A Lélek Palotája – hivatalos nevén Budapesti Hare Krisna Oktatási és Kulturális Centrum – mindenki előtt nyitva áll, és könnyedén oda is találhatunk. Miután leszálltunk a HÉV-ről a csillaghegyi megállónál, a Mátyás király úton induljunk el a Duna felé, és a harmadik mellékutcán, a Lehel utcába jobbra befordulva már meg is pillantjuk a központot. Ez a néhány perces séta elég is a ráhangolódásra. Ahogy elindulok a HÉV-megállóból, hamar kiderül, jó felé haladok, mert egyre több Krisna-­tudatú szerzetes sétál velem szemben, jellegzetes ruhában. Elérve úti célomat, ahogyan minden ide belépő, én is kibújok a cipőmből. Jólesik.

Lehet, hogy egyszerűen kényelmes az egész napi szorításból kibontani a lábujjaimat, engedni, hogy a hűs márványpadlón kinyújtózhassanak, de az is közrejátszhat ebben, hogy a tűsarkúmmal együtt kiléphetek a külvilág zűrzavarából.

Mezítláb sétálunk körbe Csillával, asszonynevén Szilaj Péternével, aki a krisnás közösségben a Gandharvika Préma Dévi Dászi nevet kapta. (Erre később visszatérünk.) Csilla vállalta, kalauzom lesz, hogy megismerhessem csillaghegyi központjukat, és ezzel együtt az óbudai Krisnások mindennapjait. Mindkettő nyitva áll mindig, mindenki előtt. Találkozunk is meditáló, európai öltözetű hívővel a templomban éppúgy, mint az étteremben a környező irodákból érkező itt ebédelőkkel.

TÁNC, TUDOMÁNY, TÁPLÁLKOZÁS

Vezetőm általánosságban azt tanácsolja, hogy kezdőként, érdeklődőként elsőként a Lélek Palotája vasárnap délutáni programjait érdemes meglátogatni. Ilyenkor mantraéneklés élő zenével, azaz tradicionális indiai hangszerekkel kísérve segít abban, hogy ne csak testben, hanem lélekben is ott lehessünk. Így már nyitottan hallgathatjuk meg az ezt követő előadást, és kapcsolódhatunk be a beszélgetésbe.

A Krisna közösség tagjai missziójuknak tekintik, hogy a védikus kultúra az élet minden területére kiterjedő rendszerét megismertessék az érdeklődőkkel.

Rendszeresen szerveznek előadásokat is, amelyeken Krisna-tudatos életfilozófiájuk olyan részleteibe is bepillantást kaphatunk, mint a tudatos gyermeknevelés védikus alapokon, vagy személyiségfejlesztés ősi, bölcs tanításokkal támogatva, mindezt közvetlen, családias hangulatban.

Kírtan, azaz szintén élő zenével kísért tánc zárja a közösségi programot, amit indiai lakoma közös elköltése követ, ami szintén fontos szimbóluma az együvé tartozásnak. Az óbudai Krisnások közös kertészkedésre is várják az ily módon feltöltődni vágyókat, az aktuális évszak kerti virágaival.

Aki az erőszakmentes táplálkozás iránt érdeklődik, s annak nemcsak filozófiájában szeretne elmélyülni, hanem a gyakorlatát is megismerni, azt az óbudai Krisnások rendszeresen induló indiai főzőtanfolyamaikra várják. A Vega Kaland óráin persze többről van szó, mint csupán a szubkontinens konyhaművészetének megismerése. Az ötezer éves életvezetési módszereket adják át itt Krisna követői oly módon, hogy azt a huszonegyedik században, a mindennapjainkban is tudjuk alkalmazni.

A Lélek Palotája fesztiváloknak is otthont ad. A nyárvégi India Varázsa Fesztiválra látogatók egy teljes napon át az indiai utcák, piacok, templomok lenyűgöző világába csöppenhettek, és átélhették azok hangulatát. S akik a Lélek Palotáját szeretnék jobban megismerni, egyénileg és csoportosan is kérhetnek idegenvezetést, ők egy itt élő szerzetessel sétálhatják körbe a központot. Az arra nyitott iskolák osztályai számára pedig örömmel tartanak kihelyezett órákat az óbudai Krisnások.

Az itt folyó életbe bekapcsolódni azonban nem csak a fenti, szervezett keretek között van módunk:

a palota éttermét például ebédidőben a környéken tanulók és dolgozók töltik meg, akik egyszer megkóstolták a tradicionális indiai konyhát, és azóta rendszeresen itt étkeznek.

De arra is bármikor van lehetőségünk, hogy a templomszobában egy kicsit elcsendesedjünk, egy kicsit magunk legyünk. Vagy éppen a kiadványokba belelapozva ismerkedjünk a védikus irodalommal, vagy csak szóba elegyedjünk egy arra járó szerzetessel.

A VILÁG ÖSSZES HANGJA EGYETLEN CSENGETTYŰSZÓBAN

Swami Prabhupáda előtt bármelyikünk fejet hajthat tisztelete jeléül, hiszen szentélye ott áll a csillaghegyi Lélek Palotájában, szemben Krisna oltárával. Amikor belépünk a templomszobába, Csilla meghúzza az ajtófélfán csüngő kis csengő zsinórját, ezzel hívja fel Krisna figyelmét: „Uram, itt vagyunk.” A harangok hangjában az indiai hagyomány szerint a világ összes létező hangja együtt csendül fel.

Míg elhalkul a csilingelés, megcsodálom a két gyönyörű, színes ruhába öltöztetett Krisna-szobrot, majd Csilla elmagyarázza, hogy a sokféle istenábrázolás ellenére a hindu vallás is monoteista.

A többi segítő, akikhez szintén fordulhatnak a hívők, akiket szintén imádhatnak, fél­istenek, ahogyan a szentírások említik. Ők olyan emberfeletti erővel felhatalmazott pártfogók, akik áldásaikkal könnyítik meg földi életünket. Ilyen például az elefántfejű, embertestű Ganésa, a nyugati világban is az egyik legismertebb istenség, az akadályok elhárítója, az anyagi jólét és az új kezdetek ura.

A csillaghegyi templomban Krisnát ötszáz évvel ezelőtti inkarnációjában, azaz földi megjelenésében ábrázolják. A hindu tanítások szerint Krisna akkor jelenik meg, ha nagy a baj, ha világunk hanyatlóban van. Úgy jövendölik, legközelebb 427.000 év múlva látogat el hozzánk ismét, tehát addig még tovább sötétedik fölöttünk az ég. Azért ez elszomorít… Arról viszont különösen szívet melengető hallanom, hogy a hinduizmus Buddhát, Jézust, Mohamed prófétát szintén Isten inkarnációinak tekinti, akik segítenek visszatalálnunk a feljebbvalóhoz és önmagunkhoz. – Befogadó, elfogadó vallás a miénk – fűzi hozzá Csilla.

Ezt a türelmet Krisna saját hívei is megélhetik. – Én választom meg, milyen kapcsolatban legyek vele, lehet ez akár baráti viszony is, vagy tekinthetem őt családtagnak, ahogyan azt meg is tapasztaltam indiai utazásom során – meséli Csilla.

Sokan oltárt állítanak szobáikban, melyeknek ajtaja mindig nyitva áll, nem is sajátjukként tekintenek házukra, hiszen ahol az Isten van, ott mindenki otthon van.

Oly személyes ez a kapcsolat, hogy napi örömeiket, vagy éppen bosszúságaikat is megosztják vele. Ennek szellemében működik a csillaghegyi Lélek Palotája is nyitott kapuival, és ezt a közvetlen kapcsolatot élik meg a Krisna-hívők, éljenek a föld bármelyik szegletében. – Ha Óbudán készítesz neki egy virágfüzért, és szólítod meg, akkor itt is jelen lesz – magyarázza Csilla.

VENDÉGLÁTÁS INDIAI MÓDRA, CSILLAGHEGYEN

A Lélek Palotájában csend van, mégis életteli. Az indiai művészeti motívumok és a kortárs építészet stílusai találkoznak itt a padlótól a plafonig. Valahogyan jelképezi is az itteni egységet, amelyben az ötezer éves vallás hagyományai és a huszonegyedik század intézményei békében, egymást támogatva vannak jelen. A központ a templomszoba és az étterem mellett otthont ad a szerzetesek lakószobáinak és a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolának is. Utóbbi bolognai rendszerben működik, és az Európában egyetlen akkreditált, felsőfokú diplomát adó jógaképzés is itt érhető el.

– Egymással és mindenkivel megosztjuk, amink van, hitünket éppúgy, mint ebédünket – mondja Csilla, amikor az ebédlőben megpihenünk. Ahogy itt ülünk és beszélgetünk, nekem egy luxemburgi közmondás jut az eszembe: „A szavak törpék, a példák óriások”.

Az óbudai Krisna közösség tagjai valóban nemcsak szavakban követik az ősi tanítást, hanem példát is mutatnak: tizenöt éve mindennap hatszáz családnak biztosítanak ebédet Óbudán.

– Az Összefogás Óbudáért Egyesülettel közösen dolgozunk, ők a reggelit, mi az ebédet osztjuk, s ezt a harmadik kerületi önkormányzat is támogatja, együtt sokkal erősebbek vagyunk – mondja el vezetőm.

Én is kapok kóstolót az ebédből, mely vegán alapelvek szerint készül, nemcsak hús, hanem tojás- és tejmentes is. – A nem vegán ételekhez csak a Krisna-völgyből származó tejet használunk, mert idehaza a tejtermelés túl közel van a húsiparhoz, és azt az embertelen bánásmódot sem támogathatjuk, ahogyan a nagyüzemekben a bocikat tartják – magyarázza Csilla, aki maga is gyakorló háziasszony. –

Otthon magyaros és nemzetközi konyhát viszek, a gyümölcsleves, a paprikás krumpli vagy a zöldséges rakottasok vegán változata is igen ízletes – vezet be a privát gasztronómia rejtelmeibe, én viszont most egy hagyományos indiai menüt kóstolhatok végig.

Dhálból, azaz mungóbabból készült zöldségleves indítja a sort, amely egyébként egyetlen indiai napi étkei közül sem hiányozhat. De nemcsak az első, hanem valamennyi fogásnak megvan a maga helye, hogy a hat alapíz minden étkezésnél helyet kapjon, így annak is, mikor láthatok hozzá, hogy a lepénykével kitunkoljam a csatnit. Utóbbinak a hagyomány szerint olyan csípősnek kell lennie, hogy ne lehessen megenni, és olyan édesnek, hogy ne lehessen abbahagyni. És ez így is van, bizonyíthatom…

FELADATUNK AZ ÉLETBEN

Gandharvika Préma Dévi Dászi. Azért időbe telt, míg ezt megjegyeztem. Szankszrit nyelven annyit tesz: Krisna kedvese, aki olyan gyönyörűen táncol, hogy elbűvöli őt. Ez Csilla neve a Krisna közösségben, mivel a lelki beavatásakor, amelynek során fogadalmat tesznek, hogy elfogadják a felelősséget, mely az egyházhoz való tartozással jár, itt mindenki nevet kap. Csilla használja asszonynevét is, Szilaj Péternéként mutatkozik be. Amellett, hogy Krisna-tudatú, főiskolát végzett teológus, feleség és családanya. Mindez csodálatos összhangban van az életében. Ahogy egész lényéből is sugárzik a harmónia, amely, bevallom, rám is hat. Beszélgetésünk során gyorsan odáig jutunk – mindketten gyakorló édesanyák lévén –, hogy megtárgyaljuk, milyen kihívást jelent mindkettőnk számára nap mint nap éppen lázadó kiskamaszunk szeretetteljes terelgetése.

Csilla maga is sokat merít saját fiatalkori tapasztalataiból. – Mint minden kamasz, én is az igazságkeresés lázában égtem, s lázadtam minden igazságtalanság ellen. Így azt a kérdést is dühösen tettem fel naponta magamnak és a környezetemnek, hogy a szívbeteg bátyámnak miért kell e kórral küzdenie egész életében? A válaszok egy csöppet sem voltak vigasztalóak.

Aztán megismerkedtem a reinkarnáció fogalmával, és békére leltem abban a gondolatban, hogy olykor előző életünkből hozunk feladatokat, megküzdenivalókat.

Miközben tovább haladtam ezen a spirituális úton, egyszer csak megéreztem: hazataláltam – mesél az életéről, amely ma már összefonódott a Krisna közösség életével. – Érettségi előtt gimnáziumot váltottam, új iskolámban, hogy úgy fogalmazzak, elég nagy „szabadság” volt, graffitik a falakon, dohányzó, szabadszájú diákok az udvaron, de amikor én megjelentem, egyszerre eltűntek a káromkodások, durva szavak, átvette a helyét az érdeklődés az én világom iránt – meséli. Főiskolai éveiben ismét, pontosabban továbbra is hite vezette kézen fogva: a non-profit szakirányt választotta az utolsó két évben. – Ez éppen egybeesett alapítványunk, az Ételt az Életért bejegyzésével, így rögtön kamatoztathattam a tanultakat, így itt vagyok annak születésétől kezdve, mintha csak a saját gyermekem lenne… Ennek már tizenöt éve – mondja mosolyogva.

ÉTELT AZ ÉLETÉRT

Ha meg akarjuk ismerni a magyarországi Krisna-hívők történetét, érdemes időben és térben egy kicsit távolabbra tekintenünk. Hatvanöt évvel ezelőtt a kalkuttai kikötőben egy picike, csaknem hetven esztendős férfi két bőrönddel és egy esernyővel a kezében, hét dollárnyi rúpiával a zsebében lépett egy teherszállító óceánjáró fedélzetére. A több hónapos úton nemcsak tengeri betegség, de két szívroham is megtépázta egészségét, de végül épségben ért az Egyesült Államok partjaihoz. New York parkjaiban üldögélt, nem csinált semmi különöset, csak énekelt, apró cintányérok zenéjével kísérve. Hamarosan fiatalok gyűltek köré, akik nem csupán a dalaira, hanem hazájából, Indiából hozott történeteire is kíváncsiak voltak. Ne feledjük, 1965-öt írunk, már tíz éve tart az öldöklő vietnámi háború, részben erre válaszként virágzik a hippi mozgalom, a nyugati világ ki van éhezve a spirituális táplálékra.

Ekkor érkezett meg Swami Prabhupáda. Mert ő volt az apró utazó, az őt hallgató hippik pedig első követői. Csupán egyetlen év kellett hozzá: megszületett egy új egyház az Újvilágban, a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közössége. Még tizenkét évet töltött követői körében, miközben többször körbeutazta a Földet, és tanított. Nemcsak tanítványai, hanem valamennyien sokat köszönhetünk neki. Az ő egyik legfontosabb intelme: ahol Krisna-templom áll, ott nem éhezhetnek. Nemcsak a Krisna-hívők, senki sem. S a szolgálat a „food for life”, azaz az „ételt az életért” mozgalomban azóta is szerves része a Krisnások mindennapjainak.

www.lelekpalotaja.hu – aktuális programok, rendezvények
www.karitativ.hu – Az Ételt az Életért Alapítvány honlapja önkéntes munkáról, adományozásról, rendszeres és ünnepi ételosztásokról.

A fotók a nyárvégi India Varázsa Fesztiválon készültek, ahol egy krisnás esküvői szertartás is zajlott:

Hogyan alakult meg az egyesület, mikor jött létre, milyen célokkal, és kik hozták létre?

Tíz évvel ezelőtt egy baráti társaságban beszélgettünk arról, hogy jó lenne valamilyen módon segíteni a kerületi rászorulókat. Így jött az ötlet, hogy ezt szervezeti keretek között próbáljuk meg, és 2010-ben tíz alapító taggal megalakult az Összefogás Óbudáért Egyesület, aminek a létrejötte óta én vagyok az elnöke.

Tevékenységünk középpontjában a nehéz sorsú családok segítése, támogatása áll.

Kizárólag magánszemélyekből állt össze az egyesület?

Igen, kivétel nélkül civilek, magánszemélyek alapították. 2009-ben a szalézi szerzetesek, Vitális Gábor atya – ismertebb nevén Müzli atya vezetésével – indították el a rászoruló gyermekek reggeliztetését Óbudán, a Kiscelli utcában. Az atya azóta sajnos már nincs itt a kerületben, Kazincbarcikán szolgál. A szalézi szerzetesek ötlete nyomán arra gondoltunk, hogy bővítsük ki ezt a tevékenységet, hiszen Békásmegyeren található az ország legnagyobb lakótelepe – ha jól tudom, harmincötezer ember él ezen a területen –, így értelemszerűen a Békásmegyeri Közösségi Házban indítottuk el 2013 márciusában a rászoruló gyerekek reggeliztetését az Összefogás Óbudáért Egyesület szervezésében, teljesen külön a szaléziaktól, de az ő példájukat követve. A rákövetkező évben új helyszínnel bővítettük a programot: szintén lakótelepi környezetben, Kaszásdűlőn, a Pethe Ferenc téren. A reggeliztetéssel azokat a gyerekeket céloztuk meg, akik valamilyen okból – ennek nemcsak anyagi, de egyéb okai is lehetnek – éhesen indulnak el iskolába. Úgy gondoltuk, hogy hozzánk minden gyerek bejöhet, nem kell igazolni a rászorultságot.

Tehát suli előtt betoppannak hozzánk, kapnak egy finom reggelit, kakaót, teát, szendvicset, virslit, müzlit, amit szeretnének, kezükbe nyomunk egy tízórai csomagot, és mehetnek a suliba.

Évekig két helyszínen, naponta 180–200 gyermeknek biztosítottuk ezt a térítésmentes étkezési lehetőséget. Egy ideig bekapcsolódott a programba a Békásmegyeri lakótelep Duna felőli oldalán lévő Hímző utcai irodánk is. Mivel ez nincs igazán központi helyen, egy év után ott beszüntettük a reggeliztetést. Célunk, hogy a III. kerületben egyetlen gyermeknek se kelljen éhesen, korgó gyomorral beülni az iskolapadba.

Ehhez a feladathoz kellenek munkatársak és anyagi háttér is. Kik osztják a reggelit, és kik támogatják a programot?

Nem titok, hogy legfőbb támogatónk Óbuda-­Békásmegyer Önkormányzata, valamint Budapest Főváros Önkormányzata is anyagi támogatást nyújt a programunk megvalósításához. Emellett kerületi cégek, bankok, magánszemélyek adományaiból, illetve a személyi jövedelemadó egy százalékából befolyó összegből gazdálkodunk. Az önkénteseink szervezésében nagyon sok segítséget kapunk az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézettől is.

Ami a munkatársakat illeti, a kora reggeli időszakban a nyugdíjasokra számíthatunk, mert az aktív korúak ilyenkor indulnak munkába, vagy már dolgoznak.

Az idősebb korosztály igen nagy lelkesedéssel folyt bele a munkába, és nemcsak a hajnali étkeztetéskor, de egyéb adományozási akcióinkon is mindig számíthatunk az ő munkabírásukra és elhivatottságukra.

Ez mennyi elfoglaltságot jelent az önkéntesek számára?

Az önkénteseink már 5.30-kor ott vannak, megfőzik a kakaót, teát, előkészítenek mindent, 6 órától lehet jönni reggelizni 7.30-ig.

A gyerekek többsége 7.15 után érkezik, mert sokuk számára nehéz a korai felkelés. Segítőink hetente egy-két alkalommal vesznek részt a reggeliztetésben.

Hogyan fogadják a gyerekek a programot? Valóban létszükséglet számukra a térítésmentes reggeli?

Bizonyos értelemben igen. Bár azt nem gondolnám, hogy ezek a gyerekek a szó klasszikus értelmében éheznek, azonban sok kisgyermek nem jut megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékhoz (napi 2.000 kalória, zöldség, gyümölcs, hús és tejtermékek). Így nem tud teljesíteni az iskolában, és belőlük soha nem fog egészséges felnőtt válni, hiszen a szellemi és fizikai fejlődésükhöz szükséges kalóriamennyiséget, vitaminokat, ásványi anyagokat és nyomelemeket nélkülözniük kell.

A reggeliztetés mellett mással is bővült az egyesület tevékenységi köre?

Igen, sokfelé kacsintgatunk. Hogy a szociális területnél maradjunk, évente két alkalommal osztunk tartós élelmiszercsomagot rászoruló óbudai családok részére: az adventi időszakban, illetve anyák napja alkalmából, amiben az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ nyújt nekünk sok segítséget. Idén első alkalommal adtunk át tanszercsomagot, ötven kisdiáknak segítve ezzel a tanévkezdést. Ezen túlmenően a Krisnások, vagyis az Ételt az Életért Alapítvány harmadik kerületi két nagy ételosztásához is kapcsolódtunk már sok-sok évvel ezelőtt.

Gyermeknap alkalmából, illetve az advent időszakában, karácsony előtt is van egy nagyobb ételosztás a Faluház előtti parkolóban. A májusi ételosztáson játékadományokkal, logikai fejtörőkkel és rengeteg édességgel várjuk a gyerekeket. A játékadományok összegyűjtésében mindig számíthatunk a kerületi középiskolásokra és Óbuda-Békásmegyer Ifjúsági Önkormányzatának szervező munkájára.

Karácsonykor négy mázsa szaloncukrot osztunk ki félkilós csomagokban, tehát nyolcszáz adag szaloncukrot kapnak a rászorulók, ezzel is igyekszünk hozzájárulni a családok ünnepi készülődéséhez.

Hol és milyen adományokkal lehet támogatni az egyesület működését?

Ha anyagi támogatásra gondolunk, azt az egyesület bankszámlájára tehetik meg, illetve a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlásával. Egész évben gyűjtünk játékadományokat, ezeket a Hímző utcai irodánkban tudják leadni.

Mit tehet, aki az idejével, munkájával szeretné támogatni a tevékenységüket?

A reggeli ételosztásra folyamatosan várunk segítőket.

A rászorulók támogatásán túl mivel foglalkozik még az egyesület?

Minden hónapban gyalogtúrát szervezünk. Takács Andrea túravezetőnk lelkesedésének és munkabírásának köszönhetően már bejártuk a Pilis és a Budai-hegység szinte összes zegét-zugát, de túráztunk a Börzsönyben is.

Idén nyáron a Balaton-­felvidékre szerveztünk egy kétnapos gyalogtúrát, aminek hatalmas sikere volt. A túráink inkább az idősebbek körében népszerűek.

Ha már ezt a korosztályt említettem, idén lesz hetedik éve, hogy az Idősek világnapja alkalmából ünnepi rendezvényt szervezünk a harmadik kerületi szépkorúaknak, ennek helyszíne az Óbudai Kulturális Központ. Ilyenkor állófogadással és ünnepi műsorral várjuk Óbuda-Békásmegyer szépkorú lakosságát. Az idősebbek számára egyéb programot is szervezünk: kéthetente csütörtökönként kézműves foglalkozást tartunk a Hímző utcai irodánkban Milner Angéla vezetésével. Emellett ingyenes jogsegélyt, jogi tanácsadást is nyújtunk ugyanitt, ezeket ­dr. Hecsei Pál ügyvéd úr tartja minden hónap első hétfőjén 17–19 óráig. Amiről még nem beszéltem, az az Art Filmklub, amit három évvel ezelőtt indítottunk el az Esernyősben, a Fő téren. A hazai és a nemzetközi filmművészet kimagasló alkotásait igyekszünk hónapról hónapra bemutatni. A vetítések előtt vendégváró falatkákkal és finom borokkal várjuk a közönséget. A film­klub szervezője Kocsis László Zoltán barátom, aki a vetítések után mindig tud valamit mesélni a filmkészítés kulisszatitkairól, vagy az adott film készítésének körülményeiről. Ha módunk van rá, vendéget is hívunk. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy Koltai Lajos, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, Érdemes Művész, Óbuda Díszpolgára két alkalommal is elfogadta meghívásunkat. Az Art Filmklub sikerén felbuzdulva, idén tavasztól havi egy alkalommal szombat dél­előtt Kölyök Film­klubot szervezünk szintén az Esernyősben, ahol szeretnénk elsősorban magyar alkotásokat bemutatni, de mindenképpen értéket hordozó gyerekfilmekkel, rajzfilmekkel próbáljuk becsalogatni a vetítésekre a gyerekeket. Ha már a gyerekeknél járunk:

idén nyár elején hirdettük meg a pótvizsgára felkészítést a 14–17 éves korosztály számára magyar nyelv és irodalom, matematika és angol tárgyakból.

Július közepétől indult a felkészítés hetente két-három alkalommal. Tantárgyanként 3–4 gyerekünk volt – és a többségük sikeresen le is vizsgázott.

Kik vállalták a felkészítést?

Kezdő pedagógusok, akik most végeztek az ELTE-n.

Ez is folytatódik valamilyen formában?

Igen, érkezett már kérés hozzánk, hogy igény lenne az év közbeni korrepetálásra. Hála istennek, azok a tanárok, akikkel eddig felvettük a kapcsolatot, nyitottak a folytatásra. Ráadásul támogatóinknak köszönhetően a pótvizsgára felkészítés és minden egyéb programunk ingyenes az érdeklődők számára.

Összefogás Óbudáért Egyesület

Székhely/levelezési cím:
1033 Budapest, Szérűskert u. 9. III/12.
Iroda: 1039 Budapest, Hímző u. 1. földszint
Telefon: +36 30 200 3115
E-mail: info@osszefogasobudaert.hu
Számlaszám: OTP Bank, 11703006-20077301
Honlap programokkal, információkkal:
osszefogasobudaert.hu

„Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp…”

(Romhányi József: A teve fohásza – részlet)

A hazánk területén különleges fajként előforduló tevék régészeti korú maradványai csupán két korszakból, a római korból (Kr. u. I–IV. század) és a török korból (XVI–XVII. század) ismertek, számuk igen alacsony.

Megjelenésük a katonai tevékenységhez és a hosszú távú kereskedelemhez köthető. Képi ábrázolásaik előfordulnak érméken, domborműveken, mozaikokon.

A török megszállást követően csontmaradványaik eltűntek a régészeti leletanyagból. Ennek oka részben a törökök iránt kialakult ellenszenvben keresendő, de talán a tevék számára nem igazán ideális éghajlatunk is hozzájárult ahhoz, hogy nem honosodtak meg nálunk a sivatag hajói.

A szeszgyár területének viszonya a régészeti korokhoz

Az 1867-ben létrejött óbudai szeszgyár (későbbi nevén BUSZESZ = Budapesti Szeszipari Vállalat) területén lakónegyed építését tervezik. Az Aquincumi Múzeum munkatársai 2017-ben kezdték meg az építkezéseket megelőző próbaásatást a területen. A feltárások a mai napig folynak, és egyre több érdekes régészeti lelettel szolgálnak.

A régi szeszgyár területe az aquincumi katonaváros északkeleti városnegyedének északkeleti sarkában fekszik. Az Első Óbudai Szeszégető és Finomító Részvénytársulat Deutsch Jakab-féle csarnoképületének alapozási munkálatai során 1868-ban kerültek elő az első római kori sírok. Ami nagyon jó hírnek bizonyult, az az, hogy a több mint 150 évnyi gyárépítkezés alig tett kárt a lelőhelyben. A korábbi és a mostanában is folyó ásatások egy többhorizontú őskori lelőhely nyomait is napvilágra hozták, valamint avar kori és X. századi leletekkel is számolni lehet a római kori temetőrészlet és katonaváros maradványai mellett.

A 2017-es évad során előkerült régészeti állattani leletanyag izgalmas darabja volt egy teve – kisebb méretéből adódóan vélhetően dromedár – első ujjperce.

A maradvány ugyan régészeti korszakhoz nem köthető rétegből származott, ám a területről előkerült számos római kori leletanyagból, valamint a török korra jellemző tárgyi emlékek hiányából arra lehet következtetni, hogy az ujjperc a római kor hagyatéka.

Az óbudai lelőhelyen – minden korszakot egyben tekintve – a mostanáig vizsgált állatcsont maradványok alapján a szarvasmarha és a házisertés maradványok száma volt a legmagasabb, amelyet a kiskérődzők (juh és kecske), a házi ló és a kutya maradványai követtek. A háziállatok és a vadállatok aránya a háziak javára tolódott. A vademlős fajok aránylag változatosak voltak: előkerült őstulok, gímszarvas, európai őz, vaddisznó, barnamedve, vörös róka, mezei nyúl, hód, közönséges hörcsög és ürge csontja is. Az emlősökön kívül madarak, halak és puhatestűek maradványai is előkerültek.

A tevékről

A teve elnevezés a Camelus nemen belül két fajt foglal magába: a dromedárt vagy más néven egypúpú tevét (Camelus dromedarius, Linné, 1758), illetve a baktriánt, vagy más néven kétpúpú tevét (Camelus bactrianus, Linné, 1758). E két faj elterjedési területe csak részben fedi egymást. A dromedár Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában, Indiában és Ausztrália sivatagos részein él, míg a baktrián Közép-Ázsiában, így a régészeti leletanyagból előkerült tevecsontok is utalhatnak az egyes fajok elterjedési területeivel folytatott kapcsolatokra. Jelenleg Ausztráliában él az egyetlen vadon élő egypúpú tevepopuláció, amely az 1840-es években – igavonás és teherhordás céljából – betelepített háziasított tevék elvadult csapatából alakult ki a kontinensen. Kelet-Kínában három, a kínai-mongol határvidéken pedig egy kisebb vad kétpúpú teve (Camelus ferus, Przewalski, 1878) populáció létezik. Ezek a vad baktrián populációk azonban nem visszavadult háziasított tevék leszármazottai, mivel genetikai vizsgálatuk kimutatta, hogy jelentősen eltérnek a háziasítottaktól.

Máig nem tisztázott, hogy a két faj közös őstől származik-e, és egyetlen fajt alkotnak-e. Annyi biztos, hogy a kétféle változat hibridjei csak korlátozott mértékig képesek egymással kereszteződni.

Mindkét faj testhossza 3 méter körüli, magasságuk a púppal együtt 2 méter (a púp nagyjából 20 cm-es), a hímek testtömege 400–650 kg közötti, a nőstényeké 10%-kal kevesebb. A dromedárnak és a baktriánnak egyaránt nagy a teherbíró képessége, és jól tűrik a szárazságot, valamint a szélsőséges időjárási viszonyokat, viszont a kétpúpú teve jobban tűri a szárazföldi éghajlat szélsőséges hőingadozásait, míg az egypúpú teve szárazságtűrő, de kifejezetten melegövi állat. Ez jól tükröződik az elterjedési területük közötti eltérésben. Hasznosítható a tejük, a húsuk, a vérük, a zsírjuk, a bőrük, a szőrük, a trágyájuk és a teherhordó képességük egyaránt. A teveszőr korai hasznosítására Iránból ismert példa. Shahr-i Sokhta városias jellegű bronzkori településen juh- és tevegyapjú keverékének maradványa került elő. A nomád pásztorkodás fontos háziállata mind a dromedár, mind a baktrián típus.

A Camelidea Infraordo három családra tagolható, melyek közül ma már csak a Camelidaek élnek. Közéjük tartoznak a tevék is. Először nagyjából 40 millió éve, az eocénben jelentek meg Észak-Amerikában, akkor, amikor a nagyobb földrészek már kezdték elfoglalni mai helyüket. Virágkorukat a miocénben élték. A felső oligocénben és a miocénben specializált formáik is kialakultak. Észak-Amerikából Ázsiát a Bering-szoroson keresztül érték el a miocénben 5 millió évvel ezelőtt, a pleisztocénben (1,8 millió évtől 12.000 évvel ezelőttig) pedig a Panama-földszoroson át Dél-Amerikát. A jégkorszak folyamán az ázsiai formák Délkelet-Európába, valamint Észak- és Kelet-Afrikába is eljutottak. Észak-Amerikában a pleisztocén végén, nagyjából 10.000 éve haltak ki az óriás formák. A Camelus és a Lama nemek körülbelül 11 millió évvel ezelőtt váltak szét. 10.000 évvel ezelőtt haltak ki az észak-amerikai fajok.

A tevét nagyjából 5000 éve háziasították. A dromedár eredeti elterjedési területe az Arab-félsziget, Dél-Ázsia és Törökország sivatagos területei voltak. A háziasítás feltételezett helye és ideje bizonytalan.

Valószínű, hogy a háziasítás második hullámában történhetett, és a sztyeppei és sivatagi nomádokhoz köthető. Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten Kr. e. 2500–2000 körül háziasíthatták a kétpúpú tevét, a Kr. e. II. évezred környékén pedig Arábiában az egypúpú tevét, de az is lehetséges, hogy a domesztikáció kb. 6000 éve ment végbe a mai Turkesztán területén.

Az eddigi magyarországi római kori teveleletek rövid áttekintése

A Magyarországon előkerült római kori teveleletek többsége aránylag kis méretük alapján valószínűleg egypúpú tevék maradványa, és a korabeli katonai tevékenységgel, valamint a távolsági kereskedelemmel hozható összefüggésbe. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a leletek előfordulnak főutak közelében és a Római Birodalom területén kívül, a Barbaricumban is. A tevés segédcsapatokat Szíriában toborozták, olyan területeken, ahol a lovak kevéssé voltak elterjedtek.

Mivel a tevék szaga elrettentően hatott az ellenséges csapatok harci lovai számára, sikerrel tudták bevetni őket az ellenség megzavarásaként is.

Hazánkban elsősorban a tevék fizikai erejét hasznosították, nem a húsukat, tejüket, gyapjukat, így csak elvétve fordultak elő maradványaik a régészeti lelőhelyek – többségében konyhahulladéknak számító – leletanyagában. Az első tevecsont előfordulása egy római villában volt Tác – Fövenypusztán. További felbukkanásai főként katonai létesítmények közelében voltak. Eddigi haza előfordulási helyeik: Intercisa, Tác – Fövenypuszta, Heténypuszta, Balatonlelle – Kenderföld, Dunavecse – Ugordáció, Daruszentmiklós – Alsó Pázmánd, Budaörs – Kamaraerdei-dűlő, Keszthely – Fenékpuszta, Kompolt – Kistér, Perkáta – Homokbánya, Budapest III. kerület – Aquincum, Budapest XI. kerület – Mezőkövesd u. 1–3., Budapest XI. kerület – Albertfalva – Hunyadi János út.

Az Aquincumi Múzeum archaeozoológiai gyűjteménye három tevelelettel is büszkélkedhet: a Mezőkövesd utcai állkapocs maradvánnyal, a Hunyadi János úti lábközépcsonttal és az újonnan a BUSZESZ területéről előkerült ujjperccel.

(A szerző Archaeozoológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa.)

1988-ban, 29 évesen mint aktívan működő zenész, hangstúdiót alapított. Hogyan jött ez az ötlete?

Kicsit korábbról kezdeném: 1985 körül költöztünk a szüleimmel a Rókahegyi útra egy félkész házba. Akkor a Korál együttesben játszottam, és fontos szempont volt, hogy legyen itt egy gyakorlóhelyiség is, ahol nyugodtan tudok dobolni, mert a dob egy hangos hangszer, és nem akartam senkit zavarni vele. Fontos volt az is, hogy a helyiséget próbateremnek is tudjuk használni. Megláttam a lehetőséget az épületben, azt, hogy mivel hegyoldalban vagyunk, félig a föld alá, de természetes fénnyel megvilágítva létrehozható ez a próbaterem.

Persze azért egy régi álmom is motoszkált bennem, hogy építsük meg úgy, hogy később stúdiót is ki lehessen alakítani belőle, ahol hangfelvételeket lehet készíteni.

Így tehát a zenekaraimmal, a Korállal, majd az Easttel is itt próbáltunk, aztán menet közben jöttek más együttesek is. Próbák közben jöttek az igények, hogy szeretnék felvenni, amit játszanak. Először egy négysávos kazettás magnóval készítettük a felvételeket, aztán klasszikus módon építkeztünk tovább, egyre több sávos felvételi eszközöket sikerült beszereznünk.

A stúdiómunkák, a technikai feladatok ellátásához volt valamilyen szakmai előképzettsége?

Gyerekkorom óta nagyon érdekelt a fizika is a zongoratanulás mellett, főleg, miután elolvastam egy könyvet Edisonról. A mamám könyvtáros volt, és könyvekkel is terelgette az érdeklődésemet ebbe az irányba, amikor látta, hogy ehhez van affinitásom. Az általános iskolában fizika tagozatra jártam. Emlékszem, amikor az első detektoros rádiót építettem a befőttesüvegek között a kamrában – mert ott jött le a tetőről az antenna –, és már csak a kipróbálás volt hátra, hogy a fejhallgatót rácsatlakoztassam a detektorra, teli voltam izgalommal, vajon működik-e, és a mamám abban a pillanatban hívott kintről, hogy azonnal menjek vacsorázni, amire én még egy perc türelmet kértem. Soha nem felejtem el azt a percet, amikor a kamra pislákoló fényénél megszólalt a világ a fejhallgatóban. Hallva a Föld rádiót, gondolatban kirepültem az éterbe, ami nagyon szíven ütött.

Ez a történet úgy hangzik, mint egy modern mese egy kisfiúról és a csodáról. Ami történetesen igaz is…

Igen. Innentől kezdve rádiókat, erősítőket építettem otthon egyedül, és imádtam a rádióamatőr életet.

Kisgyerekként feltaláló szerettem volna lenni, két örökmozgó szerkezetet is lerajzoltam és megépítettem, amin persze most mosolygok, mert papíron igen, de a gyakorlatban nem működhettek volna, de akkor lázba hozott mindez.

Az iskolában a fizika volt a kedvenc tantárgyam, az akkor pályakezdő fiatal fizikatanáromnak, Csilla néninek a legnagyobb ajándék az volt, amikor első lettem a kerületi fizika versenyen. Jó tanár volt, szerettem. Abban az időben építettem mindenféle más eszközt is. A zenetanuláshoz elektronikus metronómot is fejlesztettem, ami akkor még újszerű dolognak számított, mert csak mechanikus metronómot használtak.

A középiskolás éveiben sem hagyott alább a lelkesedése?

A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban folytattam fizika tagozaton, de emellett maradt párhuzamosan a zenetanulás. Zongoráztam, doboltam. Ez a három szegmens így együtt ment, és ennek köszönhetően évekkel később, amikor a Korállal próbáltunk, vagy felvételt készítettünk, már teljesen otthonosan mozogtam a stúdióközegben.

Mikor vette először kezébe a dobverőket?

Általános iskolás koromban. Itt születtem, a harmadik kerületben, és itt is nőttem fel. Az Ady Endre utcában laktunk, rengeteget bringáztam Csillaghegyen, Rómaifürdőn, a Duna-parton, fenn a Róka-hegyen is a lejtős utcákon, ahol akkor még alig volt forgalom. A Keve utcai általános iskolában tanultam.

Ötödikes lehettem, amikor az osztályfőnök beszaladt a terembe, hogy baj van, mert aki eddig dobolt az iskolai ünnepségeken, átment egy másik suliba. Ki az, aki egy hét alatt megtanulja, amit ilyenkor el kell dobolni? Mivel én tanultam zenét, jelentkeztem.

Így kerültem el a kerületi zeneiskolába, ahol Balázs Oszkár dobtanár megtanított az iskolai ünnepséghez szükséges úttörőindulóra, majd azt mondta, nagyon szeretné, ha maradnék, és folytatnám a dobolást profi módon. Onnantól elkezdtem nagyon komolyan venni a dob és ütőhangszerek tanulását, és folytattam gimnázium alatt is.

Nyilván a gimnáziumi évek alatt került a rockzene közelébe.

Tizennégy és tizennyolc éves koruk között nagyon sokan kezdtek el rockzenét játszani, így én is. Ehhez nagy lökést adott az is, amikor a Jeunesses Musicales nemzetközi zenei táborban összebarátkoztam egy német dobossal, és ő egy profi rock dobszerelésen olyan fantasztikus dolgokat mutatott, hogy annak hatására kezdtem az ütőhangszerek mellett rock dobszerelésen is gyakorolni. Különböző gimnáziumokba járó zenészekkel alakítottunk együttest, Takáts Tamás volt az énekesünk, és gimnáziumi rendezvényeken léptünk fel. Tomival a mai napig tart a kapcsolatunk, az East együttesben játszom vele. A gimnázium után a Konzervatórium Jazz Tanszakára jártam, ahol Kovács Gyula volt a dobtanárom.

Még a Konziba járt, amikor 1980-ban, 21 éves korában a Korál elhívta dobolni. Hogy találták meg, illetve miért pont önre esett Balázs Fecóék választása?

Az első dobosuk, Pados István elment Norvégiába, utána pár hónapig Papp Tamás dobolt. Fecóék valahonnan hallottak rólam, és egyszer csak várt egy üzenet otthon, hogy szívesen találkoznának velem. Kijöttek ide Csillaghegyre, meghallgatták, hogyan dobolok, és egy hét múlva már koncerten játszottam velük.

Egy intenzív próbaidőszakot követően azonnal bedobtak a mély vízbe, a Korál közönségével először a Budai Ifjúsági Parkban találkoztam.

Milyen érzés volt zenésznövendékként egyik napról a másikra bekerülni az egyik legnépszerűbb bandába, és egyáltalán, a profi rockéletbe?

Amellett, hogy nagyon örültem a lehetőségnek, valahogy természetesnek tűnt fiatal fejjel, hogy ha az ember évekig tanul, akkor bekerül egy zenekarba, vagy úgy is mondhatnám, természetes, hogy az ember azt csinálhatja, amire készült. Az nagyon meglepett, hogy a Korál milyen nagy sikereket ér el, és nagyon örültem, hogy a közönség szeretetét is élvezhettem.

Emlékszem, hogy a hátközépig érő vörös hajú, mosolygós Dorozsmai Péter különösen népszerű volt, jóllehet, a koncertre járók rajongásának fókuszában elsősorban az együttesek frontembere és a szólógitárosa állt.

A rajongók szerették a Korál zenéjét, szerették azt is, ahogy dobolok. Persze, ha ilyen fiatalon találkozik az ember a rajongással, a népszerűséggel, akkor azokat valahogy kezelni kell, de igyekeztem, hogy soha ne szálljak el ettől, sőt…

Nagyon jó visszaigazolást kapni a közönségtől, hogy szeretnek, és a koncerteken újra és újra próbáltam olyan teljesítményt nyújtani, hogy erre rá is szolgáljak.

Akkoriban a Pesti Műsorban mentek az „év zenészei” választások, ahol az olvasók szavazatai alapján többször is első lett a dobos kategóriában.

Nagyon jó érzés volt. Mindig az járt a fejemben, hogy hogyan lehet eggyel előre lépni, még többet mutatni, olyan dalokat csinálni, úgy dobolni, olyan lemezt készíteni, hogy továbbra is szeressenek minket. Azt hiszem, mindez sikerült, hiszen hosszú­-hosszú évekig mentünk előre a Korállal.

Olvastam, hogy amikor a kilencvenes években Ákos kísérő zenekarában dobolt, zenét is írt az énekesnek, de gondolom, zeneszerzéssel már korábban is foglalkozott.

A Korálban és az East együttesben is írtam dalokat. Az East zeneileg az egyik kedvenc zenekarom, mert itt nem „rádiós slágereket” írtunk, hanem olyan zenét, ami legbelülről jött. Például én szereztem 1989-ben az ötvenhatos dalunkat is – a nagypapám a forradalom egyik áldozata volt, és úgy éreztem, hogy ennyivel tisztelegnék előtte.

Pár évvel később Ákossal is dolgoztam a stúdióban, ahol megkért, hogy legyek a producere pár dalának, és ennek kapcsán a Hello és a Minden, ami szép volt című számokat is én írtam neki.

Ha már szóba került az East… még a Korálban dobolt, amikor az Eastben is játszani kezdett. Hogyhogy?

A Korállal évente százötven koncertet adtunk, készítettünk három nagylemezt és kislemezeket is. Egyszer csak Fecó úgy érezte, hogy mennyiségben ez nagyon sok lesz, ezért kevesebb koncertet vállaltunk el, így 1985-ban lehetővé vált, hogy mást is csináljak. Hívott az East, hogy doboljak náluk. Nagyon klassz lemezeket csináltunk, amik hozták magukkal a fellépési lehetőségeket, Ausztriában, Svájcban, az NSZK-ban is játszottunk. Közben a Korállal 1986-ban leálltunk egy időre.

Az East a megalakulásától, 1975-től instrumentális zenét játszott, és a nyolcvanas évek elején történt egy váltás, énekessel folytatta tovább. Ön már az énekes korszakban került az együttesbe.

Több énekes is megfordult az Eastben, az első Zareczky Miklós volt. Az East egy balettzene kapcsán keresett meg engem, hogy menjek le velük Pécsre egy előadáson dobolni. Ebből jött, hogy csináljunk együtt egyéb zenéket is, és akkor javasoltam, hogy próbáljuk ki Takáts Tomit énekesnek. Egyébként magunk között úgy mondjuk, hogy a régi East meg az új East, a régi volt ugye az instrumentális. Nemrégiben az Arénában játszottunk, ott is így volt megosztva a programunk, hogy a régi blokk és az új blokk Tomival.

Nekem úgy rémlik, hogy az énekes korszakában az East zenéje kicsit populárisabb lett az instrumentális évekhez képest. Jól rémlik?

Nyilván egy zenekar énekes közreműködésével közelebb kerül az emberekhez, populárisabb lesz, mint egy instrumentális együttes. Igazából az volt a jó az Eastben, hogy mindig azt játszottuk, amit akartunk, nem kellett senkinek megfelelni, ez volt az East varázsa. A szerelem sivataga című albumunkat már Takáts Tomival készítettük, azt meg kell hallgatni!

Az eltelt idő azt bizonyította, hogy igenis komoly értéket hoztunk létre. A régi rajongók a koncertjeinken nagyon szeretik azokat a zenéinket, és én büszke vagyok, hogy megszülettek azok a dalok.

Az East zenei világában nagyon otthon érzi magát. Milyen műfajok, stílusok állnak még közel önhöz?

Minden műfajt szeretek, csak jól műveljék. Lehet az gyereklemez vagy kortárs zene, minden műfajnak megvannak az értékei. Ha zenészként és hangmérnökként nézem, akkor nekem az a dolgom, hogy a maximumot kihozzam abból az anyagból, amit a stúdióban elém tesznek. Lehet az a legegyszerűbb popzene, komolyzene vagy jazz. Felvételkor a zene nyelvén és a technika nyelvén is jól kell értenünk egymást, így gyorsan megszülethetnek az anyagok abban a formában, minőségben, ahogy azt az alkotók megálmodták. Például Eötvös Péterrel is sokat dolgozom, aki egy egészen fantasztikus, világhírű kortárs zeneszerző. Ő mindig keresi a hangzásban is a megújulást, aminek létrehozásában sokszor hív partnernek. Ebben nagy megtiszteltetés és öröm részt venni.

Mint zenész és hangmérnök egy személyben, a felvételek készítése közben aktívan ötletel, és tanácsokkal látja el a zenészeket és a zenekarokat?

A zenészek elvárják az embertől, hogy véleményt alkosson. Ezt nyilvánvalóan olyan mértéktartóan és finoman kell csinálni, hogy az észrevétel segítse a jó produkció megszületését. Kell lennie egy érzékeny antennámnak, hogy megérezzem, mit akar az alkotó.

Úgy gondolom, hogy sokan azért szeretnek velem dolgozni, mert ráérzek arra a hullámhosszra, ami a zavarmentes kommunikációhoz kell, és így jó légkörben, hatékonyan tudunk alkotni.

Nyilvánvaló, hogy menet közben adok tanácsokat, mert sok tapasztalat van mögöttem. Tudom, hogy körülbelül milyen végeredmény várható, ha például nem így veszünk föl valamit, hanem úgy, nem ilyen mikrofonnal, hanem olyannal…vagy van úgy, hogy azt javaslom, hogy ne az eredetileg elképzelt hangszerelés legyen, változtassunk rajta. Nagyon összetett ez a dolog, de ez is a szépsége ennek a munkának.

Kicsit térjünk még vissza a stúdió kezdeti időszakára. A bővítésére nyilván a megnövekedett igények miatt került sor. Hogyan terjeszkedtek?

Annyira szerettek a zenészek idejárni, hogy szükségessé vált a bővítés, és egyre több kiváló hangmérnök kollégával dolgoztunk tovább. Mivel éjjel-­nappal folyt a munka, úgy gondoltuk, jó lenne még egy stúdió. A mellettünk lévő telket eladásra kínálták, megvettük, és felépítettünk egy új stúdiót olyan terekkel kiegészítve, amik addig még nem voltak: pihenő, étkező, irodák, és ahol most ülünk, ez a terasz is egy kedvelt, hangulatos hely. A régi és az új épületet összekötöttük egy folyosóval, így egy nagy átjárható tér jött létre.

Manapság a Tom-Tom Stúdió az ország egyik legszínvonalasabb stúdiójának hírében áll.

Örülök, ha ezt mondják. Folyamatosan próbálunk rászolgálni az elismerésre, ügyelünk, hogy az elkészült anyagok zeneileg és technikailag is a maximumot hozzák.

A legújabb, legmodernebb keverőpultokat, magnókat szereztük be, soha nem vártuk meg, amíg elavul valamelyik berendezés, inkább eladtuk, és újat vettünk.

Ugyanolyan stúdióberendezéseket vásárolunk, amilyeneket Londonban vagy Los Angelesben is használnak. Hogy ilyen pozitívan értékelnek minket, az nyilvánvalóan a létrejött minőségi produkcióknak is köszönhető.

A magyar zenész szakma színe-java megfordult már itt…

Nagyon sok lemezfelvételt csináltunk. Charlie-nak, Zoránnak, Pressernek, hogy csak néhányat említsek… A Tátrai Banddel rengeteget dolgoztam. Nagyon szép időszak van a hátunk mögött. Az évek alatt rengeteg master anyag született, az érthetőség kedvéért úgy mondom, annyi, mintha kétezer cédényi zenét vettük volna fel, ami irdatlan mennyiség. Nagyon jó érzés, hogy a zenész szakma kilencven százalékával dolgoztunk már együtt. Mivel Magyarországon sok külföldi film forog, kapcsolatba kerültünk a filmes szakmával is. Körülbelül tíz éve megkerestek minket, hogy egy BBC-sorozathoz, a Robin Hoodhoz mi vegyük föl a filmzenét, keverjük a filmhangot.

Belecsöppentünk egy új, izgalmas világba, a filmzene felvétel világába. Addig is készítettünk nagyzenekari felvételeket, de erre itt egy komoly, folyamatos igény támadt.

Jól gondolom, hogy a Robin Hoodot követően sorban érkeztek az újabb külföldi megkeresések?

Igen. És folyamatosan adták egymásnak az információt a külföldi megrendelők, úgyhogy a mai napig rengeteg nagyzenekari felvételt csinálunk filmekhez. Ehhez bérlünk egy koncerttermet, amihez építettünk egy újabb stúdiót.

Időközben egy lemezkiadót is alapított.

A legtöbb kiadó érthető okokból nem vállal be nehezebben, lassabban megtérülő kiadványokat. Ez természetes dolog, mert sokszor más szempontjai vannak a művésznek, mint a kiadónak. A kiadó érdeke, hogy minél több emberhez eljusson a lemez, mi pedig azt gondoltuk, hogy arra a zenére is szükség van, amit esetleg nem tömegek akarnak megvásárolni, de helye van a polcon, meg kell örökíteni, hogy legyen nyoma, hogy gazdagítsa a kultúránkat. Azt mondtuk, hogy saját kiadó elindításával megszűnne az a korlát, hogy próbáljunk megfelelni a többi kiadó elvárásának. Ha mi úgy gondoljuk, hogy egy zene kiadásra érett, és ki akarjuk adni, akkor azt megtehessük. 1999-ben indult a Tom-Tom Records.

A kétezres években beköszöntött a letöltések korszaka, egyre kevesebb lemezt vásárolnak az emberek. Ez hogyan érinti a Tom-Tom kiadót?

Nemcsak engem, minden lemezkiadót érint természetesen. Csak lemezkiadásból megélni nagyon nehéz lenne. De hadd mondjak pár szót a lemezkiadási gyakorlatunkról.

Mivel mi több lábon állunk, emiatt be tudunk vállalni olyan zenéket is, amik nem feltétlenül rentábilisak, viszont mi úgy gondoljuk, hogy zeneileg nagyon fontos helyük van a palettán. Gondolok itt például jazzkiadványokra is.

Azért, mert a jazznek rétegközönsége van, és kevésbé eladható, attól még szerintem szegényebb lenne a világ, ha nem készülnének jazzlemezek. De a kortárs zenére is elmondható, hogy meg kell örökíteni a darabokat, mert fontos mérföldkövek a zenetörténelemben. Mint kiadó, olyan produkciókat is létrehozunk, amik amellett, hogy jó minőségű zenék, nagyon populárisak is. Említeném Caramel, a Quimby, Dés László lemezeit, vagy például A Pál utcai fiúk musicallemezét, amit legutóbb csináltunk. Tehát van egy olyan törekvésünk, hogy a sikeres, minőségi és populáris lemezek eladásával pótoljuk a mondjuk egy jazz kiadványnál jelentkező veszteséget. Összességében azt mondhatom, hogy a mérleg pozitív.

A produceri, zenei rendezői, hangmérnöki, lemezkiadói munkái mellett az aktív zenélés, a dobolás inkább már „csak” egy szerelem az életében?

Nagyon szeretek dobolni, játszom, amikor csak lehet. Az Easttel 2017. október 23-án adtunk egy életműkoncertet az Arénában, a Korállal tavaly májusban ugyanott játszottunk telt ház előtt. A Korál-koncertet hosszú felkészülés – próbák, bejátszó fellépések – előzte meg. Nagyon jó érzés, hogy tizenkétezer ember eljött, a régi rajongók is, sokan hozták a gyerekeiket, akik énekelték a Korál-dalokat. Jó lenne pár évente megismételni. A dobolással napi kapcsolatban vagyok, van úgy, hogy itt a stúdióban készülő felvételekbe beszállok játszani, ahogy annak idején is nagyon sok produkcióban részt vettem zenészként… ez egy természetes dolog. Régen a Korállal ültünk a mikrobuszban, és majdnem csak arról szólt az életem, hogy mentünk évi százötven koncertet játszani, most pedig meg kell osztani az időmet: van a hangstúdió, a lemezkiadó és a zenélés.

Zenészként az ember sohasem érzi, hogy le kéne állni. Inkább folyamatosan késztetést érzek arra, hogy létrehozzak valamit.

A produceri, a technikai munkáim és a zenélés szépen kiegészítik egymást, nem érzem egyiknek sem a túlzott jelenlétét, sem a hiányát. Inkább azt érzem, hogy még több időre lenne szükségem, de a nap sajnos csak huszonnégy órából áll.

Hogyan néz ki egy munkanapja?

Eléggé változatos és színes, mert mindig előáll valami új szituáció, vagyis ami előre nem látható, ezért nem tudok leírni egy általános napot, csak úgy találomra mondanám..ha készül valaki egy új felvételre, és megkeres minket, azt le kell szervezni: mikor legyen, milyen hangmérnökkel, milyen technikai eszközökkel – mivel több stúdió van, ez eléggé összetett munka, de szerencsére vannak ebben segítőim. Párhuzamosan mennek a lemezkiadói teendők, ki, mikor csinál új anyagot, az új dalokat meg kell hallgatni, azokat véleményezni, esetleg átalakítani – ezt a részét nagyon szeretem. Vagy ha producerként dolgozom egy lemezen, ki kell találnom, hogy az milyen arculatot kapjon, milyen hangszerelése legyen, és ha mondjuk hangmérnökként is beülök, akkor mindezt össze kell keverni, figyelni a keverési arányokra, hogy melyik hangszer szóljon az előtérben és így tovább. Közben megbeszélések vannak cégek embereivel. Kikérik a véleményemet komolyabb nehézségi fokú produkciók színpadra állításánál, hogy a hangosítást hogyan kellene megoldaniuk annak érdekében, hogy a legjobb minőségben szólaljon meg.

Maga a stúdiós munka, a hangmérnökség, a keverés sokszor éjjelre marad, ami nem baj, mert akkor tudok nyugodtan dolgozni. Ritkábban csöng a telefonom, és ez a munka nagyobb odafigyelést igényel.

Mikor alszik?

Eleve éjszakai bagoly életet élek, de én ezt nagyon szeretem, már gyerekkoromban is szerettem éjszaka fent lenni. Az teljesen normális, hogy kettőig, háromig dolgozom, és utána tudok csak lefeküdni.

Nagyon tetszik, hogy ön nem egy rettegett stúdiófőnök, mint amilyeneket például amerikai filmekben láthatunk, hanem az ideérkező művészek barátja, és a legjobb kapcsolatban, hogy úgy mondjam, egyenrangú félként dolgozik mindenkivel.

A legtöbb zenészt ismerem, vagy játszottam is velük, nagyon jó hangulatban telnek az együtt töltött idők, nem is lehetne ezt másképpen csinálni.

Jelenleg mivel foglalkoznak a stúdióban?

Újabb és újabb fiatal előadókkal dolgozunk annak érdekében, hogy bemutatkozhassanak a közönségnek. Közben folyamatosan végezzük több külföldi filmprodukció hangutómunkáját is, vagy egy-egy Magyarországon forgató külföldi színész előző filmjének utószinkronját készítjük el amerikai, angol, ausztrál produkciók számára. Össze tudjuk kötni Londont, Los Angelest, Sidney-t online a csillaghegyi stúdióval, itt dolgozik a hangmérnökünk, itt van a színész, odakint ül az adott produkció rendezője, és a színésznek nem kell visszarepülnie a forgatási ideje alatt az előző filmje utószinkronjára. Így dolgozunk a nagyzenekari felvételekkel is. Budapesten játszik a kiváló zenészekből álló szimfonikus zenekar, vezényel a többnyire szintén hazai karmester, mi itt készítjük a felvételt, a külföldi partner pedig online részt vesz a munkában, és adja az instrukciókat. Nagyon izgalmas dolog ez, kinyílik a világ. És ha már nagyzenekarról beszélek: régi nagy álmom, hogy építsünk egy saját nagyzenekari stúdiót itt, a harmadik kerületben. Itt kezdődött minden Csillaghegyen, a kamrában, amikor megszólalt a fülemben a világ, most pedig azt szeretném, ha a világ sok pontján hallanák azt, amit mi csinálunk itt.

Úgy tudom, zsenge ifjúságában a sportpályákon töltötte az idejét, szó sem volt zenéről. Hogyan került mégis a színpadra?

Ott kezdeném, hogy gimista koromban, mint minden srác, én is futballista akartam lenni. Elég jó szinten fociztam, erős felépítésű voltam, és nagyon durván játszottam. Az ötvenes, hatvanas évekről beszélek, a magyar foci aranykoráról, a Puskás Öcsiék idejéről, és utána jöttek az Albert Flóriék. Szóval voltak példaképeink.

Egyesületben játszott?

A Marczibányi téren, a Turbóban rúgtam a labdát és az ellenfelet, majd a Vasasban, ott nem voltam igazolt játékos. Akkor már a Toldy Gimnáziumba jártam, állandóan megbuktam, és a suli nem járult hozzá, hogy sportoljak.

Évekkel később én is odajártam, a tanárok emlegették, hogy milyen rossz gyerek volt…

Emlegettek… azt elhiszem… nem voltam egy iskolába járó fajta. Azért jó emlékeim vannak a középiskolából. Ott ismerkedtem meg a beatzenével. Egymásnak adogattuk a lemezeket, a srácok szülei hozták külföldről, a Szabad Európát is hallgattam, meg a Luxemburgot.

Közben még mindig focistának készültem, amit jogász apám nagyon nem akart. Tanuljak inkább tovább.

Harmadikban kirúgtak a gimiből, apám keserűen mondta, na, téged kivágtak, most már sohasem mehetsz egyetemre. A Petőfibe vettek fel harmadikba osztályismétlőként, és itt jött az életem fordulópontja.

A Petőfiben minden srác zenész akart lenni?

Nem egészen. Úgy kezdődött, hogy az osztálytársaim nem mertek odajönni hozzám. Akkor már kicsit megeresztettem a hajam, Eszterházy-kockás zakó, a fehér Lee gatyámat az Ecserin szereztem be, nagy dolog volt az 1965-ben. Úgy éreztem, kész belvárosi ficsúr vagyok. Egyszer csak a nagyszünetben elkezdtek odajönni a lányok. Nem értettem. Addig még nem csajoztam, csak fociztam. Két hét múlva egyikük behozta az édesanyját, aki megkérdezte, Ádám, eljön hozzánk szombaton ebédre? Mondtam neki, csókolom, én nem nagyon eszem, csak focizom, amúgy anyám csodálatosan főz, köszönöm, nem megyek. Arra gondolt, hogy kaja után oltárhoz is vezetem a lányát? Na, mindegy. Aztán odaszólt két osztálytársam, Soltész Peti és Kiss Zoli, hogy Ádám, tudsz te énekelni? Rávágtam, hogyne tudnék. Addigra már meséltem nekik, hogy a Toldyban egy osztályba jártam a Zalatnayval, és páran fiúk, mint a Cini kis apródjai, elkísértük a fellépéseire. Bevettek az együttesükbe, és akkor kezdődött a karrierem. Marhára szerencsésnek mondhatom magam.

A hatvanas évek közepén több ezer gyerek kezdett beatzenét játszani, dobokat, gitárokat vettek őrült pénzekért, és abból a felhozatalból kábé kétszázan maradtunk, akiket ma is ismernek, sajnos sokan meghaltak.

Szörényiék és Radics Béláék vágtak bele elsőként, mi voltunk a második hullám. Ordibáltam a színpadon, és egyre jobban ráéreztem a dolog ízére. Fuvolázni később kezdtem, vettem pár órát egy zenetanárnőtől, aztán a fellépések közben fokozatosan magam tanultam meg.

Ezt a gimnáziumi bandát tekinthetjük az első Mininek?

Igen, de az igazi Mini indulását 1968 nyarára teszem, egy évvel a gimi után. Akkor hoztam oda a Závodi Janót, akivel egy házban laktunk a Várban, és kétéves korunk óta barátok vagyunk. Az együttesben volt még a Czipó Tibi és a Kiss Zoli, ez a korszak 1970 decemberéig tartott.

A badacsonyi Tátika presszóban volt a nyári törzshelyünk, több száz gyerek előtt játszottunk, a Janóval kétnaponta új szobát kellett kivennünk a hajnali csajos bulik miatt.

‘70-ben elment a Závodi, és onnantól kezdve gyakoriak lettek a tagcserék. 1971-ben már Papp Gyula orgonistával, Nagy Pisti basszusgitárossal és Németh „Nemecsek” Tamás dobossal alkottuk a Minit.

Ezt a felállást már az egész ország megismerte…

Országos turnéink voltak, Erkel színház, Kisstadion. Megjelent három kislemezünk, nagylemezünk csak jóval később lett. 2008-ban adták ki az akkori legnagyobb számainkat Fruit Pebbles címmel bakeliten. Hazai rockszakírók szavazatai alapján Magyarországon ez minden idők második legjobb rock LP-je. Az első a Syrius, Az ördög álarcosbálja, és a ’78-as Vissza a városba albumunk is benne van az első harmincban.

A hetvenes évektől három kultikus budai hely határozta meg a mozgásterét.

1969-ben találtuk ki a Mini klubot az I. Kerületi Művelődési Ház vezetőjével, a drága Margó nénivel. Állt a sor a Clark Ádám térig; akiket már nem engedtek be, bemásztak az ablakon. A Bem rakparton eddig közel ezer bulit tartottunk. Margó nénivel hoztuk össze a Tabánt is, én voltam a házigazda, ’72-től tizennégy évig bazseváltunk május elsején és augusztus huszadikán az LGT-vel több tízezer ember előtt. A rendszerváltás után, 1990. augusztus 20-án én nyitottam az első szabad Tabánt.

Hét évig menedzseltem, hoztam a szponzorokat, összeállítottam a műsort, aztán a több milliós költségek miatt átvette a szervezést egy profi menedzsment, de a mai napig én vagyok a házigazda.

1969-től nyaranta a Bem rakpartról a Budai Ifjúsági Parkba tette át a székhelyét a brancs. Kilencvenhétszer lépett fel a Mini, ma is sokan emlegetik a keddenkénti teltházas Mini, P. Mobil bulikat.

Tudomásom van róla, hogy a Mini ifiparki zenéje messze földön élő emberekig is eljutott. Egy pesti hotelban dolgozó ismerősöm mesélte, hogy langyos nyári estéken varázsos fuvolaszót fújt Budáról át a dunai szél. A szállóvendégek a teraszra kiülve hallgatták.

Nagyon jól tették. Harmincnégy év után augusztusban újra halhatták, a Várkert Bazárban a Mobillal nyomtunk egy fergeteges nosztalgiabulit.

Nyugatra kijutott a Mini?

Sajnos nem. Lengyelországban játszottunk rengeteget, nyolc évig turnéztunk, szinte már hazajártunk a lengyelekhez. Kétszer léptünk fel a Szovjetunióban. Az első alkalommal a kijutásunk fergeteges volt.

El kell mesélnie!

Házibuli után reggel negyed hétkor csöngött a telefonom, azonnal menjek be a KISZ-székházba. Taxival rohantam, mi a franc lehet? Ott ült egy kövér elvtársnő, közölte, hogy a Mini a jövő héten megy a Drúzsba Fesztiválra Leningrádba. Mondtam, be vagyunk táblázva. Nem baj, majd ő elintézi. Hatalmas vonattal mentünk, rajta az összes elvtárs és a fellépő művészek. Emlékszem, 1977. augusztus 16-a volt, aznap halt meg Elvis. Az egyik fejes titokban a fiatal szeretőjét is hozta, a mi kusettünkben rejtették el a négy hippi közé, ebből adódott némi komplikáció. Átmentünk a határon, lassított a vonat, egy földúton egy mámuska álldogált egy szál pendelyben, karján meztelen gyermekkel, és integetett nekünk. Ő volt szegény az első fogadóbizottságunk. A fő­elvtárs behívatott éjszaka a fülkéjébe, hogy majd én rendet vágok köztetek, idekint rendesen kell viselkedni. Közben végig inni kellett vele, alig találtam vissza a kusettbe. A Németh Karcsi ugyanígy járt. Reggel értünk Leningrádba, a pályaudvaron fogadóbizottság, Borisz Pasztuhov, a Komszomol első titkára mondott kétórás beszédet, utána a KISZ KB első titkára, Maróti következett, még másfél óra. Másnaposan kókadoztunk a tűző napon, tiszta szürreális volt, mondtam a többieknek, gyerekek, hát megérkeztünk a nagy Szovjetunióba.

Gondolom, a főelvtárs szerint nemcsak a Szovjetunióban, hanem itthon is rendesen kellett (volna) viselkedni. Piszkálta a hatalom önöket?

A fellépéseinkkel nem, a magánéletünkkel lehetett problémájuk. Folyamatos bulizás, piálás, csajozás, elég komoly feltűnést keltettünk. Annyira emlékszem, hogy a főcenzor, Erdős Péter szólt, hogy jött itt egy levél magáról, Ádám, hogy nem a szocialista ember erkölcsei szerint él. Margó néni egyszer közölte a Bem rakparton, hogy volt itt valami elvtárs, és rólad érdeklődött. Csak annyit mondtam neki, hogy az édesanyáddal élsz, és rendes ember vagy.

A rendszerváltás után tudtam meg, hogy a Mini körül is működött megfigyelő hálózat, 12-13 besúgó jelentett rólunk. Nem tudtam semmiről. Hogy kik lehettek, rajongó… a csajok közül… zenészkolléga… már nem firtatom.

Miért oszlott fel a Mini?

Rengeteg ember elment, több pénzt akartak keresni. Nyilvánvaló volt, hogy a jazz-rock nem az a műfaj, ahol dől a lé. Ellenben ezzel a zenével fel lehet jutni a csillagos égig, és ott lehet maradni sok száz évig, ahogy én is csinálom. Akik kiléptek, azokat ugyanúgy becsülöm, mint akik maradtak, nem haragszom senkire. Pár távozónak nagyon bejött, híres lett, Závodi a Piramissal, Papp Gyuszi a Skorpióval, Németh Lojzi a Bikinivel, és van egy csomó, aki már sehol nincs, ment a levesbe, a köménymagos levesbe.

Mihez kezdett egyedül?

Szólókísérleteim voltak, különböző formációk, majd a Tátraival megalakítottuk a Tátrai-Török Tandemet. Olyan profi komputereket használtunk zenei alapoknak a nyolcvanas évek közepén, amik még most is futnak Amerikában. Ezekre tettük rá a kompozíciókat a Tibivel, amik gitáron és fuvolán szólaltak meg. 1984-ben jutottam ki először nyugatra, Nyugat-Berlinbe, akkor kezdődött az elektronikus korszakom.

Mostanában járok Amerikába, Kanadába, szólóban lépek fel, néha helyi zenészeket is beveszek, és használom a számítógépes zenei alapot. Los Angelesben háromszor játszottam, ez volt a fiatalkori álmom, Los Angeles, amit nyugdíjasként megvalósítottam.

A nyolcvanas évek végén a Víziváros mellett Óbuda zenésze is lett. Járt itt azelőtt a Minivel?

A Mini a nagy korszakában alig lépett itt fel. Valahogy nem hívtak. Talán elkönyvelték, hogy a Mini budai, nem óbudai.

Egyáltalán, volt itt akkoriban rockélet?

Úgy emlékszem, egy-két művházban voltak bulik. ’88-ban egy régi barátommal piálgattunk a Fő téri Új Siposban, aztán elsétáltunk a Duna felé. Odajött egy fiatal nő: Szia, Ádám, én vagyok a művház vezetője, volna kedved fellépni? A Zichy-kastélyban óriási bulikat csináltunk zenészbarátaimmal, felléptettem a Baksa Soós Jánost a legendás Kex együttesből, és idehoztam fiatal zenekarokat is.

Ön híres fiatal tehetségek felfedezéséről…

Világéletemben játszottam fiatalokkal. Nekem is jólesett, amikor a Radics Béla, vagy valaki más a kezdeteknél segített. Ugyanezt csinálom én is. Akikben látok tehetséget, azokat meghívom játszani. Akiknek tetszik a zeném, és jönnek velem egy ideig az utamon, azoknak segítek. Például Horváth Misi szájharmonikást foglalkoztattam vagy húsz éve, most van egy tizenegy éves virtuóz gitáros, a Fehér Ádika, és nemrég bevettem a Minibe a húsz­éves kiváló dobost, Tóth Dénest. A két fiam közül a nagyobbik gitáros, ő is játszott velem tíz-tizenöt éve, azóta a saját útját járja.

Itt elmondanám, hogy a kisebbik fiam, Dani a küzdősportok kétféle ágában lett Európa-bajnok, és a K1 világbajnokaként vonult vissza. Nagyon büszke vagyok rá.

Anno a Bem rakparton is rendszeresen játszottak fiatal zenekarok a Mini előtt, de igazán a Zichy-kastélyban foglalkoztattam sokukat. A Zichy után mozgalmas idők jöttek, ’90-től Svájcban kezdtem fellépni, közben 1991-ben megalakítottam a Török Ádám és a RABB-ot, becenevén Rabbocskát, a Závodival, Muck Ferenc szaxissal, Zsoldos Tomi basszusgitárossal és Köves Pinyó dobossal.

Hogyan került ki Svájcba? 

Bécsben megnéztem egy svájci bandát, a Jammint, összehaverkodtam a tagokkal, kimentem hozzájuk Bernbe, meghívtam őket, játszottak a Zichy-kastélyban is, ők visszahívtak, és kialakult az állandó kapcsolat. Andy Locher menedzser, aki Billy Cobhamet is futtatta, meghívott öt évre, vittem a zenekaromat is. Svájc egy nagyon kemény piac, főleg nehéz kis klubokban játszani, és tartani a versenyt a legjobb bandákkal. Azt hiszem, sikerült, azóta is visszahívnak.

Volt piaca Svájcban a jazz-rocknak?

Inkább blues-rockot játszottunk quintettben vagy kvartettben. A jazz-rock ott is visszaszorulóban volt sajnos, egyre fogyott a közönsége, ahogy Magyarországon is.

’90-ben beütött az úgynevezett blues bumm, a blues újra divat lett az egész világon. Eljutottunk Németországba, Ausztriába, a kilencvenes években nagyon ment a blues itthon is.

1994-ben meghívtak az akkor megnyitó Glob Royal Klubba – ez is Óbuda, hiszen ott van a Kolosy tér mellett, a Csemete utcában. Decembertől ott nyomtuk két évig a rhythm and bluest a Rabbocskával. Sajnos nem jöttem ki az akkori vezetéssel, és Pesten folytattam az Old Man’sben. Teltházas bulik, tíz évig ment, mint a távirat. A Rabbocskát 1998-ban feloszlattam. A tagok tágították a mozgási lehetőségeiket, egy idő után nem tudtuk egyeztetni az együttes és a magánfellépések időpontjait. Meguntam. 2015-ben visszajöttem a Glob Royalba, jó fejek az új vezetők, remélem, hosszú távon tudjuk folytatni az együttműködést.

Hozta magával a fiatalokat is?

Határon túli rock-blues bandákat hívtam meg, nagyon szeretem őket, soha nem játszanának Budapesten, ha nincs Török bácsi.

Nyugdíjas zenészeket is meghívok, kapjanak egy kis fellépési lehetőséget, harminc rongy a nyugdíjuk, nincs munkájuk, ragyogó muzsikusok, csak tengődnek.

Gyakran emlegeti magát Török bácsinak. Ön találta ki?

Nem. A fiatalok mondogatják úgy tíz éve, hogy lesz valami buli, Török bácsi? Én nem szégyellem a koromat, nem húszéves vagy, hanem mindjárt hetven…. 2014 januárjában átruccantam még a Bécsi úti Old Buda Klubba, vittem az ifjakat és az öregeket, sajnos csak három hónapig csináltam, linkóci volt a tulaj.

Elképesztően jól emlékszik évszámokra, helyszínekre.

Persze. Negyvenvalahány éve menedzselem magam, minden fejben van.

Fel tudná sorolni a Mini összes tagját is?

Mindenkit. Közel hatvanan játszottak a Miniben, az összeset tudom. Azt vettem fel tagnak, akivel már legalább három hónapot együtt játszottam. Volt, aki otthagyott, másokat én küldtem el. Tudja, a progresszív rock, a jazz-rock és a blues állandóan változik. Különösen a ritmust változtatja.

Az én esetemben például van ugye a szólóhangszer, a fuvola, és mindig van egy állandó billentyűsöm, akivel csináljuk a nótákat. A ritmusszekciót cserélni kell, és ezáltal frissül az egész.

Közben új zenei ötletek is eszünkbe jutnak.

Sohasem kísértette meg a gondolat, hogy mint számos pályatársa, populárisabb hangzás felé nyisson?

Nem. Nekem az a véleményem, hogy az igazán jó rockzenész az, aki a saját zenéjét játssza. Olyan nincs, hogy egyszer bluest, egyszer reggae-t, egyszer csasztuskát játszom. Ez egy hülyeség. Rengeteg kiváló zenész van, akik a könnyebb siker reményében az éppen divatos műfajban tolják, de ők nem azok, akik nyomot hagynának a zenetörténetben.

Magyarországon a jazz-rocknak megvan a saját közönsége, klubokban, művházakban, koncerttermekben. Ezek szerint elfogadta, hogy soha nem fog nyolcvanezres stadiont megtölteni, mint mondjuk az Omega vagy a Hungária?

Nemrég mondta valaki nekem egy tévéműsorban, hogy te mégsem futottál be annyira, mégsem lettél igazán híres.

Nekem van egy stílusom, a progresszív rock, blues, jazz-rock keveréke, amit ötven éve játszom, már több, mint ötven éve vagyok a pályán, ha a gimnáziumi bulikat is beszámítom.

Százhúsz dalom van, azokat variálom, reggeltől-estig, ha meghívnak. A zenéket a billentyűs Papp Gyula és Németh Károly, valamint a szólógitárosaim, Závodi János és Tátrai Tibor szerezték, néhányat én magam, a szövegeket pedig mind én írtam. Előveszek harminc-negyven éves nótákat, picit átalakítom. Én ilyen vagyok, ezért szeretik a zenémet, a közönségem akkora, amekkora, és ez így jó.

Milyen korosztályokból tevődik össze a mai közönsége?

A nyolcvan százalékuk 55-65 éves, ők járnak a koncertjeinkre. Elvétve fiatalabbakat is megfog ez a zene.

Huszonévesek, harmincasok nincsenek?

Nincsenek. Rádiók nem játsszák a zenénket, a televíziókban ritkán szerepelünk, kevés lemezünk készül, a fiatalok nem tudnak rólunk. Nincs közönségutánpótlás. Nekem annyiban mázlim van, hogy a fiatal zenészek szívesen játszanak velem, elhívnak vendégfellépőnek a koncertjeikre, ordibálok, fuvolázok, a fiatal közönség pedig tapsikol.

Az utóbbi időben két Mini együttest futtat párhuzamosan. Miért?

A Török Ádám és a Miniben fiatalokkal játszom, az ős Mini értelemszerűen a régi öregekből állt össze.

Legújabb változata a Mini Acoustic World; négy csodálatos vonós csajjal kiegészülve – Papp Gyuszi zseniális hangszerelésében Bartók-feldolgozásokat és Mini-nótákat játszunk.

Októberben jön ki az első lemezünk, megjelenik CD-n is, és megyünk a műsorral Amerikába. Szakmailag nagyon elismert anyag, miközben a közönség még szinte nem is tud róla.

Folyamatosan készít új számokat, de a rajongói a régi balladákat követelik a bulikon.

Igen, azokat imádják, amit a Papp Gyulával írtunk, mondhatom úgy, az aranykorban. Aztán ott volt az ezüstkor a hetvenes évek közepétől, Németh Karcsi szerzeményei, a Kell a barátság, a Kolduskirály…

Azért megemlíteném, hogy van egy új számom, a nagylemezen is rajta lesz, szomorú apropója van. Emlékút a balladafolyón. Azokról a barátaimról szól, akikkel együtt játszottam, és már nem élnek.

Sajnos, egyre hosszabb a névsor. Mondtam a Závodinak, ha én is felkerülök rá, majd te énekeld! Hát, ennyi az idő. A Janó decemberben, én januárban leszek hetven. És a Mini ötven.

Kinéz egy nagy születésnapi bál?

Január 27-én a G3 rendezvényközpontban lesz az Egy este Török Ádámmal. A Tátraitól kezdve a fiatal zenészeken át a vonós csajokig mindenki fellép, aki mozog. Mindenkit várok szeretettel!

Végezetül beszéljünk még pár szót az aranykor slágereiről! A szövegekkel nem volt baja a szocialista sanzonbizottságnak?

Ott van például a Vissza a városba, eredetileg azt énekeltem, hogy álltam az ablakomnál, és néztem a tegnapon túl.

A tegnapot kihúzták, és úgy került lemezre, hogy néztem a városon túl. Az új Miniben megint tegnapot énekelek.

Mi volt az értelme ennek a szócserének? Ön érti?

Nem. Fogalmam sincs. Az első nagylemezünket meghallgatva Bors Jenő, a lemezgyár igazgatója felordított, hogy milyen hülyeségeket ír ez a Török! Aztán letiltottak. Ezek után odaadtam a szövegeket az S. Nagy Istvánnak, ő afféle stróman is volt, kicserélt szavakat, és az ő neve alatt futottak a szövegeim. Sajnos volt egy hátránya: a lét is ő vette fel érte.

A Kereszteslovagot nem találták túl depressziósnak?

Azt átengedték. A húgommal megnéztük moziban a Keresztesek című filmet, nagyon tetszett, és utána együtt megírtuk a szöveget. A Czipó Tibinek már megvolt az a basszus motívuma, tudja, ami végigmegy a nótán, arra írtuk. Megfogott a dallam sejtelmes, középkori hangulata. Azt hiszem, hogy máig ez a legjobb Mini-szöveg.

A nyugati rockegyüttesek szinte mind megírták a maguk drogos, lebegős opuszukat. Az Asztalhoz leültem című balladája az alkohol jótékony hatásainak állít emléket. „Megittam sok-sok üveg bort… fájdalmam lassan elszáll, eltompul…”

Igen, ugyanazt írtam meg, mint ők, csak a magyar valóságba illesztve. Természetesen ezt egyáltalán nem engedték nagylemezre. Voltak bizonyos témák, alkohol, nyomor, amiket a szocializmusban nem nagyon lehetett emlegetni. Ott van például a Jethro Tull ’71-es zseniális Aqualungja. Hát hol írhattam volna én egy parkban ücsörgő koldusról? Már jött is volna a magyar kommunista gondolatrendőrség.

Ezekben a szövegeiben jelen van a magány. A Vissza a városba a kor hippihimnuszának tekinthető, a hippivilág alapja pedig pont az állandó együttlét, a közösségi összetartozás. Miért énekelte, hogy „de ott fenn a tónál is csak egyedül, egyedül élek”?

Ezt ’72-ben írtam, amikor már nem mozogtam annyira a belvárosi branccsal, mint korábban. Hippiként éltem a hatvanas években, lejártunk a Velencei-tóhoz, a Balcsira, Badacsonyba, egész nap házibuli. Felmentünk a csajokhoz, hazajött az apjuk, másztunk ki első emeleti ablakon, egy szál gatyában. Csodálatos idők voltak! ’71-ben befutott a Mini, eltávolodtam a belvárosi galeritől.  A haverok ugyanúgy tovább piáltak, nagy részük már nem él.

Ha velük maradok, én is mentem volna a levesbe, de így élek és dolgozom. Erről szól a nóta, hogy már egyedül vagyok, megyek az utamon, de a hippikorszak hangulata továbbra is bennem él.

A régi barátokkal végleg megszakadt a kapcsolata?

Hát, elmaradtak szépen lassan. Talán kicsit irigyek lehettek. Egy barátom megmaradt, rajongóból lett nagy haverom, ő disszidált, és kint él Hawaii-on. Rendes hippiként a szabad ég alatt lakik sátorban egy kerítés mellett. Meg szoktam látogatni. Azért szeretem, mert aranyos gyerek, lélekben olyan maradt, mint én. Semmi medencés villa, meg luxuskocsi. Nekem sincs semmim, csak annyi pénzem, hogy megéljek.

Arról nincsen szó, hogy abbahagyná?

Szeretek zenélni, és játszanom is kell, különben miből élnék meg? 35 ezer a nyugdíjam, azzal nem sokra mennék. A rádiók engem nem nagyon játszanak, de nem is érdekel. A közönség szeret, Közép-Európában mindenhol ismernek, jönnek a koncertjeimre, és ez a lényeg. Közben már nemcsak zenélek Óbudán, hanem itt is lakom a feleségemmel, pár házra a Komjáditól.

Olvasóink közül bizonyára sokan nem tudják, hogy ön székely származású.

Édesapám a Székelykeresztúr melletti Medeséren, édesanyám a Marosvásárhely közeli Cserefalván született. A Karácsonyok félig-meddig kisnemesi családok. Vérzivataros történelmünk úgy hozta, hogy anyai nagypapám 1943-ban fölpakolta az egész családot, és átköltözött Ercsibe. Édesapám katonaként megsebesült Budapesten, majd Bécsújhelyen fogságba esett, később tovább szolgált, végül Budapesten szerelt le. Még a fogságban ismerte meg anyukám legidősebb bátyját, meglátogatta őt Ercsiben, így találkoztak össze a szüleim.

Miért Budapesten telepedtek le?

Édesapám a leszerelése után itt talált magának munkát. Négy és fél éves koromig az Oktogonon laktunk.

A szüleim 1956 tavaszán vásároltak egy családi házat Aquincumban, ami a mai napig is áll, pár száz méterre az óbudai vasútállomástól. Ott nőttem fel.

A kapcsolatot sok éven keresztül tartottuk a kinti rokonsággal, még nyolcadikos koromban is visszajártunk. Amióta rendszeresen megyek játszani Erdélybe, többször is beugrottam látogatóba mind a két faluba, nosztalgiából.

Az első lépések a zenei pályáján… erről milyen emlékei vannak?

1957-ben, első osztályos koromban a szüleim beírattak zongorára, karénekre és szolfézsra. Nem ment a dolog, mert nem volt otthon zongoránk, nem tudtam gyakorolni. Erre azt mondta az énektanár, hogy márpedig tehetséges a Jánoska, és haladjon tovább, a Dugovics Titusz téren, a Krúdy-házzal szemben indul egy klasszikus gitároktatás, jelentkezzen ott!

Abban az épületben, ahol ma az Óbudai Társaskör van?

Igen. Az ötvenes évek elejétől művelődési ház működött benne. Puskás Tibor, a nagyszerű zenepedagógus, gitártanár és előadóművész felvett, és nyolc évig jártam oda. Egy héten egyszer volt szolfézs és kétszer gitár. Úgy fél év elteltével már nagyon szerettem a zeneiskolába járni, és közben nagyon élveztem azt a hatalmas, pezsgő életet, ami a régi Óbudán folyt.

Na, meséljen!

Tengernyi kis ház állt itt, az Üröm-hegyig beépítették a vidéket. Családi házak kis kertekkel, bolgárkertészet, az én gyerekkorom itt zajlott: a Duna-­parton, a polgárvárosban, az Amfiteátrumocska környékén. Felbicikliztem a Hármashatár-hegyre, télen pedig az oldalában szánkóztam. És persze a zene! Akkoriban nem volt olyan vendéglátóipari egység, ahol akár hét közben is ne játszott volna valaki. Például az óbudai vasútállomás restijében is, egy cigány egyedül vagy hétvégeken hárman-­négyen.

Szombat-vasárnap megteltek a kerthelyiségek, és akárhová ültünk be a szüleimmel, ott egész nap zene szólt. A mai Óbudán már alig lehet találni ilyen értelemben zenés helyet.

De nem csak cigányzene szólt, gondolom.

Persze, zongoristák is játszottak és tánczenekarok… ja, és a tűzoltózenekar. Az óbudai tűzoltóknak egyébként óriási hagyományai voltak, nagyon régi múltra tekint vissza az Óbudai Tűzoltóegylet tevékenysége, híresek voltak például az összetartásukról is.

A zongoristákat, zenekarokat hallgatva már gondolt arra, hogy a klasszikus zene mellett könnyű­zenét is fog játszani?

Akkor még nem. Csináltam a magam dolgát. A hatvanas évek közepén jelent meg itthon is a beatzene. Rendszeresen hallgattuk édesapámmal a Szabad Európát, a Luxembourg rádiót, az Amerika hangját, és ahová a haverokkal elengedtek, oda elmentem. Voltam Liversing és Dogs koncerteken. Aztán a barátaim szóltak, hogy figyelj, James, te tudsz gitározni, mutasd meg, hogy van ez a nóta meg az a nóta, a rádióból kagylóztuk le, fejtsük meg! Megfejtettük. De ez még messze volt attól, hogy hivatásszerűen csináljam. És akkor eljött 1968, az a bizonyos ’68, amikor a világban rengeteg minden történt Chicagótól New Yorkon át Párizsig és Prágában is, mint tudjuk, és történt az is, hogy akkor hallottam először a Cream együttest és a Jimi Hendrix Experience-t kislemezeken. Rácsodálkoztam, hogy ilyen dalokat is lehet írni, és hogy így is lehet zenélni? És azután történt, 1968 telén, hogy a Vincze Viktóriát kísérő Ferm együttes új gitárost keresett…

Személyesen ismerte őket?

Nem, kedves barátaim, akik táncolni jártak a fellépéseikre, hozták a hírt. A Ferm bálokban és mindenféle egyéb összejövetelen játszott, ugyanúgy, mint sok más együttes. Először a szüleim beleegyezésével csak beugrottam helyettesíteni a gitárosukat, aki az érettségire készülve nem ért rá játszani, aztán ott ragadtam. Nemcsak a zenekarban, hanem a műfajban is, ami a mai napig meghatározza az életemet.

A beatzene megjelenése felforgatta a fiatalok életét, az új önkifejezési forma, a lázadás nem csak az „anyukámmal” szemben jelent meg, aki „azt mondta, hogy nem tetszik a frizurám”.

Ragályszerűen terjedt a beat. Sorra alakultak a bandák a gimnáziumokban, a kultúrházakban minimum két-három együttes játszott. Ez a kifejezési eszköz már „megmérgezte” a nyugati világot, aztán a keletit is, és itt Közép-Kelet Európában mi magyarok voltunk talán a legfogékonyabbak rá, a legtöbb tehetség nálunk tűnt fel a beatzenében. Nyugaton a generációk közötti lázadás jelképének számított, Magyarországon jócskán másról is szólt. Az akkori politikai rendszerben a fiatalság tiltakozásaként jelent meg, amivel a hatalom nem tudott igazán mit kezdeni.

Mert el lehetett verni a „Zsuzsit”, a hosszú hajú fiút az utcán, berángatni a rendőrségre, és levágni a haját, de ha be volt írva a személyijébe, hogy iskolába jár, vagy van munkahelye, akkor igazából mást nem nagyon tudtak tenni.

A hatalom annyit tett, hogy elkezdte felügyelni ezt a „veszedelmes” műfajt és a szereplőit.

Egy idő után rájöttek, hogy jobb, ha mindezt szem előtt tartják. Rajnáknak, az Ifipark teljhatalmú urának volt az a mondása, hogy „addig jó, elvtársak, amíg itt vannak a szemem előtt, kezemben a gumibot, ha kell, szétverem őket”. Ez a szemlélet ment egészen addig, amíg nem tudatosult a kultúrpolitika illetékesei fejében, hogy hatalmas üzleti lehetőség van a beatzenében. Mivel megakadályozni nem lehetett, meglovagolták, és a Három T közül a tűrés kategóriába rakták be.

Akkoriban még fölmerült, hogy mással is foglalkozzon, vagy már végleg a zene mellett döntött?

Nyolcadik után, 1965-ben jelentkeztem a zenei gimnáziumba, nem vettek föl. Ugyanakkor jelentkeztem a Cirkusz és Varieté artistaképzőjébe is, oda sem. Pedig milyen jó lett volna, Charlie és Somló alatt járhattam volna két évfolyammal! Aztán a szüleim beírattak egy hároméves emelt szintű szakmunkásképző intézetbe, ahol három szakmát – szerszámkészítő, esztergályos és edző – tanultam meg. Az inaséveim a Ganz Villamossági Művekben teltek, és az iskolában és a gyárban azt is megtanultam, hogy ezt nem akarom csinálni. Abban a közösségben, abban a légkörben dolgozni, azt a fajta életmódot élni… Nem!

Szülei elfogadták a döntését?

Sőt, támogattak. Kisfiam, akkor csináld a zenét tovább! Szerintem azzal a hátsó gondolattal mondták, hogy élje ki magát a gyerek, aztán majd lesz valami.

Tehát pontosan úgy történt, ahogy a Mi lesz velem című LGT nótában énekelte, „a kalapács lassan a két kezemből az olajos földre hullt…”

Így van. A Fermbe lépésemkor meg kellett tanulnom három–négyszáz dalt. Egy tánczenekarnak egy este négy órában négy menetet kellett játszania kis szünetekkel. Különböző stílusú dalokat tanultam meg a Beatlestől Tom Jonesig, mindent, ami akkor sláger volt.

Minden számot hallás után tanult meg?

Persze. A rádióból kagylóztam le őket. Ez volt a nagy iskola. Ezért mondom a tanítványaimnak, hogy az iskolát ki kell járni, nem lehet elspórolni.

Nem lehet elmenni apuval a sarokra, kétszázezer forintért stúdiót venni, megvásárolni másvalaki szellemi termékét, aztán benyomni a dobprogramot… már szól is az egész cucc és kész, már zenész vagyok. Ez nem zene, csak zaj, és a más termékével való visszaélés.

A Fermbe kerülésekor kezdte megnöveszteni a haját?

Már az inasévekben hosszú hajam volt. De fontos ez a téma annyira, a külső?

Egy rockzenész esetében szerintem nem elhanyagolható.

A hosszú haj csak egy külsőség volt. Nem volt ráírva senkire, hogy ő kicsoda, pékinas vagy K. J. gitáros, aki beatzenész akar lenni. Nem a hosszú haj volt a lényeg, hanem amit belül hordozott magában az ember, bárkiről beszélünk. Nagy szerencsémnek tartom, hogy elmentem a Fermbe, mert különben nem így alakult volna az életem. Ugye ez 1968-ban történt, 1971 telén alakult a Generál, és 1974 szeptemberében már az LGT-ben voltam. Ha azt az első lépést nem teszem meg, akkor az egész nincs. Ha az ember nem gondolkozik a saját életútján, nem egyengeti, akkor nem lesz semmi.

A Generálban alapítótag volt. A Mikrolied vokállal kiegészülve a jókedvű, tempós és fülbemászó zenéjükkel nagyon rövid alatt a legnépszerűbb bandák között találták magukat.

Pedig még csak egy profizálódó zenekar voltunk. Minden elég gyorsan történt. Arra azért nem gondoltam, hogy a megalakulásunk után két évvel Ki Mit Tud?-ot nyerünk a Mit tehet az ember című nótánkkal. Az ottlétem alatt két nagylemezt készítettünk. Azokkal a zenészekkel értem el sikereket, akiket 1970 előtt még nem is ismertem.

És arra sem gondolt, hogy egyszer csak megkeresi az LGT, hogy szálljon be az együttesbe az Amerikában maradt Barta Tamás helyett.

A hír, hogy Barta Tomi a koncertkörútjuk után nem jön haza, hozzám Kelet-Berlinben, a Generál turnéja közben jutott el. Az egész szakma törte a fejét, hogy akkor most mi lesz, kit fognak elhívni.

Amikor hazaérkeztem Kelet-Berlinből 1974. augusztus 31-én, az LGT technikusa ott várt anyuék háza előtt azzal, hogy a fiúk szeretnének velem beszélni. Az LGT meghívásának nem lehetett ellenállni, azt hiszem, minden gitáros elment volna, akit hívnak.

Miért pont önre esett a választásuk?

A Barta még kint azt mondta a többieknek, hogy a Kiskarácsonyt vegyék be a zenekarba, mert engem tart olyan stílusos gitárosnak, énekesnek és fazonnak, aki megfelelő lesz, és amikor visszamegy az LGT a már lekötött koncertjeire Amerikába, akkor két gitárossal lép fel.

A Generálban hogyan fogadták a döntését?

Nagyon megbántottam őket. Jó barátságban voltam mindannyiukkal, és hát igen, cserben hagytam őket. De egész pontosan az történt, hogy az LGT kölcsönkért engem egy lengyelországi turnéra. Mint később megtudtam, ők eleve állandó tagnak akartak, csak először nem árulták el. Hogy így tompítsák az élét ennek a kényes ügynek, a váltásomnak.

Az, hogy az LGT két gitárossal játsszon Amerikában, nem valósulhatott meg.

Nem volt bekalkulálva, hogy a Belügyminisztérium másképp gondolja. Ha valaki disszidált, akkor mindig büntetésbe kerültek a közvetlen környezetéből valakik, családtagok, vállalati dolgozók vagy éppen egy zenekar, akik nem akadályozták meg az illető lelépését.

Az LGT-t milyen retorzió érte?

Elvették az útlevelünket, és másfél vagy két évig nem mehettünk nyugatra.

A zenésztársai azt várták, hogy a Barta-féle gitárstílust vigye tovább, vagy hogy adja inkább saját magát?

Először meg kellett tanulnom a műsort, tehát Barta dolgait kellett játszanom, ez természetes.

Amikor 1975-ben megcsináltuk a Mindig magasabbra nagylemezt, rájöttem, hogy a zenekar tagjai és a közönség is az én egyéniségemre kíváncsiak. De eltelt fél év, mire mindez tudatosult bennem, és én voltam az utolsó, aki erre rájöttem.

Véglegesítettem magamban, hogy én nem vagyok egy Barta-utánzat, nem is tudok, de nem is akarok az lenni.

Az eredeti felálláshoz képest két éven belül két helyen változott az együttes. Somló megjelenésével jazz-rockos, reggae-s ízek érkeztek, ön pedig egy kis latinos zenét és funkyt is belevitt a hangzásba. A közönség vevő volt a zenei változásokra, és a legigényesebb rockzenét játszó bandaként tartotta számon az LGT-t.

Az LGT világéletünkben kísérletező zenekar volt, és ha jól megfigyeljük, a csapat mindenféle stílusban otthon érezte magát. Ebben az értelemben sincs két egyforma lemezünk. Ha megnézi mondjuk 1976-tól: Locomotiv GT V, Mindenki másképp csinálja, Mindenki, Loksi… A nyugati piacon akkoriban úgy ment, az volt az elfogadott, ha egy stílust vitt végig egy banda. Ha csak a Rolling Stonest vesszük például – bár ők akkor sem csináltak volna mást, ha történetesen követelik tőlük.

A lemezgyár részéről nem merült fel, hogy az LGT állapodjon meg valamiféle egységes stílusnál?

Nem. Jött egy felkérés egy nagylemezre, és mi megcsináltuk úgy, ahogy mi akartuk. És ha már a lemezgyárat említi, az itthoni lemezkiadásban a financiális rész másról szólt, mint nyugaton. A vezető tíz banda egy-egy lemezét 100–200 ezer példányban adták el, a hatalmas bevételekből sok mindenre jutott pénz, lett pufajka meg géppisztoly meg munkásőrség, csak a zenekarok nem kaptak belőle szinte semmit. Ahhoz pedig, hogy felléphessen és pénzért játszhasson egy zenész, OSZK (Országos Szórakoztató Központ – a szerk.) vizsgával, vagy ORI (Országos Rendező Iroda – a szerk.) engedéllyel kellett rendelkeznie, és ha az megvolt, akkor az általuk megállapított gázsiért lehetett játszani.

A nyolcvanas évek közepe táján az LGT felfüggesztette működését. Azt hiszem, hogy ennek az oka még ma sem közismert. Nekem rémlik egy régi újságcikk, amiben pont valami financiális kérdéseket említettek, amik közrejátszottak a leállásban. Mi történt pontosan?

Az LGT évente öt-hat lemezen dolgozott. A sajátján kívül Zorán, Katona Klári, Révész, Karácsony szólólemez is készült az LGT istállóban. Kértük, hogy forgassák vissza a bevételünk bizonyos százalékát reklámra. A lemezeket nem kellett reklámozni, azok elkeltek lábon, de az előadásokat, a koncerteket szívesen kiplakátoztuk volna, és egyáltalán, az egész team munkájához kellett volna még anyagi segítség. Rajtunk kívül még működött egy-két csoport, akik hasonló team-munkát végeztek, ők részesültek ebben a fajta finanszírozásban. Nekünk azt mondták, hogy abból gazdálkodjatok, amitek van. Ekkor úgy döntöttünk, hogy akkor viszont nem dolgozunk, nem csinálunk lemezt.

Elmentünk egy hosszú kelet-európai turnéra, és itthon nem léptünk fel. Azt hittük, hogy egy-két év alatt megváltozik a kultúrpolitika hozzáállása, de nem így történt – ez hozta az LGT életében a hosszabb szünetet.

De külön-külön dolgoztak tovább.

Somló kiment külföldre vendéglátózni. Solti elment öt zenekarba dobolni, csak hogy játszhasson. Presser csinálta a vígszínházas munkáit, én pedig átnyergeltem stúdióembernek, vagyis zenei rendezőnek és hangmérnöknek. Közreműködő zenészként is dolgoztam a lemezfelvételeken, a Napóleon Boulvard-tól kezdve a Komárig nagyon sok mindenkinél játszottam, kvázi így éltem ki a szereplési vágyamat az LGT szünete alatt.

Az LGT nem adott ki lemezt, nem koncertezett idehaza. Mondhatjuk azt, hogy ezek a nyugisabb évek tették lehetővé, hogy családot alapíthasson? Ha a Locomotiv tovább robog, akkor talán erre nem is került volna sor?

Könnyen lehet. 1986-ban ismertem meg a feleségem, aki akkor kezdte a színi pályát. Nagyon sok időt tudtunk együtt tölteni, aztán amikor elköltöztünk Szentendrére, és úgy döntöttünk, hogy gyerekeket vállalunk, ő otthagyta a színpadot, és a családot választotta életpályának. Két lányunk született.

2007-ben a Szigeten láttuk őket a színpadon az LGT-vel, a kisebbik fuvolázott, a nagyobbik énekelt az Áldd meg a dalt című nótában. Követték az édesapjukat, és zenei pályára léptek?

Rebeka és Eszter akkoriban még intenzíven zeneiskolába is járt. Aztán jött az érettségi, az egyetemi évek, diplomáztak, és elvitte a cica, hogy így fogalmazzak, a zenei életüket. Másképpen szólva, a tanulást és a zenét nem lehetett már együtt csinálni. Néha persze leülnek, zongoráznak, szól a fuvola, a lexikális tudásuk zenei téren óriási.

Visszatérve a zenekarra, nem tartottak attól, hogy a leállás évei alatt az LGT csendben lassan elmúlik?

Nem. Hiszen láthatta, hogy milyen szépen feltámadtunk utána.

Igen, de végül is 1992 májusában a Nyugati Pályaudvaron adott búcsúkoncertek arról szóltak, hogy befejezték.

Arról szóltak, de aztán meggondoltuk a dolgot. Azt mondtuk, hogy a kevesebb több alapon legyen akkor pár évente kis turné és nagykoncert, ugyanakkor nagylemez is, így jött ki 1997-ben a 424-Mozdonyopera és 2002-ben A fiúk a kocsmába mentek.

Ez művészi és üzleti szempontól is jobbat tett a zenekarnak, mintha minden évben agyonturnéztuk volna magunkat, és minden évben kiadtunk volna egy lemezt.

Új koncepciójuknak köszönhetően a közönség nagyon ki volt éhezve az élő Loksira, 1999-ben a Felvonulási téren kétszázezer ember előtt játszottak, és a frenetikus hangulat a Szigeten is a régi időket idézte.

Abszolút. Élőben utoljára 2013-ban léptünk fel Alsóőrsön. Somló Tomi halálával 2016-ban lett vége az LGT-nek, közös megegyezéssel oszlattuk fel a zenekart. Ez nem jelenti azt, hogy nem zenélünk együtt, most is játszom Soltival a Zenevonat-produkcióban, augusztusban Presserrel és az Amadindával adunk több koncertet a Klebersberg Kultúrkúriában.

A Zenevonat műsorában értelemszerűen LGT számokat játszanak?

Természetesen. Az Abrakazabra együttes vendégei vagyunk Soltival, Heincz Gábor Bigával és Veres Mónika Nikával.

Jelenleg Szentendrén élnek a feleségével. Óbudáról mikor költözött el?

1986-ban eladtam a Hármashatár-hegy oldalában álló régi villa felső szintjét, ahol laktam, és megvásároltam az első szentendrei házamat. Korábban még sokáig visszakényszerültem az aquincumi szülői házba. (nevet) Két-három év távollét után mindig visszamentem kicsit, aztán a Hármashatár-hegyen megragadtam.

Már esett szó a tanítványairól. Szentendrén tanít gitárt.

Azokban az években, amikor a zenei szünetecskék voltak, kvázi időkitöltés miatt fogtam bele. Volt öt évem, amikor intenzíven csináltam, az egyik évben harminc tanítvánnyal foglalkoztam. A kezdőktől a haladókig jártak hozzám, a nyolcéves balkezes kislánytól az ötvenkét éves orvos barátomig. Az elmúlt években úgy alakult, hogy egyre kevesebb időm maradt az oktatásra.

Miért alakult úgy?

Három éve visszatértem a színpadra, újra nagyon sokat játszom. Idén nyáron is zakatol a Zene­vonat, mellette fellépek a Csík zenekarral, az Ivan & the ­Parazollal, az Ismerős arcokkal, Charlie-val, a Napos Oldal zenekarral, Für Anikóval, Malek Andreával, Firkinnel és a saját formációmmal, a Trióval, illetve sok helyre hívnak szólóestre.

Térjünk még vissza picit az LGT-hez! Olvastam, hogy óriási mennyiségű hang- és képfelvétel van a zenekar birtokában, amit még nem jelentetett meg. Miért nem?

Tengernyi felvételünk van valóban. Ha csak a Nyugati pályaudvar koncerteket nézzük, a zeneanyag csupán fele jelent eddig meg CD-n és DVD-n.

Az azóta felvett koncertjeink nagy része is dobozban van és vár. Annak idején nem találtunk olyan szponzort, kiadót, aki kézbe venné a dolgot, és üzletileg vállalná a társas együttműködést.

Azóta sem történt elmozdulás az ügyben?

Nem. Vegyük a Nyugati pályaudvar koncertek kiadatlan felét. Mindenekelőtt be kellene vonulnunk egy stúdióba, átnyálazni az anyagot, soksávos felvételekről van szó. Ez a rész használható, az a rész nem, a soundon javítunk, a képfelvételen javítunk – rengeteg idő és munka.

Drukkolok a zenekarnak, hogy egyszer sikerüljön tető alá hozni!

Telnek az évek, de bármi megtörténhet.

Végezetül jöjjünk még vissza kicsit Óbudára! Vannak helyek, ahová szívesen benéz?

Hogyne! Például Ószeres Frici barátom régiségboltjába, ahol most vagyunk. (Ószeres Frici, a gróf és az igazi Zsola műintézete. Óbudai Anziksz, 2016 nyár – a szerk.) Rendszeresen itt adok interjúkat, itt találkozom a fotósokkal. Itt olyan tárgyakkal vagyok körülvéve, amelyek kicsit vissza­idézik a régi Óbuda, a régi polgári lét illatát, hangulatát, ezért nagyon szeretek itt lenni.

Régi barátság fűzi Fricihez?

Sok évtizedes. Ja, és elmondanám, hogy idefelé jövet az autóban pedig pont olyan helyek jutottak eszembe, amik már nincsenek meg. Például emlékszik még valaki az Óbudai piacra, amikor ecet- és jéggyárocska is volt ott a Vörösvári út sarkán? Bizony ám! És emlékszik még valaki Huszár úrra, a nagyszerű kárpitosra? A Vörösvári út száznemtudom hányban, még a régi házikóban volt a műhelye. Rá azért is emlékszem jól, mert édesapám hatvan évig volt epedarugó készítő, így ismertem az összes nagynevű kárpitost a régi Óbudán.

Szokott fellépni Óbudán?

Az Óbudai Társaskörben volt szerencsém együtt játszani az Óbudai Danubia Zenekarral. Egyébként néha beugrom az épületbe, csak úgy. Hogy kicsit visszaemlékezzem arra a nyolc évre, amikor a kölyök James ide járt gitározni tanulni. Csak átgyalogolok a Fricitől, kétszáz méterre van.

Már gyermekkorában érezte, hogy a művészi pálya felé viszi majd az útja, vagy ez csak később vált világossá?

Négy-öt éves koromban már „illusztráltam” a mesekönyveket, az általános iskolában végig rajzoltam minden órán. Ekkoriban a XII. kerületben laktunk a szüleimmel. A gimnáziumban rögtön fakultatív művészettörténetet tanultam, kerestem a kapcsolatot a művészkörökkel. Lélekben már odatartoztam, nem a gimis osztálytársaimhoz. Bár – hozzáteszem – azért kitűnő tanuló voltam.

Szülei támogatták a művészi ambícióit?

Ők úgy gondolták, mindenképpen legyen egy szakma a kezemben, amiből meg tudok majd élni, ha később mégis ezt az utat választom. Ezért hát érettségi után szakmát kellett tanulnom, de nem vettek fel se fodrásznak, se kozmetikusnak.

Az Aquincum Porcelángyár viszont éppen porcelánfestő tanulókat keresett, és mivel szerintem ez is művészi tevékenység, jelentkeztem ide. Így kezdődött a „művészi” pályafutásom.

A Práter utcában működött a gyár tanműhelye, egy év volt a tanulóidő. A gyárba innen nem jártunk ki. Az Aquincum Porcelángyár hirdetett ekkoriban egy országos versenyt „A Szakma Kiváló Tanulója” címmel, amelyen én is részt vettem. Második helyezést értem el egy saját tervezésű, kézzel festett vázámmal. Az első három helyezettnek felajánlották a jelentkezési lehetőséget az Iparművészeti Főiskolára. Porcelánfestő tanulóidőm lejárta után, 1962-ben éltem is ezzel a lehetőséggel, és jelentkeztem az Iparművészeti Főiskola porcelántervező szakára. Előfelvételt nyertem a főiskolára. Mivel ebben az évben nem indult ez a szak, így egy évig az aquincumi gyárban dolgoztam. Tanulmányi szerződést kötöttünk a főiskolai évek idejére: a gyár ösztöndíjjal támogatott, én pedig vállaltam, hogy diploma után legalább öt évig dolgozom majd ott.

Milyen munkakörben tevékenykedett a gyárban?

Minden műhelyt végigjártam a nyersgyártástól a festésig. Nagyon lelkes voltam, érdekelt a szakma, csak a hajnali felkelést viseltem nehezen. A porcelánfestők vezetője a Herendről érkezett Terike volt, aki csodálatosan tudott festeni. Később jó kapcsolatom volt a gyár állandó tervezőjével, Ősz-Szabó Antóniával is. Az aquincumi gyár lágy porcelánnal dolgozott, ami már nem volt alkalmas a nagy „előd”, Hüttl Tivadar által készített és nagy szakértelmet kívánó, reprezentatív étkészletek gyártására. Az 1951-ben államosított gyárban elsősorban kisebb porcelánfigurák, nippek készültek, amelyeknél betanított munkában egy-egy munkafázist végeztek a dolgozók, normában. Hamar kiderült számomra, hogy ez nem az én világom.

Én már ekkor „nagyobb léptékben” gondolkodtam, érdeklődésem az épületkerámia és a porcelán felé fordult. Az öt év főiskolai időszak után visszatértem dolgozni az aquincumi gyárba.

Én monumentális plasztikák készítésében gondolkodtam, de a normában készítendő „nippek” nagyon nem ebbe az irányba mutattak. Úgy éreztem, hogy a repülésre kész „szárnyaimat” nyesegetik. Művészi, ízlésbeli konfliktusaim voltak az akkori igazgatóval.

Hogyan oldódott meg végül ez a konfliktus?

Szerencsére jól! Egy év után sikerült közös megegyezéssel eljönnöm, nem kellett ledolgoznom az öt évet. 1968-tól 1970-ig az Épületkerámia Ipari Vállalatnál dolgoztam tervezőként. Ez a Jászberényi úton volt, mi pedig a Szent István körúton laktunk, így egy „kicsit” messze volt a munkahelyem, sok idő elment az utazással. A férjem, Apostol Pál fotóriporter változó időbeosztásban dolgozott.

Ettől függetlenül elég mozgalmas élet zajlott nálunk, nagyon sok barátunk volt, és rendszeresen összejöttünk egy jó kis beszélgetésre, borozgatásra, „világmegváltásra”.

Művészi álmai megvalósítására is sor kerülhetett?

Ekkor már volt egy saját műhelyem égetőkemencével az I. kerületi Csap utcában, ez máig megvan. A Képcsarnoknak, az Iparművészeti Vállalatnak készítettem mázas kerámia edényeket eladásra. Vidéki megrendeléseim is voltak, és kiállításokon is részt vettem. 1975-ben visszahívtak „Alma Materembe”, az Iparművészeti Főiskolára tanítani. Porcelán és üveg szakon oktattam kreatív dekortervezést, szitanyomást és színtant.

Ekkor már voltak önálló kiállításai is?

Igen, 1980–1981-ben. Pályázatokon is indultam, ahol épületekre kellett tervezni díszítőelemeket. Nagy szorgalommal és lelkesedéssel készültem ezekre. Közben alakult a főiskolán egy Alapozó Képző Intézet, ennek megszervezésében is részt vettem, majd később itt tanítottam.

Milyen alkotásai készültek ezekben az években?

Első nagyobb lélegzetű munkám egy mozaikfal volt, amelyet az Épületkerámia Ipari Vállalat külső falára terveztem 1970-ben. Sajnos ezt azóta lebontották. 1981-ben az MTA Központi Hivatalának belső terében került elhelyezésre egy 75 négyzetméteres, növényi lenyomatokból készített kerámia díszfalam, 1982-ben pedig a SOTE Kollégiumába terveztem plasztikus elemekből álló falburkolatot és díszkutat.

Igaz, hogy porcelántervező diplomám van, de közben mindenféle más anyaggal is dolgoztam és dolgozom mind a mai napig.

Ilyenek például a különleges hangulatú tus- és színesceruza rajzok.

Körülbelül 2005-től kezdtem el ezeket készíteni, önálló kiállításon is szerepeltek. Az akkori lelkiállapotomat, élethelyzetemet nagyon jól tükrözik a rajzok. 2013-ban volt egy nagy kiállításom a régi Budapest Galériában (a Klotild-palotában, az ­Erzsébet-hídnál) Kapuk, házak, emberek címmel. Itt kerámiáim és rajzaim is szerepeltek.

Mennyire vesz részt egy kiállítás előkészületeiben, kivitelezésében?

Sok-sok beszélgetés, a szervezőkkel való együtt gondolkodás előzi meg a kiállítást, de magát a rendezést rábízom a jól felkészült rendezőkre.

Úgy tudom, hogy műveit sok külföldi kiállításon is bemutatta a nagyközönségnek.

Igen, 1989-től kezdőden voltak kiállításaim Európában: Olaszországban, Finnországban, Németországban, a tengeren túl pedig Kanadában és az Egyesült Államokban, New Yorkban. Porcelán műveket állítottam ki: reliefeket, aktokat, kisplasztikákat, és elmondhatom, hogy nagy sikerük volt.

Ezek a műalkotások is nyilván a műhelyében készültek, de hol történt a kiégetésük?

A műhelyemben csak egy kisebb kemence van, amiben maximum 1200 fokig tudok égetni. A porcelánok kiégetéséhez viszont 1350 fokra van szükség, ezt az Aquincum Porcelángyárban tudtam megtenni. Egyébként is visszajártam oda alapanyagért, és itt készítettem el sok porcelán figurámat is; ott maradtam műszakzárás után a gyárban. Az itt kiégetett porcelánokat vittük ki a külföldi kiállításokra. Ez így volt egészen a felszámolásig.

Borzasztó élmény volt 1991-ben, amikor az aquincumi gyárban elkezdték lebontani a kemencét, és kezdték összetörni a gipsz öntőformákat!

Megpróbáltam egy párat megmenteni, megkérdeztem, hogy elvihetném-e? Azt mondták, ha meg tudom oldani a szállítást, akkor igen. Úgyhogy szereztem egy kis teherautót, így sikerült pár darab öntőformát elhoznom. Ezek közül ajándékoztam egyet az Óbudai Múzeum Hüttl-Aquincum porcelánkiállítására: a „Vízbelépő nő” aktjának öntőformáját. Sajnálom, hogy nem tudtam sokkal többet megmenteni, hiszen ezeknek nagyon fontos ipartörténeti jelentőségük lenne. Az óbudai gyár felszámolása után a Kőbányai Porcelángyártól vásároltam az alapanyag masszát, és ott is égettem ki a munkáimat. Az én műhelyem elektromos kemencéje nem alkalmas arra, hogy ragyogó fehérre égesse ki a porcelánokat. Ehhez sokkal nagyobb teljesítményű és magasabb hőfokú, ún. redukciós kemence szükséges. Egy idő után a Kőbányai Porcelángyárat elkezdték „feldarabolni”, de én az utolsó pillanatig oda vittem kiégetni a porcelánjaimat.

Hogyan alakult tovább a pályája?

1998-tól meghívtak Herendre „külsős” tervezőnek. Lányfigurákat terveztem, kb. 28-at, ebből 6 darabot „örök áron” megvett a herendi gyár, és árusította elég nagy sikerrel. Az 1990-es évek elején kezdtem el ezeket a porcelánfigurákat készíteni.

Felelevenítettem a meisseni technikát: kiégetés előtt valódi szövetanyagot tettem a nyers porcelán kisplasztikákra, égetés után nagyon szép és különleges hatásúak lettek a figurák.

Ezekre a munkáimra figyeltek fel Herenden, és ezért kértek fel, hogy tervezzek hasonlókat nekik is. Közben továbbképzést tartottam az ottani szakmunkásoknak a különleges porcelánok elkészítéséhez. Ez a technika nagyon nehéz és bonyolult, csak egy-két embert tudtam erre betanítani: ezért miután eljöttem Herendről, már nem is folytatták a gyártásukat. Időközben – 2004 környékén – az Iparművészeti Főiskola (ekkor már Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetem) Alapozóképző Intézete megszűnt, s így az én ottani munkaköröm is.

Ezek után, gondolom, ki kellett találni a következő lépéseket az alkotómunka folytatásához.

Dolgoztam tovább a Csap utcai műhelyemben, és 2002-től elkezdtem tusrajzokat is készíteni. A porcelán finom, érzékeny világát jelenítettem meg ezeken a rajzokon. Három évig csak rajzoltam, születtek 10 méter hosszú tekercsek is. Akkori gondolataimat, érzéseimet, álmaimat, a belső feszültségemet „rajzoltam ki” magamból, sokszor napi 8–10 órán keresztül. Ezek abszolút intim, személyes vallomások, rajzban kifejezett imák, versek. Az önkifejezés legmélyebb szférái számomra: mintha naplót írnék. A rajzok narratívak, sztorijuk van, egy történetet mesélnek el folytatásokban. Sokszor tekercsekben dolgozom: kiírom magamból az élményeimet, érzéseimet, a fájdalmat és az örömöt.

Az érzések kifejezésére egyszerűbb, gyorsabb a rajz, mint a kerámia, amelynél nagy türelemmel kell kivárni, hogy kijöjjön a kemencéből a sokkal korábban elkészített alkotás.

Ekkoriban nem voltak kiállításaim, a porcelánnal már nem foglalkoztam. Viszont 2005-ben alkotói ösztöndíjat kaptam a Kecskeméti Kerámia Stúdióba. Új útra, új művészi terepre léptem. Elkezdtem a nagyméretű kül- és beltéri kerámia plasztikáimat, az úgynevezett „épített kerámiákat” készíteni. Ezek belül üregesek, a külső falukat rakom fel, ez adja meg a formát. 70 centiméterenként feldaraboltam, és kiégetés után összeragasztottam őket. Ettől kezdve nem volt megállás: egyre nagyobb méretű alkotások készültek, kétméteresek is! Csak a kemence mérete szabott határt. A kész műveket mindig az adott helyszínen raktuk össze, belül elhelyezett tartórudak segítségével.

Látható esetleg Óbudán is ilyen alkotás?

Igen, 2014-ben a Flórián téri OTP ügyfélterében állították fel kerámia térplasztikámat, amely a mai napig ott látható. Két méter magas, és a Lélekkapu címet adtam neki.

Közben volt egy „vidéki kitérő” is az életében, ha jól tudom.

2007-től 2018-ig Tiszafüreden tanítottam kerámia­ ismeretet, fotózást, rajzot egy református iskolában, művészeti fakultáció keretében. Először csak heti egy napot oktattam, később már három napot egyfolytában. Kaptam egy szobát is.

A tíz év alatt komoly barátságok szövődtek itt, jól éreztem magam. A hét többi napján a műhelyemben dolgoztam Pesten. 2018 nyarán hagytam abba ezt a munkát.

Akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a tanítással keresett jövedelméből finanszírozta a művészi tevékenységét?

Valahogy így, igen. De gyakran kaptam alkotói ösztöndíjakat is.

A kísérletező művészi kedv azonban továbbra is működött – működik – önben, hiszen újabb technikával újabb alkotások születtek.

2016-ban elkezdtem térrendezéssel is foglalkozni. Zászlók elnevezésű festett műveket készítettem, amelyeket én csak „installációknak” nevezek. Ezeknél az alkotásoknál jól tudom hasznosítani a porcelánfestői tapasztalataimat, az ecsetkezelési technikámat. Művészettörténeti folyamatokat ábrázolok a Zászlók felületén. Használok népművészeti motívumokat, de japán, amerikai, spanyol grafikusok munkái is inspirálnak, Klee, Chagall, Joan Miró, Kandinszkij – hogy csak egy párat említsek a „csapatom” tagjai közül.

