A társaságot az sem rettentette el, hogy néhány nappal korábban jelentős havazás volt, közlekedési fennakadásokat okozva országszerte, majd a markáns felmelegedésnek köszönhetően komolyabb sárral lehetett számolni a magasabban fekvő térszíneken is. A tavaszias meleg és a ragyogó napsütés persze teljesítményfokozóként hat a kirándulóra, úgyhogy nem volt kérdés. Irány Pilisszentlászló! A 360 méter magasan, hegyek ölelésében megbúvó községet Szentendre felől közelítettük meg a helyközi buszjárat segítségével. Már az utazás közben magasra emelkedett hangulatot a senváclavi (Pilisszentlászló szlovákul) Jánošíková krčmaban sikerült tovább fokoznunk.

A Rákóczi gyalogezredében is megfordult, később betyárrá lett névadó zsiványt számos legenda övezi. Életét több irodalmi mű és film dolgozza fel, de Jan Cikker szlovák zeneszerző operát is írt róla, amit 1954-ben mutattak be Pozsonyban.

A nagy múltú településen 1291-ben III. Endre királyunk vadászházat épített a jelenlegi templomdombon, amit később a pálosoknak adományozott, akik kolostorrá alakították át. A török pusztítását követően felvidékről érkeztek pálosok, akik nagyszámú szláv ajkú telepest is hoztak magukkal, és építették ujjá a falut. Ebből az időből származik a település jelenlegi elnevezése is, ezt megelőzően Kékesnek hívták.

A csapszéken történt rövid látogatás végeztével északnyugati irányba haladva, a zöld jelzés mentén hagytuk magunk mögött az utolsó házakat, majd a szilárd útburkolat elfogytával a sár okozta kihívásokkal voltunk kénytelenek felvenni a küzdelmet.

Igyekeztünk a nedves nyomvályúk elől a magasabban fekvő füves területek irányába menekülni, miközben az utat keretező rétek és legelők remek kilátást engedtek a katlanból a környező hegyek irányába.

Magunk mögé pillantva az északi oldalak havas lejtői változatos terepviszonyokat vetítettek előre. Nem is kellett csalódnunk, az erdőbe érve kalandos túra vette kezdetét.

A Delmár-kúti-dűlőt elhagyva erdészeti út vezetett a fák közé, majd kezdett el ereszkedni északi irányba, és a korábbi dagonyát rövidesen a téli táj hangulata váltotta. Erről az útról ágazik le az a merész vonalvezetésű, keskeny csapás, amely aztán a tőlünk keletre fekvő Öreg-Pap-hegy oldalában kanyarog a szintvonalakkal párhuzamosan, sokszor alig fél méter szélesen. Az ösvényt eredetileg vadászati céllal alakították ki az 1930-as években. Sokáig a turisták elől teljesen zárva tartották, és csak 2015 szeptemberében adták át végérvényesen a kirándulóknak. A könnyebb előrejutás érdekében egy darabig az erdészeti úttól balra eltávolodva haladtunk lefelé, majd az útra visszatérve az a félelmem támadt, hogy túljöttünk a leágazáson. Mivel nem voltam teljesen biztos magamban, úgy döntöttem, a Spartacus-ösvénnyel párhuzamosan, szintemelkedés nélkül, a Pap-hegy oldalában folytatjuk utunkat. Előbb-utóbb nyíltabb terepre érve úgyis kiderül, hogy fölöttünk vagy alattunk húzódik a keresett ösvény.

A terep azonban komolyan próbára tette a csapat harcedzettebb tagjait is. A meredek, havas hegyoldalban minden tudásunkra szükségünk volt, miközben a kidőlt fákon vagy a vízmosásokon átkelve a csúszós lejtőn egyensúlyoztunk.

A Szarvas-bérchez közeledve egyre vadabb akadályokba ütköztünk. Korábbi csuszamlások és sziklák nehezítették az előrejutást, jelentősen csökkentve a tervezett tempót. Egyre többször kényszerültünk megállni, hogy bevárjuk lassabban mozgó túratársainkat. A biztonság az első, nem siettünk sehová.

A gerincre kiérve a látvány végül minden addigi szenvedésünkért kárpótolt. Az agglomerátum (vulkanikus eredetű, durva szemcséjű kőzet – a szerk.) sziklatornyokkal keretezett füves bérce alatt 150 méterrel ott kanyargott a Spartacus-ösvény keskeny, világos csíkja.

De a gyér növényzetnek hála pazar kilátás nyílt a Dunakanyar legszebb részére, a folyó túloldalán a Szent Mihály-heggyel. Nem kapkodtunk a lejutással. Igyekeztünk kiélvezni a szemet gyönyörködtető látvány minden pillanatát.

A zöld jelzést újra elérve jobbra fordultunk, és végre jól kitaposott, bár keskeny úton haladhattunk tovább. A kitettség változásával sokszor néhány méteren belül váltották egymást a porszáraz, a sáros és a csúszós, havas szakaszok. Egy-egy élesebb kanyar után átmenet nélkül tértünk vissza a télbe, majd újra a tavaszba, miközben tőlünk balra meredek letörés és meseszép kilátás foglalta keretbe utunkat. A csapás lépésről lépésre, fokozatosan szelídült, míg végül egy nyeregponton a Jenő kunyhóhoz értünk. A ház melletti asztalhoz letelepedve az elvesztett folyadék-és kalóriamennyiség is részben pótlásra került, hogy elegendő erőnk legyen a völgybe való lejutáshoz.

Innen a zöld jelzésen tovább haladva széles út indul északi irányba, ami aztán újra összeszűkül keskeny csapássá, és tekereg a völgy oldalában. Újabb ütközet vette kezdetét a sárral, de a rutinnak hála mindenki jól vette az akadályokat.

A völgytalpat elérve újra szilárd, aszfaltozott útra értünk, ahonnan már csak néhány lépés volt az Ördögmalom Erdei Étterem, ahol a közeli halastavakból kifogott pisztrángból készült fogásokkal csillapítottuk éhségünket. A vendéglő tőszomszédságában a Bertényi Miklós Füvészkert tűlevelűi magasodtak fölénk. Az eredeti faállomány helyére az 1960-as években különböző örökzöldeket és fenyőket telepítettek, néhány idősebb őshonos példányt meghagyva. 1978-ban Bertényi Miklós és Varga Gábor vezetésével elkezdték a terület arborétummá való átalakítását. Számos egzotikus, főleg ázsiai növényt telepítettek, és egy madártani ösvényt is létrehoztak. A 16 hektáros elkerített terület egymástól két jól megkülönböztethető részből áll. Az egyik a tulajdonképpeni arborétum, a másik a tájképileg jóval izgalmasabb Erdőanyai-szurdok, amely a Visegrádi-hegység páratlan gyöngyszemének számít. Az őserdei környezetre emlékeztető táj, a borostyánnal befutott meredek hegyoldalak, rozogának tűnő doronghidak, vagy a meder feletti, korláttal biztosított ösvények Indiana Jones-i világot idéznek. A meglehetősen barátságos, 500 forintos belépő az étteremben váltható meg. A lakomát követően a műúton még egy félórás séta várt ránk a visegrádi buszállomásig.

Az 1700 lakosú helység hazánk egyik legkisebb lélekszámú városi rangú települése, évente nem kevesebb, mint 300 ezer turistát fogad.

A mi túránk is itt ért véget: a hazafelé tartó járatra várva, a legenda szerint a sör feltalálójáról, Gambrinus királyról elnevezett söntésben.

Hogy milyen volt az ostrom vagy a Rákosi-kor, netán a lakótelep-­építés kora Óbudán, irodalmi szövegből így nehezen rekonstruáljuk – hacsak nem fordulunk a gyerekkönyvekhez. Az alábbi írásban erre teszünk kísérletet. A negyvenes és ötvenes éveket Thury Zsuzsa A tűzpiros üveggömb című kötetéből (1962), a hatvanas éveket Janikovszky Éva Aranyesőjéből (1962), míg a hetvenes éveket Csukás István Vakáció a halott utcában (1976) című kötetéből próbáltuk rekonstruálni. A gyerekírók pedig igen figyelmesek voltak: mint azt megtudtuk tőlük, pár évtizede még volt dohányzó kocsi a HÉV-en, Csillaghegyen a házakban nem volt mindennapos a fürdőszoba, a kecsketejet az Újlaki templom mögött mérték, és a kockakövek ugyanúgy gyilkolták a lábat, mint Krúdy idejében, aki ezt szintén szóvá teszi.

A régi Óbudán való kalandozást számtalan gyermekkönyv szerzőjével, Thury Zsuzsával kezdjük. Egyik legismertebb kötete, A tűzpiros üveggömb 1944-ben kezdődik, és tizenöt évvel később, 1959-ben ér véget.

Főhőse egy Ildikó nevű kislány, akit az ostrom idejére a Horthy-rendőrség elől menekülő édesanyja egy óbudai, Lajos utcai családnál helyez el, míg ő az Evező utcában húzza meg magát.

A kötet elején az író leírja kettőjük menekülését Angyalföldről: Óbuda 1944 májusában már nem volt járművel megközelíthető, a Margit hídtól gyalog lehetett kifelé haladni, mivel a legtöbbször „szünetelt” a Lajos utcai villamosforgalom. A gyereket befogadó család családfője, Bittó György villanyszerelő így írja le a környéküket a könyvben: „ott mifelénk tisztára falun él az ember, a szomszédság azt is meglesi, hogy mi fő a fazekunkban”. A Lajos utcai ház zöldre mázolt fakerítésén át a ház két ablaka is „falusias” utcára néz, az utcáról nyílik a műhelyajtó. A kis, négyszögletnyi kertre nyílik a konyha és a második szoba, a háznak egy fiatal diófa szolgál árnyékkal, ennek támaszkodik neki a kerti asztal. Sem a szomszéd ház, sem az Evező utca nem ilyen idilli.

A könyvben szereplő szomszéd ház, ha jól sejtjük, az a hírhedt Lajos utcai melós ház lehet, amely rendre előfordul a kor történeti forrásaiban is, és amelyre az idős óbudai lakók még emlékezhetnek.

Az L alakú földszintes épület hat szoba-konyhás lakását több ember lakta, mint egy belvárosi bérházat – írja Thury. A szomszédok szóba sem álltak az „alja népséggel”.

Részletezi azt is, kik éltek itt: az özvegy mosóné hetedmagával egy lakásban, aki a szoba-­konyhába még egy ágyrajárót is befogadott. Az öreg kőműves, aki iszik. Az utcaseprőék, akiknek hét gyerekük már van, most várják a nyolcadikat. A cipőgyári munkás és neje, aki a Zsigmond téri fodrásznál manikűrös.

Hasonlóan vegyes az Evező utcai bérház társadalma is, de érezhetően jóval feljebb állnak a társadalmi ranglétrán a lakók: míg a regénybéli két vénkisasszony egy közepes lakáson osztozik, a második emeletet – az egész emeletet – egy műegyetemi professzor bérli, akit Thury – jellemző a könyv megjelenésének idejére ez az elővigyázatosság – azzal tesz szalonképessé, hogy figuráját németellenesre faragja. Plasztikusan jelenik meg a kiugrási kísérlet és Horthy rádióbeszédének napja a regényben: 1944. október 15-én felbolydul a ház, a lakók azt hiszik, vége a háborúnak. (Mint ahogy Pesten máshol is.) A rablott zsidó vagyonban ülő ezredes papucsban szalad az utcára a hírre, Rosnerné pedig leveszi a sárga csillagot a kabátjáról.

Azonban szinte abban a pillanatban, ahogy Horthy elveszti a hatalmat, megjelennek német harckosik és a nyilasok Óbudán, akik válogatás nélkül gyilkolják le azt, aki megszegi a kijárási tilalmat, vagy nincs igazolványa.

Megtudhatunk apró érdekességeket is: 1944-ben a légitámadások miatt például a szokásosnál hamarabb kezdődött a nyári szünidő, a Lajos utcai fiút pedig minden délelőtt az Újlaki templom mögötti kertészetbe küldi az édesanyja kecsketejért – hogy magyar vagy bolgárkertészek éltek ott akkor, sajnos nem derül ki a szövegből.

A kötet második része 1959-ben játszódik. A szerző az utókor szerencséjére leírja a változásokat is, amelyek nem szembetűnők: a Lajos utcai házról például eltűnik a villanyszerelő cégtáblája. (Noha nem írja le, a szerelőt a gyárba terelték, elvéve a boltot – erre utal, hogy a gyári munkások közt tűnik fel.) A ház máskülönben ugyanolyan, mint a háború előtt, sőt, ekkor még a környék is: az egyik szereplőnek napi két órát kell villamosoznia, hogy az angyalföldi gyárba járhasson dolgozni, a „járda rossz kövezetén botladozik a láb”, gépkocsi pedig kevés jár erre, „inkább motorkerékpár”.

Sokatmondó a következő részlet is: „Laji egy sor emeletes bérházra mutatott: – Jól nézd meg, mert mifelénk ezek az utolsók. Ezután már falun vagyunk.” Mivel a főhősök épphogy elindultak a Margit hídtól, sejthetően a Zsigmond tér házai lehettek ezek az „utolsók”. Megtudjuk a Lajos utcai kocsma nevét is: nem túl fantáziadús módon Lajos tanyának hívták. Máskülönben minden olyan, mint volt.

„Az öreg, földszintes házakat megviselte az időjárás és a kor, kapujuk többlakásos udvarra nyílt, egyikből-másikból tódult kifelé az orgona elandalító illata.”

Az idill – happy enddel – itt megszakad, hogy a következő évtizedbe már Janikovszky Éva vezessen át, akinek Aranyesője 1961-ben játszódik, részben Csillaghegyen. (Itt jegyezzük meg, hogy noha Óbuda jegyzett irodalmi toposz, Csillaghegyről talán épp az Aranyeső az egyetlen irodalmi emlék.) A főhős, Burián Ágnes családja ugyanis itt él, a Tátika utcában. Az utcanév vélhetően fiktív: ilyen nevű utca ma nincs a kerületben, csak az igen távoli Mátyásföldön akad.

Janikovszky olyan utcaképet vázol elénk, amely részben különbözik, részben megegyezik a Thury Zsuzsa-félével. Csillaghegyen is egyszerű emberek élnek, érezhetően nincs szó azonban a Lajos utcai nyomorról: bár a házak egy része legfeljebb kétszobás, fürdőszoba nélkül épült – mint a főhősöké is –, és legalább három generáció él bennük, a takaros, veteményessel ellátott kertek, a sarki vendéglők és a kisiparosok, HÉV-kalauzok, fürdőpénztárosok és hasonló lakók Csillaghegye inkább mutat kispolgári-félparaszti, arra a bizonyos Krúdy-féle régi Óbudára emlékeztető képet, mint a gyári munkások Lajos utcája.

Így írja le az idillt a szerző: „A kertben kotkodácsolva csipegettek a tyúkok, a cseresznyefa pirosló ágai közt darazsak cikáztak”. A főhős, aki épp leérettségizett, 1961 júliusában egy délelőtt azt mondja, „bemegy a városba” – azaz a peremlét, a „város szélén” lét, a „város a városban” identitás ugyanúgy megvolt, mint ahogy ma is még.

A csillaghegyi állomáson mindössze egy percig áll a HÉV, amely ekkor még dohányzókocsikkal közlekedik – a második kocsi van fenntartva a nemdohányzóknak –, és amelyet mozdony húz, végállomása pedig a Margit hídnál van. Az út húsz perc a végállomásig.

A házak belső elrendezéséről is mesél Janikovszky: nem volt a mai értelemben vett nappali, a két szoba egyikében a szülők laktak, a másikban a gyerekek és a nagyszülők.

A konyhában étkeztek, és ott is mosakodtak, a vizet a kútról kellett hozni. A regénybéli család a hegy felőli oldalon lakik, ahonnan látszik a Duna és a működő gázgyár.

Ágnes az egyik jelenetben a gáztartályt figyeli: ha sok benne a gáz, felemelkedik, ha kevés, aláereszkedik a ballon.

Janikovszky az egyik jelenetben pár sort szentel a régi Óbudának is. Ahogy írja, „a kopott kis óbudai házak lustán sütkéreztek a nap puha fényében” – ennél többet azonban sajnos nem ír a városrész lakótelep-építés előtti pillanatairól.

Arról, hogy mi történt a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, már Csukás Istvántól értesülünk. Mielőtt még rávágnánk, hogy persze, hát ott játszódik a Keménykalap és krumpliorr, érdemes megállni. Az 1973-ban megjelent könyvben ugyanis legfeljebb utalások vannak arra, hogy a regény képzeletbeli terét, vagy annak egy részét Óbudára kell képzelnünk. Sem a gyerekek találkozóhelye, a tér, sem az utcák nincsenek azonosítható helyen, a nyitó jelenetben említett „csarnok”, ahová a nagy Recének zsírszalonnáért kell szaladnia, pedig bizonyosan nincs Óbudán, hiszen azóta sincs a kerületnek nagycsarnoka, vagy klasszikus értelemben vett központi piaccsarnoka, legfeljebb piaca. A nyúltenyésztő a Bőr utcában lakik, de ilyen utca nincs Óbudán, mint ahogy Piros Ló kocsmáról sem tudunk. Bagaméri a Pipacs utcát adja meg címnek a könyvbéli apróhirdetésben, ami a XI. kerületben van, ő maga viszont a Lúd utcában él, ami jelenleg a XIII. kerületben van. Felbukkan még a könyvben a Matyó utca – nos, ez a XII. kerületben található, az azonban kétségtelen, hogy a Hörömpő cirkusz helyszíne, a Tégla utca 24., amely egyben az egyik főhős lakhelye is, Óbudán található, a Kiscelli kastély alatt.

Az emlékezetet a Keménykalap és krumpliorr kapcsán egyértelműen a filmsorozat csapja be és színezi át: az 1974-ben bemutatott széria és az 1978-ban bemutatott játékfilm jeleneteit ugyanis valóban Óbudán vették fel, a központi helyszín a Kecske utcai játszótér volt. Ahogy maga az író fogalmazott egy, az Óbudai Anziksznak adott interjújában:

„Azért tettük Óbudára a helyszínt, mert itt találkozott az építkezésben az új meg a régi. Megvoltak a régi utcák végig, a régi házak, de mögöttük gigantikusan sorakoztak a tízemeletes épületek”.

(Vallomás Óbuda szeretetéről, A. Horváth András interjúja, Óbudai Anziksz, 2017 nyár)

Valószínűsíthető tehát, hogy egy, a regényben képzeletbeli kerületként megírt helyszínből lett aztán a film által konkrét helyszín – amely az emlékezetben is így rögzült, így generációk hiszik, hogy a Keménykalap és krumpliorr „eleve” Óbudára íródott.

Amely kitétel maradéktalanul igaz a szerző másik kultuszkönyvére, a Vakáció a halott utcában című kötetre. 1976-ban jelent meg, és akkor is játszódik: míg Óbuda egyik részén már tízemeletesek emelkednek, itt-ott megvannak a régi utcák, mint a gyerekek által felfedezett halott utca, amelynek eredeti neve Bab utca volt. (Ma hiába keressük a térképen, nem találunk ilyet.)

Költői képpel indul a kötet és az Óbuda-leírás: Csukás azt írja, az új házak olyanok, mint a hatalmas galambdúcok, amelyek betonlábakon imbolyognak. A főhős szerint az új házakban túlságosan tiszta minden, a lépcsőház olyan, mint egy műtő, de legalább a kilátás jó: a tizedikről látszik a város szélén füstölgő gyárkémény. (Itt visszakapcsolhatunk a Gelléri- és a Janikovszky-féle Óbuda-látványhoz, amely egyszerre mutat kisvárosias, falusias és gyárváros képet is.)

A Vakáció a halott utcában főhőse aztán elindul az új házak között, hogy elhaladjon a még épülő utca előtt – a magasban hangyaként mászkálnak a hegesztők, írja Csukás –, és megtalálja a régit.

A sárga keramitkockával burkolt kis utcát és annak megmaradt öt házát szimpátiával írja le a szerző, aki épp csak azt nem mondja ki, hogy ezzel szemben a lakótelep steril és lélektelen. A kis házak közt „sovány ecetfák” bólogatnak, a mesterek falon maradt cégtáblái eligazítanak arra nézvést, hogy kik éltek itt: az úri szabó, az állatkereskedő, a portás és egy magánnyomozó. A sarkon az újságosbódéban ülő Kakula Zé is olyan, mint egy eldózerolásra szánt világ egyik utolsó mohikánja – persze, gonoszsága mellett vagy attól eltekintve –, ilyen régi, egyszemélyes bódét ma már nem látni a városban. A lábakon álló kis szerkezetből ma egy példány a szentendrei HÉV-állomástól befelé vezető szakaszon árválkodik, a Bizottság-park egyik oldalán.

Míg a Keménykalap és krumpliorr, ahogy említettük, valószínűleg képzeletbeli városrészben játszódik, itt már egyértelműen Óbudáról van szó, amikor Gajzágó István hangjátékíró a gyerekekkel együtt felfedezi a halottat, és telefonál a rendőrségre, így jelenti be a helyszínt: „Bab utca, Óbuda”, a gyerekek nyomozásának „fedőszerve” pedig az Óbudai Helyismereti Szakkör.

Sokat elárul a hetvenes években lebontott kis házakról az egyik jelenet, amelyben az úri szabó mesélni kezd az egyik gyereknek. Elmondja, hogy az ő háza volt a legrégebbi az utcában: kilencven­éves.

(Körülbelül 1970-ben járunk, tehát ezek szerint 1880 körül épült!) A nagyapja építtette, ő maga pedig ötven évig élt ott. Kiegészíti a lakókról eddig megtudottakat is, elmesélve, hogy a fent említetteken túl egy alkalmi munkás és egy hadirokkant is élt a Bab utcában.

Csukás István vélhetően az ős-óbudaiak hangját szólaltatja meg az öreg portás szavaival, aki azt mondja az egyik gyereknek: „Én nem akartam onnan elköltözni. Ott akartam meghalni”. Ezzel áll szemben az egyik elköltözött nő vallomása, aki azt mondja: örült, hogy elkerült, hiszen ezek a házak egy „egészségtelen, szűk utcában” voltak. „Remélem, lebontják” – teszi hozzá.

Az író hajszálpontosan azt a kettősséget szólaltatja meg a szereplők által, ami az összes korabeli visszaemlékezést és forrást jellemzi: a virágos udvaros, romantikus kis házak tulajdonosai közül azok, akik viszonylag jobb ingatlant kaptak a sorstól vagy örökségként, semmi pénzért nem akartak elmenni, és a lakótelep-építésre úgy emlékeznek, mint az apokalipszisre, azok viszont, akik a szűk, dohos, fürdőszoba és folyóvíz nélküli nyomortanyákat lakták, alig várták, hogy költözhessenek.

Jellegzetes eleme a régi és az új összeépülésének a Háromfejű Kokas vendéglő az utca végében, amely mintha a régi és az új világ határa is volna egyben.

Hiszen annak ellenére is működik, hogy a régi lakók közül egyedül Kakula Zé látogatja, annál is inkább, mert az ő egykori házában működik.

Hogy pontosan hol is lehet a képzeletbeli Bab utca, arról egyetlen apró adat árulkodik: a villamosmegálló. Itt áll az a láda, amelyben a sínek homokkal való felszórásához a homokot tárolták, és amelyben – nyár lévén épp üresen áll – a gyerekek elbújnak. Ebben az időben, ahogy említettük, a Bécsi úton kívül a Lajos utca – Nagyszombat utca vonalon is járt a villamos, amelynek végállomása a mai Bogdáni út környékén volt, így körülbelül ezen a sávon érdemes elhelyeznünk a Bab utcát – halott utcát –, figyelembe véve, hogy a Bogdáni úti öreg házak egészen 1988–1989-ig álltak, tehát alighanem az Újlakhoz közelebbi részen bujkálhatott az öreg házakban Gergő, Karikó és a többiek…

Emlékszik arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Lassan már negyven éve, hogy ideköltöztünk. Első dolgunk volt, hogy körbejártunk Óbudán. Felfedező utakra mentünk, nagy kalandozások voltak.

Óbuda híres volt – ma is híres – a vendéglátásáról, az éttermek látogatása szintén a felfedező utak közé tartozott.

Évekig jártunk a Siposba, szomorúan látom, hogy most már a cégtáblát is levették a Lajos utcában. Ismertem Fejér Miklóst, a tulajdonost, nagyon jó barátok voltunk.

Nyilván az se volt véletlen, hogy a hetvenes években írt ifjúsági regényének, Vakáció a halott utcában és a Keménykalap és krumpliorr filmváltozatának a helyszíne Óbuda.

Azon túl, hogy emberileg otthon érzem magam Óbudán, íróként én is profitáltam ebből. A Keménykalap és krumpliorr című filmünk – többes számban kell mondani, ez egy csapatmunka, ebben az író nagyon fontos, de fontos a rendező, a színészek és így tovább – óriási siker lett. Ez volt az én első filmem. Óriási siker lett, leestünk a székről, és máig boldog vagyok. Hollywoodban megnyerte az Emmy-díjat, akkor még nem ez volt a neve, de nagyon nagy díj volt, egy tévés Oscar-díj lényegében. Azért tettük Óbudára a helyszínt, mert itt találkozott az építkezésben az új meg a régi. Megvoltak a régi utcák végig, a régi házak, de mögöttük gigantikusan sorakoztak a tízemeletes épületek. Ez egy nagyon jó háttérnek látszott a filmben, és talán Hollywoodban ezt is érzékelték a színészi játékon meg egyebeken kívül. Biztos, hogy értékelték. A filmben nagyon döntő a helyszín. Ezzel, ha akarom, vallomást tettem Óbuda szeretetéről is. A Vakáció a halott utcában szintén Óbudán játszódik, és ott már ki is aknázom, amit az előbb mondtam.

„Az új elsöpri a régit, de a régi sem vész el, átnyúlik az újba, így a régi egy kicsit új lesz, az új meg régi.”

(Vakáció a halott utcában – a szerk.) Ebbe minden beletartozik, az ember élete is és egy kerület élete is, és talán az is, hogy ugyanazok az emberek lépték át a küszöböt, a régiből az újba. A panellakásokba új emberek is jöttek, és nemcsak az épületekben és a környezetben történt a változás, hanem a lelkükben is, ez egészen biztos.

Volt egy ideig a Fiatal Művészek Klubjának igazgatója.

Igen, 24 éves voltam, előtte alakult meg az Andrássy úton a Fiatal Művészek Klubja, amely nagyon jó klub volt, nagyon népszerű, én imádtam, ami azt jelentette, hogy odajártam mindennap. Én voltam a második igazgató, az előttem lévőt valami miatt kirúgták. Főleg a képzőművészek uralták a helyet, ők szervezték meg az egészet, ők intézték el, hogy egyáltalán klub legyen, de aztán odakapott mindenki. Bár klubigazgató nem sokáig voltam – engem is kirúgtak – de nagy élményem volt, hogy az összes korombeli vagy nálam fiatalabb és öregebb színésszel, művésszel ott ismerkedtem meg. Húszvalahány éves korában az ember még könnyen barátkozik. Ez nagyon jó beugró volt, mint a borjú az újkapura, úgy néztem csomó mindenre Budapesten.

Akkor kezdtem egyébként színházba és műtermekbe járni, mégpedig azért, mert az összes festő és szobrász barátom rám kapott, hogy üljek nekik modellt.

Rengeteg szobor készült rólam. Nem viccelek, festmény, szobor, rézkarc. Rájöttem, hogy miért: elég érdekes pofám van, két vonal meg egy izé, azt kész, ennyi. Anyám kun volt, az apám meg jász.

Büszkék voltak a származásukra?

Hogyne, a kun önérzet máig tart. Egyébként évekkel ezelőtt én voltam az akkoriban alakult kun szövetség tiszteletbeli elnöke, ami nagyon nagy megtiszteltetés. Nagy örömmel járok is haza Kisújszállásra.

Muszáj elmondani Kisújszállást. Szülővárosom, szeret engem, én is szeretem őt. Az ott élők szeretete abban nyilvánul meg, hogy már a második szobrot állították föl.

Az első szobor – a mozi előtt – Bagaméri életnagyságú szobra volt, ahogy méri a fagylaltot. Bagaméri egy valódi, létező személy, Kisújszálláson volt fagylaltos, onnan vettem a figurát. Tavaly szeptemberben állították föl Pom-Pom szobrát – az iskola előtt. Ilyen nincs a világon! Olyan már volt, hogy az íróról készítenek szobrot, de hogy a figurájáról! Erre olyan büszke vagyok. És a Bem rakparton, a mellvéden ott a Kukac. Amikor meghallottuk Sajdikkal, gyorsan odarohantunk. Annak az a története, hogy Ungváron van az eredeti, az Ung folyó partján, és a horgászok kabalája, megsimogatják az orrát, amikor lemennek.

A Keménykalap és krumpliorr filmváltozatában Tímár Béla, fiatalon elhunyt színész is játszott. Írt verset a halálakor. Baráti viszony alakult ki önök között?

Nagyon jó barátok voltunk, vele tulajdonképpen még előbbi munkáknál ismerkedtünk össze. Életem első színdarabját írtam, az Ágacska címűt – amely egyébként máig is fut –, és ő a Játékszínbe vitte; már ott nagyon jó hangulat, nagyon jó kapcsolat alakult ki, barátság is természetesen. Íróként megint egy új műfajt kellett megtanulnom, színdarabot írni.

Mindent boldogan tanultam! Jó barátok voltunk, napi találkozóink voltak, családdal összejöttünk, a szívem megszakadt, amikor meghalt. Nagyon fiatal volt.

Költészetének erős vonulata ez, hogy megidéz költőket, művészeket, ahogy Tímár Bélát, úgy Tamkó Sirató Károlyt – aki maga is óbudai volt –, Dsida Jenőt, Weöres Sándort, Kalász Mártont, Sinka Istvánt, Orbán Ottót…

Régen a magyar költészetben nagyon jó divat volt ez, még Ady Endre is művelte, sok kollégának, barátnak írt verset, Csokonairól és a többiről nem is beszélve. Ezt én egyrészt próbáltam visszahozni, másrészt pedig azt a baráti szeretetet igyekeztem felidézni, amely engem körülvett. Sokszor vissza is kaptam, ők is írtak hozzám verset, Orbán Ottótól Kalász Mártonig. Dsidától, Kassáktól, Adytól érthetően nem. Őhozzájuk meg azért írtam verset, mert szerettem őket. Én ezt máig is próbálom művelni, mikor verset írok. Kassáknak volt egy egész könyve, ahol a képzőművészek képei mellé írt egy-egy verset. Tamkó Sirató Károllyal – Charles, úgy nevezte magát, aztán mi is úgy hívtuk – egyrészt személyes jó viszonyban voltam, másrészt nagyon szerettem, mert villódzó, szikrázó agyú költő volt. Akkor én könyvtárakba jártam, mert ott lehetett a legjobban melegedni, olvasni meg néha írni is, és ott többek közt látom, hogy Tamkó Sirató a szomszéd asztalnál óriási könyveket lapoz. Mondom, mit csinálsz? Azt mondja, egy verset kell írnia a Móra Könyvkiadónak, és eszébe jutott egy ötlet – egyébként remek ötletei voltak –, és ahhoz keres nyersanyagot. Kíváncsi voltam, mondom, segíthetek, mi az ötlet?  Azt mondja, magyar városneveket és helységneveket keresek, abból akarok írni egy verset. Annyira megtetszett, hogy amikor Tamkó megírta a verset, elolvastam, és mondtam, add az engedélyedet, hogy az ötletet tovább vigyem, rengeteg magyar település van, lehet válogatni, csak olyan városneveket fogok írni, amelyiket te nem írtál le. Hálából neki ajánlottam, ezért van a Gilicesíp című, helységnevekről szóló versem neki dedikálva.

Hagy tegyem hozzá, hogy ezzel egy kis ötletbörzét csinált a Tamkó Sirató, nemcsak én, mások is írtak ebből az ötletből, és ez egy vándortéma lett.

Mondjuk, annyi, hogy a többiek is dedikálhatták volna neki. Én nagyon szerettem a verseit, a gyermekverseit, a halhatatlan Tengerecki Pált meg a többit is. Egy történetet hagy mondjak el, élete végéig is nagyon jóban voltunk, én egy gyerekkönyvkiadónál szerkesztő voltam, nagyon támogattuk Tamkót, ki is adtuk tőle, amit csak lehetett, prózáját is, meséjét is, és a piacon futottunk nagyon sokszor össze, amikor volt még a Kolosy téri piac is, kint a placcon és az Óbudai Piacon is. Akkor azt forgatta a fejében, hogy űroperát fog írni. Minden találkozásnál elmesélt egy részletet belőle szóban. Sajnos, tudtommal nem írta le, én viszont – nem hozzá akarom hasonlítani magam – gyorsan megírtam egy gyerekoperát, az régi vágyam volt az életemben. Szegeden be is mutatták, sőt azóta még egyet írtam ide Pestre.

Petőfi kedves költője, akiről azt nyilatkozta, hogy folyamatosan tudta olvasni, szinte naplószerűen. Szerb Antal Petőfi költészetét ebből a szempontból lírai realizmusnak nevezte. Csukás István költészete nem naplószerű, de sok esetben a mindennapok versei születnek, a mindennapok témáival és szavaival.

Ez a lényeg, ami miatt nemcsak példaképem, hanem mesteremnek is tekintem Petőfit. Ennek egy gyerekkori előzménye van. Én gyorsan megtanultam olvasni, és azóta szenvedélyes olvasó vagyok. Szemfájásig olvasok. Csak akkor még nem nagyon volt könyv, gyerekkönyv meg pláne nem nagyon volt Kisújszálláson, ahol születtem, viszont minden háznál – így nálunk is – volt Petőfi összes, mint a Biblia.

Betűéhségemben elkezdtem Petőfit olvasni, és rájöttem, már akkor, gyerekként, hogy Petőfi verseit úgy is lehet olvasni, mint egy mesét.

Nemcsak az elbeszélő költeményeket, hanem a rövid verseket is. Annyiban naplószerű is, hogy ő odaírja a helyszínt meg a dátumot, mikor, hol írta. Ebből kiderül, hogy volt, amikor naponta több verset is írt. Még az fogott meg rögtön gyerekként, hogy úgy ír, ahogy az emberek a környezetében beszélnek. Ezt én a legnagyobb csodának tartom, a világirodalomban is, de a magyar irodalomban feltétlenül. Nincs külön költői nyelv. Úgy beszél, mint a szomszéd meg a szomszédasszony meg a nagypapa meg az unoka. Az óriási népszerűségének egyik oka, hogy rögtön mindenki megérti, sőt, abból tanulunk magyarul szinte. Egyetértek Szerb Antal megállapításával. Egy érdekes és új világ tárult föl előttem Petőfivel; amikor a verseimet kezdtem írni, próbáltam ilyen hangot én is elkapni.

Krúdyról mondta egyszer egy beszélgetésben, hogy a prózája olyan, mint az orgonamuzsika. Mit ért ez alatt?

Nehéz rangsorolni az írókat, mert mindenkinek saját ítélete, sorrendje van nálam. Ha a nyelvet vesszük, Krúdy a legnagyobb. Krúdy egy mákony. Ha prózaíró lennék – ha lett volna türelmem prózát írni, nyilván nem volt türelmem, mert az egy hosszú műfaj –, nem tudnék kibújni Krúdy hatása alól. Így is nehéz, de mint olvasó, nagyon élvezem. Egyszerűen nincs hozzá fogható nyelv. Nagyon sokan írtak nagyon szépen magyarul, muzsikálva is akár Kosztolányitól kezdve.

Krúdy egy csoda, szeretem ezt mondani, mert örömöt okoz, és szeretném, ha másnak is örömöt okozna. Tessék olvasni Krúdyt!

Még gyorsan közbeszúrva, hogy ötvennégy évesen halt meg, és legalább annyi műve van, mit Jókainak. A Jókai díszkiadás száz kötetre rúg, Jókai élt hetvenkilenc évig, Krúdy ötvennégyig. A művei még máig sincsenek összegyűjtve teljesen, ha jól tudom, de szintén százra rúgna. Krúdy nem titkolta egy percig sem az éjszakai életét, ami nagyon időrabló szórakozás, olyan értelemben időrabló, hogy nem az íróasztal mellett ült, és ezzel együtt hogy tudott ennyit írni! Nyilván úgy, hogy neki nem kellett semmivel készülni, ő már 18 éves korától kezdve fogta a tollat és a papírt, és teljesen kész volt a stílusa, megvolt a hangja, nyomdakészen írt. Külön örülök, és az óbudai büszkeséghez tartozik, hogy Krúdy is honos volt Óbudán, és ezt nagyon szépen ápolja a harmadik kerület.

Bár azt mondja, hogy a mindennapi nyelvet használja, talán a zenei képzettségéből adódóan is formailag igen biztos kezű, hogy ne mondjam, virtuóz, a mindennapi nyelvet nem mindennapi formába bújtatja, ha szükségét érzi. De nem használja a klasszikus formát állandóan. Honnan ez a magabiztosság?

Igyekszem nem nagyképűnek látszani. Én 17 éves koromban elhatároztam, hogy költő leszek, és nem hegedűművész. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy már nagyon korán megjelent egy versem egy fővárosi irodalmi lapban, és amikor az ember nyomtatásban olvassa a nevét, akkor már eldőlt a dolog. Másrészt pedig én nagyon tudatosan készültem a költői pályára, ami azt jelenti, hogy igyekeztem mindent elolvasni, ami csak e tárgyban megjelent, és ebben is szerencsém volt, mert olyan tanítómestereim voltak, mint például Weöres Sándor, aki a magyar nyelv zsenije volt. Egész közelről éltem vele, együtt dolgoztunk. Kodály Zoltánnak ő régi szövegírója volt. Sok versét, például egészen gyerekkori versét, az Öregeket is megzenésítette Kodály, aki bőven túl volt hetvenéves korán – egész életében foglalkozott a gyerekekkel –, amikor elhatározta, hogy az óvodásoknak ír egy daloskönyvet, egy dalos füzetet. Régi dallamokat meg újakat is összeszedett, és a régi szövegírójának, Weöresnek átnyújtotta, hogy tessék megírni a szövegeket. Weöres engem beprotezsált, még azon az okon is, hogy én volt békéstarhosi zeneiskolás vagyok, s Kodály nagyon támogatott minket, a zeneiskolát annak idején, és mondta, hogy jól van, rendben van, a Weöres ajánlása elég garancia.

Úgy dolgoztunk együtt, hogy én elfütyültem, elszolmizáltam, vagy eldúdoltam neki a dallamot ritmussal együtt, a Weöres a levegőbe nézett, és szinte egy vagy két másodperc múlva a kész szöveget mondta rá.

Nekem is elég jó ritmusérzékem volt, de nekem azért egy pár percig vagy egy óráig néha törni kellett a fejemet egy-egy bonyolultabb ritmuson. A szövegírás azért is egy nagy iskola – és ezért is nagyon boldog vagyok, hogy ezt az iskolát járhattam –, mert ott úgy kell válogatni a szótagokat, a versszavakat, ahogy a ritmus és a zene adja. Ráadásul Kodály nagyon rigorózus volt ebben a tekintetben, többször visszaküldte a szövegeket, a Weöresét is. Kodály kért még három vagy négy strófát, és Weöres azt mondta, tessék, írjál te, folytasd te. Azóta is megjelent már többször, Kisemberek dalai a címe a Kodály-gyerekdaloknak. Úgy van felírva, hogy zene Kodály Zoltán, szöveg Weöres Sándor és Csukás István. Én akkor egy fiatal költő voltam, és ez egy borzasztó nagy dolog volt. Weöres egyáltalán nem ösztönös költő volt, szó sincs róla, a legműveltebb ilyen értelemben, a legtöbbet tudta a magyar nyelv ritmusáról, tanulmányokat is írt erről. Csak ámultam, amikor ezen a stúdiumon túlestem, aztán folytattam önerőből. Mutogattam neki a verseimet is, amiket ő elolvasott, és már akkor figyelmeztetett arra – borzasztó okos ember volt –, nagyon vigyázz, mondja nekem, a fiatal költőnek, mert el fog vinni a zeneiség, túl könnyen fut a tollad, mert jó a füled. Azért van az, hogy néha csikorgósra veszem a dolgot, szinte prózavers felé megyek el. Ezt egy-két jó szemű kritikus is észrevette, és megdicsért érte, aminek azért örültem, mert úgy látszik, hogy valami eredménye volt ennek a stúdiumnak. A másik szélsőséges példaképem Szabó Lőrinc, akinek még nyomokban sincs ilyen muzsika a versében, mégis szól.

Sok a humor a költészetében. Az életét is átjárja, vagy a költészetében kap kitüntetett figyelmet?

Egyrészt átjárja, másrészt tudatosan törekszem rá. Van egy elméletem is, hogy a rosszkedvet igenis át lehet billenteni jókedvvé egy kis erőfeszítéssel. Nem kell az energiát mindig azzal koptatni, hogy az ember állandóan komor, mogorva. Rengeteg oka van rá mindenkinek, biztos, de ezen lehet változtatni.

Ami még fontosabb, és ezt máig is tudatosan betartom, hogy amikor a gyerekeknek elkezdtem írni elhatároztam, hogy csak vidám és optimista dolgokat fogok írni. Annyi örömöt kell belegyömöszölni a gyerekekbe, hogy kitartson életük végéig.

Ez egy elszánás, de nyilván van is bennem valami hajlam a humorra, a mulatságos dolgok felidézésére vagy megírására. A versek esetében még azt is hozzátenném, hogy az öniróniát is nagyon szeretem és művelem is – a legjobb, legtisztább az, amikor a költő önmagát gúnyolja. Ez Cyranónak a nagy alapállása, és ezt én komolyan is vettem. Könnyű mást gúnyolni, de nagyon sok olyan versem van, amelyik önmagamról beszél így. Az áhítat mellett megfér ez is.

Megjelent 2016-ban egy válogatáskötete Évszakom a szerelem címmel, amelynek a végén egy interjúban azt mondja, hogy két alapvető témája van a költészetnek, az egyik a szerelem, a másik a halál. Miért pont a szerelem-versekből készült a válogatás?

Valóban, ha a költői témákat az ember kihámozza, akkor az egyik kezén meg lehet számolni, hogy hány van belőlük. Bár egészen Berda Józsefig el lehet menni a magyar költészetben, aki a végtelenségig tágította a témahatárokat – én imádom Berdát is természetesen. Az is érdekesség – és nemcsak nálam –, hogy fiatal koromban sokkal többet írtam a halálról. Ebben sincs semmi különös, utólag rájöttem, egyrészt az ember sokkal erősebb agyilag, lelkileg, kedélyileg, hogy ezzel a dologgal nyugodtan szembenézzen, másrészt mint téma érdekel. Azt azért tisztázni kell, hogy Petőfi Sándor, amikor szerelmes verset írt, nem feltétlenül volt akkor szerelmes. A szerelem mint téma jelenik meg, mint ahogy a halál is témaként jelenik meg a költészetben. Amikor halál-verset írtam fiatal koromban, akkor se volt semmi közöm a halálhoz, tehát mint témát fogtam föl.

A szerelmet –  ez lehet, hogy alkati kérdés is – nagyon nagy dolognak tartom; ha összegezni lehet, most már talán egy kicsit az élet értelmének is látom. Ha ezt kivonnánk az életből, mi lenne? Egy szörnyű nagy semmi lenne.

Ez a szerelem másnál is, nálam is – nálam feltétlenül – visszamegy egész a gyerekkorig. Az idézett beszélgetésben elmondja Bérczesssy Gergő barátom, amit én nyilatkoztam neki, hogy szerencsés helyzetben voltam gyerekkoromban: 13 éves korom körül elkerültem a békéstarhosi zeneiskolába, ahol akkor koedukáltan jártunk, fiúk és lányok együtt voltunk egy teljesen elhagyott grófi kastélyban, amit drótkerítés vett körül. Tehát egy zárt közösség volt, nyolc kilométerre volt Békés község, semmi mást nem tudtunk csinálni, zenéltünk. Ez nagyon ideális volt, reggeltől estig muzsikáltunk, és sülve-főve együtt voltunk. Ott alakult ki, vagy legalábbis megerősödött bennem egy hihetetlenül jó érzés, a másik nemmel való kapcsolat. Máig őrzöm ezt, mert nagy kincsnek tartom, a pajtássági érzés van bennem. Tehát rengeteg probléma van, és a világirodalom is tele van a férfi-nő problémákkal, ezeket én is megéltem, meg talán meg is írtam, de nekem van egy nagyon nagy pozitív élményem is, az ember nagy frázist mond, de végül is ez az igazság: egymásért vannak, kiegészítik egymást. Így teljes, így kerek a dolog. Rengeteg szerelmes verset írtam, mondhatni, nagyon sokat konkrét személyhez, konkrét érzelem alapján, de mint témát is megverselte az ember. A szerelmes vers nem csak a szerelemről szól. Világos. Ezen a tükrön át az egész világot lehet látni. Csokonai ebben szintén nagy mester, mindig muszáj emlegetni, őt is majdnem úgy olvastam később, amikor felfedeztem, mint Petőfit. Csokonai szerelmes versei nem avultak el, ez is egy csoda, a Lilla-dalok máig élnek. Néha azt gondolom, ha semmi mást nem ír egy költő, csak szerelmes verset, akkor is benne van a teljes világ. Ez már a második szerelmes válogatásom, az előző egy kicsit bővebb volt, abban szerepeltek a testi szerelem versei is – nyilvánvalóan, nem egy katolikus legényegylet tagja az ember, amikor szerelmes verset ír, hanem igenis minden beletartozik az égvilágon.

Sok erotikus, érzéki verset is írtam vagy próbáltam megírni. Ebben az új kötetben a szolidabb, érzelmesebb szerelmes versek szerepelnek, főleg, mert születésnapi kötetnek készült.

Bérczessy Gergő válogatta, de egyetértettem a válogatással. Ezt azért tartom fontosnak, mert végül is mindenféle szempontból lehetne válogatni most már, ennyi versből, amennyit írtam, lehetne egy halálkötetet is, de azt nem akarom. Ahogy beszélek erről, most fogalmazom meg én is magamban, azt nem tartom annyira teljesnek, mint a szerelmet. Bár népszerű verset írtam anyám halálára például (Istenke, vedd térdedre édesanyámat – a szerk.), ami – ha szabad így mondani – nagy karriert futott be, tudomásom szerint már partecédulákra nyomtatták, meg sírnál szavalják, színészek is mondják, Sinkó Laci például, aminek nagyon örülök. De ha belegondol az ember, a halál téma nem fedné annyira a világot, mint a szerelmi téma. A halál valaminek a befejezése, a szerelem, az semmiképpen, az a születése. Ezt még soha nem fogalmaztam meg így.

Szűkre szabott földi élete során Radnóti Miklóshoz hasonlóan kötődött hazájához és szűkebb környezetéhez, ami nála Óbudát jelentette. Innen indult iskoláiba, utóbb a Lónyai utcai Református Gimnáziumba, ahol tudását megalapozták. Egyes egyházi középiskolák, a fasori Evangélikus, a pesti Piarista, a Lónyai utcai Református – tekintet nélkül bármely társadalmi vagy felekezeti különbségre – otthont, erkölcsi tartást és tudást adtak a tehetséges fiataloknak. Így Halász Gábor ösztöndíjjal végezhette felső gimnáziumi éveit.

Óbudának nemcsak lakója volt, hanem egyben polgára, szerelmese és írója is. Nemcsak a Selmeci utca vidékét fogadta szívébe gyermekkorától, hanem az egész városrészt. Ahogy a Nyugat kritikusa, esszéírója lett, már 1935-ben megjelent írása, a Vázlat Óbudáról, s itt egy pillanatra meg kell állnunk: „rang” volt itt publikálni. Az értő és széles látókörű szerkesztők s maga Babits is nemcsak elfogadták, hanem maguk közül valónak ismerték el.

Szinte lehetetlen, hogy ne az Óbudáról szóló írásával kezdjük az emlékezést.

Már a bevezető sorai olyan hangulatot teremtenek, mintha Krúdy Gyula tollából fakadtak volna: a városrész megközelítése, jellege, sajátos képe, régi utcái, öreg házai és emberei.

Talán, ha hosszabb élet adatik néki, mint szépírót is megismerhettük volna. „Az óbudaiak itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házaikban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leánderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak, ott az óbudai Duna-part, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával…”

Krúdy Gyula a maga írói kifejezésmódjával közelítette meg ugyanezt a világot: „Óbuda földalatti része telve van régi városokkal, akármilyen mélyre ásnak, mindig régibb és régibb városokat találnak… a legrégibb város Európában… Óbuda az a hely, ahol jóformán minden érdemleges dolog a vendéglőkben történik, mert az embereknek nincs meg a kellő otthonuk, hogy odahaza is történhessék velük valami. Szűk kis odvakban, udvari konyhákban, félhomályos szobákban, rossz szagú kamrákban töltik az otthoni életüket. Itt nincs kert, nincs kastély, nincs szalón, mint a regényekben történnek… Azért sehol oly szükség nincs vendéglőkre, mint Óbudán…” (Etel király kincse)

Halász Gábor más szemszögből ábrázolja mindezt. Jártas volt az irodalomban, a történelemben, és a filozófia ismerője, emellett könyvtárosi alapossággal tudta, melyik témánál minek és hol kell utánanéznie. Gondosan, lineárisan fölépített „vázlat” az írása, ahol szorosan egymásba fűződnek a gondolatok: az utolsó pesti villamos távoztával „alszik a kis város, alszanak a jámbor polgárok; és vélük alszik, de hajnal reménye nélkül, az igényesebb és hivalkodóbb múlt is.” Ezután idézi fel a városrész múltját a római kortól kezdve, a török világon át a Zichy család tevékenységéig.

Történelem, korok és életformák változása, emberi sorsok tűnnek elő, köztük a szorgos sváb szőlőművelők, a braunhaxlerek letelepedése.

Történelmi forrásokra támaszkodva ír a múltról, s emellett érdekes és olvasmányos. Színesen gördülnek a mondatai, miközben olykor saját gyermekkori emlékeit is beleszövi. Végül pedig az itt élők, a nép sorsa, vallásuk és templomaik következnek. A reformátusok, amely vallásban ő is felnőtt, a katolikusok és a zsidóság, melynek hitközsége egykor itt volt az egyik legrégibb az országban, s „a katolikusok után ők voltak a legerősebbek Óbudán.”

Majd a tizenkilencedik századtól „a méltóságos Buda, a szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta… A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a millenniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.” Csak az írhatott így, aki erősen kötődött ehhez a világhoz, amely gyermek- és ifjúkorának színhelye volt.

Egész alkotói életművének méltatását, mely sajnos csupán szűk húsz évet ölel fel, nem adhatjuk e keretek között. Elsődleges értékét esztétikai, irodalomtörténeti munkái, tanulmányai, portréi és az esszéi jelentik, melyekhez külön adottságok kellettek: nyelvtudás, olvasottság, szelektáló képesség, folyamatok átlátása, tendenciák felismerése és megfelelő mértéktartás. Egyetlen ezeket tartalmazó kötete, Az értelem keresése már címében is jellemző: szellemi síkon egyedül a rációt, az értelmet tartotta az igazi értékmérőnek. Ezért is volt legnagyobb élménye a XVIII. század felvilágosodásának ideje. Sokan becsülték tudásáért, széles látóköréért: Babits Mihály, Szerb Antal, Illés Endre, Domokos Mátyás és Réz Pál nevével kezdhetnénk a sort.

Amikor az irodalomtörténet és a kritika vizsgálati, megközelítési módszereit elemezte, az írói portré, az arcképfestés elsődleges megalkotása mellett szállt síkra, akár a múlt alkotóiról, akár kortársairól volt szó, s ebből bontotta ki mondanivalóját: „A portré középpontja az élő személy, állandó háttere a mű. Az arckép karakterét a háttér adja meg.” Külön említést érdemelnek tehát a „portréi”, mert jellemző, akikről írt: Bessenyei, Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey, Szalay László, Széchenyi, Madách, Babits, Kassák, Illyés Gyula, Szerb Antal – többek között. Hatalmas munkát végzett a fiatalon elhunyt Justh Zsigmond 1939-ben előkerült, addig ismeretlen naplójának filológiai pontosságú közlésével; sajtó alá rendezte, és jegyzetekkel látta el. Meg akarta menteni, felmutatni a magyar múlt feledésbe merülő értékeit. Ezek közül az elsők a Berzsenyi lelkivilága, majd A bihari remete. „Bessenyei György már az udvari környezetben remete. Ő a filozófus, aki oly vallomásos gyakran tér vissza témáiban, a könyvmoly, aki a sok olvasástól gyűrött képpel és aggyal jelenik meg az emberek között.” A portrét pedig követi a munkásságát elemző majd’ harminc oldalas tanulmány.

A kritikusnál nem véletlen, hogy kiről ír: zömében oda fordul, ahhoz nyúl, akivel rokon vonást észlel, akinél a saját világából is meg tud nyitni egy kis „ablakot”. Így a tényszerű bemutatás és értékelés mellett az érzelmi azonosulás teszi még szemléletesebbé munkáját.

Szerény, fegyelmezett, önmaga iránt is igényes ember volt. Úgy vélte: az író tanulmánya egyben önvallomás is.

Kritikusi álláspontja mindvégig egyéni és sokáig megmásíthatatlan, csak utóbb hajlott némi módosításra, változtatásra.

A Nyugat folyóirat megszűnte után a Magyar Csillag lépett a helyébe, melynek állandó munkatársa lett, az első számtól az utolsóig. Műismertetések sorát és esszéket közölt, két igen értékes munkája az 1944-ben megjelent Továbbjutni! és A tiltakozó nemzedék. Mint a racionalizmus hívője, a saját esztétikai értékrendjéhez itt is ragaszkodott. A XIX. század vége is foglalkoztatta, több tanulmányt írt erről a korról: Európa és Magyarország társadalmi változásai, szellemi és filozófiai tendenciái s ezek hatása a mindennapokra. A főváros rohamos kibontakozása, építkezései, világvárossá fejlődése éppúgy érdekelte, mint e folyamatoknak a kultúrára és az emberek életformájára tett hatása.

Magyar századvég címen megjelent egy kis könyve, ahol előbb az angol viktoriánus korról ad szemléletes képet, majd erről tér rá a hazai, ferencjózsefi világra. „A századvég a polgárság ancien régime-ét jelentette… a polgári hitet bontakoztatta ki soha nem látott arányban, udvartól a népig… azt ünneplik, aki a maga erejéből valósította meg felfelé jutását… A nagy vállalkozások korát valójában nem a nagy egyéniségek teremtik meg, hanem uralkodó típusok: a tudósé, a nagyiparosé, a költőfejedelemé… A polgár alkotó munkája a lakáskultúra” – szemben az elmúlt korok arisztokráciájának váraival és kastélyaival.

Halász Gábor a polgári lét minden területét feltérképezte és megmutatta, a polgár lelkének minden rezdülését ismerte, Nyugat-Európában éppúgy, mint nálunk. Rámutat a polgár kettős arcára: a feltörekvőre és a felkapaszkodóra. Látja a polgárság válságát, ahogy a vagyonszerzést felváltja a következő generációk vagyon­élvezése, a feltörekvők küzdelmét az unokák fáradtsága. Bemutatja tehát a hanyatlást is: „a kapitalizmus bűnei megsokasodtak, erényei megkoptak, a demokrácia vívmányai gépies külsőségekké váltak, az elit megkevesedett, a tömeg megnőtt, a pezsdítő várost elnyelte az őrlő nagyváros.”

Izgalmas, sarkalatos változások kora volt ez a századvég. Végül mindennek a hazai vonatkozására tér: utal a mi polgáraink egyedi vonásaira, akik még a városban is megmaradtak kissé vidékinek. Mindezt elfogadó, megértő hangon teszi. „Friss, böjti szelek fújnak, amelyek majd pusztító viharrá fognak erősödni, de most, a századfordulón még jólesően, felüdítőn csípik, simogatják az arcokat.” Sok egykorú képpel, festménnyel idézte fel könyvében a végleg elsüllyedt századvég hangulatát. 1944 elején jelent meg ez a műve, amikor már tombolt az őt is nemsokára elemésztő „pusztító vihar”.

Esszéiben, kritikáiban, elemzéseiben a határozott, kategorikus megállapításai nem mindig fedték a valódi helyzetet, az utókor távlatából úgy véljük, hogy ítéleteiben akadnak kritikusi tévedései. Ez azonban még egy fiatal férfi világlátása;

Sajnos nem maradt ideje a későbbi évek változásait, formálódását végigkísérni, egyes alkotók életművének teljesedését megélni, a revideálás lehetősége nem adatott meg néki.

Már több mint hetven éve vége a háborúnak, s mégis újra és újra feltör a fájdalom, hogy az esztelen dúlás – az ország anyagi javainak megsemmisülése mellett – mennyi fiatal élet, mennyi magyar szellemi érték pusztulásával járt.

A balfi táborban a foglyok, a munkaszolgálatosok összezsúfolva, megalázottan, betegen, éhezve és fázva tengették napjaikat. Előbb Szerb Antal hunyt el, majd nemsokára az árokásásra és sáncmunkára kényszerített Halász Gábor halt éhen, szintén negyvennégy évesen. A negyvenhat éves Sárközi György, aki addig – a reményt élesztve – ott volt haldokló barátai mellett, pár nap múlva követte őket a jeltelen sírba. Mindnyájuknál az európai műveltség és látókör szoros egységben állt a magyarságukkal; tisztesség, becsület és maradandó művek jellemezték addigi pályájukat. Éppen olyan kegyetlen holokauszt-sors jutott nékik, mint szegény Pap Károlynak Bergen Belsen koncentrációs táborában. Már 1945 márciusában járt az idő, mindez mindnyájukat csupán pár hónappal a háború befejezése előtt sújtotta… Az elvesztésük okozta hiány nem pótolható.

Azóta pedig további sorsuk a lassú feledés, rosszul sáfárkodunk az értékeinkkel. Örök mementó az életművük és a végzetük. Sajnos Halász Gábor életművére is érvényesek mártírtársának, Sárközi Györgynek sorai:

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

                                                        (Esőcseppek)

Hallottam ugyan szóbeszédeket a hamvakkal való bánásmód gondatlanságairól, hogy az ember egyáltalában nem lehet bizonyos benne, vajon csakugyan szerette hűlt porait kapja-e meg ama tasakban, de nem, mégsem, akkor sem. Azután meg bizalmat is ébresztett bennem a temetkezési vállalat neve, ez az aevum, amely a latinban – nyilván az élet és a halál régóta húzódó egyezkedése nyomán – egyszerre jelent öröklétet, örökkévalóságot s életkort, korosztályt és korszakot is.

Nem a saját gyászom végett választottam azonban e képet, amelyen emlékmű látható, ehhez kétség sem férhet.

Szívszorító darabja az ország legkülönfélébb helyein található civil emlékjeleknek, amelyeket az újabb, nagyjában három évtizede elharapódzott szokás szerint a halál helyszínén állítanak a túlélők az eltávozottnak.

Nem tudom, kivel, mikor s mi esett e helyt, hogy valaki „a Dunának ment”, netán vízbe fúlt úszás vagy evezés közben, esetleg egy arra járó hajó fedélzetén halt hirtelen halált, avagy a parton szakadt meg a szíve bánatában. Minderről semmit sem tudok, miként mások sem, akik arra jártukban voltak oly szerencsések, hogy a saját szemükkel láthatták. Nem is baj, hiszen a képbe így háborítatlanul beleláthatták a maguk szomorúságát. Aki a rózsát e betontömbre tette (vajon hogy került a fövenyre a jókora darab?), bizonyára maga is észrevette, amit OGM barátom a látószög leszállításával oly szépen megmutat nekünk: afféle kicsiny szarkofágot látunk. Nem márványt, nem fedeleset s nem díszeset, ám a kornak, amelyben élünk, kétségkívül megfelelőt. Méretre amúgy igen hasonlót ahhoz, amelyet apám keserves végnapjaiban oly boldogan betűzgettem a Margit Kórház kertjében, amelynek felirata így kezdődött: „HIC IACET…” – ITT NYUGSZIK…, s amelyet apámmal együtt megvont tőlem a november, a halálhónap, a tél közeledtére való tekintettel ugyanis hozzá hasonlóan amazt is bádogtokba tették a kórház dolgozói.

Emléklánggal ég hát e rózsa nekem a képen a kékesfehér égen, zöld levelei azonban arra intenek, hogy nem ért még véget az élet, mindössze a tavaszt kell megvárnunk a folytatáshoz.

„Aki tavaszt ér, évet él!” – hozakodott elő olykor apám a régi öregek rímbe szedett bölcsességével, s – magára nézve legalábbis – igaza lett. A nyár végén már tudta jól, hogy nemsokára meg fog halni, ám így intette magát: „Nem szabad lázadozni.” Ekkor is maga elé tűzött azonban afféle kisebb célokat, s megérte a hőn várt október 22-ét, a napot, amelyen – még a saját lábán a pulpitushoz lépve – átvehette a vasdiplomáját. Utolsó érthető mondatainak egyike ez volt: „Álmos vagyok”. Amikor pedig már nem tudott beszélni, fölemelte a karjait, és lassú csapásokkal repült, hosszan, nyugalmas arccal.

Egy szavam se lehet, bő hatvanhárom évet éltem vele együtt a Földön.

Ellenállhatatlan erővel támadt fel bennem a vágy, amely nyugton ugyan egyébkor sem hagy, de azért van, hogy megül a sarokban.

Lírai mozgolódás támadt bennem, verset kéne, az istenfáját, már megint verset kéne írni, pedig ettől Bozsik Péter valódi költő (és író) barátom a legutóbbi prózakötetem kapcsán külön is eltiltott („Költő vagy, de eszedbe ne jusson verset írni!”), szóval verset kéne írni ebben a virító boldogságban, de nem lehet, nem lehet, a fűzfapoézis könyve irodalmunkban így is vaskosabb, mint a Pallas és a Révai kötetei együtt.

Ezúttal sem töröm hát át a limest új időknek új dalaival, megkérdem csupán a kép feletti boldogságomban: mi sárga? Lássuk csak! Sárga a folyó (már nem a Duna, amely a felvételen ugyan nem látható, de lusta szelete ott hűsöl a kép alatt, hanem egy másik), sárga a citrom, sárga a tengeralattjáró, sárgák bizonyos sütemények, sárga az irigység és sárga a genny is. Sárgák a sárgák, már persze csak akkor és annyiban, ha és amennyiben feketék a feketék és fehérek a fehérek. Sárga a csillag a kabáton, sárgák a csillagok Van Gogh Éjszakai kávéház című képén, és sárga a vérehulló fecskefű. Sárga a tojás sárgája, sárgák a rántották, sárga a sör, és sárga a Budapest műemlékei című könyv második kötetének (Bp., 1962.) borítólapja. Sárga a tigris egyik csíkja, sárgák a csibék, sárga a láng. Sárga a villamos, és sárga volt a HÉV-en tegnap F. Á. tavaszi egyberuhája, akivel régóta nem futottam össze. Sárga nappal a Nap és a napraforgó, a repce és a nárcisz. Sárga a sárgaborsó és a sárgaborsó főzelék, sárga a sárgabarack, és isteni a belőle a készült pálinka, de ez most nem tartozik ide. Sárga a vizelet, sárga a láz, és sárga a Bécsi út 187-es számú ház. Sárga a répa, sárga a sárga rózsa, a hörcsög, a kankalin és némely tulipánok, és sárga a májbetegek szeme fehérje. Sárga a rigó, sárga (löszös talajban) a sár, sárga az arany, és sárga Sárdy János foga, amint ez a fekete-fehér felvételeken is jól látható. Sárga a szivárvány sárga sávja, sárga a közlekedési lámpa középső szeme, a narancslé, valamint az Itt van május elseje… kezdetű dal mozgalmas ifjúságunkból. Sárga a rigó, az öreg róka, némely kígyók, békák, egyéb madarak és az augusztusi tarló. Folytathatnám, „ha nem unnád”, úgy nagyjából ennyi minden sárga a világon, ám közülük egy sem úgy és annyira, mint ez a gomba itt e fűzfa törzsén.

