket, de fontos, hogy milyen miliőt biztosítunk az előadóknak. Magyarországon még az is szokatlan, hogy világosban játsszon egy zenekar. Sok zenekar azon nem sértődik meg, ha a Sziget Fesztiválon délután négykor kell játszania, de kisebb helyeken ez még nem jellemző, és ezt a megszokást nem egyszerű áttörni. Akkor lesznek jók a bulik, az előadások, ha kialakul a közönség és az előadó közötti összhang. Ez nem csak a zenei rendezvényekre érvényes, itt van például a népszerű filmklubunk, amelyet a kezdetektől Baróti Éva vezet. Idén nyártól keddenként lesz kertmozi is, bisztró jelleggel, ahol asztalok mellett ülve, iszogatva lehet filmet nézni.

A programokat általában ki vagy mi határozza meg?

Többségében én, mert korábban is én foglalkoztam ezzel, de egészében csapatmunka kell hozzá. A programjaink változatosak, ugyanakkor egyfajta egységes, „Esernyős arculatra” törekszünk, és ez a változatossággal együtt adja a hely érdekességét.

A mostani Esernyős Galériát hová helyezné el a budapesti kiállítóterek tekintetében?

Egyedi a hely térbeli adottsága. Egy itteni kiállításhoz nem elég az, hogy a festőnek van 40 képe. Fontos, hogy azt érezze, hogy nem véletlenül szeretné pont ebben a sajátos elhelyezkedésű térben megmutatni az alkotásait, mert köze van a helyszínhez, az udvarhoz, ahová néz a terem, a kávézóhoz, az „óbudaisághoz”, a „budapestiséghez”. Ha mindez megvan, akkor a kiállítás jó lesz. Az egyediségünk abban is megnyilvánul, hogy nyitottak vagyunk, nem szabunk műfaji határokat.

Egy laikus számára olyan egyszerűnek tűnik, hogy vannak az alkotások, és azok felkerülnek a falra. Hogyan és mi alapján áll össze egy kiállítás?

Változó, hogy mi keresünk meg egy művészt, vagy ő talál meg minket. Ha egy kiállítás jól felépített, akkor azon akár könnyedén végig is szaladhatunk. Viszont, ha rosszul van összerakva, akkor valami zavarni fogja a látogatót, csak nem biztos, hogy meg tudja fogalmazni, hogy mi.

Az Óbudai Tavaszi Tárlat már hagyományos kiállítása az Esernyősnek. Mit lehet tudni erről a tárlatról?

A kiállítás lényege, hogy minden Óbudán élő és alkotó művész adhat képet a tárlathoz. Nyilván ez nem lehet művészileg egységes kiállítás, hiszen mindenkinek más a témája, stílusa, narrációja és kvalitása. Vannak, akik ezt a kezdeményezést szakmaiatlannak tartják.

Az Óbudai Tavaszi Tárlatot más szempontok alapján kell szemlélni, mint a többi kiállítást, és szerintem eddig mindig sikerült tartalmas válogatást szerkeszteni. Azt gondolom, hogy aki eljött ezekre a tárlatokra, jó élményt kapott.

Óbudán nagyon sok elismert művész él, sokan tagjai az itteni képzőművészeti közösségnek, és az ő képeik jelennek meg ebben a tárlatban.

Milyen Óbudát érintő kiállítást tud még említeni?

A Kórház utcában, szabadtéren látható a Kaleidoszkóp című fotókiállítás, amelynek én voltam a kurátora. A tavalyi évben harmadik alkalommal került megrendezésre a III. kerületi önkormányzat felhívására az Óbudai Fotótárlat. Az elmúlt három évben kiállított, több mint 300 képből merít az itt látható anyag. A különböző tematikákban Óbudát megörökítő fotók, mint egy kaleidoszkóp színes kavicsai rendeződnek most új formába és adnak képet Óbudáról. A három tárlat tematikája – A Római P’art, Óbuda/Aquincum, Aqua/Óbuda vizei – sok esetben mutat átfedést. A valóságban is hasonlóan fonódik össze az óbudaiak hétköznapjaiban az antikvitás mint a múlt, a víz mint az élet és a Római-­part mint a jövő kérdése. A képek szabadon értelmezhetőségét mi sem igazolja jobban, hogy ebben az új elrendezésben, csoportosításban már nem is evidencia, hogy az adott képet mely tematika ihlette. A négy csoport formai, hangulatbeli kapcsolatok alapján szerveződött, külön és együttesen is egy harmadik absztrakt tartalmat hozva létre. Ezek a kapcsolódások és váltakozó ritmusok, szerkezetek a fotográfia eszközével adnak átfogó képet a mai Óbudáról.

Milyen egyéb tevékenységei vannak az Esernyősnek?

Ebben is speciálisak vagyunk, hiszen sok mindennel foglalkozunk. A kulturális programok mellett a Szindbád Rendezvénytér a legnagyobb bevételi forrásunk. Ez a vendéglátással is összefügg, hiszen megfelelő catering ajánlatokat kell adnunk a bérlőknek. A Szindbád Coworking Iroda szintén rendkívüli kezdeményezés. A régi Vörös Postakocsi Étterem helyén sokáig csak a molinóval borított ablakokat lehetett látni, évekig borzalmas állapotban, üresen, kihasználatlanul állt. Végül Bús Balázs polgármester meglátta a helyben rejlő lehetőséget, így lett méretét tekintve hiánypótló rendezvénytere a kerületnek. A terem hátsó részében közösségi iroda kapott helyet, amit a környéken élők nagy örömmel fogadtak, és igénybe is veszik. A mi közösségi irodánk nagyon különbözik a belvárosi coworking irodáktól, amit a külföldi digitális nomádok két hétig használnak, aztán továbbállnak. A mi bérlőink teljes mértékben kihasználják a hely adta lehetőségeket, vannak, akik évek óta visszajárnak, és olyanok is, akik itt, a Szindbádban tervezgetik a jövőjüket. Egyik erősségünk, hogy nálunk jó időjárás esetén az udvar is közösségi irodává változik, bérlőink a kerti asztaloknál tartják partnereikkel az üzleti tárgyalásokat.

Több óbudai kávézóval együttműködve zajlik a Bike & Breakfast kerékpáros reggeli, amelynek  főszervezője az Esernyős. Mesélne erről?

Igen, ez különösen népszerű rendezvényünk, már negyedik éve csináljuk. Én magam tizenöt éve biciklivel járok. Ez a kezdeményezésünk új arculatot ad a biciklizésnek.

A Bike & Breakfast programmal is egyfajta közügyet szeretnénk szolgálni, amelynek az a lényege, hogy a reggeli rohanós, eszeveszett tekerés közben álljanak meg az emberek egy rövid időre.

Biciklizzenek, de szálljanak le róla, üljenek le az asztalhoz, és igyanak meg egy minőségi kávét, egy gyümölcslevet, egyenek egy croissant-t vagy kakaós csigát, a reggeli napsütésben olvassák el a napi újságot. Mi ehhez zenét is szoktunk szolgáltatni. Rohanó világunkban akár életmódbeli váltást is hozhat a Bike & Breakfast kezdeményezésünk.

Ön egy éve lett az Esernyős ügyvezetője, hogyan élte meg ezt a változást?

Tavaly júniusban kérdezte meg Bús Balázs polgármester úr, hogy elvállalnám-e az Esernyős vezetését? Bevallom, nagyon meglepődtem a felkérésen, erre egyáltalán nem számítottam, és nagy megtisztelés volt számomra az, hogy polgármester úr rám gondolt. Az első reakcióm az volt, hogy végig pörgettem magamban azt, hogy kik azok a kollégák, akiknek mindenképpen itt kell maradniuk, vagy ide kell jönniük ahhoz, hogy én jól tudjam ellátni a vezetői feladatomat. Azt gondolom, hogy egy kívülről jövő, új vezető számára sokáig tartott volna mindent átlátni és megérteni, főleg egy ilyen állandóan változó, lendületben lévő hely esetében. Számomra nagyon fontos a csapat, mivel hosszabb távra szeretek tervezni, tehát fontos, hogy akik idejönnek, itt is tudjanak maradni. Ezért is igyekszem az interjúkon olyan információkat megtudni, amiket nem ír be valaki az önéletrajzába, mégis meghatározza a mindennapjait. A lehető legtöbbet mondom el az Esernyősről az interjú során, hogy senkit ne érjen meglepetés, ne menetközben derüljenek ki olyan dolgok, amikhez esetleg valaki nem tud alkalmazkodni. Például a vendéglátásban dolgozók jelentős része azért dolgozik itt, mert a munka mellett lehetőségük van továbbtanulni.

Vállal még más közösségi szerepet az Esernyős?

Igen, ilyen az Óbudai Turisztikai Egyesület, amelynek az Esernyős szervező motorjaként működik, és egész Óbudát érinti az Egyesület tevékenysége. Vannak benne vállalkozók, önkormányzati cégek, vendéglátóhelyek, múzeumok, illetve a Sziget Fesztivál is a tagja.

Mi készítjük a kiadványokat, és azon dolgozunk, hogy megmutassuk Óbuda vonzerejét. Többek között az is a cél, hogy a Fő tér élettel teljen meg, fontos, hogy kihasználják a helyi lakosok a terület adottságait.

Ez összhangban van az Esernyős tevékenységével is. Az ide érkező turistáknak az a vonzó, ha zajló életet tapasztalnak Óbudán. Ez a mi fő feladatunk, és minden eszközzel ezt a célt kell szolgálnunk.

Úgy tudom, hogy az Esernyős mellett szerepet vállal egy Római-parthoz kötődő civil mozgalomban is. Mit lehet erről tudni?

A szervezet teljes neve a Mi Rómaink – Közösségi és Turisztikai Egyesület a Római-partért, amelyet Csepeli Zsuzsa vezet. Ez más jellegű, mint a Turisztikai Egyesület, ebben több olyan tenni akaró magánszemély és vállalkozó jött össze, akiknek lételemük a rendezett Duna-part. Nyilván szó lehet arról, hogy mi ne legyen, de az is fontos, hogy mi van most, és mit lehet alkotni. A Római-part nagyon egyedi terület. Az óbudaiaknak fontos, hogy a helyiek és az odajárók létezni tudjanak a Római-parton.

Milyen szerepet vállal a Mi Rómaink Egyesületben az Esernyős?

Egyrészt a médiacsatornáinkon keresztül népszerűsítjük a programjaikat, másrészt van olyan tapasztalatunk, kapcsolatunk, amiket hasznosítani tudnak. Csepeli Zsuzsa vezetésével a Mi Rómaink Egyesület nagyon jól működik, olyan közösségi eseményeket szerveznek, mint például a jóga vagy a nordic walking programok. Nekem személy szerint is fontos a Duna, hiszen vízpart közelében nőttem fel. A Mosoni-­Dunában tanultam meg úszni. Az evezések olyan élményt adtak nekem, amelyekhez a Rómain is adottak a lehetőségek. A vízpartok mentén általában ugyanazok a problémák, például a túl gyors motorcsónakok vagy a jetskik. A Római-parton szükség lenne egy útmutatóra, amely támpontokat ad a terület „okos használatához”. Például sok a biciklis a parton, és a sétálók szidják őket, valamint gond az autók parkolása. Egy civil egyesület ezeknek a problémáknak a megoldásában tud segíteni. Lehetne lobbizni új parkolókért az önkormányzat és a főváros felé, de még egyszerűbb, ha azt kommunikáljuk, hogy közösségi közlekedéssel vagy kerékpárral menjünk ki. Emellett hirdetheti a saját platformjain például azt, hogy „értjük, hogy nincs elég szemetes, de ha idehozod a szemetet, kérlek, vidd is el innen”, ahogy kirándulás alatt sem dobjuk el az erdőben a szemetet. Szerintem ezek fontos kérdések és megoldandó dolgok. Ki kell alakulnia a jó közösségi együttélésnek, amihez párbeszédre van szükség.

Úgy gondolja, hogy az Esernyős mintát adott vagy adhat az újonnan létrejövő kulturális terek számára?

Igen, így van, de ez nem gond, inkább egy természetes folyamat. Az emberek igényei ma már komplexebbek. A program előtt egy kávé, utána egy vacsora elfogyasztása már egyre természetesebb. Nagyon fontos a vendéglátó tevékenységünk, mert a betérők azzal találkoznak elsőre, ezért sem adtuk ki bérbe, és csináljuk mi magunk. Mindenki azt mondja, hogy vége a nyomtatott újság világának, ennek ellenére nagyon sokan értékelik azt, hogy harminc féle sajtóterméket járatunk. Ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen jellegű közösségi tér, mint az Esernyős, jobb vagy rosszabb, mint egy művelődési ház, egész egyszerűen más. A régi művelődési házaknak sokat kellett változniuk, nagy lépéseket kellett tenniük, ahogy az Óbudai Kulturális Központ is tette, ami sikertörténetnek számít.

Korábban a művelődési házakat péntek és szombat estére bérbe adták egy diszkósnak, délelőtt pedig használtruha vásár volt. Nézzük meg most, hogy milyen minőségi programokat nyújt az ÓKK!

Mi talán jobban kísérletezhetünk a kisebb léptékünk miatt, de az óbudai kulturális helyek kapcsolatban állnak, építik egymást. Ha nincsenek az ÓKK-ban színvonalas programok, akkor nem fogják a miénket sem értékelni vagy az Óbudai Társaskörét sem.

Van esetleg olyan jövőbeli, akár őszi programtervezet, ami foglalkoztatja?

Mi úgy működünk, mint az iskolai szemeszterrendszer. A nyári programjaink teljesen mások, mint az ősziek. Szeptembertől júniusig mennek tovább a megszokott és népszerű eseményeink, sorozataink: a filmklub, a művészettörténeti előadások, a koncertek és a tárlatok. A mostani ősz attól lesz különleges, hogy szeptemberben öt évesek leszünk. Szeretnénk ősszel az Esernyőst úgy bemutatni, hogy kiderüljön mindaz, ami az elmúlt öt év alatt történt, hogy hol tartunk most, mik az eredményeink. A jubileumhoz szeretnénk eseményeket, koncerteket kapcsolni. Ahogy említettem, nagyon sok, a miénkhez hasonló jellegű és működésű intézmény van, ezért szerveznénk egy konferenciát, ahol tapasztalatot cserélhetünk. Decemberben pedig jön az Óbudai Advent a Főtéren, ami nagy és kiemelt rendezvény minden évben.

Milyen a mostani viszonya művészethez?

A munkám adta feladatokon túl elsősorban az irodalom és a zene foglalkoztat, azon belül is a klasszikus és a jazz, bár van egy együttesem, amellyel popzenét játszunk, de ezek a dolgok jól megférnek egymás mellett az életemben.

Énekese a Barcsay Jenő Emlékzenekarnak. Mit lehet tudni az együttesről?

A kollégiumban hoztuk össze, minden tagja „képzős” volt. Eleinte csak próbáltunk, és olyan zenét játszottunk, amelyek egyszerűek és szórakoztatóak voltak. Saját kikapcsolódásunkra zenéltünk. A rockosabb zenék mentek abban az időben, de mi diszkószámokat választottunk. Nagyon jó hangulatú próbák voltak. Játszottunk Boney M-et, ­Modern Talkingot, ABBA-t. Rájöttünk, hogy ez a stílus azért is jó, mert mindenki ismeri a számok szövegét. Hamarosan felkértek minket egy képzős bulira a Kuplungban, amire nagyon sokan eljöttek. Furcsa volt számomra, hogy úgy zenélünk, hogy közönség is van, és ha én felteszem a bal kezemet, akkor száz ember szintén felemeli. Ez döbbenetes élmény volt! Jól sikerült a koncert. Onnantól kezdve heti szinten próbáltunk, és sokat koncerteztünk. Nekünk az a hozzáállásunk, hogy mi, a zenekar megadjuk a szórakozáshoz a lehetőséget, és a közönségtől függ, hogy milyen lesz a buli. A cél ma is az, hogy másfél órán keresztül ne gondoljon semmire az, aki ott van, és kapcsoljon ki teljesen. Már csak évi három koncertet adunk, hiszen mindenkinél ott a család, gyerekek vannak, de a mai napig megvan a Barcsay Jenő Emlékzenekar, és azt hiszem, most már mindig is lesz – legfeljebb négyévente egyszer koncertezünk majd.

Az Esernyős első látásra olyan, mint egy klasszikus bisztró, ahol kiválóan lehet ejtőzni, enni-inni, de a felszín mögött ennél jóval több rejlik.

Az intézmény alapvetően kulturális, turisztikai és információs pont, amely tavaly év vége óta önálló nonprofit kft.-ként működik.

Éppen annak érdekében, hogy ez az információs pont ne valamiféle száraz, „lelketlen” ügyfélszolgálati iroda legyen, hanem valódi közösségi térré váljék, nyílt meg a kávézó és a kamaraterem, amely folyamatosan változó programokkal áll a vendégek rendelkezésére.

– Idén januárban kezdődött meg ez az új időszámítás, ami azért is egy nagy fordulópont az életünkben, mert akkor nyílt meg a kávézót kiegészítő kamaraterem, ahol 40–50 fő tud helyet foglalni a különböző programok során – kezdi az Esernyős történetét Békefi Anna, az intézmény vezetője.

– Amint belép az ember az Esernyősbe, a közösségi tér tengelyében azonnal az információs pultot látja meg. Ott olyan ingyenes, elvihető prospektusokat, kiadványokat találnak a betérők, amelyek a kerület életéről szólnak. Többségük kulturális programokat ajánl, de közszolgálati jellegű kiadványok, információk is akadnak közöttük.

Nagyon sikeres az együttműködés a kerületi intézményekkel. A múzeumok, művelődési házak ismertetői mellett megtalálhatók újságok, az önkormányzat közleményei vagy a civil szervezetek programjai is.

Helyet kapnak a nemes célok érdekében indított adománygyűjtésekről szóló információk, a kerületi nagyrendezvények, a helyi sportélettel kapcsolatos események plakátjai, szórólapjai is.

Az Esernyős kávézó részének belső fala is információs felület, ahová kivetítjük a programokat, illetve érdekes, látványos prezentációval kapcsolódunk a tematikus heteinkhez.

Elérhető itt továbbá az Óbudai Turisztikai Egyesület kis kiadványsorozata a kerület kulturális és sportturisztikai értékeiről.

Az egyik leporello, amely egy óbudai történelmi sétán kalauzolja végig a látogatókat, a külföldiek nagy örömére angol nyelven is elérhető. Ebben az irányban is szeretnénk tovább fejlődni a Turisztikai Egyesülettel, mivel nagyon sok külföldi turista tér be hozzánk. A Fő térre mindenki eljut, aki Óbudán kirándul, hiszen olyan nemzetközi hírű gyűjtemények találhatóak a szomszédságunkban, mint a Vasarely Múzeum, a Varga Imre Gyűjtemény, a Kassák Múzeum és az Óbudai Múzeum. Az erre sétálók szívesen megpihennek a kávézóban vagy a hangulatos teraszon, aztán beljebb jönnek, és ismerkedni kezdenek kulturális ajánlatainkkal.

Az intézmények közötti együttműködéshez hozzátartozik a múzeumi shop is, ahol óbudai múzeumok könyveit, kiadványait, emléktárgyait árusítjuk.

Nagyon szép és igényes a kínálatunk óbudai helytörténeti művekből, melyek közül több elérhető idegen nyelven is; ezeket szívesen viszik magukkal a vendégek. Terveink között szerepel, hogy a múzeumi kiadványokon túl különleges óbudai emléktárgyakat is találjanak itt a kirándulók.

Az információs pultunkban természetesen nemcsak a szórólapok, plakátok segítik az eligazodást, hanem a kollégáink is igyekeznek minden kérdésre választ adni a kerülettel kapcsolatban. Munkatársaink nagyszerűen beszélnek különféle idegen nyelveket, amire szintén nagy hangsúlyt fektetünk. Az információs pultban jegyiroda is működik. Az alapötlet, hogy az óbudai kulturális intézményekben zajló programok belépőit áruljuk, tovább bővült, így egyre több fővárosi, illetve az ország más városaiban megrendezett kulturális programra lehet koncert-, múzeumi, fesztivál- és színházi belépőt vásárolni.

A vendéglátás

– Az Esernyősben egy meghitt méretű helyen, ám nagyon kompakt módon működik egy kis kávézópult, és emellett van saját konyhánk, sőt saját séfünk is. Naponta friss déli menüvel várjuk a vendégeket, amivel nemcsak a turistákat, hanem a környékbelieket, errefelé dolgozókat is be tudjuk csalogatni.

Gyakran fordul elő, hogy valaki csak ebédelni tér be, ám itt értesül egy őt érdeklő kulturális eseményről.

A menü is különleges, mivel ezen a téren is igyekszünk összekapcsolni a kultúrát és a gasztronómiát.

A költészet napjára készülve például egy héten át a nagy magyar költőink kedvenceiből válogathattak vendégeink. Április végén, a testvérvárosok világnapjához kapcsolódva szintén tematikus hetet szerveztünk. Óbuda testvérvárosainak gasztronómiai kedvenceit lehetett végigkóstolni. Kassa ürügyén a felvidéki konyha, Csíkszereda kapcsán az erdélyi finomságok jelentek meg, az ínyenc vándorút a németeken át egészen a holland, olasz ízekig vezetett. Lengyel napokat is tartottunk a lengyel-magyar barátság emlékére. Akkor több napon keresztül lengyel specialitásokkal készült a séfünk. Ezt is nagyon szeretik a lakosok, sokan épp ilyenkor szereznek tudomást a testvérvárosainkról, a kerület határokon átívelő kapcsolatairól.

Az épület

– Jelenleg két helyiségünk van. Az egyik a 2014 szeptemberében megnyitott közösségi, kávézó és információs tér.

Közvetlenül a Fő térről nyílik a főbejáratunk, ami természetesen akadálymentes, mindenki számára könnyen igénybe vehető. Idén januárban mindez kibővült a kamarateremmel.

Ennek van egy független, önálló bejárata is a Laktanya utca felől, egy szép műemlék épületből. Mivel a kamaratermet ki is lehet bérelni, akár tanfolyamra, születésnapra, családi rendezvényre, esküvő utáni koccintásra is, ezért jó, hogy egymástól függetlenül is tudjuk használni a két helyiséget. Többnyire azonban saját rendezvények zajlanak a kamarateremben is, hiszen rengeteg programot kínálunk az Esernyősben.

A kulturális kínálat

– A kávézó tere két rendszeres programnak ad otthont. Az egyik az Esernyős LIVE, mely során havonta egyszer ingyenesen lehet minőségi élő dzsesszzenét hallgatni.

Szintén havonta egyszer a Bországjáró nevű rendezvény helyszíne is a kávézó. Ilyenkor – ahogy ezt a név is mutatja – termőterületenként, borvidékenként ismerhetjük meg az országot.

Minden alkalmat szakavatott sommelier-k vezetnek egy-egy neves borász vagy a meghívott pincészet képviselőjének társaságában. Ez egy két-két és félórás, nagyon kellemes program, ahol a borok mellé ízletes kísérő falatokat is fogyaszthatunk. Az általában hatsoros borkóstoló mellett komoly ismeretanyagot is hallhatunk, és számos érdekességet az adott borok kapcsán.

A rendezvények többségét a kamarateremben tartjuk. Ezek közül egyik büszkeségünk a Példakép(p) sorozat, amit a Kairosz Könyvkiadóval közösen indítottunk útjára. Az volt a célkitűzésünk, hogy hónapról hónapra meghívhassunk egy olyan előadót, olyan jeles személyiséget, aki életútjával, munkásságával, emberi magatartásával példát mutathat mindnyájunknak. A tematika a Kairosz Könyviadó Magyarnak lenni című sorozatán alapul. Többek között vendégünk volt Juhász Árpád, a neves geológus, a Kóborló farkas című könyv szerzője is. Amikor felhívtuk, hogy vállalja-e a felkérést, éppen a Holland Antillákon hajózott. Járt itt nálunk Petrás Mária is, akit népművészként, iparművészként, illetve népdalénekesként is sokan ismernek. Csodálatos csángó népviseletben érkezett, majd mesélt és énekelt is nekünk. Májusban Pitti Katalint láttuk vendégül, júniusban pedig Entz Géza művészettörténészt.

Szintén havi sorozatot indítottunk az Aquincumi Múzeummal együttműködésben Óbuda több ezer éves történelméről.  A színvonalat garantálja, hogy a múzeum régészei, osztályvezetői tartják a kivételesen izgalmas előadásokat. Áprilisban az őskorral kezdték, májustól augusztusig a település római korszakáról mesélnek szak­értő előadóink.

Kétheti sorozataink közül az egyik legnépszerűbb az Esernyős Filmklub. Az estek háziasszonya Baróti Éva újságíró, dokumentumfilmes. A filmklubok indító alkalmát mindig megünnepeljük egy jeles meghívottal, illetve némi finomsággal. A hatvanas évek nagy magyar filmjeivel, alkotóival kezdtünk, az első alkalomra eljött hozzánk Makk Károly is. A koreai filmek kapcsán a Koreai Intézetből jöttek vendégek. Május végén zártuk a harmadik tematikus sorozatot, amely a francia újhullám kiemelkedő alkotásaiból szemezgetett.

A nyári szünet előtt zenés filmekkel köszönünk el az első évad végén, vetítésre kerül például az Egy nehéz nap éjszakája és a Mamma Mia.

A filmklub váltótársa a Stílusteremtő Géniuszok címet viselő, szintén kéthetenként jelentkező művészet­történeti sorozat Ludmann Mihály művészettörténész, festő vezetésével. Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy ilyen hatalmas tudású előadót sikerült Óbudára csábítani. Mint a sorozat címe is mutatja, olyan művészóriásokat emel ki az egyetemes művészettörténetből, akik fordulópontot hoztak a műfajukba. Idén a festő géniuszok munkásságán haladunk végig, Rembrandtól Caravaggión keresztül az impresszionistákig. A magyar zsenik közül Szinyei Merse Pál és Rippl-Rónai József is szerepeltek már. A tavaszi sorozatban Vincent van Gogh és Paul Gauguin volt soron, június elején pedig Csók István következik. Mivel idén Csók István emlékévet ünnepelünk, az ő életműve különösen aktuális téma.

Nagyon izgalmas program Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító kreatív írás tanfolyama is. Hónapról hónapra lelkes társaság verődik össze, elképzelhető, hogy a jövőben akár kéthetente is sor kerülhet rá.

Tovább bővül a hely

– Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a programok olyan sok érdeklődőt vonzanak, ami már a jelenlegi befogadóképességünk határait feszegeti. Ezért is örülünk annak, hogy a Fő tér 2. szám alatti épület belső udvarából nyíló, 150 négyzetméteres termet bevonhatjuk a működésbe.

Ez a fővárosi tulajdonú helyiség régen könyvtár volt, de hosszú ideje üresen áll. Terveink szerint a megszépült térben egy rangos kortárs művészeti galériát alakítunk ki.

Szeptember végére tervezzük a megnyitót, ezért a nyári hónapok alatt szükség lesz egy kis átalakításra, hogy az Esernyős jelenlegi tereivel szervesen egybeépülő helyszínt hozzunk létre.

Már a babák is törzsvendégek

– Délelőttönként a kismamák, a kisgyerekes családok, a várandósok számára szervezünk programokat. A kismamazumbán például kerületi védőnők vigyáznak a csemetékre, míg az anyukák egy kicsit megmozgatják magukat. A legkisebbek számára angol nyelvű zenei bölcsis foglalkozásokat tartunk, de van még nálunk csecsemőmasszázs, diafilmklub, gyermek alkotóklub művésztanárokkal. Megejtően bájos hellyé válik az Esernyős, amikor a gyermekprogramok miatt megtelik a kamaraterem gyönyörű kisgyerekekkel. Ilyenkor előkerülnek a vidám, színes babzsákok, egy hatalmas, puha szőnyeg, és valódi gyerekparadicsommá válik a terem.

Miénk itt a tér

– A Fő tér közepén látható egy kedves kis épület, az egykori gázfogadó. Nemsokára ez az ipari emlék is új funkciót nyer, kioszk jelleggel működtetjük majd. Lesz ott is fagyi, kávé, szendvics, levendulás fröccs, éppen amilyen szezon van. Körülötte asztalok, székek, minden, ami a megpihenéshez, egy jó beszélgetéshez kell. Biztos, hogy nagyon hangulatos lesz, és ez is segít abban, hogy még pezsgőbb legyen az élet Óbuda főterén.

Óbudára menni jó. Ülünk az Esernyős termében, Kreatív Írás tanfolyamon, és mintha lenne felettünk egy esernyő. Mintha esernyő lenne felettünk a teljes égbolt. Kevesebbel nem érjük be, mert alkotni akarunk. Bármi áron! Mi, ügyintézők, építészek, muzeológusok, gimnazisták, háztartásbeliek, tanárok, bokszbajnokok, mérnökemberek, agysebészek, a társadalom közkatonái és altisztjei csak azért is célba vesszük a valóságot, kifordítjuk sarkaiból, kicsit összerázzuk, meghintjük hidakkal, folyókkal, mozgólépcsőkkel, imádkozó sáskákkal, világháborús rohamsisakokkal, friss eperrel, megkóstoljuk, bólintunk, hogy finom, és már mehet is… Mehet a papírra. A világhálóra. Nem váltottuk meg a világot, de hipp-hopp, újraalkottuk. Egy árnyalatnyival vidámabbra vagy szomorúbbra vagy pikánsabbra. Itt, az esernyő alatt. Kívül a zuhogó időn.
Lackfi János, József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő

„Kulturális benzinkút színes választékkal, az óbudai Fő tér miliőjének tökéletesen megfelelő atmoszférájában, jó zenékkel és programokkal. Mondhatom, bármikor érdemes betérni egy kávéra vagy egy pohár borra. Nem mellesleg egy finom ebéd menüre is.”
Hlavács József, az Esernyős törzsvendége

„Miért szeretek az Esernyősbe járni? Előadásaim során itt a művészetek iránt érdeklődő, nyitott közönség fogad, belelapozhatok a kedvenc újságaimba és folyóirataimba, és végül, de nem utolsó sorban az ide betérőket a vendéglátók mindig barátságos fogadtatásban részesítik.”
Ludmann Mihály művészettörténész, festőművész, a Stílusteremtő géniuszok című sorozat előadója

„Elsősorban a Fő tér ragadott el, és örömmel nyugtáztam, hogy egy újabb üde színfolttal lett gazdagabb, amire már nagyon nagy szüksége volt Óbudának. A kiváló, sokoldalú személyzet igazán beleillik a hely miliőjébe, ami ötvözi a múltat és a jövőt. Elég csak a napi menüre gondolni, ami szinte egyedülálló a városban. A programok minden igényt és minden korosztályt kielégítenek. Az Esernyős hozzájárul a lokálpatriotizmusom további megerősödéséhez.”
Pornói Szabolcs sommelier, a BORszágjáró című programsorozat visszatérő szakértője

„Híres esernyőelvesztő vagyok. Ezt viszont megtartom!”
Szőke Szandra énekesnő, az Esernyős vendége

„Az Esernyős egyéni, bensőséges hangulata előadóként is különleges élmény. Óbuda szívében mintha egy másik városba csöppennék…”
Gyémánt Bálint gitárművész, az Esernyős LIVE fellépője

Temetés római és kelta módra

A klasszikus ókori hagyomány szerint a végtisztesség megadása az utódok és rokonok, ezek híján pedig a közösség kötelessége. Ez minden elhunytnak jár, ellenkező esetben a nyugtot nem találó halottak veszélyt jelentenek az élőkre.

A tradicionális római szokások szerint a halottat a saját házában, lakásában ravatalozták fel először, amelyet fáklyákkal, mécsesekkel világítottak ki.

A holttestet megmosták, illatos olajokkal megkenték, felöltöztették. A halott szájába vagy kezébe érmét helyeztek, hogy a túlvilág folyóján átvivő révészt, Kárónt ki tudja majd fizetni. Fontosnak tartották a halottat megsiratni, az asszonyok megtépték ruhájukat, kibontották a hajukat, a gazdagabbak siratóasszonyokat, zenészeket fogadtak.

Az elhunytat a családtagok, barátok, ismerősök kísérték ki a temetőbe, ami a régi törvények szerint csak a városokon kívül húzódhatott. Az arisztokrata családoknál a temetési menetben megjelentek az ősök viasz halotti maszkjait viselő színészek, akik jelképesen az egész családot megjelenítették. Amennyiben a halottat hamvasztották, akkor a városok mellett egy központi égető helyen állították fel a máglyát, amelyre az elhunytat gyakran kedvenc tárgyaival, valamint étellel és itallal együtt helyezték el. A máglya leégése után a hamvakat kisebb csomagba, vagy kő‑, üveg‑, esetleg kerámiaurnába temették el. Ha a család nem a hamvasztást választotta, akkor a holttestet textilbe csavarva, fakoporsóban helyezték a földbe.

A kőszarkofágok használata a Kr. u. II–III. század fordulóján vált a gazdag családok szokásává. A III. század elején ezek egy részét faragványokkal díszítették, és oldalára felvésték a halott nevét, rangját, esetleg a temetést intéző rokonság nevét is. A halotti szertartások közben égő és folyékony (legtöbbször bor) áldozatot mutattak be az alvilági isteneknek. Az áldozati állatok közül halotti áldozatnak legalkalmasabbnak a sötét színű példányokat tartották.

Az elhunyt családja a temetés résztvevőinek halotti tort szervezett. A temetés utáni kilencedik napon a családtagoknak szokása volt a sír ismételt felkeresése és újabb áldozatok bemutatása.

A római naptárban fontos szerepet kaptak azok az ünnepek (Parentalia, Feralia), amikor minden család megemlékezett őseiről, és áldozatok bemutatása mellett a síroknál, a temetőkben együtt lakomáztak. Ezeknél a temetés utáni áldozati szertártartásoknál használták azokat a sírokba levezető, legtöbbször kúpcserepekből összeállított „etetőcsöveket”, amelyeken keresztül folyadék áldozatot lehetett „leküldeni” az elhunytaknak.

A Duna mentén nagy számban éltek kelta törzsek, amelyek büszkék voltak identitásukra, viseletükre, hagyományaikat pedig egészen a Kr. u. III. századig temetkezési szokásaikban is megőrizték. Ilyen kelta törzs volt az Aquincum környékén őslakos eraviszkusz. Az ilyen bennszülött temetkezések túlnyomó többsége hamvasztásos rítusú, fontos szerepet kaptak benne az edényekbe helyezett hús­ételek. A gazdag kelta származású személyek római stílusú, latin feliratos sírköveikre is felvésették a kelta asszonyok jellegzetes népviseletét, gyakran pedig asztrális szimbólumokat, vagy a túlvilági utazásra szolgáló utazó kocsikat is.

A leggazdagabb törzsi vezetők pedig megengedhették maguknak, hogy négy- vagy kétkerekű utazó kocsijaikat és lovaikat is magukkal vigyék a túlvilágra.

Ilyen csodás bronzdíszekkel ellátott kocsitemetkezés került elő 2017-ben a csillaghegyi strandnál. A keresztény hit terjedésével a hamvasztás szokása fokozatosan eltűnt a Kr. u. IV. század folyamán, és a melléklet­adás szokása is háttérbe szorult, de ez a római kor végéig sok sírban megmaradt.

Már a keresztény korszak első évtizedeiből, a Kr. u. IV. század elejéről származnak azok a rejtélyes múmiatemetkezések, amelyekből jelenleg hatot ismerünk Aquincumból, és mintegy másfél tucatnyit egész Pannoniából. Aquincumban elsősorban a hegyvidéki villaövezetek magántemetőiből: a Szemlőhegyről, a Táborhegyről, a Testvérhegyről, valamint az Aranyhegy oldalából kerültek elő ilyen temetkezések.

Ezekben a sírokban az a közös, hogy a holttesteteket – amelyeket talán sós fürdőben igyekeztek kiszárítani – ruhátlanul, több rétegű textilbe csavarták.

A textileket vastagon átitatták valamilyen gyantás-olajos tartósító folyadékkal, néha szurokkal is. Az így tartósított testeket ezután habarccsal szinte hermetikusan lezárt kőládákba vagy szarkofágokba helyezték. A sírok helye, az azokban található luxustextilek minősége, valamint a mellékletek alapján az így eltemetettek személyek a társadalom igen gazdag, pogány rétegéhez tartoztak, akiknek pontos vallási hovatartozását még nem ismerjük.

A katonaváros temetői 

A köztársaság kor óta fennálló szigorú római vallási előírások szerint temetkezni csak a településeken kívül volt szabad, így a temetők nagy részét Aquincumban is a főútvonalak mentén nyitották. Itt a legkorábbi, Kr. u. I. század 50–70-es éveiben induló római kori temetkezések Óbudától délre, a Vízivárosban található lovassági táborhoz tartoznak, de ezen a környéken késő római temetkezések is előkerültek.

A katonai táborok északra helyezésével párhuzamosan az óbudai lovas-, majd legiótábortól nyugatra, a mai Bécsi út mentén épült ki a római út két oldalán a katonaváros legnagyobb temetője.

A mintegy 2,5 km hosszan, de nem összefüggően, 40–180 méter széles sávban húzódó nekropolisz egyes részei a Kr. u. IV. század végéig használatban voltak. A sírmező parcelláiból vegyesen kerültek elő hamvasztásos és csontvázas temetkezések: koporsó és földsírok, majd a Kr. u. III. századtól szarkofágos, kőláda és téglasírok is.

A katonavárostól északra, a polgárvárost a katonai táborral összekötő út mentén a Kr. u. I. század végétől sírkerteket, sírépítményeket tartalmazó temető jött létre (Ladik utcai temető, ma a Filatorigát HÉV-megálló környéke). Ettől nyugatra egy szabálytalanabb szerkezetű, vegyes rítusú sírmező húzódott (Kaszásdűlő – Raktárréti temető), amelynél a sírok nagy része a Kr. u. II–III. századra keltezhető, de szórványosan késő római temetkezések is megtalálhatóak itt. Ettől északra valószínűleg szintén a katonavároshoz tartozott egy másik kiterjedt nekropolisz (Benedek Elek utcai temető, ma Kaszásdűlői Aldi áruház környéke), amelyben a feltárt mintegy 700 sír többsége a Kr. u. II. századra keltezhető.

A katonaváros kiürülése, a városi élet megszűnése után, a Kr. u. IV. század második felében – az V. század elején a késő római tábor előterében, az elhagyott épületek között számos helyen temetkeztek, egyes sírokat az elhagyott épületek falaiba, padlóiba vágták bele.

Temetők a polgárváros körül

Az aquincumi polgárváros legrégebbi temetője a település legkorábbi kelet-nyugati főutcájának folytatása mentén, a várostól nyugatra jött létre (Aranyárok menti temető, ma Óbudai vasútállomás környéke). Itt a feltárások eddig mintegy 50 sírkertet és több mint 400, jórészt hamvasztásos temetkezést hoztak felszínre.

A sírmező használata a Kr. u. I. század második felében indult, a Kr. u. II. századig intenzív volt, de az újabb kutatások több Kr. u. III. századi temetkezést is kimutattak a területen.

A polgárváros ma ismert legnagyobb nekropolisza a várostól keletre, a Duna-parti dombokon húzódott, ahol a feltárások eddig több mint 1500 temetkezést hoztak a felszínre (Keleti vagy Gázgyári temető, ma Graphisoft Park). A szabálytalan szerkezetű, intenzíven a Kr. u. I. század vége – III. század vége között használt, vegyes rítusú temetőre jellemzőek a sűrű egymásra temetkezések. A Gázgyár építésekor ugyancsak a Duna-parti részen, egy zárt sírcsoportban egy mintegy száz sírból álló, késő római (Kr. u. IV. század második fele – V. század eleje) korú sírcsoport is ismertté vált.

Míg a polgárvárostól északra csak kisszámú temetkezés ismert, a településtől délre kivezető főútvonal nyugati oldalán (ma Szentendrei úti Auchan parkolója) sírkertek, sírépítményekkel ellátott parcellasor épült ki a Kr. u. II. század eső harmadában, elsősorban hamvasztásos sírokkal, és ezt a temetőt legalább a Kr. u. III–IV. század fordulójáig használták. A polgár- és katonavárosi temetkezéseken kívül eső falvak, villagazdaságok külön kis temetőkkel rendelkeztek, amelyek egy része a főútvonalak mentén jött létre.

A temetők és a sírok kifosztása már az ókorban megkezdődött, legelőször természetesen a leglátványosabb sírokat, elsősorban a kőszarkofágokat törték fel a főleg nemesfém ékszerekre vágyó sírrablók. A modern kor építkezései is rengeteg temetkezést semmisítettek meg, de ezzel együtt is még több tízezer ókori sír vár feltárásra a főváros területén.

(a szerző régész, a Várkapitányság Nonprofit Zrt. munkatársa)

A Budapesti Történeti Múzeum néhány nappal korábban kapott bejelentést Alt Józseftől, hogy vízvezeték ásása közben egy lezárt kőkoporsóra bukkantak a Táborhegyen, a Jablonka út 15/a szám alatt. A habarccsal gondosan lezárt láda súlyos fedelét négy munkás és egy csörlő segítségével sikerült csak megemelni.

A szarkofág alján egy sűrű szövetrétegbe csavart, még érintetlen holttestet pillantottak meg, amelynek állaga gyorsan romlani kezdett a levegő hatására.

A holttest- és textil­maradványok feltárása komoly feladatot jelentett a restaurátoroknak, és csak nagy nehézségek árán tudták azokat a múzeumba szállítani.

Mint a későbbi vizsgálatok megállapították, a sóval és gyantával konzervált fiatal nő, akit ékszereivel, bőrpapucsával és ládikájával együtt temettek el, legalább öt különböző textilfajtából készült ruhát viselt, és a testét további textilbe csavarták be. A restaurálás során a holttest lábánál talált fatáblán egy festett férfiportré is kirajzolódott, amely szinte páratlannak számít a régióban.

A Jablonka úton talált holttest, bár ritkaságszámba megy Pannoniában, korántsem egyedi Aquincumon belül. A legelső ismert ilyen temetkezést 1912-ben tárták fel Budapesten, a Szemlőhegyen.

Itt egy kőlapokból álló sírban egy sokrétegű textilbe csavart, sóval, gyantával és szurokkal konzervált nő holtteste került elő. 1929-ben szintén a Táborhegyen találtak egy idősebb nőt, aki több textil­rétegbe csavarva, gyantával és szurokkal tartósítva feküdt egy kőlapokból álló, szinte hermetikusan lezárt kőládában. A katonaváros temetőjéből két további mumifikált holttest ismert: az egyiket 1976-ban találták a Perc utcában, a másik, egy négyéves kislány gyantával átitatott, legalább háromféle textilbe csavart holtteste 1983-ban került elő a Margit Kórháznál. Az Aquincumból ismert temetkezések mind női sírok, ám hasonló, textilbe csavart férfi holttestek is előkerültek 1958-ban Brigetióban (Komárom-Szőny).

A romlandó test konzerválása, épségének megőrzése ősi szándék, mely eljárás az ókori vallásokban és néphitben a halott túlvilági boldogulását segítette, és az épen tartott test a lélek hajlékául is szolgált.

A holttest tartósítása, néhány különlegesen száraz éghajlatú helyet leszámítva, mesterséges eljárások sorozatát tette szükségessé. Ezen eljárások legfontosabb célja a gyorsan bomlásnak induló belső szervek eltávolítása, a test kiszárítása volt. További kiegészítő és esetenként magában is célravezető eljárás volt a holttest konzerváló anyagokkal való leöntése, oxigéntől elzárt koporsóban való elhelyezése.

A legkorábbi múmiákat a Kr. e. III. évezred elejéről Egyiptomból ismerjük, ahol eljárások sorozatát dolgozták ki évezredek alatt a holttestek tartósítására. A bonyolultabb eljárások komoly anatómiai, orvosi ismereteket igényeltek, amelyeket a különleges tudással rendelkező papok különböző mágikus rítusokkal együtt alkalmaztak.

Egyiptomban a mumifikálás komplex folyamat volt, amelynek legbonyolultabb változata hellénisztikus kori leírás szerint a következő módon folyt:

előbb az orrlyukon keresztül eltávolították az agyat, majd az ágyékot felvágva kivették a belső szerveket, és a kimosott hasüreget különböző illatszerekkel és füstölőszerekkel töltötték meg.

Ezután negyven vagy hetven napra nátronnal vonták be, így szárítva ki a tetemet. A megmosott holttestet végül ragasztóanyaggal bevont vászoncsíkokkal csavarták körbe.

A holttestet tartósító eljárások már a bronzkorban előfordultak a Közel-Keleten, és mind elterjedtebbé váltak a hellénisztikus korban, a leggazdagabb emberek és uralkodók gyakran balzsamoztatták be szeretteiket. Egyiptomnak a Római Birodalomhoz való csatolása után (Kr. e. 30) a mumifikálás szokása az itáliai arisztokrácia körében is megjelent. A mumifikálás elterjedése a Mediterráneumban minden valószínűség szerint kapcsolatban áll különböző közel-keleti kultuszok és misztériumvallások népszerűsödésével. A kereszténység elterjedésével a mumifikálás és a balzsamozás szokása új lendületet kapott egészen a késő-antikvitásig, hiszen a testi feltámadásban való hit a kereszténység fontos tételei közé tartozik.

Pannoniában az ilyen temetkezések mind a Kr. u. IV. század első feléből származnak. A provincia területéről összesen 16 ilyen temetkezést ismerünk, ezek közül öt Intercisában (Dunaújváros), négy Brigetióban (Szőny-Komárom), egy pedig Carnuntumban (Petronell) került a felszínre.

Aquincumban a közelmúltig öt ilyen temetkezést ismertünk, de 2015-ben az Aranyhegy oldalában egy további hasonló rítusú, két holttestet tartalmazó szarkofág is előkerült.

A tetemek konzerválási rítusa nagyjából megegyezik, mely folyamat a következőképpen rekonstruálható: a holttesteteket, amelyeket talán sós fürdőben igyekeztek kiszárítani, ruhátlanul, több rétegű, magas minőségű, drága textilbe csavarták. A testek belső szerveinek eltávolítása nem volt sehol sem megfigyelhető, kivéve a táborhegyi múmiánál, ahol Nagy Lajos megfigyelései szerint a kiszedett szemgolyók helyére gyantával átitatott szövetcsomókat tettek. A textileket vastagon átitatták valamilyen gyantás-olajos tartósító folyadékkal. A szemlőhegyi múmiánál ezen kívül állítólag szurkot is alkalmaztak tartósító anyagként. A holttesteket ezek után hermetikusan lezárt kőládákba vagy szarkofágokba helyezték.

A pannoniai múmiatemetkezések mellékleteiben azonban semmilyen bizonyíthatóan egyiptomi kultuszra utaló lelet nincs. Minden jel szerint tehát a Kr. u. IV. század első felében élt gazdag, pogány csoport temetkezései ezek, mely csoport pontos vallási és etnikai hovatartozásáról még keveset tudunk.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Ahogy a zöld patinával borított lemeztöredéket kezembe vettem, valóban szaporább lett a pulzusom, mivel a tárgy mindkét oldalán apró, szabályosan bevésett, jellegzetes latin betűk sorakoztak. A tárgy egy római kori úgynevezett katonai diploma töredéke volt. A két összefűzött bronzlemezből álló hivatalos iratokat szolgálati idejük letelte után kapták tanúsítványként a lovas és gyalogos segédcsapatokból, a flottától, valamint néhány más egységtől leszerelt római katonák. A diplomák egy-egy Rómában kifüggesztett, érctáblára írt császári rendelet másolatai.

Ezek a dokumentumok igazolták, hogy az illető veterán teljes jogú római polgár lett, illetve feleségük és gyermekeik milyen kiváltságban részesültek.

A katonai diplomák esetében az első tábla külső felére általában a rendelet szövegét, a második tábla külső oldalára a tanúk nevét írták. A belső oldalakon legtöbbször a külső oldalakra írt felirattal azonos szöveg volt olvasható még egy példányban. A két átfúrt lemezt összefűzték, és a tanúk pecsétjükkel zárták le, így hamisítás gyanúja esetén ellenőrizni lehetett, hogy a lezárt belső oldalakon lévő szöveg megegyezik-e a külső lapokon olvashatóval. A katonai diplomákon pontosan feltüntették, hogy az adott évben, az adott tartományban melyik parancsnok alatt szolgáló, melyik csapattestekből leszerelt katonák kapták meg az elbocsátó iratokat, valamint a veteránok etnikumát és családtagjaik nevét. Így különösen becses forrásai a római had- és tartománytörténetnek. Pannonia területéről is több, mint félszáz ilyen dokumentumot ismerünk.

Az aquincumi diploma szövege

„Imperator Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus, az örmények legyőzője, főpap, a tribunusi hatalom tizennyolcszoros birtokosa, kétszeres imperator, háromszoros consul és Imperator Caesar Lucius Aurelius Verus Augustus, az örmények legyőzője, a tribunusi hatalom négyszeres birtokosa, kétszeres imperator, proconsul, kétszeres consul, (akik) az isteni Antoninus fiai, az isteni Hadrianus unokái, az isteni Traianus dédunokái, az isteni Nerva ükunokái, mindazoknak a lovas és gyalogos katonáknak, akik x számú lovas és y számú gyalogos csapatban katonáskodtak, amelyeknek a nevei…”

Esetünkben csak az első bronzlemez bal felső oldaltöredéke maradt meg, ennyi is elég azonban ahhoz, hogy a szigorú formáknak megfelelően fogalmazott dokumentum pontos korát meghatározzuk.

A legfontosabb információkat az előlap 4. és 5. sorában szereplő szótöredékek jelentik, amelyek egyértelműen elárulják, hogy két császárról, társuralkodóról van szó, mégpedig Marcus Aureliusról és Lucius Verusról, akik Antoninus Pius császár örökbe fogadott fiaiként Kr. u. 161–169 között uralkodtak együtt. A császárok címei alapján pedig még pontosabban, 163 ősze és 165 nyara közé keltezhetjük a dokumentumot.

A veterán katonák bizony bőven megszolgáltak ezekért az iratokért. A szolgálati idő a csapatok legnagyobb részénél 25 év volt, ami után a már negyvenes éveikben járó hadfiak polgárjogot és föld- és/vagy pénzadományt kaptak. Érdekes módon Aquincum polgárvárosából ez a darab mindössze a második ilyen irattöredék, pedig jól tudjuk, hogy a város életében jelentős szerepet játszottak a leszerelt katonák is, igaz, ezek jó része a mai Flórián térnél állomásozó légió veteránja lehetett, amelyben csak már polgárjoggal rendelkezők szolgálhattak, akiknek nem volt szükségük ilyen bronziratokra.

A kiszolgált katonák legtöbbje egykori szolgálati helye közelében telepedett le. Voltak, akik földet műveltek, de sokan vállalkozásokba kezdtek, kereskedtek, boltokat, kocsmákat nyitottak, és napi kapcsolatban maradtak egykori csapattestükkel.

Az apró bronzlemez mellett az aquincumi műszeres kutatás természetesen még több száz római kori fémtárggyal: így ezüst és bronz érmékkel, ruhadíszekkel, bútoralkatrészekkel, ékszerekkel, lószerszámokkal gazdagították az Aquincumi Múzeum gyűjteményét, amelyek mind segítenek megérteni és rekonstruálni Óbuda ókori lakóinak hétköznapi életét.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Sokkal szerencsésebbek lehetnek azok, akik a Gázgyári Lakótelep ovijába jártak kb. száz évvel ezelőtt, amikor a belső falakat neves festőművészünk mesefigurái díszítették. Nagyon kellemes meglepetés volt, amikor a közelmúltban felfedeztem ezt a rajzgyűjteményt, és elkezdtem kutatni az eredetét. A Gázgyári Lakótelepről csak röviden szólok, hiszen erről már sokan és sokat írtak.

Először nézzük a lakótelep létrejöttét. A XIX. század vége felé, az ipari forradalom hatására Angliában elindult a kertváros-építési mozgalom (Garden City Movement), ami az angol Ebenezer Howard nevéhez fűződik. Bár nem ő volt az első, aki kertvárosias települést hozott létre, az új szemléletű, tudatos várostervezés alapjait Howard fektette le. A XIX. század végén fellendülő nagymértékű iparosodás, a zsúfolt, rossz levegőjű ipari városok kialakulása idején elméletével a nagyvárosi élet problémáit akarta megoldani.

Howard eszméit megírta könyvében, amelynek 1902-ben kiadott második kiadása az ismertebb: Garden Cities of To-Morrow – A jövő kertvárosai. Az egészséges és korszerű kertváros gondolata hamar népszerűvé vált, és világszerte követőkre talált.

Ezt az eszmét – és a könyvet – ismerhették a kor budapesti és országos vezetői is, köztük Wekerle Sándor, aki a hazai megvalósítást szorgalmazta.

Az 1900-as években elkezdődtek a tervezések, majd építkezések – állami beruházás formájában épültek fel vagy alakultak ki új lakóterületek szociális lakásépítési programok keretében, előbb a főváros és környékén, majd országosan is. Úttörőként egyetlen városrész épült Ebenezer Howard elméletét leginkább követve, a Wekerle-telep. Ide a múlt század elején döntően vidéki embereket telepítettek a növekvő főváros munkásigényének kielégítésére, és Fleischl Róbert építész javaslata alapján olyan környezetet teremtettek számukra, mely nem üt el a megszokott fás-­kertes miliőtől, mégis városias, sűrűn lakható.

Az erősödő és országosan is kiterjedő program főbb építkezései a következők voltak:

–  Wekerletelep, Budapest XIX.
–  Dunakeszi Gyártelep
–  Győr–Gyárváros
–  Óbudai gázgyár munkás- és tisztviselőtelepe, Budapest III.
–  Százados úti művésztelep, Budapest VIII.
–  Rákospalotai MÁV-telep, Budapest XV.
–  GANZ–MÁVAG munkás- és tisztviselőtelep, Budapest VIII.
–  Diósgyőr-vasgyári kolónia, Miskolc
–  Salgótarjáni Vasmű tisztviselő- és munkástelepe
–  Albertfalvai tisztviselő- és munkástelep, Budapest XI.

Természetesen mindegyik egyedi, sajátos hangulatú városrésszé vált, amint a betelepülő családok összehangolódtak és „belakták” az épületeket. Mára a fennmaradt lakótelepek különösen színes elemei a városnak, így az óbudai Gázgyári Lakótelep is varázslatos a látogatók számára – az ott élők pedig ragaszkodnak hozzá a mai kortól elmaradó komfortosságuk ellenére is.

A Gázgyári Lakótelep óvodája

Ebenezer Howard alapelvei szerint a lakótelepek építésének első ütemében készültek el az iskolák és óvodák, hogy a lakók beköltözésének idejére már a családok rendelkezésére álljanak.

Így volt ez a Gázgyári telep esetében is, amelynek ma egyik fő ékessége az eredeti formájában meglévő és még mindig példásan működő Óvoda.

A telepről szóló újságcikkből idézve:
„A főtér végében álló régi óvoda a telep boldogsága. Az élet. A jövő. Gyönyörű, régi épület, nagy kerttel, tele zsivajgó elevenséggel. Csodálni való, hogy az elidősödött telepen ilyen sok a kisgyerek. Megvan a magyarázata: ide járnak ugyanis a Gázgyár helyén felépült Graphisoft dolgozóinak csemetéi is, és a vállalat támogatja az óvodát.”
(Csordás Lajos cikke, Óbudai Anziksz, 2016–2017 tél.)

Az idők során a telep lakói és főleg leszármazottai szétszóródtak az országban, de biztosan jártak ebbe a csoda-óvodába kiskorukban, például a gyár igazgatója és hivatalnokainak családjából, a munkáscsaládok gyermekei stb. Emlékeiket ma már lehetetlen követni – de elképzelni lehetséges. Amikor ugyanis megtaláltam Muhits Sándor iparművész és festő képeit a Gázgyári Óvoda hajdani freskóiról, az én képzeletem is megindult.

Vidám, derűs és barátságos gyerekzsivaj, állandó mesevilág rémlett fel bennem, mert az akkori gyerekeket és óvónőket ilyen környezet vette körül.

Igazán dicséretes ötlet volt a tervezők, a lakótelep építtetői részéről, hogy a szükséges elvárásokon felül az óvodát nemcsak használhatóvá, hanem széppé is akarták teremteni, és a dekorálással a kor egyik legnevesebb iparművészét bízták meg.

Muhits Sándor

Az Iparművészeti Iskola egyik alapítója, majd elismert tanára volt. Bakonypéterden született 1882. március 9-én, és Budapesten halt meg 1956. május 8-án. Festő- és iparművész, illetve 1905-től ezek tanára volt. Budapesten végezte az iparművészeti iskolát, illusztrációival és munkáival hamar ismertté tette nevét. Az I. világháború idején katonáskodott, 1915-ben orosz hadifogságba került. Eleinte a krasznojarszki játékgyár művészeti vezetőjeként, majd 1917 után Moszkvában grafikai szakiskolák szervezőjeként tovább folytathatta művészi tevékenységét.

A hadifogolytáborban töltött időkről idézek a fogolytárs, Gallasz Nándor temesvári művész emlékezéseiből: „Krasznojarszkban Gyóni Gézával, Muhitssal, Prihodával és Jakobovitssal és 15–20 ezer fogoly entellektüellel az emberi lélek misztériumait úgy éltük át, mint Dante megezerszeresített poklát. Mi, művészek elvonultunk ugyan külön műtermünkben, de végigéltük mi is mindazt, amiről itt-ott megemlékeznek az ottani idők krónikásai. Én is voltam minden. Ékszerésztől cipőfoltozóig, szakácstól bányamunkásig… S láttam Gyóni Gézát, a futó csillagot testvére halála miatti mérhetetlen bánatában, láttam rémlátó lelke desperáltságában, láttam, amint éhséggel pusztította el önmagát, ő, aki mint a monda szerinti phoenix-madár, halála előtt bűbájos dallal énekelte által önmagát egyik életből a másikba…” A fogolytábor cenzúrája elől dugdosva járt kézről kézre Gyóni Géza Utolsó tánc című verse:

„Most roppannak a roppant eresztékek
Most bomlanak a bárgyú babonák…
Vágják már, vágják már a szent kések
A zabolát, a zabolát”
(részlet)

Muhits Sándor sok rajzot készített a táborban faliújságokhoz, Gyóni Géza verseihez és „hírleveleihez” (például a Levelek a Kálváriáról című kézzel sokszorosított röpirathoz). 1920-ban hazatért, s 1921–1925 között a miskolci művésztelep vezetője és tanára lett. 1935-től az Iparművészeti Iskola textilszakosztályának vezetőjeként dolgozott 1946-os nyugalomba vonulásáig.

Rendkívül gazdag munkásságának néhány főbb állomása

Pályázatok

Művészet. Szerkeszti: Lyka Károly. Hatodik évf., 1907. 3. szám 194. o.: „Báli meghívó tervére hirdetett pályázatunk eredménye. A Művészet Kner Izidor gyomai nyomdász megbízásából pályázatot hirdetett művészi báli meghívótervekre, s a felhívásra a határnapig, április 15-ig háromszáznál több pályamű érkezett be. A bírálóbizottság április 22-én döntött, s a 600 koronás első díjat Muhits Sándor »Mutter« jeligés munkájának ítélte oda.”

Ugyanezen számban később: „Kitüntetések – az Iparművészeti Társulat fémipari tárgyak terveire hirdetett pályázatán az első 300 koronás díját Muhits Sándornak ítélték oda.”

Díszítő Művészet

„Az Iparművészeti Iskola – a művészi ízlés szélesebb körben való terjesztésére – egy folyóiratot szervezett. Hasznos útmutatásokkal oktat, míg közvetlenül lemásolható részletrajzaival példákat nyújt ez a lap. Van benne női kézimunka, csipkétől kezdve a lapos hímzésig mindenféle fajta. De találnak benne mintát és ízlésfejlesztő képet mindazok, akik fém, fa, bőr, üveg stb. munkák iránt érdeklődnek akár kedvtelésből, akár hivatásból. Főképpen pedig felvonultatja mindazt a kiváló díszítő kincset, amit népünk a múltban s művészeink a jelenben alkottak.”
Főszerkesztője Czakó Elemér, művészeti főmunkatársa Muhits Sándor volt. További munkatársak: Rippl-Rónai József, Bíró Mihály, Szablya-Frischauf, Damkó József, Jászi Oszkárné, Lesznai Anna, Helbing Ferenc, Nagy Sándor, Juhász Árpád stb., akik így nyomtatásban is ízlésre és ízléses öntevékenységre oktatták a magyar közönséget.

Könyvművészet

A Muhits Sándor által díszített könyvek hosszú sorából kiemelek néhányat:
– Gáthy Fülöp: Embersors. Az örök mese, Muhits Sándor 20 egész oldalas fametszetével. Bp., 1935.
– Nógrády László: Háború a Balatonon – cserkészregény. Bp., 1921. Grafikus: Muhits Sándor
– Kárpáti Aurél: Budai Képeskönyv, Muhits Sándor rajzaival. Bp., 1914.

Reklámok, üdvözlőlapok, Ex Librisek
Változó megbízóknak.

A Gyermekművészeti kiállításon

Orbók Loránd bábszínháza. Tervezte és rajzolta Muhits Sándor.

Egy új technika, a linómetszés meghonosítása az Iparművészeti Iskolán és a könyvművészetben szintén az ő érdeme.

Kós Károly például így emlékezett erről: „Még hallgató koromban följárogattam az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamára, ahol Muhits Sándor grafikus tanár ambiciózus nyomdászokat avatott be a könyv- és nyomdagrafika magasabb rendű rejtelmeibe, s ott próbálkoztam én is a betűrajzolással és a linómetszéssel is. Azóta azonban nem foglalkoztam – mostanáig – linómetszéssel.

Muhits Sándor barátomtól jó angol vésőket kaptam kölcsön, de aztán meg is vásároltam azokat. Linóleumot Seefelner boltjában vettem. Kicsit félve fogtam a munkának, de hamarosan beletanultam; az öt metszet közül csak kettőt kellett újracsinálnom. És hiszem, hogy Kárpáti öröme őszinte volt, amikor átvette tőlem a dúcokkal együtt a levonatokat, én pedig ma sem szégyellem azokat az én első linómetszeteimet, melyekkel a Kőmíves Kelemen drámája 1916 decemberében megjelent.”

Épületek

Szegedi Dóm – a figurális falképeket Muhits ­Sándor és Patai László festőművészek alkották.

Kunszentmártoni Nagytemplom – A terv és kivitel sikeres összhatása annak köszönhető, hogy az ifjúi lelkesedéstől fűtött Dósa Lukács gondolatait hasonló felfogású művész, Muhits Sándor, az Iparművészeti Iskola alig 28 éves tanára valósította meg. Habár kunszentmártoni alkotásai még fiatalkorának idejére esnek, azok teljes kiforrottságról tanúskodnak.

Marosvásárhelyi Kultúrpalota – 1912–1913-ban a marosvásárhelyi polgármester, Bernády György védnöksége alatt a – Jakab Dezső és Komor Marcell tervei alapján épült – palota dekorációján Muhits Sándor együtt dolgozott Nagy Sándorral, Körösfői-­Kriesch Aladárral, Róth Miksával, Toroczkai Wigand Edével.

Óvoda-freskók

És e gazdag életút, életmű közben megszülettek a gázgyári óvoda freskói az ott lévő gyerekek és pedagógusok örömére – életük gazdagítására. A műveket a munkáslakótelep tervezője, Almási Balogh Lóránd építész rendelte meg a Székesfőváros megbízásából.

– Jó volt, családias. Amíg a Gázgyár működött, telt ház volt, alig lehetett a telepen lakást kapni. Most huszonegy áll üresen. Tizenhét évig voltam házfelügyelő, ma is pontosan tudom, hány lépcsőház van – emlékszik Balogh Károlyné. – Ezek a házcsoportok egyébként tükörképesek – mutat az I-es és a II-es tömbre, amelyek száz évvel ezelőtt olyan egyformára épültek egymással szemben, mint egy U betű két szára. Ha az egyik oldalon emeletes a ház vagy padlásszobás, a másik soron a vele szemben lévő is az. Még a zsalugáterek virág alakú világítólyukacskái is ugyanolyanok a szemközti épületeken. A telep 1913-ban épült Almási Balogh Loránd tervei alapján.

Többségében kétszobás lakások létesültek gázgyári munkáscsaládok számára a különleges formájú házakban, amelyek olyan barátságosak és emberléptékűek, mintha mesekönyvben látnánk őket.

Imádják is a filmesek, tavaly finnek forgattak itt, előtte szlovákok, és valamikor a telepen készült a Doktor Minorka Vidor nagy napja című film. Harminc helyi lakos is csatlakozott a szereplőgárdához statisztaként, és önfeledten püfölték egymást szalámival, hallal, hagymakoszorúval, mesélik az emlékezők. A házakon kontyolt tetők, tornyok, zárterkélyek, különös alakú pártázatok. A műemléki védelemnek köszönhetően majdnem minden eredeti formájában őrződött meg. Középen nagy tér platánsorral, sajnos az öreg fákat nemrég visszacsonkolták. Némelyik méteres derekú.

Nem volt fürdőszoba

Körbesétálok. A tér végén, a félkörívesen görbülő III. házcsoport közepén magasodik a régi legényszálló. Az emeleten valaha a nőtlen férfiak kaptak egy-egy hálófül­két, de nevezetes a ház arról is, hogy ide járt fürödni a kolónia. A lakásokban ugyanis eredetileg nem volt fürdőszoba, hanem itt, a legényszálló földszintjén állt rendelkezésre a közösségi zuhany- és kádfürdő, valamint a mosoda. Idős néni könyököl az ablakban, Buzgó Jánosné, nyolcvanöt éves, 1952-től lakik a telepen, több mint harminc éve özvegyen. A Gázgyárban az úgynevezett óraházban dolgozott. „Pintsch-órákon” és „dob órákon” mérte és számolta óránként a gázkibocsátást.

A munkástelep tervezője, Almási Balogh Loránd (1869–1945) méltatlanul elfeledett építésze a múlt századfordulónak. Formakincsét meghatározták a látványos, artisztikus részletek és a magyaros ízlés, amit Lechner Ödön és Alpár Ignác egykori munkatársaként sajátíthatott el. Jó barátja volt Kós Károly, aki ekkoriban épp a kispesti Wekerle-telep főterét tervezte. Állítólag a gázgyári telep terveibe is belejavított. Almási tervezte a mai Fazekas Gimnázium épületét is.

– A kádfürdő most is megvan, csak nem használja már senki. Kérje el a kulcsot a gondnoktól, ha meg akarja nézni! – javasolja. A telepi gondnoki irodát a II-es házcsoport végében találom meg. A helyiség valamikor fodrászat, majd trafik volt. Molnár Imre, az új gondnok néhány napja állt munkába. Épp beázásokat javíttat. Nem ismer még mindent, nem itt lakik, hanem a Flórián téren. A régi kádfürdőt sem volt még szerencséje látni. Hirtelen azt sem tudja, hol lehet a kulcsa. Előhúz egy nejlonzacskót, amelyben az üres lakások kulcscsomóit őrzik. Elég sok van, hosszú lenne végigbogarászni, inkább hagyjuk.

A házak háta mögött száz éve kiskerteket alakítottak ki, kezdetben azzal a szándékkal, hogy a termés közös lesz, de aztán azé lett, aki a kertet megművelte.

Csirkéket is tarthattak, sőt a háború idején disznót is. Ma is gondozzák a parcellákat, de nem mindenki mer zöldséget termeszteni.

– Gázos a föld – mondja egy hölgy, aki valaha a gyárban volt adminisztrátor –, beszívta az itteni levegőt – magyarázza. Ő csak virágokat ültet. Más viszont a közeli Pók utcai panelházakból éppen egy művelhető kis kertecskét keres errefelé. Termesztene valamit.

Érdeklődését a „Gázgyári lakótelep” című facebook oldalon tette közzé, mert a munkásnegyed – haladva a korral – fenn van a közösségi hálón is. A legtöbb bejegyzés a telep elveszett, régi hangulatának kereséséről szól. Például ez: „Sajnos, már csak nyomai vannak meg annak az életnek (…) a Gázgyári Művelődési Ház romokban, szó szerint: kívül-belül (Gyimesi Laci bá’ szívének egy része szerintem még ma is a romok között maradt), Cili néni trafikja előtt pedig hiába megy el az ember, már nem talál ott senkit, akitől vehetne Dianás cukorkát – de sorolhatnám a bezárt üzleteket (fodrászat, hentes…). És hol van a könyvtár és könyvtárosa, Marika néni… (…) A házak, villák rothadásnak indultak, a kutya se foglalkozik velük, csak a bennük levő lakók szépítgetik önkormányzati lakásukat kívül-belül abból a maradék pénzből, ami még maradhat az igen magas lakbérből. Ragaszkodás a hely iránt – aki itt jár, átérzi, miért.”

A lakások fővárosi tulajdonban vannak, a lakók hatvan százaléka még most is egykori gázgyári dolgozó. Idős emberek, sokan szeretnék otthonuk bérleti jogát a gyerekeikre, unokáikra hagyni. Gond azonban az átadás.

Nevezetesen az, hogy a továbbadáskor a bérleti díj egyből megemelkedik. A régiek ugyanis még kedvezményes díjat fizetnek, ám ha egy régóta itt élő család gyereke szeretné tovább használni a szülei lakását, új bérlőként, már piaci összeget számolnak, hacsak korábban nem bérlőtársként volt bejelentve. Több ilyen esetet is hallok a telepen. Az egyik gázgyári lakás néhány tízezer forintos kedvezményes díja például 87 ezerre ugrott, amikor az unoka bérelte volna tovább. Ezt nem tudta vállalni, inkább elköltözött, pedig nagyszülei még az első idetelepülőkkel érkeztek 1913-ban.

A klub és környéke

Akkor ez a telep nagyon új és nagyon korszerű volt. Igaz, nem volt fürdőszoba, és deszkapadlósak voltak a szobák, de már gázzal főztek és világítottak, majd villany is lett. A telep közepén lévő park szép virágágyásait, rózsalugasait pedig a „Művek” kertésze gondozta. Vidám és reménnyel teli volt erre az élet. Ezt olvashatjuk ki Sz. Bányai Irénnek a nyolcvanas évek közepén gyűjtött emlékezéseiből. Az akkori idős interjúalanyok még tanúi lehettek a háború előtti jó időknek, amikor a gyár 15 mázsa kokszot biztosított télire a dolgozóinak és évente 750 köbméter gázt díjmentesen. Villanyt féláron. Az órabér ötszöröse volt annak, mint amit a textilgyárban fizettek. Húsvétra, pünkösdre, karácsonyra pedig külön csomag járt. Évente egy váltás munkaruha. A közösségi épületben vendéglő és kantin működött, ennek különtermében talált otthont a Gázművek Dal- és Önképzőköre színjátszócsoporttal, dalárdával, telepi zenekarral, könyvtárral. Volt műkedvelőkör, sakk-kör, cserkészcsapat is, amelyek mind a húszas években alakultak, akárcsak a futballszakosztály.

A telepi focipálya 1927–1931 között létesült, de épült a dolgozóknak kugli- és teniszpálya is, a harmincas években pedig a Népszigeten csónakház.

A Gázgyári munkástelep és a tisztviselőtelep a gyárral együtt 1913-ra épült fel. A munkásnegyed három házcsoporjában összesen 3 db 3 szobás, 78 db 2 szobás, 14 db 1 szobás lakás és 4 padlásszoba létesült, hozzájuk pedig közösségi épület és óvoda. A tisztviselői telep 13 villájában eredetileg 17 lakás volt.

Építészeti megjelenésében a jóléti céllal kialakított, első világháború előtti munkásnegyedekre hasonlít a gázgyári is, leginkább a kispesti Wekerle-telepre. Jellegzetessége a magyaros népi építészeti elemek használata, a szimmetrikus elrendezés, a kertes környezet és az épülettípusok változatossága. Főleg ezen értékei miatt lett 1978-ban a kolónia városképi jelentőségű terület, majd II. osztályú műemlék. A tisztviselői negyed csak 2005-ben kapott műemléki védelmet.

A napi közösségi élet a kantin körül összpontosult. A férfiak munka után itt töltötték poharaikat és az időt, nemcsak iszogatással, hanem kártyázással, pingponggal, biliárddal is. Vasárnap délelőttönként a kuglipálya, délután a focicsapat meccse vonzotta őket.

Bálok, szüreti mulatságok is zajlottak a kantinban. Helyén épült fel az ötvenes években a Gázgyári Művelődési Ház, amely az ezredfordulóig, bezárásáig budapesti ismertségű kultúrcentrumként működött.

Ma a telepi mindennapok két központja a Nyugdíjasok Klubja és az óvoda. A klubot 2014-ben hozta létre a III. kerületi önkormányzat, homlokzatán ekkor állítottak emléktáblát a telep tervezőjének: Almási Balogh Lorándnak. A kerület a klub számára az egyik volt üzlethelyiséget kapta meg száz évre a fővárostól. Sokaktól hallom, azt se bánnák, ha az egész telepet megkapná. A klub az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény hálózat egyik bázisa, amely házi segítségnyújtást, szakápolást, kísérést és étkeztetést biztosít az itteni időseknek. Ha kell, házhoz viszik az ebédet. Napi programokat is kínálnak: amikor ott jártam, éppen számpókereztek egy asztalnál, de sok minden mást is lehet, egyebek mellett van pingpong, néptánc és zumba, a szellemet pedig a Zsigmond Király Főiskola vendégelőadói tornáztatják. Jelenleg 67 regisztrált tagjuk van, mondja Divéky Györgyi foglalkoztatás-szervező. Csak egy a baj a klubbal, hallom másoktól: kevés a férfi.

A főtér végében álló régi óvoda a telep boldogsága. Az élet. A jövő. Gyönyörű, régi épület, nagy kerttel, tele zsivajgó elevenséggel. Csodálni való, hogy az elidősödött telepen ilyen sok a kisgyerek.

Megvan a magyarázata: ide járnak ugyanis a Gázgyár helyén felépült Graphisoft dolgozóinak csemetéi is, és a vállalat támogatja az óvodát.

Prosperál a tekeklub is. Ha valaki a 106-os busszal érkezik ide, a Sujtás utcai megállóban épp a tekepályánál száll le. Épületén nagy betűkkel ez áll: Gázművek MTE. A klub 1932-től létezik, napjainkban az NB II. észak-keleti csoportjában gurítanak.

Mellettük a Művház halott épülete. Oldalsó ablakait már betörték. Majdnem húsz éve mozdulatlan odabenn a forgószínpad. Bezárása után sokáig a szomszédos Aquincumi Múzeum kőraktárának használták.

Hova járnak a férfiak?

Egykori igazgatója, Gyimesi László itt lakik a telepen, a harmadik házcsoportban. Mindenki tudja róla, hogy író ember. Történetei itt játszódnak a környéken, figuráiban felismerhetők a helybeliek.

Róluk kérdezem és a telepi hírességekről.
– Hírességek? – gondolkodik el Gyimesi úr. – Mondjuk, a filmes Schwetz Feri nagy tréfacsináló és helyi híresség volt. Remek filmtechnikai szakember, aki a filmgyár helyett mozigépészként tengette az utolsó húsz-huszonöt évét, mert annál nem talált kényelmesebbet. Helyi érdekes embernek számított Szászvári István, aki itt lakott az I-es csoportban. Családjával az első beköltözők közt került a telepre gyerekként. Megírta a kolónia történetét, de soha nem sikerült kiadatnia. Fövényi Erzsébet énekesnő innen indult, eléggé ismert lett. Ötvös Csaba operaénekes is lakott itt egy rövid ideig. Voltak aztán helyi sztárok a régi gyári színtársulatban, Olasz János néhány filmben kapott is kisebb szerepeket a negyvenes és hatvanas években, például A Tenkes kapitányában. És voltak, akik a szakmájukban tűntek ki. Például Esztényi Henrik, a remek üzemi építész, aki emellett zenész is volt, helyi híresség, de a Szentendrei út túloldalán alig ismerte valaki. Vagy Görgényi doktor, az üzemi orvos, akinek máig sokan áldják a nevét. Regényeimben inkább a környék figurái fordulnak elő, mozgásterük kiterjed a Római felé. Főleg a közelben lévő kocsmák, a Huszár-féle Pléhgomba, a Faház vagy a Szentendrei út sarkán volt Vakegér törzsvendégei, ami most Nagyi palacsintázója. Balogh Tamás nevű fontos szereplőm annak a pincéjéből lopta a muskotályos bort, és ez hiteles történet. Lassan ők is elfogynak…

A tisztviselők villáit és a gyárépületek egy részét Reichl Kálmán (1879–1926) álmodta papírra, bár az első rendezési tervet villatervekkel együtt Weiss Albert, a zürichi gázgyár igazgatója készítette. Reichl Kálmán festészettel is foglalkozott, Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben és Nagybányán. Amellett, hogy ő tervezte a kelenföldi hőerőművet és néhány iskolát a híres Bárczy-féle iskolaépítő program idején, rendszeresen kiállította festményeit is. Unokája Reich Károly grafikus.

Gyimesi László egyik valóságos regényhősével, Stabillal, azaz Béres Lajossal magam is találkozom, mégpedig a focipályán. Na, ide jár a férfiak többsége a nyugdíjas klub helyett! Edzőmeccsre, ifjúságira, bajnokira, bármire. Stabil, a pálya egykori gondnoka zömök kis ember, aki állítása szerint nem ismer lehetetlent, innen kapta a becenevét. Ő gondozza a csapat „szentélyét”, ahol a vitrinben a trófeák közt főhelyen áll a legnagyobb kupa: a BLSZ I. osztály 2015–16-os szezonjában elnyert serleg. Magyarán: tavasszal az ASR Gázgyár lett a bajnok a „Blasz egy”-ben. Fölmehettek volna a zöld-sárgák az NB III-ba, de nem vállalták, mert nincsenek meg az anyagi feltételek, és a pálya sem alkalmas a felsőbb osztályra. A fiúkról tabló is van a büfében. Eckstein Gábor, a csapat „élelmezési vezetője”, azaz a büfés maga is focizott a „Gáz”-ban, az 1991–1992-es bajnokcsapat tagja volt.

Rengeteg emléket őriz ez a pálya. Az öregek még Esterházy Pétert, az írót is látták itt focizni serdülőkorában a Csillaghegy csapatában, később meg nézőként a Gázgyár–Csillaghegy meccseken.

Sőt, testvérét, a későbbi válogatott Esterházy Marcit és apját is jól ismerték, a „Gróf”-ot, aki mindig szidta a bírót. A legöregebbek pedig arról is tudnak, hogy Hidegkuti Nándor, a 6:3 hőse a negyvenes évek elején, ifjú játékosként ide igazolt az Újlakból.

Kopott villák

A gázgyári séta végén útba ejtem a kolónia távolabb eső elitnegyedét, az úgynevezett Belső telepet, ahol valaha a gyár műszaki értelmisége, vezetősége kapott lakást.

Átvágok a Graphisoft új épületei közt, és az jut eszembe, hogy errefelé a nagy „G” lehet a kontinuitás. A „G” művek tovább él, de immár nem a Gázgyárat jelenti, hanem az új idők technikai óriását, a Graphisoftot, amely felújíttatja, hasznosítja a Gázgyár egykori patinásabb épületeit is.

1913-ra kilenc villa épült fel a Duna-parton a gázgyári vezetők számára Reichl Kálmán tervei szerint. Középen a legnagyobb, a VII-es számú, az igazgatóé volt. Pirostéglás, 422 négyzetméter alapterületű, félemeletes épület hatalmas kerttel. A telepen építészetileg és a házak szimmetrikus elhelyezkedésében is kifejeződött a gyárbeli hierarchia, valamint a rang szerint növekedő alapterületekben vagy a téglaburkolat színében. A magasabb rangúak házait piros tégla borította, a kevésbé rangosakét sárga. A villákhoz extrák is jártak: a munkásokat beosztották ide egy-egy nap háziszolgálatra, a tisztviselőfeleségek számára pedig fogat állt rendelkezésre, amivel vásárolni járhattak a városba. A háború után ezek megszűntek, az itteni lakásokat pedig megosztották, és fizikai munkásokat költöztettek az értelmiségiek mellé.

A Gázgyár utolsó igazgatója, Horváth László ma is itt él, 91 évesen. Nem az igazgatói épületben, ott sosem lakott, hanem mellette, a VIII. számú emeletes házban, amelyet eredetileg a gázgyári MÁV-állomás vasúti tisztjei laktak.

A régi idők kiváltságaira ő csak hallomásból emlékszik. Sok mindenről beszélgetünk, a leállás máig érezhető következményeiről, meg arról is, hogy a nyolcvanas évek elején született egy terv, miszerint a Gázművek ide költözik majd a Köztársaság térről, de aztán kerületi-fővárosi lobbiérdekek megakadályozták. Helyette később eladták a területet a Graphisoftnak. A lakóknak is ígérik már a lakások eladását a nyolcvanas évek óta, mondja a volt igazgató. Csak az a baj, hogy az itteniek közül nem mindenki tudna kifizetni tizenöt-húszmillió forintot, ráadásul a lelakott bérleményekre még legalább ennyit rá kellene költeni, mert a salétrom fölmarja a falakat, az ajtók, ablakok még 1913-ból valók. Tavaly a szomszéd felújíttatta a nyílászáróit: egymillióért tették neki rendbe. A Budapest Főváros Vagyonkezelő Központ Zrt. (BFVK) semmit nem tesz, hogy az épületek állagát megóvja.

– Sokan azt gondolják, milyen jó helyünk van a Duna-parton. Részben igaz, de ha itt valaki meghal, üresen marad a lakása, mert új bérlőnek nem tudják kiadni a magas kaució és a lakás állapota miatt – mondja. – Ez egy patthelyzet. De reménykedik: Óbuda mindig összetartó kerület volt.

Mit tud maga erről a pályáról, szerkesztő úr? Megmondom én az őszintét: nem tud maga semmit. Hogy itt üldögél minden hazai meccsen, az kevés. Az semmi, hogy pontosabb legyek. A focihoz se ért, már megbocsásson, múltkor is tizenegyest kiabált, amikor két csatár összefutott az ötösön. A bekkek a közelben sem voltak, nagy mázlinkra az aranylábúak meg egymást találták el, nem a labdát, maga meg tizenegyest látott… De hagyjuk. Sokan nem értenek a focihoz, de maga legalább nem abból él.

Mióta jár maga a Gázpályára? Majdnem ötven éve? Mégsem tudja az alapdolgokat. Mert ugye a Gázgyár fogalom volt az itteni fociban. Megkerülhetetlen csapat. Nem legyőzhetetlent mondtam, ember, megkerülhetetlent!

Még a névadóját is túlélte, hol van ma már a Gázgyár! Harminc éve bezárták, a csapat meg még mindig él. No, jó, nem Gázművek MTE már, valami ASR-nek hívják, igen. ASR Gázgyárnak. De a lényeg ugyanaz: van csapat. Van játék. Meg vagyunk mi, drukkerek, szurkolók, még ultrák is akadnak közöttünk.

Miért mondja, hogy maroknyian vagyunk? Maga is itt van hétről hétre, láthatja, hogy elegen vagyunk, csak részletekben. Mit lehet ezen nem érteni? Egyik héten ez a harminc, másik héten az az ötven, a harmadikon újra negyven, ez máris százhúsz, s akkor még a vendégszurkolókról nem is beszéltem. Mit akar még a BLASZ-kettőtől?

Voltak a mi fiaink NB hármasok, kettesek, sőt egyszer első osztályúak is, ne mondja, hogy nem emlékszik rá! Vagy akkor maga még nem járt itt? Az utolsó NB hármasokat látta, na persze. Meg majd az újakat is látni fogja, ha nem jövőre, azután. Mert a csapatban benne van, benne van még több is.

Jó itt üldögélni a teraszon, véd a naptól, esőtől, meg hát a társaság se kutya. Mindjárt jön a Laci bácsi, délelőtt Leányfalun volt meccse, nyolcvan közelében is szakvezető még az öreg. Na, ő eleven lexikonja a környék focijának! Amit tudok, annak a felét tőle tudom. Felsorolja a negyvenes évek elejétől az összes, azóta semmibe tűnt pályát, tudja, mi épült a téglagyári dühöngő helyére, mivé lett az újlaki aréna, a Duna-parti Goli-pálya és így tovább.

De nemcsak a pályákat ismeri, emlékezik az összes focistára, edzőre, pályamunkásra is, hiszen játékostársuk vagy ellenfelük, kollégájuk, barátjuk volt. Ővele aztán érdemes lenne beszélgetni! Szokott? Nem látni magán.

Kiszáradt a szám, annyit dumálok itt. Nem hozna nekem egy nagyfröccsöt? Vagy egy sört, a jobbikból? Tudja mit, legyen mindkettő, akkor még tanítgatom egy darabig. A kezdőrúgásig, mondjuk. Szerkesztő úr, maga egy arany ember. Nem mondom, az írók közül sokan szeretik a focit, sokan megfordultak itt is. Emlékszik a Csurkára, ötven kilóval ez előttről? A védelem biztos pontja… Vagy ott volt a Moldova, az aztán értett a focihoz, ha rúgni kellett, ha írni róla, már meg ne haragudjon, de maga tartalék sem lehetne mögötte. Az Esterházy Péter meg késő kölyökkorában jobb focista volt, mint a későbbi válogatott testvére, maga is látta vagy itt, vagy valamelyik csillaghegyi derbin. Villogtak a fiúk, még ma is látom.