Tulajdonképpen milyen gondolatot közvetítenek a Zászlók?

A Zászlóknak az a feladatuk, hogy irányt mutassanak, hogy „csapatot” hozzanak létre, inspiráljanak. Ezek alá a „Zászlók” alá én is beállok, lélekben ehhez a „csapathoz” tartozom. Egyébként alapvetően a térrendezés a célom ezekkel a 30 darabos etalonokkal, amelyeket mindig más koncepció szerint rakunk ki az adott helyszínen. Ez az installáció maga a „Mű”. Már korábban említettem, hogy 2013-ban volt egy nagy kiállításom a Klotild-palotában, ahol az épített kerámiáimat és a rajzaimat állítottam ki, a „Zászlókat” akkor még nem.

“Szávoszt Katalin valamennyi kerámiaszobra, a házak, kapuk és a zászlók is helyi értéket jelölnek, helyzetbe hoznak, teret teremtenek, kijelölik azt a helyet, amit emberi létünk számunkra is determinál. A helyet Ég és Föld között.” (Dr. Szeifert Judit művészettörténész)

Hol volt az első Zászló-kiállítás?

A Vigadóban 2017-ben. Itt épített kerámiákat is bemutattam.

Említene még nekünk jelentősebb kiállításokat az elmúlt évekből?

2014-ben a Gaál Imre Galériában, Pesterzsébeten Az én városom címmel (kerámiák és grafikák); 2015-ben a Muzeion Numero 1-ben, a keramikusok galériájában Kapuk címmel (szintén kerámiák és grafikák). 2019 májusában nyílt meg kiállításom Óbudán, az Esernyős Galériában, „Lobogás” címmel, tusrajzaimból és a kerámia Zászlókból. Ennél a kiállításomnál nagy segítséget kaptam a galéria vezetőjétől, Petrovics Ákostól. Két évvel ezelőtt vetődött fel a kiállítás gondolata, és azóta dolgoztunk, gondolkodtunk, ötleteltünk rajta. Egyébként, ahogyan már említettem, az elrendezést, a kivitelezést mindig a szervezőkre bízom.

Eddig még nem esett szó arról, hogy a több évtizedes művészi alkotómunka eredménye milyen díjazásokban részesült.

2010-ben Ferenczy Noémi-díjat, 2015-ben Gádor-­díjat kaptam – az utóbbit mindig a szakma ítéli oda. Talán ez a két legjelentősebb díjam. 1985-ben a művészetoktatásban végzett munkámért miniszteri dicséretben részesültem, és pályázatokért, kiállításokért is többször kaptam díjakat itthon és külföldön egyaránt.

Milyen további tervei vannak?

Szeretném folytatni az épített kerámiák és a rajzok készítését is. Legközelebb ez év november 13-án nyílik kiállításom kerámiákból a FUGA Budapesti Építészeti Központban. Alapvetően keramikusnak tartom magam, a rajzok „csak” „művészeti melléktermékek”. A legnagyobb „szerelem” a festett épületkerámia, a színes plasztika, a szín és a forma egysége. Úgy érzem, hogy átléptem a műfaji határokon, a hagyományos kerámiakészítés keretein. Megtapasztaltam, hogy milyen sokrétű az agyag, mennyi minden készíthető belőle, a legkisebb tárgyak­tól a legnagyobbakig.

(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa.)
A képeket a művész hozzájárulásával közöljük.

Óbuda-Békásmegyer szerencsére bővelkedik természeti értékekben, a fővárosban az egyik legnagyobb zöld felülettel rendelkezik, több természetvédelmi terület is található a kerületben, itt van a Mocsáros, a Róka-hegy, az örök viták kereszt­tüzében álló Római-part, a Hajógyári-sziget, az Aranyhegyi-patak, hol szelíden, hol zúgva erre folyik a Duna, de igazi tó csak egy van, a Gőtés.

Ez a szabadidő aktív eltöltésére kiválóan alkalmas tó és park Békásmegyer és Ófalu határában, a Honvéd, Mező, Hegyláb utcák, valamint az ELMŰ trafóállomás által határolt területen található. A négylábúak ki vannak tiltva a füves, nádas területről, és mindenki biztonságát egy térfigyelő kamera is segíti. A területet nyugatról nagyfeszültségű légvezeték szeli át, és egy hatalmas acéloszlop is terebélyesedik a negyedik kis tó mellett. A helybéli látogatók az andalgás mellett etetik a récéket (nem kellene!), és „pecáznak” is, bár én halat nem láttam a vízben, méretes ponty tehát nem akadhat horogra.

A hányatott sorsú terület a múlt század harmincas éveiben csupán egy Csillaghegyig elnyúló vizenyős rét volt, amelyet a Békás- (Róka-) forrás, valamint az ófalui domboldalakról ide gravitáló felszíni csapadékvíz táplált. A felesleges vizet a máig megtalálható Békás-patak vezette el. A megpróbáltatások a Békásmegyeri lakótelep építésekor kezdődtek, a régi házak bontásával, a tereprendezéssel, a felvonulási létesítmények építésével, a betonelem-előregyártó üzemmel, az egész lakótelepet árammal ellátó ELMŰ transzformátorállomás építésével, és a nagy panelházak felhúzásával. A területet az alapgödrökből kitermelt földdel, építési törmelékkel feltöltötték, míg végül a Gőtés-tó a korábbi zsombékos rét töredékére zsugorodott.

A lakótelep elkészült, be is népesült, de a Gőtés- tó kálváriája nem ért véget, a területet nem rendezték, sorsára hagyták, az odahordott építési törmelékkupacok rendre „szaporodtak”, és gyakorlatilag egy illegális hulladéklerakóvá degradálódott az egykor szebb napokat látott rét. Szerencsére néhány civil szervezet, aktív helyi lakos, tanár, biológus szakember és egyetemi hallgató nem hagyta veszni a tavacskát. Kezdeményezésükre a Gőtés-tó védelme 1992-ben bekerült Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Természetvédelmi Koncepciójába. Az önkormányzat rehabilitációs tervet készíttetett, kutató fúrásokat finanszírozott, és a kotrási munkákra jelentős összeget szánva a kiviteli munkákat megrendelte.

A Gőtés-tó rehabilitációja 1996 őszén kezdődött. Első ütemben a Békás-forrás felőli, nyugati terület végleges formáját és rézsűjét alakították ki, a vízpótlás biztosítására a forrást megkotorták, a tóból kiemelt földet és iszapot elszállították. A következő tavaszon elvégezték a tó partjának megkötését és a környezet tereprendezését, valamint a növények telepítését. 1997 végére a további tórészek kialakítása is elkészült, így létrejött a négy, egymással összefüggő vízfelület, amelyeket kisebb csatornák, átereszek, csövek kötnek össze. A területet rusztikus, kéregtelenített, felületkezelt ágfából készült kerítéssel bekerítették, ezeken kapukat is nyitottak, majd hasonló anyagból padok, kishíd, egy esőbeálló és szemétgyűjtők is készültek.

A címben szereplő „vadregényes” jelző egyáltalán nem újságírói túlzás, ha megvizsgáljuk a picurka, mintegy 0,5 km²-es terület faunáját és flóráját.

Számomra is meglepetés volt látni és persze fényképezni a tőkésrécék mellett a vízityúkot, és az örvös galamb párt is. Az énekes madarak lelkesen „áriáznak”, a szarkák cserregése és sokasága már megszokott egész Békáson. A hangkavalkádba időnként a békák is besegítenek. Nekem nem volt szerencsém a sűrű nádasban sem pézsmapockot, sem mocsári teknőst látni. A repülő rovarok közül több szitakötő hintázik a nádszálakon.

Sok fát, valamint fás és lágyszárú bokrot lehet találni, ezek egy része 30–40 éves lehet, de vannak a Mező utcai oldalon nemrégen ültetett méretes facsemeték is. Láthatunk fűzeket (fehér, szomorú, csöröge), nyárfákat (szürke, fekete, jegenye), juharokat (korai, hegyi), kőrist, de van itt fehér akác, és nagy meglepetésre júliusban virágzó rózsaszín akác változat is, elég nagy területen. Több termő, szelíd diófa is nő itt, lehet, hogy mókusok „ültették” őket. A fák nagyobb része jó állapotban van, de találni kiszáradt törzseket is. Mind a négy tavacska tele van náddal, az úszkáló vízi madarak legnagyobb örömére, nyílt vízfelület alig akad. Több kúszó (vadszőlő, repkény, iszalag) és éppen virágzó növényt látni, ezek egy része a nádszálakra tekeredve pompázik.

Érdemes tehát a Gőtés-tavat, valamint változatos és számtalan meglepetést tartogató környezetét pihenésre, piknikezésre, csendes szemlélődésre, biológiai ismereteink bővítésére magányosan vagy családostól, bringával vagy gyalogosan felkeresni. A természet az év bármely időszakában sok érdekességet tartogat számunkra, otthon ne hagyjuk a fotómasinát! Egy békási blogger némi költői túlzással „Tündérkertnek” nevezte ezt a színes oázist.

(a szerző erdész, fotográfus)

Óbuda-Békásmegyer különleges helyzetben van a madártanyákat illetően, hiszen a főváros egyik méretes, ha nem a legnagyobb zöldterületével rendelkezik. Körülölelnek minket a Pilisi- és Budai-hegyek, itt folyik legnagyobb folyónk, a Duna, és van egy (nemcsak a Fesztivál idején) közkedvelt zöldterület, az Óbudai-sziget.

Az ornitológusok Magyarországon több, mint 400 madárfajt figyeltek meg. Van ezek között csak hébe-hóba véletlenül erre tévedő, óriási mázlival megtalált, szép számmal átvonuló vagy nálunk költő, na és persze itt telelő is.

Szerencsére a madarak döntő többsége védett nálunk, némelyik fészkelő helyét az ornitológus szakemberek, természetvédők féltve óvják, hétpecsétes titokként kezelik. Joggal!

Egyszerűbbnek tűnik, ha néhány nem védett madárfajt említek, ilyenek a dolmányos varjú, a mátyásmadár (szajkó) vagy a „tolvaj” szarka. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy egyikük sem az énekesmadarak csoportjába tartozik.

Több veszélyeztetett madárfaj védelméért az illetékes Nemzeti Parkok, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) és különböző alapítványok több program keretében eredményesen dolgoznak, így például a parlagi sas, a túzok, a szalakóta, a gyöngybagoly projektekben.

A téli természetjárás és -fotózás jelentős kihívást jelent mindenkinek. Ennek java része az időjárás számlájára írható. Hideg van (én például úgy tudok fázni, vacogni, mint egy simaszőrű magyar vizsla), nagy a huzat, tombolnak az észak-nyugati szelek. A leskunyhókban a benti hőmérséklet megegyezik a külsővel, ezek a mínuszok lassan belénk másznak, egészen a bőrünkig, de a kihelyezett csali körüli mozgalmas ragadozó csaták igazi fotóscsemegék a számunkra.

Természetesen az itt telelő madarakat az időjárás egyáltalán nem zavarja, az etetőkön zajlik az élet. Várjuk, hogy essen végre a hó, legyen végre „fehér karácsony”.

A havas, zúzmarás táj új arcát mutatja nekünk, csak győzzünk fényképezni. Nem szeretjük a havas esőt, pláne a jégesőt, ilyenkor az erdő, a rét komoly veszélyeket tartogat számunkra.

Kerületünkből az összes izgalmas helyet nem tudom bemutatni, de nézzük a két legfontosabbat!

Róka-hegyi bánya

Ez Óbuda-Békásmegyer egyik Természetvédelmi területe. A bánya a Csillaghegyi HÉV-megállótól Üröm irányába, némi hegymeneti gyaloglással vagy gépkocsival több oldalról is megközelíthető. Nem szeretnék belemélyedni a mérnökgeológia rejtelmeibe, de meg kell említeni, hogy itt több időszakból származó mészkő (hát persze, hiszen ennek a kitermeléséért nyitották meg a bányát!), márga és agyag is található. Korábban feljegyezték, hogy gyurgyalag is fészkelt a területen. Feltételezhetően volt valahol egy vastagabb lösz- vagy homokréteg a felszínen, amit ezek a madarak fészkelésre használtak (mivel a kemény kőzetekbe bajosan tudnának lyukat fúrni), hogy ott neveljék fel fiókáikat. Mára gyurgyalagot – mindenki legnagyobb sajnálatára – itt már nem lehet látni, ilyen és ehhez hasonló akciófotó itt nem készülhet.

A terület sétautakkal jól feltárt, sőt az Ürömiek Baráti Társasága jóvoltából van tanösvény is. A legfelső szintre való feljutás már nem tartozik a könnyű poroszkálás kategóriájába, a fenti körpanoráma látványa azonban kárpótol minket a hegymászás fáradalmaiért. A biztonságot lépcsők és korlátok adják, ennek ellenére néhol veszélyek leselkednek a látogatóra.

Ahogy az alsó részről elindulunk, mátyásmadár cserregését hallhatjuk, feketerigók ijednek fel az avarból, a cserjésben széncinkék, kékcinkék repdesnek, ugrándoznak, de itt fészkelnek az őszapók is. Érdemes kicsit leülni a bozótos szélén egy időre, és távcsővel figyelni az énekes- és „kevésbé énekes” madarak életét.

A sziklát fedő vékony termőréteg miatt szálerdőre itt nem számíthatunk, kőris, juhar, galagonya, kökény és fagyal bokrokkal viszont találkozhatunk.

Ennek megfelelően télen kevés bogyót, magot találhatnak a madarak, ezért az urbanizáció jegyében a zord időben Ürömre, Csillaghegyre, Békásmegyerre járnak kosztolni.

Óbudai-sziget

A szigetet két helyről is megközelíthetjük: a déli kis betonhídon, valamint középen, a szájhagyományban csak K-nak becézett acélhídon át. A kis hídról való bejutást napközben egy sorompó, valamint a zord biztonsági őrök akadályozzák, így ezen a részen (magánterületre való hivatkozással) fotózási céllal ne is kísérletezzünk besétálni. Pedig erre van a római korból itt maradt Hadrianusz palota romterülete, valamint több, a hajógyártásból még fellelhető objektum és a jelenleg is üzemelő kishajó tároló és kikötő. Más a helyzet az évente megrendezendő Sziget Fesztiválról nemzetközi hírnevet kivívó volt vasúti, úgynevezett „K” hídnál. Itt szabadon beléphetünk akár gyalogosan, akár személyautóval.

Tehát, leszámítva a Fesztivál körüli legalább egy hónapot, a fennmaradó tizenegy hónapban barangolásaink során minden bizonnyal sok madárral találkozhatunk. Sőt a Duna közelsége miatt itt vízi madarakat is megfigyelhetünk.

Célszerű a gát tetején lévő (a kocogók és futók által is használt) sétaúton haladni észak felé.

A partoldal itt meglehetősen vadregényes, vízbe lógó, bedőlt, kiszáradt, letört ágú nyárakat és fűzeket láthatunk, a cinegék és a fakopáncsok nem kis örömére.

Talán csak a vízi sportokat gyakorlók nem díjazzák igazán ezeket az akadályokat.

A vízben récék úszkálnak, és buknak alá keresgélni. Az őszi, téli hónapokban, ha szerencsénk van, és kitartóan nézelődünk, nemcsak tőkés récéket, hanem barna fejű barátrécét, kontyos récét, kercerécét, kormoránt, talán kis vöcsköt is láthatunk.

Ugyancsak mozgalmas és változatos hely az északi csücsök. Ez kedvelt terep a kutyások számára is. Persze, ha 5–10 blökit számláló kutyafalka úszkál, csatangol, labdázik a vízben, akkor ne számítsunk semmilyen madárra, de ha visszatér a nyugalom, lassan előmerészkednek tollas barátaink is. Köztük a dankasirályok, de ritkán láthatunk errefelé jégmadarat és zöldküllőt is.

Ehhez a részhez szervesen tartozik a K-hídtól egészen az Északi vasúti hídig tartó Gázgyári Duna-part szakasz. Hiszen a madarak rendszeresen repülnek, úsznak a két oldal között – mikor, hol kedvezőbbek körülmények –, így majdnem minden madarat itt is megfigyelhetünk.

Gondolatok a madárfotózásról

Az alcímben írt mottót minden előadáson, beszélgetésen elmondom, illetve bővebben ki is fejtem, természetesen nem a fotózás élvezetétől való elrettentés céljából.

A madárfotózás a sportfotózás után a legdrágább fotózási terület, hiszen a felszerelés komolyan megterheli a pénztárcánkat, a családi költségvetést.

A sportfotósokat a rendezők nem engedik a pályára, ezért ott kuporognak, lökdösődnek, hasalnak az engedélyezett területeken, pedig szeretnének minél közelebbről, minél jobb képekkel elkápráztatni minket. Ezért elő kell venni a Canon vagy Nikon ágyúcsöveket, vagyis a nagy, nehéz teleobjektíveket és a különböző állványokat.

A madarak esetében kicsit más a helyzet. Eltekintve a lakásban repkedő „gyurrrika vagyok” papagájoktól, vagy a Szent Márk téren etetés közben a kezünkre szálldosó, urbanizált városi galamboktól, az összes többi „vad” madár fél tőlünk, messziről elkerül minket, idejekorán elrepül előlünk, vagy csak elvétve, esetleg éjszaka mutatkozik. Ezért, „ritkán” fordul elő, hogy séta, esetleg cserkelés közben olyan madarakkal találkozunk, akik már alig várják, hogy közös szelfit csinálhassunk az okostelefonunkkal, tabletünkkel, esetleg kompakt fotómasinákkal, és nagyfelbontású, nagyméretű, fotópályázatra beküldhető, kiállításon falra tehető képet készítsünk. Ez így felejtős, és a hiú ábrándok kategóriájába tartozik. Ráadásul, ha Juci néni biológia óráin rendre másra figyeltünk a madarak ismertetése helyett, ezt most be kell pótolnunk, könyveket kell bogarásznunk, fel kell mennünk a netre egy kis „guglizásra”. Az esetleg fotózásra kiszemelt madárfajról minél többet meg kell tudnunk: hol tanyázik, mit eszik, mit csinál, hogy néz ki, mikor érdemes akcióba lépni.

Igazán jól komponált, éles képet rendszerint csak akkor készíthetünk, ha a „tollas modell” 2–4 méterre van tőlünk, ilyen távolságban kucorgunk, vagy valahogyan ide csábítottuk őket. Friedmann Endre (Robert Capa) véleménye itt is érvényes: „ha nem jó a képed, akkor nem voltál elég közel a témához”. Ehhez több lehetőség áll rendelkezésünkre. Az egyik tradicionális megoldás, hogy a jó fotótémát ígérő madártanyán (persze Természetvédelmi területen hosszadalmas engedélyezés után) ideiglenes vagy állandó leskunyhót eszkábálunk össze, vagy terepszínű lessátrat állítunk fel, és az időjárás szeszélyeinek kitéve, kitartóan várunk a „nagy belépőre”, a madarak megjelenésére.

A második Máté Bence (fiatal, többszörösen díjazott, nemzetközileg is elismert profi természetfotós, nagy kísérletező, aki egyébként erdész technikus végzettségű) találmánya, a detektívüveges lessel kombinált etető-itató.

A madarak nem látnak be az üveg mögé, mi viszont pompásan látjuk az előttünk zajló színjátékot, és nem győzünk exponálni.

Ilyen lest megfelelő helyre némi barkácsolás után mi is építhetünk, vagy néhány ezer forint leperkálásával szerte az országban bérelhetünk. Nem fogjuk megbánni!

A harmadik lehetőség, ha az ablakpárkányra vagy az erkélyünkre csalogatjuk, édesgetjük a madarakat. Tollas barátaink egy része kifejezetten szeret vízben ücsörögni, fürödni, pancsolni, vizet csapkodni a hátára, különösen a tikkasztó nyári napokon. Fotóztam már egerészölyvet és karvalyt is fürdés közben. Ráadásul a magevőknek inniuk is kell, mert csak így jutnak folyadékhoz. Rögzítsünk kisebb műanyag tálat, virágláda- vagy cserépalátétet a párkányra vagy az erkélyre, töltsünk vizet bele, hamarosan jönnek a felderítők, és kezdődhet a rock and roll! Amikor ezt a cikket írom, a hátam mögötti erkélyitatót éppen egy széncinege használja, és harsányan hívja a többieket is egy kis fürdőzésre. Természetesen ez kisebb kellemetlenséggel is járhat, hiszen lefröcskölhetik az ablakot vagy a padlót, de az élmény megéri, hogy időnként takarítanunk kell.

Az itt telelő apró madarak havas, hideg időben egyre kevesebb maghoz, bogyóhoz, eleséghez jutnak, ezért az életben maradásuk érdekében etetnünk kell őket. Ez komoly felelősséggel is jár.

Ha elkezdjük novemberben a kosztoltatást, akkor tavaszig meg sem állhatunk, mert a madarak hamar odaszoknak, számítanak ránk, és az élelmezés elmaradása akár tragédiához is vezethet. Hálából az orrunk előtt élik téli életüket, veszekednek, hangosan harcolnak a magért (nem mintha nem lenne elég), feltörik, ropogtatják a szotyit, időnként szanaszét szórják, és ha, nincs befagyva a víz, rendszeresen kortyolgatnak. Ilyenkor valóban közelről fotózhatjuk őket, emlékképet csinálhatunk akár okostelefonnal, tablettel vagy kisebb kompakt fényképezőgéppel is – csak a függönyt fel ne lebbentsük, mert huss, elriadnak. Ne aggódjunk, az éhség nagy úr, visszajönnek. Gyerekeink, unokáink testközelből készülhetnek fel a biosz órákra. Az elmúlt években tíz különböző madárfaj járt az erkélyünkön.

A madárfotózás sava-borsa az akciók fotografálása. Amikor tollas barátaink nemcsak ücsörögnek egy ágon (portrét ülve nekünk), vagy éppen pihennek, szemlélődnek, figyelnek, prédára lesnek, hanem veszekednek, csőrcsatáznak, vitatkoznak, udvarolnak, esetleg nászolnak, magyarul mozgásban vannak, élik az izgalmas, ősi ösztönük által meghatározott mindennapi életüket. Sajnos az ilyen pillanatok megörökítéséhez már komolyabb fotómasina szükséges, gondoljunk csak az igen rövid záridőre (1/1000 másodperc) vagy a sorozat exponálásra (4–8 kép/másodperc), hogy a legjobb mozdulatot kapjuk el.

Szép fényeket, jó fotózást!

Arra számítottam, hogy természetvédelem fejlődésével azóta legalább 3–4 védett fát (fás szárú növényt) kellene találni a kerületben. Némi csalódással tapasztaltam, hogy mindössze egy darab hivatalosan is védelemben részesülő fa zöldell Óbudán. Először a neten kutakodtam, majd az Önkormányzat Városüzemeltetési főosztályától kaptam hivatalos eredményt. Erről a rendeletről van szó: Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Képviselőtestületének 35/1996. (IX.30.) rendelete a Kisbuda Gyöngye Étterem udvarán álló zöld juharfa helyi védetté nyilvánításáról. Tehát lassan 20 éve védett ez a fa!

Ha a San Marco utca sarkán állunk, és a Bécsi út felé tekintünk, a baloldalon már észrevehető a szűk udvarban álló dús lombkorona.

Aki először látja, kis csalódással szemléli a méretét: ez volna az a hatalmas fa? Hiszen alig magasabb, mint egy családi ház! A másik szembetűnő furcsaság, hogy nem lehet méretes ágakat látni, mintha az egész csupa vékony gallyból állna. Ideje tehát közelebb menni.

Egy kis történelem

A fotózás terén (az esetek többségében) óvatos és udvarias is vagyok, nem szeretek semmilyen felesleges vitába (esetleg atrocitásba) bonyolódni, tisztelem a magántulajdont, nem is beszélve arról, hogy féltem a felszerelésemet, és kerülöm a paparazzo típusú akciókat. Jobb a békesség! Miután bementem a Kenyeres utca 34. alatt található, ma már Európa Bisztró Kifőzde néven működő helyre, engedélyt kértem a fa fotózására. Mint kiderült, ezt csak az ingatlan tulajdonosa adhatja meg.

Rövid telefonálás után ezt szóban meg is kaptam, de ha már vonalban voltunk, beszélgettünk a körülményekről. Ekkor tudtam meg, hogy a fa védetté nyilvánításának egészen prózai oka volt mintegy 21 évvel ezelőtt. A szomszédos telken építkezésbe kezdtek, és zavarta az építtetőt a mélyen átnyúló méretes ág, ezért a telekhatár síkjában megcsonkolta a végét, sőt további fűrészelést is kilátásba helyezett. Ezt megakadályozandó indították el a védelmi procedúrát az Önkormányzatnál. Sikerrel! Arról sajnos a jelenlegi tulajdonos sem tudott, hogy ki és mikor ültethette ezt a fát, így az életkort nem sikerült precízen tisztázni.

Döbbenetes látvány a kerthelyiségben

Az viszont biztos, hogy ez a fa valóban hatalmas. Mi több, néhány érdekes tulajdonsága és megjelenése miatt igazán egyedi, lenyűgöző!

Az árnyékot a kerthelyiségben több nap- és persze esővédő ernyő, roletta, no és a juharfa biztosítja. A fotózás szempontjából előnyösebb lett volna, ha a napvédők nem takarják el a fát, de visszatekerésre sajnos nem volt hajlandóság a bérlő részéről, így fel kellett tenni a halszem objektívet. Nem volt rossz ötlet.

Igaz, hogy ez egy kicsit torzítja a valóságot, hiszen 180 fokban lát, de legalább minden belefért egy képbe. Az első meglepetést a fa habitusa, megjelenése okozta. Nem szokványos, nem arányos az ágak elhelyezkedése.

Mi, erdészek általában szimmetrikus, szabályos elrendezésű lombkoronához szoktunk, lásd akár a fenyőket, a tölgyeket vagy a bükköket. Ez a fa azonban felrúg minden eddigi biológiai szabályt és elképzelést!

Az első ágörv két egymással szemben nőtt, tőben 30–40 centiméter átmérőjű, majdnem vízszintes, illetve felfelé álló ágból áll. Ezek végeit megcsonkították – ez volt tehát a védelem elindításának alapja. A középső részben szintén két, majdnem egy tőből fakadó ág található. Az egyik (maximum 20 centis tőátmérőjű) szinte teljesen vízszintes, ez is levágott végű, több függőlegesen nőtt oldalággal. A másik kicsit vastagabb, 45 fokban felfelé álló. A felső ágörv háromujjú tenyér formájú, ezek 20–25 centiméter vastagok. Valamennyi oldalág, hajtás teljesen szabálytalanul nőtt, a vízszintestől a függőlegesig. Ezek egy része nyílegyenes, de vannak „keszekusza” furcsaságok is. A fa megjelenése tehát egy kicsit kaotikus, nem megszokott, de mint minden ilyen dolog, ettől érdekes és szép.

A látványt alapvetően a hatalmas, üdezöld lombsátor biztosítja. Mindenki szívesen pihenteti szemét ezen a friss tavaszi felületen. Persze ősszel sem lesz akármilyen élmény a sárga lombozat! Mindenütt, de valóban mindenütt friss hajtásokat, alvó rügyekből kipattant leveleket találni. Igazi ritkaság, hogy a gyökfő környékén, a törzsön és az ágakon mindenhol vannak hajtások. Ezért nem lehet az utcáról látni szinte egyetlen ágat sem, mert ezek a levelek takarásában vannak.

A törzs megjelenése sem a megszokott szabályos henger, elég sok kinövés, kidudorodás, burjánzás látható – remélhetőleg ezek nem rákos daganatok, golyvák.

A fa egészségesnek látszik, persze vannak kisebb száraz ágak, korhadt ággöcsök, a felső ágörv közepén mintha egy komolyabb lyuk tátongana. Amennyiben ez nem egy madárodú (mondjuk a feketerigók számára), célszerű lekezelni, mert statikailag ez lesz a fa gyenge pontja, egy nagyobb vihar komolyabb kárt tehetne benne. Véleményem szerint elengedhetetlen egy egészségügyi (fadoktori) vizsgálat.

Még egy érdekesség: a fa nem termőképes, nem találtam rajta sem virágot, sem érett vagy fejlődő magot.

Miféle fa a zöld juhar?

Igen ellentmondásos fafaj a zöld (kőrislevelű) juhar. Bizonyításul nézzünk néhány érdekes információt:

– Hazánkban nem őshonos, valahonnan Észak- Amerikából jött Európába, így hozzánk is. Hogy mikor és ki hozta be az első példányokat, senki sem tudja.

– Nem állományalkotó fa, tehát igazi szálerdőt nem is lehet látni csak zöld juharból, ennek megfelelően legfeljebb második koronaszintben vagy árokparton található. Kizárólag elegyes lombos erdőben fordulhat elő.

– Nem is terjedt el, jelenléte az összes hazai fafajhoz viszonyítva alig néhány tizedszázalékra tehető.

– Extrém környezeti és termőhelyi körülmények között is megtelepedhet, itt agresszíven terjed, ezért pionírnak, inváziós fajnak lehet titulálni. Leggyakrabban nyár- és fűzfajokkal társul. A sík vidéket és az elöntéseket kedveli, ennek ellenére a szárazságot is elviseli. Ártéri erdőtársulásokban, elsősorban a nedvesebb völgyekben, folyópartokon nő.

– Területidegensége, szívóssága és életképessége miatt özönfafajnak minősül. Ahol akaratunk ellenére elterjed, ott irtani szükséges, mert az őshonos fajokat kiszoríthatja.

– Pozitív tulajdonsága, hogy bírja a viszonylag száraz, mostoha, városi körülményeket, a szennyezett levegőt, ezért bizonyos helyeken fasornak, esetleg sövénynek alkalmas lehet. Az erdészekkel szemben a kertészek favorizálják ezt a növényfajt, mert könnyen nevelhető belőle dekoratív kis fa vagy cserje.

– Mivel komoly (6–8 méteres bükk rönkre gondolok) törzset nem növeszt, fája ipari felhasználásra nem alkalmas, tehát (ellentétben a többi juharral, lásd a korai, hegyi juhart vagy az ún. madárszemű jávort) sem furnérnak, sem bútorlécnek nem használható, kis fűtőértéke miatt kályhába, kandallóba nem való. Fája puha, faragásra azonban használható.

(A szerző erdésztechnikus, természetfotós)

Helyszín: Budapest III. kerület, Kenyeres utca 34.
GPS koordináták: 47o 32’ 13,43” É, 19o 02’ 03,88” K

Fafaj: „valódi” zöld juhar, tehát nem flamingó alfaj (annak ugyanis zöld és világossárga, majdnem fehér foltos a levele)

Életkora: 40–50 év lehet. A pontos megállapításhoz meg kellene fúrni, kivenni a mintát, és megszámolni az évgyűrűket. Nem tudom, hogy ezt egy védett fa esetében meg lehet-e tenni.

Mellmagassági átmérője: 96,4 centi, ami lényegesen meghaladja az átlagos méretet
Magassága: kb. 10 méter

Miért esett a választása Csillaghegyre?

Cegléden születtem, kertes családi házban cseperedtem, és a későbbiekben, amikor már Budapesten laktam, ez a gyerekkori környezet, az emlékei tovább éltek bennem. Nagyon kellemes volt Budán a Derék utcai élet, társasházban laktunk a nejemmel, de szerettem volna nagyobb lakást, a képeim és a könyveim már dagasztották a falakat.

Magam elé húztam a térképet: Nagykovácsi vagy Csillaghegy legyen? Aztán egy újsághirdetésben megtaláltam az új otthonunkat.

Eredetileg hétvégi ház volt, 1910-ben épült. Átalakítottuk, hozzáépítettünk. Az itteni jó levegő is szempont volt a kiválasztásnál, és már elfértek a képeim és a könyveim is. Akkor még.

Ha már szó esett a gyerekkoráról: mikor készítette az első felvételeit?

Cegléden jártam általános iskolába, gimnáziumba. Apám amatőr módon űzte a fotográfiát, kiskoromban már laboráltam a képeit. Gimnazista koromban beléptem a helyi fotószakkörbe. Pályázatokon is részt vettem, és a Fotóújság, aminek Bencze Pál rekord ideig, 1954-től 34 évig volt a főszerkesztője, közölte a díjnyertes zsengéimet. Apámnak jogi doktorátusa volt, anyám tanítónő volt, értelmiségiek, akik Horthy alatt végezték tanulmányaikat – akkoriban ennek a fele is elég lett volna, hogy ne vegyenek föl egyetemre. Jelesen érettségiztem, novellapályázatokat nyertem, de mindez nem volt elegendő.

Hogyan folytatta?

1957 tavaszán behívtak katonának. Mindenki csodálkozására a határőrséghez, ami ugye egy belügyi alakulat volt.

Mitől lett hirtelen az osztályidegen szülők gyermeke a fiatal Kádár-rendszer megbízható embere?

Gimnáziumi nyári szünetben egy rádiós táborban vettem részt, ahol voltaképpen már a katonaéletre próbáltak előkészíteni minket. Nagyon jól megtanultam morzézni, ezt a seregnél tudták, és amikor a fotós múltamra is fény derült, a Határőr újság szerkesztőségébe vezényeltek.

Gondolom, a bajtársai irigyelték, és nemcsak azért, mert a fényképezőgép lényegesen könnyebb, mint a puska.

Minden reggel kijöhettem Adyligetről, a híradós laktanyából, és mentem a Határőr szerkesztőségébe, ami a Nyugati tér sarkán volt. Akkoriban 2 év 3 hónap volt a katonaidő, ami nekem nagyon jó tanulóidőnek bizonyult.

Mint fotóriporter, bejártam az országot, és olyan helyekre jutottam el, ahova még úgynevezett határsáv belépőkkel sem mehettek be.

Hamar rájöttek, hogy én amolyan díszkatona vagyok, aki ugyan fotózni tud, de nem igazán alkalmas másra.

Ezt hogy érti?

Azt akarták, hogy propaganda jellegű anyagokat is írjak az újságba, ami nekem nem ment. Később elkezdtem novellákat írni, és ebből úgy gondolták, hogy cikkezhetek a kultúrelőadásokról, amiket szép számban tartottak a határszélen. És sporteseményekről, belügyi bajnokságokról is tudósítottam.

Olvastam, hogy tíz évig maradt a Határőrnél.

Abban az időben volt egy faramuci helyzet, hogy Budapesten annak lehetett lakása, aki már öt éve itt lakott. Ez egy agyrém, mert hát mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Az albérlet beszámított?

Igen. Én be voltam jelentve, albérletben laktam huzamosabb ideig az Üllői úton, tehát a lakásra jogosultság érdekében szerencsés volt a Határőrnél maradnom. Az Üllői úton azért is szerettem lakni, mert focimeccsekre jártam hétvégéken a Fradi régi, még első stadionjába. A küzdőtérre is érvényes pályabelépővel rendelkeztem, ami azt jelentette, hogy a kapu mellett ültem a fotós felszerelésemmel, és amíg a túlsó térfélen folyt a játék, Albert Flórival beszélgettem. Amúgy vele később sokszor összefutottam a csillaghegyi HÉV-megállóban, a közelében lakott, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

A Fradi pályára járt fotózni, de a csapat nem a belügyi bajnokságban játszott…

Mint nőtlen, szerettem vasárnap meccsre járni, és a Határőr részére kértem belépőt. Néha azért adtam le képet. A válogatott mérkőzéseken meg a kapus Grosics Gyulával beszélgettem. Született egy felvételem, ami az egyik albumomban is szerepel, 1961-ben a magyar-osztrák mérkőzésen készült a Gyusziról, akit Hanappi – nem szándékosan – ágyékon rúgott, és szegénykém ott fetrengett üvöltve.

Egy fotós a kötelező munkái mellett megkeresi az őt érdeklő témákat, mint ön is a focit, és ha úgy tetszik, saját magának örökíti meg. Gondolom, számos képe született úgy, hogy csak ment, mendegélt, és a téma egyszer csak szembejött.

Egy ilyen öregembernél már mindenre van példa. 1965-ben Szombathelyen egy TSZ-riport készítése közben a Felhő és vonat című képem így készült, hogy úgy mondjam, véletlenül hullott az ölembe. És kerestem is a témákat. Még Cegléden tanultam meg a jazz szeretetét a szomszéd barátomtól, aki dobolt, és eljártam a nálunk fellépő világsztárokat – Louis Armstrongot, Ella Fitzgerardot, Oscar Petersont – fotózni.

Előfordult az is, hogy gép nélkül jártam valahol, és utána visszatértem a kiszemelt tájat, épületet vagy eseményt megörökíteni.

Aztán – kicsit előre szaladok most az időben – a Csontváryt forgattuk Sopronbánfalván, egy valamikor szerzetesrendi, hatalmas házban, amit magas kőfalak vettek körül. Állt még ott egy kis kápolna, ami el volt zárva a nyilvánosság elől, és egyszer jött a Huszárik, hogy menjek vele, mutat valamit. Mentünk fel a kápolnában egy sötét lépcsőn, és egyszer csak ott volt előttünk egy freskó. Egy bibliai jelenet, és a kép sarkába egy ördög volt rajzolva, ami Sztálin portréja volt. A freskó így maradt meg, és az eldugott helyről csak néhány beavatott tudott. Huszárik kérésére fotózni kezdtem, megjegyezve, ha ezt a képet meglátják nálunk, felkoncolnak. Csak csináld meg, mondta. Elkészítettem, aztán odaadtam neki a negatívot is, hogy őrizze ő.

Hogyan került a MAFILM-hez a belügyes laptól?

Lőrincz József barátom, akivel együtt kosaraztunk a gimnáziumban, kitűnő operatőr lett. Sokszor találkoztunk, és folyamatosan kapacitált, hogy menjek el a filmgyárba standfotósnak. Törtem a fejem, hogy alkalmas leszek-e arra, mert az egy nagyon speciális feladat. Ő biztatott, hogy könnyűszerrel bele fogok jönni. Néha elmentem filmforgatásokra, például 1966-ban az Aranysárkány című Ranódy-film felvételeire, és ott csináltam Bara Margitról portrét a pasaréti stúdióban. Elkövetkezett 1968 nyara, amikor bevonultunk Csehszlovákiába, én pedig megírtam a Határőrnek a leszerelési kérelmemet.

Nem kezdtek el gyanakodni, hogy akkor ön mégsem egy megbízható ember?

De igen. Azzal indokoltam, hogy az újságban használatos fekete-fehér képek készítése helyett szeretnék színesben dolgozni. És ez igaz is volt. Végül is csak a következő év nyarán engedtek el. Addig rendesen dolgoztam tovább, közben még megnyertem egy fegyveres testületi fotópályázatot. 1969-ben léptem be a filmgyárba.

A fotóriporteri munkája után nem érezte furcsán magát? Hogy a kreativitási lehetőségei beszűkültek azzal, hogy az operatőr és a rendező beállította jelenetekkel kellett dolgoznia?

Ez nagyon érdekes dolog volt. A standfotósnak az jelentette az önállóságot, hogy mondjuk egy másfél perces jelenetből melyik pillanatot kéri. Az ősidőkben nem lehetett a jelentbe belefotózni, mert a kattanás behallatszott.

Az operatőrök egy része megkövetelte, hogy a standfotós felvétel közben szinte tapassza hozzá a gépét a kamera objektívvédőjéhez, úgy kövesse az eseményeket, lássa, mi lesz majd a vásznon.

A jelenet sikeres felvételének elkészülte után jöhetett a standfotós, a kérésére beállított pillanatról megcsinálhatta a képet.

Kőbe vésték, hogy nem lehet eltérni az operatőr látószögétől…

Igen, de néhány operatőr tudta, hogy a fotó szempontjából nem az a fontos, ami folyamatában zajlott le a jelenetben. A fotós be tudja sűríteni egy képbe, ami a jelenetben történt. Azért alakult a dolog másképpen is. Az első munkámban, a Bűbájosokban Lőrincz József operatőr mellett tulajdonképpen azt csináltam, amit jónak láttam. Utána a Krebsz, az Isten című tévéfilmben is eltértem a kötelezőtől. A főszerepet Kállai Ferenc játszotta egy még soha nem látott tonzúrával, tehát fölül körbe volt nyírva a feje, én pedig otthagyva a helyemet, hátulról fényképeztem a színészt, amit ugye nem lehetett kiadni standfotónak. A kötelezők mellett csináltam más szabadon választottat is: oldalról, ahogy a fürdőruhás lányok szaladnak Kállai mellett, akinek az arcélén látszik, hogy az ő. Leadtam az úgynevezett gyári albumot, amibe körülbelül 200 képet kellett tenni, fekete-fehéret és színest vegyesen, és a kötelezők mellett benne voltak a szabadon választottjaim is. Eléggé féltem, mert tudtam, hogy milyen jeleneteket rendeztek már operatőrök, ha a fotós eltért az általuk megálmodottól.

A rendező, Rényi lapozgatta, odaért a szabadon választotthoz, na, mondom, most kapok a fejemre egy taslit. Ránézett az operatőr Herczenikre, és azt mondta: te, ez az ember gondolkodik!

Azért ez jólesett, mert azt jelentette, hogy tetszik nekik. A következő munkáim során már kaptam bátorítást, hogy kötelező mellett lehet saját ötlet is, és én éltem is ezzel. Azért olykor egy-egy operatőr részéről elhangzott, hogy Ferikém, ez egy másik film.

Ön volt az első, saját elképzeléseket megvalósító standfotós?

Nem állítom, hogy ebből a szempontból én úttörő voltam, de talán az elsők között, már az elején csináltam.

Gondolom, az igazi szabadsága a színészportrék készítésében volt.

Forgatáson három kötelezőt kellet teljesítenie a standfotósnak. Jelenetfotók, amik ugye kötöttek. A másik kettő már önállóbb. Színészképek: megtiltotta Aczél György, hogy ezeket sztárfotóknak nevezzük Magyarországon, mert a szó, a sztár, kapitalista csökevény. Aztán a werkfotók, amik a forgatáson, munka közben mutatják a stáb tagjait.

A színészkép vagy portré készítésekor elvárták, hogy az kapcsolódjon a filmbeli karakterhez?

Nem feltétlenül, lehetett teljesen önálló is. Például a Csárdáskirálynőben Anna Moffóval nagyon jóban lettem, bár nem úgy indult. Hozott magával két német standfotóst, akik a filmgyárba lépésétől szinte minden mozdulatát fényképezték. Úgy tíz nap múlva Moffo váratlanul hozzám fordult, hogy megmutatnám-e neki, amiket eddig csináltam. Mindig magamnál tartottam egy dobozban az addig elkészültekből képanyagot, mert a rendező, Szinetár Miklós kérhetett fotót visszamenőleg, segítségül a munkájához.

Nézte Moffo a képeket, és azt kérdezte, kaphatne-e ezekből. Mondom, természetesen, bármelyiket. Másnap eltűnt a két német fotós, onnantól nagyon jól együttműködtünk a színésznővel.

Csináltunk külön fotós napot. Lementünk a Balatonhoz, kaptam egy komplett cigányzenekart, egy lovasszekeret kelléknek… a végén odaadtam neki egy zsákban az exponált filmeket, amiket kivittek NSZK-ba, mert kellett a színésznőnek a propagandához.

A közismert filmes fotóit nagy számuk miatt felsorolni lehetetlen, a leghíresebbek talán a Szerelem, a Macskajáték és a Csontváry jelenetképei, Darvas Lili és Dajka Margit színészképei, Huszárik Zoltán sárral „sminkelt” arca, a szivarfüstben tűnődő Bárdy György és Fábri Zoltán portréja.

Hadd mondjam el, hogy a fekete-fehér színészképeket, portrékat én laboráltam itthon, a színeseket be kellett adnom az MTI laborjába. És egy számomra kedves érdekesség: a Szerelem fekete-fehér film volt. A forgatáson magánszorgalomból csináltam színes felvételeket is, főleg diára, egy másik géppel.

A végén ezeket megmutattam Makk Károly rendezőnek és Tóth Janó operatőrnek, mire Makk így szólt Janóhoz: na, ezért lesz a Macskajáték színes! És színes is lett.

Még a Szerelem forgatása előtt Makk kérésére készítettem a három főszereplőről portrékat. Leültettem őket külön-külön, sorozatokat készítettem annak szellemében, hogy a filmben mind a hárman várakoznak. Darvas Iván, hogy szabaduljon ki, Darvas Lilike, hogy jöjjön haza a fia Amerikából, Törőcsik Mari is vár, mert a férje börtönben van. Sajnos a képek nem fértek bele a gyári albumba.

A munkája során kialakultak barátságok színészekkel?

Márkus Lászlóval nagyon jóban voltam, Darvas Ivánnal állandó sakkpartnerek is voltunk. Az elején megkérdezte, hogy csipkelődésre sértődős vagyok-e, mondtam, én olyan sakkozótársaságban nevelkedtem, ahol folyamatosan ez folyt.

Na, onnantól kezdve Darvas beindult. Megtolta a figuráját, és dumált: Ferikém, én tudom, hogy ez a lépés nem méltó a te zsenialitásodhoz, de erre telik nekem.

Vagy: te tudod, Ferikém, hogy eddig a Nimzoindiai védelmet játszottam, de most jön a Darvas-féle eltérés. Ne aggódjál, csak tudj róla, hogy akik ellen én ezt megjátszottam, azoknak parcellája van a Kerepesi temetőben! A körülöttünk álló stábtagok végig dőltek a nevetéstől.

Gondolom, Márkus is tudott hasonlóan vidám perceket szerezni…

Laci egyfolytában bolondozott, ő reggeltől estig színész volt. Talán még álmában is. Mostarban forgattuk az öreg hídnál a Csontváryt. Velünk dolgozott a Jadran Filmtől egy felvételvezető. Na, most ennyire kancsal embert én még nem láttam életemben! Egyszer csak jön Márkus falfehéren, és rémülten magyaráz a kamera mellett álló Huszáriknak, hogy Zoli, ez szörnyű… ez borzalmas! Huszárik bedőlt, és ijedten kérdezte, hogy mi a baj. Márkus a távolba mutatott, hogy nézd, ott az a pasas, háttal áll nekem és fixíroz. De még rajtuk kívül is nagyon sok jó kapcsolatom alakult ki a filmgyárban.

Jó kapcsolatba került képzőművészekkel is.

A hetvenes évek első felében több időt töltöttem képzőművészek körében, mint fotósok között. Egy újságíró barátom interjúkat készített Baska Józseffel, Csík Istvánnal, Aczél Ilonával, Óvári Lászlóval, és engem hívott, hogy csináljak illusztrációkat róluk. Aztán a művészek megkérdezték, hogy készítek-e színes diákat is. Mondtam, hogy persze. Két külföldön élő barátom rendszeresen küldött nekem Agfa és Kodak anyagokat, amik színhelyesek voltak.

Szemben az idehaza kapható Forte és Orwo anyagokkal…

Igen. Aztán a festők kézről-kézre „adogattak”. Kiállítás katalógusokba készítettem illusztrációkat, fotókat. Gerzson Pálnak komplett kiállítási anyagokat. Itthon a szobáink falait a tőlük ajándékba kapott alkotások díszítik. Minden festőművész filozófus. Velük éjszakákat vitatkoztunk át, no meg kortyolgattunk, megvallom. Nem tartották előttem a nyelvüket, mondták a magukét, nagyon jókat mulattunk.

A jó kapcsolatok létrehozása aztán egy teljesen más közegben folytatódott.

Igen, a Baba utcai házban. 25 évig jártam oda, a légzéskárosult fiatalok otthonába.

Hogyan jött az ötlet?

A Tükör című hetilapban olvastam egy cikket László Anna dokumentarista írótól, aki egy éven át járt fel a rózsadombi Baba utcába éjszakánként, beszélgetni a légzésbénultakkal. Ők a gyermekparalízis járványok legsúlyosabb áldozatai, illetve túlélői voltak, mert az orvosok eleinte nem is tudtak mit csinálni velük, két-három évet jósoltak nekik. Miután a gyógyászatban megjelent a vastüdő, javultak a túlélési esélyeik, és megkapták a Baba utcai házat. 27-en lakták akkoriban. A cikkhez nem volt fotó, csak két szájjal-lábbal festő képei.

Elkezdtem vizsgálni magam, hogy ennek a témának a kuriozitása érdekel engem, vagy valami mélyebben is? Egy évig rakosgattam a cikket magam előtt jobbra-balra, és tűnődtem, végül azt mondtam, igen.

Felhívtam László Annát, aki felsikoltott: uram, ez nem fotótéma!

Akkor nem fényképezőgéppel a kezében látogatta meg őket először.

Két szájjal-lábbal festő fiúnak kiállítást rendeztek, elmentem a megnyitójára. Megismerkedtünk, és gép nélkül elkezdtem feljárni hozzájuk. Az igazgatónő barátsággal fogadott, eleinte figyelt, káderezett, hogy beengedhet-e engem az ő „gyerekei” életébe. Beengedett. Sokat beszélgettem a társasággal, volt vastüdős, volt gégemetszett lélegeztetőgépen, zúgtak, ziháltak ezek a masinák, ez először nagyon fura volt. Nem szerették, ha betegnek emlegették őket, mondván, hogy ők csak betegek voltak, és élnek, ahogy tudnak. Az egyik sráccal jó barátságba kerültem. Amikor megtudta, hogy fotós vagyok, így szólt: csinálj rólam egy képet! Aztán a többiekről is készítettem felvételeket, és gyűltek a fotók.

Mihez kezdett a képekkel?

Megmagyaráztam nekik, hogy elképzelhető, hogy segítene a helyzetükön, ha megismerné a külvilág az életüket. Aztán egyszer csak mindenki áldását adta rá, hogy közreadjam a fotókat.

Az első fotókiállítás a Műegyetem R. klubjában volt, az egyetemisták nagyon nyitottan és lelkesen teleírták a vendégkönyvet. Ez nagy biztatást adott.

Megjelent A Baba utcai ház című fotóalbumom. A fiatalokhoz különböző adományok érkeztek, minden szobába televíziót kaptak.

Közben 1986-ban elhagyta a filmgyárat. Miért?

A nyolcvanas évek közepén már megéreztük, hogy egyre kevesebb film lesz. Fogytak a témák, a nemzetközi stúdió sem hozott produkciókat, a Magyar Televízió kezdett önállósodni. Illés Gyuri bácsi azt mondta, készüljetek arra, hogy előbb-utóbb be fog zárni a fotóosztály. Ekkor kaptam a Film Színház Muzsikától ajánlatot, művészeti és képszerkesztőnek hívtak. Vállaltam. 1991-ben húztuk le a rolót a hetilapnál, majd pár év szabadúszást követően a Reform magazinnál lettem képszerkesztő másfél évig. Közben még visszajártam a filmgyárba egy-egy munkára, például Makk Karcsi filmjében, A játékosban dolgoztam. 1996-ban mentem nyugdíjba.

Ami nem jelentette azt, hogy nyugalomba is vonult.

A Népszabadság működtetett egy fotósiskolát a Bécsi úton, ahol 12 tanítványommal dolgoztam. 2001-től 2006-ig a Sajtófotó Alapítvány kuratóriumának voltam az elnöke. Keleti Éva kolléganőmmel olyan műfajt helyeztünk előtérbe, ami nagyon munkaigényes. Mert nem csak az van, hogy jössz, mész, kattintasz néhányat, és a legjobbat beadod. Ez a munkaigényes műfaj a fotóesszé. A pályázatok értékelésekor nagyon sok kiváló pályaművel találkoztunk.

Sokáig tartottam még előadásokat, például az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, óraadó tanárként. Hordtam magammal a könyveket, a fotóalbumokat. Az volt a mondásom, hogy a képmutatásomnak a teherbíró képességem szab határt.

Két bőrönddel mentem az előadásokra. Szerencsére egy busszal oda tudtam menni, vagy autóval pár perc alatt, nem volt akkora távolság, hiszen itt van a Szentendrei úton a gimi. Azokra a könyvekre, amiket én illusztrációnak használtam, most már nincs szükség.

A digitális átállás a fotózásban hogyan érintette?

Van egy-két analóg gépem, de egyre inkább használaton kívül. Majdnem mindent meg tudok már csinálni a digitálissal. És ha villámgyorsan kell egy képem valahol, és el kell küldeni, akkor már nem várnak. Én nem szenvedek a digitális átállás tudatától – megtanultam. Egyébként nagyon sok ideje már foglalkoztam az elektronikus képrögzítéssel, illetve még előtte a mágneses képrögzítéssel. 1966 óta tagja vagyok az Amerikai Fotószövetségnek, és a lapjuk szakcikkeit én adtam le magyar újságoknak, lefordítva. 2000 táján már sejtettük, hogy a digitális fel fogja váltani az analógot. Elmentünk Hemző Karcsival, Korniss Péterrel és más ismert fotósokkal egy tájékoztatóra, amit a Kodak tartott. Az előadáson mindent megmutattak, használhattuk a gépeket, átírtunk, digitalizáltunk, nyomtattunk. A végén megállapítottuk, hogy most már kimerítettük a tárházat, majd búcsúzóul összenéztünk a kijáratnál, és azt mondtuk: hát, egy picit még várhatunk.

De tényleg csak picit várhattak…

A beépített szekrényeim tele vannak képekkel, negatívokkal, színes diákkal – mindent megőriztem, jó néhányat digitalizáltam már. A szekrényekben őrzött gyűjteményem darabszáma közben picit megfogyatkozott, mert az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tulajdonába átadtam 11 500 fotót, negatívot, diapozitívet, és sok ezret a Semmelweis Egészségügyi Múzeumnak ajándékoztam. Persze az itthoni mennyiség most is jelentős – ha kiállításra válogatok, csak töredéke kerül ki, mint például legutóbb az Esernyős falára.

Manapság is fotózik?

Nagyon ritkán. Van egy laza tervem, ami nem kötődik határidőhöz. Cigány művészeket, zenészeket, képzőművészeket keresek fel. Hogy mi sül ki belőle, képsor, album, kiállítás, még nem tudom.

2011-ben a 75. születésnapja alkalmából életmű kiállítást rendeztek a Mai Manó Házban.

75 kiállított képembe próbáltam belesűríteni a pályámat. A kiállítás kapcsán megjelent szerzői kiadásban egy fotókkal illusztrált albumom Rögzítőshow címmel. Összegzés, számvetés képekben és szövegben. Számot tarthat-e érdeklődésre egy fotográfus élete és munkássága? – tettem fel a kérdést a könyv előszószában.

Az albumban ráleltem kedvenc Markovics-képemre, amit Louis Armstrong budapesti koncertjén készített. Elmesélné, hogyan jutott a maestro közelébe?

1965. június 9-én a Népstadionban lépett fel. A pálya közepére épített emelvényen zenéltek, körbe a füvön is ült a közönség. Oldalról felkapaszkodtam az emelvényre, és a két könyökömön támaszkodva lógtam a levegőben. Miközben a többiek szólóztak, Armstrong néha hátrament a színpad végébe, és egy odakészített fotelben cigizett. Én ott lógtam, szememen a gép… nézzél már hátra!

Végre egyszer hátranézett, és kedvesen kiöltötte rám a nyelvét. Abban a minutában hátulról két acélmarok lerántott a földre, és úgy nyomtam meg az exponálógombot, hogy nem tudtam, sikerült-e a felvétel.

A biztonsági őr, egy kivénhedt díjbirkózó hangját hallottam: sporikám, ne zavarjuk a művészt! Mivel nem voltam benne biztos, hogy lett kép, ezért éjfél után, amikor a százezer ember már hazament, még ott maradtam, és fölmentem Armstrong öltözőjébe.

De hogy? Csak úgy simán fölsétált?

Senki az utamat nem állta, akadálytalanul fölmehettem. A felesége kicsomagolta nekem a platina­trombitát, miközben Armstrong interjút adott a Magyar Rádiónak. Az interjú után bemutatkoztunk, és megkértem, hogy álljon be nekem. Ja, még közbevetném, hogy Armstrongnak nincs olyan lemezborító fotója, amin belefúj a trombitájába, csak imitálja. Ő nyilván abból indult ki, hogy a fotón úgysem látszik a hang. Na, most néhány felvétel után azt mondtam, hogy legyen kedves, és fújjon is bele. Hátrahőkölt, elnevette magát, és belefújt.

És más lett ez a kép, mint az imitáltak?

Picit más lett az arca. A Fotóriporter című lapnak volt egy jazzkiadása, abban mind a két variációt leközöltük.

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

A Ferencvárosban nevelkedtem, és 14 éves koromban költöztünk Óbudára, a Lajos utcába. Vannak általános iskolás élményeim is, később az Árpád Gimnáziumba jártam, tehát a középiskolát már Óbudán végeztem.

Békásmegyeren, a Zipernowsky Károly Általános Iskolában tanítok 1983 óta.

Hogyan került a Ziperbe?

A Tanítóképző Főiskolán gyakorlatra osztottak be minket, és én teljesen véletlenül a Zipernowsky Károly Általános Iskolába kerültem. Az ottani kollégáknak megtetszett a munkám, nekem meg a kollégák. Abban az évben pályázatot, álláshirdetést adtak föl, én jelentkeztem, így kerültem oda pályakezdő tanítóként 1983-ban, ráadásul azt az osztályt kaptam meg, akikkel gyakorlatoztam másodikos korukban. Őket vittem tovább harmadik osztályban.

Hogy lehet ilyen hosszú ideig egy iskolában tanítani?

Nagyon szeretek ott lenni. Nagyon jó a közösség, nagyon jó a pedagógusi kar, de a gyerekek szeretete tart itt elsősorban meg a környék. Nagyon szeretek Békásmegyeren dolgozni, és innen is szeretnék majd nyugdíjba menni.

Mennyi diák jár most a Zipernowskyba?

A tanulói létszám háromszáz fő körül mozog. Amikor én elkezdtem dolgozni, akkor ezerháromszáz diák járt ide. Ahhoz képest nagyot csökkent a létszám.

Akkor még volt az udvarunkon két épület, egy négytantermes meg egy nyolctantermes, váltott műszakban tanítottunk, délelőtt, délután is.

Most már csak délelőtt dolgozunk, illetve az idei tanévtől kezdve egy esti gimnázium is beköltözik az épületünkbe, délutánonként már gimnáziumi képzés is fog folyni.

Vannak-e olyan kollégái, akik tanítványai voltak?

Vannak, nem is egy, akik visszajöttek tanítani az iskolába, illetve a mostani megbízott igazgatónk, Herth Mariann is az iskola növendéke volt.

A sóstói táborban mikor járt először?

Több mint huszonöt évvel ezelőtt jártam itt először, az iskola diákjaival, utána öt évig a Csíkszeredából érkező cserediákokat táboroztattam. 2011-ben érkezett a megkeresés az Óbudai Sport és Szabadidő Nonprofit Kft. által, dr. Csepeli Zsuzsannától, hogy elvállalnám-e a tábor vezetését.

Sok gondolkodást igényelt a felkérés?

Elárulom, nem. Nagyon szerettem pedagógusként is táborozni, illetve táboroztatni. Amikor megkerestek, megtiszteltetésnek vettem, hogy rám gondoltak, hogy egy ilyen nagy feladatot rám bíznak.

Idén és az elmúlt években több mint ezer diák táborozott itt a hat turnusban.

Ezek a gyerekek óbudai általános iskolások?

Nagyrészt óbudai általános iskolások, de csereüdültetés keretében megfordultak itt Óbuda testvérvárosainak diákjai is Erdélyből, Csíkszeredából, Lengyelországból Varsó Bemowo kerületéből. Csereüdültetés keretében ilyenkor óbudai diákok is nyaralhatnak az említett városokban. Az utóbbi néhány évben Kárpátaljáról, Aknaszlatináról is érkeztek diákok.

Mit szeretnek a gyerekek legjobban a táborban?

Azt mondhatom, hogy legjobban ezt a hatalmas teret. Ez egy óriási terület, négy hektár, tehát itt lehet mozogni meg rohangálni, de a természet, ami körülveszi őket, szintén nagy hatással van rájuk. Amikor felfedezik ennek a tájnak a csendjét, a madarak, állatok hangját, a békák brekegését, akkor ők is hozzáidomulnak ehhez a tájhoz. Ráadásul a táborunk egy félsziget. Tulajdonképpen csak a főbejáratnál van rendes bejárat, és végig körbevesz minket a víz, amit nagyon élveznek a gyerekek.

Van egy hidunk, amin át kell mennünk, ha le szeretnénk menni a kb. 800 méterre lévő balatoni strandhoz, és egy stégünk is a halastóban, ahova csak felnőtt felügyelete mellett mehetnek le, de így is nagyon szeretik, élvezik.

Esténként kimennek, nézik a tavat, hallgatják a vizet, mert ilyen hangokat nem mindenhol lehet hallani. Nyár elején főleg a békák brekegését, aztán jönnek a sirályok, úsznak a vadkacsák a vízen. Néha teknősbékákat is láthatnak. A vízi élővilág igen gazdag. Csónakunk is van, lehet a tavon csónakázni, és úgy még vadregényesebb. Be tudnak menni a nádasba, és igazán nagy élmény ott látni a vízi élővilágot. A tónak édes a vize, de fürödni nem lehet benne.

A gyerekek mellett nyugdíjasok is pihenhetnek a táborban.

1989 óta a nyár utolsó heteiben három turnusban a kerületi nyugdíjasok népesítik be a tábort. Kedvezményes nyaralás keretében töltenek el egy hetet a táborban, ugyanúgy, mint a gyerekek. Az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény munkatársai színes programokat szerveznek nekik, és természetesen nem maradhat el a balatoni fürdőzés sem. Öröm látni a vidám, jókedvű időseket, akik rengeteg élménnyel gazdagodnak az itt eltöltött napok alatt.

Idén hatvanéves a tábor…

Siófok város önkormányzata felajánlotta ezt a félszigetet a harmadik kerületi munkásőrségnek, amikor táborhelyet kerestek a környéken 1959-ben. A régi korok tudósításából azt mondják, hogy igen elhanyagolt volt ez a terület, de a munkásőrség elhatározta, itt egy táborhelyet létesítenek a kerületi ifjúság számára. A mai motel épületét építették fel a munkásőrök számára, és a munkásőrök minden nyáron itt nyaraltak, üdülőhelynek használták az épületet.

A tábor területe a fiataloké volt. Volt itt rajtábor, örsi tábor, KISZ-tábor, szaktáborok.

Tulajdonképpen az akkori kornak megfelelően úttörőtáborként funkcionált a terület, a munkásőrök pedig nyaralóként használták a nekik felhúzott épületet.

Lehet tudni, hogy hány vezetője volt ennek a tábornak ez alatt a hatvan év alatt?

Pontos számot nem tudok, de voltak ikonikus vezetők. Például Badinszky Ernő, Erhardt Miklós, aki idenőtt a táborhoz, vagy Gödöllői Lajos, akik a San Marco utcai – akkor még – úttörőháznak voltak a vezetői, és hozzájuk tartozott a tábor. Számomra Erhardt Miklós volt a legfontosabb, aki táborvezető-helyettesként szívén viselte az itteni életet. Úgy tudott kerékpározni, ahogy senki nem tudott. Olyan volt, mintha egy helyben állna a kerékpárjával, és mégis ment. Miklós bácsi jelenítette meg számomra leginkább Sóstó táborvilágát.

Milyen tervei vannak a táborral kapcsolatban?

Az első és legfontosabb minél több gyerekkel megismertetni és megszerettetni Sóstót, és ehhez a pedagógusokat is megnyerni. Tehát az első és legfontosabb az, hogy vigyük a hírét, hogy ez a tábor működik, mert nagyon kevés ilyen van már az országban, ahol az önkormányzat ilyen nagy területen ekkora tábort működtet. Idén megújult az étkezdénk, az éttermünk, ami hatalmas beruházás volt, de mindig vannak kisebb-nagyobb célok előttünk. Nagyon szeretnénk játszóteret a tábor területére, illetve a tábori fürdőépületek lassanként felújításra szorulnak. Ott van a motel épülete, amiben mindig van mit csinálni, ahogy említettem, a régi munkásőr szálló már motel üdülőként működik, ahol elsősorban az óbudai nyugdíjasok pihennek.

És aztán a sátraink, amelyeket a diákok használnak, nagyon szeretnek benne aludni. Szeretik, mert a sátornak van egy különös hangulata. Egyrészt négyen vannak benne, másrészt távol van a pedagógusoktól.

Harmadrészt pedig a nomádság érzetét kelti, pedig a vaságyak betonaljzaton állnak, tehát nem olyan, mintha nomád sátorban lennénk, de mégis. Vannak olyan diákok, aki leszállnak a buszról, és már szaladnak abba a sátorba, ahol tavaly, tavalyelőtt voltak, mert az az ő sátruk.

Hány pedagógus szükséges háromszáz főnél is nagyobb létszámra?

Tizenöt gyerekenként jut egy pedagógus. A pedagógusok saját maguk jelentkeznek a nyári munkára. Vannak olyan kollégák, akik már több éve visszajárnak, és mindig örülünk, amikor újabb kollégákat sikerül megnyerni. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy az óbudai önkormányzat támogatja a tábor működését.

Ennek megfelelően a pedagógusok teljes ellátást, napi négyszeri étkezést, strandbelépőt kapnak, térítik az útiköltséget, a le- és felutazást, emellett az önkormányzat még juttatásban is részesíti őket.

Teljes orvosi ellátásunk is van. Ez azt jelenti, hogy amíg a gyerekturnusok vannak, bentlakó orvos van, aki 0-tól 24 óráig teljesít szolgálatot, illetve stúdiósunk is van, aki a napi programok szervezésében segédkezik. Most egy kiállítást is rendeztünk a tábor területén a 60 éves évforduló kapcsán Antal István fotóiból. Több mint ezer fotóból válogattunk képeket, százhatvan körüli, amit kinagyítottunk és kiraktunk. Vissza tudunk egy kicsit nézni, hogyan épült, hogyan szépült a tábor.

Az egyik fényképen hatalmas tábortüzet láttam.

Minden turnus végén tábortüzet gyújtunk, illetve felvillan a „Sóstó visszavár” felirat. Mert táborunknak ez a szlogenje, hogy mindenkit szeretettel hívunk és várunk vissza. Az utolsó mozzanat az, amikor a tűz lángjai fellobbannak, és – a régi emlékekhez visszacsatolva – a tábori dalok: az Ohio, A börtön ablakában, a Guantanamera felhangzanak, és legtöbbször az utolsó dal Demjén Ferenc Honfoglalása.

Az „… Indulj hazafelé…” éneklésekor elerednek a könnyek, mert ez jelenti azt, hogy véget ért az egy hét, ami hétfő déltől vasárnap reggelig tart.

A tűz általában szombat esténként villan föl, és ez hatalmas élmény a gyerekeknek. De a nyugdíjasoknál is fellobban a tábortűz, ők is szeretik. Mi itt a táborban központi programokat is szervezünk a csoportoknak. Van karaoke, just dance, filmvetítés, akadályverseny a régi emlékekre utalva, ahol a csoportok egymással versenyeznek, valamint az ünnepélyes tábornyitás hétfőn és az ünnepélyes táborzárás szombaton este. Idéntől kezdve a tábornak már saját zászlója is van, természetesen „Sóstó visszavár” felirattal. Ezt a zászlót Simon Mariann rajz szakos kolléganőm tervezte, ő is többször táborozik itt. Ebben az évben a diákok egy bögrét kaptak ajándékba – mert minden évben kapnak ajándékot az Óbudai Sport és Szabadidő Kft. jóvoltából. A bögrén rajta van az új logónk, hogy Sóstó 60 éves, valamint a jelszavunk: „Sóstó visszavár”.

Válogatás Antal István sóstói fotóiból:

1978 februárjában nyílt meg Békásmegyeren a Zipernowsky Károly Utcai Általános Iskola, melynek kinevezett igazgatója volt a kezdetektől. Merre dolgozott előtte, és hogyan kapta a kinevezést?

Huszonkét év volt már mögöttem a pedagógusi pályán. A katonaélet követelményei szerint követtem Imrét, az uramat, ahova helyezték. Így aztán tanítottam Badacsony környékén, a Balaton-felvidéken, ott kezdtem a pályámat nagy lelkesedéssel, onnan Budapestre, majd Szabadszállásra, a Kiskunságba kerültem, ahova a szívem mindig visszavágyik, mint Petőfinek. Utána ismét Budapest következett, és a Fényes Adolf Utcai Általános Iskolába kerültem. Azért oda, mert a kedvenc festőm Fényes Adolf, és amint megláttam, hogy az ő nevét viseli az iskola, már nem is kerestem tovább. Meg is találtam ott a helyem, nagy óraszámban tanítottam, és a Goldbergerben szakkört vezettem. Ők lehettek a ludasok a kinevezésemben. Egyszer csak – nyakig festékes voltam – hívattak. Azonnal végiggondoltam, mit jártattam a számat, vajon miért hívat az igazgató. Ez ügyben hívtak, hogy nyílik egy iskola, sok igazán tiszteletre méltó igazgató, aki itt dolgozott a kerületben, pályázott ezekre az új iskolákra, de azt mondták, ha ezt egyszer megengedik, akkor elszabadul a pokol, és mindegyik régi igazgató új iskolát akar magának. Ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy olyan ember legyen, aki még nem volt igazgató a kerületben.

Tudni kell a III. kerületről, hogy aki nagyon akart igazgató lenni, az sose lett. Nem szerették az önkiválasztó módszert.

Én tiltakoztam, úgyhogy több elbeszélgetés volt velem, mert mondtam, hogy az én férjemet bármikor elhelyezhetik máshová. Azt mondták, nem fogják, vállaljam csak el nyugodtan. Gondoltam magamban, abba senkinek másnak nincs beleszólása, de mindegy. Hát, bizony összeült a családi tanács, mert tudtuk jól, nem lesz kis dolog indítani egy ilyen iskolát. Nem is volt könnyű: nyakig sárban, három építkezést végigcsinálva, úgy, hogy a műszaki érzékem a nullával egyenlő, műszakbejárásokat csinálni…

… ez azt jelenti, hogy az épület építése közben már ott volt az igazgató?

Még nem volt befejezve, és mindenért nekünk kellett szólnunk. Például fordítva állították be az ajtót, felül volt a küszöb… Nem sikerült megkedveltetni a kollégákkal az építőipart. Tapasztalat nem volt előttünk, tanulmányi útra kelni nem volt idő.

Hogyan alakult ki a tanári kar?

Élménydús időszak volt. Már akkor meghirdették az állásokat, amikor még a Fényes Adolf utcában tanítottam, ott kerestek először, és sok ugrásra kész pedagógus volt, aki el akart jönni a helyéről, tele lelkesedéssel, ötletekkel. Volt, aki azt mondta, hogy ő itt új életet akar kezdeni.

Egészen fiatal tanári karral indult az iskola.

Ott volt a homlokukon a jel, amiből lehetett látni, hogy ezek tényleg akarnak valamit, van elképzelésük, szeretik a gyerekeket, és az órát nem nézik – annyit dolgoznak, amennyit kell ott a nyitás körül. Nemcsak a szaktudásuk volt nagyon jó színvonalú – értették a tantárgyuk lényegét –, hanem az egyéniségük is. Ami nagyon-nagyon kell.

A szaktudás önmagában kevés. Kell, hogy valamivel megfogd azt a gyereket, a saját példád, és szerencsére zömében ilyen embereket sikerült összeszedni.

A másik meg az, hogy simili similis gaude, a hasonló a hasonlónak örül. Mindig azt mondtuk az igazgatóhelyettesekkel, ha jött valaki új, hogy milyen jól kijön majd ezzel a kollégával, azzal a kollégával, és tényleg így volt.

Az igazgatóhelyetteseket kijelölték vagy választhatta? Az egyikük, Szabó Magdi később igazgató lett a Váradiban, majd oktatási és kulturális főosztályvezető az önkormányzatban, másikuk, Marx Kati követte az igazgatói székben a Zipernowskyban, dr. Szunyoghné Panni kezdettől az alsó tagozat kiváló irányítója volt, majd a kerületi Pedagógiai Szolgálat munkatársa lett.

A szakmájukban is jók voltak, megvolt az iskolai végzettségük, de a legfontosabb a jellemük volt, ami ebben a beosztásban nagyon fontos. Az értékrendünk közel volt egymáshoz. Én is átvettem tőlük, ők is éntőlem, és biztos lehettem abban, amit ők elvégeztek. Magdika hozott haza a 40 éves jubileum után, és piszok jólesett, hogy ennyi év után, ami alatt sok minden lezajlott, azt mondta, hogy azért hozlak haza, hogy addig is veled lehessek. Ennyi idő után akár utálhatnánk is egymást.

Egy újonnan épült lakótelepen egy újonnan épült iskola milyen szakmai nehézségeket jelentett a pedagógus számára? Nyilván sajátos volt ez a helyzet. Mik voltak a jellemzői?

Ötvenhét helyről jöttek a gyerekek, belőlük kellett közösséget építeni. Nem nyavalyogni, csinálni. A szülők sokszor úgy jöttek a gyerekekért, hogy idegesek, fáradtak voltak, sokszor nem a pedagógussal volt bajuk, hanem az élettel magával. Akkor az ember leültette, beszélgetett egy kicsit vele, ugye, nem ránk tetszik haragudni. Jaj, dehogyis, Kati néni, képzelje el… Szépen lassan indult be ez a dolog, és végül is sikerült a szülők megbecsülését megszerezni. Az induláskor még telefonunk sem volt. Ott állt iskola, óvoda, bölcsőde telefon nélkül, közel háromezer gyerekkel. Sokat kellett az ilyesmiért harcolni, azt mondták, ha jeleztem, hogy lerágott csont. Mondtam, majd ha lesz, akkor lerágott csont. Ezeket a küzdelmeket kicsit fifikásan, de soha le nem mondva arról, hogy legyen eredménye, végig kellett csinálni. Ha szerettek, ha nem. Nem tudtam arra gondolni, hogy istenem, majd nem fognak szeretni. Istenem, hát akkor nem szeretnek, de gyerekekről volt szó.

És bármilyen sok eszme, tanács, brosúra volt, mindig egy dolog igazította el az embert: a gyerek. A gyerek érdeke. Annak kellett mindig az eligazító pontnak lenni.

Azért fel kellett vállalni. Az iskolavezetés nem népszerűségi verseny. Kaptam olyan kérdést is szülőktől, hogy miért terhes x tanító néni? Hát, mondtam, szívesen elmagyarázom, ha kell… Akkor azért átcsapott egy kicsit derűbe. Mondtam, ez nem apácazárda, és az én kolléganőim abban a korban vannak, amikor meg kell szülniük azt az egy-két gyereket, bocsássák meg, de ez van. Osztogatom az antibébi tablettát, de aki akarja, beveszi, aki akarja, nem. A férjeknek is csak van ebbe valami beleszólásuk.

Azt mondják, hogy a 40 éve kezdő tanári kar jó része a Ziperből ment nyugdíjba, nem volt nagy a fluktuáció a szaktanárok között, ami általában az iskolavezetést minősíti.

A tágabb iskolavezetőség tíz emberből állt, a kollégák választották, a „több fej többet tud” elve alapján. Minden döntést közösen hoztunk. Az iskola tanácsadója, Harmath Lászlóné is jó gazdánk volt. Sok tanárhoz nagyon ragaszkodtam, de nem mindenáron. Az távol állt tőlem, hogy elvtelenül bevágódjak valakinél. A gyerekek se sokra becsülik az olyan tanárt. Nem szerettem, ha egymásról egymás nélkül beszélnek. Kezdetben, ha bejött valaki a másikat mószerolni, akkor mondtam, te, itt van a folyosón, hívd már be – egyből átváltott. Ennek hamar híre ment.

Azonkívül nagyon sokat segített a tantestület kiváló humorérzéke. Állítom, hogy nem kell egy külön egyéniséget, egy külön ábrázatot fölvenni a gyerekek előtt sem. A magunk emberségét kell odavinni.

Persze trágár kifejezések nélkül, mert azt nem szeretik a gyerekek sem meg mi sem, meg azt se, ha az ő szava járásukat átvesszük – azt meg kell hagyni nekik. Egyet kértem a tantestülettől, hogy ne tegeződjenek a szülőkkel addig, amíg ide járnak a gyerekek, ne bratyizzanak, mert akkor ne lepődjenek meg, ha utánuk kiáltanak a piacon, hogy állj meg, hé! A település akkoriban falujelleggel bírt, és valahogy jó volt a hangulat amellett, hogy tényleg látástól vakulásig, három műszakban is dolgoztunk.

A három műszak mit jelentett?

Reggel már hét órától óra volt, 11-12-kor jött a második műszak, és délután három óra fele a következő rövidített órákkal. Iszonyú volt.

Ez hány évig tartott?

Nem tartott tovább egy évnél. Utána már olyan megoldásokat kerestek, hogy buszokkal vittek át 16 csoportot a kiürült Lehel utcai iskolába.

Ebben az időben fizettek veszélyességi pótlékot a Békásmegyeren dolgozó pedagógusoknak?

Különleges munkahelyi pótléknak hívták. Mi eltekintettünk volna tőle, semmint különleges helyzetben legyünk, mert az óriási számot jelentett. Volt 11 párhuzamos osztályunk egy évfolyamon. Még „j” osztályunk is volt. Aztán lett 10, 9, és így épült le. Lassan épült le, de szörnyű gond volt ez is. Elbocsátani olyan pedagógusokat, akik végigcsinálták a legnehezebb időszakot… Szerencsére többen férjhez mentek távoli vidékre.

A Ziperből ment nyugdíjba, ez volt az utolsó munkahelye.

Igen, 1993-ban, „címzetes igazgató” besorolással.

Mire emlékszik legszívesebben ebből a 15 évből?

A Magyar Elektrotechnikai Egyesület megbecsülésére. A Magyar Tudományos Akadémián Király Árpád elnök húsz percig méltatta az iskola szellemiségét Zipernowsky Károly emlékének ápolásáért. De alapjában véve mindenre szívesen emlékszem, mert a küzdelmek ellenére érdemes volt.

A legszebb emlékem az a sok szép tantestületi karácsony, amelyeket csak annyira lengte körül az áhítat, amennyi elviselhető, a többi az éves viselt dolgainkról szólt versben és prózában elbeszélve. Nincs az a kabaré…

Végezetül egy életkép: iskolánk egyik legégetnivalóbb kölyke, a „mindenki Lacikája” állt korán reggel a 4-es épületnél egy nagy fekete esernyővel. Hát ezt megnézem – gondoltam. – Tetszik tudni, Kati néni, rózsát oltottunk Dóri nénivel, és azt nem érheti eső, ezért tartom az esernyőt – mondta Laci. Ez a hatni tudás… A betontömbök között ez a rózsaoltás és Dóri néni örök emlék. No, és a nívódíjas tánccsoportunk Pócsi Jutka vezetésével. Az is szép emlék, hogy a második gyereket az első és második osztályban tanítókhoz „szülték”. Kiszámolták, hogy akkor menjen majd elsőbe, amikor a Marika, Szilvi, Jutka stb. néni lesz az elsős osztályfőnök. Aztán amikor azt mondták hozzáértők, hogy az iskola nagyon kedvez a hátrányos helyzetű, szegény gyerekeknek – ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Büszke vagyok arra is, hogy a tanítványaink közül sokan pedagógusok lettek, és visszajöttek a Ziperbe tanítani; a mostani megbízott igazgató, Herth Mariann is a Ziperbe járt, és rajta kívül is vannak még öten-hatan, akik ide jártak. És kellett, hogy a tanácsban legyenek támogatóim. Nem azt mondom, hogy mindig felhőtlen volt a kapcsolatom velük, de volt ott egy Héder Piri, a Héder Barna anyukája, egy nagy református nagyasszony. Később tudtam meg, hogy mindenben ő védett meg. Ne bántsák a Szilárdi Katit – mondta. Meg a Gyimesi Zoli. Az meg székely. Meglátta az anyagomban, hogy nagyszalontai származású vagyok, és azonnal a szárnyai alá vett. Enélkül nem megy, úgy látszik, de ez nem baj. Többnyire azért „titokban” becsültek.

Nagyszalontán született?

Nem, de a családom oda való. A nagyszüleim már följöttek, a Baross téren lakott a család, és aki jött Szalontáról, az mind ott szállt meg. A Keletiben leszálltak, és mentek Megyeriékhez.

Szegről-végről Arany Jánosnak is a rokonai vagyunk: Megyeri Sára az üknagymamának volt édestestvére.

Megyeri Sára Arany János édesanyja volt…

Igen. És én minden nyáron a Csonka toronyba mentem, engem oda mindig elvittek.

Nemcsak a munkája révén voltak fontosak a gyerekek, a család is fontos volt az életében.

Ahogy említettem, a férjem, Imre katonatiszt volt, ún. mérnök-katona. Amikor Szabadszálláson voltunk, egy technikai kiképzőközpontnak volt az én uram a parancsnoka. Nagyokat tanultam az ottani emberségből, intézkedésekből. Imre is végigcsinálta a rendszerváltást a HM-ben, akkor már Nyugatra is mehettünk. Tagjai voltunk a hadtudományi és haditechnikai klubnak, ami a Zrínyihez tartozott. Szabadszállásról kezdtünk el nagy társasággal utazni, fölszálltunk a buszra – kellett a nagy hajtás után, hogy mindig legyen egy kis eresztés. Bejártuk Közép-Ázsiát, Mongóliát, a Bajkál-tó környékét, Erdélyt, Ausztriát, Olaszországot, számos csatatéren is jártunk, még a Nílust is sikerült végighajózni, és ez is nagyon-nagyon jót tett az ember lelkének. Egy földrajztanár szerintem lényegesen jobban tudja a tárgyát tanítani, ha abba a folyóba mondjuk belelépett, amiről beszél az órákon. Volt egy autóbalesetünk a 44-es úton, nekem majdnem leszakadt a karom, hetven napig voltam kórházban. Azóta félek nagyon a kamionoktól. Imre erős agyrázkódást kapott, egy ideig még bírta, de aztán már három éve elment.

Majdnem hatvan éves házasság volt mögöttünk. Nagyon hiányzik Imre, nagyon jó társ volt és nagyon jó barát.

Kati lányom kajakozott. Versenyzőként nem voltak kiemelkedő eredményei, de több mint harminc éve edző, ma már mesteredző, az londoni olimpián aranyérmes Dombi Rudolf–Kökény Roland kajak páros edzője volt, maga is pedagógus. Anna kisunokámmal itt laknak a szomszéd lépcsőházban, hál’ istennek közel vannak hozzám mindenféle értelemben. Büszke vagyok a családomra. A példájuk hat rám. Rendszeresen sportolok: úszom, az úszótársak egyben jó társaság, baráti kör. Igyekszem értelmesen élni. A Ziper és az én drága kollégáim mint egy színes film, peregnek előttem.

„Barbi néni, ötös!” – kiabálták a gyerekek az első napon, amikor Barbara a baleset után először belátogatott az iskolába, és megmutatta kis tanítványainak, hogy a kerekesszékből felállva, már mankóval is tud tenni pár lépést.

– Megható volt, ahogyan ugyanazt a dicséretet és biztatást kaptam vissza tőlük, amelyet ők hallanak tőlünk, pedagógusoktól nap mint nap.

Persze néhányan először megijedtek, amikor a kerekesszékben megláttak. De kollégáim előre felkészítették őket.

Mint mindent, ami körülöttük zajlik, úgy azt is elmagyaráztuk nekik, mi történt velem, így ma már nyitottan kezelik a helyzetet, persze mindegyikőjük a maga fogalmai szerint – meséli Barbara.

Vásárolunk, ügyet intézünk, könyvtárba járunk

Mindegyikőjük a maga fogalmai szerint… Mert a Csillagházban (hivatalos nevén: Budapest III. Kerületi Csillagház Általános Iskola és EGYMI) minden gyerek máshol tart a fejlődésében. Valamennyien mozgáskorlátozottak, amelyhez enyhe vagy középsúlyos értelmi érintettség társul. Van olyan kisgyerek, amelyik fut a folyosón, és van olyan, aki a mindennapi élet legegyszerűbb tevékenységeiben – mint például a kanál szájhoz emelése – is megsegítésre szorul. Valamelyik tanulónak a beszéd nem jelent problémát, és van olyan, aki úgy került ide, hogy szavait csupán a család értette.

Nálunk 5–6 fős osztályok vannak, mert a gyógypedagógus kollégáknak a tanórán sokféle módon kell differenciálniuk, hogy minden gyerek a saját készségeinek, képességeinek megfelelő tempóban haladhasson.

De azért van, ami közös: például mindenki kommunikáljon mindenkivel, függetlenül attól, milyen módon képes azt megtenni. A jól beszélő gyerekek megtanulják, hogyan értsék meg nembeszélő társaikat, akik pedig azt gyakorolják, hogyan értessék meg magukat. Egyetlen kisgyerek sem adhatja fel, egyik sem érezheti, nem érdemes, mert engem úgysem értenek meg. Bennünket, felnőtteket is frusztrál, amikor nem tudjuk a környezetünket befolyásolni – magyarázza Barbara, aki végzettségét tekintve gyógytornász és logopédus. Mint mondja, a mozgás- és beszédterápia igen jól egészítik ki egymást, sőt, feltételei is egymásnak.

– A kommunikációt nemcsak egymás között és a tan­órákon gyakoroljuk, hanem rendszeresen kijárunk a városba. Vásárolunk a boltban, ügyet intézünk a postán, ellátogatunk a könyvtárba. Jól ismernek már minket Csillaghegyen. Ráadásul ezzel érzékenyebbé tehetjük a mikrokörnyezetünket, hiszen akikkel találkozunk, megtapasztalhatják, hogy mi másképpen boldogulunk, de egy nem beszélő gyermek is el tudja magyarázni a hivatalban, mire van szüksége, és egy kerekesszékes is ügyesen be tud vásárolni a piacon. Közben a mi diákjaink szintén tanulják az életet.  Az a célunk, hogy a valóságot tanítsuk nekik, kézzelfoghatóan, megtapasztalva, amit csak lehet.

A Csillagház elkötelezett és szakmailag is kiemelkedő munkáját az óbudai képviselőtestület a 2017-es évben a Fischer Ágoston Szociális Díj odaítélésével ismerte el.

Ki az erős?

Nemcsak a gyerekek lépnek ki az épület falain kívülre, a Csillagház is nyitott, hogy minél többen ismerjék meg őket. A legközelebbi terv egy játszótér kialakítása az iskola udvarán, ahol épek és érintettek együtt játszhatnak majd.

– Mert a közös élmény, a közös játék az, ami elmoshatja a kölcsönös félelmeket. Nem arról kell beszélni, hogy sajnálatra méltóak, hanem partnerek, mindenben. Lehet, hogy az élet bizonyos területein fizikailag megsegítésre szorulnak, de önálló személyiségek. Feladatunk, hogy kialakítsuk az igényt és képességet a diákokban arra, hogy önállóan dönthessenek.

Ennek a kölcsönös megismerésnek a terepe a középiskolások kötelező közösségi szolgálata is, amelyet szintén teljesíthetnek itt.

– A saját gimnazista fiam is szeretné a szolgálat idejét nálunk letölteni. Kislányommal együtt szívesen jönnek a Csillagházba. A fiam szokta mondani: Anyu, de jó lenne, ha a mi iskolánk is olyan lenne, mint a tiétek! Egy kritikus kamasz szájából azért ez nem mindennapi dicséret – nevet Barbara.

– A szülőket arra biztatjuk, amikor ránk bízzák kisgyermeküket, hogy higgyenek abban, náluk jobban senki sem ismeri őket. Mindnyájunknak el kell fogadni azt, hogy nem vagyunk mindenhatók, viszont friss szemmel nézünk a gyermekre, így minden esélyünk megvan arra, hogy a benne rejlő összes erőt, képességet felfedezzük. És ami a legfontosabb, hogy a gyermeknek jó iskolás évei, boldog gyermekkora legyen, mert ez neki ugyanúgy jár, mint ép társainak. A szülők ideérkezésükkor különböző szakaszaiban járnak annak a gyászfolyamatnak, hogy elfogadják, sérült a gyermekük. Vannak, akik már elvégezték ezt a munkát, és vannak, akik még az út elején járnak. Pedig jó lenne, ha mindez a korai szakaszban megtörténne (a gyerekek többsége ugyanis a születése körül vagy az alatt kerül oxigénhiányos állapotba, így alakul ki a maradandó idegrendszeri károsodás). De ehhez a családoknak sokkal több támogatásra lenne szükségük.

A szülők mégis helytállnak. Többen közülük mondták nekem a baleset után, milyen erős vagyok. Szerintem ők az erősek.

Valójában, akik ismerik Barbarát, tudják, hogy nagyon erős. Különben hogyan tervezné a teljes visszatérést az iskolába, hogyan tanulna járni, hogyan tudna támasza lenni családjának, közös élményeket nyújtani saját gyerekeinek? És hogyan tudná annak a tavaly januári napnak az eseményeit, amely mindent megváltoztatott, könnyek nélkül, tárgyilagosan feleleveníteni és elmesélni…?

Hálás vagyok az életemért

– Férjem édesapját kísértem fogászatra, hazafelé tartottunk, és ugyan már nehezebben mozgott, de azt javasolta, ne taxival, hanem trolibusszal menjünk – idézi fel Barbara, mi törtért azon a tragikus napon. – Leszálltunk a troliról, a piros lámpánál várakoztunk, hogy zöldre váltson, amikor annyit láttam, hirtelen egy fehér autó száguld felém, és nem lassít… Az utána következőkből arra emlékszem, hogy a földön fekszem, elviselhetetlenül fáj és nagyon furcsán áll a lábam.

Életveszély. Mentő. Kórházba száguldás.

– A legszorongatóbb érzés az volt a rohamkocsiban, hogy nem tudtam, mi történt apósommal, még azt sem, őt is elgázolta-e az az autó. A mentős kollégák annyit mondtak, megpróbálják stabilizálni az idős úr állapotát. Nem sikerült… Mi van a koponyámmal, gerincemmel? Ezt már a kórházban, amikor a CT vizsgálatról kitoltak, akkor kérdeztem, mert meg akartam tudni, hogy a legfontosabb részeim épen maradtak-e. Megtudtam, hogy igen. És azt is, hogy a lábamat térd fölött amputálni kell. Akkor a fejemben szinte vicces módon azonnal beindult a gyógytornász modul: oké, ez a sérülés jól rehabilitálható, még járni is megtanulhatok újra.

Az intenzív osztályon, a műtéti altatásból felébredve láttam: a térdemet is sikerült megmenteni! Hálát éreztem. Hálát, hogy élek. És azt, hogy így még jobb esélyekkel indulhatok a gyógyulás felé.

Még soha olyan csönd nem volt itt

Barbara mindent meg is tesz a gyógyulásáért, májusig a kórházban, azóta otthon. Plasztikai műtét, sebkezelés, fertőzés utáni antibiotikumos kúra, protézis felhelyezése, járni tanulás, először mankóval, azután anélkül… Ezek most a mindennapjai, és a teljes rehabilitáció után jöhet a munka. Mint mondja, mindez nem ment volna, nem menne kollégái megtartó közössége nélkül. Pedig nekik sem volt könnyű feldolgozni mindazt, ami Barbarával történt. „Még soha ilyen csönd nem volt az iskolában” – mondják a tragikus baleset napjára visszaemlékezve.

– Értük is felelős vagyok. De elsősorban a saját gyerekeimért – fűzi hozzá. – Akik egyébként éretten, bölcsen kezelik, ami velünk történt, azt, hogy fél napig azt sem tudták, mi van velem és a nagypapával. Őt váratlanul elveszítették, és én már sohasem leszek olyan, mint azelőtt.

Megváltozott az életünk. Szembesülnek azzal, hogy megnézik az édesanyjukat az utcán… A felnőtté, tehát az enyém a feladat, hogy mindezeken átsegítsem őket.

Miközben igenis be kell vallanom a veszteségeimet. Összehasonlíthatatlanul nagyobb energia az élet megszervezése, a közös programok kialakítása. Az édesapjuk kerekesszékes, támogatását ezért meg kell oldani. Segítségre szorulok, amit meg kell tanulnom kérni és lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadni. Nagyon hiányzik a futás – az elmúlt hónapokban csupán a fájdalomtól és a margitszigeti futókör látványától sírtam el magam egyszer-kétszer. Engem ez a mozgásforma kapcsolt ki a mindennapok mókuskerekéből, azt az érzést szeretném még egyszer visszakapni. Bízom benne, hogy talán ez a tervem is sikerülni fog…

2011-ben kerültem ide mint kulturális referens. Vas megyében születtem, Esztergomban jártam főiskolára, és utána kerültem Budapestre. Azonnal beleszerettem Csillaghegybe, rögtön otthonosan éreztem itt magam. Olyan ez, mint egy kisváros a nagyban. Nem akarok közhelyes lenni, de mi tényleg szeretjük azt, amit csinálunk.

Milyen volt ez a ház, amikor hat éve elkezdett benne dolgozni? Milyen volt először bejönni ide?

Ennek a háznak olyan erős energiája van, ami azonnal magával ragadja az embert. Akkor is sugározta, amikor még nem volt ilyen szép állapotban, most pedig még inkább. Ennek a háznak mindig is az volt a funkciója, hogy kiszolgálja a közösséget, idehívogassa a vendégeket, az embereket. A majd százéves épület a múlt század közepén Bösinger-féle Csillag vendéglőként működött, de kávéházi minőségében is sokan látogatták. Működött benne táncterem, színpad, nyaranta a kerthelyiségben zenés táncesteket rendeztek. Negyvenöt után pártház lett belőle, majd ehhez képest száznyolcvan fokos fordulattal a Banán Klub nevű alternatív szórakozóhely működött itt.

Természetesen ahhoz, hogy ma ilyen szép házunk legyen, kívül-belül helyre kellett állítani, ami nem ment volna fenntartónk, a III. kerületi Önkormányzat nélkül.

A megújult környezet még több látogatót vonz, sokan jönnek, és szeretik a házat, ez jó visszajelzés.

Hogyan határozná meg a ház arculatát, milyen típusú programoknak adnak helyt?

Nálunk meghatározó a népi hagyományok őrzése, ápolása, gyakorlása. Természetesen sokszínű a kíná­la­tunk, hiszen a napi tanfolyamok között van szenior táncfoglalkozás, tipegő, hastánc, illetve amire igény mutatkozik.

Mi tartozik a népi vonalhoz?

Eleve adott a kis házunk, ami egy gyöngyszem. Sáringer Erzsébet kézműves tanár vezetésével szerveződnek itt a tanfolyamok, van fonóka, a gyapjúfonalat meg is szövik, lehet tűzzománcozni, kosarat fonni, sőt még a könyvkötészet mesterségét is gyakorolhatják az érdeklődők. A nagy házban működik a kerámia kör, ott van az égetőkemence is.

Ezekre a foglalkozásokra vegyesen járnak gyerekek és felnőttek?

Így van. Gyorsan kiderült, hogy a felnőttekben ugyanúgy megvan az alkotás vágya, mint a kicsikben, néha talán még jobban is. Hatalmas igény van arra, hogy legyen egy olyan hely, ahová el tudnak jönni, ahol kiélhetik a mindennapi munkájukban nem használt kreativitásukat is. Ezt nekünk is nagyon jó látni.

Sokszor halljuk, hogy hatalmas nagy nevetések hangjai szűrődnek ki a műhelyből, megünnepelik egymás születés- és névnapját, együtt sírnak, együtt nevetnek.

Nálunk szinte minden tanfolyamközösség ilyen baráti körré alakult, de a kerámia különösen. Ez természetesen nem lehetne ilyen csodálatos a tanfolyamot vezető Szemlér Magdika iparművész nélkül.

Változott a ház látogatóinak összetétele, száma, aránya, amióta itt dolgozik? Meghatározható, hogy kikből áll a törzsközönség?

Elsősorban a környéken lakó csillaghegyiekből, de vannak olyan programjaink is, amelyekre egész Budapestről, sőt még vidékről is jönnek. Ilyen például a Gyapjú-nap, amit M. Horváth Adrienn-nel szervezünk közösen. Ezt a napot félévente rendezzük meg, idén lesz a tízedik alkalom. Mindig rengetegen jönnek, százak lepik el a házat. A nagyteremben és a kisteremben műhelyfoglalkozások vannak, az előtérben pedig kézművesek állítják ki portékáikat, amiket meg is lehet vásárolni. A gyapjúfeldolgozás folyamatát is bemutatjuk: a mosástól kezdve a kártoláson át a nemezelésig mindent kipróbálhatnak vendégeink. Óbuda Napján is egész nap zajlik a fesztivál, rengeteg színes és népszerű programmal. A közösségi ház udvarán idén is megrendeztük a télbúcsúztató Kolbásztöltő Mulatságot.  A Csillaghegyi Polgári Kör Egyesület szervezte ide a kolbásztöltő csapatokat, ők építették fel a délelőttöt, a délutánt viszont mi adtuk hozzá.

Ide szerveztük a táncházat, a tűz-zsonglőr produkciót, ami sötétedés után, hat órakor kezdődött, a végén meg­gyújtottuk a dőrebábot, és ezzel elbúcsúztattuk a telet.

Mit kínálnak a nagyrendezvények közti időszakban?

Hétfőtől péntekig tanfolyami időszak van, ilyenkor délutánonként a gyerekeké a főszerep a különböző foglalkozásokon; délelőtt az idősebbek és a kismamák jönnek a környékről. Hétvégenként nagyon színes a kínálatunk: vannak külön gyerek-, illetve felnőttekkel közös családi programjaink is. Ezek gyakran egymás „testvérei”, hiszen például a Nép-Tánc-Ház névre hallgató rendezvényünket a néptánc tanfolyam vezetőjével, Csiki Gergellyel azért hoztuk létre, hogy minden korosztály együtt is tanulhasson, táncolhasson és mulathasson. A Mesés hétvégék elnevezésű programunk szintén két tanfolyamvezetőnk, Szmirnov Krisztina és Gyenes Zsuzsa kiváló munkájának köszönhető, hozzájuk is rengetegen járnak. Ezeken a szombat délelőttökön szülők és gyerekek együtt vehetnek részt a zenés-mesés foglalkozásokon.

Ki kell emelnünk még egy programot: ez a Dúdolj! Ringass! Táncolj! népzenei koncert, ami babáknak szól, egészen három éves korig, természetesen szülőkkel és nagyszülőkkel együtt.

Élőzene kísérete mellet Paár Julcsi népdalokat és mondókákat mond a gyerekeknek, Csiki Gergely pedig tánclépésekkel fűszerezi a programot. Nagyon szeretik a filmklubjainkat is. Ennek köszönhetjük például, hogy sikerült megszólítanunk az általában nagyon nehezen elérhető középiskolás korosztályt. Volt olyan nosztalgia mozink például, ahová több fiatal is eljött, mert őket is érdekli a régi magyar film. Jóleső érzés volt, hogy örültek, hogy itt lehettek.

Mi volt a céljuk, amikor elkezdték a tematikus filmvetítéseket?

Nem akarunk versenyezni a plázákkal, mert az teljesen más irány és közönség. Mi itt a közösségi ház nagytermében tartjuk a mozit, aminek a hangulata számomra a régi világot tükrözi, a gyerekkoromat, amikor vidéken a közösségi házak voltak a mozivetítések színterei. A helyi lakosokban felmerült az igény, hogy jó lenne, ha újra működhetne mozi Csillaghegyen. Nagy örömünkre a mozi ötlete támogatásra lelt Bús Balázs polgármester úr és az önkormányzat részéről is, Lőrincz Edina ügyvezető igazgatónőnk is támogatta, így tavaly októberben el is indíthattuk a közösségi házban a filmvetítéseket.

Ehhez hozzátartozik, hogy az Óbudai Nyár programsorozat keretein belül a Kobuci Kertben futó kertmozis vetítéseket is mi szervezzük.

Mi gyűjtjük össze a filmeket, mi állítjuk össze a tematikát, tehát a feladat nem volt idegen számunkra.

Milyen rendszerességgel, milyen ritmusban váltakoznak a filmes tematikák?

Hetente, illetve havonta. A Kakaómozit például minden héten vasárnap lehet megtekinteni. A Régmúlt idők mozija pénteken 15.30-tól van, és a nyugdíjas korosztálynak szól, de ahogy mondtam, jöttek már középiskolások is, aminek nagyon örültünk. Havonta két szombati felnőtt mozink van, a Zenél a mozi, illetve a Mozititkok. Próbálunk többet nyújtani a vetítéseknél, ezért például a Mozititkok sorozatban játszott filmekhez meghívunk egy, az alkotáshoz kapcsolódó színészt, rendezőt, és a filmvetítés után lehet velük beszélgetni. A Zenél a mozi pedig abban különbözik az átlagvetítésektől, hogy a filmhez köthető zenekart hívjuk meg. Van rá igény, abszolút életképes ez a történet. Azt látjuk a közönségen, hogy szívesen jönnek, kell nekik ez a klubélet.

Tehát nem csak nevében viselik a közösségi ház titulust, hiszen itt valóban közösséget építenek, ami hihetetlenül fontos segítség, támasz és kapaszkodó ebben a zilált világban.

Azt gondolom, hogy a legnagyobb szakmai elismerés az, ha minél több mosolygós embert látunk a házban. Ha az itt járó vendégeink úgy érzik, valami többlettel távoztak ahhoz képest, amivel jöttek. Mindenkinek nagyon fontos ebben a rohanó világban, hogy egy kicsit megnyugodjon.

Az az egy vagy másfél óra, amit itt töltenek, az csak az övék, és mi mindent elkövetünk, hogy tényleg ezt érezzék, akik ide látogatnak.

Ilyen apró ötlet, figyelmesség, hogy minden mozis alkalommal van pattogatott kukorica – beszereztünk egy kukoricapattogtató gépet –, csinálunk málnaszörpöt, és ezeket ajándékba adjuk.  Meglepődnek, hogy nem kell fizetni érte. Érezze azt, aki idejön, hogy mi nagyon örülünk, hogy itt van, érezze jól magát, és jöjjön el legközelebb is. Mi pedig ötleteket gyűjtünk, megkérdezzük a vendégeinket is, hogy milyen filmeket szeretnének látni legközelebb – ezzel is szeretnénk az idelátogatók kedvében járni.

Mekkora csapat végzi ezt a munkát?

Alapvetően velem együtt öten vagyunk: Hegedűs Fanni kulturális referens, Sáringer Erzsébet kézműves tanár, Juhász Gábor gondnok és Tóvári László technikus. Amit csinálunk, az alapvetően csapatmunka, és nagyon fontos, hogy összhangban legyünk egymással, jól érezzük magunkat, jól működjünk együtt. Szerintem ez látszik a ház hangulatán, mert ahogy mi érezzük magunkat itt, az árad kifelé is.

Mikor és milyen céllal jött létre a Csillagműhely?

Amikor nyolc-kilenc évvel ezelőtt nyugdíjba vonultam, az itteni kerámiát oktató pedagógus nem vállalta a további tortúráját annak, hogy itt nem volt kemence, ezért a kiégetéshez az agyagtárgyakat az Óbudai Művelődési Központba kellett szállítani, majd visszahozni.

Én pedig nagyon lelkes voltam, mert mindent meg kívántam tenni a gyerekek alkotása érdekében, ezért az autómmal elvittem kiégetni, majd visszahoztam a tárgyakat.

Korábban a Csillaghegyi Közösségi Ház kertjében található kisházban volt a műhely, de ott már nehezen fértünk el, ezért aztán, amikor mintegy négy-öt évvel ezelőtt lehetőség adódott rá, ezt a pincét rendbe hoztam, és itt kialakítottam a műhelyt.

Úgy látom, ma már van kemence. Arra hogyan sikerült szert tenniük?

Ahhoz az önkormányzat jóvoltából jutottunk hozzá. Megpályáztuk, és így kapta meg a Csillaghegyi Közösségi Ház a kemencét. Ez óriási előrelépés volt a korábbi szállítgatások után, amitől rendkívül boldog voltam. Aztán a gyerekek egyre többen jelentkeztek a szülőkkel együtt, hogy szeretnének közösen agyagozni, hogy közös tárgyakat készíthessenek. Ezért a szerdai napon két csoport van, délután háromtól fél ötig, majd azután fél öttől hatig.

Nagypapák, nagymamák és apukák is jönnek óvodás gyerekekkel is. Én ezt szerettem volna eredetileg elérni, hogy a családtagok együtt alkossanak.

A felnőttek oktatásánál pedig az volt a cél, hogy például a nyugdíjasok is hasznosan tevékenykedjenek, a szabadidejüket kellemesen töltsék el, aminek a lehetősége itt adott.

Jelenleg mintha egyfajta átalakuláson menne keresztül a műhely. Mi a változás oka?

Nagyon szerettem volna az egyik fal áthelyezésével bővíteni a teret, ugyanis néha annyian vagyunk ebben a helyiségben, hogy már nem férünk el, de ez most nem valósulhatott meg. Kaptunk viszont a régi könyvespolcok helyett új, a munkák tárolására alkalmasabb polcokat. Ennek a polcrendszernek a kialakítása van most folyamatban, s így talán még egy asztalt is el tudok helyezni a műhelyben.

Említette, hogy szerveznek családoknak is programokat, illetve tudhatóan a tevékenységeket gyakran egy-egy ünnep vagy évforduló tematikájával kötik össze. Miért jó ez?

Minden évben Óbuda Napján kint vagyok a Mátyás király úton, ahova rengetegen jönnek agyagozni. Közülük sokan vannak, akik kedvet kapnak máskor is az alkotómunkához, s aztán eljönnek ide hétköznapokon is.

Minden évben lehetőséget teremt a Csillaghegyi Közösségi Ház ezen kívül is egy szombati napon, hogy jöjjenek az érdeklődők, amikor ingyen agyagozhatnak fent a nagyteremben is.

Ez azért jó, mert a közös tevékenység összehozza a családokat, az egyes korosztályokat.

Honnan jönnek ide foglalkozásokra az emberek?

Gyakorlatilag mindenhonnan jönnek. A környékről is sokan érkeznek, de például a Bécsi úti Óbudai Waldorf Iskolából is már harmadik éve járnak ide gyerekek. Gyakran csoportosan hozzák Csillaghegyre őket a szülők, akik vagy együtt alkotnak velük, vagy egymással is elbeszélgetnek, vagyis jól érzik a foglalkozásokon magukat mindannyian. Jönnek aztán a Fodros Iskolából is a gyerekek, akiknek szoktam tartani karácsony előtt ajándékkészítő foglalkozást, illetve még a krisnások is eljárnak hozzám.

A műhelyben rengeteg félkész vagy elkészült munka látható, amelyek rendkívül mutatósak. Kiállítják néha a kész műveket?

Ezeknek a tálaknak, amelyeket itt lát, a technikáját kifejezetten a kerámiaedények készítése iránt érdeklődők részére találtam ki. Egy tálban helyezzük el az agyagot, s ahogy az különböző nagyságban, formában belekerül, két egyforma munka nem készül. Mindenki az egyéniségének megfelelően formázza, attól függően, hogy ki mit szeret, hullámosabb vagy szabályosabb alakot készít. Mindez, vagyis az, hogy azonnal látható eredmény születik, a gyerekeknek és a felnőtteknek is sikerélmény.

Aztán a növények szeretete inspirált arra, hogy növényeket nyomjunk az agyagba, illetve kiderült, hogy a régi csipketerítők mennyire alkalmasak ugyanilyen felhasználásra, mert ezek érdekes mintákat eredményeznek.

Az elkészült tárgyakat általában hazaviszik az alkotóik, de időről időre kiállítjuk őket. Amikor évente a fenti nagyteremben tartunk foglalkozást, olyankor ezt egy kiállítással is egybe szoktuk kötni. Ezzel csak az a gond, hogy néhány nap után le kell szedni, mert olyan sűrű a Ház programja, hogy általában újabb kiállítást kell ott berendezni.

Vannak olyan tanítványai, akik folytatták a mesterséget, és esetleg a művészeti pályát választották?

Amikor még iskolában tanítottam, jó néhány gyereket indítottam el a képző gimibe. A tanítványaim akkor kerületi és budapesti versenyeket is nyertek. Volt olyan időszak, amikor három helyen is tanítottam: az egyik az Óbudai Szent Péter és Pál Szalézi Általános Iskola és Óvoda volt, a másik az Aelia Sabina Alapfokú Művészeti Iskola, a harmadik pedig az Óbudai Harrer Pál Általános Iskola.

Ön mivel tölti az idejét, amikor nem itt tart foglalkozásokat?

Nem elég, hogy keramikus vagyok, a hobbim az állattenyésztés. A másik nagy szerelmem a növények és a kert. Vannak húszéves virágaim is, amiket nagyon szeretek, de már kinőtték a lakást. A növénymániámból eredt már annak idején is, hogy szerettem volna nekik egy kaspót, ami díszíti őket, ami emeli a növény színvonalát, és jól érzi magát benne. Amikor az Iparművészeti Egyetemen 1971-ben végeztem, a diplomamunkám porcelán étkészlet volt. Ezután egyedül az évfolyamon én kaptam állást, mert rögtön a Budapesti Porcelángyár tervezője lehettem. Ott hatalmas lehetőségeket kaptam a színes fürdőszoba programban, aztán a mintás csempék tervezésében is szerepet vállaltam. Majd ezt követően 1982-től voltak önálló kiállításaim. A rendszerváltozás után kezdtem el tanítani, mert a Jóisten megint megsegített, amikor a Harrer Pál Általános Iskola igazgatójának az volt az elképzelése, hogy kézműves osztályt indít.

Rajzot is taníthattam, kézműves foglalkozásokat is tarthattam, tehát minden lehetőségem megvolt, hogy gyerekekkel foglalkozzam. Amikor pedig nyugdíjba mentem, akkor „szólt” Csillaghegy, s én jöttem.

A XIX. századi festő, Szemlér Mihály az ősei közé tartozik?

A nagyapám apja volt ő. Ez a család művész ága. A felmenők között volt operaénekes, színész, ba­lett-táncos, műkorcsolya bajnok. De ezen az ágon több volt a lány, mint a fiú, amin apám teljesen ki volt borulva, így én vagyok az utolsó Szemlér.

Nemcsak Óbudán dolgozik, hanem itt is lakik. Hogyan került Óbudára?

Ez is egy csoda. Rendszeresen jártam Óbudára agyagért, amikor szóltak nekem, hogy az egyik ház a környéken eladó. Ez 1981-ben történt. Pénzem nem volt, de gondoltam, megnézem. Be volt futtatva vadszőlővel a ház, ami engem teljesen lenyűgözött, és megdicsértem a sok érdeklődő közül egyedüliként a növényzetet, mire az eladó néni azt mondta, hogy nekem eladja a házat, ha péntekig hozok neki 300 ezer forintot; be is költözhetek, s a többit majd valamikor kifizethetem.

Így történt, s azóta itt élünk a családdal, a Kossuth-díjas filmoperatőr férjemmel, és a már felnőtt három gyermekemmel. Immár 36 éve élek Óbudán, és imádunk itt lakni.

Amikor először idejöttem Csillaghegyre, mindjárt bevetettek Óbuda Nap alkalmából egy utcai agyagozásra, s akkor megdöbbentem ezen a családias hangulaton. Ez nekem fontos. Jönnek hozzánk a családok a gyerekekkel, mindenki barátságos és közvetlen, ami nekem testhez álló, mert én még életemben nem vesztem össze senkivel.

Mi a véleménye a horvát kortárs képzőművészet és a művészek helyzetéről?

Véleményem szerint a vizuális művészet egyike azon területeknek Horvátországban, amelyek nemzetközileg is releváns helyet foglalnak el. Ez egyrészt a helyi modernista és avantgárd alkotók tehetségének, másrészt a decentralizált művészeti intézményi és oktatási struktúrának köszönhető.

Természetesen Zágráb mint főváros rendelkezik a legnagyobb gravitációs erőtérrel, de az ország több más pontján is működik olyan közintézmény, amely kortárs művészettel foglalkozik.

Az ország négy regionális központjában is van művészeti akadémia. Ez a kiterjedt hálózat a magángalériák és a művészeti menedzserek hiánya ellenére is sikeresen terelgeti a kortárs művészek karrierjét a nemzetközi művészeti szcéna felé.

A közintézmények és kurátorok is megteszik, amit megtehetnek. Sokan úgy gondolják, hogy az állam általános gazdasági működéséhez képest elfogadható mennyiségű közpénzt költenek a kortárs művészet támogatására.

Az állam és a helyi alapok működése átlátható, és a független szakmai oldal irányítja. A szocialista támogatási rendszerből is megmaradt néhány kedvező elem.

A független művészek és művészeti szakértők egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékot kapnak az államtól, kedvező áron juthatnak hozzá városi vagy állami tulajdonú műtermekhez, és az adórendszerben is kiválaszthatják a számukra leginkább megfelelő modellt. Nagy hátrány viszont, hogy nincs átlátható és legális műtárgypiac, ami biztosítaná a megélhetésüket. A múzeumok egyre kevesebb forrást találnak műtárgyvásárlásra, a gyűjtők kevesen vannak, a középosztály eltűnt. Horvátországban nincs olyan magángaléria, mely hatékonyan tudna dolgozni a művészek karrierjén. A sikeres művészeket külföldi galériák képviselik, és a nemzetközi művészeti piacokon értékesítik alkotásaikat. Az alkotók többsége természetesen állami megrendelésekre, nyilvános munkákra számít, de ez valószínűleg mindenhol hasonlóan megy.

Mennyire ismeri a magyar művészeti szcénát? Van kedvenc magyar képzőművésze?

Sajnos nem mozgok otthonosan a magyar művészeti szcénában. A magyar és horvát művészetnek is megvannak a maga útjai, de az tény, hogy mindannyian a nyugat vagy a távol-kelet felé orientálódunk. Amikor a rijekai (fiumei) Modern és Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója voltam, létrehoztam a Négyszögletes Bien­nálét (Biennial of Quadrilateral), mely Magyarországról, Olaszországból, Szlovéniából és Horvátországból fogott össze négy művészt és négy kurátort olyan témák kapcsán, mint a relativitás vagy a „nyilvános hős” (Public Hero). Ennek a négy országnak – melyek nemrég még egy közös állam alá tartozó egységes kulturális területén éltek – manapság már szó szerint nincs működő kulturális kapcsolata egymással.

Ez a projekt egyszerűen értelmezhető, kézzelfogható küldetésnyilatkozat volt, de amikor két sikeres alkalom után úgy döntöttem, hogy elhagyom azt a pozíciót, a biennálé nem folytatódott.

A kedvenc magyar művészem, akivel az elmúlt majd’ 20 évben különféle projektekben dolgoztam már együtt, Sugár János képzőművész. A Marinko Sudac Gyűjteménnyel folytatott közös munkám kapcsán többször kerültem kapcsolatba a magyar történelmi avantgárd és radikális művészet képviselőivel. Sok találkozót szerveztem olyan nagyszerű művészekkel, akik leginkább a XX. század második felében voltak aktívak.

Mi a véleménye a művészeti vásárokról?

Ami a művészeti vásárokat illeti, én alapvetően idegenkedem tőlük folyton növekvő szerepük és befolyásuk miatt, melyet a művészeti produktumok létrehozására gyakorolnak. Ez a jelenség túlmutat a „bevásárlóközpont” mentalitás kulturális szférában jelentkező egyre erősebb hatásán. Inkább annak a közvetlen következménye, amit a pénz, a magángyűjtők és magánvállalkozók teljes dominanciája jelez a közintézmények és szakmai szakértők felett. Az értelmiségiek csupán ügyintézők, akik az ego- vagy profitvezérelt műgyűjtés őrültségeit kiszolgálják. Talán észrevehető, hogy nagyon sötéten festem le a rendszert, de részt veszek benne magam is, tehát bizonyos szempontból én is elismerem a művészeti vásárok fontosságát.

Praktikusan kellene mindenkinek hasznosítania azt a tényt, hogy a művészeti vásárok olyan platformok, amelyeket többen látogatnak, mint a múzeumokat és galériákat, ezáltal segítenek a művészet terjesztésében, az információk megosztásában.

Mindezek mellett nagyon csodálom azon gyűjtőket a befektetett energiájukért, akik – a kulturális közszféra autisztikus elitizmusával szemben – személyes nyereségükön túl (vagy azzal párhuzamosan) más-más vízióval is rendelkeznek. Reménykedem, hogy az emberiség egyszer megoldást talál a magán- és a közszféra egyensúlyának megteremtésére. Ez idáig ez nem történt meg, de vannak olyan esetek, amelyeket a két modell együttműködése hozott létre.

(Sugár János képzőművész az Esernyős Galéria felkérésére a tárlat záró napján, 2015. november 29-én vasárnap 16 órától tárlatvezetést tart. A program ingyenes, de a korlátozott résztvevői létszám miatt előzetes regisztráció szükséges.)

Branko Franceschi (1959, Zadar, Horvátország)
1987-től 2004-ig a zágrábi Miroslav Kraljevic Galéria programigazgatója, 2004-től 2008-ig a rijekai (fiumei) Modern és Kortárs Művészeti Múzeum ügyvezető igazgatója, 2008 és 2010 között a zágrábi Horvát Képzőművészek Egyesületének (HDLU) igazgatója, 2010 és 2014 között pedig a Virtuális Avantgárd Múzeum igazgatója. Jelenleg a Spliti Szépművészeti Múzeum igazgatója. Mint a zágrábi egyetem művészettörténésze, Branko Franceschi 1987-től számtalan kortárs művészeti kiállítás kezdeményezője és kurátora Horvátországon belül és kívül. A 2004-es, 16.  São Pauló-i Biennálé kurátora, valamint az 52. és az 55. Velencei Biennálé, a 11. Nemzetközi Építészeti Kiállítás (International Architecture Exhibition)  kurátora, az ARK D-0 Biennial, Konjic, BIH  és a Helsinki Photography Biennial (2014) társkurátora, a bukaresti Fiatal Művészek Nemzetközi Biennáléja (International Biennial of Young Artist) kurátorcsapatának tagja (2006, 2012). 2005-ben kezdeményezésére rendezték meg a Biennial of Quadrilateralt Rijekában.

Az esernyős galéria
A Fő tér 2. belső udvarából nyíló, az Esernyőssel falszomszédos ingatlant hosszú évekig a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár használta. Miután elköltöztek, és a hatalmas tér funkció nélkül maradt, sikerült megegyezni a fővárossal arról, hogy ott egy új óbudai kulturális tér jöhessen létre. A használatba kapott 150 m²-es teremnek első látásra is nagyszerű adottságai voltak ahhoz, hogy kiállítótér legyen, azonban komoly korszerűsítésre volt szükség. Az Esernyős korábbi tereit is megálmodó Benczúr–Weichinger építész iroda remek tervei révén, egy belső falat áttörve immár szervesen kapcsolódik a már meglévő helyiségekhez. Az új kiállítótérben kifejezetten a kortárs művészet kimagasló alkotásainak szeretnénk helyet adni. Terveink szerint évi hat tárlattal várjuk az érdeklődőket. Az Esernyős első – Édes és savanyú: spliti történetek című – kiállítására 13 horvát művész alkotása érkezett Óbudára, akik több generációt és különféle stílusokat képviselnek. Közös pont bennük a Split városához való kötődés, munkáik által képet, keresztmetszetet kaphatunk a horvát kortárs művészetről. A festményeket, videomunkákat, installációkat bemutató tárlat 2015. november 29-ig tekinthető meg, a belépés ingyenes. A kiállítás az Art Market Budapest 2015 nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár hivatalos szatellit programja és a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál része.
Békefi Anna, az Esernyős vezetője

A ház valamikor szebb napokat látott, meleg családi fészek volt, rokoni, baráti összejövetelek színtere. Móra László és családja élt itt. A Móra név ismerősnek tűnhet, első asszociációjuk talán Móra Ferenc lehet. Nem járnak túl messze a valóságtól: Móra Ferenc István nevű bátyjának fiáról van szó. Móra László a két világháború közötti időszak ismert, elismert költője, írója, pedagógusa volt. Majd versei, írásai több mint négy évtizedig tiltott listán szerepeltek, szerzőjük nevét sem volt tanácsos említeni. S a közel ötven év elég is volt a feledéshez.

