Az bizonyos, hogy a magyar elem mellett jelentős szerepe volt a sajátos óbudaiság megteremtésében a németnek (hibásan, de úgy mondjuk: a svábnak), a szlávnak (szlováknak, szerbnek, bolgárnak), a zsidónak, a kisebb-nagyobb népek töredékeinek (a romanizálódott keltának, örménynek, görögnek, töröknek, cigánynak). Némelyek szerepét vitatják, de abban teljes az egyetértés, hogy az antik, a római-latin kultúra évszázadok óta áthatja a hely szellemét, néha látványosan, néha csak búvópatakként befolyásolva a mindenkori jelent.

Ez a befolyás nemcsak a tárgyi környezet gondozásában, a romkertek, a múzeumok tárlóiba került emlékek gondozásában jelentkezik, hanem a szellemi hagyaték továbbvitelében is.

Amikor Nagy Gábor Miklós hexametert dobol ujjával, amikor írógépe is erre a metrumra hajlik, néha tudatosan, néha már ösztönösen ehhez az örökséghez kapcsolódik.

Hexametert dobol ujjával…

hexametert dobol ujjával ha unatkozik éppen
s hozzá még fütyörészik olyankor az isten az égben
halld hogy dobban a csend zakatol tova tétova léte
hallgasd hogy verem írógépem e vers ütemére
vérköreimben e ritmus is együtt lüktet a vérrel

Az egyre rangosabb költői fesztivál, az évente megrendezett Aquincumi Költőverseny adott módot a fiatal költőnek, hogy a nyilvánosság elé lépjen időmértékes, de abszolút korszerű üzeneteket rejtő verseivel. Magam is ott figyeltem fel egyedi tehetségére.

Most megjelent harmadik könyvét teljes egészében az évszázadok során magyarrá lett ősi formának, a hexameternek és a disztichonnak szentelte. Jól választott!

A tizenhetedik század óta a hexameter – légyen az görög vagy latin gyökerű – a magyar poétika meghatározó formájává lett, a magyar nyelv s annak nyelvjárásai kitűnően alkalmazkodtak hozzá, illetve poétáink kitűnően alkalmazták a ritmust a nyelv törvényeihez. Sokan régiesnek érzik ezt a metrumot, de az avíttság nem a forma sajátossága, hanem leggyakrabban a költői ügyetlenségből fakadó hiba. Töltelékszavak, szótagok kerülnek a ritmuskényszer miatt a sorokba, életidegen rövidítésekbe botlik a gondolat.

A jó költőknél ez sohasem fordulhat elő. Gondoljunk Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, Radnóti Miklós, Dsida Jenő vagy éppen Weöres Sándor kiváló soraira, s nem kell tovább erőlködnöm azon, hogy a forma korszerűsége és korszakokon átívelő alkalmazhatósága mellett érveljek.

Nagy Gábor Miklós új kötete maga is egy (összetett) bizonyíték az élő forma érvényességére. Korábbi két kötetében felcsillanó tehetsége a kötött forma latin (állítólagos) béklyóiban újfajta szabadságot teremt. „Vérköreimben e ritmus is együtt lüktet a vérrel” – írja beköszöntőjében.  S ezt az élethordozó szabad, de szabályos lüktetést érezzük az alig ötven oldalas kötet minden lapján, minden versében.

Semmi póz, semmi nagyképű forma-fitogtatás. Életet hordoznak, sőt, újfajta életet teremtenek ezek a költemények. Elég finnyás vagyok, ha antik formákról van szó, Nagy Gábor Miklós munkája azonban lenyűgözött.

Könyvében nincs rossz, sőt, fogalmazzak pontosabban, nincs töltelék-vers, minden darabja mester-remek. Categoricus imperativus című, ars poetica igényű költeménye a huszonegyedik század költészetére érvényes ön- és közkalauz, könnyedebb versei a hétköznapok örömeit idézik és erősítik (Két könnyű disztichon, Régi gyökér), vagy összhangot teremtenek az esti ejtőzés és a nagy irodalom sorskérdési között (Kor, bor, irodalom).

Kor, bor, irodalom

Meg kell érni a borra, ha értékelni szeretnéd.
Sok-sok Csalfa fehér, s huncut, móka-rozé
bort kell megkóstolnod, amíg elszállnak az évek,
s míg a nehéz vöröset értékelni tudod.

Épp így élnek a múló korral benned a könyvek.
Krúdy akár az aszú. Márai szürkebarát.
Szentkuthy inkább merlot, testes, benne ribizli
sejlik, málna ize, s enyhén kis karamell.

Míg fiatal vagy, hallgat a mély bor, karcos az élmény.
Könnyed könyvet akarsz s andalitó borokat.
Aztán bölcsülsz egyre a száraz, telt vörösökkel,
s értékelni tudod Szentkuthy mondatait.

A természet és a társadalom egységét sejtem a kötet egyik legjobb versében (Éjjeli tenger), megtudjuk belőle, hogy „Nincsenek égtájak, sem fent, sem lent, csak a mély van.” S bármilyen „apró pont vagy a végtelen űrben”, tudhatod, hogy „a helyeden vagy”, azaz a helyünkön vagyunk valamennyien. Jó-e ez a hely? Nem tudható, de ez adatott, ez a miénk.

De hiányos lenne a reflexióm, ha nem szólnék az antik köntösben elénk lépő remek szerelmes versekről, köztük a legizgalmasabb Állandó Te vagy itt soraival, vagy a látszólag egyszerűbb, de ugyanolyan mély Az asztronauta vallomása című rövid költeményről.

Ezek is azt mutatják, hogy a költő által választott forma alkalmas a legmaibb és a legforróbb érzelmek kifejezésére is. Boldog lehet az a nő (hölgy, leányzó, múzsa, akárki), aki ilyen verseket kap poétájától ajándékba.

A könyvet záró Kalendárium című ciklus tizenkét négysoros verset tartalmaz, tizenkét apró remeklést, amiknek a naptár csak virtuális keretet biztosított, hiszen tizenkét autonóm, önmagában is megálló vers sorakozik egymás után; a természet ciklusaira rímelő emberi sors-nyomatok lírai dokumentumai mind, egyik jobb, mint a másik, idézzük fel a Februárt:

Február

Farsangkor jó forralt bor melegít, s a tepertős
házi pogács. Az ablakodon még néha virág nő
jégből, s tűnik a semmibe gyorsan a reggeli fénnyel.
Dermedt végtagodat mozgasd! Múlóban a tél már.

A forralt bor illatú farsang után itt van a tavasz, a kánikulában cikkanó gyík nyara, itt az egész bennünket dédelgető vagy próbára tevő világforgás, a Nagy Gábor Miklós által irányított, vagy csak megörökített helyi, mondjuk így: óbudai latin örökkévalóság.

Mindig öröm új, avatott poétát köszönteni. Nagy Gábor Miklós köszöntése feltétlenül ebbe a sorba tartozik. Remélem, sokat találkozunk még vele, akár az óbudai és egyéb fővárosi fórumokon, a könyvkiadás göröngyös mezején, vagy az aquincumi költőversenyek szelídebb vidékein. A legjobbak nyújthatják felé kezüket – befogadó gratulációra.

– Mostanában verset is írsz? – csodálkozott Pofapénz. – Regényt, az rendben van, hallottunk róla, de a vers, az új… És az pláne, hogy versenyezel…

– Dehogy írok verset – mosolyodott el Tanárúr –, legutóbb süvölvény koromban vetemedtem ilyesmire! De szeretem meghallgatni, mit írnak mostanában a többiek, ugye. A miheztartás végett, vagy csak úgy műélvezetből, nem is tudom.

– Érted egyáltalán, amit manapság összehordanak? – fintorgott Gutentág. – Én bizony egy szót sem…

– Csak nem olvasol verseket? – dörmögött közbe a Rabbi. – Sose hittem volna.

– Olvasni éppen nem olvasok, de olvashatnék, és akkor nem érteném – vigyorgott a hajdani csónakházi gondnok.

– Nekem van egy haverom, az költő, szokott is díjakat nyerni az ilyen versenyeken – vette át a szót Balogh Tamás. – És én értem minden szavát, na.

– Ismerjük – legyintett rá a Törpe. – Itt dolgozott a gyárban, a kemencén…

– Onnan ismerem, száz éve, úgy éljek – folytatta az egykori kemencés. – De a Burmának is haverja, még a Rabbival is eliszogat néha…

– És nagy marhaságokat ír rólatok a regényeiben – dünnyögött közbe Tóbi, a csapos. – Meg rólam. Nem is mer bejönni ide mostanában. Legalábbis egyedül nem.

– Tegnap is itt volt – csóválta meg a fejét Pofapénz. – A Stabillal üzletelt valamit.

– Azt mondtam, egyedül nem mer… – vonult vissza Tóbi, de már nem figyeltek rá.

– Mi is rendezhetnénk egy költőversenyt itt a faházban – szikrázott ki Balogh Tamásból az ötlet.

– Csak a kerthelyiségben, kinn a teraszon, idebent nem – váltott szigorúra Tóbi hangja. – Idebenn tilos ordítani.

– Nem nótaversenyt mondott a Balogh, csak költőversenyt – kelt az ötlet védelmére Pofapénz. – Az én Eszterem is jöhetne.

– Ki tud itt verset írni? – tárta szét a kezét a Rabbi. – Egyébként a versenyt ellenzem.

– Verset mindenki tud írni – nyilatkoztatta ki a Törpe.

Csodálkozva néztek rá, így zavartan kiegészítette a mondatot.

– Verset mindenki tud írni. Csak nem mindenki akar.

– Akár tudtok, akár nem, akár versenyezni akartok, akár nem, csakis a teraszon tehetitek – tért vissza a maga alkotta szabályhoz Tóbi. – Ismerlek benneteket, így is, úgy is ordítozni fogtok.

Burma elgondolkozott, aztán megkérdezte Tanárúrtól:

– Hogy is néz ki az a költőverseny? Eddig valahogy kihagytam.

– Több egyszerű szabálya van – magyarázta Tanárúr. – Jeligésen lehet beküldeni verseket, római vagy görög formában kell írni, nem hosszút. Színészek olvassák fel a pályaműveket, egy zsűri értékeli, és azonnal kiosztják a díjakat.

– Bármiről lehet írni? – kérdezte Pofapénz.

– Hát van egy úgynevezett hívó szó, azt figyelembe kell venni… – folytatta volna Tanárúr, de beindultak az észkerekek.

– Én kitűnő hívószavakat tudok – lelkesedett Balogh Tamás.

– Tudjuk! – húzta el a száját Gutentág. – Muskotályos.

– És színészeket sem kell hívnunk, én elmondom a verseinket… – folytatta Tamás. – Én annak idején a Kerék utcai suliban szavalóversenyt nyertem, és a kerületin is…

– Tudjuk, tudjuk, vagy háromszázszor mesélted – türelmetlenkedett Pofapénz. – Ezek szerint a versenyben nem akarsz részt venni.

– Dehogynem, attól, hogy szavalok, még írhatok, igaz, Tanárúr?

– Meg a zsűri is te lehetsz – mérgelődött Gutentág.

– Á, a zsűri az a Tóbi lesz, ő mindjárt kioszthatja a jutalmakat is – ábrándozott el Balogh Tamás, megnyalva a szája szélét. – Én mindenképpen versenyezni akarok.

– A verseny sohasem tetszik az Úrnak – emelte fel a szavát a Rabbi.

– Aztán miért nem? – csodálkozott Burma.

– Két dolog miatt – a Rabbi kinyújtotta a kezét, égre meresztette a mutatóujját. – Először: aki nyer, annak kevélység költözik az ő szívébe, s a kevélyeket eltaszítja magától az Úr. Másodszor: aki veszít, annak agyát elborítja a sárga irigység, s az még kevésbé lesz az Úr kedvére.

– Az Úr nem kerül be a zsűribe – intézte el az ügyet Gutentág. – Ha morog, csak hallgatóként tegye.

– Akkor lesz verseny? – reménykedett Balogh Tamás.

– Lesz – nyugtatta meg Burma. – De nem a muskotályos a hívószó.

– Akkor legyen a kéknyelű…

– Tág a választékom, bökjetek rá egyre – mutatott a sorakozó palackokra Tóbi. – De a zsűri nem én leszek, azt leshetitek, díjakat is csak úgy adok, ha valaki kifizeti.

– Smucig fráter vagy, de hát ezt mindig tudtuk – mondta halkan a Törpe. – Tág a választékod, szűk a markod.

– Legyen ez a hívószó – mosolyodott el Tanárúr.

– Ez egy egész mondat – tiltakozott Burma. – Legyen egyszerűen tág.

Ebben maradtak, Balogh Tamásnak furcsán csillogott a szeme.

– Erre már van is egy jó rímem – dünnyögte –, tuti nyerő.

– Most mindenki hazamegy, megebédel, és megírja a versét – hirdette ki Tanárúr. – Mivel én nem indulok a versenyben, szívesen elbírálom a zöngeményeiteket.

A társaság megkönnyebbülve fogadta el az ajánlatot, hiszen Tanárúr lehetett volna a legveszélyesebb ellenfél. Még a latin meg a görög verselést is ismerte, jobb hát, ha kimarad.

– Négy órakor gyertek vissza – instruálta tovább a leendő versenyzőket –, hozzátok a műveket, szépen, nagy betűkkel írjatok, hogy a Balogh el tudja olvasni!

– Én tudok verset írni, de nem akarok – jelentette ki Törpe. – Valakinek közönségnek is kell lennie. Legfeljebb trombitálok egyet a győztesnek.

– Ha jól tudom, két kannásért eladtad a trombitádat – emlékeztette Pofapénz, de a kis embert nem lehetett megállítani.

– Akkor dobolok!

– Én sem versenyzek – dörmögte a Rabbi. – Összeüthetnék ugyan egy igazi zsoltárt, de a verseny maga istenkáromlás. Csak azért hallgatom meg, hogy közbeléphessek, ha nagyon elfajulnak a dolgok.

Alig múlt pár perccel négy óra, már ott szorongott a csapat a faház teraszán. Tanárúr honnan, honnan nem, elővarázsolt egy csatos üvegnyi bort (nem muskotályosat), azt szopogatták. Odaóvakodott hozzájuk Sunya is, sőt a híres építész is közelebb húzta a székét. Balogh Tamásban felötlött a gondolat, hogy nem a versek, hanem a rizling iránti érdeklődés ösztönözte őket, de elhessegette a rosszindulatú feltételezést. Komoly, értelmes emberek ők, dehogy potyáznának.

Kiderült, hogy csak hárman hoztak verset.

Pofapénz előre mentegetőzött, hogy ő „a megbeszélés szerint” felesége, Eszter versével indul. Néhányan nem tudtak semmiféle megbeszélésről, úgy emlékeztek, a majdani totókirály csak megemlítette a dolgot mint lehetőséget, de nem lett harag a dologból. Egy nő, bármilyen okos, a faházban nem rúghat labdába.

Balogh Tamás füzetnyi összefirkált papírt szorongatott, láthatólag készült a győzelemre. Burma egyetlen lapot terített maga elé, lefordítva, hogy senki se pislogjon idejekorán belé.

– Ki kezdi? – kérdezte Tanárúr.

– Mivel mindet én olvasom fel, illő, hogy én legyek az első – jelentette ki Balogh Tamás, és máris rendezgetni kezdte papírjait. – Hányat olvashatok?

– Egyet, természetesen – förmedt rá Gutentág. – Mindenki egyet. S ha rendes akarsz lenni velünk, a legrövidebbet választod.

– De az csak két sor – ment el a kedve Balogh Tamásnak. – A címmel együtt három. És inkább találós kérdés, nem is igazi vers.

– Annál jobb – szólt bele kéretlenül Sunya. – Legalább találgathatnak a kevésbé vájtfülűek is.

– Jó, ha két soros, és tetszik az úri társaságnak, felolvashatsz utána még egyet – esett meg Tanárúr szíve a kétségbeesett poétán. – Halljuk hát!

Balogh Tamás felállt, kortyolt egyet a rizlingből, nagy levegőt vett és kieresztette Hangját.

Találd ki, mi az?

Ez a címe – magyarázta. – Most jön a vers.

Se nem szűkös, se nem tág,

Kinyalja a Gutentág.

– Óbuda a kultúra városa! – sóhajtott Burma. – És Balogh benne a kultúrcézár.

– Miért, na, miért? – fortyant fel Tamás. – Mert nem tudod kitalálni, mi az, nem kell ilyeneket mondani.

– Én a Manöken micsodájára tippelnék – jegyezte meg a Törpe.

– Honnan tudod, hogy az se nem szűkös, se nem tág? – vigyorgott Gutentág. – Megkérdezted a Tóbitól? Azt a kinyalást meg alkalomadtán megbeszélem a Baloghgal. Négyszemközt, naná, majd előttetek.

– Mert nem is a Manökenére gondolt – tépelődött Sunya. – Szerintem a magáéra.

– Aha, plusz két rúgás – nyugtázta az ötletet Gutentág.

– Csöndesebben! – lépett ki Tóbi a teraszra. – Ugye, megmondtam, hogy ordítani fogtok. Ráadásul idegen bort vedeltek. Nem lesz ez így jó!

– Ígérjük, hogy az összes díjat itt isszuk el nálad, a tiédből – ígérte az esélytelenek nyugalmával Sunya. – Ha én nyerek, mindenkit két körre hívok meg.

– Én is! – csatlakozott hozzá a Törpe.

– Hát ajánlom, hogy nyerjetek – húzódott vissza a söntéshez Tóbi.

– Ha elárulom a megfejtést, felolvashatok még egyet? – reménykedett Balogh Tamás, de meg sem várta a választ. – Az én Bözsém réz habüstje a megfejtés, amiben a habcsókokat keveri ki, és amit bizony a Gutentág igen nagy lelkesedéssel nyalt ki tegnapelőtt is.

Nem fogadta elsöprő lelkesedés a helyes választ, és amikor előhúzta a következő verset a papírhalmazból, inkább tiltakozásnak, mint helyeslésnek tűnt a morgás.

– Halljuk inkább a Pofapénzét! – legyintett Gutentág. – Neki talán nem kell kimagyaráznia magát.

Pofapénz takaros disztichont olvasott fel, mert mondanunk sem kell, a sértődött Balogh Tamás nem volt hajlandó más versét felolvasni. Szép nyáresti hangulat ragyogott át a sorokon, Tanárúr csodálkozva hallgatta.

– Ez igen! – mondta. – Szabályosak a verslábak, igazi római hexametert, pentametert hallottunk, helyén voltak a cezúrák, csókoltatjuk az Esztert.

– Most káromkodtál? – kérdezte a Rabbi.

– Az enyém is szabályos volt! – éledt újra a dac Balogh Tamásban.

– Szabályos, igen – bólintott Tanárúr. – De nem római volt a forma, úgy mondanám, hogy ütemhangsúlyos rigmust hoztál, az is lehet jó, de más műfaj. Hallgassuk meg Burmáét is!

Burma egy négysoros jambikus verset hozott, mindegyik négylábú sor ötödik szótagja után cezúrával, szépen szólt, mint a mintájául szolgáló középkori himnusz.

– Ez egy ambroziánus vers, és gyönyörű! – örvendezett Tanárúr. – De sajnos ez sem igazi latin forma, Szent Ambrus püspök ugyan az ókor alkonyán élt, de már nem volt az antik kultúra képviselője.

– Legyen ebből elég! – rikkantott a Törpe. – Még a végén nem lesz kinek dobolnom. Pofapénz nem nyerhet, hiszen nem a maga versét hozta, Burma nem nyerhet, mert nem elég latin, a Balogh Tamás, hm, meg hát a Balogh Tamás. Tegyünk igazságot!

– Én is igen szomjas vagyok – helyeselt Gutentág.

– Az az Úrnak tetsző döntés – emelkedett fel a Rabbi –, ha egyikük sem kap semmit. Így sem a kevélység, sem az irigység bűnébe nem esnek.

– Tévedsz – intette le, persze kellő tisztelettel Tanár­úr. – Az lesz az igazságos, ha mindhárman kapnak díjat. Mondjuk úgy, három hasonló különdíjat, a bátorságukért. Rögtön hozom is, mert valahogy kinn felejtettem a díjakat a kisközértben.

– Nem igazság, mind a hárman – dünnyögte Gutentág. – Jövőre én is írok valamit.

– Te? – rúgta bokán a Törpe. – Én tudok verset írni, csak nem akarok. De te soha nem fogsz megtanulni.

Megérkezett Tanárúr a különdíjakkal (Balogh Tamás muskotályost kapott), de nem bontották fel a palackokat. Sunya odasétált a pulthoz.

– Én nyertem – mondta Tóbinak. – Mindenkinek vihetsz, amit kér. Egyelőre csak egyet!

Versek – válogatás az Aquincumi Költőversenyeken díjazott írásokból

2015-ben tizennyolcadszor hirdették meg az Aquin­cumi Költőversenyt. Rangos eseménye ez a magyar irodalomnak. Összejönnek aznap a romkertben vagy a múzeumban a babérkoszorú várományosai, Papp János versmondói, az aquincumi vers kedvelői, valamint ítészeink. A hangulat óriási. (Az „aquincumi verset” a latin-görög mellett csak a magyar nyelv szíveli igazán, s távolabbról a finn meg az észt. Nem akármilyen rokonság.) László babérkoszorúsaiból idézek:

KÖLTŐ: … régen láttalak erre a nyájjal…
PÁSZTOR: … Amíg élek, terelem juhaim, mint
   Hajdan az ősök: visszatekintve a pár ezer évre…
…
KÖLTŐ: … Azért itt, s most ezer éve mi élünk!
PÁSZTOR: Róma is állt ezer évig, s most sem puszta az ország.

(Aquincumi ekloga)

*

Emelj egedbe, ősi fény,
Mithrász, királyi glóriás!
Legyőztek ócska műveim.
A város áll, a város él.
(Aquincumi jegyzetfüzetemből)

*

Júlia, bontsd meg az ágyat!
Várjak az estre? Mi végre?
Délünk szép örömét
Éppen az est veri szét –
Kétezer éves az éjjel.
(Horatius-apokrif)

A színpad szélén – Négy egyfelvonásos dráma

Aquincumi passió

A Passiót épp húsz éve, nagyszombaton mutatták be a polgárvárosi amfiteátrumban. Azóta sok-sok előadást ért meg, elsősorban Vácott, de Budapesten is, a Clark Ádám tértől a Rondelláig. Felújításáról is beszélnek.

Gyimesi műve nagy formátumú, izgalmasan eredeti alkotás. Mesteriek a források és a helyszínek. Századunkbeli, ahogy Kajafás a papjait és a fölheccelt tömegeit mozgatja. Ahogy Pilátus bánik a római joggal. Ahogy megindulnak a nők. Ahogy történik a történelem, s mind többet megtudunk az emberről, mert felzeng a Messiás, a kijáratnál felsorakoznak a légionáriusok. Tisztelegnek.

Saturnalia – avagy kölcsönkenyér visszajár

Vígjáték egy felvonásban – melynek bemutatóját azonban valóságosan szétverte a vihar. De a nemzeti színházi drámabörzén sikert aratott!

A Saturnalia a latin világ farsangja, úr és szolga helyet cserél azon a héten – képzelhetni… Ám oly kisszerű minden, nem oly víg maga a vígjáték sem ebben a késői császárkorban, civakodások, alázó kölcsönök, lepusztulás – meg a mégis-mégis, hogy éljünk, emberek, ahogy lehet.

Sógort Jupiternek! – avagy Égi áldás csőstül

E „habkönnyű színpadi merény” számos előadáson szerepelt sikerrel Aquincumban, Szombathelyen és másutt. Amint Szepes Erika írja, ez „a tulajdonképpeni igazi, bővérű komédia” Gyimesinél, „a fergeteges kavarodás”. Itt bizony arról van szó, hogy a főisten a jóravaló házi rabszolga képében alaposan megtiszteli Cilia kisasszony ágyát, majd valami hasonló történik Mercurius istennel a testvérhugi, Dettina ágyában.

– Gyönyörű a világ, mindenkit szeretek, / Még a nagyimat is! – vallja Dettina.

Miért vagyunk felelősek – avagy Ki égeti meg Johannát?

Színpadra szánt szabálytalan szöveg 1967-ből, az alternatív színházak körül bóklászó, tizennyolc éves Gyi­mesi vállalkozásában. (Feleim, nincs mit tenni, Rómeó és Júlia tinédzserek voltak. A színházi máglya tetején Johanna áll, idegesen cigarettázik. – Égessük vagy ne égessük ezt a szemtelent? Hiszen a világot mi csináltuk, habár parancsra – így a vének. – Johanna ártatlan – így a Szerző. A plakát történelemóráján háborúk vonulnak.)

A darabot a Pinceszínház mutatta volna be Szerencsi Évával, Szakácsi Sándorral, Mezei Éva rendezésében. Gyimesit akkor vitték el 27 hónapra határőrnek. Az 1968 utáni visszarendeződés sem kedvezett az ilyen írásoknak. A Szerző végül szakértőket idéz meg Johanna ügyében. Isten nem jelentkezik, Jean-Paul Sartre nevetőgörcsöt kap, Karl Marx gondolkodik még. Ha mindnyájan keressük az utat, van remény. Johanna él.

(Gyimesi László: Pannon szabadtér. Kiadó: Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, 2015, 220 oldal)

Honnan ered az Óbuda iránti elkötelezettségük?

Szinetár Miklós: A feleségem ős rómaifürdői, én csak amolyan betelepült vagyok. Nagyon megszerettem a kerületet, a sajátomnak érzem. Korábban laktunk az Emőd utcában, jó ideje Csillaghegy az otthonunk. Szeretek sétálni a Duna-parton, imádom a sok zöld területet Csillaghegyen, Rómaifürdőn, amit óvni és védeni kellene. És nagyon jólesik időnként elhajtani a Sinkovits Imre utcán. Sinkovits Imre nagyon jó barátom volt.

Hámori Ildikó: A születésem óta Rómaifürdőn laktam, az egész ifjúságom a Duna-parton telt. Három generáció élt együtt, a szüleim, a nagymamám és mi ketten a bátyámmal. Aztán az idő múlásával ketten maradtunk a nagy házban Miklóssal – tovább kellett lépni, és elköltöztünk Budakalászra egy kisebb házba, de kis idő múlva visszahúzott a szívünk Óbudára, pontosabban Csillaghegyre.

A hűség, a stabilitás meghatározza az életüket. Ez a titka az ideális szövetségnek, házasságnak?

Sz. M.: Azt szoktam mondani erre, hogy az ember természetes hőmérséklete 36 fok körül van – ha annál több, akkor lázas, ha kevesebb, akkor beteg.

Mindig meg kell keresni a dolgok élő közepét, legyen szó kapcsolatról, munkáról, művészetről, és ahhoz hűségesnek maradni.

H. I.: Az én életem is a hűségről szól, akár kettőnk kapcsolatát nézem Miklóssal, akár a színházzal való kapcsolatomat. Szeretjük a változatosságot is, de az alapértékeink stabilak.

Sz. M.: Fontos dolognak tartom, hogy bármi történik, ezer százalékig számíthatunk egymásra Ildikóval. Ez mindkettőnknek biztonságot ad. Plusz előny a házasságunkban, hogy a világ más és más dolgaihoz értünk, vagyis kiegészítjük egymást.

Melyiküknek mi az erőssége?

Sz. M.: Ildikó a praktikusabb. Ami az otthonunkat illeti, a ház felépítésétől kezdve a fenntartásán át a napi ügyekig, a kert gondozásáig mindenben Ildikónak van teljes szabad keze. Az utazások, az életünk anyagi részének a megoldása pedig inkább az én feladatom.

H. I.: A szüleimnek kifinomult, jó ízlése volt az otthonteremtésben, így én ebben nőttem fel. Amikor megismerkedtünk Miklóssal, és elkezdett hozzánk járni, nagyon tetszett neki a család hangulata, az, ahogy viszonyulunk egymáshoz, rendezzük az életünket, megosztjuk a teendőket.

Azt hiszem, ez már hiányzik a mai családokban, hiszen nem laknak együtt generációk. Pedig enélkül nehéz megoldani az életet mind a fiatalok, mind az idősebbek számára.

Kiben volt erősebb a vágy a többgenerációs együttéléshez?

H. I.: Közös akarat volt. A fiatalok egy ponton túl szeretnek a maguk feje után menni, megpróbálják másként, külön, önállóan. Dóri is megpróbálta, nem is sikertelenül, de évekkel ezelőtt közös akarattal mégis úgy döntöttünk, hogy mindenkinek jobb, ha együtt vagyunk. Ez most már valóban működik. Emlékszem, amikor a budakalászi házat árultuk, és szerettünk volna venni egy másikat, az ingatlanosok egyszerűen nem értették a helyzetet. Mesélték, hogy ők csak olyanokkal találkoztak, akik szét akarnak költözni. Nekünk több éve bevált a közös élet.

Sz. M.: Gyakran azért menekülnek a fiatalok, mert az időseket tehernek élik meg, nálunk viszont az idősek segítséget jelentenek a fiataloknak.

Az unokáik három eltérő korosztályt képviselnek, ezáltal a nagyszülőség is jó hosszan kitolódik a huszonévestől a karonülőig. Mennyire veszik ki a részüket az unokák nevelésében?

Sz. M.: A kicsi gyerekekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni, kiesnének a kezemből, Ildikó viszont nagyszerűen bánik velük.

Az unokák nyolc-tíz éves koráig tulajdonképpen használhatatlan vagyok nagyapaként, ám onnantól rettentően jó a kapcsolatom velük.

H. I.: Amikor már beszélgetni lehet a gyerekekkel, ülnek egymással szemben, mint felnőtt a felnőttel, Miklós akkor van elemében.

Sz. M.: Nagyon különbözőek az unokáink. Az a közös bennük, hogy Dóri mindhármukkal rengeteg energiával, szeretettel törődik. Marci unokánk nemrég töltötte be a 21. életévét, nyugodt, megfontolt lény. A 11 éves lányunokánk, Zorka nagyon izgatott természet, rendkívül kíváncsi, mozgékony, gyors. Az 1 éves Benjamin borzasztóan érdeklődő, a kis szeme folyton ott csüng mindenen, mindennel és mindenkivel kapcsolatot keres és talál.

H. I.: Benjáminnak van egy tekintete, amikor az ember úgy érzi, hogy a lelkébe is belelát. Kutató tekintettel, pontosan felmér mindenkit.

Ildikó, a klasszikus nagymama szerepkört viszi?

H. I.: Azt hiszem, igen. Dóri például nem szeret vasalni, én viszont nagy szeretettel vasalok. Segítek a főzésben is, vagy ő segít nekem, sokszor együtt hozzuk össze az ebédet. Többnyire nálunk eszünk, a szüleinktől örökölt nagy asztalnál.

Amikor összekerültek, a kezdetektől tudták, hogy milyen életvitelt szeretnének megvalósítani?

H. I.: Mindez közben alakult ki. Miklósnak már volt tapasztalata két válás után, és elképzelése is arról, hogyan lehetne harmonikusan együtt élni. Nekem ez az első házasságom, még együttélésben sem volt részem.

Az Egy szerelem három éjszakája főiskolás előadásán ismerték meg egymást az Ódry Színpadon. Mikor dőlt el, hogy egymáshoz tartoznak?

Sz. M.: A kapcsolatunk kezdetén elhívtam Ildikót evezni, mert volt egy csónakom a Dunán. Várt rám a lakásban, szendvicseket csomagolt az útra. Akkor megéreztem, hogy olyasvalakire találtam, aki gondoskodik. Édesanyám révén hozzászoktam a gondoskodáshoz, soha semmilyen házimunkát nem végeztem.

Az hittem, hogy egy főiskolai színészpalántával, „csajocskával” randevúzom, de ő egyáltalán nem úgy viselkedett, hanem gondoskodó társként. Ez mellbe vágott.

H. I.: A szüleim példáján keresztül láttam, hogy milyen egy feleség és férj, akik számíthatnak egymásra. Azt a bizonyos jóban-rosszbant, amire házasságkötéskor esküszünk. Ami pedig Miklóst illeti, ő egyáltalán nem úgy viselkedett velem, mint egy országos hírű, Kossuth-díjas rendező, főiskolai tanár. Ilyen szempontból mindketten megleptük egymást.

Tudatosan törekedtek arra, hogy ne dolgozzanak együtt színésznő – rendező felállásban?

H. I.: Nem tartottuk volna ildomosnak.

Sz. M.: Akkor még úgynevezett erkölcsös világ volt. Manapság megszokott dolog, hogy családon belül osztják a szerepeket a rendezők. Én még nagyon vigyáztam rá, hogy az én produkcióimban minél kevesebbet szerepeljen Ildikó.

Egy kézen meg lehet számolni, hogy a közös pályánk alatt hányszor játszott Ildikó a rendezésemben, akkor is csak olyan szerepeket, amikre a kapcsolatunktól függetlenül ő volt a legmegfelelőbb.

A lányomat is csak egyszer rendeztem, még kislányként A nyomorultakban. Sok évvel ezelőtt felajánlottam Dórinak egy táncos komika szerepet a budapesti Operaház műsorán jelenleg is futó A denevérben, mire azt felelte, hogy csak nem képzeled, hogy a te rendezésedben játszom.

H. I.: Még az sem fordult elő 45 év alatt, hogy Miklós bejöjjön a színházba a főpróbahéten, és megnézze, hogyan készülök én vagy Dóri az előadásra. Szerencsére elkerült minket a családi betegség, hogy a rendező nézi a feleségét, a gyerekét.

A szakmát teljesen igyekeznek kiszűrni a magán­életükből, vagy azért adódik olyan helyzet, amikor óhatatlanul is beszűrődik?

Sz. M.: Természetesen beszélgetünk a szakmáról, de a saját produkcióinkról a szakmai témák elenyésző töredékében esik szó.

Ildikót 40 év hűség fűzi a Hevesi Sándor téri színházhoz, a volt Nemzetihez, a jelenlegi Pesti Magyar Színházhoz. Hogy érzi, mennyiben változott a színészek megbecsültsége?

H. I.: Köszönőviszonyban sincs a színészek mai helyzete, társadalmi megbecsültsége azzal, amilyen régen volt. Amikor elkezdtem a pályát, még biztos egzisztenciát, társadalmi megbecsülést jelentett a színészet.

Sz. M.: Lehet, hogy az öregember beszél belőlem, de mára csak annyi maradt meg, hogy jó esetben örömet okoz a színésznek, ha este héttől tízig a színpadon van.

Kialakult például az a nevetséges helyzet a budapesti színházakban, hogy miután komoly munkával hetekig próbálnak egy darabot, egy hónapban csak egyszer vagy kétszer játsszák.

Nemrég egy ünnepségsorozatot tartottak a Csengetett, Mylord? angol tévésorozat apropóján, amit én hoztam be Magyarországra. Ott is elmondtam, hogy régen még kizárólag színészek szinkronizáltak, ma meg az esetek többségében az ún. „szinkronbetyárok” korát éljük. Manapság a kultúrában folyton az olcsóságról van szó.

Miklós sok időt töltött vezető funkcióban színházaknál, az Operaházban, a televíziónál mint művészeti vezető, főigazgató, alelnök. Sikerült elérnie azt, hogy a pozíció ne deformálja a személyiségét?

Sz. M: Azt hiszem, azért tudtam több mint negyven évig mindenféle intézményt vezetni, mert számomra sohasem a pozíció volt a fontos. Mindig úgy gondoltam, legfeljebb holnaptól nem leszek vezető. Sokszor rossz fiúnak számítottam a minisztériumi főnökeim szemében, mert mindig utáltam az olcsóságot, a spórolást. Kiharcoltam, elköltöttem, amennyit lehetett, soha nem voltam olcsójános. A hivatallal járó hatalom nem érdekelt, nem okozott örömet. Ehelyett akinek csak tudtam, használtam, igyekeztem jobb munkakörülményeket teremteni. Kerültem a felesleges konfliktusokat, a vezetés nálam soha nem járt zajjal. Mindig az adott feladat érdekelt, nem pedig az, hogy igazam legyen.

A televíziós vezető koromban megfogalmazott tételhez tartottam magam, miszerint borzasztóan fontos egy vezetőnek, hogy állandóan ébren tartsa a saját jelentéktelenségtudatát. Aki azt hiszi, hogy ő valaki, annak vége van.

Ildikó, gyakran úgy fogalmazott, hogy a család a legfontosabb, a pálya csak ráadás. Mindenkor alárendelte a pályát a családnak?

H. I.: Ez annyiban igaz, hogy soha nem vállaltam egyszerre sok filmes, televíziós, színházi munkát. Szoktam mondani, hogy én esti színésznő vagyok, este 7-től 10-ig, vagy amikor próbálok, reggel 10–14-ig. Bizonyára azért alakult ez így, mert amikor a pályán olyan pillanathoz érkeztem, amiről azt gondoltam, hogy számomra nagyon fontos, a családom is megértette, tudomásul vette, és segített benne. Egy ilyen hosszú pálya során az ember nem mindig gondolja úgy, hogy amit csinál, az mindennél fontosabb. Tizenöt-húsz szerepemre mondhatom ezt a több mint száz közül.

Sz. M.: A színház, a hivatásunk csak egy szeletét teszi ki az életünknek. Rendkívül fontos számunkra az egymással való kapcsolat, a lakásunk, a gyerekünk, az unokáink, az utazásainak. Igyekeztünk mindig alkalmazkodni egymás elfoglaltságához. Úgy gondolom, mindketten elég jó szakemberek vagyunk, ezzel együtt nem jellemző ránk, hogy csak a hivatásunk az életünk.

Ildikó mostani szerepei között érdekes színfolt az Alföldi Róbert rendezte Chicago az Átriumban, ahol egy félszeg vidéki tanárnő stílusában ironikusan megformált konferansziét alakít.

H. I.: Régóta ismerem Robit, még főiskolásként Valért játszotta Molière Tartuffe című előadásában a Várszínházban. Aztán eltelt majd’ harminc év, nem találkoztunk sem színpadon, sem televízióban, de most meghívott erre a szerepre. Pontosan tudta, mit akar, nemcsak velem, hanem a többi szereppel kapcsolatban is. Nagyon érdekes és tanulságos volt a próbafolyamat. A végeredmény pedig igazolja őt, nagy sikere van az előadásnak, és benne nekem is.

Sz. M.: El voltam ragadtatva Ildikó alakításától. Ennek kapcsán eszembe jutott Kállai Ferenc alakítása Wesker A konyha című darabjában. Amikor felment a függöny, a közönség megállás nélkül ordító színészeket látott. Majd bejött Kállai, aki halkan beszélt, és óriási sikere volt. A Chicagóban is mindenki megállás nélkül alpári stílusban ordít. És amikor bejön Ildikó decens, elegáns nőként, hirtelen megáll a levegő. Nézőként mondom, hogy nagyon kevesen tudnak ma magyar színpadon finomnak, decensnek, elegánsnak lenni, Ildikót leszámítva.

Úgy hírlik, Miklós régóta készül A víg özvegy megfilmesítésére. Miért pont operettfilmben gondolkodik?

Sz. M.: A víg özvegy a rendezői pályám meghatározó állomása. Megrendeztem a budapesti Operettszínházban, jártuk vele a világot, Japánban közel százszor eljátszottuk. Azt követően megrendeztem Szentpéterváron, ahol már tizenegyedik éve műsoron van. Veszprémben, sőt Alma Atában is színpadra állítottam. Az operettirodalomban nincs még egy darab, ami ennyire vállaltan szólna arról, hogy szép az élet.

Ildikó legutóbb néma szerepben tűnt fel az X A rendszerből törölve című filmben. Miben láthatjuk a közeljövőben?

H. I.: Szabó Magda Pilátus című regényének női főszerepét játszom Dombrovszky Linda friss Oscar-jelölt rendező tévéfilmjében. Egy idős asszonyt, aki a férje halála után keresi az élete értelmét.

Nagy utazó hírében állnak. A világ felfedezése tekinthető a hobbijuknak?

H. I.: Imádjuk a tengert. Fiatalon rengeteget gyalogoltunk, túráztunk, róttuk a kilométereket idegen városokban és földrészeken is. Ma viszont már jólesik, ha kiszolgálnak, olyan helyekre megyünk, ahol főképpen pihenni tudunk.

Sz. M.: Szerencsés emberként szinte a teljes világot bejártam. Elég öreg vagyok, ebből kifolyólag mindent, amit az élettől kapok, ajándéknak, ráadásnak fogok fel.

Komoly megtiszteltetésben volt része tavaly nyáron.

Maradandó… Életműdíjat kaptam a Kalat Nissa fesztiválon egy kisvárosban, Szicília közepén. Nagyon kicsi hely, főtérrel, korzóval, három templommal, gyönyörű hangulattal. Megható szeretet vett körül, már csak az olasz filmjeim miatt is: az Oscarra jelölt Malénát és Klaus Maria Brandauerrel a Marió és a varázslót Itáliában forgattam.

Jöttek az emberek velem szemben az utcán, és a rendőrfőnöktől kezdve a cukrászig mindenki „Grande maestro”-nak hívott, és fényképet készített velem.

Egy városkörnyéki rádióantenna a városka szimbóluma, ennek kicsinyített, aranyozott mása az Életműdíj, de kaptam egy másikat is: a helybéli, híres pipakészítő adott át kézzel faragott pipát. De legfontosabb volt az a sugárzó szeretet, amivel ezt a fesztivált megrendezték, és amivel engem körülvettek. Egyik nap átvittek az onnan egy órányira lévő Cefalúba, Szicília egyik legszebb tengerparti kisvárosába, ahol meglátogattam az ottani étteremtulajdonost, azt, aki Óbudán korábban a Vörösvári út és Bécsi út sarkán a régi „Fahn” vendéglő helyén vitt étteremet. Enzónak hívják, remek szakács, és arról is híres, hogy RAI 1-en főzőműsorokat csinált. Most azzal állt elő, hogy nyissunk közösen Óbudán étteremet, ahol nekem az lenne a dolgom, hogy esténként üdvözlöm a vendégeket. Van itt lakása, gyakran jár ide, szóval, még nem tett le a vendéglőről…

Mit jelent ön számára Óbuda?

Abszolút meghatározó. A Flórián téren éltem meg a gyerekkoromat, ahol akkor még állt két, gyönyörű szecessziós ház. Odajárt Bea, a nővérem zongoraórára Klári nénihez.

Még léteztek a régi óbudai utcák, a helyükön most szalagház van. A Szentendrei úton, közvetlenül a Kőrösi Csoma iskola mellett születtem, tizenkét évig jártam oda, ott érettségiztem.

Anyám a konyhaablakból látta, hogy bemegyünk-e az iskolába, én a fiú-, Bea a lánybejáraton. Megvan még a lakás, most üresen áll, a keresztanyám lakott benne utoljára. Alul volt a Holchspach vendéglő, ami a keresztapámé volt, és a környékbeli fuvarosok jártak oda zónapörköltet enni, spiccert inni. Búcsú is volt, a vendéglő elől indult, és majdnem a Gázgyárig tartott, tele végig mindenféle portékát kínáló árusokkal. És majdnem a házunk előtt volt hajóhinta és ringlispíl. Nagy szenvedélyem volt a hajóhinta, odavoltam érte, de otthon óriási vita kerekedett miatta, mert 50 fillérbe került, és bizony az akkor számított. 50 filléres, egy gombócos fagylaltért hálásak voltunk, két gombóc maga volt a mennyország…

Mire emlékszik még óbudai kisfiú korából?

Katolikus család vagyunk, a kis templomba jártam nagyanyámmal májusi ájtatosságra, litániára, és minist­ráltam is, ott lettünk keresztelve, bérmálva, ismertem a papokat, idős korukig személyes kapcsolatban voltunk.

Mögöttünk volt egy grund, ott fociztunk, később a kerületi kölyökcsapatban rúgtam a labdát. Lejártunk a Duna-partra, ahol most a Sziget Fesztivál zajlik, megvolt a híd is, a merész fiúk onnan ugráltak a Dunába.

Ön is?

Dehogy! Rossz viszonyban voltam a vízzel, baromi nehezen tanultam meg úszni. Anyámék kivittek a Rómaira, a Béke Strandra, ahol most a kugli bábu áll, és úgy üvöltöttem, hogy azt hitték az ott nyaralók, szüleim vízbe akarnak fojtani. Annyira féltem a víztől.

Hogyan teltek az iskolaévek?

Nekem az iskola nagyon fontos volt. Anyám a szülői munkaközösségben segítette az iskola életét, varrt, takarított, és egyebet csinált. Szüleim a tanárokkal jó viszonyban voltak, az osztályfőnöknőm, Karsai Cili néni matematika tanárnő az 50. érettségi találkozón is felemlegette őket.

Mikor ragadt önre a Sutyi becenév?

Iskolás koromban, a tanárok is Sutyinak hívtak. És amikor beindult a kulturális élet, Kaplony Mikivel szerveztük, később egészen a filmcsinálásig jutottunk. Közben szavaltam, minden versenyen elindultam, és vagy első, vagy második lettem. Tiszavölgyi tanár úr, magyar-történelem tanárom, majd osztályfőnököm a gimnáziumban nyomott a humán irányba, holott én a reálosztályba jártam sajnos, küszködtem a matematikával, fizikával. De versmondásért és a velejáró verselemzésért nagy ötösöket kaptam! Harmadikos gimnazista koromban kiszúrt engem Perger Feri bácsi, a gázgyári, forgószínpados színház főrendezője. Jártam próbára, és az Üzlet az udvarban című darabban én lettem a huligán.

Olyanokkal játszottam együtt, mint Kun Szilárd, aki az 1952-es Helsinki Olimpián ezüstérmes lövő volt, ő hozott nekem a szerepemhez pálmafás inget, mert akkoriban még senkinek nem volt. Mindenki meg volt győződve, a tanáraim is, hogy a Sutyi színész lesz.

Amikor arra került sor, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán melyik szakra jelentkezett?

Semelyikre, mert abban az évben nem volt felvételi. Viszont fölvettek egyetemre, magyar–népművelés szakra, de hála Istennek helyhiány miatt lecsúsztam róla, úgyhogy érettségi után a Magyar Televízióhoz kerültem. Ott a mélyvízbe dobtak, egy évig dolgoztam elektronikus kamerával napi adásokban: élőben focimeccset, tévéjátékot, színházi adást, mindent csináltam. 1965-ben hét hónapig tartó, háromfordulós felvételi után bekerültem a rendező-operatőri szakra.

Milyen filmmel jutott be?

Egy szép kisfilmmel, ami egy sérült gyerekről szólt, aki egyedül kóvályog egy fantasztikusan költői helyszínen, egymásba nyíló udvarokon a Király utcában. Máriássy Félixet megérintette a történet keserű romantikája. A rendező–operatőr csapat ketté lett bontva, Máriássy és Makk Károly volt a két tanár, én Máriássy osztályába kerültem, a végén összekeveredtünk, ketten szakosodtunk, és csináltuk a rendezők filmjeit. Még elsőben készítettem egy nagyon keserű rendezői filmet, ami miatt kis híján ki is rúgtak politikai okokból… Túl szomorúra sikerült. Harmadévében kiszúrt magának Illés György tanár úr, a Papi. Azt mondta, hogyha ez a srác végez, jön mellém. És így történt, szó szerint.

Mi volt a dolga pályakezdő operatőrként?

Papi mellett voltam kameraman úgy, hogy rögtön a kamera mögé ültetett, és én rögzítettem szabadon. Ezt csak ő csinálta Magyarországon, senki más. Ez is óriási mélyvíz volt. Így csináltuk meg Fábry egyik legszebb filmjét, a Hangyabolyt, 1973-ban Mészáros Márta Szabad lélegzetében pedig már önállóan dolgoztam. Addigra egy csomó dokumentumfilm volt mögöttem mint Balázs Béla Stúdiós, főiskolásként is szabadon dolgozhattam. Többek között én fényképeztem Maár Gyula Prés című egyórás játékfilmjét Törőcsik Marival a főszerepben, attól kezdve jegyeztek.

És ennek köszönhetően hívták a magyar filmművészet legkiválóbb rendezői.

Kovács Andrással a Ménesgazdát, Gothár Péterrel a Megáll az időt és talán az 1950-es évekről szóló legjelentősebbet: Gábor Pállal az Angi Verát csináltuk. Úttörője voltam a dokumentarista játékfilm vonulatnak Dárdaiék Jutalomutazásával és a Filmregénnyel.

Aztán következett pályafutásom egyik csúcsa: Maár Gyula Déryné hol van? című filmje, főszerepben Törőcsik Marival, aki az alakításért Cannes-ban Arany Pálmát kapott.

Hogyan találkozott Szabó Istvánnal?

Szabó úgy keresett meg, hogy látta a most említett, ma is legjelentősebb színes Dérynét, és elmondta, jó ideje figyel, élvezi, amit csinálok, különösen a világításban az arcok használatát emelte ki. – Mi lenne, ha elhívnálak másfajta kirándulásra? – kérdezte. Ez nekem olyan volt, mint amikor egy festő színt vált, amikor új korszaka kezdődik. A Bizalom egy zöldesszürke film lett, elképesztően nehéz volt megcsinálni. Egy szobában forgattunk ötven napig. Gyönyörű lett, az egyik legszebb vizuális munkám a mai napig! Kevesen tudják, hogy Oscar-díjra is jelölték.

Az egész ország drukkolt a Redl ezredesnek, majdnem megkapta, és persze össznépi örömünnep volt, amikor a Mephisto Oscar-díjas lett.

Épp egy tévéfilmet forgattam Németországban, televízióban láttam, ahogy Szabó meg Brandauer egymást átölelve ugrálnak. Fantasztikus élmény volt!

Ha jól számolom, harminchét éve dolgoznak együtt Szabó Istvánnal. Ez már több munkakapcsolatnál?

Ő az egyetlen, igazi barát, aki kiválasztódott az életemben. Egyformán gondolkodunk a világról, a világ bajairól.

Ha már szemszög és látás… A neve operatőri szakkifejezés lett: „lajosing”.

Kanadában forgattam egy amerikai filmet, és azon gondolkoztam, hogyan használhatom nem szokványosan a visszavert fényt. Mivel meleg tónusú világot akartam, nem falról a fehéret, hanem sötét bútorokról verettem vissza a fényt. Ezt a Déryné-korszakomban úgy hívták, hogy „mézbarna félhomály”. És egyszer csak találkoztam valakivel Amerikában, aki azt mondja: „lajosingoltunk egyet”. Ahogy te szoktad. Ettől kezdve, ha valaki olyat akart csinálni, mint én, az lajosingolt. Stílus lett.

Hogyan indult a kinti karrierje?

Úgy, hogy a külföldi munkavállalást intéző Interkoncerthez Mexikóból jött egy telex, az volt a fax előtt: „az Angi Vera című film operatőrjét keressük”, nem tudták a nevem. Hivatalos választelexben megírtuk, hogy az az operatőr Koltai Lajos, és egyébként ő csinálta a Mephistót és a Megáll az időt. Erre rögtön ajánlatot tettek, és mentem Mexikóba. Ott találkoztam Luis Mandoki rendezővel, akinek a szülei magyarok voltak, de ő Mexikóban született, és Amerikában végezte az iskoláit, magyarul nem beszélt. Vele csináltam a Gaby – Egy csodálatos élet című gyönyörű filmet Liv Ullmann, Robert Loggia főszereplésével. Ez a film nyitotta ki az összes hollywoodi kaput Mandokinak és nekem. Következő alkotásunk a drámai White Palace, magyarul A gyönyör rabjai Susan Sarandonnal és James Spaderrel, ami az egyik legszebb amerikai filmem. Az 1990-es évek elején egymás után kaptam a felkéréseket. Mandokival még két filmre összeálltunk, amelyekben Melanie Griffith, illetve Andy Garcia és Meg Ryan játszották a főszerepeket. Attól kezdve csupa új ember, új rendező jött az életemben.

Milyen volt a kapcsolata a világsztárokkal?

Szerettek, mert érezték a belőlem feléjük áradó szeretetet, azt, ahogy róluk gondolkodom.

Azt mondták, hogy „jött nekünk a Lajos ajándékba”, és ezt a szeretetet látni a képeimen, a fénnyel átölelt arcokon.

Törőcsik Mari a hetvenedik születésnapján mondta: – Te az idegrendszeremet is le tudod fényképezni, belülről is látsz engem.

Miközben gyönyörű nőket fényképezett, sosem párásodott be az optika?

Nyáron Szicíliában ebédeltünk, színészek és színésznők ülték körbe az asztalt, derűsen társalogtunk erről-arról. Ők is megkérdezték tőlem, mit éreztem, amikor Monica Belucci állt előttem meztelenül. Azt válaszoltam, hogy a munkám hasonlít az orvoséra. Semmiféle érzelmi viszonyban nem vagyok azzal, aki a kamera előtt áll, az a dolgom, hogy a legjobb fényt adjam rá.

És amikor viszontlátja a filmben?

Akkor sem a nőt látom. Hogy világos legyen, elmesélek egy régi történetet. Máriássy elküldött főiskolásként egy gyerekoperációra, tüdő és szív szétválasztására. Kézi kamerával vettem fel a két és félórás műtétet, semmi bajom nem lett. Megnéztük a filmlaborban a sebésszel: – Lajos, ez gyönyörű, tökéletes, kongresszusokra visszük… – áradozott. Később Máriássy ötletére levetítettük a kollégák előtt, pár perc múlva senki nem volt a vetítőteremben. Én sem, hófehér lettem. Soha többet nem tudtam megnézni.

Életpályájában nagy korszakváltást jelentett a rendezés. Hogyan csöppent bele a Sorstalanság direktori székébe?

Nem csöppentem bele, készültem rá. Először ott is operatőrként jöttem szóba, fogtam a könyvet, elolvastam és beleszerettem. Elmondtam Radnóti Zsuzsának, a Vígszínház vezető dramaturgjának, aki közölte, hogy Kertész Imre nagyon szeretne velem találkozni. Imre elhozta magával azt a forgatókönyvet, amit Spiró Gyuri írt. Elolvastam. Megint találkoztunk a lakásunkon, elmondtam, hogyan csinálnám meg a filmet. – Tudtam, hogy érted, amit írtam, azt akarom, hogy te rendezd – mondta ki a varázsmondatot. És felhívta a producert: – Koltai a rendező.

Mi fogta meg?

Azt hiszem az, amikor elmeséltem neki, hogyan akarom látni a fiút a filmben, és hogyan mutatom meg, ahogyan ő lát, és amit látni akar a világból.

Nekem rendezőként is csak nagyon kicsi lépést kell megtennem a kamera mögül, hogy együtt legyek a szereplőkkel. Erre mondták az amerikai színészek, hogy Lajos nem hagy minket magunkra, egy térben van velünk, ugyanazt a levegőt szívja.

Ezt az operatőri közelséget tartja rendezőként is?

A közelséget és a szeretetet. Közelről nézem a szereplőket, és nem fülhallgatóval hallom a hangjukat. A Sorstalanság befutotta az egész világot, nagyon nagy sikerekkel. Ennek és operatőri múltamnak köszönhetem, hogy rendezőként hívnak.

Ráadásul nem akármilyen filmhez: Claire Danes, Vanessa Redgrave, Meryl Streep, Glenn Close, Natasha Richard­son… az Este című filmdráma káprázatos névsora. Az a Michael Cunningham írta a forgatókönyvet, aki Az órák című regényéért Pulitzer-díjat kapott.

Vanessa Redgrave-vel, aki előző este látta a Sorstalanságot, úgy ültem le egy londoni szállodában először, hogy fogta végig a kezemet. Ezer kérdése volt… Hosszasan beszéltünk arról, hogyan akarom megcsinálni az Estét. Ez a film az ő búcsújáról szól, aki már az emlékeiből él és abból a pici jelenből, ami még van neki. Arról, hol tart benne a fájdalom, és mikor engedjük el. Ezt akartam megmutatni. Szép, megható, regénybe illő beszélgetés volt. Kérésére még játszott a filmben a síbalesetben meghalt lánya, Natasha Richardson, külön jelenetet írattam neki. Boldogan jött Meryl Streep és Glenn Close, aki forgatás után sírva köszönte meg, hogy ott lehetett.

A közvetlenül a háború után született generációt egy életen át foglalkoztatja a XX. század. Filmtémákat tekintve ez valóban kimeríthetetlen időszak volt.

Igen, a XX. egy őrületes század volt. Végig dübörgött két világháború és utána nem sokkal 1956. Akkor én tízéves voltam, nekem az is háborús élmény. Természetesen benne van valamennyi fontos filmemben.

És talán egy következőben is benne lesz? A Láthatatlan hídról van szó, ami Julie Orringer magyar származású amerikai írónő regénye. A történet három, munkaszolgálatot többször megjárt testvérről szól, akik Konyáron születtek, egy Debrecen alatti kis faluban, illetve a háború pokláról, a szerelemről, a családot összetartó szeretetről. Fölröppent a hír, miszerint szeretné megfilmesíteni a regényt. Miért?

Régóta vágyom arra, hogy filmet csináljak arról, ahogy a magyarok a történelem által gerjesztett szélben keresztezik egymást, és hogy az események miként sodorják az emberi sorsokat. És hogy a szeretet képessé tesz a borzalmak túlélésére. Julie-vel a könyvbemutatón találkoztam. – Tudod, mi inspirált engem, amikor a könyvet írtam? A Sorstalanság és A napfény íze – mondta, és megölelt. A forgatókönyv elkészült, gondolatban a szereplőket is kiválasztottam…

Mikorra tervezi a forgatást?

Egyelőre várok, finanszírozási gondok merültek fel. Addig is dolgozom, például Germanus Gyula Bengáli tűz című könyvének megfilmesítésén.

Egyszer kéne egy filmet csinálnia arról, amiről a beszélgetésünk elején mesélt: sráckoráról, Óbudáról.

Tudom… Kérdezik is, miért nincs már egy forgatókönyv. Jó barátaimnak, Bereményinek vagy Spirónak kéne megírni.

A helyszín adta magát: Jánosi az óbudai Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) köztiszteletnek örvendő mérnöke, Állami-díjas magnótechnikai főkonstruktőre volt – és Óbudán is lakott. Egy olyan embert örökített meg szűkebb lakó- és munkakörnyezete, aki a magyar informatika nagyjai közé tartozik, hazánk egyik legismertebb feltalálója volt.

A november 30-i dátumot az indokolta, hogy 1974. november 30-án jelentették be a „kazettás forgóhajlékony lemezes tárolórendszer” szabadalmát az Országos Találmányi Hivatalban.

Ez volt Jánosi leghíresebb, a világ informatikai fejlődését is befolyásoló találmánya, a kazettás floppy, más néven mikrofloppy, melynek szabadalmi leírását 2017-ben 40 éve, azaz 1977-ben tették közzé.

Az azóta eltelt emberöltő során az informatika sokat változott: a mikrofloppy elterjedt az egész világon (csak épp nem a BRG égisze alatt), majd átadta a helyét a DVD-nek, a pendrive-nak – vagy épp a költőien hangzó felhőnek, ahol ma a legtöbb adatunkat tároljuk. S hasonlóan szédítően változott Magyarország gazdasági-politikai környezete is, az állami vállalatok eltűntek, a hazai fejlesztések többségét elsöpörte a világpiac, új lehetőségek nyíltak meg, míg más ajtók bezárultak.

Jánosi Marcell elsősorban még a „régi világban”, a tervgazdaság korában alkotott, azon kor lehetőségei között nyújtotta a maximumot: törekedett rá, hogy ne csak a belső és keleti piacon eladható, a világpiac élenjáróit csak messziről kullogva követő termékeket adjon ki a kezeiből, hanem igyekezett a rendelkezésére álló alkatrészekből és technológiából valami minőségit és újat alkotni. „First mover” – új termékkategóriát megalapozó – termékeket, vagy ahogy idős korában előszeretettel emlegette: „sikító találmányokat”, olyanokat, amelyektől a konkurencia felsikolt rémületében.

Jánosi Marcell, ahogy fentebb írtuk, ismert név: nincs magyar találmányokat bemutató összeállítás nélküle. Még ha ezek az összeállítások néha pontatlanok is.

Jánosi nem felel meg az élhetetlen, különc feltalálók sztereotípiájának – egy rendkívül szorgalmas, elhivatott, a gyártás minden fázisát jól ismerő, profi mérnök volt.

És Jánosi a közhiedelemmel ellentétben nem a floppyt találta fel, azaz az adattárolásra használt hajlékony mágneslemezt, hanem a központosított maggal ellátott, kazettás floppyt. A hetvenes években, amikor a floppy drive nagyobb volt az amerikai számítógépekben, mint egy jókora cipős doboz, maga a 8 hüvelykes lemez pedig egy sérülékeny papírtokban helyezkedett el, Jánosi megtervezett egy tized akkora, tenyérnyi kis író-olvasó egységet és hozzá egy védett, műanyag tokban lévő lemezt, amely azért lett téglalap alakú, hogy a mellényzsebéből kényelmesen elővehető legyen.

Ez az MCD-1 floppy, amelyből a BRG cég ügyetlen – és talán féltékeny – vezetése csak az 1980-as évek elejére csinált gyártott terméket, és a cégvezetés azt is elügyetlenkedte, hogy e találmány licenceként terjedjen el a mikro floppy a világon. Helyette a „klónjaival” szórták tele a nyugati és távol-keleti gyártók a piacot – ebben az esetben nem a kelet-európai vállalatok klónozták a tőkés csúcstechnikát, hanem fordítva történt. Több publicisztika Jánosit a hardveripar Rubik Ernőjének, az MCD-1-et a bűvös floppynak² nevezi, csak épp a magyar számítógépes ipar nem volt olyan rugalmas, hogy a sikersztori hasonló ívet futhasson be.

Eddig az ismert történet – s úgy gondoljuk, már ez is elég, hogy Jánosi Marcellt ismertséggel kárpótolja az utókor. A táblaavató ünnepségen Alföldi István, az NJSZT ügyvezető igazgatója kiemelte, hogy Jánosi Marcellt már életében elismerte az NJSZT: életműdíját ő adta át Jánosi Marcell lakásán a feltalálónak 2010-ben.

De szívügyének tekintette Kovács Győző, a Társaság legendás egykori főtitkára is, aki informatikatörténeti publikációk és kiállítások egész sorában kanonizálta Jánosi életművét – és nem kevésbé Kutor László, az NJSZT Informatikatörténeti Fórum szakmai közösségének korábbi elnöke, aki gondoskodott róla, hogy az MCD-1 az amerikai Smithsonian Intézetbe is eljusson. Jánosi Marcellt az Óbudai Egyetem is megbecsülte, tiszteletbeli professzorává fogadta.

Az MCD-1 pedig ma több állandó kiállításon is látható: így Szegeden, a világ egyik legnagyobb informatikatörténeti kiállításán, amelyet a civil szervezetek között egyedülálló módon az NJSZT működtet és fejleszt.

Ez a tárlat a Jövő múltja címet viseli^3. Az 1200 négyzetméteres, monstre kiállításon nemcsak a floppy látható a vitrinben, Jánosi bekerült a magyar informatikusok „Aranycsapatába”⁴ is, azaz Neumann János és további tíz hazai géniusz mellett mutatják be tablón is az életét.

Budapesten az Óbudai Egyetem Neumann Karán látható a csodálatos mikrofloppy, a Kutor László magángyűjteményéből rendezett IT Evolúció tárlaton, valamint Újbudán, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárában. Sőt! Ózdon is látható egy példánya az NJSZT jóvoltából, a Digitális Erőmű nevű kiállítócsarnokban.

De lássuk magát a zsenit, aki mellényzsebébe vágta kora informatikáját!

Egy feltaláló élete – a számítógépek előtt⁵

Jánosi Marcell 1931. december 5-én született Budapesten. Iskolái mellett 1946-tól megszakításokkal, majd tizenkilenc éves korától folyamatosan dolgozott. Addigra több szakmát elsajátított, így a hegesztőt, a maróst és a köszörűst.

Az NJSZT táblaavató ünnepségén is beszédet mondó közvetlen mérnök kollégája, Vincze István családi forrásból úgy tudja, hatéves korában kovácsmester nagyapjánál már ismerkedett az egyik legalapvetőbb szerkezeti anyag, a vas-acél tulajdonságaival, „tudományosan ezt úgy fogalmazta később, hogy a vas-szén állapotábrával”. Saját önéletírásában is azt hangsúlyozta, hogy gyerekkorától érdekelte a konstrukciós munka.

A Kemény Zsigmond Gimnázium tanulójaként erős matematikai képzést kapott. A tudatosan műszaki pályára készülő ifjút már 18 évesen érték sikerek: 1949-ben lágyvastárcsás darabológépet konstruált.

A Budapesti Műszaki Egyetemen húszévesen már óraadó demonstrátor lett a matematika tanszéken, esti egyetemi hallgatókat oktatott. Izzó alkotókedve mégis inkább az aktív feltalálói, mérnöki pálya felé terelte: még mindig csak 21 éves volt, amikor a Pénzszekrény Gyárban komolyabb tervezési munkákat bíztak rá, például páncélszekrényt, biztonsági zárat tervezett.

1954-ben szerzett gépészmérnöki diplomát, ugyanebben az évben a Telefongyár technológia fejlesztési osztályán dolgozott. 1955-ben a Kohó és Gépipari Minisztérium Híradástechnikai Igazgatóságán csoportvezető mérnökként már a legújabb technológiai eljárások, így a műanyag fröccsöntés és a nyomtatott áramkör kérdéseivel foglalkozott.

1957-ben saját fogalmazása szerint „kitették a minisztériumból”, és a Budapesti Rádiótechnikai Gyár főtechnológusa lett. Közben különböző tervezéseket vállalt, saját tervezésű automatákkal berendezett ipari gyémántfúró üzemet épített fel, hidraulikus műanyag fröccsgépet, kondenzátormérő automatát és még egy sor ipari berendezést tervezett. 1960-ban saját fejlesztőcsapatot hozott létre a BRG-ben, így lett főkonstruktőr, de emellett 1965-re levelezőn a Közgazdasági Egyetemen is diplomát szerzett.

A hatvanas évek a magyar szórakoztató elektronika egyik nagy időszaka volt, s a könnyűzene óriási népszerűsége indukálta, hogy hatalmas lakossági igény mutatkozott magnókra. Jánosi ekkor kezdett magnótechnikával foglalkozni, egyik első – és a magnótechnika ismerői szerint zseniális, világszínvonalú – terve sokcsatornás ipari magnók mellett a Calypso orsós magnó volt.

Az 1961- ben megalkotott M8 jelű magnó (a Calypso) alapját képezte a további orsós magnók sokaságának. A sorozatban olyan típus is készült, amely orsós és kazettás magnetofon volt egy készülékházban.

Jánosi Marcell emlékei szerint a népszerű Calypso orsós magnóból mintegy százezer darabot gyártottak. Ne felejtsük el, hogy míg a BRG korábbi slágerterméke, a Mambó magnó licenctermék volt, addig a Calypso saját fejlesztés: így is nagyjából 1:1 arányban kelt el hazai és nyugati piacon.

Jánosi Marcell összegzése szerint mintegy harminc féle kommersz és professzionális magnetofont tervezett, adatai szerint kb. 25 ezer millió (!) forint összes termelési értékben.

Vincze István adatai szerint 1967-től a kazettás magnó és futóművek tervezését vezette, mely gyártmányokból igen jelentős export árbevétel lett. Lényegében így honosodott meg hazánkban is a Philips által bevezetett „kompakt kazetta”, amelyet az orsóra csévélt magnetofonszalagoknál kényelmesebben lehetett használni – és ennek megfelelően hamar megkedvelték a laikus használók. A magnókazetta gondolata pedig alighanem inspirálta a világ első kazettás floppyjának megalkotásakor is.

Jánosi Marcell főkonstruktőri pályájának egyik csúcsa az Állami-díj II. fokozata volt, melyet Kutassy Imrével, Somlai Csabával és másokkal kapott meg.

Jánosi és a számítógép⁶

Hazánkban az 1950-es évek végén jelentek meg az első számítógépek: Kozma László professzor a Műszaki Egyetemen még elektromechanikus (relés) számítógépet tervezett, míg a Magyar Tudományos Akadémia Kibernetikai Kutatócsoportja már elektronikus számítógépet épített, szovjet tervek továbbfejlesztésével. Utóbbinak mágneses adattárolója is volt, mágnesdob memóriája (melynek tervezésében és építésében elsősorban Kovács Győző és Kardos Kálmán jeleskedtek), e dobmemóriák jelentek meg később az egyik első román számítógép, a MECIPT-1 mellett is.

A hatvanas években, míg Jánosi Marcell és munkatársai a szórakoztató elektronikában jeleskedtek, Magyarországon is elkezdtek működni az első számítóközpontok. A mintegy száz, külföldi eredetű számítógép mellett 1968-ra az önálló magyar számítógépipar is bemutatott két gyártott konstrukciót (Elektronikus Mérőkészülékek Gyára – EMG830, Központi Fizikai Kutatóintézet – KFKI TPA 1001)^7.

Ugyanebben az évben, tehát a magyar számítógépipar születési évében alakult meg az idén ötvenéves Neumann János Számítógép-tudományi Társaság is. Ekkor jött létre a keleti országok Egységes Számítógép Rendszere, részben e keretrendszerben mozogva pedig az 1970-es években több magyar vállalat csatlakozott a számítógép- és perifériagyártók táborához, élén a székesfehérvári Videotonnal.

Jánosi Marcell 1970-től kezdett számítástechnikával foglalkozni. A mágneses adatrögzítők ekkor nagyon korszerűnek számítottak, így a magnótechnikai tudása kincset ért.

A lyukszalagos gépek kiváltására SLK-4 kazettás adatrögzítőt tervezett, készített EC-9006 néven kazetta-mágnesszalag konvertert, MCD-1 néven a már említett mikrofloppyt, a Fok-Gyem cégnél plottert (rajzgépet), később Commodore, Sinclair és egyéb, népszerű házi számítógépekhez MC-3810 típusszámmal kazettás adattárolót. Ezek darabszáma a néhány tucattól az utóbbi, MC-3810 esetén a 80.000-ig terjedt.

Bravúros munkája volt, hogy svéd–magyar együttműködés keretében kazettás adattárolót tervezett a Luxor ABC-80 számítógéphez, melyet száz körüli példányszámban – és BRG ABC-80 típusnévvel is – hazánkban is megjelentettek: az 1970-es, 1980-as évek fordulóján az első magyarországi iskolaszámítógépek közé tartozott.

Sajnos viszont épp az MCD-1 mikrofloppy nem futhatta be azt a pályát, amit érdemelt volna. 1974- ben a BRG vezetése nem ismerte fel a találmány jelentőségét, a szabadalmat nem adta be külföldön (illetve csak sok év késéssel, és a szabadalmi fenntartási díjat sem fizették), míg a későbbi japán és amerikai, hasonló megoldások erre a szabadalomra épültek.

Kortárs anekdoták szerint a vállalat vezetője a „buborékmemóriát” tartotta a jövő adattárolójának, míg a floppyt zsákutcának gondolta. Nos, ez a több évtizedes zsákutca sok milliárd forintos bevételt hozhatott volna hazánknak.

Az MCD-1-et Jánosi korabeli feljegyzései szerint csak 1981-ben iktatták a BRG fejlesztési tervébe (hét év az informatika világában olyan, mintha egy gépkocsi gyártásával a tervezése után 40–50 évet várnának).

Egy néhány ezer darabos széria így is készült a mikrofloppyból, amelyet nyugat-európai szaklapokban is bemutattak: a tervezés óta eltelt hosszú idő ellenére az MCD-1 még az 1980-as években is a piacon kapható legkisebb floppyegységek közé tartozott.

A BRG akkori igazgatója az 1981 júniusában különrepülővel hazánkba utazó Jack Tramielt, a Commodore legendás alapító igazgatóját más irányú elfoglaltságai miatt nem fogadta, nem sikerült egy rendes licencmegállapodást tető alá hozni.

A mikrofloppy bemutatására azért történtek erőfeszítések, készült Sinclair Spectrum számítógéphez használható változata, valamint több cégnek bemutatták 1982 körül a kis készüléket a Metrimpex külkereskedelmi cég vezényletével. A Jánosi Marcell özvegye által rendelkezésemre bocsátott, 9/2/83 keltezésű marketingbeszámoló fordítás szerint – melynek készítői W. Musker, Kiss Sándor és Sári István – az Egyesült Királyságban kilenc cégnek tartottak bemutatót 1982. január vége és február közepe között. Ezek között olyan vállalatok is voltak, mint a Commodore, az Acorn és a Tandy cég. A CBM Ltd. például 100 ezer egység eladását jelezte előre Commodore VIC-20 és PET számítógépekhez.

Vincze István szóbeli közlése szerint az MCD- 1-et a milliós sorozatú, olcsó házi számítógépeket gyártó Sinclairnek is bemutatták, de a brit vállalatóriásnak a magyar mikrofloppy „túl jó” volt, végül nem is a kazettás floppy, hanem egy saját fejlesztésű egyorsós, végtelenített szalagos, mikrokazettás tároló (Microdrive) piacra dobása mellett döntöttek.

Jánosi nem tudott önállóan „gazdálkodni” a szolgálati szabadalomként a BRG és így a magyar állam tulajdonában lévő MCD-1-gyel, a nyugati gyártók pedig egy idő után feladták a harcot a magyar bürokráciával.

Végül a klónok, főleg a Sony mikrofloppyja terjedtek el. Ennek ellenére bátran mondhatjuk, hogy az 1980-as, 1990-es években meghatározó 3 és 3.5 hüvelykes kazettás floppyk magyar ősét Jánosi Marcell találta fel.

Jánosi Marcellt nem törte meg, hogy az MCD-1 floppyt nem sikerült elterjesztenie a világon. 1989-ben a BRG Fejlesztési Intézet vezetője lett. A rendszerváltáskor épp itt dolgozott, s egy Lego mikromotort tervezett. Vincze István úgy jellemzi ezt a mikromotort, mint „a méretcsökkentési törekvés csúcsát, adott technológiai lehetőségek mellett. 16 mm-es élméretű kockában elektromos csatlakoztatási szint, motorszint és hajtóműszint került kialakításra.” Ennek tömeggyártására a Lego cég egy kft.-t hozott létre, összesen milliós példányban jelent meg a különleges, játékokban használható mikromotor.

Jánosi Marcell egy őt több évig kínzó, súlyos betegség után, 2011 nyarán hunyt el. Betegsége ellenére még utolsó éveiben is adott interjút a hazai sajtónak, személyesen találkozhattunk vele az NJSZT és az Országos Műszaki Múzeum A számítástechnika mindenkié és Mérföldkövek a számítástechnikában című kiállításainak megnyitóin (2004–2005), örömmel konstatálta, hogy kollégái és a szakmai közvélemény is elismeri. Nem igaz tehát az a publicisztikai fordulat sem, hogy „elfeledett” nagyságunk lett volna.

(Mellény)zsebébe vágta az informatikát, „sikító” találmányaival maradandóan járult hozzá a magyar informatika és általában a technika történetéhez.

Múlt év novembere óta egy óbudai utcácska, a Jánosi Marcell köz neve is erre emlékeztet. Jóleső érzéssel sétálnak majd erre régi munkatársai – és minden óbudai polgár büszke lehet a III. kerület világszínvonalú feltalálójára.

(A szerző az NJSZT főmunkatársa)

Lábjegyzetek

1. Vö. Képes Gábor: E köz nekünk nem közömbös, http://njszt.hu/
2. Anarki: Jánosi Marcell, a bűvös flopi atyja, Index.hu, 2007. 02. 06.
3. Honlapja: ajovomultja.hu
4. http://ajovomultja.hu/informatika-nagyjai
5. A fejezethez Jánosi Marcell szakmai önéletrajzát, valamint Vincze István 2017. november 30-án elhangzott beszédének tervezetét használtam fel.
6. A fejezethez Jánosi Marcell az NJSZT VI. kongresszusán elhangzott „Kazettás floppy fejlesztése a BRG-ben, évekkel a világ előtt, előnyünk elvesztésének okai, tanulságok” című előadását, Vincze István beszédtervezetét és Jánosi Marcell özvegye által rendelkezésemre bocsátott feljegyzéseket használtam fel.
7. Vö. Álló Géza – Képes Gábor: A jövő múltja. Neumanntól az internetig. NJSZT, Budapest, 2013. Szerkesztette: Alföldi István.

Aligha kérdés, hogy a dadaizmustól ihletett legnagyobb versek egyike Kassák Lajos A ló meghal, a madarak kirepülnek című szövege, Kassák a nemzetközi avantgarde egyik legnagyobb alkotója, Óbuda avantgarde kulturális pozíciói tehát felettébb erősek.

Másfelől még ma is gyanakvó idegenkedéssel tekintünk ezekre a teljesítményekre, hiába telt el már egy század az avantgardizmus megjelenése óta, soha nem vált látásmódja a magyar kulturális köztudat, ízlés részévé.

Kassákról, persze, mindenki tud, iskolai tananyag, de mégis éppen csak neve része igazán az „általános műveltségnek”, munkája alig, legalábbis jóval kevésbé annál, amennyit ér. Kassák köréből pedig szinte senkit nem tartunk számon, illetve csak azokat, akiknek az avantgarde legfeljebb tanulságos gyermekbetegsége volt: Szabó Lőrinc, Illyés, a mindettől talán legmesszebbre kerülő Radnóti Miklós vagy Vas István és Zelk Zoltán meg, persze, József Attila. Azokról, akik még avantgardistáknak is „alternatívok” voltak, Kassákéktól különböző avantgardizmussal próbálkoztak, végképp alig őrzi még a puszta nevét is a kulturális emlékezet. Egyikük Palasovszky Ödön, vagy, ahogy verseiben néha nevezi magát, Ödönke volt, akinek érdekes kísérleteit hosszú ideig övezte teljes konszenzus, amelynek lényege az volt, hogy diliházban volna a helye. Pedig színes figura és meglehetősen eredeti alkotó (költő és színházi ember) volt, akiről szépen emlékezik meg Vas István, Kassák nevelt lányának egykori férje nagy, sok kötetre rúgó életrajzi regényében, amikor a magyar avantgarde történetéről mesél. A másik különcségében is különc alkotót, nem-kassákista avantgardistát Tamkó Sirató Károlynak hívták, igen, a Bőrönd Ödön szerzőjéről van szó, aki szintén kötődik Óbudához, és aki különben nem is mulasztott el szép versben megemlékezni egykori mesteréről és avantgardista „riválisáról” (Az ő lábnyomaiból ihattuk/ az európa mámort!/ S az avant-garde-dal rohanó idők/ hősei így lehettünk”).

Mégis, élete legfontosabb városa neki is Párizs volt, a magyar bezártság örök túlvilága, itt került a világhír kapujába, a modern művészet centrumába egyetlen jelentékeny pillanatra, innen érkezett meg Buda gyógyfürdőibe súlyos betegen. Újvidéken született meg még a dualizmus utolsó éveiben, 1905-ben, egy soknyelvű és több kultúrájú, kozmopolita légkörű városban, amely már jóval később a magyar irodalom neoavantgarde kísérleteinek egyik legfontosabb színhelye lesz, mivel a titoista Jugoszláviában élő magyar közösség kevésbé lesz elvágva a világtól, mint Magyarország.

Iskoláit az Alföldön végzi, a mezőtúri református iskola különös becsben tartja máig is egykori diákját (akárcsak Erdélyi Józsefet és Szép Ernőt). Első kötete – még gimnazista korában nyomják ki –  elementáris Ady-hatásról tanúskodik. Innen rugaszkodik el még kamaszként a futurizmus, a szürrealizmus felé, villámgyorsan megtalálja az avantgardizmust, de valahogy elégedetlen vele, tovább szeretné fejleszteni. Úgy kezdi érezni ösztönösen, hogy a versek „vonalszerűsége”, olvasásuk egyirányúsága, az, hogy a betűk konstrukciói kizárólag egyetlen sorrendet adhatnak ki, a „lineáris” írás és olvasás végtelenül beszűkíti az irodalom lehetőségeit. Olyan versekkel kísérletezik, amelyek sokkal több variációt tesznek lehetővé, meg akarja nyitni, a papír „szélessége” mellett a sík felület több dimenzióját is a költemény számára, vizuális tárgyként is megalkotni, „megépíteni” a verseket. Először, a magyar irodalomból, Kassák képversei ihletik meg. Aztán már nem a betűk, mint tipogárfiai jelek alakításával, formálásával dolgozik. Bonyolult vershálózatokat komponál, amelyek olvasási irányai többfélék lehetnek, ha tetszik, akkor több vers foglaltatik bennük az olvasói döntéseknek megfelelően: Tamkó felrobbantja, megszünteti az olvasás „vonalszerűségét, linearitását”, sok tekintetben párhuzamosan haladva a nemzetközi művészet több képviselőjével és a század számos későbbi mozgalmát megelőzve. A legismertebb példa talán Raymond Queneau Százezer milliárd szonettje, tíz szonett, amelynek sorai minden lehetséges kombinációjukban elvileg elolvashatóak, soraik tetszőlegesen felcserélhetőek-összepárosíthatóak.

Az internet és a hypertext épp ezt a kombinatorikus olvasásmódot, az olvasás linearitásának megtörését, Tamkó Sirató Károly álmát váltják valóra. Ez az avantgarde gesztus az olvasót is szerzővé teszi és a véletlent alkotótárssá.

Budapest című versmasinája, amely a kapitalista nagyváros pusztító és megnyomorító elevenségét érzékelteti, lépteti működésbe, erőteljes baloldali elköteleződésről tanúskodik ugyan, de a futurista elszánásokban, az új világ tervezhetőségében már nem hisz igazán Tamkó, aki a klasszikus avantgarde első felívelése után évekkel, a 20-as évek végén jelenteti csak meg Papírember című kötetét. Függelékében a vonalból kilépő, a papírlap egész síkját, teljes felületét használó versekkel. Ezek miatt Raith Tivadar, a Magyar Írás című avantgarde folyóirat szerkesztője nem meri kiadni a verseket. Tamkót Palasovszky akkoriban megjelent könyve bátorítja mégis fel, hogy benne hagyja a könyvben ezeket is. Mindazonáltal ő sem ússza meg, hogy a konzervatív sajtó kényszerzubbonyt követeljen számára, még ha Illyés az addig sok tekintetben szintén meglehetősen konzervatív Nyugatban óvatosan bíztatja is, szertelen, kissé modoros, de eredeti tehetségesnek nevezi a még mindig csak 23 éves Tamkót, aki úgy érzi, hogy egy „új izmust” fedezett fel. Fűti az önbizalom és az elkeseredettség is, amikor Párizsba indul, nem utolsósorban egy irodalomtörténeti munka bíztatására, amely arról ír, hogy az eddigi avantgarde kísérletek még nem zárulhattak le, valaminek még történnie kell. Ennek a könyvnek az egyik példányába jegyzi be, hogy elindul mintegy betölteni az itt jelzett üres helyet a világirodalomban. És majdnem pontosan így is történik. Gyorsan talál magának szerény megélhetést kint és egyre közelebbi viszonyba kerül fontos kortárs művészekkel, lefordítják és megbecsülik őrült verseit, majd, miután úgy érzékeli, hogy az aktuális kísérletezések szinte mind egy irányba mutatnak itt, abba az irányba, amerre ő is elindult még Magyarországon, megalkotja a „dimenzionizmus” elméletét és – természetesen – manifesztumát.

„Új világérzéstől vezetve, a művészetek egy általános erjedésben (a művészetek egymásba hatolása) mozgásba jöttek és mindegyik egy újabb dimenziót szívott fel magába” – fogalmaz a kiáltvány. Az irodalom ugyanis a vonalból kilép a síkba, a festészet a tér dimenziójába és a szobrászat a mozgást integrálva meghódítja a negyedik dimenziót, az időt.

„El kell fogadnunk, hogy a tér és az idő nem különböző kategóriák, egymással szemben álló abszolútumok, mint ezt régebben hitték és természetesnek tartották, hanem… összefüggő dimenziók. Ezt a felfogást ösztönösen érezve vagy tudatosan magunkévá téve egyszerre eltűnnek előlünk a művészetek összes régi határai és válaszfalai”.

Ennek az összművészeti szemléleti forradalomnak a megfogalmazója Tamkó lesz, és kiáltványa zajos sikernek tűnik: olyan művészek ismernek rá benne saját törekvéseikre és írják alá, mint Vaszilij Kandinszkij, Joan Miro, Marcel Duchamp és Hans Arp. Az új izmus, amely nem bejelenti, hanem inkább számba veszi az általa leírt változásokat, éppen elindul nemzetközi diadalútjára, amikor Tamkónak hat év után el kell hagynia Párizst. Egy megfázás súlyos szövődményeként egyre komolyabb betegség hatalmasodik el rajta, szívpanaszokkal és lázakkal, amely mozgásában is erősen korlátozza. Idehaza a gyógyulásra irányuló erőfeszítések foglalják le, aztán a háború és az ’50-es évek szigetelik el a nemzetközi művészvilágtól, késztetik meglehetősen hosszú, végeredményben több évtizedes hallgatásra, törik ketté pályáját.

Betegsége ismerteti meg ugyanakkor a jógával, úgy tudja, ennek köszönheti gyógyulását és későbbi, megbízható egészségét. „Sok kínlódás, sok keresés, sokféle tanulás után az ősi indiai gyógymódban, a jógában találta meg az üdvözítő lehetőséget. Párhuzamosan a fürdőkkel és a gyógyszerekkel, a jóga mozgási és lélegzési gyakorlatai, igen szívós kitartással követve a módszer javaslatait, a negyvenes években, a háború kellős közepén, végre meghozták a várt gyógyulást. Legalábbis ő úgy hitte, hirdette, hogy egészségét a jógának köszönheti. Annyi bizonyos, hogy valóban egész további életére erőt és egészséget adott neki, holott még közel negyven évig élt.

Az alacsony, szikár testű férfi valószínűleg mindig mozgékony ember volt, de a jóga tudása és gyakorlata akrobatikus ügyességűvé tette, és látványosan szerette is mutatni, milyen rugalmas, és teste ugyanolyan friss, mint szelleme.

Társaságban, nem ritkán szerkesztőségekben elegendő volt azt mondani neki: “No, Károly, tudsz-e még fejjel lefelé elmondani egy verset?” – Ő azonnal két tenyerére bukfencezett, lábaival felfelé kalimpált és megkérdezte, hogy dekadens francia, régi szerb, orosz klasszikus, vagy egy régi középfelnémet lovagi dalt mondjon-e. De ha kívánják, akkor szanszkritül idéz a Mahábhárátából. Ugyanis a jóga tudományának búvárlása közben megtanult szanszkritül is  –  idézi fel Hegedűs Géza szépen megrajzolt, kis Tamkó-arcképében, és arról is beszámol, hogy még tanította is a jógázást, és „mindhalálig igen tisztességesen megélt belőle”.

A hatvanas években valamelyest újra felfedezték életművét itthon, népszerűvé vált, különösen a hetvenes évektől, gyerekverseivel, amelyek – Weöres munkáival együtt – teljesen átalakították a magyar gyerekköltészetet. Csak kicsit kell odafigyelnünk, hogy észrevegyük, mennyit köszönhet Tengerecki Pál az avantgarde hangköltészetnek: ez a hagyomány szervesült legalább és közkinccsé válhatott. Ennek az időszaknak a magyar neoavantgarde törekvései – elsősorban, ironikus módon, Párizsban és Újvidéken – újra felfedezik, elődjükként tekintenek rá. De Pesten is lesznek, egyre inkább, követői, egyikük, Petőcz András értékes könyvterjedelmű értekezést is ír róla, eredetiségéről és hatásáról (amelynek ez a bemutatás is nagyon sokat köszönhet). De az életműhöz sok tekintetben szervesen hozzátartozó gyerekverseken kívül továbbra is inkább avatott rajongói vannak munkáinak, semmint széles olvasótábora. Pedig páratlanul eredeti, kivételes problémaérzékeny és tudatos, továbbá roppant ötletes és szép költői életmű az övé, amely épp annyira szórakoztató és fontos, mint amennyire első ránézésre szokatlannak tűnik, legalábbis egyes darabjaiban. Elmúlt már 110 éve, hogy – József Attilával azonos évben – megszületett és több mint 35 éve múlt annak is, hogy meghalt. Már régen nem kéne rajta csodálkozni, lehetne egyszerűen örülni is neki. Különösen itt, Óbudán, amely nem csak Krúdy és Gelléri, de a magyar avantgarde irodalom földje is, Kassák és Tamkó otthona.

Közlemények

Ha ki Budapesten (!) volt, s az ó-budai hajógyárat nem látta; az a fővárosnak főbb, mondhatni legfőbb díszét nem látta. Oda kell menni, ki egy nagyszerű intézetet látni akar, és megismerni a gyárvállalatok kellékeit, s többek között azt is, minő vasat kellene készítenünk, hogy az országnak napról napra növekedő részbeni szükségét mi magunk fedezhessük. Találjuk a tökélyt, melylyel ezen gyár dolgozik, a rendet, melly az egész roppant intézeten elterül, s melly szerint az egésznek minden részlete mint az óramű kerekei egymásba vágnak:

lehetetlen hogy a derék gyárigazgató Rau úr iránt a leghőbb tisztelet, s méltánylat ne támadjon kebelünkben. Illy férfiak azok, kikre a honnak szüksége Van.

(Pesti Hirlap, 1842. 806.)

Fővárosi újdonságok

Múlt hónap 27-én bocsáttaték vízbe az ó-budai hajógyárban „Hercules” nevű 200 lóerejű, s eddig Dunánkon legnagyobb gőzös. Örömmel jelentjük a nagyszerű s közhasznú vállalat újabb gyarapulását; de lehetetlen ez alkalommal némely észrevételeket elhallgatni, melyeket nem is annyira mi, hanem az egész magyar közönség már régen tett. Bár honunkból van a gőzhajó társaság legnagyobb haszna, itt van gyára, mégis példátlan hanyagsággal viseltetik nyelvünk iránt. Miután hírlapjaink unszolására magyar jelentéseket kezde kiadni, mily magyarsággal valának ezek szerkesztve? Az idei tavasz elején több napig fityegett falainkon egy hirdetése, mellyen többi közt nyelvünk gúnyára ezen szavak állottak: „utazók való hajó”. Avagy nem érdemli meg e haza, hogy a nagyrészt általa és belőle élő társaság legalább egy nyelvet jól tudó egyént tartson számos hivatalosai között. S kell annak lenni, hogy a hajók neve mindkét oldalukra talán csak egy-két kivétellel csupán németül legyen írva, még azon gőzösöknél is mellyek hazánkban járnak? Nem kívánhatjuk e joggal, hogy legalább az egyik Duna-partnak magyar oldalt mutassanak gőzöseink? S e felett, hogy e tárgyban mindent elmondjunk, minek azon Hercules és Samson nevek? A hajók ereje kijelentésére? Ezt talán mással is el lehetne érni.

Árpádnak, Zrínyinek neveivel megkezdé a társaság azon nevek sorát, kiket élve szeretünk, halva dicsőítünk, s midőn a hajóra léptünk, neve is tiszteletet gerjeszte bennünk.

Ártana e, ha gőzöseink magyar neveket is viselnének? Hogy a hazánkat gyakran csak gőzösön átszelelő, s róla mégis areopaguszi ítéletet hozó idegenek emlékeztetve legyenek, miképpen magyar folyamon utaznak. Minek ezen zsidó és görög emberek? Ha már csakugyan erőt jelentő nevet akarnak hajóiknak adni uraságtok, mivel derekabb legény Samson és Hercules, mint a roppant ereje mellett még humoristicus Toldy Miklós? Ezek csekélységek, fogják önök felelni, nemzetiségnek, nyelvnek belsőleg kell erősödni, s nem külső czifraságok által. Ne higyjék, semmi sem lett még belsőleg nagygyá, mi életének külső jeleit nem adta. Beszélhetünk mi erősbülő nemzetiségünkről akármennyit, csak nevetni fogják az idegenek s elleneink, mig annak külső és szembeötlő jeleit nem látják; de mutassuk meg nekik, mihelyt átlépik határunkat nagyban kicsinyben, hogy itt magyarok laknak; s ők hinni fognak, s mi üdvözülünk; mert igen sokszor igaz, hogy: „vestis facit monachum.” (nem a ruha teszi az embert)

(Pesti Hirlap, 1843. 409.)

Fővárosi hirtár

A gőzhajózási társaság a munkások számára egy nagy közlakházat szándékozik állítólag építtetni, hogy azok jutányosb és jobb szállásokat nyerhessenek, s ezen tervet hallomás szerint már a legközelebbi tavaszon akarja életbe léptetni. A hajógyári munkások száma 1400-ra rúg, s mégis e jelentékeny lakosságrész, mely Ó-Budának legtöbb hasznot hajt, közkényelmei és szükségletei tekintetében csaknem egészen el van a város által hanyagolva.

(Pesti Napló, 1852/12. 18.)

Közlemények

Az óbudai hajógyári személyzet olly tetemesen megszaporitá Ó-Buda népességét, hogy szükségesnek találták a várost is küljebb terjeszteni, melly czélból az uradalmi igazgatóság 49 uj házhelyet fog kijelölni azon kötelezéssel, hogy az uj házakat még egy lábbal föntebb kell épiteni, mint a legmagasabb vizállás volt.

(Vasárnapi Ujság, 1855. 128.o)

Obudai hajógyár

Az ő cs. k. Fensége Hildegarde főherczegnő nevét viselő ujdonépült nagyszerű gőzös vizrebocsátása az obudai hajógyárban szombaton délutáni 2 óra tájban ment véghez. Pár perczczel másodfél óra előtt négy gőzös robogott el csaknem egyszerre a budapesti partokról, nagyszámú vendégeket szállitva az érdekes látványhoz. Midőn ő cs. k. Fensége Albert Főherczegkormányzó fenséges nejével karján a partra szállt, az összegyűlt mindenrendű vendégek s a hajógyári népség zajos örömkiáltásokkal üdvözlik ő Fenségeiket. Erre, miután ő Fenségeik a számukra készitett díszes emelvényt elfoglalták s a többi vendégek is elhelyezkedtek, az ünnepélyes fölszentelési szertartás ment véghez, mire a hajókötelek bevonatván, a pompás gőzös üdvlövések, s a jelenvolt közönség örömrivalgó zaja közt megindult. Sustorgó robajjal ereszkedett a Duna sik tükrére, s annak habjait csakhamar nyilsebességgel szeldelé.

Leggyönyörűbb napfény és legenyhébb őszi lég kedvezett az ünnepélynek, melyre a hajógyár főigazgatósága a vendégeket pompás aranyozott jegyek által meghiva, s őket a fönemlitett gőzösökön oda és vissza dij nélkül szállittatni sziveskedett.

(Pesti Napló, 1852/11. 93.o)

Napi hirek

Az első cs. k. szabadalm. dunagőzhajózási társulat igazgatóságának 1854. dec.l-től 1855. nov. 30-ig terjedő üzlet-tudósítása a következő érdekesebb adatokat foglalja magában. Az üzlet a lefolyt évben általában kedvező eredményű volt. A Pest, Buda és Ó-Buda közti helyi közlekedés kizártával 1854-ben 557,271 utas és 66,935 katona, összesen 624,206 személy, 1855-ben pedig 562,572 utas, s 26,585 katona, összesen 589,157 személy szállíttatott.

A hajógyár Ó-Budán mindinkább gyarapodik. Az újonnan megkezdett kétemeletes, egy asztalos műhelyt, kötélraktárt és rajztermet magában foglaló épület, a gépgyár helyiségeinek bővítése, az új kovács- gépműhely, és két gőzhámor fölállítása bevégeztetett, míg egy nagyobbnak fölállítása most van munkában. Ezenkívül egy szerraktár építése, az ó-budai partnak a hajógyárszigettel állandó híd által eszközlendő összeköttetése, egy újabb gyaluló és két gőz- fűrészgépnek, végre egy  fa-szárítónak elkészítését határozta el. 1855-től 1856 március utoljáig készült el a „Vidra” medertisztító, egy vitorlás hajó a cs. k. kincstár számára, továbbá „Magyar, Török Becse, Tolna, Pancsova és Brod társulati gőzösök, hét csavar-, hét áru- és két sertésszállító hajó, végre 12 más fahajó Orsovára. – A turnu-szeverini gépgyár nagyobbítása szükségesnek mutatkozott. – A közlekedési eszközök szaporítása iránt hozott határozat folytán 3 jeles new-yorki hajóépítész két gőzös mintája elkészítésére hivatott fel, melyek közöl Steers úrénak adatott elsőbbség. Ezen kívül elhatároztatott, hogy 50 régibb s roncsolt állapotban levő teherszállítók nyílt széntartókká alakíttassanak. A Bécs és Pest közti vonalon használatban volt „Mária Dorottya „Sófia” és „Nádor” hajók, mint a czélnak meg nem felelők, mások által fognak helyettesíttetni. A szénre tett tetemes kiadások csökkentését a pécs-mohácsi vasút elkészülésétől, s ezzel párhuzamosan fejlődő szénbányászat emelkedésétől várja a társulat s teljes erőfeszítését arra fordítja, hogy e vonal még 1857. elején megnyittathassék.

(Budapesti Hirlap, 1856. június 12.)

Fővárosi élet

A hajógyárnak óbudai szigete 1851-ben töltés által köttetvén össze az annak felső csúcsán túl terjedő nagy szigettel; e töltésre jó anyagul szolgáltak a hajógyárnak éppen a fenső részén eltemetett romai épületromok. Ide mentünk ki többen azon 1851. évi május 19. stb napjain archaeologiai vizsgálatokra. Többször fordultam meg e hajógyári ásatásoknál, Nagy István, dr. Szabó János, Jerney János, Paúr Iván, Varsány János és mások társaságában, hol előttünk ástak ki két caldariumot, vagy izzasztó fürdőt, mint az a Pesti Naplóban (1851. oct. 20. 485. sz.) volt megemlítve. A töltés kezdeténél oszlopokra rakott padolatot, mivel útba esett, ismét eltemették, ehhez közel délnek egész csőfalakat ástak ki, mellyeket le is rajzoltattam; most a festett csőfalak helyén új épület áll. A hátrább keletnek, sűrű fák között fölásott mély épületet jelenleg jégveremnek használják.

Hogy az óbudai hajógyár szigete hajdan nem volt sziget, hanem annak területe egykor Aquincumhoz tartozott, arról azért nem kételkedhetni, mert mind e szigetnek, mind az óbudai területnek partjain, alacsony vízálláskor épületromok tűnnek föl.

Mind azon irásos téglák között, mellyeket a hajógyárban kiásatott düledékekben bírtunk összegyűjteni, azok bírnak legnagyobb érdekkel, mellyeken ez olvashatik: LEG II HAD azaz: Legio secunda Hadriane (Hadrianus II. légiója); mert általok az épületromokra nézve határozott korszakot nyertünk.

(Magyar Academiai Értesítő, 1854. 228. Érdy János felszólalása, részlet)

Az első vashajó építője

A fiatal Masjon gróf Széchenyi István figyelmeztetése s pártfogása következtében, 1837-ben meghívást kapott az akkoriban még bölcsejében ringatózó Dunagőzhajózási társulathoz, s Masjon saját nyilatkozata szerint rendkívül erős ösztönül szolgált neki kitűzött ösvényén a nagy hazafi pártfogása és figyelme mind arra, hogy napról napra haladjon választott pályáján, mind arra, hogy ilyen nevezetes férfiú hazájának lehető legtöbb hasznos szolgálatot tegyen.

Legelső szolgálattétele Masjonnak az volt Magyarországon mihelyt megérkezett új állomására 1838. elején, hogy ő vezényelte, a hires árvízkor a „Nádor” gőzöst, melly a két város közötti menekülő közlekedésre volt kirendelve, s első életveszélyes szolgálatában néhány ezer pesti lakost szállított az árvízbe merült ifjú városból ős Buda biztosabb hajlékaiba. Mielőtt ezen szolgálattételre hivatalos parancs érkezett a megdicsőült József nádortól, már nagy szorgalommal működött az ifjú kapitány alárendeltjeivel s hivataltársaival az ó-budai utczákon, a honnan sok lakost, főképp izraelitákat szállítottak csónakokon Kis-Mariaczelre, melly felebaráti cselekedetökért a veszély multával hálaimát tartottak a megmentettek zsinagógájokban. 1840-ben az első vashajó építéssel bizá meg Masjont a társulat igazgatósága, a minő hajója jelenleg mintegy 5-600 van. 1841-ben azzal bizta meg e jeles férfiút a társulat, hogy vizsgálná meg a Vaskapun át vezető vonalat, s a mi eddig lehetetlen volt, ő kivívta, 1842-43-ban diadalmasan megfutotta „István” és „Károly” gőzösökkel a veszélyes vonalat minden lóvontatás vagy egyéb segély nélkül. 1844-ben az ó-budai hajógyár igazgatója lett Masjon. Ezen hajógyár mai európai hirű virágzását különösen M. fáradhatatlan munkásságának köszönheti.

Itt tág mezeje nyilt a gépészet és hajóépitészet két kedvencz tudományát nagy terjedelemben gyakorolni és alkalmazni, s nem csekély érdeméül jegyezte fel az igazgatóság, hogy az 1848-49-i zivataros időkben elég ügyes volt a nagyszerű gyártelepet minden veszélytől megóvni.

1849-ben pedig a társulat összes hajóinak technikai kormányzatát is Masjonra bizta valamennyi birtokában volt vonalon, melyet 1856 dec. végéig folyvást ő vezetett, s igy el lehet róla mondani, hogy csaknem első keletkezése óta a legközelebb mult év végéig egyik legmunkásabb hivatalnoka a társulatnak növekedő korszakában.

(Vasárnapi Ujság, 1857. január 18., részlet)

Események

Az ó-budai hajógyárban jelenleg 1750 munkás foglalkozik; április végével, a főmunkaidő lejártával 400 segédmunkás elbocsáttatik, s ekkor az állandó létszám 1350 leend. Egy ó-budai levelező a „W. Z”-ban (Wiener Zeitung) igen találólag nevezi O-Budát classicus földnek, mégpedig kettős értelemben: archaeologiai classicus és ipar classicus földnek. S miután ez elnevezést szellemdúsan értelmezi, a hajógyár nagyszerű eleven munkasürgésének leírását e szavakkal fejezi be: Ha a misenumi hajóhad egykori legénysége ismét fölébredne, hogy a kísértetek órájában régi fürdőjüket O-Budán újra meglátogassák, mit szólnának e több mint 100 gőzösből, s egypár tuczat csavar hajóból, egészben mintegy félezer járműből álló flottához, mely egy magán társaság birtokában van?

Valóban nem szükség az ó-római hajóhad kísérteti alakjait fölidéznünk, hogy azon rémeket elűzzük, mintha Duna gőzhajózási társaságunknak a felszabadult Duna első nagy lélegzetvételénél meg kellene fúlnia.

Aki ettől tart, csak hajótárát tekintse meg az ó-budai szigeten; amíg egy másik társaság hasonló arsenallal nem bír, austriai társulatunk a verseny által mit sem fog veszteni, legfeljebb a közönség nyer, és ez nem lesz oly nagy baj!

(Budapesti Hirlap, 1858. április 16.)

Az austriai első dunagőzhajózási társulat

Az első dunagőzhajózási társulat újabban, kiemelkedve előbbi szabadalma szülte kényelmes helyzetéből, a küzdelem és a hatalmas versenyzés terére szoríttatott. A folyó évvel nyilt meg a Duna folyamnak eddigelé monopolizált habjain a szabad versenyzés, kezdődött meg a gőzhajózásnak a fönnállott kiváltság békjóibóli kibontakozása. Új járművek megszerzésén a múlt évben szakadatlanul fáradozott az e tekintetben párját úgy is egész Europában ritkító társaság. Az óbudai hajógyárban, melynek tervszerű tágasbítása és tökéletesb fölszerelése a mult esztendőben teljesen végbement, úgy hogy az is párját keresi, ugyanazon évben nem kevesebb mint 7 gőzös, 4 propeller, egy gőz-kotrógép, 10 vontató és számos kisebb hajó ujonnan építtetett, három gőzösnek hajóteste elkészíttetett, 402 nagyobb és 264 kisebb jármű többet kevesebbet kijavíttatott, 11 új gőzkatlan gyártatott, számba sem véve ama hajózási és állomási készületeket, melyek ez év alatt is úgy mint más években nem kis számban kiállíttattak.

(Budapesti Hirlap, 1858. május 20., részlet)

Jelentés a Dunai hajózásról

Utamnak második czélja volt: Konstantinápoly; hol boraink érdekében kívántam körültekinteni. Mielőtt azonban ezt tenném, kötelességemnek tartom tisztelettel emlékezni meg nagy hazánkfiáról, gróf Széchenyi Istvánról, ki húsz és néhány év előtt már, közhasznú munkásságának egyik fő feladatául a dunai hajózás megalapítását választotta; s a ki, mint az egész világ tudja, az e folyamon keletkezett gőzhajózásnak életbeléptetése körül oly nagyszerű érdemekkel bir.

Midőn e messze előrelátó férfiú egyik kezével a gőzhajózásnak megalapításán annyi erélylyel és kitartással fáradozott; a másikkal a Dunának szirtes folyásából, a kormánynak gyámolitása mellett, az akadályok elhárításán munkálkodott;

Mi lett ezen időtől fogva a dunai gőzhajózásból? Tudjuk mindnyájan! Méltó lett az a nagy férfiú törekvéseihez! Ezen hajózás Európának legnagyobb vállalatai közé tartozik ma; pedig azt hiszem, hogy kifejlődése határait még korántsem töltötte be. A vállalat nagyszerű kifejlődését, ugy hiszem, legérezhetőbbé tehetem, ha elmondom, hogy mi volt az keletkezésekor és mi most. 1830 és 1833 között kezdette meg e társaság 550,000 pfnyi alapon, s egy pár gőzössel munkálkodását. S ezen társaságnak van ma összesen mintegy: 130 db. kisebb nagyobb gőzöse; 500 db. nagyobb és 80 db. kisebb teherhajója; 30 db. fadereglyéje az orsovai szolgálaton, s 100 db. álló dereglyéje az állomásokon. Van továbbá e társaságnak nagyszerű hajógyára Ó-Budán; kisebbszerű Pancsován és Turnu-Szeverinen; fiókműhelye : Linzben, Kroneuburgon és Galatzon. Személyzete nagyszerű, s számithatni azt minden gőzhajó után: 5 matrózra, 6 tüzelőre, 2 gépészre, 1 ellenőrre s 1 kapitányra. Gyáraiban dolgozik körülbelül 2000 ember. Főállomásain foglalkoztat állandóan összesen vagy 3-400 egyént. Ugyanennyi embere dolgozik nem rég szerzett s nyitott pécsi szénbányájában.

Végül számvevősége egyedül mintegy 150 hivatalnokból áll, s ügynöke Európa főbb városaiban van mintegy 20. Egy szóval, e társaság egyetemes üzletében foglalkoztat jelenleg mintegy 12.000 embert.

(Budapesti Szemle, 1858. 426–27. Korizmics László– Jelentés a dunai hajózásról, részlet)

A magyar jogszabályok szerint a földben, vízben talált régészeti korú tárgyak az államot illetik meg, ennek ellenére sokan saját egyedi gyűjteményeiket igyekeznek gyarapítani ezekkel a leletekkel, illetve a műkincspiacra dolgoznak. Maga a fémkereső műszer nagyon hasznos eszköz, a modern ásatások fontos kelléke, amelynek segítségével az apró földrögökhöz tapadt tárgyak is megtalálhatóvá válnak a sokszor feszített tempójú munkák során.

Bár a főváros sűrű beépítettsége nem igazán kedvez a kincskeresőknek, a 2000-es évekre egyre több helyen találtunk Óbudán is a fentiekhez hasonló nyomokat.

A koncepcionális problémakezelés tekintetében a végső lökést 2005 nyara adta, ekkor fémkeresősöket értünk tetten Aquincum római kori polgárvárosának beépítetlen, nyugati felében.

Részben ezek a negatív hatások adták meg az impulzust ahhoz, hogy ezzel a problémával foglalkozni kell, illetve az ötletet, hogy érdemes lenne a valóban helytörténeti érdeklődésű, amatőr kutatókat bevonni önkéntesként a régészeti munkákba.

Kutatás a baseball pálya alatt

Az első nagyobb, önkéntesekkel együtt folytatott munka a polgárváros nyugati elővárosában egy új baseball pálya kialakításához kapcsolódva kezdődött meg 2012-ben. Itt, mivel a sportlétesítmény kialakítása csak kevés ponton bolygatta meg a régészeti korú rétegeket, és több helyen inkább feltöltötték a területet, több mint 12 ezer m² felszín műszeres vizsgálatára került sor több szakaszban az elmúlt években.

Szerencsés módon a baseball pályát is magába foglalta az Osztrák Régészeti Intézet és az Aquincumi Múzeum közös, 2011-ben végzett geofizikai felmérése, így a talajban lévő anyagok eltérő mágnességén alapuló vizsgálatok alapján pontos térképünk volt arról, hogy hol és milyen kőépületek húzódnak meg a felszín alatt.

A műszeres kutatások során több mint 400, jórészt római kori fémtárgy került elő. Minden lelet pozícióját pontosan bemértük. A talált leletek koncentrációjából és a felszíni megfigyelésekből arra következtettünk, hogy a hosszú, keskeny római épületek a kelet-nyugati főútvonal két oldalára koncentrálódtak. Dél felé valószínűleg a terep is lejthetett, és a talált emlékek száma is erőteljesen csökkent.

A sportpályán 2017-ig összesen mintegy 70 római kori érmet, nagy mennyiségű viseleti tárgyat, bútordíszt, kulcsokat, ládikaveretet találtunk.

Ezek és a településtörténeti adatok alapján jól megrajzolható, hogy a területet a Kr. u. I. századtól a III. század elejéig használták intenzíven, és az itt található épületek a Kr. u. III. században, talán egy barbár támadás következtében elpusztultak.

Az utóbbira utal egy szintén a fémkeresős kutatásnak köszönhetően megtalált, földbe rejtett, négy darabos, egy épület hátsó helyiségében elásott, mezőgazdasági vas szerszámokból (két kapából, egy baltából és egy ásóból) álló leletegyüttes, amely felett az agyagréteg átégett. Közvetlenül a szerszámok mellett, egy földbe mélyített tárolóedény alján egy különleges, két darabból összeilleszthető színházi maszkos díszítésű bronzmécses fele volt, amelyhez hasonló példányt alig féltucatnyit ismerünk a Római Birodalom területéről. Szintén egyedi leletnek számít egy nagyon jó állapotban megtalált, kisebb méretű, vésett növény díszű, ovális, bronz tálka, amely 2017-ben került napvilágra.

Fémkeresővel a polgárváros szívében

A másik nagyobb műszeres kutatási projekt a polgárváros beépítetlen, nyugati felét érintette, ahol évek óta számos alkalommal észleltük kincskeresők bolygatását. Az Nemzeti Kulturális Alap (NKA) támogatásával 2013 és 2014 között végeztünk Zsidi Paula, a múzeum egykori igazgatója szakmai ­koordinációjával lelőhely rekonstrukciós munkákat, amikhez kapcsolódtak fémkeresős bejárások is.

Ezek során – amelyet a terület szemétlerakással és növényzettel nem érintett részén tudtunk elvégezni – több száz fémtárgy került elő. Ezek nagyobb része a római korból származott, néhány népvándorlás kori és újkori tárgy mellett.

A területre szintén rendelkezésre álltak az Osztrák Régészeti Intézet geofizikai felmérései, így itt is pontos képünk volt arról, hogy a település milyen épületeihez köthetők a pontosan bemért tárgyak.

A terület fémkeresős vizsgálata és két kisebb ásatás során összesen 74 római kori érmet találtunk, amelyek markáns többsége a Kr. u. II–III. századra keltezhető. A viseleti tárgyak között 38 fibula (ruhakapcsoló tű) található, amelyekkel a köpenyeket, ruhákat a vállrészen összefogták. Nagy számban fordultak elő övveretek és szíjdíszek. Háztartási felszerelések közé tartoznak a különböző bútordíszek, hengeres bronzfogantyúk, bútorveretek, több bronz ládikaveret, ládikafül és egy fémmécses is.  Kiemelkedő lelet egy katonai diploma töredéke, amely Marcus Aurelius és Lucius Verus társuralkodásának korára, azon belül Kr. u. 163 és 165 közé, esetleg tágabban 166 vége közé keltezhetünk, amelyet az Óbudai Anziksz 2016. őszi számában már bemutattam.

2015 nyarán, a hitelesítő kutatás alkalmával egy további zárt fémegyüttes került elő a területen, amely vastárgyakat, elsősorban láda- és bútorvereteket, továbbá egy vasból készült kardkoptatót, valamint egy lovak betöréséhez használt, úgynevezett szorítózablát tartalmazott. A tárgyakat valószínűleg újrahasznosítás céljából gyűjtötték össze és ásták el egy sekély gödörbe a Kr. u. III. század folyamán.

Az itt talált fémtárgyak többsége a polgárváros Kr. u. II–III. századi virágkorából származik. Az ennél korábbi leletek, elsősorban érmek kis száma természetesen magyarázható azzal is – ahogyan azt a korábbi feltárások is mutatták –, hogy az időben korábbi rétegek akár több méter mélyen is húzódhatnak. A Kr. u. IV. századi tárgyak, érmek ugyanakkor csak minimális mennyiségben találhatóak az eddig feldolgozott anyagban, ami megerősíti azt a feltételezést, hogy a polgárvárosban már a Kr. u. IV. század első harmada után megszűnt a városi élet.

Önkéntesek és profik

A múzeum munkáját az elmúlt tíz évben mintegy tucatnyi önkéntes segítette új lelőhelyek bejelentésével, megtalált leletek leadásával. A múzeum emellett több fémkereső műszert vásárolt, amelyeket a régészek és technikusok használhatnak a feltárásokon elsősorban bontó munkáknál és a kitermelt föld átnézésére, továbbá 2014 óta megbízással alkalmazunk műszeres leletkutatásra profi szakembereket is a legjobb gépekkel. Mindennek eredményeképpen az elmúlt években több ezer jól dokumentált régészeti korú fémtárggyal gazdagodott az intézmény gyűjteménye.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

– A Gázgyár alatt minden olyan zónában, amit eddig nem bolygattak meg, számítani lehet régészeti leletekre. Ez óriási terület, több hektáron rejtőznek a föld alatt római kori temetkezési maradványok – kezdte a beszélgetést Lassányi Gábor, az Aquincumi Múzeum régésze.

– Aquincum polgárvárosában a Krisztus utáni első század végétől a harmadik század végéig használták intenzíven ezt a temetőt, de van későbbi sír is – folytatta. – Óriási területen fekszik, de pontos kiterjedését nem ismerjük. A határa nagyjából a Záhony utca vonala volt, annál délebbre ehhez a temetőhöz szorosan kapcsolódó sírok nincsenek. A folyó felé nem tudjuk a végét, mert a Duna-meder sokat változott azóta. Nyugati irányba nyilván a városfal határolta, de észak felé megint csak nem ismerjük a határát.

Rengeteg sírt semmisítettek meg a Gázgyár építésekor. Nagyon sok olyan sírhelyet találtunk, amit gázgyári betonalapok kettévágtak: a csontváz lába már nem volt meg, de a feje, fölső teste még ott volt és fordítva.

A római szokások szerint a leggazdagabbak a fő útvonalak mentén temetkeztek, városon belül ugyanis tilos volt.

A Gázgyár területén viszont nemigen találtunk mauzóleumokat, gazdag síremlékeket, bár néhány sírkert alapfalai megmaradtak itt is. Viszont olyan sűrűn sorakoznak a sírok, hogy azt mondhatjuk, ez a város köznépi temetője lehetett.

Régen azt mondták, hogy a klasszikus római temetés a hamvasztás volt – folytatta a szakember. – A II. század végétől, a III. század elejétől, a kereszténység, illetve a keleti szokások terjedésével alakult ki, hogy már nem égették el a holttestet. Ma már árnyaltabban látjuk a képet: párhuzamosan működött a kétféle rítus. Valószínűleg családi szokások alapján döntöttek.

Átkok a föld alatt

– Ezt a több hektáron elterülő temetőt legintenzívebben a 2000-es években tárták fel, de még távolról sincs vége a munkának – tért át szűkebb szakterületére a régész. – Megyünk is vissza a területre. Már eddig is nagyon sok érdekes, különleges sírmelléklet került elő. Többek között olyan érdekes varázslatok, rítusok tárgyi emlékei, melyekhez hasonlókat eddig nem találtunk errefelé. Ezek rontó szövegek, átkok, amiket ólomlemezekre írva a temetőben ástak el. Az egyiket, ami már teljesen fel van dolgozva, magam találtam 2007-ben – mutatott egy két tenyérnyi, összekaristolt lemezt.  – Az ólomlapra írt átok viszonylag jól ismert szokás a római korban, de itt Aquincumban ez volt az első, ami ismertté vált. Azok a rómaiak, akik úgy gondolták, hogy valamilyen ügyben rontó mágiára van szükségük, specialistához és az ő varázskönyveihez fordultak.

Ezek titkos rítusok voltak, hiszen akkoriban sem kérkedett senki olyasmivel, hogy elátkozta a szomszédját vagy azokat, akikkel perben állt.

Csendben elmentek egy varázslóhoz, megfogalmazták, hogy mit szeretnének, majd a „szakember” elkészítette a szövegeket. Közben bonyolult rituálékat folytattak, majd olyan helyre vitték a teleírt ólomlapokat, amelyekről úgy gondolták, hogy azok közel vannak az alvilági istenekhez és a halottak szellemeihez. Egy temetőbe például, egy sírba vagy egy friss holttest mellé. Az általam talált ólomlemezt egy hamvasztásos sírt körülvevő árokban rejtették el írással lefelé. Miután 2007-ben megtaláltuk a szöveges ólomlapot, Barta Andrea kolléganőm látott neki a megfejtésnek. Ő latin szakot is végzett régész és filológus, aki varázsszövegekkel foglalkozik. Kétéves munkája volt abban, hogy elolvassa a lapra karcolt írást.

Bírósági protekció Plútónál

Ezen a táblán egy speciális átokfajta olvasható, amit per-átoknak hívunk. Akkor fordult elő, amikor egy perben biztosra akart menni az egyik fél, ezért elment egy varázslóhoz, és azt mondta, hogy némítsuk el az ellenfelemet vagy az ellenfelem ügyvédjét, hogy ne tudjon hitelesen megszólalni a bíróságon. Esetünkben úgy tűnik, hogy valami kiterjedtebb perről lehetett szó, olyan jogi vitáról, ahol rabszolgákat is beidéztek tanúként.

Nem csak perre jó az átok

– Vannak olyan átkok, amelyek arról szólnak, hogy valaki valakin bosszút akar állni – részletezte a régész. – Valaki például ellopta az átkot megrendelő pénzét vagy akár a köpenyét, esetleg nem adta meg a tartozását.

Ezek a túlvilági kívánságok nagyjából arról szólnak, hogy azzal az ismeretlennel, aki ellopta a köpönyeget, történjen valami igen kellemetlen.

Vannak olyan átkok is, amik inkább szerelmi varázslatok. Például Júlia, aki valakinek a lánya, ne legyen képes enni-inni, más férfira se nézni, amíg nem jön el hozzám. A késői antikvitásból rengeteg olyan átoktábla maradt fenn, amikkel a kocsiversenyeket próbálták megbundázni. Például, hogy törjön el az ellenfél kocsijának a kereke, legyen a zöldek hajtójának három napos láza és így tovább. Ezek nyilván a fogadásokkal függtek össze.

Az ólmot azért tartották különösen alkalmasnak erre a célra, mert sötét, nehéz fém. Úgy gondolták, hogy valamilyen módon kapcsolatban áll az alvilággal. Erre vésve az üzenetet, segítségül hívhatták az alvilági isteneket vagy a halottak szellemét. Éveken keresztül nem értettük a szöveg egyik sorát. Szerepelt benne egy latin ige, aminek az a jelentése, hogy elfordít, megfordít, visszafordít, de itt jelzőként használták; „amiképpen elfordított íróvesszővel írom, úgy legyen a nyelvük is megfordított!”

Nem értettük, hogy mi a csudáról lehet itt szó. Egészen addig, amíg az óriási leletanyag feldolgozása során meg nem találtuk azt a tárgyat, amire a szöveg utalt. Előkerült egy bronzból készült íróvessző, ami be volt reszelve és el volt görbítve.

Gyakorlatilag analóg mágiát használt a varázsoló, ami arról szólt, hogy miképpen ezt az átkot egy elgörbített íróvesszővel írom, ugyanígy görbüljön el azoknak a nyelve is, akiket fölírtam vele.