Sokan persze csak a kantin miatt jártak ki. Az öreg drukkerek között még ma is akad, aki a lefújás után tőlem kérdezi, mennyi is lett az eredmény… Mert a sörök-borok meg a rengeteg élcelődés között elkeveredik a figyelmük, de azt tudják, én minden cselre, becsúszásra pontosan emlékezem, hogyne emlékeznék épp a gólokra.

Emlékszik még a legendás Murányi-Tukács fedezetpárra? A kölykök már azt sem tudják, mi az, hogy fedezet. És a Jandász Imrére? Hogy a barátja volt? Ne mondja! És a Zöldesi Misi, a csodakapus? Most is itt van valahol. Ő volt a legnagyobb bravúrokra képes, és ő kapta a legborzasztóbb leventególokat. Naná, hogy emlékszik, mintha írt is volna róla, legalábbis a Misitől úgy hallottam. Én nem olvastam, a Sporton kívül nemigen van időm más betűkre, maga meg abba nem ír. Egyébként is, ami fontos, azt itt az öreg sporik elmesélik.

Régen a gázgyári meccs családi program volt. Kijöttek a népek ebéd után, persze elsősorban a Gázgyári lakótelepek, a munkásszállók lakói, a közelben élő gyáriak, voltak ezren, néha kétezren, rangadókon háromezren is.

Megittak a kultúrház kerthelyiségében néhány pohárral, vagy később itt, a pálya klubjában, kibeszélték a kibeszélni valókat, és gyönyörködtek a játékban. Mert volt miben gyönyörködni. Még egy sör? Legközelebb visszahívom, most momentán… Ki az a H. Kovács? Hogy hetvenöt forintosa… Ja, egy Moldova-hős, hogyne tudnám. Na, látja, én felváltottam az enyémet, el is fogyott, még a pléhgombában.

Azt mondtam, gyönyörködtek a játékban. És higgye el, szerkesztőkém, hogy most is csak itt lehet igazi, élvezetes játékot látni. A magasabb osztályokban mindent bemocskol a pénz meg a pályán kívüli helyezkedés. A politika is ott liheg a csatárok nyakában, elvész a játék szépsége. Az úgynevezett minőségi foci meghalt, béke poraira, itt, ezeken a még meglévő kis pályákon születhet újjá. Hogyan? Hát nem én vagyok itt az ész, kérdezze a Laci bácsit vagy a többi mindentudót. De azt látom, hogy ezek a gyerekek nem kapnak pénzt a fociért; ha valamelyik törzsszurkoló vagy szponzor megteheti, egy-egy vacsorára meghívja a csapatot, de ez nem sűrűn esik meg. Ők bizony a játék öröméért vannak itt, izzadnak vagy áznak-fáznak az edzéseken, meccseken. És mi itt, én is meg maga is, ebben az örömben osztozhatunk. Higgye el, ez így van jól.

Ha okosabb ember volnék, vagy olyan tojásfejű, mint maga, hablatyolnék valami közösségépítésről. Na, igen. Ugye szépen mondtam?

Pedig csak annyi van, hogy itt mindenki haver, és mindenkit egy cél hoz össze: menjen a csapatnak. Rosszul fizetett pályamunkás, önkéntes segítő, edző és játékos, drukker és mifene mind együtt lélegzik. És ez klassz dolog.

Hogy vidám történeteket ígértem? Nem emlékszem, de lehet, ha iszom még egy valamit, olyanok is juthatnak eszembe. A pályamunkásról, aki úgy beleszeretett a vadonatúj gyepszőnyegbe, hogy a holdfényes nyáréjszakát a pálya közepére terített pokrócon töltötte, tán még a szeretőjét is odavitte… Vagy a részeges vonalazó gépről, amelyik juszt sem volt hajlandó egyenes vonalat húzni, amíg a kezelője nem kapott egy üveg bort…

De hát nincs vidámabb dolog annál, ha sok jó ember békében együtt van, nem? Hogy szidalmazzuk a bírót? Az benne van a pakliban, ő is tudja, meccs végén beül közénk, nincs harag. Itt nincsenek kemény viták vagy verekedések, ha néhány jöttment erre vetemedne, a mieink megfékeznék őket seperc alatt.

Azt mondja, egy fröccsre jó vagyok még? Isten áldja! Hallom, nagy megtiszteltetés érte a múlt héten, a Stabil magára bízta a kolompot, amíg ő beállt a sorba az új (nem túl hideg) söréért, és két gólhoz is kolompolhatott. Alkolompos lett, vagy micsoda. Nem akármi ez, tudja, nem is értem, hogyan érdemelte ki, hiszen annyit ért a focihoz, tisztesség ne essék, mint én a regényíráshoz.

1974-ben Konrádyné Gálos Magda a Budapest folyóiratban közölte néhány, a szigettel kapcsolatos költemény kéziratát, amit az Országos Széchényi Könyvtárban talált meg. Akkor azt vélelmezte, hogy Krúdy Gyula – rövid életű, Szigeti séták című folyóiratához – kérte fel neves költő barátait, énekeljék meg rajongott Margitszigetét. A nyolc költeményből Kiss József, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő és Vargha Gyula munkája már megjelent – négy –, Babits Mihály, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán műve viszont ismeretlen volt. A gondos szerkesztő nyomdai jelzéseivel (Kissét kivéve) is ellátta azokat, de megjelenési helyüket azóta sem tudtuk bizonyosan. Néhány évtizeddel később az internetnek és a digitalizációnak köszönhetően – minden bizonnyal – felfedeztük eredeti közlési helyüket.

Költői verseny a Színházi Életben

Incze Sándor népszerű „pletykalapja” egy költői versenyről számolt be, amelyet az 1927. évi 28. számában hozott le. Megrendezte a verses viadalt, de olyan módon, hogy a pályázók és résztvevők nem tudtak róla, hogy ők versenyben vesznek részt. A felvezető írást – sajátos stílusában – Karinthy követte el.

„Nos, a tizenkét költőhöz, akinek versei itt következnek, külön-külön azzal a megbízatással ment el a Színházi Élet munkatársa, hogy megkérdezze: volna-e véletlenül verse a következő szám részére? Nagyon jó lenne, tette hozzá, ha véletlenül éppen a Margitszigetről szólna a vers, vagy azzal állna vonatkozásban, hiszen a költő urak kedvenc nyaralóhelye a Margitsziget. Majdnem mindenütt sikerült a gyanútlan költőt a szó legnemesebb értelmében beugratni egy inspirációba.

A költők nagyrészt Pesten élnek, legalább is éltek hosszú évekig és a Margitsziget olyan inspiráció, aminek egy Arany János, egy Ady Endre sem tudott ellenállani.

Fordítva történt, mint ahogy ilyenkor, rendes körülmények között történni szokott. Máskor a szórakozott és ideges költő, hogy a lap munkatársát lerázza, azt feleli hasonló esetben, hogy kérem, nekem ilyen versem nincsen, de majd írok – és persze nem ír, mivelhogy éppen a költő veszi a tárgyát legritkábban máshonnan, mint belülről. Itt nem ez történt. A megkérdezett költők oroszlánrésze (majdhogy oroszlánkörmöt nem mondtam), a Margitsziget szóra elhallgatott, eltűnődött, aztán gyorsan azt felelte: hm! igen, nekem van is a Margitszigetről szóló versem. Pedig nyilván nem volt (ezt a magyar költészet kincsét jól ismerő bizottság minden esetben pontosan tudta) – és a költő mégsem hazudott: abban a pillanatban ugyanis, mikor a témát meghallotta, ráemlékezett, hogy ő mindig is akart verset írni a Margitszigetről és abban a pillanatban elhatározta, hogy most felhasználja az alkalmat és megírja. Mert lehetetlen Nápolyt látni és meg nem halni, lehetetlen szatírát nem írni a zsarnokság ellen és lehetetlen a Margitszigetet meg nem énekelni.”

Tizenhárom plusz egy

Van ebben az összeállításban némi szerkesztői trükk is, hiszen néhányuktól (Ady, Kiss) személyesen már nem lehetett verset, közlési engedélyt kérni. Ezen kívül kiegészítették a korban népszerű vagy közismert költő poétai munkáival is, amelyek eredetije az OSZK gyűjteményében nem szerepelt. Ezeket a kéziratokat leadás után esetleg visszakérték, vagy elkallódtak azóta. Érdekes, hogy Kiss József műve bár ebbe a csokorba tartozik, mégsem jelent meg a Színházi Életben – talán helyhiány miatt –, ezért nem volt nyomdai jelzése sem. A versenyzők teljes névsora: Ady Endre, Babits Mihály, Farkas Imre, Juhász Gyula, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Kozma Andor, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Tóth Árpád, Vargha Gyula, Zsolt Béla. A tizenkét költőhöz csatlakozott tizenharmadiknak Karinthy Frigyes.

A legjobbaknak talán azok a költői vallomásokat tartjuk, amelyek – a sziget természeti szépségei mellett – a hely irodalmi vonatkozásaira, illetve írókra is visszautal. Egyben biztosak lehetünk, itt minden olvasónak telitalálata lesz!

A Ráskai Lea által másolt, 1510-ben keletkezett Magyar Nyelvemlék kódexből ismerjük a Margit-legendát, amely 1310 körüli, két latin nyelvű forrás magyar leirata. Az erre is utaló, középkori hangulatot árasztó, drámai költeményt Ady 1906 augusztusában Párizsból küldte a Budapesti Napló szerkesztőségébe.

Ady Endre: Szent Margit legendája

Vallott nekem a Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Íme, a titok:
Királyi atyja klastromba veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.

Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó miatt.
S robogtak a királyi udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

Nyugatról várt sokáig valakit.
Nem vad bajszú, lármás, mokány nagyúr,
Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

Már régen várt s megbénult a szive.
Zúgott a vár, prüszkölő, kún lovak
Hátán érkeztek hetyke magyarok.
Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

Ő nem járt a Duna táján soha,
Egy halk dalú és halk csóku legény.
És Jézusnak áldozák Margitot,
Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

Gépírásos Babits Mihály kézirata, amelyet talán esztergomi verandáján gondolt, nevét azonban kézírással jegyezte le. Ez a korábban íródott, Borús nap; de kezd már kiderülni című vers verziója az 1925-ös Sziget és tengerből. A lapban az első versszak másként szól, az utolsó kettőt pedig elhagyta az eredetihez képest.

Babits Mihály: Szeles délután a szigeti terrászon

Foglyok vagyunk ma. Vad szél a folyam felett
a fákba vág … Mit csóváljátok fejetek,
mogorva fák?

Holnapra újra szép idő lesz. Akkor én
közétek állok …Várjatok, izgága vén
tépett királyok!

Palotátok lámpása meggyulad megint,
fényben álltok és fejeteken meg se ing
koronátok.

Lábatoknál táncol a könnyű bajadér,
mord basa-fák! selyemkendőben a ledér
vörös virág,

akit lengve a kerti ágyás szőnyegén
gyerek-szemmel tegnap egész nap néztem én
kedvesemmel…

Vigyázz, virág, el ne szórd könnyű keszkenőd
a szélbe kint; – hogy holnap kedvesem előtt
szép légy megint!

A jogot végzett Farkas Imre érzelmes strófáit mára szinte elfeledték. Pedig a majd száz évet élt költő számos népszerű operettet és zeneművet is jegyzett.

Farkas Imre: Margitsziget    

Hullatja levelét Arany János fája,
Gondtalan ifjú pár telepszik alája,
Egy szent lant éneke búg köröttük halkkal
S megtelik a szívük virággal és dallal.

Csalitban, romok közt, ének, emlék, titok
Itt, hol föláldozák egykor szent Margitot
Dübörgő hadfiak, harcos, bősz leventék −
S egy halk Ady-strófa: a legdrágább emlék

Nagy Dunára hullott szép virágos álom,
Utaidon én is sétáltam egy nyáron;
Idegesen néztem, hol jobbra, hol balra,
Jött! Lépése vigan csörrent az avarba.

Ti suttogó lombok ott fönn a magasban −
Látjátok-e, milyen egyedül maradtam?
Láttatok egy csókot. Hallottatok egy dalt.
A könny megszületett. És a nóta meghalt.

A Margitsziget nem szerepel Juhász Gyula köteteiben, ez lehetett az első és eddig az utolsó megjelenése. A szundikáló Arany és a szivarozó, szintén szigetlakó Bródy Sándor rímként ragyog ebben a szonettben.

Juhász Gyula: Margitsziget

Ülök egy vén padon, hol régi költő,
Én ősöm ült, a mélázó Arany,
E táj nagy álmokat virrasztva őrző.
Áldott borúja, derűs árnya van.

Smaragdos ék a Duna kék szalagján,
A magyar isten boldog mosolya,
Míg ide ér, szelid dal lesz a zaj már.
Az esti szélben zene száll tova.

Költőknek fészke, szeretők tanyája,
Itt vigaszát a bús szív megtalálja,
Az álmok és a rózsák szigetén.

Itt sétált szivarozva Bródy Sándor,
S az öreg szálló komoly ablakából
Látszik sok ifjú és édes regény.

Nem meglepő, de talán a legszellemesebb, a váratlan utalásokkal zsonglőrködő Karinthy vers, amit szintén nem sikerült máshol nyomtatásban megtalálni. A cím alatt, zárójelben a „közkérdésre” szó szerepel, amit a szerző valamiért áthúzott és „alkalmi bökversnek” titulált.

Karinthy Frigyes: Margitsziget

Mondjak valamit én is a Szigetről?
A sziget tűrhetően isteni,
Mint festő, meglehetős észbontónak
Volnék kénytelen festeni.

Rendes körülmények között a költő
Ilyet csak álmodni szokott,
Hogy elbűvölőnek tartsam, ez ellen
Nem találok semmi okot.

Fenti szerény véleményemhez
Támogatásul vagyok bátor
Mellékelni a Tölgyekről szóló verset
Arany J. középiskolai tanár tollából.

Azonkívül kérem becsatolni
Ady idevágó jegyzőkönyvét,
Neki a sziget bevallotta
Múltjának minden titkát és könnyét.

Nekem is vallott egyszer a sziget,
Mikor húszévesek voltak az esték . . .
De vallomása, (Arany úrral szólva):
„Nem oly szagú volt, mint a nyomdafesték.”

A magyar avantgarde egyik legnagyobb alakjának szabad asszociációkra épülő, rímtelen verse bárhol játszódhatna, nemcsak a szigeten. A szerző mégis úgy értékelte – hacsak nem a „naphorgonyok” miatt –, hogy a 25 új vers ciklusából az 59-es számot viselő darabot nevezi a költői versenyre.

Kassák Lajos: Margitsziget

Fiatal lány alszik az éjszaka mélyén
az elsüllyedt vánkoson alszik gyanta-
mezőket lélegzik vérengző állataival a moziigazgató
elvonult a horizonton
ismeritek a kérdést amit a szemek kútjából
emelkedik föl
kisgyermekek a kerekek előtt kinyitott
szárnyakkal szerelmünk árnyékát legyezzük
kiáltásod áttöri a falakat
így töröljük le a táblát amire életünket
rajzoltuk nem tudjuk merre visz a hajó
amin ülünk egy felhőrongyra van feltéve
minden nyugtalanság átvérzett köd
beszélgetek veled az elvonult színben
az éjszaka vastraverzeiben és a telefonkagylók
zugásában
egy vörös hajú fa nő föl a lány ablaka előtt
tenyereimen átszűröm a világosságcsöppeket
lábaink alól
naphorgonyok emelik a tavaszi földet

Nem tudhatjuk, hogy a jó barát felhívására, miért egy sokkal régebbi szerzeményt indított a poétai futamon Kosztolányi. Mert ez A jó élet címet viselő versezet már az 1916-os Mák kötetben is megjelent.

Kosztolányi Dezső: Margitsziget

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szívem.
Daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázzatok e nyári hajnalon
S ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, aki él, boldog, aki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,
Az élet jó még ő iránta is,

Mert minden jó. Éhezni s enni jó.
Áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó s ha a fény zizeg,
Meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart.
Elszívni a díványon egy szivart

Ó július, aranyos a ködöd,
Torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
Én, élet atlétája állok itt.

Szaladni tudnék s nem tudom hová.
Szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg testem meg nem törik.
Szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény.
Az isten karjaiba szálltam én.

Mint egykor anyám köténye alá
És úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt.
Más vágyam nincs, tartson soká a föld

Jó emberek, ezt kéri társatok.
Csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
Hol meghúzódhatom és élhetek.

A népnemzeti, konzervatív, számos lapban publikáló Kozma kezdetben csattanós és szatirikus alkotásokkal jelentkezett, költészete később (I. világháború, Trianon) borongósabbá vált. Ez a költeménye a Magyar symphoniák 1924-es kiadásában került közlésre.

Kozma Andor: Az erdő csábja

Erdőn sűrű a lomb.
Dalol madár,
Leső szemekre semmi gond –
Erdőn bolyongni kár!

Turbékolást csap ott
Vadgerlepár,
Az ember is példát kap ott –
Erdőn bolyongni kár!

Lepihenésre hív
Puha gyopár,
Kábul az ész, tüzel a szív –
Erdőn bolyongni kár!

Ki erdőn bujdokolt,
Sok ifjú pár,
Ott vészes bűbáj rabja volt –
Erdőn bolyongni kár!

Hiszed: leszállt a menny! . ..
Ocsúdol: s minden oly sivár!. ..
Ha erdő csábít, lány, ne menj –
Erdőn bolyongni kár!

Somlyó Zoltán, mint „fekete üstökű cigányprímás” szívbemarkolóan muzsikálja el a sziget szépségeit:.. itt hajtja a Nap a fejét nyugovóra. A mű kötetben nem szerepel, a sorokat ismert, apró gyöngybetűivel rótta és szabályosan írta alá.

Somlyó Zoltán: Margitsziget

Délután …Csillanó Dunahab…Mesetajték…
Fenn azúrrojtok a nap lángszeletén.
Ringva dohog alattunk a karcsú propeller:
Itt vagyunk Szent Margit tündérszigetén.

Ó, szigetek szigete! Füves Éden!
Angyali lankán lágy, illatos isteni rét!
Királynői bájak halmán csipkelegenda –
Te kinálod minekünk a ligetek ligetét.

Hogy tódul feléd ez a szomjú pesti világ!
Száritni füved közt homloka buggyanó gyöngyét.
Itt buját a szív a friss zöld ágra akasztja
S itt csókolja meg legelőször az ember a hölgyét.

Itt leng libegőn a lamék fényszóró szerelme!
A selyemszalag csokra itt bomlik a szél ütemén.
És villik vonják a lelket a régi romoknál.
Hol a szó oly édes, mint egy cukrász-sütemény.

Minden csupa virág: a rondó, a szellős terasz:
S virág az idő, mig fordul a rózsás napóra…
…Én azt hiszem, hogy igy nyáron, estefelé.
A nap itt a szigeten hajtja fejét nyugovóra…

Alatta szédülve lejt a muzsikáló szerelem;
Kipirult arcú bölcsek és szép ifjú bolondok.
De a nap ama szent és szelíd Margitról álmodik.
Kinek illatát, lelkét itt őrzik a szigeti lombok …

Szép Ernő 33 évig volt lakója a Margitszigetnek, e művét megtalálhatjuk az Összegyűjtött versei kötetében. A kézirat szerint kétszer kezdett neki, a második sornak két változatát is megfogalmazta és pár apróbb szórendi változás mutatja, hogy ez volt az eredeti verzió.

Szép Ernő: Margitsziget

Ma délután magamban
Kedvenc padomon ültem
Regénnyel az ölemben
S mellemre bukott fejjel
Olvastam és olvastam
S a könyv világos lapján
Vadgesztenye-levélnek
Árnyéka mozgott lassan,
Egyszer csak észrevettem,
Hogy szemeim nem járnak,
Csak néznek mozdulatlan
A könyvbe s hogy nem látom
A sorban a betűket
S nem tudom mit olvastam
És egy nehéz sóhajjal
Felébredtem a könyvből,
Mutató ujjam akkor
A két lap közzé dugtam
S a bal kezem lehullott
S lustán hintálta könyvem
S lábam keresztbe tettem
És széjjelnéztem. Láttam
Hogy a füvön nem messze
Egy fekete rigó megy
S mindig biccent fejével
S a szélin a mezőnek
Egy ágyás közepében
A piros tulipánok
Ugy égnek, mint a lángok
A lázadt napsütésben
S odább két néma ember
Kaszál a hosszú fűben
S egyformán jár a karjuk
És a Dunán mögöttük
Fényes fehér hajó tünt,
Egyet sípolt, még egyet
S a síp visszhangja elmúlt
S ott a part kocsiútján
Sötét hintó futott el
Egy hölggyel és egy úrral
S kék volt az ég fölöttük,
Oly kék volt, nem tudom, kék.
Ültem, hallgattam, néztem,
Csak az jutott eszembe,
Hogy egyszer meghalok majd
S többé sohasem élek.

Valószínű, hogy az 1927-es datálású költemény szintén a felkérésre íródott. Erre utalhat a költőtől kissé szokatlan témaválasztás és annak tréfás hangulatú kibontása.

Tóth Árpád: Szigeti emlék

Csókolóztam a Margitszigeten,
Oh, drága, félszeg, régi eset, –
Tanár ur voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.

A diák most egy színház rendezője.
A haja ritkul. És tűnődve látom
Hosszkedvén s vénlegény-tempóin.
Mily messze lehet az én ifjúságom!

De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sürü arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.

S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem, –
Elcsöndesülve a lombok alatt.
Ha utam néha arra terelem.

Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolúl,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

A középkori romok és a szelíd galambok között Szent Margit szellemét látjuk megidézve, a jogi doktor és statisztikus Vargha Gyula alkotásában.

Vargha Gyula: Szent Margit galambjai

A szűz királylány hűs szigetjén
Galambok isznak a Dunából.
Megszomjazott s leszállt a földre
A fönn kerengő légi tábor.

Házak s tornyok felett csapongva
Negédesen szelték a léget,
Sokszínű fényes tarka tolluk
A napsugárban szinte égett.

Szelíden állnak most a parton,
Félénken néznek a nagy árra,
Picziny csőrük hegyét a roppant
Folyam vizébe be-bemártva …

Hajdanta hány szép várkisasszony
Élt boldogan, kevély örömben;
Tánczolt, dalolt, fénylett, sugárzott
Zenétől harsogó teremben.

De hány volt, a ki kéj s öröm közt
Egyszerre csak nagy szomjat érzett,
S ment, hol szűz Margit gyönge teste
Szeges övtől sebezve vérzett.

S az ige végtelen vizéből,
Világtól elvonulva, távol,
Úgy ittak égő szomjas ajkkal,
Mint a galambok a Dunából.

Zsolt Bélát eddig inkább jó tollú újságírónak és írónak ismertük, de aki olyan hasonlatokat villant meg, mint a Hold a vén propeller, amely Óbudáról Pestre gördül, az költőnek se volt utolsó.

Zsolt Béla: Szigeti dal

A június is elpereg,
A nyár elfut sietve;
Ma este kimegyek veled,
Szerelmem, a szigetre.
Hol szűz királyleány lakott.
Élvezni rózsaillatot,
Tölgyek zúgását hallani,
Amint titkot lehelnek:
És ezredszer megvallani
Az egyetlen szerelmet!

A szerelem itt újra él,
Itt újra ifjú, szűzi,
Seholsem ily szép szenvedély
A kart a karba fűzni!
Seholsem gazdagabb a csend,
S minden szó ezer szót jelenti
Boldog hullámot ver a vér,
S mint az öböl, hajót vár:
Ha itt kezem kezedhez ér,
Többet jelent a csóknál!

Lépünk a fehér homokon,
Sötétkék ég felettünk,
Búcsút járunk a romokon,
Hol egyszer mást szerettünk!
Átvágunk a platánsoron,
Előttünk már a víztorony,
A vad parkett, mint a hajó,
A párokat dobálja:
Ó, nászutasnak lenni jó
Most a kisszállodába!

És egyre mélyebb lesz az est.
A tánc se zakatol már,
A hegy bodor felhőt ereszt
És hazatér a polgár!
A tücsök búcsút hegedül,
Csak mi vagyunk itt egyedül,
A harang szívünkben remeg.
Míg tizenkettőt elver!
Fenn Óbudáról Pestre megy
A hold, a vén propeller!

A hálás utókor igazságot szeretne szolgáltatni Kiss Józsefnek, amiért kilencvenkét éve „kimaradt a buliból”, így most leközöljük az ő munkáját is. A Hét folyóirat legendás szerkesztőjének verse a lap 1916. 28. számában jelent meg és egyik kötetében sem szerepelt. Kiss rendszeresen üldögélt a „rózsák szigetén” a nyári platánok alatt, amiről Krúdy is megemlékezett.

Kiss József: A Margitszigeten

Mit ástok? mit vájtok? szurkáltok, emberek?
Ahol láng fellobban, koronát, kincseket;
Hol rom feketéllik, csontokat, tetemet.
Mit ásnánk egyebet?

Nem tűrünk titkokat, a sejtés nem elég,
Mi hívjuk, idézzük az idők szellemét.
Mit tegnap temettünk, ma kutatva, bújva, –
Mind kiássuk újra.

A tegnapi hantok a holnap gyönyöre.
Az idő a romot rózsákkal szövi be.
Halál és születés. Igy álmodtam én
A rózsák szigetén.

MARGITSZIGETI ANZIKSZKÁRTYÁK

József Károly lovassági tábornok nemcsak katonai érdemei miatt volt népszerű Magyarországon, hanem mert a társadalmi és kulturális élet minden megnyilvánulásában kimutatta, hogy a magyarokkal érez.

Alig volt olyan nemzeti ügy vagy társadalmi mozgalom, amelynek pártját ne fogta volna. Szeretettel idézte meg személyét Krúdy Gyula is A tegnapok ködlovagjai című művében.

A makrapipás, sujtásos, dohányzacskós pusztafit, a sáros csizmás kertészlegényt, aki még franciául sem beszélt.

Osztrák vér, magyar szív

Édesapja, József nádor két feleségének elvesztése után harmadszor is megnősült. Mária Dorottyát, Lajos württembergi fejedelem leányát vette feleségül. Ebből a házasságból született József Károly 1833. március 2-án Pozsonyban. Az alcsúti kastélyban töltötte boldog gyermekkorát, ahol később élete nagyobb részét is leélte. 1845 májusában, tizenhárom éves korában neve már a tizenkettes jászkun huszárok közt szerepelt, ahová maga a nádor vezényelte hadapródnak. 1848-ban a bécsi udvar félelmében István nádort (féltestvérét) száműzetésbe kényszerítette, Józsefet az osztrák hadseregbe soroztatta. Katonai pályafutása alatt számos helyen állomásozott a Monarchia területén, és több ütközetben is kitűnt bátorságával, például a königgrätzi csatában.

Nagy erőfeszítések árán 1872-ben megszervezte a Ludovika Akadémiát, az első hazai katonatisztképző iskolát, amelynek működését maga a király is kénytelen volt jóváhagyni.

1873-ban, már a Magyar Honvédség főparancsnokaként a Szent György téren álló Teleki palotába költöztette az új Főparancsnokság hivatalait. Később megvásárolta, és 1902-ben historizáló stílusban átépítette és kibővítette Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján.

1864-ben vezette oltár elé Klotild hercegkisasszonyt, Ágost Lajos szász-coburg-gothai herceg leányát, Lajos Fülöp francia király unokáját.

Különösen érdeklődött a természet iránt – ezen belül is a növénytan érdekelte –, erről 1892-ben megjelent írása is tanúskodik, amelyben az alcsúti arborétum növényeit mutatja be.

Nem csoda, hiszen botanika tanára Rómer Flóris volt. Csodájára jártak kisjenői és alcsúti mintagazdaságainak és kertészeteinek. 1881-ben Fiuméban megvásárolta az Adriai-tenger partján fekvő, később Villa Giuseppe néven emlegetett kastélyt, ahol az elkövetkezendő években jelentős átalakításokba kezdett, és gyönyörű parkot alakíttatott ki.

Számos jótékonysági intézmény létrehozásában is közreműködött kezdeményezőként vagy pártfogóként. Az ő nevéhez fűződik a crikvenicai László főherceg otthon (László menhely) alapítása, melyben beteg gyermekeket üdültettek. Szintén a horvát tengerparti városban vásárolta meg a Frangepán-kolostort honvédtisztek gyógy- és üdülőhelyéül. A Budapesti Poliklinikai Egyesületnek és a József Szanatóriumnak is védnöke volt. 1896-ban a budapesti, 1897-ben a kolozsvári egyetem tiszteletbeli doktora lett. Jelentős részt vállalt a magyar tűzoltóság megszervezésében. Megindította Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben című földrajzi és néprajzi kiadványt, amelynek 21 kötetéből 7 foglalkozik a korabeli Magyarországgal. Palatinus Jóska a XIX. századi Magyarországon a legrokonszenvesebb Habsburgként joggal nyerte el a magyarok szimpátiáját, megelőzve Erzsébet királynét és Rudolf trónörököst. A palatinus szó latinul nádort jelent: a Székesfővárosi Közmunkák Tanácsától köztulajdonba vett Margit-szigetért cserébe kapott telkeken állnak azok a házak (ma XIII. kerület), amelyek a nevet így őrizték meg.

A sziget „keresztapja”

József főherceg számtalan társadalmi és kulturális tevékenységei közül is kiemelkedik a Margit-sziget üdülőhelyként való kiépítése. A Fürdőszigeten már az 1850-es években találtak hőforrásokat.

Igazán népszerűvé azonban akkor vált a sziget, amikor 1867-ben József főherceg megörökölte, és megindította nyaralóteleppé való kiépítését, amelyet a polgárok számára is nyitott pihenőhellyé kívánt alakítani.

Ybl Miklóst bízta meg a fürdőtelep terveinek elkészítésével. Ybl második tervében a sziget északi részére helyezte az épületegyüttest. Dél felé épült fel a T alaprajzú, három bazilikális hajóból álló Fürdőház, középen nyolcszög alaprajzú kupolával fedve. A sziget keleti részén emelkedett az eredetileg kétemeletes, kéttraktusos, téglalap alaprajzú Nagyszálló, amelyet a hosszanti oldalakon 3–3 rizalit tagolt. A 162 szobás szállóban a szobák pompás berendezése, a fürdőszobákba bevezetett gyógyvíz, a földszinten a ragyogó „társalgó-terem”, a könyvtár, az orvosi rendelő az akkori idők minden kényelmét biztosította.

A sziget északi csúcsánál helyezkedett el az egyemeletes Kisszálló, mely az előbbihez hasonló elrendezésű volt. Az északi részen állt árkádos, faszerkezetű verandájával a Felsőszigeti vendéglő. Ettől délre létesült a mosó- és gépház, amelynek karcsú kéményét kettős vakárkádokkal tagolt pártázat zárta.

Ybl az artézi víz Dunába való visszavezetését egy mesterséges vízesés építésével oldotta meg.

A déli oldalon épült fel a Nagyvendéglő (később Casino), az udvar északi oldalán álló épületből reprezentatív nyári lak létesült – kelet felé istálló, nyugat felé a kertészlak helyezkedett el.

Sajnos a gyönyörű épületek többsége elpusztult, ma már csak a felismerhetetlenségig átalakított Nagyszálló és a Nagyvendéglő áll. A fürdőlakást József Károly csak alkalmilag használta, az a vadászkastélyával együtt többnyire írók és művészek menedékhelyéül szolgált. A „vendégek” közül legtöbben Jókai Mór pártfogoltjai, művésztársai voltak: Arany János, Salamon Ödön, Törs Kálmán, később Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Krúdy Gyula, Szép Ernő és még sokan mások.

A parkosítási feladatokat a főherceg kertésze, Magyar György látta el, számos növényritkaságot beültetve, a csodás rózsakertet pedig a palatinus maga gondozta. 1871-ben ő építtette meg a szigeti lóvasutat, amely utolsó útját 1928 áprilisában tette meg. A főherceg nevéhez köthető a margitszigeti új kápolna építése is 1903-ban, amelyet fiatalon elhunyt lánya, Klotild Mária emlékére készíttetett. A millennium kora előtti években a sziget főleg a középosztály számára, még csak jótékony ünnepek megrendezésére szolgált.

A századfordulóra, mikor is a Margit híd kishídját, amely lejárást biztosít a szigetre, a forgalomnak átadták (1900. augusztus 19.), már az egész főváros nagyközönségét várta.

József főherceg jelentős részt vállalt a szárnyhíd megépítésének költségeiből is.

A cigányok tiszteletbeli királya

A főherceg cigányokkal kapcsolatos tevékenysége szorosan kötődik a magyar néprajztudomány kialakulásához. Még fiatal korában a Wasa gyalogezred tisztjeként cigány katonáitól megtanulta a nyelvüket, és ettől kezdve behatóan foglalkozott a cigány nyelvvel és folklórral. (Már ekkor tisztában volt a cigány nyelv indiai eredetével, hiszen több keleti nyelv közt a szanszkrittal is foglalkozott.)

Rendszeresen gyűjtötte a cigány szavakat, több hetet töltött egy cigánykaraván társaságában, kisebb cikkeiben életmódjukra, szokásaikra utaló adalékokkal szolgált.

Az Akadémia további munkára biztatta a szerzőt, és megbízta Ponori Thewrewk Emil nyelvészt, hogy kiadvánnyá szerkesztésében, valamint a könyvészeti rész elkészítésében működjék közre. Ilyen előzmények után jelent meg 1888-ban a Czigány nyelvtan, a cigányokról szóló mindmáig legátfogóbb mű. Szerzőjének személyes erénye, hogy rendelkezett az amatőr tudósoknál oly ritka mértéktartással és kritikai érzékkel. Bevezetőjében ez olvasható: „… e nyelvtan nem egyszerű tankönyv, mely a czigány nyelv meg-tanulására akar szolgálni, hanem tudósnak szóló mű…” József főherceg szógyűjteménye mintegy 1200 egységet tartalmaz, és azok igen sok saját és ragasztott alakot tartalmaznak. Ugyancsak a főherceg költségén jelent meg 1885-ben Györffy Endre Magyar és czigány szótár című gyűjteménye és Nagyidai Sztojka Ferenc „Tománé alává” szótára.

Tudományos érdemei elismeréséül az MTA 1881-ben az igazgatótanács tagjává, 1888-ban tiszteleti taggá választotta, majd a Philologiai Társaságnak is tiszteletbeli tagja lett. A Románo Csibakero Sziklaribe megjelenésekor a neves pesti cigányprímások testületileg keresték fel Jókait, hogy közvetítésével mondjanak köszönetet a főhercegnek. A cigányok letelepítését célzó 1893. évi összeírás az akkori Magyarország területén 200.000 cigányt talált. A „cigányok királya” titulust azonban nemcsak tudományos, illetve tudományszervező munkájával érdemelte ki, hanem azzal a gyakorlati tevékenységgel, amely a cigányok gyógyításától a kormányt ostromló beadványok szerkesztéséig terjedt, s a cigányok letelepítési kísérleteiben teljesedett ki.

Magyar és cigány nyelven országos felhívást tett közzé, melynek hatására hamarosan 150 főre duzzadt az oltalmat keresők száma.

Birtokaira – Alcsút és Bánkút – telepítette le a cigányokat, akik számára állandó megélhetést, gyermekeiknek iskolai oktatást nyújtott.

Habsburg Józsefet fiumei birtokán érte utol a halál 1905. június 13-án. Zala György által készített síremléke megtekinthető a Budavári Palota Nádori kriptájában. Még életében legenda lett, s anekdoták tucatjai keringtek róla, s mint igaz magyar ember, több mint elegendőt tett – már csak ezért sem szabad végleg elfelejteni őt –, hogy nevét hálás kegyelettel emlegessék. Legyen hát szobra Budapesten, a Margit-szigeten!

Jókai Mór: Szüreti mulatság Alcsúton (részlet)

„– Aztán majd szüretkor én magam készítem el a gulyáshúst! Ezzel a szóval biztatott fel József főherceg őfensége, mikor legutóbb Alcsúton voltam a »Romano csibakéro sziklaribe« dolgában. Nem is felejtkezett meg az ígéretéről, egy patriarkális táviratban meginvitálva a mai szüreti mulatságra: »nagyon jól fogunk mulatni.« (Erre pedig ugyan nagy szükségem van, mert a válaszfelirati vita mulatságnak nemigen jó mulatság.)

Kilenc óra volt, mikor a vasútról odarepített a négy kisjenői sárkány. Már akkor a két kis főherceg Holdházy apátkanonokkal együtt indulásra készen várt rám, József herceg botot is faragott a számomra, hogy könnyebben essék a gyaloglás. László meg előrefutott, »ott van már a papa a szőlőben, látja a konyhája füstjét, ideérzik a jó szaga!«

Azzal megindult a karaván a közeli szőlőbe. Csányi Pista felcsúti bandája már messziről rákezdte a Rákóczi-indulót, mikor észrevett bennünket.

A gyepes udvaron nagyban folyt már akkor a munka. Az alacsony nádfedelű présház előtt őrölték a mustot, az ökrös szekér ott várt rá a lajttal. A szőlőlugasban egy katonaviselt ember gömbölygetett a tenyerei között nagyszerű tésztagalacsinokat, egy másik ezüst érdemrendes honvéd egy hosszú asztalon aprította szeletekre a kétféle húst; azokat Farkas honvéd alezredes húzogatta nyársra, szalonnával, veres hagymával sorakoztatva; meg más katonák krumplit hámoztak, káposztát aprítottak; csak maga a főherceg volt civilben, kék kötény kötve a derekára. Két nagy katlanban égett már a tűz, azok is tábori szokás szerint a partba voltak ásva; mind a kettő fölött egy-egy roppant réz­üst fortyogott, az egyikben főtt már a gulyáshús, a másikban meg a »cakumpakk«, egy melléktűzön csendesen sistergett a bakagombóchoz való hagymás zsír – mindenkinek tele volt a keze dologgal. »Hát nekem nem lehetne valami hasznomat venni?« – »Dehogynem, a gulyáshúst segíthet keverni, legalább nem lesz kozmás, mint tavaly volt.«

S aztán megmagyarázta a főherceg, hogy mi minden lesz a mai lakomán. Így szólt a »szüreti menázsi« 1894. október 16-án: Marhahús paprikás krumplival. (No, ezt már ismerem.) Azután »bakagombóc«. (Ez tésztából készül, olyan egyfontos golyóformára, szalonnával megspékelik, azután egy óra hosszat főzik bugyborékoló vízben, míg megpuhul, akkor zsírba rakják, hol újra megkeményedik, hogy lőni lehet vele.) Azután lesz »cakumpakk« (ebben van paszuly, burgonya, rizs, káposzta, közbevegyített bőrös pecsenyedarabokkal, feleresztve rántáslével, paprika a tetejébe), azután jön cigánypecsenye meg zsiványpecsenye (ezt nyárson fogják sütni: áll marhahúsból és sertéshúsból), azután kapunk »granatéros marschot«. (Hát ez mi? Túrós csusza, de túró helyett hagymás krumplival keverve; hol vennék a táborban a túrót?) Aztán még jön a »visokai sütemény«, ezt az a horvát honvéd tudja készíteni, akinek ezüst vitézségi rendje van.

Mind elkészült ez annak idejére, megérkeztek a kastély tündérei, a magas úrhölgyek, az ilyes gulyáshús lecsalogatná még az Olympot is.

Hevenyészett asztal lett terítve, a főhercegnőnek átadatott a magyarul írt »menázsi«, s arra a honvédek elkezdték körülhordani a hatalmas bográcsokat egymás után, s senkinek sem kellett kínálás.

A kisebbik professzora a főhercegfiaknak kitanult fényképész, odaállított egy fotográfműhelyt, s pillanatnyi fölvétel után megörökíté a lakomázó társaságot: a főherceget a kanállal a szájában; én szerencsére nem látszom a pohártól, amiből éppen iszom.”

Az ötlettől a megvalósulásig

Ruskó Sándor (Fellini Római Kultúrbisztró):

– Jómagam is hobbifestő vagyok, és már két éve megfogalmazódott az ötlet: jó lenne egy napközis festőtábort szervezni a Fellini Római Kultúrbisztróban. Valahogy mégsem tudott megvalósulnia a tábor, de szerencsére  nap mint nap fordultak, fordulnak meg nálunk művészek és művészetkedvelők, így gyakran részesei lehetünk akár egy-egy alkotófolyamatnak. Egy alkalommal épp egy fiatal művész dolgozott a parton, amikor Bús Balázs polgármester úr látogatott el hozzánk  a Fellinibe.

A festőt és modelljét figyelve kávézás közben a polgármester úrtól jött az ötlet: milyen jó lenne megörökíteni a Római-part utánozhatatlan hangulatát, a művészet segítségével megállítani az időt.

Ott helyben meg is született a Római P’Art 2014 koncepciója.

Tenk László, a zsűri tiszteletbeli elnöke (T-Art Alapítvány):

– A pályázat anyagát az önkormányzat által felkért társadalmi zsűri bírálta és tett javaslatot a díjak odaítéléséről. Döntéseinket konszenzusos alapon hoztuk, a vitás kérdéseket szakmai érvek összevetésével oldottuk meg. A kiállított művek kiválogatása után minden zsűritag titkos szavazatot adott le a díjazottakról. Az egyes munkákra érkező javaslatokat összesítettük, ennek alapján alakult ki a végső sorrend.

A nyertes művészek

Radák Eszter (I. díj):

– A pályázatról ősz óta tudok. Kollégákkal is beszéltünk róla, tetszett, hogy egy önkormányzat gyűjteményt szándékozik létrehozni. Sajnos ez nem kifejezetten jellemző manapság. Tetszett az is, hogy a pályázat tényleg nyilvános volt, elvileg minden képzőművész indulhatott.

Budapesti vagyok, gyerekkorom óta fontos a Duna-part. Mindig irigyeltem az óbudaiakat, hogy náluk van homokos partszakasz. Az árvízveszély a szép napsütéses időszakokban mindig jelentéktelennek tűnik.

A Duna egy álmosan folydogáló, nyugodt látnivaló. Időtlen. És állandó. Mint a vízállásjelentés a rádióban. A hallgatóság nagy részének pusztán háttérzaj, pedig valós veszélyre figyelmeztethet.

A Duna egyszerre egy méltóságteljes folyam és egy hatalmas természeti erő. Ezért gondoltam, hogy a „kiépítetlen”, irigyelt óbudai fövenyes részt fogom megfesteni egy kicsit magasabb vízállású, de még nem veszélyes Dunával.

Képcímeim mindig utalnak egy plusz narratívára. Általában E/1 személyben „mesélek” még valamit. Ennél a képnél, rendhagyó módon a rádió hangja szól.

Hónapokig gondolkodom egy témán. A festmény gyakorlati megvalósítása általában ennél gyorsabb. Méretarányos vázlatokat készítek. Sokat. Ezzel néha hetekig bíbelődöm. Maga a festés viszonylag gyorsan megy, az olajtechnika megadja a munkamenet ritmusát. Az egymásra kent rétegek száradási idejét figyelembe kell vennem. Olajfestékkel nem jó kapkodni.

Mészáros Bori (II. díj):

– Szokás szerint az utolsó pillanatig halogattam a munkát, talán mert a feszített tempó koncentráltabb, intenzívebb munkát követel, talán csak mert lusta vagyok.

Egy téli, cseppet sem derűs napon édesapám (Mészáros Géza festőművész) társaságában kimentem a Rómaira, bejártam keresztbe-kasul, és fotóztam, amit érdekesnek találtam.

A part ekkor nem éppen a rá jellemző, nyári pezsgő arcát mutatta, de a kezdetben elhagyatottnak, bánatosnak tűnő tájról kiderült, hogy izgalmas részleteket rejt egy festő számára.

Olyannyira, hogy amikor már sötétedni kezdett, akkor készült csak a legtöbb kép. Mint mindig, most is leginkább a fények fogtak meg: a téli szürkületet itt-ott megtörő mesterséges felcsillanások, legyen az egy kocogó színes ruhája, egy graffiti az omladozó falon vagy egy bár neonfényei. Így jött létre végül A Római-part téli fényben című kép, amelyen az égősorokkal körbetekert fák mögött az Aquamarina hajó rikító színű mellényt viselő dokkmunkásai dolgoznak.

A kép tehát valós elemekből, valós élmény alapján épült fel, még ha az elemeket én magam ollóztam is össze a part különböző szakaszairól.

Pályázatokon nem szoktam válogatás nélkül részt venni. Fontos, hogy magaménak érezzem a megadott témát, és hogy a pályázókat a kiírók komolyan vegyék.

Sajnos nem sűrűn fordul elő, hogy mindkét feltétel egyszerre teljesül, ezért különösen örültem a Római P’Art címet viselő felhívásnak. Egy jó pályázat inspirálja az embert, új utak, új szemlélet felé tereli, és az eredménytől függetlenül értékes szakmai tapasztalatokkal gazdagítja, amelyek a későbbi munkára nézve is fontosak, irányadók lesznek.

Miért jó egy pályázat?

Garami Gréta művészettörténész (a San Marco Galéria kurátora):

– Nagyon pozitív, hogy az önkormányzat a kultúrán belül támogatja a kortárs képzőművészetet is, mert minden generáció számára nehéz a megjelenés, gyakorlatilag megoldatlan a képzőművészek pályamodellje.

Fontos, hogy lokális szinten is, az óbudai művészek körében és azon kívül is sok pályázati munka érkezett.

Nagyon örülök, hogy a fiatalok nagy számban vettek részt a pályázaton, és díjakat is kaptak, ugyanakkor annak is, hogy két olyan idősebb művész is a díjazottak között szerepel, akik nem feltétlenül tartoznak a trendi kategóriába, de képviselik a mesterségbeli tudás értékét, kvalitását a pályázaton. Pozitívum az is, hogy az előre meghirdetett díjakon felül az óbudai szervezetek további különdíjakat ajánlottak fel.

Völgyi Miklós műgyűjtő (Völgyis-Skonda Kortárs Gyűjtemény):

– A pályázat eredményességét az alábbiakban foglalnám össze. Nyílt pályázat volt, korlátozások nélkül a jelentkezőre és a technikára vonatkozóan. Megfelelő idő állt rendelkezésre az új pályaművek elkészítésére.

A pályázóknál egészséges arány volt az ismert, sikeres művészek és a pályakezdők között. A kiállításra érdemes művek a beadott pályázatok 50%-át elérték.

A kiíró által ajánlott díjak, arányban álltak a megvásárolt képek értékével. Több magándíj is kiadásra került. Összefoglalva: ez a helyi kezdeményezés országos jelentőségűvé nőtte ki magát a beadott pályaművek alapján.

Skonda Mária műgyűjtő (Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény):

– Kiemelném még, hogy ez a pályázat igazi példája az közszféra, a civil szféra és a szakma összefogásának: ez jellemző volt az ötlettől az előkészítésig, a lebonyolításon, bírálaton át egészen a díjazásig. Ez modellértékű lehet, és ahogy Miklós mondta: a színvonal is alátámasztja a pályázat országos szintre való emelésének érdemességét. Ennek a modellnek lehetne a neve óbudai mecénás modell. 

A díjazottak
Radák Eszter – I. díj
Mészáros Borbála – II. díj
Hegedűs Endre – III. díj
Csengery Béla – Bús Balázs polgármester különdíja
Békési Ervin – Symbol Art Galéria különdíja
Maracskó Gabriella – T-Art Alapítvány különdíja
Király Gábor – Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény különdíja
Végh Júlia – Fellini Római Kultúrbisztró  különdíja
Tettamanti Ádám – Amadeus Művészeti Alapítvány  különdíja  

A szakmai zsűri tagjai a III. kerület képzőművészeti életéhez kötődő szervezeteket képviselték. Jelen volt a T-Art Alapítvány képviseletében: Tenk László, a Fellini Római Kultúrbisztró képviseletében: Ruskó Sándor, a Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény képviseletében: Völgyi Miklós, a Symbol Art Galéria képviseletében: Barna Sándor, az Amadeus Művészeti Alapítvány képviseletében: Balogh Péter, az Óbudai Kulturális Központ képviseletében: Garami Gréta és az Óbudai Múzeum képviseletében: Orosz Diána.
A művek közül a zsűri tagjai kiválasztották az első három helyezettet, majd a zsűri tagjai öt különdíjat, míg Bús Balázs polgármester úr egy különdíjat ajánlott fel. Az 1-3. helyezett és a polgármester különdíjazásában részesült kép Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának tulajdonába kerül, az Óbudai Kortárs Gyűjtemény részét képezi a jövőben, amelynek kezeléséről az Óbudai Múzeum gondoskodik.

Kezdetben vala a Bivalyos

Ha a Római-part vendéglátásáról akár csak egy szót is kívánunk ejteni, akkor az ősmatuzsálemmel, a Bivalyossal kell kezdeni. Minden itt kezdődött, és sajnos ez a múlt a jelek szerint itt véget is ér hamarosan.

A nagy pusztaság közepén, de az akkori viszonyok között a Duna mentén az úgynevezett Első Katonai Felmérés (1763–1787) térképén még W. h betűkkel jelzett csárdát egy Békásmegyert és környékét ábrázoló 1799-es úrbéri térképen már Wintz haus-nak írják, majd a Második Katonai Felmérés (1806–1869) alkalmával csak így jelzik: Csárda, s a Harmadik Katonai Felmérés (1869–1887) W. H. Büffelhof (Bival Fgd.) néven örökíti meg a Bivalyost. Azért a kissé gyászos hang, mert ez a csaknem 300 éves intézmény hamarosan szó szerint eltűnik a térképekről. Gondoljunk csak bele, a Fő téri Zichy-kastéllyal nagyjából egyidős, amelynek a főépülete 1754-ben készült el. A kastély épületében ma is ragyogó kulturális intézmények működnek, így van esélye a nem használt és lerobbant épületrészek jövőbeli felújításának és hasznosításának.

A Bivalyos azonban négyötödig lehúzott redőnyével nem három napja, hanem immár kilencedik éve reménytelenül várakozik valamiféle feltámadásra.

Pedig helyét és egyéb adottságait tekintve lehetne éppen jövője, de a magas ingatlanárak miatt a legegyszerűbb megoldás lesz eladni valakinek, aki családi házat épít fel a romjain.

Az 1910-es és 1920-as évek

A Bivalyos tehát a XVIII. és a XIX. században kiszolgálta a kezdetben feltehetően Békásmegyerről a Dunára inni lehajtott marhák gazdáit, míg szomjukat oltották így egyúttal mindannyian. Ám akkoriban Óbuda és Békásmegyer között a pusztán nem volt semmi és senki, amiért és akiért komolyabb vendéglátás bárkinek is eszébe jutott volna.

Aztán az 1910-es és 1920-as években minden megváltozott. Ekkor népesült be az „ókori jelenlét” után újra és még inkább Rómaifürdő, majd aztán Csillaghegy Duna felőli része is.

Ha e hely és az idő nem is épp a tudományos megközelítést indokolja, azért a rómaifürdői evezés kialakulásáról és az ennek nyomán létrejövő egykori vendéglátásról most eltekintenék, annál is inkább, mert erről sokkal hivatottabb szerzők nagyon érdekes és kimerítő munkákat közöltek (lásd például Elekes Attila A Római-part csónakházai, üdülői, valamint A Római-part második virágkora című munkáit, amelyek neten is elérhetők, vagy Gálosfai Jenőné Kockás abrosz, jó kadarka című könyve ide vonatkozó részeit). (Hűség, hagyomány, honismeret. Óbudai Anziksz, 2015 ősz – a szerk.)

Szép az idő, száz evező…

Elnézően, csak futólag említsük meg az 1950-es évek kirakatvidámságát, amelyet az olyan idillisztikus képkockák jelképeznek, mint az Állami áruház című film Egy dunaparti csónakházban címen ismert jelenete, amely olyan, egyszerre luxussal és egyszerűséggel kevert habos, mégis puritán, „parasztoperett”-szerű világot sugall, amilyen nyilvánvalóan nem volt és nem is lesz soha. Az ilyen művirágokkal befuttatott-filmstúdiós-nosztalgikus izék miatt gondolják néhányan, hogy akinek a Római-part átépítésével, jellegének alapjaiban történő megváltoztatásával, a gáttal és a parti lakóparkokkal baja van, az az Állami Áruház képeinek szocialisztikus viszonyait, vagy akár a vadevezős és abból valamennyire „kikupálódott” Kádár-korszakbeli időket sírja vissza. Ez nagyon nem így van.

Az egykori vendéglátás romjain

Van a Római-parton egy régebben inkább csak álló vendégeket fogadó, ám ma már dunai kilátású asztalokkal is rendelkező hely. A Bíbic ugyan változik, mégis örök, többek között azért, mert egykori téli teáival és forraltboraival elévülhetetlen érdemeket szerzett a környékbeliek körében.

Van egy szomszédja is, a Nyárfás, amelyről ha azt mondjuk, hogy a Római-part vendéglátóhelyeinek benépesülését illetően a harmadik generációba tartozik – mert míg az első hullám megtisztelő címe a századelő kiméréseit, az 1910-es és 1920-as években itt létesült kerthelyiségeket illeti, a második nagy nemzedék pedig a hajókikötőkre és evezős csónakházakra, valamint azokra a nagyvállalati üdülőkre épült rá, amelyek itt kínáltak a dolgozóiknak hétvégi felüdülést –, akkor a Bíbic bátran a második kategóriába sorolható. Dunai kirándulóhajó-kikötője ugyan nem volt, de konkrét és közeli csónakházai annál inkább.

Esterházy utcájában

A még ma is működő Bíbic mellett ilyen második generációs hely volt annak idején a Hableány, – s ide kell sorolni a parton valaha működő legjobb helyet, Farkas Pléh Lajos Evezőjét, majd Evezős Vendéglőjét, aztán a Rozgonyi Piroska utca legvégén, a sarkon sok nevet megélt egység, a Mosquito, majd a Béke I. és a Béke II. csónakház közötti Önkiszolgáló, aztán tovább északra egy azóta szintén eltűnt palacsintázón kívül sokáig semmi, csak a Pünkösdfürdőnél egykor tekepályát is üzemeltető, ma Kacsa Bisztróként működő kocsma.

A parttól kicsit távolabbi helyek között pedig megemlíthetjük Esterházy Péter utcájában (amit Emőd helyett szép gesztusként az íróról lenne jó elnevezni) a valaha létezett Halászkertet, amely már régóta lakóház.

Vagy a Nánási úton az Evezős Vendéglőt, amit aztán hívtak Pink Pelikántól kezdve Monte Cristóig, s ki tudja, mi minden néven, és vele szemben Eszti néni Vendéglőjét, aztán a Királyok útja és a Kalászi út sarkán ma már romokban álló kocsmát, a Sétahajót, ahol esténként ott zongorázott Bubibá’. Majd északabbra ismét visszaértünk a már évek óta szomorú álmát alvó „ősbölény” Bivalyoshoz. Ezek voltak a régiek. Később persze jött a parton a Golyós, és ne felejtsük el az A hely nevű egységet sem, de azért a Golyóstól északra, az kicsit mindig más történet.

Anyák jóvoltából

A Bíbicben például az a jó, hogy ez egy fix pont. Egyfelől régóta itt áll, kőépülete mintha az ősidők kezdetétől dacolna az időjárással és a néhány évente ki-kiömlő Dunával, másfelől pedig valaha, ha a Hableány és a következő hajókikötő, a rómaifürdői megálló között megszomjazott valamely helyi vagy ide kiránduló halandó szivacs, ez az épület fehér zászlóként integetett felé. A békét és biztonságot jelezte egyébként a parti vendéglátásban holtidőnek elkönyvelt hideg hónapokban is, mert sokáig az egyetlen helyként fogadta a kitikkadt vándort télen. Természetesen másképp néz a partra, másképp lát egy ilyen helyet a város másik feléből bringán vagy tűsarkon érkező vendég, és másként az itteniek. A nem is oly szűk környezetből az a bizonyos 55 ezer ember a mai napi erre a partra hozza le gyerekeit játszani a kavicsos fövenyre.

Generációk nőttek fel úgy, hogy szüleik – elsősorban az anyák – jóvoltából itt ismerkedtek meg a Dunával, a parti élővilággal, itt láttak és etettek először madarakat, vadkacsát.

Kocsmák bizonytalan sorsa

A Bíbic már 30–40 évvel ezelőtt is kiszolgálta a partot használó helyieket, ősszel és télen is megbízható pont volt a családok hosszabb-rövidebb parti kirándulásaihoz. Miközben más vendéglátóhelyek bezárt havas placcai hideg, elutasító arcukat mutogatták a karácsony másnapi, vagy újév napján sétára ide látogató helyieknek, addig a Bíbicben teát és forralt bort lehetett kapni ezeken a rövid téli napokon is, amit a parti vándor nem felejt.

Aztán az 1990-es évektől a Bíbicnek is fejlődnie kellett, hogy tartsa a lépést a parton megjelenő új kihívókkal. Kerthelyisége jellegzetesen boltíves, vagy hullám alakú tetőt kapott, ami jól megvéd a naptól és az esőtől is, de ezzel szinte egybeépült a szomszédos Nyárfással, így már nem különül úgy el a part többi egységétől, nem integet fehér zászlóként, mint valaha. Ráadásul újabban a mögötte lévő területen is vendéglátóhely létesült, az Orange, így ha ma nem egy régi parti motorossal beszélsz meg találkozót a Bíbicben, könnyen lehet, hogy egymástól 10–20 méterre ültök le, kikérve mindketten a másiknak is az első kört, hogy aztán telefonon tisztázva a helyzetet, két-két sörrel a kezetekben arról kelljen dönteni, melyik teraszt is válasszátok végül. Ez legyen persze a parton a legnagyobb probléma.

A Bíbicnek lettek közben parti asztalai is, jó közel a Dunához, amely távolság azért mindig a folyó vízmagasságán múlik. Évszázadok óta így határozzák meg a parti kocsmák sorsát és vendégeik kényelmi viszonyait különböző külső körülmények, például a vízállási adatok.

A Nyárfás és társai

Ha az Újpesti vasúti hídtól a Római-parton észak felé haladva megszomjazunk, ma már igazán csak a Nyárfás az első hely, na meg a Jancsi Büfé, ahol ezt a bajt orvosolni tudjuk. Kezdetben ugyanis sivár, hideg lakópark mellett, viakoloron poroszkálhattunk északnak, ahol csupán egyetlen hely ragadhatott meg az új házak tövében, a Római Platán Étterem, ahol valaha olyan mákostésztát lehetett enni kellemes áron, hogy a feketéllő mák alól nem látszott ki a tészta fehérje, ami ugye nagy szó. A római-parti Nyárfás hangulatosabb, mint a környékbeli átlag, amit elsősorban a közvetlenül Dunára néző teraszának köszönhet, de sajnos ez mégsem egy örökpanoráma.

Különlegessége a nevében rejlik, nem vágták ki ugyanis a terasz előtetőjének egyébként útban lévő nyárfát, hanem körbeépítették, s a fa azóta is, évtizedek óta él.

Ragyogó kilátások?

Egyébként kínálatában nem sokban különbözik az utóbbi néhány évben elszaporodó vendéglátóhelyektől, hacsak nem abban, hogy ragaszkodik legalább egy iható sör kiméréséhez. A környéken talán ők voltak az elsők, akik az egyik teraszukat kivitték egészen a part vonalába, így ezzel, mintegy a Duna fölé ültetve, a lehető legjobb kilátást kínálják vendégeiknek a folyóra. Ez pedig nem csekélység, ám a kilátás sajnos nem élvezhető örökké.

Maga a Nyárfás elhelyezkedése is olyan – a mellette található Bíbicével együtt –, hogy a parti út közepén van, ami megpecsételi sorsát a közelgő építkezésekre nézve.

Most még vígan körbebringázzák az erre közlekedők mindkét épületet, csak néha okozva ijedtséget vagy ütközést az egyik teraszról a másikra kezükben söröspoharakkal átvergődni kívánó vendégek és a kerékpárosok között.

A környék parti teraszain, a Dunára rálátva vidáman eltölthető egy délután, vagy akár még az este is, hiszen a vízen közlekedő, kivilágított nagy kirándulóhajók és a parti vendéglátóhelyek fényei egymásnak üzenik, hogy van itt is, ott is élet, de egyben már mintha mást is jeleznének a túlparton, a vasúti összekötő híd lábánál megjelent mécsesek és a körülöttük mozgó sokaság árnyai. Valami olyasmit, hogy az igazi, a természethez közeli élet esetleg áttelepül a túlpartra.

A Kacsa bisztró és Bárkája

Az Óbudához tartozó Duna-part északi részét, az északi összekötő vasúti hídtól Pünkösdfürdőig tartó részt – bármennyire is nem úgy hívják – sokan Római-partnak nevezik, nagyjából addig a pontig, ahol a Kacsa Bisztró áll. Mint a Halterasz esetében említjük majd, annál északabbra is vannak még vendéglátó egységek a bizonyos szempontból sivár töltés mentett oldalán, de a Kacsa régóta fix pontja a partnak.

Jó itt például focimeccset nézni, vagy az elmúlt években érdekes koncertekbe lehetett ütközni a kerthelyiségében. Többször is játszott itt például egy óbudai banda, a Generális Rock Band, amelynek tagjai jól éreztek rá, hogy sokan még ma is szívesen hallgatják a hetvenes évek rockbandái közül a Taurus, a Piramis, a P. Mobil vagy az Omega egy-egy szerzeményét, amelyet élő előadásban mástól már nemigen várhatnak. A távolabbi Ebihalból hazabringázó halandó belefutott itt már német vagy holland punkzenét játszó csapatba is, ami meglepő, de jó élmény volt.

A Kacsa nem nagy épület, ennek megfelelően a belső helyiség inkább csak a csapos és a kiszolgálás terepe, illetve hátul konyha is működik néhány egyszerű étel elkészítéséhez. A belső egyébként is túl színes, és valami 1960-as évekbeli retro hangulatot tükröz, ami nem nyerő ahhoz, hogy itt az átlagfogyasztó jól érezze magát. A kerthelyiségben viszont annál inkább.

Pünkösdfürdőn, a gáton

Csak néhány éve bontották le itt a tekepályát, amely az elmúlt évszázad közepétől bármely, a korábban itt működőhöz hasonló falusi kocsma elengedhetetlen tartozéka volt. A helyén most egyfajta sövénykerítés áll, s a fagolyók süvöltése helyett az üzemeltető élő zenekarok fellépésével igyekszik a környékbeliek figyelmét felkelteni a hely iránt.

Eddig volt a Kacsának egy kihelyezett tagozata is, amely egy utánfutóra szerelt, hajót formázó kiszolgálópult és sörcsap, ennek megfelelően Bárka a neve, de aki ott kívánt sört inni, annak fel kellett tornáznia magát a gátra, cserébe azonban ott leülve kiválóan ráláthatott a Dunára. A vízközeli érzés megérte a rövid túrát, az Óbudai Futófesztiválok alkalmával pedig itt lehetett meghúzódni viszonylagos csendben a rendezvény kihangosítása elől. A jelenlegi pünkösdfürdői gátmagasítás miatt idén a Bárkát mellőzni kényszerülünk.

Az egykori Evező, majd Evezős

Ha a római-parti vendéglátás fontos mérföldköveinek mentén, sorrendben haladtunk volna, akkor fontosságát tekintve az írásunk elején említett Bivalyos után nyomban az Evezőssel kellett volna foglalkozni.

Az államosító és az ötvenes években a lelkeket megnyomorító időszak után a romokon mintha nehezen indult volna el a Római-parton a vendéglátás, még ha tudjuk is, általában nem kell ahhoz nagy fakszni, mert az emberek bizonyos százaléka mindig megtalálja az utat ahhoz, hogy miként vegye magához napi vagy heti alkoholadagját. A vendéglátás és a vendégjárás azonban másról is szól. Például arról, hogy az ember levigye-e magával a családját is a Duna-partra?

Ehhez ennek megfelelő jó hely kell. A jó hely létrehozásához gondolkodó és gondoskodó vendéglátó személyiségekre van szükség, olyanokra, amilyenekből ma már azért több is akad, ám az 1960-as, de még az 1970-es és az 1980-as években is hiány volt belőlük. Ekkoriban ugyanis a sivár állami vendéglátóhelyek, illetve jól keresni akaró és tudó, de cserébe csak a legszükségesebbeket adni képes vendéglátósok uralták a terepet. Ezen a pusztaságon nőtt ki egy olyan ritka virág a parton, mint Farkas Pléh Lajos kerthelyisége.

Honnan ez a királyság?

A kezdetben Evezőnek hívott pléhkocsma (mert Evezős vendéglő a Nánási úton már működött egy) mindig szépült és bővült egy kicsit az 1970-es és 1980-as években. Nem telt el úgy hét vagy nap, hogy a vezetője ne foglalkozzék a kerítéssel, a kert megvilágításával, a mosdóhelyiségek jobbá tételével, gyerekhinta és egy kis új terület hozzákapcsolásával, vagy a vendégek jóérzését bármilyen módon növelő fejlesztéssel, mígnem aztán a szomszéd telek és ház megvásárlásával és a hely teljes átalakításával az 1990-es évekre a környék legnagyobb és legmutatósabb vendéglátóhelyévé vált. Méreteiben ilyen nagyok ma is vannak már, de ez a folyamatos fejlődés úgy ment végbe, hogy közben a vendéglátás, az ételek színvonala egészen az elmúlt évekig mindvégig itt volt a legmagasabb.

Nemcsak a parton, hanem sokak szerint az egész városban itt lehetett a legjobb halakat enni, a legfinomabb bablevest, és a mákostésztán is volt mák bőven, amit a legtöbb helyen valamiért mindig megspóroltak.

Volt mindig rendes csapolt cseh sör, és ha ahhoz volt kedve a szomjas betérőnek, akkor választhatott neki megfelelő bort is a hosszúlépéséhez. Nem csak a környékbelieket érintette érzékenyen a gyorsan elterjedt hír mintegy három-négy évvel ezelőtt, hogy tulajdonosa árulja az Evezőst. Aztán amikor még egy-két szezonban minden a maga módján tovább ment, már mindenki csaknem megnyugodott. Amint azonban az üzlet nyélbe üttetett, Farkas Pléh Lajos egy malom kedvéért az Őrségbe költözött. Attól kezdve, az elmúlt két szezont tekintve az Evezősről inkább jótékonyan hallgassunk.

A Halteraszt jöttem dicsérni

Pedig az Evezősben története során nemcsak a vendégek gyerekei közül nőttek fel többen is a kerthelyiség asztalai között játszva, hanem valódi családi vállalkozásként az üzletvezető és felesége is mindvégig itt dolgozott, két lányuk pedig ugyancsak a konyhában és a pult mögött foglalatoskodott már a szünidőkben is. Az irigyek között pedig egy sem akadt, aki jelentkezett volna, hogy beáll hét hónapra reggeltől éjfélig a forró konyhába vagy a pultba. Az egyik lány és a férje megmaradt a vendéglátásnál, igazi zöldmezős beruházásként ők nyitották Pünkösdfürdőn a Halteraszt.

Mint a mesében, ugyanúgy a semmiből kezdtek el építkezni, néhány kilométerrel feljebb, mint a maga erejéből a part vendéglátó királyává vált apa évtizedekkel korábban. Az ember azt gondolta volna, hogy a pünkösdfürdői töltés mögött nincs élet, de a jelek szerint mégis van. A Halterasz egy teljesen új képződmény, amelynek alapjait az árvízvédelmi töltés mentett oldali lábánál már letették, s a család szorgalmát és jó érzékét ismerve a siker nem maradhat el, a halukat kóstolva egyértelműen ők a legjobbak ebben a műfajban.

A Golyós és a pétanque

Az egyik legtermészetesebb hely a parton a Golyós, amelynek tulajdonosa a pétanque játékra építette fel 20–30 évvel ezelőtt vendéglátását. Nekik sem tett jót a part sorsát illető bizonytalanság, az az évek óta levegőben várakozó kérdés, hogy lesz-e gát, pontosan hol és mikor. Ezzel együtt élve mégis folytatták nagy szabadtéri főzéseiket, várva most már nemcsak az időnként kijövő vízre – mert talán itt önt ki leghamarabb a parton a megemelkedett vízű Duna –, hanem a felszólításra is, hogy a gát miatt kell-e, s ha igen, mikor kell költözni.

Nemrég lebontották a gyerekeket évtizedekig vonzó, fából készült nagy hajómászókát, amely útmenti padjával egyfajta jelképe is volt a helynek.

Valami olyasmit sugallt, hogy itt úgy is megpihenhetsz a gyerekkel, ha nem rendelsz éppen semmit, majd előbb-utóbb észreveszed, hogy itt a legjobb a lángos, a palacsinta és néhány frissensült is. És micsoda pétanque bajnokságokat, éjszakába nyúló mérkőzéseket látott már az ottani két pálya!

Már megint ’10-es és ’20-as évek

Az újabb, 2010-es években kialakult és formálódó vendéglátóhelyek sorsa tehát a gát kérdőjelei miatt jórészt bizonytalan, még nem tudni, hogy a 2020-as években mi lesz, de az irányok kivehetők. Most jellemző a mobil, gyorsan megszüntethető, áttelepíthető létesítmény, ilyen a Fellini és még sok más lakókocsiszerű létesítmény, de még a pünkösdfürdői töltés védelmében élő Halterasz is. Részben visszatértek a kajakok, mert vannak még gyerekeket oktató egyesületek, de a felnőttek legtöbbször már nem a maguk erejével hajtják hajóikat, hanem soklóerős motorokra bízzák ezt.

Milyen furcsa egy huszadik század közepe-­végefelé született embernek ismét ezeket a szavakat használnia, mint hogy ’10-es és majd a ’20-as évek. Nem szoktunk hozzá, hogy ez jelenthet mást is, mint az 1910-es és az 1920-as éveket.

Az akkori és a mostani ’10-es és ’20-as évek Római-partja között egy hasonlatosság azonban biztosan van, az, hogy a tömeges igények irányába „fejlődik”, ez pedig nem mindig jelent jó irányt.

Még ha mutatkozik is néhány jó jel, mint a Dunavízzel együtt hullámzó, lélegző Fellini, vagy a pünkösdfürdői töltés által eltakart Halterasz, nagyjából kezd kirajzolódni, hogy a hazai vendéglátás és benne a Róma-parté merre halad. Rómaifürdői emberek hétvégén – vagyis a pénteket, a szombatot és a vasárnapot, csaknem tehát a hét felét ideértve – nem megy le a partra, mert nem „vidámparkban” szeretné tölteni az idejét. Maradnak számukra a színes hétköznapok, azoknak is talán a délelőttjei azok, amelyek a Római-part hangulatát még hitelesen idézik.

Mi is van a fű alatt?

A Római-part porát taposva úgy negyedik évtizede, kerülgetve az esőhagyta mélyedéseket, vagy süppedve a vaskos murvába, amely elfedi a hepehupákból a hupákat, de ugyanakkor meg is akasztja a biciklizőket, el-elnézem a partra érkezőket. Tömegesen jönnek, és sokszor harsányak, de nem mindig ellenszenvesek. Mentegetni próbálom őket, amikor az újfajta vendéglátósok közül sokan elé-, és színvonalban gyakran alámennek az igényeknek. Nem is ők tehetnek róla, amikor ide jönnek kiadni magukból a gőzt. A vendéglátós pedig, aki engedélyt kapott, és belefektette munkáját, úgy érzi, teszi a dolgát, leszórja a murvát, hogy úgymond állj, ne siess annyira. Érdemes itt lepihenni kicsit, megenni egy fáradtolajos hecket, lángost, leküldeni hozzá néhány korsó ilyen-olyan sört, majd aztán mehetsz tovább, ha még kedved van, de inkább maradj estig, és amikor majd bezárunk, told haza a biciklit.

Hogyan lett az építészmérnökből helytörténész?

Amikor nyugdíjba mentem, a szakmám nem tartott rám igényt, nem kaptam az új helyzetnek megfelelő feladatokat – kezdte az emlékezést Gálosfai Jenőné, Hédy. – Mindig aktív, sürgő-forgó ember voltam, rettenetes lett volna a tétlenség. Álltam a vitrinem előtt, néztem az összegyűlt tárgyakat. Ez itt a dédanyámé volt… Ezt a nagyapáméktól örököltem… Lehetséges, hogy a tárgyak egyszerűen túlélik alkotóikat, használóikat? Elgondolkodtam, mit is tudok én az őseimről? Örömeikről, gondjaikról, s általában az életükről? Rádöbbentem, hogy keveset, az illendőnél is kevesebbet. Ha a temetőben jártam, rám köszöntek az ismerős nevek, családom német felmenőinek kőbe foglalt emlékei, de a nevek mögött nem sejlettek fel a sorsok.

Rádöbbentem, hogy tartozom elődeimnek azzal, hogy kiszabadítsam őket a feledés félhomályából, s bevezessem őket az élő hétköznapjainkba.

Az elhatározást tettek követték, komoly kutatómunka vette kezdetét.

Így volt. Korábbi munkahelyeimen megtanultam a dokumentációk kezelését, hellyel-közzel a forrás- és szövegkritikát, a hiteles szerkesztést, nem amatőrként kellett az új feladatokhoz látnom. Az első forrásmunkáim a család iratai voltak, keresztlevelek, bérmálási, házassági bizonyítványok, végrendeletek (na, ez kevés volt, a spórolós németek csak a legbonyolultabb ügyekben fizettek ügyvédet). A Horthy-rendszerben mindenkinek be kellett szereznie a származását több nemzedékre visszamenőleg igazoló dokumentumokat, ezek többnyire megmaradtak, és segíthettek abban, merre is induljak el.

Ezek az iratok elsősorban a magyarországi életre vonatkoztak, de eljutott az „őshazába”, Bajorországba is.

Igen, oda vezettek a szálak. L. Gál Éva alaposan feldolgozta a Zichy család zsámbéki-óbudai ágának levéltárát, meglelte és közzétette az első telepesek névsorát. Örömmel fedeztem fel a 17 ember között Johannes Wittmann nevét, ő lett az én családom óbudai ősapja. A hazai kutatások mellett kitűnő partnerekre leltem Németországban, Rottenburg am Neckar levéltárában és másutt is. Rengeteg adatot találtam a bevándorlás körülményeiről, a hazát váltók nem kis terheiről, a XVI–XVII. század életkörülményeiről.

Eredményeit egy máig hézagpótló könyvecskében, a két nyelven megjelent Németföldről gyalogszerrel, tutajjal című, a Braunhaxlerek 300 évét feldolgozó tanulmányában tette közzé. Könyve nagy sikert aratott, sokan keresik ma is.

Annak ellenére, hogy a kötet terjesztése, könyvesbolti forgalmazása nem jól sikerült, mind a szakma, mind az igényes óbudai közönség felfigyelt rá. Ezer történettel tudnám kiegészíteni az abban leírtakat, persze, ez szétfeszítené ennek a beszélgetésnek a kereteit.

Mintegy a sikerkönyve oldalvizén megszületett második műve, az óbudai vendéglátás történetével foglalkozó Kockás abrosz, jó kadarka.

Ebben a munkában már jobban keverednek a kutatómunka eredményei a személyes emlékekkel. Az óbudai vendéglátás aranykorát gyermekként, fiatal nőként végig követhettem, családom, rokonságom jelentős része vendéglősként, kocsmárosként vagy egyéb módon közvetlen részese, formálója volt ennek az aranykornak. Természetesen nemcsak az ő tevékenységükkel foglalkoztam, igyekeztem minél teljesebb képet adni a városrész vendéglátói kultúrájáról. Hozzáértők mondják, hogy ez sikerült is. Feltártam a legendás intézmények hanyatlásának, majd megszűnésének okait, körülményeit, és itt-ott már örömmel számolhattam be az újjászületés bíztató jeleiről is.

Ezt követte az Óbuda régi ízei című rendhagyó szakácskönyve.

Nem szakácskönyvet akartam én írni, bár nem bánom, hogy legtöbben csak a receptek miatt forgatják. Hiszen a receptek is kifejezik azt a törekvésemet, hogy a nemzetiségek együttéléséről, egymásra hatásáról adjak hiteles képet. Óbudán a magyar, a német, a zsidó konyha különbségei és azonosságai, a konyhaművészetek átfedései tükrözik az életmódok összefonódását is. Ha valaki – remélem, mindenki – elolvassa a bevezető tanulmányt, alapos ismeretekhez juthat a hétköznapi lét és a közösségi ünnepek tárgyi és szellemi kultúrájáról, a szőlőműves és egyéb polgári lét szigorú szabályrendszeréről, a rituálékon felülemelkedő, megtartó hit erejéről.

Mindhárom könyvem célkitűzése az, hogy hozzájáruljak a kisebbségi hagyományok megőrzéséhez és ápolásához, s egyúttal szolgáljam a különböző kulturális identitású emberek, csoportok, közösségek békés együttélését.

Rebesgetik, hogy a közeljövőben újabb munkával örvendezti meg híveit.

Ismét az ősök iránti tisztelet kényszerített a papír elé: az óbudai temetők történetéről kívánok egy tanulmánykötetet kiadni, amelyben az ókortól napjainkig szeretném áttekinteni az óbudai sírkertek sorsát.

Amikor két éve átvehette az Óbuda Kultúrájáért Díjat, úgy gondoltam, soha jobb kézbe nem kerülhetett volna a tekintélyes elismerés. Nemcsak a könyveinek szólt ez, hanem annak a fáradhatatlan munkának is, amit a táborhegyi közösségben vagy éppen az Óbuda Baráti Körében végez. Mindezt testi bajok közepette, s úgy, hogy családi, anyai, nagyanyai és dédanyai kötelezettségeinek is eleget tesz. Élete maga is példa a hagyomány, a hűség hétköznapi értelmezéséhez.

Fontos, hogy elmondjam: sem kutatómunkám, sem kulturális tevékenységem nem valósulhatott volna meg, egy könyvem sem láthatott volna napvilágot férjem, Gálosfai Jenő bátorító segítsége nélkül. Ha kellett, kutató társam, ha kellett, a sofőröm volt, néha átsegített a hivatalok packázásain, tartotta a lelket bennem, ha elcsüggedtem volna. Egyetemi szerelem volt a miénk, már több mint fél évszázada élünk együtt, minden sikerem fele az övé…

Ebben a rövid beszélgetést tükröző írásban nem térhettünk ki egy hihetetlenül gazdag élet minden lényegi momentumára; sok fontos dologról, legyenek azok eredmények vagy tervek, nem szólhattunk. Abban bízunk, hogy olvasóink utánanéznek a tárgyiasult eredményeknek, a könyvtárakban vagy az Óbudai Múzeum recepcióján megkeresik Hédy könyveit, s részeseivé lesznek annak a küldetéses életnek, amellyel Gálosfai Jenőné megajándékozott bennünket.

Snapszer leves sodort csigatésztával 
(Kéhli mama receptje szerint)
Hozzávalók: 40 dkg savanyú káposzta, 20 dkg füstölt hús, 5 dkg füstölt szalonna, 2 pár virsli, 15 dkg sodort csigatészta, 1 sárgarépa, 1 szép fej vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, 1 pohár tejfel, 3 evőkanál olivaolaj vagy libazsír, 1 púpozott evőkanál őrölt pirospaprika, 1 evőkanál liszt, 1 evőkanál őrölt köménymag, ½ evőkanál frissen őrölt bors, petrezselyem és kapor – ízlés szerint, valamint 2 babérlevél.
A savanyú káposztát, ha nagyon savanyú, le kell öblíteni, majd levétől kinyomkodva deszkán apróra kell vágni. A sárgarépát vékony szeletekre vágjuk, a hagymát apró kockákra, és az olajon üvegesre pároljuk. Ezután hozzáadjuk az apró kockára vágott füstölt húst és a felkockázott füstölt szalonnát, majd állandó keverés mellett megpörköljük. A tűzről levéve meghintjük paprikával és köménnyel. Beletesszük a káposztát, a sárgarépát, a zúzott fokhagymát, a babérlevelet, a borsot, felöntjük nyolc bögre vízzel, és lassú tűzön kb. negyvenöt percig főzzük. Ha kell, megsózzuk. A léből kivett, kb. egy bögrényi levest még egy bögrényi vízzel, a liszttel és a tejföl háromnegyedével jól elkeverjük (csomómentesen), majd a levesbe visszaöntve, állandó keverés mellett összeforraljuk. Sós vízben, amelyhez egy evőkanál olajat öntünk, kifőzzük a csigatésztát, ha puha leszűrjük, meleg vízzel leöblítjük, majd a levesbe tesszük. A kész levest csuporban, forrón tálaljuk, tetejét az apróra vágott petrezselyemmel, kaporra és tejfelcseppekkel díszítjük.

Igen jó vágott hús
Hozzávalók: 50 dkg marhafelsál, egy evőkanál zsír, négy tojás, egy zsemle, egy fej hagyma, só, bors.
Ki hinné, hogy a közönséges, hétköznapi fasírozott ilyen előkelő nevet és helyet kap az étlapon? Jó Rozina néném egy merész csavarral ilyen alkotásra is képes volt.
Fél kilónyi marhafelsált ledarálunk vagy késsel felaprítunk, mint a kolbászhúst. Elkeverjük egy evőkanálnyi disznózsírral, sózzuk, majd hozzáadjuk a tejben áztatott, kinyomkodott zsemlét, a négy tojás sárgáját és végül a zsírban megpirított, felkockázott hagymát. Jól kizsírozunk egy püspökkenyérformát, ebbe beleöntjük a fenti masszát, amelyet előtte még összeforgatunk a négy tojás felvert habjával. Mérsékelt tűzön szép pirosra sütjük, párolt káposztát vagy más savanyúságot adhatunk mellé. (Elárulom, sertéshúsból is finom, és jóval olcsóbb.)

Nagymama kuglófja
Hozzávalók: Tíz dkg vaj vagy margarin, két-három tojás, tizenkét dkg cukor, harminc dkg liszt, két és fél liter tej, egy csomag sütőpor, öt dkg mazsola, reszelt citromhéj, egy csomag vaníliás cukor.
A vajat habosra keverjük a cukorral, egyenként hozzáadjuk a tojás sárgáját, és jól eldolgozzuk. Állandó keverés mellett apránként beleadjuk a lisztet, sütőport, sót, citromhéjat és a tejet. Végül óvatosan beleforgatjuk a felvert tojáshabot. Kivajazott, morzsával meghintett kuglófformába öntjük, és lassú tűzön mintegy ötven percig sütjük.
Ezt a receptet én továbbfejlesztettem, teszek a tésztába apró darabokra tört főző csokit, apró kockákra vágott birsalmasajtot, esetleg még egy kevés tört diót is.

(A recepteket Gálosfai Jenőné választotta ki magazinunk olvasói számára mint legkedvesebb étkei közül valókat. Az Igen jó vágott hús receptje az Óbuda régi ízei című könyvének 123. oldalán található. Ugyanabban a kötetben, a 136. oldalon olvasható a Kuglóf II. receptje, mely Nagymama kuglófja néven is ismert. Jellegzetes óbudai német étel az Óbudai snapszer leves sodort csigatésztával – ez a Kockás abrosz, jó kadarka című könyv 151. oldalán található.)

A Pink Pelikán vendéglőről eszembe jutottak azok a szép napok is, amikor első lépéseit tette meg a gasztronómiai igényesség felé vezető úton a Konyhaművészet címen megjelenő folyóirat. Akkoriban jómagam is a lap munkatársa voltam, egyrészt a borrovat révén, másrészt mint elszánt étteremtesztelő. Utóbbi minőségemben keveredtem el Feke Zoli Pink Pelikánban működő konyhájába, ahová ráadásul maga Esterházy Péter vezetett be.

A kiváló író teljes odaadással adózott az ifjú chef remekeinek – persze neki könnyű volt, annál is inkább, mivel szinte szomszédok voltak.

Zoli textúrákat, harmóniákat, színeket keresett, és a tányérra varázsolt olyan apró falatokat is, amelyek sokszor szó szerint robbantak a szánkban. Ilyenkor bor is került az asztalra – sőt. Akkortájt az éttermi borkínálat még nem volt kimondottan gazdagnak nevezhető, ne feledjük: az 1990-es évek elejét-derekát írtuk. Jószerével a villányi termelők, Egerben Thummerer Vilmos, a boglári Légli Ottó és a Balaton északi partján működő Figula Mihály voltak azok, akiknek borait már akkoriban is érdemes volt kóstolgatni.

Egyik legmaradandóbb közös élményem Esterházyval Feke Zoli egyik spontán ötletének köszönhető. Zoltán ugyanis emlékezetesen finom, apró, ízletes kacsatepertőt kínált két fogás között, merthogy éppen akkor készült el. Esterházy hallatlan lelkesedéssel fogadta a „csak úgy” érkező csemegét. Tényleg már-már magasztos és felemelő élmény, amikor az ember valóban kedves vendég lehet valahol, ahol még – vagy már – szívből törődnek azzal, hogy jól érezzük magunkat, sőt a vendéglátó érzi felelőssége súlyát is a kérdésben. Esett szó bőven borokról is a közös kiruccanások alkalmával, de számos együtt-kóstolás is bővíti emlékeim sorát.