Jelen emlékező írásom célja elsősorban a figyelemfelkeltés, hogy a kerület, szűkebb hazájának lakosai megismerhessék némileg a remek tollú írót, nagyszerű pedagógust, akiről dr. Szörényi László egyetemi tanár a Magyar Nemzet 2013. augusztus 31-i számában megjelent írásában így ír: „A késő népi-nemzeti iskola tanítványa, politikailag és történelmileg rendkívül jól tájékozott, és tökéletesen becsületes.”

Móra László költő, író, gyermeklapszerkesztő, pedagógus 1890-ben Zentán született, ahol édesapja, Móra István tanító volt. Tanulmányait Budapesten végezte, tanítói diplomát Pápán szerzett. 1910-ben feleségül vette Vadas Gizellát, s házasságukból két gyermek született, László és Bertalan.

1914–1918-ig a szerb és olasz fronton harcolt, 1918 és 1920 között francia fogságban sínylődött. Még akkor is, ott is szeretett tanítványaira gondolva gyűjtötte a nagyobb francia városokról a látképes képeslapokat, ahogy írta:

„Hogyha majd haza segít a jó Isten a magyar fővárosba, megmutathassak egyet-mást tanítványaimnak.”

A katonai szolgálata előtt az óbudai Hunor utcai barokk (elemi) iskolában tanított. A fogságból visszatérve tanítói hivatását a Vörösvári úti elemi iskolában folytatta, 1929-től eredményes oktatói és költői sikerei elismeréseként a Budai Várban a Mátyás-templom melletti elemi iskola igazgatója lett, majd 1934-ben iskolát alapított Óbudán, a Külső Bécsi úton, amelynek ő volt az első igazgatója. Az intézmény falán 2014-ben elhelyezett emléktábla őrzi iskolaépítő, nevelő munkája emlékét. Ez a nagyon sokoldalú személyiség sajnálatos módon a mai kor embere előtt még mindig szinte teljesen ismeretlen.

Nagy tehát a tartozásunk vele szemben, bár az utóbbi időben már történtek az önkormányzat részéről lépések, hogy ez ne így legyen. Először az iskolaépítő pedagógusról olvashatnak, hisz e tevékenysége ehhez a kerülethez, Óbudához kapcsolódik. Móra László élethivatásának tekintette a tanítást, amihez példaként állt előtte édesapja, Móra István. Tanítói hitvallását így fogalmazta meg ABC című versében:

Közém telepszik sok kis liliom…
S amíg mesémet hallgatják, lesik:
Szívecskéiket sorban kinyitom,
S beléjük rejtem észrevétlenül
Az egy-két szót, mit rám bízott a ma:
Szeretet. Munka. Isten. Hit. Haza.

Hitvallását tettei követték, amivel örökre beírta nevét a kerület oktatástörténetébe: a Külső Bécsi iskola felépítése.

Móra László iskolaépítő tevékenysége, a kerület gyermekeiért végzett áldozatos munkája példaértékű. Szomorú szívvel látta, hogy a főváros peremvidékén élő téglagyári dolgozók gyerekei naponta 5–6 km-t gyalogolnak a Vörösvári úti iskolába. Egy kimutatás érzékelteti a Vörösvári úti iskola 130 tanulójának szomorú statisztikáját: „munka nélkül van az édesapja 41 tanulónak, egyszobás lakásban lakik 118 tanuló, lakásukban nincs bent a WC 126 tanulónak, nem reggelizik 36 tanuló, iskolánkban ingyen ebédet kap 82 tanuló, ingyen könyvet kap 112…, télikabátja nincsen 43 tanulónak.” Kitartó igyekezettel, nagyon sok kilincseléssel, érveléssel kiharcolta, hogy a főváros az 1930-as évek elején felépítse az új iskolát a téglagyári dolgozók gyerekeinek. Ő lett az első igazgatója 1934-ben, holott 1929-től a Budai Várban a Mátyás-templom melletti iskolát igazgatta, ahová túlnyomórészt a jó anyagiakkal rendelkező úri gyerekek jártak. De ő a nehezebb feladatot választotta. Azt, hogy a nyomorgó, nehéz körülmények közül érkező gyerekek iskolát kapjanak, hogy könnyítsen a családok terhein, a gyerekek szenvedésein. Az iskola épülete most is áll, az oktatást szolgálja.

A továbbiakban a lírikus Móra Lászlót idézem, akinek gondosan felépített, megszerkesztett versei, érzelem- és gondolatgazdag lírája nagyobb ismertséget érdemelnének. Apjától, a szintén költő és prózaíró Móra Istvántól örökölte írói vénáját, versíró tehetségét. Már diákkorában verselgetett.

Ő szerkesztette családjuk hetente „megjelenő” kéziratos Házi Tudósítóját (a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum őrzi), amelybe mind a hét testvér írt vagy rajzolt valamit. Ez volt költői pályájának kezdő lépése.

A szűk keretek csak arra adnak lehetőséget, hogy néhány kiragadott versének részletével felkeltsem az érdeklődést a félegyházi Mórák méltatlanul elfeledett jeles leszármazottja iránt, akinek utolsó lakása Óbudán, a Domoszló útján volt.

Versei négy kötetben jelentek meg még a két világháború között, az 1939 után írottak máig kiadatlanok. A kötetek ma már szinte hozzáférhetetlenek.

Költészetének négy alappillérét fedezhetjük fel: Isten, család, haza – szülőföld, természet.

Álljon most itt néhány versének részlete, amelyek minden magyarázat nélkül átadják a Móra Lászlót annyira jellemző érzelmi-gondolati gazdagságot. Legyenek ezek kedvcsinálók az olvasáshoz. A család, az otthon életének éltető eleme volt. Jól reprezentálja ezt A mi fészkünk című verse:

Parányi fészek a mi fészkünk.
De tolla selymes és meleg.
Van benne minden, amit kértünk.
– S leginkább álma rengeteg.

[…]

Parányi fészkünk, légy te áldott!
Legyen a tollad jó meleg.
Hullass szívünkbe még sok álmot,
S ne tudják meg az emberek!

Mit álmodunk, ne tudja élő!
Ne lássa senki hol lakunk.
Te tudd csak Isten, – ránk lenéző –
Hogy milyen boldogok vagyunk!

Trianon, a szülőhely elvesztése, a haza megcsonkításának keserű érzése, a veszteség nagysága olvasható a Volt egyszer egy ország című versében:

[…]
Volt nekünk Pozsonyunk… Volt nekünk
Aradunk…
Komárom várában magyar volt a dalunk!
Mienk volt a Maros, mienk volt a Dráva…
Mienk volt a tenger csillogó hulláma…
Ezerkilencszázhúsz mind ellopta tőlünk
Siralomvölggyé vált ezeréves földünk…
Erre is, arra is int a hősök sirja…
– „Szegény ország sorsát boldog Isten birja.”
Aranykönyvünk is volt! … Bár most is ez lenne!
Árpád, István, László, Mátyás neve benne…
Sokszor áldott nevek, most is áldott tettek…
[…]

Hívő ember lévén nem kételkedett az isteni gondviselés működésében:

Láttalak apámnak
Szigorú szemében,
Jó anyám kezével
Te gondoztál engem.

Érezlek szívemben,
Érezlek lelkemben
Maradj itt Istenem
Teljes életemben!
(Isten)

Móra László talpig becsületes, ugyanaz a hajlíthatatlan gerincű, tiszta jellemű ember volt, mint híres elődje, a mi Petőfink:

Gerincet én nem hajtok mégse.
Protekcióért sem futok.
Embernek térdet hajtani
Sosem tudok.

Jó nagyapám s derék sok ősöm
Nem tanítottak erre meg.
Ilyen áron a csúcsra fel
Én nem megyek!
[…]

(Azért se!)

Történelmi éleslátásáról tanúskodik A vörös vonat című verse 1937-ből, a vasszörnyeteg alakjában előrevetítve a feltartóztathatatlan bolsevizmus képét:

Jön a vonat! Jön a vörös vonat!
Mozdonya színe olyan, mint a vér.
Kazánja szája egyre enni kér.
Izzik tüzében a tegnap álma,
A hit, család, hitvesi párna,
Szülőföld, templom, becsület, haza,
A régi égnek minden csillaga…
Izzik tüzében a történelem!…

A vörös vonat, a vasszörnyeteg pedig egyre inkább közeledett, és elérte hazánkat. 1944. december 29-én a Budapestet bekerítő Vörös Hadsereg óbudai előrenyomulásakor megtörtént a tragédia, mely máig Testvérhegy, a Domoszló útja rejtélye. Ami tény: december 29-én holtan találták Móra Lászlót és feleségét, Vadas Gizellát.

Haláluk mindenképpen összefügg a szovjetek óbudai benyomulásával. Jó lenne, ha végre 75 év után megoldódna a Domoszló útja 20. számú ház titka.

Ez a nagytudású, pedagógusnak és költőnek is kiváló ember megérdemli, hogy ötven év elhallgatás után a mai kor embere is megismerje. Ezért Óbuda-Békásmegyer önkormányzata sokat tesz. 2014 óta emléktábla őrzi Móra László nevét az általa építtetett iskola falán. 2016-ban kiadta az önkormányzat Móra László Válogatott írások című kötetét:

Móra László: Válogatott írások.
Kiadta Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, 2016
A kötet E-book formátumban elérhető az obuda.hu média menüpontjában.

https://obuda.hu/blog/media_uj/obuda-konyvek/

Mi jut eszébe Óbudáról?

Óbudán születtem, és az életem tulajdonképpen minden percét gyerekként és később felnőttként mint főállású tanár itt, a harmadik kerületben, három iskolában töltöttem el. A Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában, ahol az oktatást és a nevelést tanultam meg a kiváló általános iskolai tanároktól, az Árpád Gimnáziumban, ahol igazgatóhelyettes, majd igazgató voltam húsz éven keresztül, és ahol először próbáltam a gyakorlatba átvinni a Kőrősiben tanultakat, utána pedig a Veres Péter Gimnáziumban, ahol iskolaalapító igazgató is lehettem. A kerületen kívül is dolgoztam ugyan, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen óraadóként tanítottam magyart mint idegen nyelvet, vizsgáztattam államvizsga-bizottságban történelem módszertanból, voltam Tarlós István polgármester főtanácsadója, de mindezt az óbudai iskolai tevékenységem mellett.

Születésemtől kezdve életem minden percét Óbudán töltöttem. Most már márciustól novemberig Badacsonyörsön élünk, de a téli hónapokat Óbudán töltjük feleségemmel.

Mikor kezdett tanítani?

A Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába kerültem az államvizsga után. Az 1956-os nemzedékhez tartozom, 1956 decemberében és 1957 januárjában a forradalmi események – nem így hívták akkor – miatt elmaradtak a félévi vizsgák, kollokválások, s azt mondták, hogy majd a tanév végén lesznek. De annyira zavaros volt minden az egyetem körül még márciusban is – a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalom miatt –, katonaság vette körül az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, hogy már az is kérdés volt, letegye-e a záróvizsgát az ember júniusban. Részben azért, mert nem készülhettek az egyetemisták, részben azért, mert nagyon sokan elmentek külföldre.

Ez volt a nemzedékünk egyik válaszút elé kerülése. Én akkor úgy döntöttem különböző okoknál fogva, hogy itthon maradok.

Egy nagyon kedves jó barátom, Zách Sándor azt mondta: „gyere velem Svájcba!” Lényegében együtt nőttünk fel, egy régi nemesi család sarja volt, ugyanazt az oktatást kaptuk, együtt jártunk általános iskolába, ő úgy döntött, hogy megy. Pedig akkor már felesége és gyereke volt, és a gyereket itthon kellett hagyniuk. Kemény döntések voltak ezek.

Hány éves volt ekkor?

1935-ben születtem, tehát 21 éves voltam. Úgy döntöttem, hogy nem megyek el. A döntések személyiségfüggőek, és azt szokták mondani, hogy az ember személyisége, a tulajdonságai, az élete, talán a végzete is megjelenik bennük.

Itthon maradtam, és úgy határoztam, hogy 1957-ben leteszem az államvizsgát. Az évfolyam fele, ha vizsgázott, a többi halasztott, nem tudtak fölkészülni.

Mi a feleségemmel letettük az államvizsgát, és – merthogy III. kerületi lakosok voltunk – az oktatási osztály vezetőjéhez kerültünk hárman: a feleségem, még egy hölgy és én. Ránk nézett, úgy, hogy bele se tekintett a bizonyítványunkba, rámutatott a nőre, maga megy napközibe a Bécsi Úti Általános Iskolába, a feleségemnek mondta, maga megy a csillaghegyi Fodros Utcai Általános Iskolába, napközibe, maga meg megy a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába tanítani, merthogy én fiú voltam. Így kerültem oda. El kell mondanom, hogy mindazt, ami az én pedagógiám alapja – amit én is igyekeztem megvalósítani az életemben, munkásságomban –, a Kőrösiben tanultam. Akkoriban az általános iskolákban – miként tudom, hogy ma is – rengeteg olyan tanár volt, aki példakép lehetett. A Kőrösiből két tanárt említek. Az egyik piarista paptanár volt, magyar–latin szakos, Kovács László tanár úr, mi csak Laci bácsinak szólítottuk, neki oroszt kellett tanítania. Mindig egy leckével volt előbbre, mint a gyerekek. A másik Pekrényi Emil tanár úr. 1956 októberében megválasztották a Pedagógusok Tanácsa vezetőjének, ezért később el akarták távolítani a pályáról, de a tanítványai összefogtak, minek eredményeként megmenekült. Olyan szuggesztív ember volt… Ezt azért hangsúlyozom, mert minden iskolában vannak ilyen tanárok, csak föl kell fedezni őket. Számomra minden olyan pedagógiai felismerés, ami bennem él, ott alakult ki a Kőrösiben. Például az, hogy a pedagógusi és tanári munkának az igazi lényege tulajdonképpen az, hogy – és ezért is alapítottam nyolcosztályos gimnáziumot a Veresben – az ember végigkísérheti azt a csodát, hogy egy makrancos kisgyerekből, aki szétdobálja a könyveit, a ruháit, visszafelesel, rosszalkodik, hogyan válik olyan ember – és énnekem az a szerencsém van, hogy a döntő többség ilyenné vált –, aki az értékek világában mozog.

A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy rengeteg olyan tanítványom van, aki az általam legfontosabbnak tartott értékeket a valóságban létrehozza, gyakorolja. Az egyik, hogy hasznos akarjon lenni az ember, a másik az összetartozás érzése, a közösségi érzés.

Boldog vagyok, hogy általános iskolában kezdtem tanítani, ott tudtam felfigyelni arra, hogy a csodát végig lehet kísérni, hogy ezekből a gyerekekből hogyan lesz nek olyan felnőttek, akik értékeket képviselnek. Talán megfejthetetlen rejtély, de az biztos, hogy nagyon sok oka van. A tanulóitól, a tanáraitól, a légkörtől, a törekvésektől, nagyon sokféle dologtól függ, és éppen ez mutatja a tanári munka összetettségét, jelentőségét.

Amikor átkerültem az Árpád Gimnáziumba, ennek a közösségi gondolkodásnak a jegyében szerveztük meg minden évben, hogy a ballagáson legyen 25 és 50 éves érettségi találkozó is. Kivittük az ünnepséget az Amfiteátrumba, először az iskola fennállásának 75. évfordulóján, 1977-ben, sok száz fáklya világítása mellett, ami akkor azért nem volt veszélytelen dolog. Ott kaptam egy idős bácsitól egy kis érmet (az érem 1902-ben, az Árpád Gimnázium alapításakor készült) azért, mert az Árpádért annyi mindent tettem. Kérte, hogy fogadjam el, és majd adjam tovább annak, aki nálamnál is többet tesz az Árpád Gimnáziumért.

Azt az utat, amit én is segítettem törni a gyerekekért, emberségükért, magyarságukért, azt az utódaim, iskolavezetők, tanárok – akik között nagyon sok volt tanítványom van –, ők is járják. Ez nagy örömmel tölt el.

A Kőrösiben, az általános iskolában, ami később egy gimnáziumi osztállyal is bővült, kilenc évet töltöttem el. Az Árpádnak külön története van az életemben.

1966-ban kerültem oda, rögtön igazgatóhelyettesnek. Az Árpád Gimnáziummal súlyos gondjai voltak a kerületi pártbizottságnak és a Tanácsnak. Zavarta őket maga az Árpád Gimnázium – nevében is, szellemiségében is, és a külső körülmények miatt is, ugyanis abban az időben a főiskolák virágkorát éltük, és ennek jegyében egyszerűen meg akarták szüntetni az Árpádot. A feladatomat én abban láttam, hogy megakadályozzam ezt a folyamatot. A pártbizottság számára az is probléma volt, hogy sok olyan ember dolgozott az Árpád Gimnáziumban, akik az 1956-os forradalmat valamilyen formában megjárták. És ezek szerintem nagyon nagy emberek voltak. Ilyen volt például Litván György, ő volt az első, aki 1953-ban felállt a csepeli munkásgyűlésen, és azt mondta Rákosinak, hogy Rákosi elvtárs mondjon le, mert magában csalódott a nép. Rögtön ki is rúgták az akkori munkahelyéről. Litván György egyébként nagyon jelentős történész, az életművét érdemes lenne feldolgozni. Aztán ott volt Vészi János, Nagy Imre lányának a férje, és az általam nagyon szeretett Kériné Soós Júlia, az első szociológusok egyike, aki 1956-ban az ország összes börtönét fölkereste, barátait, tanítványait, vigasztaló szavakat, élelmet vitt, és hát egy csoda tanár volt. Tartottam róla avató beszédet, merthogy az Árpádban meghonosították, hogy a jelentős tanároknak emléktáblát helyeznek el az iskolában.

Ők az Árpádban tanítottak, amikor odakerült?

A tanítás nem egészen állt, mert Litván Gyurit például nem engedték tanítani, a könyvtárba dugták. Vészi Jancsi gyakorlati foglalkozást vezetett: volt akkor az Árpádban lakatosipari oktatás, amit nagyon nagy ötletnek tartottak. Soós Júlia tíz órában tanított, félállásban, mert folytatta a tudományos kutatásait.

Amikor odakerültem, akkor rombolták szét az Árpád tornatermét, egész Óbuda legnagyobb tornatermét, ahol korábban csodálatos sport­élet zajlott. Mindezt azért, mert a főiskola terjeszkedni akart.

A kérdés az volt, hogy az Árpádot hogyan lehet megmenteni, mert sem a tanárok, sem az iskola korábbi vezetése, még a legkiválóbb igazgatóhelyettes, Udvarhelyi Ágoston, Guszti bácsi sem mertek a napi támadások során az Árpád megszüntetésének folyamatával szembefordulni.

Tiszavölgyi István-díj

A középiskolai tanárok elismerésére Óbuda-Békásmegyer Képviselőtestülete 2013-ban díjat alapított. A díj névadója a kerület nagy tekintélyű, „iskolaalapító” pedagógusa, a kerület díszpolgára, Tiszavölgyi István. A díj elismerésként adományozható Óbuda-Békásmegyer középiskoláiban dolgozó azon pedagógusoknak, akik hosszú időn át tartósan és kiemelkedő színvonalon végezték nevelő-oktató munkájukat.

Én azt a stratégiát alakítottam ki odakerülésemtől kezdve, hogy mindenekelőtt az Árpád oktatói, nevelői munkájának a minőségét kell olyan szintre hozni, hogy nélkülözhetetlenné váljon. És meg kell mutatni az iskola múltját, sokoldalúságát, törekvéseit. Így születtek meg azok az ötletek, amelyek végül megmentették az Árpádot. Mindenekelőtt speciális tagozatokat hoztunk létre. Az angol és a német tagozat természetesnek tűnt, de nagyon büszke vagyok a speciális matematika tagozatra, ami a Fazekasban, a Berzsenyiben és az Istvánban volt csak Budapesten abban az időben. Melléjük sikerült az Árpádot felzárkóztatni. A kiváló matematika tanárok mellett az volt az érvem, hogy az előbb említett három gimnázium mind a pesti oldalon van, s a budai oldalon nincs egyetlenegy speciális matematika tagozat sem.

Lobbizások és bemutató órák után megadták a lehetőséget, és ez sokat lendített az Árpád színvonalán és vonzerején. És ami igazán jó, hogy ezek a tagozatok a mai napig működnek.

Így született meg Az Árpád Gimnázium története című könyvem is az iskola fennállásának 75. évfordulóján, 1977-ben. Természetesen egy ilyen könyvvel kapcsolatban politikai elvárások is megjelentek. Onnan kezdve, hogy azt mondták, hogy az Árpád Gimnázium története legyen csak évkönyv. De mondtam nekik, hogy ez mégis­csak 75 év. Az hogy lehet évkönyv?

A politikai elvárások szerint meg kellett emlékezni a könyvben dr. Tánczos Istvánról, aki 1930-ban végzett az iskolában, és a második világháborúban partizánként halt hősi halált, talán még a Szovjetunió hőse is volt. Egyébként a családját fölkerestem, nagyon rendes munkáscsalád volt. Betettük a könyvbe 1956 egyik mártírját, egy Várkonyi György nevezetű fiút is, aki tulajdonképpen áldozat volt, mert parancsra kellett cselekednie, ő a Köztársaság téren halt meg. De betettük Pálffy György képét is, ami akkor áttörésnek számított, mert Pálffy Györgyöt kivégezték, annak ellenére, hogy baloldali ember volt. A KISZ-t még 1969-ben Pálffy Györgyről neveztük el, bár Pálffy György a kommunizmus áldozataként is értelmezhető volt. Ebben a szellemben született meg az Árpád megmentésére az a törekvés is, hogy a régi diákokat mozgósítsuk. Létrehoztuk az Öregdiákok Baráti Körét, amelynek az elnöke Sinkovits Imre lett, és a legkiválóbb emberek voltak tagjai.

Írt Az Árpád Gimnázium története című kötetébe visszaemlékezést Szentkuthy Miklós is, aki ott tanított. Volt-e valamiféle hagyománya az iskolában?

Szentkuthyra úgy emlékeznek az általa tanított diákok – és aztán ez élt tovább –, mint a tanári nagyvonalúság és a tudás megtestesítőjére. Ő az a tanár volt, aki csodálatos előadásaival, óráival tudott hihetetlen nagy pedagógiai kasszasikereket aratni. Mindenki szerette. Ugyanakkor nagy „hóhányó” is volt, de ezt is elismerésként mondom. Szemben volt az iskolával az Arany Bárány Étterem, Szentkuthy ott ült lyukasóráiban. Czikora bácsi volt a pedellus, amikor én odakerültem, ő volt az, aki mindig átment az Arany Bárányba, és szólt Szentkuthynak, hogy tanár úr, helyettesíteni kell! Szentkuthy fölhajtotta az italát – még ami volt –, és átment. Ilyen egyéniségekre szükség van.

Szentkuthytól én azt tanultam meg az árpádisták által körülvett világból, az öregdiákoktól, hogy a jót kell meglátni, mert az viszi előre a dolgokat.

Az Öregdiákok Baráti Köre szintén nem tetszett a Tanácsnak és a pártbizottságnak, mert a társadalmi szervezetek tiltottnak számítottak az aczélgyörgyi „három T”-ben (Tiltás, Tűrés, Támogatás). De aztán mégis belementek, s a mai napig működik az Öregdiákok Baráti Köre. A mai igazgató, Gyimesi Róbert kitűnően viszi tovább az egész iskolát. A színvonalemelést és a gimnázium szellemiségének kialakítását szolgálta az is, hogy a régi és a megújuló tanári kar is kiváló tanárokból, pedagógusokból állt. A régi tanárok egy másik tanári világot képviseltek, de más volt az anyagi és a társadalmi megbecsülésük is – a háború előtt felnézhettek a tanáremberre. Csak egy példa: mondom Rácz Elemér tanár úrnak – német, latin, történelem szakos volt –, hogy Elemér bátyám, nem jött be az egyik tanárunk az iskolába, itt kellene maradni a tanulószobán délután. Azt mondja Elemér, tudod, István nem tudok itt maradni, mert nekem fontos elfoglaltságom van három óra után. Kérdezem, nem tudod áttenni? Azt mondja, nem, mert kettőtől háromig mindig alszom, és háromtól Cicerót olvasok. Tudod, Cicerót nem lehet fáradtan olvasni…

A lényeg az, hogy sikerült megvédeni az iskolát. Akkoriban minden évben megjelent, hogy a gyerekek hány százalékát vették fel egyetemre az egyes iskolákból.

Az Árpádot sikerült felhoznunk nagyon mélyről a 16. helyre. Ez volt a legjobb eredményünk. De nem tudtuk visszaszerezni az épületet. Ezt később Tarlós István erőfeszítésével sikerült elérni.

Odaadta az egyik általános iskolát a főiskolának, ami csodálatos lépés volt. Egy alkalmat meg is ragadtam, és azt a kis Árpád jelvényt, ami akkor éppen 100 éves volt, a baráti kör előtt továbbadtam Tarlós Istvánnak, mert az Árpádért ő tette a legtöbbet.

Amikor úgy éreztem, hogy az Árpádban befejeztem, elértem, amit el akartam érni, akkor jutottam arra a gondolatra, hogy egy új iskolát akarok csinálni. Lemondtam az igazgatói állásomról, és megpályáztam az akkor alakuló Veres Péter Gimnázium igazgatói állását. A Kőrösi meg az Árpád tapasztalatait összegezve építettem fel egy új iskolát, aminek egyik alapgondolata a szerkezetről vallott elképzelésem volt. Akkoriban a 12 éves tanulói időszakot annyi felé osztották, amennyi felé lehetett. Volt 4+8, volt 6+6, volt 8+4, volt, aki 10+2-t akart (ez a szovjet rendszer). Én a nyolcosztályos gimnáziumi rendszert alakítottam ki – és ebben Tarlós István úr támogatását is bírtam – az országban másodiknak Hoffmann Rózsa után, aki a Németh László Gimnáziumot vezette. A mozgatórugó az volt, amit a Kőrösiben tanultam, hogy tényleg csodálatos dolog az ötödiktől végigkövetni érettségiig a diákok életét és sorsát. Voltak tanárok, főleg a gimnáziumban, akik húzódoztak a nyolcosztályos gimnáziumi rendszertől, de meggyőztem őket, és elfogadták. Azt gondoltam, hogy a nyolcosztályos gimnázium nagy előnye, hogy nyolc évre osztja el azokat az ismereteket, amelyeket az oktatásnak nyújtania kell, úgy, mint ahogy egy épületen végig lehet vezetni a gyerekeket, ahol sok kis ablak van – mindegyiken ki tud nézni, és ki tudja választani azt, ami számára a legfontosabb.

Azt gondoltam, hogy az iskolának sokszínűnek kell lennie. A tantárgyak mellé be tudtuk illeszteni a néptáncot és a számítástechnikát, amelyeket a fővárosban elsőnek vezettünk be az önkormányzat segítségével.

Még Commodore 64-eseket használtunk. A mindennapi sportot mint közösségformáló erőt kiemelten kezeltük. Négy nyelvet tanítottunk. A zenei oktatásban fontosnak tartottam, hogy mindenki tanuljon meg C-furulyán játszani ötödikben, hatodikban, és hogy legyen zenekar, de behatárolt volt a tanárok száma. Én bevezettem azt a rendszert, hogy nem kell takarító, csak a folyosókra, a tornateremre meg a tanárira, minden osztály saját maga takarítja az osztálytermét, és ezekre az állásokra tanárokat vettem fel. Volt olyan tanár, akinek a neve be volt írva takarítónak, dr. akárki. Kérdezték az önkormányzatnál, hogyhogy takarít, hát mondom, takarít, ebből él. És kérdezik, hogyan takarít, mondom, vannak problémák, de elmegy. A zenetanárokat, tánctanárokat csak így lehetett alkalmazni. Hivatalosan egy énektanár volt, de valójában három, csak ők takarítói státuszon voltak.

1986-ban indult a Veres négyosztályos gimnáziumként, és amikor 1990-től lehetett, átálltunk a nyolc­osztályosra, de fenntartottunk egy négyosztályos évfolyamot is. Én úgy érzem, hogy ezek az intézkedések meghatározták az iskola belső világát. A tanulók jogainak és kötelességeinek egyensúlyát igyekeztünk megtartani, méghozzá oly módon, hogy ötödikben és hatodikban két évig a kötelességek dominálnak, például reggel 8-tól délután 4-ig vannak benn a gyerekek az iskolában, a délutáni órákban a tanulószobát megszüntettük, és tanórákat tartottunk, amelyeken kötelező volt részt venni. Utána nőtt a tanulók szabadsága azzal, hogy kötelezően választható lett a délutáni foglalkozások közül kettő. Ezekhez csatlakozott még számos olyan dolog, amelyekben a kötelességek megtartása mellett a gyerekek szabadsága tovább nőtt, megszűnt a kötelezően választható foglalkozás, és helyette a délutáni foglalkozások szabadon választhatóak voltak.

1987-től megszerveztük a történelemtanárok országos konferenciáját. Két oldalról is volt indíték, egyrészt a történelemtanárok között érlelődött, hogy a regnáló történelemszemlélet nem hatékony és nem igaz. Másik oldalról Glatz Ferenc – aki akkor éppen miniszter volt – felismerte, hogy a történelem tanításával valamit kezdeni kell.

Hat éven keresztül szerveztük a konferenciát minden évben, óriási érdeklődés mellett. Szerintem itt kezdődött egyfajta oldódás a történelemtanításban, ha tetszik, akár a rendszerváltásnak is részeként.

Olyan személyek vettek részt a már említett Glatz Ferencen kívül, mint Kardos József vagy Kosáry Domokos, az Akadémia elnöke, aki ott fogalmazta meg – ő is óvatosan –, hogy nem lehet elfogadni azt, hogy minden történelmi eseményhez, folyamathoz, annak a megoldásához ugyanazt a kulcsot használjuk. Évente 500-600 résztvevő volt a konferenciákon. A szervezőmunkát a Veres Péter Gimnázium végezte, és annak, hogy nem az Akadémián, nem valamilyen tudományos körben tartják a konferenciát, hanem egy gimnáziumban, külön üzenete volt. Kosáry Domokos meg is jegyezte, hogy a Veres Péter Gimnázium beírta magát a történelembe.

Amikor a Veres koncepcióját alakítottuk ki, akkor nagyon komoly gondolattal mérlegeltük, hogy vajon nem olyan iskolát kellene-e építeni, ami szakképzést is ad. A mai oktatási irányzatban a szakmunkásképzés döntő fontosságúvá vált. Aztán végül mi amellett döntöttünk, hogy egyetemre készítünk fel, és végtelenül boldog vagyok, hogy Papp György, a jelenlegi igazgató ugyanígy folytatja, sőt tovább is fejlesztette.

Meglepte-e 2012-ben, hogy Óbuda díszpolgárává választották?

Igen, meglepett. Nem számítottam erre, ma sem tudom, hogy kik terjesztettek fel. Nagyon nagy elismerésnek tartom.

De csak felerészben tulajdonítom magamnak ezt az elismerést, mert ehhez szükség volt a mindenkori kollégáim munkájára is. Valamint arra is, hogy ennek a kerületnek a vezetői mindig odafigyeltek az oktatás helyzetére.

A régi rendszerben Kurilla József, a tanács­elnök-helyettes is valóban sokat segített. Azt pedig bizton állíthatom, hogy az óbudai önkormányzatban a polgármesterek az oktatásügyet kiemelt ügyként kezelték. Tarlós Istvánról már volt szó, és róla tudom, hogy végtelenül tiszteli a tanárokat. Az elvi kérdésekből nem volt hajlandó engedni, volt is ebből konfliktus, de rajongott az Árpádért. Az, hogy vette a fáradságot a gimnázium épületének visszaszerzésére, hogy létrehozta a Karádi Károly-díjat, hogy Sinkovits Imre szobrát az önkormányzati irodája elé tetette, mind az Árpádhoz való kötődést jelenti. Bús Balázs, a mostani polgármester szerintem nagyon jól végzi a dolgát, én nem udvarolni akarok neki, mert nekem már semmi érdekem, nem lehet rám fogni, hogy valamilyen számításból mondom ezt vagy azt, persze soha nem is volt így. Nagyon hálás vagyok Bús Balázs polgármester úrnak azért is, mert az én elismerésemben az Árpád Gimnázium és a Veres Péter Gimnázium munkájának elismerését érzem, és látom, hogy megbecsülik ezt.

Boldog voltam, amikor megkaptam a kitüntetést. Tudja, ez olyan dolog, amikor az ember az út vége felé jár, rendezgetni akarja az emlékeit, a dolgait, és én azt mondom, hogy a saját pályafutásommal az én világomban elégedett és boldog vagyok, és igyekszem bölcsen tudomásul venni azt, amit József Attila úgy fogalmazott meg Kész a leltár című versében: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Vajon a remekmű és a mára kivétel nélkül eltávozott nagyszerű színészek játéka feletti gyönyörködés mellett nem volna-e érdemes afféle mozgóképes várostörténeti forrásként is néznünk a filmet? Nekünk, óbudaiaknak különösen, hiszen jórészt itt készült 1956 nyarán. A kérdés általában is felteendő, hiszen várostörténeti szempontból is fontos kisebb-nagyobb részletek nem csupán a híradó-tudósításokban és a különféle dokumentumfilm-anyagokban akadnak bőséggel, de a magyar játékfilmográfia számos darabja is bővelkedik bennük.

Csak ami Óbudát illeti, hirtelenében az Egy erkölcsös éjszaka (Makk Károly – 1975), a Régi idők focija (Sándor Pál – 1977), a Keménykalap és Krumpliorr (Bácskai Lauró István – 1978) vagy a Vakáció a halott utcában (Palásthy György – 1979) című filmekre gondolhatunk, amelyek a maguk módján mind azóta eltűnt időrétegek mozgóképes tanúi. E filmek közül is kiemeli azonban Fábri Zoltán alkotását már említett régisége, hiszen a forgatás éve és hónapjai nem csupán azért váltak külön is érdekessé, mert közvetlenül megelőzték (s mondhatjuk: látomásos módon meg is előlegezték) a forradalmat, de azért is, mert egyben a panelkorszak előtti Óbuda utolsó várostörténeti pillanatait rögzítették.

A forgatókönyv 1956 májusában került ki a Magyar Filmgyártó Vállalat nyomdájából, a forgatás maga pedig – ha a film vágására és a különféle utómunkálatokra egy hónapot szánunk – a nyár hónapjaira esett, s szeptember közepe táján be kellett fejeződnie.

Így lehetett, hiszen a film Uránia mozibeli bemutatója (melyen a Szabad Nép október 18-i számának tudósítása szerint Nagy Imre is részt vett) október 17-re, szerda estére esett. Alig egy héttel előzte meg tehát a forradalom kirobbanását, s – ami már kevésbé ismeretes – egy nappal követte csupán a születésem napját – hogy is ne érdeklődnék iránta dobogóbb szívvel? Ez ideig pedig, sőt egészen a hatvanas évek közepéig különféle bontások ugyan voltak már Óbudán, ám panelház egy sem épült még.

A digitális korszak előtti idők képi forrásai ismeretesen három csoportba oszthatók. Fotókat és mozgókép-sorokat, továbbá rajzokat és festményeket vizsgálhatunk, amelyek várostörténeti forrás­értéke azonban – létrejöttük jobbára szépészeti indítékánál fogva – mindig kétesebb az előbbiekénél. Ami Óbuda festészetét illeti, van mit néznünk, s az eddig rejtekező festmények nem egy darabja épp e lap hasábjain kapott nyilvánosságot. Nem tudom megítélni, gondolom csupán, hogy Óbuda utcáit többen és többet festették, mint sok más kerület kültereit, azt azonban állíthatom, hogy a kerület múltjának fotóanyaga szegényesnek mondható, kivált, ha a hatvanas évek előtti évszázad korszakait nézzük. Igen megnő tehát a különféle mozgókép-anyagok jelentősége.

A film fiktív történelmi tere egyértelműen Óbuda. Az első kockák az amfiteátrumtól indulnak, nemsokára pedig a szemünk elé vetül a középiskola felirata: Óbudai M. Kir. Gróf Babelsberg Bruno Főgymnasium. Ez az épület pedig nem csupán áll ma is a Raktár utcában, de mindig is oktatási intézményként működött, s 1988 óta – sokak számára ismeretesen – az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumnak (AKG) ad otthont.

Örömmel vethetünk futó pillantást ugyancsak e kezdő képsorban a kerület talán legszebb, mára példásan felújított és élő funkciókkal ellátott XVIII. századi épületére, a gyönyörűséges Selyemgombolyítóra.

A filmbeli történéssor belső idejének felvázolása már problematikusabb. Midőn Nyul Béla, a gimnázium latintanára dolgozatjavítás közben hosszan a Magyar Kir. Philológiai Közlöny „Újabb adalékok Hannibál élettörténetéhez” című írását elutasító levelét nézi, jól és hosszan olvasható a keltezés: 1931. május 20-án, illetve az utána következő napokban, azaz a Horthy-korszak kellős közepén vagyunk. A gimnázium neve a kortársak, mármint a film lehetséges nézőinek nagy többsége számára ettől függetlenül is könnyen megfejthető utalás volt: nyomban gróf Klebelsberg Kunó, a Bethlen-korszak vallás- és közoktatásügyi miniszterének neve és személye vetült eléjük. Ne akadjunk fenn az apró időzökkenőn, hogy tudniillik gróf Klebelsberg Kunó minisztersége a Bethlen-kormány bukásával, 1931. augusztus 24-én szűnt meg, a halála pedig jó egy évvel azután, 1932. október 12-én következett be, s így még élő emberként, ráadásul gyakorló miniszterként semmiképp nem lehetett semmilyen oktatási intézmény névadója. Szemet szúrhat az is, hogy a filmben kulcsszerepet játszó aquincumi katonai amfiteátrum 1931-ben még a Királyhegy mandula alakú háztömbje alatt várta modern kori feltámadása évét, amely csak 1941-ben érkezett el. Amint arról az ásatást vezető régész beszámolt (ifj. dr. Gerő László: Az Óbuda-Királyhegyen feltárt római katonai amfiteátrum helyreállítása. Budapest, 1941, 9 p. = Klny. Technika, 1941/8.), a bontások és az 1935-ben megkezdett feltárások nyomán ekkorra váltak ugyanis láthatóvá az amfiteátrum „visszaépített”, mai alakban is ismert romjai. Mindezeken, ismétlem, nem érdemes fennakadnunk. Egyrészt azért, mert a történeti hitelesség kérdése egy játékfilm esetében hajlékonyabb mérce alá esik, mint egy dokumentumfilmben, másrészt és főként azért, mert a harmincas évek Budapestje városépítészeti, infrastrukturális és társadalomtörténeti tekintetben szorosabb rokonságban állt a hatvanas évek eleji város állapotaival, mint a panelkorszak és a vele párhuzamosan kibomló új társadalom- és várostörténeti korszak viszonyaival.

A Hannibál tanár úr tekercsei pedig – igaz, a második világháború és az államosítások okozta lepusztulás és városképi elszegényedés nagyon is látható nyomaival – még mindenestől azt az előző várost rögzítették.

Föltehetjük hát a kérdést: vajon mennyit és mit látunk 1956 nyarának Óbudájából a Hannibál tanár úr kül- és beltéri kockáin. A forgatókönyv, szűkszavúan ugyan, de sorra veszi a forgatási helyszíneket. Némi csalódás már itt ér bennünket, azt látjuk ugyanis, hogy az óbudai utcák és épületek mellett több más kerületbe eső utcarész is megjelenik, ráadásul óbudai helyszínként. Nyul Béla belső udvaros háza – ahogyan a forgatókönyv írja, a „Nyul udvar” – forgatási helyszíne például a vízivárosi Fő utca 18-as szám alá esett, ma óriás irodaház áll a helyén. Mindössze a „Nyulék előtt” címet viselő jelenet helyszínét adta a Zichy utca 2-es számú épület. Az „Óbudai mozi előtt” játszódó jelenetsort a zuglói Angol utcában forgatták, az „Iskola-udvar” kockáit pedig Újpesten, a Dózsa György út 26. alatt. Az „Iskola-folyosó” jelenetet a Rippl Rónai utca 26. számú épületében vették fel, a „Nyul lakás”, a „Tan- és zeneterem”, valamint a „Tanári szoba” felvételi helyszíneiről pedig nem tudósít a forgatókönyv. A film belső történetében sem óbudai helyszín Muray méltóságos úr vállalata, a Titán előtere, melyet a forgatókönyv a Felszabadulás (jó ideje ismét: Ferenciek) terére visz, ám valójában a Horváth Mihály tér ma is jól felismerhető pontján, a valahai József­városi telefonközpont előtt forgatták. Továbbá és értelemszerűen ott a „Hullámfürdő” jelenet, amelyet a Gellértben és a Moulin Rouge-betét, amelyet a mulató részben visszaépített eredeti terében, a Nagymező utca 17. alatt vettek fel.

A film további kültéri felvételei már mind Óbudán készültek, ám az említett helyszínek mellett ez mindössze a Perc és a Mókus utcát, valamint a Fő teret és főként a Miklós teret jelentette.

A forgatókönyv tervezett helyszínekről írhatott csupán, amelyek a forgatás során egy-egy ponton azután módosultak. Ilyen eset volt az első világháborús, Pomázról érkező vak hadifogolymenet – a magyar filmtörténet számomra egyik legerősebb képsora –, mellyel a hajnali Perc utcában fut össze az éjszakai kényszer-dorbézolásból gyalog haza józanodó Nyul Béla, hogy azután együtt forduljanak be a Mókus utcába, melyet a forgatókönyv nem említ. Azon kisszámú forgatási helyzetek egyike volt ez, melyet a korabeli sajtó is megglosszázott. Így ír Titok Óbudán című keretes szösszenetében F. Zs. az Esti Budapest 1956. augusztus 16-i számában: „A III. kerületi pártházba siető látogató érkezett. Kifulladva nyitott be az egyik, számára ismerős munkatárs szobájába. Látszott, hogy nemcsak a lépcsőmászástól, hanem az izgalomtól is liheg. – Elvtársnő – közölte suttogóra fogott hangon. – A Mókus utca tele van titokzatos feliratokkal. „Vesszen Nyul Béla!” Ez van a házakra írva, méghozzá sokhelyt olyan magasan, hogy azt csak létrán állva mázolhatták oda. De hogyan? Mikor? És miért? Ki ez a Nyul Béla?”

Az elvtársnő hiába gondolkodott, ő sem tudta megfejteni a titkot. Már volt, aki a tanácsot, a tűzoltókat akarta értesíteni. Végül is kiderült, hogy – pestiesen mondva – mese az egész. Filmmese.

A „Hannibál tanár úr” című film felvételeit készítik Óbudán, s a filmesek festették tele a Mókus utcát a „titokzatos” feliratokkal.” Az Esti Budapest (a Kádár kori Esti Hírlap elődje) tíz nappal korábbi számában még felvételt is közölt a Horváth Mihály téri forgatásról, melyen a TITÁN nagyvállalat bejáratának utcafrontján a korhű AMERICAN buffet AUTOMAT cégtábla alatt és a megrökönyödve bámészkodó járókelők előtt egy Horthy és egy Rákosi kori rendőr csevegnek kedélyesen egymással. (E helyt köszönöm meg a Magyar Nemzeti Filmarchívum Könyvtára és Fotótára, valamint az OSZK Színháztörténeti Tára és Fotótára munkatársainak a cikk írásához nyújtott készséges segítséget.)

Sajnálatomra több olyan híradással nem találkoztam, amely a forgatás várostörténetileg is hasznosítható részleteiről adott volna számot.

Mivel történészként a hazai kávés nyilvánosság múltjával foglalkozom, különösen becsesek számomra a film külső és belső kávéházas jelenetei, melyek egyben az itt felvetett kérdések szemszögéből is igen gyümölcsözőek, hiszen a felvételek a forgatókönyv szerint – a hentes- és a trafikjelenetekkel együtt – a mára mindenestől eltűnt Miklós téren készültek. E tér neve az idősebbek számára még mondhat valamit, hiszen (igaz, hivatalos elnevezés híján) a köznyelv a hatvanas és a hetvenes években így nevezte azt a busz végállomást, amely a mai Szentendrei út jobb oldali térszéledése volt csupán a Flórián tér és a Raktár utca közt hosszan elnyúlva, félúton. Az eredeti, nagyjából négyzet-, majd a különféle bontások következtében mind szabálytalanabb alakúvá váló Miklós tér azonban nem ott, hanem az említett iskolaépület és a Selyemgombolyító mögötti területen feküdt. E tér 1956 nyári, a korabelinek szándékolt üzletportálokkal és belsőkkel stilizált arcát mutatják a film kávéház előtti és környéki jelenetei. A forgatókönyv „Kiépített belső”-ként jelöli a kávéházat, amin nem csodálkozhatunk, több okból sem. Először is hét évvel vagyunk az államosítások után, amelyek meghagytak ugyan egy-egy eredeti lény(eg)éből mindenestől kifordított kávéházat, ám Óbudán eddigi tudtommal egy sem maradt belőlük. Fiktív a név is: Hajdani artistanőhöz nevű kávéház sosem létezett Budapesten. Túl jó állapotuk okán újonnan készítettnek tűnnek az utcafront reklámtáblái is, a beltéri jelenetek pedig szinte bizonyossá teszik, hogy a forgatás céljaira berendezett helyről van szó, amelyben egyébként nem folyik semmilyen egyidejű vendéglátó tevékenység. A Hajdani artistanőhöz az utcafront többször is jól látható cégtábláin Kávéház – Étteremnek nevezi magát, ami rendben volna, hisz a café-restaurant, vagyis a teljes melegkonyhai szolgáltatást is nyújtó kávéház intézménye az 1910-es évek elejétől fogva igen elterjedt Budapesten. Ez esetben azonban a forgatás során valakinek ügyelnie kellett volna, hogy az asztalokon valamiféle nyoma legyen (vagy legalább: maradjon) az ételfogyasztásnak, odabent a pultnál pedig a melegkonyhai tevékenység tárgyainak is. Ez nem történt meg, hacsak nem soroljuk ide Wilhelm hitoktató (Szendrő József) és Vidrozsil tornatanár (Somogyvári Rudolf) urak korsó söreit, amelyek hagyományos kávéházban csak palackozott formában voltak felszolgálhatóak.

A Bor – Sör – Pálinka reklámtábla sem volt látható kávéházon, s az étterem-kávéházak falán is csak kivételképp.

A képsorok alapos összevetése a térről rendelkezésre álló térképrészletekkel, valamint a film Inkey Tibor által készített standfotóinak egyike – a kávéház belsejéből kifelé tekintő felvételen jól látni a Selyemgombolyító jellegzetes födémívének egy darabját – kétségtelenné teszik, hogy a kávéházat a Miklós tér 4-es számú házban és az előtte húzódó járdaszakaszon alakították ki. Jóllehet nem egy ipartörténeti címtár áll a rendelkezésünkre az államosítások előtti időkből, a ház nem szerepel bennük, ez ideig így nem sikerült megállapítanom, mi és kié volt a hely a háború előtt, miként a további sorsáról sem tudtam kideríteni semmit. (Vajon akad-e még köztünk élő ember, aki legalább az ötvenes évekbeli állapotokra emlékezne, vagy vannak-e esetleg bárkinek felvételei a térről? Ha igen, kérjük, jelentkezzen a szerkesztőségben!)

Mindezek ellenére is több érv szól amellett, hogy a kávéházas jelenetek művészi érvényességén túl a képsorokban a vendéglátás-történeti hitelesség jelenlétét is megállapítsuk.

Először is Óbudán vagyunk, ahol a vendéglátás hagyományosabb intézményei, a borozók, a kisvendéglők és a sörözők a valóságban is valamelyest a maguk képére idomították a kávéházat.

Kétségtelen emellett – s ez nagyban emeli a jelenetek történeti értékét –, hogy olyan térben vagyunk, amely ugyan valószínűleg nem volt soha kávéház vagy kávémérés, ám amely az államosításokat megelőzően valamilyen kiépített vendégtér vagy üzlethelyiség volt. Erről tanúskodik a pult és lambéria, amelyek a hatvanas évek elejéig sok eredeti funkciójától megfosztott térben megmaradtak, s csak azután szedték szét őket. Múlt századfordulós beépítésről árulkodik ráadásul a pillanatra megvillanó szecessziós „Nők” felirat a mellékhelyiség ajtaján, s az első emeleti lépcsőkorlát ugyancsak szecessziós faragványmintája. Hiteles az egyetlen biliárdasztal is, egy 1923-as rendelet ugyanis a kávéházak esetében egyre szállította le a korábban évtizedekig fennálló két biliárdasztal tartásának kötelmét. Eredetiek a kávéspoharak, az alpakka cukor- és hamutartók, a kávés tálcák, s ugyanígy a szivarok és a füst. Külön örömöt okozott a pult szélén álló hármas osztatú tálcaállvány, melyet a hazai pincérség – Szűcs Andor, idén kilencvenegy éves pincér barátom közlése szerint – a német elnevezést kissé domesztikáló módon „auvárter”-ként emlegetett. (Ld. Aufwärter – Kellner, Diener, Servante – tárgy-megnevezésként bizonyára a szobainas mintájára.) Valaha számos kisebb-nagyobb vendégtér pultján állt egy ilyen darab, mára teljesen eltűnt Budapestről, magam még régiségkereskedésben sem találkoztam vele sosem. A tálcák itt láthatólag tálszerű öntvények, melyekben süteményt tartanak, ám a tárgy későbbi, letisztultabb art deco változatának üvegtálca felületein már jobbára kávéspoharak és alpakka cukortartók sorakoztak. (Használatban csupán egyetlen darabról tudok, a bécsi Am Heumarkt kávéház pultján áll, a hely csak hétköznap tart nyitva.)

Mindenestől hiteles végül a színészek vendég-viselkedése, nem csoda, hisz szinte mindannyian a kávéházban és (ami a nőket illeti) az első budapesti eszpresszókban nőttek fel a háború előtt.

Itt említem meg a szintén dokumentum értékű Moulin Rouge-jelenetsort, s abban is a harmincas évektől kibontakozó dizőzkultúra egyik kései, csodás képviselője, Fazekas Nicolette nagyszerű énekét:

„Kis madár dalolt az ágon,
Mikor felém repült a párom…
Tarka lepkém, tarka lepkém,
Az nem lehet, hogy nem szeretsz…”

Nagyjából ennyi mindent ad nekünk Szabó Ernő, Greguss Zoltán, Kiss Manyi és mind a többiek nagyszerű játékán túl ez az „óbudai” film, az emberi méltóság és az európai kultúra XX. századi alászállásának e nagy erejű művészi tanúságtétele. S most, életemben tán hatodszor a film végére érve magam sem tudom, mitől vagyok boldog, amint nézem, hogy amfiteátrumunk sokat látott köveinek tövén puha ívekben Hannibál tanár úr meggyötört testére borul Az Est.

Azt hittem, nem szeret.
Anya ízületeit idővel görcsbe rántotta a köszvény, én pedig megszoktam a visszautasítást. Néha, ha mégis könyörgőre fogtam, már csak a göcsörtös kezeit mutatta fel.
Elfelejtettem reménykedni. Biztos voltam benne, hogy nem szeret.
Anya elment.
Hiába kérleltem, soha nem hallottam a játékát.
Negyven év telt el, mire megtudtam az okát, a keresztanyám mesélte el. Mesélt betegségről, műtétről, kómáról, negyvenegy fokos lázról, anya éjt nappallá tévő imádságáról és Istennel kötött egyezségéről.
A betegágyam mellett alkut kötött Istennel, Isten pedig elfogadta az ajánlatát.
Anya többé nem zongorázott. És én nem tudtam feloldozni a fogadalma alól.
A zongora azóta is a nappali sarkában áll. Már nem lengi körbe titok, csak csönd árad belőle és szomorúság.

A kártyaparti

Nagyanyám karakán asszony volt, pontosan tudta, mikor mit kell tennie ahhoz, hogy minden úgy alakuljon, ahogy szeretné. Amikor Nagyapa egy görbe éjszaka elkártyázott egy kisebb vagyont, Nagyanyám elvette a kassza kulcsát, betiltotta a kártyázást, és csupán évente egyszer, szilveszterkor engedélyezett egy ultipartit, némi tojáslikőr társaságában. Nagyapa pedig beletörődött a sorsába, ezután már csak stikában járt a haverokhoz elverni az apanázst, amit Nagyanyámtól kapott. Nagyanya pedig tábornok módjára vezényelt, nevelte a gyerekeit, irányította a családját, és mintegy mellékesen tanácsokat osztogatott.

Amolyan megoldó ember volt, aki tudta, hogyan lehet a problémákat a legegyszerűbb módon elintézni; a dolog pedig olyan sikeres lett, hogy idővel nemcsak a rokonok, hanem az ismerősök is jelentkeztek, ha problémájuk akadt.

Az üzlet beindult, Nagyanyám pedig lubickolt benne. Vérbeli keresztanyaként adott tanácsot, és intézett házasságokat. A lakás valóságos átjáróházzá vált, a Nagyapám pedig nehezen tűrte, hogy a rokonok és az ismerősök egymásnak adják a kilincset. Többször szóváltásba került Nagyanyával, ékes német nyelven, mert ha rólam volt szó, vagy titkolni akartak valamit, azonnal átváltottak az anyanyelvükre. Nicht vor dem kind! – hangzott a vezényszó, és már folytatták is németül.

Amikor Nagyanyám érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, kompromisszumos javaslattal állt elő. Ha Nagyapa elintézi a telefont, megszűnik a vendégjárás, ő pedig a nap huszonnégy órájában nyugodtan intézheti az ügyeit. Ez a kérés akkoriban, amikor ezer emberre egy készülék jutott, és minimum párttitkárnak vagy vezérezredesnek kellett lenni ahhoz, hogy valakinek az otthonába bevezessék a telefont, igen bizarrnak számított. Nagyapa megjegyezte, hogy ezzel az erővel lehozhatná a csillagokat is az égről, amire azt választ kapta, hogy ha szereti, akkor ez a minimum.

Néhány hét elteltével szerelők jelentek meg nálunk, hosszasan méricskéltek, fúrtak, faragtak, és végül letették az asztalra a vágy titokzatos tárgyát: egy piros, tárcsás telefont. Aznap este helyreállt a családi béke. Nagyanyám különleges vacsorát készített, és éjszaka valószínűleg megjutalmazta Nagyapát, aki másnap frissen pedert bajusszal, fülig érő szájjal és peckesen jött-ment a lakásban, mint egy vén kakas.

Nagyanyám pedig rászokott a telefonra. Ahogy felkelt, első dolga volt, hogy telefonáljon a barátnőjének, akiről csak annyit tudtunk, hogy Cuncimókusnak hívják.

Megbeszélte vele, mit álmodott, mit fog főzni, majd ebéd után egyeztették a délutáni találkozó időpontját a Vörösmarty téri Gerbeaud-ban, este pedig értékelték a nap eseményeit, a kávét, a süteményt és a pincérfiú hátsóját. Másnap kezdték elölről. Nagyapám pedig végre nyugodtan kertészkedhetett, és nézhette a tévét.

Egy nap Cuncimókus helyett egy ismeretlen hívta fel Nagyanyát, és az iránt érdeklődött, hogy hogyan tetszett tegnap a kongresszusi beszéde. Elég határozott volt és jövőbe mutató? Mit szólt hozzá a párttagság? Nagyanya csak annyit válaszolt, hogy idegenekkel az utcán sem áll szóba, nemhogy telefonon, szóval, ha az elvtárs akar tőle valamit, akkor lesz szíves bemutatkozni, különben le is út, fel is út, ne foglalja a vonalat. A telefonáló sértődötten megjegyezte, hogy azt remélte, beszédét az egész ország hallgatta, hiszen a tévé élőben közvetítette, sőt a legfontosabb részeket az esti híradóban összefoglalták. Erre Nagyanyám ingerülten közölte, hogy a családban a tévézés nem az ő reszortja, neki másra van gondja, nem hülye kongresszusokra, az elvtárs hangja ugyan ismerős, de ha nem mondja meg, kicsoda, akkor lesz szíves kiszállni a vonalból, mert a Cuncimókusra vár. Ezzel letette a telefont, és mereven nézte tovább. Téves hívás.

Amikor rájött, kivel beszélt, felemelte a tekintetét, de egy hang sem jött ki a torkán.

Nagyapám, aki mindig praktikus ember volt, a maga csendes módján csak annyit jegyzett meg, hogy iszik egy pohár konyakot, leül, és megírja a végrendeletét – és ezt javasolja Nagyanyámnak is.

Nagyanya csak a konyakban fogadott szót. Toll és papír helyett a vasárnapi ruháját és a templomot választotta, ahol addig könyörgött a plébánosnak, amíg feladta neki az utolsó kenetet.

Este hétkor érkeztek. Egyszer csak ott volt a nappaliban négy ballonkabátos, szigorú tekintetű, morózus alak. Ellenőrizték a szobákat, benéztek a szekrényekbe, az ágy alá, majd szótlanul méregetni kezdték a nagyszüleimet. Nagyapa épp méltatlankodni akart, amikor az egyikük csitítóan felemelte a kezét, és az ajtóban megjelent egy ismerős alak. Nagyanyám később úgy nyilatkozott, hogy szerinte nem is hasonlított az újságok fotóira, sem a tévé képernyőjén látottakra, simán elment volna mellette az utcán.

A férfi nyögve leült a karosszékbe, zsebéből egy csomag mezítlábas Munkás cigarettát húzott elő, és rágyújtott. Mélyről köhécselt, mint az erős dohányosok. Ráérősen megjegyezte, hogy szívesen játszana egy partit. Nagyapa szabadkozott, a kártya az ördög bibliája, Nagyanyám meg kivájná érte a szemét, de a vendég felvilágosította, hogy sakkról lenne szó, az izgalom kedvéért filléres alapon. Ha Nagyapa győz, a belügyminisztérium tulajdonát képező szigorúan tikos K-vonalat nyilvánosra cserélik, és fátylat borítanak az ügyre. De ha veszít, nos, akkor azt inkább nem ecsetelné. Ezzel a kedves vendég a nyelve hegyére tapadt dohányt finoman a tenyerébe köpte, és az ujjai között játékosan elmorzsolta.

Nagyanyám alig hallhatóan felnyögött. Úgy érezte, menten elájul, életösztöne azonban felülkerekedett. Felhívta a figyelmet, hogy a főtitkár elvtárs messze földön híres sakkozó, és ugye úriember biztosra nem fogad. Mit szólna mégis a kártyához, egy ultipartiba szívesen beszáll.

A főtitkár meglepetésében lebiggyesztette az ajkát, bólintott, mire Nagyanyám felugrott, és sietve hozta a fésülködő asztal felső fiókjában őrzött kártyapaklit.

Hajnalodott, mire a parti egy terített betlivel véget ért. Az ablakon beáramló fény a gomolygó cigarettafüstön keresztül megvilágította a szoba sarkaiban hortyogó őröket, és az asztalnál ülő két férfit, akik mereven bámulták a Nagyanyám előtt tornyosuló aprót. Pontosan százharminc forintot.

Nagyanya jóízűen nyújtózva, széles mosollyal közölte, hogy a telefon marad, illetve ha nagyon akarják, kicserélhetik egy nyilvános vonalra, de csipkedjék magukat, mert minden nap számít. Egyébként a nagy izgalomtól korog a gyomra – ha a főtitkár elvtárs is megéhezett, szívesen látja reggelire, de csak egy kis maradék krumplilevessel tud szolgálni, mert a boltban napok óta nem kapni húst. A kedves vendég annyit bírt kinyögni, ha krumplileves, akkor legyen krumplileves, neki megfelel, azzal felállt, és követte Nagyanyámat a konyhába.

A reggeli szó nélkül és gyorsan telt. A vendég csak egy kis tejfölt szeretett volna, de az sem volt kapható. Miután végzett, és megköszönte a reggelit, megjegyezte, hogy Nagyanyám belopta magát a szívébe, és csak remélni tudja, hogy minden traktorista és munkás elvtársnő ilyen karakán. Még annyit kért, hogy az alvó kollégáit küldjék utána, azzal távozott.

Nagyanya a szobába visszatérve a férjéhez lépett, finoman megpaskolta az arcát, és németül közölte, hogy nem lehet a délutánokat mindig üres fecsegéssel és süteményzabálással tölteni, majd gyakorlott mozdulattal a retiküljébe süllyesztette a pénzt, a kártyapaklit a fésülködőasztal felső fiókjába rakta, és Nagyapára kacsintott.

Esküvő

Nagyapám magának való, különös figura volt, aki elvek szerint élt. Vallotta, hogy csak annak a temetésére megy el, aki az övére is, így életében temető felé se járt. Ellenben képes volt bármikor leugrani a villamosról, ha esküvőt látott, beállt a sorba, és elég el nem ítélhető módon, amúgy magyarosan, lecsókolta a menyasszonyt, miközben a násznépből mindenki azt hitte, hogy az a pimasz alak biztos a másik családhoz tartozik. Nagyanyám elnéző mosollyal tűrte Nagyapám furcsaságait; mindig azt mondogatta, amíg gyerek nem lesz belőle, nem szól. Elég sokáig tarthatta a száját, mert lezavartak hatvan évet, jóban-rosszban együtt, miközben egymásnak kellő tiszteletet adva, szigorúan magázták egymást.

Néhány hónapja, egy vasárnapi közös családi ebéd után Nagyapám magához intett, és közölte, hogy kapok három hetet, szervezzek neki egy esküvőt. Érdeklődésemre megnyugtatott, hogy nincs semmi baja, 92 évesen konyakkal öblíti le a havannát, és röptében a legyet, szóval leszek szíves csipkedni magam, mert nem ér rá. Finoman figyelmeztettem, hogy nem vagyok kerítőnő, se esküvőszervező, ha annyira akar, intézze el maga.

Megragadta a karom, és halkan, hogy a többiek ne hallják, a fülembe sziszegte, hogy ha az időskori szenilitás jeleit látom rajta, hívjak mentőt, ellenkező esetben meglephetnénk a Nagyanyámat egy esküvővel, amire hatvan éve vár.

Értetlenségemet látva hozzátette, hogy mielőtt kivezényelték a frontra, a tábori pap összeadta őket, de a polgári ceremónia elmaradt. A hadifogságból hazatérve pedig már nem értek rá ezzel vacakolni, örült, hogy túlélték valahogy. Szóval, ha azt akarom, hogy Nagyanyám özvegyi nyugdíjat kapjon, miután magára hagyja a földi árnyékvilágban, legyek olyan jó, és intézkedjek. Az orvos három hónapot mondott, ő pedig három hetet, ennyi biztosan belefér. A kapcsolataimmal nekem ez semmiség.

Az esküvő tömör volt és velős. Óbudán, a Fő téri házasságkötő teremben zajlott két tanú jelenlétében, akik közül az egyik én voltam. Az anyakönyvvezetőnek nem kellett sokat magyarázni: látva a tömeget, két perc alatt végzett, az ifjú házasok pedig boldogan távoztak.

Nagyapa ünnepelni akart. Betessékelt minket a szomszédos Postakocsi vendéglőbe, a pincérrel kihívatta a tulajt, akivel közölte, hogy mindenből a legjobbat és a legdrágábbat akarja, a cigány pedig lesse minden kívánságát, addig húzza, amíg görcs­be nem áll a keze. Mit mondhatnék? Jól éreztük magunkat. Életemben akkor ittam először Mumm pezsgőt, és ettem flambírozott báránybordát száz éves tokaji aszú mártásban. Nagyapám pedig elemében volt. Szakadatlanul anekdotázott, elénekelt egy teljes nóta és katonadal repertoárt, mint egykor a tiszti kaszinóban – csak most nem a bajtársai vették körül.

Mire a cigány kidőlt, a Nagyapám is suttogóra fogta. Jelentőségteljesen Nagyanyához fordult, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézve közölte, úgy érzi, mától tegezhetnék egymást. Nagyanyám csitítóan megpaskolta Nagyapa ráncos arcát, és közölte vele, hogy hatvan év után ezt már biztosan nem tudja megszokni, maradjanak a jól bevált magázásnál.

Mosolyogva még hozzátette, ha az újdonsült férje annyira akarja – ahogy eddig is –, az ágyban tegezheti. Egyébként ideje hazamenni, mert lekésik a nászéjszakát.

Egyik ámultból a másikba estem. Nagyanyám a huncut mosollyal a szemében felállt, a kabátját kérte, majd Nagyapámba karolva kilépett az étteremből, és az óbudai Fő tér kockakövein egymást támogatva hazafelé vették az irányt. Nagyapám kaján vigyorral még visszafordult az ajtóból. Felhívta a pincér figyelmét, hogy mindig az utolsó fizet, különös tekintettel az esküvőszervezőkre, és ezzel rám mutatott. Nagyot nyeltem, de végül is nem bántam, hogy így alakult. Visszaültem az asztalhoz, kitöltöttem a maradék pezsgőt, intettem a prímásnak, aki nyögve felemelte a hangszerét, és játszani kezdett. Szinte sírt a hegedű – és vele együtt én is.

De mit tegyek? Szeretem a füvet a talpam alatt, és még sosem esett bajom. De ami igaz, az igaz, a szerencse eddig elkerült. Pedig mit nem adtam volna egy kis kutyaszarért. Talán még a lottóval is megpróbálkozom.

Mire elfogyott a kávé, viszketni kezdett a bokám. Lenyúltam, hogy megvakarjam, de abban a pillanatban mintha izzó tőrt döftek volna bele. A fájdalomtól felkiáltottam, elejtettem a bögrét, és ösztönösen odacsaptam. Éreztem, hogy a kezem valamit eltalált. Megdöbbentő volt a látvány. Egy lüktető, fekete fullánk állt ki a bokámból, és mindent elkövetett, hogy zsákszerű felső részéből mérget pumpáljon a bőröm alá. Gazdájának összeroncsolódott teste a fűben hevert, a bögre darabjai mellett. Szitkozódva kitéptem a fullánkot és elhajítottam. A fájdalom azonban nem enyhült, sőt egyre erőteljesebbé vált, felkúszott a lábamon, a gerinc mentén egyenesen az agyamig hatolt. Mire elviselhetetlen lett az érzés, árnyék borult a kertre, és a virágok elvesztették színüket. Fekete-fehér lett köröttem minden, csak a bokám volt egyre duzzadtabb lila és vörös.

Álmos nyüszítve szaladt hozzám. Fejét az ölembe hajtva kérdezte, mi baj, majd szimatolni kezdett. Először megszagolta a lábam, majd a láb­ujjaimtól a térdemig végig nyalt, végül már csak a duzzadást nyalogatta. Módszeres alapossággal, akkurátusan dolgozott.

Érdes nyelve, mint egy reszelő, szinte felsértette a bőrt. Nem volt erőm, hogy eltoljam a fejét, pedig utáltam, ha nyalogat, valami mégis azt súgta, hogy hagyjam, így hát összeszorított fogakkal tűrtem a kezelést.

Nem tudom, mennyi idő telt el, csak az rémlik, mire fel­eszméltem, már alig fájt, és a duzzanat is kisebb lett. – Jó kutya, rendes kutya! – mondogattam, miközben megvakartam a füle tövét a legérzékenyebb, legcsiklandósabb részen. – Megérdemled a vacsorát. Sőt, repetát is! Azzal nyögve felálltam, óvatosan a sérült lábamra helyeztem a testsúlyt, és elindultam a ház felé.

Álmos farokcsóválva elkísért, megállt a virágok előtt, és megnyalogatta a szirmaikat. A ró­zsák újra sárgák, vörösek és rózsaszínűek lettek. Majd végigszaladt a kerten, megrázta magát, és zöldet szórt szerte-szét. Ezután a diófához szaladt, igazi férfi módjára felemelte a hátsó lábát, és levizelte. A kutyapisi beszivárgott a földbe, a gyökereken keresztül a fatörzsbe szívódott, erőt gyűjtve, elképesztő robbanással kilőtt az ég felé, telibe találva a napot, ami újra aranyfénnyel és tikkasztó meleggel árasztotta el a kertet. Álmos ugatva nyugtázta az eredményt. Még egyszer körbeszaladt, hogy ellenőrizzen mindent, majd odafutott hozzám, leült, és széles vigyorral egy extra fülvakarást kért.

Miféle jószág is volt ez az ormányos Anancus?

Ezen ősormányos faj, az Anancus arvernensis a mára már csak az afrikai és indiai elefántok által képviselt ormányosok rendjének tagja volt, amely három alrendre tagolható. Ezek közül a ma is élő két faj az Elephantoideák közé tartozik, amely az elfogadottabb felosztás szerint öt családra tagolódik. Az Anancus nemzetség a Gomphotheriidae család tagja.

Az ormányosok őshazája Afrika lehetett, ahonnan időről időre kirajzottak Eurázsia irányába.

Európai megjelenésüket „ormányos-dátumnak” nevezik, és egy Arábia területén nyílt szárazföldi hídon – amely bizonyos vízállás esetén összekötötte Afrikát Eurázsiával – érkeztek az újabb területekre.

Ez a híd a Mediterráneumot érintő tengerszint-emelkedés miatt idővel megszűnt. Innentől vette kezdetét az afrikai és az eurázsiai ormányosok egymástól eltérő fejlődése, és így új formák megjelenése a Kárpát-medencében is. Az ormányosok a középső eocénban (40 millió évvel ezelőtt) jelentek meg, a pliocén (5,3–1,8 millió év) és a pleisztocén (1,8–0,0118 millió év) volt a virágkoruk. Légkamrákkal könnyített, nagy koponyájú, oszlopszerű végtagú, hosszú kar- és combcsontú, szétterülő, rövid patás ujjú, párnaszerű talpú, félig ujjon járó növényevők voltak.

Az Anancus nemzetség a késő miocéntől (11,6 millió év körültől) a pleisztocén elejéig (1,8 millió évig) létezett. 3,5 méter hosszú, 3–3,5 méter magas, 5–6 tonnás növényevők voltak. Az alsó metszőfoguk elcsökevényesedett, a felső pedig hosszú, egyenes, 3–4 méteres agyarrá fejlődött. Fogazatuk kerek gumók sorozata volt, melyekkel fák és cserjék lombkoronáját, gumókat, gyökereket fogyaszthattak.

Kihalásukat elősegíthette, hogy a klímaváltozás következtében az erdőket felváltotta a füves sztyeppe, így megszűnt az addigi táplálékforrásuk.

Az ormányosok fogazatának módosulása is alátámasztja az éghajlat és a környezet változását, ugyanis a fiatalabb gyapjas mamutok esetében a fogazatot – az Anancusokra jellemző nagy gumók helyett – már a keskeny zománctaréjok jellemezték. Ez nagyobb rágófelületet eredményezett, ami a legelő életmódra, így a keményebb fűfélékre, zárt erdősségek helyett pedig a füves sztyeppe megjelenésére, valamint az éghajlat lehűlésére utalnak.

A római nagyfürdő érdekességei

A régészeti lelőhely, a Thermae maiores, ahonnan a képeinken látható fogmaradvány származik, más szempontból is érdekes. Aquincum legnagyobb fürdőjére 1778-ban egy óbudai gazda bukkant meszesgödör ásása közben. Schönvisner István vezette ugyanebben az évben az ásatást, és adott ki róla latin nyelven könyvet, amely az alábbi sorokkal kezdődik: „A múlt nagyszerű emlékei, amelyek a föld alatt rejtőznek, gyakrabban kerülnek napvilágra a véletlen során, mintsem tervszerű belátás eredményeképpen; ezt a régi megfigyelést a mi romunk is megerősíti.”

Ő volt az, aki elsőként bizonyította, hogy a romok a római kori Aquincum emlékei, melyek az itt állomásozó legióhoz tartoztak.

Ami pedig még egyedülálló a fürdő kapcsán, hogy a romjai váltak az első műemlékké Magyarországon, köszönhetően annak, hogy Mária Terézia védőépületet emeltetett a romok fölé, és látogathatóvá tette. Azóta huszonnégy fürdő vagy vélhetően fürdőhöz tartozó épületrész került elő Aquincumban feltárások során.

A fürdő területén csak a XX. század második felében (1960–1988 között), az Árpád híd átépítése és a környező lakótelepek építése során végeztek újabb jelentősebb eredménnyel szolgáló ásatásokat. 1930-ban Nagy Lajos, 1960–1962. között, 1977-ben, 1979-ben, 1981–1984. között pedig Kaba Melinda által vezette ásatások zajlottak. Az 1970-es évek végére tisztázódott az aquincumi II–III. századi legiotábor védműveinek, főkapuinak és több belső épületének elhelyezkedése, valamint az újonnan felfedezett IV. századi erőd helye és kiterjedése is. Az 1980-as években, az Árpád híd tervezése és építése során végzett feltárások a katonai tábor területére koncentrálódtak. Ekkor került elő a nagy fürdő is. A hajdani ásatási területen az 1984 óta látogatható Fürdő Múzeum működik, ahol tavaly adtak át egy – Dr. Fényes Gabriella vezetésével létrehozott – poszter kiállítást, amelyen az Anancus is megjelenik több más – a nagyfürdőt bemutató – hasznos tabló társaságában.

A nagyfürdő az Óbuda területén létrehozott – kezdetben a határ megerősítése és a meghódított népek ellenőrzése érdekében, később a béke biztosítása miatt fenntartott – katonai tábor része volt, amely körül a polgári telep, a katonaváros épült ki. A fürdő a tábor két főútjának kereszteződésében épült. Ettől 2 km-re északra egy másik civil település, a későbbi polgárváros jött létre – ennek területén helyezkedik el napjainkban az Aquincumi Múzeum. A 6000 fős, nehézfegyverzetű katonaságból álló legio II Adiutrix (II. Segítő legio) – Domitianus császár uralkodása idején (Kr. u. 81–96.) – Kr. u. 89-től a IV. századig állomásozott a katonaváros területén. A 120×140 m-es alapterületű fürdő a II. században épülhetett, és ezt követően öt alkalommal építették át. Kr. u. 260-ban a kvádokkal, szarmatákkal és roxolánokkal folytatott háborúskodás során a legiotábor is súlyos károkat szenvedett.

Egy építési felirat tanúskodik arról, hogy a nagyfürdőt 268-ra építették újjá. Ezen a feliraton szerepel a Thermae maiores megnevezés is.

Ezt követően a IV. század első felében (Nagy Konstantin uralkodása idején) – a legionak a tábor keleti oldalánál lévő erődbe költöztetésével – a fürdő épülete elvesztette eredeti funkcióját, a tartomány katonai vezetőjének rezidenciájává alakították, és palotává építették át, amelynek felhagyása talán a IV. század végén lehetett.

Hogyan lehetséges két, egymástól ennyire távoli időszak találkozása?

Az Anancusok pleisztocén elei kihalása és a rómaiak Kr. u. IV. századig tartó aquincumi jelenléte közötti hatalmas időszak igencsak gondolkodóba ejtő. Az ormányos maradvány társaságában előkerült – a római kori állattartási képbe teljesen beleillő – állatfajok (mint a szarvasmarha, juh, kecske, házisertés, háziló, kutya, macska, gímszarvas, kisemlősök, házityúk és lúdféle) maradványainak és az ősormányos fogtöredék egykorúsága teljességgel kizárt. Az ásatási dokumentációk és a fürdőről írottak sajnos nem nyújtanak arra vonatkozó adatot, hogy rétegből került-e elő, vagy netán a fürdőt felépítő kőzetanyagból? A „Hogyan lehetséges mégis ez?” kérdés megválaszolására és a lehetséges válaszok leszűkítése érdekében mégis érdemes megvizsgálni a fürdőt alkotó kőzetanyagot, ami többnyire vulkanikus eredetű. Előfordult benne piroxén-andezit, ami valószínűleg a Visegrádi-hegységből került a fürdőbe, valamint agglomerátumos andezittufa. A vulkanikus eredetű kőzetekben azonban nem fordulnak elő ősmaradványok, csak üledékesben. A területen fellelhető üledékes durva mészkő a miocénben keletkezett, könnyen faragható, általában a Buda környéki hegyekből szerezhették be, és a lépcsők, lábazatok, falszakaszok alkotóeleme a fürdőben. Ez azonban nem az a mészkő, amelyből felső miocén gerinces maradvány származhatna, így valószínűleg nem a kőzetanyagból került elő a fürdőt ért erózió kapcsán. A római kori geomorfológiai térkép alapján a fürdő területe magas ártér volt, és ez lehet a megoldás kulcsa. Ugyanis az ásatási dokumentációkban szerepelnek római kori és XIX. századi árvízre utaló nyomok egyaránt.

A legvalószínűbb így az lehetett, hogy a Duna valamelyik áradása során, annak hordalékával együtt kerülhetett a fürdő területére a foglelet.

Ez az elmélet látszik leginkább feloldani az őslénytani lelet és a régészeti korú lelőhely együttállásának kérdését.

A faj pontos meghatározásában nyújtott segítségéért ezúton is köszönet Dr. Gasparik Mihály paleontológusnak, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársának, valamint Szeredi Anna régésznek, aki az Aquincumi Múzeum raktárában töltött áldozatos munkája során ráakadt a leletre, és felhívta rá a figyelmem.

(A szerző Archaeozoológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa.)

Számunkra egykori itteni fogyasztásukat már csak a kagylóhéjak jelzik, de ezek rengeteg új információval szolgálnak, hogy megismerjük pl. a korabeli étkezési szokásokat, a fizetőképes társadalmi csoportokat, a kereskedelem szervezettségét. Bár még mindig nem tekinthető gyakori régészeti leletnek az egykori római provincia, Pannonia területén az osztrigahéj, az utóbbi évek kutatásai során megnövekedett az ismert darabok száma.

Az erre vonatkozó adatok első összegzése és a téma iránti figyelem felkeltése Mócsy András régész nevéhez kapcsolódik, aki elsőként közölt egy, a mai Zalalövő területén végzett feltárásaiból származó római kori osztrigahéjat.

Az azóta eltelt több mint három évtized alatt Winden am See-ből (Sásony, ma Ausztriában) (1), Arrabonából (Győr) (1), Savariából (Szombathely) (?), Sallából (Zalalövő) (2), Gorsiumból (Tác) (2) és Aquincumból (Budapest) (15) vált ismertté római kori osztrigalelet.

Történeti áttekintés

Az első „osztrigafarmot” (ostrearum vivarium) az írásos források alapján C. Sergius Orata (Kr. u. II. század vége – I. század eleje) a Kr. e. I. század elején hozta létre a Lucrinus-tóban. Ennek és hasonló telepítéseknek a történetéről viszonylag kevés információ áll rendelkezésünkre. A kiterjedt osztrigatenyésztésről azonban mindenképp tanúskodnak az írott és a régészeti leletek.

Ezek alapján Itálián (Brundisium – mai Brindisi, Baiae és Puteoli a Nápolyi öbölben) kívül Britanniában (Rutupiae – mai Richborough, Kent m., Nagy Britannia) lehettek a legnagyobb osztrigatelepek. Ismert még Narbo és Burdigala (mai Port Vendre és Bordeaux, Franciaország); Ebora (Evora; mai Portugália); Cercei szigete Leszbosz mellett; Leucas; Aktion (Görögország); a Gabès-öböl (Tunézia); a Nílus-delta és a mai Törökország területén Cyzicus; Chalchedon, valamint Ephesus mint a római világ híres osztrigatenyésztő helyei. Licinius Mucianus, aki Nero uralkodásának (Kr. u. 54–68.) idején egy ideig Syria provincia helytartója volt, olyannyira járatos volt a korszak különböző helyeiről beszerezhető osztrigái között, hogy rangsorolta is őket, és első osztályúnak a cyzicusi osztrigát tartotta, mivel nagyobb, édesebb, puhább, szárazabb, fehérebb, mint az összes egyéb helyről származó. A híres római gourmet-szakácsköny írójánál, M. Apicius Gaviusnál (Kr. u. I. század) is több recept szerepel ezzel az igen drága hozzávalóval.

Az osztrigatelepek egyik fajtája három római vésett díszű üvegpalack ábrázolásai – mint amilyen az ún. Populonia Palackon (Corning Museum of Glass inv.n. 62.1.31.) is szerepel –, valamint néprajzi párhuzamok alapján egy fakeretekre erősített, vízben lógó kötelek alkotta konstrukció volt, amelyeken az osztrigák éltek. A kötelek segítségével könnyedén lehetett „szüretelni” is őket. Nem ez volt az egyetlen módja az osztrigák tartásának: négyszögletes fakádakat is alkalmaztak. Számos tengerparti római villagazdaságban találunk nagyobb medencéket, amelyeket haltenyésztésre és valószínűleg osztrigatartásra használtak.

Elterjedt technika volt, hogy tetőfedő cserepeket, vagy nagyobb kerámiatöredékeket helyeztek a vízbe, és hagyták az osztrigalárvákat megtelepedni rajtuk, mivel így könnyebb volt később a vízből kiemelni őket.

A víz hőmérsékletére azonban figyelni kellett, mivel 10 ˚C alatt és 29 ˚C fölött az osztrigák megállnak a növekedésben, illetve elhalnak.

Szállítás, vásárlás, ajándékozás, fogyasztás

Mindenképp drága, nem mindennapi fogásként tálalták fel az osztrigákat Pannoniában is a lakomákon. Tudjuk, hogy Diocletianus császár idején (Kr. u. 284–305) 100 db osztriga (c. 10,5 kg) 100 denariusba került. Ez akkoriban kétharmada volt egy legionarius havi zsoldjának. Ára miatt igen becses ajándék is lehetett, Vindolandában (mai Bardon Mill mellett, Nagy-Britannia) maradt fenn olyan levéltöredék, amelyben a levél írója 50 osztrigát küldött ajándékként. Ahogy azt C. Domitius Primus sírversében olvashatjuk, mindenképp a kellemes élet szimbólumává vált az osztriga (és a falernumi bor) fogyasztása.

Erre azonban nemcsak a drága lakomákon, hanem a költséges gyógyászatban is sor kerülhetett: a julio-claudiusi dinasztia idején, a Kr. u. I. században élt orvos, A. Cornelius Celsus kifejezetten egészséges, fogyasztandó éteknek javasolta a római elit tagjainak a Lucrinus-tavi osztrigát. Ezt a kagylót igen sokfajta betegség gyógyítására alkalmazták, ahogyan azt id. Plinius, teljes nevén C. Plinius Secundus Maior (Kr. u. 23–79.) Naturalis Historia című művében részletesen leírja – különösen mérgek közömbösítésére ajánlották, illetve magát a kagylóhéjat porrá őrölve fogfehérítésre is használták.

Az osztriga nagy távolságra történő szállítása problematikus lehetett a római korban, mivel ez alapvetően egy gyorsan romlandó étel, folyamatos odafigyelést igényel.

Az osztrigákat a szállítás közben életben kellett tartani, hogy ehető állapotban érkezzenek célba. Egy ilyen szállítási bravúrról számol be Naukratiszi Athénaiosz (Kr. u. 200 k.), miszerint Traianus császár (Kr. u. 98–117.) után elküldték volna a fogyasztandó osztrigát a pártus hadszíntérre.

Akad arra is példa, hogy kerámiaedényekben (amphorában) sós-halszószos-ecetes lében szállítottak osztrigát. Egy másik módszer mindenképp a tengervízzel töltött kádakkal, illetve hordókkal rendelkező hajókon való szállítás lehetett. Úgy tűnik, ha az erős vásárlói igény és pénzügyi háttér megvolt, akkor nem jelenthetett problémát a római korban sem az osztriga célba juttatása.

Eredet

Az előkerült osztrigahéj leletek eredetének meghatározása igen problematikus, mivel morfológiai alapon nem különíthetőek el a különböző tengerekben élő egyedei.

Izotópanalízises vizsgálattal is csak hozzávetőlegesen határozható meg eredetük pontosabb régiója. A pannoniai lelőhelyekről előkerült héjak valószínűleg Aquileiából, Triesztből vagy az Isztriáról szállított osztrigákhoz tartoztak.

Nemrégiben például a Poreč melletti Loron római kori villa medencéiből kerültek elő osztrigaleletek, amelyekkel bizonyítani lehetett az itt a Kr. u. III–IV. században folyó tenyésztést. Az Aquileia–Salzburg útvonalon igen jól kimutatható volt az osztrigák egykori szállítási útvonala, több mint 100 különböző lelőhelyen fordultak elő Ausztria, Svájc és Dél-Németország területén. Ez alapján hasonló útvonalat feltételezhetünk a Borostyánkő Úton és a Duna-part felé vezető szakaszon is, amelyen kb. 5–6 nap alatt érkezhetett meg az Adria partjáról ez az egzotikusnak számító étel. Ez reális is lehetett, mivel a teljesen hermetikusan záródó kagyló akár még két hétig is elél, ha a megfelelő hőmérsékletet biztosítják.

Pannonia Inferior helytartói székhelyén, Aquincumban, amely a mai Óbuda területén helyezkedett el, az eddig előkerült osztrigahéjak java része a római helytartói palota és az ún. „katonaváros” díszes villaépületeinek feltárásaiból származnak (Folyamőr u.; Meggyfa u.; Hajógyári helytartói palota). Ezek mind a Kr. u. II. század közepe – III. század elejére keltezhető együttesekből származnak. Egy darab ismert az ún. Polgárváros környékéről (Anikó u.), illetve 3 darabot a legkorábbi római katonai tábor környezetében (Víziváros, Bem tér) feltárt, Kr. u. II. század elejére tehető anyaggal betöltött szemétgödörben találtak a régészek. Az osztrigafogyasztás feltűnése a Kr. u. II. századi Pannoniában nem véletlen: Aquincum esetében – ahonnan eddig a legtöbb héjleletet ismerjük – egyértelműen összefügg azzal, hogy Kr. u. 106-tól ez lett Pannonia Inferior tartomány székhelye, és az ezt követő időszak, amely a Kr. u. III. század elejéig-közepéig tartott, volt a legprosperálóbb a municipium, majd colonia rangot elnyert település életében. A többi ismert lelet Salla-Savaria-Winden am See-Arrabona és Gorsium ásatásaiból szépen jelzik azokat az útvonalakat, amelyeken nemcsak magának az osztrigának a szállítása történt, de a Dunáig felvonuló római hadsereg és a fontos kereskedelmi szállítmányok is haladtak.

Csak a felső társadalmi réteg, valamint a jól fizetett római katonai parancsnokok engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy osztrigát hozassanak maguknak – nagy valószínűséggel az Adria-partvidékről.

Az osztrigák héjai a lakomák után valószínűleg a termek mozaik­padlóján végezték, ahogyan azt pl. egy római ún. asàrotots òikos-mozaikon („sepretlen padló”, Museo Gregoriano Profano, inv.n. 10132.) látható (képünkön), ahonnan aztán a szemétgödrökbe kerültek.

Számos pult látható persze az említett területek monográfiáiban és képes albumaiban – az európai nagyvárosok negyedszázadon át gyűjtött kávéháztörténeti munkáiban magam külön is gyönyörködni szoktam bennük –, ám azok szinte kivétel nélkül beltéri, s azokon belül is kiszolgáló pultok, melyeknek vendég-oldalán állva vagy ülve több nyugati országban is olcsóbb a fogyasztás, mint a belső tér s még inkább terasz asztalainál. Az odabent vagy a járdán a saját lábukon álló pultok két tekintetben is jelentősen különböznek amazoktól.

Másfajta térélményt kínálnak (kivált, ha a szabad ég alatt állnak), s evvel szoros összefüggésben alkalmat adnak az érzéki szemlélődés kiterjesztéséhez.

Így van ez, gondoljuk meg, hiszen a kiszolgáló pultnál ülve a túloldal hölgye iránt önként támadó feszültség azon ágyból és vágyból már mindenestől kikopott ivók figyelmét is el szokta vonni, akik amúgy fél napokat ülnek szótlanul a helyükön. (Az iménti képben foglalt hímsovén megközelítés szociológiai alapjai bizonyára felszámolódnak majd a fejlett kapitalizmus viszonyai között…)

Becsülnünk érdemes azután e járdákra kitett darabokat azért is, mert – amint arról a polgári és a szocialista korszakok különféle vendéghelyeinek ránk maradt felvételei is tanúskodnak – minden időben ritka példányok voltak. Érthető is, hiszen az államosítások előtti idők drága járdabérleteit az ülő vendégség fogyasztásából inkább ki lehetett termelni, a szocialista emberről alkotott hivatalos kép kereteit pedig könnyen szétfeszíthette az utcai állópultoknál (is) zajló részegeskedés.

A mi csillaghegyi pultunk ráadásul a fajtáján belül is jeles aleset, hiszen nem kocsma vagy más vendégtér, hanem egy hentes előtt áll.

Nem sok, de van belőle a város más részein, más hentesek előtt is. Persze csak ott, ahol a hagyományos húsok és termékek mellett a régi kimérések kínálatához hasonló s helyben is fogyasztható ételeket is kapni. S ami a mi szempontunkból mindezekkel egy fontosságú: e helyeken nem csupán ásványvizet és üdítő italokat, de hűs dobozos sört is ihat a zajos kőműves, a kispénzű nyugdíjas és az oda látogató egyéb elemek.

Nem kerülheti el a figyelmünket a fémpult koszlott fehérsége, mely a Föld olvadó havára, nem a lábak kecses íve, mely délibábban szédelgő madárra, s nem a szerkezet könnyűsége, amely az álombeli repülések nyugalmára emlékeztet. Magam legutóbb lélekgyógyító rántottát ettem kicsiny serpenyőből, ám a dolgos köpenyű hentesektől ki-ki pacalt, főtt tarját, kolbászt és cseresznyepaprikát is kaphat. Ha mindeme javakkal és a söreikkel kivonulnak ide, az útszakasz egyetlen megmaradt akáca alá, és a holmijukat a középső polcra teszik, evés után összehúzódik majd a szemük, és az idő, kezes bárány, a lábukhoz telepedik…

A külső Bécsi út elején, a Laborc utca torkolatában álló valahai ortodox zsidó halottasház átépítésének tervei a Kőnig Tamás–Wagner Péter építészpáros asztalán ugyan már 1995-től formálódtak, s a régi-új épületet 1998-ban át is adták egy magáncég használatára, én csak a harmadik évezred elején pillanthattam meg a saját szememmel. Életem ugyanis úgy alakult, hogy három és félévnyi németalföldi tartózkodás után 2002 végén érkeztem vissza Budapestre, s lettem tizenöt év múltán újra óbudai lakos. A városból kifelé tartva a kocsinkkal gurultam el előtte, s ahogy a látvány magához vonta a tekintetem, kissé még a záróvonalat is megtapostam – nem csupán azt utálom a vezetésben, hogy nem ihatom, de ezt még inkább, hogy nem nézelődhetem kedvemre, pedig annyi mindent nem láttam még élemedett koromra ezen a nem túl nagy bolygón, ahová a sorsom vetett. – Mit csinálsz? – kiabált rám a feleségem az anyja üléséből apokaliptikus altján, melyet az efféle helyzetekre tartogat, miközben én épp arra lettem volna kíváncsi, hogy mások mit csináltak, amíg én a szélfútta, esőáztatta mélyföldön jártam.

Van ez bennem: az építészeti különösségek épp oly erővel vonzzák magukhoz a szemem, mint az érett nők, akik gondot fordítanak fogaik ápolására.

Olcsón adom a figyelmemet, nem csupán a „régi” házakat nézem odaadón a koruknál fogva, de minden építményt, amely tehetséget mutat, korra, funkcióra és anyagra való tekintet nélkül, vagy amelyik legalább nagyjában őrzi az évezredek óta kimunkálódott emberi léptékeket. Nem vagyunk beljebb e meghatározással, tisztában vagyok vele, nem véletlen, hogy az épületek szépségén vagy csúnyaságán az ítéletek mögött álló ízlések, értékek és világképek irtózatos távolsága miatt általában nem is nagyon vitatkozunk. Ott van azután a belső bizonytalanság, hisz magunk is csupán körüljárni tudjuk a dolgot, ami ugyan érdekesebb, mint az ítéletalkotás, ám ez a hajlamunk már önmagában elválaszt minket az emberiség többségétől, akik a kerek-perecet kedvelik. Nem marad hát egyebünk, mint az öröm: vannak körülöttünk emberek, akik hozzánk hasonlóan látnak, és így a mondandóink kölcsönösen fontosak lehetnek egymásnak.

Az itt látható épület – amely miatt 2002 karácsonyán a sávválasztó vonalra hajtottam – sem a régisége vagy az anyaga miatt keltette fel a figyelmemet. (Nyers vöröstéglás épület ez is, épp, mint a Vörösvári úton a Czabán Samu Általános Iskola, amely ugyan pontosan tíz évvel épült Krúdy születése előtt, mégsem tetszik, mert laktanyára hajaz, és iskolának ma végképp alkalmatlan, szegény gyerekek és a tanárok naphosszat rázkódnak a hat sávos autóforgalom és a villamosok nem szűnő ütései alatt, melyet zárt ablakok mögött is hangos dübörgés és bűz egészít ki.) Komoróczy Géza és szerzőtársai kötetéből tudtam ugyan, hogy ortodox halottasház volt (A zsidó Budapest, Budapest, 1995, Első kötet, 87-88. p.), amely már a fölé telepített több vallású temető 1905-ös bezárását követően használaton kívül került, és az omladozó romkor évtizedei alatt arra jártomban rendre fölpillantottam a timpanon-oromzat csúcsán álló törvénytáblára. A harmadik évezred eleje óta azonban nem emiatt nézek rá mindig, hanem az új funkciónak helyet teremtő páratlanul szokatlan építészeti megoldás miatt.

A középvonalasan szimmetrikus épületet hossztengelyében félbe szelő fal ugyanis nem pusztán elfedi a mögötte álló – s az eredeti ház belsőjével egybenyíló – beton irodateret, de egyben óriás tükröt is tart mögé.

Szemből nézve így a szertartási épület megmaradt fele önnön valahai testfelével egészül ki, és e tükörben a törvénytábla még üres, íratlan hátoldala is láthatóvá válik. Magam életemben nem láttam felújított épületet, amely ilyen erővel lett volna képes beszélni múlt és jelen, pusztulás és élet, vallási hagyomány és szekularizáció, valamint isteni intelem és bűnbe esettség viszonyáról.

A kertből ősfa hajlik a Bécsi út fölé, a kerítés peremén Juda oroszlánja vigyáz.

Nos, e fal – pontosabban e kép – előtt nekem elállt. Vajon akad-e olvasóm, akinek hasonlót rándul majd a rekeszizma? Indítékként ugyan nem a tiszta szépséget nevezném meg, amely talán nem is létezik magában, csupán kínlódva és ámulva teremtik meg az érzékeink. Mert nézzék például a Földet a Holdról, az onnan, ahogyan kéken lebeg a fel-felcsillanó feketeségben, nagyon, de nagyon szép, és nézzék viszont ugyanezt a Földet a Földről a mocskaival és a már általunk uralt formáival – az már kevésbé mondható szépnek…

Őszi falunk szépségéért legalább nem kell a Holdra mennünk, elég néznünk e felvételt, amely egyben azt is tanúsítja, hogy nem csupán közös szépség, de mindenki által elfogadható igazság sincs a Földön.

Van viszont kő és vas, fém és repkény, tükör és üveg, fény és árnyék, párhuzamok és spaletták, festék és vágy, és épp szabad az Á. Nem gondolom, hogy el kéne törni minden graffitis kezét, festékeiket sem szeretném a torkukon lenyomva megitatni velük, nem kívánok hivatalos és hívatlan őröket állítani a falak elé, és arról sem álmodozom, hogy munkatáborba kéne szállítani, avagy helyben statáriálisan felkoncolni az elkövetőket. Kissé még meg is értem őket, hiszen olyan világba születtek, amelyben szégyen és fogyatékosság csak úgy ismeretlenül, hagyományosan élni, és ha már valami kegyetlen okból híres és gazdag nem lehet mindenki, hát legalább próbál némi nyomot hagyni e csúnyácska Földön. Nyomot, amelyet mások is észrevesznek. Önállónak tetsző színeket és formákat, mint mind ama híres és pénzes emberek, vagy legalább valami arc poeticát. (Bocs!) Ha ormótlan alakjaik és idétlen jeleik – ama nevezetes tegek, melyek engem a legkevésbé sem csábítanak tegeződésre – láttán mégis forog a gyomrom, és émelyeg a szemem, úgy kell nekem, mit finnyáskodom. Hiszen magabízó ifjúkori terveim nem váltak valóra, nem sikerült megakadályoznom, hogy a tőkések kizsákmányolják a proletárokat, és azt sem sikerült megakadályoznom, hogy végre véget érjen e kizsákmányolt proletárok diktatúrája, mert talán nem ez a harc lesz a végső, de a globális tőke csinos uralma és a mentális proletárdiktatúra Magyarországon is jól összeférni látszanak, akármi zajlik is a politikai felszínen.

Amikor e sorokat gépbe vetem, épp megújul a Zichy kastély (hisz látják, ott, a HÉV-megállóban állunk) nyugalmas épülete. Zöld szerelvényemre várva hosszan álldogálok nap mint nap előtte, nézem az új márvány lábazatot és a még képtelenül fehér falakat. Tekintve életkoromat és az efféle felújítások gyakoriságát, bizonyára utoljára látom őket ilyennek.

– Az eszed nem több, mint amennyi látszik – fortyant fel a Törpe, aki régebben nagy drukkernek számított. – MTE nincs, igaz, de van ASR Gázgyár. És az sem kutya, sőt!

– Többször nyertek bajnokságot a BLASZ I–ben – adott neki igazat Burma. – De ki tudja, miért, a csapat gazdái nem vállalták az NB III–mal járó költségeket.

A feljutást kiharcoló játékosok persze nem örültek annak, hogy még egy évet vagy kettőt alacsonyabb osztályban tölthetnek, igyekeztek feljebb igazolni. Az ügyesebbeknek sikerült is.

– És mi az, hogy este? – értetlenkedett a Rabbi. – A gázmeccsek mindig szombaton 11 órakor vannak, már ha otthon játszik a csapat.

– Általában igen – adott igazat neki Pofapénz. – De a kivételek erősítik a szabályt, ma fél hatkor játszanak, ki van írva, meg a Stabil is mondta.

– Fél hatkor általában ráérünk – mosolygott a bajusza alatt Burma. – Én minden esetre Gutentággal tartok.

– Nekem sincs jobb dolgom – csatlakozott a Törpe. – És tízet egy ellenében, hogy Balogh Tamásnak sincs. Pofapénz sem kétséges, Sunya kivételesen a piacos nénik helyett a nézők között vállal önkéntes szolgálatot… Néha már az első fél­időben leesik egy-egy tömött buksza.

– Ha mind mentek, én sem maradok ki – dünnyögte a Rabbi. – Bár az Úr nemigen kedveli a versenysportokat.

– Csak az angyalok-ördögök rangadókra jár, úgy éljek – vigyorgott Gutentág. – Akkor is legtöbbször bíróként, ugye! A múltkor is, hogy kiállította azt a Lucifert…

– Ezzel ne vicceljetek! – fortyant fel a Rabbi. – Az Úrnak nem kell ahhoz meccsre menni, hogy mindent lásson. A Lucifert meg már évezredekkel ezelőtt örökre eltiltották. Össze-vissza beszéltek.

– Biztos találkozunk a régi gázosokkal – tervezgetett Balogh Tamás. – Egyik-másik meg is hív egy valamire…

– Már megint a muskotályos jár az eszedben – intette le Burma.

– Muskotályos? – játszotta a sértődöttet az egykori kemencés. – A Gabi nem is tart olyat. Ha gondolok valamire, az inkább egy jó hideg sör lesz. Vagy kettő.

– Attól függ, hány régi kemencés lesz a nézők között – bólintott rá Pofapénz. – Stabilra feltétlenül számíthatsz.

– Stabil nem is volt kemencés, ő sofőrködött – zárta volna rövidre a kezdődő ugratást Balogh Tamás, de elkésett.

– A gépkocsivezetőktől kapott sör neked nem is kéne, undorral utasítanád vissza – gondolkodott el Gutentág –, így kénytelen leszel szódát inni, annak az árát még magad is ki tudod guberálni.

– Sok beszédnek sok az alja – tért vissza eredeti javaslatához Gutentág –, ötkor találkozunk a pléhgomba előtt, aztán átsétálunk a pályára.

– Háromnegyed ötkor – javasolta Balogh Tamás –, és nem előtte, hanem bent találkozzunk. Kell egy kis rákészülés, mindenki tudja. A bemelegítőkre kivasalok némi zsetont a Bözsémtől…

– Aha, ahogy szoktad – legyintett Tanárúr, aki nem akart részt venni a sportkiránduláson, de az utolsó pillanatban csatlakozott a csapathoz. – Ha nem sikerül Bözse megvágása, én kölcsönadom az első körödre valót.

– Hosszú lejáratra, ahogy máskor is – mosolygott Pofapénz.

– Úrnak születni kell – helyeselt Sunya. – Balogh Tamás meg terem, mint a dudva.

Háromnegyed ötkor az egész társaság ott tolongott a pléhgomba pultja előtt. Hamar kiderült, hogy Bözse nem szponzorálta Balogh Tamás nagylelkű ajánlatát.

– Na, mi lesz, rendelhetünk? – kérdezte Gutentág.

– Mert nektek mindig csak az iváson jár az eszetek – védekezett a még ki sem mondott vádak ellen a hajdani kemencés.

– Rendelhettek – sóhajtott Tanárúr. – De a Rabbitól megtanulhattátok, hogy a mértékletesség fontos erény…

– Elnézést a késésért – állt be a sorba Sunya. – Feltartott a főtörzs. Valami elkóborolt szatyor ügyét firtatta, pedig azt én mint becsületes megtaláló, beszolgáltattam. Hogy rossz helyre, arról nem tehetek, én jót akartam.

– Jót, persze – bólintott rá Burma. – Sunya, a becsületes megtaláló… Csak megint ki ne tiltsanak a jó szíved miatt a fővárosból.

Mindenki megkapta a bemelegítő adagját, Tanárúr fizetett, és elindultak a múzeum kerítése mentén a pálya felé.

– Én leginkább az ilyen meccsek hangulatát szeretem – magyarázta Burma. – Ahogy Stabil kolompol a góloknál…

– Rég voltál gázmeccsen – csóválta a fejét Pofapénz. – Nincs már kolompolás, pedig tényleg jópofa szokás volt. Betiltotta a klubvezetőség.

– Micsoda pártállami tempó – fortyant fel Gutentág, pedig ő jól ismerte a tiltás előzményeit.

– Hát, történt egy kis malőr – folytatta Pofapénz. – Stabil lelkesen kolompolt az első hazai gólnál, de a hülye bíró les miatt nem érvényesítette a találatot. Akkor a kolomp, hogy-hogy nem, kiröppent a dózeres kezéből, többek szerint a bíró irányába, szerintem csak úgy, ki a vakvilágba. Megszakadt a játék, a hazai csapat és a törzsszurkolók egy része egyhangúlag bizonygatta, hogy baleset történt, dehogy dobálózás, a szurkolás lendülete tépte ki a kolompot az ártatlan Stabil kezéből.

Valahogy sikerült a bíróval elhitetni, hogy semmi rossz szándék, semmi veszélyeztetés nem történt, így folytatódhatott a meccs, s a jegyzőkönyvbe sem került be a repkedő kolomp.

– De a főrendezőt alaposan eligazították, hogy az ilyen félreértésekhez vezető esetek elkerülése érdekében szabaduljanak meg a kolomptól, esetleg a kolompolótól is, mert különben néhány hétre, hónapra a pályától kell megszabadulniuk – egészítette ki a történetet Tanárúr.

– Az méltánytalan lett volna – vélte Burma.

– Az Úr joga a büntetés, nem a bíróé – nyilatkoztatta ki a Rabbi.

– Mindig ezt mondom én is – helyeselt Sunya. – De a szervek nemigen hallgatnak rám.

– És mi lett volna a gázpályával a Stabil nélkül? – gondolkodott el Gutentág. – Katona, puska nélkül, futballmeccs labda nélkül… Pedig hivatalosan már rég nincs itt alkalmazásban, de mindenhez köze van, mindent tud.

– Sőt, mindent jobban – toldotta meg Pofapénz. – Nehéz lenne ezt a pályát stabiltalanul elképzelni.

– No, még be sem léptünk, Balogh Tamás máris talált egy régi ismerőst, s úgy látom, megfelelő balekot is – mutatott a már a büfésorban tolongó Baloghra Gutentág.

– Ne bántsd, ezért jött ide, nem a meccs miatt – csitította Burma.

Kifutottak a csapatok, rövidesen felharsant a kezdést jelző sípszó. A faházi társulat helyet foglalt a nemrég épült lelátón, de nem sokáig kötötte le őket a mérkőzés. Inkább ismerősöket kerestek, és a büfét is szorgalmasan látogatták. Mindegyikük felszaba­dí­tott némi tartalékot a mai alkalomra, csak Balogh Tamás jött szokás szerint üres zsebbel.

De mellé szegődött a szerencse, rálelt az öreg íróra, aki hajdan, több mint negyven éve maga is kemencés volt, s máris az ő kontójára itta a két deci vöröset, tisztán. Nem tartott sokáig, máris kapta a második adagot.

– Tartozom neked ezzel – mondta az öreg író –, hiszen annyi óbudai történethez adtál ötletet.

– Még annál is többhöz – emelte fel a kiürült második poharat Balogh Tamás. – Remélem, értesz a szóból.

– Végül is a szavak embere volnék – mosolyodott el az író. – De nem fog hat deci megártani? Sőt, ha jól sejtem, nem is szárazon érkeztél…

– Megártani? Nekem? Egyszer három liter muskotályost termeltem be egy ültő helyemben, és még csak nem is dülöngéltem tőle, de hagyjuk. Az itt a baj, hogy ez a büfés nem tart muskotályost, ha tartana, megmutatnám neked, mit bírok. De az a két deci, amire most hívsz meg, vörösből is belefér.

– Legyen – indult a büfébe az író –, csak le ne maradjunk közben a gólokról!

– Botlábúak ma a fiúk, miért épp ebben az egy percben táltosodnának meg? De közben rábeszélhetnéd a mestert, hogy vegye fel a választékába a muskotályost. Minden meccsre kijönnék, attól tudnék csak igazán drukkolni, úgy éljek!

A „botlábúak” még az első félidőben berúgtak kettőt, a szünet után megjött a harmadik is, az ellenfél csak eggyel tudott válaszolni. A négy gólból Tamás persze egyet sem látott, mert amikor rájött, hogy az öregtől már nem számíthat többre, más ismerősök után nézett.

Az egykori kapus, akinek csak a keresztnevére emlékezett, sört hozott neki, a nyugdíjas doki egy stampedli pálinkával örvendeztette meg. Sikeresnek értékelhette a napját.

A győzelem felvillanyozta a faházi csapatot – hiába, mindig jó a győzteshez tartozni. Bár Gutentág nem hallgatta el hiányérzetét sem.

– Régen más volt a pálya, más volt a gyár, a telep – emlékezett. – Egy jobb meccsen itt tolongott a fél gyár, szinte az összes telepi, még a nők és a gyerekek is.

Tanárúr szükségét érezte, hogy szabadjára engedje ismeretterjesztő hajlamát.

– Nem a pálya volt más, hanem az egész világ. A munkások, alkalmazottak egymást támogató közösségben éltek, s ennek szerves része volt a sport, a kultúra, de még a családi események sora is. A munka és a szabadidő összefonódott, közösek voltak az örömök és a bánatok.

– Visszasírnád a Rákosi–korszakot? – dünnyögte Burma.

– Ezt nem is hallottam meg! – fortyant fel Tanárúr. – Ezek a hagyományok sokkal régebbiek voltak annál, a gyárral, a teleppel egyidősek, és csak a gázgyártás megszűntével kezdtek megfakulni, elenyészni.

– De muskotályost akkor is ittak a népek – jegyezte meg Balogh Tamás, akit Burma támogatott végig a Keled utcai járdán.

– Meg minden egyebet is, de nem az volt a fontos – szólalt meg Pofapénz is. – Az összetartozás, az számított.

– Csak arra gondoltam – Tamás hangja el-­elcsuklott –, hogy mindjárt itt a pléhgomba, leöblíthetnénk, ugye, az izét, az út porát… Meg a vécét is meg kéne… látogatni, vagy mi…

– Oda bemehetsz – vált szigorúvá Burma –, de inni nem kapsz többet.

– Egy decit… – próbálkozott Tamás, de egykettőre betuszkolták a mellékhelyiségbe. A Törpe még ivott egy háromcentes szilvát, a többiekben dolgozott még a pálya büféjében bekapott adag.

Várták, várták Balogh Tamást, de helyette csak a hangja érkezett. Először az amuri partizánok dalát ordította el nagyon lelkesen (és roppant hamisan), aztán megtudhatták tőle, hogy Schneider Fáninak nem kell piros szoknya, s bizonyára több dalra is sor került volna, ha Gutentág, nem utolsósorban a pultoslány unszolására, be nem ment az alkalmi dalnokért. Balogh Tamás akkor már semmit sem értett, azt firtatta, mikor kezdődik a második félidő, és hogy Tanárúr szerzett-e neki muskotályost. Gyorsan elhagyták az ivót, s úgy indult haza a társulat, hogy még a faházba se kívánkozott be senki.

– Hű, de jó meccs volt! – hajtogatta Balogh Tamás. – Máskor is el kell jönnünk.

– Hát persze – mentette meg őt egy szilfával való ütközéstől Burma. – De nem foghatlak egész úton, mit szólnának a népek?

– A részegekre vigyáz az Úr – jegyezte meg a Rabbi. – Ezt a szokását sohasem értettem.

Szeretjük lakóhelyünket, városunkat, városrészünket állandó jelzőkkel illetni. Így lehet egy-egy település a virágok városa, a vizek városa, a hősök városa, a hűség városa, és ez legtöbbször így is van rendjén: a patriotizmus, a hétköznapi hazaszeretet valódi természetrajzi vagy történelmi tények alapján osztja magára a már-már eposzi jelzőket.

Óbuda is oszthatna ilyeneket. Tengerünk ugyan nincs, de vannak hegyeink, dombjaink, völgyeink, folyópartunk, szigetünk, vannak patakjaink, tavaink, akad mocsár, barlang, nem is egy…

Számomra mégis a legkedvesebb állandó jelzős szerkezet nem ezekre utal, hanem emberi lényünk legfontosabb hordozójára, a kultúrára. Amikor azt mondjuk, hogy Óbuda a kultúra városa, egyáltalán nem esünk túlzásba.

A kultúra, tudjuk, a legáltalánosabb (szakembereknek: ontológiai) fogalmak egyike, magában foglalja a felhalmozott és születőben lévő anyagi és szellemi javak összességét, az együttélés normáit, szokásrendszerét, a tudást, a hitet, az erkölcsöt, a hagyományokat és még a közös álmokat is.

Az Óbudai Anziksz erről a hatalmas birodalomról akar folyamatos tudósítást adni. Évtizedek óta hiányzott egy helyi írott kulturális fórum. Most végre a kultúra­barát önkormányzat jóvoltából létrejött ez a magazin, s már a második számát tarthatja kezében az érdeklődő olvasó.

Nem könnyű a dolga: kapcsolódnia kell a városrész egyre terebélyesedő kulturális intézményrendszerének kínálatához (ne csak a kulturális központra és filiáira gondoljunk, ne csak a múzeumokra, könyvtárakra, színház- és koncerttermekre, hanem azokra a szaporodó egyéb közösségi terekre is, amelyek a kultúra korántsem másodlagos színhelyei: az idősek klubjaira, az egyházi közösségekre, a nemzetiségi szervezetekre vagy az iskolákra épülő kultúraközvetítésre, sőt még a vendéglőkben egyre gyakoribb rendezvényekre is).

A lapnak vállalnia kell a szellemi kultúra hagyományos formáinak ápolását, tehát helyet kell adnia az irodalomnak, a képző- és fotóművészetnek, legalább egy-egy esszé erejéig a tudománynak is, legalábbis a helytörténetet érintő kérdésekben, részt kell vennie a közösségépítést szolgáló közös gondolkodásban, a közös jövő megálmodásában, kigondolásában, megtervezésében.

Nem szakfolyóirat, hanem magazin született, amely szerkezetében, tartalmában egyaránt azt a sokszínűséget kívánja egyszerre tükrözni és szolgálni, amely a kultúra városa egyre gazdagabb szellemi életének sajátja.

Eklektikus lesz tehát, de kerüli a bulvárlapok művi sokszínűségét. Helyi lap lesz, de nem lesz provinciális. Teret ad a városrész alkotóinak, de számít az elszármazottak és a nagyközönség tevékeny részvételére.

Élvezetes és hiteles lap kíván lenni, s nem utolsósorban olyan újmódi almanach, amelyre büszke lehet a mai közösség, s amelyet forrásmunkaként forgathatnak majd utódaink.

A patriotizmust, a szülő- és lakóhely szeretetét gyakran hasonlítják a szerelemhez. Suta hasonlat. A szerelem – hagyományosan – kizárólagosságra törekedik, nem kívánja megosztani két személy közös örömét mással. A városrész iránt érzett „szerelem” ennek az ellenkezője. Mindenkivel meg akarja osztani a közös örömöt, mindenkit részesíteni akar a befogadás eksztázisában. És ez így van jól. Ez a néhány sor egy korrekt, igaz jegyzet igényével íródott. Nem érzelmekkel, tényekkel operált. Hadd fejezzem be ennek jegyében! Az elmúlt néhány évben – az országos trendektől eltérően – Óbudán szeretni való kulturális intézmények és színterek egész sora jött létre. Élettel teli, emberi közösségeket formáló közösségi terek. Ezek testvére lesz az Anziksz, reményeink szerint számról számra növekvő számú igényes olvasó – mondjuk így: szerelmetes patrióta – örömére.

Mi, akik itt állunk, a többségünk legalábbis, még a zsigereinkben hordjuk a múltat, amely a szemünk láttára szedelődzködik. Nem nehéz emlékeznünk rá, hisz majd’ valamennyien dohányfüstös konyhákban és szobákban nőttünk fel, s e füstből bőven jutott első munkahelyeinkre, nem beszélve az utcákról és az aluljárókról, a vendégterekről és a hivatalokról, a piacokról és a pályaudvarokról, a lelátókról és a koncertekről, amelyek szintén cigarettafüstben szédelegtek.

A különféle közösségi életterek füstmentesítése Magyarországon nagyjából a nyolcvanas évek óta zajlik. Lassú, de biztosan előrehaladó folyamat, amely meglátásom szerint a zárt vendégterek dohányzási tilalmát előíró 2011. évi XLI. törvénnyel vált visszafordíthatatlanná.

A magánélet tereiben is jól érzékelhető módon csökken a füst, egyre kevesebben és kevesebbszer gyújtanak rá a lakásukban, s átalakulófélben van a dohányzás íratlan szabályrendszere is.

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mondjuk egy baráti vendégség alkalmával még keveseknek jutott eszébe, hogy vendéglátóiknál a rágyújthatás ténye, vagy a lakáson belüli helye felől érdeklődjenek, ma ezt már szinte mindenki megteszi. Írországból jövök épp, ahol egyetlen dohányboltot sem találtam, s ahol utunk során a negyvenkét fős csoportból mindössze ketten dohányoztak állandó és szenvedélyes módon, mindig félrevonulva. Amint a kérdésemre egyikük elmondta, négy éve egy hasonló út során még a csoport harmada vonult el így rágyújtani. Ha meggondoljuk hát, hogy Magyarországon a XVIII. század eleje óta már szinte mindenki – pontosabban: minden felnőtt férfi – dohányzott, aki tehette, vagy hogy a tömegesebb női dohányzás a több téren zajló egyenjogúsodási törekvések egyik fő frontjaként csak a múlt század húszas éveiben tört utat magának, s hogy a harmincas években még a villamos belső terében, avagy csak a peronon való füstölés volt a nyilvános terekben való dohányozás fő vitakérdése, úgy meg kell állapítanunk, hogy a társadalom felnövő és felnőtt része túlnyomó többségének tüdejét átitató szivar- és cigarettafüstnek történelmileg gyors visszavonulót fújtak az új idők szelei.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum dohányzástörténeti kiállítása így egy több évszázados, össztársadalmi méretű szenvedélytörténet végidőin tárja elénk egy gazdag kultúra és szokásrend tárgyait és képeit.

A kiállítás történeti értelemben nem az első ugyan, hisz a Néprajzi Múzeum már 1989-ben otthont adott egy hasonló tárlatnak, s az érdeklődő kevesek 1996-ban is megtekinthettek egy dohányos expozíciót, amely az Egri Dohánygyár százéves fennállása alkalmából nyílt meg. Kitüntetett szerepe azonban a fönt mondottak miatt nyilvánvaló, kivált, ha észbe idézzük, hogy mindkét említett kiállítás Vörösváry László felbecsülhetetlen értékű gyűjteményén alapult, s hogy az itt látható expozíció ugyancsak a hazai galériakultúrában páratlan tekintélyre szert tett Első Magyar Látványtár Diszelben épp véget ért kiállítási anyagát értelmezi újra. A gyűjtemény ápolása és elénk tárása így ezúttal is elsősorban a galériatulajdonos fiú, Vörösváry Ákos érdeme, a tablók gazdag és bennfentes összefoglalói viszont a tárgy iránt régtől elkötelezett gyűjtő, Hornyák Balázs megjelenő félben lévő kötetéből valók. Mi, visszavonulót vonakodva fújó közönség köszönettel tartozunk végül mellettük Kiss Imrének, a múzeum igazgatójának és Kiss Emíliának (gondolom, boldog ismerősei, de nem rokonai egymásnak), a kiállítás kurátorának is.

Az újabb idők említett szelei a múzeum épületét is fújják, így nyilvánvaló, hogy a most megnyíló kiállítás nem lesz a múzeumpedagógiai program része, még ha a filmeknél szokásos korhatár megjelöléssel nem látható is el. Magam azonban erősen bízom benne, hogy közönségét nem csupán a dohányosok máig elkötelezett utóvéd csapatai adják majd. Az orvosnak, a politikusnak vagy a szociális gondozónak bal-, avagy (megengedem: olykor jobb)sorsunkra dolga megítélni, mi a jó és mi a rossz, a muzeológus, a társadalomtörténész és az író azonban nem tehet így. Figyelnie kell csupán, és elmondani a történetünket, jelen esetben a hazai dohányzás történetét, amely kiadós része volt az életünknek, és egy ideig még az is marad. Mert a dohányzás nem csupán kórtörténet és rettegés, hogy kit visz el következőnek a cipekedésbe bele sosem fáradó rák, és másfelől nem csak állami bevétel és kiadás kérdése.

Tárgy- és képkultúra is, emberi viszonylatok puhán süppedő közege, valamint élvezet- és szenvedélytörténet is. S még valami más, valami több is: a szekularizált szakralitás médiuma.

Isten, meglehet, tényleg halott, és jó ízlésű ember ettől függetlenül sem adja oda magát a leszerepelt vallások csinos intézményeinek. Ám aki nem fél és nem tűnődik a túlpart viszonyai felől, valószínűleg nem ember már. Dohányfüstünk pedig e tűnődés közege, afféle lebegő előleg a nem e világból. És persze jeladás, áldozat és gyászmunka is. Nem kevesen talán épp ezért ragaszkodunk hozzá.

A kiállítás, melynek megtekintésére érkeztek, alkalmat kínál Önöknek, hogy a gyönyörködés, valamint tárggyal kapcsolatos személyes élményeik és emlékeik ápolása mellett e kérdésekről is elgondolkodjanak.