Fölhívnám még a figyelmüket a fa kérgére, amely évmilliós egykedvűséggel emlékeztet: minden idő eltelik egyszer.

Ha nem hiszik, látogassanak el Ipolytarnócra, ahol ősállatok lábnyomai mellett megkövült fákat láthatnak, és ötöt abból a tizenöt, ma is szerves életet élő mocsári ciprus törzsből, amelyek hét-nyolc millió évesek, s amelyeket a bükkábrányi lignitbánya felszíni feltárásakor ástak elő 2007 nyarán. No, azoknak a kérge egészen hasonlatos a mi fűzfánkéhoz, és a szépségük a legkérgesebb szívet is meglágyítja. (Bár olyan szívek vannak, hogy az embernek a zúzapörkölttől is elmegy a kedve…)

Majd’ elfelejtem, sárga a mocsári gólyahír is.

Ó, Istenem, dörzsölgettem véres szemem az OSZK Mikrofilmtárának viseltes, pincefényű gépe előtt, hát mi lelhette a jóembert? Mi lelhette, mi érhette, hogy odahagyta ezt a világot, amelyben az emberek általában ki szokták várni a halálukat, következzék el az akárhol, bármiként és bármely időben?

Nem gondolt volna a feleségére, hét gyermekére, hozzátartozóira és a társaira sem, akik az írás szerint már élettelen teste körül hamarosan összesereglettek, és jajveszékelésbe fogtak?

Nem tudta ezt persze a cikk névtelen szerzője sem. „Hogy mi vitte rá az öreget az öngyilkosságra, senki sem sejti. Józan, szorgalmas és becsületes ember volt az öreg. Azok közül a gömöri cigányok közül, kik minden gyermekükből muzsikást nevelnek. Annak a bandának a feje is az ő fia, melynek cimbalmosa volt.”

Persze soha nem bizonyos semmi, talán a képen látható Valois Szent Félix kőkönyvében volt megírva a sorsa, én mégis azt gondolom, hogy komoly oka volt rá, ha így eltervezte és végbe is vitte a csúnya munkát. Semmi esetre sem az a „pillanatnyi elmezavar”, amelyet oly sokszor láthatunk leírva a hasonló esetek kapcsán. Nem, volt ott valami, amit már sosem tudhatunk meg, végtére – miként arról emberi nemünk története oly híven tanúskodik – Éva sem pillanatnyi almazavarában harapott a tiltott gyümölcsbe a Paradicsomban, káprázatba taszítva az emberiséget, képzavarba engem. Mert igen, káprázik a szemem e fiatal gesztenyefa dús levélzete láttán, amelytől nem állhatott távol történetünk megnevezetlen fája az akkori alakjában bizonyára nagyon más Szentlélek téren, miként a valahai Központi kávéházra is csak kívülről ismerünk rá a mai Új Sipos Halászkertre nézve.

A szomorú híradás azonban nem itt ér véget, tartogat a számunkra egy utolsó, igen különös bekezdést is:

„Reggel, amint a járókelők megtudták, hogy melyik fán lógott az akasztott ember, babonából minden elérhető levelét leszakgatták. Ezzel a talizmánnal ugyan nem sokra megy egyik szerencsétlen flótás sem.”

Meglepődésemben is azt gondoltam, hogy néprajzos barátaim hasonló esetek sokaságával bővítik ki majd a motívumot, de – hiszik, nem hiszik – nem találtak semmit. Találgathatjuk így csupán, hogy az idő micsoda mélyéből bukkant elő e borzongó hiedelem a múlt századelő meglehetősen bevett vallásokban élő s rá mégiscsak szekularizált sváb-zsidó Óbudáján. Meglehet, sosem tudjuk meg ezt sem. A levelek, melyeket hites címzettjeik a maguk számára „leszakgattak”, mindörökre olvasatlanok maradnak.

A családi album valóban tiszteletre méltó, mert nagyapja Bródy Sándor író, nagybátyja Hunyady Sándor. Apja, Bródy János a háború előtt sikeres üzletember, anyja Pollatschek (Bródy) Lilly festőművész. A rokonsághoz tartozott többek között Gábor Dénes Nobel-díjas fizikus, Bródy Imre, a kriptongázas izzó feltalálója, és még hosszan sorolhatnánk.

– Rosszkor jöttek. Elfelejtettem a belépőkódomat a számítógépemhez. Nem emlékezem már semmire – fogad bennünket mosolyogva. – Csoda, hogy még beszélek magyarul.

15 éves korom óta nem élek itt, csak az utóbbi évtizedekben járok haza gyakrabban. De tartom magam édesapám intelméhez, aki szerint egy Bródy nem felejt el magyarul.

A humora soha nem hagyja el? Csak néhány emlékére vagyunk kíváncsiak, abból pedig van számos. Kezdjük mindjárt a gyermekkorral, ahol a szülői házban csupa híresség vette körül. Kikre gondol vissza legszívesebben?

Apám szalonjába inkább politikusok jártak és arisztók, azaz arisztokraták. Bethlenek, Esterházyk, Festetics Ernő, Odescalchi Miki és sokan mások. Főleg a politika volt műsoron, de a lovak, a hölgyek és a kártya is főszerepet játszott. Herzog Bandi (a műgyűjtő Herzog Mór fia) nagyon szerette az ezüst pénztárcákat, és néhányat mindig zsebre vágott, amit másnap a felesége visszahozott. A másik társaság édesanyám művész barátai voltak, akiket apám „piszkos körműeknek” hívott. Szőnyi István, Kmetty János, Czóbel Béla és sokan mások. A művészetszeretetem talán innen ered, és Barcsay Jenőt kedveltem közülük leginkább. Számos színész is feljárt hozzánk: Csortos Gyula, Jávor Pál, Bajor Gizi. Szép Ernővel együtt tologattuk a kocsikat a szőnyegen – az első költő, akit megismertem.

Miért éppen az óbudai Árpád Gimnáziumba íratták a szülei?

Akkor már a Sarolta utcában laktunk, az elemit az Áldás utcában jártam ki. A piaristákhoz akartam jelentkezni, de hozzájuk már nem lehetett.

Szerettem az Árpádba járni, jó iskola volt. Reggel csak lejöttem ­­a Kavics lépcsőn, és már majdnem ott is voltam. Három évig jártam Óbudára, utána Amerikába mentem.

Amerika még várhat. Milyen emlékei vannak az iskolás időszakról?

Édesapámtól kaptam ajándékba egy mini játék gőzgépet. Büszkén vittem az iskolába mutatni a többieknek, de a görög-latin tanár lefoglalta, és a saját gyermekének adta karácsonyra. Az osztályfőnököt Budamérynek hívták. Én a második sorban ültem. Az amfiteátrumba jártunk focizni. Itt balszélsőt játszottam, mert a bal lábam jobb volt. Egy Englert nevű srác volt a legjobb tanuló az osztályban.

Barátok és csínytevések?

Ami rögtön eszembe jut, hogy a Dezsőt kirúgták – mondja nevetve. Gyarmati Dezső (olimpiai bajnok vízilabdázó, edző) jó barátom volt, együtt voltunk Melbourne-ben is, ahol bajnokok lettek. A tornatanárunk Iglói (Ignácz) Mihály, „Náci bácsi” az Iharos – Rózsavölgyi – Tábori futó triásznak volt az edzője. Később Amerikában kötött ki, és még számos világbajnok sportoló került ki a keze alól. Én nem voltam verekedős fajta. Egyszer egy fiút megpofoztam, mert Zsófi húgommal tiszteletlen volt.

A hölgyek már akkor is központi szerepet játszottak az életében?

Igen, de sajnos a sorrend mára megváltozott, mostanában már a szivar van az első helyen. Tízévesen sokat lapozgattam Bródy István női szépségről szóló albumát, de amikor kiderült, egy polccal feljebb került. Pár év múlva apám beszervezte nekem Sacit, aki az ügetőn „dolgozott”, és bevezetett a szerelem művészetébe.

A legszebb szerelmes levelet Esterházy Alice írta nekem, csak ennyi állt benne: „Miért nem vesz el feleségül? Pesten még az utcáink is keresztezik egymást.”

Az Esterházyt azóta már Puskinra nevezték át.

Miért ne? Ő is volt valaki! Egyébként ezt a „bródys” utcatáblát, ami itt lóg a szobám falán, az ottani virágüzletet vezető hölgytől kaptam, aki Madách Imre leszármazottja. Nem kért érte semmit: „Egy Madách nem fogad el pénzt egy Bródytól.”

Az óbudai vendéglős-kávéházas Bródyk is rokonok voltak?

Tudtommal nem. De a környék vendéglátóhelyeire – Kéhli, Mókus, Kerék – ma is szívesen járok.

Mitől fontos Önnek Budapest? Vannak kedves helyei?

A vendéglőkön kívül? Ez egy jó kérdés. Vannak, például a Margitsziget. Elsősorban azt az érzést adta és adja nekem ma is, hogy nem vagyok Budapesten, de mégis a város szívében vagyok. A pesti rakpartot is nagyon szeretem, onnan gyönyörű látványt nyújt Buda, főleg, amikor kigyúlnak a fények. Na, és a Honvéd utcai Bedő-ház, ahol Török András dolgozik, az is csodaszép. Az ügető viszont nagyon hiányzik, ahonnan fiatalkoromban az apám kitiltott – ő volt a lóversenyvállalat elnöke, megtehette –, mert fogadni mertem.

A családból Sándorka a kedvence?

Hunyady Sándor az én nagy hősöm. Felnéztem rá, mint egy istenre. A legjobb novellista volt, kevesen tudtak úgy írni a világon, mint ő. Őszinte és szerény, aki mindenkiben tisztelte az embert. Ő „leereszkedett” hozzánk, gyerekekhez, sakkozni is ő tanított.

Az első szivaros emlékem is a Sándorkához fűződik, ő mutatta meg a technikáját, hogyan kell fogni a szivart: elegánsan, de biztosan tartani, beszívni a füstöt, megforgatni a szájban, majd kipöffenteni a füstgomolyagot.

De tudja, kit szerettem volna ismerni a „maiak” közül? Weöres Sándort, vele jól tudtam volna dumálni. Nagyon nagy írónak tartom.

Alanyi jogon is sok barátot és ismeretséget szerzett. Jorge Luis Borgeshez harmincöt évi barátság fűzte, volt a gyönyörű Grace Kelly teniszpartnere, Neumann Jánoséknál együtt ebédelt Einsteinnel, Gombaszögi Irénéknél pedig Greta Garbóval.

Borgest nagyon nagyra tartom, a XX. század egyik legnagyobb írója, gondolkodója. A Bábeli könyvtár című írását mindenkinek ajánlom. Most, hogy említi, ma is látom Garbót, valóban utánozhatatlan volt, ahogy leült a fotelba, és maga alá húzta a lábait. László Ernő (világhírű kozmetológus) felesége, Gombaszögi Irén is a barátnői közé tartozott. A lányokat szerette.

Budapest, Honolulu, Erdély, New York, Genf, Tokio – csak néhány hely a földön, ahol otthonosan érzi, érezte magát, most éppen a Gellérthegyen. Honnan ez a derű, ami mindig körülveszi önt?

Én szeretek játszani. De úgy, hogy az élet visszajátsszon. És szeretek örülni, és örömet szerezni. A keleti filozófiából tudom, mennyire kis semmi az ember, s mindezt derűvel szemlélem és öniróniával. A legjobban magamon tudok nevetni. Ez a saját aforizmám: Kinek az élet öröm, annak öröm az élet is. Soha ne tegyél olyat mással, amit magadnak nem kívánsz. Nagyon szeretem a gyerekeket, sok örömet okoznak. A lovas metszeteken kívül a gyerekrajzokból van a legtöbb a falamon. Hamarosan újra látom az unokámat – Sándor ő is, persze!

Alexander Brody

1947-ben negyedikes volt, amikor édesapja hivatalos útlevéllel Svájcba küldte néhány hónapra. Innen 15 évesen egyedül utazott Amerikába, ahol egy év múlva édesapja és húga, Zsófi is csatlakozott hozzá. Édesanyja 1953-ban érkezett meg Párizsból. Alexander 1953-ban végzett a Princeton Egyetem diplomáciai karán kínai nyelvből, történelemből és filozófiából. A diploma megszerzése után belépett a Young and Rubicam céghez. Összesen 34 évet dolgozottnáluk, minden pozícióban kipróbálva magát. 1970 és 1982 között Brüsszelben és New Yorkban nemzetközi elnöki tisztséget töltött be. 1981-ben a világ legnagyobb reklámügynökségével, a Dentsu­val közös vállalatot hoztak létre. Ez az egyesülés a cég elnök-vezérigazgatói székét hozta Brodynak. 1984–1987 között a Reklám Világszövetség elnöke volt. 1993-ig az Ogilvy and Mather World Wide elnökeként dolgozott. A nemzetközi sikerek után 1993-ban visszavonult.

Amerikában öt műve jelent meg. Itthon magyarul Gondok és gondolatok címmel egy aforizmagyűjtemény, majd tizenhárom éves kora óta vezetett lírai naplója, a Húszezeregy éjszaka. Mindig más témakörben (Evés-ivás, Fürdő, Lovak, Kert, Urak-Dámák, Szerencse, Titok, Álom, Disznó, Gyerekkor stb.) kért írást 30–40 kortárs szerzőtől, amit Alibi antológia néven évenként jelentetett meg. Zömmel kiadatlan családi iratok alapján állította össze a Honvágy és A bolygó fénye című munkáit nagybátyjáról, Hunyady Sándorról, valamint hasonló alapossággal Hunyady Margit színésznőről, Bródy Sándor kolozsvári szerelméről, Sándorka anyjáról. A közelmúltban jelent meg Hét évtized ízei, majd Hét évtized illatai címmel újabb saját munkája és a Barátaim könyve. Legutóbb egy páros interjú Nagy József újságíróval, a Megtalálni Serendipityt. 1993-ban Bródy Sándor-díjat alapított az első kötetes íróknak. 2002-ben átvehette az Amerikai Magyar Alapítvány George Washington-díját, 2005-ben pedig megkapta a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét.

„Bús Fekete László szavai eszembe juttatták Sándorkának Szigetlakók címen a Színházi Életben, 1935-ben megjelent írását.

»A honalapító ős Arany János volt. Toldi halhatatlan költője mutatott utat. Ő ment ki elsőnek a rózsák közé, a platánok ibolya-árnyékába. Pedig még híd sem volt akkor. Kerekes hajón érkezett az öreg úr. Sétált. Szelíden elkergette a szúnyogot, ha a kezére szállt. Csönd. Semmi jazz. Kék hajnalon száz madár fütyült és csattogott zöldhálós, nyitott ablaka alatt.«

Ugyanebben az írásban barátjáról, Szép Ernőről ezt olvashatjuk:

»A legszilárdabb pont, aki körül a képet ki lehet fejleszteni: Szép Ernő. Ő már ősidők óta a Szigeten lakik. Ott ül, kék kabátban és fehér nadrágban, rendületlen hűséggel két deci rizling és a legjobban favorizált főtt marhahús előtt. Hozzátartozik a Szigethez. A pincérek hosszú lánca mint örökséget adja kézről-kézre szokásait, amelyek közé olyan furcsaságok tartoznak, hogy például száraz kenyeret szeret enni.«

Életem során sokat olvastam a Szigetről. De kevés olyan előidéző és költői prózát, mint Hunyady Sándorét.”

(Alexander Brody: A bolygó fénye, részletek)

Kosztolányi Dezső így írt róla:

„Gyönyörű prózáját csak mértékbe kellett volna írni, hogy verssé legyen. Csupa tűz, csupa láz, csupa élet volt, kevesen írtak oly szépen magyarul, mint ő… Erdélyi szavakból, budapesti szólásokból egy új nyelvet gyúrt, amelyet senki se beszélt és beszél, magasabb nyelvet, akár a versek nyelve, és azóta rajta a márkája, az övé, egészen az övé.”

Bródy új utakat mutató, nyelvében is megújuló naturalizmusát romantikával fűszerezte, s mindezzel szépprózában és színpadi irodalomban is előkészítette a XX. század realizmusát.

A feltörekvő világváros asztaltársaságainál akkor ő volt az élet fejedelme, a fiatalabb nemzedék benne látta a tanítómestert, programadóját.

1900-ban nagyszabású, a magyar irodalomban egyedülálló vállalkozásba kezdett. Egy éven keresztül minden hónapban megjelentetett egyet saját kiadású Fehér könyveiből, amelyekben szerves egységben szerepel publicisztika, szépirodalom és vallomás.

„Akit az Isten jókedvében teremtett”
(Móricz Zsigmond)

Már 1895-től, elzárkózva a világ gyönyörűségeitől, de az élet szépségeihez közel, a Margitszigeten tölti a teleket. „Amikor az úrinép kivonul a Margitszigetről, akkor én szépen bevonulok; így most is. Nekem ez a legszebb és legismerősebb hely a világon…”

Forduljunk leghívebb krónikásunkhoz, Krúdy Gyulához, mint emlékezik meg a „nap lovagjáról”, barátjáról:

„Tél volt, és Bródy Sándor megint a Margitszigeten lakott, mint általában írók ősz felé szoktak kiszállingózni a szigeti Kisszállodába, amikor nem mondhatja többé az igazgatóság, hogy a szállodai szobák dúsgazdag vidékiek számára vannak fenntartva, akik kövér erszényükkel hozzájárulnak Szent Margit emlékezetéhez.

Nem jöttek a vidékiek, ellenben Bródy úr berendezkedett a numero 8-ban, az óbudai kéményseprővel, akinek lábnyomai néha egyes-egyedül komorlottak a szűz téli havon.

Megigazíttatta a szobában levő vaskályhát, hogy az főzéshez is alkalmatos legyen, gyúródeszkát akasztott a falra a levesbe való tészták elkészítéséhez, gondoskodott egy kertészleányról, aki némi ajándék szavakért, ezüst mézeskalácsokért a száraz gallyakat összegyűjtögesse részére a sziget nagyfái alól, és, mint tréfásan mondogatta, „tanfolyamot” nyitott fiatal, kezdő költőnők („költőnék”) és tehetséges költők részére, akik majd szigeti magányában felkeresendik.”

Krúdy csak 1918-tól követi barátját – mint szigetlakó –, családjával együtt, és szintén a volt főhercegi lakban húz le tizenkét évet. Kortársai szerint is bizonyított tény, hogy Bródy főzőkanállal a kezében is minden alkalommal biztos sikert aratott, bejáratos volt még a legjobb séfekhez is. (Erről Hunyady Sándor is beszámol Családi album című elbűvölően megírt önéletrajzi regényében.) Télvíz idején a margitszigeti Kisszálló vaskályháján pompás marhagulyást rittyentett. A szoba falán tájképek helyett gyúródeszkát tartott, szekrényében fűszereket és edényeket. A Lövölde téri mészárostól fiákeren hozatott gulyáshúst, a csónakossal pedig az óbudai zsinagógával szemközti boltocskából fűszereket, sáfrányt, paprikát és borsot, hogy aztán vendégül lásson egy tál ételre minden szigetlakót, cselédet és portást, csónakost, Salamon Ödön írót és Molnár Ferencet.

Számos publicisztikai művéből és szépprózai írásából kiolvasható, hogy az evés-ivás gyönyörűségei mellett a szigetnek is milyen nagy tisztelője és „haszonélvezője” volt.

„A sziget azonban más, a növényeknek itt húsa van, a fák öles karjukat nyújtogatják felém, és a Duna, amint átöleli az egészet, szinte sárlik… Amikor az emberek még mertek élni, a középkorban – mily kár, hogy lemaradtam róla – mindig papok, barátok laktak ezen helyen. És a papok tudták, hol kell, és hol lehet jól élni” – írta Bródy.

Pedig igazán sehol sem volt otthon. Szeszélyesen változtatta lakásait, szállodákban, hotelekben, ideiglenesen bérelt szobákban húzta meg magát. Attila, Damjanich, Donáti, Felsőerdősor utca, Császárfürdő, Rudasfürdő, Margitsziget: korántsem teljes felsorolás „al-lakásairól,” ahol zsugori módon, az élettől ellopott órácskákban dolgozott. Nem minden irónia nélkül mondta magáról, hogy magvetőnek és nem betakarítónak született a magyar irodalomban. Életében több mint félszáz lapban publikált, életműve közel hatvan kötetet tölt meg.

Megszűntem Önnel törődni

Bródynak öt fia volt. Négy a feleségétől, Rosenfeld Bellától (Fehér Judit néven író) – András, István, János, Illés – és egy a kolozsvári, tehetséges és csodaszép színésznőtől, Hunyady Margittól. Semmi kétség, az írói vénát Hunyady Sándor (1890–1942) vitte tovább, s életvitelében is apjához hasonlított. Tizenöt évesen meghalt az anyja, elhagyta az iskoláit, apja megharagudott rá, valósággal kitagadta: „Megszűntem önnel törődni” – írta egy cetlire fiának, akit nem mellesleg tizenkét éves korában ismert meg. Hunyady kereste a helyét, önmagát a világban, öngyilkosságot kísérelt meg.

Folyton tele volt adóssággal, kávéházak, kártyaszalonok mélyén, lóversenypályák szélén folytatta bohém életmódját. A pénzzavar szegődött élettársául.

Nem tudott kiköltözni a Ritz szállóból, mert akkora hátralékot halmozott fel, amit képtelen volt rendezni. Újságíróként helyezkedett el, évekig Erdélyben írta cikkeit, publicisztikáit, majd nyolc év után visszaköltözött a fővárosba.

Már bőven elmúlt harminc, mire „megkomolyodott”, tehetsége előtűnt, és megérkezett az irodalomba. És apja ettől fogva teljes mellszélességgel állt ki fia mellett.

„Aztán végre is, egy dologban együtt voltam az öcséimmel. Abban, hogy apám sem náluk, sem nálunk nincsen »otthon«, hanem magamagánál van, teljesen egyedül, a legtöbbször a Margitszigeten, amelyet mi valami boldog, művészi gyarmatnak tekintettünk. A Kisszálloda zöld zsalus szobájában, örökös nyaralási illúzióban. Az ágy, a szekrény rendetlen, a kis porcellánlavór teli szappanhabos vízzel, a keserves kis hotel-íróasztal zsúfolva papírkazallal.”

Hunyady nevét elbeszélései, novellái és színpadi darabjai emelték az irodalom halhatatlanjai közé.

Bakaruhában, Olasz vendéglő, A vöröslámpás ház, Lovagias ügy, Feketeszárú cseresznye stb. – ugye, ismerős címek mind, de valahogy a szerző neve nem ugrik be elsőre?

Egy fiú az apja nyomdokain

Számos alkalommal ugrott ki apjához a szigetre:
„Tudtam, hogy apám megint rendes helyén lakik, a Margitszigeten, a Kis-szállóban. Mindenféle szempontból kitűnően érkeztem. Apám már ébren volt, éppen reggelizett, felkönyökölve az ágyban… A zsaluk kitárva, vidám napfény, őszszagú meleg árasztotta el a rendetlen szobát… Az öreg felöltözött. Csak úgy, a hálóingre (kénsárga hálóinge volt) a kabátot. Papucsban jött le ebédelni a vendéglő nyitott teraszára, amely üres volt jóformán. A nyári szezon elmúlt. A tömeg elmaradt. Csak a legfinomabb életművészek jöttek ki… Szép volt az egész nap. Az ebéd. És utána a pihenő a kis szálloda miniatűr hidegvíz-gyógyintézetében… Likacsosra voltam ázva a Hungária forró medencéjétől, gőzkamrájától… És apám ellentmondást nem tűrő parancsára újra meg kellett fürödnöm. Be kellett másznom a jódszagú fakádba. Rám bocsátották a forró vizet, a gőzt, a tust. Ott is megragadott rettentő markaival a viaszosvászon kötényű fürdőmester. Habban, forróságban, gőzben úsztam. Sikáltak és dögönyöztek… Fürödtünk, pihentünk, szivarra gyújtottunk.”

Boldog idők, boldog emberek. A Royal Szálló harmadik emeletén lakott a húszas évek végétől, s ekkortól ívelt fel karrierje, lett sikeres és népszerű szerző.

A sziget iránti szeretetét beleszőtte cikkeibe, novelláiba. A Színházi Élet riportereként tűnik fel 1935-ben, amint a margitszigeti életről tudósítja az olvasókat:
„Az idén nyáron volt néhány nap, amikor a Margitsziget felső része, a »Palatinus«-nak keresztelt anyahotel, meg kis szálloda-gyerekei; a »Margaréta« és a »Dália« környéke olyan volt, mint egy színház társalgója vagy egy filmgyár udvara (…) Kaland volt kimenni, kaland volt bejönni, az út sem látszott a hóban. Ha a kávé kifogyott, expedíciót kellett küldeni érte. A központi fűtés meg a mesék világába tartozott. Konzerven, szalámin, száraz babon, kéthetes gerbeaud-on, pirosan izzó, dühös, kis vaskályhák mellett ült, kártyázott, veszekedett és dolgozott néhány író, akik közül most hirtelen Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Salamon Ödön neve jut az eszembe. Ők voltak a második garnitúra. A honalapító ős Arany János volt (…) A régi kastélyon Krúdy Gyula lelkének nemes emléke ül. Még a – modernizálás – előtt, még a régi folyó víztelen, márvány és mahagónifa mentes Nagyszállodában tette meg Szomory Dezsőt a saját maga gúnyos büszkesége és környezetének becsülése méltóságos úrnak.”

A napi 8–10 órás szerkesztőségi munka mellett folyamatosan írta prózai munkáit. Remek riportjai, kritikái és publicisztikái az Est, a Pesti Napló és a Magyarország hasábjain jelentek meg. 1940-ben Amerikába is meghívást kapott.

A két háború közötti magyar társadalom őszinte ábrázolásáért, az emberi magatartás bravúros megjelenítéséért és kiváló szerkesztésmódja miatt is a legnagyobbjaink között van a helye.

Korábbi és folytatólagos életmódja, a szivarozás, italozás és az éjszakázás – a testében hordott golyó – hatása nem múlt el nyomtalanul, alig élt ötven évet. Sok írását számos nyelvre lefordították. Mostanában mintha újra divatja lenne Hunyadynak.

Krúdy Gyula:
A nap lovagja (részlet)

Bródy Sándor, az író, aki ezen a télen a Margitszigeten remetéskedett: ugyancsak felcsapott ama kirándulók közé, akik mindig találhatók a Duna partvidékén, amikor gyalogszerrel lehet átkelni az álló folyamon. Hiszen messziről a jégtorlaszok csak olyan formájúak, mint valami színházi díszletek. Bródy – ekkor körülbelül negyvenesztendős volt, és csak tréfából kérdezgették tőle, hogy mivel festi a haját bánatszürkére, hogy cigányos, mokánybarna arculata emígy megfelelő rámázathoz jusson.

Nem volt dalia, nem volt atléta, inkább valamely nőiesség volt az alakjában, habár az elég izmosnak volt mondható. Ám meglehetősen elszánt embernek látszott, aki gesztusaiban a birkózástól sem riad vissza.

Átment a félig-meddig befagyott Dunán, mert már látott másokat is átmenni és átjönni a jégen. Itt-ott ugrani kellett valamely barna léken át, oroszlánsörényű torlaszokba kellett megkapaszkodni. Menekedni arról a jégtábláról, amely csendesen hintázni kezdett alatta. De átment, mert ugyanazt csinálta a Császár fürdői bérszolga is (magyarul: a londiner), aki a délután folyamán ugyancsak a jégi úton át levelet vitt Bródynak a margitszigeti Kisszállóba. Amire egy londiner vállalkozott, attól nem ijedhetett meg Bródy Sándor sem. Bródy, mint korának hűséges gyermeke: átment a veszedelmes Dunán, és mikor visszanézett: látta, hogy mily nyaktörő úton jutott a túlsó partra… Istenem, hogyan lehetett itt a telet eltölteni – gondolta magában Bródy, amikor a budai parton felkapaszkodott…

Krúdy Gyula:
Hunyady vagy egy különös fiatalember (részletek)

Hunyady költő volt, és itt járt-kelt Budapesten – amilyen tágas ez a város, az áhítatos Margitszigettől a Royal szállodáig, majd a Rudas fürdőig, ahol atyja, egy történelmileg már megjegyzett úriember, bizonyos Bródy Sándor tanyázott, az ágyban szivarozott, a körméig szívta a szivart, hogy majdnem felgyújtotta az ágyat…

– Hunyady Sándri! – mondták a vicces költők a nagykávéház karzatán, ahol egy „Béla” nevű főpincér segítségével töltötték el nappaljaikat és éjszakáikat, mikor Hunyady petőfis, de inkább petőfizoltános alakja beimbolygott a nagykávéház karzatára, ahol a költőtársak csak ceruzával írogatták tele a fehér papirosokat, mert a kávés nem adott nekik tintát azóta, mióta a brokátszékekre öntözték a tintát.

Itt, a régi írói karzaton a kávéházban, ahol a legkülönbözőbb hadjáratok stratégiai tervei fogamzottak meg az öreg és tehetségtelen Irodalom ellen már „háború előtt”, ahol tán Cholnoky Viktor, a legjobb hangú magyar hírlapíró is „vén paralitikusnak” számított – itt, a Kosztolányi Dezsők, Karinthy Frigyesek kávéházi karzatán bontogatta ki a fentebb megnevezett szomorkás, köhögős fiatalember életprogramját, például Füst Milánnak (aki még a tökalsót sem ismerte) vagy a szentek szentjének, Osvát Ernőnek:

– Bár írónak kellene lennem, de inkább kártyás leszek. Csak gondoljuk meg, hogy milyen úri módja van egy szerencsés kártyásnak, mint például Szemere Miklósnak! – Egészen egyszerűen azt csinálja, ami neki a legjobban esik. – Tudniillik akkor ébred fel, amikor akar, mert kártyajáték az ördögök jóvoltából minden időben van a világon. Felkelhet az ágyból tehát akár éjfélkor is, mindig talál megfelelő partnereket, akik tovább viszik a szerencse útjain.

Nem kell tisztelnie vagy szeretnie senkit se, mert az ő igazi barátai a kártyalapocskákra vannak ráföstve, és sok ezerszámra hozza őket forgalomba a kártyagyár.

Stüsszi vadásszal és Tell Vilmossal mindenütt lehet találkozni a világon, ők mindenütt hű barátok. Ezért inkább kártyás leszek, mint író – mond Hunyady, amikor Osvát a fiatal írókat hipnotizáló szemüvegén át ránézett a kávéház karzatán – a New York kávéház karzatán –, ahol rendes szokása szerint kedvelt íróit idomította, mint valami állatszelídítő.

De Hunyady kártyás akart lenni, és nem lehetett idomítani, talán esztendőkig se. Pedig inkább kedvezőtlen volt kártyajárása, mint kedvező, rosszindulatú széljárás vitte szerencsehajóját, mind hosszadalmasabban köhögött, nemcsak gyenge tüdeje miatt, hanem a kártyázás okozta izgalomtól is. Mégse engedett „barátai unszolásának”, hogy felvegye az írói tollat, míg csak volt egy pakli kártya Pesten, amelyet a kedvéért felbontottak.

… Míg aztán körülbelül harmincötödik esztendejében, jött egy nap, amikor minden elveszett, a babonák, a „kabalák”, szisztémák, tervek; elveszett a hitel; elveszett az önbizalom… Csak a becsület maradt meg. „Sándorka” – amint „Petőfi Zoltánka” nyomán némelyek nevezték – lehajtott fővel kullogott az utcán, öngyilkossági tervekkel foglalkozott (ami nem volt ritkaság a családjában), amikor Lázár Miklós, a Déli Hírlap szerkesztője megszólította:

– Gyere a lapomhoz, majd embert nevelek belőled.

… Körülbelül így kezdődött Hunyady Sándor élete, már itt-ott őszülő halántékkal, tapasztalatokkal megtelten és reménytelenül. És lám, sikerült. „Megütötte a bankot” – ha nem is a zöldasztal mellett, hanem egy sokkal nagyobb asztalnál. Az élet, az irodalom asztalánál.

A Margit-sziget számos elnevezés után – Nyulak, Szt. András, Nádor, Palatinus, Budai, Boldogasszony stb. – nevét IV. Béla király leányáról, Margitról kapta, aki itt élt és hunyt is el a domonkos-rend apácakolostorában.

Budapest szívében a Duna közepéből kiemelkedő, különleges adottságokban bővelkedő Margit-sziget az évszázadok alatt a városi ember menedéke, pihenőparkja, majd szórakozóhelye lett.

Mindig lakott hely volt, kezdetben egyházak felekezetei – premontreiek, domonkosok, ferencesek – birtokolták, és építettek rá kolostorokat, rendházakat és várakat. A XIX. századtól nádori birtok lett, így József nádor és József Károly Lajos főherceg erőfeszítéseinek köszönhetően valóságos paradicsommá, fürdőszigetté alakult. 1866 végén Zsigmondy Vilmos bányamérnök kutatásai nyomán csaknem 1200 méter mélységből gyógyvíz tört fel. Erre alapozva Ybl Miklós tervei alapján 1873-ra készült el a gyógyfürdő, a neoreneszánsz Nagyszálló, a Kisszálló, két vendéglő, több villa, a gépház és a mesterséges vízesés is. A Margit hidat ugyan 1876 tavaszán átadták, de a sziget csak a szárnyhíd 1900. augusztusi megnyitása után vált gyalogosan is megközelíthetővé. Mindhárom városrész mindegyik polgára joggal érezhette magáénak, különösen 1919 után, amikor közkertté vált, és ingyenes lett a látogatása. A városegyesítéstől 1950-ig, az Árpád-híd átadásáig Óbuda-Újlakhoz tartozott, majd a XIII. kerülethez csatolták, 2013-ban a fővároshoz került.

A sziget arca folyamatosan változik, őrzi szépségeit, miközben meg-megújul, és népszerűsége máig töretlen. Számtalan híres ember és művész időzött itt hosszabb-rövidebb ideig, az Óbudai Anziksz új sorozatában néhányat felidézünk közülük.

Telt ház

Nem túlzás azt állítani, hogy az 1860-as évektől kezdve tódult a nép a szigetre. Tavasztól késő őszig telt házzal üzemeltek a vendéglátóhelyek, megteltek a sétányok, később a szállók és villák is. Egymást érték a különféle rendezvények, ünnepségek, sportesemények és csónakversenyek. „A Regatta napján a szorongás és rendetlenségek elkerülése miatt a hajókra úgy, mint a szigetre arányosan meghatározott számú jegyek fognak csak kiadatni. A szigetre belépti-jegygyel bírók a nagy gőzösökön minden dij nélkül fognak oda- és vissza szállíttatni” – közölte a Nefelejts 1865. júniusi száma.

A Nőképző-egylet 1871 májusában tartotta meg rendes közgyűlését, s miután németországi hölgytársaikkal együtt megtekintették a fővárosi „gyermekkerteket és nevelészeti” intézeteket, találkozási estélyt rendeztek a Margit-szigeten, amelyre nem tagok is jegyet válthattak. Az 1871-es egypár evezős versenyt – melynek díja 5 arany, tétje 5 forint volt – a Délibábot helyettesítő Margitta, Gipsy Girl, Fantasy és Borsszem Jankó csónakok előtt Légrády László nyerte a Lepkével, 13 perc alatt teljesítve a 11 angol mérföldet föl és vissza. Ebben az évben a Duna alacsony vízállása miatt a budai oldalon, a Nádorkert közelében lévő nagy homokzátonyból kimagasló sziklatömbre egy vidám társaság felvéste az akkori évszámot, a többi, már régebben felrovott emlékjelek mellé.

A belga királyné látogatásakor – József főherceg kíséretében – mintegy 800-an vonultak a Margit-szigetre, hol már ezren felül álló tömeg várakozott rájuk katonazenekar hangjai mellett.

A királyi fenség – Mária Henrietta József nádor legkisebb leánya volt – ékes magyarsággal köszöntötte az ünneplő sokadalmat. És persze itt mulattak a képviselő urak is: a szabadelvű párt tagjai 1875. május 30-án, az ülésszakot befejezve a felső vendéglőben tartották közös lakomájukat, amelyet derűs hangulatban fejeztek be 11 óra elmúltával. „Tán érdekes lesz tudni, hogy a Margitszigetet 1871-ben összesen 155.792, 1872-ben 174.132, 1873-ban már 185.882 látogató kereste fel… A bennlakó vendégek száma megközelíti a 200-at; köztük van egy Rio janeiroi nő is, ily messziről tán még egy magyarországi fürdőnek sem volt vendége” – írta a Magyarország és a Nagyvilág folyóirat 1876-ban. A közlekedést a szigettel a Duna Gőzhajózási Társulat hajói tartották fenn, ezenkívül az óbudai hajók is rendszeresen kikötöttek a Margit-szigeten. 1878 Pünkösdjén hétezer látogatót számláltak – nem volt egy csendes zug a szerelmespároknak.

Költő és titoknok

Arany János, a tekintetes tanító úr 1860 őszén költözött fel a fővárosba családjával együtt az akkor még külvárosnak számító Üllői út 11. és a Három pipa utca sarkára. Belefáradt az évtizedes tanári pályába, új környezetre, friss benyomásokra vágyott. No, nem éppen Pestre, de a megélhetés gondja és fia jövője a főváros felé fordította figyelmét. Amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, beadta kérelmét egy irodalmi és kritikai lap indítására. A Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú szerkesztőjeként reményteljes fiatal szerzők kéziratait korrigálva merengett nemzete irodalmán, bodor füstöket eregetve barnára szítt tajtékpipájából.

1865. január 26-án tartották az Akadémián az ún. elegyes ülést, amelyen Eötvös József ajánlására Aranyt – minden tiltakozása ellenére – titoknokká választották.

Hogy kötelezettségeit mennyire komolyan vette, mutatja az, hogy már másnap hivatalába ment a Károlyi–Trattner-féle ház első emeleti udvari szobáiba, s megkezdte „beamterségét”.

Tényleg nem volt ereje és ideje a költészettel foglalkozni, mert beáldozta páratlan lírikusi tehetségét a hivatalnoki teendők miatt. Felőrölte a kötekedő kérelmezők, makacs nyelvészkedők, bolondos feltalálók leveleinek elbírálása – 330 eredeti jegyzőkönyv mellett 4100 válasz-fogalmazvány került elő –, a gyűlések szervezése, állandó jegyzékkészítés stb. Soha nem tudta igazán feldolgozni imádott lányának, Juliskának halálát, és ez is nagyban közrejátszott erejének hanyatlásában és borongós hangulatában. Túl korán beköszöntött rosszkedvű öregségében egyszerre kínozta szívbaja, köszvénye és romló szeme. 1877 márciusában második és immár végleges lemondó levelét küldte az elnökségnek, és eljött a várva várt „független nyugalom”.

„Oly otthonos itten”

Ettől fogva feleségével és kis unokájával, Piroskával rendszeresen a Margit-szigeten töltötték a teljes nyarakat. Ilyenkor a sziget felső részén, a Nagyszálló második emeletén laktak, két Dunára néző szobában. A Vámháznál vagy a Plébánia téren szálltak fel a Fecske hajóra, mert a bevezető szárnyhíd csak 1900-ra épült meg, addig csak csónakkal lehetett közlekedni.

Amikor Arany gyakorta egyedül maradt – és legutolsó alkalommal is 1882-ben –, kedves helyén, a zöld zsalugáteres Kisszállóban pihent meg.

Kora tavasztól késő őszig lassacskán ballagott széles karimájú kalapjában a zárda romjai körül, a parti sétányokon. Mélabúsan és merengve üldögélt a terebélyes tölgyek és hársak alatt, legszebb késői verseit kapcsos könyvébe jegyezgetve. Folyamatosan csiszolgatta Shakespeare fordításait, és itt fejezte be a Toldi szerelmét, amit még harminc éve, szalontai jegyzősége idején kezdett el. A nyugalmat áhító költő kerülte a társaságot, de kivételt tett Törs Kálmán, Pulszky Ferenc és Prielle Kornélia kedvéért.

Helyes György ötvenöt évet töltött a szigeten – ő az abszolút csúcstartó –, aki mint Arany János inasa került ide szolgálni. 1923-ban a Színházi Élet riportere kérdezte emlékeiről: „– Régen volt – kezdi a visszaemlékezést Gyuri bácsi és vidáman fújja a füstöt szépen kiégett tajték pipája felett –, talán igaz se volt. A szigeten annyi volt a fa, hogy nem lehetett átlátni Budára, és a földszinti 8-as szobában Arany úr lakott.

Finom, csöndes öreg úr volt, korán kelt, megreggelizett és aztán ment ki a kedvenc helyére, a tölgyek alá. Én vittem ki utána a kis asztalát, a székét, a könyveit, a tintát, a papírost.

Ott dolgozott délig a fák alatt, én mentem érte harangszókor ebédelni hívni, akkor felállt, gondosan összepakolt és visszahurcolkodtunk a szállodába. – Kik jártak hozzá? – kérdezősködtünk. – Egy-két barátja… urak az Akadémiáról, más senki… – Délután bement a városba, gyalog sétált be mindig, még a lóvonatra sem ült fel, nem akart fizetni hat krajcárt ezért a kis útért….” Gyuri bácsi évtizedek múlva „pátyolgatta” Bródy Sándort, Krúdy Gyulát, Molnár Ferencet, Szép Ernőt és Hunyady Sándort is.

A Felsőszigeti vendéglő a Nagyszálló mellett nyílt meg táncteremmel, biliárdszobával, tágas tornáccal, előtte zenepavilonnal, ahol délutánonként „nemzeti cigányzenekar” szórakoztatta a nagyérdeműt. Gyakran étkezett itt Arany, asztala a fedett tornácon, a fal tövében, szélcsendes helyen állt. A szalontai múzeum őrzi Kaps József vendéglős akkori számláit, ezekből tudjuk, mit fogyasztott általában a költő: reggelire dupla kávé, tej, kenyér. Ebédre három fogás: leves, hús körettel – beafsteak, libasült, sertéskaraj, szűzsült –, desszertnek fánk, rétes, felfújt vagy fagylalt.

A kapcsos könyv remekei

Arany János a Margit-szigeten élte át költészete utolsó virágzását. Három hónap alatt harminc költeményt írt titokban, amelyek – néhány kivételével – csak a halála után jelentek meg.

A kulccsal zárható, barna bőrkötésű könyvet Gyulai Páltól kapta 1856-ban ajándékba, ami 179, részben számozott lapot tartalmaz.

Az első 45 lapon láthatjuk Arany kézírását, illetve az utolsó néhány oldalon töredékeket. (A kéziratot 1953 óta a MTA Könyvtárának Kézirattára őrzi.) Az Őszikék ciklusa A lepke című költeménnyel kezdődött, míg a kötet utolsó darabja az En philosophe lett. Az első költemény dátuma 1877. július 3., az utolsóé 1880. december 10. Ide jegyezte fel A tölgyek alatt című költemény szövegét, ahogy – többek között – a Tamburás öreg úr című versét vagy a Tetemre hívás és a Vörös Rébék című balladákat is.

A tölgyek alatt

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fény folt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
…

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

(1877. augusztus 5.)

Kiválók azok a kis portrék is, amelyeket Arany egy-egy jellegzetes fővárosi figuráról rajzolt; a margit-szigeti szálló pincéréről és a szigeti újság­árusról.

„Az öreg pincér se gyanítja,
Hogy versbe legyen kanyaritva,
De kivált, hogy pláne magyarba:
Ha gyanitná, jönne zavarva!”

(1877. auguszus 2.)

„Mindenki annyit ér, ahogy
Betölti hívatását:
Nézd ezt a vén ujsághordót:
Becsűlöm a szokását.
Hajnalba’ már lót-fut szegény,
Öllel van a csomagja,
S mit nem csinál – kit nem kinál,
Míg számonkint eladja.”

(1877. augusztus 25.)

Éppen ezek a költemények adnak Arany öregkori költészetének igen nagy jelentőséget. A régies élet, a népies forma és kifejezésmód helyett elsőként ábrázolta a gyökeresen átalakult új életmódot, a nagyvárosi élet líráját.

„Ugyanott (a Margit-szigeten) Arany János koszorús költőnk tegnap vacsorálván, derék nejét megkínálta fél csirkéjének felével. Íme, »A tetemre hívás«. A minap pláne Toldi István meglátogatván künn lakó családját, naplemente után »Toldy estéjét« töltötte a szabadban” – vicceskedett a Borszem Jankó folyóirat a mesterrel. A Bolond Miska imígyen élcelt a költővel: „Arany Jánosnak a Szt. István-rend lovagkeresztjét adták, melylyel együtt báróság is jár. No, kedves János bácsi, már most megtanuljon ám az orrán körösztül beszélni, mert ez okvetetlenül megkivántatik a bárósághoz.”

A „Kincses sziget” térképe

Aranynak több rajza is ismeretes, mint például Szalontára tervezett saját házának terve, vagy Petőfiről felskiccelt arcképe. A legérdekesebb mégis a szigetről készült vázlata.

Egy összekötött térképcsomó mappájának hátsó lapjára vázolta fel a szigetet, ahogy ő ismerte, azokkal az épületekkel, utakkal, padokkal, ahol járkált és pihent.

Itt is pontos akart lenni, mint mindenben, amibe belekezdett. Két vázlatot is csinált: először a sziget felső részét vetette papírra a nagyobb romokig, majd a másikon a legalsó rész kivételével már az egészet tüntette fel. A végleges rajzot előbb ceruzával kezdte, később tintával írta át, s csupán négy nevet hagyott úgy, amelyek az eredetin még olvashatók: 1. Felső kikötő. 2. Vigadó. 3. Vendéglő. 4. Fogadó. Hogy mennyire precíz volt, láthatjuk az eredeti példányon: az ivókút vízének a folyását, a füstölgő gőzhajót, csónakot evezővel, padokat, fákat tüntet fel. Ráadásul a nagyját ki is színezte – a sziget területét halványkékkel, az épületek helyét pirossal. Irodalomtörténeti szempontból a legérdekesebb szó a „dichterbank”, azaz a költő padja. Talán legkedvesebb helye, hol csendben, eldugottan a legszívesebben időzött. Tudjuk, eredetileg egy ritka szép koronájú kőrisfa alatt szeretett volna padot veretni, de kívánsága nem teljesült, s csak akkor vonult a tölgyek alá.

Amikor a híres verset írta, mögéje állt József főherceg, és elolvasva a papírra vetett sorokat, állítólag ezt mondta: „Nem jó botanikus; amely fák alatt ír, azok hársak, odább foglaljon helyet, vagy 10 lépésre vannak innét a tölgyek.” József főherceg minden ősszel rendesen megérkezett, hogy híresen szép rózsafáit télire eltegye, és meghívta a Szent István-rend kiskeresztesét bográcsban főtt gulyáshúst vacsorázni.

„Már jön a főherceg, hallom, mert a kocsi serceg,
A kis sárga ponnyk lassan ügetve vonik.
– Félre, padon ülő! járt utat félve kerül ő, –
De le ne vedd kalapod, – resteli, ha lekapod.”

(A Szigeten 1880.)

Halála nem jött váratlanul. „A sziget leghívebb lakosa: Arany János koszorús költőnk még kint marad s csak a jövő hó elején költözik be városi lakására” – közölte olvasóival 1882. szeptember 26-án a Fővárosi Lapok. Egy hónap múlva már temették.

A koporsót a Margit-szigetről való tölgylevélfüzér övezte. Mellét és fejét is ilyen levelekből font koszorú borította. A sziget ajándéka volt a költőnek, amit József főherceg rendelt meg.

Krúdy Gyula szerint „a galambdúc egyszerűségű homlokzattal ellátott férfiarc… a régi világbeli tisztességes, becsületes és szegény magyar ember típusa… tiszta volt, mint az ünneplő kabát; mo­gorva volt, mint a vén sas.” Minden időkre irányt mutató, egyik legtiszteletreméltóbb alakja irodalmunknak. Példakép, akit minden korban olvasni és újraolvasni szükséges.

Nevezetesen korunk egyik legizgalmasabb, legtermékenyebb, legigazabb írója, költője, nemzedékek nevelőapja, s nem utolsósorban a testvérmúzsák serény, de nem könyörtelen munkafelügyelője: Csukás István, a városfoglaló. S milyen győzelemről szól az Óbuda Könyvek-sorozatban 2018-ban megjelent, A város meghódítása című kötete? Erre sem lesz nehéz válaszolni, csak előtte idekívánkozik egy rövid kitérő.

(Csukás István – A város meghódítása című válogatás kötete, melyben felnőtteknek írt, Budapestről szóló írásait gyűjtöttük össze a szerző hozzájárulásával, valamint a sorozat többi kötete is ingyenesen letölthető e-book formátumban: https://obuda.hu/blog/media_uj/obuda-konyvek/,

A Csukás István kötet közvetlenül innen is elérhető, PDF formátumban:
csukas_istvan_a_varos_meghoditasa

a szerk.)

A közvélemény, de sok esetben a szakértő kritikusok egy része is imádja a skatulyákba sorolást. Valaki vagy író, vagy költő, vagy dráma-, esetleg forgatókönyvíró, mindenkire rácsuknak egy többé-­kevésbé hozzá illő dobozt.

Csukás skatulyáján két cédula van: gyermek- és ifjúsági író, ez áll az egyik cetlin, a másikon csak ennyi: Süsü, a sárkány és egyéb animációk.

Kétségtelen, hogy az írót a leghálásabb közönség, a gyermekeké röpítette az országos és határokon túli hírnév magasába, de életművét ezekre a (kétségkívül kimagasló, sőt páratlan) munkákra redukálni már-már bűn, de mindenképpen kritikusi szégyen – Csukás ugyanis bármely műfajhoz, műnemhez fordul, remeket alkot. S ha prózai, lírai visszaemlékezéseit tereli össze egy kötetté, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy minden darabja értünk születik, nekünk, sőt bennünk szól.

Figyeljük tehát a hódítót! A. Horváth András, a kötet szerkesztője nem a könnyű utat választotta, amikor egymás mellé sorolta Csukás Budapestről és jelentős számban Óbudáról szóló novellaértékű emlékezéseit, karcolatait, verseit, mini-esszéit – egy lustább irodalmár minden bizonnyal az író számtalan gyermekkönyvéből kazlazott volna össze egy kisebb hegyet, s azzal is sikert aratott volna.

Az óbudai köszöntő-könyv létrehozói a szerző kevésbé ismert, mondhatni, árnyékba szorult alkotásaiból válogattak. Nem a másodrangú művecskékből, mert olyanok Csukás tolla alól nem kerülnek ki.

Hanem az olvasók által leginkább preferált művek mellett született, legalább annyira értékes (majdnem azt mondtam, értékesebb – de az ilyen összevetéseknek a nagy életműveknél semmi értelme sincs), „felnőtteknek szóló” próza- és versterméséből adnak nem akármilyen ízelítőt. S teszik ezt úgy, hogy hagyják az írót mint eleinte botladozó, de egyre magabiztosabb idegenvezetőt, hogy eligazítson bennünket az irodalmi élet bozótosaiban, a kávéházak, szerkesztőségek, kocsmák, kártyabarlangok, albérletek és szükséglakások, baráti szállások dzsungelében. Az író végiglakta a fővárost, valóban meghódította, de igazi otthonra az óbudai hegy alján lelt, a jórészt saját két kezével épített újlaki házban, ahol negyven éve műveli fáradhatatlanul mesterségét. Pár lépés innen a Régi Sipos, a Fapados, az annyira szeretett Kolosy téri piac, a tűnőben lévő, mégis mindig megújuló régi Óbuda…

Csukás István nem kőszívű hódító, nem zsarnoka birtokba vett világának, hanem óvatos, szeretetteli gazdája, szerelmetes társa. Maga mondja: több szerelmes verset írt a városhoz, mint nőkhöz, s ha ebben van is némi túlzás, a lényeget jól láttatja. Nem egyszerű beköltözője, afféle gyüttmentje a városnak, hanem – sokunk számára – nélkülözhetetlen része, akár a Bazilika kupolája.

A kötetben nincsenek elválasztva, külön ciklusokba rendezve a versek, a prózák. Szerves egységben tárulnak elénk, úgy, ahogy megszülettek, a teljességre törekvő művész szigorú belső rendje szerint.

Az már szerkesztői lelemény, hogy az azonos, vagy igen közeli forrásból táplálkozó, különböző műfajú munkák egymás mellé kerültek, mintegy kiegészítve és értelmezve a szomszédokat. Szerényen, pontosan.

Bevallhatom, hogy én elsőként a költő Csukás Istvánt szerettem meg, s most nagy örömmel lapoztam rá kedvenceimre, az Emelj fel tizenkét sorára, a Most fél tíz van és ősz dacos elégiájára, a jó szimatú óbudaiak örömére született örök darabra (Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67.-től a Kolosy térig), aztán újrakóstolom Daku költő novellákká kerekedett történeteit. A megrendítő emlékezéseket, elsősorban a Czibor Jánosnak szentelt Töredéket, aztán mindjárt a sokunk által ismert, szeretett Fábián haláláról szóló Daku-történetet, peregtek a lapok, s egyszerre azt láttam, vége a kötetnek, hiába térek vissza a postáskisasszonyok kissé kiült szoknyáihoz, vagy a nyári Római-part Csukás módra megörökített fényeihez, nem kezdődnek új versek, nem gördülnek elő új történetek. Kétszázhatvanhárom oldalnyi szellemi lakoma, érjem be ma ennyivel, súgja a költő úgy három-négy kilométernyi távolságból, hiszen földiek lennénk, vagy mi…

Dehogy érem be ennyivel – néhány írást azonnal újra elolvasok, aztán előtúrok a polcról néhány régebbi Csukás-könyvet, még a gyerekeim rég felhagyott polcairól is rám kiabál Bagaméri, meg Pintyőke cirkuszigazgató úr. Lópici Gáspár, az utca hírmondója pedig szemrehányólag tekint rám, róla hogy feledkezhetnék meg… De hát ők nem fértek bele a válogatásba.

És micsoda versek maradtak ki! Szavakat, képeket, sorokat forgatok a fejemben – micsoda gazdagság gyűlt össze az évtizedek során! S mennyi más művészeket inspiráló ötlet…

Csukás nélkül nem születhettek volna meg Sajdik Ferenc angyali bájú figurái, nem jöhetett volna létre Alfonzó felejthetetlen jutalomjátéka a Keménykalap és krumpliorrban, s nem énekelhetnék ablakommal szemben kórusban, megunhatatlanul az óvodások, hogy: „ó, ha rózsabimbó lehetnék”. Szövegei felhangzanak Kodály kórusműveiben, mások is – méltók és méltatlanok – próbálkoztak a megzenésítésével. Híveket, követőket, utánzókat teremtett maga köré. S tette mindezt úgy, hogy sosem érzékeltette, s ma sem érzékelteti környezetével vitathatatlan szellemi fölényét. A népszerűséget is szelíd mosollyal tűri, szeretetteljes, de azért csípős iróniája nem kíméli a hódolókat, de saját magát sem – a kötetben jó példa erre az Arcom az égben című írás.

Az a nemzedéki körkép, ami fel-felsejlik a kötet oldalain, sokat elárul korunkról. Sokat elárul arról az elveszett értelmiségi összetartásról, ami nélkül nem igazi az irodalmi élet.

Ha végigtekintünk a kötetben fel-feltűnő alakokon, óriásokon és kevésbé óriásokon, szinte elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek ugyanazokhoz a kávéházi vagy kocsmaasztalokhoz telepedtek, együtt mentek a lovira, együtt folytattak reggelbe nyúló kártyacsatákat. Világnézetüktől, elfogultságaiktól, előéletüktől, eltérő düheiktől függetlenül összetartoztak, s fel sem merült a legkíméletlenebb vitapartnerekben sem, hogy kétségbe vonják a másik jogát az eltérő véleményhez. Milliónyi bajunk mellett felemás aranykorként éltük meg ezeket az éveket, s bizony, ma erőszakkal sem lehetne egy asztalhoz terelni a hajdani társaságok még élő képviselőit. Csukás jól tudja, hogy mekkora vesztesége szellemi életünknek a szekértáborokra bomlás, és a maga szelíd, de határozott módján ebben a kötetben is felemeli a szavát ellene. Mosolyában együtt él egy évszázad bölcsessége a veszteségek feletti fájdalom alig titkolt könnycseppjeivel. De az író örök optimizmusa felülemelkedik a legtragikusabb történeteken, s az elveszített barátok hiánya az együtt teremtett értékek megőrzésére inspirálja (Levél a föld alá). S persze tudja jól, hogy a felemás aranykor látszatát a mindent felülíró ifjúkor lendülete teremtette, s a valódi egység mélyebben – vagy inkább magasabban? – lakozik (Az élet álom).

Sokat tanulhatunk ebből a szép kötetből, amíg megismerjük Csukás István honfoglalásának történetét. Életről, halálról, szerelemről, barátságról, hűségről és hűtlenségről, elsősorban szeretetteljes emberségről. És azt is megtanulhatjuk, hogy bármennyire ismerni vélünk egy alkotót, egy írót, költőt, nem ismerhetjük eléggé.

A többször, akár sokszor olvasott versek, prózák, szinte kívülről tudott sorok rejtett fiókjaiból újabb és újabb ékkövek gördülnek ki, egy korántsem befejezett életmű felbecsülhetetlen kincsei.

És régi folyóiratok lapjain, híven őrző könyvtárak polcain sok, egyelőre ritkábban olvasott munkájáról még nem is beszéltünk, eltereli figyelmünket a rongyosra olvasott gyermek- és ifjúsági könyvek garmadája. Lázár Ervinre mondták, de Csukás Istvánra is igaz: nemzedékeket tanított meg okosan olvasni, és egy évszázadra biztosította magának az olvasótábort. Jó tudni, hogy ezt a hatalmas munkát nagyrészt Óbudán, a fél évszázada meghódított városban végezte el.

Mi, ennek a meghódított városnak régi és új lakói szeretettel fogadtuk a fölénk kerekedő mestert. Ritkán találkozik a hivatalosság és a köznép ítélete oly egybevágóan, mint az az ő díszpolgári kitüntetése kapcsán történt, még a legmorgolódóbb öreg költő is csak annyit dörmögött hozzá: aztán a város kulcsait nehogy elfeledjétek átadni…

Mi mást mondhattam volna rá: hiszen rég megkapta! Bűvös aranykulcs ez, egyszerre nyitja a város képzeletbeli kapuit és a behódolt polgárok szívét. Bizonyára jó arra is, hogy bezárja a poklok kapuit. Ezt nem tudhatom, de hogy az emberibb jövőbe nyíló ajtó zárjába jól illik, abban biztos vagyok.

Írások Csukás István
A város meghódítása című kötetéből
(Óbuda-­Békásmegyer Önkormányzata, 2018)

Orr-beszámoló
a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

Először a hársfák illata, mivel nyár van,
ez a jó kezdet! Hársfák közt lakom s tudom,
hogy égig ér a nyár, képzeleghetnék, hogy földön
bukdácsoló pilóta vagyok, hátamon nyár-ejtőernyővel –
de már annyit képzelegtem s túl könnyen, valódibb
dolgokra vágyom, s megcsap a hársfák illata,
beszívom remegő orrsövénnyel, mint a vadászkutya,
s érzem, hogy jó nyomon vagyok, új vadászmezőn,
s kiszökhetek a ragacsos költészetből, mely olyan,
mint a beszáradt lekvár, léptem ruganyos, orrcimpám
kitágult, vígan skálázik: a kerítés mögött rózsa
mély illata, asszonyosan alt, a hársfa szoprán,
s szinte brummog az üres telken a dudva, e hármas-
hangzattal búcsúzom a kanyartól. Szeszélyesebb s kellemetlenebb
egyveleg következik: olvadó aszfalt, hánytató benzingőz,
keserű kipufogó gáz, a kiszáradt patakmederből macskadög,
rothadó rongy, pálló papírzsák csap ki szinte triolában,
de nem hátrálok, azzal az anyaggal kell dolgoznom,
ami van, s eszembe sincs mást kitalálni! Ha csúnya,
hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam,
és nincs másik életem. Valamikor volt, vagy legalábbis
azt képzeltem! Ó, ifjúság! Ó, álruhás királyfi!
Micsoda röhejes alak voltam, még most is belepirulok,
ha eszembe jut. Lehajtott fejem fölrántja a kihajló
diófa, összemorzsolok egy levelet s szippantgatom, mint a
narkósok, mert azért kell valami kábulat, hogy kibírjuk.
Így érkezem a sarki cukrászdához s átrepülöm
azt a pár métert vanília-szárnyon, karamell-léghajón,
málna-citrom-narancs-helikopteren, zötyögve érek
földet, síkosan landolok a kocsmaajtóban s férfiasan
beszippantom a sör-bor-pálinka-szagot, mélyén egy kis
ammóniákkal, de most nem csábulok el, közel a cél,
érzem a célt, már csak az étterem sülthagyma-pörkölt-tengerén
kell átgázolnom, a templom tömjén-hűsébe épp csak beszagolok,
és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva
utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová
naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazó!

A víg pesti barátok

A víg pesti barátok a Síposban
merengve isszák most a sört,
csendesen izzadnak a nyár szoknyája
alatt, az egyik erre gondol, a másikban
már ágaskodna a kedv, de lekókad,
mint a cigányok vonója, vigasztalásul
verseket motyognak, majd egy kicsit
megváltják a világot, majd a zenéről
és egyéb művészetről is szó esik, majd
elfonnyad ez is a túl forró levegőben,
s bánatosan nézik az üres székemet.

Napfényben tündöklő

Napfényben tündöklő városrész,
ha én eltűnök, te hová mész?
Összefogózva állunk, áll a pillanat,
itt, Óbudán ragyognak a falak,
mint óriási mosoly óriási arcon,
önfeledten kóválygok a régi piarcon,
nem tűnődöm, miért e mosoly, honnan e derű,
mint a lélegzés, minden olyan egyszerű,
az út ide torkollik s majd továbbvisz,
elönti e tavaszi fény-derű-árvíz,
lepke-levelek a kopott aszfalt felett,
avas télikabáton kokárda-üzenet,
nyújtózik az égig a karcsú lobbanás,
szívemből a vacogás, a ragyogás,
startpisztolyként dördül majd a pillanat:
melyikőnk fut el, s melyikőnk marad?

Éjszakák

Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt – és felébredtem.

A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat. „Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.

„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan, ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.

 Római-part

Könnyet áhító boldogság
hull rám, fekszem a parton,
mint köszörűkövön a kés:
szúnyog sír kitartón.

Csónakot cipelnek olaj-
bőrű fiúk, s a lányok
billegő csípőjén s a mell
között hó-villanások.

Hát fuss már, fuss már, teljesebb
öröm ver itt ma sátrat!
A kötélen tenyérnyi zöld
nadrág s melltartó szárad.