Ennek írott nyomait is őrzi a tizenhat évjáratban megjelent Borkalauz, melynek előszavát éveken keresztül vállalta a Harmonia Caelestis szerzője.

Miért is fontos a borokat leírni? Mert ha nem írnánk le, és nem beszélnénk a borokról, nem emelhetnénk azokat egyes esetekben az esztétikum szintjére. Persze vitatni lehet ezt a tényt – teszik is sokan –, de hadd ringassuk mégis abban a hitben magunkat, hogy a bor ilyen fajta megközelítésével tettünk egy lépést előre.

Magára a borra visszatérve, azt hiszem, egy mai elszánt, fiatal borkedvelő igencsak meglepődne az akkori kínálaton. Az első Borkalauzba alig tudtunk 100 olyan bort összevadászni, amelyekről érdemes volt borleírást készíteni. Érdekes lehet összevetni a legelső, 1995-ös és az utolsóként megjelent, 2010–2011-es kötet néhány adatát. Az elsőben lévő pincészetek száma alig haladta meg a harmincat, az utóbbiban ez a szám csaknem kétszáz. A leírt vagy legalább említés szintjén megtalálható borok száma az elsőben száz, az utolsóban ezernégyszáz. Ami viszont közös mindkettőben: a kóstolópanel java része és Esterházy Péter – EP – előszava. Ami pedig az évjáratok között történik, nem más, mint puszta élvezet. Vagy mégsem?

Bevezettük valamikor az ún. „keddi bor” fogalmát. Kialakulása a keddi rendszeres kóstolónapokhoz köthető, amikor a Borkalauz rendes kóstolói zajlottak. Időről időre kijutott ugyanis elég hitvány borokból is a csapatnak, de hogy senkit ne sértsünk halálra, ezekre a borokra valahogy ráragadt a csak bennfentesek számára érthető jelentése, az említett „keddi”. Magyarul: kóstolásaink nem minden alkalommal értek fel vidám diadalmenettel – a borokat illetően legalábbis semmiképpen.

Viszont a társaság, az együtt-kóstolás élménye, a megszülető jó eredmények azért sok örömöt szereztek mindenkinek. S lehet ugyan, hogy ma már egyre kevesebben forgatják a valaha volt Borkalauzokat, mégis büszke vagyok rájuk.

Nagyon sokan indultak azok nyomdokain, és egyértelmű, hogy EP irodalmi tevékenységének egyetlen szösszenetnyi sorával sem mérhető össze ez a kis boros történet – valami mégis a hazai borvilágban visszavisz a Nánási úthoz. Talán azok a bizonyos illatok, ízek, tapintások…

(A szerző a Borkollégium igazgatója)

A lány elővette a teknőst. Az állat vizes lett a táskában, tömzsi lábaival megpróbált továbbevickélni a lány tenyerén, de megcsúszott, nem haladt.

A lány letette maga mellé, és várt. A teknős lassan megindult a víz felé. Lába kerek sárga és kék nyomokat hagyott a kövön.

Két napja sincs, hogy a gyerekek krétával rajzolták tele a kőteraszt. Napocska, szív, egy félrecsúszott kalapú figura, síró-nevető bohócarc. Valaki lefotózta a bohócot, és feltette az Instagramra. Százhatvanhárom embernek tetszett.

Másnap nyitáskor a pultoslány megpróbálta lesöpörni a rajzot, de a nedves kréta beette magát a résekbe, és az arc megkopott ugyan, de ott maradt. A pultoslány arra gondolt, hogy tíz éven át nap mint nap sminkelte magát fellépés előtt a cirkuszban, és milyen jó, hogy már nem kell. Bement, és csinált magának egy kávét. Két negyvenes férfi érkezett biciklivel, ők is kértek két presszót, rendeltek mellé sört is. Megizzadtak a sisak alatt, és örültek, hogy végre levehetik. A pultnak támaszkodva figyelték, ahogy a lány lecsapolja a hideg italt, aztán a poharakat levitték a partra. Profi kerékpáros cipőjük alatt furcsán csikorgott a kavics.

Most a rengeteg víztől a kavicsos fövenyből semmi sem látszott. A teknős talált egy fűcsomót a terasz szélén, és megállt. Nehézkesen megemelte az egyik lábát, aztán a fűre tette.

Három kajakos evezett el előtte, barnára sült vállukon csillogott a víz. Küzdöttek a sodrással, de látszott, hogy van már gyakorlatuk, a hajótest épphogy megbillent alattuk. Minden pénteken eveztek, a csónakházas már tudta, melyik kajakot viszik, előre kitette nekik. Cserébe időnként meghívták egy fröccsre, így rendben is voltak. Egy csapat gyerek futott el a csónakház előtt, vagy hárman ziháltak elöl, a többi lemaradva fújtatott, nyolcéves forma fiúcska az oldalát fogva próbálta utolérni őket.

Na, itt a jövő, nézett az egyentrikós fiúk után, csónakházas szárazedzés, holnap evezés, jönnek majd ők is a kajakokért. Csak jöjjenek, jöjjenek – gondolta –, maradjon is ez így!

A teknős komótosan megmászta a fűcsomót, és majdnem elérte a terasz szélét. Már csak egy ujjnyira volt a víztől.

A lány éppen az uszályt bámulta, ahogy az lomhán, ráérősen úszott a folyón. A teknős megindult. A lány hirtelen felkapta, és lesöpörte az állat hasára tapadt leveleket. Felment a lépcsőn, és a pultnál kért egy limonádét sok gyümölccsel. A narancsot majd a teknősnek adja.

Született óbudai, gyermekkori emlékek kötik ide, vagy felnőttként ejtette rabul a Duna-part?

Földi vagyok, tehát nem egy gyüttment Csillaghegyen, hanem egy valódi, ide született. Szüleimmel ötéves koromig itt laktunk a HÉV túloldalán, a strand mellett, az Észak utca 4. szám alatt.

Azóta sokat változott a Római?

Szerintem minimálisat. Sokra nem emlékszem, mivel ötévesen már elköltöztünk innen, de vannak képeim. Érdekes, a Mátyás király útról jobban maradtak emlékeim. Például a sarki hentesről, aki még mindig ott van, emlékszem a gyerekkoromból, hogy ott tolja anyukám a babakocsit, én ülök benne, és a hentesüzletből szól ki a sláger, hogy „Tölcsért csinálok a kezemből…” Az Észak utcában, szemben velünk volt a bolgárkertészet. Nem is tudom, hogy létezik-e ma még olyan szakma, hogy bolgárkertész. Emlékszem, egyszer elmentem szánkózni a környékbeli lányokkal, akkor még a gyerekeket simán kiengedték az utcára. Négyéves voltam, ott ténferegtem, ők meg szóltak, hogy megyünk, nem jössz? Mentem.

Mamám sütötte ebédre a palacsintát, és várt haza. Már a rendőrséget is megjárta, mire este 7–8 óra körül hazaértem sírva, mert a hegyoldalban felborultam, és addigra elegem is lett a szánkózásból. Ilyen képeim vannak Csillaghegyről.

Aztán elköltöztünk, és hosszú évtizedeken keresztül csak vendégségbe jöttem ide. Óbudához a kötődés megmaradt, mert a legjobb barátom, a kiváló fotós, Burger Barna mindig is itt lakott, ide járt az Árpád Gimnáziumba, és miatta én is sokat járogattam ide. Ő már sajnos nem él. (Mindenki a saját „kéktúráját” járja végig. Óbudai Anziksz, 2016 nyár – a szerk.) Később a mostani párommal is gyakran jöttünk errefelé hétvégente bringázni, jó hideg fröccsöt iszogatni. Akkor újra felfedeztem ezt az egészet. Közben azért eltelt harminc év.

Korábban is volt köze a vendéglátáshoz?

Az égvilágon semmi. Úgy harminc éves korom körül beakadt, hogy ha majd megöregszem, lesz egy csendes, nyugis kávézóm, ahová jönnek a haverok, kávézgatunk, néhány vendég is bejön, senki senkit nem zavar, és ez milyen jó lesz. Közben szól a dzsessz. Az álom megvolt, de ez egy olyan titkos álom, aminek soha nem állsz neki igazán. Amikor az első lépést megteszed, és rájössz, hogy kell engedély is, és akkor még nem tudod, hogy hány száz másik is, akkor elszaladsz, és feladod.

Mivel foglalkozott az álmodozások korában?

Nagyon sokáig dolgoztam a Magyar Televíziónál és sok más televíziónál is. Évekig voltam kameramann, aztán elkezdtek hívni mint operatőrt, fel-felkéregettek önálló anyagok készítésére is. Egy ideig voltam az Elbert Mártáék-féle Fekete Doboznál. Két-három év volt, de nagyon jó kis anyagokat csináltunk. Többek között Jeles Andrással dolgozhattam együtt, aki kitalálta akkor, hogy csinál egy filmet, ami arról szól, hogy megrendezi hajléktalanokkal Gogol Revizorját. Vagy három hónapig tartott a próbafolyamat, amit végig forgattam.

Megszületett a dolog, lett belőle előadás és film is, nekem meg óriási élmény volt Jelessel együtt dolgozni. Ebből az lett, hogy a kameramannkodást elhagytam, és szinte csak operatőrként dolgoztam. Volt egy nagy előnye is: bejártam a fél világot.

Rengeteget láttam, tapasztaltam, és sok élményben volt részem. Az meg különösen jó, hogy nem a nyaralásra szánt pénzből kellett megoldanom, hanem fizettek nekem azért, hogy elmenjek Egyiptomba, Jordániába, Marokkóba…

Miért ért véget az operatőrködés?

Tulajdonképpen furcsán lett vége. A történethez tartozik, hogy van egy nagyon erős kötődésem a Bakonyhoz, a bakonyi indiánozáshoz.

Ahol Cseh Tamás is indián volt?

Persze. Ez a mai napig nagyon fontos része az életemnek. Gondolkodtam is rajta, hogy megkerülhetem-e ebben az interjúban, de ha megkerülöm, a fél életemet letagadom. Nem titkolni való, de régen nemigen volt publikus, nem mutogattuk, túl intim ügy volt a számunkra.

Mi az indián neve?

Nem mondhatom meg. Azért nem, mert a régi síksági indiánok abban hittek, hogy ha valaki, aki melletted ül, nem tudja a neved, az egyfajta sértés. Tehát olyan, mintha a te személyedet kisebbítené azzal, hogy nem ismer. Ezért az volt a szokás náluk, hogy meg lehetett kérdezni az illető jelenlétében a nevét, de valaki mástól.

Nagyon kemény ez az indián etikett.

Nem az a legfontosabb, hogy kinek mi a neve. Egyébként fontos, de most nem mondhatom meg. Ezt vagy kinyomozza, akit érdekel, vagy titok marad örökre. (Kinyomoztuk: Pawnee Kő – a szerk.)

Tehát mi köze is volt az indiánkodásnak az operatőrködés végéhez?

Az, hogy a Bakonyban, ahová most már harminc valahány éve járok, a barátainkkal sokat lovagoltunk, és minden lovas leesik előbb-utóbb. Én leestem többször is, de egyszer nagyon. Pedig elég jól ültem meg a lovat. De volt egy makrancos hátas, akiről később derült ki, hogy már mindenkit ledobott – engem se hagyott ki, amitől kórházba kerültem. Mint később kiderült, a farcsontomra estem, és pont ott volt egy bucka. Reccsentem is egyet, elájultam, fölkeltem, majd később megint elájultam, és bevittek a kórházba. Négy nap múlva kiengedtek, mert a röntgen azt mutatta, hogy semmi bajom. Tök jól hangzott, csak éppen négykézláb mentem a párom autójáig, pár hétig a cipőmet is más kötötte be, mert nem tudtam lehajolni. Telt-múlt az idő, szép lassan úgy éreztem, hogy javulgat a derekam, de mintha százas soha nem lennék. Közben teljesen kiestem a munkából. Végül egy természetgyógyász, ayurvédikus klinikán raktak rendbe Siófokon, ott dolgozik Dr. Szkopincev Dmitrij, egy kiváló orvos, aki egyébként belgyógyász. Ott mire megreggeliztem, már vártak valamelyik kezelőben, nem hagytak békén öt percre sem. Jópofa kezelések vannak, például szalmába bugyolálnak, és három órán keresztül főznek, de baromira meggyógyítanak. Amikor lementem oda, az orvos megvizsgált, és közölte: érti ő, hogy Veszprémben kidobtak a kórházból, mert törés tényleg nincs, de egy baj mégis akad. Az utolsó csigolyám ugyanis egy centivel arrébb van, mint ahol lennie kéne. Ez szép lassan megtokosodik, olyan érzést kelt, mintha meg lenne gyógyulva, mindent jól tudsz csinálni, de aztán elkezdődik egy kopás, és lehet, hogy öt éven belül kerekesszékbe kerülsz.

Ezzel a rengeteg kezeléssel három hét alatt teljesen rendbe hoztak, azóta semmi bajom nincsen. Viszont míg idáig eljutottunk, kiestem az operatőrködésből, hiába hívtak, azt kellett mondanom, fogalmam sincs, mikor bírom el újra a kamerát.

Akkor még csak ezek a nagy böszme kamerák voltak, tényleg húsz kilósak aksival együtt. Egyszer fölhívott az egyik produkció, amit már régebben is csináltam. Az RTL-nek volt egy Ötletház című lakberendezési műsora, amiben korábban jó sokat operatőrködtem. Megkeresett a műsor producere, azt mondta, hogy amióta nem vagyok, megállt az élet, nem tudják, mit csináljanak, menjek vissza. Mondtam, hogy kamerával nem megy. Nem érdekes, válaszolta, mostantól rendezel. Rendeztem is pár évig, közben bejött mellé még egy-két dolog. Autodidakta módon alakultam át magazinműsorok rendezőjévé, amit szerettem – rendezni nagyon szórakoztató dolog. Ha minimális készség van benned arra, hogy kicsit instruálgasd az embereket, akkor megy. Szépen rendezősködtem, az utolsó időszakban jött az ARC Poetica című műsor, amit szintén nagyon szerettem, és volt még egy, aminek az volt a címe, hogy Pestbeszéd. Ezt Virág, a párom szerkesztette. Ő eredetileg újságíró, illetve televíziós szerkesztő-riporter. Mind a két műsor a Magyar Televíziónak készült, de dolgoztunk az RTL-nél és más csatornáknál is.

Tehát a tévézés családi vállalkozás lett?

Abban az időben igen, így is lehet mondani. Bár kevés közös produkciónk volt, inkább több olyan, amit egymástól függetlenül csináltunk, de azt a kettőt, amiről beszéltem, két évig folyamatosan csináltuk, minden héten visszatérő munka volt, egyben fix fizetés.

Egyszer csak egy hideg januári napon egyik pillanatról a másikra az összes külsős produkcióját megszüntette a Magyar Televízió. Meglehetősen földhöz vágott az ügy, ráadásul Virágot is érintette. Este ültünk, és néztünk egymásra, hogyan tovább.

Igazából nem voltunk kétségbeesve, de nekem elegem lett, elkezdett dolgozni bennem az a régi álmom, és eldöntöttem, hogy most juszt is megcsinálom. Akkor 43–44 éves voltam.

Pont jókor, nem túl korán, nem túl későn.

Valószínűleg jó volt az időzítés. Vettem egy nagy levegőt, elkezdtem komolyan venni azt az álmomat, amit évekig dédelgettem. Akkor már újra itt laktunk Csillaghegyen. Többször jöttem errefelé a Rómain, ahol – legalábbis mindig így szoktam mesélni – a kutyám találta meg ezt a helyet. (Egyébként tényleg ő találta.) Akkor már terveztem, hogy megnézzük, jól érzi-e magát az álmom a Duna-parton. Jól érezte. Itt szerelmespárok üldögélnek jobbra-balra, kisöregek is lejönnek, van az egésznek egy nagyon kedves, romantikus hangulata. A hekkesekhez más miatt megy az ember, ott kiváló halak vannak és jó fröccsök, de tőlük egy picit följebb, a Rozgonyin vagy a Golyóson túl romantikázni vagy sétálni, vagy egyszerűen a zöld, a Duna-part miatt jönnek az emberek. Engem is megfogott ez a rész. Januárban vettem egy nagy levegőt, megkerestem egy cimborámat, aki munkát illetően éppen pauzán volt, és akiről tudtam, hogy nagyon komoly látványterveket képes csinálni. Mondtam neki, hogy kéne egy cirkuszos kocsi, valahol Fellini és Kusturica között képzeld el a dolgot. Rajzolgatott, aztán beszereztük ezt a kiselejtezett munkás-lakókocsit, és nekiugrottunk.

Egy röpke félév alatt át is alakítottuk úgy, hogy lehessen benne sört, bort, pálinkát meg egyebeket kiszolgálni. 2010 májusában-júniusában még elég magas volt a vízállás, végül június közepén sikerült megnyitni, akkor apadt le eléggé a Duna.

Rögtön az azóta védjeggyé vált csíkos nyug­ágyakkal?

Már az első pillanatban megvolt, hogy nyugágyak legyenek a parton, és persze, a csíkossága is adta magát. Bajban is vagyunk egyébként, mert már nem lehet ilyet beszerezni. Amikor nyitottunk, minden bevásárlóközpontban lehetett őket kapni, strand nyugágyként árulták hordozható kis zsákban. Az más kérdés, hogy át kellett alakítanunk, hogy itt is használni lehessen őket, például külön vasalás kellett rájuk, hogy elbírják a súlyosabb személyiségeket is. Sajnos már nem árulnak ilyet, ennyi van, több már nem tud lenni, mert nem tudunk hol venni. Tudnánk hasonlót gyártatni, de az nem lenne ugyanaz.

A betonból készült felső terasz itt volt?

Itt, persze. Amikor készültünk az első nyitásra, még pakolásztunk, csavaroztunk, egyszer csak megállt fönt egy néni. Már vagy tíz perce nézett bennünket, láttuk, hogy valamit nagyon akar mondani, megszólítottuk, tudunk-e segíteni. Mondta, hogy nem, nem, csak csinálják, olyan örömmel nézem. Aztán folytatta, hogy maguk nem tudják, de ezt az egész kőteraszt, ahol most pakolásznak, az én uram tervezte.

Kiderült, hogy az urát úgy hívták, hogy Puskás Sándor, építészmérnök volt, nagy dunai hajós, és annak idején őt kérték fel arra, hogy ezt itt tervezze meg. Ezt tartotta a főművének, és nagyon büszke volt rá, valahányszor erre eveztek a Dunán a feleségével.

És most mennyire örül, mert az ő férje, aki már húsz éve elment, föntről biztosan látja, hogy a fiatalok újra értelmet találtak a helynek, kitakarítják, és milyen nagy élet lesz itt. Látszott rajta, hogy meg is hatódott picit, nekünk meg jó érzés volt, hogy nem olyan dologba vágtunk bele, ami rosszallást váltott volna ki, hanem pont az ellenkezőjét okoztuk.

Kikerült a partra a fellinis-kusturicás kocsi, ott voltak a csíkos napágyak, de honnan tudták meg az emberek, hogy ide lehet jönni?

Az érdekes, mert az elején nem volt még Facebook sem. Ahogy kinyitottuk az ablakokat a kocsin, megállt az első biciklis, és pillanatok alatt elterjedt a hírünk. De annyira, hogy egy hónap múlva már koncert és teltház volt. Akkor jóval kevesebb leülési lehetőséget kínáltunk, kevesebb volt a szék, kevesebb a nyugágy, mindenből egy picit kevesebb. A felfedezés nagyon sokat számít. Először mi fedeztük fel magunknak ezt a helyet, aztán az emberek fedeztek fel minket. Mindenkinek volt egy nagy közös öröme ebben a dologban, hogy de jó, hogy találtunk ilyen jó kis helyet. Mára ez megváltozott, mert a fél világ tud a Felliniről. Nagyképűség nélkül, de tényleg egy kicsit így van. Már nem a felfedező varázslat vonzza ide az embereket, de akkor még az volt.

Viszont a tervnek az a része, hogy lesz egy nyu­gis kávézó, ahol a haverok ücsörögnek, erősen módosult.

Egy olyan helyet akartunk csinálni, aminél nem az volt a legfontosabb szempont, hogy gazdaságilag nagyot menjen, hanem az, hogy tudjunk ott jól lenni. Az elején azt képzeltem, hogy én itt majd festegetni fogok, meg indián mokaszint varrogatni. Jellemző a naivitásunkra, hogy eredetileg abba a kocsiba, ahol most a kiszolgálás folyik, hátul egy ágyat és fölé egy könyvespolcot is beterveztünk.

Az volt az elképzelés, hogy amikor nincsenek vendégek, kicsit beszélgetek, kicsit olvasok, alszom egy picit. Meg festek, és indián lábszárvédőt hímezgetek. Két hét után rájöttem, hogy így nem nagyon fog működni.

Az elején az volt az elképzelés, hogy felváltva leszünk itt a barátommal, aztán kiderült, hogy ketten nem bírjuk, több ember kell. A baráti kört is bevontuk, hogy segítsenek. A második évtől már alkalmazottakat kellett felvenni, nem bírtuk Virággal kettecskén, mert gyerekek vannak és minden egyéb. Tehát az eredeti elképzelést fölülírta a valóság. De ez legyen a legnagyobb baj, kár lenne sopánkodni, mert népszerűek lettünk.

Említette, hogy már az első évben is voltak itt koncertek. Az eredeti koncepcióhoz képest most hol tart a Fellini mint Kultúrbisztró?

A koncepcióhoz képest ott tartunk, hogy nagyon sok minden történt itt az elmúlt tíz év alatt. Volt itt a mobil könyvtártól a felolvasóestig minden. Nagyon népszerűek a filmvetítések, a koncertek. Az elején kiírtuk, hogy Kultúrbisztró, és próbáltunk is törekedni arra, hogy legyen egy erős kulturális töltet is a dologban. Abban sajnos tíz év alatt sem tudtunk sokat fejlődni, hogy a programok szervezését, vagy legalább a szervezés egy részét át tudjuk adni másoknak.

Annyira magunkénak érezzük még mindig ezt a helyet a párommal – itt is lakunk a szomszédban –, hogy biztos bajunk lenne minden második dologgal, amit egy programszervező találna ki.

Itt egész nap szól a zene?

A Fellini egyik meghatározója a zene. Mindenki nagyon szereti, és ennek tulajdonképpen én lennék a DJ-je, amire büszke vagyok, mert mindenki el akarja vinni a számok listáját. Igazából nyugalmas zenéket válogattam, olyanokat, amik összhangban vannak a Duna hullámzásával. Ez még a koncertekre is próbál igaz lenni. Ott néha azért megesik, hogy a zenekarok másképp gondolják, akkor kicsit csiszolni kell.

Arra tehát, hogy itt mokaszint varrjon és festegessen, nincsen idő. Abból viszont, hogy mindkettőt említette, arra következtetek, hogy a festés is az élete része, akár az indiánkodás.

Azt látom, ha az embernek nincs valami szelepe, valami olyan, amiben teljesen ki tud kapcsolódni, akkor megkattan. Nekem sokfajta hobbim van. Nagyon szeretek zenélni, de csak kicsit tudok. Aztán egy ideig jártam falat mászni, az is nagyon jó volt, de abból, úgy érzem, kezdek lassan kiöregedni. Vannak régóta tartó hobbijaim, az egyik ez az „indiánosdi”, ami nem is annyira hobbi, hanem valamifajta életszemlélet. Minden évben van egy téli és egy nyári tábor. Igazából nem az a lényeg, hogy egy hét vagy kettő, mert állandóan veled vannak a barátságok, amik abból születtek. Az egész év arról szól, hogy készültök arra a két hétre vagy egy hétre, és ez rengeteg jó beszélgetésre, együttlétre ad lehetőséget. Hivatalos találkozásaink is vannak, nagy gyűléseink, ahol az összes indián jelen van – kb. százötvenes létszámról beszélünk. Meg ott a törzs, ami harmincöt fő, a mi törzsünk, nekünk is vannak gyűléseink. Ezek erős baráti szálak. Napi szintűek a beszélgetések telefonon, vagy összefutunk, te hozol egy kis bőrt a mokaszinhoz, én szerzek neked kauri kagylót a ruhád díszítéséhez, ilyesmik.

Az van, amit minden könyvben leírnak, hogy az út jobb, mint a megérkezés. Jó együtt lenni, nagyon jó újra meg újra átbeszélni a dolgokat. Húszéves koromban kezdtem, most már ötvennégy vagyok, harmincnégy éve járok le, és nagyon-nagyon szeretem.

Nem lenne teljes az életem, ha nem lenne. Nem is tudom, hogy mi lenne… A barátaim 99 százaléka onnan van, minden kapcsolat oda vezethető vissza. A gyerekeim már ugyanúgy rá vannak kattanva. Az a legjobb az egészben, hogy itt nem kell sok mese. Végre egy világ, ahol nem a mobiltelefon, az internet, hanem hús-vér történetek vannak. Ha esik, elázunk, és tüzet kell rakni, hogy megszáradjunk. Tök egyszerű dolgok. Hogy a patakban mosod meg a kezed. A sátrat is szépen megvarrjuk magunknak, és tüzet lehet benne rakni, amit este körül tudunk ülni, és nem szól a zene valamiből, hanem ott ülünk a tűz körül, elővesszük a dobokat, és énekelünk. És teljesen mindegy, hogy kinek milyen hangja van, együtt nagyon jól szól. Ezek olyan élmények, amiket felnőttként is nagyon jó megélni, de az különösen szép, hogy a gyerekeknek is meg tudom mutatni. Három gyermekem van; az előző házasságból Marci, ő már 28 éves, ő is indián, 3 éves kora óta lejár, Lili lányom tíz éve indiánkodik, ő is nagyon szereti. Nelli lányom, a legkisebb most 7 éves, tavaly volt lent először. Addigra már nagyon sok helyen volt nyaralni, de amikor a nyár végén megkérdezték tőle, hogy mi volt a legjobb, azt a három napot mondta, amikor az indián táborban volt. Nem csoda, hiszen bekerült egy olyan helyzetbe, ahol nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is játszanak. Mi történik? Ott van harminc, ha az egészet nézem, százötven felnőtt, mert idegenek is jönnek oda, akik állítólag az ellenségek, de ők is ugyanazt a játékot játsszák. És semmi más nem érdekes, csak a játék. Még a tábor állítása alatt megbeszélünk néhány civil dolgot, de ahogy elkezdődik a játék, minden megváltozik – van egy adott pont, ami meg van hirdetve, ez július második két hete, és egy adott vasárnapnak a magas holdja, tehát akkor éjféltől kezdődik a játék. Nem tudsz a kinti világról semmit, és nem is érdekel, mi van ott. Ilyen helyzetet teremt ez az indián lét, ahol úgy vagy szereplője meg mozgatója a dolgoknak, hogy közben a nézője is lehetsz.

Értem én, hogy nehéz irányítani egy öreg indiánt, de ássuk el a csatabárdot, és kanyarodjunk vissza a képekhez!

A festéssel az a helyzet, hogy a második Fellini-évad zárásakor egy kicsit meg voltam roggyanva, mert nagyon sok volt itt a munka. Akkor ősszel a párom azt mondta, hogy figyelj csak, Gyuszi – mert ő engem Gyuszinak szólít, én meg őt Juliskának, pedig Virág –, hogy az egyik waldorfos anyuka indít egy festő szakkört itt a Csillaghegyi Művelődési Házban. Tudta, hogy szeretek rajzolgatni, festegetni, de csak hébe-hóba csináltam. Menj oda, mondta, lenyugszol, festegetsz egy kicsit, jót tenne. Jó kis pszichológus egyébként, nagyon ért az emberek lelkivilágához. Másnap elmentem, beiratkoztam.

Hallgat az asszonyra?

Igen, bölcs asszony. Kiegyensúlyozott és bölcs. Nagyon erős támasz. Én nézek, ő ír. Nálam sokkal jobban bánik a szavakkal. És nagyon jól főz, az összes itteni étel receptúrája az ő nevét dicséri, mert a mai napig nincs nálunk főszakács. Sok ügyes szakácsunk van, Virág meg kitanítja őket.

Azt mondják, hogy minden nagy ember mögött áll egy nő. Szerintem minden kis ember mögött is áll. Nem érzem magam nagy embernek, de Virág nélkül nemhogy félkarú, de semmilyen óriás se tudnék lenni. Törpe se.

Virág jól tud engedni. Biztos olvasta valahol, hogy ez sokat számít, én meg azzal szoktam nyugtatgatni magam, hogy nem járok kocsmába, nem iszom hajnalig a haverokkal. Jó, kicsit azért járok kocsmába, de a sajátomba. Tehát elküldött ebbe a rajziskolába, amibe hamar beleszerettem. Egy végtelen jó tanítómesterem lett Makovecz Anna, Makovecz Imre lánya személyében, nagyon tehetséges, empatikus, ügyes ember. Néhány évig jártam oda, aztán találkoztam a Felliniben egy lánnyal, aki egy másik rajzkörbe járt, és elcsábított, hogy nézzem meg azt is. Végül ott ragadtam, mert ott mindig van modell, lehet alakokat festeni, engem pedig egyre jobban érdekelt a figurális festészet. Egy idő után a kettő már nem fért bele, sok lett volna ennyi időt távol tölteni a családtól. A csillaghegyit elengedtem, a Jurányi Házba járok már pár éve Nádor Tiborékhoz. Nagyon szeretem, minden héten megyek kétszer. A mestereim azt pulzálják felém – mert nem nagyon mondják ki, de volt már kiállításunk is –, hogy van tehetségem ehhez a dologhoz. Én elég kritikus vagyok magammal szemben. Szoktak röhögni a rajzkörben rajtam, hogy mondjak már egyszer jót is bármelyik munkámról. Azért valahogy érzem, hogy a többségnek tetszik, amit csinálok. Nemcsak ezért, úgy egyébként is lelkesen festek, nagyon-nagyon jólesik. Azt kell mondjam, hogy amikor nem az indiánon jár az eszem, akkor a festésen, a kettő között meg dolgozom a Felliniben. Persze nem gyilkos meló a Fellini, el lehet ezt a munkahelyet viselni ebben a muzsikában. Az nyilván nem látszik, hogy a hátam mögött mi van, milyen sok munka, de panaszkodni egy pillanatig sem akarok. Mindenkinek ilyen munkahelyet kívánok, ahol ennyi öröme is van.

Létezik itt a Rómain valamiféle összefogás a part mentén sorakozó csónakházak, büfék, éttermek és az itt élők között?

Alakult egy egyesület A Mi Rómaink néven, hosszabb neve úgy hangzik, hogy Közösségi és Turisztikai Egyesület a Római-partért. Ez összefog sok mindenkit errefelé, megkeresték a különböző szerveződéseket és szerveket, vannak ebben csónakházak, vendéglátóipari egységek, és az önkormányzat is tud rólunk. Az a lényeg, hogy azok látják leginkább a napi kisebb ügyeket-bajokat, akik itt vannak a helyszínen. Nagyon hasznos, hogy nem felülről akarják észrevenni a tennivalókat, mert az mindig nehezebb, hanem azok kérnek konkrét segítséget, akik itt vannak. Engem is meghívtak mint aki itt táborozik már tizedik éve a parton, próbálok minden dologban részt venni, ami egy kicsit is segíthet, hogy még élhetőbb legyen ez a szuper hely. Idén felújítottuk a padokat, szemeteseket, most egy könyvmegállót hoztunk létre a parton. Vannak különféle sportolási lehetőségek, ahol mi biztosítjuk a szakszerű edzőket, foglalkozásvezetőket a jógától a futáson át a pilatesig. Több hasonló programot szervezünk, bárki ingyenesen csatlakozhat hozzájuk.

Ruskó Sándor válogatása saját festményeiből:

Rohanás, stressz, információdömping. Átverések, csúsztatások, felszínesség. Valóságshow és látványkonyha. Na meg látványpékség. A külsőségek dominálta világunkban lassacskán mind többeknek kezd elege lenni a hamisságból.

Fokozatosan terjed a tudatos vásárlás, a lassú mozgalom (slow food). Keresnénk az állandót, a megnyugtatóan önazonost. A valódit.

A Lajos utca és a Nagyszombat utca találkozásánál fekvő aprócska pékboltban mindezt megtaláljuk. A lakóházak és irodák metszetében egyszer csak a régi nyugalmat idéző világba csöppenünk. A kínálat hihetetlenül széles: aszalt paradicsomos-rozmaringos karika és nutellás-banános croissant, céklás-köménymagos vagy aszalt szilvás-diós kenyér, szájban olvadó almás pite, háromféle pozsonyi kifli – csak néhány a számtalan friss, hajnalonként itt sütött finomságból.

A tulajdonos, Noszvai András hosszú évekig órákkal kereskedett, majd a jó sorsa összeismertette Szőke Péter pékmesterrel. Két és fél éve nyitották meg a pékséget, bár András szerint a kis bolt nem megnyílt: megszületett. Azaz folyamatosan alakult, csinosodott, nyerte el jelenlegi kedves, eredeti arculatát. – Mi nem a napi szükségletet árusítjuk, nem is a kenyér a fő profilunk, inkább a pékáruk nyújtotta élményért járnak hozzánk. A szupermarketek áraival nem tudunk versenyezni, a mi termékeink viszont adalékmentesek. Természetes alapanyagokból igyekszünk kihozni a legjobbat: klasszikus hozzávalókból, régi receptekből dolgozunk – fogalmazza meg hitvallását a tulajdonos.

A tradíció becsülete, tisztelete tapintható, elég csak körbekukkantani. A tárgyak egytől egyig patinásak: múltjuk, életük, lelkük van.

András azonnal meséli is a történetüket. Az asztal például, amely mellé letelepedtünk, határozottan gyúródeszkának látszik, de nem az: mészárosok, hentesek dolgoztak rajta hosszú évtizedekig, késeik nyomát máig őrzi a lecsiszolt, felújított felület. A szomszédos, fiókos asztal az utcán árválkodott, holott nem is volt lomtalanítás. András nézegette, megszerette. „Egy napig pucoltam, csiszoltam, így került be a válogatott keretbe”. A boltban van aztán máig működő hússzeletelő gép a húszas évekből, káposztagyalu, amely megfordítva most polcként funkcionál. Egy másik polc valaha egy parasztház tornácán padként élte életét, egy harmadik vizes lócaként. A lámpákat a Fradi-pályáról szuperálták ki, onnan egyenesen ide kerültek.

„Az értéket észrevenni, a használhatót megmenteni, felújítani” – e gondolat jegyében alakult a Pékesség jellege, hangulata. A vevők pedig értik, érzik ezt. – Ha valamit jól megcsinálunk, az előbb-utóbb elkezd működni – tapasztalja a tulajdonos.

Ami még fontos, az a folyamatos megújulás és a szezonális alapanyagok változatos beépítése a receptekbe. Tavasszal menetrendszerűen „beüt” a medvehagyma szezon, ősszel néhány hétig a sütőtöké a főszerep, a december pedig a bejglik hava. Nagyon sok a táplálékérzékenység, minden ilyen jellegű igényt a bolt apró mérete miatt nem tudnak kiszolgálni, de van vegán linzer, illetve a teljes kiőrlésű termékek nagy választékban kaphatóak, és a gyömbértea, no meg a kávé is mennyei.

Péter, a pék hajnalban kel, nyitásig folyamatosan süt.

Álmaikban picit nagyobb a hely, ahol napközben a jelenleginél gyakoribb utánsütésekre nyílik lehetőség, és messziről érezni a friss házikenyér és péksütemény csalogató illatát…

Az üzlet most négy embernek ad munkát. – Vevőink azok, akik hiszik, hogy ami itt történik, az jó. Kiállnak érte, visszatérnek, emberi kapcsolatok alakulnak ki. Éppen úgy, ahogy valaha elképzeltem. Szeretjük, amit csinálunk – árulja el András.

Pékesség

Hol: az Amfiteátrum közelében, a Lajos utcában
Kiknek: irodistáknak, közelben lakóknak, iskolásoknak
Specialitások: izgalmas, érdekes péksütemények, teljes kiőrlésű kovászos kenyerek
Kedvencünk: sajtos croissant, kakaós csiga, gyömbértea
Miért jó itt: régimódi nyugi van és óriási választék, emellett kiváló a kávé is

Cserfalvi Ákos szimpatikus, közvetlen ember; még csak 44 esztendős, és máris sikeres pályát tudhat maga mögött. Nemrégiben lehetősége nyílt, hogy a kisebb alapterületű csillaghegyi üzletét is megtartva egy forgalmasabb helyen lévő, nagyobb helyiségbe költözhessen. A tervezés idején – tapasztalatgyűjtés céljából – több cukrászdát és kávéházat meglátogattak, mert egyedi helyet szerettek volna létrehozni. Olyat, ami emeli a Bécsi úti iparterületek szürke fényét is. Az utóbbi évtizedekben teljesen lepusztult főúton üdítő látvány a hatalmas üvegfelületű portál. Az itt elhaladók szinte az üzlettérben érezhetik magukat, és a gasztronómiai különlegességekhez csak egy lépést kell megtenni. A belső tér kialakításában a retro és a modern, minimalista irányzatok ötvöződnek. Piros-fekete-fehér kontrasztok és meleg, bézs-barna színek.

Hangulatos és elegáns hely, ez több mint cukrászda. Barátságos székeken, négyzetes asztalkák mellett fogyaszthatók a finomságok, a fáradtabbak kényelmesen hátradőlhetnek a hátsó részen terpeszkedő párnázott fotelekben.

Látszik, hogy Ákosék ügyeltek minden részletre. Egyidőben ötven-hatvan vendéget is ki tudnak szolgálni. Ha leülünk, és szemügyre vesszük a részleteket, lassan összeérnek, ahogyan a szánkban a rafinált sütik ízkombinációi. A hosszan elnyúló fényes üvegpultok mögött kívánatos sütemények sorakoznak díszszemlére. Ez is áru, amit mutatósan kell tálalni. Valahogy egyik sem ismerős, alig hasonlítanak az utóbbi harminc évben látott tucat termékekre. Igazságtalanok lennénk, ha nem esne szó a sós süteményekről is. A töltött és töltetlen sós teasütemények mellett többféle pogácsa, hasé is csábítja az idelátogatókat. A bejárattal szemben pékáru részleg, helyben sütik a kenyeret, zsemlét, péksüteményeket, igazán gazdag a felhozatal. A közelben van egy nagy bevásárló centrum, az óbudai temető, számos cég telephelye, irodája, melyeknek látogatói és dolgozói emelhetik a napi forgalmat. És ne feledkezzünk meg az agglomerációban lakó édesszájúakról, akik nap mint nap erre autóznak, a szenvedélyes trécselőkről, akik beugranak egy koleszterinbombára, a krémes-rajongó deres hajú nénikékről és a párjukat keresőkről, no meg a vasárnapi apukákról, akiknek mind mentsvára lehet ez a cuki.

Valamikor ünnepszámba ment a friss, csomagolt cukrászsüteményekkel hazaállítani, hát még cukrászdába járni.

Legyen ez újra trend, mert vannak jó helyek! Egy kávé és szelet torta mellett kérdeztük Ákos mestert.

Voltak a felmenők között cukrászok?

Nem, senki, én vagyok az első generáció a családban, de a nagyobbik fiam, Bence már mellettem dolgozik. A sorsom tízéves koromban eldőlt, annyira szerettem a konyhában sürgölődni. Elbűvöltek az illatok, az ízek, az alkotás vágya, a készítés izgalma, a friss sütemény sikere. Így az általános iskola után elvégeztem „a Huba” (Dobos C. József Vendéglátóipari Szakiskola) cukrász szakát, és később levelezőn leérettségiztem. Bence előbb maturált, és utána járta ki a mesterképzést.

Fiatal mesterként hogyan boldogult a tudásával?

Egy évet tölthettem egy igényes göppingeni cukrászdában, tovább bővítve szakmai ismereteimet, és persze a német nyelvet is elsajátítottam közben.

Hazatérve letudtam az érettségit, és szülői támogatással kibéreltem egy Visegrádi utcai helyiséget, amelyben 25 féle rétest kínáltunk a kollégákkal. Szerettem csinálni, de innen nem lehetett hova fejlődni, ezért lépni kellett.

Mit hozott haza odakintről, mennyi szakmai tapasztalattal gazdagodott?

Elég nagy a különbség a hazai és az ottani szakmai irányzatok között. Ott a formában sülő, nagyrészt gyümölccsel előre töltött termékek a jellemzőbbek, amelyek a sütés után csak minimális díszítést kapnak. Kevesebb a krémes-tortás jellegű sütemény. Ezekből a süteményekből néhányat felfrissítve, az ízvilágukat aktualizálva beépítettünk a mi szortimentünkbe is. Egyértelmű volt számomra, hogy hazatérve előbb-utóbb a saját lábamra állok.

Tősgyökeres óbudaiként már a nagyszüleinek is boltja volt a békási Ófaluban. Nem volt kérdés, hol nyitja meg saját üzletét.

Itt nőttem fel, ez volt kezdetektől az álmom. Csillaghegy főutcájában, a Mátyás király úton volt egy elavult, öreg ingatlana a családnak. Ezt lebontottuk, és egy új épületet terveztünk, amelyben az alagsorban található a műhely, a földszinten a vendéglátótér, míg a felső szinten a szüleim rendezkedtek be. 1996 óta rengeteg tortát készítettünk születésnapra, esküvőre, gyerekzsúrra, a mindennapos hétköznapi mennyiségekről nem is beszélve. Azt gondolom, szeretnek minket a környéken, visszajárnak a vevőink.

Nehéz volt beindítani az  önálló vállalkozást?

Családi támogatás és összefogás nélkül nem ment volna, a szüleimtől rengeteg segítséget kaptam. Akkor megúsztuk nagyobb banki hitel nélkül, viszont reggel öttől este kilencig, hétfőtől vasárnapig folyamatosan dolgoztam.

A minőségi alapanyagok elspórolásával és a tömegtermelés nagyüzemi versenyében kevesek maradnak talpon, így leginkább a fogyasztók veszítenek. Mitől jók a Cserfalvi sütik, miben mások?

Az ember megpróbál minőségi és egészséges termékeket készíteni. Bele kell rakni tisztességesen az anyagot, ami több munkával jár és többe kerül, éppen ezért nehéz meghúzni az áraknál is a határvonalat.

Mindenkinek szeretnénk jót adni. A korrekt kiszolgálás, a kiváló alapanyagokból gondosan készített sütemények azok az értékek, amelyekhez ragaszkodunk.

Hétvégén és ünnepnapokon 100–120 féle friss sütemény, nyáron 20–25 féle saját főzésű fagylalt szerepel a repertoáron.

Látjuk, hogy itt a sütemények többségének arca, egyénisége van, de mitől jobbak, mint az átlagos sütik?

Például mi vajat használunk margarin helyett, házi tejszínnel dolgozunk, ami testesebb, finomabb. Vannak olyan hagyományos termékeink, amelyek mindig megtalálhatóak az árukínálatban, és időnként újdonságot is elővarázsolunk a műhelyből. Ilyen volt a polgármesteri hivatal felkérésére kreált Csillaghegy torta, amit azóta folyamatosan műsoron tartunk, annyira megkedvelték a vendégek. Különlegességünk a rebarbara és a sárgarépa tortánk, a gyümölcsös krémes, és az Ország Tortáját is összeállítjuk minden évben, egy picit a mi szánk íze szerint.

Mivel lehet még bevonzani az embereket?

Én hiszek abban, hogy ha jót csinálunk, az emberek cél­irányosan ide fognak jönni.

Belevágtunk a pékáru termékek forgalmazásába, ezzel is bővítve a szolgáltatást – és remélhetőleg a vendégkört.

Három féle kávéból is választhatnak a betérők, de a kávékészítmények mellett üdítőitalok, gyümölcslevek és teák, házi lekvárok is kaphatók. Itt a következő generáció, Bence fiam miatt is van értelme tovább lépni.

A Római-part múltjáról szólva megkerülhetetlen téma az egykori legendás evezős életet. A néhai csónakházakat, a pezsgő vízi életet dokumentáló fényképeket nézve ma is elmerenghetünk az elmúlt csaknem száz év történetén, a néhány évtizeddel ezelőtti időkről pedig még sokan őriznek saját emlékeket is. Budapest legszebb Duna-partját ma inkább a vendéglátás jellemzi, de szerencsére – és sokak áldozatos munkája révén – az evezés ma sem pusztán nosztalgia errefelé.

Az idei első közösségi vízitúrát a Rómaifürdő SE szervezte meg az Óbudai Sport és Szabadidő Nonprofit Kft. segítségével.

A túra napján, melyre harmincöt fokos hőséget jósoltak a meteorológusok, reggel nyolc után már meglehetős létszámban sorakoztak a résztvevők a vízisport egyesület Nánási úti telepén.

A kiránduláson az Anziksz is képviseltette magát egy fotós és egy krónikás személyében. Utóbbi nem minden fenntartás nélkül készült a kihívásra, hiszen evezős múlt nélkül, aktív és rendszeres sporttevékenységre távolról sem utaló fizikai állapottal nekivágva fogalma sem volt arról, mi vár rá a hőségben végigevezendő dunai kaland során. A regisztrálás és hajóbeosztás után egy kellemesen légkondicionált buszra szállt a társaság, tehát Leányfaluig nem kellett komolyabb fizikai kihívásnak eleget tenni. A parton némi keresgélés után mindenki megtalálta az induló tábort, ahol evező és mentőmellény válogatás után kialakult a hajók legénysége. Mi egy hétszemélyes kenut toltunk vízre. „Legénységünk” jelentős része hölgyekből állt. A hajó orrában és végén, az evezés szempontjából meghatározó helyeken egy profi evezős házaspár helyezkedett el, velünk lapátolt egy csinos édesanya hozzá hasonló adottságokkal bíró lányával – mint mondták, a család férfitagjai nem voltak elég bátrak a kihíváshoz –, rajtuk kívül fotósunk és jómagam forgattunk még evezőt.

A Duna szokatlanul magas vízállása miatt erős sodrásra számítottunk, így kapitányunk jó előre leszögezte, hogy pontosan kövessük utasításait, akkor nem lehet baj.

Szerencsére induláskor azt is elárulta, hogy egy pihenőt is beiktatunk a 17 kilométeres túra közben, amire a Lupa-szigeten kerül majd sor, ahol egy kiváló büfében pótolhatjuk az út közben elpárologtatott nedvességet. Enni is lehet – biztatott, bár onnan már nincs messze úti célunk, ahol kiváló, bográcsban főtt túramenüvel vár minket Fehér Ágnes, a Rómaifürdő SE egyik vezetője, a negyedszázados múltú Római Parti Hírek nevet viselő újság író-szerkesztője. Párja, az egykori világbajnok kajakozó, Rátkai János természetesen hajóból irányította a csapatot.

Az evezés, a társaság, a látvány csodálatos volt. A kánikula a vízen kellemes meleggé enyhült, az erős sodrás miatt a lefelé csorgó hajók szinte szárnyakat kaptak, így még én is vikingnek éreztem magam, látva, ahogy lapátolás közben meglepően jó tempóban maradoznak el mögöttünk a part menti fák.

Kiváló kormányosunk jóvoltából magabiztosan szeltük a habokat, és a nagy hajók keltette hullámok sem okoztak különösebb gondot.

Csodálatos módon még akkor sem éreztem magam végsőkig elgyötört gályarabnak, amikor néhány órás kényelmes lapátolás után feltűnt a Lupa-sziget. Sanyi bácsi büféje valóban kifogástalan hely egy rövid pihenőre. Remek szörpöket és üdítőket kap ott, aki ilyesmire vágyik, és helyi készítésű egytálétel, vagy finom házi virsli is akad a kiéhezett evezősöknek. Ami engem illet, úgy gondoltam, hogy egy ilyen kalandtúrán nem szabad megijedni a legkomolyabb kihívásoktól sem. Látva, hogy cseh sört csapolnak, megkóstoltam, milyen lehet. Bevált. A délutáni érkezéskor a Római-parton feneketlennek tűnő bográcsban csodálatos öreglebbencs várta a túrázókat Ágnes jóvoltából. Megkóstoltuk, ez is bevált. De még mennyire!

A túra után kicsit beszélgettünk Rátkai Jánossal, ám őt hamarosan elszólították a folyamatosan érkező egyesületi tagok, szerencsére párja, Fehér Ágnes szívesen beszélt tevékenységükről. Kettejüket nem kell külön bemutatni az Óbudai Anziksz rendszeres olvasóinak, hiszen a 2017. évi nyári számunkban már készült velük egy interjú. Rátkai János, mielőtt elszólították volna a közelgő németországi vízitúrával kapcsolatos feladatai, elmesélte, hogy egész Magyarországon, illetve Európában is számos helyen eveznek kezdő és a gyakorlott túrázókkal.

– Minden évben megyünk Nemzetközi Duna-­túrára, ahol különféle etapokat csinálunk. Idén Ingolstadttól evezünk lefelé, hét nap alatt érünk Erlauba, Passau alá. Reggel sátorbontás, utána napi átlagosan 40–60 km evezés.  De járunk másfelé is.

Már hagyomány az egyesület életében, hogy Pünkösdkor részt veszünk a velencei Vogalongán, ami óriási buli.

Ezrek gyűlnek össze, hogy a Szent Márk tér elől elindulva, érintve Burano, Murano szigeteket, végiglapátolják a kb. 25 km-es távot. Az utolsó néhány kilométer a Canal Grandén mindig hihetetlen élmény. Számunkra idén egy kicsit túl izgalmas volt ez a program, mert a dunai vízszint emelkedés miatt nem lehettünk biztosak abban, vajon elönti-e a telepünket az árvíz, vagy megússzuk. Szerencsére az utóbbi történt, de senkinek nem kívánom azokat az ébren töltött éjszakákat. A nagy túránk idén augusztusban a bolgár Dunán lesz. Indulás a Vaskapunál, a Kazán-szorostól lesz, és Bulgáriában, Szilisztrában fejezzük be az utat. Sokan vannak a baráti, ismeretségi körben, akik azt még nem evezték meg.

Népszerűek a Tisza-tavi túráink is: leviszünk egy rakás hajót, és barangolunk. Ez egyértelműen családi program – ha kell, megtanítjuk az apukát kormányozni, aztán mehetnek együtt felfedezni a tavat. Telente Hévízre járunk evezni. Érdekes élmény síruhában, mínuszokban kenuzni a meleg tóból kifolyó vizet elvezető, gőzölgő csatornán. Mozgássérültekkel is foglalkozunk immár húsz éve, ők is rendszeresen jönnek egy-egy busszal a Tisza-tavi táborba.

– Ami a mostani túrát illeti, épp magas a víz, hatalmas a sodrása, ezért úgy gondoltuk, hogy inkább felvisszük a hajókat és a jelentkezőket Leányfalura, és onnan csorgunk le – vette át a szót Ágnes. Azoknak, akik még nem voltak vízen, óriási élmény végigevezni 17–18 kilométert, és szenvedni se kell, hiszen segít a sodrás. Ez nem sport, hanem szórakozás.

A sport nálunk ott kezdődik, amikor valaki heti ötször három órában tolja a résztávokat. Mi szórakoztatni akarunk: legyenek együtt, legyen egy közös program, jó levegő, víz, nap.

Kezdetektől az volt a célunk – kilencvenkettőben alakult az egyesületünk –, hogy a Római-partra visszahozzuk a szabadidős lehetőségeket. Ne csak a régi fekete-fehér képeken nézegessük, milyen nagy élet volt itt régen. Ebből szerettünk volna valamit visszamenteni. Sajnos rengeteg csónakházat számoltak fel időközben, de az is igaz, hogy akkora igény, mint az ötvenes években – húsz csónakház egy három kilométeres szakaszon –, ma már nincs. A vízi turizmus együtt jár a sátrazással, együtt kell élni a természettel, és ez a mai emberek többségének kényelmetlen.

– Sokat foglalkozunk oktatással, bevezettük az iskolai evezős tanítást – folytatta Ágnes. – Ez is több, mint huszonöt éve megy, ma már nem testnevelés óraként, hanem délutáni sportfoglalkozások keretében. Ez jelenleg három-négy iskolát jelent a környékről. Idejönnek a gyerekek, aki még nem volt vízen, szárazföldi oktatást kapnak, utána vízre szállunk. Népszerűek a nyári táboraink is. Ezek bejárós táborok, tehát a gyerekek otthonról jönnek reggelente. Egy kis sportjátékkal kezdünk, aztán elevezünk a Hajógyári-szigetig. Ott biztonságosan gyakorolják a kormányzást, evezést. Nagy hajókkal visszük az aprónépet, a gyakorlottabbak pedig saját hajót kapnak. Turnusonként nagyjából húsz gyerek szokott jönni. Nagyon jó érzés, hogy felnőtt egy generáció, akik iskolás korukban jártak hozzánk, és most a saját csemetéikkel (sőt, akad, aki már unokával) vesznek részt a többnapos túrákon. Van sport szakosztályunk is, ahol nem célunk, hogy versenyzőket neveljük.

Arra törekszünk, hogy minél több gyerek és felnőtt ismerje meg a vizet. Hetente négyszer van szakosztályi foglalkozás, ami igazából szabadidős sport.

Olyanok járnak ide, akik nem vállalják a heti hatnapos leterhelést, nem szeretnének világbajnokok lenni, de azt igenis szeretnék, hogy a szabadidejük egy részét jó levegőn, vízen, evezve töltsék el.

Ágnes megerősíti, hogy nem múlt el az evezős élet a Rómain. – Sokan jönnek hétvégenként, családok, társaságok. Feleveznek Szentendréig, a Lupáig, esznek-­isznak, jól mulatnak, aztán lecsorognak. Divatba jöttek a kenus legénybúcsúk, céges csapatépítő tréningek is. Ám amikor kitaláltuk a közösségi evezést a harmadik kerületieknek, magunk is rácsodálkoztunk, hogy az egyesületi tagságunk jelentős része nem óbudai. Valahogy jobban megtalálnak bennünket azok, akik nem a Duna közelében laknak. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a kerületieket is rávegyük az evezésre.  Most is volt olyan túrázó, aki annak idején az iskolai oktatás során járt ide Jánoshoz, ő tanította meg kenuzni. Itt laknak a Rómain, mégis a közösségi evezésről szóló híren felbuzdulva találtak ránk, nem is tudták, hogy itt akár heti rendszerességgel evezhetnének. Az árakat illetően azt szoktuk mondani, hogy jóval olcsóbb, mint egy mozijegy.

Ha egy család kibérel egy négyes kenut három-négyezer forintért egész napra, akkor jelentősen kevesebbet fizet, mintha beülnének két órára egy filmre.

A közösségi túrán nagyon fontos a biztonság, minden hajóba adunk tapasztalt kormányost. Erre is jó az előzetes felmérés, mert megismerjük az igényeket, tudjuk, kik szeretnének tapasztalt irányítót. Az egyesületi tagjaink vállalták ezt a feladatot. Olyan evezősök, akik évtizedek óta járják a vizeket, ismerjük őket, tudjuk, hogy szakszerűen és felelősségteljesen irányítják, segítik a gyakorlatlan jelentkezőket.

Ezek a közösségi evezések gyakorlatilag mindenkinek ajánlhatóak, kortól, nemtől és fizikai állapottól függetlenül. Az a lényegük, hogy minél többen kapjanak kedvet a Dunához. A hétköznapokban biztosítunk felnőttoktatást is a kajak és a kenu esetében, amire egyébként nagy szükség is van.

A Római-part olyan szempontból speciális hely, hogy itt általában stégről kell vízre szállni, ami bonyolultabb ügy, mint amikor a partra futtatott hajót tolják a vízre, meg kell tanulni a technikát.

Sokan mosolyognak, amikor meghallják, hogy a ki- és beszállást tanuljuk meg először, de amikor megtapasztalják, hogy a stégről a vízen billegő hajóba lépve mekkora az esély a borulásra, már nem is tartják furcsának a dolgot. Megtanítjuk a kezdőket evezni, kormányozni, elmondjuk, mit kell tenni borulás esetén. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy kapaszkodjanak a hajóba, ami nem tud elsüllyedni, és igyekezzenek a part felé haladni. A közösségi evezések esetében a biztonságot a motoros kísérő hajók is szolgálják. Ez egyébként olyan vízitúrákon is előírás, amiken tíz hajónál nagyobb csapat vesz részt.

Mik a terveink? Szeretnénk szinten tartani, amit elértünk. Nem igazán örülünk, hogy a Római kezd egyfajta vigalmi negyeddé alakulni, és a sport kicsit háttérbe szorul. Nagyon jó, hogy az önkormányzat abba az irányba gondolkodik, amit mi is szeretnénk, és jelentős támogatást ad a közösségi sporttal foglalkozó szervezeteknek a Rómain. Ami a vendéglátást illeti, kitehetjük a megtelt táblát, a sportban, szabadidős dolgokban azonban még bőven van fejlődési lehetőség.

Közösségi vízitúrák a Rómain:

–  június 15. Rómaifürdő Telep Környezetvédő Szabadidő és Diák Vízisport Egyesület, 1031 Budapest, Nánási út 53.
–  július 13. Külker Evezős Klub, 1039 Budapest, Szent János u. 7. Multi Szabadidő, Diák és Vízisport Egyesület, 1031 Budapest, Római-part 44.
–  augusztus 24. Óbudai Sportegyesület, 1031 Budapest, Rozgonyi Piroska u. 28.

További információk és jelentkezés: obudasport.hu/rendezvenyek/vizi-turak-a-dunan

Régi ismerősökként üdvözöltük egymást, hiszen gyerekként több vízitúrán is volt alkalmam velük tartani. És hogy ne csak a száraz tényekre hagyatkozzunk, a héten zajló evezőstábor délutáni programján is részt vehettünk, ahol a fiatalok mellett a versenycsapat tagjai is vízre szálltak. Szerencsére nekünk is jutott hely a motorosban, így közelről is betekintést nyerhettünk, miként zajlik a mindennapi élet nemcsak a telepen, hanem a vízen is, több mint 25 éve a Rómaifürdő SE színeiben.

Mielőtt még rátérnénk az egyesület működésére, beszéljünk egy picit a kezdetekről! Hogyan került evezőlapát a kézbe?

R.J:  Kunszentmiklóson születtem, vidéki srácként szinte minden időnket a szabadban töltöttük. Jöttek persze a gyerekkori csínytevések, amik magukkal hozták a víz szeretetét is. Úszni ugyan még nem tudtunk, de a 33-as medencét már keresztbe, víz alatt átúsztuk. Ugyanígy a kunszentmiklósi csatornába ugráltunk, láttuk az idősebbeket, hogy hogyan csinálják. A csatorna aljáról felrúgtuk magunkat a víz fölé, és így mindig el tudtunk kapni valamit. Amikor nagyapám megtudta, bottal kergetett haza. Aztán később Budapestre költöztünk, Kispesten, Soroksáron és Csepelen töltöttem fiatal éveim.

Amikor a gépipari technikumba kezdtünk járni, a HÉV-ről csodálattal néztük az evezősöket. Majd lementünk az evezőstelepre, ahol bejelentettük, hogy mi kajakozni szeretnénk.

Mondták, hogy itt rossz helyen járunk, a Csepeli strand végénél van a kajaktelep, ott jelentkezzünk. Téli konditermi edzések során persze az osztálytársak szépen lemorzsolódtak, én maradtam. Az evezőstelep története azért vicces, mert a mexikói olimpián később ezüstérmes négy pár evezős csepeli srácoknak az olimpiai és világbajnoki sikereim után többször viccesen felhánytorgattam, hogy engem ti anno elzavartatok a telepről, nem kellettem nektek. (nevet)

Az edzőknek egyből feltűnt, hogy hoppá, itt egy tehetséges fiatal, egy leendő világbajnok?

Azért ez ennél hosszabb a történet. Kezdetben korosztályos versenyeken vettünk részt, jöttek a kisebb-nagyobb eredmények. Korcsoportunkban egy csepeli sráccal a legjobbak között voltunk. Később az ifi keretben összeültettek a szolnoki Deme Józsival, akivel megnyertük az Ifjúsági Barátság Versenyt, ami a mai ifi VB-nek felel meg. Innen egyenes út vezetett a felnőtt válogatottba. Szóval az 1971-es év remekül kezdődött, gyakorlatilag minden nemzetközi versenyen a dobogó tetején álltunk, így egyértelmű volt, hogy minket küldjenek a belgrádi felnőtt világbajnokságra, ahol szoros versenyben végül a negyedik helyet szereztük meg.

A következő évben volt a müncheni olimpia, ott ezüstérmet kaptunk, majd 1973-ban Tamperében mind kajak kettesben, mind kajak négyesben ezer méteren világbajnokok lettünk.

De az elkövetkező években is szépen lapátoltunk: a két győzelem mellett négy ezüstöt és három bronzérmet sikerült VB-ken szereznünk.

Mondhatjuk, hogy Deme Józseffel elválaszthatatlan párost alkottak ebben a tíz évben?

R.J.: Volt egy rövid kihagyás, amikor szakítottunk a párommal. (nevet) Feleségem szokta mondani, hogy az előző párom.

F.Á.: Amikor az esküvőnk előtt mentünk bejelentkezni, a jegyző kérdezte, hogy kinek ki lesz a tanúja. János meg úgy felelt, hogy a volt párom. Erre persze a jegyző lefagyott. Rendben van, felvilágosult korban élünk, de azért mégiscsak!

R.J.: Persze amikor mondtam neki, hogy a Deme Józsefről van szó, leesett neki, mert ismert. De Józsinak egyesben is remek eredményei voltak, velem ellentétben. Én magyar szinten ötödik, hatodik helyezésekig jutottam. Nekem a csapathajó jobban feküdt, összesen 15 magyar bajnoki címet szereztünk, de Józsi egy rövid ideig szólóban is próbálkozott.

Az 1980-as moszkvai olimpián még pontszerző helyen sikerült végezni kajak négyes ezer méteren, de aztán eljött a váltás ideje. Könnyű volt megtalálni az utat a felnőtt válogatottság befejeztével?

R.J.: Nem igazán. Nehezen találtam meg újra önmagam. Az építész technikum után elvégeztem a TF-en a testnevelő tanári meg a kajak szakedzői képzést. Volt bennem ez elején egy olyan vágy, hogy bebizonyítom, jó edző tudok lenni. De a szakmai munka mellett ez annyi plusz kellemetlenséggel járt, pénzért, felszerelésért könyörögni a vezetőségnél, amit nem nekem találtak ki. Nem beszélve arról, hogy a sikeres edzői karrier legalább olyan lemondással jár, mint egy profi sportpályafutás felépítése. Én ezt akkor már nem akartam.

Három év után inkább elmentem a katonai főiskolára tanítani. De hát látod, mennyire vagyok én katonás alkat! Szóval maradjunk annyiban, hogy nem jött be.

Ezt követően visszamentem a Honvédba szervezési osztályvezető helyettesnek. Az meg már nagykabát volt nekem. Attól, mert valaki jó sportoló, nem jelenti azt, hogy jó edző, jó sportvezető vagy jó menedzser tud lenni. Ehhez más habitus, más karakter, jobb szónoki képességek kelletek volna. Néhány év múlva ezt is otthagytam, majd volt egy három éves kitérő a kajak szövetségnél, ahol szakfelügyelőként dolgoztam. Ezt még egy rövid edzősködés követte a KSI-ben, de akkor én ezt már igazából nem akartam.

Hogy került végül Óbudára?

R.J.: A Sportlétesítmények Vállalattól Cserháti László keresett meg, hogy csináljuk közösen a szabadidő központot a Rómain. Vele viszont nem találtuk a közös hangot, de akkor már maradtam a kerületben, és elmentem tanítani általános iskolába. Volt egy nagyon kedves iskolaigazgató, Dupravecz Attila, akivel elindítottuk az Angol és Vízisporttagozatos Általános Iskolát, amit sajnos az önkormányzat végül létszámproblémák miatt megszüntetett. Innen átkerültünk az Aquincumi Általános Iskolába, közben párhuzamosan létrehoztuk az egyesületet, illetve a Kalászi úti iskola kazánházát edzőteremnek alakítottuk át.

Milyen évszámot írunk ekkor?

F.Á.: 1992-t. Ebben az évben ismertük meg egymást. János tanította az osztályomat. Ha szabad így fogalmazni, munkahelyi kapcsolatként indult ez az egész. (nevet) Ebben az időszakban jártam újságíró iskolába is, és a kollegák biztatására pályázatot adtam be.

Így született a Római Parti Hírek, ami két és fél év kihagyással azóta is havi rendszerességgel tájékoztat az egyesület és a kerület szabadidős és kulturális életéről.

Mi jelentette a fő csapásirányt az egyesület megalapításakor?

F.Á.: Egyértelműen a Duna. János a Lidóban dolgozott sportközpontvezetőként, így adta magát, hogy itt ez a gyönyörű folyó, itt vannak az emberek – hozzuk őket közelebb egymáshoz, adjunk ennek az egésznek egy szervezett keretet! Egyre nagyobb tömegeket sikerült megmozgatnunk, az új tagok pedig mindig újabb és újabb ötletekkel álltak elő. Folyamatosan bővültünk, terjeszkedtünk, csakhamar túl is nőttük magunkat. Egy időben 13 bejelentett alkalmazottal dolgoztunk. Volt NB 1-es röplabdacsapatunk, de külön versenyszakosztályt képviselt a sí, a karate, az ökölvívás, a tenisz és kajak is. Ezek aztán akkorára nőttek, hogy szépen lassan leváltak az egyesületről, nálunk meg maradt a kajak, illetve a rekreáció, aminek keretein belül nemcsak vízi, hanem gyalogos, kerékpáros és sítúrákat is szervezünk.

A túrák mellett viszont voltak más rendezvények is, amik ide köthetők. Mik voltak ezek?

F.Á.: Elsősorban a fesztiválok. 1993-tól kezdve tíz éven át mi szerveztük a Nemzetközi Duna Fesztivált. Akkoriban még nem volt ennyi rendezvény országosan, de a fővárosban sem. Ma már minden héten több fesztivál van, de a kilencvenes évek elején abszolút hiánypótló volt.

Egy egynapos rendezvényből nagyon gyorsan három napos fesztivállá nőttük ki magunkat. Volt itt diák vízitúrázók vetélkedője, főzőverseny, sátorépítő verseny, sok minden.

R.J.: De rendeztünk hadihajó bemutatót a Dunán, mazsorett csoportok vonultak fel kilométer hosszan. Karneváli hangulat volt Rómain, a kempingtől tartott a menet egészen a partig. Aztán az utóbbi hat évben már ezt is szerényebb formában rendezzük meg Pünkösdfürdőn, Római-parti Fesztivál néven.

F.Á.: Szóval idővel kisebbek lettünk, de úgy érzem, hogy eredményesebbek. Létrehoztuk a civil érdekvédelmi tagozatot, aminek elsődleges küldetése a csónakházak megmentése, ma meg már a gátért folytatott küzdelem.

Meddig lehet ezt még csinálni hasonló lelkesedéssel?

R.J.: Csináljuk, amíg tudjuk, amíg hagynak dolgozni. A probléma az utánpótlás, hogy nem találunk magunk mellé még valakit, aki vinné a hátán az egyesület, illetve a telep ügyeit. Csaba fiam intézi a személyszállítást, Ádám (Bögös Ádám) a versenycsapatot irányítja, de a mi tevékenységünk ennél jóval összetettebb feladatkört jelent. Ágival már nem vagyunk fiatalok, nem beszélve arról, hogy szezonon kívül, októbertől áprilisig a telep nem tud bevételt termelni, a bérleti díjat viszont akkor is fizetnünk kell. Az egyesület azért maradhatott életben, mert volt alatta több láb, a fitnesz, a személyszállítás, az újság stb.

F.Á.: A munkát a telepen akkor is el kell végezni, amikor éppen nincs belőle pénz. Akkor csináljuk lelkesedésből. De szeretjük, és jó látni, hogy az indulás óta felnőtt velünk egy generáció. Sokan a régiek közül már az unokáikkal jönnek a Tisza-tavi túránkra, esetenként három generáció is képviselteti magát egy-egy programunkon. Felemelő érzés részese lenni ennek, és visszatekinteni az elmúlt 25 évre.

Talán nincs is olyan gyerek a III. kerületben, aki óvodás vagy kisiskolás korában ne találkozott volna önnel egy-egy evezés alkalmával. Mióta él víz mellett?

Nagyjából harminc éve a víz mellett élek, és ezt az időszakot jórészt a vízisportnak, a kajakozásnak, a kenuzásnak és a gálya megépülte után a római kori hajózásnak szenteltem. Ezt a programot a III. kerület összes óvodájára és általános iskolájára kiterjesztettük. Már 2011-ben mintegy nyolcezer ötszáz gyerek vehetett részt az ingyenes programban, amit folyamatosan fejlesztettünk.

Ma naponta kétszázan jönnek, de olyan nap is volt már, amikor ötszázan ismerkedhettek meg a gályán a vízi élettel.

Részünkről mindez felajánlás volt az önkormányzatnak, amellyel kedveskedni kívántunk a kerületi gyerekeknek. Ez a hajózási élmény abból áll, hogy megmutatjuk a gyerekeknek a telephelyünket, majd a Dunát is a gályán evezve. Aki pedig később kenuzáshoz vagy a kajakozáshoz is kedvet kapott, itt folytathatta nálunk ezt az ismerkedést.

Az Óbudai Sportegyesület vízitúra és természetjáró szakosztálya nem mai keletű csapat. Hogyan kezdődött és miként alakult az egyesület sorsa?

Miniszteri rendelet következtében 1965-ben az önkormányzatok elődjei, a tanácsok utasítást kaptak saját sportegyesületek létrehozására. A mi nevünk akkoriban III. kerületi Központi Sportegyesület volt. A rendszerváltáskor az akkori elnökünk ezt gyorsan megváltoztatta Óbudai Sportegyesületre.

Ön mikor lett elnök?

Én a rendszerváltáskor jó barátomtól, Bartha Lászlótól vettem át a stafétabotot. Ő idősebb volt, én pedig akkor még fiatal, és boldogan estem neki a feladatnak.

Az a római típusú gálya, amelyen a gyerekeket ismertetik meg a vízi élettel, azért is nagyon jó ötlet, mert Óbuda, vagyis Aquincum jellemző sajátossága, hogy itt valóban rómaiak is éltek. Hogy jött az ötlet a hajó megépítéséhez?

Az Aquincumi Múzeumban található kőrajzokon ábrázolták egykor azokat a futárhajókat, amelyek katonákat is szállítottak, és talán a kereskedelemben is részt vettek, de többnyire inkább futárszolgálatot teljesítettek a limes védvonalának őrtornyai között. Ez immár csaknem két évezredes történet, amikor azonban hajóépítésre igazán alkalmas fafajták itt nem teremtek.

A rómaiak a tengerről hozták ide az ácsokat, akik abból a fából dolgoztak, amit éppen találtak. A hajók ezért mind elkorhadtak, ám a kőrajzok megmaradtak.

Egy kimondhatatlan nevű hajó rajza egészen jól kivehetően megmaradt, amit én lefotóztam, a szakkönyvekben utánanéztem, majd az Aquincumi Múzeum igazgatójával és más hozzáértő emberekkel kezdtük el kitalálni, hogy milyen legyen az a hajó, amit megépítünk. Majdnem ugyanazt építettem meg, amit a rómaiak, de miután a szülők részéről volt olyan félelem, hogy felborulhat, csak a biztonság kedvéért egy kicsit szélesebb lett és valamivel rövidebb. Tengerre nem mentünk ki vele, de levizsgáztattuk a gályát, így Európa összes folyójára alkalmas.

Milyen messzire bátorkodtak a gályával?

A Dunát bejártuk Ulmtól egészen Mohácsig. Délen azért nem mentünk tovább, mert azokban az országokban bizonytalannak ítéltem meg a hajózást, ezért Németországból Ausztrián, Szlovákián át Magyarországra szerveztük az utat. A túrákon évi rendszerességgel részt vettem magam is két évvel ezelőttig, amikor egy betegségem miatt az ilyen fajta hajózással fel kellett hagynom. Ezzel együtt kiképeztem több garnitúra utódot is, akik folytathatják.

A fiam, az egyesület elnökhelyettese és barátai többen levizsgáztak ennek a hajótípusnak az irányításából, így én akár ki is szállhatok ebből a történetből.

Már nem is számoljuk, hogy 16 vagy 17 ezer gyereknél tartunk, de minden évben ezer gyerek hajózását vállalom, amit teljesítek is.

A kezdetek óta elég nagy fejlődésen ment keresztül az egyesület. Vogalonga néven tengeri túrát is szerveznek az itáliai Velencébe és környékére. Milyen program ez?

A Vogalonga nevű rendezvényen már több mint tíz éve veszünk részt. Az olaszországi Velencében élő Gilberto Penzo úr készíti a gondolákhoz azokat a furcsa formájú bakokat, amelyek mentén egy szál evezővel tudják a gondolákat hajtani. Rendkívül speciális területe ez a hajózásnak, hiszen csak Olaszországban van gondolázás, és ott is csak Velencében. Gilberto Penzo úr, miután hallott róla, felkereste a római gályánkat, és felkért minket, hogy vegyünk részt a Vogalongán. A Velencében minden évben megrendezett esemény előzménye, hogy a gondolások fellázadtak a vaporettók ellen, amit egy tömegtüntetéssel demonstráltak.

Ezt követően ebből hagyomány lett, aminek következtében minden évben egy napra megkapják Velencét a kézzel hajtó hajósok.

Erre az időszakra a mentőhajók és az ottani csendőrség, a carabinierik kivételével kitiltották a vízi útvonalakról az összes motoros hajót. Reggel kilenc órakor elindul több ezer evezős hajó, amelyek megkerülik Murano és Burano szigetét is, majd visszatérnek a Canal Grandéra. Ilyenkor mindenütt csak a kajakokat, kenukat és egyéb evezős hajókat látni Velencében. Akik a parton vannak, azok befelé integetnek és kiabálnak, akik a vízen eveznek, azok kifelé teszik ugyanezt.

Találkoznak ott magyar evezősökkel?

Meglepően sok magyar evezős vesz részt ebben a programban, amit onnan is lehet tudni, hogy gyakran felhangzik a Ria-Ria-Hungária rigmus. Úgy érzékelem, hogy negyvennél is több hajó van ott hazánkból minden évben. Mi tizenkét éve, tízegynéhány hajóval veszünk részt az eseményen, amiből én tízszer végig eveztem ezt a hosszú távot.

Harminchat kilométert teszünk meg a tengeren, de mi Jesolóból nyolc-nyolc kilométert még odamegyünk és vissza, ami összesen ötvenkét kilométer evezés azon a napon.

Ez, azt is tekintve, hogy szeles tengeren kell megtenni az utat áramlatok között, emberes feladat. Mégis óriási élmény, azzal együtt, hogy egy egész napunk van mindig Velencében is megnézni műemlékeket, templomokat, érdekességeket.

Hogy tudják fenntartani, működtetni az egyesületet?

A legnagyobb támogatónk Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, akiknek szívből megköszönöm, hogy jelentős összeggel támogatják ezt a szabad­idősportot. Ez arra elég, hogy a rezsidíjakat ki tudjuk fizetni, a hajókat felújítjuk, és időnként újakat is vásárolunk. Ezen kívül vannak olyan fizetős tevékenységeink, amelyekből az egyesület szerény mértékben fenntartható. Ilyen például az evezős oktatásunk, amelyet egészen az elmúlt évig ingyen tudtunk nyújtani, mert az önkormányzati támogatás még fedezte a költségeinket, illetve más pályázatokon is részt tudtunk venni. A fővárostól is kapunk pár százezer forintot, ami szintén jól jön, de ebből ma már sajnos egy új kajakot sem tudunk vásárolni. A többi költséget pedig támogatóktól, tagi befizetésekből és túradíjakból, programdíjakból fedezzük. A mi táboraink ezzel együtt lényegesen olcsóbbak, mint amilyeneket az interneten szétnézve találhatunk. Van egyszerű napközis jellegű vízi táborunk, illetve változatosabb élményprogramunk és kalandprogramunk, amelyek valamivel többe kerülnek.

Ez utóbbiak keretében mászófal és strand is szerepel a lehetőségek között, valamint csocsóbajnokság, vízi csata és evezőlapát festése, amelyet aztán megvásárolhatnak a gyerekek.

Elég nagy zsúfoltság tapasztalható hétvégéken a Római-parton. Önöknek is osztozniuk kell a Multi SE-vel egy stégen.

Egy idézettel tudnék röviden válaszolni: Péter és Pál megárulnak egy gyékényen. A másik egyesület vezetőjét Horváth Péternek hívják, engem pedig Horváth Indián Pálnak. Mi nem fogunk összeveszni. Ők inkább versenysporttal foglalkoznak, míg mi szabadidősporttal. Jórészt eltérnek a stég igénybevételi ideink is. Évek óta egymás szomszédjai vagyunk, és együttműködünk. Mi arra biztatjuk a vízitúrázóinkat, hogy ha a versenyzők a stégen indulnak, vagy megérkeznek, akkor szabadítsák fel nekik a terepet. Szeretjük, ha a vízitúrázóink a sóderről indulnak, így nem kell feltétlenül a stéget használni. Egyébként sincs a Dunán mindenhol stég, sóderes part viszont igen, öt kilométeren belül biztos, hogy lehet ilyen kikötőhelyet találni. Nem úgy, mint a Tiszán, ahol többnyire nehéz vízre szállni és kikötni. Nem azt mondom, hogy ez jobb, hanem más. A Duna több figyelmet igényel, jobban meg kell tanulni a hajózási szabályokat, de mi éppen ezt csináljuk nyáron is. Ide felnőtt és gyerek is bejelentkezhet. A tényleges vízitúráinkat pedig Komáromból vagy Gönyűből indítjuk, de ezek a túrák már hosszabb távok.

A hajdani Csónakdához fűződik az első magyar evezős társaság, a Hajós Egylet 1841. évi megalapítása. Nagyon leegyszerűsítve mondhatnánk, hogy ez a vízi objektum volt a dunai csónakházak „ősanyja”, de mindenképpen példaként szolgált a későbbi korok tervezőinek.

A csónakok tárolását utóbb kétféle módon oldották meg: vízparti vagy a vízen álló (kvázi hajó) csónakházakban. A Római-parton a tárolást elsődlegesen a part menti csónakházakban végezték, de egy-egy hajóraktár is működött.

Az Óbudához tartozó dunai partszakasz vízisport életének robbanásszerű beindulása és kiépülése a XX. század elejére tehető, amely napjainkig három szakaszra osztható. Ez a három jól elkülöníthető, de szorosan összefüggő periódus – a két világháború közötti korszak, a pártállami ciklus és a rendszerváltást követő évek – sajnos transzparens módon szemlélteti a kialakult, néha kaotikus viszonyokat.

A XX. század elején kialakuló evezős sport két részre oszlott. Első csoportban a különböző hivatalos sportegyesületekhez tartozók voltak, a másodikhoz a hobbi szinten sportoló, szabadidőben evezők tartoztak, akiket a korban vadevezősöknek hívtak. Ez utóbbiak száma az 1930-as évekre meghaladta a 30 ezret. A Római-part szintén a vadevezősök otthonává vált, bár természetesen itt is működtek valós sportegyesületek.

Az 1920-as évek végén alakult meg a Budapesti Csónakházak és Evezőseik Egyesülete és a Magyar Szabadevezősök Egyesülete, amely intézmények a vadevezősöket szervezte egybe, és segítette működésüket, valamint versenyeket szervezett számukra.

A csónakok tárolására sorra felépülő raktárak – ahogy akkoriban nevezték őket, csónakgarázsok – az Újpesti vasúti hídtól északi irányba helyezkedtek el. Idővel legtöbbjük a híd lábától Csillaghegyig működött, majd egy pár egészen Pünkösdfürdőig várta az evezősöket. A fellendülő dunai evezős élet központjává váló Római-part meghatározó épületei lettek a különböző méretű és szépségű csónakházak, bércsónaktelepek, amelyek mellett csónaképítő műhelyek és vendéglátóipari egységek is funkcionáltak. Ezek a vállalkozások 1945-ig magánkézben és -szervezésben voltak, ennek is köszönhető a közöttük zajló erős konkurenciaharc, amelyet leginkább az újságokban fennmaradt rengeteg hirdetés prezentál. A tulajdonosi kör nagyon szerteágazó volt, a miniszteri tanácsostól a gyári tisztviselőig.

Az első klasszikus római-parti csónakház Podoletz Gusztáv nevéhez kapcsolódik, aki – egyes források szerint – 1919-ben építette fel a később többször kibővített bérleményét. Ezt követte a közvetlenül mellette egymás után megnyíló csónakgarázsok sora, közöttük a Magasházy Mihály, Weinberger Jenő, Fojt János, Bürgermeister Károly, Bakty Lajos és Berczyk István által működtetett vállalkozások. Az 1930-as évek elejére ezek mellé a legendás bérlemények mellé még olyan csónakházak épültek, mint a Novara, a Faragó-féle, az Adria, a Fodor, a Csuka, a Horgony, a Hattyú, a Leszkovszky, a Füzesséry, a Papp, a Weisel, valamint a Spárta Atlétikai Club, a Nemzeti Bank Tisztviselő SE, a BBTE evezős osztály, a Rómaifürdői Strand és a Hungária strandtelep raktárai. Ezek a telepek alkották azt a közösséget, ahol a két világégés között a vadevezős sport igazi virágkorát élte.

Ebben a korszakban a felsorolt csónakházakat főleg a módosabb középosztályhoz tartozó evezősök látogatták, ők alkották a Római-parton sportoló és kikapcsolódó közönség gerincét.

Ehhez a társasághoz kapcsolódtak a hétvégenként kilátogatók és csónakokat bérlők, akik szintén részesei lettek a terület szabadidős és sportéletének. Elsősorban az ő kiszolgálásukra jöttek létre a csónaktárolók és műhelyek mellé épült vendéglők és csárdák, amelyek közül talán a legismertebbek a Bürgermeister- és a Lieb-féle, a Tüzes csárda, a Nap néni, a Nap bácsi voltak.

A rohamosan növekvő evezős igények miatt a Római-part csónakházait bővíteni kellett, hogy elegendő mennyiségű helyet és lehetőséget biztosítsanak a bérlők és a csónaktárolók számára. A legnagyobbak közül a Magasházy 350, a Bürgermeister 300, a Weinberger és a Fojt 200, a Podoletz 150 csónak tárolására és raktározására volt alkalmas, de a kisebbek is 40–50 hajónak adtak otthont.

Azonban a főváros szerte egyre népszerűbb Római-part nemcsak a vízisportok szerelmeseit szolgálta ki, hanem a kirándulók és természetjárók körében is különösen kedvelt úti célnak számított.

Ezzel a ténnyel és helyzettel a fővárosnak foglalkoznia kellett, amely egyfelől az evezős hajókra és a csónakgarázsokra, másfelől a terület fejlesztésére és szabályozására vonatkozott. A Dunán közlekedő evezős csónakok nyilvántartása a Révkapitányság feladatköréhez tartozott, amely az 1920-as évek első felében azonosító számot adott számukra. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1925-től készített terveket a Rómaifürdő, illetve a Római-part fejlesztési koncepciójára. Az évszázadokon keresztül mezőgazdasági és árterületként elkönyvelt dűlő szerepe nagyban megváltozott az evezős és a szabadidős élet megjelenésével. A századelőn megjelenő első kis fabungalók voltak az előzményei a későbbi kiköltözők számára, amelyekkel párhuzamosan épültek fel a csónakházak.

A területfejlesztés érdekében a Közmunkák Tanácsa elrendelte a közművek (víz, villany, gáz) fokozatos kiépítését, a kulturált és rendezett környezet kialakítását. Ez utóbb számos konfliktushoz vezetett a fővárosi szerv és a helyiek között, amely alatt nemcsak az evezősöket és csónakház tulajdonosokat, hanem a véglegesen ideköltözőket kell érteni.

Ilyen volt például a Rómaifürdő és a part menti rész közlekedésére kidolgozott út- és utcahálózat tervezet végrehajtása, amely heves viták alapjává vált. Az 1935-ben ismertetett terv szerint egy 30 méteres sávot kellett kiépíteni a vízpart mellett, amely a zavartalan közlekedését volt hivatva biztosítani.

Ez viszont azt jelentette, hogy a csónakházakból csak ezen a közlekedő – a nyári szezon alatt forgalmas és zsúfolt – útszakaszon keresztül lehetett a parthoz vinni és vízre rakni a csónakokat. Emellett alakították ki a terület úthálózatát is, amely a főközlekedési vonalhoz (Nánási út–Királyok útja) igazodott. A Római-partra amúgy is nehéz volt csúcsidőben kijutni, hiszen a HÉV- és a vasúti megállótól sokat kellett gyalogolni, a busz és a hajó pedig viszonylag ritkán járt – akkor is zsúfolt volt. A megoldás még sokáig váratott magára.

További feszültség forrása volt a part mentén felhúzott kis víkendtelepek és csónakházak funkciójának, konkrétan a lakhatási viszonyok rendezésének ügye. Hivatalosan csak a csónakházak tulajdonosai és azon személyek tölthették az éjszakát az ingatlanban, akiknek az adott garázsban volt elhelyezve a csónakja, de ezt a szabályt – főleg nyáron – sokszor megszegték. Több rendőrségi razziát is tartottak a körzetben az 1930-as években, főleg az esetlegesen itt menedéket kereső bűnözők felkutatása miatt. Sikeresebbnek bizonyult a rendőrség, a kerületi elöljáróság és a Közmunkák Tanácsa, valamint a csónakház tulajdonosok összefogása a Duna Római-partnál folyó szakaszának biztonságossá tételében. Ennek értelmében megszervezték a mentőcsónakok és megfigyelő pontok pontos helyét, használatát, amelynek rendben tartása és üzemeltetése az adott csónakház tulajdonosok feladata volt.