(Elhangzott a Krúdy-házban, a Magyar Kereskedelmi és ­Vendéglátópari Múzeum Füstölgéseink című dohányzás­történeti kiállítása 2019. június 14-i megnyitóján.)

Korábban is vezetett műgyűjteményt?

Régészet és arab szakon diplomáztam, később multinacionális cégeknél dolgoztam, tehát ez az első múzeum, aminek a munkáját én irányíthatom.

Arab szakos régész – ritka párosítás.

Nem gyakori. Én annak köszönhetem, hogy annak idején – még kimondani is ijesztő, milyen régen, azaz hetvennégy és hetvenhét között – egy ösztöndíj jóvoltából Damaszkuszban tanulhattam.

Ott köteleztem el magam a mediterrán térség kultúrája és a sémi nyelvek mellett, illetve ott szerettem bele a régészetbe is.

Azért is jöttem haza három év után, mert Damaszkuszban nem volt régész szak. Belejátszott a döntésembe persze az is, hogy akkor fordult komollyá a dolog köztünk a jelenlegi feleségemmel. Tehát nagy szerelmek döntötték el a sorsomat, és ez azóta is így van szerencsére. Ráadásul akkor derült ki számomra, hogy az nem egy tudományos, hanem inkább pártösztöndíj volt. Az ösztöndíjért a Kulturális Minisztérium nemzetközi főosztályához kellett pályáznom, de kint azt tapasztaltam, hogy nem a minisztériumból, hanem a pártközpontból jöttek vizitálni.

Akkoriban ez nem volt nagy meglepetés.

Lehet, de annak a tizennyolc éves, idealista fiatalembernek, aki akkor voltam, mégiscsak komoly morális dilemmát okozott.

Hol érettségizett?

A Szinyeibe jártam, de kollégista voltam a Keleti Károly utcában. Ezt a kollégiumot később Táncsics Mihály Kollégiumnak nevezték. Akkoriban még az volt a neve, hogy Fizikai Dolgozók Tehetséges Gyermekeit Egyetemre Előkészítő Kollégium.

Ez tehát a kirakatpolitika része volt?

Tulajdonképpen igen. Egyetemi tanárok is jártak hozzánk délutánonként órákat tartani. Összesen hetven diák volt a kollégiumban, egy régi papnevelde épületében laktunk, három-négy ágyas szobákban. Fürdőszoba az alagsorban, a folyosó végén pedig volt egy nagy, kerek asztal, ami mellett arról beszélgettünk, hogy melyikünk milyen miniszter lesz. Nagyon jó kollégium volt. Hálás vagyok egy-két általános iskolai tanáromnak, hogy oda bejuthattam.

Egyszerű melós családból származom, nem volt otthon könyvtárunk és semmi hasonló. Ha engem ott nem palléroznak kamaszfejjel, akkor biztos egészen másképp alakult volna az életem.

Aki abban a kollégiumban lakott, annak számára nem volt kérdés, hogy sikerül-e a felvételije?

Az természetes volt, hogy tőlünk mindenkit felvesznek valamelyik itthoni felsőoktatási intézménybe, méghozzá nem a protekció, hanem a tudásunk miatt. A verseny abban állt, hogy kinek sikerül külföldi egyetemre bekerülni. Nekem történelemből, oroszból, magyarból is maximális pontszámom volt, a jogra csont nélkül fel is vettek vele, de Moszkvába, ahová kamuból jelentkeztem, nem. Gyorsan belenyugodtam, hogy jogra fogok járni, előfelvételisként meg is kaptam a katonai behívót Kalocsára, amikor egyszer csak jelentkeztek az említett minisztériumból, hogy tanulhatok Damaszkuszban, ha van hozzá kedvem. Melyik tizennyolc éves mondana erre nemet?

Mostanában elég sokan szerintem.

Persze, de annak idején más volt a helyzet, és egy tizennyolc éves fiúban kell lennie annyi egészséges kalandvágynak, hogy egy ilyen esélyt ne hagyjon elveszni.

Mit szóltak a szülei?

Amikor három év után hazatértem, azt mondta az anyukám: csak hazaimádkoztalak fiam! Ma is megkönnyezem, ha rágondolok.

Damaszkusz akkoriban sem volt a béke szigete.

Sőt, hadiállapotban állt Izraellel. Az utcán közlekedő férfiak többsége pisztolyt viselt. Furcsa, de ebből mi, diákok semmit sem éreztünk, az egyetemen nyoma sem volt a háborús hangulatnak.

Jó volt damaszkuszi diáknak lenni?

Nagyon!

Milyen nyelven tanultak?

Arabul. Tizennyolc évesen újra betűvetést tanultam az előkészítőn. A múlt időt úgy jelezte a tanár, hogy a két válla fölött hátrafelé integetett.

Hogyhogy nem lett magából diplomata?

Volt olyan középiskolás osztálytársam, akinek külügyesek voltak a szülei, és én akkor eldöntöttem, hogy nem akarok a saját gyerekeimnek hasonló jövőt. Gyökerek nélkül lehetetlen élni.

Felnőtt fejjel miként gondol vissza azokra az időkre.

Hálával. Az egész életemet meghatározó értékeket köszönhetek annak a három évnek. Diákként bejártam az egész országot.

Készítettem egy saját angol-arab nyelvű katasztert az ottani bizánci és római kori mozaikokról, majd sorra felkerestem az elérhető műemlékeket, ásatásokat, és megpróbáltam rendszerezni a fellelt ismeretanyagot.

Amatőr dolog volt, de én nagyon komolyan vettem, és közben beleszerelmesedtem a régészetbe.

Három év után hazatért, majd az ELTE-n diplomázott régészet-arab szakon. Mit csinált utána?

Behívtak katonának. Mivel 28 éves diplomásként nem tudtak igazán hova tenni, egy vasútépítő alakulathoz vonultattak be, ahová a gyanús népeket – a vallásuk vagy politikai nézeteik miatt megbízhatatlanokat, börtöntöltelékeket, valamint a hozzám hasonló besorolhatatlan figurákat gyűjtötték össze. Egy évet le is szolgáltam, majd amikor megszületett a második gyermekem, leszereltek.

Majd harminc évesen, két gyerekkel állás nélkül… Mikor volt mindez?

Nyolcvanötben. Nehéz döntés előtt álltam, mert pénzkereső foglalkozás után kellett néznem a tudomány helyett. Külkereskedő lettem, importáltam fogkrém alapanyagokat Angliából, exportáltam Barbon dezodort Nigériába, borotvakrémet Kuvaitba, és hasonlók. Izgalmas dolgokat csináltam, jó helyeken jártam, sokat utaztam.

Tehát mégiscsak van köze a kereskedelemhez is.

Tényleg! Erre így még nem is gondoltam. Közben elkezdtem nemzetközi marketinget tanulni, ami szintén ehhez a körhöz köthető. Mindezek után egy évig egy közterületi reklámcéget igazgattam. Azt is szerettem.

Sose gondoltam még így végig, hogy tulajdonképpen milyen megalapozott előéletem van nekem ennek a múzeumnak az igazgatásához.

Ezért nevezték ki?

Nem igazán az előéletem miatt, ha már ekkorát ugrunk, hanem mert korábban két nagy multinacionális cégnél dolgoztam HR-esként, mindkét cég költözésen esett át, és vezetőként én is részt vettem a folyamatban, a munka dandárjában.

Hogy lett egy arab szakos régészből multi cégek HR-ese?

Egyik lépés hozta a másikat. Megismertek, hívtak és így tovább. Minden új feladatot munkavégzés közben tanultam meg, képes voltam különféle kultúrákat elsajátítani, azokkal azonosulni, használni és hasznosítani a tanultakat, és főleg hittel közvetíteni mindazt a tudást, amit felszívtam, mint a kiskakas.  Ez akkoriban óriási érték volt.

Magától hagyta ott ezt az igen jövedelmező tevékenységi kört?

Az IBM-nél tartottam éppen egy tréninget, és egyszer csak azt éreztem, hogy nem tudok azonosulni mindazzal, amiről beszélek. Nem éreztem magam hitelesnek. Úgy éreztem, hogy ennek vége, váltani kell. De ezek a váltások csak látszólag ilyen markánsak, hiszen meggyőződésem, hogy az életünk – dolgozzunk bármilyen területen – alapvetően a vállalásokról, teljesítésekről és mindennapi alkukról szól. Alkukat kötünk magunkkal, a szűkebb és tágabb környezetünkkel.

Hiszek abban, hogy aki nem törekszik tudatosan arra, hogy ne csak neki, hanem másnak is legyen jó, annak előbb-utóbb tönkremegy az élete.

Vagy nagyon gazdag lesz.

Lehet, de kinek éri az meg? Szerintem úgy nem érdemes élni. Legalábbis annak, aki embernek szeretne maradni, lehetőleg jó embernek.

Vannak jó és rossz emberek?

Meggyőződésem szerint igen. A megérzéseim legalábbis ezt súgják, és én nagyon hallgatok rájuk.

Milyen területen próbálta ki még önmagát?

Kicsit „belekontárkodtam” a műfordítás mesterségébe is.

Mit fordított?

Arab szakos egyetemista koromban jöttem rá, hogy az Illatos kert című alapmű nem olvasható magyarul.

Ez az arab Káma Szutra?

Mondhatjuk. Damaszkuszban találkoztam a könyvvel. Amikor visszajöttem Pestre, felajánlottam egy kiadónak, amelyik a Káma Szutrát is megjelentette. Nagyon tetszett nekik a szinopszis, de néhány hét múlva közölték, hogy a pártközpont nem engedi. Hetvennyolc-hetvenkilencet írtunk akkoriban. Eltelt pár év, egyszer csak megcsörrent a telefon, és egy optimista hang közölte: a pártközpont engedélyezte! Pártunk és népünk akkori vezetői biztos kézzel és tévedhetetlen ítéleteikkel irányították a dolgozó magyar nép szexuális kultúráját.

Más híres művet is átültetett magyar nyelvre?

Igen, egy kínai regényt – Li Yü tollából, akit Kína Shakespeare-eként tartanak számon. Nagyjából egy időben éltek, és neki is volt színházi társulata. Fiatal korában írta az említett könyvét, melynek eredeti címe magyarul úgy hangzik, hogy A húspuha imaszőnyeg. Ezt a címet nem engedélyezték, magyarul A szerelem imaszőnyege címen jelent meg.

A könyvet egy angol kiadás alapján fordítottam magyarra, de csak úgy vállaltam el, hogy Miklós Pál, a kiváló sinológus folyamatosan összevetette a fordítást az eredeti kínai szöveggel.

Miről szól ez a könyv?

Zen buddhista indíttatású történet. A főszereplő egy tehetséges fiatal férfi, akiből mandarin lehetne, de ő úgy dönt, hogy a szexben találja meg az élete értelmét. A végén persze az a tanulság, hogy nem lehet egyetlen dologra rátenni az életedet – legyen az szex, tudomány vagy bármi más. A dolgok harmóniája a boldogság alapja. Nagyon jó könyv, érdemes elolvasni.

Ezek szerint választhatta volna ezt az irányt is, lehetne műfordító.

Több irány is volt – arab tolmács is lehettem volna –, akkoriban olyan jól beszélem arabul, hogy sokan azt gondolták, hogy szír vagyok.

Arab, orosz, angol nyelvtudással, helyismerettel izgalmas lehetőségek nyíltak a rendszerváltás körül.

Nyíltak, nyíltak, de én nem akartam fegyverkereskedő lenni.

Ezt a témát ne is firtassuk tovább. Jobb a békesség.

Az a lényeg, hogy az embernek legyen tartása. Ami nem elfogadható számomra, ami nem fér bele az értékrendembe, azt nem vállalom.

A multikat is azért hagytam ott, mert már nem tudtam és nem akartam azonosulni azokkal a célokkal. Van, ami nem éri meg.

Minden esetben vizsgálni kell a tetteinket, állandóan értékelni kell önmagunkat, hogy eldönthessük, mi a helyes, meddig lehet elmenni egy adott helyzetben.

Miért lépett ki a multinacionális világból?

Negyvenhárom éves koromban gondolkodni kezdtem azon, mi is az én üzleti ars poeticám. Három szóban sikerült összefoglalnom: kölcsönösség, következetesség, közvetlenség. Rájöttem, hogy e három fogalom harmóniája irányítja az egész életemet. Pontosan tudni vélem, melyik területen vannak hiányosságaim, hol teljesítek alul, hol kéne belehúzni.

Hogyan váltott?

Bungie jumping. Döntöttem és ugrottam. Akkor voltam negyvenhét éves. Nem tudtam, hogy mi lesz, de újra volt időm könyvtárba, múzeumokba, filmklubokba járni.

Felébredt régóta szunnyadó bölcsész énem, ami igen nagy örömöt szerzett, miközben valóban volt egy erős bizonytalanság is bennem arról, hogyan tovább.

A család tolerálta a kísérletet?

A legmesszebbmenőkig. Persze én sem akartam a végletekig kihasználni a helyzetet, két céggel is tárgyaltam már, amikor egyszer csak kinyitottam egy újságot, és megláttam a múzeumigazgatói állásról szóló hirdetést. Felállt a karomon a szőr! Mintha egyenesen rám szabták volna.

Mikor történt mindez?

2003 végén. Beadtam a pályázatom, és elfogadták. Nyilván sokat nyomott a latba, hogy az életrajzomban szerepelt a két nagy cég költöztetése, és az akkor még a Várban működő múzeum is éppen költözések elé nézett. Logikusnak tűnhetett, hogy ha többszáz fős vállalatok mozgatásával megbirkóztam, egy tizenhét alkalmazottal működő intézmény költözése sem fognak ki rajtam.

Miből gondolta, hogy ez testre szabott feladat lesz?

Az IBM-nél ismertem meg a következő alapkérdést: „Mikor csináltál valamit utoljára először az életedben?”

Ha az ember konzerválni tudja magában ezt a gondolkodást, akkor mindig képes megújulni, új dolgokat tanulni, új feladatokba belevágni. Tehát így kerültem ide.

Idén leszek hatvan éves, a múzeum meg ötven. Ez utóbbi a fontosabb, de nem érzem úgy, hogy innen nincs tovább, valami végképp lezárult.

Lát még kihívásokat maga előtt?

Egy valódi vállalkozói lét azért még izgatna!

Kéne egy jó borozó a Vendéglátóipari Múzeumba?

Az bizony nagyon elkelne itt a Krúdy-negyedben. A 220 éves pincénk készen áll! És kéne cukrászda is, de egyelőre nincs jelentkező. Lehet, hogy magunk vágunk bele, ha már az a múzeum mottója: „Vállalkozás az élet”.

Ez a múzeum többször is költözött, mire Óbudára ért. Eredetileg a Várban volt, majd a Bazilika közelében működött, 2011-óta vert gyökeret a kerületben. Ez már végleges helyszín?

Csak kétszer költöztünk az elmúlt tíz évben, de az nem volt piskóta, ahogy pestiesen mondják. Minden jel arra mutat szerencsére, hogy itt végre „megleltük hazánkat”.

Milyen irányban fejlődik a múzeum miután sikerült végre hazára lelni Óbudán?

Az igazi paradigmaváltást az első költözés hozta, amikor lejöttünk a Várból. A Bazilika mellett alakítottuk ki első színháztermünket, ahol elkezdtük megvalósítani a szorosan vett múzeumi feladatokat kiegészítő kulturális tevékenységünket. A muzeológusok jó része akkor még ráncolta emiatt a szemöldökét, de számunkra már akkor is egyértelmű volt, hogy nem lehet egy kulturális szolgáltatást nyújtó épületet este hatkor bezárni. Felépítettünk egy programsorozatot, ami hol támogatással, hol a nélkül működni kezdett. Népszerű volt a színház, a filmklub, szerették a jazz programokat. Viszont nem volt állandó kiállításunk, hiszen nem tudtuk, meddig maradunk. Viszont sok izgalmas időszakos kiállítást rendeztünk, ami miatt állandóan fókuszban maradtunk.

Amikor ide költöztünk, mindezt tovább akartuk vinni, és végre megépíthettük azokat az állandó kiállításokat, amelyekre már rég várt a szakma és a közönség is.

Így születettek meg a profilunknak megfelelő állandó kiállítások: a „Vendéget látni, vendégnek lenni” – Vendéglátás-történeti állandó kiállítás, valamint a magyar kereskedelem két évszázados történetét feldolgozó „A jó kalmár a világ jótevője” című kiállítás. Első komolyabb bemutatkozásunk azonban a Krúdy Gyula budapesti életének színtereit bemutató „Nekem soha nem volt otthonom…” címet viselő kiállításunk volt.

Folyamatosan igyekszünk a kor követelményeinek megfelelő, interaktív, múzeumpedagógiai célokat is kiszolgáló kiállításokat bemutatni. Tevékenységünk fontos, bár a nagyközönség számára kevésbé látványos részét teszik ki a tudományos kutatások, restaurátori munkák is. Egy kiállítás létrehozása gyönyörű csapatmunka. El kell mondanom, hogy mindez csak az itt dolgozó fantasztikus csapat közös munkája révén jöhetett létre. Mint a legkisebb létszámmal dolgozó magyarországi állami múzeum – mindössze tizenheten vagyunk –, másképp nem is menne. Egyikünk sem azt nézi, meddig tart a munkaidő, hanem azt, hogy mit kell elvégezni. Szerencsére sok önkéntesünk van, dolgoznak nálunk kulturális közmunkások is. Nélkülük bizony nehéz lenne ilyen színvonalon, ekkora aktivitással üzemeltetni a múzeumot. Szerintem mi vagyunk a legvirgoncabb múzeum.

A 19. század közepéig a dohánynövény termesztése, feldolgozása és árusítása – a magyar korona országainak területén – minden megkötöttség nélkül, szabadon történt.

Az osztrák császár 1851. március 1-jén nyílt parancsa után a dohány árusítása kizárólagosan állami monopólium lett, azaz életbe lépett a dohány-egyedáruság. Ettől kezdődően a felügyeletet gyakorló szervezet, az osztrák és a magyar Királyi Dohányjövedék 1866-ig közös igazgatású volt. A kiegyezést követően, 1867. augusztus 21-étől a magyar királyi pénzügyminiszter felügyeletével a Magyar Királyi Dohányjövedék különvált, s központi termelésirányítással szigorú felügyelete mellett folyt a dohány termesztése és értékesítése. „Senkinek sem szabad az illetékes hatóság engedélye nélkül dohányt termelni, azt tiltott módon készíteni, felhasználni, vagy forgalomba tenni, avagy dohányt külföldről akár fogyasztásra, akár egyéb czélra behozni” – állt a törvényi szabályozásban.

Füstölgő Szent Flórián

A folyamatosan növekvő igények kielégítésére egymás után létesítették a hatalmas állami dohánygyárakat, melyek száma Trianon előtt elérte a tizennyolcat, tehát európai dohány nagyhatalom lettünk. Elsőként 1872-ben Temesváron, 1883-ban Kolozsváron, majd 1889-től Debrecenben kezdődött meg a gyártás. A fővárosban az Erzsébetvárosi és a Ferencvárosi Dohánygyár után 1892-től a Budapest-Óbudai dohánygyárban is beindultak a cigarettagyártó gépsorok. Azt sajnos nem tudjuk pontosan, hogy ki tervezte a mutatós nyerstégla épületet. Valószínűsítjük azonban, hogy a tehetséges Zobel Lajos – az építtető Kereskedelemügyi Minisztérium főtanácsos építészének asztaláról kerültek le –, aki ez idő tájt tervezte a Pécsi, majd a Lágymányosi Dohánygyárat is. A funkció, a gyártási folyamat racionális megoldása eredményezte a tömb kialakítását a telek adottságaihoz igazítva, és a dohánygyár meghatározta a környező épületek majdani elhelyezkedését is. A gyár bal sarkán állt 1928-ig a Fogadalmi oltár, ismertebb nevén a Szent Flórián-szoborcsoport.

A hazai dohánygyárak között a legmodernebbnek számító óbudai üzem röviddel beindulása után napi negyedmillió szivarkát, cigarettát és körülbelül 2000 csomag pipadohányt állított elő.

Több mint ötszáz dolgozójával az óbudai iparvidék élvonalába tartozott, hiszen a századfordulón a Gázgyár szintén ötszáz, a Hajógyár ezer, a Goldberger közel 700 embert foglalkoztatott. A harmincas években a jó minőségű bolgár, görög és kis-ázsiai dohánylevelekből már havi 54 millió szál cigarettát és 75 mázsa dohányt állítottak elő. A különféle dohányfajták keverését kádakban végezték a heti 20-30 pengőért dolgozó nők. A Mirjam és a Memphis cigaretták sodrását gépekkel készítették, amelyekből 3000 dobozt csomagoltak el óránként.

Dohánygyári életképek

Bár a néhai dohánygyárban volt kultúrhelyiség, üzemi mosdó és „Hiszekegy” daloskör, a munkáslányok élete itt sem volt mentes a veszélyektől. Egy sikamlós balesetről közölt írást a Népszava 1903. augusztus 29-i száma: „Az óbudai dohánygyár tisztviselői hivatalos idejüket műkedvelő fotografálással töltik. E hó 25-én is, ennek a sportnak hódolva, lefüggönyözték a hivatalos helyiségnek a munkatermekbe nyíló ablakait és behívtak egy munkásnőt, kit pőrére vetkőztetve, különböző állásban lefényképezték. Mivel sötétben nem jól sikerülhetnek a képek, tehát a Flórián-térre néző ablakokat nyitva hagyták és így az átellenben levő ház lakói az egész aktust kényelmesen végig nézhették. Egy kereskedő, ki abban a házban lakik és szintén a nézők közt volt, a látottakon megbotránkozva át is ment az igazgatóhoz és felhívta figyelmét ezen szemérmetlen dologra és kérte őt, ha máskor ilyen fényképfelvételeket csinálnak, legalább függönyözzék be az ablakokat.

A többi munkásnők, mikor megtudták az esetet, annyira felháborodtak, hogy a nevezett munkásnőt a gyár előtt csúnyán elverték. A tisztviselőknek persze hajuk szála sem görbült meg; ők továbbra is szidhatják a szoczialistákat.

Az igazgató különben nagyon szigorú erkölcsű úriember, ki nem mulaszt el semmiféle alkalmat, hogy munkásnőit ne óvná a szoczialisták mételyező lehelletétől, erkölcstelen, hazátlan, családot és vallást rontó gazoknak nevezi őket. Hogy azonban az ő vezetősége alatt álló embernyúzó intézetben a kincstár pénzén fizetett naplopók milyen botrányos dolgokat csinálnak, azt vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni.”

Nagyon népszerűek voltak a lakosság körében az itt készült dohányfajták, ezt bizonyítja, hogy egyesek még a trafikok reggeli nyitását sem bírták kivárni. Az 1921-ben megjelent, A dohánygyár szarkái címet viselő cikkben olvashatunk erről: „Két detektív Óbudán betörők után nyomozott, és eközben észrevették, hogy a dohánygyár felől két férfi jön és hatalmas csomagokat cipelnek, amelyekben finom dohányt találtak. Kiderült, hogy a dohányt az óbudai dohánygyárból lopták. A rendőrség megindította a nyomozást, amelynek során 18 férfit és 3 nőt állítottak elő, akik már huzamosabb idő óta dézsmálják az óbudai dohánygyár raktárát. Valamennyien a dohánygyár alkalmazottai voltak.

A lopásokat úgy követték el, hogy a raktárablakot a takarító asszony éjjelre nyitva hagyta, a férfiak bemásztak, és kisebb-nagyobb mennyiségű dohányt vittek el.

Az eddigi adatok szerint körülbelül 30 métermázsa dohány hiányzik az óbudai raktárból, amelyet viszonteladók vásároltak meg nagyon olcsón. A dohánygyár kára meghaladja a 3 millió koronát. A rendőrség úgy a tetteseket, mint az orgazdákat letartóztatta.”

A súlyemelés és rövidtávfutás mellett a sport más szakágában is jeleskedtek a dohánygyári melósok: „A Dohányjövedéki Szakszervezet sportosztálya által Balatonalmádiban rendezett Nikotex Sakk-Kupán 14 csapat 140 sakkozója vett részt. A bajnokságot az óbudai dohánygyár nyerte.”

Hamvadó cigaretták

A második világháborút követően hamar visszaállt a termelés a dohányüzemekben, csak átfestették a cégtáblákat Nemzeti Vállalatra. A munkafegyelem betartása, a sztahanovista túlórák, a nyersanyaggal való takarékoskodás és az egyenlő munka egyenlő bért eredményezett mindenkinek.

Az 1948-as munkaversenyben az Óbudai Dohánygyár budapesti viszonylatban az első helyezett, az ország összes dohánygyárai közti versenyben pedig a második lett.

A dohányipar decentralizálása következtében felszámolták a kőbányai (1949), az óbudai (1950), majd a lágymányosi (1965) dohánygyárakat, és négy vidéki üzemet hoztak létre, illetve fejlesztettek fel helyettük Debrecenben, Egerben, Pécsett és Sátoraljaújhelyen. Az épületet előbb a Vörös Szikra Gyár, majd 1957–1989 között utódja, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) vette birtokba. Itt készültek az első szalagos magnetofonok, URH-készülékek, diktafonok és később a kazettás magnók is. Óbuda központjában, a Flórián téri gyár helyén a 10.000 négyzetméteres Flórián Udvar kínál irodaterületeket.

Andor Anikó Ybl-díjas táj- és kertépítész, városrendezési szakmérnök, címzetes egyetemi tanár, a Land-A Táj- és Környezettervezési Műterem Kft. vezetője. Az elmúlt öt év tervei közül azokat mutatta be a versenyen, amelyek a tájépítészeti munka sokrétűségét is tükrözik: a Budapest II. kerületi Gül Baba Türbe komplex táj- és környezetrendezési tervét, a Budapest X. kerületében található Szent László téren elhelyezett Lechner Ödön-szobrot és annak környezetrendezési tervét, valamint a hódmezővásárhelyi Hódi Pál utcai „függőkert” és közpark komplex környezetrendezési munkáját. „Filozófiát, történelmet, művészettörténetet beépít az alkotásaiba, de semmit se hivalkodó, magamutogató módon. Állandóan a csapat, a közösség erejét hangsúlyozza, a közös gondolkozás, az »összedolgozás« jelentősége óriási számára” – írta Kiss Bea laudációjában. Mit gondol erről a megállapításról?

Minden tervezési munkám a történelmi múlt gyökereitől indul. Így nemrég megbízást kaptam Pestszentlőrincen Eötvös Loránd egykori lakóházának szomszédságában az Eötvös Loránd park felújításának megtervezésére. Ennek aktualitása volt, hogy ebben az évben van a világhírű tudós halálának 100. évfordulója. Általános ismereteinkből tudunk az Eötvös-ingáról és az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, de ez a tudás eléggé felszínes.

A feladat feltárását onnan kezdtem, hogy a professzor miért pont itt telepedett le, miért itt épített házat? Vagy hogyan alakult itt ki az elmúlt száz év beépítései során az ellipszis alakú tér? Mi volt ennek az eredője?

Hogy élt itt az Eötvös család, akiknek kertjét egy korabeli fotó mutatja, melynek hátterében gyönyörű rózsaágyások, magas törzsű rózsák, jellegzetes, timpanonnal oszlopsoros terasz látható. A kornak megfelelő villaépítészet iskolapéldája, de ugyanígy kert is. Ma már a száz éve telepített hársfák szinte zárt lombfedést alkotnak a tér felett. Látható volt, hogy a fásításon túli szándék vezérelte a karakteres és gyógyító növény kiválasztását. Az ott élők szájhagyományai alapján egyértelművé vált, hogy a hársfák telepítését a helyszínen gyakori légúti megbetegedések természetes gyógyítási szándéka indította el.

Így ma hatvanhárom faóriás díszíti a parkot, körülzárva a tér centrumában álló Eötvös Loránd-szobrot, ahol a hársfák eleve megadják a keretet. Utalva az egykori villakert múltjára, meg kellett keresni a területen belül azt a helyet, amelynek benapozása megfelel rózsaágyások elhelyezésére. Ez a viszonylag kicsi, de tartalmában differenciált park is példája, hogy milyen aprólékos elemzés is szükséges egy tartalmas kert kialakításához.

Ezzel szemben a közvélemény sokszor azt gondolja, hogy a kertépítész munkája mindössze díszfák, cserjék és virágágyások kialakítása az esztétikai igényeknek alárendelten.

Azonban munkánk ennél több: az eszmei tartalmat is megkívánja, visszacsatolva „a genius loci” kialakulásához. A tervezés során vált ismertté számomra, hogy Pestszentimre és Pestszentlőrinc is nyugodt alkotóháttérként szolgált egyetemi professzorok, orvosok és tanáremberek számára. De ugyanígy említésre méltó, hogy az ott élők büszkén mondják, nem összetévesztve, hogy „pestszentlőrinci” vagy „pestszentimrei vagyok”; igazi lokálpatrióták, akiknek rangot jelentett és jelent itt élni.

1975-ben, amikor Óbudán egy újonnan épített lakótelep területét kellett rendeznie, aminek még elnevezése sem volt, mihez tudott visszanyúlni?

Akkor mint kezdő tervező a Lakótervben dolgoztam, mely egyik államilag kijelölt tervezője volt a paneles házépítésnek. A jó hírű, 750 fős, Madách téren működő irodában készült többek között Kelenföld, Óbuda, Kaszásdűlő, Békásmegyer, valamint Kispest és a Havanna-lakótelep terve. Óbudán ebben az időszakban már javában folytak a tervezési és kivitelezési munkák, így a Harrer Pál sétálóutca is elkészült, ahol oldottabb formájú, gyorsan építhető parképítési műkőelemekkel igyekeztünk a tér merevségét feloldani. A szándékot Nívódíjjal ismerték el, s később ezt a formavilágot vittük tovább az alapfokú közintézmények (iskolák, óvodák, bölcsődék) közösségi tereinek kialakításánál is. Ugyanígy az építészek is mindenütt próbálkoztak a múlt és a jelen közötti léptékváltás okozta feszültséget oldani, a beépítés, az alaprajzok és a tömegek formálásával.

A Holdudvar, az Óbudai lakótelep harmadik üteme a Vörösvári út – Bécsi út – Váradi utcák által határolt, háromszöggé összezáruló területen helyezkedett el, ahol a közeli kiscelli domb lábánál még megvoltak a téglagyár szárítópajtái és égetőkemencéi, de ugyanígy álltak múltbéli mozaikként a tízemeletes épületek szomszédságában a Bécsi úti földszintes házak.

Különösen fájó városépítészeti-városképi beavatkozás volt a Duna felé térzárást adó úgynevezett „maxiház” elkészülte, melynek árkádjai ugyan szabad átjárást biztosítanak, de lehatárolták a Hármashegy dombvonulatának látványát.

Ilyen riasztó előzményekkel kezdtünk Kaszab Ákos Ybl-díjas építésszel a lakótelep harmadik ütemének tervezéséhez. A mindig jövőbe látó, megoldások felé törekvő Kaszab Ákos ötlete volt, hogy az épületeket ne a szokásos sávos elrendezésben helyezzük el, hanem a beépítés keretet alkotva kövesse a határoló utakat, így megteremtve egy gépkocsiforgalomtól mentes, nyugodt belső tér kialakításának lehetőségét.

A tervezett park mai napig megtartott tartalmi elrendezése

A terület természetes kelet-nyugati irányú magasságkülönbsége szinte felkínálta annak lehetőségét, hogy a nyugati oldal magasabb szintjei hol mélyen, hol csak rézsűs átmenettel nyúljanak előre a terület belsejébe. A meglévő szintkülönbségek kiindulását jelentették annak a térbeli terepjátéknak, mely összefüggő dombvonulatával két önálló tartalmi egységre bontotta a területet.

A nagy déli öbölben helyeztük el a játszótéri együttest, amelynek meghatározó tartalmi eleme a volt rönkvár, a csúszdasor és a kilátótornyok (lásd: korabeli fotók). A játszótér védettségét és a környezet nyugalmát biztosítja az alacsonyabb dombsor, mely – mintegy bezárva a teret – délnyugati oldalról határolja. A középső dombgerinc ellentétes oldalán a pihenőtér és annak fő motívuma, a 450 m² felületű vízmedence helyezkedett el (később feltöltötték), amelynek látványa a pihenő-olvasó-napozótérről közvetlenül élvezhető volt.

Tovább haladva kör alakú süllyesztett színpad és a domboldal lejtését kihasználó nézőtér tárult elénk, ahonnan kellemes rálátás nyílt a víztükörre és az ennek hátterében elhelyezkedő sziklakertre. A hatalmas építészeti térfalak közé beszorított kert kötetlen vonalvezetéssel, pozitív és negatív formák egymásutánjával igyekezett feloldani az épített tér merevségét, míg a dombok magasba törő vonulata a térbeli kapcsolatok és a látvány motiválását segítették elő. A parkra közvetlen rálátás nyílik szinte minden lakásból, ezért az alapsík (ún. ötödik homlokzat) igényes formái, változó anyagai és a felületek látványát egyesítő zöldfelületetek meghatározó esztétikai igényt igyekeztek kielégíteni, megjegyezve, hogy a dombok cca. 20%-kal megnövelték az udvar mikroklímáját javító zöldfelületeket.

A terület az épületek átadása után még hosszú ideig rendezetlen volt. Így a parképítési munkák már a majdani használók jelenlétében történt, akik kíváncsian, ugyanakkor idegenkedve s néha bírálva figyelték a dombok kialakulását.

A kert lehetőségeit először a gyerekek ismerték fel, és még az átadás előtt birtokba vették. A felnőttek érzelmi közeledését és értékelő megnyilatkozásait a természetet jelentő növények megjelenése váltotta ki.

A kezdetben csak az ablakokból szemlélt terek fokozatosan benépesültek, és használóik aktív élvezői lettek a kert által nyújtott pihenési lehetőségeknek. Továbbhaladást jelentett az itt élő művészek által kezdeményezett és szervezett szabadtéri tárlat, történelmi és rajz vetélkedők, majd ezt követték az utcaszínház rendszeres műsorai. Az előadások igazi jelentőségét nem a kulturális élmény, hanem a közösségformáló és kapcsolatteremtő hatása adta.

Már közeledtünk az átadáshoz, amikor találkoztam Schéner Mihály szobrászművésszel, aki megbízást kapott egy kisméretű játékos elem tervezésére a park szabadon választott területén. A helyszínt bejárva Schéner Mihály azonnal leheveredett az egyik domb oldalán, és megkért, hogy üljek mellé beszélgetni. Először felvetette, hogy a tó partjára különböző játékos figurákat kellene elhelyezni, majd hosszas hallgatás után megszólalt: „Ez itt olyan, mint egy Holdbéli táj.” És ahogy heverészett a nyugati lejtős dombon, folytatta: „… hát ez fantasztikus, hogy a házakból csak három emeletet látok, és nem tízet”. Pogány Frigyes A szép emberi környezet című könyvében írja többek között annak fontosságát – és a teret alakító felelősségét –, hogy „hol, mikor és mennyit láthatok az épített környezetből…”. Ennek megteremtésében óriási lehetőséget nyújtanak a geoplasztikai térelemek, melynek iskolapéldáját itt látjuk megvalósulva.

Elválásunk után ízlelgettem Schéner találónak érzett „Holdbéli táj” hasonlatát, és ekkor egy pillanat alatt bevillant, hogy Holdudvar lesz a tér neve.

A megvalósult beépítést a szakma osztatlanul dicsérte, s ha nem is csoda történt, de bizonyítékul szolgált, hogy a merev panelekből kialakított épületekből is lehet humanizáltabb építészeti környezetet kialakítani.

A Holdudvar park idei felújításában is részt vett?

Igen, Kovács Árpád és az Újirány Csoport nyerte el a felújítás megtervezését, és ők hívtak engem, mert tudták, hogy kerttervezőként részt vettem annak idején a beépítés és a tér kialakításában.

Mit szólt ahhoz, hogy közösségi tervezéssel készültek a tervek?

Az elmúlt tizenöt-húsz évben egyre népszerűbb ez a tervezési forma a közösségi kertek igényével együtt.

Szakemberként a közösségi tervezés segítség vagy inkább hátráltat?

Is-is. Nagyon időigényes, a mai feszített tempóval nehezen egyeztethető össze. A konzultációkon mindig sok lakó vett részt, ahol számtalan elképzelés merült fel, mire két év alatt lassan kialakultak a végleges tervek. Itt a helyi önkormányzat és mindazok, akik ebben a munkában részt vettek, nagyon szerették volna, hogy a végeredmény sikeres legyen, és a lakókkal együtt örülhessünk a befektetett munka eredményének.

Mindvégig kivételes összetartozást és akarást éreztem, mely nagyon ritkán adatik meg a tervezők életében.

Megéri ez a plusz ráfordított idő a közösségi tervezésre?

Meg.

És miért mondja ezt mosolyogva?

Azért mondom mosolyogva, mert ehhez idealistának kell lenni, és valami pici megszállottság is kell hozzá

Lukácsházi Gergely: Közösségi tervezés Óbudán

Kinek kell megmondania, hogy egy park hogyan újuljon meg? A tájépítésznek, akinek ez a szakmája? Vagy a városvezetőnek, akit azzal bíztak meg, hogy döntéseket hozzon az önkormányzat ügyeiben, és aki ismeri a település átfogó fejlesztési irányait? Vagy a környékbelieknek, akiknél jobban senki nem ismeri a parkot, hiszen ők használják nap mint nap? Nehéz kérdés… mert a tájépítész valószínűleg nem ismeri a helyi használati szokásokat; a városvezető általában nem szakmabeli, hogy értsen a tervezői munkához; a környékbeli lakosok pedig sokszor közönyösek vagy épp nem nyitottak egymás igényeire. A közösségi tervezés arról szól, hogy ezeket a különböző típusú tudásfajtákat egybegyűjtjük, a gyengeségeiket kiszűrjük, hogy egy átgondolt, átbeszélt terv születhessen meg. Magától értetődőnek tűnik a módszer, Magyarországon mégis ritkaság, hogy olyan tudatosan és átfogóan alkalmazzák, mint Budapest III. kerületében.

Óbuda-Békásmegyeren 2015 óta minden önkormányzati köztértervezésbe bevonják az érintetteket. A bő négy év során több mint 30 tervezési projektet vitt végig az önkormányzat, és a parkok, terek mellett már forgalomtechnikai tervezésekbe, iskolaudvar-fejlesztésekbe, építési szabályozással összefüggő gondolkodásba is bevonták a lakókat. Csaknem 130 tervezési workshopot, rengeteg kitelepülést, kérdőívezést, kreatív tervezési játékot szerveztek a kerület városfejlesztői, és az ezekben szerzett tapasztalatok ma már országszerte nagy érdeklődésre tartanak számot.

A Holdudvar park az egyik első közösségi tervezése volt a kerületnek, amiben nagy segítségére volt az Újirány Tájépítésziroda csapata, akiknek korábban már volt egy hasonló projektjük a VIII. kerületben. Az együtt kitalált folyamat 2015-ben kezdődött, amikor tíz találkozót tartottak a koncepcióterv elkészítéséhez. A terv nyert a fővárosi TÉR_KÖZ 2016 pályázaton, majd hamarosan elkészült és a lakosok számára bemutatásra került a kiviteli terv. Közösségi tervezéssel készült el a 2018-ban megindult munkálatok organizációs terve, és végül – még a 2019-es átadás előtt – a park házirendjéről is együtt dönthettek a környékbeliek.

A Holdudvar park egyik fontos tanulsága, hogy a közösségi tervezés fő nehézsége nem az ellentétes érdekekben rejlik, azokra ugyanis mindig lehet kompromisszumos megoldást találni. A legnagyobb akadály a közöny, közösség nélkül ugyanis nincs közösségi tervezés. Szerencsére egyre többen hiszik el, hogy érdemes és lehetséges részt venni a lakókörnyezetet érintő párbeszédben, és így minden esély megvan arra, hogy Óbuda-Békásmegyeren jövője közös döntéseken alapulhat.

(A szerző az Óbuda-Békásmegyer Városfejlesztő Nonprofit Kft. kommunikációs vezetője)

Meséljen a családjáról, szüleiről, gyermekkoráról!

Családom édesapám révén Pécsről, illetve Dalmáciából, míg édesanyámat tekintve Selmecbányáról származik, de én már Budapesten születtem 1941-ben. Szüleim humanista gondolkodásmódúak voltak.

Édesapám nagy szaktekintélyű tulajdonosa volt egy sikeres építési vállalkozásnak. Nevelési elve volt, hogy már óvodás korunkban megismerjük az egyszerűbb szerszámokat a cég műhelyeiben.

Én a díszműlakatosok műhelyében szerettem játszani fém hulladékelemekkel, kis fémformákat hajlítgattam. Gyakran mentem vele építészeti munkákat felmérni. Szemmértékem, térlátásom ebben az időben fejlődött ki. Édesapám műemléktemplomok generál felújítását vállalta szerte az országban. Megbízatásai és a munkamegbeszélések a templomok külső tatarozásán kívül a belső berendezések, a mennyezetfreskók, az oszlopdíszek és a szobrok renoválására is kiterjedtek. Mostani lakóhelyem közelében két nagy templom teljes felújítása fűződik nevéhez: a Szent Péter és Pál Főplébánia és a Bécsi úton álló Újlak Sarlós Boldog­asszony templom. Társadalmi szinten igen aktív volt. A szakmunkások, a munkásság szociális helyzetének javítását, fejlesztését a Kolping-elvek alapján szerette volna elérni.

Az Óbudán található Kolping eszmeiség című munkája hogyan függ össze a szüleitől kapott példával?

A nagyméretű pannó tisztelgés a Kolping mozgalom és szüleim emléke előtt. Az Ember és a Teremtőerő transzcendens viszonyát fejezi ki művem. Szüleim emberi magatartásukkal, életükkel példát mutattak számomra. Munka, embertisztelet, segítőkészség, hit volt számukra a legfontosabb. Édesapám a Kolping Világszervezet magyarországi szervezetének magas rangú tisztségviselője volt. E mozgalom megalapítója, Kolping Adolf kölni katolikus pap 1856-ban azt tűzte ki célul, hogy a munkás fiatalok keresztény szellemben nőjenek fel, képezzék magukat, dolgozzanak, éljenek. Programja a szociális érdekvédelem, a szakmai, a családi, a társadalmi, a társasági tevékenységek szervezése, segítése, valamint a mestervizsgára való felkészítés volt. A szervezet magyarországi működését 1946-ban betiltották, csupán 1990-ben indulhatott meg az újjászervezés.

A Kolping mozgalom országos központjának új székháza Budapest III. kerületében, a Vihar utcában található, és annak tárgyalójába került nagyméretű festményem.

Szüleinek fontos volt gyerekeik intellektuális nevelése?

Igen, hogyne. Édesanyám költő volt, és előadó-művészeti tehetségét három gyermeke nevelésére fordította. Irodalmi műveket olvasott fel nekünk, a várost megismerő sétákra vitt bennünket, köztéri szobrokat, emléktáblákat kerestünk fel, és ő elmesélte nekünk a látványhoz tartozó történelmi ismereteket. Óvodában az akkor – 1946-ban – még kísérletinek számító Kodály-módszerrel foglalkoztak velünk, sok esetben maga Kodály Zoltán tartotta a zenei bemutatókat. Alapvető ismereteket kaptunk a magyar népzenéről és néptáncról, gyakran voltak bemutató előadásaink a Zeneakadémián.

Iskolás korában hogyan fejlődtek művészi készségei?

Szüleim a zenei és iparművészeti oktatásáról híres Ranolder Intézetbe, a későbbiekben a Vendel utcai Tanítónőképző Gyakorló Iskolába (ma Leövey Klára Gimnázium) írattak be. Eleinte kedvesnővérek, apácák voltak a tanárok. Műveltségem alapjait nekik köszönhetem, intenzíven tovább fejleszthettem a velem született zenei és képzőművészeti érzéket. Az államosítás után családunk másik kerületbe költözött, állami általános iskolába kerültem. Az első rajzóra és énekóra után külön kategóriába soroltak. Tóth Lajos gyermekkórusába kerültem, sokat szerepeltünk a Rádióban, a Filmgyárban. Az iskola rajztanárnője különóráin képeztem tovább rajz- és festészeti tudásomat. Javaslatára felvételiztem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba.

Felvettek, de végül mégse oda írattak be, mivel hiányzott a matematika, a fizika, a magyar irodalom, a történelem magasabb fokú tanítása.

Általános gimnáziumban folytattam középiskolai tanulmányaimat, de folyamatosan jártam magántanárokhoz képzőművészeti készségeim gyarapítására.

Miként tudta festészeti tanulmányait folytatni a gimnáziumi, egyetemi években?

A gimnáziumi és az egyetemi évek alatt a közelben lakó festőművészekhez jártam festészeti kurzusokra. Kedves mestereim: Eolvedy Gachal József festészet, Jakab Károly portréfestés, Kelemen Kristóf szobrászat, Örsi Zsuzsa iparművész grafika, textiltervezés, Szabó L. Viktor modell utáni nagy szénrajz, Újváry Lajos festészet. Valamennyien kiváló mesterek, tanárok voltak.

Később Harb József – a barokk kastélyok és a Vigadó épületének híres festőrestaurátora – szorgalmazására indultam el önálló művészi pályámon.

Már az egyetemi évek alatt művészi pályára készült?

Nem, akkor még nem, hiszen a megélhetésem nem volt biztosítva. Először is 1961-ben, mivel szerelmes lettem, férjhez mentem, majd munkába álltam. A művészettörténeti szakirodalom nyomon követése, könyvek vásárlása, külföldi szakmai tanulmányutak, művészetkritikai és esztétikai tanulmányok, múzeumi gyűjtemények megismerése, tájékozódás a kortárs képzőművészetben volt – munkahelyi szakmai tevékenységemmel párhuzamosan – vállalt feladatom. Az egyetemen államvizsgáztam filozófiából, esztétikából. Sikeresen doktoráltam, meghívtak egyetemi előadónak.

Hogyan lett hivatásos képzőművész?

1975-ben az államvezetés elvetette az új reformok egy részét, az a koncepció már nem jelentett számomra követhető utat. Rendkívül súlyos döntés előtt álltam, ami családom megélhetésére is hatással volt. De vonzott, mert biztosította számomra a teljes alkotói szabadságot, a művészi kreativitás lehetőségét. Végül az állandó biztos jövedelem nélküli képzőművészeti pályát választottam.

Voltak nehézségei a szakmai befogadással?

Lényegesnek mondható ellenállást nem tapasztaltam. Illés Árpád festőművész egy szakmai zsűri alkalmával viccesen megkérdezte: „Nem fél? Ez a szakma fizikailag nehéz, lehetséges, hogy meg fog csúnyulni!”

Nem féltem, és az eltelt 42 alkotói év alatt a tovább fejlődéshez volt elég kitartásom, fizikai és lelkierőm, szorgalmam.

Óbudán a Kolping Vihar utcai székházán kívül két lakótelepen, a Pók utcain és a Kaszásdülőin láthatók munkái. Mikor készültek ezek?

Amikor a lakótelepeket tervezték, mindegyikbe iskola is épült. Ezek belső tereibe, auláiba, zsibongóiba írt ki a Fővárosi Tanács Beruházási Főosztálya egy pályázatot képzőművészeknek olyan művekre, amelyek a gyerekek környezetét jól viselik, moshatók, tisztíthatók. Ezen a pályázaton indultam, és nyertem. Arra gondoltam, hogy a gyerekek közelébe kell vinni a művészetet, és az oktatói munkához kapcsolni kell színeket, anyagokat és formákat. Az iskolák 1985-ben, 1986-ban és 1987-ben épültek.

Hogyan hatott a „hely szelleme” Kaszásdűlőn?

Aranykapu címmel egy nagy kaput és két nagy oldalképet terveztem egyedi, kézzel formázott, tíz különböző formájú, színes mázas samott lapból. A lapok méretei az iskola építészeti arányrendjéhez igazodnak. Az egyedi máz hódmezővásárhelyi kerámia kísérleteim eredménye.

Az épületekhez kapcsolódó munkáim tervezésénél három alapszempontot vettem figyelembe: az épület stílusa, az épület funkciója és a hely történeti múltja.

Köztudott, hogy ezen a területen már a római korban is éltek emberek; kultúrájuk, művészetük emlékeit az Aquincumi Múzeum őrzi. Már gyermekkoromban ismerkedtem ezekkel a régészeti emlékekkel. A másik, művemben jelentkező gondolat a Felső-Tisza-vidék népi építészetéből származott. Az egyik oldalkép a sajátos, tömzsi népi építészeti oszlopokat jeleníti meg, míg a másik oldalon a mediterrán kultúra karcsú oszlopai, lépcsői tűnnek fel. Középre a kettőt összekötő kapu került, amely mint szimbólum az összetartozás gondolatát fejezi ki.

Hogyan készült a Pók utcai iskola hatalmas méretű homlokzati dísze?

Kézzel, négy emelet magas állványon! Erre a mutatványra is édesapám tanított. Ilyen nagy méretű, tervezett, a kivitelezés minden részletében művészeti zsűrivel ellenőrzött kompozíció tudomásom szerint nem készült Magyarországon, de Európában sem. A sgraffi­to díszvakolatból formázott, gondolati tartalommal rendelkező műtárgy anyaga korszerű műgyanta szilikát. Úgy kell elképzelni a díszvakolat anyagot, hogy van egy habarcsszerű alap, ebben különleges savas hatású kőzúzalék, amely száradáskor – 20 perc múlva – kémiai úton kővé szilárdul. Több rétegben kerül felhordásra, egy-egy forma pár centire kiáll, és plasztikus, tömör nagymozaik hatását kelti. A saját magam által kikevert egyéni színeimet kiküldtem a svájci cégnek, ahol elektronikus úton beolvasták és kikeverték a színeimet, amelyek önálló színkódot kaptak. A világhírű luzerni Granol cégnél történt mindez. Az elkészítés után három nappal itt voltak Magyarországon, és ellenőrizték a művészi eredményt.

A műtárgy az egész lakótelepre vidám hatással van, az alkalmazott színeket a szem összeadja, egésszé formája.

Kellemesen hat a háztömbök között; a formák összekötik a tér tömbegységeit, valamint oldják a lakótelep ridegségét. Közösségi tér alakult ki, ahol a gyerekek, a környék lakói szívesen időznek.

Mi volt a svájciak reakciója, hogyan értékelték teljesítményét?

Véleményük újságcikkben és egy jelentős művészeti díjban fejeződött ki. A cikk Svájcban a Luzerner Tagblattban jelent meg. Később a Zürichben megjelenő Applica című szakmai lap is közölt cikket művemről. E munkával vettem részt 1986-ban a stuttgarti III. Nemzetközi Farb Design Kiállításon, amelyre három eredeti anyagú részletképet vittem. A Granol cég elismerése, hogy a kiállított munkákat a helyi múzeumban helyezte el, illetve hogy díjjal is jutalmaztak. Ezt a műtérgyat tartom a mestermunkámnak. Mert teljesen újszerű volt a tervezési módszerem, a munka részleteinek grafikus folyamatábrája, a kivitelezés anyaga, az épület és a formai összefüggések rendszere, a kivitelezéshez elkészített szénrajz.

A madármotívumok az alsó képmezőben szinuszgörbén ábrázolva, a hol fenn, hol lenn szereplő sötét és világos formák az előbbre vivő emberi küzdelem szimbóluma.

Nagy gondolathoz nagy formát, a teljes 200 nm homlokzatot kihasználtam. Erről a művemről külön könyvet írtam, jelentettem meg 2013-ban, amelynek címlapján a Napmadár kompozíció fotója látható.

Hogyan tudja követni munkái további sorsát?

Folyamatosan látogatom munkáimat, ellenőrzöm állapotukat. Például a Pók utcai lakótelepen a Napmadár című munkám felületének állaga az évek során igen megromlott. A térrendező, térszervező erővel rendelkező munka lemosása indokolttá vált. Felvettem a kapcsolatot az Önkormányzat vezetésével, aminek eredményeként a nagy munka hamarosan visszanyeri ragyogó színeit. A III. kerület Önkormányzata elrendelte a Pók utcai iskola homlokzatán lévő munkám állagmegóvását. Pár hónapja adtam át a XIII. kerületi Vizafogó Iskolában több mint három évtizede, 1983–84-ben elkészült Vizafogó című, nagyméretű, dekoratív kerámiaképem rekonstrukcióját. Hatalmas, sikeres munka volt; jó hatással van a gyerekek szellemi fejlődésére. 42 alkotói évem alatt egyébként 36 nagy méretű, állandó nyilvánosságon lévő műtárgyat készítettem, külső térben kerámiából, samottból, belső térben olajtechnikával, több esetben különleges arany pigmenttel.

Munkáimat számos külföldi kiállításon is bemutatták, kitüntetéseket kaptam Párizsban, Cannes-ban, Marseille-ben, illetve az olaszországi Chincianóban.

Egyetemeken tartottam előadásokat Humanizáló elemek a magyar képző- és iparművészetben címmel, amellyel mindenütt nagy siker, taps és elismerés járt, illetve barátságok, tapasztalatok alakultak, további kultúrák megismerése vált számomra lehetővé, ami elősegítette továbbfejlődésemet. Ezekre a kapcsolatokra építve tudtam megszervezni a későbbi csoportos magyar kiállításokat.

Jelenleg min dolgozik, mik az új tervei?

A napokban készítettem el új könyvemet, ami már a nyomdában van, amelyben szerepelnek azok a műtárgyakkal hitelesített lépcsőfokok, eredmények, amelyek mentén haladok most is művészi irányelveim megvalósítása érdekében.

Ennek célja, hogy az emberek közelebb kerüljenek a művek kisebb-nagyobb, alig észlelhető rajzi értékeihez. A szem normálisan csak egy pici részt fog fel egy festményből.

Az életmű egyik alkotói ciklusának tartalmát, képenkénti szellemi üzenetét dolgoztam fel: az Egyetemes szimbólumok, képírások címűt. Tartalma 75 festmény. Ebben elemzem a képzőművészet és a társadalmi környezet változásainak viszonyait a 1990-es rendszerváltás után. Az egyetemes szimbólumok érdekessége, hogy kettős jelentéssel bírnak. Egyik egy közismert realista ábra, a másik a kultúrtörténet által az évszázadok alatt hozzá kapcsolt fogalom. Erre már az emberek nem nagyon emlékeznek. Életre keltem ezeket a fogalmakat, amelyeket a szakirodalomban, illetve nemzetközi kitekintésem alapján megismertem, felkutattam. Továbbá részt veszek a Műcsarnok épületében a Tervező- és Iparművészeti Nemzeti Szalon sorozatának kiállításán, amelyen Tükrözödések című, fényes fémplasztikáim szerepelnek. Folyamatosan dolgozom. Maga a társadalmi környezet, illetve annak eseményei inspirálnak.

Marosi Ilona munkássága

Marosi Ilona képzőművész összetett egyéniségében a kutató alkat erős kreativitással párosul. Filozofikus látásmód jellemzi, amelyet gondolataival és technikai tapasztalataival ötvöz eggyé művészetében. Térlátása, építészeti rendszerben gondolkozó személyisége teszi lehetővé azt, hogy művészete szoros viszonyba kerüljön az építőművészettel. Láncz Sándor művészettörténész véleménye szerint Marosi Ilona gazdag oeuvre-jében nincs önmagából kiinduló és végződő műalkotás. Minden egyes olajfestmény, monotípia, grafika, kerámia festmény, üveg objekt és a monumentális munkák motívumkincsének szigorú szerkezeti felépítése, színharmóniája és a mondanivaló kifejező ereje pontosan kimutatható előzményre tekint vissza, és követhető ezek tovább élése következő műveiben.

Murális munkái közül néhány Milánó, Sankt Pölten, San Francisco közösségi tereibe került. Budapesten az Újpesti Óvodában, a Vizafogó Általános Iskolában, a Károlyi Mihály Magyar-Spanyol Tannyelvű Gimnáziumban is láthatók művei. Három III. kerületi köztéri alkotása közül az 1986-ban a Pók utcai lakótelepi általános iskola falára került Napmadár című műgyanta szilikát sgraffito a legmonumentálisabb. A Dr. Szent-Györgyi Albert Általános Iskola  belső terét 1985 óta díszítő, három elemből álló Aranykapu kompozíció anyaga égetett mázzal fedett tűzálló samott. Az 1997-ben készült Kolping eszmeiség című vászonra festett olajfestmény a Magyar Kolping Szövetség Székházának tárgyalóját díszíti.

Az egykori Koronához és Oroszlánhoz címzett fogadó építését 1816-ban kezdték el Óbuda Mezőváros megbízásából.

Két év alatt el is készült a tágas és modern kávéház és fogadó, melyet árendába adva hasznosított a város. A Kiskorona utcai szárnyban kiadó szobák várták a vendégeket.

Az épületben a kávéház mellett bálterem és különterem is szolgálta a szórakozást. A Fővárosi Levéltárban ma is őrzik a billiárd asztal, bécsi tükrök és hatszárnyú, zsalus ablakok beszerzéséről szóló korabeli bizonylatokat.

A másik szárnyban szín, istálló és a bérlő lakóháza kapott helyet. Az idő múlásával az épületet többször átépítettek. A legnagyobb átalakításra 1925-ben került sor, amikor már Bródy-féle kávéházként ismerték és szerették az intézményt főváros szerte. Az akkori átalakítás a mai műemlékvédelmi szempontok alapján nem volt igazán szerencsés, ám figyelemre méltó, hogy már 1927-ben központi kazánnal fűtötték az épületet.

A múlt század húszas éveitől kezdve az egykor tágas belső udvara egyre jobban beépült, és különféle stílustalan toldalékok tüntették el egykori szépségét.

Akik a hetvenes években megfordultak az akkori Frankel Leó Művelődési Házban, álmukban sem gondolták volna, milyen csodák rejlenek a lepusztult, zegzugos intézményben.

Az épület mai állapotát egy véletlennek köszönheti. A hetvenes évek végén esedékessé vált egy alapos renoválás. Eredetileg hagyományos felújításról volt szó, ám hamar kiderült, hogy ennél sokkal érdekesebb feladat vár az építészekre.

Korompay Katalin építészmérnök nevéhez fűződik a ház régi miliőjének feltámasztása. Akkor is élete egyik legkedvesebb munkájának tartaná ezt a feladatot, ha nem kapta volna meg érte a magyar építészeknek adható legmagasabb elismerést, az Ybl-díjat.

Megbízásuk eredetileg arra szólt, hogy a nagyszabású lakótelep-építések során véletlenül itt maradt régi házat hozzák egy kicsit rendbe. A harmadik kerületi tanács úgy döntött, hogy ne csúfosodjék az új házgyári paloták között ez a kis kopott, ódivatú kultúrház. Kicsit ki kellett volna tatarozni, kifesteni, három válaszfalat áthelyezni, illetve talán még egy ajtót is odébb kellett volna tenni. Ennyi volt az eredeti feladat. Igen ám, de amikor alaposabban megvizsgálták az épületet, kiderült, hogy ennél sokkal szebb feladatra leltek. Szerencsére nem volt nehéz meggyőzni a megbízó szervet a nagyságrendileg nagyobb munka szükségességéről, mivel az akkori Fővárosi Műemlék Felügyelőségen is örömmel támogatták a munkájukat.

– Annak idején két év alatt építették fel, mi 1978-ban kezdtük el restaurálni, és tíz év alatt lettünk készen – emlékszik vissza Korompay Katalin. Az építész elmesélte, hogy amikor vizsgálni kezdték a házat, azonnal szembeötlött, hogy milyen meredek és magas teteje van, ami egyrészt még a késő barokk építészeti stílust követi, másrészt praktikus okai is voltak – hiszen erről könnyebben lecsúszott a hó. Az épület szélessége is sokat elárult: két traktus, plusz a tornác, ami elég komoly kiterjedést jelent. A későbbi hozzáépítések alacsonyabbak voltak, a tető is más volt. Megkönnyítette az eredeti részek azonosítását, hogy csak ott volt boltozat a pincén kívül.

Minél tovább nézegették, annál több fontos részletet fedeztek fel. Az utcafronti ablaksor például alapvető fontosságú volt.

Ahogy visszabontották a vakolatot, kirajzolódtak az eredeti, régen befalazott ablakívek. Mindössze egyetlen ablaknál maradt fenn sérülés nélkül az eredeti félköríves tetejű klasszicista kőkeret – igaz, ezt majdnem szétverte egy lelkes kőműves, aki a felújításban vett részt.

Előkerült a boltozatos kapualj is, ami szinte eltűnt a későbbi hozzáépítések során. Amikor nekiláttak kibontani a falakat, legnagyobb meglepetésükre és örömükre egy középkori pincét találtak. Ennek egyik lejárata a mai kávézóból nyílott.

A ház rekonstruálása során párhuzamosan folyt a falfeltárás és a régészeti kutatás. A régészek a földet ásták, az építész a falakat vizsgálta.

A statikus fel szerette volna tárni az alapot, hogy kiderüljön, mihez kell csatlakozni az építkezés során. Ásni kezdtek, keresték az alap alját, így bukkantak rá több mint másfél méter mélyen egy dongaboltozatra. Kiderült, hogy egy XIV–XVI. századi pincét rejt a föld, amelynek falazata vegyes – tégla és kő –, de még ez sem volt a legkorábbi boltozat, találtak egy régebbi részt is.

A pince négy lejárattal rendelkezett. Óbuda a közép­korban is szőlővidék volt, a XVIII. századi sváb betelepítés után pedig még inkább megerősödött ez a jelleg. Valószínűleg a XIX. századi építés során látták el a régi pincét egy hordógurító lejárattal. Előkerült az eredeti, gótikus lejárat is, ami feltehetően az egykori ház tornácáról vezetett a mélybe.

Három egyetlen kőből faragott úgynevezett kulcslyuknyílásra is rábukkantak. Ezek teljes mértékben gótikus épületelemek.

A jelenleg kávéházként működő helyiség padlóján egy tábla jelzi, hogy ott is volt egy lejáró. Amikor felfedezték, létrával kellett leereszkedni a meredek folyosóba, ahonnan ferdén vezet egy föld alatti járat egészen a nagyterem alá, ahol egy ódon kút található. Ez eredetileg a kora középkori ház tartozéka volt. Később a házat odébb helyezték, de készítettek egy lejárófülkét, és a föld alatt közelítették meg a kutat.

A régészek természetesen mindent alaposan átvizsgáltak, és levéltári kutatásokat is folytattak. Ekkor bizonyosodott be, hogy a mai Társaskör helyén már a török kor előtt is módos udvarház állt. A korabeli házjegyzékből még azt is meg lehetett állapítani, hogy hívták az egykori gazdát.

Az időutazásnak azonban még itt sem szakadt vége. A nagyterem alatt egy íves falban rábukkantak egy több mint kétezer éves római vízvezeték kőre. Ma is látható a kertben, ebből készült a madáritató.

A másik ókori lelet a kúthoz közeli részről került elő. Egy csodával határos módon egyben maradt faldarabra bukkantak. Valószínűleg egy előkelő római villa szobabelsőjének stukkós, falfestményes részlete került elő. Erről már a középkori ház lakói sem tudhattak, mivel négy méter mélyről került elő. A meghökkentően jó állapotban fennmaradt ókori lelet ma az Aquincumi Múzeumban található.

Amikor 1989-ben életemben először jártam Erdélyben és őseink nemesi birtokán, még nem tudtam, hogy a román rendőrök értetlen és zavart viselkedésén kívül más is nagy hatással lesz rám.

Akkor csak azt kapizsgáltam, hogy a falu neve és az én vezetéknevem között valami megmagyarázhatatlan lineáris kapcsolat húzódik, de azt már nem, hogy egy ilyen nemesi birtokon bizony tábornokok is születhetnek.

Hogy így történt, az köszönhető a jómódú örmény szülőktől származó öt gyermek közül az egyiknek, kit Gidófalván Czetz Jánosként anyakönyveztek. Sajnos a későbbi évek során megállapíthattam, hogy Gidófalva híres szülöttéről vajmi keveset tud a magyar emlékezet, annál ékesebben őrzi emlékét egy dél-amerikai ország. Hogy miért és hogy alakult így? A történelem viharai és a közte lavírozó emberi sorsok, nemzeti tragédiák sok ember életét határozták meg másképpen, mint ahogy az eredetileg „meg van írva”. Valami ilyesmi esett meg Kossuth legfiatalabb tábornokával is.

Katonai pályafutása el volt rendelve, hiszen apja Mária Terézia huszár századparancsnoka volt, s mint ilyen, végig küzdötte a napóleoni háborúkat. Olyan hadi hőstett is fűződik apja személyéhez, hogy egy hattagú lovas járőrrel foglyul ejtette az első francia köztársaság megbízottjait.

Apja korai halála után Kézdivásárhelyen, a katonai nevelőintézetben tanult, ahol elsajátította a földmérési ismereteket. A katonai akadémiát Bécsújhelyen végezte el, és alig húszévesen lett hadnagy. Hadnagyi belépője megadta jellemének karakterét: méltánytalannak érezte, hogy a magyar anyanyelvű katonákat is német nyelven vezényelték, és könyvet írt Magyar Hadnyelvtan a császári és királyi osztriai hadsereg tisztjei számára címmel. A szabadságharc alatt előbb Mészáros Lázár hadügyminiszter hadsegédje, majd Erdélyben vezérkari főnök lett, ahol kiváló szervezőkészsége miatt a hadsereg vezetését is rábízták. Az 1848-as rettenetes tél idején Puchner osztrák tábornokot visszavonulásra késztette, majd a nagyszebeni csata végkimenetelét eldöntő kivételes bátorsága miatt Bem tábornokká nevezte ki. Az erdélyi hadjárat sikerében döntő jelentőséggel bírt, hogy Bem és Czetz jelleme, egyénisége szinte teljes azonosságot mutatott, Bem mintegy önmaga alteregóját vélte felfedezni vezérkari főnökében, persze fiatalabb kiadásban. Súrlódás közöttük nemigen volt, hiszen ugyanúgy vélekedtek a stratégiáról, taktikáról, jól képzett hadmérnökök és térképészek is voltak.

Igazi realisták, akiknek a valóságérzetük nem hagyta őket cserben sosem, és az ebből fakadó emberiességük, szociális gondolkodásuk is teljesen identikus.

Czetz János a piski csatában is elévülhetetlen érdemeket szerzett, s hogy fiatal, igazságszeretetétől buzgó lelkét mennyire megviselte a világosi fegyverletétel, mutatja, hogy fegyverét nem letéve, álnéven menekült Hamburgba, ahol nem sokkal később megjelentette Bem erdélyi hadjáratáról szóló emlékiratát (Bemmel még önérzetükben is hasonlítottak, hiszen egyikük sem tette le a fegyvert a túlerő előtt, hogy aztán az emigrációból próbálják meg a magyar szabadság ügyét megsegíteni).

Párizsban műszaki pályára lépett, és vasúti pályaépítéseken dolgozott (pl. Mont Cenis, Svájc). Sevillában ismerkedett meg későbbi feleségével, miközben élt Törökországban is (a krími háború idején), majd Cavour olasz miniszterelnök biztatására az első magyar légió szervezéséhez látott Olaszországban. A francia–olasz szövetség által a zsarnok Ausztriával váratlanul megkötött szégyenletes villafrancai béke után – mely Magyarország felszabadításának utolsó reményét egy csapásra oszlatta el – csalódottságában elhagyta családjával Európát, és átvitorlázott Argentínába egy bizonytalan, de biztatóbb jövő ígérvényében bízva.

Élete itt fordulópontot vett. Ekkor már 26 kemény tanulóév volt a háta mögött: szeretett hazájának szolgálatában eltöltött dicsőséges hadisikerek, majd a kényszerű száműzetés keserűsége és az elnyomott haza sorsának tudata alakította és formálta lelkét-szellemét. Katonai múltja nem maradt sokáig titokban az újvilágban, ennek – valamint felesége családi ismeretségének – köszönhetően előbb az Argentin Köztársaság déli határának védelmét bízták rá, majd a katonai akadémia szervezésével bízták meg, amelynek igazgatójává is kinevezték, miközben feltérképezte az ország Paraguay-jal és Brazíliával határos vidékét, emellett számos vasútvonal építkezését is ő irányította.

Ő alapította a Buenos Aires-i Katonai Földrajzi Intézetet is, amely az irányítása alatt egész Argentínát feltérképezte, és tíz évig az Ente Rios tartomány vízügyi rendezését is irányította.

Hivatását egy idegen, mégis otthont nyújtó országban is lelkiismeretesen végezte, noha sokszor volt egyszerre nehéz és hálátlan feladat küldetésének teljesítése. Ahogy emlékirataiban írja: „Parancsnokságom négy éve alatt egyetlen alkalommal jutottam el színházba, mivel miden időmet lefoglalta a katonai pályára készülő fiatalok kiképzése.”

A tekintélyt parancsoló katona és akadémiai igazgató fogékony volt a művészetek irányába, és hatékony az irodalom művelésében is. Spanyol nyelvből fordításokat, majd visszaemlékezéseket írt a szamosújvári Arménia című magyar–örmény folyóiratnak magyar nyelven. Élete művének mégis emlékiratát tekinthetjük, mely bár nem túlságosan terjedelmes, de roppant részletes életpályájának feltárásában: gyermekkorát, ifjúságát, szerepét a szabadságharcban, emigrációs éveit, sevillai házasságát Rosas diktátor unokahúgával, majd argentínai pályafutását 1895-ig írja le nekünk spanyol nyelven. Bár a tárgyilagos hangú emlékiratban rengeteg az esemény és érdekes adat, mégis magáról keveset beszél, csaknem teljesen eltűnik az ember. Ez talán adódhatott szerénységéből, természetes zárkózottságából, vagy egy meghasonlásból eredő gátlásból amellett, hogy közel 80 éves korban az emlékek lassan szürkülnek, kivéve a gyermekkort, amiben minden megszépül, sokszor a valóság rovására.

Hazatérése sokáig témát szolgáltatott itthon, olyannyira, hogy Széll Kálmán miniszterelnök még a nyugdíját is felemeltette, és tisztes évi járadékban részesítette volna. Azonban lányának betegsége és kora miatt ez sosem valósult meg.

„… Én már öregember vagyok, hazámtól már oly rég távol, és mégis a honvágy hatása folytán még mindig sajog a szívem ama tudattól, hogy idegen porban kell megnyugodnom. Nagy megerőltetésembe került a végleges lemondás, hogy hazámat viszont ne láthassam, de orvosaim tanácsa és Krisztina leányom súlyosabb tüdőbaja arra indítottak, hogy többé még csak reményt se tápláljak régi terveim megvalósításához. Ezek után le kellett végleg mondanom álmaim megvalósításáról, és így nem marad más hátra, mint nagy lelki küzdelmek és bánat mellett belenyugodnom abba, hogy édes hazámat és kedves honfi- és harctársaimat, akiket, fájdalom, nem fogok többé láthatni, csakis egy szívből eredő »Isten hozzád-dal« üdvözöljem a messzi földről.

(…) Utolsó születésnapján egy akkor Buenos Airesben időző magyar cigányzenekarral jelennek meg nála. Czetz megremeg a boldogságtól. Szebb és értékesebb ajándékot senki sem nyújthatott volna neki. Mit érez, amikor félszáz év óta először magyar zenét hall? Talán Ő sem tudja… Tudat alá süppedt fogalmak elevenednek meg lelkében; megzendül benne az elfelejtett nyelv, édes anyanyelvünk, aminek sokszínű szavai először akadozva, majd elemi erővel törnek ajkára. A zene és a dal, a szülőföld hangjának varázsa felidézi néhány órára a Gidófalváról elindult ember ifjúságát, a hontalanságot és soha vissza nem térő múltat. Czetz sírni kezd, talán életében először. Lelke otthon van, az erdélyi havasok völgyeiben meghúzódó galambdúcos kapujú házak között. Vagy talán Bethlen Gergellyel, a Mátyás huszárok legendás hírű ezredesével mulat most Kolozsvárott, csata után és csata előtt… Ugyanazon Bethlen Gergellyel, aki egyszer Párizsban, a száműzetés legkeserűbb éveiben, a Café Helder terraszán ülve, a következőket mondotta neki: »Tudod János, ha egyszer hazakerülünk, indítványozni fogom, hogy Magyarország egy nagy kínai fallal vétessék körül, hogy oda senki be ne mehessen, de onnan ki se jöhessen.«

Néhány héttel később, 1904. augusztus 30-án, egy szerdai napon, Czetz elmegy hazulról, hogy »egyet forduljon« a közeli széles, a párisi boulevard-okhoz annyira hasonló avenida Callaón. Dacára annak, hogy az idő hideg és szeles, a séta sokáig tart. Jókedvűen tér haza, és azt mondja leányának: »Vettem sorsjegyet. Ha megütöm a főnyereményt, mindannyiótokat hajóra teszlek, és meg sem állunk Magyarországig.«

Még aznap este ágynak esik. Láza van. A kihívott orvos meghűlést állapít meg, ami hamarosan kétoldali tüdőgyulladássá változik. Dacára a gondos orvosi kezelésnek, szeptember 5-én jobblétre szenderül. Utolsó szavait magyarul mondja, de senki sem érti meg. Még az ágya mellett lévő gyermekei sem.” (Szabó László: Magyar múlt Dél-Amerikában)

Így nyugszik most ő Buenos Aires katonai akadémiájának új kápolnájában, ahol spanyol szöveggel az argentínai magyarok kérésére rávésették sírtáblájára: „Itt magyar tábornok és erdélyi főparancsnok alussza örök álmát.”

Ki volt hát Czetz János, a gidófalvai székely huszárok kapitányának fia? Ha népmesei hasonlattal élhetnék, akkor ő a szegény legény, aki elindult a faluból, és meghódította a világot. Ha pedig a társadalmi konvenciók szűk keresztmetszetét nézzük, akkor katona, földmérő, akadémiaalapító, magyar tábornok és argentin ezredes. Czetz János, aki két nemzet gyermekének vallhatja magát. A szabadságjogokért tudatosan küzdő, erősen szociális érzelmű férfiú, akiben a katona nem nyomta el az embert. Aki nagyon szerette szülőföldjét. „Csak engemet látszott mindenki elfeledni, pedig a tábornokok közt csak én nem tettem le a fegyvert, s még ma is feltalálhatják az ágyukat, melyeket Gábor Áron, a nagy székely tűzér öntött volt Kézdy Vásárhelyt s én elásattam a Szilágy Somlyót körözö hegyekben!” – írta a millennium évében egy szabadságharcos fegyvertársának. Pedig őt nem feledik Argentínában sem, és emlékét ápolják hazánkban is. Óbudán utca és dombormű emlékezik róla. Életnagyságú bronz lovas szobra a Buenos Aires-i katonai akadémia előtt áll. Óbudán 2019 október elején avatta föl Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata Vivianne Duchini, argentin szobrászművész alkotását a Lékai János parkban.

Szülőföldjén, Gidófalván mindig az ő arca fogadja a látogatókat a községház falán. Jó is ide hazatérni. Mert már tudom, hogy ez nem csak az a hely, ahol híres erődtemplom áll, melynek most felfedezett kun ábrázolású freskói lassan nyerik vissza szabadságukat, vagy ahol furcsa román rendőrök múltbéli értetlenségein jót nevettünk vezetéknevem okán. Ez az a hely, ahol bizony egy tábornok is született, kinek emlékét itt is – emlékszobával, benne őróla mintázott, faragott életnagyságú szoborral, vagy róla elnevezett iskolával – őrzik, s e rövid írással én is ápolni vagyok köteles.

1966. március 31-én került a Budapest Főváros Tanács Végrehajtóbizottsága elé az a közterület elnevezési javaslat, melyben a III. ker. Tanács VB. indítványozta: „… a III. ker. Csillaghegy Damjanich utca és a folytatását képző 187. utca együttesen III. ker. Czetz János utcának legyen elnevezve.” A javaslat indoklásában szerepel, hogy a közterület elnevezést az Argentin Köztársaság nagykövete kérte, mivel „Czetz János 48-as honvédtábornok a szabadságharc leverése után Argentínába emigrált, és ott is halt meg. A javaslattal a Külügyminisztérium is egyetért.” (Az idézetek forrása: Hungaricana Közgyűjteményi portál)

A következő oldalakon Czetz János Emlékezéseim című könyvéből közlünk részleteket.

Gyermekkor és serdülőkor 1822.

1822. június 8-án Szent Medárd napján születtem Háromszék megyében Gidófalván 25 km-re Sepsiszentgyörgy-től és 80 km-re Brassó-tól az Olt szűk völgyében. Kereszt-szüléim gróf Kálnoky és nemes Vajnáné voltak és a keresztelés Kőröspatak községben történt, mivel itt volt a legközelebbi katolikus templom. Érdekes megemlíteni, hogy a földnek ebben az eldugott sarkában többféle keresztyén felekezet volt: Köröspatakon általában katolikusok, mig Gidófalván kálvinisták, a románok pedig egyesült görög felekezetűek voltak. A község (Gidófalva) bejáratánál, a folyó (Olt) balpartján terült el egy magas fennsík s annak nyugati oldalán emelkedett szüleim lakóháza a melléképületekkel, a szérűvel, kocsiszínnel, istállóval, pajtával a fahasábok és szénakötegek számára és egy külön kis laktanyával tíz huszár részére. A laktanyának mellékhelyiségeivel külön bejárata volt. Ezután jött a mi házunk udvara a telek keleti részén; bejáratát egy galambdúcos kapu képezte. Ilyen kapuja volt minden nemesi háznak; lakóházunk mellett volt a kert és a gyümölcsös. Az épület erős volt, mint amilyen megillette az első székely huszárszázad parancsnokát. A község lakosainak száma kb. 2000 fő volt, melynek zömét magyarok-székelyek alkották; kis része román vagy oláh volt és még kevés cigány is. A községhez tartozó földek nagy részben a Csabay, Köbér, Vájna stb. nemesi családoké volt, melyből egy részt ezek leadtak katonai gyakorlótérül. A lakosság többi részét alkották: a bocskoros nemesek, akiket Mária Terézia határőrszolgálatra kötelezett, valamint az a cselédség, amely a fentnevezett nemesi családokat szolgálta. Itt élt apám több, mint 20 éven át mint huszárszázadparancsnok családjával: anyámmal és testvéreimmel együtt; itt tartottuk fenn a kapcsolatot Háromszék csaknem minden családjával és a brassói szászokkal. A közeli Bogdán-ban lévő nagy üzletházból kaptuk a szükséges árucikkeket vagy pedig a vándortótok hozták helyünkbe Buda-Pesth-ről vagy Bécs-ből. Apám megtanított engem 4 éves koromban tájékozódni egy iránytűvel, ami egy tokban volt és, melyet Páris-ból hozott, mikor ott és Dijon-ban volt helyőrségben 1814. és 1815. években, azután, hogy végigharcolta a napóleoni háborúkat 1795.-től. Nem hagyhatom említés nélkül azt a nagyon érdekes eseményt sem, ami az első konvent tagjainak fogságbaejtéséről szól, akiket az I. Franciaköztársaság küldött tárgyalni ahhoz az osztrák hadseregparancsnokhoz, kinek hadserege már mozgósítva volt Franciaország megtámadása céljából. Ahogy mondták, az én apám vezette azt a 6 huszárból álló járőrt, amely hivatva volt elfogni a már említett személyeket.
(13–14. oldal)

Mészáros Bécsben

Mészáros új hadügyminiszter visszaérkezett Milánó-ból, ahol az általánosan ismert Radetzky tábornagy parancsnoksága alatt harcolt Károly Albert ellen. Bécsbe érkezve tárgyalt az osztrák hadügyminiszterrel és kérte, hogy engem küldjön Buda-Pesth-re az ő rendelkezésére. Kérését azonnal teljesítették. – Parancsot kaptam tehát, hogy Magyarország hadügyminiszterének álljak rendelkezésére és kísérjem őt Buda-Pesth-re. így kerültem én felsőbb rendeletre Bécsből Buda-Pesth-re ez év júniusában. Nem is tértem vissza ebbe a vidám városba 1849-ig, amikoris mint menekült szöktem át rajta, akit kötél általi halálra ítéltek. Buda-Pesth-en Mészáros hadügyminiszter közvetlenül Klauzálnak rendelt alá, aki a magyar hadsereg vezérkarának volt a főnöke. Klauzál a bécsi katonai mérnöki akadémiát végezte és utána elegendő ideje volt az elméleti és gyakorlati tudás elsajátítására a hadászatban és a harcászatban; ezenkívül lelkes hazafi volt és őszinte barátja Mészáros hadügyminiszternek. A magyar vezérkaron belül én a topográfiai osztály vezetője lettem; – ide tartoztak az összes menettervek és a tábori erődítések, melyeket mind meg kellett teremteni, de hiányzott a megvalósításukhoz szükséges idő. Klauzál maga is elmerült a munkában, de nem voltak kellő munkatársai, miáltal a munka nagyon lassan haladt előre, pedig az ország általános helyzete sok erőt, tevékenységet és különös képességet követelt.
(25. oldal)

Az olaszországi hadjárat kezdete 1859-ben

Már esküvőm előtt kaptam híreket barátomtól, Klapka tábornoktól, hogy III. Napóleon elhatározta, hogy hadat üzen Ausztriának Olaszország javára. – Klapka tábornok és Kossuth tárgyalásban voltak III. Napóleonnal s e tárgyalások közvetítője Bonaparte Jeromos herceg volt. E tárgyalások értelmében egy magyar hadsereget szerveznek magyar emigránsokból, amely a 30.000 fős francia hadsereggel Bonaparte Jeromos herceg vezénylete alatt Ravennában gyülekezik, hogy onnan kiindulva elfoglalja Fiumét, Magyarországon felkelést szítson s így független magyar kormányt alakítva, talán Bonaparte herceggel, mint királlyal az élen. Feleségemmel megegyeztünk abban, hogy én résztveszek ebben a háborúban, mely hazám felé kell, hogy megnyissa a kapukat. Ifjú feleségem oly előkelő és nagylelkű volt és a mi magyar ügyünk annyira lelkesítette őt, hogy feláldozta a mézesheteket jövőre vonatkozó álmaink érdekében.
(109. oldal)

A Colégio Militar megszervezése

1869. Itt Buenos Airesben Velez Sarsfield miniszter Sarmiento megbízásából felajánlotta nekem a „Ferro­carril Central Norte” vásútigazgatóságát; azonban én már elígérkeztem volt Gainza miniszternek, hogy elvállalom egy Colégio Militar megalapítását. így újból szabadságolva lettem a hadseregtől és ezredesi rendfokozattal vállaltam az intézmény megszervezését. Az ország, de főleg a kormány nagyon jól ismerték azt a nehéz feladatot, amelyet magamra vállaltam, mert nem volt kis dolog majdnem a semmiből egy ilyen természetű intézményt létrehozni nagyon kevés segédeszközökkel. És munkám sikerében még Sarmiento és Gainza is alig-alig bíztak. Segítségül Lucas de Peslonan őrnagyot, a Saumuri francia lovas­iskola kitűnő tisztjét adták mellém. Négy éven keresztüli megfeszített munkával és az intrikák ellen is harcolva sikerült olyan katonatiszteket nevelnem, akik között jelenleg is 43 magasrangú tiszt szerepel tábornoktól lefele, akik a hadsereg becsületére válnak. Ez olyan érdem, amit senki sem vitathat el attól a férfitől, aki 4 éven keresztül, 1870-1874 között, egyetlen egyszer sem ment színházba, mert minden idejét ama ifjak kiképzésének szentelte, akik a fegyveres szolgálat nemes pályáját választották. Ezt az intézményt én vezettem 1874. május 24-ig, amely napon a kormány elbocsájtott ebből a beosztásból minden külön indokolás nélkül. Hogy ezt az eljárást megérthessük, elég tudni, hogy azokban a pillanatokban Sarmiento és Gainza Avellaneda elnökjelölésén fáradoztak és engem azzal gyanúsítottak, hogy én Mitre tábornok vagy – ami ezzel egyet jelent – dr. Manuel Quintana jelölése felé hajlok. S ezt azért hitték, mert Apolinario Benitez bankár egyik ebédjén résztvettem, melyet a bankár Quintana tiszteletére adott. Ugyancsak egy angol újságban megjelent egy bírálat Gainza ezredes Entre Rios-i hadműveleteiről és a cikk azt tanácsolta Sarmientonak, hogy Gainzat váltsa le és helyébe engem nevezzen ki, aki ennek az egész utánpótlási háborúnak kevesebb, mint egy hónap alatt véget tudna vetni. Nekem azonban ehhez a cikkhez semmi közöm nem volt és egy angol véleménye annyira nem érdekelt, hogy még csak azt a fáradságot sem vettem magamnak, hogy a cikk ellen tiltakozzam. Azonban Gainza a veleszületett hiúságától indíttatva, amely minden cselekedetét jellemezte, a cikket komolyan vette. Ezért titokban a kadétok között lázadást szervezett, jegyzőkönyvet vett fel, melynek eredménye az volt, hogy engem, mint a Colégio Militar igazgatóját leváltottak. Helyzetem nagyon nehéz és kínos volt. Szerencsére saját tanítványaim között – köztük Madarin ezredes, aki abban az időben Paraná­-ban volt – lelkes védelmezőkre találtam, akiknek a közreműködésével felajánlhattam szolgálataimat, mint földmérnök az Entre Rios-i kormányzónak, dr. Leonidas Echagüe-nak és méltó miniszterének dr. Ramon Febrenek, akik valóságos lelkesedéssel fogadták ajánlatomat. Miután földmérői vizsgámat letettem, a Topográfiai Intézet titkárának neveztek ki és megbíztak a San Lorenzo-i legelő előzetes hibás felmérésének helyesbítésével 1874. októberében.
(125. oldal)

Czetz János: Emlékezéseim
Kiadó: Budaörsi Örmény Kisebbségi Önkormányzat, 2001
A szöveg forrása: MEK.oszk.hu

Mikor került a Hello Wood a Zichy-kastélyba?

Az irodáink áprilisban költöztek ide, de már tavaly szeptembertől üzemelt a műhely.

Hogyan indult a munka?

Be lehetett jönni a műhelybe, konzultálni, barkácsolni, elindultak a kurzusok az óbudaiaknak is, aztán kezdődtek a gyerekprogramok, nyáron pedig két napközis táborunk is volt itt a Zichyben, meg rengeteg workshop heti szinten.

Az első komolyabb rendezvényünk a Hello Wood Építész Mustra díj­átadója volt, ahol több mint száz hazai építészhallgató közül hirdettük ki a nyertes csapatot, valamint tartottunk egy kerekasztal beszélgetést is közösségi témákban.

Akkor már a műhely nagyjából berendezkedett, de még nem volt fűtés a házban, és lámpák melegítették a teret.

Már a Zichy-udvarba költözés előtt is elkezdődött az együttműködés az önkormányzat és a Hello Wood között?

Igen, korábban elkezdtünk az önkormányzattal közösen gondolkodni. Emlékezetes együttműködés volt a 2017-es Hadrianus-évhez kapcsolódó Hadrianus- szobrunk és egy lomtalanításra időzített barokk workshopunk, sőt, már másfél éve szerveztünk Óbudára egy nagy nemzetközi workshopot városi recycling témában, ahová a szociális építészet ismert alakját, Alfredo Brillembourgot is el tudtuk hozni, és amelynek során a Flórián tér környékén jelentek meg látványos „bútor beavatkozások”. Külföldi építészek, építészeti irodák is érkeztek erre a többnapos szakmai eseményre. Azt hiszem, ez volt az első ilyen program.

Mára az óbudai terek közkedvelt színfoltjaivá váltak a stúdió által tervezett és készített térbútorok is.

Ezeknél a praktikum mellett az volt a legfontosabb célunk, hogy nagy szabadságuk legyen a felhasználóknak. Bárhogy rakosgathatják, pakolgathatják őket, mindent csinálhatnak velük. Amikor megkaptuk a megbízást, a polgármester úr is azt kérte, hogy kedvük szerint rendezhessék el őket az emberek. Ennek már három éve.

Beváltak az eredeti elképzelések?

Első alkalommal színesre fújt, kültéri ragasztású rétegelt lemez bútorokat készítettünk, de később kidolgoztunk egy téli-nyári használatra egyaránt alkalmas, strapabíróbb, újrahasznosítható műanyagból készült verziót. Persze a macskakövön ezek is komoly terhelést kapnak, de jobban ellenálnak a mozgatásnak és az időjárási viszonyoknak.

Az, hogy az emberek három éve szeretik, használják, rakosgatják ezeket a bútorokat, tekinthető egy nagyon komoly tesztnek. Saját ötlet volt, vagy van hasonló külföldi példa?

Ez egyedi feladat volt, tehát nem volt sok hasonló mintánk. Bécsben vannak nagy köztéri bútorok, amiket időnként át szoktak rendezni, de azok kb. 300 kilós bútorelemek, amiket a munkások néha szervezetten átpakolnak.

Itt viszont az volt a cél, hogy az emberek maguk helyezzék el, ahogy nekik tetszik. A gyerekek is imádják, szeretik, hogy színesek, meg hogy fel lehet rájuk mászni, de nem veszélyesek, át lehet ugrani egyikről a másikra, és így tovább.

Szóval bevált a dolog, több térre is készítettünk ezekből a bútorokból. Ez egy nagyon jó közösségi játékos dolog, ami Óbudára és ránk is jellemző. Műanyagot kevésbé használ a Hello Wood, de ezzel úgy voltunk, hogy az anyag, amiből készül, húsz évig működik, utána vissza lehet darálni, tehát ez ilyen szempontból fenntartható és vállalható.

Most mi zajlik a Zichyben?

Itt üzemel az irodánk és a Nyitott Műhelyünk. Utóbbinak van egy menetrendje, programja, bejöhetnek a profi barkácsolók és a laikusok is. Csütörtökön és pénteken fogadjuk a látogatókat a honlapon keresztül történő előzetes regisztráció alapján. Munkaidőben délelőtt tíztől délután hatig lehet hozzánk jönni. Vannak olyan gépek, amiket csak asztalos segítségével használhatnak a barkácsolók, ha nincs ilyen irányú szakmai képesítésük. Előzetesen ezt is meg lehet adni a regisztrációs felületen, továbbá, hogy volt-e már korábban nálunk, kell-e balesetvédelmi oktatást tartanunk, mit szeretne csinálni, kér-e hozzá segítséget. Igény esetén anyagot is tudunk biztosítani. Emellett vannak olyan oktatásaink, workshopjaink, ahol a kéziszerszámok használatával ismerkedhetnek meg. Megmutatjuk, hogyan kell fűrészelni, csavarozni, hogyan lehet egy polcot összerakni.

Az idei szezonban tizenöt workshopot terveztünk ősztől december közepéig. Lesz karácsonyfa készítő foglakozásunk december 8-án, illetve dekorációs festés témájú tanfolyamunk is a Trilakkal együttműködésben december 4-én. Lehet jönni családostól hangolódni. Nagyon szoros kapcsolatban állunk a kerületi önkormányzattal a workshopok tekintetében is.

Van egy óbudai kedvezményünk, ami azt jelenti, hogy tartunk olyan foglalkozásokat, amiket az óbudai lakosok ingyenesen látogathatnak. Ilyen a Bevezetés a barkácsolásba október 6-án, ahol az alapokat tanítjuk meg.

Hogyan használjuk a behajtót, hogyan szereljünk meg egy kisebb szekrényt és így tovább. A felületkezelés alapjait is megmutatjuk. Vannak tematikus workshopok, ahol előkészített anyagokkal dolgozunk, és a végén elkészül egy kis komód, vagy valami más hasznos és szép holmi. Mivel idén Bauhaus-emlékév van, ezért lesz olyan workshopunk, amelyen egy bauhaus stílusú fellépőt lehet elkészíteni.

Az önkormányzattal kötött megállapodásunk alapján bizonyos létszámot több workshopunkon is ingyen tudunk fogadni. Ha óbudaiak bejelentkeznek – biztatni is kell, hogy jelentkezzenek –, szívesen látjuk őket térítésmentesen ezeken a foglalkozásokon. Mivel a műhelyben nem tud sok ember biztonságos körülmények között egyszerre dolgozni, fontos, hogy időben jelentkezzen, aki jönni szeretne. Erre a honlapunkon van lehetőség.

A műhely fölött működik a cég irodája, valójában tehát itt van a Hello Wood agytrösztje.

Igen, innen Óbudáról indulnak ki a világmegváltó gondolatok.

Milyen megváltó gondolatok kavarognak éppen, milyen nagy projekt készülődik?

A gondolatokat illetően a cégtársam, Pozsár Péter a legaktívabb, leginkább neki vannak „őrült” víziói arról, hogyan lehet megváltani a világot építészetileg, illetve a közösségfejlesztéssel.

Ez motivált minket például akkor, amikor megalapítottuk a Builder Society-t, ami szerényen mindössze arra törekszik, hogy a világ problémáira találjon megoldásokat.

Időszakonként buildereket avatunk, akik alkalmasak és bevethetőek bizonyos feladatok megoldására. Idén nyáron már volt egy nagy avatás azoknak, akik Hello Wood táborokban jártak, ott építettek, részt vettek a programokon. Az a terv, hogy nemzetközileg is jelentős közösséget építsünk.

Például milyen feladatot oldjanak meg a builderek?

Például, ha a Marson meg kell oldani majd egy problémát, mondjuk azt, hogy milyen lakóegységekben fogunk ott élni, akkor a csapatnak ki van adva egy ilyen feladat. Mondok egy földi példát is: a cég alapfilozófiája szerint folyamatosan „pörgünk” különféle szociális projekteken, így jött létre az adomány karácsonyfa is, amit évek óta itt a Szentlélek téren is felállítunk. A Builder Society-vel van egy olyan víziónk, hogy megpróbálunk behálózni minél több, akár száz országot is, ahol karácsonyi adományfa épül, az adott ország adott szociális ügyét zászlóra tűzve. A Builder Society-nek az a feladata, hogy megkeresse az ottani egyetemet, az ottani intézményt, az ottani építész csoportokat, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi, majd belépnek a programba, és megvalósítják.

Tehát azok a fiatalok, akik részt vettek a nyári Hello Wood táborban, viszik magukkal és terjesztik a builderek szociális és közösségi elveit, illetve gyakorlatát?

Igen, terjesztik, lehet csatlakozni ehhez a programhoz. Külföldön első körben faépítészeti közösségek vannak.

A Hello Woodnak már van egy argentin építész fesztiválja is, a Hello Wood Argentina, amely olyan típusú építész irodákat, építész hallgatókat fog tömöríteni, akik rá tudnak csatlakozni arra az elvrendszerre, amit mi képviselünk.

Összességében ezen is elkezdtünk már pörögni, ez a világmegváltás része. Természetesen az óbudai irodában dolgozunk a megbízásainkon, illetve a különleges projekteken is. Ilyen lesz például a Római-parti uszoda. Sok szálon futnak a munkáink, most pont a főváros keresett meg minket egy nagyon izgalmas üggyel, de erről még nem lehet beszélni. Folyamatosan vannak nemzetközi és hazai megkeresések is. Most nagyjából ötven projekt van nálunk, meglátjuk, hogy melyik élesedik be.

A tervezést és kivitelezést is saját kézben tartják?

Igen, általában meg is valósítjuk, le is bonyolítjuk az általunk tervezett projekteket, mert akkor lesz olyan minőségű, amilyet szeretünk elvárni.

A Hello Wood Stúdió alapfilozófiájában a szociális projektek mellett a közösségépítés is fontos helyet kapott. Hogyan valósul meg a gyakorlatban?

Többféleképp, ilyenek például a csapatépítő tréningjeink. Ezeket megtarthatjuk itt a Nyitott Műhelyben, illetve külső helyszínen is. Utóbbi esetben ki tudunk menni a csapattal, és megvalósítunk egy installációt közösen, akár egy céggel. Mondjuk, az egyik cég azt találja ki, hogy szeretnének támogatni egy középiskolát, mi azt mondjuk, hogy jó, és azt javasoljuk, hogy abba a középiskolába például közösségi bútorokat készítsünk el.

Nyilván a középiskola is tudja, hogy ő ezt szeretné.

Persze, tehát mi keresünk mellé egy partnert, egy intézményt. Vagy egy segélyszervezeten keresztül, vagy a Vöröskereszttel – sokan vannak körülöttünk is, akikkel dolgozni szoktunk. Felajánlhatja a cég is, hogy ő kinek szeretne segíteni, és mi segítünk annak a leszervezésében, hogy oda jusson el. Ők tesznek valamit, építenek mondjuk egy közösségi bútort, amit aztán megkaphat az a közösség, amelyiknek ők felajánlják. De az is lehet, hogy egy cég úgy jelentkezik, hogy saját maga számára szeretne valamit az irodába.

Idén tavasszal az egyik biztosítótársasággal egy konyha, illetve közösségi tér csapatépítő workshopot tartottunk. Megújult négy konyhájuk, ami eddig más szellemiséggel volt berendezve.

Velük együtt közösen egy új, hangulatos, kényelmes, praktikus közösségi teret hoztunk létre.

Tehát a munkatársak együtt készítik el az új konyhát, büszkék rá, amikor megvalósul, illetve már akkor is élvezik, amikor csinálják?

Így van, boldog mindenki.

És ráadásul, aki rájött, hogy nem boszorkányság a famunka, lehet, hogy otthon is nekilát kicserélni a konyhapultot?

Igen, bízik abban, hogy meg tudja csinálni, mert a workshopon már ügyesen fűrészelt. A mostani szakemberhiány miatt ez különösen izgalmas ügy. A workshopokon például feltűnően sok hölgy vesz részt, egyszerűen azért, mert nem akarnak arra várni, hogy majd jön a szakember, hanem meg akarják oldani a dolgokat az életükben. Ebben is tudunk segítséget adni. A csapatépítőkön egész nagy projektek is készülhetnek, tehát akár egy 5–6 méteres szobrot is meg lehet közösen építeni. Minden attól függ, hogy milyen fokban készítjük elő a műhelyben az alapanyagokat. Általában a tréningen az összeszerelés folyik. Nemrég csináltunk csapatépítőt harminc felsővezetőnek. Nekik a trénerrel együtt kitaláltunk egy folyamatot, amibe ők is beleszólhattak online módon. Utána négy csapatra osztottuk őket, egy építőelemet kapott mindenki, amely egy T-betű volt, és abból kellett építeniük egy hat méter magas fát, lombbal, gyökérrel, törzzsel. Természetesen készítettünk néhány mintát, hogy lássák, körülbelül miket lehet kirakni. Innentől minden rájuk volt bízva, minden csapatnak négy vezetőt kellett kijelölni, a vezetőknek egymással kellett egyeztetni, közösen eldönteni, hogyan találkozzon a törzs, a gyökerek és az ágak. A munkára összesen négy órájuk volt, folyamatosan egyeztetniük kellett, hogy melyik csapat hogyan csatlakozik. A végén fölállítottuk a földön összerakott hat méter magas fát – nagy volt a boldogság, a fa be is került a székházukba. Kiállítják, és mindenki büszke rá, hogy igen, ezt meg tudtuk csinálni. Ez mindenképp közösségépítő. Az előző évben a barokk workshop is ide sorolható volt.

Felkértünk tervezőket, akik Óbudán a lomtalanításból összeszedtek különböző bútorokat, és azokból készítettek új kreációkat. Tehát, ami a szemétbe ment volna, abból lett végül egy kiállítás.

A Hello Wood alapvetően építész stúdió, abból él, hogy ötletes, újszerű dolgokat terveznek, építenek fából. Miért fordítja a cég idejének és energiáinak jelentős részét szociális jellegű tevékenységekre?

Szerintem ez olyan belső indíttatás, ami mindannyiunknak fontos. Anyagi érdekekre ezt nem lehet lefordítani. Egyszerűen ezzel kezdtük, amikor megalapítottuk a céget, miután már mindannyiunknak megvolt a maga vállalkozása. Családi házakat terveztünk külön-külön.

Most kikből áll a Hello Wood csapat?

A csapat már jelentős létszámra bővült, de a menedzsmentet Pozsár Péter, Ráday Dávid, új társunk, Tóth Krisztián és én alkotjuk. Krisztián a Possible kreatív ügynökség vezérigazgatója volt, és másfél éve kezdett el foglalkozni velünk, aztán egyszer csak azt mondta, hogy csatlakozna hozzánk, szeretne részt venni abban, amit csinálunk. Most abban segít, hogy a Hello Wood olyan szervezetfejlesztésen menjen át, amelynek révén megfelelő arányban, jól előkészítve, nem megőrülve tudunk növekedni, és közben nem veszítjük el az értékteremtést, mert azt meg akarjuk tartani. Tehát nem az történt, hogy jött egy befektető, és azt mondta, hogy na, gyerekek, mostantól mást fogtok gyártani, hanem mindent, amit szeretünk, azt fejlesztjük tovább, és ezt ezek után még profibb háttérrel tudjuk tenni. Visszatérve a kezdetekhez, Peti gyakorlatilag a diplomáján is egy ilyen projekten dolgozott; egy kis kabint tervezett, aminél az volt a szempont, hogy minél olcsóbban reagáljon a lakhatási helyzetekre. Utána nyitott egy szociális építészeti műhelyt, rengeteg szociális projektet bonyolítottak helyi közösségekben szociális szervezetekkel együtt. A Hello Wood nagyjából ezzel párhuzamosan indult, és abban is erős motívummá vált ez a tartalom.

Amikor a céget megalapítottuk, le is fektettük ezeket az értékeket, tehát, hogy a szociális tartalom, illetve a társadalmi üzenetek megfogalmazása és közvetítése a Hello Wood tevékenységének alapeleme maradjon.

Nem sokan tudják például – de szerencsére egyre többen –, hogy van egy programunk gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekek számára.

Ahol gyakorlatilag szakképzést kapnak?

Nem igazán szakképzést, inkább egy szakképzés előtti fázist, pályaorientációs lehetőséget.

Karrier napot tartunk a Világszép Alapítvány táboraiban, ahol gyermekvédelmi gondoskodásban lévő gyerekek táboroznak, és negyedik éve szervezünk tábort a gyerekeknek az alapítvánnyal közösen.

Van egy nagyon komoly vállalásunk határon túli magyar közösségeknek is, ez is több éve fut.

Miről szól ez a vállalás?

A Hello Wood táborokban a kezdetektől kiemelt cél volt, hogy határon túli magyarok is jöhessenek, el is indultak az együttműködések. 2010-ben kezdtük, egy évvel később már Kolozsvárról is, Kárpátaljáról is, sok helyről érkeztek diákok. Ez a törekvés azóta is megvan, illetve a Bethlen Gábor Alap is megkeresett minket, hogy tegyünk javaslatot arra, hogyan lehetne megmozgatni a határon túli közösségeket. Beadtunk egy programot, egy pályázatot, és immár második éve minket bíznak meg azzal, hogy vigyünk határon túlra olyan workshopokat, amik az ottani közösségnek szólnak. Biciklitárolót építünk például Szlovákiában, Buzitán, közösségi bútort Nagydobronyon, és mindenféle hasonló jellegű projektet a környező országokban. Az ottani gyerekek, vallási képviselők, a vállalkozók közül néhányan, iskolai tanárok vesznek részt ezekben, jellemzően magyarlakta településeken. Megmondják, hová menjünk, mi az ottani közösséggel alkotunk egy teljes napig, az elkészült alkotás pedig természetesen ott marad, ők használják – élvezik, szeretik, hogy velük közösen készült. Van egy itthoni táborunk is, ami kifejezetten ehhez a programhoz csatlakozik. Erre általában száz résztvevő érkezik, nyolcvan gyerek és húsz pedagógus. A húsz pedagógust tréningezzük, hogy valamilyen szinten el tudják sajátítani és otthon folytatni ezeket a programokat.

Ki finanszírozza a költségeket?

A Bethlen Gábor Alap és a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság támogatja. Mi adjuk a szakmai programot és annak lebonyolítását. A BGA előkészíti a helyszíneket, és megszervezi a közösségeket, eljuttatják a táborokba a gyerkőcöket, mi pedig viszünk minden egyéb eszközt, workshopvezetőket, és a helyszínen levezényeljük a programot.

Nem túl veszélyes üzem ennyi fűrészelő, gyaluló gyereket irányítani?

Veszélyes üzemnek tűnhet kívülről, de a gyerekek nagy gépekkel nem dolgoznak. Persze kéziszerszámokkal is lehet bajt csinálni, de nagyon-­nagyon figyelünk, és hál’ istennek nincs baleset. Ha körültekintők vagyunk, ha megfelelő oktatást adunk a gyerekeknek, ha folyamatosan felhívjuk a figyelmüket a biztonságra, akkor annyira koncentrálnak a feladatra, annyira élvezik, hogy gyakorlatilag egy csavarbehajtóval és egy dekopírfűrésszel mindent meg tudnak oldani, nem történik baleset. Nagyon szép munkák jönnek létre. A kedvencem a tavalyi feladat volt, egy formatervező építész bútor workshopja. Az volt a gyerekek feladata, hogy mindenki a saját személyiségének megfelelő bútort építsen, és a végén volt egy performance is a táborban. Ilyenkor minden workshop résztvevő prezentál, meg kell tanulniuk tehát mások elé kiállva beszélni is a gyerekeknek. Általában nagyon megszeppenten érkeznek a nagyjából 12, 15, 16 év közöttiek, nagyon szabálykövetőek, egyikük se mer szerepelni. A tábor végére ez teljesen megváltozik, kinyílnak a gyerekek. Olyan szinten, hogy színpadon nyomják, mikrofonba beszélnek, felvállalják magukat, büszkék arra, amit csinálnak.

Olyan személyiségfejlődésen mennek keresztül egy hét alatt, hogy csuda. Ezt a Bethlen Gábor Alap munkatársai is észrevették, és szeretnék, hogy még éveken át fusson ez a program.

Nagyon jó visszajelzéseket kapnak a tanároktól, a gyerekektől. Az egésznek olyan a hatása, hogy elkezd zsizsegni valami, elkezdenek írogatni nekünk, újságolják, hogy ezt és ezt csinálják. Kiírtunk egy pályázatot tavaly család témában, ahová grafikákat, formaterveket küldtek be. Volt egy díjátadó a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ahová meghívtuk a nyerteseket, kiállítást rendeztünk, és ezzel kapcsolatban tartottunk egy rendezvényt, ahol átadtuk a díjakat. Mentoráljuk is őket, tehetséggondozni is tudunk. Tehát van egy ilyen folyamat is, ha valaki a továbbtanulást komolyan fontolgatja. Számunkra ez is nagyon fontos. Mindezek mellett természetesen a megrendelt projekteket is kellene csinálni, úgyhogy nagy türelem kell a megrendelőknek.

A következő nagy óbudai projekt egy Dunán lebegő fauszoda lesz a Rómain. Nagyjából már körvonalazódik, hogy mi is készül?

Vannak látványterveink, amelyek már meg is jelentek a sajtóban. Most egy tanulmányt készítünk arról, hogy mi megvalósítható és mennyiből. Nagyon izgalmas feladat, hogy száz év után ismét a Dunára tegyünk egy olyan fauszodát, amiből a kilenc­százas évek elején még több is volt Budapesten.

Ez tulajdonképpen egy fából készült medence lesz, amin átfolyik a Duna?

Igen, a medence be van lécezve, hogy a fürdőzők biztonságban legyenek, így a sordrás nem jelent veszélyt, mert tompítani lehet. Tehát, aki nem tud úszni, az sem tapad oda a medence falához.

Megnézték a régi szerkezeteket, és azokat gondolták tovább?

Egyrészt tovább gondoltuk, másrészt egy egyszerű verziót tettünk le az asztalra, amin alig vannak felépítmények. Nincs rajta semmi extra, csak kis medencék és egy nagyobb medence. Ez a szerkezet a Római-partra kerül, ahol a Duna és a szemközti part látványa meghatározó. Nem feltétlen szerencsés, ha odateszünk valamit, amitől hatvan méteren át nem látni a Dunát. Az már egy másik kérdés, hogy ha már rajta vagy, akkor látod a túloldalt, tehát tulajdonképpen megrendelői igény kérdése, hogy ez a szempont mennyire meghatározó. Felmerült olyan igény is – ahogy régen is volt –, hogy öltözők legyenek rajta, esetleg egy kiszolgáló egység, hogy frissítőket lehessen árulni.

Azon is gondolkodtunk, hogy visszahozzuk a klasszikus hangulatot, amikor megy a kis ládájával az árus, és kiabálja, hogy perecet, szörpöt, kukoricát. És a partról lenne a kiszolgálás. Most pontosítjuk, hogy mire is van szükség.

Az üzemeltetés is nagy kérdés, illetve, hogy mennyibe kerül a fenntartás. A Rómaira többféle tervvázlatot is készítettünk, minden kérdést meg kell vizsgálnunk.

Volt már hasonló munkájuk?

Az egyik Hello Wood táborban a csapatommal csináltunk egy úszóházat, amiben egy picike medence volt. Horgászok is imádták, mert ez volt a szák. Van egy nagy vízi projektünk Svájcban is, az Urban Surf, egy őrült nagy medencével, ahol szörföznek a svájciak.

A Magyar Festészet Napja (MFN) 2002-ben indult el egy tucatnyi festőművész kezdeményezésével Budapesten. Az alulról szerveződő esemény az évek során olyan népszerűségre tett szert, annyi vidéki város múzeuma és galériája csatlakozott hozzá, hogy hamarosan országos méretűre nőtte ki magát, majd túllépve a határokat, a teljes magyarlakta régió festészetének ünnepévé vált. Néhány napos programból egy másfél hónapig tartó fesztivállá alakult, amely a magyar festészet ma is élő szépségeire, múltjára és jelenére irányítja rá a figyelmet.

A Magyar Festészet Napja idén Óbudán lesz. Hogyan találtatok rá az óbudai helyszínre, miért itt rendezik meg 2019-ben a festészet ünnepét?

A festészet napjának szülőhelyszíne Újbuda volt, de hamar körvonalazódott, hogy Budapest többi kerületét és a a megyeszékhelyeket is be kell vonnunk. Így kialakult az a rendszer, hogy az egyik évben Budapesten, a másik évben pedig valamelyik vidéki nagyvárosban tartjuk a központi kiállításokat. Miután Óbuda köztudottan és a szakmában is elterjedten komoly tevékenységet folytat a kultúra és a kortárs képzőművészet terén, továbbá a T-Art Alapítvánnyal is évtizedek óta jó kapcsolatban vagyunk, ezért döntöttünk most Óbuda mellett. Nagy örömünkre nagyon szívélyes fogadtatásra talált az ötlet az óbudai önkormányzat részéről.

A Magyar Festészet Napja a kortárs festészeten belül talán a legnagyobb merítést igyekszik képviselni. Mi az a közös alap, ami képes megteremteni az eltérő szakmai gondolkodásmódok felett álló eszmét?

Mit tesz a festő? Színt kever, pigmentet old, felületet alakít, síkba teret formáz, anyagot gyúr látvánnyá, a látványból mondandót, üzenetet képez. Környezetet, életteret ruház fel szépséggel, harmóniával, kérdőjelekkel és felkiáltójelekkel. Felzaklat és elsimít, könnyekre fakaszt, üvöltésre késztet és megnyugtat. A festő a látható világ esszenciáját gyúrja képanyaggá. De a festő ennél sokkal többet tesz: hozzáállást, látásmódot, szemléletet alakít.

Mai szóhasználattal élve tematizál, mert a festő nemcsak a látványra éhes, hanem a látvány mögött rejlő mozgatókra, történetekre, érzésekre és élményekre, számításokra és gondolatokra, éppen úgy, ahogy a szemlélő, aki a festmény előtt áll.

Éppen ezért a festészet, bár helytől és időtől független nyelvezet, mégis akkor teljes érvényű, ha magán hordozza annak az időnek és térnek a jellemzőit, ahol született. Ha van magyar kultúra, ha van mai érzület és van közösségi tér, ami a szellemi létünket meghatározza, akkor kell, hogy legyen egy olyan alkalom, amikor a gondolatnak, az átélésnek, a szakmai felkészültségnek a hitelességét ünnepeljük. A festészet az ember legősibb örökségeinek sorában áll, ma is ugyanolyan érvénnyel bír, mint évezredekkel ezelőtt. A Magyar Festészet Napja ezt a szellemi alapállást tartja fenn, és ennek kíván a jövőben is érvényt szerezni.

Mettől meddig láthatók a festészetnapi kiállítások?

Az óbudai központi megnyitó október 20-án lesz, de gyakorlatilag szeptember második felétől november közepéig folyamatosan tartanak a festészetnapi programok.

A három központi óbudai kiállítás kurátorai olyan festőművészek, mint Gaál József, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének oktatója, Horváth Dániel, az egri Esterházy Károly Egyetem Képzőművészeti Tanszékének vezetője és ön, aki a Szolnoki Művésztelep vezetője. Milyen tárlatokat láthatunk Óbudán? Van-e valamilyen sajátosságuk az idei kiállításoknak?

A Magyar Festészet Napja Élő magyar festészet című központi kiállítása három helyszínen lesz látható. Az Esernyős Galériában a Doyenek című kiállítás azoknak a 70 év feletti, a festőtársadalomban nagyra becsült művészeknek a munkáit állítja ki, akiket élő klasszikusként tart számon a festőművész szakma, és akiknek a tevékenységét, munkásságát példaadónak, iskolateremtőnek tartja.

A Zichy-kastély északi szárnyában a Fiatalok című kiállítás a 40. életévüket még be nem töltött festőművészek számára ad lehetőséget, hogy egy különálló, csak az ő munkáikat felvonultató csoportos kiállítással mutatkozzanak be.

A Középgeneráció tárlata az Óbudai Múzeumban lesz, és az aktív magyar festők egy-egy munkáját állítja ki, az alkotások számában is ez a legnagyobb. És végül az óbudai MFN központi programjaihoz kapcsolódik a T-Art Alapítvány két kiállítással: a gyűjteményébe tartozó kortárs festők aktuális munkáiból az Óbudai Kulturális Központban és egy fiatal művészekből álló válogatás tárlatával az ófalui Szent József Házban.

Milyen elismeréseket kapnak az óbudai megnyitón a szakma legjobbjai 2019-ben? Lehet-e már tudni, hogy kik lesznek a díjazottak?

A kuratórium három fő díjról szavaz: az Életműdíjról, amit egy doyennek ítél oda munkásságának elismeréseképpen. Az ún. Maticska-díjról, amelyet egy olyan 40 év alatti fiatal festőművésznek ad a kuratórium, akinek a művészetét az MFN szellemiségéhez közelinek és a jövőre nézve ígéretesnek találja. A harmadik a Magyar Festészet Napja szakmai nagydíja, melyet a Középgeneráció egy alkotója nyerhet el. Még nem publikus, hogy kik lesznek a díjazottak, ez a megnyitó napján derül ki a szakma számára is.

Melyek a további legfontosabb, a kuratórium által minden évben megrendezett kiállítások a fesztivál alatt?

A Mini képek a Vízivárosi Galériában, ahol a festők egészen kisméretű, 20x20cm-es vásznait állítjuk ki. Ez az egyik legnagyobb érdeklődésre számító program, tavaly 200 művész munkája szerepelt rajta, Zöld Anikó a szervezője lassan két évtizede. A Síkplasztikai kiállításon az Újbuda Galériában a plasztikus festmények és a táblaképként is működő plasztikai alkotások szerepelnek Sípos Endre szervezésében. A Női vonal című kiállítás azt a kérdést teszi fel, hogy létezik-e olyan, hogy női vagy nőies művészet, lehet-e erről egyáltalán beszélni. A Nemzeti Színházhoz tartozó Zikkurat Galériában a Vincze Angéla által szervezett programra tehát kizárólag nők adják be a munkáikat. Az üvegfestészeti kiállítás, ami az üvegművészetet kevésbé az üvegszobrászat vagy a design oldaláról, inkább a festészet irányából közelíti meg, a klasszikus üvegfestészetre helyezi a hangsúlyt.

Mára a Festészet Napja egyik legfontosabb helyszíne Szolnok lett. A Szolnoki Művésztelep vezetőjeként nyilván az ön kezében összpontosul a szervezés. Mit képvisel Szolnok az MFN-ban?

A Szolnoki Művésztelep hamar bekapcsolódott az MFN vérkeringésébe, és mára az egyik leggazdagabb programot nyújtó helyszínné nőtte ki magát. Mottója a megújuló hagyomány. Általában egy október 18-hoz közeli hétvégén 5–6 kiállítást nyitunk Szolnokon a Képzőművészet Ünnepe címmel, ami az MFN kiemelt rendezvénysorozata, és hasonlóképpen az óbudai megnyitókhoz, itt is egy napra koncentrálódik, amelyhez buszjáratot indítunk Budapestről. Az összes szolnoki kiállítóhelyszínt érinti: a könyvtár, az Agóra és a többi galéria is az MFN időpontjához rendezi az éves programját. A központi esemény a szolnoki zsinagóga gyönyörű és hatalmas épületében a Szolnoki Képzőművészeti Társaság kb. 120 festőjének és szobrászának kiállítása. Ez a tagság markáns keresztmetszetét adja a kortárs magyar festészetnek.

Ennek a kiállításnak a kapcsán is értékes szakmai díjak kerülnek átadásra évről évre. A program mindig összekapcsolódik a Szolnoki Nemzetközi Filmfesztivállal is.

A hazai szakmai szemlélet egyik alappillérévé vált a magyar képzőművészet nemzetközi kon­textusban való bemutatása. A Magyar Festészet Napja kuratóriuma alapvetően a magyar festészet ünneplését tűzte ki célul, de eközben kezdetek óta komoly kapcsolatot tart fenn a határon túli magyar művészekkel, a közép-európai régióval és az utóbbi években a nyugat-európai országokkal is. Milyen közös megmozdulások voltak eddig, és idén kik jönnek mihozzánk, vagy hova jutnak el magyar művészek munkái?

Ilyen volt a Székely Szalon című kiállítás, ahol két helyen egyszerre közös tárlaton szerepeltek magyarországi és székely festőművészek. Éveken keresztül az újbudai Tető Galériában kapott helyet a közép-kelet-európai magyar művészek tárlata. 2011-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett közös tárlaton Erdély, Partium, Délvidék, Szlovénia, Burgerland, Felvidék, Kárpátalja területeiről érkeztek festőművészek, 2013-ban a Graphisoft Parkba pedig Szerbiából. Ez volt az első olyan kiállítás, ahová nem határon túli magyarokat hívtunk, hanem külföldieket. A következő években Murnau és környékének alkotóit állítottuk ki, majd Salzburg, Szlovákia, tavaly Szlovénia szerepelt. Idén a barbizoni művésztelep köréből francia festőművészek érkeznek a Próféta Galériába, végül novemberben egy újabb salzburgi válogatás lesz a Józsefvárosi Galériában.

Hogyan tudja megtartani a kuratórium azt a finom mezsgyét, ahol a kvalitás és a jó értelemben vett fogyaszthatóság együtt képes létezni?

A legkézenfekvőbb garancia erre a kurátorok személye, akik évről évre – a helyszínek függvényében – állandóan frissítve igyekszenek a felkéréseket közvetíteni a művészek felé. Ilyen módon az alapítvány saját szervezésű kiállításai felelősséget vállalnak azért a képzőművészeti minőségért, amit képviselni szeretne.

A kapcsolódó rendezvények vonatkozásában van egy viszonylag szűken értelmezhető kritikai kritérium: hogy ha olyan kiállítás érkezik be, ami nem üt meg egy bizonyos szakmai színvonalat, akkor azt nem promotáljuk.

A jó értelemben vett fogyaszthatóság épp generátora lehet a minőségnek, hiszen az MFN célkitűzése éppen az, hogy a képzőművészet által még meg nem szólított közönséget is bevonja a hatáskörébe, és minden embert jó értelemben vett módon potenciális képzőművészet-fogyasztóvá tegyen. Ez olyan alapot jelenthet, amiből sokkal több csúcsteljesítmény emelkedhet ki.