Ezzel részünkről be is fejeződött volna az átoktáblák története, csakhogy kiderült, hogy van nekünk két másik ólomlemezünk is, amelyet még Zsidi Paula igazgatónő korábbi ásatásán találtak 2000-ben. Ezek annyira össze voltak hengergetve, hogy a feltárás idején fel sem tűnt, hogy szöveg is lehet rajtuk. Idén tavasszal, egy feldolgozási projekt keretében kerültek újra kézbe. Kibontottuk a kis tekercset, megnéztük. Elképesztő két szöveg bontakozott ki ezekből is, Barta Andrea olvasatában. Az egyikben Mercurius istent kérik meg, hogy postásként juttassa el ezt a levelet az alvilági isteneknek. A kérés megint arról szól, hogy valakik ne legyenek képesek a másik ellen beszélni, cselekedni. A másikban olyan embereket átkoznak el, akik egy perben ellenfélként lépnek föl. Szerepel a szövegben az alvilág főistene és Pluto felesége is, továbbá az alvilág háromfejű kutyái, akiket szintén ráuszítanak azokra, akikkel perben állnak. Ez a három átokszöveg önmagában is izgalmas történet, de a temetőből rengeteg másfajta érdekes lelet is előkerült.

Van például egy temetkezés, ahol egy idősebb férfi holtteste fölé ástak egy rituális gödröt – ezt én úgy hívom, a hétfejű öregember sírja –, amibe még öt emberi koponyát és egy lókoponyát ástak el.

Valószínűleg itt is mágiáról, mágikus rítusról van szó.

Hasonló leletre bukkantak a Bogdáni úton még a ’80-as években, ahol egy egyszerű csontvázas sírt megbolygatva kőlapokra négy koponyát helyeztek el. Szerbia területén vannak még hasonló római kori sírok. De a mágián túl vannak itt elképesztő tárgyak, különleges edények, például a mai Tunézia területén készített míves korsók, amiket a helyi gyártmányú tárgyak mellett találtunk.

Fontosak a hamvasztásos síroknál talált mellékletek – üveg- és kerámia edények –, amelyekben a halotti tor, vagy kifejezetten halotti áldozatok ételei voltak. Ezek mécsesek, különböző edénykék, poharak, korsók. Ilyenek a már említett észak-afrikai edények, illetve a különböző típusú mécsesek, üvegedények, kozmetikai tárgyak, tükrök, csipeszek, amulett-tartók. Rengeteg érem is előkerült, hiszen majdnem minden sírba érméket raktak. Sok a csontból faragott tárgy is, akadnak kozmetikai tégelyek, gyógyszeres fiolák, hajtűk.

A csontok békéről vallanak

A felnőtt populáció csontvázas vizsgálatából, amelyet Bernert Zsolt, a Természettudományi Múzeum munkatársa végzett, az látszik, hogy az aquincumiak többsége a mediterrán típushoz tartozott. Vannak kivételek is, magasabb, erősebb testalkatú emberek csontjai, hiszen nyilván itt is éltek kelták, germánok, a birodalom más részeiről érkezett emberek. Jellemző, hogy nagyon kevés olyan csontsérülés nyoma került elő, ami kifejezetten harcra utalna. Az biztos tehát, hogy a lakosság békésebb részét földelték el klasszikus földbetemetkezéssel. Az aktív katonák nem itt temetkeztek, hanem a Bécsi út, a táborból kivezető út mentén, de veteránoknak itt is kellene lenniük.

A feliratoknál olvasható, hogy kiszolgált katonák is vannak közöttük. Őket egyelőre nem látjuk a hatszáz eddig megvizsgált csontváz között.

A temetőben talált csontok alapján elmondható, hogy a sírokban nyugvók többsége 20–40 évet ért meg, de van egy markáns ötvenes korosztály is. Sírfeliratokból láttunk már hetven körüli évet megélt embereket is, de ők kevesen voltak.

A temetőn kívüli kutatások

Nemcsak a város temetőjében, hanem a településen is több kutatási program indult az elmúlt időszakban. A város nyugati részén fémdetektoros feltáráson is nagy számban kerültek elő érmék, ezeknek a megoszlását be is mutattuk egy konferencián. Előkerült egy katonai elbocsátó irat töredéke is. Ez egy diploma, ami azt igazolta, hogy az illető melyik csapattestnél szolgált, illetve miután leszolgálta a szükséges időt, polgárjogot kapott. Különböző ruhák, kapcsolótűk, övdíszek is előkerültek. Találtunk katonai intézménybe való belépőt is, ami egy római sast ábrázol, ólomból készült kis lemezkén.

A kutatás során a mostani baseball pálya közepén – ahol a polgárváros elővárosa húzódott – előkerült például egy különleges bronzmécses. Ez a színházi maszkot ábrázoló tárgy egy technikai bravúr, mesteri játék. Eredetileg két darabból lehetett összeilleszteni. Az ilyen típusú római mécsesek közül ez az első, ami hiteles ásatásokból került elő. Hasonló darabokat csak különböző műgyűjteményekből ismerünk, vagy aukciókon tűntek fel. A mi mécsesünk nagyjából az I. század végén, a II. század elején készülhetett, valószínűleg Itáliában.

Mit rejthet még a föld?

– Az biztos, hogy itt volt a városon átvezető, északra a Római fürdőbe vezető út. De azt is tudjuk, hogy nem ez volt a polgárvárost érintő legjelentősebb útvonal. A fő tengely a kelet-nyugat irányú út lehetett, amely mellett ez a korai település is szerveződött. Egyetlenegy problémánk van: nem látjuk, mi van az út dunai végén. Azt gondoljuk, hogy ha már a folyóhoz vezetett, akkor ott lennie kellett valaminek. Talán egy átkelőhelynek vagy sokkal inkább egy kikötőnek. Ezt a kikötőt egyelőre nem találjuk, nem tudjuk, hogy hol volt. Könnyen lehet, hogy az Északi összekötő vasúti híddal és a Gázgyárral összefüggő korai munkálatok vagy a part szabályozása miatt tűntek el.

– A másik izgalmas rejtély a gázgyári lakótelep építéséhez kapcsolódik.

Akkor ugyanis állítólag találtak egy épületet, aminek csak az alaprajzát ismerjük, és akár egy ókeresztény templom is lehet.

Kuzsinszky Bálint – aki ezeket az ásatásokat vezette – jegyzetei között található ez az alaprajz. Sejtjük is, hogy nagyjából hol van, de hogy mi volt valójában az az épület, és mennyi maradt meg belőle a lakótelep alatt a beépítetlen részeken, ezt nem tudjuk. Nagyon izgalmas kutatás lenne egyszer megvizsgálni.

A Gázgyár területének kármentesítése is évek óta tervben van, hiszen az elszennyeződött földréteget ki kell cserélni. Ha ez a munka elindul, nyilván nagyon komoly régészeti munkákra lesz lehetőség. Mi, az Aquin­cumi Múzeum munkatársai mindenesetre már nagyon várjuk.

Minden múzeumban, így nálunk is rendszeres időközönként át kell nézni a gyűjteményt, hogy minden tárgy megvan-e, a helyén van-e. Ezt a monoton, a muzeológusok által nem kedvelt munkát hívjuk revíziónak. A régen vizsgált tárgyak friss szemmel való átnézése azonban néha izgalmas felfedezésekhez vezethet.

A leltárkönyvben csiszolt márványdarabként leírt, átfúrt kődarabot 1935-ben találták a Selmeci utcái ásatásokon, amikor az evangélikus templom építtették. A fekete-fehér foltos követ azonban valójában dioritból, az egyik legkeményebb, az ókorban gyakran megmunkált kőanyagból faragták.

A tárgy pedig az egyiptomi Hórusz isten szemét ábrázoló amulett, egy udzsat-szem, amelyet szerencsét hozó, bajelhárító eszközként viselhetett egykori tulajdonosa.

Azonban nem ez az első egyiptomi amulett Óbudáról. A Nagyszombat utcai amphiteátrum környékén már vagy száz éve találták azt az apró, zöldeskék fajanszból készült tárgyat, amely a vemhes, két lábon álló, víziló formájú istennőt, Toeriszt ábrázolja. Toerisz a terhes nők és a szülés veszélyes időszakának ősi védelmezője volt az ókori Egyiptomban, szobrocskáját így leginkább nők viselték.

A legnagyobb és legrejtélyesebb egyiptomi emléket pedig 1852-ben szállították be Óbudáról a Nemzeti Múzeumba egy Perc utcai építkezésről. A tárgy egy aprólékosan vésett, hieroglif jelekkel teleírt kőtöredék.

A faragvány közel 4500 éves, az Óbirodalom korában készült, és egy gazdag síremlék álajtajából vágták ki, minden bizonnyal még az ókorban.

Az álajtók az óegyiptomi sírokban jelképes kőajtók voltak, amelyen keresztül az elképzelések szerint a földalatti sírkamrában fekvő holttestből a lélek kiléphetett, és a halotti áldozatokat – ételeket, italokat, füstölőket – fogadhatta.

De hogyan és mikor jutottak ezek a tárgyak Óbudára? A Timár utca, Perc utca, Selmeci utca által határolt terület a Flórián téren álló hatalmas római katonai tábort körülvevő település, azaz a katonaváros részét képezte az ókorban. Az itt élő civilek, iparosok, kereskedők és nem utolsósorban letelepedett veteránok szolgálták ki a táborban élő közel ötezer légiós szükségleteit, de itt élt sok katona családja is.

Erre a településre is, akárcsak a római világ más városaiba, a hatalmas birodalom számtalan pontjáról érkeztek lakosok, nem beszélve a kereskedőkről, akik a távoli földek termékeit is elhozták a vásárlóknak, különösen a jól fizetett tiszteknek.

Talán ilyen egzotikus tárgyakat is forgalmazó kereskedők hozhatták el Pannóniába az apró egyiptomi amuletteket és az ősi jelekkel borított kőfaragványt, amelyeknek minden bizonnyal varázserőt tulajdonítottak tulajdonosai.

A közelmúltban egy további igen izgalmas új forrással gazdagodtunk a Pannóniába eljutott egyiptomiakkal kapcsolatban. 2012-ben egy amerikai ókorkutató publikálta azt a papíruszra írt hosszú levelet, amelyet még 1899-ben találtak meg Tebtüniszben, egy egyiptomi város római kori rétegeiben.

A papírusz írója egy bizonyos Aurelius Polion, egy tebtüniszi származású római katona, aki családjának írt haza távoli csapattestjéből. A férfi szolgálati helye már a görögül írt szöveg címzéséből is kiderül: „Aurelius Pollion a legio II. adiutrix (2. kisegítő légió) katonája bátyjának, Heronnak, nővérének,  Ploutounak és édesanyjának, Seinouphisznak, a kenyérkereskedőnek.”

A töredékes levélben a katona elsősorban azt panaszolja fel családjának, hogy ő hiába küldött már hat levelet haza Pannóniából,  azok mind válasz nélkül maradtak.

A mi szempontunkból a legizgalmasabb az a tény, hogy a szövegben említett pannóniai legio II. adiutrix nem más, mint a Flórián téren a Kr. u. II. századtól állomásozó csapattest. Könnyen lehet tehát, hogy Aurelius Polion innen, az óbudai tábor egyik hűvös barakkjából írta leveleit családjának a napfényes Egyiptomba, bízva abban, hogy előbb-utóbb engedélyt kap parancsnokától, hogy eltávozáson hazalátogathasson szülőföldjére.

Azt, hogy Aurelius Polion viszontlátta-e végül szeretteit, vagy egyáltalán túlélte-e a kemény 25 éves katonai szolgálatát, nem tudjuk, de abban biztosak lehetünk, hogy a többi itáliai, hispán, germán vagy szír származású babonás katonatársához hasonlóan ő is magával hozta családja vallási hagyományait és persze szerencsehozó talizmánjait is Aquincumba. Olyanokat is akár, mint a Selmeci utcában talált Hórusz-szem.

(A szerző régész, az Aqiuncumi Múzeum munkatársa.)

Grüner György ma is kutat és tanít az UCLA-n, professzorsága alatt hosszú ideig a Los Alamos-i Nemzeti Laboratóriumban egy kutatási osztáy vezetője és a UCLA Solid State Science Center igazgatója is volt, több vállalatot alapított és irányított.

Tudományos munkásságát Alexander von Humboldt- és Guggenheim-díjjal, két alkalommal pedig a Világgazdasági Fórum „Technology Pioneer” díjával ismerték el.

1991 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Az 1990-es években kezdett magyar alkotók képeiből vásárolni. Többek között olyan művészek alkotásaival gyarapította gyűjteményét, mint Bak Imre, Birkás Ákos, Haraszty István, Hencze Tamás, Keserü Ilona, Konok Tamás, Gáyor Tibor, Maurer Dóra és Lázár István, vagy a „fiatalabb” generáció képviselőiként Wolsky András, Haász Katalin, Bolygó Bálint, Benedek Barna.

Legnagyobb tudományos és gazdasági sikereit a nanotechnológia alkalmazásával kapcsolatos kutatásainak és azok eredményei innovatív alkalmazásának köszönheti. Beszélgetésünk alapvető témája a gyűjteménye volt, melynek jelentős részét az óbudai Vasarely Múzeumban lehetett megtekinteni, de Grüner Györggyel kapcsolatban nem kerülhető meg a tudomány és az innováció témája sem.

Miután gyűjteménye egy részét bemutatta a Vasarely Múzeumban, számos cikk, interjú jelent meg önnel a hazai sajtóban. Az innováció fogalma mindegyikben hangsúlyos szerepet kapott, akár képzőművészetről, tudományról vagy vállalkozáselméletről esett szó.

Ez tökéletesen fedi a valóságot, és nyilván nem véletlen – mindig is érdekelt az innováció, a világ mozgatóereje.

Az ön definíciója szerint: „Az innováció egy újítás fejlesztése, továbbvitele úgy, hogy az társadalmilag és gazdaságilag hasznos legyen, miközben vagy meglévő igényeket elégít ki, vagy új igényeket teremt ”. Mikor kezdett fókuszálni az innovációra, hogy lehet hasznos egy festmény, és miként lehet innovatívan felépíteni egy gyűjteményt?

Beszéljünk először a tudományról, pontosabban esetemben a nanotechnológiáról, majd utána az innovációról, és végül jöhet a kiállítás. Ami a nano­technológiát illeti: mint a neve is mutatja, főleg technológia, kicsit tudományág, de a súlypont mégis ott van, hogy alkalmazásából új technológiák születnek.

Mintegy negyed évszázada, a terület hajnalán főleg szénatomokból álló nano-méretű szerkezetekkel kezdtem foglalkozni.

Sosem voltam jó fizikából, ezért laikusként akkor értettem meg, milyen nagyságrendű anyagokkal foglalkozik, amikor azt olvastam, hogy 1 nanométer méretét arányosan (nm = 10⁻⁹ méter) úgy lehet elképzelni, mint egy üveggolyót a Föld tömegéhez képest.

Valahogy így. Azok a szénszerkezetek, amikkel dolgoztunk, nagyjából a DNS méreteinek felelnek meg.

Amerikában talált rá erre a területre?

Igen, akkor már kint voltam, és nagyjából ezzel párhuzamosan kezdtem innovációval foglalkozni. Kialakítottam egy technológiát, illetve platformot, ami tulajdonképpen egy szénalapú háló, ami vezeti az elektromos áramot. A konstrukciónak több használati lehetősége is van. Ha ez a háló érintkezik egy fehérjével, akkor az áram megváltozik. Tehát lehetett például fehérje detektálására használni. Készítettünk magából a vezető hálóból tranzisztort is. Így jött a szénalapú elektronika ötlete a szilícium helyett.

Rábukkantam egy, a témáról írt cikkére, amely a legnevesebb amerikai tudományos ismeretterjesztő folyóiratban jelent meg 2007-ben, és még a hozzám hasonló mértékben laikus olvasók számára is érdekfeszítő.

Igen, ezt az írásomat a Scientific American közölte, az a lap, amely a tudomány aktuálisan legfrissebb eredményeiről szól, nem csak tudósoknak. Mindig a szerkesztők kérik fel a szerzőket. Esetemben is így történt, mivel én voltam az első, aki a nanotechnológiában ilyen dolgokat csinált – és vállalatokat indított.

Miért fontos egy kutató fizikus számára, hogy eredményei nem kifejezetten szakmai fórumokon is megjelenjenek?

Mert kell olyan kapu, amelyik a tudományt megnyitja a világ felé. Amit szakmai fórumon publikálok, azt elolvassa mondjuk ezer szakember. Ez nagyon szűk kör, amit érdemes kitágítani.

A tágabb érdeklődés alapja az innováció, tehát az átmenet az alapkutatásból abba a fázisba, ahol valami gyakorlatban is hasznosíthatót csinálunk.

Hol tart most, hova fejlődött az eredeti platform?

Épültek rá vállalatok, amiket én vezettem, alapítottam. Némelyik még mindig megvan, detektálási módszerekkel foglalkozik a biotechnológiában. Volt olyan vállalat, amit megvett egy nagy dél-koreai cég, egy másik átköltözött Szingapúrba. Akadt persze olyan is, amelyiknek nem sikerült átjutni az úgynevezett „halál völgyén”. Az az invenció nem jutott el odáig, hogy sikeres legyen. Van egy sor kisebb, most induló vállalat, amelyekben már tanácsadóként veszek részt. Ezeket a diákjaim indították el.

Hogyan lett egy mosonmagyaróvári diákból kutató fizikus?

Akkoriban, az 1950-es években egy, a vasfüggönytől öt-tíz kilométerre fekvő település tényleg senki földjének számított, még az országon belül is. Nem sok mindent lehetett csinálni azon kívül, hogy sportol az ember. De létezett egy Matematikai Lapok nevű szakfolyóirat, ahol példákat lehetett megoldani, és azokat be lehetett küldeni minden hónapban. A beküldők között kialakult egy országos rangsor, amelyen én a harmadik-negyedik voltam. A padtársam volt az első vagy a második az országban, ő is akadémikus, matematikus, itthon él.

Maga miért lett fizikus?

Szerintem nem voltam elég jó matekos, ezért fizikus szakra jelentkeztem az ELTE-re. Fel is vettek. Akkoriban a KFKI (Központi Fizikai Kutatóintézet) igazgatójának minden páratlan évben, az igazgatóhelyettesnek minden páros évben volt egy lehetősége, hogy társadalmi ösztöndíjjal fölvegyen valakit az intézetbe. Igy kerültem a KFKI-ba, utána eljutottam Londonba, az Imperial College-ba, amely szintén nagyon jó iskola volt. Amikor hazajöttem, egy kis kutatócsoportot állíthattam össze itt Magyarországon, egy új kutatóterületre koncentrálva. Kaptunk pénzt, helyiségeket, vehettünk műszereket, mindent, amire szükségünk volt a munkához.

Ez volt az első olyan lehetőség Magyarországon, amelynek révén egyetemi hallgatók kutatóintézetben dolgozhattak valós programokon.

Ebből a társaságból hárman vagy négyen egyetemi tanárok Amerikában, egy Svájcban, legtöbben itthon – örömmel mondom, hogy a régi csapatom legalább fele az Akadémia tagja. Szerencsém volt, hisz a legjobb diákok közül válogathattam. Elég gyakran jártam Nyugat-Európában, majd Amerikába is meghívtak. A Kaliforniai Egyetemen (Los Angeles) tanítottam vendégprofesszorként, majd felajánlottak egy egyetemi tanári állást. Az egyetem a világ mintegy egy tucat legjobb egyeteme közé sorolható, kiváló kutatási lehetőségekkel. Nehéz volt ezt elutasítani – de nehéz volt disszidálni is.

Hogyan talált önre a képzőművészet, miként lett a Kaliforniában élő fizikus a magyar kortárs művészet elismert gyűjtője?

Amikor az ember átkerül a világ másik oldalára, valamilyen módon szeretne kapcsolatot tartani a régi életével. Szakmai kapcsolataim voltak, egy csomó volt kolléga jött ki hozzám, találkoztunk tudományos fórumokon is, de azért ennek nincs emocionális töltése, nincs kiterjesztése a területen kívül. Régebben is sokat jártam múzeumba, ezért gondoltam arra, hogy magyar festők műveiből vásároljak. Erre az 1990-es években, a rendszerváltás után került sor – akkor már volt útlevelem, az Akadémia külső tagja lettem, már haza lehetett járnom, és ebben az irányban is elkezdhettem valamit.

Hogyan választotta ki a műveket?

Számomra már akkor is fontos volt az, hogy minden művészt ismerjek, akitől képet veszek. Eljárok hozzájuk, megismerkedünk, megnézem a műtermüket.

Ki volt a Vergiliusa, ki vezette be ebbe a világba?

Egy volt iskolatársam, Beke László művészettörténész, aki meghívott egy kiállításra. Lossonczy Tamás állította ki a képeit, ő bemutatott Keserü Ilonának, és így ismertem meg egyik művészt a másik után. Később úgy gondoltam, hogy fölépítek egy gyűjteményt, ugyanúgy, ahogy egy kisvállalatot épít fel az ember.

Mik voltak az elvek, amelyek alapján építkezett?

Ha az ember elindít valamit, leginkább az átvitt értelemben is használható piac számít. A piacot számtalan módon lehet definiálni.

Például egy gyűjtemény szempontjából nemcsak az számít, hogy nekem mi tetszik – az is számít persze –, de legalább ilyen fontos, hogy a közszellem, a piac mit talál értékesnek.

Honnan tudta, hogy melyik festő tetszik épp a közszellemnek?

Azt azért lehet tudni, hogy egy kiállításon kikről mondanak jókat. Ha kritikusokkal beszél az ember, rögtön hallja, hogy kiben van meg az a filozófia, az a sziporka. Részben ezt kell megvizsgálni, majd az információkat össze lehet kombinálni a személyes élménnyel, tehát, hogy az embernek tetszik-e az a vászon. De alapvetően itt is arra kell koncentrálni, ami a közszellemnek tetszik.

Van még egyéb szempont is?

Van. A másik alapvetés bármilyen innovációnál, hogy a fókusz elvesztése eredeti bűn. Tehát fókuszálni kell.

Mire?

Valamire, bármire, ami fontos. A gyűjteményem esetében nyilvánvaló volt, hogy az 1920-as, 1930-as évekből nem tudok venni olyan műveket, amiket érdemes lenne, mert az igazán jók már elérhetetlenek. A másik tény, hogy nem tudok minden fajtát: figuratív, nonfiguratív művészetet gyűjteni.

Az 1945 utáni művészek alkotásaira fókuszáltam, amelyek elsősorban az innovatív avantgárdhoz tartoznak. Akkor ez még viszonylag egyszerűbb volt, mintha most csinálnám.

Van harmadik gyűjtői alapelve?

A harmadik szempont az, hogy megértsük a saját limitációnkat, tisztában legyünk vele, hogy magunk mit tudunk hozzáadni. Ez szintén érvényes a kisvállalatokra is. Mivel nem vagyok művészettörténész, úgy gondoltam, meg kell nézni, melyek voltak az igazán nagy periódusok Magyarországon 1945 óta. Nagyon jó időszak volt 1945-től 1948-ig, a kommunista hatalomátvételig tartó három év, aztán a Kádár-korszak föllazulása is jó műveket hozott. Majd jött a rendszerváltás, a kilencvenes évek. Minden ilyen korszak földob egy csomó jó és egy csomó rossz művet is. Gyűjtőként az a feladatom, hogy kiválasszam az első csoporthoz tartozókat.

Van negyedik is?

Van – és azzal be is lehet zárni a sort: hogy a jó dolgokért keményen meg kell dolgozni. Ez a gyűjteményem szempontjából például azt jelenti, hogy elmentem minden művészhez többször is, megpróbáltam velük átbeszélni, hogy ők mit gondolnak. Volt, akivel konferenciát szerveztem a tudomány és művészet kapcsolatáról, másokat olyan témákba vezettem be, melyek számukra inspirálók voltak.

Mondana példákat?

Keserü Ilonával szerveztünk egy konferenciát Koncepciók a tudományban, megérzések a művészetben címmel. Sok művész részt vett rajta, olyan alkotók, mint Keserü Ilona, Bak Imre, Konok Tamás stb.

Toboroztam jó pár fizikust, akik régen a diákjaim voltak, mostanra külföldön professzorok, és ebből a találkozásból létrejött egy nagyon érdekes konferencia és egy érdekes kiadvány.

Maga is részt vett rajta mint előadó?

Igen, a nem látható fényről beszéltem. A fény rezgési hullámszáma nagyon különböző lehet. Vannak rádió- es mikrohullámok, van infravörös, majd jön egy nagyon kis tartomány, amit látunk, az úgynevezett „látható fény” tartomány, utána következik az ultraibolya és így tovább. A nem látható fény sokkal szélesebb spektrumot ölel fel, mint a látható.

Tehát először kialakította a gyűjtői koncepcióját, majd miután jobban megismerte az alkotókat, a területeket, tudatosabbá és talán könnyebbé is vált a választás?

Igen. Cinikusan azt mondja az ember, hogy fut a pénze után – ha már ennyit beleölt, próbáljon valami unikálisat csinálni, egy igazán egyedi gyűjteményt, hogy úgy mondjam, alkotni.

A műveket az otthonában helyezte el?

Igen, de idővel minden gyűjtemény kinövi az otthont. Van egy házunk Los Angelesben, van egy lakásunk San Franciscóban és még egy, ahol a gyerekünk lakik, tehát van felület, de persze egy gyűjteménynek ez nem elég.

Ráadásul nem biztos, hogy a gyerek ugyanazokat a képeket akarja nézni, mint a szülei.

Ez nagyon komoly megállapítás. A gyerekek valóban nem feltétlenül azt akarják folytatni, amit a szüleik elkezdtek. Ez nemcsak rám mint gyűjtőre vonatkozik, de nagyon sok művész él közöttünk, akik már a nyolcvanas éveikben járnak, kivaló életművel rendelkeznek, és mindig felmerül a kérdés, mi történik az életművel? Vannak erre jó, követendő példák. Emlékszem, amikor négy-öt évvel ezelőtt Svájcban voltam 3-4 hónapig, feltűnt, hogy az ember szinte minden kisvárosban talál olyan múzeumot, esetleg többet is, amit egy-másfél óra alatt meg lehet nézni. Bemegy a látogató, megtekinti a műveket, utána iszik egy jó kávét, és sétálhat tovább.

Valóban kvalitásos, igazán jó magyar művészetet bemutató kis múzeumok kellenének. Ilyesmiből itthon is lehetne több.

Mekkora most az ön gyűjteménye?

A Vasarely Múzeumban rendezett kiállításon nagyjából a gyűjtemény fele szerepelt, körülbelül 100 darab.

Az alapkoncepció töretlen, tehát a művek szinte mindegyike 1945 után készült?

A koncepció megmaradt, csupán egy festmény van közöttük 1941-ből, ami kivétel. Ez a kép Lossonczy Tamás háború alatt elpusztult életművéből fennmaradt két alkotása közül az egyik. Gondoltam, hogy Budapest ostromára emlékezvén, megszerzem.

Ma is fejlődik a gyűjteménye? Fiatal művészek alkotásai is bekerülnek?

Ez nehéz kérdés. Van három ember, akit én fiatal művésznek mondok – sokan már középkorú művésznek tartják őket is, hiszen a negyvenes éveiket tapossák. Ők olyan alkotók, akik letettek valamit az asztalra, kiérdemelték, hogy figyeljenek rájuk. Most már figyelnem kellene a következő generációt is. Sok időt töltök azon gondolkodva, vajon csináljam-e tovább vagy ne, és ha igen, akkor hogyan. Mostanában nem volt sok időm arra, hogy igazán belevessem magamat a kortárs művészet megismerésébe. Lehet, hogy van ebben egy freudi dolog, azaz az ember idős korában kevésbé tudja megérteni a fiatalokat. De valahogy most nem is olyan egyszerű a képlet, mint mondjuk a Kádár-korszakban. Akkor az a mű, ami a szocreál ellentéte volt, automatikusan érdekessé vált. Most annyi minden történik egyszerre, annyiféle áramlat van Magyarországon is, hogy nem igazán lehet tudni, ki az, aki igazán képviseli a bartóki koncepciót: legyünk univerzálisak, de tartsuk meg a magyar motívumokat.

Elég sok időt kellene foglalkozni az igazán fiatalok világával, megnézni, hogy kiket értékelnek, kiket nem. Ráadásul már most is komoly fejfájást okoz, hova tegyem a műveket.

Van valami terve a gyűjteményével, kitalálta, hogy hosszú távon mi legyen vele?

Nincs. Szívesen odaadnám az egészet, ha lenne egy kis budapesti múzeum belőle. Még dolgoznék is azon, hogy további nagyon jó kvalitású képek kerüljenek oda, sőt anyagilag is támogatnám. De sajnos ez sem könnyű ügy.

Muszáj továbbfejleszteni a gyűjteményt? Nem elég, nem kerek?

Szerintem ez így, ahogy van, kerek. Nincs más kényszerítő erő, hogy még valamit csináljunk vele, csak a gyűjtőszenvedély. De inkább arról van szó, hogy mással voltam elfoglalva. A kutatói munkám első negyedszázada a felfedező kutatásokkal telt. A második fázisban jöttek az innovációk, a vállalatok alapítása. Most kezdtem el a harmadik fázist, ami a tanácsadás, az innováció területére koncentrálva. Eleget tanultam erről elméletben és gyakorlatban is. Egyetemeknek, bizonyos esetekben vállalatoknak, sőt kormányoknak szolgálok tanáccsal. Tanácsadóként az a feladatom, hogy megmutassam, hogyan lehet ideális körülmények között innovációt kreálni, innovációs ökoszisztémát létrehozni, és hogyan kell támogatni. Aki pedig a döntést hozza, megnézi, hogy a terveket reális körülmények között hogyan lehet, illetve kell megvalósítani.

Mindig elámulok Dámosy Géza rajzain, mert néhány vonallal képes mély történeteket elmesélni.

Sajátos rajztechnikája a kínai-japán művészekre emlékeztet, akik elmélyülten figyelték a tájat, majd hazamentek, és lerajzolták az érzéseiket.

Gézának is minden egyes rajzához van egy története, megőrzött benyomása, amit könyveiben leírt a rajzok mellé. Mostani beszélgetésünket szeretném úgy irányítani, hogy Gézát kifaggassam élete igazi irányváltásairól és előbukkanó emlékeiről, melyeket nem csak érdekesnek gondol, hanem – talán mások számára is – tanulságosnak.

Hol is kezdődött ez a rendkívül tartalmas élet-­utazás?

A pesti Dalszínház utcában születtem harmadik gyerekként, ahol édesapám körorvos volt, ezért itt polgári jómódban élhettem meg az akkori eseményeket. A háborút és 1956-ot is, amelyek az idilli gyermekkorból elég kemény küzdelmekbe sodortak. Persze akkor még nem tudtam, hogy milyen kemény leszek, akkor még szerettem volna „csak” gyerek lenni. Ez nem nagyon sikerült, mert már gyerekként is megfigyeltem a világ felnőttes dolgait.

Az „élet-edzés” következménye lehet, hogy még 70 éves korában is századmagával csüngött egy vonaton Kasmírban, miközben körülötte egyfolytában lövöldöztek. De Dámosy Géza mindent megúszott, és amit átélt, egyedülálló rajzos krónikákban örökítette meg. Egyik kiállításának a címe: Körberajzolt világ. A bizonyíték: több tízezer rajz, számos kiállítás és az eddig megírt hat könyv. De térjünk vissza az életúthoz.

Az iskoláiból mi maradt meg?

Emlékszem az épületekre, néhány tanárra is, másra nem nagyon. Az egyetem már más. Makovecz Imre évfolyamtársam volt a műegyetemen, de Kévés Györggyel is ott találkoztam először. Aztán sokáig egyikükkel sem.

Ezek szerint építész alkotónak készült?

Gyorsan rájöttem, hogy az építészet nem nekem való. 1954-ben művészettörténet szakra szerettem volna menni, de az országból összesen csak két embert vettek fel. Így jelentkeztem a budapesti Műegyetem építészeti karára.

Berlinben azonban már művészettörténet szakon tanultam tovább 1958-ban, akkor fordult érdeklődésem erősebben a képzőművészet felé.

Néhány év múlva pedig, 1962-től a római képzőművészeti akadémián tanultam. Berlinben nehéz volt akkoriban, az absztrakt művészet volt az uralkodó, nem tudták elfogadni a realista művészetet, lemarxistáztak. Rómában más volt, ott az emberek zsigereiben van a művészet.

Túl nagyot ugrottunk, hogy is került külföldre? Úgy tudom, az ön életében is fordulópontot jelentett 1956.

1956 végén sokad magammal „disszidáltam” – akkor még így mondták, ha valaki elhagyta az országot. 1956 novemberének végén a Keletibe indultam, hogy Nyugatra mehessek. Anyám elkísért, utam fontosságát ezáltal alátámasztandó, ilyesmi ugyanis nem volt szokása. Mindenkit megkérdeztem, velem tart-e, de senki sem volt hajlandó. Mindenkinek volt valakije, aki itthon tartóztatta. Az én egyetlen szerelmem, Budapest romokban hevert – ez megkönnyítette elhatározásomat, utunkat a pályaudvarig persze nem. Még sötét volt és hideg, a világítás nem működött, ugyancsak a lábunk elé kellett nézni, hova lépjünk, a járda tele törmelékkel, de az úttesten sem volt könnyebb, a roncsok és egyéb barikádok még ott hevertek, csak a halottakat temették el ideiglenesen. A Sztálin-szobor sem feküdt már a Nemzeti sarkán, darabokra szedve mind elvitték szuvenírnek. Menetünk utolsó szakasza – végig a Rákóczi úton a hatalmas romokkal – egy apokaliptikus opera fináléjával búcsúztatott engem. A peronon már várt bátyám, munkája előtt odajött egy búcsúölelésre. Vonatjegyre nem volt szükség, anyámtól titkos csókkal búcsúzva, a vonatba préselődve vártam az indulást. Semmi sem működött még akkor, egyedül a vonatok indultak pontosan Nyugat felé. A hangulat rendhagyó volt: bent fiatal fiúk tömkelege, a peronon anyák, barátnők meg spiclik. Most az ablakon keresztüli búcsúztatás lenne a normális, a lányok sírdogálnának, hogy „gyere hamar vissza”, az anyukák mondanák, hogy „vigyázz magadra fiam”. De nem. Ott és akkor senki sem beszélgetett.

Egy árva szó sem hangzott el, kifelé görcsösen mosolyogtunk, nem voltak bölcs tanácsok, csak vártunk. Füttyszó nélkül indult a szerelvény, szégyenkezve, ezer láthatatlan köteléket elszakítva.

Elkezdődött életem leghosszabb utazása, amely a mai napig is tart…

A kiérkezés után milyen iskolák következtek?

1957-ben már Aachenben tanultam, a Technische Hochschulén, majd 1958-ban a Technische Universitäten, Berlinben. 1959-ben váltottam a művészi grafikára, de az építészet a mai napig érdekel. A további tanulmányok a művészetet érlelték bennem teljessé: 1959–1962 Hochschule für bildende Künste, Berlin (grafika), 1962–1963 Academia della belle Arte, Róma, 1964–1965 Freie Univer­sität, Berlin (művészettörténet), majd 1966-tól a Pädagogische Hochschule, Bonn. Ebben a város lehorgonyoztam, ott van ma is a fő táborhelyem, bár Pesten is sokat tartózkodom egy szülőhelyemmel szomszédos utcai garzonlakásban. De a tanítás – a gondolatok átadása és a közlési vágy szerintem minden művészetek legszebb felső szintje – tényleg „elkapott”. Ennek hatására a bonni főiskolán tanárként dolgoztam, és mellette egy javítóintézetben tanítottam egészen nyugdíjig. A nehezen nevelhető gyerekekkel jól megtaláltam a kapcsolatot – talán mert én is extrém voltam világ életemben.

Úgy tudom, egy akkoriban új művészeti kifejezési mód is izgalomba hozta – a pantomim.

Igen, megtanultam, és szerettem játszani – 1976-ig a bonni Reflector pantomim társulat vezetője voltam. Nagyon sikeres szerepléseinkre is szívesen emlékszem.

AZ UTAZÁS: SZENVEDÉLLYÉ VÁLT

Az utazás, világlátás sok ember álma. Önnél hogyan vált ez fő szenvedéllyé, fő tevékenységgé?

Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy Pesten és Bonnon kívül is élnek-e emberek, és hogyan. Persze az eredeti kíváncsiság az épületek, városképek felé is irányult: mi változott, milyen lett az idők során például egy jellegzetes római külváros, miután ott is megindultak a nagy építkezések. Budapestet láttam romokban a háború után és 1956 után is – bámulatos, hogy mi minden újjáépült, és sokszor milyen gyorsan –, persze még ma is vannak hiányok. Különösen érdekes volt például Nürnberg, ahol nagy volt a pusztítás, és az 1950-es években a legrondább lakótelepek épültek.

De hát Óbuda is jó példa, hiszen eltűnt egy régi városrész, és felépült egy több tízezer embernek otthont adó panelrengeteg. Ez sok embernek rossz volt és sokaknak jó.

Ezeket a változásokat meg kellett nézni, és le kellett rajzolni – több ezer rajzom van az ilyen változásokról.

Az utazás pénzbe kerül. Hogy tudta finanszírozni ezeket, hisz a tanári fizetés Bonnban sem lehetett túl nagy?

Igen, itthon az első kérdés mindig az volt, hogy „miből” telik egy tanárnak minderre. Nagyon spóroltam, csak erre költöttem. Az utazások költségeit kis részben megspóroltam, nagyobb részben pedig utazási irodáknál vállaltam csoportok vezetését (művészettörténeti ismereteim megalapozták az idegenvezetést).

Egy bonni iroda prospektusaihoz rajzsorozatokat készítettem – ezzel egyedibb lett a prospektusuk, mint a többié. Fizetségként egy-egy utazást kértem, és kaptam.

2000-ben nyugdíjas lettem, ami több időt és több utazást jelentett – és persze kevesebb pénzt. Úgyhogy a rajzaimból is eladtam néhányat, a kiállítások után mindig akadnak vevők. Volt még egy spórolási forrásom: az utazások során mindig megelégedtem a legegyszerűbb szállásokkal és ellátással. A távoli országokban például sokszor figyeltem a fiatal amerikai diáklányokat, mert ők jól ismerték a legolcsóbb és még tiszta, rendes szállásokat, amelyeket így én is megtaláltam.

Mesélte, hogy az utazásokon a poggyásza legfőbb kelléke a kis széke és a rajztáskája volt, hogy minden fontos benyomást és élményt rajzban meg tudjon örökíteni.

Igen, ma is a legfontosabb alapelvem (ha híres leszek, lehet, hogy életfilozófiának fogják nevezni?), hogy ahol és amikor csak lehet, ülök és rajzolok, ettől nem lehet eltéríteni! Mindenhonnan az emberi kapcsolatok emlékeivel, történetekkel, leírt esszékkel és rajzokkal jöttem vissza. Minden egyes rajzomról tudok mesélni, van, amikor „le kell lőni”, hogy abbahagyjam.

Azon kívül, hogy a gyerekek körülvették az utcán, és bámulták a „rajzoló idegent”, ezeknek a találkozásoknak volt néha folytatása?

Hát persze! Például Dardzsilingben, Körösi Csoma Sándor emlékhelyeinek végigjárása alatt az utcán ültem kisszékemen, és rajzoltam, amikor gyerekek vettek körül. (A gyerekeknek mindenütt nagyon érdekes volt a rajzoló idegen.) Beszélgettünk, összebarátkoztunk – és este már egy ottani családnál velük vacsoráztam, és ott is alhattam.

KIÁLLÍTÁSOK

Tudom, hogy mindig izgatta, hogyan tudná megmutatni az embereknek a rajzait. Végül is egy művésznek ez az igazi célja. Hogyan sikerült?

Valójában nem vagyok elégedetlen. Bemutatkoztam már Spanyolországban, Németország számos városában, Angliában, Olaszországban és Magyarországon. Az 1996-os bolognai Nemzetközi Művészeti Vásáron én képviseltem Németországot.

Bonn városa „házi grafikusaként” rendszeresen vannak bemutatóim a Városháza galériájában – ez nekem nagy megtiszteltetés.

És az itthoni bemutatkozások? Hiszen erre kellett a legtöbbet várnia, pedig ez volt igazán a szívügye.

Ma három rajzomat a Szépművészeti Múzeum, egyet pedig az egri Érseki gyűjtemény őrzi. Itthon döntően az építészeti rajzaimat láthatták a Kispesti Kaszinóban, a Kulturális Örökség Minisztériuma várbéli galériájában, a Kévés Galériában, 2012-ben és 2013-ban az új pécsi Zsolnay művészeti központban, 2014-ben Debrecenben. Wekerle kertváros hangulatát az ott töltött idő alatt ismertem meg, és az élmény fogva tartott – készült belőle vagy húsz rajz.

Emlékszem, sikeres kiállítás volt a Wekerlei Társaskör Egyesületben. Olyannyira, hogy a képeket lefotózták, és a wekerlei iskolák folyosóin „kamarakiállításokat” csináltak belőlük.

Igen, ez nagyon jólesett, és örülök, hogy ezáltal a fiatalsághoz is eljutottam. Ezekről a képeimről ismerik meg a gyerekek Wekerle igazi sugallatát, ahogyan azt Kós Károly építész társaival száz éve megálmodta és megteremtette.

Óbuda elég messze van a Belvárostól – mégis mi kapcsolja ennyire ehhez a városrészhez?

Már beszéltünk arról, hogy építészként szenvedélyes védelmezője vagyok minden szép és értékes épületnek, harmonikus városképnek. Nagyon kiborít, ha pusztítást és vandál átépítést látok.

Magától értetődik, hogy Óbudán évtizedek óta kerestem azt, ami a legendás hangulatból megmaradt, és nagyon feldobott a Krúdy-ház megújulása, azaz a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum nagyszerűen sikerült rekonstrukciója.

Készülő könyvemben külön fejezetet szántam Óbudának.

Miért példaértékű Óbuda megújulása?

E városrész mégiscsak az 1873-as városegyesülés tagja volt, és mint városnegyed, a századfordulót éppen megúszta. Az első tőrdöfést akkor kapta, amikor 1939-ben elkezdődött az Árpád híd építése. Akkor szakadt ketté. Északi fele máig valahogy megvan. A déli félen az 1960-as években végigjártamkor itt egy valóságos Tabán-utódot véltem felfedezni. Emlékszem, sok földszintes ház bejárata mellett ott állt a tábla: „Tiszta udvar, rendes ház”. De aztán Óbuda halálra ítéltetett, mert közel volt a városközponthoz. Jöttek a buldózerek, és felépültek a panelszörnyetegek. Egyelőre meghagytak egy pár házacskát pihenőül, vagy kantinnak az építőmunkásoknak. Ilyen volt a Híd vendéglő is. Aztán jött az ízlésváltás, és a Korona tér környékén megmaradt egy kis műemléknegyed. A Krúdy-házból múzeum lett, a Hídból a patinás Kéhli vendéglő – a jobb oldali kis belső szobájának falait az én óbudai rajzaim díszítik.

Van személyes kötődése is a városrészhez?

Hát persze! A panelrengeteg mellett, Békásmegyer Ófaluban lakott haláláig unokatestvérem, az ország egyik első olajmérnöke, aki évekig Líbiában professzorként működött.

De talán személyesebb kapcsolat fűz Kiss Imréhez, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatójához, aki már háromszor adott kiállítási lehetőséget a rajzaimhoz.

Először a világpanorámát mutattuk be csaknem száz rajzommal, majd az Úton – útszélen című könyvem bemutatója volt itt. Nemrég pedig a portréimból rendeztek tárlatot Elesettek címmel. Ennek előzménye, hogy jó pár éve mondta nekem Makovecz Imre: menj vidékre, majd meglátod, hogy másféle emberek is vannak. Megtaláltam ezeket az embereket itthon és külföldön is. Azt hiszem, az egyéniség, az emberi értékek rangját kellene visszaadni, és az emberrel kell többet törődni – ilyesmiről beszéltem annak a kiállításnak a képeivel is, amelyet két éve Bonnban rendeztünk Minoritates Mundi címmel. És nagyjából ezt a kiállítást láthatták az érdeklődők itt Óbudán Elesettek címmel.

Mikor rajzolta az első térképet?

Tulajdonképpen én mindig is rajzoltam, de gyerekkoromban sokáig embereket, főleg katonákat. Volt már akkor egy hadtörténeti érdeklődésem, ami amúgy most is megvan, és akkoriban ez jelent meg a rajzlapon. Történelem szakot végeztem, és a történelem szeretete megmaradt a mai napig. Szinte napi szinten olvasok valamilyen történelemmel kapcsolatos olvasmányt. Középiskolában volt egy látványos ugrás a rajztudásomban, aztán volt egy-két év, amikor portrékat rajzoltam a főiskola alatt, csak úgy szórakozásból. A Budapest poszter volt az első, amikor térképet rajzoltam. Előtte pár évvel egy esküvői meghívóra rajzoltam budapesti ikonikus épületeket.

Azt, hogy az utcán járva felnézek, és megcsodálom az épületeket, a családból hozom. Budapest fantasztikus város, ahol kár nem észrevenni, hogy mennyi különleges ház áll.

Ha gyalog vagyok Pesten, sosem mulasztom el bámulni a különböző homlokzatdíszeket. És néha a kevesebb több, erre jó példák a már nagyrészt letűnt régi Óbuda egyszerűségükben szép, omladozó, földszintes házai. Nagyon hosszú idő, míg egy-egy rajz elkészül. Bár egy szinten előre megtervezem a rajzaimat, de a rajz mindig maga alakítja magát, ezért amíg készül, nagyon várom, hogy milyen lesz a végeredmény. Nem kitalálom az épületeket, hanem légi fotók és utcai felvételek segítségével rajzolom kézzel, aprólékosan, s ennek a végeredménye látszik a papíron.

Akkor, ha jól értem, nem térképrajzolási szeretetből nőtt ki ez a projekt, hanem egy racionális döntésből?

Rajzolási szeretet az alapja, de láttuk külföldön, hogy milyen jó térképeket jelentetnek meg, és azt is, hogy Magyarországon még nincs ilyen. Gondoltam, ezt én is meg tudnám rajzolni, akkor kezdtem el foglalkozni vele. Ráment háromnegyed év, mire elkészült az első, a Budapest poszter. Ez vált olyan alkotássá vagy termékké, amiből aztán kiderült számunkra, hogy érdemes folytatni. Kitaláltuk az Urban Sidewalker márkanevet, és aztán már követték egymást a dolgok, megszülettek az első színverziók, majd képeslapok is készültek. Aztán arra gondoltunk, hogy esetleg más városokkal is érdemes lehet foglalkozni.

A budapesti portfóliónk viszonylag teljesnek tekinthető, mivel ide a legerősebb a kötődésünk, de mindig vannak új ötletek, hogy még mit lehetne megrajzolni. Elsősorban én mint rajzoló vagyok fontos ilyen szempontból. Azokat a városokat kezdtem szép lassan lerajzolni, amiket ismerek.

Bécsben már nagyjából egy éve elkezdtük az ismerkedést és üzletépítést a várossal. Most Berlin, Prága és Pozsony következik.

Más is rajzol térképet a csapatból?

Nem, de van egy úgynevezett „kreatív team” a csapaton belül, akikkel – hívjuk így – az alkotómunkát végezzük, mert maga a rajzolás az alkotásnak csak az egyik fele. Ilyen alkotómunka akár a csomagolások megtervezése, kivitelezése, akár mindenféle installációk, ha megjelenünk utcán, a színezés, hogy ízléses színük legyen a posztereinknek, képeslapjainknak – ez kifejezetten nem az én asztalom, bár én is csinálom, de kisebb részben. És ide tartozik még minden olyan egyéb termékfejlesztésnek nevezhető dolog, amit csapatban csinálunk.

Olvastam egy interjút az egyik munkatársával, aki azt mondta, hogy Egri Balázs lokálpatriotizmusa miatt kellett Óbudát a Budapest térképre berajzolni. Ez ennyire köztudott a baráti körben? Mi az alapja?

Én elég erősen kötődöm Óbudához, de a baráti körben van még egy-két óbudai, és róluk is elmondható ez, hogy akik itt nőttünk föl, mind nagyon szeretjük Óbudát. Amire itt a barátom célzott, tulajdonképpen az, hogy az első Budapest poszter azért lett úgy helyezve, úgy kialakítva, részben azért lett annyira meggörbítve a Duna, hogy a képre Óbudának, ha csak egy kis része is, de odaférjen. A gázgyári grafika, az aquincumi képeslap, amelyek viszonylag az elsők között készültek a budapesti portfólióban, szintén emiatt születtek.

És miért pont a Harisnyagyárat és a Gázgyárat választotta a képeslapra?

Én nagyon szeretem ezeket az ipari emlékműveket, főleg a kicsit bomladozó, romladozó, régi gyárakat.

A Gázgyárat régóta ismerem, és nagyon szerettem a romos állapotát is, ahogy elhagyatva állt. Nagyon örülök, hogy felújították, és remélem, hogy hamarosan hasznosítani is fogják.

A történelem mellett csomagolástechnológiát tanultam az Amfiteátrumnál lévő, akkori Műszaki Főiskolán, és csomagolástervezőként dolgoztam hat és félévet a Graphisoft Parkban, ideális környezetben, egy nagy európai csomagolásgyártó cégnél. Ezt a tudást is hasznosítani tudjuk az Urban Sidewalker projektben, de ezt most azért hoztam ide, mert itt nap mint nap volt alkalmam ránézni a Gázgyár tornyaira és a megmaradt gázgyári épületekre.

Az óbudai önkormányzat is ezeken a rajzokon keresztül figyelt fel önre, és kérte fel az egész Óbudát ábrázoló térkép megrajzolására, mely a Harmadik Kerületi Műsor középső oldalán jelent meg, illetve az Óbudai Anziksz jelen számának hátoldalán is látható.

Ennél könnyebb feladatom, bizonyos értelemben, még nem volt. Majdnem harminc éve élek Óbudán, a nagymamám is itt él már régebb óta, mint én, az általános iskolát itt jártam végig, itt is dolgoztam, tehát van egy nagyon erős helyismeretem. Elég jól ismerem az óbudai belső városrészeket is, azoknak a hangulatát. A barátaim közül is többen élnek vagy éltek itt, hosszabb-rövidebb ideig. Óbuda szerintem egy nagyon élhető városrész, ahol megvan minden: ha nem mozdulna ki az ember, akkor is egy teljes városi életet tudna élni. Ráadásul nagyon jó arányban vannak a régi és az újonnan épített részek. Megvan a kultúra, egy egész régi, 2000 éves épített örökséggel, ami Magyarországon és Budapesten is kuriózum, és a középkoron át egészen máig végigvezet ez a sor. Én nagyon szeretem Óbuda tágasságát, konkrétan, hogy itt szélesek az utak, nincs a belvárosi zsúfoltság, hogy ritkák a dugók. Hatalmas zöld részei vannak a kerületnek – Csillaghegy, Rómaifürdő, Aquincum szerintem egész Budapesten a legjobb kisebb városrészek, ahol élni lehet. Visszatérve a rajzra: alapvetően, amikor rajzolok egy várost, akkor nem élethű az ábrázolás.

Nincs rajta minden épület a rajzon, és mindig torzítom az egyes városrészek, így a térkép arányait. Amit mutatni szeretnék, az legyen hangsúlyos, az legyen kicsit nagyobb.

Óbuda hatalmas, tehát ezeket a torzításokat előre kitaláltam. Készítettem egy szkeccset az elején, ami az egész térkép alapját adta, azon már jelölve voltak a kulcspontok, és ezt ültettem át papírra, amin aztán elkészült a kézi rajz. A képre pedig, ahogy máskor is szoktam, rárajzoltam azokat az ismerőseimet, akik valahogyan kötődnek Óbudához. Így rajta vannak az itt lakó vagy dolgozó családtagjaimon és barátaimon kívül többek között volt főiskolás társak, egykori kollégák, tanárok, vagy annak a kertvendéglőnek a vezetője, ahová gyakran járunk.

A lapok egymás közötti kommunikációjában ezek az ábrák elsősorban arra mutatnak rá, hogy az avantgárd mozgalom szereplői hogyan pozicionálták magukat nemzetközileg, és kiket tekintettek referenciának a hálózatban.

A folyóiratok kapcsolatrendszerének e sajátos vizualizációja az avantgárd lapok egyik jellegzetes elemévé vált, amely nemcsak az egymás közötti viszonyok dinamikus változásairól tudósított szemléletesen, hanem valóságkonstrukcióként is működött: új kapcsolatokat generált, aktívan formálta a kulturális és társadalmi tereket Európában és világszerte.

A kiállítás abból a megfigyelésből indul ki, hogy az avantgárd más művészegyéniségeihez hasonlóan Kassák Lajos az egyik úttörője volt annak a ma is aktuális gondolkodásmódnak, amely a művészi tevékenységet nem kizárólag az esztétikai határokon belül képzeli el, hanem a művésznek társadalomformáló szerepet is tulajdonít. Kassák életművének múzeumi bemutatásában az elmúlt évtizedek során képzőművészeti munkássága került fókuszba, de felmerült a kérdés, hogy a 2010-es években vajon Kassák képzőművészeti tevékenysége-e a legérdekesebb. Hiszen van az életműnek és a korszaknak egy másik, a kortárs művészet, illetve e kortárs elméleti diskurzusok szempontjából nézve jóval aktuálisabb része is: Kassák szerkesztői tevékenysége, társadalmi aktivitása, mozgalomszervező és hálózatépítő tevékenysége.

Avantgárd folyóiratok a Kassák Múzeumban

A Kassák Múzeum egyik fontos célja, hogy a múzeumi archívumot a történeti és kortárs kiállításokon kiemelje korábbi háttérszerepéből annak a művészettörténeti szemléletváltásnak a jegyében, amely szerint a művészet, különösen a modern művészet nem csupán az esztétikai törvények belső, imma­nens logikája szerint értelmezhető. A feladat ennél sokkal bonyolultabb: széles társadalmi kontextusban kell gondolkodni róla.

Ennek a szerteágazó és összetett munkának az egyik fontos bázisa az archívum, amely a kutatás és gyűjtés szempontjainak összekapcsolásával új lehetőségekkel kecsegtet.

A Kassák Múzeum történeti és kortárs kiállításain az elmúlt években Kassák életművének kapcsán az avantgárd történeti, társadalmi és művészi összefüggései, szociális háttere kerültek fókuszba. Történeti kiállításainkon – ahol Kassák életművének egy-egy fontos területét, illetve a kelet-európai avantgárd párhuzamos jelenségeit vizsgáljuk – az avantgárd folyóiratok problematikája kapta a legnagyobb hangsúlyt. Ugyanis ebből, a korábban múzeumi háttéranyagként funkcionáló dokumentumtípusból bontakozik ki az avantgárd mozgalom szellemi háttere, az irányzatok versengése, a művészettel kapcsolatos aktuális ideológiák széles tárháza. Mindezt elsőként a múzeum új állandó kiállításán tematizáltuk 2011 tavaszán, amikor Kassák lapjait állítottuk a középpontba.

Az avantgárd lapok hazai és külföldi kiállítási prezentációjában hagyományosan a borítók kapták a főszerepet, amelyek vizuális erejükkel műtárgyként hatottak a kiállítótérben. Az avantgárd mozgalom radikális szellemi médiumai azonban szemmel láthatóan feszengenek ebben az esztétikai aurában. Ezt felismerve a fő kérdés az volt számunkra, hogy a folyóiratokat hogyan lehet kinyitni (szó szerint és átvitt értelemben is) egy kiállítási szituációban, hogyan lehet érzékletesen bemutatni azt a történeti, társadalmi és művészeti kontextust, az avantgárd­ban zajló vitákat, a különböző irányok és platformok küzdelmét, amelyek egyébként vakfoltra esnek az avantgárd művészet esztétikai prezentációjában. A Kassák Múzeum e témában megrendezett korábbi kiállításai – és az Aktív ábrák is – a folyóirat-tanulmányok (periodical studies) által ihletett kutatásokra és a történeti avantgárddal kapcsolatos újabb kiállítások tapasztalataira épülnek.

Hálózati ábrák és kontextusok

A kiállításon szereplő dokumentumok szemléletesen demonstrálják az avantgárd lapok hálózataiban működő marketingstratégiákat is.

A modern művészet terjesztésére specializálódott könyvkereskedések kirakata sokszor maga is műalkotás, installáció volt, amelyet gyakran művészek terveztek.

Az avantgárd folyóiratok réteglapok voltak, de visszaemlékezésekből tudjuk, hogy gyakran éppen az újságok kivitelezése vagy a kirakatdizájn radikális esztétikája tudott megszólítani egy szélesebb közönséget.

Az avantgárd mozgalmak internacionális karakterük ellenére az első világháború alatt döntően saját nemzeti kultúrájuk viszonylatában határozták meg magukat. Lapjaik többségét nemzeti nyelven írták, és ebben a keretben kerestek maguknak nyilvánosságot. A nemzeti kultúrákban az avantgárd azonban többnyire csak marginális pozíciót tudott kivívni magának, különösen Kelet- és Közép-Európában. Az első világháború utáni tabula rasa más értelmiségi csoportokhoz hasonlóan az avantgárd mozgalmakat is arra ösztönözte, hogy a megváltozott társadalmi és kulturális környezetben szerepüket újragondolják. A húszas évektől kommunikációjuk főként lapjaikon keresztül, transznacionális térben zajlott, amit nevezhetünk virtuálisnak is, hiszen a szereplők személyesen csak ritkán találkoztak. Mégis intenzív párbeszédben, cserekapcsolatban álltak egymással, vitáztak, versengtek, mindemellett referenciaként tekintettek a másikra.

Az avantgárd lapok jellegzetes műfaja, a hálózati ábra ezt a dinamikus, folytonosan változó viszonyrendszert jeleníti meg, ami minden lapnál más jelentést és funkciót nyert.

A bemutatott újságok tartalmával, politikai és kulturális beágyazottságával összevetve kiderül, hogy a hálózati ábrák különböző koncepciók alapján épülnek fel: hol a folyóiratok közötti hierarchiát, hol egyenrangúságukat tükrözik, esetenként tökéletes összhangban állnak az adott lap művészeti programjával, máskor viszont ellentmondanak annak.

Aktív ábrák

A kiállításon tíz avantgárd lapot mutatunk be részletesen, felfejtve a hálózati ábrák mögött álló művészeti elveket, gazdasági meghatározottságokat, politikai feltételeket. Az összehasonlítások egyik tanulsága, hogy ezek a lapok különbözőképpen voltak egyformák. Első ránézésre rendkívüli módon hasonlítottak egymásra, ami a radikális tipográfiai megoldásokat, jellegzetesen avantgárd vizualitást és persze a vissza-visszatérő címeket és műveket illeti.

A kiállítás azonban azt is bemutatja, hogy ezek a szempontok mindig változtak, esetről esetre máshogyan nyilvánultak meg, és jelentésük is változott az egyes folyóiratok szűkebb kontextusában.

Vegyük például Kassák Lajos Ma című folyóiratát, amely 1916-tól egy évtizeden át a magyar avantgárd meghatározó fóruma volt. Története két markánsan különböző periódusból állt: a budapesti és bécsi időszakból.

A lap 1919-ig Budapesten jelent meg, ez idő alatt Kassák folyamatosan bővítette portfólióját: a Ma könyvkiadót, képzőművészeti galériát üzemeltetett, előadóesteket szervezett. Ezzel szemben a Tanácsköztársaság bukását követő bécsi emigráció éveiben, 1920 és 1925 között Kassák lehetőségei jelentősen beszűkültek.

Mivel folyóiratát kitiltották Magyarországról, a Ma kiszakadt korábbi kulturális közegéből, ugyanakkor a bécsi magyar politikai emigrációban sem találta a helyét.

Támogatói nem voltak, de a szűkös anyagi körülmények ellenére Kassák és későbbi felesége, Simon Jolán önerőből folytatták a Ma kiadását. A bécsi évek fő kihívása az volt, hogy Kassák és folyóirata ki tud-e törni elszigeteltségéből.

1922-től Kassák már nem egyszerűen csak egyik szereplője volt az avantgárd hálózatnak, hanem formálója, alakítója is. A Ma 1922-es őszi számának hátsó borítóján megjelent hálózati ábra nemzetközileg is mintája lett a kapcsolatok szemléletes megjelenítésének. Kassáknál is több olyan ábrát láthatunk, amelyen az adott pillanatban a lapja számára fontos kapcsolatok tűnnek fel, valamint a kurrens nyugati lapok mellett mindig ott találjuk a kelet-közép-európai folyóiratokat is.

A Ma 1922 és 1924 között megjelent hálózati ábráin megfigyelhető a lapok állandó változása: születésük és megszűnésük dinamikája.

A rövid életű dadaista újságok vezető szerepét egy idő után a konstruktivista és a Bauhaus elveit hirdető funkcionalista lapok vették át. A Ma kapcsolatai a folyóirat 1925-ös megszűnését követően is megmaradtak, Kassák Budapestre visszatérve aktivizálni tudta ezeket az 1926-ban megalapított Dokumentumban.

Sok tekintetben hasonlított a Mához az Európa másik sarkában, Belgiumban kiadott Het Overzicht (Az áttekintés) – nem véletlen, hogy hirdették, reklámozták is egymást. Az antwerpeni székhelyű folyóirat Fernant Berckelaers (alias Michel Seuphor) költő és Jozef Peeters festő szerkesztésében jelent meg.

A Het Overzicht 1921–1922-ben, működésének első szakaszában főleg az avantgárd helyi kérdéseivel foglalkozott, de 1922 és 1925 között már az avantgárd mozgalom nemzetközi súlyú szereplője lett. A lapot saját forrásból tartották fenn, miután a főszerkesztő, Michel Seuphor eladta magánkönyvtárát a nyomda- és terjesztési költségek fedezésére, ami nagy szabadságot adott a szerkesztőknek. Hollandul írt cikkeikben baloldali elkötelezettséggel támogatták a Flandria politikai, nyelvi és kulturális autonómiájáért küzdő Flamand Mozgalmat. A szerkesztők nagyhatású nemzetközi művészeti találkozókat szerveztek Antwerpenben. A konstruktivizmus eszméit propagáló Második Modern Művészeti Kongresszus 1922-ben a lapot és a várost egyaránt az irányzat fontos szereplőjévé tette.

Kapcsolatot építettek Nyugat- és Kelet-Európa legfontosabb avantgárd folyóirataival, többek között Kassák és Moholy-Nagy László munkáit is közölték a Het Overzicht 1924 januári számában.

A hálózat (Het Netwerk) című, kiáltványszerű listájukon Bécstől Rómán át Brazíliáig az új művészet szempontjából fontos városokat, országokat és szereplőket tüntették fel. A felsorolásban ugyanakkor érdekes módon nem találjuk meg a lap holland riválisát, a hasonló nevű művészeti mozgalom lapját, a De Stijlt.

Az 1920-as évekbeli európai avantgárd folyóiratok szövevényes kapcsolatait bemutató kiállításunk egyaránt számot tart a huszadik század művészete iránt érdeklődők figyelmére és azokéra is, akik kíváncsiak a magyar művészek nemzetközi mozgásaira. A kiállításhoz számos tárlatvezetést, múzeumpedagógiai foglalkozást, angol és magyar nyelvű szakmai napot szervezünk az Óbudáról és máshonnan érkező látogatóinknak.

A kiállítás létrejöttét Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata – Bús Balázs polgármester és a Flamand Kormány Képviselete támogatta. A kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH, K-120779 számú, Kassák Lajos avantgárd folyóiratai interdiszciplináris megközelítésben (1915–1928) című kutatási projektjéhez kapcsolódóan készült. A kiállítás kurátorai: Balázs Eszter, Dobó Gábor, Sasvári Edit és Szeredi Merse Pál; a dizájnt Rudas Klára készítette.

Az Aktív ábrák című kiállítás a Kassák Múzeumban 2019. március 31-ig látogatható.

Március elején a Kassák Múzeumban ünnepelték kerek születésnapját, amelynek alkalmából barátai, tanítványai és tisztelői kötettel is köszöntötték. A helyszín nem véletlen, hiszen Kassák Lajossal évtizedek óta foglakozik. 2007-ben könyve is megjelent Kassák, az ember és a közszereplő címmel. Miért érdekli ennyire Kassák?

Ő életem minden szakaszának fontos szereplője. Tizenhat évesen találkoztam vele először, amikor az iskolai könyvtárban kezembe került a Szerelem, szerelem című verseskötete, amelyet maga illusztrált, s a címlapot is maga tervezte. Korábban is szerettem a verseket, de ezeknek a hangja, drámai egyszerűsége, rímtelensége, képszerűsége különösen megfogott. Úgy alakult, hogy az egyetemre végül történelem-orosz szakra vettek fel. Egyik tanárom hívta fel a figyelmem Kassák önéletrajzi regényére. Tőle kaptam kölcsön az Egy ember élete első kiadását.

Ebből a nyolc részből álló olvasmányos regényfolyamból Kassák szemszögéből ismerhető meg a XIX. század vége és a XX. század eleje: az első világháború és az azt követő forradalmak kora.

A regény azonban lélektani szempontból is érdekes. Azóta sem került a kezembe olyan magas irodalmi értékű önéletrajzi mű, amelynek írója annyira önkitárulkozó lett volna, mint Kassák. Ő nem csupán képes volt emlékezni testi és lelki történéseire, világlátásának alakulására, családi és tágabb környezetében lezajlott jellemformáló eseményekre, hanem maradandó formába is tudta önteni azokat. Lenyűgözött az írástudatlan mosónő és a patikaszolga fiának gyermekkori lázadása, töretlensége az önmegvalósításban. Mindig csodáltam nyitottságát, világhabzsoló merészségét. Harmadik nagy találkozásom Kassákkal már az egyetem utáni, s a munkámmal kapcsolatos. Történész gyakornokként olyan témát választhattam, amelyben Kassáknak is jelentős szerep jutott. A költő és a regényíró Kassák után most a közéleti szereplő Kassákkal volt lehetőségem megismerkedni. A második világháború utáni néhány reményteljes évben a hatalmon lévő koalíciós pártok kultúrpolitikájának alakulását kutattam. Kassák szíve szerint pártonkívüliként szeretett volna részt venni az új, demokratikus Magyarország megteremtésében, s erre a Magyar Művészeti Tanács alelnökeként és lapjának, az Alkotásnak szerkesztőjeként lehetősége is nyílott.

A hatalmi harcok kiéleződésével azonban neki is valamelyik párthoz kellett kötődnie, s ő múltjából eredően a szociáldemokratákhoz csatlakozott. A párt kultúrpolitikájának lett a húzóneve.

Pár hónapig még szociáldemokrata országgyűlési képviselő is volt. A vers- és prózaíró Kassák után így a közéletben aktív Kassákot is megismertem. És az egyik téma hozta a másikat. Ahhoz, hogy értsem az 1945 utáni évek Kassákját, a megelőző időszakét is ismernem kellett. Így jutottam el a Horthy-korban alkotó és tevékenykedő Kassák után mintegy visszafelé a bécsi évek emigráns Kassákjához, az avantgárd költőhöz és festőhöz, a szociáldemokratákkal és a kommunistákkal egyaránt vitázó független szocialistához. A kandidátusi disszertációmban még csak a második világháború utáni néhány év Kassákja szerepelt, de utána szinte nem volt olyan év, hogy valamilyen összefüggésben ne foglalkoztam volna vele.

Milyen publikációi jelentek meg az említetteken kívül Kassákról?

Publikáltam például fiatalkori levelezését Szabó Dezsővel, megírtam fura és ellentmondásos barátságuk történetét. Írtam arról is, hogy miért állt állandóan harcban a kommunistákkal, miért kényszerült az 1919 utáni emigrációs éveket követően, harminc évvel később immár hazájában emigrációba. Közben elolvastam azokat a szépirodalmi műveit is, amelyeket még nem ismertem.

Egyre jobban foglalkoztatott Kassák alkotói személyisége. Mi az, ami az életéből átkerült a műveibe? Milyen változások zajlottak le közben benne, amelyeknek nyoma alkotásaiban is kimutatható?

Irodalomlélektani jellegű a Kassák Annája című írásom, amelyben annak próbáltam utánajárni, hogyan függ össze Kassák életével a verseiben és prózai műveiben gyakran előforduló Anna név. Arra jutottam, hogy Anna mindenekelőtt Kassák nőideáljának szimbóluma, ugyanakkor Kassák alkotói mása is. Minél többet foglalkoztam Kassákkal, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy felhívni rá a figyelmet – küldetés. Remélem, hogy az az élmény, amit neki köszönhetek, másoknak is közvetíthető.

Kassák Lajos nyolc évig Békásmegyeren, majd azután 1954-től 1967-ben bekövetkezett haláláig a Bécsi úton élt. Több időt töltött Óbudán, mint a kerület másik neves írószemélyisége, Krúdy Gyula. Milyen körülmények között került Kassák Békásmegyerre?

Kassáknak rosszak voltak a lakáskörülményei. 1945-ben ismert íróként és közéleti feladatai révén egyaránt a vezető értelmiségiek közé számított, de az értelmiségi léthez szükséges feltételekkel nem rendelkezett. Az alkotóit megbecsülő új állam segíteni kívánt a rászoruló szellemi kiválóságokon, így Kassákon is. A második világháborút követően a magyarországi németeket kollektíven bűnösnek ítélték, s zömüket áttelepítették Németországba. Portáik üresen maradtak, ahová rászorulókat telepítettek be. Békásmegyerről is sok svábot elűztek. Házaikból művészeknek is juttattak. Nem összkomfortos házak voltak ezek, de Budapesthez közel és szép természeti környezetben álltak.

Ezeknek az ingatlanoknak az egyike jutott Kassáknak, aki második feleségével, Kárpáti Klárával költözött ki Békásmegyerre, s együtt próbálták a parasztházat összkomfortosítani.

Kassákon kívül főleg festők fogadták el a felkínált lehetőséget. Szinte kis művészteleppé vált a környék. Kassák HÉV-vel járt be Budapestre, s hozzá is sokan látogattak. A politikai változások miatt ez az idilli állapot nem tartott sokáig. A Magyar Művészeti Tanács megszűnt 1948-ban. Az ország a diktatúra felé haladt, ami Kassák életét is gyökeresen megváltoztatta. Kassák az egyeduralmat átvevő Magyar Dolgozók Pártja számára e párt tagjaként lett nemkívánatos személy. A pártegyesítéskor ugyanis, amikor a kommunisták 1948 nyarán kierőszakolták, hogy a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt Magyar Dolgozók Pártja néven egyesüljön, a szociáldemokrata párttag Kassák automatikusan átkerült az új pártba. Közéleti megbízatásai megszűntek, az általa szerkesztett folyóiratokat ellehetetlenítették, az új állami kiadók pedig nem adták ki a műveit. Csekélyke nyugdíja volt csak, amiből szinte lehetetlen volt megélni. Kitaszíttatása az állampárti egyeduralommal függött össze, de nem volt előzmények nélküli. A függetlenségére kényes Kassák már 1919-ben szembekerült a kommunista párt vezetőivel, akik Kassák lapját, az avantgárd szellemiségű Mát a burzsoá dekadencia termékének tartották, s a művészetektől napi propaganda és agitációs tevékenységet vártak el. A vita a kommunisták és Kassák között a bécsi emigrációs években sem csitult, 1926-os hazatérése után azonban különösen elmérgesedett.

Kassák független szellemi kört hozott létre, s új lapjában, a Munkában politikai vitairatokban mutatott rá az illegalitásban szervezkedő kommunisták taktikájának gyenge pontjaira.

Az 1930-as évek elején nehezményezte, hogy a kommunisták óhatatlanul a fasizmust erősítik, amikor a szociáldemokratákat támadják. Felismerte a szovjetunióbeli diktatúra végzetességét, amivel ismét magára haragította a kommunistákat, akik közül számosan 1948 után Magyarországon is sztálini típusú diktatúrát építettek.

Ebbe a hatalmi konstrukcióba Kassák nem férhetett bele. Ez a magyarázata Kassák békásmegyeri belső száműzetésének.

Ezekben az években valójában a felesége tartotta el, aki egy általános iskolában tanított matematikát. Kassák, akinek életeleme volt a társaság, a közéleti tevékenység, légüres térbe került.

Lelkileg hogy viselte ezt?

Életszerető, öntörvényű és nagyon tevékeny ember volt, aki a rossz helyzetből is meg tudta találni a kiutat. A természetszeretete is segítette. Festő barátja, Gadányi Jenő, aki polgári művésznek számított, a Rákosi-korszakban szintén kitaszított volt. Nem lehettek kiállításai, képeiből megélni nem tudott. Barátságukat erősítette, hogy együtt jártak horgászni. Kassák nem akart mindenáron sok halat fogni, meditációs lehetőségnek tartotta a vízparti hosszú órákat.

A költészettel nem hagyott fel, naplót is írt, s újra elkezdett festeni. Az ő világszerte méltányolt festészeti korszaka a húszas évek elejére esik, amikor bekapcsolódott a nemzetközi avantgárd áramába.

Olyan absztrakt műveket hozott létre, amelyek a korszerű képzőművészet legismertebb magyar alkotójává tették. Békásmegyeren szakmai tanácsaival Gadányi segítette új típusú festészetének kibontakozását, amiben megjelent a természetelvűség is. Ekkori stílusát lírai absztrakciónak szokás nevezni. Sokat rajzolt, főként tájat és arcokat, s ezeket az ötvenes évek végétől, amikor írásai újra megjelenhettek, könyveibe is beillesztette.

Grafikáin, tusrajzain békásmegyeri házak és tájak is láthatók. Nagyon szerette a Dunát, a hegyek látványát, a természet közelségét és a falut, amely némileg emlékeztette szülőhelyére, az érsekújvári környezetre. Mellőzött helyzetében sem hagyta magát Békásmegyeren rosszul érezni.

Mennyiben volt változás Kassák életében, amikor mintegy nyolc év után beköltözött Óbudára, a Bécsi útra?

Bécsi útra költözésében szerepet játszhatott, hogy újra lehetőséget látott az irodalmi és közéleti szereplésre. Még nem publikálhatott ugyan, de már értelmét látta annak, hogy bejárjon az írószövetségbe.

Bírálta az irodalompolitikát és a kultúrpolitikusokat, ami meghaladta az enyhülő diktatúra tűrőképességét. Kassák ellen pártfegyelmit indítottak, s kizárták az állampártból, ami akkor nem volt veszélytelen.

Ekkortájt fedezték fel tőlünk nyugatabbra a századeleji avantgárdot, aminek híre Kassákhoz is eljutott. Kiállításban, képeladásban reménykedett, ami a hazai kultúrpolitikusok kekeckedése miatt felemásan valósult meg. Festészete némileg visszaszigorodott a korábbi avantgárd stílusához. Készült régi és új versei kiadására is, amire 1956-ban nyílt lehetősége. A kötet borítóján maga rajzolta csendélet látható.

Kassák hosszú óbudai tartózkodása hozzájárult ahhoz, hogy a tavalyi kettős évfordulón Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata Kassák-válogatást jelentetett meg Csavargók, angyalok címen. Hogyan fogadta ezt a kötetet?

Örültem az alkotó születésének százharmincadik, halálának ötvenedik évfordulójának évében megjelent könyvnek. A hagyaték gondozására és feldolgozására alakult óbudai Kassák Múzeum sokat tesz Kassák Lajos óriási életművének feldolgozásáért, a kapacitása azonban véges. Az évfordulót ők mindenekelőtt Kassák korai lapkiadói tevékenységéhez és annak hazai és nemzetközi összefüggéseihez kapcsolódó kiállításokkal és rendezvényekkel ünnepelték.

Sok feltáratlan anyag van még Kassák életművében, s az a veszély is fenyeget, hogy a fiatalabb generációkhoz már el sem jutnak az alkotásai. Ezen a néhány magas színvonalú múzeumi kiállítás és rendezvény csak részben segít.

Olyan kiadványokra is szükség van, amelyek felkeltik az érdeklődést Kassák iránt. Persze mindenekelőtt legjelentősebb művei teljes újra kiadására lenne szükség, amire a rendszerváltozás óta nem tudok példát. Talán éppen ilyen kezdeményezés, mint az Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatáé, nyitja meg efelé is az utat. Ezért is örülök, hogy sikerült az önkormányzat illetékeseinek egy olyan megoldást találniuk, ami alkalmas a teljes Kassák-életmű iránti érdeklődés felkeltésére.

Milyennek látja a Csavargók, angyalok című kötetet?

A kötetben szerencsésen kapcsolódik az Egy ember élete című önéletrajzi regény Csavargók című részéhez Kassák önéletrajzi és irodalomkritikusi tevékenységét szintetizálóan felvonultató Csavargók, alkotók című nagyesszéje. A könyv elején szereplő A ló meghal a madarak kirepülnek című költemény pedig időbeli és részben tematikus előzménye az életrajzi regénynek. Mindkettőből kiderül Kassák szoros kapcsolódása a hithez, a katolikus valláshoz, ami családi eredetű, s főként rajongásig szeretett édesanyjához köthető. Talán furcsállhatják egyesek, hogy Kassák kötetben közölt esszéjének címvariációja lett a könyv címe. Hogyan kerülnek az angyalok a csavargók mellé? A cím emlékeztet a könyvben közölt, alapvetően irodalomkritikai jellegű esszé címére, de új szálat is visz a válogatásba.

Kassák életművének a vallással összefüggő vonulata volt eddig a legelhallgatottabb. A szocialista érában Kassák munkás mivoltát, munkásmozgalmi kötődését hangsúlyozták.

A korabeli rendszerideológiával összeegyeztethetetlen volt Kassák transzcendencia hite, amelyet mindenekelőtt úgynevezett istenes versei közvetítenek, vagyis azok a költeményei, amelyekben az élet nagy alapkérdései – a teremtés, a születés és a halál, a rossz és a jó, a bűn és a bűnhődés – vallási szimbólumok, metaforák használata révén válnak műalkotássá. Bár a Vigilia című katolikus folyóiratban már a hetvenes években megjelent írás Kassák és a hit viszonyáról, de ez a ritka kivételek közé tartozik. A középiskolai tankönyvekben az kanonizálódott, hogy Kassák a munkásság költője, ami nem tette vonzóvá alkotásait, sőt inkább elriasztott tőlük. A nyolcvanas évektől kezdődően pozitív változásnak tekinthető, hogy A ló meghal a madarak kirepülnek bekerült a tananyagba. Aki jól tanítja ezt a nagyszerű eposzt, nyilván a vallási vonatkozásokra is felhívja tanítványai figyelmét. A hit, a lázadás, a Krisztushoz való viszony elemei is benne vannak a Csavargók, angyalok elején szereplő nagy költeményben és az újraközölt önéletrajzi regényrészletben is, s ehhez szervesen illeszkedik az a néhány vers, amely a kötetet zárja. Örömmel hallom, hogy a kötet eljutott a kerület iskoláiban érettségiző diákokhoz az óbudai önkormányzat ajándékaként. Művészi élményhez segíteni másokat tiszteletre méltó és méltányolandó hivatás.

Egy Kassákról szóló konferencián hangsúlyosan szólt arról, hogy fontos lenne Kassák publicisztikai írásait összegyűjteni és önálló kötetben megjelentetni. Miért fontos ez?

Kassák képzőművészeti és szépirodalmi írásaiból, kritikáiból már megjelent kötet, politikai, közéleti cikkeinek kiadása azonban mindezidáig várat magára. A nyolcvanas években volt rá szándék ugyan, de a kezdeményezés megrekedt. Pedig ezek a publicisztikai írások, hírlapi kisesszék remek képet rajzolnak a XX. század politikai és társadalmi viszonyairól, mindenekelőtt a korabeli ellenzék ellentmondásos tevékenységéről és az emberek mindennapi gondjairól. A kiadás elmaradásának szerintem egyaránt voltak, vannak politikai és gazdasági okai.

A rendszerváltozás előtt elsősorban a kultúrpolitika akadályozta az ideológiailag veszélyesnek, kényesnek tartott publicisztikai írások összegyűjtését és kötetbeli megjelentetését, 1990 óta pedig főleg a szellemi és az anyagi kapacitás hiányzik.

A kiadatlan Kassák-publicisztikák között szép számmal vannak olyanok, amelyek méltó társai Ady, Kosztolányi és mások hasonló műfajú írásainak.

Mikor és hol találkozott ezekkel a publicisztikákkal, illetve milyennek látja a jövőbeli sorsukat?

A XX. század szellemi életének kutatása, a hatalom és az értelmiségiek kapcsolatának vizsgálata során óhatatlanul a kezembe kerültek ezek a Kassák-írások. Elámultam szerzőjük érzékeny korérzékelésén, politikai éleslátásán. Kiderült belőlük az is, hogy Kassák világlátása hogyan függött össze az elmúlt század tragikus történelmi fordulataival. A második világháború idején például, amikor Kassák a szenvedő emberekről ír, egyre több keresztény vallási szimbólum jelenik meg a cikkeiben. Vannak olyan publicisztikái, amelyek a húsvéttal, a vallásos ünnepek áhítatával foglalkoznak, s azok a lapok, ahol ezek eredetileg megjelentek, a nagy könyvtárakban is nehezen hozzáférhetők. Hasonló tematikájú verseivel némileg más a helyzet. Rájuk legutóbb éppen a Csavargók, angyalok című kötet hívta fel a figyelmet. Könyveimben, tanulmányaimban építettem Kassák közéleti, politikai írásaira, zömüket ki is fénymásoltam, de legépelésükre már nem volt sem időm, sem pénzem. Abban reménykedem, s talán nem is alaptalanul, hogy Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, a Petőfi Irodalmi Múzeum, esetleg valamelyik könyvkiadó érdeklődést mutat Kassák publicisztikai írásainak kiadása iránt.

Száz évvel ezelőtt, 1915 őszén jelent meg először Kassák Lajos A Tett című folyóirata, amelyről a Kassák Múzeumban 2015. november 8-ig látható időszaki kiállítás szól. Igaz, hogy a tárlat a centenárium alkalmával nyílt meg, mégsem csupán visszaemlékezik Kassák alakjára, és nem is ünnepli a művész nagyhatású folyóiratát, A Tettet. Éppen ellenkezőleg, a Jelzés a világba: háború ∩ avantgárd ∩ Kassák című kiállítás az árnyalatokra kíváncsi: arra, hogy mit jelentett A Tett száz évvel ezelőtt, és arra, hogy mit mond a folyóirat a mai látogatóknak.
Ennek megfelelően a kiállítás nézőpontja egyszerre történeti és kortárs. A Jelzés a világba nagyszabású forrásfeltárásra épülő tárlat, amely A Tett-tel kapcsolatos egy-egy fontos problémát világít meg. Ezek a problémák azonban nem a Kassák-kutatással kapcsolatos részkérdések, amelyek csak a legszűkebb szakma érdeklődésére tarthatnak számot.

A Tett című folyóirat egy tágabb kontextusba illeszkedett, hiszen az első világháború elején jelent meg, nagyon is figyelemmel kísérve a háborús eseményeket.

A kiállítással kapcsolatban végzett kutatások is Kassák folyóiratának a háborúhoz való viszonyát vizsgálták. Ebből következik, hogy a Jelzés a világba című tárlat hasonló kérdéseket tárgyal, mint a többi külföldi és magyar első világháborút feldolgozó kiállítás – de különleges nézőpontból. A látogató a kiállításon A Tett-tel a korabeli tömegsajtó összefüggésében találkozik. A tárlat azonban szokatlan megközelítésből tárgyalja a korabeli média szerepét: egy akkoriban egyedülállóan elkötelezett és következetes háborúellenes lap, Kassák Lajos A Tett című folyóiratának szempontjából, hogyan viszonyult Kassák a (nagyrészt háborúpárti) napilapokhoz, ugyanakkor miként vélekedtek a tömegsajtó képviselői Kassák tevékenységéről. Azonban nem az első világháború az egyetlen kérdés, amelyhez ez a kiállítás kapcsolódik.

A Jelzés a világba arra is kíváncsi, hogy mennyiben jelentett újítást (és mennyiben nem) az első magyar avantgárd folyóirat, A Tett az úgynevezett „konzervatív” vagy az esztétizáló modernség fórumait jelentő lapokhoz képest (utóbbira ismert példa a Nyugat). A kiállítás bemutatja azokat a stratégiákat, amelyek miatt A Tett határozottan avantgárdnak nevezhető: a kiállítótermekben láthatunk programadó kiáltványokat csakúgy, mint egyszerre művészeti és politikai állásfoglalásként értelmezhető szövegeket és vizuális elemeket. A tárlat azonban érzékeny az árnyalatokra: nem hallgatja el, hogy A Tett sok szempontból jobban hasonlított saját korának folyóirataihoz, mint magának Kassáknak a későbbi, vizuálisan és tartalmilag egyaránt radikálisabb kiadványaihoz, például az 1916-tól tíz éven keresztül megjelent Ma című laphoz. A Jelzés a világba azt is hangsúlyozza, hogy A Tett nem jöhetett volna létre máshol, csak 1915-ban és 1916-ban Budapesten.

A múzeumban (Magyarországon egyébként először) kiállított olasz futurista, német expresszionista, svájci dada és francia avantgárd kiadványok hatása nyilvánvaló Kassák lapjára, de a különbségek is szembetűnőek, ami a vizualitást, a háborúval kapcsolatos állásfoglalást vagy éppen a terjesztés módját illeti.

A Jelzés a világba azonban nemcsak arra kíváncsi, hogy mi volt A Tett szerepe száz évvel ezelőtt, hanem arra is, hogy az mit mond nekünk ma. A tárlat vizualitása Rudas Klára képzőművész dizájnjának köszönhetően összetéveszthetetlenül kortárs. Rudas Klára rendhagyó módon infografikákba ágyazta a korabeli kiadványokat és műtárgyakat, amelyek így egyaránt jelentik saját magukat, és válnak értelmezhetővé egy kapcsolati hálóban, egymáshoz való viszonyukban. A kiállítás vizuális kódjai tehát könnyen megfejthetők a mai látogatók számára. Maga a kiállításon bemutatott anyag, vagyis A Tett és a lapot ért kritikák is aktuálisak. Kassák 1915–1916-ban egyedüliként állt ki lapjával a háború ellen, aminek következtében az országos sajtó össztűz alá vette a folyóiratot. A kritikusok Kassákot és A Tettet hasonló retorikai eljárásokkal bélyegezték meg, mint tíz évvel annak előtte a szintén idegenként érzékelt Ady Endrét, de a verbális agressziónak ezek a száz évvel ezelőtti példái a mai újság­olvasók számára is ismerősek lehetnek.

A kiállítás előkészítése során A Tettet saját politikai és kulturális környezetében értelmeztük. Alapkutatásunk így nem visszaemlékezések és utólagos interpretációk, hanem kifejezetten a kortárs források feltárására irányult. Korábban a magyar avantgárdról írott összefoglaló igényű művekben A Tett jelentőségét beárnyékolta a Ma 1916–1925 között megjelent tíz évfolyama. Kassák saját önértelmező és visszatekintő műveiben szintén hangsúlyozta első lapjának jelentőségét. A történészek a lap tárgyalását gyakran a következő két elem felidézésére korlátozták: A Tett volt Kassák első folyóirata, melyet háborúellenessége miatt betiltott a cenzúra – mindezzel teret adva a Ma megszületésének, melynek kényszerűen-tudatosan vállalt, kevésbé politika- és sokkal inkább képzőművészet-orientált programja – visszatekintve – következetesebben felelt meg a berlini expresszionista folyóiratok, elsődlegesen a Der Sturm és a Die Aktion szellemiségének. Ezzel a leegyszerűsítő eljárással szemben

A Tettben megjelent verseket, novellákat és politikai írásokat olvasva egy sokkal összetettebb folyóirat képe rajzolódott ki előttünk, melyekben a magyar avantgárd később kanonizált vezéralakjainak útkeresése is kiválóan tetten érhető.

Célunk tehát az volt, hogy A Tett történetét feldolgozva és bemutatva „kinyissuk” a folyóiratot a látogatók számára, egyúttal értelmezési keretet is nyújtsunk annak közelebbi megértésének. Többek között ennek érdekében döntöttünk amellett, hogy a kiállításban látható műveket: elsődlegesen folyóiratokat, napilapokat és könyveket nem esztétikai minőségükben, azaz műtárgyként, hanem dokumentumként állítjuk ki, és egyúttal az „infografikák” rendszerébe ágyazva egész falakat beterítő, összefüggő „kompozíciókként” mutatjuk be.
A Tett megszüntetésének apropóját ténylegesen háborúellenessége szolgáltatta: a Belügyminisztérium 1916. október 2-i végzésének értelmében a lap megjelentetését és terjesztését „a hadviselés érdekeit veszélyeztető tartalmára” hivatkozva tiltották be. Kassák folyóiratának két hónappal korábban megjelent, úgynevezett „internacionális száma” volt az, amely a több fronton háborút vállaló Monarchiában megerősödött cenzúra figyelmét felkeltette. Kassák stratégiája nem a nyílt háborúellenes propaganda volt: álláspontját sokkal bonyolultabb módon fejezte ki. Az „internacionális szám” mintegy harminc oldalán kizárólag olyan, külföldi művészektől közölt magyarra fordított verseket és novellákat, valamint reprodukciókat közölt, akiknek nemzete háborúban állt az Osztrák-Magyar Monarchiával. Az antant országokból származó költők, írók és képzőművészek művei ugyanakkor nem kifejezetten háborúellenesek – mi több, a közölt művészek közül többek egész életművében sem tematizálódik az első világháború.

A háborúellenes állásfoglalást Kassák nem a közölt művek tartalmával érte el, hanem azzal, hogy az egyes művészek nemzetiségét minden esetben feltüntette.

Az első oldalon olvasható, Jelzés a világba című kiáltvány jellegű írás előszavában – amely a kiállítás címét is szolgáltatta – egyértelműen antimilitarista üzenetet közvetített.

A kiállítás az „internacionális számban” közölt művekből kiindulva A Tett nemzetközi horizontjának feldolgozására vállalkozik. A kutatás során megkerestük az egyes művek forrásait, és eredeti megjelenési helyükön mutatjuk meg azokat, összevetve A Tettben megjelent fordításukkal. A nemzetközi összefüggések egymás mellé helyezésével arra a kérdésre kerestük a választ, mi és miért került Kassák folyóiratába. A kérdésre adható válasz ugyanakkor sokkal érdekesebbé vált azáltal, hogy nem az egyes művészek nevét helyeztük el egy koordináta-rendszerben, hanem a pontos műveket, amelyek köré az eredeti megjelenési helyük is különböző kontextusokat rajzol. Ahogy A Tett, úgy a nemzetközi művek esetében is számolnunk kell azzal, hogy az egyes művek elhelyezése nem véletlenszerű, hanem tudatos szerkesztői döntés eredménye volt.

A pontos forrásmeghatározás során vált például nyilvánvalóvá, hogy a német expresszionizmus éppen annyira meghatározta Kassák tájékozódását, mint az olasz futurizmus vagy a háború előtti évek párizsi avantgárdja.

Mi több: a legfontosabb háborúellenes expresszionista lapra, a Die Aktionra (amely címében közeli rokona Kassák lapjának) nincs közvetlen hivatkozás A Tettben. Kassák ugyanakkor kommentár nélkül közölte az olasz F. T. Marinetti futurista szabadversét a líbiai háborúról (a „tripoliszi csatáról”) Csata: súly + szag címmel. A vers eredetileg a futurista irodalom technikai kiáltványának mellékleteként jelent meg „röplap” formájában: a futurizmus kiemelt, emblematikus művének tekinthető. Kassák és társai saját verseikben is közel kerültek a futurizmus formai nyelvéhez, ugyanakkor tartalmi, ideológiai kérdésekben nyíltan elhatárolódtak Marinettitől. Kassák 12 pontba foglalt manifesztumában, A Tett programjában egyértelműsítette, hogy álláspontjuk háborúellenes – szemben a futuristákéval –, valamint azt is kijelentette, hogy A Tett „új irodalma” nem rendeli alá magát egyetlen művészeti „izmusnak” sem.

A kortárs sajtó mindettől függetlenül „magyar futurista mozgalomként” értelmezte A Tettet, íróit ugyanazokkal a negatív képzetekkel bélyegezte meg, mint amelyekkel az 1915 nyarán a Monarchiával szemben hadba szálló „áruló” olaszokat (azaz futuristákat).

A Jelzés a világba nem lezárni kívánja a Kassákkal kapcsolatos kérdéseket, hanem éppen ellenkezőleg, több irányba is meg szeretné nyitni ezt a problematikát.

A tárlat közvetlen folytatása egy Kassák következő lapjáról, a Máról szóló kiállítás lesz. A Ma budapesti időszakában szorosan nyomon követte az első világháború utolsó éveit, majd a világháború elvesztésének időszakát, végül pedig a kultúrtörténetileg is fontos Tanácsköztársaság napjaiban jelent meg, amíg a rezsim papírhiányra hivatkozva lehetetlenné nem tette a lap további publikálását. A Jelzés a világba nemzetközi távlatait egy visegrádi országok kutatóinak részvételén alapuló háromnapos konferenciával nyitottuk meg. A több mint tíz külföldi intézmény kutatóinak részvételével, a régió avantgárd folyóirataival kapcsolatban zajló Local contexts / International networks című esemény kitűnő alkalom volt Kassák munkásságának nemcsak hazai, de nemzetközi elhelyezésére is. És ami a legfontosabb: a Kassák lapjaival kapcsolatos munkánkkal a nagyközönséget is meg kívánjuk szólítani – nemcsak kiállítások rendezésével, hanem a kiállításban zajló programok (köztük tárlatvezetések, családi napok és múzeumpedagógiai foglalkozások) és internetes felületek (köztük digitalizált Kassák-lapok) segítségével is.

Újabb évezredünk emberei e mára csak nyomokban fellelhető világról hű képet nyerhetnek a Csillaghegy története (Budapest, 2015.) című kötetet lapozgatva, melynek fotográfiái távolról hunyorognak felénk, mint ama fönti bolygó.

Végképp üzlet- és néptelen ma az utca Szentendrei úton túli szakasza, oly elszánt nyugalommal megy a Dunának, mint annak idején a cselédlányok.

Ha az 53.-as számú ház földszintjén nem találnánk ott Muskovits tengerkék lábazatú ostyaüzemét és mellette a Farkaskölyök nevű gyermekjátékboltot, azt hihetnénk, hálni járnak ide csupán a lelkek, kiknek testi valójára mindössze kutyáik kedvetlen ugatásából következtethetünk.

Annál nagyobb a meglepetés, ha a képen látható kereszteződésig érünk. Négy sarok, négy üzlet, ki kívánhat többet? Hajunkat ugyan megfútta már a történelem szele, mégis örvendünk e régi fodrászboltnak. Önök itt nem láthatják, de menjenek csak oda, túloldalt érdemes lesz kicsit álldogálniuk. Czetz János 1848–1849-es tábornok (kinek emigrációja során életében még az argentin hadképzés megszervezésére is volt ideje) emléktáblája alatt a száraz hidegben is ott fodrozódnak a kerületi örmény (!) kisebbségi önkormányzat koszorúinak magyar nemzetiszín szalagjai. Ugyane sarkon a CSERE-BERE LIM-LOM-KACAT régiségbolt dugig tömött helyiségének ajtaja mögött egy hokedlin ormótlan gyermek-Buddha alszik, szemközt gazdag kínálatú közért található, épülete zöld falán több példányban is jól olvasható egy helyi híresség neve: MITYU. A negyedik házélen végül a Mátyás Sarok Büfé takaros terasza hívogat, a hely törvénytisztelő vendégei csak akkor lépnek ki a levegőre, ha rá óhajtanak gyújtani.

Szép és szomorú történelem ide, cselédek és családok oda, szinte minden szükségletünk kielégíthetőnek tetszik e váratlan kereszteződésben, írnám már-már könnyű kézzel, ha nyitva volna ez a fodrászüzlet, azonban zárva van. Nemcsak éppen, véletlenül, hanem a jelek szerint régóta és örökké. A Szécsi Pálra hajazó férfiú arca ép még, ám a némi szemtorna árán olvasható szöveg – BUDAI FÉRFI Fodrász SZÖVETKEZET – az elmúlt idők felirata már. A budapesti telefonkönyvek listáiból nagyjából látható is: 1979 és 1992 közt csattogtak itt az ollók, sercentek a borotvák, és hulltak a hajak. A kép azonban a csillaghegyi idő egy még régebbi rétegét is őrzi, melyet – hiába „látják” – fel kell fednem Önök előtt.

A feltartóztathatatlanul foszladozó táblahármas jobb oldali szelvényének hiátusai közt – mintha ókori kézirattöredék egy középkori kódex kötéstáblája alól – vaskos, fekete betűk bújnak elő: TERMELŐI BOR.

A fönti évet megelőző időkben tehát kocsma, avagy italmérés állt itt. Istenem, Iuppiterem. Ezek után ugye Önök sem lepődnének meg, ha a ház alól egyszer római csontfésű, tört tükör és szőlődíszes, szilánkokra zúzódott poharak kerülnének elő…

Ám már Óbudáé a szintén újlaki Lajos utca 70–72-es számú épülete, amely nem csupán jól látható kortársa, de csupaszodásban is hű párja a fent említettnek. Valamivel fiatalabb amannál, 1907 és 1908 közt emelték serény kezek a Galagonya és a Lajos utca sarkán. Nem sok fénykép maradt róla, ám egy közülük bizonyítja, hogy 1962-ben még egész testén ép volt a (bizonyára akkor is) sárga vakolat, melynek mára jó, ha a harmada megmaradt. Jól olvasható e fotón a sarok félkörívének magasában a jövőbízó, ám újabb évezredünkben már csak az avatott szem számára kivehető felirat: Lajos-udvar. Pompás épület volt ez a maga idejében a Lajos utcában, amelyről 1891-ben még így írt Viharos (Gerő Ödön: Az én fővárosom, 130. p.):

„valóságos kígyóvonal, a mely minden ötödik-hatodik háznál megbánja irányát, és nekifordul az ellenkező vidéknek.”

Laktereit ekképp hirdette 1908 szeptember végén a Budapesti Hírlap: „Háromszobás lakások elő-, cseléd-, fürdőszoba stb., klozet, gázfőző és villámvilágítás. Kilátás a Margitszigetre, nyári lakás szükségtelen. Portásnál ingyen városi telefon. Szemben park, télen jégpálya.”

Számos, a korszakban épült budapesti ház viselte homlokzatán ezt a valamilyen tulajdonnévvel párosított „udvar” nevet, evvel is kifejezésre juttatva az építtető egyszerre patriarkális és nagyvárosi szándékait, Óbudán azonban tudtommal mára ez az egyetlen ilyen ház maradt ránk. Utcafrontján minden korszakban üzletek és vendégterek is nyíltak, s élhetnek akár sokan, akik fröccseik mellett a mai Galagonya pincében gubbasztva emlékeznek még az 1974. június 6-án nyílt Lajostanya büfére (jó ideje kínai gyorsétterem költözött a falai közé), ott fogyasztott pörköltjeikre és söreikre, avagy akik életkoruk folytán cigarettázhattak és kávézhattak még az előtte ugyanott állt Menüett eszpresszóban.

A vonatkozó építészettörténeti munkák nem foglalkoznak a házzal, s ez ideig magam sem deríthettem fényt sem az építtető(k), sem az építész, sem a kivitelező(k) személyére. Ám az ránézésre, a pusztulásukban is csodaszép külső díszelemek megmaradt formavilágából, ritmikájából és különféle részleteiből is látható, hogy

a Lajos-udvar a századfordulós hazai építészeti modernizmus nem túl sok házzal példázható Jugendstíl-irányzatának egyik jeles darabja.

A csábító hirdetésre érkezett eredeti lakók az elmúlt százkilenc esztendőben messzi költöztek, ez egészen bizonyos. Egyetlen hírmondójuk ez a fürdőben ülő meztelen férfialak, aki a combján törölközővel ülve várja a csupár (Wilhelm Droste szíves szava) falon elkerülhetetlen omlása pillanatát.

Ez az Óbuda lett a televénye a máig eleven legendáriumnak, és ettől az Óbudától búcsúzott Krúdy 1931-ben Az ódonságok városa… ismert mondataival: „Csak a rómaiak városáról tudunk eddig, mert köveik, sírjaik, tárgyaik alig néhány méternyire vannak alattunk az időben. De mélyebben bizonyára más városok is vannak. És a mostani Óbudának sorsa egyezik a régen letűnt városok sorsával. Nézzük meg őt, mielőtt elbúcsúznánk tőle.”

Ma – fél évszázaddal a lakótelep-építkezések és az őket előkészítő bontások után – kijelenthetjük, hogy a XIX. századi Óbudából szinte kevesebb maradt itt velünk, mint Aquin­cum köveiből, még ha azokra már csupán a régészet és a képzelet építheti is vissza ama „legfénylőbb várost”.

E szórványos maradékok egyik helye a Bécsi út bevezető szakasza, amelyen régóta látni a kerületi vezetés méltányolható (ám igen kockázatos) törekvését: ne csupán Óbuda szűk közlekedési kapuja legyen, de eleven tere is a legendáriumnak.

E célt szolgálta már a Kolosy tér felújítása, valamint a valahai Újlaki mozi újjáépítése, amely jellemző módon csak a ház bontásáig jutott el, és a sebtében emelt ótvar beton épületen egy ideje az egykori házsor életnagyságú panorámaparavánja feszül… A felújítandó épületekről valahogy másutt is az derült ki, hogy menthetetlenek, s hogy az újjáépítésük valójában csak bontás utáni újraépítést jelenthet. Az eredmény ismert: itt áll előttünk egy negyed, amelynek „felújított” része Grinzing módjára csillog, és a legkényesebb turistaigényeket is kielégíti, s amelyen ugyanakkor üres, vályogfalaktól szeldelt telkek és düledező romok emlékeztetnek a nagy bontások előtti Óbuda szegényes, nyirkos, földszintes világára.

Az egyetlen XIX. századi ház, amelyik – külső látásra legalábbis – még egészében a saját lábán áll, ez az itt látható asztalosműhely az 54-es szám alatt. Újravakolva és – festve, ha valaha, még a háború előtt volt. A nyílászárók felújításával foglalkozó üzlet csak látszatra elhagyott, tulajdonosa – amint az ajtón olvasható – di Sandro Mario mester, aki udinei származású, és már nem tud olaszul. Jó negyedszázada vásárolta meg a műhelyt egy szobafestőtől, mondja. A házfél mindenesetre valódi monumentuma a múltnak.

Megidézi azt a „korai” kapitalizmust, amelyben a személytelen óriáscégek helyett még mesterekhez fordulhattunk, ha szükségünk volt valamire, akik a maguk és a megélhetésüket jelentő kis cégük nevével feleltek a munkájukért.

Ennek a világnak is mindörökre vége, nem csak a régi Óbudának. Asztalaink és székeink egy része még fából készül, ám ablakaink és ajtaink már régóta műanyagok. Ez az ABLAK és AJTÓ azonban a múlt nyílászárói, melyek eltakarása az ismert tábla intelme szerint életveszélyes.

A ház előtt az utca szekuláris védőszentjévé avatott Pancho (Puskás Öcsi) szoborrá merevedve dekázik három szintén bronzban álldogáló, áhítattal figyelő fiú előtt. Remélhetjük csupán, hogy nem fordul meg, és nem lövi ki iszonyatos erővel kapásból a kettős ablak felső sarkát. Sok okunk e reménykedésre nincsen, apám szerint ő ugyanis ezeket az ajtó-ablak helyzeteket sosem hagyta ki.

A hét közepén a csapadék az alacsonyabb térszíneken még eső formájában hullott, de a környék magasabban elhelyezett webkameráinak felvételei, a hétvégére visszahűlő és tisztuló időjárást előrejelző modellek bizakodással töltöttek el. Vasárnapról lévén szó, nem terveztünk korai indulást. Reggel kilenc előtt pár perccel gyülekeztünk a Szentlélek téren, hogy aztán Pomázig HÉV-vel, majd onnan a Dobogó-kő felé tartó busszal a Két-bükkfa-nyeregig eljussunk. A járatról leszállva a Pilisszentlélek és Esztergom felé vezető elágazásnál kezdtük meg utunkat.

A mínuszoknak hála sármentes környezet, néhány centis friss hóréteg és szikrázó napsütés fogadott. Bejött, amire számítottunk. Irány a csúcs!

A műút helyett a zöld kereszt jelzést választottuk, ami a Kis- és a Nagy-Szoplák csúcsokat északról, majd a Nagy-Bodzás-hegyet nyugat felől megkerülve tekereg, majd fordul délnek, és vált át zöld sávba. Utóbbi két magaslat közötti nyeregben több ösvény találkozik, és egy ágakból és vesszőfonatból összeállított kereszt is áll az út mellett. A térképre pillantva érdekes földrajzi elnevezésre találunk. A hely a Simon halála nevet viseli, amivel kapcsolatban számos teória létezik. Egyesek szerint a Gertrudis királynő – II. András királyunk felesége – halála miatt felelősségre vont Simon bánt büntetésből itt vetették le a mélybe egy közeli szikláról. Egy másik történet arról szól, hogy a mohácsi vészt követően a török hordák által felperzselt Dunántúlon portyázó csapatok a pálosok Szent Keresztről elnevezett kolostorát a mai Klastrompusztán feldúlták, a szerzeteseket legyilkolták. A monda szerint egy Simon nevű papnak azonban sikerült elmenekülnie, de néhány napon belül mégis nyomára leltek egy közeli barlangban, és a kolostor kincseit követelték rajta. Végül az ő életét sem kímélték, és egy szikláról letaszítva lelte halálát. Egy harmadik elmélet egy, a közelben élő, Simon névre keresztelt remetéről szól, aki jótettei miatt különösen nagy tiszteletnek örvendett a környék lakóinak körében. Mivel végzete is itt érte utol, a helyiek ide temették. Hogy melyik történet lehet igaz, az valószínűleg sosem derül ki, de az tény, hogy a környék gazdag történelme mellett számos barlangot és meredek sziklafalat rejt. Ezek közül a Csévi-szirtek és annak járatrendszerei a leghíresebbek.

A Klastrompuszta felett húzódó sziklás hegyoldalban 51 barlangbejárat található, melyek közül hét az Ariadne-barlangrendszer szövevényes járataiba vezet,

amely az eddig feltárt 1730 méteres hosszával és 204 méteres vertikális kiterjedésével hazánk harmadik leghosszabb és negyedik legmélyebb barlangjának számít.

Az elágazást elhagyva, továbbra is a zöld jelzést követve, a szintvonalakkal párhuzamosan folytattuk kényelmes utunkat. A lombjukat vesztett fák pazar kilátást engedtek Piliscsév és a Dorogi-medence irányába.

A völgyekben megbújó települések sűrű felhőpaplan alá rejtőztek előlünk, de ez cseppet sem zavart minket a fehérbe öltözött erdő és az ágak között lecsorgó napfény ölelésében.

Rövidesen egy tisztáshoz érkeztünk, ahonnan már tábla is jelezte a csúcshoz vezető zöld háromszög jelzésű ösvényt. Az utolsó méterek kaptatója némileg leizzasztotta a társaságot, de annál jobban esett a tetőszintre érve, egy padra lerogyva az elemózsia elfogyasztása.

A csúcsrégióban létesült a Magyar Néphadsereg 11/2-es légvédelmi rakétabázisa. Sokáig szigorúan őrzött lezárt katonai terület volt, melyet csak 1996-ban számoltak föl. Mozdítható részeit mára teljes egészében elhordták, csupán a hatalmas rakétaszállító teherautók betonbunkerei és a korábban itt állt épületek betonalapjai emlékeztetnek az egykori harcállás kiemelt stratégiai jelentőségére. A nyolcvanas évek elején létesült bázis területe azonban már a második világháború idején is komoly harcászati jelentőséggel bírt. Amikor a szovjet haderő körülzárta a fővárost, a Budapest – Pomáz – Pilisszentkereszt – Esztergom főút volt utoljára nyitva. Ennek biztosítására egy igen jól megerősített támpontot alakítottak ki itt a németek, a környékbeli erdőt pedig elaknásították. Mivel a hegytetőre vezető út is védve volt, az orosz csapatok Pilisszentkereszt és Pilisszántó felől támadtak, és elfoglalták a területet. Ennek bizonysága a Pilisszentkereszten tömegsírba hantolt több száz szovjet katona, akik közül máig igen keveset sikerült azonosítani, jellemzően a vörös hadsereg akkori „precíz” nyilvántartására. A hegyet aztán a háború után apránként aknamentesítették.

A másik betonépítmény a 2014-ben kilátóvá alakított geodéziai mérőtorony, amit az átépítést követően az egyetlen magyar alapítású, máig létező férfi szerzetesrend megalapítójáról, Boldog Özsébről neveztek el. Az eredeti betonhenger köré épített csigalépcső a 13 méter magas kilátószintre vezet föl. Az egyes szinteken információs táblák mesélnek a pálos szerzetesrend kalandos történetéről és a névadó kanonok egyedülálló életútjáról.

A kilátó falát függőleges fatartók alkotják, amelyek egységes homlokzatot képeznek. Ennek köszönhetően a felfelé igyekvők előtt fokozatosan „nyílik meg” a Pilis-tető körül elterülő táj.

Egymás után pillanthatjuk meg a Vörösvári-medencét, a Budai-hegységet, az északkeletre elterülő Visegrádi-hegység vízfolyásokkal felszabdalt hegyoldalait, illetve a Pilishez tartozó Hosszú-hegy és a Kevélyek gerincét. Lenyűgöző a látvány, de nincs idő sokáig nézelődni, ha még világosban lakott területre akarunk érni.

Némi bámészkodás után északnyugati irányban hagytuk el az egykor volt katonai területet, utolsó pillantásokat vetve a grandiózus építményekre. Továbbra is a zöld háromszög jelzést követtük, ami széles dózerúton vezet egyenletesen lefelé. Nagyjából negyed órás sétát követően nyiladék tátongott keleti irányban. Turistajelzésnek nyoma sincs, de az út végi tisztást megpillantva tudtuk, hogy jó helyen járunk. Az erdészeti gépek nyomvályúi között egyensúlyozva igyekeztünk eljutni a rétig, amelynek szélén jól megépített magasles is jelzi, hogy itt bizony vadgazdálkodás folyik.

A friss hóban mi is őzek, szarvasok és vaddisznók nyomait véltük felfedezni, de az itt lakók megjelenéséig valószínűleg szürkületig várnunk kellett volna.

Északkeleti irányban hagytuk el az irtást, ahol már kitaposott ösvény is felfedezhető a közeli fák fölé magasodó sziklagerinc irányában.Az impozáns látványt nyújtó mészkőalakzat két boltíve egykoron szintén barlangjárat része lehetett, de a külső erők romboló munkája már lepusztította a környezetüket. A nagyobbik diadalív fölött egy 1929-ben kihelyezett tábla őrzi a valaha élt leghíresebb hegymászónk, Zsigmondy Emil (1861–1885) halhatatlan emlékét. Az igen fiatalon, mindössze 24 évesen egy kötélszakadás miatt elhunyt magyar származású alpinista száznál is több 3000 méter feletti csúcsot hódított meg – sokat elsőként. Emlékét számos róla elnevezett földrajzi hely őrzi, mint például a zillertali Zsigmondy-csúcs (3085 m), az új-zélandi Zsigmondy-gleccser vagy a Dolomitokban található Zsigmondy Hütte. Az orvosi diplomát is szerző kiváló sportember több könyvet is írt, amelyek közül a három nyelven is megjelent, 11 kiadást megérő Az Alpok veszélyei mai napig hasznos hegymászó szakirodalom.

A Vaskapu-sziklát elhagyva az előttünk álló rövid, de meredek ereszkedés sem volt éppen veszélytelen a havas, csúszós, köves terepen. Óvatosan, minden lépést gondosan megfontolva haladtunk a völgytalp irányába, majd azon lefelé, hogy aztán a zöld jelzésre rátalálva és jobbra fordulva elinduljunk a fák között már jól kivehető túránk végállomására, Pilisszentkeresztre.

A zárt erdőből nyílt terepre érve némi sárral is meggyűlt a bajunk, így a legközelebbi kemény borítású útszakasz felé vettük az irányt.

A futballpályát elhagyva a Forrás utcán értük el a község főutcáját, hogy a helyiek tanácsára a Kislugas Vendéglőben csillapítsuk éhségünket a szlovák konyha jellegzetes ételkülönlegességeivel. Az étvágyunkkal nem akadt gond, mint ahogy a felszolgált fogásokkal sem. Gyönyörű napot zártunk megint, ezúttal sem tört meg az eddigi sikersorozat.

Jómagam elkötelezettje vagyok a közlekedéstörténeti emlékek kutatásának, de nem teszek kísérletet, hogy eldöntsem, a felvidéki vagy az erdélyi üzem indult-e előbb. Vajon a próbaüzemek, az engedély időpontok, a főméltóságok kegyes megjelenése és próbakörön való részvétele, vagy a nagyközönség birtokbavétele az érdemi időpont? Az bizonyos, hogy csak egy-két nap különbség volt az indulások között a nyár vége felé. Ennél még bonyolultabb és összetettebb szakmai kérdés úgy vasúti, mint gumikerekű járműveknél a „mikor készült?” kérdéskör. Akkortól számítjuk-e a korát, amikor a jármű elhagyta a gyárat, vagy amikor a vevő kifizette, esetleg, amikor állományába vette, és utasforgalomba állt, és ezeknek még sok-sok árnyalata. Ebben a szakmában is egészséges kétkedéssel kell fogadni a konkrét időpontokat, amelyekhez nem tartozik háttérmagyarázat.

De térjünk vissza Óbudára és egy valódi dátumhoz: az 1923-ban alakult BSzKRt. (Budapest Székesfővárosi Közlekedés Rt.) feladatul kapta, hogy az akkor pár évtizedes villamoshálózatot öt vonallal kell fejlesztenie. Talán nem lett volna elég utasa a villamosnak, forrás sem állt kellő mértékben rendelkezésre, és persze szakmai viták is voltak – visszaköszönnek ma is az akkori problémák –, így hosszas vajúdás után a trolibusz közlekedés kialakítása mellett döntöttek.

A BSzKRT megalakítását követő tizedik esztendőben, 1933. december 16-án, egy szombati napon meg is indult az utasforgalom a 2,7 kilométeres vonalon. Három trolibuszt vásároltak, kettőt a Ganz, egyet a Magyar Általános Gépgyár készített.

Ezeknél a járműszerkezetek hazaiak voltak, így volt bőven hozzáadott érték, de a hajtásrendszereket külföldről vásárolták. (Kompletten hazai, teljes egészében magyar gyártású trolibuszt azóta is csak egyszer sikerült építeni, az 1980-as években. Az Ikarus 280.92, .93., 94 GVM típusok néhányszáz darabja készült el, azóta a teljesen magyar trolibusz gyártást alighanem már történelmi tényként, lezárt szakaszként kezelhetjük.)

Az óbudai üzem kiépítésének teljes költsége mintegy 220–230 ezer pengő körül alakult. A járat folyamatosan közlekedett, 1941 őszének végén megtörtént a jobboldali közlekedésre való áttérés is. (Fő szabályok szerint, ahogy az akkori oktatófilmek mondták, és ma is érdemes e szerint közlekednünk: jobbra tarts, jobbra térj, és balra előzz!) Ehhez a trolibuszok utas ajtóit és vezetőállását a másik oldalra (jobbra, illetve balra) kellett átszerelni. 1944-ben az üzem már a főváros ostroma előtt bombatalálatot kapott, majd a felsővezeték, azaz az infrastruktúra az ostrom alatt meg is semmisült, így az első óbudai trolijáratnak érdemi hírmondója, kézzel fogható emléke nem maradt.

Bár a járművek komolyabb kár nélkül megúszták, sőt a pesti újraindulásban is volt – főleg az oktatásban való használat okán – szerepük, sajnos mára járműves emlék sem maradt.

Komolyan fontolgatjuk, hogy érdemes-e, szabad-e egy replika járművet építeni e típusból – talán majd a centenárium közeledte lökést ad, és a BKV örvendetesen növekvő nosztalgia flottájába ez is bekerülhet.

A háború után az óbudai járat nem indult újra, útvonalát jelenleg a 160-as busz fedi le leginkább, de ismét tervben van a villamosok meghosszabbítása az Aranyvölgy vasúti megállóhelyig – ki tudja, talán száz évvel a tervek után meg is valósulhat a vaspálya kialakítása.

A pesti trolibusz közlekedés 1949. december 21-én indult meg, Sztálin születésének 70. évfordulóján indult a 70-es viszonylat. A diktátor legpontosabb tudásunk szerint 18-án született, mégis sajátos az üzenet, hogy az év legsötétebb napja (21-e) és a születésnap összefonódott. Azóta is folyamatos a pesti közlekedés, bár a teljes budapesti tömegközlekedés alig 5%-át bonyolítja utas­számra vetítve a belvárosi és zuglói trolihálózat.

Magyarországon még Szegeden és Debrecenben közlekednek ezek a divatos meghatározás szerint nulla lokális káros anyag emissziójú, tisztán elektromos üzemű járművek.

A trolibusz közlekedés jövője alighanem biztosított, kivált, mert ma már szakaszosan felsővezeték nélkül is képesek közlekedni az elektromos járművek, tehát nem kell mindenhol drága infrastruktúrát kiépíteni. A felsővezetékre csak rövid szakaszokon és a végállomáson szükséges csatlakozni az áramszedőkkel annak érdekében, hogy az energiatárolók (legfőképp akkumulátorok) feltöltődjenek. Budapesten már 36 ilyen korszerű jármű van (Solaris Skoda, azaz lengyel–cseh kooperációban készültek), és 21 darab 2019-es forgalomba állása várható, így a teljes, 138 darabos állomány jelentős része rövidesen igazán korszerű lesz. Úgy tűnik egyébként, hogy az évek során majd folyamatosan fog elmosódni a határ a teljesen elektromos üzemű buszok és a trolibuszok között. Elektromos buszokból már Budapesten is működik közel 20 jármű, de Kínában már több tízezer (!) ilyen jármű van forgalomban a nagyvárosokban.

A szovjet gyártású járművekre egy pillanatra még érdemes kitérni: évtizedekig határozták meg ezek a batárok (ezúton kérek a közlekedésbarátoktól elnézést) a pesti trolizást: zajosak voltak, rugózásuk kellemetlen volt, és az 1990-es évektől visszafordíthatatlanul elöregedtek. A nem túl jó állapotú felsővezeték rendszerrel kombinálva sűrűn voltak kiugrások és szakítások, amik egyben azt jelentették, hogy az utasoknak gyalogosan vagy pótlóbusszal kellett úti céljuk felé továbbmenni, ami sok keserű pillanatot okozott.

Mégis a történet, a történelem részei, a trolibusz közlekedés fenntartásához aktívan hozzájárultak, így a valaha volt 172 darabból hármat megtartottak és felújítottak, hogy az utókor is láthassa, és utazhasson velük, rajtuk.

2018. december 16-án ünnepeltük a 85 éves évfordulót, megkoszorúztuk az Eurocenter előtti villamos végállomáson (Vörösvári út) elhelyezett emléktáblát, és több emlékjárat (trolibusz, elektromos és hibrid autóbusz) is közlekedett N7 számmal Óbudán, emellett számos trolibuszt állítottak ki az egykori Óbuda kocsiszín előtt (szintén a Vörösvári út végénél, az 1-es villamos végállomása mellett).

(A szerző közlekedésmérnök)

Mikor járt először az Óbudai Társaskörben?

1988–1989 körül lehetett, még nem fejeződtek be a felújítási folyamatok. Meghatározó időszak volt ez számomra. A Mókus utcai zenei általános iskolában tanultam, ahol Till Ottó volt az igazgató. Ebben az évben mind a ketten Aelia Sabina díjat kaptunk, amit itt a Társaskörben Merényi Judit adott át nekünk. Ennek az ünnepi eseménynek a keretén belül vibrafonon is játszottam. Még most is emlékszem, milyen boldog voltam, hogy egy igazi bronzplakettet is kaptam. Megvan a mai napig.

Nemcsak a díjat kaptuk együtt Ottó bácsival. Ekkor vettünk egyszerre búcsút a Mókus utcai iskolától is. Nagy váltás időszaka volt ez mind a kettőnk számára. Ő lezárt egy életművet, én akkor kezdtem el.

Mikor jutott először eszébe, hogy zenész legyen?

Zenei általánosba jártam, aminek nyilván praktikus okai is voltak, hiszen Édesanyám itt tanított a Mókusban a másodikon, a zeneiskolai részben, a mesebeli üvegajtón túl. Már első osztályban elkezdtem Balázs Oszi bácsinál dobolni. Nem tudom, hogy akkor tudtuk-e már, hogy zenész lesz-e belőlem.

Akkor lényegében otthonról jött inspiráció.

Zenében nőttem föl. Édesapám az Operaház brácsa­művésze volt. Édesanyám várandósként is sokat hegedült, hiszen hegedűt tanított, tehát mondhatnánk, a Kodályi „elvárást” is túlteljesítettük a zenei nevelés elkezdésének lehetséges időpontja tekintetében.