A sors kegyetlen fintora, hogy a Római-part legendás, közkedvelt és megbecsült alakja, a csónakház tulajdonosok doyenje, Podoletz Gusztáv tragikus körülmények között 1933 augusztusában vízbe fulladt.

A Római-parton működő csónakházak és az egész környezet életében hatalmas törést jelentett a második világháború okozta pusztítás. Az Újpesti vasúti híd közelében álló csónakházakat bombatalálat érte, és megsemmisültek, a többit kifosztották. Ezt az új korszakot erősen áthatotta és megszabta a kiépülő kommunista pártállam egyik törekvése és jelszava, miszerint mindenkit megillet a sportolás joga, nem csak a kiváltságosokat. Ennek érdekében széleskörűen kell bevonni a munkásokat a legkülönbözőbb sportolási és szabadidős programokba, természetesen a párt felügyelete és szervezése alatt. A gyáraknak és vállalatoknak szintén kötelezővé tették a dolgozók ilyen irányú tevékenységének segítését és támogatását. Saját sportkörök, egyesületek alakultak, ahol jelentős tömegeknek volt lehetősége aktív testmozgásra. Mindezek mellett az egyéni sportolást és kikapcsolódást is propagálták, szé­leskörűen megnyitva azokat a területeket, ahol eddig csak egy bizonyos rétegnek volt lehetősége a testedzésre. Erre a Római-part remek helyszínnek bizonyult, amely mintegy negyven évtizedre eldöntötte sorsát és funkcióját.

A második világháború elmúltával meglepően hamar visszatért a sportélet a partszakaszra. A megmaradt csónakházak tulajdonosai felmérték a károkat, és igyekeztek minél előbb helyrehozni – a nehéz lehetőségekhez képest – az ingatlanokat. Értelemszerűen szükségük volt valamilyen bevételre, hiszen ezek a korábbi vállalkozásaik jelentették számukra a megélhetésüket.

Ezt könyörtelenül kihasználta a kommunista rendszer propagandagépezete, és a sportolni vágyó munkásokat és evezősöket kihasználó uzsorásoknak állította be a csónakházak tulajdonosait. Ez gyakorlatilag eldöntötte további sorsukat, amely az államosítással teljesedett be.

A csónakházak állami kézbe és fenntartásba kerültek, amelyek a Sportlétesítmények Nemzeti Vállalat (1950) gondozásában folytathatták tevékenységüket. Ennek az lett az eredménye, hogy a kisebb, rossz állapotú csónakházakat lebontották, valamint többet átépítettek, vagy újakat húztak fel. Az újabb generációknak már ezek a csónakházak jelentették a Római-part evezős életének otthonait, mint a Bíbic I. (az egykori Podoletz), a Vadkacsa (hajdani Magasházy csónakház), a Vöcsök I. (Bürgermeister helyén), Vöcsök II. (egykori Fojt-féle), a Kalapács (Bakty-féle csónakgarázs), a Vörös Zászló (a Spárta és a Novara helyén), a Béke I–II. és a Bíbic II. (a Corvin helyett). A csónakházak száma jelentősen lecsökkent, az 1960-as évek második felére összesen 14 volt belőlük. Az évtizedek alatt ezeknek is látványosan romlott az állapota, amelyet nagyban befolyásolt az ingatlanokat fenntartó egyes vállalatok katasztrofális anyagi állapota. Mindezek ellenére ebben a ciklusban sem lankadt az evezős élet szerelmeseinek igénye a csónakházak szolgáltatásai iránt, sok ezer embernek nyújtott sportolási lehetőséget a Római-part. Ez nemcsak a szabadiős evezést jelentette, hanem rengeteg gyermek itt ismerkedett meg az evezős élet szépségeivel, és az itteni egyesületekben sajátította el a sportág alapjait.

A területet az evezősök mellett a kirándulók és a szórakozni vágyók tömegei is ellepték, amely elsődlegesen a nyári szezonban okozott túlzsúfoltságot és kiszolgálási nehézségeket. Az 1950-es évektől világossá vált, hogy a rendelkezésre álló infrastruktúra képtelen megfelelő szinten kielégíteni a tömegigényeket, ezért feltétlenül javítani és bővíteni kell azokat. Időközben a Római-parton működő létesítmények ellenőrzése az újonnan megalakuló Budapesti Testnevelési és Sportbizottság (BTSB) hatálya alá került, amely időszakosan igyekezett orvosolni a kialakult állapotokat. Ez komoly feladatokat rótt a III. Kerületi Tanácsra és a Fővárosi Tanács illetékes osztályára. Különböző tervek születtek a Római-part fejlesztésére és a problémák megoldására, de a valós eredmények rendre elmaradtak. Ennek keretében rendezték a csónakházak ügyét, de idetartozott a vállalati üdülők és a kabinok helyzete is.

Minden rendezési terv fókuszában a két legégetőbb problémaforrás állt: a csatornázás és az árvízvédelem végleges megoldása. Mindkét kardinális kérdés nagyban befolyásolta a partszakasz vízisportjának zavartalan működését, amely a megmaradt csónakházak életére is kihatott.

A nagy beruházások elmaradtak, még a csónakházak tatarozására sem jutott mindig elegendő fiskális lehetőség. Az 1970–1980-as évekre – a kommunista blokk megrendült gazdasági helyzetével párhuzamosan – a Római-part állapota siralmas összképet mutatott: rendezetlenség, piszok, csatornázatlanság, lerobbant épületek (köztük a csónakházak), elhagyott üdülők, drasztikus színvonalesés.

A rendszerváltás idejére a part és a csónakházak állapota borzalmas helyzetbe került. Ez részben az idelátogatók felelőtlen viselkedésének (hulladékok, szemetelés, rongálás), részben a hatóságok és a Római-partot felügyelő igazgatási szervek hanyagságának volt köszönhető. A párt­állam bukásával az addig állami, illetve azon belül valamilyen vállalati fenntartásban működő csónakházak sorsa és további működése a gyorsan megjelenő magánbefektetők kezébe került. Az értékes ingatlanok – sportfunkciójukon túl – jelentős vállalkozási lehetőséget nyújtottak, amelyek koncepciójába nem minden esetben fért bele a korábban betöltött szerepük. Ez sok vitához vezetett az új tulajdonosok és a csónakházakat előzőleg használók (csónakraktározás, csónakbérlés, szakosztályok) között. Sorra zártak be, majd tűntek el – kibogozhatatlan telekeladások, rejtélyes tűzesetek során – a terület „ingatlanfejlesztése” ürügyén. A műemlék Bíbic csónakházat egyszerűen lebontották és újjáépítették, amely így elveszítette egykori patináját.

Napjainkban csak egy maroknyi csónakház működik és várja az evezés szerelmeseit, akiknek egyre kevesebb lehetőségük maradt csónakjaik tárolására. Ennek ellenére az evezős világ nem szűnt meg a Római-parton, sőt, az utóbbi években kezdi visszanyerni egykori jelentőségét és szerepét. A csónakházak és a partszakasz jövőjéről még sok a bizonytalanság, csak a Duna jelenti az állandóságot.

(A szerző történész-muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

A Rómaifürdőnek nevezett városrész 1950-től tartozik Budapest főváros III. kerületéhez, korábban közigazgatási formában Békásmegyer része volt. Ennek a területnek a Duna folyó melletti szakaszát, illetve a Barát-patak – Királyok útja – Nánási út – Arany-patak által határolt területet nevezhetjük Római-partnak, amely mintegy 10 km hosszan terül el.

Földrajzi fekvése okán évezredeken át ki volt téve a Duna tekintélyt parancsoló erejének, egy árvizektől sűrűn pusztított, mocsaras, ingoványos földterület volt.

Ez az állapot igazából csak a XVII. század végére változott meg, amikorra jórészt kiszáradtak a mocsarak, illetve elkezdték a maradék részek lecsapolását. Ezt követően megindulhatott az így kialakult földek felparcellázása és felosztása.

De ne rohanjunk ennyire előre az időben, mert a partszakasz ember alakította históriája – mint elnevezése is mutatja – az ókori római korig nyúlik vissza. A terület az I. században került római uralom alá, akik az itt fakadó források vizét használták fel a közelben felépült polgárváros (Aquincum) és a távolabb fekvő katonaváros vízellátásához. Ennek napjainkban is látható nyoma a megmaradt római kori vízvezeték (aquaeductus) romjai, amely valahol a Római Strandfürdő területétől szállította a nélkülözhetetlen vizet egészen a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrumig. Az itt feltörő hévizeket (nem gyógy­vizek!) a középkor folyamán a területen működő ispotályokban használták fel, de Mátyás király idején fürdőzésre is használták. Ezeket a langyos, egész évben szabadon folyó forrásokat munkára is fogták, amelynek legfőbb bizonyítékai a hajdan működő vízimalmok voltak. Ilyen malmok már a török hódoltság idején álltak. A XVIII. század elejétől nemcsak az élelmezésben, gabonaőrlésre használták az épületeket, hanem a hadsereg számára szintén igénybe vették mint lőpormalmokat. Nem csoda, hogy idővel ezt a területet Lőpormalom dűlőnek nevezték.

A Krempl és az Einzinger malom volt a legismertebb, ahol a kornak megfelelően nemcsak a környék gabonájának megőrlésével foglalkoztak, hanem fogadóként is nevet vívtak ki maguknak.

A Római-part újkori történelme a XIX. század második felétől datálható, amely – a terület hasznosítását nézve – egy új szerepkörrel járt együtt; egyfelől a sportolás, másrészről a vendéglátás és a szórakozás színtere lett. Az ipari forradalom vívmányai nemcsak magára a gazdaságra voltak releváns hatással, hanem a mindennapi életet is nagyban átalakították. Ennek egyik szegmense a szabadidő hasznos eltöltése volt, amelyben a sportolás kiemelt szerepet kapott.

Ez a folyamat hazánkban is elindult olyan világot látott, főleg arisztokrata származású személyek révén, akik komoly szerepet játszottak bizonyos sportágak honi megalapításában és terjesztésében. Közülük mindenkin túltett gróf Széchenyi István, aki a magyar evezős sport megalapítója volt. A grófnak számos más politikai, közéleti és gazdasági ténykedése mellett szinte szívügye lett a hazai hajózás és a vízisportok meghonosítása. Ebben ő maga járt az élen, hiszen fiatal korától szenvedélyesen űzte a sportot, amelybe Angliában tett utazása során szeretett bele igazán. Ennek mintájára igyekezett megteremteni a magyar evezés alapjait, amelyben az óbudai Duna-szakasz hangsúlyos szerepet kapott.

A remek földrajzi adottságú területet az 1800-as években kezdték felfedezni. Kezdetben csak kirándulni jártak ide, de Széchenyinek hála, az 1840-es évek elején látványos fejlődésnek indult mint elsődleges evezős helyszín.

Egészen konkrétan 1842-ben tartották meg az első hazai evezős versenyt a Dunán, amelynek startja a Római-parton volt. Jegyezzük meg a győztes nevét: Adam Clark, a Lánchíd tervezője. Ez volt a nyitány, amely lényegében meghatározta a Római-part későbbi életét, szerepét és viszonyait. A Rómain zajló aktív sport­élet kifejlődéséhez és működéséhez, valamint a hétvégi kirándulásokhoz fontos volt a közlekedés fejlesztése. 1888-tól elindultak a menetrendszerű HÉV-járatok, igaz, kezdetben csak egy vágányon és csak a Szentendre – Filatorigát közötti szakaszon.  A következő meghatározó esemény az Újpesti vasúti híd átadása volt 1896-ban. Ezek ugyan nagyban megkönnyítették a telepre történő kijutást, de sokáig gondot okozott a nagyobb tömegek kiutaztatása a folyópartra. Később ebben időszakos segítséget jelentett a hajóállomás működése, amely nyaranta a zsúfolt fővárosból szállította ide a felüdülésre vágyókat.

A Római-part legutóbbi másfél évszázados krónikája három jól elkülöníthető szakaszra osztható. Az első periódus a XIX. végétől 1945-ig tartott, amikor leginkább az igényesen kialakított és működtetett evezős sportélet volt a partszakasz jellemzője. Emellett természetes módon alakult ki a helyi – szezonális – vendéglátás, illetve a hétvégi kirándulócsoportok megjelenése.

A római-­parti sportéletnek jelentős lökést adott az Evezős Szövetség megalakulása 1892-ben, amelynek hatására 1896-ban létrejött a Római Fürdőtelep Egyesület. Ez a szervezet szabályozta és irányította a terület életét, amelyet egyre inkább a frissen épült csónakházak határoztak meg.

1895-től már az elektromos ellátás is biztosítva volt az átadott villanytelepnek köszönhetően. Az ismertebb budapesti sportegyesületek csónakházai, telepei (raktárak, öltözők, műhelyek) ennek ellenére nem itt álltak, hanem a főváros más Duna-parti szakaszán, köztük Óbuda-Újlakon. A híres, napjainkra teljesen eltűnt római-parti csónakházakat a módosabb középosztályba tartozó evezősök vették igénybe, akik a tulajdonosoktól béreltek helyet csónakjaiknak, illetve használták az egyéb szolgáltatásokat. Olyan egykori létesítményekről van szó, mint a Weinberger, Magasházy, Hattyú, Fojt, Csuka, Ampére, Adria, Kócsag, Bíbic, Burgermeister I–II. csónakház. A Rómain hajóépítő műhelyek szintén működtek, ahol a mesteremberek kiváló minőségben, nagy szaktudással és odaadással készítették a különböző hajótípusokat. Sajnos számuk idővel erősen lecsökkent, majd teljesen megszűnt működésük. Az aktív evezős sport mellett nyaranta fürdeni is lehetett a kijelölt helyeken és a strandokon, amelyből idővel három működött a Rómain (Duna, Hungária és a Tungsram). A fürdőzést a Duna vizének tisztasága tette lehetővé, a folyó sajnos az évtizedek múltával egyre szennyezettebb lett.

A vendéglátás ezzel párhuzamosan alakult és fejlődött, de ez a profilja a partnak leginkább az 1950-es évektől vált meghatározóvá. A vendéglők forgalmát a XX. század elelején megépült Nánási út is segítette, amelyen könnyebben megközelíthették a területet. 1885–1940 között mintegy 17 kocsma működött a Lőpormalom dűlőben, mint Schuszter József, Lieb Márton, Frindt Ferenc és Berlinger Jakab vendéglői. Közvetlenül a víz mellett a Burgermeister család vendéglője volt a legnépszerűbb, akik csónakházat is üzemeltettek. A közkedvelt vendéglők mellett kisebb csárdák szintén várták az éhes és szomjas látogatókat. Közülük a legismertebb és legrégibb a parttól messzebb lévő Bivalyos volt, amelynek története 1798-ban kezdődött.

Az 1920–1930-as években nemcsak a partmenti terület, hanem a Rómaifürdő beljebb elterülő része is jelentősen átalakult.

Ekkor épültek fel az első villák, nyaralók – a későbbi kis bungalók előfutárai –, és ebben a korszakban alakították ki a Fővárosi Közmunkatanács tervei alapján a négyzethálós szerkezetű utcasorokat.

Elindult a közművesítés, iskola épült, amely a Duna-parttól távolabbi részeket élettel töltötte meg, nem csak a nyári szezon idejére. A Római Fürdő Rt. 1930-ban alakult meg, amely egy megvásárolt korábbi magántelken felépítette a strandfürdőt, amely kisebb változtatásokkal ma is eredeti területén működik. A szomszédos telken egy szép közpark volt (1896-tól), amelyből arborétumot alakított ki a Kertészeti Egyetem – hivatalosan mint botanikus kert 1967-ig működött. Ezt követően ide telepítették a főváros legnagyobb kempingjét, amelyet az Idegenforgalmi Hivatal üzemeltetett a rendszerváltásig.

A II. világháború, az ostrom során súlyos károk érték a partszakaszt, hiszen nemcsak a harcok, hanem egy borzalmas jeges árvíz is pusztította a területet. 1945 után valamelyest megváltozott a Római-part arculata, amely a politikai irányváltásnak volt betudható. A kiépülő pártállam felszámolta a magántulajdonban lévő ingatlanokat, így a Rómain működő telkek sem kerülhették el sorsukat. A korábban magánkézben lévő csónakházak, vendéglők, nyaralók állami tulajdonba kerültek, amely elindítója volt a degresszív színvonalnak.

Ez nem azt jelentette, hogy megállt a sportélet, kevesebben jártak volna a Római-partra szórakozni, mint a háború előtt. Sőt! Az állam széles körben biztosította a dolgozóknak a Duna-parti szórakozást, legyen szó evezésről, nyaralásról, sportolásról, kikapcsolódásról.

A vendéglők is kinyitottak, sült a hal, folyt a hideg sör. Állami vállalatok építettek a dolgozóiknak vendégházakat, nyaralókat, üdülőket, ahol a munkások kipihenhették magukat. A Római ebben az időben vált hangulatánál fogva sokak számára elsődleges kikapcsolódási és szórakozási hellyé. Viszont egy sor olyan folyamat is megjelent, amely az 1980-as évek végére borzalmas állapotokat eredményezett a Római-parton.

Az amortizáció évtizedeken átnyúló folyamata több elemből állt össze. Első helyen említhetjük magát a Dunát, amely eleve megszabta a Római-part létét. Ez két dologban mutatkozik meg leginkább: az árvizekben és a vízminőség alakulásában. Árvizek mindig is voltak, vannak és lesznek, a fő kérdés, hogy milyen választ adunk rá, hogyan védekezünk ellene. Az erről napjainkban is hevesen zajló vita – állandó vagy mobilgát kérdése – már a pártállam idején is napirenden volt, de végleges megoldás nem született. A III. Kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1957 szeptemberében foglalkozott komolyabban a kérdéssel, megállapítva annak összetettségét. Csak javaslatokat tehetett a Fővárosi Tanács felé, amely azt felsőbb szintekre továbbította. Ezen az ülésen felmerült megoldásként a római-parti üdülőövezet rendezése, amelynek első lépése a Duna itteni szakaszának szabályozása lett volna, melyet leginkább szintezéssel gondoltak megoldani. A Duna-parti sétányt fel akarták tölteni, az ideiglenes nyúlgátat ezután elbontani, mondván, az sok helyet foglal. A III. Kerületi Tanács Üdülőhelyi Állandó Bizottságának elnöke továbbá előterjesztette a partszakasz csatornázatlanságának ügyét, amely még mostanság is a gondok egyik okozója.

A háború után gyorsan felépült kis nyaralók (bungalók), de még a vendéglők zöme sem rendelkezett szennyvízcsatornával, így a mocsok szabadon folyt a Dunába. Abba a folyóba, amelyet a szocialista iparnak „hála” szinte zavartalanul szennyeztek s mérgeztek a partjára épült gyárak, vállalatok.

Ennek köszönhetően 1973-ban bezárták a szabad strandokat a Rómain, majd az egész fővárosi szakaszon megtiltották a dunai fürdőzést. Ez a borzalmas helyzet szerencsére pozitív irányban megváltozott, a gyárak bezártak, a mérgezés mértéke jelentősen visszaszorult, amely a vízminőség látványos javulásához vezetett. A tervek szerint hamarosan újra lehet – szervezett keretek között – a Római-parton a Dunában fürödni.

Másik probléma az állam által erősen támogatott vállalatok szerepvállalása volt a Római életében. A probléma szót tehetnék idézőjelbe is, hiszen a szocialista vállalatok által felépült, fenntartott és működtetett üdülők, csónakházak és nyaralók rengeteg embernek nyújtottak pihenési, sportolási lehetőséget rendkívül kedvezményes áron. Ezt az időszakot érthető okokból ma is sokan visszasírják, viszont ez nem tarthatott örökké. Az 1970-es évek második felétől (a két olajválság után, annak részleges következményeként) lejtmenetbe kapcsolt a szocialista ipar világa nemcsak hazánkban, hanem az egész KGST viszonylatában. Ennek függvényében egyre kevesebb pénz jutott a dolgozók üdültetésére, az ingatlanok karbantartására. Ez a Római-parton kiépült struktúrát jelentősen érintette, amelynek következményeként megindult a terület lepusztulása. Ennek talán leglátványosabb mementója az egykori Postás Üdülő lecsupaszított maradványa.

Az erőteljes színvonalesés a vendéglátásra is vonatkozott, bár ez az ágazat sokáig vonzotta a Római-partra látogatókat, akik egy kellemes környezetben kívánták elfogyasztani a sült hekket.

A part egyre jobban pusztuló állapota miatt azonban fokozatosan visszaesett a látogatók száma, amely idővel egy sor kisebb-nagyobb vendéglátóhely bezárását okozta. A Római-part évtizedeken át szinte kizárólag a fővárosiakat vonzotta mint sportolási és kikapcsolódási helyszín. Azonban az 1970-es évek második felétől, a javuló életszínvonal és a közlekedési lehetőségek miatt már nemcsak a közeli Római volt az egyetlen útirány, hanem a távolabbi turisztikai célpontok is népszerűvé váltak.

Az evezős sport fontossága és jelenléte ezekben az időkben sem esett vissza jelentősen, de a csónakházak állapota leromlott, a vállalati egyesületek működésének finanszírozása kezdett megcsappani. A korábbi magas színvonal megtartásáért rengeteget tettek a hosszú ideje itt sportoló, az egész nyarat a Római-parton töltő sportemberek, illetve a helyiek, akiknek szívügye volt ez a környezet. Nekik volt a legnehezebb megélni és végignézni, hogyan pusztul évről évre – megállíthatatlanul – a partszakasz, amely szerves része volt életüknek.

A rendszerváltás idejére siralmas képet mutatott a Római-part, amely még évtizedekig nemhogy nem változott, hanem tovább romlott. Azok, akik kilátogattak, illetve erre sétáltak, lehangoló állapotokat találtak a környezetben és a vendéglátásban egyaránt.

Ennek ellenére a táj lenyűgöző természeti értéke és szépsége óriási potenciát jelentett, illetve jelent, amelynek megmentése elodázhatatlan. Az 1990-es évek legelejétől elindultak azok a folyamatok, amelyek a mai napig tartanak – pozitív és negatív értelemben. Budapest egyetlen érintetlenül megmaradt Duna-parti területe szinte azonnal felkeltette az értékes telkek iránti figyelmet, amely gyakorlatilag átláthatatlan, áldatlan állapotokhoz vezettek. Számos híres csónakházat engedély nélkül elbontottak, különböző ingatlanok és vendéglátóhelyek épültek rendezetlen körülmények között. A Római-part árterületen fekszik, amelyen lényegében tilos mindennemű lakóingatlan építése, bár aki mostanság arra jár, nem ezt látja. A kétes ingatlanfejlesztésekkel egyidőben jelentkezett a helyiek, a sportolni vágyó evezősök és különféle civil szervezetek fellépése a part megmentése érdekében. Ez a Római-part funkciójának és környezeti értékének tükrében értendő. A viták azóta sem csitulnak, amely leginkább az árvízvédelem megoldásának ügyében mutatkozik meg.

Ami tény, hogy a XXI. század elején nincs megvalósult árvízvédelem a parton, kivéve a pünkösdfürdői szakaszon (Kossuth Lajos Üdülőpart), de azt is meg kell erősíteni az egyre magasabb árszint miatt. Ez utóbbi folyamatban van.

A teljes konszenzus szinte lehetetlen a mobilgátat akarók és az állandó kőgát mellett kardoskodók között. Sokan vannak, akik szerint az árvíz természetes része a partszakasznak, és hagyni kéne a természetre, hogy végezze a dolgát. A csatornázás és a szennyvíz kérdésének megfelelő módon történő rendezését azonban ez nem oldja meg.

A területen működő vendéglők, ingatlanok tulajdonosi jogköre is sok esetben homályos, amely csak bonyolultabbá teszi a végleges megoldást. Maga a part menti szakasz a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság kezelésében van, valamint a főváros és magáncégek (személyek) rendelkeznek több helyen tulajdonjoggal. Továbbá a tulajdonosi és fenntartói körhöz tartozik a BMSK (Beruházási, Műszaki Fejlesztési, Sportüzemeltetési és Közbeszerzési Zrt.), amely elsősorban az evezős sporthoz kapcsolódó ingatlanok gazdája. Ezért érdemben nem tud beleszólni a vitába Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, holott közigazgatási értelemben a Római-part a III. kerülethez tartozik. Ennek ellenére tesz olyan intézkedéseket, amelyek nemcsak előremutatók, hanem hozzájárulnak a terület rendezéséhez. Ennek keretében szervez takarítást a föveny és a sétány megtisztítására önkéntesekkel és civil szervezetekkel együttműködve, melynek keretében a veszélyes épületmaradványokat is lebontják és elszállítják.

Erdőmérnökök bevonásával elindított egy programot az őshonos fafajták és cserjék visszatelepítésére. 2016 októberében változtatási tilalmat vezetett be a testület, amely most is érvényben van, valamint rendszeresen kikéri a helyiek véleményét a terület fejlesztésének ügyében.

A végeláthatatlan viták és konfliktusok ellenére a Római-partra visszatért az élet, igaz, hajdani fénykorától még messze van. Az újonnan nyílt, egyedi hangulatú vendéglátóhelyek, az evezős élet fellendülése biztató a jövőt illetően. A megmaradt csónakházak (akár újjáépítve is) mutatják a múltat, az olyan sportszerveződések, mint például az 1992-ben alapított Rómaifürdő SE jelentik a jövőt, ahol az új generációk tanulhatják meg az evezős sport és élet szépségeit, remélve, hogy lázas munkájukkal hozzájárulnak a Római-part igazi arcának megmentéséhez.

(A szerző történész-muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Hogyan jutott eszébe hajót építeni?

Az 1990-es években, még diákkoromban vízitúra-vezető volt a nyári munkám. Amikor elvégeztem az iskolákat, és elkezdtem dolgozni, nem tudtam tovább nyári túrákat vezetni, viszont az evezés szeretete megmaradt bennem, akartam egy saját kenut, de a különböző boltokban nem találtam olyat, ami tetszett volna. Támadt egy hirtelen ötletem, elhatároztam, hogy építek magamnak egy olyat, amilyet én szeretnék. Elkezdtem kutakodni az interneten, és találtam egy ausztrál tervezésű hajótípust, az Euréka kenut, amit tíz évvel ezelőtt meg is építettem teljes mértékben a magam ötletei alapján, csupán örömszerzés céljából. Viszont kapcsolódott ehhez egy másik ötletem, hogy egy blogon tudósítom az építés menetét: megírom és megmutatom, hogyan áll össze a hajó, milyen anyagokat használok, hogyan építem.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy több százan követnek, és kiderült, hogy Magyarországon van igény az amatőr hajóépítésre, a magyar nyelvű szakirodalomra.

Az angolszász kultúrkörben nagy hagyománya van a hajóépítésnek, így angolul sok anyag van fenn a neten, de nálunk nem mindenki tud angolul, vagy nem olyan szinten, ezért elkezdtem cikkeket írogatni és fordítani. Egyre többen érdeklődtek, így egy idő után megcsináltam a hajóépítők honlapját (hajoepitok.hu).

Szakértelem nélkül is megépíthetők ezek a hajók?

Megismerkedtem Michael Storer ausztrál hajótervezővel, aki azt a kenutípust tervezte, amit először építettem. Ő kifejezetten olyan hajókat tervez, amelyeket különösebb hajóácsi vagy faipari tudás nélkül is bárki meg tud építeni, így ezeket is megépítettem, ezek lettek a prototípusok, a terveket pedig lefordítottam, és építési útmutatókat készítettem. A célom az volt, hogy Magyarországon is minél több amatőr hajóépítőt tudjak a közösségünkben. Az évek alatt én is építettem, másokat is inspiráltam erre, és egy egész komoly csapat jött össze, így jelenleg 1500–2000 fő a közösségünk tagja. Van egy 5 fős koordináló magcsapat, 15–20 nagyon aktív tag és a többiek, akik ritkábban csatlakoznak. Számomra ez teljes mértékben hobbi, egyáltalán nem keresek vele pénzt, nem is akarok, még cégünk vagy egyesületünk sincs. Bár lassan érik, hogy alapítsunk egy sportegyesületet, mert szervezünk vitorlásversenyeket, találkozókat, közösségi hajóépítést, s ezek olyan események, amelyek mögé szükség lehet egy jogi személyre. Most éppen azon dolgozunk, hogy egy kicsit jobban elismerjenek minket vitorlázó körökben. Voltunk már olyan vitorlás versenyen, ahol elzavartak minket. Becsmérelték a hajóinkat, aztán amikor lehagytuk őket, inkább úgy döntöttek, hogy „a szabályok nem teszik lehetővé”, hogy mi is indulhassunk az amatőr hajóinkkal.

Azért valamilyen alaptudás, vagy ha más nem, lelkület kell ahhoz, hogy valaki a semmiből nekiálljon hajót építeni. Egy kalapácsra azért csak szükség van?

Tényleg nagyon kevés dolog kell hozzá. Végzettség vagy tehetség nem kell. Magamat kifejezetten bénának tartom, mert nem olyan jó a kézügyességem, és pont az volt számomra az extra motiváció, hogy bebizonyítsam: én is meg tudok építeni egy hajót, és sikerült is. Nagyon egyszerű szerszámok kellenek, mondjuk dekopírfűrész, csiszológép, csiszolóvászon, ecset, ami a legtöbb átlagos műhelyben, de még akár egy nagyobb háztartásban is előfordulhat. A hajókat rétegelt lemezből építjük, és epoxigyantával ragasztjuk, ezek az anyagok barkácsáruházból mind könnyen beszerezhetők.

Az egész úgy van kitalálva, hogy akár egy lakótelepi lakásban élő, kézügyességgel nem rendelkező ember is képes legyen megépíteni a hajóját. Mi abban segítünk, hogy instrukciókat adunk olyanoknak, akik ehhez nem értenek.

Nem használunk sok szakszót, részletesen, szájbarágósan leírjuk az egyes lépéseket, s ez alapján bárki meg tudja építeni a saját vízi járművét. A közösségi hajóépítések még ennél is jobbak, mert ilyenkor 2–4 fős, tapaszalt és kevésbé tapasztalt tagból álló csapatok építenek egy hajót, így sokat tudnak egymástól tanulni. Csapatban egy háromnapos hosszú hétvége alatt meg tudunk építeni egy hajót. Eddig négy közösségi hajóépítést szerveztem, meglepően sok lány vett részt rajtuk. Volt olyan hajó, amit csak csajok építettek, amire nagyon büszke voltam, mert fontos, hogy ez ne csak egy fiús hobbi legyen.

Honnan tudja, milyen anyagokkal kell dolgozni?

A weboldal és a cikkek mindent részletesen leírnak. Általában faáruházban, barkácsboltban kapható 124×244 centiméteres rétegelt lemezből építjük a hajókat. Ezekből különböző minőségűek vannak. A hajó készülhet akár mahagóniból, akár egyszerű fenyőből is, aminek táblája mindössze háromezer forint. Elsőre a legolcsóbbat szoktuk javasolni – ha esetleg elrontaná, az sem olyan nagy baj, vehet egy másikat. Én azt figyeltem meg, hogy ez egy tanulási folyamat: aki egyszer kis pénzből épít egy hajót, az beleszeret, később megveszi a minőségibb anyagokat, több időt szán rá, és egyre jobb hajókat fog építeni. Itt olyan ékszerdobozok készültek, amelyeket nemzetközi vitorlás magazinok is bemutattak, annyira szépek lettek.

Kikből áll a közösség?

A közösség abszolút organikusan épült fel. Sokan a blogot fedezték fel, akik aztán szóltak a haveroknak, hogy ez milyen jó dolog. Én soha senkit nem kértem, hogy csatlakozzon, sőt le is szoktam beszélni embereket a hajóépítésről, ha látom, hogy neki ez kudarc lesz, mert nincs meg benne a kitartás és akaraterő – ilyenkor inkább azt tanácsolom, hogy vegyen egy hajót. A mai világban minden azonnal kell – ráklikkelünk, letöltjük, és már a miénk –, de a hajóépítésnek van egy személyiségfejlesztő hatása. Ennek neki kell látni, meg kell tervezni, végig kell gondolni, és vannak holtpontok, amiken át kell lendülni. Akik az instant világra vannak szocializálódva, azoknak ez nem mindig siker.

Hogyan épül egy hajó? Most körülbelül úgy képzelem el, mint ahogy egy ruhát varrnak szabásminta alapján.

Gyakorlatilag így van. Az építési útmutatóban benne vannak az alapok, hogy milyen szerszámokat és anyagokat kell használnunk. Van benne egy szerkesztési segédlet, amiből kiderül, hogyan kell a kétszer másfél méteres lapra felrajzolni különböző koordinátapontokat, amit egy ívvé kötünk össze, majd dekopír fűrésszel kivágjuk a paneleket. Mivel ezek a lapok 4–6 milliméter vastagok, ezért különösebb beavatkozás nélkül meghajlanak olyan ívben, amilyenre egy hajó esetében szükség van. A paneleket méretre vágjuk, ezeknek a paneleknek megvan az ívük, és ahogy két panelt összeillesztünk, úgy létrejön a klasszikus hajóforma, amitől áramvonalas lesz, és jól siklik a vízen. Ezekből a panelekből végül kialakul az önhordó héjtest, azt nevezzük a hajó maganyagának, ami fából (rétegelt lemezből és lécekből) van. Mindezt kívülről és belülről epoxigyantával lamináljuk, ezáltal lesz ez egy kompozithajó.

Ez azt jelenti, hogy könnyű, de kívül-belül megerősített, tulajdonképpen műanyag hajó, mivel a fa sem levegővel, sem vízzel nem érintkezik, emiatt a hajótest szép, tetszetős és könnyű, egy kenu alig 20 kiló.

Mennyibe kerül egy ilyen hajó?

Én azt szoktam mondani, hogy egy jó kenu vagy akár vitorláshajó egy mobiltelefon árából megvan, tehát bőven százezer forint alatt van a költsége. Az anyagára 80–120 ezer forint, összehasonlításképp egy új kenu akár 300–400 ezer forintba, egy vitorlás akár 3–4 millióba is kerülhet. Az a hozzáadott élmény pedig, hogy az ember saját maga alkotott akár egy életre szóló vízijárművet, felbecsülhetetlen.

Miért volt biztos abban az első hajó megépítésekor, hogy az fenn is fog maradni a vízen?

Egyáltalán nem voltam biztos benne, az sosem biztos. Bíztam a hajótervezőben. Bár az egész folyamat amatőr, a hajótestek tervezője profi. Fontos, hogy a hajó aerodinamikailag, iránytartásban, stabilitásban megfelelő legyen. Ha követjük az instrukciókat, akkor garantált, hogy a hajó nem fog elsüllyedni.

Miután elkészült a hajónk, mit kezdünk vele, hol tároljuk például?

Ha valaki tudja tárolni, akár haza is viheti, ismerek olyat, aki a lakótelepi lakás ablakán kilógatja, és egy kötélen lengedezik a hajója, de olyat is, aki – védendő az időjárás viszontagságaitól – a zongorának támasztva tartja. Mindenesetre van lehetőség a Rómain a Külker sportegyesületének csónakházában is tárolni, ahol a közösségi építést is rendeztük. Többek között ez is a célja, hogy a Rómain a vízi- és sportéletet felvirágoztassuk. A hajó lehet egy csapaté, de akár saját is, ami mindig kéznél van, és bármikor lehet benne evezni egyet a Dunán.

Az együtt építésben, a közösségi sportolásban, a vízisportokban nagyon jó társadalmi innovációs potenciál van. Imádunk hajót építeni és hajózni.

Nyitottak vagyunk mindenre, de arra nagyon figyelünk, hogy ne telepedjen ránk senki, ne használjon ki senki, mert sajnos minden jó kezdeményezésnek veszélye, hogy eladják, lenyúlják, megveszik kilóra – de mi 10 éve működünk, 9 különböző tervből körülbelül 500 hajó készült így el. Közben csatlakozott egy magyar hajótervező is, Fűz András, aki ugyanilyen egyszerű módszerrel kajakokat tervez – ezek az ún. Barnabás-kajakok nagyon népszerűen mostanában.

Hány hajója van?

Most éppen hat, összesen eddig körülbelül tízet építettem, de volt, amit elajándékoztam vagy eladtam. Főleg prototípusokat építek, amiket tesztelek, és dokumentálom a folyamatot a bloghoz. A legtöbb hajómat 3–4 évente újra lecsiszolom, újrakenem, hogy szép legyen, mert az UV-sugárzás bemattítja a színét. Azt a hajót, amit legelőször építettem, szándékosan kint tartom hóban, napsütésben, és figyelem, hogyan degradálódik az anyag.

Miért pont a Rómait választották?

Csillaghegyen lakom gyerekkorom óta, a Rómain evezek hároméves koromtól.

Két férfi ballag egymás mellett a Római-parton, vállukon hajót cipelnek, kezükben evezőlapát. Tamás és Miklós 30 éve barátok, az evezés szeretete tartja össze őket. Amint a stéghez érnek, a kajak vízre kerül, és már lapátolnak is a Luppa-sziget felé. Ezt a 10 kilométeres távot legalább heti egyszer megteszik. Számukra a napfény, a Duna illata és az ütemes mozgás jelenti a teljes ellazulást.

Árnyas fák takarják a Római-parti Multi SE zöld kapuját. Mögötte magas épület tornyosodik: itt kajakok és kenuk sorakoznak.

Az egyesület 150 olyan tagot számlál, akik kedvtelésből járnak le a Dunára evezni. A Multi SE létrehozása Horváth Péter nevéhez kötődik, aki a mai napig igazgatja a vízitelepet.

– Az életemet a kajak-kenu sportnak szenteltem. Ötvenkét éve vagyok edző, sok gyereket készítettem fel a versenyekre. A gyerekek felnőttek, sokan abbahagyták a versenysportot, a Dunától azonban nem akartak elszakadni. Egykori tanítványaimmal úgy gondoltuk, kellene egy hely, ahol nemcsak versenyszerűen, hanem hobbi szinten is lehet evezni. Így alakult meg a Multi SE szabadidő szakosztálya 1987-ben – mondja Péter. Az amatőr klubban nem lehet hajót bérelni, csak a tagdíjat fizető, bejegyzett klubtagok használhatják azokat. Az evezés egyáltalán nem veszélytelen sport, jó úszástudást igényel, és az sem árt, ha a vízi közlekedés szabályaival is tisztában vagyunk.

– A teljesen kezdőknek tanfolyamokat indítunk, és csak akkor engedjük őket egyedül vízre szállni, ha már egy idényt végiglapátoltak edző felügyelete mellett – szögezi le.– Itt a telepen hatalmas barátságok kötődnek, a társaságok aztán együtt mennek túrázni, vagy hétköznap egy kisebb kört evezni a közelben.

Legidősebb tagunk Dr. Serényi György, akinek nemrég ünnepeltük a 80. születésnapját.

Biztosan elfogult vagyok, de mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a csodálatos sportot, hiszen az ember a vízen szabaddá válik.

A vadregényes Duna az égtől függően váltogatja színét, hol kék, hol acélszürke, máskor pedig haragos zöld.

A Római-parton 1842-ben indult be az evezősélet. Az első versenyen itt dördült el a rajtpisztoly, a célt pedig a Lánchídnál jelölték ki. A versenyt a híd tervezője, Clark Ádám nyerte. A kilencvenes évekig nagy vízi élet folyt a Rómain, majd amikor bezártak a vállalati üdülők, szép sorban tönkre mentek a csónakházak.

Egykoron két tucat helyen lehetett hajókat bérelni, ma már csak három egyesület és öt csónakház működik. A csónakházakban napidíjat kell fizetni a hajókért.

Úszástudást igazoló papírt nem kérnek, csak egy felelősségnyilatkozatot írattatnak alá. A csónakmester segít kiválasztani a tudásszintnek megfelelő hajót.

Vermes János évtizedek óta ide jár evezni, a magas, napbarnított férfi családjában ez régi hagyomány.

– Édesapám minden hétvégén a Dunán túrázott a szüleivel, s engem is hamar megtanított a lapát használatára. Amint szép lett az idő, nem volt kérdés, mit csinálunk hétvégén – mosolyodik el. – A fiaim még picik a kenuzáshoz, 3 és 5 évesek. De semmi gond, pár év, és én is viszem magammal a kölyköket!

Miközben Vermes úr a jövőt tervezgeti, a csónakházba sorra érkeznek, szívélyesen, jó ismerősként köszöntik egymást az emberek. Áprilisban beindult az élet, s ahogy a Római szerelmesei mondják: amíg be nem fagy a Duna, addig nincs megállás.

Egy túra, amit a kezdők is élveznek

A főváros egyik legszebb helye a vadregényes Luppa holtág. A Római-parttól könnyen megközelíthető, puha tenyerű evezősöknek is ajánlott túra.

Szentendre felé evezve jobb oldalt tűnik fel egy kis torkolat, az a holtág. Aki beevez oda, az érintetlen természettel találkozik.

Érdemes megállni, csöndben maradni, és meglátjuk az ide-oda úszkáló újszülött kacsákat, ragadozó halakat és a hihetelenül sokszínű és -hangú madárvilágot.

Kapaszkodjunk a hajóba!
Horváth Péter, a Multi SE főedzője szerint egy-két szabályt mindenképpen be kell tartani.

Úszástudás nélkül ne akarjunk evezni
Kevésbé jó úszók mindenképpen vegyenek fel mentőmellényt
A part közelében evezzünk, mert ott kisebb a sodrás, mint a folyó közepén
Menetben lévő hajót el kell kerülni, mert ha túl közel kerülünk hozzá, beszippant
Ha beborulnánk, fordítsuk vissza a kajakot vagy a kenut, rakjuk bele a lapátot, és a hajóba kapaszkodva ússzunk ki a partra. A hajót csak akkor szabad elengedni, ha alásodródás (például stégnek vagy állóhajónak) veszélye fenyeget

Az Újpesti vasúti hídtól északra elnyúló partszakasz a XIX. század végétől vált a tömegek számára is megfizethető és közlekedési szempontból is elérhető célponttá. Az életmódreformok nyomán az emberek keresték a városközelben is gyakorolható testmozgás, sportolás lehetőségeit, amit sokan az evezésben találtak meg.

Így az 1930-as években még nem elsősorban strandolni jártak ide az emberek, nem a napernyőké volt a főszerep, sokkal inkább a csónakokról szólt minden.

Sorra épültek a csónaktárolásra alkalmas csónakházak, akkori kifejezéssel „csónakgarázsok” „csónakhangárok”, mellettük természetesen vendéglők nyíltak, sőt kialakult a bérelhető „nyári lakások” kínálata is, a csónakházak mellé „weekendtelepek” épültek. Vagyis a csónaktároláson kívül lehetőség volt szobát is bérelni, ami már lehetővé tette a hosszabb kikapcsolódást. Mintegy ötezer csónakot tároltak itt, amit hozzávetőleg tizenötezer vadevezős használt, sőt az 1930-as években összességében ötvenezerre tették a nyaranta itt üdülök számát. (A Római-part kialakulásáról és háború utáni életéről is részletes képet adnak Elekes Attila obudamultja.hu oldalon publikált tanulmányai.) Nem csoda, hogy a nyaralók egyre nagyobb dunai partszakaszt vettek birtokba, a római-parttól északra kialakult a Kossuth üdülőpart, és a szerényebb nyári lakok mellé modern üdülőszállók épültek. A legismertebb közülük a Sebestyén Lóránt tervezte, 1934-ben, modern stílusban épült Zelewsky Csónakház lett. Tulajdonképpen ez már nem is a szó eredeti értelmében vett csónakház volt, hanem egy kétemeletes szálló, a csónakok tárolására alkalmas hangárral és egyszerű, modern szobákkal. A háború után a római-parti csónakházak sem úszták meg az államosítást, 1950-ben a Sportlétesítmények NV (azaz Nemzeti Vállalat) átvette a magánkézben lévő csónakházak kezelését.

A Római népszerűsége így is töretlen maradt. Az ötvenes években egy-egy nyári hétvégén szinte már zsúfolt volt a part, néha 80–100 ezren is megfordultak itt. Nem is csoda, hiszen ekkor a saját autó – így a balatoni hétvége is – a legtöbb ember számára elérhetetlen volt. A Főváros új rendezési tervének elfogadása után a Fővárosi Sportlétesítmények Vállalat hamarosan nagyszabású fejlesztést indított, nagyobb befogadóképességű, téliesíthető csónakházak, üdülők építésébe kezdtek.

Az egyik első az 1959-ben felépült Sport csónakház volt (tervezői Jánossy György és Walkó Zoltán, a KÖZTI építészei). Itt a csónaktároló mellett egy 500 személyes, háromemeletes öltözőépület létesült, ahol a hosszabb tartózkodásra kétágyas szobák is rendelkezésre álltak.

Az árvízveszély miatt monolit vasbeton lábakra állított, modern stílusú épület homlokzatát az áttört és tömör felületek váltakozása jellemezte, ez a geometrikus játék tette érdekessé. Nem is beszélve az épület különleges színeiről! „Az összes nyílászáró szerkezetek idomacélból készültek, fekete és cinóberpiros mázolással. A belső mázolások színei: cinóber, fekete, szürke, citrom- és narancssárga. A külső homlokzatok nemesvakolattal készültek, túlnyomórészt fehér színben” – írja a tervező a Magyar Építőművészet 1962. 2. számában megjelent ismertetésében. (A Vitorla utca közelében álló épületet a 2000-es évek elején lebontották.)

Pár évvel később, 1962-ben készült el a Nánási út és a Monostori út sarkán álló Lidó Csónakház, szintén Jánossy György és Walkó Zoltán tervei alapján. Az épületet a Magyar Építőművészet 1963. 1. száma publikálta, innen tudjuk, hogy az épület­együttes háromemeletes, 134 ágyas szállóépületből (amiben 400 személyes öltöző is volt) és a hozzá csatlakozó előcsarnok-társalgóból, illetve a 180 csónak befogadására alkalmas csónakgarázs épületéből állt. A hoteltömb északi részén feltűnt Jánossy György kedvelt motívuma, a szabadon álló zsaluzott nyersbeton kéménytest, körülötte többszörösen tört karú, szabadon vezetett lépcsővel.

A zsaluzott betonfelületek és a tartószerkezetek kiemelése a brutalista építészeti stílus gyakran használt gesztusa volt ebben az időben.

Ezen az épületen a beton itt-ott megjelenő szürke tónusát az épületelemek élénk színei, illetve a társalgó falát burkoló színes hódmezővásárhelyi kerámia falkép (Pólya József festőművész munkája) ellenpontozta.

Az Építők Szakszervezetének üdülője az évtized második felében, 1967-re készült el Márton István építész (LAKÓTERV) tervei szerint. Lehetséges, hogy a nagyobb, többemeletes szállók – talán az időközben beindult Balaton-fejlesztés miatt – kihasználatlanok maradtak, ezért írta a tervező a Magyar Építőművészet 1969. 3. számában: „… arra törekedtünk, hogy az eddigi negatív tapasztalatok figyelembe vételével tájba illő, pihenés célját szolgáló, megfelelő léptékű épületet tervezzünk”. Tény, hogy az Építők Nánási út – Rozgonyi Piroska út sarkán álló üdülője csak 10 szobás, 2 emeletes lett, de a közös terekre itt is ügyeltek: az építész társalgókat, napozóteraszokat is tervezett az üdülőbe.

Ma is látható a part közelében a Kalászi út sarkán álló egykori Postás Üdülő, illetve, ami megmaradt belőle. A lábakon álló, hatemeletes torony és a hozzá kapcsolódó földszintes, tetőteraszos épületek K. Artner Klára építész (a POTI, azaz a Postai Tervező Intézet munkatársa) tervei szerint épültek fel 1970-re.

A hoteltorony feltűnő eleme volt a minden szinten körbefutó sárga drótüveg mellvédű erkélykorlát és a nagyvonalú tetőépítmény.

A szállóban minden a nyaralók kényelmét szolgálta: a mosdóval felszerelt, erkélyes szobák, a társasági élet számára kialakított földszinti társalgók, a külön Posta, a parkban a medencék, zuhanyozók. És főleg a szép, színes, műanyag strandbútorok.

Ha ezek az üdülőszállók már nem is őrizték a Római-part eredeti hangulatát, arra továbbra is lehetőséget teremtettek, hogy a fővárosból és vidékről sokan élvezzék a Duna menti kikapcsolódást.

(A szerző művészettörténész, a BTM Kiscelli Múzeum építészeti gyűjteményének munkatársa)

Minden az Árpád híd megnyitásával kezdődött. A XX. század elejétől tervezett új Duna-híd a háború miatt csak 1950-ben lett készen, átadása akkori szokás szerint a szocialista történelem egyik fontos eseményének évfordulóján történt, november 7-én, és neve is a korszakot jellemző módon Sztálin híd lett.

A híd megnyitásával a Flórián tér fontos közlekedési csomóponttá vált, a jó közlekedésű, de régi beépítésű terület kiváló lehetőséget kínált egy új, észak-budai városközpont létrehozására.

Budapest Főváros Tanácsának Végrehajtó-bizottsága 1957-ben írta ki az (ekkor már visszakeresztelt) Árpád híd óbudai hídfője és tágabb környékének (a Bogdáni úttól a Zsigmond térig terjedő Duna-parti szakasz Bécsi út vonaláig benyúló területének) rendezési tervpályázatát. Budapest ekkor érvényben lévő általános rendezési terve szerint ide elsősorban 5–6 emelet magas lakóépületeket kellett tervezni, ettől a magasságtól csak helyenként, indokolt esetben lehetett eltérni.

A pályázati tervek egy része a Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjteményében megtalálható, ezeken jól látszik, hogy az építészek a kiírással ellentétben inkább magasabb épületekben gondolkodtak.

A nyertes rendezési terv jóváhagyott változata – Mező Lajos, Kismarty-Lechner Gyula, Pongrácz Pál, Ihrig Dénes munkája – 1958-ban született meg.

Az egyre magasabb lakóházak építésének oka a korabeli európai várostervezési trendek változása, illetve a tarthatatlan lakáshiány volt. Utóbbi megoldására a kormányzat meghirdette a 15 éves lakásépítési tervet (ennyi idő alatt 1 millió lakást kellett volna felépíteni!), és döntést hozott arról, hogy át kell térni a panel szerkezetű lakások építésére.

Ennek jegyében 1962-ben megkezdődött a hazai házgyárak tervezése, majd 1966-ra fel is épült az első (szovjet mérnökök által tervezett, a szovjet-típusú elemeket gyártó) házgyár, éppen Óbudán.

Ezek a változások az épülő Óbudai lakótelepet is befolyásolták, 1965-ben új rendezési terv, majd beépítési terv (1969) is született. Az új terv szerint 112 hektáron, 4700 megszűnő lakás helyére 13 000 új panellakást kellet felépíteni a Flórián téri közlekedési csomópont környezetében. Ez a terv tehát már jóval sűrűbb beépítéssel számolt, mint az 1957-es pályázati kiírás, ahol a laksűrűség még csak hektáronként 700 lakos lett volna.

A régi épületek bontása 1965-ben kezdődött, az újak építése ezután három fázisban zajlott. Az első lakóházak, a mai Pacsirtamező (volt Korvin Ottó) úttól nyugatra álló épületek 1968-ra lettek készen. A második építési ütem a Pacsirtamező út keleti oldalán fekvő területet érintette, a harmadikban a Vörösvári út, Váradi utca, Bécsi út közrefogta háromszögben zajlott az építkezés, 1976-ig.

Az épületek házgyári technológiával, panel-szerkezettel készültek, de ez akkor még nem tűnt hátránynak, viszont kifejezetten vonzó volt a beköltözők számára a lakás magas komfortja, a fürdőszoba, a központi fűtés és a melegvízellátás.

Számos, ma már megszokott felszerelési tárgy akkor újdonságnak számított, ilyen volt a beépített konyhabútor, a beépített szekrények, de a parkettázott szobák és a tapétázott falak is. Jellegzetes panel épülettípusok Óbudán a tízemeletes, ún. „fülesházak” (a Vörösvári út mentén láthatjuk ezt a típust) és „sovány-házak” (ilyenek épültek például a Kiscelli út elején). Az épületek tervei az egyik állami tervezőirodában, a LAKÓTERV-ben (Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező Vállalat) készültek, kivitelezőjük a 43. sz. Építőipari Vállalat volt.

A tervek között lakóházak építése mellett más fejlesztések is szerepeltek, a Vörösvári úttól nyugatra épült volna fel az óbudai szórakoztató, pihenő közpark, a Flórián téren üzleteknek és egy több intézményt magába foglaló, hatalmas városközpontnak kellett volna épülnie. Mező Lajos rendezési és beépítési tervei alapján 1970-ben Dul Dezső építész készítette el az Óbudai Intézményközpontnak nevezett centrum tanulmánytervét.

A Vörösvári út – Pacsirtamező utca – Szőlő utca határolta területen hatalmas, 20–25–30 emeletes tornyok, három valóságos felhőkarcoló alkotta volna az adminisztratív, kereskedelmi és szórakoztató centrumot. A közöttük képződő teret (ennek FÓRUM a neve a terven) hagyományos városi térként működő gyalogoszónának képzelte el az építész üzletekkel, utcabútorokkal, növényekkel, római romokkal. Az autóforgalmat itt a felszín alatt vezették volna, parkolásra kétszintes mélygarázsban lett volna mód.

A FÓRUM körül épült volna fel a tanácsháza, kultúrház, mozi, étterem is, maga a tér pedig alkalmas lett volna ünnepségek, szabadtéri előadások megtartására is.

A gyalogosok a FORUM irányából felüljárón közelíthették volna meg a Vörösvári út északi oldalára tervezett negyedik toronyházat, a különleges formájú, edzett üveggel burkolt 25 emeletes I. osztályú szállodát és a közelben álló áruházat.

Tudjuk, az intézményközpont toronyházai nem épültek fel, furcsa módon a terület azóta is üresen áll. Ahogy nem épült fel a rendezési terv alapján az Árpád-híd déli oldalának Duna-parti szakaszára tervezett többi ház sem.

A híd és az óbudai zsinagóga közötti területre került volna a Magyar Tudományos Akadémia öt épületből – köztük egy 16 emeletes toronyházból – álló kutatóközpontja és kutatói garzonháza.

Az elhelyezési terven szerepelt a MEZŐBER (Mezőgazdasági Beruházási Vállalat) irodaháza is, az egyetlen, ami itt megvalósult, sőt az ötemeletes, jellegzetes kettős tömb téglával és fehér préselt lapokkal burkolt épülete ma is eredeti formájában áll (Lajos utca 160–162., tervezte: Jurcsik Károly és Parádi Károly, LAKÓTERV).

És felépült, ha lassan is, a Flórián térre szánt üzletközpont is. A LAKÓTERV 1972-ben készítette el az óbudai, békásmegyeri és újpesti lakótelepeken építendő üzletek, szolgáltató központok típusterveit. Ez a könnyűszerkezetes építés korszaka volt, ahogy például a közelben álló Óbudai Kulturális Központ (korábban San Marco utcai Óbudai Úttörőház), úgy ezek az épületek is ezzel a technológiával készültek. Az Óbudai Üzletközpont terveit Törőcsik Sándor, a LAKÓTERV építésze készítette, a kivitelezés 1973-ban indult.

A könnyűszerkezetes építésmódot az egyszerű és gyors megvalósítás miatt kívánták bevezetni, ehhez képest az áruház elég sokáig készült, csak 1976. július 1-én nyílt meg.

Óbuda központjának mai képe azonban még nem ekkor, hanem az Árpád híd lábánál felépült OTP ház elkészültével (1978), a Vörösvári út vonalának korrigálásával és szélesítésével, de mindenekelőtt a híd átépítésével alakult ki.

Az 1970-es években olyan erős volt a forgalomnövekedés, hogy az Árpád hidat feltétlenül ki kellett szélesíteni: a középső hídtest mindkét oldalát tulajdonképpen egy-egy újabb híddal bővítették, ehhez a munkához kapcsolták a lehajtók megépítését, majd a csatlakozó forgalom átalakítását is. Tovább folytatva a szocialista hagyományt, az új beruházást 1984-ben ismét november 7-én adták át.

1958-ban zajlott le az Országos Lakástervezési pályázat is, aminek nyomán 1959–60-ban a Bécsi út, Váradi utca, Érc utca, Gyenes utca, Selyem utca, Reménység utca által határolt területen felépítették az Óbudai Kísérleti Lakótelepet. Néhány évvel később, már az 1960-as Középmagas Lakóház tervpályázaton díjat nyert tervek prototípusait építették fel a közelben, egy 7 emeletes sávházat (Gyenes utca 3–5–7., tervezte Borostyánkőy László) és három 9 emeletes pontházat, Dul Dezső tervei alapján (Gyenes utca 1/A és 1/B, Váradi utca 22.). Ezek még vasbeton szerkezetű, téglafalazatú házak voltak, nem panelépületek. Mindkét ház tervei alapján típusterv is készült, ezért láthatunk hasonlókat Budapest más pontjain, sőt vidéki városokban is.

Betonpanel-szerkezetű építéssel kapcsolatos kísérletek több országban már az 1940-es években is folytak, majd a második világháború utáni hihetetlen mértékű európai lakáshiány segítette ennek az építési módnak az elterjedését. A jelentősebb panelépítésű nagylakótelepek Franciaországban, Svédországban és a Szovjetunióban készültek, de ismert volt az 1948-ban kifejlesztett dán Larsen–Nielsen panelszerkezet is, ilyen típusú lakóházak Magyarországon is épültek.

Ezen sorok írója, Krúdy Gyula meglehetősen komoly tapasztalatokkal és felettébb kifinomult ízlésvilággal bírt a magyar gasztronómiát illetően. Vajon milyen véleménnyel írt volna a maga szofisztikált stílusában a kortükörként is felfogható önkiszolgáló éttermek világáról?

A II. világháborút követően az új politikai-gazdasági struktúra egyik velejárója volt a hagyományos hazai vendéglátásban történt paradigmaváltás.

A sokat szenvedett lakosság széleskörű és kielégítő élelmiszerellátása igen komoly gondot jelentett az ország akkori vezetőinek, amelynek oka leginkább a gyorsan kiépülő pártállami rendszer intézkedéseiben és ténykedésében keresendő. Az ország újjáépítése, a nehézipar erőszakosan gyors fejlesztése mellett az eredményesen működő élelmiszeripar kérdése kezdetben szinte csak másodlagos szerephez jutott. Politikai síkon foglalkoztak vele, amely a féktelen kuláküldözést, termelőszövetkezetek létrehozását jelentette, de nagymértékű élelmiszerhiányhoz vezetett. Ennek tükrében nem csoda, hogy az amúgy is burzsoá csökevénynek tartott vendéglátás szerepe és funkciója jelentősen visszaszorult. A vendéglők államosítása, amely tragikus hatással bírt a tradicionális óbudai kiskocsmák világára, hosszú időre megakasztotta a gasztronómia fejlődését. A több generáción át vendéglátással foglalkozó óbudai gazdákat, vendéglősöket nemcsak megélhetésüktől fosztották meg, hanem sok esetben házaiktól, családi fészküktől is, mivel a vendéglő, kocsma lényegében egy épületben volt a lakással.

A hazai éttermi élet hagyományos szerkezete, formái és felfogása megszűnt, helyette egy új, szocialista sémájú gasztronómiai világ kezdett körvonalazódni.

Ezzel párhuzamosan változott meg a lakosság étkezési kultúrája, amely az igények átalakulását vonta maga után. A nagy, gyári munkástömegek és a dolgozó lakosság étkeztetése sokáig megoldatlan maradt (mind az üzemekben, mind szabadidőben), majd csak az 1960-as évek elején született döntés a helyzet gyökeres javításáról. A Kádár-korszak korai gazdasági intézkedési, politikai stílusváltása bizonyos fokú életszínvonal-emelkedéshez vezetett, amely a tömeges (köz-) és az egyéni étkezésben is kimutatható volt: két területen, az üzemi étkeztetésben és a szélesebb körű vendéglátásban indult el látványos innováció.

Kezdeti próbálkozások már az 1950-es évek végén voltak a helyzet javítására. Ekkor nyíltak meg Budapesten a hamar közkedveltté vált Mézes Mackó üzletek, ahol főleg hidegkonyhai termékeket árusítottak. Ezt követte egy újabb bátortalan próbálkozás, szintén a Budapesti Vendéglátóipari Tröszt szervezésében, amely bizonyos fokon az utóbb megszülető önkiszolgálók elődjének tekinthető. Ezek voltak a Húszéves bisztró nevű helyek, amelyek korábbi vendéglők, kocsmák átalakítása után nyíltak meg. Ezek a boltok igazából nem találták meg az ideális arculatot, több vendéglátó formát képviseltek egyszerre. Félig önkiszolgáló jellegű falatozó, kávézó, eszpresszó és borozó boltként üzemeltek, ám lényegében egy takaros italbolt szintjén voltak.

Sikeresebb elődnek bizonyult a Pannonia büfé- és bisztróhálózat (pl. a híres Imbisz büfé a Nyugatinál), illetve annak vezető üzletei, mint az EMKE bisztró, a Berlin és Halló étterem.

Az akkori Lenin körúton működő, nagy sikerű és forgalmú Halló vált a következő években gyorsan terjedő hazai önkiszolgáló éttermek mintájává. Ez az ún. csúszó tálcás kiszolgálási forma, illetve a konyha részéről az ételfajtaként szakaszolt tálalás lett a mérvadó, követendő és kialakítandó üzemeltetési szisztéma az üzemi étkezdékben is. Sokan nosztalgiával emlékeznek ezeknek az étkezőknek a sajátos hangulatára, a sorban állásra a háromszögletű alumíniumtálcával, az asztalra kitett vizes kancsókra, a falon függő étlapra becsúsztatott ételnevekre, a zónaadagokra, hangos pénztárgépekre és a főleg az árakra. Óbudán egyre több gyárban alkalmazták ezt a megoldást, így az elsők között átalakított Goldberger önkiszolgáló éttermében is (1965).

A vendéglátás ilyen jellegű átalakítása bizonyos aggályokat vetett fel a „régi” vendéglősök köreiben, akik féltették a tradíciók elvesztését. A Belkereskedelmi Minisztérium 1966-ban így nyilatkozott: „A fontos csak az, hogy a családias kisvendéglők és a jellegzetes éttermek, valamint a tömegétkeztetésre alkalmas éttermek közötti arányokat megtartsák. Mert a külföldiek és a hazaiak nemcsak ilyen szórakozóhelyeket keresnek, hanem gyorskiszolgáló és önkiszolgáló éttermeket is, hogy különösen a kirándulóhelyeken gyorsan és olcsón étkezhessenek.” A hivatalos állásfoglalás szerint a közeljövőben megnyíló önkiszolgáló éttermek nemcsak a vendégek gyors kiszolgálását, kulturált vendéglátását biztosítják majd, hanem az egészséges étkezést is, hiszen a gyorsaság miatt az ételek nem úsznak a zsírban. Ezt biztosítja a modern, gyorsabb konyhatechnológia (pl. a grill használata), az új gépsorok, pultok kiépítése.

Az igazi nagy áttörés és a klasszikus önkiszolgáló éttermek aranykora az 1970-es évek első felétől datálódik.

A korabeli farizeusok a hazai vendéglátás legfőbb feladatának a gyorsabb étkezés lehetőségeinek megteremtését tartották, mégpedig úgy, hogy az megfeleljen a növekvő tömeges igényeknek. Ennek szellemében dolgozta ki több éves programját a Belkereskedelmi Minisztérium. Állami támogatást adtak a nagy alapterületű (800 m²-nél nagyobb) önkiszolgáló éttermek és ételbárok építéséhez. Szép lassan, sorra nyíltak meg a fővárosban gyorséttermek, de számuk messze elmaradt a vártaktól. Budapest területén több vendéglátó vállalat üzemeltetésében, irányítása alatt működtek ilyen jellegű éttermek, amelyek mellett más profilú egységeket is birtokoltak. Az óbudai önkiszolgáló egységek az Észak-Budai Vendéglátóipari Vállalat tulajdonában voltak, amelyet ekkoriban a nagy befolyású Sárai József vezetett.

Hangsúlyos problémát jelentett a modern vendéglátó egységek berendezésének rendkívül magas ára. Kezdetben ugyanis csak nyugati importból tudták beszerezni a működésükhöz szükséges gépeket, berendezési tárgyakat. Ám volt olyan magyar cég, amely hamar reagált az akkut problémára, profilját a kornak megfelelő színvonalú gépek gyártására alakította. A legfontosabb a KERIPAR (Kereskedelmi Berendezéseket és Gépelemeket Gyártó Vállalat) volt, amelynek több üzemegysége működött (a fővárosban az egyedi berendezések gyára, Szombathelyen a Vendéglátóipari Gépgyár, Celldömölkön az Üzletberendezés Gyár, Tatabányán a Fémipari Gyár). A KERIPAR kezdte gyártani az ételbárok és önkiszolgáló éttermek nagykonyhai sütő-főző berendezéseit, a hűtőbútorokat, kávéfőzőgépeket, étel-melegentartó pultokat, feldolgozógépeket és a híres burgonyakoptató gépeket.

A hazai gyártású berendezések ugyan jelentősen csökkentették az új éttermek építési és üzemeltetési költségeit, a tervezett ütemű és mennyiségű beruházások mégis megakadtak.

Budapesten 1970 végén 22, öt év múlva 31, 1980-ban 52 önkiszolgáló étterem működött. Egy 1976-os statisztika szerint 15 ezer vendéglátóhely volt az országban, de ebből csak 3500 árusított meleg ételt. Ezért a negyedik ötéves terv időszakában, 1977-től jelentősen bővítették országos szinten az üzlethálózatot, amelyben jelentős szerepet játszott a panel lakótelepek rohamos építése, amelyből Óbuda sem maradt ki.

A korszakban Óbuda lakosságának száma, leginkább az újonnan épült lakótelepeknek köszönhetően jelentősen megnőtt (1970-ben 80 ezren, míg 1980-ban már 122,5 ezren laktak a kerületben). A néhány megmaradt kisvendéglő nem tudta a megnövekedett étkezési igényeket kielégíteni, valamint a háziasszonyok is leginkább csak hétvégenként ragadtak fakanalat. A hétközi étkezés megoldására (az üzemi és ahol volt rá lehetőség, az iskolai étkeztetés mellett) nagyon jó megoldást jelentettek a kerületben működő önkiszolgáló éttermek, ahonnan el is lehetett vinni ételhordókban az ételt, mondjuk vacsorára. A közétkeztetésben szintén fontos szerepet kaptak ezek az éttermek, amelyek közül sajnos mára egy sem üzemel, pedig nagyon népszerűek voltak, és újra komoly igény lenne rájuk. Az óbudai önkiszolgáló éttermek egyik sajátossága volt, hogy presszóként is üzemeltek (vagy akár egy hagyományos étterem is működött bennük).

A városrészben nemcsak önkiszolgáló éttermek könnyítették meg a mindennapos (gyors) étkezést, hanem működtek hurkasütők a piacon, grill bár, kifőzdék és étkezdék.

Az Óbuda Étterem és Eszpresszó 1973 legelején nyílt meg a Vörösvári út és a Törzs utca szegletében. Az építkezés és a vendéglátóhely berendezésének összköltsége elérte a 10 millió forintot, amely igen tekintélyes összegnek számított akkoriban. Az üzemeltető, az Észak-Budai Vendéglátóipari Vállalat 329. sz. boltjának először az önkiszolgáló étterem része várta a betérőket, majd nem sokkal később a presszó részét is átadták. Az étterem reggel 7-től este 22 óráig, a presszó rész 23 óráig volt nyitva. A modern üzlet korszerű konyhafelszerelést kapott (fehér-fekete mosogató, tojásmosó, raktárak, pince, előkészítő helyiségek, teherlift, professzionális feldolgozógépek), a kiszolgáló részben egyszerűen, de kényelmesen lehetett étkezni az asztaloknál. Az éttermet légkondicionálóval is ellátták, amely friss levegőt biztosított, eltüntetve a konyhai illatokat (ez utóbbi később problémát jelentett a hasonló üzletekben). Az étteremnek nagyjából 50 dolgozója volt, de nyáron, amikor terasz is működött, elérte a 60-at. A 80 fő egyszeri kiszolgálását biztosító önkiszolgáló étterem másod­osztályú árakkal dolgozott, napi szinten 40–50 féle étellel (levesek, köretek, 5–6 féle főzelék, frissensültek, savanyúság, édesség).

Reggelizni is lehetett a közkedvelt Óbuda Étteremben, amelyet elsősorban munkások vettek igénybe. A kor szellemének megfelelően szocialista brigádok alakultak a dolgozókból, sőt, egyszerre három (Petőfi és Dózsa néven a konyháról, Ady néven a presszóból). A presszó részben kényelmes ülőkék és kanapék várták a szomjas vendégeket. A jól menő üzlet 1974. évi forgalma már elérte a 8,7 millió forintot, és folyamatos emelkedést mutatott. Azonban nemcsak az Óbuda Étteremben, hanem a többi hasonló önkiszolgáló egységben elmondható volt, hogy a csúcsidőn túl (ebéd, vacsora), a köztes időszakban kevés volt a vendég. Ez az önkiszolgáló étterem is sok háziasszony munkáját könnyítette meg, hiszen nem feltétlenül kellett otthon főznie, innen gyorsan tudott finom, jóízű ételt hazavinni, illetve a gyermekek szintén itt ebédelhettek iskola után (vagy az iskolai szünidőben).

Az 1980-as évek elejétől egyre inkább pangott az üzlet, amelyet 1987 után gazdasági okok miatt bezártak. Ebben az egységben viszont a többi kerületi „társától” eltérően nem szűnt meg a vendéglátás, de még annak önkiszolgáló jellege sem.

A rendszerváltás új lehetőséget adott a helynek, és 1990-ben már McDonald’s étteremként nyílt újjá (hivatalosan McDrive), ahol napjainkig csillapíthatják éhségüket a vendégek.

Ugyancsak a panelházak árnyékában nyílt meg 1975-ben a Perc utcai önkiszolgáló étterem (317. számú üzlet). A szolgáltató házak komplexumában működő új, 250 m²-es étterem (ebből 80 m² vendégtér) szintén modern berendezést kapott (elszívók, raktárak, előkészítők, konyhai berendezések). A konyha városi gázzal működött, amelyhez elektromos burgonyasütő, egy 200 literes főzőüst, egy háromajtós elektromos sütő, gázzsámoly, négy melegítőpult, Cornelius szörpautomata, fehéredény mosogatógép tartozott. A 13 vasvázas asztalon egyszerre mintegy 70 ember tudott étkezni, a szintén vasvázas VERA székeken helyet foglalva. Ezen a helyen is rozsdamentes terelőrács, csúszó tálcás pult és a jól bevált alumínium tálcák várták a vendégeket. A napi étlapon általában 2–3 féle leves, 2 fajta főzelék, 3 éttermi tészta, köretek, savanyúság, 3–6 féle készétel, 3–6 féle frissensült szerepelt. Hidegkonyhai készítmények nem voltak, sütemények is csak ritkán, az önkiszolgáló hűtőpultban üdítőitalok és sörök sorakoztak. Másodosztályú árakon lehetett jól lakni (ez tartalmazta a 90%-os haszonkulcsot is), de 5 forintos névértéken étkezési jegyet lehetett vásárolni, amelyet leginkább a közeli üzemek dolgozói váltottak be. Időjárástól függően üzemelt az étterem terasza, ahol főleg nyáron lehetett étkezni. Az egység előtere eredetileg ruhatárnak épült, végül az aprócska, de forgalmas presszó került ide. Az étterem reggel 7 és este 20.30 között volt nyitva. Változatosan, ízletesen főztek, 20 forintból (ez több fogást jelentett) jól lehetett lakni. A gyárak bezárása megpecsételte a Perc utcai önkiszolgáló étterem sorsát is, végleg lehúzta a redőnyt.

Az Óbudai Lakótelepen élő lakosság mindennapi vásárlási igényeinek kielégítésére épült fel 1976-ra a modern Flórián Üzletközpont (ebben az évben adták át a Budai Skálát is).

A több tízmillió forintos beruházás elsődleges célja az volt, hogy helyben tudjanak a lakótelepen lakók vásárolni, ne kelljen beutazniuk a belvárosba. Kezdetben 25 üzlet várta az érdeklődőket, és az üzletközpontból nem hiányozhatott egy étterem sem. Nem is akármilyen vendéglátóhelyet tervezetek az áruház legtetejére („panorámával”), hiszen egyszerre három különálló egység működött benne.

A kombinált étterem 2500 m²-es volt, ahol egy hagyományos és egy önkiszolgáló étterem, valamint egy eszpresszó üzemelt.

A 300 fős, napfényes, világos önkiszolgáló étterem napi forgalma elérte a 15–16 ezer forintot (88%-os haszonkulccsal), de ez elmaradt a várt bevételtől (csúcsidőn kívül itt is kevesen voltak). A nagy konyha nemcsak a klasszikus csúszó tálcás önkiszolgáló egységet szolgálta ki, hanem a hagyományos éttermet is (napi bevétele 5–6 forint volt, 106%-os haszonkulccsal, illetve akár plusz 10% zenedíjjal). Az önkiszolgáló részben a frissensültek és éttermi tészták mellett házias konyhát vittek. Egy bableves 3 Ft 50 fillér, egy töltött káposzta 17 Ft 80 fillér, egy párizsi szelet párolt rizzsel 21 Ft 90 fillérbe került. Egyszerre több pénztárnál lehetett fizetni, amely a déli csúcsidőben jelentett könnyebbséget. Ebbe az étterembe is sok tanuló járt étkezni, hiszen nem minden kerületi iskolában volt lehetőség helyben (saját konyhával) megoldani a gyermekek ellátását. A közétkeztetésben így nagy szerepet kaptak a kerületi önkiszolgáló éttermek, ahol befizetéses menüt lehetett választani. A Flórián étterméhez egy presszó-bár is tartozott, ahol kényelmes fotelek és székek kínáltak lehetőséget a kellemes kikapcsolódásra, italfogyasztásra, kávézásra. Ez a vendéglátóhely sem kerülhette el végzetét, s végül egy átalakítás áldozata lett. 1987-ben döntés született arról, hogy az üzletközpont alagsori Csemege ABC üzletét a jelentősen megnövekedett forgalma miatt kibővítik. Mivel közvetlenül mellette működött a Vasedény boltja is, így a tervek alapján azt felköltöztették a veszteségessé vált étterem helyére. Ennek megfelelően a vendéglátóhelyet végleg bezárták, területét felosztották, és több bolt működött benne a Vasedény mellett (bútorbolt, butikok). A hajdani étterem mostani funkciója leginkább a zsírégetést szolgálja, de nem gasztronómiai értelemben.

Bár nem számított önkiszolgáló étteremnek, de muszáj szólni a Szentendrei úton működő egykori Árpádkert Étterem-Sörözőről. Az 1978 végén megnyílt, bokszos kialakítású, 80 férőhelyes söröző másodosztályú besorolással üzemelt, naponta 10–24 óra között. Ebben az étteremben elő lehetett fizetni elvitelre (17,20 forint volt egy menü), amely 200 főnek biztosított megfelelő minőségű és mennyiségű étkezési lehetőséget.

A korabeli viszonyokat talán jól jellemzi, hogy az étteremnek nem volt saját telefonja, így minden üzleti ügyintézést (pl. árurendelés) utcai készülékből kellett intézni, napi 30–40 forintért.

Szintén elő lehetett fizetni heti menüre („húsos tésztás”) a Szépvölgyi úti Újlaki Étteremben. Ez az objektum azonban inkább a valamikori benne működő Telefon Bárról volt híres, mint a közétkeztetés műfajáról.

Nemcsak Belső-Óbudán voltak önkiszolgáló éttermek, hanem a központtól távolabb is. A gyors és olcsó étkezés megoldására nyílt meg 1965-ben a Római-parton egy ilyen jellegű egység, a Nánási úton, a Béke strand helyén. Az 1500 fős konyha üzemeltetését a Gyermekélelmezési Vállalat vette át 1967-től, amely a nyári szezon után kiszállításos étkeztetéssel látta el a kerületi iskolákat, napköziket. A legismertebb önkiszolgáló étterem az elsősorban nyáron üzemelő Tó Étterem volt a Rómain.

Ezt az egységet az Észak-Budai Vendéglátóipari Vállalat, az Országos Idegenforgalmi Tanács és a Fővárosi Fürdőigazgatóság együtt üzemeltette. 1976-ban nyílt meg, egyik fele a Római Strandfürdő felé nézett, másik a Rozgonyi Piroska utca felől volt megközelíthető. A 15 millió forintos beruházás a nagy forgalom miatt hamarabb megtérült, mint a többi ilyen jellegű üzletnél, az időszakosan működő étterem ugyanis bőséges vendégkörrel rendelkezett. Egyrészt a közkedvelt strand vendégeit, másrészt a szomszédos, 3 ezer fős nemzetközi campingben és autós motelben megszálló vendégeket tudta ellátni meleg étellel, valamint a környék lakóit. Kombinált vendéglőként működött, hiszen volt egy 150 fős önkiszolgáló része, egy 160 fős „magyaros” étterme, ahol a hangulatos cigányzene (Zsákai Árpád és zenekara játszott) mellett főleg halételekből lehetett válogatni, illetve volt egy rendezvényterme is baráti összejövetelekre és esküvőkre. Természetesen egy söntés rész szintén várta a szomjas vendégeket, ahol mindig jéghideg sörrel lehetett csillapítani a szomjúságot.

Mivel külföldi turisták szintén nagy számban jártak ide étkezni, az ételeket több nyelven írták ki az önkiszolgáló egységnél (a magyar mellett német és cseh nyelven).

A vendéglőben üzemelő diszkó hangossága sok problémát okozott a környék csendre vágyó lakóinak. Az 1980-as évek közepétől üzemeltetési problémák adódtak, új bérlőknek lett meghirdetve a hely, majd bezárt.

Az új, modern felfogású gyorsétkeztetési koncepció szerint működő vendéglők nem kizárólag a nagy vendéglátóipari vállalatok szervezésében várták vendégeiket – a lehetőségeket kihasználva akár magánszemélyek is üzemeltethettek ilyen jellegű éttermeket. Ezeket a kisebb méretű, ennélfogva családiasabb hangulatú helyeket leginkább étkezdéknek, illetve kifőzdéknek hívták (hívják), ahol még az igazi ínyencek is megtalálhatták az igényeiket kielégítő ízeket. Ezek közé tartozott a korban rendkívül népszerű Zamat Étkezde, amely egykor a Vörösvári út 31. szám alatt várta éhes vendégeit. Az 1971-ben megnyílt étterem üzemeltetője a komoly vendéglátós múlttal rendelkező Gönczi András volt, aki előtte több mint tíz évig volt üzletvezető az állami vendéglátóiparban (a nagynevű Európa Éttermet, majd a Rózsafa Éttermet irányította). Az étkezde ügyeit a kezdetektől intézte, amikor a tízemeletes panelház még nem volt teljesen kész, de a III. kerületi Tanácsnál lehetett pályázni új üzlethelyiségek üzemeltetésére. Az önkiszolgáló étterem ötlete és az új vendéglátóipari irányvonal „passzolt” egymáshoz, így hamar döntés született az engedélyezéséről, sőt, még kamatmentes hitelt is felvehetett a leendő tulajdonos. A Zamat Étkezde egész területe 66 m² volt, ebből 23 m² lett az eladótér, szezonálisan kedves kis teraszon szintén lehetett fogyasztani.

Gönczi András igazi vendéglátós volt, akinek szíve-lelke volt a vendéglőben, amelyért ma már ritkaságnak számító lelkiismerettel és odaadással dolgozott. Még az étkezde megnyitása előtt 15 ezer szórólappal reklámozta az új vendéglátóhelyet, és a siker nem maradt el. Rögtön a nyitást követően beindult az üzlet, amely nemcsak a megnövekedett igények kielégítésének volt köszönhető, hanem annak a napi szintű alázatos és kemény munkának, amelyet az ott dolgozók végeztek. A Zamat nemcsak méreteiben volt családias, hanem a változatos ételek elkészítésében és ízvilágában is. Havonta átlagban 300-féle ételt készítettek, az étlap egyik fele állandó ételeket tartalmazott, míg a másik változó volt, kiemelve az aznapi ajánlatot. A Zamat nagy hangsúlyt fektetett az alapanyagok frissességére, igyekezett mindig a szezonnak megfelelő kínálatot biztosítani.

A tulajdonos ahhoz a vendéglátó korosztályhoz tartozott, akinek az első valóban a vendég volt, aki képes volt akár éjjel útnak indulni, hogy vidékről szerezze be az aznapi friss pacalnak valót.

A Zamatban nagy népszerűségnek örvendtek a belsőségekből készült ételek. Az étkezde újdonságként bevezette az iskolás gyermekek részére az ún. füzetes étkeztetést: amit az iskolás hétközben evett, azt felírták, és pénteken a szülő kifizette a számlát. Az étkezde hétfőtől péntekig, 11-től 15.30 óráig volt nyitva, ritkán még szombaton is. Karácsonykor lehetett halászlét és rántott halat rendelni elvitelre. A Zamat közkedvelt, felkapott hely volt a kerületben (meg azon kívül), ahol nemcsak a fuvarosok, taxisok álltak meg nap mint nap ebédelni, hanem olyan hírességek jártak ide, mint Makrai Katalin, Darnyi Tamás, Zsivótzky Gyula. Gönczi András társadalmi munkában rendszeresen segített a Hazafias Népfront Kalászi úton lévő helyiségének büféjében, ahol a kerületi nyugdíjas kiskereskedők és kisiparosok tartottak klubdélutánokat.

Sajnos a sikerek és a befektetett energia, tengernyi munka ellenére is adódtak nehézségek (egészségügyi, anyagi), ezért Gönczi 1983-ban megvált szeretett étkezdéjétől, amelyet a szakácsa üzemeltetett még egy ideig, majd a rendszerváltás idején végleg lehúzták a rolót. „A közösségre mindig kell időt szakítani” – vallotta Gönczi András, aki nem teljesen fordított hátat a Zamat üzemeltetése után a vendéglátásnak, étkeztetésnek. Egy darabig a Bajcsy-Zsilinszky Endre úton működtetett egy gyorsbüfét, majd megalapította a család nevét viselő vállalkozását, amelynek keretében a gyorsan közkedveltté vált mirelit palacsintákat (60 féle) gyártottak és forgalmaztak.

Tovább színesítette Óbuda vendéglátását ebben az időszakban az 1974 decemberében megnyílt Grill Bár, az akkori Korvin Ottó utca (ma Pacsirtamező utca) és Tímár utca sarkán.

A szintén újszerű, modern, grill konyhatechnikán alapuló üzlet (ahol korábban egy hentesbolt volt) a legkülönfélébb ropogósra sült húsokat kínálta a betérőknek. Sült oldalas, liba- és kacsacomb, csülök, hurkák és kolbászok várták elkerülhetetlen sorsuk beteljesülését. A 1,5 millió forintos átalakítással megnyitott bolt reggel 9 és este 7 óra között várta vendégeit. Állóbüfé jellegű volt a vendéglátás. Mosdót és kézmosót is kialakítottak a helyiségben. A környéken lakók és dolgozók, ha itt megvették a különféle grillhúsokat, otthon csak legfeljebb valamilyen köretet kellett készíteniük. Nagy, piros, világítós reklámtábla hirdette egykor a grillételek óbudai fellegvárát – aztán ez is bezárt, mint a többi kedvelt hely.

A valamikori olcsó és gyors önkiszolgáló éttermek az üzemi konyhákkal együtt eltűntek, hatalmas űrt hagyva maguk után. Ugyan gyárak már régóta nincsenek Óbudán, viszont számos iroda és más jellegű munkahely igen, ahol sokszor okoz gondot a napközbeni étkezés megoldása. Nyíltak, nyílnak ugyan erre a célra kisebb-nagyobb vendéglátóhelyek a városrészben, de a korábbi önkiszolgáló éttermek szerepét nem tudták átvenni. A gyorsan, finomat, elfogadható áron, állandó minőségben olyan hívószavak, amelyeknek igen kevés mostani III. kerületi étkezde tud megfelelni, habár igen nagy igény lenne rájuk.

(A szerző történész-muzeológus, Óbudai Múzeum)

Nos, e pont oly felfoghatatlanul kicsiny, hogy emberi nyelven már bátran nevezhetjük semminek.

Ha mindehhez hozzátesszük még, hogy az első pillanatban, a felfúvódás fázisában a világegyetem mérete „a legvisszafogottabb becslések szerint is (…) 0,00000000000000000000000000000000001 másodperc alatt a 1 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000-szorosára nőtt”, oly mértékű növekedést mutatva, „mintha egy 1 centiméter átmérőjű pénzérme hirtelen a Tejútrendszer átmérőjének tízmilliószorosára növekedne” (154–155. p.), úgy örökölt vallásunk teremtésrendje a maga hat napjával szűk szemhatárú, céhes pepecselésnek tűnhet. Miközben ide másoltam e szépirodalmi szövegben kissé unalmasnak tetsző számfüzért, remélhettem csupán, hogy a kötet fordítója megfelelő mennyiségben ültette át (nem mindig biztos kezű) fordításában magyar nyelvre a nullákat, ám nem állíthatom, hogy egy-két üres hasú darab hiánya vagy megléte esetén pontosabb képet tudnék alkotni a történtekről.