A kortárs és élő festőművészek mellett az MFN alapítványa nem feledkezik meg ilyenkor a legnagyobb XX. századi magyar festőművészekről sem. Kik azok a híres magyar festők, akik valamilyen esemény keretében szóba kerülnek az ünnepi időszak alatt?

A MNF egyik mindenkori fontos akciója a neves magyar festők emléktábláinál történő koszorúzás: Rippl-Rónai József, Egry Béla, Czóbel Béla, Csontváry Kosztka Tivadar, Molnár C. Pál festészetére igyekszünk felhívni a figyelmet ezzel a formával. Néhány évvel ezelőtt Atlasz Gábor kolléga ötlete nyomán egy cédrusfát ültettünk a Gárdonyi térre Újbudán. Idén Csontváry halálának 100. évfordulója alkalmából közös ünneplés keretében az MFN és Gerlóczy Gábor együtt mutatnak be egy kiadványt Csontváryról. A Magyar Újságírók Közössége Székházában pedig Csontváry 100 címmel Atlasz Gábor szervezésében olyan művészek munkái láthatók, akiknek a művészetében érezhető a Csontváry-féle szellemi erőtér.

Kiknek köszönhető mindaz, amiről eddig beszélgettünk? Kik pörgették az MFN programjait az elmúlt két évtizedben?

Tizenéveken keresztül Bráda Tibor, a Festészet Napja alapítója volt az elnök, de a kurátori munkában ő már nem vesz részt. Egy-egy évig Kiss Zoltán László és Szurcsik József elnökölt, az utóbbi néhány évben pedig én. De természetesen ez a Magyar Festészet Napja kuratóriumának a csapatmunkája, azokra a hagyományokra építve, amelyeket az alapítók kijelöltek.

Mit jelent az MFN maguknak a festőművészeknek?

Az MFN egy kollektív festészeti projekt, és kohéziós erőt jelent maguknak a festőművészeknek is. A festészet napján a festőművészek közösen ünneplik a szakmát és egymást.

A kollektív kiállítások olyan átfogó szemléletet képviselnek, hogy a közönség mellett a festőtársadalom számára is a legjelentősebb tájékozódási lehetőséget jelentik egymás művészetéről.

Ön hogyan látja ma a kortárs festészet helyzetét?

Minden ellentétes véleménnyel szemben a festészet – mint művészeti műfaj, kategória – él és virul, mert mögötte az ember ősidők óta tartó képalkotási igénye áll. És ha van magyar nyelv és kultúra, akkor léteznie kell kortárs magyar festészetnek is. A jellemzőiről, irányáról és az egyetemes festészetben betöltött szerepéről kell és érdemes beszélnünk. És mi lenne alkalmasabb arra, hogy évről évre a figyelmünk fókuszába ezt a fontos kérdést állítsuk, mint egy rendezvénysorozat, amelynek középpontjában október 18-a, Szent Lukácsnak, a hagyomány szerint a festők védőszentjének napja áll? Egy rendezvénysorozat, amelyhez az ország és a Kárpát-medence művészeti közélete csatlakozik immár tizenhatodik alkalommal. Ünnepeljük együtt tehát azt, hogy van festészet, van magyar festészet, van jó magyar festészet, ami mögött kiváló művészek állnak, és azt, hogy mindez összeköt, nem pedig elválaszt minket egymástól.

(A képeket az alkotók hozzájárulásával közöljük.)

A gyűjteményépítés mellett az alapítvány számos országos nagyméretű kiállítást és egyéni tárlatot szervezett, több művészeti könyvsorozatot adott ki, és állandó közreműködője, tanácsadója az óbudai képzőművészeti eseményeknek is.

Alapítvány a kortárs táblaképfestészet és képgrafika szolgálatában

A T-Art Alapítvány nevét egyrészt alapítójáról, Tenk László festőművészről kapta, másrészt utal arra a szerepvállalásra, amit azóta is betölt a kortárs képzőművészet terén: a kortárs táblaképfestészet, a tradicionális sokszorosító grafika és egyedi rajzművészet, valamint a hagyományos szobrászat kvalitásait megtartó és felmutató, értékmentő küldetésére.

Az alapítvány a rendszerváltozás után, a korlátokkal küzdő állami művészettámogató rendszer alternatívájaként jött létre, hogy a megszűnő és megalázó korábbi képzőművészet-politikai rendszer helyett új utakat nyisson a kortárs képzőművészet civil menedzselésének. Az 1990-es években átrendeződő kultúrpolitika érdeklődésének homlokterébe a nyugati igazodású, neoavantgard és konceptuális irányok kerültek, egyféle kánont deklarálva így a kvalitásos kortárs képzőművészetről. A művészeti szakirodalom is – a jogos rehabilitálás, a kulturális felzárkóztatás és a magyar képzőművészet nemzetközi kontextusba helyezésének szándékával – elsősorban a progresszívnek mondott irányzatok prezentálásával foglalkozott. Létezett azonban egy másik kortárs képzőművészeti valóság, számtalan olyan művész, akiknek vitathatatlanok voltak a kvalitásai, mégsem szerepeltek a kilencvenes évek élen járó fórumain. Egész művészeti ágak, mint a táblaképfestészet, a manuális művészi képgrafika és a hagyományos szobrászat a művészeti szféra peremére látszottak kerülni.

Ebben a közegben jött létre a T-Art Alapítvány 1990-ben, és kezdte el máig is tartó munkáját. Az alapítók azt a célt tűzték ki, hogy e kör számára megteremtenek egy olyan fórumot, amely átfogó művészetszervező tevékenységet folytat: kiállításokat rendez, művészeti albumokat, katalógusokat ad ki, külföldi megjelenéseket tesz lehetővé, és kapcsolatot épít a művészeti szféra különböző szereplői között. Mindezt alapítványi működési formában: kereskedelmi tevékenységet nem folytatva, és csak támogatásokból, felajánlásokból, adományokból és pályázatok során jutva bevételekhez.

A T-Art Gyűjtemény

A gyűjteményt is adományozott művekből építették fel a művészekből álló, 5 tagú kuratórium (Tenk László, Hegedűs Endre, Mészáros Géza, Sváby Lajos, később helyette Sulyok Gabriella, Wilhelm Károly, később helyette M. Novák András) és Supka Magdolna művészettörténész segítségével. Az ő javaslataik alapján hívtak meg olyan képzőművészeket, akiknek művészetét a már meglévő darabok szemléletéhez és minőségéhez illeszkedőnek és méltónak tartották.

Az alapítvány nem egyetlen stílus vagy tematikai kritérium mentén gyűjt.

Véleménye szerint a korszak sok szempontú nézete együtt igazabb képet nyújt a periódus képzőművészetéről, mint az egyetlen irányzat tekintetében kizárólagosan válogatott szegmens.

Ugyanakkor mégis egy jól körvonalazható és következetes értékrendet képviselt mindig is: egy olyan, alapvetően a magyar hagyományokon nyugvó, az expresszív kifejező erőt preferáló, a mesterségbeli tudáson alapuló és hagyományos eszköztárral dolgozó művek gyűjteményét hozta létre, amely mára valóban kiegészíti a neoavantgard-centrikus gyűjteményfejlesztéseket, és hitelesen képes prezentálni a másik kortárs magyar képzőművészetet.

Fontos kiemelni, hogy az alapító és az alapítvány nem tulajdonosa a létrejött gyűjteménynek, hanem azt a magyar kulturális örökség részeként őrzi, közgyűjteményként kezeli és gondozza, annak közönséggel való kapcsolatát folyamatosan biztosítja, végső elhelyezését pedig múzeumban tervezi. Az Óbudai Önkormányzat, az Óbudai Múzeum és az alapítvány közös megállapodása alapján került be az alapító okiratba is, hogy amennyiben az alapítvány valamilyen oknál fogva megszűnne, a gyűjtemény az Óbudai Múzeum tulajdonába kerül.

Festészeti gyűjteményének legkorábbi darabjai közé tartoztak olyan Kossuth-díjas művészek alkotásai, mint Tóth Menyhért, Sváby Lajos, Kovács Péter és Földi Péter.

Az expresszív festészet Munkácsy-díjas nagyjai, mint Lóránt János Demeter, Végh András, Szentgyörgyi József, Veress Sándor László, Baksai József, Jónák Tamás, Szily Géza, Vilhelm Károly vagy Gaál József, Szurcsik József, Véssey Gábor munkái.

A lírai-spirituális-szakrális vonal neves képviselői: Kárpáti Tamás, Bikácsi Daniela, Krajcsovics Éva, Simsay Ildikó, Mészáros Géza, Váli Dezső, Tölg-Molnár Zoltán, Orosz János, Bráda Tibor, Gáll Ádám, Giczy János, Verebes György.

A magyar fundamentálisan realista festészet két nagy alakja: Balogh Gyula és Szakáll Ágnes, és a realizmus új értelmezését adó jóval fiatalabb Szabó Ábel képei.

Az absztrakció és applikáló technikák művészei, mint például M. Novák András, Lengyel Károly vagy Kopócsy Judit művei.

A hagyományos és virtuóz festőiséget képviselő Hegedűs Endre, a felületi hatások mestere, Scholz Erik, a művészeti ágakon és stílusokon kívül mozgó Ujházi Péter alkotásai.

A fiatalabb generációból Nádas Alexandra, Atlasz Gábor, Varga Patricia Minerva, Várhelyi Tímea, Bukta Norbert, Mészáros Bori, Király Gábor és Kiss Márta festményeit tudhatja magáénak, és óbudai kulturális szervezet lévén folyamatosan figyelemmel kíséri az óbudai képzőművészek munkásságát is. Így kerültek gyűjteményébe Csengery Béla, Létai Gábor, Benyó Ildikó, Németh Géza, Turcsán Miklós, Vízi Tihamér, Hansági Hédi, Takács Klára, Gábor István, Tornay Endre András, Maracskó Gabriella, Kőfaragó József óbudai művészek alkotásai, de a Kossuth-díjas Rieger Tibor szobrász és a bergeni Képző- és Iparművészeti Főiskola professzora, Mengyán András óbudai alkotók is adományoztak munkát a gyűjteménybe.

Az alapítvány grafikai kollekciója a legnagyobb a gyűjtemény egészében: 300 darabot számlál, jelentőségét tekintve is a legreprezentatívabb, és mára muzeális értékkel bír. Felöleli a XX. század második felének és a 2000-es évek első évtizedének szinte teljes manuális képgrafika művészetét.

Itt szerepelnek a grafikaművészet legendás alakjai: Gyulai Líviusz, Rékassy Csaba vagy Ágotha Margit.

Az eggyel fiatalabb generációból Kovács Tamás, Almássy Aladár, Dús László, Sáros András Miklós, Szemethy Imre, Somogyi Győző.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatói közül pedig Pásztor Gábor, Somorjai-Kiss Tibor, Nagy Gábor, Eszik Alajos.

De olyan muzeális darabok is megtalálhatók, mint Kondor Béla vagy Szalay Lajos grafikája.

Ennek a gazdag és nívós anyagnak a kialakulása Sulyok Gabriella grafikusművész kurátori munkájának is köszönhető, aki tudatosan válogatott a kollekció teljessé tétele érdekében. A grafikai anyag értékét tovább növeli – és egyben építésének folytatása elé óriási kihívást állít –, hogy a digitalizálódott és alkalmazott reklámgrafika által kiszorított, autonóm jellegű művészi grafika és a hagyományos grafikai technikák mára kuriózumnak számítanak.

A mögöttük rejlő mesterségbeli tudás és virtuozitás ma már szinte ismeretlen a fiatal generáció számára. Az egyedi rajzok mellett színes fametszet és linómetszet, rézmetszet, rézkarc, litográfia és szitanyomat is található a gyűjteményben.

A T-Art Gyűjtemény szobrászati anyaga mennyiségében elmarad ugyan a festészeti és grafikai műcsoportok mellett, a művek összessége azonban mégis egy nagyon szép együttest mutat, és ebben a kisebb számban is tükrözi a T-Art jellegzetes, értékmentő szemléletét. A szobrok gyűjtését erősen korlátoznia kellett az alapítványnak – noha épp a szobrászok között volt az egyik legnagyobb rokonszenv az alapítvány szemlélete felé –, ugyanis egyszerűen nem állt rendelkezésre elegendő és méltó hely a raktározásához. Ennek ellenére olyan alkotók adták szobraikat az alapítványnak, mint a Kossuth-díjas Csíkszentmihályi Róbert vagy a Munkácsy-díjas Asszonyi Tamás, Csikai Márta, Gáti Gábor, Kiss György, Nagy Benedek és Stremeny Géza szobrászok.

Közös és látható

A gyűjtemény építése mellett az alapítvány folyamatosan a közönség elé tárja anyagát vándorkiállítások és egyéni tárlatok keretében. Kezdetben Tenk László a saját műtermében maga szervezett tárlatokat, amelyek megnyitóin 100 fős közönség jelent meg. Később, ahogy egyre gyarapodtak a szponzorok, évről évre elvitték a gyűjteményt az ország nagyvárosaiba: a Győri Nemzeti Színházban, a Szolnoki Galéria zsinagóga épületében, Miskolcon az Avasi Gimnáziumban, Egerben a Neumann Szakközépiskolában, a szegedi Megyeházán, a székesfehérvári Pelikán Galériában, a Csongrád Galériában, a soproni Festő Teremben, az egri Templom Galériában, Hódmezővásárhelyen a Tornyai János Múzeumban, Kalocsán a Városi Galériában, a Tatabányai Kortárs Galériában, a budapesti Hadtörténeti Múzeumban, a Vigadóban és az Olof Palme Házban szerepeltek. A szolnoki MOL-székházban öt éven keresztül folyamatos kiállítótevékenységet is folytatott az alapítvány, és 2011 óta minden évben jelen van Szarvas József színművész viszáki Kultúrpajta rendezvényein is.

De a T-Art Gyűjtemény szerepelt a jesolói Palazzo dei Congressiben is, Bonnban, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, Dortmundban a Signal Biztosító galériájában, a hollandiai Amstelveenben, mi több, a kanadai Edmontonban is. Az alapítvány állandó résztvevője az óbudai képzőművészeti eseményeknek is.

Számos kiállítást szervezett Óbuda iskoláiban, könyvtáraiban, művelődési házaiban, különösen az Óbudai Kulturális Központban, az ófalui Szent József Házban és az Esernyős Galériában.

Utóbbi helyszínen minden év Óbuda Napján csoportos kiállítást rendez a III. kerületi képzőművészek számára. A kiállításokhoz kapcsolódóan az alapítvány művészetközvetítő tevékenysége a különböző korosztályoknak szóló műhelyfoglalkozásokra és tárlatvezetésekre is kiterjed Tenk Dóra szervezésében.

A gyűjteménygyarapítás mellett az alapítványi munka hangsúlya idővel átkerült a könyvkiadásra, az alapítvány művészkörének munkásságát bemutató albumok létrehozására. Már az 1990-es években is kiadott kisebb kiállítási katalógusokat, majd az ún. Paletta-sorozattal 26 művészeti albumot valósított meg. Még szebb azonban az ún. Kugler könyvsorozat, amely 11 db hatalmas méretű, keménytáblás, többszáz oldalas albumot jelent a legjelentősebb alapítványi művészekről.

2018-ban a 70 év felettiekből álló kuratórium átadta a munkát új meghívott kuratóriumi tagoknak: Lévay Jenő, Szurcsik József, Verebes György művészeknek, Tenk Dóra művelődésszervezőnek az alapító részéről és Garami Gréta művészettörténésznek.

Az új csapat az elmúlt 30 év és a gyűjtemény feldolgozását és publikálását tűzte ki célul, valamint elkezdte a Searching for T-Art című, gyűjteményépítést folytató projektjét.

A T-Art Alapítvány az elmúlt 29 év alatt kiadott 37 db komoly művészeti albumot. Gyűjteménye több mint harmincszor volt látható Magyarország területén, és hatszor külföldön is szerepelt. Kb. 50 művész számára rendezett egyéni tárlatot, és 25 csoportos kiállítást szervezett tagjainak gyűjteményen kívüli munkáiból is. Összesen kb. 150 kiállítást valósított meg, ami átlagosan évi 5 tárlatot jelent. Létrehozott egy anyagi elismeréssel is együtt járó díjat – amelyet Supka Magdolnáról nevezett el –, és minden évben egy olyan személynek ítéli oda, aki különösen sokat tesz a kortárs magyar képzőművészetért. Partnere a Magyar Festészet Napja Alapítványnak, és állandó résztvevője a Magyar Festészet Napja rendezvényeknek. Jövőjét új, megfiatalított kuratórium kezébe adta, és gyűjteményének megtartásáról, továbbépítéséről és munkájának folytatásáról is gondoskodott. Az elmúlt 29 évben megvalósított művészetszervezői tevékenysége számos múzeum és galéria munkájával vetekszik.

(A képeket a T-art Alapítvány hozzájárulásával közöljük)

Ugray György munkái már 1938-tól a Műcsarnokban szerepeltek. 1937-ben ő tervezte a párizsi világkiállítás plakátját, 1940-ben pedig elnyerte a korszak egyik legjelentősebb és máig is működő állami ösztöndíját, a római művészeti díjat.

A római díjat még 1904-ben alapította a nagyváradi történész-főpap, Fraknói Vilmos, hogy a magyar történészek és művészek számára római tanulmánylehetőséget biztosítson. Később, a két világháború között, az 1920-as évektől a római magyar intézet művészeti ösztöndíjrendszerét Gerevich Tibor indította újra, ekkor már állami finanszírozással, a máig is ugyanezt a szerepet betöltő Római Magyar Akadémián, a Falconieri palotában.

Ennek az intézménynek köszönhetően jött létre a magyar művészettörténetben az olasz novecentóból vagy neoklasszicizmusból kiinduló, „római iskola” néven ismert irányzat, mely az avantgárd törekvésekkel szemben a klasszikus és egyházi művészeti hagyományokat részesítette előnyben.

Olyan művészek tartoznak ide, mint például Aba-Novák Vilmos vagy Molnár C. Pál, és olyan épületek, mint a városmajori vagy a pasaréti templom.

Ugray a római iskola harmadgenerációs alkotójaként számtalan szakrális témájú és klasszicizáló alkotást készített pályája során − mint például Pietája, ami ma a rákoskeresztúri Szent Kereszt templomban található −, amelyeket azonban csak az utóbbi években tárt fel a kutatás, és állított ki a hagyatékról gondoskodó család, hiszen a kommunizmus alatt e műveket a szobrász Kórház utcai műtermének zárt falai rejtették.

Ugray 1940-től négy évet töltött Rómában, 1944-ben jött vissza Magyarországra, méghozzá Óbudára. A II. világháború végén még behívták katonának, szovjet hadifogságba esett, és csak 1948-ban térhetett vissza hazájába, a család Kórház utcai lakásába, melynek Harrer Pál utcára nyíló földszinti helyiségében alakította ki műtermét. Az Óbuda című szobor nem az első újra kivitelezett alkotása Óbudán: Első anyaság című szobrát a Szent Margit Kórház szülészetén 2014-ben újították fel.

Bár az Óbuda című szobor 1967-ben készült, klasszikus és antik mintákat követő jellege a római iskola hatását tükrözi. A nőalak Óbuda allegóriája. Már maga az allegória műfaja is – amely egy fogalom vagy helyszín megszemélyesítő, képszerű, általában nőalakként való megjelenítése – tipikusan antikizáló jelenség. Ugray kiindulópontja pedig a jobb lábára térdeplő, bal lábbal guggoló görög későklasszikus és hellenisztikus fürdőző, ruhátlan Afrodité-szobrok típusa. A téma antik ábrázolásaiban a szépség istennőjének fürdőzés közben meglepett alakját látjuk, aki hirtelen fordítja el balra az arcát, és bár jobbjával még vizet locsol a vállára, vagy megemeli a haját, baljával már a mellét takarja el.

Ugray Óbudája azonban inkább azokat a példákat követi, amelyeken a haját szárító istennő a fejével a nap felé fordul. Nem emeli fel balját sem, hanem egy ókori bronz olajmécsest tart a kezében, amelyhez hasonlót évtizedeken át őrzött a család. Az antik és klasszicista példákkal ellentétben nem is mezítelen.

A művész úgy takarja el és érzékelteti nagyon finoman a női test vonalait és domborulatait egy vékony drapériával és annak testre feszülő, sűrű redőivel, mint ahogy az a győzelmi istennőt ábrázoló szamotrakéi Niké hellenisztikus szobrán látható.

Ugray elrévedő tekintetű, távolban kutató, mosolygós arcú lánya a múlt misztikus messzeségében keresi Óbuda eredetét, és szinte azonosítja azt magával a szépséggel, a művészettel és a győzelemmel. Benne van Ferenczy István Pásztorlánykája is, mely még címében is a szépművészetek születéséről szól, és olyan büszkén beszél Óbudáról, ahogy Michelangelo tette azt a győztes Dávid alakjával a reneszánsz kultúrában legelöl járó Firenze kicsi, de annál híresebb városáról.

De az Óbuda szobor tele van számos további érdekességgel és újabb jelentésréteggel. Miközben az egész nőalak kecses és elegáns, testének részleteiben mégis egyfajta robosztusság érzékelhető: vastag, izmos kar, vaskos és hosszú nyak és erőteljes csuklyásizmok jellemzik. Atletikus hátában és testes csípőjében az ősasszonyok hatalmának, az anyaföld energiájának, az őskori istennők erejének gondolatköre nyilvánul meg. Ráadásul az Óbuda szoborhoz stilisztikailag is egy olyan Ugray-szobor áll a legközelebb, mely az életciklus tavaszi megújulását, a föld vitalitását szimbolizáló Flóra címet viseli. (A Flórát a művész még itáliai tartózkodása alatt Palestrinában alkotta 1942-ben.)

Érdemes megnézni az arcot is minden irányból. Különleges az a kettős hatás, ami a profil arc szigorúságában és a frontális nézet szelídségében nyilvánul meg: ez a dús, szelíden mosolygó száj, az archaikus és etruszk művészetből ismert, ún. archaikus mosoly idézete, mely az isteni szféra és a túlvilági lét békéjére utal. A karakteres erős állcsont, a kiemelkedő arccsontok, az alacsony homlok, a leegyszerűsített, mandulaszerű szemek, a szemhéjak redukált megfogalmazása, a szemöldök vonalával és a homlok síkjával egybeeső orr – mind a prehistorikus szobrászat ősiségére utaló jellemzők.

S a tekintet is, ami boldogan merül el a nap fényében vagy a távol szépségében, az időtlenség értékének hordozója.

Ugray György szobra tehát egyszerre szól Óbuda ősi, antikvitásban gyökerező múltjáról, a klasszikus művészet Afrodité és Vénusz által képviselt szépségéről, az antik istennők erejéről és mindarról a diadalittas büszkeségről, amit egy lokálpatrióta Óbuda iránt érez, különösen, ha a kultúrájáról beszél. Egyetlen szoborban összefoglalva a legszebb antik istennők tulajdonságait, Ugray György Óbuda szellemét alkotta meg: nem egy szellemiséget vagy légkört, hanem egy antik genius locit, Óbudát, a hely védőistenét.

Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet)

„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható, és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nem csak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nem csak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. Az emberi élet gazdagsága meg nem ismétlődő pillanatokban és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van.”

„A mai kitüntetés a szakma egészének, a magyar űrkutatók közösségének szól, mindazoknak, akik itt lehetnek velünk, és azoknak is, akik már nincsenek közöttünk. Közülük – mintegy a díj jogosságának érzékeltetésére – a díjazó tizenegy személyt emelt ki név szerint. Néhányan külföldön járultak hozzá hírnevünk öregbítéséhez, mások a hőskortól kezdve, évtizedeken át idehaza dolgoztak vagy dolgoznak még ma is, de itt találkozunk a három magyar űrhajós nevével is”– vezette be laudációját Dr. Both Előd fizikus, csillagász, űrkutató, a Magyar Űrkutatási Iroda igazgatója.

A díjat odaítélő bizottság a következő tizenegy személyt tartotta méltónak arra, hogy név szerint is kiemelje őket: Kármán Tódor, Izsák Imre, Pavlics Ferenc, Bejczy Antal, Tófalvi Gyula, Almár Iván, Ferencz Csaba, Gschwindt András, Farkas Bertalan, Magyari Béla, Charles Simonyi. A kiemeltek között szerepelt Prof. Dr. Bejczy Antal, az Amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA Jet Propulsion Laboratory vezető kutatója, a California Institute of Technology, a Washington University in St. Louis professzora, a nemzetközi űrkutatás és robotika kiemelkedő alakja. A laudáció eképpen fogalmazta meg érdemeit: „Bejczy Antal villamosmérnök, a robotika világszerte elismert szaktekintélye. Több mint három évtizeden át dolgozott a – Kármán által alapított – Sugárhajtás Laboratóriuma munkatársaként. Tagja volt annak a csapatnak, amelyik megalkotta az 1997-ben a Marsra jutott Sojourner marsjárót.”

A díjat a hazánkban dolgozó űrkutatók nevében Ferencz Csaba, a külföldön élők nevében Bejczy Antal vette át. De ne szaladjunk ennyire előre, tekintsük át Bejczy Antal gazdag és tanulságos életpályáját.

Az eredet

Bejczy Antal Károly József Pál 1930. január 16-án született a család második gyermekeként, nem messze Budapesttől, az Ercsi községbeli Sinatelepen. Apja Bejczy Jenő, Wimpffen Sigfrid gróf uradalmi intézője, anyja László Erzsébet volt. Az elsőszülött fiú hathónapos korában a Bejczy család beköltözött Ercsibe, közvetlenül a Duna partjára.

Antal technikai érdeklődésére anyai nagyapja volt a legnagyobb hatással, aki Erdélyt elhagyva Trianon után költözött a családhoz. A kiváló gépész az első világháború „termékeiből” számos technikai apróságot készített, gyerekjátékokat fabrikált unokáinak.

Az ifjú Bejczy gyakran játszott a nagypapa isonzói csatában szerzett, mindkét kezének bőre alatt maradt söréteivel, amelyet az orvosok nem távolítottak el, nehogy megsértsék az idegeket.

„Egy föltétel volt, játszhatok, ha megtanulom a kis egyszeregyet. Így tanultam meg ötéves koromban.” Elemi iskoláit azonban már a „nagyegyszeregy”, az összeadás, kivonás, szorzás és osztás műveleteinek ismeretében kezdte meg.

Elemi iskolai tanulmányainak első négy osztályát Ercsiben, a szerzetesrend által fenntartott koedukált iskolában járta ki. Antal középiskolai tanulmányait Kalocsán, a jezsuita Szent István Gimnáziumban bentlakó diákként 1940-ben kezdte meg, és 1948-ban végzett. Az 1941. június 15-én kiadott első tanulmányi évről szóló év végi értesítő „általános tanulmányi eredménye kitűnő” minősítést rögzített. Kiemelkedő eredményeit „aranyéremmel” ismerte el a tantestület.

Az 1947/1948. iskolai évben a nyolcadik osztályt is kitűnő eredménnyel záró Antal az 1948. május 20-ai bizonyítványi bejegyzés szerint „érettségi vizsgálatot tehet”. A ballagás során mint évfolyamelső tartotta a végzősök búcsúbeszédét, amelyre az ezüst­éremmel kitüntetett osztálytársa, Szentkereszty György az alábbiak szerint emlékezett vissza: ­

„… Nyúzzák bár le bőrünket, marcangolják szét húsunkat, törjék össze csontjainkat, mi akkor sem tagadjuk meg az itt kapott értékeket” – ezekkel a szavakkal fejezte be a 18 éves Bejczy Antal az 1948. évi ballagáson, Kalocsán a 8. osztály nevében búcsúzó beszédét. „Akkor már tudtuk, hogy a szerzetes iskolák államosítva lesznek, és hogy a mi osztályunk lesz az utolsó, amely még jezsuita érettségit tarthat a kezében”. Beszédéért bevitték a rendőrségre, ahonnan kiengedve osztályidegennek és klerikális hátterűnek minősítették. A júniusban kiadott „Érettségi vizsgálatot tett tanulók anyakönyve” 5. anyakönyvi számon rögzíti Bejczy Antal eredményeit, miszerint nevezett „kitüntetéssel érett”.

„Hálás szívvel gondolok vissza tanáraimra, mert ők tanítottak meg tanulni. Mert nem mindegy, hogy az ember hogyan használja a fejét, hogyan tesz fel kérdéseket, hogyan készít jegyzeteket.”

“Én nagyon szerettem a nyelveket, a matematikát és a fizikát, de később az irodalomba is nagyon beleszerettem” – értékelte Bejczy Antal életének e meghatározó szakaszát. Az iskola emlékét megőrizte későbbi pasadenai otthonában is, ahol a nappaliban „kalocsai sarok” emlékeztet tanulmányai helyszínére.

Felsőfokú tanulmányai

Gimnáziumi tanulmányait követően egyetemre szeretett volna menni. A Debreceni Tudományegyetemre felvételizett, az ismert okok miatt sikertelenül. Belépett a Jézus Társaságba, majd tanulmányait a mai Gál Ferenc Főiskola jogelődjében, Szegeden, a Hittudományi Főiskolán rendes hallgatóként folytatta, félévről félévre jeles tanulmányi eredménnyel.

A jezsuita rend felszámolását követően Bejczy Antal tanulmányai 1952 júniusában megszakadtak, a főiskolát nem fejezhette be. Szeptember 16-án Kőbányán, a DINAMÓ Villamos Forgógépgyár – ahogy akkoriban csak röviden nevezték, a VIFOGY – központi üzemében vállalt munkát, ahol kezdetben öntvényeket tisztított, majd fúrósként tevékenykedett. „Amikor rájöttek, hogy tudok írni és olvasni, diszpécser lettem” – emlékezett vissza első munkahelyére.

Itt ismerkedett meg Antal Tóth Margittal, későbbi feleségével. Kapcsolatuk egy életre szólt, de a házasságkötésig még hosszú ideig kellett várni, és számos megpróbáltatáson kellett túljutni. Miután bebizonyosodott, hogy az ifjú Bejczy valóban tud dolgozni, bejutott a Budapesti Műszaki Egyetemre, amelyet a „Sztálin halála után kialakult politikai enyhülésnek és elsősorban a VIFOGY akkori főmérnöke segítségének köszönthettem… a főmérnök a Műegyetemen volt tanársegéd, és ott tudott segíteni” – idézte fel tanulmányai kezdetét.

A VIFOGY-ban töltött évek alatt Bejczy Antal elméleti felkészültsége mit sem csökkent. 1955. május 12-én sikeresen felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem levelező tagozatára. Tanulmányait az 1955. szeptember 2-ai beiratkozását követően – munka mellett – a villamosmérnöki szak első évfolyamán kezdte meg. Egyetemi tanulmányai első két félévét sikeresen vette, üzemi tapasztalatait jól hasznosította a műszaki alapozó tárgyaknál (általános géptan, géprajz, mechanika, kémia).

1956. november 4-én hajnalban indult meg a szovjet hadsereg magyarországi inváziója, melyre az egyetemista Bejczy Antal így emlékezett vissza. „Ebben az időben Kispesten laktam, de 1956. november elején valamiért keresztszüleimnél töltöttem pár napot, a belvárosi Belgrád rakparton. November 4-én reggel óriási zajra ébredtem. Kinyitottam az ablakot, megnéztem, mi az, hát orosz tankok vonultak fel. Az egyik észrevett, de én is észrevettem, hogy fordítja felém az ágyút. Hátrarohantam a kisszobába. Mire beértem, az ágyúgolyó ott volt az ablakban.

“Ekkor valahogy feltámadt bennem az érzés, hogy mi lesz itt a jövő. Hogy arra lőnek, aki kinyitja az ablakot. Nagyon sokáig töprengtem, míg végül arra az elhatározásra jutottam, hogy elhagyom az országot.”

Útja Szombathelyen át Grazba vezetett, ahol rövidebb időre letelepedett, és a város műszaki egyetemén folytatta befejezetlen tanulmányait. Kiváló német nyelvtudásának eredményeképpen tolmácskodással tartotta fenn magát. Érdeklődése az atomfizika, a szilárd testek fizikája, az atomreaktorok felé irányult. A váltásról így számolt be az MTV1 csatorna 2012. október 24-ei adásában: „A norvégok azt mondták, hogy van egy helyünk a repülőn, ami indul holnapután. Elvisszük szívesen, ha magát érdeklik az atomreaktorok, mert van egy atomreaktor iskolánk a hollandokkal. Valóban, a norvégeknek volt, ezt nem is tudtam, akkor építették. És akkor beszéltem a Margitkáról, hogy őt nem tudnák-e – az ölemben például –, azt mondja, nem, az a repülőn nem megy, viszont két hét múlva kapunk ingyen gyorsvonat jegyeket, Svédországon keresztül hozzuk ki. És hát így történt.”

Antal és Margit útja igen rövid ausztriai kitérőt követően Norvégiába vezetett. Oslo mellett, egy orvos család majorságában helyezték el őket. 1957 októberében az oslói katolikus templomban házasodott össze Bejczy Antal Tóth Margittal a családtagok távollétében. Az egyetemi diploma megszerzése után, 1960 és 1962 között az atomreaktorok szakértőjeként három évig tanított kísérleti fizikát az Oslói Egyetemen. „Új témát vezettem, ami nagyon érdekelte a norvégokat: a fizikális-kemikális hidrodinamikát.” 1963-ban Bejczy Antalt az alkalmazott fizika doktorává avatták.

Pályakezdés a Caltechen

Kármán Tódorral Oslóban kétszer is találkozott, aki beszámolt az általa alapított kaliforniai Jet Propulsion Laboratory (JPL) tevékenységéről. Négy amerikai egyetemre nyújtott be pályázatot, amelynek eredményeképpen – már norvég állampolgárként – NATO/Fulbright-ösztöndíjat nyert el a California Institute of Technology Egyetemre.

Kezdetben azokkal a kontrollelméleti problémákkal foglalkozott, amelyeket Norvégiából vitt magával, hogy hogyan lehet a kontroll, az irányítás, a felbecslés fogalmát bevezetni az agykutatásba.

Akkoriban kezdődött a Mars-leszállás programja, amelyhez kapcsolódva azt a felkérést kapta, dolgozza ki, hogyan lehet leszállni a Marsra. A témakörhöz kapcsolódó, számításokkal alátámasztott értekezése eredményeként 1969-ben meghívták a Jet Propulsion Laboratoryba. Ezen időszakbeli tevékenységéről – rövid beszámolók keretében – folyamatosan tájékoztatta Münchenben élő emigráns barátját, Boór Jánost, akivel szorosan együttműködött a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom és a Pax Romana keretében, valamint a Mérleg című, lapok és könyvek szemléje kiadásában.

1970. október 30-án a következőket jegyezte le: „… Sok a munkám; szerencsére elég érdekes. Mint tudod talán, a laboratóriumnak véglegesen a »Staff Membere« lettem. Jelenleg a külső bolygókhoz küldendő űrhajók automata kormányzásának problémáin dolgozom. Tíz éves utazások! Óriási és eddig ember által nem tapasztalt szerkesztési követelményeket támasztanak ezek a tervezett utazások mind a tiszta tudományok, mind a mérnöktudományok felé… November végén készülök New Yorkba egy konferencián előadni (Nemlineáris szűréselméleti témáról).”

1970. február 15-ei keltezéssel írt levelében ismét rövid tájékoztatást adott aktuális tevékenységeiről. „Rengeteg munkánk és bonyodalmunk van az űrkutatással kapcsolatban. A jövő héten lenne kilövésünk a Marshoz (pár hét után egy másik kilövés követné); a két űrhajó a Mars körül maradna keringő pályán. Remélhetőleg sikeres lesz. Újabban elkezdtem foglalkozni üstököshöz kiküldendő űrhajók problémáival. (Nevetségesnek tűnik?) Valószínűleg aszteroidra leszálló űrhajók problémái is felmerülhetnek majd a közeljövőben.”

1971-ben feltették neki a kérdést: Milyen robotok folytathatják a Mars felületének vizsgálatát az 1976-os és 1978-as évekre tervezett Viking űrszondák leszállása után? Ekkor kezdett el az űrrobotikával foglalkozni.

Bejczy professzor és kutatócsoportja készítette elő és dolgozta ki a marsjáró robot távirányítását, de maga nem vett részt a a marsjáró megalkotásában. A Mars Pathfindert 1996. december 4-én lőtte fel a NASA a Delta II hordozórakétával, alig egy hónappal a Global Surveyor felbocsátása után. Közel hét hónapig utazott, ezalatt négy pályamódosítást hajtott végre, majd a Mars Chryse Planitia nevű területre 24 nagy ballonban landolt az űrszonda 1997. július 4-én, az Egyesült Államok nemzeti ünnepén.

A telerobotika térnyerése

A hetvenes évek végén a Mars-program egy időre háttérbe szorult, Bejczy Antal az érzékelésre épített robotintelligencia programján kezdett dolgozni: „a látáson kívül egyéb érzékszemeket is beépítettünk a robotkezekbe, például a közelség, a nyomaték, a tapintás érzését, és így azok képessé válnak különböző feladatok elvégzésére” – emlékezett vissza ezekre a feladatokra. 1974. február 15-én jelent meg a 146 oldal terjedelmű, Robot arm dynamics and control című, alapműnek tekinthető tanulmánya.

Kutatási eredményeit az 1979. március 23-án az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatalának benyújtott Terminal Guidance Sensor System elnevezésű szabadalommal védte le. A tudományos eredményekhez kapcsolódva további három szabadalom jelent meg 1983-ban, 1987-ben és 1989-ben.

Bejczy professzor és kutatócsoportja robotintelligenciával kapcsolatos eredményei felkeltették a NASA másik intézete, a Johnson Space Center érdeklődését is. Így kaptak megbízást az űrkompon, majd az űrsiklón használatos robotkéz technológiájának kidolgozására.

Az 1980-as évek közepén már több mint húsz emberrel dolgozott. Felkérték, hogy a laboratórium robotikai programját ő képviselje a NASA felé. Bejczy Antal irányításával kísérletsorozat indult, amely arra irányult, hogy hogyan lehet egy mesterséges holdat megjavítani anélkül, hogy űrhajósoknak kelljen felrepülniük.

„Az 1980-as évek egyik jelentős eredménye volt, hogy elfogadtak egy kísérletet, amit az űrkompon tudtunk végezni, de a megvalósítására a Challenger szerencsétlensége miatt csak 1994-ben kerülhetett sor. Ez a kísérlet nagyon jól bevált, mert az óriási, tizenhét méteres robotkarral, az általunk készített nyomás- és forgatónyomaték-érzékelés segítségével sokkal finomabb és sokkal komolyabb munkákat tudtak elvégezni” – nyilatkozta Bejczy professzor Az űrrobotika atyja. Milleneumi mesék című cikkben, amely a Fizikai Szemle 2001/11. számában jelent meg.

A telerobotikai rendszer kifejlesztésével az űrszonda javítási művelete – távirányítással – a Földről, vagy az űrkomp belsejéből elvégezhetővé vált. Olyan technikát fejlesztettek ki, amely segítségével az irányítást végző ember a kezében ugyanazt érzi, amit a robotkéz „érez” egy-egy gondosabb művelet elvégzésénél. A kísérletsorozat folytatásaként a számítógépes grafika nyújtotta lehetőségek kihasználásával előre pontosan modellezni lehetett, hogy mit csinál a robotkar egy meghatározott utasításra. „Ennek az volt az óriási jelentősége, hogy – lehet bár a robotkar a világűrben, az irányító pedig a Földön, s köztük a tényleges időkülönbség több másodperc – ezzel az eljárással megszűnik az időkülönbség jelentősége” – emelte ki visszaemlékezésében.

Bejczy Antal Amir Fijany-val és Sherman Oaks-szal közös két szabadalma adott oltalmat a kísérleti eredményekre: 1993. június 8-án Special Purpose Parallel Computer Architecture for Real-time Control and Simulation in Robotic Application (5, 201, 709), valamint 1994. november 1-jén Highly Parallel Reconfigurable Computer Architecture for computation Having Plural Processor Cells each Having Right and Left Ensembles of Plural Processors címmel. A kutatási eredményekről a CRC Press által 2001-ben megjelentetett The Mechanical Systems Design Handbook 25. fejezetében számolt be Teleoperation and Telerobotics címmel.

Bejczy Antal professzor 2001-ben nyugdíjba vonult. Összesen 32 éven át dolgozott a NASA Jet Propulsion laboratóriumában. A tudományos munkát azonban nem hagyta abba, a robottechnika orvosi alkalmazása foglalkoztatta. Fontos kérdésnek tartotta azt, hogy az űrkutatásban kifejlesztett új technológiákat hogyan lehetséges a Földön is alkalmazni.

„A jelenlegi eljárás szerint négy terapeuta dolgozik azon, hogy egy mozgásképtelen ember lábát mozgó járda fölött megfelelő szögben tartsa és mozgassa. Most egy olyan robot kifejlesztésén dolgozom, amely a négy terapeuta közül kettőt felszabadít.”

“Figyeltem a terapeutákat, amikor ezt a munkát végezték. Fizikailag és szellemileg egyaránt megterhelő” – nyilatkozta 2002-ben. Az e területen elért kutatási eredményeket a 2004. május 20-án az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatala által Method, Apparatus and System for Automation of Body Weight Support Training (BWST) of Biped Lokomotion over a Treadmill using a programmable Stepper divice (PSD) Operating like an Exoskeleton Drive system from a fixed Base címmel közzétett szabadalmi leírásban mutatta be szerzőtársaival.

Bejczy Antalnak és kollégáinak „exoskeleton” kutatásait a mozgásszervi rehabilitációban nem más tesztelte, mint az 1970-es, 1980-as évek Supermanjét alakító Christopher Reeve, aki 1995 májusában lovaglás közben szenvedett balesetet.

A robotalkalmazás másik területe a sebészek munkájának támogatása robotikai eszközökkel annak érdekében, hogy nyugodt és precíz mozgással tudja elvégezni a kényes mikrosebészeti feladatokat, kiszűrve a nem kívánatos kézremegést, illetve kézzökkenést. A NASA JPL munkatársaival közösen elkészítették az egyik első robotmanipulátor Langrange formula alapján fejlesztett dinamikai modelljét. Tudományos munkája hozzájárult mikrosebészeti rendszer kifejlesztéséhez és az első úgynevezett erővisszacsatolásra képes sebészeti rendszer, a RAMS robot feljesztéséhez.

Közéleti szerep az emigrációban

Bejczy Antal egész életét az az elhivatottság jellemezte, melynek középpontjában a szűkebb és tágabb környezet támogatása, a megszerzett ismeretek magas szintű átadása, a magyarságtudat erősítése, az erkölcsi értékek megőrzése és széleskörű képviselete állt. Több éven át volt vezetőségi tagja a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének, amit a forradalom leverését követően betiltottak, de a kimenekült egyetemisták újra alapítottak: a nyugati emigrációban a különböző országokban tanuló magyar egyetemisták egységes képviselete lett. A MEFESZ-ben vállalt feladatai mellett a külföldi Magyar Pax Romana mozgalomban 1964–1967 között elnök, majd 1972-ig elnöki testületi tag volt.

A Pax Romana mozgalom keretében alapították meg a Mérleg című, lapok és könyvek szemléjét, amelyben magyar nyelvre fordított, nyugati vallással foglalkozó cikkeket jelentettek meg és csempésztek be Magyarországra. Részt vállalt a Katholische Ungarische Presse-Arbeitsgemeinschaft, a KUPA 1965-ös megalakításában, ellátta annak elnöki feladatait.

Bejczy számos alkalommal tartott szakmai, illetve ismeretterjesztő előadást szerte Európában a magyar közösségeknek. Rendszeres előadója volt Münchenben a Magyar Intézet keretei között szervezett programoknak.

Nyugdíjazását követően, 2004 után is folytatta ebbéli tevékenységét; 2009-ben tartott vetített képes előadást Újdonságok a Marsról, naprendszerünkről és a kozmoszról címmel. Számos alkalommal volt meghívott előadója az Óbudai Egyetem és jogelődjei szakmai konferenciáinak. Ezek közül érdemes kiemelni a 2012. november 5-én az Egyetem Doctor Honoris Causa kitüntető címe átvétele alkalmából tartott székfoglaló előadásán Interfaces for Human-Robot Interaction címmel ismertett újabb kutatási eredmények összefoglalását.

Bejczy professzor egyik alapítója a több mint háromszázezer tagot számláló, az Institute of Electrical and Electronics Engineers, az IEEE keretén belül működő, mintegy hétezer tagot tömörítő Robotics and Automation Societynek (IEEE RAS). Az egyesület vezetésében 14 éven át vállalt feladatokat, többek között a rangos szervezet elnökeként is tevékenykedett.

Bejczy professzor bekapcsolódott az Óbudai Egyetem szervezte honi konferenciák munkájába, melyek közül is kiemelkedik az 1999 óta minden évben megrendezésre kerülő IEEE International Symposium on Computational Intelligence and Informatics rendezvénysorozat. Részt vett az Egyetem által a határon túli területek tudósainak fórumot teremtő konferenciasorozatokon, így az IEEE International Symposium on Intelligent Systems and Informatics, az International Conference on Intelligent Engineering Systems, az IEEE International Symposium on Applied Machine Intelligence and Informatics tudományos rendezvényeken plenáris előadóként.

Nevéhez 6 szabadalom és 41 kitüntetéssel elismert újítás fűződik, emellett 150 tudományos cikk szerzője, 10 könyv társszerzője és több tucat tudományos konferencia előadója. Számos kitüntetésben részesült, amelyek közül érdemes kiemelni az IEEE Fellow (1987), a NASA Achievement Award (1994), a 50th University Anniversary Medal (2001), a Honorary Professor at Bánki Donát Polytechnic (1999), az IEEE RAS Pioneer in Robotics and Automation Award (2004), a Honorary Member of Hungarian Academy of Engeneering (2005), a Honorary Citizen of Budapest Tech (2006), az AIAA Space Automation and Robotics Award (2007), a Hungarian Heritage Award (2010) díjakat és az Óbudai Egyetem által adott Doctor Honoris Causa (2012) címet.

Hosszú betegséget követően, életének 86. évében, 2015. június 25-én Pasadenában tért örök nyugóvóra Bejczy Antal. Lelki üdvéért július 11-én a Los Angelesben lévő Szent Isván templomban tartottak szentmisét. Az Óbudai Egyetem saját halottjának tekintve gondoskodott temetéséről, végső nyughelyére augusztus 27-én a budapesti Szent István Bazilika altemplomában, a Szent Lipót teremben lévő családi temetkezési helyen került. Egyházi szertartás szerint Gyulay Endre ny. megyés püspök búcsúztatta.

Halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai és nemzetközi mérnöktársadalmat, a nemzetközi űrkutatást és telerobotikát. Munkásságát a NASA Jet Propulsion Laboratory (JPL) News méltatta.

Tisztelgés Bejczy Antal előtt

Nevét vette fel az Óbudai Egyetem Egyetemi Kutató és Innovációs Központja keretében 2014-ben megnyitott iRobottechnikai Központ, amelynek tevékenysége középpontjában a robottechnikai kutatás és fejlesztés, az innovációt segítő, azok eredményeit menedzselő, az oktatást támogató tevékenység áll, amely szolgáltatásaival segíti a tudás, a kutatási eredmények oktatásban és a gazdasági életben történő hasznosulását.

Bejczy Antal 85. születésnapja alkalmából az Óbudai Egyetem 2015 februárjában a Pioneer of the Space Robotics 2015 címmel meghirdetett rendezvénysorozattal, kiállítással és nemzetközi kollokviummal köszöntötte a nemzetközi hírű tudóst. A megnyitóra meghívott vendégek között jelen voltak a Bejczy Antal iRobbottechnikai Központ Nemzetközi Tanácsadó Testületének tagjai, az egyetem kezdeményezésére 2014 nyarán megalakult Central European Living Lab for Intelligent Robotics, CELLI partnerei szlovákiai, romániai, lengyelországi és ausztriai egyetemekről és kutatóintézetekből.

A rendelkezésre álló robotinfrastruktúra és a folyamatban levő kutatások bemutatása mellett a résztvevőknek lehetőségük nyílt a robotok kipróbálására, tesztelésére, többek között az első magyarországi da Vinci sebészrobot megismerésére.

A Bejczy professzor életébe és munkásságába bepillantást nyújtó, jelen cikk szerzői által szerkesztett, Az űrrobotika atyja című kiállítás a következő hónapokban határainkon belüli és azon kívüli településeken, intézményekben került bemutatásra, amelynek első alkalommal a Bejczy család egykori lakóhelye, Ercsi adott otthont. A vándorkiállítás határainkon túl bemutatásra kerül Szabadkán, Zentán, valamint Pozsonyban is.

Az Óbudai Egyetem Alba Regia Műszaki Kara és Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata hagyományteremtő céllal hirdette meg 2015. szeptemberében ‒ a névadó hozzájárulásával ‒ a Bejczy Antal Műszaki Innovációs Középiskolai Emlékversenyt. Az első alkalommal 2016-ban lebonyolított verseny évente megrendezésre kerül, célja, hogy a diákok figyelmét felkeltse a mérnöki, műszaki tudományok iránt.

2016-ban az Óbudai Egyetem Bejczy Antal iRobottechnikai Központja (BARK) január 16-át Nemzetközi Bejczy Nappá nyilvánította, melyhez kapcsolódó eseménysorozatot ezt követően minden évben megrendezi. A január 18-án a Kiscelli utcai BARK épületében megrendezett emlékülés során átadásra került az Egyetem által 2015-ben alapított Bejczy Hallgatói Publikációs Díj, amely az Egyetemmel jogviszonyban álló hallgatók az űrkutatás, robotika, irányítás- és szabályozástechnika témájú kiemelkedő műszaki alkotásainak, tudományos diákköri eredményeinek publikálása terén elért eredmények elismerésére hívatottak. Ez alkalommal nyitotta meg az állandó Bejczy Kiállítást Dr. Gáti József főigazgató, majd három évre rá a BARK új laboratóriuma előterében a Bécsi úton, amelyet az érdeklődők munkanapokon megtekinthetnek.

Bejczy Antal professzor számos nyilatkozatában, publikációjában szólt az űrkutatás szerepéről és feladatáról. Az Antal József Baráti Társaság Évkönyvei 8–9. sorozat Hivatás és hitvallás, Magyar mérnökök, orvosok, természettudósok írásai kötetében 1998-ban megjelent írásában fejezi ki hitvallását. „… Mai ismereteink a naprendszerünk tagjai által nyújtott életlehetőségekről a Föld bolygón született ember számára és az űrkutatás ma ismert technológiája nem ad ésszerű lehetőséget földi embertömegek életviteléhez egy Földön túl lévő égitesten, valahol a világűrben. Gondoljunk csak arra az óriási technológiai erőfeszítésre és anyagi befektetésre, amit néhány asztronauta néhány napos Holdon történő látogatása megkívánt. Naprendszerünk egyetlen »kert-bolygóját«, a Földet az emberek maradandó, közös otthonának kell tekintenünk. A magyar értelmiség és elsősorban a magyar szakértelmiség nemes és sorsfordulót jelző hivatása a Föld bolygón élő magyar hon és környéke kertminőségének feljavításához és hosszú távú megtartásához hathatósan hozzájárulni a tudás és technika eszközeivel. Az élet legmélyebb titka és sajátossága – költőien kifejezve és idézve Ady Endrét – az a tény, hogy »az élet élni akar«. De messzire nézzen, ki élni akar, üzeni a ma ismert űr valósága a Föld emberének.”

(A szerzők: Dr. Gáti József c. egyetemi docens és Dr. Némethy Krisztina tudományszervező, az Óbudai Egyetem munkatársai)

140 év a gazdaság és a tudomány szolgálatában

Az újkori Óbudai Egyetem történetében 2019 jelentős jubileumi események ünnepi sorozatát foglalja magába. Az első jogelőd, a Budapesti Állami Közép Ipartanoda 1879-ben nyitotta meg kapuit – Dr. Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter rendelete alapján – építészeti és vegyészeti szakosztállyal, akkor még a VIII. kerületi Bodzafa utca 28. (ma Bérkocsis utca 1.) szám alatt.

„Az egyre növekvő szakemberigény kielégítésére az intézmény tíz évre rá költözhetett új otthonába, a Hauszmann Alajos műegyetemi tanár tervezte, a Népszínház utca – Blaha Lujza tér sarkán álló, képzéseinknek ma is otthont adó épületegyüttesbe, melyet gróf Csáky Albin vallás- és közoktatási miniszter 1889. szeptember 15-én adott át Mechwart András, Zipernovszky Károly és még számos nagyiparos és gyáros jelenlétében” – ahogy azt a korabeli tudósító a Vasárnapi Újságban közzétette.

1889-ben az intézmény Állami Felső Ipariskola címet kapott, s tanulóit gépészeti, vegyészeti, fém- és vasipari, valamint faipari szakosztályban képezte.

Egyre bővülő feladatok mellett a Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola és a vele egy épületben lévő, közös igazgatás alatt álló Technológiai Iparmúzeum – vagy ahogy akkor őket együtt emlegették, a „Technológia” – határainkon túl is elismerést szerzett a magyar iparoktatásnak.

Az intézmény újkori történetének jeles évfordulói is rendre 2019-re esnek: 50 éve alapították a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolát, 20 esztendeje alakult meg az integrált Budapesti Műszaki Főiskola a Bánki Donát, a Kandó Kálmán és a Könnyűipari Műszaki Főiskola összevonásával, és az idei ünnepségsorozat része az Óbudai Egyetem alapításának 10. évfordulója is.

A három évszázadon átívelő történelmi múltú intézmény hírnévre szert tett tanárai – mint Arany Dániel, Petrik Lajos, Jalsoviczky Géza, Edvi Illés Aladár, Faragó Ödön, Lencz Ödön, Klemp Gusztáv, Egerváry Jenő és még sokan mások – jelentősen hozzájárultak az ipar fejlődéséhez. Az iskola többek között olyan kiváló szakembereket adott a világnak, mint az 1901-ben végzett Galamb József, a Ford T-modell és még számos műszaki alkotás kiemelkedő konstruktőre.

Galamb József és a Ford T-modell

Galamb József 1881. február 3-án Makón, református földműves családban született Galamb József és Putnoki Erzsébet házasságából. Az anyakönyvi kivonat szerint szüleinek második gyermeke volt, és még öten követték őt a sorban. Az értelmes parasztgazda a református tanító rábeszélésére a két elsőszülött fiút, Sándort és Józsefet továbbtaníttatta.

Galamb Józsefet érdeklődése a műszaki pályák felé vonzotta. A szegedi Fa- és Fémipari Szakiskolai tanulmányait követően, 1898-tól Budapesten, a mai Óbudai Egyetem jogelődjében, az 1879-ben alapított Budapesti Magyar Királyi Felső Ipariskolában folytatta tanulmányait.

A Felső Ipariskola három év alatt képezte ki a felvett tanulókat. Galamb József a gépészeti szakosztályt 1901-ben fejezte be, majd rövid időre a diósgyőri Vasgyárba került műszaki rajzolónak, ahonnan katonai szolgálatát letölteni ugyanabban az évben a haditengerészethez vonult be Pulába. Leszerelése után rövid ideig Hódmezővásárhelyen a mai Mérleggyár jogelődjénél, majd Aradon a Magyar Automobil Rt. cégnél dolgozott. A vállalattól kapott ösztöndíjjal 1903-ban tanulmányútra Németországba utazott. Itt hallotta a hírt, hogy világkiállítás lesz 1904-ben az amerikai Saint Louisban. Amikor összegyűlt a jegy ára, Hamburgban két magyar barátjával hajóra szállt, és 1903. október 3-án megérkezett New Yorkba.

Az Egyesült Államokba érkezve azonnal munkát vállalt egy dobozgyárban, majd New York állam fővárosában az új kormányzósági épület belső faldíszítési munkálatain dolgozott, de néhány hónap múlva már Pittsburgh-ben, a Westinghouse-nál tevékenykedett. Egy Detroitban tett látogatást követően elhatározta, hogy ott keres állást, és 1905. december 11-én belépett a Ford Motor Company dolgozói közé.

A T-modell tervezése 1907-ben kezdődött, és 1908. október 1-jére készült el az új autó. A kocsi legszellemesebb műszaki megoldása a bolygóműrendszerű sebességváltó volt, amit Galamb tervezett.

Az egyszerűen kezelhető és megbízható konstrukció, illetve a kedvező ár annyira megnyerte a vevők tetszését, hogy a típust 1927-ig gyártották. A megrendeléseket csak szalagszerű szereléssel és gyártással lehetett teljesíteni. A T-modell sikerének alapját egyszerű és megbízható szerkezeti kialakítása, üzembiztos működése és kezelése jelentette. A több mint tizenötmillió legyártott T-Fordból ma is körülbelül százezer van üzemképes állapotban, ez a legelterjedtebb veteránautó. Az amerikai gazdaság fejlesztésében és a mezőgazdaság gépesítésében fontos szerepet töltött be a Galamb József és Farkas Jenő terveinek felhasználásával készült olcsó Fordson traktor, amelyből több milliót gyártottak, és az egész világon elterjedt.

Az olcsó T-modell lényegesen hozzájárult a világ gépkocsiiparának, gépjármű-forgalmának kifejlesztéséhez, sőt új életforma kialakításához; az ugyancsak Galamb József terveinek felhasználásával készült Fordson traktor pedig a mezőgazdaság gépesítését alapozta meg. Galamb 1908. és 1914. között a kísérleti mérnöki részlegen egy kis sportkocsin dolgozott, melyek közül kettőt a Ford a Coast to Coast (New York – Seattle) versenyen indított, és amelyek egyike a távot 23 nap alatt teljesítve meg is nyerte a versenyt, olyan legendákat utasítva maga mögé, mint a 200 lóerős Benz Blitzen.

Galamb József a fentieken kívül még sok más konstrukciót is tervezett: részt vett többek között más Ford gépkocsimodellek, teherautók, pályamunkás kocsik tökéletesítésében, fejlesztésében, ugyanakkor a prototípusok kísérletein, új gyárrészlegek tervezésén és fejlesztésén is dolgozott. Az első világháborúban tervezett tengeralattjáró-keresőt és könnyű harckocsit, azt követően pedig karosszériát különböző gépkocsikhoz.

Galamb József kapcsolata szülőföldjével

Galamb 1911 őszén látogatott haza először. Édesanyja és testvérei nagy szeretettel fogadták a nyolc éve nem látott fiút. 1915-ben lett amerikai állampolgár. A 1911-es és 1913-as hazalátogatását követően többször is járt Magyarországon. A sorban utána legidősebb János öccsét kivitte Amerikába, és két évig ő is a Fordnál dolgozott. A világháborút követően, 1921-ben Galamb József hat darab Fordson traktort küldött Makóra testvéreinek, hogy ezzel dolgozzanak, és propagálják a Ford termékeket.

1922 őszén, az üzletet beindítani maga is Makón járt. Így született meg a családi cég, amelyet két fiatalabb Galamb testvér, János és Ferenc vezetett.

Az autók, traktorok, alkatrészek hajóval érkeztek Fiumébe. A makói telephely a Deák Ferenc utca sarkán állt. A szerelőműhely külső falára az 1920-as évek végén festették fel a színes autókat, amelyek nyomai a mai napig megtalálhatók az épületen. A forgalom növekedésével Békéscsabán is nyitottak egy Ford lerakatot, ahol 35 szerelő dolgozott a műhelyben.

A sikeres amerikai mérnök élete kapcsolódott a Horthy családhoz. A kormányzó kihallgatáson fogadta a Várban a Budapesten tartózkodó Galamb Józsefet. Amint meglátta egykori tengerészét, Horthy Miklós megszólalt: „Én ismerem a főmérnök urat.” Pillanatok alatt kiderült, hogy 25 évvel azelőtt a gépészképző-iskolahajón találkoztak először. Szóba került István fia – ekkor III. éves mérnökhallgató – rendkívüli érdeklődése a technikai újdonságok és Amerika iránt. Megbeszélték, hogy az egyetem elvégzése után Horthy István tanulmányútra megy Detroitba.

Horthy István 1928-ban szerezte meg gépészmérnöki oklevelét. Az angolul, németül, franciául kitűnően beszélő fiatalember készült az amerikai tanulmányútra. Horthy kormányzó 1929. szeptember 29-én avatta föl a világháborús hősök emlékművét Makón. Itt magához hívatta a kormányzó Dr. Galamb Sándort, és megkérte, írjon testvérének, hogy István végzett, és mehet Amerikába.

A későbbi kormányzóhelyettes értékes hónapokat töltött a Ford Művekben. 1929 őszétől előbb egyszerű munkásként dolgozott, majd a traktorszerelési osztályra, végül a kísérleti tervező osztályra került – összesen 18 hónapot töltött a Fordnál.

Galamb József hazalátogatásaikor nemcsak rokonait látogatta meg, hanem előadásokat is tartott a Magyar Mérnök és Építész Egyletben és a Műszaki Akadémián. Filmeket hozott magával, amelyeket levetítve a szakemberek megismerkedhettek a sorozatgyártás Ford gyárbeli megvalósításával.

1921-ben 100.000 koronás ösztöndíjat alapított a továbbtanulás támogatására. Az Alapító okirat szerint: „Galamb József makói születésű, jelenleg detroiti (Észak-amerikai Egyesült Államok, Michigan) lakos arra való emlékezéssel, hogy a felső ipariskolai tanulmányait ösztöndíjak élvezetével végezte el; a felső ipariskola gépészeti osztályának szegénysorú, de jól tanuló növendékei részére, tanulmányaik könnyebb végzése céljából 100 ezer korona ösztöndíj alapítványt tesz, s ezen összeget Makó város közpénztárába be is fizette”.

Galamb 1932-es látogatásakor is előadást tartott a Magyar Mérnök és Építész Egylet székházában, és filmet is vetített a Ford gyártmányokról, a kormányzó garden party-t adott tiszteletére. Ez volt az utolsó magyarországi látogatása, 1944-ben egy szívrohamból felépülve kérte nyugdíjazását. Személye összefonódott a Ford birodalom kialakulásával: 1905-ben a Ford cég még egy 300 főt foglalkoztató kisüzem volt, míg 1944-re az USA óriásvállalatainak egyik legnagyobbika lett. Az 1910-es évek közepén napi 250 autót gyártottak, húsz évvel később a termelés napi 10.000 kocsira emelkedett. E rendkívüli fejlődésben és sikerekben oroszlánrésze volt Galamb József zseniális terveinek. 1955. december 4-én, 74 éves korában a világ egyik legnagyobb autógyártó konszernjének nyugdíjas főmérnökeként hunyt el.

Galamb József emlékezete

Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke 1910-ben, Magyarországon tett látogatásakor kijelentette: „Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az ő múltjáért.” Az elnök ezen véleményének kialakításában bizonyára jelentős hatással voltak azon kiemelkedő személyiségek, akik az Egyesült Államokban maradandót alkotva hozzájárultak az USA és hazájuk elismeréséhez. Ebben meghatározó szerepe volt Galamb Józsefnek is.

Galamb Józsefről a II. világháború után Magyar­országon nem sok szó esett. A családi céget államosították, s az Amerikából érkező pótalkatrészeket lefoglalták. Az 1970-es években már több írás foglalkozik Galamb munkásságával. A Magyar Posta 1975-ben „75 éves a Magyar Autóklub” sorozatot jelentetett meg, amelynek 80 filléres bélyege egy 1908-as Ford T-modellt ábrázol. De az igazi áttörést 1981, születésének 100. évfordulója jelentette.

A centenáriumon emléktáblát avattak a korabeli makói Ford lerakat falán, egy évvel később pedig emlékkiállítás nyitotta meg kapuit a makói József Attila Múzeumban.

Az Óbudai Egyetem Bánki Donát Gépész és Biztonságtechnikai Mérnöki Kara előadótermét nevezte el az intézmény kiemelkedő tanulójáról, amelyben bemutatja e gazdag életpálya fontosabb állomásait. Galamb munkásságát tárta az érdeklődők elé 2007 szeptemberében az Egyetem aulájában megnyitott Galamb József és a Ford T-modell című kiállítás, mely egy, a Bánki Kar által megvásárolt és restaurált 1922-es gyártású Ford T-modellt mutatott be.

Az Óbudai Egyetem jogelődje kiemelkedő képességű és alkotó munkásságú tanulójának állított emléket a Galamb József Emlékszoba kialakításával a Népszínház utcában, s egy megvásárolt és felújított, 1929-ben gyártott Ford A-modell elhelyezésével az Egyetem Bécsi úti épületének aulájában. Galamb teljes életpályájának és alkotásainak keresztmetszetét ‒ Pálinkás József akadémikus, az MTA akkori elnöke védnöksége mellett ‒ a 100 éves a T-modell című nemzetközi konferencia és A XX. század autója, 100 éves a Ford T-modell című, a Bánki Kar oktatói képekkel gazdagon illusztrált könyve mutatta be 2008-ban.

2016. március 19-én a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében – e cikk szerzője laudációját követően – ünnepélyes keretek között, a Bírálóbizottság döntését követően ítélték oda a Magyar Örökség Díjakat – a kitüntetettek között volt Galamb József is.

(a szerző az Óbudai Egyetem címzetes egyetemi docense, általános rektorhelyettese)

Az Életműdíjasok között volt Dr. Simonyi Endre is, de ő már nem lehetett jelen, özvegye, Dr. Simonyi Endréné és fia, Simonyi Márton vették át az elismerést Alföldi Istvántól, a Társaság ügyvezető igazgatójától és dr. Beck Györgytől, az NJSZT elnökétől.

Megható pillanat volt, s ekkor hangzott el a laudáció, melyet most szó szerint idézek:

„Az augusztus 27-én elhunyt Simonyi Endre vegyészmérnök, folyamatszabályozási szakmérnök, 1968-tól a Budapesti Műszaki Egyetem egyetemi doktora, igazságügyi szakértő.

A személyi számítástechnika egyik hazai úttörője, aki első számítógépét a 70-es évek közepén építette meg. A személyi számítógépek elterjesztésében és megismertetésében kiemelkedő munkát végzett.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, amerikai mintára megalapította – Közép-Európában úttörő módon – a számítógép-építők klubját, a HCC-t, melyet a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság felkarolt és szakmai közösségévé tett. A HCC a 80-as évek közepére több ezer taggal működött. Újságíróként az NJSZT által kiadott Mikroszámítógép Magazin egyik legismertebb személyisége volt. Posztumusz elismerése egyben a mikroszámítógépes tömegmozgalom elismerése is, az NJSZT ezúton is köszöni mindazok munkáját, akik a személyi számítógépek hazai kultúrájának kialakításában részt vettek. Ebben társaságunk is történelmi szerepet vállalt, nem kis részben Simonyi Endrének köszönhetően.”

Tanulmányomban részletesebben bemutatom Simonyi Endre életútját – és azt a mozgalmat, melynek úttörője volt.

A hivatalos életrajz(ok)

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szenátusa 2010-ben Aranydiplomával ismerte el értékes mérnöki tevékenységét. A BME ekkor közölt életrajzot[1] róla, melyet később forrásul használt az NJSZT Informatikatörténeti Fórumának (iTF) adattára is, rövid kiegészítekkel a számítógép-építő közösségről, már csak a Társasággal való szoros kapcsolat okán is[2].

Simonyi Endre 1937-ben született. Először vegyészmérnöki oklevelet szerzett[3], majd a BME Villamosmérnöki Karán folyamatszabályozási szakmérnöki diplomát kapott 1964-ben. Ez utóbbi diplomamunkája alapján egyetemi doktori címet kapott 1968-ban. Munkahelyei közül az MTA Automatizálási Kutatóintézet a kiemelkedő, ahol kutatóként dolgozott, illetve a ME Vegyészmérnöki Kar, melynek adjunktusa volt.

Életútjának rendkívül fontos és tartós állomása az igazságügyi szakértéshez kapcsolódik: az Igazságügyi Műszaki Szakértői Intézet állandó igazságügyi szakértője volt.

A 2010-es életrajza megemlíti, hogy addig mintegy négyezer ügyben készített igazságügyi szakértői véleményt, jórészt az általa kidolgozott, Személy és tárgy azonosító eljárás képek és filmek című eljárás alkalmazásával. Ezzel voltak kapcsolatosak a Budapesti Igazságügyi Szakértői Kamarában betöltött funkciói is: megalakulásától vezette a Villamos- Elektronikus és Infokommunikációs Szakosztályt és éveken át volt tagja az Etikai Bizottságnak. Elnökölte az Ezredesek Klubját, amely a legalább ezer elfogadott szakértői véleményt készített igazságügyi szakértők elit szervezete volt. Saját maga által kidolgozott tantárgyat tanított tíz éven át villamosmérnök hallgatóknak, előadóként dolgozott 6 évig szakmérnöki tanfolyamon és oktatott az Óbudai Egyetem Neumann Karán[4] és a Pázmány Péter Tudományegyetem Deák Ferenc Továbbképző Intézetében, utóbbiban kriminalisztikai szakjogász hallgatóknak.

Szakújságíróként több mint 40 évet dolgozott, a közelmúltig mint a Rendezvény Rádió és Televízió tulajdonos-szerkesztője. Alelnöke volt a Tudományos és Üzemi Lapok Újságírói Egyesületének.

1964-től tevékenykedett feltalálóként is, 2009-ben a Genius Európa Kiállításon is bemutatta találmányait. Az utolsó időkben a napsugárzás hasznosítására szolgáló, kémiai alapú és a besugárzás hatásfokát javító optikai eljáráson dolgozott. Tudományos kutatóként hazánkban elsők között a káoszelméletet megelőlegező témákkal foglalkozott, publikációi az 1960-as évek második felében a BME Periodica Polytechnica című kiadványában jelentek meg. Készített vérgáz vizsgálat eredményét kiértékelő programot, melyet a nyolc meghívott európai előadó egyikeként 1975-ben a Klinikai Kémikusok Világkongresszusán is bemutatott.

Így foglalható össze életműve a BME hivatalos életrajza alapján, ez azonban kiegészítésre szorul a személyi számítógépek hazai elterjesztésében betöltött szerepe kapcsán. Az ITF összeállítása már utal rá, hogy a Művelődésügyi Minisztérium iskolaszámítógép-pályázatán saját konstrukciójú mikroszámítógéppel indult, a számítógép azonban prototípus maradt, mivel a pályázatot a Híradástechnika Szövetkezet HT-1080/Z modellje nyerte meg.

Az NJSZT tagja volt, a hazai számítógép építők (HCC) klub vezetője. Ő alapította meg „Tokió és Berlin közt” az első számítógép-építő HCC klubot. Az NJSZT által kiadott Mikroszámítógép Magazin szerkesztőségében is fontos szerepet töltött be.

Bevezetés Simonyi Endre világába

Életútját e források (BME, NJSZT iTF) alapján ismerheti a tudománytörténet iránt érdeklődő nagyközönség, ám szeretnék néhány, általam szükségesnek tartott kiegészítést tenni, megvilágítva, hogy miért tartjuk őt a személyi számítógép hazai úttörőjének és miért tartjuk a HCC klubot informatikatörténeti mérföldkőnek. E kiegészítéseknek talán az is hitelt ad, hogy élete utolsó 15 évében – ha nem is álltunk napi kapcsolatban, de – személyesen ismertem, halála előtt nem sokkal pedig felkerestem betegágyánál.

A kórház parkjában ülve diktafonra mondta nekem néhány emlékét[5]. Ez a találkozás maradandó élmény számomra. Eredetileg az NJSZT Informatikatörténeti Fórumának vezetőségi ülésén vetettem fel, hogy videoportréban örökítsük meg a mikroszámítógépes mozgalom nagy alakját. Betegsége miatt döntöttünk úgy, hogy nem fárasztjuk hivatalos videofelvétel készítésével.

Utólag be kell vallanom, hetekig halogattam az interjú felvételét, ezzel akár az elkészültét is veszélyeztetve. Szorongtam a haldokló beteggel való találkozás miatt, hiszen ekkor már betegségének ténye az informatikusok körében ismert volt. Végül mégis sor került a találkozásra[6]: és Endre minden szorongásomat eloszlatta.

Bár állapota miatt hetek óta a kórházban töltötte idejét, kamaszosan csillogó tekintettel fogadott.

Életörömét azzal magyarázta, hogy több mint hatvan éven keresztül jógázott. Az agg, krónikus betegek között Simonyi Endre laptoppal az ágyánál dolgozott, az utolsó pillanatig.

Hiszen igazságügyi szakértői tudására szükség volt, az élet nem áll meg akkor sem – ha megáll. Jelen tanulmányomban e szóbeli közlést és néhány nyomtatott és online forrást, valamint a család által rendelkezésemre bocsátott dokumentumot használok.

A kezdetek

Simonyi Endre első, a számítástechnikához vezető élményét 1953-ra datálta. Édesapja, Simonyi Márton ekkor az Irodagéptechnikai Vállalatnál dolgozott és az IBM statisztikai feldolgozásra használt lyukkártyás Hollerith-gépének[7] lemásolását határozták el. A csoport különböző részeredményeket produkált, ezek már az akkori kamaszfiú érdeklődését is felkeltették. Később, már negyedéves műegyetemi hallgatóként mérés- és automatizálási részt dolgozott ki egy gyártervhez: élete alkonyán is úgy látta, valószínűleg az országban elsőként vagy elsők között akart ipari célra számítógépet használni.

A hatvanas évek közepén már több könyve, illetve jegyzete megjelent vegyipari, folyamatirányítási témákban. Ezek közül az Automatizálás sorozat 33. köteteként (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1966) napvilágot látott Vegyipari folyamatok szabályozásának alapjai című könyvben az analóg, digitális- és hibrid „számológépeket” is ismertette vegyipari alkalmazásuk alapján. A fejezetcímben (Számítógépek és vegyipari alkalmazásuk) már az új terminológiát, a Münnich Antal által bevezetett számítógép szót alkalmazta, a belső részekben azonban az URAL-1 digitális típusra is még számológépként hivatkozott.

A kötetben széles nemzetközi ismeretekről tanúságot téve, számos példát hozott fel a számítógépek vegyipari automatizálásban betöltött szerepére.

Egy évre rá, ugyanezen sorozat 44. kötetében (Számítógépek ipari alkalmazásai) felkészült és alapos áttekintést adott az elektronikus, digitális számítóberendezések szerepéről az ipari folyamatok automatizálásában. Az ipar 4.0 világától, a teljesen robotizált üzemektől még messze vagyunk, de könyve bárkit meggyőz arról, hogy az acélművek hengersorának irányításától a földgázátalakítást szolgáló üzem kísérleti optimalizálásán át, a szódagyártáson és a papíriparon keresztül az energiatermelésig- és elosztásig egy sor területen már fontos feladatok hárultak a számítástechnikára a hatvanas években is. A kötetet egyébként az első magyar számítógépet (M-3) építő MTA Kibernetikai Kutatócsoport egyik úttörő munkatársa, a kibernetikai irodalomban klasszikusnak számító Út a kibernetikához című kötet szerzője, Németh Pál lektorálta.

A PC-világ hajnala

1973-tól került az Igazságügyi Műszaki Szakértő Intézethez, ahol már valóban számítógép-közelben tudott dolgozni (egy négy kilobájt RAM memóriával rendelkezdő géppel). 1974-ben kidolgozott egy mérési adatfeldolgozó programot, amely rendkívül eredményesnek bizonyult – és a híre az Egyesült Államokba is eljutott, ezzel kapcsolatban az Interface Age című magazinban cikke is megjelent[8].

Személyesen először 1980-ban jutott ki az Egyesült Államokba – és szenvedélyes utazóként és szakmai újságíróként még több tucatszor eljutott Amerikába -, ekkor kereste föl az 1975 márciusában megalakult Homebrew Computer Clubot.

A HCC informatikatörténeti jelentősége felbecsülhetetlen: e klub világából indult Steve Jobs és Steve Wozniak Apple cége és Bill Gates és Paul Allen Microsoftja is.

Theodore Roszak egyfajta ellenkultúrához hasonlítja a HCC-t, amely úgy feszítette szét a hagyományos számítógépipar kereteit, mint a beat, majd a punk a populáris kultúrát[9].  A kaliforniai klubra Simonyi a Byte című lapban megjelent cikkeken keresztül figyelt föl. Természetesen nagy meglepetést okozott azzal, hogy Európa közepén, ráadásul a keleti blokkban számítógépet épít az otthonában.

Első gépét 1975-ben kezdte el építeni (abban az évben, amikor az USA-ban az első népszerű otthoni számítógépet, a MITS Altairt elkezdték forgalmazni – és abban az évben, amikor Wozniak belekezdett az Apple I konstruálásába). Motorola 6800 mikroprocesszor köré épült az édesapjával, Simonyi Mártonnal és Székely Lajossal együtt épített készlet. A számítógép 4 Kilobájt RAM memóriával rendelkezett, a Simonyi Endre által fejlesztett BASIC-nyelvjárást 8 perc alatt töltötte be magnetofonkazettáról. A gép mintegy két és fél év alatt érte el végállapotát, majd újabb, Motorola alapú gép fejlesztésébe kezdett, SIMON68 néven.

Makacsul a Motorola híve volt, pedig az Intellel egész különleges kapcsolat fűzte össze: a cég legendás igazgatója, Andy Grove (Gróf András) ugyanis padtársa volt az elemi iskola 3-4. évében.

A magyar iskolai és otthoni számítógépek jóval később, a 80-as évek első felében jelentek meg, a külföldi házi számítógépek tömeges importja (és csempészése) pedig a 80-as évtized közepének jellemző jelensége. A Művelődésügyi Minisztérium 1981-ben kezdte meg az iskolaszámítógép program kidolgozását, a Tudományszervezési és Informatikai Intézetet bízta meg a végrehajtással[10].

1982 januárjában pályázatot írtak ki magyar iskolaszámítógép gyártására, melyen az ekkor már SIMON68 fantázianevű, Motorola mikroprocesszor köré épített számítógépével Simonyi Endre is indult. A pályázaton végül a Híradástechnikai Szövetkezet HT-1080/Z gépe nyert[11], Simonyi pedig bátor és meglehetősen indulatos levélben hívta fel a figyelmet arra, hogy a sok szempontból már megjelenésekor elavult HT-féle licencgép nem is egészen felelt meg a pályázati kiírásnak[12].

Simonyi Endre nemcsak az iskolaszámítógép piacra kívánt betörni  – mondhatjuk azt, hogy egy jelentős politikai hátszéllel rendelkező szövetkezethez képest „magányos harcosként”, de a különböző munkahelyek informatizálásában is elsők között látott fantáziát. A család által megőrzött, írógépelt levél tanúsítja, hogy 1980. december 2-án levélben fordult Pomezanski György szerkesztőhöz (Magyar Televízió), e levélben a Felkínálom című műsor figyelmébe ajánlja, hogy iskolák által összeállítandó számítógépről szóló javaslatát elfogadta a Művelődésügyi Minisztérium, azonban az összeállítandó részegységekhez nem talált gyártót.

Olyan egységcsomagok forgalmazását javasolta, amelyek alapján „csináld-magad” számítógéphez juthatnának a hazai iparvállalatok, szövetkezetek, kutatóintézetek is.

„Így azok is számítógéphez juthatnának, akik számára a jelenlegi, sokmilliós áru gépek elérhetetlenek, vagy nem gazdaságosak. Természetesen ezek a gépek kisebb teljesítőképességűek, mint a jelenleg kaphatók, azonban gépkocsiknál sincs mindenkinek szüksége nagy kocsira, sokaknak a Trabant is elég.” Úgy tűnik, néhány évvel megelőzte a korát, még nem érkezett el az idő ahhoz, hogy a Magyar Népköztársaságban egy ilyen kit-számítógépet sikeressé tehessen. Magát a számítógép-építést viszont, mint hobbitevékenységet, sikeressé tudta tenni.

A magyar HCC

A hazai klubot 1980-ban alakította meg, az Ötödik sebesség című műsorban harangozta be és első alkalommal, 18 alapító taggal és 2 géppel a Jókai klubban gyűltek össze. Majd a főleg lelkes elektromérnökökből álló társaság havonta kétszer találkozott a Tungsram újpesti gyárában. 1981 márciusában felvették a kapcsolatot a TIT Stúdióval (XI. kerület, Bocskai út 37.), ahol rendezett körülmények között folytatódhattak a találkozók. Az államszocializmus körülményei között mindenképp újszerű, alulról szerveződő, bürokráciamentes HCC klub 1982 januárjában már száz tagot számlált, ez 1983-ra megtriplázódott[13], majd a 80-as évek középére érte el tetőpontját mintegy 2000 taggal[14]. Simonyi Endre gondolatait idézve: „A klubnak bárki tagja lehet, kortól, foglalkozástól és iskolai végzettségtől függetlenül. A legtöbben természetesen főfoglalkozásban is valamilyen szakirányú munkát végeznek, de szép számban vannak azok is, akik csak a klubon keresztül ismerkedtek meg a számítástechnikával. Van köztük gimnazista, mérnök, de professzor is. A közös érdeklődési terület, a számítástechnika hozta össze őket[15].”

A budapesti klub hírére Szolnokon, Szegeden, Szombathelyen és más városokban is alakult klub.

A saját számítógép-építéshez minden szakmai segítséget megadott Simonyi tapasztalt csapata, valamint az alkatrészek beszerzésében is segíteni igyekeztek, például hozzásegítve a tagokat vállalatok által kiselejtezett anyagokhoz.

Az évek folyamán egyre erősebben differencializálódott a HCC: külön géporientált körök jöttek létre a Sinclair, az Apple, a Commodore VC-20 számítógépek, a Motorola 6800 processzor köré épülő gépek számára.

Felkarolta a klub egy sziporkázóan tehetséges magyar testvérpár, Lukács József és Lukács Endre munkáját is, az általuk tervezett Homelab számítógép elterjesztésében is sokat segítettek[16] – és természetesen a Homelab[17] (majd Aircomp néven is gyártott) gép hívei is saját szekcióba szerveződtek.

A taglétszám radikális növekedéséhez és a társadalmi elfogadottsághoz kellett az is, hogy 1982 márciusában a klub felvette a kapcsolatot a Neumann János Számítógép-tudományi Társasággal. A klub törekvései nagymértékben egyeztek az akkoriban Vámos Tibor elnök és Kovács Győző főtitkár által vezetett NJSZT küldetésével, ezért az NJSZT infrastruktúrát és közéleti-gazdasági védőernyőt biztosított a szervezetnek. A HCC bemutatkozhatott az NJSZT népszerű „SzM-SzM” („A számítástechnika mindenkié, a számítástechnika mindenkiért”) kiállításain, továbbá állandó helyiséget biztosítottak a klub számára, ahol a rendezvények mellett a számítógép-építéshez szükséges mechanikai munkák és bemérési műveletek elvégzésére is volt lehetőség. Egy későbbi cikk jellemzése szerint: „Ebben a szervezetben minden tevékenység, segítség, valamennyi tanfolyam ingyenes. A légkör is felszabadult, hiszen itt semmi sem kötelező, senkinek sincs előírva, mivel foglalkozzon, s a valóban demokratikus módon választott vezetők sem erőszakolják rá a tagságra működési és szakmai elgondolásaikat. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság HCC klubja olyan jól működik, hogy még külföldről is gyakran felkeresik őket, kutatva a jó klubmozgalom titkait.[18]”

Az NJSZT az 1980-as években a társadalom informatizálásának katalizátora lett Magyarországon. Főleg a tudományos ismeretterjesztés és népszerűsítés iránt fogékony Kovács Győző ambícióival egyezett, hogy a társaság az 1980-as évek folyamán a diákoknak is szóló lap (Mikroszámítógép Magazin, 1983-90), a távoktatás (TV-BASIC), az iskolaszámítógépek terjesztése, az informatikai diákversenyek (Garay verseny, Nemes Tihamér verseny) mellett a klubéletet is magáénak érezte.

A Mikroszámítógép Magazin 1983-ban jelent meg, ez volt hazánk első, nagyközönségnek, laikusoknak is szóló számítástechnikai lapja.

Az NJSZT által kiadott lap eleinte a Tudományszervezési és Informatikai Intézettel együttműködve készült, a szerkesztőbizottság elnöke Kovács Győző, a felelős szerkesztő Könyves Tóth Pál volt. A munkatársak között, a klub rovat vezetőjeként, már az első számban ott találjuk Simonyi Endrét és a szerkesztőbizottság munkatársa is maradt egészen az 1989/7-es számig.

A Mikroszámítógép Magazin méltó lehetőséget adott arra is, hogy saját számítógép-építő tevékenységét, a gépépítés fortélyait 1984-85-ben egy cikksorozatban mutassa be[19] Építsünk számítógépet! címmel, ezzel nemcsak dokumentálva azt, de hasznos segítséget adva mindazoknak, akik követni szeretnék példáját.

A nyolcvanas évek második felében – az e téren Magyarországhoz képest lemaradásban lévő – Bulgáriában és a Szovjetunióban is járt Simonyi Endre – és saját tapasztalatait is átadta ottani munkatársainak.

Saját, korfestő és érdekes tapasztalatairól, például a Burgaszban nyílt, háromszintes klubépületről, melyben 31, javarészt díjmentesen használható számítógépet helyeztek el, a Mikroszámítógép Magazin hasábjain is beszámolt[20].

A 80-as évtized folyamán valóban tömegekhez jutott el a számítástechnika, tízezrekhez, majd százezrekhez, sőt a Magyar Televízió és a Magyar Rádió műsorai révén akár milliókhoz is, még ha ezek a milliók a mindennapi életükben még nem is érezték az egyelőre csíráiban megjelenő információs társadalom hatásait. Az irodákban még írógépeken kopácsoltak (esetleg Rosytext vagy KODEX típusú, magyar gyártású szövegszerkesztő célszámítógépeken) és az állampolgárok éveket vártak a vezetékes telefon bevezetésére. A 80-as évek végére, 90-es évek elejére az ekkor már százezrével beömlő, tömeggyártású házi számítógépek, majd az egyre inkább az otthonokban is megjelenő, IBM PC-kompatibilis személyi számítógépek mellett a HCC-hez hasonló kezdeményezések lassan kissé idejétmúlttá váltak: a számítógépek és perifériák barkácsolása és a BASIC programozás tanulása helyett egyre inkább alkalmazói ismeretekre volt szüksége a tömegeknek. Az Egyesült Államokban a mintaszervezet, a Homebrew Computer Club már 1985-ben feloszlott. Hazánkban 1989-ben még Commodore, Sinclair, Atari, IBM, Apple, Primo, Enterprise, Homelab és 68XX szekciók várták a HCC fővárosi hálózatát felkeresőket[21]. A házi számítógépek és a klubok világa a 90-es évek első felében áldozott le véglegesen.

Epilógus

Az IBM PC-klónok és az infokommunikáció szélsebes terjedése viszont új utakat nyitott. Ez a felhasználók számát tekintve újabb nagyságrendi ugrást jelent. A megújuló NJSZT 1997-től – ekkor már Alföldi István vezetésével – erre is készen állt: hogy felkészítse a lakosságot az információs társadalomban való érvényesülésre, többek között a digitális írástudás terjesztésével. Az NJSZT új meghirdetett küldetése 1997-től: „Megőrizni a múlt értékeit, alkalmazkodni a jelenhez és befolyásolni a jövőt.”

Simonyi Endre mozgalma lassan a múzeumba került. Szó szerint is: a múlt értékévé vált, s az NJSZT 2013-ban megnyílt – a világ legnagyobbjai közé tartozó – informatikatörténeti állandó kiállításában[22], a Jövő múltja című tárlaton is emléket kívántunk állítani neki. A Lukács testvérek által tervezett Homelab számítógépek – a dombóvári Color Ipari Szövetkezetben készített – példányaival rendelkezünk ugyan, de Simonyi Endre eredeti gépeit nem sikerült megszerezni. Ugyanis a középiskola, melynek első épített gépét és más informatikatörténeti emlékeit is nekiajándékozta, nem tudta felmérni azok muzeális értékét[23] – és leselejtezte, kidobta azokat.

2018-ban, már Simonyi Endre halála után sikerült felvenni a kapcsolatot Rétallér Istvánnal, a HCC klub egykori alapító titkárával, aki a saját, 80-as évek elején épített, TRS-80 klón számítógépét nekünk ajándékozta. Így legalább egy – igaz, nem Motorola, hanem Zilog mikroprocesszor köré épített – gép látható a korai HCC-alkotások közül.

Az NJSZT első fél évszázadát bemutató, NJSZT50 című vándorkiállításon ez a számítógép szimbolizálja azt a szép, a szó legszebb értelmében mozgalmi munkát, melyet Simonyi Endre neve fémjelez.

Építsünk valami újat! Ne féljünk a kihívásoktól! Osszuk meg egymással ismereteinket, hogy a közös tudásból minél többen részesülhessenek– ez a szemlélet maradandóbb is, mint bármilyen gép, amit büszkén kiállíthatnánk.

(A szerző az NJSZT főmunkatársa)

Jegyzetek:

[1] https://www.ch.bme.hu/document/303/original/2010_Simonyi_ad.pdf  , letöltés: 2018. december 5.

[2] http://itf2.njszt.hu/szemely/simonyi-endre , letöltés, 2018. december 5.

[3] vegyészmérnöki oklevelének száma 20/1960.

[4] A 2010-es BME életrajz szerint akkor hat éve oktatta tantárgyát az Óbudai Egyetemen. Az ÓE nyilvántartásában – Tick József rektorhelyettes szíves segítségével – a 2008/2009/1 félévben 1, 2009/2010/1 félévben két, 2010/2011/1 félévben szintén két, tehát összesen öt meghirdetett órát találtam, Informatika és az igazságszolgáltatás címen. Az intézmény neve 2010. január elseje előtt Budapesti Műszaki Főiskola volt.

[5] https://www.youtube.com/watch?v=8jcLpBy2_1s , letöltés: 2018. december 5.

[6] Köszönöm Kutor Lászlónak, az Óbudai Egyetem címzetes egyetemi tanárának, aki a kezdetektől pártolta az interjú elkészültét és az interneten hozzáférhetővé tett anyag előkészítésében is segített.

[7] A statisztikai adatfeldolgozásnál használt gépparkot az IBM cég egyik elődjét alapító Herman Hollerithről nevezték el Hollerith-gépeknek. Ő volt az, aki az 1890-es amerikai népszámlálás kapcsán úttörő eljárást dolgozott ki lyukkártyás adatfeldolgozásra (lásd: https://www.ibm.com/ibm/history/ibm100/us/en/icons/tabulator/ ). Hollerith neve annyira egybefonódott a lyukkártyás gépekkel, hogy a városi legenda szerint hazánkban is előfordult az államszocializmus éveiben, hogy a motoros futár a számítóközpontba vitt küldemény kézbesítésekor „Hollerith elvtársat” kereste.

[8] 1978 októberi szám, lásd: https://archive.org/stream/197810InterfaceAgeV03I10/197810%20Interface%20Age%20V03%20I10_djvu.txt , letöltés: 2018. december 2.

[9] vö. Theodore Roszak: Az információ kultusza, Európa kiadó, Budapest, 1990.

[10] forrás: http://ht.homeserver.hu/ , letöltés: 2018. december 8.

[11] rövid leírása: Képes Gábor – Álló Géza: A jövő múltja, Neumanntól az internetig (szerk. Alföldi István), NJSZT, Budapest, 2013, p166-168.

[12] Simonyi Endre: Hozzászólás, Szuper Bit-let, 1986, p8-9.

[13] Dr. Simonyi Endre: Bemutatkozik a HCC, Mikroszámítógép Magazin, 1983/1., p34.

[14] Simonyi Endre szóbeli közlése

[15] Simonyi i.m., Mikroszámítógép Magazin, 1983/1.

[16] A fiatal testvérpár a 80-as évek elején határozta el, hogy saját konstrukciójú házi számítógépet épít. Lukács József erről így mesélt: „(…) elhatároztam, hogy a magyar ifjúságnak is megpróbálom megteremteni az elérhető számítógép lehetőségét. Magunkat – mert mindehhez lelkes és fáradhatatlan kollégára az öcsém személyében találtam, elneveztük HOMELAB-nek, és munkához láttunk valóban Házi Laboratóriumunkban. Ha az első gép még nem is, de az 1982 tavaszán elkészült második típus már megfelelt azoknak a követelményeknek, melyeket magunk elé állítottunk. A történet innentől kezdődően ismert. Az eredmény kb. 200 gép. A fele a HCC klubban megépített HOMELAB II. a másik fele pedig az AIRCOMP 16 névre keresztelt BOSCOOP-PERSONAL gyártmány.” (Az Ötlet magazin 1984 júniusi számának Bit-let mellékletét idézi: http://homelab.8bit.hu/ ) A HCC klub Homelab szekciója a későbbi Homelab típusok elterjesztésében is szerepet vállalt.

[17] részletesebben lásd: Képes Gábor – Álló Géza: A jövő múltja, Neumanntól az internetig (szerk. Alföldi István), NJSZT, Budapest, 2013., p168-170.

[18] Horváth Annamária: Minden gépre, minden szinten, Mikrovilág, 1989. január 4.

[19] A sorozatot a lap 1984/1. számában harangozta be. Az 1984/2-es számtól induló, tizenegy részből álló sorozat befejező cikke az 1985/6-os számban jelent meg. Ez a cikksorozat is a szerző által preferált, Motorola alapú számítógép építését mutatja be, az Építsünk számítógépet! I. című cikk (Mikroszámítógép Magazin, 1984/2., p30-31.) közli a gép részegységeit: „Számítógépünk egy egyetlen áramköri kártyán megvalósított mikroszámítógépből, egy speciális billentyűzet-illesztőből és billentyűzetből, közönséges TV-vevőből és közönséges magnetofonból áll. (…) Az illesztő alkalmas arra, hogy bármilyen mozgószáras billentyűjű billentyűzetet számítógép-billentyűzetté alakítson. Így bármilyen (mechanikus is!) írógép, számológép, könyvelőgép, kártyalyukasztó, stb. használható, természetesen csak akkor, ha műszaki állapota megfelelő.” A cikksorozat VIII. részében közöl adatokat a gép teljesítményéről: a minimális változat az alapkártyából, az 1 K RAM-ot tartalmazó videokártyából, a 6803-ban lévő 128 bájt (nem Kilobájt! – kiem. KG) RAM-on kívül más RAM-ot nem tartalmazó, egy 2716-ban tárolt ROM monitoron kívül más ROM-ot nem tartalmazó központi egység-kártyából, a billentyűzetillesztőből, egy tévévevőből és egy közönséges magnetofonból áll.” Az átlagos verzió már 16 Kilobájt RAM-mal és 16 Kilobájt ROM-mal, továbbá más bővítményekkel is rendelkezik, a teljes kiépítésben – további bővítések mellett – a központiegység-kártya lehet 6800, 6809, Z80 mikroprocesszorú is, ezek közül bármelyik kettő egyidejűleg benne lehet a gépben. Az átkapcsolásra szolgáló megoldásra megjegyzi: „Mi ezt az egyszerű megoldást – amelyet utánunk mintegy másfél évvel kezdett el gyártani a Microsoft cég az Apple II típusú géphez, SOFTCARD néven, és amelynek különböző változataiból már millión felüli darabszám készült – szabadalmaztatni kívántuk. Megvalósíthatatlanság indokával azonban kérelmünket elutasították.” A cikk első ábrája az 1977-re elkészült gép belsejéről készült. Lásd: Dr. Simonyi Endre: Építsünk számítógépet VIII., Mikroszámítógép Magazin, 1985/3, p29.

[20] Simonyi: Klubszervezés és oktatás, Mikroszámítógép Magazin, 1988/12., p38.

[21] Horváth Annamária i.m.

[22] ajovomultja.hu

[23] A Simonyi-féle számítógéppel egykorú Apple I modellek százmilliós gyűjtői értéket képviselnek, igaz, ehhez hozzájárul Steve Jobs hallatlan kultusza is.

1938. január 31-én a baarni Soestdijk-palotában megszületett Vilma holland királynő unokája, Julianna trónörökös első gyermeke, aki leány volt, és május 12-én a hágai Szent Jakab templomban keresztelőjén a Beatrix nevet kapta, ami latinul boldogot jelent. A kislány nevetve-sírva nézett szét a királyi lak fényében, talán érezte, hogy egyszer majd ő lesz a királynő. Két év múlva a sárkányfiak lerohanták hazáját, és a királyi család Angliába menekült. Honfitársnőjét, Anna Frankot Jehova nem tudta megmenteni. 1945 után visszatérve hazájukba már minden békésen zajlott. 1980-ban királynővé koronázták.

Miklós a kultúra határokat nem ismerő terjesztésében eltelt élete után, 2013. április 20-án eltávozott e földi világból. Beatrix 2013. április 30-án nyugodt uralkodás után visszavonult, és átadta királyi trónusát elsőszülött fiának.

Vajon győztesnek érezhette magát Miklós, és vajon boldognak érezhette magát Beatrix életük 75. éve után az áprilisi záró napokban?

65 évvel ezelőtt ismertem meg Miklóst, akkor került abba az iskolába, ahová én jártam. Az általános iskola felső osztályait együtt jártuk, éppen az ország kommunistába fordulása idején, amikor az én bíró apámat (horthysta bíró) és az ő órás apját (kiskapitalista) lehetetlenné tették. Selmeci utcai házukba többször gyülekeztünk baráti összejövetelre, mentünk a tőlük pár háznyira lévő Óbuda moziba, ahol eleinte, az 1940-es évek végén még amerikai filmeket játszottak, de utána már a szovjet filmeké volt a főszerep. A gimnáziumba is együtt kerültünk, bár ide bekerülni származásunk miatt egyikünknek sem volt könnyű. A közelebbi kapcsolat ekkor alakult ki köztünk, és azután is végig megmaradt.

1953 szilveszterét, talán életem első szilveszterezését náluk töltöttem. Teltek a gimnáziumi évek latin és magyar tanárunk klasszikus humán szemléletet sugárzó aurájában – mindez a Rákosi-éra legvadabb esztendeiben. Az ő irodalmi érdeklődése elmélyült, szélesedett. Ő vitt el egy felejthetetlen Füst Milán-előadás meghallgatására. 1956-ban, a kommunizmus erjedésének kezdetén érettségiztünk. Hruscsov detronizálta Sztálin emlékét. Kezdték átírni a történelemkönyveket: Sztálingrád mellett már hallottunk El-Alameinről is, megjelent a személyi kultusz fogalma. Miklós az érettségin történelemtételként a nagy személyek történelmi szerepének értelmezését kapta, és igazi irodalmárként Madách-idézettel kezdte feleletét: „Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad”.

Egyetemi jelentkezéskor a könyvtár szakot választotta, de még erősek voltak az ortodox bástyák, és elutasították, fellebbezésnél is. És ekkor jött az októberi forradalmunk, melynek bukása után számára egyértelművé vált a külföldre távozás melletti döntés. Svédországba került. Mi itthon a katonai leigázás után megtörten, begubózva éltünk. Aztán azonban a kapcsolat feléledt, és folyamatosan informált élete alakulásáról: egyetem (könyvtár szak), házasság (finn származású svéd lány), gyerekek (egy lány, aki közgazdász és egy fiú, aki nemzetközileg elismert gitárművész lett), szakmai hánykolódások, majd karrier, siker és elismertség.

Nehéz küzdelmek árán megteremtette szakmai és családi mikrokozmoszát. Néhány évtizede már rendszeresen hazajárt, haláláig az érettségi találkozók időpontját igyekeztünk érkezése idejéhez igazítani.

Egész életét paradoxonok kísérték. Magyarnak érezte magát, de mint zsidót keresztény magyarok halálba engedték volna, de más keresztény magyarok megmentették. A háború után nevet váltott a családja, istenszeretőből tehénpásztor lett, a német eredetű Gottlieb nevet Gulyásra cserélték. Mégis a magyar néphez akartak tartozni, persze az is számított, hogy akkor a német név nem volt előnyös. Az őt felszabadító rezsim apját foglalkozása miatt másodrendű állampolgárnak tartotta, és Miklóst nem engedte a tanult emberek szintjére jutni. Emigrációja után viszont mint magyart a svédek engedték kiteljesedni, csak a stockholmi Magyar Házban érzett diszkriminációt. A küzdelem azonban folytatódott, a kultúra közvetítőjeként provinciális svéd hivatalokkal került ellentétbe. Igazi svéddé már svédnek született gyermekei, de főleg unokái által lett. Magyar zsidóként svédeket nemzett, és ezáltal lett igazán befogadott. Gyermekei érdekes módon megőrizték a Gulyás nevet, amelyet a svédek gülüásznak ejtettek és görög eredetűnek vélték – nem a gulyák országát idézte fel a név, hanem az Olimposz tájékát. Egyik fő hivatali feladata volt a svédországi arabok könyvvel való ellátása, gondolom, a Koránnal is, miközben Palesztinában véres ellentétek dúltak arabok és zsidók között, a Koránra hivatkozva zajlottak öngyilkos merényletek. Első könyve pedig se nem Magyarországon, se nem Svédországban jelent meg, hanem Romániában.

Nemrégiben egy óbudai munkamegbeszélésre voltam hivatalos, késésben voltam, így igencsak siettem, szinte nem is figyeltem utamat, a szokásostól eltérően a Selmeci utcán mentem a villamosmegállóból, és egyszer csak valami belső érzés arra késztetett, hogy megálljak. Éppen a Selmeci utca 30. előtt álltam, s földbe gyökereztek lábaim. Egy háromemeletes szép, több balkonos épület előtt voltam, és belém csapott az emlék: ennek helyén állt Miklósék magasföldszintes családi háza, közös élményeink háza és udvara. A tudatalattim erre irányította utamat. A hely vajon magában tartja-e mindazt, ami ott történt korábban? Az új épület falai közt a tér átalakult, mégis úgy érzem, bármi tölti be jelenleg, a virtuális tér magában rejti a múltat, a mi múltban ott zajlott eseményeinket is. Az idő negyedik dimenzióját kivetítettem, kivettem az anyagi tér jelenlegi három dimenziójából.

Miklóst többször látogattam meg Stockholmban szakmai tanulmányutak, konferenciák alkalmával, néhányszor szállást is biztosított számomra. Ilyenkor sokat beszélgettünk irodalomról, országainkról (így mondható, bár ő élete végéig inkább magyar volt, mint svéd), a világ különböző tájékán élő emberekről, ugyanis ő az idegen nyelvű könyvek felelőse volt a stockholmi városi könyvtárban, így a világ minden részéről származó emberekkel találkozott. Elvitt a főutcán – a Strindberg-ház közelében – található kávézóba, ahol az irodalmi Nobel-díjat elnyerő írók az ünnepség utáni délutánt töltik. A falak tele voltak írók – nem csak Nobel-díjasok – arcképeivel. Másik alkalommal meglátogattuk Csatlós János írót, aki a főváros közelében lakott, és akinek műveiből akkortájt jelent meg egy kétnyelvű válogatás, részben Miklós szerkesztésében. Megrázó volt a találkozás, mert az író egy gyógyíthatatlan, fokozatosan romló, egész testére bénulással fenyegető idegbetegségben szenvedett. Ekkor már csak kerekesszékben tudott közlekedni, de derűje kikezdhetetlen volt. Nem tudom, hogyan lehet ilyen vidám valaki a halál felé vezető út utolsó szakaszán, és addig is kínokkal kecsegtető jövő elé nézve. A következő évben többekkel együtt én is megkaptam életfilozófiáját összegző testamentumát, ami után nem sokkal meghalt.

Emlékeim sorában egy furcsa, sorsszerű esemény is felötlik. Körülbelül 25 éve Koppenhágában tartózkodtam szakmai tanulmányúton. Miklós egy napra a tengerszoros másik oldalán lévő Malmőben élő fiához utazott, megbeszéltük, hogy komppal néhány órára átjön a szoroson egy rövid beszélgetésre (ekkor még nem állt az összekötő híd).

Valami fatális véletlen folytán éppen azokban az órákban egy hatalmas tengeri vihar vonult végig a szoroson, így nem tudtunk találkozni. A sors miért rendezte így, máig sem tudom.

Felesége, Astrid szép asszony. Amikor Miklós először hozta Magyarországra, a volt osztálytársak odavoltak érte, mondták is: „Ennek a Mikulásnak…? Nahát!” Az udvarló típusúak körbe is sündörögték. Aztán az idő, a munka, férje hivatását kísérő problémák és a betegségek otthagyták nyomukat rajta, de klasszikus matrónaarca mindmáig megmaradt. Két rosszindulatú betegséggel is megküzdött, ezek Miklóst is erősen megviselték, de Astrid legyűrte – az asszonyok szervezete többet kibír –, túlélte férjét. Azért is le kellett győznie betegségeit, hogy ne kelljen itt hagynia Miklóst, aki egyedül – mint a szellem gyakorlati dolgokban járatlan embere – a mindennapok sodrásában nem tudott volna lábon maradni, nem tudta volna ellátni magát, apátiába hullott volna, az önelhanyagolás véget közelebb hozó mélyébe.

Beszédstílusa gyakran szarkasztikus volt, írásaiban is megtaláljuk ezt a stílust. Igen, szarkasztikus, életfilozófiáját ez fejezte ki a leghívebben. Nem felvett stílus volt ez. Így élte meg, tudta megélni és valamennyire magába fogadni ezt a számára ellentmondásokat, ellenpontokat állandóan teremtő és lényegét így megvalósító világot. Szarkazmus – nem irónia, mert ez csak kifejezési mód, a világ elfogadó felfogásából kilépve, csak egy interpretálási forma, és nem a lényeget kifejező stílus.

Szarkasztikus és nem cinikus. A cinikus gúnyolja a világot, a többieket, nem érti lényegét, kívül van mindenen, és így kompenzál. A szarkasztikus belül van, csak jól látja a feloldhatatlan paradoxonokat.

Amikor nyugdíjba vonult, a búcsúfogadáson egy könyvet adtak át neki, amelyet egy kolleganője írt róla: feldolgozta életét, munkásságát, dokumentumokkal illusztrálta, és írt az első tizenkilenc, magyarországi évéről is. Micsoda meglepetés, micsoda megtiszteltetés! Egy ágról odaszakadt magyarról Svédország egyik vezető könyvtárában! Nálunk vajon elképzelhető lenne, hogy – mondjuk – a Szabó Ervin Könyvtár egyik osztályvezetőjéről munkatársa könyvet írjon, pláne, ha az például albán lenne?

Ez a könyv is említi szépirodalmi munkásságát, amely utolsó évtizedeiben valami elemi erővel foglalta el tudatát, pontosabban a megírni kívánt témák. Nagyon örültem, hogy első könyvének kiadása az általam valamennyire megismertetett Erdély felé fordította. Mindegyik emlékezést és esszét egyesítő írása utalt közös fiatalkori óbudai éveinkre. Vissza-visszatérő témája az általa tapasztalt etnikai előítéletek érthetetlen, olykor nevetséges megnyilvánulásainak leírása. Micsoda öröm volt számára, amikor rátalált egy svéd személyiség és Széchenyi István kapcsolatára. A múltban elmerülni, abban a véletlenek, a történelmi diktatúrák és a jellemek összjátékát áttekinteni, elemezni, akár az utcanevek alakulásának történetében: ez adott szellemi értelmet napjainak. De ezt a belső, szellemi életet utolsó éveiben unokáinak szeretete, a velük való foglalkozás felülírta. Az utódokban megvalósuló biológiai továbbélés, vagy egyszerűen a gyermek frissítő élménye legyőzte, vagy legalább is kimozdította dominanciájából a szellemi élvezet uralmát.

2012-ben küldött egy „stockholmi üdvözletet” barátainak. Azt írta első mondataiban, hogy nem tudja, sikerül-e ezt a levelet „nyélbe ütni”, gyengének érezte magát. De végül sikerült egy összegző, élete részleteit felsoroló, főleg családjára kitérő levél. Nem búcsúlevél ez, bár valami érződik benne, de hát idős ember összegző levele mindig búcsúlevél is, testamentum, amit üzen a leendő hátramaradottaknak. Az utódokban elmerülés pedig a továbbélést, a genetikai továbbélést jelenti, az én-utáni megmaradást. Az unokák a most észlelt nagyszülői élményt elraktározzák és felidézik majd, beszélnek róla, és akiről beszélnek, az ott van köztük, ahogy Jókai írja és olvasható síremlékén.

A levél elgondolkodtató és ismét a szarkazmusát esszenciális lényegében bemutató mondata: nem válaszol senkinek levelére, csak ha „égető problémáról” írnak, mint például Szervét Mihály, a Lánchíd vagy az 1930-as évek óbudai teknői és zsíroskenyerei.

Igen, a mindennapok materiális, napi megoldást követelő problémái zavaróak, el kell hagyni azokat, áttérni belső birodalmunk izgalmas területeire, a múlt sokszor egyszerű tényeinek szellemi kalandot jelentő világába. Ebben élni felemelő, ezzel mosolyogva, bár nem egyszer keserű mosollyal lehet elviselni a külvilág csapkodásait, testünk mozgató kerekeinek, csavarjainak rozsdásodását. Azt hiszem, ez az életszemlélet, amely minket közel hozott és közel tartott egymáshoz: bármilyen külső történés közepette a szellemi kérdéseket tartani „égető problémának”, olyat, aminek sokszor a jelenhez nincsen köze, csak tudatunkban merül fel, elfoglalja azt, nem hagy nyugton, és vele érezzük magunkat otthon a világban, azaz a mi igazinak tartott világunkban. Mások, a többség bolondságnak tekinti az effajta gondolati elmerülést.

A gyerekeiről szóló részt ismét, elmélyültebben átolvasva a mindig szavaiban settenkedő szarkazmus mögül egy kis keserűség szüremkedett ki. Nem tudom, hogy az volt-e gyermekei számára, ami kellett volna legyen. Aki sokat tett értük, aki sokat átélt, átharcolt, aki sokat tett új hazájáért. Aki gyerekeitől csak több empátiát, odafordulást, elismerést érdemelt volna. Legalább is kívülről így sejthető. Így zajlik az emberek élete: amikor meghal a szülőnk, akkor ébredünk rá – ha egyáltalán –, hogy mit kellett volna többet tennünk. Egyszerűen csak többet odafigyelni, hogy érezze, szeretjük, nemcsak úgy ünnepnapon egy-két órára. Szóval mindannyian vétünk ez ellen az alapszabály ellen, és mindannyiunk ellen vétenek ebben utódaink. Van azonban talán nagyon kevés kivétel, sőt, aki a túlzás hibájába esik, és többi szeretteitől vonja el magát. Középút! Aurea mediocritas. Meg lehet közelíteni? „Igazság, te sem ismered magad” (Szabó Lőrinc).

Miklós – véleményem szerint – egészségével nem törődött a szükséges mértékben. Az utóbbi években itt jártában észleltünk bizonyos tüneteket, már itt ki akartuk vizsgáltatni, de elutasító volt. Nem tudom, hogy otthon mennyire vette igénybe az orvosi ellátást, illetve mennyire foglalkoztak bajával. Azt tudtuk, hogy egyre inkább akadályozott volt mozgásában, pár éve Pestre sem jött. Amikor érdeklődtem egészsége iránt, azt válaszolta: „az egészségemhez semmi közöd”.

Egy kínai közmondás szerint: ha egy ember meghal, egy könyvtár hal meg. Ővele három könyvtár halt meg. Élete történeteinek virtuális leírását tartalmazó könyvtár – a közmondás erre utal.

Ebből a történethalmazból ő néhányat valóságosan papírra vetett. A másik könyvtár: könyveinek polcokon elhelyezett regimentje. Könyveink a velünk való kapcsolatban, viszonyunkban eleven, közös múltat megjelenítő társaink, halálunkkal ők is holtak lesznek. És a harmadik könyvtár: a valódi, nagy fővárosi könyvtár, amelynek ő benne volt szellemi falaiban; amelynek egy darabja vele együtt távozott.

Barátom volt-e, nem tudom. Van-e egyáltalán barátság, olyan, amelyben minden gondolatot elmondunk egymásnak, amelyben a másik fájdalma nekem is fáj, a másik öröme nekem is öröm, amelyben, ha szükséget szenved a másik, akadályok ellenére segítek, és féltem a megpróbáltatásoktól? Emigrációja után hamarosan jelentkezett levéllel, itteni nyomasztó körülményeink miatt én nem válaszoltam. Ezután írta 1957 elején: „Ölel barátod, aki a passzivitásod után is szeret.” Ez mindenesetre egy mélyebb emberi vonzalom jele. Az utóbbi évtizedekben talán tizenöt-hússzor találkoztunk, velem is mindig szarkasztikus volt, de mindig elmondtuk egymásnak az intimebb eseményeket is. Ezen kívül ritka levélváltás, később internet-kapcsolat révén informáltuk egymást, általában bizonyos késéssel. A mindennapokban igazi segítséget nem tudtunk adni egymásnak, már csak a távolság miatt sem. A szellemi érdeklődés horizontja, a kis értelmi témák izgalma tartott minket közel egymáshoz, tiszteltük, kedveltük ezért egymást. Ez a közös alap ívelt át 65 esztendőt és kétezer kilométert. Úgy gondolok rá, mint egyre azok közül, akiket a legközelebb éreztem magamhoz. Ezért is gondoltam végig életét, közös élményeinket.

Vajon elégedetten zárta-e le az életét? Érdemes volt-e végigküzdeni ezt a kihívásokkal teli 75 évet? A válasz megtalálható talán – ahogy ő írta – az Isten honlapján.

(2013)

(Megjelent 2014-ben a Dunatükör című csepeli folyóiratban)

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először az Óbudai Gázgyár területén?

A Gázgyár területén 1996-ban, azt nem felejtem el.

Akkor tudatosan helyszínkeresés céljából járt erre?

Igen. Nekünk, mármint a Graphisoftnak akkor már jól ment, az amerikai piacon is jelen voltunk. Így alakult ki az a helyzet, hogy versenyeznünk kellett az amerikai cégekkel a munkaerőpiacon is, mert addigra már szabad lett az utazás, úgyhogy nekünk, amikor a legjobb programozókat fel akartuk venni, a kaliforniai Szilícium-völgyhöz hasonló dolgot kellett kínálni, hogy ne oda vágyjanak, hanem maradjanak itthon. A Szilícium-völgyet jól ismertük, mert ott már irodánk volt, és amikor több pénzünk lett, és tőkéhez is jutottunk, akkor azt mondtam, hogy nekünk meg kell építenünk a mini Szilícium-völgyünket vagy mikro Szilícium-völgyünket, ami arra való, hogy a legjobb tehetségek itthon maradjanak. Egyébként ez bejött. És akkor elkezdtünk helyszínt keresni a Graphisoft Parknak.

Először a régi helyünk környékén nézelődtünk, Zuglóban voltunk, mert ott volt telefonunk – a nyolcvanas években az még nem volt olyan magától értetődő, bár a kilencvenes években már könnyebb volt. Zuglóhoz kötődtünk, én is közel laktam, úgyhogy ott próbáltunk helyszínt keresni. Aztán egy tájépítész barátom mondta, hogy ha te egy mini Szilícium-völgyet akarsz építeni, Zugló arra nem jó. Nézd meg, mi alakult itt ki a Mogyoródi út környékén – gyönyörű szép telkeket lehetett kapni –, itt autókereskedők vannak. Egy környéken ki szokott alakulni valami sajátosság. Ebbe te most belelátod, hogy idejön egy csomó szoftvercég? Ez egy másik típusú környék. Így végül lemondtunk Zuglóról. Szavaztunk ugyan egy csomó helyszín között a kollegákkal, de aztán kiderült, hogy mindenki egyetlenegy szempont alapján szavazott: hogy milyen közel lakik. Úgyhogy azt mondtam, na, jó, akkor vége a szavazásnak, én nem ragaszkodom hozzá, hogy közel lakjak, és akkor eldöntöttem egyedül. A short listen, megmondom őszintén, kettő maradt: az Info Park helye – 1996-ban az még szabad volt – és a Gázgyár. Egy városépítész barátom mutatta meg ezt a területet. Nehéz volt a döntés, mert itt ez a gyönyörű Duna-part, egy elrejtett gyémánt, a gázgyári épületek viszont romokban voltak.

A Duna-part a maga természetességében lenyűgöző volt a romok között is. Elhagyatott volt, ami tulajdonképpen előny, ha újat akarok építeni.

A lágymányosi Info Park helye kevésbé volt elhagyatott, ráadásul annak nagyon nagy előnye volt, hogy ott volt az egyetem – a Műegyetem meg az ELTE is –, és az egy ún. tudásparknak nagyon nagy előnye tud lenni, ha egyetem közelében van, az vonzott nagyon oda. Építész barátom, Cságoly Ferenc – aki most már nem tervez, de tanít a Műegyetemen – az mondta: Gábor, oda te egy ilyen Duna-partot nem tudsz varázsolni, ide viszont egyetemet szerintem fogsz csinálni. És igaza lett. 15 évvel később megvalósult, amit akkor mondott. A másik impulzus, ami ebbe az irányba vitt, az volt, hogy a Gázművek irodaépülete még működött, nem volt ugyan jó állapotban, de abban akkor még dolgoztak. A többi épület körülötte lakatlan volt és lepusztult, de az igazgatósági épület még működött, és amikor oda bementem, akkor azt mondtam, hát ez olyan hangulatú, mint egy egyetem, mint egy iskola. És emlékeztetett arra a korra, amikor Rátz tanár úr Nobel-díjasokat nevelt a XX. század elején a Budapesti Evangélikus Főgimnáziumban, amikor Magyarországon a középiskolai oktatás és a felsőoktatás nagyon magas szinten volt Klebersberg Kunó idejében, akinek nevét most használják, de szellemét talán kevésbé. Szóval azt gondoltam, ha arra a korra emlékeztetnek ezek az épületek, akkor ebből egy egyetemi campust kell csinálni.

Szilícium-völgy

A Szilícium-völgy elnevezést az 1970-es évek elején újságírók ragasztották a Santa Clara völgyre, amely akkor vált a szilícium alapanyagú félvezetőgyártás világközpontjává. A tíz legnagyobb hardvergyártó a Szilícium-völgyben, sorrendben (éves forgalmuk alapján): Hewlett Packard, NEC Electronics (a japán NEC leányvállalata), Compaq, Intel, Sun Microsystems, Solectron, Seagate, Apple, Quantum, 3Com. Mindenki ismeri őket, talán a Solectront kivéve. A világ számítástechnikájának legnagyobb része itt készül (vagy legalábbis itt fogan).

Már amikor 1996-ban Óbudára költöztek, egyetemben gondolkozott?

Igen, akkor már megvolt a terv, hogy ebből a műemlék­együttesből egy campust csinálunk.

A kilencvenes évek végén olvastam egy cikket az ÉS-ben, ahol arról írt, hogy két kollégájával – amikor már volt annyi pénzük, hogy úgy gondolhatták, meg tudnak fizetni bármit – arra jutottak,  a legfontosabb, amire nem sajnálnák a pénzt, az gyermekeik taníttatása lenne. Azóta ez már megtörtént, szembesülhettünk a felemésztett összeggel is egy nyilatkozatában. Mit gondol, mi az alapja annak az ellentétnek, hogy az egyes ember számára gyermeke iskoláztatása rendkívül fontos, a magyar társadalom, a közösség pedig másképp kezeli ezt a kérdést? Azt mondhatjuk, hogy az elmúlt 60–70 évben nem volt kiemelten fontos az állam számára az oktatás, a közoktatás.

Igen, ez tragédia. Hatalmas bűn, óriási, történelmi bűn, hogy hagytunk egy magas szintű közoktatást lepusztulni. És a középiskolai tanári szakma megbecsülése nemcsak anyagilag, társadalmilag is nagyon lezüllött. Most nemcsak arról beszélek, hogy szégyenletesen alul vannak fizetve, de továbbra sincs meg az a megbecsülése a szakmának, ami kellene, a társadalom részéről sem. Nem tudom elképzelni, hogy történhet meg, hogy a tanárokat verjék a diákok, netán a szülők…

Min csúszhatott ez el?