Ez mit jelentett a mindennapokban?

Ó, ez nagyon érdekes volt, képzelje, én gyerekkoromban nem hallgattam könnyűzenét. Ma már elképzelni is nehéz, nemhogy megvalósítani. Sok szép, nagy fekete lemezünk volt, amiknek a borítójára a mai napig emlékszem. Otthon mindig komolyzene szólt, általában operák – legtöbbször a Figaro.

Az úgy ment, hogy gyere, fiam, most leülünk zenét hallgatni?

Egyáltalán nem. Abban az időben egy háború után fölszabadult polgári lakásban éltünk, két, aránylag nagy szobában. A két szoba között hatalmas, nagy keretes ajtóval, ahova Édesapám egy hintát szerelt fel mozgékony gyermeke számára. Én naphosszat hintáztam, közben vagy meselemezt, vagy pedig operákat hallgattam.

Azt mondják, hogy a gyerek idegrendszerének fejlődése szempontjából az egyik legjobb dolog a hintázás, a zenehallgatással együtt pedig biztosan pozitív hatása van.

Közben kialakultak kedvenc lemezek vagy szerzők?

Szüleim jó ízléssel válogatták a zenéket,  főleg operákat. Édesanyám sokszor mesélte nekem – és mint minden gyerek, szívesen hallgattam újra és újra –, hogy csecsemőként fordítva bekötve a pólyába, Trisztán és Izolda zenéjére aludtam el. Kisgyermekként pedig a Figaro volt a kedvencem. Szörnyű, nem? (nevet)

Miért éppen a dobot választotta?

Anyukám először négy éves koromban vitt el zenei előkészítőre Balázs Oszkárhoz. Hamar kiderült, hogy igazi vásott, eleven gyerekként nem tudok fél órát egy helyben, nyugodtan ülni. Ma már tudom, hogy egy ennyi idős gyereknek lételeme a mozgás, nem is várható el ez. Amikor azonban első osztályos lettem, beleestem a „kiválasztottak” csoportjába. Nem akármilyen csoportot kell itt elképzelni! Balázs Oszkár fantasztikus pedagógiai érzékkel és sajátos metódussal, mondhatnám rituáléval választotta ki jövendőbeli tanítványait. Bekopogott minden első osztályba, összekacsintott a tanító nénivel, és  megkérdezte, hogy kik a legrosszabb gyerekek. A tanárnő persze beavatottként szép sorjában rámutatott az „átnevelésre” váró delikvensekre. Mondanom sem kell, ezúttal én is fennakadtam a rostán. Imádtam!

Elsőtől nyolcadikig jártam dobolni Oszi bá’-hoz, és azt hiszem, hogy ez több szempontból is nagyon meghatározó élmény volt számomra. Minden gyereknek kívánom, hogy legyen az életében egy ilyen fantasztikus pedagógus.

Aztán lassan én lettem az ügyeletes „zenebohóc”: másodikban elkezdtem zongorázni, harmadikban meg hegedülni Édesanyámnál. Ez a három hangszer kísért itt a harmadik kerületben. Ötödikes koromban két évre még trombitára is beiratkoztam a második kerületben, mivel nálunk nem volt trombita szak.

Úgy hangzik, mintha eleve karmesternek készült volna, szinte minden hangszert kipróbált.

Igen, ez tényleg így van. Mindig azt gondolom, hogy a szüleimnél tudatosan vagy tudat alatt volt ebben valamilyen tervszerűség.

Mikor merült fel először, hogy karmester legyen?

Igazság szerint nem emlékszem arra, hogy gyerekkoromban egyáltalán eszembe jutott-e, hogy karmester legyek. Édesapám pedig egyenesen csodának tartja, hogy az lettem, hiszen 18 éves koromig mindennemű karmesteri lehetőségre egyértelmű nemet mondtam. A középiskola első éveiben Édesanyám zeneiskolai vonós kamarazenekarának vezénylésére kértek fel. Még 14 évesen egy nagyon kedves barátomtól kaptam egy pálcát ami – nem viccelek – 40 centi hosszú, vékony fém volt, és olyan hegyes, mint a veszett fene, egy halálos fegyver. Nagyon kínosnak éreztem volna, hogy azzal vezényeljek.

Ott álltam 15 évesen, nagyobb pálcával, mint amekkora én vagyok, ráadásul nehéz is volt. Végül is a gátlásokból adódóan ceruzával vezényeltem, hogy ne legyen annyira kínos. Akkor vezényeltem először.

Az Óbudai Danubia Zenekar jubileumi koncertjére készült kisfilmben mesélte, hogy előbb kötött le koncertidőpontot, mint hogy zenekara lett volna.

A konziban két kedves kamarapartnerem volt, akikkel gyakran trióztunk. Jó hallásomnak köszönhetően azonnal meghallottam, mikor ki hibázott. Szép lassan azt vettem észre, hogy a próbák alatt többnyire  az én zenei javaslatom érvényesült, és ez így minden résztvevő számára nagyon kielégítő volt, nagyon jól működött. Sőt, a hegedűs fiú annyira lelkes volt, hogy több diáktársunknak is elmesélte, hogy milyen ügyesen próbálok és kommunikálok az emberekkel. Később még egy kis kamarazenekart is alakítottunk a filozófia tanárral, aki amatőr fuvolista volt. Ez adott bátorságot ahhoz, hogy megkérdezzem Szabó Tibort – a konzi akkori igazgatóját –, hogy esetleg alkalomadtán vezényelhetném-e az iskola zenekarát? Nagyon rendes volt, bízott bennem, és nemsokára ott találtam magamat egy konzervatóriumi zenekaros koncerten. Egy Mozart Sinfonia concertantét vezényeltem, a 4 fúvósosat, a K. 297b számút – négy évfolyamtársammal, négy fúvóssal, illetve az iskolai zenekarral. Ez az egyetlen Köchel-szám, amit megjegyeztem egy életre. A próbafolyamatok alatt jött oda hozzám egy csellista lány, és tette fel a nagy kérdést, aminek a folyományaként létezik ma a Danubia Zenekar.  Azt kérdezte, hogy nincs-e egy zenekarom, mert lesz egy Danubia bál, és ott kellene játszani. Habozás nélkül igent mondtam, pedig zenekarom nem volt.

A mai napig gondolkozom azon, milyen erő vitt rá erre a lendületes és gondolkozás nélküli válaszra. Sebtében elkezdtünk szervezkedni, és végül 1993-ban, a Néprajzi Múzeumban felléptünk a bálon.

Strauss-keringőket és -polkákat játszottunk az emeleten, egy széles folyosón. Összezsúfolva vagy ötvenen, mögöttem egy 70 centi magas kőkorlát, alattam 30 méter mélység. Izgalmas volt minden szempontból. Ezen a koncerten Szigeti József Zenekarnak hívtak minket – ne kérdezze, miért –, és úgy konferálták fel a zenekart, hogy közreműködik Szigeti József és kamarazenekara. Az összes szereplő legnagyobb derültségére, hiszen Szigeti József egy világhírű hegedűművész volt. Hát, így alakult meg a Zenekar.

Mikor lett Danubia?

Danubia ezután lett, amikor úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a közös zenélést. A Társaskörben 1993. december 30-án adtunk egy óévbúcsúztató koncertet. Akkor Nyuszi néni (Wéber Éva) kérdezte, hogy mi a neve a zenekarnak. Gyorsan kellett dönteni, és miután a Danubia bálon játszottunk legelőször, Danubia Zenekar lett a neve. Ezért volt most a jubileumi koncertünk, december 30-án a Zeneakadémián.

Mikor lett Óbudai Danubia?

Jóval később, amikor nagy szerencsénkre Merényi Juditon keresztül Bús Balázs felkarolta a zenekart.

Merényi Juditnak sokat köszönhetnek…

Ó igen, rengeteget! Nagyon hálás vagyok neki. Gondolja el, mi az Óbudai Társaskörben próbálhattunk, hol a kisteremben, hol a nagyteremben. Ez számunkra óriási segítség volt. (Én rendeztem be a színpadot, nyitogattam és toltam be a kottaállványokat.) Sőt, Sárospatakon, a Zempléni Művészeti Napokon is sokszor felléptünk, amit ő szervezett. Judit mondhatni a „pótanyám” volt.

Közben a közös zenélés átalakult állandó munkává?

Állandó munkává nagyon későn alakult. Az első három-négy évben, ha volt koncertünk, próbáltunk, ha nem volt, nem próbáltunk. De 1994-től igyekeztünk legalább egy pár koncertből álló bérletet csinálni, és akkor már a Zeneakadémián is adtunk koncertet. Később már talán 7–8 bérletes koncertet is szerveztünk egy évben. Addigra majdnem úgy működtünk, mint egy „normális” szimfonikus zenekar.

Emellett mindenki dolgozott?

Mindenki tanult, és ez volt a jó. A zenekar 98 százaléka főiskolásokból állt, velem egyetemben. Amikor lediplomáztunk a kilencvenes évek végén, nehezebbé vált a közös munka, mert ebből nem tudtak megélni a zenészek. Akkor jött a kérdés, hogy ki finanszírozza a zenekart.

Hála istennek, 2000-ben három évre megkaptuk a kitüntető Nemzeti Ifjúsági Zenekari címet Rockenbauer Zoltántól – azt nem mondom, hogy biztos megélhetést jelentett, de azért biztos pont volt.

2002–2003-tól viszont volt néhány bizonytalan évünk, mert nem tudhattuk előre, kapunk-e támogatást vagy sem.

Említette, hogy a konziban két tanszakos volt. A Zeneakadémiára milyen szakra járt?

Érettségi után fölvettek a Zeneakadémia karmesterképzőjére, mellette pedig a tanárképző főiskolára mentem mint ütős. A négyéves főiskolát és az ötéves Zeneakadémiát szimultán végeztem. Mint ütős 1997-ben lediplomáztam a Főiskolán, karmesterként pedig 1998-ban a Zeneakadémián. Ez a diplomakoncert volt egyben a Danubia Zenekar ötéves jubileumi koncertje.

2000-ben vezényelte, majd lemezre is vette Melis László Henoch apokalipszise című művét. Hogyan kapcsolódtak össze Melissel?

Melis László Édesapám első hegedűs növendéke volt. Melisről azt a vicces történetet hallottam, hogy amikor Apámhoz ment órára, nagyon kínosnak érezte azt, hogy hegedű van nála, úgyhogy gitártokban hordta a hangszerét. Személyesen a Schola Hungaricában ismertem meg, Dobszay László híres gregorián kórusában. Ide egészen érdekes módon lehetett bekerülni. Mezei János és Soós András itt a harmadik kerületben 1986 környékén indították a Budapesti Énekes Iskolát. Ez annyit jelentett, hogy különösen jó hangú gyerekeket választottak ki a Mókus utcai zeneiskolából. Velük külön foglalkozásokat tartottak kisebb kamarakórusokban, majd ezekből a gyerekekből jó néhányat tovább küldtek a Scolába Dobszayékhoz.

Rendkívüli dolog volt, imádtam, mert kórusban énekelni amúgy is nagyon jó, a gregorián világ pedig maga a csoda – ha az ember megismeri és megszereti, lételemmé válik.

Dobszay László pedig fantasztikus volt Szendrei Janka nénivel együtt. Kiváló kórust csináltak a Scola Hungaricából. Minden évben volt  lemezfelvételünk is. Ebben a kórusban énekeltem és – már az én időm előtt is – Melis Laci is. Elképesztően tehetséges muzsikus volt, egy zseni, és ezt mindenki tudta róla. Nagyon jóban volt az Amadinda Ütőegyüttes tagjaival, ahogyan én is –  többször játszottam is velük. Laci megkért, hogy a Henoch apokalipszise felvételén én vezényeljek. Ez annyira jól sikerült egyébként, hogy később – nem is olyan régen, néhány évvel ezelőtt – a Dionysia című darabjának Müpában való előadásának vezénylésére is engem kért fel. Életemben ilyen nehéz darabot nem dirigáltam még.

Az ének egy újabb hangszer volt?

A mai napig nagyon szeretek énekelni, de soha nem voltam énekes. A Scola Hungaricában való éneklés más, mint egy klasszikus értelemben vett vegyes karban énekelni. (Mostanában elém került néhány mozgalmi dal, amit gyerekkorunkban üvöltve énekeltük, és az az igazság, hogy nagyon ügyesen lettek megírva. Nyilván van  hozzá kötődő rossz élmény is, de én egy későbbi korban nőttem fel. Ezeknek a nótáknak nagyon jó a harmóniájuk, a ritmikájuk, a dinamikájuk. Könnyen énekelhetőek, ezért mindenkinek a saját szólamában ad egy sikerélményt.) Kodálynak tökéletesen igaza volt: az együtt éneklés nagyon-nagyon fontos dolog. Lelket tisztít, közösséget formál, élményt ad.

Mi vezette arra, hogy elhagyja a Danubia Zenekart?

2005 januárjában Kocsis Zoltán lemondta a chemnitzi koncertjét. Én ugrottam be helyette két nagy koncertre, és annyira tetszett a zenekarnak, hogy a zenekari elöljárók a második koncert után bejöttek az öltözőmbe, és megkérdezték, lenne-e kedvem itt első karmesternek lenni. Igent mondtam, bár a Danubiás kollégák egyáltalán nem örültek ennek a döntésnek. Én azt gondoltam, hogy tizenkét év után szükségem van valami másra is, hogy meg tudjak újulni.

Úgy képzeltem – és így is csináltam eleinte –, hogy egy évben párszor kimegyek Chemnitzbe, és vezényelek, miközben itthon szimultán csinálom a Danubiát.

Néha vezényeltem az Operában, időnként más zenekarokat is. Elég sűrű időszak volt. A probléma abból adódott hogy Németországban az első karmesteri állás állandó jelenlétet igényel, és nem fér bele, hogy hetekre eltűnök. Csak a Danubia maradt az állás mellett, az is ritkábban. Öt év után kértem egy év szabadságot. Honvágyam volt. Hazajöttem. Felújítottuk Óbudán a Nagyszüleim lakását fönn a hegyen. Szép nyugodt időszak volt. Nem volt sok felkérésem sem – ha az ember külföldre megy, gyorsan elfelejtik. Nyár végén készülődtünk vissza a német életbe, amikor megkeresett Ókovács Szilveszter a Magyar Állami Operaházból, és felajánlotta a főzeneigazgatói széket. Végül is visszamentem Chemnitzbe, hogy közöljem velük a hírt, hogy tegnapelőtt óta főzeneigazgató vagyok Magyarországon – szerencsére jól fogadták. Erről viccesen még egy cikk is megjelent: a gazdag Chemnitzi színházról, aminek két főzeneigazgatója van. Egy évig párhuzamosan csináltam a Danubiát, az Operaházat és Chemnitzet, de ez együtt soknak bizonyult. Nagyon tetszett nekem az Operaház, nagyon szerettem itthon lenni, de megint döntést kellett hoznom. Beszéltem Ács Péter barátommal, a Danubia Zenekar ügyvezetőjével, és így esett Hámori Mátéra a választás. Ő vette át a zenekart, én pedig azt gondoltam, hogy folytatom az Operát, de ember tervez, Isten végez. 2013-ba elváltak útjaink az Operaházzal. A következő egy  év nagyon nehéz volt számomra.

Úgy érezte, hogy két szék között a pad alá…

Valahogy úgy. 2014-ben azonban egy nagyon kedves, idős barátom Németországból küldött nekem egy kis újságcikket, amiben Augsburgba kerestek főzeneigazgatót. Megnéztem és félreraktam. Aztán többször is írt, de engem kicsit sem érdekelt. Itthon szerettem volna lenni. Kitartásának és belém vetett hitének köszönhetően – amiért mindig hálás leszek neki – végül meglátogattam őt passaui otthonában. Leültünk, három nap alatt megírtuk a jelentkezést, és átvittük kocsival Augsburgba, a városházára. Majd bevitt a színházba, és kinyittatta nekem, hogy meg tudjam nézni, hol fogok majd dolgozni.

Visszagondolva erre, fenomenális ötlet volt tőle, hiszen minden operában  dolgozó tudja, hogy a színháznak van egy jellegzetes illata, ami az erre érzékenyeknél pozitív érzelmeket kapcsol be.

Hazajöttem, mint aki jól végezte dolgát, de nem hittem az egészben. Rengeteg jelentkező volt. Augusztusban jött a levél. Meghívást kaptam próbavezénylésre, 2014 szeptemberében pedig elkezdődött egy három fordulós próbavezénylés Augsburgban.

Miből állt a próbavezénylés?

Az első fordulón hat megadott darab közül kettőt ki kellett választani – az én esetemben ez egy Beethoven-mű volt és egy szimfonikus költemény Strausstól –, ezeket kellett próbálni a zenekarral. Arra voltak kíváncsiak, hogyan kommunikálok, hogyan tudom a zenével átadni azt, amit szeretnék, hogyan tudom feléjük közvetíteni mint karmester – és egyáltalán, hogyan működik a kémia közöttünk. Levezényeltem a hatvan percemet, megittunk egy kávét egy magyar trombitással a zenekarból, aztán hazajöttem. Gondoltam, egy érdekes tapasztalat volt. Újabb levél érkezett: továbbjutottam. Ekkor már Janáček Jenůfa című operáját vezényeltem próba nélkül. Nagyon jól sikerült, láttam, hogy nekik is tetszik. Utólag hallottam, hogy elsőre megijedtek, mert más tempókat vettem, végül mégis kellemesen érezték magukat. Az énekesek nagyon hálásak voltak a tempókért. A harmadik fordulóba ketten jutottunk be, ami majdnem egyhetes próbaperiódus volt, a végén két rendes bérletes koncerttel a Kongresshalléban. Elvezényeltem azt a két koncertet december 15-én és 16-án. A másik versenyzőt, akinek januárban lett volna a koncertje, már meg sem hallgatták.

December 20-án, a születésnapomon – amikor megtudtam, hogy fiam lesz – jelent meg a cikk, hogy én lettem a főzeneigazgató. Így már negyedik éve, 2015. szeptember 1-től én ott vagyok.

És hogy érzi magát?

Nagyon jól. Tetszik Németországban, hogy – az itthoni gyakorlattal szemben – a zenekar választja magának a karmesterét. Így kezdetektől fogva nagyon kedveltek mint karmestert és embert egyaránt. Ez felszabadítóan hatott rám is. Itt értettem meg, hogy miért mondták annyiszor nekem, hogy „nyugati” karmester vagyok. Aki ismer, tudja rólam, hogy szeretem, ha jó hangulatban zajlanak a próbafolyamatok. Ez a hozzáállás itthon többször volt hátrány számomra, mert a zenekarok többsége hozzászokott az agresszív vezetéshez, ami egyfajta gyermeki lelkiállapotban tartja a zenekart, ellentétben a számomra kedveltebb felnőtt hozzáállással, amikor mindenki felelősséget vállal a saját munkájáért. Visszatérve a kérdésre, nagyon boldog vagyok. Zenészként és magánemberként egyaránt. Az augsburgi zenekarral fantasztikus volt dolgozni eddig is. Tavaly decemberben Dvořák Újvilág szimfóniáját játszva valami egészen új, lelki egység született meg közöttünk. Azt gondolom, sosem fogom elfelejteni ezt az emblematikus koncertet. A közönség is érezhette ezt az összehangolódást, és standing ovationnel ajándékozott meg bennünket. Most is borsódzik tőle a hátam.

Percekig nem tudtam megfordulni. Meghatódva álltam a színpadon, néztem a zenekart, és a szívem tele volt szeretettel és hálával. A szemem pedig könnyel. Szerettem volna meghosszabbítani ezeket a perceket.

Nehezen ment a meghajlás ilyen lelkiállapotban. A német zenekaroknál egyáltalán nem megszokott lelkes ölelgetések és „Most igazán megérkezett hozzánk, Herr Héja” – mondatok voltak biztos visszajelzői annak, hogy új, gyümölcsöző korszakba léptünk.

Mennyi idő van még hátra?

Az eredeti megállapodás szerint másfél év. Öt évre kaptam a szerződést, azonban nyáron meghosszabbították kettővel, tehát három és fél év van még.

Miért használnak pálcát a karmesterek? Volt karmester, aki azt mondta, hogy a pálcájában benne van az egész Wagner-életmű.

A pálca egy vizuális segédeszköz… amiben benne van a teljes Wagner-életmű…

De tényleg, azért van, hogy a kart meghosszabbítva látványosabb legyen a gesztus?

Egészen pontosan azért van, hogy jobban lássák a karmester mozdulatait. Van, aki pálca nélkül vezényel. A pálca a karunk meghosszabbítása, ennek is története van. XIV. Lajos korában a karmesteri pálca még egy nagy bot volt. Jean-Baptiste Lully a király előtt a Te Deum vezénylése közben karmesterbotjával megsebezte a lábát, a seb elfertőződött, és vérmérgezésben meghalt szegény. Azt hiszem, ő volt a szakmánk első áldozata.

Igaz, hogy a karmesterek tovább élnek, mint a hangszeres zenészek?

Ennek egész egyszerű anatómiai okai is lehetnek. Egy komolyabb koncert akár egy kardiovaszkuláris edzéssel is felér. Az én sportágam a karmesterség. Egyszer talán az olimpiára is eljutok. (nevet)

A másik „sportom”, hogy szeretek beugrani koncertekre. Izgalmas kaland. Sok próbára sincs szükségem ilyenkor, mert az a tapasztalatom, hogy a  zenekar is jobban figyel ebben a helyzetben.

Ez számomra felér egy agytréninggel. És hála a sok gyermekkori hintázásnak, vagy csak egy jó adottságnak, nagyon gyorsan tanulok. Az Operaházban is így kezdtem. Bohémélet próba nélkül.

Kapott egy pálcát a jubileumi koncerten. Az milyen pálca volt?

A pálca egy jelkép volt csupán. A lényeg  a mellette lévő papíron volt, amit az összes zenekari tag aláírt.

Van kedvenc pálcája?

Van egy Ferrari pálcám. (nevet)

Milyen fából van?

Érdekes módon nem fából van, és persze nem Ferrari. Japánban vettem annak idején kiváló üvegszálas, parafa és rózsafa végű pálcákat és egy rózsafa végű pálcát, ami viszont szénszálas. Azért szeretem, mert könnyű. Emlékszem, amikor először vezényeltem vele, nagyon furcsa érzés volt, mintha semmi nem lett volna a kezemben.

Váltogatja a pálcákat?

Nem, nem váltogatom, mindig az dönt, hogy melyiket találom meg. Itthonra rendszeresítettem egyet, mert egyszer hazajöttem, és elfelejtettem pálcát hozni. Elég kellemetlen volt.

Így az egyik parafa végű üvegszálas pálcám itthon van a konyhafiókban, kint pedig egy van bent a színházban, egy pedig otthon.

A próbafolyamat után, az előadáson a karmester már csak emlékezteti a zenekart arra, amit próbáltak?

Nem egészen. Ideális esetben elpróbálod az adott darabot a zenekarral, a koncerten pedig megszólal az, amit próbáltál. Én úgy gondolom, ez adja az alapot az előadáshoz. Ezen felül minden egyes koncert fűszerezése más és más, ez adja az élő koncertek varázsát, báját. Magyarországon könnyebb ezt elérni, Németországban kicsit nehezebb, mert ott minden instrukciót beírnak a kottába – és ha beírták, akkor onnantól kezdve soha többet nem találkozik a tekintetünk. (nevet) Nekem szerencsém van. Augsburgban három év alatt eljutottunk oda, hogy megértették, hogy minden terem más és más, és függetlenül attól, hogy mit írtunk be, szükség van egyfajta szabadságra is a koncerten.

Milyen vendégkarmesternek lenni egy teljesen ismeretlen csapattal?

A vendégkarmesterség idillikus állapot számomra. Igazi szabadon szárnyalás. Csak a zene, a zenekar és én. Nem keresnek meg a szünetben, hogy Herr Héja, jövő héten kedden el kellene mennem a próba feléről.

Tulajdonképpen pontosan érzed, hogy milyen a zenekar, és a cél az, hogy a zenekar jól érezze magát, amikor veled játszik, és arra a koncertre, előadásra egy kicsit vagy sokkal jobb legyen, mint szokott lenni.

Vannak ma szupersztár karmesterek?

Persze. Gustavo Dudamel most egy szupersztár vagy Christian Thielemann, Antonio Pappano Angliában, Fabio Luisi vagy Valerij Gergijev.

Többször is említette, hogy szeret itthon lenni. Milyen ehhez képest külföldön élni?

Szeretek Magyarországon lenni. Ez a hazám. Ugyanakkor ott vagyok otthon, ahol a családom van. Jelenleg egy mesebeli faluban élünk, ahol az erdő karnyújtásnyira van. Csörgedező patakban kacsák hápognak, gyermekeink pedig boldogan etetik őket száraz kenyérmorzsákkal. Legnagyobb lányom pedig a mesékből ismert torony iránt rollerezik az iskolába.

Kilenc éves koromig a nyaralás számomra az volt, hogy kimentünk Anyukámmal és Nagymamámmal a Római-partra, és a sóderen egy pokrócra leheveredve élveztük a napsütést, a víz csobogását és a Hófehérkéből az összes törpe megjelenését hajó formájában. Most már talán elmondhatom, hogy itt, a Dunában tanultam meg úszni, a fastégekről meg fejest ugrani.

Gyerekként az óbudai panelházak báját is sikerült felfedeznem, a San Marco utcai művelődési ház bunkerszerű építményét kifejezetten izgalmasnak találtam (találom a mai napig), mindig lenyűgöztek a régi Óbudát idéző földszintes, vagy maximum egy emeletes házak, amik között sétálva az ember egy falu nyugalmát lelheti meg.

Itt mindent megtalálhat az, aki keres: hegyet, völgyet, rétet, vizet, régit, nagyon régit, újat. Ezt szeretem, ezt ismerem, ide jövök, jövünk haza.

Sokan kérdezik mostanság tőlem, hogyan érzem magam külföldön? Merthogy Jelenleg Németországban, Augsburgban dolgozom. A válaszom természetesen mindig az, hogy kitűnően, ember jobban nem lehet. Persze igazán őszintén, mélyrehatóbban akkor tudunk beszélni valakivel, ha van időnk, ami mostanság ritka kincs. Ilyen alkalmakkor szeretettel tudok mesélni arról, hogy mennyire csodálatos kincseink vannak, és milyen jó dolog itthon lenni. Divat lett külföldön élni, dolgozni, kissé hazátlanul bolyongani a világban. És természetesen mindenhol otthon lenni. Valakinél ez működik, valakinél kevésbé. Alkati kérdés talán. Külföldön élő zenész ismerőseim között, akik „irigylésre méltó” körülmények között élnek, sokszor érzem a bizonytalansággal vegyített otthontalanságot. Tamási Áron szerint az élet értelme, hogy otthon legyünk valahol a világban. Ez számomra kicsit tág és megfoghatatlan volt, hiszen hiányzik a legfontosabb információ: mitől érezzük azt, hogy valahol otthon vagyunk?

Egy nagyon kedves barátom, Zsigó Katalin, aki hosszú éveken át élt külföldön – és akivel 2015-ben megosztottam félelmemet a kiköltözéssel kapcsolatban – adta meg a számomra megnyugtató választ. Ott vagy otthon, ahol a családod van. Most, több mint három év távlatából azt hiszem, igaza is volt, hiszen mindnyájan kint vagyunk, ahogy a Mézga Gézában éneklik: „Papa-Mama-Gyerekek”, ott éljük a mindennapjainkat, boldogok vagyunk, élvezzük a falu nyugalmát, ahol lakunk… Együtt vagyunk. És ez elmondhatatlanul jó.

Valószínűleg szentimentális és kissé röghöz kötött vagyok. Talán anyai örökség.

Nagypapám, sváb származású lévén, nem igazán találta helyét itthon, jobban mondva inkább őt nem találták „helyénvalónak”, és egyszer adódott a lehetőség, hogy végleg elme­hessen a család Nyugat-­Németországba. Ismét­lem: nyugat… Édesanyám ragaszkodásán és honvágyán bukott meg az utazás. Többek között ezért is hálás leszek Neki életem végéig. Mert nagyon jó dolog elmenni valahová, és élményeket szerezni, de a legjobb hazajönni.

Habár 1939-től kezdve tulajdonképpen élete legnagyobb részét külföldön töltötte, majd 1948-ban amerikai állampolgár lett, magyar származását mindig büszkén vállalta,[1]  és a magyar zene – legfőképp Bartók Béla – egyik legjelentősebb népszerűsítője volt a nemzetközi koncertéletben. Figyelembe véve, hogy számos, életük nagyobb hányadát szintén külföldön töltő művész neve és életútja – tekintet nélkül az akkori kortárs magyar komponisták elismerését célzó tevékenységükre, illetve művészi kvalitásaikra – jóval szélesebb körben közismertek, Földes pályájának ilyen fokú negligálása különösképp érthetetlen.

Földes özvegye, Földes Lili a Zeneakadémiával karöltve 1994 és 2007 között Földes Andorról elnevezett zongoraversenyeket rendezett,[2] amik Lili asszony halálát követően sajnos abbamaradtak.

Kiváló kezdeményezés volt ez, emlékszem, hogy mindig izgatottan és örömmel készültek a diákok, köztük jómagam is ezekre a megmérettetésekre, amik nem pusztán a karrierünk elindításban játszottak némi szerepet, hanem anyagilag is sokat jelentettek.

Kétségtelen, hogy jónéhány növendék – én is – ennek a versenynek köszönhetően ismerte meg Földest mint zongoraművészt és zeneszerzőt, hiszen a művei közül kötelezően kellett játszani néhányat.

Személyes kapcsolatom Lili asszonnyal szintén a zongoraversenyhez köthető. Két alkalommal is a díjazottak között voltam, s így együtt reggelizhettem vele a szállodában, ahol a többi helyezettel együtt beszélgettünk. Emlékszem, igen kíváncsi volt, hogy mennyit tudunk a férjéről, pályájáról, felvételeiről. Kis csalódást és rosszallást éreztem hangjában, amikor valamelyikünk nem azt a választ adta, amit ő szeretett volna hallani.

Missziójának tekintette férje emlékének az ápolását, akiről mindig a legnagyobb szeretettel beszélt. 2006 körül vettem fel Lili asszonnyal újra a kapcsolatot, amikor elhatároztam, hogy doktori dolgozatomat Földes Andornak szentelem.

Örömmel ajánlotta fel segítségét, s meghívott herrlibergi otthonába, ahol felvételeket készítettem, s anyagot gyűjtöttem disszertációmhoz. Földes Emlékeim című, illetve Lilinek az amerikai tartózkodásuk néhány évéről szóló könyvén kívül a művésszel részletesen foglalkozó irodalom nem létezett.[3] Az 1940-es évek végétől jónéhány évtizedről számottevő adat nem áll rendelkezésre, ugyanis Lili beszámolója alapján Földesnek évente 100–150 koncertje volt, s ez töltötte ki életük ezen évtizedeinek legnagyobb részét.[4]

Földes többek között a Deutsche Grammophon és az EMI művésze volt. A DG a mai napig tizenhat korongján közli a felvételeit, míg egy amerikai adatbázis több mint kétszáz lemezt listáz Földes Andor közreműködésével,[5] a legkiválóbb előadók közreműködésével, illetve társaságában. Olyan kiadványokban hallható játéka, mint például a Wizard of the Keyboard, a Piano Masters in Berlin, a Piano Masters, a 111. The Piano. Legendary Recordings, és olyan pianisták mellett többek között, mint Emil Gilelsz, Wilhelm Kempff, Daniel Barenboim, Vladimir Horowitz, Szvjatoszlav Richter és Maurizio Pollini. Bartók-felvételei a Grand Prix du Disque-et és a Német Zenekritikusok Díját is elnyerték. Az 1954–1955-ben rögzített felvétel újrakiadása 1981-ben a Deutsche Phone-Akademie kitüntetését nyerte el. Kétségtelen, hogy Földes más helyen szerepel a világ előadóművészeinek sorában külföldön, mint Magyarországon.

A felvételeit lehet kevésbé szeretni, vagy kritikus füllel hallgatni, de tudomást sem venni róla hiba – kiváltképp zenetörténeti szempontból, Földes Bartókkal való kapcsolatának személyes mivolta miatt is.

Tanulmányok

Földes Andor 1913. december 21-én, Budapesten született Ipolyi Valéria zongoraművész és Földes Emil gyári főkönyvelő gyermekeként. Az első világháború kitörését követően Földes édesapja a fronton szolgált, ötéves koráig szinte nem is látta őt. Édesanyja egész nap magánórákat adott, így tulajdonképpen anyai nagyanyja nevelte fel. Édesanyja húga, a mezzoszoprán Jolán gyakran énekelt Valériával, így a zene állandó kísérője volt napjainak:

„Születésem óta zene vett körül, hangokba mártakoztam, dallamok töltötték be az életemet, gyengeelméjűségre vallott volna, ha mindebből nem ragad rám valami.”[6]

Földes csodagyerek volt. Első zongoratanára édesanyja volt, akit Senn Irén, majd Szatmári Tibor követett. Földes már 1919-ben Mozart K. 397-es d-moll fantáziáját játszotta, alig nyolcévesen pedig Mozart K. 450-es B-dúr zongoraversenyét, kilencévesen Beethoven No. 1. C-dúr, tizenegy évesen No. 4. G-dúr zongoraversenyét adta elő. 1928-ban Liszt No. 1. Esz-dúr zongoraversenyét szólaltatta meg Dohnányi Ernő vezényletével, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával. Senn Irén a Dohnányi-család régi barátja volt, az ő közreműködésével találkoztak Földesék a mesterrel, akinek később, 1929-től 1932-ig az osztályába járt a Zeneakadémián.

1920-tól a nagyhírű Székely Arnoldnál tanult, és még tízéves sem volt, amikor 1923-tól a Zeneakadémián Weiner Leónál zeneszerzéssel és Unger Ernőnél karmesterséggel kezdett foglalkozni. Weinert hetente kétszer látogatta meg otthonában, akivel formailag elemezték Beethoven zongoraszonátáit és vonósnégyeseit, majd „ekkor következett a legnehezebb stúdium, amit zenei tanulmányaim folyamán valaha is folytattam: Weiner és én nekiláttunk Wagner Trisztánjának az első felvonását elemezni […]”.[7]

A kortárs magyar zene nagykövete

A kortárs kompozíciók népszerűsítése mindig különösen nagy bátorságra vall.[8] Ez Földes esetében sem volt másképp, hiszen el lehet képzelni, hogy néhány évvel Debussy, Ravel és Mahler halála után, illetve Rachmaninoff és Richard Strauss idejében mennyire újszerűként és másként hatottak Bartók Béla zsenijének alkotásai. Földes visszaemlékezésében leírta, hogy ez a családjában is hasonlóképp történt:

„Az akkortájt Budapesten honos felfogásban nőttem fel, amely szerint ez az enfant terrible, akit Bartók Bélának hívnak, veszedelmes lázadó, aki a tizenkilencedik század zenéjének szent nyugalmát fenyegeti, nem kevesebbet akar, mint hogy mindent a föld színéig leromboljon.[9]

Földes mint növendék a Zeneakadémián találkozott először Bartókkal.

„Nem túlzás azt mondanom, hogy Bartók Bélával való első találkozásom egész életemre meghatározó jelentőséggel bírt. […] én egyetlenegy órát sem tanultam Bartóknál.”

“És mégis mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy a számtalan feledhetetlen tanulási óra, amit éveken keresztül […] a házában eltöltöttem, bármelyik <hivatalos> tanárom órájánál nagyobb hatást gyakorolt rám […].”[10]

Földes és Bartók személyesen 1929-ben találkoztak, amikor lapozóként működött közre Bartók és egyik tanítványa, Hernádi Lajos a Magyar Rádióban adott koncertjén. Földesbe ekkor hasított bele elementáris erővel a felismerés:

„Aki ilyen nagy érzelmi erővel tudott zongorázni, aki képes volt ilyen alázattal játszani egy másik, a saját természetétől alapvetően különböző komponista művét, az nem lehetett fanatikus forradalmár […]. […] zongorajátéka […] tiszta volt, csodálatos és egyértelmű.”[11]

Földes a következő nap Bartók-kottákat vásárolt, s közülük néhányat, például a Szonatinát, a Tizenöt magyar parasztdalt és a Szvitet hamarosan el is játszotta a mesternek. Földes a saját darabjaiból is mutatott párat, de Bartók csupán néhány mondatot fűzött hozzájuk, s Mozart vonósnégyeseinek tanulmányozását ajánlotta számára.

Földes pódiumon tizenhat évesen, a szülei által megszervezett bécsi koncertjén játszott először Bartókot, a pár héttel azelőtt a szerzőnek bemutatott Szonatinát, s a hangverseny saját bevallása szerint nagy sikert aratott.

Az ezt követő években is szívesen adta elő Bartók műveit, 1939-ben egy európai turnén többek között Bartók Szonátáját, Tizenöt magyar parasztdalát és Kodály Marosszéki táncait is műsorra tűzte. 1939. június 6-án levelet írt Bartóknak, amelyben tudatta, hogy bizonyos körülmények arra késztették, hogy külföldön boldoguljon, de az összes alkalmat meg fogja ragadni, hogy Bartók műveit játszhassa, s azon művek lesznek az élő kapcsok, amik örökre és véglegesen Magyarországhoz fűzik.

Földes 1939 decemberében érkezett Amerikába, s nagy álmának beteljesítésére, hogy Bartók 2. zongoraversenyét eljátssza, több mint nyolc évet kellett várnia. Hiába próbálkozott számtalan zenekarnál és karmesternél, mindenhol elutasították.[12] 1947. november 3-án végül megtörtént a kompozíció New York-i bemutatója a Carnegie Hallban, a National Orchestral Associationnal,[13] Leon Barzin vezényletével, melyet a New York Times az est fénypontjának nevezett.[14] Élete folyamán az első zongoraversenyt több mint húsz alkalommal, a másodikat negyvennél is többször szólaltatta meg Földes, s a nevéhez fűződik az utóbbi bemutatója még Buenos Airesben (1956), Új-Zélandon (1957), Johannesburgban, Tokióban és Oslóban is. 1948-ban a párizsi Vox Records számára Eugène Bigot és Roger Desormière dirigálásával, a Lamoureux Zenekarral lemezre is vették a második zongoraversenyt, az op. 1. Rapszódia zongorára és zenekarra című Bartók-művel együtt, mely a Hungaroton gondozásában is megjelent 2002-ben.

Bartók Kontrasztok darabjának 1940-es stúdiófelvételére a Columbia Records-nál a zeneszerző kérésére Földes is meghívást kapott. Földes Lili könyvéből tudni, hogy a felvételen közreműködő Benny Goodmannel férje később is igen jó kapcsolatot ápolt. Az 1940-es évek vége felé a University of Washington felkérésére Földes sikeres szólóestet és előadást tartott Bach to Bartók címmel.

Földes természetesen nemcsak Bartókkal volt kapcsolatban a magyar zene kiválóságai közül, Kodály Zoltán műveit is gyakran tűzte műsorára.

1933-ban a Budapesti Liszt Ferenc Zongoraversenyen az első nyolc versenyző közé jutott,[15] s a gálahangversenyen is játszott a mestertől. 1937-ben Stockholmban és Koppenhágában Bach-Busoni, Beethoven, Brahms és Bartók darabjai mellett Kodály Marosszéki táncok című kompozícióját is megszólaltatta. 1940-ben az Egyesült Államokban Kodály Háry János daljátékából három átiratot készített – Intermezzo, Bécsi harangjáték, Dal –, amelyek kiadása meghozta számára az anyagi biztonságot. 1947-ben Kodály és felesége tiszteletére a League of Composers hangversenyt rendezett,[16] ahol Kodály Marosszéki táncait, Gyermektáncait és egy fekete billentyűkre írt kánonját játszotta a Háry Jánosból készült egyik átirata társaságában.

A koncertező művész[17]

Földes 1939 decemberében érkezett meg New Yorkba, s a következő hónapban Beethoven No. 4. G-dúr zongoraversenyét játszotta Rapée Ernő dirigálásával. A magyar újságírónővel, Rendy Lilivel ekkor találkozott, s 1940. július 1-jén össze is házasodtak.

Szigeti József hegedűművésznek annyira tetszett az említett előadás, hogy felkérte, legyen a kamarapartnere, s később több mint 120 koncertet adtak együtt.

Földes mindvégig tartott attól, hogy szólista karrierjének nem tenne jót, hogy csak zongorakísérő, így álnéven, Farkas Andorként szerepelt a programokban.[18]

A kezdetekben Földesék igen szűkösen éltek, Lili többször megemlítette könyvében, milyen nehéz volt eleinte az Egyesült Államokban érvényesülniük. Rapée Ernő felkérésére például Földes a filmszínházként működő Radio City Music Hallban aláfestésként filmekhez zongorázott, hogy az albérletet fizetni tudják. Anyagi gondjaik végül egy menedzsernek köszönhetően oldódtak meg, aki 1941-ben átvette Földes pályájának irányítását, így ismét újra a zongorázásnak szentelhette a legtöbb idejét. Az 1941. december 7-i, Pearl Harbornál történt japán támadás híre olyannyira megrendítette Földest, hogy táborokban, támaszpontokon, kórházakban lépett fel a háború végéig.

Lili asszony írásából tudni,[19] hogy Földes az 1942. április 2-i, Town Hallban rendezett hangversenyével került be igazán New York zenei körforgásába. A Brigham Young University dékánja rögtön meg is hívta provói fesztiváljára, ahol a sikeres koncerteket követően a zenei tanszék elnöke, Leroy Robertson elhatározta, hogy darabot komponál Földesnek zongorára és zenekarra, így a Rhapsody bemutatója is az ő nevéhez fűződik, amelyet számos előadás követett.

Földes karrierje nem pusztán magyarországi nézőpontból számít kiemelkedőnek. A kor leghíresebb személyiségeivel találkozott, s ápolt kapcsolatot.

1943-ban, princetoni fellépését követően Albert Einstein is a gratulálók közt volt, s kamarazenélés céljából az otthonába is meghívta Földest. Jó kapcsolatot ápolt Samuel Beckett-tel, aki Földes hatvanadik születésnapjára elküldte egyik könyvét ajánlással ellátva, de Ionescu, Frisch, Dürrenmatt, Böll és Ezra Pound is dedikálta egy-egy művét számára. 1959-ben Jawaharlal Nehrunak játszott Új-Delhiben, majd később Sarvepalli Radhakrishnannal, India akkori elnökével, a híres filozófussal és Lal Bahadur Shastri miniszterelnökkel is találkozott. Az 1960-as években a perzsa sah feleségének, Farah Diba császárnőnek adta elő Beethoven No. 5. Esz-dúr zongoraversenyét. 1976-ban a dán uralkodónak, II. Margit királynőnek Mozart, Schumann és Debussy darabjaiból állított össze hangversenyt, de 1959 és 1988 között Japán akkori trónörököse, 1989-től császára, Akihito és felesége, Micsiko is négy alkalommal hívta meg a palotába szólókoncertre. Földes saját bevallása szerint szinte valamennyi német szövetségi elnöknek és kancellárnak adott magánhangversenyt, 1978-ban, a pekingi kulturális forradalmat követően pedig az első nyugati művészként lépett fel Kínában.

A legnagyszerűbb és legnevesebb koncerttermek pódiumain szerepelt – a már említetteken kívül például: az amszterdami Concertgebouw-ban, a lipcsei Gewandhaus-ban, a zürichi Tonhalléban, a tokiói Bunka Kaikanban, a hongkongi City Hallban, a washingtoni Kennedy Centerben, a párizsi Salle Pleyelben és a Théâtre des Champs-Élysées.ben, valamint a barcelonai Sala del Tronóban. Olyan nagyságok voltak a partnerei többek között, mint John Barbirolli, Alfred Wallenstein, Ferdinand Leitner, Rafael Kubelik, Kurt Sanderling, Kurt Masur, Hans Knappertsbusch, Carlo Maria Giulini, Sir Thomas Beecham és Sir Adrian Boult.

Földes a hétköznapokban

1947-ben, New York-ban írta meg a Zongoristák kézikönyvét, amit számtalanszor adtak ki újra.[20] Több mint tizennégy nyelvre fordították le, köztük japánra, koreaira, finnre, spanyolra, portugálra és olaszra. 1993-ban jelent meg német nyelven, a Limes Verlag gondozásában önéletrajzi írása, az Erinnerungen, ami magyarul 1995-ben látott napvilágot, s amelyből már néhányszor idéztem.

Földes a koncertek közötti – meglehetősen szűk – időszakokban, ugyan rendszertelenül, de egy-egy hetet fiatalabb zenészekkel is foglalkozott Londonban, Bonnban, Tokióban és Cambridge-ben. Hivatalos zongoraprofesszori állást csak egyszer, 1958 és 1965 között töltött be a Saarbrückeni Zeneművészeti Főiskolán, Walter Gieseking utódaként.

Mivel mintegy száz hangversenyt adott évente, havonta három-négy napot volt csupán a városban, ahová a világ számos országából érkeztek hozzá tanítványok: Németországból, Franciaországból, Japánból, Ausztráliából és még Új-Zélandról is.

Az 1960-as évek végétől, május közepétől két hónapot mindig a svájci Flimsben töltött a házaspár. Fesztiválokon való részvételek néha ugyan megszakították a pihenésüket, de hat hetet így is „semmittevéssel”[21] tudtak tölteni. Mindent és mindenkit ismertek a településen:

„Tudjuk, mikor látogatja meg a cipőboltban dolgozó nő a lányát Szingapúrban, tudjuk, mikor született a lányának gyermeke. Minden üzletben ismerjük az eladókat. Mindenfélét elmesélnek a családjukról, és mi örülünk ennek, és gratuláltunk a hentesnek, amikor a fia megkapta a közgazdasági diplomát. […] Flimsben csodálatos az élet […].”[22]

Utolsó évek

Földes, közeledve a hetvenedik életévéhez, egyre inkább elfogadta az öregség, az elmúlás gondolatát: „[…] semmi jelentősége sincs annak, hogy megöregedtem: egészen természetes dolog és csak a kiválasztottak részesülnek ebben a kegyben.”[23] Minél idősebb volt, annál kevésbé tartott attól, hogy mi fog a halál után következni. Nem hitt a földöntúli életben, a földhöz kötődött, s talán – vélekedett – ezért is volt Földes a neve.

Nem sokkal halála előtt még a cambridge-i egyetemen szerepelt nagy sikerrel, de bonni szólóestjét, majd nyolcnapos masterclassát már nem tudta megtartani, 1992. február 9-én hunyt el.

„Arról akartam mesélni, ami eddig velem történt, amit sok éven keresztül átéltem, ami örömöt szerzett és bánatot okozott nekem. Nem vagyok író. […] Ha többet, végérvényeset akarnak Földes Andorról megtudni, kérem, hallgassák meg, amikor Mozartot, Beethovent vagy Schubertet játszik.”[24]

Irodalomjegyzék

Báll Dávid:                 Földes Andor életútja és művészi munkássága. DLA doktori értekezés. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Budapest, 2011.

http://docs.lfze.hu/netfolder/public/PublicNet/Doktori%20dolgozatok/ball_david/

––––––––:               A nemes feladat. Emlékezés Földes Andorra születésének századik évfordulóján. Parlando, 2013/6. http://www.parlando.hu/2013/2013-6/BallDavid-FoldesAndor.pdf.

––––––––:               Adalék Földes Andor életének tanulmányozásához. Parlando, 2014/1. http://www.parlando.hu/2014/2014-1/Ball-Foldes.pdf.

Földes Andor:          Gibt es einen zeitgenössischen Beethoven-Stil? (Eröffnungsvorlesungdes Internationalen Meisterkursus für Klavier im Rahmen des XXIV. Beethovenfestes der Stadt Bonn, gehalten am 28. 9. 1963 in der Beethovenhalle) Limes Verlag, Wiesbaden, 1963.

––––––––––––:    Zongoristák kézikönyve. Zeneműkiadó, Budapest, 1970.

____________:    Emlékeim. Óbuda Múzeum, 2005.

Földes Lili:                 Two on a Continent. E. P. Dutton & Company, Inc, New York, 1947.

(dr. Báll Dávid zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára)

Fotó: Óbudai Múzeum, Földes Andor Gyűjtemény

[1] Könyvében Földes megjegyezte, hogy óbudai otthona számára nagyon sokat, az „őshont”, az „erős várat” jelentette (Földes Andor: Emlékeim. Óbuda Múzeum, 2005:19.1.). A továbbiakban FAE.

[2] https://fidelio.hu/klasszikus/folszamoltak-foldes-andor-hagyatekat-70705.html.

[3] Földes Lili: Two on a Continent. E. P. Dutton & Company, Inc., New York, 1947. (a továbbiakban TOC).

[4] Az 1953-as afrikai turnéjáról már írtam korábban: Adalék Földes Andor életének tanulmányozásához. Parlando, 2014/1.

[5] Ld.: https://www.deutschegrammophon.com/en/cat/result?SearchString=andor+foldes

és https://www.discogs.com/search/?q=andor+f%C3%B6ldes&type=all (2018. 09. 15.).

[6] FAE:14.2.

[7] FAE:52.2.

[8] Elsősorban az igazán nagy komponisták darabjaira gondolok, akik meghaladva korukat, új perspektívákat teremtettek.

[9] FAE:79.3.

[10] FAE:80.1.

[11] FAE:80.4.

[12] Bartók zongoraversenyei, különösen a második valóban az összes előadónak, a zongoristának, a zenekarnak és a karmesternek is komoly próbatétel az újszerű ritmika, a bonyolult zenei szövet és nem utolsósorban az együtt-játék szempontjából.

[13] Földes tévedésből National Orchestra Associationt említett könyvében. FAE:84.1.

[14] 1947. november 4.

[15] Bővebben ld. Disszertáció:9.2.

[16] Földes másik írásában (Gibt es einen zeitgenössischen Beethoven-Stil?, Limes Verlag, Wiesbaden, 1963:37) 1948-at jelöl meg.

[17] A növendékévek alatt történt fontosabb fellépéseiről már beszámoltam, ehelyütt elsősorban az azt követő évtizedekre térek ki.

[18] Számomra meglepő ez a döntése, hiszen Szigeti világhírű művész volt, a kamarazenélés nem a kísérésről szól.

[19] TOC.

[20] Keys to the Keyboard: A Book for Pianists, with Explanatory Musik. E. P. Dutton, New York, 1948.

[21] FAE:138.4.

[22] FAE: 141.2.

[23] FAE:212.1.

[24] FAE:220.5.

Korántsem volt biztos, hogy a zongora felé vezet az útja, hiszen évekig hegedült, és az ütőhangszerek is lenyűgözték.

Valóban később találtam csak rá igazán a zongorára, hiszen alapfokú tanulmányaimban a vonós, az ütős és a billentyűs hangszerek egyaránt helyet kaptak.

Hat éven keresztül hegedültem, ütőből pedig még a Bartók Konziba is felvételt nyertem, de az évek alatt kiderült, a sikereknek köszönhetően is, hogy a zongora az, ami a legközelebb áll hozzám.

Mindig is maximalista voltam, így tudva azt, hogy mennyi energiát fektetek a zongoradarabok gyakorlásába, úgy éreztem, sem a magam, sem a mások idejét nem fecsérlem azzal, hogy félvállról veszem az ütőhangszeres tanulmányaimat, és meghoztam azt a döntést, hogy fél év elteltével ideje elbúcsúznom az ütőtől is.

Jelenleg a koncertezés mellett inkább a tanítás játszik nagyobb szerepet az életében. Tudatosan választotta ezt az utat?

Nem hiszem, hogy van olyan fiatal, tehetséges és sikeres hangszeres, aki ne álmodna nemzetközi karrierről, de úgy gondolom, hogy ez később jellemzően átalakul. Bennem is fokozatosan körvonalazódott, hogy merre is vezet az utam, illetve felismertem, hogy a tehetség mellett mennyi mindenre szükség van ahhoz, hogy az ember egyáltalán megéljen abból, hogy koncertezik.

Pénz és megfelelő kapcsolatok hiányában ne is álmodjon senki igazi ismertségről! És akkor még nem beszéltünk arról, hogy valaki befutott, világviszonylatban is ismert előadóművész legyen.

Ezek a kérdések messze túlmutatnak a kimagasló zenei képességeken és a szorgalmon. Én a zeneakadémiai éveim alatt döntöttem el, hogy mi az, ami többet ad számomra, és egyáltalán nem hiányzik a rivaldafény, különösképp nem az ezzel járó, néha gyomorforgató kompromisszumok.

Mikor kezdett oktatni a Zeneakadémián, és mik a tapasztalatai?

Tíz éve tanítok a felsőoktatásban, és öt éve a Zeneakadémián. Megtapasztaltam, hogy milyen sokat kaphatok azáltal, hogy tehetséges fiatalokkal foglalkozhatom. Természetesen vannak olyan növendékek, akiknek a csak „átlagos” képességeit kell továbbfejleszteni, de többek között ez is a feladatunk.

Számos publikációja látott már napvilágot. Mennyire áll közel alapesetben egy művészhez a kutatómunka?

Korábban két alkalommal is részt vettem a Földes Andor Zongoraversenyen, mindkét esetben helyezéssel végeztem, és ekkor ismertem fel, hogy az ő művészete szinte egyáltalán nincs benne sem a köztudatban, sem a művészek gondolkodásában.

Szerencsés helyzetben voltam, hiszen amikor elkezdtem foglalkozni a doktorimmal, még találkozhattam Földes Andor özvegyével, akitől nemcsak engedélyt kaptam néhai férje hagyatékának feldolgozásra, de rengeteg segítséget is.

Természetes, hogy az íráshoz valamiféle affinitás és érzék is kell, ami nincs meg minden leendő művészben. Én nagyon sokat köszönhetek Papp Mártának, aki konzulensként kísérte végig a témámat, és tulajdonképpen írni is megtanított, hiszen ma már tudom, hogy a nyelvhelyesség nem minden, olvashatónak is kell lenni az adott szövegnek. A publikációim egyébként ettől az időszaktól datálódnak.

Mácsai János értő magyarázata mellett ön mutatta be az Óbudai Társaskör legújabb szerzeményét, egy Steinway koncertzongorát. Hogyan került kapcsolatba a kerület zenei életével?

Óbudán nőttem fel, és már fiatalon nagyon sokszor megfordultam a Társaskörben. A konzervatóriumi és zeneakadémiai évek alatt Merényi Judit igazgatónő jóvoltából a hétvégék mellett számtalan hétköznap estémet gyakorlással töltöttem a Társaskör hangszerén, volt, hogy éjszakába nyúlóan is. Közel tizenöt évig jártam a kamaraterembe, most pedig kifejezetten örülök, hogy méltó hangszerrel büszkélkedhetnek, hiszen valljuk be, hogy koncertteremről – a Társaskör kivételével – szinte egyáltalán nem beszélhetünk a térségben, az új hangszer pedig hozzájárul ahhoz, hogy a már megszokott magas szintű rendezvényeket és a művészek koncertjeit a megfelelő módon élvezhessük.

A tanítás mellett mennyi ideje maradt a repertoár fejlesztésére?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, ami a koncerteket illeti, hogy számos felkérésem van, s jelenleg leginkább ezen hangversenyek alakítják a repertoárom.

Általában szólókoncerteket adok, vagy szimfonikus versenyművekben közreműködöm, az utóbbi időben pedig egyre több lehetőségem van kamarázni, aminek nagyon örülök.

Tavaly a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében játszottam Debussy összes prelűdjét, de szívesen előadnék egy Szkrjabin-sorozatot is. Az ő darabjai ritkán hallhatók, és valóban komoly technikai kihívások elé állítják a zongoristákat.

Annak érdekében, hogy kellő tapasztalatot lehessen átadni a fiataloknak, szükség van a folyamatos színpadi létre?

Természetesen elengedhetetlen egy előadóművészi múlt, ha egyetemi oktatásról beszélünk, de azt nem tartanám kötelezőnek, hogy minden oktató rendszeresen koncertezzen is. Más kérdés, hogy minden egyes megtanult darabbal nemcsak magunk fejlődünk, de az új ismeret a hallgatók javára is fordítható.

Említette, hogy a fiatalok elsődleges álma a nemzetközi karrier. Szóba kerülnek ilyen témák hallgatókkal?

Valóban sok diák vágyik erre, de nem feltétlenül szoktunk erről beszélni. Nekem tanárként az a feladatom, hogy szakmailag segítsem a növendékeket. Erre természetesen a tehetségesebb növendékeknek sokszor kevésbé, míg a gyengébb képességűeknek jobban szükségük van. Mondanom sem kell, hogy ha megkérdeznek, őszintén mondom el a véleményemet.

A zongora – ha a karrier a fő szempont – leginkább szólisztikus hangszer, ezért különösen fontos, hogy minden tekintetben kiemelkedő legyen az előadó, ha karriert szeretne.

Nem tudom, hogy létezik-e itthon olyan, hogy zongorista társadalom, akiknek a tagjai adott esetben segítenék egymást, annyi azonban biztos, hogy akár a korosztályomban nézek körül, akár a nagyon fiatalokat vizsgálom, vannak igazán tehetséges és ígéretes művészek, ami engem örömmel tölt el.

Ha a tehetséges zongoristákat nézzük, talán minden esetben generációkról beszélhetünk, vannak időszakok, amikor szinte egyszerre bukkannak fel az ígéretes fiatalok. Most egy ilyen időszak következhet?

Azt látom, hogy valamelyest ráirányult a figyelem a pályakezdőkre, ami örömteli folyamat. Nagyjából egy évtizede még más volt a helyzet, messze nem voltak olyan lehetőségeink, mint a mostani zeneakadémistáknak, elég, ha csak az egyetem karrierirodáját említem. Fontos, hogy nagyon sok koncertlehetőséget kapnak a hallgatók a tanulmányi éveik alatt. Én soha nem tanultam külföldön, de a nemzetközi zenei élet részeseként bizton állíthatom, hogy igen pontosan megmondható, hogy valaki honnan, melyik országból, adott esetben intézményből érkezett. Hozhatjuk példának a távol-keleti művészeket, akikre egy időben sokszor azt mondták, hogy lélekmentesen, szinte gépiesen zongoráznak.

A mostani fiatalok javarészt már nagyon korán elkerülnek Európába vagy az Egyesült Államokba, ennek megfelelően a játékukra már nem a saját nemzetük specifikumai jellemzőek.

Ők már azon hagyományok alapjain nevelkednek, mint mi, európaiak. Hazánkban, sőt mindenhol a világon előfordul gépies játékmód, de ez kizárólag az előadó intelligenciáján múlik. Hogy a laikus közönségnek miért lehet eladni a virtuóz – ha ennek a szónak van értelme, amikor zenei értéket nem hordoz az interpretáció –, de kevésbé értékes produkciókat, talán egy külön beszélgetés témája is lehetne.

Ha jól tudom, Kocsis Zoltántól és Fischer Ivántól is nagyon sokat tanult. Önnek van példaképe?

Fischer Ivánnal már csaknem tíz éve dolgozunk együtt, hiszen 2009 óta állandó billentyűs résztvevője vagyok a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjeinek. Nagyon sokat köszönhetek Ivánnak, hiszen ritka kiváltság végigjátszani a szimfonikus repertoár azon részét, amiben a zongora vagy a cseleszta is szerepet kap.

Számos Bartókot és Stravinskyt játszottunk együtt – fantasztikus élmény ott ülni ennek a kiváló zenekarnak a szólamai között, és ebből a szemszögből részese lenni a szimfonikus hangzásnak.

Ez egy különleges folyamat, hiszen a próbák során egyre közelebb kerülök ezekhez az alkotásokhoz, sokkal mélyebbre jutok, mintha csak meghallgatnám, vagy akár partitúrával követném ezeket a műveket. Kocsis Zoltán főként szólistaként kért fel az évek során, a legnagyobb sajnálatomra pedig utolsó közösen tervezett turnénkon már nem tudtunk együtt játszani. Néhány héttel azelőtt hunyt el, hogy Lengyelországba utaztunk volna Liszt Esz-dúr zongoraversenyével. Most is előttem vannak azok az emlékek, ahogy a balatoni nyaralónkban ő az emeleten, a DVD-lejátszóból Rachmaninovot játszott, én pedig fiatal gyermekként csodálva hallgattam őt.

Talán ő az egyedüli példaképem, és nagyon büszke vagyok, hogy ilyen szoros szakmai kapcsolatban lehettem vele.

Milyen koncerteken hallhatjuk majd a közeljövőben?

Fontos megemlíteni, hogy a Tavaszi Fesztivál alkalmával két koncertet is adok a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián, ezúttal Takács-Nagy Gábor vezényletével és énekművésszel. A műsor további két alkalommal Ausztriában és Veszprémben is hallható lesz. Mint már említettem, elérkezett a kamarazene ideje, így a jövőben számos kamarakoncert következik kiváló művészek partnereként.

Új hangversenyzongorával büszkélkedhet az Óbudai Társaskör. Mi indokolta a megújulást?

Néhány hónapja már, hogy egy koncert keretében felavathattuk az Óbudai Társaskör új hangszerét, ami a jövőben, úgy gondolom, még jobban felpezsdíti majd az egyébként is mozgalmas koncertéletet. A Társaskörben a megnyitás óta volt egy kisebb zongora, ami az elmúlt években már nem tette lehetővé, hogy a közönség igényeinek megfelelő koncerteket szólaltassanak meg rajta. Minden zongora életében eljön az idő, amikor bizonyos karbantartásokat kell végezni, húrokat és mozgó alkatrészeket cserélni vagy javítani. Például a Steinway gyár szerint öt-hat évenként kellene újrahúrozni egy hangszert, hiszen természetes folyamat, hogy a húrozat elöregszik, és a mozgó alkatrészek elkopnak. A gyakorlatban azért nem kell ennyire sűrűn ilyen nagy munkát csinálni.

A szerencse az, hogy egy zongora életében három-négy olyan felújítást is el lehet végezni, ami gyakorlatilag az eredeti állapotba állítja vissza a hangszert.

A világ nagy koncerttermei nem használnak 25 évnél idősebb hangszert, de mint említettem, az élettartam ennek a többszöröse is lehet. Ha megfelelő állapotban van a hangszer, a kora nem megy a műélvezet rovására.

Ezek szerint valóban megéri a felújítás.

A ma használatos hangszerek valójában az 1880-as évek óta nem változtak, az alkatrészek szinte milliméterre megegyeznek, emiatt megéri felújítani őket, legalábbis egy darabig. Ez erősen függ a hangszer előtörténetétől. A munka több hónapot vesz igénybe, és költséges lehet, de az új hangszerek árai is sokszor a felújítás mellett szólnak. A nagy koncertzongorák ára nagyjából 40–50 millió forint, lényegében minden jó márkánál egyformán, hiszen a gyárak nagyítóval figyelik egymás árképzését.

Vannak kísérletek új zongoraépítési irányok kifejlesztésére, de ezek még nem kiforrott kezdeményezések. A zongorák árait nem is mondhatjuk irreálisnak, ha meggondoljuk, hogy egy jobb fuvola is lehet 10 millió forint.

Milyen munkafolyamatok, alapanyagok és szakértelem rejtőzik a magas árak mögött?

Egy zongorához – úgy illik – legalább negyven évig szárított fát használnak, a jobb gyárak így is tesznek. A Steinway gyár saját fatelepén gondosan tárolja ennyi ideig a faanyagot – el lehet képzelni, hogy milyen költségei vannak adott esetben két futballpályányi faanyag rendszeres mozgatásának. De más költséges részei is vannak egy zongorának, pl. az öntvények, amelyek tökéletes megformálása nagyon nehéz. A fémek a szilárdulás során még deformálódnak, nehéz kiszámítani, hogy miként. Ami biztos, hogy egy hibás méret, akár néhány tizedmilliméter is végzetes lehet a végeredményt tekintve. A hangszert kézi munkával állítják össze igen hosszasan, ezután egy évig pihentetni kell, aztán megint elővenni, bejátszani (ehhez gépek is vannak), majd ismét beszabályozni, és csak ezután lehet bemutatni. Ezeket a műveleteket minden jobb márka így csinálja.

Mit lehet tudni a Társaskör új hangszeréről? Meddig tartottak a munkálatok?

Óbuda új szerzeményét nagyjából fél évig tartott felújítani. Meglehetősen speciális munkáról volt szó, azt mondhatom, 15 év gyakorlat nélkül el sem mertük volna vállalni. „Sajnos” már a duplája is rendelkezésre áll. A 2,75 m hosszúságú Steinway D-modellnél a javítást szinte teljes körűen el kellett végezni, felújítani a mechanikát, azaz kicserélni a kalapácsokat, a filceket, a bőröket, tehát a kopó alkatrészeket, majd kijavítani a rezonáns apró repedéseit, tőkét cserélni, újra húrozni, fényezni és a többi. A végén pedig két hónapig csak szabályozni, és a hangját beállítani. De mindez nem lett volna lehetséges a munkatársaim nélkül, és hadd ne burkoljam őket névtelenségbe: Bősz Tibor, Ferenczy Csaba, Magyar Mihály, Unger Attila szakmaszeretete nélkül mindez és a többi tevékenységünk sem menne.

A hangszert és a munkálatokat az önkormányzat finanszírozta, ami nagyon örvendetes döntés volt, hiszen a Társaskörben a világ legjobb művészei fordulnak meg, csak hogy a korábbiak közül néhányat említsek: Schiff András, Isaac Stern, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és még sokáig lehetne sorolni.

Munkájának gyümölcsét ön is élvezheti majd, hiszen számtalan műsort készít ezen a koncerthelyszínen.

Kettős életet élek, hiszen részben zenetörténész vagyok, műsorokat vezetek, oktatok az egyetemen, és mellette működtetem a felújító műhelyt. A Társaskör programjaiban szinte az indulás óta részt veszek, legyen szó zenéről vagy irodalomról. Itt beszélgethettem húsz éve Balassa Péterrel, vagy életének utolsó hónapjaiban kétszer is Esterházy Péterrel, hogy csak két nem zenész nevet említsek. Régebben sok TV- és rádióműsort készítettünk itt, az utóbbi években pedig a magyarázó programokból van több. Nagy sikernek örvend a szalonhangulatot idéző sorozatunk, amelynek vezetésébe ebben a szezonban kapcsolódott be Farkas Zoltán kollégám is.

Hogyan épül fel ez a délutáni, esti beszélgetésekből álló sorozat?

A Társaskör élen jár az összművészeti produkciók létrehozásában. Sorozatunkkal a kamarazene hagyományos légkörét, a szalonhangulatot és -kultúrát szeretnénk felidézni. A témát rendszerint a fellépő zenészek repertoárja, a műsoruk határozza meg, de természetesen aktualitásokra, évfordulókra is reflektálunk. Így készítettünk másfél éve például az ’56-os forradalom köré épített estet is, ami nagy örömünkre szép siker volt.

Gyakran kerül szóba a koncertlátogatók elöregedése. Önnek mik a tapasztalatai?

Gyermekkoromban is mindig azt hallottuk, hogy elöregedett a közönség, ki fog halni a publikum, de hát egyszer csak azon kapom magam, hogy már én vagyok az, akiről ezt mondják a mai fiatalok. Ezek szerint ez mindig így volt, tehát a mostani koncertre járó fiatalok is lesznek egyszer idősek, és remélhetőleg akkor is járni fognak. Szerintem mindig belenő ebbe a következő generáció. Ami viszont sokkal érdekesebb, hogy hazánkban a koncerthelyek száma az elmúlt évtizedekben megsokszorozódott, és azt látom, hogy meg lehet tölteni a termeket, ha nem is feltétlenül könnyen. Manapság Budapesten néha inkább az a probléma, hogy nem tudom, mit válasszak, ha koncertre akarok menni. Sokszor járok külföldön, és az a tapasztalatom, hogy Bécsben, Berlinben, Londonban sem nagyobb a kínálat, vagy ott van például New York, ami ötször akkora közönséget jelent, mint Budapest, és jó, ha feleannyi koncert van ugyanazon az estén, mint itt. Ismerek egy csapatot, akik New Yorkban végeznek koncerthangolásokat, és kevesebb feladatuk van, mint nekünk.

Nálunk az említett városokhoz képest még nem drágák a jegyek, de ha még olcsóbbak lennének, biztos vagyok benne, hogy kétszer ekkora lenne a kereslet. Egyszóval nagyon jó a kínálat nálunk.

Ezek szerint a fiatalokban is ugyanúgy megvan az igény a komolyzene iránt.

Van egy vékony réteg, amelyben igen. Nem akarom azt mondani, hogy műveletlenek a mai fiatalok, csak másban tájékozottak. Sokszor előfordul, hogy tanítás alkalmával az én generációm körében közismert neveket említek, de ezek nem mondanak számukra semmit. Fel kell ismernünk, hogy más a műveltségi kódkészlet, ami egyébként fordítva is igaz. Mások az eszközök, a kifejezések is. Ha bizonyos korszakok, nevek nem jelentenek semmit egy fiatalnak, az nem feltétlenül az ő hibája. Más a kor, ami abból is látszik, hogy nekem inkább nehezemre esik kinyitni a spotify-t, mint a Grove-lexikont. De mások a szükséges tanítási módszerek is, mint 3–4 évtizeddel ezelőtt. Például célszerű folyamatosan vetíteni ahhoz, hogy lekössem egy nagyobb hallgatóság figyelmét. Egy-egy képpel vagy bejátszással ez még így is csak legfeljebb két-három perc erejéig lehetséges. Amikor én tanultam, csak hanglemezeket vagy magnókazettát lehetett hallgatni, és nagyon sok mindenről még nem is volt felvétel. Vagyis ahhoz, hogy megvizsgáljunk egy ismeretlenebb darabot, valamennyire kellett tudni zongorázni. Napjainkban ezt mind kiváltják a felvételek.

Mennyire lehet vonzó feladat egy fiatal számára a hangszerjavítás, a restaurálás vagy akár a zongorahangolás?

Erre nem lehet kapacitálni senkit, azt hiszem, ehhez szerelem kell. Nem panasz, csak észrevétel, hogy a mi munkánk általában kevéssé megbecsült. Ritka, hogy egy muzsikus igazi partnernek tekinti a hangszerészt, de azért szerencsére előfordul. És hát anyagilag is vannak könnyebb pályák, hiszen sok tanulást, gyakorlást, kitartást, precizitást és egy kis érzéket is kíván ez a munka. Rendszeresen jönnek hozzánk tanulók, elvégzik az iskolát, de hamar feladják, amikor szembesülnek a nehézségekkel. A mostani helyzet nem sok jót ígér, hiszen az előbbiek miatt erős hiány van az utánpótlásból.

Egy zongorahangolónak nemcsak abból áll a munkája, hogy felhangolja a zongorát, hanem abból, hogy folyamatosan jelen van a próbákon és a koncerteken, adott esetben két-három nyelven próbálja a művészek igényeit figyelembe venni, és a koncertek előtti drukkjukat valahogy semlegesíteni.

Nagy a felelősségünk, hiszen visszafordíthatatlan következménye van, ha mondjuk beragad egy hang játék közben. Ilyenkor leáll a koncert. És még rizikót is vállalnunk kell, mert az apró baleseteket nem lehet előre látni. Velem is előfordult már, hogy a koncert első felében – gondos karbantartás ide vagy oda – nyikorogni kezdett a zongorapedál. A szünetben megszüntettem a hangot, majd a második részben újra előjött. Ez kiszámíthatatlan. Olykor előfordul, hogy leszakad egy húr, és ha szerencsétlen helyen, akkor szintén leáll a koncert, be kell menni, tenni kell vele valamit. Még a próba előtt, kora reggel elő kell készíteni a zongorát, majd a szólista kéréseinek megfelelően változtatni, például egyes hangokat puhítani. Este, a koncert előtt újra át kell nézni, olykor ismét fel kell hangolni, majd pedig, ahogy már említettem, a koncert ideje alatt elérhetőnek kell lenni. Szép feladat, de mindez teljes, ráadásul hozzáértő és rutinos embert kíván. Ebből bizony egyre kevesebb van.

Fel tud eleveníteni néhány hangszert, amelyek igazi kuriózumként kerültek a műhelyébe?

Nagyon sok ilyen van, hiszen múzeumoknak is restaurálunk, és gyakran kerül egyedi hangszer a kezünk közé. Sosem felejtem el például, amikor megérkezett hozzánk Bartók Bösendorfere. De dolgoztunk már XVIII. századi londoni zongorával is; fantasztikus belegondolni, hogy akár még Haydn is játszhatott rajta, hiszen éppen az adott zongoragyár szomszédságában lakott.

Volt szerencsénk a híres Beethoven-féle Broadwood zongorához, Mozart úti klavikordjához, vagy ahhoz a csembalóhoz, amit II. József még gyermekkorában használt.

De megfordult nálunk sok-sok hangszer a XIX. századból is, javítottuk például Liszt Ferenc több hangszerét. A kortárs művészek hangszereivel is foglalkozunk, többek között Jandó Jenő, Ránki Dezső zongoráival, de sajnos egyre több az olyan nagy művész, akikkel már csak az emlékeimben lehet napi kapcsolatom, mint Fischer Annie vagy Kocsis Zoltán.

Az tudható, hogy Gyimesi László Óbuda szerelmese. Majd’ 50 éve kötődik a kerülethez: a Gázgyárhoz, ahol segédmunkásként kezdett dolgozni, a gázgyári lakótelephez, ahol évtizedek óta él, a gázgyári művelődési házhoz, ahol igazgató volt, míg meg nem szüntették, a gázgyári focipályához, a söntéshez, ahol mindig mesélhet és hallgathatja a „bulendákat”, Aquincumhoz, a költőversenyekhez, a hexameterekhez, a békásmegyeri és a csillaghegyi kultúrházakhoz, ahol több száz interjút készített óbudai és nem óbudai művészekkel, a Faházhoz és a Vakegérhez, ahol Óbuda esszenciájával is találkozhatott, az Óbudai Múzeumhoz, amelynek munkásságában régóta részt vesz, és egyáltalán Óbuda szinte minden szegletéhez, melyek ott vannak költeményeiben, tárcáiban, regényeiben, drámáiban. De hogyan keveredett Keszthelyről Óbudára?

Érettségi után vegyésztechnikusként kellett munkát keresnem. Óbudán hirdetett állásokat az Óbudai Gázgyár, amely akkoriban nagy vegyipari, nehézipari üzem volt. Egy viszonylag fiatal mérnök volt az üzemvezető, kollégaként fogadott, elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy régi gázgyári szokás szerint végig kell járni a munkákat, fölvesznek betanított munkásnak, aztán, ha ott beválok, bizonyítok, akkor előbb-utóbb a végzettségemnek megfelelő helyre kerülök. Így is lett, a munka is tetszett, a környezet is, és az is, hogy ez a mérnök elmondta, hogy mi minden van még a gyárban. Bemutatta a közösségi tereket, elmondta azt is, hogy van egy művelődési ház, és hogy mi mindent lehet abban csinálni, színháztól énekkarig, szakköröktől könyvtárig.

Nekem ez nagyon kapóra jött, habozás nélkül aláírtam a felvételemet. Aztán egy-két napon belül már ott voltam a művelődési házban, nagy örömmel fogadtak az ottani amatőr színházi stúdióban, ahová azonnal beléptem.

Nem színésznek, mert színészi ambícióim nem voltak sohasem, de háttérembernek jó lettem, dramaturgi, segédrendezői, rendezői feladatokat végeztem, az ilyenfajta ismereteim­nek örültek, azonnal befogadtak. Észrevétlenül belesimultam abba a közegbe, és nagyon jól éreztem magam benne. Ez egyébként mindmáig jellemző rám, hogy nagyon jól érzem magam ebben a környezetben, bár most már a régi gyári miliő csak nyomokban létezik. Az a fajta művelődő munkás, az a szociáldemokrata gyökerű, olvasó, tenni akaró, kreatív munkásréteg nincs már, amivel én a Gázgyárban találkoztam. Változott a világ. Ezért nem felelős senki és semmi, a rendszerváltás sem, ez megváltozott Németországban, máshol is. A nehézipar, a nagyipar háttérbe szorult. Egyre kevésbé vannak meg azok a munkásközösségek, amelyek fenntartották ezt a kulturális tevékenységet. Észrevétlenül lettem óbudai, különböző albérletek meg rokonoknál lakások, szükséglakások után megnősültem, végleg Óbudára költöztünk, és nem is akarok már másutt lakni. Öreg is vagyok hozzá, hogy átültessem magam vagy átültessen bárki, nagyon megfelelő ez nekem. Bármikor beülhetek a gázgyári futballpálya klubjába, mindenki ismer és mindenkit ismerek, családi kapcsolatok, munkakapcsolatok, a világ dolgai együtt jelentkeznek. Persze ment a karrierem is, előbb-utóbb kinőttem a betanított munkási sorból, „beváltam”, akkor már technikusként dolgoztam, majd üzemvezető-helyettesként. Ugyanakkor a humán műveltség iránti igényem nagy volt, így elvégeztem néhány főiskolát, szereztem néhány diplomát, aztán azon vettem magam észre, hogy másodállásban művészeti vezetője lettem a művelődési háznak. Később, amikor nyugdíjba ment az igazgató, szinte magától értetődő volt, hogy én fogom követni. Volt már népművelés-pedagógia szakos diplomám is, mert abban az időben folyamatosan tanultam.

Pályáztam, elnyertem az igazgatói állást, és aztán több mint húsz éven keresztül voltam igazgatója az intézménynek, amíg az meg nem szűnt.

Mindenképpen büszkeségem, hogy úgy tartották számon: a főváros egyik legjobb vállalati, szakszervezeti művelődési központja volt a gázgyári, illetve először művelődési ház, aztán én fejlesztettem művelődési központtá. Egyike volt az országban a legnevesebbeknek, legjobbaknak, leginnovatívabbaknak. Irgalmatlan munkát végzett az a kis csapat, amelyikkel dolgoztam, mert nem voltunk sokan, a mellékfoglalkozásúakkal, egye­bekkel, tiszteletdíjasokkal együtt 13–15 ember dolgozott, főállásban összesen hat. Egy soha nem múló seb az életemben, hogy bezárták a művelődési központot. Mert nem kellett volna bezárni az intézményt, csak át kellett volna alakítani. Hogy mekkora igény van rá, azt naponta tapasztalom most is, jó lenne, ha lenne.

Lehet tudni, hogy miért zárták be a Gázgyári Művelődési Központot?

Nagyon-nagyon felemás okokból. Voltak objektív tényezők, amelyek megfontolandók voltak. Az egyik az, hogy a Gázműveknek egy bizonyos határidőig el kellett hagyni Óbudát. Megszűnt a szén alapú gázgyártás, és a területen az úgynevezett környezetszennyező tevékenységet föl kellett számolni. Na, most ezt jó magyar módon úgy csinálták, hogy minden tevékenységet felszámoltak, nem csak a környezetszennyezőket. Tehát a vállalatnak nem volt már érdeke, hogy legyen ott egy művelődési bázisa. Ez abszolút érthető volt. Ugyanakkor az utolsó években mi elég tudatosan úgy szerveztük, hogy a célközönségünk ne csak a gyár legyen, hanem a lakóterület, a Pók utcai, a Kaszásdűlői lakótelep, amelyek akkor már épültek vagy el is készültek, és ez be is vált. Emellett figyeltünk arra is, hogy olyan kínálatunk legyen, amely megszólítja az egész fővárost vagy akár az országot is.

Ezért fogadtuk be az akkor nagyon kétes hírű – mert hát a politika elég rossz szemmel nézte – Stúdió K Színházat, mert a színház értelmiségi vonzáskörére is szükségünk volt.

Jöttek egy-egy nagyobb színházi bemutatónkra még Tokióból, New Yorkból is, persze nem ez volt a jellemző, ezek voltak a kuriózumok, de állandóan teltházasan mentek az alternatív színházi darabok. Mindenesetre megszűnt a közvetlen rácsatlakozás a Gázművekre, a munkahelyre. Óbudához, a lakóterületi önkormányzathoz volt kapcsolat, de a fővárosi önkormányzathoz nagyon nehézkesen épült ki, a minisztériumhoz meg pláne. A terület a fővárosé volt. Amikor a Gázműveket átszervezték részvénytársasággá, akkor magát a művelődési házat és a területeit a főváros nem vitte be a részvénytársaságba, hanem megtartotta saját magának. Igen ám, megtartotta saját magának, de semmilyen fedezetet, semmiféle pénzeszközt nem tett mellé. Tehát az egyszeri karbantartást, felújítási, üzemeltetési költségeket sem, semmit. Arról volt szó, hogy azt oldjuk meg. Tarlós István volt akkor a polgármester Óbudán. Vele jó viszonyban voltam, és ő mondta, hogy mindent meg fog tenni, hogy ez a művelődési ház a III. kerületé legyen, csak annyit kell elintéznem, hogy a főváros mondjon le minden jogáról a III. kerület javára, és akkor ő már tud lépni. Hát, ehhez kapcsolódik életem egyik nagy csalódása. Demszky Gábort a Stúdió K próbáiról ismertem, amikor az „illegalitás idejében” szamizdatozott meg egyéb. A demokratikus ellenzék több ismert tagjának állandó menedékhelye volt a gázgyári művelődési házban. Jöhetett bármikor hozzánk ő is, jó viszonyban voltunk. Ő lett a főpolgármester, azt hittük, hogy ihaj-csuhaj, vele aztán biztos meg tudunk egyezni, és a művelődési ház működtetéséről lemond a III. kerület javára, hogy tovább élhessen a ház. Nem tudom, hogy a tanácsadói, illetve az illetékes osztályok milyen anyagokat készítettek, elolvasta-e azokat egyáltalán Demszky, mindenesetre aláírta őket. A lényeg az, hogy nem mondott le a területről, és nem tett mellé továbbra sem pénzt az üzemeltetésre. A III. kerület pedig tartotta a szavát: ha nem adja át a főváros, ő nem csinálja. Tulajdonképpen a minisztérium és apparátusa teszetoszaságán és a főváros abszolút érdektelenségén múlott az, hogy ez így a semmibe esett. Egyébként nagyon felemás volt maga a döntés is a bezárásról. Három hónapra felfüggesztették a tevékenységünket, amíg a további dolgok történnek, ugyanakkor másnap már megjelentek a különböző emberek, akiknek tulajdona volt az épületben – vagy azt hitték, hogy tulajdonuk van –, és leszereltették, kiherélték az épületet. Elvitték a számítógépeket, elvittek a mozigépen kívül mindent. Mindent, ami mozdítható volt. A legdurvább és legocsmányabb módon.

A hangosító, világosító berendezéseket, ahol kijött a falból a kábel, ott levágták, és úgy dobálták fel a teherautóra, szóval elég furcsa módon szűntünk meg.

Közben senki nem merte leírni, hogy a Gázgyári Művelődési Központ megszűnt. Három hónapra felfüggesztették a tevékenységünket, és három hónapra kiutalták a Budapesti Történeti Múzeum számára átmeneti raktárnak az épületet. Most költöztek ki, 15 év után.

A gázgyári élmények visszaköszönnek regényeiben, tárcáiban. Az állandó, vissza-visszatérő szereplők, Bulenda, Balogh Tamás és a többiek mintha a Gázgyár világából bújtak volna elő. Ők azok a szociáldemokrata gyökerű, kreatív munkásemberek, akiket megismert abban a világban?

Tartásuk volt ezeknek az embereknek, és a tartásukat vesztették el, ezt a pillanatot tudtam ezekben a regényekben megfogalmazni.

De erős társadalomkritika jelenik meg bennük.

Vannak ilyen törekvéseim, közösségépítő álmaim, most is megvannak, de egyre nagyobbat kell csalódnom bennük. Tudom, hogy a megosztottság az országban nem vezet igazán sehová, az csak hátrahúzza a dolgokat. Nekem mindig az volt az illúzióm, hogy az összefogás teremt igazán közösségi társadalmat. Nem egy párt, nem egy szakszervezet, nem egy, hanem a sok együtt. Bulenda Jánost élő modellről mintáztam, nagyon jóban voltam az öreggel, kitűnő ember volt, nagy tartású, és a mesélőkedve is igaz. A többi szereplő közül is majdnem mindegyik élő modell alapján alakult ki, köztük a fiatal Péter hosszú ideig szakszervezeti funkcionárius volt, ugyanabból a közegből indult. Tehát valóságos emberek valóságos helyzetei jelentették az alapot, ugyanakkor át kellett menni valamiféle népi szürrealizmusba, ahogy mostanában divatosan szokták mondani, mágikus realizmusba.

És mindig Óbudán…

Abszolút Óbudán. Persze, hogy Óbudán, mindegyik Óbudán. Ez az a közeg, ahol otthonosan mozgok. Ha végigmennek a hőseim a Római-parton a kocsmákban, nem kell utánajárni, hogy milyenek, mert tudom.

A Vakegér is óbudai kocsma?

Konkrét hely volt, törzsvendégei is úgy hívták, most az ún. Nagyi palacsintázója működik a Záhony utca, Szentendrei út sarkán álló épületben. De ez a húszas évektől kezdődően vendéglő volt.

A gázgyáriak inkább Kolhoznak hívták, azért, mert itt vitte be a közösbe a pénzét a munkás. A házgyáriak hívták Vakegérnek, hogy miért, azt pontosan nem tudom.

Létező hely volt, persze. A Faház is létezett, de ilyen az én próféta lelkem: a Most akkor repültem vagy nem repültem című regényemben a Faházat felgyújtják, és miután megjelent a könyv, egyszer csak tényleg felgyújtották. Lehet, hogy a konkurencia gyújtatta fel, vagy valamiféle védelmi pénzek voltak a háttérben, ki tudja… A Faház megvan ma is, újjáépült, de a Bádogház, a Pléhgomba is megvan, az az Aquincum Serbüfé, a Pók utcai lakótelep szélén.

A regényeken túl sokféle műfajban alkot. Versek, színdarabok, tanulmányok, szakcikkek, monográfiák, fordítások mind megtalálhatók az életművében. Ez adódott, vagy tudatosan foglalkozott mindenfélével?

Van, ami céltudatos és van, ami adódott. A vers és a széppróza céltudatos önépítési folyamat, kamaszkoromtól kezdődően mostanáig működik. A kritikaírás felkérésekből adódik. A színház ugyanígy van. Így született a Sógort Jupiternek című színdarabom, annak viszonylagos sikere meg néhány vidéki bemutatója is volt, és akkor mindjárt megrendelték a másodikat, az is sikerült, a Nemzeti Színházban volt a felolvasó-színházi bemutatója, s annak alapján egy vidéki színházban talán játszani is fogják a közeljövőben. Az Aquincumi Múzeumban játszották a darabjaimat, tetszett a népeknek, nekem is tetszett.

Idén megjelenhetett a Pannon szabadtér című kötetem az óbudai önkormányzat kiadásában, az aquincumi versekből és az aquincumi színdarabokból, függelékként egy régi, gyerekkori darabbal és egy passiójátékkal, amelyet szintén felkérésre írtam.

Megtalálták egy padláson az óbudai bontások közben egy régi passiójáték szövegét. Rontott szöveg volt, rekonstruálni kellet az eredetit is. Egy katolikus népének köré építették fel a passiót – ez természetesen nem színház-kész dolog volt. Megkerestem a dallamot, amivel zenész ismerősökhöz fordultam szintén Óbudán, és a Szent Péter Pál Főplébánia-templom karnagya, Kenessey László talált valami 1948-as gyűjtésből egy nagyon szép dallamot, amelyik pontosan ehhez illett. Ezt a dallamot használtuk fel, s az Aquincumi passióban arra énekeltettünk a kórussal. Jelenetekre tördeltük, adva a 14 stációt 14 színnek, és ahonnan hiányzott a szöveg, ott kiegészítettem. Károli Gáspár bibliafordításának nyelvezetét próbáltam használni. Ez természetesen nem önálló mű, hanem színpadra alkalmazás.

Ez a kötet is tükrözi, milyen rendkívüli formai biztonság és sokszínűség jellemzi a költészetét. Az időmértékes verselést ugyanolyan könnyedén kezeli, mint az ütemhangsúlyost vagy akár a szabad verset. A szapphói strófától, a hexameteren keresztül, az ősi hetesen át a limerickig biztos kézzel vezeti az olvasót. Mintha valamilyen értékfelmutatás is megbújna a klasszikus formák mögött.

Az egy alapvető dolog, hogy nekem az vers, amelyik megformált módon szólal meg. Számomra az egymás alá írt különböző hosszúságú sorok még nem jelentenek verset. A szabad versnek is ugyanolyan szigorú törvényei vannak, mint az időmértékes vagy az ütemhangsúlyos versnek. A gondolatritmusnak legalább olyan fegyelmezettnek és feszesnek kell lennie. A megformált versekben hiszek. Nagyon tetszenek az időmértéket utánzó versek, nagyon szeretem az angol jambust is, próbálom magyarrá tenni. Minden nyelvnek más a verskultúrája, én ezt eléggé igyekeztem megtanulni, bár nem iskolaszerűen, hanem a magam kárán. (Tanítottam verstant egyébként gimnáziumban fakultáció keretében, persze ez is Óbudán volt.) Nem tudósként, de hozzáértőként próbálom kezelni a kötött versformákat. Nagy szerencse az, hogy a közvetlen baráti körömbe tartoznak olyan verstanosok is, akik ezt igazán magas fokon tudják. Mint például a legjobb magyar verstan szerzői, a Szepes Erika–Szerdahelyi István szerzőpáros, mindkettőjüket barátomnak mondhatom. Erikát nagyon sokra tartom a római és görög formák miatt, Istvánt pedig az ütemhangsúlyos, magyaros formák miatt, mind a ketten fantasztikus tudású emberek. Rigó Bélától pedig a versjátékokat tanultam, nem akárki ő sem. Nagyon sokan nem tudják, hogy a zseniális rímhányó Romhányi – akit univerzális tehetségként ismerünk – veje és munkatársa volt Rigó Béla, ott állt mellette, és első közönségként segített abban, hogy végső formát kapjanak a Romhányi-versek.

Fantasztikusan jó iskola az, ha az embernek olyan barátai vannak, akik ugyanolyan komolyan veszik a formát, a pontos verseket, mint ő maga.

Ehhez persze jön az üzenet is, amiről külön lehetne egy hosszú beszélgetést folytatni, hiszen a mai recepcióesztétika felmondja azt az évezredes szövetséget, ami az üzenet és a forma között van. Kiüresíti a formát, és tartalmatlanná teszi a verset. Énnekem ezekhez nemigen van közöm. Magam annak a jó magyar folyamatnak vagyok a híve, amelyik Balassitól kezdődik, vagy már az Ómagyar Mária-siralomtól, Csokonain, Petőfin, Adyn, József Attilán, Nagy Lászlón, Juhász Ferencen keresztül ér el hozzánk.

A felsoroltakon kívül Arany Jánostól Radnótin keresztül Weöres Sándoron át Pilinszky Jánosig idézi meg köteteiben a költőket tartalmilag és formailag is. Kik voltak költészetére a legnagyobb hatással?

Nagyon nagy hatással van rám gyerekkoromtól kezdve József Attila, kamaszkoromtól pedig Csoóri Sándor, Nagy László, Ladányi Mihály, Juhász Ferenc, Orbán Ottó, Kormos István. És még két óriás, akikkel személyes kapcsolatom nem volt ugyan, bár találkoztam velük: Pilinszky János és Weöres Sándor. Vannak olyan pillanataim, amikor Kormost kell olvasni. Számomra is nagyon érdekes, hogy amikor elegem van mindenből, akkor hazamegyek, előveszem a Szegény Yorick kötetet, és egy darabig nagyon jól megvagyok vele. Erőt ad, pedig ezek nem hurráoptimista versek, de a tartást közvetítik.

A Gázgyári Művelődési Központ ugyan megszűnt, de ön azóta is folytatja népművelői tevékenységét Óbudán.

Ezt nem lehet kiirtani az emberből. Voltak olyan folyamatok, amelyeket még gázgyári koromban megkezdtem, és mivel nyilvánvalóan igény volt rá a kerületben, folytattam a tevékenységet, de kívülről is megkerestek kollégák, meg tudnád-e csinálni?

Egy élő folyóiratot, egy beszélgetést, egy tévésorozatot, egy tanfolyamot, egyebet, igen, ezeket meg tudom csinálni. Ezeket elvállaltam, aztán úgy alakult, hogy ebből rendszer is lett.

Először a Békásmegyeri Közösségi Házban működött az élő folyóirat, amibe bele tudtam csempészni régi álmomat, amit most is csinálok Csillaghegyen, hogy nemcsak a szó, a gondolat, hanem a képzőművészet is jelen legyen. Békásmegyeren az volt a baj, hogy csak egynapos kiállításokat lehetett rendezni, s ez technikailag eléggé megviseli a művészeket is meg a berendezőket is. Egyik nap fölrakjuk a kiállítást, másik nap lebontjuk, megnézi harminc vagy száz ember, aki kíváncsi rá. Csillaghegyen nagyobb teret kaptam erre, ott két hétig vannak kinn az irodalmi esthez kapcsolódó képek. A mai napig is mindig kapok felkéréseket, amelyeknek örömmel teszek eleget.

Gyimesi László
Keszthelyen született 1948-ban, 1966 óta él Óbudán. A középiskolát Nagykanizsán végezte vegyésztechnikusként, később filozófiát, esztétikát, népművelést, pedagógiát, majd andragógiát tanult, végül kulturális menedzseri oklevelet szerzett. Több mint húsz évig vezette a Gázművek óbudai művelődési intézményét. 1964 óta publikál szépirodalmi és egyéb műveket, 21 önálló kötete jelent meg, számtalan folyóiratban, antológiában szerepelt. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Munkásságáért több kitüntetésben részesült, a Nagy Lajos-díj, a Gábor Andor-díj mellett legbüszkébben az Óbuda Kultúrájáért Díjat és a Pro Óbuda Díjat szokta említeni. Sokszoros kitüntetettje az aquincumi költőversenyeknek, a Quasimodo költői versenyeknek. Nős, két felnőtt fia, két unokája van.

Az idő múlásával egyre kevesebben vannak azok, akik átélték a II. világháború borzalmait, hűen tudnak mesélni az eseményekről. Még kevesebben vannak, akik naplót vezettek a harcok idején, és azt megmentve idézhetik fel a múltat családjuknak és a szélesebb közönségnek. 1944 telén a Zsigmond tér 8. tekintélyes háztömbje közigazgatásilag még a III. kerülethez tartozott. Itt élt fiatal lányként Mladoniczky Mária (Both Attiláné), a naplóíró, akivel felidézzük a vészkorszak és az azt követő évek emlékmozaikjait.

A napló 1944 decemberének közepétől 1945. május közepéig írja le a fontosnak tartott életmozzanatokat.

A naplót Gyarmati Klára hozta a szerkesztőségbe, aki az Újlaki plébánia karitász önkénteseként ismerte meg a szerzőt.

Óbudai családban született?

Nem. Kilencéves voltam, amikor a család a VIII. kerületből Óbudára, a Zsigmond tér 8. szám alatti nagy házba költözött. Ez 1933-ban történt. Ott vészeltük át az ostromot is, akkor készült a napló. A háborút követően, már fiatal házasként még abban a házban éltünk szüleimmel és a húgommal. A férjem munkájának köszönhetően sikerült lakáshoz jutnunk az Árpád fejedelem úton frissen épült házban, aminek a tervezésében ő is részt vett. 1967-ben 180 ezer Ft-ért, kedvezményes áron jutottunk ehhez a két és fél szobás lakáshoz. Ez akkoriban hatalmas összegnek számított, de egy jó ideig nem kellett lakbért fizetnünk. Olyan hírességek laktak a házban, mint Nagy László és Szécsi Margit, az utcában pedig Berek Kati, Zolnay Pál rendező és a Sztankay család.

Az ön által írt ostromnapló mellett szerepel egy közvetlenül a háborút követő zavaros és nehéz időszakról szóló írás is, amelyet az apukája vetett papírra. Édesapja mivel foglalkozott?

Édesapám, Mladoniczky István pedagógus volt, édesanyám szintén. Elemi iskolában tanított a VIII. kerületben, és egy ideig még a Zsigmond térről is visszajárt dolgozni, de már elég idős volt akkoriban, és fárasztó volt számára az utazás. Szerencsére el tudott helyezkedni a közeli Kiscelli utcai iskolában, ahol egészen nyugdíjazásáig dolgozott.

Sokat olvasni a hajdani Óbuda falusias, nyugodt világáról a háború előtti korszakban, az úgynevezett boldog békeidőkben. Mária néni emlékeiben milyen volt az élet akkoriban Óbuda-Újlakon?

Amennyire én emlékszem, jó volt. A Kolosy téri iskolában fejeztem be az elemi tanulmányaimat. A Zsigmond téren, közvetlenül a ház előtt volt a fordulója az 5-ös és a 11-es villamosoknak. Onnan könnyen járhattam be az Alkotmány utcai Kereskedelmi Iskolába, ahol a felsőt végeztem, majd ott érettségiztem. A Zsigmond tér környéke nem így nézett ki, mint most. Kevesebb volt a ház, az épület, a Harcsa utca sem volt beépítve. Sokat jártunk fel a közeli dombokra bóklászni, amely még bozótos volt, és sűrű növényzet borította. Szép idők voltak. De jött a háború, és közeledett az ostrom.

Világosan emlékszem 1944. november 4-re, amikor a déli órákban hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Ekkor robbantották fel a Margit hidat.

1944.XII.23. Folyton repülnek az orosz gépek fölöttünk. Gyönyörű ragyogó nap van. {…} Olyan furcsa az utca és az élet. Látszólag minden úgy megy, mint azelőtt. És mégis valami tompaság, fojtott izgalom van a levegőben. Félek, de nem tudom, mitől. Azt hiszem, az oroszoktól. Annyi borzalmat mesélnek róluk.

Milyen viszonyba voltak egymással a szomszédok?

A háború előtt nem volt összejárás. Mindenki élte a saját életét. Aztán jött az ostrom, és lementünk a pincébe. Az összes család, több generáció volt összezárva a mosókonyhában és a hatalmas pince nagyobb részében. A naplóban leírtam a lakók pontos névsorát.

Az ostromot megelőzően vezetett naplót, vagy csak a szituáció késztette az írásra?

Nem, ott kezdtem el a pincében. Volt nálam egy füzet, amelybe ceruzával írtam be a feljegyzéseimet, slágvortokban. Nyilván nem mindennapi esemény volt az ostrom, úgy éreztem, hogy ezt meg kell valamilyen formában örökítenem. Mivel ceruzával írtam, így az idők során nagyon megromlott az állapota, és alig volt olvasható. Lényegében az utolsó pillanatban sikerült megmenteni, és a fiam segítségével számítógépbe beírni, az eredeti már szétfoszlott.

1945.I. 2. {…} Délután a merészebb férfiak elmennek a Császárfürdő vasútállomásra, és feltörnek egy pár vagont. Hoznak lisztet, sót és néhány vödör olajat. Jó lesz világítani, vagy talán még főzni is. Több mint egy hete vagyunk már lent. Nem hittem volna. Sokat unatkozom. Néha kártyázunk.

I.11. Ma irtó pánik tört ki. Azt mondják, holnap jön a végítélet. Mindenki mindent becipel. Valaki azt mondja, hogy víz sem lesz. Nosza, erre mindenki vizet gyűjt. Üvegbe, demizsonba, lábasba. {…}

I.17. Reggel tudtam meg, hogy éjjel az a nagy robaj a lépcsőház volt. Még egy találatot kapott. Most már a II. emeletre is csak a korláton lehet felmenni. {…}

I.22. {…} Ma egész nap erősen lőnek. Sztálin-orgona, Göring-ágyú, minden van itt. {…} Egyébként kártyázunk és beszélgetünk. {…}

I.27. Közeledik a Vég. Így kell írnom, nagy V-vel. Szüntelenül tombol a harc. Meddig tart ez még? Nem mondom, itt lent elég biztonságban érzem magamat, jó meleg van, van mit ennem, szórakoztató társaság van. {…}

I.28. Tovább folyik fönt a harc, lent az élet. Este egy kis csönd van, hát kimegyünk levegőzni. Hiszen olyan nagy szükségünk van egy kis friss levegőre. Halotti csend van kint. Itt-ott hallatszik egy-egy távoli lövés. Egyéb semmi. Mindig följebb merészkedünk. Már az udvaron vagyunk, már a kapu alatt. Kint állunk a kapu előtt. Csodálatos látvány tárul elém. Tiszta mélykék ég, magasan áll a Hold. Sehol egy felhő, csak erős, viharos szél fúj. Körös-körül sűrű hó. Csak a szél fújta különös, hegyes-völgyes formákban. {…}

Mesélt róla, hogy a háború után még sokáig együtt lakott a család. Mekkora volt a Zsigmond téri lakás?

Ez egy háromszobás saroklakás volt a ház második emeletén. Az egyik fele a Bécsi út felé, a másik a Zsigmond tér felé nézett. Nagyon szép kilátása volt. Az ostrom előtt a nagymamám, ómama is ott lakott. Ő sajnos az ostrom idején halt meg 88 évesen, borzalmas volt. A Zsigmond téren temették el, ahol a férfiak csákánnyal próbálták feltörni a jeges földet, miközben folyt a lövöldözés.

Szegényt egy pokrócba csavarták, és este, már sötétbe tudták a férfiak elhelyezni a sírba. Végül 1945 decemberében exhumálták, és a kapott rendes, egyházi temetést pappal az Óbudai temetőben.

1945.I. 7. Ma reggel fél tízkor meghalt Ómama. Egész éjjel hörgött, és beszélni akart, de nem tudott. Reggel átszaladunk Aignerért, de mire jött, már halott volt, sőt már ki is vitték a Raffayhoz. Borzasztó volt. Az ágytakarójába burkolták bele. Abban lesz eltemetve. Sári intézkedik, hogy a férfiak közösen ássák meg a sírt, itt kint a téren, a kis parkban. Egész nap szörnyű tűz zúdul a vidékre. És a férfiak csak ásnak, csákányoznak. {…} Délutánra elkészült a sír. Eltemetni csak este fogják, ha majd egy kis csönd lesz. Olyan volt este a kis kert, mint Álomország. Nagy csönd volt, a Hold sütött, és sűrűn hullott a hó. Szinte valószínűtlenül szép volt. Mama és én csak a kapuban álltunk. Papa kiment a sírhoz. De az egész kép oly lenyűgöző volt, hogy nem tudtam sírni. Sőt! Boldognak éreztem szegény Ómamát.

Többször említi a naplóban a pincében elraktározott nagy mennyiségű szeszt és egy bizonyos likőrgyárat. Ez a Rosenfeld Manó-féle Első Újlaki Likőr és Rumgyár volt?

Igen, Manó bácsiéké volt az egész ház. A Bécsi út 1. szám alatt volt az üzletük, és gondolom, a gyáruk is. A pince egy részében lehetett a raktár. Szegény Manó bácsit a háború alatt elhurcolták, de utána előkerült, és megköszönte a lakóknak, hogy vigyáztak az árukészletére. Persze kivéve, amit megittunk. Maga a gyár azonban már nem működött tovább.

1944.XII. 28. Változatlanul tűz alatt áll a környék. {…} Nincs kenyér. Megszervezik, hogy minden reggel két más-más férfi megy el kenyérért. Gyönyörű, hófehér kenyér. Habzsolva esszük. Borzasztó, nem lehet mosakodni. Egyesek majdnem megfürödnek, más meg még az arcát sem moshatja meg. Csak kölnivel törlöm meg az arcomat. A fogaimat is meg kellene már mosni! Sok gondot okoz a kocsma és a likőrgyár. Mi lesz, ha az oroszok itt találják ezt a rengeteg szeszt?! El kellene tüntetni. A szomszédos házakból már jönnek a prolik, és viszik a holmikat.

XII. 31. Szilveszter. Nagy duhajkodás. Veszettül énekelnek és isznak, hiszen van mit. {…} Éjfél! Apám mint legidősebb, körbejár, mindenkinek boldog új évet kíván, és a férfiakkal összetegeződik. {…}

1945.I. 1. Nagy hideggel köszöntött be az új év, amely ki tudja, mit rejteget számunkra. Alig esik egy-egy lövés. {…}

Milyen emlékei vannak a háborús karácsonyról?

Szörnyű volt! Addigra már erősen lövöldöztek. A család nagyon vallásos volt, főleg apám. Apai ágon lengyel származású a család, a dédapám már biztos itt született. Nem tudom pontosan, mikor kerületek magyar földre. Apám Vértesszőlősről származott, ott gazdálkodtak, 12-en voltak testvérek.

Én még el tudtam menni misére az Újlaki templomba, ahová a család is járt. Szerényen köszöntöttük egymást a pincében, a család és a szomszédok.

1945.XII. 24. {…} A karácsonyfa már kész, várjuk a gyertyagyújtást. Attól nagyon félek. Hiszen Ő nincs itt. Nagy dübörgés a Bécsi úton. Kinézek. Páncélkocsik, tankok, ágyúk vonulnak dél felé. {…} Lobognak a karácsonyfa kis gyertyái. Ijedten rebbennek, lobbannak. Ők is félnek. És én sírok, sírok, nagyon sokáig. Olyan jólesik sírni. {…}

XII. 25. Még elmentem volna templomba, de Mama már nem akart elengedni. A templom mellett áll egy harckocsi, és folyton lő. Lent leülünk a pincében. Előbb megint robbant itt a közelben két lövedék. Mama addig jajgatott, míg lejöttünk. Később felmentem nézelődni. Elvétve be-belőnek. Két Fritz is állt ott. Tőlük tudtam meg, hogy Budapest teljesen körül van zárva, valamint azt, hogy az utolsó házig védeni fogják. Ezután felmentem ebédet főzni. {…}

XII. 26. Karácsony másnapja van. {…} Reggel óta nincs villany. Gyertyák égnek itt is, ott is. Kísérteties fény, a gyerekek sírnak. {…}

A front közeledtével lehetett hallani arról, hogy milyen veszélyek fenyegetik a civil lakosságot, elsősorban a nőket?

Persze. Minket is elbújtattak a pincében. Itt kell hangsúlyoznom, hogy bennünket itt nem bántottak az oroszok.

Amikor elöntötte a víz a pincét, és elő kellett jönnünk a búvóhelyünkről, még az orosz katonák vették rossz néven, hogy félni kellene tőlük.

Persze az ilyet fenntartásokkal fogadja az ember, annak tudatában, hogy miket hallott róluk.

1945? I. 29. {…} Egyszerre Pityu rohan be: „Itt vannak az oroszok!” súgja nekem. Nem akarja hangosan mondani, fél, hogy pánik tör ki. Sietek be Mamához. Megmondom neki, nehogy nagyon megijedjen, ha meglátja őket. Alig érek be, jönnek az óvóhelyajtón már. Összesen talán hárman. Magas, hóköpenyes alakok, géppisztollyal a kezükben. Tiszták, illatosak, frissen borotváltak. Csak bámulok. Végigsétálnak, és kijelentik, hogy azonnal oltsuk el a tüzet, mert különben lőnek. Én csak azt tudom, hogy itt vannak. Nekidőlök az ágynak, és hangtalanul sírok. Ezt kellett megélni. {…}

I.30. {…} A nap nagy részét bent töltjük a pincefolyosóban, mert mint mondják, már sűrűn fordult elő nők elhurcolása és megbecstelenítése. Lélekné unokahúgát, szegény Rezutsek Icát is elkapták. Csendben üldögélünk a pincében. {…} Ülünk a sötétben. Valaki ül mellettem, nem tudom ki. Halotti csendben ülünk. Én imádkozom, magamban. Öt percig ültünk így vagy két óra hosszat, nem tudom. Egyszerre csak bejött Mama, és csak annyit mondott: „Elmentek.” {…}

II.14. Tegnap két orosz tiszt összeveszett egy nőn, és lelőtték egymást. Ma van a temetés. Itt a Zsigmond téren temették el őket, csoda nagy pompával. Teherautókon hozták a koporsókat, csupa perzsával letakarva. Vajon hol lopták? Rengeteg katona, zene, díszlövések. Fentről, a lakásból elbújva kukucskálunk, és onnan nézzük.

A harcok befejezésével, a háború elmúltával visszatért az élet. Milyen volt az újrakezdés?

Anyukám nagyon féltett minket a húgommal. Nem járhattunk sehová, még Óbudára sem. Szüleim az 1930-as években vettek egy kis telket a Szépvölgyi úton (kis kerttel), amely teljesen másként nézett ki, mint most. Alig volt út, a 29-es busz még nem járt (később sem arra közlekedett), itt akartak egy télen-nyáron lakható házat építeni. A háborúban azonban bombatalálat érte, és csak a kert maradt meg. Enni azonban kellett, és a szüleim eladták, ékszereket kaptak érte, amikből etetni tudták a családot. 1943-ban leérettségiztem, így volt megfelelő képesítésem, hogy dolgozhassak. A Budapesti Városházán kaptam irodakezelői állást. Zavaros idők voltak. Beléptem a Kisgazda Pártba, amely nem maradt következmény nélkül. Áthelyeztek a Kálvin tér közelébe, a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. A büntetéssel végül csak jót tettek nekem, hiszen egy nagyon kellemes művészközegbe kerültem, amelyben egy bohém művésztanár közösség dolgozott (amúgy időközben kiléptem a Kisgazda Pártból). Az igazgató is egy festőművész volt, akit azonban idővel áthelyeztek, és az új igazgató, aki valamilyen rendőrbesúgó lehetett, bár magát népi festőművésznek tartotta, rossz légkört teremtett. Még szerencse, hogy ez engem már nem igazán érintett, mert akkor született a gyermekem, és utána már nem mentem vissza oda dolgozni. Egy darabig otthon voltam, és csak három év után helyezkedtem el újra. Először a Természettudományi Egyetemen dolgoztam, utána a Belkereskedelmi Minisztériumban kaptam állást egy hirdetés útján.

Itt alakult meg a Belkereskedelmi Kutatóintézet, azon belül az önálló Piackutató Intézet, ahová áthívtak engem is irodistának, és innen mentem nyugdíjba 1980-ban.

Szóba került, hogy a háborút követően még sokáig a Zsigmond téri lakásban éltek, mint egy nagy család. Ezt követően mi lett a lakással?

Egy ideig heten laktunk a lakásban, hiszen ott éltek idős szüleim, a húgom, valamint mi a férjemmel, és az időközben megszületett két gyermekünkkel. Aztán ideköltöztünk az Árpád fejedelem úti lakásba, a szüleimnek már nem kellett akkora lakás, és a Bécsi úton, egy városi házban éltek tovább. Édesanyám 88 évesen hagyott itt minket. Szép emlék tőle ez a pár kép a falon, amelyeket ő festett. Volt hozzá tehetsége és érzéke. A testvérem is rajzolgatott, nekem viszont az nem igazán ment. Én inkább hímeztem, horgoltam, de leginkább kötöttem. A húgom a San Marco utcába költözött, 1992-ben halt meg. Nekem személy szerint nem volt jó érzés a Zsigmond téri régi házat látni, de még arra sétálni sem. A háború, az ostrom, ómama halála nagyon rossz emlékeket idézett fel bennem.

Az 1956-os forradalom idején ismét a pincében kerestünk menedéket, de akkor már két kicsi gyerekemmel éltem át az eseményeket. Borzalmas volt már anyaként újra a pincében reszketni.

Három fiú a házból felment a padlásra körülnézni, hogy mi történik a környéken. Egy orosz tank ezt észrevette, és belelőtt a tetőbe. Az egyik fiút széttépte a lövedék, a másik sebesülten levetette magát az udvarra, a harmadik megsebesült, de túlélte. Nemrégiben egy barátnőmmel, aki szintén ebben a házban lakott, elmentünk megnézni, de már nem lehetett bemenni, mert zárva volt a kapu, így csak bekukucskáltunk.

Hogyan fogadták a gyermekei a naplókat és a benne leírtakat?

Nagyon örültek neki, és boldogok voltak, hogy ezek a családi emlékek megmaradtak. A fiam csillagász lett, a lányom üzemmérnöknek tanult és kárfelmérő lett. Ők mesélik tovább az akkori történéseket unokáimnak, dédunokáimnak.

(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán

1927. július 13-án születtem. Attól kezdve óbudai vagyok.

A Margit Kórházban született?

Nem. A Margit Kórház tatarozás alatt volt, és anyám az akkori Weiss Alíz kórházban, a későbbi Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen, vagyis a Szabolcs utcai kórházban hozott világra.

A család mikor költözött Óbudára?

1880-as évek közepén apai nagyapám, aki állítólag tüdőbetegségben szenvedett, a Bécsi út felett, a jelenlegi ún. szilikáttömb helyén, egy gyümölcsöskert területén vett egy kis házat azzal az orvosi javaslattal, hogy a jó levegő biztosan hozzájárul a gyógyulásához. Egyébként a Podmaniczky utcában lakott. Ott volt ügyvéd. Az a környék abban az időben a Nyugati pályaudvar közelsége miatt nem volt „egészséges”, nagyapám ezért a szabad idejét Óbudán töltötte. Apám Rétságon született 1891-ben, mert nagyapám akkor éppen közjegyző volt ott. Nyolcan voltak testvérek. Nagyszüleim házassága megromlott, a nyolcvanas évek végén elváltak, és a nyolc gyerek apa nélkül nevelkedett. Apám 1921-ben vette el a Pápa melletti Pusztagyimóton élő anyámat, akinek hét testvére volt. Anyámnak az volt a kikötése, hogy Pestre nem költözik. Kérte apámat, hogy olyan helyen keressen lakást, amely vidéki miliőt ad. Trianon után közel egymillió ember jött át az elcsatolt országrészekből, ezért 1921-ben nagyon nehéz volt Budapesten lakáshoz jutni. Tízezrek éltek vasúti vagonokban.

Apámnak szerencséje volt, mert néhány hónap után nagyapám egykori ügyvédbojtárja fölajánlott neki bérletre Óbudán, a Kolostor utca 30. szám alatti villában egy lakrészt, amit csak nyáron használt.

A villa kétlakásos volt, az egyik lakásban laktunk mi, a másikban pedig a neves Berg família, egy nagyon értékes család, ahol négy nagyobb gyerek volt. Hárman közülük kormányzó-gyűrűvel díjazott eminens tanulók voltak. Az egyik lakásban nyolcan éltek, a másikban mi laktunk négyen.

Mi hárman voltunk testvérek. Imre bátyám Pápán született, gyermekként influenzát kapott és meghalt. Béla bátyám már Pesten született. A rajz és a művészetek iránti érdeklődése már gyermekkorában, a gimnáziumban feltűnt. Építész lett, többszörös Ybl-díjas, majd Állami-díjas, utolsó munkája a Hilton Szálló volt. A Kolostor utcai lakás nagyon szép volt. Gyönyörű volt a kertje, valóságos park. Lakásunk egy hálószobából, nappaliból, hallból, hosszú előszobából és hatalmas konyhából, spájzból állt. Volt egy kis szoba is, oda beszereltek egy kádat, hét végén ott volt a „nagy fürdetés”. Árnyékszék a házon kívül volt, vagyis nemhogy összkomfortos, de még komfortos sem volt a villa. Körülötte viszont kinyílt a világ.

A domb­oldalon óriási mező, fölötte a Remete-hegy, ami fenyves erdő volt, és lehúzódott közel a Kolostor utcáig. Kilépve a házból, kimehettünk a mezőre vagy az erdőbe.

Vadnyulakat fogtunk hurokkal. A kertbe őzek, vaddisznók jártak be. Gyönyörű világ volt, közvetlenül a Schmidt-kastély mögött. 1936-ban a bérleményt felmondták, és mi leköltöztünk a Bécsi út 171. számú házba. Ma is itt lakom. A II. világháború alatt a Kolostor utcai házat földig lerombolták; sokan meghaltak a pincében.

Sok élményem fűződik a házban töltött időhöz, de ezek közül is kiemelkedik, hogy találkozhattam az utolsó remetével.

Minden hónapban egyszer lement a főplébániára, talán lelki igényeit ellátni. Közvetlenül a kertünk melletti ösvényen ment, és időnként bejött hozzánk. Békesség a háznak, mondta mindig.

Anyám rendszeresen behívta, étellel kínálta, valamit evett is, és elmenőben ismételte: békesség a háznak. Egy nagydarab emberre emlékszem, barnás, csuhaszerű ruhában, nagy szakállal és mély hanggal. Meghatódva gondolok vissza gyermekkorom legszebb szakaszára.  A Remete-hegy egyébként arról kapta a nevét, hogy az ottani barlangokban remeték éltek.

Schmidt Miksával is találkozott?

Bizony, én még gyermekként személyesen ismertem Maximilián Schmidtet. Abban az időben sűrűn lakott a kastélyban – egyébként Bécsben élt –, amit 1935-ben adott a székesfőváros tulajdonába.

Bátyámmal a kastély „bűvöletében” éltünk. Másokkal együtt rendszeresen körülötte sétáltunk. Déli oldalán – a ma is meglévő hatalmas ajtók mögött – kocsiszín volt, a hintókat vasárnaponként meg lehetett nézni, de a lovardába csak ritkán engedtek be. Sétáink során Schmidt Miksa bácsi többször bevitt minket a kastélyba, ami egyébként vasárnaponként nyitva volt a látogatók számára. Szabadon be lehetett menni, és körül lehetett nézni. Kétszer-háromszor kézen fogva fölvitt bennünket a fölső emeletekre.

Csodaszép könyvtárra, rengeteg könyvre, vastag szőnyegekre, dús függönyökre emlékszem, de mindenek előtt egy hatalmas, mozgatható földgömb maradt meg a tudatomban.

Emlékszem egy gyönyörű kápolnára is, ami talán a földszinten lehetett. Az ostrom során a kastély teljesen kiégett, összeroskadt, csak a falai maradtak meg. Minden elégett, földgömböstül, kápolnástul, könyvtárastul. Pótolhatatlan veszteség.

Hogyan nézett ki gyerekkorában Óbuda?

Ahogy mondtam, a Kolostor utcában, közvetlenül a kastély mögött laktunk. A hegyoldalon, a Kiscelli utcán lejöttünk a Bécsi út 171. számú házhoz, ahol idestova 80 éve lakom.

Akkoriban itt két fűszerüzlet, trafik, rendőrség, hentesüzlet, sőt egy időben italkimérés is volt. Mindez egy helyen.

Ha nagyobb dologra, például ruhára vagy cipőre volt szükség, akkor elmentünk a Flórián térhez, a Tavasz utcába, ritkán a Fő térre. A Kiscelli utcai iskolába jártam. Ez volt akkor az én óbudai világom, más részét alig ismertem. Elemi iskolás koromban kerültem kapcsolatba a szaléziakkal, mely mind a mai napig fennáll. A Kiscelli iskolát nagyon szerettem, csupa jó tanítóim voltak. 1938-ban kibővült a látóköröm: gyalog jártunk a bátyámmal az Árpád Gimnáziumba, a Zsigmond térre. Gyalogolnunk kellett naponta, kivételes esetektől eltekintve a villamos szóba sem került. Egy tantusz az újlaki templomig volt érvényes, ami 8 fillért ért. 10 fillérért viszont a Föld utca és a Zápor utca sarkán lévő Fischer Mór üzletében délután öt órától egy zacskó kiflit vagy fél-egy kiló kenyeret lehetett venni. Ez volt a megmaradt pékáru, a reszt, amit másnapra eltenni már nem akartak. Mi erre spóroltunk. Ilyen nagy érték volt akkor 10 fillér!

Apámnak akkoriban nem volt munkája. Ő egyébként iparrajz iskolát, majd felső ipari iskolát végzett, és a Lingel bútorgyárban dolgozott mint formatervező.

A Lingel bútorgyár császári és királyi szállító volt. Maradandó bútorokat készítettek, igazi márka volt. Néhány darab ma is lakásunk dísze, átvészelték Óbuda ostromát, házunk pusztulását. 1935-ben, a nagy gazdasági válság idején apámat elbocsájtották. Állás nélkül maradt, és csak hónapok múlva kapott munkát a Szőlő utcai Halaman asztalosipari gyárban. Az első világháborúban apám három évig szolgált, ötször sebesült, és főhadnagyi rangban szerelt le. Együtt szolgált Újszászy Istvánnal, aki aktív katona volt, később tábornok és a katonai elhárítás főnöke lett. Valahol találkoztak. Apám elmondta, hogy állástalan és nyomorog. Újszászy behívta a minisztériumba, ahol 1936-tól 1938-ig dolgozott. Ebben az időben jól éltünk, apámat autóval vitték, hozták, nemritkán Újszászyval, aki a Tábor-hegyen lakott. Ezért a két évért 1948-ban apámat azonnali hatállyal elbocsátották egy asztalosipari nagyvállalattól. Egy forint nyugdíjat sem kapott. Attól féltünk a háború után, hogy deportálnak bennünket. Nem tudom, hogy a jelzett időszakban a Honvédelmi Minisztériumban apám mivel foglalkozott, de az tény, hogy Újszászy a kémelhárítás főnöke volt, így valószínű, hogy ezen a területen kapott feladatot. Apám jól beszélt németül, elfogadhatóan szerbül, lengyelül és kissé oroszul is. Nyelvtudását biztosan használta a kém­elhárítás.