De valóban furcsa-e? Miért ne lehetnének az embernek e világban ilyen szerelmei is? Hiszen már az elején úgy kezdődött, mint az igazi szerelem.

Amikor Óbudára költöztem, s felfedezőutamon megpillantottam, egy csapásra megszerettem!

Dobogó szívvel megálltam a piac sarkán, s gyönyörködve néztem az összetákolt, kátránypapírral fedett bódékat, az asztalon pirosló manósipkát: a cseresznyepaprikát, a felfújt képű almát, a lányos zöldbabot, a bársony csikóorrhoz hasonló gombát és a többi földi csodát, és nem tudtam betelni velük! Segítségül hívtam az orromat is, és mámorosan beszívtam az illatokat: a füstölt hús, a savanyú káposzta, a kapor illatát, mint egy kábítószeres. A komor falak-évek között feltündöklő darabka gyerekkor volt a piac. Rögtön otthon éreztem magam! Kisimultak a ráncok az arcomon, s egy kicsit a lelkemen is. Naponta lejártam, télen-nyáron, hőben-hóban, hűséges széptevő, a kofák mosolyogva fogadták köszöntésemet, elnézően figyelték téblábolásomat. Lassan kóstolói rangra emelkedtem, jutalmul a hűségemért, ami azt jelentette, hogy itt is kaptam egy falat kolbászt, ott is kaptam egy szem szőlőt, csak, hogy el ne vigyem az álmukat. Játékos és tiszta szerelem virágzott bennünk e csöppnyi piacon, ahogy kell, s amitől el lehet viselni az életet.

A szerelem nem múlt el, ott van ma is a szívemben, vagyis nem én lettem hűtlen: a piacot bontották le. A bódék eltűntek, néha elképzelem, hogy kátránypapír szárnyukkal felrepültek az égbe, s magukkal vitték ámuló éveimet.

Tudom én, hogy elzúg az idő, s amit épphogy megszerettünk, eltűnik. Eszemmel fel is fogom a változást, józanul s kíváncsian nézem az alakuló újat.

Nem vagyok érzéketlen a változó iránt. Jól tudom, hogy nem lehet s nem érdemes megállítani az időt, mert úgy van bölcsen elrendezve, hogy múlik: sebeket gyógyítva, új izgalmakat idézve.

A változó idő az én közegem is, reményem és vigasztalásom. Úszom benne bátran én is, vagy csak evickélek, de mindenképpen előre, ahogy minden normális halandó teszi.

A régi piac helyén modern, takaros, tiszta csarnok áll, a zónapörköltet lehelő kiskocsmák helyett higiénikus büfék; műanyag rekeszekben a gyümölcsök, kifényesítve, megmosdatva, a manósipkák és egyéb bohóságok eltűntek a Köjál szigorú pillantása elől. Szép az új piac? Szép! Felzárkózott az európai színvonalhoz, büszkék lehetünk rá!

Hogy nem járok le immár az új piacra, az meg az én bajom. Nem is tudom, hogy mi a bajom. Hogy elszállnak az évek? Erről az új piac nem tehet, s magam még erőm teljében vagyok, derűsen nézek az elzúgó időre: volt-nincs! Talán, hogy szívemben lassabb a változás, ott él, virul a régi piac változatlanul, s amíg élek: örökké!

De hát ez sem olyan nagy baj! Ennyit igazán elcsenhetünk az örökkévalóságból! Mert az is a miénk, ami holtágként visszakanyarodik, ellentétesen az elmúlással, ellenkezve minden józan ésszel, kiteljesítve rövidke életünket: az emlékezés a halhatatlan vigaszág.

Szép Ernőt olvasni kell, mégpedig olyasformán, mint lassú kortyokban fogyasztani a gyógyfüves teát, a tavaszi napfényből a kisebb adagokat, s mélyeket szippantva az akác illatából. Kötetei megörvendeztetik az embert, bárhol ütjük fel őket. Na, nem azért, mert csupa bohóságot írt volna, hanem, mert betűit böngészve úgy érezzük, máshol vagyunk; távolodnak és kisebbednek a bajok, és akár örülni is lehetne valaminek. A felhők kékjének, a felröppenő galamboknak.

És jönnek a kis pillanatok, ámulatok, dolgok, amelyek körülöttünk és velünk léteznek, és utána a sokat emlegetett téves konklúzió, az irodalmi skatulya: a gyermeki rácsodálkozás.

„Valami huszonöt éve, hogy megjelent a Nyugat-ban »Gyermekjáték« cimű versem. Ez a vers azután botrányosan népszerű lett. Az egész dolgot ennek köszönhetem. Bezártak ebbe a gyermekségbe és én azóta ülök. Rokonszenves ez a beosztás, de nem több hizelgő tévedésnél… A nyelvemben egyformán benne van a vásári koldus rivása és a marokszedő lány nótája, ritmusa, a 48-as kortes beszéde és a tanítómé, tanáraimé… nekik köszönhetem, hogy igy irok.”

Szép Ernő erre esküdött fel. A leheletnyi novellákra, az egyszerű, sima képletekre, a banális hétköznapi apróságokra, a mindannyiunk életét meghatározó, de árnyékba húzódó momentumokra. Olyan fontos kis valamik, hogy fel sem tűnnek. Prózában mindig egyes szám első személyben kezdte, és erről a jó szokásáról, még ha sokszor szabadkozott is érte, soha le nem tett. Ebbe a személybe mindannyian „belehelyettesíthetődhetünk”, és meglepődve fedezzük fel magunkban ennek a hihetetlen gazdagságnak a teljességét. Szinte sértve érezzük magunkat, mert fel lett hívva rá a figyelmünk. Elképesztően nehéz ilyen megrendítően könnyednek tűnő, lezser mondatok írni, és végig stílusban maradni.

Nem kortársaihoz, a „költőóriásokhoz” kell mérnünk szerepét, hanem a költészetben elfoglalt eredetiségét, különlegességét és hozzánk való közelségét díjazzuk.

„Mert hol irodalom van, ott irodalom van” – írta egy mai költő, Laczkfi János. A bécsi emigrációban megjelent művei kapcsán Déry Tibor így fogalmazott: „Ez a költő a próza elemeiből új, külön nyelvét teremtette meg a versnek, és mondatait s fordulatait oly csodálatos erővel tudja költeménnyé lelkesíteni, hogy a szavak szinte egészen megváltozott arccal, s szinte új értelmek új kifejezésével néznek az olvasóra… olyan pompás virágja ő egy elmúló félben lévő kultúrának, mely még illatával, a szó szépségével fejezi ki életének értelmét.” Szép Ernő az egyik legnagyobb zsonglőre, kötéltáncosa a magyar irodalomnak, tárgyszerű és lírai. Mint ez a kis kontemplációja: a magát pocsolyában csodáló veréb, aki mindjárt előkapja rúzsát, hogy a legszebb legyen majd a margitszigeti verébszépségversenyen.

A havas szigeten

„Drága olvasóm, volna egy pár perczed gyönge mondanivalóm meghallgatására? Bágyadtan adom át magamat a penna kényének, – én magam érzem veled szemben való kötelességemet, mint úgynevezett hírlapiró és töprengtem most is sokáig, mivel tudnék hízelkedni érdeklődésednek, drága olvasóm.

Keresztül-kasul képzelődtem az egész világon, emlékezetemben elkérődztem a héten olvasott újságokat, azután összeránczolt homlokkal végigborongtam Budapest életének külsőségein, utczai, kávéházi dolgokon, meg minden egyében, amit a társadalmi osztályok dülő-útjain csavarogván látnom lehet.

Azután a korcsolyázni siető fiatal leányok tündérlettek előttem képzeletemben, azután a nyomorra gondoltam, meg a kórházak nehéz szagú termeiben merengő betegekre, meg a vizsgálati fogságban töprengő rabokra, azután a lezajlott Széchenyi-bálra, amelyen nem voltam jelen, de a báli névsort másnap végigolvastam az újságban, azután a főúri vadászatokra gondoltam, azután a színházi eseményekre gondoltam, azután minden átmenet nélkül a halál jutott eszembe… Az élet télire elhagyja a szigetet, a hotelekben alszik a homály a betett zsalugáterek mögött, a vendéglők oszlopos terraszain a székek felültek az asztalokra, a galamblövészet pavillonja néma s a dúczokban lakó galambok örök boldogságról ábrándoznak, a fehér teniszpálya az angol szavakkal futkosó kisasszonyok után mélázik, néma és merengő az ünnepélyes kis czukrászda meg a vidám tejcsarnok, a parti kávéház most hallgatag, romantikus kastély s a czigányzene pavillonjának asztala, amelyen nyáron a czimbalom szokott hanyatt feküdni, teli van megfeketült falevelekkel, amelyeket még az őszi szél lebbentett oda. Az egyszerű emberek, akik télen is itt tesznek-­vesznek, oly különös, távoli alakokká gyöngédülnek: a kertész, aki üvegházai felé sétál délelőtt, a levélhordó, aki gondolkozva tünik tova a havas bokrok közt, az ősz portás, aki fonnyadt, arany sipkájában a néptelen hotel előtt sütkérezik a téli napsütésben, a vendéglős, aki unalmában vadászfegyverrel leskelődik a romok körül, ahol a sűrűben nyulak bujkálnak és olykor borzot is láttak már előfutni valahonnét, s átiramlani a fehér mezőn.”

(Vasárnapi Ujság, 1914. – részlet)

Lokálpatrióta – írtuk fent, persze, mert szerette az éjszakai lokálokat. A Margitszigeten lakott szállodákban, de ideje jó részét, az estéit kávéházakban, orfeumokban töltötte, vagy kártyázott a Fészekben, az újságírók Otthon klubjában. Mert az élet olcsó volt, de a kártya sokat vitt. Kellér Andor, Szép sorstársa az elfeledett szerzőségben és lumpolásokban így emlékezett:

„Való igaz, hogy ő, aki egy fűszálat sem taposott volna el, verítékező családapáktól könnyű szívvel nyerte el utolsó fillérjüket.”

Hamar feltalálta magát a századfordulós Budapesten – a Nyugat, majd az Est újságírójaként –, sorra jelentek meg aktuális versei, heti tárcái más lapokban is. A magyar kabaréköltészet egyik kiválósága lett, aki együtt nőtt fel a műfajjal, Nagy Endrével, Medgyaszay Vilmával, Gábor Andorral. „Jómagam elég szaporán hordtam Nagy Endréhez ezt az úrinótát, meg a kuplét is; hogy őszinte legyek; gondjaim voltak és kellett a pénz kártyára is, hogy még őszintébb legyek” – írta. A vidám rigmusok, bökversek, sanzonok, kuplék és tréfás jelenetek nagy népszerűséget jelentettek, és valóban jó pénzt hoztak a konyhára. A kérdés költői: nem tudhatjuk, hogy költészete milyen irányt vett volna, ha kezdetben nem a könnyedebb műfajt választja.

A korzó

Amig beléd csomagolnak,
Szükkeblü koporsó,
Örömöm és bánatom a
Dunaparti korzó.
Olykor délben, máskor este
Én szomoru garszon,
Kihordom a Dunapartra
Igénytelen arcom.
Nézem ott a nőket, nézi
Holdkóros a holdat,
S oly keserü lesz a szivem,
Mint a lugkőoldat.
Mert a külsőm akármilyen
Igénytelen ámbár,
Azt hiszem, hogy minden urhölgy
Kizárólag rám vár.
S nem tarthatom magamban, csak
Buta tévedésnek,
Hogy mindenre reánéznek,
Csak épp rám nem néznek…
Ülök, ülök, a nap rám süt
Egész iszonyuan,
S szivemben, – talán már mondtam –
Tüzes, forró bú van.
S mit követ el egy rajongó,
Ha minden hiába –
Beleugrom minden délben
Busan a Dunába.
Nem éppen a vad habokba,
Nem, kissé odábbra –
A Scholz-féle friss, üditő
Dunauszodába.
(1909)

A korán és erősen ritkuló, gondosan előrefésült hajzat, a délceg, ámde korántsem szálfatermet és az örökké lukas zseb nem a legjobb ajánlólevél a hölgyek felé. Márpedig a pénzzavar és a „nőzavar” végigkísérte Ernőnk életét. A régi Pesten nem lehetett meg író az úriasszonyok támogatása nélkül.

Szép Ernőt vonzották és taszították a társaságbeli hölgyek, de szíve az éjszakai élet csóró kis verébfiókáihoz, aszfaltvirágokhoz, ligeti primadonnákhoz, a Tóth Mancikhoz húzta.

Olyannyira, hogy Oroszországig szaladt utánuk. Máig sokatmondó, remek színdarabjai is meglehetősen sok önéletrajzi elemet tartalmaznak. Háromlevelű lóhere, Patika, Vőlegény, Kávécsarnok, Azra, Lila ákác. Csalódásai, letörtsége ellen menekült haza csendes Margitszigetére szívét ápolgatni.

Ugyancsak Kellér említi, kik fordultak meg margitszigeti szobájában: „Csak nők látogatták, férfi egyetlenegy: a végrehajtó, aki korán reggel szokott hozzá bekopogni. Ezt elnevezte Szép Ernő kedvenc költőjének, mert mindig álmából költötte fel.” Élt a Nagyszállóban, és amikor pénze elfogyott, a Kisszállóban is, amelynek lebontása után a helyére épült Dáliában lakott. Amíg tartott az építkezés, naponta zaklatta az építész Forgó Gábort: mikor költözhet be? Amikor a riporter faggatta a Vőlegény bemutatójáról, így válaszolt: „Nagyon szép a Szigeten. Ha itt van az ember, sohasem vágyik még csak ki sem mozdulni innét. Nem azt a világot éljük – kezdte és fejezte be az interjút –, hogy illő lenne a magam dolgairól fecsegni.”

Faludy György: Szép Ernő a Margitszigeten

A kis szállónál régen párok ültek
és hallgatták a rigók mit fütyültek.
De azután, az ostromágyúk trágár
zajára elköltöztek. Nem dalolt ott madár már.

Negyvenhat nyarán kimentem egy esten,
hogy a szállóban Ernőt felkeressem.
Párok ültek a fapadokon körben,
s egy rigó füttyét hallgatták gyönyörrel.

Nem értettem. Kérdem a portást, hol van
a költő. „Kint”, feleli, „a bokorban”.
Hogyhogy bokorban? „Az öregúr éjjel

kisurran titkon, s a bokrosba térdel.
Ott fütyül nékik. Ők nem tudnak róla,
hogy Szép Ernő a szeretők rigója.”

„A legszilárdabb pont, aki körül a képet ki lehet fejleszteni: Szép Ernő. Ő már ősidők óta a Szigeten lakik. Ott ül, kék kabátban és fehér nadrágban, rendületlen hűséggel két deci rizling és a legjobban favorizált főtt marhahús előtt. Hozzátartozik a Szigethez. A pincérek hosszú lánca mint örökséget adja kézről-kézre szokásait, amelyek közé olyan furcsaságok tartoznak, hogy például száraz kenyeret szeret enni.” Hunyady Sándor – szintén szigetlakó – idézte fel ekképpen hősünk alakját a Margitszigeten, a Színházi Életnek küldött kisdolgozatában.

Száraz kenyérből azután kijutott, több is. Ki gondolta volna, hogy az 1919-ben megjelent Lila ákác, egy fővárosi fiatalember regénye 35 év múlva drámaian visszaköszön az Emberszagban? „Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam… Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot, vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.”

Ami megkülönbözteti ezt a könyvet (Emberszag) minden korabeli visszaemlékezéstől, az a speciális „szépernői” hangütés, az irónia és az elképedés.

Az értetlenség és az értelmetlen erőszak hihetetlenül feszült párbeszéde. Néhány hét a magyar történelemből, a Pozsonyi úti csillagos házból való elhurcolásáról és az azt követő erdővárosi megaláztatásról. „If you want, remember, if you want, forget.”

Szép Ernő hangját nem őrizte meg sem lemez, sem magnetofonszalag. Apróra fölvágott papiroson, kis kutyanyelvekre írt – tintaceruzával. (Talán mert a tintaceruza nyoma is lila, mint a színpadra dobált ibolya vagy az akácvirág?) A háború után nem publikálhatott, kinézte magából az akkori irodalmi élet. Nővéreivel külföldi segélyszervezetek csomagjain éltek, régi barátok kegyelemkenyerén. Néha elment Hatvany Lajosékhoz. Fekete szemüveget viselt, fél tenyerét ernyőként, a látó szeme fölé tartotta. Amit evett, annak nagy része kopott zakójára hullt, és növelte ott a pecsétek számát. Még a vizet is magára döntötte. „A kórház folyosóján láttam utoljára. Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. Nem akarta tudni. Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó óriási legyintés.

Felejtsük el az egészet – mondta az eltört mozdulat –, miért emlékezzünk a világra, ha az nem akar emlékezni ránk” – idézte meg utolsó pillanatait Zelk Zoltán.

De akarunk emlékezni! Művei velünk maradnak a könyvespolcokon, a könyvtárakban és digitalizálva az interneten. És a szigeten, alkonyi estén sétálva talán meghallhatjuk, hogyan fütyül még ma is Szép úr a rigók nyelvén.

A nyár legszebb menyasszonya

„Soha, sehol ezen a világon édesebb, gyönyörűbb arája nem volt az aranyarcu sahnak, a Nyárnak, mint a mi Margitszigetünknek ebben az áprilisban. Szeretnék ennek a mesés szerelemnek énekese lenni; mézesebb, mint Hafiz és Omar Khajjamnál is áhítatosabb. Szeretnék a hidon állani minden napkeltével, mint a müezzin és a város felé terjesztve karjaimat, híni, hívogatni a lakosságot a tavasz, a szépség, a boldogság imádatára.

Oh, jól esik nekem mindig igy is, prózai prózában és minden eszményi ettitude nélkül híresztelni, ahol és ahányszor csak tehetem, a Margitsziget varázsát és egy ellenségét.

Nekem minden ember fáj, aki most nem látja a Margitszigetet. Én nem féltem az én fejedelmi kéjemet a szent szigetre tolakodó közönségtől. Az én magányom a szivemben van, abba nem lehet úgy se betörni. A programom, a mániám, a hitem pedig az emberek boldogsága.

A szigeten lélegzem; fát és virágot nézni, s hallgatni a csöndet meg a madarak jazz-bandjét: egy-egy leckeóra a boldogságból…

Én nem tudom, valami megható van azokon a népeken, akik idekint járnak. Kapnak valamit a sziget halk, fátyolos, örök ünnepi hangulatából. Rokonszenvesebbek, kellemesebbek az emberek mikor itt mutatkoznak. Tündére van a szigetnek, az a tündér mindenkit elvarázsol.

Az a tündér a legjobb szivü tündére a báj, a poézis halhatatlan leányainak. Az a tündér a legszomorúbb városba jött, ide költözött közénk, legnyomorultabbak közé, országostul. Mi kaptuk, magyarok ezt a szigetet. Ugy ocsúdik a képe minden reggel a vizén, mintha álmodott volna a Duna, s az álma itt maradt volna…”

(Színházi Élet, 1925. – részlet)

Három anekdota

Egy alkalommal Krúdy akkor ment be a városba a Szigetről, amikor rendes körülmények között meg szokott volt érkezni. Hajnalban. A szanatóriumból, ahol a várandós felesége feküdt, értesítették, hogy a gyerek órákon belül megszületik. Szép Ernő, a hűséges barát nyugtalanul várta Gyulát a sziget útjain. Végre feltűnt a konflis, amely hozta.
– Nos?
– Megszületett. Leánygyermek.
Szép Ernő a garszonok szakértelmével kérdezte:
– Megmértétek?
– Igen.
– Mennyi?
Krúdy arca széles, kedves mosolyra húzódott. Azt felelte:
– Négy liter és két deci.

*

A hajnalig tartó borozások után előfordult bizony az is Krúdyval, hogy megvert valakit, ami könnyen ment, mert bikaerejű és indulatos ember volt. Ilyen esetekben gyökerezik Szép Ernőnek az az írói körökben közismert, de a nagyközönség közt kevésbé elterjedt tréfája, hogy azt kérdezte Krúdytól: – Mondd, mikor sötét éjjel gyalog mész végig a szigeten, hazafelé, nem félsz, hogy egyszer agyon­ütsz valakit?

*

Szép Ernő egy kései interjúban arra a kérdésre, hogy a sok száz közül melyik a kedvenc saját verse, elszavalt két versszakot, majd a homlokára csapott: Hiszen ezt Vajda János írta!

Milyen közönséget terveznek megszólítani, bevonzani a GICA-ba?

Mi a széles rétegeket akarjuk megszólítani, nem a galériák többsége által megcélzott 100–200 top műgyűjtőt. A kortárs képzőművészek bemutatására fókuszálunk, célunk, hogy „menővé” tegyük a kortárs alkotások vásárlását, a velük való együttélést. Mottónk és meggyőződésünk, hogy: „Boldogságot vesz, aki műtárgyat vesz”.

Milyen utat jártak be eddig, hogyan jutottak el Óbudára, a régi Goldberger gyár területére?

(Körbenézve a hatalmas, jelentős felújítást igénylő területeken, megdöbbenés, kétkedés látszik az arcomon. Safi kérdés nélkül adja a választ.) Mi nem vagyunk kalandorok! Húsz éve vagyunk jelen a kortárs képzőművészet piacán.

Van tömegmozgató erőnk, tapasztalataink, kapcsolataink révén tudjuk, mire van szüksége az alkotóknak és a piac szélesre nyitásának egyaránt.

A kilencvenes évek végén a Madách téren egy viszonylag kis területen kezdtük, itt nyílt a máig is működő Dumaszínház. Amikor a Bartók Béla utat mint művészeti sétányt hirdette meg az ottani önkormányzat, oda költöztünk, ahol sikerrel működünk a kortárs képzőművészek néhány vezető alkotójának bemutatásával, képviseletével. Az ottani egy galéria, itt más koncepciót valósítunk meg. Eddigi tevékenységi körünket kitágítva a magyar képzőművészeti élet újabb színfoltjaként keltjük életre a Godot Kortárs Művészeti Intézetet. A teljesen magán kezdeményezésünkre épült kortárs képzőművészeti központ új kiállítási teret biztosít a művészek, kurátorok és az érdeklődő nagyközönség számára.

Vendéglátóimtól megtudom, hogy eredetileg a „Goldberger ICA” nevet szerették volna felvenni, emlékezvén a patinás múltra és a gyár alapítójára, aki maga is jelentős művészetpártoló volt. Fel is vették a kapcsolatot a Franciaországban élő dédunokával, Shasa Goldberger neves fotóművésszel, aki kezdetben nagyon örült, nyitott volt, sőt még a műveit bemutató nyitókiállítást is elvállalta.

Aztán néhány hónap múlva egy szigorú francia nyelvű ügyvédi levelet kaptak, amelyben visszautasítják a kérést, és az elkobzott vagyon visszaszolgáltatására szólítják fel őket.

„Teljesen elképedtünk ettől a pálfordulástól. Mi ennek a területnek talán, ha egy százalékát birtokoljuk, az államosításhoz pedig a felmenőinknek sem volt semmi köze. Lezártuk az ügyet. Mi jót akartunk – de nem minden áron.”

Hét éven át keresték az intézet tevékenyégéhez a megfelelő helyet. Egyben biztosak voltak, hogy csak tulajdonban gondolkozhatnak, havi kétmillió forintot bérleti díjra nem lehet ebből a tevékenységből kigazdálkodni. Ahogy ezekre a terekre ráakadtak – szerencse volt. „Jókor voltunk jó helyen, osztatlan birtokközösségben bár, de előnyös áron jutottunk hozzá egy cég megvásárlásán keresztül.” A lerobbant ipari környezet jelentős beruházást igényelt, hogy múzeumi minőségű falakkal, környezetben rendezhessék meg a kiállításokat. Ahol tudnak, automatizálnak: a QR-kódos beléptető rendszertől kezdve a robotporszívóig.

Múzeum vagy galéria? Milyen koncepcióra épül ez az új kortárs képzőművészeti intézmény?

Az intézet összetett koncepcióra épül. Nem galéria, nem múzeum – mindkettőt összegyúrva szeretnénk a széles közönséggel a kortárs képzőművészetet megismertetni, megszerettetni.

Szélesíteni akarjuk a kört, egy kvázi tömeg alapú megközelítésben kívánunk működni. A legtöbb ember a képzőművészet irányába tett bizonytalan lépéseinél több ponton elakadhat.

A galériák általában csak korlátozott számú művészt reprezentálnak, az idelátogatók egy-egy szűk résen át tekinthetnek be ebbe világba. Amit ott látnak, nem biztos, hogy elnyeri tetszésüket, bizonytalanná válnak, gyakran még kérdezni sem mernek. Az esetleges vételi kényszertől is megriadnak. Mi az intézetünkben a múzeumok biztonságát nyújtjuk, a látogatók barangolhatnak egyedül az alkotások között. Terveink szerint egy mesterséges intelligenciát és kiterjesztett valóságot használó mobil alkalmazással a kiállításokhoz kapcsolódóan a kurátorok egy virtuális térben plusz információkkal is kiterjeszthetik a kiállítási anyagot.

Kik reprezentálják a tervezett koncepció alapján a célpiacot?

Elsősorban azt a már néhány tízezerre tehető családot, együtt élő párt szeretnénk elérni, akiknek közös jövedelme havonta eléri a hat-hétszázezer forintot, így lehetőségük van esetenként ötven-hatvan ezer forintot arra a „boldogságra” költeni, amit egy-egy műalkotással való együttélés jelent.

Ez nem nagy anyagi kockázat, mert ha csalódnának, ezen az áron mindig eladhatóak ezek a művek. Ha megtartják, még annak az esélye is megvan, hogy mondjuk tíz év múlva tíz-hússzorosát fogja érni.

Az intézet kiállításait belépőjeggyel lehet látogatni, éves klubtagság is lesz, amely kedvezményes belépést, különböző rendezvényeken való részvételt biztosít. Az első évben 500–1000 látogató bevonzását tervezzük havonta egy-egy időszakos kiállításra. Valamint megrendezzük évente a Godot Art Fairt, habár ennek a bevételével nem kalkulálunk a fenntartáshoz szükséges költségként, ez csupán „hab a tortán”. Az intézet területét különböző rendezvényekre is bérbe adjuk, amelynek bevétele hozzájárul a fenntartáshoz. Nyaranta a gyerekek részére képzőművészeti táborokat tervezünk. December pedig a rendezvények hónapja, ez biztos bevételt jelent majd az intézetnek.

Hogyan választják ki a bemutatásra kerülő művészeket, műveket?

2025-ig évente mintegy tizenötezer eurós, a kiállítások megrendezését fedező költségkerettel pályázatokat írunk ki elsődlegesen a hazai és a közép-kelet-európai régió fiatal képzőművészeinek. A pályázatban sikerrel szereplő művészek kiállítási lehetőséget kapnak. Az idei pályázat szeptember 15-ével zárult, a százötven beérkezett pályamű ötven százaléka hazai, de érkeztek alkotások Japánból, Ausztriából is. A pályázatokat előfinanszírozzuk. A kiválasztott művek két hónapon keresztül lesznek láthatók.

Mi semmit nem kívánunk ingyen: lakást, javadalmazást biztosítunk a kurátornak és a kiállítás megrendezésébe bekapcsolódó művésznek is. Minden munkát, dologi kiadást azonnal megtérítünk.

A hazai közönséget és a fiatal képzőművészeket egyaránt edukálni kell, a látogatókat a minőségi alkotások felismerésére, a művészeket a korrekt szerződéses keretek között a realitást – ismertségüket, tapasztalatukat, képzettségüket – tükröző árak meghatározására. Az intézet működésének egyik fő célja, hogy a jelenleg néhány százmilliós képzőművészeti piacot keresleti oldalról bővítse. Magán vásárlási tőkeinjekcióra van szükség a fellendítéshez. Ezt nem lehet várni a száz-kétszáz műgyűjtőtől, ehhez szélesebb, fizetőképes kört kell „rajongóvá” és így vásárlóvá tenni. Piaci alapon kell működnie a kortárs képzőművészeti piacnak is, csak így erősödhet meg, és akkor nem lesz oly sok tehetséges pályaelhagyó a fiatal a művészek között.

Mit gondolnak Óbudáról mint a kultúra városáról? Hogyan terveznek illeszkedni az itt folyó pezsgő kulturális élethez?

Fantasztikus élményt jelent számunkra, hogy már az építkezés folyamán, de a megnyitóra és azóta is nap mint nap betérnek hozzánk a „szomszédok”, az itt lakók. Kíváncsi, jóindulatú, befogadó érdeklődéssel követik azt, hogy mi az, ami ezen a patinás helyen alakul, hogyan bővül egy újabb színfolttal, lehetőséggel az óbudai kulturális élet.

Tapasztalataink szerint az óbudaiak igazi lokálpatrióták – nyílt szívvel örülnek a fejlődésnek. Hatalmas potenciált látunk az óbudai kulturális, képzőművészeti élet területén.

Számos kiállítóhely működik már évek óta sikeresen, csak néhányat említve, mint az Esernyős Galéria, az Óbudai Társaskör Galériája, az Óbudai Kulturális Központ San Marco utcai kiállítótere vagy a Budapest Galéria. Hatalmas munkát végez ezen a területen az önkormányzattal sikeresen együttműködve a T-Art alapítvány, évek óta sikeres, országos pályázatok kerülnek kiírásra képzőművészeknek. Úgy gondoljuk, rengeteg, eddig még kiaknázatlan potenciál van a kerületben a képzőművészeti élet területén, az együttműködés erősítésével, közös koncepciók kidolgozásával ennek kiaknázása elősegíthető. Ebbe a munkába szeretnénk bekapcsolódni, ehhez ajánljuk fel együttműködésünket. Érdeklődőink körét elemezve azt láttuk, hogy az óbudai élet vonzása túlnyúlik a kerület határain: szinte egy kör rajzolható óbudai középponttal a XII. kerület, a Rózsadomb, Újlipótváros vonzáskörzetével. Köszönjük az óbudaiaknak a pozitív fogadtatást – szeretnénk a jövőben ezt a bizalmat sikeres, érdekes rendezvényeinkkel megszolgálni!

Fejlődésünk első kilenc hónapját is vízben töltjük, születésünket is ennek a tápláló, védő víznek a megindulása jelzi. Az újszülöttek egészen három hónapos korukig képesek lebegni a vízen. Számos meleg tengerek vagy folyók mellett élő természeti népnél megfigyelték, hogy a gyerekek gyakran előbb tanulnak meg úszni, mint járni.

Hippokratész, az orvostudományok ősatyja két és félezer évvel ezelőtt megállapította, hogy a betegség tulajdonképpen az ember és környezete közti egyensúly megbomlása.

Ennek az egyensúlynak a megbomlását már ősidők óta az emberek ösztönösen, az orvoslással foglalkozó gyógyítók pedig először tapasztalataikra, majd az évezredek, évszázadok alatt kialakult balneológia tudományos eredményeire alapozva a víz, a hőforrások kincseivel állították helyre. A föld mélye által rejtett termálvízkincs az embert gyógyító, erejét visszaadó, testi-lelki egyensúlyát megőrző elemmé vált.

A termálvizek tudatos hasznosítása, fürdők létrejötte történelmileg beépült az ember mindennapos életébe – kialakult nemcsak a gyógyítás gyakorlata, hanem egy, az adott kor szellemének megfelelő kultúra, fürdőkultúra is. A fürdőkultúra nemcsak a fürdéssel kapcsolatos rítusokat jelenti, hanem tágabb értelemben a fürdőkben zajló társasági életet – a fürdőéletet – is felöleli, mely a környezetet, a társasági érintkezés szabályait, szokásait, a kulturális eseményeket is tartalmazza. Gondoljunk csak az ókori Róma és a birodalom fürdőire, az ott zajló szellemi, politikai életre, arra a kultúrkörnyezetre, mely ötvözte a zenét, a táncot, irodalmat, a fürdők épületeit díszítő képzőművészeti alkotásokat. Ez része volt és része napjainkban is az ember és környezete közötti egyensúly fenntartásának és helyreállításának.

Honfoglaló őseink egy istenáldotta földre érkeztek. A Kárpát-medence a világon az ötödik leggazdagabb termálvízkészlettel rendelkezik.

A honfoglaló magyarok már ismerték a hordozható fürdőkádat – ezt bizonyítják a Bíborbanszületett Konstantin császár környezetéből származó feljegyzések. A korabeli krónikás szerint, amikor a honfoglaló Árpád átkelt a Dunán, a Magyar Révnél, a Duna mentén felmenvén, a felső meleg források alatt ütött tábort – a mai Császár-fürdő tájékán indult meg a település fejlődése. A fürdés kultúrája a feljegyzések szerint az Árpád-házi királyok alatt is fejlődött. Érdekesség, hogy II. Endre leányának, Erzsébet (később Szent) hozományában többek között egy míves ezüst fürdőkádat is adott, amikor feleségül ment a thüringiai őrgrófhoz. Ebben az időben Nyugat-Európában a fürdés nem volt divat, sőt gyakran károsnak találták. A korabeli utazók ezért is csodálták meg nálunk a hévizek mellett már a XI–XII. században kialakult fürdőmedencéket, a kőfürdőket. Természetesen honfoglalóink és ország­alapítóink fürdőkultúrája szervesen ráépült a rómaiak itteni hagyományaira.

A török hódoltság idején a mohamedán kultúra szerint fejlődött és virágzott a fürdőélet. Ezek szigorúan a vallás és higiénia jegyében működtek, pompájukkal, tisztaságukkal szöges ellentétben álltak a környezetükben elhelyezkedő településekkel. A fürdők ebben a korban is nemcsak a tisztálkodás, vallási rituálék részeként működtek, hanem társadalmi, politikai kapcsolatok tereként is, ahol ugyancsak megjelent a művészet. A nők esetében a mohamedán világban szintén a fürdők voltak a nyilvános társasági élet helyszínei, ahol kendőzetlenül szórakozhattak egymás társaságában. A török kiűzése után Pest és Buda fürdőváros maradt.

A sok nyomor és pusztítás ellenére a kettős városban fürödtek az emberek, oly mértékben tisztálkodtak, és épült be ez a kultúra az életükbe, melyre az egész ún. művelt Európában nem volt példa.

A XIX. század reformszelleme a fürdőkultúrára is kihatott, a magyar és a betelepült német polgárság életébe ötvöződve virágzásnak indultak a fürdők és a fürdőélet a reformkori arisztokrácia támogatásával. Erre az időszakra tehető a vidéki gyógyközpontok fejlődésének kezdete, valamint a modern gyógy­módok gyökereinek kialakulása, fizikoterápiás kezelések beillesztése a fürdőéletbe. 1891-ben alakult meg az Országos Balneológiai Társaság is.

A magyar fürdőélet és -kultúra egyik virágkorát a kiegyezés utáni időszak jelentette. Egymás után nyíltak meg és fejlődtek az épített fürdők és strandok a szecessziós építészet és kultúra jegyében szerte a Kárpát-medencében. Mind az arisztokrácia, mind pedig a polgárság életébe beépült a rendszeres – évi akár 3–4 alkalom – fürdőkúra. Ezeken a fürdőhelyeken virágzott a kulturális, művészeti élet, melyet számos zenei, irodalmi és képzőművészeti alkotás reprezentál. A fürdőéletet az akkor fejlődésnek induló művészi értékű képeslapok (metszetek, rajzok, fotók) dokumentálják a leghívebben.

Az I. világháború és Trianon a magyar fürdőéletben is jelentős visszaesést jelentett. A rövid békeidő, melyet gazdasági válság nyomasztott, nem volt elegendő a fürdőkultúra újbóli fellendüléséhez. A II. világháború után először az újjáépítésé volt a szerep. A fürdés tömegkultúrává vált, sok szocreál alkotás tükrözi az 1950-es, 1960-as évek fürdőéletét, amely egyre inkább a kikapcsolódással és a szórakozással ötvöződött.

A XXI. század elején, így napjainkban újabb lendületet kapott a fürdőkultúra Magyarországon, gazdaságilag is kiemelt ágazattá vált.

A mai kor fürdőéletének szellemébe egyre inkább illeszkednek a korszerű gyógymódok mellett az antik kor hagyományai, a keleti kultúra és terápia elemei. Ismét hangsúlyt kap a hippokratészi elv: az egészség alapja az ember és környezetének egyensúlya.

A víz ezen egyensúly egyik fő eleme, a kortárs művészeti alkotásokban különböző ábrázolási és formai elemekkel következetesen megjelenő motívum.

Válogatás a Völgyi-Skonda gyűjtemény képeiből

A középiskolás évek után egyetemre került…

Az orvosi egyetemre kétszeri elutasítás után vettek fel. 1956 volt: már érződött az ősz előszele, tehát életemet tovább kísérte a történelem, bár többnyire negatív hatásaival.

Ettől kezdve három fő vonal figyelhető meg a pályáján: az orvosi hivatás, az oktatás-tanítás, illetve az irodalom.

A három áttekintendő életvonulatomnak kora gyerekkoromtól van jele, ezek végig kísérik életemet, persze az orvosi hivatás a domináns, emellett üti fel fejét időközönként, változó mértékben a másik kettő, de talán ezekhez simulva még két vonulat társul: a család és a világlátás.

Kezdjük az orvosi pályával!

A gimnáziumban kialakult elképzelésem alapján biokémikus kutatónak készültem, ezért jelentkeztem az orvosira, de a tanulmányok alatt, azok hatására változtattam, az emberrel akartam közvetlenül foglalkozni, tehát gyakorló orvos akartam lenni. Nagyszerű tanáraink voltak: Straub F. Brúnó (a rendszerváltásnál államelnök volt), Gottsegen György kardiológus, Nyírő Gyula pszichiáter (róluk most intézmény van elnevezve), Babics Antal urológus (Nagy Imre egészségügyi minisztere volt). Végzés után sikerült Budapesten maradnom (újpesti Károlyi Sándor Kórház), a belgyógyászatot választottam, mert az akkor magába olvasztotta az összes belszerv vizsgálatát, és én az orvoslást széles keretek között akartam végezni.

Ezért is nem igyekeztem tudományos rangot elérni, mert az hosszabb időre egy részkérdésre koncentrálást igényelt, a későbbi tudományos igényű munkáim a gyakorlati tapasztalat összegyűjtött adatainak elemzését jelentették.

Az 1960-as években első főnököm, dr. Újszászy László mellett főleg a kardiológiára irányult érdeklődésem, az 1970-es években a hematológiára, ekkor már végeztem ezeknél kemoterápiát, 1980-ban az újonnan indult dél-pesti Jahn Ferenc Kórház 120 ágyas krónikus belgyógyászati osztályának vezetői posztját nyertem el, amelyben geriátriai, érrendszeri, onkológiai és rehabilitációs részleget fejlesztettem ki. Szakmapolitikai okok miatt profilok változtatását tervezték, ezért visszahívás alapján megpályáztam és megkaptam az újpesti kórház akut gasztroenterológiai osztályának vezetését (1992), ahol az onkológiai betegek kemoterápiáját is még évekig végeztem. A kezdeti belgyógyász szakvizsga (1967) mellett letettem az onkológiai és geriátriai szakvizsgát, 1998-ban orvosszakmai munkámért megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjét, 2003-ban a Batthyány-Strattmann László-díjat.
A kórházi szférából 2003-ban mentem nyugdíjba, ekkor voltam 65 éves. Utána kerületi onkológiai gondozókban és a hospice ellátásban dolgoztam. 1980 után a fő, tudományos feldolgozást magába foglaló tevékenységem a geriátria és az attól elválaszthatatlan szociális gerontológia területére esett, e két, egymással szoros kapcsolatban lévő terület kérdéseit próbáltam felkutatni mind az egyén, mind az ellátó szervezetek szintjén. Ezen a területen van igazán szükség az egész embert vizsgáló, kezelő holisztikus szemléletmódra, ami nekem alapállasom kezdettől máig. A geriátria (idősgyógyászat) diszciplínát megteremtő Ignaz Nascher egészségügyi-szociális hibridnek tartotta ezt az orvosi területet. Ezért kerültem közel a magyar Bálint Mihály nevével fémjelzett nemzetközi és magyar Bálint-mozgalomhoz is, amely az orvos-beteg kapcsolatot vizsgálja („orvosgyógyszer”). A szociális PHARE-programbizottságának tagja lettem, a Magyar Szociálpolitikai Társaság alelnöke, majd a Gerontológiai és Geriátriai Társaság elnöke (2005–2010). A rendszerváltás megadta annak a lehetőségét, hogy ezt a kérdést több nyugati országban tanulmányozzam, a legmaradandóbb volt két hónap Dániában, valamint még: Finnország, Hollandia, Svédország, Anglia, Németország.

Tapasztalataimat átadtam hivatalos szerveknek, lehetőségem adódott hivatalos állami úton és cégek által finanszírozva is, hogy eljussak nagy nemzetközi kongresszusokra, még Európán kívül is (Kanada, Ausztrália).

Mindenhová szakmai anyagot vittem bemutatni, részt vettem nemzetközi fórumokon, pl. tagja voltam az International Federation of Ageing igazgatótanácsának, tagja lettem nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának. Orvosszakmai működésemet azzal koronáztam meg, hogy egy 700 oldalas geriátriai szakkönyv (Klinikum és farmakoterápia időskorban) orvosi részének főszerkesztője lettem, emellett egy 19 fejezetből álló gerontológiai összefoglaló könyvet írtam (Pillantás a dombról), amely néhány orvosi fejezet mellett szociálpszichológiai témákat foglal össze.

Térjünk át a tanító, oktató munkájára!

A családi előzmények hatottak rám: apai déd- és nagyapám kántortanító Székelyföldön, nagyapa testvérei pedagógusok (leghíresebb Károly, a dévai tanítóképző igazgatója). A tanítás genetikai hajlam volt a családban – Czeizel Endre kutatásai igazolják, hogy van ilyen. Szondi Lipót is ismeri: családi archetípus. Aki nem pedagógus, az is szakmája oktatója (Kálmán unokatestvérem szülészorvos).

Saját pályám: tízéves koromtól fiatalabbakat tanítottam (óraadás 5 Ft/óra), az általános iskolában és a gimnáziumban tanulópárommal foglalkoztam.

A tanulópár mozgalom jó elgondolásból született kommunista gyakorlat volt, a gyengébb hátterű munkásszármazásúak felzárkóztatásához a jó tanuló és a gyengébb együtt tanult, s ez meghozta eredményét.

Egyetemi éveim alatt felnőtteket készítettem elő érettségire. Orvosként, főleg osztályvezetői 23 évem alatt a fiatal kollégákat a gyakorlat során oktattam, egyikük mondta: iskolát teremtettem. 1980-ban mint gerontológust az Európa Tanács idősoktatási munkabizottságába delegáltak (gerontagógia, geroedukáció), külföldi tanulmányutakat tettünk. Ekkor vettem fel a kapcsolatot a magyar (majd külföldi) vezető andragógusokkal: Maróti Andorral, Csoma Gyulával, Sz. Tóth Jánossal. Azóta ezzel a kérdéssel kiemelten foglalkozom, második hivatásomnak tekintem, három egyetemen oktattam gerontológiai tárgyat: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Debreceni Egyetem nyíregyházi Egészségügyi Kar, Zsigmond király (Milton Friedman) Egyetem Békásmegyeren, utóbbi kettőn most is. Emellett az idősoktatás és egyáltalán a gerontológia területén országszerte tartok előadásokat szakembereknek és az egyre szaporodó, laikusok számra szervezett szenior akadémiákon, minderre kórházi nyugdíjazásom után több lehetőségem van. Az idősoktatás a szellemi aktív idősödés egyik fő területe (az aktív idősödés paradigma ma általánosan elfogadott irányelv a WHO, az ENSZ berkeiben), a részvétel már önmagában ismeretterjesztő és örömöt jelentő elfoglaltság, az ismeretek pedig elősegítik az idősödés problémáival való megbirkózást. A Magyar Tudományos Akadémia Felnőttoktatási Albizottságának, a Pedagógiai Társaság választmányának tagja lettem, 2018-ban egyedüliként elnyertem a Durkó Mátyás Emlékérmet.

Elérkeztünk az írói pályájához.

Anyám dán származású, családneve Andersen volt, nem valószínű, hogy a nagy íróval rokonságban lett volna, mert Dániában ez gyakori név, viszont egyik nagyanyja Sophie Schiller volt, aki vallotta a költő családjával való rokonságot. Bármi is az igazság, az én nyiladozó gondolatvilágomat belengte, hogy esetleg közöm van ehhez a két íróhoz.

Tizenkét éves korom körül már írtam rímes szöveget (még nem nevezhető versnek), de tizenhárom éves koromban (1951) írtam egy egyfelvonásos színjátékot.

Továbbtanulási bizottság előtt a tanulók vallomása arról, hogy miért akarják egyik vagy másik hivatást választani. Aztán a gimnáziumban kitűnő tanáraim közel hozták számomra a költészetet: Tóth Pál László magyartanár, aki ugyan főleg nyelvtanász volt, de elvezetett az irodalom lényegéhez, első óráján Lessing Laokoónjáról beszélt; Gombár Vince latintanár Horatius gondolatvilágát is ismertette, nem csak a versek nyelvi fordítását; Kertész Dezső orosztanár, aki latintanárként a fogságban tanulta meg az oroszt, Puskin és Lermontov költészetét adta (tőlük több verset fordítottam). II. gimnazista koromban kezdtem komolyabban verseket írni, ekkor Ábrányi Emil magyar nyelvről írt verse ihletett, és egy disztichonban írt hasonló tárgyú verssel 2. helyezést értem el az iskolai verspályázaton. A következő évben több verset küldtem be, 3. helyezést értem el. Mint mondtam, ekkor került iskolánkba az egyetem után Eörsi István – életem első komoly kritikáját tőle kaptam. Az ’56 miatti börtönévei után találkoztunk, s még idézett verseimből. Kell ennél nagyobb díj, elismerés? 1955-ben a III. kerületi pedagógusok lapja, az Új utakon közölte egyik versemet (Reggel a Badacsonyban).

Életem folyamán a versírási motiváció vissza-­visszatért, olykor hosszú évek kimaradtak, főleg a karrierépítés és családteremtés évtizedeiben volt ilyen. Mindig motiváló tényező volt, ha jeles költőkkel kerülhettem közelebbi kapcsolatba, ilyen volt Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, az utóbbi években Tornai József és évtársaim: Ágh István, Takács Zsuzsa. A klasszikus versforma sokáig vonzott, de aztán a gondolataim sokszor csak a szabad verset engedték meg, az elmúlt néhány évben a haiku is megkísértett. Az 1975-ben induló Orvosírók Körének alapító tagjai közé számítom magam, most is évente van találkozónk, ahová elvisszük felolvasásra új alkotásunkat, amelyeket összegyűjtve a következő évben kötetben megkapunk. A Nagy Lajos Társaságnak öt éve vagyok aktív tagja.

Az elmúlt húsz évben természetszerűleg több időm van irodalmi művet alkotni, ha szabad egyáltalán műnek nevezni azokat. A versek mellett elbeszéléseket, esszéket is írok.

Elsősorban mostanában a múltam megidézett részleteit és az idősödés bennem alakuló filozófiáját dolgozom fel. Saját szépirodalmi kötetem nem jelent meg, folyóiratokban (Magyar Napló, Napút, Bárka, Dunatükör, Zempléni Múzsa stb., újabban az Óbudai Anziksz), illetve antológiákban (pl. Nagy Lajos Társaság kiadványai, Aposztróf kiadó, VPM Kft.) jelennek meg munkáim. Különösen a művészetek, az esztétika és az orvoslás kapcsolata foglalkoztat, tizenhat ide tartozó témát kifejtő könyvem két éve jelent meg (Gyógyítás és szépség). Több mint harminc éve a Magvetőnél (Kardos Györgynél) egy antológiát akartam kiadni, amely a magyar lírából a testi betegségeket leíró verseket tartalmazza – az ötlet tetszett, szerződést is írtunk, de a személy változások miatt kiadására nem került sor.
A művészetek az irodalmon túl is érdeklődésem és mindennapi elfoglaltságaim köréhez tartoznak. Ez vezetett arra, hogy hatvanéves koromban egy 22 tagú asztaltársaságot verbuváltam olyan jeles emberekből, akik szintén 1938-ban születtek, mint én, de különböző művészetek, tudományok képviselői voltak, egy részük – ritkán ugyan – máig összejár. (Az ötletet Szilágyi György írása adta: „Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.”)
Ezek mellett zajlott személyes, „magán” életem a maga szépségeivel és buktatóival. 1973-ban nősültem, volt feleségem szintén orvos. 1974-ben született lányom, aki szintén orvos, 1979-ben fiam, ő közgazdász lett. Kilenc unokám van, egyévestől tizenkilenc évesig, nagy örömöm telik bennük.

Eljött-e az életmű összegzésének ideje?

Összegzésemet megcsináltam (A belgyógyászattól az öregedés tudományáig), mostanában egyes részvonulatok lépcsőit járom végig, és ezeket írom le.

Megosztana velünk néhány részletet?

Apám erdélyi székely család sarja, anyám dán eredetű, a németekkel Erdélybe bevándorolt családból származik. Apám a trianoni diktátum után jött Magyarországra, anyámat később kihozta, én 1938-ban, az utolsó békeévben születtem. 1940-ben a II. bécsi döntéssel visszakaptuk Észak-Erdélyt, apám Marosvásárhelyen a törvényszék helyettes elnöke lett, ott laktunk 1940–1944 között.

A románok átállása után menekülnünk kellett Ausztria túlsó határáig, az amerikai zónába. 1945-ben hazatértünk, nyolcéves koromig nem jártam iskolába, de behoztam a lemaradást.

1946-ban költözünk Óbudára (Kiskorona/Fényes Adolf u. 3. sz. alá). Szemben volt az iskola, a 10. szám alatt, 1952-ig itt végeztem el az általános iskolát, erről korábban írtam az Anziksz­ba. (Óbudai Anziksz – 2018/19 tél) A hátrányok miatt (apám nyugatos horthysta bíró volt) nehezen, de felvettek az Árpád Gimnáziumba, ahol a tanárok a klasszikus világot őrizték. Óbudai identitásomat elsősorban ennek a kitűnő gimnáziumnak és tanári karának köszönhetem.

Ezek szerint szívesen emlékezik tanáraira?

Feltétlenül! Külön cikket érdemelne mindegyikük, de engedje meg, hogy most csak néhány szóban méltassam érdemeiket. A Rákosi-rendszer második szakaszában voltam gimnazista, 1952-ben még uralkodott a kemény Rákosi-diktatúra, 1953-ban jött a Nagy Imre-féle enyhülés, majd ismét szorosabb lett a mindennapi élet. Az általános iskola utolsó éveit sikerült fokozott szorgalommal, tiszta ötössel végeznem, az eredmény nemcsak egyszerűen belső igényem volt, hanem a gimnáziumba bejutáshoz is mindenképpen kellett. Mivel csak a legjobb eredménnyel volt esélyem felvételt nyerni, sőt, ebben az esetben is lehetett arra számítani, hogy politikai okból elutasítanak. Eredményeim elérésében nagy szerepe volt Szalmai János matematikatanárnak, aki indirekt módon, igazi pedagógusként segített abban, hogy meglévő tudásom adja meg a szükséges önbizalmat, legyek biztos önmagamban. Például jól sikerült matematika dolgozat végére odaírta: Sic itur ad astra (Így jutsz el a csillagokig), ugyanis nála magántanulóként latint is tanultam az általános iskolai években, amikor ott nem volt erre lehetőség. Még nem alakult ki, hogy milyen pályát választok, de mindenképpen gimnáziumba, humán tagozatra akartam jutni. Bár a matematikát is szerettem, nem vonzottak a technikai pályák, kivéve az építészmérnöki hivatást, annak művészeti vonatkozásai miatt. A közelünkben volt a nívós Árpád Gimnázium, tehát oda adtam be felvételi kérelmemet.

Dacára annak, hogy családi származása meglehetős hátrányt jelentett a kérelem elbírálásakor.

Igen, de végül kitűnő bizonyítványomnak és az ezért járó selyem vörösnyakkendőnek köszönhetően felvettek a gimnáziumba. Érdekes módon leendő osztályfőnökömet, Gombár Vince latintanárt már 1952 év elején megismertem, ugyanis ekkor volt az egyik békekölcsön jegyzésének ideje.

Az állam számára hitellevél fejében befizetendő összegről volt szó, havonta a bérből vonták le. Ezt mindenkinek kellett jegyezni, ellenségnek tartották, aki megtagadta. Biztosok járták a lakásokat, és ők hajtották végre az indító lépést.

Ezt a feladatot persze kirótták a különböző beosztású tisztviselőknek, többek közt a tanároknak, így történt, hogy Gombár tanár úr egy társával hozzánk is becsöngetett ebből a célból.

Hányat írunk?

1952. szeptember elején indult a tanév, és én ott lehettem az Árpád Gimnázium padjaiban. Tehát Gombár Vince lett az osztályfőnökünk, életére visszatérek, ugyanis a Gimnázium fennállásának centenáriumán, 2005-ben kiadott emlékkönyvben engem kértek fel portréja megírására, és sikerült több adatot is összegyűjtenem róla. Az első évben nem volt latinóra, Gombár tehát csak másodiktól tanított. Minden tanárral első óráján ismerkedés történt. Furcsa módon ezek közül arra emlékszem, amelyiken a biológia tanárnő, aki később nem hagyott bennem nyomot, kérdezett bennünket eddigi eredményeinkről, terveinkről.

Amikor általános iskolai eredményemre sor került, rögtön rákérdezett: és mi lesz itt? Én azt válaszoltam, szeretnék hasonlót elérni, mire ő határozottan kijavított: nem szeretni kell, hanem akarni.

Ezt a fordulatot sokszor hallottam ezután saját és mások életének változásainál, de bennem máig ez az alkalom él élesen. Az első órákon mindegyik tanár igyekezett tantárgya lényegét felvetíteni. Magyartanárunk Tóth Pál László volt, ő merte a 15 éves fiúknak filozófiai indítással kezdeni, Lessing Laokoónjának fő mondanivalóját ismertette, megértetve, hogy minden diszciplína, minden művészet, így az irodalom is más, de saját magára jellemző eszközökkel mutatja be a világot.

Minek tulajdonítja, hogy a Rákosi-korszakban ilyen szellemben taníthattak az Árpád Gimnáziumban?

Valóban igaz, hogy minden tanárunktól kaptunk valami olyan maradandó tárgybeli, de ami még fontosabb: olyan erkölcsi, humán értékű ismeretet meg viselkedésmintát, ami – most már mondhatom – életünk végéig elkísér bennünket. Többségük az 1930-as években végezte iskoláit, az akkori kulturális eszmék pozitívumait hordozta magatartásában. A most sokat emlegetett Klebelsberg Kunó által képviselt és engedett, a nemzeti és nyugati polgári gondolatvilág valamilyen ötvöződése jellemezte ezt (persze a végletes negatív eszmék is akkor szöktek szárba). Visszagondolva erre, elképesztő, szinte hihetetlen, hogy ebből kaptunk sokat a tanórákon a Rákosi-diktatúra éveiben. Hogy merészelték ezt tanáraink?

Persze, amiben szocializálódtak, azt nem lehet letenni, de intellektuális és gyakorlati bölcsesség kellett ahhoz, hogy tovább tudják adni ilyen körülmények között.

A további évtizedeket is figyelve fogalmazódott meg bennem az a törvényszerűség, hogy olyan államokban, mint amilyen a közép-kelet-európai országok, így hazánk is, ahol egy emberöltőnél rövidebb idő alatt változnak a rendszerek, az aktuális tanárok az előző rendszerben szocializálódtak, kapták eszmei tudásukat, és ezt adják tovább a már új világ fiatal generációinak. Mi ennek a jelenségnek pozitív változatával találkoztunk. Később láttuk más változatait, a Rákosi-rendszerben képzettek a Kádár-rendszerben tanítottak, az ekkor felkészítetteken belül is voltak a politikai tendenciák változását követő vonulatok, de talán még inkább tapasztalhattuk az ún. rendszerváltás után a kommunista érában képzett tanárok egy részénél.

Kik voltak a legmeghatározóbb tanárai?

Négy meghatározó személyiséget kell kiemelni saját személyes vonatkozásomban, ami nem jelenti, hogy a többi nem adott jelentős, ma is érvényességgel bíró tanítást. Ez a négy: Gombár Vince latintanár, Tóth Pál László magyartanár, Szalmai János fizikatanár és Karádi Károly biológiatanár. Nem tudom, szabad-e kategorizálnom, de a következő sorba osztanám Udvarhelyi Ágoston földrajztanárt, Vanyek Béla kémiatanárt, Kertész Dezső orosztanárt, Hardy Zsigmond matematikatanárt, Masznyik Zoltán történelemtanárt és Iglói Mihály tornatanárt. A többiek, akiket esetleg egy harmadik sorba sorolnék, kevéssé maradtak meg emlékeimben, talán csak azért, mert rövidebb ideig tanítottak.

Iglói Mihály neve a nem óbudai sportszeretők számára is ismerősen csenghet.

Valóban. Iglói Mihály volt a tornatanárunk (eredeti neve Ignácz Mihály, ezért mindenki Náci bácsinak hívta). Az 1930-as években neves középtávfutó volt, indult az 1936-os berlini olimpián. 1950 után a világcsúcsokat elérő magyar középtávfutók edzője lett – ez sajátos módszerének volt köszönhető –, az 1956-os olimpia után az USA-ba emigrált, itt olimpiai bajnokok edzője volt. Később Görögországba költözött át, majd utolsó éveiben hazatért. Vesebántalmam miatt a gimnázium évei alatt végig fel voltam mentve torna alól. A tornaóra alatt csak üldögéltem, akkor is, ha kint az amfiteátrumban volt a foglalkozás. Ennek ellenére kedves volt hozzám, nem lenézően foglalkozott velem, sporttörténeti adatokat kérdezett, és jó jegyet adott, nehogy elrontsa bizonyítványomat. 2000-ben a Millenárison bemutatott nagy magyarok kiállításon teljes nagy poszter mutatta be az ő tevékenységét.

Részben neki, részben apámnak – aki fiatalon súlylökő volt – köszönhetem, hogy ezekben az években is nagy érdeklődést mutattam a sport­ események iránt. Több kellemes emlék kísér.

Ilyen például a politikai érzelmeket felkorbácsoló 1955-ös budapesti kosárlabda Európa-bajnokság döntője, ezt a Népstadion közepén felállított pódiumon vívták a csapatok, s ekkor megvertük a szovjet válogatottat. Egy másik hasonló érzelmekkel átfűtött esemény volt két évvel korábban, 1953-ban a tízezer méteres futás döntője ugyancsak a Népstadionban (ez volt átadásának éve), amelyen a későbbi szovjet olimpiai bajnok Kuc is részt vett. Magyar ellenfele a „kis” Kovács volt, aki akkor szintén a legjobbak közé tartozott. Kovács József, aki egyébként a közelünkben lévő textilgyárban dolgozott – óh, profi sportolók! –, 1956-ban a melbourne-i olimpián ezüstérmes lett tízezer méteren, ahol Kuc nyakába került az arany­érem. Három évvel korábban a Népstadionban a táv kétharmadánál Kuc még csaknem lekörözte, ő azonban Isten tudja, milyen energiatartalékból, egyszer csak elkezdett szárnyalni, az utolsó kör elején még 50 méter hátránya volt, majd behozta ellenfelét, a célegyenesben lehagyta, és megnyerte a versenyt. A nagy közönség – mert akkor az atlétikának is volt nagy nézőserege itthon – felállva biztatta, majd szinte magából kikelve ordított örömében. A sporthoz kapcsolva említem, hogy az olimpiákat nagy figyelemmel kísértem, főleg persze a magyar eredményeket, és volt, amire nagyon is érdemes volt figyelni, de az 1952-es helsinki olimpia éppen gimnáziumi tanéveim elkezdése előtt, az 1956-os melbourne-i meg hónapokkal érettségim után volt. Viszont a gimnáziumi évek alatt ünnepeltük az 1953-as londoni 6:3-at, és borultunk gyászba az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjének elvesztése miatt (ezt a gimnázium tornatermében felszerelt hangszórón hallgattuk végig).

Visszatérve a politika világához és annak az iskola életére való hatására, azt kell mondanom, hogy mi mintha nem ebben a korszakban éltünk volna. A tanáraink óráin – mint már mondtam – az adott tárgyak politikamentes feldolgozása zajlott, egymással és tanárainkkal jó, nyugodt viszonyban éltük napjainkat. Mindannyian a 8. általános iskolai osztálytól kötelezően a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) tagjai voltunk, de nem emlékszem, hogy DISZ-gyűlésen részt vettem volna, viszont ún. ifinapokat szerveztek hétvégén, amelyek zenés-táncos alkalmak voltak. Egynéhányat meglátogattam, keveset táncoltam is. Nem jártam soha tánciskolába, a tangót valahogy elsajátítottam, azt is azért, hogy a lányokat közel húzhassam magamhoz. A keringőt meg se próbáltam, viszont – ha jól emlékszem – mintha a zenekar már játszott volna egy-egy rock and rollt 1955–1956-ban.

Az osztálykönyvben viszont neveink mellett ott állt a családi társadalmi származást jelző nagy betű: M: munkás, P: paraszt, É: értelmiség, E: egyéb (ide tartozott a kiskereskedő és kisiparos, kiskapitalistának számított), X: a volt „elnyomó” uralkodó osztály tagja (nagyiparos, földbirtokos, katonatiszt stb.), hogy a tanárok nehogy elfelejtsék, hogy proletárdiktatúrában élünk. Ez hivatalosan úgy volt megfogalmazva, hogy a munkásosztályé a hatalom, amit a parasztsággal szövetségben gyakorol, és a haladó értelmiség is társul hozzájuk. Mint már utaltam rá, az iskolában ezen megkülönböztetésnek nem volt jele. Egy alkalommal hallottuk, hogy az egyik felsőbb osztályban volt egy „véresszájú” kommunista fiú, aki ki akart rúgatni az iskolából egy gyereket rendszerellenes megnyilvánulásáért (egyébként ez a fiú a rendszerváltásnál az ultrabal szekciónak volt szószólója). A mi osztályunkban egy X-es volt. Jól ismertük egymást, talán két fiú volt, aki kommunista érzelműnek volt mondható, de ők is jó szándékúak voltak (az egyik később párttitkár lett).

Nagy esemény volt 1953-ban Sztálin halála. A temetés idejében az egész keleti blokkban egy percre meg kellett álljon az idő, a közlekedés is megállt, az utcán járó emberek úgyszintén.

Mi az osztályban felálltunk padjaink mellett, a katedrán Gombár osztályfőnök. Csend kellett legyen, de volt, aki grimaszokat vágott, többen látták ezeket, és akarva-akaratlan összeszorított ajakkal, arcizmokkal torz mosolyt produkáltak. ­­Az osztályfőnök látta ezt, de nem szólt senkire, sőt – ahogy látszott – ő is alig tudta visszafogni magát valami mimikai rezdüléstől.