Nem tudom… Nem tudom, de azt hiszem, ezt pártsemlegesen lehet mondani. Nagyon jó a kérdés, ha az egyénnek megéri, hogy oktatásba fektessen, akkor vajon a társadalomnak miért nem?

A saját gyermeke mindenki számára fontos…

… de nem elég, ha a saját gyermeke fontos. Ha valaki egy érett és gondolkodó társadalomban szeretne élni, akkor nem csak a saját gyerek a fontos. Valami nagyon-nagyon elcsúszott. Amit én társadalmi felelősségvállalásra fordítani tudok, az húsz éve az oktatás támogatása. Ezért alapítottuk a Rátz Tanár Úr Alapítványt, az AIT (Aquincum Institute of Technology) is erről szól, az én kis egyetemem, valahol ez a mai gázgyári környék is, és az alapítványba is beleteszek minden magánpénzt és cégpénzt, amit tudok.

Rátz László (1863–1930)

A Budapesti /Fasori/ Evangélikus Főgimnázium legendás hírű tanára volt (1890–1925), úttörő szerepet játszott a középiskolai matematika-oktatás reformjának megvalósításában (1905–1914), valamint 1896 és 1914 között szerkesztette a Középiskolai Matematikai Lapokat. Kiváló matematikusokat, fizikusokat, kémikusokat nevelt. Az ő keze közül kerültek ki olyan kiválóságok, mint Wigner Jenő fizikus és Neumann János matematikus.

Erre büszke lehet.

A Rátz Tanár Úr Alapítványra is nagyon büszke vagyok, mert tanári körökben rangja van. Dicsekednek vele a tanárok, jobban, mint olyan díjakkal, amelyek talán több pénzzel járnak.

Rátz Tanár Úr Életműdíj

Az Ericsson Magyarország, a Graphisoft SE és a Richter Gedeon közös díjat alapított magyarországi tanároknak, melyet a Fasori Gimnázium legendás hírű matematikatanáráról Rátz Tanár Úr Életműdíjnak  neveztek el. Ennek gondozására jött létre az Alapítvány a Magyar Természettudományos Oktatásért, amely díjazottakként a másfél millió forinttal járó elismerést minden évben két-két biológia-, matematika-, fizika- és kémiatanárnak ítéli oda. A díjra a közoktatás 5–12. évfolyamain biológiát, matematikát, fizikát vagy kémiát tanító (vagy egykor tanító) tanárok terjeszthetők fel írásban szakmai és társadalmi szervezetek, az ajánlott tanár tevékenységét jól ismerő kollektívák, kivételes esetekben magánszemélyek által.

Rátz tanár úr az a tanár, akinek munkássága emblematikusan mutatja, hogy megfelelő körülmények között, megfelelő tárgyi és szakmai tudással milyen eredményeket lehet elérni a közoktatásban, nevelésben. Olvastam egy nyilatkozatában: „A jó vezető az, aki a beosztottból a legtöbbet tudja kihozni.” Szerintem ugyanez mondható el a jó pedagógusról is, mert az a jó tanár, aki a legtöbbet tudja kihozni a tanítványaiból.

És a sikeres emberek mindegyike hálával gondol azokra a tanárokra, akik jók voltak, mert úgy érzi, hogy azoknak is köszönheti a sikerét. Ebben nem vagyok egyedül. Azt hiszem, minden sikeres ember hálával gondol vissza az ilyen tanárokra.

Aquincum Campus

A Graphisoft Park az egykori Óbudai Gázgyár helyén kezdte meg működését az építészeti tervező szoftverek készítése terén világpiaci vezetők között számon tartott Graphisoft keretén belül. A cél olyan munkakörnyezet kialakítása volt, amely a legkiválóbb tehetségek itthon tartásában segít. A park kialakításában a hangsúly a zöldterület maximalizálásán és a gépkocsik föld alá rejtésén volt. Az alapító Graphisoft után több hazai tulajdonú kis- és középvállalkozás mellett ide telepítette magyarországi fejlesztő- és kereskedelmi központját néhány nagynevű multinacionális cég is, pl. a Microsoft, az SAP, a Canon és a Servier.

Az Aquincumi Technológiai Intézet (AIT-Budapest) 2007-ben alakult, és a Budapesti Műszaki Egyetem speciális szakirányaként működik. Célja, hogy a szoftverfejlesztő mérnökképzés területén közelebb hozza az oktatást az ipar elvárásaihoz. A tananyag ötvözi a magyar matematika világhírű eredményeit a rájuk épülő innovatív ipari alkalmazásokkal és az ezek értékesítéséhez szükséges üzleti ismeretekkel. Alapítói Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója, valamint Rubik Ernő feltaláló.

Az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola, az első magyar magánfőiskola 1991-ben alakult, 2014-ben költözött az új budapesti campusra, a Graphisoft Parkba. Az üzleti tanulmányaikat angol nyelven folytatni kívánóknak a brit diploma megszerzésének lehetőségét is kínálja. Mára az IBS magyar, brit, európai és amerikai akkreditációkkal rendelkezik. Ezzel megannyi, egymástól olykor jelentősen eltérő minőségi követelménynek képes egyszerre megfelelni. Az IBS kizárólag kis létszámú szemináriumi formában folytat rendkívül gyakorlatias oktatást. Hallgatói 65 országból érkeznek.

Van olyan tanár az ön életében, akinek a tevékenységére jó szívvel emlékezik?

Hogyne, nem is egy, hármat is mondok, akikre egyértelműen hálával tudok gondolni a középiskolás éveimből. Közülük már csak egy él. Reményi tanár úr szerettette meg velem a matematikát, és az egyik első Rátz Tanár Úr Díjas volt – nyilván minden szentnek maga felé hajlik a keze –, ő már elhunyt jó pár éve. Sajnos még régebben távozott a történelemtanárom, Bódi tanár úr, aki emberségre tanított és társadalmi felelősségvállalásra, meg hát történelemre is nem mellékesen, hogy miről szól a társadalom, miről szól a közösség és az az iránti felelősség. Osztályfőnökünk volt nagyon sokáig, emberi tartást tanultam tőle. És végül, aki még nagyon jó egészségben él, nagyon fiatalos, az Holics tanár úr, aki fizikára tanított – neki köszönhetem, hogy fizikus lettem.

Melyik középiskolába járt?

Az Apáczaiba, és oda jártam általános iskolába is, tehát összesen 12 évig.

Fizikusként végzett az egyetemen, de hogyan vezetett az útja a számítógépes építészeti programtervezéshez?

Nem voltam rossz fizikus, de fizikusként arra neveltek minket, hogy annak érdemes ezt a pályát választania, aki Nobel-díjat tud kapni. Mondom, nem voltam rossz, de az évfolyamban öten is jobbak voltak nálam, és a Nobel-díjra több sanszuk volt, mint nekem. Belegondoltam, hogy annak az esélye, hogy ötnél több Nobel-díjas legyen egy évfolyamon, az eléggé pici, úgyhogy itten nekem Nobel-díjam nem lesz. De ez még a kisebb baj, a nagyobb baj az volt, hogy ötnél többnek rendes fizikus kutatói állás sem jutott egyetlen évfolyamból, úgyhogy nem is kaptam fizikus kutatói állást. Ha párttag lettem volna, akkor talán kaptam volna, de mondjuk abból az öt-hat emberből, aki tényleg fizikusként helyezkedett el, három-négy volt olyan, aki egyértelműen az érdemei miatt tudta ezt elérni, és ők nálam jobbak voltak.

Ez mikor volt?

1973-ban. A párttagságot nem vállaltam, fizikusi állás nem volt, programozói állást viszont kaptam. Annak a másik 25 fizikusnak a zöméből, aki nem kapott fizikusi állást, programozó lett, mert abból viszont hiány volt. És mellékesen megtanultunk programozni is. Bennem viszont volt valami, amit akkor még nem elemeztem magamban, egy tulajdonságom, amit én akkoriban föl se fedeztem, csak utólag visszagondolva látom, hogy mit jelent. A programozásban nekem az örömforrásom más volt, mint a kollégáimé, akik attól voltak boldogok, és akkor éreztek sikerélményt, ha olyan szoftvert írtak, amit a másik szoftveres értékelt, tehát szakmailag volt jól megírva, azaz a processzort jól lehasználta, jól volt strukturálva, csupa szakmai érdeme volt. Én meg annak örültem, ha használták. Szakmailag sokkal egyszerűbb dolgokat csináltam, mint a kollégáim, viszont használták. A geofizikai intézetben dolgoztam, és a geofizikusok az én szoftveremen kezdtek el dolgozni, mert az pont azt csinálta, amire nekik szükségük volt – még ha az egyébként számítástechnikai kihívásként nem is volt olyan rendben.

Később ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ez az a kereskedői szellem, amit nagyon rossz értelemben szoktak használni, pedig egy jó értelmű szó tud lenni. Egy kereskedő ugyanis attól boldog, ha a vevője boldog, és én úgy éreztem, hogy ez hiányzik a mérnökképzésből.

Ez a bizonyos kereskedői szellem, hogy a mérnök is attól legyen boldog, ha a termékének a felhasználója boldog. Ez az örömforrás vagy sikerélmény-forrás vezetett el aztán oda, hogy nekem vállalkozónak kell lennem, és programozóként kezdtem vállalkozói karrieremet, amikor már lehetett.

És honnan jött a tanítás?

Azt mindig szerettem, de nem tudtam bennmaradni az egyetemen. Az volt a vágyam, hogy ott maradhassak tanítani, de vagy nagyon jónak kellett volna lenni, amilyen jó nem voltam, vagy párttagnak, ami szintén nem voltam. Viszont egyetemista koromban tanításból tartottam el magam, korrepetálásból, egyetemi felkészítésből, tehát imádtam tanítani egyénileg és csoportosan is. De közben megcsináltam a Graphisoftot, ezt is élveztem, és aztán, amikor a Graphisoft vezetéséből már vissza kellett lépnem – a cég olyan naggyá nőtt, hogy az már nem az én világom volt, nem én vagyok már rá a jó vezető –, akkor azt mondtam, most tanítással szeretném tölteni életem hátralevő részét. Mivel egyetemre akkoriban nem vettek föl tanítani, hát csináltam magamnak egy egyetemet.

Mire a legbüszkébb a sikerei közül?

Arra vagyok a legbüszkébb, hogy Magyarországon maradtunk. Nagyon sok szoftveres sikercég van, de abban még mindig kivétel a Graphisoft, hogy a központja itt maradt Budapesten. A kereskedelmi központja is, nem csak a fejlesztőközpontja. A Graphisoft magyar cég maradt, és Amerikában is magyar cégként ismerik. Mi amerikai üzleti morált tanultuk, mert Amerikában van a szoftveripar központja, és az ottani üzleti morálnak nagyon lényeges eleme, hogy amikor egy sikeres vállalkozó meggazdagodik és visszavonul, akkor a társadalomnak vissza kell belőle valamit adnia. Ezt mi is természetesnek tartjuk, és  úgy gondoltam, hogy betenni a pénzt egy alapítványba, az túl „olcsó”. Azt is csináltam, mert a Rátz Tanár Úr Alapítványba tettünk pénzt, de az túl egyszerű. Annál sokkal többet ér a társadalomnak, ha a tudásomat osztom meg a következő generációval. Valahol én ezt érzem a legjobb társadalmi felelősségvállalásnak a visszavonult, sikeres vállalkozók részéről, hogy a tudásukat osszák meg a következő generációval, azzal többet adnak a társadalomnak, mint alapítványba tett pénzzel.

Lát erre késztetést más vállalkozóknál is Magyarországon?

Látok.

Ez jó hír. A társadalmi felelősségvállalás egyre inkább terjed Magyarországon is?

Igen, de ne keverjük össze a reklámmal, amikor reklámcéllal csináljuk, mert azzal sincs semmi baj, csak azt azért meg kell különböztetni attól, amikor semmiféle közvetlen haszna nincs az embernek, csak a jó érzése.

A fizikától teljesen elszakadt?

Sajnos, igen. Imádtam a relativitáselméletet vagy a kvantumelméletet, de ma már nem tudnám tanítani, bár a relativitáselméletet a gyerekeimnek elmagyaráztam, és meg is értették. De van egy érdekes dolog, mégpedig az, hogy sok fizikusból lett sikeres üzletember; nagyon sok fizikus lett nagyon sikeres valami egészen más területen. Hogy mást ne mondjak, Angela Merkel, aki Európa legerősebb politikusa, szintén fizikus. De sokat tudnék mondani politikából, gazdasági életből, akiknek fizikus diplomájuk van, mégis másutt lettek sikeresek. Ennek van egy oka. Én ezt mostanában elemezgettem, hogy tulajdonképpen mi az, amit én fizikusként tanultam, és ami az élet bármely területén jó. Mondjuk, nem bármely, de az üzleti életben és a politikában is jó, és amiben nagyon más, mint a matematikus. A fizikus azt tanulja meg, hogy a világban észlelt dolgokat rendszerbe foglalja. Tehát kitalál egy olyan rendszert, megtalál egy olyan törvényt, ami megmagyarázza a valóságban tapasztalt dolgokat. Ezeknek a törvényeknek a felfedezése a fizikus dolga. És ha látja, és ha oda jut el – mondjuk a relativitáselmélet erre a legjobb példa –, hogy az észlelt valóság nem felel meg a törvénynek, akkor megváltoztatja a törvényt. A relativitáselmélet előtt a newtoni mechanika azt tanította, hogy a sebességek összeadódnak, s amikor Einstein látta, hogy nem az jön ki, akkor csinált egy másik törvényt, ami megmagyarázta a valóságot.

Ez az a fajta gondolkodás, hogy a valóságot megértem, majd rendszerbe foglalom, de rugalmas vagyok arra, hogy a rendszernek ellentmondó tapasztalat következtében hogyan kell a rendszert megváltoztatni, az mindenütt jó, különösen az üzleti életben és a politikában.

Egy matematikus például erre nem képes, mert a matematika törvényei örökérvényűek, azt nem köll megváltoztatni.

A matematikának van egy saját világa, amit arra alkottak, és az önmagában zárt és logikus, és működik. Hogy a világhoz van-e valami köze vagy nincs, az nem a matematikus dolga, a rendszer fölépítése a matematikus dolga.

De a fizikusnak szüksége van a matematikára is.

Persze, matematikai modelleket teszünk a fizikára, de egy fizikus nem jön zavarba, ha a valóság nem felel meg a modellnek, mert akkor keres egy másik modellt.

Szent-Györgyi Albert Az őrült majom című könyvében írja a következőt: „Amit nevelésnek nevezünk, az nem egyéb, mint az agy programozása abban a korai szakaszban, amelyben még formálható. Az emberiség jövője a neveléstől, ettől a változtatható programrendszertől függ.” Mit gondol erről?

Ez nagyon mechanikus, ezzel így nem értek egyet. Azt hiszem, a mai oktatás előtt a kihívás nagyobb, mint Szent-Györgyi Albert idejében volt.. Röviden azt mondanám, hogy nem ez a lényeg. Először is ma egy sokkal gyorsabban változó világban vagyunk, nem szabad keményen programozni az agyat, mert az a program, amit most beprogramozunk, nem biztos, hogy működni fog öt év múlva is. Két dolog kell, ami a közoktatásnak, de akár az egyetemi oktatásnak is fókuszában álljon. A tanulás, az örökké, egész életen át tartó tanulás képességére megtanítani, illetve az emberi tartás és az erkölcs, mert anélkül nincs társadalom. A nevelésnek arra is rá kell mutatnia, hogy az ember nemcsak önálló lény, hanem ugyanakkor társadalmi lény is. Ennek a kettőnek az egyensúlyát is tanítani kell. Az embernek mint társadalmi lénynek és az embernek mint individuumnak az egyensúlyát kell megtanítani. Azok a rendszerek, amelyek ebből az egyikre teszik a hangsúlyt és a másikra nem, azok elbuktak. Elbukik az is, ami csak az individuumra teszi a hangsúlyt, és elbukik az is, ami az individuumot nem veszi figyelembe, hanem azt mondja, hogy az ember csak közösségi lény, mert nem csak az. Ez volt a kommunizmus, ami azt feltételezte, hogy az ember egy tiszta közösségi lény, tud semmi más nem lenni, tud nem individuum lenni – de ez nem igaz.

A versenyszellem és a csapatszellem együtt él bennünk, ennek a kettőnek az egyensúlyát kell megtanulni. Ezt lehet tanítani az iskolában is, erre lehet nevelni a gyerekeket. A kettő együtt él, hogy boldogulni akarok, ugyanakkor szeretnék egy boldogabb társadalomban élni.

Van-e megfogalmazható víziója az egyetemével kapcsolatban?

Igen, van. Mégpedig az, hogy azok az amerikai diákok, akik ide jönnek az egyetemre, úgy menjenek haza, hogy Magyarország egy technológiai csúcshely, ide érdemes jönni tanulni, itt érdemes dolgozni. Sokan visszajöttek. Négy olyan diákról tudunk, aki itt végzett, hazament, letette a diplomát, és visszajött Magyarországra dolgozni. Nem azért, mert szerelmes lett – mert olyan sok van –, hanem aki a munka és a város miatt jött vissza, azért, mert ebbe a városba bele lehet szeretni.

Vannak-e Óbuda kulturális életében olyan események, amelyeket szívesen látogat?

Nagyon szeretem a hangversenyeket és a rendezvényeket a Kiscelli Múzeumban, de az egyik első kulturális élményem is Óbudához kötődik. Egészen fiatalon – még nem volt annyira híres, mint most – Kocsis Zoltánt a Zichy-kastély udvarában hallottam először egy hangversenyen, és elámultam. Ilyen gyönyörű zongorajátékot én még nem hallottam. Azóta is az volt életem talán legszebb zongoraélménye.

Óbuda promenádján, Puskás Öcsi szobrával szemben található az Ecovis Ügyvédi Iroda, melynek alapítója és egyben vezetője is a mai napig  Balogh Péter. A bejáratig semmi különös, azonban amint kitárul az ajtó, és belép az ember az irodába, hirtelen megváltozik a világ.

A jogi, könyvelési és egyéb fontos szolgáltatásokkal foglalkozó cég munkatársai egy valóságos kortárs galériában végzik munkájukat. Mindenütt szobrok, festmények teszik artisztikussá az irodai környezetet.

Balogh Péter kezében kedvenc kisplasztikájával gesztikulálva azonnal figyelmeztet, hogy ő ügyvéd, ezért bármilyen témáról hosszan képes beszélni, ám ha a kortárs képzőművészetről van szó, akkor sokkal tovább is, de megnyugtatom, hogy épp ezért jöttem. Innentől övé a szó.

– Nagykőrösön érettségiztem az Arany János Gimnáziumban; ma már a református egyház átvette, akkor még világi volt. Nagyon remek iskola volt, vidéki és országos viszonylatban is. Nagykőrös egy 25 ezres, álmos kisváros, tehát számomra reveláció volt, amikor a katonaság után fölkerültem Budapestre. Az egyetemre elsőre felvettek, egy dolgom volt, tanulni. Mire pályakezdő ügyvéd lettem, illetve előbb ügyvédjelölt, el is indult a rendszerváltozás. Elkezdtem dolgozni egy biztosítónál, amelynek akkor magyar-osztrák vezérigazgató-helyettese volt, aki egyszer megkért, hogy kísérjem el egy árverésre.

Az első lépések

Az említett program egy BÁV festmény-aukció volt 1991-ben. Akkoriban jött létre az első magángaléria, a Kováts Lajos nevéhez fűződő Blitz Galéria. Nagyon izgalmas időszak kezdődött, és én az elején csöppentem bele. Akkor már ügyvéd voltam, szakmailag is sikeres, anyagilag pedig független, tehát megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy néha én is vásároljak. Természetesen Nagybányával kezdődött a szocializáció.

Amint telt-múlt az idő, az ember utána olvas az alkotóknak, megismeri az életműveket, tájékozódik, próbálja megérteni, hogy mi zajlik az árverező teremben. Ez a folyamat eltartott pár évig.

Egy időben komolyan terveztem, hogy elvégezem a művészettörténész szakot, de csak nappali tagozatra járhattam volna, ami egyszerűen nem fért össze a munkámmal.

Nem akarok gyűjtő lenni

Egy idő után elegem lett, úgy éreztem, hogy már nem ad elég örömöt, rájöttem, hogy nem akarok gyűjtő lenni, nem akarok vadászni X-művész sokadik képe után, hogy az is nálam legyen. Ugyanakkor bennem motoszkált az is, hogy már nem szeretnék elszakadni ettől a világtól. Az is motivált, hogy vidéki srác létemre kipróbáltam magam itt a fővárosban, gyökeret vertem, sikeres lettem, és valahogy keresni kezdtem, hogyan tudnék valamit visszaadni, visszaforgatni abból, amit elértem.

Tulajdonképpen nagy szerencsém volt, mert akkor egy kiváló tanácsot kaptam egy számomra ma is meghatározó festőművésztől. M. Novák András már túl van a hetvenen. Azon túl, hogy zseniálisnak tartom a képeit, emberileg is hálával tartozom neki. Ő volt az, aki jó irányba fordított, amikor zöldfülű voltam. Jókor kértem a tanácsát, jó emberrel hozott össze, miután támadt egy ötletem.

Bementem a Képzőművészeti Egyetemre azzal, hogy szeretnék ösztöndíjjal támogatni évente egy tehetséges fiatal alkotót.

Szeresd az Istent

Akkor még lövésem sem volt a kortárs képzőművészetről, de András segített, és meg is állapodtam az akkori rektorral, illetve a festő tanszék vezetőjével, Tölg-Molnár Zoltánnal, hogy egy ösztöndíjat alapítok, amelyben vállalom, hogy minden hónapban 30 ezer forintot fizetek egy alapítványon keresztül a győztesnek egy éven át. A mai napig ez a program lényege, csak az összeg nőtt meg. Ezzel a programmal kelt életre az Amadeus Művészeti Alapítvány, amely azóta már a szobrászatra is kiterjed. Elvittük Pécsre is, valamint már nemcsak egy-egy fő díj van, hanem kis alkotói ösztöndíjak is, szponzorokhoz kihelyezve. Persze ehhez a nagyobb lépéshez kellett dr. Gergely Károly barátom szerepvállalása is, aki mint egy jelentős hazai pénzintézet akkori vezetője, lehetőséget látott az ösztöndíjprogram vállalati tisztű  támogatásában, amiért azóta is hálás vagyok neki.

A nevét nagyon szeretem – Amadeus –, magyarul azt jelenti, „szeresd az Istent”! Nem rossz üzenet.

Az eltelt évtizedek alatt profi módon szerveztük meg az alapítvány munkáját, már a saját útját járta. A diplomakiállítás után a mi pályázati kiállításunk a Képzőművészeti Egyetemen folyó szakmai munka legátfogóbb megnyilvánulása, hiszen másodévtől negyedévig mindenki pályázhat, akár a fődíjra is. Szervült az egyetem életében olyannyira, hogy a szenátus az Amadeus Alapítványt stratégiai partnereként fogadta el.

Műtermek és kiállítások

Az alapítványi munka mellett létrehoztunk egy műteremprogramot is AMAHÁZ néven. Itt fiatal művészek számára biztosítunk ingyen műtermet három éven át. Ez is pályázattal működik, eddig három cikluson vagyunk túl. Cserébe évente egy alkotásukat az alapítvány gyűjteményének adományozzák. Büszke vagyok rá, hogy minden ciklusban legalább két-három Derkovits-ösztöndíjas művészünk volt.

Évek óta működtetjük az AMATÁR nevű kiállítóterünket, ahol méltó körülmények között mutathatják be munkáikat az alkotók.

Ez a három projekt egymásra épül, egymást segíti, és folyamatosan fejlődik. Valószínűleg a jövőben itt is lesznek változások, de a lényeg – a művészek és a művészetek támogatása – folyamatos marad.

Személyes műtárgyak

A személyes gyűjteményem valójában azért nem gyűjtemény, mert nincs gyűjtői koncepcióm, nem vagyok egy koncepciózus gyűjtő. Kifejezetten idegesít a műtárgyak értékelvű trezorálása, a spekulációk, a számítások. Az, hogy „megcsinálunk” egy művészt, és majd fölmegy az ára, és milyen jót kaszálunk, miközben az alkotó meg a műtárgya teljesen háttérbe szorul.

Engem körbevesznek a műtárgyaim. Tehát én csak olyan műalkotást élvezek igazán, amelyik a mindennapjaim része.

Mivel az ember gyakorló ügyvédként keretek közé van szorítva, ezért alapvetően három életteret töltenek be a szeretett tárgyaim: az irodámat, a lakásomat és adott esetben a nyaralómat. Ott van kert, belső enteriőr, külső terek, ahol a szobrok másképp élnek. Hangsúlyozom: a gyűjteményem abból áll, hogy ezek a műtárgyak engem körbevesznek, olyan számban és olyan formában, ahogyan a saját élettereimben napi örömöt okoznak.

Nem érdekel, hogy kezdő vagy befutott művész készítette, nem érdekel, hogy mi a hivatalos kánon arról az irányzatról vagy az alkotóról.

Ha nekem egy szobor vagy kép esztétikai örömet nyújt, és el is tudom méltó módon helyezni, akkor beemelem a gyűjteményembe.

A másik fontos szempont, hogy szinte minden darabhoz, amit megvettem, tartozik egy történet, hiszen többnyire jól ismerem az alkotót. Mondok egy példát: Rabóczky Judit szobrász. Amikor megismertem, még én is húsz évvel fiatalabb voltam, ő gyakorlatilag pályakezdő. Másodéves korában nyert ösztöndíjat mindenki nagy meglepetésére, de már akkor nagyon komoly fantáziát láttunk benne, ami alapvetően a személyiségében és az elhivatottságában volt tetten érhető. Kő Pál tanítványa volt, de „kőkeményen” a saját útját járja. Lelkileg talán vele vagyok a legközelebbi kapcsolatban az általam is támogatott művészek közül, mert picit azt gondolom, hogy a karrierjéhez én is hozzátettem valamit.  Ő volt az első végzett hallgató, akinek műtermet biztosítottunk valamikor a 2000-es évek elején.

Kölcsönkortárs

Egy kép nem azért születik, hogy egy raktárban pihenjen a többi korszakos alkotással együtt, és időnként, ha éppen valamelyik művészettörténésznek vagy kurátornak eszébe jut, akkor beemelje egy aktuális kiállításba, hanem azért, hogy lássák. A művész is ennek örül a legjobban.

A személyes gyűjteményemen túl az alapítványi gyűjteménybe is számos kiváló alkotás került az eltelt húsz év alatt, amelyeket, ha igény van rá, szívesen kölcsönadok.

Nem akarom megnevezni azokat az intézményeket, amelyek évek óta nem egy-kettő-három műtárgyat kölcsönöznek, hanem adott esetben emeleteket rendeznek be igényes alkotásokkal. Néhány évvel ezelőtt találtunk rá erre a területre, amivel az alapítvány is jól jár, hiszen a műtárgy bérlettel keletkező pénzből lehet a nem rentábilis programokat finanszírozni.

Nem a pénzen múlik

Az alapítványba, az ahhoz kapcsolódó programokra saját pénzt már régen nem áldozok, bár ezt sokan nem hiszik el. Fektettem bele energiát, még több hitet, tégláról téglára építettünk, egyik projektet a másik után. Mindig azt mondtam, hogy akkor vagy hiteles a külvilágnak, a szponzoroknak, ha úgy dolgozol ki egy projektet, hogy egyértelmű legyen: holnapután nem az ő pénzétől függ annak a jövője.

Az egyik program segíti a másikat. Ha az egyik elhalkul, a szponzort rá lehet fókuszáltatni a másikra. Sosem szabad pénzt kérni, mindig lehetőséget kell a szponzornak ajánlani.

Zsuzsa, a boldogságfelelős

Rettenetesen élvezem a művészekkel, a műtárgyakkal való foglalatoskodást, amiben elengedhetetlen segítségem Zsuzsa, a feleségem. Középiskola óta ismerjük egymást, diákszerelemnek indult. A mi családunkban ő a boldogságfelelős. Ehhez a szellemi sporthoz, amit csinálunk, tényleg kell egy feleség, aki az ember időfaló, pénztemetős hobbijait tolerálja, de nekem ebben is szerencsém volt, mert ő a társam. Rengeteg közös van bennünk, például az igény arra, hogy esztétikum vegyen körbe minket. A műtárgyak általában nemcsak az én, hanem a mi választásaink. Két felnőtt lányunk van, ők nagyon kritikusak voltak fiatalabb korukban. Nem értették, miért foglalkozunk ennyit a festőkkel, szobrászokkal, néha bizony a velük töltött idő rovására is. Hatalmas sikerként élem meg, hogy ma már abszolút érdeklődő és értő szemmel fordulnak a kortárs művészet felé, és azt tudom mondani, hogy ugyanazt az utat járják, amit én, ugyanúgy kialakították a maguk kapcsolatait, vannak kedvenc művészeik, és vásárolnak is tőlük tárgyakat, és olyan természetesen élnek együtt a műtárgyakkal, mint ahogyan azt tőlünk látták.

Dr. Kesseő-Balogh Péter saját válogatását láthatjuk kedvenc műveiből:

Két évvel ezelőtt, amikor a kulturális központ 40 éves lett, alkalmam volt beletekinteni a ház képzőművészeti tevékenységét bemutató dokumentációba, régi vendégkönyvek, meghívók és fotók kerültek elő.

Nagyon izgalmas volt feldolgozni a fellelt iratállományt. Ennek a munkának az eredményeként született meg a 40 éves évfordulós kiadvány képzőművészeti fejezete, illetve saját szakdolgozatom.

Idén, amikor felújításra került a San Marco utcai épület, és a galéria élete újabb mérföldkőhöz érkezett, úgy éreztem, itt az alkalom összegezni a múltat, a jelent, és megfogalmazni, hogy milyen jövőt tervezünk.

A múlt

A San Marco Galéria 1998 decemberében nyílt Dévényi János ötvösművész kiállításával, és működik azóta is töretlenül az Óbudai Kulturális Központ San Marco utcai épületében. A kulturális központ életében már korábban is jelentős szerepet töltött be a képzőművészet. Nyolc éven át az épület falai között működött a Gyémánt László által vezetett Óbudai Festőiskola.

A 40 éves ünnepélysorozat részét képezte az egykori Óbudai Festőiskola tanítványainak kiállítása, ahol legújabb alkotásaikat mutatták be.

Nagyon érdekes volt látni, hogy a régi tanítványok milyen irányba fejlődtek, változtak az évek során. Az Óbudai Festőiskola kiállításának megnyitója 2015-ben az egyik legmeghatóbb volt az általam szervezettek közül. Mélyen megérintett az, ahogy a növendékek felelevenítették a régi szép időket.

A kilencvenes években a galéria, a ház közművelődési tevékenységeit kiegészítve, a kortárs képző- és iparművészeknek, a III. kerületi és ahhoz kötődő művészeknek, művész-tanároknak kívánt teret és helyet a biztosítani a bemutatkozáshoz, illetve megteremtette annak a lehetőségét, hogy saját óbudai közönsége megismerhesse a kortárs képzőművészetet. Jellemzően vegyes volt a kiállítások összetétele, amatőr és hivatásos képzőművészeket, iparművészeket is találhatunk a dokumentumokban. Szinte a kezdetektől minden évben bemutatkoztak a kerület művész-tanárai és jó néhány évig az Óbudai Fotókör művészei is. Több nemzetiségi kiállító is megfordult a galériában, ami bevonzotta az idegen nyelvű közönséget is, és segítette a diplomáciai kapcsolatok ápolását. A kiállítások a kezdeti időszakban Lőrincz Edina jelenlegi ügyvezető igazgatónő személyéhez kapcsolódtak.

A galéria az évek során számos neves kiállításnak adott otthont, többek között olyan művészek munkáit állították ki, mint Zsögödi Nagy Imre, Zeusz-Csákvári Nagy Lajos, Gyulai Líviusz, Galambos Tamás, Szentgyörgyi József, Molnár C. Pál, Kokas Ignác vagy El Kazovszkij.

2003-tól szervezzük meg rendszeresen a T-Art Alapítvány festő támogatóinak kiállítását a Magyar Festészet Napja alkalmából. Ez a kiállítás kicsi korom óta meghatározó volt számomra, hiszen már akkor is elkísértem aput a tárlatok rendezésére és megnyitóira, amikor mindez még csak egy távoli, megfoghatatlan varázslatnak tűnt. Néhány évvel később az a megtiszteltetés ért, hogy én magam is segédkezhetek a kiállítások megvalósításában.

2008 volt az első év, amikor az Óbudai Nyár rendezvény keretein belül is szervezett a ház nagyszabású tárlatot. További kiállítások kapcsolódtak a Szakrális Hét és a Budapesti Tavaszi Fesztivál programsorozathoz.

A galéria életében már a kezdetektől jelen voltak szakmai tanácsadók, például Tenk László festőművész és Horváth Károly színész. Rendszeresek voltak az óvodai és iskolai csoportok látogatásai, voltak vetítések, tárlatvezetések és művészettörténeti előadások. A kezdetekben Művészba­rát klub is működött, akik buszos túrákat is szerveztek.

Kiállítások 1976–1998 (1995-től 2002-ig Lőrincz Edina, 2002-től Szabó Erzsébet szervezte a kiállításokat):

1976. Az úttörőmozgalom 30 éve Óbudán
1977. Gyermekkönyv kiállítás
1978. Szegvári Károly festőművész kiállítása, Pályaválasztási kiállítás
1979. Mónus Ferenc és Mónus Sándor népi iparművészek és a hódmezővásárhelyi háziipari szövetkezet közös kiállítása, Zsáky István festőművész kiállítás, Gyermekrajz kiállítás, Stehlik János festőművész kiállítása
1980. Zoltánfy István festőművész, Takács Győző keramikusművész kiállítása
1981. Hat dél-alföldi művész kiállítása: Csikós András, Erdős Péter, Fehér Csaba, Stéhlik János, Szalay Ferenc, Zombori László, Rajna Ágnes szobrász kiállítása, Fóth Ernő festőművész kiállítása, Hézső Ferenc festőművész kiállítása, Salgótarján bemutatkozik (Fábián Gyöngyvér festőművész, ifj. Szabó István szobrászművész)
1982. Bozsó János festőművész kiállítása
1983. A mi Óbudánk című fotókiállítás Antal István fotóriporter alkotásaiból, Majoros Gitta festőművész kiállítása
1984. Sóstói Nyár 1988
1985. Ifj. Erhardt Miklós kiállítása
1986. Óbudai festőiskola stúdiógalériája: Pifkó György, Borosnyai Klára, Borosnyai Balázs, Széchenyi emlékkiállítás Birkl László gyűjteményéből
1987. Tűzvédelmi Gyermekrajz és plakátkiállítás, Óbudai festőiskola IV. évzáró kiállítása, Teszák Sándor kiállítása
1988. Igricek a beregben – Kárpátalján, Varga Ildikó kiállítása
1989. Táborozó emlékek ’95
1990. Tábori emlékek ’96, Baranyi Gábor kiállítása, Képzőművész kör és az Agyag Tanya Kerámia szakkör tagjainak kiállítása
1991. Bánfalvy Veronika textilszobrász és Bánfalvy Ákos festőművész kiállítása, Tábori emlékek ’97
1992. Szaniszló László amatőr művészgrafikái és fotói, AESCULAP fotóklub tárlata, Chappon István Kristályok című kiállítása, Tábori Zsuzsánna és barátai – grafikai kamaratárlat, A magyar fotó hete – Chappon István kiállítása, Komjáthy Gábor szobrászművész kiállítása, Körösy Attila és Melis Gergely kiállítása, 1948–49-es kiállítás, Müller Károly gyűjtő képeslapkiállítása
1993. december 1. Dévényi János kiállításával megnyílik a San Marco Galéria

A San Marco Galéria kiállítói 1998–2012:

Benczik Judit, Szűcs József, Bagyinszki Zoltán, Kirchmayer Károly és tanítványai, Ványay Magdolna, Lacó Tamás, Bálványos Huba, Lestyán Goda János, Turcsán Miklós, Vízi Tihamér, Antal István, Sas Éva, Tenk László, Borsódy Ágnes és Papp János, Somogyi Endre, APS képzőművészeti és fotóstúdió, Nagy Előd, a ménfőcsanaki alkotótábor, Agárdy Gábor, Szentgyörgyi Erika, Hegedűs Endre, Magyar Szépmíves Társaság, Zeusz-Csákvári Nagy Lajos, Ágg Károly, B. Séday Mária, Batári László, Csengery Béla, Lajácz Tamás, Kelemen Marcel, Fantoly Tamás, Üvegfestő hobbykör, Kun Pál, Szegedi Damaszkusz Szent János Ikonkör, Somogyi Endre, Bányai Sándor, Müller Rita, Óbudai Fotóklub, a zebegényi XXXVII. Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola festő tagozata, Sarkadi Sándor, Maracskó Gabriella, Mezey István, Glatz Marietta, Károly Éva, Juhos Nándor, Sipos Endre, Gyulai Líviusz, Hansági Hédi, Ezüst Zoltán, Bardócz Lajos, Vígh Éva, Zsögödi Nagy Imre, , MAOE fotóművészeti tagozata, Ezüst György, Árkossy István, Muha Marton Enikő, Csuta György, Várkonyi János, Zajátcz Tamás, Pálfy Gusztáv, Krupa József, Hegedüs Endre, Galambos Tamás, Vidovics István, Szentgyörgyi József, Orosz István, Baráth Ferenc, Árendás József, Kovács Imre, Boromisza Tibor, Fejér István, Zelenák Katalin, Pavel Korbel, Csurák Erzsébet, Molnár C. Pál, Gedeon Péter, Makovecz Imre templomairól Máté Gábor, Prokop Péter, Benyó Ildikó, Bráda Tibor, Bács Emese, Illlényi Tamara, Oroszy Csaba, Varga-Amár László, Kokas Ignác, Somos Miklós, Wrabel Sándor, Kalas Zsuzsanna, El Kazovszkij, Szotyory László, Romvári Márton, Szlávik József, Gajzágó Sándor

Kiállítók 2012–2017 (2014 óta a kiállításokat Tenk Dóra rendezi):

Kuizs Lilla, Krajcsovics Éva, Mészáros Borbála, Takács Klára, Gábor István, Varga Patrícia Minerva, Olajos György, Rab-Kováts Éva, Szurcsik József, Ganczaugh Miklós, Kádár Katalin, Turcsán Miklós, Farkas György, Atlasz Gábor, Horváth Krisztián, Lévay Jenő, Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény, Kovács-Gombos Gábor, az egykori Óbudai Festőiskola kiállítása, Verebes György, Balogh Gyula, Nádas Alexandra, Nagy Gábor, Szabó Ábel, Kovács Lehel, Fóth Ernő, Paizs László, Kácser László, Kőfaragó József, Külüs László Ákos, Véssey Gábor, Adorján Attila, T. Szabó László

A jelen

2012 óta Garami Gréta művészettörténész segíti a galéria szakmai munkáját. Az első évben havi rendszerességgel művészettörténeti előadásokat tartott, majd az előadás-sorozat tematikája folyamatosan átalakult az aktuális kiállításhoz kapcsolódó programmá.

2013 szeptemberétől Garami Gréta átvette a kiállítások kurátori feladatait is azzal a céllal, hogy a kiállítótérben egy szakmailag elismert galéria jöjjön létre.

Garami Grétával 2014-től dolgozunk együtt a galéria kiállításain. Az évek folyamán kialakítottunk egy működő, egymást kiegészítő munkamegosztást.

2013 óta többek között olyan művészek munkái szerepeltek a galériában, mint Aknay János, ef. Zámbó István, Király Gábor, Adorján Attila, Szabó Ábel, de csoportos tárlaton Radák Eszter, Tölg-Molnár Zoltán munkáit is láthatta a közönség. További rangos kiállítók: Krajcsovics Éva, Szurcsik József, Ganczaugh Miklós, Atlasz Gábor, Lévay Jenő, Kovács-Gombos Gábor, Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény és Verebes György. A megnyitók keretén belül számos elismert művészettörténésszel, művészeti íróval dolgoztunk együtt: például Bárdosi József, Keserü Katalin, Wehner Tibor, Feledy Balázs, Nagy. T Katalin, Szeifert Judit, Gaál József. A szakmai megnyitó személye mellett mindig is nagy hangsúlyt fektettünk a zenei produkciók és más közreműködők kiválasztására: például Mogyoró Kornél, Meszecsinka együttes, Kézdy Luca.

A kortárs galériák általában a „white cube” jellegű fehér falú, a szűk érdeklődő kör számára fenntartott kiállítási módot kedvelik. Ez a San Marco Galériára egyáltalán nem jellemző. A cél az volt, hogy kihasználva a kulturális központ adottságait, a térben megforduló sokféle látogató jelenlétét, olyan élő kiállításokat hozzunk létre, ahol mind a szakmai közönséget, mind a más céllal érkezőket is meg tudjuk szólítani.

A kiállításokhoz kapcsolódó művészettörténeti előadások fokozatosan a művész munkásságát bemutató prezentációvá, illetve az alkotóval (emlékkiállítás esetén tanítványaival, ismerőseivel) történő interjú-beszélgetéssé alakultak. Ez a keretprogram a művész személyesebb, emberközeli megismerését is lehetővé teszi, és fontos szerepet tölt be a galéria-építésben, népszerűvé téve a kiállítóteret.

A kiállítások kísérőrendezvényeként gyerekeknek és diákoknak szóló játékos tárlatvezetéseket és műhelyfoglalkozásokat tartunk, amelyek célja, hogy már egészen kicsi korban megismertessük a gyerekekkel a kortárs képzőművészetet, illetve segítsük elsajátítani a művek befogadásának képességét.

A gyerekek a kiállítás élménye után egy saját alkotás elkészítésével dolgozzák fel a látott alkotások témáját, technikáját vagy üzentét.

Nagyon szeretek gyerekeknek tárlatvezetést tartani, mert az olyan értékek, mint a nyitottság, az őszinteség, bennük még romlatlanul él.

A kiállítótér alapterülete jelenleg kb. 80 négyzetméter. A közelmúltig egységes bordó színű damaszt függöny borította a falakat és az ablakokat. Idén, amikor a közösségi ház felújításra került, a kiállítótér is teljes egészében megújult. A falak semleges színűvé váltak, ami lehetővé teszi olyan kiállítások megrendezését is, amelyekre eddig a bordó színű függöny miatt nem volt lehetőség. A világos szín kellemes, bensőséges hangulatot teremt.

A jövő

A galéria küldetése, hogy a San Marco Galéria Óbuda meghatározó szakmai kiállítóhelye legyen, „ahol a helyszín adottságaihoz alkalmazkodva,  de a művelődési házas jelleget meghaladva, a kortárs festészet magas színvonalon történő interpretálása a cél, megfelelő kiállítási körülmények megteremtésével, komoly szakmai felkészültséggel, ugyanakkor művészetközvetítő szerepvállalással.” /Garami Gréta/

A galériában amellett, hogy folytatjuk a kortárs festészet kvalitásos alkotóit bemutató tevékenységet, a jövőben is fontosnak tartjuk, hogy teret adjunk az óbudai művész-pedagógusok éves kiállításának, valamint a kerületben működő művészeti iskolák bemutatkozásának.

Továbbra is cél, hogy csatlakozzunk a különböző budapesti és országos kulturális programsorozatokhoz, kiállításainkkal jelen legyünk az Ars Sacra Fesztiválon, a Magyar Festészet Napja és a Kultúrházak éjjel-nappal programsorozaton, a Budapesti Tavasz Fesztiválon és az Óbudai Nyár rendezvénysorozaton.

Rólunk írták

„Adventi időszak, bensőséges hangulat, kedves emberek, barátok, kollégák, felemelő megnyitó. Valódi ünnepi érzés volt számomra ez a kiállítás. A képek feladata, hogy önálló életet éljenek, és én örömmel láttam, hogy ezen a helyen igazi otthonra leltek. A nevükben is köszönöm, megtiszteltetés volt.”

Verebes György festőművész

„A rendezvények látogatásakor mindig élet tapasztalható a [galéria] falai között, a korosztályok teljes vertikumának részvételével.”

Völgyi Miklós műgyűjtő

„A San Marco Galéria kivételes helyet foglal el a kulturális központok tárlatai között, az ilyen jellegű intézmények megszokott kínálatához képest szakmailag sokkal átgondoltabb, magas szintű kiállítássorozatot kínál. Nem véletlen, hogy a professzionális képzőművészek szívesen elhozzák műveiket, mert a jelenlegi kiállításszervezők továbbépítették a galéria küldetését és formai működését, a kiállítókat felkészülten fogadva képesek átfogó, komplex képet mutatni az adott kiállítóról és bemutatott műveiről.”

Atlasz Gábor festőművész

 „Az ÓKK aktuális kiállításaihoz kapcsolódó múzeumpedagógiai programokra nagyon szívesen látogatunk el szakköröseimmel, Tenk Dóra mindig szakmailag felkészülten és barátságosan fogadta és foglalkoztatta tanítványaimat. A kerületi gyerekeknek ez nagyszerű lehetőség, hogy közvetlen közelbe kerüljenek kortárs műalkotásokkal. A San Marco Galéria kiállításokhoz kapcsolódó művészettörténeti fórumai pedig egyrészt jó lehetőséget kínálnak a ’vászon mögött megbúvó’ művészt közelebbről meglátni, másrészt kedvező alkalmat teremtenek az Óbudán alkotó képzőművészek szakmai s egyben baráti találkozásaihoz is. Ha tehetem, nem hagyom ki!”

Tremmelné-Hudik Katalin képzőművész tanár

A magyar 1970-’80-as évek grafikaművészetéről, feldolgozatlansága miatt ugyan kevés helyen olvashatjuk, de annál többször hallhatjuk, hogy világszínvonalú volt. Mára ez az időszak legendássá vált, és az időtávlat miatt a műtárgy-anyag muzeológiai értékké emelkedett.

A T-Art Gyűjtemény több mint 300 darab grafikai művet őriz, zömében ebből a klasszikus irányultságú, kiemelkedő művészettörténeti jelentőségű időszakból és műfajból, mely a Kondor Béla-i nyomdokon haladó olyan művészek nevével fémjelezhető, mint Rékassy Csaba, Gyulai Líviusz vagy Kovács Tamás, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

A gyűjtemény alkotásai az 1960-as évektől kezdődnek, és máig tartanak, bár az újabb alkotások is az 1980-’90-es években nevessé váló, mára már az idősebb generációhoz tartozó alkotóktól származnak.

Az anyag gyűjtésével kapcsolatban fontos megemlíteni Sulyok Gabriella grafikusművész nevét, aki 2006-tól a grafikai gyűjtés kurátori feladatait látta el a T-Art Alapítványban, és az anyag egysége és szépsége, Tenk László festőművész és Supka Magdolna művészettörténész mellett őneki köszönhető. (Ezt a munkát szeretnénk folytatni a jövőben, ezért az alapítvány új kuratóriuma ősszel indítja el a Searching for T-Art című projektjét és kiállítás-sorozatát, ami a gyűjteménybe illeszkedő, meghívandó fiatal művészeket kutatja fel és állítja majd ki.)

Az alapítvány elsődleges célja, melyet alapító okiratában is az első sorokban olvashatunk: gyűjteményének megismertetése és népszerűsítése. Az elmúlt évtizedekben számos grafikai kiállítást rendezett az alapítvány, elérkezett azonban az idő, hogy az anyag bekerüljön a művészettörténeti diskurzusba és irodalomba is. A tavalyi évben rendeztük meg az első Grafikai gyöngyszemek Óbudán c. tárlatot a ritkán látható, nagyméretű grafikákból, és elindult a közös – és reméljük hosszú távú – munka Révész Emese művészettörténésszel is, aki a 19-20.sz-i magyar grafikaművészet szakértője, és a tavalyi kiállítás megnyitója is volt. Idén tovább léptünk, és elővettük az alapítvány fiókjaiban őrzött munkákat, és ezekből válogattunk ki kb. 25 alkotást. A grafikák mind keretbe kerültek, és innentől kezdve aktívan szerepeltethetők, kiállíthatók, forgathatók, hogy valóban a vizuális kultúra részét képezhessék. A tárlatról és a gyűjteményről pedig az Új Művészet folyóirat májusi számába Révész Emese írt rövid tanulmányt. A következő év nagy feladata lesz, hogy a 30. évfordulóra a T-Art Gyűjtemény teljes feldolgozása is elkészüljön.

Egy grafikai kiállítás azért is számít kuriózumnak, mert a grafikák kiállításának muzeológiai szabályai miatt a múzeumok raktáraiban őrzött alkotások csak igen ritkán kerülnek a közönség elé.

A kiállítás fő műve Dús László nagyméretű, három darabból álló, Triptichon című alkotása. A kép különlegessége az, hogy egyszerre képviseli az absztrakt expresszionizmus minden kötöttséget nélkülöző, felszabadult jellegét, az önkifejezés mindent elsöprő erejét, a különböző nonfiguratív felületek, ecsetvonások, minták, nyomok, faktúrák gyönyöreit, és eközben a litográfia nagyon tudatos, pontos és fizikailag is erőt igénylő szigorú és maszkulin munkamódszerét. Csak úgy mellesleg teszem hozzá, hogy Dús László hasonló munkái egyébként a New York-i Metropolitan Múzeumban találhatók még meg. Másik kiállított alkotása egy valóban a fiók legalján megbújó gyöngyszem, melyet Picasso-nak a párizsi múzeumban látható 1962-ben készített színes linóleum-metszetei inspiráltak. Egy sajátos alkotói folyamat van a kép mögött, hiszen a linóleumból alapvetően nem lehet sokszínű nyomatot csinálni, csak úgy, hogy a linóleumot a művész minden szín lenyomtatása után tovább metszi. A végső, elkészült metszet tehát azt is jelenti, hogy a nyomtatásra nincs többé lehetőség, az elkészült nyomatok egyediek és megismételhetetlenek.

Ehhez a csoporthoz kapcsolódik még Zala Tibor Carmina Burana-hoz készült színes linómetszete és az óbudai Benyó Ildikó hasonló technikájú alkotásai.

Benyő Ildikó képei lírai-melankolikus, egyben expresszív, a vörös és a fekete kontrasztjára vagy a fekete erejére épülő munkák. Az Aludj c. 1970-es és a Reménység képei c. sorozatának egyik darabja a látható most 1974-ből. Utóbbin – fejjel lefelé ugyan – testvérének, Benyó Judit költőnek a verse olvasható. A vers szövege és mindkét grafika kompozíciója afféle rejtett Szent Család utalás (még egyszer kiemelném, hogy az 1970-es évek elejéről). A Reménység képei című alkotás kerek motívuma a Jézus születése téma bizánci ikonográfiáját idézi, ahol Mária fekvő alakja helyett egy bölcső látható.

A festői grafikát képviselik még a kiállításban Végh András és Vilhelm Károly festőművészek színes munkái. Végh András Fej 38 c. képén jól látszik a szín elsődleges szerepe, valamint a finom arc és a zaklatott érzelmi erő furcsa párosának szépsége. Vilhelm Károly Nagy tiroli táj c. képén a vad gesztusok és firkaszerű nyomok keverednek a lírai tájábrázolás sajtosságaival.

A gyűjtemény és a kiállítás talán leginkább ismert alakja, a Kossuth-díjas Gyulai Líviusz. Egyik leghíresebb nyomata, a Rinocéroszt rajzoló c. kép a mi kiállításunkon is szerepel. A nyomat jelentőségéről, Dürerhez kapcsolódó vonatkozásairól Révész Emese írásában olvashatnak majd. A mesterségbeli tudás, a humor, a finom érzékiség és a groteszk elegyét mutató munkáit talán hadd vezessék be saját önironikus szavai a róla készült filmből idézve: „Azért is ment nekem a lito is, mert ezt a plimpizést, ezt a pöttyözést nagyon szerettem. Tehát kis raszterpontocskákból összeállítani az egész dolgot, mint a rossz festő, hogy elindulsz a bal sarokból a jobb sarokig.”

A konceptuálisabb grafika képviselője Somorjai Kiss Tibor, a Képzőművészeti Egyetem Képgrafika tanszék korábbi vezetőjének meditatívabb munkája. A tanszék másik mesterének, Eszik Alajosnak az alkotása az emberábrázoló grafika példája, melyekben számtalanszor gyarló önmagunkra ismerhetünk. Szintén az egyetemi képgrafika mestere Pásztor Gábor, akinek egészen különleges technikájú, ún. borzolással készült, szürrealisztikusan egymásba olvadó motívumokból álló alkotása szinte ellentmond a grafika törvényeinek, annyira festői, szfumátósan finom árnyékolású, puha és organikus kép. Itt említeném meg még Kurucz István András Sámán című munkáját.

A hatalmas, lángoló vörös fej valójában vaslemezre készített karc, további más sajátos, izgalmas technikákkal vegyítve az alkotói folyamatot.

Érdemes nagyon közelről is megnézni: feje tetején, szájában és nyakán neolitikus barlangfestményekre emlékeztető vagy törzsi rituálékat idéző apró alakok vad tánca látható.

Muzsnay Ákos lírai-drámai munkái leginkább irodalmi ihletettségűek, ez esetben a repülés görög mitológiája, Daidalosz története volt a kiindulópont. A viaszból készített szárnyak tragédiája mellett Daidalosz építőmester nevéhez kapcsolódik a knosszoszi palota mitológiai megfelelőjének, a krétai labirintusnak a megépítése, ahová Mínosz király szörnyszülött gyermekét, a Minotauroszt zárták be, és ahonnan Daidalosz, a művész, a megépített szárnyak segítségével jutott ki. A grafika azonban nem a mítoszt meséli el, noha mind a bikafejű ember, mind Daidalosz feje szerepel a romok között, hanem a klasszikus művészi értékrend összeomlásáról beszél.

A repülés szimbolikájával foglalkozik még Rátkay György műve, mely egy szerkezeti jellegű, elvont figuratív vonalat képvisel Roncstelep c. munkájával.

Az illusztratív irányt képviseli Tassy Béla Shakespeare szonetthez készült, alapvetően realista elemekből, finom fényárnyékkal modellált, de kollázsszerűen összeállított, régi kifakult fényképekre emlékeztető munkája.

A kisebb alkotások közül hadd említsem meg Kovács Imre munkáit, akinek munkásságát lassan teljes egészében képviselni tudja a gyűjtemény. Egészen picike felfedezett gyöngyszem, mindössze 7x9cm-es a személyes kedvencem, a Tanya Hódmezővásárhely határában c. munkája, amin egy hatalmas hátú, szoborszerűvé fogalmazott művész egy girhes kecske társaságában Le Corbusier-t idéző tanyasi házat rajzol.

A Rékassy-családot ezen a kiállításon Rékassy Eszter Őszi levél c. munkája képviseli. Rékassy Csaba híres Ovidius sorozata olyannyira egyedi példánya az alapítvány gyűjteményének, hogy jelenleg a Kogart Alapítvány kölcsönkérése révén a Halász-kastély grafikai kiállításán szerepel.

Az önálló egyedi rajzművészet példái Lévay Ádám lágyan dekoratív vonalvezetésű és Lóránt János Demeter groteszk rajzolatú alkotásai. És bár nem rajz, de mégis csak a rajz elmélyülő, befelé forduló, koncentrált jellegéről szól az egyébként szobrász Nagy Benedek Rajzóra című linómetszete.

A kiállítás 2019. május 2–ától május 24-éig, 14-18 óra között ingyenesen látogatható.

Az egy hét alatt elkészülő alkotások sikere a közösség hatékony működésén, a közösség hatékony működése pedig annak belső szerkezeti felépítésén túl az egyén jelenlétén, szerep- és felelősségvállalásán múlik. A nyári egyetemi program pedig maga e három elem egyidejű jelenléte, és működése esetén lehet sikeres, sőt katartikus. Éppen ezért fontos, hogy kiemeljük: a tábor során nem csupán ideiglenes vagy mobil építészeti objektumokat építünk, hanem az építést mint eszközt használva közösséget, illetve a közösséget alkotó egyén személyiségét, karakterét is.

A participáció, az inkluzivitás, a közösségépítés, a kooperáció unásig ismételt, klisévé silányuló fogalmai mégsem véletlenül szerepelnek annyiszor a kortárs építészeti közélet virtuális felületein.

Az építészeket  – e fogalmak iránt ébredt újkeletű vonzalmuk miatt – ért kritikák ellenére, melyek motivációik tisztaságát és a közösségépítés építészeti aktusokon keresztül történő hatékonyságát kérdőjelezik meg, talán valóban soha nem volt még akkora szerepe közösségépítésnek a szakmai diskurzusban mint napjainkban. Kevés szó esik azonban magáról az egyénről, illetve az egyén, ha úgy tetszik, az építész ego és a közösség kapcsolatáról. Arról, hogy ezek a közösségi folyamatok gyakorolnak-e, és ha igen, milyen hatást az alkotó személyiségére. Milyen tapasztalatokat gyűjthet az egyén az építés és a közösségépítés folyamatán, a jelenlét és a részvétel aktusán keresztül.

Úgy hisszük, hogy a résztvevők számára olyan ismeretek megszerzésére nyílik lehetőség, melyek túlmutatnak az efemer építészeti projektek és egy illékony tábori közösség keretein.

Az egyén, az építész személyiség olyan kérdésekre kereshet és kaphat választ, mint például: Hol a helye egy újonnan formálódó közösségben, illetve az elfoglalt pozíció hogyan viszonyul ahhoz a képhez, amit korábbi tapasztalatai alapján épített fel magáról? Formáló személyiségévé válik-e a közösségének, vagy inkább illeszkedik a kialakult rendszerhez? Ha alkalmazkodik, elfogadja-e vagy kritizálja azt; ha formálja, milyen hangnemben és milyen eszközökkel teszi?

Az alkotó ego megfigyelheti, hogyan kommunikál és hogyan érvényesíti érdekeit, észrevételeit, illetve hogyan reagál egyes kihívások jelenlétére, mint például a felelősség érzetére. Számtalan információt kaphat saját teherbírásáról, képességeiről és korlátairól. Arról, hogy éles helyzetben mennyit bír fizikailag és mennyit mentálisan. Arról, hogy a fizikai munka vagy a szellemi erőfeszítések jelentenek-e számára nagyobb kihívást. Megtanulhatja, hogyan ossza be az energiáit, illetve, hogy a tervezés és építés során hogyan éli meg, hogyan hozza meg döntéseit, kompromisszumait. Valamint megtapasztalhatja személyes viszonyát a teremtett környezettel.

A saját magunkról ily módon szerzett ismeretek megértése és feldolgozása az efemer közösség karakterére alapvető hatással lehet amellett, hogy az egyéniségről, az egóról szerzett ismereteket a résztvevők épp úgy magukkal viszik, mint az építésről, az anyagról vagy éppen a környezetről szerzett tudásukat.

Az az igazán szerencsés eset, amikor a biztonsági játékhoz nem kell ütést feláldozni, a kétféle játékmód egybeesik (normál és biztonsági), egyszerűen csak figyelnünk kell, hogyan látunk neki egy szín kidolgozásának, felmérjük a veszélyeket, és készülünk rájuk.

Dél a treff ásszal kezdi a játékot, majd a treff királlyal folytatja. Harmadszor nincs értelme treffet hívni (az asztal ellopná), Dél az adu kettest hívja.

A felvevő látja, hogy tud ütni kilencet, négy adut, két kárót, két pikket és egy treff lopást. Biztosan kiad két treffet, egy pikket, és lehet, hogy egy kárót is.

A hiányzó ütést meg tudja szerezni, ha sikerrel megadja a káró impasszt, vagy ha felmagasodik a negyedik pikk (3–3 elosztás), amire el tudja dobni vesztő káróját. Mindkét esélyt ki tudja próbálni, ha a pikkel kezdi, és sikertelenség eseten próbálkozik a káró impasszal.

Tovább növelheti esélyeit, ha a pikk színt úgy kezeli, hogy kétszer hív kis pikket a kezéből. Ha Délnél van az ász, és az ásszal kis lapot üt, a felvevő mindhárom figurájával külön-külön tud ütni, a negyedik pikkre el tudja dobni vesztő káróját.

A helyes játék: az adu hívást kézben kell ütnie a felvevőnek a bubival. Nem aduzhat tovább, az adukra szüksége lesz a közlekedéshez. A pikk ötöst kell hívnia a kezéből. Dél nem üt be az ásszal, figurát szeretne ütni. A felvevő üt a pikk királlyal az asztalon. Kis kőrrel folytatja, amit megüt az ásszal.

Lehívja az adu bubit, és másodszor is kis pikket hív a kezéből, a hetest. Mivel Délnél már csak egy pikk van, kénytelen ütni az ásszal. Bármit hív az ellenvonal, a felvevő lehívja a pikk dámát a kezéből, a káró királlyal asztalra megy, és a pikk bubira eldobja kis káróját.

Ha a második pikkbe nem ütne be Dél (három vagy négy pikkje lenne), a felvevő harmadszor is pikket hívna, és reménykedne a szín 3–3-as elosztásában.

Azzal, hogy a felvevő nem felülről kezdte hívni pikk figuráit (kétszer hívott kis pikket az asztal felé), el tudta érni, hogy minden pikk figurájával ütni tudjon, miközben Dél ásza „üresben” ütött.

Nyugat a kőr hetessel indul. Hogyan tudjuk minél nagyobb eséllyel teljesíteni a felvételt? A licitből fontos információkhoz jutottunk. Nyugat indulása biztosan szingli, és a pontok többsége Keletnél lesz.

Azonnal ütnünk kell a kőr ásszal, nehogy a második kőr hívást Nyugat ellopja. Ha elkezdünk aduzni a kezünkből, az ásszal Kelet fog ütni, aki lehívja kőr ütéseit. Ez nem is okoz problémát, hiszen üthetünk öt adut, egy kőrt, egy treffet és három kárót. Ha azonban kőrrel folytatja, nem lophatunk kis aduval, mert azt Nyugat felül fogja lopni. Ha pedig nagy aduval lopunk, és az aduszín elosztása kedvezőtlen (4–1), Nyugat adu kilencese fel fog magasodni. A veszély elkerülése érdekében úgy kellene aduznunk, hogy Kelet adu ászát kénytelen legyen kis adunkra kijátszani.

Nem szabad a kezünkből kezdeni az aduzást. A kőr ász után a treff ásszal asztalra kell menni, és onnan kell kis adut hívni a kézi figurák felé. Ha Kelet beüt az ásszal, marad négy nagy adunk. Később nyugodtan belophatunk az egyik nagy adunkkal, még mindig marad három, hogy Nyugat aduit elvegyük.

Még egy probléma adódhat. Ha a kőr ász után nem treffel, hanem káróval mennénk asztalra, amikor Kelet lehívja két kőr ütését, Nyugat el tudna dobni két kárót, és az ellenfél káró lopással tudná megbuktatni a felvételt.

Ha a tervezéskor mindent alaposan átgondolunk, és készülünk a veszélyekre, néha egyszerű megoldásokat találva tudunk védekezni ellenük. Ebben a leosztásban elég volt azt észrevenni, hogy honnan kell hívni az első adut.

Az ellenfél a káró bubival indul. Egyszerű tizenkét ütésnek tűnik a felvétel. Aduzás után meg kell adni két impasszt, a pikket és a kőrt. Ha az egyik sikerrel jár, teljesítjük a felvételt, ha mindkettő, akkor szűrrel. Látszólag semmi esélyünk nincs, hogy jobb megoldást találjunk a teljesítésre.

Nézzük meg, mi történik, ha előbb a kőr impasszt adjuk meg! Ha ül (Kelet fedi a bubit a királlyal), akkor a pikk impasszt a szűrért adjuk meg. Ha nem ül, akkor lesz két magas kőrünk a kezünkben, az ász és a dáma. Az egyikre el tudjuk dobni a pikk bubit az asztalról, a pikk impasszt nem kell megadnunk. A harmadik kézi pikket el tudjuk lopni, nem fogunk pikket kiadni.

Nyugat a treff királlyal indul, és még kétszer treffet hív. A harmadikat ellopjuk. Ha szerencsénk van, üthetünk öt adut, négy kárót és két pikket. Ehhez az kell, hogy a kőr 3–2-ben, a káró 3–3-ban legyen elosztva.

Elkezdünk aduzni, lehívjuk a kőr ászt, majd a királyt. Kiderül, hogy Keletnek negyedik bubi-tízese volt, így biztosan ki fogunk adni egy adut. A káró színben kellene valami okosat kitalálni, hogy ne csak a 3–3 káró elosztás esetén tudjuk teljesíteni a felvételt.

Ha Keletnek a négyes adu mellett négy kárója is van, a negyedik kárónkat el tudjuk lopni, ha nem aduzunk tovább. És ha Keletnek csak dubló a kárója? A harmadik káró figuránkat el fogja lopni, és adu hívással elveszi az asztal lopási lehetőségét. Próbáljuk meg ne kézből lehívni a három káró figurát. Hívjunk le csak két káró figurát, majd a pikk ásszal menjünk asztalra, és onnan hívjuk meg a harmadik kárót. Ha Kelet belop, hívhat adut, nem kell az asztali kis adu a káró lopáshoz. A kézi kárónk magas, Kelet a vesztő kis kárónkat lopja el adu ütésével. Ha nem lop be, ütünk a harmadik káró figurával, és kis kárónkat ellopjuk az asztal utolsó adujával. Kelet ezt felüllophatja, de nem tud többet ütni, csak vesztő kárónkat tudta ellopni.

Az adutöbbséghez legalább nyolc lapra van szükségünk a színben. Ha ez az adutöbbség veszélybe kerül – vagy eleve nem volt elég adunk, vagy kedvezőtlen az aduszín elosztása – gyakran az egész felvétel veszélybe kerül. Nem marad elég adunk, hogy az ellenfél veszélyes színét feltartóztassuk.

Erre a játék folyamán végig figyelnünk kell, és megfelelő megoldást találnunk, ha az adutöbbség veszélybe kerül.

Nyugat a kőr királlyal indul.

Látszólag könnyen teljesítjük majd a felvételt. Ütünk öt adut, három kárót és három treffet. Mi itt a probléma?

Az indulást ellopjuk, és alaposan átgondoljuk a felvételt. Ha háromszor aduzunk és valamelyik ellenfelünknél negyedik adu dáma van akár ki is rövidülhetünk. Lehívjuk az adu ász-királyt, majd kiadjuk a dámát. Az ellenfél kőrrel folytatja. Ezt kénytelenek vagyunk ellopni. Már csak egy adunk marad, de Nyugatnak is van egy aduja. Nem állunk jól. Ha elvesszük az ellenfél utolsó aduját, a káró ász kiadása után az ellenfél le tud hívni két-három kőrt. Ha pedig nem vesszük el Nyugat adu nyolcasát, a káró ász lehívása után egy újabb kőr hívással az ellenfél lopásra kényszeríti utolsó adunkat, és neki marad egy aduja. Amikor belop (káróba) utolsó adujával, le tud még hívni két kőrt, és megbukjunk a felvételt.

Tervezzük újra játékunkat!

Az adu ász-király lehívása után ne folytassuk aduval, hanem váltsunk káróra. Adjuk ki a káró ászt. Nem probléma, ha az ellenfél lop egy kárót. Ha negyedik aduból lop, még egy adut ki fogunk adni. Ha pedig 3-3 az aduelosztás, akkor lehet, hogy az adu dámával fog lopni. Ki fogunk adni egy kárót és két adut, de a felvételt biztosan teljesítjük, ha az aduelosztás nem rosszabb 4-2-nél. A játék folyamán végig több adunk lesz, mint az ellenfélnek, magas kőrjeit el tudjuk lopni, azokkal nem tud ütést szerezni.

Nyugat a káró ásszal indul, majd a királlyal és a dámával folytatja.

Mi a tervünk, hogyan ütünk tízet?

Ha minden szerencsésen feküdne, akár tizenegyet is üthetnénk. A harmadik kárót ellopnánk, háromszori aduzással elvennénk az ellenfél összes aduját, majd ütnénk öt treffet, és a végén megadnánk a kőr király elleni impasszt is. Ennyi minden biztosan nem fog sikerülni. Már a 3-3 aduelosztásnak is elég kicsi az esélye, csak 36%. Nem az a célunk, hogy minél többet üssünk, hanem, hogy a felvételt minél nagyobb biztonsággal teljesítsük.

Ha 4-3-as aduszínt választunk, akkor némi óvatosságra van szükség a teljesítéshez. A harmadik menet káróra célszerű eldobni valamit, például egy vesztő kőrt, mert a 4-2-es pikk elosztás veszélye Damoklész kardjaként lebeg fejünk felett.

Utána már hívhat bármit az ellenfél, a teljesítést nem tudja megakadályozni, ha az aduelosztás nem rosszabb 4-2-nél.

Ha kárót hív, azt az asztalon tudjuk lopni a tízessel, és az aduk elvétele után minden ütés a miénk lesz. Kőr folytatásra be kell ütni az ásszal, és aduzás után teríthetünk.

Az eredeti 36%-os esélyt így sikerül 84%-osra növelni, mert 3-3 és 4-2 aduelosztás esetén is teljesíteni tudjuk a felvételt.

A káró király indulás után kell megterveznünk a játékot.

Fenyeget, hogy ki kell adnunk két adut (ha 4-2 az elosztás), egy kárót, egy treffet és esetleg egy pikket is.

Úgy kell alakítani a játékot, hogy kétszeri aduzás után is legyen lehetőségünk kettőt lopni az asztalon, előbb kárót, majd pikket, nehogy a pikket felüllopják és elvegyék az asztal utolsó aduját.

Az indulást megütjük az ásszal. Lehívjuk a pikk dámát, és az adu ásszal kézbe megyünk. A két magas pikkre eldobunk két kárót az asztalról, majd kárót lopunk. Az adu királlyal kézbe megyünk. Kiderül a kedvezőtlen aduelosztás, de ez nem jelent problémát. Lopunk egy pikket az asztal utolsó adujával. Ha Kelet ezt nem lopja felül, a treff ásszal kézbe megyünk, és hívjuk a magas pikkünket. Ezt hiába lopja el Kelet, még maradt két adunk, amiből az egyikkel ütni tudunk.

Arra vigyáztunk, végig a játék folyamán, hogy az ellenfélnek soha ne legyen több aduja, mint nekünk, így tudtuk elérni, hogy a felmagasodó ötödik pikkel ütést szerezzünk (ha ellopják, helyette a kis adunkkal tudunk ütni).

A kőr dáma indulás után kell tizenkettőt ütnünk.

Tervünk, hogy ütünk négy adut, öt treffet, két kárót és egy kőr lopást.

Két feladatunk van. El kellene vennünk az ellenfél aduit (egyet ki kell adnunk), közben vigyáznunk kell, hogy ne tudjanak kőrt ütni.

Nem hívhatjuk az adukat felülről, mert amikor az ellenfél aduval ütésbe kerül, ütni tud a kőr ásszal.

Az indulást el kell lopnunk és kiengedünk egy adut. Így kiadunk egy adut (ezt terveztük), egyúttal az asztalon marad egy adunk, amivel meg tudjuk akadályozni, hogy az ellenfél kőrt tudjon ütni.

Bármit hívnak, lehívjuk a két nagy adut, lehívjuk a treff ászt, hogy ne legyen útban, majd káróval asztalra megyünk és megütjük a maradék treffeket.

Az adu kiengedésével a második ütésben sikerült elérnünk, hogy a kőr színt ellenőrzésünk alatt tartsuk, abban az ellenfél ne tudjon ütést szerezni.

Ha felvevők leszünk, könnyebb helyzetbe kerülünk, mert ismerjük vonalunk teljes erejét. Fel kell mérnünk, hogy az egyes színekben hány ütésre számíthatunk, esetleg milyen lehetőségeink lesznek további ütésszerzésre. Meg kell terveznünk, hogy az egyes ütéseket mikor hívhatjuk le, illetve mikor kell kézből vagy asztalról hívni egy színt.

Szanzadu játékban nem vesztegethetjük az időt. A két vonal között verseny van, hogy melyik vonal jut hozzá hamarabb ütéseihez. Minél előbb ki kell dolgozni ütéseinket, és lehívni őket.

Színjátékban kiemelt szerep jut az aduszínnek. Többnyire a játék elején el kell venni az ellenfél aduit, nehogy ütő lapjainkat ellopja.

Ugyanakkor az adut másra is használhatjuk. Ilyen, amikor lopni tudunk vele, vagy egy mellékszínt lopással tudunk magasítani. A legfontosabb pedig, hogy az ellenfelet megakadályozzuk abban, hogy saját színében ütéseket tudjon szerezni. Az adu jó eszköz is lehet a közlekedés biztosítására a kéz és az asztal között. Mindig meg kell terveznünk, hogy mikor hányat aduzhatunk. Színjátékban nem kell sietnünk ütéseink lehívásával. Az aduszín biztosítja, hogy az ütést vissza tudjuk szerezni, így több időnk van ütéseink kidolgozására.

Nézzük, hogyan működik a tervezés a gyakorlatban!

Tizenkét ütésre vállalkoztunk pikk aduszín mellett. Nyugat a káró tízessel indul. Az asztalról a bubit kérjük, Kelet dámáját megütjük az ásszal. Egyetlen ütést adhatunk ki, a kőr ászt. Mi a tervünk, van-e esélyünk a teljesítésre?

Megszámoljuk ütéseinket, várhatóan lesz négy adu, két káró, három treff és egy kőr ütésünk. Ez csak tíz ütés. Reménykedhetünk még a treff szín kedvező elosztásában, és a kőr király-dáma kétszeri szöktetésében. Mindkettőre szükségünk van a teljesítéshez. Persze csak akkor, ha négyszer kell aduzni. Ha elég három adu lehívása, hogy az ellenfelek aduit elvegyük, akkor esélyeink javulnak, az utolsó két aduval külön-külön tudunk ütni (lophatunk az egyikkel). A terv félig kész. Hátravan még az ütések pontos sorrendjének meghatározása, mikor melyik színt honnan kell meghívnunk, hogy minden esélyt ki tudjunk próbálni.

Az első az aduszín, el kell venni az ellenfél aduit. A pikk királlyal kezdjük, és a dámával folytatjuk. Így el tudjuk fogni Kelet negyedik bubiját, ha szükség van rá. Szerencsére az aduelosztás 3-2. A harmadik adut az ásszal visszük. A következő lépés, hogy kipróbáljuk a kőr színt. Nem kezdhetjük a treffel, mert nem maradna két átmenetünk, hogy kétszer hívjunk a kőr király-dáma felé. Tehát a kőr négyest hívjuk. Az asztalról betesszük a királyt. Ütünk vele, de nem lehetünk biztosak benne, hogy az ász valóban Nyugatnál van, Kelet kihagyhatja ezt az ütést. Elérkezett a treff szín kipróbálásának a pillanata. Előbb a treff ászt, majd a királyt kell lehívni. A harmadik treffet így az asztalon tudjuk ütni. Ha 3-3 lenne a treff szín elosztása, a negyedik treffre el tudnánk dobni egy kőrt a kezünkből, és az asztal utolsó kőrjét el tudnánk lopni. Nyugatnál négy treff volt, a negyedik treffet kénytelenek vagyunk lopni. Ezzel a lopással kézbe kerülünk, hogy másodszor is meg tudjuk hívni a kőrt, hogy másodszor szöktessük az asztal kőr figuráját.

Amikor kőrt hívunk, Nyugat tehetetlen. Ha beüt az ásszal, magas lesz a dámánk, ha kicsit tesz, a dámával szerezzük meg a teljesítéshez hiányzó ütést.

Mint látjuk, egy nem túl bonyolult felvevőjátékhoz is szükségünk volt a jó tervre, és annak pontos végrehajtására.

Nyugat a pikk bubival indul, amit megütünk az ásszal.

Mi a tervünk, hogyan ütünk kilencet? Az esélyeink elég jók. Van két pikk, egy kőr, két káró és három treff ütésünk. Valószínűleg a negyedik treffünkkel is ütni fogunk. Tervünket veszélyezteti-e valami?

Ha a treff szín kedvezőtlenül van elosztva, csak három treffet tudunk ütni. Szerencsére káróban is van esélyünk egy plusz ütést szerezni, ha 3-2 a szín elosztása. Háromszori káró hívásra a negyedik kárónk magas lesz. Ha eddig eljutottunk, gondoljunk arra is, hogy a káró szín elosztása is lehet kedvezőtlen. A hiányzó ütést még kőrben is meg tudjuk szerezni, ha szökik a kőr dámánk. Tehát három esélyünk is van a kilencedik ütés megszerzésére. Már csak azt kell megterveznünk, hogyan tudjuk mindhárom esélyt kipróbálni, ha a másik kettő nem sikerül. A problémát az okozhatja, hogy nem tudunk majd közlekedni. Ha lehívjuk treff ütéseinket, majd a kárót próbáljuk ki, hiába szöktetjük meg a kőr dámát, az ellenfél pikket fog hívni, és nem marad átmenetünk a kőr ászhoz. Mindenképpen a nagyobb esélyt kínáló színeket kell előbb kipróbálni. Annak esélye, hogy az ellenfélnél lévő öt lap elosztása 3-2, az ellenvonalon 68%. Kezdjük a káró színnel, így a treff figuráink megmaradnak átmentnek a kezünkben. A káró ász-király lehívására kiderül, hogy a színben legfeljebb két ütést tudunk szerezni. Következik a treff szín, lehívjuk az ász-királyt. Ebben a színben sincs szerencsénk. A negyedik treffünk nem magasodik. Próbáljuk ki a kőrt, utolsó esélyünket. A kettest hívjuk a dáma felé. Hiába üt be Nyugat a királlyal, és hív pikket. Ütünk a pikk királlyal, megütjük az asztali kőr dámát, és a treff dámával kézbe tudunk menni a kőr ászért.

A teljesítés nem (csak) a szerencsén múlt. A játék tervezésekor sikerült felmérni a veszélyeket, és olyan játékot választani, amivel minden akadályt el tudtunk hárítani.

Feladvány megfejtése

Előző számunkban közöltünk egy feladványt:

Ott leírtuk, hogyan lehet teljesíteni a felvételt kőr király indulásra. Megpróbáltuk felmagasítani a treff színt. Miután a harmadik treffbe Nyugat kimutatott, kénytelenek voltunk új tervet találni, keresztlopással ütöttünk tizenkettőt. A káró ász-király lehívása után az asztalon treffet loptunk, a kezünkben pedig kőrt. Mivel tudtuk, hogy Keletnél vannak a treffek, míg Nyugatnál a kőrök, nem veszélyeztetett, hogy esetleg az adu tízessel felül tudnak lopni.

Ha azonban aduval indul az ellenfél, és Kelet beüt az adu ásszal, majd aduval folytatja, nem marad elég adunk, hogy a keresztlopással elég ütést szerezzünk. Ütünk egy adut, egy kőrt, két kárót, két treffet és még öt adut (két treff lopás és három kőr lopás). Ez csak tizenegy ütés. A tizenkettedik ütést hogyan szerezzük meg? Kellene egy jó terv!

Az ilyen helyzetekben, amikor hiányzik egy ütés a teljesítéshez, de látszólag nincs ütő lapunk, segíthet, ha csak az egyik ellenfél tudja tartani két szín nagy lapjait. Lehet, hogy be tudjuk szorítani. Ebben a leosztásban tudjuk, hogy a kőr színt Nyugat tudja tartani, a treff színt pedig Kelet. Ha ezekben a színekben kell nagy lapokat őrizniük, ki fogja tartani a káró szín nagy lapjait?

A második pikk hívást megütjük a hetessel. Tervünk, hogy megpróbáljuk a treff színt felmagasítani. A treff ász-király (a másodikra kárót dobunk) után lopunk egy treffet. Kiderül a rossz hír: a treff nem fog magasodni. Kőr ász (kárót dobunk rá), kőr lopás következik. Még egy treffet tudunk lopni az asztalon, majd kőr lopással kézbe jövünk. Lehívjuk utolsó adunkat, és várjuk, hogy melyik ellenfél mit tart. Az asztalon marad a kőr kilences és három káró, a kezünkben pedig egy treff és két káró, plusz az adu dáma. Előbb Nyugatnak kell dobnia. Tudjuk, hogy hatos kőrje volt. Ha nem lett magas az asztali kőr kilences, akkor megtartott egy kőrt, és csak két kárót tarthatott. Nyugodtan eldobhatjuk a kőr kilencest, azzal nem tudunk ütni. Az asztal után Keletnek is dobnia kell. Ha megtartja a treff dámát, a kézi treff tízessel nem tudunk ütni, de ő is csak két kárót tud tartani. Nem tudjuk, hogy melyik ellenfélnél hány káró volt eredetileg, de a háromlapos végállásban egyikük sem tudott három kárót tartani. Már csak le kell hívni a káró királyt, majd az ászt, és az asztali ötös magas lesz.

Mi mindkét ellenfél ellen készítettük elő a beszorítást (kétoldali háromszínű beszorítást), de az adott kiosztásban úgy volt a káró szín elosztva, hogy csak Nyugat tudta tartani a káró és a kőr színt, tehát igazából csak Nyugat szorult be (egyoldali kétszínű beszorítás).

Az első tervet, a treff szín magasítását menet közben kellet megváltoztatnunk a treff szín kedvezőtlen elosztása miatt. Szerencse, hogy találtunk egy másik játéktervet.

Honnan a teqball elnevezés?

A ball gondolom mindenkinek egyértelmű, labdát jelent. A teq előtagban pedig két, szerintünk fontos dolgot szeretnénk megjeleníteni, egyrészt a technikai tudást, ami a fociban elengedhetetlen, a teqballban pedig szintén nagyon fontos szerepe van. A másik része a technológia, ami pedig a teqball asztalra utal. A technika és a technológia kiemeléséből született a teqball elnevezés.

Honnan jött az ötlet, amiből kialakult ez az új sportág?

Újpesti gyerekként nőttem fel, és a panelházak között sokat fociztunk. Amikor éppen eluntuk a focit, elfáradtunk, vagy kevesen voltunk, akkor próbáltunk a betonos pingpongasztalon lábteniszezni, amit mi nagyon-nagyon élveztünk. Maga az eszköz nem volt ideális a tökéletes játékra, mert vízszintes volt az asztal, így a labda sok esetben az asztal fölött pattogott. Emiatt fogni kellett kétoldalt az asztalt, vagy be kellett hajolni fölé, hogy fejelni tudjunk, illetve még a lábunkat próbáltuk felrakni az asztalra – szóval semmiképp sem volt ideális.

Akkor jött egy pofon­egyszerű ötlet. Ha meghajlítjuk az asztalt, akkor a labda mindig kipattan a játékos felé, ezáltal könnyen megjátszhatóvá válik.

Én rengeteget fociztam, 15 évig játszottam versenyszerűen az Újpestben, a BVSC-ben, a REAC-ban – főleg ezt a három csapatot említeném.

Ez az 1980-as évek végén történt?

A ’80-as évek közepén, végén volt, amikor gyerekként éjjel-nappal lent fociztunk a téren. Utána én ezt az ötletet leírtam, lerajzoltam, elraktároztam, és vártam a megfelelő időpontra, illetve nyilván a megfelelő társakra, hogy ezt megvalósítsuk. Viszont engem akkor az élet már elvitt a rendezvényszervezés felé. 2000-ben szórakoztató játékkal dolgoztam Siófokon, és akkor láttam, hogy a betonos pingpongasztalon ugyanazt a játékot játsszák akkori NB1-es játékosok, amit mi a téren. Odamentem hozzájuk, hogy esetleg én is beszállhatnék-e? Egy idősebb német úr – aki azt mondta, hogy korábban a Bundesligában játszott – közölte, hogy ő csak pénzben hajlandó játszani. Mondtam, hogy oké, nem vagyok gazdag gyerek, de nézzük meg, 1000 forint egy mérkőzés. Lejátszottunk egy meccset az akkori pingpong szabályok szerint, 21 pontig, és nagy nehezen, talán 21:19 meg 21:18-ra elvertem, utána eltűnt az illető. Gondoltam is, hogy na, hát hol van a pénzem, majd egy negyedóra múlva jött egy üveg sörrel, és a jéghideg párás üvegre rá volt ragasztva egy 1000 forintos. Gratulálok, mondta, mert ő ebben a játékban még soha életében senkitől nem kapott ki.

Ekkor jött újra a felismerés, hogy ott a régi ötlet. Ezzel együtt mégis eltelt 12 év, mire eljött az életemben az a pillanat, hogy szerettem volna sport által értéket teremteni, és úgy éreztem, meg kell valósítanom a korábbi ötletet. Most már úgy állok anyagilag, és olyan korba léptem, hogy kiforrott és átgondolt dolgokat tudok végigvinni. Találtam egy megfelelő társat Óbudán.

Nagyon érdekes a történet, mert mondhatni, hogy valamilyen szempontból Újpestről jött az alapgondolat, de maga a megvalósítás már Óbudához köthető, mert mi itt lakunk egy óbudai lakókertben.

A beköltözés viszontagságai között ismerkedtünk meg. Azt szoktam mondani, hogy a mi csapatépítő tréningünk háborúban volt. Így ismerkedtem meg a társammal, Huszár Viktorral, aki pont egy műszaki szakember – amihez én nem értek –, de ugyanúgy imádja a futballt, ahogy én, és tudom, hogy ő is átmegy a tűzön meg a falakon a siker érdekében, ahogyan én is. Elmondtam neki az ötletet, egyből ő is beleszeretett, és elkezdtük a technológiai megvalósítást. Mindez 2012-ben volt.

2014. június 12-én, a futball VB nyitó napján lett publikus a projekt, akkor mutattuk be. Viszont mi 2014-ben elvittük a projektet olyan szintre, hogy fizikailag lehetett már játszani, a formatervezők munkájának is köszönhetően kész volt maga a termék. Kitaláltuk a szabályrendszert, és voltak olyan videóink, amelyekben világsztárok szerepeltek, akik ingyen és bérmentve álltak a projekt mögé, mert azt mondták, hogy mi is tartozunk annyival a focinak, hogy a jó kezdeményezések mögé odaállunk.

2014-ben, év vége felé szállt be hozzánk a harmadik társunk, Gattyán György, az ismert magyar vállalkozó, és így, hárman vagyunk a tulajdonosok. Fontos megemlítenem, hogy Gyuri nemcsak befektetőként van jelen, hanem ő olyan társ, akinek a véleményét is sokszor kikérjük, és együtt döntünk a fontosabb kérdésekben. Tényleg mondhatom, hogy baráti a viszony, és így jól működik a hármas egység.

Nem tudom, Magyarországon rajta kívül lett-e volna olyan befektető, aki azt mondja, hogy a ti dolgotok fiúk, hogy a teqball-lal teremtsünk értéket, ti csak nyugodtan dolgozzatok, ez az elsődleges szempont.

Nem az, hogy mikor veszünk ki pénzt, mikor térül meg. Nyilván kapitalista világban élünk, és tudjuk, hogy rengeteg pénzt szeretnénk keresni, de a fő megközelítése a mi jó működésünknek az, hogy teremtsünk egy új sportágat, értéket, mert az egészséges életmód, mozgás, örömszerzés és még sorolhatnám a fő szempontunk.

Jelen állás szerint több mint 25 országban van már kint a termék és saját webáruház, illetve non exclusive partnereken keresztül további 62 országban kezdjük meg az értékesítést, azaz összesen 87 országban leszünk jelen. Két hónappal ezelőtt megalakítottuk a FITEQ-et, a Nemzetközi Teqball Szövetséget, amelynek én vagyok az elnöke. (Főtitkára a görög George Yerolimpos. Az igazgatósági tanács tagjai: Huszár Viktor, Gattyán György, Marius Vizer Junior (osztrák), Jason Kirkbride (brit) és Jawad El Hajri (francia) – a szerk.) Az első világkupát idén június 22–24. között rendeztük meg Budapesten, ahova 20 országból jöttek csapatok. A FITEQ fő célja nyilván a sportág globális megismertetése, illetve a különböző amatőr és profi világkupák, világbajnokságok, EB-k szervezése. Ezért volt szükség arra, hogy svájci székhellyel jegyezzék be, mert ez feltétele lehet a sportág nemzetközi elfogadásának; így Lausanne-ban van a FITEQ központja, de az operatív központ Budapesten van.

Az a mi koncepciónk, hogy nagyon komoly pénzdíjas versenyeket szeretnénk szervezni, ahová mindenki elutazik, kifizeti a szállását, a repülőjegyét, az utazási költségét, mindent, viszont komoly pénzdíjakat osztunk szét, kicsit tenisz jelleggel.

Azt szoktuk mondani, hogy mi azt szeretnénk, hogy a teqball legyen a futballnak a golfja, a tenisze. Azt szeretnénk, hogy a legigényesebb, a legprofibb futball alapú sportágat hozzuk létre.

Úgy gondolom, hogy ez minden szempontból adott, hiszen nálunk kicsi a sérülésveszély, mert nincs fizikai kontaktus sem az ellenféllel, sem magával az eszközzel, mert a szabályoknak megfelelően az eszközhöz hozzáérni tilos. Tévéközvetítések szempontjából teljesen ideális; ha mondjuk reklámmal lefóliázzuk az asztalokat, azon nem pattan meg a focilabda úgy, mint mondjuk a pingpongban, ahol befolyásolhatja a labda pattanását.

Ezek a dolgok azért fontosak, mert sok-sok helyen már nyilatkoztuk, hogy a mi végső célunk az, hogy a teqball egyszer olimpiai sportág legyen. Lehet, hogy ez 20–30 év múlva valósul meg, de biztos, hogy megvalósul, mert mi maximálisan hiszünk abban, hogy minden fejben dől el, és ha valamit eldöntünk, és a munka iránti tisztelet, alázat megvan, és kreatívak vagyunk, akkor bármit elérhetünk. Ez így is van, és úgy gondolom, hogy minden adott ahhoz, hogy egy új olimpiai sportágat teremtsünk. Sok helyen elmondom, hogy elképzelhető, hogy ezen néhányan ma még mosolyognak, de mi ezekből a mosolyokból is erőt merítünk, és bebizonyítjuk, hogy igenis, ez megvalósítható. Gondoljunk bele, hogy ma milyen sportágak kerülnek be az olimpiai sportok közé. (Nemrég választották be: a gördeszkázás, a hullámlovaglás, a sportmászás, a karate és a baseball /softball sportokat – a szerk.) Annak idején, aki kitalálta az asztaliteniszt, lehet, hogy nem is hitte volna, hogy mit hozott létre. Mi már tudatosan szeretnénk felépíteni és végigvinni ezt a projektet együttműködő partnerekkel, szponzorokkal, globális médiakapcsolatokkal, médiapartnerekkel, és még sorolhatnám.

Találkoztak-e olyannal, aki visszautasította az együttműködést?

Igen. Nem szeretnék nevet mondani, egy holland világsztárról van szó. Felkértük még a projekt legelején – a Koeman testvérpáros, Louis Saha és még rengetegen már mellettünk voltak –, hogy nézd meg a videót, szeretnénk, ha esetleg te is kipróbálnád, és abban az esetben, ha pozitív dolognak tartod, akkor mondhatnál egy-két mondatot.

Sose felejtem el: megnézte a videót, lecsapta a laptop tetejét, és azt mondta, ti engem hülyének néztek! Ez az egyik legjobb futball-alapú dolog, amit valaha láttam, ebből giga pénzt fogtok keresni.

Most azonnal vegyetek be, és ha fizettek, akkor mindenben támogatlak titeket, segítek nektek, én ebbe bele akarok kerülni – de hülyék vagytok, ha azt hiszitek, hogy ingyen és bérmentve segítek. Ez pozitív és negatív dolog volt egyben. A tulajdonosi körünket nem szándékozunk egyéb partnerekkel bővíteni.

Az amatőr játékban milyen lehetőségek vannak? Gondolok itt a gyerekekre, iskolákra, közterekre – ez legalább olyan fontos lehet, mint a profi szegmens.

Mikor elkezdtünk a teqball-lal foglalkozni, első körben főként csak a „lábtenisz az asztalon” irányába mentünk el. Viszont ahogy dolgoztunk és játszottunk egyre többet, rájöttünk arra, hogy a teqball asztal többfunkciós sporteszköz. Ami azért jó, mert mindenki, nemtől, kortól és főleg tudásszinttől függetlenül képes ideális sportolási elfoglaltságot találni magának. Akár mondhatnám – az olimpiai öt karikához már egy picit visszakanyarodva –, öt különböző játékot lehet rajta játszani. Egyik a teqball, amikor focizunk rajta. A második a teqtennis, amikor strand teniszütővel és szivacslabdával teniszezünk magán az eszközön. A harmadik a teqpong, amiért különben a kínaiak megőrülnek. „Normálisan” pingpongozunk az asztalon, csak a szabályrendszerünk más. A negyedik a qatch játék, a kidobósnak és a kézilabdának egy keveréke, ami hihetetlen jó labdaérzék-fejlesztő kisgyerekeknek, illetve ez az egyik legintenzívebb az öt játék közül. Az ötödik sport a teqvolley, azaz a teqröplabda. Hihetetlen jó játék, kettő a kettő ellen.

Úgy gondolom, hogy az öt funkció közül a teqballt és a teqröplabdát tudjuk úgy felépíteni, hogy versenyrendszereket alakítsunk ki. A másik három pedig megmarad szabadidős jellegű sportnak.

A teqball asztal főleg intézményi vevőknek van kitalálva, iskoláknak, közterületeknek, játszótereknek, parkoknak, strandoknak, és még sorolhatnám. Mi azt szeretnénk, ha a teqball multifunkciós sporteszköz, nem pénztárcafüggő dolog lenne. Ha elterjedne közterületen, ahol mindenki kedvére játszhat, szórakozhat, és az öt funkciónak köszönhetően tényleg mindenki tud ideális sportolási elfoglaltságot találni magának. Nyilván nekünk a teqball esetében a versenyrendszert kell kialakítani. Mert lent a téren, ahol mi annak idején játszottunk a panelházak mögött, mindenki úgy játssza a játékot, ahogy szeretné. Mi a versenyszabályokat írjuk elő, mint például: egy mérkőzés tizenkét pontig tart, négyesével van szervacsere, maximum három labdaérintés engedélyezett. Az egyik mozgatórugója az eszköznek – és ezáltal hihetetlen nagy technikai tudásfejlesztő sporteszközről is beszélünk – az, hogy maximum háromszor érhetünk a labdába, viszont kétszer egymás után ugyanazzal a testrésszel érinteni a labdát tilos.

Ez azért jó, mert ha egy jobblábas játékos elkezdene játszani, mindent jobb lábbal oldana meg. Viszont a szabályrendszernek köszönhetően bele kell vinni a gyengébbik testrészeket is: a bal lábat, a jobb lábat, a mellkast, a vállat, a fejet.

Ez egyrészt izgalmassá és színessé teszi a játékot, emellett pedig elkerülhetetlen a fejlődés, mert rövid időn belül óriási érintésszámot tudunk elérni. Én jobblábas vagyok, és nem túlzok, a saját példámból indulok ki, amikor azt mondom, hogy egyszer egy játék után megálltam, és kíváncsi voltam, hogy mennyit fejlődtem bal lábbal. Elkezdtem bal lábbal dekázni, és elsőre negyvenkettőt dekáztam a gyengébbik lábbal úgy, hogy ez előtte elképzelhetetlen volt. Ebből is látszódott számomra, hogy működik a dolog.

Henk ten Cate holland mesteredzőt, aki az MTK edzője, illetve az FC Barcelona másodedzője is volt, meghívtuk Magyarországra, hogy meg szeretnénk neki mutatni a teqballt. Sose felejtem el, ültünk a Ramada Hotel éttermében Káposztásmegyeren, és mondtuk neki, hogy Henk, most megebédelünk, utána elviszünk egy titkos garázsba, ahol magunknak kialakítottunk egy új sport­eszközt, új sportágat, és meg szeretnénk mutatni.

Erre ő azt mondta, kedvesek vagytok, de én mindent láttam már a futballban, hiszen játékosként, edzőként sok mindent elértem, és benne vagyok a futballban, ti nem fogtok tudni újat mutatni nekem.

Ebéd után átmentünk, adtunk neki szerelést, és komolyan mondom, mint egy kisgyerek, aki óriási boldogságot érez, fülig érő szájjal, mosolyogva, nagyokat nevetve játszotta végig az egész délutánt, és azt mondta a játék után, gyerekek, gratulálok, tévedtem, mert ez tényleg fantasztikus! Aki szereti a focit és szereti alapból a mozgást, úgy gondolom, hamar beleszeret ebbe az új sportba.

Már teszteljük, hogy a sérülés utáni rehabilitációban milyen szerepe lehet, ha valaki egy szivacslabdával, a mozdulat miatt elkezd teqballozni. Utána, mivel nincs sérülésveszély, már normál labdával folytathatja, és ennek nagyon-nagyon örülnek a rehabilitációs vezetők.

Mi nem a futball versenytársai vagyunk, hanem egy kiegészítő ágazata. Felfigyeltünk arra, hogy bár nagyon nagy üzlet lenne a teqballba saját speciális labdát gyártani, de mi azt szeretnénk, hogy ezt normál 5-ös focilabdával lehessen játszani, azért, mert az itt megszerzett technikai tudást könnyen át lehet vinni nagypályára, kispályára, grundra vagy ahová csak szeretnénk.

A lényeg, hogy a játékosnak normál 5-ös méretű focilabdával legyen minél magasabb a technikai tudása, és nyilván ezt kamatoztathatja a futball egyéb területein.

Lesz-e lehetőség Óbudán, köztereken teqballozni?

Az önkormányzattal már tárgyaltunk, és az év második felében több asztal is ki fog kerülni közterekre Óbudán, sőt, ha minden igaz, akkor még néhány iskolába is odakerül az eszköz. Ami jó hír, és a magyarországi terjedést maximálisan elő fogja segíteni, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség is felismerte a teqballban rejlő lehetőségeket, és első körben 600 asztalt vásároltak, amelyre pályázni lehetett, így országos szinten sok-sok csapatnál rövid időn belül ott lesz a sporteszköz. Itt Óbudán, Csillaghegyen, a Mészöly focisulinál már van, és használják az edzés során. Amikor megérkeznek a gyerekek az edzésre, elkezdenek bemelegíteni, játszani az asztalon, és edzés után még ott maradnak. Lehet, hogy túl magabiztosan hangzik, de úgy gondolom, hogy a teqball-lal egy picit a lábteniszt reformáltuk meg, mert a lábteniszhez hasonlítva a teqball egy kis helyigényű játék, sokkal pontosabb és precízebb mozdulatokat igényel, olcsóbb maga az eszköz, mintha le kellene betonoznunk egy nagy területet, és egy hálót kifeszítenünk, ráadásul sokkal gyorsabb játékról beszélünk.

Ami még fontos, hogy az asztal íve és a hálómagasság úgy van kitalálva, úgy lett összekombinálva, hogy hatalmas erőt nem lehet kifejteni a játékban, éppen ezért hosszú, látványos labdamenetekre van ítélve a sport.

Lábteniszben, tudjuk nagyon jól, ha van egy jó feladó játékos meg egy jó támadó, az tízből tízszer megöli a játékot, és a strandon a büfétől kell visszahozni a labdát, mert egyszerűen akkora területe van, annyi lehetősége van megcsinálni a pontot. Ez teqballban sokkal, de sokkal nehezebb, és én éppen ezért gondolom úgy, hogy ennek a sporteszköznek köszönhetően egy picit megreformáltuk a lábtenisz.

Amikor összeálltak Huszár Viktorral, és elkezdték műszakilag fejleszteni az eszközt, akkor készítettek egy első változatot egy példányban, és elkezdtek játszani rajta, majd a tapasztalatok alapján igyekeztek finomítani?

És nem is akármilyen példányt csináltunk! Reméljük, hogy egyszer odajut a sport – nyilván ezt csak az idő határozza meg –, hogy egyszer talán még a Sportmúzeumba is bekerülhet az első asztalunk. Asztalossal csináltattunk egy olyan hajlított asztalt, amelyet körbefogtunk spaniferrel, így tudtuk feszíteni az asztalt a hajlásnál. Szó szerint seprűnyél volt a háló: két lap volt egy-egy oldalt, lyukak voltak belefúrva egymás fölött, és abba rakosgattuk mindig följebb a seprűnyelet, mint kvázi hálót, közben pedig a spaniferrel folyamatosan feszítettük az asztalt. Amikor rájöttünk, hogy ideális dőlésszöge van az asztalnak, és ideális a hálómagasság is, akkor lemértük, és az lett leprogramozva számítógépen. Ezt teszteltük egy garázsban. Viszont az első körben nagyon nagy hibát követtünk el, mert Viktor és én is 190 centi fölött vagyunk, és azt hoztuk példának, ami nekünk kényelmes.

Rájöttünk, hogy először meg kell nézni a világon a férfi átlagmagasságot, és ahhoz kell viszonyítani, ezért később öt centivel csökkentettük az asztal magasságát.

Sokkal bonyolultabb megfelelő teqball asztalt gyártani, mint mi azt gondoltuk. Éppen ezért a tervezés, gyártás sokkal több időt vett igénybe, mint ahogyan számítottunk rá. Mert nekünk arra is kell figyelni, hogy ne adj’ Isten a játszótéren egyszerre, mondjuk, tíz fiatal úgy gondolja, hogy ráugrik az asztalra, és ugrál rajta. Nyilván ki kell bírnia. Az eszközünk mínusz 30-tól plusz 80 fokig bírja az időjárási viszontagságokat, és ez is nagyon fontos.

Fából van az asztallap?

Van egy fém keret, speciális ragasztót használunk, az asztal teteje pedig egy HPL-lap. Fontos, hogy a labda jól pattanjon ki, bírja az időjárási viszontagságokat, a fizikai terhelést, a vandalizmusnak álljon ellen bizonyos fokig. Lényeges szempont, hogy legyen jó az asztallap és a labdapattanás hangja. Ha fedő bödön hangot hallanánk, egy fazekat, az nem jó.

Szerencsére ma már két típusunk van, az egyik az összecsukható, kültéri-beltéri teqball asztal, a Teqball SMART, a másik a fixen telepíthető, nem összecsukható kültéri-beltéri teqball asztal, a Teqball ONE.

Az összecsukhatóban még az is megvan, hogy ha az egyik oldalát felállítod, akkor egyedül tudsz rajta játszani, ott kezdődik a foci…

Másodpercenként jön vissza a labda a falról, és folyamatosan váltod a testrészeket. Egy másodpercenként kapjuk a labdát! Sokszor elgondolkodunk, hogy miért voltak jobbak a régebbi focisták, mint Dunai Anti bácsi vagy Puskás Öcsi bácsi.

Tudták a labdát kezelni.

De miért? Mert lementek a suli előtt focizni, a suliban végig fociztak, a suli után lementek edzésre, és még edzés után is lementek külön focizni. Azaz óriási érintésszámot értek el. A teqball pont ebben jó, hogy nagyon rövid időn belül óriási érintésszámot érünk el. A régi nagyok azért voltak sokkal jobbak, mert az óriási érintésszámnak köszönhetően egy idő után rögtön, automatikusan úgy nyúltak a labdához, ahogy az pontos és precíz.

Mindig Óbudán élt?

Itt születtem a Margit Kórházban. A Lajos utcában laktunk, a Kolosy térhez közel, ahol a Régi Sipos vendéglő működött. Ahogy beléptünk a kapunkon, egy hosszú udvarba jutottunk, aminek a jobb és a bal oldalán egymás mellett sorakoztak a kis lakások.  Mai szemmel érdekes világ volt, mert mostanában az emberek alig állnak szóba egymással. A feleségem múltkorában meg is említette az emeleti szomszédunknak, hogy soha senki meg nem kérdezi a másikat, hogy van, pedig naponta többször is elmegyünk egymás mellett. Gyerekkoromban abban a régi házban mindenki tudott mindenről.

Szegények voltunk, mégis óriási volt a segítőkészség, az utolsó falatot is megfeleztük egymással. Az az udvar, az a jellegzetes lakáselosztás összehozta az embereket.

Mostanában csak köszönünk, jó napot, és el van intézve, akkor viszont szinte együtt éltünk. Aztán 1940 környékén Csillaghegyre, az öreg Szentendrei út mellé költöztünk. Ott vészeltük át a háborút is.

A ház mögött volt egy udvar, emlékszem, hogy a háború alatt a lakók kiástak egy nagy gödröt, bunkert készítettek, mert szó volt arról, hogy bombázások lesznek, és ha jön a légiriadó, legalább be tudjunk bújni valami védett helyre. 1944 végén vagy ’45 elején le is esett a Szentendrei útra, a lakástól 20 méterre egy bomba. Nagy tölcsért csinált, de mi akkor már bent voltunk a bunkerban, és szerencse, hogy odamentünk, mert a házban az ablakok is kitörtek. Ez a háborús időszak a gyerekek számára egyszerre volt félelmetes és érdekes, mert a felnőttek féltek, de a gyerekek nem annyira. A gyerekekben nincs meg a félelem, mert nem tudják, mitől kell félni. Olyasmiket csináltunk, hogy találtunk nyeles gránátokat, és fölvittük ketten-hárman a csillaghegyi kőbányába. Odamentünk, és a szélén lenéztünk, ahol óriási mélység volt. Mit találtunk ki? Kihúztuk a gyutacsszeget, és eldobtuk a gránátot. Óriásit robbant. Ez nagyon tetszett nekünk. Mondanom sem kell, hogy mekkora veszélyt rejtett magában. Szerencsére én és a barátaim később letettünk erről, mert meghallottuk, hogy több sérülés is történt a gyerekek között.

Emlékszik arra, hogy mikor volt először pingpongütő a kezében?

1947-ben. A csillaghegyi Lehel utcai általános iskolába jártam, ahol Juhos József volt az igazgató. A kiváló pedagógus bennünket is tanított, szerette a gyerekeket.

Amikor a tanítás befejeződött, a padokat elraktuk, két asztalt fölállítottunk, és Józsi bácsi elkezdett tanítgatni – ízig-vérig pedagógus és kiváló játékos volt.

Később a női válogatott edzője lett. Abban az időben az asztaliteniszben még nem létezett kifejezetten tanterv szerinti oktatás, de ő pedagógusként valami terv, valami elképzelés alapján foglalkozott velünk. Nagyon jól éreztük magunkat, és egy-két év után egy kis tudásra is szert tettünk.

Milyen ütővel játszottak abban az időben?

Szemcsés gumis ütővel, azzal nagyon jól lehetett érezni a labdát. A szemcsék miatt nagyon jól lehetett nyesni, annyira, hogy abban az időben, bár volt támadó játék, nem az dominált, inkább a nyesések, labdatartások. 1936-ban a prágai világbajnokságon volt egy olyan mérkőzés, ahol a román Panet – akivel aztán találkoztam nemzetközi versenyeken, ő román edzőként, én meg magyar edzőként – játszott egy lengyel Elrich nevezetű játékossal, és az első labdamenet több mint 70 percig tartott.  Egyszer a román Marin és a francia Hegenauer hét és félórás mérkőzést játszott. Ilyen volt a pingpong 1936-ban. 1947-ben már magasabb szinten volt. Először faütő volt, pergamen borítású ütő, a gumis már egy nagyobb fejlődést hozott a játékba. Ott már lehetett húzogatni, lehetett ütni is mindkét oldalról.

De a legnagyobb változást az ötvenes években az hozta, amikor egy japán cég feltalálta a szivacsborítású ütőt.

1952-ben Bombayben a magyar csapat – Sidó Ferenc, Kóczián József, Gyetvai Elemér, Szepesi Kálmán összeállításban, Várkonyi Laci bácsi volt az edző – megnyerte a világbajnokságot. Ezen a világbajnokságon játszott egy japán, Sato nevezetű játékos, aki csak egyéniben indult, mert titokban tartották az ütőt, hogy meglepetés legyen. Bejutott a döntőbe, ahol Kóczián József volt az ellenfele, akit borzasztóan zavart, hogy nem lehetett hallani a koppanást. A gumis ütőn és a faütőn lehetett hallani a koppanást, és sok mindent meg lehetett ítélni a hallás útján. Ahogy nekiütődött a labda a szivacsnak, a pólusok egy kicsit engedték benyomulni a labdát. Attól függően, hogy milyen erővel ütötték meg, aszerint nyomta be a szivacsot a labda, és minél jobban benyomta, annál jobban továbbította, lökte ki a labdát. Az, hogy ezt nem lehetett hallani, halálra idegesítette Kóczián Józsefet, aki azt mondta, hogy majd megőrült, amikor jött a labda, és nem hallott semmit. Ezt a borítást 1952-től 1959-ig, a dortmundi világbajnokságig lehetett használni, aztán felismerték, hogy meg kell szüntetni.  Addigra a japánok 1959-ben már feltalálták azt a borítást, amelyen szivacs volt, de azon rajta volt még egy gumilap nagy szemcsével kifelé vagy befelé. Ezután megváltozott a játék, köszönhetően ennek a borítóanyagnak a feltalálásával és a japánoknak, akik felgyorsították a játékot. Gyorsan pattant a labda erről a szivacs­ról. Abban az időben az volt a játék még, hogyha ütöttek egy labdát, akkor visszanyesték. De a japánok nem nyesték vissza, visszaütötték. Kialakult a támadó játék, a kontra, a nagyon érdekes, szép, élvezetes, nagyon gyors játék. A kínaiak lépést tartottak a japánokkal:

1961-ben Pekingben a világbajnokságon a férfiaknál a legjobb négy közé már csak kínai játékos jutott. El lehet képzelni, hogy micsoda fejlődés indult el! Ekkortól beszélhetünk asztaliteniszről.

Ez az új borítás nagyon megváltoztatta a játék képét. Mindent megváltoztatott, a felkészülést, a technikát és a fizikai képességek fejlesztését is. A japánok alkalmazták először a tenyeres pörgetést is nyesett labdából. És ma meg azt látni, hogy két-háromérintéses labdamenetek vannak, megpörgeti a labdát és máris ráhúz, alig lehet látni a mozdulatot. Elképesztő, hogy mit fejlődött ez a sportág. Azért említettem azt a több mint 70 perces labdamenetet, mert onnan indult.

De térjünk vissza Óbudára: az általános iskola után, 1950-ben kerültem az Árpád Gimnáziumba, amely sok mindenről volt nevezetes. Sinkovitstól kezdve sok ismert ember járt oda, de talán leginkább a sportéletéről volt híres. Ez Iglói Mihálynak volt köszönhető, aki egy fantasztikus, megszállott ember volt. A sportért mindent képes volt megtenni. A stopperóra mindig a kezében volt, és mindig vitt volna bennünket futni, mert kiváló atlétaedző volt. Ha csak ezeket a neveket említem: Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László, akiknek a Honvédban volt edzőjük Iglói Mihály. 90 éves korában halt meg a tanár úr. Magunkba szívtuk mellette a sport szeretetét. Nemcsak az atlétikával foglalkozott: megismertük a kosárlabdát, kézilabdát, sőt bajnokságok is voltak, és más iskolákkal is játszottunk. Olyan csodálatos sportélet volt, ami kedvező hatással volt a tanárokra is. Gyakran megtörtént, hogy reggel 7-kor valamelyik iskolával mérkőzés volt, és a tanárok az igazgatóval együtt kijöttek drukkolni.

Felismerték, hogyha a siker a sportban megjelenik, az kedvezően hat más tevékenységre is, ezért az Árpádban nagyon erős volt a sportélet.

Tavaly bementem körülnézni, sok sporthíresség képe van a falon, ahogy a lépcsőn fölmegyünk, megemlékeznek róluk. Ez volt a második állomás.

Hogyan kezdődött az edzői pályafutása?

1960-ban kerültem a Bécsi úti Selyemkikészítő gyárba, ahol sportelnök voltam. Jó kis gyár volt igen intenzív sportélettel. Röplabda, kispályás foci és nagyon jó kis sakkcsapat. Ultiversenyeket is rendeztem, és gondoltam magamban, miért ne lehetne itt pingpongot is csinálni. Kivontak az üzemhasználatból egy épületrészt. Bementem az igazgatóhoz, Hartainak hívták, és mondtam neki: igazgató elvtárs, kezdhetnék én azzal az épülettel valamit, az itteni szakemberekkel, amikor ráérnek, nem feltartva őket. Négyasztalos termet csináltam – fürdő és WC is volt –, és olyan szép lett, hogy néha kölcsönkérte az igazgató a termet, előadást tartottak benne.

Akkor kezdtem el foglalkozni gyerekekkel, 1960–1964-ig ott, a Selyemkikészítőben. Részt vettek ezek a 8, 9, 10 éves gyerekek korosztályos versenyeken, és nagyon szépen szerepeltek.

A harmadik állomás, hogy miután megismerték a tevékenységemet, hívtak a Központi Sportiskolába, ami 1963-ban alakult meg, ahol én 1964-ben egy évig mellék­állásban, és 1965-től 1992-ig főállásban dolgoztam. Öt évig beosztott edző voltam, és huszonkét évig szakágvezető. Akkoriban csodálatos munka folyt a KSI-ben! A ’70-es évek elején évente két alkalommal felméréseket csináltunk fizikai képesség, reakcióidő, mozgás­koordináció és technikai képzés tekintetében. Volt, mikor 158 tanítvánnyal foglalkoztam – ma elképzelhetetlen az ilyen létszám. Felmértük a gyerekeket, és megbeszéltük, ha bizonyos képességeket még fejleszteni kellett. Mindezek alapján 1975 és 1980 között írtam egy összefoglaló jelentést, abban kitértem a kiválasztásra is, amit nagyon fontosnak tartok. Ma is nélkülözhetetlen lenne. Az a probléma, hogy mostanában a gyerekek kevésbé választják a sportot. A sport, az oktatás, a gyakorlás során olyan kedvező személyiségvonások jelennek meg a gyerekekben, amit máshol nagyon nehéz megszerezni. A sporthoz kell kitartás, akaraterő, küzdelem, taktika… Minden gyereknek kellene valamit sportolnia, hogy ezek a személyiségjegyek kialakuljanak. Közben 1966-ban Juhos Józsi bácsi az asztalitenisz szövetségbe került, és a KSI szakosztályvezetője lett.

És ki lett a társa? Én, aki 1947-ben Józsi bácsi által ismertem és szerettem meg az asztaliteniszt. És ezzel az emberrel én együtt dolgozhattam! Hát kell ennél nagyobb szerencse?

Versenyzőként meddig jutott?

Mindig azt gondoltam: Úristen, én ezeket a Sidóékat nem tudom megverni! Sidó Feri bácsi kiválóan védett mindkét oldalról. Az ötvenes évek előtt majdnem mindenki nyesegetett, pötyögött és védett, de ő kiválóan ütötte a fonákot. Tehát védett, védett, védett, egy kicsit fölcsúszott a labda, ő magas volt, hosszú karokkal, benyúlt, és megütötte valamennyit. Csodálatos fonákja volt, persze tudott tenyerest is ütni, de nem az dominált, mert ehhez a védőjátékhoz a fonákkal jobban hozzá lehet férni, a fonák illik hozzá – el is lestem tőle. Nem játszottam én rosszul, csak a legjobb tízet nem tudtam megverni. Eljátszogattam, talán több is volt bennem, de nem volt mellettem egy olyan megszállott edző, aki ezt kihozta volna belőlem, mert akkor ezer százalék, hogy többre is vihettem volna. De talán jobb is így. Játékosként nem értem el kiemelkedő sikert, és úgy látszik, ez volt bennem, ez űzött, hajtott arra edzőként, hogy sikereket érhessek el. Ha te nem tudtál fölállni, akkor a tanítványaid által majd felállsz a dobogóra. Nem volt tudatos eleinte, de később már azzá vált, amikor a közelébe kerültem.

A gyerekek mellett felnőttekkel is foglalkozott.

1970.január lehetett, amikor odajött hozzám Berczik Zoli, és megkérdezte a velem egy szobában dolgozó Juhos Józsi bácsitól: Józsi bácsi, mi a véleményed arról, hogy Lacit én a válogatotthoz hoznám. Ott, a fülem hallatára sok dicséret elhangzott. Laci, kérdezte tőlem, mi a véleményed, akarod-e? Megtisztelő a felkérésed Zoli, egy kérésem van, hogy bízzál bennem. Berczik Zoli egy fantasztikus munkabírású, nagy akaraterővel rendelkező ember volt, de nem mindig tudott kijönni az emberekkel. Ezért kértem őt, hogy bízzon bennem. Tizenöt évig együtt dolgoztunk a legnagyobb rendben, nem volt furkálás, piszkálódás, semmi olyan, ami megnehezítette volna a munkánkat.

Nekem azt a szerepet szánta, hogy a technikát csiszoljam a játékosoknál, mivel azt tanítottam a gyerekeknél is, így ezerszázalékosan kellett ismernem minden technikát, minden rezdülést, minden mozdulatot.

Ez volt köztünk. Laci, mondja, légy szíves vidd a játékost az oszlopok közé – ott külön asztal volt –, itt valami nem stimmel, légy szíves nézd meg. Én ott próbálkoztam, nézegettem, igazgattam, majd egy bizonyos idő után odahívtam Zolit, megkérdeztem, hogy most mi a véleménye. Nem a mellemet vertem. Megnézte, és azt mondta, te, Laci, nagyon jó, hú, de jó, de jól csináltátok. Ő volt a főnök, hatszoros Európa-bajnok, és én segítettem, de értékes munka volt ez a része is, bőven.

Tíz évig vezettem az ifjúsági serdülő fiú-leány korosztályt egyedül, heti két edzéssel, kedden és csütörtökön. Tíz évig dolgoztam a női válogatott edzésein, a férfiaknál is kilenc évig kis megszakításokkal. Tíz év alatt negyvenhat érmet szereztek a tanítványaim a serdülő és ifjúsági Európa-bajnokságokon, tizenegy érmet szerzett a női válogatott csapat: négy első, egy második, hat harmadik helyezést. Ezek szép eredmények. És ha még azt is kiemeljük, hogy 1986-ban Bátorfy Csilla 17 évesen egyéni Európa-bajnokságot nyert, ez nagyon nagy szó – azóta se nyert magyar asztaliteniszező egyéni Európa-bajnokságot. Az ő erőssége az volt, hogy adogatásnál nagyon magasra feldobta a labdát, a feldobott labda esett lefelé gyorsuló sebességgel, és egy nagyon gyors mozdulattal alávágott a labdának. Olyan kellemetlen adogatásai voltak, hogy nem volt könnyű lekezelni. Visszaadták valahogy, amire ő hatalmas lendülettel akkorát pörgetett, mint egy férfi játékos. Ez volt az erőssége, adogatás és tenyeres pörgetés. Aztán 1987-ben Újdelhiben, huszonkét év után a női csapat világbajnokságon – Kína és Dél-­Korea mellett – fölállhatott a dobogóra harmadik helyezettként. A győztestől kaptunk ki.

Két csapat EB-t nyertünk, 1982-ben Budapesten, 1986-ban pedig Prágában. Mind a három helyen fölálltam a dobogóra mint edző, mondanom sem kell. Eszembe jutott, hogy „azért is fölállsz a dobogóra”.

A férfiválogatottban játszott akkoriban a Klampár, Jónyer, Gergely hármas?