Mint említettem, a Kiscelli elemi iskolát nagyon szerettem, de ez nem mondható el az Árpádról. Az első három osztályt a Zsigmond téren jártam ki, valóságos gyötrelem volt számomra. Az épület nem volt iskolának való. A tantermekben télen hideg volt, nyáron nagyon meleg.

Ráadásul olyan matematika tanár oktatott, akit kicsaptak a kőszegi katonaiskolából. Hozzászokott a hangos katonai utasító vezényszavakhoz, beszédhez. Nem beszélt, hanem üvöltött.

Féltem tőle, valósággal remegtem, ha felelni hívott. Matézisből mindig csak átcsúsztam. 1941-ben átköltöztünk az új épületbe, ekkortól valamivel jobb volt a diáksorsom. Egyre inkább a humán tárgyak vonzottak: a történelem, a magyar nyelv és irodalom, a földrajz; ezekben többnyire eminens voltam, de nagyon szerettem a latin nyelvet is.

A matematikát nem szerette, a humán tárgyakat szerette, azokból többnyire eminens eredményt ért el, mégis orvos akart lenni. Honnan jött az ötlet?

Erre nem tudok egyértelmű választ adni. Hatodikos gimnazista lehettem, amikor valamilyen esemény, talán könyv vagy elbeszélés hatására merült föl bennem, hogy orvos szeretnék lenni. Ezt elmondtam szüleimnek is, akik tudomásul vették, de valószínűleg nem vették komolyan. Hetedikes gimnazistaként bátran kimondtam az osztályfőnökömnek, érzek magamban annyi erőt, hogy orvosnak tanulhassak. Emlékszem, ő csóválta a fejét, nem hitt nekem. Nyolcadikos gimnazista koromban pedig – ahogy erről majd beszélek – a kérdés eldöntetett.

A második világháborút hogyan vészelték át?

Apám akkor már idősnek számított, katonának nem vitték. Mi leventeként rendszeresen katonai vagy félkatonai kiképzésben részesültünk.

1944. október 23-án – és ezt olyan biztosan tudom, mintha tegnap történt volna, nyolcadikos gimnazista voltam – közölték az osztályban, hogy a tanítás megszűnt. Megkaptuk az indexet, a félév átlósan át volt húzva.

Bejött az osztályba a katonai parancsnok, és kijelölte, hogy kinek hova kell mennie. Engem a kerületi Honvéd Kiegészítő Parancsnokságra utasítottak azzal, hogy a Fő téren kell jelentkeznem. Így is történt október 24-én. Itt elmondták, hogy a következő napon reggel három napi élelemmel, meleg váltó alsóneművel kell jelentkeznem lövészárokásás céljából Csillaghegy, Rómaifürdő területén. Hazamentem, és mindezt elmeséltem a szüleimnek. A front tompa zaját, az állandó dübörgést már jól lehetett hallani. Anyám átment a Margit Kórházba, ahol barátnője volt a gondnok, Hafner Zsolt felesége, és segítségüket kérte. A válasz az volt, hogy másnap menjek be a kórházba, ahol felvesznek mint elsőéves medikust. Így is történt. Az akkori gazdasági-pénzügyi vezetőnek, a kórházi gondnoknak akkora tekintélye volt, mint ma az egyetemi gazdasági rektornak. Bementem hozzá, személyesen bevitt Guzich Aurélhoz, a sebészeti osztály vezetőjéhez, aki egyben a kórház katonai parancsnoka is volt. Az egész Margit Kórház egy nagy sebészeti osztály volt, felkészülve a tömeges sérült- és balesetellátásra.  1944 augusztusától a Magyar Királyi Honvédség 10. tábori kórházának a filiája volt. Orvosok nem voltak. Vagy katonai szolgálatot teljesítettek, vagy elmenekültek Óbudáról. Ápolószemélyzet is alig volt.

Szívesen felvettek, mert kellett a segítség. Így kezdtem dolgozni nyolcadikos gimnazistaként mint első éves medikus. Semmiféle papírt, indexet nem kértek tőlem; elhitték, amit mondtam.

Guzich Aurél tanár írt egy cédulát, amiben kijelölt a kórházi feladatok ellátására. Kaptam egy magyar-német nyelvű hivatalos igazolványt a Széna téren, a mai Volán buszállomás helyén álló régi János Kórház épületében. Ott volt az igazgatóság és a német egészségügyi katonai parancsnokság is. A kétnyelvű igazoló lapnak köszönhetem, hogy nem kellett bevonulnom: nem hagyhattam el az I. Hadtest területét (Budapestet). Október 25-től a Margit Kórházban éltem éjjel-nappal. Sokat dolgoztam. Kaptam fehér köpenyt, nadrágot, nem rendszerességgel, de időnként kaptam fehér inget is. Rengeteg sebesültet hoztak, némelyek a saját lábukon jöttek be a kórházba. Betegeket és sérülteket ápoltam, megtanítottak altatni, műtétekben segíteni. Felejthetetlen iskola volt. Orvosi működésemnek ez volt az alapja.

Október végén láttuk először, hogy Újlak felől a Bécsi úton kora délelőttől szürkületig zárt, hosszú sorokban terelték a sárga csillagos menetet a téglagyárba. A ház, amelyben laktunk, a nyilaskeresztes párt központja volt. 1938-tól bérelték az 1. emelet 3. számú három szobás lakást. Az volt az óbudai nyilaskeresztes párt központja. Az iroda ajtaja azonban többször volt zárva, lepecsételve, mint nyitva. A pártot a Horthy érában több alkalommal betiltották. A bejárati ajtót nagy fémpecséttel zárták le. A harmincas években csak lézengtek itt az emberek, jelentős tagság nem volt. A negyvenes évek elejétől azonban egyre többen jártak a párthelyiségbe, megfordult itt Szálasi Ferenc is. Mint ismert, 1944. március 15-től Horthyt kirendelte Klessheimbe Hitler, a szokásos ünnepséget sem tarthatta meg, mert nem engedték haza. Március 16-án a házban lévő párthelyiséget lezáró pecsétet lefeszítették, az ajtót kinyitották: özönlöttek a nyilasok. Az én tudatomban a nyilaskeresztes mozgalom virágzása – legalábbis Óbudán – nem március 19-én kezdődött, amikor a németek bevonultak, hanem már 16-án, amikor leverték a pecsétet, és özönlöttek a nyilasok az óbudai párthelyiségbe. A nyilasok kísérték a csoportokat, melyek novembertől egyre hosszabbak és egyre gyakoribbak voltak. A sorból kilépni, pláne megszökni nem lehetett. Azonnal lőttek. De halállal járt a zsidók mentése is. A leghatározottabb utasítás volt, hogy a zsidók szöktetése halállal jár. Fehér egyenruhámban rendszeresen ingáztam a kórház és a lakásunk között.

Előfordult, hogy amikor mentem haza, sikerült kihúznom valakit – főleg gyermeket, fiatalabb nőt – a sorból, és bemenekíteni a szaléziak hajnaltól késő estig nyitott kápolnájába.

Kiss Mihály volt a szalézi közösség és kápolna vezetője, akiről köztudott volt, hogy zsidókat ment. Engem jól ismert, rendszeresen ministráltam neki. A zsidó üldözöttek téglagyári összegyűjtése december közepén megszűnt. Döbbenetes időszak volt. Következett Óbuda ostroma. 1945. január 1-én jelentek meg először szovjet katonák házunk légópincéjében. Ők képezték az első hullámot. Békés emberek voltak. Mindenki nyugodjon meg, ne keltsünk pánikot; ha nincs fegyveres vagy német katona, senkinek nem lesz baja, mondták magyarul. Hamar el is mentek. Néhány órával később egy mérhetetlenül lezüllött, részeg, primitív csapat érkezett. Pasli, davaj, davaj ordítozással kitereltek bennünket a Bécsi útra a pincéből. Az út – éjszaka volt – tele volt holttestekkel, magyar és német katonák feküdtek a havas törmeléken. Áttereltek bennünket a Bécsi út és a Föld utca sarkán álló, ún. Laubál féle házba. Az ottani pincében éltünk január 6-ig. Nem emlékszem, hogy ott milyen volt az életünk. Az biztos, hogy január 6-án délelőtt mindenkit kitereltek a pincéből, és az embereket különféle csoportokra osztották. Külön a nőket, fiatalokat, időseket, külön a férfiakat. A csoportomnak azt mondták, hogy csak egy kis munkára, málenkij robotra visznek bennünket, sem enni, sem innivalóra nincs szükség. Vastag hó és kegyetlen hideg volt. Sötétedett, mire elértük az óbudai temetőt. A temetőkápolnában aludtam. Másnap sűrű havazás közben hajtottak Solymáron, Pilisvörösváron, Tinnyén, Perbálon keresztül.

Több napi gyaloglás után értünk Ercsibe, ahol hatalmas faluvégi csűrökbe gyűjtötték a civil összefogottakat. Ez volt az egyik legnagyobb gyűjtőtábor, ahol több tízezer málenkij robotost tartottak fogva.

Néhány gyötrelmes, jéghideg éjszaka után sorba állítottak, és lassan el kellett vonulnunk egy hosszú asztal előtt. Az asztal másik oldalán 15–20 szovjet katona ült, egy magyar tolmács volt középen. Mustrálták a felvonultakat, hogy ki mire alkalmas. Vékony kabátom hajtókáján egy jól látható vöröskeresztes jelvény volt – Margit kórházi időm során vettem. Amikor sorra kerültem, megkérdezték, miért hordom. Mondtam, mert medikus vagyok. Ezek után engem is beállítottak egy csoportba, ahol legalább húszan álltak még pizsamában, fürdőköpenyben, télikabátban, papucsban. A Szent János Kórházból kihajtott tüdőbetegek voltak a szerencsétlenek. Odajött egy szovjet katonanő egy tolmáccsal, és azt mondták, hogy el kell kísérnem a csoportot a bajai kórházba. Szekéren indultunk, átmentünk a Csepel-szigeten Ráckevéig, majd pontonhídon a Duna másik oldalára, és néhány nap alatt elértük Dömsöd határát. Borzasztó volt.

Egy kórházi ápoló is velünk volt, mi ketten maradtunk életben. Az összes beteg meghalt útközben. Ez volt életem legtragikusabb időszaka, azóta sem tudom feledni. A csodával határosnak tartom, hogy túléltem.

Utólag kiderült, hogy a János Kórház A. épületéből rálőtt valaki a szovjetekre, akik bosszúból az egész épületet evakuálták, így kerültek Ercsibe a betegek. Dömsödről gyalog jöttem vissza Óbudára, ahol azt kellett látnom, hogy a házunk lángolva ég. Kimentem a rokonokhoz Csillaghegyre, ott találtam rá a szüleimre is. Március végén tudtunk visszaköltözni a lakásunkba, a romos házba, áprilisban elkezdődött az iskola, és júniusban érettségiztem. Nem ecsetelem, hogy milyen körülmények között éltünk akkor. Ennivalónk nem volt, elégett mindenünk. A pénz nem ért semmit. Apám még az ostrom előtt a családi ékszert beletette egy vasdobozba, levitte a légópincébe, és betette a szén alá, hogy ne találják meg. Kigyulladt a pince is, ami több mint egy évig nem volt megközelíthető, mert parázslott a sok szén meg fa, ami a pincében volt tárolva. Valamikor 1946-ban sikerült lemenni, megtaláltuk a vasládát, ami teljesen összetöpörödött. Nagy nehezen ki tudtuk nyitni, és azt láttuk, hogy a benne lévő ékszerek, karkötők, fülbevalók egy gombócba olvadtak össze, arany, ezüst, ékkő, minden. A bátyám két évvel később ért haza, őt Temesvárra, Szegedre vitték el málenkij robotra. Ősszel beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára, ahol 1951-ben doktoráltam.

Egyetemi éveim alatt is rendszeresen bejártam a Margit Kórházba, annak minden osztályára, és ez is magyarázatul szolgálhat, hogy miért tekintem a mai napig is ezt az intézményt a második otthonomnak.

Igazi öröm és siker volt, amikor 1978-ban kineveztek ide osztályvezető sebész főorvosnak. De addig sok minden történt.

Végzés után rövid ideig az Alkotás és a Tétényi úti kórházakban dolgoztam, majd a Városmajori Klinikára kerültem, ami abban az időben nagy megtiszteltetés volt. 1964–65 között meghívott tüdősebészként Magdeburgban dolgoztam gyermekgyógyász feleségemmel együtt. Nagyon jó körülmények között dolgozhattunk, kitűnően éreztük magunkat, de a honvágy miatt hazajöttünk. A Városmajori Klinikáról időnként sorozó orvosnak hívtak Óbudára, a Hévízi útra. Egy-egy sorozás két-három hétig is eltartott, délelőtt 2–3 óra alatt végeztünk. Jól fizettek, és természetesen a klinikáról is kaptam a fizetésemet.

Sok fiatalt felmentettem, és számos óbudai fiatalt megismertem, akik később sokat segítettek. Kivételes esetektől eltekintve hálapénzt sebészi munkám során nem fogadtam el.

Megalázónak tartottam és tartom ma is. Talán emiatt is sok barátot szereztem a pácienseim közül. Az 1970-es években beválasztottak a Hazafias Népfront Kiscelli Bizottságába, amelynek utóbb elnöke lettem, párton kívüliként. 1969-ben a János Kórház tüdősebészeti osztályát általános sebészeti osztállyá bővítették. Ez lett a 2. számú sebészet. Meghívtak oda főorvosnak, és 1970-ben át is mentem. Főorvosként operáltam mellkast, hasat. Pár hónappal később odahelyezték az idegsebészetet és a traumatológiát is. Ez már sok volt. Nyolc évig dolgoztam ott. 1978-ban meghirdették a Margit Kórházban a sebészeti osztályvezetői állást. 12 pályázó közül én kaptam meg a kinevezést. A kerületi MSZMP és a Tanács kiállt mellettem, pedig nem voltam párttag. Kinevezésem után személyesen mondtam köszönetet a párttitkárnőnek és a tanácselnöknek. Előbbi azt mondta: Tudja maga miért kapta meg az állást, és miért mondtam, hogy maga mellett senki nem rúg labdába? Nem, válaszoltam. Azért, mert a maga érdekében senki nem szólt föntről. Sem a minisztériumtól, sem a párttól, sem a Fővárosi Tanácstól. Mi ismerjük, hogy maga mit tett Óbudáért. A Tanács vezetője pedig köszönetemre így válaszolt: ne nekünk köszönd, hanem annak a munkának, amit Óbudáért tettél… Ez volt talán életem legnagyobb sikere. Visszatértem a Margit Kórházba mint osztályvezető, mint egyetemi tanár. 1994-ben szóba került a meghosszabbításom, de tudtam, hogy sebészi pályafutásomnak vége. Akkor már önkormányzati képviselő voltam, és teljes erőmmel erre a feladatra koncentráltam. Többször is javasoltam, hogy a kerületi rendelőintézet vegye fel a Szent Margit nevet. Így is történt. A két Szent Margit két különböző személyt jelent.

A Margit Kórház skóciai Szent Margit nevét viseli, akit az 1251-ben avattak szentté, a rendelőintézet pedig Árpád-házi Szent Margit nevét, akit 1943-ban avattak szentté. Mind a mai napig összetévesztik a kettőt.

Persze skóciai Szent Margit is Árpád-házi ivadék, Szent István leszármazottja, Árpád-házi Szent Margit pedig IV. Béla leánya volt. Az Óbudai Orvos Klub egyik büszkeségem. 19 éve működik, és 10 éve a Semmelweis Egyetem munkahelyen kívüli továbbképző helye. Országos viszonylatban is az első.

Azt hallottam, hogy karórákat gyűjt.

Mechanikus karórákat. 1945-ben a szovjetek elvették tőlem az órámat. Köztudott, hogy a szovjet hadseregben fogalom volt a „csaszi”. Amikor elvittek malenkij robotra, az orosz katonák kezén rengeteg óra volt. Mindenkitől elvették, akitől tudták. Felhúzták a kabátjuk ujját, és sokszor ott volt nyolc–tíz óra is a karjukon. A hatvanas években kaptam egy berozsdásodott zsebórát. Szétszedtem, kimostam, működésképessé tettem. Ezzel párhuzamosan elkezdtem érdeklődni az órák, a márkájuk, a szerkezetük iránt. Ez lett a legkedvesebb órám azóta, hogy elvették az oroszok. Óramániás lettem. Értékelem az óraszerkezetet, ami sokban hasonlít az emberi szervezethez. Az órás szakember is sokban hasonlít a sebészhez. Az én tudatomban például egy hasüregi műtét után a hasi szerveket helyretenni ugyanolyan finom munkát, törődést igényel, mint amikor egy órás szakember az óra szerkezetét fokozatosan összerakja. Nemcsak szimpátiával viseltetek, hanem rokonságot érzek a két szakma között.

Tényleg a svájci órák a legjobbak?

Vannak japán óráim is, Seiko Kinetik, van Seiko napórám. Pontosságban a japán mechanikus órák felülmúlhatatlanok. A svájci órák közül napi vagy inkább azt mondanám, hogy heti fél perces eltéréssel működik a Rolexem és a Schaffhausenem. Van a minősített órák közül Longines-em, Jaeger L. C.-m és van Revue Thommenem, ami három amerikai elnöknek is volt. A Revue Thommen Krikett csönget is. Percnyi pontossággal jár, de nem másodpercnyi pontossággal. Másodpercnyi pontossággal valamennyi órám közül a Seiko Kinetik a legbiztonságosabb, és ez is mechanikus óra. Ezek ritka példányok.

Dr. Pintér Endre

Végzettség:

Budapesti Orvostudományi Egyetem (1951)

általános, mellkas- és érsebész szakorvos,

címzetes egyetemi tanár.

Munkahelyek:

Városmajori Sebészeti Klinika

Magdeburgi Orvosi Akadémia

János Kórház II. Sebészeti Osztály

Margit Kórház

Óbuda-Békásmegyer területvezető sebész főorvosa

Közéleti tevékenység:

Óbuda Baráti Kör alapító tagja (1983), elnöke (2000)

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata képviselője – KDNP (1994–1998)

Az Óbudai Orvosklub alapítója, 2016-ig vezetője

Az Óbudai Múzeum Közalapítvány Kuratóriumának tagja (1998), elnöke (2009)

A San Marco Szabadegyetem társalapítója (2007)

A Szent Margit Rendelőintézet Tudományos

Bizott­ságának tagja, majd elnöke (2016)

Helyi írások:

A római légióstábortól a Margit Kórházig (1988)

A Szent Margit Kórház története (2006)

A Szent Margit Rendelőintézet 50 éve (2009)

A Szaléziak Óbudán (2004)

Óbuda ostroma (2005) szerkesztőinek egyike és írója

Elismerések:

Kiváló Társadalmi munkás (1998)

Budapestért (1989)

Óbuda Lakosságának Egészségéért (2007)

Óbuda Díszpolgára (2010)

A Szent Móric és a Szent Lázár Rend (Mauritius et Lazarus) lovagja (1994)

Többféleképpen olvasható Guba Ildikó A halál nem program – Buday-Goldberger Leó élete című kötete, mely az Óbudai Múzeum kiadásában jelent meg a közelmúltban.

Az első lehetséges olvasatban a kötetből a Goldberger textilbirodalom igazgatójának egyéni, tragikus életútja bontakozik ki, aki a Horthy-kor egyik legjelentősebb mágnásából, felsőházi képviselőjéből vált áldozattá.

Alighanem izgalmasabb azonban a másik olvasat, amelyben Buday-Goldberger sorsa az asszimilált magyar zsidóság sorsává tágul, annak jelképévé lesz. Guba Ildikó lényegre törően vezet végig a kis kékfestő üzem alapjain gyárbirodalmat kiépítő Goldberger család történetén és Leó életén úgy, hogy közben a háttérben képet kapunk a korszakról is, a kiegyezéstől és az asszimilációs törvénytől (1867) az 1895-ös, a zsidó vallás recepcióját kimondó jogszabályon keresztül a trianoni sokkig, majd a zsidósághoz való viszonyában kétarcú Horthy-korszakig, végül Magyarország német megszállásáig és a nyilas terrorig.

Goldberger Leó 1878-ban született Budapesten, Goldberger Berthold második gyermekeként. Az eredetileg Itáliából, Padovából érkező aranyműves család az ő születése előtt bő tíz évvel, épp a kiegyezés és a zsidó emancipációs törvény évében kapott magyar nemesi címet és előnevet (Buday).

Az asszimiláció és a magyarosodás évei voltak ezek a közösség számára. Ahogy Körner András a szintén a közelmúltban megjelent könyvében (Hogyan éltek? – A magyar zsidók hétköznapi élete 1867–1940 között, Corvina, 2013) megállapítja, 1910-ben már a hazánkban élő zsidóság hetvenhét százaléka vallotta magát magyarnak, egynegyedük Budapesten élt. Bízvást nevezhetjük ezt az időszakot aranykornak, főleg a már említett, a zsidó vallás recepcióját kimondó törvény után: úgy tűnt, hogy a vallásához ugyan ragaszkodó közösség hamarosan teljesen integrálódik a magyar társadalomba, identitása pedig sajátos, kettős, magyar-zsidó identitássá lesz.

Goldberger Leó klasszikus polgári neveltetést kapott: a Sütő utcai evangelikus gimnázium után a lipcsei egyetemre járt.

Érdeklődéséről, irányultságáról sokat elárul, hogy textilipari vállalkozó létére kezdettől a Nyugat előfizetője, a lap kiadójának igazgatótanácsi tagja volt – egyébként épp a folyóirat indulásának évétől, 1908-tól állt az óbudai gyár élén.

1920 után kezdett bele a hatalmas fejlesztésbe, amelynek során a kerület legjelentősebb gyárává fejlődött a „Goli”. Jellemző atyai attitűdjére, hogy munkásainak nemcsak lakásokat, de csecsemőotthont, munkásotthont, sportegyesületet és tüdőgondozót is építtetett – utóbbi talán furcsának tűnhet, de ha felidézzük az ebben az időszakban szintén Óbudán élő Gelléri Andor Endre korabeli novelláit, érthetővé válik: a nyomornegyedekben, földes sorházakban élő munkások között a két háború közti időszakban hatalmas pusztítást végzett a tüdőbaj.

Goldberger Popper Idával kötött házassága – az esküvő a Dohány utcai zsinagógában volt – újsághír volt a maga idejében, ugyanis két igen jelentős család egyesült a friggyel. A pár kora tavasztól őszig Szentendrén élt, s mivel Goldberger virilista volt – azaz rajta volt a legtöbbet adózó személyek listáján –, beválasztották a szentendrei képviselő-testületbe is. (Képviselőségét a második zsidótörvényig tarthatta meg, ezután szentendrei birtokát is elvették.)

Miközben a gyárat a korszak egyik legjelentősebb üzemévé fejlesztette, ő maga fokozatosan fellépdelt a társadalmi ranglétrán egészen a csúcsig, 1932-től felsőházi képviselő volt, a társasági élet egyik ismert alakja. Közismerten jó volt a kapcsolata Horthy Miklós kormányzóval, a magyar úri osztállyal való viszonyáról pedig talán az is árulkodik, hogy gyárának – mai szóhasználattal élve – PR-osa gróf Prónay-Pálffy Aimée volt. Az 1931-es Száz értékes magyar című kiadványban neve együtt szerepelt Klebelsberg Kunóéval és Horthyéval, ezen felül Karinthy Frigyes és Fenyő Miksa is barátjának mondta.

A gyár sikeréhez – amely mellett a húszas évektől a kelenföldi szövödét és a pamutgyárat is üzemeltette a tulajdonos – azonban kevés lett volna a kapcsolati tőke. Goldberger hosszú szakmai utakat tett Európában, és a korban olyan szokatlan ötletekkel is próbálkozott, hogy mesefigurás textíliákat állítson elő.

Hogy Goldberger – ahogy a nagytőkés magyar zsidóság általában – nem igazán jól mérte fel az erőviszonyokat, illetve, hogy hitt a Horthyval való – képzelt – szövetség adta biztonságban, azt jól mutatja, hogy mecénásként nemcsak az antifasiszta Magyar Nemzetet, de a szélsőjobbos sajtót is támogatta. Mint sokan mások, ő sem hitte el, hogy az emancipációs törvény és az 1895-ös, a vallást egyenjogúsító törvény bárminek a nevében is felülírható, és sem az 1920-as numerus clausus, sem a szaporodó aggasztó jelek nem ingatták meg bizonyosságában.

Lojalitását a magyar államhoz, nemzethez jelzi, hogy 1932-ben egy diákotthon-avatón mondott beszédéből még diplomáciai bonyodalom is támadt Csehországgal, mivel Goldberger kifejezte azon meggyőződését, hogy a trianoni bűn jóvá lesz téve, majd kijelentette: „magyarságunk és a mi zsidóságunk egy, külön egymástól soha el nem választható”.

Ahogy a szerző írja, az asszimilációt támogató, abban hívő Goldberger jó ideig kifejezetten türelmetlen volt a cionista mozgalommal szemben, mondván, neki Magyarország a hazája.

A magyar zsidóság megosztottságáról – és arról, hogy Horthy köreiben miként gondolkoztak – árulkodik, hogy amikor Goldberger két képviselőtársával tolmácsolta a kormányfőnek a közösség általános nyugtalanságát, Horthy az első zsidótörvény előkészítésére utalva kijelentette, hogy az intézkedések a „bennszülött” zsidóságot nem érintik, Goldbergerék pedig biztosították Horthyt, hogy a bolsevista-cionista, az „országot megkárosító” zsidósággal nem vállalnak közösséget.

A történelemben a „mi lett volna, ha…” kérdése értelmetlen és feltehetetlen. De talán mégsem haszontalan elgondolkozni azon, hogy Goldberger és társai miért bíztak ebben a később törékenynek bizonyuló szövetségben. Vajon milyen mértékben volt ott a bizalom mögött azon szilárd meggyőződésük, hogy 1867 és 1895 vívmányai eltörölhetetlenek, az asszimiláció visszavonhatatlan, ők pedig ugyanolyan értékű magyar állampolgárok, mint bárki más? És ha így volt, vajon mi indította őket erre?

Magyar identitásuk, törvény garantálta biztonságuk, a társadalomban elfoglalt helyük, a többséggel való viszonyuk, Horthyhoz való viszonyuk – elsősorban a nagytőkéseké – vagy egyéb? Egyáltalán, lehet-e egységesen beszélni a két világháború közti magyar zsidóságról, amely közösségnek éppúgy tagja volt a felsőházi képviselő Goldberger, mint André Kertész kávékimérést üzemeltető édesanyja, vagy a baloldali szimpátiája miatt kamaszként a Horthy-rendőrség által agyba-főbe vert Friedmann Endre, a későbbi Robert Capa? Vajon egyáltalán lehet-e minden szempontból egységes társadalmi csoportnak tekinteni a két világháború közti zsidóságot – vagy csak jogfosztottságában és későbbi üldöztetésében vált azzá?

Talán nem tévedünk, ha azt sejtjük, hogy Guba Ildikó monográfiáját továbbgondolva ez az egyik legizgalmasabb kérdés, amit feltehetünk.

Fontos adalék, és a szerző említi is, hogy Horthy jó kapcsolatát a zsidó nagytőkével nemcsak a szélsőjobb, de a hadsereg sem nézte jó szemmel. A törvényhozók pedig, feledve az elmúlt fél századot, megszavazták 1938-ban az első zsidótörvényt.

Goldberger ugyan felszólalt, kifejtve, hogy „ha minden bűn nélkül a polgári jogegyenlőségből kirekesztenek bennünket, ezt a magyar akaratunkat nem tudja megtörni senki”, hiába tette.

A jogfosztott gyáros ugyanebben az évben üdvözölte a felvidéki területek visszacsatolását, fia pedig a területek visszatérésének örömére Kassa Alap néven alapítványt hozott létre a gyári munkások újszülöttjeinek.

Az első törvény után egy évvel, 1939-ben megszületett a második zsidótörvény is.

A Goldberger-gyárban ugyanebben az évben sztrájk tört ki, a munkások huszonöt százalékos béremelést követeltek, a szélsőjobboldali propaganda pedig minden módon megpróbálta az ügyet felhasználni.

Talán nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy sorstársaihoz hasonló módon Goldbergernek is meg kellett küzdenie nemcsak a zsidótörvények miatti, a szó szoros értelmében vett ellehetetlenüléssel, de azzal az identitásválsággal is, amit az okozott, hogy teljes jogú magyar állampolgárból, a kormányzó szalonjába bejáratos nagytőkésből, felsőházi képviselőből másodrendűvé, „mégsem-magyarrá” vált – hiába volt magyar nemesi előneve, a nemzetgazdaság szempontjából is jelentős gyára, hiába járult hozzá mecénásként a magyar kultúra felvirágoztatásához, hiába ragaszkodott magyar-zsidó identitásához.

Erre utal az is, hogy 1940-ben még hozzálátott, hogy kidolgozza az erdélyi ipar fellendítésének tervét – mellékesen felhívta a figyelmet arra is, hogy Erdély visszacsatolásával a zsidótörvények alapját jelentő népszámlálási adatok már nem érvényesek…

Hiába. Míg az első két zsidótörvény az elmúlt félszázad asszimilációs alapját jelentő jogszabályt tette semmissé, a harmadik (1941) az 1895-ös vallási egyenlőséget számolta fel.

Innen – utólag világosan látszik – egyenes volt az út a haláltáborokba. Goldberger 1943-tól nem volt képviselő, vagyonától, jogaitól sorstársaihoz hasonlóan fokról fokra fosztották meg.

1944 márciusában, pár nappal Magyarország német megszállása előtt titkára, Vágó István György leleplezte magát mint a brit titkosszolgálat munkatársa. Közölte Goldbergerrel, hogy a németek megszállják az országot, és listájuk is van azokról a személyekről, akiket el fognak vinni, Goldberger neve pedig szerepel ezen.

A gyáros ennek ellenére úgy döntött, hogy marad. Nem hitte el, hogy Horthy cserben hagyja akár őt, akár a zsidóságot. Hasonlóról számol be Vázsonyi Vilmos, az első zsidó származású magyar miniszter unokája is Zeke Gyula és Hadas Miklós beszélgető könyvében: bár családjuknak érvényes vízuma volt, mégsem hagyták el Magyarországot.

Goldbergert az elsők között vitték el. Ausztria után Mauthausenbe került – itt még hitt abban, hogy felesége vagy Horthy felesége – akinek jótékonysági akcióit komoly összegekkel támogatta – kiváltja.

Visszaemlékezések szerint még Mauthausenben sem tudta elfogadni sorsának megváltozását, igyekezett a polgári társadalomban betöltött szerepének megfelelően viselkedni.

A láger felszabadításának napján halt meg, 1945. május 5-én. Halálhírét az egykor általa támogatott Magyar Nemzet május 23-i száma közölte.

Guba Ildikó könyve – akárhogy, akármilyen szemmel is olvassuk – jóval több egyszerű gyártörténetnél vagy monográfiánál. Meggyőződésünk, hogy nemcsak a helytörténeti kutatás szempontjából jelentős könyv, de a holokausztkutatáshoz, egyáltalán, a 20. századi magyar történelem kutatásához, megértéséhez is fontos adalék.

(Guba Ildikó: „A halál nem program”, Buday-Goldberger Leó élete. Kiadó: Óbudai Múzeum, 2014, 145 oldal)

A TANDORI

Tandori Dezsővel 1998 novemberében ültünk le beszélgetni a Gresham borozóban kora reggel, mely beszélgetés rövidített változata Az irodalom több mint az élet címmel jelent meg az Élet és Irodalom című folyóiratban 1999. július 30-án. Az alábbi írás az 1998-as beszélgetés teljes szövege, melyhez akkor kérésemre összeállított egy listát kedvenc saját műveiről, műfordításairól és könyveiről. Ezekhez mostani beszélgetéseink során egy-egy gondolatot fűzött.

Én unalomból szoktam nem inni. Most voltam Bécsben egy előadóesten, és úgy mentem ki, hogy nem ittam már néhány napja. De el kellett ott tölteni három napot, és amikor lementem a kis csehómba az est után – szép helyen lakom Bécsben az amerikai követség mellett, biztos már hatvankétszer leellenőriztek – elolvastam az újságot, hármat is. Ezalatt a boromból csak egy centnyi fogyott, és a felét kimentem kiköpködni a vécébe, annyira nem kellett. Önmagamat legyőzve tudtam csak visszaszokni az ivásra. Nagy keservesen jutottam végre délben oda, hogy egy másodikat is megigyak.

Tehát a legkönnyebb lett volna visszaállni az absztinenciára, csak tudtam, hogy olyan elviselhetetlen unalommá válna az élet, ami rosszabb, mintha soha nem iszom.

Nincs türelmem, nincs kedvem olvasni, nem megyek be egy múzeumba. Olyan unalmassá válik minden, hogy jobb visszagondolni arra, hogy de szar volt ezt a bort meginni. Nincs az, hogy nem szabad. Az rettenetes nem?

A Grand Slamet mikor csináltad meg utoljára?

Nagyon régen. Ittam a múltkor Steelgrave koktélt, de nem négyet, hanem egyet. Egy deci fehérbor, és fél deci unicum összeöntve. Tudod a Veszely Ernő tarhált engem mindig Unicumra a Fregattban, a zongorista. Ott játszott 1986-ban vagy 85’-ben, és akkor egyszer gondoltam miért veszem mindig neki az Unicumot, én is iszom egy kicsit, és akkor beleöntöttem a boromba. Jó volt együtt, és akkor nem loptam többet tőle, hanem vettem magamnak is. Abban az időben mindent meg lehetett fizetni.

És hogy jött a Grand Slam?

Hát ugye a tenisztornák között ezek a legerősebbek, és négy helyen négy ilyet meginni az már nagy dolog, mert ez kurva erős. Falnak mész azért tőle, és már egy is hagy nyomot. De aztán 93’-ban abbahagytam az ivást, és ezer napig nem ittam semmit.

Ezer nap unalom?

Akkor érdekes jól ment, szenvedélyesen. Lefogytam 89 kilóról 57-re. Olyan könnyű voltam, hogy át tudtam ugrani a Trabant orrát. Most már még egyszer az nem jön be. Érted? 1993. március 16-tól De Staël és Samu napjától, 95’ végéig tartott. És 95’ őszén volt ez a bizonyos müllheimi verseny. Azon a pályán avattak valami új tribünt, és ott szegről végről jó barátom a pálya igazgatója…

Hogy kerültél vele ismeretségbe?

Hát, amikor beleszerelmesedtem a lóversenybe, attól még pénzem egyáltalán nem lett, de ki akartam menni a pályákra, élőben. De hogyan lakjam meg? Kerestem egy központi helyet – abban az időben még olcsó volt a repülőjegy, – és megérkeztem Düsseldorfba. De 1990-ben kezdtem az egészet Bécsben.

Nyáron kint voltam egy ösztöndíjon, és végignéztem múzeumokat, minden csodát, mindent, de centire, kétszer. Fogok majd írni egy dolgot utazásokról. Ósdi utazósdi. Jó, nem?

Abban megírom a múzeumokat. Első londoni utam nagyon jó volt. Vettem egy körjegyet, 15 helyre lehetett vele elmenni, 13-ra elmentem.

Előre feltérképezted a múzeumokat?

Hogyne. Milyen múzeumban, milyen képeket akarok megnézni. De aztán sok meglepetés is ért. Akkor már megvolt Szuszi kutyánk, és két helyen is láttam fehér kutyát. Bristolban bementem egy kis vidékies múzeumba, megnéztem kilenc templomot, sokszor untam is, de azzal együtt megnéztem őket. Akkor nem ittam. Elvittem magammal két üveg szilvapálinkát, és másfél nap alatt lenyomtam. Hozzávettem egy üveg bort, és nem tudtam kinyitni. Akkor jöttem rá, hogy ez így nem megy. Én nem ezért jöttem ide, és egyből snitt volt. 23 napig voltam Londonban, és 21 napig nem ittam egy kortyot sem. Tök szárazon csináltam végig. Gyűjtöttem a művészeti képeslapokat, albumokat. A betervezett részét a pénzemnek tényleg kultúrára költöttem. Állat barom voltam, de valóban évekig járattuk a legjobb avantgárd folyóiratokat Amerikából, Hollandiából, francia, német, angol folyóiratokat, és most ezeket feldolgozgatom. Évekig fogok írni a Balkonnak, vagy nem tudom hova ezekről.

Gyalogolsz mindenhol?

Igen rengeteget. Ez sport és meditáció is gondolom. Gyalogoltam rengeteget Budapesten. 52 golfpálya lukam volt a Lánchíd és az Erzsébet-híd között.

A feleségemmel csináltuk, hogy felakasztottunk tejfölös poharakat kilukasztva a madaraknak november vége felé, és március végéig megvoltak, és benne a kaja.

Azért is el kellett menni vásárolni, és én nem vagyok autós. Akkor szoktam rá a gyalogjárásra. A madarak ürügyén, és ez jó ürügy volt az ivásra is, mert hideg volt, és vitt az ember pálinkát, és azt meghúzta néha. Ez az etetés szerves része volt az életemnek. Néha elmentem a Korniss Dezső festő úrhoz, Bálint Endréhez, és akkor ott végződött a délelőtt. Ez mind komplex volt. És aztán szert tettem egy fogadóirodán egy listára, német pályák listája, telefonszámok egyéb, és csak úgy fölhívtam különböző igazgatóságokat, és szereztek nekem olcsó szállást. Összesen 46 pályán voltam, mert akkor még hittem abban, hogy mindig ki kell menni. Az utolsó pályán két éve. Két éve nem akar sikerülni, hogy kimenjek a negyvenhetedikre.

De már nem is akarsz nagyon?

Nem, nem akarok már nagyon. Tudom, hogy mindent megkaptam. És van előnye és van hátránya is a pályára járásnak.

Tehát akkor lényegében 1990-től kezdődően 6 év alatt 46 pályát bejártál Európában.

Igen. Írországban, Angliában, Németországban. Ausztriában három, Magyarországon kettőn voltam. Olaszországban, Milánóban a San Siro stadion mellett voltam. Ott csak két futamot néztem végig, mert olyan csúnya idő volt. Mind a kettőt megnyerhettem volna, de nem éreztem a líra értékét, és nem tudtam, mennyit kell fogadni, hogy az érjen valamit. Annyit kellett volna, hogy legalább visszanyerjem egynapi szállodámat, de annyit nem mertem, mert soknak hallatszott. Ausztriában három helyen voltam. Itthon két helyen, a Kincsem parkban a Dobi István út felé, meg az ügetőre is kimentem, különben azt mondják, lehet, hogy anti-sznob vagyok, de én ehhez nem értek, az itteni dolgokhoz.

Mennyiben más?

Annyiban, hogy sokkal kisebb benne például a pénz, de nem teneked, hanem a díjakat illetően. Sokkal gyengébb a lóanyag, egy nagyon jó magyar ló se tudna semmiféle eséllyel elindulni Angliában. Régen voltak magyar lovak, a Kincsem Baden-Badenban éppenséggel három nagydíjat is nyert, és érdekes módon az utolsó magyar ló – ezt viccnek szoktam mondani – a Lehetetlen nevű volt még a XIX. században. De azért ma is vannak. Batthyány grófnő kivitte a hagyományt. Németországban él, és kitűnő lovai vannak. Amerikában van egy George Tabor nevű pasi, gondolom magyar eredetű, mint a Tábori Pál, és őneki szupernagy lovai vannak. Magyarország azért méltóképp képviselve van, Kállai Pali zsokéként sokat volt kint Németországban.

Találkoztál vele?

Láttam versenyezni, de sajnos nem tudtam vele beszélni. De van egy szegről végről rokonom, akit Tandari Jánosnak hívnak. Ő magyar champion volt 22 évesen. Aztán szépen disszidált, és skandináv bajnok lett. Lovagolt Hong Kongban együtt a nagyokkal.  És most is sokszor látom külföldön, még győzni nem láttam ugyan, de látom a nevét. Elkerültük egymást, de ő meglátogatott itt, mert hallotta a híremet, hogy van egy madár, aki ezzel foglalkozik.

Korábban nem is találkoztatok?

Nem. Érdekes módon Ottlik Gézánétól tudtam róla. De milyen érdekes volt, hogy mi Ottlikkal atlétikára jártunk éveken át. Kimentünk megnézni a Varjú Vilit a Vörös Meteor pályára a Csömöri útra, a Kazi Olgát, a lengyel atlétanőket. Ottlik a lengyel atlétanőket nagyon szerette. Mentünk a Népstadionba, és Ottlik a focimeccset az atlétika után gőgösen otthagyta. Egy-két sértő megjegyzést tett rá, mi meg ott maradtunk a Kormos Pistával. A focit Ottlik nagyon megvetette. Ottlikné pedig a galoppra és az ügetőre járt. És képzeld el, nekem – 1963-64-et írunk, 35 éve – eszembe nem jutott volna, hogy kimenjek. És Bécsben is úgy történt, hogy már nem tudtam hova menni, és ott benne van a kulturális ajánlófüzetben az ügető meg a galopp, ha van. Úgy, mint a múzeum vagy az orgonahangverseny. Krieau pályájára mentem ki. S nekem az egész utazás ott kezdődött aztán, vagyis indult újra, mert ugye 77’-ben jöttek az első madarak, és akkor Szpéró verebem mellől szerencsére egészen a haláláig nem utaztam el. A legelején egy kicsit, de abból is majdnem baj lett. Így az egész életem megváltozott. Gondold meg.

Nyugati ösztöndíjakat nekem nagyon hamar fölajánlottak, pedig volt azért ez a kissé megtépázott múltam a három év eltiltással, meg hogy 35 éves voltam, amikor a második kötetem megjelenhetett.

A Töredék Hamletnek 1968-ban jelent meg, és 70-ben folytatódott volna a karrierem, de akkor bedöglött 68’-cal sok minden. Bár nálam nem politikai oka volt, én sosem politizáltam. A Töredék Hamletnek újabb kiadásában van egy utószó, amely mutatja, hogy milyen előrelátó voltam, és milyen szerencsém volt, hogy nem politizáltam. Mert nézd meg Petri Gyuri meg a többiek mind Marxból indultak ki, meg Lukácsból. Én Lukácsból csak megéltem – fordítottam. És milyen jó pénzért! Olyan világ volt ez akkor, hogy Eörsi Pista kijött a börtönből, és ő adta oda nekem a munkája felét. Úgy kapásból, csak úgy, bolondériából. Neki fixebb egzisztenciája volt a Nagyvilágnál, mint nekem, aki soha nem voltam börtönben. Nálam az volt a baj, hogy az avantgárdra nem áldozott az a rendszer.

Az avantgárdot sem szerették?

A legjobb lett volna nekik, ha nem is létezik. Csak 1973 végén jelenhetett meg a következő kötetem.

Addig nem is publikálhattál?

Hát, nem valami nagyon, de a műfordításból jobban megéltem, mint most.

Arra emlékszel, hogy mi volt az első?

Persze. Ottlik adta. Fitzgerald novellák voltak és Dylan Thomas versek. Aztán modern osztrákok, Handke, stb., később jött Musil.

Meddig fordítottad A tulajdonságok nélküli embert?

Két évig. 

De mellette fordítottál mást is?

Persze, hát valamiből meg kellett élni. Aztán ahhoz, hogy bele ne őrüljek, nekem akkor kezdődött a rajzolás.

Végül is én be vagyok fogadva a képzőművészek közé ma már. Engem ez megdöbbent, de mégis így van. Író és képzőművész vagyok, de képzőművészként amatőr.

Angliában van ez meg Franciaországban, hogy aki amatőr lovas, az lehet nagyon jó lovas, meg is veri sokszor a profikat, de nem foglalkozik a dologgal annyit, nem kap annyi lovaglást, és a neve előtt mindig ott van, hogy Mr. vagy Mrs.. Úriember vagy úrhölgy marad. Hát én a képzőművészetben amatőr maradtam. Ennek ellenére rengeteg kiállításom volt. Katalógusaim vannak, szaklapokban is fel van dolgozva szerény munkásságom. Saját köteteimet is sokszor illusztrálom. De ez a képversekből indult. A rajzaimban ma is ilyenek vannak: A Sziszifosz kikel a tojásból, és a tojás kővé változik, és az a kő, amit Sziszifosz tologat aztán. Összehoztam most már ezeket. Herakleitosz, Sziszifosz. A lónál is ez van, meg a madárnál is, hogy van egy állandó hullámzásban lévő dolog, hogy soha semmi két pillanatban nem azonos, ez a Herakleitosz, és van a Sziszifosz, aki reménytelenül tolja-tolja azt az izét. Gondold meg, 68’-ban jelent meg a Töredék Hamletnek, amiben már voltak képversek. Kicsit előttem kezdte Erdély Miklós az indigókat meg ezeket az őrületeket. Én is szögeztem falécekre indigóból, papírból, csak aztán kidobáltuk, mert a madárkáktól féltettük, hogy megeszik az indigót meg a szögeket, vagy hogy meg ne sértsék magukat. Pedig ezek ma nagyon érdekesek lennének. Így nekem veszett jó hírem volt, és az elsők közt kaptam volna meg a DAAD ösztöndíjat, a német művészeti akadémia ösztöndíját. Abban az időben kapta ezt meg a Jovánovics, Konrád Gyuri, Mészöly Miklós. Őt már akkor személyesen ismertem, amikor a Sötét jelek megjelent. Ivócimborák voltunk öt vagy hat éven át. Nagy mesterem volt nekem, aztán teljesen elváltak az útjaink, és ma már egy udvarias viszony az egész, de nagy barátság volt. Én ebben a leosztásban voltam benne, de a madaraimat választottam.

Két madaram volt akkor a Szpéró és a Samu, és gyilkosság lett volna őket otthagyni. A madarak nálam más, mint a lovak. Engem például a lovak maguk nem érdekelnek, mint létezők.

Lovagoltál valaha?

Nem, nem is akarok. Engem a lovak csak matematikai szempontból érdekelnek. A hangulat is érdekel persze, ami a lópályán van. Képzeld el milyen gyönyörű dolog Hannoverben ülni a Neue Bult pályán, hűvösödik, alkonyodik, még van két futam, nem akarod megváltani a világot, mittudomén nyertél 20 márkát – ez a nagyságrend –, és akkor ki kell szúrni 10-et, hogy pluszban maradjon a nap. Különböző mániák vannak. Van úgy, hogy esetleg 1 font 50-et nyerek aznap. Esetleg egy futamot játszom, és akkor el is megyek, mert aznap az a fontos, hogy pluszban legyek. Máskor meg beleszaladok a késbe, és azt se tudom, hogy jöjjek vissza a sírból. Megírtam két lókönyvet, idén fognak megjelenni az Ab Ovo Kiadónál: az egyik a Nem lóverseny! Ez a cím is sugall valamit. Tehát, hogy nem csak lóversenyről volt szó, hanem szép volt, mozgás volt, action volt. A másik pedig: Vissza a sírból. Ez is hatott valamilyen módon, mert a táskámban volt, amikor az életem eldőlt utcai baleset formájában.

Mostanában?

Igen, most a nyáron. Velem volt a Vissza a sírból kézirata, és visszajöttem a sírból. Ki az autó alól. 

Ebben a könyvben többször is említed, hogy miközben írtad, a Balaton együttes új lemezét hallgattad. Ezen kívül A Semmi Kéz című kötetben található egy vers: Ez a ház is – Hommage à Trabant – “Ez a ház is ledőlhet”. Honnan jött ez a zene?

Várnagy Tibor barátom, a kiállításaim rendezője, értője a rajzaimnak, szurkolóm, lelkesítőm. Részben neki hittem el, hogy érdemes így felfognom. Úgy nézett rám, mint az őrültre, hogy én nem tartom magam képzőművésznek. Ő látott el ezekkel a zenékkel engem.

Mi fogott meg benne?

Asszem’ ugyanaz az amatőrség, ami nekem a képzőművészetben van, hogy ők se profi zenészként indultak, és éppen ezért lerövidítették az utat, és a sallangok el voltak hagyva rögtön. Rámentek a lényegre. Ezt a fajta álesetlegességet, amiben az “ál”, pont az igazi. Mittudom’ én, hogy mi legyen meg, hogy legyen. Valami végső következtetést levonok, de valahogy úgyis lesz. Nem tudok én olyan okos lenni a saját dolgaimban. Betéve tudtam a szövegeiket. Különben meg Beck rajongó vagyok.

Visszatérve: vizuálisan, szellemileg és a hangulatában is érdekel a lóverseny. A konkrét részlet, ami hozzám szólt az az volt, hogy egy szót nem értettem abból, hogy mi az az ügető. Bécsben ügetőversenyt láttam. Kijöttek a lovak meg a kocsik. Ezt láttam, és akkor kijött egy furcsa autó, ami kinyitott két nagy szárnyat. Két fehér szárnyat, a mögött fölsorakoztak a kocsik, nyolc sulky.

És az autónak fehér volt a szárnya úgy, mint a Szpéró madaramnak holtában ki volt fehérülve a szárnya. És akkor elsírtam magam, mert ez egy üzenet volt nekem. ÜZENET. Üzent a Szpéró.

Ráadásul volt ott egy Jacinthe nevű ló, és volt egy barátnőnk, akit sohase láttunk, és annak volt egy Jácint nevű madara. Levelezett velünk, és a Jácint mindig üdvözölte a Szpérót. Megtettem győzelemre Jacinthe-ot, nyert. Ez volt az első futamgyőzelmem. Jacinthe később két nagy versenyt is nyert, és én mind a kétszer ott voltam, és annyira rossz esélyei voltak, hogy 10 schillingre – az a legkisebb tét – lehetett volna nyerni 1500-at.

És nem játszottad meg?

Nem, szegény vagyok érted, és pszichésen sérült, mert aggódok állandóan. Töredék Hamletnek már ez volt az első kötetem címe is. Tehát ilyen szempontból pszichésen sérült vagyok, aggódok állandóan, nehezen tudok dönteni. Ugyanakkor ez a szabadságom is. Kivéve, ami mások ártalmára lenne – emberekére vagy a madarakéra, vagy szarságot írni – az elemi döntés nálam. De hogy ma mit csináljak például, hogy dolgozzak vagy ne, vagy merre menjek, egyáltalán, hogy elutazzak valahova vagy ne, hogy mit kajáljunk, hogy mit olvassak? olvassak vagy ne olvassak? képtelen vagyok eldönteni. Nagyon könnyen kerülök bajba, olyan esetben, ha nem evidens a dolog. A lóügyben ez a habozás megmaradt nálam. Egyetlen egy nap lett volna, amikor meg tudtam volna nyerni, egy délután háromhavi háztartási pénzt. Ki is dolgoztam a szisztémát, és nem mertem elindulni. Pedig miből állt volna, húsz fontot kellett volna föltenni, ötezer forintot. Ha úgy vesszük nem pénz. S nem indult el az egész, és nem.

Soha nem játszottál nagy pénzben?

Volt egy szenvedélyes időszaka ennek, amikor még több pályát, még több pályát be akartam járni, és akkor összekötöttem az utazásaimat – amelyek néha irodalmi meghívások voltak – a lóversennyel. Télen sokat utaztam, és egyet ne felejts el, hogyan fogadhattam volna én olyan nagyon sok pénzbe, ha mindig úgy utaztam – még tavaly télig, amikor volt sok műfordításom – hogy magammal vittem egy kis mechanikus írógépet, és minden nap megdolgoztam azt a pénzt, amivel játszottam.

Az ilyen ember nem fog a lóversenyen soha nagyot nyerni. Nagyjából megdolgoztam azt a pénzt, amibe az aznapi megélhetésem került, elosztva a repülőjeggyel.

Saccra nagyjából tudtam, hogy mennyit keresnék itthon, és akkor ott az ócska szobában ráraktam az ágyra az írógépet, hogy ne döngjön, beültem, mint a kalodába, a lábam az ágy alatt, baloldalt a fordítanivaló. De élveztem, hogy milyen klassz vagyok, hogy így csinálom ezt. Nagyon sokszor voltam, azt se kérdezd, hogy hányszor. Ottlik volt kétszer vagy négyszer, hát én annál sokszorosan többször.  Azt mondanám neked, hogy végül is nem azt, hogy miben játszottam, hanem ami mínuszban vagyok – mert persze, hogy mínuszban vagyok – az még olyan összeg, hogyha középszerűen tennék, egy év alatt visszanyerhetném. De én ezt nem nézem ki magamból. Nem érdekel annyira, mert ez sem akkora összeg. Ha ráhajtasz, és szerzel egy jobb fordítást, abból többet kerestél. Pedig azt se fizetik meg jól. Nem mondom volt olyan, amikor elszaladt az ügy, amikor nyertem. Természetesen tudom annak az ízét milyen aránylag nagyban játszani, de úgy értsd ezt, hogy a magyar viszonyokhoz képest nagyban, mert akik ott nagyban játszanak, hát az stabil 3-400 fontot jelent adott futamonként, vagy 2-3000 fontot. Na, most érted én összesen nem láttam annyit.

Kiválasztottál magadnak…

Mikor, hogy. Attól függ, hogy milyen pályát akarok bejárni. Volt, hogy Londonban tényleg 26-30-36 kilométert gyalogoltam. Az is vitatható, hogy irodáról-irodára menni, vagy végig kell ülni egy napot egy helyen. Ehhez az kellett, hogy egyáltalán megismerjem, hogy mi az, hogy fogadóiroda és fogadás. Eleinte pályákra mentem, és így jött össze a 16 németországi pálya. Nem nehéz, mert a Ruhr-vidéken majdnem mindenhol van, és közel vannak egymáshoz. Vonattal utaztam, de itthon vettem körjegyet. Írországban 9 pályán voltam, Angliában csak nyolcon. Szeretném, ha ott is lennék egy kilencediken. Nem úgy csinálom, mint sokan itt Magyarországon, hogy gépiesen kimegy az ember az ügetőre délután vagy hétvégén. Kimegyek egy hétre, tíz napra, és akkor mindent bele. Kimentem egyszer Brightonba. Gyönyörű idő volt, gyönyörű helyen van a pálya is. Kettőkor kezdődött a verseny, én meg vágytam vissza Londonba, aztán 12-kor bevágtam magam a vonatba, és inkább irodára mentem Londonban egy kis csatorna mellett.

Kedvelem az irodákat. Úgy hívják Little Venice. Robert Browning a költő adta ezt a nevet. Ott van egy kocsmában a falon a képe, mint kocsmacégér. A költő, ugye.

Ez a Royal Canal egy része, és a kocsma mellett van egy kis fogadóiroda – amiről először azt gondoltam, hogy na, én ide sohase mennék be –, és mellette van egy halpiac. Sokszor lefolyik a hallé, befolyik az irodába, és bejönnek a törzsvendégek, kőművesek vagy a halpiacról – mindenhol törzsvendégek vannak, van ahol csupa 190 cm fölötti fekete van – és akkor leszól valaki, hogy mindjárt folyni fog a lé a mennyezetről. És akkor betesznek egy lavórt. Megyek fogadni – engem már ismernek ott, adtam nekik néhány rajzot – és mondják, jaj! művész úr, miért nem délelőtt fogadott erre, mert akkor még 5:1-hez állt, most meg csak 3:1-hez. Mondom neki, azért ne féljen másutt is megfogadtam, és ott még 4:1-hez elkaptam, és akkor röhögünk. Volt már olyan, hogy elvesztettem az erre fordítható pénzem 9/10-ét, maradt 1/10. Szombat volt, még 5 vagy 6 futam lehetett hátra, kihalt londoni belváros. Kicsit ittam is már, olyan virágos hangulatban voltam, meg ködben úszott az egész város, és nem nagyon latolgattam az esélyeket. Kellér Andor írja az Élet édes tarkasága című könyvben Palásthy Marcellről az önmagát soha meg nem valósító újságíróról, hogy nagyon jó tippeket tudott adni másoknak, de azokat nem játszotta meg, mert favoritok voltak, keveset fizettek, és rajta csak a nagyon nagy pénz segített volna. Ebben az állapotomban elfeleztem a maradék pénzemet – egyébként a legszebb győzelmeim közé sorolom ezt a napot, jóllehet vesztesként jöttem haza, és ezért nem érdekes, hogy mennyit játszottál, és mégis sokkal többet ér, mint az előtte, meg az utána történt két utazás, pedig akkor pluszban jöttem haza – elfeleztem a pénzt, biztos, ami biztos tudok még vacsorázni, venni egy sült krumplit, meg egy kis bort, kiutazni a reptérre, venni a feleségemnek valami ajándékot, és csókolom ennyi. Bementem egy irodára gyorsan, ez az iroda a belvárosban volt, finom, elegáns környéken, ahol nagy az élet. A pénzem 1/10-e maradt meg, elfeleztem, milyen érdekes, hogy milyen görcsös alkat vagyok, az összes hibám kijön a lóversenyben, és az összes erényem is.

Egyrészt az, hogy mint a madár sose adom föl, de ha föladom, akkor teljesen. A madár is ilyen, de addig küzd. A másik, az, hogy nagyon görcsös a madár, amit nem csinál, azt az istennek sem csinálja.

Annyi madártulajdonságot fedeztem fel magamban. Nem szeretem ezeket, kicsit lila gőznek tartom, de együtt haladok azokkal, akik úgy gondolják, hogy vannak olyan erők a világban, amik feltétlen meghatározóak, de racionális ésszel nem tudjuk követni őket. Ez tuti, hogy van. Én például nem fogadok hármas befutót, de egyszer emlékszem a Bécs melletti Badenban hülyére nevettük magunkat hazafelé jövet alkalmi haverokkal, akik azon izzadtak végig, hogy hármas befutót csináljanak. Az úgy megy, hogy föltesznek egy vagy két lovat első helyre, mögéje másodikra, és egy csomót harmadik helyre. Ez rengeteg variációt jelent, és akkor megraknak mondjuk 10 schillinges alapon 240 schillinget, és van egy csomó lehetőségük. Én egy ilyen névbűvöletbe estem, hogy volt három ló, Rich, Nux és Muskoka. A bor, amit iszunk, muskotály nem? És fölraktam 10 Schillinget, és 980-at nyertem. Ilyen sport ez. Képzeld, ha százzal rakom fel, abból ötször utazhattam volna Bécsbe. Nevettek rajtam végig, hogy ez a hülye Tandori egyszer rak hármasbefutót 10 Schillinggel, ráadásul kombináció nélkül. Szóval visszatérve 1/10 pénz elfelezve, megy egy ló, Without Friends, Barátok Nélkül, az egyik kedvenc zsokém viszi. Palásthy Marcell alapján ránéztem erre a Without Friendsre, 10/1. Ő volt a legalján a listának. Voltak favoritok, ismertem azokat is szerencsére. Ráraktam azt a pénzt, ami fölrakható volt. A megmaradt pénzem felét, azaz az összes pénzem 1/20-át. Nagyon lent voltam a sárban. Semmi nem látszott a tévében, mert jelentéktelen kis verseny volt, a képernyő fölső sarkában egy kis kockában lehetett látni, vagy inkább nem látni, és a szélső pályán jövő két ló, akik a végén hajráztak, nyert. De nem látszott, hogy ki, olyan pici volt a kép. Akkor kimentem, volt még egy kis borom – portugál rosét lehetett kapni –, megiddogáltam, aztán amikor elfogyott, visszamentem, és akkor láttam, hogy nyertünk. Utána ennek a pénznek egy jelentős részét föltettem egy lóra, ami 5/1-re nyert, és akkor jött a Beachy Head nevű ló, az Öngyilkosok Sziklája. Mindig azt hittem, hogy valami olyasmit jelent, hogy busa fej. Aztán kiderült, hogy egy szikla Angliában a déli partvidéken, ahol a legtöbben lesznek öngyilkosok. Nekem nem lett öngyilkosság, mert ekkor már a 8/10-én voltam a pénzemnek. Szédületes élmény volt, de már akkor nem voltam normális. Ugyanakkor annyira normális voltam, hogy otthagytam ezt az irodát, átmentem egy másik helyre, és az eddigi pénz 1/10-ével megtettem egy lovat. Azonnal tudtam váltani. Ez remélem, hogy erény bennem. El is vesztettem ezt, és akkor, az utolsó futamban megint megjátszottam egy favoritot, így 9/10-re visszajöttem az 1/10-ről. Nekem a legtöbb volt. De ha azt hiszed, hogy ez így fog menni mindig vagy, hogy megtörténik még egyszer, akkor tévedsz.

Szóval a lóverseny nem csak a pénzről szól, hanem szól minden másról, ami vele együtt jár, a szagokról, színekről, az alkonyatról, a pályáról, arról, amit Ottlik ír az Iskola a határon-ban.

Mi volt a legfontosabb? Az alkony, meg a rejtelmek lilasága, meg, hogy jön a Húsvét. Én voltam lóversenyen Bloom napon, Bloom’s Day, és Szent Patrick napon. Rudi madarunk, aki a leghosszabb életű most, őérte fohászkodtam Leopold Bloomhoz is, akinek Rudy nevű fiacskája volt, élt egy évet, és Szent Patrickhoz is, aki a madarak védőszentje volt. Mind a kettő bejött, mert a Rudi él. Lekopogom. Írország az egyetlen ország, ahol pluszban vagyok. Ausztriában az ügetőn kb. egyformán, az angol, a francia és a német galoppon vagyok negatívban, és a német ügetőn egyformán. Ez a helyzet. De ezt egy-két év alatt be lehetne hozni, és ezt nagyon kevés fogadó mondhatja el magáról.

Ehhez képest, hogy be lehet hozni, múlt időben beszélsz erről, hogy szép volt, jó volt, úgy tűnik, mintha lezártad volna…

Nem!

De, mintha lezárás lenne az is, hogy megírtad az évtizedek óta tartó játékok történetét: Játék-történet; a madarak történetét: És megint messze szállnak; és most a két lókönyvet: Nem lóverseny!, Vissza a sírból…

Még ott egy harmadik kötet jöhet talán, de mondjad csak.

Mintha összegeznéd az elmúlt húsz évet. 1977-ben jöttek a madarak, azóta folyamatosan jelen vannak az írásaidban, de ilyen összegző módon, lényegében kronologikusan – ha lehet ilyet mondani – nem adtad még ki magadból. Ahogyan az És megint messze szállnak elején azt írod, hogy sokáig nem merted bevállalni, hogy erről írj.

Annak idején gondolkoztam sokat, miután lejártak a szilenciumok, és kiderült, hogy nem politizálok. Sokan nem is szerettek ezért, hogy jaj, egy rossz példa vagyok, rontom a boltot ilyen szempontból. Én azt nem tudom követni, hogy más embereknek valami mozgalom volt a boltja, vagy a szíve, vagy az istene. Én nem kezdhettem volna el politizálni, mert egyáltalán nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy magyar ember vagyok, és én vagyok itthon, bizonyos udvariasságot a jöttmentekkel szemben megengedek magamnak, bár nem vagyok arisztokrata. Végül is egy kicsit gőgös voltam ilyen szempontból. Én magamat, egy polgári embert, vagy középosztálybeli magyar írót, Isten által kicsit vezérelgetett faszit, tekintettem egy ilyen itthonlevőnek. Mit bántsam én azt a szerencsétlen barmot, még ha politikai bizottsági elnök is. Azt se tudtam ki a miniszter. A Kádáron kívül nem tudtam ki kicsoda, de nem is érdekelt. Angliában sem tudom például, hogy ki a lóversenyszövetség elnöke. Mi közöm hozzá? Nem érinti meg a mindennapjaimat. Én abban az időben, amikor sok írási lehetőségem volt, írhattam volna összefoglaló dolgokat, de rövidebbeket is. Nem azért írtam hosszúkat, hogy többet fizessenek, mert aki rövidebbet írt, az ugyanannyit kapott, mint én, aki hosszabbakat írtam. Azért írtam, mert nagyon sok madaram volt, és fiatalabb voltam még, hittem az eseményekben, a részletekben.

Most talán egy kicsit bölcsebb lettem a halálok révén, ahogy meghaltak, már nem hiszek annyira a részletekben, kevesebb is elég, és kevesebb is minden.

És a lóügyben is ez van, hogy megírtam ezt a két lókönyvet, azért került egy kicsit múlt időbe minden. Meg azért vagyok annyira barom író, hogy az engem sokkal jobban érdekel. Fellobbanok az izgalomtól egy futam láttán, de a könyvem sorsáért nem lobbanok föl. A futam ellobban, az élmény, a könyvem iránti mélységes érdeklődés természetesen megmarad. Erre vagyok szerződtetve Isten által, hogy ezt végigvigyem. Ezért öngyilkosságról nálam szó sem lehet, a legvégső szenvedésig végig fogom élni a bulit. Azért beszélek egy kicsit múlt időben róla, mert várom a két könyvem megjelenését. Tudom, hogy nem fognak megszólalni az ég harangjai, nem fogja mindenki megérteni. De, hozzáteszem neked azt, hogy a koala kártyabajnokságot a feleségemmel 27 éve játsszuk, ahol a mi klubjaink vannak, tehát nem mások lovai. Nekünk vannak klubjaink, mackók nevei, a halott és az élő madarak nevei. Ez egy francia kaszinó nevű játék, amit tíz éves korom óta minden barátommal játszom, és a feleségem is a barátom, tehát ővele is logikus, hogy játszom. Dr. E. M.-től tanultam gyerekkoromban, aki meghalt azóta, nagy gombfocipartnerem – tükör által homályosan, elütötte egy autó tükre. Úgyhogy a lóverseny mellett ez is teljesen egyenrangú, sőt messze, mert ez a mienk. Mindig azt szoktam mondani, hogy két dolog biztos a feleségemmel: a koala kártyabajnokságot csináljuk, és a madarakat közösen csináltuk. Ez elég egy életre, nem? Azt nem tudom, hogy milyen arányban van benne az én irodalmi műveimben, ezt nehéz meghatározni vagy eldönteni, és hogy mi minden egyéb, hogy van? Tehát a játék, meg a madarak. Na, most a lónál összejön tulajdonképpen a koala kártyabajnokság, mint rendszer, és a madarak, mint állatok. A lónál a fogadási rendszer, és a ló mint állat.

De az irodalom több mint az élet. A lovakat már sokan elfogadják. A madarakat is. A koala kártyabajnokság, ami egy embernek a saját rendszere, ami a legigazabb, a legfontosabb, azt fogadják el a legnehezebben.

Ha nekem van irodalmi célom, az az, hogy a lovakról többé ne szóljak semmit, mert akkor nyernék, és a koala kártyabajnokságot mániákusan ismertessem, hogy hol tart éppen, és milyen sanszok vannak. És ha van 5–6 vagy 15 ember, akit érdekel, az komoly közönség a házfal sarkán. Mint egy wittgensteini racionalistának az a célom, hogy a lovakról már ne legyen szó, és az én bajnokságomról legyen szó.

Társnédat nem vitted el lóversenyre?

Nem ő nem akar. Ő volt a papájával annak idején az ügetőn egyszer, mint gyerek. Mi nem tudunk együtt utazni, mert a madarakkal és a kutyával valakinek otthon kell lennie. Azért is örülök annak, hogy már nem favorizálom annyira a pályára menést, meg Angliát, azon túl, hogy drága most már nagyon. Ez is már egy kicsit múlt időbe került, de ha a kutyánk – bár éljen minél tovább – meghal, akkor társném is többet fog majd utazni. Nekem elég lesz az, hogy elmegyek Bécsbe, és ott van iroda, ahol az angol meg a francia versenyeket láthatom. Ez tökéletesen elég már. Ennyi idő után?

Mire kell figyelni, amikor megjátszol egy lovat?

Vannak a súgások, amik nem olyanok, mint Pesten, vagy akár ott is, hogy jön az istállótól vagy a bukmékertől a füles, hogy ki fog nyerni, hanem a belső, a lelki súgások, az üzenetek. Aztán arra kell figyelni, hogy aznap hány favorit jött, tegnap mennyi jött: a szerencsejáték jelleg, nincs mit mosdatni, benne van. De ezzel kapcsolatban még valami fontos, hogy miért életszagú a dolog. Megérkezel Londonba, megvásárolod a napilapot vagy a szaklapot, attól függ, hogy milyen a hangulatod vagy mit akarsz olvasni, és akkor elkezded nézni a metrón – amíg beérkezel –, s arra jössz rá, hogy ehhez a versenynaphoz neked ma semmi közöd. Semmilyen súgás nem jön, vagy nyer a favorit, vagy nem nyer, ki tudja, igen is, nem is, ez tőled idegen. Akkor elmész a kis csatornádhoz ugye, ezért jó a hely szelleme. Irodalomként is jó ez, mert például a riportban most jól jön ez „és elmész a csatornádhoz” nem? Van egy kis üveg borod már, vagy kekszet vettél vagy cigit, és akkor elkezded nézegetni. Te jóságos isten az első futam egész forró. Két vagy három opcióm is van, amiről dönteni kell, hogy mi legyen. Persze akkor már lekésed a futamot, talán titkon le is akarod késni, s akkor látod, hogy tök nem az jött be, vagy bejött az egyik opciód. És nézed a többit: két három ember lötyög mondjuk a halpiacos irodán, és látod, hogy egész érdekes, ez nekem szól. Nekem szól ez a verseny. Így van ez a Hemingway esetében is az Akiért a harang szól regényében: valami néked szól. A lóverseny is egy ilyen harang. Szólhat neked a buli. Csak át kell élni. A metrón nem tudom átélni, mert, hogy éljem át én déli egy órakor, ami három órakor kezdődik. Nem így van? A Csele sem vitte el magával az összes könyvet. Nem? Egy lapot vitt csak, amit muszáj volt. Mindig azt csinálom csak, amit muszáj, amit akkor muszáj, amit nagyon muszáj, és sokszor azt is kihagyom. Párizsban nagyon jó volt, ott mindig pályára kell kimenni. Kétévenként, ha egyszer Párizsba megyek, akkor is maximum 4-5 napra. Most többször voltam, mert a lókönyvemhez kellett fényképezni, és szeretném, ha minél jobbak lennének a képek. Kimész, és – nem rohan neki az ember, hogy van lóverseny – Párizsban például nincsenek irodák. Ott presszókban, kocsmákban sörözőkben lehet fogadni, de én nem ismerem azt a világot, ott tartok, ahol te. Fogalmam sincs, hogy Párizsban mit kéne csinálni, nem is érdekel. Az első nap a feleségemnek szoktam könyveket vásárolni – én nem tudok franciául – vagy kutyakaját. Sportból tudod, ha valami érdekes új kutyacsemege jelent meg, és jó könyveket szoktam kiszúrni – annyira azért tudok –, és másnap nekivágok. Átkelés Párizson, mint a film címe, három óra kb. mert sokat gyalogolok, néha helyiérdekűvel is kell menni, de akkor is át tudsz menni Párizson.

Milyen csodás dolog nem? Gyalog átmenni Párizson. És az a fantasztikus, hogy amikor már kurva fáradt vagy, három órát mentél, átkelsz a Szajnán újra, akkor jön egy 25 fokos emelkedő.

Szögmérővel lemértem egyszer 25 fokos emelkedő kb. 300 méteren. A veríték 5 perc múlva már nem szakad rólad, de a lélegzeted egy fél óra múlva jön vissza. Általában úgy szoktam csinálni, hogy csak egyszer kelljen kimenni St. Cloudba. Azért önmagam ellensége nem vagyok. Egyszer kimentem – képzeld el – egy nappal korábban. Fölértem ezen az izén – elnéztem az újságban – s furcsa csend volt.

Másnap is kimentél?

Nem. És nagyon jó volt. Az a ló, akiért ki akartam menni, lemaradt, negyedik lett. S egy év múlva, amikor kimentem, újra futott, és akkor nem volt már esélyes, én megjátszottam, mert adósa voltam magamnak, és nyert. Ilyen a súgás, az üzenet, vagy olyan, hogy valamelyik nap egy kicsit untam az életkörülményeket, és egyedül maradtam otthon. A feleségem levitte a kutyát, és arra gondoltam, a rohadt életbe jó lenne már öregnek lenni, és kisvasúttal játszani. Elintéztem magamban, jó lenne kisvasúttal, nézzünk valami tévét. Benyomtam, és az egyik csatornán épp egy Baden-Badeni futamot nyomnak. Az első futam egyik lova – Die Klein Bahn. A Kis Vasút. Az volt, hogy Baden-Baden környékének fontos közlekedési eszköze a kisvasút. Na, most ezt nevezem én súgásnak. Nem akarok cinikus lenni, de az ilyesfajta súgás a lóversenyen hetven százalékig jó. Tehát, ha csak a pénzről lenne szó, akkor, ha semmi másra nem hallgatsz, csak a súgásokat megjátszod száz százalékig, abból hatvan-hetven százalék bejön. Viszonylag gazdag lennél, visszanyernéd a repülőt, a lakást.

De ha csak a súgásokra hallgattam volna, és semmi mást nem csinálok, akkor nem lennék ember. Nekem így izgalmas ez, hogy se meg nem gazdagodok, se el nem szegényedtem.

De a súgás csak belülről jöhet.

Csak a belsődből jöhet, lényegi lehet, mert csak azt fogadod el súgásnak. De lehet rossz súgás, már késő, túlsúgás, más súgás is volna abban a mezőnyben. Persze más a súgás egy hosszú versenyen, ahol a ló elszúrja az elején, de lehet korrigálni, és más a súgás egy sprintben. 1 km – nagyon rövid táv. Nem szeretem a súgásokat egy kilométeren, mert ha beragad a ló, akkor súgás ide, súgás oda. Valószínűleg nagy esélye van annak a lónak, amelyik a múltkori sprintet megnyerte, őbenne még van egy győzelem. Őt figyelembe kell venni. De van, ahol nem kell.

És akkor itt már elindul a szövevény. 

Elindul az egész, tehát mi történt a múltkor, milyen erősségű mezőny van, ki viszi, mi volt tegnap, pl. tegnap rengeteg favorit nyert. Itt szerencsejáték egy kicsit, végül is vörös vagy fekete, döntened kell ebből a szempontból.

A szerencsejátékokat nem szereted?

Nem, nem is játszom. Sose játszottam pénzben, nem totózom, de hozzáteszem, hogy Németországban, mondjuk Hannoverben egy szombati napon, fogadnak kb. 750.000 DM értékben. Ennyit tesznek föl a dolgozók arra a nyolc futamra. De az észak-német lottó minden nap három 1 millió márkás főnyereményt sorsol ki, plusz még egyebet a lottónyereményeken kívül. Gondold el, hogy 50-szeres nagyságrenddel nagyobb pénzt dobálnak el az emberek a lottóra vagy a totóra, mint amit ellóversenyeznek. A lóversenyen gondolkodni kell azért. A lóverseny ráadásul erkölcstelennek tűnik fel, a lottónál nem merül fel az erkölcs kérdése. Angliában föltettek a liverpooli nagy akadályversenyre 75 millió fontot – mindig április első vasárnapján –, abból 67 millió visszajut a fogadókhoz. 7 és fél milliót vesz le az állam, 10%. Ott az állam ismeri még azt, hogy mi az, hogy 10%. Az állam ismeri még azt a szót, hogy tíz. Nagy különbség. Angliában ismerem az egyetlen adót, ami lefelé ment. A fogadóadó 10 penny volt, most visszament kilencre. És vissza is adják azt az egy pennyt.

A Vér és virághab, a vörös és iskolatintakék. 1990-ben kezdted el írni. 1996-ban fejezted be. Amikor elkezdted írni, akkor lóversenyen voltál kint?

Igen. Onnan jött a Maury meg a Morny figurája. Onnan, hogy megmetszették a táskámat.

Kiloptak belőle valamit?

Igen. Így lett Mornynak és Maurynak a bosszúja. Ahol megölték őket. Innen jött. Akkor kialakult, hogy van ez a testvérpár, és erre épült föl a regény. Tisztára a lóversenyből indult ki. Nem tudom, hogy ugrott be a két név nekem, de milyen érdekes, a Tour de France-on ment most egy Melchior Maury nevű spanyol kerékpáros. Ahol lakom Párizsban most már hat éve – legendás szálloda, 6 éve nem emelkedtek az árak – egy nap kinéztem a szobámból, mindig a 8-asban lakom, és döbbentem látom, hogy ott van szemben a Maury Tours – utazási iroda. Nem akartam elhinni. Akkor hagytam abba az ivást, 1993-ban. Sokat bajlódtam velük. És ez a Vér és virághab definitív, bár nem emlékszem minden részletére, hogy írtam. De sokféleképpen próbálkoztam vele. Talán arról is szól, hogy jön létre egy nem könnyű prózai vállalkozás. Le kell nyelnem, el kell viselnem, hogy így is, meg amúgy is. Ha 500 évre visszanézel, egy irodalmi mű abban az időben, mondjuk Shakespeare-é – nem mintha rangban bármi közöm lenne hozzá – mi volt a forrása, az hogy alakult át. A Hamlet az eredetileg mittudomén mi volt, vagy a Lear király. Tulajdonképpen én íróként végigcsináltam egy törzsfejlődést ezzel az anyaggal, most már nem lehet másként, csak onnan indulhatok tovább, ahogy ez volt.

A Semmi kéz című kötetben meg ott vannak az enghieni versek, ahol ők állítólag éltek. Illetve most már mindig úgy látom, hogy ott éltek. Én meg beleéltem magam, hogy az ő városukba járok. A józanság határáig persze.

Ritka nálad, hogy 6 évig dolgozol egy könyvön. Ilyen nem is volt talán.

Nem volt soha.

Mindig arrébb kellett tolni, vagy hagytad aludni? Azt írod a könyv hátoldalán, hogy gatyába kellett rázni.

A Vér és virághabot nem tudtam megoldani. A Holminak sokat köszönhetek, mert lejött egy részlet belőle, és utána már könnyű volt dolgozni vele. Az elejét és a végét meg kellett faragni egy kicsit. Nem azt mondom, hogy könnyű eset, de Magyarországon szerintem 5-6 ember van, akikről tényleg tudom, hogy mondott nekik valamit. Most Bécsben, amikor kint voltam, lelkesek voltak. Lefordítják és kiadják. Majd meglátjuk.

A Frankfurti Könyvvásár…

Nem vagyok benne. Bécsben azt mondták a barátaim erre, hogy ha nem voltam a 40-50-es listán, akkor csüsz. Ezt mondták. Kész. Evidens. Bécsben ez evidens.

Akkor Magyarországon meg azt kell evidenciának venni, hogy ha meg akarjuk mutatni magunkat, a magyar irodalmat, akkor Tandori Dezső abban nincs benne…

A Magyar Hírlapban volt egy cikk: Matyóbaba igen, Tandori nem. Elolvastam, és felvettem velük a kapcsolatot, azóta is állandó munkatársuk vagyok. Én Frankfurtban tavaly kint voltam, képviseltem Magyarországot a portugálok hetén.

Akkor a magyarok delegáltak?

Nem, a frankfurtiak hívtak meg, akik ismerték a németre lefordított három könyvemet.

Melyik az a három?

Két válogatás: az egyik esszé, a másik versek és kisebb prózák. És most az Evidenciatörténetek teljesebb kiadása több rajzzal. Ausztriában ez alapkönyv. Nagy cikkek jelentek meg róla, a Presse-ben meg a Standardban, és teljesen egyenrangú osztrák író vagyok ezzel. De én így nem akarok kimenni Frankfurtba, nem akarom meghívatni magam a németekkel.

Tandori szerint itt említendő saját művek:

1. Töredék Hamletnek – versek 1968. és1995. – Ott indultam.
2. Egy talált tárgy megtisztítása – versek 1973. – Ott folytatódtam.
3. Medvék minden mennyiségben – gyerekversek 1977. – A medvék ott jöttek be.
4. Miért élnél örökké – novellák 1977. – Filozofikus ihletés.
5. Még így sem – versek 1978. – Amelyért nagyon sokan rajonganak és nagyon sokan mellőzték, én magam is csak most kezdem szeretni igazán.
6. A zsalu sarokvasa – tanulmányok 1979. – Irodalmi tanulmányok akkor azt mondták, hogy mások helyett végeztem el sok munkát.
7. A meghívás fennáll – regény 1979. – Ott írtam meg a verébkéket és ott jött az, hogy megírom, ami történik velem egy-egy nap.
8. Túl jól fest holtan – Nat Roid regény 1981. – Detektívregényeket kezdtem csinálni akkor, tíz kötetet írtam, de kb. húsz regényt. S az a lényeg, hogy mindegyik abszolút korrekt történet, csak nem minden olvasónak való.
9. Vagy majdnem az – versek 1995. – Jaj, istenem, akkor megújult a lírám, akkor jött a dalszerűség.
10. A semmi kéz – versek 1997. – Abban rajzok is vannak már.
11. Vér és virághab – regény 1998. – A detektívregények utáni regényírásom egyik alapvető darabja, bűnügyi történet is.
12. Nem lóverseny! – 1999. – Amikor a lovak bejöttek, és persze, hogy lóverseny, írtam még lófogadási szakkönyvet is.
13. Vissza a sírból – 1999. – Az Ab ovonál jelent meg, nagyon szerettem az Ab ovot.
14. A Nagy Koala-Kártyabajnokság mindenkori Tornakönyvei – Sajnos 40 év után abbamaradt a kártyabajnokság s a madaraim is meghaltak, óriási veszteség.

Tandori szerint itt említendő műfordításai:

1. Scott F. Fitzgerald novellái – Az ólomkristály 1966. – Ottlik tanácsára fordítottam.
2. Dylan Thomas összegyűjtött versei 1966. – Első verses műfordításom Géher István tanár úrtól kaptam az ösztönzést.
3. D. Salinger – Franny és Zooey – Regény 1970.
4. D. Salinger – Magasabbra a tetőt, ácsok – Seymur: Bemutatás 1970. – Alapvető íróm volt, és nagyjából az is maradt, nagyjából.
5. Sylvia Plath – Üvegbúra – regény 1970. – Géher tanár úrtól kaptam a megbízást, megrázó élmény volt.
6. GeorgTrakl – Versek – 1972. – Hódolatom.
7. Franz Kafka – Elbeszélések – 1973. – Vágyva vágyott fordításom volt még egyetemista koromban, és csodálatos ajándék a sorstól, hogy sok Kafka novellát fordíthattam.
8. Robert Musil – A tulajdonságok nélküli ember regény 1977. – Alapvető pillére a műfordítói életemnek, és reputációmnak.
9. Karl Kraus – Az emberiség végnapjai – dráma 1977. – Remek könyv, de nincs a méltó helyén Magyarországon.
10. Sylvia Plath – Zúzódás – versek 1978. – Erre is Géher tanár úr vett rá.
11. Peter Handke – A kapus félelme a tizenegyesnél – kisregények 1979. – Szörnyen szerettem az akkori fiatal osztrák irodalmat, nagy élmény volt, hatott rám.
12. Friedrich Hölderlin – Versek – 1980. – Hölderlin, csak annyit mondok Hölderlin, istenem.
13. Wallace Stevens – Pasziánsz a tölgyek alatt – versek 1981. – Igen jó amerikai költő, nálunk nem annyira híres, boldogan fordítottam.
14. Franz Kafka – Naplók, Levelek 1981. – Jutott nekem is belőle.
15. W. Goethe – Wilhelm Meister vándorévei, avagy a lemondók – Regény 1983. – kezet csókolhatok a sorsnak Goethe, Goethe.
16. Rainer Maria Rilke – Versek – 1983. – Örök imádatom tárgya, kb 3-4 kötetem jelent meg, önszántamból is fordítottam. Nagyon-nagyon azonos vagyok vele.
17. Samuel Beckett – Előre vaknyugatnak – novellák 1989. + Murphy (70-es évek) – Egy-két novella, de nekem Beckettől Az utolsó tekercs a kedvencem, nagyon hatott rám.
18. Arthur Schopenhauer – A világ mint akarat és képzet – filozófia 1991. – Az már későbbi korszak.
19. Heimito von Doderer – A Strudlhof-lépcső – regény 1995. – Csodálatos könyv, Magyarországon nem eléggé díjazott, óriási író a Doderer élő, él, él, él.

Tandori szerint itt említendő kedvenc könyvei:

1. L. Stevenson – Dr. Jekyll és Mr. Hyde – Az abszolút megoldhatatlan rejtély.
2. Ottlik Géza – Hajnali háztetők – Első Ottlik-könyvem, elsőéves egyetemistaként vettem. Első lógásom alkalmával gyönyörű napos februári időben.
3. Szép Ernő válogatott versei és kisprózája – A rangsoromban, ahol József Attila az örök első a költészetben, nálam Szép Ernő az örök második, utána jönnek Babits, Kosztolányi.
4. Raymond Chandler – Hosszú álom – Mindenkivel együtt kedvencem, rajongva olvastam el sokszor.
5. Hét évszázad magyar költészete – Mindenfélét megtalálok benne. Kedvenc versem benne Babits Mihály Esti kérdés.
6. Nagy-Britannia autós-atlasza – Sokat használtam abban az időben utazásaimhoz, bár sose utaztam autóval.
7. David Ashfort – Hitting the Turf (Telibe a turfot), lókönyv – Amikor lovakkal foglalkoztam ezt a könyvet igen gyakran forgattam.  Ez egy történész volt, aki pár évtizedre fölfüggesztette a szakmáját, mert a lófogadásnak áldozta magát.
8. Evelyn Waugh – Jámbor pálya – Ottlik Gézától kaptam, első könyvem tőle, és még ma is a legkedvesebb könyveim közé tartozik. Ottlik fordította.
9. Sam Lloyd – Sakkfeladványok – Elég gyenge amatőr játékos voltam, de mindig szerettem sakkozni. Csom Istvánnal együtt játszottunk a középiskolai sakkcsapatban, mi együtt jártunk a Petőfi Gimnáziumba. Játszottam mellette, a középiskolás csapatbajnokságon, én is középiskolás csapatbajnok lettem – a Csom mögött, aki a harmadik táblás volt – a negyedik táblán.

Lópályák – 46

Németország – 16
Írország – 9
Anglia – 8
Franciaország – 7
Ausztria – 3
Magyarország – 2
Olaszország – 1
(A fotók az 1998-as beszélgetéskor, a Gresham borozóban készültek.)

Harmincadik születésnapja alkalmából indult nagyszabású turnéra, ahová Cziffra György átiratait is magával vitte. Mennyit mond Cziffra György neve a világ különböző pontjain?

Cziffra György nevét nem mindenhol ismerik, ugyanakkor az átiratokkal egészen más a helyzet, hiszen ezek zömében Brahms, Strauss vagy Liszt legnépszerűbb és legtöbbet játszott műveiből keletkeztek. A kettő kiegészíti egymást, hiszen ezek a darabok ráirányítják a figyelmet Cziffra személyére, ami számomra elsődleges szempont. Kanada vagy a kolumbiai főváros már a hátam mögött van, a tavalyi év utolsó heteiben pedig a Távol-Keletre utaztam.

Olyan háromkomponensű műsort állítottam össze, amely adózás a zongora­irodalom nagyjai, valamint Cziffra György emléke előtt.

Illetve van egy olyan része a programnak, amely azokat a műveket foglalja magában, amelyek éppen foglalkoztatnak, vagy az előttem álló személyes kihívások egyikeként vannak jelen. A Cziffra Fesztivál művészeti vezetőjeként egészséges egyensúlyt kell tartanom a szervezői feladatok és a koncert­zongorista lét között, utóbbi pedig folyamatosan fejlődésre sarkall. Büszke vagyok, hogy az elmúlt időszakban Liszt Ferenctől egészen Ligeti Györgyig játszhattam a magyar zongorista repertoárból, az olyan kortárs felkéréseket pedig, mint például Dubrovay László vagy Eötvös Péter műveinek előadása, hatalmas megtiszteltetésként élem meg. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a turné során, ha hazai kortárs műveket játszottam, a külföldi partnerek szinte azonnal a kották, kivonatok után érdeklődtek.

2021-ben ünnepeljük Cziffra György születésének 100. évfordulóját. A mostani koncertkörút mennyiben járul hozzá a már korábbi beszélgetések során említett elképzeléshez, miszerint a Cziffra Fesztivál nemzetközivé válik a centenáriumi évben?

A Cziffra nevéhez méltó kerek évforduló kicsúcsosodásához nemcsak a mostani turné, de reményeim szerint az egész eddigi szakmai tevékenységem hozzájárul. Azért dolgozom, hogy Cziffra György neve ismert legyen világszerte, és fontosnak tartom, hogy a hozzám fűződő koncertek, vagy az általam indított kezdeményezések mind-mind garanciák legyenek ezzel kapcsolatban.

Valóban nagy vállalás, amire készülünk, hiszen kicsit több mint két év múlva Cziffra-évet szeretnénk hirdetni, ami a hazai programokon túl nemzetközi szinten sok kisebb minifesztiválban öltene testet.

Ha jól tudom, Cziffra György Franciaországban élő örökösei is maximális támogatásukról biztosították.

Nemrég jártam Senlisban. A szent Frambourg kápolnában (egykoron Cziffra György itt hozta létre alapítványát) a SenLiszt Fesztivál keretében adtam hangversenyt, és az ugyanitt megrendezett zongoraversenyen zsűriztem is. Ez a felkérés két okból is különösen kedves a szívemnek. Az egyik az, hogy pár évvel ezelőtt én nyertem meg ezt a versenyt ugyanitt. A másik, hogy a zsűribe hagyományosan Cziffra György egykori tanítványait hívják, én voltam az egyetlen kivétel. Természetesen találkoztam Cziffra György unokájával és az alapítvány vezetőivel is. A jövőben szeretnénk szorosabban együttműködni. A Cziffra családban sajnos nincs zenész, aki tevőlegesen vihette volna tovább a szellemi örökséget. Én, bár soha nem találkoztam a mesterrel, mégis megkaptam tőle a zene szeretetét, és úgy érzem, hogy nagyon sok szálon kapcsolódunk össze. Semmiképpen nem akarok olyan lenni, mint ő, erre nem is törekszem, hiszen Cziffra Györgyből csak egy volt, aki utánozhatatlan.

Hamarosan, 2019 februárjában a negyedik hazai fesztiválra kerül sor. A programkínálat mellett a koncerthelyszínek bővülése is egyenesen arányos az eltelt évekkel. Hogyan találtak ezúttal az Óbudai Társaskörre?

A Társaskörrel nagyon régi a kapcsolatom, hiszen ifjú zongoristaként, a pályám legelején is számos fellépési lehetőséget kaptam itt, a jó viszony pedig azóta is megmaradt.

Az első fesztivált helyszíne a MOM Kulturális Központ volt, majd később a Zeneakadémia és a Müpa kapcsolódott hozzánk. A negyedik fesztivál kapcsán pedig – azt is számításba véve, hogy feleségemmel nemrég a harmadik kerületben leltünk új otthonra – szinte egyértelműnek tűnt, hogy egy óbudai helyszínt is beválogatunk, olyat, amely méltó módon kapcsolódik az eddigiekhez. Cziffrának, amíg Budapesten élt, Budafokon és Angyalföldön volt lakása, így Óbudával csak az alapvető kulturális kapcsolatról beszélhetünk, ami egyébként ugyanolyan fontos, és a külföldi helyszínek mellett a Cziffra-év tematikájában szeretném is ezt kihasználni. A tervem az, hogy a vidéki nagyvárosok és Budapest kerületei is vegyenek részt a saját erejükhöz mérten a fesztiválban. Fontos lenne, hogy egy-egy kisebb közösség a saját eszközeivel tudjon megismerkedni Cziffrával, és adózni az ő művészete előtt.

Mit lehet tudni azokról a programokról, amelyeknek az Óbudai Társaskör ad majd helyet?

A fesztivál nyitókoncertjét hagyományosan a MOM Kulturális Központban rendezzük, de

ebben az évben ezt most egyfajta felütésként egy nappal megelőzi a Társaskörben február 17-én rendezendő esemény, amelyen az emlékezés kerül leginkább előtérbe.

Mára jogosan merül fel a kérdés, hogy meddig lehet tágítani egy tematikus fesztivál kereteit, meddig lehet teret adni az emlékezésnek, és mi a legegészségesebb határ a középpontba állított művész és az ő munkásságát reprezentáló programok között. A tapasztalatokból kirajzolódik, hogy míg korábban számos beszélgetést szerveztünk, vagy olyan művészeket invitáltunk meg, akiknek van egy-egy személyes története Cziffráról, addig mára a hangsúly a koncertek felé tolódott el. A fesztivál felütése valahogy ezt a középutat szeretné megtalálni, ezért két olyan művész beszélget és koncertezik majd, akik még mindketten tanulhattak a mestertől. Mocsári Károly és Oravecz György estjére pedig a Cziffra életéről készült A virtuóz című filmalkotás teszi fel a pontot. A film premierje már természetesen megtörtént, ugyanakkor a helyszín bensőségessége adja magát az újravetítéshez.

A beszélgetésünk elején említett olyan zongoraműveket, amelyekkel a közelmúltban, személyes fejlődése okán kezdett el foglalkozni. Megszólal majd néhány ezek közül a 2019-es fesztiválon?

Természetes, hogy a saját zenei repertoárom ilyenkor előnyben van, de még nyilvánvalóbb, hogy alkalmazkodnom kell azokhoz a fellépőkhöz, akiknek kísérőjeként veszek majd részt a produkcióikban.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Várdai István mellett José Cura is azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy legyek a partnere az általa tervezett esten.

Én magam nagyon gyakran váltok műsort, hiszen úgy gondolom, hogy szinte lehetetlen megmondani, hogy adott esetben két év múlva melyik lesz az a darab, amelyik éppen az akkori élethelyzetemhez közel áll, és ezáltal szívesen játszom. Jelenleg az általános repertoár mellett az orosz darabok foglalkoztatnak, Rachmaninov régi kedvencem, akinek szeretném a közeljövőben két este alatt eljátszani az összes zongorára írt versenyművét. Szkrjabint csak most kezdem felfedezni, de extatikus zenéje és multifunkcionális akkordhasználata egyszerűen lenyűgöz.

A következő fesztivál legkiemeltebb vendége minden bizonnyal José Cura lesz. Hogyan sikerült őt megnyerni?

José Curával legutóbbi budapesti koncertje előtt, egy fogadás keretében találkoztunk. Különleges élmény volt, hiszen egy rövid koncertet is hallhattunk tőle. Bemutattak minket egymásnak, majd néhány perc alatt kiderült, hogy José Cura mennyi információval rendelkezik Cziffra Györgyről. Egy idő után a legnagyobb meglepetésemre saját maga vetette fel egy dalest ötletét. Ekkor már szinte teljesen készen állt a fesztivál programja, de egyértelműnek gondolom, hogy egy ilyen lehetőséget nem utasíthattam vissza. Hamar megegyeztünk egy argentin tematikában. Személyében olyan embert ismertem meg, aki végtelen szerénységről és a művészet iránti alázatról tett tanúbizonyságot. Büszkeséggel tölt el, hogy ugyanezt mondhatom el Mischa Maiskyról vagy Arkagyij Volodoszról, akik eleinte nem láttak ugyan bele a munkánkba, de a legnagyobb örömmel vettek és vesznek részt a fesztiválon azon az alapon, hogy egykor meghatározó zenei élményt kaptak Cziffra Györgytől.

A Várdai Istvánnal közös est pedig egy régi adósságot törleszt.

Így is mondhatjuk, hiszen Istvánnal 14 éves korunk óta ismerjük egymást, együtt jártunk Batta András zenetörténet előadásaira, de még egyszer sem volt alkalmunk a közös játékra.

Február 23-án adjuk majd elő a Zeneakadémián Chopin g-moll gordonka-zongora szonátáját.

S ha már a duókról beszélünk, Rúzsa Magdit is szeretném kiemelni, aki a magyar népdalokat hozza el a fesztivál közönségének, méghozzá olyanokat, amelyek egykor a legnagyobb zeneszerzők ihletői is voltak, és amelyeket meg is örökítettek a klasszikus zenén keresztül. Az improvizációk pedig szinte egyik estéről sem hiányozhatnak, hiszen ez a különleges képesség volt Cziffra György egyik lételeme, művészetének lényege.

https://cziffrafesztival.hu/koncertek-2019/

https://obudaitarsaskor.hu/index.php/hu/component/jem/event/38744-elohang-koncert-es-filmvetites

Persze a külcsín mit sem ér belbecs nélkül, mert a külcsín megfog, de a belbecs tart meg. És van belbecs, mely a Társaskör helyét megtartotta a kulturális életben.

Megtartotta vonzerejét, ami miatt egyaránt szeretik a művészek és a közönség. Ez a belső érték a 130 éves kávéházi és a 62 éves művelődési házi működés évtizedei alatt kristályosodott ki.

Ennek megőrzéséhez az elmúlt tíz évben az alábbiak bizonyosan hozzájárultak. Zenei családunk megszaporodott egy fiatal kamarazenekarral, az Anima Musicae Kamarazenekarral. Ők is, ahogy az itt otthonra lelt kamarazenekarok, jelentős szerepet játszanak a Ház életében, mivel koncertsorozatokat, fesztiválokat és kurzusokat szerveznek ide. A Till Ottó által alapított Óbudai Kamarazenekar pedig immár 64 éve egy különleges tagja ennek a zenei családnak.

A „társasköriséget”, az egyediséget sikerült megőrizni technikatörténeti szalonjainknak, Seress-estünknek, felolvasószínházi előadásainknak, házimuzsika sorozatunknak, kerti színházi és opera bemutatóinknak, zenés irodalmi estjeinknek köszönhetően, melyeket (a teljesség igénye nélkül) Egressy Zoltán, Esterházy Péter, Fehér András, Fesztbaum Béla, Göttinger Pál, dr. Jeszenszky Sándor, Mácsai János, Novák Eszter, Őze Áron, Szalai Kriszta, Székely Kriszta, Tarján Tamás neve fémjelez. Külön köszönet illeti Baranyi Ferencet és Czigány Györgyöt, akik (a Házhoz hűek maradva) tudásukkal, szellemiségükkel az elmúlt tíz évben is gazdagították a Társaskört.

A jó együttműködéseknek köszönhetően a fiatal zenei tehetségek továbbra is bemutatkoznak; a Krúdy-negyed rendezvényei gazdagítják Óbuda kulturális, turisztikai kínálatát; a Társaskör részese az országos, a fővárosi és a kerületi fesztiváléletnek.

Az igazgatói iroda lépcsőjén állva a Péter és Pál templomtorony látványa a Társaskör épületével és fáival keretezve az én szívemet is mindig megmelengeti, és erőt ad. A 2008-as gazdasági válsággal kezdtem, és a folyton bővülő kulturális kínálatban lavírozok évről évre. Az, hogy sikeresen veszem az akadályokat, köszönhető a támogató önkormányzati vezetésnek, a mellettem kitartó munkatársaknak, a hűséges közönségnek és a művészeknek is.

Köszönöm!

Bizony, nem volt jó helyen a Ház. Kiesve a forgalmas útvonaltól, meghúzódva a régi városrészben, nem volt az emberek szeme előtt.

Hogy a lelkekbe mikor fészkelte be magát? A Magyar Televízió Várbíró Judit szerkesztette Zeneóra című sorozata hozta meg az ismertségen túl az elismerést, hisz olyan világszínvonalú művészek voltak résztvevői a programoknak, mint Bende Zsolt, Lukács Ervin, Melis György, Vásáry Tamás, Gregor József, hogy csak néhányat említsek.

Ezzel a programsorozattal túlléptük a Pacsirtamező utcát, és nem csupán a főváros, hanem az ország egyik meghatározó kulturális helye, műhelye lettünk.

A Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamara­zenekar 1989-es otthonra találásával a Ház igazi zenei műhellyé vált. A már itt lévő Budapesti Vonósok, a régi Óbudai Kamarazenekar, a Budapest Ragtime Band, egy-egy munkanapra az Orfeo Kamarazenekar, a Danubia Zenekar, a Budapesti Fesztiválzenekar – és még sorolhatnám a különböző kis és nagyobb együtteseket, vonósnégyeseket – „elemelt” bennünket a szokványos művelődési házi keretekből. Fővárosi és vidéki kamarazenekarok részvételével szervezett Kamarazenekari Találkozó és Kurzus a Liszt Ferenc Kamarazenekar irányításával összekapcsolt bennünket az egész ország zenei életével.

Az épület adottságait kellett kihasználnunk. A művészeti szalonok olyan irodalmi, képzőművészeti, zenei élménnyel gazdagították az ide látogatókat, amelyek mindig egyediek, csak ide-születettek, „társasköriek” voltak. Szerkesztői, résztvevői között Balassa Péter, Virág Judit, Baranyi Ferenc, Mácsai János, Kerényi Mária, Moór Marianna, Szilágyi Tibor, Mácsai Pál, Kováts Adél, Kulka János, Ráckevei Anna nevével ugyanúgy találkozhattak, mint egészen kezdő zenészek, színészek szárnypróbálgatásaival, például a Miből lesz a cserebogár? című „opera-filéző” sorozatban.

Az említetteken kívül a nyári színházi estekre való emlékezés melengeti meg szívemet, nem felejtve el azt a törzsvendéget, aki a Szindbád kertje tíz előadását mindig más hölgy társaságában nézte meg, s a hölgyek kezében mindig egy szál rózsa volt. Harminc év elmúltával is emlegetünk egy-egy jelenetet a Komédifranc-ez? Goldoni-előadásából, s emlékezünk Szakácsi Sándor tüneményes alakítására a Nyár című darabból ugyanúgy, mint Kováts Adél és Stohl András bájos szerelmespárjára a Hajnalban, délben, este című játékból.

Ha a 200 éves épületre, a 30 éves Társaskörre gondolok, akkor a fantasztikus munkatársi csapat és az igazgatói iroda lépcsőjéről látható kép emléke szorítja össze a szívemet, és lop könnyet a szemembe. S hálával gondolok Óbudára, Óbuda vezérkarára, mindenkire, aki támogatott, hogy megélhettem mindezt.

Nagyon szerettem.

Azon szerencsések közé tartozom, akik életük eddigi részét az Óbudai Gázgyár egykori tisztviselőtelepén, közvetlenül a Duna mellett tölthették el. Ennek ellenére soha eszembe sem jutott, hogy kipróbáljam a horgászatot, vagy egyszerűen csak leüljek a folyó partján pecázó szomszéd bácsi mellé, és megfigyeljem, mi lehet annyira érdekes mindebben. Pedig gyerekként erre jóval több lehetőségem lett volna, hiszen a halőrök e partszakaszt még csak hírből sem ismerték,

a terület a Gázgyárhoz tartozott, teljesen el volt zárva a külvilágtól, és a kapun kizárólag az jöhetett be, aki itt lakott, dolgozott, vagy akiről a portásnak szóltak, hogy beengedheti.

Ám lassan tizenhárom éve ez a korszak teljesen véget ért, azóta fokozatosan jelentek meg a biciklisek, kocogók, kutyasétáltatók, majd 2017-ben a horgászok is, csoportosan. Utóbbi csalhatatlan jeléül még ugyanebben az évben két horgászversenyre is sor került itt, és miután idén júliusban többször megjelent a halőri szolgálat gépkocsija, hogy a part menti füvet levágja, nem volt nehéz kitalálni, napokon belül újabb versenyre kerül sor. Erről viszont már nem akartam lemaradni, mert szerettem volna megtudni, hogy miről is szól ez az „egész”.

Szombat dél körül kimentem a Duna-partra, ahol a gáthoz közeledve megpillantottam a „Horgászverseny – 2018. 07. 29. vasárnap 10:00–15:00” szövegezésű kiírást. Helyben vagyunk – gondoltam. És valóban: a másnapra meghirdetett verseny ellenére már huszonnégy órával korábban jó pár pecás helyben gyakorolt a megmérettetésre, közöttük Kovács Gergely, a küszöbön álló verseny egyik szervezője, egyben résztvevője is. Rengeteg, számomra teljesen új dolgot mondott el az eseményről, a résztvevőkről, a dunai pecázásról és úgy általában a horgászatról. Többek között azt, hogy

a folyóvízi peca – már csak a sodrás miatt is – más, időnként komplexebb, mint állóvízi „rokona”, felszerelésben és gondolkodásban egyaránt eltérő dolgokat követel meg a horgászoktól.

A tavalyi versenyeket a Fővárosi Horgászegyesületek Szövetsége (FŐHESZ) mint versenyfelelős szervezte és rendezte, két horgászcikk kereskedő céggel karöltve, míg a mostanit ugyancsak a FŐHESZ, de ezúttal a Kék Dunai Horgász Egyesülettel közösen. Utóbbi – csaknem tízezer fővel – Magyarország legnagyobb felnőtt taglétszámú horgász egyesülete, 1999-ben alapították, és székhelye a III. kerületben, a rómaifürdői Torma Károly utcában található. Gergő is ennek a tagja, fő feladata ezúttal a versenyzők „felkutatása”, és a pálya „beetetése” a versenyre, hogy a halak fokozottan legyenek jelen az érintett Duna-szakaszon vasárnap. Megtudtam, hogy a horgászatnak alapvetően két fajtája van: a fenekezős (feeder) és az úszós, azaz a fenék közeli és a vízfelszíni változat. Horgászbot tekintetében számtalan (al)típus létezik, de egy hozzám hasonló laikus számára talán az a legnagyobb különbség közöttük, hogy rendelkezik-e orsóval vagy sem. Ha igen, akkor a bot hiába csak 3–4 m hosszú, az orsónak köszönhetően nagy távolságra be lehet vele dobni a horgot. Ha viszont nem, akkor a horog mindössze addig ér, amíg a botot és a szereléket be lehet vetni a víz fölé.

A mostani verseny úszós kategóriára lett kiírva, és rakós bot használata volt ajánlott, ami akár 13 m hosszú is lehet.

Az eseményre szép számmal jelentkeztek, még Szlovákiából is, a használt partszakasz pedig egészen pontosan a K-hídtól északra kezdődik, és kb. 400 m-en át a kis Duna-ág egyetlen állóhajójáig tart.

Ez a terep van felosztva a versenyzők között A-B-C szektorokra és egymástól 15 m-re lévő számozott helyekre, amikre ezen a hétvégén végül huszonöt horgász jutott. A versenyt az nyeri, aki a rendelkezésre álló öt óra alatt súlyra a legtöbb halat fogja, és ha véletlenül holtverseny alakulna ki, akkor a kifogott halak száma dönt. Fontos hangsúlyozni, hogy a horogra akadt halakat a versenyt követő mérésig 2–3 m-es, „komfortos” haltartó hálóban (szákban) tárolják, ami után mindet visszaengedik a folyóba.

Amikor a „viadal” napján késő délelőtt kilátogattam a Duna-partra, hamisíthatatlan nyári, egyben kiváló horgászidő fogadott, az előző délutánon a gyakorlókat megzavaró kisebb zivatarnak már nyomát sem lehetett látni. Először a FŐHESZ nemrég leköszönt elnökével, Szűcs Jánossal futottam össze, akitől – többek között – megkérdeztem, hogy a verseny megrendezésére miért pont ezt a helyet választották. Kiderült: a Kék Dunai Horgász Egyesület horgászai javasolták annak tudatában, hogy Budapesten és környékén nagyon kevés a horgászverseny megrendezésére alkalmas helyszín; eddig még a ráckevei kis Duna-ág volt a legmegfelelőbb rá. A hiány fő oka, hogy ritka az olyan beépítetlen, nem magántulajdonban lévő, megfelelő hosszúságú partszakasz, ami autóval könnyen megközelíthető (nem kell sokat cipelni a felszerelést), és még a közterület-felügyelet sem bünteti meg az embert.

A gázgyári Duna-part – Óbudai-sziget közötti szakasznak az az előnye is megvan, hogy közel azonos adottságú, szélvédett, a víz kellő sodrású, minimális a hajóforgalom, és szép a környezet.

A versenyhez alapfeltétel, hogy a szükséges engedélyek beszerzése megtörténjen: bár a terület tulajdonosa az állam, a part kezelője a mellvéden át a gáttal bezárólag a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság, aminek a jóváhagyása hasonlóan lényeges, mint a Pest Megyei Kormányhivatal Vadászati és Halászati Osztályáé. A FŐHESZ-nek is jelen kell lennie a megmérettetésen, mert halőreinek jelenléte teszi lehetővé, hogy a méreten aluli halakat (a szájtól a farok tövéig mért távolság számít) is a szákban lehessen tartani az összmérlegelésig, máskülönben azonnal vissza kellene dobni őket a folyóba. Szűcs úr bízik benne, hogy a közeljövőben sikerül kellő támogatást kapniuk a partszakasz folyamatos rendezetté tételéhez, illetve egy stég és egy állóhajó (lakóhajó) elköltöztetéséhez, hogy a pályát duplájára növelhessék, amivel majdnem az Óbudai-sziget északi csúcsáig tartana. Ez azért lenne fontos, mert így kétszer annyi résztvevőnek lenne hely, és az ötven fővel már nemzetközi versenyt is rendezhetnének rajta.

A magyar horgászsport a világ élvonalába tartozik, és minél több ilyen szintű hazai esemény kellene ahhoz, hogy az új generációk kinevelésével ott is maradhasson.

Egy nagy verseny ugyanis teljesen más, mint ha valaki egymaga gyakorol, hiszen más adottságokkal bír (pl.: tömeges beetetés), és az ilyen körülmények adják meg a lehetőséget a versenyzők további fejlődésére.

Utam a továbbiakban az előző napon megismert Kovács Gergőhöz vezetett, akit a verseny középső szektorába sorsoltak ki. Ekkor nagyjából másfél órája zajlott a küzdelem, amiben Gergő vezette a szektorát. Teljes hadfelszereléssel, koncentráltan ült a székében, mellette vagy öt darab hosszú botelem, változó végződéssel előkészítve. Ezek eltérő beállítású úszókat és különböző fajtájú csalikat takarnak, a horgászni kívánt mélységtől és a kifogni kívánt hal típusától függően, illetve volt köztük egy kupak alakú változat is (etetős csésze), amibe az etetésre szánt masszát teszik, majd öntik be a vízbe. A massza az etetőanyag mellett tartalmazhat sok mindent: általában földet, kavicsot, aromát, morzsát, kukoricát, csontkukacot (légylárvát). Magán a horgon általában csontkukac, giliszta, esetleg szúnyog(lárva) van elhelyezve. A résztvevők mindegyikből csak meghatározott mennyiséget vihetnek a versenyre, ám a teljes felszerelés súlya így sem pár kiló. A speciális szék, az etetőanyag, a botok, bottartók, horgok, úszók, csalik, hálók, szákok, vödrök stb. darabszáma már önmagában tiszteletet parancsoló. Nem meglepő hát, hogy a szervezők egységesen két órát adnak a közvetlen előkészületekre. A verseny kezdetét és végét egyaránt dudaszó jelzi. Érdemes kitérni a felszerelés árára is: alsó hangon egymillió forint, ami azonban igény és pénztárca szerint még pár millióval nőhet.

No, de milyen halakat lehet itt fogni? A válasz az, hogy nagyon sokfélét, mert a víz minősége az elmúlt években jelentősen javult (igaz, egyben táplálékszegényebb lett), így ma már több mint egy tucat faj megtalálható errefelé:

paduc, márna, leánykoncér, jászkeszeg, karikakeszeg, dévérkeszeg, bagolykeszeg, szilvaorrú keszeg, ponty, sneci, géb, de sügér, süllő és harcsa is előfordul.

Közülük a legnagyobbakat az első négyből lehet fogni, amikből nem ritkák a 1,5–2,5 kg közötti példányok sem. A vízszint július végén ezúttal nem ideális, lehetne fél-egy méterrel magasabb, de Gergőt ez nem zavarja, már öt nagyobb halat kifogott. A tudás mellett a szerencse szintén szerepet játszik az eredményességben, mert a szervezők bármennyire is törekednek az egyenlő feltételekre, nem mindegy, hogy kit melyik szektor hányadik helyére sorsolnak ki. Ugyanis a halak túlnyomórészt folyásiránnyal szemben, azaz lentről felfelé úsznak a táplálék után, ráadásul a versenypálya alsó szakaszán a mezőny nyitott, így az oda kerülő versenyzők nagyobb területről gyűjthetik be a zsákmányt. Bár folyóvíz esetében nem annyira jellemző, de a pálya felső szélén is sokszor jobbak szoktak lenni az esélyek. E tényezőkön túl számos további körülmény (pl. vízmélység, vízhőmérséklet, napszak) befolyásolja a kapási hajlandóságot.

Kicsit feljebb sétáltam a parton, egészen a következő versenyzőig, Lábiscsák Tamásig, aki történetesen Gergő barátja, és pont mellé sorsolták ki. Hozzá hasonlóan Tamás is gyerekként szeretett bele a horgászatba, tiszakarádi születésű lévén pedig kezdetben édesapjával – aki amatőr folyóvízi horgászversenyeken is elindult – jártak a Tiszára, Bodrogra, vagy valamelyik közeli csatornára. Próbáltam kideríteni tőle, hogy mégis mi izgalmas van a horgászatban. Tamás esetében a „misztikusság” szó jelenti a választ, azaz az információ hiánya, hogy éppen mi történik a víz alatt. Gödöllői lakosként az esetek 98 százalékában a Dunára jár le, eddig főleg Budafokra, Csepelre és Esztergomra, de mivel a mostani verseny nyílt nevezésű volt, ezért úgy döntött, kipróbálja ezt az „új” szakaszt is. Általában heti egyszer pecázik, és a legtöbb sporttársához hasonlóan március közepétől november végéig tart számára a szezon, hiszen a halak 8 C°-os felszíni vízhőmérséklet alatt elvonulnak mélyebb vizekre.

Mint fentebb már említettem: a magyar horgász­sportot igen magasan jegyzik a világon, az évente megrendezésre kerülő világbajnokságon és Európa-bajnokságon nemzeti válogatottunk általában az első ötben szokott végezni, de az egyesületek számára kiírt nemzetközi versenyeken is rendszeresen jó helyezést érnek el a magyar klubok. Idén például június végén huszonnyolc ország legjobb klubcsapatának részvételével a szegedi Maty-éren tartották meg a 28. Klubcsapat Világbajnokságot, ahol az ötödik helyen végzett a magyar klubcsapat. Ezután, július végén rekordszámú, harminc nemzet nevezésével a szlovéniai Radecében rendezték meg a 24. Európa-bajnokságot, amin ezüstérmes lett a magyar válogatott.

Fokozatosan növekszik a Magyar Országos Horgász Szövetség (MOHOSZ) taglétszáma – jelenleg négyszázezer fő, és az igazolt versenyzők is kétezren vannak, így egyre nagyobb az érdeklődés az országos versenyek iránt.

Ezeken lehet ranglistapontokat gyűjteni, és a ranglistahelyek alapján lehet a válogatottba bekerülni (van külön úszós és feeder ranglista, illetve válogatott).

Pozsonyi Csaba, akit a verseny felső részén találtam meg, például világbajnokságon is ért már el jó szektoreredményt folyóvízi versenyen. A nagy többséghez hasonlóan ő is orsós bottal kezdte, nagybátyja hatására. Mivel Szigetcsépen volt a család nyaralója, ezért a kezdeti helyszín adta magát. A versenyzéshez azoktól a horgászversenyekről készült VHS kazettáktól jött meg a kedve, amiket gyerekként szerzett be és nézett meg, mert szeretett volna a filmekben látottakhoz hasonlóan sok halat fogni. Mint minden alkalommal, most is dolgozott benne az adrenalin, folyamatosan figyelte a mellette levőket, és próbált rájönni annak okára, hogy a nagy hal miért a másik horgára akad, miért nem az övére, vagy esetleg pont fordítva. Csaba egyébként a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség versenyzője, és úgy került a „vérkeringésbe”, hogy ifistaként a klub színeiben szép eredményeket ért el korosztályos versenyeken.

Tőle nem messze horgászott Zsíros András és Jónás György, akik egy héttel korábban aranyérmesek lettek csapatban a muraszentmártoni, 65 éven felülieknek kiírt 11. Veterán Horgász Világbajnokságon. A VB-t 129 kg-os összteljesítménnyel nyerték, amiből Zsíros úr – 3–4 m-es spiccbotot használva – 2 kg apróhallal (sneci) és 11,5 kg kárásszal vette ki a részét. Hatvan éve horgászik, az 1970-es években Szabolcsból költözött fel Budapestre, azóta főként a fővárosban és környékén aktív. Veterán kategóriában ötszörös országos egyéni és négyszeres csapatbajnok. Jónás úr a nevelőapján keresztül szerette meg a horgászatot a váci Duna-parton. Nagyjából húsz évig volt felnőtt válogatott kerettag, tizenhárom vb-n vett részt (felnőtt, pisztráng, klub), és három évig szövetségi kapitánykodott gyermek, illetve ifjúsági korosztályban. Felesége szintén versenyzett, lánya pedig ma is aktív (magyar bajnok), a család horgászboltot üzemeltet Vácon. Állítása szerint már több háznyi pénzüket beleölték a horgászatba. Egyiküknek sem akadt a horgára ezen a vasárnapon túl sok méretes hal, amire sztoikus nyugalommal azt mondták, van ilyen.

A Kék Dunai Horgász Egyesület I. Folyóvízi Úszós Kupáját végül öt óra kemény küzdelem után Kovács Gergő nyerte 10,65 kg-mal. Molnár László 7,5 kg-os fogása volt még kiemelkedő a szektorában, míg a többiek 1–3 kg körüli súlyokat fogtak.

A verseny első hat helyezettje kapott serleget, viszont mindenki részesülhetett a díjátadó utáni közös ebédből, ami szigorúan nem halból készült.

Aki esetleg lemaradt volna az eseményről, annak sincs oka bánkódni, mert szeptember–október folyamán rendezik meg a 2017-es versenyek második „felvonását” II. FŐHESZ-COLMIC Dunai Úszós Kupa és II. FŐHESZ-Haldorádó Dunai Feeder Kupa néven. Érdeklődésből és halakból nagy valószínűséggel ezeken sem lesz hiány.

Az Omszki-tavi Trafik kupán a vitorlázók elitje jelenik meg, esetenként akár három generációt is felkarolva – apák küzdenek fiaik ellen, unokák szurkolnak a nagyapónak. Ezen a télen is több kontinensbajnokot köszönthettünk a regattán, de a korábbi évek mezőnye is bővelkedett olimpikonokban, világ- és Európa-bajnokokban. És hogy mi teszi igazán különlegessé ezt a budakalászi Omszki-tavon megrendezett versenyt? Természetesen a hajók.

Az Optimist, vagy ahogy a gyerekek becézni szokták, opti vagy OP (ejtsd: ópé) a legnépszerűbb versenyzésre alkalmas hajóosztály a 7–15 éves gyerekek számára.

A sokszor csak szappantartónak csúfolt egyszemélyes kishajó hossza nem éri el 2,5 métert, szélessége is csak 112 centi, vitorlafelülete pedig csupán 3,3 négyzetméter. Kortól, nemtől, mérettől függetlenül ezekben a kishajókban száll vízre mindenki, aki nevez. És ha már nevezés, akkor az anyagiakat is meg kell, hogy említsük. A vitorlázás ugye drága sport. A verseny kitalálójának és főszervezőjének, Forintos Róbertnek a bukszája, azaz kalapja hízik a beszedett díjakból. Nevéhez méltóan versenyzőnkként egy forintot számol fel a részvételért. A korábban trafikos úriember a tó nyugati oldalán üzemeltette említett üzlethelyiségét, aminek bezárását követően a rendezvény az átellenes partra, a wakeboard pálya sporttelepére költözött. Az 1988 óta, két kivételtől eltekintve minden évben megrendezett verseny a közel három évtized alatt ezt leszámítva szinte semmit nem változott. Ugyan a kezdetek óta felnőtt egy generáció, és a névadó trafik is már a múlté, de mai napig nagy létszámban jelennek meg a versenyzők, hogy méltóképpen zárják a szezont.

Idén a meteorológia egész napos esővel riogatott november ötödikére, ennek ellenére nagyon szép őszi idő fogadta a mezőnyt és a látogatókat, sajnos kevés széllel. A 31 nevező már tíz óra magasságában gyülekezni kezdett, sokan családjukkal, barátaikkal, népes szurkolótáborral látogattak ki az eseményre. Rövidesen fiesztahangulat alakult ki a tóparton, ami csak fokozódott az OP-kat szállító utánfutó érkezésével. Mivel az Alpesi Club csapata a szomszédos bányatavon vitorlás iskolát üzemeltet, a hajók logisztikája sem jelentett komolyabb kihívást. Nem így történt 1990-ben, amikor a taxisblokád bénította közlekedés meghiúsította a hajók felszállítását, aminek következtében abban az évben a verseny elmaradt. A hajók összeszerelését követően a rajtszámok is felkerültek, majd a sorsolás következett.