A rendszer azonban nem volt teljesen hatástalan belső életünkre. Az iparban a többteljesítés mozgalmát indították, ez kitermelte az élmunkásokat, sőt az értelmetlen magasságba ívelő teljesítményeket felmutató sztahanovistákat. Ez is, mint minden, a szovjet példa alapján lett meghonosítva, ott egy Sztahanov nevű munkás kezdeményezte, innen származik a név. Az iskolában egy több eredményt összegző, osztályok közötti versenyt indítottak meg. Ebben a tanulmányi eredmények, sőt az egyes feleletek kalkulusai, sport- és kulturális jellegű eredmények, az órákon tanúsított magatartás stb. szerepelt, pontozásos értékelés döntött a sorrendben. Amikor II. osztályosok voltunk, a parallel lányosztály nyerte meg a versenyt, minket pedig kifejezetten bosszantott, hogy az osztályunk hatodik lett. A faliújságra írtam egy cikket, amelyben – nem túl bölcsen – azt írtam, hogy a fokozott szorgalom hozta meg a lányoknak a sikert, nem a szellemi kapacitásuk, és a latin mondással zártam: Ut desint vires, tamen est laudanda voluntas. (Bár hiányoznak az erők, dicsérendő az akarat.) Persze kaptam csípős választ, és ők azzal zárták: Si tacuisses, philosophus mansisses. (Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.) De a mi igazi válaszunk az volt, hogy elhatároztuk, hogy a következő évben mi győzünk. Egy pár mozgósító hatású fiú a többieket ösztökélte, mindenki igyekezett jobban tanulni, persze ez egyéni érdek is volt a továbbtanulás szempontjából. Az órai magatartás osztályozása is fontos volt: ha valaki miatt rosszabb jegyet kaptunk, mindenki orrolt rá.

Fantasztikus közösségi szellem alakult ki az egyénnek, közösségnek egyaránt előnyös cél érdekében. A tanárok értékelték ezt az igyekvést, természetesen igazságosak maradtak, mert a többi osztály is versenyben volt.

Nagy összefogásunk eredményeként a III. osztály végén sikerült megszerezni az első helyet, „élosztály” lettünk. Kimondhatatlan örömöt jelentett ez számunkra – én még dicshimnuszt is írtam klasszikus versformában.

Hogyan emlékszik vissza a beszélgetés elején többször megemlített osztályfőnökére?

Gombár osztályfőnökünkről – mint említettem – részletes írást szerkesztettem, itt rövidítve mutatom be. Kedves arcú, de szigorú tanár volt. Felfelé kiszélesedő kopasz koponyáját csak oldalt szegélyezte kevés haj, és ami jellegzetes volt: néhány erős hajszál feje tetején átívelte a fénylő tar területet. Valamikor paptanonc volt, de későbbi feleségéért otthagyta a papneveldét. A női nemet – mi is láttuk – nem vetette meg. Jó hangja volt, állítólag korábban hivatalos helyen is szerepelt. Szünetekben gyakran, előretolt kezében aktatáskát tartva énekelt, így tört utat a zsúfolt folyosón. A latin nyelv, irodalom és kultúra ismerete számára az igazi értelmiségi lét feltétele volt. Ógörögöt is tanított, ekkor már csak különórán, sajnos én nem csatlakoztam, amit máig bánok. Csak az nem volt barbarus, aki mind a két ókori nyelvet tanulta, aki csak a latint – így én is –, az semibarbarus. A latin nyelvvel egyetemi szinten is foglalkozott, például Ritoók Zsigmonddal közösen. Korábban tanulók számára latinnal foglalkozó folyóiratban is voltak közlései. Ő élő nyelv szintjén beszélte a latint, mesélte, hogy meglepődött, amikor Rómában megszólított olasz papokat, és azok csak alig makogtak latinul, pedig két oldalról is ismerniük kellett volna ezt a nyelvet. A latin nyelvtant részletesen vettük át a három év alatt; mivel másodszor tanultam (először magánúton 11 éves koromban), úgy rögződött bennem, hogy máig tudom még több részletét is, és örömmel tölt el az életvariációkat tükröző, sokágú szerkezetének átgondolása.

Orvosként nagyon zavart, hogy kollégáim többsége helytelenül használta, ragozta a latin kifejezéseket, és nagy örömömre szolgált, hogy volt egy, akivel nyelvtani buktatókkal versenyezhettünk egymással.

Minden élő nyelv tanulásánál a latin nyelv struktúráját vehettük etalonnak (persze a később ismertetendő viszonytant is). Visszatérve tanárunkra, főleg Horatiust szerette, költeményeinek tartalmi, filozofikus mondanivalóját ugyanúgy megbeszéltük, mint nyelvi és formai fordulatait.

Tóth Pál László magyartanárunk sajátos szemléletű ember volt. „Azt is megmondhatod, fiam, hogy hülyeséget mondtam, ha megfelelő formában mondod” – ezt már az első órán tudatta. Úgy kell kezdeni az ilyen mondandót, hogy „elnézést kérek, tanár úr, de…”. Egy hónap alatt kétszer lehetett nem készülni az órára indokolás nélkül, de az óra elején felállva kellett közölni, hogy az adott alkalommal élünk ezzel a lehetőséggel. Ha valaki rendetlenkedett, az óra végét felállva kellett bevárja. Egyszer engem is felállított, pedig én ezt tévedésének tudtam be, de nem volt apelláta. Négy évbe belefér egy ilyen alkalom. Viszont egyszer egy nyelvtani magyarázatnál tévedett, és én – persze megfelelő stílusban – jelentkezés után kijavítottam, ő igazat adott, és egy ötössel jutalmazott. A nyelvtan volt a fő területe, egy addig külön nem oktatott elemzési tárgykört dolgozott ki, a viszonytant: a szótan és a mondattan közé iktatta, a mondaton belül két szó viszonyát vizsgálta, elsősorban az igéből mint központból kiindulva. Ezt ábrán mutatta be, és nekünk ezen kellett lemutogatni a szavak viszonyát; csak ha értettük a kapcsolatukat, akkor tudtunk jó helyre mutatni. Mindez sokat jelentett számunkra a nyelv belső struktúrájának megértésében, és segített az idegen nyelvekben is rátalálni erre. Tanárunk ezt az 1930-as években dolgozta ki, sikerült is később az Egyetemi Nyomda által kiadott akkori brosúráját megszerezni. Emlegette a nagy nyelvtudósokat, akiktől tanult, így Ferdinand de Saussure-t és Gombocz Zoltánt. Egy teljes tanéven keresztül tanultuk ezt a nyelvtani területet. Ma is meglep, hogy tanárunk merte ezt a hivatalos tanmenettől eltérő területet tanítani a diktatórikus rendszerben.

Nyelvtörténeti és etimológiai példákat is ismertetett számunkra. Például a főnévi igenév -ni képzőjének tartalmi eredetét: n: főnévképző, mint a vagyon, írón szavakban, i: lativusi rag, irányt mutat, mint a tájnyelvi -nyi: papnyi megyek. Tőle tudom, hogy az andalog ige a Szent Antal szobra körül mélán sétáló szerzetesek példája nyomán született, vagy az aggastyán szó a Szent Ágoston-rendi atyáktól származik.

Az irodalom tanításában is sokat kaptunk tőle, érdekes momentumokat emelt ki, amelyek jobban rögződtek tudatunkban, és e köré építettük a teljesebb ismereteket.

Az egyes íróknál néhány soros vázlatot írtunk. Szép példa erre Mikes Kelemen vázlata: I. 207 levél, II. fiktív és misszilis levél, III. P. E. grófnő, IV. Madame de Sevigné. Évtizedekkel később erre emlékezve vásároltam meg az akkor megjelent Sevigné-leveleket. Hadd idézzek még emlékeket a tőle tanultakból! Apáti Ferenc Feddő éneke: acrostichon, „terminus post quem, terminus ante quem” (1514 után – 1526 előtt). Balassi Bálint: Júlia-, Célia-, Fulvia-dalok. Zrínyi Miklós: ő volt tanárunk kedvence, sokat emlegette mottóját: „Sors bona, nihil aliud” (Jó szerencse, semmi más), a Szigeti veszedelem példáján keresztül merültünk el az eposz kötelező részeiben (a földi harc túlvilági szinten is zajlik!). Bessenyei Tarimenes utazása: Swift Gulliverének társa. Orczy Lőrinc kapcsán egy szójáték: vaddisznóvadászat utáni lakomán a disznófej az asztalon: „Ecce caput porci, vivat Laurentius Orczy”. Csokonai: Dorottya vígeposz (invokációjában a spiritus kettős értelme: szellem és alkohol) és a másik vígeposz, Petőfi: A helység kalapácsa (epitheton ornans-ok: a szemérmetes Erzsók stb.), és ugyancsak Petőfitől a formai bravúrok (Egy gondolat bánt engemet) és Az apostol filozófiája. Arany balladái, főleg a Szondi két apródja. Vörösmarty nagy, hexameterben írt opusai („Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”). Amikor Madáchhoz értünk, leállította a tanmenetet, minden órán egy felvonást olvastunk el Az ember tragédiájából. Mindezt akkor, amikor megjelent, még a napi sajtóban is közölték (Szabad Nép, a Párt hivatalos lapja) Lukács György elítélő, a művet dekadensnek, reakciósnak, a valóságtól eltérően pesszimisztikusnak ítélő tanulmányát. Nekünk viszont több rövid, aforizmaszerű részletét meg kellett tanulnunk. „Csak az építész látja az egészet…”. „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek a nő…”. „Mi, a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillantását vágyjuk az egésznek…”. „A kor folyam, mely visz, vagy elmerít, úszója, nem vezére az egyén… „Nem a kakas szavára kezd viradni, de a kakas kiált, merthogy virad…”. Ez utóbbi különösen izgalmas téma volt ekkor, mert a maximális mértékű személyi kultusz Sztálin halálával (1953) módosult, és még kommunista berkekben is téma lett a személyiség szerepe a történelemben. Egyik osztálytársam még a történelem érettségin is ezt a madáchi gondolatot idézte, de ezek az idézetek máig vissza-visszatérnek gondolkodásunkban, az enyémben mindenképpen.

Ebben az időszakban a Nyugat költői alig szerepeltek a hivatalos tanmenetben, épphogy említették őket a tankönyvekben, egy-egy korukat kritizáló verssel (pl. Babits: Május huszonhárom Rákospalotán), mert formalistának, l’art pour l’art költőknek tartották őket.

Mi ennél többet kaptunk tanárunktól, de az igazi elmélyülésre nem volt lehetőség. Adyra és József Attilára persze több időt hagytak a tanmenetben, de tőlük is lényegében csak a politikai tartalmú verseket vették számba.

Az irodalmi szakkör vezetője eleinte egy másik osztályban tanító tanárnő volt, majd az egyetemről egyenesen hozzánk került az akkor már ismert költő, Eörsi István. Versek elemzését végeztük, ha jól emlékszem, főleg Ady versei szerepeltek ezek között. Évente versírási pályázatot hirdettek. 1954-ben egy disztichonokban megírt, a magyar nyelvről szóló epigrammával vettem ezen részt, amelyet Ábrányi Emil hasonló témájú verse ihletett. II. helyezést értem el. 1955-ben egy füzetre való költeményt küldtem be, köztük fordításokat oroszból. Ekkor III. helyezést nyertem, ugyanis azt a hibát követtem el, hogy sok, köztük gyenge verset is bemásoltam a füzetbe. A több – pláne, ha vegyes értékű – kevesebb, mint a kevés, de válogatott. Mindkét tanártól kaptam írásbeli kritikát, amelynek lényege az volt, hogy korom kérdéseiről írjak, ne a nagy klasszikusok témáit idézzem. Egyes írásaim elég gyengék voltak, ugyanakkor jó formaérzékűnek tartottak. A tanárnő például azt írta, hogy nem lepődött volna meg, ha egyes verseket például Berzsenyi kötetében találtak volna meg (igaz, ez dicséret is – írta). Írtam egy verset Erdei lak címmel, szapphói strófaszerkezettel, utólag mintegy beszálltam Petőfi, Tompa és Kerényi versenyébe. Reggel a Badacsonyban című, hexameterben írt költeményem megjelent a kerületi pedagógusok Új utakon című folyóiratában. Eörsinek nagyon tetszett József Attila Medáliák című verséről írt négysorosom. Kb. 15–20 év múlva, börtönévei után találkoztunk a villamoson, és meglepetésemre idézte ezt a kis verset.

Ekkor tanított gimnáziumunkban Szabolcsi Miklós irodalmár, egy nagy József Attila-monográfia készítője. Politikai okból tették középiskolai beosztásba. Osztályunkban nem tanított, csak helyettesítésnél találkoztunk vele, de ilyenkor is foglalkozott velünk, például rímeket írt a táblára, hogy abból verset fabrikáljunk, olyant is, amilyent – mint mondta – a Nyugat költői is adtak egymásnak, például ilyen volt: Konstantinápoly – Konstantin, ápolj!

Jöjjön Karádi Károly, a biológiatanár. Ő is a nagy fajsúlyú pedagógusok közé tartozott. Kedvesen, barátságosan volt nagyon szigorú, sokat követelt. Ha valaki jelentkezett, hogy betegség miatt nem tudott készülni, az volt a válasza: „Ha valaki beteg, otthon fekszik, van szabadideje, aki fekszik, az olvas, aki olvas, az mit olvas? Biológiát olvas.” Tehát nem volt pardon. Azokkal, akik orvosegyetemre készültek, különösen szigorú volt. Negyedik osztályban behozta az osztályterembe az emberi csontvázat, és nekik tudniuk kellett a nagyobb csontok nevét latinul. Az orvosegyetemen ismerték a nevét, a jól felkészített tanulóktól kérdeztek rá. Föld utcai házán halála után emléktáblát helyeztek el.

Kertész Dezső orosztanár. Nyelvtanárként a háború alatt fogságban volt a Szovjetunióban, ahol megtanulta az oroszt, tehát ő nem két leckével járt a tanított anyag előtt, hanem a nyelv szépségébe is bevezetett minket. Például a nyelvtant a latinhoz hasonlítva tanította, egy példa: csitvjortovo aprelja (április negyedikén), birtokos eset fejezi ki az időpontot, tehát: genitivus temporis. Az orosz nyelv grammatikai érdekességei elvi összefüggéseiben magától a nyelvtől függetlenül megragadtak bennem, például a 10 -mja végű szó, amelyek a nyelvtörténet régi időszakaiból maradtak meg, ezért „bölényeknek” nevezte őket. A gimnáziumi orosz szakkör elnöke lettem, legtöbbször egyedül ültem tanárommal szobájában, és Tolsztojt olvastunk.

A kötelező nyelveket sose szerették a tanulók, a háború előtt a németet. Az oroszban pedig még az elnyomó hatalom nyelvét is érezték, és ki nem állhatták. Ő viszont megszerettette velem a klasszikus orosz írókat-költőket.

Krilov, Gogol, Puskin, Lermontov, utóbbi kettőtől több verset lefordítottam és a költészeti verseny anyagába illesztettem. Tatjána levelének kezdő sorait máig tudom. Lermontov lett a kedvenc költőm, de nagyon élveztem – igaz, magyarul – Korunk hőse című regényét is. Az ő válogatott verseit kaptam meg – kiváló magyar költők műfordításában – dicséretként mint ajándékkönyvet. A Démon című verse Arany László fordításában szívesen idézett költeményem: „Mogorva démon, kósza lélek röpült a bűnös föld felett és benne egy szebb régi élet emléke dúsan felszökött”. Évtizedekkel később Lator László költővel, aki sokat fordított tőle, jó volt beszélgetni róla. Kertész tanár úr egy hivatalos ünnep tanári összejövetelén esett össze és halt meg. Utána Dobra Lászlóné orosz ajkú tanárnő tanította a nyelvet, akit később meglepetésünkre Gombár Vince osztályfőnökünk feleségül vett.

Ezekben az években az országos tanulmányi versenyeket Rákosi Mátyás nevével fémjelezték. Részt vettem ebben orosz nyelvből is, és bejutottam a döntőbe, amely a Villányi úti volt ciszter gimnázium (akkor József Attila, ma Szent Imre néven megint ciszter iskola – a szerk.) termeiben zajlott. Petőfi és Puskin verseinek összehasonlítása volt a kidolgozandó téma. Itt helyezést nem értem el.

Cecei volt az egyetlen tanárunk, aki már a háború utáni években végzett, tehát már a dialektikus és történelmi materializmus talaján oktatott tantárgyakat tanult, persze ez az irányzat fokozatosan vette át az uralmat az egyetemeken. A háború utáni koalíciós időszakban már egyértelmű volt a kommunista dominancia, de a fordulat éve után éles váltással ez lett a szigorúan megkövetelt koncepció.

A számunkra tanított marxista alap lényege – mint ismert – az volt, hogy a gazdasági érdekek határozzák meg az államok terveit, cselekvéseit, tehát a történelmet. Ezt Marxtól függetlenül a nyugati történelemfelfogás már többé-kevésbé elfogadja.

Negyedik osztályban a gimnázium régi tanára, Masznyik Zoltán vette át a történelem tanítását, nála a történelmi események időbeli lezajlása, egymásra következése és talán (úgy emlékszem) az elvi döntések jelentősége került előtérbe. A fontos évszámokat tudni kellett, minden felelet három évszám megkérdezése után kezdődhetett. Ennek köszönhetően ma is tudok sok évszámot, így el tudok helyezni eseményeket az idősíkban, és kapcsolni nagy fordulópontokhoz. A tanár „beceneve” Zeusz volt, amit nagy kopasz koponyája miatt „érdemelt ki”.

Hardy Zsigmond matematikatanár, Zsiga bácsi. Eredetileg a francia nyelv tanára volt, de mivel a nyugati nyelvek lekerültek a gimnáziumi főtantárgyak közül, kellett más, mindennaposan szükséges tárgyat választania. Nem tudom, ebben is volt-e előképzettsége, vagy csak a kényszer által művelte ki magában ezt a területet (elképzelhető, hogy volt ilyen „átoktató” hivatalos lehetőség a nyelvtanárok részére). Jóindulatú, kedves ember volt, néha kissé felbosszantották a tanulók. Érződött, hogy nem mozog teljesen magabiztosan a matematikai közegben. Ennek ellenére számomra a matematika maradt az egyik kedvenc tárgy, nem kellett sohasem tanulnom, mert a logikája által belém csordogált. Matematikai szakkörre jártam, ott előadásokat tartottam, például a kis és nagy Fermat-tételről. Iskolai versenyeken is részt vettem. A legjobb mindig Szabados József, a párhuzamos reálosztály tanulója lett, aki később az Akadémián is ezen a területen dolgozott. Én általában a második vagy harmadik helyet nyertem el, ugyanis a lányosztályban volt egy nagyon kiváló matematikus, Morelli Klári (Aujeszkiné volt a tanáruk, férje a neves meteorológus rokona), akinek szintén ez lett a hivatása, és igazán csak vele voltam versenyben. Második osztálytól feladatmegoldásokat küldtem be a Középiskolai Matematikai Lapokba, a feladatmegoldásokat pontozták, és az országos összesített eredmény megjelent a lapszámokban, az első 30 nevét is közölték. Ezek közé nekem is sikerült bejutnom, amit emléklappal is igazoltak. Az első mindig Csiszár Imre volt, akit 60 éves korunkban volt szerencsém megismerni.

Első és második osztályosok számára meghirdették az országos Arany Dániel Matematikaversenyt, második osztályban bekerültem az országos döntőbe, ahol III. fokú dicséretet érdemeltem ki.

A matematikát annyira kedveltem, hogy érettségi után még egy Kürschák-versenyre is elmentem, és évtizedek múlva, amikor szakszervezeti főnök voltam, bizonyos bérkiegészítő juttatások nagyságrendjének kiszámítását lehetővé tevő matematikai képletet én alakítottam ki.

Vanyek Béla kémiatanár. Őneki is az angol nyelv volt a fő profilja, de hasonlóan Hardyhoz, ő is választott másik tárgyat. Abszolút magabiztos volt ezen a területen. Felelés mellett átfogó dolgozatokat íratott, amelyek írása közben kopószemmel járta a padsorokat, figyelte, nehogy puskázzon valaki, és jaj volt annak, akit elcsípett. A harmadik év végén fejeztük be a kémia tanulását, ún. kisérettségit tettünk, amelynek jegye bekerült az érettségi bizonyítványba. Évekkel később, amikor az újpesti kórházban dolgoztam, és már egyértelmű lett, hogy angoltudás nélkül nem lehet lépést tartani az orvostudomány fejlődésével, angolórákat vettünk tőle.

A kórház közelében lakott, így két munkatársammal rábírtuk, hogy bent a kórházban adjon nekünk órákat. Az akkor nálunk használatos Eckersley könyvből vettünk át két és fél kötetet.

Szalmai János fizikatanár. Ő volt az, aki általános iskolában matematikát tanított, és akihez külön latinórára jártunk, neki köszönhetem tudásbeli önérzetem kialakulását. Nagy öröm volt számomra, hogy itt is tanított. Itt már nem volt annyira közvetlen a kapcsolatunk, a korszak is személytelenebb lett, és ő láthatta, hogy bennem már kialakult a szükséges magabiztosság. Osztálytársaim nem nagyon kedvelték szárazabb modora miatt, de a tantárgyat lényeget feltáró érthetőséggel adta elő. Harmadik-negyedik osztályban részletesen kidolgozta az érettségi tételeket, nagyalakú füzetbe írtuk le, ezt kellett tudni, minden benne volt (az egyik ilyen füzetem most is megvan). Harmadikos koromra eldöntöttem, hogy biokémikus akarok lenni, ehhez az orvosi egyetem elvégzése a legmegfelelőbb, amire érdekes módon anyám jogász főnökei vezettek rá. A felvételi tárgyak a biológia és a fizika voltak, így utóbbit is átlagon felül kellett elsajátítsam. Ezért fizikából is jelentkeztem az országos Rákosi Mátyás Tanulmányi Versenyre. Sikerült bejutnom az országos döntőbe, de ott helyezést nem értem el, pedig ez kellett volna, hogy felvételi vizsga nélkül felvegyenek az egyetemre.

Udvarhelyi Ágoston földrajztanár, igazgató-helyettes a vagány fiúkat kedvelte, ezért én úgy éreztem, hogy engem nem igazán szeret. Külön rossz érzés maradt meg bennem azáltal, hogy egy alkalommal azt mondta édesapámról, hogy deklasszált. Ez igaz volt, mert bíróként liftes kellett legyen, mivel a Rákosi-rendszer elvette teljesen a nyugdíját, de ezt a kifejezést általában azokra vonatkoztatva használták, akik saját hibájukból csúsztak le saját társadalmi osztályukból, sőt elzüllöttek.

A földrajz lényegét jól tanította, ő is vázlatot diktált, amelynek tudása elég volt a jó jegyhez. Kirándulásokat is szervezett a földrajzi tájak megismerésére.

A földrajz oktatása is befejeződött a harmadik év végén, kis érettségit tettünk le belőle, és ennek jegye is rákerült az érettségi bizonyítványra. Évtizedekkel később is egy-egy földrajzi helyre jutva felötlött az ő általa tanított ismeret, így: mórágyi rög: ősi terület, vagy timföldbányák: Szőc, Halimba, Nyirád, Iszkaszentgyörgy. Később, az érettségi találkozókon viszont nagyon jó érzés volt találkozni, úgy éreztem, mindkettőnk oldaláról. Temetésén részt vettem, az egyik búcsúbeszédet Sinkovics Imre színész mondta, mivel ő is az Árpád Gimnázium tanulója volt. Az ő szájából hangzott el tanárunkra és a kommunista rendszerre utalva: Téged sosem szennyeztek be semmiféle kitüntetéssel.

(A beszélgetés itt még nem ért véget. Boga Bálint egyetemi éveiről, tudományos eredményeiről és írói munkásságáról következő számunkban olvashatnak.)

A modern pszichológia már mindenki által elfogadott elve az ún. narratív identitás, azaz az elbeszélt önazonosság: emlékeinkből állítjuk össze magunkat, és ezt megfogalmazzuk magunk számára, meg el is meséljük másoknak, tehát annak tartjuk magunkat, ami életeseményeink, cselekvéseink emlékéből összeáll tudatunkban.

Pierre Nora francia tudós ehhez azt teszi hozzá, hogy az emlékezés a helyekhez kötődik (lieux de mémoires), a helyek emléke tartalmazza, helyezi el bennünk a történéseket.

Ezt a kis filozófiát el kellett mondjam ahhoz, hogy jelentőségét kiemeljem annak, hogy visszamegyek gondolatban az Óbudán töltött időm első öt–hat évére, és ebben ne csak saját létem cselekményeit soroljam el, hanem az akkori „hely”-re, óbudai környezetemre is kitérjek, benne a materiális, az emberi és a politikai környezetre. Gulyás (Gottlieb) Miklós, aki végig osztálytársam volt, kitűnő könyveiben hasonlót tett, és egykorúságunk miatt azonos korszakról. Egyik könyve bevezetőjének írója, Láng Zsolt utal Gadamer gondolatára: gyerekkorunk a mi „legigazibb”, „egyetlen” otthonunk.  Tehát ebből bomlik ki egész életünk, és valamennyire későbbi tetteinkben visszaköszön ez a gyerekkor, ezért is érzem – a fenti gondolatok kiegészítő késztetőjeként –, hogy meg kell fogalmazzam saját akkori világomat, amely elevenen él bennem most is, és kortársaimmal összehasonlítva is megvan az egyedisége mind történéseiben, mind az emlékezés formájában.

Izgalmas szellemi játék, ha a jelenlegivel hasonlítom össze a tudatomban élő régi utcaképeket, szinte ráhelyezem erre a régi térképre, dombormű-térképre a mai képet, most ez mintegy lefedi azt, alatta – ha jó az emlékezetem – ott van az előző, mint nem egy mostanában kapható történeti képeskönyvben, ahol a különböző korok városképei vékony lemezként lehajthatók egymásról.

A régi épületek úgy elevenednek meg, hogy helyiségeikben megjelennek az akkor ott tevékenykedő, számomra leginkább fontos feladatokat végző személyek, és ebből kiindulva kiteljesednek aztán a hozzájuk fűződő emlékek.

A II. világháború előtt, 1938-ban születtem. 1946-ban, nyolcéves koromban kezdte meg családom óbudai életét az akkori Kiskorona utca 3. magasföldszintjén, egy egyszobás, félkomfortos lakásban. Addig a háborúnak köszönhetően sok mindent megértünk, de most csak óbudai éveimet jelenítem meg. A lakás anyai nagyanyám nevén volt, barátnője, Bodolay néni hagyta rá, mivel ő idősek otthonába költözött, nagyanyám meg fiához ment lakni. Ez a hely lett akkori világom, mikrokozmoszom középpontja. Az épületünk – a szomszédos 1. számúval együtt a maguk három emeletével – kiemelkedett a környező, többségében földszintes, részben leromlott, a háborúban sérült ház közül. Ez a két ház ékszerűen helyezkedett el (most is ez a helyzet) a Lajos utca és a Kiskorona utca között, mintegy megindítva az innen a Lajos utcából leágazó Kiskorona utcát. Ennek következtében a ház lakásainak egyik fele ablakaival a Lajos utca felé nézett, így mi is arra tekinthettünk ki szobánkból. Magasföldszinti ablakunk alatt volt a házunkban lakó Szászi Ferenc szabóműhelye (ennek képe, felette az ablakunkkal megtalálható az Apám Óbudája című fotógyűjteményben). A szabó felesége volt a házfelügyelőnk, akinek férje – természetesen – besegített mindenben, mindketten idősek voltak.

Ez a két ház akkor az újabbak közé tartozott, a két háború közt épültek, most viszont a múlt őrzői, mert körülöttük többemeletes házak épültek az azóta eltelt évtizedekben. Ablakunkkal szemben akkor az utca másik oldalán földszintes ház sérült fala látszott, rajta a mögöttes házban működő pénztárgépkészítő iparos, Monhalt mester akkori pénztárgépet bemutató hirdetőtáblája. A lakásban se meleg víz, se központi fűtés (akkor ritka volt), sőt gáz- vagy villanytűzhely sem, a fát, szenet a pincében tartottuk, de mi boldogok voltunk a háború utáni első, csak saját magunk által lakott lakásban.

Tehát az én kis világom közepén volt a lakásunk, és innen kezdődött az a terület, amelyben elhelyezkedtek az életfontosságú feladatokat végző létesítmények – és valóban ott megvolt minden számunkra fontos.

Ennek a belső zónája egy körülbelül fél kilométer átmérőjű körben helyezhető el. Úgy is leírható, mint két „várkastély” között elhelyezkedő település a szükséges boltokkal.

A két „várkastély” a két nagy textilgyár volt, mindkettő 100–150 méterre tőlünk. Északra még a háborúban megmenekült családrész tulajdonában levő Goldberger gyár (később államosítva), délre a Magyar Pamutipar Rt. Gyára (Nagyszombat utca). Egészen közel helyezkedett el a Tímár és Kiskorona utcai ikeriskola. Előbbi leány-, utóbbi fiúiskola volt, ekkor még nem volt nálunk koedukáció. Az utóbbi iskola majdnem a házunkkal szemben állt. A Tímár és Knurr Pálné utca sarkán volt a kerületi rendőrség, de az épületében volt egy kis cukrászda is. 50 fillérért itt vettük a fagylaltot. A Kiskorona és Tímár utca sarkán (ahol ma a rendőrség van) volt Szigeti bácsi papír- és írószerboltja. Itt vettük a tanuláshoz szükséges írószereket és örömmel az ún. négus-bombát. Ez egy kis borsószem valami minimális lőporszerű anyagba mártva és laza papírba csavarva. Földre ejtve nagy pukkanást okozott. Észrevétlenül lányok közelébe lopakodva hirtelen leejtettük, és nevetéssel figyeltük ijedtségüket. 10 fillér volt az ára.

Nagyobb utcakereszteződés volt a Lajos utca és a Tímár utca találkozása. Egyik sarkán volt Vince szatócsboltja, ide jártunk vásárolni, háztartási szereket is lehetett az üzletben kapni. Boltjában árulta az Óbudán legjobbnak tartott Lehmann-kenyeret. A pékség akkor valahol túl a katolikus templomon volt (leszármazottai boltja most az Óbudai Temető közelében van). Anyám hitelszámlát is vezetett nála. Vincze úr a kiskereskedők ellehetetlenítését követően, a Meinl-üzlethálózat államosítása után kiépített Csemege Vállalat egyik közeli boltjában lett eladó. A másik sarkon trafik volt, nagy, kövér, vak ember volt a tulajdonosa, gyakran ott volt vele az ugyancsak termetes felesége és néha fia, aki – mint mondták – orvostanhallgató volt. A harmadik sarkon gyógyszertár volt, a negyedik egy ideig üresen állt, később garázsokat építettek oda. A Lajos utcában, még az elágazás előtt két érdemleges hely volt. Az egyik Németi bácsi suszterműhelye – szemüveges, alacsony, cingár kis ember volt, mindig ott ült kaptafája mögött a bejárat közelében, nyáron nyitott ajtóval, hogy a fény, a kinti világosság beáradjon munkadarabjára. Tőle két háznyira volt a finomakat főző Buruczky étterem, vagy inkább kifőzde (ma Vidocq étterem): azt mondták, hogy azóta finomak az ételek, amióta a tulajdonos elvette a nála idősebb, az étterméről hagyományosan híres Sipos elvált feleségét. A meglehetősen termetes asszonyt egyszer-kétszer magam is láttam.

Az 1950-es évek elején 10 forintból meg lehetett ebédelni nála, például szalontüdőt, mákos tésztát és egy pohár szódavizet kaptunk ennyiért.

A temetőben a családi sírhantunk közelében volt a Buruczky dísz­sír, ahová évek múlva elhelyezték az asszonyt.

A villamosok a Bécsi úton jöttek a város központja felől, a Nagyszombat utcánál váltak el: a 7-es ment tovább a Vörösvári út felé, a 11-es elkanyarodott felénk, sőt eleinte a Lajos utcában, az ablakunk alatt ment a Fő tér felé (később áthelyezték a Knurr Pálné utcára), onnan a Vörösvári úton folytatta útját. A 66-os villamos kis kört csinálva a Bokor utcánál, az Árpád gimnázium elől fordult vissza, és ment a 6-os vonalához kapcsolódni a Nagykörútra, a 18-as innen Buda központja felé. Tízéves koromig a fent leírt lakókört csak kivételesen, konkrét cél érdekében hagytam el, itt zajlott az életem, főleg az iskolához kötődő tanulói életem. Nézzük tehát először ezt!

1946 őszén Óbudán kezdtem meg az általános iskola 3. osztályát. A mi osztályunk a Tímár utcai lányiskolában volt elhelyezve, talán helyhiány miatt. Az alacsony, Szent Péter-kopaszságú Badál Ferenc volt a tanítónk.

Mivel a háborús események miatt iskoláimat késéssel kezdtem, anyám magántanárt is fogadott, hogy lemaradásomat behozzam.

Badál tanító úr javaslatára Uxa Ferencnéhez jártam, aki a Bécsi úti városi házakban lakott. Az első itteni éveinkben nemzetközi gyerekélelmezési akció (UNRRA: ENSZ szervezete) keretében kaptunk egy-egy alkalommal Amerikából származó ételből készült ebédet, és 1947-ben dán támogatással (Red Barnet) nyári napközi ellátást. A 4. osztályban már a fiúiskolában kapott helyet az osztályom, Orbán Béla száraz modorú tanító lett az oktatónk. Ötödikben az akkor végzett Csajághy Béla lett az osztályfőnökünk (Röcsögének becéztük, lásd: Csajága-Röcsöge), aki a magyart tanította; és sorolom a felső tagozati tanárainkat: Szalmai János matematika, akihez jártam külön latinra a lakására; Pekrényi Emil (Pekász) német, már 4.-ben hozzá jártam külön németre (lásd Óbudai Anziksz 2016/2017 tél, beszélgetés Tiszavölgyi Istvánnal – a szerk.); a szigorú Horváth László (kövérsége miatt: Pufi) földrajz; Valkó Endréné történelem és dr. Horváth Gedeon (Gida) orosz. Fábián tanár kereskedelmi gyakorlatot tanított 5.-ben, helyette 6.-ban műhelygyakorlat volt (Meszlényi) kézügyességi feladatok végzésére. A hittant – amíg lehetett – Hajnády tisztelendő tanította, aki a János Kórházban lakott, mivel valószínűleg a betegek, haldoklók lelki gondozásával is foglalkozott.

Osztálytársaim egy része, neveikkel is bizonyítva – ahogy Gulyás barátom könyvében már leírta – a korábban Óbudára költöző nemzetiségek leszármazottja volt, főleg a sváb neveket találjuk meg: Hasch, Lebhardt, Szautner, Weisz, Czoller, persze a II. József óta viselt német nevekkel zsidó fiúk is tartoztak közéjük: Lang, Steiner.

Boga Bálint dr.

Belgyógyász, geriáter és onkológus főorvos. A geriátrián kívül évtizedek óta a szociális gerontológiával is foglalkozik, ezen belül kiemelten a geroedukációval, 1990–1992-ben az Európa Tanács ezzel foglalkozó szakbizottságának tagjaként. Közleményei alapvető összefoglaló munkák ezen a területen. 2005 és 2010 között a Magyar Gerontológiai és Geriátriai Társaság elnöke volt. Onkológusként évekig dolgozott a Kenyeres utcai Hospice Alapítványnál és a Vörösvári úti Rendelőintézetben, több főiskolán, egyetemen oktat gerontológiai tárgyat, szenior akadémiák állandó előadója. Szakíróként és szépíróként egyaránt jelentős életművet épített fel, tanítványai, követői segítségével alakítja a tudomány sikerágazatává a korábban sokszor elhanyagolt diszciplínát.

Boga Bálint tanár úr életpályája szorosan kötődik Óbudához, s amikor – nem önként – lakhelyet változtatott, egy percre sem adta fel lokálpatrióta alapállását. Jó kapcsolatot ápol a városrész idősekkel foglalkozó szervezeteivel, intézményeivel, oktatója a volt Zsigmond Király, ma Milton Friedman Egyetemnek, valamint számos szabad­akadémiai sorozatnak.  Szépíróként 1955 óta publikál, a jelenleg szintén Óbudán működő Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság megbecsült szerzője, a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének rendes tagja, számos folyóirat szívesen fogadott munkatársa, s gyakran vendége a Magyar Írószövetség rendezvényeinek is.            Gyimesi László                                                                                                                                   

És közben nagy társadalmi-politikai fordulat következett be, kialakult a kommunista diktatúra Rákosi Mátyás pártfőtitkár vezetésével. Ez tényleg totalitárius volt, a közélet minden területén kényszerítő formában megjelent. Az iskolai rendszerben is voltak ennek egyértelmű jelei. Az iskolai hittantanítást megszüntették, eleinte szülői kérésre engedték, majd az 1950-es évek elején csak a templomokban. Az orosz nyelv tanulását kötelezővé tették. Különböző tárgyú fogalmazások végére szinte kötelező volt odaírni, hogy éljen a Szovjetunió, éljen nagy vezére, Sztálin, éljen Rákosi, vezérünk, apánk. Sztálin születésnapján az oroszfüzetben egy teljes oldalt kellett szánni az ő dicsőítésére rajzokkal, díszes betűkkel írt feliratokkal. Hivatalos ünnep április 4-e, az ország ún. felszabadulásának évfordulója és november 7-e, a szovjet forradalom napja lett. Nagy esemény volt, amikor az amfiteátrumban Rákosi jakut nemzetiségű, mongol-arcú felesége ünnepség keretében mozgalmi zászlót avatott. Az Isten szóval kezdődő himnuszt hivatalosan nem szüntették meg, de az ünnepélyeken inkább az ún. Köztársasági indulót („Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig, senyvedt a nép legjobb ereje…”) és az Internacionálét énekeltük. Mozgalmi jellegű dalokra is gyakran sor került: Sződd a selymet, elvtárs; Fel, vörösök, proletárok; Április négyről szóljon az ének, meg orosz-szovjet dalokat: Völgyvidéken és hegygerincen át…

Még az osztályozási rendszer is változott: az addigi 1-es után két évig a 7-es, majd a szovjet típusú 5-ös rendszer („pityorka”) lett a hivatalos.

Utóbbi – mint tapasztaljuk – annyira megszokott lett, hogy a rendszerváltás után is megmaradt.

Minden ifjúsági szervezetet megszüntettek, helyettük a szovjet típusú úttörőmozgalmat építették ki; iskolánkban Regős István tornatanár lett a vezetője, a tagság kötelező volt, így természetesen én is tagja lettem. A személyi kultusz jegyében a tagsági igazolvány fedőlapján ez állt: „A dolgozó népért, a hazáért – Rákosival előre”.  Rákosi „bibliaiként” idézett mondata több helyen, így például a Goldberger gyár Knurr Pálné utcai oldalán is nagy betűkkel fel volt festve: „Magyarország nem rés, hanem bástya a béke frontján”. 1949-ben Budapesten volt a Világifjúsági Találkozó (VIT), amit mi, gyerekek élveztünk, mert sok országból idesereglett fiatallal találkozhattunk, akár az utcán is. Mindezzel párhuzamosan beszéltek nekünk az osztályharc fokozódásáról, hallottunk a Mindszenty- és a Rajk-perről, az imperialisták ellenséges viselkedéséről („Jó tanulással harcolunk az imperializmus ellen”), háborús készülődéséről, Tito megítélésének megfordulásáról. Emlékszem budapesti látogatásának ünneplésére (1947), és aztán „láncos kutyává” alakulására (az őt köszöntő plakát – ha szakadozott formában is – sokáig látható volt a Bécsi út egyik omladozó házának falán).

Az iskolában egy olyan gyerek, mint én, akinek az édesapja a Horthy-rendszerben bíró volt, csak másodrendű állampolgár, másodrendű tanuló lehetett.

Például a kedvezményes napközis étkezést csak akkor kaptam meg, amikor ürült hely az összes munkás származású tanuló után. Csak szorgalmas tanulással, a jó eredménnyel lehetett egyenrangú maradni.

Előfordult, hogy a pénzjutalmat egy pártfunkcionárius gyereke kapta, aki rólam írta le a leckéket. Kötelező gyakorlattá vált az ún. tanulópár rendszer: egy jó tanuló segítse a gyenge tanulót, tanuljanak együtt. Alapelvként elfogadható gondolat volt, politikai háttere az volt, hogy a gyakran gyengébb, egyszerű, kisebb iskolázottságú családból származó munkásgyerekek tanulmányi eredménye javuljon tanultabb, értelmiségi, hivatalnok család jobban tanuló gyermekei által. A proletárdiktatúra létének kiemelésére az 1950-es évek elején megszüntették a doktori cím viselését a nevekben, így apámnak is dr. nélkül kellett aláírnia az ellenőrzőkönyvemet.

A tanárok is meg voltak félemlítve, például nem merték fegyelmezni a munkásgyerekeket, de végül is tudtam, hogy együtt éreznek velem, ők is a 1930-as években végezték az egyetemet-főiskolát, az osztályzásnál megkaptam a jó jegyeket. Meglepetésemre tanulmányi eredményemért még a selyem vörös nyakkendőt is elnyertem. És mindez akkor, amikor apámat nyugdíjazták, majd elvették nyugdíját, anyám Sztálinvárosba kényszerült munkát vállalni, és fejünk fölött lebegett a kitelepítés Damoklesz kardja. A legnagyobb csapás azonban hatéves testvérem halála volt (1947). Én is több gyerekbetegségen estem át.

Ez a rendszer nem engedte, hogy az utcanevek, mozinevek a múlt polgári világát idézzék. Előre kell bocsátanom – amit Gulyás barátom említett könyvében szépen kifejtett, és már utaltam rá –, hogy Óbuda újkorának alapító családjai az idetelepülő svábok és zsidók voltak, a magyarok csak később „foglalták el”. Az utcák neve német volt, azt fordították később magyarra, így lett a Lerchenfeld Gasséból Pacsirtamező utca, a Gerber Gasséból Tímár utca. Az alapító idegenek miatt magyar történelmi vonatkozású utcanév Óbudán nem volt (például Kossuth vagy Petőfi utca).

A kommunista utcanévváltoztatások többsége az 1950 körüli években történt. Ez idő tájt nevezték el az Andrássy utat Sztálinról (1950).

A mi utcánk sem viselhette a Kiskorona nevet, a „korona” királyságra utaló szó nem maradhatott meg, de szerencsénkre egy alföldi magyar festő, Fényes Adolf (1951) nevét kapta.

Amikor a fejlődő Goldberger gyár kettévágta az utcát, északi része a Magyar Lajos nevet kapta egy kommunista újságíróról (a rendszerváltás után – mint tudjuk – csak az utóbbi rész kapta vissza a Kiskorona nevet). A háború után közvetlenül már sok utca kapott új nevet, az előző rendszer mártírjairól neveztek el többet. Ekkor kapta nevét a pesti Bajcsy-Zsilinszky út és a közelünkben lévő szélesebb utca Knurr Pálnéról (ez volt és lett ismét a Pacsirtamező utca), aki szociáldemokrata munkásmozgalmi ember volt, és Auschwitzban pusztult el. Ezt az utcát szélesítették ki észak felé, pontosabban a kis családi házak lebontásával új, széles folytatást alakítottak ki a nagyterűvé alakított Flórián térig, amely az új híd fogadótere lett. Ugyanis az 1908 óta fontolgatott, 1939-ben elkezdett északi híd építését egyelőre szűk útfelülettel 1948-ban folytatni kezdték. 1950. november 7-én Sztálin híd néven avatták fel.

Az utcanevek története nem fejeződött be az első változtatásokkal. A Rákosi Mátyás vezette kommunista párt kényszerrel magába olvasztotta a szociáldemokrata párt baloldali részét (1948) és a többi szociáldemokratát, sokakat a múltból a munkásosztály árulóinak tartottak. Ezen az alapon a róluk elnevezett utcák nevét is lecserélték, így lett a Knurr Pálné utcából Korvin Ottó utca (1953) egy magyar kommunista forradalmárról, akit a Tanácsköztársaság bukása után kivégeztek. Ezért váltott nevet a Kunfi Zsigmond utca, a Mónus Illés rakpart is.

Nagyon érdekes a filmszínházak nevének cseréje. Úgy látszik, a névmeghatározó bizottságban nemzeti érzésű emberek is voltak, így történt meg, hogy a szocialista névváltozások (Flórián – Felszabadulás, Átrium – Május 1, Royal Apollo – Vörös Csillag) mellett nemzeti fordulatok is megjelentek (Scala – Vörösmarty, Admiral – Bem). Érdekesnek tartható, hogy a Fórum mozi Puskin, egy XIX. századi klasszikus orosz költő nevét kapta, az orosz megszállóknak akartak talán kedvében járni, de a név a művészet időt és teret átívelő jellegét fejezte ki, így a mozi a mai napig megőrizte ezt a nevet.

A helyekkel meghatározható emlékezési területemet az említett szűkebb kör kiszélesítésével folytatom – a belső körből természetesen időnként kitértem, amikor a céljaim helye távolabb volt. Így például tanárok lakására mentem különórákra, például németre a Tímár utca tőlünk hegy felőli oldalára Pekrényi Emil tanár úrhoz, vagy – és ez volt a legtávolabb – Szalmai tanár úrhoz latinra az Ürömi utcába, amely már a II. kerülethez tartozott, és útközben mindig megilletődötten olvastuk el az Újlaki templom kapuja feletti kőbe faragott feliratot: Creatori creatura (Teremtőnek a teremtmény), vagy vasárnaponként misére, leggyakrabban anyámmal a Szent Péter és Pál templomba, ahol egyébként évente részt vettem a névadóik napján (június 29.) tartott búcsún (amíg engedélyezték), és ott is bérmálkoztam (később itt hallgattam Nádas tisztelendő, majd Mécs László papköltő déli misén tartott kiváló prédikációit). Ez a barokk templom lett számomra a katolikus templom prototípusa, tele volt/van szentek, angyalok modoros figuráival.

1949-ben ünnepeltük a jelenlegi templomépület felavatásának 200 éves évfordulóját. A késő barokk túlzott mozgalmassága csak később vesztette el vonzását számomra, de szívmelengető most is ide visszatérni.

A plébánián volt a Charitas nemzetközi katolikus segélyező szervezet használt ruha osztása. Innen származó keki színű kabátkát viseltem évekig. Az első években nem a cserkészet, hanem a vele sokban hasonló katolikus Szívgárda tagja voltam, a Kórház utcai egyházi épületben volt az üléseink helye, ahová megszüntetéséig eljártam. Nyolcadik osztályban felvettek a Margit Kórház melletti Úttörő Házban működő kerületi kémia szakkörre, ahol hetente vettem részt foglalkozáson.

Ezek mellett néhány osztálytársamat látogattam meg időnként. Közel lakott Hutira Albin, aki felnőttként évtizedekig a Rózsavölgyi Zenebolt vezetője, igazgatója volt. Máig emlékszem alacsony német édesanyjára, aki sok évtizedes ittléte ellenére csak törte a magyart. Aztán Lenkei Lacit említem, aki a San Marco utcában lakott (később állatorvos lett), vagy az Árpád Gimnázium mellett lakó Králik Gézát, aki szintén állatorvos, és az Állatkórház igazgatója lett (nála ittam életemben először Coca-Colát, titokban kellett tartsuk, mert a hatalom az „imperializmus mákonyának” tartotta; ő sajnos viszonylag fiatalon meghalt autóbalesetben), vagy Hasch (Hajnal) Lacit (ő jogász lett), aki eleinte a régi keskeny Pacsirtamező – Knurr Pálné utcában lakott; ott voltam 1947 húsvét hétfőjén, hogy lánytestvéreit meglocsoljam, majd abban a Bécsi úti magas házban látogattam meg többször, amely éppen a Tímár utcával volt szemben a hegy felé, és abban lakott Kassák Lajos is.

Nagyon kellemes emléket jelentenek moziélményeim. Főleg a Selmeci utcába, a szép, talán art deco stílusban épült Óbuda moziba jártunk. 1949-ig sok amerikai filmet játszottak, cowboy-filmeket (ma westernnek hívjuk), pl. „Z”, a korbácsos ember, Stan és Pan-filmeket, Tarzan-filmeket Johnny Weismuller úszó olimpiai bajnok főszereplésével.

1949 után csak szovjet filmeket játszottak, a legtöbb háborús témájú volt. Ritkán a Bécsi úton lévő kisebb Újlaki moziba mentünk. Mivel nem volt TV, a film előtt vetített Híradóban láthattunk képeket a világból.

Olykor a nagy film előtt műtornászok mutattak be produkciót, ezért néhány fillér pótdíjat kellett fizetni, a szünetben mozgalmi dalokat harsogtattak, egyébként volt diákjegy ár, és tilos volt pattogatott kukoricát (talán még valaki emlékszik rá, ez volt a pop corn magyar neve) bevinni a nézőtérre, nehogy szemetelés következzék be, és nehogy a rágcsálás hangja zavarja a nézőket.

A legnagyobb belső élményem azonban ebből az időszakból az 1948-as londoni olimpia volt. Ekkor még nem volt rádiónk, ezért minden reggel korán rohantam az újságárushoz (az Árpád Gimnázium előtt volt a standja), hogy értesüljek az előző napi eredményekről. Ma is emlékszem a győztesek nevére, sőt többnek az arcára is. Az éremtáblázaton Magyarország a 4. lett 10 aranyéremmel, ugyanannyit értek el, mint a franciák. Egyik osztálytársunkat, aki birkózni járt, a birkózó olimpiai bajnokról Bóbisnak becéztük.

Tágabb óbudai terepismerkedést jelentettek apámmal tett sétáink is, így a Duna-parti parkba, ahol nyáron még fürödtünk is a Duna szélén, és ahol 1951-ben hangszórón közvetítették a Grősz püspök ellen folytatott koncepciós per bírósági tárgyalását; vagy a még romos Kiscelli kastély melletti parkba, ahol apám szikladarabbal bemutatta, hogyan kell súlyt lökni, ugyanis fiatal korában ezt az atlétikai ágat űzte; vagy a Lajos utcában az Újlaki templom felé, hogy találkozzunk egy, a Kolosy tér mellett lakó barátjával, és útközben betértünk a Nagyszombat utcánál lévő italboltba egy pohár Haggenmacher sörre, és tízéves korom után én is kaptam egy pikkolóval. Ritkán engedhettük meg magunknak, hogy igazán finom cukrászsüteményt vegyünk, de ekkor a Bécsi úti városi házakban lévő Opitzhoz mentünk.

Most is úgy közlekedem Óbuda utcáin, főleg a Fényes Adolf utca tájékán, mint egy ottani őslakos, mintha most is ott laknék.

Valóban a gyerekkorunk az „igazi otthonunk”, az akkori helyek, amelyekben laktunk, tanultunk, jártunk, minden történésével együtt kitörölhetetlenül agyunk mély rétegeibe vésődtek.

Ez az időszak akkor körülöttem nem a béke, nyugalom otthonát nyújtotta, nem az igazi értékek uralmának éveit jelentette, de itt, akkor indult személyiségem fejlődése, és az engem körülvevő emberek a hatalom durvasága mellett mindennapi megnyilvánulásaikban igazi emberi arcot mutattak, és hozzásegítettek, hogy az életben – később is – otthon érezzem magam.

Nemcsak a fényképalbumok régi képei képesek a múlt idézésére. Ahogy egy régi utca öreg házai „mesélni” tudnak, a tárgyak szintén, csupán kapcsolatot kell teremteni velük, hogy „megszólaljanak”. Felidézhető, ahogy egykor alkotójuk formálta, esetleg a tulajdonosaik is, akik használták és kedvelték őket. Életük része volt, naponta kézbe vették, a szemüket nyugtatták rajta. Azután békésen öröklődtek, vagy kalandok sora kísérte megmaradásukat.

Valami személyes indíték kell, hogy a kötődés, a belső kapcsolat a minket körülvevő tárgyakkal létrejöjjön, ami nem nehéz, hiszen zömében mi választottuk, mi helyeztük magunk köré őket. Mindehhez nem szükséges egy kis régiségbolttal körülvennünk magunkat, elég csupán egy-két tárgy, amely lelkünknek, szemünknek kedves, amely azé volt, aki sokat jelentett nékünk, és máris hangulatot teremtenek, részévé válnak az életünknek, mindennapjaiknak.

Engem egy öreg, sötétbarna fadoboz vezetett el a szeretetükhöz. Korán elhunyt édesanyám emlékeit rejti magában. Amikor felnyitottam, akkor érintett meg és kapcsolt magához a múlt.

Egy emberöltőkkel ezelőtt eltávozott asszony apró, mindennapi tárgyai kerültek elém: az imakönyve, kesztyűje, egyszerű nyaklánca, púderes szelencéje…

Majd fokozták a kötődést az évek, melyek vállamra rakódtak: több családunkhoz tartozó régi tárgyat igyekeztem magam köré gyűjteni, s hozzájuk kapcsolódnak a múltat idéző gondolataim. Ülök abban a karosszékben, melyben dédanyám is megpihent. Falióránk közel százhúsz éve méri az időt, nagyanyámé volt egykor. Nagyapám régi barométere a falon még mindig jósolja a várható esőt, és az ő törökhonban vett, díszesen megmunkált rézszelencéje pihen az íróasztalomon. A tárgyak segítségével könnyebben érnek el hozzájuk a gondolataim, melyek amúgy is egyre többször időznek náluk. Egy-egy novella szereplői lehetnének a tárgyak és az ő meséik.

Legjobban az egyik öreg falióra története követhető nyomon. A XIX. század végén került ki egy esztergomi órásmester műhelyéből. Nagyanyám nászajándéka lett, s azután a Felvidékhez kapcsolódott mindkettőjük sorsa. Becsületesen tette a dolgát, pontosan mérte a múló Időt, miközben generációk nőttek fel és távoztak mellőle.

Sok mindent volt módja megfigyelni. Nagyanyámék házasságának első éveit, négy gyermekük születését, s mindezt egy módos porta ebédlőjében, ahol népes család ülte körül a nagy asztalt. Béke és biztonság áradt körötte.

Majd tanúja lehetett a gyásznak, és a nagyapám öngyilkossága utáni időben már egy jóval szerényebb ház szobájának falán mutatta az időt, a cserépkályha szomszédságában. Nem érintették az impériumváltozások, s azt is meg kellett szoknia, hogy már nem nagyanyám húzta fel hetente, mert ágyhoz kötötten feküdt éveken át, szemben az órájával. Azután egy méltatlan örökös egy szűk emeleti lakásba vitte, s ezt az öregedő szerkezete már nehezen viselte. Végül pedig ahhoz került vissza, akit egykor a lévai ház szobájában kisgyermekként látott éveken át, ahhoz, akivel közös emlékei vannak. Az íróasztalom fölött függ.

Szól hozzám a régi feszület is. Szépen megmunkált barna fakereszten függ a corpus Domini. Szüleim házasságkötésekor adta Varga Béla balatonboglári plébános. Nehéz éveket élt át, de megmaradt. Emlékeztet és figyelmeztet: van, aki értünk áldozta életét, és örök az Ő példamutatása. Adományozója, s akik áldásának kíséretében kapták, már rég távoztak e földi világból.

Mesélhetne a hétfiókos szekrény. Kik és mi mindent őriztek öblös fiókjaiban több mint másfél évszázadon át. Azonban legalább olyan kedvesek a fiatalabb tárgyak is, melyekhez újabb kötődés fűz. Az íróasztalomnál az édesanyám, feleségem és a lányom képe. A fiókom őrzi a fiaimtól kapott, kiskorukban készített tárgyakat, s mellettük az unokáim nemrég átadott apróságai. Értékük számomra felbecsülhetetlen. Apró papírlapokon olvasható, kezdetlegesen formált betűkkel: szeretlek. Egy kis kavics, kagyló, üveggolyó, színes fonal, egy maguk faragta fadarab: mind szívet melegítő.

Így mutathatnám be sorra az életemet körülvevő tárgyaim. A dedikált könyvek mindegyikéhez szintén események kötődnek. Mind nyugtatnak, emlékeztetnek, a múltat kötik össze a jelennel és az elmúlással. Részesei mindennapjaimnak, óvom és becsülöm őket.

Boldogság vagy fájdalom köt mindegyikhez, történetük van. Emlékek sorát, embereket és sorsokat képesek felidézni, sokszor a gyökereket, melyekből kihajtottunk.

Mi lesz majd utánam a sorsuk? Ki őriz meg és mennyit belőlük? Jelentenek majd másoknak ugyanennyit? Nem tudhatom, s ez már kevésbé foglalkoztat. Most azonban még otthonuk van nálunk, Óbudán. A jelenben telnek napjaim, és az egyre szűkülő jövőt építgetem magamban, ez tölti be az életem, bévül pedig sokkal üresebb lennék a régi időket és a közelmúlt emlékeit őrző tárgyak nélkül. Olyan kötődés ez, amely értéket nyújt, belső erőt ad, kapocs egykori és mostani szeretteimhez, tartalmasabbá teszi az ember életét.

Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Fiatal koromban jártam először Óbudán. Akkor a Föld utca még kiszaladt a Flórián térre, és a végén volt egy kis kocsma, amelyet Sarlós Bernát bácsi vezetett, aki Solymárról járt be, Bernát bácsihoz jártam. Az 1960-as években a fiát tanítottam a Toldy Ferenc Gimnáziumban. Később az óbudai sétáim során a Krúdynál olvasott utcákat kerestem, de már nem sok sikerrel.

Egész életében tanított?

Ötven éven át tanítottam: 1953-ban kezdtem, és 2003-ban fejeztem be, ez az idő öt gimnáziumban telt el. A veszprémi Lovassy László Gimnázium volt az első, akkoriban államosították, mert korábban a piaristáké volt. Végül pedig a pesti piaristáknál fejeztem be a tanári pályám, 73 éves koromban.

Két hosszabb időszak kötött egy-egy iskolához: tizenhét évet töltöttem el a Toldy Ferenc Gimnáziumban, és tizenöt évet a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumban, ahol igazgató voltam.

A rendszerváltás után váltam meg az igazgatóságtól, és 62 éves koromban visszamentem tanárnak, a piaristákhoz. Végre újra taníthattam, és osztályfőnök lehettem!

Mert tanítani jobb, mint iskolát vezetni?

Tanítani sokkal jobb!

Milyen szakon végzett?

Magyar-történelem szakon, és mindkét szakomat tanítottam is, de muzeológián kezdtem, a régészet–néprajz szakon, az ELTE-n. Aztán valahogy meguntam az ásatásokat, a csontokat, és inkább átmentem magyar–történelem szakra. Abban az időben – hiába voltam jó tanuló – sosem jutottam volna be az egyetemre, ha nincs Erdei Ferenc segítsége. 1945 tavaszától Békéscsabán éltünk, a politikai rendőrség úgy vélte, jobb, ha apám Békés megyéből nem mozdul ki, 1956 őszéig nem is sikerült néki.

Nemrég megjelent a szerkesztésében édesapja, Féja Géza és Supka Magdolna levelezése, sokan reagálnak rá úgy, hogy igen szemléletes képet mutat arról, hogy az 1950-es években milyen megrázkódtatásokon kellett keresztülmenni. Milyen érzés volt feldolgozni ezt a levelezést?

Ezzel tartoztam elsősorban nevelőanyámnak, Manna néninek, meg tartoztam apámnak is. Összeszedtem nagy nehezen a leveleket, amik megmaradtak közülük, és emellett még egy kort is be akartam mutatni: a történelem, az irodalom, a vidék, a főváros, az írók, a politikusok és az emberek világát.

Ha végigolvassa az ember, akkor bővül a képe az egyes személyekről?

Bővül, mert benne vannak azok a békési emberek, akik egy nehéz korszakban is becsülték, segítették apámat, és az írók közül azok is, akik megtartották a barátságot, és leveleztek apámmal: Dénes Zsófia, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Remenyik Zsigmond, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József, Szabó Pál. Aztán voltak, akik időlegesen eltávolodtak, elkerülték, Veres Péter is köztük volt.

Sok érdekes és értékes embert megismertem apám mellett abban az időben.

Amikor néha pár napra föl tudott jönni Pestre, akkor Remenyik Zsigmonddal mindig megbeszélt egy találkozót: fölmentünk Hatvany Lajos bácsihoz a Pozsonyi úti lakásába, Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, apám és én. Az éjszakába nyúló hosszú, felejthetetlen beszélgetéseket hallhattam.

Kik voltak a kor- és írótársak közül a barátai?

A nők közül Sárközi Györgyné, aki kiváló ember volt, és Dénes Zsófiát említem, Zsuka nénit, aki 102 éves korában halt meg. Ő majdnem mindenkit ismert, mindent tudott erről a korról. A barátai zömében népi írók közül adódtak: a mártírhalált halt Sárközi György, Tamási Áron, Sinka István, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Darvas József, Veres Péter, de Vas István, Fábry Zoltán, Tersánszky Józsi Jenő, Török Sándor nevét is említhetném, többek között.

Úgy tűnik, hogy az irodalomhoz kötődő munkássága a tanítás mellett édesapja hagyatékának a gondozása. Ezt kötelességérzetből teszi, vagy úgy gondolja, hogy vannak még olyan fontos iratok, amelyek mindenképpen meg kell jelenjenek.

Kötelességérzet, részben, de még sok minden más is van ebben. Rengeteg időt elvettem a családomtól azzal, hogy ezt csinálom. Ha már az Úr nékem ilyen viszonylag hosszú életet adott, szeretném tető alá hozni mindazt, ami a hagyatékban megmaradt. Értéket jelentenek, vallanak egy korról. Mióta apám meghalt 1978-ban, húsznál is több könyvét sikerült kiadnom. Ez majdnem több, mint ami életében megjelent.

Ezek mind kiadatlan szövegek voltak?

Ezek részint másodkiadások, de publikálatlanok is vannak közöttük. Szeretném, hogy ami apám hagyatékából megmaradt, ha nem is tudom kiadni, legalább meglegyenek a számítógépben vagy lemezen, megszerkesztve.

Apám irodalmi hagyatékát a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumnak adtam. Zömében már ott is van: az íróasztala, az asztali lámpája, az írógépe, a kalapja, a sétabotja, a kabátja, a kéziratai és a levelezése; rendezetten, gondosan megőrizve mind.

A könyveiből bő 1000 példányt, sok dedikáltat is a Békéscsabai Megyei Könyvtárnak juttattam. 1945 tavaszán kerültünk Békéscsabára, mondhatni, száműzetésként, az évek során azonban megszerettem a várost.  Apámat ismerték, szerették, hiszen a Viharsarok című könyve részben róluk is szólt. Csaba nemcsak kenyeret adott, hanem óvta is apámat.

Mi az oka annak, hogy sok kiadatlan szöveg maradt utána?

Részint nem jelenthetett meg a maga idejében, rengeteg dolgot a „fiókjának” írt, 1945 után egészen 1957-ig be volt tiltva. Nem tudta megállni, hogy ne írjon az esti meg az éjszakai órákban. Születtek versek meg esszék, Goethétől Bulgakovig, meg Bölcsődal címmel regény az ifjú éveiről, mindenféle. Majd 1957 után átkerült a „tiltott”-ból a „tűrt” kategóriába, és történelmi regényeket kezdett írni, akkor azokat kiadták. Azért maradt annyi minden a hagyatékban, mert 1945 után semmi sem jelenhetett meg tőle, és 1957 után sem minden. Szeretném megőrizni mindazt, ami megmaradt.

És ő közben nem változott szellemiségét tekintve, különböző korszakok értékelték különbözően?

A múló idő során mindenkinek alakul, változik a véleménye, máshogy ítél meg sok mindent, önmagának az egykori cselekedeteit is. Apámmal sem történt ez másképp. Ha lényegében nem is változott az emberi alapállása, több mindent revideált, átértékelt; néki is megvoltak az erényei és a hibái, tévedései, mint mindnyájunknak.