Hawking (a tudomány e választottságáért nyomorú testi árat fizető zsenije) és fizikustársa könyvükben a végtelen másik irányába is messzi röpítik képzeletünket. A fizikában ma (azaz 2010-ben, a kötet angol kiadásának megjelenésekor – a jó Isten tudja, mi van azóta…) uralkodónak tekintett M-elmélet szerint a mi világegyetemünk a maga több milliárd galaxisával egy csupán a lehetséges 10⁵⁰⁰ univerzumból, „amelyek mindegyikében különböző törvények uralkodnak.” Hogy mekkora szám ez? „Ha valamilyen különleges lény minden ezred másodpercben meg tudna vizsgálni” egy-egy újabb univerzumot, „és a munkáját az Ősrobbanáskor kezdte volna, akkor mostanáig még csak 10²⁰ lehetséges univerzumot vizsgált volna át. Ráadásul úgy, hogy még csak kávészünetet sem tartott volna közben.” (142–143. p.)

Nos, úgy hiszem, e szám által nem csupán az „és azon túl mi van?” őrjítő gyermekkori kérdése nyer elegendően tágas választ, de az alvászavarral küszködők is némi munícióhoz jutnak…

Így állunk (azaz forgunk józanító sebességgel több vonatkozási rendszerbe ágyazódva), barátaim és kedves olvasóim. A Pelso partjáról, kertben írva gondolok e percben a partunkra, melyet ránk hagytak elődeink, és amely soha többé nem lesz limes e földön. Sarokban, egy fa alatt ülök, és örülök, hogy lyuk van a hátsó felemen, amely nem fekete még. Körben szél szédeleg, a fejem felett énekesmadarak hangolnak a hajnali nagyelőadásra, abroszomra mennyei pohárkákból borul a fény. Felhörpintem a kávémat, oldalt nézek, s látom, mint indulnak virág körüli útra a méhek.

Csend­életeimmel már az első rajzórákon kudarcot vallottam, és a tanárnő mellét néztem a hónalja hasadékán, amint a citromomat javította, korai rímeim láttán pedig úgy elrémültem, hogy föl sem vettem a lantot, melyet így letennem sem kellett. Hallgatni Arany(t), gondoltam magamban. Verset nem írni egyébiránt – ha csak nem vagyunk költők, akikből kevés van – környezetvédelmi okokból is fontos. Nemcsak az Üllői úti fák tűntek el ugyanis az elmúlt száztíz év során, hanem a Föld erdeinek több mint a fele is, s e fák egy jó részéből papíros készült.

Kosztolányi idejében ugyan nem létezett még a környezetvédelem mai értelemben vett fogalma, ám a veszélyre szellemi tekintetben már ő is figyelmeztetett.

Egy 1930-as, az írás taníthatóságát firtató hírlapi körkérdésre válaszolta a következőket: „Az, hogy újabban … egyre többen … ontják zörgő, üres verseiket, kinyalt, unalmas regényeiket, hitvány és mulattató színdarabjaikat … ennek a szellemtelenségben és lelketlenségben páratlanul álló kornak a csapása, amely sokkal nagyobb, mint az analfabetizmus.” (Lantos Magazin, 1930. július 15., 1171. p.)

Nos, ha az írástudatlanságot azóta – le még nem győztük is végképp, de – jelentősen visszaszorítottuk, a fönti nagyobbik bajjal szemben tehetetlennek bizonyultunk. Nem hiányzik belőlem, félreértés ne essék, a közepes és a rossz költők iránti megértés, végtére az élet bármely területén ez a helyzet, a döntő többség közepesen vagy rosszul csinálja a dolgát, már ha van neki egyáltalában valami dolga, és e valamit (önmaga és a környezete megtévesztésére) csinálja is. Mindettől még jó ember lehet, és igen gyakran az is, akivel szívesebben elegyedem szóba a pultnál, mint az újabb idők sikerembereivel, akik valamit kétségkívül jól csinálnak.

Az életet végtére túl kell élni, át legalábbis, ha nem helyezkedünk a teremtés (vagy az Isten tudja, mi) iránti dacos elutasítás álláspontjára, és nem dobjuk el magunktól (nem is föltétlen) használt nejlonzacskó módjára azt.

Nem azokkal van tehát a legnagyobb baj, akik rosszul írnak vagy „rosszul” olvasnak, tehát nem a szürke szemű nőkkel a metrón, akik Vavyan Fable fahasáb vastagságú könyveit bújják, de sokkalta inkább azokkal, akik már nem képesek (ha egyáltalán valaha azok voltak) fölnézni haladtukban a piacon vagy a járdán, ha egy ilyen akác érkezik eléjük.

Istenem, ha tudnák, miből maradnak ki! Ha látnák! De nem, nem. Nem látják a Napot, amely ötmilliárd éve fortyog, hogy mi életünk ritka pillanataiban egyszer-egyszer feléje fordíthassuk az arcunk. Nem látják az eget sem, ezt a többnyire még kék eget, amely ugyancsak a Napnak köszönhetően takarja el előlünk legalább nappal a sötétséget. Nem látják, mert nem is nézik, életük átlag hetvenszer háromszázhatvanöt napjából egyetlen órájuk, egyetlen percük sem jut a Napra, melyet előttük minden élőlény megnézett néhányszor a Földön, ami és aki csak megfordult az évmilliókban itt.

Nem látják, mert nem néznek fel, csak leszegett fejjel és aszfaltra hányt tekintettel mennek a járdán. Nem tudom, miért van ez így.

Talán túl alacsony a panelek belmagassága, talán a kíváncsiság, e becses portéka már a szupermarketek polcairól is végképp kifogyott, talán szégyellik magukat az emberek, és nem tudják, miért, nem tudom. Persze mindannyian meghalunk majd.

Ám van néhány akácfánk itt Óbudán, kerületi s egyben kozmikus vigasznak.

Hogyan dőlt el, hogy képzőművész lesz?

Véletlenül kanyarodtam erre a pályára. Pontosabban azt gondoltam, azt éreztem, mindenképpen valamiféle művész szeretnék lenni. A gimnáziumban már láttam, hogy engem a képzőművészet érdekelne, de a szobrászatról nem volt igazából fogalmam.

Érettségi után katona is voltam, igaz, polgári szolgálatos. Huszonegy éves koromban ott álltam szakma nélkül, úgy éreztem, egy senki vagyok, semmihez sem értek.

Mikor lett fogalma a szobrászatról?

Akkor még festő-restaurátornak készültem. Hallottam róla, hogy az  jó dolog, érdekes lehet, de abban az évben nem indították el azt a szakot.

A Képzőművészeti Egyetemen?

Nem, mert a realitások embere vagyok, és azzal tisztában voltam, hogy a tudásom még nagyon kevés. Persze felvételizni lehet bárkinek, de minek, ha biztosan nem veszik fel. Tehát nem oda jelentkeztem, hanem a kisképzőre, egy érettségi utáni tagozatra, illetve oda szerettem volna bejutni, festő-restaurátor szakra. Elkezdtem magánúton felkészülni, egy barátom tanított rajzolni. Azon a nyáron lettem huszonkét éves, majdnem beleőrültem abba, hogy megint egy évem megy a tepsibe, pedig végre csinálnék valami értelmeset. Édesanyám azt mondta: nem tudja elképzelni, hogy ebben a fővárosban ne legyen egy iskola, ahol olyan szak indul, ami engem is érdekel. Igaza volt, persze ezt akkor még nem tudtam. Rátaláltunk a Bokányi Dezső Építőipari és Díszitő­művészeti Szakképző Iskolára, ahol érettségizettként két szak közül választhattam: épületszobrász vagy kőfaragó szakmunkás. Egy igazgatóhelyettes megmutatta, hogy mit is takar ez a két szakma. A gipszet ránézésre is unalmasnak találtam, sokkal érdekesebb volt a kő. Így alakult, hogy beletrafáltam. Akkoriban ott érettségizettként egy év alatt több szakmai gyakorlatot kaptam, mint a hároméves szakmunkásképzésen résztvevő srácok. Ők hetente egyszer mentek faragni, én meg ötször. Amikor letettem a vizsgát, pont indítottak – kísérleti jelleggel – egy képzőművészeti szakot. Három szakma közül lehetett választani: kőszobrászat, díszítő festészet és díszítő szobrászat.

A díszítő szobrászat nekem unalmas volt, a díszítő festészet akkor már nem érdekelt, viszont a kőszobrászatot megszerettem.

Nagyon jó mesterem volt, addigra megtanultam faragni, tehát már csak kőszobrászati feladatokat kaptam: domborművek, portrék. Ott már mintázást, rajzot, művészettörténetet és mást is tanítottak. Végeredményben egy kis művészképző volt. Akkor már tudtam, hogy ez az utam. Nagyon sokat tanultam abban az iskolában, viszont nem vettek föl a Képzőművészeti Egyetemre. Kétszer próbálkoztam, nagy volt akkor a túljelentkezés, én se voltam még elég magas szinten, ezért éveket töltöttem a szakmában kőfaragóként és kőszobrászként. Épületeket restauráltam, és más szakmai feladatokat csináltam. Egy év itthoni munka után három évet töltöttem Németországban az egyetem előtt.

Ha ott marad, azóta lehetne saját jól menő német vállalkozása.

Nagy hiba lett volna, ezt gondolom. Akkor nem válhattam volna szobrászművésszé.

Hány évesen lett üres zsebű magyar egyetemista a jól kereső németországi kőszobrász restaurátor?

Harmincéves voltam, amikor elkezdtem az egyetemet, és a szüleim igazából nem tudtak támogatni anyagilag előtte sem és utána sem. Ők mindig mindenben mellettem álltak és állnak a mai napig, de a pénzt nekem kellett megkeresnem, és ez így van rendjén. Akkoriban, 17 évvel ezelőtt Németországban félmilliós fizetésem volt, néha több is. Hozzászoktam ehhez, és amikor hirtelen tanulóvá váltam, sokszor este tízig a műteremben voltam. Az egyetem mellett folyamatosan dolgoztam. A legapróbbaktól a legnagyobb megbízásokig mindent el kellett vállalnom.

Több nagy munkám volt az egyetemi évek alatt is. Ilyen volt a Spirit Hotel felkérése, ahol két nagyméretű kutat is csináltam egy társammal. A műegyetemi szobrok rekonstruálásában is komoly szerepem volt.

Ezek a háborúban semmisültek meg, mindössze két darab fotó maradt meg róluk. A munka miatt egy évet csúszott is a diplomám.  Egy szobor 7,5 köbméter kőből állt, egy köbméter mészkő 2,6 tonna. Egy szobor súlya tehát több mint 15 tonna volt. Úgy nézett ki a feladat, hogy két-két ember csinált egy-egy szobrot, vagyis megmintáztuk hungarocellből, majd kifaragtuk kőből.

Különválik az életében a szakképzett kőfaragó és diplomás művész?

Igazából ennek a tradicionális képzettségnek is köszönhetem a sikerem. Ha nem tanultam volna meg a szakmát, akkor nagyon sok pénzt ki kellene fizetnem szakemberekre, akik kiviteleznek nekem, másrészt nem bíznának meg olyan munkákkal, ahol a kivitelezés is fontos feladat. Szinte nincs olyan területe a kőszobrászatnak, amivel nem dolgoztam.

Művészként is próbálok színvonalas munkát végezni, átgondolt, jó alkotásokat létrehozni, aztán mindenki eldöntheti, hogy tetszik-e neki vagy nem. Akadnak szerencsére, akiknek igen, mert vannak megbízásaim.

A legutóbbi szobromat az Állatorvostudományi Egyetemen a rektor, Dr. Sótonyi Péter avatta. A témája a Kulcsi Hatok egyik állatorvosa volt. Kulcs egy csodálatos Duna menti falu, ahová az akkori egyetem professzora után költözött öt tanítványa, és mindannyian kiemelkedő tudományos és kutatómunkát végeztek. Ennek a hat kiváló embernek állít emléket ott egy szoborpark, a hat mellszoborból öt van kész, az ötödiket csinálhattam én.

Gárdonyban több szobra is áll, a Herman Ottó portré avatóján még ott is voltam.

Az volt az első gárdonyi szobrom, azóta összesen négyet készítettem a kikötő előtti parkba, két madárcsaládom van a városban, tavasszal lesz egy harmadik is, legalábbis már megkaptam a felkérést. Gárdonyban van egy irodalmi emlékfal is, Gárdonyi Géza szülőházának a falán. Ott Csoóri Sándor költő portréját bízta rám L. Simon László. Tetszett a relief Csoóri Sándor özvegyének, dr. Balogh Júliának, és felkért, hogy tervezzem és faragjam meg Csoóri síremlékét is. Az Óbudai temetőben avatták a magyar költészet napján, április 11-én.

Sok munkája látható a III. kerületben is, hatalmas feladat volt például a Szent Flórián szobor restaurálása.

Nem egyedül csináltam, részt vett a munkában a szobrász Markolt házaspár, illetve Fekete Attila restaurátor barátom is. 2002-ben ismerkedtünk össze Markolt Györggyel, aki a mai napig a kőfaragó műhely szakoktatója az egyetemen. Én akkoriban éjjel-nappal követ faragtam. Úgy látta, hogy értek ehhez a szakmához, és belevont a munkába. Restauráltuk az összes szobrot, aztán valahogy megakadt a további munkafolyamat. Eredetileg minden elem a Kiscelli Múzeum raktárában sínylődött évtizedekig.

Közben kormányváltás volt, és elfeledkeztek az elkészült Fogadalmi oltárról. Kénytelenek voltunk  a res­taurátor barátommal bérelni egy műhelyt, hogy ezt a felbecsülhetetlen értékű műtárgyat megóvjuk egy meghatározhatatlan időre.

A szerződésünk ugyanis nem szólt arról, hogy fel is állíthatjuk, csak hogy res­tauráljuk az alkotást. Rengeteget tanultam ebből, mert ma már mindent beleírok egy szerződésbe. Tehát nem állíthattuk fel, és elkezdtem kommunikálni ügyünkben. Végül is 2012-ben került a helyére, és akkor szentelték fel. Nagy volt a szervezőmunka, és természetesen többen részt vettünk abban is. Innentől kezdve élő kapcsolatom alakult ki Bús Balázs polgármester úrral.

Hány munkája látható Óbudán?

Az említett Szent Flórián Fogadalmi oltár a Flórián téren, a Hadriánus oszlop a békásmegyeri Hadriánus utcában, a Munkás Szent József és a gyermek Jézus szobor Békásmegyer-Ófaluban és a legutóbbi, Reviczky ezredes emlékműve a Reviczky utcában.

Ezek szinte mind figurális művek, pedig szobrászként az absztrakt irányt is műveli.

Inkább ábrázoló-geometrikus, absztrakt szobrászatnak nevezném, mert absztrakt is, geometrikus is meg ábrázol is. Egy ablak az ablak, lehet látni. Egy napszobrom egyértelműen a Napot ábrázolja. Nem emberábrázolások, viszont konkrétan látható, miről szólnak a szobrok.

Úgy érzem, hogy egyre inkább dekadens irányba fejlődik a világ, ezért a gondolkodó embereknek, művészeknek vissza kellene nyúlniuk, találniuk a gyökerekhez. Az alázat, az ártatlanság, a tisztaság, a mértékletesség felé.

Ezek az alkotásaim figyelemfelkeltő szobrok. Már bibliai témákkal is foglalkozom – a fehér liliom is egy ilyen témám, évszázadok óta keresztény jelkép.

Hívő ember?

Igen, hívő vagyok, és próbálok is így élni. Rendszeresen gyakorlom és megélem hitemet.

Művészként formában gondolkodik vagy anyagban?

Kilencven százalékban kőben látom az összes ötletemet. Annyit foglalkoztam ezzel az anyaggal, hogy készen látom magam előtt a szobraimat, témáimat, amikből gyakran sorozat lesz.

Milyen sorozatai vannak?

Több is van, hiszen minden olyan témában, ahol úgy érzem, hogy még újat tudok alkotni formailag és gondolatilag, nekilátok. Vannak ablakok, hidak, lándzsahegyek, lencsék, napok, holdak, szirmok, de még egyik sorozat sincs lezárva.

Egy ideje már Pomázon lakik, de továbbra is Óbudán van a műhelye, a műterme.

Mindkét helyszín nagyon fontos. Az óbudai műhelyben tudom elvégezni a nagyobb munkákat, de ha összesen három órám van, hogy dolgozzam, akkor a házam melletti kis műhelyembe le tudok menni öt perc alatt egy friss kávéval, és a három órából két és felet tudok dolgozni. Fontos az idő, hisz abból van mindenkinek a legkevesebb.

Szobrászként különböző eljárásokkal is kísérletezik.

Ha megtanulsz járni, futni, akkor elgondolkodsz, hogy a járás vagy futás mellett mi az a technika, amit még ki tudsz fejleszteni. Ha nem tudsz még járni, akkor a lépéseken kell gondolkoznod. Olyan szobrokat szeretek készíteni, amelyek már konkrétan anyagban vannak, kőben, bronzban vagy akár fában. Vannak vas szobraim is, de hangsúlyozom, hogy elsősorban kővel dolgozom. Számomra mindig nagyon fontos volt a kövek struktúrája-felülete. Több száz-, több ezerfajta kő létezik a világban.

Németországi tanulmányaim alatt megtanultam, hogy az ipari sósav szétroncsolja a mészkövek felületét, és elkezdtem ezzel kísérletezni. Olyan különleges, csodálatos felületeket hoztam létre, amit a szobrászatomban egyedi módon használok.

Ezt irányított roncsolásnak neveztem el. Különböző irányban roncsolom mészkő vagy márvány szobraimat, homokkal, azaz homokfújással is, amelyek mind az öregedés felgyorsított változatai. Részben ennek a technológiának is köszönhetem a sikereimet, a roncsolással készített szobraim tetszenek az embereknek. A gyűjteményekbe került szobraim körülbelül hatvan százaléka ilyen munka volt.

Pontosan látja már saját szakmai útját, irányát?

Mindenkinek megvan az útja, de úgy gondolom, hogy nekünk kell megharcolni azért, hogy jó irányba menjünk ezen az úton. Ez a mi feladatunk. De az utat is sokféleképpen lehet értelmezni. Egyik sorozatomban foglalkozom a válaszút témával, tehát azzal, hogy milyen, amikor csak két út között választhatsz. Foglalkoztam a rögös úttal és a kitaposott ösvénnyel, és felhívtam a vizsgálódó, nézelődő ember figyelmét arra, hogy ne mindig a kitaposott, könnyebb utat válassza, hiszen a rögös, a nehézkes, fájdalmas útból sokkal többet lehet tanulni.  Sajnos az út sorozat három szobra már elkelt.

Miért sajnos?

Mert nagyon nehéz úgy megválni a szobraimtól, hogy a szívem ne szakadjon bele. Hiszen a szobrok is mind a gyermekeim, a hús-vér gyermekeim mellett.

Kortárs művészként vannak hagyományos figurális alkotásai is, portrék, emlékművek, vagy például azok a madárcsaládok, amiket Gárdonyba készített.

Mégse dolgozhatom föl kubistaként a madarakat.

Miért ne? Kinek a véleményre ad a saját munkáival kapcsolatban?

Saját törvényeim szerint határozom meg, hogy ki az, akinek a véleményére adnom kell – ez egy-két embert jelent. Megcsinálom a szobrot, és sok esetben megmutatom a barátaimnak, és ha megerősítenek abban, hogy minden oké, jó úton haladok, akkor úgy gondolom, hogy az a szobor vállalható lesz.

A jó kritika minden esetben előre viszi a szobor készülését. A megrendelői bázis sokkal tágabb intervallumban gondolkodik.

Megeshet, hogy egy kevésbé sikerült szoborra is azt mondják, hogy nagyon jó, mert van szeme, szája meg orra, ők meg nem értenek hozzá. Holott nem is biztos, hogy jó. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert a jóra is azt mondják, hogy jó, de ami ennél is komolyabb probléma, hogy a rosszra is tudják azt mondani, hogy legyen felállítva köztérre.

Ma már, a 3D-s nyomtatók világában bármit ki lehet nyomtatni úgy, hogy legyen füle, szeme, szája, és hasonlítson a modellre.

Ez igaz, de addig, amíg a megrendelők nem szoborgyárban vesznek meg egy 3D-s plasztikát, ami messziről tényleg úgy néz ki, mintha egy szobor lenne, addig nincs gond. Ugyan nem lesz benne egyéniség, nem lesz benne lélek, de szobor lesz, idézőjelbe téve. Művészként akkor van esélyem fennmaradni, ha minőséget hozok létre. Azt mondják, hogy Kontur úr, mi szeretnénk öntől egy fehér liliomot vagy egy kaput, vagy egy lélekmadarat ide, erre a helyszínre, ilyen anyagból, és azt csak én tudom megcsinálni olyanná, amilyenek a szobraim, Kínában nem tudják legyártani.

Itt Óbudán a legújabb munkája Reviczky Imre ezredes emlékköve, melyet tavaly avattak fel a róla elnevezett utcában. Utánanézett Reviczky ezredes életének, mielőtt hozzálátott?

Nem vagyok történész, de persze, hogy utána olvasok ilyenkor. Kiváló ember volt. Ő már a második olyan portré témám, akinek Jad Vasem-díja van, azaz sokat tett a magyar zsidóságért. Márton Áron is ilyen volt, és Goldberger Leóról is csinálhattam szobrot. Ha jól megnézem, milyen személyiségekről és szentekről készíthettem szobrokat, úgy tűnik, nem lehet véletlen. Szerintem ez megint Isten akarata.

A hely, épp való helyünk a világban ennél mindig valami szűkebb, bensőségesebb tér, fizikai és metafizikai, fogható és foghatatlan alakjában egyaránt. Ha tudunk, nevet adunk neki, ám jobbára átvesszük, amit a korábban élőktől már megkapott. Föld, Hold, Pokol, Bering-szoros, Éles sarok, Rákóczi tér… Így kapta nevét a Római-part is a XIX. század első felében, az aquincumi romterület kezdődő feltárása nyomán.

Akárhogy is, nekünk, budapestieknek ma már kicsit mást jelent: egyelőre gáttalan nyugalmat, sört, fákat, húsokat, sétát és persze a Dunát, amely e szakaszon nem csupán utas- és teherszállító hajókat, de kenukat, csónakokat és kajakokat is hord a hátán. (Már nem annyit, mint a harmincas vagy a hatvanas években, de még ma is számosat.)

Mint mind a helyek a Földön az időben, persze a mi Római-partunk sem volt mindig ilyen. Arcát évről évre, sőt olykor napról napra változtatja.

Tavaszi sétáimon őserdei boldogsággal nézegettem és paskoltam például egy másfél méter átmérőjű, két méter hosszú rönköt, melyet egy korábbi ár a nagy, kék feliratú „Konferenciaközpont” előtti fövenyen rakott le, s amelyet valamikor május végén vitt magával a legutóbbi zöldár. Ezt kelletlen elviseltem még, ám ha egyszer eltűnik a szemem elől az a kecsesen vaskos, delejesen sokágú jegenye, amely a Café Fellini felé tartva a sétaút balfelén magasodik égnek, az én helyem, az én Római-partom végképp elváltozna már.

Így alakul át és vész oda amúgy minden hely a Földön, rombolás és építés által gyorsan, békén enyészve lassan, ám annál kérlelhetetlenebbül. Életünk megszokott tereinek e folyamatos fölszámolódása és átváltozása táplálja amúgy a halálvágy sóhajos óhaját: „Jobb is, ha én ezt már nem fogom látni…” Ha istenei visszatérésre szorítanák mondjuk ama főrendű keltát, ki Csillaghegyen két éve lelt kocsiján a túlvilágra kelt át, partja mai képe láttán nem csupán ő halna gyors, második halált, de a mi szívünk is elszorulna Juppiter kegyetlenségén.

A partszakasz ama III. századi állapotáról sajnos egyetlen ismert gyűjtőnek sincsen lapja, de ólomkarca vagy álomtükre sem, melybe nézve szemünkbe villanna a(z esetünkben 1700–1900 éves) múlt egy-egy éles pillanata.

Juhász Gyula barátom anyaga azonban bővelkedik a városrész újabb képeiben, ebből válogattam ki az itt látható nyolc lapot, amelyek mindössze nyolcvan-százhúsz évnyi távolságba visznek vissza minket, ám a rajtuk látható épületek és emberek épp úgy nem állnak és élnek már, mint ama kelta főrend, vagy a pompás ívű aquaductus és az aquincumi fórum.

Ez itt a gyűjtemény legrégibb lapja, a túloldal postai bélyegzőjén jól olvasható a dátum: 1901. aug. 6. Küldője nem csupán megcímezte, de a tőle telhető legcirkalmasabb betűkkel meg is írta a lapot a mesés nevű Teloris Janka kisasszonak /Sic!/, aki Újpesten, a Lőrincz utca 86-os számot viselő házban lakott. A sorok közül nem csupán az udvarlási szándék, de a közeledés komolysága is kitetszik. Önök is láthatják, hisz ezt már a lap képes felületére írta, nem otrombán tolakodó nagy, mindössze kis „cs”-vel csókolja a hölgyet, „y”-nal Üdvözly, és a nevét sem titkolja el. Józsy ő, aki mobilizációs törekvése jeléül először a nevét is y-nal írta, utóbb azonban a helyesírás szabályainak törvénytisztelő polgárként behódolva a betűt i-re javítani igyekezett. Csodálkozhatunk-e, hogy ennyi komolyság és érzés láttán a sétakocsi elé fogott csacsi is csak áll, és néz felénk félénk szempontocskáival, épp, mint az emberek, az álmatag kép különféle korú és nemű népei, kik reményeink szerint végigélték az életüket?

A Szepes megyei Gölniczbányán élő Nagys. Cseplák Vilma úrleány kapta e lapot, melynek hátoldalán nem csupán a föladás ideje (1902. aug. 9.) olvasható, de egy postatörténeti szemmel is ritka érdekes nyomat: „Római Fürdő postaszekrényéből”. Amint már láthatják, a feladója, Jolán keserű üzenetet közöl rajta barátnőjével és az utókorral: „Nagyon unom magam.” Íme, az emberiség egyik fő, valóban megoldhatatlannak tetsző problémája: nem elég, hogy alig élünk, és máris meghalunk, ebben a kis időben is még hosszan, végeérhetetlenül és gyógyíthatatlanul unjuk magunkat. Szinte megmozdul a kezünkben a toll, hogy Gölniczbánya megkerülésével magunk válaszoljunk valamit Jolánnak: kártyázzék, társalogjon, merítse idomait e nem feneketlen medencébe, vagy sétáljon egyet. Nem teszünk így azonban, mert a lelkünk mélyén (hiába feneketlen) nem hiszünk benne, hogy segíthetnénk rajta.

Kissé elszállt az idő, a pecsét tanúsága szerint már 1909. aug. 21-ét írunk. Kilenc aláírás található a lap hátoldalán, a képen látható – feltehetőleg hétvégi – kompánia ugyan akkor is számosabb ennél, ha a baloldalt álló vincellért és a két pincért nem számítjuk, ám a ránézésre is legalább két családból álló társulat nem minden ága állhatott rokonságban Hacsel Paula pozsonyi úrnővel, akinek kedvéért gép elé telepedtek az óbudai békeidők e jól öltözött népei. Több részlet is érdekes és kiaknázható lenne vendéglátós, társadalom-, avagy építészettörténész szemmel is a képen – én itt mindössze a kamaszkora küszöbén (s testhelyzetét nézve egy széken) álló fiúcska jó félig már kiivott korsó sörére, a törökülő gyermeksereg közt gubbasztó, meztéllábas prímásra, valamint a középső pincér lélekfehér hangedlijére hívnám fel a figyelmüket. Azt már csak afféle magánboldogságból jegyzem meg, hogy anyai nagyszüleim székesfehérvári, Csikvári út 3. szám alatt 1905-ben épült házának verandáját ácsolatában, arányaiban és az első emeleti korlátsor léceinek díszkivágat-sorában oly erővel idézi meg a vendéglő ferde hajlású, öreg szomorúfűz mögötti teste, hogy el-elkap a borzongás…

Emezt s a következő lapot sosem adták postára, nem is írtak rájuk, a datálásukra így csupán a mindkettőn látható, ötjegyű budapesti telefonszám fennállása adhat támpontot. Eszerint a felvételek valamikor 1936 előtt készültek. Az itt látható kerthelyiséget én a sűrű népség öltözete alapján harmincas évek elejinek látom. Alátámasztja ezt Gálosfai Jenőné közlése is, aki szerint „Berlinger Jakab 1930-ban vette át apósától, Lieb Mártontól a Római part 14. szám alatti kocsmát” (Kockás abrosz, jó kadarka. Budapest, 2007, Óbudai Múzeum, 62. p.). Figyelemre érdemes részlet itt is akad, nézzék csak, miként oldotta meg a vendéglős a fogas-kérdést! Megpántolta, s szögekkel látta el a fák törzsét. Látjuk végre a Dunát is, amely eddig rejtőzködött előlünk, s kecses, gémlábon lebegő lámpatesteken ámulhatunk, amelyek esti fénye már csak a képzeletünkben gyúlhat fel. Egyelőre senki nem eszik, boros- és szódásüvegeket, valamint poharakat láthatunk csupán a délutáni asztalokon, mellettük beszélgető embereket, akiknek java részét nyugalmából Knöpfler Gyula, a Polgár tér 2. alatt működő fényképész sem zökkenthette ki.

1873, a városegyesítés óta Óbudának – miként Budapest többi kerületének – saját polgármestere nem, csupán kerületi elöljárója lehetett. Bürgermeister Károly csónaképítő mester nehezen nyugodhatott bele e változásba, s a nevével tiltakozott ellene. A felvételen bizonyára az idősebb férfiú ő, már ha apát és fiát látjuk, s a két alak hasonlósága felhatalmaz erre. A telken ma is áll egy már szépnek tetsző, háború előtt épült, vasbeton csónakház. Mivel Bürgermeister különféle vállalkozásait is bőven taglalja, e ponton ajánlom figyelmükbe az év elején elhunyt kitűnő óbudai helytörténész, Elekes Attila két – könyvnyi méretű, képekkel és alapos jegyzetekkel is bőven ellátott – tanulmányát a Római-partról:

obudamultja.hu/romaipart_masodik_viragkora.pdf

obudamultja.hu/Romaiparticsonakhazak.pdf

Íme, újból egy képeslap, melynek írója a dátumot is közli velünk. Sándor Bandi küldte benne üdvözletét Nagys. Tarján Mancika úrhölgynek Siófokra egy „kellemes dunai kirándulás alkalmával” 1929. augusztus 11-én. A felvétel persze korábbi, mint a megírás ideje, ám bizonyosan nem megtévesztően sokkal. Nincs tömeg, hál’ istennek senki sem fuldoklik épp, s a Nap sem éget a mai perzselő erővel. A nagyítóm (az utolsó NDK-termékek egyike) sajnos nem elég erős hozzá, hogy a helyet megadó névtábla alatt elolvashassam a fehér cédulára nyomtatott hirdetést, ám fölhívhatom a figyelmüket a vízben a parttól tíz méternyire telepített kötélre, amely nyilván a Dunában való fürdés engedélyezett határvonala volt. Elekes Attila egyik említett tanulmányához egy 1929-es térkép is csatlakozik (Lásd hátlap – a szerk.), amely szerint a strand valahol a sétány ma beépített szakasza északi harmadának mentén húzódott.

A múlt századforduló és a két világháború közti korszak – egymástól amúgy több tekintetben különböző – képeslap-kultúrájában szokványosnak számított az ábrázolt épület megnevezése, ám jóval ritkább már az, amit felvétel terében itt olvashatunk: „RÓMAI PART – STRAND-ÉLET”. A jelenet elég egyértelmű, mindenki tudta s tudja ma is, hogy mit lát. A zsánerkép tartalmának megnevezése azonban láthatólag más üzenettel bír, egy kiépülő városrész büszke önfelmutatásaként vetül elénk: „Nézzétek csak, nekünk már ilyenünk is van!” A pecsét nehezen kivehető nyomata itt is elirányít az időben: 1932 augusztusában vagyunk. S olvassák csak a lap elragadtatott sorait: „Édes Jolánka! Nagy örömmel hallottunk a mátyásföldi letelepedésről! Mily öröm lehet! A saját otthon feletti boldogságot Veletek együtt átérezzük. Éljen, éljen! Mindnyájunktól sok meleg üdvözlettel csatoltan, szeretettel ölel Etusotok.” S hogy a postás is tudja, merre hány lépés, a címzésben még egyszer: „Nagyságos Szenyovszky Ferencné úrasszonynak Mátyásföld Baross Gábor u. 21. Saját ház.” Látják, eltelt pár képeslap, Jolán(ka) középosztályi révbe ért, és már nem unatkozik…

Nem akartam, hogy rossz vége legyen e sorozatnak, ám az időrend betartása csak ide vezetett. Ezt a lapot, amely a hazai polgári korszak alkonyán, valamikor a harmincas évek vége – negyvenes évek elején készülhetett, már nem írta meg és nem adta fel senki. A Tóvendéglő épületét 1965-ben bontották le, ám körülötte a ma is meglevő strand kiépítése már az 1950-es évek elején megkezdődött. Itt még a régi fényében, ám két pompás felvételen is üresen áll, munkátlan pincérekkel várja vendégeit, akik nem jönnek, mert ekkor már mással vannak elfoglalva. Magyarországon még nem, de Európa nagyobbik felében már háború van újra, és a világban világháború. Nem jönnek tehát, hiába P. 1.60 a menü, és P. 1.20 a halászlé. Íme, egy világ, egy partszakasz utolsó pillanatai, amint tisztán, fehér abroszokkal terítve várja, hogy mindörökre elnyelje az idő. Nekünk, most élőknek sem áll túl jól a sz(c)énánk. Nézem a képen a tó fenyegető, sima tükrét, kávémmal a Fellini fövenyén ülök, s csupán abban bízhatom, hogy a Dunában még nem a Léthé vize folyik.

Szatócsbolt a Zsigmond téren

Halász Miklósról (Klein Márkus) az első hivatalos dokumentumokat 1898-ból találtuk meg, de életének kezdő és végső dátumát sajnos nem. Az biztos, hogy már a XIX. század utolsó éveiben is fűszerkereskedelemmel foglalkozott a Dob és a Király utca környékén. A Budapesti Hírlap 1901 januárjában gyűjtést rendezett az ínségesek megsegítésére. Az elöljáróság természetbeni adományokat is kapott a szegények számára, melyhez Halász Miklós déligyümölcs- és gyarmatáru kereskedő ötven kiló árpakásával és ötven kiló rizzsel járult hozzá. Szaladt a szekér akkoriban, hiszen Halásznak még reklámra is futotta a korabeli lapban: „Gazdászok a legolcsóbban szerezhetik be szükségletüket napolajakban, kocsikenő, szerszámzsírok, kátrány és olajfestékekben, kén-virág, keserűsó, gipsz, cement, szappangyökérben stb. Halász Miklós nagykereskedőnél, VII. Rumbach u. 13.”

A kereskedő közéleti aktivitását és megbecsültségét is jelzi a Törvényszéki Csarnok hirdetménye, mely szerint a budapesti büntetőtörvényszéken kisorsolták az 1901. június havi esküdtbíráit. A pótesküdt Gundel János vendéglős mellett Halász Miklós lett. Ez év júliusában Halász úr eljegyezte kedves Juliskáját, Weber Gusztáv aranyműves, ékszergyáros leányát. Weberék a pesti aranyművesek Mekkájában, a Holló u. 7. szám alatt laktak. Igazi főnyeremény lehetett ez a frigy a derék vő számára. Ám a fiatal pár kis idő múltán megunta a belváros zsúfoltságát vagy az após zsarnokságát, és friss levegőre áhítozva a Dohány utcából Óbudára költöztek. 1905 áprilisát írták, s ekkor íratták át Braun Márkusné III., Bécsi út 2. számú ingatlanát 16.000 koronáért Halász Miklósra és nejére. Az újonnan berendezett üzlet igazán forgalmas és frekventált helyen, a Zsigmond téren, az Ürömi és Bécsi utak találkozásánál volt. Bejáratott boltocskaként már 1892-től várta itt vásárlóit Epstein Jakab szatócs és élelmiszerbizományi üzlettulajdonos. Látjuk a megíratlan képeslapon – amelyet 1906–07 közé datálhatunk –, hogy a távolban az Újlaki Sarlós Boldogasszony plébániatemplomig megrakott szekerek, gúlákba rakott portékák és ponyvák alatt árusító népek sokasága van.

A bolt azonban mégsem váltotta be a Halász család hozzá fűzött reményeit, mert a hitellel bizony túlvállalták magukat, és alig három év múlva tönkrementek. Budapest Főváros Levéltárában található az a kötelezvény és törlesztési terv, amely alapján rendezni kívánták az adósságot. Így írt erről 1908-ban a Pesti Hírlap, amit az Arcanum digitális adattárában leltünk fel: „Csőd a fővárosban. Halász Miklós budapesti bejelentett cég (üzlete III., Bécsi út 2.), fűszer-, anyagáru- és terménykereskedő ellen a budapesti királyi kereskedelmi és váltótörvényszék ez évi április hónap 10-ik napján 48.043. szám alatt kelt végzésével a csődöt megnyitotta. Tömeggondnokká Keller István dr. ügyvéd neveztetett ki. A követelések bejelentésére 1908. évi május hónap 16. napja, fölszámolási tárgyalásra 1908. évi június hónap 11. napja tűzetett ki határidőül.” A csődgondnokságot 1913-ban szüntették meg, s ettől kezdve az üzletről semmilyen – általunk ismert – információ nem áll rendelkezésre egészen negyedszázadig. Az 1943-as lak- és címjegyzék még ugyanitt jelzi Halászné burgonya, takarmány és terményboltját, de a korábbiak nem. Egyes források szerint Halászék üzlete 1952-ig működött, majd a helyiség a MÉH átvevőhelyeként szolgált az épület lebontásáig. Hogy az óbudai polgárrá lett Halász úr belefogott-e újabb vállalkozásba, nem tudhatjuk. Mindenesetre felbukkant még egy levél, amelyet még 1914-ben a losonci illetőségű Keleti (Kohn) Károly sörkereskedőnek küldött. Csak nem vendéglőssé avanzsált? Nem, neki is tartozott!

A Melocco művek

Csak egy macskaugrásnyira működött előző helyszínünktől az Ürömi utca 24–32. impozáns kapuzatának homlokzati cégére szerint a „Melocco L. Első Budapesti Műportland Románcement Gyára”. A lap hátoldalán csak egy szívélyes üdvözlet és 1906-os dátum szerepel Jenőtől Etelkának, Dabasra. A fiatalember talán itt talált munkát, és így üzent kedvesének, biztosítva őt legnagyobb hűségéről. A történet kezdetén Buda-Újlakon, a József-hegy lábánál 1880-ban Cross K. L. alapított üzemet a kiváló minőségű mészkő feldolgozására. „A gyár a József-hegy oldalát lépcsőszerűen építve foglalja el egészen az Ürömi utcáig, s a fölötte levő bányával közvetlen összeköttetésben áll; a bányából a termelt nyersanyagot vágányokon futó csillék hordják be az aknás pestekbe, amelyekben égetik, majd lehülés végett kiterítik, azután pedig megőrlik” – olvastuk a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyében Nendtvich Gusztáv építész tollából.

A kiegyezés után lendületbe jött Magyarországon jelentős ipari beruházások és nagyszabású építkezések kezdődtek. A Friuli tartományból származó talján Melocco testvérek, Leonardo és Pietro talán a kecsegtető üzleti vállalkozás reményében telepedett le hazánkban. Számításuk nagyszerűen bevált. Nendtvich szerint: „1884-ben alapították a Melocco testvérek Budapesten gőzerőre berendezett gyárukat, amelyben sajtolt és rajzmintával (dessin) ellátott cementlapokat, valamint különféle cementműkövet készítettek… Ezek a lapok az addig uralkodott módtól eltérően úgy készültek, hogy a legjobb fajta tiszta portland-cementet rendkívül erős víznyomású sajtókkal összenyomatván, a különféle színes rajzok egyúttal a cement rétegbe belepréseltettek úgy, hogy a színes minta használat közben a lapról nemcsak nem kopik le, hanem ellenkezőleg, mindig erősebben előtérbe lép.” Szívükhöz kapnak most azok, akik ismerték ezeket a strapabíró metlachi, azaz cementlapokat, amelyek déd-és ükanyáink nyolcvanévnyi súrolása után is szebbek, mint mai társaik.

A magára valamit is adó háztulajdonos ezekkel a pompás mintázatú, elpusztíthatatlan járólapokkal díszítette a konyhák, fürdőszobák, teraszok, lépcsőházak és folyosók padlóját. Ma is megvannak minden második pesti és budai bérházban, hiába koptatta százezer cipő.

A kezdeti sikert látva a József-hegyi Cementgyárat és az egész újlaki telepet 1888-ban megvették a Melocco testvérek. Pietro inkább a terazzo lapok gyártásával foglalkozott – amit a Parlament folyosóin is megcsodálhatunk –, Leonardo az ipari műtárgyak, zsilipek, gátak, csatornák kivitelezésében jeleskedett. Az Óbuda-Újlaki Cementgyár 1929-ben zárt be végleg. Évtizedek alatt sikerült rekultiválni a holdbéli tájat, lebontani a gyárkéményeket és üzemcsarnokokat. A bánya helyén az 1960-as évektől a Mecenzéf  sportpálya van, amit 2008-ban szépen megújítottak. A gyár lebontása után az Ürömi utcai és a Daru utcai oldalon a Magyar Állami Kőszénbányák építtetett kulturált lakóházakat a ’30-as évektől. Mára se füstje, se táblája e neves óbudai iparterületnek.

Honnan kerültek a Benyó lányok Óbudára, kérdeztem Juditot, aki költőként, drámaíróként és mint műfordító is alkot.

Zalaszentgróton laktunk szüleimmel és húgaimmal 1957-ig. Anyukám postás volt, később pénzügyi előadó lett. Tőle a természet szeretetét örököltük. Apám fiatal korában akadályversenyző zsoké volt, tőle tanultam a kitartást, küzdeni tudást. Azért költöztünk Budapestre, mert édesanyám azt akarta, hogy egyetemre járjunk. A Hámán Kató Gimnáziumba jártam, aztán felvettek az ELTE-re. Hetvenháromban jöttünk Óbudára, a Szentendrei útra, szüleimmel és Ildikó testvéremmel. Éva húgom korábban elköltözött tőlünk, férjhez ment, gyerekeket nevelt. Ildikót, akit a családban Pencinek becéztünk, elsőre felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Pesten öten laktunk egy kis lakásban, Óbudán már Pencinek és nekem is lett külön szobánk.

Mivel Pencinek nem volt műterme, gyakorlatilag az életműve legnagyobb része abban a lakótelepi lakásban született, ahol a mai napig élek.

Mindig óriási küzdelem volt a megélhetés, mindent megosztottunk egymással. Rengeteget segítettek a szüleink. Pencivel is olyan szoros volt a kapcsolatunk, hogy ha eladott egy-egy pasztellt, grafikát, megosztotta velünk az árát.

Mikor dőlt el, hogy költő lesz?

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán diplomáztam, magyar–orosz szakon. Hatvanhattól jelentek meg az első verseim az Egyetemi Lapokban. Akkor már elhatároztam, hogy költő leszek. Édesanyám is írt verseket, az egyik meg is jelent a Zalai Hírlapban.

Az egyetemen Török Endre irodalomtörténész professzor mondta először az írásaimat olvasva: „Magából lesz költő!”

Volt közös alkotásuk a testvérével?

Fiatal koromban többször modellt álltam Pencinek. Sosem voltunk gazdagok, nem tudott modelleket fizetni, és nekem is nagyon fontos volt, hogy minél többet gyakorolhasson. Később mások is felkértek erre, de nem vállaltam. Mindenben segítettem neki, kiállításokat szerveztem, írtam a műveiről, róla magáról is. Nagyon tiszteltem a művészetét.

Meg tudott élni költőként?

Nagyon nehezen. Szüleim áldozatos munkája sokat segített abban, hogy a viszontagságok, nélkülözések idején is a művészettel foglalkozhattunk. Nekem például hosszabb ideig nem volt biztos állásom, akkor is ők segítettek. Az egyetem után idegenvezetőként dolgoztam az IBUSZ-nál és a COOPTURIST-nál. Tolmácsként – oroszul és németül – művészeti intézményekben kaptam feladatokat.

Közben persze a költészet mindennél fontosabb volt számomra.

A magányos alkotói utat választottam, nem csatlakoztam egyik irodalmi csoporthoz sem. Azt viszont megtiszteltetésnek tartom, hogy 2004-óta a Magyar Írók Szövetsége Költői Szakosztályának tagja vagyok.

Régi barátom és tanítómesterem, Dr. Csűrös Miklós irodalomtörténész, akivel egy évfolyamra jártam az ELTE Bölcsészettudományi Karán sokat törődött verseimmel. Tőle a kritikát is szívesen fogadtam, a szigorúsága is fontos volt számomra. Őt tavaly vesztettük el.

Kihez érzi magát közel az óbudai művészek közül?

Az óbudai költők közül Gyimesi Lászlót ismerem leginkább. Ő vezette be költői estemet a Békásmegyeri Közösségi Házban 2009-ben, és három év múlva részt vett Csillaghegyen a Csillagdélután című esten is. A szerelem zarándokai című verses könyvemet mutattuk be akkor, amely interneten jelent meg. A kerületben élő festőművészek közül többen eljöttek húgom, Benyó Ildikó grafikusművész emlékkiállítására is. Tenk László és Turcsán Miklós is tisztelik és szeretik húgom alkotásait. Penci 2011 februárjában halt meg. Első emlékkiállítását Dr. Feledy Balázs művészeti író nyitotta meg az Óbudai Művelődési Központban 2011. november 25-én.

Testvérem műveit sok múzeum és magángyűjtemény őrzi, és természetesen otthon is van néhány kedves képem, amiket nekem ajándékozott.

Zalában sem felejtették el Pencit, 2012-ben a Göcseji Múzeumban rendeztek emlékkiállítást műveiből Zalaegerszegen. Ildikó idén novemberben lenne hetven éves. A születésnapjára tervezünk egy kis kamarakiállítást Óbudán.

Most milyen műfajban dolgozik?

Évek óta egyfelvonásos lírai drámákat írok, ebben a formában fejezem ki a gondolataimat. A legújabb egyfelvonásosom a Vince testvér című darab, amely a fiatal szerzetesek világában játszódik. A szerzetesi életről, a böjtölésről, illetve egy novíciusban végbemenő lelki folyamatokról szól. A szerzetesi lét fájdalma foglalkoztat. Több interneten megjelent színművem van, melyek az Olympus Mons I–II. című gyűjteményben olvashatóak, de azzal már nem tudtam foglalkozni, hogy színpadra is vigyem őket. A gondolataim megfogalmazása volt számomra fontos. Többségükben egyfelvonásos, vizuális, filozofikus darabok –  talán majd lesz rendező, aki felfedezi őket.

Nagyon foglalkoztat a keleti filozófia is. Lao Ce könyvét tavaly ősszel olvastam. Konfuciuszt természetesen már régóta ismerem, de nem volt rám ekkora hatással.

Lao Ce azt mondja, hogy ismerd meg önmagad, és megismered az egész világot. Nagyon fontos gondolatok, megújítják a lelkesedésemet a filozófia iránt. Imádom Hegelt, Pascal is a kedvenceim közé tartozik, de mondhatnám Herakleitoszt is. Dolgozom, alkotok, sok írói tervem van.

Miféle titkok, milyen szenvedélyek?

– Pencinek –

Miféle titkok

milyen szenvedélyek

sorvasztják el az időt,

minden nappal elrobog

mellettünk az életünk –

csak ne legyen késő

megbocsátani,

csak ne legyen késő!

Miféle titkok,

szenvedélyek, bánat,

vésődnek bele testünkbe?

Uram, teremtő,

ki teremtetted a világot,

hallgass meg!

(Benyó Judit Olympus Mons I–II. című drámagyűjteménye a www.mek.oszk.hu internetes címen található, a Szerelem-madár kötetben összegyűjtött versei pedig a www.bookandwalk.hu oldalon is elérhetőek.)

Márpedig a valahai Korona tér meghatározó épületeként 1818-ban Óbuda mezővárosa által emelt Korona fogadó, utóbb Korona Vigadó, az államosítások utáni József Attila, majd Frankel Leó Művelődési Ház, vagyis a mai Óbudai Társaskör gyönyörűn felújított épülete mindkét fönti érdemben jeles. A bicentenárium ráadásul összekapcsolódik az utóbbi intézmény három évtizedes fennállásának évfordulójával, amelyet emlékszóval megülnünk nem csupán szükséges, de illendő is, hiszen főváros-szerte ismert kulturális szerepe mellett az Óbudai Társaskör épülete ad helyet lapunk, az Óbudai Anziksz szerkesztőségének is.

A Társaskör a fennállás éveit bőven fölöző oldalszámú kötetet adott ki az évfordulóra Emlék és emlékezet címmel, amelyről az olvasó külön méltatást talán lapunk jelen számában.

Magam a tanulmány- és emlékkötet egyik szerzője vagyok, nem szólhatok tehát e hasábokon róla. Nem hallgathatom azonban el, hogy e külön megemlékezésre mégiscsak az ottani munkám adott alkalmat. Szövegemben a Korona ház vendégtereinek történetét tekintettem át a kezdetektől az 1949-es államosításig, s a munka, pontosabban az utolsó korrektúra leadása után jellemző szakmai baleset áldozata lettem: későn találtam meg egy olyan forrást, amelynek mindenképp a tanulmányban lett volna a helye, de beillesztésére már nem volt lehetőség. Egy kisebb terjedelmű cikkről van szó, amely a Budai Napló című – Óbuda szempontjából is igen jelentős – Duna jobb parti hetilap 1925. november 14-i számának harmadik oldalán jelent meg, s amely az ide vonatkozó levéltári iratok utalásait és részbizonyítékait betetőzve igazolja, hogy az épület Korona téri toldaléka, valamint a belső udvari bővítések – a korábbi szakmai állásponttal szemben nem 1927-ben, hanem – már 1925 végére megépültek.

Engedjék meg hát nekem, hogy a ház és oly jeles intézményeinek kétszáz éves fennállását e helyt a kis írás közlésével és némi kommentárral ünnepeljem meg, amely a fönt említett okból tanulmányom toldalékaként is szolgál. Íme az írás:

„Az óbudai Korona-Vigadó pompás köntösben jelenik meg az idei télen. Eddig állandó volt a jogos panasz, hogy Óbudának nincs egy rendes, ízléses nagy terme, ahol kulturális és társas összejöveteleket lehet rendezni. Szente Miklós elöljáró érdeme, hogy belátva a helyzet tarthatatlanságát, sürgősen orvoslást keresett. Mottl János kerületi építészmérnök hatásos megtervezése alapján, Mottl Gyula mérnök közreműködésével elkészült a táncterem elejére egy toldaléképület lépcsős feljáróval, amely az előcsarnokot foglalja magában, kétoldalt ruhatárral, öltöző- és pipereszobákkal.

Az ízléses, kellemes hatást kiváltó előcsarnokból a teljesen újonnan kárpitozott táncterembe jut az ember, amely pamlagokkal, fali és függő csillárokkal, drapériákkal díszes.

A táncterem teljes hosszában két étterem készült, amelyek közül a nagyobbik pompeji vörös alapszín mellett, fehér drapériával és tükördísszel ékes, míg a kisebbik étterem a régi ruhatár helyén készült el nagyon ízlésesen. A régi, rossz kályhafűtést is modern, jó szerkezetű központi légfűtőberendezés váltja fel. Külön dicséretre méltó, hogy az összes ipari munkákat óbudai iparosok készítették lelkiismeretes, művészi kivitelben. Külön ki kell emelnünk Máder Károly kőműves, Barber Károly kőfaragó és szobrász, Halaman János asztalos, Schmitz Ferenc mázoló, Raffay Árpád mázoló és festő, Frey István vízvezetéki és bádogos, Hluhányi Antal kárpitos és Frindt Ágoston lakatos munkáit, amelyek az ügyes tervezőmérnök sikerét teljes mértékben emelik. Nagy előnye Óbuda Vigadójának, hogy egy évtizednél régebben bérli annak éttermét és kávéházát Várlaky Albert, akinek konyháját, pincéjét megbecsülik, őt magát szeretik. A konyhára személyesen ügyel, s mint gondos háziasszony, kedves otthont igyekszik teremteni vendégeinek Várlaky Albertné, aki egyúttal jótevője a környék szegényeinek. A kedves, szép, új helyiségben Lakatos László zenekara deríti a vendégek kedélyét.”

Senki ne lepődjék meg a cikk névtelenségén: a polgári kor sajtójában bevett eljárás volt az efféle kis színesek szerző nélküli közlése.

Az új, kibővített belső tér leírása magában is igen értékes, ám még nagyobb haszonnal olvashatjuk az említett kötet kilencvenedik oldalán látható alaprajz fölé hajolva.

Az írás ezen is túlmenő történeti forrásértékét a belső berendezések részletes és – legalábbis két esetben – színes leírása adja. Ugyanilyen fontos a központi fűtés bevezetésének jelzése, s a kávés felesége nevének és konyhai szerepének – más forrásokban elő nem forduló – kiemelése is. (A szegények iránti jótékonysága említése is korjelző hír, hisz erre nem vezethették külső, csupán belső kényszerek.) A korszak építési beszámolóiban általánosnak mondható végül a kivitelező mesterek nevének és munkájának méltatása, így ez itt sem tekinthető különösnek. Mai szemünkkel nézve azonban e gesztus már nem csupán a mesterség és a szaktudás dicsérete, de az elvégzett munka iránti (ugyancsak rég kiveszett) személyes felelősségvállalás gesztusának írásos emléke is.

Miért gondolta, hogy 42 évesen szüksége van egy életrajzi könyvre?

Úgy éreztem, hogy le kell zárnom egy fejezetet az életemben, igazság szerint az egész eddigi negyvenkét évemet. Azt, ahogyan eddig éltem az életem. Szeretném megreformálni, átalakítani a szemléletmódomat, másféle, pozitív gondolkodást akarok bevezetni. Lacinak, a szerzőtársamnak (Kiss László – a szerk.) meséltem.

Volt olyan alkalom, hogy 4–5 órán keresztül folyamatosan beszéltem a diktafonra úgy, hogy egyszer sem szakított félbe. Aztán legépelte az anyagot, abba én belejavítottam, hozzáírtam, elvettem belőle, szép lassan alakult a könyv.

Hét-nyolc újraolvasás kellett, mire mind a ketten elégedettek lettünk a szöveggel. Örülnék, ha a könyvemet olyan szeretettel olvasnák, mint amilyen szeretettel mi összeraktuk.

Vannak berögzült szokásai, amit a könyvben is többször említ, mint például a napi háromszori fürdés, magányos étkezés. Ezeket is felülírja?

Fürdeni, olvasni, enni, filmet nézni, ezek egyszerű gyönyörűségei az életnek, ezekben szeretem kiélni magamat. Mondjuk ennél többet nem is nagyon csinálok, nem megyek falra mászni vagy tájfutni. Az ilyesmiben nem tervezek változást. Igaz, hogy valamilyen szinten ezek a berögzült szokások is kihatással vannak az életemre. Sokat vagyok egyedül, mert nagyon fontos, hogy a gondolataim rendben legyenek. Nem tudom őket elterelni azzal, hogy bejárok egy munkahelyre, és másra figyelek. A legfontosabb most az, hogy a gondolkodásom rendben legyen, ezért a gondolkodásmódomon változtattam: pozitív irányba kapcsoltam, a kedvesség felé.

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás, ez mit jelent?

Pitének (Medgyesi Ferenc), a menedzseremnek az ötlete volt, hogy ez legyen a könyv címe, mert ez tudja a leginkább jellemezni az életutamat. Amikor a zenekarral feltörtünk, én egyre mélyebbre süllyedtem a drogok világába. Ez a kettősség van ebben a kifejezésben.

Kisgyerek koráról nagyon részletesen beszél, ehhez képest a komlói évekről, ahol tiniként élt, ahol zenélni kezdett, nagyon keveset.

Igen, 1999-ig minden hétvégén hazajártam Komlóra Budapestről is, sőt volt, hogy már csütörtökön hazamentem, mert úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből, hogyha nem vagyok otthon. Aztán ezt a komlói szálat elvágták, mint egy köldökzsinórt, ahogy a hiperkarma elindult.

Azóta csak évente egyszer, karácsonykor járok haza anyukámhoz. A barátaim mind elköltöztek, és igazából nincs már ott helyem, ezért a könyvben se kapott hangsúlyosabb szerepet Komló.

A kötetből az derül ki, úgy érzi, megbántott magához közel állókat, talán azért is választotta ezt a szinte szerzetesi életet, nehogy újra ebbe a hibába essen?

Igen, ez benne van. Sokszor tudtomon, akaratomon kívül bántottam meg embereket, és csak utólag jöttem arra rá, hogy mennyire megsértettem őket, szóval igen, bőven benne van.

Pedig, ahogy olvastam, legtöbbet a barátnői segítették útközben.

Igen, és ettől még rosszabb a helyzet, ettől még erősebb a lelkiismeret-furdalásom feléjük. Tény, hogy rengeteg sok segítséget kaptam a lányoktól az évtizedek folyamán, sok nagyon nehéz helyzetből húztak ki.

Barátok? Szép lassan elkoptak?

Két kezemen meg tudom számolni, hogy hány barátom van, olyanok, akikkel időnként beszélünk, időnként találkozunk, de ezzel a helyzettel most nagyon jól megvagyok. Nem sok barátom volt akkor sem, amikor bulis időszak volt.

A buli nálam igazából azt jelentette, hogy betéptem, és hiába volt tele a lakás emberekkel, én egyedül voltam, a fejem tele volt a hangokkal, még szinte oda is hallucináltam őket egy-egy pontjára a lakásnak.

Ezeket a bulikat egyszemélyes házibulikként éltem meg, pontosabban, ezeket az alkalmakat hatalmas, pörgős házibulikként éltem meg, viszont a valóságban egyedül mászkáltam a lakásban, és magamban beszéltem. Egy ideig hangosan, és aztán már elég volt gondolatban is, hála istennek.

Lovasi András sokszor felbukkan a könyvben. Az írta, hogy nagyon zavarta az elején, hogy hozzá hasonlították, de most már túl van rajta.

Sőt, most már büszke vagyok rá. Lovasi köpönyegéből bújtam elő én is, mint ahogy oly sok mindenki, csak a legtöbben nem tudtak kikerülni Lovasi árnyékából. Nekem valamelyest sikerült, ha nem is százszázalékosan, de sikerült. Annyira mindenesetre igen, hogy már nem zavar, ha hozzá hasonlítanak.

Tartják a kapcsolatot?

Nagyon ritkán. Ha fesztiválokon találkozunk, beszélgetünk egy kicsit. Legutóbb a könyv kapcsán hívtam fel, hiszen szerepel benne, mivel a személye átszövi az életemet. Most is épp az ő életrajzát olvasom sokadjára, és nagyon tetszik – Lacival mi is valami hasonló életrajzi könyvet szerettünk volna írni, sodró lendületű, olvasmányos, igazi regényt.

A könyvben nagyon őszintén beszél a drogügyleteiről. Nem aggódott, hogy ebből esetleg baja lehet?

A drogok kihagyhatatlanok az élettörténetemből. Ha rólam szól a könyv, mindenképpen benne kell legyen ez a sötét rész is. Persze, tartottam tőle, hogy valami gondom származik a nyíltságomból, de nem volt más választásom.

Ha őszintétlenül írom meg ezt a könyvet, annak semmi értelme nem lett volna. Abban bízom, most, hogy kimondtam, hogy leírtuk, tényleg lezárom ezt a fejezetét az életemnek.

Kórházban is járt többször, de azt írja, nem ez váltotta meg, nem ez segítette ki a gödörből.

Nem, ott leginkább begyógyszereztek. A pszichiátrián gyógyszeres kezelést kaptam, rengeteg sok gyógyszert, nem volt beszélgetés arról, hogy mik vannak a fejemben. Az én elhatározásom volt, hogy miután kijövök, nem folytatom azt az életmódot, amit eddig. De tagadhatatlan, hogy nagy segítség volt az a néhány hónap is, amit a pszichiátrián töltöttem.

Akkor mégis hogyan billent át?

Mint minden dolog, ez is egy pillanatban ért véget. Történt egy nap, 2013. december 29-én, amikor elegem lett ebből az egészből, és mivel nem tudtam kihívni a mentőket, a barátaimat kértem meg, hogy tegyék meg. Amikor megérkeztek, persze nem akartam beszállni a mentőautóba, ezért a mentők hívták a rendőröket, végül is sikerült leszedálniuk. Tulajdonképp a saját vállam felett átnyúlva én nyomtam meg az Entert a változás felé, tudtam, hogy ki akarok mászni a gödörből, de kellett a segítség. Ez lehetett volna december 28-a vagy 30-a is, egyszer csak eljött a nap. Abba az őrületbe nem fogok visszaesni soha többet.

A lemezek befejezéséhez mégis többször visszanyúlt valami szerhez, igaz, csak egy-két napra.

Igen, volt olyan, hogy újra megmerítkeztem a bűnben, de az korántsem volt ahhoz fogható, amiben eddig éltem. Nem járkáltam az utcán fennhangon magamban beszélve heteken, hónapokon, éveken keresztül – ilyen soha többé nem lesz.

Azt írja, hogy az erős hite volt, ami végül megállította.

Pontosan. Isten segített át a megoldhatatlannak tűnő problémákon, a sorsfordító napokon. Az ő segítsége nélkül nem hiszem, hogy most itt lennék, vagy hogy egyáltalán életben lennék. Imádkozom mindennap, elmondom a napomat, valamit kérek, valamit megköszönök, teljesen átlagos dolgokat.

Hogyan fér ez össze a hangokkal, amik a könyve alapján gyerekkora óta részesei az életének?

A hangok egy része örül, hogy jobbra fordult a sorsom, és ezeket a hangokat megtartom magam mellett. A másik része meg nagyon nem örül, de azok az ördög hangjai, amúgy se jó hangok. Semmi jót nem adnak.

Az én életemben a legfontosabbak a gondolatok és a hangok. A gondolataim átfutnak rajtam, viszont a hangok egyes szám második személyben megszólítanak, mindegyiknek van hanghordozása, kiszólásai, szavajárása, és ezek alapján meg tudom őket különböztetni.

Nem rettenetesen idegesítő ez?

De, az. Viszont nem tudok mit csinálni vele. Persze le lehetne szedálni, ez az egyetlen módja a hangok elhallgattatásának, más módot nem ismer egyelőre az orvostudomány. Az pedig a szőnyeg alá söprése a problémának. Kértem Istent, hogy a gonosz hangokat szorítsa vissza, hogy ne piszkáljanak, és ne szóljanak bele az életembe. Ez sokszor sikerül is. Igaz, hogy nem egyik napról a másikra, de mindig megvan a foganatja az imáknak. Isten nem szavakkal válaszol, hanem az életedben az imádkozás után megtörténő eseményekkel.

A környezetében lévő emberek mit szólnak ahhoz, amikor erről mesél?

Nem nagyon beszélek erről. Ezek a hangok gyerekoromtól velem vannak, végigkísérték az egész életemet, és tudom, hogy nem is fognak elhallgatni soha. Viszont, ha a negatív hangokat elhallgattatom, akkor több helye lesz a pozitív hangoknak a fejemben, amik természetükből adódóan sokkal halkabbak. Mert ugye gondolatban is lehet üvöltözni meg suttogni is.

Ez igaz. Anyukája mennyire boldog egy tízes skálán, hogy kijutott a gödörből?

Ó, hát szerintem 11-es. Annyira boldog, mindenkinek újságolja, hogy a fia életéről megjelent egy könyv. Bár nem igazából beszéltünk ilyesmiről, de a nagy részét szerintem tudta a történeteimnek, és át is érezte.

Testvére?

Ő is nehezen viselte ezt az ámokfutást, neki is rossz volt látni, hogy a testvérével ilyen szörnyű dolgok történnek. Nagyon boldog, hogy sikerült kikecmeregnem ebből az őrületből.

Többször visszatér arra is, mennyire sajnálja, hogy elvesztette édesapját, mielőtt változtathatott volna a kapcsolatukon.

Gyakorlatilag nem volt vele kapcsolatom. Ez nagyjából az én saram. Az, hogy gyerekkoromban hisztis voltam, betudható annak, hogy kicsi voltam, de az, hogy felnőttkoromban is kerültem a társaságát, már egyértelműen az én saram. Elkezdtem szívni, és mindenki előtt titkoltam, nem akartam, hogy megtudja, mert biztos, hogy nagyon kiakadt volna.

Világ életében nagyon drogellenes volt, ő az alkoholt preferálta inkább, de mindent meg lehetett volna beszélni, hogyha nyitott vagyok felé, ez az igazság. Nagyon nehéz erről beszélni, mert igazából ez már veszett fejsze nyele…

Egyre jobban hiányzik, ahogy közeledek az életem vége felé, de hát minden nappal egyre közelebb az utolsó nap, úgyhogy hiszek abban, hogy utána találkozunk. Mert nem az a kérdés, hogy mi van a halál után, hanem hogy mi van az élet után? Ez a nagy kérdés. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon még találkozni fogunk, és lesz egymással számolni valónk, mind a kettőnknek.

A hiperkarmás zenésztársak is meglehetősen örülnek, hogy visszakapták, gondolom.

Nagyon boldogok, hogy végre egy élhető életet teremtettem magamnak, amibe most már ők is beletartoznak, megint tudunk rendesen próbálni, jó koncerteket adunk, és szerintem ennél több nem is kell egy zenekarnak. Plusz jó dalokat tudunk írni, amik működnek a koncerteken.

Milyen lesz az új lemez?

A mostani számok, amik majd a jövőre megjelenő hatodik lemezre kerülnek fel, kicsit felhősebbek és borúsabbak. Gyakorlatilag mindegyik számban rappelek, énekelve. A metódus maradt a régi, kicsit lemerülök a mélybe, aztán visszahozom, amit ott láttam, tapasztaltam. Az egyszemélyes házibulikat leszámítva nagyon sokat szenvedtem, de ez kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Ezzel a gondolattal bátorítom magamat, így tudok értelmet adni ennek a bő tíz évnek, amit elvesztegettem az életemből.

Az egészet elvesztegetett időnek érzi?

Nagyjából az egészet. Próbáltam írni, de ilyen állapotban az ember csak ugyanazt a mondatot ismételgeti újra és újra, ugyanazokat a sorokat rakosgatja jobbról balra, és nem igazán tud belőle leírni semmit.

Lehet, hogy később majd előjönnek dolgok, amikre most nem emlékszem, de biztos, hogy rengeteg minden kiesett. Az elvesztegetett időt 2003-tól 2014-ig számolom, az a 11 év, ami alatt nem jelentettünk meg lemezt.

A 2014-es Konyharegény lemez kijöhetett volna már az Amondó után 2–3 évvel, 2005-ben vagy 2006-ban, mert készen volt, csak egyszerűen annyira „beleerdőztem” a dolgokba, hogy nem tudtam mit csinálni. Nem tudtam eldönteni, hogy a dal jó-e vagy nem, írtam hozzá, elvettem belőle, aztán elröppent 11 év.

Mennyire érzi maximalistának magát?

Mindent kiszámolok szépen, amit csak tudok, úgy teszem le a többiek elé is a dalokat, hogy azok már az elejétől a végéig készen vannak. Mostanában azért ők is írnak hozzá szólamokat, de az alapvető hangzást meg a dallamvilágot én határozom meg továbbra is, és igen, maximalista vagyok. Ráadásul nüanszírozós is, azaz könnyen beleveszek a részletekbe, de szerintem ez kell ahhoz, hogy a dal minden átjáróján szépen végigmenjek, hogy rájöjjek, milyen típusú szerkezet passzol leginkább az adott dalhoz. Idő kell ahhoz, hogy végigzongorázzam az összes lehetséges verziót, akármeddig lehet gyúrni, alakítani, de van egy pont, ami után megtalálja a neki való dalszerkezetet, a neki való hangszerelést, a neki való hangszereket, és azt rögzítjük a stúdióban. Onnantól kezdve az a dal készen van. Persze lehet még utána éveken keresztül azon gondolkodni, hogy csörgő kellett volna a shaker helyett, de egy ponton muszáj eldönteni, hogy igen, ez most akkor késznek tekintendő.

Hogy jött az Én meg az Ének?

Mindig szerettem feldolgozásokat énekelni, már bő húsz éve játszom egy szál gitáron is. Eleinte csak feldolgozásokat játszottam, de most már saját számokat is, és a jövőben szeretném még inkább a saját dalok irányába elindítani ezt a projektet is. Két nagylemeznyi feldolgozásötletem volt, mind a kettőt fel is vettük, készült két album belőle. Ezeket játszom egy szál gitáros verzióban a koncerteken, plusz saját számokat a hiperkarmától, a BlaBlától, a BioRoBoT-tól; versmegzenésítéseket, sőt népdalokat is.

Ezzel jól elvagyok, szerintem ebbe a történetbe nem is fér bele több, hacsak annyi nem, ahogy mondtam, hogy minél több saját számot átírni egy szál gitárra is. Az elvesztegetett éveket szeretném bepótolni, és folyamatosan aktív akarok lenni, dalokat, lemezeket készíteni.

Olyan sokszor emlegeti az elvesztegetett éveket. Nem tud efölött megnyugodni?

Bennem van tudat alatt is, hogy mindenképpen szeretnék annak az időnek valamiféle értelmet adni, erről szól a könyv is, másrészt pedig, hogyha kiszámolom, akkor az alatt az idő alatt 4–5 nagylemeznyi anyagot is írhattam volna, de mondjuk legyen három. Szeretném ezt úgy bepótolni, hogy a következő hiperkarma-lemez nem két év múlva jelenik meg, hanem jövőre. Hogy egy kicsit beljebb hozzam magam a lemezkészítések terén.

Lustának vallja magát. Hogyan fér ez össze ezzel a húzós tempóval, amit most diktál?

Úgy, hogy a lustaság a főbűnök közé tartozik, ezért azt mondom magamnak, hogy ne légy rest! És dolgozok.

Reggel felkel, kipattan az ágyból, és már penget is?

Jó, nem, azért ez túlzás. De nem engedem meg többé magamnak, hogy hónapokon keresztül hozzá se nyúljak a gitáromhoz, és ne írjak semmit.

A dalokon keresztül naplózom az életemet, plusz egyfajta tükröt is tart nekem a zenélés, ráadásul terápiás jellegű. Rengeteg mindenről van írnivalóm, annak ellenére, hogy nem vagyok benne abban a bulizós körforgásban, amiben éveken keresztül éltem.

Mondjuk, amíg benne voltam, addig se írtam belőle semmit. A fejemben zajló hangok, gondolatok letisztázása a dalkészítés feladata.

Muszáj, hogy legyen üzenet?

Az én dalaim soha nem olyanok voltak, amiket érezni kellett, inkább érteni. Próbáltam gondolatokat közvetíteni, ezért óhatatlanul van valami üzenetük, ha tetszik, ha nem. Leginkább a Felejtő című dalban van megfogalmazva, hogy mind belehalunk. Ez az üzenet. Pont. Mindenkit a halálfélelem irányít, senki nem tudja megmondani azt, hogy mi folyik itt, senkinek fogalma sincs arról, hogy mi ez az élet nevű dolog, úgyhogy ebbe belegondolni eléggé hátborzongató és egyben megnyugtató érzés.

Megnyugtató?

Ha nem tudja senki, hogy mi folyik itt, akkor biztos, hogy valamiféle felsőbb értelem van a háttérben, és így értelmet nyernek az elvesztegetett idők, sőt, talán nem is számítanak elvesztegetettnek. De most még nem tartok itt, friss az új életkezdés. Levágattam a hajamat, megjelent a könyv, folyamatosan zenélek, tényleg próbálom lezárni ezt a korszakot. De ettől függetlenül még nem múlik el egy csapásra minden, ami eddig volt. A kijózanodással biztos sok változás jön az életembe, egyelőre úgy érzem magam, mint egy szellemi újszülött.

Gyerekkoromban, amikor még Óbudán laktunk, a kis srácok körében igen népszerűek voltak a képregények, és én is szívesen lapozgattam Tarzan és Rahan, az újkőkori ember kalandjairól szóló újságokat. Azt hiszem, akkor örökre belém ivódott a könnyű, laza, mégis pontos illusztrációk csodálata, szeretete. Később magam is megpróbálkoztam néhány Tarzan-figurával, de nem lettek se lazák, se pontosak, és talán nem ártott volna némi Barcsay-féle anatómiai tudás sem a megrajzolásukhoz.

Aztán évekkel később találkoztam Zórád Ernő rajzaival, és ismét ugyanarra a könnyed, mégis virtuóz ábrázolásra csodálkoztam rá, mint egykor a képregényekben.

Emlékszem, egyszer láttam tőle egy illusztrációt a múlt századi Óbudáról – csak néztem a képet, és egy pillanat alatt már ott is voltam a macskaköves utcán, ott üldögéltem a kockás abroszos kertvendéglőben.

Persze Óbuda azóta sokat változott, de Zórád mégis megfogott valamit: valamit, ami a mai napig ott van és él ebben a városrészben, valamit, ami örök.

Köztudott, hogy a művészek számára az egyik legfontosabb kérdés: vajon lehetséges-e örök értéket, maradandót alkotni? Én mostanában sokat rajzolok, festek, és nagy izgalommal keresem a fények, árnyékok, formák, terek ábrázolásának lehetőségét. Nagyon szeretem csinálni, ennek köszönhetően már évek óta gyűlnek itthon a műveim, és annyi helyet foglalnak, hogy lassan kiköltözhetek a műtermemből. Számtalanszor felvetődött már bennem is a kérdés: vajon mi lesz ezekkel a festményekkel, rajzokkal, vajon hagyok-e bárki számára valami maradandót?

Aztán, úgy öt évvel ezelőtt, ahogy ott álltam az egyik remek kortárs festő, Király Gábor képe előtt, hirtelen ráébredtem: lehet, hogy hamarosan megtalálom a választ. Néztem a festményt a Duna partján álló cirkuszos kocsival, a csíkos nyugágyban pihenő nővel, a lógófülű kutyával (egyébként ő a mi Ilka kutyánk), az evező férfival, és ott volt előttem a kimerevített pillanat, az időkapszulába zárt Fellini. (Kép: 93. oldal – a szerk.)

Tíz évvel ezelőtt álmodtuk meg a Duna-parti Kultúrbisztrót. Azóta sok gyerekkel találkoztunk a Felliniben, napközben totyogók, nyakban ülők, rohangálók vizeznek, kavicsoznak a parton, hintáznak a fák alatt. Visszajárnak.

Néha elképzelem, ahogy ezek a gyerekek majd húsz év múlva ülnek egy asztal körül, és az egyiküknek eszébe jut a Római-part, a csíkos nyugágy, a cirkuszos kocsi, és talán felteszi a kérdést: tényleg, emlékeztek a Fellinire? Ti is álltatok térdig a Dunában? Kacsáztatok a parton? Telerajzoltátok a kőteraszt? És ha ez így lesz, akkor végre kimondhatom, hogy igen, tessék, tényleg hagytam valamit magam után, alkottam valami maradandót. Mert emléket létrehozni – számomra ez az igazi művészet.

Ezzel a szándékolt malíciával megfogalmazott, kissé ironikus jellemzéssel próbálta 1930-ban a Bauhaus folyóiratát szerkesztő magyar művészettörténész, Kállai Ernő A Bauhaus tíz éve című írásában érzékeltetni, hogy a Bauhaus fennállásának első évtizede alatt milyen általános vélekedés alakult ki az iskola által teremtett esztétikai nyelvről, amelynek legfőbb jellemzői a célszerűség, az egyszerűség és a korszerűség voltak. Kállai kérdése arra irányult, hogy létezhet-e, létrejöhet-e egyáltalán egy egységes Bauhaus-stílus.

A válasza az volt, hogy igen, de amit ennek gondolunk, az nem más, mint puszta formalizmus, egy olyan hibrid kifejezésmód, ami „sem [nem] érzelmileg lendületes és szabad, mint a művészet, sem pedig egyértelműen pontos és szükséges, mint a technika.”

A nemzetközi stílus vagy „International Style” annak köszönhette a nevét, hogy egy mindenki számára érthető és az igényekhez alkalmazkodó, globálisan érvényesíthető építészeti nyelvet dolgozott ki. Az 1928-ban alapított CIAM, a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa által megfogalmazott elképzelések felhasználták ugyan a Bauhaus funkcionalista szemléletét, a nemzetközi stílus esztétikáját mégsem lehetett egyenes ágon Walter Gropius programjából levezetni. Breuer Marcell írja a Fémbútor és modern tér című 1928-as dolgozatában az általa tervezett csőbútorokról, hogy „»stílustalanok«, mivel semmilyen szándékolt formálást nem kell közvetíteniük céljukon és az ahhoz szükséges szerkezeten kívül.” Ez alapján könnyen levonhatjuk a konklúziót – az ökonomikus formaadáshoz nem társítható önálló stíluskategória. A forma pontosan az, amit látunk. Önmaga tükörképe. Nem akar nála se több, se kevesebb lenni.

„A Bauhaus tárgya nem az volt, hogy népszerűsítsen valamilyen »stílust«, rendszert vagy dogmát, pusztán az, hogy egyszerűen a formatervezés újraélesztését szolgálja” – írja 1935-ben megjelent memoárjában az iskolát alapító Walter Gropius.

Úgy vélte, hogy a Bauhaust stílusnak nevezni hibás elképzelés, hiszen ha így tennénk, akkor annak az akadémikus felfogásnak a csapdájába esnénk, aminek a felszámolására a száz éve, 1919-ben elképzelései szerint megvalósított kísérlet irányult.

Bizonyos, hogy a Bauhaus módszertani alapvetéseit soha nem lehetett egységes keretbe foglalni. Amikor 1965-ben Kepes György a világ egyik legjelentősebb műszaki egyetemén, az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) újra kívánta éleszteni a Bauhaus célkitűzéseit, tervét megosztotta Sibyllel, Moholy-Nagy László özvegyével, aki szemére vetette, hogy a Weimarban alapított iskola programját lehetetlen a jelenben aktualizálni. Válaszlevelében Kepes a következőképpen reagált: „Nem teljesen értem, hogy mit értesz »Bauhaus-program« alatt. Gropius tantervét? Klee-ét? Kandinszkijét? Moholy-ét? Albers-ét? Ahogy én látom, a Bauhaus abban a kísérletben volt érdekelt, hogy a (huszadik) század elején féktelenül háborgó centripetális erőket a centrifugális erőkkel összebékítse. Ebben az értelemben kiállok a Bauhaus-program mellett, jóllehet azzal a tudattal, hogy az állapotok időközben megváltoztak, és a problémák is mások, és emiatt az együttműködés módszerét újra kell gondolni és újra kell strukturálni.”

Ami mondandója konklúziójaként Kepes érveléséből kitűnik, az a kollaborációra, vagyis az együtt alkotásra épülő munkamódszer. „Az iskolákat újra a műhelyeknek kell felváltania” – írja Walter Gropius 1919-ben, a Bauhaus első kiáltványában, mely a céhek működési modelljét követő középkori Bauhütték mintájára kívánta új alapokra helyezni a művészeti oktatást.

Ebben a konstellációban mester és tanítvány, művész és technikus között minden hierarchikus különbség elvesztette jelentőségét.

A Bauhaus egységes arculata tehát a legkülönbözőbb szemléletek közösségét feltételezte, egy olyan eszményi rendszert, aminek a hatékonyságát a polaritások szimbiózisa tette lehetővé éppen úgy, ahogy az a Bauhaus a fa évgyűrűivel ellentétes irányban, vagyis kívülről befelé növekvő skálán elhelyezett tanegységekből álló tantervében megfogalmazódott. Az előkészítő kurzus úgy próbálta megértetni az univerzum működésének rendjét, hogy az anyagok, formák és színek ellentétpárjaiból szervezett komponálásra irányította a diákok figyelmet. Ez az egymásnak diametrálisan megfeleltetett szemlélet az iskolában tanító professzorok habitusában is megnyilvánult. A Bauhausban többször megforduló múzeumigazgató, Alexander Dorner egyik jegyzetében például arról tesz említést, hogy Klee gyökeres ellentéte Albers-nek. Míg az első a „fennköltek”, addig a másik a „geometrikusok” táborának élharcosa.

„A tarka” – jelentette ki Walter Gropius ifjú korában, amikor egy alkalommal megkérdezte tőle családja, hogy mi a kedvenc színe. Csak később tudatosult benne, hogy a sokszínűség, amire itt utalt, később az általa létrehozott Bauhaus-pedagógia egyik legfőbb jellemzőjévé vált. Ennek a tarkaságnak a létrejöttéhez, amit a művészeti ágak Gesamtkusntwerk-szerű összjátéka és az iskolán belüli szemléletek polaritása deklarált, szükség volt arra, hogy az üres papírlaptól, a csupasz vászontól, a kitöltetlen tértől, a tiszta fehértől kezdjék el a munkát.

A Bauhaus felismerte, hogy „a nulláról kell elindulni”, ami nem jelentett mást, mint azt, hogy alapjaiból kell egy új világot alkotni.

„Romboljatok, hogy építhessetek, építsetek, hogy győzhessetek!” – hangzott Kassák Lajos felszólítása (MA, 1922. október 15).

A gropiusi „új egység” – a művészet és a technika szintézise – az architektúrát vette alapul, belőle vált levezethetővé az alakítás, a design, a „Gestaltung” minden lehetséges műformán belül érvényesíthető változata. A forma anatómiája, a kompozíció szerkezetének, geometriájának tanulmányozása, a tér egymáshoz viszonyuló elemeinek „grammatikájából” szerveződő képalkotó nyelv elsajátítása a Bauhaus korai, romantikus-expresszionista szemléletét követően 1923-tól vált meghatározó gyakorlattá az iskolában. A holland De Stijl és az orosz konstruktivizmus formai-esztétikai repertoárjának átvételével megalkotott új program kidolgozásánál jelen volt Weimarban az a Bortnyik Sándor, aki 1928-tól Műhely néven egy „magyar Bauhausnak” is nevezett, az alkalmazott grafikára és a formatervezésre összpontosító magániskolát hozott létre Budapesten, valamint több, Pécsen vagy környékén született – és a Bauhausban a németek után a legnagyobb kontingenst alkotó – magyar művész (diák és professzor). Köztük volt a KURI-manifesztumot (1922) jegyző Molnár Farkas, Weininger Andor, Stefán Henrik, Johann Hugó, Čacinovič Lajos, ezenkívül Breuer Marcell és az egészet átforgó elméletté gyúró Moholy-Nagy László.

Az azonos minőségben, de tetszés szerinti példányszámban gyártható multiplika ötlete, melynek gyakorlatra való átültetésére először az 1925-ben alakult Bauhaus G.m.b.H. tett kísérletet, harminc évvel később Victor Vasarely „plasztikai ábécéjében” konkrét alkotói módszerré vált.

Végső soron Moholy-Nagy Lászlónak volt köszönhető, hogy Bortnyik Sándor és Kassák Lajos szovjet-orosz átvétellel, Ljubov Popova „festői építészetének” átértelmezésével 1922-ben megfogalmazott és a nemzetközi konstruktivizmus kiindulópontjaként tekintett „képarchitektúra” mint „kollektív forma” felhasználásra került a Bauhausban folytatott formatani kíséreltek módszertani megújítása során. (Kassák Lajos: Képarchitektúra, MA, 1922. március 25.) A manifesztumot Kassák egy évvel korábban, 1921-ben külön füzetben, Képarchitektúra-manifesztum címmel a Horizontban is közreadta. Részben ennek a pragmatikus reformnak volt köszönhető, hogy a művész-tervező helyét a korábbiaknál jóval összetettebb problémákkal foglalkozó koordinátor-­­designer váltotta fel, és előtérbe került a művész társadalomba való integrálásának problémájával való foglalatosság. A közösség számára termelő művészetbe vetett hit, az iparral való szoros együttműködés merkantil szelleme egyre tudatosabbá vált a diaszpórában működő Bauhaus-iskolák, különösen az esztétikai formalizmus és az autonóm alkotás idealizmusát még őrző Black Mountain College létrejötte után felállított utódintézmények működésében, a chicagói New Bauhaus/School of Design/Institute of Design, vagy az ulmi Hochschule für Kunst a pragmatikus tárgytervezést népszerűsítő és a tömegcikkek gyártására összpontosító szemléletében. A műhely, a műterem és a stúdió tereit tehát fokozatosan a laboratórium vette át.