A nevezők létszámából adódóan három elő-, két közép- és egy döntőfutamot írt ki a rendezőség. Apropó, rendezőség!

Ha valakit Robin kívül mindenképp meg kell említenünk, az az idén hetvenedik életévét betöltő Erdélyi Béla, ismertebb nevén Béci, aki kezdetektől rendezője ennek az eseménynek.

Nem mellesleg óbudai lokálpatrióta, aki edzőként, versenyrendezőként és a földvári vitorlástelep vezetőjeként hosszú évtizedek óta segíti a sportág szerelmeseit (interjú Erdélyi Bécivel az Óbudai Anziksz 2015-ös nyári számában, illetve a honlapon: obudaianziksz.hu – a szerk.).

11 óra magasságában elhangzik az első kürtszó, megkezdődik a visszaszámlálás. Egy perccel a rajt előtt már sűrűsödik a forgalom a rajtvonal körül, majd nemsokára a gyenge szél ellenére is sikeres repülőrajtot vesz a mezőny. Felfokozott küzdelem alakult ki már az előfutamok alatt is. Az időjárás természetesen a kisebb testsúlyúaknak kedvezett, de a sebességen túl a megfelelő széltaktika is kellett a továbbjutáshoz. Az alsó súlyhatár 60 kg. Az ennél könnyebb versenyzők hajójába krumpliszsák kerül, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettebbek legyenek. Dél körül forralt bor, tea és rétes is érkezett, hogy a parton várakozó versenyzők és szurkolóik elvesztett energiáikat pótolhassák. A heroikus küzdelemben többen saját gyermekeik ellen versenyeztek.

A regatta legidősebb résztvevője a 75 éves Majthényi Gábor volt, akinek fia, a többszörös Kékszalag-győztes Mátyás is vízre szállt. De nevezett a versenyre a korábbi győztes, Cser László és fia, Donát is.

Előbbi ezúttal nem került a döntőbe, de az ifjabb Cser a kilencedik helyet szerezte meg. Kardos Antal Muki és fia, Kardos Szabolcs is megküzdöttek egymással. Utóbbi a döntőig is eljutott, ahol az élmezőnyben vitorlázva túlságosan magára húzta a hajóját, és felborult. A legfiatalabb versenyző a mindössze tíz éves Kilián Zea volt. A budakalászi kislány nem egész egy éves vitorlástapasztalattal érkezett, és remekül helytállt, ezért különdíjban is részesült.

A döntő futam tényleg a legjobbak csatáját hozta. A mezőnyt kétség kívül a Lászlófy fivérek uralták. A földvári Spartacus fiatal titánjai, Levente és Ábel végeztek az első két helyen. Őket klubtársuk, a 18 lábas skiff Európa-bajnoka, Újhelyi-Gáspár Miklós követte, újra bebizonyítva, hogy mázsa közeli súllyal is lehet okos vitorlázással Optimistben szép eredményt elérni. A döntő egyetlen női résztvevője, Sabján Annamari a negyedik helyre kormányozta hajóját. Két kislánya szurkolása túlharsogta az egész tábort – nemhiába végzett anya ilyen jól. A tavalyi győztes, Bonifer Péter az ötödik helyig jutott. Sárközi András, alias Maugli a hatodik lett. A J24-es hajóosztály 2017-es Európa-bajnokai, Szigeti Maxim és Takácsy Levente a hetedik és nyolcadik helyre voltak jók, míg Cser Donát a kilencedik, Kardos Szabolcs pedig borulása miatt a tizedik helyre csúszott vissza.

Mivel társaságunk új tagokkal bővült, a Balázzsal megbeszélt déli találkozóhoz képest már egy órával korábban megkezdtük az ismerkedést a békásmegyeri piac nyugati oldalán húzódó bódésor egyik illusztris kiszolgáló egységében. Józsi bácsi kocsmája rusztikus hangulata ellenére pazar választásnak bizonyult a csapatépítéshez. A bűbájos kiszolgálás és a törzsvendégek kedvessége gyorsan rabul ejtette társaságunkat, amit az Anziksz tavaszi számával igyekeztünk meghálálni. Tiszteletünkre a tulajdonost is bemutatták, aki a söntéstől alig tíz méterre cipészmesterként is helytáll. Az öreg suszter boldogan vette kezébe újságunkat, amit a pultos kisasszony és a vendégek már nagy érdeklődéssel forgattak.

Beszélgetés közben az ötvenes években kiadott vízisport térkép is előbújt az egyik zsákból, amin jól megfigyelhető volt a Duna mindkét partjának és az alig 60 évvel ezelőtti Óbuda meglehetősen szellős beépítettsége.

12 óra után néhány perccel a Volkswagen Transporter begördült a parkolóba, tetőcsomagtartóján két túrakenuval. Irány a Lupa-rév!

Negyed órával később a hajók már a móló végén várták az indulást. Akinek még elintéznivalója akadt, az Ebihal büfében csillapíthatta szükségleteit. Az állóhajóból kialakított büfé teraszán érdemes kicsit elidőzni – nem mellesleg a komp is innen indul minden óra 10 perckor a főváros környékének legszebb szigetére, a Lupára. Beszereztünk még néhány kelléket, majd vízre szálltunk. Északi irányban hagytuk el a lábakon álló nyaralókkal keretezett, alig nyolcszáz méter hosszú földdarabot.

A Szentendrei Duna-ág bal partjára átkelve, nem ritkán a fák árnyat adó oltalmában eveztünk folyásiránnyal szembe. A magas vízállásnak köszönhetően a partot övező bokorfüzesek között haladtunk.

A fejünk fölé behajló ágak és fatörzsek között szlalomozva küzdöttük magunkat egyre feljebb, dacolva a szembeszél és az áramlás kihívásaival. A Szentendrei-sziget ezen szakasza parti szűrésű kútjai révén biztosítja Budapest és a környező települések ivóvízszükségletét. Az itt található csápos kutak napi 600 000 köbméter kiváló minőségű víz kitermelésére képesek.

Nagyjából két kilométerrel feljebb ragyogó piknikező helyre leltünk. Miután a hajókat a fövenyre húztuk, az árnyas, füves parton elnyújtózva gyönyörködtünk a környező táj szépségében.

A ligeterdők mögött a Visegrádi-hegység tömbje is felbukkant, ahol az élesebb szeműek a Pomáz fölé magasodó Kő-hegy platójának délkeletre néző sziklatornyait is megtalálhatták.

Kisvártatva egy boronatárcsa is előkerült, és a társaság szorgalmasabb fele tűzifagyűjtésbe kezdett. Mások a fürdőzést választották, a lányok a zöldség aprításában segédkeztek, volt, aki függőágyat feszített ki két nyárfa közé, keleti kényelmet csempészve az ártéri erdőbe.

A korábbi árhullámnak köszönhetően nem volt könnyű tűzgyújtáshoz alkalmas száraz fára lelni, de cserkészmúltunk nem engedett sarokba szorítani minket. Pár perc múlva már a forró vason készült a francia lecsó, a ratatouille. A délutáni lakomát megérdemelt pihenő, szemétgyűjtés és a tűz eloltása követte. Gyors pakolás, vízreszállás, és már sodorvonalban száguldottunk délnek, Budapest irányába. Néhány száz méterrel az előtt, hogy a Lupa-sziget vonalát elértük volna, újra a bal partot választottuk, és egy keskeny vízi úton egy mesevilágba érkeztünk. A lupai holtágként is ismert vízterület magasabb vízállás mellett észak felől is megközelíthető. Mi is ebből az irányból ereszkedtünk le, és csodáltuk az érintetlen természet flóráját és faunáját. Kiérve a nyílt vízre, az Egyfás-szigettel találtuk szembe magunkat.

Nevével ellentétben a szigeten növő két fa (fűz és fehér eper) tájképi jelentőséggel bír. Sokan nem tudják, hogy a régi, petőfis, papír tízforintoson is ez látható.

A bankjegy hátoldalára Jankó János Folyóparti táj című festményét nyomtatták. A kép középpontjában az Egyfás-sziget, a háttérben bal oldalon a Lupa fái, jobbra a Szentendrei-sziget partja fedezhetők fel.

A Megyeri hídhoz közeledve feltűntek a főág fölötti pilonok száz méter magas tornyai is. A két síkban tizenkét méterenként felfüggesztett 88 ferdekábel 50 híd­elemet tart, az 51. elemet már csak hegesztették a két utolsóhoz. A híd összesen 28 pilléren támaszkodik, teljes hossza 1861 méter, amivel a kőröshegyi viadukt után hazánk második leghosszabb hídjának számít.

A pünkösdfürdői gát magasságában már komoly szembeforgalommal volt dolgunk. Kajakosok, kenusok és evezősök között manővereztünk lefelé, lassan közelítve kerületünk büszkesége, a Római-part felé. A festői sóderes partszakasz látványát sajnos szigetszerűen már modern, tájba nem illeszkedő építmények is csúfítják, az összbenyomás azonban még így is fenséges. Elhaladtunk a nagy múltú Külker Evezős Klub mellett, és nem sokkal lejjebb a KSH üdülőjének mólóján kötöttünk ki, és fejeztük be vizes kalandunkat. Némi logisztika, és a kenuk újra a kisbusz tetején voltak. Túránkat 50 méterrel lejjebb babzsákokon elheverve koronáztuk meg, miközben a magyar válogatott osztrákok ellen kivívott győzelméért szurkoltunk. Azt hiszem, ennél szebben nem zárhattuk volna ezt a napot…

Ez alkalommal rendhagyó módon nem tömegközlekedéssel, hanem gépkocsival közelítettük meg túránk kiindulópontját, a valamivel több mint kétezer lelket számláló Pilisszentkeresztet. A helyi lakosság negyedrészt szlovák nemzetiségűnek vallja magát, elődeik betelepítése Mária Terézia nevéhez fűződik.

A községben szlovák óvoda és iskola is működik, nem mellesleg itt található a Pilisi Szlovákok Központja.

Pomáz felől érkezve, a Pilisszántó felé tartó Fő útra kanyarodva jobbra a második kereszteződésnél parkoltunk le. Innen a Forrás utcán felfelé kezdtük meg utunkat takaros házak, rendezett kertek között északnyugati irányba. Az utca végén, bal oldalon a Pilisszentkereszti Lendület futballpályája és annak kiszolgáló épülete mellett sétáltunk el. A legutóbbi szezonban begyűjtött bajnoki címnek köszönhetően idén már a Pest megyei másodosztály mezőnyét erősíti a csapat.

A festői környezetben nyújtózó játéktér tőszomszédságában található a Klastromkert, amely a középkori Magyarország leggazdagabb királyi alapítású ciszterci monostorának maradványait rejti. A 800 éve alapított cisztercita templom és kolostor feltárását 1913-ban kezdték Gerece Péter vezetésével. Későbbi kutatásoknak hála, Gerevich László irányítása alatt Gertrudis királyné síremlékének maradványai is előkerültek. A királyi központok közelében fekvő monostor alapítása után sem veszítette el kapcsolatát az uralkodói házzal. Ezen a helyen őrizték Imre királyunk Szentföldre tervezett keresztes hadjáratára szánt pénzét is. Végleges pusztulása a török dúlásának következtében, az 1540-es években következett be.

A sportpályát elhagyva a Hármasforrás-völgyben kaptattunk tovább, tőlünk jobbra a sűrű erdőben a Dera-patak vize csörgedezett. Egy kisebb gazdaság mellett is elsétáltunk, ahol lovakat, kecskéket és racka juhokat is tartanak. Tovább baktatva sűrű rengetegbe érkeztünk. Balról a zöld jelzés és a sárga kereszt is mellénk szegődött, innentől jelzett turistaúton talpaltunk felfelé. Néhány száz méterrel később több ösvény találkozási pontjához értünk.

A Mária-pad névre keresztelt hely kedvelt pihenő fedett esőbeállóval. Az oldalról is zárt faépítmény rossz idő esetén éjszakai szállásnak sem utolsó.

Tőlünk balra a piros kereszt jelzés a Vaskapu-völgybe vezet, de mi nem tértünk le, és egészen Döme haláláig meg sem álltunk. A tragikus balesetben elhunyt Pápay Domonkos erdőmérnök emlékét fakereszt őrzi.

A szerencsétlenség 1957-ben történt, amikor az irtást jelölő jelzőrudakat helyezték ki a Vaskapu-völgy közelében. A munka forgatagában a mérnök odakiáltott az egyik legénynek: „Dobjál ide egy kitűző rudat!” A legény a vashegyű pálcát a hang irányába hajította, ami az egyik fa ágán úgy változtatott irányt, hogy a mérnököt a nyakán sebesítette meg, aki ott helyben el is vérzett. A szóbeszéd szerint a balesetet okozó fiút meghurcolták, és a faluban csak „Hóhérnak” nevezték, aki később megzavarodott, majd öngyilkos lett.

A keresztet elhagyva alig százötven méterre az ösvény mellett vaskorláttal körülvett barlangszáj tátongott.

A Szopláki-ördöglyuk eddig feltárt 430 méteres hosszával és 111 méteres mélységével a Pilis hatodik leghosszabb és harmadik legmélyebb barlangjának számít.

Járatai triász időszaki mészkőben meleg vizek hatására jöttek létre, később víznyelővé vált, jelenleg inaktív. Falain oldásformák, helyenként cseppkövek találhatóak. Biológiai értékei miatt fokozottan védett, a Pilis és a Budai-hegység egyik legfontosabb denevér tanyahelyének számít. Látogatása engedélyköteles, és csak a denevérek telelési időszakán kívül lehetséges. Bejárásához kötéltechnikai eszközök kellenek, ezek hiányában nem is kíséreltük meg a lejutást.

Az üreg száját magunk mögött hagyva nemsokára elágazáshoz értünk, ahol jobbra fordulva, a sárga kereszt jelzést követve folytattuk utunkat. Az ösvényt mindkét oldalról szederbokrok szegélyezték – kiváló lehetőség volt a csemegézésre. Egy éles jobbkanyart követően a Dobogókő felé vezető műutat is kereszteztük, ahonnan negyed órás könnyed sétával közelítettük meg a Zsivány-sziklákat.

A felépítő kőzetekből jól látszott, hogy már a vulkanikus eredetű Visegrádi-hegység területén jártunk.

A helyenként 25 méter magasságot is meghaladó sziklafalak két, 100 méter hosszú sikátort zárnak közre, amiket egy ferde hasadék köt össze. A különálló sziklatornyok kialakulása a pleisztocénhez köthető, amikor is a hegység jelentősen megemelkedett. Ennek következtében felerősödhetett a folyóvízi bevágódás, az oldalról csökkenő rétegnyomás miatt pedig repedések jelenhettek meg. A hőmérsékletingás és a fagyaprózódás ezeket a repedéseket aztán kitágította, és az egyensúlyát vesztett falak csuszamlások folytán egyre távolabb kerültek egymástól, mely folyamatot tovább erősíthették a jégkorszak lejtős tömegmozgásai. Az így létrejött legidősebb árkok szélessége a 10 métert is eléri, míg a legfiatalabb 3 méternél is szűkebb. Nem győztünk betelni a látvánnyal, miközben a közel 30 méter magas falak peremén egyensúlyoztunk. Lenyűgöző, ahogy a kőzet repedésein átkúszó gyökérzetükkel kapaszkodó fák, sokszor törzsükkel a sziklafalaknak támaszkodva élettel töltik meg ezt a mesebeli tájat. Hosszú órákat tudtunk volna bolyongani ebben a varázslatos környezetben, újabb és újabb csodákat felfedezve, de az egyre laposabb szögben sütő délutáni napsugarak továbbhaladásra késztették társaságunkat.

Az országos kéken kezdtük meg az ereszkedést déli irányba, amíg a műúton áthaladva újra Szentkereszt bájos kis utcáihoz értünk. A községet átszelve a kék jelzés egyenesen a Dera-patak kanyonjába vezetett, ahol a szűkülő völgy bejáratánál egy padra letelepedve némi harapnivaló is előkerült a zsákokból. Az uzsonna elfogyasztását követően újult erővel indultunk tovább, hogy a fahidakon átívelő ösvényen haladva fedezzük fel e lenyűgöző táj páratlan szépségeit. A település határában található Szurdokot a dachsteini mészkőbe mélyülő Dera-patak alakította ki. A Pilis leghosszabb vízfolyása ezen a szakaszon búvópatak módjára viselkedik – néhol eltűnik, máshol feltör a kanyonban. A meredek sziklafalaknak köszönhetően a völgy aljára alig hatol le a napfény, így a környezeténél jóval hűvösebb és páradús katlanban egy sajátos erdőtársulás, a szurdokerdő jött létre. A szemet gyönyörködtető sziklafalak másik érdekessége a földtörténeti középkor triász időszakában, sekélytengeri környezetben keletkezett dachsteini mészkőben található szív alakú Megalodus kagylók maradványai.

Páratlan élmény mindenkinek, aki ide látogat, mi sem győztünk betelni a látvánnyal. A vadregényes táj rabul ejtett mindnyájunkat.

A szurdokból kiérve egy nagy tisztásra értünk. Innen a sziklafal peremére kikapaszkodva is visszajuthatunk Pilisszentkeresztre. A keskeny ösvényről csodás panoráma nyílik Dobogókő irányába, mi azonban a völgytalpat választottuk visszafelé is. Könnyed húsz perces séta volt még az autóig. Gyönyörű délutáni túrát tudhattunk magunk mögött. Fogadkozik is mindenki: ide még visszatérünk.

Hétfő reggelre szikrázó napsütés várt ránk a Szentlélek téri megállóban, ahonnan HÉV-vel vonatoztunk ki Pomázig, hogy begyűjtsük a hiányzó társainkat. Innen a Dobogókő felé tartó busszal még egy rövid, 10 perces utazás várt ránk, hogy a Kiskovácsi pusztánál leszállva elérjük a Holdvilág-árokba vezető piros kereszt jelzést.

A völgyben elindulva hamar megtapasztaltuk a korábbi áradások romboló munkáját. A patak felett átívelő fahidak jórészt megsemmisültek, az ösvények, csapások vonalát a víz sok helyen teljesen elmosta, de a közelmúlt lejtős tömegmozgásai sem könnyítik az erre járók dolgát. A szűkülő völgy fenséges látványa azonban doppingolja a kirándulót, mozgó köveken és kidőlt fákon egyensúlyozva küzdöttük magunkat a szurdokban felfelé, próbáltuk megúszni, hogy már az első kilométereken átázzon a felszerelés. 

A Domini-forrásnál a Karolina-árok is eléri a patakmedret, de mi a főágon továbbmenve egészen az Y-ágú-barlangig követtük a völgytalp futását.

A szürkésfehér amfibol-andezittufába vájt mesterséges üreg a bejárat után kettéágazik, teljes hossza eléri a 32 métert. A trapéz metszetű folyosók átlagosan 210 centiméter magasak, de a főágban két helyen, az elágazásnál és a végpont előtt felmagasodik, ahol a járattengelyre merőlegesen félkör alakú síkokat faragtak, melyekben vésett feliratok, köztük egy görög betűs Krisztus monogram található.

A rongálásoknak köszönhetően ezek ma már alig kivehetőek, és sajnos a falfirkák mellett hátrahagyott szemét is rontja az összképet. A barlangszájtól alig harminc méterre vaslétra vezet ki a katlanból, melyet az időszakos vízesés ottjártunkkor az alsó három-négy méteren zuhanyfülkévé varázsolt. A jó időnek hála nem bántuk a nedves kalandot, mire az 50 méterre a Weislich-barlangot is magában foglaló Nagy-sziklához érkeztünk, kis híján meg is száradtunk. A könnyen faragható vulkáni tufa a szintén emberi kéz által kivájt járatrendszer mellett 8 darab kaptárfülkét is rejt.

A múlt század 30-as éveitől több régészeti ásatást is folytattak a helyszínen, de az igen kevés kormeghatározó lelet miatt továbbra is tisztázatlan maradt, hogy kik, mikor és milyen célból alakították át az eredeti természeti környezetet.

A piros kereszt jelzést követve egyre szelídebb terepviszonyok közé értünk, és ugyan a túra első felének nehézségei sokat kivettek a csapatból, töretlen lelkesedéssel folytattuk utunkat a cseres-tölgyesben vezető ösvényen felfelé. Nemsokára egy dózerúthoz érkeztünk, amin jobbra fordulva, a piros négyzeten negyed órán belül elértük a Bölcső-hegy oldalában fakadó Lajos-forrást, amelynek medencéjét Gabrinyi Sámuel építész tervezte. Névadó királyunk, Nagy Lajos kedvelt vadászterülete volt a környék, ami ma is népszerű piknikező hely a közelben fekvő tisztásnak köszönhetően.

Mi is itt tartottuk első pihenőnket, két pad közé svédasztalt rögtönözve. A lakomának a hűvösebb idő vetett véget, ugyanis a napkorong a kora délutáni órákra fátyolfelhők mögé bújt. Egy helyben ülve hűs azért a március, pláne, ha még a központi csillagunk is rejtőzködik előlünk. Ideje indulni! Irány a Vasas-szakadék! A sárga jelzést követve a haladást egyre nagyobb tócsák és sár nehezítette. A csapásról gyakran letérve a magasabban fekvő, szárazabb terepet keresve igyekeztünk a turistaösvény közelében maradni, és elkerülni a lábbelik beázását. A Csepel-forrást elhagyva az elágazásnál rövid kitérővel éltünk. Innentől már sárga omega is jelzi a közelben lévő grandiózus hasadékrendszert. Kialakulását a Cseresznyés-árok patakjának bevágódása okozta, amely az agyagos andezittufára települt agglomerátumba oly mértékben bemélyült, hogy a keményebb felső réteg alatti puha alátámasztásba is beleharapott, így a sikamlóssá váló agyagos lejtőn az agglomerátum megcsúszott, és ezzel egy kelet-nyugat irányú, 250 méter hosszú, felszínen is jól követhető hasadékot hozott létre.

A látvány teljességgel magával ragadó. A függőleges sziklafalak, repedéseken átkúszó gyökerek, üde zöld moha- és zuzmóborítás és számos barlang teszi még izgalmasabbá az összképet.

A sárga jelzésre visszatérve túránk utolsó harmadához érkeztünk. A korábbi napok kiadós csapadékának köszönhetően egyre komolyabb kihívásokkal néztünk szembe, sokszor 50-60 méterre is eltávolodva a jelzett úttól, de a Kőhegyi-tavat megpillantva az élmény minden nehézség ellenére kárpótolt. A hegytető agyaggal kibélelt horpadásában létrejött időszakos tó ritkán ölt ekkora méretet. A korábban csónakázásra is alkalmas vízterület egykori partvonalát az idősebb fűzfák jelzik. Manapság leginkább tavasszal borítja víz, és lassan a tómedret is meghódítják a füzek és a nyárfák.

Kissé távolabb, a Czibulka János Menedékháznál telepedtünk le. Az 1933-ban elkészült turistaház építéséhez az anyagiakat téglajegyek kibocsátásával teremtették elő, felső szintjét pedig a csepeli Weiss Manfréd (későbbi Vas és Fém) Művek turistái építették rá, akik a Csepel-forrás és a Vasas-szakadék névadói is. Hétvégente, jó időben komoly embertömeggel lehet számolni, de ottjártunkkor zárt ajtó és üres rét fogadott. Az egyik asztalnál a maradék elemózsia is előkerült a zsákokból. Fárasztó tíz kilométer volt mögöttünk, de kellett még az erő a lejutáshoz. A ház előtti rétet elhagyva a zöld jelzésen haladtunk tovább, míg el nem értük a gyönyörű panorámát kínáló Petőfi pihenőt.

A kilátópontról, ahol lánglelkű költőnk is megpihent 1845 szeptemberében, a Kevélyek és a budai hegyek csúcsai láthatók, előtérben pedig bizarr formájú gombasziklák keretezik a lapos hegytetőt.

Ezek közül a legjellegzetesebb a Napóleon kalapja néven is ismert andezitagglomerátum szikla, amely a különböző keménységű és szemcseméretű vulkáni kőzetek szelektív lepusztulásával jött létre. Az ereszkedés innen meredek, sziklás terepen folytatódott. A kirándulás végéhez közeledve fokozott óvatossággal és szívós, de már nem fiatal anzikszos szerkesztőnknek köszönhetően a versenytempónál jelentősen kisebb sebességgel közlekedtünk. A János-forrás utáni lankásabb erdészeti út visszavezetett Pomáz kertes házai közé, ahonnan könnyed 15 perces sétával elértük a HÉV-állomást. Ott kénytelenek voltunk némi cigánypecsenyébe, illetve gulyáslevesbe rejtett kalóriával pótolni a túra közben elégetett energiatartalékainkat, majd immár tele hassal szálltunk fel a HÉV-re. Lokálpatriótához méltó módon az óbudai Fő tér melletti törzshelyünkön, a Kis Dréher Sörözőben zártuk az eseményeket. Remek napot tudhattunk megint magunk mögött. Várjuk a folytatást!

Vidéken nőtt fel, aztán Pécsre, majd Budapestre került. Miért alakult így a pályafutása?

Gyermekéveimet egy dél-dunántúli községben, Sásdon töltöttem. Dombóváron, a Gőgös Ignác Gimnáziumban érettségiztem 1961-ben, majd tize­n­nyolc évesen munkát vállaltam a Zsolnay Gyárban. Pécsett tanultam rajzolni és festeni egy képzőművész körben, amelyet Lantos Ferenc Kossuth-díjas festő, az akkori Művészeti Gimnázium tanára vezetett. Szintén Pécsett végeztem el a Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakát. Későbbi munkásságomra legnagyobb hatással a Kossuth-díjas Martyn Ferenc művészete és emberi támogatása volt, aki életem alakulását, szakmai fejlődésemet kísérve haláláig mellettem állt biztatásával. Számomra ma is az ő munkássága, emberi és szakmai tartása a példa. Budapestre a művészpálya folytatásaként a továbbtanulás gondolatával költöztem, de a kizárólagos „művészlét” helyett a családot választottam.

Így visszatekintve, a munka, a család és a hivatás egységében megmaradva most elmondhatom, hogy teljes életet éltem. 1969-től élek Budapesten, és nyugdíjazásomig általános iskolai rajztanárként dolgoztam.

Közben nyolc évig az ORFI Rehabilitációs Osztályának rajztanára, majd a Munkaterápia vezetője voltam, ahol tehetséges mozgássérült fiatalokkal ismerkedtem meg. Hármójuk sorsát a további években is követtem, és máig igyekszem a fogyatékkal élők helyzetére a figyelmet felhívni, munkámmal segítségükre lenni. Jelenleg egy aquin­cumi volt kedves tanítványom érintettsége révén a TÁMASZ Újpesti Mozgásszervi Rehabilitációs Betegklub Egyesület titkára vagyok, ahol a klubfoglalkozásokon előadásokat is tartok.

A legtöbb kiállítása Óbudán volt, leggyakrabban a San Marco Galériában, de a Platán Könyvtárban is megmutatta képeit.

Az első önálló kiállításom a San Marco utcában volt 1985-ben. Ekkoriban kezdtem el Martyn Ferenc biztatására újra rajzolni, amit mintegy tíz évre abbahagytam, mert amikor megszülettek a gyermekeim, akkor ők és a tanítás minden időmet lekötötték. Ezt követte még vagy ötven önálló kiállítás az országban, de Olaszországban és Bécsben is bemutathattam munkáimat. Illusztrációimmal két könyv jelent meg, Utassy József Hóemberség versei és Nagy Lajos Három boltoskisasszony című regénye. Képzőművészeti munkámhoz tartozik még, hogy húsz éven át művészeti vezetője voltam a Természet és Környezetvédő Tanári Egyesületnek, és jelenleg is titkára vagyok a Bécsben működő Bartók Béla Nemzetközi Zenei Egyesületnek, munkáimmal támogatva azt. Mindkét egyesület az ifjúság felkarolásával foglalkozik „Csak tiszta forrásból” jelszóval.

Akvarelljeiben megjelenik a táj, szívesen festi a Római-partot, ugyanakkor a versek és a klasszikus zene által inspirált, elvontabb pasztell és olajfestményei is gyakran szerepelnek kiállításokon. Sokszor dolgoz fel szakrális témákat is.

Szüleim hite neveltetésem folytán kicsi gyermekkoromtól kezdve természetessé tette számomra Isten létezését. Ami sokáig öntudatlan hit volt, felnőttként, ésszel is felfogva meghatározója lett gondolkodásomnak, cselekedeteimnek.

Sorsom, egyéni tragédiáim sem tudtak eltántorítani ettől. Biztos vagyok abban is, hogy a jobbító szándék, ami közéleti tevékenységemet is meghatározza, innen ered.

Miért kötődik Óbudához?

Amikor 1979-ben Óbudára költöztem, akkor még az ORFI-ban dolgoztam. Amikor a fiam elsős lett, beírattuk a békásmegyeri Zipernowsky Általános Iskolába, ahova „visszamentem” tanítani. A Zipernowsky után a Kelta utcai Általános Iskolában tanítottam 1988-ig, majd miután Aquincumba költöztünk, ott dolgoztam nyugdíjazásomig. A pályafutásom jelentős része tehát Óbudához kötődik, és azóta is, negyven éve a III. kerülethez köt a tevékenységem legnagyobb része.

Legutóbb Rómaifürdőn, a Rómaifürdői Plébánia hittantermében találkoztunk, ahol egy könyvbemutatót és életút-vetítést tartott Tassy Jolánról és naplójáról. Ki volt Tassy Jolán?

Az ORFI-ban ismerkedtem meg a tehetséges, festőnek készülő mozgássérült lánnyal. Egy alföldi kis községben, Csépán élt a szüleivel, bátyjával és az imádságos lelkű nagymamával.

Négyéves korában izomsorvadást állapítottak meg nála az orvosok, tizenhat évet jósolva neki. Bár hétévesen beíratták az iskolába, rohamos leépülése miatt összesen fél évet járhatott oda, bátyjától tanult meg írni, olvasni.

Kézügyessége, tanulni vágyása, intelligenciája, olvasmányai révén olyan műveltségre tett szert a későbbiekben, hogy levelezőtársai érettségizett embernek hitték.

Tassy Jolán naplójának kiadását szívügyének tekintette, a Szeressétek az életet című kétkötetes naplónak is a szerkesztője lett. Hogyan találkozott az ő történetével, a naplójával?

Ismeretségünkből életre szóló barátság lett. Egykorúak voltunk, azonos érdeklődéssel, azonos „lobogással” és azonos tenni akarással a mozgássérültek életkörülményei, örömei és gondjai felmutatása, lehetőségeik kiteljesítése és sorsuk jobbítása érdekében. Ritkán találkozhattunk, de harminc éven át leveleztünk. Tízéves levelezésünkből szerkesztettem egy írást, és beadtam az ART ’89 Mozgássérültek és Művészbarátaik Nemzetközi Pályázatára, mellyel irodalmi fődíjat nyertünk. Jolán – kényszerű fényképmásolásból – összegyűjtött pénzén és jótékony adakozásból 2005-ben megjelentettük önéletírásának kis könyvét, amelyben 15 stációba sűrítve foglalta össze életét. Ekkor tudtam meg, hogy naplót is írt titokban, 1960-tól 1990-ig.

A naplót csak édesanyja halála után vette elő és mutatta meg nekem, segítséget kérve a szerkesztéshez, mert bevallotta, a naplót a kiadatás gondolatával írta kezdettől fogva.

Szerkesztését együtt kezdtük el 2007-ben, de az együttes munkát Jolán 2008-ban bekövetkezett halála megakadályozta. Én fejeztem be a szerkesztést, és így adhattuk ki a naplót a sorsát ismerő jóindulatú támogatóinak segítségével.

Mit mondhat el Tassy Jolán története és naplója az embereknek?

A harminc évig írt napló a család története mellett egy falu mindennapjainak bemutatásával tanulságos kortörténet is. Már történelem. Ugyanakkor bepillantást enged egy kerekesszékes, szép és kivételesen tehetséges fiatal lány életébe, világlátásába, terveibe, vágyaiba.

Láthatjuk, hogy ugyanúgy érez, ugyanúgy lát, ugyanúgy remél és ugyanúgy küzd, ugyanúgy szeret és ugyanúgy szenved, mint bármelyik hasonló korú, egészséges, „épkézláb” fiatal lány.

De tudatában van testi korlátainak, kiszolgáltatott helyzetének, ezért akaraterejét, kitartását, szorgalmát, hitét megduplázva akar felülemelkedni ezen, hogy bebizonyítsa, tehetsége napfényre fog kerülni, és ilyen helyzetből is elérheti célját. Bizonyíték erre az is, hogy autodidakta módon született rajzaiból, festményeiből halála után öt évvel, 2013-ban közös kiállítást rendezhettem az Aranytíz Kultúrházban. Heroikus küzdelme, céltudatossága, mindenek előtt a kudarcok ellenére való töretlen életigenlése és hatalmas hite minden embernek erőt adó példa. Erre utal könyvének címe is az általa választott Tolsztoj-idézettel: Szeressétek az életet.

A terápiától sem került messzire…

Nagy örömömre kialakulóban van a művészetterápia alkalmazása az Óbudai Rehabilitációs Intézmény Benedek utcai házában és a Csillagházban. Ugyanis Atlasz Gábor festőművész, tanár, táncművész, zenész, tudván, hogy a fogyatékkal élők sorsával komolyan foglalkozom Óbudán, felajánlotta, hogy szívesen segít bemutatójával és tanácsokkal ezekben az intézményekben a művészet gyógyító hatását alkalmazva. Remélem, sikerül a tervünk, és ez a folyamat kibővül majd a speciális iskolákra is itt, Óbudán. Mindenesetre jó lenne, ha az itt élő művészek, művésztanárok (zene, tánc, festészet stb.) saját elgondolásaik szerint összefognának, és együtt segítenének ezen a területen.

A jelek szerint tehát tanít ma is, csak nem mindig gyerekek, hanem felnőttek is hallgatják. Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Ami a terveimet illeti, a Berki Viola-ösztöndíj fejében – amit Tassy Jolán naplójára fordítottam – idén kiállítást rendezek Kiskunhalason. Most, hogy Jolánnak tett ígéretem szerint a napló már megjelent, „csak” egy Alapítványt és ebben a Korai Fejlesztő Házat kell megvalósítanom.

Örömmel hallottam, hogy Budapesten minden kerületben létezik Korai Fejlesztő Ház, amelyben a fogyatékkal élő 0–12 éves korú gyermekek mozgásszervi rehabilitációja folyik nappali foglalkozásokon gyógytornászok, konduktorok, pszichológusok, orvosok segítségével.

Ha abban az időben is létezett volna Tassy Jolán számára ilyen intézmény, akkor a kivételes rajztehetséggel és páratlan intelligenciával megáldott kislánynak nem kellett volna annyi fizikai és lelki szenvedésen átmennie. Nem lett volna állapotának romlása olyan végzetes és rohamos. Pestre mehetett volna tanulni, hogy kiteljesíthesse tehetségét és megvalósíthassa álmát, festő lehessen. Ezért akarom naplóján keresztül a sorsát sok emberrel megismertetni, hogy a szívükkel is látó emberek segítségével – a könyv eladása révén – létrehozhassunk nevében egy ösztöndíjat az Óbudai Fejlesztő Házak gondozottjainak támogatására.

Rab-Kováts Éva: a hét ajtó története
illusztrációk Bartók Béla a Kékszakállú herceg vára című operájához.
akvarell, tempera, papír, 35,5 x 51 cm

– Örülök, hogy idejöttél. Eddig vagy észre se vettek, vagy egy megvető pillantás után továbbmentek – mondta a nyugágy.

– Szerencsére nem vagyunk egyformák. Segíthetek valamiben?

– Ami azt illeti, igen. Teljesen átfagytam, és csupa sár vagyok, ráadásul szerintem meg is fáztam. Már legalább tizenkettőt tüsszentettem. Ilyen az, ha folyton bőrig ázik az ember, csak mert elfelejtik bevinni.

– Várjunk csak, téged ismerlek!

– Nagyon régóta itt vagyok már, biztos többször is láttál, csak nem volt időd közelebb jönni.

– Nem erről van szó. Máshonnan vagy ismerős. Már tudom is, hol láttalak!

– Tényleg? Hol?

– Az Óbudai Anziksz címlapján!

– Az egy újság?

– Jóval több annál. Óbuda kulturális magazinja. Van benne irodalom, zene, képzőművészet, sőt még sport is.

– Jól hangzik. Alig várom, hogy láthassak egy példányt – még ha az már nincs is meg, aminek a címlapján szerepelek.

– Biztos vagyok benne, hogy megvan. Az Óbudai Anziksz nem olyan, hogy egyszer elolvasod, aztán el is felejted. Annyi érdekesség van benne, hogy mindig talál rá okot az ember, hogy a kezébe vegye. Mi az összes számot megőriztük.

– Most már tényleg izgatott vagyok! Messze laksz?

– Nem. Tíz perc séta csupán, ám mielőtt hazamegyünk, veszünk két sajtos-tejfölös lángost elvitelre.

– Kettőt is meg tudsz enni?

– Dehogyis! Az egyik Jadvigáé. Ő az én drága feleségem. Már 50 éve vagyunk házasok, és minden hétfőn együtt lángosozunk. Ez afféle hagyomány.

– Ó, de romantikus!

– Megérdemli. Nagyon jó feleség, ezért mindenből a legjobb jár neki. Kedvelni fogod, meglátod!

A nyugágy egy percig sem kételkedett. Már akkor biztos volt benne, hogy jó napja lesz, amikor Lajos odament hozzá.

– Itt is vagyunk. Ha nem bánod, majd az előszobában teszlek le, mert elég sáros vagy.

– Persze, ez érthető. Tudom, hogy rám férne egy kiadós fürdés, de már annak is örülök, hogy fedett, meleg helyen leszek.

Mivel Szivárvány Lajos egy úriember, már az előszobában levette a cipőjét, ezután kedvesen üdvözölte a feleségét.

– Szervusz, Drágám, megjöttem!

– Szia! A nappaliban vagyok. Hoztál lángost?

– Igen, de még várni kell vele, mert forró. Addig ismerkedj meg a vendégünkkel!

– Ki az?

– Az előszobában van.

Jadviga nem akart rákérdezni, miért az előszobában kell fogadni a vendéget, ezért inkább kiment, hogy megnézze, ki az.

– Jó napot, Asszonyom! Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk.

Általában jobban festek, csak mostanában sokszor eláztam. Azt hiszem, meg is fáztam egy kicsit.

Mindenki más elcsodálkozott volna egy rozoga, ám annál tisztelettudóbb, beszélő nyugágy láttán, ám Jadviga a férjével töltött 50 év alatt megtanulta, hogy minden lehetséges, ezért a világ legtermészetesebb módján üdvözölte a kissé viharvert jövevényt.

– Jó napot! Máris készítek egy kellemes fürdőt, attól átmelegszik.

– Igazán kedves, köszönöm.

– Szóra sem érdemes. Amíg ön fürdik, mi elfogyasztjuk a reggelinket, aztán beszélgetünk.

A nyugágy nem mert szólni, hogy azt szereti, ha sok hab van a fürdővízben, nehogy hálátlannak tűnjön, ezért amikor meglátta, hogy ennek ellenére pont olyan, amilyenre vágyott, teljesen elérzékenyült. Még az is eszébe jutott, milyen szívesen lenne Szivárvány Lajosék nyugágya, mert ők biztos nem felejtenék ott sehol, nemhogy a Duna-parton, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak.

Körülbelül 15 perc kádban ábrándozás után megszárítkozott, aztán tisztán és illatosan bement a nappaliba. Lajos és Jadviga már várták.

– Hát itt vagy? Csak úgy ragyogsz! – dicsérte meg Lajos.

– Köszönöm, sokkal jobban is érzem magam – mondta meghatottan a nyugágy.

– Képzeld, közben megtaláltuk azt a bizonyos címlapfotót rólad!

Jadviga emlékezett rá, hogy az Óbudai Anziksz 1. számának címlapján 2015 nyarán szerepelt egy nyugágy – vagyis te! Nézd csak! – mosolygott Lajos.

– De gyönyörű! – ámult a nyugágy.

– Még szép, hisz ilyen egy címlapsztár! – mondta kedvesen Jadviga.

A nyugágy már nem gondolkodott a holnapon, mert tudta, ahol eső nincs, ott szivárvány sincs.

Több mint öt évvel ezelőtt alakult az együttes, az első igazi fellépésük pedig az Óbudai Társaskörben volt. Hogyan emlékszik vissza?

Egészen pontosan 2010. június 20-án tartottuk meg a bemutatkozó koncertünket a Társaskörben. A zenekar februárban alakult, majd az útkeresés időszaka következett.

Elsősorban hasonló motivációjú embereket szerettem volna összegyűjteni, olyanokat, akik szívesen lennének az együttes tagjai.

Az évfolyamtársakból, barátokból, akikkel tulajdonképpen együtt nőttünk fel, és közösen végeztük a Zeneakadémiát, gyorsan kialakult egy csapat. Ismertük egymás szakmai munkáját, több más formációban játszottunk már együtt.

Miért döntött úgy, hogy kamarazenekar lesz számukra a megfelelő formáció?

A megelőző évben Szarvason, egy kamarazenei tárborban dolgoztunk együtt Rolla Jánossal. Az ő zeneisége és személyisége elementáris erővel hatott nemcsak rám, de a muzsikustársaimra is. Megvolt tehát az elhatározás, és elkezdtük a próbákat a Damjanich utca 28.-ban, a Fasori Evangélikus Gyülekezet imatermében. Később megkerestem Harsányi Máriát, az Óbudai Társaskör igazgatónőjét, hogy bemutatkozhatnánk-e az ottani koncertteremben. A Társaskör minden további nélkül mellénk állt, próbatermet biztosított, majd pedig egy koncertet is megszervezett.

A bemutatkozó koncert nem várt sikert hozott.

Mi biztosan nem felejtjük el ezt a hangversenyt, és remélem, hogy a közönség sem. Egy teljesen új és friss együttes mutatkozott be aznap. Fél évet készültünk erre a megmérettetésre, mert fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan kell egy ilyen koncertet megvalósítani, de arra törekedtünk, hogy a minőség maximális legyen.

Innentől kezdve teljesen egyértelmű lett az óbudai kötődésünk, a Társaskör felajánlotta, hogy rendszeresen próbálhatunk náluk, a termeket azóta is használhatjuk, évadonként pedig négy-öt koncertet is adunk itt.

Anima Musicae, vagyis a „zene lelke”. Milyen megfontolásból választották ezt a nevet?

Hatodik éves az együttes, és az indulás óta számos nemzetközi sikert tudhatunk magunkénak, többek között Bécsben, Comóban és Párizsban, de kiérdemeltük a Junior Prima díjat is. Mára profi együttessé váltunk, de mégis megmaradtunk annak a baráti társaságnak, amelyből elindultunk, és ez a folyamat megfelelő a névválasztásunknak is. Kitűztünk egy időpontot, amikor mindenkit megkértem, hogy írjon fel neveket egy papírra. A végére több mint száz variáció született. Még aznap délelőtt találkoztam Dukay Barnabás zeneszerzővel is – őt több zenekari tag még az egyetemi évekből ismeri –, aki arra kért, hogy beszéljek neki az együttesről. Nagyjából fél órán keresztül vázoltam fel az elképzeléseinket, mire ő leállított, és azt mondta, hogy gyakorlatilag nem beszélek másról, mint a zenéről és a lélekről, akkor miért ne lehetne az együttes neve a „zene lelke”. Este felvetettem ezt a többieknek, és gyorsan el is döntöttük.

Emlékszik még, hogyan vázolta fel Dukay Barnabásnak az elképzeléseiket?

A legfontosabb számunkra, hogy úgy tudjunk felkészülni minden fellépésünkre, hogy azt érezzük, az adott koncerten tudunk legalább egy emlékezetes és varázslatos pillanatot adni, olyat, ami tényleg ott helyben születik, egy röpke alkotói pillanatban. Nyilvánvaló, hogy sokat készülünk, és több variációt is kipróbálunk. Mégis van minden előadáson olyan momentum, amire nem lehet előre számítani.

Ezek azok a pillanatok, amelyek igazán emlékezetessé tesznek egy koncertet, és ekkor mondjuk, hogy érdemes volt eljönni. Ezt nevezzük a zene lelkének, vagyis Anima Musicaenek.

A kamarazenekar létrehozásának művészeti megfontolásait már említette. Számításba vett egyéb tényezőket is?

Sosem fordult meg a fejemben, hogy milyen piaci réseket lehetne kihasználni, hogyan lehetne gyorsan előremozdítani a karrierünket, vagy hol lenne esetleg még több esélyünk. Az elsődleges szempont az volt, hogy mi mit szeretnénk csinálni. Olyan kollégákkal vagyok körülvéve, akik társaságban érzik jól magukat, sokkal jobban ki tudnak teljesedni a közös munkában, mint a napi nyolcórás magányos gyakorlásban, ami után még a színpadra is egyedül kell felmenni. Mindenki számára fontos, hogy együtt töltsük a próbákat, és a koncerteken is meg tudjuk osztani az örömeinket, bánatainkat.

Visszagondolva, nem érzi úgy, hogy nagy merészség volt csak a művészeti szempontokat számításba venni?

Az alakulásnál csak arra koncentráltunk, hogy egy jó vonószenekari hangzást alakítsunk ki, és amikor nagyjából másfél év múlva aktuálissá vált a probléma, hogy a zenekar érdemes arra, hogy együtt maradjon és koncerttermeket töltsön meg, sorban jöttek a felmerülő kérdések. Honnan tudnánk költségvetést előteremteni, koncerteket megvalósítani, felkérésekre szert tenni? Nem volt sosem egy kijelölt út, amin haladtunk volna, kicsit az élet is befolyásolta, hogy mikor mit kell csinálnunk.

Egyszerre kell fiatal csapatként innovatívnak lennünk, ugyanakkor szem előtt tartani a már bevált tradíciókat, amit más együttesek jól felépítettek.

Napról napra feladatunk, hogy megtaláljuk a módját, hogy hogyan lehetnénk még jobbak, ehhez pedig mindig éppen aktuális feladatokat helyezünk előtérbe.

Vannak olyan zeneszerzők, korszakok, akiket, amiket az együttes inkább preferál?

Mindig az a darab a legfontosabb, amivel éppen foglalkozunk. Először a zeneszerzői szándékot kutatjuk, utána pedig olyan praktikus dolgok következnek, minthogy hogyan lesz a legegységesebb a hangzás. Művészileg tehát nem tudnék egy konkrét területet kiragadni, inkább egyfajta alázatos szolgálata a zenének, amiről beszélhetünk. Mindenevők vagyunk, Rolla János segítségével megszereztük az alaprepertoárt, amit két év alatt építettünk fel. Amikor úgy éreztük, hogy már biztos a tudásunk, csak akkor kezdtünk másfelé is tekinteni.

Ennek megfelelően a kortárs zene, de még a barokk is megtalálható a repertoárjukon.

Tornyai Péterrel egy kortárs zenei műhelyt is alapítottunk, ahol csak új darabokkal foglalkozunk. Örömmel mondhatom, hogy az elmúlt évek során közel harminc alkotás született kizárólag a zenekarunknak dedikálva. A fő irány ugyanakkor nem ez, mert a barokk zene korhű bemutatásával ugyanolyan műgonddal foglalkozunk. Ezen a területen Dinyés Soma a segítségünk, akivel úgy határoztunk, hogy a modern hangszereknél maradva próbálunk meg minél barokkosabb játékmódot megvalósítani, felhasználva mindazt a tudást, ami Harnoncourt óta a birtokunkban van.

Törekszünk arra, hogy egy koncerten belül minél több korszakból szólaltassunk meg zeneműveket, számos visszajelzésünk van arra vonatkozólag, hogy olyan, mintha egy este alatt több zenekar szólalna meg.

Ez persze öröm számunkra, mert tényleg nagyon aprólékosan próbálunk odafigyelni az adott zenei kor ízlésére.

Kik azok a művészek, akikről úgy érzi, ma is a legközelebb állnak az Anima Musicae Kamarazenekarhoz?

Mindenekelőtt a már említett Rolla János az, aki megadta a kezdő energiát az induláshoz, amióta pedig egyre inkább elengedte a Liszt Ferenc Kamarazenekar kezét, mondhatom, hogy állandó, napi kapcsolatban vagyunk. Sajnos bizonyos értelemben egy határformációról beszélhetünk, mert sokszor előfordul, hogy színvonalas szimfonikus zenekarból válnak vagy alakulnak ki különböző kamarafelállások, akik persze magas színvonalon tudnak előadni, de a hozzáállásuk mégiscsak más, mint egy intenzíven együttlélegző vonószenekari egység esetében. Utóbbival kapcsolatban pedig Rolla János tud a legtöbbet átadni. Ki kell emelnem Baráti Kristófot is, aki fantasztikus hegedűs és nagyvonalú művészbarátunk, jelenléte és művészi támogatása nagyon sokat jelent az együttesnek. Azt mondhatom, hogy az ő ismertségétől lett érezhetően népszerűbb a mi együttesünk is. Emellett elképesztő hatékonysággal tud dolgozni, és azt hiszem, hogy ebből a zenekar is átvett valamit. Dukay Barnabás, akivel majdhogynem szerzőtársi kapcsolat működik közöttünk – több művét ugyanis az alkotás folyamatában kipróbáljuk más-más verzióban, s a hallottak és a zenészek véleményei alapján dönt –, olyan életszemléletet adott, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy szolgálni tudjuk a zenét.

A mai világban, ahol az önmegvalósítás kényszere szinte elkerülhetetlen, felhívta a figyelmünket arra, hogy a közös játék alakalmával az ember akkor tudja elérni a legjobb eredményt, ha az egyéni céljait kiiktatja.

Dinyés Soma nélkül pedig a barokk játékunk nem alakulhatott volna olyanná, amilyen.

A művészek mellett többek között Gerő Péter közgazdászt is rabul ejtették játékukkal.

Gerő Péter ott volt a bemutatkozó koncertünkön, majd az előadás után felajánlotta, hogy töltsünk el néhány napot gyanógeregyei birtokán. Óriási lehetőség volt ez számunkra. Egy héten keresztül dolgozhattunk együtt reggeltől kora estig úgy, hogy Péter és felesége mindent biztosított a nyugodt és hatékony próbákhoz. Látta, hogy mennyire fontos nekünk a zenekar, ezért egy egyesület létrehozásában is segített.

Az Óbudai Társaskör igazgatójaként Harsányi Mária, a Nádor terem vezetőjeként pedig Göllesz Zoltán a mai napig biztosítják számunkra az állandó próbatermet és a koncertlehetőségeket.

Amellett, hogy évek óta sikeresen járnak az önmaguk által kijelölt úton, bizonyára vannak kihívások, amelyekkel szembe kell nézni a fennmaradás érdekében.

A megtervezhetőség a legkevésbé sikeres, jelen pillanatban a költségvetésünk évről évre duplázódik, pályázunk, a bevételeink jelentős része támogatásokból folyik be. Nehéz megítélni, hogy mikor érkezünk el arra a pontra, hogy állásokkal büszkélkedő együttes legyünk, de ez a cél, csak még a pontos időpontot nem tudjuk. Annyit látok, hogy a fejlődés megvan, és még egyik évben sem tapasztaltunk visszaesést, sem anyagilag, sem szakmailag. A feladatunk az, hogy minden erőnkből tartsuk ezt a folyamatot.

Hogyan kell elképzelnünk az együttes működését? Mennyi időt tudnak a művészek a zenekarra fordítani?

Az elején egyértelmű volt, hogy mindenki zeneakadémista, és csak mellette csinálja a zenekart. Az elmúlt két évben ez jellemzően egyre nehezebben működik. Tavaly ötven körüli koncertszámot teljesítettünk, amely nagy előrelépés volt, hiszen azt megelőzően jó, ha húsz hangversenyt adtunk egy évadban. A 22 tagból egyszerre 16 zenész van jelen a színpadon, ami lehetővé teszi egy forgó rendszer kialakítását is, áthidalva bizonyos problémákat. A változó időbeosztások miatt extrém időpontokban is próbálnunk kell, szeptembertől például a heti fix négy próbánkból a fele hajnali időpontban lesz.

Nehéz az út, de a csapat összetartása és kitartása, az egyes emberek lemondásai láthatatlan mentőöveket jelentenek a munkához.

Milyen koncertjeik lesznek a következő időszakban, és hol találkozhatunk az Anima Musicaevel?

A MOM Kulturális Központban A hegedű mesterei címen várjuk a közönséget négy tematikus koncertre. Szabadi Vilmos, Pusker Júlia, Kelemen Barnabás és Baráti Kristóf fogadták el a felkérésünket, akiket nemcsak szólistaként, de más szerepekben is köszönthetünk majd. Kelemen Barnabás koncertmesterként közreműködik Bartók Divertimentójában, illetve Csajkovszkij Vonósszerenádját vezeti majd. Szabadi Vilmos egy Pleyel hegedűversenyben játszik velünk, utána pedig egy Haffner-szerenádot adunk elő együtt. Baráti Kristóffal Mendelssohn műveit interpretáljuk majd közösen, az Olasz szimfóniát pedig maga a hegedűművész vezényli. Sokszor játszottunk már a Zeneakadémián, de olyan esténk még nem volt, mint február 17-én lesz, amikor egyedül az Anima Musicae Kamarazenekaré a főszerep.

Az Óbudai Társaskörben október 8-án koncerteztünk először, amely a Bartók köré szervezett két koncertből álló kamaraestünk első része. December 8-án pedig Onczay Csabával ünnepeljük közösen 70. születésnapát.

A sikereik mentén mi a véleménye a kamarazenekar törzsközönségéről? Mit lehet még bevetni a fiatalok megszólítása érdekében?

Nyilvánvalóan fontos, hogy minél szélesebb körben megforduljon a komolyzene, de ami még fontosabb, hogy a népszerűsítési kényszer ne menjen a minőségi munka rovására. Alapvetően két nehézséget látok, az egyik: azzal, hogy nagy energiákat mozgósítanak a minél szélesebb tömegek megszólítására, nagyon sokszor tulajdonképpen valami olyasmit reklámoznak, ami másik oldalon akár árthat is a komolyzenének. Gondolok itt a rengeteg flashmobra, mindenfajta könnyűzenei kiszolgálásra, mega projektekre, ahol a szakmai minőség legtöbb esetben háttérbe szorul, és nem az a fontos, hogy 15–20 ember akár igazi bensőséges hangulatú, meghitt emléket teremtsen, hanem hogy minél több ember, minél forgalmasabb helyeken hallgasson valamit, ami nyomokban klasszikus zenét tartalmaz. Nem hiszem, hogy Beethoven vonósnégyesét ettől többen fogják meghallgatni. A fiatalokkal kapcsolatban nem érzem, hogy nagy baj lenne, és külön figyelmet kéne szentelni rá. Az én véleményem az, hogy azért mégis szükséges egyfajta érettség a komolyzenéhez, hiába mondjuk, hogy a közönség egyre inkább elöregszik, ez nem igaz – mindig is öreg volt. A rengeteg ifjúsági koncert, ami sokszor silányabb előadásban tud csak megvalósulni az elképesztő mennyiségi oknál fogva, szerintem olykor inkább csalódást kelt a fiatalokban, mint lelkesedést. A fontos kérdés az, hogy hogyan tehetjük a közönséget érzékenyebbé, mi a kulcsa annak, hogy értékelni tudják ezt a fajta művészetet.

A magam környezetében azt tapasztalom, hogy egyetlen vonzó erő, ha a közönség (legyen akár 5–6 éves is) valami olyat tapasztal a színpadon, ami számára rejtélyes és felkelti az érdeklődését.

A zenével történő megszólítás elsősorban reklám szeretne lenni a mai zenekaroknál, nem pedig misszió, és ez komoly probléma. Úgy érzem, leghelyesebb, ha a koncertjeinket tesszük könnyebben elérhetővé a fiatalok számára. A mi koncertjeinkre a 16 éven aluliaknak ingyenes a belépés, ez fontos lehet a zenei pályára készülőknek, de fontos a nagycsaládosoknak is: én is emlékszem még a konzis éveimre, amikor nem volt arra pénzem, hogy meghallgassam azt, akit szerettem volna. A népszerűsítés körében igazán csak a személyes meggyőződés tud segíteni; az biztos, hogy a mostani fogyasztói rendszerben, a számok korában nagyon nehéz felhívni a figyelmet az olyan időtálló értékekre, mint a klasszikus zene. De hát ez a hivatásunk egyik lényege, és ezért is nagyon fontos számunkra, hogy minden koncertünkön megszólaljon az Anima Musicae, vagyis a „zene lelke”.

A János Ebihala, na, az nem egy közönséges büfé! Ez egy Duna vizén lebegő, hullámok ringatta állóhajó. Ha a szárazföld felől közelítünk, egy pallón át vezet utunk a Hal gyomrába. A hidacska a ránehezedő léptek súlya alatt olyan különös szájharmonikálásba kezd, azt hihetnénk, babonázó tekintetével maga Charles Bronson lép elő a bokrok takarásából. Hacsak nem egy kenuból száll ki. Mert az Ebihalnak van vízi bejárata is, lévén ez egy hivatalos kikötő és egyben rév.

Az egyetlen rév, ahol a budakalászi partról személyszállító kishajóval átkelhetünk a nyolcszáz méter hosszú, tizenegy állandó lakost rejtegető, mesebeli Lupa-szigetre.

Verőfényes hétfő délután van, a büfében két-három törzsvendég falatozik. Kapok egy korsó hideg, frissen csapolt sört, s ebben az idilli állapotban házigazdámmal letelepedünk az Ebihal hátsó teraszára, a „szeparéba”.

Mióta van itt rév?

Úgy hetven-nyolcvan éve. Csak akkor még a partra kötött ki a révhajó. Mióta én itt vagyok, és a vízállás is megfelelő, ide köt ki, a büfé oldalához.

Büfé előtte is volt?

Ez a hajó eredetileg annak készült, vendéglátós helynek, csak az előző tulaj nem működtette. Hál’ istennek. Én meg nekivágtam. Két évig csak béreltem, aztán eladtuk a házunkat, és megvettem az egészet. Ennek lassan tizenhat éve, azóta én csinálom.

Eleinte nem így nézett ám ki! Jóval ócskább állapotban volt, a hátsó teraszt, meg a hozzátoldott stégeket én raktam össze. Most már büfé, rév, közforgalmú kikötő, minden egyben van.

Miért lett pont Ebihal a neve?

A névadó, Tugyi László szerint – aki ezt a vízi büfét kitalálta és létrehozta – az ebihal is vízhez kötődik, mint mi, kicsi és életrevaló, ebben is hasonlítunk, a formája meg kicsit félreérthető, szóval viccesnek tartottuk. Ebihalból csak egy van – ez lett a védjegyünk.

Hogy zajlik itt az élet?

Az Ebihal hivatalosan is közforgalmú kikötő, hát forgalmasan. Korán indul a nap, már reggel hat órakor tolom, míg a húgom, Viki – ő a pultos kislány – le nem jön. Muszáj, mert ekkor már jönnek a környékbeli melósok meginni a reggeli májfúrójukat, ahogy én nevezem a felest meg a kávét. Aztán innentől nincs megállás. Indul a rév, jönnek a kerékpárosok, kikötnek a vízitúrázók, kajakosok, motorcsónakosok. És folyamatosan van valami tennivaló. Meghúzni egy csavart, kicserélni egy törött deszkát. Ha nem vagyok itt, az agyam akkor is itt jár. De általában itt alszom az Ebihalon vagy a Banya nevű hajómon. Látod, ez a pofás kis hajó itt mögöttünk?

Van egy házam is a parton, tavaly építettem, megcsináltam szépen, komfortosra. De nem aludtam ott sokat, talán húsz éjszakát összeszámolok, az már sok.

Azt is csak akkor, amikor a nejem is „itthon” van. De ha nem én, akkor egy barátom alszik itt a szigetről – a lényeg, hogy mindig van valaki a hajón.

Maga itt nem csak házigazda…

Révészkedem is, igaz mint alkalmazott, mert egy magánemberé a rév. Hétfőn kedden vagyok, vagy ahogy megegyezünk Józsi barátommal, vele ketten húzzuk az evezőt már jó ideje. Nyáron reggel héttől este nyolcig jár a hajó óránként, télen pedig felhívnak, és igény szerint megyek az utasokért.

Izgalmas! Ha egyszer erre adnám a fejem, lehetne kormánybot-csinálta révész belőlem?

Hivatásos jogosítvány kell hozzá, előtte meg legalább két év matrózkodás a Dunán, gyakorlat, hogy tudj révet vezetni, utasokat szállítani. Meg hát ismerni kell a környéket, ezután jöhet csak a vizsga.

Nekem ez paradicsom, de magának nem unalmas néha? Nem sok ez, révészkedni is, kocsmároskodni is, folyamatosan, évek óta?

Van, amikor besokallok. Akkor fogom magam, beülök a hajómba, és elmegyek. Vagy a szigetre, vagy bárhová a víz mellett. Vagy Londonba, az unokámhoz.

Pár nap lazítás mindig jól jön. Mert látja, nem tudok mit csinálni, ha mindig ott ülnék (a pult felé mutat), nem tudnánk itt beszélgetni, mert általában jön valaki, aki velem akar csevegni.

Egy hajó nagy szabadság. Mutatta a Banyát, vele megy ilyenkor?

Van egy motorcsónakom is, de a Banya a szívem csücske. Én találtam fent az erdőben, Sződligetnél. Egy öreg róka mondta, van ott egy elsüllyedt hajó. Elmentünk egy barátommal – sajnos azóta már nincs köztünk –, megnéztük, kibányásztuk. Kiszedtük belőle az iszapot, megtaláltuk a lukat, megfoltoztuk. Aztán vártuk a vizet, hogy áradjon. Egy egész sávot ki kellett vágnunk az erdőben, hogy kihúzzuk onnan. Mikor megjött az ár, nekiindultunk. Egy hajós ismerős elvontatott egészen a Hajógyári-szigetig, itt kihúztuk, és elvittük egy telephelyre Óbudára. Mindent mi csináltunk meg rajta. Jobban a szívemhez van nőve, mint bármely más hajóm. Minden csavarjához legalább tízszer hozzányúltam. Most megint fel szeretném újítani.

Térjünk vissza az Ebihalra!  A nyitvatartást szigorúan veszik, percre pontosan?

Attól függ, milyen társaság van itt. Van, hogy hajnali hatkor zárunk. Sokszor reggelig tartó activity partit rendezünk a szomszédokkal, halálra cikizzük egymást, és közben szétröhögjük magunkat. Vagy ha lejönnek a régi dzsúdós sporttársak. Én imádom a bluest, Benkő Zsolti barátom minden hónapban gitározik itt egy este.

Akkor van élet rendesen! A blues meg valahogy passzol a vízhez…

Ó, sok minden van még ezen kívül! Van karaoke buli, farsang, Mikulás, könyvbemutató, retro-filmklub és évfordulók, születésnapok, van, hogy több naposak is. Már most alig van a nyárra szabad időpontunk.

Sok a visszajáró törzsvendég, de újakat is szívesen fogadunk. Nem azért mondom, de aki egyszer betéved ide, és megérzi az Ebihal illatát, az általában visszajön.

Milyen illata van az Ebihalnak?

Leginkább rétes. Rétesillata. Merthogy világhírű rétesem van, a zene mellett sokan ezért járnak ide. Túrós, meggyes, mákos, meggyes-mákos és káposztás. Egy barátom csinálja Pomázon az alapot, én meg kisütöm itt a látványpékségemben (mutatja a retro villanysütőt a büfé oldalában). Ha frissen sül a rétes, valami isteni illat terjeng a környéken. Nem tudok annyit hozni, hogy ne fogyjon el. Na és mindig van zsíroskenyér pirospaprikával, lilahagymával. Ez is messze földön híres: jó kenyér az alap, finom a zsír, a többi már adja magát. A csajok kenik – én már annyit kentem életemben, hogy azt mondtam, elég. Inkább azt mondom, hogy nincs…

Előfordul, hogy nem fér fel mindenki a hajóra?

Ezért csináltam meg a partot, a tűzrakót, a játszóteret, hogy oda tudjon ülni, aki esetleg nem fér fel. Előtte itt dzsungel volt. Tettem pár fiatalító metszést… Nagyon sokan járnak ide. Pest minden szegletéből, de külföldiek is.

Megállnak egy-két napra, felverik a sátrat, vagy kikötik a hajót. Nagy bulik vannak nyáron. Legutóbb is, amikor reggel körülnéztem, vagy hatan aludtak itt szerte a padokon.

A menetrendet közben tartani kell: öt óra tíz perc van, Jánost, a révészt várják a túloldalon. Indul, minket is invitál. „Jöjjenek, legalább hajókáznak egyet, ha már itt vannak!” Nem kell kétszer mondani, Marci, a fotósunk vérbeli matrózként elköti a kishajó orrát az Ebihaltól. Jön persze Bonifác, a drótszőrű, gombszemű keverék kutyus is, János hű társa nyolc éve. Királyi nyugalommal elfoglalja helyét a csónak orrában. „Nélküle nem indul a hajó, meg is sértődne, ha nem vinném magammal. Akkor aztán órákig nem szól hozzám, az meg nem hiányzik nekem.” Bepöccen a motor, indulunk a nyári délutánban át, a Lupa-sziget felé. Mellettünk tanuló evezősök húznak el, a motorzúgás se nyomja el, ahogy János elemzi a lapáttartási technikákat. Mondjuk, nem igazán dicséri. A túloldalon egy lupai törzslakos házaspár száll be a hajóba, kutyájuk régi ismerősként üdvözli Bonifácot. Meg van hát, amiért jöttünk, indulhatunk is visszafelé. Felettünk vadkacsák húznak el, alattunk csillog, habot vet a Duna. Belelógatom a kezem, és arra gondolok, mégiscsak elszegődöm révésznek. János hangja hív vissza a merengésből. „Kedves utasaink, megérkeztünk: Budakalász! Külső hőmérséklet huszonkilenc fok, köszönjük, hogy társaságunkat választották! Marci, te meg jöhetsz matróznak!” A révhajó az Ebihal oldalához simul. A házaspár elköszön, partra lépnek. Az árnyékok ekkor már hosszúak.

A nap ereje nem csökken, de a vízen észrevétlen borzongás fut át. A Dunáról érkező hűvösebb szellő a hőség ellenére most egész kellemes klímát teremt. Nem beszélve a folyamatos ringatózásról.

Jánossal úgy döntünk, a hajóban maradunk beszélgetni.

Ez a vízi-szerelem mióta tart?

Amióta az eszemet tudom. A szüleimmel minden áldott hétvégén lejártunk a Szúnyog-szigetre, és onnan feleveztünk kielboattal Horányba, a nyaralónkba. Szombat déltől vasárnap estig ott voltunk. A Duna kisbaba koromtól az életem része, és az is marad.

A gyerekei örökölték a Duna szeretetét?

A kalandos természetemet mindenképpen. Mindannyian bejárták a világot, a nagylányom most költözött haza Svájcból, a fiamék Angliában élnek. A legkisebb pedig most ért haza egy ázsiai körútról, egyébként Svájcban dolgozik, vendéglátós ő is. Az első állomás a gyerekeknek Sydney volt. Gyakran jártunk ki hozzájuk a nejemmel, amíg ott éltek. Nekem a mai napig szerelmem Ausztrália. Az valami fantasztikus világ.

Akkor a tenger is kacsingatott magára?

Ha ott maradnak a gyerekek, talán kiköltöztünk volna mi is a feleségemmel. Ki is néztünk ott nekem egy hajót. Az lett volna a sydney-i Ebihal. Biztos magyar nevet adtam volna neki.

És az Ebihal előtti idők?

Az eredeti szakmám út-, híd- és vízműépítő technikus. Hát, ezt pont sosem csináltam, de sok minden mást igen. Dolgoztam az éjszakában, vendéglátóztam, és volt egy vállalkozásom is.

Az az igazság, marhára nehezen viselem, ha nekem valaki megmondja a tutit. Talán ezért sohasem volt főnököm.

Egyedül az edzőmtől tartottam. 1972-ben kezdtem dzsúdózni, majd’ húsz évig csináltam. Magyar válogatott voltam, aztán az utánpótlást edzettem.

Miért hagyta abba?

Az a baj, ha megszereted a srácokat – én a juniorokkal voltam –, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy nincs életed. Mert egy edzőnek nem csak az a dolga, hogy megtartsa az edzést, megmutassa, hogyan kell dobni a támasztott gáncsot. Ez a könnyebb része. Mászkálsz az iskolába, az igazgatókhoz, hogy engedje el a kölyköt a versenyre, mert ez egy tehetséges gyerek. Hány barátnőnek könyörögtem, hogy még ne szakítson, bírja ki a bajnokság előtti két hetet, mert aztán ez a gyerek paff lesz, és a sokévi munka elúszik! A szülők sem egy egyszerű feladat, és aztán ott a rengeteg papírmunka, a hozzá nem értő kollégák. Nagyon kemény volt évekig. Aztán egyszer csak besokalltam, eljöttem. De máig nem tudok úgy kimenni egy dzsúdóversenyre, hogy ne ugorjanak harmincan a nyakamba.

Mondta, hogy kijárnak ide is.

Gyakran összejövünk a régi dzsúdósokkal, az edzőnk születésnapját is nálam tartjuk. Idén lett 86 éves a Mester. Az úgy van, amíg ő itt van velünk, mi meglett férfiak, unokás nagypapák, nem iszunk, és nem dohányzunk. Ha hazamegy – mert azért érzi az időt –, akkor aztán adj neki, Rezső! Sztorizunk, mulatunk két napig.

Van valami közös a dzsúdóban és ebben a vízi-kocsmáros életben?

A rengeteg munka. És az, hogy mindig meg kell oldanod valami problémát. A dzsúdóban az ellenfelet be kell csapni, hirtelen kitalálni, hol rántod meg, ahol nem várja. Itt pedig jön a vihar, elszakít valami kötelet, azt azonnal pótolni kell. Nincs az, hogy majd holnap, hogy várj, majd a héten… Akkor és most.

Ki tud innen szakadni? Vagy ez itt maga a szabadság?

Ha itt van velem az unokám, a tizenhárom éves Levente, a kis terminátorom, akkor igen. Angliában élnek, de minden nyáron eljön hozzánk hosszú hetekre. Ilyenkor gondolunk egyet, beülünk a motorcsónakba a Bubuskámmal, azaz Leventével, na, meg Bonifáccal, és azzal támadunk.

Felfedezzük a környékbeli szigeteket, van, ahol letáborozunk, és minden olyat csinálunk, amit nem szabad. Mindenféle férfias dolgokat. Nyilazunk, légpuskázunk, kést dobálunk, tüzet rakunk.

Ilyenkor nem kell kezet mosni, fogat mosni, nem kell időben lefeküdni. Ilyenkor szabadság van, free life. Viszünk szalonnát, kolbászt, és megsütjük. Aztán ülünk, nézzük a tüzet, beszélgetünk a világ dolgairól, vagy csak hallgatunk. Jól megértjük egymást. Van, hogy lusták vagyunk sátrat verni, akkor kint alszunk a sóderen. Hát azt imádja! Valamelyik nap beszéltem vele telefonon, azt mondta, alig várja, hogy jöjjön, és bevallom, én is számolom a napokat, hogy mikor ölelhetem át a reptéren.

És a kisebbik?

Lizuska, a drága, most hét és fél hónapos, 7 kiló 94 deka volt tegnap (nevet). Látom a képeken, hogy már kúszik. Előttem van, ahogy rám mosolyog, ha találkozunk, na, ezektől a kis dolgoktól nagyon oda tudok lenni.

Látszik, hogy szereti a gyerekeket: az előbb jött egy család, a két srác rögtön ideszaladt.

Csak ahhoz nehéz hozzászokni, hogy azt mondják: Jani bácsi. De aztán az ember előbb-utóbb megbarátkozik ezzel is. Tervezem, hogy lesz itt a parton a gyerekeknek egy állatsimogató csacsival, báránnyal, esetleg egy őzikével.

Nagy álmom, hogy egy fríz ló, tudod, az a hatalmas termetű, csillogó, fekete szőrű is legyen itt. Csak sok törődést igényel, meg érdekesen is nézne ki itt a stégen egy ló. De még nem mondtam le róla.

A feleségét, Anikót még nem említettük. Azt mondta, elváltak, de az előbb úgy ültek fent a büfében egymás mellett, átkarolva, mint a fiatal szerelmesek.

Hát ez így van. Mikor eltörtük a perecet kétfelé, neki lett egy lakása Óbudán, én pedig kijöttem ide. Jót tett a távolság. Azóta is jól megvagyunk, telente, mikor jobban ráérünk, elmegyünk úgynevezett „nászútra”, vidéken keresünk valami eldugott, romantikus helyet, és ott elvagyunk négy-öt napot. És akkor ott én főzök, mosok, takarítok.

Életszeretet, bölcsesség és béke. Ezt adta a mai délután az Ebihalon. Talán ezért érzem, hogy leginkább egy jedi mesterre emlékeztet. Folyton jönnek-mennek az emberek, és valahogy mindenkivel megtalálja a hangot. Van valami titka?

Könnyen barátkozom, mert kíváncsi vagyok az emberekre. Ha van valaki, aki nem szimpatikus – mondjuk, sokat okoskodik –, nem éreztetem vele. Engem itt a környéken mindenki ismer, tudják, hogy bármikor lehet hozzám jönni. Bajban is. Ha árvíz van, segítünk a környékbelieknek menteni, ami menthető. A legutóbbi nagy áradásban én szedtem össze itt a kiserdőből a hajléktalanokat. Olyan gyorsan jött a víz, hogy felmásztak a fára, ott csüngtek rajta, mint a gyümölcs, amikor bementem értük csónakkal. Aztán adtam nekik ételt, pokrócot, szívmelegítőt. Itt húzták ki az éjszakát a padokon.

Nagy nyugalom van magában.

Csuda tudja. A horgászathoz nincs türelmem. Kiváltottam az engedélyt, mert jó lenne, ha az unokám megszeretné, de én amúgy nem horgászom. Akkor inkább ülök, és nézem a vizet. Legalább nem idegesít, hogy nem jön a hal.

A csendet viszont nagyon szeretem. És azt az időszakot este, mikor már lassan bezárok, és földön és égen, vízen és szárazon szépen elcsendesedik minden.

Lassan mi is szedelődzködünk, de azért a világhírű zsíros kenyeret még megkóstoljuk. Mivel a rétes akkora siker, hogy egy árva darab sem maradt belőle délutánra. El kell majd jönnünk egy délelőtt is. Körbenézek. Az Ebihal fedélzetén már szinte minden asztal foglalt, vidám társaságok ülnek mindenfelé. Az egyik asztalnál egy fiatal pár pihés kis vadkacsát dajkál – az anyjának nem kellett, hagyta, hogy egy másik kacsa megtépje –, azt tervezgetik, hogy felnevelik majd a fürdőkádban. A nap mindjárt lebukik a nyárfák csúcsa mögé, az evezős brigádok is hazafelé húznak, csakúgy, mint felettünk a vadkacsapárok. A parton rákezdenek a tücskök.

Jó élet van itt, János…

Azért vagyok itt én is állandóan. Ha el is csavargok, visszatérek. Azt hiszem, ezt a helyemet szeretem a legjobban.

Még egyvalamit áruljon el: volt már olyan, hogy azt mondta valakinek, nem viszi át?

Egyszer éjjel fél egykor jöttek munkások. A szigeten dolgoztak, oda szerettek volna visszamenni. Jól be voltak szívva, de nem is ez volt a baj, csak nem rendesen szóltak hozzám. Na, ők itt aludtak a padon.

Mit jelent önnek Óbuda?

Tíz éve,  hogy a lányom után ideköltöztem. Több kerületben is laktam már Budán, de azt hiszem, hogy a Római-parton valóban otthonomra leltem. Bajai születésű vagyok, a Duna és a Sugovica partján nőttem fel, még a nevem is utal a legnagyobb folyónkra. Annak idején a bátyám után Dujmovról magyarosítottam Dunaira, de azt nem tudhattam, hogy életem jó részében valóban dunai ember leszek.

Mindig is fontos volt számomra a víz, gyerekkoromtól úsztam, eveztem és horgásztam, a fogott halból pedig finom bajai halászlevet készítettünk.

Más idők voltak azok, a folyóparti homokban reggeltől estig fociztunk, olyan technikai megoldásokat sajátítottunk el, amiket a mai fiatalok már nem is ismernek, ilyen például a stukkolás, ami a fejelés egy fajtája.

Úgy tudom, a mai napig rendszeresen sportol. Mivel tartja karban magát hetvenhárom évesen?

A Duna-parton, a Rómain szoktam futni. Egynapos pihenőkkel, heti négy alkalommal konditerembe is járok, a gépek használata után minden edzést háromszáz felüléssel zárok le. Ez így megy most már húsz éve.

Ha már említette a halászlevet, elárulná, hogy a tésztás bajai félét vagy a szegedit tartja jobbnak?

Számomra egyértelműen a gyufatésztával elkészített bajai halászlé az igazi, de itt, Óbudán több helyen is remek halászlét ettem, például a Régi Sipos étteremben, ahol az egykori tulajdonos, Fejér Miklós meghívására rendszeresen megfordultunk. Öt évvel ezelőtt Grosics Gyulával és Buzánszky Jenővel itt ünnepeltük az Aranycsapat legendás 6:3-as győzelmét. Sajnos már egyikük sincs életben, Fejér Miklóst, aki óbudai vendéglősként a magyar labdarúgás nagy támogatója volt, néhány hónapja temettük el.

Milyen futballal kapcsolatos emlékei vannak még Óbudáról?

Az 1990-es évek második felében a Sándor Tamás és Dombi Tibor-féle DVSC vezetőedzője voltam, NB I-es meccset játszottunk a Hévizi úti stadionban, és kikaptunk az akkor jó erőkből álló III. Kerületi TVE-től. Játékosként a Nánási úti pályán fordultam meg, amikor az Illovszky vezette válogatottal az edzőtáborban a VB-selejtezőkre készültünk.

Mit gondol, van még esély arra, hogy Óbudának újra NB I-es csapata legyen?

Mivel az MLSZ-ben is dolgozom, eléggé rálátok a klubok működésére. Manapság nagyon sok minden szükséges ahhoz, hogy egy klub feljusson az élvonalba. Megfelelő gazdasági háttér, létesítmények és utánpótlás nélkül ez semmiképpen nem lehetséges.

Úgy gondolom, jelenleg kicsi az esélye annak, hogy Óbudán NB I-es csapatot láthassunk. Arra kellene inkább törekedni, hogy jó utánpótlás-nevelés legyen a kerületben, amiből később lehetne építkezni.

Ön tagja volt az Újpest legendás csatársorának, a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó ötösfogatnak, amely nemzetközi szinten is félelmetes volt. Gondolt-e annak idején arra, hogy külföldi sztárcsapatban is kipróbálja magát?

Ezt akkoriban disszidálásnak hívták, ami ugye rendkívül kockázatos volt, mert az ember nem tudhatta, hogy hazajöhet-e még egyáltalán, de aztán a rendszerváltás miatt máshogy alakult, Puskás Ferenc is ünnepelt sztárként jött vissza Spanyolországból. Amikor Európa második legjobb góllövőjeként ezüstcipős voltam, Kubala Laci barátomon keresztül lett volna esélyem kikerülni a Barcelonához, de végül itthon maradtam, amit a mai napig nem bántam meg, azt hiszem, hogy így is szép pályafutásom volt. Később edzőként mégiscsak Spanyolországban folytattam, először a másodosztályú Cerez CT csapatánál, majd az első osztályú Betishez, onnan pedig újabb spanyol klubokhoz kerültem.  A Barcelonával a mai napig szimpatizálok, a külföldi együttesek közül Messiéknek szurkolok.

Ön játszott az 1972-es belgiumi Európa-bajnokságon. Mit szól hozzá, hogy 44 év után újra kijutott a magyar válogatott a kontinensviadalra?

Ha a belgiumi torna után, ahol a negyedik helyen végeztünk, valaki azt mondja nekünk, hogy ilyen hosszú ideig nem veszünk részt az Eb-n, akkor biztosan nagyot nevettünk volna. Mégis így alakult, de kivártuk, és végre sikerült kijutnunk, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mezőny bővítésének köszönhetően fél Európa ott van az Európa-bajnokságon.

A sorsoláson kiderült, hogy Portugáliával, Izlanddal és Ausztriával került egy csoportba a magyar csapat. Milyen esélyeink vannak?

Papíron mindegyik ellenfelünk erősebb, mégis úgy gondolom, hogy az izlandiak és az osztrákok verhetőek. A portugálok egy fokkal jobbak a másik három válogatottnál, de ebből a négyesből akár tovább is juthatunk.

Egyre többször szóba kerül, hogy Budapest erős pályázónak számít a 2024-es nyári olimpiára. Mit gondol, elnyerhetjük a rendezési jogot?

Az én életemet végigkísérték az olimpiák. Kint voltam a válogatottal 1964-ben Tokióban, de annak ellenére, hogy a selejtezőkön gólokat rúgtam, egy percet sem játszhattam. Négy évvel később, a mexikói tornán már tagja voltam az aranyérmes válogatottnak, az 1972-es müncheni játékokon pedig ezüstérmet szereztünk. Összesen öt olimpián voltam kint, hiszen 1996-ban a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként, 2008-ban pedig a NOB vendégeként lehettem jelen a helyszínen. Éppen most ünnepeltük, hogy Magyarország 120 éve tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, az aranyérmek tekintetében pedig kis országként is az élmezőnyben vagyunk. Nagy dolog lenne, ha Közép-Európában olimpiát rendeznének, mi, magyarok pedig már számtalanszor bizonyítottuk, hogy alkalmasak vagyunk a feladatra. Csodálatos lenne, ha az életembe még beleférne egy hatodik, budapesti olimpia…

– Kezeit csókolom! Azt hittem már nem élem túl ezt a három hetet – köszönti egy megkönnyebbült vendég Szabó Éva nénit, aki rendes évi szabadsága után végre ismét kinyitotta a rántott csirkemájakkal és combokkal, omlós pecsenyékkel, szaftos kolbászokkal, ropogós héjú hurkákkal teljes földi paradicsomát.

A korgó gyomrú sorban együtt toporog az aranyláncos, kopasz és kigyúrt férfi a vasalt inges menedzserrel és a koszfoltos kezeslábast viselő fizikai munkással.

Két közös vonás biztosan akad bennük: tisztelettel beszélnek a vendéglátójukkal, és legalább hetente visszatérnek a Lacikonyhába. A szemüveges asszonynak mindenkihez akad egy-két jó szava. Arra is ügyel, hogy az étel mindig friss legyen, és a férfiaknak ne kelljen sokat várakozniuk. Mint mondja, ez a rend alapja, hiszen ha a teremtés koronája éhes, hamar a türelmét veszti, és egy kis hőzöngés sem áll messze tőle.

Éva néni cukrászként kezdte pályafutását, majd segédkezni kezdett a családi vállalkozásban. Pár héten belül a férjének be kellett látnia: a Lacikonyhát nem irányíthatja más, mint a felesége. – Itt évtizedek óta ugyanazt a minőséget adjuk, és ugyanazokat az ételeket kínáljuk – mondja Szabó Éva, a Lacikonyha vezetője. Háta mögött ötven éves vas katlanokban sülnek a hely finomságai: a pecsenye, a sült kolbász, a rántott máj és a rántott csirkecomb.

A házigazda egyetlen percre sem áll meg, ám miközben kiszolgál, süt és savanyúságos ládákat pakol, beszélgetni is marad ideje.

Fejből tudom a legtöbb vendégem nevét és azt is, milyen bánat nyomja a szívüket, de az örömeiket is megosztják velem. A fizikai erőm szerencsémre a mai napig nem hagyott el.

Egyetlen dologban érzem az idő múlását, hogy egyre rosszabb a memóriám – sóhajt picit Éva, majd a következő pillanatban lelkesen köszönti Hábetler András operaénekest, aki két lányát is elhozta az óbudai pecsenyéshez. – Kifogástalan ez a hely – mondja a művész. – Tíz-tizenöt éve járok ide, mert itt lehet kapni az ország legjobb rántott csirkecombját. Heti rendszerességgel ellátogatok a Lacikonyhába, mert az ízeken kívül azt a hangulatot is szeretem, amit csak ezen a helyen tapasztalok. Ebben a kis zugban összpontosul a békesség, a vasárnapi ebéd és a szeretet érzése. Itt közös nevezőre kerülnek a férfiak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül. Mint egy erős mamához, úgy térünk haza mindannyian Évike nénihez. Egy kolbász erejéig megszűnik a tér és az idő, az ember csak eszik, és határtalan boldogságot érez.

A kertben kinyúlva fekszik, hasát vakartatja Kerregő, a fekete cica. Évike néni mellett őt is minden vendég imádja. Kényeztetni csak simogatással lehet, ugyanis hiába az otthona a Lacikonyha, csak és kizárólag a macskáknak készült konzervet szereti. A simogatást azonban sohasem utasítja vissza: dörgölőzéssel, dorombolással jutalmazza, ami még a legkeményebb férfiszíveket is ellágyítja.

András, a rakodómunkás egy asztalnál ücsörög Péterrel, az irodistával. Látásból ismerik egymást, hiszen mind a ketten törzs­vendégei a helynek. Éppen valami viccen nevetgélve falatoznak, majd miután jóllaktak, külön mennek tovább a dolgukra.

– Szeretek ide jönni, itt szabad kisfiúnak érzem magam. Kézzel-lábbal ehetek, azzal állok szóba, akivel akarok, nem kell semmilyen társadalmi elvárásnak megfelelnem – mosolyog Péter. – Üvegpohárból adják a kávét, és a rántott csirkének sincs műanyag íze, mint a gyorséttermekben.

Soha nem hozom el ide a családomat, ez a hely olyan, mintha egy szeretőhöz járna az ember, itt sokkal több mindent szabad, mint otthon.

Este leülök a szépen megterített asztalhoz, kulturáltan elfogyasztom a feleségem főztjét, halkan elbeszélgetünk. Ezt az érzést is szeretem, de a Lacikonyhát ki nem hagynám az életemből.

A hely törzsvendégei minden napért hálásak, hiszen tudják, hogy az üzlet léte Évike néni aktivitásától függ. Ezért mindannyian azt remélik, az asszony még sokáig jó egészségnek örvend, és tűzhelyéről rengeteg finom rántott csirke kerül majd a vendégek asztalára.

Ma úgy mondanánk, hogy a cselekmény profi munka volt, mely a szükségesnél nagyobb kárt nem okozott. Az elkövetők pontosan tudták, hogy mit keresnek, a többi, számukra érdektelen tárgyat érintetlenül hagyták.

A délelőtt és a nap helyszíneléssel telt, és éjszakára a múzeumi szakemberek az eltűnt tárgyakról azonnal dokumentációt állítottak össze fotóval, leltári számmal és méretekkel. Ebből kiderült, hogy

összesen 139 db tárgyat vittek magukkal a betörők, de a legnagyobb is alig volt több 30 cm-esnél. Két jókora bőröndben biztonságos csomagolással is elfért valamennyi lelet.

Mivel hajnalban esett az eső, és a környéken a sárban még világosan láthatóak voltak az idegen nyomok, a betörés időpontja jól meghatározható volt. Az elkövetők a helyszínen felejtettek egy, a vitrinek felfeszítéséhez használt csontnyelű bicskát is. A nyomozás „forró nyomon” indult meg. A múzeum biztonságáról a zárt ajtókon kívül mindössze egy helyben lakó gondnok és a zárás után szabadon engedett nagy testű kutyája gondoskodott akkoriban. Mivel a kutya korántsem volt barátságosnak mondható, nem tudni, hogy az esős idő segítette-e a betörőket, vagy más módon altatták el az állat figyelmét.

Az Aquincumi Múzeum a Kádár-korszakban

Az 1894-ben megnyílt Aquincumi Múzeum az 1960-as, 1970-es években a Budapesti Történeti Múzeum fiókintézményeként funkcionált. Bár a jelentős háborús károkat szenvedett kiállítóhely már 1948 óta újra látogatható volt, a romkert műemléki rekonstrukciója csak 1964-ben kezdődhetett meg, amikor a Fővárosi Tanács tekintélyes összeggel, évente 4 millió forinttal támogatta a munkákat.

A romkert és a régi múzeumban berendezett, 1969 tavaszán nyílt új tárlat tavasztól őszig volt látogatható a nagyközönség számára.

A múzeum épülete mögött egy lakrészben a telepfelügyelő lakott családjával, a heti váltásban dolgozó ügyeletes régészek naponta ellenőrizték a múzeum kiállításait. A múzeumi iratokból kitűnik, hogy az aquincumi kiállítóhely csak kevés figyelmet kapott a Budapesti Történeti Múzeumon belül, a műemléki munkákra szánt fővárosi pénzeket is folyamatosan átcsoportosították, csökkentették.

A nagy óbudai építkezésekhez kapcsolódó munkák különösen 1973-tól szinte teljes egészében lekötötték a múzeum régészeit, így a múzeumban egészen az 1990-es évekig nem történtek jelentős fejlesztések, annak ellenére, hogy a kiállítóhelyet évente több mint 60 ezer látogató kereste fel.

Az eltűnt tárgyak és a nyomozás

Az eltűnt 139 db tárgy között elsősorban figurális alkotások, bronz és terrakotta szobrok, márvány és elefántcsont dísztárgyak szerepeltek, jórészt olyanok, amelyek a polgárváros első feltárásaiból származtak. Ilyen volt a macellum (húspiac) ásatásán előkerült aranyozott bronz szoborláb, vagy ugyancsak az első ásatások egyikének eredményeként előkerült, sast ábrázoló bronz hadijelvény is.

A legértékesebb alkotások vagy műtárgyak a különböző kisméretű bronzszobrocskák voltak, köztük Mercurius, Minerva és Venus istennő ábrázolása. Komoly értéket képviseltek a bronzmécsesek, köztük egy madarat ábrázoló darab és fém bútordíszek is. A bronztárgyak mellett számos agyagból készült istenszobrocska, főleg Venus istennő ábrázolása is eltűnt. A betörők pénzérmék mellett több kisebb, restaurált, gipszbe ágyazott falfestményrészletet is magukkal vittek. 

Művészeti érték szempontjából talán a legértékesebb darab egy elefántcsont lapocska volt, amelyet egy szarkofágban találtak a Bécsi úton. Ezen Héraklészt ábrázolják Omphalé lüdiai királyné társaságában. A mítosz szerint a hős vezeklésképpen éveken át szolgálta a királynőt rabszolgaként női ruhában is.

Bár az ügy a napilapokban nem jelent meg, a televízió Kék fény című műsorában és a Tükör című hetilapban a rendőrség a lakosság segítségét kérte a felderítéshez. A korabeli hazai nyomozás eredménytelenül zárult.

Bűnözők vs. műtárgyak

Az 1960–1970-es években a magyar múzeumok vagyonvédelmi helyzete nagyon gyenge lábakon állt.

A legtöbb gyűjteményben legfeljebb gondnokokat, esetleg nyugdíjas éjjeli őröket alkalmaztak. Technikai berendezéseket, riasztórendszereket csak kevés helyen telepítettek.

Gyakoriak voltak a betörések, műkincslopások, és az elkövetőknek csak egy része került rendőrkézre, főleg olyan esetekben, amikor azok szakképzetlen, a társadalom alsóbb rétegeiből származó bűnözők voltak, akik a műkincsek értékesítése során buktak le.

Így volt például 1968-ban, amikor egy nevelőotthonból megszökött, 11–14 éves fiúkból álló csapat Miskolcon, a Herman Ottó Múzeumba betörve 100 ezer forint értékben vitt el arany- és ezüstpénzeket, török kori berakásos pisztolyokat, XVI–XVII. századi ékszereket, amelyek jó részét néhány nap múlva megtalálta a rendőrség.

Hasonló ügy volt 1974-ben, amikor a szombathelyi Smidt Múzeumba tört be két alkoholista, munkanélküli férfi, és vitt el nagy pusztítás mellett műtárgyakat, amelyeket aztán nem tudtak Budapesten értékesíteni, így hamar elfogták őket.

Más ügyekben nem volt ilyen sikeres a felderítés: 1972-ben a parádi kocsimúzeumból loptak el egy kocsi hintótakarójáról egy díszes, ezüstözött fém címert, ugyanebben az évben Balatonszentgyörgyön a Csillagvárból vittek el betörők török handzsárokat, kardokat, szablyákat, kovás pisztolyokat, buzogányokat, ónkupákat.

Ezek a tárgyak nem lettek meg, az elkövetőknek minden bizonnyal sikerült értékesíteni azokat a feketekereskedelemben.

A legnagyobb sajtóvisszhangot kiemelt helyszínek, így a Mátyás templom elleni két egymás utáni betörés váltotta ki 1968-ban és 1969-ben, amelyben nagy értékű arany, ezüst és platina kegytárgyakat és egyéb kincseket, így Báthory marsallbotját is magukkal vitték a tolvajok. Ezeket a részben felderített eseteket már profi bűnözők követték el, akik közül ketten Svájcba szöktek. Nem kímélték a műkincstolvajok az Éremtani Szakosztály éremgyűjteményét sem, amelyet 1969 tavaszán loptak el.

A korszak legnagyobb bűnügye a Szépművészeti Múzeumban elkövetett 1983-as betörés volt, amikor a múzeum hét nagy értékű festményét, így Raffaello és Tintoretto műveit lopta el egy magyar és olasz tagokból álló csoport. A műkincseket feltételezhetően egy görög milliomos megrendelésére tulajdonították el. Egy képet 1983 decemberében Törökbálinton elásva, a többi hatot 1984 januárjában a görögországi Aigion környékén lévő Panagia Trypiti kolostorban, egy bőröndben találták meg.

A betörés következményei

A rablást követően az Aquincumi Múzeumon belül ugyan történt belső vizsgálat a biztonsági hiányosságok miatt, a tárgyak és a tettesek máig nem kerültek meg.

Az eset következtében hamarosan megerősítették a múzeum mechanikus védelmét, és ettől kezdve fegyveres és kutyás biztonsági őrök vigyáznak a múzeum értékeire napi 24 órában.

Az akkori értéken számítva 1 millió forintra becsült ellopott aquincumi tárgyak leírása és képe csak Magyarország Interpolhoz való csatlakozása után, az 1990-es évek közepén kerülhetett fel a nemzetközi körözési listára, de addigra már nyomuk veszett. Ezzel együtt nem kizárt, hogy a műtártárgyak egyszer majd felbukkannak a nemzetközi műkincskereskedelemben, és a fotók alapján azonosíthatók, visszaszerezhetőek lesznek.

A rómaiak még a távoli Pannoniában sem voltak biztonságban a gonosz varázslatoktól, legalábbis erről tanúskodik három, a közelmúltban Aquincumban megtalált, ólomlapra karcolt, sírok között elásott átokszöveg. Az Aquincumi Múzeum legújabb kiállításán a római kori mágia e különleges, tiltott területét, a rontó varázslatokat terveztük bemutatni átoktáblákkal és azokkal a védőeszközökkel, mágikus amulettekkel, amelyekkel az ártó erőket akarták távol tartani maguktól az emberek. Az átoktáblák mágikus rontó szertartások fontos kellékei voltak.

Rajtuk keresztül lehetett üzenetet küldeni az isteneknek és az alvilági erőknek segítségért sérelmek ügyében, vagy ahhoz, hogy egy másik ember akaratát megtörjék.

A társadalom minden rétege – a császári családtól a rabszolgákig – igénybe vette ezt a sötét eljárást, ha úgy érezte, más eszköz már nem áll a rendelkezésére.

Az átokszövegeket valószínűleg mágikus receptgyűjtemények útmutatásai alapján készítették a titkos tudásban jártas varázslók. A táblákat sokszor szentélyeknél rejtették el, vagy olyan helyeken – például temetőknél vagy tavaknál – ásták el, süllyesztették vízbe, amelyekről úgy gondolták, kapcsolatban állnak a túlvilággal. Az eljárás közismert volt, de teljesen illegális, hiszen az átkok készítése, megrendelése súlyos bűncselekménynek számított, amiért a római jog szerint akár halálbüntetés is járhatott. A természetes vagy természetfölötti veszélyek ellen is számos varázslatos védőeszköz létezett a római korban.

Az Aquincumi Múzeum gyűjteményében is sok ilyen tárgy, így fémből, csontból, kőből és borostyánból készült ékszerek, apró amulett-tartó kapszulák is megtalálhatóak, amelyekbe mágikus jelekkel és titokzatos formulákkal teleírt fémlemezeket vagy papiruszdarabokat csomagoltak. Adottak tehát a tárgyak, de hogyan hozhatjuk közelebb a látogatókhoz az ősi mágikus szövegek világát? – tettük fel a kérdést magunknak kurátortársaimmal, Barta Andreával, az aquincumi átokszövegek megfejtőjével és Vass Lóránttal, aki az amulettek jó ismerője. Építsük meg egy varázsló műhelyét! – támadt az ötletünk –, és mutassuk be az irodalmi szövegek és a különböző mágikus receptgyűjtemények alapján, hogy milyen eszközökkel dolgozott egy olyan ókori kuruzsló, aki különböző gyógynövényekkel, anyagokkal, ráolvasásokkal gyógyított, amuletteket készített, de akár sötét, ártó varázslatokat is elkészített rendelésre, természetesen titokban.

Keltsük életre az egyik aquincumi átokszöveg történetét, és adjunk karaktert az abban szereplő személyeknek! – volt a másik ötletünk. A témához, az álmok, a hiedelmek, a félelmek világának illusztráláshoz azonban nem igazán illik a fotórealisztikus vagy digitális technológia ábrázolásmódja, sokkal inkább egy olyan szubjektív látásmód, amely például a képregény műfaj jellemzője.

A feladatra sikerült megnyernünk Cserkuti Dávidot, az egyik legkeresettebb, legtapasztaltabb magyar képregényrajzolót és illusztrátort.

Kezdetét vette a közös munka, amelyben arra törekedtünk, hogy minél színesebb, de hiteles képet fessünk a Kr. u. II. század végi – III. század eleji Aquincumról, ahol – mint azt az egyik átokszövegből kiderült – egy bírósági tárgyalás előtt szabad emberek és rabszolgák egy csoportja ólomlemezre írt átokszöveget készíttetett, amellyel ellenségeik elnémítását, megbénítását igyekezték elérni.

Az ólomlap szövege így szólt: „Iulia Nissa és Gaius Mutilius ne tudjon ártani Oceanusnak és Amoenának. Gaius ne tudjon ártani Feliciónak. Respecta nyelve ne tudjon ártani a szolgatársaknak. Eunicus Surus nyelve ne tudjon beszélni Oceanus ellen. Gaius vagy Iulia ne tudjon ártani Annianusnak. Decibalus nyelve {és név} ne tudjon Oceanusnak ártani.

Ahogyan én ezt megtört íróvesszővel írom, úgy törjön meg az ő nyelvük is, és ne tudjon ártani azoknak, akiket feljebb megneveztem.

Gaius vagy Iulia Nissa és Eunicus Surus ne tudja megkötött nyelvét Oceanusszal szemben… Asellio nyelve ne tudjon Amoena ellen…”

A sorok közé szúrva:

„Ammio nyelve ne tudjon… ellen… Asellio nyelve {és név} ne tudjon Oceanusnak ártani. Annianus nyelve ne tudjon…”

Rendelkeztünk tehát egy rakás névvel, amelyeknek igyekeztünk arcot adni. Volt, akivel egyszerű dolgunk volt, mint például Eunicus Surussal, akinek beceneve „szírt” jelent, vagy Decebalus-szal, aki a dákok híres királyának nevét viseli, így adta magát, hogy ők ezeknek az etnikumoknak a jellegzetes vonásait viseljék. Nem volt nehéz dolgunk az olyan beszélő szolga névvel sem, mint Aselio, a „szamár”. A többi szereplő megformáláshoz már segítségül hívtuk a pannoniai római felirat­anyagot, hasonló nevű személyek után kutatva inspirációként, így született meg a fiatal katona, Oceanus, aki az ólomlemezen legtöbbször szerepel megrendelői oldalon, vagy az elátkozottak oldalán elsőként szereplő római polgárnő, a csinos Iulia Nissa és az agresszív Gaius Mutilius alakja.

Mivel a konfliktusban rabszolgák és szabad emberek is egyaránt érintettek voltak, nyilvánvaló volt, hogy a szolgák legalább két gazdához tartoztak, hiszen ellenkező esetben maga a tulajdonos hozott volna ítéletet, nem kellett volna a feleknek bíróságra menniük.

A történet végül összeállt: két nagy és befolyásos aquincumi család kliensei és rabszolgái csapnak össze benne Aquincum utcáin.

A köznyugalmat felkavaró események következményeképp a peres felek egyik képviselője, Oceanus varázslóhoz fordul, hogy elátkozza ellenfeleit… A történet folytatása kiderül az Aquincumi Múzeum kiállításán.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

(Az időszaki kiállítás az Aquincumi Múzeumban 2017. november 5-ig tekinthető meg.)

Az évek alatt több mint 1500 temetkezést vizsgáltunk meg, és tudtunk meg egyre többet az ókori város lakóiról és temetkezési szokásaikról. A hamvasztásos és a csontvázas sírokból gyakran kerültek elő nagyon jó állapotú tárgyak, a Duna-part homokos talajrétegei kiválóan őrizték meg a kerámia- és üvegedényeket és más, a halottak mellé helyezett tárgyakat.

Így az évek alatt több száz jellegzetes edény, a túlvilági útra szánt étel és ital tárolásra szolgáló korsó, pohár, tál és tányér került innen az Aquincumi Múzeumba.

Formájuk, anyaguk alapján ezeknek a kerámiáknak legnagyobb része helyben, az ókori Aquincum valamelyik fazekasműhelyében készülhetett, de az ember egy idő után megismeri a távolabbi vidékekről importált, finomabb kidolgozású edények többségét is. A porcelán vékonyságú, hosszú nyakú, gömbtestű korsó viszont nem hasonlított mindezekhez, más volt az anyaga, a díszítése.  Az apró piros edény egyértelműen a császárkori kerámiagyártás egyik jellegzetes csúcskerámiájához, a terra sigillátának nevezett finomkerámia típusába tartozott, amely úgy készült, hogy a kiváló agyagból formázott edényeket égetés előtt híg agyaglébe mártották, amitől annak felülete fényes, csillogó lett.

Ez az egyfülű korsó viszont nagyon más volt, mint a Duna-vidéken gyakrabban előforduló Galliából, Germániából, esetleg Itáliából behozott luxusedények.

A tárgyat végül Vámos Péter kollégámnak, a terra sigilláták szakértőjének mutattam meg, aki arra jutott, hogy az a Római Birodalom távoli vidékéről, Észak-Afrikából származik, sőt a temető frissen restaurált tárgyai között még egy további hasonló, kétfülű korsót is felismert. E két edény oldalát növényi és mitológiai ábrázolások díszítik, közöttük megtalálható a lantján játszó Apollo isten, Léda a hattyúval és Európé elrablása.

A korsókat a mai Tunézia területén, az egykori Africa Poroconsularis nevű római provinciában gyártották a Kr. u. III. század közepe táján. Bár később, a Kr. u. III. század végén és a IV. században kis számban importáltak innen kerámiatárgyakat (elsősorban tálakat, tányérokat) a dunai tartományokba, a most Aquincumban talált díszes korsókhoz hasonló, nagyon törékeny korai típusok sokáig teljesen ismeretlenek voltak Pannonia területén. Ezek a maguk korában is ritkaságnak számíthattak az európai tartományokban, így minden bizonnyal komoly értéket képviseltek itt.

Hogy miként kerültek ezek az edények Európába, egyelőre csak sejteni lehet. A helyi kerámiagyártás mellett a Kr. u. III. század közepéig főleg galliai és germániai műhelyekből szállítottak nagy mennyiségben finom kidolgozású asztali edényeket a pannoniai piacokra, elsősorban a dunai folyami úton. A Kr. u. 250–260-as években azonban súlyos germán támadások érték az európai tartományokat, emiatt a Rajna környéki gyárak nagyrészt megszűntek.

Ebben az időszakban kezdődhetett meg az észak-afrikai kerámiaműhelyek termékeinek minden bizonnyal igen költséges importja a Duna-vidéki tartományokba.

Az észak-afrikai korsók április közepétől megtekinthetőek lesznek a Budapesti Történeti Múzeum kiállításán a Budai Várban, ahol az elmúlt évtized legfontosabb fővárosi feltárásait mutatjuk be a Kincsek a város alatt című kiállításon.

(a szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Többször volt Óbudán kiállítása, most májusban Angyalföldön, a József Attila Művelődési Központban nyílt tárlata, de Szolnokon és Debrecenben is megmutatta a képeit. A pályája mellett az élete is ilyen mozgalmas?

Az életem erősen a festészethez kötődik, már a kezdetén is ez a mesterség határozta meg a gondolkodásomat. Az érettségiig Szombathelyen laktam, majd a főiskolára kerültem, és itt ragadtam. A budapesti kezdetek rapszodikusnak mondhatók, mert az anyagiak határozták meg, hogy hol lakom, miként élek. Illetve az, hogy nem fejeztem be a Képzőművészeti Főiskolát,

de 1968-ban tagja lettem a Művészeti Alapnak, ettől kezdve professzionális művésznek számítottam, bár ebből nemigen tudtam megélni.

A hatvanas évek végén gazdasági változások kezdődtek Magyarországon, amikor az állami vállalatok próbáltak árubemutatókat és kapcsolódó kiállításokat létrehozni, s akkoriban a festők jó része alkalmazott grafikával is foglalkozott. Ezen a módon rövid idő alatt lehetett viszonylag komolyabb összegeket keresni, amiből fél évig meg tudott élni, vegetálni tudott egy festő.

Miért hagyta ott a főiskolát?

Nem én hagytam ott, hanem kitiltottak. Kötelező volt uszodába járni. Én amúgy szívesen jártam uszodába, de ehhez reggel öt órakor kellett volna felkelni. Nem sikerült. Miután mulasztottam két félévet, elfogyott a tanulmányi vezető türelme, és kitiltottak.

Milyen körülmények között és hol lakott a pályája során?

Lényegében három helyen, Budafokon, Óbudán és aztán Angyalföldön laktam, ami a festészetemen is látszik. Budafokon mintegy tizenöt évig dolgoztam a Tóth József utcai Művelődési Házban, és ott is laktam albérletben.

Óbudán szintén albérletben laktam, az Ágoston utcában, aminek ablakából festettem is egy képet a Vörösvári úton közlekedő 1-es villamosról.

Tulajdonképpen az anyagi nehézségek határozták meg a körülményeimet, mint mindenkinek. Mégsem az üzleti cél határozta meg a festészetemet, azt, hogy mennyit és mit festek. Dolgozom mindenféle üzleti cél nélkül is, lényegében festek a festészetért.

Jellemzőek önre a külvárost ábrázoló képek, ugyanakkor parasztudvarok, falusi porták is előfordulnak a festményein. Honnan ez a kettősség?

Ez úgy lehetséges, hogy látványfestő vagyok, engem a látvány inspirál, ez indítja el a képet. Az utóbbiak, a falusi képek úgy keletkeztek, hogy az unokám Maglódon lakott, akihez én gyakran jártam. Maglód ugyan már város, de falusias a környezete, a széle különösen. A legutóbbi, angyalföldi kiállításomon is szereplő kép ott született, a városszélen.

A városi környezetben is inkább a külvárosias rész érdekli. Miért mindig valaminek a széle izgatja?

Ennek az az oka, hogy ez érdekel. Ez a mozgalmas, ez a változatos, ez az izgalmas látvány. Amit rendben tartanak, ami szabályos vagy rendezett, az érdektelen. Amikor Le Corbusier Budapesten járt, körbevitték az egész városon, és a Tabán tetszett neki igazán. Egyedül ez az öreg, lepusztult, rendetlen Tabán (amit már azóta lebontottak), mert külvárosi jellegű volt. Csak azért hoztam fel példának Le Corbusier-t, mert ha neki, építésznek a romos, lepusztult városrész tetszett, akkor talán érthetőbb, hogy miért tartom érdekesnek a hasonló helyeket.

Portréi mellett gyakoriak az önarcképei. Miért érdekli a festőművészt másoké mellett a saját arcának lefestése?

Engem talán nem önvizsgálati és pszichés okok vezetnek az önarckép festése során, hanem egy egyszerű adottság. A saját arcképemet ugyanis akkor festem meg, amikor akarom.

Hiába a sajátom, azért a különböző világítások mellett nagyon érdekes fényhatások keletkeznek egy emberi arcon, amit tanulmányszerűen jólesik lefesteni.

Úgy gondolom, hogy a régi festők is ilyen céllal festhettek önarcképet. Megláttak egy sajátos világítást, amit modellen vagy más emberen ugyancsak lehet látni néha. Mivel a saját arcomat bármikor megnézhetem, nyugodtan dolgozhatom egy adott világítás mellett érdekes festészeti problémán.

Csendéletei között gyakoriak a halakat ábrázoló festmények. Ez a vízközeliségnek köszönhető?

Valószínűleg a mindig jelen lévő víz közelségének. Nekem nagyon szabad gyerekkorom volt, és rengeteget pecáztam például, amit már régóta nem teszek. Szentimentális kezdtem lenni egy időben, amikor abbahagytam a horgászatot. Úgy látszik, hogy ez az időszak jön vissza.

A halakat szépnek tartom. A formájuk rendkívül egyszerű, a felületek nagyon szépek. Ugyanakkor élőlények, amelyek tömegesen pusztulnak el például egy piacon.

Ez egy hekatomba. Van egyfajta lelkifurdalás jellege ennek a halfestésnek.

A korábbi horgászat miatt?

Igen. Én egyébként akkor is sajnáltam a halakat. És a vadászat is ide tartozik. Korán kaptam egy légpuskát, és ami mozgott, azt lelőttem. Most meg még a galambokat is etetem.

Hajós képein szerepelnek többek között olyanok, mint a Harta, az Adony, a Tatabánya vagy a Pest-Buda. Tanulmányozta őket, vagy csak lefestette, amit látott a Dunán?

Inkább ez utóbbi, lefestettem, amit láttam. Amikor alkalmazott grafikusként is tevékenykedtem, az Országos Vízügyi Múzeumnak sokat dolgoztam megalakulásától kezdve. Ekkor találkoztam a hajók nagyon romantikus történetével, ami csak kívülről az, mert a hajózás bizonyos részeit a legegyszerűbb emberek végzik.

A hajók nagyon megtetszettek, különösen a régi, kisméretű, még kovácsoltvas testűek, amelyek mára tönkrementek.

Amikor pedig Angyalföldre kerültem, először csak a rakparton, aztán az óbudai téli kikötőben is felkerestem azokat a helyeket, ahol hajókat lehet látni. Sajnos csak partról tudtam megközelíteni őket, onnan pedig takarásban vannak, csak kivételes esetben mutatkoznak meg teljes szépségükben. Hollandok és angolok festettek sok hajót, ahol tengerésztiszteket képeztek ki hajófestésre. A dunai hajók azokhoz képest méretre jelentéktelenek, de itt is rengeteg apróság van, amit jelezni kell egy ilyen festményen, mert a hajóhoz mindenképpen hozzá tartozik. Végül is inkább hajótöredékek azok, amelyek az én képeimen jellemzőek.

Léteznek még ezek a hajók, amelyeket lefestett?

A Tatabánya nevű hajónak véletlenül ismerem a történetét. Megvette valaki annak idején, és elvitte Törökországba, hogy ott eladja, de a papírjai nem voltak rendben, ezért nem engedték be az ottani kikötőbe.

Folyami hajó lévén elkapta egy tengeri vihar, elszakította a láncát, kisodorta a partra, és ott a betonon összetörte. A többiek egyszerűen megöregednek.

A kovácsoltvas testű hajók idővel úgy járnak, hogy rétegekre hasadoznak, mint a leveles pogácsa. Harminc, negyven év után így járnak, ez a sorsuk. Csoda, hogy egyáltalán még látni ilyeneket a Dunán.

Összefoglalva tehát virágok, halak, portrék, hajók, külváros a témái. Klasszikus témák ezek a mai divatfestészettel ellentétben…

Engem érdekel a modern festészet technikailag, amit érzékelni is lehet a festményeimen annyiban, hogy elég szabadon kezelem az anyagot, ami kétségtelenül a divatos áramlatok hatása. De elsősorban képet akarok készíteni a saját lehetőségeim keretei között.

A honlapján található rövid szakmai életrajzában szerepel, hogy 1968 óta szabadfoglalkozású művész, festő. Ennek akkor most éppen ötven éve. Felvághatna egy tortát, vagy nyithatna egy pezsgőt is ennek örömére. Milyennek látja az eddigi pályáját így visszatekintve?

Eszembe se jutott ez eddig, de nemrégiben kértek fel, hogy Angyalföldön, a Radnóti Miklós Művelődési Központban csináljak egy életmű-kiállítást. Akkor jutott eszembe, hogy honnan szedem össze azokat a képeket, amiket ennyi idő alatt festettem? Oda hatvan kép fér el. Barátoktól, ismerősöktől talán el tudom kérni, de jó részéről azt sem tudom, hogy hol lehet. Jövőre tehát lesz egy ilyen alkalom, amikor foglalkoznom kell ezzel az elmúlt ötven évvel.

Pedig nem autonóm műalkotásként készült ez a festmény, a mester tanítványai számára készítette, oktatási céllal, hogy lássák és megtanulják, hogyan lehet és kell viharos őszi eget, búcsúzó vizet, vagy éppen az emberi elmúlást (a tárgyi környezet felidézésével) ábrázolni, egy eltűnő világ univerzális alkonyának fényeit megörökíteni.

Aki megáll a festmény előtt, mind azt mondja, hogy ez a kép a rendszerváltás körüli zavaros ipari bomlás hiteles dokumentuma, búcsúzás a dunai hajózás nagyhatalmi álmaitól, vagy valami hasonló fél-politikai közhely csúszik ki a száján. Biztosan tudom, hogy a mester sem akkor, sem máskor nem akart a direkt politizálás útvesztőjébe keveredni, de – mint minden igazi művész – érezte és tudta kora minden törekvését és visszásságát, s bármit, bármilyen céllal vetett a vászonra (falemezre, papírra), az az esztétikai értékek felmutatása mellett kordokumentummá vált, közös múltunk, jelenünk, jövőnk fájdalmas lenyomatává.

De ki is ez a mester? Ki él körünkben immáron több mint fél évszázada? Ki rejtőzködik a napi munka sáncai mögé, ki bújik meg tisztelői, tanítványai szűk, de minőségi csapata között?

Mór Tamás – hiszen róla van szó – a képzőművészeti gimnázium elvégzése után elsőre bejutott a főiskola festő szakára, 1957-ben kezdte meg tanulmányait, és 1962-ben szerezte meg a diplomáját. Természetesen nem szabadúszó festőként indult a pályája, annak rendje és módja szerint középiskolai rajztanárként helyezkedett el.

1962. szeptember elseje nemcsak a munkába állás jeles napja volt számára, hanem óbudai kötődésének kezdete is.

A Szentendrei úton, a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban kapott állást, s hosszú évekig ki is tartott első munkahelye mellett. 1968-ban a Fővárosi Gázművek Művelődési otthonának akkori igazgatója, Einreinhof József hívta fel őt telefonon, hogy az intézmény képzőművész körének megbetegedett vezetőjét helyettesítse néhány hétig.

A néhány hétből néhány évtized lett, Mór Tamás a művelődési ház megszüntetéséig, 1999-ig vezette a kört, amelyet sokan már akkor festőiskolának tekintettek. Az intézmény megszűnt ugyan, de a kör maradt: eszközöstül, hallgatóstul és persze tanárostul együtt átköltözött a Békásmegyeri Közösségi Házba, ahol mind a mai napig, immár csaknem ötven éve működik, jelenleg a Szentiványi József által fémjelzett festőiskola „társbérlőjeként”.

Ötvenöt év Óbudán nem csekélység. Mégis azt kell mondanom, hogy a nagytehetségű festő, a kitűnő pedagógus félárnyékban dolgozott ezekben a hosszú években.

Rejtőzködő módra élt s alkotott mindig, híján volt minden sztárallűrnek, nemhogy kereste volna, inkább kerülte a reflektorfényt. Pedig lett volna (van!) mivel dicsekednie.

Életműve olyan gazdag, hogy kevesekkel lehet csak összemérni, kevesekkel, de a legjobbakkal. A középiskolás, főiskolás években páratlan rajzkészségére támaszkodva igen hamar kiemelkedett évfolyamtársai, iskolatársai köréből. Pedig nem akárkikkel járt együtt a főiskolán, mostanában a mai magyar festészet krémjét jelentik azok a pályatársak, akikkel így vagy úgy kapcsolatba került. Hamar kinőtte az alapozó mesterek tisztes stúdiumait, és bekerült a Bernáth Aurél-féle elitképző növendékei közé, a mai szóhasználattal bekerült a mesterképzés folyamatába. Mivel az alapok adottak voltak, nyugodtan foglalkozhatott a műteremtés lényegi kérdéseivel, a sajátos kompozíciók kidolgozásával, a faktúrák képbe emelésével, a színek egyedi kezelésével és kedvenc visszaszedéses technikájának tökélyre fejlesztésével.

A napokban az a szerencse ért, hogy átlapozhattam az életművéről készült albumot, amelyben a kezdetektől máig szerepelnek festményei. Az album csak egy példányban készült, így sajnos a nagyközönség számára nem hozzáférhető. Olyan élményt jelentett, mint amikor először jutottam Picasso, Dali vagy – hogy itthon maradjunk – Kokas Ignác, Kondor Béla gyűjteményeihez. Az időrendben bemutatott képeken feltárul egy nagy festészet fejlődéstörténete, és a még épülő életmű értékálló elemei máris összegzésnek tűnnek.

Mór Tamás belülről ismeri a nagy mesterek világát. Befogadja és a maga képére formálja mindazt, amit a nagy úttörők, a posztimpresszionisták, a szürnaturalizmus, a szürrealizmus óriásai megteremtettek.

Úgy építi be a képekbe a bernáthi iskola hagyományait, a szentendrei hatásokat, a Kádár Györgytől kapott szocreál elemeket, mint Matisse aktjainak világát, vagy éppen Chagall lebegő vizuális költészetét.

És teszi ezt úgy, hogy a legmegátalkodottabb kritikus sem kiálthatja ki epigonnak, minden alkotása egyedi, megismételhetetlen Mór Tamás-mű. A hegeli esztétika alkalmazza a megszüntetve megőrzés filozófiai kategóriáját a műalkotások világára, ma kevéssé szoktunk erre emlékezni. Pedig az a sajátos szürrealizmus, a pillanatképekbe vagy éppen történetekbe foglalt festői világ, amit a mester megteremtett, példa lehetne erre. Együtt van a múlt: Krúdy világának költői realizmusa, Gulácsy Na’Conxipánjának groteszk kavalkádja, de mindez ízig-vérig a huszadik század végének valóságába oltva, s felsejlik itt-ott a jövőről szóló jóslat is, nem éppen optimista jövendölés formájában.

Ahogy a huszadik századi irodalomban valóságos paradigmaváltást hozott a mágikus realizmus megjelenése, ez az új típusú szürrealizmus úgy adhat vérátömlesztést a fáradni látszó, ismétlésekbe tévedő, vagy csak az action gratuite meglepetéseivel élő avantgarde világának. Mór Tamást stílusa, az ezt támogató egyedi technikája, képekbe, vizuális történetekbe sűrített műveltséganyaga, a mítoszokban szerzett otthonossága alkalmassá teszi a vérátömlesztés valódi és képletes véghezvitelére.

Jelentőségéhez mérten sajnálatosan kevés a kiállítása. De bárhol sikerül közszemlére tenni képeit (nemrégiben Csillaghegyen volt nagy sikerű kamaratárlata), a műértő és a laikus közönség egyaránt osztatlan elismeréssel fogadja a műveket. A színek, formák, alakok dinamikája azokhoz is eljuttatja a festő üzenetét, akik járatlanabbak a képzőművészet jelrendszerében.

Biztos vagyok benne, hogy az ötvenöt éven át oly ügyesen rejtőzködő mágus most, túl a nyolcvanadik évén elfoglalja méltó helyét mind Óbudán, mind a magyar piktúra birodalmában.

Ismerjük, most sem fog tolakodni – tisztelőinek, barátainak, híveinek, a kultúra helyi letéteményeseinek kell ráirányítaniuk a figyelmet, a jelképes rivaldafényt. Van időnk rá, tudhatjuk, a festők általában sokáig élnek…

„A világ képe egy vízcsöppben is obszerválható” – írja Krúdy Gyula, aki még abban a világban élt, azt az Óbudát látta, amelynek hű festőkrónikása volt Kássa Gábor. Amikor a kíváncsi szemek valamely akvarell festményét tanulmányozzák, először az ódon városrész jut az eszükbe, a festő személye ilyenkor háttérbe szorul, pedig ő az, aki kicsinynek tűnő képein jelenítette meg a múló világot.