Mikor költöztek Óbudára?

1971 tavaszán, amikor ez a ház – a Faluház – felépült.

De akkor már nem Békéscsabáról?

Nem, akkor már Budán éltünk.

Mikor jöhetett fel a család?

Apám ’56-ban a forradalom alatt jöhetett fel Békéscsabáról, és itt is maradt. Először albérletben éltünk, aztán nagy nehezen kapott egy tanácsi bérlakást Lágymányoson, majd azt meg a feleségem lakását cseréltük ide, Óbudára.

Akkor ő 1971-től haláláig élt itt Óbudán.

Óbudán közel nyolc évet élt. Szerette Óbudát, régen is sokat járt ide barátaival, köztük Tersánszky Józsi Jenővel is.

Örült, hogy végül, idős korára Óbuda lehetett az otthona. A hangulatát, a környezetet közel érezte magához.

Békés, nyugodt éveket remélt még itt, de közbeszólt a betegsége. Napi sétái a mostani Krúdy-negyed, az öreg utcák meg a piac felé vezettek. 

Tersánszkyval? Miért ide jártak?

Szerintem, mert kedves kiskocsmák voltak erre kockás abrosszal, apró házak leanderes udvarokkal. A barátaival jártak ide, feltehetően vonzotta őket a városrész hangulata, s ami a múltból még megmaradt, az Tersánszkyt a régi Nagybányára, apámat pedig az egykori Lévára emlékeztette. Később aztán már a Márvány utcai Csemői borozóban találkoztak, meg Tersánszky Avar utcai lakásába mentünk, néha én is. Jó barátságban voltak. Összeállítottam egy kötetet, ez is készen van egy lemezen: apám összes írása Tersánszkyról és a kapcsolatuk. Tersánszky kedves, felejthetetlen alakja volt a régi világnak.

Önnek voltak irodalmi ambíciói annak idején? Azt gondolom, hogy nem lehet, hogy nem voltak, ha ilyen közegben nőtt fel.

Lettek volna, de reménytelennek véltem, mivel a Féja névvel nem lehetett sehová sem jutni. Nem mondom, egy bő kötetnyi írásom van: tanulmányok, könyvismertetések, elő- és utószók.

Megjelentek folyóiratokban itt-ott, de különösebb irodalmi vágyaim nem voltak. Akkora tehetséget nem éreztem magamban ilyen irányban.

Borzasztó dolog, amikor utódok követni akarják az ősöket, akár festészetben, zenében, irodalomban, és sehogy sem megy. Van, aki ezt belátja.

Ki segített az édesapjának a forradalom után, azokban a nehéz években?

Szűkösen élt, a barátai nem tudtak, hiszen legtöbben szintén nehéz helyzetben voltak. Különös, hogy pont Aczél György nyújtott támogatást. Apám a forradalom után állástalan lett, s még egy éve hiányzott a nyugdíj-jogosultsághoz. Ekkor, arra az egy évre, besegítette a Szabó Ervin Könyvtárba. (Különben itt együtt dolgozott Krúdy Gyula fiával.) Mivel gyakran betegeskedett, hogy jobb ellátáshoz jusson, Aczél azt is elintézte, hogy a Kútvölgyi Kórházban gyógyítsák. Apám néhány könyvének megjelenését is támogatta. Voltak ilyen gesztusai is. 

Édesapja munkásságából mit tart a legértékesebbnek?

Talán a Visegrádi estéket, amit Görgeyről írt. Az idős Görgey Artúrnak megjelenik Visegrádon Kossuth szelleme, és beszélgetnek, vitatkoznak éjszakánként. Az egyik legjobb könyve. A Viharsarok volt az, amivel „berobbant” az irodalomba, de a három kötetes irodalomtörténetét és a novelláit is jelentősnek vélem. Ő is a Viharsarkot és a Visegrádi estéket tartotta a legjelentősebbnek.

Ilyen erős hatással volt rá még az 1848-as élménytörténet?

Mindvégig az 1848-as forradalom „bűvöletében” élt. Már 1943-ban megkezdte könyvét Kossuth Lajosról, amely azonban csak jóval később, halálát követően jelenhetett meg. Ezt követte a Visegrádi esték Görgeyről, majd az élete végén Széchenyi István életét, sorsát akarta még megírni Örökégő címmel. Ennek azonban már csak a tervezetét és egyes fejezeteit tudta papírra vetni. Mélyen érintette ez a kor, és közel állt hozzá. Majdnem minden történelmi forrást összegyűjtött 1848–49-ről. Mindhármukat tisztelte, becsülte: Kossuthot, Görgeyt és Széchenyit.

Krúdy Gyulát is szerette. Hogy talált rá?

Apám Léván volt gimnazista, és mindig kiment a pályaudvarra, amikor megérkezett az a vonat, amely hozta a Nyugat egyik példányát – egy példány jött Lévára, az 1910-es években vagyunk. A Pesti Napló meg a Magyarország Tömörkény tárcáit hozta meg Krúdy Pesti leveleit. Azóta lett a szerelmese.

Az antikváriumokban összeszedte a Krúdy-könyvek első kiadását. Ady, Krúdy és Móricz Zsigmond voltak a nagy gimnazistakori élményei.

Pont a legerősebb hatásuk idején kapta el őt akkor ez a három ember…

Valószínűleg ilyen alkat is volt, hogy ezekre az írókra tudott rezonálni leginkább. Valamint mindhárman olyan kisvárosokat, sorsokat és embereket írtak meg, amelyek az ő gyermekkori lévai világában is jelen voltak.

Sok publikációja jelent meg róla különböző folyóiratokban, ez adott lehetőséget egy kötetnyi szöveg összegyűjtésére.

Ritka az a tisztesség és megbecsülés, ahogy az önkormányzat őrzi Krúdy Gyula emlékét. Úgy véltem, hozzájárulok ehhez, ha összegyűjtök egy válogatást apám Krúdyról szóló írásaiból. Itt, Óbudán van a helye ennek a kis könyvnek! Emellett örülök, hogy a függelékében még Supka Géza halotti beszéde és az én Krúdy podolini diákéveiről szóló dolgozatom is bekerülhetett. Hálás vagyok, hogy ez így együtt napvilágot látott.

Féja Géza a költészettel nem kacérkodott?

Apám gimnazista kora óta írt verseket, majd esztergomi tábori tanár korában is. Babits Mihály közölt belőlük a Nyugatban. Egy verseskötete is megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál, Illés Endre adta ki, de ez egy nagyon vékony kötet: hatvan vers fért bele.

Végső napjaiban, a kórházi ágyon is versek voltak az utolsó írásai. A verseiből is összeállítottam egy kötetet, de még nem jelent meg.

Vannak ezen kívül műfordításai is kínaiból, japánból, melyeket feltehetően németből ültetett át magyarra. Az életét végigkísérték a versek, bár nem ez volt a fő alkotási területe.

Azt olvastam valahol, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endréhez fűződő barátsága miatt kapta az Endre nevet a keresztségben az édesapjától?

Igen.

Ilyen erős volt a barátságuk?

Jó barátságban voltak, többször is együtt mentek nyaralni a Balaton-felvidékre, fényképek is őrzik ezek emlékét. Bajcsy-Zsilinszky lapjának, az Előőrsnek, majd a Szabadságnak az egyik fő munkatársa, szerkesztője volt, és szervezte Zsilinszky pártját is. Később a barátságuk elhidegült: személyes okok, félreértések lehettek közöttük, de erről én bővebben nem tudok. Ennek dacára még utóbb is kapcsolatban maradtak, együtt dolgoztak a Magyarország című napilapnál, s 1941-ig megküldte könyveit is apámnak.

Az előbb említetteken kívül édesapja hagyatékában maradtak még más területekről is írások?

Maradtak. Az egyik ilyen témakör, amely talán az olvasókat és az önkormányzatot is érdekelné „a régi Budapest”. Egy kisebb terjedelmű kötetnyi összeállítás a 20. század első felének fővárosról készített írásaiból. A gyerekek, munkások, tisztviselők, az anyagi és kulturális helyzetük, szóval az emberi sorsok: az egykori budafoki barlanglakások lakóitól a kávéházak világáig.

Kedves írói és „irodalmi szereplőim” (7. oldal) jelennek meg a rajzokon: Mándy Iván, Ottlik Géza, Anton Csehov, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Balzac, Stendhal, Goncsarov, Maupassant, Alexandre Dumas, Virginia Woolf, Samuel Beckett és Georges Simenon – és egy kakukktojás: a „kisasszonyok rue Avignon madámmal és Picassóval” (78. oldal). Még olvasok! – mondja Tandori, és olvasmány­élményei jelennek meg a fejekben: „Ha tetszik, rajzba műfordítva” (8. oldal).

A fejrajzok füzetlapokra készültek, sűrűn, egy lapon két-három sorban 3–5 fej, egy oldalon hat-tizenöt fej is elfér. A rajzokon nevek, szavak, mondatok, utalások, kiemelt szereplők és néhány gépelt szöveg a rajzok között, a kötet vége felé. „Nyilván megdöbben Tóth Ákos, aki elsőül látja együtt ezt így, és talán viszonylag sokan fogják még látni, és csodálkoznak kissé” – írja Vannak. Jajz (183. oldal) című szövegében.

És a használati utasítást megalapozó vallomás (174. oldal):

Csak majd

Ennek a cuccnak engem nem zavaró megjelentetése csak „holtom” után lehetne. („Mit képzel, ennyi fej” stb.)

Addig is: nevek futnak végig e képoldalakon – így él tudatunkban pl. az irodalom. Igen.

Elemien és járulékosan (így szólna egy elvárt bölcs fogalmazás, ha-ha!).

Vagy: jó újra látni az ugyanazt-és-mégse-ugyanazt. Szervesség az egész.

(Tudok én nagyon konstruktívan.)

Lényeg: sok száz fej a kedvencem itt.

És a mellette lévő oldalon (175.) Picasso és az Avignoni kisasszonyok a rue Avignonból:

Az „Avignon”: bűvszó. Így merem sorolni Picassót. (Másképp: térdre, én, le… mint Weöres írja.)

Jó együtt lenni ezzel a sok fejjel, még ha „naná, hogy egyiktől alig látom a másikat”.

De nekem ma se látás, se beszéd, se olvasás, se írás, se (jaj, zene) hallgatás,

se és se. Sok!

Ha nekem a minimalizmusban a sok kellett.

S ha ezt a szöveg duma cuccot is nem hajítom az akármibe.

Hajítom; ah, enyhén hagyom, oda.

Picasso képe, az Avignoni kisasszonyok határkő. Az avantgárd és a kubizmus szimbolikus kezdeteként rögzült az európai kultúrában. Annak kezdeteként, amikor a dolgok belső szerkezetének ábrázolása megjelenik, s kiegészíti a látott valóság utánzását. Vö. regények szereplői, látott (?) képzelt (?) valóság (?): a két Opra, Szeredy, Aljosa, Holmann Endre stb.

Tandori évtizedek óta rajzol, azóta vannak kiállításai, illusztrálja saját köteteit is, és rajzolja könyveit. Arra a kérdésre, mikor kezdődött nála a rajzolás, a következőket mondja:

„1976 körül Korniss Dezső festőművésszel csináltam több száz közös alkotást úgy, hogy egy híres sorozatának, az Illuminációknak, amely fejekből áll, kivágta a dúcát, egy konstruktivista dúcot, amit ő ezerféleképpen kiszínezett. A dúcot nekem adta, és én egy indigóval és egy hártyapapírral forgattam rajta a saját belső elképzelésemet az ő szellemében, illetve az én szellememben. Jártam föl hozzá nagyon sokat, és én rajzoltam meg, ami egy különös csoda, hogy az én kezem munkája Korniss Dezső által is alá van írva.

Már nem volt elég az írás, és rengeteg időt fordítottam a rajzolásra külföldi útjaim során és itthon is, úgyhogy nekem sok ezer rajzom van.

Korábban egzisztencialista rajzokat csináltam meg filozofikus rajzokat. Az Ördöglakat (2010 – a szerk.) az egyik könyvem, amely az ilyen rajzok gyűjteménye. Ezek a fejek a legújabb fejlemény. Annyit olvastam ezeket a szerzőket, hogy hirtelen átcsaptam rajzolásba. Mándy, Csehov, Ottlik és Simenon.”

A kötet három rajzolt fejezetből és néhány gépelt szövegből áll. A gépelt szövegek mintha kényszerűségből születtek volna, hogy ne csak rajzok legyenek. „De ez a sok duma cucc: ellenemre van. (…) Holott úgy lenne jó. Egy egész könyv egy árva szó nélk.” (178. oldal)

Az első fejezet címe Egyik rész rosttal, a másodiké Másik rész krétával. A harmadik fejezetben szövegek és rajzok váltakoznak, de „Rajzok: mégis a tietek az utolsó szó.” (180. oldal) Mintegy epilógusként megjelennek Georges Simenon Maigret-regényeinek szereplői.

Nincs beszédülés. Nincs beszéd. Ülés van. (Három éve nem mozdul ki otthonról.) Szédülés. Szobafog­­ság. Fotel. Olvasás: „Csehov összes drámáját elolvastam az év elején, júniusig. 2018 júniusában készültek az első rajzok.” Rajzolás. Prózarajzolás, prózarajzás. Rajzanak a fejek, regényülnek. Ez is regény. Regényekből műfordított fejekből áll össze az új regény. A sok regényt megidéző fejek, mondatok, utalások és a „kelletlen” szövegek önálló regénnyé állnak össze.

Tandori Dezső az Óbudai Anziksz olvasóinak rajzokat és szövegeket küldött, s egy rövid bevezetőt írt, mintegy folytatva könyve – az előző oldalon is látható – utolsó rajzát:

„Kinéznek belőlem az arcok”

Ha nem is képmások; ó, nem. Egy telített irodalmias tudat szabadulgat így: hol Csehov, hol Ottlik, hol Mándy, hol Dosztojevszkij, hol számosan mások örvén. Betegségem alig enged kimozdulni a lakásból, nincs egyensúlyom a járáshoz, még a lakásban is alig. Kiváló írónk talán hasonló baját (arteriosclerosis a fejben?) a legkiválóbb professzorok is „3-an 4-féleképp” diagnosztizálták. (Németh László) Magam így plusz sajnálom az időt a kivizsgálásra. De idehaza (tornázó igyekezetek és fotelrabság mellett) mit csinálok? Sokat olvasok! Szelektíven például legkedvesebb Maigret-könyveim közül 10–12-t favorizálok; mindet (evidens élményül!) már vagy 8-szor, 10-szer végigvettem; egy-egy részletüket még többször. A rajzok, mondom, csak kitekintések, nem hű portrék. Jellegek. Magányom oldói. Tartozásom lerovói; a sok ló, mackó, madár után: emberek. Izgalmas nekem.

Pletykának: melyek is a kedvenc Maigret-dolgaim? Remekművek:

Maigret és a magányos férfi
Maigret és a titokzatos lány
Maigret habozik
Maigret türelmes
Maigret osztálytársa
Maigret és a becsületes emberek (óriási!)
Maigret és a lusta betörő (csúcs)
Maigret és a padon üldögélő
Maigret és a törpe
Maigret és a borkereskedő
Maigret és a csapodár közjegyző (!)

Ez 40–50 kötetből. Kell-e kommentár?
Ilyen vagyok tehát.

*

Jeligém a születésnapomra: több és fél

*

Az utolsó számjegy után: nyolcvanel éves vagyok

*

Elmúlt. Megvolt.
Elmúlt? Megvolt.
Elmúlt. Megvolt?
Elmúlt? Megvolt?

Megvolt? Elmúlt?
Megvolt. Elmúlt?
Megvolt? Elmúlt.
Megvolt. Elmúlt.

*

Még egy szöveg. Ehhez annyit kell tudni, hogy nekem a szentjeim azok: Duchamp, Dubuffet, Artaud és Schwitters. Őt kevesebben ismerik, ő volt az avantgard egyik legnagyobb mestere, hatvanvalahány évet élt, nagyon kalandos módon. Ő csinálta a merz baut, építette a lakásában mindenféle szemétből, áttörve az emeletet, aztán a hitleráj elől elmenekült, mert ő elég aktívan ügyködött a franciákkal együttműködve, aztán el kellett neki pucolnia. Elment Norvégiába, és Norvégiából Angliába, és akkor közben összebombázták a házát, tönkrement a merz-építmény. A merz, az abból lett merz, hogy a Commerz Banknak egy bankjegyét beépítette. Szétment, tönkrement. Én jártam Angliában, Newcastle-ban, sajnos a múzeum pont aznap zárva volt, ahol megvan a Schwitters újraépített merz bau-ja. Angliában új életet kezdett, újranősült, új merz baut csinált, úgy képzeld, egy nagy rakás halom, minden szarból, gerenda, plafondarab, ilyenekből rakta össze, a merzet. Úgyhogy Schwitters nekem ezért a szentjeim egyike. S mivel ő szorul rá a legjobban, hogy népszerűsítsük, és mivel Arany Jánossal az Anziksz révén igen sokat foglalkoztam… Ez lesz a szöveges anyagom plusz. A következőképpen hangzik:

Arany és Schwitters jegyében
Schwitters és Arany jegyében.
Arany és jegyében Schwitters.
Schwitters és jegyében Arany.

*

Kis abszurd
(Kovács Ákosnak, életműgyűjtőmnek)
Egyre nem írok:
Írok.
Egyre nem vagyok:
Vagyok
Egyre nem egyre:
Egyre.

*

álmomban írtam:
persze nincs meg:
álmomban írtam

*

A rajzhoz vissza az írás hoz.
A rajz hoz vissza az íráshoz.

*

Küldöm ezeket a rajzokat, hogy Maigret Óbudán. Persze ez linkség, hogy Maigret Óbudán, vagy Maigret, meg Mándy, meg Csehov Óbudán. Persze végső soron erről szól az irodalom.

Ebben a kis múzeumban édesapám életéhez köthető tárgyakat, különféle érdekes dokumentumokat mutatunk be – vezet körbe id. dr. Béres József életének tárgyi emlékei között ifjabb dr. Béres József. – Ezek a szerszámok itt például édesapám ifjúságát idézik, és egyben jelzik a tehetségét, szorgalmát és a munkához való alázatát is. Ez a szemzőkés, illetve ez az ágvágó fűrész s mellette az oklevél erről tanúskodnak.

Édesapám kertésznek készült, Kecskeméten, az ország egyik legkiemelkedőbb kertészeti iskolájában tanult. Kiváló diák volt, nem véletlen, hogy ő nyerte el az iskola legjobbjának járó elismerést, gróf Teleki Pál díját.

Ezek az itt látható szerszámok ehhez a díjhoz tartoztak, és hogy milyen sokat jelentett számára ez az elismerés, jól mutatja, hogy élete végéig megőrizte őket. Itt van még az egyetemi indexe, a doktori értekezése, néhány a publikációi közül, ezek pedig róla szóló cikkek… Az első híradás 1966-ból való, és van itt néhány, a kor szellemét is jól kifejező írás az 1980-as évekből. Nehéz idők voltak ezek a számára! Mellette nem lehetett írni, ellene annál inkább. Ez a kép 1989-ből való, hatalmas sort látunk egy belvárosi Herbária üzlet előtt. Látható, milyen nagyon várták az emberek, hogy végre szabadon hozzáférhető legyen édesapám készítménye. Ezek itt, ebben a vitrinben kisvárdai emlékek. Édesapámék Kisvárdán éltek, ott dolgozott a helyi növénynemesítő kutatóintézetben, ott volt a laboratóriuma. A múzeumban őrizzük azt az emblematikus mikroszkópot is, mely nemcsak a feleségem, Béres Klára által atyámról írt könyvben szerepel, de még az a játékfilmsorozat is megidézi, amelyet idén a Duna Televízióban és az M5 csatornán bemutattak. Gyöngyössy Bence filmjének címe: Cseppben az élet. Úgy igaz, ahogy a könyvben meg van írva, és ahogy a filmben is láttuk: valóban a hulladékok között találta az alkatrészeket, maga rakta össze, és ez a mikroszkóp nagy segítője lett a későbbi kutatásaiban.

Egy 1970-es évek közepén megjelent újságcikk címén akad meg a szemem: Zseni vagy sarlatán?­ ­Ez meddig volt kérdés?

Az elismerésig nagyon sok nehéz évet kellett átélni. Igazán a rendszerváltás adta meg a lehetőséget, hogy sorsát saját kézbe véve bebizonyíthassa igazát. Nagyon boldogok vagyunk, hogy még életében megtörtént a rehabilitációja. Az első nagy áttörés 2000-ben történt, amikor a Béres Cseppet „kuruzsló” szerből hivatalosan is gyógyszerré minősítették. A második a „kuruzsló” rehabilitálása volt, amikor 2002-ben megkapta a legmagasabb tudományos elismerést, a Széchenyi-díjat. Édesapám szobra 2008-ban bekerült a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba, ott látható gyógyító nagyjaink sorában.

Azt szoktam mondani, ezzel a gyógyító ember rehabilitációja is megtörtént. Az 1970-es, 1980-as években még sarlatánnak bélyegezték, ma zseniként tartja számon az utókor.

– Ez a kisvárdai házunk – folytatódik a tárlatvezetés. – Atyám építette saját kezével, 1956-ban költöztünk be, haláláig, 2006-ig itt élt, pontosan 50 évet. Az én gyermek- és ifjúkorom is ide kötődik. Ahogy már szó volt róla, atyám kutatómunkássága is Kisvárdához köthető. Itt kezdett talajtani vizsgálatokkal mélyebben foglalkozni. 1959 és 1961 között részt vett Magyarország talajgenetikai térképének elkészítésében. Ezek közül többet ma is őrzünk, házon belül már kiállítást is rendeztünk belőlük. Az akkori megfigyelések, talajtani mérések vezették el őt végül a nyomelemek élettani szükségességének felismeréséhez. Fő kutatási területe a burgonya, illetve a dohány vírusos megbetegedéseinek tanulmányozása volt. Lépésről lépésre haladt, több éves konzekvens megfigyelésekkel, az eredményeket elemezve, összegezve jutott el arra a megállapításra, hogy a hiányzó tápelemek szakszerű pótlásával biztosítható a növények megfelelő rezisztenciája, azaz a betegségekkel szembeni ellenálló képessége. Meggyőződésévé vált, hogy amennyiben a növények számára szükséges nyomelemek kellő mennyiségben megtalálhatóak a termőtalajban, akkor a kifejlődő növény ellenálló lesz a betegségekkel szemben, hiány esetében azonban betegségek lépnek fel. Eltöprengett azon, hogy a növényevő állatok szervezetében, ha kizsigerelt talajban termett takarmányt kapnak eledelül, törvényszerűen ugyanúgy megjelennek a hiányok. Ha az egész táplálékláncot végigvesszük, a talaj-növény-állat láncolaton keresztül eljutunk az emberig. A talajban jelentkező hiány végső soron az ember szervezetében is meg fog jelenni. Így jutott el az emberi betegségek és a gyógyítás lehetőségének területére.

Ennyi évtized távlatából hogyan lehetne értékelni ennek a felfedezésnek a súlyát, jelentőségét?

A tudomány 1972 előtt is sok mindent tudott már a nyomelemekről és ásványi anyagokról, például a vas, vagy akár a cink élettani szerepe jórészt már akkor is ismert volt. Édesapám különleges tehetséggel megáldott ember volt, aki a különböző szakterületeken begyűjtött ismereteit csodálatos módon tudta egyben, összefüggéseiben látni. Újszerű nézeteit nagyban segítette, hogy mire a növények tanulmányozásával kezdett el foglalkozni, már rendkívül átfogó talajtani ismeretekkel rendelkezett. Fizikai és kémiai értelemben korábban ismerte a talajt, mint a növényi betegségeket. Növényvizsgálataiban azt kereste, hogy összességében mi az, ami a növények egészségéhez szükséges. Ebben a témában számos publikációja is megjelent, melyek lényege az volt, hogy a létfontosságú mikroelemek, nyomelemek pótlásával hogyan lehet támogatni a növényi rezisztenciát, azaz a növények betegségekkel szembeni ellenálló képességét. Alapvető felismerése volt, hogy a kórokozókkal szembeni ellenálló képesség állapota döntően meghatározza, hogy mi történik az élő szervezettel.

Nemcsak a vírusok, gombák vagy a baktériumok jelenléte tehető felelőssé egy betegség kialakulásáért, hanem az is, hogy a gazdaszervezet mennyire van felkészülve ezek elhárítására.

Például egy influenzajárvány esetén sem lesz mindenki beteg. Édesapám abban volt úttörő és egyúttal zseniális, hogy ezt a felismerést nem csak tünetileg kezelte, hanem diagnózist is felállított, és megkereste a terápiás lehetőségeket is. Bizonyította azt, hogy ha a talajon keresztül, vagy éppen lombtrágyázással a szükséges mennyiségben biztosítjuk a növények számára a létfontosságú mikroelemeket, akkor valóban növekszik a rezisztenciájuk, és a betegségek elkerülhetőek. A sikeresség alapját mindenkor a helyes elmélet jelenti, de az eredményességhez ez még messze nem elég. Azt megtalálni, hogy mit, mennyit és hogyan alkalmazzunk, ahhoz valóban kellett az ő sokéves kitartó munkája, rendkívüli tehetsége és elhivatottsága.

A növények után jöttek az állatok?

Szabolcsban híre ment, hogy van egy jó szakember, aki sok problémára tud segítséget adni. Jöttek hozzá sokfelől, hogy Béres úr, agronómus úr, az állataim elhullnak, nem termékenyülnek meg, a talpuk beteg, nem gyógyul be, most mit csináljunk, segítsen. Ahogy már beszéltünk róla, tapasztalatai alapján egyre erősebbé vált atyámban az a feltevés, hogy a talajban megmutatkozó hiányok megjelennek a növényekben, és aztán azokban az állatokban, amelyek ezeket fogyasztják. Vagyis valószínűsíthető, hogy az állatoknál fellépő bizonyos megbetegedések hátterében szintén a nyomelemek hiánya állhat. Az akkor rendelkezésére álló információk alapján összeállított szerrel igyekezett a gazdák segítségére lenni, sok esetben sikerrel. Az elmélet működött, az állatok gyógyultak. A gazdák visszajeleztek neki, gyűltek a tapasztalatok. „Step by step”, azaz lépésről lépésre, komponensről komponensre épült fel a szer.

Itt megemlíteném, hogy atyámhoz a Béres Csepp mellett fűződnek más szabadalmaztatott készítmények is, melyek különféle állatoknak – baromfi, galamb, nyúl, sertés, tehén stb. – az egészségvédelmét szolgálják.

Kaphatók a kutyáknak és macskáknak ajánlott Minera cseppek, de az állatoknak kifejlesztett készítmények többsége ma még nincs forgalmazásban. Remélem, hogy egyszer ezek is hasznosításra kerülnek, hiszen napjainkban egyre fontosabbá válik, hogy jó minőségű húsok kerüljenek az asztalunkra. Nekem pedig meggyőződésem, hogy ezek a szerek éppen ebben tudnak segíteni a gazdálkodóknak.

Az életéről szóló játékfilm szerint az első beteg, akit Béres József meggyógyított, a húga volt, akinél agydaganatot állapítottak meg. Ez valóban így történt?

Igen, a film valós alapra építkezik. Édesapámnak volt egy húga, aki az én keresztanyám, és egészen fiatalon nagyon beteg lett. Agydaganatot diagnosztizáltak nála, és bár megoperálták, a daganatot nem tudták teljes mértékben eltávolítani. Az orvosok a műtét után csupán néhány hónapot, maximum egy évet jósoltak neki. Akkoriban már javában folytak édesapám kísérletei, testvérének megbetegedése pedig gyors továbblépésre kényszerítette őt. Tudta, hogy ártani semmiképpen nem fog a szerével, és nagyon hitt abban, hogy segíteni viszont képes. Ezért elhatározta, hogy ad a húgának belőle. Ha nem is olyan drámai módon, mint ahogy a filmben láttuk, de tény, hogy először magán próbálta ki. Nagy adagban vette be, és azt érezte, hogy még az ő erőnléte is javul. Ezután kezdte el alkalmazni a testvérénél, és sikerült legyőzniük a betegséget. Keresztanyám a műtét után még több mint harmincöt évet élt daganatmentesen.

Atyám nem volt orvos, ezért sok szempontból veszélyes döntésre kényszerült, amikor embereknek adott a készítményéből, de sosem hátrált meg, ha segíteni tudott valakin. Ez a természetéhez tartozott.

A cseppek gyógyító híre gyorsan terjedt, és egyre többen zarándokoltak el a sokszor utolsó reményt nyújtó cseppekért a kisvárdai házához. Ezt a féltékeny főnöke nem nézte jó szemmel, hivatalos munkáját ellehetetlenítette, később feljelentette őt kuruzslás vádjával. Az ügy országos méretűvé dagadt, sértette a szocialista nagypolitikát is, és hamarosan kezdetét vette Béres József nehéz kálváriája. Azt, hogy édesapám mindezt túlélte, a támogatóinak köszönhette, annak, hogy sosem maradt magára. A családunkon és a barátain túl a mellette kiálló értelmiségieknek is. Ezek közé tartozott a költő Ratkó József, az olimpikon Balczó András, a dokumentumfilmes Kósa Ferenc, majd Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Pozsgay Imre, Sántha Ferenc és sorolhatnám. Nagy László mély elkötelezettségét hirdeti a múzeum falán látható, aláírásával hitelesített gyönyörű verse, az Elhúllt bolondok nyomán. Megrendítő vallomás a költőóriástól Béres József ügye mellett.

Nagy László
Elhúllt bolondok nyomán

Dehogy merevít meg delelés
még romlatlan madár a májam
gyöngy még bennem az elrendelés
hogy a bolondok útját járjam
amíg a vérem kereke jár
a szél amíg számat csiszolja
lesz a veszett ügynek bolondja
békákkal tűzdelt kalap alatt
lesz a májusért fölkelt beszéd
ha napozik a bírói szék
s négy lába négy szál százszorszépen
s hollók ha babarózsák szemét
kiszedik szólva hogy jómadár
egy se marad étlen se tétlen
ha tüntetve hogy éljen a rák
harsog a köpenyhad fehéren
fölzokog a vers feketében
kidadogja ki van veszélyben
ha naparanyból annyi karát
vész el a fények vesztőhelyén
ha nyög a remény ha a zászló
a veszejtők lábain kapca
vonszolódik titkon a sárig
s tulipánfák tornyát legázló
rühes apokalipszis-kanca
rablóknak ha szivárványt sárlik
lesz a veszett ügynek bolondja
világra a gondot kibontja
lesz idő ami sose felejt
mert kéz is lesz hogy írjon röhejt
s kínt az országos panaszkönyvbe
száll csuklómra csillagok örve
kiszakad a fohász az árva
hogy egy bolond százat csinálna
a száz pedig milliomot

Kósa Ferenc Az utolsó szó jogán címen forgatott dokumentumfilmet a szocialista pártfunkcionáriusok és az egészségügy hasonló szellemű, hivatalos képviselői által sarlatánnak bélyegzett Béres Józsefről, amit annak rendje és módja szerint azonnal be is tiltottak. Hogyan került kapcsolatba egymással a kutató és a rendező?

Egy alkalommal a Tisza partján ültek, és fontos dolgokról beszélgettek Ratkó József, a költő Nagykállóból, Balczó András és Kósa Ferenc. Jól ismerték egymást, mindhárman Szabolcs megye szülöttei. Akkoriban Feri már javában tervezte, hogy filmet készít Balczó Bandiról – ami aztán el is készült, 1977-ben Küldetés címmel mutatták be. De akkor, azon a találkozón Bandi azt mondta Kósának:

„Él itt Szabolcsban egy ember, rengetegen keresik, sokfélét mondanak róla, gyógyít, és elszánt. Róla készíts először filmet, Feri, az fontosabb nálamnál!”

A szabolcsi gyógyító volt atyám, és ebből a beszélgetésből született meg Az utolsó szó jogán című dokumentumfilm. 1976-ban indult a forgatása, itthonról és az egykori Jugoszláviából mutatott be emberi sorsokat. Tény, hogy az első szűkkörű bemutatót követően azonnal betiltották már a nyers változatot, dobozba került, és csak tíz év múltán, 1986-ban kapott engedélyt a rendező arra, hogy befejezhesse. Nem véletlen a filmplakáton olvasható ajánlás (1986-ban a Tavaszi Filmszemlén volt a bemutatója, kirobbanó sikert aratott): „Dr. Béres Józsefnek: Ami tőlem telt, megtettem, élve maradtunk. Vannak még csodák. Kósa Feri”.

Látok itt orosz nyelven írt dokumentumokat és űrhajósokat.

Ezek itt mind hivatalos köszönőlevelek, melyek a csernobili katasztrófa áldozatainak nyújtott segítségünkért érkeztek. A részvénytársaság alapítása után nem sokkal kapcsolatba kerültünk ukrán onkológiai, katonai kórházakkal, a csernobili katasztrófa érintettjeivel foglalkozó orvosokkal. Felmerült, hogy rajtuk is segíthetne a Béres Csepp immunerősítő hatása. Így jutott el a szerünk sok súlyos beteghez. Az alkalmazás során sok kedvező hatását figyelték meg a kezelőorvosok, melyekről számos tudományos cikket publikáltak. Segítségünkért nagyon hálásak voltak, nekünk pedig máig örömet jelent, hogyha picivel is, de támogathattuk ezeket a szerencsétlen áldozatokat.

Az űrhajósok egy másik vonal. Büszkén szoktuk emlegetni, hogy a Béres Csepp még az űrbe is kikerült.

Ezen a fotón édesapám mellett a Szovjetunió egyik hőse – talán az utolsó –, Anatolij Pavlovics Arcebarszkij látható. Űrhajósként fél évet töltött a MIR űrállomáson, és a Földre való visszatérését követően mindenféle betegségtünetek jelentek meg nála, nem múló bőrkiütések meg egyebek. Szétesett az immunrendszere. Valamilyen módon eljutott hozzá a Béres Csepp, szedni kezdte, és hamarosan meggyógyult. Nagy híve lett a készítménynek, megalapította a Béres József és Barátai Társaságot Moszkvában, és édesapám 80. születésnapjára személyesen hozta el neki a Gagarin-érmet Csillagvárosból. Ez pedig a Magyar Közlöny 2000-es száma, amelyben hivatalosan közzétették, hogy a Béres Cseppből gyógyszer lett – tér rá a „rehabilitációra” ifjabb Béres a kiállítás egyik újabb szerzeményére mutatva.

Tudom, hogy ez a világ leglaikusabb kérdése, de alapvetően mire valók ezek a cseppek?

Elsősorban nyomelem pótlásra, és ezzel összefüggésben az immunrendszer támogatására, az ember szervezete normális működésének biztosítására. A betegtájékoztatóban olvashatjuk, hogy alkalmazása javasolt meghűléses betegségekben az ellenálló képesség támogatására, de a daganatos betegek általános állapotának és közérzetének javításáig sok mindenre használható.

Nagy büszkeségünk, hogy a cseppek nagyon népszerűek, mára az emberek egészségvédelmének fontos eszközévé váltak, nap mint nap rengeteg pozitív visszajelzés érkezik hozzánk.

Sokan írnak arról például, hogy amióta rendszeresen szedik a cseppeket, nem voltak influenzásak. Általános gyengeség, elesettség, fáradékonyság és étvágytalanság esetében is sokan alkalmazzák. Hasznos lehet műtét előtti roborálásra, műtét utáni felépülés elősegítésére, mivel a sebgyógyulás, felépülés, erősödés részben összefügg az immunrendszerrel. Aki szedi, általában valami jót tapasztal. Én csak azt tudom mondani, amit 47 éve folyamatosan tapasztalunk: valóban működik.

Mennyit változott a szer összetétele csaknem fél évszázad alatt?

A lényegi hatóanyagok tekintetében a mai termék 85–90 százalékban megegyezik az atyám által összeállított cseppekkel. Az első kihívás a cseppek hosszú távú stabilitásának megoldása volt. Ezzel a kérdéssel édesapám nem foglalkozott, hiszen ahogy elkészült, már vitték és használták is a készítményét. A részvénytársaság megalakulása után ezt a problémát kiváló szakembereink gyorsan megoldották, ma a Béres Csepp lejárati ideje 4 év. Mindemellett az elmúlt fél évszázad alatt rengeteg új tudással is gyarapodtunk. Amikor 40 éves lett a készítmény, akkor került forgalomba a Béres Csepp Extra. Ebben néhány újabban felismert létfontosságú nyomelemmel egészítettük ki az eredeti cseppet. Tavaly jelent meg a készítmény forte változata, amelyben némely hatóanyag mennyiségét növeltük meg a változó világ szükségleteihez igazodva.

A Béres család is szedi a Béres Cseppet?

Hiteltelenek lennénk, ha azt kellene mondanom, hogy nem. Természetesen szedjük, és nemcsak mi, de kétéves kis unokáinknak is napi rendszerességgel adja az édesanyjuk. A cseppek mellett életünk fontos szereplői még egyéb Béres-termékek is, hiszen közülük számos a magunk bajaira is jól alkalmazható. Alapvetően preventív, egészségmegőrző, betegségmegelőző készítményeink vannak. Mára közel százötvenféle termékkel rendelkezünk, közülük mintegy ötven gyógyszerként van törzskönyvezve.

Mindegyik saját fejlesztésű?

Termékeinek 99 százaléka saját fejlesztésű és gyártású is. Vállalatunk sikerességének zálogát a jó minőségű, kiváló termékek adják. Kutatóink naprakészek, gyártási körülményeink pedig a legjobb minőséget garantálják.

Az egész világon óriási a verseny az egészségügyi termékek, étrend-kiegészítők piacán. Hogyan veszi fel a versenyt az óriási tőkeelőnyben lévő világcégekkel a Béres?

Alapértékeink közül az innovációt, a szakmaiságot és a minőséget emeljük ki. Ez a hármas a hitelességünk alapja. Az étrend-kiegészítőkre viszonylag liberális európai uniós szabályozás vonatkozik, amit mi a Béres-minőséggel igyekszünk ellensúlyozni. Ez azt jelenti, hogy az előírtnál is szigorúbb gyártási körülményeket szabunk magunknak a termék minősége érdekében.

A Béres Gyógyszergyárban közel hatvanan – gyógyszerészek, vegyészek, technikusok – dolgoznak a minőségbiztosításban. Komolyan vesszük a hitvallásunkat: „A minőség nemcsak egy szó, hanem elköteleződés, hogy tökéleteset alkossunk.”

Ehhez persze jó szakemberekre és megfelelő körülményekre van szükség, vagyis a minőségnek ára van. Ezt azért említem, mert sokszor a vásárló csak az árra figyel. Amit mi üzenünk: célszerű a jó ár/érték arányt figyelni, és ez duplán igaz, amikor az egészségünk a tét.

Ön és a felesége is kutató vegyészek voltak, ám félbehagyták ígéretes tudományos karrierjüket, amikor beléptek a Béres cégbe. Ma is helyesnek érzi ezt a döntést?

Valóban igaz, hogy nagyon szerettem a korábbi munkámat. Gyerekkorom óta vegyésznek, kutatónak készültem. 1977-ben végeztem az ELTE-n, 1981-ben doktoráltam, 1982–1984 között az Amerikai Egyesült Államokban dolgoztam kutatóként a Utahi Egyetemen, fiatalon lettem kandidátus. Szép sikereket értem el, a tudományos életben megbecsültek, és én nagyon is jól éreztem magam ebben a világban. A rendszerváltás a családunk életében is döntő fordulatot hozott. Megteremtődött annak a lehetősége, hogy bebizonyosodhasson atyám igazsága, sorsunkat saját kézbe vehettük. Létrejött a Béres Részvénytársaság, és nekünk döntenünk kellett, hogyan, merre tovább. Maradni kutatónak, vagy atyám mellé állni és támogatni őt? A kérdés tulajdonképpen költői, hiszen feleségemmel együtt pontosan tudtuk, hogy nekünk mellette van a helyünk, ez erkölcsi kötelességünk. Arra a kérdésre, hogy jól döntöttünk-e, egyértelmű a válasz: ma sem tennénk másként. Hogy sikeres vállalkozás nőtt ki az irányításom mellett, csak hab a tortán.

A gyerekeik is folytatják ezt a hagyományt?

A feleségemmel nagyon örülünk annak, hogy két nagyobbik gyermekünk – nem kényszerítve őket rá – szintén elhivatottságot éreznek a Gyógyszergyár iránt. Mindketten képzett közgazdászok, tanultak külföldön is, és megszerzett tudásukat nagy lelkesedéssel állítják a Béres szolgálatába. Ma már lányom és fiam is tagja az igazgatóságnak.

Melinda fő feladata a borászat vezetése, jelenleg ugyan otthon van, és kétéves ikerunokáinkat neveli, de a vejem és csapata átvették a feladatai nagy részét. A nagyobbik fiunk stratégiai, fejlesztési és portfólió menedzsment kérdésekkel foglalkozik.

Nem okoz problémát, hogy az ön személyében egyszerre van jelen az atyai és a cégvezetői tekintély?

A Bibliát ugyan szoktam idézni: tiszteld apádat és anyádat, de a lényeg a lényeg: 30 éves múltunkra visszatekintve azt mondhatom, hogy feleségemmel is jól tudtunk együtt dolgozni, és ez igaz a gyerekekre is. Valószínűleg abban van a titok, hogy a nagy kérdésekben, a cég érdekképviseletében teljes mértékű a harmónia közöttünk. Ugyanaz a cél vezérel, egy hajóban evezünk. Ebben a tekintetben pedig inkább egymás erősítését látom, mintsem a nehézségeket. Az is nagyban segít, hogy igazából mindannyiunknak megvan a maga saját területe, és nem vagyunk közvetlenül egymás beosztottai. A napi munka során ritkán találkozunk, vagyis nem érezhetjük azt, hogy egy pillanatunk sincs a másik nélkül. Otthonról pedig következetesen próbáljuk távol tartani a céges a munkaügyeket. Mindannyiunknak fontos a magánélet szentsége, ezért ezt elég jó hatásfokkal sikerül is megvalósítani. Persze nyilván vannak olyan időszakok az életben, és a mi 30 évünkből is jócskán tudnék példákat felsorolni rá, amikor az ember kénytelen otthon is a hivatalos munkájával foglalkozni. A válságos helyzetek megoldása viszont olyan tapasztalatokat hoz, amelyek később sok mindenhez kellő muníciót is adnak. Vagyis egyáltalán nem sajnálom a ráfordított energiákat. Ilyen felismerés például az, hogy a hosszú távú célunkat úgy fogalmaztuk meg, hogy a mi feladatunk a vállalat megtartása és működtetése. Önállóak kívánunk maradni, és addig nyújtózunk, amíg a takarónk ér.

Ön egész más világban cseperedett fel Kisvárdán, mint Budapesten született gyerekei, akiknek a legendás Béres József a nagyapjuk, ők maguk pedig egy prosperáló cég örökösei. Nem féltette őket?

Jó szülőnek lenni nehéz feladat, nem is elég akkor kezdeni, amikor már felnőttek a gyerekek. Mi mindig nagy figyelmet fordítottunk a gyermekeinkre, és úgy gondolom, be is érett a fáradozások gyümölcse. Nagyon rendes gyerekeink vannak. Persze van köztünk különbség rengeteg, ők más generáció, és valóban városi gyerekek. Egyszer azt kérdeztem tőlük: milyen érdekes, hiába lakom sok-sok éve Budán, mégsem éreztem magam soha igazán budapestinek, ti annak érzitek magatokat? Nevetve néztek, nevetve mondták: „De papa, mi mind a hárman itt születtünk!” Valójában úgy gondolom, hogy a vidéki vagy budapesti lét teljességgel lényegtelen egy ember értékét tekintve. A világszemlélet és az értékrend minősége, a valódi értékek képviselete az, ami számít. Ez felülírja a generációs különbségeket is. Azért jól tud esni, ha a föld ereje megérinti a gyermekeim lelkét. Nagyon szeretek kertészkedni, és a házunk mellett van is egy kis konyhakertem. Terem ott a krumplitól a paradicsomig sok minden. Tény, hogy gyerekkorában kevés embert vonz a földdel való munkálkodás, és idősebb korban ez sokaknál megváltozik.

Édesapámnak ifjúkori szerelme volt a kertészkedés, nekem időskori lett. Persze igyekszem a fiatalságot is bevonni. A napokban együtt pucoltuk kicsi unokáimmal a babot, amit elmondhatatlan módon élveztek.

A babbal való bíbelődés nagyobb élvezet volt számukra, mint a homokozás vagy a fürdés. Melinda lányomnál, aki már több mint tíz éve a borászatunk ügyvezetője, szintén azt látom, hogy örömmel mozdul ki családjával együtt a valódi vidéki életbe, és kiválóan szót értenek az ottani emberekkel. Legutóbb pedig Marci fiam szerzett örömet, amikor a teraszukon nevelt paprikából küldött nekünk kóstolót.

Hogyan került képbe a bor?

Az 1990-es évek elején megjelentek Magyarországon a kiváló magyar borok, és mi is egyre nagyobb érdeklődést mutattunk irántuk. Járni kezdtünk olyan vezető borászatokba, mint a Tiffán Edéé, a Bock Pincészet, a Heimann Pince, Gaál Tibiék stb., és nagyon tetszett nekünk az, ahogyan ők ezt a fajta kultúrát képviselték. Tetszett a föld iránti szeretetük, a minőségre való törekvésük, de még a jókedvük is. Az is megfordult a fejünkben, hogy egyszer mi is beállnánk közéjük. Nem gondoltuk ezt igazán komolyan egészen 2002-ig, amikor egy erdőbényei borászati lehetőség meg nem talált minket. Annyira elvarázsolt bennünket a táj szépsége, hogy végül belevágtunk. Megvásároltuk a birtokot, építettünk rá egy birtokközpontot, 35 hektáron szőlőt telepítettünk. Komolyan vettük a kihívást. Megteremtettük Magyarország egyik legszebb szőlőbirtokát, boraink pedig a kezdetektől a legrangosabb nemzetközi versenyek díjazottjai. A tokaji 500 éve márka. Méltó feladat a magunk 50 éves Béres márkája mellett ezért a nemzeti büszkeségért is dolgozni. És persze nagyon szeretjük. Erdőbénye nekünk a hazai földet, magyar büszkeséget, nemes erőfeszítést, Tokaj aranyló kincsét, a bor szeretetét jelenti. De beleérthetjük a magam kertészet szeretetét is.

Minden borban ott a nóta, önnek több énekeskönyve is megjelent. Gyerekkorából hozta magával a dal szeretetét?

Őszintén azt mondhatom, hogy a népzene, a népdal és az egyházi énekek iránt ugyan mindig volt egyfajta lelki igényem, nyitottságom, de ez kellő mélységben sokáig nem gyökeresedett meg bennem. Az idők során sokféle hatás ért ezen a területen is. Énekes család vagyunk, mindig szeretjük énekkel szebbé tenni az ünnepeinket. Felmenőinktől ragadt ránk ez a szokás, szüleink generációjában még mindenki énekelt. Annak idején kerestünk énekeskönyvet is, hogy tanulhassunk belőle, de nem találtam igazán igényeset. Nagy hatással volt rám a most 23 éves kisebbik fiam, aki már jó tizenöt éve tanul népi táncot a Csillagszeműek együttesében, és rengeteg értéket hozott haza a tanult néptáncokból, a dalokból.

Sok éve már annak is, hogy Erdély-járókká lettünk. Oly sok szépet, értékeset láttunk, tapasztaltunk, tanultunk ott, ami azt erősítette bennem, hogy ezeket minden magyar embernek ismernie kell. Ez is egyfajta küldetés.

Találkozott még autentikus népzenészekkel, énekesekkel?

Kallós Zoli bácsival nagyon jó barátságba kerültünk. Elsősorban neki köszönhetem, hogy találkozhattam a leghíresebb adatközlőkkel. Elmondani nem tudom, milyen nagy élményt jelentettek ezek a találkozások nekem. Bátorítást is adtak, hogy jó ügyre vállalkoztam, amikor énekeskönyv összeállításába kezdtem. Alapvetően egy olyan énekeskönyv összeszerkesztése volt a célom, amit egy kis közösség, egy család is jól tud használni, ami az éneklés örömét képes eljuttatni mindenki számára, és ami minőséget képvisel. Mivel ez utóbbi is nagyon fontos volt a számomra, segítőtársakat kerestem, komoly szaktekintélyeket, és találtam is. Közülük is ki kell emelnem Bubnó Tamás görögkatolikus egyházzenészt, illetve Bereczky Jánost, a Zenetudományi Intézet volt munkatársát. Sokat köszönhetek nekik, sok hasznos tanácsot kaptam tőlük, és mindig biztatást. Az első kötetet 2009-ben mutattuk be az Óbudai Társaskörben, aztán megjelent a második kötet, 2018-ban pedig már az összevont kötettel jelentkeztünk. Jelenleg a teljes anyag hangzóváltozata készül, hogy aki nem tud kottát olvasni, az is megtanulhassa ezeket a gyönyörű énekeinket. Az énekszó úgy csendül fel, ahogy lekottáztuk, zenei kíséret nélkül, hogy segítse a könnyű tanulást.

Miért fontos mindez egy gyógyszergyár vegyész tulajdonosának?

Mert azt látom, hogy nem ismerjük a saját kultúránkat. Még az intelligens emberek körében is egy születésnap köszöntésére már csak egy Happy Birthday telik. Pedig kincseink vannak! A mi generációnk még tanulta és énekelte a népdalainkat, a maiak közül leginkább csak a táncházmozgalomhoz kötődő fiatalok ismerik. Segített az elhatározásomban az is, hogy sokat járunk Erdélybe, évente megyünk Csíksomlyóra, ráadásul hívő ember vagyok.

Fontosnak tartom, a művelt emberhez hozzátartozónak, hogy minden felekezet legfontosabb énekeit ismerjük. Ezért az énekeskönyvem egyik pillérét az egyházi énekek alkotják.

A könyvben szereplő énekekről azt mondhatom, nagyrészt azokat a dalokat választottam, amelyeket a legjobban szeretek, de mindegyik szigorú szakmai szűrőn ment át. A könyv szerintem a legmagasabb szakmai igényességnek is megfelel. Kutatóként is ilyen voltam, és a precizitás, pontosság nálam minden területen meghatározó.

Idén a kerület díszpolgára lett, ami azt is jelzi, hogy sokat tesz Óbudáért. Ösztöndíjakat hoztak létre, és sok más formában is segítő kezet nyújtanak. Milyen szerepet játszik a cég és az ön személyes életében a segítés, a szociális vagy a karitatív tevékenység?

Atyám egész életét meghatározta az a szülői tanítás, amit magunk is erkölcsi örökségnek tekintünk. Így szól: „Fiam, ha segítséget kérnek tőled, és te tudsz segíteni, akkor azt megtenni kötelességed!” A Béres Alapítvány 1993-ban jött létre a vállalat karitatív tevékenységének koordinálására. Cégünk négyéves működése után úgy láttuk, hogy a hozzánk egyre gyakrabban érkező kéréseknek leginkább szervezett formában tudunk strukturáltan és a leghatékonyabban megfelelni. Az alapítvány elnöke és motorja a kezdetektől a feleségem, aki emellett a gyógyszergyár kommunikációs igazgatója is. Mivel az egészségügy területén dolgozunk, elsősorban az a dolgunk, hogy az emberek egészségének megőrzését, a gyógyulást segítsük. Évről évre jelentős terméktámogatást nyújtunk a rászorulóknak, többek között százezer üveg Béres Cseppet, ami több mint 100 millió forint értékű adományt jelent. Támogatásaink a határon túl élő magyarsághoz is eljutnak.

A rászorulók milyen csatornákon keresztül jutnak hozzá?

Több mint 2000 szervezettel állunk kapcsolatban. Termékadományaink jelentős részének elosztásában a legnagyobb országos karitatív szervezetek vannak elsősorban a segítségünkre. A Magyar Katolikus Karitász, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, a Magyar Vöröskereszt, a Nyugdíjasklubok és Idősek „Életet az éveknek” Országos Szövetsége és a Magyar Református Szeretetszolgálat régi szövetségeseink a termékek célba juttatásában. Évek óta nyújtunk terméktámogatást az Országos Onkológiai Intézetnek is. Mivel gyógyszerről van szó, csak olyan szervezeteket tudunk támogatni, ahol orvos közvetíti az adományt. Mindezeken felül jótékonysági estek rendezésével is segítjük a daganatos betegek gyógyítását végző intézmények működését, elismerjük és támogatjuk az elhivatott gyógyítók munkáját, valamint támogatjuk a sportéletet. A Magyar Olimpiai Bizottság arany fokozatú támogatójaként több mint 25 éve segítjük olimpikonjaink felkészülését. Az oktatásügy támogatójaként segítjük a kiemelkedő tehetségeket, több intézményben Béres-ösztöndíjjal jutalmazzuk a legkiválóbbakat. Támogatjuk hagyományaink ápolását és kulturális értékeink megőrzését, megismertetését, és segítjük az egyházak munkáját is. Rengeteg kérés érkezik hozzánk, és sajnos mindet nem tudjuk teljesíteni. A kiválasztásnál az a fő szempontunk, hogy a legkisebb adomány is fontos legyen, számítson a támogatottnak.

Nem vagyunk mindenhatóak, nincsenek végtelen anyagi eszközeink, sem emberi erőforrásaink, de lehet, hogy éppen a mi támogatásunk segít előre vinni egy jó ügyet. Úgy gondolom, hogy alapítványunk működésében az üzenet a legfontosabb.

Az, hogy az emberi együttérzést, az egymás iránti felelősséget és szolidaritást erősíteni kell. Nemcsak egy alapítvány, vagy a tehetős emberek, hanem mindenki tud segíteni az embertársain. Lehet, hogy nem sok pénzzel, de pár forinttal, lehet, hogy nem termékkel, de jó szóval, odafigyeléssel. Röviden így összegezhetem: célunk egyrészt a társadalmi szolidaritás, másrészt pedig annak erősítése, hogy minden ember felelős a másik emberért.

Óbudával kapcsolatban mit emelne ki?

25 éve annak, hogy Óbudán gyökeret eresztettünk. Itt sikerült megteremteni az első saját székházunkat, és bár azóta azt kinőttük, és másik irodaházba költöztünk, de a kerületet nem hagytuk el. Miért? Mert jó itt nekünk, itt otthon vagyunk. Jó viszonyban állunk a hatóságokkal, jó az együttműködésünk az önkormányzattal, számos intézményhez kötődünk, sokakkal van kapcsolatunk. Például az Óbudai Társaskörrel, ahová sok szép rendezvény köt bennünket. Köztük említhetem az énekeskönyvem bemutatóját és az emlékezetes énekmaratonjainkat. Jó pár éve már annak, hogy a Máltai Szeretetszolgálattal, Kozma Imre atyával avattunk egy játszóteret, aminek a felépítését mi is támogattuk.

Ebben a kerületben található az édesapám nevét viselő iskola – természetesen velük is szoros a kapcsolatunk. Lehetőségeink szerint támogatjuk a munkájukat, és segítjük a diákok ösztönzését.

15 éve vagyunk a mostani székházunkban. Ez az épület az ötvenes évek óta itt áll, a rendszerváltás előtt a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet székháza volt. Privatizálták, és lebontották volna, ekkor került a tulajdonunkba. Nemcsak felújítottuk, de építészeti nívódíjjal kitüntetett épület lett belőle. Ez is egyfajta értékmentés, ami szintén összeköt minket ezzel a szép fővárosi kerülettel.

Milyen munkák folynak itt?

Székházunkban találhatók a Béres Gyógyszergyár központi vezetéséhez, marketing és kommunikációs, kereskedelmi és stratégiai tevékenységéhez köthető irodák, és itt vannak azok a fejlesztő laboratóriumok, ahol a jövőnket megalapozó fejlesztő munkák zajlanak. Maga a gyártás, illetve a kutatás-fejlesztés gyártáshoz kacsolódó része a szolnoki gyárunkban folyik.

Ha odatesszük a Béres-termékeket egy hasonló területen működő világcég termékei mellé, állják a versenyt?

Nincs más lehetőségünk. Ezért, ahogy mondani szoktam, nekünk mindenkinél igényesebbnek és jobbnak kell lennünk. Nyilván országonként változó, hogy mennyire piacképes vagy versenyképes valami, de a mi termékeinkről bátran kijelenthetjük, hogy a világ egyetlen piacán sem vallunk velük szégyent.

Óbudaiként vannak emlékeim a múzeum körüli szánkódombokról, ám a kamaszkor iránti nosztalgiám hamar szertefoszlik Rostás Pétert hallgatva.

Az említett őspark jelenleg nagyon elhanyagolt állapotban van, a kutyásokon kívül nem használják az emberek. Nem tudsz bemenni, nem mersz bemenni, nincs miért bemenni. Lerongyolt állapotban vannak a XIX. századi épületek: szinte fölismerhetetlen, hogy egykori villákról, gyönyörű présházakról van szó.

Szakemberként úgy látja, ki lehetne használni ezeket a XIX. századi épületeket, el lehetne helyezni bennük különféle funkciókat?

Feltétlenül. Áll például a park túloldalán egy 1850-es évekbeli lakóház, jelenleg szükséglakások vannak benne, pedig létrejöhetne egy, a múzeummal szimbiózisban működő kultúrpark.

A múzeum egyik legnagyobb problémája, hogy nehéz megközelíteni, mert nincsenek közlekedési kapcsolatai sem a Bécsi út felől, sem a hegy felől.

A Bécsi út felől csak a meredek Kiscelli utcán lehet feljönni és lemenni a villamoshoz.

Készült terv egy kedvezőbb útvonalra?

Igen, sőt, még a Google Earth is mutatja a nyomvonalat. A tervezett út a Kolostor utcán, egy sokkal szelídebb lejtőn, a Praktiker mellett torkollna a Bécsi útba, a lakótelep felé. Ki van jelölve, sőt részben ki is van építve, de a szilárd burkolatot nem tudták felvinni rá, annyira rossz a talaj alatta, tulajdonképpen egy szeméttelep. Pedig az úttal csökkenne az autóforgalom is, mert azon járhatna a busz, és az emberek le tudnának jönni a hegyről tömegközlekedéssel. Ez az út a tavaly lezárult múzeumfejlesztés logikus folytatása lenne, ami új pályára helyezné az intézmény fejlődését, és megvalósulna az a mai, múzeumokkal szembeni társadalmi elvárás, hogy az intézmény ne csak dokumentálja a környezetét, hanem alakítója, szereplője is legyen.

Mióta van itt múzeum?

A múzeum története Schmidt Miksa ide települt bécsi bútorgyáros végrendeletével kezdődött, aki 1912-ben megvette az akkorra megüresedett kaszárnya épületet, saját céljaira átalakította, majd halála előtt az általa létrehozott angolparkkal együtt a fővárosra hagyta azzal a kikötéssel, hogy a park közparkként szolgáljon a fővárosi gyerekek számára, az épület pedig múzeumként működjön a köz javára.

A hagyaték átvételének feltétele volt, hogy más, például szálloda nem létesülhet benne. A vér szerinti örökösök ellenében végrendelkezett, nagy per is volt belőle, ami elhúzódott 1951-ig.

A XVIII. században felhúzott épület eredetileg a trinitáriusok kolostora volt, míg II. József rendeletét követően föl nem számolták a rendet. Utána lett kaszárnya, ahol majdnem húsz éven keresztül hadifoglyokat is őriztek, francia tiszteket, akik megkapták a zsoldjukat is, lejártak a Dunához fürdeni, a kaszárnya körüli fennsíkon sétálgattak. Egy később tábornoki rangra emelkedett francia katonatiszt a visszaemlékezései szerint boldog éveket töltött itt. Ezután invalidus laktanya lett, kiszolgált hadastyánok, azaz „nyugdíjas”, rokkant katonák laktak az épületben: lényegében elfekvő volt sokáig. A XIX. század második felében katonai ruharaktár működött az épületben, míg meg nem épült a Daróczi úti katonai ruharaktár. Ami a gyűjteményt illeti: 1936 és 1941 között a jelenlegi Palme-házból – ami 1885-ben időszakos kiállítási pavilonnak épült – költöztették ide a hajdani Fővárosi Múzeum gyűjteményét. A világháborús súlyos sérülések helyreállítását követően elég sokrétűen hasznosították az épületet, 1951-től például klasszikus koncertek is voltak itt. Tavaly nyitott a popkultúra felé is a múzeum, egymást érték a koncertek a Fekete Lyuk kiállítás eseményeihez kapcsolódva.

Felmerül az emberben a kérdés: vajon az örökhagyó végrendelkezését a hely funkcióját illetően soha senki nem kérdőjelezte meg?

Dehogynem, eddig még minden korszakban megpróbálták negligálni. Legutóbb a kétezres évek elején volt olyan próbálkozás, hogy a parkban múzeumi irodaépületet húzzanak fel, de szerencsére az akkor még létező Kulturális Örökségvédelmi Hivatal idejében műemléki védelem alá helyezte. Igaz, előzőleg már kihasítottak a parkból egy nagy darabot sportpálya céljára a Folyondár utca felől.

Folytassuk a beszélgetést a tavaly megnyitott földalatti kiállítótér történetével.

A saját barlangunkkal kapcsolatban érdemes megemlíteni néhány helytörténeti érdekességet is, többek közt a magyar geológia bölcsője kapcsán. A Szépvölgyi út mentén most is láthatók a kőbányászat során létrejött egybefüggő, függőleges, tizenöt-húsz méter magas szelvények, falak. Ez a hely a XIX. században kibontakozó geológiai tudomány úttörőinek zarándokhelye lett. Szabad szemmel le lehetett olvasni a földtörténetet, lehetett mintákat venni, analizálni. Az őslénytankutatók is ide jártak, az első nagy publikációk a kiscelli bányák falából nyert minták elemzéséből keletkeztek.

Nem véletlenül hívják ezt az agyagréteget a geológusok kiscelli agyagnak. Ugyanezt a réteget találhatjuk a budai vár alatt és a Gellért-hegyen is, tehát kultúrtörténetileg is fontos ez az agyag.

Míg az óbudai téglagyár sokak – s nem csak az óbudaiak – számára hangzik ismerősen, az alapanyagul szolgáló agyagról, mely kiválóan alkalmas téglagyártásra, s mely az egész környék kultúrtörténetét meghatározta, kevesebben tudnak. Pedig városrészek morfológiáját alakította ki az agyagbányászat. A város épített részei részben a lebányászott agyag után maradt katlanokban helyezkednek el. A pasaréti úti Vasas pálya, a Mechwart tér és a Széll Kálmán tér is egy-egy ilyen katlanban van. Számos téglagyár működött erre, mint például a Klemm, a Christen, a Kunewald téglagyárak. A bányászati hagyományra építve húzták fel az ötvenes években a Bányászati Kutatóintézet épületét, amelynek a kertészete területén létesült üzemi focipályaként a jelenlegi Vasas pálya.

Hogyan jött létre a Fekete Lyuk kiállítással megnyitott fantasztikus tér a múzeum épülete alatt?

Az épület alatti barlang valójában egy természetes üreg kiterjesztése, amelyet a trinitáriusok vélhetően már a kolostorépület megépítését megelőzően bortárolásra használtak. A XVIII. században Zichy Péter, Óbuda földesura először egy kis kápolnát emeltetett itt a dombon, ide helyezte el a Mariazelli Madonna hitelesített mását, létrehozva egy nagyon népszerű zarándokhelyet. Évente 10–15 ezer zarándok jött ide akkor, amikor lényegében ugyanennyi volt Buda lakossága is.