„Nehezebb egy kiváló minőségű széket tervezni, mint egy másodrangú festményt pingálni – és sokkal hasznosabb” – fogalmazott Alfred H. Barr, a New York-i The Museum of Modern Art igazgatója 1938-ban a Bauhausról rendezett első amerikai kiállítás katalógusában, érzékeltetve, hogy az iskola által kidolgozott esztétikai nyelvben az arányok, a megmunkálás minősége, az anyaghasználat éppolyan lényeges, mint pusztán az optikai sajátosságok alapján megfogalmazott értékítélet.

A magát a Bauhausban folytatott kísérletekből származtató geometrikus absztrakció, mely magában foglalta a látás archaikus formáinak felszámolását és a képmező tér-idő folyamatainak és ritmikai összefüggéseinek tanulmányozását, az 1960-as évek második felében talált folytatásra a magyar neo­avantgárdhoz tartozó művészek (részben a Zuglói Körből alakult Pesti Műhely alkotóinak, köztük Bak Imrének, Fajó Jánosnak, Nádler Istvánnak, Deim Pálnak, Hencze Tamásnak), illetve Maurer Dórának, Gáyor Tibornak, Keserü Ilonának, valamint Lantos Ferencnek és a Pécsi Műhely művészeinek körében, melynek szellemi öröksége a 2007-ben alakult Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület több generációt felölelő tagjainak munkásságában egészen máig nyomon követhető. Az N. Mészáros Júlia és Prosek Zoltán által rendezett kiállítás a Bauhaus elementáris gondolkodását követő hazai konstruktív és strukturális művészeti törekvések ismeretlen recepciótörténeti hosszmetszetét, rejtve maradt hagyatékát, lappangó, csak látens módon jelentkező példáit sorakoztatta fel. Egy egységes Bauhaus-stílust közvetítő kiállítást láthatunk itt? Aligha.

Ami viszont közös ezekben a tárgyakban, hogy külön-külön és egymással párbeszédet folytatva, az élet egészére kiterjeszthető művészet eszméjét közvetítik.

Saját olvasatom szerint a Bauhaus valódi célja ugyanis abban állt, hogy a technológia humanizálása által tárja fel előttünk az élet belső gazdagságát.

Idézzük most fel újra Walter Gropius gyerekkori kijelentését: „bunt ist meine Lieblingsfarbe” („A tarka a kedvenc színem”). A szűk családon kívül csak néhány művészbarát volt jelen, amikor Gropius halálos ágyán feküdt 1969 nyarán egy bostoni kórházban. Beszélni már nem tudott, vagy akart, de szemével jelzett, hogy tudatában van annak, amit cselekszik. Elfordult az ágyban, tekintetét az ablak felé emelte, kezével a párkányra mutatott, ahol egy vázában néhány szál frissen vágott virág díszelgett. Ez volt az egyedüli szín a fehérre meszelt kórházi teremben. Gropius mosolyra húzta a száját, és amíg vendégei mellette voltak, nem vette le a szemét a tarkán díszelgő virágról. Nem tudni, mi járt a fejében ekkor, de talán kimondatlanul is utalni próbált az általa kigondolt és ekkor már az egész világon elterjedt Bauhaus-eszme örökségére, melynek legfontosabb üzenetét – ahogy a Scope of Total Architecture című 1956-os írásában megfogalmazta – az „élettel szemben tanúsított új magatartás” jelentette.

A szöveg a Vasarely Múzeumban megrendezett Bauhaus 100–OSAS című kiállítás megnyitóján, március 13-án elhangzott beszéd rövidített változata.

A szerző művészettörténész, a Vasarely Múzeum igazgatója

(A nyitóképen Forgó Árpád alkotása látható.)

A GameOmetry tulajdonképpen már egy továbbfejlesztett verziója a tavaly októberben az Off-Biennálé (melynek mottója a Gaudiopolis, Sztéhlo Gábor holokauszt idején végzett gyermekmentő tevékenysége volt) keretében a játékon keresztül megközelített, Három Hét Galériában megrendezett Minta-Játéktervek című kiállításnak.

Azzal, hogy játékos és interaktív műveket mutatnak be, a kurátorok ellenszegülnek annak a sztereotípiának, hogy a kortárs művészet megközelíthetetlen és érthetetlen.

Az Open Structures Art Society (OSAS), magyarul Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület egy körülbelül tizenkét éves múlttal rendelkező művészeti egyesület. A geometrikus, konkrét művészet jegyében alkotó képzőművészek: Gáyor Tibor, Harasztÿ István, Hetey Katalin, Konok Tamás, Maurer Dóra, Molnár Vera, Nádler István, Nemes Judit, valamint műpártolók, műgyűjtők, művészettörténészek: Dr. Dornbach Alajos, Szöllősi-Nagy András, N. Mészáros Júlia és Prosek Zoltán alapították.

Az OSAS teljesen önfenntartó, ám megnyugtatóan biztos hátteret nyújt a működéséhez a Szépművészeti Múzeum filiáléintézete, a Vasarely Múzeum. Az OSAS működésének fontos részét képezi a nemzetközi kapcsolatok kialakítása és fenntartása, ezért nemzetközi művészek alkotásai is láthatók. Munkamódszerük különlegessége, hogy a kiállítások rendezését maguk a tagok végzik el, lehetőséget adva a közös és organikus szerveződésnek és munkafolyamatoknak.

A Vasarely Múzeum két nagy termében ötven meghívott művész munkája kap helyet. Az interaktív művek között vannak digitális, mechanikus, op-artos és zenei darabok is. Az egyik interaktív mű Viktor Hulík pozsonyi művész munkája: a fehér, fekete és szürke mozgatható elemeket forgatva a néző tetszés szerint komponálhat. Ilyetén módon a látogató is részesévé válik a műalkotás folyamatának. Igazán látványos eleme a térnek Orosz Klára pécsi szobrászművész platóni teste, ami egy térbeli sokszög, egy játék inspirálta képzőművészeti alkotás. Saxon-Szász János Poliuniverzum nevű, mértani testek csúcsánál azonos színnel összeillesztős és Nemes Judith sík-geometrikus játéka összetettsége révén válik igazán emlékezetessé, míg Sztruhár Zsuzsa Harmonográfja, amit működésbe hozva zenei hangközöket ábrázoló rajzokat lehet létrehozni, meditatív és transzba ejtő. Mengyán András fényművészeti alkotásainak formáit „fejben” kell kiegészíteni. Nagy kihívás, mert csupán egy megoldás van, bár részsikereket mindenképpen el lehet érni.

A zenei élményt a Rimóczi István vezette Bélaműhely Sound Art biztosítja. A Bélaműhely számára fontos a szemléletmód, hogy minél kevesebbet vásároljanak.

Hangszereiket és hangkeltő eszközeiket olyan anyagokból, tárgyakból készítik, amelyek a környezetünkben is megtalálhatóak. Céljuk, hogy a zene tényleg mindenkié legyen, az alkotás öröméhez mindenki hozzájuthasson.

Sokan tartanak attól, ha hangszer kerül a kezük ügyébe, azt nem tudják megszólaltatni, kudarcot vallanak. Ezzel szemben a Bélaműhely hangszereit ki merik próbálni, és könnyen sikerélményt szerezhetnek, mert senki sem kéri számon a klasszikus zenei műveltséget, mivel minden létező hangot zenei hangnak tartanak. A Bélaműhely hangszerei most először jelennek meg kiállítótéri kontextusba helyezve, műtárgyként más művekkel, játékokkal együtt, amelyek közül kiemelten szórakoztató és monumentális Terebessy Tóbiás üvegorgonája.

Kiállító művészek:

BÁLVÁNYOS Levente, Max BILL (CH), BOLYGÓ Bálint (H/GB), CZEIZEL Balázs, DOBÁNY Sándor, EPERJESI Ágnes, ERDÉLY Dániel, FISCHER Judit, GÁYOR Tibor, GYÖRGY Katalin, GYŐRFI Gábor (GB/H), HAÁSZ István, HALMI-HORVÁTH István, HARASZTŸ István, HETEY Katalin, HORVÁTH Richárd, Viktor HULÍK (SK), JOVANOVICS Tamás, KELLE Antal, Viacheslav KOLEICHUK (RU), KÓRÓDI Zsuzsanna, LÁBAS Zoltán, MAURER Dóra, MENGYÁN András, MILASOVSZKY László, Vera MOLNÁR (H/F), NAGY Barbara, NAGY Zsófia, NEMES Judit, Andrzej Jakub OLEJNICZAK (PL/US), OROSZ Klára, PLESZNIVY Ákos POROSZLAI Eszter, Franz RIEDL (A), RIMÓCZI István, SALAMON Pál, SAXON-SZÁSZ János, Esther STOCKER (I/A), SZABÓ Klára Petra, SZEGEDY-MASZÁK Zoltán, SZÍJ Kamilla, SZTRUHÁR Zsuzsa, SZVET Tamás, TARR Hajnalka, TEREBESSY Tóbiás, Sofie THORSEN (DK/A), Margherita TUREWICZ LAFRANCHI (PL/CH), Victor VASARELY (H/F), WOLSKY András, ZALAVÁRI József.

Kurátorok: HAÁSZ Katalin, BENEDEK Barna

A közterek megújításához kapcsolódóan Pécs városa az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítvánnyal közösen nemzetközi művészeti pályázatot és díjat hozott létre, amely a világhírű, Pécsett született, Franciaországba emigrált művészről, Victor Vasarelyről kapta a nevét. A háromévente más európai városban megvalósuló hosszú távú projekt harmadik állomása Budapest.

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2017-ben hirdette meg a víz témájában megvalósuló köztéri műalkotásra a Victor Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért III. pályázatát.

Ebből az alkalomból beszélgettünk Pierre Vasarelyvel, aki a művész egyetlen unokája, teljes jogú örököse, a Vasarely Alapítvány elnöke.

Milyen pályaműveket tart esélyes befutóknak a háromfordulós nemzetközi, köztéri szoborpályázatra?

A tíztagú nemzetközi bírálóbizottsággal tavaly volt egy fontos összejövetelünk, amelyen egyhangúlag megállapodtunk: nem az a cél, hogy a művészek Victor Vasarely stílusában hozzanak létre műalkotásokat, hanem hogy azok méltó módon kapcsolódjanak Vasarely szellemiségéhez. A pályázat vezető kurátora, Maaretta Jaukkuri finn művészettörténész választotta a pályázat témájául a vizet, ami társadalmi és globális szinten is égetően aktuális tematika. Nagyapám munkásságában a vizualitás elválaszthatatlan volt attól, hogy egy művészi alkotás milyen közegbe, térbe illeszkedik.

Ennek szellemében azok a tervek számíthatnak díjazásra, amelyek a kiválasztott helyhez illő legjobb megoldást kínálják, integrálódva az adott negyed urbanisztikai környezetébe.

Az op-art mestereként számontartott Vasarely Budapesten szívta magába a Bauhaus szellemiségét Bortnyik Sándor Műhelyében. Párizsban az 1950-es évektől indult el az optikai, kinetikai „felfedezések” útján. Ezzel párhuzamosan foglalkozott a geometrikus, kinetikus művészet és az építészet lehetséges kapcsolatával. Szoros kölcsönhatásban, együttműködésben állt személyében a képzőművész, az építész, a várostervező. A 2010-ben a Pécs Európa Kulturális Fővárosa esemény kapcsán elindított Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat a Köztéri Művészetért célkitűzése, hogy helyreigazítsa a populáris művész Victor Vasarelyről kialakult képet. A jövőben a pályázati koncepciót a digitális művészet irányába szeretnénk tovább fejleszteni. Két éve dolgozunk ezen a Pécsi Vasarely Múzeum igazgatójával, Horváth Andrással.

Óbudáról, a nyertes szobrok felállítására kijelölt helyszínekről milyen benyomása alakult ki?

Szép kezdeményezésnek tartom, hogy Budapest egyik legrégibb, történelmileg jelentős negyedében valósulhat meg a tervezett szobrok felállítása. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az 1960-as, 1970-es években nem a legideálisabb módon alakult a negyed építészeti arculata a lakótelepek létesítésével. A művészek feladata, hogy esztétikailag is formálják a kevésbé felkapott városrészek arculatát. Vasarely egész életében azért harcolt, hogy az ún. népies negyedekben is megjelenjenek köztéri alkotások, hiszen számos esetben a kortárs műveket a városközpontokban állítják fel. Óbuda esetében fontos megemlíteni, hogy amikor Vasarely a magyar hatóságokkal karöltve megfelelő helyet keresett a budapesti múzeumának, választhatott volna valamilyen emblematikus belvárosi helyszínt.

Ám ő ragaszkodott Óbudához, az akkor még romos Zichy-kastélyhoz. A környék csak később indult fejlődésnek, viszonylag külső területnek számított az 1980-as években.

Nemzetközi viszonylatban milyen értéket képvisel a Vasarely-életmű bemutatásában az Óbudai Vasarely Múzeum?

Nagy örömmel vettem részt tavaly a megújult kiállítás megnyitóján a múzeum felújított épületében. Azon túl, hogy átfogó képet ad Vasarely sokszínű munkásságáról, különböző korszakairól, új kontextusba helyezi az életművét a grafikáktól a geometrikus absztrakt, kinetikus műveken át az építészi tervekig. Folyamatos együttműködés alakult ki az évek során a három Vasarely Múzeum, Óbuda – Pécs – Aix-en-Provence között. Európa-szerte közös kiállításokat szervezünk. Hogy csak két közeli példát említsek, idén nyáron Madridban, ősszel pedig Kölnben nyílik retrospektív tárlat. A madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumban kiállításra kerülő anyag nagyobb hányadát, nyolcvan százalékát az Óbudai Vasarely Múzeum adja kölcsön. Az op-art születése tárlat teljes áttekintést kíván nyújtani Vasarely életművéből. A frankfurti Städel Museumban a párizsi Pompidou Központ együttműködésével nyílik meg szeptemberben A modernizmus labirintusa elnevezésű tárlat, amely jövőre Párizsban lesz látható, és szintén a két magyarországi Vasarely Múzeum közreműködésével jön létre.

Jelenleg hány Vasarely Múzeum, gyűjtemény létezik a világ különböző helyein?

A világban szétszórva találhatók Vasarely-művek. Jelentős minőségű és mennyiségű gyűjtemény Pécs, Budapest és Aix-en-Provence mellett a Párizsban, New Yorkban, Oslóban működő Vasarely központokban van. Sok száz műve fellelhető városi múzeumokban, magángyűjtőknél, emellett a világ sok városának tereit és épületeit díszítik térhatású művei.

Ön a Victor Vasarely által alapított Vasarely Alapítvány elnöke. Milyen céllal jött létre az alapítvány, amely a műemlékké nyilvánított Aix-en- Provence-i Vasarely Központban működik?

Két élet munkája van benne, a nagyapámé és a feleségéé, ők az alapítók. Eredetileg Gordes-ban működött az alapítvány az 1990-es évek közepéig, majd átkerült az Aix-en-Provence-i Építészeti Központba. Ha jól tudom, először fordult elő, hogy egy művész még életében a teljes vagyonát egy közhasznú intézmény létrehozására fordította. Gordes-ban felújította a falu romos kastélyát, létrehozott egy didaktikai múzeumot, amely a Bortnyik Sándor-féle Műhelyben készített első grafikáitól kezdve a hatvanas évekig született munkáit tartalmazta. Az 1960-as évektől nagyapám az új technológiák, az informatika, a tudományok felé fordult.

Amikor már nemzetközileg elismert művész volt, elhatározta, hogy megvalósítja távlati tervét: a Bauhaus elveit követő központot, amely a munkássága bemutatásán túl egyfajta alkotóműhelyként működik.

Olyan alkotóműhely, ahol képzőművészek, zenészek, írók, tudósok, építészek, várostervezők, szociológusok, pszichológusok együtt dolgoznak, kísérleteznek, közösen alkotják meg a „boldogság sokszínű városát”.  Az 1970-es évek elején földet vásárolt Aix-en-Provence-ban, és megtervezte a sokszögű múzeum épületét, amely külső megjelenésével azt az optikai élményt sugallja, amit a belső térben kiállított művek nyújtanak a látogatóknak. Nagyapám közel húsz évig végzett itt kutatásokat a kortárs művészet és az építészet kapcsolatáról.

Mi tartozik az intézmény legfontosabb tevékenységei közé? Változott-e a küldetése az évek során?

A Vasarely Alapítvány és Központ eredeti célkitűzése, hogy nemzetközi alkotóműhelyként működjön. Rendszeresen szervezünk időszaki kiállításokat a különféle mechanikus vagy digitális eszközökkel dolgozó, kinetikus, geometrikus alkotásokat létrehozó művészek munkáiból. Meglepően sokan követik nagyapámat a technológiai lehetőségek felhasználásában. Ösztöndíjakkal is motiváljuk a fiatal művészeket. Konferenciákat, műhelybeszélgetéseket tartunk a különböző művészeti ágak és tudományok képviselőinek részvételével. Az építészet és a képzőművészet, a várostervezés és az építészet kapcsolatának kérdései állnak ezeknek a beszélgetéseknek, konferenciáknak a fókuszában. Emellett koncertekkel, felolvasóestekkel kapcsolódunk az Aix-en-Provence-i Fesztivál programjaihoz.

Mennyire beszélhetünk Victor Vasarely reneszánszáról manapság?

Victor Vasarely művészetének népszerűsítését tekintem a legfőbb személyes küldetésemnek. Azt szeretném továbbadni a munkásságáról, hogy minden korszakában megelőzte a korát.

A háború után Denise René párizsi galériájában mutatta be absztrakt geometriáit, úttörője volt egy születőben lévő mozgalomnak, amelyhez közép-európai művészek, köztük Kassák Lajos is csatlakozott. A mai kortárs művészetre gyakorolt hatása tagadhatatlan. Vasarely op-artja megelőzte Andy Warhol pop artját. A német és a magyar Bauhaustól megkülönbözteti őt, hogy az élet legkülönbözőbb területein végzett kutatásokat. Életműve nagyon fontos része elméleti munkásságának ideológiai, politikai, társadalmi aspektusa. Egész életén át azt képviselte, hogy a művésznek társadalmi feladata, küldetése van azon túl, hogy kiállítja a műveit. Azon munkálkodott, hogy demokratizálja a művészetet, és megszabadítsa az elitizmustól. Sokszorosított grafikáival, reklámmunkáival is emellett tette le a voksát. Murális alkotásaival esztétikai megoldásokat kínált a városi környezet alakítására. Építészekkel, beton-, üveg-, alumíniumgyártókkal, városépítőkkel működött együtt, hogy szépséget vigyen oda, ahol az hiányzik.

Milyen emléket őriz a nagyapjáról?

Nagyapám erősen kötődött Magyarországhoz, a hazai ízekhez, szokásokhoz, hagyományokhoz. Élete végéig magyarnak vallotta magát, nem pedig magyar származású franciának. Mindig azt mondta: az állampolgárságom francia, de a szívem magyar. A nagyszüleim egymás között meg a gyerekekkel, apámmal és a nagybátyámmal egy számomra titkos nyelven beszélgettek – sajnos nem tanultam meg magyarul. Ezzel szemben a magyar konyha hagyományait megörököltem nagyapámtól.

Főként a nyarakat meg a nagy ünnepeket töltöttük együtt. Ilyenkor előkerültek a finom hazai ételek, italok: kőrözött, kolbász, pálinka, tokaji bor.

Felejthetetlen élmény, hogy láthattam nagyapámat munka közben a gordes-i műtermében, elkísérhettem Budapestre röviddel a rendszerváltás előtt, bejárhattam vele Pécs utcáit, megmutatta a szülőházát, az iskoláját. Sikerült átadnia nekem a hazája iránti szeretetét, amit remélhetően én is továbbviszek.

VICTOR VASARELY NEMZETKÖZI KÖZTÉRI SZOBORPÁLYÁZAT A MŰVÉSZETÉRT III.

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2017-ben indította útjára a pályázatot, a finn Maaretta Jaukkuri művészettörténész-kurátort bízva meg a koncepció kidolgozásával.

Mellette a zsűri tagjaiként Bús Balázs, Óbuda- Békásmegyer polgármestere, Nagy T. Katalin művészettörténész, a pályázat művészeti vezetője, Pièrre Vasarely, a Vasarely Alapítvány elnöke (Aix-en-Provence, Franciaország), Dorothy Cross szobrászművész (Írország), Rosa Martinez kurátor, művészettörténész (Spanyolország), Horváth András építész, Pécs város képviselője, Bencze Zoltán építész, a Dél-Dunántúli építészkamara képviselője, Varga Éva szobrászművész, Orosz Márton művészettörténész, az Óbudai Vasarely Múzeum igazgatója vesz részt a zsűri munkájában.

A pályázat kétfordulós rendszerben bonyolódik.

Az önkormányzat felhívására 47 pályázat érkezett, jellemzően Európából. Magyarországról 27 pályázó, a többi 20 pályázat között pedig találunk lengyel, norvég, svéd, spanyol, ír, amerikai alkotót is.

A zsűri 8 pályázó munkáját juttatta a második fordulóba, a végső döntést áprilisban hozzák meg a pályázaton nyertes műről.

Az alkotást Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata valósítja meg.

Ezek a Budapesten is egyedülálló, legálisan használható, több száz m²-es felületek hosszú ideje kiemelkedő rangot és megbecsülést vívtak ki nemcsak a hazai, hanem a külföldi writerek körében is. A HÉV-utasok vagy az arra bringázók, kocogók, kisanyukák babakocsival, kutyasétáltatók nem győzik kapkodni a fejüket az új és még újabb rajzok láttán.

Évek óta legalább kéthetente végigfotózom (nemcsak) ezeket a falakat, az új képeket fel is teszem a közösségi oldalamra. Ezért sűrűn találkozom az itthoni és nemzetközi graffitisekkel, svájciakkal, olaszokkal, csehekkel, lengyelekkel és még ki tudja hány országbelivel.

Mi is az igazi, eredeti, valódi, ortodox graffiti?

A vízválasztó a betű- (kalligrafikus), nembetű graffiti között húzódik. A hazai graffiti nagy mágusai (mint például Sági Bálint, Kosa, Fork Imre és még sokan) a betűtípusok mellett törnek lándzsát, míg a többieket rendre kritizálják, nem tartják igazi graffitinek. Ez a felfogás alapvetően a graff történelméből indul ki, vagyis a tagekből, a falfirkákból, a throw upokból, a metrórajzokból.

A betűgraffiti óriási fejlődésen ment át, rengeteg típust (Block, Bubble, Silver, Wildstyle, Old School stb.) lehet megkülönböztetni, a writerek ezeket rendre gyakorolják is a legál és nem legál falakon egyaránt.

Természetesen a nembetű graffitiknek (figurális, absztrakt, karakter, vegyes, R.I.P. stb.) is számtalan változata és művelője létezik, Nikon újabban Photoshop rajzokat készít a közösségi oldalakra, rajzait kiállításra is vitte; Taker egy éve nem fújt a Filán; Koliger a Fork crewban dolgozik; TransOne, Fatheat elsősorban a Színes Város Budapest akciókra koncentrál, de ne feledkezzünk meg például Banksy világhírű stencil munkáiról sem. Nagy vihart kavart az elárverezett, majd ezt követően mindenki szeme láttára automatikusan ledarált rajz.

Annak érdekében, hogy megállapítsam ennek a csoportnak a számarányát a Fila-falakon, végeztem egy kis kutatást. Tavaly kora tavasszal 18 alkalommal fotóztam, és összesen 960 falrészt rögzítettem, ezeket besoroltam, az adatokat felvittem egy táblázatba, és egy kicsit statisztikáztam is. Mielőtt a matekot nem kedvelők gyorsan tovább lapoznának, csak a végeredményt teszem közzé.

Vagyis a betűgraffitik aránya több mint 76%, a vegyes (betű és karakter együtt) rajzoké 15%, míg a csak karakterek csupán 7%-ot képviselnek. Tehát jelenleg semmi sem fenyegeti a betűgraffitik hegemóniáját, az ortodox writerek megnyugodhatnak.

Mit keresnek az emlékrajzok a Filán?

Ez a vita akkor lángolt fel igazán amikor Taker 2016. június 28-án Bud Spencer halálára emlékfalat fújt a Viking-felület közepére. Ezzel a rajzzal kapcsolatban rögtön két érdekes probléma is keletkezett.

Tamás a nembetű graffiti típuscsoportban sajátos megjelenési formát, nevezetesen a fotó­grafikát műveli. Ezt azonban a graffitis társadalom egy része egyáltalán nem tolerálja, sőt kifejezetten kritizálja.

Csak érdekességképpen, ha most egy hevenyészett közvélemény-kutatást végeznénk ez ügyben, a 49 év fölötti korosztály bizonyára pozitívan értékelné ezt a stílust, nem is beszélve a Bud Spencer-emlékfalról. Tehát a graffitit fogyasztó közönség befogadta, vagy mondhatni rajongott is ezért a falfelületért.

Az esemény óriási publicitást kapott több médiában és az elektronikus felületeken is. Ez tulajdonképpen jót tett a graffitinek, hiszen alapvető kérdés a fame, vagyis az elismerés, a dicsőség, de méltánytalanul eltolta az érdeklődést a karakteres emlékfal irányába.

Ez a hely a filmszínész fanjainak, ismerőseinek, tisztelőinek zarándokhelyévé vált, sőt, amikor Bud Spencer fia Óbudán járt, ő is tisztelgett az emlékkép előtt, rövid idő alatt számtalan emlékfotó és szelfi készült.

A másik probléma az volt, hogy Taker egy méretes féltéglát dobott az ún. „emlékfal” pocsolyába, ami tovább gyűrűzött, szépen csendben dagadt, majd tavaly áprilisban, mint egy megállíthatatlan cunami, elmosta ezt a rajzot.

Azt azonban tudni kell, hogy a writerek is emberből vannak, tehát ha gyász éri őket, különösen, ha egy crew-tag, vagy közkedvelt ember távozik, akkor R.I.P. (Rest In Peace), „Nyugodj békében” típusú rajzot készítenek, lehetőleg a nagy látogatottságú legál falakra. Ezek egy részét a graffitis scéna elfogadja, respektálja, és hosszú ideig háborítatlanul láthatók is. Gondoljunk csak az Erőss Zsolt vagy Kis Peti hegymászókkal kapcsolatos rajzokra. De volt olyan eset is, amikor Paja G.-nek két különböző emlékét is láthattuk egyszerre.

A tavalyi év legnagyobb eseménye a Bázis Store (Sági Bálint) szervezésében az április végi „Fila graff jam” volt. Úgy gondolom, hogy ez lehetett a valaha lebonyolított legnagyobb graffiti esemény ezeken a falakon.

A teljes felületet sötétkékre lealapozták, végig fröcskölték, tehát minden korábbi rajz immár egy pillanat alatt az enyészetté vált. Ezzel eldőlt a vita, hogy emlékfal-e a Fila, mert R.I.P. rajz azóta sem készült.

Mit hozhat a jövő a Filára?

A Fila graffiti falak jövőjét két esemény határozza meg. A BUSZESZ eladta a teljes területét egy befektetőcsoportnak, akik itt lakóparkot építenek majd. Azóta le is dózeroltak majdnem minden épületet. Megmaradt a több emeletes ipari műemlék csarnok, a hatalmas téglakémény és az irodaépület.

Minden bizonnyal költségkímélő, zajvédő és biztonsági szempontból jelenleg épségben található a HÉV felöli és a Bogdáni úti, egyébként mívesen elkészített téglakerítés. Ezeket ma még előszeretettel használják a graffitisek.

A volt Budapesti Harisnyagyár, jelenleg Viking területére grandiózusabb tervek készültek. Az ECE befektető és plázaüzemeltető cég egy hatalmas bevásárló- és kulturális központot gondolt erre a területre, amely magában foglalja a Ladik utca túloldalát is egészen a BMW autószalonig. Ami viszont nem képezi a projekt részét, az a HÉV felőli oldalon lévő régi emeletes csarnok, a kazánház és természetesen a kémény. Ez jó hír a writereknek, mert egyelőre megmaradnak a fújható kerítésfelületek.

Ha kedvük van, a honlapon olvashatják a további elemzéseket az alábbi linken:

bridzs-barat.hu/egyeb/versenynaptar-2019

Kelet a treff dámával indul. Tervünk, hogy ütünk négy adut, öt pikket és egy kárót. Ezt egyetlen dolog veszélyeztetheti, ha ki kell adnunk két adut. Hogyan tudunk ez ellen védekezni? Aduban kell biztonsági játékot választanunk.

Nyugat átüti az indulást a királlyal, és kis pikket hív. Nem szabad lehívni az adu ászt. A legjobb, ha a pikket a kezünkben ütjük az ásszal, majd a kőr tízest hívjuk. Ha Kelet kis adut ad, mi is kis adut teszünk az asztalról. Üthet Nyugat a bubival, de utána a király beesik az ászba, és csak egy kőrt kell kiadnunk. Ha Kelet figurát tesz a kőr tízesre, azt megütjük az ásszal, és csak egy adut fogunk kiadni. Ha pedig Kelet kimutatna a kőr tízesre, beütnénk az ásszal, és utána kis kőrt hívnánk a dáma felé. Így is csak egy adut tudna ütni az ellenfél.

Nyugat a pikk hármassal indul. Valószínűleg négy vagy öt pikkje van egy figurával.

Az indulásba kis pikket teszünk, és Kelet kilencesét megütjük az ásszal. Ha szerencsénk van, sokat tudunk ütni. Üthetünk öt kárót, három pikket, két kőrt és két treffet. Ehhez szükségünk van a káró és a pikk impasszra és a kedvező elosztásra káróban.

Kis kárót hívunk a királyhoz, majd káróval folytatjuk. Kelet a dámát teszi, amit megütünk az ásszal. Az első impassz sikerült. A következő lépés, hogy eltüntessük a blokkoló figurákat (treffet és kőrt), hogy ütéseinket le tudjuk hívni. Kis treffet hívunk a királyhoz, majd kis kőrt az ászhoz. Kipróbálhatjuk a pikk impasszt is. Kis pikket hívunk a bubihoz, ütünk vele (Kelet treffet dob). A tervünk sikerült, tizenkét ütésnél tartunk. Ne elégedjünk meg ennyivel – akár tizenhármat is üthetünk, ha Nyugatnál van a kőr dáma a sok pikk mellett. Lehívjuk a kőr királyt (treffet dobunk), majd a káró bubival kézbe megyünk, és lehívjuk maradék ütéseinket, két kárót és a treff ászt. A treff ász lehívása után egy treff és egy pikk marad a kezünkben. Mit tartunk az asztalon?

Azt még nem tudjuk, megvárjuk, hogy mit dob Nyugat. Ha eldobja a kőr dámát, az asztali kis pikk­től válunk meg, és utolsó két lapunk magas lesz. Ha nem dobja el a kőr dámát, akkor a kőr bubink feleslegessé válik, azt eldobhatjuk. Reméljük, hogy tudunk még ütni két pikket.

Azzal, hogy alaposan megterveztük a játékunkat (felmértük, melyik két impasszra van szükségünk, és időben deblokkoltuk a treff és a kőr figurákat), ütéseink lehívására automatikusan előállt egy beszorítási lehetőség. Nem kellett semmilyen kockázatot vállalnunk, és nem kellett az ellenfél elosztását pontosan kiszámolnunk. Csak arra kellett figyelnünk, hogy magas lett-e a kőr bubink. Ha nem, megtartottuk kis pikkünket, és ütöttünk tizenhármat.

Dél a treff tízessel indul. Kezdhetjük tervezni a játékot. Minden színben kiadhatunk egyet. Ki fogunk adni egy adut, egy kőrt, és a minorokban is kiadhatunk egyet-egyet, ha nem ülnek az impasszok.

Az indulásba a dámát tesszük, Észak üt a királlyal. A kőr bubival folytatja. Nincs jobb ötletünk, a hármast tesszük, üt Dél a királlyal, majd a kőr kilencest hívja. Ütünk az ásszal. Kezdhetünk aduzni? Még várjunk vele! Nem mindegy, hogy melyik ellenfélnél van a harmadik adu figura. Ha Északnál, előállhat olyan helyzet, hogy akkor adjuk ki neki aduban az ütést, amikor kénytelen lesz belehívni az asztali káró villánkba. Így lehet, hogy nem kell kárót kiadnunk, még akkor sem, ha nem ül az impassz. Tehát előbb lehívjuk a treff ászt, a pikk királyt és az ászt. A treff bubi következik, a káró ásszal asztalra megyünk, és a kőr dáma lehívása után aduval kiadjuk az ütést. Ahogy reméltük, Észak üt a dámával, és nincs jó hívása. Választhat, hogy kárót hív-e az asztali király-bubi villába, vagy dob-lop hívásra szabadulunk meg káró vesztőnktől.

Egy kis képzelőerővel és a lapok kedvező fekvésével elértük, hogy Észak végállásba került, és nem volt szükségünk a káró impasszra.

4sz: ászkérdés

5 : 2 kulcslap (ász + pikk király)

Kelet káró négyes indulását megütjük az ásszal (beesik a királyunk). Van öt adu, négy treff, egy káró és egy kőr ütésünk. Már csak egy ütés hiányzik a teljesítéshez. Ha szerencsénk van, legalább az egyik kőr figura Keletnél lesz, és az ász-dáma-tízből ütünk kettőt (kettős impassz). Ez 75%-os esély. Van olyan játék, amire biztos a teljesítés.

A káró ász után háromszor adut hívunk. Utána lehívjuk treff ütéseinket, a kezünkben befejezve. Végül megszerezzük a hiányzó kőr ütést. Kis kőrt hívunk a dámához. Nyugat üt a királlyal, de csak kőrt vagy kárót tud hívni. A káró dob-lop, amire eldobjuk vesztő kőrünket. A kőr hívással pedig ütést ad, megütteti az asztali tízest.

Nem volt szerencsénk, hogy összeütöttek káró figuráink, de aduzás után Nyugatot végállásba tudtuk hozni – kénytelen volt megadni a tizenkettedik ütést.

Nyugat a káró dámával indul. Egyszerű nyolc ütésnek tűnik, ütünk öt adut, egy kőrt és két kárót. Az indulást megütjük a királlyal. Lehívunk három nagy adut, és szomorúan látjuk, hogy Keletnél magas lett az adu bubi.

Nem állunk jól, tervünk nem működik. Hogyan tudunk így öt adut ütni? El kell kerülnünk, hogy kis adunkat az ellenfél meg tudja ütni. A káró királlyal asztalra kell menni, és lopni egy kárót. Utána a kőr ásszal kell asztalra menni, és még egyszer kárót kell lopni.

Kelet tehetetlen. Kis aduinkkal lopni tudunk. Ha pedig Kelet belopna a negyedik káróba, eldobnánk egy kőrt, és később a kis adunkkal kőrt tudnánk lopni.

A kedvezőtlen aduelosztás után a két kis adunkkal úgy tudtunk ütni, hogy azokat sikerült megszöktetni, lopni velük.

Nyugat treff dáma indulása után kellene nyolcat ütnünk. Két kőr, egy káró és egy treff ütés mellett aduban kellene még négyet ütnünk. Ha elkezdünk aduzni, jó eséllyel az ellenfél üt három vagy négy adut, mi meg legfeljebb hármat. Nem aduznunk kell, hanem az adukkal lopni.

Az indulást megütjük az asztalon, és azonnal lopunk egy treffet. A kőr ásszal asztalra megyünk, és másodszor is treffet lopunk. Lehívjuk a kőr királyt, a káró ásszal asztalra megyünk, és harmadszor is treffet lopunk (ha óvatosak vagyunk, akkor a kilencessel). Már csak három adu marad a kezünkben, a dáma, a bubi és a kilences. Nem fogunk adut hívni, arra várunk, hogy az ellenfél hívjon adut. Kőrrel kiadjuk az ütést. Kelet üt a bubival, és a dámát hívja. Nem szabad belopnunk, nehogy Nyugat felül tudjon lopni. Mivel Nyugatnál öt adu van, kénytelen partnere hívását ellopni. Nem tud mást hívni, mint adut, így a dáma-bubiból biztosan ütünk egyet.

Aduzás helyett lopásokkal szereztünk ütéseket kis aduinkkal, és úgy alakítottuk a játékot, hogy az ellenfél legyen kénytelen adut hívni.

Az indulás a treff dáma. Könnyű tíz ütésre számítunk, ütni fogunk hat adut, két pikket, egy kárót és egy treffet.

Az indulást megütjük, és elkezdünk aduzni. Lehívjuk az ászt, majd a királyt. A második aduba Nyugat treffet dob. Ki kell adnunk egy adut. Biztos, hogy jól játszottunk? Tudtunk volna védekezni Kelet negyedik adu bubija ellen?

Ha az indulás után, a tervkészítés során gondoltunk volna a kedvezőtlen aduelosztásra, megakadályozhattuk volna, hogy megbukjuk a felvételt.

Az indulást meg kell ütni a treff ásszal, és azonnal lopni egy treffet. Utána kezdhetünk aduzni. Miután a második adu hívásban kiderül a kedvezőtlen elosztás, le kell hívni a pikk királyt meg az ászt, és még egyszer treffet kell lopnunk. Így nekünk is csak két adunk marad, mint Keletnek, nálunk a dáma és a tízes, Keletnél a bubi és a nyolcas. Le kell hívni a káró ászt, és káróval kiadni az ütést. Az ellenfél ütni fog még egy pikket és két kárót, de utána mi biztosan ütünk a két adunkkal. Vagy Kelet lesz kénytelen adut hívni (beimpasszoljuk bubiját), vagy kénytelen lesz előttünk lopni, mi pedig felül tudjuk lopni.

Azzal, hogy a hosszú aduból annyiszor loptunk, hogy egyforma hosszúak legyünk, mint az ellenfél, elértük, hogy adu hívás nélkül is elfogjuk az ellenfél figuráját. Ehhez persze az is kellett, hogy az aduk a jobboldali ellenfélnél legyenek.

4 sz: ászkérdés

5 pikk: két ász (ötből), plusz az adu dáma

6 treff: nagyszlem invit, kérdés treffben

7 pikk: az invit fogadása, a treff király és a

káró dáma birtokában

Nyugat a kőr királlyal indul. Több játékmódot is választhatunk. Ha egyszerűen akarunk tizenhármat ütni, akkor kiaduzunk, és a kezünkben minden lap magas lesz, vagyis reménykedünk, hogy 3–3 a káró szín elosztása, és tudunk ütni négy kárót. Ennek esélye csak 36%.

Próbálkozhatunk azzal is, hogy csak két adut hívunk le, és utána megpróbáljuk a negyedik kárót ellopni az asztal harmadik adujával. Ehhez az kell, hogy akinél három adu van az ellenvonalon, annál legyen a hosszú káró is. Ez sem túl nagy esély.

Van még egy játékmód, amihez csak az kell, hogy az aduelosztás 3–2 legyen, amelynek az esélye 68%.

Ebben a játékmódban a rövid adukkal fogunk aduzni, míg a hosszú aduból többször lopni fogunk.

Ha a hosszú aduból aduzunk, akkor öt adut ütünk. Ha a rövid aduból akarunk aduzni, akkor legalább háromszor kell lopni a hosszú aduból, hogy több ütéshez jussunk.

Az indulást megütjük az asztalon az ásszal, és lopunk egy kőrt (akár az adu ásszal is). A treff királlyal asztalra megyünk, és megint kőrt lopunk, most a kilencessel. Az adu kettest hívjuk a tízeshez. Így asztalra kerülünk, hogy harmadszor is kőrt lopjunk, most a bubival. Végül az adu hetest hívjuk az asztali dámához. A pikk királlyal elvesszük az ellenfél utolsó aduját, megütjük nagy lapjainkat, három kárót és két treffet. Összesen ütünk három adut, egy kőrt, három kőr lopást, három kárót és három treffet.

Ennek a játékmódnak a neve: tótágas adujáték vagy Molnár-csel. Első alkalommal állítólag 1930-ban játszott hasonló módon egy leosztást dr. Molnár Harry, melyről öt évvel később jelent meg cikk az Újság című lapban. Így összegezte technikáját a feltaláló: „A hosszú adus lapban az adukat hazalopjuk, a rövid, de zárt aduval aduzunk, és erre eldobjuk azt a színt, amit lopni szerettünk volna.”

A magyar mestert, Molnár Harryt Négyesi György és Kuttner György a bridzs.hu-n megjelent cikke alapján mutatjuk be az Óbudai Anziksz olvasóinak.

Molnár Harry 1897. október 6-án született Kohn Henrikként, 1912-ben magyarosított Molnárra. 1915-ben jogi tanulmányokba kezdett a Budapesti Tudományegyetemen. A világháborút követő években azonban nem volt könnyű jogi diplomával elhelyezkedni. Így tett egy kis kitérőt, verseket írt, kötete is megjelent, ekkor lett Harry, de szerencsére a kontraktbridzs pont időben jött ahhoz, hogy az 52 kártyalapra tegye fel az életét.

A harmincas évek elején lett itthon a bridzs szórakozásból vagy szerencsejátékból, a teljesítmények összehasonlíthatósága révén sport. A versenyág a csapatjáték volt, kaszinók, klubok együttesei mérték össze tudásukat.

Ő rendezi az első budapesti csapatbajnokságot 1930-ban, még a bridzsszövetség megszületése előtt. A következő évben már nemcsak rendező, a Molnár Team nyeri a bajnokságot Molnár, Ferenczy, Keleti, Klór összeállításban. 1932 novemberében dr. Molnár megrendezi az első budapesti nemzetközi tornát, amelyen társaival az angol bajnokcsapat előtt győzedelmeskednek.

A bridzs iránti országos érdeklődés új lehetőségeket kínál, ő lesz a Pesti Hírlap bridzsrovatának vezetője, majd 1932-ben elindítja ugyanezt a sportágban különleges szerepet játszó Színházi Életnél. Ezek után nem meglepő, hogy a szövetség hivatalos lapját is ő jegyzi alapító főszerkesztőként.

Budapesten akkoriban számtalan bridzsszalon működött, ezekben általában robberbridzsezés folyt. Harry többet akart nyújtani, feltalálta a villámpárost, versenyzést kínált klubjátékosoknak.

A pesti Duna-part egyik legszebb pontján, a Vigadó téren, a Dunacorso kávéházban beindította szalonját, és ott mindennap délután öttől várta a játék iránt érdeklődőket. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, versenyeit a legjobb játékosok is rendszeresen felkeresték. Nyáron több versenyt is tartottak a kávéház virágteraszán, este, szabad ég alatt. Harry rendezett, tanított, szervezte a szalon életét. A nyári szabadságolások idején a Lukács fürdőbe települt ki, olykor a kávéházban adott helyet nyílt versenyeknek. Ilyenkor ő volt a játékkapitány. A szalon egyes források szerint 1500 pengőt hozott havonta, ezzel a vállalkozást a korabeli kuplé alapján („havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”) eredményesnek minősíthetjük.

Még néhány hónap, és az Anschluss után Közép-Európa bridzssportja összeomlik. Először a szaklapok adják fel, a Magyar Bridzsélet 1938 márciusában jelenik meg utoljára. Az európai versenyeket 1939-ben még megtartják, de a következő évben már a nemzetközi feladványverseny is elmarad. A honi bajnokság is akadozik, közlekedési nehézségek miatt külön csoportba sorolják a pesti és a budai csapatokat.

A szalonoknak problémát okoz az éjfélre előrehozott záróra, ezért a napilapok bridzsrovatai ajánlásokat adnak a befejezetlen robberek elszámolására. Innen tudhatjuk, hogy Harry ekkor új versenyszámot próbált ki, az „expresstempójú párost”.

A szalon játékkapitányának hamarosan saját életét kell mentenie. Ez aligha sikerült volna felesége közbenjárása nélkül: Szombathelyen éri utol a Harryt is szállító halálvonatot a felmentő papírokkal. A háború utolsó hónapjait egy budai villa pincéjében vészeli át testvérével.

A felszabadulást a nagy átértelmezések kora követi. Harry életműve alapjaiban kérdőjeleződik meg. Nem csupán a bridzs kapja meg hátrányos besorolását az „úri sportok” közé, az államosítások során a kávéházakat is megszüntetik, átalakítják. Így Harry visszavonulni kényszerül. Hivatalosan egy pesti ktsz. (kisipari termelőszövetkezet) bedolgozója, de megélhetését kelmefestő felesége biztosítja, az ő portékáit árusítja. Az újrainduló versenyéletben már nem találkozunk nevével. 1966. augusztus 3-án hunyt el.

Ha az aduszín mellett az egyik kézben van egy hosszú színünk, annak lapjait felmagasítva a másik kéz vesztő lapjait el tudjuk rá dobni. Ennek a mellékszínnek a magasításában segíthetnek az aduk. Úgy tudjuk a színt felmagasítani (lopással), hogy közben az ütést nem kell az ellenfélnek átadni.

A technika körültekintést igényel, pontosan meg kell tervezni a játék menetét. Először ki kell választani azt a színt, amit érdemes felmagasítani: lesz elég ütésünk. Utána meg kell tervezni az ütések sorrendjét, hogy legyen elég átmenetünk a szín magasításához és a magas lapok lehívásához. Közben az ellenfél aduinak elvételéről sem feledkezhetünk meg.

Nyugat a pikk bubival indul. Egy adut biztosan ki fogunk adni, más ütést nem adhatunk ki. Első tervünk, hogy ellopunk két pikket az asztalon, majd aduzunk, és végül megadjuk a treff impasszt. De melyik irányban, kinél lesz a treff dáma?

Választhatunk egy másik lehetőséget is. Ha a káró szín kis lapjait felmagasítjuk, a kéz vesztő lapjait (két treffet és egy pikket) el tudjuk dobni, egy pikket pedig el tudunk lopni az asztal harmadik adujával. Ebben az esetben nincs szükségünk a treff impasszra. Már csak azt kell felmérnünk, hogy ez jobb lehetőség-e, mint az első játékmódban a treff impassz.

A káró szín elosztása az ellenfélnél várhatóan 4–2 lesz, tehát kétszer kell kárót lopnunk a kezünkben. Ha 3–3 a káró szín elosztása, az is kedvező számunkra, a kettő együtt már nagyobb esélyű, mint egy egyszerű treff impassz. Két dologra kell figyelnünk: még időben kell kétszer aduznunk, nehogy felüllopjon az ellenfél a rövid aduból, és arra is vigyáznunk kell, hogy az asztalon maradjon adu, amíg a kezünkben van pikk.

Az indulást megütjük az ásszal. Ütünk a káró ásszal, majd lopunk egy kárót. Az adu ász, majd az adu király következik. Újra az asztalon vagyunk. Kipróbáljuk a káró színt, a királyt hívjuk, és pikket dobunk rá. Ha a szín elosztása nem 3–3, lopunk még egy kárót. Pikk lopással asztalra megyünk, és a maradék két káróra eldobunk a kezünkből két treffet. Az ellenfél bármikor belophat magas adujával, a teljesítést nem tudja megakadályozni.

A felvétel tervezésekor és a lejátszás során fel kell mérnünk, hogy egy-egy színben milyen lehetőségek rejlenek, milyen eséllyel tudjuk azt felmagasítani.

Ezeket az esélyeket kell összehasonlítani más esélyekkel, pl. egy impasszal. Egy impassz esélye 50%. Egy mellékszín felmagasítása attól függ, hogyan vannak a lapok elosztva az ellenfélnél. Annyit érdemes megjegyezni, hogy ha az ellenfélnél páratlan számú lap van, az általában egyenletesen van elosztva náluk, és a kedvező elosztás valószínűsége több mint 60%. Ha pedig páros számú lap van az ellenfélnél, az általában egyenlőtlenül van elosztva, és az egyenletes elosztás valószínűsége kevesebb, mint 50%. Persze figyelembe kell venni, hogy néha több elosztás lehet kedvező számunkra.

A pikk bubi indulás után kezdhetjük tervezni a játékot. Fogunk ütni hat adut, két pikket és egy treffet. Ez csak kilenc ütés. Legfeljebb a treff bubival tudunk ütni, de ehhez az kellene, hogy mindkét treff figura Nyugatnál legyen. Ennek esélye csak 25%. Talán a káró színt sikerül felmagasítani. Négyszer kellene kárót hívnunk (háromszor lopni), hogy az ötödik káró magas legyen. A káró elosztás esélye az ellenfélnél várhatóan 4–3, tehát ez jobb esélyű játék.

Már csak azt kell végiggondolnunk, hogy van-e annyi átmenetünk az asztalra, hogy ezt végrehajtsuk. Az egész partit előre le kell játszanunk!

Az indulást megütjük az ásszal, és azonnal kárót hívunk az asztalról. Kelet üt a bubival, és pikkel folytatja. Ütünk a királlyal, és kárót lopunk az adu ásszal. A kis aduk arra kellenek, hogy asztalra tudjunk menni. Kis adut hívunk az asztali tízeshez. Újból kárót lopunk az adu királlyal – ez már a harmadik káró hívás volt. Mivel mindkét ellenfelünk adott kárót, már csak egy káró maradt náluk, az ász. A kőr bubival asztalra megyünk, hogy harmadszor is kárót lopjunk. Az ötödik káró magas, elvesszük az ellenfél aduit, és a treff ásszal asztalra megyünk a káró ütésért. Ez a tízedik ütésünk.

A pontos időzítésnek (átmenetek és aduzás) köszönhetően sikerül teljesíteni a felvételt.

Az ellenfél a káró királlyal indul. Kicsit bátran licitáltunk, de a felvétel nem reménytelen. Van hét adu ütésünk, plusz két pikk és a két minor ász. Még egy ütés hiányzik. A pikk színt kellene felmagasítani. Sőt, ha a pikk szín elosztása 3–3 az ellenfélnél, egy lopással felmagasíthatjuk a színt, és lehet, hogy szűrrel teljesítjük a felvételt. Ha azonban 4–2 a pikk elosztása, bukhatunk is. Hiába magasodik fel a pikk szín két lopással, olyan kis aduk vannak az asztalon, hogy csak egyszer tudunk asztalra menni, az indulással az ellenfél elvett egy fontos átmenetet.

Hogyan tudjuk a nagyobb esélyt megjátszani, hogyan tudunk teljesíteni 4–2 pikk elosztás esetén? Egy apró trükkel: nem kell azonnal pikket lopnunk. A káró indulást megütjük. Lehívjuk a kőr ászt és a dámát, majd kiengedünk egy pikket (a kezünkből és az asztalról is kis pikket játszunk ki). Bármit hív az ellenfél, lehívjuk a pikk ászt és a királyt, és egy lopással felmagasítjuk az asztal utolsó pikkjét. A kőr király lesz az átmenet érte.

Mivel nem volt elég átmenetünk az asztalra, a pikk szín kiengedésével tudtuk biztosítani, hogy négyszer tudjunk pikket hívni.

Nyugat a káró dámával indul. A hat adu ütés mellett ütünk még három ászt is. Ha ül a treff vagy a pikk impassz, már teljesítjük is a felvételt. A két impasszból elég, ha egy sikerül. Ez 75%-os esély.

Milyen lehetőséget kínál a treff szín? Ha sikerül felmagasítani az asztal ötödik treffjét, akkor nem kell kísérletezni az impasszokkal. A treff szín 3–3-as vagy 4–2-es elosztásának esélye több mint 80%. Azonban óvatosan! Nem kockáztathatjuk meg a treff impasszt, mert ahhoz aduval kell asztalra mennünk (fontos átmenet). Ha pedig a treff impassz nem ül, az ellenfél előbb lehív két kárót, majd egy adu hívással újabb átmenetet vesz el az asztalról, így nem marad elég átmenetünk a treff szín felmagasításához. Előbb a treff ásszal kézbe kell jönnünk. Aduval asztalra megyünk, majd lopunk egy treffet, de a treff szín még nem lesz magas, és már csak egy átmenetünk marad az asztalra, a pikk ász.

A káró ász után azonnal treff ászt, treff dámát kell hívni. Ha mindkét ellenfélnél van két treff, a felvételt már biztosan teljesítjük. Hiába hív le az ellenfél két kárót, és hív pikket Nyugatról, beütünk az ásszal. Treffet lopunk az ásszal, az adu tízessel asztalra megyünk, és megint treffet lopunk. Az ötödik treff felmagasodik, amire aduzás után el tudjuk dobni a kézi utolsó pikket.

Ha az egyik ellenfélnél öt treff lenne, nem lehetne a színt felmagasítani – ez a második treff híváskor kiderülne. Így lehetne tervünkön módosítani, és a pikk impasszal esetleg teljesíthetnénk a felvételt. A két esély együttes megjátszásával (treff magasítás és pikk impassz) a teljesítés esélye már közel 92%.

Most, hogy türelmetlen krimiolvasóként hátra­lapoztunk megnézni a sztori végét, kezdjük az elejéről: ez az írás azt mutatja meg, hogyan indult el annak idején a sikertörténet.

Oroszországba a sakk közvetlenül keletről érkezett, tehát nem európai közvetítőkön át; már a VIII–IX. században játszottak. A XII–XV. század között a hétköznapi kultúra része lett a sakkjáték, novgorodi ásatások azt mutatják, hogy a társadalom teljes vertikuma, a legszegényebbektől a leggazdagabbakig sakkozott. Igaz, az egyház tiltotta, az ördög eszközét látta benne, de ez is azt mutatja, hogy mennyire része volt a mindennapoknak: különben nem lett volna értelme tiltani. Pontosan nem tudjuk, hogy a mai sakkhoz hasonló figurákkal milyen játékot játszottak, valószínűleg satrandzsot, de egyes kutatók azt állítják, hogy kialakult egy sajátos orosz sakk, amit tavrelinek hívnak. A XVI–XVII. századi nyugati utazók arról számolnak be, hogy feltűnően sokan és magas szinten sakkoznak az oroszok. A XVIII. századról már többet tudhatunk írásos források alapján, így az is ismert, hogy a mai sakk szabályai elterjedtek.

Nagy Péter imádta a játékot, és sokat tett azért, hogy minél többen osztozzanak ebben a rajongásában. A XIX. században – ahogy Európa más országaiban is – beindult a játék professzionalizálódása, komoly mesterek élnek meg a versenyekből, iskolák alakulnak.

A század végén a megélénkülő sakk­élet első orosz sztárja is kihívja a világbajnokot: Mihail Csigorin ugyan kikapott (kétszer is), de az 1890-es évek egyik ünnepelt sakkozója lett. Az ő sikerei is kellettek ahhoz, hogy egyre több fiatal érezze úgy, érdemes komolyan foglalkozni a sakkozással. 1908-ban, amikor Csigorin meghalt, egy 16 éves moszkvai fiú megnyerte élete első versenyét: Alek­szandr Aljechin. (Vagy Aljehin. Vagy Aljohin. Miután Oroszországban vannak sakktörténészek is, külön kutatási témának számít Aljechin nevének írásmódja. A latinbetűs átírás, annak is a magyar változata külön zavaró tényező.) Aljechin 1927-ben nagy meglepetésre legyőzte Capablancát, így ő lett a negyedik sakkvilágbajnok, egyben az orosz-szovjet uralom első királya. Persze, Aljechint nehéz lenne a szovjet sakkiskolához kötni, hiszen 1921-ben lelépett az országból. De a történeti hűség kedvéért: 1920-ban ő nyerte az első – akkor még Összoroszországi Sakkolimpiának hívott – szovjet bajnokságot. Az oroszok sakkozás iránti rajongásáért meglepő módon Aljechin nagy ellenfele, Capablanca sokkal többet tett.

A bolsevik vezetők közül tudjuk Trockijról, hogy imádott sakkozni (a legenda szerint a polgárháború kitörésekor felkeresték azokat a bécsi kávézókat, amelyekben Trockij sakkozgatott, hogy a leírt partikból rekonstruált játékstílusa alapján következtessenek hadvezetői stratégiájára), Leninről, hogy tudott (egy egészen szép partija maradt fenn még 1908-ból, amiben Gorkijtól, az írótól kapott ki). Gyanítható, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy országszerte erőltették a sakkegyesületek megalakítását, és az iskolai szakkörök, munkáscsapatok sem maguktól szerveződtek. Más sportokkal ellentétben a sakkozáshoz nem kellenek stadionok, drága eszközök, speciális ruhák: az olcsóság egy háború és polgárháború utáni szegény és kizsigerelt országban fontos szempont volt. Ráadásul a komoly agymunkát és szellemi fegyelmezettséget megkövetelő játék ragyogóan megfelelt a hatalom önképének és emberekről alkotott felfogásának. De mindez nem lett volna elég, ha nincs a sakkláz!

1925-ben a világ legjobb sakkozóit (kivéve Aljechint és Maróczy Gézát) sikerült Moszkvába csábítani egy nemzetközi versenyre. A felvezetéssel, lebonyolítással és a verseny körüli elképesztő hypolással elérték, hogy Moszkva és egész Oroszország teljesen rákattant a sakkra. Nagyjából olyan jelentősége volt az eseménynek, mint ma egy focivébének.

Capablanca, az akkori és Lasker, az előző világbajnok is eljött, a dobogón végeztek, de a győzelmet Bogoljubov szerezte meg, minden idők legnagyképűbb orosz sakkozója.

Kedvenc mondása: Világossal nyerni szoktam, mert d4-gyel nyitok, sötéttel meg azért nyerek, mert én vagyok Bogoljubov. Pár évvel később lelépett Németországba.

Pudovkin, a híres filmrendező filmjében (Sakkláz) részben megteremtette, részben megörökítette ezt az őrületet. Egy szánalmasan egyszerű történetbe ágyazva (menyasszonyát a sakk miatt hanyagoló vőlegény rácsavarodik a játékra, a nő emiatt majdnem elhagyja, de aztán a világbajnok(!) személyesen meggyőzi, hogy milyen jó játék a sakk, így újra szent a béke) a világverseny valódi szereplőit is bemutatja, meg a sakkláz hatását a városra.

Capablancán kívül még egy híresség szerepel a filmben. Jeff Edmunds kutatása szerint egy fiatal sakkrajongó író, bizonyos Vlagyimir Nabokov is statisztál a filmben. Háhá, hiszen 1925-ben már rég Berlinben élt Nabokov! – gondolhatja ekkor egy irodalomtörténetileg járatos olvasó. Csakhogy Edmunds azt állítja, hogy Pudovkin bizonyos jeleneteket pont Berlinben forgatott le, így került bele Nabokov, akinek ekkoriban a filmstúdiókban sündörgés volt a legfőbb időtöltése. Ráadásul a Luzsin-védelem (más fordításban: Végzetes végjáték) című regényének keletkezésébe is belejátszik a film – Edmunds szerint.

Capablanca, a kubai sármőr a filmes szereplésen túl is tett azért, hogy divatba hozza a sakkot: a verseny szüneteiben szimultánokat adott, előadásokat tartott és világhírességként viselkedett. Az egyik szimultánon egy 14 éves leningrádi fiú győzött ellene. Állítólag a kisfiú apukája ezután engedte meg, hogy a sakkozással komolyabban foglalkozzon a fia. A legenda szerint Capablanca a verségét így kommentálta: Nézzük meg a fiút tíz év múlva, tehetségesnek tűnik. Éppen tíz évvel később a II. Moszkvai Nemzetközi Sakkversenyt ez a srác nyerte. Mihail Botvinniknak hívták. Ő lett az első szovjet sakkvilágbajnok, a szovjet sakkiskola megalapítója, többek között Karpov, Kaszparov és Kramnyik tanára.

Most kezdődik a tánc

Jose Raul Capablanca – Mihail Botvinnik

(1925, szimultán, Vezércsel, D51)

1.d4 d5 2.c4 e6 3.Hc3 Hf6 4.Fg5 Hbd7 5.e3 Fb4 6.cxd5 exd5 7.Vb3 c5 8.dxc5 Va5 9.Fxf6 Hxf6 10.O-O-O (Egy szimultán partiban nem várhatunk el mindig pontos játékot, inkább azt érdemes megfigyelni, hogy a sötét bábukat irányító 14 éves Botvinnik hogyan használja ki Capablanca hibáit. Ez a hosszúsánc volt az első komoly mellényúlás: a sáncolás általában a király biztonságba helyezését szolgálja, ehhez képest most pont így állítja a támadások kereszttüzébe. Szinte felkínálja a c vonalat, és sötét, köszöni szépen, elfogadja a felajánlást.) O-O 11.Hf3 Fe6 12.Hd4 Bac8 13.c6 Fxc3 14.Vxc3 Vxa2 15.Fd3 bxc6 (Sötét bezsebeli a gyalogelőnyt, aztán elindul a c folyosón.) 16.Kc2 c5 17.Hxe6 Va4+ 18.b3 Va2+ 19.Vb2 Vxb2+ 20.Kxb2 fxe6 21.f3 Bc7 22.Ba1 c4 23.bxc4 dxc4 24.Fc2 Bb8+ 25.Kc1 Hd5 26.Be1 c3 27.Ba3 Hb4 28.Be2 Bd8 29.e4 Bc6 30.Be3 (Világos végre leütheti az előretörő c gyalogot, csak már késő: ebből tiszthátrány lesz. Fel is adja a harcot.) Bd2

31.Baxc3 Bxc2+ 32.Bxc2 Bxc2+

0–1

Botvinnik apuka nem érti, hogyan lehetséges, hogy az ő mamlasz-kamasz fiacskája elpáholja a világbajnokot, de ha már így alakult, enged az unszolásnak, hát jó, legyen sakkozó. És ezzel kezdetét veszi a szovjet sakkiskola. Már csak 20–25 év elméleti munkát, edzést, versenyrutint, kiválasztási rendszert kell belepakolni, és kész is a sikertörténet.

A sakkolimpiákon ugyan nemzeti csapatok küzdenek egymással, de számon tartják, sőt, díjazzák az egyéni teljesítményeket is.

Nem meglepő módon minden idők leghatékonyabb olimpiai sakkozói mind a szovjet csapatból kerültek ki.

Mihail Tal, a rigai varázsló 81%-os mutatója, Anatolij Karpov és Tigran Petroszjan 80%-os teljesítménye is arra utal, hogy az időnként két, néha három egyéni világbajnokkal felálló szovjet csapat hosszú időn át sebezhetetlennek tűnt.

Misa Impossible

Tal főleg a hatvanas évek elején arról volt híres, hogy egészen elképesztő áldozatokkal, kombinációkkal rukkolt elő. Az esetek döntő többségében az ellenfelek az asztalnál nem, csak pár nappal később, az elemzőcsapatukkal közösen jöttek rá, hogy egyáltalán nem volt korrekt Tal lépése, meg lehetett volna fogni. De akkor már késő volt, a parti elúszott, Tal látványos játékát pedig a sakkozók csendes világában addig nem tapasztalt rajongással fogadták a nézők. Az 1962-es várnai olimpián a német csapatból Hecht volt az áldozata a rigai forgószélnek.

 Mihail Tal – Hans-Joachim Hecht

(Várna, 1962, Vezérindiai védelem, E12)

1.d4 Hf6 2.c4 e6 3.Hf3 b6 4.Hc3 Fb4 5.Fg5 Fb7 6.e3 h6 7.Fh4 Fxc3+ 8.bxc3 d6 9.Hd2 e5 10.f3 Ve7 11.e4 Hbd7 12.Fd3 Hf8 13.c5 dxc5 14.dxe5 Vxe5 15.Va4+ c6 16.O-O Hg6 17.Hc4 Ve6 18.e5 b5

19.exf6 (Szerintem még Tal is kiszámolta, hogy 19. Vb3 előnyösebb, de nem volt szíve kihagyni egy jó kis vezéráldozatot. Meg az azt követő áldozatcunamit. Ennek a partinak a csomagolására feltétlenül rá kell írni, hogy otthoni használatra nem ajánlott.) 19. – bxa4 20.fxg7 Bg8 21.Ff5 Hxh4 22.Fxe6 Fa6 23.Hd6+ Ke7 24.Fc4 Bxg7 25.g3 Kxd6 26.Fxa6 Hf5 27.Bab1 f6 28.Bfd1+ Ke7 29.Be1+ Kd6 30.Kf2 c4 31.g4 He7 32.Bb7 Bag8 33.Fxc4 Hd5 34.Fxd5 cxd5 35.Bb4 Bc8 36.Bxa4 Bxc3 37.Ba6+ Kc5 38.Bxf6 h5 39.h3 hxg4 40.hxg4 (A nagy tűzijáték után, ha körülnézünk, mit látunk? Egy aprócska gyalogelőnyért zajlott a harc? Igen. És Tal a végén bemutatja, hogy ezt az előnyt hogyan lehet frappánsan győzelemig vinni.) Bh7 41.g5 Bh5 42.Bf5 Bc2+ 43.Kg3 Kc4 44.Bee5 d4 45.g6 Bh1 46.Bc5+ Kd3 47.Bxc2 Kxc2 48.Kf4 Bg1 49.Bg5 (Sötét feladta, mert 49. – Bxg5 50. Kxg5 d3 51. g7 d2 52. g8V d1V után következik 53. Vb3+, és a vezércsere után sötét az f gyalogot már nem tudja elkapni.)

1–0

Később Tal játékát feltérképezték, kiismerték, így váltania kellett, nagymesterek ellen már nem áldozott annyit. És a váltás jól sikerült, ha az eredményességet nézzük. A meghökkentő lépéseket, bombasztikus akciókat pedig a villámpartikra tartogatta. Ebben a műfajban is világbajnoki címig vitte.

Felbőszített tigris

Tigran Petroszjan, az örmény sakk legnagyobb alakja 1966-ban – éppen világbajnoknak is mondhatta magát – elég mérges volt Bent Larsenre. A dánok legjobbja abban az évben már kétszer is megverte Petroszjant, a világbajnokot fűtötte rendesen a bosszúvágy.

Bent Larsen – Tigran Petroszjan

(Havanna, 1966, Francia védelem C00)

1.e4 e6 2. Hf3 d5 3. Hc3 Hf6 4. exd5 exd5 5. d4 c6 6. Fd3 Fd6 7. O–O O–O 8. He2 Be8 9. Hg3 Hbd7 10. Hf5 Hf8 11. Hxd6 Vxd6 12. He5 H6d7 13. Fd2 f6 14. Vh5 (Ha valaki kontrajátékban érzi jól magát, akkor minőségáldozat nélkül nem is igazi a parti. Petroszjan ezzel egyrészt megoldja a védekezést, másrészt innentől kezdve ő uralja a gyalogokkal a centrumot – és ez döntőnek bizonyul a mérkőzés kimenetele szempontjából. Viszont ki az, aki ennyire bízik a centrumgyalogjaiban, hogy vállalja értük a minőséghátrányt? Ki más, mint a világbajnok.)

Bxe5 15. dxe5 fxe5 16. Bfe1 e4 17. Ff1 Hf6 18. Vh4 Ff5 19. Vg3 Ve7 20. c3 He6 21. Fe3 Hg4 22. h3 Hxe3 23. Bxe3 Bf8 24. Ve5 Fg6 25. Bd1 Vf7 26. Bd2 Hf4 27. b4 h6 28. a4 Fh7 29. Vd4 b6 30. Be1 Vc7 31. Ve3 c5 32. bxc5 bxc5 33. g3 Hd3 34. Fxd3 (És mi lett volna, ha most Larsen visszaadja minőséget 34. Bxd3 útján? A sötét gyalogok akkor is erősebbnek tűnnek, összekapcsolódva nyomulnak középen.) 34. – exd3 35. Ve6+ Vf7 36. Vxf7+ Kxf7 37. Bb2 c4 38. f3 d4 (Világos c gyalogja csak látszólag tudja feltartóztatni a nyomulást. Bár a szabályok erre nem adnak lehetőséget, mégis ez történik: sötét kikerüli világos figuráját.) 39. Bc1 Ke6 40. Kf2 Fe4 41. f4 Be8 42. g4 Fc6 43. Be1+ Kd5 44. Bxe8 Fxe8 45. cxd4 c3 46. Bb8 d2 47. Bd8+ Kc4 48. Bc8+ Kd3

0–1

Petroszjan tíz alkalommal vett részt sakkolimpián, 129 partijából mindössze egyszer vesztett, akkor is csak azért, mert rosszul működött az órája.

Mikroszkopikus előny

Elérkeztünk az 1980-as máltai olimpia utolsó fordulójához, annak is az egyik utolsó partijához, és amikor a végéhez közeledtek, kiderült, hogy ezen múlik minden: ha Karpov győz, a szovjet csapat pontszámban utoléri a magyarokat, és segédpontokkal nyer; ha ellenfele, a dán éltáblás kihúzza döntetlennel, akkor a mieink megvédik 1978-as címüket. Ráadásul messziről teljesen kiegyenlítettnek tűnt az állás. És közelről is…

Anatolij Karpov – Ole Jakobsen

(1980, Vezércsel, D63)

1.d4 d5 2. c4 e6 3. Hc3 Fe7 4. Hf3 Hf6 5. Fg5 O-O 6. e3 Hbd7 7. Bc1 a6 8. c5 He4 9. Hxe4 dxe4 10. Fxe7 Vxe7 11. Hd2 Hf6 12. Hc4 Fd7 13. He5 Ve8 14. Fc4 Fc6 15. Vc2 Fd5 16. O-O Fxc4 17. Hxc4 Vc6 18. He5 Vd5 19. b3 Bad8 20. Ve2 c6 21. Hc4 He8 22. Vc2 Vf5 23. Bcd1 h6 24. a4 Vh7 25. b4 f5 26. Vb3 Hc7 27. f3 f4 28. exf4 Bxf4 29. Hd6 exf3 30. Bxf3 Hd5 31. Bxf4 Hxf4 32. Bf1 (Karpov komótosan pozíciós előnyhöz jutott. Jakobsenen a sor, hogy bemutassa, a védekezés is lehet fantáziadús. Annyira adja magát 32. – He2+ 33. Kh1. Hxd4 gyalognyerés, csak ha jobban megnézzük, ez a csábító gyalog mérgezett: 34. Vc4 után világos nemcsak a gyalogot nyerné vissza, de a sötét nehezen tartott állását is szétzilálná. Inkább egyszerűsítsünk, egyenlő anyagi helyzetben ez tűnik a jó iránynak.) 32.– Vd3! 33. Vxd3 Hxd3 34. a5 Bd7 35. Bb1 Hf4 36. Kf2 Hd5 37. Bb3 He7 38. Be3 Hf5 39. Bxe6 Hxd4 (Barcza Gedeon korabeli elemzésében ezt a lépést tartja a főbűnnek, ezen ment el az újabb magyar olimpiai cím. Ahogy az előbb, most sem lett volna szabad a d4 gyalogot ütni. Barcza javaslata: 39. – Hxd6 40. Bxd6 Bxd6 41. cxd6 Kf7 42. Ke3 Ke6 43. Ke4 Kxd6 után izgalmas, de döntetlenre vezető gyalogvégjáték.) 40. Be8+ Kh7 41. Be4 Hb5 42. Hxb5 axb5 43. Ke3 Bd1 (És ez a végső hiba beengedi a rókát a tyúkólba, a bástyát a gyalogok közé. Ehelyett a királyt kellett volna a védekezésbe bevonni, 43. – Kg6 lépéssel indítva.) 44. Bd4 Be1+ 45. Kf4 Kg6 46. a6 bxa6 47. Bd6+ Kh5 48. Bxc6 Bb1 49. Bxa6 Bxb4+ 50. Ke5 Bb2 51. c6 Bxg2 52. c7 Bg5+ 53. Kd4 Bg4+ 54. Kd5 Bg5+ 55. Kc6 Bg2 56. Kb7

1-0

Karpov vékonyka hangján és alig leplezett somolygással így értékelte a partit: „Csak mikroszkopikus előnyöm volt, de az is elég.”

A kilencvenes évek – és nyugodtan hozzátehetjük: minden idők – legnagyobb sakkozója, Garri Kaszparov, valamint a 2000-es évek egyik meghatározó játékosa, Vlagyimir Kramnyik elmondhatták magukról, hogy Botvinnik tanítványai. De az ő idejük is lejárt. A szovjet sakkiskola 60 sikeres évet tudhat magáénak, de ez most véget ért. Az okokat részben tudjuk. A társadalmi változások arra is hatással vannak, hogy ki megy mostanában sakkozónak: pár évtizeddel ezelőtt a sakknak egyfajta szelep funkciója volt, menekülési utat jelenthetett azoknak, akik nem akartak, nem tudtak más formában kiteljesedni. Akiben most motoszkál valami szellemi önkifejeződés iránti vágy, nem feltétlenül a sakkban találja meg ehhez a terepet. Megváltozott maga a sakk is: már nem kell egy központban gyűjteni és feldolgozni a világ játszmáit, nem feltétlenül szükséges egységesen megszervezni a képzést, az sem biztos, hogy a mester-tanítvány viszonyok olyan jól működnek. Könnyen és bárhonnan hozzáférhető adatbázisok, állásértékelő programok, virtuális mentorok és online tanfolyamok vették át a helyét a birodalmi logikára épülő sakkiskolának.

Egy játékra kérem meg. Mondjon öt olyan szót, amelyek elsőre eszébe jutnak akkor, ha kimondom azt, hogy Óbuda.

Kamaszkor, piac, buszforduló, bolyongás, Kolosy tér.

A Vígszínházban nagy sikerrel játssza Nemecsek Ernő szerepét A Pál utcai fiúk előadásban. Óbudán volt-e olyan hely, ahol kamaszkorában grundozott, bandázott?

Nekem Óbuda a Kolosy tér, ott nőttem fel. A grundunk a Kolozsvári Tamás utcai sport- és focipálya volt. Az én kamaszkorom még az az időszak volt, amikor tárcsázós internet volt, és 160 karakteres SMS-ekkel és „offline” kommunikáltunk, walkmanen hallgattuk a zenét. Rajongtam azért a korszakért, nagyon sokat nosztalgiázom.

A szülei hivatása kapcsán, őket kísérve gyermekkorában nagyon sokat tartózkodott a Miklós utcai hajléktalanszállón. Hogyan hatott a gyermeki lelkére, hogyan befolyásolta a gondolkodását az, amikor nap mint nap találkozott az élet nehezebb és akár sötétebb részeivel?

Örökbe fogadott bátyánk mozgássérült cigányfiú, és a szüleink a Miklós utcai hajléktalanszállón dolgoztak, amikor megszülettünk. Nem úgy történt tehát, hogy hirtelen találkoztunk egy számunkra ismeretlen világgal, hanem beleszülettünk. Az a közeg számunkra természetes volt. Az ott lakó embereknek valóban nehéz vagy sokszor sötét volt a múltjuk, és volt valamilyen feldolgozhatatlan tragédiájuk, de tőlük – mi gyerekek – csak kedvességet és szeretet kaptunk.

Nagyon jó közösség volt a hajléktalanszállón. Kevés devianciával, részegeskedéssel találkoztunk, de azt is tudtuk a helyén kezelni. Ők tanítottak meg minket például sakkozni.

Otthon nem volt tévénk, a szállón tévéztünk. Nagyon szerettük az ottani párizsis kenyeret és a cukros teát. Inkább pozitív élmény és áldás volt nekünk, mert sok mindent láthattunk az életből, és emiatt koraérettek voltunk az osztálytársainkhoz képest. A színházat a korai élményeim miatt is csinálom, azokból is táplálkozom, mivel már gyerekként összetettebben láthattam azt, hogy mit jelent az emberi sors. A Miklós utcai hajléktalanszállóban tapasztaltak nagyon meghatározóak az életemben.

Berobbant az elmúlt pár évben egy színész- és rendező generáció, amely felfrissítette a magyar színházi életet. Gondolok itt több színház fiatal művészére, vagy az ön és ifj. Vidnyánszky Attila által létrehozott Sztalker Csoportra, mely bátorságot, újító erőt sugároz. Hogyan látja ezt belülről?

Nem akarjuk magunkat elhelyezni a színházi világban. Nincs számunkra mihez képest. Nem akarunk új hullámot hozni. Az alattunk lévő és a saját generációnkat szeretnénk rávezetni olyan típusú életlátásra, amiben az ember az érzelmeivel legalább annyit próbál felfogni, mint az értelmével. A mindennapokban ezt nagyon nehéz átadni, de ha a néző a színházban megéli a katarzist, akkor egészen másképp ért meg dolgokat, mint addig. Ezt missziónknak tekintjük, és úgy gondoljuk, hogy a színházban művészi szertartás keretében létre tudjuk hozni.

A kortárs színházi megközelítésben van egy dokumentarista, a visszás dolgokat feltáró vonal – amelyre természetesen nagyon nagy szükség van –, de nem ad feloldást, hanem benne hagyja nézőt a negatív érzésben. Hogyan látja a katarzis szerepét a mai színházban?

Nem mindegy, hogy hol alkot az ember. Én egy olyan országban élek, amelyik a világ egyik legszebb, legösszetettebb és legrégibb kultúrájával rendelkezik. A magyar az egyik legtöbb szót használó, gyönyörű irodalmi nyelv. Kilencmillió embernek a kultúra a megélhetésért küzdő mindennapokat jelenti, nem a színházat, tehát ebből az ellentmondásos helyzetből indul ki ma egy művész Magyarországon. Én is azt látom, hogy nagyon sok olyan színházi produkció van, amelyik nem akar megoldást kínálni, még csak jó kérdést sem akar feltenni. A munkáimban mindig az a kiindulási alap, hogy ma Magyarországon sok éhező és analfabéta gyerek él. Nekünk olyan erős színházat kell csinálnunk, amellyel legalizálni tudjuk a munkánkat.

Ha nem vagyunk ott Borsodban szociális munkásként, akkor viszont olyan erős művészettel kell jelentkeznünk, amivel közvetetten mégis elérünk odáig. Én így gondolkozom a színházról.

Ez egy kicsit önmentés is, de őszintén azt tudom mondani, hogy igyekszünk valamilyen közvetítő szerepet játszani. Meg kell vizsgálnunk, hogy kinél hol tudunk betalálni. A felső tízezret nekünk lelepleznünk kell, és a saját magaskultúránkat kell lepleznünk önmagunk előtt. Mi alapvetően nem vagyunk „jó” emberek, nem vagyunk messiások, szó sincs erről. A saját bűneinkkel és gyarlóságainkkal átitatva kell valahogy ezt az egészet prezentálni. Szokták azokat a kifejezéseket használni, hogy a remény színháza vagy költői színház. Manapság inkább leköpik ezeket a szavakat, miközben szerintem nagy igazság van bennük.

Beszéltem olyan színházi szakemberrel, aki az érzelmek megmutatását és a katarzist érzelgőségnek nevezte.

Jó szó, hogy szakember. A katarzisnál mélyen érzelmi dologról van szó. Sokáig azt hittem, hogy a miénk egy olyan szakma, amiben az ember fejlődik. Azt mondta a mesterem, Marton László tanár úr, hogy a színházban minden egyes anyagot elölről, az emberségem közepéből kell kezdenem. Az alapkiindulás az, hogy mi emberek vagyunk, és nem színészek a pillanatnyi önismeretünk állapotával együtt. Visszatérve a remény színházának kérdéséhez: én hívő ember vagyok, és nem akarok senkit beszervezni, téríteni, nagydobra verni a hitemet, de attól az még számomra központi dolog. Nehéz elmagyarázni a remény színházát annak, aki nem élte át azt, hogy miért ad reményt Krisztus a kereszten. A krisztusi tanítást szerintem a legegyszerűbb emberi nyelven kell közvetítetni.

A Mondjad, Atikám! című monodrámájában József Attila életét is a krisztusi stációkra fűzte fel.

A József Attila-estemet úgy élem meg minden alkalommal, mint egy gyónást, vagy mint lelki tisztulást, miközben a közönség szinte csak bűnöket lát. Szeretni akarással, szeretetéhséggel és szeretetvággyal szembesülhetnek József Attila életén keresztül a nézők.

A verseiben József Attilával való lelki összekapcsolódása érezhető.

Gyakran találkozom azzal, hogy akik sokat olvasnak József Attilát, Pilinszkyt, Dosztojevszkijt, egyúttal hívők és istenkeresők. Nagy hatással van rám József Attila, fejből tudom vagy 150 versét. Nem ismétlem a szavait, de amikor verset írok, óhatatlan, hogy megjelenik a hangulata a sorokban.

Ha József Attila, akkor nem nagy asszociációs ugrás Latinovits Zoltán, akinek a Fő téren látható szobra, mely az óbudaiság egyik fő szimbólumát, Krúdy Szindbádját idézi meg. Mit jelent az ön számára a színészóriás munkássága, hogyan kötődik hozzá?

Latinovits Zoltánhoz az első kötödésem az ő istenkeresése, mely nála is folyamatos önmarcangolásban jelentkezett. Az az ideális helyzet számomra az istenkeresésben, hogy művészként a siker számomra nem cél, hanem sokkal inkább a lelki tisztulás és a világ mélyebb megértése.

Akármit is érünk el a színházban művészileg, azok csak állomások. Latinovits összegyűjtött írásai – főleg a Ködszurkáló – nagy segítség nekünk, akik hasonlóan viszonyulunk a világhoz.

Az istenkeresésem folyamatában – hozzá hasonlóan – én is beleestem abba a hibába, hogy sokat beszéltem róla, de a gyakorlatban eltávolodom tőle. Sok olyan dolgot mondtam, amit nem tudtam megtenni. Igyekszem rajtakapni magam ezeken a dolgokon. Latinovits Zoltán teljesen más színészi karakter, mint én, és természetesen nem is akarom magamat hozzá mérni. Nem véletlenül hívták színészkirálynak. Viszont jó érzés, hogy sok szálon párhuzamosan alakult a pályánk. Latinovits Zoltán az Egyetemi Színpadon szerette meg a színészetet. Nem végzett színművészetit, építészmérnök volt. Leveleket írt a vidéki színházaknak, hogy szívesen statisztálna, és csak Debrecenből kapott választ azzal, hogy statisztaszerepekre leszerződtetik egy évre. Én a Nemzetiben szerettem volna kezdeni a gyakorlatomat, de akkor már oda volt csatolva a kaposvári egyetem színészkara. Id. Vidnyánszky Attila javasolta, hogy menjek le Debrecenbe. Így is tettem, ahol én is kicsi szerepeket kaptam az első évben. Pár mondatért naponta órákat vonatoztam, de olyan hangulat alakult ki körülöttem, hogy a következő évben megkaptam Rómeó szerepét. Latinovits a kis feladatok után a második évében szinten a Rómeót játszhatta, és amikor lement Debrecenbe a Vígszínház akkor igazgatója, Várkonyi Zoltán megnézni őt, elhívta a Vígszínházba. Hasonló módon hívott a Vígbe Marton László azzal, hogy játsszam el Nemecsek Ernőt A Pál utcai fiúkban. Így lettem Vígszínházas. Megkaptam a 202-es öltözőt. Később kiderült, hogy mind a szoba, mind az öltözőasztal korábban Latinovitsé volt. A színházról is nagyon hasonlóan gondolkodunk, de Latinovits teljesen más jellem, és soha nem volt bennem semmiféle utánzás és hasonlítás vele kapcsolatban, de az embernek mindig erőt ad, ha találkozik az életében példaképe állomásaival.

Mi inspirálta a színészetre?

Az előzmény az, hogy viszonylag hosszan váltak a szüleim. 11. és 18. éveim közé esett az az időszak, amikor otthon nem kellet semmiben megfelelni, azt csinálhattam, amit akartam. 13 éves koromtól kezdve a felnőttek életét éltem.

Az első szerelmi csalódáson voltam túl, amikor 17 éves koromban egy ösztönlényszerű állapotba kerültem. Nem negatívan és nem pozitívan értve. Nem tudnám semmihez hasonlítani azt a furcsa és mély állapotot.

Bűnt bűnre halmoztam, miközben tanár, pszichológus vagy szociális munkás akartam lenni. Még pap is, a szerelmi csalódások miatt, és mert tetszett a teológia. Elmentem egy előadásra, pont a Pesti Színházba, ahol az Ünnep című darab ment Eszenyi Enikő rendezésében. Kamarás Iván beszélt éppen a színpadon, amikor az egyik pillanatban beugrott, hogy a színészetben mind megvan az, ami lenni akarok. A pap, a tanár, a pszichológus, a szociális munkás valahol találkozik abban az energiában, amit ott és akkor éreztem. Felvettek a Színművészetire, amely nekem olyan volt az elején, mint a katonaság. Sikertelen voltam, nem láttam, hogyan lehet jól csinálni a színészetet. Mi az, hogy természetesség? Aztán a debreceni Rómeó szerepben a négyévnyi tanulás hirtelen összeállt, és azóta mindenféle görcs nélkül tudok jelen lenni a színpadon.

A szerepeiben – Miskin herceg, József Attila, Nemecsek stb. – nagyon komolyan odarakja a lelkét a színpadra. Ez „sokba van”? Hogyan éli meg?

Van két-három olyan tragédia az életemben – és annak leszármazásai –, amikből tudok dolgozni. Ezeket újra élem a szerepeimben. József Attila alakja nagyon különös számomra, mert nem volt nehéz magamra írnom. Egészen a szanatóriumba kerüléséig le tudtam képezni a saját magam lelkére, és csak onnantól kezdve kellett „játszanom”. A darab nagyobb részében a közönség hallja a megírt szöveget, de én a saját életemet mondom, mesélem. Az egész olyan, mint egy gyónás, ami nagyon felszabadító. Úgy gondolom, hogy minden szerepben ez a feladat. Nekem más az esztétikám azokkal a színészi véleményekkel szemben, akik azt nyilatkozzák, hogy ők csak agyból játszanak. Legtöbben azt a szakzsargont mondják, hogy „Ne én sírjak, hanem a néző”.