Életének utolsó húsz éve kötötte Óbudához a festőt, itt dolgozott tanárként, itt volt a műterme, itt voltak barátai, és ez a település lett képei legfőbb témája.

Azonban korábbi életszakaszainak több városunk szintén meghatározó helyszíne volt, amelyek úgyszintén sajátjuknak tartják a mestert. Sopron, Zalaegerszeg és Győr városai nemcsak az iskolát, a munkát jelentették számára, hanem a szakmai kihívásokat is, a művészi ambíció bemutatásának tereit, a tágabb értelemben vett lakhelyet, ahol elsődleges volt a táj és a környezet megörökítése.

Kássa Gábor 1893. november 22-én született Sátoraljaújhelyen, ahol alsófokú tanulmányait folytatta. Édesapját, aki törvényszéki bíró volt, áthelyezték az ország túlsó szegletébe, Sopronba, ahol a tinédzser ifjú a város híres Líceumában (ma Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium, Kollégium és Szakképző Iskola néven működik) érettségizett. Ezek meghatározó évek voltak életében, hiszen a városhoz kötötték az első szerelmek, a barátok, és itt döntötte el végleg, hogy mindenáron festő lesz belőle.

Soproni éveiről szépen írt legjobb barátja (egyben líceumi padtársa), az igazi lokálpatrióta író, Becht Rezső.

Ezekből megismerhetjük a magas termetű, kimért és rendkívül elhivatott fiatal Kássát, aki minden bemutatkozásnál megnyomta az S betűt, nehogy valamilyen étellel összekeverjék.

Az új környezetben hamar beilleszkedett, lenyűgözte a város szépsége, amelyet igyekezett megörökíteni. Iskolai rajztanára, Králik Gusztáv nem tartotta különösebben tehetségesnek, de ez nem vette el az ifjú kedvét, csak még jobban feltüzelte a benne lakozó művészt. Nemcsak szabadidejében rajzolta, festette Sopron romantikus és történeti helyszíneit, de a tan­órák alatt is szorgosan alkotott, hiszen titokban a tanárok lettek akaratlanul modelljei.

A család a Rákóczi utcában lakott, egy szerény lakásban, amelynek egy aprócska szobája volt a jövendő művészé, ezt tekintette első műtermének. Az egész szoba telis-tele volt vázlatokkal, akvarellekkel, ecsetekkel, vegyszerekkel és festékekkel. A család nem volt különösebben tehetős, inkább szegényesen éltek (a festőnek volt egy leánytestvére, akinek leendő házasságához nagy reményeket fűztek), de Kássa ennek ellenére mindig próbált jól szituált úri fiúként viselkedni, amely leginkább udvarlásnál volt hatásos. Sokszor vászonra sem futotta, gyakran papundeklire festette képeit.

Elkötelezettsége elnyerte jutalmát, 1911-ben felvették a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1916-ban végzett.

Közben kitört az első világháború, de Kássa ügyeskedésének köszönhetően nem vonult be katonának, így csak és kizárólag a tanulmányira koncentrálhatott.

Kiváló tanárok szárnyai alá került, akik nagyban hozzájárultak tehetsége teljes kibontakozásához, és utat mutattak számára a magasszintű oktatáson túl a további pályájához. Tanára, mestere volt Bosznay István és Edvi Illés Aladár, mindketten koruk elismert alkotói közé tartoztak. Bosznay 1910-től tanított a Főiskolán ékítményes és alakrajzot, ő maga elsősorban prózai felfogású tájképeket festett, amelyekre nagy hatással volt korábbi mestere, Székely Bertalan. Edvi Illés Aladár ünnepelt akvarellfestőként avatta be Kássát a nehéz festészeti technika elsajátításába, amelynek alkalmazását ő maga Londonban tanulta meg. Tanárai arra biztatták a fiatalt festőt, hogy csakúgy, mint ők, minél előbb tegyen európai körutat, ahol új inspirációt kaphat, valamint tovább csiszolhatja frissen megszerzett tudását. A főiskolai tanulók nyaranta művésztelepekre költöztek, ahol kiscsoportokban figyelhették a mestereket, illetve tanulhattak. Edvi Illés is több művésztelepen tanított (Nagybánya, Kecskemét, Szentendre), de Kássa életében a legfontosabb az 1909-ben alapított Kecskeméti Művésztelep volt, ahol a főiskola idején Révész Imre tanította. Révész a híres Nagybányai Iskola hagyományát hozta magával, és próbálta tovább folytatni és tanítani annak szellemiségét (1920–1931 között vezette a Kecskeméti Művésztelepet). A főiskolai évek alatt rengeteget fejlődött Kássa tudása, amely főleg a nehéz akvarell képeknél mutatkozott meg.

A komoly szakmai tudást igénylő vízfestő technikánál, ahol sokszor nedves felületre történik a festés (általában áttetsző lazúrfestékkel), gyorsan kell dolgozni, szinte a pillanatot rögzíti az alkotó.

Nem csoda, hogy korábban legtöbbször vázlatkészítésre használták. A készítőnek azontúl, hogy a megszokottnál gyorsabban kell felvinni a festéket (általában speciális akvarellpapírra festettek), tökéletes térlátással is rendelkeznie kell, ugyanis térhatásokat főleg a világos színek alkalmazásával tudtak elérni.

A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után visszatért a hűség városába, ahol tehetséges fiatalok tanításával foglalkozott, és szervezett nekik iskolát, ezzel megkezdve több évtizedes tanári pályáját. Az iskola szervezésében és működésében Mühl Aladár, Mende Gusztáv és Ágoston Ernő segítette, akikkel szívesen barangolta be a várost és környékét, új témák után kutatva. Ezen soproni évek idején szüntelenül dolgozott a tanítás mellett, elmélyítve tudását a táj- és zsánerképfestészet területén. 1920-ban Zalaegerszegre költözött, ahol rajztanári állást kapott a reálgimnáziumban, és 1927-ig tanított az intézményben. Ez időben is rengeteget dolgozott, több kiállításon vett részt (1922, 1923, 1925), itt kapta a megbízást Zala megye két korábbi főispánjának (Bosnyák Géza és Kolbenschlag Béla) megfestésére. A korabeli műkritikusoknak nem igazán tetszettek a portrék (rossz árnyékolás, elnagyolt vonalak és részletek), kihangsúlyozva, hogy Kássa elismert tájkép- és akvarellfestő, az az ő igazi területe és műfaja. Kevésbé vett részt a zalai közéletben, mint a korban a tanároknál megszokott volt, műveit közös tárlatokon mutatták be gimnáziumi tanárkollégájával, Göbel Árpáddal és a szobrász Pataky Andorral.

1926-ban Zalaegerszegről indult nyugat-európai tanulmány­útra (állami ösztöndíjjal), amely meghatározó lett egész további munkásságára.

Nürnberg, München, Rothenburg városain túl Hollandiában járt, mindenütt tanulmányozva a korábbi mesterek munkáit (elsősorban a németalföldiekét), de természetesen közben maga is lázasan dolgozott. Jelentőségét bizonyítja, hogy Rotterdamban kiállították képeit. Ez az utazás kitágította művészi horizontját, bővítette palettáját.

Hazatérve tovább folytatta tanári pályáját, de már Győrben, ahol egészen 1935-ig volt a reálgimnázium rajztanára. Győri tartózkodása alatt már országosan elismert festőművész volt, aki sokkal aktívabban szerepel a városi és megyei művész- és közéletben. A Győri Képzőművészeti és Iparművészeti Társulat műtárosa, majd jegyzője lett, valamint kiállításokat szervezett. A győri évek alatt teljesedett ki igazán művészi világa és látásmódja, amely a nagy sikert hozó akvarelleken túl – amelyek főleg utca- és tájképek voltak – gyakran festett olaj- és pasztell festményeket is, valamint témái között portrék és zsánerképek szintén szerepeltek. Az impressziók bemutatására törekedett, bár a különböző iskolák és „izmusok” hidegen hagyták. Műveiben pusztán a valóság és a pillanat hű bemutatása, interpretációja vezette ecsetjét.

Különleges festőtechnikát alkalmazott, a vízfestékre egy fedőfestéket is rákent, kombinálta a kettőt, ezáltal kifejezőbb, tömörebb műveket tudott alkotni.

1927-ben nagyszabású kiállításon mutatták be a már érett és elismert festő gyűjteményes anyagát szeretett városában, Sopronban. A tárlat gerincét a Hollandiában festett képei adták, de mellettük természetesen szerepeltek honi tájképek és portrék is. A nyári szünetekben szívesen járt vissza a Kecskeméti Művésztelepre festeni, de bejárta a Balaton vidékét és az Alföldet is, amelyek szintén megihlették. 1935-ben elnyerte a Balatoni Intézőbizottság ezüstérmét a Borult reggel című képével. Kássa Gábor maradandót alkotott Sopron, Zalaegerszeg és Győr városában, de az igazi kihívás és élete nagy vágyának beteljesülése még hátravolt.

1935-ben felhelyezték Budapestre mint rajztanárt, és a centrumtól távoleső Mátyásföldön dolgozott tovább, ahol sokáig a Batthyány utcában lakott. A Műterem 1937. évi gyűjteményes kiállításán hangos elismerést kaptak képei (még a kormányzó, Horthy Miklós is megvásárolta egy munkáját), majd 1939-ben Zala-érmet, 1940-ben Halmos Izidor-díjat nyert. Mátyásföldről vezetett útja élete utolsó színterére, Óbudára, amikor a frissen épült, a korában szupermodernnek számító Árpád Gimnázium új épületében lehetett rajztanár. Kássa Gábor az 1941-es tanévtől volt az akkor egyetlen óbudai gimnázium tanára, ahol a rajz mellett szépírást oktatott.

Fáradhatatlanul dolgozott az új környezetben, teljesen megbabonázta a városrész, de az egész budai oldal nagy hatással volt rá és művészetére.

A gimnázium új épületében komoly, jól felszerelt és modern rajzteremben taníthatott és dolgozhatott (hiszen műterme is itt volt), amely az épület északi oldalán, a Viador és Zápor utca sarkán volt, hatalmas üvegablakokkal. Itt szervezte meg a műkedvelő fiatalok között hamar népszerűvé vált gimnáziumi rajzszakkört, ahol lelkiismeretesen tanította a tehetséges (vagy kevésbé tehetséges) fiúkat a rajzolás és festészet csodáira. Több korosztállyal dolgozott egyszerre, ki-ki a saját tehetségének és fejlettségének megfelelő feladatot kapott. Ezekről az évekről, a szakkörről írta utóbb egyik gimnazista diákja, Herczeg János (matematikatanár, majd szerkesztő, tudományos újságíró), hogy a mindig elegáns Kássa tanár úr egyenes és jellegzetes stílusban adott útmutatásokat, mindenkinek külön-külön segített tévedhetetlen korrigálásával. A szakkört, de néha a tanítási órát is szívesen vitte ki „terepre”, ahol Óbuda múlófélben lévő világát festhették. Ilyenkor persze a mester is dolgozott, a diákok nagy örömére, akik igyekeztek minél több apró fortélyt ellesni szeretett és csodált tanáruktól.

Az 1940-es évek első felében számos kiállításon volt jelen, mindig nagy sikerrel szerepeltek képei (1941-ben Csók Istvánnal és Kárpáthy Jenővel volt közös tárlata, 1942-ben a Műcsarnokban kapott újabb elismerést). 1943-ban elnyerte az Állami Akvarell- és az Esterházy-díjat, amivel talán hivatása szakmai csúcsára ért. Tagja volt a Benczúr Társaságnak, a Magyar Arcképfestők Társaságának, az Országos Képzőművészeti Társulatnak, a Magyar Képzőművészek Egyesületének, valamint a Magyar Akvarell és Pasztellfestők Egyesületének titkári tisztjét is viselte. Ez is jelzi, hogy a tanítás mellett sokat dolgozott, a tájképek (elsősorban óbudai utcarészletek, életképek) mellett ekkoriban szívesen festett portrékat (családról, művészekről) és zsánerképeket, illetve önarcképeket.

Óbuda szerelmese lett, aki szinte feladatának, kötelességének tartotta az ősrégi település színtereinek megfestését, páratlan szépséggel, tárgyilagosággal és „egyszerűséggel” ábrázolva az eltűnő világot.

A második világháború borzalmait nehezen viselte, a főváros (elsősorban Buda) pusztulásának látványa nagyon felkavarta. Fájdalmát (a szépség pusztulását) a munkába igyekezett folytani; mint egy fotós, próbálta az ecsetjével megörökíteni a rombolást, majd az újjáépítést. Mátyásföldről az Árpád Gimnáziumhoz közeli Kavics utcába költözött, és folytatta a tanítást, ameddig engedték. A szeretett rajzszakkört 1949-re megszüntették, de szívesen adott tanácsokat volt növendékeinek. Az idősödő művész azonban tovább dolgozott, rajzolt, festett. A körülötte lévő emberek és az átalakuló világ voltak mindig is képeinek legfőbb témái, amelyet ekkor már Óbuda jelentett számára.

Kevés barátjával és egy-egy tanítványával összejártak („Csütörtöki Kör”) beszélgetni, vitatkozni, festészetről értekezni. Barátai közé tartozott az óbudai festő, Várdeák Ferenc, akivel közös szerelmük volt a városrész, sokat köszönhet nekik az utókor, hogy festményeik által megörökítették az akkori világot, kerületet. Kássa Gábort a betegségek sem tudták megtörni abban, ami a legfontosabb volt számára: a festészetben. Három szívinfarktus és egy agyvérzés sújtotta, bénította meg kezét és nyelvét, de így is dolgozni akart (ebben kicsit hasonlít a nagy francia impresszionista festőhöz, Renoirhoz). Utolsó kiállítását 1960-ban rendezték meg, amikor a kritikusok művészetét Mészöly Gézáéhoz hasonlították.

A festőművész több műfajban alkotott maradandóan szép képeket, vízfestményei (akvarelljei) által lett igazán ismert, de művészetének ugyancsak szerves része olajfestményei, csendéletei, portréi.

Kássa Gábor 1961. június 2-án hunyt el, páratlan életművet hátrahagyva az utókornak. Akvarelljei több neves közgyűjteményben megtalálhatóak, de megannyi óbudai lakás falát díszíti a festőművész valamely akvarelljének másolata, a szerencsésebbek pedig eredetivel büszkélkedhetnek. Kássa Gábor az Óbudai Temetőben alussza örök álmát.

(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa)

Nyakas Laci képzett muzsikus, gitározik, hegedül, billentyűs hangszeren játszik. Tagja volt a hatvanas évek végén alakult népszerű, a korszak magyar és külföldi slágereket játszó Flamingó zenekarnak. 1975-től hivatásos zenész, művelődési házak rendezvényein, ORI műsorokban, fővárosi vendéglátóhelyeken dolgozott különféle formációjú együttesekben. 1980-tól évekig horányi vendéglőkben (Horány Gyöngye, Meteor Vendéglő, Zöldcsárda) lépett fel, megismerte és megszerette a törzsvendégeket – mint ahogyan ők is Lacit –, amikor pedig megszállta az ihlet: róluk, az életükről írta meg első kuplészerű kocsmadalait, mint például a dunai révészekről szóló a „Hajós Janit”.

Azonmód szívükbe zárták az emberek, hétvégenként kazettás magnóra vették dalait, és adták tovább ismerősöknek, rokonoknak.

Mivel akkoriban hivatalos felvételről szó sem lehetett, néhány zugterjesztő rákapott, és stúdióberendezéssel jobb minőségben kazettára másolta, majd vidéki piacokon, vásárokon pult alól árulta a Nyakas muzsikát. Ezekről a kalózokról szól a Nótatolvaj című dal.

A Tímár utca végén, a Szentendrei HÉV megállójában volt a Goldberger Textigyár sportpályáján a népszerű Goli, vagy ahogy a népnyelv hívta, a Mocsaras söröző. Hollik Miklós, a vendéglő vezetője egy békásmegyeri rendezvényen hallotta Lacit muzsikálni. Megtetszett neki, és az 1988-as esztendő egy hűvös késő őszén szerződést ajánlott. Így kezdődött az óbudai dalkrónika…

Dalban az életük

Estéről estére, amikor Laci elővette és behangolta gitárját, később szintetizátorát, sorra érkeztek a törzsvendégek. Jött Cseles (Jámbor) Pista bácsi, az egykori NB I-es focista, Kubala, Bozsik, Puskás haverja, és csak mesélt, mesélt, ki nem fogyott a régi történetekből. Ráadásul nagy zsugás volt. Olyan nem volt, hogy Pista bácsi kihagyott volna egy estét.

Grilles Erzsi és családja, a szép Andaházy lányok és Petőcz (Zöldséges) Karcsi csapata feleségével, Eszterrel minden rendezvényen a fő hangulatadók voltak. Karcsi és Józsi, a két zöldséges kapta a Zőccséges című dalt: „Csak az az egy vigaszom, / az óbudai piacon mindenki a haverom / a nemjóját. / Hagyma, krumpli karaláb, / ha eladom hamarább, / elhuzatok a kocsmában egy nótát. / Az élet kicsit költséges, / de mit mondjon a zöldséges? / Csak annyit mond, hogy jónapot, / vegyen répát, jó nagyot.”

A Bundás című nótát, mint egy fricskát annak a Sasovszki Ferinek írta Laci, aki bundakabátot ígért a feleségének, persze az soha nem kapta meg: „Ha volna pénzem, mint ahogy nincsen, / kapnál egy bundát örökbe kincsem. / Jaj, az a bunda leérne térdig, / s a nép lesne rád a buszon Érdig. / Már szinte hallom, / sommás a mondás, / hogy milyen puccos ez a kis bundás. / Ha volna pénzem, sohase fáznál, / jöhetne nagy tél, bundába járnál. / Szép bunda volna, azt hiszem irha, / de világra sem jött még az a birka, / amiről néked bundád lesz kincsem, / mer’ ugye nékem pénzem, az nincsen.” Karcsi feleségének pedig: „Azt mondom én, Eszter, / megbánod még egyszer, / megbánod ezerszer,/ hogy nem szerettél, Eszter…”

Nádori Pali, a kézilabdás lányok edzője szintúgy mindennapos vendég volt, s akárcsak Strauss, a vállalkozó, anyagilag támogatta a csapatot. Kárpitos Jancsi ihlette a Nem vagyok én zugivó című dalt, Horgász Karcsi pedig a Fogtam egy kecsegét, hű az anyja köcsögét című horgásznótát.

Rostás Józsi az akkor még működő Goldberger Textilgyár festödéjében volt művezető, róla szól, hogy „Énnékem az unikum, Rostásnak a sör, / Angelának a konyak, / hun van a vödör…”, majd a refrénnél: „Igyál Józsi, / úgysem vagy boldog, / rosszul mennek nálunk a dolgok. / Én is tudom, te is tudod, / jobb, ha nem tagadod… ”, majd a végén: „Holnap is nap lesz, Józsi, / holnap is forog a kerék, / holnap se’ kapsz majd prémiumot, / egy órai béredért egy unicumot”.

Törzsvendég volt Virágos Pisti, akit Hufnágelnek hívtak, s erre ő bizony meglehetősen büszke volt, hiszen amikor ment a tévében a Mézga család, mindannyiszor elhangzott a neve. Hollik Mikiről a „Miki, Miki, jól nézünk ma mi ki”!, „Mérnök” Feriről, aki akkoriban szabadult, és lakás ürügyén úgy udvarolt Laurának, hogy adják el a kéglit, költözzenek Bácsalmás környékére, ahol az ember nincs úgy szem előtt, a „Hallja-e Laura? / Menjünk le falura! / Ott nyerít a csikó, s bőg a tehén, / ott csipog a csibe /nagyba’ meg kicsibe’, / s boldogok lehetünk, / maga meg én ” dalt költötte.

Székhelyi Tibi egykori kocsmáros rajongott Laci nótáiért. Idejekorán elhagyta a társaságot, s utolsó kívánsága volt, hogy urnája mellé tegyenek egy üveg konyakot és egy Nyakas Laci-kazettát. – Talán ez életem legnagyobb sikere… – idézi fel Laci.

Nem hagyta érintetlenül a politikai fordulat a Mocsarast sem. 1989–1990-ben az SZDSZ óbudai szervezetének tagjai Tímár utcai székházukból esténként lejártak vacsorázni, kedvelték Laci rendszerváltó dalait, mi több, követték oda, ahol muzsikált. Többek között a Lévay család, Szász Domokos későbbi parlamenti képviselő és Tarlós István az SZDSZ és a Fidesz közös polgármesterjelöltjeként is megjelent olykor.

Nyakas Laci dalaiban a vidám, csevejes, nótázó estek hangulatának, a vendégek zsánerképeinek dallá örökítése kortörténeti lenyomat.

Maga a rendszerváltás is tükröződik a nótákban: „Az én apám ritkán szólt, mert becsületes ember volt, / ha lökték a süket dumát, / legyintett, meghallgatta, / csak a végén beintett. / Mert az én apám ritkán szólt, / hisz’ becsületes ember volt. / Az okosok elvitték a koncot, / néki hagyták a nyugdíjas csontot” – ilyenkor Székhelyi Tibi rendelt még egy konyakot és egy sört Lacinak.

Hajrá, kerület!

Történt 1990-ben, hogy néhány hónapig a Berghammer Róbert vezette Kerület vendéglőbe hívták Lacit zenélni. S hogy ne menjen üres kézzel, írt a III. kerületi TVE labdarúgó csapat számára egy indulót Hajrá, kerület! címmel. Fel is vették, kazettán évekig játszották mérkőzések előtt és után, néhány éve pedig Körmendi Péter (ő is óbudai gyerek) hangszerelésében immár CD-n is hallható a Kerület mérkőzésein. „Hajrá, kerület, első a becsület! / Jó csapatban bízni kell, / máma újra győzni kell. / Hajrá, kerület, győztesek legyetek! / Mert ma egész Óbuda itt van veletek.”

Hajdan volt macskaköves utcában

Ahogy pörgött az idő rostája, úgy muzsikált Laci sorra, mára már csak emlékekben élő vendéglőkben. A Római megálló a Szentendrei úton, a Kikötő a Római-parton és a Három haver a Búza utcában, ahol az egykori óbudai szenesek világáról énekelt Gazsi törzs­vendég kérésére: „Rendes gyerek az óbudai szenes, / néha többet iszik, mint amennyit keres…”

Alighanem a múlt századforduló egyetlen óbudai ereklyéje a Vidocq. Ahogy ballag az ember a Tímár utcától a Lajos utcán, a macskaköves (ez is múlt) úton, szemébe tűnik kötelekkel összefogott léces cégére. Ide vezérelte krónikás sorsa Nyakas Lacit, ide hívta 2001-ben Berghammer Róbert, a népszerű „Bogyó”.

Néhány hónapot a tágas, fehérre festett téglafalas, zöld asztalokkal és székekkel otthonosan berendezett pincehelyiségben muzsikált Laci, és mondani sem kell, dalaival nyomta rá az időpecsétet.

– Mi van veled, Lacikám? – kérdezi Bogyó bácsi a legutóbbi találkozáskor, s csak úgy mellékesen int a pincérnek. Korsó habzó sör terem az asztalon.

– Mi van? Mi volt? – kérdez vissza Laci, s ebből félszavakból szőtt történetek sorjáznak: „Egy óbudai házban, a Lajos utca százban, / egy baldachinos ágyban, /ott vár a babám. / Ha negyvenultiszáz van, / benn vagyok a pácban, / mert abban a házban / már ott vár a babám. / Elmennék, de nem tudok, / hisz’ éppen a Goliban ultizok…” – és közben elhangzik: „Oda járok titokba’, / borozni a Vidocq-ba.” És ott ihlette meg Lacit a két betérő rendőrfőiskolásnak ajánlott Zsarudal: „Jó ember a zsaru, / csak a sorsa sanyarú. / Mert az élet keserű, / a bor meg savanyú…”

Dalkrónika Óbuda széltében-hosszában

Míg a múlt-múltszázad végén régi patinájukban fogadták a vendéglők az enni-inni-mulatni vágyó férfiakat és asszonyokat, ma egy korsó sör vagy nagyfröccs közben hozzák szóba a mulatós estéket a sokat megélt óbudaiak. Laci is útba ejtette szabad estéin egyiket-másikat, és persze dalosverset hozott össze róluk. Szólnak ezek a dalok a régi, nagyon népszerű Kéhliről, ahol hangulatos sramlizene szólt, s ahol gyakran lehetett találkozni olyan hírességekkel, mint Ruttkay Éva, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, és ahol sokhúros gitárjával Gräf Szepi bécsi és óbudai dialektusban énekelt.

„Míg Óbudára kidöcög a sárga villamos, / amíg élek, arrafelé elkalandozok. / Ami maradt Óbudából, oly nagyon kevés, / csak egy kocsma maradjon meg, / nékem az elég. / Ott vagyok otthon, hol a sramli szólt, / Kéhli mama főzte a harapnivalót, / túrós csusza, halászlé, jó nagy adagok, / Óbudai gyerek voltam, az is maradok.”

Nem hiányzik a kocsmasorból a halászléjéről méltán híres Régi Sipos sem: „Tudod-e, kislány, merre van Óbuda? / Ne tettesd magadat, / nem vagy te oly buta, mert / Szép a nyár itt, no meg a tél, / nincs messze a Kolosy tér. / S jó kocsmának ott a Sipos, hisz’ / iddogálni sose tilos. / Ha egyszer eljössz, / itt maradsz babám, / Örökre Óbudán.”

Utolsó dal a Slóziból

Múltjáró nosztalgia: szűk utcák, földszintes házak, dohányfüst kavarog a kiskocsmákból, és zene, ízig-vérig óbudai zene szól. Ilyen volt a múlt századfordulón a Schlosser család kocsmája, a „Slózi”. Schlosser Magdi hívta el Bécsi úti sörözőjébe muzsikálni Lacit.

– Tudod, Lacikám, voltak cudar viharok, és voltak szép napok az életemben – mondja a tavaszi napfényben fürdő teraszon távolba révedő szemekkel, halvány piros mosollyal. Laci követi a messzeségbe, aztán kettesben éneklik a dalt: „Kint Óbudán, éjfél után, / amikor a Ferde lámpa már bezár, / akkor megyünk a Schlosserbe, mert az csudajó, / már az utcán hallatszik a harmonikaszó. / Fröccs ide, fröccs oda, / gyere te is, ne legyél oly ostoba, / egyszer élünk, miből? / Magam se’ tudom, / ezt a nótát a Schlosserben neked huzatom: / Hogy kint Óbudán, éjfél után, / amikor az összes kocsma már bezár, / mikor megyünk a Schlosserbe, az volna a jó, / ha megállna a Bécsi úton a sétahajó.”

Tavaly tavasszal legénybúcsúra hívták Lacit a Szentendrei úti Szarvas büfébe. Telis-tele volt a vendéglő fiatal fiúkkal, lányokkal, itt-ott feltűnt néhány korosabb óbudai. Laci felállította hangszerét, „belőtte” a mikrofont, és kósza dallamfutam kúszott a termen át. Habzottak a söröskorsók, spriccelt a szóda a borospoharakba, féldekás poharak csendültek koccintáskor, emelkedett a hangulat. És akkor az egyik srác belekezdett a „Hajrá, kerület!”-be, mire a csapat kórusban zengte.

– Laci bácsi, Laci bácsi! Énekeld el ezt, énekeld el azt…! – és sorjában felcsendült a dalkrónika.

Annak idején a fiatalemberek gyerekek voltak, ki tudja, hogyan került elő a lelkük mélyén szunnyadó dalcsokor. De előkerült. Kiszámíthatatlanok a feledés és az újjáéledés útjai…

Sebes szél szárnyán repült el az idő Óbuda fölött. Nyakas Laci a 80. évét tapossa, az ég kegyelméből egészséges, fiatalos, ahogy mondani szokás, jó néhány esztendőt letagadhat. Amint Óbuda új arcot öltött, s nem szól már a régiveretű városrész lakóiról nóta, úgy ért végére Laci óbudai dalkrónikája. A dalkrónikás pihen, letette a hangszert. Hogy előveszi-e, megszólaltatja-e, énekre fakad-e, azt csak a magasságos tudja. Vagy az sem.

„Mikor az utolsó kocsma bezár Óbudán, / elindulok hazafelé záróra után…”

A Fő téri harmonikakoncertjei az Óbudai Nyár eseménysorozatának elmaradhatatlan részévé váltak az elmúlt években. Önnek is olyan hangulatos élményt jelentenek ezek a nyári esték, mint a közönségnek?

Igen, amint köztem és a hallgatóim között megszületik a zene révén létrehozható különleges viszony, létrejön egy szinte tapintható kapcsolat, akkor megteremtődik az igazi hangulat.

Milyen a viszonya Óbudával, illetve az itteni közönséggel?

Óbudával és a közönségével már csak azért is jó a viszonyom, mert 2013-tól magam is itt lakom a Tímár utcában.

Korábban is vágyódtam Óbudára, mert ez egy szerethető hely. Itt közel van az Óbudai Társaskör, ahova akkor is szívesen elmegyek koncertekre vagy más programokra, ha nem én játszom, hanem meghallgathatom mások fellépéseit.

Nekem ez azért is jó, mert nem kell messzire mennem, de a kerületben általában is sokat tesznek a kultúráért, ami örömmel tölt el.

Jómagam személyesen az 1980-as évek közepén a Fregatt sörözőben ismertem meg a játékát, ahol azért voltak időnként zajos esték is. Befolyásolja az előadót, hogy milyen környezetben játszik?

A polgármester úr is onnan ismeri a tevékenységemet, a zenémet. Arra is szívesen emlékszem azokból az időkből, amikor 1987. január 12-én, a névnapomon hatalmas hó bénította meg a várost, de engem egy hótoló járművel csak bevittek a Fregattba, mert nekem ott meg kellett jelennem. A városban sok helyen nem lehetett kenyeret kapni a hóakadályok miatt, de a Weszelynek játszania kellett aznap. Azon az estén óriási volt a hangulat. Valamiért egyfajta nagy lelkesedés volt bennem, hogy aznap be kell mennem a belvárosba, a Fregattba. Az emberek akkoriban valahogy másmilyenek voltak. Ma nem biztos, hogy el tudnám képzelni, hogy egy törzskocsmába elvigyen egy hótoló jármű, mint akkor. A Fregattnak akkoriban én egyfajta jellegzetes tartozéka voltam, amely sokakat megmozgatott. Az biztos, hogy azok az esték bulik voltak a javából.

Mennyire meghatározó ön számára a közönség összetétele, együttműködése vagy egyáltalán az együttélése a zenével?

Mivel én nem látó ember vagyok, ezért nem tudom a szemekből, vagy az egyéb mozdulatokból megítélni a közönség reakcióját.

A koncerteken azonban a már megszerzett nagy rutinnal, a tapsok milyenségéből tudok következtetni arra, hogy mit játsszak tovább, hogy mivel tudom a közönség érdeklődését fenntartani, vagy akár a hangulatát tovább fokozni.

Szinte minden előadó koncertjének a közepe táján törvényszerűen alábbhagy vagy leül egy kicsit az érdeklődés, ez tudható. Úgy érzem, hogy nekem legtöbbször sikerül ezt áthidalnom, vagy ezen sikeresen túllépnem. Imádok például romkocsmákban játszani, ami a jelek szerint a közönség oldaláról is működik, hiszen rendszeresen hívnak ilyen helyekre.

Alapvetően ön határozza meg a műsor felépítését, ám időnként a közönség is kér egyes szerzeményeket, amelyeket aztán eljátszik. Ez a fajta együttműködés a régi pub-hangulatot idéző közvetlen előadó-közönség kapcsolatból ered, vagy valami más vezeti olyankor, amikor teljesíti a hallgatóság soraiból érkező konkrét igényeket?

Ezt kifejezetten forszírozom, mert ez az én attrakcióm, ezt nem tudja senki. Aki ennek az ellensége, az azt mondja, hogy én mindenhol mindenből kocsmát csinálok, ami nagy marhaság. Egyébként nem is értem, hogy ez miért baj. Szerintem a kocsma kifejezés azt a helyet fedi le, ahol az emberek jól érzik magukat, amit nevezhetünk pub-jelenségnek is.

A Fregatt óta létezik Magyarországon ez a pub-jelenség, ami hála a Jóistennek, hogy van, és hála ugyancsak azért, hogy ez a jelenség egy magasabb színvonalra emelte a kocsmai szórakozást.

Én pedig nem vagyok sznob, legalább is igyekszem nem az lenni, ezért ha az emberek többek között szórakozni is vágynak, akkor ezt az igényüket ki kell elégíteni. Aki ezt nem tudja, annak ez a hivatás nehezére esik.

Játszott már különböző formációkban is, de az óbudaiak az egyszemélyes zenéléséről ismerik. Ez utóbbi áll önhöz közelebb, és ha igen, miért?

Játszanék szívesen csapatban is, hiszen először a Budapest Ragtime Band tagjaként kerültem igazán kapcsolatba Óbudával.

Annak idején a Zichy-kastélyban, az Óbudai Társaskörben, majd könyvtárban is zenéltem, valamint a Kiscelli Múzeumban is, tehát egyre többet játszottam Óbudán. Valahogy így merült fel bennem aztán, hogy szeretnék Óbudán lakni.

Számomra azért jobb mégis önállóan muzsikálni, mert véleményem szerint a zene akkor szól jól, ha azzal behatóan foglalkozunk. Ma úgy néz ki, hogy ha valamilyen zenekar összeáll, nem az az érdekes, hogy szeretjük egymást, ezért együtt akarunk muzsikálni, hanem az, hogy mennyiért és hány próbával. Így ez nekem nem nagyon tetszik, ebben én nem nagyon tudtam „felfejlődni” a jelenkorhoz. Duóban azért még szeretnék szólistákat kísérni, olyanokat, akik ezt a mércét magukénak érzik, de pillanatnyilag nincs olyan kapcsolatom, akivel hosszabb távon tudnék együtt zenélni.

Ki az a muzsikus vagy akár csapat, akikkel szívesen összeállna legalább egy alkalomra?

Szívesen játszanék például egy jó vonósnégyessel. Vagy egy harsonakvartettel. Ezek érdekelnének. Miután a számítógéppel már tudok kottát írni, próbálok hangszerelgetni is, de bevallom, nem nagy elánnal, mert nem szeretek íróasztalfióknak dolgozni. Nehéz belekerülni a zenei világba, mert én sem tudok senkinek semmit ígérni, és mások sem nekem. Ha együtt dolgoznék valakikkel, ott is azt várnám, hogy ne beugrózenészek játsszanak, hanem olyanok, akik ismernek engem, akik tudnának velem muzsikálni. Ez tehát nehéz ügy, de még nem tettem le róla.

Elég széles a repertoárja, de mégis milyen zenét játszik a legszívesebben?

A szvinget szeretem a legjobban. Egyébként pedig Ray Charles bűvöletében élek. A nagyon attraktív, nagyon bulis és profi zenéket kedvelem.

Szeretek persze szalonzenét is játszani, mert valóban nagy a repertoárom, hiszen mintegy háromezer munkára vagyok hitelesítve fejből, ezért azt mondhatom, hogy amit játszom, azt szeretem is.

Napjainkban mintha újra reneszánszát élné a harmonika. Mi lehet ennek az oka?

Ha valamelyik hangszer az utóbbi ötven évben nagy fejlődésen ment át, az a harmonika. Régebben egy nyekergős, közepes zenei színvonalon működni képes hangszer volt, de fejlesztettek a hangszergyártók és a zeneprofesszorok is. Aztán 2004-ben a Roland hangszergyár megalkotta az első digitális harmonikáját, amelyet egyébként én mutattam be Magyarországon először. Itt már komoly hangzáspluszok vannak, tökéletesen jó és tökéletesen rossz hangszíneket is be tudtak építeni a hangszerbe. A basszus-, a bőgő-, a gitárhangzást remekül megcsinálták. A gyakorlatban ugyanúgy kell húzni, ugyanúgy működik a fújtató funkciója, mint a hagyományos hangszereknek, és ettől a dolog nekem nagyon bejön. Sokan nem is értik, hogy mitől szól ilyen jól – de azért harmonikázni tudni kell hozzá.

Öt lemeze jelent meg eddig, és van hozzá egy kiadója is. Aki érdeklődik a lemezei iránt, hol tudja megvásárolni ezeket?

Aki szeretné megszerezni, az csak tőlem tudja megrendelni, a Facebook-oldalamon.

Tervez újabb lemezt?

Körülbelül egy éve dolgozom rajta, de még nincs kész 100 százalékig. Szerettem volna nyárra kijönni vele, de még nem érzem teljesen tökéletesnek, például nem találtam neki jó címet sem.

Egyedül dolgozik a stúdióban?

Abszolút egyedül, a hangmérnöki munkától kezdve a vágásig mindent. Mindig is így volt ez, ugyanis ezt élvezem. Ray Charlesnak 1996-ban megjelent egy lemeze, amelyen fekete-fehéren rajta van, hogy a hangmérnöki munkát Ray Charles csinálta.

Akkoriban dolgoztam a rádiónál, és azt mondtam magamnak, hogy ha ezt Ray Charles vakon – igaz, hogy Amerikában – meg tudta csinálni, akkor én is képes vagyok rá itthon.

Szeretem, ha akkor énekelek, amikor úgy érzem, hogy éppen jó a hangom, szeretem, hogy ha akkor játszom felvételre valamit, amikor van egy jó ötletem. Ha ezt mind átszámolom stúdióbérleti díjra, akkor óriási a megtakarításom és a szabadságom.

Aki pedig élőben szeretné hallani, az Óbudán, a Fő téren megtalálja majd a nyári programok között. Ezen kívül hol játszik még, ahol meghallgathatják az érdeklődők?

Az óbudai Fő téren júliusban és augusztusban is fellépek egy-egy alkalommal a Gázlámpa Kioszk előtt. Ezen kívül szerdánként rendszeresen játszom a VIII. kerületi Jelen bisztróban, ami egy romkocsma, és ahol sokan megfordulnak. Ugyancsak rendszeresen játszottam korábban az Akácfa utcai Libling teraszán, de még nem tudom, hogy ez idén nyáron is folytatódik-e. Meghallgatható leszek nyáron a Miskolci Operafesztiválon tíz napig, és lesznek fellépéseim különböző zártkörű eseményeken, ahova időnként meghívnak. Ilyen a Vigadó is, ahol például zongorázni fogok. Igyekszem feltenni videókat a Facebook-oldalamra is, hogy ha esetleg valaki nem tud eljönni, az legalább ott meghallgathassa a zenémet. De azért a Fő tér mégis hangulatosabb.

Óbuda földje – pusztán földrajzi fekvése és sajátos adottságai miatt – ősidők óta ki volt téve a keleti oldalán hömpölygő Duna folyam szeszélyeinek. Ebből természetesen adódik, hogy az évezredek, évszázadok során sokszor sújtotta árvíz a sík, leginkább partmenti részeket. Ahogy a település fejlődött, az itt lakóknak meg kellett tanulniuk együtt élni azzal a problémával, hogy ez a természeti kataklizma időről időre veszélyeztetheti mindennapi életüket, otthonaikat, értékeiket, jószágaikat.

A település hosszan elterülő vízparti szakasza lényegében a Duna természetes árterülete, amely releváns példája annak, hogy egy folyó közelsége egyszerre lehet áldás és átok.

Már a római korban is feljegyezték a Duna kiöntését, hiszen Óbuda-Aquincum települését több alkalommal érte kisebb-nagyobb árvíz. A középkor folyamán szintén számos alkalommal kilépett medréből a folyam, elárasztva a település lapos területeit, jelentős károkat okozva az itt élőknek. Az óbudai népességnek nagy „előnye” volt, hogy a közeli domboknak, hegyoldalnak köszönhetően gyorsabban és könnyebben tudtak biztonságos helyre húzódni. Ez azt jelentette, hogy az életüket ugyan meg tudták menteni, ám ingóságuk, épületeik és jószágaik jelentős része az áradat prédájává vált. Az idők során ez a folyamat, túlélési mechanizmus vált természetessé árvizek idején.

A XVIII. század elejétől már több feljegyzésből ismerjük, hogy mikor, milyen méretű árvíz fenyegette Óbudát. Így tudjuk, hogy Óbudán 1712-ben, 1775-ben, 1799-ben, 1808-ban, 1811-ben, 1829-ben és 1830-ban is kiöntött a Duna. A folyók mentén élő, elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó lakosság teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy évente mikor várható komolyabb áradás. Akkoriban is a legkritikusabb időszak a kora tavasz volt, hiszen a hóolvadás és az esőzések jelentősen megemelték a folyók vízszintjét. A Duna esetében is fontos tényező, hogy mekkora a télen lesett hó mennyisége az Alpok területén (bajor és osztrák területen), valamint milyen ütemű a tavaszi felmelegedés (hőmérséklet enyhülés) gyorsasága. Az anyatermészet kiszámíthatatlanságán túl az igazi árvízveszélyt a hazai folyók – főleg a Duna és a Tisza – szabályozatlansága rejtette magában.

A természetes vizekben gazdag ország az eltérő méretű folyók zabolátlansága okán gyakran vált ingoványos, mocsaras tájjá. Nem csoda, hogy a malária népbetegségnek számított Magyarországon.

A XVIII. század politikatörténeti, gazdasági és technikai változásai azonban megkövetelték, hogy szignifikáns transzformálások történjenek a folyóink hajózhatóvá és biztonságossá tételének ügyében. A korszak legnagyobb árvize 1775. február közepén érte Pest-Budát és Óbudát, tetemes pusztítást hátrahagyva. Több száz ház és egyéb épület összedőlt vagy megrongálódott, illetve az óbudai termőföldek jelentős mértékben károsodtak. Ezt követően végre tettek valamilyen progresszív lépéseket az ügyben, egy kezdetleges védelmi rendszert szándékoztak kiépíteni, amely több korabeli ábrázoláson is megjelent. Ferdinánd Pichler, a Mária Terézia királynő által létrehozott Duna Hajózási Igazgatóság tisztje több térképén (1781 és 1782) jelzi a Duna Pest- Buda és Óbuda szakaszán fekvő homokpadjait, illetve megrajzolta ezen terület szabályozását a védművekkel együtt.

Egy 1833-as térképen Vörös László ábrázolta a Duna vízhelyzeti rajzát, rajta többek között az Óbudára vonatkozó vízmérési adatokat, vízállást, sodorvonalat és az árvízi elöntés határát.

Az 1775-ös árvíz figyelmeztetés volt: ha nem tesznek valamit, nagyon nagy baj lesz. A Felvidékről származó kiváló vízmérnök, Vásárhelyi Pál (1795–1846) többször jelezte, hogy a Duna szabályozatlansága hatalmas károkat fog okozni. A szakember jól ismerte a hazai folyók, elsősorban a Duna és a Tisza, valamint mellékfolyóik szabályozásának égető problémáit. 1829-ben őt bízta meg a kormányzat a Duna víz- és terepviszonyainak feltérképezésével, felvételével, ennek köszönhetően reális képet alkothatott az esetleges veszélyekről. Vásárhelyit kiemelkedő szaktudása miatt gróf Széchenyi István is foglalkoztatta, hiszen az egyik szívügye volt a Duna teljes hosszának hajózhatóvá tétele. A mérnököt a gróf kérte fel a Vaskapu mederviszonyainak rendezésére, amely remek példája volt annak, hogy mennyire fontos egy folyó keretek (gátak) közé terelése és a szabad áramlás biztosítása. Vásárhelyi Pál utóbb a Tisza szabályozását tervezte meg, és azon dolgozott lázasan, egészen haláláig, harcosan kiállva igaza mellett. Amit viszont a nagytudású vízmérnök sem tudott befolyásolni, az az időjárás volt.

Napjaink technikai tudásának köszönhetően már elég pontosan tudják a szakemberek tanulmányozni az elmúlt évszázadok és évezredek időjárási viszonyait. Ennek köszönhetően ismert az a tény is, hogy a XIX. század elején hűvös és rendkívül csapadékos meteorológiai viszonyok jellemezték Európát, így hazánkat is.

1837–1838 tele a megszokottnál jelentősen hidegebb volt, december során óriási mennyiségű hó esett az Alpokban és a Duna vízgyűjtő területén. A sűrű havazások Óbudát sem kerülték el, amelyről írásos emlékek is fennmaradtak.

Krenn György óbudai szőlőbirtokos és pálinkafőző naplója sok kutató és érdeklődő számára igazán érdekes kordokumentum, ahol hosszabb-rövidebb bejegyzéseket olvashatunk a fontosabb óbudai eseményekről, történésekről, s mint jó szőlősgazda, gondosan feljegyezte a kiemelkedőbb időjárási viszonyokat is. Többek között megemlíti az 1811-es, az 1829-es, az 1830-as árvizeket, de csak röviden, amely valószínűsíti, hogy ez megszokott volt. Az 1837–1838-as télről viszont jóval többet jegyzett fel: „Az utcák két napig le voltak zárva, és nem lehetett rajtuk közlekedni. A hó házakat is összenyomott” – írta 1838. január 15-én naplójába.

A folyón gyorsan megjelentek az első jégtáblák, és Csepelnél, a Kopaszi- és Nyúlfutási-zátonyoknál megakadt a jég, főleg a homokpadok miatt. Ennek következményeként 1838. január 6-án kiöntött a Duna Budán, de ekkor még csak az alacsonyabb területeken fekvő részek kerültek víz alá (így Óbuda is), és a Duna pár nap múltán visszahúzódott. A hőmérséklet tovább hűlt, lankadatlan esett a hó. A Csepel-szigetnél, a szigetcsúcsnál a mederhez fagyott a folyó vize, ezáltal nagyban befolyásolva az igazi katasztrófát. A kor emberei, főleg a víz mellett élők tudták, hogy mekkora veszélyt jelentenek a jégtorlaszok (jégdugók), amelyek nemcsak Pest- Budát és Óbudát fenyegették, hanem a Duna teljes szakaszának partmenti településeit is. Különösen azok a területek voltak veszélyben, ahol a folyó sodrása lelassult, amely az egyik okozója volt a jégtorlaszoknak. Így az Óbudától északra fekvő Dunakanyar (Esztergom és Visegrád környéke), a váci térség, valamint a Szentendrei-sziget falvai voltak annak a veszélynek kitéve, hogy egy hirtelen jött áradás elönti földjeiket. Március 6-án ismét kilépett a Duna, és elárasztotta az alacsonyan fekvő (főleg budai) területeket, így a Tabánt, Újlakot és Óbudát is, közben a pesti oldalon folyamatosan erősítették a hirtelen felépített nyúlgátat. A Csepelnél felgyülemlett jeget a katonaság robbantással próbálta kimozdítani a helyéről, sikertelenül.

A jégtorlaszok veszélyével Pest-Buda lakossága szintén élénken foglalkozott, mivel felvetődött egy állandó kőhíd megépítése.

A viták leginkább a hídpillérek körül zajlottak, sokan ugyanis úgy tartották, hogy ezek lesznek a jégtorlaszok legfőbb okozói. Közvetlenül a nagy márciusi árvíz előtt Vásárhelyi cikksorozatban fejtette ki erről véleményét, sőt határozottan felhívta a figyelmet a leselkedő katasztrófára. Véleményét, észrevételeit az Athenaeum című újság hasábjain tette közzé, mely szerint a hídpillérek semmilyen veszélyt nem jelentenek árvíz szempontjából a településekre, viszont az 1838. évi jégjárás igen ritka, mert télidőben a víz apadni szokott, de most nem, jégakadások és dugulások pedig ott alakulnak ki, ahol nincs a folyónak sodrása. Az újság március 17-i számában lényegében pontosan megjósolta eljövendőt: „A folyamnak leírt állapotjára való tekintet valóban alapos aggodalmat gerjeszt, hogy a tavaszi olvadással, ha a jégindulás nem kedvező körülmények között megy véghez, még nagyobb áradások fognak bekövetkezni; ha p. o. (példának okáért) a felső Duna vidékeken meleg esőzések állanának be, minekelőtte az alsóbb részeken a Duna zaja megindulna.”

A hirtelen jött felmelegedés és olvadás Tirolban, a Kárpátokban és a Duna felső folyásánál azt eredményezte, hogy a nagy mennyiségű víz a tetején lévő jég miatt nem tudott hová elfolyni. A jégtorlaszok (a Szentendrei- és Csepel-szigetnél) ezt teljesen megakadályozták. Március legelején Bécsnél, majd Pozsonynál megindult a jeges vízáradat, amely megállíthatatlanul közeledett az ország szíve felé. Ez az áradat kimozdította azt a jégtorlaszt, amely a Szentendrei-szigetnél eddig visszafogta a folyó vizét, óriási pusztítást okozva Esztergom és Visegrád környékén. A fővárost már csak a váci gát védte, de az sem bírta sokáig a ránehezedő hatalmas nyomást, és átszakadt.

Március 13-ról 14-re virradóra eljött a pokol: a jeges víz elöntötte a városrészeket. A pesti lakosság bízott a gátak védelmében, így sokan otthon aludták az igazak álmát, vagy színházba mentek.

Hamar fejetlenség lett úrrá a pesti oldalon, mindenki menekülni próbált a jeges víz elől, leginkább az erősebb, emeletes házak védelmében bízva. A Duna vize szinte szabadon, akadály nélkül árasztotta el az utcákat, nem is beszélve a folyó egykori kiszáradt medréről, amely (bár nem teljesen pontosan) nagyjából a mai Nagykörút vonalát követte. Ez közel 2 méterrel volt a mederszint alatt, és ekkor töltődött fel természetes úton utoljára. Az akkori Pest legmagasabb pontja az utóbb megépült Szent István Bazilika helyén fekvő kis domb volt – sokan itt találtak menedéket. Egymás után dőltek össze a gyengébb építésű házak, a legkülönbözőbb csónakokon menekítették ki a vízben fuldokló szerencsétleneket.

Ez a katasztrófa is megmutatta, hogy ilyenkor erősen tompulnak az amúgy meglévő társadalmi osztálykülönbségek, a baj mindenkit ugyanúgy megérintett. Ennek szimbolikus alakja lett báró Wesselényi Miklós, aki önfeláldozóan mentette a bajba kerülteket.

A báró, „az árvízi hajós” naplója további fontos információkat ad az árvízről. Pesten március 15-én tetőzött a Duna, a Ferencvárosban elérte a 206 cm-t. Az jeges árvíz 151 ember életét követelte a pesti városrészben, közel 2300 ház összedőlt, 800 pedig súlyosan megrongálódott. A kereskedőket szintén hatalmas károk érték, amely nemcsak a pesti illetőségűeket érintette, hiszen már gyülekeztek vidékről az árusok a közelgő József-napi vásárra (március 19.), akik szintén itt veszítették el termékeik jelentős részét (a lábasjószágokat még időben el tudták hajtani). A vásár természetesen elmaradt.

A pesti történésekről viszonylag sok leírás, feldolgozás született. Ez elsősorban a születendő fővárosi szerepének, fejlődő iparának, kereskedelmének, rohamosan növekvő lakosságának volt köszönhető. Ezek közül is kiemelkedik a híres nyomdász dinasztia elismert tagjának, Trattner Jánosnak beszámolója – Pest városának prominens vállalkozása volt a Trattner-Károlyi féle nyomda –, aki személyesen élte meg, majd vetette papírra a katasztrófát, „Jégszakadás és Duna kiáradása Magyarországban, 1838. évi böjtmás haván” címmel még 1838-ban.

A budai lakosságot nem érte váratlanul az ár, hiszen a januári események figyelmeztettek a veszélyre. Aki csak tudott, még időben magasabb helyekre húzódott. Óbudán főleg a Kiscelli dombon találtak menedéket. A budai Tabán lakossága szintén a magaslatokra menekült, és tétlenül nézte házaik pusztulását. Bár folyamatosan figyelték a vízállást Óbudán is, a hirtelen jött váci gátszakadás olyan iramban gyorsította fel a Duna vizét, hogy szinte pillanatok alatt kellett cselekedni. A korábban idézett Krenn György erről így ír naplójában: „Rémisztő volt a rettenetes víz és a kis szigetként összetorlódott jég látványa. Az egyre emelkedő víz mindannyiunkat azzal fenyegetett, hogy egész Óbudát elpusztítja.” A szőlősgazda feljegyzésiből kiderül, hogy már március 13-án összepakolta a családját, és egy részük még időben a Kiscelli dombra ment, valamint tovább Solymárra a többi hozzátartozóhoz.

A rokonság másik része viszont a Korona fogadóban próbált számos más családdal menedéket találni (a fogadó a mai Óbudai Társaskör helyén állott), de végül őket is sikerült biztonságba helyezni.

A Kiscelli magaslat mellett a kőből épült házak (pl. a Selyemgombolyító), a téglavető és a közeli falvak jelentettek csak biztos menedéket. Március 14-én a jeges víz betört Óbudára, de a különböző magaslati viszonyok, az erősen eltérő utcaszintek miatt a vízszint nem volt egyenletes. Míg a Lajos utcában 316 cm, addig a mai Flórián tér–Vörösvári út elején mindössze 60 cm volt a legmagasabb mért vízmagasság.

Óbuda területe változatos domborzata ellenére teljesen sebezhető volt árvizek tekintetében, a mai Nagyszombat utca–Bécsi út–Pomázi út– Aranyhegyi út közötti földek ilyenkor biztosan víz alá kerültek. Az 1838. évi árvíz idején kb. 8 ezren lakták Óbuda mezővárosát, és a helyi lakosok közül senki sem veszítette életét a katasztrófában (egy idegen férfi azonban vízbe fúlt, egy asszony pedig a rémülettől halt meg). Az anyagi károk azonban óriásiak voltak. Óbudán a házak fele összedőlt (főleg a vályogból épültek). Ez azt jelentette, hogy a meglévő házakból 397 megsemmisült, 274 súlyos károkat szenvedett, 10%-uk maradt csak épen. Például a Tavasz utcában 20 házából csak 2 dőlt össze, amely azt jelentette, hogy itt erősebb téglaházak álltak, utalva vagyonosabb lakóira.

Nemcsak Óbuda, hanem az egész térség legfontosabb ipari üzemét, a Hajógyárat sem kímélte a Duna. A betörő jeges víz elöntötte a műhelyeket, elsodorta a főleg fából készült építményeket, valamint a felhalmozott faanyagot. Számos gép és szerszám megrongálódott, a termelés jó időre leállt, amely tovább növelte az anyagi károkat. A mentésből az Óbudai Hajógyár emberei is kivették a részüket. A holland származású Masjon, aki a Nádor gőzhajó kapitánya volt, csónakokkal mentette az embereket a vízből.

Az ár elvonulása után megkezdődött a károk felmérése és a rendrakás, ennek köszönhetően már erősebb, téglából és kőből készült épületeket emeltek az elpusztultak helyére.

A szörnyű eseményekről nemcsak Krenn György naplója számolt be, hanem a jelentős és nagyhírű óbudai zsidó közösség vezetői is fontosnak tartották az árvíz okozta károk feljegyzéseit. Az óbudai izraelita német iskola héber nyelvtanárát, Kohn Józsefet bízták meg a 1838. évi óbudai árvíz részleteinek megírásával, aki végül egy verses formában (elégiában), német és héber nyelven készítette el művét (német fordítása prózában íródott). A kis füzetkében Budán megjelent írásnak Az 1838. március 13, 14 és 15-i pusztító árvíz által okozott óbudai rémnapok leírása címet adta a szerző. Kohn művében a jeges árvízben, annak szörnyű vészében, illetve a víz visszavonulásában az isteni hatalmat látja, és magasztos átéléssel szemlélteti. „A purim ünnepe előtti héten ismét megsokasodtak a vizek, s a város utcáiba értek, olyannyira, hogy lehetetlen volt járni-kelni. Ismét elöntötte a mezőket is a víz, a hullámok újfent a házakig értek. Ekkor már minden szív megrendült. Félelem és rettegés fogott el bennünket. A veszedelem percről percre nőtt, ám a segítség forrásai kiapadtak. (…)

Súlyos sötétség borult reánk, s a Duna vize elárasztotta mind a házakat, a város egyik szélétől a másikig. A hullámok áthömpölyögtek a szobákon, és mintegy félóra múltán már nem lehetett szárazra lépni.

Mindenki fejvesztve menekült. Más sem hallatszott, csak sírás és jajveszékelés. Öregek botjukra támaszkodva, gyenge asszonyok, sokan csecsemőket karjukban fogva keresték a menekülés útját, de nem találták, úgyhogy sokan a háztetőkre húzódtak fel. Ám reményeik a menekülésre hiábavalónak bizonyultak, mert adár 17-ére (Gergely-naptár szerint március hóra esett – a szerző), keddre virradó éjjel egyre hatalmasabbakká duzzadtak a vizek, a házak összeomlottak alattuk, egész éjjel hallatszott a zuhanásuk, s közben a szívbemarkoló segélykiáltások. (…) A házak lakatlanokká váltak, és sokan a nagy templomba menekültek, a karzaton helyezkedtek el, férfiak, nők, kicsik, nagyok, ifjak, öregek, gazdagok, szegények, barát és ellenség egyaránt. Tekintet nélkül a vallásra, osztották meg kenyerüket az éhezőkkel. Sok ezren a hegyekbe menekültek, ahol a kaszárnyákban találtak menedéket, könnyezve és imádkozva a Mindenhatóhoz, atyáik Istenéhez, aki megesküdött arra, hogy nem fog végpusztítást hozni rájuk. (…)

De a pénteki napon estefelé – úgy tűnik, már meglátta az Örökkévaló teremtményeinek nyomorúságát, és megemlékezett arról a szövetségről, amely szerint többé nem pusztítja el teremtményeit özönvíz által – visszaparancsolta az áradó vizeket, s azok gyorsan engedelmeskedtek” – írja a tanárszerző.

Óbuda mezőváros zsidó lakosainak menekítését megemlíti Trattner János is korábban említett művében: „(…) Kiváltképpen köszönetet érdemelnek Österreicher Mózes és Hirsch Lázár, az első hasig gázolt vízbe, hová csónak nem juthatott, hogy a veszedelmezetteket és jószágaikat megmentse, az utóbbi jól tudván, hogy itt gyors segedelem a legszükségesebb, több ladikot szerzett azonnal, több éjszakát töltött egy ladikon, hogy tüstént kész lenne segedelmet hozni.”

A valóban kevés írásos dokumentum mellett más jellegű ábrázolások is fennmaradtak. Az egyik ilyen alkotás Johann Hainz képe (Fogadalmi kép), amelynek fókuszában az óbudai Selyemgombolyító látható, ahová lépcsőkön menekülnek az emberek, körülötte a jeges Duna, rajta a csónakokba szorult lakosokkal, jószágaikkal. A központi ábra felett a máriaremetei kegytemplom allegorikus képe látható. A kép alá írt német nyelvű szöveg fordítása szerint: „Emlékezés. 1838. március 15. és 16. borzalmas éjszakáján. És eljegyzés a máriaremetei Szűz Máriával. Johann és Éva Hainz.”

A másik ismertebb kép Klette Károly pesti árvízről készült rajzsorozatába tartozik. A művész József nádor udvari festője és rajzmestere volt (a gyermekeket is ő tanította rajzolni), aki részletgazdagon ábrázolta az árvíz által okozott pusztítást. Óbudát nagyjából a mai Flórián tér magaságából ábrázolja, háttérben a valamikori Kiscelli trinitárius kolostor épületével. Ezen az alkotáson szintén megfigyelhető, hogy az emberekkel együtt szarvasmarhák is vannak a csónakokban, és az összedőlt házak törmelékeit sodorja a víz. A rajzról Georg Scheth művész készített kőnyomatot.

A Duna március 15-én tetőzött 929 cm magasan. Március 18-ra a folyó visszatért az eredeti medrébe. „Halálos csend uralta az elpusztult várost, amikor március 16-ára hirtelen felülről segítség jött, és az új remény ismét felélesztette mindenki levert hangulatát. (…) A víz apadt, és 17-én és 18- án teljesen eltűnt az utcákról” – jegyzi fel Krenn György. A károk felmérése azonnal megkezdődött, József nádor elrendelte a segítségnyújtás megszervezését – Lónyay János kormánybiztost ruházta fel ezzel a nehéz feladattal. Felállított egy Segélyosztó Választmányt is, amelynek élére Cziráky Antal országbírót nevezte ki. Meglepően sok segély érkezett az otthonukat vesztettek megsegítésére, Dániától egészen Törökországig küldtek pénzt. Októberig 700 ezer forintot osztottak ki, az első adományt az uralkodó, V. Ferdinánd ajánlotta fel, 20 ezer forintot. Pest városának újjáépítését a nádor utasításának megfelelően a már 1808 óta működő Szépítő Bizottság munkájára és megtervezésére bízta. A Bizottság döntése nélkül senki sem építhetett új épületet a településen.

Az új koncepció alapján egy lazább beépítésű, szellősebb, árvízvédelemmel rendelkező várost kellett megalkotni.

Óbudán az óriási károk főleg a szőlőtermesztőket érintették, itt ugyanis szokás volt, hogy a kertek majdnem a Dunáig lefutottak. Az anyagi kárpótlással voltak problémák – kevés pénz jutott egy-egy károsultnak –, de a városrész hamar magához tért. Sorra épültek fel az új házak a település, a mezőváros szívében, a kerteket, a szőlősöket rendbe hozták. Az újkori Óbuda képe – kisebb változtatásokkal, például az Árpád híd építésének előkészítése miatt végrehajtott tereprendezések és szanálások – ebben az időszakban alakult ki.

A „nagy árvíz” furcsa mód hasznot is hozott Óbudának, a téglagyárak ugyanis nem győzték a megrendelések teljesítését. Az óbudai téglagyárak több mint 600 ezer téglát és 245 ezer tetőcserepet gyártottak rövid idő alatt, kiváló minőségben, amely jelentős anyagi haszonnal járt.

Az 1838. évi márciusi jeges árvíz pusztítása felnyitotta a vezetők szemét, hogy most már nem halogathatják az ország nagyobb vizeinek szabályozását.

Az 1839–1840. évi pozsonyi országgyűlés napirendi pontként tárgyalta a Duna-szabályozás opcióinak feltárását, amelyet egy „országos választmány” munkájára bíztak. A szintén a Felvidékről származó Lamm Jakab nagytudású magyar vízmérnök többek mellett a Tisza és az Ung folyók felvételén és szabályozásán dolgozott, megtervezete a Duna pest-budai szakaszának árvízvédelmi műveit. Ezek a védművek leginkább fából készültek, és nem jelentettek állandó biztonságot. Lamm ugyanis (nil novi sub sole) mobilgátat tervezett a Duna ezen szakaszára. Ezeket a faszerkezeteket csak a közelgő árvíz idején állították volna fel, más időben az erre a célra felépített raktárokban őrizték volna. Vásárhelyi Pál, bár elismerte Lamm ötletét és munkásságát, mégis több cikkben, illetve az Akadémián is ellenezte annak gondolatát, mert nem tartotta a faszerkezetű mobilgátat elég erősnek a biztonságos védekezéshez, illetve túlságosan költségesnek számolta annak fenntartását.

Az 1838-as márciusi árvíz pusztítása sokáig megmaradt az óbudai emberek emlékezetében. Ezt jelezték a házak falán, illetve annak belső oldalán vagy a kapualjban elhelyezett ún. árvíztáblák, amelyek a Duna vízmagasságát jelölték az adott utcában.

A szanálások és az átépítések során ezekből több elveszett, megsemmisült (pl. a régi Vörösvári úton, az Óbudai rakparton, a Föld utcában, a Zichy kastély falán). A Lajos utca 102/A számú ház falán és a Szent Péter-Pál plébániatemplom bejáratain a mai napig láthatók.

Az emlékezés másik motívuma az óbudai krumplibúcsú. Szép hagyománya van ennek az ünnepségnek, amelynek legelterjedtebb változata szerint a jeges árvíz elől a dombokra menekülőket kínálták meg a svábok sült krumplival és libazsírral.

Az eredeti változat szerint a tabáni vendéglősökhöz és a Margit körúton lévő ferences templom szerzetesihez kötődik, akik karácsony másnapján osztottak héjában sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek.

Erre emlékezve gyűltek össze ezen a napon a németajkúak valamelyik budai vendéglőben, ahol megválasztották a Krumplikirályt és Krumplikirálynét, és zenés mulatsággal, vacsorával – természetesen libatepertővel és sült krumplival – zárták az estét. Az óbudai hagyomány az árvíz elől futó, a svábok szőlődombjain oltalmat és meleg ételt találó menekülőkre emlékszik a karácsony másnapján megtartott mulatsággal (a krumplibúcsút hosszú évek óta Óbudán tartja a budai sváb közösség).

(A szerző történész, az Óbudai Múzeum muzeológusa)

Június 16–25. között Budapesten rendezték meg az 53. Bridzs Európa-bajnokságot. Ez már a negyedik világverseny volt, melyet Magyarországon rendeztek.

Az idei Európa-bajnokságot a Groupama Arénában rendezték. A versenyen 37 csapat indult a nyílt kategóriában, 23 csapat a női, illetve 24 csapat a senior versenyen. Minden kategóriában az első hat helyezett szerezte meg a jogot, hogy a jövő évi világbajnokságon részt vegyen.

A női csapat tagjai (baloldali képen balról jobbra): Toutenel Els, Fischer Brigitta, Csipka Szilvia, Hegedűs Orsolya, Ormay Krisztina, Zalai Ágnes és Kelen Károly (kapitány).

A versenyen külön erre az alkalomra készült kártyával játszottak. A kártyák hátlapját és az Európa-bajnokság logóját a magyar női csapat tagja, Fischer Brigitta tervezte.

A nyílt csapat tagjai (jobboldali képen balról jobbra): Talyigás Péter (kapitány), Winkler Gábor, Szilágyi László, Hegedűs Gál, Dumbovich Miklós, Szalka Tamás és Kemény György.

A senior csapat tagjai: Gál Péter, Jakab Sándor, Koltai Gábor, Kovács Mihály, Magyar Péter és Szappanos Géza. Kapitány: Bárány György.

A nyílt csapat végül a 11. helyen végzett, a női csapat a 14. helyen, míg a senior csapat a 17. helyen fejezte be a versenyt.

Mindennap 3–4 fordulót játszottak a csapatok, fordulónként 16 leosztással. Ez napi 7–8 óra kemény koncentrációt igénylő feladat, tíz napon keresztül.

A versenyről élő közvetítés volt a neten, minden fordulóban közvetítettek legalább egy magyar mérkőzést is. Lehetett szurkolni a csapatoknak, egyúttal összehasonlítani, hogy más mérkőzéseken milyen eredmények születtek, hogyan alakultak a partik.

A verseny minden napján Bulletin (elektronikus újság) készült, bemutatva a nap érdekesebb leosztásait, a sikeres és kevésbé sikeres megoldásokat. A sikeresebbek közül mutatok be kettőt.

3 : negyedik szín, treff fogást keres 3 szanhoz.

A felvétel ellen Nyugat a treff kettessel indul, ami a tizenegyes szabály szerint azt jelenti, hogy Nyugatnak csak négy treffje van, a szín nem túl veszélyes, legfeljebb kettőt tud ütni Kelet–Nyugat a színben.

A felvevő üt a kezében a királlyal, és tervet kell készítenie. Ha sikerül öt pikket ütni, akkor biztosan teljesíti a felvételt. Ehhez ülnie kell a dáma elleni impassz­nak, plusz kell a szín kedvező elosztása is (3-3). A két feltétel együttes esélye kevesebb, mint 20%. Ennél jobb esélyt kell találni. Ha ütni tud az asztali két káró figurával (szökteti őket), akkor elég négy pikk ütés. Arra kell csak vigyáznia, hogy ne kezdje pikk ász, pikkel. A kárót kétszer kell a kezéből meghívni, és a pikk ász lehívása után nem marad két kézi átmenete, hogy a káró figurákat megszöktesse. Érdemes azonnal az egyik káró figura szöktetésével kezdeni. Ha üt az asztali király, kipróbálhatja a pikk színt, az ászt hívja, majd impasszt ad a dáma ellen. Ha ez nem ül, az ellenfél valószínűleg treffet hív. Üt a királlyal, és meg tudja még szöktetni a másik káró figurát is. Ugyanúgy jó lehet azonnal pikk impasszt adni. Ha nem ül, és az ellenfél treffet hív, előbb megszökteti az egyik káró figurát, majd a pikk ásszal kézbe tud menni, és megszökteti a másik kárót is. Ha pedig az első pikket üti a bubival, a pikk ásszal kézbe megy és kárót hív a királyhoz. Ha szökik, kipróbálja a pikk színt. Ha ki kell adni a dámát, az ellenfél valószínűleg treffet hív, és így meg tudja szöktetni a káró dámát is.

A nyílt versenyen minden asztalon 3 szan volt a felvétel, és a legtöbb asztalon treffel indultak ellene. 23-an teljesítették a felvételt, míg 13 asztalon elbukták (volt ahol kétszer is).

A legtöbb asztalon 6 kőr volt a felvétel, amit nem volt nehéz teljesíteni. Pár asztalon megpróbálkoztak a 7 kőrrel, sőt néhányan a 7 szannal is.

Hogyan lehet tizenhármat ütni 7 kőr felvételben?

Van hat adu, három pikk és egy-egy treff és káró ütésünk. Ez tizenegy ütés. Először megpróbáljuk felmagasítani a káró színt. Ha kedvező a szín elosztása, két lopással magasak lesznek az asztali kárók, és a kézi treffeket el tudjuk dobni. A pikk ötös indulást megütjük a bubival. Utána lehívunk három nagy adut, majd káró ász, káró lopás következik. Látjuk, hogy a káró szín nem fog magasodni, a második káró hívásba Kelet pikket dob. Mindenképpen szükségünk van a treff impasszra. Sőt, az kellene, hogy elessen a dubló treff király. Pontosabban csak kellet volna, mert látjuk, hogy Nyugatnál van a káró király. Be lehet szorítani a két minor királlyal. Megadjuk a treff impasszt, kis treffet hívunk a bubihoz. Miután ütünk vele, a pikk királyt átütjük az ásszal, lehívjuk a pikk dámát és az összes adunkat. A kezünkben két lap marad, a treff dáma és a hármas. Az asztalon még három lapunk marad, a káró dáma és a treff ász a hetessel. Nyugatnak dobnia kell. Ha megtartja a káró királyt, akkor szingli lesz a treffje, és mi a felesleges káró dámát dobjuk el. A kis treff hívásba jön a király, és az utolsó ütést a treff dámával visszük. Ha pedig eldobja a káró királyt, akkor az asztalról treffet dobunk, és ütünk a treff ásszal és a káró dámával. Egy egyoldali beszorítással (a két kulcslap egy kézben volt) sikerül tizenhármat ütni.

A Bulletin szerkesztői azzal kedveskedtek a rendezőknek és az olvasóknak, hogy minden számban felidéztek egy-egy bridzsrejtvényt Ottlik Gézától, aki ezeket a feladványokat az 1977-es első ifjúsági bridzstáborra állította össze. Ott kellet a játékosoknak élőben lejátszani a partikat. Ifjú játékosként én is részt vettem a táborban, de nem sok feladványt sikerült megoldanunk. Most bemutatok egy partit az olvasóknak. Próbálja teljesíteni a felvételt, mielőtt elolvasná a megoldást!

Feladvány

Nyugat a káró ásszal indul, majd a káró hármast hívja. Teljesíteni fogjuk a felvételt? Fenyeget valamilyen veszély?

Megoldás és teljes kiosztás

Az a veszély fenyeget, hogy Nyugat lopásra indult. Valószínűleg kárót fog lopni, ha Keletnél van a szingli kőr ász. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de próbáljuk meg kihasználni. Ha Nyugat lopja a harmadik kárót, ő fog hívni. Ha rákényszerítjük, hogy treffet hívjon, akkor nem kell félnünk attól, hogy nem ül a treff impassz.

A lopással elveszett ütést visszakapjuk azzal, hogy belehív a treff ász-dáma villába. Ehhez nem kell mást tennünk, mint lehívni a pikk ászt (beejtve a királyt), lopni egy pikket és csak utána hívni adut.

Ahogy vártuk, Kelet üt az ásszal. Hiába lopatja meg partnerét, Nyugatnak nem lesz jó hívása. Ha treffet hív, ütünk a dámával és az ásszal, a harmadik kézi treffet pedig eldobjuk káróra. Ha a treff helyett dob-lopot hív (pikket), akkor azt az asztalon lopjuk, eldobunk rá egy treffet, és az utolsó vesztő treffet ugyanúgy káróra dobjuk el. Vesztünk ugyan egy ütést a káró-lopással, de visszaszerezzük azzal, hogy Nyugatot végállásba hozza partnere a lopatással.

Világversenyek Magyarországon

Az első az 1937-es Világbajnokság volt, melyet egyben Európa-bajnokságként is jegyeznek. A versenyen 19 férfi (Amerikából 2 csapat) és 18 női csapat indult. A magyar férfi csapat az elődöntőben kikapott. A csapat tagjai: Alpár Imre, Cohen Rafael, Décsi László, Ferenczy György, Keleti Andor, Klór László, Szerviczky György.

Az előzetes várakozásoktól így elmaradt a csapat, hiszen pár évvel korábban megnyerte az Európa-bajnokságot. Ezen a versenyen rendezték az első páros világbajnokságot. A versenyt a Kovács László – Pór Andor páros nyerte.

A következő magyarországi világversenyre sokáig kellett várni. 1986-ban Budapesten rendezték az ifjúsági csapat Európa-bajnokságot. Abban az időben még csak egy versenyt rendeztek az ifiknek, 25 éves korhatárral. Azóta rendeznek külön versenyt a lányoknak, és több korcsoportban is meghirdetik a versenyeket. A magyar csapat a 19 csapatos mezőnyből a 14. helyen végzett. A csapatban Gellér János, Lakatos Péter, Quittner Gusztáv, Szőnyi György, Takács Gábor és Vikor Dániel játszott.

A harmadik világverseny a 2003 A harmadik világverseny a 2003-as ifjúsági páros világbajnokság volt. A versenyt a tatai edzőtáborban rendezték. 28 országból 189 pár vett részt a versenyen, köztük 15 magyar pár. A legjobb helyezést a Szegedi Balázs – Mráz Máté pár érte el, ők a 38. helyen végeztek.

– Légnyomást kapott a nagy háborúban – magyarázta nagyanyám.

Józsi bácsi ült a lépcsőn, fújta a töröksípot.

– Régebben beszélt is, mesélt erről-arról – legyintett nagyanyám. – Leginkább olaszokról, ott volt valahol Doberdónál. A fél város fiait odavitték, oszt vagy visszajöttek, vagy nem.

– Nagyapa visszajött – mondtam, végre valamit értettem az egészből.

– Nagyapád Galíciában volt, nem a taljánoknál – igazított helyre a mami –, de tényleg hazajött. Pedig megjárta Szibériát, biztos neked is mesélt róla.

Józsi bácsi új dalt kezdett a sípján.

– Nagyapi sokat mesél – bólogattam –, de se óriás, se törpe, még királyfi sincs bennük. Nem érdemes rá hallgatni. Apa tud igaziakat, tündérilonásat, sárkányosat…

– Igaziakat! – sóhajtott nagyanyám, s elment megetetni a tyúkokat.

1952 nyara volt, félelmekkel terhes, veszett nyár. Csak Józsi bácsi nem félt semmitől, ült a konyhájukba vezető lépcsőn, és muzsikált. Három lépcső vezetett fel a házba, sosem ült a felsőre, sosem az alsóra, mindig a középsőre huppant le, annak is a bal szélére, soha máshova. Fújta a töröksípot, elmélyülten, fújta szinte egész álló nap.

– Szépen tárogatózik az öreg – ismerte el nem egyszer apám, azt hiszem, egyedül ő gyönyörködött benne. Na, ja, csak hétvégén, szombat estére jött haza, vasárnap éjjel utazott is vissza, nem hallgatta egész héten a folyton ismétlődő műsort.

– Nem tárogató az – mondta neki olyankor anyám. – A tárogató későbbi, gyári hangszer, ez az igazi, ilyet fújtak Balogh Ádám táborában. Hej, Rákóczi, Bercsényi…

– Töröksíp – nagyanyám sokszor kiállt a lánya mellett. – Amíg makogott a szomszéd, mindig úgy hívta.

– Egykutya az – tett rendet nagyapi, előkotorva a disznóól pallásáról a demizsont. Disznó már három éve nem röfögött rá, kacsa, liba se keveredett a lába elé. Néhány tojós tyúk, pár izgága jérce meg egy vén kakas – erre olvadt a hátsó udvar gazdasága.

De bor még adódott a becehegyi komától, na, nem hordószámra, maga elől is dugdosta az öreg, mielőtt leengedte hűlni a kútba. Így is gyorsabban fogyott a kelleténél.

Békebeli rizling ez, mondogatta, nem látott egy árva kukoricaszárat sem. Azt rebesgették, hogy a bolti bor cirokból meg kukoricából készül, az igazi megy jóvátételbe. De én ezt sem értettem, miért is értettem volna.

– A Józsi bácsi egy hős és egy veterán – súgta meg nekem a titkot a karmolós Jóska, a szemben lakó menekült család nálam alig idősebb fia. A hős az – magyarázta –, aki legyőzi az ellenséget, a veteránt meg nem tudom, de az is ilyesmi. Négy-ötéves eszünknek ez több volt, mint elég.

Sokat voltam egyedül, sem anyám, sem nagyanyám nemigen ért rá napközben pátyolgatni. Az akkor még egyetlen öcsém ágyban fekvő beteg volt, fogyatékos, mint ma mondják, vele nem játszhattam, bátyáim meghaltak a negyvennégy őszi bombázásban, a velemkorú Árpád utcai gyerekekkel csatangoltam az utcán, de őket sokszor eltiltották tőlem. Hogy volt-e erre okuk az aggódó szülőknek, vagy csak a mindent átszövő félelem irányította őket, nem érdekes.

Így hát mindennap meglátogattam Józsi bácsit, aki egykedvűen fogadta ismétlődő átruccanásaimat. Nem szólt, hozzám sem szólt, csak fújta, fújta a töröksípot. Néha huncutul rám kacsintott, mutatta, látja, hogy megjöttem, de ebből állt minden társalgásunk. Pedig én kérdeztem tőle mindenfélét, hiszen a szomszédok között több isonzói, doberdói hadfi is akadt, akik kevésbé fukarkodtak a szóval, volt miről kérdeznem.

Többnyire kuruc dalok, betyár nóták, negyvennyolcas indulók helyettesítették a választ, akár azt kérdeztem, tényleg ettek-e macskát az olasz katonák, akár azt, hogy hány ellenséggel végzett naponta.

Ne maceráld már! – szólt rám a kerítés másik oldaláról a nemszeretem Sári néni – Mindenre válaszol a síp, csak figyelj!

Figyeltem én alaposan, máig fel tudom idézni az összes dallamot, később a legtöbbjükhöz szöveget is tanultam, de hogy valamire válaszoltak volna, nem hiszem.

– Mi az a légnyomás? – kérdeztem egyik este nagyanyámat.

– Az olyan katonai izé, nagyapit kérdezd – jött zavarba. – De megbolondítja az embert.

Nagyapi épp a kocsmában heveskedett, így a karmolós Jóskát faggattam ki. Ő tudta.

– A bicikli belsőben van, pumpával tesszük bele, tudhatnád – mondta az idősebb fölényével.

– Hogy kapja azt az ember? – firtattam tovább.

– Biztos a kerékkel együtt – vélte.

– Nagymami mondta, hogy Józsi bácsi olyat kapott… Attól nem akar beszélni.

– Nincs annak biciklije – intézte el a dolgot Jóska.

Próbáltam faggatni persze az öreget is, de ő csak fújta, fújta.

Másnap nagyapi otthon tett-vett, ideje volt, hogy megkérdezzem.

– Mi az a légnyomás, és hogyan lehet olyat kapni?

– Ja, a Józsi szomszéd légnyomása – hümmögött nagyapi.

Hát hallhattad, ágyúval, aknával lövöldözünk a háborúban, bombákat szórunk egymásra… A gránátok, bombák, lövedékek, tudod, az ágyúgolyók felrobbannak.

Honnan tudhattam volna, de azért okos képet vágtam.

– A robbanás hozza a légnyomást – magyarázta tovább. – Ölnyire veti az embert, beszakad a füle, elveszti a józanságát is.

– Mint nagyapi a becehegyi bortól – szólt közbe nagyanyám.

– Hallgass már, te! – morrant rá az öreg. – Okítom a lurkót, ne zavard össze.

Szombat este apámat is kikérdeztem. Tudtam, ő is hadviselt ember, csakhogy ő csak ebben a mostani háborúban vitézkedett. De erről soha egy szót sem akart mondani, ha más beszédbe hozta, azonnal másra terelte a szót. Pedig – mint később megtudtam – kis megszakításokkal 1939-től 1945-ig volt katona, aztán 1947-ig hadifogoly, tudhatott volna mesélni. Mesélt is később, tizenöt-húsz év múlva, többet is a soknál, és akkor mindig úgy kezdte: most már elmondhatom. De én akkor, ott voltam kíváncsi.

– Apu, mesélj a háborúról! – álltam elé. – Te is ott voltál a Józsi bácsival?

Apám helyre tette magában a kérdést.

– Józsi bácsi egy másik háborúban volt – világosított fel. – Több mint húsz évvel előbb, mint hogy engem elvittek.

Fogalmam sem lehetett a húsz évről, látta, így próbálta másként magyarázni.

– Volt egy régi háború, meg lett egy új.

– Aha – mondtam. – A nagy meg a mostani.

Most béke van – sóhajtott apám –, a nagy háború meg igazából kicsi volt a nemrég befejezetthez képest.

– A háború, az háború, akárhogy hívjuk – próbálta másra terelni a szót anyám. – Elfeledhetnénk már.

Apám már nem nekem magyarázott, de úgy megjegyeztem szavait, hogy máig pontosan tudom idézni. Mit érthettem belőle, nem tudom. Annyit biztos, hogy nem árt odafigyelni a Józsi bácsi sípjára, szólhat az valamiről.

– Nem lehet összehasonlítani a két háborút – nézett a semmibe apám, aki alig egy évvel az első világháború kitörése előtt született, tehát nem tapasztalhatta meg igazán azt a nagy háborút.

– Gyilkoltak akkor is, most is – vetette ellene anyám.

– Volt egy nagyon nagy különbség – nézett rá apám. – A mostaniban tombolt a gyűlölet. A régiben úriemberek harcoltak egymással.

– Úriemberek – mosolygott anyám -, a Józsi bácsi meg az api.

– A katonának a háborúzás a dolga. Nem gyilkolnia kell, hanem harcképtelenné kell tennie az ellenfelet – apám kereste a szavakat, talán, hogy értsem én is. – A harc szünetében az ellenséges táborok tisztjei együtt mulattak a kaszinóban, a bakák kvaterkáztak egymással a lövészárokban.

Biztos, hogy kérdezni akartam valamit, mi az, hogy baka, meg mi az, hogy kvaterkázás, de már nem igazán figyeltek rám. Nagyapi is beledörmögött az okfejtésbe.

– Ami igaz, igaz. Karácsonykor még meg is ajándékoztuk egymást a muszkákkal. Kétszer is, a mi karácsonyunkkor meg az övékkor. Ezt a hüvelyből eszkábált öngyújtót egy Medvegy csúfnevű mosolygós óriás csinálta nekem.

Én összeütöttem nekik egy rakasz deszkáiból valami betlehemi jászlat. A Füredi káplár faragott bele még Jézuskát is, fáintosat.

– A mi háborúnkban mindenki gyűlölt mindenkit – apám nem akarta részletezni a dolgokat, de néhány mondatot azért megkockáztatott. – Nemcsak az ellenséget gyűlöltük, arra folyvást dresszíroztak minket, de gyűlöltük a szövetségeseket is, a jobb szárnyunkon harcoló románokat, a menekülés közben az autóikról a bajtársainkat fagyhalálba lelökdöső németeket, az embertelen parancsnokainkat, azt a Grassy nevű állatot különösen.

Nagyanyám is megszólalt, pedig ritkán avatkozott a férfiak dolgába.

– Nem igaz, hogy Józsi szomszéd nem gyűlölt senkit – mondta halkan. – Nem a digókat, nem a muszkákat, nem is a többi ellenséget szidta, amíg beszélni tudott, hanem valami tiszapistát, azt szívesen kinyuvasztotta volna.

– Meggyilkolták azt helyette – bólogatott nagyapám.

– Ne mondd, hogy meggyilkolták! – csattant fel apám. – Ítélt a nép, és végrehajtotta ítéletét. Nekünk is így kellett volna tennünk. Grassynál feltétlenül.

Másnap mindent elmeséltem Józsi bácsinak, aki mintha figyelt volna rám egy darabig, a tiszapistánál a szemöldöke is megmozdult, de aztán fogta a töröksípot, kirázta belőle a nyálat, és már szólt is a Klapka-induló.

Közeledett Szent István, azaz az akkori nyelv szerint az új kenyér meg az alkotmány ünnepe. Apámhoz szombaton kijöttek a rendőrök, mint minden ünnep előtt, de most egy picivel tovább maradtak. A szomszédról faggatták, tudna-e az öreg az ünnepségen tárogatózni, meg hogy rá tudná-e beszélni a dologra. Hogyan jutottak dűlőre, jutottak-e egyáltalán, nem tudom.

Józsi bácsi így, kukán is eltartja a családot – magyarázta nagyanyám. – Ha nem kapta volna meg azt a trafikot, ugyancsak felkopna az álluk.

A hadirokkantaknak járó trafik a kastély hátsó bejáratától nem messze, a Hévízi úton szerénykedett, az egész Árpád utca oda járt szívnivalóért, pedig volt közelebbi bolt is. Mi, gyerekek is ott szereztük be a húsz filléres karamellát, a harminc filléres Balaton-kockát. Józsi bácsi felesége hajnaltól késő estig ült a pult mögött, kedves volt mindenkihez.

– Miért ne fújná a kastélykapunál azt a sípot, nem mindegy neki? – mondta sóhajtva apámnak, amikor vasárnap reggel közvetítette neki a hatósági kérést. – Majd odakísérem, huszadikán úgyis zárva tartok.

A kastélykertbe nem lehetett bemenni, ott még akkor az orosz laktanya terpeszkedett, csak a könyvtárba vezetett egy keskeny nyilvános út. A körúton motorversenyt terveztek, Józsi bácsinak a nagykapu mellett, egy tábori széken biztosítottak helyet.

Két helyi ávós jött reggel érte, oldalkocsis motorral vitték fel a dombra, leültették a vászonszékre, s mielőtt magára hagyták volna, a magasabbik ráförmedt.

– De aztán a Vörös Csepellel kezdje, papa!

Józsi bácsi nézett rá nagy, ártatlan kék szemeivel.

A másik ávós fiú – a Lehel utcai Molnárék unokaöccse – zavarba jött.

– Vagy az amuri partizánokkal, azt mindenki ismeri – tétovázott, aztán odébb állt. Tudta ő, amit tudott, de hát rendnek lennie kell, ő közölte az elvárást, a többi nem rajta múlik…

Apám ott maradt az öreg mellett, nyugtatgatta őt meg a feleségét, rendben lesz minden, ne aggódjanak, ezek sem esznek embert. Én meg türelmetlenül vártam a motoros versenyzőket.

Nagyapám is kijött velünk, de hamar kitelt az ideje. Megpillantotta az emelvényen azt a hajdani bukott inasát, aki elintézte, hogy államosítsák az asztalosműhelyét.

Hiába magyarázta akkor, hogy nem zsákmányol ő ki senkit, még inast is csak egyet vállalt, a két keze munkájából élt világ életében. Elég érv volt ellene az, hogy a Festetics hercegéknek, meg a szentgróti Almássy gróféknak, később a Batthyány családnak dolgozott. Hiába mondta, hogy a kiskeszthelyi cselédek nemigen rendeltek tőle műbútort meg falburkolatot a lépcsőházukba, a hajdani kétbalkezes inas ráripakodott, hogy ne viccelődjék az osztályharcon. A műhelyét lefoglalták, a ház melletti kis fásszínéből egy éjjel elvitték az összes stílszerszámot, de még az apjáról maradt régi gyalupadját is.

– Ahol ez a nyikhaj kokaskodik, ott én nem leszek publikum! – dünnyögte két káromkodás között az öreg, s elindult a Szalajtó utca felé.

Józsi bácsi meg közben fújta, fújta a nagy háború katonanótáit, meg a kuruc kesergőket.

A Szalajtó végén a vásártéri kocsma (az éberség mián) zárva tartott, nagyapinak ki kellett gyalogolnia a város utolsó házában tengődő Petőfi csárdába. Ott ivott aztán – hozomra, mint nagyanyám másnapi rikácsolásából megtudtuk – hajnalig.

Szólt a töröksíp, nem volt semmi baj. Józsi bácsi néhány (azaz pontosan három) egykori katonatársa is előkerült, odaálltak az öreg mögé, „Nem lehetek én rózsa, elhervaszt Ferencjóska” – énekeltek a dallam alá, amíg valaki rájuk nem szólt, hogy nem korcsma ez, elvtársak.

Jöttek a motorosok is, megdőltek a kanyarban, majdnem a földig, sírt a sok gumiköpeny, pattogott a bazaltzúzalék. Soha ilyen ünnepet! Még kakasos nyalókát is kaptam, pedig az egy forintba került, még a Józsi bácsiék trafikjában is.

Az egyik motoros – később mondták, hogy a Pintér Imi, de ez nem biztos – nekihajtott az útszegélynek. Megpördült a gépe, repült a motor úgy öt métert, neki a kastély kerítésének.

Kiütött vagy három babát a felső balusztrádból (ezt akkor nem tudtam, hogy onnan, később mondták így), a fiú pedig átrepült a tiltott területre.

Két orosz őr hozta ki, fektette le a kastélykapu elé, nem messze a szorgalmasan zenélő Józsi bácsi lábától.

– Meghalt – szörnyülködött a tömeg, s a fiatal motoros valóban meghalt.

A versenyt leintették, a műsort megszakították. Azaz megszakították volna, de Józsi bácsi semmit sem értett a körülötte zajló eseményekből, fújta, fújta tovább: „Híres Komárom be van véve…”

Az egyik ávós kikapta a szájából a sípot.

Józsi bácsi akkor mondta ki azt az egyetlen mondatot, amit én hallottam tőle:

– Fiaim, mi van, vége a háborúnak?

Aztán köd lett, évekig tartó köd. Megszületett a második öcsém, aki később híres ember lett (mások szerint politikussá züllött), meghalt az anyánk, elment nagyapi, majd nagymami is, a maradék családot Szentgrótra száműzték, mit sem hallottam Józsi bácsiról. Iskola, forradalom, mostohával nehezített sors – keveset forogtam szülővárosomban.

A nemszeretem Sári nénivel futottam össze, már nagyfiúként, talán kilencszázhatvan körül. Álltunk a Goldmark-ház előtt, idézgettük a semmibe hullt éveket.

– A Józsi bácsi? – csodálkozott a kérdésemen. – Semmit se tudsz róla? Pedig megírtam apádnak. A Csiderné vagy a Szép Annus, vagy tán a kettő együtt bepanaszolta őt a tanácsnál, hogy nem lehet a tilinkózásától pihenni. Erre még nem mozdult a hivatal, de amikor egy újabb förmedvényükben arról panaszkodtak, hogy irredenta, Horthy-fasiszta dalokat fúj naphosszat, megkezdődött az eljárás.

– Kossuth-nótákat játszott, kuruc dalokat – idéztem fel az egész napos koncertek műsorát.

– Meg katonai indulókat – bólogatott nemszeretem Sári néni. – De a hivatal nem azért van, hogy megkülönböztesse, szortírozza a muzsikákat. Éberség volt, intézkedtek. Zárt intézetbe vitték az öreget, Pózvára, Egerszeg mellé, ha jól emlékszem.

Vihette a töröksípját, fújhatta is, de a szobatársai nem ünnepelték érte. Pár nap után egy éjjel darabokra zúzták, taposták a hangszert.

– Szegény Józsi bácsi! – sóhajtottam.

– Pár nap múlva meg is halt. Én azt mondom, ebbe halt bele, de ki tudja, öreg volt, beteg volt… A Benedek főorvos hiába ígért neki egy új tárogatót, már nem tudta kivárni.

Elballagtam az Árpád utcába. Nagyapámék nádfedeles háza már rég nem állt, a szomszéd hosszú házat Józsi bácsi három lépcsőjével együtt éppen bontották. Az egyik munkás a Klapka-indulót fütyölte, annak ütemére csapott le a csákány. Elszorult a szívem.

Tudhattam volna, hogy ezekben a percekben ért véget az a bizonyos nagy háború. De nem tudtam, nagyfiúként sem tudtam, csak most, öregemberként érzem, bizony akkor ért véget.

Kelták, hunok, honfoglaló magyarok otthona, római provincia, királyi, egyházi és grófi birtok, becsületesen dolgozó sváb braunhaxlerek, kert- és szőlősgazdák, majd az ipartelepek munkáskolóniái és a polgárság, no meg a zsidóság is, boltostól a gyárosig – mind együtt tették azzá Óbudát, amire ma büszkék lehetnek a helybéliek.

A lokálpatriotizmus a legnagyobb erejük, innen erednek szívós gyökereik a Via Principalis és a Via Praetoria metszéspontján. Ez ma a Szentlélek tér és a Fő tér, azaz Óbuda origója. Rezervátum, sziget és szellemi agora egyaránt.

Új városházat Óbudának

Divald Károly 1905-ben készült remek felvételét a modernebb technikával sem volt könnyű megidézni. A tér mai arculatát meghatározó neobarokk homlokzatú Városháza (Óbuda-Békásmegyer Polgármesteri Hivatala) helyén akkor még egy emeletes polgárház állt. A Fővárosi Közlöny 1898-ban közölte az alábbi hírt: „Az óbudai elöljáróság épülete már annyira rozoga volt, hogy több helyiséget közbiztonsági szempontból le kellett zárni… Ezen épület eredetileg magánhasználatra emeltetett, s úgy építési anyaga, mint alapozása tekintetében is már a priori nélkülözte azon szolidságot, a mi a középületek biztosságának alapfeltételét képezi.” Szükségük volt tehát az óbudaiaknak egy nagyobb és korszerűbb városházára. Még azon év decemberében a pénzügyminisztérium elé terjesztették a szomszédos, Szentendrei úti, 352 négyszögöl kiterjedésű kincstári telek megszerzése iránti kérelmüket. Akkor a felsőbb hivatal nem akart belebocsátkozni az eladásba, mert az ingatlant pénzügyőrségi célokra kívánta fenntartani. Hosszú évek múlva végül 15.000 forint vételárért adták át az ingatlant.

A III. kerületi elöljáróság épületének megépítésére a közgyűlés 787/903. sz. határozattal megszavazta a szükséges 342.000 korona költséget, és elindulhattak a tényleges munkálatok. „Az 1905. március 2-i rendelettel a Fő-tér 3. számú 324. hrszámu, valamint az ezen épülethez csatlakozó Szt. Endrei utca 21. számú, 322. 323. hrszámu földszintes egyszárnyú épület és kerítésfalnak a megindítandó uj építkezés miatt történő lebontása elrendeltetvén; elöljáróság ezen fentebb felsorolt épületek lebontására nyilvános árverést hirdet. Dr. Bencze Benő elöljáró.” A pazar székház – amely ma is szolgálja a helybélieket – Barcza Elek (1853–1913) fővárosi mérnök, tanácsnok tervei szerint 1906-ra készült el. Igaz, talán a lépten-nyomon felbukkanó régészeti leletek miatt is némi csúszással. Az építkezésnél került elő egy szép oltárkő 62×30×14 centis darabja Jupiter és Juno tiszteletére szóló felirattal. „A kitűzött időre nem készülhetett el a harmadik kerületi elöljáróság épülete, s ezért a pénzügyminiszter engedelmet adott a főváros hatóságának, hogy az elöljáróság 1906. november 1-ig tovább használhassa az óbudai katonai ruhatár épületét” – írta a Pesti Hirlap még az év júliusában.

A „ruhatár” nem más, mint a XVIII. század közepére gróf Zichy Péter, majd fia, Miklós kezdeményezésére építtetett impozáns Zichy-kastély.

Mesebeli épület lehetett volna, de teljes pompájában szinte alig viríthatott, pedig Mária Terézia is megtisztelte látogatásával. Állami kézbe kerülve nem becsülték sokra, ruhatárnak, dohányraktárnak, szükségszállásnak használták, majd a HÉV is kiharapott belőle egy darabot. A részben helyreállított Zichy-kastélyba 1974-től költözhetett be a kultúra: ma a Kassák, az Óbudai, és a Vasarely Múzeumnak ad otthont. A kastély udvarán tavasztól őszig a népszerű Kobuci kertben rendezvényeket, koncerteket, filmvetítéseket tartanak. A közel két évtizednyi építkezés után, 1950-re átadott Árpád híd kettészelte a régi egységes városnegyedet, s ekkor tűntek el – többek között – a Fő téri villamossínek is. Ma máshol szerencsére újból egymásba fonódnak.

A régi elöljáróság

Óbuda 1766-ban a Zichy családtól a kamara birtokába került, és kellett egy megfelelő épület az elöljáróság, a prefektúra számára. Rupp Károly elöljáró 1787 júniusában a pesti kamarához benyújtott javaslatában a kastéllyal szemben álló épületet javasolta kisajátítani és átépíttetni. A derék polgár beadványában elfelejtette megemlíteni, hogy a ház (ma Fő tér 4.) a saját tulajdonát képezte 6450 forint értékben. Némi huzavona és Rupp váratlan halála után Hacker Xavér Ferenc ácsmester és Oelsner József Antal építőmester tervei szerint több lépcsőben sor került az épület bővítésére. Első lépésként az oldalszárnyakat alakították ki, majd évekkel később újabb szárnytoldásokkal létrehoztak egy zárt udvart, végül (1800 körül) a Fő tér felől és a Kórház utcai szárnyon hat tengely hosszan emeletet húztak rá.

Érdekesség, hogy Rupp özvegye és még egy család is lakott a földszinti helyiségekben, hiába tiltakozott Barta elöljáró az elosztás ellen. Óbuda centrumának műemléki megújítása során a hosszan elnyúló, földszintes hátsó szakaszt 1974-ben elbontották.

A copf-klasszicista stílusú gyönyörű sarokház 2010 júliusáig a Kun Zsigmond Lakásmúzeumnak adott otthont, ekkor a gyűjteményt Mezőtúrra vitték. Az épületben ma önkormányzati lakások vannak, és az önkormányzat irodái működnek. (Sisa József tanulmánya alapján. Műemlékvédelem, 1981/4.)

Karcképek a terekről

Kiragadtunk néhány nevet a napi sajtóból azok közül, akik anno a Szentlélek és/vagy a Fő téren éltek és dolgoztak. 1885-ből Melczer kávés és Kaspar Ferdinánd mészáros, akinél jó házból való keresztény fiú hentestanoncnak azonnal felvétetett. Prohászka Ignác lőporraktáros, özv. Patz Jozefa kifőző, Kovács Anna szülésznő, Unterberg Adolf dr. halottkém, Finály Árpád dr. ügyvéd, Panitza Ádám czipészkontár, Ecker István és Berthold Antal korcsmáros.

A hangulatos teresedésen nyilvánvalóan a vendéglők és kávéházak játszották a főszerepet. A vas- és fémmunkások önképző egylete 1892-től az Ingaórához címzett vendéglőben tartotta munkásgyűléseit. Itt kaphatták kézhez A szoczializmus alaptételei című könyvecskét okulás céljára 15 koronáért – már akinek tellett rá.

A Népszava – igaz, pár évvel később – felhívta a budapesti elvtársak figyelmét, hogy ne felejtsenek el személyesen jelentkezni a Fő téri elöljáróságnál az írás-olvasás vizsgára, mert utólagos jelentkezéseket nem fogadhatnak el.

A könyvtár, nem mellesleg, már 1923 óta áll az olvasók rendelkezésére. Az 5-ös szám alatt székelt Zalai Béla bookmaker fogadóirodája, aki nem a könyveket, hanem a lovakat részesítette előnyben. Varga János éttermében a teljesen békebeli minőségű müncheni Salvator sört csapolták a szomjazók korsóiba. Két év múlva ugyanebben a lokalitásban már Nedeczky Jenőné a tulaj, és ő is a világhírű, verhetetlen nedűt méreti. Naná, a keményfejű sváboknak csak nem fog kőbányai Dréhert adatni? Hlatky Sándor viszont már 1911-ben a Haggenmacher féle Szt. Gellért sört magasztalta egekig a vendéglőjében. Ujvári Miklós, majd Wittmann József, az első magyar nemzeti asztaltársaság alelnöke a Központiban volt kávés, őt követte Eger Gyula ugyanott. A Központi Kávéház ajtaját (ma Új Sipos Halászkert) 1898-ban Goldinger Márton tárta szélesre Óbuda polgárai előtt, aki jégszállító fuvarosként alapozta meg vagyonát. 1920 előtt, talán mert melegebbre fordult az idő, és már nem volt annyi jég a Dunán, visszavette a kávéház tulajdonosi jogkörét.

A Szentlélek tér 9. szám alatti lakásán megcsömörlött az élettől, a színpadtól és a szerelemtől a 26 éves Csömör Lajos színész, és öngyilkossági szándékból egy ollóval bal karján felvágta az ereket. Telefonon segítséget kérni akkoriban Goldschmied Zsigmondné dohánytőzsdéjében vagy a Steinfeld Miksa rum- és likőrkereskedőnél lévő nyilvános távbeszélő-állomáson lehetett. A Bródy Kávéház kerthelyiségében (Szentlélek tér 14.) 1929-ben ízletes meleg vacsora, naponta halpaprikás és rántott hal, fagylaltok, zamatos törökkávé, Kőbányai Polgári sörök és Járóka Feri muzsikája várta a betérőket. 1947-ben még kétségbeesve kerestette felesége Denkstein Béla munkaszolgálatost, aki 1943. január 17-én Volokonovka–Volocsanszk térségében tűnt el.

Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

1970 novemberében vagy decemberében, mert megpályáztam egy művészeti előadói státuszt.

Az biztos, hogy december másodikán kezdtem dolgozni ebben a házban, amit akkor Frankel Leó Művelődési Háznak hívtak.

Ez akkor még lepusztult épület volt?

Ez nem volt egy lepusztult művelődési ház, a kornak egy jobb külvárosi kultúrháza volt.

Óbuda külváros volt?

Óbuda külváros volt, akárhogy nézi.

Ma is az?

Ma nem, már nem az, de akkoriban ez külvárosi miliő volt, itt még nem a tízemeletes panelek, hanem pici házak álltak. Én végig is éltem a nagy pörölycsapásokat.

Hangulatos volt a környék?

Nagyon hangulatos környék volt – annak, aki kívülről nézte. Aki benne lakott, az kevésbé örült. Rettenetesen lerobbant, penészes, vizes, nem viskók, de földszintes házak álltak itt. Azokban lakni azért nem volt egy öröm. Az emberek akkoriban annak örültek, hogy beköltözhettek a betonházakba, amelyek akkor még legalább tiszták voltak például.

Az itt induló rehabilitációval párhuzamos volt a művelődési ház épületének felújítási igénye? 

Nem. Ez úgy történt, hogy már álltak ezek a szörnyű nagy házak, amikor 1977-ben, nem a kerület, hanem a Fővárosi Tanács úgy döntött, hogy felújítja az épületet.

Kellett ezért lobbizni, vagy egyszer csak jött a nagyszerű hír…

… egyszer csak jött a nagyszerű hír, hogy kifele innen, és akkor átmentünk a Zichy-kastélyba.

És lehetett tudni, hogy vissza is jönnek?

Olyannyira, hogy a tervezővel, Korompay Katalinnal és Kovács Zsuzsa műszaki ellenőr hölggyel együtt sokszor ültünk le, megbeszélendő azt, hogy ez az épület hogy újuljon meg. Sok apróságot sikerült egyeztetnünk azokból a hangulati elemekből, amelyeket a környezet megkívánt.

Ez izgalmas dolog lehetett.

Nagyon izgalmas volt, csak mi közben dolgoztunk a Zichy-kastélyban.

A Zichy-kastély épülete, milyen állapotban volt? 

A Zichy-kastélyt – magát a kastélyépület felújítását – Kurilla József tanácselnök-helyettes és Horváth Károlyné tanácselnök szorgalmazta. Kiköltöztették onnan a lakókat, fölújították és megnyitották a kastélyt, aminek az volt az ára, hogy beköltözött a Kassák Emlékmúzeum. A kis kastélyt körülvevő raktárépületben Pest, Buda, Óbuda egyesítésének évfordulójára felavatódott az a Helytörténeti Gyűjtemény, amely alapja az Óbudai Múzeumnak. A Helytörténeti Gyűjteményt többek között Sinkó László színész felesége, Gabi, aki itt dolgozott a kerületben, és megint csak Kurilla József – sok más segítővel együtt – szorgalmas munkával hozta össze.

Akkor volt egy tanácsi vezetői akarat a kulturális élet támogatására?

Bizony.

Mi történt a Zichy-kastélyban? 

A Zichy-kastélyban alakult ki tulajdonképpen az a stáb és profil, ami aztán az Óbudai Társaskör jellemzője lett. A kastélyban a földszinten volt három-négy olyan helyiség, ami a miénk volt. A nagytermet 11 hónapig mi használtuk, egy hónapig a Kassák Emlékmúzeum. A szárnyépületben működött a Helytörténeti Gyűjtemény, mellette klubszobák voltak, ahol az Óbudai Képzőművész Körtől kezdve, a sakk-körön át a zenebarátokig klubok működtek. Az akkor indult lemezgyűjtők például a mai napig itt vannak a Társaskörben. A Zichy-kastélyban jött létre az, ami aztán átjött a Társaskörbe: a Budapesti Vonósok a Zichy-kastélyban alakultak meg, a Muzsikás együttes a Zichy-kastélyban alakult meg, a Budapest Ragtime Bandnek ugyan volt már előélete, de a Zichy-kastélyban kezdtek el igazán dolgozni. A 180-as csoport is ott dolgozott. Irodalmi, zenés estek sora fantasztikus névsorral Fényes Szabolcstól Máté Péterig, Kálmán Györgytől a Benedek Miklós–Császár Angela–Szacsvay László Budapest Orfeumjáig alakította ki törzsközönségünket. A nyitó esten nem más, mint Simándy József énekelt.

De bálok is voltak! És a kastély előkertjében 1977 nyarától a filharmóniai koncertsorozat, amely a professzionális hangversenyrendezéssel színesítette zenei életünket.

Amikor ön idekerült Óbudára, és elkezdett dolgozni, mit tudott Óbuda kulturális életről?

Semmit. De amikor én idejöttem, akkor ebben a házban működött a feledhetetlen Till Ottó vezette, rangos III. Kerületi Zeneiskolára támaszkodó Óbudai Kamarazenekar, az Óbudai Kamarakórus. De itt működött az Ifjú Zenebarátok Klubja is, amelyet Varga Karcsi bácsi vezetett. Ez mind átjött a Zichybe, de a zenei alap már itt megvolt a Frankel Leó Művelődési Házban. A Zichy-kastélybeli működésünk során viszont zenei központ alakult ki. Annak idején a Fővárosi Tanácsban volt egy erős főosztály, jó szakemberekkel, akik kitalálták, hogy a művelődési intézmények különböző profilt kapjanak, ne legyenek mind vegyes felvágottak, hanem legyen arcuk. Miután nálunk elég sok volt a zene, ez zenei bázisintézmény lett. A bábos társaság a Csili Művelődési Központban Erzsébeten, a klubos társaság a Kassák Művelődési Központban volt a XIV. kerületben. Egyes művelődési házak különböző arculatot kaptak, mi a zeneit. És akkor beszüremkedett apukám. Mert mindehhez azért az is kapcsolódik, hogy én itt nem tudtam volna elindulni, ha nincs meg mindaz, amit otthonról hoztam. Apám a Keszthelyi Művelődési Házat vezette, és én mellette dolgoztam, mielőtt Óbudára jöttem. Tőle kaptam a kapcsolati tőkét, ami nagyon fontos volt, főleg az indulásomnál. Így lettek a koncertek is. De ahogy 1970 decemberében idejöttem dolgozni, 1971. január 3-án már Baranyi Ferenccel találkoztam az Astoriában, akit fölhívtam, és mondtam, hogy szeretném, ha egy olyan irodalmi estet tartana, mint Keszthelyen az elmúlt évben. Februárban az Óbudai irodalmi presszónak ő volt a vendége.

Őt ismerte Keszthelyről.

Keszthelyről, igen. De Simon Istvánt is gyerekkorom óta ismertem – Bazsiba való, majdnem földink –, mert a keszthelyi irodalmi színpadon, a Helikon Ünnepségeken ő zsűrizett. Vagy Czine Mihályt. Körmendi Vilmost, Felföldy Anikót, Alfonzót szintén. Hosszan sorolhatnám: Pécsi Ildikót, Kovács P. Józsefet is ott ismertem meg Keszthelyen, ahogy az Ex Antiquis együttest is. Ifjúsági Klubot vezettem, és ezek a művészek jöttek a Keszthelyi Művelődési Házba fellépni. Velük, sokakkal a művészvilágból édesapám baráti viszonyban volt. Apámat nagyon szerették, és az apám féle kapcsolatok ide jöttek a Zichy-kastélyba s aztán a Társaskörbe. A Liszt Ferenc Kamarazenekar is – bár még nem a későbbi felállásban – játszott Keszthelyen, az Óbudai Kamarazenekar szintén. Varga Karcsi bácsit Keszthelyről ismerem, mert a filharmóniai koncerteket vidéken ő vezette.

Én olyan szakmai háttérrel indultam Keszthelyről, ami miatt könnyebben vágtam bele Pesten, mint bárki más a szakmában. Ott nőttem föl ezek között az emberek között.

Leendő kollégáim közül is volt, akit még otthonról ismertem. A XVII. kerületi kultúrház-igazgatót, Horváth Emilt is például ott ismertem meg a Medosz fesztiválokon. Vásárhelyi Laci bácsival Keszthelyen találkoztam először, mert a Nemzetiségi Fesztiválokat ő rendezte. Apám 1975-ben meghalt, de addig mindenhol az kérdezték, hogy hogy van apád?

Mik voltak a legszebb élmények az itt töltött évek során?

38 évig dolgoztam itt Óbudán. Ugyanott, ugyanabban, csak közben ez volt művelődési központ, művelődési ház, a Zichy-kastély neve klubház volt rövid ideig, aztán visszajöttünk ide, és kiderült, hogy valamikor ezt a házat úgy is hívták, hogy Óbudai Keresztény Társaskör, de én úgy gondoltam, hadd jöjjön be mindenki. Ezért lett Óbudai Társaskör a nevünk. Én nem mozdultam el innen. Nagyon-nagyon sok mindenre emlékszem. Azt kérdezte, mire emlékszem a legszívesebben – nem tudom. Ugyanis, ha elkezdeném magának sorolni, hogy mire emlékszem szívesen, akkor holnap reggel esetleg hazamehetne.

Lehet, hogy érdekes lenne.

Elképesztő történetek sokasága, bájos és megkönnyeztető események. Azt talán összegezni lehetne, hogy sok kudarcunk nem volt. Nem azt mondom, hogy nem volt, de sok kudarcunk nem volt.

A szabadtéri kulturális rendezvények manapság jellemzői Óbudának. Jobbnál jobb programok vannak. A hetvenes években is voltak ilyen rendezvények?

A Liszt Ferenc Kamarazenekar 1962-ben kezdett el a Kiscelli-kastély udvarán koncertezni. A Kiscelli-kastély belső udvarának akusztikája egyszerűen fantasztikus, a szabadtéri helyszínek közül magasan a legjobb. 1999 nyarán már mi rendeztünk koncerteket ide a Liszt Ferenc Kamarazenekarral és más fővárosi és vidéki kamarazenekarokkal. Ebből nőtt ki 2000-re az Óbudai Nyár programsorozat, amelynek szervezése távozásom után került az Óbudai Kulturális Központhoz, Lőrincz Edinához.

1977 nyarán viszont az Országos Filharmónia rendezett koncerteket a Zichy-kastély udvarán, amely hangversenyeken az Állami Hangversenyzenekar, Kobajasi Ken­i­csiró, Ferencsik János és hasonló kaliberű művészek léptek fel. Így kezdődtek a szabadtéri rendezvényeink, 1200 fős épített nézőtérrel. Dolgoztunk, és elegáns koncerteket szerveztünk. A nők estélyi ruhában jöttek oda. Közben nyitva voltak a kiállítások, szünetben meg lehetett nézni a Helytörténeti Gyűjteményt, a hátsó kertben is kiállítások voltak. Eredetileg diszkót is akartak a barokk udvaron, én meg azt mondtam, hogy egy barokk kastély udvarán nem lesz diszkó. Amíg én voltam, addig nem is volt. A Kassák Emlékmúzeum is nyitva volt, meg a Pince­galéria is. Aztán kezdődtek az Óbudai Vigasságok a Fő téren, mely során még újságot is kiadtunk, s ez fordult át kulturális piacba, amit Pihe (Harsányi Mária, a Társaskör jelenlegi igazgatója – a szerk.) talált ki. Akkor már ő is itt dolgozott. A kulturális piac olyan rendezvény volt, amelyre nem fizettünk rá, de ezért nagyon meg kellett dolgoznunk! 1989-ben jöttünk át végleg a Társaskörbe, lezárult a Zichy-beli élet.

Előadóművészként is dolgozott.

Igen. Verset mondtam. Meg még néha ma is mondok, ha hívnak.

Előadóművészként nem lépett fel az Óbudai Társaskörben, de két lemeze is megjelent a Vándordal és Az én ajándékom című. Mindkettő válogatás lelki érzékenységre utal. Teljesen különböző út ez az intézményvezetőihez képest?

Persze, ez egy más történet. Vezetőként el kell számolni, ki kell nyitni, meg tisztaságnak kell lenni, meg időben el kell kezdeni, meg a számlát ki kell állítani, ki kell fizetni. Teljesen más feladat. Több hónapra előre tervezni… szervezői feladatok, satöbbi.

A mai napig fellép?

Ha hívnak, akkor igen. Bár az igazság az, hogy most már inkább csak felolvasok, mert annyira ritkán mondok verset, hogy nagyon megterhel, ha kívülről kell mondanom.

Most már felléphetne a Társaskörben is.

Volt is, hogy Pihe hívott. Volt egy nagyon szívem szerinti ügyünk, amit Pihe folytat. Kósa Gábor – zeneszerző, ütős zenész – édesapja, Kósa György egy legendás zongorista, zeneszerző, a magyar kulturális, szellemi élet egyik nagyon fontos figurája volt. Gábor – nagyon tisztességesen és meghatóan – őrzi és ápolja a papa emlékét. Az emlékesten mindig volt zene, kiállítás, és azokat a verseket, amelyeket Kósa György megzenésített, Jancsó Adrienn olvasta föl. Aztán Adrienn itthagyott minket, és Gábor megkért, hogy én olvassak fel.

Azóta én olvasom föl ezeket az általában nagyon nehéz verseket. Pihe folytatja a kezdeményezésemet, ezért léptem fel itt a Társaskörben.

2008-ban adták ki második verses lemezét Az én ajándékom címmel, ami időben nagyjából párhuzamos volt a Társaskörből való távozásával.  

Nem nagyjából, hanem egybeesett.

Ez a lemez egyben búcsúzás is?

Nem. Semmi köze nem volt a két dolognak egymáshoz.

A címadó vers József Attila költeménye, amelyet az ön nagynénjéhez írt 16 éves korában.

Ezt speciel nem hozzá írta, de abba a körbe illett bele, amely verseket a nagynénémhez írt.

Nagynénje, Gebe Márta 1985-ben adott interjút a Kritika folyóiratnak. József Attila első szerelmeként azonosítják ezt a kapcsolatot. A költő még öngyilkosságot is megkísérelt miatta.

Így van.

Gebe Márta édesapja, Gebe Mihály folyamatosan támogatta József Attilát.

Igen, József Attila az internátusban lakott Makón, és nagyapa volt az internátus igazgatója. Támogatta őt, 1922 karácsonyát például náluk töltötte. Gondolom, jobban odafigyelhetett rá, mint a többi gyerekre.

1922-ben jelent meg a Szépség koldusa…

… meg is van a családomnak egy olyan példány, amibe kézzel van beírva az ajánlás: „Versemmel hogyha megelégszel / – kínáltam úgyis már elégszer – / Fogadd el: véres, könnyes ékszer. Miska bácsinak”. És ez a kötet, megvan Süveges Gergő édesanyjánál. Süveges Gergő déd­unokája az én nagynénémnek.

2008-ban nem pályázott újra…

Nem bizony!

Azt mondta akkor, hogy már nem akar olyan harcokat megvívni, amikben az alapvetéseket kell újból elmondani. Tehát ez tudatos lépés volt?

Az. Nagyon elegem lett.

A megváltozott körülmények, a kultúrához való viszony, a generációs szakadékok? Vagy eddig, eddig, eddig!?

Ez az eddig, eddig, eddig! Elmesélek valamit. Abban az évben májusban hagytam abba, április táján lődörögtem az előtérben valamiért.

Mindig nagyon szerettem az emberek között lenni, keveset voltam hátul az irodában, az nagyon ritkán fordult elő, hogy én ott ültem volna.

Jött egy korombeli hölgy, kérdezte: Miért mész el? Nekem mániám volt, hogy nevetés nélkül az élet nagyon nehéz dolog. Ha humora nincs valakinek, az a nagyhalál, az borzasztó. Mi rengeteget nevettünk, mert mindig találtunk mindenben valamit… Nagyon össze voltunk szokva, félszavakból értettük a másiknak a hülyeségeit. A törzsközönség is tudta, hogy ez egy ilyen hely. Tehát, én nyugodtam mondtam az érdeklődő hölgynek, hogy mert elegem van belőletek, és akkor jót nevettünk együtt. Akkoriban még kurátor voltam az NKA fesztivál és nagyrendezvények kollégiumában, és amikor olvastam a pályázatokat, s a harmadik olyan került a kezembe, amiről láttam, hogy többé-kevésbé telehazudja a pályázatot, akkor becsuktam, és azt mondtam, hogy elegem volt belőletek. Nekem a szakmából is elegem volt. Ez egy nagyon szomorú vége egy jópofának indult történetnek. Azóta sem hiányzik. Megvannak a kapcsolataim, eljövök, találkozom azokkal, akiket kedvelek, szeretek. Rolláéknál, a Liszt Ferenc Kamarazenekarban felügyelőbizottsági elnök vagyok. De vannak dolgok, amiket nem vesz be a gyomrom, amiktől epeömlést kapok. És én ennek nem tudok nem hangot adni. Na, most manapság az emberek ugyanúgy hallgatnak, meg húzzák meg magukat, meg nem tudom, mit csinálnak, mint állítólag annak idején is.

Én soha nem fogtam be a számat. 25 éves koromban csípőre szorított kézzel pöröltem a kerületi párttitkárral, pedig soha nem voltam párttag, még szakszervezeti tag sem. Ennek ellenére nagyon jól együtt tudtunk működni.

Halála előtt azt mondta, hogy örül, hogy velem dolgozhatott és büszke rám. Ő szaktekintély is volt. A régi Népművelési Intézetben sokaknak segített 1956 után.

Hát van, aki ordíthat még egyszer, van, aki nem.

Mindig szabadúszó voltam, soha nem volt családom, voltam férjnél, de felelősséget csak magamért kellett vállalnom.

De akkor – már elnézést, hogy ezt kérdem – ez a vagányság megjelent minden tevékenységében?

Hát, hogy a fenébe ne! Néha elkapkodva, de rögtön véleményt mondtam. Sok helyen nem is nagyon szerettek. Megkaptam azt is, hogy hogy lehet a Merényivel együtt dolgozni? Erről a kollégáimat kell megkérdezni, akik itt együtt dolgoztak velem. Nem mentek el innen, itt nem volt fluktuáció. Wéber Éva 1977-től dolgozott itt, Pihe 1982-től, Parádi Tamás grafikusunk és Andrási Gábor szinte ugyanakkortól. Ez volt a régi stáb.

Azért ezt kedvelték is az emberek, nem?

Egy időben volt olyan pletyka, hogy valakinek vagyok a valakije, azért ilyen nagy a szám. Mondtam nekik, nem mindegy, hogy mitől?

Azért ez vonzó tud lenni, be kell látni.

Lehet. Nem tudom. Imre nagyon szeretett, Kiss Imre, akivel egy kicsit földik is voltunk, ő Tapolca környéki volt, az utolsó tanácselnök. Azt mondta állítólag Tarlós Istvánnak, amikor az átadás volt: Erre vigyázz! Nagyon jóban voltak. Én mindkettőjükkel jól tudtam együttműködni, de Bús Balázzsal is. Balázzsal sokat nevettünk, mert kitűnő humora van. (Remélem, megőrzi!)