Most, ha jól tudom, ennyien látogatják évente a múzeumot. Hogyan folyt a feltárás, ami megelőzte a hajdani barlang újrahasznosítását, egyáltalán: mitől barlang ez a sziklapince?

Attól, hogy a természetes sziklalemez képezi a mennyezetet. Ebből a sziklából építették egyébként magát a kolostorépületet is, mint ezt a múzeum főbejáratának szintén tavaly lezajlott felújításakor tapasztaltuk. Ez egy hihetetlenül kemény forrásvízi mészkő, ebből építették a XIX. században Óbuda házait és útjait is. 2013-ig a XVIII. századi, épületen belüli lejárat le volt falazva, s csak kívülről, az utcáról lehetett megközelíteni. Amikor lementünk a föld alatti térbe, egy téglafalakkal cikk-cakk alakban beépített helyiségbe jutottunk. Ez volt az óvóhely, a bunker a II. világháború alatt. Légoltalmi okokból alakították ki így, hogy robbanás és tűz ellen védjen.

A sziklapincében kialakított bunkernek, ahol a II. világháború alatt több százan is elfértek, 2013 januárjáig hivatalosan „polgári védelmi objektum” volt a besorolása.

Akkor ezt feloldották: a polgári védelem kivette a listájából. Az utólag beépített, XX. századi falakról az első felmérések során kiderült, hogy ijesztő mértékben meg vannak repedve. Statikai vizsgálatot kezdeményeztünk, hogy megtudjuk, nem omlik-e majd össze maga a kolostorépület. Kiderült, hogy a XX. századi rossz minőségű téglafalak nem tartanak semmit, de a XIX. századi téglafalaknak és a XVIII. századi rakott kőfalaknak semmi bajuk. Ezek nincsenek lealapozva, így együtt tudnak mozogni a sziklalemez mozgásával. 2014–2015-ben elbontattuk a repedezett falakat, és szigetelték a sziklapincét a felszíni parkoló alatt. Az így létrejött négyszáz négyzetméteres tér kiállítótérré alakítását tavaly végeztük el.

Milyen érdekesség van még itt?

Például egy jégverem, amit a katonaság idejében, a XIX. században alakítottak ki. Itt van tehát az országban még ma is látható nagyon kevés falazott, szabályosan kialakított jégvermek egyike.

A Mechwart téri Klemm-féle téglagyárból kerültek ide a falazáshoz a téglák. Lemélyítették a pince padlószintjét három méterrel, az egészet kifalazták, köpenyt kapott minden oldalról.

A jégverem építésének szabályai szerint kónuszos a fal, tehát fölfelé kicsit tágul a tér, a padló kicsit lejt közép felé, ahol ki van hagyva egy összefolyó az olvadt jégnek. A padlóra gerendákat fektettek, arra került a jég, amire szalmát tettek, és erre helyezték rá a hűtendő élelmiszert.

Beszéljünk az építészeti adottságok és a Kiscelli Múzeum karaktere közti összefüggésekről is, a múzeum épületéről, erről a gyönyörű boltozatos, finom stukkópárkányos folyosókkal díszes barokk gyöngyszemről, valamint a romtemplomról, aminek a falain a nyers tégla látszik, nincs már rajta az egykori stukkódísz.

Kezdjük a templom épületével, amely a II. világháború alatt súlyosan megsérült. Azért nem dőlt össze, az tartotta egyben, hogy a XVIII. század végén a katonaság válaszfalakat épített bele, a távolságokat síkfödémmel hidalták át, négy szintre osztva a teret, ahol így el tudtak szállásolni akár ezerötszáz katonát is.

A romos templom 1945 után nem épült újjá, a hetvenes évek elején is csak egy lefedés került rá, aztán a nyolcvanas évek elején kitakarították az épületet, kapott egy padlófűtést, és onnantól kezdve használják kiállítótérnek.

A múzeum mai formájában a most megnyitott sziklapincével és a templom alatti altemplom méretű kriptával egyszerre van jelen egy kemény kő- és téglavilág a barokk finomsággal, ami különösen érdekessé teszi a múzeum épületét. (A Kiscelli Múzeum múltja és jövője, Vig György interjúja, Óbudai Anziksz, 2015 ősz – a szerk.)

Az említett nyolcvanas években nyílt a nevezetes underground szórakozóhely, a Fekete Lyuk is, amiről tavaly sikeres kiállítást rendeztek a Kiscelli Múzeum akkor elkészült alagsori kiállító­tereiben. Adja magát a kérdés, hogy mi indította a múzeumot a közelmúlt feltárására, bemutatására, mennyire vannak archiválva, hol lelhetők fel ennek az időszaknak a kultúrtörténeti emlékei?

A 2018. december közepén megnyitott és 2019 júniusáig nyitva tartott Fekete Lyuk egy évfordulós kiállítás volt, két egykori lelkes Lyuk-­látogató hozta az ötletet, a múzeum részéről pedig Balla Loránd és Szatmári Judit kurátor gyűjtötte és rendezte az anyagot. Nyilván nem ez az utolsó szó a történetet illetően, biztos rengeteg minden ott van még a fejekben. Készítettünk majdnem ötven interjút, ezek fönn vannak a honlapunkon. A történetet egészen onnan indítottuk, hogy megépült 1909-ben a Lipták Pál-féle épület a Ganz munkáskolónia részeként.

Mivel ez a kiállítás a kapcsolódó rendezvényekkel, koncertekkel összecseng a múzeum számos, a múltat kortárs művészetbe „becsatornázó” programjával, beszéljünk arról, hogyan szervesül a képzőművészeti múlt a jelenbe? Mi az idekerült gyűjtemények története?

Az itt található képzőművészeti gyűjtemény eredetileg a városlátképeket, a városvezetők és a főváros híres polgárainak portéit gyűjtötte. Az első világháború előtti fővárosi vezetés bízta meg Márffy Ödönt – aki maga is festett a fővárosnak –, hogy vásároljon a főpolgármesteri hivatal számára kortárs műveket.

Lényegében ebből a nem városspecifikus anyagból jött létre 1932-ben a Fővárosi Képtár a Károlyi-palotában, a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épületében.

Ezt a gyűjteményt 1951-ben államosították, és bekerült az akkor létrehozott Magyar Nemzeti Galériába. A Kiscelli Múzeum tehát a Fővárosi Múzeum örököse, a mai Fővárosi Képtár pedig a Kiscelli Múzeum képzőművészeti főosztálya. (A valóság ravasz gazdagsága megmutatkozik, A. Horváth András interjúja Róka Enikővel, Óbudai Anziksz, 2016 tavasz – a szerk.) Itt az országos hatáskörű XX. századi és kortárs képzőművészeti gyűjtés az 1960-as évek elején indult el, Bertalan Vilmos igazgatósága idején. Ez az egyetlen országos hatáskörű múzeum a helytörténetiek közt – ami fontos kategória a múzeumok között. Országos múzeum pl. a Természettudományi, a Közlekedési, a Szépművészeti, az Iparművészeti, a Mezőgazdasági Múzeum, ezek az intézmények az egész országra vonatkozóan gyűjtenek. Ezért is Budapesti Történeti Múzeum a neve, és nem Budapest-történeti. Az itteni régészeti, történeti, képzőművészeti kiállítások országos relevanciával bírnak. Itt van például az ország egyik legjelentősebb XIX–XX. századi festészeti gyűjteménye is. Nem a legnagyobb, de nagyon reprezentatív.

Búcsúzásul kerüljön szóba a több lábon állás, pontosabban mennyi is ez a több, valamint, ha már a jövő a tét, milyen a múzeumpedagógiai kínálat?

Egyrészt klasszikus történeti és művészettörténeti kiállításokat rendezünk, valamint kortárs művészeti és dizájn kiállításokat, amelyeknek többnyire van történeti szála is. Most épp a Ragyogj! című divattörténeti kiállításon láthatják a látogatók Péterfy Bori vagy Medveczky Ilona fellépőruháit ugyanúgy, mint Erzsébet királyné híres, pompás uszályát.

Hozzátenném, hogy a Fekete Lyuk kiállítással megnyílt új kiállítóterünk munkálatai összekapcsolódtak az egész előcsarnokunk felújításával. Másfél évvel ezelőtt még mintha az ötvenes, hatvanas évekbe érkeztünk volna, portás bácsi ült egy fülkében.

A teljes kazánházunk cseréjével a tavaly megvalósult fejlesztés a főváros legjelentősebb kulturális célú beruházása volt az elmúlt ötéves ciklusban.

Lett egy korszerű múzeumshopunk, ruhatárunk és egy olyan előterünk, ahová szívesen jönnek a látogatóink minden korosztályból. Ami a diákokat illeti, komoly múzeumpedagógusaink vannak, részben a múzeum alkalmazásában, részben a múzeum vonzáskörzetében, akiket egy-egy időszaki kiállításra hívunk el. Ők azt a rétegét bontják ki egy-egy kiállításnak, amire a gyerekek is rezonálni tudnak. Vannak korszerű tárlatvezetéseink is: az már a múlté, hogy végigráncigáljuk a gyerekeket a termeken.

A fotók a Fekete Lyuk kiállításon készültek:

Itt ülünk a Kiscelli-kastélyban, a Kiscelli Múzeumban, azaz nem is, hanem a Fővárosi Képtárban. Vagy mégis a Kiscelli Múzeumban? Hogy is van ez?

Sokat gondolkodunk azon, hogy kommunikációs szempontból mi lenne a legmegfelelőbb forma. Ha azt mondjuk, hogy Kiscelli Múzeum, a hely, a Kiscelli-kastély okán mond valamit. Ha azt mondjuk, hogy Fővárosi Képtár, szerintem tízből tízen nem tudják, hogy hol van.

Úgy döntöttünk, ha a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár nevet használjuk, akkor az megfelel a kommunikációs elvárásoknak és a gyűjtemény történetiségének is.

Ráadásul a Fővárosi Képtár nem önálló intézmény. A Budapesti Történeti Múzeum (BTM) egyik főosztálya, amely a mindenkori főigazgató-helyettes alá tartozik. A Kiscelli Múzeum épületében két ilyen főosztály van, az Újkori Várostörténeti Osztály és a Fővárosi Képtár.

Akkor lényegében a Kiscelli Múzeumban működik egy várostörténeti múzeum és egy képtár?

Igen.

A Fővárosi Képtár gyűjteménye hogyan alakult ki?

A Főváros az 1880-as évektől kezdett műtárgyakat vásárolni hivatalai dekorációjára polgári portrékat, városi látképeket, néhány történeti és zsánerképet, valamint a város nagyjainak portréit. A századfordulón, Bárczy István főpolgármestersége idején már gyűjteni kezdték a város progresszív képzőművészeti alkotásait, az autonóm és modern műveket is, tehát a várostörténeti szempont mellett megjelent egy fővárosi galéria létrehozásának a szándéka. Ebből a kettős koncepcióból egy fantasztikus gyűjtemény alakult ki, amelyből a két világháború között, 1933-ban a Károlyi-palotában rendeztek kiállítást. A háborút jelentős műtárgy veszteségek árán, de átvészelte a gyűjtemény, amelynek egy részét már ekkor a Schmidt Miksa bútorgyáros által 1935-ben végrendeletileg a városra hagyott Kiscelli-kastélyban rejtették el. A negyvenes évek végétől formálódott egy új Nemzeti Galéria létrehozásának szándéka, s ennek jegyében 1953-ban a gyűjteményt beolvasztották a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó Országos Képtárba, majd 1957-ben ez lett az egyik alapja a kialakuló Nemzeti Galériának. Noha ezzel formailag megszűnt a Fővárosi Képtár, itt maradt sok városi érdekeltségű kép, portré, egy nagyon jó biedermeier anyag a XIX. századból és még XVIII. századi képek is, amelyek városi plébániákról származtak.

Ezt követően a főváros 1959 végén döntést hozott egy fővárosi képzőművészeti gyűjtemény létrehozásáról, vagyis lényegében újraalapították a Képtárat.

1960-ban már jelentős összeget különítettek el műtárgy vásárlásokra, és hivatalosan 1961-ben vált újra múzeumi gyűjteménnyé. A gyűjtés első korszakát Bertalan Vilmos neve fémjelzi. A hatvanas évektől ő kezdte el újraépíteni a gyűjteményt, amely tökéletesen tükrözi a hatvanas-hetvenes évek modernizmusszemléletét. Ami a századfordulótól 1945-ig datálódó anyag most itt van, az e korszak kánonjának jegyében került be a gyűjteménybe. Bertalan Vilmos – aki rendszeresen járt művészek műtermében – sokszor teljesen friss, épphogy elkészült műveket vásárolt a képtár számára. Noha Földes Emília végzett kutatásokat ennek a korszaknak a gyűjteménytörténetéről, ez nem olyan teljes, mint amennyire az 1953 előtti korszakról szóló alapvető munkája. Feladatomnak érzem, hogy folytassuk ezt a kutatást, és feldolgozzuk a második gyűjtemény történetét is.

Hogyan gyarapították a gyűjteményt?

A két világháború között úgy zajlott a szerzeményezés, hogy Kopp Jenő a képtár képviseletében elment Petrovics Elekhez, a Szépművészeti Múzeum igazgatójához (majd később Csánky Déneshez, aki korábban maga is a főváros múzeumában dolgozott), és egyeztettek, hogy ki mit vásároljon. A főváros álláspontja ugyanis az volt, hogy nem kíván a Szépművészeti Múzeummal rivalizálni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a „beérkezett mesterek” fő műveit a Szépművészeti Múzeum, olyan jelentős alkotásait pedig, amelyek valamilyen okból kifolyólag a Múzeum számára érdektelenek voltak, a Székesfővárosi Képtár vásárolta meg. A két gyűjtemény ilyen módon tökéletesen összepasszolt. A ’60-as évektől a gyűjteményezésben három fontos szempontot kell megemlíteni: egyrészt a főváros részéről a gyűjtemény újraalapításának a szándékát, amelyhez jelentős összeget rendeltek, másrészt Bertalan Vilmos jó diplomáciai érzékét, friss szemléletét, harmadrészt az ekkor még alacsonyan lévő műkereskedelmi árakat.

Ennek következtében sikerült összerakni egy olyan gyűjteményt, amely a hatvanas-hetvenes évek modernizmus kánonjának megfelelően egy kis magyar művészettörténet, kiváló művekkel.

A magángyűjteményeket nem támogatták ebben az időszakban, az úri huncutság volt, nem?

Magángyűjtemények természetesen voltak, de társadalmi elfogadtatásukban az 1981-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett magángyűjteményi kiállítás hozott fordulatot. A nyolcvanas évektől élénkült meg a magángyűjtés, majd a kilencvenes években a piac fellendülésének eredményeként az árak magasra szöktek. A rendszerváltás után jórészt alulfinanszírozott állami vagy városi intézmények általában nehéz helyzetbe kerültek, bár pont a képtár lényegében az elmúlt évig tudott szerzeményezni műtárgyakat. A műtárgyvásárlási keret azonban 2015-ben megszűnt.

Mik a tervek az elkövetkező időszakban?

A Kiscelli-kastély felújítása alatt számos gyűjteményi költöztetés vár ránk, de reméljük, hogy a munkák végén a frissen kialakított új kiállítóterekben fel fogunk tudni építeni egy új állandó kiállítást. Ennek koncepciója lényegében egy kettős narratívára épülne. Egyfelől óriási értéke ennek a gyűjteménynek, hogy gyakorlatilag 50–100 művön keresztül be lehet mutatni a XIX. század végétől a magyar képzőművészet történetét. Egy világos, oktatási célokra kitűnően alkalmas kiállítást lehet összerakni egy gimnazista számára is befogadható mennyiségű tárggyal. Másfelől ezzel párhuzamosan bemutatnánk a gyűjtemény történetét is. A kanonizálódott művek stílustörténeti elbeszélése mellett tehát megjelenne maga a kanonizáció folyamata, vagyis az, hogy kik, mikor és hogyan alakították ezt a kánont. Hiszen nem kérdés, hogy a múzeum jelentős szerepet játszik abban, hogy mely művek lesznek a művészettörténeti elbeszélés részei, bár erről a látogatók általában keveset tudnak. Éppen az lenne a célunk, hogy megszemélyesítsük és megjelenítsük ezt is.

A kiállított képek mellett ebben a részben be lehet mutatni egyes történeteket, archív fotókat a gyűjteményt alakító szereplőkről, mit miért vettek meg, milyen kapcsolatrendszer és értékhorizont alakította a döntéseket.

Ehhez azonban még sokat kell kutatni, mert kutatás nélkül nincs jó kiállítás. A dolgok közeli vizsgálata elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ne végtelenül leegyszerűsítsük a jelenségeket, hanem komplexen lássuk azokat, és amennyiben kutatásainkat vizuális, térbeli elbeszéléssé formáljuk, vagyis kiállítást rendezünk, ezekkel a múlt (és a jelen) árnyalt értelmezésére neveljük közönségünket. Az elmúlt hónapokban éppen a korszak kutatásának jegyében életút interjút kezdtem készíteni a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgató-helyettesével, Horváth Györggyel, aki a hatvanas években a Magyar Nemzet kritikusaként nagyon jól ismerte a képzőművészeti szcénát, s maga is találkozott pl. Bertalan Vilmossal Kokas Ignác műtermében, amint olyan képet vásárolt, amin még meg sem száradt a festék. A vele folytatott beszélgetésekből világosan kirajzolódik például az úgynevezett „három té” (tűrt, tiltott, támogatott) legendás kategóriarendszerének tarthatatlansága. „A valóság ravasz gazdagsága” igazán közelnézetben mutatkozik meg.

Milyen nagyságrendű a gyűjtemény?

Majdnem 40 000 darab. Ebből 20 000 a grafika, a többi festmény, szobor, érem.

Bővül manapság is?

A gyűjteményt 2014. december elsején vettem át, és azóta egyetlen műtárgyat sem tudtam saját erőből vásárolni, mert megszűnt az erre vonatkozó fővárosi támogatás. Csak egy sikeres NKA pályázatnak köszönhető, hogy kisebb mértékben gyarapítani tudtuk a gyűjteményt, illetve néhány nagyvonalú ajándéknak. Ez utóbbiak közül kiemelkedik egy nagyméretű Reigl Judit grafika, amelyet a kilencvenes éveiben járó, Párizsban élő, világszerte elismert művésznő adományozott gyűjteményünknek.

Hogy realizálódik most a gyűjtés, milyen koncepció alapján?

A korábbi koncepció az volt, hogy azoktól a művészektől vásároltak, akik itt, a templomtérben kiállítottak. Én nem gondolom azt, hogy ezt feltétlen tartani kell, sokkal fontosabbnak tartom, hogy a hiányokat pótoljuk, és felépítsünk egy hosszú távú gyűjteményezési koncepciót. Mivel egyelőre nem látni, hogy milyen pénzekből tudnánk finanszírozni a szerzeményezést, igyekszünk partnereket, támogatókat keresni.

A gyűjtemény gyarapításakor érzi magában a gyűjtés szenvedélyét, gyűjtővé válik?

Nem. Én vérbeli muzeológusnak tartom magam. Amennyire ismerem a gyűjtőket, azt látom, hogy bennük van egy nagyon erős birtoklási vágy. Én ezt inkább intellektuális kihívásnak tartom. Nem mondom, hogy ez nincs meg egy gyűjtőben, de máshol vannak a hangsúlyok, más az attitűd.

Muzeológus, művészettörténész vagyok, ráadásul a XIX. századdal, a századfordulóval foglalkozom. A publikációim, cikkeim szinte kizárólag erre a korszakra fókuszálnak.

Természetesen érdeklődöm a kortárs művészet iránt, de nem vagyok a szakértője, ezért támaszkodom a kortárs művészethez nálam sokkal jobban értő kollégákra. A kortárs és a régi művészetet próbálom egyben látni, de fontosnak tartom egy városi múzeumban a történeti kontextust is.

Ernst Lajosról írta a doktoriját, illetve könyvet is publikált róla. Tudja, hogy miért a századforduló korszakát szerette meg?

Nem esztétikai okokból, nem a modernizmus iránti rajongásomból fakadt ez, hanem történeti, eszmetörténeti érdeklődésből. A szövegeim is inkább történelmi, ideológiatörténeti megközelítésűek, mint művészettörténetiek. A másik diplomám történelemből van, Ernst pályáját először történelem szakdolgozatként írtam meg, majd ebből nőtt ki a doktori és a könyv. A hagyományos stílustörténeti elbeszélésnél vagy a műelemzésnél, tárgykutatásnál engem sokkal jobban izgatnak a háttérben meghúzódó folyamatok, különböző kontextusok. A doktori témavezetőm Sinkó Katalin volt, akit valóban paradigmaváltó művészettörténésznek tartok, mert teljesen új szemléletet hozott a szaktudományba. Az esztétizálás helyett a különböző kulturális, történeti kontextusokra helyezte a hangsúlyt, beemelt olyan területeket, amelyek korábban nem voltak a művészettörténeti kutatás részei. Például elsőként kezdett el foglalkozni popularizálódással, cikkeket írt a nyolcvanas években falvédőkről, lakótelepi lakásokban elterjedt óriás poszterek vizuális világáról.

A kulturális antropológia, kultúratudomány, ideológiatörténet, művészettörténet határain mozgott, interdiszciplináris szemlélete megtermékenyítőleg hatott az egész szakmára.

Nagyon hálás vagyok neki, hogy ezt a gondolkodásmódot tanulhattam tőle. De visszatérve Ernstre: pályája azért rendkívül izgalmas, mert megragadható benne a konzervativizmusnak és a modernizmusnak egy nagyon furcsa egyensúlya, amiből a későbbiekben vagy csak az egyik, vagy csak a másik elemet emelték ki. Pedig ez a korszak szellemileg és kulturális produktumait illetően is elképesztően komplex és izgalmas időszak volt, és sokféle dolog megfért egymás mellett. Kiss Endre jegyezte meg a Nietzsche-recepcióról írt könyvében, hogy a századfordulón „a valóság ravasz gazdagsága” mutatkozik meg, ezt a fordulatot én is gyakran használom.

Hosszú ideig dolgozott a Nemzeti Galériában. Mi volt a továbblépés oka?

Szerettem volna visszatérni a gyűjteményekhez, ezért pályáztam meg a Fővárosi Képtár igazgatói állását. Nagyon izgalmasnak találom a feladatot, hogy egy ilyen nehezen megközelíthető, ám különleges élményt nyújtó helyre be tudjuk hozni a látogatókat. A gyűjteményépítési stratégia mellett kidolgoztunk egy kiállítási stratégiát. A kiállítótérben (templomtérben) részben olyan kiállításokat szeretnénk rendezni, amelyek szellemileg valamilyen módon kötődnek a helyhez. A BTM-nek van két kiállítótere: a Budapest Galéria és a Bálnában az Új Budapest Galéria, ahol kiváló kortárs kiállításokat mutatnak be.

A képtárban egy picit másképp kéne gondolkodnunk, és izgalmas lenne, ha időről időre olyan kiállítások lennének, amelyek az épülethez, a történetéhez vagy az építészetéhez, vagy a saját gyűjtemény egyes tárgyaihoz kötődnének.

Ennek első darabjaként ősszel Gróf Ferenc fog egy installációt összeállítani, ami összefonódik a raktárunkban nemrég megtalált, korábban elveszettnek hitt Bernáth Aurél-pannóval. Néhány hónappal az ideérkezésemet követően ugyanis elkezdtük kitakarítani a külső szoborraktárat, s találtunk raklapoknak kinéző dolgokat. Kiderült azonban, hogy ezek valójában fára erősített alumínium lapok, amelyeket Bernáth az 1958-as Brüsszeli Világkiállításra készített. A Budapestet ábrázoló pannó annak idején a brüsszeli pavilon hátoldalán kapott helyet, és úgy tűnik, az egyetlen szerencsésen megmenekült darab, mert a levéltári források szerint a pavilon többi, dekorációul szolgáló, alumíniumra festett pannója tetőfedő anyagként végezte. A felfedezés személyesen érintett, mert egyetemi gyakornokként az akkor még létező Építészeti Múzeumban Gádoros Lajos hagyatékát kellett rendeznem, aki a brüsszeli pavilon építésze volt. Az egyik első publikációm is ezt dolgozta fel, úgyhogy majdnem elájultam, amikor megláttam, hogy itt vannak Bernáth alkotásai, ráadásul hiánytalanul. Az őszi kiállításon bemutatjuk a művet, de úgy, hogy Gróf Ferenc mintegy kisajátítva újraírja az alkotást, vagyis beavatkozik a mű terébe, folytatja azt. Emellett lesz egy történeti rész is.

A toronyterekben korabeli dokumentumokat, fotókat tárunk a látogatók elé, fókuszba helyezve a mű eredeti politikai és művészi kontextusát, valamint rámutatva építészet, képzőművészet és a legitimációját kereső hatalom viszonyára.

Az 1958-as Brüsszeli Világkiállításon való magyar részvétel ugyanis súlyosan politikai kérdés volt, a Kádár-rendszer elfogadtatását szolgálta. Az eszköz pedig egy, a Nyugat felé képviselhető művészeti modernizmus volt, ami itthon még nem volt elfogadott. Például a két világháború közötti baloldali moderneket állították ki (Derkovits, Egry), akiket a szocreál szerint korábban formalistának tituláltak, itt azonban újra bekerültek a kánonba mint vállalható hagyomány. Az épület is izgalmas, a történet is, a pannó pedig elképesztő lelet. Mélyi József lesz a kiállítás külső kurátora, a koncepciót közösen dolgozzuk ki a művésszel. Ilyesmikre gondolok, amikor azt mondom, hogy a helyspecifikus, a helyi problémákra, gyűjteményre reflektáló kortárs művészeti irányt (is) szeretnénk követni. Véleményem szerint ez új közönséget is meg tud szólítani, mert sokféle izgalmas aspektusa van. A kollektív felejtés, emlékezet a mai köznapi beszéd témái, erre felfűzve talán a kortárs művészet iránt is fel lehet kelteni az érdeklődést. A tavalyi Privát nacionalizmus és a Mágnás Elza kiállítás is sikeres volt, de be kell látnunk: nekünk meg kell küzdenünk a látogatókért. Ha a rekonstrukció sikerülne, és Kiscell egy hétvégi családbarát múzeum lehetne, ahol másként és mást lehetne bemutatni, mint a nagy múzeumokban, nagyon is jól megtalálnánk a közönségünket. A Moszkva tér kiállítással is – amely a Várostörténeti Osztály projektje – reményeink szerint sikerül majd olyan látogatókat is megszólítani, akik még talán soha nem jártak a Kiscelli Múzeumban. Ezek mellett lesznek egyéb kortárs kiállítások is, és nagyon szeretnénk olyan oratóriumi tárlatokat rendezni, amelyek a gyűjteményen alapulnak. A gyűjteményekben ugyanis rengeteg olyan tárgy van, amit nemhogy a közönség, de a kutatók sem nagyon láttak. Ezekhez keresünk partnereket is, mert nagy költségű kiállítások, rendes katalógussal.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a raktárakban lévő anyagok szakmailag feldolgozva láthatóvá váljanak, publikációk révén hozzáférhetőek legyenek.

Milyen partnerintézményekben gondolkodik?

2017-ben például a Kassák Múzeummal tervezünk egy közös projektet. Sasvári Edit igazgató itt dolgozott a Kiscelli Múzeumban, nagyon jó emléket hagyott maga után, biztos vagyok benne, hogy jól fogunk tudni együttműködni. Ez is kéthelyszínes kiállítás lesz, mint a Privát nacionalizmus volt a Budapest Galériával közösen. Szászország ajánlotta fel egy Karl-Heinz Adler nevű festőművész anyagát bemutatásra. Egy 91 éves művészről van szó, aki festőként dolgozott, a hatvanas években pedig művészeti igazgatója volt az NDK-ban az egyik legnagyobb épületplasztikai gyárnak. Konstruktivista formavilágú lakótelepi plasztikákat készített. Itt kevéssé ismerik őt és a munkásságát, de Magyarországon is voltak hasonló plasztikák, gondoljunk csak pl. a Déli pályaudvar kerámiadíszeire, amik úgy tűntek el, hogy nem tudunk róluk semmit. Semmilyen kutatás nem folyt még ebben a témában, és ebbe az irányba is el szeretnénk indulni. Az építészeti gyűjtemény vezetőjének, Branczik Mártának a közreműködésével tervezünk egy kutatást a ’70-es, ’80-as évek köztereinek ilyen jellegű díszítéséről, hogy kiderüljön, kik terveztek ilyet Magyarországon, hol láthatók még ilyen alkotások. A kiállítás kurátora Leposa Zsóka lesz, aki a szoborgyűjtemény vezetője, és aki a köztérhasználattal már régóta foglalkozik.

Mi vitte rá arra, hogy sikeres intézmények igazgatójaként megpályázza a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatói posztját?

Az volt számomra igazán érdekes kihívás, hogy hogyan lehet egy ekkora szervezetet modernizálni. Óbudán húsz évet dolgoztam, ebből tizenegy évet vezetőként.

Vezetői időszakom alatt az első három-négy évben véghez vittük az Óbudai Múzeum teljes átalakítását, elindítottuk egy pályán, amit tovább kellett fejleszteni.

Aztán váratlanul jött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, annak újjáélesztését bő két év alatt végeztük el. Bár valóban van még feladat, hiszen fejlődni mindig lehet és kell, de úgy éreztem, hogy a működtetéshez és fenntartáshoz, az elért színvonal megtartásához talán már nem kell annyi energia, mint ahhoz, amikor kezedbe veszel egy olyan intézményt, ahol háromszáz ember van, milliárdos költségvetés, és tudod róla, hogy elavult struktúrában, nem a mai kor múzeumokkal szembeni elvárásai szerint működik.

Szelídebben fogalmazva, működhetne még jobban?

Azt láttam, hogy ez az intézmény egyszerűen nem tölti be azt a szerepet, amit betölthetne a főváros életében. Nem ismerik, illetve nagyon kevesen ismerik. Az, hogy ennek pontosan mi van a hátterében, kívülről nem látszott tisztán. Hosszú évekkel ezelőtt hallottam az intézményen belülről, hogy az óbudai egységek kapcsolata a központtal, a BTM-mel nem működik jól. Nagyon nehézkes a központ, nehézkes keresztülvinni a fejlesztéseket, ötleteket. Gyakran gondoltam arra, hogy valószínűleg szervezési, strukturális problémák is állhatnak a háttérben. Amikor a múlt év végén úgy döntöttem, hogy megpályázom a főigazgatói posztot, tulajdonképp ez motivált, tehát, hogy tudok-e a Budapesti Történeti Múzeumból egy jól működő, korszerű intézményt csinálni.

Április óta a BTM főigazgatója. Most hogyan látja, képes lesz ezt az intézményt úgy megreformálni, ahogyan korábban Óbudáról tervezgette?

Szerintem igen. Ezen kívül a szakma is nagyon várja, hogyan sikerül ezt a reformot véghez vinni, mert a BTM lehetne a zászlóshajó, amely mintaként szolgálhat sok hasonlóan működő intézmény reformjához. Amikor beültem a vezetői székbe, először megpróbáltam felmérni, átlátni a folyamatokat, megismerni a kollégákat.

Három-négy hónap is eltelt, mire teljesen megbizonyosodtam arról, hogy az eredeti megérzéseim és a korábban kívülről megtapasztalt dolgok a BTM-mel kapcsolatban belülről is láthatóak.

A valóság igazolta a feltevéseimet. Gyönyörűen kirajzolódott az, hogy mitől nem működik, működött jól a BTM. Egyrészt van a munkatársi állomány egy részében néhány XIX. századi, a múzeumhoz elefántcsonttoronyként közelítő kutató, aki saját személyes karrierjét tekinti az intézmény céljának is, míg a fiatal, tehetséges, a modernizációt támogató kollégák a háttérben várakoznak képességeik kamatoztatására. Másrészt egész egyszerűen hiányoztak, vagy nagyon csekély mértékben voltak, vannak olyan szolgáltató alapfunkciók, mint például a múzeumpedagógia, kommunikáció, közönségkapcsolat, amelyek nélkül egy múzeum egyszerűen nem tud a mai társadalmi és szakmai elvárásoknak megfelelni.

Ezek Óbudán viszonylag jól bejáratódtak. Nagyon fontos lépés volt, hogy a múzeumokat ingyenessé tették az óbudaiak számára, illetve a diákoknak a múzeumpedagógiai foglalkozásokért sem kell fizetniük. Hogy tapasztalta, Óbudán közelebb került egymáshoz a lakosság és a helyi múzeumok?

Abszolút. Amikor átvettem az Óbudai Múzeumot, összesen sem volt évi ezer-ezerötszáz látogatója. Most csak a Törékeny Vágyak című porcelántörténeti kiállításon megfordult nyolcezer ötszáz látogató. Megismerték az emberek az Óbudai Múzeumot, és elkezdték használni. Úgy, mint látogatók, mint rendezvényen résztvevők, mint adományozók, mint adatközlők. Tehát a kerületiek tudatába bekerült, hogy van egy múzeumuk. Kiemelten fontosnak tartottam a múzeumpedagógia beindítását és fejlesztését, ami az elődöm alatt egyáltalán nem létezett. Az évek során a kerület iskoláinak jelentős részével rendszeres kapcsolata lett az intézménynek.

Ez olyasmi, mint egy színháznál, ahol közönséget nevelnek?

Igen, pontosan. Mondjuk múzeum-műfaj tekintetében picit nehezebb feladat ez, hiszen itt nincsenek kiváló és ismert színészek, akik önálló rajongótáborral bírnak, és vonzzák a közönséget.

Először meg kell erősíteni a kapcsolatot a közönséggel, utána pedig el kell őket kényeztetni izgalmas dolgokkal, hogy legyen kedvük visszajárni?

A múzeumban sok tényezőtől függ, hogy valaki visszajáró látogatóvá válik-e. Függ a lokális elköteleződéstől, a kiállításoktól, a rendezvényektől, attól, hogy van-e baráti kör, tulajdonképpen a kínálat egészétől. Sokan megnézik az állandó kiállítást egyszer, esetleg másodszor visszajönnek valakivel, de ha nincsenek érdekes témákat feldolgozó időszaki kiállítások, rendszeresen rendezvények, célcsoport-specifikus kiállítások, programok, akkor a többség nem fog visszajönni. Visszatérő látogatókat generálni nagyon tudatos építkezést kíván.

Hogyan szeretné mindezt megoldani a BTM-ben és a hozzá tartozó intézményekben?  Milyen lépéseket tesz ennek érdekében?

A legfontosabb az, hogy magát a szervezetet kell egy olyan struktúrára átalakítani, ami lehetővé teszi a múzeumi szolgáltatási tevékenység fejlesztését, azt, hogy minél többekhez elérjen a BTM, tehát a múzeumpedagógiát, a közönségkapcsolatot, a műtárgyállomány közzétételét, a kommunikációt. Ennek a területnek hamarosan lesz egy új általános főigazgató-helyettese, amely posztot még májusban egyhangúlag megszavazta a Fővárosi Közgyűlés. Ezek lényege, hogy bemutassák, láthatóvá tegyék azt a rendkívül értékes munkát, amelyet a történészek, régészek végeznek évtizedek óta a BTM-ben.

Milyen módon tud egy múzeum sikeresen kommunikálni, hogyan pezsdíti föl a közönségkapcsolatait?

A kommunikációban két alapirány van. Az egyik, hogy meg kell ismertetnünk a fővárosiakkal azt, hogy van egy múzeumuk, a Budapesti Történeti Múzeum. Másrészt fel kell építenünk magát a Budapesti Történeti Múzeum „brandet”, ami nyilván beazonosítható a Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum mellett, amivel most az emberek könnyen összetévesztik az intézményt.

Meg kell különböztetni magunkat, egyedi arcot kell adnunk a múzeumnak, amiben a legfontosabb Budapest, a lokális történet, a lokális identitás.

Mindezekkel párhuzamosan a múzeum célcsoportjaihoz el kell juttatnunk az üzeneteinket arról, hogy nekik miért érdemes ide eljönni, sőt, ide rendszeresen visszajönni. Sokrétű, színes programok kellenek, de mindig is hangsúlyoztam, hogy a szakmai tudományos alapra és a gyűjteményre építve, hiszen a múzeum csakis így lehet hiteles. Enélkül egy művelődési ház is lehetne.

Melyek a célcsoportok?

Jelenleg megpróbáljuk felmérni, hogy egyáltalán kik látogatják a BTM-et, mert az elmúlt években sajnos ilyen irányú felmérés egyáltalán nem készült. Jelenleg azt tudjuk, hogy a Vármúzeumban turisták sokasága fordul meg, nagyjából látjuk a motivációjukat, de azt, hogy elégedettek vagy nem elégedettek, csak most kezdjük el felmérni. A többi tagintézményre is hamarosan kiterjesztjük a látogatók mérését, megismerését. Elsődleges célcsoportunk a fővárosban élők halmaza, de fontos az ország egészéből érkezők, vagy idelátogató turisták sokasága is, hiszen ők viszik a Főváros hírét, és ha annak van egy izgalmas, modern múzeuma, az hozzáadott érték. Azt már most látom, hogy a fővárosi látogatók összetételében nincs meg az a sokszínűség, ami a városban létezik. Meg kell találnunk azokat a társadalmi csoportokat – gondolhatunk itt bármiféle kisebbségi csoportokra, etnikumokra, akármilyen szubkultúrákra –, akikhez el kell jutnunk, és meg kell őket győznünk arról, hogy számukra is kínál valamit a BTM.

Nem kis feladat meggyőzni olyan embereket arról, hogy járjanak múzeumba, akiknek soha eszükbe se jutott ilyesmi.

A múzeumlátogatás, illetve nem látogatás okainak feltárásával számos tanulmány foglalkozik, nagyon összetett kérdés. Végtelenül nehéz feladat, de ha megnézzük a világ vezető múzeumait, azt látjuk, hogy egyre több, egyre sokszínűbb közösséget próbálnak megszólítani, bevonni. Specifikusan ajánlanak programokat, kiállításokat speciális csoportoknak. Ezt lépésről lépésre, egy stratégia mentén fel kell építeni.

El is jött Óbudáról, meg nem is, hiszen a III. kerületben működnek a BTM már említett filiáléi, az Aquincumi és a Kiscelli Múzeum, a Fővárosi Képtár, a Budapest Galéria, sőt még a Varga Imre Gyűjtemény is.

Igen, a BTM háromnegyede Óbudán van. Amíg az Óbudai Múzeum igazgatója voltam, az volt a célom, hogy támogassam azt, hogy a III. kerületben lévő egyéb múzeumok – a BTM tagintézményei, illetve a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Kassák Múzeum és a Vasarely Múzeum – próbáljanak közösen kommunikálni, mintegy a „spontán létrejött múzeumi negyedben” együttműködni. Ez a próbálkozás számos nehézségbe ütközött.

Mint a BTM főigazgatója, milyen lehetőségeket lát az együttműködésre, és milyen irányban tudja ezeket fejleszteni, javítani, izgalmasabbá tenni?

Azt gondolom, hogy amit hiányoltam az Óbudai Múzeum igazgatójaként, azt mindenképpen támogatni fogom mint a BTM főigazgatója.

Nyitni kell egymás irányába, támogatni kell egymást, hiszen nem újkeletű a hálózatosodás szükségessége.

Nem feltétlenül kiállításokban, de programok összehangolásában, közös kampányokban, sokrétű együttműködésekben, projektekben. Ez minden intézmény és a városlakók számára is pozitív hozadékkal jár.

Tud olyan példát mondani az Aquincumi Múzeum, a Kiscelli Múzeum, a Budapest Galéria esetében, ahol ez a közös kommunikáció, együttműködés már létrejött?

Speciális tevékenységgel, gyűjteményekkel bírnak az egyes intézményrészek, az együttműködések lehetséges kereteit stratégiai szinten kell lefektetni, a tartalommal való megtöltése a kollégák munkáját kívánja. Egyébként volt egy közös akciónk Óbudán jó néhány évvel ezelőtt, amikor a Múzeumok Éjszakáján közös kommunikációt folytattunk, készítettünk a múzeumok kínálatából egy túrajavaslatot, és egy közös leporellón kommunikáltuk az összes intézményt, függetlenül attól, hogy ki volt a fenntartója. Ez egy jó kommunikációs példa volt akkor az Óbudán lévő intézmények együttműködésére.

Min változtatna a BTM és a hozzá tartozó múzeumok kapcsolatán?

A kérdésfeltevésben rejlik az a nézőpont, amelyen én változtatni szeretnék, mert a Budapesti Történeti Múzeum egy intézmény, a tagintézmények egy-egy speciális területét ölelik fel, a város történetének, művészeti életének egy speciális területével foglalkoznak. Amit meg kell változtatni, és ami a Főváros számára ezt a múzeumot az ország legjelentősebb várostörténeti múzeumává teszi, az pont az, hogy egységben kezeli, és nem önálló, kis intézményekként tekint rá. Komoly kihívást jelent ezeket az önálló jelleggel, inkább területi múzeumokra hasonlító működést folytató intézményeket egy vonalba bekapcsolni, hiszen más a hagyomány, sok az ellenérdekelt fél. Egyelőre az „anyaintézmény”, a BTM mint egy szűk ernyőszervezet létezik a többiek felett.

Az biztos, hogy évtizedes beidegződéseket, egy ehhez a rendszerhez illeszkedő szervezeti struktúrát kimozdítani ebből az állapotból erőfeszítést kíván a benne dolgozóktól is.

Az is nyilvánvaló viszont, hogy egy kétmilliós város egyetlen történeti múzeuma nem működhet úgy, mint egy kisvárosi múzeum. A szolgáltatásokat, a kommunikációt össze kell hangolni, meg kell tudni szólítani a fővárosiakat, minél nagyobb számban be kell őket vonni a múzeum életébe. Azt mondtam nemrég a kollégáimnak, hogy az együttműködésen van a hangsúly, a közös gondolkodáson.

Hogyan egyeztethető össze mindez az egyes óbudai múzeumokban kialakult, intézményre szabott szemlélettel, munkával, ötletekkel, azok megvalósításával?

A tudományos munka, a kutatások, a gyűjteményezés természetesen minden múzeumi egységben továbbra is zavartalanul folyik tovább, ezen a területen nincs központosítás, és ez a múzeumi munka alapja, ez a legfontosabb. Ezt sokszor hangsúlyoztam, hiszen én magam is muzeológus vagyok, nem csak egy kívülről jött menedzser, ezt tartom az alapnak, amelyre építeni kell. A „központosítás” a szolgáltatásokat érinti, ezt támogatja az új szervezeti és működési szabályzatunk, az új struktúra, ahol azt mondjuk, hogy vannak olyan feladatok, olyan tevékenységek, közönségkapcsolat, múzeumpedagógia, kommunikáció, amiket központilag szervezünk. Ez azt jelenti, hogy van Aquincumban is, a Kiscelli Múzeumban is olyan kolléga, aki ezzel foglalkozik, de működik egy főosztály, ami összefogja és összehangolja az egyes tagintézményekben lévő tevékenységeket. Az új SZMSZ-tervezet a Főváros asztalán van, több egyeztetésen túl vagyunk, remélem, hamarosan megszületik a támogató döntés.

Miért fontos a deklarált egység?

Azért, mert, ahogy mondtam, ezek nem önálló, egymástól független múzeumok. Történelmileg alakult úgy, hogy a Budapesti Történeti Múzeum nem egy épületben van, de ez nem azt jelenti, hogy nem egy intézmény. Tehát én azt képviselem, hogy ez egy intézmény, és ezt az egységet építeni kell.

Minden metropolisznak van múzeuma, azt gondolom, hogy Budapestnek is kell egy méltó múzeum. Az, hogy milyen működési keretek között, hogyan központosítva, vagy esetleg kis önálló intézményként működik, az választás kérdése.

Eddig az utóbbi alapon működött – ennek éljük most az eredményét –, én az előbbiben hiszek. Ebben a szellemben írtam meg a pályázatomat, ezt fogadta el a Fővárosi Közgyűlés márciusban.

Mi történt azóta?

Nagyon komoly háttérmunka zajlott a múzeumban az elmúlt hónapokban. Szeptemberre terveztem az új struktúra felállítását, de az önkormányzati választások miatt csúszik kicsit a beindítás. Nyáron elkészült egy szervezetdiagnosztika, amely rávilágított a fejlesztendő területekre, sok munkatárssal beszélgettem, megosztva velük a BTM-korszerűsítési elképzelésemet. Sok pozitív visszajelzést kaptam, számos támogatója van a múzeumban a modernizációnak. Ezen kívül egy ekkora szervezetben számos adminisztratív folyamat zajlik, amelyek áttekintése, a problémák feltérképezése és megoldási javaslatok kidolgozása időt jelent.

Ha kicsit Óbudán maradunk, azt el tudjuk képzelni, hogy a látogatásunkat elkezdjük az ókorban, majd a középkoron keresztül eljutunk az újkorig, és a különböző helyszínek a saját prezentációs technikájukkal teszik élményszerűvé a történetet. Tulajdonképp az egyik múzeum passzolja át a látogatót a másiknak, és miután egy diákcsoport megnézte Aquincumot, jó esetben felébred bennük valamiféle kielégítetlen vágy arra, hogy azt is megvizsgálják, hogyan telt errefelé az idő a vízimalmok korában, a török hódoltság alatt vagy Krúdy idejében.

Igen, és mindezt egy egymásra épített múzeumpedagógiai kínálattal, rendezvényekben, de sok más egyéb módon is föl lehet építeni. Így a látogató átfogó képet kaphat a városról, kikapcsolódás közben új ismereteket szerezhet, élménnyel és jó véleménnyel térhet haza.

Külföldön járva egy várban lévő múzeumban arra számítok, hogy látok majd sok lovagi páncélt, középkori bútorokat, ruhákat, cserépkályhákat stb. Miként jelenik meg a budapesti identitás a Várban, ahová több külföldi vendég jár, mint magyar?

A Várban a BTM állandó várostörténeti kiállítása van, amely, ha megfelelő kapacitás áll rendelkezésre, alkalmas felületet jelent a lokális identitás alakításához. Klasszikus történeti összegzés a Fény és árnyék című állandó kiállítás, amely bemutatja a főváros ezer évét.

A vármúzeum látogatóinak nagyjából háromnegyed része külföldi, akik többsége az egykori palotát keresi, őket egyszerűen a Vár és a Palota története érdekli.

Van egy palotatörténeti kiállításunk, ami kvázi reflektál arra, hogy itt egykor palota volt, de az a folyosói részeken van, ami nyilván nem elégíti ki a látogatók igényeit. Azt látom, hogy egy újragondolt, jelentősebb palotatörténeti kiállításban érdemes a jövőben gondolkodnunk. Ehhez nyilván ad egy erős támogatást a Szent István terem rekonstrukciója.

Milyen fejlesztést tudna elképzelni a Várban, illetve Aquincumban vagy a Kiscelli-kastélyban?

Az Aquincumi Múzeumban most zajlik egy fejlesztés, amely a Régészeti Park Szentendrei úti kerítésvonalán egy modern, látványos kerítést és bent új kiállítást eredményez. Kiscellben a tavalyi évben készült a sziklapince kialakítása, valamint a fogadótér korszerűsítése. A Várban állami beruházásként zajlik a Hauszmann-terv részeként a Déli Összekötőszárny projekt és benne a Szent István terem rekonstrukciója. Látva azonban a BTM raktárainak 160%-os telítettségét, amely a műtárgyállomány állapotának romlását és gyarapításának megakadályozását jelenti, vagy az irodák túlzsúfoltságát, amely távol áll a ma alapvetően elvárható munkakörülményektől, vagy akár kiállítóterek tekintetében a Budapest Galéria ellehetetlenült helyzetét, azt gondolom, hogy a Fővárosnak mérlegelnie kell, hogy érdemes egy jelentősebb kulturális beruházás keretében ezt a területet számba vennie.

Aquincum közelében egy infrastrukturális fejlesztéssel a főváros turisztikai elképzelését is támogatnánk, mely szerint „széthúzzuk” a város turisztikai kínálatát észak-déli irányba, enyhítve a Hősök tere – Vár tengelyen lévő nyomást.

Kiscellben a Kiscelli park kérdése vált időszerűvé, ami már részben előkészítő fázisban van. Azt a műemlékparkot mindenképpen jó lenne a köz által is használható, színvonalas módon átalakítani. Szorosan kapcsolódik hozzá a 165-ös busz régóta hiányzó Kiscelli megállójának létesítése. A Kiscelli-kastélyban működő Fővárosi Képtár és a Lajos utcai Budapest Galéria tevékenységének összehangolása, lehetőség szerint egy területre történő koncentrálása komoly művészeti jelenlétet tenne lehetővé a Főváros számára a művészeti szcénában.

Hová kerüljön a kortárs művészet?

A Bálna kiesése komoly érvágás volt az intézmény számára, amelyet a mai napig nem sikerült pótolni. A Budapest Galéria Lajos utcai épülete nem tud jelentős galériaként működni. Az új struktúrában a Fővárosi Képtárral közösen olyan, 40 ezres gyűjteményre épülő erőt képvisel, amelyre a Fővárossal közösen mihamarabb megoldást kell találnunk.

Érdekes, hogy a Budapesti Történeti Múzeum jelenleg kizárólag Budán képviseli, prezentálja a várost. Pesten miért nincs jelen?

Tényleg nincs. Ez is egy jó kérdés.

A Budapest Ragtime Band negyvenedik születésnapjára készül, ennek apropóján találkozunk. Arra kérem, hogy induljunk a kályhától az olyan lelkes, de képzetlen zenerajongók kedvéért, mint amilyen én is vagyok: hol találkozott a zenetörténetben a ragtime és a dzsessz műfaja?

Úgy tekintünk a ragtime-ra, mint a dzsessz gyökerére, elődjére. Eredetileg zongorára írt, klasszikus darabok képviselték, afroamerikai szívvel előadva. A dzsessz a múlt századfordulón indult hódító útjára, sokféle zenét szívott magába, ezek között a ragtime mindenképpen kiemelkedő hatású volt.

Lényeges különbség viszont, hogy az eredeti ragtime zenében nem volt improvizáció, míg a dzsessz műfajban köztudottan a kezdetektől meghatározó. Jómagam dzsesszzenésznek vallom magam.

A Budapest Ragtime Band akkori vezetője, Lukácsházi Győző 1985-ben hívott a zenekarba, tehát nem vagyok alapító, de szerénytelenség nélkül mondhatom, amióta az együttes bekerült a hazai, majd a nemzetközi zenei vérkeringésbe, tulajdonképpen amióta színpadra állt, én ott muzsikálok, és 1990 óta vezetem is.

A laikus úgy gondolná, a művész alkot, szárnyal, míg a zenekarvezetőt kötik a napi feladatok, akkor is, ha azok nem éppen kedves kötelességek. Tényleg létezik ez az ellentmondás?

Egy zenekar vezetése valóban nagy munka, én is még a mai napig is tanulom. És úgy látom, ez nem is fog változni, hiszen folyamatosan változik a világunk, és benne a kulturális környezetünk szintén, s egy jó vezetőnek kötelessége ismerni ezeket a kihívásokat, és megfelelni nekik. Amúgy pedig a művészi léthez, a napi gyakorláshoz is nagy fegyelmezettség kell. Én is karbantartom a tudásom, hiszen bírnom kell a versenyt a feltörekvő újabb és újabb tehetséges dzsesszzenész nemzedékek között is.

Persze, az immár több mint fél évszázados muzsikus tapasztalatom nagy támogatást ad, de mindent nem tesz meg helyettem. Ahogyan egy futballista sem állhat le az edzésekkel, hiába van éppen a csúcson.

Amúgy én is rendszeresen focizok, ebben is kell a karbantartás. Ez is a felelősség része. A zenekar csak akkor működhet jól, ha a vezető is jól működik. És akkor még a legfontosabbról nem beszéltünk, hogy ahányan együtt zenélünk, annyifélék vagyunk, nemcsak művészileg, hanem emberileg is. Nem kell semmi rosszra gondolni, egyszerűen csak mindenki másként lüktet. De vallom és gyakorlom is, a kölcsönös tisztelet és türelem mindenen átsegíthet minket.

Én úgy tapasztalom, hogy az elhivatottság a múltban, akárcsak manapság, csak a legritkább esetben térül meg minden tekintetben.

Büszkeség, megtiszteltetés és nagy fáradság ez a feladat. És valóban, a befektetett energiát nem lehet egy az egyben pénzre váltani. Sem egyéni, sem zenekari szinten. Ahogyan beszéltünk már róla, folyamatosan változnak körülöttünk a feltételek, mindenki új utakat keres, és persze mindenki konkurencia, a gázsi pedig ma már alku tárgya mindenütt. Tudom, hiszen én is vállalok más fellépéseket, más formációkban is. Kedvenceim közé tartozik például a két éttermi muzsikálás, a Mazel Tovban és a Zeller Bisztróban, de nem vendéglátós zenét játszunk ezeken a helyeken sem, hanem ugyanazt, mint a koncerttermekben. Három éve telt házzal futnak ezek a programok, és mára már a magyar vendégek is felfedezték ennek a varázsát: vacsora dzsessz mellett. Ez jó dolog, hiszen a dzsesszt a hőskorában is ilyen formában „tálalták”. Az egyik étteremben színpadon játszunk, rendes világítással, hangosítással, a másikban viszont nem – de ezen nem múlik semmi.

Azt szoktam mondani: a színpad ott van, ahol játszunk. Ha az éppen egy pub sarka, az attól a pillanattól fogva megszentelt hely. Ennyi.

Akár koncertteremben, akár étteremben lép fel, a zenész esti műszakban dolgozik. Már csak női szolidaritásból is kötelességem megkérdezni, a felesége hogy bírta, bírja ezt a sok ön nélkül töltött estét?

Tudta, mire vállalkozik. De hozzáteszem, különleges asszony. Elég, ha annyit, mondok, három gyermekünk van. És nem csak a családi estéken kellett nélkülözniük, hiszen volt például olyan korszakunk, amikor minden héten külföldön játszottam. Igaz, ma már ketten vagyunk, felnőtt gyermekeink kirepültek, és három unoka tesz minket boldog nagyszülőkké. Mindig meg szokták kérdezni, hogy valamelyik gyermekem követett-e a zenei pályán. Ugyan mindhárman tanultak zenét, de más hivatást választottak. Az egyik lányom, a középső gyerekem elvégezte az ének tanszakot, de ma már történész, a kassai magyar egyetemen tanít, és az ottani tudományos akadémia tagja. A másik lányom fuvolázott, ő is jó esélyekkel felvételizhetett volna zenésznek, de végül informatikus lett. A fiam zongorázott, de ő is más vizekre evezett, s pénzügyi pályát választott.

A feleségem, aki gyógy­pedagógus, nagyon bölcsen terelgette a gyerekeket, semmit nem erőltetett, így mindegyikük csak addig zenélt, amíg jól érezte magát benne.

Ezt inkább az anyjukra bíztam, de persze én is igyekeztem tőlem telhetően helyt állni. Elsősorban is a fiamnak hitelesen kommunikálni a férfiszerepet. Ez nem „csak” arról szól, hogy értsen a nőkhöz. Olyanok is beleférnek, hogy egy villanykörte becsavarásáig, a defektes autógumi cseréjéig a gyakorlati feladatokkal is boldoguljon. Már csak azért is, mert mesterembert találni egy-egy munkára ma már szinte lehetetlen. Így például én magam fektettem le a járólapokat a Tisza-parti nyaralónkban – ugyan előtte soha sem próbáltam ilyesmit, de megnéztem az interneten, és megcsináltam. Szívesen főzök is, ha éppen úgy adódik. Szóval, életem minden perce ki van töltve.

És ebbe még annak a két televíziós műsornak is bele kell férnie, amelyeket heti rendszerességgel vezet…

Igen. Az egyikben ismert dzsesszzenész kollégával beszélgetünk, és természetesen a zenéjéből is adunk ízelítőt. A másikban fiatal művészeket mutatok be.

A dzsessz utánpótlással amúgy is szeretek foglalkozni, és kötelességem is a Magyar Jazz Szövetség elnökségi tagjaként.

Nem csak a mesterséget kell átadnunk a fiatalabbaknak, hiszem, hogy azt is meg kell tanítani, hogyan lépünk a színpadra, hogyan találjuk meg a kapcsolatot a közönséggel, hogyan szólíthatjuk meg őket az első percben. Hogy sem a ripacskodás, sem a negédes hangvétel nem jó út, őszintének, hitelesnek kell lenni. Ebben is.

Hogyan maradhat egy zenekar negyven éven át őszinte és hiteles, miközben minden változik körülötte, és ő maga is változik? Hiszen ilyen hosszú idő alatt például a tagok is cserélődnek.

A titok talán az, hogy hűek vagyunk a ragtime hagyományaihoz, abból nem engedünk. Szép szimbóluma ennek többek között az is, hogy múlt századfordulós ruhákban lépünk színpadra a koncertjeinken. Ugyanakkor tudjuk, nem lehet dohosnak, avétosnak lenni. Figyelünk az aktuális igényekre, akár olyan apróságnak tűnő dolgokban is, mint például, hogy a honlapunk legyen modern, mindig naprakész. Mint minden műfajban, itt is mindig a közönség dönti el, hogy kell-e, jó-e, amit csinálunk. Úgy tűnik, igen, mert szeretik a muzsikánkat, telt ház előtt játszunk, s a vidéki városoktól kezdve Anglián át egészen a távol-keleti koncerttermekig mindenhonnan kapunk meghívást. De hogy elmondhassuk magunkról, Európa összes országában, Mexikóban, az afrikai kontinensen és a dzsessz hazájában, az Egyesült Államokban is  többször felléptünk már, nagyon sok befektetett munka kell.

Ahogyan említettem már, őrizzük a tradíciókat, mégis egyedinek kell lennünk: ennek egyik útja, hogy klasszikusokat játszunk, de saját hangszerelésben – nincs másolás, minden a saját feldolgozásunk.

Szintén hatalmas erő lakik abban, hogy a legkülönbözőbb stílusokat képviselő, meghívott vendégmuzsikusokkal is dolgozunk. A közönség nagyon hálás ezért a sokszínűségéért, akárhol is lépünk fel. Az Óbudai Társaskörben, amelyet a zenekar otthonának tekintünk, volt már vendégünk például Szulák Andrea, azért pedig különösen hálás vagyunk a sorsnak, hogy szintén itt együtt léphettünk fel Somló Tamással, akit sajnos már soha többé nem hívhatunk meg… A Társaskör ad otthont adventi gyermekkoncertünknek is, ami mindig különleges öröm, és a mi ünnepre hangolódásunknak éppúgy része, mint a közönség soraiban ülő családoknak.

A negyvenedik esztendő akár egy ember, akár egy zenekar életében mindig a számvetés, szomorú és szívet melengető emlékek felidézésének ideje is.

Igen, nálunk sincsen ez másképpen. Szomorú szívvel gondolunk két tagunkra is, akiket az évtizedek alatt elveszítettünk, egy hegedűs és egy technikus kollégánk már nincsenek közöttünk. A sok-sok ifjúsági és gyermekkoncertünk viszont annyi vidámságot hozott az életünkbe, hogy abból mindig vigaszt merítettünk, merítünk ma is. És ott van a szakmai elismerések sora, köztük, hogy kétszer is felléphettünk a világhírű Berlini Filharmónia koncerttermében, vagy az, hogy már a nyolcvanas években játszhattunk az Egyesült Államokban, amikor az még nagyon kevesek kiváltásága volt. S persze előre is tekintünk, az évfordulónkra: úgy döntöttünk, nem egy nagy, jubileumi koncerttel ünnepelünk, inkább igyekszünk minél több helyre eljutni a muzsikánkkal. Ilyen volt az Óbudai Társaskörben az októberi koncertünk is vendégművészekkel.

A Társaskörnek sokat köszönhetünk, története az évtizedek alatt összefonódott a mi történetünkkel; egykori helyén, a Zichy-kastélyban, és ma itt, a Kiskorona utcában a sok fellépés és próba.

Ma is innen indulunk, bárhova is megyünk. Bátran mondhatom, engem a Társaskör tett óbudaivá, ami abban is jelentkezett, hogy például tizenöt évig jártam Békásmegyerre futballozni.
Vannak más hagyományaink is, amelyeket soha ki nem hagynánk, ilyen például az, hogy minden január elsején újévi koncertet adunk Szekszárdon, amolyan matiné ez, délután négy órától, és minden évben megtelik a terem. Mi tagadás, jól is esik, hogy ilyen sokaknak fontos élmény, hogy velünk kezdik az új esztendőt.

Szilveszter éjszakája után autóba szállni, délutánra Szekszárdra érkezni, és ott játszani… igazi újévi kihívásnak tűnik. De Önök bírják, sőt, még szívesen is csinálják. Hogy van ez?

Amikor ezer kilométernyi utazás után egyenesen a koncertterembe kell mennünk, akkor is mosolyogva lépünk a színpadra. Ez a zenészélet…

Minden zenésznél érdekes kérdés, hogyan került kapcsolatba a hangszerével. Mi alapján esett a választás a nagybőgőre?

Habár a szüleim nem zenei pályára szántak, de taníttattak zenére. Tinédzserként természetesen mi is zenekart alapítottunk, mindenféle beatzenét játszottunk, és én voltam a basszusgitáros. Majd a sors úgy alakította, hogy mentem a soproni zeneiskola folyósóján, és épp kijött a terméből a bőgőtanár. Neves zenész volt, Klafszky Henrik, aki a salzburgi Zeneakadémián végzett, és Montag Lajosnak, a Nagybőgőiskola szerzőjének volt barátja. Rám nézett, azt mondta, hogy milyen szép termetű fiú vagyok, pont ilyen kell bőgősnek.

Felcsillant a szemem, bőgő, basszusgitár, gondoltam, majdnem ugyanaz – így kezdtem el bőgőzni, és mai napig nagy szerelmem ez a hangszer.

Már a Bartók Béla Konzervatórium diákjaként is a mai magyar jazzélet legnagyobb alakjaival játszott.

Volt egy nagyon híres osztály, ahol jónéhány azóta világhírűvé vált zenész tanult. Olyanok, mint Snétberger Ferenc, Gadó Gábor, Muck Ferenc és Szabó Ferenc. Velük csináltunk egy Jazz GT nevű zenekart. Ez még iskolai banda volt, de ha a neveket megnézzük, már akkor is túlmutatott ezen. Az iskola után egy ideig még működtünk, aztán vége lett. Engem a Beamter-Martiny hívott el először. Akik régebb óta foglalkoznak a jazzel, biztosan tudják, hogy ők voltak a ’40-es, ’50-es években a magyar jazz hőskorának meghatározó egyéniségei. A két legenda visszatért a ’80-as években is, akkor lettem én a ritmusszekciójuk egyik tagja. Később elhívott Deák Tamás is, aki a big band akkori atyja volt Magyarországon. Itthon rajtuk és a Stúdió 11. zenekaron kívül nem is nagyon létezett más képviselője a műfajnak. Rengeteg filmzenét csináltunk, amíg velük játszottam. Például én bőgőzöm a Macskafogó rajzfilmekben, illetve, amit még talán ma ismerhetnek, az Amire a világ táncolt című összeállításban is. Majd elhívott Dr. Garay Attila, akivel kilenc évig játszottam, és a jazz műfajából adódóan rengeteg korombéli kollégával is zenéltem. 1985-ben hívott el a Budapest Ragtime Band, akkor az lett a fő zenekarom, mindent hozzá igazítottam, 1990-ben a vezetője lettem. Azóta is működik a dolog, de a mai napig játszom más formációkkal is.