Szerintem a sírás nem egy színészi eszköz, hanem következmény. Ha lelked ott tart, akkor könnybe lábad a szemed, és nem szólsz rá magadra, hogy „ne könnyezz már”, legfeljebb, hogy fogd vissza magad, de az állapot szerintem szükséges.

Az, hogy bátor a lelki átélésben, összefügg a színészi tanulmányaival, esetleg valamilyen módszerrel?

Igen. Sztanyiszlavszkijtól ered az átélés iskolája. Színészként akkor érzem jól magam, ha az átélés megtörténik. Ez a Marton-iskola is. Ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani a saját és az alattunk lévő generációkat, a lelkünket teljesen meztelenre kell vetkőztetnünk. A végletes őszinteségig kell eljutnunk ahhoz, hogy értse a közönség azt, hogy számunkra tétje van a színészi játéknak.

Van az óbudai Duna-parton egy sétány, amely Hamvas Béla nevét viseli. Úgy tudom, hogy az ön számára nagyon inspirálóak az ő írásai, gondolatai, élete.

Így van. Januárban volt egy Hamvas Béla Emléknap a Műcsarnokban. Miközben arra készültem, azt fogalmaztam meg magamnak, hogy rengeteg példaképem van, akiktől tanulok, sokszor a hibáikból. Hamvas Béla viszont nem példakép, hanem cél. Egész életében a háttérben létezés, a saját magát nem komolyan vevése jellemezte a legnagyobb tudás mellett. Ez végtelenül szimpatikus dolog számomra. Kíváncsi lettem volna viszont, hogy a pillanatnak élés művészi fokát, a természettel és a más emberekkel való egybeolvadást hogyan tudta volna átadni akkor, ha vannak gyermekei. Erre mondta azt egy barátom, hogy fogjam fel ezt úgy, hogy mi voltunk, vagyunk a gyermekei. Öt éve olvastam a Titkos jegyzőkönyvet, az volt az első Hamvas Béla-olvasmányom. Napokon át remegett a testem, dadogtam a színpadon, mert akkora hatással volt rám az ő bölcsessége.

Egyre több fiatal látogatja a Vígszínházat. Valószínűleg nem mennének ilyen sokan a Pesti Színházba Dosztojevszkijre, ha nem népszerű fiatal művészek csinálnák azt az előadást. Ez koncepció Eszenyi Enikő részéről?

A színházi munka terén ifj. Vidnyánszky Attilával kettesben képzeljük el a következő hatvan évet. Eszenyi Enikő érzi azt, hogy nekünk kell a szellemiségünkhöz egy hely, egy csapat. Amíg sikerünk van, és nem nyúlunk nagyon mellé, addig teret ad nekünk, és hagy minket dolgozni minimális megalkuvásokkal. Ha holnap azt mondanák nekünk Attilával, hogy nincs Vígszínház, akkor biztos, hogy valamelyikünk pincéjében kezdenénk el dolgozni.

Kétségtelen, hogy a Vígszínháznak erős energiája van. A Víg, a Pesti Színház és a Házi Színpad is olyan helyszínek, ahová ha bemegy az ember, már történik valami úgy, hogy még el sem kezdődött a próba vagy az előadás.

Ez egy nagyon hálás helyzet. Úgy megyek fel Nemecsekként a színpadra, hogy egy perce még Latinovits asztalánál ültem, ahonnan felemelő energiát viszek magammal.

Min dolgoznak jelenleg ifj. Vidnyánszky Attilával?

Szeretnénk a Sztalker Csoporttal egy folkzenés vonalat elindítani, új típusú táncházat létrehozni. Mi kimaradtunk annak a hangulatából, miközben Berecz István barátunk miatt nagyon sok népzenével és néptánccal találkozunk. El akarunk indítani egy olyan előadássorozatot, amely visszanyúl a balladisztikus művekhez, Bartókhoz, Kodályhoz, de dramaturgiailag, szövegben friss és mai lesz. Ezek az előadások nem tapssal végződnének, hanem táncházzal. Ez az álmunk, ezen dolgozunk. Emellett pedig egy zenés darabbal készülünk a Vígszínház nagyszínpadára. Rajongunk a zenéért, de nem érezzük magunkénak a musical hagyományait. Megpróbáljuk újrafogalmazni a zenés színházat, amelyben csak akkor kezdenek el énekelni a színészek, amikor már olyan szélsőséges állapot alakul ki a színpadon, hogy nem lehet másképp kifejezni a mondanivalót. Funkciójuk lenne tehát az énekbetéteknek.

Közös munkáikban erősen jelen van az összművészet: élőzene, mozgás, tánc, fény és videotechnika.

Mi alkotócsoportban dolgozunk, és azt nagyon komolyan vesszük. Attilának eszméletlen érzéke van a hatáshoz, ahhoz, hogy jól működjön a színpad, én pedig ki tudom azt egészíteni a szöveggel, amelyben pontosan tudom, hogy ő mit akar.

A mi előadásainkban például nagyon nagy szerepe van egy rossz ragnak vagy egy félbehagyott mondatnak. Összeérnek a dolgok. Nagy szerencsénk van egymással, mert ugyanaz az ízlésvilágunk, és pont kiegészítjük egymást.

Ha nagy ritkán külön dolgozunk – ez öt munkából egy –, akkor látom az ő rendezésein, hogy mi hiányzik. Én pedig a saját anyagomon érzem, hogy túl szövegközpontú lett, és nem tudtam hozzátenni azt a hatásmechanizmust, amit ő egyébként tud. Miközben csak Attiláról beszélek, itt vannak a fantasztikus színészkollégák és Kovács Adrián mint zeneszerző, valamint a húgom mint jelmez- és díszlettervező.

A Kaszásdűlői Kulturális Központ Barabás Éva vezette ArcMás beszélgetős programjában meglepetés vendége volt a húga, Vecsei Kinga Réta. Az Ön útja mentén került be a színházi világba?

Pont mi ketten nem voltunk túl jó tesók. A testvérek között én voltam a lazább „apuka”, ő pedig a szigorúbb „anyuka”. Az anyukaság mindig vonzotta, és kiskorától nagyon értett a ruhákhoz, a divathoz, a stílushoz. Textiltervezőként végzett a MOME-n. Elkezdtük elhívni, hogy dolgozzon az előadásainkban, és ő lett a jelmez- és látványtervezőnk. Nagyon szorgalmas, precíz és ügyel a részletekre. Kinga eltalálja az anyagokat, a színeket. A jelmezekkel is így van. Elképzelni sem tudom, hogy mit csinálna, ha nem ezt.

Úgy tudom, folyamatosan ír. Van valami aktuális, amin most dolgozik?

Mindig írok, és egyszerre több dolgot. A Trip Hajón lesz egy produkció, amelyben színész és dramaturg is vagyok. Ilf és Petrov 12 szék című regényéből csinálunk koncertszínházat. Nagyon szeretnék egy új monodrámát írni. „Pilinszky 100” lesz jövőre – nagyon izgatja a fantáziámat az, hogyan lehet mindenféle technika nélkül jól színpadra vinni Pilinszkyt. Az Utas és Holdvilág regényből is izgat egy monodráma elkészítése. Azt gondolom, hogy a kamaszok számára az egyik legaktuálisabb könyv Szerb Antal regénye.

A könyvautomatás, zsebkönyves projektjük, a Poket keretében meg is jelent Szerb Antal Utas és Holdvilág című regénye.

Az volt az első. A Poket automatás projektnek az a missziója, hogy olyan zsebkönyveket jutassunk el a fiatalokhoz, amelyek nem tantervi szempontból, hanem szerintünk „tényleg” kötelezőek. Grecsó Krisztián és mi, a Sztalker Csoport tagjai ezeket a könyveket adnánk a gyerekeink kezébe, mert szerintünk nem szabad kihagyniuk.

Minden egyes jó könyv egy barát, amely előrébb visz minket a megválaszolhatatlan kérdések megválaszolásában.

A Poket projekt sikerességét az is jelzi, hogy a Highlights of Hungary közönségszavazásának első helyét érdemelte ki. Kik döntik el, hogy melyik lesz a következő kiadásra kerülő zsebkönyv?

Kezdetben Grecsó Krisztiánnal ketten döntöttük el, de most már olyan nagy a Poket közösség, hogy őket kérdezzük meg. Minden hónapban van találkozó. A legutóbbin kiraktunk egy dobozt, és abba beledobhatták a részvevők, hogy szerintük melyik könyv legyen a következő. Kiderült, hogy melyik két szerzőt szeretnék, a következő két kiadvány már így alakult ki, viszont ez még maradjon titok.

A kamaszkor szóra megkaptuk a választ. Piac?

A Kolosy téri. Mindennap elmentünk mellette vagy bementünk. A hangulata…

Buszforduló?

A templom melletti buszforduló volt első szerelmem helyszíne. Felszálltunk a buszra a szerelmemmel, és mentünk egy kört.

Bolyongás?

Imádtam különösebb cél nélkül bolyongani Óbuda utcáin. Bemenni presszókba, kocsmákba, beszélgetni az ottani emberekkel. Nem az ivás, hanem a hangulat és az emberek miatt tértem be. Most is nagyon szeretek bolyongani. Ha úgy alakul az időbeosztásom, hogy véletlenül van két-három szabad órám, akkor az egyik kedvenc programom az, hogy a színház környékről elindulva bolyongok, és betérek valahova. Nagyon szeretem.

Állandóan úton lenni: az ember azt gondolná, hogy keresi, illetve meg szeretné találni azt a helyet, ahová hazatérhet, ahol otthon van.

A vágy a hazatérés, az állapot pedig a folyamatos úton levés.

Négyéves korában költöztek Niklára, ahová – az ön szavaival élve – „gyüttmentként” érkeztek. Lehet, hogy ez a fajta „gyüttmentség” mindig önben maradt, és ezért igyekszik állandóan beilleszkedni, beolvadni?

Lehet. A gyermekkor alapvetően meghatároz minket. Én Somogytarnócán születtem, ami a Dráva Parttól mintegy öt kilométerre fekvő kis falu. Ma már a várossá lett Barcshoz csatolták, így városi szülött lettem anélkül, hogy az akartam volna lenni. Onnan valóban négyéves koromban költöztünk Niklára.

A kitelepítések miatt?

Ez érdekes történet. A határsávban laktunk: Jugoszlávia, Tito, láncos kutya. Nem volt biztonságos ott maradni, hiszen apám Horthy hadseregében volt hivatásos katona, altiszt. Onnan el kellett menni, még mielőtt kitelepítenének bennünket. Anyám kapott valami információt a barcsi tiszti főorvostól, hogy jobb lenne, ha minél előbb elköltöznének.

Anyámnak két szülésznői állást is kínáltak. Egyet Niklán, egyet Segesden, és anyám Niklát választotta. Így lettem niklai: anyám döntése meghatározta az életemet.

Miközben az édesanyjával elég konfliktusos volt a kapcsolata.

Igen. Az is egy külön történet… A niklaiság azért meghatározó dolog volt. Niklától kilenc kilométerre van a járási székhely, Marcali, ahová aztán később gimnáziumba jártam. Somogytarnócáról ment a vonat, és vitte a holminkat Marcaliba. Egy nyitott vagonban utaztunk. Még ma is előttem van az elsuhanó táj, miközben én egy mosóteknőben fekszem, és nézegetem a nővérem rajzos füzetét. A nővérem kilenc évvel idősebb nálam, ő akkor már 13 éves nagylány volt, az általános iskolát Niklán fejezte be. Anyánknak nagyon könnyen eljárt a keze. Magyarul, gyakran kikaptam tőle, sokszor megvert. De a nővérem mindig megvédett. Az én drága nővérem, aki hála istennek még mindig nagyon jól van. Kaposváron él, és ez a gyermekkori kötődés, hogy ő a nagylány, s engem, akit sokat vertek, megvéd, máig megvan.

Egy kicsit az anyai szerepből is átvett az ön életében?

Igen. Ha már itt tartunk, ezt az anya-történetet az El Caminóról szóló útinaplómban megírtam. Igazából az anyámmal való történetet két nagy gyaloglás alatt, az El Camino, illetve a lappföldi gyaloglás alatt próbáltam helyretenni magamban. Megértettem, hogy anyám miért volt olyan.

Miért volt?

Nagyon fiatalon, 19 évesen tragédia érte: az első férje halála, aki rögtön a háború elején, még 1939-ben aknára lépett, és meghalt. Anyám ottmaradt özvegyen egy kislánnyal – a nővéremmel. Az első férje akkora szerelem volt, hogy… Egy nagygazdának volt a fia, anyám meg egy szegény suszter lánya, s amikor összeházasodtak, a fiút kitagadták. Hatalmas szerelem volt, és az elvesztése miatti fájdalmát anyám egy pillanatig nem tudta letenni.

Kilenc évig élt özvegyként, akkor jött haza apám a francia hadifogságból. Találkoztak, és megszólalt a vér szava. Nem is tudom másképp mondani. S én szinte kéretlenül jöttem a világra.

Édesapja és édesanyja között nagy volt a szerelem?

Apám nagyon szerette anyámat, és mindent elviselt, ami anyám fájdalmából fakadt.

Tehát édesanyja – a fájdalma miatt – tulajdonképpen mindenkit büntetett maga körül?

Ha nem is tudatosan, de… biztos, hogy nem tudatosan.

Édesapja tudott róla, hogy anyukája időnként megüti önt?

Persze.

És tett ellene valamit?

Amennyire tudott, óvott. Meg szólt az érdekemben, de hát egy könnyen eljáró kéz…

Ám a nővére mégis sokkal inkább meg tudta védeni.

Ő már nagylány volt. Meg nyilván abból a nagy szerelemből született. A lényeg, hogy amikor apám meghalt, másnap reggel az összes apámhoz kapcsolódó tárgy, oklevél a falon, képek, vázák, mind eltűntek, és az anyám éjjeliszekrényére odakerült az első férjének a képe. Már másnap…

Ezt miként élte meg?

Ha szabad ilyet mondani…

Szabad.

Ezt máig nem tudtam megbocsátani neki. Mindazzal együtt, hogy megértettem. Én értem őt. Csak megérteni lehet, megbocsátani nem. Azt, hogy az ember milyen lesz aztán, felnőttként, ezek a dolgok, például az anyámmal való viszony nyilván meghatározzák.

Miként vitte tovább?

Úgy, hogy – nagyon egyszerűen fogalmazok – én nem tudok jól szeretni. Nagyon tudok szeretni, de nem vagyok képes kimutatni.

Ez egyfajta szemérem, vagy nem tanulta meg az anyukájától?

Nem tanultam meg, nincs rá mintám.

Szeretné tudni?

Most már nem. A szeretteim – a feleségem, a gyerekeim, az unokáim – már tudják, milyen vagyok. Mindannyian tisztában vannak vele, hogy milyen mélyen szeretem őket. S a látványosságot nem kell erőltetni, nem kell azt már megtanulni. (Elneveti magát.)

Azt is mondta, nagyon sok mindent elkövetett, hogy színészi pályája ne sikerüljön olyan jól. Miért?

Magam ellen vétettem. Nem voltam elég tudatos, elég elszánt, elkötelezett. Ha sorrendet állítanék föl, hogy mi volt fontos az életemben, a színészet nem volt olyan fontos.

Mi volt az?

Minden más.

Mint például?

(Nevetve válaszol) Futni a lányok után! Az fontosabb volt.

Aztán?

Aztán, hogy magamat megtaláljam.

Sok időbe telt?

Nagyon. Hosszú-hosszú évtizedek mentek a lecsóba. Persze ez sem igaz így, mert közben műveltem és szerettem a pályámat.

Ami, mondhatjuk, hogy a templomban kezdődött? Ott volt egy lelkész, aki kiválóan tudott szónokolni.

Igen, ő egy minta volt. Az egyik legjobb fellépőhely a templomi szószék, és nekünk volt egy olyan papunk Niklán, aki…

Aki – mint valahol mondta – nem volt hiba nélkül való. Ezt miért volt fontos megemlíteni?

Mert a habitusa…

Lobbanékony volt?

Igen, de tőle csak jót kaptam.

Ha nagyon tiszteli, ugyanakkor hozzáteszi, hogy nem volt hiba nélkül való, akkor mégsem volt tökéletes ideál.

Ő nem volt ideál.

Voltak mások?

Mindenkinek volt hibája. Nem voltak makulátlan tanítóim, makulátlan barátaim, makulátlan felnőttek, akik mellett fölnőttem, akiktől kaptam. Senki nem volt makulátlan.

Fontos lett volna, hogy legyen?

Nem biztos, hogy nekem kellett volna valami makulátlan minta. Ennek mindig ellenálltam.

Miért?

Érdekes, erről még nem beszéltem soha senkinek. Amikor azt mondták az iskolában, hogy válasszunk példaképet magunknak, én nem tudtam és nem akartam. Ellenálltam a példakép választásnak. Mint aztán később ki is derült, hogy nincs makulátlan ember.

Dobó István se volt makulátlan, aki Eger várát megvédte. Utána nem véletlenül került börtönbe. A Habsburgok által küldött pénz valahogy kézen-közön elfolyt. Nincs makulátlan példakép.

Óbudához nagyon sok szállal kötődik. Vándorszínész estjeivel évek óta rendszeres fellépője például az Óbudai Társaskörnek. Mondják, ezzel műfajt is teremtett.

Igen, ezt Merényi Judit, az Óbudai Társaskör megálmodója mondta nekem. Mérhetetlenül boldoggá tesz, ha ez valóban így van! Az utazásaim rengeteget adtak nekem, minden út gazdagabbá tesz és tanít. Önálló estjeimen próbálok ezekből az élményekből – más irodalmi műveket is segítségül hívva – valamit visszaadni a közönségnek. Emlékezni kell saját gyermekkorunkra, amikor még hagytuk magunkat elvarázsolni. Amikor még tanulni akartunk, nyitottak voltunk, habzsolni szerettük volna az életet. Akkor még reméltünk és bíztunk. Minél tovább meg kell őrizni magunkban ezt a fajta gyermekiességet, a gyermekkor boldogabbik részét – mert természetesen annak is vannak, lehetnek szomorú részei. De a felhőtlen részét tovább vinni, és így élni akár halálunk pillanatáig: ez hatalmas gazdagság.

Óbudához kötik az Aquincumi Nyári Játékok is, amelynek művészeti vezetőjeként tevékenykedik idestova két évtizede.

Az Aquincumi Költőversenyen poéta barátaim egy általam megadott témára időmértékes verselésben írnak, tehát gúzsba kötve táncolnak. Ha ezeket az itt született műveket egy antológiában összegyűjtenénk, nagyon jeles darabja lenne költészetünknek.

Ha már több évtizedes múltra visszatekintő rendezvényekről beszélünk, ott a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok is, ami – ha jól tudom – 34 éve megy.

1985-ben indult, és soha nem mulasztottam el egyetlenegyet sem. Kezdetben 1200 nézőnk volt, ma 30.000-es számokról beszélhetünk.

Vezet beszélgetős esteket is, melyek bevételét jótékony célra fordítják.

Már huszonnégy művész volt beszélgetőtársam a Miklós téri iskola gyerekei javára megtartott interjúknak. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért van bennem ez a caritas. Ösztönös.

Önnek a helyek szelleme, szellemisége is nagyon fontos.

Nem véletlenül szeretem annyira Óbudát. Ahogy Nikla szellemisége máig érvényes bennem, úgy Óbudának is olyan gazdag a szellemisége – beleértve Aquincumot, a Fő teret, ahol most ülünk éppen, az egykori Lóvasutat, a „Jöjjön ki Óbudára egy jó túrós csuszára” világáig. És ezt nem tudják a lakótelepi panelházak sem elrontani.

Ezek a panelházak már rég nem lesznek, amikor az előbb említett szellemiség még mindig itt lesz Óbudán. Niklához természetesen Berzsenyi szellemisége kötődik, s ez áthatotta az életem.

A Berzsenyi-estem címe: Ember voltam, csak gyarlóság létem fényes bélyege.

Ebben is benne van, amiről az előbb beszéltünk.

Az Életfilozófia című versében van ez a sor: „Ember voltam”. Röviden ez a címe. Berzsenyi ember volt, ő sem volt makulátlan. Így áll össze valahogy a kép, és jó, hogy beszélgettünk arról, milyen is, amikor az ember kap valamilyen mintát. Talán az, hogy láttam, az én szeretett és becsült embereim sem makulátlanok, óvott meg később sok-sok csalódástól. Ezt így csak most fogalmazom meg… Amúgy nem voltam tudatában. Sok bennem az ösztönös. Ugyanakkor igen erős az önkontroll is. Nagyon figyelem magamat. A túl erős önkontroll színpadon nem mindig biztos, hogy hasznos. A legboldogabb pillanataim színpadon akkor voltak, amikor az önkontroll elment.

Milyen érzés volt?

Nagyon jó! Olyan, mint a hegyi mámor, amit volt szerencsém megtapasztalni.

Az hasonló, mint búvároknál a mélységi mámor?

Azt hiszem. A hegyi mámornak van egy súlyosabb fokozata, amikor jön a fejfájás, hasmenés, hányás, rosszullét, az nem jó. Az enyhébb változat viszont, amit valószínűleg az oxigénhiány okoz, olyan, hogy az ember egyszer csak nem tud uralkodni az ösztönein, lerázza a láncait, és elszabadul. Ömlik belőle az érzés, miközben tudatában van annak, mi történik vele, annak, hogy ő most a hegyi mámor állapotában van. Tudja, és közben mégsem tud uralkodni magán. A színpadon is tudom, hogy nem Petrucchio vagyok vagy III. Richárd, vagy Macbeth személyesen. Tudom, de elönt, és hagyom elszabadulni a benső, ösztönös, tudatalatti dolgokat.

Na, ezek azok a pillanatok, amikor… Sokszor nemcsak szerepben, de versmondásnál is adódnak ilyen áldott pillanatok. Egy kezemen meg tudom számolni, mikor voltam ennyire jó.

Az ilyen pillanatok függőséget okozhatnak, hogy az ember újból átélhesse őket. Egy-egy ilyen csúcs után hogyan tovább?

Ádám Ottó, a Madách Színház egykori igazgatója, rendezője mondta, hogy a tehetség állapot. Ha tehetségesek vagyunk, akkor jó állapotban vagyunk. Hogy ez az állapot miként születik meg, vagy mennyire idézhető föl, az szinte hasonlít a szövegtudásra. Mondok rá egy példát. A főiskolai felvételire megtanultam falusi gyerekként – nem is értem, hogy választhattam az anyagok közé – Gregory Corso, a beat-nemzedék nagy zászlóshajója Házasság című versét. Tíz perc folyamatos szöveg, nyilván nem hallgatták végig. Nem kérték, kész, nem volt rá szükség. Harminc év eltelt, amikor csináltunk egy estet, aminek a Boldog Sziszüphosz címet adtam.

Camus után?

Igen, a Camus-esszé, hogy boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt a csúcsokért folytatott küzdelemben. Arra gondoltam, hogy a boldog Sziszü­phosz maga az ember, ahogy mind görgetjük fölfele a követ, ami állandóan visszahullik. Tehát az emberéletet kellett belesűríteni ebbe a válogatásba, és akkor a szerelemről is kellett beszélnem, aminek egy fantasztikus megközelítése Gregory Corso Házasság című verse. Harminc év után elővettem a tíz perc hosszúságú verset, ötször elolvastam, és újra tudtam. Mert valahol elraktároztam, mint ahogy az állapotokat is elraktározza az ember, és ezeket elő lehet hozni, föl lehet idézni.

Térjünk még vissza kicsit Sziszüphoszhoz! Ahhoz a küzdelemhez, ahogy folyton görgeti a sziklát, és ennek sosincs vége, hiszen a szikla mindig visszagurul. Ön is állandóan görgeti azt a bizonyos sziklát, ami folyton visszahull, miközben keres tovább. Mondta, hogy a tehetség egy állapot: az úton levés is egy állapot. Nem biztos, hogy össze kell ezeket vonni, de…

Nem vagyok vallásos, de amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok az út, az igazság és az élet, az körülbelül az, amit gondolok. Messzemenően értem, érzem ennek a Jézus nevű, egykor élt csoda-embernek ezt a gyönyörű gondolatát. Ő nem véletlenül volt akkora hatással a tanítványaira, nem véletlenül lett olyan hatással az emberiség történetére.

Hihetetlenül erős, hogy én vagyok az út, az igazság és az élet.  Az életnek mindig keressük az értelmét, aztán rájövünk, hogy nincs. Utána megint megpróbálunk keresni egy másik kapaszkodót, hogy igenis van értelme. Aztán megint rájövünk, hogy nincs.

De akkor mi van az okokkal és az okozatokkal, azzal az iszonyatosan izgalmas logikával, ami sokszor csak visszatekintve látszik, úgy nyer értelmet az egész? Olyankor mégiscsak létezik az út, ami hozzád vezetett, ahogy Csukás István is írja versében.

Harmadikos gimnazistaként több napos tanulmányi kiránduláson voltunk Budapesten, és egyik este a Vígszínházban megnéztük Csiky Gergely Udvari kaland című darabját. Várkonyi Zoltán rendezte. Ekkor mondtam ki először hangosan, hogy jelentkezni fogok a főiskolára. Kimondtam a mellettem ülő osztálytársamnak, hogy színész akarok lenni, hogy „majd egyszer nekem is így tapsolnak”. S mi történt? Egy év múlva Várkonyi osztályába vettek föl, és először a Vígszínházban mentem tapsra. Mi ez, ha nem az ok-okozat összefüggése a kauzalitás elve szerint? Ennek következnie kellett! Ahogy valami okká válik, a következő okok okozata lesz. Ez így megy.

Az imént mondta, hogy egy kezén meg tudja számolni, hányszor volt igazán jó a színpadon. Valahol azt is említette, hogy nagyon sok jó tanítóval találkozott, viszont nem volt meg az életében az a bizonyos rendező, aki pedig kell egy színésznek.

Így van. Erre nem figyeltem oda. A főiskola után a Madách Színházhoz kerülve Vámos László embere voltam. De ennek akkor nem voltam tudatában. Csak sokkal később értettem meg. Alakulhatott volna másként is, ha hamarabb megértem Vámos egy tekintetét.

Melyik tekintetét?

A kórházban láttam utoljára apámat. Mentem ki a kórteremből, és amikor visszanéztem az ajtóból, ott állt. Éppen öltöztették, s ahogy akkor az apám utoljára rám nézett, pont olyan volt Vámos tekintete is a húszéves főiskolai osztálytalálkozón. Vámos már tudta, hogy rákos. Én akkoriban éppen egy kemény unicum-sörös időszakot éltem, és amikor ő átnézett hozzám, azt mondta a tekintete: „Fiam, ne csináld!”

Igen, ha hamarabb megértem, hogy Vámos ilyen mélyen szeret engem, akkor talán tudtam volna viszonozni. Jobban tudtam volna rá figyelni, meghallgattam volna, mit tanácsol. De ez már… veszett fejsze nyele.

Tehát valószínűleg Vámos lett volna az a bizonyos rendező?

Igen, de ez nem tudatosult. Nem lett belőle erős, alkotói kapcsolat. Falusi gyerekként kerültem a főiskolára, hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenféle színházi kötődés nélkül. Nikla olyan falu volt, ahol nemcsak az iskola diákjai, hanem még a felnőttek is minden évben csináltak színházi előadást, és én abban szerepeltem. Tehát már meg voltam fertőzve, de a profi színházhoz nem volt közöm, amíg föl nem vettek a főiskolára. Ahol viszont az osztálytársaim már egytől-egyig rég tudatosan készültek a profi színházra. Én meg csak belecsöppentem. Nagyon kevésnek éreztem magam hozzájuk képest. Mondta Vámos, csak én nem figyeltem rá, hogy „Magának ne legyen kisebbségi érzése. Amit maga hozott onnan Nikláról, az is van olyan értékes!” Csak nem értettem meg. Nem voltam elég büszke és rátarti és elégedett és nagyképű, nem tudom micsoda, amilyennek egy kezdő, elszánt színészpalántának lennie kell. Tele voltam kisebbségi érzéssel, félelemmel, hályogkovács módjára próbálkoztam.

Úgy tudom, az osztálytársai segítették.

Igen, mi nagyon jó osztály voltunk.

A főiskola is egy út, aztán eljutott különböző színházakba, de igazából sehol sem táborozott le véglegesen, úton volt, ment tovább. Talán most a Centrál Színház egy hosszabb állomás. Mi az, amit meg akart tanulni ezeken az utakon?

Színésznek lenni közlésvágyból fakadó szereplési vágy. Nyomot hagyni, közölni a világgal valamit, amiről úgy hiszem, egyedül én tudok. Mint Karinthy Előszó című versében, hogy „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.”

Mi az, amit ön tud?

Mit tudom én?! (nevet) Azt hiszem, nagyon fontos, amit tudok, aztán elmondom, és kiderül, hogy nem annyira fontos, meg már rég elmondták mások, én viszont most másként mondom meg.

Az a lényeg, hogyan mondja?

Az a fontos, hogy miként. Erre is mondok egy példát. Az első világháború befejezésének századik évfordulóján mindenütt ünnepségek lesznek. Hősi emlékműveknél mondok verset, három helyen is. Van, ahol kimondottan kérik Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versét. Régen megtanultam ezt a verset, és mondtam is sokáig – rosszul. Azért rosszul, mert nem értettem meg, nem fejtettem meg, nem dolgoztam föl az első versszakot, ami így szól: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk;” – Ha úgy mondod, hogy nem veszed figyelembe a gondolatjelet, akkor a pártoskodók nem felejtenek. Mi van? A pártoskodók nem felejtenek a lövészárokban? A titok, a helyes megfejtés kulcsa egyetlen aprócska írásjel, egy gondolatjel. „Csak egy éjszakára küldjétek el őket, a pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára! Akik fent hirdetik, hogy…” – gondolatjel! Azaz: ki sem mondom, hogy mit mondanak a bennünket a frontra küldő pártoskodók. És mi, mi nem felejtünk, itt a lövészárokban, „Mikor a halálgép muzsikál felettünk”! Ezt föl kell dolgozni, és meg kell mutatni. Azt, hogy „mi nem felejtünk”, nem a pártoskodó mondja, hanem a lövészárokban lévő. Ennyi. Nem lehet megúszni, hogy elemezzem a verset, megértsem, és csak utána jön az átélés meg a színészi eszközök, hogy miként tudom én ezt közölni a közönséggel.

Húsz évig tanítottam a rádió gyerekstúdiójában, és igazából csak ezzel foglalkoztam. Mit mond, miért mondja, s abból egyenesen következik az is, hogyan mondja. Életem egyik legértékesebb darabja ez a húsz év tanítás.

Van olyan hely, ahol otthon van, ahová megérkezett? Vagy ma is csak az úton érzi otthon magát?

Ez szerintem nem múlt el. Az én életem ilyen. Persze jól érzem magam Pilisborosjenőn, jól érzem magam a Centrál Színházban, jól érzem magam a családdal, de olyan fajta megnyugvás, megbékélés… Szóval az erdőben jobban érzem magam.

Mi van az erdőben, amit ott megtalál?

Az élet, ami egy folyamat.

És soha nincs megállás?

És soha nincs megállás. Nagyon jó állapot az élet, tehetséges állapot, s az erdő ezt tudja. A tavaszi rügyezéssel, a nyáron hozott terméssel, az ősszel lehulló levelekkel, a hó alatt szunnyadó élettel. Tudja az erdő, tudja a természet. Azt, amit mi emberként néha olyan tehetségtelenül csinálunk. Ezt az életet. Gyakran olyan tehetségtelenek vagyunk. Az erdő tehetséges. Erről soha nem beszélgettünk volna, ha maga nem kérdezi… Még egyszer elmondom, hogy rögzítsem: mi, emberek sokszor nagyon tehetségtelenül élünk, az erdő meg mindig tehetségesen. Tudja, épp Pilisborosjenőn csináltam a Vándorszínész mesél című összeállítást, ami az Útinaplók egy-egy részletéből áll. Van benne egy kis Korzika, El Camino, Japán, Lappföld, Peru, satöbbi. Amikor válogattam a szövegeket, egyszer csak látom, hogy évekkel ezelőtt megírtam, ami most, pár héttel ezelőtt megtörtént. A hetvenedik születésnapomra kaptam a fiamtól egy tölgyfát, el is ültettük Borosjenő határában. Majd kap egy padot is, az lesz ráírva, hogy „Vándorszínész pihenő”. A barátaimtól meg kaptam egy forrást. A János-forrást a Kőhegy alatt, újraépítjük, s oda kerül még egy tábla, hogy „Vándorszínész forrás.” S én valamelyik útinaplómban évekkel ezelőtt megírtam, hogy lesz egy fa, elültettek majd egy csemetét, ott majd évenként összejöttök, meséltek rólam, aztán már az sem él, aki engem valaha ismert, de még mindig összejöttök, meséltek egymásnak, mert azok vagyunk, voltunk, amit mesélnek rólunk: a mesékben élünk tovább. S ezt valahogy megfogalmaztam még évekkel ezelőtt.

Tegnap, amikor ehhez a részhez jutottam, elszorult a torkom. Majdnem úgy, mint most. Majdnem elsírtam magam… Ez ugyanolyan, mint amit meséltem, hogy hol fognak engem majd először megtapsolni.

Ezek ilyen…

Sűrű pillanatok?

Igen. Sok sűrű pillanat mellett megyünk el, nem vesszük őket észre. Ha egy kicsit jobban figyelnénk, nyitottabbak és érzékenyebbek lennénk. Több ilyet meg kellene élni. Szerencsés, akinek van néhány sűrű pillanata az életben. Ha csak egy is akad, már szerencsés. Úgy nem lehet élni az életet, hogy csupa sűrű pillanat van, de kapaszkodni lehet beléjük.

A Kaszásdűlői Kulturális Központ (3K) 2016-ban több olyan programsorozatot indított, amelyek gyorsan bevonzották az akkor még nagyon fiatalnak számító óbudai közösségi térbe a közönséget. Melyek voltak ezek?

Amikor megkaptuk azt a nemes, megtisztelő feladatot, hogy Kaszásdűlő közepén alakítsunk ki egy kultúrházat – elsősorban a lakótelepen élők számára –, akkor természetesen felmerült, hogy legyenek nálunk olyan programok is, amelyek csak erre a helyre jellemzőek, és amelyek Óbuda másik négy, hasonló funkciójú intézményében, a Civil Házban, a San Marco utcai Óbudai Kulturális Központban, a Békásmegyeri és a Csillaghegyi Közösségi Házakban nem elérhetőek. Ki kellett találnunk egy saját arculatot, amely a 3K-t jellegzetessé teszi. Úgy alakítottuk ki a tereket a felújított épületben, hogy azok a programterveinknek megfeleljenek. Van egy színháztermünk, amelyet igyekszünk folyamatosan fejleszteni technikailag.

Ide olyan arculatot álmodtunk, amely kiemeli a 3K-t az átlagos művelődési házak kategóriájából, olyan helyet akartunk létrehozni, ahova jó bejönni, ahol otthonosan érzik magukat a vendégeink.

Az is fontos volt számunkra, hogy a környezetet és a programok nyújtotta tartalmakat magunkénak érezzük, mert csak így tudjuk megfelelően képviselni a hely karakterét. Ennek szellemében született meg az új programok gondolata – a 2016-ban indult ArcMás és a Lelki fröccs sorozatoké, amelyek csak itt, a 3K-ban láthatóak.

Hogyan indult az ArcMás program?

A nagyközönség által ismert személyekről sokat hallunk, olvasunk, látunk a médiában, de többnyire csupán egy oldalukról ismerjük őket. Mi azt szeretnénk megmutatni a beszélgetések során, hogy mi minden van a népszerű ember nyilvános élete mögött, mi az, ami általában nem látható. Erre a koncepcióra építettük fel az ArcMás sorozatot Barabás Évával, akivel több, mint tizenöt éve vagyok baráti- és munkakapcsolatban. Évának az egyik legnagyobb nézettségű kereskedelmi televíziós csatornán van egy csodálatos műsora, a Portré. Ezek a beszélgetések a kereskedelmi tévés műfajban megszokottaknál mélyebb interjúk. Ennek kapcsán jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ezt a formát pódiumra tennénk, és Éva élőben, közönség előtt beszélgetne vendégeivel. Így hoztuk létre az ArcMást. 2016 őszén dr. Neszmélyi Emillel kezdtük. Menet közben kiderült, hogy szinte minden meghívottnak volt vagy van valamilyen óbudai kötődése.

Mik voltak az első tapasztalatok az ArcMás programmal kapcsolatban, és lesz-e folytatás?

Amikor elindult az ArcMás, először egy meghitt, családias közösség alakult ki, negyven-ötven nézővel. A kisebb létszám miatt nagyon érdekesek, bensőséges hangulatúak voltak azok az esték. Ám hamarosan egyre több olyan vendég érkezett hozzánk, akik iránt olyan érdeklődés mutatkozott, hogy a jegyek egy nap alatt elfogytak. Többek között Alföldi Róbert, Vecsei H. Miklós, Pásztor Anna, Hrutka Róbert, Bársony Bálint.

Az ArcMás iránti egyre nagyobb érdeklődés arra inspirált minket, hogy folytassuk. Éva komoly mélységeket érint a beszélgetések során, és érdekes blokkok színesítik a programot, amelyek nemcsak a közönségnek, hanem a vendégnek is meglepetések.

Mindig van valami különlegessége az estének, egy vendég, egy bejátszás vagy egy hangüzenet. Hrutka Róbertnek a volt magyartanára üzent, Vecsei H. Miklóshoz Hegedűs D. Géza és Geszti Péter szóltak egy videófilmen. Szeretünk kilépni a sematikus formákból, ezektől az elemektől csodálatos és egyedi ez a programunk. A címe is ezt tükrözi, mert tényleg „Más”. Terveink szerint mindenképpen folytatjuk.

A másik népszerű program a Lelki fröccs. Hogyan indult, és mik a tapasztalatok ezzel kapcsolatban?

A Lelki fröccs azért jött létre, mert ma szinte minden ember ki van éhezve arra, hogy az őt foglalkoztató – sokszor nem könnyű, de fontos kérdésekben – megszólítsák. A témák széles közönségréteget érintenek, többek között az életvezetésről, a párkapcsolatról és a gyermeknevelésről is esett már szó ezeken az alkalmakon. Az előadások prevenciós jellegű, ismeretterjesztő közösségi programok, amelyeken a hallgató elgondolkodhat, kérdezhet és kialakíthatja véleményét. A meghívott előadó mindig egy adott témát jár körül, illetve az idők során akár többet is, mint például Bagdy Emőke pszichológus, aki már négyszer vendégeskedett a 3K-ban, és minden alkalom lehengerlő volt. Olyan megosztó személyiségeket is meghívtunk, mint például Csernus Imre, aki teltházat vonzott, de a teljesség igénye nélkül volt már a vendégünk Schäffer Erzsébet, Réz András, Endrei Judit, Al Ghaoui Hesna, Szendi Gábor, Pál Feri atya, Dr. Buda László, Dr. Belső Nóra, Tari Annamária, Almássy Kitty, Soma és Kepes András is.

Azokat hívjuk vissza évről évre, akikről azt gondoljuk, mondanivalójuk segít eligazodni ebben a felbolydult világban. Az előadások elvileg egyórásak, de majdnem mindig két, két és fél óra lesz belőlük.

Honnan érkezik a közönség?

Elsősorban Óbudáról, de jönnek a főváros más kerületeiből és az agglomerációból is: Budakalászról, Ürömről, Pilisborosjenőről és Szentendréről. Egy-egy olyan művész, mint például Alföldi Róbert vagy Vecsei H. Miklós sok olyan nézőt vonz be, akik nem a lakhelyük közelsége miatt jönnek a programra.

A kultúrházak gyakran inkább a középkorúakat vagy az idősebb korosztályokat szólítják meg. Terv a fiatalok elérése?

Igen, fontos, hogy idetaláljanak a fiatalabbak is – Pál Feri atya miatt eljöttek a huszonévesek és a nyugdíjas korosztály is, a már említett Alföldi Róbert és Vecsei H. Miklós szintén szélesebb korcsoportot vonzott be. Azon dolgozunk, hogy minden generáció megtalálja nálunk a számára érdekes és élvezetes programokat. Persze akadnak, akik csak egy-egy ismert személy miatt jönnek a 3K-ba, de szerintem ezzel sincsen semmi baj.

Van-e az egyszer megtörtént ArcMás programoknak utóéletük?

Az Önkormányzat vezetése részéről megfogalmazódott az az igény, hogy ezekből a beszélgetésekből az utókor számára felvétel készüljön, így több alkalmat is sikerült rögzítenünk. Az az álmunk, hogy ezek valamilyen formában kiadásra kerüljenek.

Évről évre utcaszínházi produkciókat láthatunk a 3K előtti téren, melyeket Dicső Dániel rendezett. Lesz idén nyáron is előadás?

Általában egyszeri alkalomról van szó, de például a tavalyi Rómeó és Júlia bemutatónkat, amely az Óbudai Nyár programsorozatát színesítette, befogadták kőszínházi keretek közé: a Hatszín Teátrum 2019 januárjában és februárjában hat időpontban tűzte műsorára.

Nyáron a tervek szerint ismét egy Shakespeare-bemutatóval készülünk, de még titok, hogy melyik darabbal – azt is Dicső Dániel rendezi majd.

Szerencsénkre olyan, kultúrát támogató önkormányzati hátterünk van, amely nem kérdőjelezi meg azt, hogy szükség van-e erre a népszerű programra. Kollégáim elképesztő munkát végeznek minden évben annak érdekében, hogy összejöjjön a minőségi előadás. Csodás csapat!

Évközben is egyre több a színdarab a 3K-ban, a nagyobb terem lényegében színházzá alakult át. Ez tudatos fejlesztés?

Igen. Minimális felszereléssel indultunk, és nagy összefogás kellett ahhoz, hogy elkezdődjenek a színházi előadások. Hétvégi előadásokkal kezdtünk, a nézőtéren emelés nélkül tudtuk csak elhelyezni a széksorokat. Nem voltak számozott ülőhelyeink, méltatlan tülekedés volt minden alkalommal a jobb helyekért.

Minőségi ugrás volt számunkra a professzionális jegyrendszer és a számozott székek kialakítása. Lett emelvényünk, mozgatható és összecsukható nézőtéri lelátónk. Elmondhatjuk, hogy nívós produkciókkal töltjük meg a teret.

Nemrég Molnár Piroska és Jordán Tamás szereplésével a Romance.com című előadást élvezhették a nézők, utána például Fullajtár Andrea estjére vártuk a vendégeket. Nálunk két-háromezer forint a belépő, ami manapság megfizethető színházjegynek számít. Nagy vonzerő az is, hogy a környék lakóinak nem kell beutazniuk a belvárosba egy-egy színvonalas előadásért.

Kik a produkciós partnereik a színházi előadásoknál?

Olyan társaságok, mint az Orlai Produkció, a Rózsavölgyi Szalon vagy a Manna Produkció, de együttműködünk alternatív színházakkal is, mint például a Nézőművészeti Kft. Az idei a színházi nevelés éve, melybe jól illik Scherer Péter Klamm háborúja című, kifejezetten drámapedagógiai előadása, amelyet délutáni időpontban diákoknak mutatunk be. Sok gyerek nem járt színházban nyolcadikos koráig – mi igyekszünk a fiatal korosztályt a saját nyelvén megszólítani, színházra nevelni.

Van-e még valamilyen álma, terve?

Terveink, álmaink mindig vannak. Ilyen például a kulturális tetőkert ötlete. Van egy olyan fiatal réteg, amely kezd ráunni a romkocsmázásra, szerintem nekik lenne igényük egy ilyen hangulatos helyszínre. Szeretnénk irodalmi esteket is, amelyeken teret kaphatna a kortárs irodalom, de nem csak a nagyon szűk réteghez szóló stílus. A közelben több közép- és felsőoktatási intézmény, irodaház, nagyobb munkahelyi közösség is található; úgy gondoljuk, hogy a diákok és a környéken élők és dolgozók közül sokan nyitottak lehetnek az ilyen jellegű programokra.

Mielőtt a 3K vezetője lett, már sokan ismerték a nevét, mint a csellengő fiatalok javára létrehozott Éjféli Sportbajnokság egyik alapítóját. Az óbudai ötletből azóta országos hálózat lett, önből pedig a legfiatalabb óbudai központ irányítója. Mióta dolgozik Óbudán?

Több, mint 25 éve, egészségügyi pályán kezdtem, a rendelőintézetben védőnőként. Ezt a mai napig nagyon fontos dolognak tartom. A magyarországi védőnői hálózat ugyanis valódi hungaricum, Európában egyedül Magyarországon van ilyen jellegű, preventív hálózat, ahol a családdal, a várandós édesanyával, a csecsemőkkel, sőt még az iskoláskorúakkal is foglakoznak.

Mindig is szívügyem volt az elesettekről, a védelemre szorulókról való gondoskodás. A főiskola befejezése után, az 1980-as évek közepén kerültem a Vörösvári úti gyermekrendelőbe.

Ott rengeteg problémával találkoztam, a rendszerváltás után pedig már az addig mélyen elhallgatott témáról, a droghelyzetről is lehetett beszélni.

Később a csellengő fiatalokkal kezdett foglalkozni – először önkéntes alapon.

Már pályakezdőként is feltűnt, milyen sok fiatalt látunk – főleg a lakótelepeken, de másutt is –, akik éjszaka is az utcán kóborolnak, és egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal. Szabó András, a Kapocs alapítvány vezetője Amerikában látta azt a drog- és bűnmegelőző programot, aminek a mintájára épült ki Óbudán a mára sokak által ismert Éjféli Sportbajnokság.

Ezzel eredetileg is az volt a célunk, hogy olyasmivel kössük le a fiatalokat, ami tartalmat ad az életüknek. Az üresjárat általában hétvégenként a legnyomasztóbb, amikor se suli, se munka, pénzük pedig általában nincs.

Mikor indult ez a kezdeményezés?

1993-ban. Akkoriban ráadásul egy peremkerületi iskolában dolgoztam a Bécsi út legvégén, ahol nagyon sok deviáns és hátrányos helyzetű gyerek élt. Készítettünk egyszer egy felmérést arról, mit csinálnak ezek a fiatalok hétvégenként, és ijesztő statisztika állt össze. Nem tudom, hogy hányan drogoztak közülük, mert számunkra a prevenció volt a lényeg akkor is. Az Éjféli Sportbajnokság abban a gyermekrendelőben indult, ahol nappal gyógyítással és gyermekvédelemmel foglalkoztak, hétvégente pedig sporttal, pingponggal, jó szóval vártuk a csellengő fiatalokat.

2003 óta a Jövőbarát Alapítvány szervezésében fut a program, a mai napig működik Kaszásdűlőn egy fiataloknak kialakított klubban. Azok, akik az induláskor odajártak, most már a gyerekeikkel jönnek.

Az alapítvánnyal kapcsolatos feladatokat a védőnői munkája mellett végezte?

Eleinte igen, aztán megpályáztam és elnyertem egy ösztöndíjat. Ennek révén nyílt lehetőségem arra, hogy három évig csak az alapítvánnyal foglalkozzam. Mindenes voltam, a pályázatírástól a takarításig. Közben tulajdonképpen autodidakta módon, gyakorlat teszi a mestert alapon megtanultam pályázatot írni, pénzt szerezni, szervezni – egy nonprofit szervezetet vezetni. Ha valahol kidobtak az ablakon, visszamentem az ajtón, vagy fordítva. Nagyon hálás vagyok azért, hogy mindezt megélhettem, megtanulhattam, mert ezeket a tapasztalatokat a mostani munkámban is felhasználhatom. Az alapítvány ma is működik; én már nem veszek részt a napi munkában, de ma is azt gondolom, hogy az életem meghatározó része.

Mindezek után hogyan lett a Kaszásdűlői Közösségi Központ vezetője?

A szociális munkám elismeréseként megkaptam az önkormányzattól a Fischer Ágoston Óbudai Szociális Díjat, ami 500 ezer forint pénzjutalommal járt. Ekkor láttam meg a Pesti Estben egy pindur kis hirdetést arról, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámapedagógiai másoddiplomás képzést indít.

Világ életemben imádtam a színházat, és azt gondoltam, hogy ez nekem nagyon hasznos lenne, hiszen a színházra nevelés, a drámajáték szintén egy jó alternatíva a csellengő gyerekek szabad­idős programjában.

Negyvenévesen jelentkeztem az egyetemre, ami azért volt vicces, mert mind a két gyerekem odajárt tévés rendező, illetve műsorvezető szakra. A kisebbik gyerekem fölöttem, a nagyobbik alattam és középen az anyuka, ezen kacagott az egész egyetem.

Megérte tandíjra költeni a jutalmat?

A szakdolgozatomat A drámajáték szerepe a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek szabadidős programjában címmel írtam. Tanultam színháztörténetet, rendezést, beszédtechnikát, drámajáték vezetést, színházi életre nevelést, és rengeteg gyakorlati órám is volt. Nagyon szerettem, életem legjobb döntései között tartom számon, hogy belevágtam… Végül kaptam egy szép kis témába vágó diplomát, amiről néhány év múlva kiderült, mi mindenre lesz még jó. Felkérést kaptam ugyanis a kaszásdűlői volt MDF székház helyére tervezett kultúrház beindítására. Nagy merészen igent mondtam, holott akkor még nyakig voltam az alapítvány ügyeiben, és persze a fejemben nem állt össze, hogyan is fogom ezt egyedül csinálni. Két évig húzódott a jogi eljárás, amelynek révén visszakapta az önkormányzat az épületet. Ebben az időszakban a Kolosy téren található Civil Ház kialakításába kezdtem, mellette pedig felügyeltem a 3K felújítását.

Közben kialakult a fejében, hogy milyen legyen az új ház?

Sokat gondolkodtam. Kaszásdűlő egy nagy alvó település panelházakkal, vonzáskörzetében körülbelül 10 ezer lakossal. Akkoriban nem is akadt sok lehetőség a szórakozásra, volt itt egy-két kocsma, egy-két iskola meg a rendelőintézet. Csillaghegy messze, Békásmegyer messze, tehát arra gondoltam, hogy rengeteg helybelit találok, aki örül a kezdeményezésünknek, az új lehetőségnek. Amikor elkezdtük felújítani a házat, adott volt két terem, egy előtér széles, világos ablakokkal, közvetlen kapcsolatban a térrel.

A nagyobbik teremből kamaraszínházat alakítottunk ki, a másikban, a tükrös teremben mozgással kapcsolatos programokat lehet tartani minden korosztály számára.

A mai napig azt gondolom, hogy a mozgás és a kultúra a két legfontosabb tényező az ember szabadidejében. Tehát miközben épült a ház, már azon törtem a fejem, milyen tartalommal tölthetnénk meg, ehhez formáltuk az egész helyszínt. Mára úgy tűnik, hogy ez bejött.

Mit kínálnak a kaszásdűlőieknek?

Pénteken és szombaton délutáni és esti programokat szervezünk, hétköznap tanfolyamok zajlanak. Szinte minden korosztály talál magának megfelelőt. Viszonylag alacsony bérleti díjat kérünk az oktatóktól, és ők maguk szervezik a tanfolyamokat.

Beleszólnak abba, hogy minek adnak teret, vagy a tanfolyam sikere bizonyítja, hogy életképes ötletről van-e szó?

A minőségből nem engedünk. Az indulásunk óta körülbelül három-négy tanfolyam nem talált elegendő érdeklődőt, viszont van olyan is, ami a kezdetektől virágzik. Tánctanfolyamok például minden korosztály számára rendelkezésre állnak, hatéves kortól nyugdíj utánig. Az emberek szeretnek táncolni. Nagyon sikeres a tangó tanfolyamunk, aminek azért örülök különösen, mert az egyik munkatársam történetesen tangóoktató, és én magam is tangózom. Szerintem nem baj az, ha az ember olyat kínál, amit ő maga is szeret, hiszen azt jól tudja képviselni.

Sokan nem is tudják, mit jelent valójában a tangó. Nekem is furcsa volt először, amikor azt mondták, hogy séta, ölelésben.

Szerintem manapság igen nagy szüksége van mindenkinek a sétára és az ölelésre is. A Welldance tánccsoportban a hét évesektől a fiatal kamaszokig mindenki talál neki tetsző műfajt, oktatójuk bajnoki címet visel. Kezdetektől működik több korosztálynak a harcművészeti tanfolyamunk is, amit Szénási Zsolt, nemzetközi önvédelmi szakértő vezet. Általában ragaszkodunk ahhoz, hogy olyan oktatóink legyenek, akik már bizonyítottak, akik garantált minőséget jelentenek. Én magam is minden foglalkozásra bemegyek, kipróbálom őket, mert azt gondolom, hogy így tudok legjobban tájékoztatást nyújtani az érdeklődőknek. Sokféle tanfolyamunk van még a nyelvektől a drámajátszóig, fejből föl sem tudnám mindet sorolni. A díjak nálunk kifejezetten alacsonyak, az önkormányzattal együttműködési szerződéssel rendelkező foglalkozások pedig ingyenesek. Köztük például az Etka jóga, amelynek révén hatvan-hetven idős ember jógázik a nagyteremben. Így keletkezik a ház bevételének egy része, és ott alapozódik meg a ház közösségének nagy része is. Aki bejön hozzánk egy tanfolyamra, és ott jól érzi magát, azt is megnézi, milyen programok lesznek hétvégén. Pénteken és szombaton különböző jellegű programokat kínálunk minden korosztálynak. Van családi, színház, koncert és gyerekeknek szóló programunk.

Sikeresek az új sorozataink is, mint például a Lelki fröccs. Ide olyan előadókat hívunk, akik fontos, mindannyiunk életében felmerülő témákról beszélgetnek, adnak elő, utána pedig kérdésekre válaszolnak.

Olyan előadóink voltak, mint Bagdy Emőke, Almási Kitty, Réz András, Szendi Gábor, Soma, Csernus Imre, Schäffer Erzsébet. Emblematikus személyek, akiknek van mondandójuk, mondanivalójuk. Akkor is érdekes a véleményük, ha megosztó, hiszen nem az a jó előadó, akit hallgatva végig bólogatunk. Ezekre a programokra általában két héttel az előadás előtt elfogynak a jegyek. Pál Feri atya szintén teltházas előadásokat tart. A másik népszerű új sorozatunk az Ízek, érzések, lépések, ahol a kultúrát és a gasztronómiát kapcsoljuk össze. Volt már argentin napunk tánccal, zenével, ételkóstolóval, előadásokkal; nepáli napunk hangutazással összekötött programmal. Most ősszel indul az ArcMás nevet viselő sorozat, amit Barabás Éva vezet. Ő egyébként is sok szerepet vállal Óbudán, sok rendezvény háziasszonya és az Egészségkörút arca. Az ő estjein ismert emberek személyiségének, tevékenységének ismeretlen oldalait mutatja meg, kéthavonta egyszer, péntek esténként.

Három év alatt kialakultak a főbb irányvonalak, létrejött a végleges arculat?

Az irányok kialakultak. A tavalyi év volt az áttörés. Már olyan programjaink vannak, amiket egyáltalán nem kell hirdetni, ahová nem kell vadászni az embereket.

Az első évben egyáltalán nem tudták, hogy létezünk. Nagyon jó ez a központi hely, sok programmal ki is települünk a ház előtti térre. Második éve csinálunk utcaszínházat.

Idén Shakespeare halálának 400. évfordulója kapcsán előadtuk a Sok hűhó semmiért című darabot, amelyben nyolc vezető színész szerepelt, és Barabás Évi is fontos szerepet játszott. Tavaly is fellépett a Szentivánéji álomban, remek tündér volt, ezért idén is úgy gondolta a rendező, hogy kipróbálja Margit szerepében is, és nagyon jól bevált.

Az említett rendező a fia, Dicső Dániel, aki televíziós rendező szakon végzett, de azóta olyan nagysikerű színházi rendezései voltak, mint pl. az Equus a Tháliában?

Történetesen igen.

Visszatérve a nagysikerű nyári utcaszínházhoz, hány előadás volt?

Egy, viszont készült róla egy elég jó videó, reméljük, hogy jövőre utaztathatjuk az előadást. Az jó lenne, hiszen nagy kár, amikor ennyi munka eredményét mindössze egy este láthatja a közönség. Igen, ez is óriási munka volt, úgy ahogy mondja.

A normális hathetes próbafolyamat helyett nekünk két hét jutott, így alakult. Mindent bedobtunk, a színészek is imádták, és azt gondolom, nagyon sikeres lett az előadás.

Regisztrálni kellett a jegyekért, már a beharangozó után két héttel beteltek a helyek. Szerintem három-négy előadásra is lett volna igény.

Akkor miért csak egyszer adták elő?

Ennek mindenféle szervezési és anyagi oka van. Nálunk nagyon-nagyon mérsékelt gázsiért dolgoztak a színészek. Viszont akik a tavalyi előadásban részt vettek, most is első szóra igent mondtak, mert nagyon szerették. Ráadásul a nézőtér berendezését, a székek kicipelésétől az összes létező feladatig mindent a ház munkatársai végeztek el, ami nagyon nehéz munka ennyi embernek. Az előadás az Óbudai Nyár sorozat egyik programja volt, egy előadással fértünk bele, de valóban el kell gondolkodnunk azon, hogyan folytassuk. Tavaly például óriási szél volt, és ha esik az eső, tönkremegy az előadás. A lényeg, hogy idén szerencsénk volt az időjárással, és imádjuk a színházat. Hozzánk olyan alkotók, illetve olyan színészek is eljöttek már kamara előadásaikkal, mint Vári Éva vagy Béres Ilona. Jó kapcsolatban vagyunk a Rózsavölgyi Szalonnal, és sok sikeres Orlai-produkciót is vendégül láttunk már. Általában csak olyan előadást veszek meg, amit vagy láttam már, vagy olyan valaki ajánlja, aki hiteles. Egyébként ezt tanultam meg az első órán az egyetemen, hogy lehetőleg csak olyat adj tovább, amit te magad is láttál. Ez a gyerekprogramokra fokozottan igaz. Nemigen nyúltunk még mellé, de azért a gyerekprogramok összeállításánál elhatároztam, hogy nagyon sok próbára, főpróbára meg bemutatóra elmegyek. Sajnos, ami a gyerekeknek szánt programokat illeti, nem olyan egyenletes a minőség, mint a felnőtt programok között.

Sokkal többet szeretnék tudni a jelenlegi kínálatról, mert a gyerekeknél kezdődik a színházra nevelés. Nagyon jó színházaink voltak már a Vaskakastól kezdve a Fabula Bábszínházig, de egy picit szeretnénk újítani.

Ez a felnőtteknek szóló programoknál jól bejött. Nem véletlen, hogy olyanokat is meghívtunk már, akik korábban soha nem játszottak még Óbudán. Tompos Kátyának már kétszer volt koncertje Hrutka Robiékkal, ráadásul Robi óbudai. Az emberek őrjöngtek, hogy nem tudok jegyet adni, de egyszerűen többen nem fértek el. Ezek a koncertek például megmozdították Budapestet is, nem csak a harmadik kerületet. Csepelről is érkeztek rajongók. Nagyon szeretném, hogy ha sok helyen tudnának a 3K-ról.

Amire még nagyon büszke vagyok, az a Hangszersimogató klubunk, ami nagy sikerrel működik Bársony Bálint és zenekara, valamint a Makám együttes énekesnője, Korzenszky Klára vezetésével. Az esemény egy koncert, ahol az összes hangszert ki lehet próbálni, a furulyától kezdve a zongoráig. Olyannyira bevált, hogy a szülők kérték a folytatást, minden hónap első szombatján telt házzal megy.

Újdonságként ősztől mellérakunk egy hangutazást felnőtteknek. Ez tulajdonképpen egy hangtálas meditációs program, ami nagyon piciben mindig benne volt a gyerekprogramban is, és amit a felnőttek is nagyon szeretnek.

Közben van valami irányítás, vagy csak cseng, bong, és mindenki azt csinál, amit akar?

Ha akarsz, magadban elmélkedsz, ha akarsz, belealszol, vagy egyszerűen csak relaxálsz. Ha valaki fogékony az ilyesmire, akkor gyógyító hatást érez. Ezt is kipróbáltam többször, zseniális, fantasztikusan jó. Tehát mi koncertekre, házi előadásokra, gyerekprogramokra, hangszersimogatóra, lelki fröccsre, ízek-érzések-lépésekre, kiállításokra, portrébeszélgetésekre használjuk a színháztermünket. Nyitó kiállításunk színházterem avatónak is beillett. A nemrégiben 85. születésnapját ünneplő Prima Primissima díjas Keleti Éva színész fotóival indult el a kiállítássorozatunk. Színes palettát próbálunk nyújtani a professzionális szinten felszerelt kamaratermünkben.

Hányan dolgoznak a házban?

Velem együtt öten, két kulturális szervező referens munkatárs, egy technikus és egy gondnok, aki mellesleg még grafikus is. Én is felmosom az előteret, ha kell, a szervező lányok is besegítenek a jegyszedésben, tehát ez egy multikulturális, multifunkciós feladat. Nálunk nem ér véget a nap délután négy órakor, nagyon sokszor hétvégén is dolgozunk. A vasárnap az egyetlen biztos szünnap, mert kell legalább egy nap pihenő. Mindez olyan lelkesedés nélkül, ami ebben a csapatban megvan, nem nagyon működne.

Most már úgy érzem, hogy akár egy teljes napra is itt tudom hagyni a házat, és nem minden percben, csak két óránként gondolok arra, hogy vajon minden rendben megy-e…

Sajnos előfordul, hogy a hétvégén rendben itt hagyott teret hétfőre teleszórják csikkel, eltörik a padokat, elviszik a gonddal nevelt virágokat. Mi azért is kiírogatjuk, hogy ne bántsd a virágot, dobd ki a szemetet. Nagyon-nagyon pici hajszálanként, de mindig beljebb kerülünk, nevetünk, örülünk, mert nem jó anélkül. Ebben a közösségben megpróbáljuk viszonylag optimistán meg derűsen látni a dolgainkat, ami reményeim szerint még inkább bevonzza az embereket. „Jó ide bejönni!” – sokszor elhangzott már ez a mondat csodálkozó arcok kíséretében, akik csak ámultak, mivé változott a régi ház…

Szép itt a Társaskörben, csak ezeken a macskaköveken még óvatosan lépkedek, mert fáj a lábam.

Mi a baj?

Annyira izgultam a nyári kaszásdűlői Shakespeare-elő­adáson, amit D. Horváth Piroska, a 3K vezetője álmodott a közösségi ház előtti térre, hogy lesántultam.

Ennyire félt a színpadon?

Nem, inkább ennyire feszülten koncentráltam, de közben élveztem is. A tévés kollégák mind azt mondták, hogy ebből tanulhatnék, nem kell a színészkedéssel kacérkodni, nem az az utam. Ezzel szemben volt olyan színész, akitől megkérdezte az anyukája, hogy én mikor és kikkel is végeztem a színművészetin. Szerencsére fel is vettük az előadást, amikor visszanéztem, életemben először tudtam magam teljesen kívülről figyelni. Nem magamat láttam, hanem a Sok hűhó semmiért előadásban szereplő Margit nevű nőt. Meg is nyugodtam kicsit, hogy a rendező, Dicső Dani nem azért választott engem, mert ismert vagyok a tévéből, hanem mert megoldottam a helyzetet, ha bele is sántultam. Az vicces, hogy „Kikapós” Margit volt a félrelépő nőszemély, és Évi sántikál miatta hónapokig.

Vannak további színpadi tervei?

Vannak. De egyedül hiába tervezgetek. Remélem lesz még rendező, aki bizalmat szavaz nekem.

Tavaly volt az első színészi „félrelépése”, amikor a Szentivánéji álomban tündért alakított.

Teljesen véletlen, hogy Shakespeare ennyire „fogja a kezem”. Az is nagyon izgalmas és érdekes kihívás volt, idén pedig tulajdonképpen ezzel töltöttem a vakációmat. A két hét próbafolyamatra és az előadásra vettem ki a szabadságomat.

Ezt az előadást is D. Horváth Piroska, a 3K vezetője álmodta meg. Hogy ismerkedtek meg egymással?

A Jövőbarát Alapítvány révén találkoztunk először. Ő volt az egyik vendég a Reggeli című műsorban, amit aznap éppen Kokóval közösen vezettünk. Az a 24 órás folyamatos pingpong bajnokság volt a téma, amit az alapítványuk szervezett a csellengő gyerekeknek. Akkoriban én is Óbudán laktam, a Selyem és a Gyenes utca sarkán, egy 24 négyzetméteres kis téglalakásban. Imádtam ott élni, a sarki zöldséges már úgy hozta, amit kértem, hogy tessék Évike. Kialakult egy olyan közeg, ahol ismét olyan otthonosan érezhettem magam, mint előtte Bonyhádon. A nénikék a házban már mind tudták, hogy ki jött az Évikéhez, ki nem. Nagyon aranyosak voltak, persze nem azt mondom, hogy ez nem terhes hosszú távon, de azért jó volt, mert úgy éreztem, nem vagyok egyedül.

Amikor följöttem Budapestre, nem volt se kutyám, se macskám. Alapvetően az emberek jóindulatában, meg a magam jó szándékában bízhattam.

Piroskáék az adás után meghívtak az alapítvány egyik rendezvényére, próbáltam segíteni nekik, így kezdődött a mi több, mint tíz éve tartó barátságunk.

Ha jól értem tevékenyen részt vesz az alapítvány munkájában, ami mellett a SOS Gyerekfalu nagykövete is.

Számomra természetes, hogy lehetőségeim szerint próbáljak minél többet segíteni. Az említettek mellett még több Heves megyei halmozottan sérült gyerekeket nevelő családdal van kapcsolatom. Fölhívtam az egyik érintett apukát, akinek még arra is van ereje, hogy a többiekre figyeljen, hogy mondják meg a családok, mi kell nekik. Volt, aki gumilepedőt kért, másvalaki nagyméretű férfi pizsamát a fiának, aki már 40 éves, de magatehetetlen. Gyűjtést indítottunk, és rengeteg hasznos holmi összegyűlt a tévétől kezdve a kávéfőzőig. Lett pizsama, lepedő, minden. A munkahelyemen a büfénél kiírtuk, hogy mit kérünk, és a kollégák hozták a cuccot. Olyan sok holmi jött össze, hogy három alapítvány között osztottuk szét.

Miért tartja ennyire fontosnak a karitatív munkát?

Ez nem fontos, hanem természetes. Lehet, hogy nem mindenki számára, én meg azt nem értem. Talán még iskolás sem voltam, amikor az anyukámtól hallottam egy mondatot: „Évikém, ha ezt a szomszédnak csináljuk, az még szebb legyen, mint a miénk.” Anyukám bőrdíszműves volt, gyönyörű szép dolgokat gyártott, de sütni is fantasztikusakat sütött. Egy hasonló hangulatú udvarban nőttem fel Bonyhádon, mint ahol most beszélgetünk itt a Társaskörben, óriási diófákkal, hársfákkal.

Óbuda úgy fogadott be engem, mintha Bonyhád lenne. Rátaláltam a kisvárosias hangulatra, arra a nagyon természetes közegre, ahol otthonosan érzem magam.

Furcsa, de itt még a lakótelepen is ilyen érzés fog el, mert látom, hogy mindenki igyekszik megtartani a fákat, virágokat és kerteket. Én úgy nőttem fel, hogy adni jó, hogy attól én leszek boldog. Lehet, hogy ez a legnagyobb önzés, nem tudom. Bonyhádon tizenegy család lakott az udvarunkat körbeölelő házakban, volt hat-nyolc velem egykorú gyerek, velük csináltunk színházat a garázsban. Autónk ugyan nem volt, de volt egy üres garázsépület, amit a szüleim meg tudtak venni. Ott rendeztünk színházat vasárnaponként, kiplakátoztuk a diófákat, kiírtuk, hogy milyen előadás várható. Egyetlenegy diplomás ember lakott az udvarban, egy latin-orosz szakos tanár néni, ő mindig pilóta kekszet hozott, amit nagyon szerettem, mert mindenki más házi süteménnyel érkezett. Az volt a belépő, süteménnyel jöttek a szomszédok, és hozták a kis sámlijukat. Lehet, hogy megmosolyogták az előadásainkat, de mi nagyon komolyan vettük őket, úgy éreztem, hogy ezzel megajándékozzuk az udvart. Anyuval jelmezeket gyártottunk, apuval meg díszleteket. Apukám géplakatos volt, vasból alkotott csodadolgokat. Van három szobrom otthon, amiket ő készített, érdekes lenne utánajárni, hogy egy menő pesti galériában milyen helyet kaphatnának. Lehet, hogy meg is mutatom egy szobrásznak. Nagyon vigyázunk rájuk, ez a legértékesebb örökségünk. Ezek a szobrok anyu és apu együtt. Én valahogy ebből jövök. Mindig kérdezik, miért fontos ez nekem, meg mit pótolok, miközben a rászorulók ügyeiért rohangálok, szervezek. Semmit, így nőttem fel, ez a természetes.

Rengeteg időt és energiát fektet ebbe, miközben a televíziós munkája, nyaranta az óbudai rendezvények is folyamatos elfoglaltságot jelentenek. 

Látszólag sok az az idő és energia, de én sokkal többet tudnék. Szervezettebben, hatékonyabban kellene ezt is csinálni. Magyarországon még mindig gyanús, ha valamilyen karitatív ügyre sok pénzt kérsz, pláne, ha egy részéből óriásplakátot csinálsz, pedig ez lenne az egyik útja annak, hogy fölhívd a figyelmet valamilyen jó ügyre.

Ön mindezek mellett az Óbudai Nyár és számos fontos kulturális rendezvény háziasszonya is.

Ezt részben Rábóczki Zsuzsának, az Óbudai Kulturális Központ igazgatóhelyettesének, a Békásmegyeri Közösségi Ház vezetőjének köszönhetem, aki meghívott az első alkalommal. Bonyhádon 19 éves koromban képesítés nélküli népművelő voltam.

Koromnál fogva ügyesen fel tudtam borítani a hagyományos programszerkezetet – persze néha a házirendet is, viszont teltházas programokat csináltam, tehát ismerős volt számomra ez a terület is.

Emlékszik az első Óbuda Napjára, amin részt vett?

Persze, én akkor már sok ilyen jellegű eseményen dolgoztam, családi napokra, sokezres rendezvényekre hívtak. Hogy itt Óbudán honnan tudtak rólam, arról fogalmam sincs. Talán a tévés munkáim miatt gondolhatták, hogy esetleg alkalmas lehet ez a nő, mert mozgok, jövök-megyek, a Balatonnál vízbe ugrok, mindent csinálok. Arról tehát fogalmam nincs, miért esett rám a választás, de felkértek, és örömmel vállaltam. Számomra is megdöbbentően jó volt az az első Óbuda Napja, én is rácsodálkoztam, hogy ilyen létezik Budapesten. Tobzódtam, lubickoltam a feladatban. Akkor még három színpad volt, szaladgáltam a Fő téren az egyik helyszíntől a másikig, illetve be a Zichy-kastély udvarára és a Kobuci kertbe.  A szervezők is elégedettek voltak velem, látták, hogy jó dolog történik a színpadon, zökkenőmentesen bonyolódnak a rendezvények.  Zsuzsa azt mondta, hogy mostantól nincs nélküled Óbuda Napja.

Tapasztalt televíziós szakember, de ekkora tömeg előtt dolgozni egész más, mint egy stúdióban beszélgetni. Nem félelmetes kicsit?

Gyerekkorom óta élvezem azt a helyzetet, amikor nagy tömegek figyelmét vonhatom magamra. Ez valahogy mindig érdekelt. Nyolcadikos koromban Montágh Imre könyvét olvastam úgy, hogy senki sem volt a közelemben, aki színházzal vagy kultúrával foglalkozott volna, ilyesmit csak a tévében láttam. Ez a kihívás indított el ötödikes koromban is, amikor az általános iskolában azt mondták, hogy én leszek a diáknap műsorvezetője. Gondold el, egy fiús külsejű ötödikes lány a tornasor végéről az egész iskola előtt, miközben a nyolcadikosok hozzám képest felnőtt nők és férfiak voltak!

Akkor ébresztettem fel az érdeklődésüket, amikor ott álltam a hatalmas mappába csomagolt szöveggel, és nem értem fel a mikrofont. Mit volt mit tenni, az orrommal húztam lejjebb. Ezzel a gesztussal győztem, röhögtek egyet, és onnantól kezdve mindenki figyelt.

Nem hozza zavarba a figyelem?

Nem, inkább pozitív visszajelzésnek érzem. Még akkor is, amikor megtörtént, hogy tizenhét évesen 400 ember előtt belesültem Radnóti Nem tudhatom című versébe Bonyhád várossá avatási ünnepségén. Rövidzárlat, nem jutott eszembe a következő versszak. Szerencsére valami ösztönös mentőötletként elmondtam Illyés Gyula Bonyhádi ég című versét, ami nagy sikert aratott. Szerintem életemben nem szavaltam ilyen jól semmit. Aztán lejöttem, és úgy éreztem, hogy megnyílt alattam a föld.

Ez volt az első kudarca nyilvános fellépésen?

Soha nem éltem át hasonlót sem, rendszeresen jártam szavalóversenyekre. Szerintem abban az időszakban nagyon túl voltam terhelve, nem ismertem ilyen helyzetet, és alapvetően minden sikerült addig, amit csináltam. Ez egy rémálom volt. Utána a Mézga család Máris szomszédjára emlékeztető igazgató behívott és gratulált: ő még nem látott embert, aki így kivágja magát. Én persze őrült kudarcként éltem meg. Nagy taps is volt, de hát megsemmisítő a helyzet. Az volt az első ilyen élményem, hogy hoppá, az nem megy csak úgy, és az ember agya – mostanában is szembesülök vele nap, mint nap – csúnyán meg tud tréfálni, amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz.

Volt olyan időszak, amikor szinte az egész nyári szezont óbudai rendezvényeken töltötte.

Nagyon élveztem, hogy a hagyományos programok mellett a Kobuci kertmozijában a Bujtor István-filmek után az alkotókkal, szereplőkkel, családtagokkal is beszélgethettem. Legtöbbször a Fókusz után tekertem ide ezerrel, az volt az egyik legmozgalmasabb, kedvenc nyaram.

Nagyon-nagyon sajnáltam, hogyBujtor Istvánt már nem ismerhettem személyesen, mert miközben róla beszélgettünk a filmjeihez kötődő emberekkel, elvarázsolt a személyisége, szinte beleszerettem.

Mik a kedvenc helyei Óbudán?

Több is van, ilyen például a Fellini a Rómain. Nagyon szeretem, mert telitalálat olyan helyet nyitni, ahol szinte eggyé tudsz válni a természettel. Ráadásul a megálmodója, Ruskó Sanyi régi kollégám, rengeteget dolgoztunk együtt a tévében, nagyon szerettem, ahogyan operatőrként látott és láttatott. Most eszembe jutottak azok a reggeli műsorok, a Novák Péter, Csonka Pici, Alföldi Róbert, Stohl András féle csapat. Szerettem velük dolgozni. Sokat számít, amikor egyszer csak érzed, hogy szeretnek, elfogadnak, fölnősz a társasághoz és a feladathoz.

Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de az Óbudai Hospice Ház is nagyon fontos az életemben. Egy hozzám közelálló sokgyerekes család itt tudott szeretetben, méltósággal elköszönni a negyvenkét éves apukától, a szüleim halála után pedig én is itt találtam válaszokat a kérdéseimre.

Nemrég elvégeztem a hospice önkéntes képzést. Polcz Alaine-nel csak egyszer találkozhattam személyesen, de hálás vagyok, hogy a magyarországi Hospice mozgalom másik alapítójával, az orvos-igazgató Muszbek Katalinnal összeér az életünk.

Azt hiszem, minél többet tudunk a halálról, annál bölcsebben és talán boldogabban tudunk élni.

Említette Bonyhádot, a családja onnan származik?

Apukám történetesen a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban született. Van olyan fotónk, amin ott ül egy lavórban. Nagyapám volt ott a hivatalsegéd, a második világháború vége felé Magyarországra menekítették a múzeum kincseit, a vonatot azonban a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat élte. Kész csoda, hogy az a vagon, amelyikben apuék voltak, nem robbant fel. Egyszer felhívott a bonyhádi múzeum igazgatója azzal, hogy talált valamit, ami érdekes lehet számunkra. A Házsongárdi temető sírkövei című kötet utószavában említenek egy bizonyos Barabás Jenőt. Nem lehet, hogy közünk van hozzá?  Valóban ott szerepelt a szövegben a múzeumigazgató Herepei János és hűséges hivatalsegédje, Barabás Jenő. Így ismertem meg a családom múltjának egy fontos részletét. Apu 60. születésnapjára összeállítottam egy fotóalbumot mindenféle régi képekkel, és ezt is beleraktam. Reggel korán adtam oda neki, délig ott ült az album fölött, fölnézni sem tudott. A család története addig ugyanis számára is ott kezdődött, hogy Bonyhádon egy kitelepített sváb család házát kapták új otthonul az Erdélyből jött szülők és kisgyerekeik. Hidasi papám, aki Zentáról származik, a sváb nagymamát vette el feleségül, ezért nem telepítették ki őket. Nemrég vált teljesen világossá számomra, hogy a világháború végén a nagyapámat is elvitték munkaszolgálatra, hogy hová, azt most fogom kinyomozni, onnan szökött haza.

– Barabáska, maga tipikus közép-európai, üljön le! – mondta annak idején a gimnáziumi magyartanárom, és egyre jobban kezdem érezni, és nem csak érteni, amit akkor mondott.

Nagyon sok mindent ki kellene az embernek deríteni a saját múltjáról, mert elég hallgatag társadalomban élünk, ritkán beszélgetnek a szülők és a nagyszülők a gyerekekkel, így viszont eltűnnek a titkok, eltűnik a múlt.

Ezért szeretek beszélgetni a Portré című műsorban. Éjjel mennek a beszélgetések, olykor van visszhangjuk is, de megesett már az is, hogy utcán vagy étteremben szólított meg valaki csak azért, hogy megköszönje az élményt.

Ősszel indul pódiumbeszélgetés sorozata a 3K-ban.

Halálosan izgulok is miatta. Ismert embereket hívunk meg, többségében óbudai kötődéssel, akiket olyan oldalukról szeretnék bemutatni, amiről kevesen tudnak. Izgalmas lesz, várom!

Melyik a kedvenc étterme Óbudán?

Már második évtizede a Harapó Mókus – ami nekem csak Harapós. Oda rendszeresen járunk a párommal, nagyon közel lakunk hozzá. Jöhet velünk a kutyám, Hugó is, mi még be sem érünk, de neki már ott van a víz. Múltkor éppen jöttem ki, amikor hívott a tesóm, fölvettem így sántikálva, aztán egyszer csak nem láttam sehol a kutyám. Hallom, hogy nevetnek a kerthelységben; visszament Hugó a Harapósba, és végiglátogatta a vendégeket.

A párja és kedvenc étterme: ismét két fontos óbudai kapcsolat.

Érdekes, hogy Óbuda ajándékba ad nekem olyan embereket, közösségeket, akik befogadnak, és tessék, itt van a szerelem is!

Hogyan lett állatorvos, milyen a kapcsolata az állatokkal?

Az én esetem egyértelmű volt, mindig is állatorvos szerettem volna lenni. Echte pilisvörösvári sváb gyerek vagyok, kertes házban nőttem fel rengeteg állattal körülvéve.

Volt baromfiudvarunk dísztyúkkal, díszlúddal, fácánnal, emellett mindent hazavittem, ami erdőn-mezőn befogható volt – hüllőket, teknősöket, halakat.

Mióta beköltöztem a városba, csökkent létszámban működünk. Van két macskánk, két gekkónk, két teknősünk meg egy afrikai fehérhasú törpesününk. Nem az igazi állatot tartani úgy, hogy reggel 6-kor elhagyom a lakást, és estefelé érek haza. Foglalkozás szempontjából kedvezőek a hüllők, a sün pedig pont akkor ébred fel, amikor hazaérek, és örül, hogy nappal nem zaklatom. A macskák többet érdemelnének, de épp azért vannak ketten, hogy egymást szórakoztassák, és így nem is igénylik tőlünk annyira a figyelmet. Ezek a körülmények egy kutyának abszolút elégtelenek lennének.

Mire kell odafigyelnünk, ha panellakásban felelősen szeretnénk állatot tartani?

A felelős állattartás számomra ott kezdődik, hogy még mielőtt elszánnánk magunkat, alaposan utána kell kérdezni és olvasni, mire is vállalkozunk. A legtöbb hiba abból származik, hogy az emberek félreértenek dolgokat. Például elég elterjedt és logikus gondolat, hogy egy 70 kilós orosz fekete terrier kevésbé passzol panellakásba, mint egy yorkshire, pedig mindkét fajtának komoly mozgásigénye van, és mindkettőnek biztosítani kell a megfelelő mennyiségű mozgást. De egy macskával vagy egy vadászgörénnyel is foglalkozni kell. A görény például tényleg igényli, hogy naponta legalább két órát aktívan foglalkozzanak vele. A macskák a kutyákhoz, görényekhez hasonlóan szintén sok foglalkozást igényelnek, igaz, sok macska azt is foglalkozásnak tekinti, ha nézed a tévét, és oda tud ülni melléd.

A legfontosabb, hogy gondoljuk át, mit tudunk vállalni. Illetve fel kell készülni a kiválasztott fajtából. Számolni kell azzal is, hogy egy kutya akár 20 évig is velünk élhet, és át kell gondolni, hogy milyen élethelyzetben lehetünk 15–20 év múlva.

A legidősebb macskapáciensem 22 éves, bizonyos papagájfajok 50 évig is elélnek, van egy teknősbetegem, aki a családi legendárium szerint már több mint százéves, van is egy fotó róla az 1920-as évekből, úgyhogy ennél a fajnál arra is fel kell készülni, hogy a teknős egyszer a családi örökség része lesz.

Gyakran idősek kapnak kutyát, hogy legyen társuk, ami szép dolog, de mi lesz az állattal, ha esetleg a gazdi távozik el hamarabb? Nem minden élethelyzetbe való állat, például ha albérletben élünk, gondolni kell arra, hogy sokan nem adják ki a lakásukat kisállatosoknak, tehát nehéz lesz tovább költözni. Egy állattal kevés annál rosszabb dolog történhet, mint hogy kihozzák az állatmenhelyből, majd visszaviszik. Arról nem is beszélve, amikor minderre azért kerül sor, mert egyszerűen megunták. Ennek klasszikus példája a húsvéti nyúl. A húsvét el fog múlni, ez viszonylag biztos.

A mai napig nyulak százait teszik ki az erdő szélén, mondván, hogy a nyúl egy vadállat. Ha az a nyúl megéri a másnap reggelt, már nagyon jó dolog. A fejekben még mindig nem érett meg az, hogy társként, ne pedig eszközként gondoljuk az állatra.

Bár javul az általános felfogás és állattartási kultúra, de van még hova fejlődni. Ugyanez a helyzet az eutanáziával. Létezik az a pillanat, amikor szükséges döntés, mert nem szabad hagyni tovább szenvedni az állatot, de nem megoldás olyan helyzetekben, amikor még vannak esélyek és kezelési módszerek, de a gazdi önös érdekei alapján nem akarja vállalni az ezzel járó terheket. Egyébként a végstádiumban lévő állatok gyakran megérzik, ha a gazdájukban megszületett a döntés, és meghalnak csendben maguktól. Sajnos meglepően sokszor tekintenek az eutanáziára úgy, mint egy praktikus lehetőségre, például amikor egy kutya már idős, és a házőrző funkcióját nem látja el. Nincs különösebb baja, életképes, csak a tulajdonos már nem akarja etetni. Ilyenkor szoktunk az állatvédőkhöz fordulni, vagy a tulajdonost erre ösztökélni, mert tudom, ha én nem megyek ki, előbb utóbb meg fogják találni a módját a végső nyugalomnak, akár egy lapát segítségével. Az állatnak a szenvedésmentes élethez való joga magasabb rendű jog, mint a tulajdonos magántulajdonához való joga. Tehát az állatvédők elkobozhatják az állatot. A kerület egyébként fejlődik, jó irányba haladunk, csak lassan. A magyar állatvédelmi törvényre is büszkék lehetünk, mert európai szinten egyedülálló, nagyon jól konstruált és relatíve szigorú törvény, ugyanis szakemberek okosan, jól átgondolva rakták össze, és jól is van megfogalmazva. Az már más téma, hogy egy állatkínzási esetben utána a bíróságon mi történik.

Milyen állatot válasszunk kisgyerek mellé?

Az az elv nem nagyon működik, hogy majd ő foglalkozik vele. Egy gyereknek kell idő, hogy megértse, hogyan is működik egy állat. Először mindenképp valami egyszerű, kevésbé „elrontható” dologba érdemes belevágni. Például a sziámi harcos hal fantasztikus első háziállat. Különösebben nem zavarja, ha nem kap három napig enni, az se, ha nincs kicserélve a vize, hiszen eredetileg pocsolyákban, nagy állatok lábnyomában összegyűlő vízben élnek. Ámbár nem hosszú életű, de a szülő látja, hogy a gyerek foglalkozik vele, lehet tanítgatni, és utána bele lehet fogni egy nagyobb dologba.