Klampár játéka 15–20 évvel bőven megelőzte a korát. Asztalközelből játszott, csodálatos fonák-csuklója volt, fantasztikusan tudta helyezni a labdát, és ha egy kicsit fölcsúszott az a labda, akkora ászokat ütött-pörgetett, hogy az elképesztő. Nagyon sokat utaztam, és ismertem a mezőnyt, a svédektől kezdve mindenkit. Kínában is jártam, Japánban háromszor, de ilyen játékos sehol nem volt, mint a Klampár. Különleges mozgáskoordináció, reflex, reakcióidő kellett ahhoz, hogy az asztalhoz ilyen közel tudjon játszani. Ez persze magában rejtett sok hibalehetőséget is. A labdamenetek során vannak olyan időszakok, amikor lehet közelről, de vannak olyanok is, amikor asztaltól távolabbról kell megoldani a helyzetet, és ez kimaradt nála. Mindig hihetetlenül kellett koncentrálnia, és ennek tudható be az, hogy ez a zseni, aki ilyen csodálatos stílussal játszott, nem tudott egyéni világbajnokságot, egyéni Európa-bajnokságot nyerni. 1988-ban egyéniben az olimpián negyedik lett, emellett kétszeres világbajnok és háromszoros Európa-bajnok.

Gergely Gábort jól ismertem, ő tanítványom volt. Tollszárfogással játszott sokáig. Juhos Józsi bácsival egyik beszélgetésünk alkalmával kitértünk arra, hogy nem lesz jó a tollszárfogás a Gabinak, bár Klampár mögött a korosztályában a második, de a nyakán vannak a többiek. 16 éves lehetett, és bizony akkor már nagyon rizikós volt a változtatás. De én nagyon akartam, mert előtte való nap voltunk a Postásban, a Zichy Jenő utcában játszottunk egy mérkőzést, és kikapott egy közepes tudású játékostól. Mondom magamban, ha ez kikapott egy ilyen játékostól, mi lesz később? Beszéltünk a Gergellyel.

Azt mondtam, Gabi, ígérem, olyan fonákot tanítok neked… Hogy miért mondtam ezt? Mert a Sidó Feritől, a kilencszeres világbajnoktól olyan fonákot lestem el, hogy nyugodtan ígérhettem.

Meg kellett is a biztatás, mert féltette az eredményeit. Másfél évet vett igénybe, de az a helyzet, hogy ennek volt nyeresége is. A tollszárfogás miatt kevesebb labdába ütött fonákkal, de ebből adódóan rendkívül jó volt a lábmunkája. Én pedig elkezdtem neki tanítani a fonákpörgetést, amit aztán a Berczik Zoliék még továbbfejlesztettek a válogatottban, és ez lett az egyik fő erőssége. Gabi kétszeres világ- és négyszeres Európa-bajnok. Jónyer István meg olyan fizikai képességekkel, adottságokkal rendelkezett, ami által asztaltávolból, veszélyesen tudott játszani, főleg az ismert oldalpörgetés-kiflipörgetései révén. Ő négyszeres világ- és négyszeres Európa-bajnok. Hármuk közül Jónyer szerepelt a legeredményesebben, a négy világbajnokság közül egyet 1971-ben Nagoyában Klampárral párosban nyertek, 1975-ben Calcuttában Gergellyel a férfi párost és az egyéni világbajnoki címet is megnyerte ezen a világbajnokságon. A három világklasszis 1979-ben Phenjanban érte el talán a legnagyobb eredményt, amikor a kínaiakat kétszer legyőzve (5:2 és a döntőben 5:1), 27 év után lett csapatvilágbajnok, ami azóta sem történt meg még egyszer.

Az utóbbi években sokszor feltűnik az óbudai idősek klubjaiban is.

2013 környékén mondta a feleségem, hogy a Meggyfa utcai idősek klubjába járna tornára, van ping-pong is, de csak tagok mehetnek. Iratkozzunk be valamelyik idősek klubjába, a Szérűskert utcai jó nekünk, mert a 106-os ott tesz le – oda be is iratkoztunk. Egyik alkalommal lementem, volt is játék.

A foglalkozásszervező megkérdezte, Laci bácsi tud-e pingpongozni. Mondtam, egy picikét. Ő ugye nem tudta még akkor, hogy mi újság van, de aztán megtudta, hogy ki vagyok.

Amint az intézményvezető asszony tudomására jutott, hogy korábban mester­edzőként tevékenykedtem, személyes találkozást kezdeményezett, ahol megbeszéltük, hogy a pingpongot, mint mozgásprogramot az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény minden klubjában bevezetjük.

Ez a kezdeményezés nagyon jó fogadtatásra talált. Annyira lelkesek ezek az idősebb játékosok, hogy mindent szeretnének megtanulni. Laci bácsi, még ezt is szeretném megtanulni, mutassa meg a pörgetést! Az intézmény asztalokat vett, versenyeket rendeztünk, húsvéti és karácsonyi kupákat. A csapat- és egyéni döntőket ünnepélyes keretek között a kiskorona utcai központban tartottuk. Meghívtuk Bús Balázs polgármestert, aki nemegyszer el is jött, tetszett neki, azóta is támogatja a kezdeményezést, sőt egyik alkalommal adtam egy ütőt a kezébe, megkértem, hogy üssünk párat, és egész jól is játszott.

Itt a kerületben az időseknél nagyon elterjedt az asztalitenisz, örömmel csinálják. Azt látom, rendkívül jól érzik magukat, a sport, a mozgás jó hatással van mindenkire.

Nem túl megerőltető a pingpong, mégis van egy kis egyensúly-áthelyezés, és koncentrálni, figyelni kell. Mindazt, ami csökken idősebb korban, egy kicsit ébren tartja, egy kicsit tovább működteti. Tehát nagy jelentősége van azok számára, akik nem tudnak elmenni kerékpározni, akik nem bírják a futást, de ezt igen, és az egészségük mellett lelkileg is szükségük van erre. Amikor vége van a gyakorlásnak, nagyon jó a hangulat, szinte mindenkinek fülig ér a szája, ha esetleg van ránc rajtuk, azok is kisimulnak. Talán egyedül vagyok az országban, aki megcsinálhattam, hogy az ütő kézbeadástól, 7 éves kortól kezdve foglalkozhattam a serdülőkkel, ifikkel, a felnőttekkel, és most 83 évesen a nyugdíjasokat tanítgatom. Hát, milyen nagy dolog ez, ugye?

Volper László
(Született: 1934. március 27.)
Asztalitenisz mesteredző, edző és pedagógus

Az asztalitenisz utánpótlás-nevelése, a felnőtt női-férfi, az ifjúsági-serdülő válogatott keretek felkészítése, a tapasztalatok átadása, szakirodalmi tevékenysége során elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar asztalitenisz sportban. Közel 25 évig közreműködött az edzőképzésben, tapasztalatait széles körben ismertette. Több mint 15 évig a szövetség elnökségének tagja, az edzőbizottság elnöke volt. TF szakedzői diplomát szerzett 1975-ben, mesteredzői címmel tüntették ki 1977-ben.

Eredményei válogatott edzőként:

1970–1979: az ifjúsági és serdülő Európa-bajnokságokon 46 dobogós helyezést értek el tanítványai
1979–1988: a női válogatott Európa-bajnokságokon 11 dobogós helyezést (4 első, 1 második, 6 harmadik) értek el; világbajnokságokon csapatban harmadik, ötödik, hatodik, egyéniben, párosban 5-8. helyezést értek el
1992–1994 és 1998–2004: a férfi asztalitenisz válogatott szakvezetője, csapatban 1994-ben ötödik helyezést ért el
1988–1991: Izrael szövetségi kapitánya
1994–1996: Kuvait szövetségi kapitánya

Szakirodalmi tevékenysége:

Asztalitenisz Sportiskolai Tanterv – 1976
Asztalitenisz Tanterv – 2006
Edzésprogram serdülő és ifjúsági asztaliteniszezők részére – 2007
Asztalitenisz Módszertani Segédanyag – 2008

Kitüntetései:

Sportújságírók Díja – 1986
ISM Bay Béla Edzői Életműdíj – 2004
Magyar Országos Asztalitenisz Szövetség Életműdíj – 2004
Magyar Sportért Életműdíj – 2009
Asztalitenisz Életműdíj – 2016

Javában zajlottak a sztrájkokkal és egyéb szakszervezeti akciókkal súlyosbított bértárgyalások a cégnél, amikor Aschner Lipót vezérigazgató fejében összeállt a kép:

bért ugyan nem tud emelni, de a szociális juttatások terén nyújthat olyat a dolgozóknak, amire vágynak – egy saját üdülőtelepet hoz létre a Rómain.

Ingatlanbefektetésnek sem utolsó a fejlődőben lévő környéken szerezni területet, és a munkások vállalathoz kötődését is erősíteni lehet ezzel.

Így indult el a Tungsram-üdülőtelep fejlesztése 1929-ben: az Egyesült Izzó és Lámpagyár igazgatósága az első években 100 ezer pengőt különített el a költségvetésben az üdülő létesítésére, bővítésére, a helyszín kialakítására és működtetésére pedig felkérték magukat a dolgozókat. Egészen különleges lett az üdülő, és nemcsak azért, mert a cég jellegéből adódó műszaki tudás hamar megmutatkozott a villany teljeskörű bevezetése és az önálló rádióadó(!) telepítése kapcsán, hanem azért is, mert a túracsónakázás és strandolás mellett más tevékenységek is gyakorivá váltak. Már 1930-ban arról számol be a Népszava, hogy a „Tungsram-üdülőtelepen jól sikerült propagandamérkőzés keretében találkoztak a Magyar Munkás Sakk Kör és Magántisztviselők kombinált csapata az Újpesti Maróczy Sakkör és az Újpesti Sakkör kombinált csapatával”. A híradásokból nem derül ki, hogy mennyire sikerült a propaganda, tényleg sakkoztak-e sokat a strandon, mindenesetre a kölcsönözhető sakk-készlet és az óriásbábos strandsakk szerves része lett az üdülőnek.

És az is biztos, hogy a vállalat annyira elkötelezte magát a sakk mellett, hogy a válság utáni első évben, 1934-ben nemzetközi sakkversenyt szervezett a Tungsram dísztermében. Egészen komoly nevek gyűltek össze Újpesten: Flohr, Grünfeld, Tartakower, Pirc a világjáró mesterek közül, a Steiner-testvérek a szomszéd utcából és Lilienthal Andor. Egy nappal vagyunk a Maróczy-mesterverseny után, később azt számították be magyar egyéni bajnokságnak, azon Erich Eliskases osztrák (később német, végül argentin) versenyző mögött Lilienthal második lett: a hazai közönség még mindig hitetlenkedve fogadta a külföldön sikeres, de otthon folyton leszereplő fiatal munkássakkozót. Milyen jól jött Lilienthalnak a kávéházi éjszakákban és munkásegyletekben összeszedett strapabírás!

Ez az újpesti verseny ugyanis arról lett híres, hogy ez lett az első és mint később kiderült, az egyetlen komoly magyarországi bajnokság, amelyet Lilienthal nyert meg. Méghozzá hogyan? Veretlenül!

A korabeli lapok generációváltásként hivatkoztak a küzdelemre, mivel a negyvenes éveikben járó Grünfeld, Tartakower, Vidmar és társaik ellenében a Pirc, Flohr, Lilienthal nevével fémjelezett huszonévesek meglepően egyértelmű fölénybe kerültek.

Steiner Lajos – Lilienthal Andor
1937, Újpest
Francia védelem

1.e4 e6 2. d4 d5 3. Hc3 Hf6 4. Fg5 Fe7 5. e5 Hfd7 6. Fxe7 Vxe7 7. Hb5 Hb6 8. c3 a6 9. Ha3 c5 10. Hc2 Ha4 11. Bb1 b5 12. f4 Hc6 13. Hf3 Fd7 14. He3 cxd4 15. cxd4 Bc8 16. a3 Ha5 17. Fd3 Hc4 18. Hxc4 dxc4 19. Fc2 Hb6 20. Hg5 Fc6 21. O-O h6 22.Hh3 (Jobb, ha a sakkoktatók eldugják ezt a mérkőzést a kezdő játékosok elől, különben nem tudják megtanítani azt, hogy a huszárokat ne rakják ki a szélre, mert ott kevésbé hatékonyak. Ebben a partiban mind a négy huszár elkolbászolt a tábla szélére, igaz, a sötét lovak taktikai megfontolásból, a világosak viszont kényszerből kerültek ki a küzdelem fősodrából.) 22…. g6 23. Hf2 Vb7 24. Ve1 Bd8 25. He4 Fxe4 26. Fxe4 Hd5 27. g4 Vb6 28. Bd1 He7 29. Vh4 Va7 30. Vf2 h5 31. f5 exf5 32. gxf5 gxf5 (Világos az f vonalon szeretett volna áttörni, de mire lecserélték a gyalogokat, rá kellett jönnie, hogy csak a saját királyállását nyitotta ki a sötét bástyák számára. De még mindig bízhat abban, hogy a centrumgyalogjai lesznek annyira erősek, hogy a végjátékban bemasírozzanak.) 33. Fg2 Bg8 34. Kh1

34….Bg4 (Ez a kulcslépés! A róka betört a tyúkólba, az eddig stabilnak tűnő gyalogszerkezet pillanatok alatt szétesik, a centrumgyalogok előrenyomulásáról szőtt álmoknak befellegzett. Itt már a hazai pálya sem segít Steineren, maximum könnyebben talál búfelejtő kocsmát.) 35. d5 Vxf2 36. Bxf2 Hg6 37. h3 Bg3 38. Kh2 Be3 39. Bxf5 Be2 (Ezzel a kötéssel védi a h gyalogot is: 40. Bxh4-re 40…. Bxg2 41. Kxg2 Hf4+ tisztnyerés lenne a válasz.) 40. Bd4 Hxe5 41. Kg1 Hg6 42. Bf2 Bxf2 43. Kxf2 Ke7 (A továbbiakban a gyalogelőny érvényesítését látjuk mesteri színvonalon előadva.) 44. Ke3 Kd6 45. Ff3 h4 46. Bg4 He5 47. Bxh4 Hxf3 48. Kxf3 Kxd5 49. Ke2 Ke5 50. Bh7 f5 51. Ba7 Bd3 52. Bxa6 Bxh3 53. Kd2 Bb3 54. Kc2 f4 55. a4 f3 56. Ba8 bxa4 57. Be8+ Kd4 58. Bd8+ Ke3 59. Be8+ Kf2 60. Bc8 Ke2

0–1

Lilienthal Andor – Erich Eliskases
Újpest, 1937
Nimzoindiai védelem

1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hc3 Fb4 4. a3 Fxc3+ 5. bxc3 c5 6. f3 d5 7. e3 O-O 8. cxd5 exd5 (Az elmélet szerint huszárral kellett volna ütni, de sötétnek megtetszett az e vonal megnyitása.) 9. Fd3 Hc6 10. He2 Be8 11. O-O Fd7 12. Hg3 Vc8 13. Fd2 Kh8 14. Bc1 Ha5 15. e4 b5 16. e5 Hg8 (Ennyit az e vonalról.) 17. f4 f5 18. Bf3 Hc4 (Bármennyire szüksége lenne a támadáshoz a futóra, világos nem hagyhatja ott a tábla közepére befészkelődött huszárt. Megkezdődik a versenyfutás: mindkét fél erősen támad, védekezni alig marad idő. A legjobb védekezés: a gyorsabb támadás.) 19. Fxc4 bxc4 20. Fe3 cxd4 21. Fxd4 Fe6 22. Hh5 Be7 23. Bh3 Bb8 24. Ve1 Bb2 25. Vh4 Vb7 (Az előkészületek lezajlottak: világos királyszárnyi támadása erősnek tűnik, sötét a vezérszárnyon tört át.) 26. Hf6 h6 (Trójai az a ló, ha elfogadta volna az ajándékot: 26… gxf6 27. exf6 Bf7 28. Vh7+ Bxh7 29. f7+ Hf6 30. Fxf6 matt lett volna a vége.) 27. Ve1 (Iszkolni kell vissza, különben sötét támadása átüthetne, 27… Bxg2 Kxg2 28. Vb2+ fenyeget.) 27… Vb3 28. Bg3 Bb7 29. h3 Bb1 30. He8 Bxc1 31. Vxc1 Va2 32. Kh2 Bb1 (Most sötét fenyeget mattal, ideje világosnak védekezni? Nem! Ideje felgyorsítani a támadását.) 33. Ve3 Va1 34. Bxg7 Bh1+ 35. Kg3 Bd1 36. Kh4 Bd3 37. Vf2 Vxa3 38. Ve2 Vc1 39. g3 Bd2 40. Vh5 Bh2

(Csodaszép állás: ha sötét jönne, két lépésben tudna mattot adni: 41… Bxh3+ 42. Kxh3 Vh1#. De világos gyorsabb, még ha csak három lépésben is.) 41. Bxg8+ Kxg8 42. Vg6+ Kf8 43. Fc5#

1–0

Ezzel a gyönyörű győzelemmel Lilienthal helyretette az előző heti magyar bajnokságot éppen őelőtte megnyerő Eliskasest.

De vissza a strandra! 1937 júniusának elején megjelenik egy hirdetés a Népszavában ezzel a szöveggel: „Felhívás a munkássakkozókhoz! Folyó hó 20-án vagy 27-én lesz a Tungsram-üdülőtelepen a Budapest–Újpest propaganda­mérkőzés strandfürdéssel egybekapcsolva. Mindenki készüljön!” Ebből bárki sejthette, hogy valamikor valami lesz, de az biztos, hogy nem júniusban és nem propaganda. És valóban, pár héttel később már arról írt az újság, hogy július 4-én lesz a nagyszabású rendezvény, harminctáblás (!) csapatverseny a Tungsram-Orion-Standard gyárak munkásai és a Magyar Munkás Sakk Kör tagjai között. A szervezők körülményeskedő felhívásából az is kiderült, hogy a vállalat jóvoltából a játékosoknak és családjuknak csak a villamosjegyeket kellett kigazdálkodni, a 87-es végállomásától, a megyeri csárdától már céges motorcsónakok szállítottak át ingyenesen mindenkit.

Abból is látszik, hogy a rendezvény komoly jelentőséggel bírt évadzáró ünnepségként, hogy a szervezést nem bízták a helyi erőkre: maga a Munkássakk Szövetség elnöke, Kútfalvi Antal gyűjtötte a jelentkezőket, és osztotta az üdülőbelépőket.

Kútfalvi volt a Munkássakk felelős szerkesztője is, ebből következően az esemény az alapvetően buli jellegű megvalósulás ellenére akkurátusan dokumentálva lett. Tudjuk, hogy 16–14-re nyertek a Munkás Sakk Kör tagjai, és azt is feljegyezték, hogy a délutáni schnellverseny 48 résztvevője közül Szikszai Zoltán nyert. Az 1937-es év az MMSK életében egyébként is kiemelkedő: a válság utáni zavaros időszak véget ért, sikerült újraszervezni a csapatot, és feljutni az első osztályba, ahol az egyéni játékerők lemaradásait a csapat küzdeni tudása eredményesen kompenzálta, így az ötödik helyig jutottak. Az évad legszebb győzelmét pont a strandbajnok Szikszai aratta a Pesti Hírlap csapatának éltáblása, a többszörös olimpiai bajnok Steiner Endre ellen.

Szikszai Zoltán (MMSK) – Steiner Endre (Pesti Hírlap)
Budapesti csapatbajnokság, 1937

1.d4, Hf6 2. c4, e6 3. Hc3, Fb4 4. a3, Fxc3+ 5. bxc3, He4 6. Vc2, f5 7. Ff4, b6 8. f3, Hd6 9. e4, fxe4 10. fxe4, 0—0 11. Fxd6, cxd6 12. Hf3, e5 13. Fd3, Hc6 14. 0—0, Ve7 (Sötét látszólag utoléri önmagát, a b1-h2 átlót szerencsésen eldugaszolta, lassan a fejlődési elmaradásait is felszámolja, amikor egy csendes gyilkos lépés keresztbehúzza számításait.) 15. Va2, Kh8 16. c5, bxc5 (Kiderült, hogy a másikat, az a2-g1 átlót kellett volna figyelni.) 17. Hg5, Bxf1+ 18. Bxf1, h6 19. Bf7 Ve8 20. Vf2 Fb7 (És most kezdetét veszi a látványos akció: világos odaadja a huszárját és a bástyáját is, hogy a megmaradt két tisztjével gyilkos támadást indíthasson.) 21. Vf5, hxg5 22. Bf8+, Vxf8 23. Vh3+, Kg8 24. Fc4+, Vf7 25. Fxf7+, Kxf7 26. Vxd7+ (Ezt a sakkot is látni kellett előre, különben az egész akciósorozat a vezérnyerés ellenére nem ért volna semmit, túl sok volt érte a kompenzáció. Így viszont csak idő kérdése volt sötét kapitulációja. Steiner mester még húzta egy kicsit, hátha belebakizik az ismeretlen munkássakkozó, de Szikszai nem tette meg ezt a szívességet: kellett a pont a csapatnak.) 26… He7 27. Vxb7:, Bc8 28. dxe5, dxe5 29. Vxa7 Ke6 30. a4 Kd6 31. a5 Bc7 32. Va6+ Hc6 33. Vd3+ Ke7 34. Vd5 Hd8 35. Vxe5+ He6 36. Vd5 Bd7 37. Vb3 Hf4 38. a6 Hd3 39. Vb5 He5 40. a7 (És sötét feladta.)

1–0

A történet szempontjából szép lenne, ha azt tudnánk mondani, hogy a római-parti üdülőtelepen, a napszúrással hadakozó, rövid gatyás munkássakkozókkal kezdődött a cég kapcsolata a sakkal. Annyi bizonyos, hogy a háború után a Tungsram vezérigazgatója, Dienes Béla saját vállalati csapatának igazolt játékosa volt, fővédnökként és finanszírozóként állt a nemzetközi jelentőségű Tungsram-versenyek mögött. 2018-tól pedig az újjáéledő Tungsram ismét beszállt névadó szponzorként a sokszoros magyar bajnokcsapat, a Nagykanizsa életébe és a magyar sakk támogatásába.

1911-ben született Moszkvában magyar szülők gyermekeként, anyja operaénekes, apja autóversenyző, az élete pedig több mint kalandos volt. Az első világháború már Pesten találja, és hirtelen minden rosszra fordul: nem elég, hogy gyermekparalízis miatt jobb lábára bicegni kezd, szülei elválnak, anyjának elmegy a hangja, és tönkremegy, így két testvérével együtt lelencházba adják.

Bátyjától egészen későn, 13 éves korában tanul meg sakkozni, az iskolában osztálytársával, egy bizonyos Csermanek Jánossal vívott nagy csatákat.

Akkor még nem tudta, hogy ennek ötven év múlva milyen jelentősége lesz. Hamar rájött, hogy ezzel a játékkal pénzt is lehet keresni, és bár kitanulta a szabómesterséget, inkább sakkozásból tartotta fenn magát: kávéházakban, villámpartikon, szabóegyleti bajnokságokon játszott filléres alapon.

Aztán gondolt egyet és világnak indult: Budapest után Bécs, Párizs, Csehszlovákia jobb kávéházai jöttek, ahol találkozott szinte mindenkivel, aki akkoriban számított a sakkvilágban. A párizsi Régence lett a törzs­helye, a sakkozók mellett a zeneszerző Prokofjev és a képzőművész Duchamp is rendszeres játékpartnere volt. Az éhség komoly motiváló erő, a fiatal Lilienthal a legjobb játékosokat is megverte a pénzes téttel bíró villámpartikban.

A legenda szerint magával Aljechinnel, a regnáló világbajnokkal is schnellezett, négy partit váltottak és 3:1-re a 19 éves magyar srác nyert!

Az ellenfelét kissé lebecsülő Aljechin gyorsan vissza akart vágni, de Lilienthal a győzelem élményéhez ragaszkodva visszautasította a további játékot. Szerencsére a sértődékeny és hirtelenharagú Aljechin jól fogadta a kikosarazást, sőt, befizette egy pénzdíjas schnell­versenyre Lilienthalt – amit a fiatal magyar meg is nyert. A kávéházi sakkozás során szoros barátságot kötött Savielly Tartakowerrel, akitől stratégiai szemléletet, elméletet is tanult, valamint Salo Flohrral. Utóbbival a korra és Lilenthalra jellemző sztori kapcsán barátkoztak össze:

„Stubnyafürdőn a szállodánk előtt lévő parkban volt egy nagy úszómedence. Egyszer mondtam Salo barátomnak, hogy ezt a medencét én át tudnám úszni a víz alatt. Flohr erre azt válaszolta, hogy úgy könnyű, de ruhában ússzam át. Én mondtam, hogy úgy is át tudom. Flohr 300 koronában fogadott velem, ami akkor jelentős összeg volt. Én vállaltam, mert kiszámoltam, hogy 300 koronáért már tudok vásárolni valamit, meg azután a szabómesterségemből sem felejtettem még el annyit, hogy ne tudnék egy öltönyt kivasalni. Nagy nézőközönség előtt került sor az attrakcióra, amelyen én teljesítettem a fogadás követelményeit. Másnap megjelent a lapokban a karikatúrám, amint a víz alatt ruhában úszom.” (Részlet Lilienthal Andor Életem a sakk című önéletrajzából.)

Oktató célzat

A kávéházi rutin alakította ki sajátos stílusát: kevés stratégiai, annál több taktikai megfontolás, a bonyolult, veszélyes kombinációkat kereste. 1930 májusában, amikor elindult élete első komoly sakkversenyén, rögtön az első partiban megtapasztalta, hogy hiába a villámpartik rutinja, a kávéházi győzelmek sora, a fiatalság összes önbizalma, Mieses, az idős mester, a megnyitáselmélet szakértője ellen ezek mit sem érnek.

Mieses–Lilienthal

(Párizs, 1930)
Francia védelem (C01)

1.e4 e6 2. d4 d5 3. exd5 exd5 4. Fd3 Fd6 5. Hc3 c6 (Lilien­thal láthatóan az asztalnál próbálja kitalálni a helyes folytatást, míg Mieses felkészült a megnyitás mellékjárataiból is. Az 5. – c6 pontatlan lépés, megnehezíti a vezérszárnyi könnyűtisztek fejlesztését. Ezt a tempóelőnyt Mieses – a korabeli elemzéseknek megfelelően – komótosan használja ki. Mai szemmel az ő lépései sem makulátlanok.) 6. Hge2 (Célratörőbb 6. Hf3, de a kötésektől való félelem mindkét játékost bénítja.) He7 7. Fg5 Vc7 8. Vd2 f6 9. Ff4 Fe6 (Ez már konkrét hiba, 9. – Ff5 legalább nem világost erősítette volna.) 10. Ve3 Ff7 11. Vg3 Fxf4 12. Hxf4 g5 (Itt már mindegy, legalább lehetőséget ad világosnak a látványos folytatásra.) 13.Hh5! Vxg3 14. Hxf6† Kf8 15. hxg3 h5? (Ha már adott egy gyalogot, adni akart még egyet?) 16. Hh7 és sötét feladta (1:0)

Ready-made olimpikon

Úgy összecsomagolták, csak úgy nyekkent. De talán pont ez a vereség kellett ahhoz, hogy több energiát fordítson az elméleti felkészülésre is. Egy-két jobban sikerült nemzetközi torna után hazatért, és itthon a Steiner-testvérektől kapott komolyabb megnyitáselméleti leckéket. Lassan, de biztosan sikerült az itthoni hitetlenkedőket is meggyőznie arról, hogy komoly sakkozó: bekerült a magyar válogatottba, három olimpián is szerepelt. 1933-ban és 1935-ben is táblaelső volt. Legnagyobb sikerét az 1937-es olimpián érte el, táblaelsőből elsőtáblássá lépett elő, és a magyarok másodikok lettek Lilienthal vezetésével.

Duchamp–Lilienthal

(Folkestone, Sakkolimpia, Franciaország–Magyarország, 4. tábla 1933)
Vezércsel (D69)

1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hc3 d5 4. Fg5 Fe7 5. e3 O-O 6. Hf3 c6 7. Fd3 Hbd7 8. O-O dxc4 9. Fxc4 Hd5 10. Fxe7 Vxe7 11. Bc1 Hxc3 12. Bxc3 e5 13. Hxe5 Hxe5 14. dxe5 Vxe5 15. f4 Ve4 16. Fd3? (Marcel Duchamp amennyire újító és merész volt a művészetben, annyira visszafogott és megfontolt a sakkozás területén. Hallja, hogy harangoznak, de nem tudja, hogy hol. Eddig minden lépést a könyv szerint tett meg, és arra is emlékezett, hogy ezután a h7 gyalogra kell nyomást gyakorolni, az f gyaloggal előrenyomulva kell igyekezni sötét sáncát szétszedni. Csak nem így. Talán felrémlettek a kávéházi emlékek, és meg akarta lepni Lilienthalt valami vad kombinációval? Ha kicsit megfontoltabb, 16. Fb3 után működhetett volna az elképzelés. (Például 16. Fb3 Fe6 17. Fc2 Vb4 18. f5 Vxb2 19. Ve1 Fd7 20. f6 g6 21. Vh4 után átütött a támadás Vladimir Pafnutieff és Ronald Gross 1953-as partijában.) 16. – Vxe3† 17. Kh1 Ve7 18. f5 Vf6 (Nem túl szép, de hasznos: időnként a vezérrel kell feltartóztatni a gyalogot.) 19. Fb1 b6 20. Bh3 Fa6 21. Be1 Bad8 22. Vc2 Bfe8 23. Bc1

23. Be2 (Öröm nézni, ahogy sötét – világos elképzeléseit csírájukban elfojtva – folyamatosan mattcsapdákkal tereli tisztcserékbe ellenfelét.) 24. Vc3 Vxc3 25. Bhxc3 c5 26. Ba3 Fb7 27. Bxa7 Fxg2† 28. Kg1 Ff3 29. Ba3 Bg2† 30. Kf1 Bxh2 31. Be1 Fc6 32. Fd3 h5 33. Be7 Bxb2 34. Fe2 Fb5 35. Fxb5 Bd1† 36. Be1 Bxe1† 37. Kxe1 Bxb5 és világos feladta (0-1)

Egylépéses világhír

Lilienthal a harmincas évek második felében ért fel a csúcsra: a világ első tíz sakkozója közé sorolták. Az 1934–35-ös hastingsi karácsonyi tornán Capablancával váltott partija bevonult a sakktörténelembe.

Lilienthal–Capablanca

(Hastings, 1935)
Nimzoindiai védelem (E24)

1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hc3 Fb4 4. a3 Fxc3† 5. bxc3 (Ez az éles Samish-változat, amit Lilienthal annyira szeretett.) 5. – b6 6. f3 d5 7. Fg5 h6 8. Fh4 Fa6 9. e4 Fxc4 10. Fxc4 dxc4 11. Va4† Vd7 12. Vxc4 Vc6 (Eddig a pontig a parti szorosan követte az egy évvel azelőtti Aljechin–Eliskases mérkőzés lépéseit. Az osztrák mester itt 12. – Hc6-ot lépett, majd 13. He2 Ha5 14. Vd3 Vc6 15. 0-0 0-0-0 16. Bab1 g5 17. Fg3 Hh5 után unalmas bástyavégjátékba keveredtek. Capablanca újítása, a vezércsere felajánlása nem került be a megnyitáselmélet által ajánlott lépések közé, hamar kiderül, miért.) 13. Vd3 Hbd7 14. He2 Bd8 15. O-O a5 16. Vc2 Vc4 17. f4 Bc8 18. f5 e5 19. dxe5 Vxe4 20.exf6!! (Vezéráldozat! Capablanca ellen! A következő 75 évben ezt a partit és konkrétan ezt a lépést magyarázta-mesélte az egész világon Lilienthal. Amerre csak járt a Szovjetunióban, mindig mindenki erről kérdezte. Amikor Bobby Fischerrel 1972-ben először találkozott, az amerikai exf6-tal köszönt. Második esküvőjén, Budapesten az egyik orosz vendég a pohárköszöntőben azzal udvarolt Olga néninek, hogy az a feláldozott királynő végre megkerült. Ha rajtam múlna, az óbudai Fő téren felállított sakktáblát exf6-nak nevezném el, egy emléktábla kíséretében.) Vxc2 21. fxg7 Bg8 22. Hd4 Ve4 (Capablanca visszaadja a vezért, de már ez sem segít.) 23. Bae1 Hc5 24. Bxe4† Hxe4 25. Be1 Bxg7 26. Bxe4† Kd7 („Még ezt meglépte, de látva, hogy 27. Be7† Kd6 28. f6 után világos 29 Fg3†-kal nyer, nem várta meg a válaszomat. Elmosolyodott, kezet nyújtott és gratulált.”) (1-0)

A magyar, aki szovjet sakkbajnok

1935-ben, a Moszkvában szervezett nemzetközi torna szüneteiben Capablancával járt el közösen csajozni, így ismerte meg későbbi feleségét is, aki miatt Moszkvában maradt – párizsi orosz emigráns barátai legnagyobb megrökönyödésére. Egy ideig onnan járt a magyar válogatott mérkőzéseire, aztán 1939-ben megkapta a szovjet állampolgárságot. Így már ott is indulhatott versenyeken, amit gyorsan meghálált: 1940-ben megnyerte a szovjet bajnokságot, amelynek színvonala felért a legerősebb nemzetközi tornákéval, a vert mezőnyben Botvinnik és Szmiszlov, két későbbi világbajnok búslakodott.

Lilienthal–Botvinnik

(Moszkva, 1940)
Vezérindiai védelem (E19)

1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 b6 4. g3 Fb7 5. Fg2 Fe7 6. O-O O-O 7. Hc3 He4 8. Vc2 Hxc3 9. Vxc3 d6 10. Vc2 f5 11. He1 Hc6 (Ebben az évben Max Euwe és Paul Keres ugyanide jutottak, csak Keres 11. – Vc8-cal előnyösebb helyzetbe került, majd egy meseszép, vezéráldozatos középjáték után győzni is tudott sötéttel.) 12. d5 exd5 13. cxd5 Hb4 14. Vd2 (Ezzel a csendes lépéssel indult az a manőver, amivel világos kivonta a forgalomból sötét huszárját – és ez döntőnek bizonyult. Látható, Lilienthal játéka hogyan gazdagodott: már nemcsak a kombinációkat keresi, hanem hosszabb távú megfontolások is megjelennek.) 14. – a5 15. a3 Ha6 16. b4 Ff6 17. Fb2 Vd7 18. Vxf6 Bxf6 19. Hd3 a4 20. Bac1 Vf7 21. Hf4 Fc8 22. Bc3 Fd7 23. Bfc1 h6 24. h4 Ba7 25. h5 Ba8 26. Be3 (Mielőtt sötét szétszakadt hadtestét újra összevonná, világos bástyája, sőt, bástyái betörnek középen.) Kh7 27. Bcc3 Bb8 28. Vd3 Ba8 29. Hg6 Bxg6 (Botvinnik kénytelen minőséget áldozni, különben világos bástyája megérkezne a hetedik sorra, és szörnyű pusztítást végezne.) 30. hxg6 Kxg6 31. Be6† Kh7 32. g4 c5 33. b5 Hc7 34. gxf5 Hxb5 35. f6 Kg8 36. Bc4 Be8 37. Bg4 (Megérkezett a másik bátya is a támadáshoz, ez már a vége.) 37. – g5 38. Bxe8† Fxe8 39. Be4 Kf8 40. Be7 Vg6 41. Fe4 Vh5 42. Ff3 Vg6 43. Bxe8† és sötét feladta (1-0) (Botvinnik nem várta meg, hogy 43. – Vxe8 után 44. Vh7 Vf7 45. Vxh6† Kg8 46. Fh5 következzen.)

Harmincnégy év Óbudán

A háború komoly törést jelentett az életében: a családtagok, rokonok, barátok többsége a holokauszt áldozata lett. Mindez a sakkozói pályafutására is kihatott: 1945 után már nem nyerte vissza tartósan jó formáját. Mindenesetre ő is egyike annak a 27 nagy sakkozónak, akit a FIDE nemzetközi nagymesteri címmel ruházott fel 1950-ben. Ugyanebben az évben még bekerült a világbajnokjelöltek bajnokságába, de ott már nem sok babér termett neki. Kritikusai felrótták, hogy túl jó volt a versenysporthoz.

Az idősebbeket tisztelte, a fiatalabbakat óvta, a partikban a szépséget, az izgalmat kereste, így nehezen tudott ráhangolódni a csak a győzelmeket hajszoló új szemléletre.

De ugyanazok a jellemzők, amik hátrányt jelentettek a sportban, előnyösnek mutatkoztak máshol: hallatlan népszerűségnek örvendett a sakktársak között, és az izgalmas partijai – bekerülve az orosz-szovjet-posztszovjet iskolai tananyagba – a következő generációknak igazi szellemi élvezetet jelentettek. 1951-től 1970-ig edzőként, oktatóként dolgozik, többek között Petroszján felkészítő csapatához tartozott, aki világbajnok lett ebben az időben.

Az 1970-es évek elejétől szervezte a hazatelepülését; milyen jól jött ekkor az első sakkpartner, a volt iskolatárs, Csermanek, azaz Kádár János ismeretsége. Végül 1976-ban költözött vissza Magyarországra, vagyis Óbudára. Bár magyartudása megkopott, hamar bekapcsolódott a magyar sakkéletbe az óbudai sakkcsapat igazolt játékosaként. 1980-ig még versenyzett is, később örökös korelnökként minden komolyabb mérkőzésen, rendezvényen megjelent, partikat elemzett, jegyzetelt, cigarettával a szájában állandó bútordarab volt. A szerencsésebbek hallgathatták kifogyhatatlan történeteit a nagy időkről.

Az 1985-ben megjelent Életem, a sakk című önéletrajza minden sakkbarát könyvtárának kötelező darabja.

A további 25 (!) évről már nem írt könyvet, pedig bőven tudott volna még sztorizni, például arról, hogyan talált óbudai lakásán ideiglenes nyugalmat a folytonos menekülésben élő Fischer, vagy milyen volt Kramnyikkal együtt szilveszterezni a panellakásban.

Imádott szimultánt adni. Már fiatalon is kedvenc időtöltése volt (na jó, pénzkeresetnek is megfelelt két bajnokság között), 1940-ben Szverdlovszkban (a mai Jekatyerinburgban) 201 táblás szimultánt tartott, amivel bekerült a rekordok könyvébe. 1984-ben nekem is volt szerencsém Óbudán közös csapatunk, a varázslatos nevű Selyemkikészítő szervezésében részt venni egy Lilienthal-szimultánon. Andor bácsi már akkor sem volt fiatal, mogorván bicegett táblától tábláig, főleg rám nézett szúrós szemekkel. Hát igen, egy elfogadott vezércseles partiban egyre jobban álltam. De miután nem voltam túl jó a végjátékban, döntetlent ajánlottam, amit ultragyorsan elfogadott. Utána mintha kicserélték volna, mosolygott, viccelődött, külön gratulált nekem. Azt hiszem, ez volt a titka: utált veszíteni.

Az 1900-as évek elején a német munkásszervezetek sakk köröket szerveztek, részben a szabadidő hasznos és közös eltöltése érdekében, részben azért, hogy a szakszervezeti tagok tudatosságát, szellemi fejlődését játékos formában is elősegítsék. 1912-ben már meg is alakult ezekből a körökből a Német Munkás Sakkszövetség. Az első világháború előtt Ausztriában és Csehországban is beindult a szervezkedés a munkássakk elterjedése érdekében.

Magyarországon az 1910-es években elsősorban a vidéki gyárvárosokban, Győrött és Székesfehérváron alakultak munkás sakk körök, de a háború után Budapesten is beindult a munkássakk megszerveződése.

1921-ben létrehozták a Magyar Munkás Sakk Kört, és rögtön a politikai csaták közepén találták magukat. A Kör működését és alapszabályait jóváhagyó belügyminiszteri engedélyt csak akkor adták volna meg, ha kihagyják a munkás szót az elnevezésből, és miután erre nem voltak hajlandóak, viszont továbbra is tevékenykedtek, 1926-ban tiltott szervezkedés címén vádlottak padjára került az egész vezetőség. Pedig az MMSK volt a legbarátságosabb a munkássakk csapatok közül, nem volt olyan szigorú az osztályfegyelem, kisiparosok, polgári foglalkozásúak is csatlakozhattak. Sőt, amikor 1930-ban, a magyar munkássakk csapatok szövetségének létrehozásakor kitört a vita, akkor pont az MMSK vezetői érveltek az engedékenyebb, ám végül vesztes álláspont mellett, hogy ne csak szakszervezeti tagok, szervezett munkások vehessenek részt a versenyeiken. Addigra már kb. ötven munkás sakk kör jött létre az országban: szakmák és városrészek szerint csapata volt a könyvnyomdászoknak, a cukrászoknak, a hírlapterjesztőknek, a szállítómunkásoknak, a bőrösöknek, a grafikusoknak, az esztergályosoknak, a szabóknak (náluk játszott a fiatal Lilienthal Andor – lsd. Óbudai Anziksz. 2016 nyár), a famunkásoknak Kőbányán, a vasasoknak Óbudán, Kispesten és Pestszenterzsébeten is voltak köreik.

Bármennyire egyéni játék a sakk, a munkás sakk körökben a hangsúly a közösségépítésen volt, az elméleti képzéstől a feladványfejtésen át a tanácskozási partikig mindent közösen csináltak. A versenyeknek is a legközösségibb változatára helyezték a hangsúlyt, a csapatküzdelmekre; tíz, húsz, sőt, időnként harminc táblánál ültek le egymással szemben a munkássakkozók. Látva, hogy ez a versenyforma milyen népszerű, a Magyar Sakkszövetség is elindította az országos csapatbajnokságot, amelyen a hagyományos, „polgári” és a munkásegyesületek közösen vehettek részt. Pár év alatt megtörtént a teljesen természetes keveredés.

A tehetségesebb munkássakkozók átigazoltak a komolyabb múltú, az egyéni fejlesztésre nagyobb figyelmet fordító egyesületekhez, az egyéni tornákon is elindultak, sőt, néhányan a válogatottba is bekerültek.

Lilienthal Andor és Szabó László a legismertebbek a munkássakkozóból a nemzetközi elit szintjére jutó játékosok közül, de rajtuk kívül is voltak jó sakkozók a munkáskörökben, hárommal részletesebben is megismerkedünk.

A munkássakk világának kulturális csúcsterméke a nem túl fantáziadús, ám annál informatívabb című Munkássakk folyóirat volt, az 1932-es alapítástól egészen az 1939-es betiltásig működött. A lap a klasszikus sakkszaksajtó funkciója mellett ideológiai vitáknak adott teret, eseményeket szervezett, fiatal tehetségeket támogatott, vagyis az egész munkássakk mozgalomnak fő szervezőjévé lépett elő. Szakmai szempontból is megérte olvasni a lapot, Magyarországon ugyanis csak ebből a folyóiratból lehetett tudni a szovjet sakkélet felvirágozásáról.

A szovjeteknek egyébként elég bonyolult kapcsolatuk volt a munkássakk mozgalommal. Egyrészt 1925-től a Szovjetunióban is robbanásszerű fejlődésnek indult a munkássakk, a legfontosabb, a leningrádi példán keresztül bemutatva: fél év alatt 200 egyesület alakult 7000 igazolt játékossal. Egy Jakov Rohlin nevű machinátor szervezésében a város legszebb palotái szolgáltak helyszínként a klubélethez, versenyekhez; maga a nagy Capablanca (a legenda szerint egy régi szeretője felkutatásával tudta Rohlin a városba csábítani) tartott szimultánt a munkásoknak; rögtön az első leningrádi fiatal eresztésben olyanokat fedezett fel Rohlin, akik később az egész világ sakkozását meghatározták bajnokként és/vagy megnyitásaikkal – Ragozin, Liszicin, Tolus és persze Botvinik ekkor és itt kezdték pályafutásukat.

És ez el is vezet a másrészthez. Ugyanis amikor a szovjet munkássakkozók krémje elért abba a korba, amikor már csak úgy lehetett tovább fejlődni, hogy a világ nagy sakkozóival összemérik erejüket, akkor a szovjet sakkszövetség vezetése habozás nélkül megvétózta a Nemzetközi Munkássakk Szövetségnek azt a döntését, hogy a munkássakkozók ne vegyenek részt burzsoá rendezvényeken, ne játsszanak polgári bajnokokkal. És ezzel lassan, de biztosan véget is ért a munkássakk mozgalom, a háború után már sem Magyarországon, sem máshol nem támasztották fel ezt a hagyományt.

A kicsi, a vaksi és a trükkös

Az 1907-ben született Boros Sándor gyerekként kezdte a Magyar Munkás Sakk Körben – így aztán végig a „kis Boros” megszólítás dukált neki –, ott neveltek belőle erős versenyzőt és külföldön is jegyzett feladványszerzőt. 1927-ben bekerült az első nemzetközi szereplésén bemutatkozó munkásválogatottba, a berlini tornán a tíztáblás csapatversenyen fiatal korát meghazudtolva a negyedik táblán harcolt, a feladványfejtő versenyt nagynevű szovjet és német sakkozók előtt megnyerte. 1930-ban, mindössze 23 évesen megjelent feladványa az Evening Standardben, később német lapokban rendszeresen közölték, 1936-ban a Munkássakk feladványrovatának vezetője lett.

A Magyar Sakkélet főszerkesztője, Tóth László 1941-ben egy külön kiadványt szentelt legjobb játszmáinak és feladványainak. 1944-ben a nácik elhurcolták és megölték. Az 1950-es években rendszeresen tartottak Boros-emlékversenyeket, így halála után is a magyar sakk­élet része maradt.

Boros Sándor – Szabó László

Budapest, 1937
Szicilíai védelem (B83)

1. e4 c5 2. Hf3 d6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 e6 6. Fe2 Fe7 7. O–O O–O 8. f4 a6 (A nyolcvanas években ez az állás ipari mennyiségben fordult elő, köszönhetően annak, hogy az 1985-ös Karpov-Kaszparov világbajnoki döntő kellően divatba hozta ezt a megnyitást. 9. Kh1 Vc7 10. a4 Hc6 11. Fe3 Be8 szólna tovább a döntetlenhangulatú alapnóta.) 9. Ff3 Hbd7 10. Kh1 Vc7 11. Ve1 Hc5 12. b3 Fd7 13. Fb2 Bac8 14. e5 He8 15. He4 Hxe4 16. Fxe4 g6 17. Bf3 Fc6 18. Hxc6 bxc6 19. Bh3 d5 20. Fd3 Va7 21. Ve2 Hc7 (Világos balra néz, a szélső gyalogot meg kell védeni, de igazából jobbra figyel, a királyszárnyi támadást készítette elő a vezérlépés is.) 22. f5 exf5 23. Fxf5 He6 24. Vg4 Vd7 25. Bf1 Kg7 26. Fd3 c5 (Nem hiába feladványszerző és -fejtő bajnok Boros, a kettős bástyaáldozat befért volna akár az ebben az évben kiadott 100 feladványát bemutató kiadványba is.)

27.Bxh7+ Kxh7 28. Bxf7+

1-0

Az 1911-ben született Tipary Lajos a Könyvkötő Munkások Sakk Körében kezdett el játszani. Tipikus munkássakkozónak mondhatjuk abból a szempontból, hogy elméleti felkészültségének korlátoltságát mérhetetlen szívóssággal kompenzálta. Összesen három megnyitásra szűkítette le a megnyitási repertoárját: a Caro-Kann, a skandináv és a szláv védelem érdekelte, ha tehette, világossal és sötéttel is ezekbe az irányokba terelte a partit.  Viszont a középjátékot és különösen a végjátékot nagyon szerette, általában két királyig nyúzta a döntetleneket is. Ő nyerte az első, 1932-es egyéni munkás bajnokságot, a negyvenes években rendszeresen végzett a nemzeti bajnokságon dobogón, így nem meglepő módon a háború után a válogatottba is bekerült, ahol pl. az 1949-es Budapest-Moszkva összecsapáson, élete formájában komoly meglepetéseket okozott a szovjet nagymestereknek is.

Ő maga sosem érte el még a nemzetközi mesteri címet sem, elsősorban az elméleti korlátai miatt, ettől még a Spartacus csapatának éltáblása és edzője tudott lenni.

Bár látása egyre romlott, szódásszifon szemüvegében egészen 1973-as haláláig minden évadban rendületlenül küzdött a csapatbajnokikon. A sakkon kívül minden más szellemi játék is érdekelte, nyaranta a Római-parton keveredett végtelen sakk-, bridzs- és rejtvényfejtő csatákba. 1957-ben megjelent 100 oldal fejtörő című rejtvénykötete.

Tipary Lajos – Vlagyimir Szimagin

Budapest, 1949
Félszláv védelem (D49)

1.d4 d5 2. Hf3 c6 3. e3 Hf6 4. c4 e6 5. Hc3 Hbd7 6. Fd3 dxc4 7. Fxc4 b5 8. Fd3 a6 9. e4 c5 10. e5 cxd4 11. Hxb5 axb5 12. exf6 Vb6 13. fxg7 Fxg7 14. Ve2 Fb7 15. Fxb5 Vd6 (Van annak előnye is, ha valaki csak a (fél)szláv megnyitást szereti: abban nem tudják meglepni. Tipary máris összeszedett egy gyalogelőnyt.) 16. O–O O–O 17. Fd2 e5 18. Hg5 Hf6 19. Fd3 e4 20. Hxe4 Hxe4 21. Fxe4 Bfe8 22. f3 d3 23. Vd1 Bab8 24. Kh1 Fa6 (Szimagin tartja magát az elvhez, hogy a sakkot nem gyalogra, hanem mattra játsszák, de valahogy nem tűnik átütőnek a támadása, a gyalogok meg fogynak…) 25. Va4 Bec8

26.Ff4 Vxf4 (Nem volt muszáj ütni, 26. … Bb4 27. Va5 Vb6 28. Vf5 Vg6 után sem áll jól sötét, de legalább megmaradt volna a vezére.) 27. Fxh7+ Kxh7 28. Vxf4 Bxb2 29. Vxf7 Bc6 30. Bab1 Bxb1 31. Bxb1 d2 32. Vf5+ Bg6 33. h4 Kh6 34. Vf4+ Kh7 35. Vxd2 Fc8 36. Vd3 Kh6 37. Vd2+ Kh7 38. Vc2 (Miután a minimális ellenesélyeket nyújtó d gyalog is elesett, nincs értelme folytatni.)

1–0

Méghogy a sakkozók unalmasak! Szedlacsek Lajos a legjobb ellenpélda, a róla szóló legendákból, sztorikból, bűnügyi újságcikkekből (!) egy igazán izgalmas életút rajzolódik ki. Az MMSK-ban tanult meg sakkozni, 1931-ben már arról írt a Népszava, hogy a Szabók Sakk Körében szimultánt ad a fiatal, 21 éves játékos, akinek pályafutását majd nyomon követik. Nem tudhatták, hogy Szedlacsek a munkássakk fegyelmezett világából hamarosan átnyergel a kávéházi, pénzszerzési lehetőségeket is magában rejtő „fertőbe”.

Lindner László visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a Ceylon kávéház volt a sakkalvilág gyűjtőhelye, és annak bajnoka Szedlacsek. „Egyszer megjelent egy ismeretlen kibic a Városmajor padjainál, és minduntalan beleszólt a partikba, jobbára szamárságokat mondott. Ez persze bosszantott minket, és kihívtuk játszani. Az illető erre csak pénzben volt hajlandó. Noha ez nem volt szokás nálunk, ráálltunk. Először nyertünk kisebb összegeket, azután elkezdtünk veszíteni. A mérleg végül erősen negatív lett a magam és padtársaim számára. Észre kellett vennünk, hogy erős sakkozóval van dolgunk, s utóbb ki is derült, hogy ellenfelünk – aki persze egy idő után nem jelentkezett többé – nem volt más, mint Szedlacsek Lajos későbbi mester, a Ceylon egyik bajnoka. E kávéházban a trükkök egész tárházát alkalmazták, amelyeknek további sorolását mellőzöm.” (Milyen kár! – KV).

A háború utáni világot nehezen viselte, megélhetésre is nehezen futotta, így újból „trükkökhöz” folyamodott. Az 1948. januári Világban jelent meg egy fura cikk erről a bűnügyi rovatban: „Szedlacsek Nagy nevű barátjával húsz alkalommal hentesüzletbe ment be vásárolni.

Ahol feketén mérték a húst, rendőrnek adta ki magát, és menten megbírságolta a drágító henteseket. Azok persze rémületükben boldogan fizettek, néha ötszáz forintot is, hogy a feljelentést megússzák.

Az ilyen gyöngyélet természetesen előbb-utóbb sitibe vezet, Szedlacsek is rövid idő alatt a Markóban találta magát.” Az újságíró a pere során beszámíthatatlannak mutatkozó Szedlacseket a sakkozásról is kérdezte, egy komoly irodalmi mű vázlata jelent meg a válaszban: „A cellatársaim nem tudnak vakon sakkozni. A poloskákat tanítottam hát meg, de mindig megvertem őket. Megunták, és elszöktek a cellámból.”

Pedig amikor tudott és akart a sakkra koncentrálni, szép eredményeket ért el, 1955-ben például megnyerte a budapesti schnell bajnokságot az akkori magyar sakkozás elitje előtt. 1956 után Clevelandbe költözött, bekapcsolódott Ohio sakkéletébe: 1958-ban majdnem megnyerte a clevelandi egyéni bajnokságot, csak éppen egy magyar sakkozó, bizonyos Benkő Pál megelőzte. Az amerikai nyílt bajnokságon mindig elindult, a fiatal amerikai sakkozókat rendszeresen meglepte otthonról hozott kombinatív játékával. 54 évesen, 1964-ben hunyt el.

Szedlacsek Lajos – Milton Otteson

US Open, 1958
Félszláv megnyitás (D02)

1.d4 d5 2. Hf3 Ff5 3. c4 c6 4. Hc3 e6 5. g3 Hd7 6. Hd2 Hgf6 7. Fg2 Fe7 8. O–O c5 9. cxd5 cxd4 10. Hb5 Vb6 11. dxe6 Fxe6 12. a4 Bd8 13. Vc2 O–O 14. Hc4 Vc5 (Otteson túl pedánsan játszik: Minnesota ifjú bajnoka, aki az előző évben aratta élete legnagyobb győzelmét az akkor még gyerek, de már zseniális Bobby Fisher ellen, nem hajlandó szamárfület hajtogatni a tábla sarkára, pedig most az lett volna a jó megoldás. 14. … Fxc4 15. Vxc4 15. a6, és most nem mehet Hxd4 16. He5 miatt.) 15. b3 Hd5 16. Fa3 Hb4 17. Fxb4 Vxb4 18. Hxd4 Hc5 (Szedlacsek le is csapott a pontatlanságra, begyűjtötte a gyalogot.) 19. Hxe6 fxe6 20. Bab1 Ff6 21. Ff3 b5 22. axb5 Vxb5 23. b4 Hd7 24. Va2 Hb6 25. He3 Vd7 26. Fg4 (Hirtelen sötét e gyalogja és vele együtt az egész állás ramaty helyzetbe került.) 26. … Bde8 27. Bbd1 Vf7 28. Bd6 Kh8 29. Bxe6 Fd4

30. Bxe8 Vxe8 (Sötét még megpróbálkozik a lehetetlennel, ellentámadást indít az f gyalog és világos király állása ellen, de világos egy elegáns cserekényszerítéssel eloltja az ellentüzeket.) 31. Hf5 Fc3 32. Vxa7 Ve4 33. Vxb6 Vxg4 34. He3 Ve4 35. b5 Fd4 36. Vd6 Be8 37. Vc6 Ve5 38. Hf5 Fc5 39. e3 Be6 40. Vc8+ Be8 41. Vd7 Bf8 42. Hd4 Bf6 43. b6 h5 44. b7 h4 45. He6 (Persze, itt már minden nyert volna, de egy különösen szép lépéssel fejezi be Szedlacsek a partit.) 45. … Bxe6 46. b8V Vxb8 47. Vxe6 (Otteson nem várta meg, amíg a gyalogokhoz minőséghátrány is társult volna, feladta.)

1–0

– Na, ne! – vigyorodott el Gutentág. – Balogh Tamás mint latin vitéz… Vagy mindjárt római lovag… Elképzelem, amint tógában lopja a Vakegér pincéjéből a muskotályost.

– Hol van az már! – sóhajtott a Rabbi. – Nincs is már Vakegér.

– És nem loptam, csak kölcsönvettem – tisztázta a múltat Balogh Tamás.

Pofapénz még a római vitézen gondolkodott.

– Hát, ha lovag nem is lehetett a Balogh őse, de ajtónálló esetleg… Olyan alabárdos.

– Hiszen ő is ajtónálló volt a gázgyári kemencéknél – jutott eszébe Sunyának a múlt.

– Ajtónyitó, hogy pontosak legyünk – villant fel Balogh Tamás szeme. – A sumákok álltak az ajtóknál, én meg robotoltam. Tonnás ajtókat nyitogattam az izzó koksz előtt. Ajtónyitóként, mert így hívtak hivatalosan is.

– Ajtónálló, ajtónyitó… – hümmögött Gutentág. – Ha a tonnás ajtókkal megbirkóztál, bakfitty dolog volt a pinceajtó lakatja.

Megérkezett a Törpe is, kikérte a gyorsítóját, s máris belekotyogott a beszélgetésbe.

– Csak nem a muskotályoshoz vezető titkos ajtóról van szó? – kérdezte.

– Nem is tudtok mással froclizni – válaszolt lemondóan Balogh Tamás. – Muskotályos így, muskotályos úgy… Ahelyett, hogy valamelyikőtök meghívna rá.

– Ne ragadjunk le a muskotályosnál! – csattant fel Pofapénz. – Burma azt kérdezte, mi vonz le bennünket a partra.

– A kocsmákon kívül… – egészítette ki Sunya.

Pofapénz nem hagyta eltéríteni magát.

– Hát én megmondom – mutatta az ujjain.

Egy: a nyugalom, amit a hömpölygő víz áraszt. Kettő: a kitűnő társaság, ami mindig összejön. Három: a vidám evezősök hada, a napsütötte izmos lányok. Négy: a gyönyörű hajók.

– Meg az emlékek, a helyi történelem, legyen ez az ötödik – kapcsolódott be Tanárúr a szófolyamba, aki eddig szótlanul szopogatta a brendijét. – Itt van ez a Tomi gyerek, nektek persze Tomi bácsi, aki legalább hat árvizet élt át itt a parton. A legutolsó hármat végig is fotózta.

– Tudjuk, tudjuk – erősítette meg a Rabbi. – Még valami kiállítást is akart csinálni a képeiből, itt nézegettük valamennyien. Csillaghegyen be is fogadták volna, de a szakértők szerint túlságosan amatőr volt az anyaga.

Burma hozta szóba eredetileg a római-partot, most is ő állt elő a legkézenfekvőbb javaslattal.

– Mi lenne, ha a parton folytatnátok az értékes eszmecseréteket? Leülünk valamelyik teraszra, nézzük a vizet, kortyintunk valamit.

– Nemigen van hitelem egyik teraszon sem – szomorodott el Balogh Tamás.

– Nekem van – vigyorgott Gutentág. – Évtizedeken át voltam csónakházas, tudhatjátok. Ha engem kérdeztek, én a hajdani csónakházak miatt járok le szinte naponta a partra. Az újak kedvéért is, de leginkább a régiek hűlt helye miatt.

Lassan leballagtak a partra, elmentek az új Nánási Udvar, a majdnem kész piac mellett, leültek a különleges sörök teraszára.

– Egy korsóra mindenki a vendégem – mondta váratlanul Burma. – Némi zsozsóhoz jutottam a film­gyárban.

– Aha – örvendezett a Törpe. – Azért nem láttunk napokig. Takarítani kellett valamelyik stúdiót?

– Néger voltam – hajtotta le a fejét a kiérdemesült rendező.

– Kisuvickolt képpel ágáltál valami reklámfilmben? – firtatta Pofapénz.

Tanárúr, aki elég sok könyvet négerkedett össze, elmagyarázta, mit is kell érteni Burma vallomása alatt.

– Néger az, aki más helyett, más nevében elvégzi a kényes munkát. A munka nehezét, legalábbis legtöbbször.

– Így van – erősítette meg Burma. – Én most egy elég vacak filmnovellából csináltam egy elfogadható forgatókönyvet. Nem lett remekmű, persze, ha várat akarok építeni, ahhoz igazi kő kell, de itt csak vályogot kaptam. De egy jó nevet is, Balázs Béla-díjasat, a megfelelő pénzzel. S annak a zsozsónak a fele nálam kötött ki. Érdekelt is aztán engem, kinek a neve kerül a stáblistára…

Megiszogatták a Burma által kikért söröket, még Balogh Tamás sem akarta muskotályosra váltani a maga adagját. Megállapították, hogy a kézműves sörök igen jók, a meggyesnek különösen örült, aki azt választotta.

Drágállották ugyan, de hát Burma volt a gavallér. A Nánási úttól a Kadosa utcán csak pár lépés a part – s íme, ki jött velük szembe? Az előbb emlegetett Tomi bácsi, aki Verpelétről jár vissza hetenként a partra meg a faházba. Aki hat árvizet élt át az ártérben, ő bizony.

Csatlakozott hozzájuk, természetesen, s elárulta, hogy nem messze, a Bíbicnél Stabil is megtalálható, bár ő az utóbbi időkben nemigen táborozik a parton, inkább a gázgyári focipálya büféjében vagy a pléhgombában fogyasztja el a napi kötelezőt. Öregszik ő is, mint én – hümmögött –, egyre nehezebb az utazás nekem is, jövőre már talán nem is jövök.

A Nyárfás víz fölé nyúló teraszán kötöttek ki, Tomi bácsi átcsalogatta oda Stabilt is, egész seregletet alkottak immár.

Tanárúr megmutatta, hol voltak a gyerekkora kedvenc kosaras strandjai akkoriban, amikor még olyan tiszta volt a Duna, hogy a helyi élelmes braunhaxlerek lajtoskocsival hordták be a sűrűn lakott belső területekre a donauwassert, s amikor még a békásmegyeri sváb leányzók vitték az üdülőknek nagy kannákban a frissen fejt házi tejet. Figyeltek is rá, meg nem is, de mikor a Dunán sorakozó úszómalmokról kezdett beszélni, kitört az általános hitetlenkedés.

– Összekevered a korokat, Tanárúr – vélte Pofapénz. – Egyszerűen elragadtak az összefonódott emlékek és az álmok.

Burma itt született a parton, de sem a kosaras strandokra, sem a malmokra nem emlékezett. Egyedül Tomi bácsiban rémlett valami a háború előtti malmokról, de egy-két korsó után mindenfélék eszébe szoktak jutni. Cápák és krokodilusok is.

Tanárúr nem sértődött meg. Csak annyit mondott a kételkedőknek:

– Olvassatok utána.

– Én utána olvastam – kezdte volna Balogh Tamás.

– Te nem is tudsz olvasni – vigyorgott rá Gutentág.

– Ne bántsd! – rúgta őt bokán a Törpe. – Igen szorgalmasan tanulja a betűket, már a b-nél tart.

Némi ordítozás támadt, de az érkező friss korsók elfojtották a horgadó indulatokat. Tanárúr ragadta magához a szót.

– Burma azt kérdezte, hogy mi vonz le bennünket naponta ide. Sok válaszunk van, ugye. Balogh Tamást például a muskotályos…

– Nem csak… – morrant fel Balogh.

– A sör és a pálinka is – bólogatott a szokatlanul csendes Sunya.

Tanárúr nem hagyta félrevinni a dolgot.

– Gutentágot a hajdani csónakházak emléke hozza le, Burmát a bérelhető kabinok iránti nosztalgia, a feszes fenekű evezőslányok korokon átívelő illata, a Törpét az egykori vízparti parádék hangulata, amikor dobolhatott, trombitálhatott kedvére. A Rabbit az Úr akarata vezérli le, Stabilban némelyik villa vagy lakóház régi feketefuvarok jól fizető kalandjait idézi fel…

– Mindig volt fuvarlevelem – tiltakozott a dózeros. – Ha nem is szabályszerű, de volt. A rendőrök elfogadták, ez a lényeg.

– Sunyát a parton heverő szatyrok, táskák és a bennük feszülő bukszák terelték le, s manapság sincs másként.

– Vigyáznak már a népek – legyintett Sunya. – Nem veszítenek el, legfeljebb néhány papírzsebkendőt. Lassan már mindent bezárnak az autóikba.

– Száz szónak is egy a vége – szakította meg a névsort Tanárúr –, mindenkit látszólag más hoz le ide. Pedig egy dolog van mindenki sétája mögött.

– Egy dolog? – ez Burmának is sok volt.

– Egy dolog, bizony – fejezte be a mondandóját Tanárúr. – Ez a hazánk.

– Ne haragudj, Tanárúr, de ez marhaság! – csattant fel Pofapénz. – A hazánk Magyarország, vagy ha úgy tetszik, a Kárpát-medence, a Római csak egy városrész, sőt egy városrésznek is csak a része. Nem illik rá ez a szó.

– Nem illik? – gondolkodott el Tanárúr. – Amikor ti a hazáról beszéltek, végigszalad a fejetekben az összes táj, falu és város, hegyek, erdők, folyók, s ami velük jár? Emberek, füvek, virágok, hőscincérek?

– Elég, ha az Úr akaratára gondolunk – vélte a Rabbi, de a többiek nem értették, hogy jön ez ide.

Tanárúr még néhány mondatot hozzátett az eddigiekhez.

– Bizony, a haza elsősorban az a föld, az a város, az a folyópart, ahol élünk, házaival, fáival, embereivel, történelmével együtt. S ennek a szűkebb hazának igencsak gazdag a látványa és a történelme.

Mint mondtátok, valamennyien kicsit rómaiak vagyunk, kicsit németek, szlávok, zsidók, ki honnan érkezett, de ez a táj, ha úgy tetszik, városrész tart össze bennünket, mi másként, mint igazi magyarként.

Balogh Tamásnak ez egyszerre sok volt.

– Mi, rómaiak… – tért vissza az órákkal korábbi gondolatára, amit Gutentág a muskotályoslopás történetével zúzott szét. – Akkor nekem volt igazam. Mindnyájan rómaiak vagyunk.

– Rómaiak is – vette a lapot Pofapénz. – Te nem annyira, mint a többiek, de azért te is.

– Akkor jó – sóhajtott fel Balogh Tamás, s máris a pincért kereste, elege volt a sörből, valami jóféle muskotályos iránt érdeklődött.

– Valakitől azt hallottam, vagy valamelyik óbudai költő írt róla, nem is tudom – gondolkodott el Burma –, hogy Óbudának hét lelke van. Természetesen legerősebb ma már a magyar, de nem akármilyen a latin, a német, a zsidó, a tót, a cigány, az örmény sem.

– Szűkkeblű volt a te költőd – mosolygott Tanárúr. – Hiszen a lengyel, a bolgár, a rác lelket kifelejtette.

– Ragaszkodott a szent heteshez – dünnyögte a Rabbi. – Hét szentség, hét lélek…

– Nem sértődnek meg, akikről ritkábban esik szó? – kérdezte a Törpe. – Állítólag én olasz származású lennék, vagy mi.

– Azok is rómaiak – veregette meg a vállát Gutentág. – Csak hozzájuk is fel kéne nőnöd. Nem csak lélekben…

– Ezt már tisztáztuk – állította meg az élcelődést Burma, de addigra a Törpe már hármat is belerúgott Gutentág bokájába. Igazi római rúgások voltak, még Balog Tamás is elismerően csettintett hozzájuk.

– No, légiósok – állt fel Tanárúr –, igencsak felhősödik, el kéne indulnunk.

– Még a faházba be kéne néznünk – szorgalmazta Balogh Tamás.

– Oda is – erősítette meg Sunya. – Addigra megszomjazik újra mind a hét lelkem.

– Mi, öreg rómaiak, erősek vagyunk! – húzta ki magát Pofapénz. – Azt a kilométernyi sétát szárazon is kibírjuk.

– Az Úr segedelmével – pontosította a dolgot a Rabbi.

– Mi a fenét csináltál? Berúgtál, mint a…

– Hát berúgni berúg az ember, abban hiba nincs, te tudhatod a legjobban, de amiatt, legalábbis errefelé, még ki nem tiltottak kocsmából senkit.

– Verekedtél?

– Rosszabb.

– Na, mondd már!

– Súlyos testi sértés, azt állítják, emberölési kísérlet. Sikeres.

– Megszúrtál valakit? Vagy lelőtted?

– Én? Van énnekem késem? Pláne stukkerem, vagy mi?

– Hát akkor?

– Meghalt a Csobor Jenő.

– A Csobor? Ideje volt, most én mondom, úgy éljek. És ehhez mi közöd?

– A sok alkesz barom azt mondja, én tehetek róla. Hogy rajtam röhögte halálra magát. Mert annyi történt csak, hogy kölcsön akartam tőle kérni, nem is sokat…

– Kölcsönt? A Csobortól? Tényleg be voltál lőve – mosolyodott el Balogh Tamás. – És hogy lett ebből gyilok? Felkaptál egy kést a pultról, és hajrá?

– Dehogy kaptam… A Csobor elkezdett röhögni, idáig lehetett volna hallani, nyerített, mint a Korcsog lova… De közben éppen ivott is, valahogy mellényelt egy kisfröccsnyit, s már üvegesedett is a szeme. A Deszkamari mesterséges légzést adott neki, na, attól aztán végleg kikészült.

Ketten fejre állítottuk, hogy jöjjön ki belőle, csépeltük a hátát istenesen, de mire a mentő kijött, már annyi volt neki. Pedig azonnal jöttek, csodálkoztunk is.

A két régi cimbora tartott fél perc gyászszünetet. Nagy disznó volt az a Csobor, de mégiscsak emberből küzdötte le magát, kijár a fél perc, gondolták.

– Rendőrt is hívtak? – kérdezte Balogh Tamás.

– Rendőrt is, persze, de az volt inkább a baj, hogy a tulajt is odamobilozták. Jött is, mint a szél. Rám nézett, ahá, te vagy, Lovas Tóni, egy évre ki vagy tiltva, pedig még nem is tudott semmit. A sok ingyenélő persze fröcsögve mesélte neki a dolgot, hogy én direkt halálra röhögtettem a Csobort, és hogy még meg is löktem, hogy cigányútra menjen a bora…

– Szóval igencsak eláztattak.

– Próbáltam magyarázkodni, főnök, nem így esett, de erre még meg is fenyegetett, hogy feljelent a zászlósnál, halált okozó súlyos esztelenség miatt. Az alkeszek meg kilökdöstek, naná, majd pártomat fogják a főnökkel szemben.

– Na, gyere be – esett meg Balogh Tamás szíve a balszerencsés komán. – Meghívni momentán nem tudlak, de biztos akad benn egy haver, akinél jók leszünk egy muskotályos kisfröccsre.

Nem volt szerencséjük. a szokásos társaság egyetlen tagja sem üldögélt sem az ivóban, sem a kerthelyiségben.

– Ciánoztak? – kérdezte Balogh Tamás Tóbit, a csapost.

– Itt voltak még az előbb – értette el a kérdést Tóbi. – De a Gutentág azt javasolta, hogy menjenek le a partra, így aztán felkerekedtek. Burma, a Rabbi, Tanárúr, Pofapénz, meg még vagy hárman.

Nem bántam, hogy mennek, csak a helyet foglalták, egy kanyija sem volt egyiknek sem. Később jött a Törpe is, le se ült, ment utánuk.

Balogh Tamás tett egy tétova kísérletet a sarokban üldögélő építésznél, hátha jó kedvében van, de nem járt sikerrel. – Az urakat nem ismerem – nézett át rajtuk –, és nem is kívánok ismerkedni… Egyébként is, egy kitiltottat nem illik idehozni, még a Balogh Tamásnak sem.

Mi mást tehettek volna, elindultak ők is a Duna-part felé. Balogh Tamás nem értette ugyan, ha nincs egy fitying­jük sem, miért éppen oda mennek a haverok, hiszen a hitelük már évek óta megszűnt, és igazán baráti meghívásokra sem számíthattak, az a keret is rég kimerült, sajnos. De Burmának sok az esze, a Gutentág is tudja, amit tud, hátha eszükbe jutott valami. Vagy a Sunyának sikerült találnia a piacon néhány tömött bukszát.

Átvágtak a lakótelepen, a biztonság kedvéért benéztek az Aranypatakba, nehogy elkerüljék a díszes kompániát, de nem ült odabent egy közeli ismerős sem.

A rommá lett Sétahajónál, a kis közben lementek a partra, s alig tettek ötven métert, észrevették a társaságot. Sunya nem volt velük, így a piaci elmélet bukott. Gutentág a Törpét ugratta, a többiek meg – már megszokásból is – vigyorogtak rajtuk, ám nem volt szívből jövő a jókedvük.

– Hé, nézzétek, kiket dobtak ki a hullámok! – fogadta őket Burma. – Egy józan Balogh Tamást, ha jól látok, meg egy frissiben lett orvgyilkos-félét.

– Anyádat – kezdte volna Tóni, de leintették.

– Mind józanok vagyunk – vette az üzenet lényegét Gutentág. – És ez nincs rendjén.

Ezen aztán elgondolkoztak, nem egy percig.

– Ha senkinek sincs pénze, mert gondolom Tamás és Tóni zsebe sincs kibélelve, ki kéne találni valami okosat – adott hangot a közvélekedésnek a Rabbi.

– A kultúrprogramon túl vagyunk – legyintett Burma. – Megnéztük a szoborkiállítást a meder szélén.

– Szobor – húzta el a száját Gutentág. – Én inkább kőrakás-kiállításnak néztem.

– Minimál art, így mondják – szólalt meg Tanárúr is.

– De azt mi már megnéztük, a Balogh Tamásék meg bepótolják! – jegyezte meg Pofapénz. – Most valami értelmeset kéne csinálni.

– Főzzünk valamit! – rikkantott fel a Törpe.

– Sirályt… – legyintett Burma.

Alacsony volt a vízállás, a kavicsos mederben takaros tűzrakó-helyet alakítottak ki az evezősök, még szép lapos köveket is raktak le, hogy kényelmesen körbeülhessék a tüzet.

Hétvégéig úgysem használja senki, gondolták, és máris ott ültek a viszonylag kényelmes alkalmi ülőkéken.

– Na, itt éppen főzhetnénk… – dünnyögött a Törpe. – Csak tűz kéne, meg bogrács kéne, meg valami, amit beletehetünk.

– Arra gondoltam, hogy mindenki elmondhatná a kedvenc étele receptjét, s mi meg elképzelnénk, hogy éppen azt főzzük – javasolta Tanárúr.

– Ne haragudj, Tanárúr, de ez olyan értelmiségi szépelgés – mondta Burma, a kiérdemesült filmrendező. – Úgy teszünk, mintha csinálnánk valami észveszejtő fontosat, aztán nem csinálunk semmit.

– Marhaság – csatlakozott hozzá Gutentág. – Ha már képzelődni kell, inkább képzeljünk el egy demizson bort. Meg egy rekesz sört. Azokat sem lehet meginni, persze, de olyan jó rájuk gondolni.

Mégis körbeülték a hideg tűzrakó helyet. Uszadékfa, hullott gally, szétszórt papírszemét akadt épp elég a kavicsos parton, hamarosan lángolt a tűz, megvilágította a komor arcokat.

– Én egy nagy bogrács rotyogó bajai halászlére gondolok, sok finom tésztával – vette fel az elvesztett fonalat a Törpe.

– Halászlébe tészta? – fortyant fel Gutentág. – Kicsi ember, kicsi ész! Jó sűrű alaplé, lepasszírozott apróhal, törpeharcsa, hagyma, miegymás, aztán bele a halszeletek, meg a tej, az ikra… Még hogy tészta!

– Igenis, az – erősködött a Törpe. – És semmi passzírozás, össze kell főzni mindent, a végén jöhet a finom házi metélt tészta.

– Kinek mit ad az Úr – dörmögött közbe a Rabbi. – Ezen ne vitatkozzatok.

– Csak nekünk sem ezt, sem azt nem ad – sóhajtott Tanárúr. – De adott nekünk képzelőtehetséget, miért ne élnénk vele.

– Én egy kanna muskotályost képzelek – ábrándozott el Balogh Tamás. – Jólesik az majd a halászlére, ha bajai, ha nem.

– Ahogy ismerlek, újítasz te egy kannát a Vakegér pincéjéből, ha ma nem, akkor holnap, nem kell képzelődnöd – bökte oldalba Gutentág. – Egyszer persze elcsípnek, aztán rád verik a vendéglősök minden hiányát. Na, ezt nem akarom elképzelni.

– A képzelődés veszélyes – szólalt meg Tóni. – Sokan azt képzelik, hogy énmiattam dobta fel a talpát a Csobor, pedig tök magától tette, és most engem mégis kitiltanak a pléhgombából, és feljelentéssel fenyegetnek.

– Valamit csak csinálhattál vele, hogy nem tudta abbahagyni a röhögést – vélte Pofapénz.

– Megcsikizted az asztal alatt – vélte a Törpe.

– Csak kölcsönkértem tőle ötezer forintot, nyugdíjig – magyarázta volna Tóni, de Gutentág közbevágott.

– Nyugdíjig? Hiszen nem is vagy nyugdíjas! Ne mondj segélyt, az vagy van, vagy nincs, neked nemigen jár… A közmunka meg büdös.

– Ötezret? Az a fukar disznó egy kisfröccsre valót se hitelez, úgy éljek – bizonykodott Balogh Tamás. – Én aztán tudom.

– És nem a röhögésbe halt bele, hanem a fulladásba – bizonykodott volna tovább Tóni, de a társaság már döntött, aki Csobortól kölcsönkér, az beszámíthatatlannak minősül, s ha nem is gyilkos, a sorsát megérdemli.

– Mégis enni kéne valamit – tért vissza az alapproblémára a Törpe.

– Meg inni – tette hozzá Burma.

– Holnap lesz ingyen ebéd a csillaghegyi krisnásoknál – jegyezte meg Pofapénz.

– Se hús, se hal… – morogta Gutentág.

– Majd hozzáképzeljük – vidult fel egy pillanatra Burma.

– De én máma vagyok éhes – nyűgösködött a Törpe. – Mit csináljunk addig az ingyen ebédig?

– Mondjuk énekelhetnénk, tűzünk van, csobog a Duna, nemsoká felragyognak a csillagok – javasolta Pofapénz. Hét végén bejön a totó meg a tippmix, soha többé nem lesz gondunk.

A Törpe próbálta megfogadni a tanácsot. „Mátészalka gyászban van, gyászban van” – kezdte.

– Ne ilyen gyászosat – kérte Tanárúr.

– Mióta eladta a trombitáját, csak ilyen keservesek jutnak eszébe – legyintett Gutentág. – Pedig a dobja még megvan.

– Mert nem talált rá vevőt – jött meg Tóni hangja.

– Mindjárt kitiltalak a partról – dörrent rá a Törpe. – Lenne vevőm, de nem adom fakezűnek, mert az egy érző szerszám. Különben is, hogyne tudnék víg dalokat! „Kicsi a hordócska, jó bor terem benne…” – kezdte, de most a Rabbinak nem tetszett a dolog.

– Ezek nem az Úrnak tetsző nóták – magyarázta. – Majd én megtanítalak benneteket a legszebb zsoltárokra.

– Ha nem tennéd, leköteleznél – idézte kedvenc klasszikusát Burma.

– Akkor talán legközelebb – visszakozott a Rabbi.

Ebben maradtak.

Lassan felkászálódtak, elindultak a Nánási út felé, igyekeztek, hogy mielőbb elérjék a Királyok útját.  Burma, Pofapénz és Tanárúr befordult a lakótelep felé, magukkal cibálták Balogh Tamást is. Alig hallották már a Törpe hangját.

– Itt nem messze lakik egy haverom, annak mindig akad disznósajtja…

– Egyébként ma böjt van – a Rabbi hallhatólag nem bízott az ötletben.

Ballagtak tovább a Királyok útján, feljött a Hold, ragyogtak a csillagok, s talán éppen Csobor lelke lebegett a vizek felett.

Aki nem ismer, egyszerűen spiclinek gondolhat, olyan önkéntes rendőrnek, vagy mi a fenének, hiszen csak annyit láthat, hogy figyeled, ki miről beszél. A Burma mondja ilyenkor, hogy hagyjunk békén, mert éppen dolgozol. Jó vicc, dolgozol… Már nem is emlékszel arra, hogy milyen is az a munka. Talán még arra sem emlékszel, hogyan párolgott el a Balogh Tamás muskotályosa.

Még hogy én ittam meg, amíg kiment a mosdóba! Tudhatod, hogy én csak végveszélyben iszom muskotályost. S egyébként is, az ember ilyet nem tesz a barátaival.

Más meg nem járt az asztala környékén, még a Rabbi is behúzódott a sarokba, nincs más magyarázat, mind a párolgás. A folyadékok párolognak, nyáridőben pedig nagyon gyorsan. Meg is magyaráztam a Baloghnak, amikor visszajött, hitte is, nem is a dolgot, csak akkor békült meg, amikor hoztam neki egy kisfröccsöt.

Na de a munkánál tartottunk. Hogy lehetne órákat kuksolva, egy pohár bor mellett dolgozni? Ezt még a Burma se fogja velem elhitetni. Arról hablatyolt, hogy valamiféle motívumokat gyűjtesz, meg témát, ami nem annyira az utcán, inkább a kocsmapulton hever… Elküldtem volna őt melegebb helyre, de a Tanárúr igen bólogatott a süketelésére, őt meg nem akartam megsérteni.

Pedig tudtál te igazából is dolgozni, miért tagadnám! Fogadjunk, hogy arra nem emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg! Nem, nem, nem a csónakházban, oda később kerültem, amikor meghalt az öreg gondnok, az ő helyét kínálták.

Dolgoztunk mi együtt korábban a Gázgyárban, a kemencén, hol máshol. Igaz, hogy rövid ideig, de voltunk egy partiban is. Ott neveztek el Gutentágnak, úgy éljek.

Nem, nem azért, mert sváb lennék, más oka van. Fogadjunk, nem emlékszel már az igazi nevemre, a Szabó Gyulára! Senki sem hív már így, magam se mozdulnék, ha ezt kiabálnák utánam. A kemencén hét Szabó is dolgozott, és akkor a gyár többi üzeméről ne is szóljunk. S ahogy hajdan a falukban, itt is mindenki kapott egy ragadványnevet. Nem mind volt csúfnév, néha a származására utalt, mint a bajomi Szabónál, vagy a börtönmúltra, mint a huszonnyolcas Szabónál, arra még én sem emlékszem, miből lett a csumi Szabó neve, a béna Szabót, vagy a tüdőbajos sovány Szabót nem kell magyaráznom… Mi ketten a verigúd Szabóval egy közös kalandról kaptuk a nevünket. Azokban a zavaros ötvenhatos, novemberi napokban mi is elindultunk a zöld határra, el is jutottunk a sógorokhoz, ott aztán a lágerben elválasztottak egymástól bennünket.

Én Németországba kerültem, mert okosan úgy diktáltam be a nevem, hogy Schneider… A haver meg egész Angliáig sodródott. Mesélhetnék, de legyen elég, hogy nem tellett el egy év, már mind a ketten itthon voltunk. A gyárba is visszavettek bennünket, na, nem egészen úgy, mintha mi sem történt volna, de nagyobb baj nélkül. A Verigúdnak könnyű volt a visszatérés, úgy kellett a kemence-kőműves, mint egy falat kenyér. A szakik sokat faggatták az angliai hónapokról, meg arról, hogyan tanult meg (állítása szerint két hét alatt) angolul, de lassan rá kellett jönnünk, hogy a teljes angol szókincse a very good kifejezésre szorítkozik. Innen kapta a ragadványnevét, amit holtig büszkén hordozott.

Ezt kikérem magamnak! Hogy az én német szókincsem meg a Guten Tagra korlátozódna… Olyan folyékonyan beszélem a németet, mint a Tanárúr, bárki megmondhatja!

Amikor csapatostul jártak ide az endékás lányok, nem egyszer hívtak a csónakházakba tolmácsolni, úgy éljek, tán még a mostani német miniszterelnöknek is segítettem eligazodni a parton. No, de ez régen volt. A Gutentágot a kemencés művezető, a Józsi bácsi ragasztotta rám, hogy folyvást emlékeztessen a németországi vendégszereplésemre. Aztán lassan mindenki így szólított, a csónakházba már vittem magammal az új nevem, s ma sem ismer másként senki. Nem is bánom, hiszen már ezen a néven vonultam be a faházba, na meg a magyar irodalomba is, ugye.

No, de nem nyelvészkedni ültem ide melléd, nem is értek hozzá, mondjuk így. A munkáról beszéltünk, meg arról, hogy ki mit nevez munkának… Mert én ezt a vakvilágba bámulást semmiképpen sem hívnám annak. Bambulásnak inkább, hiszen öregszel már, szerkesztőkém, jogos a dolog, a Rabbi is el szokott bambulni, csak ő azt hazudja, olyankor magában imádkozik. Te meg dolgozol, ugye, na persze.

Pedig azon a kemencén valójában dolgoztunk, nem is akárhogyan. Akit egyszer megfürdetett a gázgyári eső, sosem mossa le a nyomát magáról. Te sem, én sem, mi már így maradunk. Magyaráztam a Burmának, hogy mi is volt az az igazi munka, csak vigyorgott, főleg, amikor a filmkészítésről is elmondtam neki a véleményemet. Mert az sem egy munka, nekem elhiheted. Hogy miért nem maradtam a gyárban? Sok oka van annak, de a legelső az, hogy a csónakházi álláshoz szolgálati lakás is járt, nem valami luxus, egy húsz négyzetméteres garzon, teakonyha, zuhanyzó, vécé, még előszobára is futotta, afféle belépőre. Elég volt az egy embernek, még most is ott laknék, ha le nem dózerolják a csónakházamat…

Kellett dolgozni ott is, az nem vitás, karbantartani azt a rengeteg hajót, kenut, kajakot, evezőst, tisztaságot teremteni, festegetni, mégis a magam urának érezhettem magam.

Se parti-mester, se művezető, se párttitkár nem dirigált, ettem, ha volt mit, ittam, ha volt mit, és hidd el, mindig volt mit. Ha nem csurrant, csöppent, nem hinném, hogy hallottál panaszkodni. És jöttek a haverok, régebben a csajok is, vidáman éltem. A Törpe imádta lakkozni a hajókat, néha sötétedéskor úgy kellett mellőlük elzavarnom. A Sunya a piacfelügyelet után, ha talált valamit, azért, ha nem, azért, gyakran benézett. Imádta a gépezeteket, rendben tartotta a csörlőket, kerekeket, drótköteleket, és hihetetlen történeteivel elkápráztatta a vendégeket. Eveztek-e? Hát nemigen. A Burma kijárt a vízre, ma is megteszi néha a haverjával, egy kétpár-evezőssel, de a többiek még a zuhanyozóban is kerülték a vizet. Nem számítva persze a Balogh Tamást, aki mindent kipróbált, nem volt még egy ember, aki annyiszor borult volna a vízbe, mint ő, a vízimentők lassan már örökbe is fogadták. De aztán – jobb a békesség – inkább eltiltották a Dunától. Hivatalosan azért, mert nem volt vízi jártasságija, no persze, azért.

Emlékezhetsz, vidám volt az élet, különbnek éreztük magunkat mindenkinél. Keményen dolgoztunk, de sohasem fáradtunk bele, minden este jutott valami a lazításhoz. Dolgoztunk, mondom, nem mereven bámultunk a semmibe, mint most egyesek. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás… Ahogy a Feró énekli. És tudod, hogy a három dolog igencsak összefolyt.

Ki mondja meg, hogy a Törpe dolgozott, pihent vagy szórakozott, amikor a kajakokat lakkozta? Mert én nem, az biztos. Öröme telt benne, nem vitás.

Azt mondod, hogy ma is nagy élet van a parton? Nem is tudom. Ezek a fiatalok is isznak rendesen, abba hiba nincs, de mi mégis különbek voltunk. Véget nem érő mesék, fergeteges ugratások, valódi és elképzelt kalandok értek egymásba, holtig tartó barátságok szövődtek, s hiába fordult kettőt is azóta a világ, ezek nagy része megmaradt, ma is gyakran segítenek át a bajokon. Úgy éljek. Ezek az újak meg két korsó között a kütyüiket nyomkodják, ilyen okos telefon, olyan laptop, meg mi a csoda… Soha egy önfeledt nevetés, egy igazi beugratás. Még olyat is látok, hogy az egy asztalnál ülők egymással csetelnek, ugye, így mondják, nehogy beszélgetni kelljen. Azért szeretem a Tóbit, aki különben nagy csibész, mert kiírta a faházban: nálunk nincs wifi, beszélgessetek! Hogy azt a Pofapénz írta ki? Nem mindegy? Igaz, ami igaz, ott még beszélgetünk. Már aki, ugye, mert olyan is akad, aki csak kukán ül a két deci vöröse mellett. Dolgozik!

Látod, szerkesztőkém, már több mint egy órája beszélek hozzád, te meg csak néha vakkantasz egyet. Lehet, hogy a Burmának van igaza, tényleg témát meg olyan izét, motívumot gyűjtesz? Ez lenne a munkád? Hiszen akkor piszok kizsákmányoló vagy!

Én teszem ki itt a lelkemet, adom az ötleteket, neked csak majd le kell írnod. A könnyebb végét fogod a dolgoknak, így igaz. Írni mindenki tud, csak nem mindenkinek van hozzá kedve. Jól mondom, ugye?

A Rabbiból is jól kiszedted a történetét, úgy éljek. Én ugyan másként írtam volna meg, de így se lett rossz. Kijött belőle, hogy mi különbek volnánk ezeknél a maiaknál, arra mérget vehetsz. Mi az, hogy volnánk?! Vagyunk!

Ne feledd szavad, de arra még válaszolj, kapsz pénzt ezekért a marhaságokért, azaz, hogy meg ne sértselek, irományokért? Egy jó üveg belga sörre futja belőle? Előre is köszönöm. Kettőre? Annál inkább. Éppen itt jön a Balogh Tamás, neki is kérhetnél mindjárt, ha belefér, két deci muskotályost, a kevésbé párolgósból.

– Lehetne három? – telepedett melléjük Balogh Tamás.

Sok jelentős teljesítmény kétségkívül megérdemli a köztiszteletet, s hogy csak az irodalomnál maradjunk, a hazai literatúra óriásai nem fakuló fényben tündökölhetnek ma is, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, József Attila, Kassák Lajos – és sorolhatnám tovább. A prózaírókra kevesebb reflektor irányul, de ki vitatná Jókai Mór, Kemény Zsigmod, Jósika Miklós, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond vagy éppen Móra Ferenc, Tömörkény István, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos, Örkény István nagyságát. Itt is folytathatnánk a felsorolást több lapon át. Krúdy Gyula különleges helyet foglal el ezekben a névsorokban.

Az új korszakba forduló tizenkilencedik század végének legizgalmasabb, legtalányosabb, legkönnyebb tollú írójaként a századelőn s a háborús-forradalmas idők során már sajátos nimbuszt alakított ki magának.

Olyan prózát teremtett, amelyet azóta sem tud sem követni, sem utánozni, sem a lényegét illetőleg folytatni senki. Ha valakinek megengedném a kultuszt, ő lenne az.

Mint nagy nyugat-európai kortársai, ő is az eltűnt idő nyomába eredt, a felbomló régi európai értékrendben kereste azokat a megőrzésre érdemes elemeket, az eltűnő világ ködbe vesző értékeit, amelyek – többnyire csak emlékfoszlányok képében – befolyásolják viselkedésünket az új világban, segítik kibontakozni barátságainkat, szerelmeinket, felebarátaink iránti érzelmeinket, (kritikus) tiszteletünket.

A világ változása óhatatlanul megszabadít bennünket sok érzelmi-gondolati lomtól, tárgyi kacattól, s mellettük – akarva vagy akaratlanul – rengeteg megóvásra méltó emberi érték is veszendőbe megy.

Ezek felidézésére, átmentésére, néha-néha megőrzésére alkalmas az a lírai szálakkal átszőtt, nem egyszer a szabálytalan költemények magaslataira emelkedő próza, amelynek Krúdy a nagymestere volt.

Krúdy Gyulát sokan, sok helyütt vallják magukénak hívei, tisztelik őt Nyíregyházán, ahol született, Szatmárnémetiben és Podolinban, ahol iskolába járt, Debrecenben és Nagyváradon, ahol újságíróskodott, Szécsénykovácsiban, ahonnan családja származott, de életének döntő részét a fővárosban töltötte. Így joggal mondhatja magáénak Józsefváros, a Belváros, a Tabán, de – és számunkra ez a legfontosabb – Óbuda is. Mielőtt a fanyalgók beleszólnának, hogy ne büszkélkedjünk a búcsúzó két év Templom utcai kitérőjével, meg kell jegyeznünk, hogy a Margitsziget, ahonnan kényszerűségből költözött át ide, ebben az időben közigazgatásilag Óbudához tartozott, így joggal számíthatjuk be azokat az éveket is az óbudai honosság tartamába.

De Krúdy akkor is Óbudához tartozott, amikor a lakásbejelentője nem ide szólt: törzsasztala volt nem egy vendéglőben, kocsmában, kávéházban, s valódi és megformált alakjai között itt érezte magát igazán otthon.

Óbudai hívei a múlt század vége felé, 1982-ben határozták el, hogy emlékére irodalmi és művészeti társaságot hoznak létre. A Zichy-kastély (akkor Óbudai Klubház) adott helyet a Krúdy Gyula Irodalmi Kör megalakulásához, s néhány kitérő után hamar rátaláltak arra a helyre, amelynél hitelesebbet sehol sem lelhettek volna fel: Kéhli mama vendéglőjére, a Mókus utca patinás vendéglátóhelyére, ahol Krúdy annak idején szinte naponta megfordult. A vendéglő akkori tulajdonosa, Cecei-Horváth Tibor, maga is író-emberként lelkesen támogatta a tervet, azonnal tagja lett a körnek, s családjával együtt áldozatokat is vállalva segítette az egyre gazdagabb programok megvalósítását.

A Krúdy Kör nem egyike a hagyományos asztaltársaságoknak, ahol néhány pohár ital mellett felidézik a névadót, aztán eldiskurálnak a világ folyásáról… A Krúdy Kör szándéka szerint alkotó közösségként jött létre, azaz a tagjává, tiszteletbeli tagjává lett írók, költők, festők, képzőművészek kettős céllal hozták létre.

Az egyik természetesen a Krúdy-örökség gondozása, elevenen tartása volt, a másik pedig az eleven örökség folytatása: a névadó szellemének befogadása a saját művek világába.

Ha végignézzük azoknak a jeles irodalmi személyiségeknek a névsorát, akik vállalták ezt a kettős célt, igen tekintélyes társaságra lelünk. A teljesség igénye nélkül hadd soroljak fel néhány közismert nevet: Lator László, Csukás István, Baranyi Ferenc, Bíró András, Keres Emil, Simonyi Imre és így tovább. Valamennyiükre jellemző az az értékőrző humanizmus, ami a Krúdy-világot átitatja. Akit nem érint meg a Krúdy-féle nosztalgikus múltidézés, azt megérinti a sajátos humor, a sohasem durva irónia, vagy az a mikrorealizmus, aminek következetes érvényesítése olyannyira hiányzik sok mai alkotónknál, vagy azok a motívumok, amelyek a mágikus realizmust előlegezték meg. Egy társaság persze sohasem a sztárok gyűjtőhelye, kevésbé ismert, kevésbé szerencsés, rossz szóval: szürkébb alkotók sora végzi az értékőrző munka dandárját. Irodalmárok, képző- és iparművészek, zenészek, újságírók hétköznapi munkája járult hozzá ahhoz, hogy mára a Krúdy Kör az ország egyik legnagyobb művészeti társaságává lett, amely a székhelyén kívül még két budapesti intézményben tart havonta összejövetelt, és rendezvényei nemcsak az országhatáron belül, hanem azokon kívül is viszik Krúdy és Óbuda jó hírét. Tagjaik, tiszteletbeli tagjaik között neves külföldi költők, képzőművészek is vannak, s mód van egymás törekvéseinek megismerésére, a termékeny tapasztalatcserére.

Harmincöt év alatt a gyermekből meglett férfi lesz, az irodalmi-művészeti társaságok életében ez a kor már-már matuzsáleminek számít. A célok mellett kell lennie valaminek, ami a tartós együttlétet, a szilárd közösséget garantálja. Ez pedig nem más, mint a jó vezetés, a hibátlan szervezőmunka.

Két olyan tehetséges szervező került a kör élére, akik teljes energiájukat a működés zavartalan fenntartására fordítják, nem egyszer saját alkotómunkájuk rovására.

Két olyan ember (érdekes, mindketten zalai származásúak), akiknek a neve immár évtizedek óta összeforrt a kör nevével.

Kanizsa József költőként, gyermekíróként, meseszerzőként közel félszáz kötettel büszkélkedhet. De életművéhez az legalább úgy hozzá tartozik, hogy harmincegy éve látja el a Kör titkári feladatait.  Ennek tartalmát úgy lehetne meghatározni, hogy mindenese a társaságnak. Ha kell, pénzt szerez a működéshez, a könyvkiadáshoz, ha kell, istápolja a belépő új tagokat, szervezi a rendezvényeket, a megemlékezéseket, a névadó síremlékének rendben tartását, megnyitja a kiállításokat, tartja a kapcsolatot a vidéki és külhoni testvér szervezetekkel – hirtelen legyen ennyi elég, mert még ezer mást is magára vállal.

Ezt a hihetetlen mennyiségű feladatot természetesen nem tudná egyedül ellátni. Kell hozzá Cecei-Horváth Gergely alelnök, Fenyves Mária Annunziata rendezvényszervező s a két szakosztályvezető, Tárkányi Imre (vers) és Szénási Sándor István (próza) munkája, a nélkülözhetetlen pénztáros, Körmendi Jánosné odaadása. És kell természetesen egy elnök is.

Király Lajos költő, műfordító huszonhat éve elnöke a Körnek. Nem szabad azt hinni, hogy munkaköre az értekezletek, közgyűlések levezetésére, a hivatalos formaságok elintézésére korlátozódik. Ugyanúgy mindenes ő is, mint a titkár, a Kör minden programja mögött ott az ő áldozatkészsége és gyakorlati segítsége. Hosszú ideje csodálom, hogy sikerült a tízezer napi gond megoldása mellett az utóbbi években a legizgalmasabb teljesítményű műfordítók közé fejlődnie.

A Krúdy Kör az elmúlt harmincöt esztendőben az óbudai kulturális élet megkerülhetetlen tényezője lett.

Az önkormányzat, a polgármesteri hivatal s a jelenlegi polgármester, Bús Balázs is elismeri teljesítményüket, támogatja törekvéseiket. De a legfontosabb az, hogy az igényes óbudai közönség, a helyi értelmiség nagy része sajátjának érzi a társaságot, tud róla, látogatja nyilvános összejöveteleit, s ha a Kéhli szalonban – esetleg a Dzsentri-szobában – akár egy jó korsó sörrel, akár egy nagyfröccsel köszönti a magyar (és óbudai) írófejedelmet, azt is sejti, hogy ez a jó értelemben vett kultuszhely nem működne ilyen jól a Krúdy Kör nélkül.

Nem beszéltünk még a Kör irodalmi munkásságáról. Szándékosan alakítottuk így: ugyanis fennállásuk harmincötödik évfordulója tiszteletére reprezentatív antológiát adtak ki Három és fél évtized címmel.

Ebben hihetetlen gazdag fotódokumentációval ismertetik a Kör történetét, a hétköznapi életük eseményeit, bemutatják a képzőművész tagok jellemző alkotásainak reprodukcióit, és természetesen sokszínű válogatást nyújtanak az írók-költők műveiből. Aki a teljesítményükre kíváncsi, a Kör csütörtöki összejövetelein beszerezheti a kötetet. Minden bizonnyal értékelni fogja a sokszínű munkákat, s remélhetően Krúdy Gyula szellemének ujjlenyomatát is megleli a könyv lapjain. Mert az hitelesítheti az egész nagyszabású vállalkozást: magát a Kört, a szerzőket s természetesen a friss kiadványt.

Világszenzáció

A Szentendrei úton Budapest Székesfőváros Elektromos Művek 1931-ben egy transzformátorház építését kezdte meg. Ennek alapozási munkálatai során Nagy Lajos, az Aquincumi Múzeum régésze ásatást folytatott. A feltárás egyik napján a földben, egy ókori épület – mégpedig a tűzvészben elpusztult egykori tűzoltószékház – pincéjében bronzsípok töredékeit találták meg. Az éjszakába nyúló munka során, a hold fényénél a világ legrégebbi orgonája került elő. Nem véletlen, hogy az esetről a korabeli napilapok Világszenzációra bukkantak Budapesten címmel adtak hírt.

Az aquincumi orgona a mai napig világszenzáció maradt, hiszen ez az ókorból fennmaradt egyetlen, csaknem teljesen ép ilyen hangszer, még akkor is, ha előkerülése óta Európában két további lelet is ismertté vált, amelyek ókori orgonák alkatrészei lehetnek.

Az aquincumi orgona lelőhelye felett 1931-ben emelt épület, az egykori transzformátorház ma az Aquincumi Múzeum kiállításainak ad helyet.
A Sugár Viktor zeneakadémiai tanár által „páratlanbecsű zenetörténeti kincsnek” nevezett aquincumi orgona másolatait is itt tekinthetik meg a látogatók. Az eredeti leleteket a Budapesti Történeti Múzeum páncélszekrényében őrzik.

Az orgona feltalálása

A Kr. u. II–III. században élt ókeresztény egyházatya, Tertullianus szerint az orgona Archimédés csodálatos találmánya volt. A többi ókori szerző azonban, aki az orgonáról írt, a hangszer feltalálójának Ktésibiost tartotta. Az ő életéről és munkásságáról két ókori szerzőnél, Vitruviusnál és Athénaiosnál maradtak fenn adatok. Tőlük tudjuk meg, hogy Ktésibios a Kr. e. III. század első felében, Alexandriában élt tudós volt, aki a víz és a levegő tulajdonságait vizsgálta. Kísérleteiből számos találmány eredt, amelyek azonos elv alapján működtek. Ezek a víz­emelésre és tűzoltásra is használt dugattyús szivattyú, a légfegyver, amelynek lövedékét dugattyús szivattyúk által összesűrített levegő lőtte ki, a szintén a levegő összesűrítésén alapuló, hangjelzést adó vízóra és a víziorgona. Utóbbi működése – miként az részben Athénaios szövegéből, részben két ókori műszaki szakíró, Vitruvius és Hérón leírásaiból ismert – azon alapult, hogy légszivattyúval (azaz dugattyús légsűrítővel) levegőt pumpáltak egy tartály vízben álló, alul nyitott edénybe, az ún. szélüstbe. A szélüstben a vízoszlop magassága lecsökkent, körülötte a tartályban a vízszint megemelkedett. A szélüstből csövet vezettek a tartály fölé helyezett sípokhoz. Ha a sípok felé nyitottá vált az út, a szélüstből az összesűrített levegő a sípokba áramlott, és megszólaltatta azokat. A sípok addig szóltak, amíg a víztartályban és a szélüstben újra ki nem egyenlítődött a vízszint, pontosabban, amíg az ennek hatására kiáramló sűrített levegő még meg tudta szólaltatni a sípokat. Tehát a közhiedelemmel ellentétben nem a víz hajtotta az orgonát, hanem a vízoszlop magassági különbsége biztosította az egyenletes légnyomást, azaz a víz a légnyomást szabályozta.

Az aquincumi orgona titkai

A későbbi orgonák három alapvető szerkezeti eleme már az ókori orgonák, így az aquincumi orgona esetében is megvolt: a hangzószerv, azaz a sípok, a játszóberendezés, azaz a regiszterek és a billentyűzet rendszere, valamint a fúvómű, ami a sípok megszólaltatásához szükséges sűrített levegőt (szelet) adta. A víziorgona azonban nem maradt változatlan az idők folyamán. Talán a legjelentősebb változás az orgona fúvóművét érte, a precíz kivitelezést igénylő és nehéz, szivattyús, víztartályos széltermelést egyszerűbben elkészíthető bőrfújtatók váltották fel. Fújtatós orgona létéről a legkorábbi adat Kr. u. 180-ból származik, de a VI. századig még víziorgonákat is készítettek.

Az aquincumi orgona feltárása során előkerült csaknem a teljes hangszer, hiányzik azonban az orgona fúvóműve, így a mai napig nem tudjuk, hogy az aquincumi lelet valójában vízi- vagy fújtatós orgona volt-e.

A hangszer feltárása során a maradványok felett Nagy Lajos egy kis feliratos bronztáblát is talált. A felirat szövege szerint Gaius Iulius Viatorinus, Aquincum város tanácsának tagja, aki korábban fontos városi vezető tisztséget is betöltött, és aki a tűzoltás feladatát is ellátó posztókészítők elöljárója volt, a posztókészítők egyesületének saját vagyonából orgonát ajándékozott Modestus és Probus konzulsága idején, azaz Kr. u. 228-ban.

Az ajándékozást megörökítő kis tábla az orgonát hydrának nevezi, ami az eredetileg víziorgonát jelentő görög hydraulikon organon, latinosított változatában organum hydraulicum elnevezés rövidítése lehet. A fújtatós orgonák megjelenésével és elterjedésével párhuzamosan azonban már általánosabb értelmet is nyert ez a kifejezés, egyaránt jelenthette a vízi- és a fújtatós orgonát. Emellett azonban – főleg a latin nyelvben – az eredeti kifejezésből egyre inkább elhagyták a vízre utaló szót, így a hangszer elnevezése organum maradt. Ez öröklődött tovább a középkor évszázadai folyamán, ebből ered a magyar orgona szó is.

Függetlenül attól, hogy az aquincumi orgona vízi- vagy fújtatós orgona volt, a szelet a szélládába vezették. A szélláda felső részében hosszában négy szélcsatorna húzódott, ezek szerint az aquincumi orgona négyregiszteres volt, azaz négy egymás mögött álló sípsorral rendelkezett. Az egyes sípsorokat ki- és betolható bronzlapokkal, ún. regisztercsúszkákkal lehetett bekapcsolni. A szélláda tetején kis bronz fiókokban bronz hangcsúszkák mozogtak. A csúszkák bronzlemezekkel bevont fa billentyűkhöz kapcsolódtak. Ha az orgonista egy billentyűt lenyomott, az a hozzá tartozó csúszkát kihúzta a fiókból, és ha a regiszter nyitva volt, a levegő a szélládából a billentyűcsúszka nyílásán keresztül az orgona sípjába áramlott, és megszólalt a síp.

Az aquincumi orgonának ötvenkét sípja volt, amelyek négy sorban álltak. A sípok két típushoz tartoznak: három sorban összesen 39 fedett síp volt, a negyedik sorban nyitott sípok sorakoztak. A sípok anyaga rézötvözet. A sípokat sokszor az újkori orgonák ajaksípjához hasonlítják, azonban a nyitott és főleg a fedett sípok kialakítása valójában különbözik a mai orgonasípokétól.

Az aquincumi orgona hangjának rekonstruálásában a legnagyobb problémát a sípméretek meghatározásai jelentik. A sípok ugyanis már az ókorban megsérültek, amikor a hangszer megégett és a pincébe zuhant.

De az orgonának az újkorban is mostoha sors jutott. Megtalálásakor a föld is beomlott, így további sípok is tönkrementek. A páratlan leletet a II. világháború alatt a Szent István Bazilika (más feljegyzés szerint a Magyar Nemzeti Múzeum) pincéjében rejtegették, majd 1958-ban egy olyan orgona rekonst­rukció készült, amibe az eredeti síptöredékeket lakkal bevonva, karton és ragasztó segítségével beépítették. Az orgona és elsősorban sípjai sok károsodást szenvedtek, így az eredeti síphosszok ma már nem ismertek. A töredékek tanulmányozása és elméleti számítások alapján eddig az aquincumi orgonáról öt megszólaltatható másolat készült, amelyek az orgona síphosszait mind különbözőképpen határozzák meg, így különböző hangokon is szólalnak meg.

Hol orgonáltak az ókorban?

Az orgonát a középkortól kezdve a mai napig elsősorban templomi hangszerként tartják számon, még akkor is, ha a hangversenytermekbe is bekerült. A harsány és éles hangú hangszer kezdetben igencsak profán célokat szolgált, a vallási életben a Dionysos kultusz kivételével nem kapott szerepet. A mai ember számára talán meghökkentő módon az orgona a rómaiaknál elsősorban az amphitheatrumokban a gladiátorküzdelmeket kísérte.

Az ábrázolások tanúsága szerint az orgona kürttel és trombitával együtt szólalt meg, és a mai sportversenyek szurkolóinak dobolásához, trombitálásához hasonlóan a hangulat fokozásában volt szerepe.

Emellett színházakban is használták, sőt ókori orgonisták közötti zenei versenyek megrendezéséről is tudunk. Athénaios leírásában egy lakoma résztvevői a szomszéd házból hallják az orgona elbűvölő zenéjét, ezek szerint az ő idején, a Kr. u. II. század második felében – a III. század elején az orgona már a magánházakban is megtalálható volt, és lakomákon szórakoztatták vele a vendégeket. A késő császárkorban ünnepségeken, például esküvőkön is megszólalt, sőt ekkorra a császári reprezentáció fontos szereplője lett.

Ki játszott az aquincumi orgonán?

Aquincumnak van még egy fontos lelete, amely az orgona történetét szinte regényszerűvé teszi. A Filatorigátnál 1881-ben előkerült egy szarkofág. Ezt egy Kr. u. IV. század végi temetőben másodlagosan használták fel, de először a Kr. u. III. század első felében temetkeztek bele. Mára kissé megkopott sírfelirata Adamik Tamás fájdalmasan szép magyar fordításában a következőképpen hangzik:

„Nyugszik e sírba bezárva a kedves, drága Sabina.
Mestere volt a zenének, a férje se győzte le ebben.
Hangja vidáman szállt, szépen pengette a lantot.
Hirtelen elnémult. Háromszor tíz nyara volt csak,
öttel, jaj, kevesebb, ám három hónapot élt még
s kétszer hét napot is. Mikor itt víziorgona sípján
jókedvvel muzsikált, népünk hogy imádta e művészt!
Légy boldog, ha elolvasod ezt, s tartson meg az isten,
és zengjed kegyesen Aelia Sabina nevét!”

A szarkofágot Titus Aelius Iustus, az Aquincumban állomásozó katonai csapat, a legio II Adiutrix orgonistája állította feleségének. A huszonöt évesen meghalt Aelia Sabina nyilvános előadásokon is fellépő művész volt, akit Aquincum lakossága kedvelt. Orgonálhatott Aquin­cum két amphitheatrumában, az ókorból fennmaradt ábrázolások szerint ugyanis a véres játékokat kísérő zenészek nők is lehettek; ezenkívül felléphetett különböző ünnepeken, akár nyilvános vagy magánrendezvényeken is. Ugyan semmiféle bizonyítékunk nincs rá, de elvileg elképzelhető, hogy a körülbelül egykorú aquincumi orgonán is játszott a tűzoltással is foglalkozó posztókészítők egyesületének lakomáin. Azt ugyanis valószínűsíthetjük, hogy a hangszert Gaius Iulius Viatorinus azért ajándékozta az egyesületnek, hogy a tagok rendszeresen megtartott összejövetelein szórakoztassák vele a résztvevőket, így az aquincumi orgona feltehetően a tűzoltószékház nagyteremében szólalt meg.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Mit jelent az ön számára Óbuda?

Úgy érzem, az elmúlt évek során teljesen óbudai lettem. 19 éve élek Budapesten, de sokáig megmaradt számomra a víz közelsége. Az egyetem alatt csak szezonális urbanista voltam, ugyanis június közepétől augusztus végéig vízi túrákat vezettem a Szigetközben és Csehországban. Ez a szabadság kellett ahhoz, hogy Budapesten tudjak élni. Belvárosi albérletlakó voltam, de még nem igazán budapesti, mert nem volt mihez kötődnöm. Amikor megismertem a feleségemet, és meglátogattam a családját, akkor jöttem rá, hogy addig nem voltam még normális otthonban Budapesten, ahol évtizedek óta él egy család. A gyerekeim már ide születtek, három lány és egy fiú. Nem egyszerű a napi logisztika, de a feleségem segítsége nagy támogatás számomra, hiszen „kötetlenül” sokat dolgozom. Zuglóban lakom a családommal, de amikor Óbudára kerültem, akkor lett közöm közügyekhez és egy sok összetevőből álló közösség életéhez. Óbudán nagyon meghatározó Bús Balázs polgármester úr kultúrához kötődő, innovatív személyisége.

Az, hogy a külön-külön működő kulturális gyöngyszemek összefűződjenek, kell ez a fajta kerületvezetői szemlélet. Én csak olyan szellemben tudok dolgozni, ahol közösség születik, és baráti a hangulat a kollégáimmal.

Mikor kezdődött és hogyan alakult ki a művészethez való kötődése?

Mosonmagyaróváron születtem, édesapám, nagyapám építész, édesanyám óvónő volt, tehát elmondhatom, hogy valamilyen formában kapcsolódott a család a művészethez, hisz az óvónő is foglalkozik versekkel, énekléssel. A rajztanárom arra biztatott, hogy kezdjek el rajzolni, vigyük el versenyekre a rajzaimat, és később se hagyjam abba a művészeti tevékenységemet. Győrben van egy szakközépiskola, aminek az a célja, hogy a művészeti oktatásnak rendhagyó módon adjon teret. Nagyon nehéz volt oda bekerülni, de engem elsőre felvettek szobrász szakra. Egész napos rendszerben, kis létszámmal, családias hangulatban működött. Nagyon jó tanárom volt, sok szabadságot adott, mindenki csinálhatta azt, ami érdekelte. Pezsgő művészeti élet volt Győrben. A középiskola után arra gondoltam, hogy a pécsi egyetem szobrász szakára van esélyem bekerülni, de mivel nem tudtam fejet mintázni úgy, ahogy azt jogos elvárás szerint kellett volna, nem jutottam be.

Abban a helyzetben a legjobb döntésemnek bizonyult az, hogy a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjtemény részlegéhez mentem dolgozni. A művészettörténész munkatársak, illetve a komoly szakmai légkör nagyon meghatározó volt számomra. A falakon kortárs képek lógtak, naponta jártak be művészek. Még ha sokszor csak fültanúként is, de bekerültem a modern művészeti körbe, és olyan műtárgyakkal találkozhattam közvetlenül, amelyeket korábban csak könyvekben láttam. Ezután Szegedre mentem művészettörténet szakra, de az nem volt az igazi, és végül a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán médiaművész diplomát szereztem, amely a technikai médiumokkal – videókkal, fotókkal – való foglalatoskodást jelenti. Én elsősorban rajzokat és videókat készítettem. A Képzőn a folyamatos szellemi készenlétet tanították meg, azt, hogy akkor is eszünkbe jusson valami, ha éppen nem jut eszünkbe semmi.

Mindig dolgoztunk, kerestük, gyűjtöttük a témákat, hogy amit látunk, érzékelünk a világban, azt értelmezzük, és a művészet nyelvére fordítsuk le.

A művészet világában folytatta a pályáját?

Nem. Az egyetem utolsó évében megismerkedtem a feleségemmel, három hónap múlva elmentünk Mexikóba egy ismerősünk esküvőjére, ahol meg is kértem a kezét. El kellett döntenem, hogy az egyetem után rászánok-e arra 2–3 évet, hogy minimális pénzt keresve felépítsem a művészeti karrieremet, vagy inkább a családot helyezzem előtérbe. Az utóbbit választottam, és mivel abban a tekintetben klasszikus felfogású ember vagyok, hogy úgy gondolom, a családomnak egzisztenciát kell teremtenem, ezért elmentem pultozni egy VII. kerületi kocsmába. Ez még a romkocsmás korszak elején történt, a hely pedig a Budapesten élő külföldiek és képzősök törzshelye volt. Éjszakánként ott dolgoztam, napközben pedig elvégeztem az egyetemet. Így telt el hét év, közben jöttek a gyerekek. Minden szempontból sűrű időszak volt, de a művészektől nem szakadtam el, hiszen ezek a helyek nem pusztán kocsmák voltak, hanem Budapest meghatározó közösségi és kulturális színterei koncertekkel, kiállításokkal, amelyekből nagy hiány volt abban az időben. A fordulópont a cigarettázás kitiltása volt a belső terekből, mert kikerültek a vendégek az utcára, amiből konfliktusok lettek a lakóközösségekkel. Az új helyzettel járó feszültségek végül szinte felemésztettek a hét év éjszakázás után. Az életeseményeim alapján úgy tűnhet, hogy nagyon lazán éltem, de én klasszikus gondolkodású ember vagyok. Nyitott vagyok a világ dolgaira, miközben nagyon fontos számomra a család, és szeretem a rendszert az életemben.

Mindezek után hogyan került az óbudai Esernyős csapatába?

2014-ben a feleségem látta meg a hirdetést, amelyben egy kávézó és kulturális hely munkatársat keresett. Úgy éreztem, hogy ez ugyanaz a munka, amit addig csináltam, csak nyugalmasabb keretek között. Sikernek éltem meg azt, hogy engem választottak. Amikor öt éve az Esernyős elindult, még az Óbudai Kulturális Központhoz tartozott. 2014 augusztusában kezdtem el itt dolgozni, induló társaságban, és ilyenben mindig jó részt venni, mert felpezsdíti az embert. Óbuda addig csak a Pünkösdfürdői Strandot jelentette számomra, mert oda néha eljártunk. Nem voltam itt ismerős, főként azért, mert a VI. és VII. kerületekben éltem éveken keresztül. Nagyon furcsa volt, amikor egy szeptemberi reggelen a párás ablakú 1-es pótlóbuszon találtam magam, és elgondolkoztam azon, hogy ez most hogy is lesz… Mi lesz ebből az épülő valamiből?

Elkezdtünk dolgozni, folyamatos alakulás és várakozás közepette. Műszakis voltam, a beszerzéseket intéztem, valamint főztem a kávét a vendéglátós múltam miatt. A kamaraterem nyitásakor programszervező is lettem.

Nagyon aktív időszak volt, délelőtt beszereztük a vetítővásznat, felszereltük, és délután már itt volt Makk Károly rendező, a filmvetítés meghívott vendége.

Milyen változást hozott az életszemléletében az, hogy az Esernyősbe került?

Egyrészt az új munkám adta azt, hogy közöm lett a közügyekhez, illetve a gyermekeim „in­téz­ményesülése” is erősen hatott a gondolkodásomra. Ráláttam a közoktatásra, az egészségügyre, amelyek alapján napra kész tapasztalataim, közügyeim lettek.

Milyen további lépcsőkben fejlődött az Esernyős?

2015-ben megkaptuk a volt Szabó Ervin Könyvtár területét, ahol kortárs galériát hoztunk létre. Közben átvettem a vendéglátás vezetését, és mivel már működött a kamaraterem, a programok szervezésében továbbra is részt vettem. A galériát 2015 októberében egy horvát kiállítással nyitottuk meg. Később megnyílt a Gázlámpa Kioszk is. Folyamatosan új feladatok és új emberek jöttek, minden mozgásban volt. Az Esernyősben mindig multifunkcionális emberek dolgoztak, és szükség volt minden kolléga valamennyi tapasztalatára, energiájára és lelkesedésére, hogy teljes erőbedobással dolgozzon azért, amit szeret.

Eszerint az Esernyősről elmondhatjuk, hogy összművészeti kulturális intézmény?

Teljes mértékben, és az Esernyős elsődleges célja az, hogy Óbuda turisztikai célpont legyen, és a programjainkkal vonzóvá tegyük a kerületet. Vannak kiállításaink, művészettörténeti előadások, itt a filmklub és a zenei programok, idén nyáron már színházi programjaink is lesznek. Azt szeretnénk elérni, hogy vonzóvá tegyük a Fő teret, amely 2006-ban vált autómentes övezetté. Ez volt Bús Balázs első intézkedése, miután polgármesterré választották. Nekünk életre kellett kelteni ezt a szép környezetet, mert addig csak átmentek az emberek a téren, de ahhoz, hogy leüljenek a padokra, változatos programokra volt szükség. Azóta évről évre egyre több ember tölti az idejét a Fő téren. Elkezdtük kedd esténként a Nyugtával DJ a napot! programsorozatot, és a környező házakból lejöttek az emberek, idevonzotta őket a zene. Most már sokan sétálnak babakocsival, kutyával, vagy leülnek a padokra, a Gázlámpa Kioszk teraszára, nézelődnek, beszélgetnek, hallgatnak egy kis zenét.