Kik hatottak önre és zenéjére?

Rengeteget tanultam Garay Attilától, a repertoártól kezdve a zene, a jazz lényegéig, és az az igazság, hogy a mai napig tanulok. Igaz, hogy közhely, de mindenkitől tanulunk, a legfiatalabbaktól is. Sokféle zenét csináltam a jazzen belül, és minden csapatban mást leshettem el.

Amikor a Budapest Ragtime Bandbe hívták, ők akartak nyitni a jazz felé, vagy ön a ragtime irányába?

Sok barátom játszott ott, nagyon örültem, amikor meghívtak, és igen, ők akartak nyitni a ritmusszekcióban a jazz felé.

A barátságok, kapcsolatok miatt könnyű volt beilleszkedni, többüket személyesen ismertem, játszottam már velük, és ezek az emberi tényezők fontosak voltak a döntésben.

Hogy kapcsolódik a zenekar Óbudához?

Akkoriban a zenekarvezető Lukácsházi Győző volt, aki szintén a mai napig kötődik a Társaskörhöz. Idekerülésem után, 1986–1987 körül az akkori Társaskör a Zichy-kastélyban működött, ott tartottuk első óbudai koncertjeinket. Akkor már készült a jelenlegi épület, és mindenki tudta, hogy át fog költözni, azóta is sokat köszönhetünk a háznak. Régen „szigorúbb” volt az intézmény műsorpolitikája, nem engedtek be annyi könnyű műfajt, de mi már akkor is itt lehettünk. Az pedig nagyon jó, hogy a háznak van egy magas minőségi elvárása, ami azóta is változatlan színvonalon működik.

Az Óbudai Társaskörben működő zenekarok és az itt nevelkedett zenészek mottója az, amit Ön úgy fogalmazott meg, hogy „ide nem hazajárunk, hanem otthon vagyunk”.

Ez így van. Már nincs annyi koncertünk, mint régen, mert akkor havonta felléptünk, ez volt a megállapodás, de a mai napig van lehetőségünk próbára, itt van a raktárunk, innen indulunk más koncertjeinkre.

Nehéz megfogalmazni, mi is az Óbudai Társaskör nekem: ide úgy jövök be, hogy mindenkit ismerek, mindenkivel tegeződöm, mindenkivel jóban vagyok.

Jöhetek az ötleteimmel, amik a Ragtime Bandet érintik, és akár más formációval is.

Hosszú lenne felsorolni, hányszor is lépett fel a Budapest Ragtime Band a Társaskörben, és hány vendégművésszel zenélt, énekelt, hisz szinte minden alkalmat feldob a zenekar koncertjével, legyen az nőnap, farsang, gyerekkoncert. Itt tartották a zenekari és a személyes születésnapokat, évfordulókat. A Társaskör mellett az együttes visszajáró vendége a Fő térnek is.

Évek óta közreműködői vagyunk a nagyobb és kisebb óbudai rendezvényeknek, akár a Fő téren, akár más óbudai helyszínen. Mondhatjuk, hogy óbudai házi zenekar vagyunk, mert nincs olyan fesztivál, amin ne zenélnénk. Anno, Merényi Judit idejében még én is szervezője voltam az Óbudai Nyárnak.

Az óbudai rendezvények mellett visszajáró vendégek hazai és külföldi fesztiválokon egyaránt.

Sok helyen jártunk, felesleges lenne felsorolni. Egy-egy ilyen fesztivál mindig mérce is. Elsőként azzal, ha elhívnak, utána pedig azzal, amikor vissza is hívnak ebben a mai marketingelt világban. Visszatérő vendégek vagyunk Angliában, Edinborough-ban, ahol négymillióan fordulnak meg a fesztiválokon, sokat játszunk Ausztriában, bejártuk Európát, többször játszottunk az Amerikai Egyesült Államokban is.

Ha egy intézménynek van filozófiája, akkor biztosan van egy zenekarnak is. Mi lenne ez a Budapest Ragtime Band esetében? Ezt úgy örökölték az elődöktől, és folytatta mint zenekarvezető?

Én nem vagyok alapító tag, de amit akkor kitaláltak, azt azóta is próbáljuk fenntartani. Egyrészt ilyen az igényesség, ami abból adódik, hogy sok klasszikus zenész muzsikált a zenekarban. Létezik egy olyan hozzáállás, hogy „a jazzbe belefér a hiba, a rontás, majd improvizálnak”, ami a mi zenekarunkban soha nem volt jelen.

Mindig is számon kértük egymást, megvolt a szakmai igényesség. Bár szórakoztató programokat nyújtunk, a szórakoztatás viszont nem mehet a zenei színvonal rovására.

A mai napig ez az egyik stílusjegyünk, amiről megismernek minket. A másik az ápoltság, a megjelenés, ami nélkülözhetetlen minden színpadra lépéskor.

A teljes repertoárt örökölte az elődöktől, vagy folyamatosan újra hangszerelik a darabokat?

A műsor gerincét a régi számok alkotják, főleg ragtime-ok. Ezek örök darabok, amiket nem is lehetne jobban megcsinálni. Vannak olyan klasszikus és jazz átdolgozásaink, amelyek áthangszerelésében én is részt vettem, a régiekkel pedig általában Kovács Ferenc Öcsi dolgozott, ő volt a fő hangszerelő. Mindig igyekszünk egy kicsit újítani, most nagy divatja van az áthangszerelésnek, régi darabok elővételének. Az is divatos, hogy minden zenekar vendéget hív, ez pedig azzal jár, hogy át kell alakítani a műsorokat. Nálunk is gyakran megfordulnak vendégek, akkor megtanulunk darabokat az ő műsorából, áthangszereljük rá a mieinket, és így bővül a repertoár.

A zenekaron kívüli formációknál is ugyanaz az alapelve: legyen meg a jó viszony, a szakmai tudás, az igényesség? Hogy alakulnak ki ezek a társulások?

Ha tudjuk, segítjük egymást a szakmában: valaki nem ér rá, beugrik egy másik, ha ez működik, akkor többször is együtt játszunk. Én is azzal játszom, akinek ismerem a tudását, akiről tudom, hogy intelligens. Amikor engem hívnak, tudják, hogy időre ott leszek, megtanulom, jól eljátszom, amit épp kell.

Vannak általam szervezett események, amikor én kérek fel művészeket – folyamatosan bővül azoknak a köre, akikkel szívesen játszom együtt.

A Budapest Ragtime Banden kívüli formációkban több a művészi szabadsága?

Nagyon jó úgy játszani, hogy nem én vagyok a zenekarvezető. Odamegyek, semmi dolgom nincs, felöltözöm, játszom. Az Óbudai Társaskör nem egy problémás helyszín, több mint húsz éve játszom ugyanazon a színpadon, mégis mindig van tennivaló, mindig intézkedem, és senkivel nem tudok a koncert végéig foglalkozni. Más felállásban ez jóval könnyebb.

Szinte minden héten játszik valahol: ez örömzene és barátságok forrása?

Örömzene, pénzkeresés, gyakorlás, és jól érzem magam. Szeretek játszani, azért is vállalok el ilyet. Sokan ódzkodnak attól, hogy vendéglátóhelyeken lépjenek fel, pedig ezek éttermek, elegáns helyek, és nemcsak jazzklubban kell játszani, hanem bárhol, ahol teret adnak a jazznek. A lényeg abban áll, hogy legyen hely, ahol van jazz. Ilyen a Zeller vagy a Mazel Tov, ahol hetente kétszer játszom. Nagyon megbecsülnek minket, a közönség rá van hangolódva arra, hogy itt koncert lesz. Ezektől függetlenül otthon is sokat gyakorlok, de így ismertem meg Cseke Gábort, így lettünk jóban, talán az egyik legjobb magyar jazz-zongorista, világszínvonalúan zenél. Ugyanígy ismertem meg Rátonyi Róbertet is. Mindig másokkal játszhatom, ami inspirál.

A sok teendő mellett a Magyar Jazz Szövetség elnökségi tagja. Emlékesteket, konferenciákat szervez. Szerepet tud vállalni a tehetséggondozásban, fiatalok felkarolásában?

Sok mindent csinálunk ahhoz képest, hogy nonprofit szervezet vagyunk, ilyen rendezvények például a Magyar Jazz Napja, a Magyar Jazz Ünnepe. Elnökségi feladatom része a tehetséggondozás is, illetve abban egy heted részt vállalok, mert heten vagyunk az elnökségben.

Szerencsére sok tehetséges fiatal jazz-zenész van, és létezik egy programunk, amelyben többek között ez is feladatunk, és mi igyekszünk őket felkarolni.

Én úgy gondolom, hogy a jazz még mindig köztes műfaj. Azt mondják, hogy ez könnyűzene, holott véleményem szerint nem az, erről folyamatos a vita, viszont érdemes megnézni, hogy a jazz-zenészek a világ zenei életében nagyon is ismertek, és nevük hosszabb távon fennmarad.

Jobb helyzetben van ma a jazz műfaja, mint amikor a pályáját kezdte?

Is-is. Sok szervezet van, sokféle program, régen mégis talán több lehetőség volt, több koncerthely, egyetemi klub, ahol felléphettünk. Nem könnyű ezt eldönteni, mert talán most divatosabb maga a műfaj. Az biztos, hogy akkor is sok volt a tehetséges ember, most még több van. Jó produkció viszont kevesebb – nem mindenki találja meg a megfelelő csapatot magának. Ebben például segíteni kell, útmutatást adni, felkarolni, elhívni. Szerencsére sok olyan tehetséges fiatal van, aki jól tudja magát menedzselni, ezt is tanulni kell.

A Heti Tv Heti Jazz című műsorának kitalálója, szerkesztője és műsorvezetője. Ott a jazzéletről, legfrissebb hírekről, lemezekről, idősebb és fiatalabb generációkról is hallhatunk. Muzsikusokkal beszélget, tere van ahhoz, hogy véleményt formáljon és segítsen.

Ennek a műsornak nagyon örülök, ez tényleg az a fórum, ahol tehetek a magyar jazzért. Tervben van, hogy a nagy ikonok mellett egyre több fiatalt bemutatok. Szeretem csinálni, felkészülök a vendégekből, ezáltal én is folyamatosan tanulok, zenéket hallgatok és válogatok, visszatérnek régi emlékek, és szóba kerülnek a műsor alatt olyan témák is, amiket addig soha nem tudtam a kollégákról.

Botcsinálta riporter vagyok, de élvezem, amit csinálok, barátira, személyesre veszem, megtartva az elegáns vonalat.

Egy ilyen sokrétű művésznek marad szabadideje? Ha igen, mit csinál szívesen?

Mai napig sportolok, egy veterán csapatban focizom, gombászom, próbálom magam képezni mindenféle téren, szeretem a társművészeteket. Foglalkozom etimológiával, sokfelé visz egy-egy szó eredete, jelentése, és persze unokázom: három fiú unokám van, akikből soha nem elég.

Mi történik, ha egy elhivatott gyógypedagógus nem mellékesen egyben fotóművész is? Igen, ahogyan azt sejthetjük, előbb-utóbb tanítványai kezébe szintén fényképezőgép kerül. Ráadásul Koncz Dezső nem az az ember, aki egykönnyen feladja. Azok a növendékei, akik hozzá járnak logopédiai támogatásra, s a tanár-diák közös igyekezete ellenére a szavak labirintusában csak nagy nehézségekkel lelik meg a fonalat, kapnak még egy nyelvet, a képekét, hátha úgy könnyebben megy az önkifejezés. Így született meg négy esztendővel ezelőtt a Szellő utcai iskolában a fotósarok.

Ez különösen az autizmussal élő gyerekek és fiatalok számára lehet olyan élmény, mintha egy új anyanyelvet tanulnának meg, amelyet bátrabban, testhezállóbban használhatnak.

Koncz Dezső mégis azt mondja, az igazi cél, hogy mi, épek tanuljunk. Tanuljunk, és értsük meg, ők hogyan látják a világot. Ebben megértő támogatókra talált az idén ötven éves Óbuda Fotóklub Egyesületben, amelynek ő maga is tagja, 2018 óta pedig vezetője, így az egyesület elindította autista fotócsoportját. E körbe fotózni szerető és azt művészi szinten művelő, autizmussal élő fiatalok járnak, s az óbudaiak nem kisebbet álmodtak: a kezdeményezést országos hálózattá kívánják bővíteni.

Adrienn és Adrián szavak nélküli, beszédes univerzuma

– Hát, ez a fiú engem falnak nézett. És nemcsak azért, mert szavakkal egyáltalán nem kommunikál. Az első fotós sétánkon a HÉV fel tudta ébreszteni az érdeklődését, én nem, legalábbis magam iránt nem – kezdi Dezső négy évvel ezelőtti közös történetüket Szentannai Adriánnal, aki ma már tizen­nyolc éves. – De elindultunk. Adrián eleinte csak felfelé fotózott, ezt akkor szoktuk mondani, ha az alkotó fókusza kizárólag tizenöt méter fölött kezdődik. Így Adrián korai fényképeinek témái kizárólag lombkoronák, az égbolt egyes szeletei vagy háztetők voltak. Egy évbe telt, míg sikerült szemmagasságba lehozni a fotóinak középpontját.

– Képein ma sem szerepelnek emberek, mégis nagyon beszédesek. Adrián kettétörött fát, megrepedt ablaküveget, leszakadt redőnyt fényképez legszívesebben. Ő meg én az évek alatt megtanultunk a fotókon keresztül beszélgetni egymással – meséli Koncz Dezső, aki azóta már Adrián nővérét, a szintén autizmussal élő Adriennt is fotós növendékei között tudhatja. S hogy a gyógypedagógusnak milyen jó szeme van arra, ki tehetséges, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a testvérpárnak már közös kiállításon is bemutatta munkáit.

Adrienn öccsével ellentétben fotóz személyeket is. Pontosabban egyet. Önmagát. De nehogy holmi butuska szelfikre gondoljunk.

A lány akár egy kék selyemmel elfüggönyözött ablaküvegben is képes megmutatni tükörképét, miközben egy, a párkányon virító sárga gerbera csokrot kap épp lencsevégre, dokumentálva ezzel a háta mögött lévő utca képét is, ahol aznap járt.

–  Adrienn olyan színeket mutat meg képeivel, mint szinte senki más. Fotói, akárcsak a testvéréé, olyan tökéletes kompozíciók, hogy azokat nekem sem szerkesztenem, sem megvágnom nem kell – kommentálja a művet Koncz Dezső leplezetlen büszkeséggel. S azt is hozzáteszi, míg neki egy hét kell, hogy egy komolyabb fényképezőgéppel megismerkedjen, azzal könnyedén bánjon, Adriánnak elegendő volt erre tíz perc.

Ben világában szólásszabadság van

„Nagyon csinos és kedves asszony. Zavarban voltam, miközben beszélgettünk.” Hát, én meg ezektől a szavaktól jöttem zavarba, amikor a Ben Lacosta művésznéven blogoló csoporttag írását olvastam találkozásunkról másnap. Mert egy különleges találkozásban lehetett részem az óbudai Esernyősben, amely otthont adott az autista fotócsoport és az Óbuda Fotóklub legutóbbi, közös fotós sétáján született művek premierjének.

Ben itt egy kisfilmmel mutatkozott be, mert nemcsak a fotóművészetnek, hanem a videózásnak is szerelmese.

Az Egy csónakban a Velencei-tavat mutatja be, hogyan is látja ő azt – ahogyan a cím ígéri – egy csónakból. A zenét is ő keverte alá.

–  Ricardo Montaner 1998-as Es Así című albumának egyik dala hangzik el az Egy csónakban alatt. Miközben pergett a filmem, kicsit feszengtem. A szép latin zenét sokat csúfolják manapság a világban fokozott érzelmi világa miatt. Már akkor is ez történt, amikor speciális suliba jártam.

Féltem, hogy ezt a zenei stílust most sérülés fogja érni, és ezáltal én is sérülök. A latin zene és én eggyé váltunk az évek során. Fontos szerepet tölt be az életemben.

A kisfilm bemutatása után megtapsoltak, és mintha egy kő esett volna le a szívemről, nyugodt lettem – avatott be élményeibe Ben. Arról is mesélt, hogyan vált szenvedélyévé a blogírás, mert itt őszinte lehet, legyen szó bármiről, ahogyan ő fogalmaz: „Ben világában szólásszabadság van.”

Roland, akinek lelkében születnek meg először a képek

– Belőle menthetetlenül fotós lesz, lelke van a fényképezéshez – ezt már Háló Rolandról mondja mestere, Koncz Dezső. Amikor hozzákerült, ötödik osztályos, törékeny kisfiú volt, akiből azóta több országos diákfotós verseny első helyezettje és nyolcadikos, pályaválasztás előtt álló fiatalember cseperedett. Még nem döntött, milyen hivatásra adja a fejét, de hogy annak köze lesz a fotózáshoz, abban biztos, válaszolja kérdésemre.

Nehéz, meg nem is akarok kedvenc képet választani, de valahogyan Roland alkotása, melyen egy visszapillantó tükörben fotózza saját magát és a háttérben az éppen őt lekapó fotóklubost, hát, az lenyűgöz. Akárcsak az a fényképe, melyről először azt hittem, egy földön heverő képeslapot ábrázol, de akkor hogyan kerül rá Roland?

–  Ez egy vizes, fényes, fekete asztallap, az tükrözi vissza az eget, az épületet, a lámpát, no, meg engem – magyarázza készségesen Roland. És ahogyan jobban megnézem, tényleg…

Koncz Dezső vallja, ezek a fiatalok, olyasmiket vesznek észre és örökítenek meg – egy rejtőzködő tükörképet, egy fény-árnyék játékot, egymásnak felelgető vonalakat –, amelyekhez neki egyszerűen nincs szeme, akárhány éve is fotózik, akárhány nemzetközi díjat is zsebelt már be.

A fotózáshoz nem értek, de ahogyan nézem Várady Lajos képeit, megértem, hogy Dezső miről beszél: az autómotorház tetején tükröződő toronyház hullámzó mását, vagy egy pad karfáján pihenő esőcseppeket, a háttérben a színes avar borította macskakővel… Igen, most egy picit bepillanthatunk abba, ezek a fiatalok hogyan látják a világot. Érdemes ebben a világban egy kicsit elidőznünk.

Valaki zavarja az adást

Már jócskán sötétedik, amikor elbúcsúzom Rolandtól, kicsit csodálkozom is, amikor nyilvánvalóvá válik számomra, hogy egyedül indul haza. De ő megnyugtat: „Szinte mindig egyedül közlekedek. Anyukám kevés korlátot, sok szabadságot és még több bizalmat ad nekem.”

Azt hiszem, igaza van ennek a bölcs édesanyának. S ha már édesanyák: a bemutatón mellettem ülő hölgy, Ildikó fia, a 19 éves Gergő szintén autizmussal él. Ildikó magyarázta el nekem, hogy amikor ezen fiatalok mögött becsukódik az iskola kapuja, egy kicsit a világuk is bezárul, ezért örül ennek a kezdeményezésnek, hogy itt lehetőséget kapnak kibontakozni, hogy végre megmutathatják magukat:

„Látnunk kell, ők nap nap után milyen óriási és őszinte erőfeszítéseket tesznek, hogy a környezetük, azaz a mi, olykor az ő számukra akár megfejthetetlen elvárásainak megfeleljenek.”

De azt is látnunk kell, nemcsak az autizmussal élő gyermekeknek, hanem a családjaiknak is naponta meg kell küzdeniük kihívásokkal, sőt, olykor a környezet türelmetlenségével és előítéleteivel is. S az autista fotócsoportban ők szintén támogatásra lelnek, mert ahogyan Koncz Dezső mondja, a szülőknek maguknak is kell egy hely, ahol értő segítséget kaphatnak, ahol egy kicsit megpihenhetnek.

Nekem pedig hirtelen eszembe jut, amit Stephen Kingtől, a világhírű horrorkirálytól, amúgy többszörös életműdíjas írótól olvastam egy helyütt:

„Ez a pokoli az autizmusban: mindig csak találgatsz, sohasem tudsz igazán valamit. Olyan rádiók ők, amelyekre Isten rászerelt egy zavarót, és a vevőkészüléken csak értelmetlen hablatyolás jön át.”

A fotócsoportban alkotva, újra és újra megfogalmazva a világukat, önmagukat, azt hiszem, egy kicsit érthetőbbé válik e fiatalok számára a mi hablatyolásunk is. És ez nem a mi, hanem az ő érdemük.

http://obudafotoklub.hu/index.php/autistacsoport-2

Óbuda Fotóklub Egyesület

Az Óbudai Társaskörben működő fotóklubot Kriss Géza alapította 1969-ben. Olyan fotóművészek indultak innen, mint Baricz Katalin, Sehr Miklós vagy ifj. Tóth György. A félévszázados múltú társaság 2018-ban alakult egyesületté, amelynek elnöki tisztjét Koncz Dezső tölti be. Az óbudai fotósok számtalan kiállításon szerepeltek kiemelkedő eredményekkel.

2019-ben indították el autista fotóscsoportjukat, amely fotózni szerető és azt művészi szinten művelő, autizmussal élő tagokból áll. Az egyesület célja, hogy az Óbudán már működő kezdeményezést országos hálózattá bővítsék.

Az Óbuda Fotóklub minden évben egy közös kollekcióval jelenik meg a nagyközönség előtt. A tagság idén úgy döntött, hogy a szokásos év végi kiállításon, mely december 13-tól január 12-ig látható az Óbudai Társaskörben, három fotóst – Bánfi Bencét, Háló Rolandot és Luci Gábort – szerepeltet az autista csoportból is.

Hogyan keletkezett a társulat, és mióta működik?

Most lettünk nagykorúak, 1998 januárja óta létezünk.  A keletkezés előzményeihez tartozik, hogy Párizsban jártam egyetemre, ahol egy színház-antropológia óra keretében láttam először olyan társulatot, amely Down-szindrómás színészekből állt. Nagy élmény volt: akkor döntöttem el, hogy ha egyszer társulatot szervezek valaha, akkor az ilyen lesz.

Hazajött és nekilátott?

Nem, hazajöttem, majd három évig Friderikusz Sándornak csináltam dokumentumfilmeket. Emész­tettem a dolgot, ott volt bennem valahol, aztán egyszer csak lett.

Hogy lát a munkához az, aki eldönti, hogy Down-szindrómás művészekből szervez profi társulatot Magyarországon?

Amikor végképp eldőlt, hogy ezt akarom, végigrohangáltam az ország összes olyan intézményét, ahol sérültek élnek, dolgoznak. Felmentem Göncz Zsuzsa nénihez is. Akkor még az államfői rezidenciában lakott, de rögtön fogadott, és adott egy listát, hogy szerinte kihez forduljak. Végigjártam az ő listáját is, sok emberrel beszéltem a tervemről. Konkrétan toboroztam. Ki akar színházat csinálni? A IX. kerületi Művelődési Házban Illés Klári volt az igazgatónő, bejutottam hozzá ismeretlenül is, és utána ott dolgozhattunk hét és fél évig.

Lett társulat, épület, de a színház olyan, mint a háború – sok pénz kell hozzá.

Pénz az kell hozzá, de ego nem. Nem harcolunk valami ellen, hanem teszünk valamiért. Ez csapatmunka, alázatot igényel. Elkezdtem a nulláról, aztán nagyon gyorsan alapítvány lettünk, mert intézményesülni kellett ahhoz, hogy pénz legyen.

A színészek tudták, mire vállalkoznak?

Hónapokig egyedül dolgoztam ezekkel az emberekkel, kb. ötvennel, hogy mégis lássák, hogy mi az, hogy színház. Körülbelül három hónap múlva azt mondtam, hogy láttatok ennyit, ki akar profi színész lenni, ki akar élete végéig ebből élni? Jelentkeztek tizenöten, és ebből a tizenötből ma is nálunk vannak tizenketten.A fogyatékos embereket életük végéig gyerekként kezelik, nem adnak nekik döntési jogot.

Valahogy megéreztem, hogy azzal, hogy döntési helyzetbe hoztam őket, kapuk nyíltak bennük. Ki is derült, milyen jó önismerettel rendelkeznek, hiszen az eredeti csapat túlnyomó része tizennyolc éve kitart a döntése mellett.

Tehát alapítvány lettünk, onnantól kezdve azt mondtam, hogy ha profik akarunk lenni, akkor tanulni is kell színészetet. Megkérdeztem a művész barátaimat, és sokan eljöttek mesterségórát tartani, zenét, táncot, beszédet, mindenfélét.

Ez egy oda-vissza ható terápiának is felfogható a tanárok és a színészek szempontjából?

Ez terápia mindenkinek. Ha kiemelten foglalkozik veled valaki, rád fókuszál, ha csak egy időre is, de te vagy számára a legfontosabb, az mindig terápiás hatású. De nem ez volt a célunk. Azért terápia, mert az ember jól csinálja, és ha jól csinálod, jön a sikerélmény, megnő az önbecsülésed.

Rájössz, hogy te valaki vagy, nem egy senki a társadalom szélén, ami nagyon sok kaput kinyit benned. Ráadásul leveszi az eltartásod terhét az államról, hiszen elkezdesz gondoskodni magadról. Ezek az emberek tizennyolc éve fizetett színészek.

Ezt a „teher-önállóság” ügyet másutt pontosan tudják, nálunk viszont nem mindig értik. Most kaptam egy videót: egy kis angol városban működik egy profi táncegyesület, amelynek a B csapatában fogyatékosok táncolnak. Olyan jól, hogy másoknak is tartanak táncórákat. Ebben a kis angol városban lévő táncszínházban legalább tízen dolgoznak az adminisztrációt intézve, és legalább tízen a művészeti részen. Mi itt a Baltazárban, ami nemcsak színtársulat, hanem művészeti központ és oktatási rendszer, négy és felen vagyunk. Február végén abban lehetünk biztosak, hogy március közepéig van pénzünk. Ez minden évben így megy. A mai színházi támogatási rendszer úgy működik, hogy beadod március 15-ig a 2016-os támogatási pályázatod, és az első részletet szeptemberben kapod meg, ha nyersz.

A Baltazár esetében is?

Igen, ilyen szempontból hagyományos színháznak számítunk. Nem, hogy több embert nem tudok felvenni, de az is kérdéses, meddig tudjuk fizetni a meglévő munkatársainkat. Nem szeretnék panaszkodni, csak leszögezem, hogy nem úgy élünk, mint Marci Hevesen.

Hogyan tudta meggyőzni a nézőket, illetve a színházi produkciók bemutatására alkalmas intézmények vezetőit arról, hogy ez egy profi társulat, eladható produkciókkal?

Összeraktunk egy előadást, és amint arra bejöttek a nézők, rögtön kiderült. Alapvető célkitűzésünk volt, hogy már az első alkalommal minőséget hozzunk létre.

Emlékszik az első előadásra?

Hogyne, 1998. január 28-án volt a legelső színházi foglalkozás. Hat hétre rá felhívott Zelki János, aki akkoriban elsősorban rádiós volt, de dolgozott a televíziónak is, hogy hallott rólunk, és csinálna egy filmet. Márciustól novemberig forgatott velünk, a film vége pedig az első produkciónk bemutató előadása volt. Tehát nehéz elfelejtenem: 1998. november 21-én történt a Ferencvárosi Művelődési Központban.

Miről szólt a darab?

Az volt az előadás alapötlete, hogy mind a tizenöt színész hozza el a kedvenc dalát, én mindegyikre komponáltam egy jelenetet, és az egész egy történetté állt össze. Az előadás nagyon sikeres lett, a Játék az egész című film pedig megnyerte az 1999-es Filmszemle rendezői díját dokumentum kategóriában. Sokan látták, így „robbantunk be” a köztudatba.

Most hol tart a Baltazár Színház?

Sok mindent elértünk. Az egyik legnagyobb eredményünk az, hogy 2012-ben saját helyünk lett Óbudán, a Zsófia utca 7. szám alatt, egy dán alapítvány segítségével.  Ebben az épületben van egy nagy színháztermünk, ahol előadásokat tartunk, és ami próbateremként is funkcio­nál. Emellett különféle termekben folynak az oktatások, tréningek – nemcsak a Baltazár színészei számára.

Délutánonként olyan sérült emberek számára tartunk különféle órákat, akik művészetet akarnak tanulni. Képzőművészet, báb, fotó, vizuális, hangképzés, zene, tánc, színészmesterség működik a külsősök számára. A Baltazárosok számára meg minden.

Ez egyfajta utánpótlás is lehet a Baltazár társulatának?

Elsősorban azért működtetjük a foglalkozásokat, hogy magas szinten tanuljanak művészetet, akik szeretnének ilyesmit tanulni, és más módjuk nincs rá. Akik igazán jók és elhivatottak, be is kerülhetnek a társulatba. Ez eddig két emberrel történt meg.

Ingyenesek a foglalkozások?

Valamennyit kell értük fizetni, különben nem tudnánk fenntartani az épületet, nem tudnánk fizetni a tanárokat. Akinél teljesen kizárt, hogy fizessen, annak igyekszünk ösztöndíjat adni. Nagyon jó volna, ha lennének támogatóink, és ezeket az órákat teljesen ingyen lehetne tartani.

Mi van még a házban?

Van például egy kreatív terünk, ahol kiállításokat rendezünk, fotózunk és műteremként is tudjuk használni. Most is kiállítás van itt, amit sokan láttak. Jó kapcsolatban vagyunk a kerületi kulturális intézményekkel, és szinte az összes óbudai iskola járt már itt. Előadásokat tartunk a gyerekeknek, utána pedig beszélgethetnek a színészekkel. Szeretjük ezt a kerületet. A legjobb helyen vagyunk, a városon kívül, s mégis nagyon közel mindenhez.

Rendszeresen tartanak nyilvános előadásokat a Baltazár házban?

Ez időszakonként változik. Rendszeresen játszunk, de az előadások nagy része az elmúlt időszakban zártkörű volt. A Norvég Civil Alap támogatásával megvalósuló projekt­tel jártuk az országot, nagy színházakban léptünk fel állami gondoskodásban lévő gyerekek és iskolások előtt.  Most, hogy ennek vége, ismét tudunk nyitni. A részletekről, időpontokról a honlapunkon lehet tájékozódni.

A társulatban vannak fogyatékkal élők, és – legalábbis hivatalosan – nem sérült művészek is. Ez hogy működik?

Évek óta velünk dolgozik Kecskés Karina, Varga Klári és most Szalontay Tünde is. A fiúk: Müller Péter Sziámi nagyon régóta csapattag, Darvas Ferenc, a zeneszerzőnk is több, mint tíz éve ír nekünk. Így alkotjuk a csapatot. A színpadon elfelejtődik, hogy ki a sérült, ki a nem sérült, ez valahogy egységessé válik. Nagyon élvezem én is, mint ahogy mindenki más is, aki részt vesz benne. Mindenkiből a legjobbat hozza ki a közös munka.

A Baltazár lényege, hogy olyan emberek működnek benne együtt, akik szeretik egymást, ezáltal nagyon jó energiák keletkeznek közöttük.

Nem azt mondom persze, hogy egy próbafolyamatnál soha nincs egymásnak ugrás, kiabálás, de ez hozzá tartozik a színházhoz.  A felfokozott helyzetben keletkező indulatok akkor tudnak viszonylag nyugodt mederben maradni, ha az egész alapja a szeretet.

Maga rendezi az előadásokat?

Igen.

Sosem hívnak vendégrendezőket?

Egyszer próbálkoztunk ezzel, de nem sikerült igazán. Személy szerint nem hiszek a hat hét alatti színház csinálásban. Akkor szoktam kiadni az előadást a kezemből, amikor már tényleg elkészült. Nálunk az is speciális, hogy sosem veszünk elő a fiókból egy kész darabot, minden előadás a színészekre íródik.

Csúcs, hogy emiatt gyakran dolgozhatunk kortárs írókkal. Vörös Istvánnal például sok darabot csináltunk együtt. Amikor Darvas Feri írt először egy dalt az egyik színészemnek, az zokogott a meghatottságtól.

Nyilván óriási dolog, ha az embernek írnak egy dalt, egy szöveget… A kortársságnak számos előnye van, és én azokat ki is használom. Két olyan produkciónk volt, amelyek klasszikus szerzők művein alapultak. Az egyik egy Szép Ernő írásaiból összeállított kabaré, a másik egy angol darab, a Graffaló, amiből egy nagyon jó gyermekelőadás született.

Hogy reagál a közönség a Baltazár társulatára?

Az első bemutatónkon egyértelművé vált, hogy jönnek az emberek, megnéznek minket, tetszik nekik, és újra eljönnek. Vannak azonban olyanok is, akiket a fülüknél fogva sem lehet hozzánk berángatni, mert félnek a találkozástól. Rájöttem, hogy ezt a csoportot úgy tudom elérni, ha mi megyünk ki hozzájuk. A harmadik bemutatónk éppen ezért utcaszínház volt, 2003-ban Pécsett a Poszton. Működött. Több helyen is játszottunk azóta a világon, mindenütt szerették. Grazban a hajléktalanok is végignézték az előadást, és utána odajöttek gratulálni. Az mondták, hogy „Ganz super!”.

Miért fél valaki a Down-szindrómás színészektől?

Talán azért, mert nem elég érett arra, hogy találkozzon velük. Attól fél, hogy szembesül a saját fogyatékosságával. Ez egy furcsa, pszichés ügy, nem intelligencia kérdése.

Ha jó az előadás, akkor egy perc alatt elfelejted, hogy sérülteket nézel, mert óriások lesznek.

A színpad kíméletlen. Ha tehetségtelen vagy, akkor lehetsz te civilben gyönyörű nő, daliás pasi, a színpadon pillanatok alatt ronda leszel, és utálni foglak. Lehet, hogy az utcán fanyalogsz a Down-szindrómás színészek láttán, de a színpadon elvarázsolnak, sziporkáznak. Emberek, merjük elvarázsoltatni magunkat!

Egy-egy ilyen előadás azok számára, akik először látják, szemléletmódbéli változást is okozhat?

Az egy alaptétel – bár, amikor az egészet elkezdtem, én is csak ösztönösen gondoltam –, hogy a fogyatékosság, legyen az bárminemű, nem sorscsapás.  Olyan színes a világ palettája, van rajta ilyen is, olyan is, amolyan is. A baltazárosokkal a világnak egy másik részét tudod megélni. Nem is pontos az, hogy másik részét, inkább egy másik dimenzióját, egy teljes, ragyogó és színpompás másik létsíkot ismersz meg általuk. Egy sokkal-sokkal színesebb, egészen bátor világot, ahol nincsenek őszintétlenségek.

Mi nem tudnánk ezt egy picit eltanulni tőlük?

El lehet. Aki idejön, és itt ragad, annak nyilván igénye volt arra, hogy a felnőtt korral felvett felesleget, sallangot levegye, és újra megtalálja a régi felhőtlen önmagát. Itt biztos, hogy erre lehetőséget kap, méghozzá olyan közegben, ahol minőségi alkotó munka folyik.

Milyen mesterek, tanárok dolgoznak a Baltazárban?

Mindig a legjobbak. A jóga nagyon fontos nálunk, mert ez olyan út, ahol a szellem találkozik a testtel. Szuper jóga tanárunk van, Sándor Andinak hívják. Az indiai klasszikus táncot Gulyás Ildikó tartja, aki most jött vissza Indiából. A legelső zenetanárunk egy jó barátom volt. Ő férfi a hétköznapi életben, de Zsazsa Tax művésznéven nőként énekelt bárokban, egy egészen különleges énekhanggal. Hihetetlen koponya. Emlékszem, amikor beharangoztam még a színészeimnek, hogy a Zsazsa jön, a mieink átrohanva a Haller utcán, várták őt a villamosmegállóban. Még le se lépett a villamosról, már arról kérdezték, hogy te a fiúkat vagy a lányokat szereted? Ő tanította évekig az éneket. A színészeink azóta is sokkal jobban szolmizálnak, mint én. Nagyon szilárd zeneelméleti, zenetörténeti alapokat helyezett le. Ma Felföldi György tartja az énekórát, aki operaénekes, franciatanár és zenét is oktat. Összetett személyiség, érzékeny ember. Kovács Kriszta, aki most a színészmesterséget tartja, szintén tartott zenei, színházi musicalórát. Sok koreográfusunk van, mert a kortárs táncból sokan jönnek: Mészöly Andi, Farkas Dorka, Garai Juli. A legrégebbi koreográfusunk, Vass Lajos tizenegynéhány évet dolgozott velünk, egy baleset következtében hagyta abba, ami megviselte testileg és lelkileg is. Ő egy zseni, majdnem minden darabot együtt csináltunk. Hosszú ideig Verebes Linda tartotta a színészmesterség órákat. Mivel nemrég megszülte a harmadik babáját, a férje, Pindroch Csaba veszi át a foglalkozásait. Linda is visszajön, mert imádja.

Arról még csak érintőlegesen esett szó, hogy hol szoktak fellépni?

Magyarországon rendszeresen az összes nagyszínházban. Nemrég Jászberényben voltunk, annyira jól sikerült, hogy ősszel újra szeretnénk ott játszani. Elindul majd a Kőválasz és a Boldog óra című előadások turnéja. Most olyan helyekre is megyünk, ahol még nem voltunk: Kiskunhalasra, Vácra, és oda is, ahova rendszeresen járunk, például Miskolcra. Visszahívnak a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházba is, ahol minden darabunkat játszottuk. Nagyon büszkék vagyunk arra is, hogy 2014-ben a Müpában léptünk fel.

Sziámi csinált egy versíró műhelyt a színészeinkkel, majd az ott született alkotásokból dalszövegek lettek. A dalszövegeket kiosztották magyar zenészeknek, és a műhelyben együtt megkomponálták őket.

Lett belőle huszonkét dal, és ebből a koreográfus kollégámmal egy koncert-színházi estet csináltunk, illetve megjelent egy CD is. Az a műsor csoda volt. Olyan zenészekkel léptek fel a baltazárosok, mint Tolcsvay László, Zorán, Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea, Bérczesi Robi, Novák Péter,  Hobo és még sokan mások.

http://www.baltazarszinhaz.hu

A Baltazár Színház 2016-ban megkapta az év civil szervezetének járó Balázs Lajos Óbudai Civil Díjat.

Bús Balázs polgármester javaslatára a képviselő-testület idén a díjat egyhangúlag az 1998 januárjában alakult Baltazár Színháznak ítélte oda. A Magyarországon egyedülálló, hivatásos színtársulat értelmi sérült színészek közreműködésével állít színpadra előadásokat.

A társulatot működtető Baltazár Színház Alapítvány úttörő feladatot lát el azzal, hogy a fogyatékosságot háttérbe szorító és a művészi sorsot előtérbe helyező látásmóddal rendelkezik. Megteremti, hogy sérült emberek a tehetségükből éljenek meg. Működésének alapja, hogy előadásai társadalmilag ne kirekesztve készüljenek és kerüljenek bemutatásra. Az előadásokat ne “ahhoz képest” ítéljék meg, hanem önmagukért. A társulat működésével olyan kultúrát kíván megteremteni Magyarországon, amely a társadalmi integráció lehetőségét nyújtja sérült embereknek. Célja, hogy tevékenysége nyomán a sérült emberek társadalmi megítélése megváltozzon. A rendszeresen színházba járókon kívül olyan embereket is szeretne a publikum soraiba bevonni, akik eddig nem látogattak más színházakat, de akiknek szociális érzékenységét a Baltazár Színház darabjai felébresztik. A színház tehát óriási szerepet játszik a fogyatékosok “másságának” elfogadtatásában.

A Baltazár Színház magas színvonalú és egyedülálló tevékenysége nélkülözhetetlen nemcsak az óbudai lakosság, de az egész főváros életében is és ezzel rászolgált az elismerésre.

http://obuda.hu

Bármi lehetek

Néhány évvel ezelőtt – amikor egy Benedek nevű mozgássérült kisfiúnak írt mesét – még vidéken élt. Hogyan került azután Óbudára?

Emlékeim szerint mintegy négy évvel ezelőtt egyszerűen kiírtuk a Facebookra, hogy új otthont keresünk, majd ennek a lakásnak a tulajdonosa válaszolt nekünk, így kerültünk ide. Korábban Dunakeszin éltünk egy garázsból kialakított lakásban, amely nagyon kicsi volt, és a tulajdonosok is eléggé közönségesek voltak ahhoz, hogy sokáig ott maradjunk. Az itteni tulajdonossal elégedettek vagyunk, és Óbudán lakni egyébként is nagyon jó. Jobb lenne azonban egy akadálymentes lakásban élni, mert ez sajnos nem az. A fürdőszobába nem lehet kerekesszékkel bemenni, és a kád sem alkalmas számomra. Egy akadálymentes lakásban szabadabban élhetnénk, hiszen például az nagyon fontos lenne, hogy egyedül tudjak fürödni, ami itt most nem megy.

Ismerve az előzményeket, nem mondható, hogy mesés gyermekkora volt. Milyen környezetből jött, milyenek voltak ott a körülmények?

Nehéznek mondanám a gyerekkoromat, mert nem mindenki elég intelligens ahhoz, hogy mozgássérült gyereket tudjon nevelni. Nem mindenki jut el odáig, hogy így is szereti a gyerekét, és mindent megtesz érte. Nekem legalábbis nem volt szerencsém ezzel a dologgal, ezért jobb is, hogy ötéves koromban beadtak a mozgásjavítóba, a Mexikói útra, ahonnan nagyon ritkán mehettem haza, de én nem is nagyon akartam.

Sokkal jobb volt nekem az iskolában, ahol azt tanultam, hogy bármi lehetek, mert okos vagyok, és a tanulás a lényeg, miközben otthon épp az ellenkezőjét mondták.

Azt persze soha senkinek sem sikerült elhitetni velem, hogy belőlem nem lesz semmi. Még akkor sem, amikor éveken keresztül azt hallgattam, hogy semmire nem viszem az életben, mert csak egy született vesztes, mozgássérült vagyok. Általában szerencséjük van az embereknek a szüleikkel – az én esetem a ritkább, mert nekem nem volt.

Rendeltek mesét

Miért és mikor kezdett el meséket írni?

Elég régen, 2004-ben történt, hogy vidéken töltöttünk egy napot, amikor találkoztam Mester Csaba barátom ovis kislányával, akivel váltottunk néhány mondatot. Olyan kedves és aranyos volt ő, mint egy tündér. Akkor elhatároztam, hogy írok róla egy mesét, miközben azt sem tudtam, hogy képes vagyok-e meseírásra, de azt igen, hogy írnom kell. Amikor megírtam, és elküldtem a mesét Boginak, nagyon bevált a történet. Ezután Bogi kérte az újabb meséket, amelyeken keresztül rájöttem, hogy képes vagyok az írásra. Anyukája SMS-ben elküldte Bogi üzenetét, hogy miről szóljon a mese. Emlékszem ilyen üzenetre: egérke, aki várja a Jézuskát, nyuszi, róka, farkas, télapó… Ezekből születtek a mesék, amelyeknek mindig nagy sikerük volt.

Ezek szerint innen jött az ötlet, amely aztán megvalósult a honlapján, az ercsimese.hu oldalon, azaz, hogy személyre szóló meséket lehet rendelni? Ami az ott olvasható írások alapján működik.

Igen, mert nyolc évvel ezelőtt adódott egy lehetőség a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségén keresztül, hogy webes programozást lehet tanulni. Gondoltam, ha már megtanultam ezt a programozást, akkor készíthetnék egy meseoldalt, ahonnan rendelni is lehet mesét.

Izgatottan vártuk abban az időben, hogy mennyire jó az ötlet, de aztán bejött, mert rendeltek tőlem meséket.

Jó az internet erre a célra, mert én például ritkán mozdulok ki otthonról, így pedig érintkezésbe tudok lépni másokkal.

Hazánk a legszebb

Miért mozdul ki ritkán, a közlekedés miatt?

Nagyrészt a közlekedés miatt, mert egyedül nem tudok kimenni. Gábor, akivel együtt élek, nem ülhet itt mellettem éjjel-nappal, dolgoznia kell, hogy megéljünk valamiből. Ezért is lenne jó egyszer akadálymentes lakásban élni, mert akkor nem lenne szükségem annyira segítségre itthon sem, és úgy szabadabban élhetnénk, nem lennénk ennyire korlátozva. Általában autóval közlekedünk, de mostanában előfordult, hogy busszal indultunk el. Én egyébként szeretek buszozni, mert ritkán van rá módom, de sajnos a rámpa a buszokon elég rossz, bonyolult megoldás, ezt a felszállás és leszállás részét az utazásnak nem szeretem, mert elég stresszes.

A Legerősebb szó címen Erdős Virág ajánlásával jelent meg nemrégiben első mesekönyve. Készül-e majd újabb is?

Ez a most megjelent kötet tizennégy mesét tartalmaz, amelyeket úgy próbáltam összeválogatni, hogy minden korosztály találjon benne neki tetsző történetet. Van benne például olyan mese is, amelyet valaki ötvenedik szülinapjára rendeltek. Olyan ember számára kérték, akinek már mindene megvan, bejárta az egész világot, de nem tudták az ismerősei, hogy mit adjanak neki. Mese még nem szólt róla, de most már van neki ilyenje is.

Egyébként azóta már ez a korrekord is megdőlt, mert rendeltek tőlem mesét hetvenéves embernek is. Ez a történet a honlapomon is elolvasható.

Természetesen készül újabb könyv is, és nemcsak azért, mert rengeteg mesém van, amit ki lehetne adni, hanem azért, mert vannak új terveim. Számomra nagyon fontos a felelősségteljes állattartás, amivel szerintem gyermekkorban kell elkezdeni foglalkozni. Egy ilyen jellegű mesekönyv hasznos lehet, s mivel a szülők olvassák fel a gyerekeknek, így számukra is tanulságos. Olyan mesekönyvet is szeretnék, amely bemutatja Magyarországot, annak tájait, néphagyományait. Szerintem ugyanis hazánk a legszebb, amelyet meg kell mutatni a gyerekeknek is, és ezt meséken keresztül nagyon jól meg lehet tenni.

Erőt meríteni

Mit kell tudni ahhoz, hogy valakiről vagy valakinek jó mesét lehessen írni?

Jellemzést szoktam kérni a személyről, de van, aki nagyon egyszerűen elintézi ezt, és kevés információt nyújt. Ez nekem nem probléma, volt már ilyen, s az egyik leghosszabb mesém is ilyen kevés adatból született.

Fényképet is szoktam kérni, ami számomra nagyon fontos, mert szeretem látni, hogy kiről írok. A képből elég sok mindent meglátok.

Ebből időnként vicces helyzetek is keletkeznek, amikor olyat írok a történetbe, amiről nem beszéltek, én mégis valahogy ráéreztem. Az egyik legszebb élményem, hogy volt egy gyerek, aki nem szerette a meséket, a szülei mégis megkértek engem, hátha az érdekli majd, amit írok neki. Hajlandó is volt végighallgatni, és azóta nyitott a többi mesére is. A második neki szóló mesét folytatásosra készítettem el olyan módon, hogy a végére odaírtam, hogy ha Attila akarja, akkor folytatom. Attila akarta.

Mi lett a mozgássérült Benedekkel és azokkal, akiknek évekkel ezelőtt meséket írt? Tud róluk valamit?

Az ő meséje öt évvel ezelőtt született. Néha szoktam látni, mert az anyukája és ő is ismerősöm a Facebookon. Látom, hogy viszik időnként kezelésre, és nagyon szépen tud állni, és sokkal jobban jár. Amennyire tudom, nyomon követem a sorsát, de már nem kisfiú, 14 éves lehet. Más ilyen mesehős is volt, aki mozgássérült. Például Gergő, a bölcs, akinek harmincadik születésnapjára rendelt mesét a felesége.

Olyan is volt, hogy egy mozgássérült gyerek anyukájának rendelt mesét az apuka, hogy erőt merítsen a továbbiakhoz a meséből.

Segít a mese? Erőt ad?

Abszolút. Nekem is segít. A mese mindenkinek jó.

A rock and roll és a mese tehát így együtt örök…?

Számomra nagyon fontos dolgok ezek, a rockzene és a heavy metal. Mindkettőt gyerekkorom óta szeretem, és meghatározók, hiszen nincs is olyan nap, hogy ne hallgatnék ilyen zenét, amitől nagyon jól fel tudok töltődni. A mese pedig talán érthető, hogy miért fontos az életemben.

Bejutni a Színművészetire, a Zeneakadémiára vagy a Képzőművészeti Főiskolára a nyolcvanas évek végén hihetetlenül nagy teljesítmény volt. Hogyan lett festő szakos hallgató?

Ötödikre jött össze. Volt egy, az utolsó előtti, amikor majdnem fölvettek szobrásznak. Az egy külön téma, hogy mi lett volna, ha szobrász szakon végzek. Szóval ötödikre fölvettek. Közben volt egy csapat, ahol Szlávik Lajos volt a mester, körülötte Mohácsi András, Szőke András és még sokan, akik végül is nem maradtak a pályán. Szőke tízszer jelentkezett, és egyszer sem jutott túl az első fordulón, pedig nagyon jól fest és gyönyörűen rajzol. Szlávik hozott nekünk egy olyan szemléletmódot, ami tulajdonképpen Nagybányában gyökerezik. Ő maga Szőnyi Istvánhoz járt, aki Réti Istvánnál végzett. Nagybánya a maga idején forradalmi dolog volt, a mi időnkre inkább lenézett, avíttnak számító hagyomány lett, de mi nagyon hittünk benne, ami egyébként nem elsősorban Szlávikon múlt, mi éreztük így. Szlávik baromi jó festő, nagyon jól korrigált, és remek pedagógus is volt, meg egy vadember.

Gyakran említi, hogy szerencsés helyzetben van, mert sokakkal ellentétben volt mestere.

Ha egyetlenegy mestert kellene megneveznem, akkor valóban Szlávik Lajos lenne az. A festő szakon az első időszak nem egészen váltotta be a reményeimet, bár az ördög tudja, hogy fűztem-e hozzá különösebben reményt.

1989 után vettek fel, addig úgy szocializálódtam, és azért kezdtem el az egész tortúrát, a felvételiket, mert, ha bejutok, akkor ott békén hagyják az embert, van egy hely, ahol az a világ elfogadja, hogy te ezt akarod csinálni.

Akkor még volt olyan bűncselekmény, hogy KMK, azaz közveszélyes munkakerülés. Mi a festészetre, és nem a felvételire készültünk. Mivel kellett a személyibe a munkahely, mindenki háztakarító, meg újságkihordó és hasonló volt, ami azért is volt hasznos, mert reggelre minden megvolt, és gyakorlatilag egész nap lehetett festeni. Mire fölvettek, a helyzet megváltozott, plusz addigra már azt is nagyjából láttam, hogy nem igazán tudok azonosulni azzal, ami ott fogadott. Igazából nem is voltak illúzióim, hogy hú, most bekerülök, és ott lesz a mester, aki majd megoldja. Először Dienes Gáborhoz kerültem, akiről semmi rosszat nem tudok mondani. Nagyon korrekt volt, korrektül meg is beszéltük, hogy egyikünk se tud a másikkal mit kezdeni. Nyilván véletlen folytán kerültem az osztályába. Szerintem – nem tudom, hogy így volt-e, de nem tudok másra tippelni – valahogy befértem a ponthatárba, de valószínűleg egyik mester sem kapart értem marhára.

Valamit csak felvillantott, mert iszonyú nehéz volt bekerülni.

Persze, a festő szakon, ha jól emlékszem, húsz-harmincan lehettünk, és jelentkeztünk vagy kétszázan. Nyilván nem volt könnyű, de ezek fura dolgok, mert kívülről nekem is nagyon nehéznek tűnt, de amikor bekerültem hallgatóként az iskolába, már másképp láttam.

Mit jelent, hogy majdnem fölvették szobrásznak?

Már nem emlékszem pontos számokra, de nagyon kevésen múlt a ponthatár alapján. Mindig is érdekelt a szobrászat, a plasztika. Miután fölvettek, Dienessel nem nagyon ment, aztán próbálkoztunk, próbálkoztunk, majd kapott egy ösztöndíjat, és elment Amerikába. A Kisképzőből jött egy tanár helyettesíteni, egy végtelenül kedves figura, nem akart ott semmit, nem akarta előadni magát, tulajdonképpen gondozott minket nagy szeretettel, és semmibe nem piszkált bele. Nagy részét ismerte a csapatnak, talán én voltam az egyetlen, aki nem a Kisképzőbe járt.

Egyre inkább elegem lett abból, hogy még csak nem is konfrontálódtunk. Én voltam az a hülyegyerek, akihez nem nagyon szólnak. Magamról nem az volt benyomásom, hogy ennyire rossz lennék, de a helyzet nagyon rossz volt.

Közben rengeteg szobrászt ismertem, velük tanyáztam, velük kocsmáztam, velük voltam nagyon jóban. Ismertem a szobrász szakon Somogyi Józsefet is, aki remek pedagógus, szobrász és diplomata volt egyszemélyben. Már a főiskola előtt is bejárhattam hozzá mintázni, mivel Karczag Éva szobrász, akivel akkor együtt voltam, szintén nála tanult. Somogyi tulajdonképpen szerette, amit csinálok, legalábbis kaptam tőle visszajelzéseket. Nem volt megveszve a dolgaimért, de érdekteleneknek sem találta őket. Gondoltam egyet, és megbeszéltem vele, hogy átmennék hozzá mintázni. Ő igazi polihisztor volt, a szakmát is holisztikusan látta, nem volt ellene kifogása.

Ehhez nem kellett szakot váltani?

Nem, megbeszéltem a Dienest helyettesítő tanárral, aki boldogan átengedett. Somogyi pedig tudta, akkor sincs semmi probléma, ha fél évig vagy háromnegyed évig egyáltalán nem nyúlok ecsethez. Ez is történt, mintáztam orrba-szájba, iszonyatosan élveztem. Az utolsó másfél hónapban visszamentem a festő szakra. Festettem négy-öt életnagyságú tanulmányt, meg pár kisebbet, és a szoborral együtt megvolt az évem. Nem kötözködött senki, mert látszott, hogy én nem lógok, csak máshol volt a fókusz. Rengeteget tanultam Somogyinál egyébként pont a képalkotásról, a térről meg a formaszerkezetről. Iszonyú jó volt, nagyon nagy iskola.

A festők a vásznon, tehát két dimenzióban fogalmazzák meg a teret. Segít, ha eligazodnak a harmadikban is?

Óriási mágia, hogy változik az egyik nézet a másikba. Járt Somogyi osztályába egy srác, aki kiment Firenzébe szobrász szakra. Sokat mesélt róla, és kiderült, hogy azért ott nem olyan a színvonal, mint nálunk. Gyakorlatilag csuklóból kirázzuk, amit ők tanulnak. Gondoltam egyet, miért ne, megpróbálom én is. Leveleztünk, elküldtem egy portfóliót, és már úgy volt, hogy lényegében mehetek én is. Gondoltam, mielőtt ebbe belevágok, még megnézem magamnak Firenzét. Nagyon élveztem, jó kis túra volt, azzal a lendülettel lementem Szicíliáig, érdekes volt egyedül utazni, de viszonylag gyorsan eldöntöttem, hogy én nem akarok Firenzébe menni. Nagyon jó város, de nem akarom én ezt. Meg ez az egész szobrászat… Szeretem, érdekel, de nem találtam magamban az elhivatott szobrászt.

Abból az aspektusból érdekelt a mintázás meg a szobrászat, amiről az előbb már szó esett, tehát a térről szerezni egy másfajta tapasztalást, összetettebb tudást.

Valahogy nem láttam magam, ahogy öntöm a bronzot, faragom a követ. Nem éreztem, hogy erre rá tudnak épülni a következő éveim. Visszajöttem, és viszonylag gyorsan hoztam két-három döntést, mert tudtam, hogy valahogy ki kell kerülni ebből az állapotból. Végiggondoltam, kik tanítanak a festő szakon, és rövid idő után arra jutottam, hogy ott a Gerzson Pál, akit akkor épp nem nagyon szerettek a főiskolán, mert az 1989 előtti időszakban tanszékvezető is volt, meg talán – de ezt nem tudom teljes biztonsággal – párttag is. Gerzson festészete nem ragadott meg annyira, nem találtam hozzá igazán utat, de valahogy kiderült, hogy ő úgy foglalkozik a festészettel, hogy nála remélhetek rendes korrektúrát. Nyaranta Szigligeten tartott művésztelepet. Levonatoztam, és felvetettem neki, hogy át szeretnék menni hozzá. Átvett. Az első időben nem találtuk a hangot egymással, ő azt hitte, én nem tisztelem művészként. Volt némi félreértés, aztán egy idő után elkezdtük megérteni, mit akar a másik, és tényleg jó barátság alakult ki közöttünk. A képző főépülete az Andrássy út és Izabella utca sarkán volt, neki a főépületben voltak az osztályai és egy műterme is. A szobrászok meg az Epreskertben dolgoztak. Én akkor már nem szobrászkodtam, de ott volt a gobelin műterem is. Ezt a tantárgyat az első évben fel lehetett venni, a mindenféle tanulmányaim mellett, csináltam is akkor egy 50×60-as kis gobelint, nagyon élveztem. Még kóstolgattuk egymást Gerzsonnal, amikor megkeresett a gobelin tanárnő, hogy senki nem jelentkezik hozzá, meg akarják szüntetni a tantárgyat, és én, aki már szőttem, nem akarnék-e esetleg? Akartam, mert kedvelem a technikáját.

A gobelinnek van egy nagyon speciális színkeverési technológiája, fonalakkal jön létre az optikai színkeverés, nagyon izgalmas történet. Az Epreskertben volt a gobelin műhely, és ott voltak a szobrász cimboráim is.

Ráadásul már akkor is műteremhiány volt, zsúfoltak voltak a műtermek. Fél év után kialakult, hogy lesz egy nagy gobelinem, ami legalább kétéves munka, és akár a diplomamunkám is lehet. Rájöttem, hogy tulajdonképpen ez tök jó nekem, mert áthordom a festő cuccaimat, a terem egyik felében festeni fogok, a másikban szőni, és szépen be is rendezkedtem. Néha jött szövögetni egy-egy lány, de nagyjából egyedül dolgozhattam. Gerzsonnal megbeszéltem, hogy havonta egyszer-kétszer átslattyogok a munkáimmal. Akkor már elkezdtem nagyméretű képeket festeni. Volt úgy, hogy egy 160×250-es farosttáblával mentem át az Izabella utcába, és ez így Gerzsonnak is tökéletesen jó volt. Azt az egyet nem szerettem, hogy egyszer sem vette rá magát, hogy átjöjjön, inkább megvárta, amíg én viszem a képeket, de belefért. Nekem csodás volt, megkaptam az engedélyt, hogy nyáron is ott legyek. A gobelin melós dolog, életforma, két évig valóban napi szintű munkát jelentett. Nagyon sok fázisa van: a tervezés, a színkeverés, aztán a szövés, szövés, szövés. Egy 150×170-es méretű képet szőttem végül. Így esett, hogy megtaláltam a helyemet.

Mi történt a diploma után?

Addigra már annyira jó volt a kapcsolatom Gerzsonnal, hogy bár az osztályban több olyan srác is volt, akik stílusban közelebb álltak hozzá, mégis én lettem az egyik, akit ajánlott egy féléves svájci ösztöndíjra Genfbe. Persze ebben nagy valószínűséggel az is szerepet játszott, hogy én voltam az egyetlen, aki franciául tanult. A svájci ösztöndíj egyik fantasztikus előnye az volt, hogy baromi sok pénzt kaptunk egy alapítványtól. Egy házban laktunk hasonló korú filmesek, képzőművészek, össze voltunk eresztve, és együtt bandáztunk, dolgoztunk. Pillanatok alatt bevettek, gyakorlatilag csak jót tudok mondani a svájciak befogadókészségéről.

Lehet, ha most lennék friss diplomás, és kapnék egy hasonló lehetőséget, jobban elgondolkoznék, hogy visszajöjjek-e? Akkor semmi kétség sem volt bennem, teljesen felszabadultan jöttem haza, tele voltam energiával.

Ráadásul a rendszerváltás idejéről beszélünk, épp megváltozott a világ. Úgy értem haza, hogy de jó, hogy ezt láttam, lett egy vízióm, merre is kezdjek el kaparászni.

Tehát a külföldi ösztöndíj lendületet adott a pályájának. Azóta a festésből, a képeiből él?

Amikor visszajöttem, akkor még egyáltalán nem tudtam megélni abból, hogy festek, nem ismertem galériásokat, gyűjtőket, az egész akkor kezdett kialakulni. Csináltam mindenfélét, koncertjegyeket is árusítottam az utcán, de egyszer például építettünk egy öt méter magas eszkimó iglut hungarocellből egy klímaberendezéseket gyártó cég kölni kiállítására. Ez már egész közel volt a szakmához. Tehát csináltam mindenféle munkákat, közben megismertem embereket, akiket érdekeltek a képeim, gyűjtőket, alakulgatott a pályám is. Folyamatosan festettem, mindig az volt a legfontosabb. Amikor megszületett az első gyerekünk, lett egy kis anyagi vákuum, hirtelen egész más financiális szükségletek jelentkeztek, volt egy nagyon kemény évünk.

Hány gyereke van?

Két lányom, a kisebb tizennyolc, a nagyobb húsz ­éves.

Hogyan szűnt meg a vákuum?

Mohácsi András ajánlására meghívtak tanítani az Iparművészeti Egyetemre, amit most MOME-nek hívnak. Elkezdtem óraadó tanárként, folytattam mint tanársegéd, majd adjunktus lettem. Ez anyagilag is jelentett némi biztonságot, szakmailag, intellektuálisan pedig jó kihívás volt.

Amikor tanítasz, neked magadnak kell először tisztában lenned azzal, mit is akarsz mondani. Az ember megtalálja a saját fogalmait, mondatait. Nem eleve magától értetődő egy festő számára, hogy megfogalmazza magának, mit néz.

Persze sokféle festő van, nekem jókor jött a tanítás. Az első négy-hat év nagyon inspiráló volt ezzel a kényszerítő körülménnyel, hogy verbálisan is elő kell tudjam adni azt, amit ebben a tevékenységben fontosnak gondolok.

Már nem tanít. Megszűnt az inspiráció?

Bennem nincs klasszikus tanítói küldetéstudat, sosem gondoltam, hogy az én felelősségem lenne átadni a következő generáció számára a tudást. Az embereket szerettem és a helyzetet, hogy képeket nézünk és beszélgetünk. Azért lehettem talán hiteles a hallgató-tanár viszonylatban, mert egyszerűen több ideje foglalkoztam a festészettel, több mindent láttam, többször kerültem olyan helyzetbe, hogy beszélnem kellett képek kapcsán. Tehát a helyzetet, hogy beszélgetünk, szerettem, az egyetemi hierarchiában való létezés viszont egyre inkább nyomasztott. Két éve otthagytam a tanítást. Tizennyolc évig csináltam megszakítás nélkül, ami eleve nagyon hosszú idő. Nem véletlenül jár a gazdagabb vidékeken hasonló munkakörben dolgozóknak – szinte kötelezően – hosszabb alkotói szabadság, hogy fel tudjanak töltődni újra.

Említette, hogy saját festészetének fontos része a világról alkotott fogalomalkotás, definiálás, gondolkodás. Ez lehet a kortárs művészet megértésének egyik kulcsa a klasszikus, a laikus néző számára is evidensnek tűnő hagyományos alkotásokkal szemben?