Nagy hiba hirtelen lelkesedésből választani állatot, vagy teljesen a gyerekre bízni, mert általában nem tudja eldönteni, hogy mit is akar. Ilyenkor jön a rossz takarmányozás, és hogy nem foglalkozik vele.

Ugyanez állhat elő, amikor a család elmegy egy menhelyre. Kinéznek egy kutyát, és minden felkészülés nélkül örökbe fogadnak egyet. Sokan nem tudják, hogy világszinten a legtöbb súlyos vagy halálos kimenetelű balesetet gyerekeknél dalmaták okozzák. Ennek az az oka, hogy ezt a fajtát kizárólag a külseje miatt tenyésztették, és az idegrendszer szempontjából a labilisabb fajták közé tartozik. Ráadásul a cuki kinézetre gyártottak egy rajzfilmet, így az első kutyafajta, amit a gyerekek el tudnak különíteni, az a dalmata, és minden gyerek ilyet akar. Nagyon fontos, hogy csecsemőt nem szabad egyedül hagyni sem kutyával, sem macskával, akármennyire is családtag. Nyilván idővel össze lehet, és össze is kell szoktatni őket, de nagyon oda kell figyelni, és egyáltalán nem mindegy, milyen fajtát veszünk, milyen helyről. El tudjuk-e vinni kutyaiskolába, kutyaóvodába? Oda tudunk-e figyelni rá kellő mértékben, tudunk-e eleget mellette lenni?

Még rosszabb, amikor az emberek az interneten böngésznek, és egy apróhirdetésben szembejön egy csapat aranyos kiskutya „olcsó yorki 30 ezerért” címszó alatt. Ez sem a kutyának, sem a gazdiknak nem lesz jó, és még a szaporítókat is támogattuk, amivel az állatkínzás témába is belekerültünk.

Kifejtené, hogy miért állatkínzás az olcsó fajtatiszta kutya, és ez milyen módon járul hozzá a magyar állategészségügyi helyzethez?

Egy tisztességes tenyésztő nem keres túl sokat a kutyán. A kutyatenyésztők jelentős része nem ebből él, hiszen a bevételük meglepően kevés. Bár a százezres összeg nagynak tűnik, de abban benne van az is, hogy a kutyát rendesen ellátták, oltásokat kapott, gondosan van pároztatva, törzskönyvezve, chipezve, esetleg ivartalanítva, genetikai vizsgálatok és szűrések történtek.

Aki tisztességesen tenyészt, az betegségtől mentes kölyköket ad el, felelősséget is vállal ezért, és tisztességesen dokumentál mindent.

Ezzel szemben a szaporítás az, amikor van két kutyájuk, azokat pároztatják otthon, a kölyköket pedig elpasszolják. Innen származik a sok köldöksérves, lábproblémás, különféle öröklött betegséggel bíró eb. Ez abszolút az állatkínzás kategóriát meríti ki, hiszen az öröklődő betegségben szenvedő kutya tovább tenyésztése az állatvédelmi törvény szerint egyenlő az állatkínzás definíciójával. Ráadásul ilyenkor az emberek rákapnak a könnyű pénz ízére. Beszereznek még egy pár kutyát, és egy kisebb telepet hoznak létre otthon.  Ezeket a kutyákat kifejezetten katasztrofális körülmények közt tartják. Természetesen oltási könyv, chip sincs, ami eleve törvényellenes, mivel kizárólag chipezett kutya adható el. A vevő is azt hiszi, hogy jól járt a kutyával, aztán meg majd lesz valami. Amikor olcsón, törzskönyv nélkül, interneten veszünk kutyát, ezeket az állapotokat tartjuk fenn.

Tárgyak és anyagiak szintjén mire kell felkészülni?

Messze a legnagyobb költség az étel. El kell tudnunk dönteni, hogy képesek leszünk-e korának és egyéb szükségleteinek megfelelően táplálni az új kedvencet. Fontos, hogy az idősödő állatok koruknak megfelelő tápot kapjanak, illetve számolni kell azzal is, hogy idősebb korukban náluk is egyre több egészségügyi probléma jelentkezik. Az állatorvosnak is megvan a költsége, bár ideális esetben éves szinten ez nem egy jelentős összeg, viszont általában váratlan kiadás, kivéve a „karbantartást” – oltások, féreghajtás, legyek elleni védelem. Ezen kívül történhetnek balesetek, rácsaphatja a gazdi az ajtót a macska farkára, eltörhet egy-egy ebcsont.

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy van már kisállat biztosítás havi csekély összegért, ami megéri, főként mert ma rengeteg kisállat azért kerül elaltatásra, mert a gazdi nem tudja kifizetni a szükséges műtétet.

A kutyák jelentős részét, akit autóbaleset ér, a saját gazdája üti el. Indulás előtt, főleg télen mindig nézzünk be az autó alá. Bizonyos kutyafajtákat rendszeresen el kell vinni kozmetikába. Nem szabad halogatni, időben el kell vinni az állatot orvoshoz is.

Nem mindenkinek való az állattartás, ehhez is kellő önismeret kell. Illetve nem mindenkinek való minden fajta. Erkélyre kimenős macskánál a macskaháló alapfelszerelés. Azt szokták mondani, csak van annyi esze, hogy nem ugrik ki. Ha épp azon gondolkodik, hogy milyen szép magasan vagyok, valóban van, viszont ha azt látja: „nicsak, galamb”, nem mindig gondol bele a tizedik emeleten, hogy nem kéne utána ugrani. A másodikról leeső macskának még vannak esélyei, az első már problémásabb, hisz itt a magasság nem elegendő ahhoz, hogy megforduljon, és talpra érkezzen. Létezik szúnyoghálószerűen lehúzható verzió is, ami nem elég biztonságos. A gyártó nem mindig tudja, hogy a macska mennyire találékony állat, elég gyorsan rájön, hogy mennyivel szebb a világ, ha fel van nyitva, és addig fogja piszkálni, amíg kiakasztja.

Van a lakótelepi praxisnak kialakult fajtaköre?

A panelekben kimondottan kistestű terriereket tartanak: yorkit, westiet, illetve tacskót. Pedig a tacskó és a lépcsőzés nagyon rossz párosítás, tehát vagy vigyük le a lépcsőn, vagy használjuk a liftet. Persze több a macska, mint mondjuk egy vidéki rendelőben, illetve egyre több a nyúl, hörcsög, hüllők, papagájok, pintyek.

Vannak nagyobb meglepetések, például „szerencsém volt” egyszer egy skorpióhoz, akit tovább is küldtem egy olyan kollégához, akiről tudtam, hogy maga is tart, mert ebben a fajban nem volt rutinom.

A macska lakásban tartása egy nagyon jól működő dolog, bár igenis foglalkozni kell velük, aminek a mennyisége az állat személyiségétől függ. Mondják, hogy szegény szabadságra vágyik, pedig a macskának nagyon jó ott a lakásban. Az én két „szegény, szabadságtól megfosztott” cicám olyan hiányokat él meg, mint hogy nem csapja el az autó, nem viszi el ragadozó madár, nem mérgezik meg, nem szed össze fertőző betegségeket.

Öröm látni, hogy a kutyások kis társaságokba verődnek. Ennek hálátlan része, hogy a marhaság is nagyon gyorsan terjed. Ilyen volt a nyersetetés divathulláma, illetve a fokhagyma mint féreghajtó, ami kutyáknak mérgező. Viszont előnye, hogy a helyes információ is gyorsan terjed, és gyorsabban eljut a kutya az állatorvoshoz, mert a többiek unszolják. Sarkallom én is a gazdijaimat, hogy jöjjenek minden apró dologgal. Legfeljebb nem találunk semmi bajt, és beszélgetünk egy jót. Közösségibbé válik a kutyatartás, meg tudják osztani egymással a tapasztalatokat, kinek mi vált be. A Hajógyári szigeten minden évben megrendezik a kutyás pikniket, amin én állatorvosként is rész veszek. Jó látni, hogy az emberek beülnek az előadásokra, és vannak okos kérdéseik.

Mi a teendő a vadon talált állatokkal?

A legjobb nyugton hagyni őket. Az emberek mániája, hogy vigyük haza, amit csak tudunk. Hoztak már be kis rókát, de azt otthon tartani necces történet.

A befogott vadállat otthon tartása ritkán szokott jól elsülni. Az erdőben talált őzgidát is nyugodt szívvel otthagyhatjuk. Ez alól egy kivétel van, a méreten aluli sün, főleg, ha olyan időben látjuk kint, amikor nem kellene kint lennie.

Ha például tűző napon találunk egyet, akkor el kell vinni egy állatorvoshoz, mert abban az időben rejtőzködő életmódot kellene folytatnia. A veszélyes állat nemhiába külön kategória törvényileg is, nem való mindenkinek. Épp ezért elég ritkán fordul elő, hogy erre alkalmatlan ember kap engedélyt, de Magyarországon már mindent el lehet érni, még a kerületből se kell kimenni, ha valaki törpekajmánt szeretne. Sajnos működik a feketepiac is.

Az ivartalanítás már eléggé a köztudatban van. Akkor is érdemes kitenni ennek az állatot, ha tudjuk, hogy sosem fogja elhagyni a lakást?

Igen, hiszen régóta ismert tény, hogy az ivartalanított állatok tovább élnek. Hosszú távon rengeteg betegségtől szabadítjuk meg az állatot. Csökkenti az emlődaganat, a prosztata megnagyobbodás és a gennyes méhgyulladás kockázatát, ami a kutyánál nincs összefüggésben azzal, hogy találkozik-e kannal, mert minden nőstény életében el fog jönni, csak van olyan kutya, amelyik előtte másban elpusztul, de már kétéves kutyánál is előfordulhat. Viselkedési problémáknak is gátat szab, sokkal kiegyensúlyozottabb lesz a kutya. Tévhit, hogy az ivartalanított állat elhízik. Egyszerűen hiányzik 10% mozgás, amit bizonyos hormonok működtettek. Ha ezt megfelelő táplálékkal kiegyensúlyozzuk, ez nem következik be. Ezért is vannak tápok kimondottan ivartalanított állatok számára.

Ha kóbor állattal akarunk felelősek lenni, de nem tudjuk hazavinni, mi a helyes tennivaló?

Ez a nehéz ügy.  Ha szabadon látunk egy nagyobb testű kutyát, akkor a helyi állategészségügyi hatósághoz kell fordulni, mert veszélyt jelenthet. Ha felnőtt macskáról van szó, akkor nem mindig egyértelmű, hogy ő egy kóbor macska, vagy tartozik valakihez, csak kijárós. Ha kismacskákat látunk nyári szezonban egy elhagyatott telken, akkor meg kell próbálni minél előbb gazdit keríteni, és ha van rá mód, ideiglenesen befogadni.

Az ideiglenes befogadásra mindenkit sarkallnék. Hiszen ilyenkor az állatvédőkkel együttműködve a felmerülő állatorvosi költségeket megtérítik, ugyanakkor ez hatalmas segítség, olyan, mintha az állatmenhelynek bővített kapacitása lenne.

Az ideiglenes befogadóknál jobban megismerjük az állatot, sokkal többet tudunk mondani a viselkedéséről egy lehetséges új gazdinak. A menhelyek mind tele vannak, és pénzben sem dúskálnak. A munkájukat segíthetjük így, illetve adónk egy százalékával is. Minden fillér számít, mert ezen életek múlhatnak. Katasztrófa, hogy mennyi állat kerül elaltatásra napi szinten.

Mit gondol az örökbefogadói szerződésről?

A nagy előnye, hogy ezzel a menhely biztosítani tudja, hogy ahova az állat kerül, ott a megfelelő dolgok történjenek. Ebben a szerződésben azt rögzítjük, hogy mit kell tenni, és így vállal az új gazdi felelősséget, hogy úgy fogja ellátni az állatot, ahogy kell, és ahogy a magyar állategészségügyi törvény előírja. Kérdés, hogy mennyit vesztünk azon, ha ezzel eltántorítunk valakit az örökbefogadástól. Alapvetően ez egy sikeres és jól működő rendszer.

Mi az, amire oda kell figyelni nagy melegben vagy hidegben?

Ha nekem rossz kint, akkor a kutyának is az. Sokszor még intenzívebben hatnak rájuk a körülmények, hisz egy „földszintes” kutya hasa öt centire van a betontól, és onnan hatványozottan kapja a hőt vagy a hideget. Nem szerencsés – főleg idősebb – kutyákat a nyári 40 fokban futtatni. Hidegben bunda ide vagy oda, az az állat nem arra van kitalálva, hogy mínusz 20 fokban egy szél által átfújt kutyaházban éljen. Az 1–2 kilós kis kutyák lába komoly fagyási sérüléseket szenvedhet, ha a hideg betonon sétáltatjuk őket. A kutyaruha nem divat kérdése, mondván, jól elvoltak a kutyák ruha nélkül harminc éve is. Igen, de a csivava egy Mexikóban kitenyésztett fajta. Nyárra is vannak hűtős ruhák, illetve ilyenkor a folyadékbevitelre is figyelni kell.

Tipikus rémálom a nyáron autóban felejtett kutya. Garantált hőguta. Arról is gondoskodni kell, ki látja el az állatot, ha elutazunk, vagy amikor épp mi vagyunk betegek.

Nem mindig esik le az embereknek, hogy a kutya, macska nem kikapcsolható. Most már léteznek cégek, akik ilyen esetben gondoznak háziállatokat, vagy meg lehet kérni egy ismerőst. Egy egzotikus állatnál nagy gond, hogy mennyire ért hozzá az, akire rábízzuk.

Honnan tudjuk, hogy egy állatnak fáj valamije?

Ismernünk kell a saját állatunkat, meg kell ismerni a jelzéseit. Ennek feltétele, hogy elég időt töltsünk vele ahhoz, hogy lássuk, ha valami nincs rendben. Menjünk időben állatorvoshoz, amikor még nincs komoly probléma, de a kutya már valahogy nem az igazi. A kutya egyébként hanggal jelez, fokozottan nyalogatja a fájó testrészt, a macska tud fájdalmában vagy stressztől dorombolni – persze minden állat egyedi, más a fájdalomküszöbük. Vannak, akiken nehéz észrevenni, és vannak drámakirálynők. Külön kategóriát képeznek a zsákmányállatok, a nyúl, a tengerimalac, a növényevő rágcsálók, a kisemlősök, akiket a természet úgy talált ki, hogy ne mutassanak semmilyen tünetet, ugyanis a ragadozó mindig a legkönnyebben elkapható préda után megy. Amikor egy nyúl betegnek tűnik, akkor már elég nagy a baj, állatorvosi oldalról pedig mi is a sötétben tapogatózunk. Ilyen esetekben a jó kórelőzmény már fél diagnózis.

Egy jó állatorvos gazdanevelő és pszichológus is egyben?

Van, aki megsértődik, amikor az állatorvos próbál egy kicsit okítani, de az egészséges állattartás legfőbb záloga az, hogy a tulajdonos tisztában legyen a dolgokkal. A rendelésen egyaránt foglalkozunk az állattal és a tulajdonossal. Magyarországon elég magas szinten áll az állatorvoslás, de mindig minden lehetséges történést közölni kell a gazdival, mert az orvoslásban soha nincs biztos kimenetel. Fontos a megfelelő állatorvos kiválasztása, akivel jól tudunk kommunikálni, és akitől merünk kérdezni.

Jól tudom, hogy a Vasmacskának komoly története van?

A ház eredetileg is vendégfogadónak épült 1885-ben, akkor még hozzá tartozott a ma mellettünk üzemelő Trófea étterem területe is. Gigantikus, klasszikus, híres étterem volt. A népszerűsége több mint egy évszázadon át kitartott, hiszen a régi óbudaiak a mai napig emlegetik, hogy itt volt az érettségi bankettjük, ide jártak hétvégenként, itt volt az első randevújuk, vagy hogy régen úgy húzta itt a cigány, hogy azt elfelejteni nem lehet.

Annak idején azért kapta a Vasmacska nevet, mert közel van az Óbudai-sziget, és a hajógyár miatt sokat jártak erre a vízi emberek.

Ráadásul a Laktanya utcát sem véletlenül nevezik így, hiszen ott volt régen a tengerészlaktanya. Állítólag az utca közepén állt is egy nagy, vasból készült horgony. Mi is próbálunk alázattal hozzáállni a hely történelméhez, többek között ezért tartottuk meg a nevét is. A KávéZoo tulajdonképpen a Vasmacska egy újabb arca. Bár más a célcsoport, másként használjuk a helyet, ez mégis ugyanaz a régi Vasmacska, amit annak idején is olyan sokan szerettek.

Hogy jött a KávéZoo ötlete? Sok Gerald Durrellt olvasott gyerekkorában?

Tényleg szerettem a könyveit, sok mindenben követtem a példáját. Otthon hamar kialakult a saját kis állatkertünk. Rengeteg ember járt hozzánk, mert mindenki odavolt attól, hogy nálunk van kutya, cica, nyuszi, hörcsög, a kerti tóban meg aranyhalak úszkálnak.

Aztán fokozva az állatsereget, hozzánk jöttek nyaralni a barátaink teknősei, tengeri malacai, időnként pedig a nővérem jelent meg naposcsibékkel.

Nagyon sok időt töltöttünk/töltünk állatokkal, Timiék szintén. Amikor gondolkoztunk a kávézón, Gréta, a kislányom javasolta, hogy nyissunk egy különleges helyet, ahol állatok közt kávézhatnak a vendégek, mert az emberek többsége szereti az állatok közelségét. Amit persze nemcsak a vendégek szeretnek, hanem mi is. Ebben a kávézóban nem az volt a kardinális kérdés, hogy milyen kávét főzzünk (egyébként rendkívül finomat), hanem az, hogy olyan helyet hozzunk létre, ahol mindenki jól érzi magát: ember, állat egyaránt.

Látva a kisimult arcokat, lehet, hogy az állatok terápiás hatással vannak a betérő vendégekre?

Utólag jöttünk rá, hogy ez az ötlet mennyire zseniális volt. Bejönnek, meglátják a kutyákat, a nyuszikat, a kaméleont, és mindenkit elönt a boldogság. A legzordabb arc is barátságos lesz. Az emberek itt szívesen beszélgetnek egymással, velünk. Egyszerűen megnyílnak egymás felé.

Komoly kapcsolódási pont az állatok iránti szeretet. Mindenki elmeséli az ő kutyájának, nyuszijának a történetét, vagy pont azt, hogy mennyire szeretne egyet.

Szerintem megbetegíti a városi embert, hogy ennyire el van zárva a természettől, ami pedig az ember természetes közege lenne. Az élővilágban, az állatok és a növények között lenne a helyünk, ehhez képest sterilizált kő-beton kockákban élünk, éppen csak egy cserép virággal a lakásunkban. Én viszont úgy döntöttem, hogy ha kell, lehet egy kicsit maszatosabb, lábnyomosabb, szőrösebb a környezetem, de legyenek benne élőlények. Egyrészt ez a természetes, másrészt a gyerekeknek is úgy jó felnőni, hogy az állattartással járó felelősség beléjük ivódik; ha már nagyon korán megtanulják, hogy sosem tartjuk holmi szőrös vagy tollas tárgyaknak őket, hanem egyenrangú élőlényként tekintünk rájuk, és tiszteletben tartjuk az igényeiket.

Akár családi program is lehet egy KávéZoo látogatás?

Nagyon is! A gyerekek szinte transzba esnek a rengeteg állat láttán, a szülőknek pedig van öt perc nyugalmuk, amíg megihatnak egy jó kávét. Ameddig lazítanak, mi azért szemmel tartjuk a gyerekeket, mert a kávézó laza szemlélete ellenére is vannak szabályok, az állataink védelmében. Nem lehet minden állathoz hozzányúlni, sőt, önhatalmúlag egyikhez sem. A nyuszikat is mi vesszük ki, és mi tesszük vissza – nagyon figyelünk rá, hogy ne legyenek agyonnyomorgatva.

Ebből származott az az ötlet is, hogy Állatbarátképző tábort indítsunk nyáron, mind a három hónapban egy-egy hétre.

Felelős állattartásra buzdítjuk a gyerekeket, kirándulunk, elmegyünk velük állatorvosi rendelőbe, állatmenhelyre, állatfarmra is.

A kutyák hogy viselik a vendégek és egyéb állatfajták  jelenlétét?

A vendégeket már megszokták a kutyáink, de az alsó szintre, ahol a nyusziketrecek vannak, nem mehetnek le. A vendég kutyáknak is a felső részben kell maradniuk, ahol a kaméleon meg a halak tanyáznak, mert akármilyen jól nevelt is egy eb, valószínűleg izgalomba jönne tizenöt nyuszi látványától és szagától. Mi pedig nem szeretnénk, ha a tapsik sokkot kapnának. A saját kutyáinkat úgy hozzuk be, hogy reggelente jól kifuttatjuk őket. Sokan meg is kérdezik, hogy mitől ilyen jólneveltek ezek az állatok? Egyszerű a válasz: meg lettek mozgatva. Egy kutyának eszébe sincs huszonnégy órán át ugrálni. Ha futkoshat egy nagyot a friss levegőn, utána békésen heverészik, és várja a vacsorát.

A vendégeink imádják a kutyáinkat, és szerintem az különösen jó, amikor megértik, hogy a nagy kutyákban is meg lehet bízni.

A gyerekekben persze fel sem merül ez a kérdés. Bennük még megvan az ösztönös bizalom az állatok felé, többnyire a felnőttek nevelik beléjük a félelmet.

Mi alapján válogatták össze az állatseregletet?

Az a filozófiánk, hogy nem egzotikus, állatkerti állatokat, hanem teljesen egyszerű, hétköznapi társállatokat gyűjtöttünk magunk köré. Olyanokat, akik lehetnek otthon bárkinek. A kaméleon például egy sisakos kaméleon, ami talán a leggyakoribb fajta Magyarországon. Szándékosan nem választottunk valamilyen olyan, jóval látványosabb kaméleont, amelyik nem szaporodik fogságban. Azaz csak a vadon befogott példányok vannak, mi pedig egy állatot sem akarunk kiszakítani természetes környezetéből. Ugyanez érvényes a halakra is. Nincs tengeri halunk, mert jellemzően nem tudják szaporítani őket mesterséges körülmények között.

Az állatokat megpróbáljuk úgy tartani, hogy nem piszkáljuk őket, hanem együtt élünk velük.

Akkor ez kölcsönös vonzalom, de a vendégek számára azért a kávé minősége sem mellékes.

Voltunk barista tanfolyamon, és a szerintünk legfinomabb, legjobb minőségű kávét főzzük le. Egy kiváló cukrászattól rendelünk nagyon jó minőségű sütiket: mindig van gluténmentesünk, cukormentesünk, paleo sütijeink, tekintettel az ilyen-olyan allergiákra, ahogy a kávé mellé is lehet kókusz-, szója- vagy akár rizstejet is kérni. Bár nincs nagy konyhánk, napi levessel mindig szolgálunk, valamint pizzát sütünk, melegszendvicseket, mártogatósokat kínálunk pirítóssal vagy chipsszel.

Volt vendéglátós tapasztalatuk, mielőtt belevágtak a Vasmacskába?

Egyikünknek se, Timi sporttanár, én pedig közgazdász vagyok.

Egy nagyon jó vendéglátó-ipari szakember barátunk kikupált bennünket, és természetesen megtanultunk minden technikai és egyéb részletet, ami a kávézó működtetéséhez szükséges.

Ha kezdetben nem is volt mindig tökéletes a kivitelezés, a lényeg mégiscsak az, hogy igazán vendégnek tekintsd, aki bejön hozzád, mert akkor ő is jól fogja érezni magát.

A családjaik  is ennyire lelkesednek a Vasmacskáért, vagy inkább zavarja őket, hogy ennyi időt töltenek itt?

Nemcsak lelkesednek, segítenek is. A férjeink rengeteg munkát tettek és tesznek a helybe, a lányok pedig az állatgondozók. Hétvégente nem tudunk még a nyuszikra is figyelni kávéfőzés közben, ilyenkor ők vigyáznak rájuk. Ez egy valódi családi vállalkozás.

Úgy tudom, szülinapi zsúrokat is lehet itt szervezni. Hogy bírja az esti mulatozást a csapat állatrészlege?

Tartunk szülinapi gyerekzsúrokat, amikor a gyerekek megismerkedhetnek az állatainkkal. De felnőtt partikat is – ilyenkor elpakoljuk az állatokat. Egyedül Kamilla, a kaméleon marad, őt nem tudjuk a terráriummal elvinni, úgyhogy végignézi a bulikat.

Hétvégente már sokszor van teltház. Elkezdtek asztalt foglalni, szülinapi zsúrokra hetekre előre lefoglalják az időpontokat.

De talán még jobban szeretem a kicsit kevésbé sűrű hétköznapokat, amikor minden vendégünkkel tudunk egy pár szót váltani.

Mindenképpen Óbudára tervezték a KávéZoot?

Igen, hiszen itt élünk Óbudán, és ha az ember magának teremt munkahelyet, akkor célszerű, hogy közel legyen az otthonához. A kolléganőm, Timi, akivel együtt csináljuk a KávéZoot, Ürömön lakik. Az sincs messze innen. A gyerekeink ide járnak az Óbudai Waldorf Iskolába – ott ismertük meg egymást. Az óbudaiakban egy idő után kialakul egy nagyon erős lokálpatriotizmus. Szeretjük a környéket, és ha lehet, ki sem tesszük a lábunk innét, inkább helyben oldunk meg mindent, amit csak lehet. Itt az otthonunk, az iskola, a piac, a Duna-part, aztán az erdők, a hegyek, ahova gyakran járunk kirándulni – elégedettek vagyunk a mikrokörnyezetünkkel, nem vágyunk máshová.

Kinek főzött először?

Csak elmondásból tudom, hogy a szülőknek. Ötéves voltam körülbelül, amikor „levest” csináltam mindenből, amit otthon találtam. Pontosan nem derült ki, hogy mi volt benne, de nyers tojás, instant kávé és ketchup biztosan. Átütő sikernek nem nevezném. Valahogy nem tanultam főzni. Nyilván néztem a nagyikat sokszor és anyukámat is néha, de nem vizslattam a mozdulataikat, inkább magamtól kevertem össze dolgokat. Tehát minimális tudással kezdtem el az önálló életet, amikor is – elsősorban a csóróság hatására – retteneteket csináltam, de lassan belejöttem mindenbe, sőt, el is kezdtem élvezni.

Az első olyan „kivágom a rezet” főzésem az első szerelmemnek volt, aki épp Óbudán lakott.

Lecseréltem a rizsleves és hús-krumpli kombinációt, és valami Jamie Oliveres műsorból ellesett tésztát csináltam. Meg kellene kérdeznem tőle, hogy tényleg ízlett-e neki.

Aki etet, az szeret?

Nehéz kérdés ez, mert nem hiszem, hogy az összes konyhás néni szeretné a mindennapos tömegfőzést, sőt azt sem gondolom, hogy valaki minden esetben szívesen állna neki ételt készíteni tíz órás munkaidő után, vagy ha csak azért főz, mert úgy olcsóbban jön ki. Inkább azt mondanám, hogy jó lenne, ha lehetne csak szeretetből főzni. El kell fogadni, hogy van, aki szeret főzni és van, aki nagyon nem. Mondhatnék lózungokat, hogy már gyerekkorban meg kell szerettetni, és akkor egyenes az út a vidáman átfőzött mindennapokhoz, de ez sem feltétlenül igaz, szerintem. Lehet, sőt üdvös megmutatni a főzés örömét, de mint ahogy nem fog minden gyerek (vagy felnőtt) mániákusan legózni – és ebből következően mérnöki pályára lépni –, nem szabad elvárni azt sem, hogy kényszer legyen a főzés.

Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az ízeket, azok párosítását és a minőségi alapanyagok ismeretét és előnyét lehet tanítani, és ezzel közelebb lehetne hozni az emberekhez.

Vegyünk csak egy viszonylag egyszerű, mindenki által ismert alapanyagot, a paradicsomot. Képzeljen el egy társaságot – és ebben az a jó, hogy korhatártól független az egész –, akik kipróbálják a különböző paradicsomokat először csak nyersen. Milyen az íze a boltinak, a nagyiénak, a tojásnak, a koktélnak, a lucullusnak, a zöldnek és a sárgának. Mennyire más az íze mindnek, és hogy megváltozik egy minimális sótól. Ez már egy csomó íz, pedig még el sem kezdtük hőkezelni vagy párosítani bármilyen más ízzel. Lehet édes és sós is, na meg ott van a savanykás saláta is. És ez még csak a paradicsom. Szóval azt mondanám, hogy lehet szeretni, de nem kötelező. Én például szeretek enni, főzni és etetni is. Utóbbit nagyon, akár tömegeket is, de nem lenne jó, ha kénytelen lennék. Kicsit vissza Óbudára. Ott láttam, hogy milyen egy panelben vasárnapi ebédet csinálni. Rendes logisztika, hogy mit hova húzzunk át, hogy elférjenek az ételek, a lábasok és még a család is. Közben jön a szomszéd rántott húsának az illata, kihúzzák a nagy asztalt, és fél óra alatt betermelik az egész napos felfordulás eredményét. Szóval nehéz elképzelni, hogy minden nap pusztán vidám szeretetből főzök/főzünk. És mosogatunk.

A Táfelspicc egyik szerzője volt. Megváltoztatta ez az időszak a főzési szokásait?

A főzési szokásaimat talán annyiban, hogy még jobban szétnézek. Több alapanyagot tudtam kipróbálni, egységnyi idő alatt többet és többfélét főztem.

Az új dolgok pedig vagy beépültek a mindennapokba, vagy nem. Carpacciókat például nem nagyon csináltam, de azóta, ha van lehetőségem friss tonhalat vagy lazacot venni, akkor csinálok.

Hogy lehet a mangalicába annyira beleszeretni, hogy rögtön 52 perces filmet forgasson róla?

Nézze mennyit beszéltem a paradicsomról! És még tudnék egy könyvnyit, pedig egy növény. A mangalica szerintem iszonyú helyes állat, elképesztően jó minőségű alapanyag, és persze finom. Ráadásul olyan sikersztorit futott be, mint kevés faj, azok után, hogy 20–25 éve majdnem kihalt. Most rajonganak érte világszerte, a spanyolok prémiumsonkát készítenek belőle, amerikai és japán fine-dining éttermek kínálatában szerepel, a kobe marhához hasonlítják, és egyelőre úgy tűnik, nincs megállás.

A mangalicák története után kutatva több országot is bejártak. Hol tartják a legnagyobb becsben a loknis jószágot?

Szerencsére már Magyarországon is, de érdekes, hogy egy spanyol sonkagyáros család közbenjárása kellett hozzá, hogy egyáltalán újra elterjedhessen. A spanyolok nélkül még ma is bajban lehetne az ágazat. De Japánban például a húsa mellett a plüss mangalicát is szeretik, kifejezetten cukinak tartják az állatot, és különlegesnek a húst.

Amerikában szinte már minden államban van mangalica. Népes közössége van a tenyésztőknek az interneten, és mostanában érkezik Hollandiából a második magyar, tisztavérű szállítmány.

Most akkor hungaricum vagy sem?

Nem az. Az európai szabályozás szerint nem is nagyon lehetne, mert nem szoktak fajokat így besorolni. Nem nagyon lehetne levédetni például azt, hogy petrezselyem vagy krumpli. A termékek, amik belőle készülnek, lehetnek hungaricumok, és a debreceni páros, ami – jó esetben – mangalicából is készül, már az. Ugyanakkor, ha jól tudom, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete nem is nagyon küzd a cím elnyeréséért.

Az világos, hogy sokkal finomabb, mint a fehér hús, de tényleg egészségesebb is?

Az egészségessége vitatható. Az, hogy a zsírjában kevesebb a koleszterin, egyszerűen tévhit. Mivel több a zsírja, nyilván zsírosabb, de szerencsére túl vagyunk már a zsírt mumusnak tartó korszakon. Annyiban talán pozitívabbak az élettani hatásai, hogy a zsírja könnyebben olvad, kicsit könnyebben emészthető.

Ezek szerint megéri a pénzét?

Amennyiben prémiumterméknek tekintjük, akkor szerintem igen. Említettem, hogy a vagyuhoz, a japán kobe marhához hasonlítják. A mangalica zsírja ugyanis a kobéhez hasonlóan a rostokat szövi, ez adja a különleges ízét és állagát. Ha vagyut szeretnénk, kilóját 25–30 ezer forintért kapjuk meg, a mangalica ennek töredékébe kerül. Viszont a tartása is költségesebb a fehér sertésnél.

Egyrészt nagyon nagy területet igényel, másrészt hosszabb idő alatt éri el a vágósúlyt, ráadásul kevesebbet is fial nála. Ha tehát úgy gondolunk rá, mint egy ünnepi étel alapanyaga, akkor egyértelműen megéri.

A forgatás végén nem gondolkozott el azon, hogy haza­hozzon egy parányi sertést?

Dehogynem! Nem is egyet. Azóta felmerült már egy gazdaság ötlete, a szomszédok megvesztegetése, és Lackó Róbert tenyésztő barátomat is ijesztgettem már azzal, hogy megyek hozzá – úgynevezett – segíteni, szállásért cserébe, de mangalicám mégsem lett. Szerencse, hogy a kiskutyánk erősen hozza a mangalica-jelleget bizonyos tulajdonságaiban. Nem göndör ugyan, de meglepően hasonló a mozgása a kis mangalicáéhoz, ráadásul francia bulldog lévén némi röfögés is garantált.

Van olyan cuki, amin most dolgozik, mint a mangalica?

Annyira nem cuki, de izgalmas ez a téma is. Tudta, hogy a magyar hordógyártás egész jól megy, szintén egy erős lejtmenet után?

Egy olasz borász például Kádárnak nevezte el az egyik őrületes chiantiját a magyar kádárcég – és hordója – után.

És hogy elképesztően sokat hozzáad a borhoz a jó hordó? Ilyenekről fog szólni a hordós film. Emellett pályáztunk még további filmekkel, cuki is van köztük. Ötletem mindig van.

Végül egy recept, ami mindenkit földbe passzíroz, aki megkóstolja.

Legyen akkor mangalica. A szűzpecsenyétől tapasztalatom szerint sokan félnek, és még többen szárítják jellegtelenné, pedig könnyen steak minőség is lehet belőle. A szobahőmérsékletű egész szüzet forró, száraz serpenyőben körbepirítom – egy-egy perc oldalanként. Tepsibe teszem, amit letakarok alufóliával, és 80 fokra előmelegített sütőbe teszem 30 percre. (Ilyenkor még egyszer körbepirítható, ez opcionális, csak az átsült húsréteg lesz vastagabb tőle.) Vágódeszkára teszem, fél centis szeletekre vágom, sózom, borsozom és tálalom. Zellerpürét és/vagy idénysalátát adok hozzá. A salátát nem ízesítem túl, örülök a vajpuha hús ízének.

Mondd meg a legénységnek, hogy aki meg akar látogatni, arra ragasztok egy csomó bacilust, s mellette még kétszer farba is rúgom.

– Te persze megígérted – nehezményezte Gutentág.

– Miért, te mit csináltál volna? – védekezett a Rabbi.

Ha valamire kérnek, és az nem is kerül pénzbe, miért ne teljesíteném? De nem komoly a dolog, azt mondta az öreg, még ma benéz, vagy legkésőbb holnap…

Nem aznap, nem másnap, de harmadnap be is állított a Tanárúr. Picit sápadtan, picit lefogyva, de életvidáman.

– Ha nem figyelek, visszaforgatjátok az időt? – kérdezte az üdvözlésére felsorakozott legénységet.

– Ezt hogy érted? – próbált Burma beférkőzni a kérdés lényegébe.

– Amikor legutóbb itt jártam, olyan volt ez a kocsma, mint a siralomház – magyarázta Tanárúr.  – Csend volt, néha egy tétova morgás. Még a Törpe sem zaklatta Gutentágot, csak néztek maguk elé. A Balogh Tamásról meg jobb nem beszélni… Most meg a régi szép időket idézi a jókedv, mindenki hozza a formáját.

– A Póti miatt lehet – vélte Pofapénz. – Mióta ő nincs, visszatér a régi kedvünk.

– Ő nincs? – csodálkozott a Tanárúr. – Mi lett vele?

– Pár nap, látod, és felfordul a világ – bölcselkedett Burma. – A tulaj elköszönt tőle.

– Elköszönt? Összekaptak? – értetlenkedett Tanárúr.

– Nem esett egy hangos szó sem – kotyogott közbe Balogh Tamás. –  Kifizette a főnök a hónapot, kezet ráztak, egyik ment jobbra, a másik balra.

– Fene tudja, mi volt a baj vele – töprengett el Pofapénz. – Hiszen rendet tartott, kiszolgált mindenkit, jól kezelte a részegeket, barátságos volt majdnem mindenkivel, mégis megfagyott körülötte a levegő.

– Azzal a renddel, azzal volt baj – vélte Gutentág. – Mintha egy kaszárnyába kerültünk volna…

– Vagy inkább egy börtönbe – bólogatott a Törpe. – Smasszer-rend kezdett alakulni. Még a Stabil is csóválta a fejét, pedig ő néhány évet lehúzott a Csillagban. Mondta is egyszer neki, hogy az ilyen zárkafőnököt nemigen kezelték kesztyűs kézzel a betyárok. Póti csak vigyorgott, nem hiszem, hogy értette volna a dolgot.

– Értette az, de mennyire – mondott ellen neki Burma. – Kétszer annyi esze van, mint mondjuk a Gutentágnak…

– Miért pont nekem? – fortyant fel a hajdani csónakházas. – Mondd azt, hogy mint neked!

– Ha ez megnyugtat, kétszer annyi, mint nekem, vagy az egész csapatnak – kivéve a Tanárurat, mondjuk.

– Ha hitéleti dolgokról esne szó, a Rabbi esze sem akármi – vélte Pofapénz.

– Ha kemenceajtó-beállításról beszélnénk, akkor meg Balogh Tamás lenne a professzor – le­gyintett a mindeddig néma Sunya. – A Póti kétszeres esze olyan retavi – relavi…

– Relatív dolog – egészítette ki Tanárúr. – Mint mindannyiunknál.

Az a lényeg, hogy a régi jókedv kezd visszatérni a faházba. Amikor beléptem, azt is láttam, hogy a Törpe a régi hévvel rugdosta Gutentág bokáját.

– Épp csak egy kicsit – vörösödött el a kicsi ember. – Muszáj volt visszautasítani a rágalmait.

– Mi a fenével rágalmaztalak én téged? – hökkent meg Gutentág. –  Sok gazemberséggel vádolhatsz, talán okkal is, de rágalmazni nem szoktalak.

– Azt állítottad, hogy megittam a sörödet, még a Pofapénznek is panaszkodtál.

– Na, elég! Én ne tudnám, hogy te csak pálinkát iszol? Te rágalmazol engem, de csak ez idáig tehetted, mert most agyonütlek.

– Na, látjátok, ez is hiányzott a Póti alatt – mosolygott Tanárúr –, ez a finom úri incselkedés.

– Ha te mondod! – hitetlenkedett Burma. – No, jó, tudjuk, hogy beteg voltál.

– Pofapénz többször említette, hogy nem ismersz majd ránk – emlékezett Sunya.

– Pofapénz? – nézett körül Tanárúr. – Hova tűnt az a szépreményű totókirály?

– Az előbb még itt sündörgött valami tippmix papírokkal – dünnyögte Burma. – Nem mehetett messze.

– Nem is ment – rikkantott a Törpe.  – Ott győzködi a lottózó előtt a Stabilt valami verhetetlen variációról… Pedig tudhatná, hogy az a dózeres sohasem játszik.

– A remény hal meg utoljára – hümmögött a Rabbi. – Még engem is rá akart venni egy kétszer tizenhat hasábos variációra.

– Az totó, nem tippmix – okoskodott Sunya –, de te egyikhez sem értesz.

– Nehezményezné az Úr – adott neki igazat az öreg. – Minden szerencsejátékot nehezményez, és ez enyhe kifejezés. A pokolban külön bugyrok vannak a játékosoknak…

– Csak a kártyásoknak meg a kockázóknak – próbálta enyhíteni a dolgot Burma.

– Találkoztam a Stabillal – tért vissza a csapathoz a hajdani újságos, mielőtt nagyobb vita keveredett volna a pokol beosztásáról. – Nem fizette be a pofapénzt, majd megbánja.

– Az meg – vigyorgott Gutentág. – A két szemét kisírja utánad, meg a variációid után.

– Ő is a pokolra jut – bólogatott a Rabbi –, csak ő nem a hazárdjátékok miatt.

– Ki jut a pokolra? – kérdezte az éppen belépő Stabil, aki nem sejthette, hogy épp most emelték be a főszereplők közé.

– Természetesen te, édesapám, ki más – röhögött rá Gutentág. – A részleteket majd a Rabbi elmondja.

– Kibírtam én a Csillagot is, meg Kőhidát, miért éppen a pokoltól félnék? – vonta meg a vállát a dózeres. – De nem szép tőletek, hogy még be sem lépek, máris a pokolba kívántok.

És én még azt hittem, stabil haverok közé jöttem… Még meg is akartam hívni az urakat egy ampullára.

– Az urakat? – villant Gutentág szeme. – És a többieket? Sunyát, Balogh Tamást, hadd ne soroljam…

– Az urakat meg a többi zsiványokat – pontosított Stabil. – De a pokolban, ugye, se sör, se muskotályos.

– Csak vicceltünk! – kiáltott közbe Balogh Tamás, aki a muskotályos szóra azonnal feledte volna a poklot. – Kérd csak ki nyugodtan a körödet, és Szent Péternél szerzünk neked protekciót!

– Órák óta nem ittak semmit a legények – helyeselt Burma. – Életmentő adagot kérhetsz, tudod, a kiszáradás halálos dolog. Egyúttal egy olyan jócselekedet, ami segít a mennyek kapujának kinyitásában.

– Csak ne túlozz! – csóválta a fejét a Rabbi. –  Stabil legfeljebb a macskaajtót nyithatja résnyire. Ha van ott egyáltalán macskaajtó.

– Van, van! – bizonygatta Balogh Tamás, nehogy a semmibe tűnjön a muskotályos iránti reménye. – A Rabbi is megmondhatná, ha akarná, de a Tanárúr tudja, hol említi az írás, s nem is fogja letagadni, mint egyesek.

– Tamás, te biztosan olvastad a próféták könyvét – mosolyodott el Tanárúr.

– Azt kétszer is – reménykedett tovább Balogh Tamás.

– No, abban nem említik a macskaajtót – folytatta Tanárúr. – De az apokrif hagyomány erősen köti egy Mordeháj nevű rabbihoz a dolgot, ez az ősi tanító egyszer megjelent Newton álmában, s megmutatta neki a mennyek kapuját. – Az a kis ajtócska ott alul micsoda? – kérdezte a neves fizikus. – Az? – válaszolt Mordeháj. –  Macskaajtó. Te fogod reggelre feltalálni.

Itt a mennyekben nincsenek macskák, így semmi haszna sincs, de tifelétek örömmel járnak majd ki és be rajta a rühes macskáitok, na, jó, a kedves cicáitok.

Nem kell a téli hidegben kikelnetek a jó meleg ágyból, hogy ki vagy beengedjétek a kedvenceiteket… A kisebb kutyák is használhatják. Newton máris felvázolta az ajtó tervét, fűrészt, zsanérokat szerzett, s mire a nap felkelt, készen volt a történelem első macskaajtaja.

– Biztos, hogy így volt? – kételkedett Burma.

– Az Írás mondja – mosolygott tovább Tanárúr. – Olvass utána, vagy kérdezd a Balogh Tamást, ő egy deci muskotályosért kikeresi.

– Két deciért – pontosított automatikusan a hajdani kemencés. – De hagyjátok Stabilt beszélni.

Stabil kikérte mindenkinek, amit óhajtott, végre Tamás is becsókolhatta a muskotályosát.

– De van más hírem is – húzta össze a dózeres a szemöldökét. – És ennek nem mindenki örül majd.

– Addig mondd, amíg tart a söröm – biztatta Gutentág. – Most már így is, úgy is a mennybe jutsz.

– Most találkoztam a Lordok Házánál, a Pók presszót hívom így, a Pótival. Készül ide vissza. Mondta, hallotta, hogy igen elkanászodtatok, mióta ő nincs itt, ez az udvarias új fiatalember és a kedves kolléganője nem tart közöttetek se rendet, se fegyelmet. Hát ezért akar visszajönni, már csak a tulajjal kell beszélnie.

– Na, ne! – horkant fel Pofapénzt. – Már kezdtünk visszaszokni a szabadságba.

– Meg a vidámságba – rúgott Gutentág bokájába (csak kicsit) a Törpe.

– Rabbi, te mondd meg, hagyja ezt az Úr? – esett kétségbe Balogh Tamás, akit Póti az utolsó munkanapján örökös kitiltással fenyegetett.

– Nem hagyja – hümmögött a Rabbi. – Az Úr igencsak tiltja a hazugságot.

– Hazugságot? – reménykedett Balogh Tamás.

– Nézz csak a Stabilra! – folytatta az öreg. – Úgy találkozott ő Pótival, ahogyan te.

S annyit beszélt vele, mint én. Az ampulláitokkal befizetett egy kis szórakozásra, élvezi a kétségbeeséseteket, a pokolba küldést is meghálálta.

– Ha nem nézném, hogy méretes pohár pálinkát hozott – mondta félhangosan a Törpe –, most olyat adnék neki…

– Na, milyet, mutasd! – csattant fel Stabil, de azonnal lehiggadt. – Hiszen tényleg hazudott az előbb. Csak a látszat tartása érdekében felkapta a Törpét, felültette a söntéspultra, de aztán hagyta békén lekecmeregni.

– Aki engem fenyeget… – kezdte, de mivel senki nem figyelt már rá, abbahagyta.

– Kapnátok most mind a ketten a Pótitól – göcögött Gutentág. – Mi meg kimehetnénk a sétányra röhögni.

– Éljen a Póti nélküli világ! – sóhajtott Balogh Tamás. – Nem hív meg valaki egy muskotályosra? Holnap megadom…

– Ezt nem kellett volna mondanod – mosolyodott el Pofapénz.

– Igenis megadom!

– A Rabbi az előbb elmondta, hogyan kezeli az Úr a hazugságot. Külön bugyor a pokolban, akár a magamfajta szerencsejátékosoknak.

De Balogh Tamásnak már máson járt az esze.

– Mit gondoltok – kérdezte –, a pokolban is van macskaajtó?

– Minden bugyron – jelentette ki Sunya.

– És a pokol macskái mekkorák?

– Mint a tigrisek – értett a szóból Burma.

– Akkor jó – nyugodott meg Balogh Tamás, amíg a Burmától kapott muskotályost szopogatta. – Akkorán én is kiférek.

– A többiek meg, persze egyenként, mind be – a Rabbi ugyan felhagyott a társaság megtérésébe vetett reménnyel, de titokban ő is örült a Póti nélküli délutánnak.

Tanárúr búcsúzott, már csak egy mondata volt, talán Burmának szólt, talán a többieknek.

– Azt mondtam, ha nem figyelek rátok, egy pillanat alatt visszaforgatjátok az időt. Ugye, milyen kicsin múlik? Aki még most sem érti, annak Balogh Tamás elmagyarázza. Holnap találkozunk.

– Nem látom a Törpét, már három napja nem járt erre – tűnődött Pofapénz. – Csak nincs valami baja?

– Biztos jobb dolga van, mint a Gutentág rúgásait tűrni – vélte Burma.

– Csak igen kicsiket rúgok – védekezett a kiérdemesült csónakházi gondnok. – Meg sem érzi. És hatszor akkorákat rúg vissza.

– Ha hatszor akkora is, mégis csak törpe-rúgás – nyilatkoztatta ki Balogh Tamás. – Elüldözted, ez az igazság.

– Meg kéne keresnetek – szólt közbe Tóbi, a csapos. – Amíg keresitek, nem rontjátok itt a levegőt. Meg nem veszitek el a helyet a fizető vendégek elől.

– Mi is fizető vendégek vagyunk – sértődött meg Burma. – Mi vagyunk a rendes üzletmeneted, belőlünk élsz!

– Ha te ezt nevezed életnek – vonult vissza Tóbi –, de tényleg megkereshetnétek.

– Biztos a barátainál dekkol – szólalt meg a Rabbi, aki eddig valami fekete könyvbe temetkezett, vagy breviárium volt, vagy nem. – Elbújt a meleg elől.

– Rajtunk kívül nincsenek barátai – legyintett rá Gutentág. – A cirkuszosok is kihaltak mellőle. Így az is kizárt, hogy valami alkalmi fellépésre hívnák.

– Arra egyébként sem ment volna a dobja nélkül – tűnődött el Balogh Tamás. – Az meg ott porosodik a mi biciklitárolónkban. A trombitáját meg elcserélte, három kannásra, úgy éljek.

– Kettőre – helyesbített Burma –, s abból is tartoznak még neki eggyel.

– Rosszul tudod – morrant fel Gutentág. – Elküldték neki a Sunyával, csak a kanna valahogy elkallódott útközben.

– Igen, ezek a kannák igen császkálósak – vigyorgott Pofapénz. – Mondják, a Vakegér pincéjéből is elcsámborog egy-egy. Főleg a muskotályosok.

– Rágalom! – vörösödött el Balogh Tamás, és halkan hozzátette: – Nincs azokban a pincékben már egy kortynyi bor sem, csupa liszt, cukor, tejpor, ilyesmi…

– Jól körülnéztél – vigyorodott el Gutentág. – És a Törpe sem volt ott…

– Mit keresett volna ott a Törpe? – csodálkozott Balogh Tamás.

– Hát őt keressük, nem? – szólt bele az emelkedett diskurzusba a Rabbi

– Ja, persze, keressük őt – szégyellte el magát Burma. – Már indulunk is.

– Csoportokra oszlunk – tervezte Pofapénz. – Én a környéket nézem át, velem jöhet a Sunya, a Rabbi, esetleg Gutentág.

– Én a partra megyek – rázta fejét a hajdani csónakházas. – Helyettem menjen veled a Tanárúr, esetleg a Tóbi.

– Nem hagyhatom itt az üzletet – tiltakozott a csapos. – Elegen lesznek ők hárman, seperc alatt bejárják a telepet, nagyobb meló lesz a part végigvizsgálása.

– Arra én vezetem a csapatot – értett egyet Gutentág. – Felmegyünk a busszal a Pünkösdfürdőig, és visszagyalogolunk az összekötő hídig. Mindenhová benézünk, érdeklődünk, valaki csak látta.

– És szomjan sem halunk útközben – csillant fel Balogh Tamás szeme. – Én veled tartok, gondolom, Burma lesz a harmadik.

– Egy árva vasam sincs – hűtötte le az alig titkolt reményt a hajdani filmes. – Rossz lóra teszel.

– Akkor jöjjön a Tanárúr – forgott tovább Balogh Tamás esze.

– Ő a harmadik csapatot vezeti – intézkedett Pofapénz. – Kinek nincs még bandája?

Kiderült, hogy nincsenek többen, vagy átigazol valaki Tanárúrhoz, hogy ne maradjon egyedül, vagy csak két csapat indul a Törpe keresésére. Szerencsére épp betoppant a Lovas Tóni, nyomában a Stabillal.

– Jöttök velünk Törpe-vadászatra! – csapott le rájuk Gutentág. – Igyátok meg, amit akartatok, aztán már indulhattok is a Tanárúrral.

– Nekem sürgős dolgom van – védekezett Lovas Tóni.

– Egy frászt van dolgod – torkolta le Stabil. – Épp az előbb mondtad, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal.

Egy-kettőre megismerkedtek a feladattal, és épp a kelletlenkedő Tóninak támadt nagy ötlete.

– Egy perc, hazaugrom a Báróért, az ő szimata aranyat ér – ajánlotta.

– Balogh Tamás elkísér – vágta rá Pofapénz.

– Nem akarok meglépni, kikérem magamnak! – háborodott fel Lovas Tóni.

– Nem is gondoltam erre, hiszen még nem ittál semmit – nyugtatta meg Pofapénz. – Csak a Balogh Tamás biciklitárolójában van a Törpe néhány holmija, azokról vehet szimatot a Báród. Míg megfordultok, kérünk nektek egy fröccsöt.

– Nekem muskotályosat – pontosította a szándékot Balogh Tamás.

– A kutyátok persze kívül marad – tette hozzá a miheztartás végett Tóbi, bár tudta, hogy hiába.

– Ma már a Fő téri múzeum is kutyabarát – röhögött Gutentág –, mi is haladunk a korral.

Tóbi kiosztotta az italokat, kinek mi járt, kikészítette a kutyások fröccseit is, s nem fogyott el még senki adagja, amikor megérkezett a hatalmas farkaskutya, nyomában a két önkéntessel.

– Én sosem iszom cukorral a kávét – jutott eszébe a Rabbinak. – Tóbi, a felgyülemlett kockacukraimat add a kutyának!

– Te még sohasem ittál nálam kávét – védekezett Tóbi, de rápillantva a nagy farkcsóválással közeledő kutyára, további kifogások nélkül nyúlt a cukros doboz után.

– Elhoztuk azt a rongyot, amivel a Törpe meg szokta törölgetni a homlokát játék közben – dicsekedett Balogh Tamás. – Ha a Bárónak az úton kimenne a szag az orrából. Mondjuk a cukortól.

Burma eddig szokatlanul csendes volt, de most felcsattant.

– Mindenfélére van időtök, isztok, kutyáztok, fecsegtek, közben a szegény Törpe meg elveszve szenved valahol. Szép kis barátok vagyunk! Na, induljunk, de azonnal!

Elsőnek Pofapénz csapata szedte össze magát. Egy perc múlva már ott ácsorogtak az optikus előtt, ahol Eszter dolgozott.

– Mi ésszel kezdjük a keresést – magyarázta a várományos totókirály. – A feleségem felhívja a központi ágynyilvántartót, a mentőket, a rendőröket, hogy nem vitték-e be valahova azt a félnótást. Ez beletelik egy fél órába. Addig érdeklődünk a Kispókban, a Szomjas Pókban, meg a boltokban. Sunya elszaladhat a pléhgombába is, hátha a Deszkamari vagy a Manöken hallott róla valamit.

Így is lett. A pléhgombában hetek óta nem látták a Törpét, a Kispókba sosem járt, a Szomjas Pókba egy hete benézett, de le se ült… A boltosok is csak a fejüket csóválták. Néha bejön kenyérért, parizerért, de a héten még nem jelentkezett. Eszter sem jutott eredményre a telefonokkal. Sehova se szállítottak be egy kistermetű egyént.

– Marad a kulimunka – sóhajtott a Rabbi. – Most szólítsunk meg minden járókelőt?

– Körbejárjuk a lakótelepet, aztán a családi házak környékét, mondjuk az Emőd utcáig – tervezgette Sunya. – Talán még egy tárcára is találhatunk, ha Törpére nem is…

Gutentágék buszra szálltak, és kimentek egészen a pünkösdfürdői strandig. A kanyarban igen nagy csábítást jelentett a három kocsma, de megállták (Balogh Tamás nagy bánatára), valóban csak érdeklődtek, Burmának ismerősei is voltak az egyikben, őket alaposabban kifaggatták, de senki sem látta a „dobost” a napokban, sem azok, akik ismerték, sem azok, akiknek csak a feltűnő termete miatt kellett volna rá emlékezni.

– Na, akkor séta a hídig – vezényelte Gutentág. – Itt hazai terepen mozog az az eszenagy, biztos tud róla valaki.

– Ti nem vagytok szomjasak? – sóhajtozott Balogh Tamás. – Iszogatás közben jobban megered az emberek nyelve…

– A te iszogatásodtól legfeljebb a Bözse nyelve ered meg – intette le Burma. – Egyet iszunk majd, annyira futja, de majd lejjebb, a Golyós körül. Addig csak kérdezgetünk.

Errefelé majdnem mindenkit ismertek, legalábbis látásból, és majdnem mindenki ismerte őket. A Törpét sokan látták, de kiderült, hogy senki sem az utóbbi három napban.

A Fellini kultúrbisztróban már-már nyomra bukkantak.

– Igen, itt járt a kicsi ember, nálunk nézte meg Fellinitől a Bohócokat, tudják, azt a videófilmet, kommentálta is rendesen, többször le kellett pisszegnem – magyarázta Burmának a szervezőlány. – Az volt az érdekes, hogy a szereplők nagy részét személyesen ismerte, azt állította, együtt lépett fel velük.

– Nem hazudott – sóhajtott Burma. – Világhírű zenebohóc volt.

– Persze, néha megeredt a fantáziája, nekem mesélte, hogy az az olasz pasas, aki erről a kocsmáról kapta a nevét,  őt is felkérte a filmjéhez, de nem engedték át a vasfüggönyön. Persze, akkor már rég nem volt vasfüggöny! – Balogh Tamás belelendült volna a magyarázatba, de Gutentág leállította.

– Nem adta a nevét ahhoz a mozihoz, ő azt szerette volna, ha a Burma csinál róla filmet, csak róla, senki másról.

– Maga rendező? – csodálkozott a lány.

– Voltam az is – bólintott Burma. – De most csak Törpe-kereső vagyok. Mikor is nézték azt a filmet?

A lány belenézett a papírjaiba.

– Pontosan egy hete, igen, pontosan…

– Hát akkor még javában megvolt – legyintett Gutentág. – Menjünk tovább.

Fogyott az út, fogyott a remény. Nemcsak a golyósban ittak egyet (Burma számlájára), hanem az Evezősben is (Gutentág jóvoltából), s ha nem száz embert kérdeztek meg, egyet sem. Hiába, hiába.

– Még menjünk ki a Nánásira, a napközi-otthonos iszodába – javasolta Balogh Tamás. – Ott talán még van hitelem, és izé… A Törpe is szívesen forgolódik a Fruzsi körül. Leszedi az asztalokat, néha kap egy felest.

– Menjünk – adta meg magát Burma. – Meg biztos lesznek ott ismerősök.

Olyan ismerősök üldögéltek odabenn, akikre nem számítottak. Pofapénz, a Rabbi és Sunya üldögélt három üres pohár mögött.

– Na, ti szépen keresitek a Törpét! – förmedt rájuk Gutentág.

– Keresik ők – vette védelmébe a csapatot Fruzsi. – Mindenki keresi a Törpét. Az előbb átszaladtam a kisboltba valamiért, hát nem a Tanárúrral találkoztam, meg két haverotokkal? Egy marha nagy kutya vonszolta őket… Kérdeztem, mi van, csak azt felelték, keressük a Törpét, ha látod, szólj neki…

–       Ha valaki megtalálja, a Báró lesz az – dünnyögte Balogh Tamás. – Erre ihatnánk is egyet.

– Még utoljára felírom – sóhajtott Fruzsi. – Utoljára, világos?

Tanárúrra osztották a kutyavezető megtisztelő feladatát. Lovas Anti inkább átadta, mint hogy hallgassa a Stabil gúnyolódását, mert bizony a kutya nemigen hallgatott a gazdájára.

– Szagot fogott – magyarázta. – Ilyenkor nem ismer se istent, se embert.

– Szagot? – figyelt fel Tanárúr. – Talán a Törpéét?

– Vagy egy jóképű szukáét – vélte Stabil.

– Hagyjuk, hogy vezessen – szólt rájuk az öreg tanár. – Nem veszítünk semmit.

Kiértek a part közelébe, a bontási területre, ahol majd nemsokára a kacsalábon forgó házak épülnek.

– Mit keresne ilyen messze a faháztól? – zsörtölődött Stabil.

– Erre lakik – válaszolt Lovas Tóni. – Azt hittem, tudjátok.

– A Törpe sokfelé lakik és sehol sem, csövezhet épp erre – gondolkodott el Tanárúr. – De ezt mondhattad volna öt kilométerrel ezelőtt is.

– Van itt egy elhagyott felvonulási épület, olyan kunyhóféle – magyarázta Tóni. – Amikor azok a ménkű melegek voltak, oda bújt be a nap elől, aztán most a hűvösben is jó szolgálatot tehet neki.

Már ott is voltak. Báró diadalmasan csaholt, ők meg átmásztak a hevenyészett kerítésen. Ott állt a viskó, de a bejárata elé cementes zsákokat raktak, vagy tízet, szépen, egymásra.

– Hát, ha volt is itt, most nemigen van – csóválta a fejét Stabil.

– Egyet azért dörömbölhetünk – Tanárúr jobban bízott a kutya szimatában.

Dörömböltek egyet, kiabáltak is, kettőt.

Halk nyöszörgés hallatszott odabentről.

Tóni és Stabil egy perc alatt odébb rakta a zsákokat, kinyílott az ajtó. Egy igen megviselt Törpe tántorgott ki rajta.

– Na, te jól elvesztél – kereste a szavakat Stabil.

– Dehogy vesztem el, én végig megvoltam – vigyorodott el a Törpe. – De a sánta Zupás trógerei idehordtak valamit az ajtómba. Látom, cement. Ügyes. Majd a Gutentág jól bokán rúgja őket.

Az első kocsmában Törpe megkapta a gyorssegélyt, egy kis szilva, egy nagy ásványvíz, két szendvics – máris visszatért a színe. Indulhattak vissza a faházba.

– Hé, Törpe! – szóltak utánuk innen is, onnan is. – Mindenki téged keres! A Rabbi, a Balogh Tamás, a Burma, a Sunya, a Gutentág, még a Pofapénz is. Igen beindultak, jobb, ha elbújsz előlük.

– Jó, hogy vannak az embernek barátai – vigyorodott el a Törpe.

– A Pityer? – csodálkozott Pofapénz. – Most beszéltem vele, nyert egy csomó pénzt…

– A te totó-variációddal? – ingatta a fejét a Törpe. – Azzal aligha.

– Mondhatnám, hogy azzal – dünnyögte a kiérdemesült totókirály –, de minek hazudjak. A hatos lottón söpört be kétmilliócskát, meg még valami aprót… A totóhoz sajnálta a pofapénzt. Azt, mondjuk én tanácsoltam neki, hogy ha nincs gógyija az észjátékhoz, vegyen egy lottót…

– Ha valaki nyer kétmilliót, abba biztos nem hal bele – gondolkodott el Tanárúr. – Bár a nagy öröm is okozhat szívszélhűdést. Mondják.

– Nekem legyen mondva – vigyorgott Gutentág.

– Szép halála volt – mesélte volna tovább Balogh Tamás, de azonnal lehurrogták.

– Szép halál nincs – jelentette ki Gutentág. – Szemét, büdös, förtelmes, dögletes halál van, szép nincs.

– Van – csóválta a fejét Tanárúr. – A Háború és békében az elesett herceg markolja a zászlót, rá mondja Napóleon, hogy szép halála volt.

– Emlékszem – szólt közbe Pofapénz. – De ő nem is halt meg…

– Ha te jobban tudod – szólalt meg a hallgatag Rabbi –, akkor mesélj!

– A Kispintes is szépen halt meg – emelte fel a hangját Pofapénz. – Emlékeztek?

– Ki a fene az a Kispintes? – kérdezte a Törpe.

– Én emlékszem rá – vakarta meg az üstökét Gutentág. – Éppen az én csónakházam előtt fulladt a Dunába. De hogy szép halál? Azt szórd szét a vadcocáknak…

– Hogy kerülnek ide vaddisznók? – háborodott fel a Rabbi.

– A Pilisből jönnek – magyarázta Balogh Tamás. – Lejönnek a patak partján, összetúrnak mindent, úsznak egyet a Dunában, ijesztgetik a parti vendéget…

– Én csak olyan példázatot mondtam, nem az igazi vadmalacokra gondoltam – visszakozott Gutentág. – Talán azok elhinnék a szép halált a Baloghnak. Úgyis jóban van velük.

– Az igaz – tódította meg a hírt a Törpe. – Minden nap visz nekik száraz kenyeret a partra.

– Nem mindennap, csak amikor adnak neki az Evezősben vagy valamelyik bodegában – pontosított Tanár­úr. – A megszáradt szeleteket meg a maradékot adják oda, etesse a vadkacsákat.

– Már amelyikeket nem teszik bele a másnapi fasírtba – vélte Gutentág. – Mindegy, jut a vadkacsáknak elég, még a Balogh is jóllakik a kacsatápból.

– Abból a kenyérből adok a vaddisznóknak, örülnek neki… – vette volna vissza a szót Balogh Tamás, de már beindult a többiek észkereke.

– Meg is köszönik, mi? – vigyorgott Gutentág.

– Több nyelven is, disznómód – bólogatott a Törpe.

– Hát éppen mondani nem mondanak semmit – gondolta végig a dolgot Balogh Tamás. – De kedvesen odadörgölőznek a nadrágomhoz…

– Akkor már tudjuk, mitől van olyan fertelmes szagod – nyugtázta a dolgot Pofapénz.

– Ezek a disznók fürdés után vannak – védekezett volna Tamás, de nem figyeltek rá. A Rabbi azonban leállította a készülődő nagy ugratást.

– És miért volt szép halála annak a vízbefúlt Kispintesnek? – kérdezte.

– Egy asszony a két gyerekével beleborult a vízbe, a gyerekek ficánkoltak, a kétszemélyes hajó nem bírta a gyűrődést. Azok a szerencsétlenek persze nem tudtak úszni, kiabáltak segítségért… – idézte fel a régi ijedelmet Gutentág.

– Kispintes, aki azért volt Kispintes, mert a bátyját emlegették Pintes néven, ledobta a ruháját, és beugrott a fuldoklókért – folytatta a történetet Balogh Tamás, aki szerfölött örült, hogy ejtették a vadcoca-témát. – Először a nagyobb lányt húzta ki, aztán az asszonyt, és máris indult a másik gyerekért.

Nem érte már el, de egy motorcsónakos szerencsére felhúzta a fedélzetére a kisfiút. Kispintest azonban elragadta a víz, az Árpád-hídnál fogták ki a holttestét.

– Szerencsétlen… De azért ezt sem nevezném szép halálnak – gondolkodott el Gutentág.

– János atya temette Békásmegyerről. Ő mondta a sírnál, hogy szép halála volt – fejezte be a történetet az egykori kemencés.

– Hát, ha ő mondta, akkor így van – bólintott Tanárúr. – És mi van a Burma haverjának a szép halálával?

– Na, ma nem iszik semmit az aranycsapat? – lépett oda a díszes kompániához Tóbi, a csapos. – Várjátok a Burmát, legyen kit lelejmolni? Vagy a Sunya talál nektek valami kövér erszényt a piacon?

Összejött azért egy szerény rendelés, kisfröccsök, pohár sörök, még Balogh Tamás is összekapart egy deci muskotályosra való aprót. Hamar túl lettek a dolgon, szó se róla.

– Majd a Burma elmondja, mi lett a Pityerrel, én addig csak a lényeget… – szólalt meg Balogh Tamás. – Na, megnyerte azt a bazi sok pénzt, felvette bankókban az egészet, hiába biztatták, tegye számlára.

– Nagy marhaság – állapította meg a Törpe. – Annyiféle ember jár erre, még ide is.

– Terve volt vele – intette le őt Balogh. – Úgy, a szatyrában a két milkóval ment is a lányához, nem messze lakik, tudjátok. Mennyivel lógsz még a banknak a lakásért, kérdezte tőle. A lány mondta, mennyivel, több mint másfél millióval.

Pityer akkurátusan leszámolta a teljes összeget a konyhaasztalra, megcsókolta a lányát, és már ment is. Meg sem állt a nagy italdiszkontig, tudjátok, amelyik a régi Árpád-kert helyére épült…

Mindenki tudta.

– Bement a boltba, először vett néhány erős szatyrot, és mindegyiket telerakta a legjobb viszkikkel. Kifizette, taxit hívott, hazament. Alig maradt annyi pénze, hogy a végrendelete végrehajtásához elég legyen, ezt már a Burmától tudom.

– Na, pont a Pityer írt végrendeletet – legyintett Gutentág.

– Csak rövidet, egy használt boríték hátára… – magyarázta Balogh Tamás.

– Az nem érvényes! – rikkantott a Törpe. – Igaz, Tanárúr?

– Nem szabályszerű, az biztos. De ha világosan kiderül a hagyatkozó akarata, és nincs kétség az aláírás körül, el szokták fogadni.

– Nincs kétség, de szépen mondtad, Tanárúr. Az akarat is kiderül: a hamvasztásom árát betettem a borítékba, Burma intézkedjen. Ha marad néhány üveg viszkim, az legyen hálából Burmáé – sorolta Balogh Tamás.

– És a lakás? – Gutentág praktikusan gondolkodott, mint mindig.

– Az a feleségéé – szólt közbe Pofapénz. – Már két éve ráruházta… Az én Eszterem volt az egyik tanú.

– Hát az Spanyolban vendéglátózik… – csodálkozott a törpe.

– Konzumál – vigyorgott Gutentág.

– Ha most úgy mondják – biccentett a Rabbi. – Szodoma és Gomora…

Balogh Tamás nem tűrhette, hogy az ő történetét ki­siklassák. Folytatta hamar.

– Szóval a Pityer az összes viszkisüveget kirakta az asztalra, és inni kezdett.

Ivott, ivott, amíg el nem aludt. Amikor felébredt, újra az üvegekért nyúlt. És ez így ment három napig.

A negyedik nap reggelén meghalt, a postás valami ajánlottat akart neki átadni, nyitva volt az ajtó, mindig nyitva hagyta, ha otthon volt… A mentőorvos már csak annyit mondott: vége, meg valószínű a heves alkoholmérgezés…

– Heveny – javította önkéntelenül Tanárúr. – Hány üveget hagyott Burmának?

– Ha a postás és a mentős nem vett el belőle, akkor négyet.

– Mindenképpen négyet – szögezte le Pofapénz –, ami nem maradt az asztalon, az nem hagyaték.

Végre megérkezett Burma is, két film készítésébe is bevonták, mostanában mindig későn érkezett. De legalább valakinek pénze van – szokta Gutentág mondogatni, a monoszkóp rendezéséért sohasem fizettek neki.

– Hogy vannak az urak? – kérdezte a meglehetősen kiszáradt társaságot. – Ki mit kér?

– Ez a beszéd! – szorította meg a kezét a Törpe. – Én egy pálinkát, úgy értem, egy decit…

– Tudom, Gutentág egy üveg sört, a legjobbat, Balogh Tamás két deci muskotályost.

– Hármat – helyesbítette Tamás.

– Tanárúr egy brendit, kísérővel – folytatta a felsorolást Burma, Tóbi azonnal vette az adást. – Pofapénz egy nagyfröccsöt, a Rabbi meg valami édes vörösbort…

– Számoszit – mosolyodott el az öreg.

– Na né, ha inni kell, megjön Sunya is… – vette észre a Törpe. – Neki bármit kérhetsz.

– Lehet rum is – bólintott köszönés helyett az önkéntes piacfelügyelő. – Utána én is meghívlak titeket a mai tiszteletdíjamból.

– Miből? – csodálkozott el a csapat.

– Találtam egy meglehetős bukszát – magyarázta Sunya. – Kivettem belőle a becsületes megtalálónak járó jutalmat.

– Aha – értette meg azonnal Gutentág. – A bukszát meg kidobtad.

– Öreg, repedezett műbőr volt… – védekezett Sunya.

– Éppen Pityerről beszélgettünk – tért vissza az eredeti témához Balogh Tamás. – Arról, hogy milyen szép halála volt.

– Szép? – sóhajtott Burma. – Ha láttad volna, nem mondanál ilyen baromságot.

– Csak elképzelem – Tamás nem hagyta kizökkenteni magát. – Nekem nem kéne viszki, kiraknék száz üveg muskotályost, nem kannást, olyan igazi nyeleset, és csak innám, innám… Az meg az én szép halálom lenne.

– Kár, hogy János atya már nincs közöttünk, de szépen búcsúztatná – sóhajtott a Törpe. – De talán majd a Rabbi…

– Istentelen ember volt – tért ki a megtiszteltetés elől a megszólított.

– Az – bólintott Burma. – Az apja, amikor visszajött Auschwitzból, kijelentette, hogy nincs Isten. És ehhez tartotta magát a család, pedig akkor még nem is vitték el őket a Hortobágyra.

– Az öreget Recskre, a többieket Ebesre – pontosított Tanárúr.

– Sosem iszunk? – törte meg a hirtelen beállt csöndet Gutentág. Tóbi kiosztotta a Burma által rendelt italokat, felvette Sunya rendelését.

– Szép halál – dünnyögte Burma.

– Mondtam én a Baloghnak, hogy olyan nincs, ha muszáj, mesélje inkább a vaddisznóinak, azok talán elhiszik, de vadászidényben ők se – Gutentág vigyorát mintha letörölték volna. – Nekünk ilyenről ne beszéljen.

– Miféle vaddisznóinak? – csodálkozott el Burma. – Ne hagyjatok hülyén meghalni!

– Se szépen, se csúnyán! – bólintott rá Tanárúr, Balogh Tamás pedig máris kezdte a mesét a patakparton menetelő cocákról.

Hogyan került kapcsolatba a Legendával?

Sok mindent csináltam az életben, ezt megelőzően ingatlanirodám volt, amiből nagyon elegem lett, és visszakanyarodtam a vendéglátáshoz. A Facebookon láttam, hogy a Legenda embert keres most nyíló üzletébe, Óbudára. Fölcsillant a szemem: Óbudán… most nyíló.

Óbudai kötődése van?

A családtagjaim nagy része itt lakik, és számos barátom is. Én is éltem nagyon sokat a III. kerületben, jól ismerem a környéket. A másik varázsszó a „most nyíló” volt,  ebben láttam lehetőséget. A Pacsirtamező utcai üzlethelyiség, ahol előzőleg egy késdobáló működött, közel három évig állt üresen, addig nem tudták bérbe adni. A Legenda azért nyitott sörözőt Óbudán, hogy az embereket a budai oldalon is ki tudja szolgálni. 2016. október 28-án indultunk el.

A Legenda Sörfőzde mikor kezdte meg a működését?

Hat éve. A tulajdonosa Kovács József, aki még gyerekkorában kapta az „Olasz” becenevet. A baráti kör, a szakma, mindenki úgy ismeri őt, hogy az Olasz. A söreit is úgy emlegetik, hogy az Olaszházi Bitumen, az Olaszházi Világos, az Olaszházi Meggy. Egy nagy álmát valósította meg ezzel a főzdével, ami saját üzemeltetésben tartja hét sörözőjét Budapesten, így kikerüli, hogy magasabb áron árusítsák a söreit, mint ahogy azt az Olasz eredetileg belőtte.

A Legenda-féle pálinkákat tavaly­előtt kezdték el főzni, múlt év márciusában Perkátán, egy országos versenyen már nagyon szép díjakat hozott el a márka.

Amikor idekerült, már képben volt a kézműves sörökkel?

Semmi tudásom nem volt ezzel kapcsolatban, és tulajdonképpen a vendégeimtől tudtam meg, hogy ezek felsőkategóriás sörök középkategóriás áron. És azt is, hogy a Legenda az a főzde, ami a legjobban tartja a minőséget.

Hogyan tartja?

Kézműves sörökről, szűretlen, felsőerjesztésű sörökről beszélünk, tehát hangsúlyos a komlók és a maláták ízvilága, és nincsenek hőkezelve, nincsenek tartósítva. Minden üvegben és hordóban él a sör, vagyis élő sörélesztő kultúrát tartalmaz, és az ízvilága közben változhat így vagy úgy. Otthon ön nem tud két egyforma húslevest főzni, és ez en bloc a kézműves sörök esetében is jellemző.

Gondolom, komolyabb vendéglátós múlttal a háta mögött kaphatta meg az óbudai Legenda vezetését.

Ott kezdeném, hogy az anyukám volt az a vendéglátós, aki nagyon magas szinten képviselte a szakmát, idővel több, ma már nem létező híres budapesti éjszakai mulató vezetőjeként is dolgozott. Húszévesen mellette kezdtem. Mindig nagyon kritikus volt velem, és meg kellett élnem az ötvenet, hogy itt a Legendában körülpillantva végre maximális elégedettségét fejezze ki. Anno végigjáratta velem a szamárlétrát, tehát a raktárban kezdtem.

Egy vérbeli vendéglátós a kedves lányával is megteszi, hogy alulról indítja el, mint bármelyik más kezdő alkalmazottját?

Csak így lehet. Vele dolgozni egy folyamat volt. Nem lehet időszakban mérni, mert amikor már nem együtt dolgoztunk, akkor is mentem hozzá segíteni. Meg otthon is megkaptam,  hogy ne így tedd le a tányért, nem jól áll a kanál… Egy vendéglátós nem csak a munkahelyén teszi le úgy a tányért, ahogyan kell – otthon is úgy teszi le.

Az alapkövetelményeket folyamatosan szívtam magamba, meg duzzogtam is magamban, hogy mindenbe beleköt, semmi se jó neki. Tőle tanultam a szakma szeretetét és azt, hogy a vendéglátás egy nagyon komoly feladat.

Mint a hely be-betérő vendége, magam is úgy vettem észre, hogy a vendéglátós szakma szeretetét maximálisan elsajátította.

Annak a vendégkörnek, aki idejár, nem az anyagiak határozzák meg, hogy mikor tér be sört inni, hanem a szabadidő. Ezek az emberek sokat dolgoznak, és amikor leülnek nálam, akkor nyugalomra, kikapcsolódásra, élményekre vágynak, és nekem az a feladatom, hogy megteremtsem azt a miliőt, amiben ők jól érzik magukat.

Ittjártamban sok fiatalt láttam.

Ők délután jönnek vagy késő este, rendszertelenül. Főleg a harmincas, negyvenes, ötvenes korosztály az állandó, aki idejár, tulajdonképpen az értelmiségi középréteg, magas beosztásúak is. Sokan előre foglalnak asztalt. Tudom, kinek melyik a liebling helye, és úgy intézem, hogy oda ülhessen. Imádom az egészet, mert bejön az illető, lerakja a táskát, órát, szemüveget, telefont, elmegy kezet mosni. A személyes tárgyait hol rakja le az ember? Hát otthon. Tehát minden törzs­vendégem, aki itt leül, otthon érzi magát.

A vendégek túlnyomó része törzsvendég?

Ja, kérem… ez úgy működik, hogy aki először jön be, az vendég. Ha már másodjára jön, az már törzs­vendég.

És ha csak kétszer jön és többször nem?

Olyan nincs. Mert mondjuk eltelik egy év, és újra bejön. Sokan elköltöztek már a környékről, vagy elmentek külföldre dolgozni, de akkor is visszatérnek. Hála a jó Istennek, az arcmemóriám működik, és hosszabb idő elteltével is tudom, hogy ő már járt itt.

Mennyien járnak be rendszeresen?

A Facebookon ötszázan jelölték be az oldalunkat, és merem állítani, hogy a hetven százalékukat ismerem – nagyjából ennyi embert számolhatunk. Van olyan vendég, aki külföldön dolgozik, három-négy havonta hazalátogat, bejön a Legendába, és mielőtt visszamegy, újra bejön. Kvázi ő is egy törzsvendég.

Gondolom, jeles eseményeknek is otthont ad a Legenda.

Sok első randit beszéltek meg már ide, volt lánykérés, legénybúcsú, eljegyzés, tavaly rengeteg esküvőt itt szerveztek meg, beültek laptoppal, telefonokkal, tulajdonképpen benne élek ezekben a sztorikban. Aztán rengeteg tejfakasztó buli (nevet).

Mi a tapasztalata, a vendégei többsége óbudai lakos, vagy csak itt dolgoznak, és munka után betérnek?

Is-is. Egyébként én úgy szoktam mondani, hogy Szentendrétől Budakesziig. Vagyis így határolom be azt a területet, ahonnan jár a vendégköröm.

A tömegközlekedés szempontjából nagyon jó helyen vagyunk, itt megy a HÉV, a 9-es és a 29-es busz, és már sokan ugranak át Pestről is.

A minap bejött három hölgy, új vendégek, épp itt volt a kutyám, Brandon, és az egyik hölgy megkérdezte, hogy ez kutyabarát hely-e. Mondtam, naná. Kiderült, hogy neki kettő is van – mondtam neki, hogy hozza őket nyugodtan.

Az érkező vendégek elé siet, és már kérdezi, hányan vannak, helyeket mutat nekik, intézkedik, és sorolja a sörfajtákat. Azért ez nem minden sörözőben megy így.

Ez a vendéglátás alapja. Meg az is, hogy a pincér oda-vissza tudja az étel- és az itallapot, és hogy melyik étel és ital milyen alapanyagból van. A problémát én ott látom, hogy Budapest belvárosában porszemnyi a vendéglátás rész, a többi pedig itatás meg etetés. Sajnos el kell fogadni, hogy ilyen a világ. Egy hagyományos sörözőben is el kell mondani, hogy van Dréher és Krusovice… na de egy kézműves sörözőben, ahol a kínálatban 38 féle sör van, az új vendégek nagy része azt sem tudja, hogy a kézműves sör mi fán terem.

Naponta hányszor mondja el a vendégfogadó, sör­ismertető mondókáját?

Van egy kedves vendégem, némettanár, nemrégiben erről beszélgettünk, és ő meg is válaszolta a kérdést: Icukám, szerintem pont annyiszor mondod, mint én a der, die, das-t. És informálnom kell az érkezőket arról is, hogy mit takar az IPA, mi az, hogy ale, és megköszönik, mert így már van hova kössék. Tulajdonképpen az elején én a vendégeimtől tanultam meg a részletekig menően, hogy mi micsoda.

Hogyhogy?

Ahogy már említettem, ide kerülésemkor nem tudtam semmit. Jöttek a sörfanok, elmondtam, hogy ilyen sör meg olyan sör van, jelezték, hogy ismerik ezeket, erre felkiáltottam, jaj, de jó, ha bármi többet is tudtok róluk, osszátok meg velem! És akkor magyarázták hetekig, minden este.

Óriási zűr lett a fejemben, és akkor egyszer azt mondtam, hogy állj, már azt sem tudom, mi a sör és mi a tea. A pult mögött a fal teli volt ragasztva cédulákkal, színes filctollakkal írtuk rá minden sörtípusról az infókat. Megtanultam.

Kérem, rögtönözzön egy vendégfogadó „kis­előadást”!

Először kiderítjük, hogy a vendég milyen ízvilágot szeret, és biztos, hogy csapon minimum van két olyan fajta sörünk, amit szeretni fog. És akkor mondom, hogy búzasörből van német és belga típusú, szűretlenek és azonos alkoholtartalmúak, a belga csapolt, és lágyabb, selymesebb a németnél. Van a 8,2-es IPA, a közkedvelt Amarilló komlóból főzik; a 8,2-es Imperial IPA különlegessége, hogy először keserű ízt érzel, viszont amikor lejjebb ér, átmegy egy kis édes ízvilágba, és ahogy fogyasztod, keserű, édes, keserű – folyamatosan szórakozik veled. A Legenda Pony díjnyertes sörünk, borostyán ale, nagyon kellemes ízvilágú, ezt minden vendégünk nagyon kedveli.

A Bazooka 6,5-ös barna, füstölt rozst és füstölt malátát tesznek bele, kóstolgatás közben egy füstölőben érzed magad, ahol kolbászok és szalonnák vesznek körül.

Hát, most nagyon innék egy sört! A választást még jobban megkönnyíti, hogy felespoharakban szokott kivinni kóstolót az újonnan érkezőknek.

Hat csapunk van, megtöltök hat felespoharat, ráteszem a tálcára, szalvétára felírom a sörneveket, a tálca közepén egy pohár víz, hogy az ízeket el tudják választani. Az ismertetőmből még nem fogják érzékelni, hogy mi micsoda, természetes, hogy kóstolót kell kapniuk. A főzdének sok fajta söre van, mind nagyon finom, és azért is kóstolniuk kell, hogy megtaláljuk azt a fajtát, ami az ő világuk. Nekem nehogy elmenjenek rossz szájízzel!

Az asztalok között pörögve még nem láttam magát fáradtnak és idegesnek.

Fáradtság? Ez butaság! Én itt minden este fantasztikus társaságban vagyok. Folyamatosan töltődöm. Amikor egy hét nyaralás után haza kell jönnöm, mindig dúlok-fúlok. Tavaly nyáron is hazajöttem, aztán másnap beléptem ide, körülnéztem: Szia, boltocskám! – és már vissza is tért az életkedvem. Az emberek a rengeteg problémájukat kikapcsolva jól akarják itt érezni magukat. Például szilveszterkor két szilvesztert tartottunk. Délután hatkor elkezdtek jönni a vendégek a kisgyerekeikkel. Konfetti, szerpentin… lepakolták a párnákat a földre, rajzoláshoz adtam nekik papírt, filctollat, a szülők söröztek, ez így ment tízig – akkor jött a második turnus, és kezdődött a felnőtt buli.

Tulajdonképpen a Legenda söröző magának nem is egy munkahely. Mintha egy folyamatos társasági összejövetel zajlana, ahol jókedvű barátnőként sürög-forog a tálcával, és szabad perceiben mi sem természetesebb, mindenkivel csevegésbe elegyedik.

Így gondolom én is. Egyébként a vendégek cserélik a hordót, a redőnyöket lehúzzák nekem, ha zárórakor egy társaság még befejezne egy beszélgetést, hagyom őket. A múltkor, amikor éppen teltház volt, és egyszer csak áramszünet lett, senki meg se rezdült, elővették a telefonjaikat, és húsz másodperc múlva világosság lett az egész helységben, én pedig csapoltam tovább.

A magánéletére csak a vasárnap marad?