Mondják az Óbudai Társaskörre, hogy országos és nemzetközi hírű. Egyetért ezzel?

Igen.

Az ön irányítása alatt vált országos és nemzetközi hírű intézménnyé.

Ez igaz. Akkor is, ha szerénytelenségnek hangzik. De nem azt mondom, hogy miattam, azt mondom, hogy a munkatársaimmal együtt értük ezt el… Nélkülük nem ment volna.

Tamás a bolygó szinte minden pontján járt, lanttal, kobozzal vagy énekesként, neves nyugati zenekarok tagjaként, vagy pedig párban, az említett zenésztársakkal.

Nagyon nagy rálátása volt a világra, de Erdély mindig is a szíve csücske volt. Nagyon büszke volt rá, hogy református létére bizonyos ősei unitáriusok voltak, például Kolozsvár egyik hajdani bírája.

Csíkszeredában pedig egyenesen valóban nem is dísz-, hanem valódi polgár volt. Azokban az években, amikor esetleg nem lépett fel a fesztiválon, mindig itt volt – azért is, mert Gyimesben háza van.

Egy 1985-ben adott interjúban Tamás maga meséli el, hogyan lett Kobzos: „Ezt az előnevet 1977 óta vallom a magaménak. Kecskeméten egy népzenei találkozón vettem részt, és az előadásomat bekonferáló Buda Ferenc költő barátom így szólított fel a pódiumra. Találónak éreztem a tőle kapott nevet, mert beszédes név. Arra utal, amit szívügyemnek tartok, a régi magyar zenére.”

Egy másik interjújában ennek a gondolatnak a folytatását veti fel: „Sose vettem föl hivatalosan ezt a nevet, sose iktattam be a személyi igazolványomba, de remélem, a síromra majd ráírják.” Ezt akkor viccből mondta. A sírkőre Raffay Dávid szobrászművész készítette a kobzot ábrázoló vésetet. Az eredeti tervet már rajzként megkaphattuk, és bekerült a könyvbe is.

Tamás talán a világ egyetlen régizenésze volt, akinek saját pajzsot is adott az élet. Ez egy eredeti, a Tinódi-címert imitáló kék-piros pajzs, amelyet egy hadi hagyományőrző klub készített neki. A gyönyörűen festett pajzs ott lógott a lakásában, szemben az ajtóval, ahogy belépett az ember. Most az Óbudai Népzenei Iskola emlékkiállításán látható. Úgy gondoltuk, hogy a könyv előzéklapján is ez legyen, sőt ugyanazzal a pirossal és ugyanazzal a kékkel készüljön a könyvhöz járó CD és a DVD is. A címer rajzát mindenki ismeri a Tinódi-kötet elejéből, metszetben, egyszerűen, puritánul kinyomtatva. Tinódi saját címerkérő levele viszont színes – ez ihlette a pajzsot.

Erről készült 2015-ben a Tinódi-emlékplakett, amelyet Tamás kérésére vele temettek el. A szíve fölött őrzi.

Tudjuk, hogy a XIX. század közepén már voltak Tinódi-előadások a Nemzeti Múzeum dísztermében Mátray Gábor jóvoltából, hárfa- és zongorakísérettel. Nagy, öltönyös közönség előtt énekelték az akkor újra felfedezésre váró magyar históriás énekeket. Azt, hogy a históriás énekek előadása valójában a legtermészetesebb dolog a világon, a magyar közönség előtt Tamás mutatta fel először. Ezt a megfejtést ő adta ehhez a réteghez. És az ő szerencsés követői, amilyennek vallhatjuk magunkat sokan, azt mondhatjuk, hogy ezzel valamit kiemelt a kövek alól, vagy a száraz papírlapokról. Tamás a históriás énekeket is a közönséggel való eleven, jelen idejű párbeszédnek tartotta, nem valami muzeális tárgynak.

Ez a kötet közös adósságunk. Azért közös, mert már Tamás is adósnak érezte magát vele. Az utolsó években sokat beszélgettünk arról, hogy díjak és elismerések ellenére félő, hogy az életműve szétpereg.

Ezzel a könyvvel az ő terve is az életmű összefoglalása volt, minket elsősorban hangfelvételek összegyűjtésére kért.

Különösen – és ezt már kórházban fekve mondta el nekem – azt a Balassi-CD-t emlegette, ami csak másolt példányokban létezik. Ez a stúdiófelvétel 2004-ben készült, de sose jelent meg hivatalosan. Gyújtópontnak elég volt arra, hogy az összes többit megpróbáljuk felkutatni, megmenteni. Ehhez a könyvalakot választottuk, mert a könyv neki is szívügye volt. Óriási könyvtára volt, tele bibliofil ritkaságokkal a világ ezer nyelvén, saját gyűjtésben és családi örökségből származó könyvekkel. Édesapja mint irodalmár rendkívül gazdag könyvtárat hagyott a családra. Tamás is legendás olvasó volt: amikor úton volt, és nem beszélgetett valakivel, rögtön könyvbe temetkezett, mint a régi peregrinusok, vándordiákok. A nap minden óráját tanulásra használta ki. Folyamatosan csiszolta a véleményét, az újdonságokra is nyitott volt. Vegyészként sem volt utolsó, s ha azon a pályán marad, ugyancsak nagyon sikeres lett volna. Föltalált például egy olyan szondát, ami sokkal kisebb százalékból kimutatja az alkoholt, mint amit a rendőrség használt. Erre nagyon büszke volt, de szerencsére nem gyártották, mert akkor már senkinek nem lenne jogosítványa. A restaurálást azért hagyta ott, mert elcsábította az énekmondó élet.

Addig munka mellett zenélt, nagyon sokat, de az éjjel-nappal akkor következett be, amikor megegyezett a családdal, hogy próbaként hadd legyen szabadúszó. Attól fogva valóban az énekmondó életét élhette.

Felkérésre soha nem mondott nemet. Együtt játszottunk iskolákban, falusi templomokban. Pályája elejétől gyűjtött népzenét; Erdélyt úgy ismerte, mint a tenyerét. Bárhová utazott, azt mind feltérképezte. Számára a világ nyitott könyv volt, és örömmel lapozott benne – ha kellett, akkor kettőt. Sose mondta, hogy „na, ez már így rendben, és túl vagyunk rajta”. A saját régi számait is újra és újra játszotta, formálta. Ezt a könyvet meg kellett csinálni: ez az ő megíratlan könyve. Nem írtuk meg helyette, mert nem lehet. De az ő hangján szólaltattuk meg a gondolatait, hiszen olyan gazdag interjúkincset hagyott ránk, amelynek még mi is csak a töredékét ismertük Bélával, s még rengeteg elő fog kerülni. Főleg, mivel a Rádió hangtárában is nagyon sok van, amiket célszerű lenne lejegyezni…

Miért érdekesek ezek az interjúk? A pályája elejétől az utolsó napokig készültek. Ő volt az a ritka népzenész, akit az élet rávett (sokak nevében), hogy elméleti dolgokról is nyilatkozzon. Korábban mindig olyasmiről kérdezték őt: „ezt hol tetszett gyűjteni, esetleg él-e még a Marika néni?…”, vagy pedig: „milyen forrásokat használt, és ki látott már ilyen hangszert”. Ő mindig a felületes kérdések mögé ment, bele a sűrűjébe, hogy miért csináljuk ezt. Szeretett új és új válaszokat adni.

Az évről évre vagy évtizedről évtizedre változó ars poeticáknak igyekeztünk egy szép füzérét összerakni. Ennek azt a címet adtuk, hogy Álmodtunk, sírtunk, ösztönöztünk.

Ez egy Ady-idézet, amit egy korai interjújában említ – hiszen Tamás „mellesleg” fejből tudta a magyar irodalmat.

Első ismert rádiófelvétele, ami a könyvhöz tartozó CD-n is szerepel, egyenes adásban ment le 1979 szeptemberében a sárvári várból. Ennél avatottabb helyen Tinódi sem szólalhatott meg, hiszen itt szolgált Nádasdy Tamás udvarában, itt is halt meg 1556-ban. Hanghordozón csak 1988-ban, tehát kilenc évvel később jelent meg az élő felvétel ebből az anyagból, az is Baselban, szamizdat kiadásban, az Énekelt történelem című legendás kazettán, ami aztán a rendszerváltás után Magyarországon is megjelent egy utókiadásban. Miért érdekes ez? Tinódi a jelennek szólt, a saját jelenének, Tamás a mi jelenünknek akart ezzel szólni. Azzal is, amikor közéleti vagy a néphez szóló, vagy kesergő témákat választott, meg akkor is, amikor magánéletről volt szó. Tehát a régizenét nem tartotta réginek. Régi, mert a régiek írták, de zene, mert a jelenben is működik. Ami nem működik a jelenben, az számára nem volt.

Mi, akik Óbudán ültünk az ő óráin, mind megtapasztalhattuk, hogy az idő könnyen átléphető, ha odafigyelünk, és ebben hiszünk. Ez a hit megmaradt. Ő irányított minket, hogy a valódit keressük.

Ezért gyűjtötte az emlékeket, az élményeket egy „kíváncsi nemzedéknek”, értve ezalatt a táncházas „nomád” nemzedéket, amihez magát is sorolta. Tamás tényleg nomád volt a gyűjtőútjai, illetve az életformája miatt.

Néha azért összeülhettünk, és voltak olyan nyugodt óráink is, amikor tervezgettünk: „Na, mit fogunk csinálni tíz év múlva, húsz év múlva? Figyelj, ezt ki kéne adni; kéne már valaki, aki amazt összegyűjti; el kéne nevezni erről vagy arról” – mondta ilyenkor. Nem volt intézményszerű ember, de úgy tudott gondolkozni, mint egy intézmény. Amikor Óbudán a koboztanári évek után, amik nagyon sikeresek voltak, igazgató lett, féltettük, hogy belőle is hivatalnokot csinál az élet. De Tamás, ez a végtelenül tehetséges, könnyed ember, aki szabad kézzel, irodalommal és zenével mindent össze tudott hozni, és fejből tudta a történelmet, ezt is simán megoldotta. Pillanatok alatt olyan virágzó iskolát csinált, amely mára Közép-Európa egyik vezető népzenei intézménye. Innen nőtt ki gyakorlatilag a hazai középfokú és a zeneakadémiai népzeneoktatás is. Nem véletlen, hogy tagja volt az első zeneakadémiai tantestületnek a népzenei tanszéken.

Ha valaki 1977-ben azt mondja neki a kecskeméti zenei találkozón, amikor fölhívják frissen kapott művésznevén a színpadra, hogy egyszer majd – ahogy szoktuk mondani – „minden dudás egyetemén” fognak a gyerekek tanulni, és kontrával meg kobozzal a hónuk alatt rohangálnak, és a zenész társadalom elismert alakjai lesznek, akkor legalábbis mosolyogtunk volna. És mégis végbement, mert ő abban a kodályi, bartóki galaxisban hitt és gondolkozott – és ez az életműve minden szegletére igaz –, aminek ez az egyik kijárata. Bizony eltelt negyven év a táncházmozgalom homályában és fényében, ami ezt kiállta. Van olyan fénykép a kötetben, ahol együtt ülnek Halmos Bélával és Sebő Ferenccel – utóbbival közös hangfelvételt is találtunk.

Látszik, hogy az alapító atyák valamit nagyon megtaláltak, valamit nagyon át akartak adni, és erre, ha várni kellett akár évtizedeket, érdemes volt.

Ma már másról szólhat az egész, s azok, akik ma belenőnek, már készen kapnak olyasmit, amiért valaha tényleg mocsáron s folyón át kellett járni.

Magát az Óbudai Népzenei Iskolát is számtalan támadás érte. Nem is így hívták régen, hanem az Óbudai Zeneiskolának volt népzenei tagozata. A függetlenné válás Tamásnak köszönhető. A kötet második részében olvasható cikkfüzér is jelzi, hogy komoly pedagógiai programja volt. Nem szabványosítani akart, csak sugallni. A népzenéhez a kíváncsiságon túl – ezt is többször hangsúlyozta – bizonyos vagányság kellett. Az, hogy lemenjünk a sárig, a porig, járjunk utána, s ne higgyük el, amit más állít róla. Legyenek saját élményeink. Tamás ennek ellenére „adós” maradt egy teljes saját népzenei lemezzel. Ez is érdekes – mennyit tett a népzenei mozgalomért, s nem volt egy önálló lemeze, ahol népzenét énekel.

Mai trubadúr

A kötet második fele egy terjedelmes lemezborító-sorozat. Egy nagyon ritka fotóval kezdődik, ahol Tamás első nagy vágya, a Régi magyar betlehemes lemez friss példányával üldögél egy padon, s tökciterán játszik. A lemez születése is csoda dolog volt! A Hungaroton lemezkiadónál abban az időben keresztülvinni, hogy egy falusi gyerekszínjátszó társulat, a budapesti Szent Imre templom kórusa és felnőtt régizenészek közös lemezt csináljanak az első magyar betlehemes játékból – több mint illuzórikusnak tűnt. A Régi magyar betlehemes 1988-ban az év hanglemeze lett. A szokatlan vállalkozás tehát mégis áthozott valamit az ormánsági gyerekek szavaival, mégiscsak „bevitt egy labdát abba a kapuba”, sőt nem is egyet. És csodaszépen megszólalt a zenekar.

Ezért volt fontos feladat, hogy azokat a szétszaladó kincseket, amelyeket a hangfelvételek őriznek Tamás életművéből, együvé tereljük.

Úgy gondolom, hogy csak tanultunk belőle, csak gazdagodtunk vele mindannyian, akik ennek a folyamatnak részesei lettünk, és közel sincs vége. Most azokat sikerült összeterelni, amelyekből megkaptuk a teljes eredeti kópiát a kiadóktól. Ez sem kevés: tizenöt teljes lemez. Ebből csak egy a Tinódi-összkiadás a maga kilenc és fél órájával, amelyen csorbítatlanul elhangzik az összes szöveg, ami önmagában világszenzáció. A Magyar Katolikus Rádió archívuma szerencsére megőrizte az eredeti mesterszalagokat, s szinte térítési díj nélkül átengedték nekünk. De megjelennek a régi műsoros kazetták is, amelyek ma már elérhetetlenek. Az Énekelt történelem címűt például Baselben vette föl egy koncert utáni este. Kapott két-három stúdióórát, és azokat a számokat, azokat a hangszereket tudta aktiválni, amelyek éppen ott kéznél voltak. Legendás album jött létre. Ennek az eredeti baseli mesterszalagjáról sikerült az eredeti kazettánál jobb minőségű felvételt közreadni, akárcsak a Vándorok énekei esetében, amelyet a Magyar Garabonciás Szövetség adott ki egy kis kottafüzettel együtt 1994-ben. A Szentegyházi dicséretek húsz éve jelent meg, gyakorlatilag azonnal elfogyott. Huszár Gál énekeskönyvének (1560–1561) válogatott énekanyagát mutatja be kórussal és énekmondó előadásban, váltogatva. Ez a szinte ismeretlen kazetta is meghallgatható, méghozzá az eredetinél jobb minőségben, ahogyan az 1992-ben kiadott Protestáns énekmondók is, amely első közös munkáink egyike.

Erdal Şalikoğlu barátunknak is sokat köszönhetünk. Tamás török orvos és énekmondó barátja az Óbudai Társaskörben nemrég egyazon színpadon állhatott Tamás provence-i régizenész barátjával, Miquéu Montanaróval. Ez Tamás életében sajnos soha nem fordult elő, de az emlékére sikerült ennek a könyvnek a kapcsán összegyűlni. Mindenki a maga területén közbenjárt egyes kiadványok jogaiért. A török kiadók egy szavunkra átadták a teljes, ott megjelent három CD anyagát, borítóstul. A DVD-n meghallgatható Balassi húsz éneke is, ami szamizdatban jelent meg, és másolt CD-ken terjedt. Részletek hallhatók a legendás erdélyi reneszánsz lemezről (Bakfark Bálint Lant Trió), amit 1979-ben vettek fel a Pannonhalmi Főapátságban, és 1982-ben látott napvilágot.

Tamás hidakat képezett műfajok között is. Ilyen hídképzés volt két újabb lemeze, melyek szintén bekerülhettek a gyűjteménybe a kiadók jóvoltából: a Főnix és bárány (2000) és a Nem megyek én innen sehova (2008). Az elsőn túlnyomórészt édesapja, Kiss Tamás megzenésített versei vannak, továbbá más, debreceni vonatkozású költemények. Ezeken a lemezeken a régi pol-beat örökségnek is emléket állított. Két-három akkordos, egyszerű számokat szólaltatott meg.

Az egyedi rádiófelvételek után hetekig ástunk megsárgult szalagos dobozokban, felvételi kartotékokban. Önmagában szellemi utazás volt bezárkózni egy-egy kis lehallgató szobába, és elmerülni a régi felvételekben. Remélem, hogy ez másnak is akkora örömet okoz, mint nekünk okozott ott.

Sikongatva hallgattuk a rádiós munkatársakkal, és mindenkinek leesett a tantusz, hogy micsoda kincseken ülnek. Ezeket digitalizálva kilenc albumot sikerült összerakni. Az összes DVD műsorideje 35 óra.

A könyv és a vele járó hangzóanyagok bevételéből a gyimesi zeneoktatást, az Óbudai Népzenei Iskola gyimesi zenei táborait és továbbképzéseit támogatjuk, amihez Tamás adta az ötletet. A kezdeményezésért fáradhatatlan szerkesztőtársamat, Szerényi Bélát illeti köszönet.

Kobzos Kiss Tamás rövid életrajza

A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, hangszeres zenész és pedagógus Debrecenben született 1950. május 30-án. Édesapja Kiss Tamás költő, esszéíró és író. Zongorázni, majd magánúton gitározni tanult egyetemi évei alatt, miközben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kutató vegyész szakát látogatta. A Főnix színjátszó együttes, majd a Délibáb népzenei együttes tagja lett, és az évek során több hangszeren is megtanult játszani, például citerán, kobzon, brácsán, tekerőn és reneszánsz lanton.

1974-ben a budapesti Néprajzi Múzeumba került restaurátornak, s rövid időre a Kaláka együttes tagja is volt, majd 1976 és 1986 között L. Kecskés András együttesében muzsikált. Gyakran fellépett az Egyetemi Színpadon, hanglemezklubokban, templomokban. 1976 és 1979 között vegyész restaurátorként dolgozott a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központban; közben néhány hónapig a debreceni Déri Múzeumban is közreműködött Szentpál Monika és Erdélyi György előadóestjein. Évekig szerepelt a Radnóti Színpad Toldi előadásában Nagy Attilával. 1987 januárjától a bécsi Clemencic Consort tagja lett, és ezzel az együttessel több száz alkalommal lépett fel Európa számos országában. Legutóbb a Thomas Wimmer által vezetett Accentus Austria régizene együttes szólistája volt. Velük Jeruzsálemben, Bambergben és Citta de Castellóban is fellépett. A Jánosi együttessel, valamint Ferencz Évával is több hanglemezfelvételen szerepel. Miquéu Montanaro provence-i zenésszel 1982 és 2000 között sok népzenei és régizenei koncertet adott, Magyarországon és Franciaországban is készítettek hangfelvételeket.

1992-től adtak közös koncerteket Magyarországon, Erdélyben és Törökországban Erdal Şalikoğlu isztambuli énekessel, akit nem túlzás Kobzos Kiss Tamás fogadott testvérének nevezni. Három közös CD-t készítettek, s utoljára 2015 augusztusában, az Esztergomi Históriások rendezvényén léptek fel együtt. Kobzos Kiss Tamás énekes szólistája volt Szabados György zeneszerző több művének is. Szólistaként több száz koncertet adott Magyarországon, a környező országok magyarlakta városaiban, falvaiban. Játszott Európa majdnem valamennyi országában, továbbá Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban. 1991 óta, amikor a Protestáns énekmondók című műsort, majd kazettát összeállították, gyakran lépett fel a Musica Historica együttessel is.

1986 óta tanított az Óbudai Népzenei Iskolában, amelynek 1991 januárja óta az igazgatója lett. 2013 szeptemberében UNIÓS támogatásból új épületet kapott a zeneiskola, amely addig egy társasház alsó emeletén működött. Az új épület méltó hely volt az ország egyetlen, csak népzenét oktató zeneiskolájának. 2007 óta Liszt Ferenc Zeneakadémián is tanított kobozjátékot. Több tanulmányt írt a népzene tanítás témakörében, előadásokat tartott, konferenciákat szervezett. 2007-ben a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli, 2012-ben levelező, majd 2013-ban rendes tagja lett.

Kobzos Kiss Tamás Budapesten hunyt el 2015. november 8-án.

(A szöveget szerkesztette: Vig György)

Dúdolj verset. Kobzos Kiss Tamás emlékezete, Magyar Hangszermíves Céh, 2018.

Hogy kezdődött az illusztrátori pályafutása? Ha jól tudom, eredetileg olasz szakra járt az egyetemen.

Két dolog érdekelt kiskoromtól, az olvasás és a rajzolás. Az anyukám eléggé szabadon hagyott engem ebben kísérletezni, ha akartam, egész nap rajzolhattam. A gimnázium után viszont egy évig Olaszországban voltam, kézenfekvőnek tűnt a bölcsészkar, ahová fel is vettek rögtön, amint hazajöttem. Csak aztán két év alatt rájöttem, hogy nem igazán nekem való. Közben megszülettek a fiaim, és úgy gondoltam, ez az utolsó lehetőség, hogy mégis megpróbáljak felvételizni az Iparművészeti Egyetemre (akkor így hívták a MOMÉ-­t). Másodszorra sikerült.

Hogy csöppent a mesék világába?

Mindig is illusztrátor akartam lenni, a szeretett könyvek miatt. Elég hamar, már az ovi elején megtanultam olvasni, és nagyon szerettem a könyvekben az illusztrációkat is nézegetni, és mostani szememmel nézve elég megdöbbentő módon továbbillusztráltam (telefirkáltam) az általam kedvelt könyveket. Nem is értem, hogy hagyhatta ezt a mamám…

Hogy született az első mesekönyv, a Kismadár és Kóró?

Felkérésre csináltam a képeket, de aztán a kiadó elállt a megjelentetéstől. A képek két évig fiókban voltak, amikor szerencsémre megismertem Adélt, aki átírta a népmesét, és a kész pdf­-et elküldtük néhány kiadónak. Az első a Scolar volt, és megtetszett nekik, ki is adták.

Várszegi Adéllal további két közös könyvük van, a Jakifészek és a Raptormese. Ilyen jól kiegészítik egymást?

Szerintem jól kiegészítjük egymást, főleg, hogy ez a munkakapcsolat közben párhuzamosan barátsággá is fejlődött.

Számos közös tervünk van, remélem, lesznek belőlük könyvek! Nekem nagyon fontos a humor, és szerintem kevés az ilyen vicces szerző, mint Adél.

Az Állatok abc­je rendhagyó lapozó, az első önálló könyve?

Igen, ez is felkérésre készült: a kiadó szeretett volna egy állatos könyvet. Nekem persze nem kellett kétszer mondani, állatokat bármennyit, bármikor! A továbbiakban szabad kezet adtak, és ez lett belőle. Erre a könyvre eléggé büszke vagyok.

Hogy találtak egymásra Danny Bainnel? Az Ez nem az apu hangja című kötet három afrikai történetet mesél el, merőben más, mint az eddig ön által illusztrált állatmesék.

A Betűtészta Kiadó kért fel a könyv illusztrálására, így ismertem meg Dannyt. Azért más ez a könyv szerintem, mert eléggé megkötötte a kezem az afrikai népművészet szín- és formavilága, amit bele kellett vinnem az illusztrációkba. Sok kutatómunka is áll mögötte.

Továbbá, ebben a könyvben emberek a szereplők, ezért is más. Nagy kihívás volt ez nekem, de legalább tudom, hogy tudok embereket is rajzolni, ha muszáj.

A kötet most, június 9-én kapott Szép Magyar Könyv oklevelet.

Van olyan, hogy „álomkönyv”? Amit szívesen illusztrálna, csak még nem keresték meg vele?

Persze, egy csomó, például Lázár Ervin dolgai, Poe, Andrew Lang Mafláziája, de ilyen volt Huxley-tól a Varjak is, és ez még meg is valósult! Szerencsére eddig nem kellett olyan könyvet illusztrálnom, amihez nem volt kedvem.

Munkáival nemcsak meséskönyvekben, hanem képeslapokon, kifestőkben, sőt gyerekbútorokon is találkozhatunk. Hogy bírja az iramot?

Hát, három gyerekem van, etetnem kell őket, így sokat kell dolgoznom. Nagyon örülök, hogy még az a szerencse is ért, hogy azzal kereshetek pénzt, amit szeretek csinálni.

Persze, alapvetően a könyvillusztrációt szeretném, de ha ásványvízcímkén van az állatka vagy egy gyerekszéken, az is öröm.

Mostanában azért kevés időm volt bútort festeni, inkább csak barátoknak. Gyerekcsoportot is tanítottam ebben az évben illusztrációs technikákra.

A legfrissebb mesekönyve, A varjak és a csörgőkígyó Aldous Huxley, a Szép új világ írójának egyetlen gyerekkönyve. Meséljen róla egy kicsit!

Ez a szöveg régi nagy kedvencem volt, mert az a fajta humor jellemzi, amit én igazán kedvelek. Egy varjúpárról szól, akiknek a tojásait rendre ellopja egy kígyó, míg végül leleplezik, és jól megleckéztetik. Magyarul persze nem volt kiadva, de ismertem. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom illusztrálni. Törekedtem a színpaletta redukálására, nagyon örültem, hogy használhatok feketét (a varjak), és próbáltam az illusztrációkba humort csempészni. Szerintem ez egy egészen különleges könyv lett, remélem, sokan felfedezik maguknak.

Mik a jövőbeli tervek? Van új könyv a láthatáron?

Igen, készül egy böngésző, egy újabb CD–­mellékletes könyv a Katáng együttes zenéjére, egy papírszínház a Csimota Kiadóval és egy újabb könyv, amit Adél írt. Remélem, néhány még idén megjelenik!

Azóta is sok időt tölt itt, mióta eladta a fesztivál tulajdonjogát?

Sokkal kevesebbet, mint régen, mostanában csak heti egyszer szoktam bejönni a hétfő délelőtti vezetői értekezletekre. A folyamatos pörgést már elengedtem, de nem azért, mert eladtuk a cég 70%-át, hanem mert már a befektető megjelenése előtt, tőle teljesen függetlenül eldöntöttem, hogy a 25. Sziget Fesztivál lesz az utolsó, aminek a szervezésében aktívan részt veszek.

Kiöregedtem, és már nem értem eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését ahhoz, hogy én határozzam meg továbbra is a rendezvényeink fő irányvonalát.

Ha fontos nekem a fesztiváljaink jövője – márpedig bizonyos értelemben a gyerekeimről van szó –, az is fontos, hogy mi lesz velük, ha már nem én vagyok a legnagyobb tulajdonos, tehát teret kell engednem a lelkes és innovatív gondolkodású fiatalabb kollégáknak.

Egy időben fesztiválokat „gyűjtött”, a Sziget mellett olyanokat, mint a Balaton Sound, a Telekom VOLT Fesztivál, a Gourmet Fesztivál, a Gyerek Sziget. De szerette a különleges autókat, meglehetős borgyűjteménnyel rendelkezik, és már egy komoly galériát megtölthetne a kortárs művészektől származó alkotásokkal.

Ami a fesztiválokat illeti, számomra a szervezés hobbi is volt, nemcsak munka. Velem mindig az történik, amikor valamibe belefogok, hogy közben még inkább megjön hozzá a kedvem. Mivel ilyenkor elmosódnak a határok a szórakozás és a teendők között, előbb-utóbb azon veszem magam észre, hogy egyre több fesztivált szervezünk, vagy újabb és újabb éttermet nyitunk. Ráadásul sok minden érdekel, ezért több dolgot is igyekszem egyszerre csinálni, aminek a vége viszont mindig az, hogy szembesülnöm kell azzal a szigorú ténnyel, hogy egy napba csak 24 óra fér bele. A legtöbb projektemet csak „kipróbálni magamat” alapon kezdtem el.

A műtárgy gyűjtés azért egy picit más sztori, mert persze ebben is benne van a sznobériám, de benne van az a személyes történet is, hogy sok olyan alkotó volt a környezetemben, aki multifunkcionális, azaz nemcsak képzőművészként próbálta ki magát, hanem zenészként is.

Rendezvényszervezőként, legalábbis az első időszakban főleg ezeket a zenei világban is jelen lévő művészeket ismertem meg. Mivel kialakult velük valamilyen személyes viszonyom, úgy gondoltam, hogy azáltal, hogy a képeiket is kiteszem a falamra, új szintet hozok be kapcsolatunkba.

Volt ebben karitatív motiváció is, úgy értem, hogy így támogatta az anyagilag nem igazán elkényeztetett képzőművészeket?

Volt, akinél benne volt ez is. Mivel az ismerősöknek beleláttam a magánszférájába is, tudtam, hogy jól jönne, ha vennék tőlük pár képet. A gyűjteményemben vannak olyan alkotások, amelyeknél inkább a művész emberi oldalát értékeltem, és azt gondoltam, hogy a vásárlásommal nemcsak magamnak szerzek örömöt, hanem neki is segíteni tudok, de túlnyomó részt persze azért vettem képeket, mert tetszettek. Ráadásul szerencsére elég gyakori az az eset, amikor ez a két dolog egybeesik, mármint, hogy tetszik is az alkotás, meg segítek is vele az alkotónak.

Elég személyes viszonyom van a képekkel, ezért amikor valamit megszerzek, sose gondolok arra, hogy majd valamikor haszonnal adhatom-e tovább. Sőt még a gondolatától is viszolygok, hogy eladjak bármit a gyűjteményemből.

Míg a legtöbb gyűjtőnek érthető módon az is szempont, hogy mennyire éri meg az adott kép, mennyire fő mű, mennyire emelkedik várhatóan az értéke, nálam ilyen nincs.

Gyerekkorában is gyűjtött dolgokat?

Persze, mindenfélét, gyufacímkét, bélyeget, fémpénzeket, matchboxot, még sörösdobozt is. Tehát valamit mindig gyűjtöttem, de egyik sem volt olyan kitartó tevékenység, amiről tényleg azt lehetne mondani, hogy érdemi gyűjtemény lett belőle.

A sörösdobozról jut eszembe, hogy sose szerette az alkoholt, gyakorlatilag absztinens, mégis nagy borgyűjteménye van. Miért?

Valóban gyűjtöm a borokat is, igaz ma már kevésbé lelkesen, mint korábban. Ez például úgy alakult ki, hogy bár tényleg nem iszom alkoholt, de szívesen megyek borkóstolókra a baráti társaságommal. Jó dolognak tartom a barátokkal járni az országot, a pincéket látogatni, megismerkedni a borvidékekkel, a borászokkal. Nyilván mindig én voltam a sofőr, de még így is hülyén éreztem magam, hogy mit keresek egy borászatban, ha nem iszom.

Zavaromban kitaláltam, hogy akkor legalább emlékbe veszek én is mindenhol pár üveg bort, aztán ahogy egyre több lett belőlük, elkezdtem tudatosabban gyűjteni a borokat, olvasni a szaksajtót.

Így már nekem is lett közöm ehhez az egészhez. Miután lett egy több ezer palackos gyűjteményem, már nem jövök zavarba, ha a borokról kell valakivel beszélgetni.

Meg se kóstolta őket?

Maximum egy kortyot kérek a borkóstolókon, de azt sem nyelem le, csak ízlelgetem, aztán kiköpöm. Visszatérve a történet gyűjtés oldalához, a tárgyakhoz való viszonyom mindig is meghatározó volt az életemben. Volt sok olyan vágyam, ami miatt a környezetem sokáig inkább csak megmosolygott, mint például az a gyerekkori ábránd, hogy egyszer nekem is lesz egy Maserati sportkocsim. Szerencsére sokat sikerült megvalósítani közülük még viszonylag fiatalon, viszont csak 40 éves koromban lett először saját tulajdonú ingatlanom. Persze előtte is laktam valahol. Amikor 16 évesen elköltöztem otthonról, a barátaim szülei fogadtak be. Amikor a gimi mellett dolgozni kezdtem, már lett keresetem, és albérletekben laktam, aztán ahogy családom is lett, és egyre sikeresebb lett a cégünk, már megengedhettem magamnak, hogy egész jó lakásokat béreljek, de úgy gondoltam, nem kötök kompromisszumokat, addig nem kell saját ház, amíg nem lesz lehetőségem olyat venni, amit megálmodtam magamnak.

Van bennem egy fura, nagyfokú sznobizmusból építkező tárgykultusz, ami az öngyújtótól kezdve az órámon át a családi házig egy csomó dolog kiválasztásánál működésbe lép.

Már gyerekkoromban kialakult bennem ezzel kapcsolatban egy csomó frusztráció. Inkább nem hordtam egyáltalán órát addig, amíg meg nem vehettem magamnak egy olyan darabot, ami végre kielégítette a vágyaim. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok az a típus, aki szereti, ha a ruháján lévő feliratról azonnal látják, hogy milyen drága volt. Nem magamutogató sznob vagyok, aki a világnak szeretné bebizonyítani, hogy mi mindent engedhet meg magának, inkább minőség- és márkafüggő vagyok. Nekem az számít, hogy a tárgyakban legyen meg a hozzáadott érték, az az anyagminőség, dizájn, technológia, innováció stb., de leginkább egyediség, amitől azt érzem, hogy ez a kategóriájában a legjobb. Ha valamiről ezt gondolom, akkor azt birtokolni szeretném, együtt akarok vele élni, használni, például hordani szeretném, vagy csak egyszerűen nézegetni. Néha már vicces, vagy másoknak inkább irritáló túlzásokba is esek. Lehet, hogy ez már a kapuzárási pánik, de nemrég vettem egy márkás gitárt és egy erősítőt, csak azért, mert mindig irigykedve néztem ezeket a tárgyakat a színpadokon a profi zenészeknél.

Az én esetemben elsőre még nem is tűnhet extrém dolognak egy menő gitárt birtokolni, csakhogy soha életemben nem tudtam gitározni. A boltban nem is mertem elárulni, hogy magamnak veszem.

Ez még mindig jobb, mintha egy 200 lóerős épített chopperrel állított volna haza. Fog rajta játszani is, vagy csak örül, hogy van?

Persze, remélem, hogy valamit majd prüntyögök. A feleségem rögtön kikötötte, hogy fogadjak egy gitártanárt.

Ebből is látszik, hogy valódi gyűjtő azért vadászsza le a tárgyakat, mert szeret gyűjteni, illetve, hogy a gyűjteményében található holmikra gyakorlatilag semmilyen praktikus szempontból sincs szüksége.

Amikor piszkálnak, hogy absztinens létemre miért gyűjtök bort, azzal szoktam példálózni, hogy a filatelista se nyalogatja fel borítékra a gyűjteményét, hogy elküldhesse egy levélen. A gyűjtői szenvedély nem arról szól, hogy használni is akarod azokat a tárgyakat, hanem arról, hogy elmondhasd, sikerült megszerezni őket.

Mikor kezdett műtárgyakat gyűjteni?

A legelső képet 20 éves korom körül vettem. Egy váci étteremben láttam meg egy orgonacsokrot ábrázoló Meiszter Kálmán festményt.

Édesanyám nem sokkal azelőtt halt meg autóbalesetben, és az orgona volt a kedvenc virága. Gyerekkoromban mindig szedtem neki egy csokrot hazafelé az iskolából.

Az alkotóról addig nem is hallottam, a stílusa teljesen más, mint amiket szeretek, de a kép akkor és ott megfogott, ezért megvettem ezt a festményt, kb. kéthavi bevételemet adva érte. Utána még 2–3 év eltelt, amíg megint vettem egyet.

Megvan még az az első?

Persze, eddig a konyhában volt, most egy nagy átalakítás miatt új helyet kell keresnem neki. Semmilyen szinten nem illeszkedik bele a gyűjteményembe, de az a festmény másról szól.

Mikor kezdte tudatosan gyarapítani a gyűjteményét?

Egy idő múlva már kicsit tudatosabban vettem a képeket, de még mindig nem azzal a céllal, hogy majd egy gyűjteményt fogok összehozni. Vásároltam pár dolgot Bada Dadától vagy Dr. Máriástól, a Tudósok zenekar két művészétől és az egykori Bizottság-tagoktól: ef. Zámbó Öcsitől, fe Lugossy Lacától, Wahorn Andrástól. Azért tőlük, mert személyesen is jól ismertem őket, és mivel kedveltem a zenéjüket, egyéniségüket, azt gondoltam, hogy ha már eredendően képzőművészek, azt az oldalukat is jobban megismerném. Később megismerkedtem újabb alkotókkal, és tőlük is vásároltam. Egy idő után annyi képem lett, hogy már az is számított, hova akasszam ki őket. A képnek nem jó, ha raktárban hever, azért készült, hogy lássák.

Alapvetően otthon, vagy az aktuális irodámban tudtam kitenni a gyűjteményem darabjait. Ahogy nőtt a cég, egyre nagyobb irodákba költöztünk, újabb felületek keletkeztek a képeimnek.

Fura versenyfutás, hogy éppen képből van több vagy szobából. Vissza is fogom magam a vásárlásban, ha éppen azt látom, hogy nincs hova tenni.

Ma már tudatosan gyűjt?

Nem igazán, hiszen a mai napig nem tudom megmondani, hogy inkább a figuratív vagy a nonfiguratív, a kortárs festészet vagy a fotó érdekel. Persze ha katalogizáljuk, akkor kijelenthetjük, hogy elsősorban nonfiguratív festményeim vannak, de nincsenek nálam tudatos szabályok. Mindenből azt választom, ami valamiért megtetszik.

Kiművelte magát a hazai a kortárs képzőművészetben elméleti szinten is?

Nem mondhatnám, hogy tudatosan próbáltam magam kiművelni, de mivel érdekel, igyekeztem utána olvasgatni a dolgoknak. Autodidakta módon megpróbáltam legalább annyira képezni magam, hogy ne feszengjek, hogy nem értem miről van szó, ha szakemberek beszélgetnek.

Azt gondolom, hogy a gyűjteményemmel már inkább egy középkategóriás gyűjtőnek számítok, míg a tudásommal még legföljebb egy érdeklődő amatőr szintjénél tartok.

Előképzettségem egyáltalán nem volt, a gimnáziumi rajzórákon nem különösebben kaptunk ilyen típusú képzést. Az a fura helyzet alakult ki, hogy előbb voltak szakemberek által jegyzett műtárgyak a birtokomban, és csak utána próbáltam megnézegetni, hogy mit is kell tudni róluk.

A kortárs képzőművészetet illetően egy laikus néha nehezen tudja eldönteni egy adott képről, szoborról, hogy valódi műalkotás-e vagy divatlufi. Egy bennfentesnek számító gyűjtő pontosabban érzi az értékeket?

Ez még „belsősként” is sokszor bizonytalan kérdés, hiszen önkifejezésről van szó, és az önkifejezés egy eléggé szubjektív és nehezen kategorizálható dolog. Én főleg azokat a jellemzően nagyméretű installációkat nem tudom hova tenni, amik ugyan a legtöbbször nagyon látványosak és érdekesek, de gyűjtői szemmel értelmezhetetlenek. Olyasmikre gondolok itt, amikor például valaki kifesti feketére a galéria falait, azaz olyan műalkotást készít, amiről már a kitalálás pillanatában egyértelmű, hogy sose lesz rá vevő.

Egyik oldalról bírom, ha valaki úgy csinál valamit, hogy annak aztán tényleg nincs gyakorlati haszna, de a racionális énemmel a másik oldalról meg azon gondolkodom, hogy ezek a művészek vajon az alkotói tevékenységükből szeretnének-e tényleg megélni.

Persze lehet, hogy csak túl földhözragadt vagyok, hiszen, ha valaki fölkerül a térképre azáltal, hogy valami igazán egyedi, érdekes dolgot csinált, akkor nem gond, hogy nem volt bevétele. Végül is a performance-ok is a legtöbb esetben a pillanatnyi hatásokról, érzelmekről szólnak, mégis sokan lettek általuk közismert művészek, akik aztán az így megszerzett hírnevüket már kamatoztatni tudták.

Mik a saját értékelési szempontjai?

Gyűjtőként azzal az alkotással tudok valamit kezdeni, amivel együtt lehet élni. Mindegy, hogy egy irodatérben vagy egy lakótérben, mert ebből a szempontból nyilván mások azok a műtárgyak, amiket az ember a hálószobájába is beenged, vagy amiket az irodafolyosón, egy tárgyalóban, esetleg egy étteremben helyez el. Az mindenképp fontos, hogy szeressem az adott műveket nézegetni, érzelmeket váltson ki belőlem.

Azt kifejezetten szeretem, amikor a képnek van valami története, amit elmesél az alkotó. Ettől megszemélyesül a számomra, ahogy azt is kedvelem, ha van mögöttes tartalma, ami valamilyen módon megérint, üzenet szinten is.

Azokat a festményeket is szeretem, amikben van egy kis groteszk humor, mert minden alkotás a maga módján reagál a világ dolgaira, a minket érő hatásokra. Van, aki versben vagy dalban mondja el a hangulatát, a gondolatait, van, aki meg inkább képben. Az nagyon sokat számít, ha ismerem az alkotót, mert innentől a műveivel is más a viszonyom. Van néhány számomra kedves művész, akik például ritkán üzennek valami direkt, konkrét dolgot a képeikkel, nekem mégis mondanak valamit. De ezt nem szeretném túlmagyarázni, nem tudok képeket elemezni, és nem is akarok. Vagy megfog valamiért egy kép vagy nem. Ha nem, akkor hiába magyarázzák a szakértők, hogy milyen jelentős mű, akkor sem vágyom rá.

Szokott festményt ajándékozni?

Erre is volt példa, de inkább fotókat szeretek adni. Meglátásom szerint a fotók jobban működnek a legtöbb közegben, kevésbé függenek a személyes ízléstől. Nem mondom, hogy nagy feneket kerítek a dolognak, de ha műtárgyat ajándékozok, akkor általában van bennem hátsó szándék. Volt olyan, aki képet kapott tőlem ajándékba, és később maga is vett ugyanattól a művésztől. Nagyon élvezem, hogy az ismeretségi körömből egy csomó mindenkit sikerült megfertőzni, sőt akad köztük olyan kolléga is, aki egész komoly gyűjteményt kezd építgetni.

Egy fiatal művészettörténész srác, Tóth Pali segít abban, hogy dokumentálva és katalogizálva legyen a gyűjteményem.

A munkatársaim megkeresték, és a távollétemben megszervezték, hogy Pali tartson nekik az irodában egy tárlatvezetést. Azt is fontos küldetésünknek tartom, hogy a Szigeten egyre nagyobb hangsúlyt fektettünk a látványvilágra. Azzal, hogy tehetséges művészeket, alkotóközösségeket vontunk be, nemcsak izgalmas és látványos installációk, műalkotások születtek, hanem ezzel együtt a fiatalok széles tömegei számára sikerült trendibbé és közérthetőbbé tennünk egy eddig általuk elvontnak gondolt műfajt.

Kizárólag olyan képeket gyűjt, amelyeknek ismeri az alkotóját?

Nem mondhatnám. Van például pár olyan műalkotásom is, amik még a korai gyűjtői útkereső időszakomban kerültek hozzám. Amikor az 1990- es évek vége felé eldöntöttem, hogy tudatosan elkezdek képeket gyűjteni, akkor még nem alakult ki bennem egyértelműen, hogy mit is akarok.

Akkoriban Kieselbach-aukciókon is vettem képeket, leginkább a XX. század első feléből, ma már inkább klasszikusnak mondható festők műveit.

Nem sok alkotásról beszélünk, tizenegynéhány képről van szó. Így utólag persze már látszik, hogy akiket akkoriban vettem – Kádár Béla, Scheiber Hugó, Bortnyik Sándor, Anna Margit, Országh Lili –, stílusban tulajdonképpen azoknak az előfutárai, akiket a maiak közül is a leginkább kedvelek. A kérdésre visszatérve, az aktuális kedvenceim egy részét már nem is ismerem személyesen. Például Várnai Gyulát, Nádler Istvánt vagy Bukta Imrét alig ismerem. Bár találkoztunk, de nem abban a minőségben, hogy emberi oldalukról is legyen lehetőségem megismerni őket. A korán elhunyt Mulasics Lászlóval sosem találkoztam, valamiért mégis nagyon megérintenek a képei. Persze vannak olyan lieblingjeim is, akikkel kifejezetten jóban vagyok, mint Tar Hajnival, Máriás Bélával vagy Bódis Barnával, de ma már a személyes ismeretség sokkal kevésbé fontos, mint az elején, amikor enélkül valószínűleg bele sem kezdtem volna a gyűjtésbe.

Csak magyar alkotásokat gyűjt?

Csak minimális számban van külföldi festményem. Azt a keveset, ami bekerült a gyűjteménybe, többnyire itt láttam valamilyen kiállításon, és megtetszett, vagy magyar galeristája van az alkotónak.

Azt tudom mondani, hogy 90 százalék fölötti a gyűjteményemben a hazai és a kortárs arány. Ahogy említettem, van egy kis rész, amit az elődei tesznek ki a mostani kortársaknak, illetve nagyjából hasonló mennyiségben szerepelnek a nem hazai művészek képei.

Olyan festőktől is vannak képeim, mint például Aatoth Franyo (Tóth István) vagy Tót Endre, akik ugyan magyar származásúak, de nem Magyarországon élnek.

Jár kiállításokra?

Kevesebbet, mint szeretnék, de ami nagyon érdekel, arra azért megpróbálok eljutni. Általában igyekszem nem a protokolláris megnyitóra menni, hanem véletlenszerűen benézni. Nem igaz, hogy egyáltalán nem, de csak ritkán megyek el olyan alkalmakra, ahol tudom, hogy csomó mindenkivel bájcsevegni kell, és kevesebb figyelmem jut majd a képekre, mint a látogatókra.

Mekkora most a gyűjteménye?

Kétszázötven felett van a művek száma, most már inkább közelebb a háromszázhoz.

Ezt mind el tudja helyezni?

Azért ennyi, mert ennyit tudok kitenni. Egy darabig próbáltam megtartani az arányokat, nem túlzsúfolni a tereket, de mára egyszerűen elbuktam. Azt mondtam, hogy a fenébe is, nem tudok egy csomó képet normálisan kitenni, pedig még ezt is és azt is szeretném.

Végül az történt, hogy otthon még feltettem a falakra plusz huszonvalahány képet, azokat a felületeket is megtöltve, amikről eddig úgy éreztem, hogy már megerőszakolnám a harmóniát, ha még oda is raknék.

Ha nincsenek terek, ahova felakaszthatom az új képeket, az mindig elveszi a gyűjtői ambíciómat is.

Alapítson egy saját múzeumot.

Nem akarok emlékművet állítani magamnak, inkább más projektekben gondolkodom. Az új vállalkozásoknak új iroda kell, ahol előbb utóbb mindig új falfelületek jönnek létre. Mondjuk a Lupa-stranddal például az az egyik nagy problémám, hogy ott nincs hová tenni képeket.

Nem hiányzik a Sziget, a világraszóló fesztivál?

Amíg aktívan részt vettem benne, irányítottam, nagyon élveztem. Valójában mindig is élveztem, amit csináltam, csak egyszerűen túlhúztam. Annyi mindent szerettem volna a Sziget mellett még csinálni, amennyit már nem lehet megfelelő odaadással és precizitással elvégezni. Nem vagyok egy lustálkodó típus, általában napi 5–6 órát alszom, de ha ennél is kevesebbet pihenek, akkor már nem bírom a strapát. Eljutottam oda, hogy már nemcsak olvasni nem maradt időm, hanem a barátaimra és a családomra se.

Tudomásul kell vennem, hogy úgy nőtt fel a fiam, aki most 24 éves, hogy gyakorlatilag alig találkoztam vele fiatalabb korában. Nem szeretném ezt a hibát a két kislányommal is elkövetni.

Maradtak azért az éttermek, a Lupa-tavi álmok, a fesztivál ügyekben is részt vesz…

Oké, de úgy érzem, hogy ez már kezelhető men˝ˇnyiség. A legnagyobb falat az elmúlt huszonöt évben a Sziget volt. Nagyjából az időm 45–50 százaléka folyamatosan azzal telt. Az elején persze a 99 százaléka, de még huszonöt év után is közel felét a kapacitásaimnak a Sziget cég irányítása tette ki. Ahogy a Sziget egyre önjáróbbá vált, mellette belekezdtem a Costes éttermektől a Budapest parkig, a WAMP-tól a Lupa-tóig mindenféle egyéb projektekbe. Ezekből mindenképp redukálni kellett, így a legtöbb időt elvevőt próbáltam elengedni, mert így tudtam a legkevesebb áldozattal a legtöbb kapacitást felszabadítani.

Mire redukált?

Munka szintjén most elsődlegesen a Lupa-tóval foglalkozom. Bármilyen hülyén hangzik is, de tényleg úgy van, hogy fiatal koromban jó fesztiválokra szerettem járni, később jó éttermekbe, most meg szép vízpartokra, strandokra szeretnék.

Ezért találtam ki, hogy csinálok Budapestnek is egy darabka pálmafás tengerpartot, amihez nem kell elvándorolni a világ végére, de ugyanazt az életérzést át lehet élni.

A Lupánál megteremthető mindaz, amiért az ember utazni akar. Olyan türkizkék a víz, olyan homokos a part, amit egyébként csak képeslapokon látunk, és mindez itt, 2,5 kilométerre Budapesttől. Emellett szeretnék sokat foglalkozni azokkal, akiket elhanyagoltam: a családommal, a barátaimmal. Ha kedvem van velük megnézni a mohácsi busójárást, akkor ne az legyen, hogy remélem, jövőre vagy jövő után majdcsak belefér, hanem mondhassam az utolsó pillanatban is, hogy üljünk be az autóba, és indulás.

S ha mégis előre vetették álom-tekintetüket az időben, aligha gondolhatták, hogy jó másfél évezred múltán az Óbudai Szeszgyár kihívóan magas főépülete néz majd szembe velük. Mert, igen, a kiegyezés évében alapított üzem pőre, fehér háza szinte épp szemközt áll a valahai helytartói palota nyugati szárnyával, amelynek (az eddigi feltárások és visszatemetések utáni) romjai talán láthatóvá és beszédessé válnak még a mi életünkben. Mivel az időutazás gondolata mindig is vonzott, ki óhajtottam próbálni, vajon régóta nem működő szeszgyárunk harmadik szintjének ablakában állva látok-e valamit a hajdani palota földbe takarodott romjainak körvonalaiból, ám nem tehettem így. Nem, mert az üzem mai kezelője, a BUSZESZ Rt. illetékese (a meg nem nevezett tulajdonos kívánságára) nem tette lehetővé a számomra ezt. (Már amikor megláttam a cégnevet, kissé értelmetlennek tetszett. Zavart az ékezet hiánya az U-n, s midőn este szomorúságomban a saját magam főzte pálinkámat ittam, rá is tettem képzeletben.)

A 2007-ben megvásárolt üzemterület elkerülhetetlen jövőjével – úgy nagyjában – magam is egyetértek. Budapest elmúlt kétszáz évének története végtére leírható a gyárak lakógyedekkel szembeni folytonos visszavonulása történeteként (is), s miért pont Óbudánk másfélszáz éves szeszgyára volna az utolsó bástya? Hiszen óriás, szemnek és tüdőnek egyaránt kedves területet foglal el ókori nevét elhagyó folyónk, a Duna partján, ahol a mai idők ízlése szerint tervezett majdani lakópark házaiba nyilván sokan törekednek megtelepedni majd élethelyzetük reményeivel. A bontás és építés által Óbudának most újra megvan az esélye Aquincum eddig sosem látott rétegeinek feltárására és megmutatására.

Fehér házunk másfélszáz éves csupán, ám a falai közt még mindig csodaszép belsőépítészeti elemeket őriz: öntöttvas lépcsőkorlátot, szegecselt tartóíveket, egyebeket.

Robosztus szépsége még inkább megmutatkozik, ha oldalról, mondjuk az Árpád hídi HÉV-megállóból nézegetjük. Ereszkedő gerincmagasságú, három traktusos, óriás mozdony körvonalai vetülnek így elénk, amelynek kéménye is van. Az épület fehérsége kivált jelentéses, azt közli csalókán a szemünkkel, mintha kései ipari forradalmunk rövid útja makulátlan lett volna, korom-, izzadság- és szenvedésmentes. Rátekintve ma már könnyű szívvel áltatjuk magunkat, és a démon muslincáktól zubogó, mocsaras cefréjére gondolunk, amely aztán a pálinkafőző üst csöpögtetőjéből átlátszó tisztán folydogál elő, és a töményes pohárkákba töltve kis időre megmutatja bűbájos nyakláncát.

Óbuda-Békásmegyer tudomásom szerint még érvényben lévő, 2013-as Építési Szabályzatában ezt olvassuk: „Ezek az épületrészek meghatározzák a terület távolabbi látványpontokból való feltárulását. Ezért ez a két épületrész mindenképp megtartandó.”

Az idők szeszei kissé bizonyára már elvették az eszemet: a próféta beszéljen a szabályzatból.

Emlékszel…?

„Mert robog a HÉV

Pomázról Pestre,

robog a HÉV

és hozza Beát.

Bizony a Bea,

a Bea bejáró,

Pomáz-Pest között

ingázik tehát.

Homlokát rányomja sokat

az ablak üvegére Bea,

bá-bá-bá-bámul,

hogy fut a táj.”

A dallamot jól ismerem, mellé is dúdolom, mert ez voltam én. A bejáró beja. Pontosan így. Pomáz és Pest között. Az ezerkilencszázhatvankettőt és hatvanhatot kitöltő években. Meg még utána sokáig. Igen, Cseh Tamás, Bereményi szövegével. Ismertek ők jól. De azt lehet, hogy nem tudták, hogy nemcsak a tájat bámulom, ami ugye fut, leginkább az embereket bámulom. Ahogy le-fölszállnak, helyet foglalnak, olvasnak, állnak, beszélgetnek, grimaszolnak, piszkálják az orrukat, nevetnek vagy integetnek. S aztán, ha reggelenként Pomáz felől jövet, a két Budakalászt és Békásmegyert elhagyva odaértünk Csillaghegyre – bámultam, hogy megváltozott a világ! Nem nagyon, de azért látványosan megváltozott. A csillaghegyi megállóban ugyanis más fajta utazók várakoztak és szálltak föl. Délutánonként meg le.

Itt a nők többnyire kalapot hordtak. Sportosat, elegánsat, régimódit. Vagy kézzel festett gyönyörű selyemkendőket. Horgolt cérnakesztyűk, régi brosstűk, bézs színű blúzokon zsabók, a felszálló utasokon ilyen kis elfelejtett csodákat lehetett felfedezni. A férfiakon fényesre suvickolt cipők, nadrágjuk szára élére vasalva. A diákok, fiúk és lányok kézzel kötött pulóvert hordtak, ezekre és a színes kötött sálaikra irigykedtem erősen. A sálak és pulóverek mögé kötögető nagymamákat gondoltam, vasárnapi ebédet madártejjel, kártyapartikat, délelőtti matinét és májusi litániát.

Emlékszem, a strand felé vezető úton fiatalok voltak a gesztenyefák, de lombjuk már öreg árnyékot adott. Ezen az úton mentem az úszóleckékre.

Tizenhárom éves voltam azon a tavaszon, amikor a csillaghegyi strand medencéjében rájöttem, hogy jé, fennmaradok a vízen! Azon a nyáron meg is tanultam úszni.

Sok év csavargás után egyszer csak megint Óbudára vetett a sors. Akkor már a családommal. A Bécsi út és a Vörösvári út sarkán kaptunk egy hegyre néző lakást a hetedik emeleten. Még láttuk szemben a téglagyár utolsó sóhaját. Órákig szállt a téglapor. A maradékokat elhordták. Télen a szánkózók birodalma volt a hegyoldal, tavasszal, ősszel zöld vadon. Évekig ott jártunk föl a Hármas­határ-hegyre. Aztán jött az Eurocenter, de akkor mi már rég idetaláltunk Csillaghegyre.

Mesél a ház, ahol lakunk. A szemben lévő is mesélne, ha nem bontották volna le. S a mellette lévőnek is legendás története volt, de már az sem tud megszólalni, ikerház áll a helyén. Ránk maradnak a mesék. Egyszer talán az új házak új lakóinak el kéne mondani Barna bácsit, a régi körorvost. Klári nénit és a jácintjait. S a szomszéd ház padlását, ahol valaha régen egy kicsi fiákert találtunk, elé csillaghomlokú kis ló befogva. Kiloptuk az üres házból. Ahogy annak a valahai kisfiúnak az emlékét is, aki ott ült a bakon, és nógatta a kicsi lovát: gyí, paci, paripa, nem messze van Kanizsa…!

Így volt, mese volt.

– Erről is beszélhetnénk, de most mást akartam a lelkedre kötni. Egy olyan szabályra figyelmeztetlek, amit a többieknek nem kell mondanom, ők tudják, csak te vagy mindig a kivétel.

– Itt a Balogh Tamás-törvény – vigyorgott Gutentág. –  Becikkelyezzük, csak mondjad.

– Igen egyszerű. Csak az nézheti itt a meccseket, aki közben fogyaszt is. Nem nehéz betartani, csak van néhány Balogh-féle csóró…

– Csóró a nénikéd! – fortyant fel Balogh Tamás. – Szerezd csak be a muskotályosokat, nem fog a nyakadon maradni.

– Meglátjuk, meglátjuk – kételkedett Tóbi.

– Összekaparja valahogy – nyugtatgatta Burma. – Ha másként nem, megvágja a Tanárurat.

– Én nem vágok meg senkit, és ha arra a néhány napos baráti kölcsönre gondolsz, azt megadtam.

– Három hónap múlva, igen – bizonyította a Törpe.

– Szaladnak a napok – sóhajtott Sunya, aki még csak egy hete élvezte újra a szabad levegőt. – Bezzeg odabent vánszorogtak.

– Ez a relativitás – kezdte magyarázni Burma, de a berobbanó Pofapénz megállította.

– Óriási ötletem van! – kiáltotta.

– Ja, ja, tuti tipp. Ismerjük – legyintett Gutentág. – Csak befizetjük a pofapénzt, aztán nem nyerünk semmit, mint a totó-variációiddal.

– Sőt, még a pofapénz sem jön vissza – tódított egyet rajta a Törpe.

– Mi most a foci-világbajnokságról beszélünk, nem a totódról – magyarázta Balogh Tamás.

– Épp arról van szó! Ha figyeltek, lejátszhatjuk mi a világbajnokságot. – Mindenki értetlenül bámult a hajdani újságosra.

– Világbajnokság magyarok nélkül? Kit érdekel! – kezdte a magyarázatot Pofapénz. – De ha mi játszunk, mindjárt lesz sava-borsa az egésznek.

– Mi? – hüledezett a Törpe. – A mi fiaink már rég elintézték, hogy ne legyünk ott.

– Nem a válogatottról beszélek, hanem rólunk! – hadonászott a papírjaival Pofapénz. – Itt van a csoportbeosztás, az összes meccs, ezeken a papírokon. Lemegyünk a pincehelyiségbe, ott van egy jó csocsó, asztali foci, az a pörgetős fajta…

– Azon csak a kölykök játszanak – vélte a Törpe.

– Hát most mi fogunk, ők délelőtt úgysem járnak be – jelentette ki Pofapénz. – Mindenki választ magának csapatot, annak a nevében játszik. Itt van mindjárt az A csoport beosztása, meccsekkel, dátumokkal. Minden parti hat gólig megy, lehet is kezdeni. Oroszország – Szaúd-Arábia. A pincében vár minket a Luzsnyiki Stadion.

– Miért ne? – egyezett bele a dologba Burma, s a többiek is olyan jóváhagyás-félét dörmögtek.

Tanárúr és a Rabbi a szélső asztalnál valamiféle teológiai problémába merítkezett, de nyakig, s természetesen szokás szerint nem jutottak dűlőre. Most kezdtek csak a vébé-tervekre figyelni.

– Nekünk is játszani kell? – csodálkozott a Rabbi. – Az Úrnak nemigen tetszik a verseny. A játékban örömét leli, gyönyörködhet benne, persze, de a vérre menő csatákat nem szíveli.

– Burma játssza az első meccset Pofapénzzel – intézkedett Gutentág, aki igencsak magáévá tette a házi vébé ötletét. – Burma medve-formájú, ő lesz Oroszország, Pofapénz mint sémita Szaúd-Arábia. Míg lejátsszák, kérek két jelentkezőt Uruguay és Egyiptom szerepére.

Megkezdődött a nagy torna, az első két mérkőzésen fölényes hazai sikerek születtek, Sunya mint Egyiptom hat nullára lelépte a Törpét (Uruguayt, ugye), Burma Oroszországként négy-kettőre verte Pofapénzt. A második fordulóban folytatódott Burma sikersorozata, öt–egyre győzte le Sunyát. Csodák csodájára a Törpe győzedelmeskedett Pofapénz felett, négy–kettőre.

Pofapénz az esélytelenek nyugalmával játszott Sunya ellen, s végül döntetlenre hozták a meccset. Burma öt perc alatt elintézte a Törpét, a kiérdemesült zenebohóc újra hat gombócot könyveltetett.

– Továbbjutott Burma, azaz Oroszország – hirdette ki az eredményt Pofapénz. – Kezdhetjük is a B csoport meccseit.

Kis vita támadt, hogy kik legyenek a szereplők, csaknem mindenki Portugália akart lenni, de aztán megegyeztek, Gutentág kapta a luzitánokat. Tanárúr a Rabbival mérkőzött, mint Marokkó és Irán gurigázták három–háromra a nyitó mérkőzést, Gutentág szégyenletesen kikapott (öt–egyre) a Spanyolországot választó Tóbitól. Ez a csoport egyébként is a csaposé volt, Tanárurat és a Rabbit egyaránt hat nullára mosta le, míg Gutentág is hozta a kötelezőt: a két öreget egyaránt négy–kettőre verte. Természetesen Tóbi jutott tovább.

A C csoport beosztása megint vitákhoz vezetett. Balogh Tamás még nem játszott, így az ő választása (Franciaország) nem volt kétséges, de a három másik csapatot olyanoknak kellett vállalni, akik már egyszer szerepeltek. No, de megoldották a dolgot, miután Burma nem akart játszani: Sunya, a Törpe és meglepetésre a Rabbi vállalta a kört. Nem tartottak sokáig a meccsek, Balogh Tamás két győzelemmel és egy döntetlennel továbbjutott. A D csoport meccsei vita nélkül zajlottak, Burma újra játszott, Pofapénz, Gutentág és a Tanárúr voltak a partnerei. A kört persze Burma nyerte, de mivel ő már az A csoportból továbbjutott, most a második helyezett Gutentág került az egyenes ágra.

Az E csoport meccsei előtt Tanárúr rövid előadást tartott Kalinyingrádról, azaz a porosz Königsbergről, meg a matematika, vagy inkább a topográfia örök problémájáról, amiben a königsbergi hidak nagy súllyal szerepeltek, de a mérkőzések izgalma nem hagyta, hogy rá figyeljenek. Megint Burma győzött (mint Brazília), így újra a második helyezett, azaz Törpe jutott tovább.

Az F csoportot Sunya nyerte Németországként, a G csoport valamennyi mérkőzése döntetlenre végződött, így az egyetlen olyan versenyző mehetett tovább, aki az előző fordulókból kiesett, azaz a Tanárúr.

A H csoport meccseit nem lehetett lebonyolítani, mert megjöttek a pince profi játékosai, a botcsinálta vébé-csapatoknak meg sürgős ihatnékja támadt. De megállapodtak a másnap reggeli találkozókban.

– Nem igazság, hogy magyarok nélkül játsszuk a vébét – morgott Gutentág. – Legalább a saját mundiálunkon legyen ott a mi csapatunk.

– Legyen! Úgyis a H csoport jön, férjen bele H, mint Hungária – döntött Pofapénz. – És Burma legyen a mi csapatunk.

– Nekem forgatásom van kora délelőtt, így csak az egyenes kiesési szakaszra érek ide – sóhajtott a valahai filmrendező. – Sajnálom.

– Akkor legyen Gutentág, vagy akit akartok… – Pofapénz láthatólag csalódott volt.

– Legyél te! – engedte át a megtiszteltetést a hajdani csónakházas. – Én már nyolcaddöntős vagyok.

– Köszönöm! – emelte poharát Pofapénz. A többiek természetesen vele ittak. Már akinek még volt mit, Balogh Tamás muskotályosa igencsak elfogyott a mérkőzések izgalmától. De Pofapénz hozott neki egy kisfröccsöt, ki ne száradjon, amíg ő örvendezik.

Reggelre a kiérdemesült újságos elkészítette a nyolcaddöntő párosítását (persze a H csoport nélkül), a többiek értették is, nem is, mik voltak az elvek, de senki sem tiltakozott. Bekapták a reggeli kötelezőt, aztán nekiálltak a H csoport mérkőzései lebonyolításának. Öt csapat küzdött, Lengyelország (Sunya), Szenegál (Balogh Tamás), Kolumbia (Tanárúr), Japán (Tóbi) és persze Magyarország (Pofapénz). Bizony, nem érvényesült a papírforma!

Pofapénz mind a négy mérkőzését simán megnyerte, hármat hat–nullára, egyet öt–egyre, az a kapott egy öngól volt, így Magyarország a legjobb nyolc között folytathatta.

– Helyreállt az igazság – dörmögte a Rabbi. – Aztán mire mentek vele?

Pofapénz kiteregette a párosítás papírjait.

– Mindenki tudja, milyen ország színeiben játszik, így csak a saját neveteket írtam be. A legjobb négy közé jutás a tét, elsőként Burma játszik, ha már a kedvünkért ott hagyta azt a forgatást.

– Elzavarták – vigyorgott Gutentág. – Másnaposnak találták.

– Adok én neked két olyan fülest, hogy három napig másnapos leszel tőle! – horgadt fel valami Burmában, de aztán legyintett egyet.

– Tehát az első meccs Burma–Gutentág – vette vissza a szót Pofapénz.

– Meglátjuk, ki a másnapos – dünnyögte a hajdani filmes. – Itt az első dugó, édesapám!

Nem tartott sokáig a mérkőzés, bár három–nullánál Gutentág még szépíteni tudott, de máris jött a negyedik, majd az ötödik Burma-löket.

– Továbbjutott Burma! – hirdette ki Pofapénz. – Most én játszom a Tanárúrral.

Tanárúr éppen azt magyarázta a mérsékelt élénkséggel figyelő Balogh Tamásnak, hogy egyszer a híres königsbergi professzor, bizonyos Immánuel Kant egy diplomaosztó után sikeresen végig próbálta a porosz, a brandenburgi, s talán még a bajor söröket is, és hatásuktól átlelkesedve végigjárta a hidakat, s mégpedig úgy, ahogy a feladványban volt: egy hidat csak egyszer érintett. Csak az volt az érdekes, hogy másnap – józanul – nem tudta megismételni ezt a teljesítményét, sőt, azóta sem sikerült senkinek.

Tanárúr félbeszakította kiselőadását, s hogy hamar túlessen a dolgokon, hat–nullára kikapott Pofapénztől, aki be is jelentette saját továbbjutását, s máris hirdette a következő nyolcaddöntőt.

– A Törpe következik, az ellenfele Sunya.

Talán a legizgalmasabb játszma lett a simának ígérkező találkozóból. Támadások és védések, gólpárbajok (egy–nulla, egy–egy, egy–kettő, kettő–kettő, három–kettő, három–három).

– Az egyenes ágon nincsen döntetlen – mondta ki a hirtelen eluralkodó zavarodottság közepén Burma. – Aranygólig még játszaniuk kell.

Így is lett, a negyedik, döntő találatot a Törpének sikerült bevinnie.

– Apró embernek apró siker – próbálta kisebbíteni érdemét Gutentág, de a többiek lehurrogták, valaki még azt is megjegyezte, hogy savanyú a szőlő, amiért egy asztal alatti rúgás lett a jutalma.

– Kezdődnek a negyeddöntők – hirdette ki Pofapénz. Az országot már nem mondom, nyolcan maradtunk, az első derbit Burma vívja Balogh Tamással.

– Nem igazság! – tiltakozott az egykori kemencés.  – Csak ki akartok ejteni!

– Ezt adta a sorsolás – legyintett rá Pofapénz. – Egyébként is, a labda gömbölyű, győzhetsz is.

– Ja, pont a Burma ellen, szépen! – morgott tovább Balogh Tamás, de mit volt mit tenni, odaállt az asztalhoz, s ahogy sejtette, három perc alatt ki is kapott hat–nullára.

– Tóbi jön, az ellenfele Gutentág! – kiáltotta a hajdani újságos.

Tóbi is hozta a formáját, ha nem is simán, de négy–kettőre diadalmaskodott a csónakházas felett.

– Most én játszom – vakarta meg a fejét a totókirály. – A Törpe a párom. Hajrá magyarok!

Nem tartott sokáig ez a meccs sem, Pofapénz öt–egyre diadalmaskodott, s máris szólította az asztalhoz az utolsó párost, Sunyát és Tanárurat. Sunya jó formában volt, így Tanárúr távozott az egyenes ágból. Nem bánta, kiöregedett ő már ebből a játékból.

– Kisorsoltam közben a döntőbe jutáshoz szükséges párosítást – emelte fel a szavát Pofapénz. – A döntőbe jutásért először én játszom, Tóbi az ellenfelem.

Nagy meccs kerekedett, három–három lett az eredmény, az aranygólt hogy, hogy nem, Pofapénznek sikerült bekotornia.

– Bunda! Bunda! – rikkantott a Törpe, de nem figyeltek rá, pedig igencsak bunda-gyanús volt ez az aranygól. Mindenki már a másik döntősre várt, a Burma–Sunya meccs győztesére. Burma eddig minden meccsét nagy fölénnyel nyerte, most is a favorit nyugalmával gurított ötöt Sunyának, egy utolsó becsületgólt engedélyezve az önkéntes piacfelügyelőnek.

– Következik a bronzmérkőzés – Gutentág átvette a szót az újságostól. – Tóbi és Sunya vívja.

Tóbi korábbi formájának megfelelően hozta a meccset, így ő kapta a képzeletbeli bronzérmet. Következett a döntő.

– Már megint másodikak leszünk… – veregette meg Pofapénz vállát Balogh Tamás. – Ver a turáni átok.

– Meglátjuk, meglátjuk – mosolyodott el Burma. – Nyugtával dicsérd a napot!

Csoda történt, mert a fociban is akadnak csodák, Pofapénz kettő–kettő után átvette a vezetést, s nem is engedte ki a kezéből, négy–kettőre verte az eddig száz százalékos Burmát.

– Magyarország a világbajnok! – ujjongott fel Gutentág, és sem ő, sem más nem kiáltott bundát. – Hozzátok a kupát!

– Hát kupa az éppen nincs – vakarta meg a fejét Tóbi. – Ha Sunya nem újít egyet, kénytelenek lesztek egy söröskorsóval megelégedni.

– Ha tele van, az is jó! – rikkantott a Törpe. – Persze jóféle pálinkával.

– Rám ne számítsatok! – rázta meg a fejét Sunya. – Nem megyek vissza a savanyítóba.

– Én azt hittem, hogy a győztes közpénzen bemehet Manökennel a kisraktárba – vélte ártatlan képpel Sunya. Gutentág visszaemlékezett egy hajdani fájdalmas injekciókúrára, és elfojtotta az ötletet.

– Az inkább büntetés lenne – morogta.

– Végre világbajnokok vagyunk! – tért vissza a nagy eseményre Tanárúr. – Én pedig a győzelem örömére mindenkit meghívok arra, amit kér.

– Értettem – Tóbi már sietett is vissza a pultba.

Rövidesen felzengett a magyar himnusz, nem is egyszer, fújták győztesek és vesztesek, s most az egyszer Tóbi sem szólt a hangoskodásért.

– Akkor kilenc helyett tízen zajongtunk volna – mosolygott Burma. – Az Orsósék sincsenek többen.

– Hogyne lennének! – tromfolt Balogh Tamás. – Éppen tizenketten voltak, és mind a Tónit látogatta. Hoztak csülköt, kétféle combot, hájas tésztát, rántott varjúszárnyat, vaníliás karikát. Kínáltak minket is.

– És ti mit vittetek a jó öregnek? – Burma csak beleszólt a levegőbe. Tudta jól, hogy semmit.

– Legalább némi brendit? Konyakot? – firtatta a beállt csöndben. – Vagy mint én, egy kis flaska vodkát?

– Á, azt tilos bevinni – lélegzett fel Balogh Tamás. – Narancsot vihettünk volna, de azt meg utálja.

– Mint a kukorica-gölödint – kuncogott Pofapénz. – Úgy a… De azért újságokat vittem neki.

– Ma én is bemegyek – fogadkozott Gutentág. – De egyedül, nem valami falkával. Legalább elbúcsúzom tőle.

– Elbúcsúzol? – csodálkozott Balogh Tamás. – Jobban van már, mint te.

– Átmenet – húzta el a száját Gutentág. – Arról az osztályról csak egyféle szabadulás van. Hány éves is a Tanárúr?

Heves vita kerekedett. Volt, aki hetvenet saccolt, volt, aki kilencvenegyet, nagy nehezen kiegyeztek nyolcvankettőben.

– Szép kor az – bólogatott a Rabbi. – Én is afelé tartok.

– Csak lassan, lassacskán – a Törpe is úgy gondolta, nem maradhat ő sem szótlanul. – Csak a Tanárúr már odaért.

– Nyolcvankettő vagy kilencven – legyintett Gutentág. – Az a lényeg, hogy nemigen jön ki onnan. Nem szoktak.

– Én meg azt mondom, kijön – erősködött Burma. – A korához képest erős, egy kis gyulladás nem fogja legyűrni.

– Naná, hogy kijön! – rikkantotta Balogh Tamás. – Már itt is van!

Valóban, Tanárúr lépett be a faház ajtaján, talán sápadtabb volt a megszokottnál, de ahogy a brendijét kikérte, látszott, hogy túl van a dolgok nehezén.

– Hál’ isten, én is tévedhetek – dünnyögte Gutentág, és nagyot kortyolt a söréből.

– Csak nem temettetek már? – villant rá a csónakházasra a tekintete. – Korai volt, még több évre való dolgom van.

– Dolgod? – kételkedett a Törpe.

– Várj csak – tüntette el a konyakját Tanárúr. – Van erről egy példabeszédem.

– Ne hagyj hülyén meghalni! – tért magához Gutentág.

– Mesélj! – sürgette Pofapénz is.

– Csak az jön ki épségben, aki odabenn is hasznossá tudja tenni magát. Akinek szeme van, láthatja, ki hogyan lesz túl a maga baján. Aki elhagyja magát, meg a személyzetre bízza minden dolgát, nagy eséllyel feldobja a bakancsot.

Én folyamatosan figyeltem a szobatársaim, és igencsak hasznos tapasztalatokat gyűjtötten. Talán meg is írom egyszer.

– Tapasztalatokat? – kételkedett a Rabbi. – Örülj, hogy nem újfajta baktériumokat gyűjtöttél. Most az a szokás.

– Hagyd végigmondanom! – intette le Tanárúr. – Volt, aki az első pillanattól kezdve igyekezett a nála súlyosabb eseteken segíteni. Etetett, itatott, mosdatott, még a legszorgalmasabb nővérkén is túltett. Ki is jött, előbb, mint én. Aztán volt velünk egy neves költő, elég súlyos nyavalyával. Ő meg – hiszen kezdő korában karbantartóként dolgozott valahol – nem tudta elnézni az eldugult vécét, egy óra alatt úgy rendbe hozta, hogy azóta is hiba nélkül működik. Egy József Attila-díjas entellektüel, mit mondjak.

– És te mit szereltél? Fűtést vagy ablakot? – göcögött Gutentág.

– Ki mihez ért – sóhajtott Tanárúr. – Én beszélgettem a többiekkel.

– Nőkről meg konyakokról? – találgatott Balogh Tamás.

– Hát nem éppen. Valahogy a régi királyok kerültek szóba, s attól kezdve nem volt megállás. Egy nap Luxemburgi Zsigmondról, két nap Hunyadi Mátyásról. Aztán a többiekről is, persze. Még a főorvos úr is odaállt a hallgatóság közé, amikor elmagyaráztam, hogy ott siklott ki a magyar történelem, hogy Hunyadi Mátyást nem választották meg német-római császárnak.

– Meggyilkolták előtte, nem? – kérdezte Burma.

– Még az is meglehet – bólintott az öreg tanár. – De nem akarom a kiselőadásaim nektek is elmondani, igen verekedős hangulatot érzek – mosolygott. –

A lényeg az, hogy sikerült magamat hasznossá tennem, ahogy a botcsinálta ápolónak meg a neves költőnek is, és ki is jöttünk mind a hárman.

– Nem tudom, fontos-e – gondolkodott el Burma –, de valamit el kell neked, jó, jó, nektek mondanom. Amikor legutóbb benn voltunk nálad…

– Igen, igen, a falka – vigyorgott Gutentág.

– A baráti kör – helyesbített a Rabbi.

– Odajött hozzám az az idősecske nővér – Burma nem hagyta eltéríteni magát. – Kérdezte, ki ez a ketteske, mármint a Tanárúr, mert olyan okosnak látszik, mintha tényleg mindenki tanítója lenne. Kifaggatott, ki honnan ismerheti, s amikor mondtam, hogy engem a gimnáziumban tanított, a Balogh Tamást meg az általános iskolában, úgy bólogatott, mint aki mindent megértett. Csak annyit kérdezett: – És a többieket?

– A faházban, hol másutt – tette helyre a dolgot Pofapénz.

– Meg a pléhgomba-tanszéken – egészítette ki Balogh Tamás. – És a nagy pénzszűkék idején a parti stégeken, a kidöntött fűzfatörzseken üldögélve.

– Jó lett volna nekem is egy ilyen tanár – ezzel zárta a nővérke az érdeklődését, fejezte be Burma a mondandóját. – S azt hiszem, mi mind elmondhatjuk, hogy igencsak szerencsések vagyunk, hogy mellésodródtunk itt, az utolsó években.

– Ő a szerencsés – vitatkozott Pofapénz. – Hol talált volna másutt ilyen hűséges hallgatóságot? Hol tisztelték volna mesterként?

– No, a mi tiszteletünkkel aztán messze jut – dünnyögte a Rabbi. – Kitűzheti a kalapja mellé.

– Ha lenne kalapom, oda is tűzném – mosolyodott el Tanárúr. – Nem is hiszitek, milyen nagyszerű élmény volt a kórházban átélni azt a figyelmet, amit legutóbb tán a középiskolában tapasztaltam…

– Meg a faházban – sértődött meg Balogh Tamás.

– Bocsáss meg, de nem, itt nem, itt mindig beleszóltok a legszebb gondolatmenetekbe, félreviszitek a témát – Burma szokatlanul komoly lett. – A múltkor, még a kórház előtt, Tanárúr a finn-orosz háborút elemezte, s éppen neked jutott eszedbe az a kérdés, amivel az egész estét tönkretetted.

– Tönkre, én? Azt mondta a Tanárúr, kérdezzünk bátran.

– És arra emlékszel, mit kérdeztél?

– Hát elég muskotályos volt már az idő – vigyorgott Gutentág.

– Valami izékről – próbált emlékezni Balogh Tamás. – Medvékről, azt hiszem.

– Azokról – igazolta Burma. – Azt kérdezted, hogy az orosz vagy a finn csapatok ettek-e több medvetalpat, és a kinn lévő magyar segédcsapatoknak adtak-e belőle…

– És ez miért siklatta ki a beszélgetést? – háborodott fel az egykori kemencés. – Az élelmezés a hadviselés legfontosabb kérdése. Az olasz fronton macskát és patkányt is ettek.

– Az egy másik háború volt – intette le a készülő vitát Tanárúr. – Ha akarjátok, mesélek róla.

– Nem akarjuk – szögezte le Gutentág. – Majd máskor.

– Hallottátok, hogy Sunya is kórházba került? – tért új vizekre a Rabbi.

– A napokban szabadulna, kedvezménnyel – fontoskodott Pofapénz. – Mi lelte pont most?

– A zárkatársával együtt kanalat nyeltek – próbálta magyarázni a Rabbi. – Csak félrement a kanál.

– Az egy olyan börtönszokás – szólt át a szomszéd asztaltól Stabil, a dózeres. Észre sem vették, hogy figyel rájuk.

– A szabadulás helyett operáció – csóválta a fejét Gutentág. – Az sem kerül ki onnan, csak lábbal előre.

– Rutinműtét – legyintett Stabil. – Nem is hívnak hozzá orvost, a folyosóőr egy felesért megcsinálja.

Ezen elvitatkoztak egy darabig, volt, aki az egy felest kevesellte, volt, aki az őrség szakértelmét. Azt azonban senki sem vonta kétségbe, hogy drága pénztárca lett Sunya utolsó fogásából.

– Meglátjátok, nem jön ki… – erősködött Gutentág. – Kétszer egy héten nem téved az ember.

– Az ember általában nem – helyeselt Burma. – De te igen, te egy hét alatt akár hétszer is…

Gutentág néhány pofont ígért Burmának, a Törpe bokán is rúgta, s bizony Tóbi, a csapos határozott ordítása („Kifelé!”) kellett ahhoz, hogy helyreálljon a rend.

– Szóval azt hiszed, Sunya nem jön ki? – tért vissza az alapkérdéshez Pofapénz.

– Én azt. Nem csak hiszem, tudom – Gutentág halkabb lett ugyan, de a határozottsága megmaradt. – A rabkórház, ne tudd meg…

– Tudnék róla mesélni – kezdte volna Stabil, de nem figyeltek rá.

– Kijön az, naná, hogy kijön! – erősködött Balogh Tamás. – Olyan még nem volt, hogy a Sunya valamiből vagy valahonnan ki ne jött volna.

Mindenki az ajtóra nézett, de Sunya persze nem lépett be.

– Nem most, eszenagyok, most épp operálják, vagy mi, majd a jövő héten vagy azután – találgatta a Törpe. – De azt hiszem, Tamásnak most az egyszer igaza van.

– Egyszer? – háborodott fel Balogh Tamás, de időben rájött, hogy Törpe az imént mellé állt. – De nem csak most az egyszer – csendesedett el. – Tanárúr is kijött, ugye? Pofapénz is kijönne, a Burma is. Mi olyan kijövősek vagyunk, na.

Erre inni kellett, Burma legutóbbi előlegéből futotta még egy körre, csendesen elszopogatták.

– Kijön – bólogatott Burma.

– Az ki – erősítette meg a Rabbi.

– Ha, ha… – kételkedett Gutentág.

– Vészmadaraknak is van kiszolgálás? – kérdezte Burma Tóbitól.

– Ha fizetnek – tárta szét a karját a csapos. – Persze, ha nincs miből… Megfontolom.

– Jól teszed – helyeselt a Törpe, bár nemigen tudta, miről esett szó. Csak nem szerette volna, hogy az önkéntes piacfelügyelőtől ilyen rondán váljon meg a csapat.

– A Tanárúr mennyivel öregebb, és itt van, erőben, egészségben… – győzködte magát Balogh Tamás is. – Legyen csak ez a rend. Gutentágot meg majd csak elveri valaki.

Már az első versszak varázslatos téli képében, ahol mindent beborít a hó, „mint egy álom lép eléd sok ó csuda, / régi váru Ó-Buda.” A vers megjelenésekor a költő még közel volt az elhagyott gyermek- és ifjúkor idejéhez. Még elevenen éltek az emlékei: „mindenre emlékszem, a múltamat világosabban látom, mint ami előttem van.” Felmerültek az ősei, „akik vidéken éltek-haltak, kis szobák ódon asztalain, horgolt arabeszkes terítőin hagyták az életük és a kezük nyomát.

A vidék a csodák földje.” Óbuda pedig ekkor még kicsit „vidék” volt, családias, otthonos, és mint írta: „az élményeim ma is gyermekélmények.”

A vers már a címében jelzi, hogy idill következik, tehát derűs, érzelmes, a jelenségeket szépítve, eszményítve bemutató zsánerkép. Ugyanaz a meghitt, szeretetteljes hang szólal meg, mint A szegény kisgyermek panaszaiban, amelyik művét legjobban szerette, s amely egy költői bűvölet: nosztalgiával átszőtt kötődés a múlthoz, az egykori otthonához és az emlékeihez. A Budai idill hangulata, a rímek összecsengő muzsikája, az érzelmi azonosulás mind azt mutatják, mennyire meghatározó a családi hajlék emléke az életében, amely végigkíséri földi útja során.

Édesanyja, Brenner Eulália gyermekkorának világát, a régi német polgári otthonok atmoszféráját, berendezését igyekezett megteremteni szabadkai otthonukban. A bútorok, szőnyegek, órák, képek, horgolt terítők, nippek, a háztartása mind ezt sugározták. „Ódon, ónémet cifra óra / áll a szekrényünk tetején, / szálló korok bölcs bámulója… az Alt-Wien porcelán, / parókás, farsangos időknek / parfümjét leheli reám.” Hasonló légkörben nevelte gyermekeit. Kosztolányi mindvégig emlékezett erre, lélekben kötődött ehhez, feltehetően utóbb mindez meg is szépült, s boldog volt, amikor hasonlóra lelhetett.

Az emlékeiben élő gyermekkori világra valahol Óbudán talált rá. Szabadka, a „csöndes, álmos kisváros” után Óbuda hangulatában és régi házaiban vélt némi hasonlatosságot fölfedezni. Valóban itt járt, vagy csupán a képzelete szülte mindezt? Már nem fontos! Ami lényeges: ide helyezte, és megalkotta a vallomással fölérő versét. Egy pillanatnyi benyomás keltette hangulatot örökített meg olyan közvetlen hangon, olyan láttatóan, mint a gyermeki kitárulkozás.

Érezni a „rátalálás” örömét, amikor egy régen elhagyott, már csak az emlékeiben élő, hasonló hangulatú lakás és életforma tűnik elő.

Gyermekkorának emléke támad föl, nosztalgiája a régi, elhagyott vidéki élet után. Mindegy, hogy ilyen volt-e a régi szabadkai, és teljesen hasonló-e a most látott, a lényeg: egy varázslatos hangulat megteremtése, ahol visszatér a vidék, a meghittség, az otthon melege. Ez pedig több bárminél.

Ebben a fehérré szépült téli világban egy idős ember nyit ajtót Óbudán a költőnek, és barátságosan invitálja a lakásába, bort tölt a kancsóból, majd elkezdődik a környezet bemutatása. Minden régi: a bútorok, az óra, a könyvek, épp csak a kredenc tetején illatozó birsalmák hiányoznak a leírásból; a parázsló tűz és a lámpa ernyője alól kisugárzó fény teremt sejtelmes hangulatot, barátságos légkört. A német és magyar szavak barátian összefonódhatnak, mint az emberek érzései; sajátos csönd, sajátos nyugalom és sajátos illatok veszik körül. Nyugalom, béke árad ebből az otthonból, amire a költő is mindig vágyott. Gondoljunk a Boldog, szomorú dal című versére.

A szobában megjelenik a gazdasszony, majd visszatér a konyhába, utóbb a leányuk is belép; minden barátságos, mértéktartó, látomásszerű hangulatot sugároz. A konyhában közben készülnek a Szindbád asztalára is odaillő ételek. Biedermeyer stílus, Weber hangjai a kis zongorán és a gondokat, a hideget, a telet messze űző életérzés tölt el.

A szoba berendezése, hangulata épp olyan, mintha Szindbád múltjából tűnne elő, akár egyik régi szerelmének a szobája lehetne valamelyik Krúdy-regényben, és mintha mi is oda érkeznénk.

Huszárik Zoltán sem találhatott volna méltóbb környezetet egy múltat idéző, meghitt, egy kort és egy életformát megörökítő miliőhöz.

Kosztolányi Dezső a család, az otthon vonzalmában élő ember maradt. Ilyen impresszionista színekkel átszőve, ilyen hangulatot teremtve és ilyen szeretettel csak az írhatott, aki mélyen kötődött a vidékhez, az ifjúsága világához és az emlékeihez. Már a fővárosban élt, de újrateremtette a múltat: egy óbudai hajlék berendezése, hangulata egykori otthonának ízét, békéjét, nagyanyja szobáját varázsolta vissza. Derű, béke, életöröm és idill a századfordulót követő években, s egy szobába varázsolva. Mindezt pedig nemsokára elmosta a történelem, az első világháború, és már többé sosem tért vissza. Ami pedig a helyébe lépett: „Rongyselyembe kárhozottan… / háborogva, zúgva Pest.” A költő pedig utóbb, bár mindene megvolt, mégis kereste gyermekkora hitét és vágyait: „jaj, valaha mit akartam, / mert nincs meg a kincs, mire vágytam…”

Elbeszélésnek hőse, az egyedülálló, családtalan agglegény az óbudai Lajos utcában élt, és onnan indult délutáni sétáira. Forintos órabér fejében egy asztalosmester kislánya kísérte,  akivel egy házban lakott. Az író által jól ismert régi utakon ballagtak. A háromórás séták után a kislány keresete naponta három forintot hozott népes családjának. A Lajos utcából indultak, egy régi, sárgára festett óbudai házból, ahol az udvarban az asztalos műhelye és lakása volt, szemben az öregember szobájával.

„A ház udvara hosszú és keskeny, amellett rideg és dísztelen. Magányos ecetfa áll az udvar mélyiben, megkopasztva és csupaszon, akár egy csonttá soványodott, oszlófélben lévő nagy madár. A fa alatt zöldre mázolt, kopott hordóban oleánderbokor. A sarokban vízcsap, csatorna és fából összetákolt illemhely, melyet a lakók közösen használnak, mert ez még régi ház, talán több is, mint százéves, talán kétszáz éves is van már; a gazdát, a ház tulajdonosát még sohasem látták a lakók. A szomszéd házban kocsma van, túl azon egy híres halászcsárda, ahonnan éjszakánként zene szól, tambura vagy cigányzene… Most még csend van, csak a közeli Dunáról hallható egy-egy elnyújtott kiáltás, vonuló hajók ütemes pöfögése, és időnként vijjogó sirályok.”

Az udvar sivárságát fokozták az őszi hangulatú képek; ez is az egykori Óbudához tartozott: a kétkezi szegény emberek világa. Mégis megható melegség búvik meg ebben a szomorúságban, amikor a kislány és az öregember kapcsolatát megismerjük.

Sétáik a Hármashatár-hegyre, a Margitszigetre és az óbudai Duna-partra, a Hajógyári-sziget közelébe vezettek, ahol a lassan gördülő hullámokat és a vonuló hajókat nézték. Miután a férfi nyugdíja megérkezett, amit már mindketten nagyon vártak, kávét és friss kalácsot vettek a szigeten. A megtört öregember és a kislány lélekben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Hasznos volt ez a belső kötődés mindkettőjüknek. Bácsinak szólította, és az idős ember sok mindent elmondott néki a világ dolgairól. Értékeket akart átadni, melyeket a hosszú élete során szűrt le. A szigeten egy padra mutatott: itt üldögélt Arany János.

„– Itt írta öregkorában a szép verseket. Azután ő is meghalt, mint általában a többi tisztességes öreg emberek… Ez a világ rendje, és ez ellen az emberek közül senki sem tiltakozik.

– A bácsi is meghal? – kérdezte a kislány.

– Bizony – válaszolta az öregember, és egy pillanatra megállt a nagy fák alatt. – Méghozzá, ha lehet, szeretném, ha tisztességesen. Ha lehet, minden szörnyűséges jajgatás nélkül, számomra ez lenne a legkívánatosabb dolog ezen a világon – a tizenkét éves kislány most találkozott először az elmúlás gondolatával.

– Utazott már a bácsi hajón?  – kérdezte később a kislány, s az öregemberben ekkor feltámadt a múlt.

– Végig a tengereket! – válaszolta; látott indián falvakat, őserdőket, ahol kívüle talán még senki sem járt.

– Ez az, amit tőlem nem vehet el senki. De ennek most már vége, elmúlt és nem jön vissza többé soha…”

A kislány pedig, aki eddig csak a maga szűk kis világát ismerte, csodálattal tekintett az öregemberre. Az öreg azonban megnyugtatta, hogy elég az, amit már ismer.

„– Az a te korodban éppen elég. Nem kell föltétlenül mindenkinek bebarangolnia a világot, mint ahogy én tettem ifjúkoromban.

Az effajta vállalkozás teméntelen szenvedéssel jár, szenvedéssel, keserűséggel, megaláztatással. Amellett, hogy az emberek itt is, ott is egyformák. De még a hegyek is, az erdők is, a mezőségek is és a folyók…

Ez afféle játék csak az életben, aminek a tanulságait mind meg lehet találni fenn a Széchenyi-hegyen éppúgy, mint a szigeten, vagy akár itt a Duna-parton, Óbudán.”

Amikor utóbb fogyott az idős ember ereje, egyre rövidültek a séták, a kislány végül reája segítette a kabátját, és már csak az udvaron járkáltak, kézen fogva. Az öregember pedig mesélt:

„– Itt, ebben az utcában, nem is messze ettől a háztól lakott egy magyar író, Krúdy Gyula volt a neve. Általában az írók nagyon szerették ezt a környéket, sokan élték le az életüket itt Budán. Egy egész nemzetet tanítottak, az egymást soron követő emberiséget. Tisztességre, becsületre, egymás iránti megértésre tanították az embereket, és még arra is, hogyha meghalnak, haljanak meg nyüszítés nélkül, ahogy emberhez illik, tisztességesen. Mint ahogy az öregek után, akik kidűlnek, jönnek a fiatalok, ahogyan én is jöttem az én apám, anyám, elődeim után… Egyszóval ebben nincs semmi hiba, semmi csodálatos dolog, ami ellen lázadozhatnának az emberek. Csak ezeknek az íróknak, ezeknek a szegény íróknak a tanításait ne felejtsék el soha…

– Megértetted ezt, kislányom? – kérdezte az öregember, miközben még mindig a kapufélfának dőlt, háttal a keskeny Lajos utcának.”

Azután nemsokára mindent beborítottak a falevelek, és lassan közelített a tél. Hetek múltán, ebben az őszvégi szomorúságban a kislány már hiába várta idős barátját, elmaradtak a séták.

Napokig kereste, az utcán közeledőkben a bácsi hajlott alakját vélte fölfedezni, majd a Duna-partra is kiment, de mindhiába, végül mindent megértett: megeredtek a könnyei, és sírt keservesen.

Remenyik Zsigmond munkásságát végigkísérte a földi élet teljességének, értelmének, értékének és színeinek megismerési vágya, munkáiban talán ezért tűnnek elő gyakorta az önéletrajzi elemek: nem térhetett ki előlük. Így történt ez élete helyszíneinek megjelenítésével is, ahol – többek között – feltűnnek az óbudai képek. Egy helyen az újpesti rakpartról ír, ahol a kikötött uszály felé, amikor „… már késő este van, kilenc óra is elmúlt, vagy éppen most van kilenc óra, mert a túlsó óbudai partról gyenge harangkongást sodor az újpesti rakpart felé a szél valamelyik szegény óbudai templomból. A sziget és mögötte az egész óbudai part sötét, alig egy-két lámpa világít csak hunyorogva, homályosan és messziről. Az égbolt viszont tele van csillagokkal.” (Hajók a Dunán, 1960). Az író mindenütt a hangulatteremtés mestere. Ott is, ahol egy vidám evezős társaság az óbudai partról indul Leányfalu felé.

A magányosság érzése – amit az előbbi munkájából is megérezhettük – már gyermekkorában jelentkezett az írónál. Remenyik mindig a maga útját járta, amely a szerénységgel, a gyakori nélkülözésekkel és a belső magánnyal volt kikövezve.

Az alkati vonások mellett a családi örökségben, göröngyös életútjában és a környező világ szorításában is sejthetjük a hátterét ennek az életérzésnek, a fájó egyedüllétnek. Az öregedő író bévül, lélekben még inkább magára maradt, s éppen olyan szerényen élt, mint novellájának idős embere.

Remenyik Zsigmond élete végén a rövidebb lélegzetű prózai művek, az elbeszélés és a kisregény felé tért, melyekben a múlt átélt élményei elevenednek fel: gyermekkorától kezdve, a Dél-Amerikában töltött évein át az idős kori megtörtségig. 1960-ban, két évvel halála előtt „szakadt ki” belőle az Őszi séták, ő is az öregemberrel együtt szemlélte a múló életet. Hasonlóan búcsúzó és egyik legmeghatóbb írása Az idegen. Utolsó éveiben bévül formálta ezt a munkáját, majd egy budai kórházi ágyon, végső napjaiban fejezte be. Távozóban e földi világból, lélekben visszatért oda és azokhoz, akik között valaha a kalandot kereste, akik között egy ideig boldog és otthon volt. Dél-Amerika nincstelenjeihez, valamint sosem felejtett halottaihoz: Águidához, a fiatal indián lányhoz, egykori élettársához, és korán elhunyt gyermekükhöz, a még karonülő kis Izabelhez. Szívszorító ez a látomás: úgy érezte, már várják őt, és képzeletében feléjük indult, belépve a limai temető kapuján. „Vártalak, egyetlenem… – mondotta az indián lány. – Most együtt vagyunk… Nézd, itt a kis Izabel! Neked is közöttünk van a helyed.” Szinte megírta saját halálának látomását: az életét summázta a részben önmagáról formált Máhner Antal sorsában, mert aki magányos és idegen volt az életben, az magányos és idegen a halálban is.

Pedig Remenyik Zsigmond, aki egyidős volt a XX. századdal, életútja során sokat tett az emberekért, a közösségért; írását ezzel a tanulsággal fejezte be: nem lehet magányosan élni a világban, idegenül az emberek között…

A földi sorsot lezáró írások ezek, bennük a számunkra is értékes vallomásokkal. 1962. december 30-án hunyt el, immár ötvenöt éve nincs közöttünk, s az író, életművével együtt, részese lett az utókor feledésének.

– Miért lógatjátok mind az orrotok? Egyikőtöknek sem jutott dinnyeföld?

– Meleg van – vonta fel a vállát Burma.

– Kánikula – magyarázta volna meg Balogh Tamás, de az első szónál nem jutott tovább.

– Akik rég láttak bennünket, nemigen ismernének ránk – tűnődött el Gutentág. – Mi voltunk az egész parton a legvidámabb banda.

Ha beültünk valahová, pár perc múlva már mindenki dőlt a röhögéstől. Most meg… A nézésetektől is megsavanyodik a bor.

– Te vagy a hibás – vélte Pofapénz. – Régen szüntelenül ugrattad a Törpét, vagy ő téged…

– Ja, ja – bólintott Gutentág. – Ha én ugrattam, ő rugdosta a bokámat, ti meg röhögtetek. Eszement szórakozás volt, mondhatom.

– Nem is rúgtam nagyokat – emlékezett a Törpe. – Csak éppen akkorákat, hogy tudja, merre hány méter… Persze arra nem emlékeztek, amikor ő akart tíz centit nyújtani rajtam.

– A füleden majdnem sikerült – vélte Balogh Tamás.

– Rágalom! – legyintett Gutentág. – Azóta szűnt meg a vidám világ, mióta Csuri elhagyott bennünket.

– Nem vagyok rá büszke, de tényleg rengeteget derültünk rajta – emlékezett Tanárúr. – Más kárán nem szép nevetni, de ki állta volna meg fapofával, amikor Baloghék előtt a legnagyobb faágat úgy vágta le, hogy közben rajta ült. Kartörés, lábtörés, vittük a kórházba, sajnáltuk is, de hetekig vigyorogtunk, ha eszünkbe jutott.

– Ritka volt az a hónap, amikor nem érte valami vicces baleset – emlékezett Rabbi is.

Lábtörés, ilyesmi ritkán történt vele, de kisebb baj szinte hetente. Ki tudja, hol szerencsétlenkedik mostanában?

– Én – jelentkezett Balogh Tamás. – Emlékeztek a kemencés lakatosra, a Lenorics Jóskára? Amikor nyugdíjba ment, visszaköltözött a szülőfalujába, Gelsére. Ő csalogatta magával a Csurit, nagy a háza, elférnek ketten.

– Gelse… – ízlelgette a szót Tanárúr. – Valahol Zalában van, Kanizsától északra…

– Ott, ott – erősítette meg Balogh Tamás. – Egyszer már majdnem meglátogattam őket, de hirtelen másra kellett az útiköltség.

– Egy kanna muskotályosra – vélte Pofapénz, és senki sem kételkedett igazában.

– Nemsoká’ te is ingyen utazhatsz, elmegyünk hozzá együtt – ígérte a Rabbi. – Benézünk Sunyához is, nem lesz nagy kitérő.

– Sunyához? – csodálkozott Gutentág. – Tényleg, hová tűnt a Sunya? Mióta kijött a savanyítóból, egyszer, ha járt itt. Pedig az ő piaci kincskereső történetei is fel-felderítettek bennünket.

– Mellékbüntetésként lakhelyelhagyási tilalmat szabtak ki rá… – mesélte Burma.

– Nem hagyhatja el Óbudát, na és? – fortyant fel Balogh Tamás. – A faház eléggé Óbudán van.

– Ott a bibi – folytatta Burma -, hogy Sunya sohasem volt a papírjai szerint óbudai. Az anyjához van bejelentve, Csörnyeföldre.

– Elég belőled! – vigyorgott Gutentág. – Olyan helység nincs is.

– Dehogy nincs, ott van Nekeresd mellett – röhögött Pofapénz.

– Nekeresd van, nincs is olyan messze, a nyolcas útról megtalálod – vette vissza a szót Burma. – És Csörnyeföld is van, az előbb emlegetett Gelsétől délre, a Muránál.

– Nekem meghagyta a címét – mondta halkan a Rabbi –, bizonyos megbízásokat is adott.

– Nahát, még van valakinek ilyen titka? – kérdezte Gutentág. – Hol a Törpe? Neki biztos van, vagy ha nincs, kitalál egyet.

– Tényleg, hová lett a kis ember? – néztek körül a teraszon, benéztek a belső terembe is, kérdezték az új csapost, akit jobb híján egyelőre Pótinak hívtak a háta mögött, mert ugye Tóbit pótolta, kis embert ő sem látott.

Az egyik szabadnapos zenész sietett segítségükre.

– Itt sündörgött az előbb – mondta. – Valamit dünnyögött arról, hogy csinál ő nektek mindjárt valami vígasságot.

– Hajajj! – sóhajtott Tanárúr. – Hátidob cintányérral, no meg a trombita…

– Nem, nem! – javította ki Balogh Tamás. – A dob a mi tárolónkban van a működtető szerkezettel, a cinekkel együtt, a tároló kulcsa itt van a zsebemben. A trombitát meg már rég eladta.

– Vehetett újat – találgatta Burma.

– Vehetett? – vigyorgott Gutentág. – Tudod, mennyi a muskotályos árfolyama trombitára átszámítva?

– Vagy a trombitáé muskotályosra – fontoskodott Pofapénz, de senki sem volt otthon az átváltások piacán, most tehetett volna jó szolgálatot Sunya.

– Felhívhatom, ha valamelyikőtök ideadja a mobilját – ajánlotta a Rabbi. Az ajánlat semmibe veszett, hiszen a kérdés tulajdonképpen az volt, hova lett a Törpe. Találgatásban nem volt hiány, kereső brigád is alakult (Gutentág és Burma összetételben), de a nagy elhatározáshoz néhány korty is szükségeltetik, s amíg azzal végeztek – természetesen nemcsak a kereső brigád ivott, hanem az egész csapat –, titokzatos képpel feltűnt a sétányon az elkóborolt alany.

Méretes kerekes bőröndöt vonszolt maga után, a ládányi alkalmatosságot sűrű lyukak tarkították, s alul meglehetősen nagy fémháló borította.

– Macskát szereztél? – kérdezte a Rabbi.

– Ekkora macska nincs – intette le Gutentág. – Kutya ez, és legalább komondor.

– Nézzük meg! – javasolta Pofapénz.

– Csak kint az utcán – utasította őket Póti, az új csapos.

– Csak a rácson nézzetek be – javasolta a Törpe, de hiába. Pofapénz és Gutentág már ki is nyitotta a ládát.

– Micsoda szörny ez? – csodálkozott a Rabbi. – Fusson, ki merre lát!

– Dehogy szörny – javította ki Tanárúr. – Majom ez, mégpedig törpecsimpánz, kedves rokon.

– A Balogh Tamás rokona – tette volna helyre a dolgot Pofapénz.

– A te vasporos seggű nénikédé! – állította le a volt kemencés, és máris helyettesítő ötlete támadt. – Ha törpecsimpánz, akkor csak a Törpe rokona lehet.

A Törpe kivételével ebbe mindenki belenyugodott, a majom pedig – megérezve a szabadságot – nagy rikkantással kiugrott a bőröndből, és egy pillanat múlva már a szemközti nyárfa csúcsáról vicsorgott rájuk.

– Le kell csalogatnunk – esett kétségbe a Törpe. – Csak egy órára kaptam kölcsön.

– Ki volt az az őrült, aki neked majmot adott kölcsönbe? – csóválta a fejét Tanárúr.

– Itt az Auchan parkolójában táborozik a cirkusz, régi cimborám Bernát, az idomárjuk. Tőle, hm, kértem el.

Mindenki értette a dolgot. Kölcsön, mint a Vakegér pincéjéből a Balogh Tamáshoz szegődött muskotályosok.

Kölcsön, nem kölcsön, le kellett a kedves rokont csalogatni. A sétány elejére települt zöldségesnek hirtelen megnőtt a forgalma. Néhányan almát vettek, mások banánt, narancsot, sárgarépát, Gutentág még ananászt is.

– Matyi! – kiabált a Törpe, miközben a majom ládájába pakolta a gyümölcsöket. – Gyere, ez mind a tiéd, csak gyere.

Az állat (most már tudjuk, hogy Matyinak hívják) egy pillanat alatt lekúszott a ládához, kikapott egy fürt banánt, és máris újra a fa csúcsáról vigyorgott rájuk.

– Induljunk el a cirkusz felé! – javasolta Balogh Tamás. – Ha elfogy a banánja, lejön az ananászért, akkor rácsapjuk a tetőt.

Matyi valóban lejött az ananászért meg az almáért is, de olyan gyorsan, hogy a kompániának esélye sem volt a fogságba ejtésére. A csapat lassan végigsétált a sétányon, a majom meg felettük ugrált díszfáról díszfára, amíg csak a pléhgombához nem értek. A kocsma ajtaja tárva volt, s mielőtt bármit tehettek volna, a majom már a söntéspultról ágált.

Stabil, a hajdani dózeres a pultra könyökölve éppen arra készült, hogy egy stampedli vodkával megalapozza a napot, amikor egy szőrös kéz átnyúlt a válla fölött, elkapta a pohárkát, s máris üresen tette vissza.

– Hé! – tiltakozott Stabil. – Az az én vodkám volt. Azonnal vegyetek helyette egy másikat!

Jobb a békesség, gondolta a faházi csapat, s máris ott párásodott az új pohár a károsult előtt. Igen ám, de Matyi gyorsaságával nem számoltak, a dózeres még meg sem köszönhette az italt, az már eltűnt a majom torkában. S mivel harmadik pohárra nem számíthatott, átlendült a könyöklőre, és szép békésen elfogyasztotta a gyümölcsök maradékát.

Balogh Tamásban feltámadt valami vitézi ösztön, elhatározta, hogy elfogja a garázda majmot. De Matyi olyan vicsort rögtönzött, hogy menten inába szállt a bátorság.

– Ne menj a közelébe! – kiáltott rá Tanárúr. – A majomharapás, ha elfertőződik, halálos lehet.

– A vadonban – vélte Pofapénz. – De ez egy civilizált városi majom…

– Igen, naponta kétszer mos fogat – mérgelődött Tanárúr. – Akárcsak a Rabbi.

– Én egyszer sem mosok fogat – mosolygott a Rabbi. – Nincs is már fogam.

Ezen egy percig elvitatkozgattak, közben Gutentág kölcsönkérte a pultos fiúk biciklijét, és elviharzott vele.

– Hát ez hová siet? – csodálkozott Pofapénz.

– Megrémült a majomharapástól – találgatta Balogh Tamás.

– Eszébe jutott, hogy buli lesz valamelyik csónakházban – vigyorgott Burma. – Várja őt a Manöken a kisraktárban.

Ötletben nem volt hiány. Közben Matyi kapott egy igazi felest Stabiltól, ezt most önként, jó szívvel adta, ne búsuljon a jó rokon.

Nagy csengőszóval megérkezett Gutentág, a bringa vázán utast is hozott.

– Ő Bernát, az idomár, a Törpe haverja – mutatta be a vézna kis embert. – Jött a majmáért.

Tanárúr szemrehányások tömegével fogadta a vendéget.

– Hogy lehetett ennyi eszed, kölcsönadsz egy veszedelmes állatot egy hencegő törpének? Meg is ölhetné, tudod, milyen erős egy csimpánz!

– Én aztán tudom – vonta meg a vállát Bernát. – És eszembe sem jutott kölcsönadni. Tegnap arra őgyelgett a cirkusz táján, összefutottunk, mondtam, hogy egy majommal és öt fókával dolgozom, nézze meg a produkciót, ilyesmi. Hogy jutott eszébe Matyit kölcsönkérni, fogalmam sincs. Látszólag belenyugodott az elutasításba, de ma egyszerűen ellopta tőlem. Amíg átmentem az áruházba a fókák halaiért – nem volt az több tíz percnél –, Matyi ládástól eltűnt. Mert ha elmegyek, mindig beparancsolom a ládájába, jobb félni, mint megijedni.

– Mit szólsz, Törpe? – kérdezte Burma.

– Én azt hittem, Bernát csak kéreti magát, hajlik a kérésemre, és azért ládázta be a majmot, hogy könnyebben el tudjam hozni.

– Tehát leskelődtél, értem – szólalt meg a Rabbi is. – Nem az Úrnak tetsző dolog.

– Sejtettem én, hogy ez a kiszolgált zenebohóc a ludas, s nem akar rosszat, de egy ilyen majom félmilliónál is többet ér, be kellett jelentenem a lopást a körzeti rendőrnél. Ismer benneteket, mert mindjárt azt kérdezte, ti nem jártatok-e a közelben.

– Én elszaladok a zászlóshoz – vállalta Pofapénz. – Megmondom, hogy megkerült a majom, törölje a bejelentést, s jöjjön ide, győződjön meg róla a saját szemével.

– Hát ide inkább ne jöjjön – dohogott Gutentág. – Találkozzunk a cirkusznál.

Ebben maradtak.

– Egyébként jámbor jószág – vakarta meg Matyi füle tövét az idomár. – Figyeljetek!

– Matyi, megyünk megetetni a fókákat.

A majom hatalmasat ugrott, egyik kezével megragadta a ládája fogantyúját, a másikkal Bernát kezébe kapaszkodott, s már indult is a cirkusz felé.

– Imádja a fókaetetést – szólt vissza Bernát.

– És hogy ne legyen harag – mondta Pofapénz –, holnapután valamennyien megnézzük az előadást. A feleségeinkkel együtt.

– Tudod, hogy háromezer a beugró? – suttogta Balogh Tamás.

– Holnap kap nyugdíjat a Tanárúr, kifizeti azt a vacak harminc ezrest, mi meg apránként megadjuk neki.

– Ahogy szoktátok, apránként – sóhajtott Tanárúr. – Látom, megtaláltátok a saját majmotokat. De én nem apránként fizetek: ha nem jönnek a részletek, agyoncsapom a Törpét.

– Annak igencsak ideje – vélte Gutentág.

– Csak piszkáljatok, holnapra kerítek nektek egy másik szörnyet – sértődött meg a Törpe. – Aligátorteknőst, krokodilt, úgy éljek.

– Elég lesz, ha bejössz a faházba – vigyorgott Gutentág. – Teljesíted a szörnyfelhozatalt.

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Sokszor gondolkoztam ezen, s talán pont az Óbudai Népzene Iskola mellett álló Kéhli Vendéglő jut az eszembe, ahol biztosan jártam már az 1970-es években. Nyilván a római emlékek, Aquincum és az Amfiteátrum alapélményem, valamint a Selyemgombolyító, volt ott egy táncház még annak idején. Én 1986-ban kerültem Óbudára, a népzenei iskolába, de az előtt is jártam már itt sokat. Felléptem a Zichy-kastélyban, amikor még ott volt a művelődési ház.

Emlékszem egy Weöres-estre, amit a Három veréb hat szemmel című kötet alapján állítottam össze. Ez még talán az 1970-es évek végén volt, Weöres Sándor élt még akkor.

Jékely Zoltánt nagyon szerettem, apámnak jó barátja volt, és az ő Oroszlánok Aquincumban című darabját elolvastam annak idején, most pedig nemrég láttam, megint előadták A­quin­cumban, nagy élmény volt. Ez is egy alapélményem Óbudáról.

Édesapja költő és pedagógus volt, ön mégis kutató vegyésznek tanult az egyetemen.

Igen, kémia tagozatos osztályba jártam gimnáziumba, és aztán kutató vegyész lettem, tavaly volt a negyven éves találkozónk, és engem mint gitáros-énekest ünnepeltek.

A tudományos érdeklődését tükrözte ez a választás?

Igen, persze. Én valahogy egy kicsit mindig szerettem mást csinálni, mint ami természetesnek tűnt volna. A szüleim mindketten bölcsészek voltak, de én a fizika és a kémia után érdeklődtem – részben egy szomszéd fiú miatt is, akiből aztán fizikus lett –, és elég egyértelmű volt, hogy azon a területen fogok továbbtanulni.

Szerette a szakmáját?

Már az egyetem alatt kicsit módosult ez az érzés, mert egyre több bölcsész barátom lett, bekerültem a Főnix színjátszó együttesbe, és egy népzenei együttesbe, a Délibáb együttesbe is. Nem mondhatom, hogy nem szerettem a szakmámat, mert utána még öt évig tulajdonképpen hivatalosan vegyészként dolgoztam, de múzeumokban restaurátorként. Már ötödévben nagyon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálni, mert gyárban vagy laborban meg ilyen helyeken nem nagyon szerettem volna dolgozni. Aztán a Néprajzi Múzeumba kerültem műhelyvezetőnek, mert kerestek egy embert, aki felelősséget vállal a vegyszerekért, és felügyeli az új módszereket is. Ott dolgoztam másfél évig, utána pedig átkerültem a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központba, ahol nemzetközi kapcsolatokkal is foglalkoztam, a restaurátori főiskolán pedig, ami akkor jött létre, kémiatanítással is. Az egész 1979-ig tartott. Tulajdonképpen akkor lettem hivatásos zenész, bár voltam Kaláka-tag is közben, de mindig munka mellett.

1979-ben határoztam el, hogy csak a zenéből fogok megélni. Az év novemberében az első meghívásom Pannonhalmára szólt.

Nemrég derült ki Korzenszky Richárd bencés atyával beszélgetve, hogy annak idején közös barátunk, Móser Zoltán javasolt engem. Eddig ezt nem tudtam. A másik érdekes dolog pedig az, hogy nem sokkal később egy erdélyi barátom kiállításmegnyitóján odajött egy ember, aki nálam olyan tíz évvel volt fiatalabb – én 1979-ben 27 voltam, amikor elkezdtem ezt a kicsit sötétbe ugrós szabadúszást –, és azt mondta, hogy ott volt abban az osztályban Pannonhalmán, és hallott engem énekelni. Ez azért nagyon nagy dicséret, ha ennyi idő alatt nem felejtett el. Nagyon jólesett.

A népzenéhez való kötődése az éneklésen vagy a zenélésen keresztül indult?

Az éneklés a lényeg nálam. Igaz, Kobzos előnevet kaptam 1977-ben.

Apám egy volt tanítványa, Buda Ferenc adta ezt a nevet – aki aztán nekem is jó barátom lett, később még a fiát is tanítottam itt, az Óbudai Népzenei Iskolában –, s ez alapján nyilván azt gondolják, hogy én kobzos vagyok.

Ez a név azonban régen elsősorban énekest jelentett. Én sok hangszert szeretek, mindig azt választom, ami legközelebb áll az énekhez, mert mégiscsak az ének az elsőrendű számomra.

Nem is vagyok olyan jó hangszerjátékos, mint sokan mások.

Az éneklésben azonnal a népdalokhoz kötődött?

Nem. Nagy kanyarok voltak. A népdalokhoz kötődtem, de nem a magyar, hanem az amerikai népdalokhoz, amikor elkezdtem gitározni, 14 éves koromban. Aztán nagyon jó angol tanárom lett a gimnáziumban Abádi Nagy Zoltán személyében, ami hozzásegített a dalok szövegének megértéséhez. Az én nemzedékem számára a rockzene, az akkori beatzene, a Beatles főleg, de mellette Bob Dylan, Joan Baez, a folkénekesek, nagyon fontos mozgalom volt. Aki azt mondja, hogy ennek semmi köze a táncház mozgalomhoz, az szerintem nem mond igazat. Ez a fajta lelkesedés biztosan alapja volt valamilyen módon a mi későbbi mozgalmunknak is.

Éppen Bob Dylan interjúkat olvasok most, és kiderül, hogy Bob Dylan ugyanazon az úton jutott el a saját zenéjéhez, mint mi a népzenéhez, hogy öregeket hallgatott, feketéket, blues énekeseket, Woody Guthriet.

Ez néhány évig tartott, de nekem az amerikai népdalok mellett ott volt Csokonai Vitéz Mihály a családban, apám kutatóként is, költőként is közel állt hozzá. Én Izsó Miklós Csokonai-szobra mellett mentem el minden reggel iskolába, a Csokonai utca ott volt tőlünk nem messze. Tényleg mindenhonnan visszaköszönt, és aztán az első vers, amit megzenésítettem, apám Csokonai-verse volt 1972-ben.

Kobzos Kiss Tamás
Liszt Ferenc-díjas zenész, előadóművész, zenepedagógus, 1950. május 30-án született Debrecenben. Zongorázni, gitározni tanult, egyetemi évei alatt (Kossuth Lajos Tudományegyetem, vegyész szak) a Főnix színjátszó együttes, majd a Délibáb népzenei együttes tagja lett, és az ének mellett több hangszeren is megtanult játszani: citera, koboz, brácsa, tekerő, lant, török saz.
1974-ben került Budapestre, ahol a Néprajzi Múzeumban restaurátorként dolgozott. Rövid időre a Kaláka együttes tagja lett (1974–75), majd 1976 és 1986 között L. Kecskés András együttesében zenélt. Gyakran fellépett az Egyetemi Színpadon, hanglemezklubokban, templomokban. Közreműködött Szentpál Mónika és Erdélyi György előadóestjein, évekig szerepelt a Radnóti Színpad Toldi-előadásában. 1981-től a bécsi Clemencic Consort tagja, a régize­nei együttessel több száz alkalommal lépett fel Bécsben és Európa számos országában. Énekes szólista Szabados György zeneszerző több művében. Szólistaként, énekmondóként is sok száz koncertet adott Magyarországon, a környező országok magyarlakta településein, Európa majdnem minden országában, valamint Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban.
1986 óta tanít az Óbudai Népzenei Iskolában, amelynek 1991 óta az igazgatója is. 1996-ban elvégezte a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolát. 2007 óta kobozra tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Több tanulmányt írt a népzenetanítás témakörében. 2007-től a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja.
Munkásságát számos díjjal jutalmazták: A népművészet ifjú mestere cím (1975), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1998), Magyar Művészetért Díj (1998), a Magyar Régizenei Társaság Tinódi-díja (2005), Magyar Örökség Díj (2006), Prima díj (2006), Életfa díj (2010), Liszt Ferenc-díj (2011), Kossuth-díj (2014), Budapestért díj (2015).

Nem lehet, hogy a magyar népzene az 1970–80-as években Magyarországon egy kicsit lázadás volt az akkori rendszerrel szemben, hasonlóan az amerikai hippi mozgalomhoz?

De lehet, szerintem is megvolt ez a lázadás. Miután eljutottunk Erdélybe – mondjuk én elég korán, 1973-ban már voltam ott, és aztán 1974-ben hosszabb ideig is –, egy addig ismeretlen világ tárult elénk, és ugyanakkor a magyarok elleni külön-diktatúra ott is meg a Felvidéken is sokkal nyilvánvalóbbá tette, hogy milyen rendszerben élünk. Hálával tartozunk azoknak, akik ezeket az akadályokat le tudták küzdeni. Halmos Bélának most avattuk a síremlékét, mellette Sebő Ferenc, Tímár Sándor, Martin György nevét említeném, akik négyen óriási dolgot vittek végbe a táncház mozgalom elindításával. Szinte öntudatlanul, mert azért Martin is bevallotta, hogy nem hitt abban, hogy ez sikerülni fog egyáltalán. A táncház mozgalom 1972. május 6-án indult, aztán Debrecenbe is eljutott elég hamar, 1973-ban már csináltunk táncházakat mi is. Felkeltette az érdeklődésünket a csángók és mások iránt is, kitágult a horizont mindenképpen. Ez az én alapélményem.