A nyári programjainkat is azért hoztuk létre a koraesti idősávban, hogy munka után a környék lakói ne rohanjanak rögtön haza, hanem álljanak meg, lazítsanak, töltsenek el itt egy kis időt.

Ugyanez érvényes a belvárosból a Római-part felé kerekezőkre, akik a téren áthaladva egyre gyakrabban szállnak le a bicikliről, hiszen ez a tér egy üde sziget, oázis a nagyvárosban.

A törzsközönség ezek szerint elsősorban óbudai?

Főleg Óbudáról érkeznek, de más kerületekből is felfedeztek minket, rendszeresen látogatják a programjainkat. Egy időben sokan találtak meg minket a IX. kerületből. Az is tény, hogy egyre több hasonló intézmény jön létre, mert a vendéglátás és a közösségi terek egyre inkább összekapcsolódnak. Nem titok, hogy hasonló intézmények vettek át tőlünk ötleteket, gyakran akár teljes programokat is.

Mi a jellemző, kik a rendszeresnek mondható Esernyős látogatók?

Alapvetően a fő célcsoportunk a 30 és 50 év közöttiek. Nehéz pontosan behatárolni, de a programokat elsősorban a nők keresik és figyelik, a férfiak pedig elkísérik őket. A családok is fontos célcsoportunknak számítanak, főleg advent idején figyelünk arra, hogy a család minden tagja találja meg a számára kedvenc ételt, italt és programot. A szabadtéri koncertek szintén nagyszerű családi programlehetőségek, hiszen a gyerekek kiélhetik mozgásigényüket. Színvonalas előadókat hívunk meg, akik emberközeli távolságban vannak a nézőktől, ezért a programok hangulata mindenképpen egyedi. A minőségi előadások, a művészfilmek, a tárlatok természetesen kulturális értelemben érzékenyebb réteget vonzanak az Esernyősbe, de ez így van jól, és ezt figyelembe kell vennünk.

A fiatalok is kezdik felfedezni az Esernyőst?

Igen. És azt is jó látni, hogy amint kisüt a nap, itt vannak a fiatalok a teraszon, és a maguk korosztályos lezserségével, akár az asztalra felrakott lábbal töltenek itt időt. Fontosnak tartjuk, hogy minél több fiatalt meg tudjunk szólítani. A Warm-up Udvar (WuU) nyári zenei sorozat is ezt szolgálja. A sorozat indulásakor a Cseh Tamás Program által támogatott zenekarok mutatkozhattak be, olyan együttesek, akiknek már van nevük, tehát nem kifejezetten kezdő előadók. Később ez a program formálódott, egyre több lett az akusztikus koncert.

Általában véve sokat fejlődött a koncertek minősége, egyre jobban szervezettek, az élőzenei világ sokkal professzionálisabb lett az utóbbi években. Ez köszönhető azoknak az olyan jó koncerthelyeknek is, mint amilyen például a szomszédunkban található Kobuci Kert.

Hogyan állnak a fellépők az Esernyős egyedi helyszíneihez?

Fontos számunkra, hogy ne csak a látogató, a néző, hanem az előadó is jól érezze magát nálunk, hiszen az számára sem mindegy, hogy milyen hatások érik. Ez a mi felelősségünk, mivel az, hogy meghívjuk, csak egy dolog. Nem azt mondom, hogy körbe kell ugrálni őket, de fontos, hogy milyen miliőt biztosítunk az előadóknak. Magyarországon még az is szokatlan, hogy világosban játsszon egy zenekar. Sok zenekar azon nem sértődik meg, ha a Sziget Fesztiválon délután négykor kell játszania, de kisebb helyeken ez még nem jellemző, és ezt a megszokást nem egyszerű áttörni. Akkor lesznek jók a bulik, az előadások, ha kialakul a közönség és az előadó közötti összhang. Ez nem csak a zenei rendezvényekre érvényes, itt van például a népszerű filmklubunk, amelyet a kezdetektől Baróti Éva vezet. Idén nyártól keddenként lesz kertmozi is, bisztró jelleggel, ahol asztalok mellett ülve, iszogatva lehet filmet nézni.

A programokat általában ki vagy mi határozza meg?

Többségében én, mert korábban is én foglalkoztam ezzel, de egészében csapatmunka kell hozzá. A programjaink változatosak, ugyanakkor egyfajta egységes, „Esernyős arculatra” törekszünk, és ez a változatossággal együtt adja a hely érdekességét.

A mostani Esernyős Galériát hová helyezné el a budapesti kiállítóterek tekintetében?

Egyedi a hely térbeli adottsága. Egy itteni kiállításhoz nem elég az, hogy a festőnek van 40 képe. Fontos, hogy azt érezze, hogy nem véletlenül szeretné pont ebben a sajátos elhelyezkedésű térben megmutatni az alkotásait, mert köze van a helyszínhez, az udvarhoz, ahová néz a terem, a kávézóhoz, az „óbudaisághoz”, a „budapestiséghez”. Ha mindez megvan, akkor a kiállítás jó lesz. Az egyediségünk abban is megnyilvánul, hogy nyitottak vagyunk, nem szabunk műfaji határokat.

Egy laikus számára olyan egyszerűnek tűnik, hogy vannak az alkotások, és azok felkerülnek a falra. Hogyan és mi alapján áll össze egy kiállítás?

Változó, hogy mi keresünk meg egy művészt, vagy ő talál meg minket. Ha egy kiállítás jól felépített, akkor azon akár könnyedén végig is szaladhatunk. Viszont, ha rosszul van összerakva, akkor valami zavarni fogja a látogatót, csak nem biztos, hogy meg tudja fogalmazni, hogy mi.

Az Óbudai Tavaszi Tárlat már hagyományos kiállítása az Esernyősnek. Mit lehet tudni erről a tárlatról?

A kiállítás lényege, hogy minden Óbudán élő és alkotó művész adhat képet a tárlathoz. Nyilván ez nem lehet művészileg egységes kiállítás, hiszen mindenkinek más a témája, stílusa, narrációja és kvalitása. Vannak, akik ezt a kezdeményezést szakmaiatlannak tartják.

Az Óbudai Tavaszi Tárlatot más szempontok alapján kell szemlélni, mint a többi kiállítást, és szerintem eddig mindig sikerült tartalmas válogatást szerkeszteni. Azt gondolom, hogy aki eljött ezekre a tárlatokra, jó élményt kapott.

Óbudán nagyon sok elismert művész él, sokan tagjai az itteni képzőművészeti közösségnek, és az ő képeik jelennek meg ebben a tárlatban.

Milyen Óbudát érintő kiállítást tud még említeni?

A Kórház utcában, szabadtéren látható a Kaleidoszkóp című fotókiállítás, amelynek én voltam a kurátora. A tavalyi évben harmadik alkalommal került megrendezésre a III. kerületi önkormányzat felhívására az Óbudai Fotótárlat. Az elmúlt három évben kiállított, több mint 300 képből merít az itt látható anyag. A különböző tematikákban Óbudát megörökítő fotók, mint egy kaleidoszkóp színes kavicsai rendeződnek most új formába és adnak képet Óbudáról. A három tárlat tematikája – A Római P’art, Óbuda/Aquincum, Aqua/Óbuda vizei – sok esetben mutat átfedést. A valóságban is hasonlóan fonódik össze az óbudaiak hétköznapjaiban az antikvitás mint a múlt, a víz mint az élet és a Római-­part mint a jövő kérdése. A képek szabadon értelmezhetőségét mi sem igazolja jobban, hogy ebben az új elrendezésben, csoportosításban már nem is evidencia, hogy az adott képet mely tematika ihlette. A négy csoport formai, hangulatbeli kapcsolatok alapján szerveződött, külön és együttesen is egy harmadik absztrakt tartalmat hozva létre. Ezek a kapcsolódások és váltakozó ritmusok, szerkezetek a fotográfia eszközével adnak átfogó képet a mai Óbudáról.

Milyen egyéb tevékenységei vannak az Esernyősnek?

Ebben is speciálisak vagyunk, hiszen sok mindennel foglalkozunk. A kulturális programok mellett a Szindbád Rendezvénytér a legnagyobb bevételi forrásunk. Ez a vendéglátással is összefügg, hiszen megfelelő catering ajánlatokat kell adnunk a bérlőknek. A Szindbád Coworking Iroda szintén rendkívüli kezdeményezés. A régi Vörös Postakocsi Étterem helyén sokáig csak a molinóval borított ablakokat lehetett látni, évekig borzalmas állapotban, üresen, kihasználatlanul állt. Végül Bús Balázs polgármester meglátta a helyben rejlő lehetőséget, így lett méretét tekintve hiánypótló rendezvénytere a kerületnek. A terem hátsó részében közösségi iroda kapott helyet, amit a környéken élők nagy örömmel fogadtak, és igénybe is veszik. A mi közösségi irodánk nagyon különbözik a belvárosi coworking irodáktól, amit a külföldi digitális nomádok két hétig használnak, aztán továbbállnak. A mi bérlőink teljes mértékben kihasználják a hely adta lehetőségeket, vannak, akik évek óta visszajárnak, és olyanok is, akik itt, a Szindbádban tervezgetik a jövőjüket. Egyik erősségünk, hogy nálunk jó időjárás esetén az udvar is közösségi irodává változik, bérlőink a kerti asztaloknál tartják partnereikkel az üzleti tárgyalásokat.

Több óbudai kávézóval együttműködve zajlik a Bike & Breakfast kerékpáros reggeli, amelynek  főszervezője az Esernyős. Mesélne erről?

Igen, ez különösen népszerű rendezvényünk, már negyedik éve csináljuk. Én magam tizenöt éve biciklivel járok. Ez a kezdeményezésünk új arculatot ad a biciklizésnek.

A Bike & Breakfast programmal is egyfajta közügyet szeretnénk szolgálni, amelynek az a lényege, hogy a reggeli rohanós, eszeveszett tekerés közben álljanak meg az emberek egy rövid időre.

Biciklizzenek, de szálljanak le róla, üljenek le az asztalhoz, és igyanak meg egy minőségi kávét, egy gyümölcslevet, egyenek egy croissant-t vagy kakaós csigát, a reggeli napsütésben olvassák el a napi újságot. Mi ehhez zenét is szoktunk szolgáltatni. Rohanó világunkban akár életmódbeli váltást is hozhat a Bike & Breakfast kezdeményezésünk.

Ön egy éve lett az Esernyős ügyvezetője, hogyan élte meg ezt a változást?

Tavaly júniusban kérdezte meg Bús Balázs polgármester úr, hogy elvállalnám-e az Esernyős vezetését? Bevallom, nagyon meglepődtem a felkérésen, erre egyáltalán nem számítottam, és nagy megtisztelés volt számomra az, hogy polgármester úr rám gondolt. Az első reakcióm az volt, hogy végig pörgettem magamban azt, hogy kik azok a kollégák, akiknek mindenképpen itt kell maradniuk, vagy ide kell jönniük ahhoz, hogy én jól tudjam ellátni a vezetői feladatomat. Azt gondolom, hogy egy kívülről jövő, új vezető számára sokáig tartott volna mindent átlátni és megérteni, főleg egy ilyen állandóan változó, lendületben lévő hely esetében. Számomra nagyon fontos a csapat, mivel hosszabb távra szeretek tervezni, tehát fontos, hogy akik idejönnek, itt is tudjanak maradni. Ezért is igyekszem az interjúkon olyan információkat megtudni, amiket nem ír be valaki az önéletrajzába, mégis meghatározza a mindennapjait. A lehető legtöbbet mondom el az Esernyősről az interjú során, hogy senkit ne érjen meglepetés, ne menetközben derüljenek ki olyan dolgok, amikhez esetleg valaki nem tud alkalmazkodni. Például a vendéglátásban dolgozók jelentős része azért dolgozik itt, mert a munka mellett lehetőségük van továbbtanulni.

Vállal még más közösségi szerepet az Esernyős?

Igen, ilyen az Óbudai Turisztikai Egyesület, amelynek az Esernyős szervező motorjaként működik, és egész Óbudát érinti az Egyesület tevékenysége. Vannak benne vállalkozók, önkormányzati cégek, vendéglátóhelyek, múzeumok, illetve a Sziget Fesztivál is a tagja.

Mi készítjük a kiadványokat, és azon dolgozunk, hogy megmutassuk Óbuda vonzerejét. Többek között az is a cél, hogy a Fő tér élettel teljen meg, fontos, hogy kihasználják a helyi lakosok a terület adottságait.

Ez összhangban van az Esernyős tevékenységével is. Az ide érkező turistáknak az a vonzó, ha zajló életet tapasztalnak Óbudán. Ez a mi fő feladatunk, és minden eszközzel ezt a célt kell szolgálnunk.

Úgy tudom, hogy az Esernyős mellett szerepet vállal egy Római-parthoz kötődő civil mozgalomban is. Mit lehet erről tudni?

A szervezet teljes neve a Mi Rómaink – Közösségi és Turisztikai Egyesület a Római-partért, amelyet Csepeli Zsuzsa vezet. Ez más jellegű, mint a Turisztikai Egyesület, ebben több olyan tenni akaró magánszemély és vállalkozó jött össze, akiknek lételemük a rendezett Duna-part. Nyilván szó lehet arról, hogy mi ne legyen, de az is fontos, hogy mi van most, és mit lehet alkotni. A Római-part nagyon egyedi terület. Az óbudaiaknak fontos, hogy a helyiek és az odajárók létezni tudjanak a Római-parton.

Milyen szerepet vállal a Mi Rómaink Egyesületben az Esernyős?

Egyrészt a médiacsatornáinkon keresztül népszerűsítjük a programjaikat, másrészt van olyan tapasztalatunk, kapcsolatunk, amiket hasznosítani tudnak. Csepeli Zsuzsa vezetésével a Mi Rómaink Egyesület nagyon jól működik, olyan közösségi eseményeket szerveznek, mint például a jóga vagy a nordic walking programok. Nekem személy szerint is fontos a Duna, hiszen vízpart közelében nőttem fel. A Mosoni-­Dunában tanultam meg úszni. Az evezések olyan élményt adtak nekem, amelyekhez a Rómain is adottak a lehetőségek. A vízpartok mentén általában ugyanazok a problémák, például a túl gyors motorcsónakok vagy a jetskik. A Római-parton szükség lenne egy útmutatóra, amely támpontokat ad a terület „okos használatához”. Például sok a biciklis a parton, és a sétálók szidják őket, valamint gond az autók parkolása. Egy civil egyesület ezeknek a problémáknak a megoldásában tud segíteni. Lehetne lobbizni új parkolókért az önkormányzat és a főváros felé, de még egyszerűbb, ha azt kommunikáljuk, hogy közösségi közlekedéssel vagy kerékpárral menjünk ki. Emellett hirdetheti a saját platformjain például azt, hogy „értjük, hogy nincs elég szemetes, de ha idehozod a szemetet, kérlek, vidd is el innen”, ahogy kirándulás alatt sem dobjuk el az erdőben a szemetet. Szerintem ezek fontos kérdések és megoldandó dolgok. Ki kell alakulnia a jó közösségi együttélésnek, amihez párbeszédre van szükség.

Úgy gondolja, hogy az Esernyős mintát adott vagy adhat az újonnan létrejövő kulturális terek számára?

Igen, így van, de ez nem gond, inkább egy természetes folyamat. Az emberek igényei ma már komplexebbek. A program előtt egy kávé, utána egy vacsora elfogyasztása már egyre természetesebb. Nagyon fontos a vendéglátó tevékenységünk, mert a betérők azzal találkoznak elsőre, ezért sem adtuk ki bérbe, és csináljuk mi magunk. Mindenki azt mondja, hogy vége a nyomtatott újság világának, ennek ellenére nagyon sokan értékelik azt, hogy harminc féle sajtóterméket járatunk. Ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen jellegű közösségi tér, mint az Esernyős, jobb vagy rosszabb, mint egy művelődési ház, egész egyszerűen más. A régi művelődési házaknak sokat kellett változniuk, nagy lépéseket kellett tenniük, ahogy az Óbudai Kulturális Központ is tette, ami sikertörténetnek számít.

Korábban a művelődési házakat péntek és szombat estére bérbe adták egy diszkósnak, délelőtt pedig használtruha vásár volt. Nézzük meg most, hogy milyen minőségi programokat nyújt az ÓKK!

Mi talán jobban kísérletezhetünk a kisebb léptékünk miatt, de az óbudai kulturális helyek kapcsolatban állnak, építik egymást. Ha nincsenek az ÓKK-ban színvonalas programok, akkor nem fogják a miénket sem értékelni vagy az Óbudai Társaskörét sem.

Van esetleg olyan jövőbeli, akár őszi programtervezet, ami foglalkoztatja?

Mi úgy működünk, mint az iskolai szemeszterrendszer. A nyári programjaink teljesen mások, mint az ősziek. Szeptembertől júniusig mennek tovább a megszokott és népszerű eseményeink, sorozataink: a filmklub, a művészettörténeti előadások, a koncertek és a tárlatok. A mostani ősz attól lesz különleges, hogy szeptemberben öt évesek leszünk. Szeretnénk ősszel az Esernyőst úgy bemutatni, hogy kiderüljön mindaz, ami az elmúlt öt év alatt történt, hogy hol tartunk most, mik az eredményeink. A jubileumhoz szeretnénk eseményeket, koncerteket kapcsolni. Ahogy említettem, nagyon sok, a miénkhez hasonló jellegű és működésű intézmény van, ezért szerveznénk egy konferenciát, ahol tapasztalatot cserélhetünk. Decemberben pedig jön az Óbudai Advent a Főtéren, ami nagy és kiemelt rendezvény minden évben.

Milyen a mostani viszonya művészethez?

A munkám adta feladatokon túl elsősorban az irodalom és a zene foglalkoztat, azon belül is a klasszikus és a jazz, bár van egy együttesem, amellyel popzenét játszunk, de ezek a dolgok jól megférnek egymás mellett az életemben.

Énekese a Barcsay Jenő Emlékzenekarnak. Mit lehet tudni az együttesről?

A kollégiumban hoztuk össze, minden tagja „képzős” volt. Eleinte csak próbáltunk, és olyan zenét játszottunk, amelyek egyszerűek és szórakoztatóak voltak. Saját kikapcsolódásunkra zenéltünk. A rockosabb zenék mentek abban az időben, de mi diszkószámokat választottunk. Nagyon jó hangulatú próbák voltak. Játszottunk Boney M-et, ­Modern Talkingot, ABBA-t. Rájöttünk, hogy ez a stílus azért is jó, mert mindenki ismeri a számok szövegét. Hamarosan felkértek minket egy képzős bulira a Kuplungban, amire nagyon sokan eljöttek. Furcsa volt számomra, hogy úgy zenélünk, hogy közönség is van, és ha én felteszem a bal kezemet, akkor száz ember szintén felemeli. Ez döbbenetes élmény volt! Jól sikerült a koncert. Onnantól kezdve heti szinten próbáltunk, és sokat koncerteztünk. Nekünk az a hozzáállásunk, hogy mi, a zenekar megadjuk a szórakozáshoz a lehetőséget, és a közönségtől függ, hogy milyen lesz a buli. A cél ma is az, hogy másfél órán keresztül ne gondoljon semmire az, aki ott van, és kapcsoljon ki teljesen. Már csak évi három koncertet adunk, hiszen mindenkinél ott a család, gyerekek vannak, de a mai napig megvan a Barcsay Jenő Emlékzenekar, és azt hiszem, most már mindig is lesz – legfeljebb négyévente egyszer koncertezünk majd.

Az Esernyős első látásra olyan, mint egy klasszikus bisztró, ahol kiválóan lehet ejtőzni, enni-inni, de a felszín mögött ennél jóval több rejlik.

Az intézmény alapvetően kulturális, turisztikai és információs pont, amely tavaly év vége óta önálló nonprofit kft.-ként működik.

Éppen annak érdekében, hogy ez az információs pont ne valamiféle száraz, „lelketlen” ügyfélszolgálati iroda legyen, hanem valódi közösségi térré váljék, nyílt meg a kávézó és a kamaraterem, amely folyamatosan változó programokkal áll a vendégek rendelkezésére.

– Idén januárban kezdődött meg ez az új időszámítás, ami azért is egy nagy fordulópont az életünkben, mert akkor nyílt meg a kávézót kiegészítő kamaraterem, ahol 40–50 fő tud helyet foglalni a különböző programok során – kezdi az Esernyős történetét Békefi Anna, az intézmény vezetője.

– Amint belép az ember az Esernyősbe, a közösségi tér tengelyében azonnal az információs pultot látja meg. Ott olyan ingyenes, elvihető prospektusokat, kiadványokat találnak a betérők, amelyek a kerület életéről szólnak. Többségük kulturális programokat ajánl, de közszolgálati jellegű kiadványok, információk is akadnak közöttük.

Nagyon sikeres az együttműködés a kerületi intézményekkel. A múzeumok, művelődési házak ismertetői mellett megtalálhatók újságok, az önkormányzat közleményei vagy a civil szervezetek programjai is.

Helyet kapnak a nemes célok érdekében indított adománygyűjtésekről szóló információk, a kerületi nagyrendezvények, a helyi sportélettel kapcsolatos események plakátjai, szórólapjai is.

Az Esernyős kávézó részének belső fala is információs felület, ahová kivetítjük a programokat, illetve érdekes, látványos prezentációval kapcsolódunk a tematikus heteinkhez.

Elérhető itt továbbá az Óbudai Turisztikai Egyesület kis kiadványsorozata a kerület kulturális és sportturisztikai értékeiről.

Az egyik leporello, amely egy óbudai történelmi sétán kalauzolja végig a látogatókat, a külföldiek nagy örömére angol nyelven is elérhető. Ebben az irányban is szeretnénk tovább fejlődni a Turisztikai Egyesülettel, mivel nagyon sok külföldi turista tér be hozzánk. A Fő térre mindenki eljut, aki Óbudán kirándul, hiszen olyan nemzetközi hírű gyűjtemények találhatóak a szomszédságunkban, mint a Vasarely Múzeum, a Varga Imre Gyűjtemény, a Kassák Múzeum és az Óbudai Múzeum. Az erre sétálók szívesen megpihennek a kávézóban vagy a hangulatos teraszon, aztán beljebb jönnek, és ismerkedni kezdenek kulturális ajánlatainkkal.

Az intézmények közötti együttműködéshez hozzátartozik a múzeumi shop is, ahol óbudai múzeumok könyveit, kiadványait, emléktárgyait árusítjuk.

Nagyon szép és igényes a kínálatunk óbudai helytörténeti művekből, melyek közül több elérhető idegen nyelven is; ezeket szívesen viszik magukkal a vendégek. Terveink között szerepel, hogy a múzeumi kiadványokon túl különleges óbudai emléktárgyakat is találjanak itt a kirándulók.

Az információs pultunkban természetesen nemcsak a szórólapok, plakátok segítik az eligazodást, hanem a kollégáink is igyekeznek minden kérdésre választ adni a kerülettel kapcsolatban. Munkatársaink nagyszerűen beszélnek különféle idegen nyelveket, amire szintén nagy hangsúlyt fektetünk. Az információs pultban jegyiroda is működik. Az alapötlet, hogy az óbudai kulturális intézményekben zajló programok belépőit áruljuk, tovább bővült, így egyre több fővárosi, illetve az ország más városaiban megrendezett kulturális programra lehet koncert-, múzeumi, fesztivál- és színházi belépőt vásárolni.

A vendéglátás

– Az Esernyősben egy meghitt méretű helyen, ám nagyon kompakt módon működik egy kis kávézópult, és emellett van saját konyhánk, sőt saját séfünk is. Naponta friss déli menüvel várjuk a vendégeket, amivel nemcsak a turistákat, hanem a környékbelieket, errefelé dolgozókat is be tudjuk csalogatni.

Gyakran fordul elő, hogy valaki csak ebédelni tér be, ám itt értesül egy őt érdeklő kulturális eseményről.

A menü is különleges, mivel ezen a téren is igyekszünk összekapcsolni a kultúrát és a gasztronómiát.

A költészet napjára készülve például egy héten át a nagy magyar költőink kedvenceiből válogathattak vendégeink. Április végén, a testvérvárosok világnapjához kapcsolódva szintén tematikus hetet szerveztünk. Óbuda testvérvárosainak gasztronómiai kedvenceit lehetett végigkóstolni. Kassa ürügyén a felvidéki konyha, Csíkszereda kapcsán az erdélyi finomságok jelentek meg, az ínyenc vándorút a németeken át egészen a holland, olasz ízekig vezetett. Lengyel napokat is tartottunk a lengyel-magyar barátság emlékére. Akkor több napon keresztül lengyel specialitásokkal készült a séfünk. Ezt is nagyon szeretik a lakosok, sokan épp ilyenkor szereznek tudomást a testvérvárosainkról, a kerület határokon átívelő kapcsolatairól.

Az épület

– Jelenleg két helyiségünk van. Az egyik a 2014 szeptemberében megnyitott közösségi, kávézó és információs tér.

Közvetlenül a Fő térről nyílik a főbejáratunk, ami természetesen akadálymentes, mindenki számára könnyen igénybe vehető. Idén januárban mindez kibővült a kamarateremmel.

Ennek van egy független, önálló bejárata is a Laktanya utca felől, egy szép műemlék épületből. Mivel a kamaratermet ki is lehet bérelni, akár tanfolyamra, születésnapra, családi rendezvényre, esküvő utáni koccintásra is, ezért jó, hogy egymástól függetlenül is tudjuk használni a két helyiséget. Többnyire azonban saját rendezvények zajlanak a kamarateremben is, hiszen rengeteg programot kínálunk az Esernyősben.

A kulturális kínálat

– A kávézó tere két rendszeres programnak ad otthont. Az egyik az Esernyős LIVE, mely során havonta egyszer ingyenesen lehet minőségi élő dzsesszzenét hallgatni.

Szintén havonta egyszer a Bországjáró nevű rendezvény helyszíne is a kávézó. Ilyenkor – ahogy ezt a név is mutatja – termőterületenként, borvidékenként ismerhetjük meg az országot.

Minden alkalmat szakavatott sommelier-k vezetnek egy-egy neves borász vagy a meghívott pincészet képviselőjének társaságában. Ez egy két-két és félórás, nagyon kellemes program, ahol a borok mellé ízletes kísérő falatokat is fogyaszthatunk. Az általában hatsoros borkóstoló mellett komoly ismeretanyagot is hallhatunk, és számos érdekességet az adott borok kapcsán.

A rendezvények többségét a kamarateremben tartjuk. Ezek közül egyik büszkeségünk a Példakép(p) sorozat, amit a Kairosz Könyvkiadóval közösen indítottunk útjára. Az volt a célkitűzésünk, hogy hónapról hónapra meghívhassunk egy olyan előadót, olyan jeles személyiséget, aki életútjával, munkásságával, emberi magatartásával példát mutathat mindnyájunknak. A tematika a Kairosz Könyviadó Magyarnak lenni című sorozatán alapul. Többek között vendégünk volt Juhász Árpád, a neves geológus, a Kóborló farkas című könyv szerzője is. Amikor felhívtuk, hogy vállalja-e a felkérést, éppen a Holland Antillákon hajózott. Járt itt nálunk Petrás Mária is, akit népművészként, iparművészként, illetve népdalénekesként is sokan ismernek. Csodálatos csángó népviseletben érkezett, majd mesélt és énekelt is nekünk. Májusban Pitti Katalint láttuk vendégül, júniusban pedig Entz Géza művészettörténészt.

Szintén havi sorozatot indítottunk az Aquincumi Múzeummal együttműködésben Óbuda több ezer éves történelméről.  A színvonalat garantálja, hogy a múzeum régészei, osztályvezetői tartják a kivételesen izgalmas előadásokat. Áprilisban az őskorral kezdték, májustól augusztusig a település római korszakáról mesélnek szak­értő előadóink.

Kétheti sorozataink közül az egyik legnépszerűbb az Esernyős Filmklub. Az estek háziasszonya Baróti Éva újságíró, dokumentumfilmes. A filmklubok indító alkalmát mindig megünnepeljük egy jeles meghívottal, illetve némi finomsággal. A hatvanas évek nagy magyar filmjeivel, alkotóival kezdtünk, az első alkalomra eljött hozzánk Makk Károly is. A koreai filmek kapcsán a Koreai Intézetből jöttek vendégek. Május végén zártuk a harmadik tematikus sorozatot, amely a francia újhullám kiemelkedő alkotásaiból szemezgetett.

A nyári szünet előtt zenés filmekkel köszönünk el az első évad végén, vetítésre kerül például az Egy nehéz nap éjszakája és a Mamma Mia.

A filmklub váltótársa a Stílusteremtő Géniuszok címet viselő, szintén kéthetenként jelentkező művészet­történeti sorozat Ludmann Mihály művészettörténész, festő vezetésével. Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy ilyen hatalmas tudású előadót sikerült Óbudára csábítani. Mint a sorozat címe is mutatja, olyan művészóriásokat emel ki az egyetemes művészettörténetből, akik fordulópontot hoztak a műfajukba. Idén a festő géniuszok munkásságán haladunk végig, Rembrandtól Caravaggión keresztül az impresszionistákig. A magyar zsenik közül Szinyei Merse Pál és Rippl-Rónai József is szerepeltek már. A tavaszi sorozatban Vincent van Gogh és Paul Gauguin volt soron, június elején pedig Csók István következik. Mivel idén Csók István emlékévet ünnepelünk, az ő életműve különösen aktuális téma.

Nagyon izgalmas program Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító kreatív írás tanfolyama is. Hónapról hónapra lelkes társaság verődik össze, elképzelhető, hogy a jövőben akár kéthetente is sor kerülhet rá.

Tovább bővül a hely

– Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a programok olyan sok érdeklődőt vonzanak, ami már a jelenlegi befogadóképességünk határait feszegeti. Ezért is örülünk annak, hogy a Fő tér 2. szám alatti épület belső udvarából nyíló, 150 négyzetméteres termet bevonhatjuk a működésbe.

Ez a fővárosi tulajdonú helyiség régen könyvtár volt, de hosszú ideje üresen áll. Terveink szerint a megszépült térben egy rangos kortárs művészeti galériát alakítunk ki.

Szeptember végére tervezzük a megnyitót, ezért a nyári hónapok alatt szükség lesz egy kis átalakításra, hogy az Esernyős jelenlegi tereivel szervesen egybeépülő helyszínt hozzunk létre.

Már a babák is törzsvendégek

– Délelőttönként a kismamák, a kisgyerekes családok, a várandósok számára szervezünk programokat. A kismamazumbán például kerületi védőnők vigyáznak a csemetékre, míg az anyukák egy kicsit megmozgatják magukat. A legkisebbek számára angol nyelvű zenei bölcsis foglalkozásokat tartunk, de van még nálunk csecsemőmasszázs, diafilmklub, gyermek alkotóklub művésztanárokkal. Megejtően bájos hellyé válik az Esernyős, amikor a gyermekprogramok miatt megtelik a kamaraterem gyönyörű kisgyerekekkel. Ilyenkor előkerülnek a vidám, színes babzsákok, egy hatalmas, puha szőnyeg, és valódi gyerekparadicsommá válik a terem.

Miénk itt a tér

– A Fő tér közepén látható egy kedves kis épület, az egykori gázfogadó. Nemsokára ez az ipari emlék is új funkciót nyer, kioszk jelleggel működtetjük majd. Lesz ott is fagyi, kávé, szendvics, levendulás fröccs, éppen amilyen szezon van. Körülötte asztalok, székek, minden, ami a megpihenéshez, egy jó beszélgetéshez kell. Biztos, hogy nagyon hangulatos lesz, és ez is segít abban, hogy még pezsgőbb legyen az élet Óbuda főterén.

Óbudára menni jó. Ülünk az Esernyős termében, Kreatív Írás tanfolyamon, és mintha lenne felettünk egy esernyő. Mintha esernyő lenne felettünk a teljes égbolt. Kevesebbel nem érjük be, mert alkotni akarunk. Bármi áron! Mi, ügyintézők, építészek, muzeológusok, gimnazisták, háztartásbeliek, tanárok, bokszbajnokok, mérnökemberek, agysebészek, a társadalom közkatonái és altisztjei csak azért is célba vesszük a valóságot, kifordítjuk sarkaiból, kicsit összerázzuk, meghintjük hidakkal, folyókkal, mozgólépcsőkkel, imádkozó sáskákkal, világháborús rohamsisakokkal, friss eperrel, megkóstoljuk, bólintunk, hogy finom, és már mehet is… Mehet a papírra. A világhálóra. Nem váltottuk meg a világot, de hipp-hopp, újraalkottuk. Egy árnyalatnyival vidámabbra vagy szomorúbbra vagy pikánsabbra. Itt, az esernyő alatt. Kívül a zuhogó időn.
Lackfi János, József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő

„Kulturális benzinkút színes választékkal, az óbudai Fő tér miliőjének tökéletesen megfelelő atmoszférájában, jó zenékkel és programokkal. Mondhatom, bármikor érdemes betérni egy kávéra vagy egy pohár borra. Nem mellesleg egy finom ebéd menüre is.”
Hlavács József, az Esernyős törzsvendége

„Miért szeretek az Esernyősbe járni? Előadásaim során itt a művészetek iránt érdeklődő, nyitott közönség fogad, belelapozhatok a kedvenc újságaimba és folyóirataimba, és végül, de nem utolsó sorban az ide betérőket a vendéglátók mindig barátságos fogadtatásban részesítik.”
Ludmann Mihály művészettörténész, festőművész, a Stílusteremtő géniuszok című sorozat előadója

„Elsősorban a Fő tér ragadott el, és örömmel nyugtáztam, hogy egy újabb üde színfolttal lett gazdagabb, amire már nagyon nagy szüksége volt Óbudának. A kiváló, sokoldalú személyzet igazán beleillik a hely miliőjébe, ami ötvözi a múltat és a jövőt. Elég csak a napi menüre gondolni, ami szinte egyedülálló a városban. A programok minden igényt és minden korosztályt kielégítenek. Az Esernyős hozzájárul a lokálpatriotizmusom további megerősödéséhez.”
Pornói Szabolcs sommelier, a BORszágjáró című programsorozat visszatérő szakértője

„Híres esernyőelvesztő vagyok. Ezt viszont megtartom!”
Szőke Szandra énekesnő, az Esernyős vendége

„Az Esernyős egyéni, bensőséges hangulata előadóként is különleges élmény. Óbuda szívében mintha egy másik városba csöppennék…”
Gyémánt Bálint gitárművész, az Esernyős LIVE fellépője

Temetés római és kelta módra

A klasszikus ókori hagyomány szerint a végtisztesség megadása az utódok és rokonok, ezek híján pedig a közösség kötelessége. Ez minden elhunytnak jár, ellenkező esetben a nyugtot nem találó halottak veszélyt jelentenek az élőkre.

A tradicionális római szokások szerint a halottat a saját házában, lakásában ravatalozták fel először, amelyet fáklyákkal, mécsesekkel világítottak ki.

A holttestet megmosták, illatos olajokkal megkenték, felöltöztették. A halott szájába vagy kezébe érmét helyeztek, hogy a túlvilág folyóján átvivő révészt, Kárónt ki tudja majd fizetni. Fontosnak tartották a halottat megsiratni, az asszonyok megtépték ruhájukat, kibontották a hajukat, a gazdagabbak siratóasszonyokat, zenészeket fogadtak.

Az elhunytat a családtagok, barátok, ismerősök kísérték ki a temetőbe, ami a régi törvények szerint csak a városokon kívül húzódhatott. Az arisztokrata családoknál a temetési menetben megjelentek az ősök viasz halotti maszkjait viselő színészek, akik jelképesen az egész családot megjelenítették. Amennyiben a halottat hamvasztották, akkor a városok mellett egy központi égető helyen állították fel a máglyát, amelyre az elhunytat gyakran kedvenc tárgyaival, valamint étellel és itallal együtt helyezték el. A máglya leégése után a hamvakat kisebb csomagba, vagy kő‑, üveg‑, esetleg kerámiaurnába temették el. Ha a család nem a hamvasztást választotta, akkor a holttestet textilbe csavarva, fakoporsóban helyezték a földbe.

A kőszarkofágok használata a Kr. u. II–III. század fordulóján vált a gazdag családok szokásává. A III. század elején ezek egy részét faragványokkal díszítették, és oldalára felvésték a halott nevét, rangját, esetleg a temetést intéző rokonság nevét is. A halotti szertartások közben égő és folyékony (legtöbbször bor) áldozatot mutattak be az alvilági isteneknek. Az áldozati állatok közül halotti áldozatnak legalkalmasabbnak a sötét színű példányokat tartották.

Az elhunyt családja a temetés résztvevőinek halotti tort szervezett. A temetés utáni kilencedik napon a családtagoknak szokása volt a sír ismételt felkeresése és újabb áldozatok bemutatása.

A római naptárban fontos szerepet kaptak azok az ünnepek (Parentalia, Feralia), amikor minden család megemlékezett őseiről, és áldozatok bemutatása mellett a síroknál, a temetőkben együtt lakomáztak. Ezeknél a temetés utáni áldozati szertártartásoknál használták azokat a sírokba levezető, legtöbbször kúpcserepekből összeállított „etetőcsöveket”, amelyeken keresztül folyadék áldozatot lehetett „leküldeni” az elhunytaknak.

A Duna mentén nagy számban éltek kelta törzsek, amelyek büszkék voltak identitásukra, viseletükre, hagyományaikat pedig egészen a Kr. u. III. századig temetkezési szokásaikban is megőrizték. Ilyen kelta törzs volt az Aquincum környékén őslakos eraviszkusz. Az ilyen bennszülött temetkezések túlnyomó többsége hamvasztásos rítusú, fontos szerepet kaptak benne az edényekbe helyezett hús­ételek. A gazdag kelta származású személyek római stílusú, latin feliratos sírköveikre is felvésették a kelta asszonyok jellegzetes népviseletét, gyakran pedig asztrális szimbólumokat, vagy a túlvilági utazásra szolgáló utazó kocsikat is.

A leggazdagabb törzsi vezetők pedig megengedhették maguknak, hogy négy- vagy kétkerekű utazó kocsijaikat és lovaikat is magukkal vigyék a túlvilágra.

Ilyen csodás bronzdíszekkel ellátott kocsitemetkezés került elő 2017-ben a csillaghegyi strandnál. A keresztény hit terjedésével a hamvasztás szokása fokozatosan eltűnt a Kr. u. IV. század folyamán, és a melléklet­adás szokása is háttérbe szorult, de ez a római kor végéig sok sírban megmaradt.

Már a keresztény korszak első évtizedeiből, a Kr. u. IV. század elejéről származnak azok a rejtélyes múmiatemetkezések, amelyekből jelenleg hatot ismerünk Aquincumból, és mintegy másfél tucatnyit egész Pannoniából. Aquincumban elsősorban a hegyvidéki villaövezetek magántemetőiből: a Szemlőhegyről, a Táborhegyről, a Testvérhegyről, valamint az Aranyhegy oldalából kerültek elő ilyen temetkezések.

Ezekben a sírokban az a közös, hogy a holttesteteket – amelyeket talán sós fürdőben igyekeztek kiszárítani – ruhátlanul, több rétegű textilbe csavarták.

A textileket vastagon átitatták valamilyen gyantás-olajos tartósító folyadékkal, néha szurokkal is. Az így tartósított testeket ezután habarccsal szinte hermetikusan lezárt kőládákba vagy szarkofágokba helyezték. A sírok helye, az azokban található luxustextilek minősége, valamint a mellékletek alapján az így eltemetettek személyek a társadalom igen gazdag, pogány rétegéhez tartoztak, akiknek pontos vallási hovatartozását még nem ismerjük.

A katonaváros temetői 

A köztársaság kor óta fennálló szigorú római vallási előírások szerint temetkezni csak a településeken kívül volt szabad, így a temetők nagy részét Aquincumban is a főútvonalak mentén nyitották. Itt a legkorábbi, Kr. u. I. század 50–70-es éveiben induló római kori temetkezések Óbudától délre, a Vízivárosban található lovassági táborhoz tartoznak, de ezen a környéken késő római temetkezések is előkerültek.

A katonai táborok északra helyezésével párhuzamosan az óbudai lovas-, majd legiótábortól nyugatra, a mai Bécsi út mentén épült ki a római út két oldalán a katonaváros legnagyobb temetője.

A mintegy 2,5 km hosszan, de nem összefüggően, 40–180 méter széles sávban húzódó nekropolisz egyes részei a Kr. u. IV. század végéig használatban voltak. A sírmező parcelláiból vegyesen kerültek elő hamvasztásos és csontvázas temetkezések: koporsó és földsírok, majd a Kr. u. III. századtól szarkofágos, kőláda és téglasírok is.

A katonavárostól északra, a polgárvárost a katonai táborral összekötő út mentén a Kr. u. I. század végétől sírkerteket, sírépítményeket tartalmazó temető jött létre (Ladik utcai temető, ma a Filatorigát HÉV-megálló környéke). Ettől nyugatra egy szabálytalanabb szerkezetű, vegyes rítusú sírmező húzódott (Kaszásdűlő – Raktárréti temető), amelynél a sírok nagy része a Kr. u. II–III. századra keltezhető, de szórványosan késő római temetkezések is megtalálhatóak itt. Ettől északra valószínűleg szintén a katonavároshoz tartozott egy másik kiterjedt nekropolisz (Benedek Elek utcai temető, ma Kaszásdűlői Aldi áruház környéke), amelyben a feltárt mintegy 700 sír többsége a Kr. u. II. századra keltezhető.

A katonaváros kiürülése, a városi élet megszűnése után, a Kr. u. IV. század második felében – az V. század elején a késő római tábor előterében, az elhagyott épületek között számos helyen temetkeztek, egyes sírokat az elhagyott épületek falaiba, padlóiba vágták bele.

Temetők a polgárváros körül

Az aquincumi polgárváros legrégebbi temetője a település legkorábbi kelet-nyugati főutcájának folytatása mentén, a várostól nyugatra jött létre (Aranyárok menti temető, ma Óbudai vasútállomás környéke). Itt a feltárások eddig mintegy 50 sírkertet és több mint 400, jórészt hamvasztásos temetkezést hoztak felszínre.

A sírmező használata a Kr. u. I. század második felében indult, a Kr. u. II. századig intenzív volt, de az újabb kutatások több Kr. u. III. századi temetkezést is kimutattak a területen.

A polgárváros ma ismert legnagyobb nekropolisza a várostól keletre, a Duna-parti dombokon húzódott, ahol a feltárások eddig több mint 1500 temetkezést hoztak a felszínre (Keleti vagy Gázgyári temető, ma Graphisoft Park). A szabálytalan szerkezetű, intenzíven a Kr. u. I. század vége – III. század vége között használt, vegyes rítusú temetőre jellemzőek a sűrű egymásra temetkezések. A Gázgyár építésekor ugyancsak a Duna-parti részen, egy zárt sírcsoportban egy mintegy száz sírból álló, késő római (Kr. u. IV. század második fele – V. század eleje) korú sírcsoport is ismertté vált.

Míg a polgárvárostól északra csak kisszámú temetkezés ismert, a településtől délre kivezető főútvonal nyugati oldalán (ma Szentendrei úti Auchan parkolója) sírkertek, sírépítményekkel ellátott parcellasor épült ki a Kr. u. II. század eső harmadában, elsősorban hamvasztásos sírokkal, és ezt a temetőt legalább a Kr. u. III–IV. század fordulójáig használták. A polgár- és katonavárosi temetkezéseken kívül eső falvak, villagazdaságok külön kis temetőkkel rendelkeztek, amelyek egy része a főútvonalak mentén jött létre.

A temetők és a sírok kifosztása már az ókorban megkezdődött, legelőször természetesen a leglátványosabb sírokat, elsősorban a kőszarkofágokat törték fel a főleg nemesfém ékszerekre vágyó sírrablók. A modern kor építkezései is rengeteg temetkezést semmisítettek meg, de ezzel együtt is még több tízezer ókori sír vár feltárásra a főváros területén.

(a szerző régész, a Várkapitányság Nonprofit Zrt. munkatársa)

A Budapesti Történeti Múzeum néhány nappal korábban kapott bejelentést Alt Józseftől, hogy vízvezeték ásása közben egy lezárt kőkoporsóra bukkantak a Táborhegyen, a Jablonka út 15/a szám alatt. A habarccsal gondosan lezárt láda súlyos fedelét négy munkás és egy csörlő segítségével sikerült csak megemelni.

A szarkofág alján egy sűrű szövetrétegbe csavart, még érintetlen holttestet pillantottak meg, amelynek állaga gyorsan romlani kezdett a levegő hatására.

A holttest- és textil­maradványok feltárása komoly feladatot jelentett a restaurátoroknak, és csak nagy nehézségek árán tudták azokat a múzeumba szállítani.

Mint a későbbi vizsgálatok megállapították, a sóval és gyantával konzervált fiatal nő, akit ékszereivel, bőrpapucsával és ládikájával együtt temettek el, legalább öt különböző textilfajtából készült ruhát viselt, és a testét további textilbe csavarták be. A restaurálás során a holttest lábánál talált fatáblán egy festett férfiportré is kirajzolódott, amely szinte páratlannak számít a régióban.

A Jablonka úton talált holttest, bár ritkaságszámba megy Pannoniában, korántsem egyedi Aquincumon belül. A legelső ismert ilyen temetkezést 1912-ben tárták fel Budapesten, a Szemlőhegyen.

Itt egy kőlapokból álló sírban egy sokrétegű textilbe csavart, sóval, gyantával és szurokkal konzervált nő holtteste került elő. 1929-ben szintén a Táborhegyen találtak egy idősebb nőt, aki több textil­rétegbe csavarva, gyantával és szurokkal tartósítva feküdt egy kőlapokból álló, szinte hermetikusan lezárt kőládában. A katonaváros temetőjéből két további mumifikált holttest ismert: az egyiket 1976-ban találták a Perc utcában, a másik, egy négyéves kislány gyantával átitatott, legalább háromféle textilbe csavart holtteste 1983-ban került elő a Margit Kórháznál. Az Aquincumból ismert temetkezések mind női sírok, ám hasonló, textilbe csavart férfi holttestek is előkerültek 1958-ban Brigetióban (Komárom-Szőny).

A romlandó test konzerválása, épségének megőrzése ősi szándék, mely eljárás az ókori vallásokban és néphitben a halott túlvilági boldogulását segítette, és az épen tartott test a lélek hajlékául is szolgált.

A holttest tartósítása, néhány különlegesen száraz éghajlatú helyet leszámítva, mesterséges eljárások sorozatát tette szükségessé. Ezen eljárások legfontosabb célja a gyorsan bomlásnak induló belső szervek eltávolítása, a test kiszárítása volt. További kiegészítő és esetenként magában is célravezető eljárás volt a holttest konzerváló anyagokkal való leöntése, oxigéntől elzárt koporsóban való elhelyezése.

A legkorábbi múmiákat a Kr. e. III. évezred elejéről Egyiptomból ismerjük, ahol eljárások sorozatát dolgozták ki évezredek alatt a holttestek tartósítására. A bonyolultabb eljárások komoly anatómiai, orvosi ismereteket igényeltek, amelyeket a különleges tudással rendelkező papok különböző mágikus rítusokkal együtt alkalmaztak.

Egyiptomban a mumifikálás komplex folyamat volt, amelynek legbonyolultabb változata hellénisztikus kori leírás szerint a következő módon folyt:

előbb az orrlyukon keresztül eltávolították az agyat, majd az ágyékot felvágva kivették a belső szerveket, és a kimosott hasüreget különböző illatszerekkel és füstölőszerekkel töltötték meg.

Ezután negyven vagy hetven napra nátronnal vonták be, így szárítva ki a tetemet. A megmosott holttestet végül ragasztóanyaggal bevont vászoncsíkokkal csavarták körbe.

A holttestet tartósító eljárások már a bronzkorban előfordultak a Közel-Keleten, és mind elterjedtebbé váltak a hellénisztikus korban, a leggazdagabb emberek és uralkodók gyakran balzsamoztatták be szeretteiket. Egyiptomnak a Római Birodalomhoz való csatolása után (Kr. e. 30) a mumifikálás szokása az itáliai arisztokrácia körében is megjelent. A mumifikálás elterjedése a Mediterráneumban minden valószínűség szerint kapcsolatban áll különböző közel-keleti kultuszok és misztériumvallások népszerűsödésével. A kereszténység elterjedésével a mumifikálás és a balzsamozás szokása új lendületet kapott egészen a késő-antikvitásig, hiszen a testi feltámadásban való hit a kereszténység fontos tételei közé tartozik.

Pannoniában az ilyen temetkezések mind a Kr. u. IV. század első feléből származnak. A provincia területéről összesen 16 ilyen temetkezést ismerünk, ezek közül öt Intercisában (Dunaújváros), négy Brigetióban (Szőny-Komárom), egy pedig Carnuntumban (Petronell) került a felszínre.

Aquincumban a közelmúltig öt ilyen temetkezést ismertünk, de 2015-ben az Aranyhegy oldalában egy további hasonló rítusú, két holttestet tartalmazó szarkofág is előkerült.

A tetemek konzerválási rítusa nagyjából megegyezik, mely folyamat a következőképpen rekonstruálható: a holttesteteket, amelyeket talán sós fürdőben igyekeztek kiszárítani, ruhátlanul, több rétegű, magas minőségű, drága textilbe csavarták. A testek belső szerveinek eltávolítása nem volt sehol sem megfigyelhető, kivéve a táborhegyi múmiánál, ahol Nagy Lajos megfigyelései szerint a kiszedett szemgolyók helyére gyantával átitatott szövetcsomókat tettek. A textileket vastagon átitatták valamilyen gyantás-olajos tartósító folyadékkal. A szemlőhegyi múmiánál ezen kívül állítólag szurkot is alkalmaztak tartósító anyagként. A holttesteket ezek után hermetikusan lezárt kőládákba vagy szarkofágokba helyezték.

A pannoniai múmiatemetkezések mellékleteiben azonban semmilyen bizonyíthatóan egyiptomi kultuszra utaló lelet nincs. Minden jel szerint tehát a Kr. u. IV. század első felében élt gazdag, pogány csoport temetkezései ezek, mely csoport pontos vallási és etnikai hovatartozásáról még keveset tudunk.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Ahogy a zöld patinával borított lemeztöredéket kezembe vettem, valóban szaporább lett a pulzusom, mivel a tárgy mindkét oldalán apró, szabályosan bevésett, jellegzetes latin betűk sorakoztak. A tárgy egy római kori úgynevezett katonai diploma töredéke volt. A két összefűzött bronzlemezből álló hivatalos iratokat szolgálati idejük letelte után kapták tanúsítványként a lovas és gyalogos segédcsapatokból, a flottától, valamint néhány más egységtől leszerelt római katonák. A diplomák egy-egy Rómában kifüggesztett, érctáblára írt császári rendelet másolatai.

Ezek a dokumentumok igazolták, hogy az illető veterán teljes jogú római polgár lett, illetve feleségük és gyermekeik milyen kiváltságban részesültek.

A katonai diplomák esetében az első tábla külső felére általában a rendelet szövegét, a második tábla külső oldalára a tanúk nevét írták. A belső oldalakon legtöbbször a külső oldalakra írt felirattal azonos szöveg volt olvasható még egy példányban. A két átfúrt lemezt összefűzték, és a tanúk pecsétjükkel zárták le, így hamisítás gyanúja esetén ellenőrizni lehetett, hogy a lezárt belső oldalakon lévő szöveg megegyezik-e a külső lapokon olvashatóval. A katonai diplomákon pontosan feltüntették, hogy az adott évben, az adott tartományban melyik parancsnok alatt szolgáló, melyik csapattestekből leszerelt katonák kapták meg az elbocsátó iratokat, valamint a veteránok etnikumát és családtagjaik nevét. Így különösen becses forrásai a római had- és tartománytörténetnek. Pannonia területéről is több, mint félszáz ilyen dokumentumot ismerünk.

Az aquincumi diploma szövege

„Imperator Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus, az örmények legyőzője, főpap, a tribunusi hatalom tizennyolcszoros birtokosa, kétszeres imperator, háromszoros consul és Imperator Caesar Lucius Aurelius Verus Augustus, az örmények legyőzője, a tribunusi hatalom négyszeres birtokosa, kétszeres imperator, proconsul, kétszeres consul, (akik) az isteni Antoninus fiai, az isteni Hadrianus unokái, az isteni Traianus dédunokái, az isteni Nerva ükunokái, mindazoknak a lovas és gyalogos katonáknak, akik x számú lovas és y számú gyalogos csapatban katonáskodtak, amelyeknek a nevei…”

Esetünkben csak az első bronzlemez bal felső oldaltöredéke maradt meg, ennyi is elég azonban ahhoz, hogy a szigorú formáknak megfelelően fogalmazott dokumentum pontos korát meghatározzuk.

A legfontosabb információkat az előlap 4. és 5. sorában szereplő szótöredékek jelentik, amelyek egyértelműen elárulják, hogy két császárról, társuralkodóról van szó, mégpedig Marcus Aureliusról és Lucius Verusról, akik Antoninus Pius császár örökbe fogadott fiaiként Kr. u. 161–169 között uralkodtak együtt. A császárok címei alapján pedig még pontosabban, 163 ősze és 165 nyara közé keltezhetjük a dokumentumot.

A veterán katonák bizony bőven megszolgáltak ezekért az iratokért. A szolgálati idő a csapatok legnagyobb részénél 25 év volt, ami után a már negyvenes éveikben járó hadfiak polgárjogot és föld- és/vagy pénzadományt kaptak. Érdekes módon Aquincum polgárvárosából ez a darab mindössze a második ilyen irattöredék, pedig jól tudjuk, hogy a város életében jelentős szerepet játszottak a leszerelt katonák is, igaz, ezek jó része a mai Flórián térnél állomásozó légió veteránja lehetett, amelyben csak már polgárjoggal rendelkezők szolgálhattak, akiknek nem volt szükségük ilyen bronziratokra.

A kiszolgált katonák legtöbbje egykori szolgálati helye közelében telepedett le. Voltak, akik földet műveltek, de sokan vállalkozásokba kezdtek, kereskedtek, boltokat, kocsmákat nyitottak, és napi kapcsolatban maradtak egykori csapattestükkel.

Az apró bronzlemez mellett az aquincumi műszeres kutatás természetesen még több száz római kori fémtárggyal: így ezüst és bronz érmékkel, ruhadíszekkel, bútoralkatrészekkel, ékszerekkel, lószerszámokkal gazdagították az Aquincumi Múzeum gyűjteményét, amelyek mind segítenek megérteni és rekonstruálni Óbuda ókori lakóinak hétköznapi életét.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Sokkal szerencsésebbek lehetnek azok, akik a Gázgyári Lakótelep ovijába jártak kb. száz évvel ezelőtt, amikor a belső falakat neves festőművészünk mesefigurái díszítették. Nagyon kellemes meglepetés volt, amikor a közelmúltban felfedeztem ezt a rajzgyűjteményt, és elkezdtem kutatni az eredetét. A Gázgyári Lakótelepről csak röviden szólok, hiszen erről már sokan és sokat írtak.

Először nézzük a lakótelep létrejöttét. A XIX. század vége felé, az ipari forradalom hatására Angliában elindult a kertváros-építési mozgalom (Garden City Movement), ami az angol Ebenezer Howard nevéhez fűződik. Bár nem ő volt az első, aki kertvárosias települést hozott létre, az új szemléletű, tudatos várostervezés alapjait Howard fektette le. A XIX. század végén fellendülő nagymértékű iparosodás, a zsúfolt, rossz levegőjű ipari városok kialakulása idején elméletével a nagyvárosi élet problémáit akarta megoldani.

Howard eszméit megírta könyvében, amelynek 1902-ben kiadott második kiadása az ismertebb: Garden Cities of To-Morrow – A jövő kertvárosai. Az egészséges és korszerű kertváros gondolata hamar népszerűvé vált, és világszerte követőkre talált.

Ezt az eszmét – és a könyvet – ismerhették a kor budapesti és országos vezetői is, köztük Wekerle Sándor, aki a hazai megvalósítást szorgalmazta.

Az 1900-as években elkezdődtek a tervezések, majd építkezések – állami beruházás formájában épültek fel vagy alakultak ki új lakóterületek szociális lakásépítési programok keretében, előbb a főváros és környékén, majd országosan is. Úttörőként egyetlen városrész épült Ebenezer Howard elméletét leginkább követve, a Wekerle-telep. Ide a múlt század elején döntően vidéki embereket telepítettek a növekvő főváros munkásigényének kielégítésére, és Fleischl Róbert építész javaslata alapján olyan környezetet teremtettek számukra, mely nem üt el a megszokott fás-­kertes miliőtől, mégis városias, sűrűn lakható.

Az erősödő és országosan is kiterjedő program főbb építkezései a következők voltak:

–  Wekerletelep, Budapest XIX.
–  Dunakeszi Gyártelep
–  Győr–Gyárváros
–  Óbudai gázgyár munkás- és tisztviselőtelepe, Budapest III.
–  Százados úti művésztelep, Budapest VIII.
–  Rákospalotai MÁV-telep, Budapest XV.
–  GANZ–MÁVAG munkás- és tisztviselőtelep, Budapest VIII.
–  Diósgyőr-vasgyári kolónia, Miskolc
–  Salgótarjáni Vasmű tisztviselő- és munkástelepe
–  Albertfalvai tisztviselő- és munkástelep, Budapest XI.

Természetesen mindegyik egyedi, sajátos hangulatú városrésszé vált, amint a betelepülő családok összehangolódtak és „belakták” az épületeket. Mára a fennmaradt lakótelepek különösen színes elemei a városnak, így az óbudai Gázgyári Lakótelep is varázslatos a látogatók számára – az ott élők pedig ragaszkodnak hozzá a mai kortól elmaradó komfortosságuk ellenére is.

A Gázgyári Lakótelep óvodája

Ebenezer Howard alapelvei szerint a lakótelepek építésének első ütemében készültek el az iskolák és óvodák, hogy a lakók beköltözésének idejére már a családok rendelkezésére álljanak.

Így volt ez a Gázgyári telep esetében is, amelynek ma egyik fő ékessége az eredeti formájában meglévő és még mindig példásan működő Óvoda.

A telepről szóló újságcikkből idézve:
„A főtér végében álló régi óvoda a telep boldogsága. Az élet. A jövő. Gyönyörű, régi épület, nagy kerttel, tele zsivajgó elevenséggel. Csodálni való, hogy az elidősödött telepen ilyen sok a kisgyerek. Megvan a magyarázata: ide járnak ugyanis a Gázgyár helyén felépült Graphisoft dolgozóinak csemetéi is, és a vállalat támogatja az óvodát.”
(Csordás Lajos cikke, Óbudai Anziksz, 2016–2017 tél.)

Az idők során a telep lakói és főleg leszármazottai szétszóródtak az országban, de biztosan jártak ebbe a csoda-óvodába kiskorukban, például a gyár igazgatója és hivatalnokainak családjából, a munkáscsaládok gyermekei stb. Emlékeiket ma már lehetetlen követni – de elképzelni lehetséges. Amikor ugyanis megtaláltam Muhits Sándor iparművész és festő képeit a Gázgyári Óvoda hajdani freskóiról, az én képzeletem is megindult.

Vidám, derűs és barátságos gyerekzsivaj, állandó mesevilág rémlett fel bennem, mert az akkori gyerekeket és óvónőket ilyen környezet vette körül.

Igazán dicséretes ötlet volt a tervezők, a lakótelep építtetői részéről, hogy a szükséges elvárásokon felül az óvodát nemcsak használhatóvá, hanem széppé is akarták teremteni, és a dekorálással a kor egyik legnevesebb iparművészét bízták meg.

Muhits Sándor

Az Iparművészeti Iskola egyik alapítója, majd elismert tanára volt. Bakonypéterden született 1882. március 9-én, és Budapesten halt meg 1956. május 8-án. Festő- és iparművész, illetve 1905-től ezek tanára volt. Budapesten végezte az iparművészeti iskolát, illusztrációival és munkáival hamar ismertté tette nevét. Az I. világháború idején katonáskodott, 1915-ben orosz hadifogságba került. Eleinte a krasznojarszki játékgyár művészeti vezetőjeként, majd 1917 után Moszkvában grafikai szakiskolák szervezőjeként tovább folytathatta művészi tevékenységét.

A hadifogolytáborban töltött időkről idézek a fogolytárs, Gallasz Nándor temesvári művész emlékezéseiből: „Krasznojarszkban Gyóni Gézával, Muhitssal, Prihodával és Jakobovitssal és 15–20 ezer fogoly entellektüellel az emberi lélek misztériumait úgy éltük át, mint Dante megezerszeresített poklát. Mi, művészek elvonultunk ugyan külön műtermünkben, de végigéltük mi is mindazt, amiről itt-ott megemlékeznek az ottani idők krónikásai. Én is voltam minden. Ékszerésztől cipőfoltozóig, szakácstól bányamunkásig… S láttam Gyóni Gézát, a futó csillagot testvére halála miatti mérhetetlen bánatában, láttam rémlátó lelke desperáltságában, láttam, amint éhséggel pusztította el önmagát, ő, aki mint a monda szerinti phoenix-madár, halála előtt bűbájos dallal énekelte által önmagát egyik életből a másikba…” A fogolytábor cenzúrája elől dugdosva járt kézről kézre Gyóni Géza Utolsó tánc című verse:

„Most roppannak a roppant eresztékek
Most bomlanak a bárgyú babonák…
Vágják már, vágják már a szent kések
A zabolát, a zabolát”
(részlet)

Muhits Sándor sok rajzot készített a táborban faliújságokhoz, Gyóni Géza verseihez és „hírleveleihez” (például a Levelek a Kálváriáról című kézzel sokszorosított röpirathoz). 1920-ban hazatért, s 1921–1925 között a miskolci művésztelep vezetője és tanára lett. 1935-től az Iparművészeti Iskola textilszakosztályának vezetőjeként dolgozott 1946-os nyugalomba vonulásáig.

Rendkívül gazdag munkásságának néhány főbb állomása

Pályázatok

Művészet. Szerkeszti: Lyka Károly. Hatodik évf., 1907. 3. szám 194. o.: „Báli meghívó tervére hirdetett pályázatunk eredménye. A Művészet Kner Izidor gyomai nyomdász megbízásából pályázatot hirdetett művészi báli meghívótervekre, s a felhívásra a határnapig, április 15-ig háromszáznál több pályamű érkezett be. A bírálóbizottság április 22-én döntött, s a 600 koronás első díjat Muhits Sándor »Mutter« jeligés munkájának ítélte oda.”

Ugyanezen számban később: „Kitüntetések – az Iparművészeti Társulat fémipari tárgyak terveire hirdetett pályázatán az első 300 koronás díját Muhits Sándornak ítélték oda.”

Díszítő Művészet

„Az Iparművészeti Iskola – a művészi ízlés szélesebb körben való terjesztésére – egy folyóiratot szervezett. Hasznos útmutatásokkal oktat, míg közvetlenül lemásolható részletrajzaival példákat nyújt ez a lap. Van benne női kézimunka, csipkétől kezdve a lapos hímzésig mindenféle fajta. De találnak benne mintát és ízlésfejlesztő képet mindazok, akik fém, fa, bőr, üveg stb. munkák iránt érdeklődnek akár kedvtelésből, akár hivatásból. Főképpen pedig felvonultatja mindazt a kiváló díszítő kincset, amit népünk a múltban s művészeink a jelenben alkottak.”
Főszerkesztője Czakó Elemér, művészeti főmunkatársa Muhits Sándor volt. További munkatársak: Rippl-Rónai József, Bíró Mihály, Szablya-Frischauf, Damkó József, Jászi Oszkárné, Lesznai Anna, Helbing Ferenc, Nagy Sándor, Juhász Árpád stb., akik így nyomtatásban is ízlésre és ízléses öntevékenységre oktatták a magyar közönséget.

Könyvművészet

A Muhits Sándor által díszített könyvek hosszú sorából kiemelek néhányat:
– Gáthy Fülöp: Embersors. Az örök mese, Muhits Sándor 20 egész oldalas fametszetével. Bp., 1935.
– Nógrády László: Háború a Balatonon – cserkészregény. Bp., 1921. Grafikus: Muhits Sándor
– Kárpáti Aurél: Budai Képeskönyv, Muhits Sándor rajzaival. Bp., 1914.

Reklámok, üdvözlőlapok, Ex Librisek
Változó megbízóknak.

A Gyermekművészeti kiállításon

Orbók Loránd bábszínháza. Tervezte és rajzolta Muhits Sándor.

Egy új technika, a linómetszés meghonosítása az Iparművészeti Iskolán és a könyvművészetben szintén az ő érdeme.

Kós Károly például így emlékezett erről: „Még hallgató koromban följárogattam az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamára, ahol Muhits Sándor grafikus tanár ambiciózus nyomdászokat avatott be a könyv- és nyomdagrafika magasabb rendű rejtelmeibe, s ott próbálkoztam én is a betűrajzolással és a linómetszéssel is. Azóta azonban nem foglalkoztam – mostanáig – linómetszéssel.

Muhits Sándor barátomtól jó angol vésőket kaptam kölcsön, de aztán meg is vásároltam azokat. Linóleumot Seefelner boltjában vettem. Kicsit félve fogtam a munkának, de hamarosan beletanultam; az öt metszet közül csak kettőt kellett újracsinálnom. És hiszem, hogy Kárpáti öröme őszinte volt, amikor átvette tőlem a dúcokkal együtt a levonatokat, én pedig ma sem szégyellem azokat az én első linómetszeteimet, melyekkel a Kőmíves Kelemen drámája 1916 decemberében megjelent.”

Épületek

Szegedi Dóm – a figurális falképeket Muhits ­Sándor és Patai László festőművészek alkották.

Kunszentmártoni Nagytemplom – A terv és kivitel sikeres összhatása annak köszönhető, hogy az ifjúi lelkesedéstől fűtött Dósa Lukács gondolatait hasonló felfogású művész, Muhits Sándor, az Iparművészeti Iskola alig 28 éves tanára valósította meg. Habár kunszentmártoni alkotásai még fiatalkorának idejére esnek, azok teljes kiforrottságról tanúskodnak.

Marosvásárhelyi Kultúrpalota – 1912–1913-ban a marosvásárhelyi polgármester, Bernády György védnöksége alatt a – Jakab Dezső és Komor Marcell tervei alapján épült – palota dekorációján Muhits Sándor együtt dolgozott Nagy Sándorral, Körösfői-­Kriesch Aladárral, Róth Miksával, Toroczkai Wigand Edével.

Óvoda-freskók

És e gazdag életút, életmű közben megszülettek a gázgyári óvoda freskói az ott lévő gyerekek és pedagógusok örömére – életük gazdagítására. A műveket a munkáslakótelep tervezője, Almási Balogh Lóránd építész rendelte meg a Székesfőváros megbízásából.

– Jó volt, családias. Amíg a Gázgyár működött, telt ház volt, alig lehetett a telepen lakást kapni. Most huszonegy áll üresen. Tizenhét évig voltam házfelügyelő, ma is pontosan tudom, hány lépcsőház van – emlékszik Balogh Károlyné. – Ezek a házcsoportok egyébként tükörképesek – mutat az I-es és a II-es tömbre, amelyek száz évvel ezelőtt olyan egyformára épültek egymással szemben, mint egy U betű két szára. Ha az egyik oldalon emeletes a ház vagy padlásszobás, a másik soron a vele szemben lévő is az. Még a zsalugáterek virág alakú világítólyukacskái is ugyanolyanok a szemközti épületeken. A telep 1913-ban épült Almási Balogh Loránd tervei alapján.

Többségében kétszobás lakások létesültek gázgyári munkáscsaládok számára a különleges formájú házakban, amelyek olyan barátságosak és emberléptékűek, mintha mesekönyvben látnánk őket.

Imádják is a filmesek, tavaly finnek forgattak itt, előtte szlovákok, és valamikor a telepen készült a Doktor Minorka Vidor nagy napja című film. Harminc helyi lakos is csatlakozott a szereplőgárdához statisztaként, és önfeledten püfölték egymást szalámival, hallal, hagymakoszorúval, mesélik az emlékezők. A házakon kontyolt tetők, tornyok, zárterkélyek, különös alakú pártázatok. A műemléki védelemnek köszönhetően majdnem minden eredeti formájában őrződött meg. Középen nagy tér platánsorral, sajnos az öreg fákat nemrég visszacsonkolták. Némelyik méteres derekú.

Nem volt fürdőszoba

Körbesétálok. A tér végén, a félkörívesen görbülő III. házcsoport közepén magasodik a régi legényszálló. Az emeleten valaha a nőtlen férfiak kaptak egy-egy hálófül­két, de nevezetes a ház arról is, hogy ide járt fürödni a kolónia. A lakásokban ugyanis eredetileg nem volt fürdőszoba, hanem itt, a legényszálló földszintjén állt rendelkezésre a közösségi zuhany- és kádfürdő, valamint a mosoda. Idős néni könyököl az ablakban, Buzgó Jánosné, nyolcvanöt éves, 1952-től lakik a telepen, több mint harminc éve özvegyen. A Gázgyárban az úgynevezett óraházban dolgozott. „Pintsch-órákon” és „dob órákon” mérte és számolta óránként a gázkibocsátást.

A munkástelep tervezője, Almási Balogh Loránd (1869–1945) méltatlanul elfeledett építésze a múlt századfordulónak. Formakincsét meghatározták a látványos, artisztikus részletek és a magyaros ízlés, amit Lechner Ödön és Alpár Ignác egykori munkatársaként sajátíthatott el. Jó barátja volt Kós Károly, aki ekkoriban épp a kispesti Wekerle-telep főterét tervezte. Állítólag a gázgyári telep terveibe is belejavított. Almási tervezte a mai Fazekas Gimnázium épületét is.

– A kádfürdő most is megvan, csak nem használja már senki. Kérje el a kulcsot a gondnoktól, ha meg akarja nézni! – javasolja. A telepi gondnoki irodát a II-es házcsoport végében találom meg. A helyiség valamikor fodrászat, majd trafik volt. Molnár Imre, az új gondnok néhány napja állt munkába. Épp beázásokat javíttat. Nem ismer még mindent, nem itt lakik, hanem a Flórián téren. A régi kádfürdőt sem volt még szerencséje látni. Hirtelen azt sem tudja, hol lehet a kulcsa. Előhúz egy nejlonzacskót, amelyben az üres lakások kulcscsomóit őrzik. Elég sok van, hosszú lenne végigbogarászni, inkább hagyjuk.

A házak háta mögött száz éve kiskerteket alakítottak ki, kezdetben azzal a szándékkal, hogy a termés közös lesz, de aztán azé lett, aki a kertet megművelte.

Csirkéket is tarthattak, sőt a háború idején disznót is. Ma is gondozzák a parcellákat, de nem mindenki mer zöldséget termeszteni.

– Gázos a föld – mondja egy hölgy, aki valaha a gyárban volt adminisztrátor –, beszívta az itteni levegőt – magyarázza. Ő csak virágokat ültet. Más viszont a közeli Pók utcai panelházakból éppen egy művelhető kis kertecskét keres errefelé. Termesztene valamit.

Érdeklődését a „Gázgyári lakótelep” című facebook oldalon tette közzé, mert a munkásnegyed – haladva a korral – fenn van a közösségi hálón is. A legtöbb bejegyzés a telep elveszett, régi hangulatának kereséséről szól. Például ez: „Sajnos, már csak nyomai vannak meg annak az életnek (…) a Gázgyári Művelődési Ház romokban, szó szerint: kívül-belül (Gyimesi Laci bá’ szívének egy része szerintem még ma is a romok között maradt), Cili néni trafikja előtt pedig hiába megy el az ember, már nem talál ott senkit, akitől vehetne Dianás cukorkát – de sorolhatnám a bezárt üzleteket (fodrászat, hentes…). És hol van a könyvtár és könyvtárosa, Marika néni… (…) A házak, villák rothadásnak indultak, a kutya se foglalkozik velük, csak a bennük levő lakók szépítgetik önkormányzati lakásukat kívül-belül abból a maradék pénzből, ami még maradhat az igen magas lakbérből. Ragaszkodás a hely iránt – aki itt jár, átérzi, miért.”

A lakások fővárosi tulajdonban vannak, a lakók hatvan százaléka még most is egykori gázgyári dolgozó. Idős emberek, sokan szeretnék otthonuk bérleti jogát a gyerekeikre, unokáikra hagyni. Gond azonban az átadás.

Nevezetesen az, hogy a továbbadáskor a bérleti díj egyből megemelkedik. A régiek ugyanis még kedvezményes díjat fizetnek, ám ha egy régóta itt élő család gyereke szeretné tovább használni a szülei lakását, új bérlőként, már piaci összeget számolnak, hacsak korábban nem bérlőtársként volt bejelentve. Több ilyen esetet is hallok a telepen. Az egyik gázgyári lakás néhány tízezer forintos kedvezményes díja például 87 ezerre ugrott, amikor az unoka bérelte volna tovább. Ezt nem tudta vállalni, inkább elköltözött, pedig nagyszülei még az első idetelepülőkkel érkeztek 1913-ban.

A klub és környéke

Akkor ez a telep nagyon új és nagyon korszerű volt. Igaz, nem volt fürdőszoba, és deszkapadlósak voltak a szobák, de már gázzal főztek és világítottak, majd villany is lett. A telep közepén lévő park szép virágágyásait, rózsalugasait pedig a „Művek” kertésze gondozta. Vidám és reménnyel teli volt erre az élet. Ezt olvashatjuk ki Sz. Bányai Irénnek a nyolcvanas évek közepén gyűjtött emlékezéseiből. Az akkori idős interjúalanyok még tanúi lehettek a háború előtti jó időknek, amikor a gyár 15 mázsa kokszot biztosított télire a dolgozóinak és évente 750 köbméter gázt díjmentesen. Villanyt féláron. Az órabér ötszöröse volt annak, mint amit a textilgyárban fizettek. Húsvétra, pünkösdre, karácsonyra pedig külön csomag járt. Évente egy váltás munkaruha. A közösségi épületben vendéglő és kantin működött, ennek különtermében talált otthont a Gázművek Dal- és Önképzőköre színjátszócsoporttal, dalárdával, telepi zenekarral, könyvtárral. Volt műkedvelőkör, sakk-kör, cserkészcsapat is, amelyek mind a húszas években alakultak, akárcsak a futballszakosztály.

A telepi focipálya 1927–1931 között létesült, de épült a dolgozóknak kugli- és teniszpálya is, a harmincas években pedig a Népszigeten csónakház.

A Gázgyári munkástelep és a tisztviselőtelep a gyárral együtt 1913-ra épült fel. A munkásnegyed három házcsoporjában összesen 3 db 3 szobás, 78 db 2 szobás, 14 db 1 szobás lakás és 4 padlásszoba létesült, hozzájuk pedig közösségi épület és óvoda. A tisztviselői telep 13 villájában eredetileg 17 lakás volt.

Építészeti megjelenésében a jóléti céllal kialakított, első világháború előtti munkásnegyedekre hasonlít a gázgyári is, leginkább a kispesti Wekerle-telepre. Jellegzetessége a magyaros népi építészeti elemek használata, a szimmetrikus elrendezés, a kertes környezet és az épülettípusok változatossága. Főleg ezen értékei miatt lett 1978-ban a kolónia városképi jelentőségű terület, majd II. osztályú műemlék. A tisztviselői negyed csak 2005-ben kapott műemléki védelmet.

A napi közösségi élet a kantin körül összpontosult. A férfiak munka után itt töltötték poharaikat és az időt, nemcsak iszogatással, hanem kártyázással, pingponggal, biliárddal is. Vasárnap délelőttönként a kuglipálya, délután a focicsapat meccse vonzotta őket.

Bálok, szüreti mulatságok is zajlottak a kantinban. Helyén épült fel az ötvenes években a Gázgyári Művelődési Ház, amely az ezredfordulóig, bezárásáig budapesti ismertségű kultúrcentrumként működött.

Ma a telepi mindennapok két központja a Nyugdíjasok Klubja és az óvoda. A klubot 2014-ben hozta létre a III. kerületi önkormányzat, homlokzatán ekkor állítottak emléktáblát a telep tervezőjének: Almási Balogh Lorándnak. A kerület a klub számára az egyik volt üzlethelyiséget kapta meg száz évre a fővárostól. Sokaktól hallom, azt se bánnák, ha az egész telepet megkapná. A klub az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézmény hálózat egyik bázisa, amely házi segítségnyújtást, szakápolást, kísérést és étkeztetést biztosít az itteni időseknek. Ha kell, házhoz viszik az ebédet. Napi programokat is kínálnak: amikor ott jártam, éppen számpókereztek egy asztalnál, de sok minden mást is lehet, egyebek mellett van pingpong, néptánc és zumba, a szellemet pedig a Zsigmond Király Főiskola vendégelőadói tornáztatják. Jelenleg 67 regisztrált tagjuk van, mondja Divéky Györgyi foglalkoztatás-szervező. Csak egy a baj a klubbal, hallom másoktól: kevés a férfi.

A főtér végében álló régi óvoda a telep boldogsága. Az élet. A jövő. Gyönyörű, régi épület, nagy kerttel, tele zsivajgó elevenséggel. Csodálni való, hogy az elidősödött telepen ilyen sok a kisgyerek.

Megvan a magyarázata: ide járnak ugyanis a Gázgyár helyén felépült Graphisoft dolgozóinak csemetéi is, és a vállalat támogatja az óvodát.

Prosperál a tekeklub is. Ha valaki a 106-os busszal érkezik ide, a Sujtás utcai megállóban épp a tekepályánál száll le. Épületén nagy betűkkel ez áll: Gázművek MTE. A klub 1932-től létezik, napjainkban az NB II. észak-keleti csoportjában gurítanak.

Mellettük a Művház halott épülete. Oldalsó ablakait már betörték. Majdnem húsz éve mozdulatlan odabenn a forgószínpad. Bezárása után sokáig a szomszédos Aquincumi Múzeum kőraktárának használták.

Hova járnak a férfiak?

Egykori igazgatója, Gyimesi László itt lakik a telepen, a harmadik házcsoportban. Mindenki tudja róla, hogy író ember. Történetei itt játszódnak a környéken, figuráiban felismerhetők a helybeliek.

Róluk kérdezem és a telepi hírességekről.
– Hírességek? – gondolkodik el Gyimesi úr. – Mondjuk, a filmes Schwetz Feri nagy tréfacsináló és helyi híresség volt. Remek filmtechnikai szakember, aki a filmgyár helyett mozigépészként tengette az utolsó húsz-huszonöt évét, mert annál nem talált kényelmesebbet. Helyi érdekes embernek számított Szászvári István, aki itt lakott az I-es csoportban. Családjával az első beköltözők közt került a telepre gyerekként. Megírta a kolónia történetét, de soha nem sikerült kiadatnia. Fövényi Erzsébet énekesnő innen indult, eléggé ismert lett. Ötvös Csaba operaénekes is lakott itt egy rövid ideig. Voltak aztán helyi sztárok a régi gyári színtársulatban, Olasz János néhány filmben kapott is kisebb szerepeket a negyvenes és hatvanas években, például A Tenkes kapitányában. És voltak, akik a szakmájukban tűntek ki. Például Esztényi Henrik, a remek üzemi építész, aki emellett zenész is volt, helyi híresség, de a Szentendrei út túloldalán alig ismerte valaki. Vagy Görgényi doktor, az üzemi orvos, akinek máig sokan áldják a nevét. Regényeimben inkább a környék figurái fordulnak elő, mozgásterük kiterjed a Római felé. Főleg a közelben lévő kocsmák, a Huszár-féle Pléhgomba, a Faház vagy a Szentendrei út sarkán volt Vakegér törzsvendégei, ami most Nagyi palacsintázója. Balogh Tamás nevű fontos szereplőm annak a pincéjéből lopta a muskotályos bort, és ez hiteles történet. Lassan ők is elfogynak…

A tisztviselők villáit és a gyárépületek egy részét Reichl Kálmán (1879–1926) álmodta papírra, bár az első rendezési tervet villatervekkel együtt Weiss Albert, a zürichi gázgyár igazgatója készítette. Reichl Kálmán festészettel is foglalkozott, Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben és Nagybányán. Amellett, hogy ő tervezte a kelenföldi hőerőművet és néhány iskolát a híres Bárczy-féle iskolaépítő program idején, rendszeresen kiállította festményeit is. Unokája Reich Károly grafikus.

Gyimesi László egyik valóságos regényhősével, Stabillal, azaz Béres Lajossal magam is találkozom, mégpedig a focipályán. Na, ide jár a férfiak többsége a nyugdíjas klub helyett! Edzőmeccsre, ifjúságira, bajnokira, bármire. Stabil, a pálya egykori gondnoka zömök kis ember, aki állítása szerint nem ismer lehetetlent, innen kapta a becenevét. Ő gondozza a csapat „szentélyét”, ahol a vitrinben a trófeák közt főhelyen áll a legnagyobb kupa: a BLSZ I. osztály 2015–16-os szezonjában elnyert serleg. Magyarán: tavasszal az ASR Gázgyár lett a bajnok a „Blasz egy”-ben. Fölmehettek volna a zöld-sárgák az NB III-ba, de nem vállalták, mert nincsenek meg az anyagi feltételek, és a pálya sem alkalmas a felsőbb osztályra. A fiúkról tabló is van a büfében. Eckstein Gábor, a csapat „élelmezési vezetője”, azaz a büfés maga is focizott a „Gáz”-ban, az 1991–1992-es bajnokcsapat tagja volt.

Rengeteg emléket őriz ez a pálya. Az öregek még Esterházy Pétert, az írót is látták itt focizni serdülőkorában a Csillaghegy csapatában, később meg nézőként a Gázgyár–Csillaghegy meccseken.

Sőt, testvérét, a későbbi válogatott Esterházy Marcit és apját is jól ismerték, a „Gróf”-ot, aki mindig szidta a bírót. A legöregebbek pedig arról is tudnak, hogy Hidegkuti Nándor, a 6:3 hőse a negyvenes évek elején, ifjú játékosként ide igazolt az Újlakból.

Kopott villák

A gázgyári séta végén útba ejtem a kolónia távolabb eső elitnegyedét, az úgynevezett Belső telepet, ahol valaha a gyár műszaki értelmisége, vezetősége kapott lakást.

Átvágok a Graphisoft új épületei közt, és az jut eszembe, hogy errefelé a nagy „G” lehet a kontinuitás. A „G” művek tovább él, de immár nem a Gázgyárat jelenti, hanem az új idők technikai óriását, a Graphisoftot, amely felújíttatja, hasznosítja a Gázgyár egykori patinásabb épületeit is.

1913-ra kilenc villa épült fel a Duna-parton a gázgyári vezetők számára Reichl Kálmán tervei szerint. Középen a legnagyobb, a VII-es számú, az igazgatóé volt. Pirostéglás, 422 négyzetméter alapterületű, félemeletes épület hatalmas kerttel. A telepen építészetileg és a házak szimmetrikus elhelyezkedésében is kifejeződött a gyárbeli hierarchia, valamint a rang szerint növekedő alapterületekben vagy a téglaburkolat színében. A magasabb rangúak házait piros tégla borította, a kevésbé rangosakét sárga. A villákhoz extrák is jártak: a munkásokat beosztották ide egy-egy nap háziszolgálatra, a tisztviselőfeleségek számára pedig fogat állt rendelkezésre, amivel vásárolni járhattak a városba. A háború után ezek megszűntek, az itteni lakásokat pedig megosztották, és fizikai munkásokat költöztettek az értelmiségiek mellé.

A Gázgyár utolsó igazgatója, Horváth László ma is itt él, 91 évesen. Nem az igazgatói épületben, ott sosem lakott, hanem mellette, a VIII. számú emeletes házban, amelyet eredetileg a gázgyári MÁV-állomás vasúti tisztjei laktak.

A régi idők kiváltságaira ő csak hallomásból emlékszik. Sok mindenről beszélgetünk, a leállás máig érezhető következményeiről, meg arról is, hogy a nyolcvanas évek elején született egy terv, miszerint a Gázművek ide költözik majd a Köztársaság térről, de aztán kerületi-fővárosi lobbiérdekek megakadályozták. Helyette később eladták a területet a Graphisoftnak. A lakóknak is ígérik már a lakások eladását a nyolcvanas évek óta, mondja a volt igazgató. Csak az a baj, hogy az itteniek közül nem mindenki tudna kifizetni tizenöt-húszmillió forintot, ráadásul a lelakott bérleményekre még legalább ennyit rá kellene költeni, mert a salétrom fölmarja a falakat, az ajtók, ablakok még 1913-ból valók. Tavaly a szomszéd felújíttatta a nyílászáróit: egymillióért tették neki rendbe. A Budapest Főváros Vagyonkezelő Központ Zrt. (BFVK) semmit nem tesz, hogy az épületek állagát megóvja.

– Sokan azt gondolják, milyen jó helyünk van a Duna-parton. Részben igaz, de ha itt valaki meghal, üresen marad a lakása, mert új bérlőnek nem tudják kiadni a magas kaució és a lakás állapota miatt – mondja. – Ez egy patthelyzet. De reménykedik: Óbuda mindig összetartó kerület volt.

Mit tud maga erről a pályáról, szerkesztő úr? Megmondom én az őszintét: nem tud maga semmit. Hogy itt üldögél minden hazai meccsen, az kevés. Az semmi, hogy pontosabb legyek. A focihoz se ért, már megbocsásson, múltkor is tizenegyest kiabált, amikor két csatár összefutott az ötösön. A bekkek a közelben sem voltak, nagy mázlinkra az aranylábúak meg egymást találták el, nem a labdát, maga meg tizenegyest látott… De hagyjuk. Sokan nem értenek a focihoz, de maga legalább nem abból él.

Mióta jár maga a Gázpályára? Majdnem ötven éve? Mégsem tudja az alapdolgokat. Mert ugye a Gázgyár fogalom volt az itteni fociban. Megkerülhetetlen csapat. Nem legyőzhetetlent mondtam, ember, megkerülhetetlent!

Még a névadóját is túlélte, hol van ma már a Gázgyár! Harminc éve bezárták, a csapat meg még mindig él. No, jó, nem Gázművek MTE már, valami ASR-nek hívják, igen. ASR Gázgyárnak. De a lényeg ugyanaz: van csapat. Van játék. Meg vagyunk mi, drukkerek, szurkolók, még ultrák is akadnak közöttünk.

Miért mondja, hogy maroknyian vagyunk? Maga is itt van hétről hétre, láthatja, hogy elegen vagyunk, csak részletekben. Mit lehet ezen nem érteni? Egyik héten ez a harminc, másik héten az az ötven, a harmadikon újra negyven, ez máris százhúsz, s akkor még a vendégszurkolókról nem is beszéltem. Mit akar még a BLASZ-kettőtől?

Voltak a mi fiaink NB hármasok, kettesek, sőt egyszer első osztályúak is, ne mondja, hogy nem emlékszik rá! Vagy akkor maga még nem járt itt? Az utolsó NB hármasokat látta, na persze. Meg majd az újakat is látni fogja, ha nem jövőre, azután. Mert a csapatban benne van, benne van még több is.

Jó itt üldögélni a teraszon, véd a naptól, esőtől, meg hát a társaság se kutya. Mindjárt jön a Laci bácsi, délelőtt Leányfalun volt meccse, nyolcvan közelében is szakvezető még az öreg. Na, ő eleven lexikonja a környék focijának! Amit tudok, annak a felét tőle tudom. Felsorolja a negyvenes évek elejétől az összes, azóta semmibe tűnt pályát, tudja, mi épült a téglagyári dühöngő helyére, mivé lett az újlaki aréna, a Duna-parti Goli-pálya és így tovább.

De nemcsak a pályákat ismeri, emlékezik az összes focistára, edzőre, pályamunkásra is, hiszen játékostársuk vagy ellenfelük, kollégájuk, barátjuk volt. Ővele aztán érdemes lenne beszélgetni! Szokott? Nem látni magán.

Kiszáradt a szám, annyit dumálok itt. Nem hozna nekem egy nagyfröccsöt? Vagy egy sört, a jobbikból? Tudja mit, legyen mindkettő, akkor még tanítgatom egy darabig. A kezdőrúgásig, mondjuk. Szerkesztő úr, maga egy arany ember. Nem mondom, az írók közül sokan szeretik a focit, sokan megfordultak itt is. Emlékszik a Csurkára, ötven kilóval ez előttről? A védelem biztos pontja… Vagy ott volt a Moldova, az aztán értett a focihoz, ha rúgni kellett, ha írni róla, már meg ne haragudjon, de maga tartalék sem lehetne mögötte. Az Esterházy Péter meg késő kölyökkorában jobb focista volt, mint a későbbi válogatott testvére, maga is látta vagy itt, vagy valamelyik csillaghegyi derbin. Villogtak a fiúk, még ma is látom.

Sokan persze csak a kantin miatt jártak ki. Az öreg drukkerek között még ma is akad, aki a lefújás után tőlem kérdezi, mennyi is lett az eredmény… Mert a sörök-borok meg a rengeteg élcelődés között elkeveredik a figyelmük, de azt tudják, én minden cselre, becsúszásra pontosan emlékezem, hogyne emlékeznék épp a gólokra.

Emlékszik még a legendás Murányi-Tukács fedezetpárra? A kölykök már azt sem tudják, mi az, hogy fedezet. És a Jandász Imrére? Hogy a barátja volt? Ne mondja! És a Zöldesi Misi, a csodakapus? Most is itt van valahol. Ő volt a legnagyobb bravúrokra képes, és ő kapta a legborzasztóbb leventególokat. Naná, hogy emlékszik, mintha írt is volna róla, legalábbis a Misitől úgy hallottam. Én nem olvastam, a Sporton kívül nemigen van időm más betűkre, maga meg abba nem ír. Egyébként is, ami fontos, azt itt az öreg sporik elmesélik.

Régen a gázgyári meccs családi program volt. Kijöttek a népek ebéd után, persze elsősorban a Gázgyári lakótelepek, a munkásszállók lakói, a közelben élő gyáriak, voltak ezren, néha kétezren, rangadókon háromezren is.

Megittak a kultúrház kerthelyiségében néhány pohárral, vagy később itt, a pálya klubjában, kibeszélték a kibeszélni valókat, és gyönyörködtek a játékban. Mert volt miben gyönyörködni. Még egy sör? Legközelebb visszahívom, most momentán… Ki az a H. Kovács? Hogy hetvenöt forintosa… Ja, egy Moldova-hős, hogyne tudnám. Na, látja, én felváltottam az enyémet, el is fogyott, még a pléhgombában.

Azt mondtam, gyönyörködtek a játékban. És higgye el, szerkesztőkém, hogy most is csak itt lehet igazi, élvezetes játékot látni. A magasabb osztályokban mindent bemocskol a pénz meg a pályán kívüli helyezkedés. A politika is ott liheg a csatárok nyakában, elvész a játék szépsége. Az úgynevezett minőségi foci meghalt, béke poraira, itt, ezeken a még meglévő kis pályákon születhet újjá. Hogyan? Hát nem én vagyok itt az ész, kérdezze a Laci bácsit vagy a többi mindentudót. De azt látom, hogy ezek a gyerekek nem kapnak pénzt a fociért; ha valamelyik törzsszurkoló vagy szponzor megteheti, egy-egy vacsorára meghívja a csapatot, de ez nem sűrűn esik meg. Ők bizony a játék öröméért vannak itt, izzadnak vagy áznak-fáznak az edzéseken, meccseken. És mi itt, én is meg maga is, ebben az örömben osztozhatunk. Higgye el, ez így van jól.

Ha okosabb ember volnék, vagy olyan tojásfejű, mint maga, hablatyolnék valami közösségépítésről. Na, igen. Ugye szépen mondtam?

Pedig csak annyi van, hogy itt mindenki haver, és mindenkit egy cél hoz össze: menjen a csapatnak. Rosszul fizetett pályamunkás, önkéntes segítő, edző és játékos, drukker és mifene mind együtt lélegzik. És ez klassz dolog.

Hogy vidám történeteket ígértem? Nem emlékszem, de lehet, ha iszom még egy valamit, olyanok is juthatnak eszembe. A pályamunkásról, aki úgy beleszeretett a vadonatúj gyepszőnyegbe, hogy a holdfényes nyáréjszakát a pálya közepére terített pokrócon töltötte, tán még a szeretőjét is odavitte… Vagy a részeges vonalazó gépről, amelyik juszt sem volt hajlandó egyenes vonalat húzni, amíg a kezelője nem kapott egy üveg bort…

De hát nincs vidámabb dolog annál, ha sok jó ember békében együtt van, nem? Hogy szidalmazzuk a bírót? Az benne van a pakliban, ő is tudja, meccs végén beül közénk, nincs harag. Itt nincsenek kemény viták vagy verekedések, ha néhány jöttment erre vetemedne, a mieink megfékeznék őket seperc alatt.

Azt mondja, egy fröccsre jó vagyok még? Isten áldja! Hallom, nagy megtiszteltetés érte a múlt héten, a Stabil magára bízta a kolompot, amíg ő beállt a sorba az új (nem túl hideg) söréért, és két gólhoz is kolompolhatott. Alkolompos lett, vagy micsoda. Nem akármi ez, tudja, nem is értem, hogyan érdemelte ki, hiszen annyit ért a focihoz, tisztesség ne essék, mint én a regényíráshoz.

1974-ben Konrádyné Gálos Magda a Budapest folyóiratban közölte néhány, a szigettel kapcsolatos költemény kéziratát, amit az Országos Széchényi Könyvtárban talált meg. Akkor azt vélelmezte, hogy Krúdy Gyula – rövid életű, Szigeti séták című folyóiratához – kérte fel neves költő barátait, énekeljék meg rajongott Margitszigetét. A nyolc költeményből Kiss József, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő és Vargha Gyula munkája már megjelent – négy –, Babits Mihály, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán műve viszont ismeretlen volt. A gondos szerkesztő nyomdai jelzéseivel (Kissét kivéve) is ellátta azokat, de megjelenési helyüket azóta sem tudtuk bizonyosan. Néhány évtizeddel később az internetnek és a digitalizációnak köszönhetően – minden bizonnyal – felfedeztük eredeti közlési helyüket.

Költői verseny a Színházi Életben

Incze Sándor népszerű „pletykalapja” egy költői versenyről számolt be, amelyet az 1927. évi 28. számában hozott le. Megrendezte a verses viadalt, de olyan módon, hogy a pályázók és résztvevők nem tudtak róla, hogy ők versenyben vesznek részt. A felvezető írást – sajátos stílusában – Karinthy követte el.

„Nos, a tizenkét költőhöz, akinek versei itt következnek, külön-külön azzal a megbízatással ment el a Színházi Élet munkatársa, hogy megkérdezze: volna-e véletlenül verse a következő szám részére? Nagyon jó lenne, tette hozzá, ha véletlenül éppen a Margitszigetről szólna a vers, vagy azzal állna vonatkozásban, hiszen a költő urak kedvenc nyaralóhelye a Margitsziget. Majdnem mindenütt sikerült a gyanútlan költőt a szó legnemesebb értelmében beugratni egy inspirációba.

A költők nagyrészt Pesten élnek, legalább is éltek hosszú évekig és a Margitsziget olyan inspiráció, aminek egy Arany János, egy Ady Endre sem tudott ellenállani.

Fordítva történt, mint ahogy ilyenkor, rendes körülmények között történni szokott. Máskor a szórakozott és ideges költő, hogy a lap munkatársát lerázza, azt feleli hasonló esetben, hogy kérem, nekem ilyen versem nincsen, de majd írok – és persze nem ír, mivelhogy éppen a költő veszi a tárgyát legritkábban máshonnan, mint belülről. Itt nem ez történt. A megkérdezett költők oroszlánrésze (majdhogy oroszlánkörmöt nem mondtam), a Margitsziget szóra elhallgatott, eltűnődött, aztán gyorsan azt felelte: hm! igen, nekem van is a Margitszigetről szóló versem. Pedig nyilván nem volt (ezt a magyar költészet kincsét jól ismerő bizottság minden esetben pontosan tudta) – és a költő mégsem hazudott: abban a pillanatban ugyanis, mikor a témát meghallotta, ráemlékezett, hogy ő mindig is akart verset írni a Margitszigetről és abban a pillanatban elhatározta, hogy most felhasználja az alkalmat és megírja. Mert lehetetlen Nápolyt látni és meg nem halni, lehetetlen szatírát nem írni a zsarnokság ellen és lehetetlen a Margitszigetet meg nem énekelni.”

Tizenhárom plusz egy

Van ebben az összeállításban némi szerkesztői trükk is, hiszen néhányuktól (Ady, Kiss) személyesen már nem lehetett verset, közlési engedélyt kérni. Ezen kívül kiegészítették a korban népszerű vagy közismert költő poétai munkáival is, amelyek eredetije az OSZK gyűjteményében nem szerepelt. Ezeket a kéziratokat leadás után esetleg visszakérték, vagy elkallódtak azóta. Érdekes, hogy Kiss József műve bár ebbe a csokorba tartozik, mégsem jelent meg a Színházi Életben – talán helyhiány miatt –, ezért nem volt nyomdai jelzése sem. A versenyzők teljes névsora: Ady Endre, Babits Mihály, Farkas Imre, Juhász Gyula, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Kozma Andor, Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Tóth Árpád, Vargha Gyula, Zsolt Béla. A tizenkét költőhöz csatlakozott tizenharmadiknak Karinthy Frigyes.

A legjobbaknak talán azok a költői vallomásokat tartjuk, amelyek – a sziget természeti szépségei mellett – a hely irodalmi vonatkozásaira, illetve írókra is visszautal. Egyben biztosak lehetünk, itt minden olvasónak telitalálata lesz!

A Ráskai Lea által másolt, 1510-ben keletkezett Magyar Nyelvemlék kódexből ismerjük a Margit-legendát, amely 1310 körüli, két latin nyelvű forrás magyar leirata. Az erre is utaló, középkori hangulatot árasztó, drámai költeményt Ady 1906 augusztusában Párizsból küldte a Budapesti Napló szerkesztőségébe.

Ady Endre: Szent Margit legendája

Vallott nekem a Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Íme, a titok:
Királyi atyja klastromba veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.

Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó miatt.
S robogtak a királyi udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

Nyugatról várt sokáig valakit.
Nem vad bajszú, lármás, mokány nagyúr,
Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

Már régen várt s megbénult a szive.
Zúgott a vár, prüszkölő, kún lovak
Hátán érkeztek hetyke magyarok.
Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

Ő nem járt a Duna táján soha,
Egy halk dalú és halk csóku legény.
És Jézusnak áldozák Margitot,
Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

Gépírásos Babits Mihály kézirata, amelyet talán esztergomi verandáján gondolt, nevét azonban kézírással jegyezte le. Ez a korábban íródott, Borús nap; de kezd már kiderülni című vers verziója az 1925-ös Sziget és tengerből. A lapban az első versszak másként szól, az utolsó kettőt pedig elhagyta az eredetihez képest.

Babits Mihály: Szeles délután a szigeti terrászon

Foglyok vagyunk ma. Vad szél a folyam felett
a fákba vág … Mit csóváljátok fejetek,
mogorva fák?

Holnapra újra szép idő lesz. Akkor én
közétek állok …Várjatok, izgága vén
tépett királyok!

Palotátok lámpása meggyulad megint,
fényben álltok és fejeteken meg se ing
koronátok.

Lábatoknál táncol a könnyű bajadér,
mord basa-fák! selyemkendőben a ledér
vörös virág,

akit lengve a kerti ágyás szőnyegén
gyerek-szemmel tegnap egész nap néztem én
kedvesemmel…

Vigyázz, virág, el ne szórd könnyű keszkenőd
a szélbe kint; – hogy holnap kedvesem előtt
szép légy megint!

A jogot végzett Farkas Imre érzelmes strófáit mára szinte elfeledték. Pedig a majd száz évet élt költő számos népszerű operettet és zeneművet is jegyzett.

Farkas Imre: Margitsziget    

Hullatja levelét Arany János fája,
Gondtalan ifjú pár telepszik alája,
Egy szent lant éneke búg köröttük halkkal
S megtelik a szívük virággal és dallal.

Csalitban, romok közt, ének, emlék, titok
Itt, hol föláldozák egykor szent Margitot
Dübörgő hadfiak, harcos, bősz leventék −
S egy halk Ady-strófa: a legdrágább emlék

Nagy Dunára hullott szép virágos álom,
Utaidon én is sétáltam egy nyáron;
Idegesen néztem, hol jobbra, hol balra,
Jött! Lépése vigan csörrent az avarba.

Ti suttogó lombok ott fönn a magasban −
Látjátok-e, milyen egyedül maradtam?
Láttatok egy csókot. Hallottatok egy dalt.
A könny megszületett. És a nóta meghalt.

A Margitsziget nem szerepel Juhász Gyula köteteiben, ez lehetett az első és eddig az utolsó megjelenése. A szundikáló Arany és a szivarozó, szintén szigetlakó Bródy Sándor rímként ragyog ebben a szonettben.

Juhász Gyula: Margitsziget

Ülök egy vén padon, hol régi költő,
Én ősöm ült, a mélázó Arany,
E táj nagy álmokat virrasztva őrző.
Áldott borúja, derűs árnya van.

Smaragdos ék a Duna kék szalagján,
A magyar isten boldog mosolya,
Míg ide ér, szelid dal lesz a zaj már.
Az esti szélben zene száll tova.

Költőknek fészke, szeretők tanyája,
Itt vigaszát a bús szív megtalálja,
Az álmok és a rózsák szigetén.

Itt sétált szivarozva Bródy Sándor,
S az öreg szálló komoly ablakából
Látszik sok ifjú és édes regény.

Nem meglepő, de talán a legszellemesebb, a váratlan utalásokkal zsonglőrködő Karinthy vers, amit szintén nem sikerült máshol nyomtatásban megtalálni. A cím alatt, zárójelben a „közkérdésre” szó szerepel, amit a szerző valamiért áthúzott és „alkalmi bökversnek” titulált.

Karinthy Frigyes: Margitsziget

Mondjak valamit én is a Szigetről?
A sziget tűrhetően isteni,
Mint festő, meglehetős észbontónak
Volnék kénytelen festeni.

Rendes körülmények között a költő
Ilyet csak álmodni szokott,
Hogy elbűvölőnek tartsam, ez ellen
Nem találok semmi okot.

Fenti szerény véleményemhez
Támogatásul vagyok bátor
Mellékelni a Tölgyekről szóló verset
Arany J. középiskolai tanár tollából.

Azonkívül kérem becsatolni
Ady idevágó jegyzőkönyvét,
Neki a sziget bevallotta
Múltjának minden titkát és könnyét.

Nekem is vallott egyszer a sziget,
Mikor húszévesek voltak az esték . . .
De vallomása, (Arany úrral szólva):
„Nem oly szagú volt, mint a nyomdafesték.”

A magyar avantgarde egyik legnagyobb alakjának szabad asszociációkra épülő, rímtelen verse bárhol játszódhatna, nemcsak a szigeten. A szerző mégis úgy értékelte – hacsak nem a „naphorgonyok” miatt –, hogy a 25 új vers ciklusából az 59-es számot viselő darabot nevezi a költői versenyre.

Kassák Lajos: Margitsziget

Fiatal lány alszik az éjszaka mélyén
az elsüllyedt vánkoson alszik gyanta-
mezőket lélegzik vérengző állataival a moziigazgató
elvonult a horizonton
ismeritek a kérdést amit a szemek kútjából
emelkedik föl
kisgyermekek a kerekek előtt kinyitott
szárnyakkal szerelmünk árnyékát legyezzük
kiáltásod áttöri a falakat
így töröljük le a táblát amire életünket
rajzoltuk nem tudjuk merre visz a hajó
amin ülünk egy felhőrongyra van feltéve
minden nyugtalanság átvérzett köd
beszélgetek veled az elvonult színben
az éjszaka vastraverzeiben és a telefonkagylók
zugásában
egy vörös hajú fa nő föl a lány ablaka előtt
tenyereimen átszűröm a világosságcsöppeket
lábaink alól
naphorgonyok emelik a tavaszi földet

Nem tudhatjuk, hogy a jó barát felhívására, miért egy sokkal régebbi szerzeményt indított a poétai futamon Kosztolányi. Mert ez A jó élet címet viselő versezet már az 1916-os Mák kötetben is megjelent.

Kosztolányi Dezső: Margitsziget

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szívem.
Daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázzatok e nyári hajnalon
S ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, aki él, boldog, aki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,
Az élet jó még ő iránta is,

Mert minden jó. Éhezni s enni jó.
Áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó s ha a fény zizeg,
Meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart.
Elszívni a díványon egy szivart

Ó július, aranyos a ködöd,
Torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
Én, élet atlétája állok itt.

Szaladni tudnék s nem tudom hová.
Szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg testem meg nem törik.
Szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény.
Az isten karjaiba szálltam én.

Mint egykor anyám köténye alá
És úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt.
Más vágyam nincs, tartson soká a föld

Jó emberek, ezt kéri társatok.
Csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
Hol meghúzódhatom és élhetek.

A népnemzeti, konzervatív, számos lapban publikáló Kozma kezdetben csattanós és szatirikus alkotásokkal jelentkezett, költészete később (I. világháború, Trianon) borongósabbá vált. Ez a költeménye a Magyar symphoniák 1924-es kiadásában került közlésre.

Kozma Andor: Az erdő csábja

Erdőn sűrű a lomb.
Dalol madár,
Leső szemekre semmi gond –
Erdőn bolyongni kár!

Turbékolást csap ott
Vadgerlepár,
Az ember is példát kap ott –
Erdőn bolyongni kár!

Lepihenésre hív
Puha gyopár,
Kábul az ész, tüzel a szív –
Erdőn bolyongni kár!

Ki erdőn bujdokolt,
Sok ifjú pár,
Ott vészes bűbáj rabja volt –
Erdőn bolyongni kár!

Hiszed: leszállt a menny! . ..
Ocsúdol: s minden oly sivár!. ..
Ha erdő csábít, lány, ne menj –
Erdőn bolyongni kár!

Somlyó Zoltán, mint „fekete üstökű cigányprímás” szívbemarkolóan muzsikálja el a sziget szépségeit:.. itt hajtja a Nap a fejét nyugovóra. A mű kötetben nem szerepel, a sorokat ismert, apró gyöngybetűivel rótta és szabályosan írta alá.

Somlyó Zoltán: Margitsziget

Délután …Csillanó Dunahab…Mesetajték…
Fenn azúrrojtok a nap lángszeletén.
Ringva dohog alattunk a karcsú propeller:
Itt vagyunk Szent Margit tündérszigetén.

Ó, szigetek szigete! Füves Éden!
Angyali lankán lágy, illatos isteni rét!
Királynői bájak halmán csipkelegenda –
Te kinálod minekünk a ligetek ligetét.

Hogy tódul feléd ez a szomjú pesti világ!
Száritni füved közt homloka buggyanó gyöngyét.
Itt buját a szív a friss zöld ágra akasztja
S itt csókolja meg legelőször az ember a hölgyét.

Itt leng libegőn a lamék fényszóró szerelme!
A selyemszalag csokra itt bomlik a szél ütemén.
És villik vonják a lelket a régi romoknál.
Hol a szó oly édes, mint egy cukrász-sütemény.

Minden csupa virág: a rondó, a szellős terasz:
S virág az idő, mig fordul a rózsás napóra…
…Én azt hiszem, hogy igy nyáron, estefelé.
A nap itt a szigeten hajtja fejét nyugovóra…

Alatta szédülve lejt a muzsikáló szerelem;
Kipirult arcú bölcsek és szép ifjú bolondok.
De a nap ama szent és szelíd Margitról álmodik.
Kinek illatát, lelkét itt őrzik a szigeti lombok …

Szép Ernő 33 évig volt lakója a Margitszigetnek, e művét megtalálhatjuk az Összegyűjtött versei kötetében. A kézirat szerint kétszer kezdett neki, a második sornak két változatát is megfogalmazta és pár apróbb szórendi változás mutatja, hogy ez volt az eredeti verzió.

Szép Ernő: Margitsziget

Ma délután magamban
Kedvenc padomon ültem
Regénnyel az ölemben
S mellemre bukott fejjel
Olvastam és olvastam
S a könyv világos lapján
Vadgesztenye-levélnek
Árnyéka mozgott lassan,
Egyszer csak észrevettem,
Hogy szemeim nem járnak,
Csak néznek mozdulatlan
A könyvbe s hogy nem látom
A sorban a betűket
S nem tudom mit olvastam
És egy nehéz sóhajjal
Felébredtem a könyvből,
Mutató ujjam akkor
A két lap közzé dugtam
S a bal kezem lehullott
S lustán hintálta könyvem
S lábam keresztbe tettem
És széjjelnéztem. Láttam
Hogy a füvön nem messze
Egy fekete rigó megy
S mindig biccent fejével
S a szélin a mezőnek
Egy ágyás közepében
A piros tulipánok
Ugy égnek, mint a lángok
A lázadt napsütésben
S odább két néma ember
Kaszál a hosszú fűben
S egyformán jár a karjuk
És a Dunán mögöttük
Fényes fehér hajó tünt,
Egyet sípolt, még egyet
S a síp visszhangja elmúlt
S ott a part kocsiútján
Sötét hintó futott el
Egy hölggyel és egy úrral
S kék volt az ég fölöttük,
Oly kék volt, nem tudom, kék.
Ültem, hallgattam, néztem,
Csak az jutott eszembe,
Hogy egyszer meghalok majd
S többé sohasem élek.

Valószínű, hogy az 1927-es datálású költemény szintén a felkérésre íródott. Erre utalhat a költőtől kissé szokatlan témaválasztás és annak tréfás hangulatú kibontása.

Tóth Árpád: Szigeti emlék

Csókolóztam a Margitszigeten,
Oh, drága, félszeg, régi eset, –
Tanár ur voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.

A diák most egy színház rendezője.
A haja ritkul. És tűnődve látom
Hosszkedvén s vénlegény-tempóin.
Mily messze lehet az én ifjúságom!

De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sürü arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.

S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem, –
Elcsöndesülve a lombok alatt.
Ha utam néha arra terelem.

Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolúl,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

A középkori romok és a szelíd galambok között Szent Margit szellemét látjuk megidézve, a jogi doktor és statisztikus Vargha Gyula alkotásában.

Vargha Gyula: Szent Margit galambjai

A szűz királylány hűs szigetjén
Galambok isznak a Dunából.
Megszomjazott s leszállt a földre
A fönn kerengő légi tábor.

Házak s tornyok felett csapongva
Negédesen szelték a léget,
Sokszínű fényes tarka tolluk
A napsugárban szinte égett.

Szelíden állnak most a parton,
Félénken néznek a nagy árra,
Picziny csőrük hegyét a roppant
Folyam vizébe be-bemártva …

Hajdanta hány szép várkisasszony
Élt boldogan, kevély örömben;
Tánczolt, dalolt, fénylett, sugárzott
Zenétől harsogó teremben.

De hány volt, a ki kéj s öröm közt
Egyszerre csak nagy szomjat érzett,
S ment, hol szűz Margit gyönge teste
Szeges övtől sebezve vérzett.

S az ige végtelen vizéből,
Világtól elvonulva, távol,
Úgy ittak égő szomjas ajkkal,
Mint a galambok a Dunából.

Zsolt Bélát eddig inkább jó tollú újságírónak és írónak ismertük, de aki olyan hasonlatokat villant meg, mint a Hold a vén propeller, amely Óbudáról Pestre gördül, az költőnek se volt utolsó.

Zsolt Béla: Szigeti dal

A június is elpereg,
A nyár elfut sietve;
Ma este kimegyek veled,
Szerelmem, a szigetre.
Hol szűz királyleány lakott.
Élvezni rózsaillatot,
Tölgyek zúgását hallani,
Amint titkot lehelnek:
És ezredszer megvallani
Az egyetlen szerelmet!

A szerelem itt újra él,
Itt újra ifjú, szűzi,
Seholsem ily szép szenvedély
A kart a karba fűzni!
Seholsem gazdagabb a csend,
S minden szó ezer szót jelenti
Boldog hullámot ver a vér,
S mint az öböl, hajót vár:
Ha itt kezem kezedhez ér,
Többet jelent a csóknál!

Lépünk a fehér homokon,
Sötétkék ég felettünk,
Búcsút járunk a romokon,
Hol egyszer mást szerettünk!
Átvágunk a platánsoron,
Előttünk már a víztorony,
A vad parkett, mint a hajó,
A párokat dobálja:
Ó, nászutasnak lenni jó
Most a kisszállodába!

És egyre mélyebb lesz az est.
A tánc se zakatol már,
A hegy bodor felhőt ereszt
És hazatér a polgár!
A tücsök búcsút hegedül,
Csak mi vagyunk itt egyedül,
A harang szívünkben remeg.
Míg tizenkettőt elver!
Fenn Óbudáról Pestre megy
A hold, a vén propeller!

A hálás utókor igazságot szeretne szolgáltatni Kiss Józsefnek, amiért kilencvenkét éve „kimaradt a buliból”, így most leközöljük az ő munkáját is. A Hét folyóirat legendás szerkesztőjének verse a lap 1916. 28. számában jelent meg és egyik kötetében sem szerepelt. Kiss rendszeresen üldögélt a „rózsák szigetén” a nyári platánok alatt, amiről Krúdy is megemlékezett.

Kiss József: A Margitszigeten

Mit ástok? mit vájtok? szurkáltok, emberek?
Ahol láng fellobban, koronát, kincseket;
Hol rom feketéllik, csontokat, tetemet.
Mit ásnánk egyebet?

Nem tűrünk titkokat, a sejtés nem elég,
Mi hívjuk, idézzük az idők szellemét.
Mit tegnap temettünk, ma kutatva, bújva, –
Mind kiássuk újra.

A tegnapi hantok a holnap gyönyöre.
Az idő a romot rózsákkal szövi be.
Halál és születés. Igy álmodtam én
A rózsák szigetén.

MARGITSZIGETI ANZIKSZKÁRTYÁK

József Károly lovassági tábornok nemcsak katonai érdemei miatt volt népszerű Magyarországon, hanem mert a társadalmi és kulturális élet minden megnyilvánulásában kimutatta, hogy a magyarokkal érez.

Alig volt olyan nemzeti ügy vagy társadalmi mozgalom, amelynek pártját ne fogta volna. Szeretettel idézte meg személyét Krúdy Gyula is A tegnapok ködlovagjai című művében.

A makrapipás, sujtásos, dohányzacskós pusztafit, a sáros csizmás kertészlegényt, aki még franciául sem beszélt.

Osztrák vér, magyar szív

Édesapja, József nádor két feleségének elvesztése után harmadszor is megnősült. Mária Dorottyát, Lajos württembergi fejedelem leányát vette feleségül. Ebből a házasságból született József Károly 1833. március 2-án Pozsonyban. Az alcsúti kastélyban töltötte boldog gyermekkorát, ahol később élete nagyobb részét is leélte. 1845 májusában, tizenhárom éves korában neve már a tizenkettes jászkun huszárok közt szerepelt, ahová maga a nádor vezényelte hadapródnak. 1848-ban a bécsi udvar félelmében István nádort (féltestvérét) száműzetésbe kényszerítette, Józsefet az osztrák hadseregbe soroztatta. Katonai pályafutása alatt számos helyen állomásozott a Monarchia területén, és több ütközetben is kitűnt bátorságával, például a königgrätzi csatában.

Nagy erőfeszítések árán 1872-ben megszervezte a Ludovika Akadémiát, az első hazai katonatisztképző iskolát, amelynek működését maga a király is kénytelen volt jóváhagyni.

1873-ban, már a Magyar Honvédség főparancsnokaként a Szent György téren álló Teleki palotába költöztette az új Főparancsnokság hivatalait. Később megvásárolta, és 1902-ben historizáló stílusban átépítette és kibővítette Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján.

1864-ben vezette oltár elé Klotild hercegkisasszonyt, Ágost Lajos szász-coburg-gothai herceg leányát, Lajos Fülöp francia király unokáját.

Különösen érdeklődött a természet iránt – ezen belül is a növénytan érdekelte –, erről 1892-ben megjelent írása is tanúskodik, amelyben az alcsúti arborétum növényeit mutatja be.

Nem csoda, hiszen botanika tanára Rómer Flóris volt. Csodájára jártak kisjenői és alcsúti mintagazdaságainak és kertészeteinek. 1881-ben Fiuméban megvásárolta az Adriai-tenger partján fekvő, később Villa Giuseppe néven emlegetett kastélyt, ahol az elkövetkezendő években jelentős átalakításokba kezdett, és gyönyörű parkot alakíttatott ki.

Számos jótékonysági intézmény létrehozásában is közreműködött kezdeményezőként vagy pártfogóként. Az ő nevéhez fűződik a crikvenicai László főherceg otthon (László menhely) alapítása, melyben beteg gyermekeket üdültettek. Szintén a horvát tengerparti városban vásárolta meg a Frangepán-kolostort honvédtisztek gyógy- és üdülőhelyéül. A Budapesti Poliklinikai Egyesületnek és a József Szanatóriumnak is védnöke volt. 1896-ban a budapesti, 1897-ben a kolozsvári egyetem tiszteletbeli doktora lett. Jelentős részt vállalt a magyar tűzoltóság megszervezésében. Megindította Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben című földrajzi és néprajzi kiadványt, amelynek 21 kötetéből 7 foglalkozik a korabeli Magyarországgal. Palatinus Jóska a XIX. századi Magyarországon a legrokonszenvesebb Habsburgként joggal nyerte el a magyarok szimpátiáját, megelőzve Erzsébet királynét és Rudolf trónörököst. A palatinus szó latinul nádort jelent: a Székesfővárosi Közmunkák Tanácsától köztulajdonba vett Margit-szigetért cserébe kapott telkeken állnak azok a házak (ma XIII. kerület), amelyek a nevet így őrizték meg.

A sziget „keresztapja”

József főherceg számtalan társadalmi és kulturális tevékenységei közül is kiemelkedik a Margit-sziget üdülőhelyként való kiépítése. A Fürdőszigeten már az 1850-es években találtak hőforrásokat.

Igazán népszerűvé azonban akkor vált a sziget, amikor 1867-ben József főherceg megörökölte, és megindította nyaralóteleppé való kiépítését, amelyet a polgárok számára is nyitott pihenőhellyé kívánt alakítani.

Ybl Miklóst bízta meg a fürdőtelep terveinek elkészítésével. Ybl második tervében a sziget északi részére helyezte az épületegyüttest. Dél felé épült fel a T alaprajzú, három bazilikális hajóból álló Fürdőház, középen nyolcszög alaprajzú kupolával fedve. A sziget keleti részén emelkedett az eredetileg kétemeletes, kéttraktusos, téglalap alaprajzú Nagyszálló, amelyet a hosszanti oldalakon 3–3 rizalit tagolt. A 162 szobás szállóban a szobák pompás berendezése, a fürdőszobákba bevezetett gyógyvíz, a földszinten a ragyogó „társalgó-terem”, a könyvtár, az orvosi rendelő az akkori idők minden kényelmét biztosította.

A sziget északi csúcsánál helyezkedett el az egyemeletes Kisszálló, mely az előbbihez hasonló elrendezésű volt. Az északi részen állt árkádos, faszerkezetű verandájával a Felsőszigeti vendéglő. Ettől délre létesült a mosó- és gépház, amelynek karcsú kéményét kettős vakárkádokkal tagolt pártázat zárta.

Ybl az artézi víz Dunába való visszavezetését egy mesterséges vízesés építésével oldotta meg.