Párhuzamosan csináltam a népzenét és az úgynevezett régizenét, először a Pálóczi Horváth Ádám-gyűjtemény dalaiból, gitárral, és aztán még a hetvenes években jött a citera, mellé a tekerő, a koboz, aztán a lant.

Később előadóművészként inkább a régizenét műveltem aktívan, például Tinódi munkásságával sokat foglalkoztam. Halálának 450 éves évfordulójára, 2006-ban jelent meg az Arcanum kiadónál Cronica című művének feldolgozása kilenc órás hanganyaggal.

Mi volt az, ami megfogta Tinódi Lantos Sebestyén munkásságában? Az egész személyiség, Tinódi mint énekmondó, mint történelmi személyiség, mint aki a történeti valóságot rögzíti?

Itt meg kell említenem Nemes­kürty István nevét, az ő írásai adták számomra az első támpontokat, szuggesztíven jelenítette meg ezt a kort, ami számomra alapélmény volt. Ezt kiegészítette a személyisége is, alkalmam volt találkozni vele először még 1979-ben, s a beszélgetéseink során is nagy hatást tett rám.

Ezen keresztül elég hamar fölfedeztem, hogy az egyszemélyes énekmondás rám van szabva. Ehhez gyűjtöttem a hangszertudásomat, és a történelmi ismereteimet, mert bőven volt mit bepótolni természetesen.

Az énekmondás hármas dolog, a történelem, az irodalom és a zene találkozása. Tinódi mindezt megtestesítette, nagyon sok minden előkerült 2006 óta is vele kapcsolatban, például egy barátom, Szabó István megfejtette, valójában hogy is kell a kottáit olvasni.

Mit jelent az, hogy megfejtette, hogyan kell olvasni a kottát?

Ez nagyon érdekes dolog, korábban csak találgatták, bár elég egyszerű a kottalejegyzés. Talán azért is, mert akkoriban az embereknek sokkal több dallam volt a fejükben, nem kellett minden előjegyzést odaírni, mert tudták, hogy működik a dolog. A felfedezés lényege az, hogy a kottáknak az elején jelezték, hogy G-lanttal vagy A-lanttal kell kísérni a dallamot. Ebből fejtette meg a lantos-matematikus, hogy hol is van a kezdőhang.

Balassi verseinek egy részénél is szerepel iránymutatás, hogy valaminek a nótájára. Abban az időben sokszor nem is volt kotta?

Nem volt sok kotta, Tinódié rendkívüli eset volt. Nyilván nem minden nyomda rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy kottát nyomjon, és drága dolog is volt. Tinódi viszont azért ment Kolozsvárra, hogy a korábbi Hoffgreff nyomdát – amit az özvegy működtetett tovább, és ahol már nyomtattak hangjegyeket régebben – használhassa. Még nagyon kezdetleges volt a nyomtatás, és szükség sem nagyon volt rá, mert akkor az emberek rengeteg mindent őriztek meg fejben, tehát elég volt az úgynevezett nótajelzés, hogy felidézze a már ismert dallamot. Nagyon hamar és sokféle változatban terjedtek ezek a dallamok.

Én mindig hangsúlyozom, hogy Magyarországon nem hátrány volt, hanem előny, hogy nem írtak kottát, mert másképp nem lenne ennyi változata a népdaloknak sem.

Német nyelvterületen jóval korábban megjelentek ilyen gyűjtemények, akkor már az emberek nem is jegyezték meg kívülről, mert el lehetett olvasni a szöveget, ott volt a kotta is, azt meg lehetett tanulni, ha valaki meg nem úgy énekelte, akkor rászóltak, hogy az nem úgy van. Nálunk meg, ha valaki szebben kanyarította a dallamot, akkor az után mentek a többiek is, és azt a változatot terjesztették tovább.

Balassi török nótákra is írt verset. Például a Hogy Júliára talála, így köszöne néki című vers esetében azt írja, hogy„az török Gerekmez bu dünya sensiz nótájára”. A törökkel való harcokból vagy más kulturális kapcsolatból adódhatott?

Ehhez vissza kell tekinteni a gyerekkorára. Balassi János, az apja híres törökverő volt, akinek voltak török foglyai, akikért váltságdíjat kért. Balassi törökül megtanult már gyerekkorában, olyan szintű török tudása volt, hogy a bonyolult szufi misztikát is értette és fordította. Két török népdal nótajelzés maradt fenn utána, sajnos nem sikerült máig sem megtalálni az eredetit, úgyhogy Erdal Salikoglu, a török barátom írt hozzá egy dallamot. Törökországban ma se probléma, hogy valaki kitalál egy dallamot.

Érdekes, hogy Balassi nevéhez egy strófaszerkezet is kötődik, az ún. Balassi strófa, melyben a sorok szótagszáma 6-6-7, rímképlete aabccbddb. Arra is ráültethető volt többféle nótadallam is?

Persze, annak is sokféle változata maradt fenn egész Közép-Európában, nem csak Magyarországon, de Balassi ilyen szerkezetű verseinek itáliai dallamhivatkozása is van. Nyilván, egy olyan igényes költő, mint ő, nagyon figyelt a formai megoldásokra, bár sokszor használt ő is felező 12-est, 11-est vagy még 8-ast is. Balassi nyolc nyelven beszélt a magyaron kívül, tudott németül, olaszul, latinul, románul, de tudott lengyelül is, horvátul is, szlovákul is, és ahogy már említettem törökül is beszélt. Rendkívül izgalmas, fordulatos élete volt, ráadásul széles körű európai műveltséggel rendelkező nagy költő, nagy kár, hogy nem készült még az életéről film vagy filmsorozat.

Ön hogy vetődött Törökországba?

Kamasz koromban rádiókat csináltam, s esténként hallgattam a fülhallgatóval, s egy török adóra mindig rátaláltam, ahol nagyon jó zene szólt, a magyarhoz nagyon közel állt. Most már tudom, hogy ez valószínűleg bektasi dervis zene lehetett, amit máig is szeretek.

Én a török zenéből nem a népzenét játszom, hanem ezt a fajta lantos zenét, ami vallási irányzathoz kötődik.

Ez műzene akkor?

Igen, Törökországban népzeneként van nyilvántartva, de igazából ezek népzenei adaptációk, és valójában van szerzője a dallamnak is. Ez nagyon jellemző, mert kapcsolódik ahhoz, amit mondtam korábban, hogy nem illett dallamszerzőknek magukat névvel hozzákapcsolni egy dallamhoz. Nem illett, mert annyiféle változat volt, hogy maga sem tudta már az énekes, hogy ezt most ő csinálta, vagy hallotta valahol. Tinódi egy két helyen megjegyzi, hogy „a dallamát es maga szerzette”, de éppen ez az érdekes, hogy ő megjegyzi, mert ez nem természetes, mert legtöbbször meglévő dallamot használt. A szövegnél volt fontos az eredetiség, a szövegkezdeteknél a versszakkezdő betűket összeolvasva kijött például Tinódinak a neve, vagy az, hol szerezte, esetleg más információk. Ez egy „szerzői jogi trükk” volt, ha valaki nem így énekelte vagy írta le, akkor összezavarodott az akrosztichon, és kiderült a turpisság. Visszatérve a török zenére, áthangolva keleti hangszert próbáltam csinálni a gitárból, és aztán jó pár év eltelt, amikor kaptam egy saz vagy baglama nevű hangszert a török nagykövettől, mert akkor már játszottunk török zenét a Kecskés együttessel, s kiadtunk egy lemezt. Az énekmondás drámai műfaj, amit vissza lehetett valahogy hozni, és ebben nekem nagy segítségemre volt a török énekmondás. Lefordítottam összesen 28 török éneket, három lemezen jelentek ezek meg, Erdal Salikogluval.

Ezek szerint az énekmondás nem népdaléneklés?

A népdaléneklés általában közösségi tevékenység, és nem lehet igazán dramatizálni. Az énekmondás egykorú lehet az emberiséggel, történelmi eseményeket őriz meg, és mond el epikus formában. Anonymus is támaszkodott énekmondók szövegeire. A hozzám közel álló XVI. századi énekmondók világa alapvetően protestáns szellemiségű – gondoljunk Bornemissza Péterre, aki Balassi Bálint nevelője is volt, és aki összegyűjtötte korának énekeit. Magam is református vagyok, mint ahogy az akkori énekszerzők többsége is protestáns gyökerű.

A személyes kedvencem Esztergomi Farkas András, akinek Bornemissza Péter 1582-ben megjelent énekeskönyvében szerepel A zsidó és magyar nemzetről című műve, mely nagyon izgalmas számomra.

Hogyan találtak egymásra Szabados Györggyel?

Szabados Györggyel én először Széken találkoztam egy cigányembernél, akinél laktam és tanultam. Ez 1976-ban lehetett, ahogy később beazonosítottuk. Engem is meglepett egy kicsit ez a találkozás, de már ismertem az Esküvő című lemezét, amely 1974-ben jelent meg. Én akkor már hallottam ezt a népzenei ihletettségű lemezt, amin citera is szerepelt. A nyolcvanas években Szabados Dresch Mihállyal, Grencsó Istvánnal dolgozott együtt, és hasonló zenei világot jelenített meg a 180-as csoport is. Ezek a dolgok összeértek akkor, nem volt elkülönülés, hogy nemzeti meg internacionális, meg liberális meg konzervatív, ezek a kategóriák nem nagyon léteztek közöttünk. Ez a társaság an bloc a szocialista rendszer ellen volt és kész. Szabados persze deklaráltan rendszerellenes figura volt, de azért azt el kell mondjam, hogy a megrendeléseket évről-évre a Magyar Rádiótól kapta. Igaz, pár évvel ezelőtt kiderült, hogy vannak olyan szalagok, amikre az volt ráírva, hogy nem játszható, nem törölhető. Ez úgy látszik, egy kategória volt. Fölvette a rádió, de nem volt szabad lejátszani. A nyolcvanas években két ilyen megrendelt műben szerepeltem Szabados Györggyel együtt, az egyik 1983-ban a Szertartászene, a másik 1985-ben Az események titkos története, „Históriás ének az emlékezet előtti időből”. A Szertartászenében tekerőztem – a gagaku zenében van egy sho nevű hangszer, egy szájorgona, ezt utánozta a tekerő –, sőt dorombénekes is voltam.

Aztán persze másképp is egymásra találtunk, mert mesteremnek vallom én is őt, mint ahogy sokan mások, általa fedeztem fel igazán azt, amitől el voltunk zárva, olyan embereket, mint Karácsony Sándor vagy Hamvas Béla, akiket akkor még nem lehetett olvasni, ő közvetítette számunkra a Kassák Klub „akadémián”. Dresch Mihály és Grencsó István képviseli egyértelműen ennek a vonulatnak a folytatását, amit Szabados elkezdett. Most Grencsó élteti újra fiatalokkal együtt Szabados műveit, nagyon sikeresen.

A legnagyobb dolog, amit együtt csináltunk, 1989–90-ben volt, pont a nagy változások idején, Brestben, Bretagne-ban mutattuk be A kormányzó halála című művet.

Éppen a fal lebontásakor volt a premier, ez is sorsszerű, hiszen az egész táncmű a kelet-európai diktátorok bukásáról szól. Nagy József koreografálta, és soha nem mutattuk be Magyarországon, bár hússzor játszottuk Nyugat-Európában.

1986-tól tanít az Óbudai Népzenei Iskolában. Hogyan kezdődött?

Az iskola korábban indult el Béres János furulyás vezetésével, aki egy másik nemzedék tagja, a két háború közötti népzenei mozgalmakat, meg az ötvenes évek Állami Népi Együttesét fémjelezte, őbenne volt meg a szándék, hogy ezt valamilyen formában tanítani kellene. És ehhez csatlakoztak aztán a táncház mozgalomból egyre többen, ifj. Csoóri Sándor, Havasréti Pál, Lányi György, Jánosi András, és aztán ez egyre bővült, mert az igény egyre nagyobb lett, és egyre fiatalabbak voltak, akik tanulni akartak. Béres János vezette az iskolát 1991-ig, amikor nyugdíjba ment, aztán lettem én az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója. Ebben nagyon nagy szerepe volt a harmadik kerületnek. Egy ilyen nagy ugrást máshol nem tudtak volna megcsinálni, hogy egy önálló népzenei intézményt működtessenek, még az Aelia Sabina Zeneiskola mellett, hiszen ritka, hogy két zeneiskolát is működtessen egy kerület.

És máig elmondhatjuk, hogy Európában is egyedi ez az intézmény, ilyen, állami formában szervezett alsó fokú népzenetanítás nincs sehol.

Beváltotta az akkori elképzeléseit az iskola?

Hogyne, nagyon is, bár én nem akartam elvállalni, nagyon vonakodtam, nagyon sok munkám volt akkor külföldön is, Provance-ba jártam sokat Michel Montanaróval (tavaly áprilisban a Társaskörben játszottunk együtt), és nem akartam magam lekötni.

De egyáltalán nem bántam meg, mert mindjárt az elsők között nagyszerű tanítványaim voltak, akik közül most többen vannak a táncház mozgalom vezető egyéniségei között, mint Róka Szabolcs például, vagy olyan kutatók, mint Csörsz Rumen István, aki az irodalomtudományban jeleskedik, vagy Sudár Balázs, aki most az egyik legjobb turkológus történész. Kialakult egy műhely, és ez több volt, mint pusztán koboztanulás, én is olyan periódusban voltam, amikor azt a tudást, amit akkor frissen megszereztem, rögtön át tudtam adni a tanítványoknak.

Hogyan látja az iskola jövőjét?

Az iskola nemrégiben nagyon nagyot ugrott, mert megkaptuk ezt a csodálatos épületet, ami egyértelműen Bús Balázs polgármester úrnak köszönhető, aki kinézte nekünk. Minőségileg fantasztikus helyzetbe kerültünk, amiért nagyon hálásak vagyunk. Olyan gárda van itt, akik tényleg önzetlenül, nagyon nagy tudással végzik a munkájukat. Együtt van a csapat, biztatónak látom a jövőt. Szeptember óta én ugyan nyugdíjas vagyok, de már nagyon várom a 2016-ban esedékes 25 éves évfordulót.

Gelencsér Ágnes: Óbudán a III. Kerületi Állami Zeneiskolában indult először népzenei tagozat Béres János vezetésével, Till Ottó igazgatása alatt. Az Óbudai Népzenei Iskola 1991 januárjában vált önállóvá, tehát most leszünk 25 évesek. Negyed évszázadon át Kobzos Kiss Tamás vezette az intézményt. Sajnos ő már nem élhette meg a jubileumi ünnepséget, árván maradtunk, de folytatjuk, amit elkezdett, amire tanított minket. Tamás 1992 nyarán jött be hozzám a Néprajzi Múzeumba, hogy áthívjon Óbudára tanítani, ahol 1993 óta (két év kihagyással) igazgatóhelyettes vagyok.

Azóta itt dolgozom, és őszintén mondhatom, nem bántam meg, hogy akkor egy másik zeneiskolának mondtam búcsút. Itt egyből „otthonra leltem”.

Ez mindenképp Tamás szeretetteljes fogadtatásának is köszönhető, és ez sok-sok éves közös munkánkra is jellemző volt.

Szerényi Béla: Én annak idején az Árpád Gimnáziumba jártam, ahol működött egy népzene-néptánc szak a Népzenei Tagozat közreműködésével. Én is itt kezdtem el a népzenét – tekerőt – tanulni, négy évig jártam ide. Ez a négy esztendő nem is annyira a szigorúan vett hangszertanulásról, hanem sokkal inkább a zenei anyanyelv megismeréséről, életmód, műveltség megszerzéséről szólt. Ebben az időszakban rengeteg táncházi muzsikálás, koncert, népzenegyűjtés töltötte ki a mindennapjaimat olyan intenzíven, hogy mindössze négy év tekerő tanulás után megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ugyanebben az időben megalakítottuk a Magyar Tekerőzenekart, amely a hazai tekerőmuzsika legjobb műhelyévé nőtte ki magát, jónéhány emblematikus CD-felvétellel. A gimnázium után hangszerkészítést tanultam. Végzettségem szerint hegedűkészítő vagyok, de minekutána abban az időben hunyt el Bársony Mihály, a Népművészet Mestere – aki az utolsó hagyományőrző tekerőkészítő volt –, egyértelművé vált, hogy tekerőlantokat fogok készíteni.

Érdekesség, hogy – egészen egyedüli módon – a Népművészet Mestere címet háromszor is elnyertem: először szólistaként, majd a Tekerőzenekarral, végezetül hangszerkészítőként.

Ma már Ezüstkoszorús Hangszerkészítő Mester címmel kitüntetve végzem ezt a tevékenységet. A hangszerész iskola után elvégeztem az akkor induló ének-zene, népzene szakot Nyíregyházán, majd Pomázon dolgoztam tizennyolc évig a Teleki-Wattay Művészeti Iskolában. Ott már az első növendékeim közül kiemelkedett két olyan tehetség, akikből azóta tanár lett. Egyikük, Legeza Márton tíz éven keresztül itt tanított, másikuk, Németh András ebben az évben lett nálunk tanár, amellett, hogy a Zeneakadémián is tanít.

Kobzos Kiss Tamás emlékezete

Tamás nemcsak azért hívott ide öt évvel ezelőtt, hogy átvegyem a tekerő tanszakot, hanem azért is, hogy elvégezzem a közoktatási vezetőképzőt, és – ha bizalmat kapok és lehetőségem nyílik rá – folytatni tudjam azt a munkát, amit ő elkezdett. Tamás elképesztő vezető volt, mindenben hosszú távon gondolkodott. Azért is lett ilyen kiemelkedő rangja az iskolának, mert megkérdőjelezhetetlen a szakmai munka, mindig a legjobbak közül lehetett válogatni. Itt csupa olyan kolléga tanít, aki igazán kiváló szakember. Tamás mindig meglátta a fiatal tanárokban a lehetőséget, hogy majd merrefelé lehet vinni a pályájukat.

Ez az iskola nemcsak Magyarországon, Európában is egyedülálló, nincs még egy olyan alapfokú művészeti iskola, ahol csak népi hangszerekkel foglalkoznak. Ez abszolút kuriózum.

Gelencsér Ágnes: Tamás utánozhatatlan egyéniség volt. Vezetőként soha nem volt szigorú, de nem is volt rá szüksége, hiszen a lénye maga sugározta a tekintélyét. Hihetetlenül művelt ember volt. Ugyan vegyészmérnöki végzettségű, de a szüleitől az irodalom, a történelem, a zene szeretetét is megörökölte. Apja költő, anyja tanárnő. Sokoldalú műveltségét tanúsította többek közt az is, hogy többször szervezett iskolánkban előadássorozatokat Látó emberek címen, ahol kéthetente kiváló néprajzosok tartottak előadásokat. Tamás legalább olyan magas színvonalú tudásról tett tanúbizonyságot a hozzászólásaiban, mint a néprajztudósok. E terület minden fontos szereplőjét személyesen ismerte, legtöbbjük a Művészeti Akadémia tagja, ahol Tamás a Népművészeti Tagozat vezetője volt. 2014-ben Kossuth-díjat kapott, melyet szellemi és művészeti munkássága mellett a népzeneoktatás terén elért eredményeiért érdemelt ki. Föl se tudnám sorolni az egyéb díjait, de talán ennél is fontosabb az a mérhetetlen tudás, amit birtokolt.

Szerényi Béla:

Amikor még tanulóként találkoztam Tamással, leginkább azt éreztem, hogy sugárzik belőle a jóság. Személyiségének másik alapvető meghatározója a mérhetetlen tudás volt. Végtelen intelligencia és hatalmas műveltség jellemezte.

Az iskola fejlődése

Gelencsér Ágnes: Az első időkben a Nagyszombat utcában, egy lakóépületben működött iskolánk. A lakók nagy többségével olyan jóba voltunk, hogy volt, aki lejárt hangversenyeinket, vizsgáinkat meghallgatni. Szigorúan délután 1-től este 7-ig tanítottunk. 2013-ban költözhettünk át ebbe a csodálatos épületbe, amely korábban Építészeti Múzeum volt. Tamásnak igen nagy szerepe volt abban, hogy hosszú idő után méltó helyre kerülhettünk. Az épületet teljesen fel kellett újítanunk, korszerűsítenünk, egy kicsit „magunkra formálnunk”, melyhez az önkormányzat nagyon komoly pénzösszeggel járult hozzá. Idén 212 diákunk tanul az iskolánkban.

A vonós tanszakon hegedűt, kontrát, bőgőt tanulnak növendékeink, ezen kívül furulyát és dudát, népi éneket tanítunk, de különböző korosztályokban népdalkörre is járnak gyerekeink.

A pengetős tanszakon belül citera-, koboz-, tamburaoktatás is folyik, de ne hagyjuk ki a tekerőoktatást sem. Emellett természetesen meg kellett erősítenünk a zeneelmélet- és szolfézsoktatást is, mely a zenei pályára készülőknek a felvételikhez elengedhetetlen.

Szerényi Béla: Megerősítettük a zeneelméleti képzést is. Az elmúlt negyven évben, amióta egyáltalán van intézményesült népzeneoktatás, mindig az volt a hivatalos állásfoglalás, hogy mivel a népzene szájról szájra terjed, ezért a tanulási folyamat is – pedagógiailag nagyon helyesen – közvetlen ismeretátadással történjen.

A tanár mindig együtt muzsikál a növendékkel, a növendékeket is a lehető legkorábban egymás mellé tesszük, tehát folyamatos a közösségi zenélés.

Ennek van azért hátulütője is, hiszen ez a fajta munka akkora leterhelést jelent a tanároknak, hogy a zeneelméleti kérdések, illetve a szolfézs kicsit a háttérbe szorultak. Csakhogy, amióta egyetemi képzés is létezik a népzenészek számára, fel kell készítenünk a növendékeinket arra, hogy adott esetben közvetlenül innen, az alapfokú művészeti iskolából jelentkezve is legyen esélyük az egyetemi felvételin. Ehhez viszont meg kell erősíteni, és hosszú távon föl kell építeni a zeneelméleti képzést. Ez egyébként megint helyi csoda. Olyan alapfokú művészeti képzést folytató intézményt, ahonnan közvetlenül jelentkezhetnek a diákok akár egyetemre is, rajtunk kívül nem nagyon ismerek.

Gelencsér Ágnes: Valóban, idén két tanítványunkat is felvették a Zeneművészeti Egyetemre.

Szerényi Béla: A diákjaink egy része a környékről érkezik hozzánk. Természetesen környéken nemcsak a III. kerületet kell érteni, hanem az észak-budai agglomerációt, de gyakorlatilag az ország bármelyik pontjáról jelentkeznek, sőt, határon túlról is érkeznek diákok. A külföldiek esetében még az idegen nyelvűeknek is besegítünk. Diákjaink életkori megoszlása is egyedi, hiszen nagyon sok 18 vagy akár 22 évesnél idősebb növendékünk is van. Sokan úgy kapnak kedvet a népzenetanuláshoz, hogy elmennek egy táncházba, jól érzik magukat, és azt mondják, jó lenne zenélni is. Ők, akik később kapcsolódnak be a zeneoktatásba, nálunk egyáltalán nem számítanak fehér hollónak.

Tavaly készítettünk egy felmérést, amelyben diákjaink szüleinek is föltettük a kérdést: ha módjuk nyílna rá, lenne-e kedvük zenélni? A szülők nyolcvan százaléka azt felelte, hogy ő is bekapcsolódna a zenetanulásba, ha lenne rá lehetőség.

Gelencsér Ágnes: Hozzánk már családok, generációk tartoznak. Van olyan nyolc gyerekes család, ahonnan idén öt gyerek jár az iskolánkba. Fábián Évike például úgy tartja a kicsiknek az úgynevezett előképzőt, ami nálunk népi játék, hogy az óra végén mesél a gyerekeknek. A népzene, a népi játékok és a mese elválaszthatatlanok egymástól. És ami más, mint egy másik zeneiskolában, hogy hozzánk nemcsak az jár, aki be van iratkozva, hanem hozza a kistestvérét, szüleit is. Igazi, értékes emberi kapcsolatok alakulnak ki, és ez meghálálja magát. Bármilyen hangverseny, népzenei verseny adódik, számíthatunk a fellépő gyerekek mellett a szülőkre is, igazi házigazdaként segítenek nekünk a rendezvények lebonyolításában. A kerületi intézmények között is nagyon jó az együttműködés, az pedig különösen szerencsés, hogy a Krúdy-negyedben van az iskolánk. Ez most Óbuda egyik leginkább pezsgő kulturális központja.

Népzene és szolfézs

Szerényi Béla: Sokszor és szívesen szerepelünk rendezvényeken, hiszen a mi kisebb növendékink is hamar színpadképessé fejlődnek. Óriási a repertoárjuk, ami egy klasszikus zenei iskolában nehezebben megvalósítható.

Gelencsér Ágnes: Én magam is klasszikus hegedűsnek indultam, de el kell ismernem, itt a gyerekek fél év alatt eljutnak olyan szintre, ami már a közönség számára is élvezhető.

Szerényi Béla: Minél kisebb egy gyerek, annál inkább jellemző rá, hogy mindent másolással tanul. Tehát lát és hall, majd megpróbálja utánozni. Amikor népzenét gyűjtöttem, megkérdeztem egy öreg tekerőst, hogy ő hogyan tanult meg játszani. Válasza a következő volt: „egyelőre csak úgy látásból”.

Ez azt jelentette, hogy már totyogós korában leállt a muzsikus elé a lagziban, figyelte, leste, és mire annyira megnőtt, hogy a hangszert kézbe tudta venni, gyakorlatilag egy csomó információt a saját emlékezetéből tudott előszedni.

Az alapokat már rögzítette. Nálunk is valami ilyesmit kapnak a gyerekek, hiszen az idősebb gyerekekkel és a tanárral együtt csinálnak mindent. Nem kell különösebben megmagyarázni, hogyan formálunk meg mondjuk egy trillát, hiszen már öt évvel ezelőtt is látta az ujjamat, csak akkor még nem tudta megcsinálni.

Gelencsér Ágnes: Én mint klasszikus zenész is elismerem, ez sokkal hatékonyabb tanulási módszer, ám épp emiatt nehéz szolfézsra tanítani a gyerekeket, mert nem nagyon használják a kottát, legfeljebb emlékeztetőnek.

Szerényi Béla: Szerencsére a hazai szolfézsoktatás európai szinten is nagyon magas színvonalú, az itt lévő tanárok pedig az elmúlt tíz-húsz-harminc évben kidolgozták, elkészítették, leírták a népi hangszerek oktatásának metodikáit. A legritkább népi hangszereknek is megvan ma már a kottaanyaga, módszertana. Ezekre a módszerekre támaszkodva tudunk a klasszikus szolfézsban is eredményeket elérni. A szolfézsoktatást a legkisebb gyerekeknél a népi játékokkal összekapcsolva alakítottuk ki.

Nagyon szorosan együttműködik az ének és a szolfézs tanszakunk. Évek alatt kiválasztódnak azok a tehetséges gyerekek, akik zenei pályára készülnek.

Őket külön csoportokba vonjuk, és a felvételi előtt megoldjuk, hogy egyéni vagy nagyon kiscsoportos képzést is kapjanak.

Legendás zenészek a tanári karban

Szerényi Béla: Az itt dolgozó tanárok jelentős részét látja, hallja a közönség a nagy koncerteken. Mi természetesen pedagógiai szempontból is figyeljük a csapatot. Fontos, hogy a leendő tanáraink ne csak kiváló muzsikusok legyenek, ne csak színpadokon állják meg a helyüket a világ bármely pontján, hanem az iskolában tanárként is. Ebben hallatlan nagy segítségünkre szolgálnak a régi tanárok. Mint például Jánosi András, akinek az együttese együtt indult a Muzsikással, tehát az egyik legrégebbi táncházas zenekar alapítója. Ilyen kincsünk Budai Ilonka is, aki évtizedek óta meghatározója a népdal­éneklésnek, vagy Juhász Zoltán, aki a furulya-duda hazai nagymestere.

Ők olyan szaktekintélyek, akik utat mutatnak a most idekerülő fiatal tanárkollégáknak is. A mi iskolánkban dolgozó nagy múltú tanárok mindannyian műfajteremtőek.

Kobzos Kiss Tamás nélkül például a hazai régizene, az énekmondás nem létezne mint műfaj. Abban is nagy szerepe van, hogy a Zeneakadémián hat évvel ezelőtt elindult a Népzene Tanszék, illetve az Óbudai Népzenei Iskola fél tanári kara az akadémián is tanít. Olyan magasra tette a mércét, hogy bizony igyekeznünk kell, ha követni szeretnénk.

A lüktető tavasz és az érlelő nyár után ősszel lassul az idő járása, az élet ritmusa. Távolabbról érkező napsugarak melegítenek, kékebb és tágasabb az ég fölöttünk. A kertekben a gyümölcsfák érett terhüket kínálják: a szilvát, körtét, almát és a diót, utolsó gyümölcseit a távozó nyárnak; a szőlőszemek pedig egyre duzzadtabbak és édesebbek. Betakarításuk és a szüreti készülődés üteme is lassúbb az előző évszakénál. Végül pedig a szürke felhőkből érkező fonáleső tisztítja meg a földet, ahogy a tél felé tartanak a napok.

Gondolkodásra, sorsunkkal és a világ dolgaival történő számvetésre pedig ez az idő a legalkalmasabb, hiszen sehol sem oly közeli és tapintható az elmúlás érzése.

A lelki „betakarítás” ideje is ez. A létünknél lényegesebb, nagyobb összefüggések megértése. Az évszakok lassú változásának látványa az egyéni életünk múlásával és az általános törvénnyel simul egybe. Vonzza a gondolatokat az élet értelmének összegzéséhez, szűkre mért voltának elfogadásához, a mulandósághoz.

Az Ősz azonban nem csupán az elmúlás tényét hordozza magában. Néha még hosszabbítanánk kimért idejét a közelítő tél előtt.

Hangulata, illata, kék-arany színei változatosak és varázslatosak. Sokan érezték ezt, s ezért szerették ezt az évszakot.

Már Horatius is bölcsen szemlélte az őszbe forduló napokat, ajándéknak tekintvén mindegyiket. Berzsenyi Dániel pedig Kemenesalján, öreg diófája alatt ülve várta ilyenkor az ereszkedő alkonyatot, hallgatta az őszi bogár, a tücsök cirpelését, miközben asztalán egy mázas agyagkorsó őrizte borának hűvösségét. Megfogalmazta: a gyorsan tovatűnő „szárnyas idő” sodrában „Minden csak jelenés, minden az ég alatt / Mint a kis nefelejcs, enyész.”

Szerette Ady is: „Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött, / Talán legszebb ősze a világnak… / csiklandós-szomorús, / Ragyogásos…” Még Párizsban, a Szajna felé ballagva is az Ősz lépteit vélte nesztelenül átsuhanni Szent Mihály útján, melyek a várható elmúlás érkezését jelentették. A Szilágyságban és Csucsán is megérintette az Ősz, melynek „Ódon és nemes muzsikája… / Tud altató szépet mesélni, / De fölvág régi sebeket is.” Ady őszének hangulata, színei felejthetetlenek.

Krúdy Gyula az Ősz különös hangjairól írt: „Így ősz felé eszembe jut a száraz falomb, amely kísérteties hangjával ott csörög, ott zörög mindnyájunknak a sarkában… hangja támad az érett mákfejnek; vén betyár módjára, megértően sóhajtozik a kincseitől megfosztott kukoricás.” Őszi nyírségi tájai szintén tüneményesek: a rőt avar és a színeződő fák, ahol ezernyi árnyalata van a sárgának, barnának és az aranynak. „Külön illata van ősszel mindennek, ami Magyarországon tavasszal és nyáron termett, amint a búcsúcsók a legédesebb minden csók között.” A vörös postakocsin többször indult őszi utazásra.

Nem kell ennyire a múltba merülnünk, majdnem mindenkinél felleljük az ősz képeit, Mednyánszky László festményein éppúgy, mint Vas István Őszi stancákjában.

„A meleg ősz, a déli napsütés, / a reggelek jó, hűvös ébredése, / minden, mint lassú emlékeztetés, / mint éber mákony, úgy hatol a vérbe.”  Áprily Lajos az Őszi rigódal című versét így kezdi: „Megeste már a dér a bokros oldalt, / fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után. / Ragyog az ősz.” Ezt a színpompát váltják majd fel a ködök, esők és a szürkeség.

Első kötődésem az évszakhoz gyermekkoromban, a régi lévai őszök hangulatában fogant, ahogyan „beszökött” a város fölötti szőlősdombok apró présházai közé, és színezni kezdte a közeli temetőkert öreg vadgesztenyefáit. Utána az alföldi, Körös-parti őszi napok szépsége következett, ahogyan a néma víz tovaúsztatta a föléje hajló fűzfák sárguló leveleit. Majd a Balaton-parti ősz varázsa érkezett az életembe: az egyre néptelenebb füredi part, a víz és az égbolt összeolvadásának színei, amikor távoli harangszó szőtte át a tó fölötti esti párákat. Végül pedig, az utolsó stációmon, Óbudán érkezik felém az Ősz. Ahogyan az ablakomból látom a Hármashatár-hegy fáinak színváltozását, csúcsának összeolvadását előbb a fehér, majd a sötétszürke felhőkkel, a fények és árnyak őszi játékát, s nézem a közeli Duna méltóságteljesen ballagó, hűvösödő vizét; érzem Óbuda – Krúdy Gyula soraiban megelevenedő – egykori őszi hangulatát.

Kedves évszakom, ifjúkorom óta kötődöm hozzá. Ősszel születtem, majd pár hét múlva anyám egy ősz végi napon távozott e világból.

Talán több okom van a töprengésre, s átérezni az elmúlás fájdalmát, ahogy egyre több évtized rakódik a vállamra. Gyakrabban jár az ember az avaron, az emlékek őszi erdejében.

Egyre többször támad fel a múlt: édes és fájó, kedves és szívszorító emlékek. Helyek merülnek fel, ahol boldogok és fiatalok voltunk, és helyek, ahol megpróbáltatások, fájó megalázások értek. Gesztusok, melyekre jó visszagondolni, hogy megtettük, és az elmaradt mozdulatok, ölelések búcsúzáskor, melyeket immár pótolhatatlanul elmulasztottunk. Az önfeledt odafigyelések, olykor méltatlanokra, és az elengedett, meg nem hallott szavak a hozzánk közelállóktól. Volt, akinek a kinyújtott kezét még szorosabban kellett volna fognunk, s volt, aki felé nyújtanunk sem kellett volna. Úgy váltakoznak ezek az emlékek, mint a mosoly és a könny az arcunkon, földi életünk során. Ezek is az Ősz számvetései.

Életem nagy búcsúzásai is zömében őszre estek. Azonban a megbékélés, a belenyugvás az Úr szándékába könnyebb, látva a természet színpompás múlását. Érzem, hogyan fonódik össze a természet és az élet őszének kapcsolata. Valahogy úgy „úszik el” minden velünk és körülöttünk, ahogyan a vonuló felhők tűnnek távolba a magasban.

Hogy került Óbudára az előadás?

Harsányi Mária, a Társaskör igazgatója talált meg minket – engem és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekart. A zenekarral első alkalommal szintén ezen a szent helyen találkoztam. Én Krúdy szövegeket olvastam fel, ők pedig muzsikáltak. Percek alatt barátságba keveredtünk, a következő alkalommal már énekeltem is velük egy jót.

Nagyon gyorsan és viharosan alakult ki a szimpá­tia közöttünk, legalábbis én így gondolom, és remélem, hogy ők sem vélekednek másként.

Ami az estet illeti, engem régóta érdekelt a Seress-téma, ennek a zseniális figurának a sorsa, története. Ilyen szempontból megkerülhetetlen Müller Péter darabja, a Szomorú vasárnap, illetve annak legendás, Bodrogi Gyula–Voith Ági nevével fémjelzett előadásai az 1980-as évekből.

Szomorú vasárnap
száz fehér virággal,
vártalak kedvesem
templomi imával.
Álmokat kergető
vasárnap délelőtt,
bánatom hintaja
nélküled visszajött.
Azóta szomorú
mindig a vasárnap,
könny csak az italom,
kenyerem a bánat.

Szomorú vasárnap.

Utolsó vasárnap
kedvesem gyere el,
pap is lesz, koporsó,
ravatal, gyászlepel.
Akkor is virág vár,
virág és – koporsó.
Virágos fák alatt
utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy
még egyszer lássalak.
Ne félj a szememtől,
holtan is áldalak…

Utolsó vasárnap.

Tehát régóta érdekelt a dolog, és egyszer csak megérkezett ez a felkérés egy Seress-estre. Ráadásul nem a már létező darabra, hanem egy önálló műsorra, ami azért töltött el külön örömmel, mert ilyenkor szinte mindent a nulláról lehet kezdeni. Nagyon szeretem az olyan munkákat, amelyekhez valamit össze lehet szerkeszteni, meg lehet írni, föl lehet építeni, ki lehet találni.

A tavalyi nyarat a Seress-est összeállításával töltöttem. Kiválogattam a dalokat, megszerkesztettem az előadás felépítését.

A zenészekkel a tavalyi évad elején találkoztunk, nagyon kevés próbánk volt. Három-négy alkalommal összejátszottuk a dalokat, és aztán már el is jött a novemberi bemutató. Eredetileg egy előadásban gondolkodtunk a szerző születésének 125. évfordulója alkalmából. Azt a legmerészebb álmainkban sem reméltük, hogy még idén is teltházak előtt játszhatjuk majd. Szerencsére a közönség szeretete, érdeklődése az Óbudai Társaskör színpadán tartja a műsort. Nekem azóta is nagyon nagy örömöm van benne és a zenekarnak is. A közönség máig kitüntetett szeretettel fogadja az előadást. Hálás vagyok érte az Óbudai Társaskörnek és Harsányi Marinak.

Ezeken az estéken kiderül, hogy ezeket a dalokat az is ismeri, aki sosem hallott még Seress Rezsőről…

Igen, ez is nagy tanulság vele kapcsolatban. Rengeteg daláról már szinte nem is tudjuk, hogy azokat is ő írta. Lassan szinte népzenévé válik az életműve.

Seress különleges tehetségét és érzékét dicséri, hogy a dalai, dalszövegei átszivárogtak, valahogy áttüremkedtek több korszakon is.

Ha 2015-ben az Óbudai Társaskör udvarán az ember eljátszik tizennyolc-húsz Seress dalt, azok egyszerűen ismerősek, a jelenben szólnak, ma is eleven húrokat pendítenek meg. Akkor is, ha valakinek fogalma sincs, hogy Seresst hallgat, egy kivételes alkotó és szerző műveit.

Róla mondták, hogy nem muzsikus, hanem zseni?

Igen, a Kispipa vendéglő egykori Seress vendégkönyvében sorakoztak a dedikációk. A walesi hercegtől Toscaniniig a legnagyobb méltóságok, államfők írtak bele.

Ottó Klemperer karmester írta az említett dedikációt: „Nem muzsikus, csak zseni!”.

Azt hiszem, ezzel mindent elmondott Seressről. Mindenféle zenei képzettség, zenei alapismeretek nélkül olyan dalokat komponált, amelyek túléltek nemzedékeket, történelmi változásokat, és itt vannak velünk 2015-ben is.

Ez az est nemcsak a zenéről, hanem Seress Rezső életéről is szól. Mennyire dolgozták fel az életrajzát?

Az est elején meg is említem, mert így pontos a műsor felkonferálása, hogy az esten lesz majd valódi és kitalált életrajz is egyben. Egy legenda keveredik itt, aminek nagyon fontos része az a bizonyos, Müller Péter által megírt színdarab, ami a ’80-as évek elején-közepén, amikor ez a színdarab született, életet lehelt a legendába, és ami utána elkezdte élni a saját életét.

Amikor Müller Péter a nyolcvanas években megírta a darabját, még sokan éltek, akik személyesen ismerték Seress Rezsőt.

Sokan éltek még, nyilván tudott beszélgetni ezzel-azzal, plusz hozzátette a saját termékeny írói fantáziáját. Mint egy másik alkotó elme, találkozott ezzel a jelenséggel. Amikor Müller Péterrel arról beszélgettem, hogy épp egy ilyen esten dolgozom, és pár gondolatot vagy momentumot idéznék a darabjából, ezért tisztelettel kérem, hogy járuljon hozzá, akkor azt felelte: igen, de természetesen tudja ugye, hogy nem minden úgy történt, ahogy én azt leírtam. Például már a születésének az időpontja is bizonytalan. Amikor az estre készültünk, a 125. évforduló méltó megünnepléseként, megkeresett egy Seress-életrajzíró, hogy a 125. jubileum valószínűleg nem stimmel, mert valójában nem is akkor született.

Sok a legenda Seress körül. Az élete tényei úgy szivárogtak át a valóság és a művészi feldolgozások szűrőjén, akár a dalai.

Mindaz, amit tudunk róla, és amennyit én is elmondok, az olyan kitaláció, ami akár történhetett volna így is.

Kinek a kitalációja? A kortársaké, akik ismerték, a körülötte kialakult városi legendákból táplálkozik, vagy pedig a szerző fantáziája hozta őket létre?

Azt hiszem, hogy is-is. Ahogy említette, a kortársak és a körülötte kialakult világ is sokat tett hozzá a legendáriumához. Én nem ismerhettem, de az elmúlt előadások során majdnem mindegyik alkalommal jött hozzám egy-egy idősebb úr vagy hölgy, aki azt mondta, hogy még látta, hallotta valahol. Valóban a korszak meghatározó figurája lehetett ő a pesti éjszakában…

Nem is fontos feltételes módba tenni, mert tényleg az volt.

Így van. Történetei, a szellemessége, a humora, az egész egyénisége és kivételes művészi érzékenysége miatt volt az.

Képes volt úgy átszűrni magán a kort, a korszakot, ne adj’ Isten, annak a korszaknak a tragédiáját, a hangulatát, és egyáltalán olyan érzelmi húrokat volt képes pengetni, amelyek mindmáig aktuálisak.

Ez az, ami miatt ez az est létrejött, és amiért most mi is beszélgetünk. Ezért hallgatják a dalait sokadik alkalommal itt az Óbudai Társaskörben. Van Seress és van körülötte a Szomorú vasárnap, ez a kettő nem választható el egymástól. Persze az is érdekes, hogy a Szomorú vasárnap mint sláger miként él az emberek köztudatában.

A dalszerzők világában ő a Puskás. Egyetlen magyar szerző nevét sem ismerik többen a nagyvilágban. Nem tudom, hogy ez mennyire jó, de talán még Bartók Bélánál is többen hallották már Seress Rezső nevét.

Az ’50-es évek elején, amikor újra játszani kezdett, „azt a régi világot hagyjuk” jelszóval neki is volt egy eltiltási szakasza.

Bartókkal és Kodállyal együtt tették indexre. Saját elmondása szerint arra volt a legbüszkébb egész életében, hogy ezzel a két nagyszerű zeneszerzővel együtt került margóra.

Azt mondja, szinte minden est után meglepik egy-egy történettel a nézők.

Valóban. A legutóbbi estén, amikor itt az Óbudai Társaskörben ezt játszottam, meghatottan és párás szemmel hozzám lépett egy idősebb úr, aki azt mondta: nagyon köszöni, bár ma biztos nem lesz képes elaludni. Tudnom kell – folytatta –, hogy ő Ausztráliából jött haza. Nem jár gyakran Magyarországra, de azért időnként hazalátogat, és ha már épp itthon volt, eljött megnézni ezt az estet. Annak idején – mesélte –, 1956-ban a Kispipában ette az utolsó szelet rántott húst, effektíve onnan vándorolt ki, ott szedte őt össze a teherautó. Amikor kilépett az ajtón, mögötte még zongorázott a Seress. Most is lúdbőrzik a hátam, amikor ezt elmesélem.

Ebben a jelenetben kicsiben benne van az, hogyan kapcsolódott össze a történelem és ez a kis emberke. Megmutatja, hogy egy-egy dal milyen sebeket tud feltépni vagy gyógyítani.

Seresst végigpofozta a történelem, születésétől a haláláig. Volt munkaszolgálatos, és hajkurászták Rákosi alatt is. Valahogy mindig ép bőrrel került ki a rettenetes pofonviharokból, egészen addig, amíg maga nem döntött úgy, hogy már elege van.

Emblematikus sors valóban. Ezt is magával hurcolja a Seress-sztori vagy a Seress-legenda, jellegzetesen kelet-európai élettörténet az övé. Egy kicsit bántja ez a rendszer, egy kicsit bántja az a rendszer, jobban bántja az a rendszer, jobban bántja ez a rendszer…

Ahogyan őt bántották, abba nagyon sokan belehaltak.

Mindenhonnan megkapja a magáét ez a történelem színpadán álló kis ember, de valahogy mégis végig alkotott, képes volt termékenyen fogalmazni. A Szomorú vasárnap című dal legendája tulajdonképpen a Seress-minőség esszenciája. Ez a dal a ’30-as évek közepén születik. Látszólag még nincs nagy baj, de már készülődik valami rettenetes tragédia a világtörténelem színpadán. Seress mint egy antenna működik, hiszen benne is, mint minden igazi művészben van egyfajta antenna-funkció. Valamit hamarabb érez, érzékel, amit felerősítve, máshogy rezonálva képes átadni az őt figyelő, hallgató, szerető közösségnek.

Ez a kis ember ebbe a szomorú, szerelmes dalba mindent belejátszott, beleírt, és a világ bele is hallotta, ami akkor már benne volt a levegőben.

Érdekes a dal szövegírója is.

Igen, egy bűnügyi újságíróról van szó, úgy hívják őt, hogy Jávor László, aki, ha jól emlékszem, egy korábbi alkalommal már interjúzott Seress-sel. Sőt, talán az első interjúját is vele készíthette, és nyilván hallotta őt többször a Kulacsban, mert ebben az időszakban ez a helyszín, nem a Kispipa. A Kulacs egy New York Kávéház mögötti vendéglátó helyiség, ami most zárva van. Ez az újságíró elhozza egy szerelmi bánatában írt versikéjét Seressnek, mert azt gondolja, hogy ő írhatná hozzá a legjobb zenét. És egyszer csak a Kulacs gyötrődő, részeg hajnalaiban Seress megírja ezt a dalt.

Természetesen ez a dal nem maradt volna fenn, ha nem akadt volna valaki, aki lekottázza, magyarul játszhatóvá és megmenthetővé teszi, hogy ne maradjon egy fütyült vagy csak dúdolt sláger.

Találnak egy embert, aki ezt megteszi, és egészen addig egy kiadónál dekkol a dal, amíg a korszak egyik emblematikus énekese, Kalmár Pál föl nem veszi a műsorára. Lát vagy inkább hall benne valamit, és onnantól kezdve szinte gombnyomásra és megállíthatatlanul megindul.

Akkor Magyarország zenei szempontból a mainál jóval előnyösebb helyzetben volt, hiszen ami itt sikeres volt, azt nemsokára Bécsben is hallották, aztán Németországban, majd egész Európában.

Azonnal nagyon sok nyelvre lefordították, gramofonlemezeken kiadták, majd a legnagyobb világsztárok kezdték feldolgozni. Ez ma is tart, hiszen pár éve még Björk is elkészítette a saját verzióját.

Müller Péter mesélte, hogy amikor Louis Armstrong játszott a Népstadionban százezer ember előtt, utána elment a Kispipába, ahol hajnalig mulatott Seress Rezsővel.

Tegyük fel, hogy ez igaz, és valóban így is történt. Ez csodálatos! Borzasztóan sajnálom, hogy nem találkozhattam vele személyesen, nem beszélhettem vele az életéről.

Annyira ne sajnálja, hiszen ha véletlenül lett volna módja arra, hogy találkozzanak, akkor már rég Fesztbaum bácsinak szólítanák.

Közben borzasztóan szeretem Seress akkori és mostani kerületét is, nagyon szeretem a VII. kerületet, bár nem laktam ott soha, de szívesen sétálok arra, és nagyon szeretem, ahogy ott lüktet a város szíve, elképesztően eleven városrész a VII. kerület.

Gondolom, hogy valami hasonlóan lüktető és gazdag hangulata lehetett a ’30-as éveknek is Seress környezetében. Vagy még jobb.

Azért van olyan Seress-dal is, ami szorosan Óbudához köthető?

„Óbudán a legszebb lány a Fáni, olyan szép, hogy nem is igaz tán” – talán Óbuda csak a ritmus kedvéért került be a szövegbe, én mégis örültem, hogy van egy sor, amivel gyorsan haza tudunk jönni, egy picit ide tudunk kötődni.

Neki ez a vidék már külföld volt.

Valószínűleg. Ő maga többször is elmondta, hogy mindenféle baja támad, ha át kell jönni Budára. Úgy fogalmazott, hogy széltében van tériszonya. Nem nagyon hagyta el kedvenc VII. kerületét, talán csak akkor, amikor munkaszolgálatra vitték, kiszakították belőle.

Lehetett volna világsztár, nyugaton is több, mint jómódú ember, hiszen rengeteg jogdíja gyűlt össze Magyarországról elérhetetlen külföldi számlákon, de mégse ment el innen. Maradt, holott megutálhatta volna szülőhazáját a munkaszolgálat miatt, a nyilasok miatt. Megutálhatta volna ezt a helyet később is, amikor Rákosiék mindent tönkretettek, ami kedves volt számára: a polgári kultúrát, miliőt, azt a speciális alkotó légkört. De ő maradt a Kispipában.

Lehet, hogy többek között ez is hozzájárult egy olyan belső konfliktushoz, ami idős korában az öngyilkosságához vezetett.

Nem lehet, hogy egyszer csak úgy érezte, hogy túlélte saját korát, hogy ő itt már idegen?

Lehet, hogy volt benne idegenségérzet is, de az biztos, hogy valami óriási szeretetéhség munkált benne. Sok előadóművészre vagy „bohócra” jellemző, hogy másokat szórakoztatnak, kívülről nézve szellemes, sikeres, közkedvelt emberek, de saját személyes sorsukkal, boldogságukkal, kapcsolataikkal mégsem tudnak úgy sáfárkodni, hogy magánemberként is igazán boldogak lehessenek. A kérdésre visszatérve, hogy miért nem ment el innen, egy Müller Péter által kitalált mondatot vettem kölcsön: – Miért nem megy el Seress úr? – kérdezi tőle egy pincér a darabban. Erre ő a következőket válaszolja: „Tudja, mehet mindenki, mehet a hentes, mehet a mérnök, mehet a jogász, de a költő az nem mehet!”

Jellegzetesen kelet-európai vagy magyar sors, amikor a költő úgy érzi, hogy neki azt kell megénekelnie, ami itt történik, amit csak magyarul lehet megérteni, neki itt a végzete.

A költőnek egyszerűen a közösségével kell maradnia. És ez nagyon szép. Egy hasonló gondolat jut eszembe: a Vígszínházban évek óta játsszuk a Padlás című színdarabot, és annak az egyik legszebb dalában a rádiós, a főhős énekli ezt a sort, a Fényév távolság című dalban: „… nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…” Szerintem Seressnek itt volt dolga és itt voltak álmai is. És ezek közül az álmok közül, azt hiszem, hogy nagyon sokat beteljesített, majd az egyik álom végén úgy döntött, hogy végleg átlép ebbe az álomvilágba. Amiről most beszélgettünk, ahogy keresgettük, keresgetjük a titkát, amit nem tudunk, azt a legendáiból, különféle morzsákból próbáljuk meg összerakosgatni. Megdöbbentő része a Seress-jelenségnek, hogy e köré a legenda köré ma is odagyűlik a közönség, és szívesen meghallgatja. Most, ahogy itt ülünk a kávézóban, és nézzük az Óbudai Társaskör kertjének üres széksorait, magam is azt érzem, hogy ma este is borzasztó nagy örömmel játszanám.

Mi lesz a darab sorsa? Meddig él az előadás?

Nekem az a gondolatom, és szerintem az Óbudai Társasköré is hasonló, hogy amíg itt, ezen a helyen van rá érdeklődés és van közönsége, addig itt marad, és ez az est kizárólag itt lesz látható. Ez az Óbudai Társaskör produkciója, a Társaskörben jött létre, a Társaskör miliője és közege nagyszerű otthont jelent számára, úgy az évad közbeni időszakban, mint adott esetben nyáron is. Egyelőre bizakodva várjuk a folytatást.

Hogyan alakult a Budapest Voices? Volt előzménye a formációnak?

Többünk ötlete alapján állt össze az együttes. Múltját tekintve mindenképpen megemlíteném, hogy a kórus előtt már többször téma volt a csapat egyik tagjával, Gulyás Erikával, hogy csinálnunk kellene valami különleges vokális produkciót. Ő a Kőbányai Zenei Stúdióban volt kollégám, és a csapatnak több más tagja is egykori vagy jelenlegi „kőbányász”.

Mi inspirálta önöket arra, hogy a capella dolgozzanak fel hazai alter- és rock-slágereket? Mi adta a koncepciót? Motiválta a zenekart több, az altert/pop-rockot más típusú zenei területekkel keresztező projekt – Csík, Budapest Bár, Rájátszás – sikere?

Olyat szerettünk volna csinálni, ami még nincs Magyarországon. Márpedig a Budapest Voices megalakulásáig ilyen koncepcióval nem működött kórus. A legnagyobb motivációt leginkább a kíváncsiság jelentette számunkra.

Vajon hogyan tudnánk a magunk módján megszólaltatni olyan dalokat, mint az Álomtégla, az Autó egy szerpentinen vagy a Metróhuzat?

Az ön által felsorolt formációk nem jelentettek inspirációt, már csak azért sem, mert egészen más úton járnak, mint a Budapest Voices.

Meglepődtek, amikor a közönség a legelejétől fogva nagy lelkesedéssel fogadta a Budapest Voices-t, vagy már a folyamat kezdetén gyanították, hogy sikeres lesz a vállalkozás?

Az első átdolgozás, amivel a nyilvánosság elé léptünk, a Tankcsapda Adjon az ég című dala volt. Mivel Lukács Laciék számait sokan ismerik, kedvelik, ezért arra lehetett számítani, hogy sok embert érdekelhet a mi változatunk is. Más kérdés, hogy járt némi kockázattal is az ötlet.

Nyilván benne volt a pakliban, hogy a Tankcsapda rajongói nem mind fogadják kitörő lelkesedéssel az átiratot. Az eredmény szerencsére minket igazolt, rövid időn belül rengetegen osztották meg a klipet.

A megjelenés után két héttel már 200 ezer körül járt a videó megtekintése. Sok pozitív visszajelzést kaptunk (például Lukács Lacitól is), számtalan médium írt rólunk, készített velünk interjút. Mivel Magyarországon viszonylag kevés példa van arra, hogy egyetlen dallal hosszú karriert lehessen befutni, mi sem gondoltuk, hogy eztán már hátra dőlhetnénk. Ahogy sok együttes, mi is keményen dolgozunk, próbálunk, koncertezünk, lemezt készítünk, és igyekszünk a lehető legtöbbet tenni annak érdekében, hogy a formáció sok-sok évig sikeres legyen.

Mennyire más a dinamikája egy Budapest Voices-koncertnek, mint egy rockkoncertnek vagy egy hagyományos a capella előadásnak?

Eleinte magunk is elgondolkodtunk azon, hogy vajon milyen koncerthelyszínen lenne érdemes fellépni. Táncolós vagy ülős? Az első önálló fellépésünk az A38 Hajón volt úgy, hogy addig csak két átdolgozással jöttünk ki. Úgy voltunk vele, hogy rábízzuk a sorsra: ha kevesebben érdeklődnek, székeket rakunk a nézőtérre, ha többen, akkor pedig állós lesz a buli. Aztán az érdeklődők megadták rá a választ, mert a koncert előtt három héttel elfogyott az összes jegy, a koncerten meg olyan táncolás volt, hogy mozgott a hajó.

Az elmúlt másfél évben megtapasztaltuk, hogy szinte bármilyen helyszínen működőképes a Budapest Voices. A rajongótábor rendkívül vegyes, vannak kisgyermekes családok, egyetemisták, középkorúak, idősebbek.

A tavalyi Kobuci Kertes koncertünkre például egy csapat nyugdíjas is jött, akik hoztak magukkal kinyitható székeket. A Budapest Voices fel tud lépni ülős helyeken is, ahogy ez történt a MOM színháztermében. Oda olyanok jöttek, akik kényelmesen szeretnek koncerteket nézni, andalogni a Gyémánt vagy a Gombóc közben. De fel tudunk lépni állóhelyes klubokban is, ahova azok jönnek, akik a Hello Gagarinra vagy az Autó egy szerpentinenre akarnak táncolni. Mindkét koncertfajtának van egy közös tulajdonsága, mégpedig az, hogy pozitív energiák áramlanak a nézőtérről a színpad felé és vissza.

Meddig tarthat egy feldolgozásokra építő projekt élete? Ameddig születnek új magyar dalok? Milyen más művészi vagy lelki korlátja lehet egy ilyen formációnak? Hogyan lehet frissnek és izgalmasnak maradni?

Nem projektben, hanem egy hosszú távon működő együttesben gondolkodunk.

Mivel underground átdolgozásokat a cappella formában még nem vitt színpadra senki előttünk, nem sejthető, hogy meddig maradhat életképes a Budapest Voices.

Csak közhelyeket tudok említeni: ha van hit, energia, kitartás, akkor működnie kell. Ha már az imént párhuzamba állította a Budapest Voices-t más zenekarokkal, még azt tudom mondani, hogy amíg a Csík Zenekarnál vagy a Budapest Bárnál megmarad az érdeklődés, ebben mi is bízhatunk. Abban is reménykedünk természetesen, hogy sok jó magyar dal születik, amiket érdemes átdolgozni.

Gondolkodnak saját dalok készítésén is?

Napirenden van a kérdés, ennél többet most nem tudok mondani.

Milyen volt Lévai Balázzsal együtt dolgozni?

Balázs nagyon alaposan felkészült az átdolgozásokból, a kórustagok múltjából, jelenéből. Az eredeti szerzők nagy többségével beszélt a koncert előtt, sztorikat tudott meg a dalokról. Zseniálisak voltak a konferálásai, öröm volt a közös munka.

Ki volna a Budapest Voices három álom-közreműködője? Terveznek különleges együttműködéseket ismert zenészekkel?

Most hirtelen egy álom-közreműködő jut eszembe: Bobby McFerrin. Ötletek vannak, sok megkeresést is kapunk, de jelenleg a saját utunkat járjuk.

Melyik feldolgozásra a legbüszkébbek?

Ahány kórustag, szinte annyi vélemény. A minap a Facebookon feltettük ezt a kérdést, hogy melyik dal a kedvenc, és nagyon változatos lett a végeredmény. Nem volt egyetlen olyan dal sem, ami kiugróan több szavazatot kapott volna a többinél.

Meglepő módon az Álomtéglát írták a legtöbben, pedig a Subscribe népszerűsége nem olyan mértékű, mint például a Quimbyé vagy a Tankcsapdáé.

Tény, az Álomtégla átdolgozása nagyon súlyos tétel lett, és a kórus a dal eléneklésénél teljesítőképessége határán mozog. Visszatérve a saját kedvencünkre, nincs ilyen, állandóan változik, hogy ki melyikre épp a legbüszkébb.

Milyen programmal készülnek Óbudára? Várhatunk-e különlegességeket?

Másfél órás repertoárral készülünk az Óbudai Kulturális Központ november 14-i születésnapjára. Ez lesz az egyetlen őszi fellépésünk a fővárosban. Az Alternatívák című debütáló lemezünk dalait adjuk elő, kiegészítve néhány olyan átdolgozással, ami a második albumon lesz rajta.

Krúdy Gyula nevét napjainkban is elég sokan ismerik, de a kelleténél kevesebben olvassák. Ennek következtében kevesen találkoznak azzal a már-már misztikus érzéssel, ami akkor következik be, ha valaki belefeledkezik az utolsó nyírségi gavallér borongós, mosolygós, mámoros meséibe. Neve hallatán sokakban a nőbolond, kocsmákban élő magányos korhely sematikus képe idéződik fel.

Arról, hogy milyen volt valójában ez a hatalmas író, miért is tarthatjuk a nagyszerű magyar nyelvű prózairodalomból is kiemelkedő zseninek, sokat megtudunk Féja Géza róla szóló írásaiból.

Féja, aki maga is kiváló irodalmár, szociológus, politológus és nem mellékesen elhivatott tanár volt, rengeteget foglalkozott Krúdy Gyulával, utánajárt a róla szóló legendáknak, értelmezte és elemezte műveit. Erről tanúskodnak a Krúdy és legendái című kötetben található szövegei is. A könyvből, melyet Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata adott ki 2014-ben, a zseniális író részletes és valósághű portréja bontakozik ki.

„A századforduló és a XX. század eleji magyar irodalom alkotói közül Ady Endre és Móricz Zsigmond mellett Krúdy Gyula állt legközelebb apámhoz. Vonzódása – objektív és szubjektív okainak elemzése – külön tanulmányt kívánna. Ady versei és a Krúdy-művek voltak mindvégig a visszatérő és a leggyakoribb olvasmányai, általában ceruzás jegyzetekkel kísérte munkáikat, és életének végső napjaiban, a kórházi ágyon egy Ady-kötet volt az utolsó olvasmánya. – Pályáját végigkísérték e két íróval kapcsolatos publikációi és naplószerű feljegyzései. Egyik legkedvesebb könyve Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című munkája volt” – írja Féja Endre a könyv utószavában, melyben összegyűjtötte és kötetbe szerkesztette édesapja Krúdyról készült cikkeit, tanulmányait.

„Krúdy olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik azzal, hogy merre gurul a termése. Számba se vette, hogy mit írt, egykettőre el is felejtette, önmaga álmélkodott volna talán a legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki elébe tárja” – olvasható Féja Géza egyik tanulmányában, aki viszont pontosan tisztában volt azzal, mekkora életművet vetett papírra ez a bohém álmodozó, hiszen regényei, novellái mellett újságcikkeit is felkutatta, olvasta, elemezte.

„Krúdy úgy élt, mint a vérbeli muzsikus, aki csupán önmaga kedvéért szólaltatja meg a húrokat, s merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában”

– folytatja a portrét, majd lírai sorokban magyarázza el, miért volt fontos az író számára a kiskocsmák csendje, az éjszaka sötétje: „Az éjszaka kellett neki, midőn a valóságos élet körvonalai lágyan szétomlanak, s helyet adnak apáinknak, nagyapáinknak, őseinknek, titokzatos kapcsolatainknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek.” Féja Géza ugyanakkor leszögezi, hogy ez a látszólag henye életforma, amely a külvilág szemében kizárólag a női szoknyák, borospoharak és kártyaasztalok körül zajlott, csak kulisszaként szolgált, és lehetővé tette, hogy létrejöhessen Krúdy Gyula korát messze meghaladóan modern, máig érvényes életműve.

A szerző rámutat arra is, hogy a kortársak többsége alaposan félreértette Krúdyt. Nem vették észre például, hogy az országos sikerű, megjelenése után túlzás nélkül bestsellernek számító A vörös postakocsi hőseit írójuk tudatosan szakítja ki kora anyagias valóságából. A huszadik század elején amerikai tempóban fejlődő Magyarországon, ahol a pénzzel és korrupcióval, befektetéssel vagy panamával gyorsan megszerezhető haszon lehetősége szinte narkotikus anyagi függésbe sodorta a társadalmat, elsorvasztva, kiölve belőle a régi értékeket, Krúdy régimódi hősei méltóságos tempójukkal, idejétmúlt erkölcseikkel, megélt álmaikkal szállnak szembe az új világgal.

A pokoli világégés, mely a magyarság számára a tragikus trianoni diktátummal ért véget, természetesen mély nyomokat hagyott az alkotói ereje teljében lévő Krúdy munkásságán is. Féja Géza úgy látja, hogy az író legnagyobb művei épp az 1915–1920 közötti időszakban születtek. Talán az sem véletlen, hogy ekkor készült novelláiban, regényeiben „az alvilág és a démonok lakóhelyét látta az emberben, legjobb esetben az angyalok és a démonok leszármazottjait.

Mágikus és démonikus erők átjáróhelyének tartotta az életet, ezért becsülte olyan kevésre, ezért nem félt a haláltól” – fogalmaz az elemző.

Krúdy mindig a saját törvényei szerint írt és élt, „új arcot adott a regénynek, izgalommal telítette az eseménytelen novellát, a rajzot, a karcolatot, sőt az újságcikket is költői műfajjá nemesítette.” (…) „Nem harcolt kora silányságaival, hanem azok fölé emelkedett. Egy szelíd óriás megértő jóságával szemlélte a törpe embereket. Látszólag semmibe se vette a valóságot, ám igazából kora legnagyobb leleplezője volt.” – hangsúlyozza a máig utánozhatatlan író valódi értékeit Féja Géza. Elemző írásaiban a legendák mögé néz, és Krúdy műveivel bizonyítja az irodalomtörténeti közhelyeket leleplező állításait. A kötetben olvasható dolgozatai nemcsak fontos és eredeti megállapítások sokaságát tartalmazzák, hanem olvasás­élményként is elsőrangúak. Akik szeretik Krúdyt, azok ínyencnek való csemegére lelnek ezekben az írásokban. Más szemmel olvassák ezentúl Szindbád történeteit, és talán akad közöttük olyan is, akinek kedve támad, hogy az álmokban született szavak mesterének kevésbé ismert művei után is tájékozódjon.

(Féja Géza: Krúdy és legendái. Kiadta Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, 2014, 166 oldal.)

Miután sokunk legkedvesebb magyar írója, Krúdy Gyula nagy nyomorban meghalt, szép temetést kapott. Utána azonban sírhelyével sokáig nem történt semmi más, mint hogy egyre elhanyagoltabbá vált a Kerepesi úti temető hátsó, idővel elbozótosodó részében.

Krúdy földi maradványai több mint három évtizeddel a halála után, újratemetéssel kerültek a mai sírhelyre, ahol ezt követően került felavatásra a Borsos Miklós készítette síremlék.

Igaz, hogy hivatalosan csak a szülőváros képviseltette magát a temetésen, az állam és a főváros nem, Krúdyt azonban Budapest által felajánlott díszsírhelyen temették el 1933. május 14-én. Ez az eredeti sírhely a Kerepesi úti temető 47-es parcellájában, az 1. sor 90. számú helyén volt, a néhány héttel korábban elhunyt Concha Győző és Kozma Andor sírja mellett. A konzervatív nagyságok szomszédságába temetett bohém Krúdy esete szemléletesen bizonyítja, hogy a fővárosi hivatalnokok a sírhely-adományozás során nem szelektáltak világnézeti alapon. A 47-es parcella első sorában székesfővárosi tanácsnokok, professzorok, budapesti intézmények vezetői porladoznak, és itt van például Endresz Györgynek, az első magyar óceánrepülőnek a sírja is. Krúdy tehát halála után kapott bizonyos mértékű hivatalos megbecsülést Budapesttől. Koporsóját az írók temetésén használatos Jókai-lepel borította, a búcsúztatókat a nyíregyházi főjegyző mellett író- és újságírótársak mondták.

Miközben a sírt behantolták, Sárai Elemér nyíregyházi cigányzenekara az író kedvenc nótáit, köztük utoljára a „Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele” címűt játszotta.

A negyvenes években több újságcikk foglalkozott a sírral, ami felett ekkor még csak a temetés után odatett, egyre korhadtabb fakereszt állt. Ezt az „árva, majdnem jeltelen”, „koldusi” helyszínt örökíti meg Berda József verse is (Krúdy sírhantja előtt). Ez a látvány fogadta Krúdy barátait, akik halála napján évről-évre felkeresték a sírt; e szokást egyébiránt Krúdy-tisztelők egy csoportja néhány éve felújította, de a zarándoklat cél­állomása értelemszerűen már nem az eredeti, hanem a jelenlegi sírhely.

A Krúdy sírját évente felkereső baráti kör azt szerette volna, ha Pátzay Pál készíti el a síremléket, sőt Várkonyi Titusz 1943-as cikke tényként írta le, hogy készül a szobor, és még abban az évben állni fog. (Várkonyi cikke ugyanitt, Zeke Gyula kommentárjával olvasható, akinek köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet.) A képet árnyalja az 1964-es Krúdy-antológiában megjelent Pátzay-interjú. (Tóbiás Áron (szerk.): Krúdy világa. Budapest, 1964. 630. old.) A szobrász szerint a síremlék közelébe sem került a megvalósulásnak, mert nem volt rá pénz. Elképzelése szerint a síron nem egy Krúdy-regényalakot kellene megjeleníteni, hanem a nemzetet reprezentáló leányt, amint koszorút helyez a sírra.

E mosolyt fakasztóan anakronisztikus ötlet miatt jogosan jelenthető ki: szerencse, hogy nem ő készítette el a síremléket, pedig a negyvenes években volt pályafutása zenitjén, többek között éppen sírszobrai révén.

Az 1964-ben megjelent antológia szerkesztője is sír­emlék nem díszítette nyugvóhelyről ír, és hogy sem az író családja, sem tisztelői nem akartak „közönséges emléket” állítani, ami bizonyára megnehezítette a sírjel megvalósítását. Ugyanakkor éppen ez a kötet bizonyítja, hogy az első sír sem volt teljesen jeltelen: amint a könyv egyik illusztrációján látható, a borostyánnal befuttatott hanton kőből készült kis névtábla állt. (Tóbiás (szerk.): id. m. 292. és 371. old.) Ezzel együtt is, a sírhely ügye egyértelműen háttérbe szorult, miközben Krúdynak 1947 óta már utcája volt Józsefvárosban, és 1958 óta mellszobra Óbudán.

1967-ben, a temetői nyilvántartás szerint augusztus 31-én exhumálták, majd újratemették Krúdy Gyulát. Az ötvenes években lezárt, majd részlegesen megnyitott Kerepesi úti temetőben ekkoriban már újra folyamatosan létesültek fővárosi díszsírhelyek. Az elbírálás szempontjai persze nagyot változtak, de Krúdy ezúttal is megütötte a mércét. Sírját a húszas évek végén kialakítani kezdett, de be nem fejezett díszparcellák egyikébe, a 34/2-es számúba helyezték át, az 1. sor 17. sírhelyére, az 1967 júniusában elhunyt Ferenczy Béni sírja mellé. Ma ezt a parcellát kevéssé szerencsésen „művészparcellának” nevezik, bár nemcsak művészek nyugszanak itt.

Pátzay számos kiváló síremléket készített a harmincas és negyvenes években, de később funerális művészete már kifáradt, ellaposodott. A „művészparcellában”, ami a hatvanas és hetvenes évek szobrászatának érdekes galériája, csupán egy közhelyszerű portréval van jelen. A Krúdy-síremléket megalkotó Borsos Miklós viszont ekkor volt a csúcson, három kiváló sírszobra is áll itt (Krúdyé, Heltai Jenőé és Nagy Balogh Jánosé) és még egy a közelben (Karinthy Frigyesé). Érdemes lenne feltárni, hogy hogyan jöttek létre a megbízások a díszparcella továbbformálására, hogy olyan remekművek mellé, mint például Kerényi Jenő Csontváry-síremléke és Somogyi József Mednyánszky-síremléke, hogyan kerülhettek olyan szégyenletes alkotások, mint például a Veres Péter-sírszobor, ami sajnálatos módon a Krúdy-sír másik közvetlen szomszédja lett.

Borsos két méter magas, mészkőből készült Krúdy-sír­emlékén negatív faragású szellemalak, még inkább: ködlovag látható, aki lehet Szindbád, lehet Rezeda Kázmér vagy bárki más az író alteregói közül.

A szobrász csak az emberi alak körvonalait ábrázolta, ezeket is jelzésszerűen, leegyszerűsítve, egyedül a szívnél összefutó erek vannak aprólékosan kifaragva. Érdemes felidézni a korabeli sajtókritikát, mert mindmáig az egyik legértőbb ismertetése a később néha bírálatot is kapott síremléknek. Rózsa Gyula írása a két kőhasáb és a figura légiességének ellentétét emeli ki, a kőtömbbe vésett illanékonyságot, a kubizmusba zárt romantikát, aminek kulcsa a negatív faragás, a kőből kivájt űr. Szellemes megállapítása szerint a síremlék nem egy lépő alakot ábrázol, hanem egy lépő alak emlékét. (Rózsa Gyula: Alakok a művészparcellában. Népszabadság 29: 14 (1971). Melléklet, 5. old.)

Az alkotás a fővárosi temetőkben álló többi Borsos-mű közül elsősorban Genthon István farkasréti sír­emlékével állítható párhuzamba. A negatív faragású, lépő alakpár azonban ott egyszerű illusztráció: apa és fia, Genthon István és Péterke lépései a nemlét, avagy a túlvilág felé.

A Krúdy-síremlék figurája összetettebb tartalmat hordoz, a Krúdy-alteregók esszenciájaként az egész életművet jelképezi.

A megjelenítés módja a Genthon-síremléken a hiányt, az elmúlást ábrázolja, Krúdyén inkább a hangulatot. További párhuzamként kínálkozik a Karinthy-síremlék siratóasszonya, ami ugyan nem dombormű, mégis, a gyászoló alak megformálását itt is a „kivájt űr” határozza meg. Mindkét említett mű néhány évvel a Krúdy-síremlék után létesült, letisztult formák jellemzőek rájuk, ugyanakkor mindegyik figurális alkotás. A teljes Borsos-életműben számos további párhuzam található, itt csak a síremlékekre tértünk ki.

A Krúdy-síremlék felavatásának éve körül van némi bizonytalanság. A Borsos síremlékeiről szóló cikk 1962–63 körülire datálja (Horváth Béla: Borsos Miklós – Sír­emlékei. Művészet 17: 9 (1976). 16–17. old.). A mérvadó életmű-katalógusban 1963-as készítési év szerepel (L. Kovásznai Viktória: Borsos Miklós. Budapest., 1989. 280. old.). E két közlésre alapozva, korábbi írásaiban e sorok írója is az 1963-as évszámot adta meg, pedig a parcellatörténet ismeretében ez elvetendő, mivel azoknak az áthelyezetteknek, akiknek nem volt méltó sírjele, az újratemetés után állítottak síremléket. Eszerint a Krúdy-síremlék 1967 előtt nem készülhetett el, vagy legalábbis nem kerülhetett a sírra. Elgondolkodtató az is, hogy az 1964-ben megjelent antológiában nincs a Borsos-féle sír­emlékre vonatkozó adat, ez pedig az 1963-as avatást mindenképpen megkérdőjelezi. Tóbiás Áron szerint a könyv nyomdába adásával egyidejűleg határozott arról a Fővárosi Tanács, hogy síremléket állít az írónak, valamint tőle tudjuk azt is, hogy az eredeti kiadás borítóján látható Szabó Iván-féle relief Krúdy-síremléknek készült (Tóbiás (szerk.): id. m. 292. old.). Az antológia új, 2003-as kiadásából hiányoznak ezek a fontos adatok.

Gyanakvásra adhat okot továbbá, hogy a hatvanas években egyetlen reprodukció sem jelent meg Krúdy új síremlékéről, 1971 és 1976 között viszont, különböző lapokban és kötetekben, öt is. Ezek közül az egyik a Fővárosi Emlékműfelügyelőség nyilvántartása alapján 1968-ra teszi a Borsos-mű felavatását, ami az újratemetés időpontjának ismeretében a legvalószínűbb lehetőség (Németh Lajos (bev.): A százéves Budapest szobraiból. Budapest, 1972. 21. old.).

Dr. Medvegy Nóra és Gyimesi Zoltán az egyik legismertebb sakkozó házaspár Magyarországon. Nóra kétszeres magyar bajnok, kétszeres olimpikon, női nagymester és a férfiak között is nemzetközi mester. Zoli is nagymester természetesen, magyar bajnok, világbajnokjelölt, négyszeres olimpikon. Mégsem ez a különlegességük, hanem az, hogy annak ellenére, hogy a világ sakkelitjének tagjai, a sakk, amely ma is nagyon fontos az életükben, „csak” hobbi, szabadidős foglalkozás, játék, nem a megélhetés forrása ebben a családban.

Nagyszombat utcai lakásukban természetesen hatalmas kupa- és éremtömeg található. Gyarapodhat még a gyűjtemény, hiszen a harmadik nemzedék is elkezdett versenyezni.

A történet Dr. Medvegy Mihállyal, a neves kardiológussal és rovarszakértővel kezdődik, aki maga is versenysakkozó volt, gyerekeit pedig természetesen megtanította a játékra. Az elsőszülött Nóra, utána öccse, Medvegy Zoltán és húga, Judit is ügyesen játszott, versenyezni kezdtek. A két idősebb testvér a legmagasabb szintig jutott, nagymesterek lettek, és Judit is ott van a világranglistán. Mindhárman sakkozó házastársat „importáltak”. Medvegyné Balogh Emese női FIDE-mester, Judit férje, Könnyű János pedig nemzetközi mester. Mindhárman a sakkcsapatáról most is híres Árpád Gimnáziumba jártak. Kivétel nélkül óbudai lakosok ma is.

Nóra a gimnázium után orvosi egyetemre ment, utána pedig még jogi és közgazdasági diplomát is szerzett. Jelenleg a gyógyszer-értékesítésben dolgozik marketingvezetőként. Közben mindvégig sakkozott, igaz, 2010 óta inkább már csak csapatban játszik, az egyéni versenyeket szünetelteti. A „csúcson”, 2004-ben a női világranglista 45. helyén állt, de még ma is a hatodik a magyar női mezőnyben, és ha ráérne edzőtáborozni, természetesen tagja lehetne a női válogatottnak.

Hogyan lehet élsakkozónak lenni, három diplomát szerezni, vezető állásban dolgozni, három gyereket szülni és felnevelni? A különleges képességek és akaraterő mellett a sakk is sokat segített ebben. Miként kell a lehetőségek közül az optimálisat kiválasztani, minden szituációban nyerésre törni, a rendelkezésre álló időt jól beosztani – ezekre a sakkozás, kiváltképp a magas szintű versenysakkozás tanít meg a leghatékonyabban Nóra szerint is.

Gyimesi Zoltán Kecskemétről indult. Már a korosztályos világversenyeken érmeket szerzett, 18 évesen pedig ezüstérmes lett a magyar felnőtt bajnokságban. 24 éves korára eljutott a csúcsra: a kieséses világbajnokságon túljutott az első körön Conquest legyőzésével, és csak a világklasszis Shirov állította meg. A következő évben részese volt Bledben a magyar olimpiai sakkválogatott ezüstérmet eredményező sikerének, ugyanott egy nagyon erős nyílt versenyt is megnyert.

2005-ben, talán legsikeresebb évében magyar egyéni bajnoki címet, rapid Európa-bajnoki címet szerzett, és megnyerte az Európai Unió bajnokságát is. Csapatbajnoki címeinek száma 12.

Amikor a legjobban ment neki, a világranglistán a 71. helyen állt, 35 éves korában, az emberélet útjának felén úgy döntött, visszavonul. Érzése szerint már nem tudott volna tovább fejlődni, nem látott a maga számára igazi perspektívát a versenysakkban. A közvéleményt sokkolta ez a döntés (akkori értékszámával, 2674-gyel ma a harmadik helyen állna a magyar ranglistán!), nemigen értettük az okát. A mai Gyimesi Zoltán azonban kiegyensúlyozott, tevékeny, boldog ember, és ez meggyőz szokatlan döntésének helyességéről.

A pénzügyi életben kezdett tevékenykedni, ahol az előbb említett sakkozói erények sokat segítenek a siker elérésében. Folytatja többi hobbiját, a logikai rejtvényfejtést és a sudokut. Mindkettőben magyar bajnok és világbajnoki (5. és 12.) helyezett. Idén is ő nyerte a logikai rejtvényfejtő magyar bajnokságot, igaz, két fő konkurense nem indult, mondja szerényen.

A sakktól sem szakadt el. Követi az eredményeket, a világ élmezőnyének játszmáit lejátssza, elemzi. Gyakran kérnek tőle szakvéleményt. Edzőnek is hívják, de ritkán áll kötélnek. Saját gyerekeivel viszont foglalkozik, júniusban, Lellén ő volt Péter és Flóra szekundánsa a korcsoportos magyar bajnokságon.

Péter, a legnagyobb gyerek (13) a korcsoportos magyar bajnokságon idén szerzett 4. helyével érte el eddigi legnagyobb sakksikerét. Az ő igazi területe a matematika, jobban érdekli, mint a sakk.

Ebben az évben már négy matekversenyt nyert. Öccsével együtt a Veres Péter Gimnázium tanulója. Felmerült a Fazekas a matek miatt, de nagyon jól érzi magát a Veresben, maradt. Gergely (11) sportága a kenu, ő nem sakkozik. Flóra (9) viszont elkezdte látogatni Guba Miklós edzéseit az Óbudai Sakkiskolában, kedvet kapott, és idén tavasszal versenyezni kezdett.

Vajon kinek a stílusát fogja követni az új nemzedék? Mert Nóra és Zoli sakkstílusa nagyon is különbözik. Gyi­mesi nagymester vezérgyaloggal nyit, pozíciós sakkozó, higgadtan építkező stratéga. Nagy kedvence a végjáték. Nóra szerint kimagasló végjátékedző lenne, ha ambicionálná. Nóra vadabb, taktikusabb, támadó sakkot játszik, a királygyaloggal nyit. Megnyitási repertoárjuk sötéttel is egészen más. Mióta Zoli készíti fel feleségét a csapatbajnoki meccsekre, bele kellett magát ásnia a szicíliai védelembe. Nézzünk meg egy szép Gyimesi-partit a győztes elemzésében!

Gyimesi Zoltán – Bistric Faruk (Bosznia, 2008)

Benoni védelem

1. d4 Hf6 2. c4 c5 3. d5 e5 4. Hc3 d6 5. e4 Fe7 6. g3 0-0 7. Fg2 Ha6 8. Hge2 Hc7 9. 0-0 a6 10. a4 b6 11. Bb1 a5 (Hiába zárja le sötét a vezérszárnyat, a másik oldalon is hátrányban van.) 12. f4 Hd7 13. Fe3 exf4 14. gxf4 Ff6?

15. e5! Fe7 (15. dxe5-re 16. d6 tisztet nyer.) 16. e6 Hf6 17. f5 (Álomállás világossal. Sötét figurái teljesen beszorultak, csak tisztáldozattal juthatna némi levegőhöz.) 17. – Hg4 18. Ff4 Fg5 19. He4 Fxf4 20. Hxf4 He3 21. Vh5 fxe6 (A bástya elfogadása is csinos matthoz vezetett volna: 21. – Hxf1 22. Hg5 h6 23. Vxf7+! Bxf7 24. exf7+, majd 25. Hg6 matt.) 22. fxe6 He8 (22. – Hxf1 23. Hg5! Bxf7 24. Vxh7+ Kf8 25. Vh8+ Ke7 26. Vxg7+ Ke8 27. Bxf1 Bxf1+ 28. Kxf1 Fxe6 29. Hxe6 Hxe6 30. dxe6 vagy 28. – Ve7 29. Vg6+ Kd8 30. Hf7+ Ke8 31. Hxd6+ Kd8 32. Hf5 volt világos nyerő terve, bár más megoldások is vannak.) 23. Bf3! Hxg2 24. Kxg2 Fa6? (Elnézést, de már teljesen reménytelen volt sötét állása. Most csinos áldozat tesz pontot a játszma végére. 25. Vxh7+! (Sötét nem várta be a mattot 25. – Kxh7 26. Bh3+ Kg8 27. Hg6 után, hanem feladta.) 1:0.   

A sakkozók között vannak rámenős, agresszív, gyakran kellemetlen egyéniségek. Hiába, ez a játék a küzdelmen, az ellenfél legyőzésének állandó vágyán alapszik. Nóra és Zoli azonban nem ilyenek. Barátságosak, kedvesek, mindenkivel jó kapcsolatokat ápolnak. A jó minőségű élet, egy érdekes új gondolat vagy a kellemes légkörű otthon többet ér számukra, mint egy újabb győzelem.

Köztudott, hogy a sakkjáték művészet, tudomány és sport is. Vannak, akik kegyetlen, megalkuvás nélküli küzdelemnek fogják fel. Mások a szép megoldásokat élvezik, esztétikai örömöt lelnek benne.

A Medvegy–Gyimesi családban a sakkozás – és minden más, a matematika, a rejtvényfejtés, az egész élet – lényege a magas szintű problémamegoldó gondolkodás.

És ez nagy örömet tud szerezni.

DR. MEDVEGY NÓRA
(Tatabánya, 1977. március 29.) orvos, jogász, közgazdász, magyar sakkozó, női nemzetközi nagymester, férfiak között nemzetközi mester, U18 korosztályos és kétszeres felnőtt női magyar bajnok, U18 korosztályos Európa-bajnoki bronz­érmes, kétszeres sakkolimpikon.

GYIMESI ZOLTÁN
(Kecskemét, 1977. március 31.) magyar sakkozó, sakkedző, nemzetközi nagymester, ötszörös korosztályos magyar bajnok, U20-as sakkvilágbajnokság 3. helyezett, Európai Unió bajnok, rapidsakk Európa-bajnok, magyar bajnok, magyar rapidsakk- és villámsakkbajnok, több nemzetközi verseny győztese, négyszeres sakkolimpikon (1998, 2002–2006), a sakkolimpiai 2. és 5. helyezett csapat tagja, 2001-ben világbajnokjelölt. 1992-ben szerzett nemzetközi mesteri, 1996-ban nemzetközi nagymesteri címet.

E számunk három kombinációja is a bemutatott családtól származik, ellenfelük hibás lépését frappáns módon használják ki.

Gharaian – Gyimesi (Belfort, 2012)

Kf3? (Egy perc gondolkodás után villant be a meglepő mattkép, amely egyben pályafutásom utolsó lépése is lett.) 1. – He1+! (És világos – látva a kétlépéses mattot – 54. Ke3 f4+ 55. gxf4+ 56. gxf4+ és matt – feladta.) 0:1

Medvegy Nóra – Vidéki Sándor (Harkány, 1993)

27. – Vb5? (27. – h6 után sötét nem áll rosszabbul.) 28. Vxh7+! és sötét feladta, mert 28. – Kxh7 29. Bh3+ Kg8 30. Bh8+-kal mattot kap. 1:0

Gyimesi Zoltán – Czebe Attila (Ohrid, 2001)

34. – Va6? Itt három lépéses mattot jelentettem, mire ellenfelem feladta. (35. Vh5+! g6 Vxh7+ Ke8 36. Ve7+ matt. 1:0

A feladványok megfejtését a következő számban közöljük. A nyári szám feladványainak megoldása: I. 1. Kh1! Vf1+ 2. Fg1 II.1. – Bf2+! A harmadik ábra hibásan jelent meg, elnézést kérünk!

Egy korábbi cikkem készítése során derült ki számomra, hogy gyerekként a Csillaghegyben focizott. Ezzel kezdődött a sportpályafutása?

Így van! Kezdetben nem is igazán lehetett más választásom, hiszen édesapám a Csillaghegyi MOVE-ban futballozott, majd az 1950-es évek első felében az NB II-ben szerepelt klub elnöke lett.

Én kis túlzással a pályán nőttem fel, és a kölyökcsapatban középpályást játszva egészen a Budapest válogatottságig eljutottam.

Ám édesanyám egy idő után felülírta a labdarúgással kapcsolatos terveimet. Nagyon családcentrikus és vallásos asszony volt, aki a vasárnapi közös ebédet szentnek és sérthetetlennek tartotta, és mivel a meccseink rendszerint ebbe az idősávba estek, végül meg kellett hajolnom az akarata előtt. Amúgy anyai és apai ágon is tősgyökeres csillaghegyi vagyok: apai nagyapám a Kínai-tengeren szolgált hajógépészként, hazatérve pedig a csillaghegyi téglagyárban dolgozott, majd a községházán pénztárosként helyezkedett el. Egyik alapítója volt az 1910-ben létrehozott és mai nevét felvett településnek.

Édesapja miből látta el a családot?

A Shell Kőolaj Rt. főkönyvelői posztját töltötte be a háború végig, amivel havi 800 pengőt keresett, így nem szűkölködtünk. Viszonyításképpen: ebben az időben még igaznak számított a „Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel” refrénű sláger. Mivel osztályidegennek számítottak, 1945-ben a Shell komplett vezetőségét elbocsátották, ami után apám a nagy ismeretségi körének köszönhetően a filatorigáti Leipziger Szeszgyárban (a BUSZESZ jelenleg bontás alatt álló üzeme – a szerk.) talált munkát mint anyagbeszerző. Itt persze jóval kevesebbet keresett, így anyám – pedagógiai főiskolai végzettségének megfelelően – elkezdett tanítani Csillaghegyen, a nagyanyám meg elment távírásznak a főpostára, hogy tisztességgel meg tudjunk élni.

A háborúban nem esett bántódásuk?

Szerencsére atrocitások nélkül vészeltük át. A bombázások elől a főjegyző állású keresztapám segítségével, anyámmal és öcsémmel közösen a trianoni  magyar-szlovák határ közelében fekvő Drégelypalánk és Ipolynyék környékén, az ottani fővadász mester tanyáján, egy vízimalomban szállásoltak el bennünket. Ahogy közeledtek az oroszok, elvitt bennünket Visegrádra, majd a pilisszentlászlói községházán bujkáltunk, ahol egyszer csak megjelent két muszka „davajgitárral” a kezében, azzal a hírrel, hogy fel vagyunk szabadítva.

Érdekes módon ez velünk kétszer is megtörtént, ugyanis ezek után hazamentünk Csillaghegyre, aminek a szomszédságában még hátravolt a főváros ostroma.

Nagyon féltünk, ezért elköltöztünk a közelben lakó rokonokhoz. Hamarosan megérkeztek az oroszok, és az üresen álló házunkat felfedezve a szomszédtól kiderítették, merre vagyunk, majd átjöttek megkérdezni, hogy használhatják-e. Egy szökött német tiszt vezette őket. Mielőtt továbbálltak, kitakarították a házat, és visszahozták a kulcsot. Egy rossz szavunk nem lehetett rájuk.

Miután abba kellett hagynia a focit, rögtön az öttusa irányába indult el?

Dehogy! Előbb elmentem úszni a csillaghegyi Árpád fürdőbe, és vízilabdázni az Újpestbe, majd atletizáltam, de utóbbinak külön története van. A csillaghegyi négy elemi elvégzése után anyám vallásos beállítottságának köszönhetően a Keleti Károly utcai Budapesti Érseki Katolikus Gimnáziumba jártam, ám az új rendszer ideológiájának megfelelően az intézményt átnevezték II. Rákóczi Ferencre, a papokat pedig kirúgták, ezért nem volt értelme tovább ott maradnom. Átiratkoztam a hozzánk jóval közelebb fekvő Árpád Gimnáziumba, ahol egy október 6-i, aradi vértanúk emlékére tartott iskolai ünnepség helyett jobbnak láttam hazamenni: átmásztam az iskola kerítésén tátongó lyukon, és indultam volna tovább, azonban Iglói Mihály testnevelő tanár („civilben” a Honvéd atlétikai edzője) észrevett. Rám fütyült, de nem álltam meg, mire ő is átmászott a kerítésen, és elkezdett utánam futni. Én táskával, ő táska nélkül tartottunk a Tímár utcai HÉV-megálló felé, ahol pont nem jött a szerelvény, így kénytelen voltam továbbfutni Csillaghegy irányába.

Nem lehettem tisztában vele, hogy ekkoriban még szenior mezeifutó-versenyeken indult, és csak tesztelte, hogy meddig bírom szuflával.

Végül Aquincumig jutottam, ahol teljesen elkészültem az erőmmel, leültem egy római kori sírra, ott csípett fülön. HÉV-vel visszamentünk az iskolába, ahol eldönthettem, hogy visz az igazgatóhoz, vagy – elismerve a futóteljesítményemet – beiratkozom a Honvédhoz atletizálni. Utóbbit választottam, de utáltam az egészet.

Hogy lett ebből mégis öttusa?

Az iskolában tartottak egy tehetségkutató versenyt, ahol háromtusa csapatot kellett kiállítani. A futás és az úszás jól ment, a lövészeten viszont tíz találatból csak hatot értem el. Apám ezután beszélt Iglóival, aminek eredményeként két-három hónap atlétika után eldönthettem, hogy a Honvédnál, „házon belül” öttusára térek-e át. Én persze azt választottam, hamar megtetszett a vívás és a lovaglás is. Ez az időszak a középiskolai tanulmányaim végére esett, ami után felmerült a „hogyan tovább” kérdése.

1953-ban érettségiztem, és szerettem volna matekos irányban továbbtanulni, mert mindig is az állt közel hozzám.

Az országos Rákosi matematika versenyen például bejutottam a legjobb nyolc közé. A többi tantárgyban viszont nem voltam igazán jó, így a Műszaki Egyetemre próbáltam volna bekerülni, de apám miatt osztályidegennek számítottam, ezért be sem hívtak a felvételire. Beadtam hát a kevésbé szem előtt lévő jogra a jelentkezésemet, ahol eredetileg Pécsre vettek volna fel, ám addig jártam a Honvéd nyakára, amíg elintézték, hogy egy megüresedés miatt pár hét után átvegyenek az ELTE-re.

Mennyiben volt más ekkoriban az öttusa, mint napjainkban?

Nagyon! Megadták a módját, hiszen nem egy nap alatt zavarták le az egész programot, hanem minden sportágnak egy teljes napot szántak. A lovaglás 5 km-es távon 30 db verhetetlen, fix akadályból állt, a vívás 14 órás versenyből, a lövészet 25 m-es távolságból 4×5 lövésből (forgó és robbanófegyverrel), az úszás 300 m-ből, a futás pedig 4 km-ből terepen/erdőn keresztül, ráadásul egyedül. Keményen fel kellett készülni rá. 1956-ban a rádió ostromának híre a Semmelweis utcai vívóteremben ért minket, másnap az egyetemen megalakult a forradalmi bizottság. Mivel a tömegközlekedés hamarosan leállt, Csillaghegy és az egyetem között megszűnt számunkra az összeköttetés, illetve anyánk is zokogott, hogy nehogy belekeveredjünk a harcokba, így az öcsémmel – aki szintén öttusázott – inkább otthon maradtunk, és edzettük magunkat.

Egy ilyen alkalommal kétkezes súlydobást végeztünk, amikor a súllyal véletlenül tarkón találtam az öcsémet, aki összeesett, és rövid időre a látását is elveszítette.

Nagy nehezen szereztünk egy mentőautót, amivel bevitték a Sportkórházba. Mindenki azt hitte, hogy a harcokban vett részt. Szerencsére teljesen felépült a dologból.

Mik voltak az első sikerei a sportágban?

1957-ben a budapesti junior világkupán csapatban elsők lettünk, én meg egyéniben negyedik. 1959-ben már a felnőttben megnyertem a magyar bajnokságot, ki is vittek tartalékként a hersheyi világbajnokságra. Mi voltunk az első csapat, amit a forradalom után kiengedtek az USA-ba. „Természetesen” jött velünk elhárítótiszt, és pszichés vizsgálatoknak is alávetettek bennünket, hogy hazatérünk-e. A versenyre kilátogatott Maléter Pál emigrált szárnysegédje, akit a katonaságból már ismertem. Bár honvédesként az egyetem alatt katonai zászlóaljhoz tartoztunk, mégis el kellett töltenem egy hónap szolgálati időt Nyíregyházán. Itt egyszer az volt a feladatom, hogy dobtáras gépfegyverrel hetes sorozatot lőjek egy bábu mellkasába.

Mivel a lövészet miatt az öttusában addigra már ellőttem vagy tízezer töltényt, elég finom ujjakkal bírtam ahhoz, hogy mind a hét golyóval célba találjak.

Ezt ő nem hitte el, azt gondolta, csalok, ezért közeli szemkontaktus mellett újralövetett velem, aminél ugyan már csak hatot találtam, de így is nehezen hitte el. Szóval vele futottam össze odakint, és hozott magával egy kedves teremtést, egy texasi milliárdos lányát, akivel rögtön szerelembe estem. Felajánlották, hogy ha kint maradok, akkor fizetik az ötéves egyetemi tanulmányaimat. Csábító ajánlat és nagy dilemma volt, de végül nem éltem a lehetőséggel.

Miért maradt le az 1960-as római olimpiáról?

Mert eltiltottak. Hershey-ből hazafelé New Yorkon át vezetett az utunk, onnan indult a repülőnk, de addig még egy napunk hátra volt. Elég rövid pórázon tartottak bennünket, vacsora után egy óra múlva a szállodában kellett volna lennünk. Azonban Ferdinandy Géza csapattársam kint élő rokona elvitt minket a New York-i éjszakába, majd nála aludtunk, és hiába adtunk magunkról eközben folyamatosan életjeleket telefonon, amíg másnap délre oda nem értünk az indulásra kész buszhoz, mindenki azt hitte, hogy disszidáltunk.

Itthon fegyelmi eljárás indult ellenünk, aminek következtében két évre eltiltottak a válogatottól, nem utazhattam külföldre, így Rómába sem.

Annak ellenére, hogy magyar ranglista vezető voltam. Mivel az olimpián a csapat és Németh Feri is győzött egyéniben, amnesztiát kaptam, és 1961-ben már tartalékként ott lehettem Moszkvában a világbajnokságon, ahol be kellett ugranom a lovaglásnál, végül pedig ezüstérmesek lettünk. 1962-ben Mexikóvárosban immár teljes értékű csapattagként megismételtük az eredményt, miközben egyéniben bronzérmet szereztem.

Ezután állt össze a legendás Balczó–Móna–Török trió?

Egész pontosan 1963-ban. Módszertani újításként Hegedűs Frigyes szövetségi kapitánnyal szakosítottuk a felkészülést, azaz minden versenyszámnál sportági szakedző koordinálta az edzéseinket. Mindössze két „lyukas” számunk volt: nekem az úszás, Móna Pistának a futás. Ez meg is látszott az eredményeinken, hiszen 1963–1967 között sorozatban négy világbajnokságot, majd 1968-ban olimpiát nyertünk csapatban, én meg 1964-ben feljutottam egyéni pályafutásom csúcsára, amikor Tokióban olimpiai aranyérmet akasztottak a nyakamba.

Itt a sors visszaadta, amit korábban elvett, mert ekkor Móna és Balczó Bandi nem indulhatott eltiltás miatt, miután lebuktak, hogy nyugatról behozott ka­r­órákat vittek értékesíteni Romániába. Velük együtt persze én is „űztem ezt az iparágat”, és akkor csak azért nem voltam benne a buliban, mert a spórolt pénzemen egy évvel korábban Svájcban egy autót vettem. Az olimpia előtt Kutas István sportvezető magához hívott, hogy a többiek kiesése miatt nekem kell megnyernem az olimpiát, és megkérdezte: mi kell hozzá? Azt válaszoltam: intézze el, hogy a vívómesteremet, Vass Laci bácsit magammal vihessem.

A vívás volt ugyanis az a sportág az öt közül, ahol a legnagyobb előnyre lehetett szert tenni az ellenfelekkel szemben.

Bár sportági berkeken belül botrány lett belőle, de betartotta a szavát. Meg is hálálta magát a dolog: tizennyolc győzelemmel kezdtem, amit három vereség követett, ekkor Laci bácsi odajött hozzám, és olyan lelki támogatást adott, amitől a hátralévő összes párbajomat megnyertem.

Az 1968-as olimpiai csapatgyőzelemmel egyben utolsó aranyérmét is nyerte öttusában.

Rendesen meg kellett küzdenünk érte Mexikóban. Nagyon „vegyes” lovakat kaptunk, én például mindig tartaléklovat húztam. A lovaglás után 360 pont volt a lemaradásunk a szovjetekkel szemben, és ők már pihentek, amikor mi a bolgárokkal vívtunk. Minden egyes ellenünk aratott győzelemért 100 dollárt ígértek nekik, végül azonban 9:0-ra győztünk, amivel ismét a saját kezünkbe vettük a sorsunkat, és éltünk is vele. 1969-ben még szerettem volna elindulni a budapesti világbajnokságon, de a szövetség fiatalítani akart, én meg megsértődtem a bánásmódjukon, és abbahagytam.

Ekkor kaptam egy meghívást a Német Öttusa Szövetségtől, hogy legyek a válogatottjuk szövetségi kapitánya Berlinben.

Leo Becker, a német öttusasport „motorja” írt számomra egy meghívólevelet, amire központilag válaszoltak, a nevemben is visszautasítva az ajánlatot. Ez csak akkor derült ki számomra, amikor később személyesen beszéltem Beckerrel, és sajnálatát fejezte ki, amiért nem vállaltam. Felháborodásomnak próbálva hangot adni, bebocsátást kértem Kádár személyi titkárához, Sándor Józsefhez, aki megértett, majd elintézte, hogy kapjak útlevelet, amivel kimehetek külföldre. Igen ám, de ekkor már néhány hónapja beindult az ügyvédi irodánk, jöttek folyamatosan a megbízások, így végül mégsem utaztam el.

Ügyvédkedett már a sportolás mellett is?

Igen. Miután 1957-ben megszereztem a jogi doktorátust, fogalmazóként dolgoztam a II. kerületi bíróságon, azután pár évig a XI. kerületben lettem bírósági elnöki titkár, 1966-tól bírósági ügyvéd. A sportpályafutásom ellenére ugyanúgy bejártam dolgozni, mint mások, csak munkaidő-kedvezményt kaptam. 1988-ban az Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) jogtanácsosa lettem, 1992-ben nyitottam saját ügyvédi irodát, ami jelenleg a Batthyány utcában működik. Belekóstoltam a politikába is, amikor 1990-ben az SZDSZ színeiben elindultam az országgyűlési képviselő választáson Újpesten, amit 65%-kal megnyertem. 1994-ben szerettem volna ott folytatni, de Mécs Imrének kellett a hely, így ki akartak tenni Vácra, ott viszont nem nyertem. Erre a pályára egyébként Darvas Iván biztatott, akivel családilag jóban voltunk, de más legendás színészekkel ugyancsak baráti kapcsolatot ápoltunk (például Zenthe Ferenccel, Szirtes Ádámmal), akikkel a különböző magyar filmek lovas jeleneteinek forgatásán ismerkedtünk össze, ahol mi, öttusázók voltunk a dublőrök. A futball irányába is tettem lépéseket: 1998-ban megpályáztam az MLSZ elnöki posztját, azonban a sok megígért szavazat ellenére csak harmadik lettem.

Közben az öttusától sem tudott távol maradni?

1976–1992 között kisebb megszakítással én voltam a magyar öttusa válogatott szövetségi kapitánya. Versenyzőként hozzá voltam szokva a sikerekhez, a kemény munkához, amit edzőként is megköveteltem.

A filozófiám, hogy annyit tudsz kivenni a dologból, amennyit belefektetsz. Szigorú és szókimondó vagyok, de következetes, amiért sokan nem szeretnek, viszont sokan igen.

A Martinek–Mizsér–Fábián 1988-as szöuli aranycsapatra vagyok ebből az időszakból a legbüszkébb. Igyekeztem úgy „forgatni” őket, hogy egyéniben is mindegyik nyerjen valamilyen nagy versenyt, ami végül össze is jött. 1989–1996 között a szövetség elnöke voltam, jelenleg pedig tiszteletbeli elnöke vagyok.

Sporteredményei mellett mire a legbüszkébb?

Elsőként is a családomra: az első házasságomból három nagykorú gyermekem van, akiktől kilenc unokám és három dédunokám született, de a jelek szerint ez utóbbi szám hamarosan gyarapodni fog. 1996-ban megözvegyültem, majd újranősültem, és elvettem Zsuzsát, aki szintén jogász. Közös kincsünk a csaknem tizenhat éves kislányom, Fannika, aki már elsős gimnazista. Másodszor a kitüntetéseimre, amikből nagyon sokat kaptam.

A régebbi időkből a Haza Szolgálatáért és a Munka Érdemrendre, illetve az Olimpiai Érdemrendre, a közelebbi múltból a Magyar Érdemrend középkeresztjére polgári tagozaton, valamint a Budapest díszpolgára címre.

A munkán kívül mivel tölti mindennapjait?

Igyekszem fitten tartani magam: hetente többször teniszezem, úszom és gyógytornázom. Szerencsére mindenben kedvemet lelem, így a jogászkodásban is, különben nem csinálnám. Ugyan 1982 körül házat építtettem a Rózsadombon, és elköltöztem a III. kerületből, de rengeteg itteni ismerőssel, baráttal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, így nyugodt szívvel állíthatom: sohasem szakadtam el Csillaghegytől!

– A program elindításához nagyban hozzájárult a 2017. év végén forgalomba került Nagykarácsony sorsjegy sikere, hiszen a játékosok vásárlásukkal sorsjegyenként 25 forinttal támogatták A játék összeköt! programot. Az így összegyűlt mintegy 75 millió forintból a csillaghegyi után további két inkluzív, az egyetemes tervezés szabályai szerint kialakított játszótér kerül átadásra – ismertette az előzményeket Rosner Imre, a Szerencsejáték Zrt. Karitatív Osztályának vezetője.

– 2015 decemberében írta alá az együttműködési megállapodást a Szerencsejáték Zrt. és a FESZT (Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa) – mondta el Földesi Erzsébet, a FESZT a főtitkára. – A megállapodás több olyan társadalmi célt tűzött ki, mint a  fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatásának elősegítése, az iskoláskorú gyerekek érzékenyítése a  fogyatékossággal élő gyerekek iránt, valamint az egyetemes tervezési elv minél szélesebb kiterjesztése. Ez utóbbi lényege az, hogy olyan tárgyak, szolgáltatások vagy épített környezetek jöjjenek létre, amelyek mindenki számára alkalmasak, fogyatékosságára vagy képességekre való különbség nélkül. Az egyetemes tervezési elv jó példája az új játszótér. A játék összeköt! program egyik legfontosabb célja, hogy a fogyatékosággal élő és az ép gyerekek természetesen játszhassanak együtt, megismerhessék egymást, és magától értetődővé váljon számukra egymás elfogadása.

– Részt vettünk a tervezési szakaszban is, segítettünk kiválasztani azokat a játékokat, amelyek a lehető legjobban megfelelnek a többségi, illetve a valamilyen érintettséggel élő gyerekek igényeinek egyaránt – folytatta Horváthné Illés Barbara, a Budapest III. Kerületi Csillagház Általános Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény vezetője.

–  Fontos szempont volt, hogy minden játékot meg lehessen közelíteni kerekesszékkel, bottal, vagy akár azoknak a gyerekeknek is, akik csak feküdni tudnak. Épül egy kis házikó, ahová a kerekesszékesek is be tudnak menni egy rámpán az ép gyerekekkel együtt. Kerekesszékes hintánk már van, az is része lesz az integrált játszótérnek. Oldalra olyan falak kerülnek, amelyek a különböző érzékleti megtapasztalásokat segítik. Lesz például egy hangfon két virág alakú játékkal: ha valamelyikbe beleszól a gyerek, a másik hallja. Az egyik pont olyan magasságban lesz, hogy a kerekesszékes gyerekek tudják használni, a másik egy picikét magasabb. Készül olyan trambulin, amin kerekesszékkel is lehet ugrálni. Nagy játszóvár emelkedik majd az egykori homokozó helyén, emellett felépül egy megemelt homokozó, ahol az ép gyerekek állva tudnak játszani, de aki kerekesszékes vagy csak hasalni tud, szintén hozzáfér. Lesz egy fészekhinta is, amibe szintén több gyerkőc belefér. Tulajdonképpen az egész kert játéktér lesz.

Mivel a hozzánk járó gyerekek nagy része a sérülése miatt nem beszélő, olyan piktogramokat helyezünk el – afféle képes használati utasításokat –, amiket a gyerekek használni tudnak az egymás közti kommunikációra, illetve itt az is találkozik ezekkel a jelekkel, aki ilyet még soha nem látott. Ez is egyfajta képzés.

Egész napos iskola vagyunk, a gyerekeink reggel 8 órától 16 óráig itt vannak, a mozgásórákon, illetve az óra közti szünetekben is gyakran kimennek játszani. Az új játszótéren a tanáraink kiváló kinti foglalkozásokat szervezhetnek majd. A nyitvatartási időben a környékbeli családok, gyerekek is szabadon jöhetnek – folytatta az igazgatónő.

Bokor Györgyi gyógypedagógus, az Egyesület az Inkluzióért alapító tagja elmondta: az egyesület segít kialakítani a befogadó játszóterek oktatási programját és kommunikációs stratégiáját, emellett elvégzik az elkészülő játszóterek működésének kiértékelését és jó gyakorlatainak továbbadható elemzését. Az egyik általuk kitalált és a MagikMe Kft.-vel közösen létrehozott játék az a megemelt homokozóbucka, amelyhez azok a gyerekek is hozzáférnek, akik kerekesszékkel sem tudnak mozogni.

A Szerencsejáték Zrt. által kezdeményezett játszótérépítési program megvalósításának szakmai partnere a Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa (FESZT), mely a különböző fogyatékossággal élő személyek érdekképviseletét ellátó országos, illetve regionális szervezetek ernyőszervezete, és egyben tagja az Európai Fogyatékosügyi Fórumnak (EDF). A FESZT partnere a Mozgássérültek Budapesti Egyesülete (MBE), ők hozták létre az Egyetemes Tervezés Információs és Kutatóközpontot (ETIKK) abból a célból, hogy az egyetemes tervezés eszméjét terjessze. A játszótér-program tervezésekor vált partnerré a MagikMe Kft., amely inkluzív játszótéri játékokat tervez és árusít.

A hatvan évvel ezelőtt indult játék első öttalálatosát hazánkban özvegy Ring Sándorné érte el. A hatvanhat éves asszony 23, 26, 33 és 37 éves gyermekei, illetve saját életkorát játszotta meg az akkor 3 forint 30 fillér árú szelvényen, melynek révén 855 ezer forinttal gazdagította a családi kasszát. A nyeremény akkori értékét mutatja, hogy 1957-ben egy kiló cukor ára 7 forint, a kenyéré 96 fillér volt, a normál benzin literjéért pedig 1 forint 60 fillért kértek. 

Három évvel később, 1960-ban az év 15. sorsolásán három nyertes szelvényt találtak, de valójában két nyertes örülhetett szerencséjének. Az egyik szerencsés játékos ugyanis mindkét szelvényén ugyanazt az öt számot jelölte be. A boldog duplázó egy bányász 16 éves leánya, Kovács Ildikó volt, aki így több mint egymillió forintot nyert a 6, 11, 53, 59, 83 számokkal.

Városi legendák szerint a lottózóból hazatérve nem találta az igazoló szelvényt, ezért a biztonság kedvéért újra megjátszotta a kiválasztott számokat. 

Az első autóért zajló lottó külön sorsolás főnyereménye egy Wartburg 311-es gépkocsi volt, amelynek egy akkor 13 éves kunszentmártoni fiú, Molnár Tibor lett boldog tulajdonosa. Arról nem szól a fáma, hogy ki vezette a kocsit, de a nyeremény valóban örökre megváltoztatta életét, hiszen az autószerelést választotta szakmájának – derült ki egy húsz évvel későbbi interjúból. 

Az első magyarországi lottómilliárdot, egészen pontosan 1 059 489 762 forintot 1999-ben nyerte meg egy szerencsés kezű fogadó. Azóta született egy újabb rekord: minden idők legnagyobb hazai Ötöslottó-nyereménye 5 milliárd 92 millió 890 ezer 758 forint volt, amit 2003-ban fizettek ki a 4, 15, 46, 49, 59 számokra.

Ekkora nyereménnyel ugyan még nem találkozott, de tízmillió forintot érő szelvényt már fogott a kezében Kócza Kinga, aki egy éve vezeti a Bécsi u. 38–44. szám alatt található 404. lottózót az Új Udvar Bevásárló Központban.

–  Előtte egy kávézóban dolgoztam, ahol a tulajdonos szeretett volna lottózót is nyitni – mesélte Kinga –  Letettem az ehhez szükséges vizsgát, és elkezdtem a fogadószelvényekkel dolgozni. Mivel megtetszett az a munkakör, „szerencsét próbáltam” a Szerencsejáték Zrt.-nél, és fel is vettek. Helyettesként kezdtem, ahogy mindenki a cégnél, egy évig változó munkahelyeken dolgoztam aszerint, hol volt éppen szükség helyettesítőre. Aztán kaptam egy állandó helyet, ahol a legjobb tudásom szerint végeztem a munkám, amit talán a feletteseim is értékeltek, így kerültem ebbe a beosztásba.

Arra a kérdésre, hogy milyen tulajdonságokra van szüksége annak, aki ezen a területen szeretne sikeres lenni, a talpraesettséget és a naprakész tudást említette. Nagyon fontos a személyes kapcsolat kialakítása a vendégekkel – tette hozzá az üzletvezető, amit azonnal igazolt is a valóság. Egy negyvenes úr lépett be az ajtón, hangos – Megjöttem, Kinga!  – köszönéssel. Látszott rajta, hogy ide szívesen tér be megtenni fogadásait.  – A vendégeink többsége szereti, ha barátságosan fogadjuk – folytatta Kinga – Nagyon kedves kapcsolat alakult ki például az idősebb törzsvendégeinkkel, akik többnyire tősgyökeres óbudaiak.

Ők általában lottóznak, és amíg kitöltik a szelvényt, vagy ellenőrizzük a gépen, van-e nyeremény a játékszelvényeiken, megbeszéljük, mi újság az unokákkal, és ők hogy érzik magukat. 

Sok huszonéves is jár hozzánk, akiket leginkább a Tippmix érdekel, velük is már-már baráti a viszonyunk.

– Azok is örülnek, akiket néhány ezer forintos nyereménnyel jutalmaz meg a jószerencse, de volt már dolgom olyan játékossal is, akit tízmillió forinttal lepett meg Fortuna. Talán azért szeretem ennyire a munkámat, mert sokszor élhetem át mások őszinte örömét – mesélte az üzletvezető. 

Ezek a pillanatok különösen gyakran fordulnak elő az olyan időszakokban, mint a hatvanadik születésnap, amikor rengeteg rendkívüli nyereményakció is van – folytatta Kinga. – Sokan talán nem is tudják, hogy ilyenkor az át nem vett nyereményeket forgatja vissza cég, hiszen az így felgyülemlett összeget természetesen nem tartja meg a Szerencsejáték Zrt.  Kinga időnként maga is megtesz néhány számot, csak a játék kedvéért, de igazán nagy nyereményt még nem ért el. Arra a kérdésre, hogy abbahagyná-e a munkát, ha megütné a főnyereményt, gondolkodás nélkül nemmel válaszolt. Talán venne egy házat a Balaton-felvidéken, de egyébként nem változtatna az életén. Nem kizárt, hogy kedvenc tájára költözne a fővárosból, mert fiatal kora ellenére vonzza a nyugalom, de biztos, hogy azon a vidéken is találna lottózót, ahol folytathatná munkáját. 

(A CIKK ELKÉSZÍTÉSÉT A SZERENCSEJÁTÉK ZRT. TÁMOGATTA.)

– A Szerencsejáték Zrt. karitatív hálózatában országszerte 180 megváltozott munkaképességű munkatársunk dolgozik, ami a cég munkavállalói létszámának mintegy 10 százalékát teszi ki – mondta el lapunknak Rosner Imre, a Karitatív Osztály vezetője. 

A hálózat létrehozásával a Szerencsejáték Zrt. olyan embereknek kívánt munkalehetőséget biztosítani, akik egészségügyi problémáik miatt már évek óta nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Sokuknak a lottótársaság által működtetett sorsjegy-értékesítési hálózat jelentette az első lépést életük rendezésében, társadalmi beilleszkedésük segítésében.

– Vannak köztünk mozgásukban korlátozottak, illetve olyanok is, akik valamilyen tartós betegség miatt váltak megváltozott munkaképességűvé – ismertette a részleteket Rosner Imre. – Siket kollégák is árusítanak Nyíregyházán és Barcson, Pakson pedig egy erősen hallássérült munkatársunk dolgozik. Az online rendszer, illetve a már létező technikai segédeszközök bevezetésével a közeljövőben a látássérültek számára is megteremtjük a munkalehetőséget.

Bilicska Lászlóné, Ildikó a III. kerületi Csobánka téri Spar üzletben árulja a sorjegyeket. Tizenkét éve a Szerencsejáték Zrt. munkatársa a Karitatív Hálózat sikeres eladójaként.

– Sajnos 2000-ben porckorongsérv miatt leszázalékoltak, és az akkori jövedelmem bizony nem volt fényes. Tizenkét évvel ezelőtt váratlan szerencse ért, amikor attól a sorsjegyárustól, akinél én is vásárolni szoktam, tudomást szereztem erről a lehetőségről. Jelentkeztem, és felvettek. A békásmegyeri piacnál kezdtem a munkát, négy éve dolgozom az óbudai Csobánka téri Spar üzletben. Ez újabb szerencse, mert a közelben lakom, és mivel a porckorongsérvemhez társult újabban egy kis szédülés is, messzebbre már nem szívesen mennék.

Ildikó legszerencsésebb vásárlója 1 millió forinttal lett gazdagabb az Aranytojás nevű sorsjegyjáték révén.

Ő maga még nem nyert komolyabb összeget játékon, de a Szerencsejáték Zrt. által biztosított munkalehetőség számára önmagában is főnyeremény.

– Arról is mesélt Ildikó, amikor itt jártak a spanyolok? – kapcsolódott be újra a beszélgetésbe a karitatív osztályvezető. – Az ONCE, a spanyol vakok és gyengénlátók szövetsége, akik hetvenegynéhány évvel ezelőtt kapták meg a sorsjegyértékesítés monopóliumát Spanyolországban, ma Európa legnagyobb olyan vállalatának számít, ahol szinte kizárólag megváltozott munkaképességű embereket alkalmaznak. Amikor a vezetőik Magyarországra látogattak, a Csobánka téren tartottunk számukra egy kis bemutatót arról, hogy is néz ki a mi értékesítési helyünk. Nagyon tetszett neki, amit tapasztaltak, és ez természetesen a további együttműködésünk számára is hasznosnak bizonyult. A FESZT – a Fogyatékos Emberek Szervezetének Tanácsa, az ONCE és a Szerencsejáték Zrt. háromoldalú megállapodást kötött arról, miként támogassák együtt a fogyatékossággal élő embereket Magyarországon. A program egyik fontos része olyan, úgynevezett befogadó játszóterek létrehozása, ahol együtt játszhatnak a fogyatékossággal élő és az ép gyerekek. A tavalyi évben minden egyes eladott Nagykarácsony sorsjegy után 25 forinttal támogatták a játékosok ezeknek a közös tereknek a létrehozását. Visszatérve a Szerencsejáték Zrt. karitatív hálózatának sorsjegyértékesítésére – folytatta Rosner Imre –, 15 év alatt egyértelműen bebizonyosodott, hogy megváltozott munkaképességűként is tökéletesen helyt lehet állni a kereskedelemben. Ezeket a tapasztalatainkat igyekszünk más munkáltatóknak is átadni.

Van egy szervezetünk, az INSERTA Klub, aminek egyik fő feladata, hogy minél több vállalattal ismertesse meg, miért érdemes és hogyan lehet foglalkoztatni a fogyatékossággal élő kollégákat.

Elmondjuk, és meg is mutatjuk, mire kell figyelni a felvételkor, milyen hátrányokat kell leküzdeni közösen, mi az a partnerség, hogyan találunk megfelelő munkaerőt, milyen felvételi beszélgetéseket folytatunk, és azoknak az eredményét hogyan csatoljuk vissza, és így tovább. A Szerencsejáték Zrt. eredményes munkája bizonyítja, hogy a Karitatív Hálózatban meghonosított módszer a kereskedelem más területén is magabiztosan alkalmazható.

(A cikk elkészítését a Szerencsejáték Zrt. támogatta.)

 Óbudán épülhet meg az első Játék összeköt! játszótér

A Szerencsejáték Zrt. támogatásának köszönhetően a III. kerületi Csillagház Általános Iskola területén épül majd meg az ép és fogyatékossággal élő gyermekek integrációját célzó Játék összeköt! program első játszótere. A fiatalok fogyatékosság iránti korai érzékenyítését célzó kezdeményezését tavaly indította el a hazai lottótársaság, amelynek keretében idén további két integrált, az egyetemes tervezés szabályai szerint kialakított játszótér kerül átadásra vidéken is.

A Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsának közreműködésével kialakított program elindításához nagyban hozzájárult a tavaly év végén forgalomba került, több milliós darabszámban eladott Nagykarácsony sorsjegy sikere, hiszen a lottótársaság az ünnepi sorsjegy értékesítéséből származó bevételeiből járul hozzá a játszóterek megépítéséhez.