Magamat is azok közé sorolom, akik folytatnak valamiféle klasszikus hagyományt; rendkívüli izgalomban tartanak az anyag lehetőségei, az ábrázolás, a kifejezés kérdései. Végtelenül izgalmasnak tartom azokat az alkotókat, alkotásokat is, akik kontextusokat vizsgálnak, mondjuk a művészetet magát, de engem másfelé visznek az ösztönös reakcióim.

Engem a festészet lehetőségei izgatnak. Ami igazából leköt, vagy festésre indít, az mindig olyasmi, ami elméleti vagy politikai, társadalmi értelemben nem reflektív.

Én valahogy belemélyedek a fénybe, a fény természetébe, figyelem, mi és hogyan működik bizonyos helyzetekben. Valószínűleg nem túl izgalmas infó, de ez nagyjából a hagyományos festészeti irány folytatása egy olyan, magát festőnek gondoló embertől, aki nyilván nem zárkózik el a jelen dolgaitól sem. Nézőként nagyon sok mindent élvezek, amit soha nem csinálnék magamtól, mert eszembe sem jut.

Hogyan szakaszolja eddigi pályafutását?

A diploma körüli történet elég hangsúlyos összefoglalása annak a folyamatnak, ami számomra arról szólt, hogy hagyjuk a figurális dolgokat, és nézzünk valami egészen mást. A diplomám a gobelin és két hasonlóan nagyméretű táblakép volt, amiket bretagne-i kirándulásaim motiválták. Azután jött egy szakasz – bizonyos értelemben ma is tart –, amiben már volt egy határozott tudatosság, felhasználva, amit korábban összeszedtem, részben magamtól, a mestereim segítségével, a kortársaimat figyelve, egymástól is tanulva, amikor kialakult a saját elképzelésem arról, mit akarok csinálni a festészetben.

Elkezdtem nyaranta a természetben dolgozni, aztán megindult a Szobamozi sorozatom – ott a beeső napfényt vizsgáltam –, később kimentem a gangra. Ezek igazából nem lineáris periódusok.

Nem az egyikből következik a másik, de valamilyen összefüggés mégis van közöttük. Alapvetően olyan festő vagyok, úgy is szocializálódtam, azt tanultam, és ma is igaz rám, hogy mindig valamiféle látványélményből indulok ki. Természetesen a látványhoz való viszonyom nagyon sokat változott. A legelső ilyen az volt, amikor erdőben készítettem kicsi szénrajzokat. A szén nagyon alkalmas a megfigyelt tónusviszonyok foltszerű rögzítésére, tehát kevésbé hangsúlyosak a formák. Ezt a részt átfedte, amikor elkezdtem a beeső napfény pászmáit rajzolgatni otthon. Szinte rögtön meg is lett a címe a tematikát összefogó névnek, ez lett a Szobamozi. Azt néztem, hogy mi történik a fénnyel a szobámban. Nyáron most is járom a vidéket, rajzolok, festek, ami részben nyilván feltöltődés is. A képek egy része adott esetben elkészül úgy a helyszínen, hogy ki is állítom őket, más részük pedig jegyzet, vázlat, ötlet, lehetőség. A téli időszakban, amikor az ember beszorul a fűtött vagy fűtetlen műtermekbe, legtöbbször ezeket a témákat, vázlatokat próbálom feldolgozni, ami sok esetben azt jelenti, hogy új utakat próbálok belőlük nyitni. Ezt fejelte meg, amikor nagy olajképek születtek a Szobamoziból. Ezzel kapcsolatban mondta Szüts Miklós kollégám, barátom, hogy „te a szobában is az erdőt rajzolod, az erdőben meg a szobát”. Tehát ezek nem egymás utáni váltásban jönnek, hanem jönnek-mennek, néha az egyik csúszik előrébb, néha a másik. A gang, a szobamozi és az erdő – ezzel létre is jött az a készlet, amivel dolgozom. A gang négy-öt évig tartott, aztán nem folytatódott. A szobamozi vagy erdő-, tájrajzolás olyan, mint a kamarazene: eltűnik egy kis motívum, aztán megint előbukkan.

Ma is ugyanaz a szoba?

Az ember mindig kitalál magának egy belső szobát. Nyilván kell valami, amit leginkább valami belsővel tudunk azonosítani. Ez egy olyan folyamat része, amikor egy benyomással kezd el foglalkozni az ember, de egyszer csak, előbb vagy utóbb létrejön valami, aminek nagyon sok látható vagy adott esetben csak láthatatlan köze van magához a benyomáshoz, de ami már a megformálódás, megformálás által egy sokkal komplexebb, rétegzettebb, és félreismerhetetlen pontosságú hatása van.

Ezek a benyomások fények, foltok, színek egymásra hatásából állnak?

Ha gyorsan és egyszerűen kell megfogalmaznom azt, amit csinálok, akkor azt mondom, hogy az alapfelvetésem mindig maga a kompozíció, tehát, hogy egy adott, határozott képfelületen mi, mennyi, milyen struktúrában áll.

Ezek a fényrendszerek, a tónusrendszerek, a kontrasztok rendszerei, illetve a ritmus. A foltok ritmikája, az észlelés egész strukturáltsága. Nagyjából.

Közben meg az ember kimegy a tájba, fantasztikus dolgokat lát, elképesztő dolgokat, és szinte mindig felmerül a kérdés – mi a fenének festeni? Valami gikszer van ebben a dologban. Erre mondtam a hallgatóknak annak idején – és ez nem csak egy tájrészletre igaz, mert ha ránézünk egy kelkáposztára, arra is –, hogy az bizony nem akar semmit, békében akar maradni, és ebben a helyzetben meg kell érteni, hogy aki akar itt valamit, az én vagyok. Én történetesen festeni akarok.

A művész is káposzta?

Nem idegenkedem ettől a gondolattól. Nagyon szeretek nézni, figyelni. Jól elvagyok úgy is, hogy hosszasan nem beszélek; nagyon fel tud dobni, ha olyan témákra, jelenségekre lehet vagy kell figyelnem, amely tanulmányozása valamilyen szempontból megegyezik a saját kíváncsiságommal. Ezt a figyelést, látást nagyon fontosnak tartom, tehát – visszatérve az előző kérdéshez – leginkább az indít festésre, hogy rájöjjek, mi a fene történik, amikor figyelek. Mivé válnak a dolgok, amikor figyelem őket? Nem vagyok tájképfestő, miközben iszonyatosan fontosak azok az élmények, amelyeket a tájban szerzek. Szerintem Monet sem volt, Ferenczy Károly sem, Nagy István sem volt az. Abban az élményben történik meg valami, hogy muszáj belőle valamit, mondjuk képet csinálnom, mert látni akarom és láttatni, ami történik. Nem illusztrálni akarom a dolgot, hanem látni akarom, hogyan keletkezik valami, ami eddig még nem volt, és egyszer csak a felületen megjelenik. Ami ilyen szempontból valóban olyan, mint a káposzta, mert nem akar semmi mást, mint ami ott megjelenik.

Nekem fontos, hogy megfogalmaztam: nem vagyok tájképfestő, pedig a legnagyobb kedvenceim között vannak olyan alkotók, akiket a művészettörténészek ebbe a kategóriába sorolnak.

Ha igazából megnézi őket az ember, meg még olvas is egy-két dolgot, érti, hogy mi történik a képen, kisüti: nem az volt a legfontosabb náluk sem, hogy az adott tájnak valamiféle emléket állítsanak.

Nyáron képeket nézegettünk egy művésztelepen, és valahogy rájöttem: itt vannak ezek az élmények, elkezdek velük foglalkozni, de egy ponton túl – akár teljesen – leszakadok róluk. Nem lényeges, hogy ott most egy domb volt vagy három, elkezd a dolog a saját ritmusa, a felületek milyensége alapján alakulni, és lesz valamivé, ami adott esetben köszönőviszonyban sincs a motívummal, ami kiváltotta. Innen már csak egy lépés volt, hogy rájöjjek, tulajdonképpen tájkép az, amire én azt mondom. Ezen a nyomon tovább haladva most ősszel egyszer csak világossá vált, hogy számomra olyan, hogy tájkép, nem létezhet. Én nem tájképeket festek, hanem KÉP-TÁJakat. Ez szerintem nemcsak játék a szavakkal, hanem én tényleg a kép tájékait művelem meg, és nem egy tájkép elemeit próbálom festői eszközökkel visszaadni. Ez nem mond ellent annak, hogy iszonyúan fontos az eredeti élmény.

Közben újra elkezdett fejeket festeni.

A figurativitást nagyon szerettem a főiskolán, fontos volt, de egy ponton el kellett hagynom. Most viszont az is elkezdett érdekelni, mi van, ha úgy foglalkozom figurákkal, mint a tájjal. Talán így valamit vissza tudok hozni, mert kicsit fájó nekem, hogy nincs. Néha úgy érzem, hogy el vagyok zárva attól az egész dologtól, ami persze lehet, hogy hülyeség és kényszer, de közben nagyon szerettem figurálisat festeni.

Nagyon szerettem azt a helyzetet, amikor egy délelőttön keresztül figyeltem egy figurát, hogy változik a fény, megértettem a formáit, a mozgását, ez nagyon klassz dolog volt.

Ilyen munkáiból is állít ki Óbudán, az Esernyős Galériában?

2015 óta rengeteg képem született, azokból válogatok. Még egy cezúra: akkor kezdtünk Vértestolnán egy művésztelepet csinálni Fischer Balázzsal és Mohácsi Andrással, és nekem nagyon bejött az a táj, sok olyan élményt adott, ami foglalkoztatni kezdett, miközben az eddig elmondottakból nyilvánvaló, hogy nem akarok Vértestolna festője lenni. Amikor ez elindult, egyszerre nagyon sok minden dolgozni kezdett bennem. Elkezdtem rajzolni a fejeket, nagyon fura fejeket. Felületekből, színfelületekből, neonszínekből indultam ki. A neon régóta izgat, pontosabban annak a festészeti megfejtése. Többen, például Keserü Ilona is foglalkozott ezzel, de még nincs olyan egyértelmű hagyománya, nincs olyan egzakt színtana, mint a tradicionális színskáláknak. Fura és egyúttal nagyon izgalmas is, hogy mit tudsz vele kezdeni a kép részeként, ha nem csak gegnek használod. Ehhez újra kell gondolni az eddig használt színskálákat, színhangokat, mindent, amiből eddig építkeztél. Ez ugyanúgy bennem van, ahogy a tájképek, keresgélek tovább. Napról napra alakul minden, próbálgatom, figyelem, ahogy kezdenek ezek egymáson átszövődni, várom, valóban lesz-e belőlük összefont kötelék, vagy csak keresztezik egymást. Ez egy valódi kérdés, amire még nem tudom a választ, de ha már felmerült bennem, akkor utána kell járnom.

(A képeket a művész és a tulajdonosok hozzájárulásával közöljük)

Nádor Tibor alkotásai a Tér Galériában, (Kosztolányi Dezső tér 4.) január 31-éig, az óbudai Esernyős Galériában január 28-ától március 8-áig tekinthetők meg.

http://nadortibor.hu/en/news

Nádori Tiborral Szentkuty Nikolett beszélgetett a Kultúrpart Trend FM-en futó adásában, 2019. január 15-én:

Mielőtt letelepedett Csillaghegyen, életrajza szerint sokfelé megfordult. Nagybányán született, ahonnan, gondolom, el kellett jönniük a háború után…

… előtt. Ez egy sodródás szinte, mert apám bányaiskolai tanár volt, és a bányaiskola, ahogy Észak-Erdély visszakerült, kitelepült Pécsről Nagybányára. Ahogy jöttek az oroszok, az iskolát evakuálták. Egész Sopronig menekültünk, ott ment át rajtunk a front, aztán vissza Pécsre, majd az iskolát helyezték át a feltörekvő bányavárosba, Tatabányára.

Amióta Csillaghegyre költözött, a vándorlás megszűnt. Ez a helyszínnel van kapcsolatban, vagy az élet változásaival?

Nyilván kapcsolatban van a helyszínnel is, hiszen Óbuda egy nagyon szeretett városrészem lett, itthon érzem magam már régen, viszont hozzá kell tegyem, hogy az én vándorlásaimnak nem feltétlenül csak a belső igény volt az oka, hanem a sodródás, a zaklatott élet, a változó világ, változó igények, lehetőségek, amelyek miatt ez a keresztül-kasul vándorlás adatott nekem.

Ugyanakkor van bennem egy eredendő kíváncsiság is az ismeretlen részekkel szemben. Az a kalandozás, ami ebből az igényből fakadt, azóta se szűnt meg. Ha tehetem, akkor utazom.

Amíg bírtam autóval, addig feleségemmel innen Óbudáról bejártuk egész Európát. Általában egy-egy utunk – akkor is, amikor még csak hetven dollár volt a kiosztott pénz –  egy hónapig tartott. Ez volt a felső határa a kint tölthető időnek. A legelső nap hajnalban léptük át a határt, és az utolsó nap éjfél előtt értünk vissza. Volt, hogy tízezer km-t vezettem Európában egy ilyen harminc napos úton.

Ezek az utazások szerepet játszottak az alkotói folyamatban is?

Természetesen. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a témáim vagy nagyon közeliek vagy nagyon messzik. A közeliek az ismertségük, a meghittségük, a leheletnyi változásaik, a rezdüléseik által váltanak ki erős emóciókat, a távoliak viszont az ismeretlenségük, a hirtelenségük révén hozzák elő a „kapzsiságom”.

Ezt most meg kell ragadni, mert holnap már nem itt vagyok, és akkor ez elvész. Szinte fölszívja az ember ilyenkor az élményeket.

Rögzíti is ezeket az élményeket?

Mindig van velem anyag, de a rögzítés nálam nem feltétlenül festményben jelentkezik, hanem firkában. Motívumokat vázolok föl, színeket írok bele a magam olvashatatlan írásával, a firkán belül nyilakkal jelzem a színek változó átmeneteit, és tulajdonképpen a firka során az egész élménynek a hangulata rögzül bennem. Itthon, ha pár hónapon belül előveszem ezeket a firkákat, elő tudom hívni azt a képélményt, amely akkor jött létre bennem, és azt a képet, amit akkor „kottáztam” le.

1976-ban Tükör és ablak címmel két képet is festett, s ez a címe 2007-ben megjelent életműkötetének is. Ennek a könyvnek Ars poetica című bevezetőjében azt írja: „A festészetet már nagyon fiatalon is önmagam és a világ megismerése eszközének tekintettem.” Ezek mintha kiegészítenék egymást, hisz a tükör az önmagunkra, míg az ablak a világra való kitekintést jelképezheti.

Ezt így is gondolom, és pont ez a kettősség vezetett arra, hogy ezt a két képet én magam is emblematikus képeknek tekintsem, ami alkalmas arra, hogy akár az életmű albumnak a címe is legyen. A megismerési szándék nem irányulhat csak kifelé. A külső megismerés persze a kíváncsiságunk, az érdeklődésünk központjában áll, de ennek a megismerésnek a felfogója én vagyok.

Ha én magamat nem ismerem eléggé, akkor a felfogásom torzulásait, hiányosságait, hibáit tévesen értelmezem, és a világnak tudom be, pedig azok az én alkatomból következő, a szűrőnek, a tükörnek a homályosságai.

Emiatt a két megismerési iránynak egyszerre és egymást segítve kell működnie. Nemegyszer a külső világban fedezem fel önmagamat, a külső világot pedig önmagamban. Ez ugyan paradoxonnak hat, de úgy tudnám ezt mondani, hogy én akkor szoktam egy képnek nekiállni, hogyha olyan élményt kapok, olyan impulzust, ami elől nem lehet kitérni, rögzíteni kell.

Az utóbbi évtizedekben a tájban találtam meg ezeket az impulzusokat. Ezzel együtt nem a táj hiteles leképezésére törekszem, hanem a tájban lévő nagy-nagy impulzusok engem arra figyelmeztetnek, hogy ennek a hangulatnak, ennek az érzésnek, ennek a ritmusnak, tehát a világból rám ható valaminek olyan hordereje van számomra, hogy szinte olyan, mint én vagyok. Azért rezonálok ennyire rá. Nemegyszer előfordul, hogy megyek az úton, évekig látom ugyanazt a motívumot, és azt gondolom, milyen szép. Egyszer csak egy viharos vagy egy napos, vagy egy hajnali, vagy éjszakai pillanatban hirtelen valami belém üt, és azt mondom: te úristen, én e mellett megyek el évek óta!

Ilyenkor valami olyan erővel rezonál bennem, amit én magamban nem ismertem eddig. Tehát a kép, amin rögzítem ezt az érzületet, segít megfejteni önmagamat.

Ez olyan, mint amikor egy grafológus egy kézírásból megállapítja az ember jellemét. Én azt mondom, hogy a festő kézírása a festmény. Ha őszinte vagyok, és nem manipulálom magamat, akkor én magam is megtalálhatom azokat a grafológiai elemeket, amelyek segítségével magamról egyre többet tudok meg.

Említette, hogy az utóbbi időben a tájképekben találja meg önmagát. A korai képein többségében embereket ábrázolt, vagy legalábbis ők álltak a középpontban. Megfogalmazta magának, hogy ez tudatos váltás volt vagy öntudatlan?

Megfogalmaztam, de csak utólag. Nem lehet, hogy az ember ne vizsgálja a saját képeit, lehetőleg úgy, mintha kívülálló lenne, és próbálja a változások irányát, értelmét, jelentőségét megfejteni. Korai munkáim idején természetszerű volt az emberi alakokkal való kifejezés, hiszen a főiskolai tanulmányai során a festő modellekről, portrékkal, aktokkal, többfigurás képekkel tanulja egyrészt az ábrázolás, másrészt a kifejezés lehetőségeit, eszközeit. Természetes volt, hogy amikor elsajátítottam a kifejezés egyes elemeit, ezeket tovább használtam, és élveztem, hogy egy-egy jellemet, egy-egy karaktert meg tudtam portréban, figurás képben jeleníteni. A gondolkodásom is e körül mint lehetőség körül kereste az újabb és újabb képtémákat. A korai időkben alkalomszerűen kínálkozott olyan téma is, amelyet a táj élménye adott, de a születő kép mint a többi képemtől idegen, egy kicsit zárványként, magányos maradt. Debreceni éveim alatt már több tájkép született, bár tudom, hogy nagyon kínosan küzdöttem velük, mert ugyanazokat a festői megoldásokat próbáltam alkalmazni, mint a figuráknál. Ugyanakkor egy táj karaktere más módon hívódik elő, mint egy pszichés megközelítés. Ezek a korai tájak nálam – utólag szemlélve – nem voltak olyan erejűek és szintűek, olyan kifejezési képességűek, mint a figurák, ezért sosem törtek előrébb.

Viszont, amikor idekerültem Csillaghegyre, olyan óriási tájélmény ért, hogy szinte gátszakadásként érte a munkámat, merthogy elszabadult a táj, iszonyú erős lett, kifejezésben erősebb, mint az addig már megszokott figurális előadásom.

Természetes volt, hogy a figurák még akkor is ott motoztak bennem, tehát mindenképpen oda kerültek a képre, ott tébláboltak, ácsorogtak vagy járkáltak a tájban. Mindig személyiségük is volt ezeknek a  figuráknak. Már az odavetett első vonalakból is látszott, hogy hiszen ez egy öreg ember vagy  egy fiatal, peckes csaj  lesz. Valahogy a kilencvenes évek hozták azt az állapotot, amikor a külső világból már nem annyira a lelkesítő szépség: a napsütés, a virágzás, a tenger, adták a legnagyobb élményt, hanem egyre inkább a természet összetettsége, belső ellentmondása izgatott. Nemcsak a szépség, hanem az árnyoldala: a drámája, a kihaltsága. Kiderült, hogy egy olyan egyensúlyt szeretnék a szép és a csúnya között létrehozni, amelyikben a természet teljességére, és nem az ember által beleképzelt rossz vagy jó oldalra kerül a fő hangsúly. Valószínű, hogy ebben a világról való gondolkodásom változása is szerepet játszott.

A kilencvenes évek nagy átalakulást hozott az életünkben. Lelkesen vártuk az új, szabad világot, de kezdetektől tisztán látszott, hogy a szakmai létünkben új és nagyon komoly kihívásokkal kell szembenéznünk. A műkereskedelem, a támogatások rendszere, a mecenatúra vagy eltűntek, vagy olyan átalakuláson mentek át, hogy következményei az alkotómunka alapfeltételeit érintették. Alkalmazkodnunk kellett a körülményekhez, de féltem, hogy kollégáim zöme, leginkább a kortársaim erre nem lesznek képesek. Túl voltunk azon a koron, amikor az ember könnyen, gyorsan alkalmazkodik. Úgy éreztem, nekem is részt kell vállalnom az átalakulás menetében, a zökkenők csökkentésében, elviselhetővé tételében.

Ebben az időszakban a közösségi feladatok minden időmet lekötötték, a szakmai munkára szinte csak lopott idő jutott. Valószínűleg ez is benne volt abban, hogy az emberalakok elhagyták a tájat.

De ez korántsem volt tudatos, hanem, amikor visszanézek tíz, tizenöt évvel korábbi képeket, akkor döbbenek rá, hogy ezek már rég eltűntek. Korábban úgy voltam, hogy ha fölrajzoltam két fát, akkor már oda kellett firkálnom egy figurát is, hogy tolja a taligáját.

Ez párhuzamba vonható az önarcképek ritkulásával is? A korai években mintha több önarcképet festett volna, mint az utóbbi időben.

Valószínűleg ezzel is összefügg, de én régen se festettem sok önarcképet. Az egész fiatalkori kicsit több, de azért, mert az önarckép a tanulmánynak is kézenfekvő alanya, akkor, ha nincs modellem, festek egy önarcképet, mert kéznél vagyok.

A későbbiek során azért nagyjából három-ötévenként azért egy-egy önarckép odasikeredett. Általában ezeknek meg is volt a jelentőségük.

A 2000-es agyvérzésem után, amikor a jobb oldalam béna volt, és bal kézzel kellett megtanulnom festeni, akkor még két-három nagyon drámai önarckép sikeredett. Utána néhány évvel készült még egy, aminek van jelentősége, és talán tavaly vagy tavalyelőtt festettem egy ágbogas önarcképet, amelyen a száraz ágak rácsán keresztül csak egy kis arc látszik. Tehát nem maradtak el az önarcképek, csak öncélúan önmagamat ismételni nem látom értelmét. Ha a belső igény indokolja, ezután is fogok önarcképet festeni.

1990-ben alapította a T-ART Alapítványt, ami bizonyos szempontból közösségi, közéleti gondolkodást tükröz. Honnan jön a közösségi létben való erőteljes részvétel?

Mindig is ilyen természetem volt. A főiskolai kollégiumban egy műteremszobában laktunk nyolcan. Mindenki utálta ezt a szobát, mert voltak két-három ágyas szobák is, oda vágytak. A mi szobánkban viszont mindig volt élet. Kiállításokat rendeztünk, körbe a falra fölraktuk a képeket, néhány hét múlva szóltunk egy másik kollégának: te, ha vannak rajzaid, akkor tegyük már ki. Közös lét. Maga a szakma egy individuális szakma. Festeni nem lehet közösségben, ez egy magányos foglalatosság. Viszont a kép értelme akkor látszik, amikor az általam beletett hatást le tudom mérni. Amikor valakiken látszik a hatás vagy a hatás hiánya.

A művek megmutatása, felmutatása is egy közösségi szerep. Igaz, hogy individuálisak vagyunk, de egymás nélkül nem élhetünk. Hiszen ahányféle ember van, annyiféle kifejezési forma.

És egymás lehetőségeiből, hiányaiból, hibáiból és erényeiből tudunk valamiféle rálátást teremteni a sajátunkra is. Az egymással való tisztességes baráti, szakmai beszélgetések a mi közösségi életünknek egy másik oldala, amelyik véleményem szerint nagyon jót tesz a munkánknak.

Debreceni koromban a képzőművész szövetség területi szervezetének szervező titkára voltam. Ott két tábor volt, így nem tudtak önmaguk közül vezetőt választani, mert mindegyik a másikra haragudott. Én voltam a jövevény, aki egyensúlyoztam köztük, és próbáltam kibékíteni őket, igyekeztem szakmai irányba terelni mindent. És sikerült. Ahogy Pestre kerültem, a szövetségben azt mondták, neked van területi szervezeti tapasztalatod, akkor itt a területi bizottságban tessék működni. Később a festő szakosztály vezetőségében dolgoztam. Amikor létrejött a Művészeti Alap után az Alkotóművészeti Közalapítvány, annak kurátora lettem. Tulajdonképpen a kurátorokat a teljes tagság választotta meg szótöbbséggel. Óriási dolog volt, hogy nem én akartam kurátor lenni, nem valakik akartak engem kinevezni oda, a szakma egészétől kaptam ezt a bizalmat, és dolgoztunk, harcoltunk, csináltuk, amit lehetett és amíg lehetett. Ugyanígy a szakma küldött el a Nemzeti Kulturális Alaphoz, ott is voltam évekig kurátor. Aztán a Dunaszerdahelyi Kortárs Művészeti Gyűjtemény egyik alapító kurátora voltam. Ma a legnagyobb magyar kortárs gyűjtemény Dunaszerdahelyen van, itthon sincs ilyen széles merítésű. A Ludwig Múzeum nem nevezhető igazi kortárs múzeumnak, hiszen a létező kortárs stílusoknak és kvalitásoknak csak egy kis szegmensét gyűjti.

Mi a célja ön szerint ma a T-Art Alapítványnak?

A céljaink nem változtak. Az alapításkor a célunk egy III. kerületi kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása volt. Az alapító okiratunk 1990-ben ezzel kezdődött. További célunk volt a magyar képzőművészet közönségének megteremtése. Hiszen a pártállami világban nem volt a közönség és a művészek között átjárás és kapcsolat. A pártállam ott állt közöttünk: akit ők pártoltak, azt engedték, akit nem akartak, azt nem engedték. A többséget pedig csak épphogy engedték. Ez egy langyos víz volt, hiszen ez az épphogy csak engedés jutott a szakma túlnyomó részének. Egy-kettőt engedtek kinőni, azok voltak a barátok, egy-kettőt nem engedtek, azok voltak az ellenség. A többség pedig itt volt és éldegélt. Ilyen langyos vizes iszapban élt mindenki. A szabadság ennél jobb. De ha nem veszi át senki az állam szerepét, akkor hogyan tovább?

Csak a közönség veheti át a támogató szerepét, közönségünk pedig nincs. Nincsenek tájékozódási pontok és nincsenek kortárs gyűjtemények sem.

Az érdeklődő nem tudja, kik vagyunk, hányan vagyunk, mit csinálunk. Nem tudja, hogyan tudna tájékozódni, hogyan tudná az ízlésének megfelelőt megtalálni, támogatni, hogy tud vásárolni, hogy tud gyűjtő lenni, ha már meg is gazdagodott? Az elsődleges célom az kellett legyen, hogy a gyűjtéssel egy időben a közönséget informáljam arról, hogy kik vagyunk, kiket tekintünk jónak, minőségnek, és ehhez egy közösséget építsek, akikből majd a művészet fenntartói válnak tíz, húsz, harminc év múlva.

Megvalósulni látja ezeket a célokat?

Nagyon sok sikert értünk el működésünk 25 éve alatt, több száz kiállítást rendeztünk, a kezdeti műterem-galériás kiállítássorozatból már kinőttünk, mert kezdetben nem volt más módunk, mint a saját műtermemben rendezni a tárlatokat. De azt kell mondjam, hogy itt is elértük azt, hogy egy-egy kiállításra 100–120 ember jött fel a hegyre akkor, amikor a belvárosban 20–30 ember volt egy-egy kortárs kiállítás megnyitóközönsége. Márpedig szinte kívül vagyunk a városon. Azt el tudtam érni, hogy megszólítottam és megnyertem ennyi embert – ez még nem a „közönség”, de már a mi pártolóink. Mára elértem azt is, hogy egy-egy jelentős kiállításra 200–300 főt össze tudok verbuválni. A kortárs gyűjteményünk pedig ma már több mint ötszáz darabot számlál. Ezek között tucatnyi Kossuth-díjas, 40–50 Munkácsy-díjas és sok díj nélküli, de nagyon sok komoly életművet produkáló művész munkája is megtalálható itt, ami mind a művészek támogató felajánlásaként kerültek a gyűjteménybe, a kuratórium felkérése alapján.

Mindig magas minőséget képviselő művészt kértünk fel, megnyertük ahhoz, hogy a céljainkkal egyetértsen, és adományozzon a gyűjtemény számára olyan munkát, amelyik jól képviseli ezt az értékrendet.

A KOGART Alapítvány (amelynek nagyon jó gyűjteménye van és sok pénze) „könnyen” tudott kortárs művészetet vásárolni, gyűjteményt létrehozni, de nekünk nem volt tőkénk. Így is létrejött egy ilyen gyűjtemény, s ez szerintem nem olyan elkeserítő. Emellett kiadtunk 26 vagy 27 kisebb művészeti katalógust, a Paletta-könyveket és eddig tíz albumot olyan kollégákról, akiknek az életműve a magyar művészet élvonalába tartozik. Mi fogalmaztuk meg elsőként az ő helyzetüket, jelentőségüket. Ezért is van, hogy ma már nem lehet Magyarországon a T-Art gondolkodást, a T-Art szemléletet úgy megkerülni, hogy na, ez hülyeség, ilyen nincs is. Van. Ezeket a könyveket eljuttattuk az ország valamennyi megyei könyvtárába, valamennyi múzeumi könyvtárba, képzőművészeti vonatkozású intézményhez, gyűjteményhez. Ez azt jelenti, hogy még ha a képzőművészeti trendek ideológusai nem is értenek egyet a mi értékrendünkkel, nem tudnak minket kikapcsolni, meg nem történtté tenni.

Vannak-e kedves helyszínei, épületei Óbudán?

Persze, hogy vannak. Leginkább Aquincum. Annak ellenére, hogy szerény római romkert, én nagyon szeretem. Egyszerűen azért, mert nekem annyi romantikus mellékízt és gondolatot sugall, hogy nem tudok kitérni előle, akármennyire is triviális téma.

Az évek során most már vagy tíz képet festettem az aquincumi rommező vagy az óbudai amfiteátrum, vagy az aquincumi amfiteátrum fáiról, romjairól – ezek nagyon kedvesek nekem.

Ezen kívül hosszú évekig a róka-hegyi kőbányák, a róka-hegyi fennsík és az ürömi fennsík voltak a legkedvesebb járóhelyeim. Egészen ki a gondolkodó kövekig, ahonnan Ürömre lehetett lelátni. De ugyanígy szeretem Ürömöt is, úgyhogy Ürömről is számtalan képem van az elmúlt évtizedekből. A csillaghegyi és a Kiscelli-kastély körüli területet is nagyon szeretem, aztán szeretem a Fő teret is a maga emlékeivel és az egységes megjelenésével, a Zichy-kastélyt – de ezek képekben nem megfogalmazott dolgok, igaziból képi sugallatot számomra nem közvetítettek.

Honlap: www.tenklaszlo.hu

1940-ben költözött a Gruber család Óbudára, a Tímár utcába. Hogyan emlékszik azokra az időkre?

Mi Hunyad-oromról jöttünk, Béluska is még ott született.

Hunyad-orom?

Zugliget fölött, a János-hegy oldalában, a Hunyad-orom tetején volt a család birtoka. Az 1920-as években a nagy gazdasági világválság mindent tönkretett, ráadásul jóhiszemű édesapánkat üzlettársa becsapta, meglopta, és külföldre menekült a pénzével. Ennek az lett a következménye, hogy édesapánkat elárverezték. Ezt akkor így mondták. Küzdelmes élet várt szüleinkre. Azután mi, gyerekek egymás után megszülettünk: Antal 1928-ban, Ibolya 1929-ben és én, Ágota 1930-ban.

A családot ért csapások ellenére nagyon szép gyermekkorra emlékszem vissza a hunyad-oromi csodás természeti környezetben lévő madárdalos, orgonaillatú otthonunkban.

Téli szánkózás, nyári fürdőzés a szabadban, kutya, cica, nyuszi tartás és a sok szeretet a családban.

A Hunyad lejtő 5., majd 7. szám alatt laktunk, amikor a szüleink és hárman testvérek nagy szeretettel vártuk a negyedik babát. 1936. február 23-án egy kistestvér helyett kettő érkezett, egy fiú és egy lány. Egyszerre ötgyermekes nagycsaláddá váltunk. A család nehéz körülmények között élt, de azért talpon maradtunk, mert édesapánk mindent megtett a családjáért. Tisztviselői munkája mellett külön munkákat is vállalt, hogy nekünk mindenünk meglegyen. 1940-ben el kellett hagynunk – a már mások tulajdonában lévő – csodás otthonunkat, és Óbudára költöztünk, a Tímár utcai városi házak egyikébe, ahol a 17. szám alatt a fsz. 18-as kis lakás lett az új otthonunk. Béluska akkor négyéves volt, és élete végéig Óbudán is maradt.

Megváltozott az élet számunkra, így a kis ikreké is. Melinda és Béla szorosan kötődtek egymáshoz: amikor játszottak, megszűnt körülöttük a világ, csak ők ketten voltak.

Egyforma ruhácskában jártak, együtt mentek óvodába. Az iskolát is együtt kezdték 1943-ban, s ebben az évben, augusztus 20-án megszületett Katinka, a hatodik gyerek is. Új öröm, új szín jött az életünkbe. Abban a házban, ahol laktunk, sok gyerek volt, sok kis pajtás, játszótárs, barát.

Az élet ment a maga útján, de hát háború volt: borzalmak, bombázások, légópince, ínség. A legnagyobb csapás 1945. január 23-án érte családunkat. Bejöttek az oroszok, és elhurcolták az összes férfit, közöttük édesapánkat is három napi málenkij robotra, ahonnan többet nem tért vissza. Többször megkísérelte a szökést, de elfogták, falhoz állították és lelőtték. A hazajutott fogolytársaitól tudtuk meg jóval később, hogy – talán – 1945. március 23-án halt meg Brassóban, így hiába vártuk vissza évekig. A lakásunk kiégett egy, az ablakon bedobott kézigránát miatt.

Édesanyánk hat kiskorú félárvával maradt otthon egyedül, minden támasz nélkül egy kiégett lakásban. Beköszöntött a csaknem teljes nélkülözés. Ahogy csak lehetett, segítettük egymást.

Zongoratanári végzettségű édesanyánk konzervgyári munkás lett, nekünk, nagyobb gyerekeknek abba kellett hagynunk az iskolát, dolgozni mentünk: a családfővé vált legidősebb testvérünk, Anti, míg kórházba nem került, fizikai munkát végzett föld alatti építkezésen. Mi, lánytestvérek is robotoltunk, a munka mellett tanultunk, de nem adtuk fel, később diplomát is szereztünk. Az ikrek élete is hányatottá vált, Melinda és Béla először intézetbe kerültek, majd a Nemzeti Segély vidéki parasztcsaládoknál helyezte el őket. Édesanyánk, amikor szembesült azzal, hogy rosszul bánnak velük, hazahozta őket.

Béluska már egészen kicsi kora óta mind a két kezével rajzolgatott. Telerajzolta az ajtókat, még a lépcsőház falát is. Ez volt a kedvenc játéka, de tanulni nem szeretett. Az általános iskola után képzőművészeti gimnáziumba jelentkezett, de nem vették fel. Az ikreket akaratuk ellenére 1951–1952-ben az Állattenyésztési Technikumba iskolázták be. Melinda beletörődött, de Béla nem. Nem tanult, szabotált.

Ő csak rajzolt. Telerajzolta a füzeteit, könyveit, lerajzolta a tanárait, az igazgatót. Mindent lerajzolt, csak nem tanult. Tanárai ezt nem honorálták, csak elviselték.

Az első év végén Béla két tantárgyból megbukott. Kijelentette, hogy ő nem akar állattenyésztő lenni. Anyuka kénytelen volt hazahozni Kőszegről, így az ikrek útja kettévált. Béla 1952-ben, 16 évesen az Óbudai Hajógyár anyagmozgató munkása lett. Munka mellett ott is rajzolt, festett. Lerajzolta a munkavezetőt, a munkatársakat, a hajókat és mindent, amit látott. Észrevette a főnöke, és azt mondta: Gruber, mit csinál maga munkaidő alatt? Na, jöjjön csak velem! Elvitte. Na, a Béla gondolta magában: most ki fognak dobni engem, végem van! Kiesek a jó kis állásomból – mert jól keresett, még prémiumot is kapott. Erre fölvitte a dekorációs osztályra, s az ottani főnöknek azt mondta: ez az a fiatalember, aki nem dolgozik, csak rajzol. Bélát kellemes csalódás érte, átvették a dekorációs osztályra, ahol kedvére rajzolhatott, festhetett, csinálta, amit mondtak, szabadidejében zenét hallgatott, operába járt. Sok elismerést kapott, szép fizetést, prémiumot. Szépen felöltözött, anyukát, sőt még imádott nagymamánkat is támogatta. Képzőművészeti könyveket vásárolt, tanult, olvasott, focizott, úszott, sakkozott, moziba járt. De a titkos vágya az volt, hogy festő legyen. 16 és 20 éves kora között tartott ez az időszak, 1952-től 1956-ig. 1956-ban vették fel a képzőművészeti főiskolára, harmadik nekifutásra.

Igazságtalannak érezte, amikor nem vették fel?

Nem érezte igazságtalannak, csupán saját magát érezte felkészületlennek. Ezt szerette volna pótolni, ezért képezte magát. Rajzszakkörbe járt, ahol anatómiai képzést kapott Koren István szobrásztól, Kelemen Emiltől festészetet tanult. Festőállvánnyal ment a Schmidt-kastély parkjába tájképeket festeni, hajókat festett a Duna-parton. A szobája tele volt festőeszközökkel, és Van Gogh, Cézanne, Rembrandt, Chagall, Monet, Manet, Paál László, Aba Novák és még sok más festő albumaival. Ezek tanulmányozásával is készült a felvételire. 1954-ben csak próbálkozott, 1955-ben bizakodott, 1956-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára.

A tizenkét éves korában festett Szűzanya a kis Jézussal című képe akár kiforrott műként is nézhető. Erre mondták tanárai később, hogy Gruber Bélát nem kellett tanítani?

Első mestere a főiskolán Kmetty János volt, akit Béla rajongva szeretett. Kmetty mester is nagyra tartotta növendékét, kijelentette:

Gruber Béla tehetsége nagyobb annál, hogy a főiskola adhasson neki valamit. Bélára nagy hatással volt, ő erősítette meg benne azt az érzést, hogy erre a pályára született.

Róla olvastam az életműkiadásban, hogy egy százast csúsztatott az utolsó óráján Gruber Béla festőköpenye zsebébe.

A második év karácsonyán Kmetty mester jó pihenést kívánt Bélának, és valóban egy százast csúsztatott munkaköpenye zsebébe. Béla nagyon sokáig nem használta föl ezt a pénzt – őrizte mint kedves ereklyét –, mert a Kmetty bácsi adta neki.

Törés volt az életében, hogy elvesztette őt, mert kedves mestere nyugdíjba ment. Ezután Kádár György lett a mestere.

Kádár Györggyel összezörrent…

Nem szívlelték egymást. Kádár azt mondta neki egyszer: Gruber, maga nem tanult tőlem semmit sem. Béla erre azt felelte: az a szerencse, tanár úr! Ez a konfliktus mély nyomot hagyott Béla szívében. Ezután átkérte magát Bernáth Aurél osztályába, aki az első pillanattól kezdve elismerte Béla tehetségét, de az ő kapcsolatuk sem volt felhőtlen, mert Bernáth mester is szerette volna irányítani Bélát. Hisz a mesternek az a dolga, hogy irányítson. De Bélát nem lehetett.

Öntörvényű személyiség volt?

Nézze, én úgy emlékszem vissza a testvéremre, mint egy vidám arcú, élénk, csillogó szemű, szelíd, drága jó fiúra. Számára a szakma, a festészet, a művészet szent dolog volt. Ő az életét a művészetre tette fel, és nem tűrte el, hogy beleszóljanak művészi elképzeléseibe.

Bernáth Aurél mindennek ellenére támogatta Gruber Bélát?

Voltak közöttük összetűzések, bár kölcsönösen tisztelték egymást, így később jó kapcsolatot alakult ki közöttük. A mester emberi nagyságát mutatja, hogy belátta, tanítványa a művészet terén befolyásolhatatlan. Kijelentette azt is, hogy Béla zseni. Ennek képi megjelenítése az Erkel Színházban látható Bernáth festette freskó, melynek egyik lovas figurájában Gruber Bélára ismerhetünk rá.

Kedves jelenetnek voltam tanúja, amikor Béla kórházban feküdt, és Bernáth Aurél meglátogatta: megölelték egymást, szeretet és tisztelet áradt belőlük a másik iránt. Én pedig elmondtam a mesternek, hogy Béla mennyire tiszteli és szereti őt. Béla – a mester távozása után – hálával teli szívvel fordult hozzám: köszönöm Ági, hogy elmondtad neki, de te honnan tudtad mindezt? – kérdezte tőlem.

Bernáth Aurél Gruber Bélának – egy még diploma nélküli VI. éves főiskolai hallgatónak – önálló kiállítást tervezett a Művelődési Minisztérium Művészeti Főosztályának írt 1963. február 21-i levele szerint.

Béla csodálatos alkotásokkal hálálta meg a mester fáradozásait, aki óriási reményt adott az akkor már beteg, szanatóriumban lévő fiatalembernek.

Béla éjt nappallá téve dolgozott, a kiállítás reményében egy egész szanatóriumi ciklust (sorozatot) hozott létre. A mester pedig Béla halála után is (Gruber sógora, Nagy Ferenc elmesélése szerint) többször, teljesen váratlanul elment Béla alkotásait megnézni. Látszólag közömbös dolgokról beszélve leült Béla képe elé, szótlanul nézte, majd könnyes szemmel, csendesen távozott. (Az általa tervezett kiállítás csak Béla halála után, 1964-ben valósulhatott meg.)

Barátai voltak?

Amíg beteg nem lett, sok barátja volt. Voltak kedves gyermekkori játszótársai, osztálytársai. A Mezőgazdasági Technikumban Tauber nevű osztálytársával volt baráti viszonyban, aki nagyon kulturált, művelt fiú volt, vele barátkozott össze, vele tudott a művészetekről és a festészetről beszélni, hiszen már akkor is ez volt legkedvesebb témája.A két méter magas Ábrahámfi Pityu is kedves barátja volt a 165 cm magas Bélának. Együtt jártak moziba, kiállításokra, együtt csodálták meg a szép kislányokat. Hiába froclizták őket, hogy itt jön a hosszú meg a kicsi. Remsey Ivánnal a főiskolai felvételin ismerkedett meg. Iván – maga is festőcsalád tagjaként – csodálója volt Gruber művészetének, aminek hangot is adott. Pirk János idős festőművészt is barátjának tekintette Béla. A főiskolán Novák András volt még jó barátja, akivel nagyon szerették egymást. És a főiskolán ismerte meg Sváby Lajost is, akire szintén nagy hatással volt Gruber művészete. Sváby szerint: Gruber Béla igazi festő volt. Csak festő volt, semmi más. Úgy volt festő, hogy abba bele is halt.

Úgy volt festő, hogy utolsó napján még jó képet festett. És nincs ennél nagyobb sors, és nem lehet ennél nagyobb élete festőnek. Megszemélyesítette, magasztosította, élővé tette a tárgyakat, amelyek fölött ő rendelkezett.

Béla kedves barátai közé tartozott: Federics Irma, évfolyamtársa a főiskolán, Benkő Kati, Mermeze Nóra, Gyulai Líviusz. Tisztelői voltak: Havas Eszti grafikus, Koncz Mari, Hajdú Laci és még sokan mások is. Tenk László máig őt tekinti mesterének.

Mi volt idegösszeomlása oka?

Egyrészt túlhajszolta magát a munkában, a másik ok pedig a viszonzatlan szerelem volt. Béla a főiskolán összebarátkozott az egy évfolyammal alatta járó szobrásznővel, M.-mel. A két művészjelölt egymásra talált, elindult egy kedves baráti kapcsolat. 1958-ban együtt voltak a vásárhelyi nyári táborban. Együtt dolgoztak, Béla rajzolgatta a lányt, a lány pedig elkészítette Béla terrakotta fejszobrát. „Béla, még büszke lesz rád a főiskola” – mondta a lány, aki nagyra becsülte őt. Béla beleszeretett M.-be, de ő csak a barátságát ajánlotta fel.

A szerelmes fiú rossz tanácsadójára hallgatva egyre indulatosabban követelte a viszontszerelmet, de elutasításban részesült, így végleg megszakadt a barátság, Béla egy időre még a munkával is felhagyott bánatában.

Indulatosságát nagyon megbánta. Haláláig szerette a lányt, még a halálos ágyán is azt mondta: Édesanyám, én csak M.-et szerettem.

Nemrég Benkő Kati festőművésztől – Béla volt osztálytárásától – kaptam egy levelet, amelyben felidézte, hogy szakításuk után Béla szerette volna megkövetni M.-et. Elment a lakásához egy nagyon hideg éjszakán, de M. nem volt otthon, Béla pedig – kabát nélkül – estétől reggelig várta. Megfázott és tüdőgyulladást kapott. A túlhajszoltság, a tüdőgyulladás legyengítette a szervezetét.

Édesanyjuk naplójában írja, „Ágica már fiatalon sokat törődik Béla művészetével, pénzzel támogatja”. A Gruber-hagyaték kezelésében a mai napig fontos szerepet játszik. Szerkesztette az életműkiadványt, dokumentálja a kiállításokat, megnyitókat, megnyitó­beszédeket. Az, hogy Gruber Béláról ennyi információ fennmaradt, elsősorban önnek köszönhető. Ezt kötelességérzetből csinálja?

Béla a halála előtt, halálos ágyán elbúcsúzott tőlem. Szeretettel átölelt: Ági, mondta, megkérlek, törődj a munkáimmal. Tudod, sok képem van a főiskolán is, otthon is, ugye törődsz velük? Ó, mondtam, hogyne törődnék! Nem bízhatom másra, csak rád, Ági. Béla testvérem kérésének megpróbáltam eleget tenni. Először nem is sejtettem, hogy milyen nagy feladatot bízott rám. Ő csupán 5–6 éven keresztül dolgozott, de akkor szinte éjjel-nappal alkotott, én pedig immár 54 éve teszem a dolgomat, és még nincs vége. Béla villanásnyi élete alatt rendkívüli életművet hozott létre. Mindent, ami körülvette, mindent, amit látott, festői eszközökkel megpróbálta mások számára is láthatóvá tenni. Számára az őt körülvevő tárgyak mind-mind művészi alkotássá alakultak. Engem, a testvérét is egyre jobban magával ragadott Béla mondanivalója, megrendítő közlési képessége, ahogy egyre behatóbban megismertem életművét.

Alkotásai mélyen megrendítőek, ugyanakkor élvezetesek és beszédesek. Könnyedség és tragikus mélység egyszerre jellemzi őket.

Elég csak a műtermi képekre, önarcképeire vagy grafikáira, a Bánat című, saját alakját ábrázoló, 1959-ben alkotott munkájára, vagy a legutolsó, Művész a kórházban című 1963-ban alkotott tusrajzára utalni, amely a teljes feladás, a mindenről való lemondás, összeomlás drámája, a megrázó szépség és igazság megtestesítője. Ő ezt a nagy igazságot természetes egyszerűséggel tette, nem keresve, hogy mit hogyan is kellene. De emlékezetemben él az is, hogy Béla sohasem volt elégedett azzal, amit alkotott, ezért újra és újra megfestette a képeket.

Tisztelte és csodálta példaképeit: Van Goghot, Cézanne-t, a főiskolán Kmetty Jánost és Bernáth Aurélt, a mestereit. Stílusa csak az övé volt, ahogy Pátzay Mária művésztársa írta: „… ez a fiatalember huszonévesen iskolateremtő mester volt, a hatvanas években induló generáció meghatározó egyénisége. (…) Voltak, akik briliáns szakmai tudását méltányolták, de a legtöbben azok, akik változtatás nélkül átvették stiláris újításait.”

Első tevékenységem volt, hogy felkutattam, összegyűjtöttem és leltárba vettem alkotásait, aztán elosztottuk a testvérek között a képeket. Ami nálam van még, azt szeretném egyben tartani, és örülnék, ha egy intézmény keretei között lehetne ezt megvalósítani. Figyelemmel kísértem kiállításait, és azokat is dokumentáltam. Egy nagy monográfiát és ouvre katalógust állítottam össze, melyben Jobbágyi Zsuzsa művészettörténész volt a segítségemre. Az összegyűjtött dokumentumokat felajánlottam a Magyar Nemzeti Galériának, ahová befogadták azokat.

A Gruber Béla műveiről készült reprodukciók forrása: Gruber Béla élete és művei 1936–1963. című monográfia. Szerkesztette: Strakovitsné Gruber Ágota, reprodukciók: Sulyok Miklós. A 623 oldalas, angol és magyar nyelvű mű megvásárolható az Esernyős Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pontban (1033 Budapest, Fő tér 2.).

„Az íráshoz éppen olyan hajlandóság kell, mint a takácssághoz vagy hímzéshez. Valahogy úgy képzelem, hogy hallatlan engedelmesnek kell lenni a kéznek, amely a gondolatokat átveszi, és a betűket a papirosra rajzolja. Az ujjakban, a kézben rejtőzhetik valamely kis szellem, amely felébred a hívásra, és kezdi a maga tennivalóit; viszi a tollat az ismeretlenségbe, a papiros fehér tengerén.”
(Krúdy Gyula)

Az Óbudai Remete, a halhatatlan Krúdy lényegre törő pontossággal fogalmazta meg mesterségének és ezzel minden mesterségnek a lényegét. Akár igényes iparos munkáról beszélünk, akár irodalmi remekműről, létüket a gondolat által vezérelt „kis szellem”-nek köszönhetik.

Az előremutató gondolkodás, a vállalkozó ­szellem, mely gyakran világhírű, elismerésre méltó alkotásokban öltött formát, az óbudaiak sajátja.

A tudomány, a történelem, az iparművészet, az irodalom, valamint a képzőművészet számos területén alkottak, alkotnak örökérvényűt az itt élők.

Az Óbudai Anziksz több mint négy éve foglalja keretbe az óbudai kötődésű szerzők munkáit, általa betekintést nyerhetünk a helyi képző- és iparművészek, irodalmárok, zenészek, iparosok munkásságába, melyek egy-egy színes csempe­darabkaként jelenítik meg kerületünk életét.

Büszkék lehetünk lakhelyünk több ezer éves történetére, az itt élő alkotókra, és arra, hogy Óbuda minden korszakban a kulturális élet kikerülhetetlen szereplője volt.

A kis csempékből nagy Óbuda-mozaik áll össze – számomra ez az Anziksz, ami nemcsak a sokszínűséget, hanem az itt élők közötti láthatatlan kohéziós erőt is átélhetővé teszi.

Forgassák örömmel az Óbudai Anzikszot, legyünk büszkék együtt kerületünk színes és változatos életére.

dr. Kiss László polgármester

Kedvenc

Féja, aki maga is kiváló irodalmár, szociológus, politológus és nem mellékesen elhivatott tanár volt, rengeteget foglalkozott Krúdy Gyulával, utánajárt a róla szóló legendáknak, értelmezte és elemezte műveit. Erről tanúskodnak a Krúdy és legendái című kötetben található szövegei is.

A könyvből, melyet Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata adott ki 2014-ben, a zseniális író részletes és valósághű portréja bontakozik ki.

„A századforduló és a XX. század eleji magyar irodalom alkotói közül Ady Endre és Móricz Zsigmond mellett Krúdy Gyula állt legközelebb apámhoz. Vonzódása – objektív és szubjektív okainak elemzése – külön tanulmányt kívánna. Ady versei és a Krúdy-művek voltak mindvégig a visszatérő és a leggyakoribb olvasmányai, általában ceruzás jegyzetekkel kísérte munkáikat, és életének végső napjaiban, a kórházi ágyon egy Ady-kötet volt az utolsó olvasmánya. – Pályáját végigkísérték e két íróval kapcsolatos publikációi és naplószerű feljegyzései. Egyik legkedvesebb könyve Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című munkája volt.” – írja Féja Endre a könyv utószavában, melyben összegyűjtötte és kötetbe szerkesztette édesapja Krúdyról készült cikkeit, tanulmányait.

„Krúdy olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik azzal, hogy merre gurul a termése. Számba se vette, hogy mit írt, egykettőre el is felejtette, önmaga álmélkodott volna talán a legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki elébe tárja.” – olvasható Féja Géza egyik tanulmányában, aki viszont pontosan tisztában volt azzal, mekkora életművet vetett papírra ez a bohém álmodozó, hiszen regényei, novellái mellett újságcikkeit is felkutatta, olvasta, elemezte.

„Krúdy úgy élt, mint a vérbeli muzsikus, aki csupán önmaga kedvéért szólaltatja meg a húrokat, s merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában.”

– folytatja a portrét, majd lírai sorokban magyarázza el, miért volt fontos az író számára a kiskocsmák csendje, az éjszaka sötétje: „Az éjszaka kellett neki, midőn a valóságos élet körvonalai lágyan szétomlanak, s helyet adnak apáinknak, nagyapáinknak, őseinknek, titokzatos kapcsolatainknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek.” Féja Géza ugyanakkor leszögezi, hogy ez a látszólag henye életforma, amely a külvilág szemében kizárólag a női szoknyák, borospoharak és kártyaasztalok körül zajlott, csak kulisszaként szolgált, és lehetővé tette, hogy létrejöhessen Krúdy Gyula korát messze meghaladóan modern, máig érvényes életműve.

A szerző rámutat arra is, hogy a kortársak többsége alaposan félreértette Krúdyt. Nem vették észre például, hogy az országos sikerű, megjelenése után túlzás nélkül bestsellernek számító Vörös postakocsi hőseit írójuk tudatosan szakítja ki kora anyagias valóságából. A huszadik század elején amerikai tempóban fejlődő Magyarországon, ahol a pénzzel és korrupcióval, befektetéssel vagy panamával gyorsan megszerezhető haszon lehetősége szinte narkotikus anyagi függésbe sodorta a társadalmat, elsorvasztva, kiölve belőle a régi értékeket, Krúdy régimódi hősei méltóságos tempójukkal, idejétmúlt erkölcseikkel, megélt álmaikkal szállnak szembe az új világgal.

A pokoli világégés, mely a magyarság számára a tragikus trianoni diktátummal ért véget, természetesen mély nyomokat hagyott az alkotói ereje teljében lévő Krúdy munkásságán is. Féja Géza úgy látja, hogy az író legnagyobb művei épp az 1915–1920 közötti időszakban születtek. Talán az sem véletlen, hogy ekkor készült novelláiban, regényeiben „az alvilág és a démonok lakóhelyét látta az emberben, legjobb esetben az angyalok és a démonok leszármazottjait.”

“Mágikus és démonikus erők átjáró helyének tartotta az életet, ezért becsülte olyan kevésre, ezért nem félt a haláltól.” – fogalmaz az elemző.

Krúdy mindig a saját törvényei szerint írt és élt, „új arcot adott a regénynek, izgalommal telítette az eseménytelen novellát, a rajzot, a karcolatot, sőt az újságcikket is költői műfajjá nemesítette.” „Nem harcolt kora silányságaival, hanem azok fölé emelkedett. Egy szelíd óriás megértő jóságával szemlélte a törpe embereket. Látszólag semmibe se vette a valóságot, ám igazából kora legnagyobb leleplezője volt.” – hangsúlyozza a máig utánozhatatlan író valódi értékeit Féja Géza. Elemző írásaiban a legendák mögé néz, és Krúdy műveivel bizonyítja az irodalomtörténeti közhelyeket leleplező állításait. A kötetben olvasható dolgozatai nemcsak fontos és eredeti megállapítások sokaságát tartalmazzák, hanem olvasásélményként is elsőrangúak. Akik szeretik Krúdyt, azok ínyencnek való csemegére lelnek ezekben az írásokban. Más szemmel olvassák ezentúl Szindbád történeteit, és talán akad közöttük olyan is, akinek kedve támad, hogy az álmokban született szavak mesterének kevésbé ismert művei után is tájékozódjon.

Alig másfél esztendeje nyílt meg három fiatalember sütödéje a Bécsi út 267-es szám alatti ipartelepen, amit sokkal egyszerűbb megtalálni, ha a telep Fehéregyházi út – Hunor utca sarkával szemközti bejáratánál keressük. A furcsa környezet ellenére gyorsan kiderül, hogy jó helyen járunk, ha cipóra vágyunk, hiszen az ott működő gépjárműalkatrész-boltok, építőanyag lerakatok és műhelyek szürke portáját enyhe kenyér- és sörgyárillat lengi körül.

A kisüzemben se számítsunk csillogó-villogó berendezésekre, mert a látvány helyett a lényegre, a jó kenyérre koncentrálnak a pékek.

Fülöp Ádám, Simor Máté és Tóth Márton Franciaországban tanulta ki a mesterséget, feladva korábbi diplomás munkájukat. Amikor ott jártunk, hármójuk közül Ádám volt ügyeletben, ezért ő válaszolt a kérdéseinkre.

 Komoly pályamódosítást hajtottak végre, hogy megvalósítsák az álmaikat. Eldobták a nyakkendőt, hogy fehér tenyérrel tésztát formázzanak. Miért?

Mindannyiunknak más a története, de a sors „összekovászolt” minket. Máté szociológus-közgazdászként az alternatív vállalkozásokat tanulmányozta nyugaton. Ott döbbent rá, mennyire másként működnek a dolgok „kenyérfronton.” Nem a közértben veszed le a polcról a kenyeret, hanem bemész a pékségbe vagy a piacra, ahol attól az embertől kapod meg a terméket, aki készítette.

Ez másfajta viszony, egy bizalmi kapcsolat, mert aki a saját portékáját árulja, az nyilván nem fog vacakot tenni eléd.

Máté 2010-ben már hosszabb időre kiköltözött Nantes-ba, hogy elvégezze a pékképzést, közben pedig helyi bio pékségekben szerzett gyakorlatot. Marci – nem mellékesen családi kapcsolatban van Mátéval – szintén kereste a helyét a világban, és franciaországi csavargásai alatt megtetszett neki ez a hagyományokon alapuló és minőségi szakma. Ott ezek a kisvállalkozások sokkal jobban beépültek a gazdaságba, saját termesztésű és természetes alapanyagokat használnak. A kenyerük összehasonlíthatatlanul jobb a miénknél. 2011-ben talált is magának egy képzést Tours-ban, azt letudva szintén Nantes-ba került, ahol 2013-ban szakvizsgázott, egyébként közgazdaságtani főiskolára járt.

 Csak dicsérni lehet mindazok elhivatottságát, akik visszaszerzik e szép szakma becsületét, ön is közéjük tartozik. De miként társult a fiúkhoz?

Én itthon a Külkereskedelmi főiskolát fejeztem be, azután 2007-től Genfben tanultam ökológiát. A Vidékfejlesztési Minisztériumban kezdtem el dolgozni agrobiodiverzitás referensként, a tájfajta vetőmagok jogi szabályozásával foglalkoztam. Ennél kézzelfoghatóbb feladatra vágytam, így 2012-ben felpakoltam a családom, és Dél-Franciaországban egy családi farmon beletanultam a kézműves kenyérkészítés rejtelmeibe.

Itthon megszakadt a folytonosság az évszázados hagyományok gyakorlati alkalmazásában, kiesett egy vagy két generáció, ezért kellett odakint tapasztalatokat szereznünk.

Mi hárman egy konferencián találkoztunk, s elhatároztuk, hogy csinálunk Budapesten egy szövetkezeti pékséget. Meg akartuk mutatni, hogy a kenyér ma is lehet finom és egészséges.

Miért jobb, mitől más az itt készült kézműves kenyér, mint a nagyüzemi?

Kevesen vannak tisztában azzal, hogy a szupermarketben vásárolt pékárut milyen szemlélettel és eljárással készítik. A természetes kovász használatát például elavult eljárásnak gondolják a szakképzésben, és egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt a hagyományos technológiákra.

Mi a kenyereinket minősített bio lisztből készítjük, amit három hazai kövesmalomból szerzünk be. A tésztát adalékanyagok nélkül, természetes kovásszal, élesztő hozzáadása nélkül kelesztjük.

Egy jó kenyérhez ugyanis csak liszt, víz és só szükséges, hiszen a kovász is lisztből és vízből készül. A tészta kimérésénél kb. 20%-kal többet kell ráhagyni, mert ez a mennyiség a sütés közben elpárolog. Kissé keményebbre hagyjuk sülni a héját, a pihentetés után úgyis visszapuhul. Közben nem árt néha megkocogtatni, mert a hangja elárulja, hogy belül is teljesen átsült-e.

Miért fontos, hogy kövesmalomból hozzák a lisztet?

Rengeteg előnye van a hengermalmihoz képest. A kövesmalmokban úgynevezett hideg őrlés folyik. A kövek közti távolság és a beömlő anyagmennyiség szabályzásával állíthatók elő a különböző finomságú lisztek. Nekünk olyan alapanyagra van szükségünk, amiben a búzának minden része megtalálható, és a hagyományos őrléssel ilyet kapunk. Persze vannak még álmaink. Szeretnénk egyszer saját búzából, tájfajta vetőmagokból lisztet készíteni. Fatüzeléses kemence is épül majd egyszer.

Ránézésre is gyönyörűek a most kisült veknik. Ropogós a héjuk, tömör, rugalmas és szabályosan lukacsos a bélük. Nincs két egyforma, mind kézzel formázott. Milyen a választék?

Csak kenyeret készítünk, és kizárólag természetes összetevőkkel dolgozunk. Fehér, félbarna, rozs, alkor, magos, mákos és mazsolás veknik kerülnek ki a sütőből, no meg a bagett. Kilencszáz forint körül mozog a félbarna kilójának az ára. A csütörtöki sütést – ha marad belőle – 20%-kal olcsóbban adjuk a biopiacon. A bio liszt két-háromszor drágább a simánál, ezért nem könnyű kigazdálkodni, hogy közben az áraink is versenyképesek maradjanak.

Viszont ezek a kenyerek megfelelő – papír vagy vászonzsákos – tárolás mellett 4-5 nap után is tökéletesen tartják magukat, és egy falat sem vész belőlük kárba.

A gluténérzékenység egyre komolyabb probléma, ám itt nem látok ilyen pékárut.

 Egyelőre nem készítünk gluténmentes kenyeret, mert nagyon szigorú követelményeknek kell megfelelni, és a műhely még nem alkalmas erre. De idővel szeretnénk olyan kenyeret sütni hajdina- és kukoricalisztből, amit nyugodt szívvel ajánlhatunk glutén intoleranciában szenvedőknek is.

Még nincs három óra, de már egymásnak adják a kilincset a vásárlók. Csak itt kapható a Pipacs kenyér?

 A nyitvatartási időnket a friss sütésű áruhoz igazítottuk, ezért kedden, szerdán és csütörtökön délután három és este fél nyolc között lehet a boltban vásárolni. Termékeink szombat reggelenként kaphatók még a Csörsz utcai biopiacon, és olyan viszonteladóinknál is megtalálhatók, mint a Stelázsi a Hollán Ernő utcában, a Lehel téri vásárcsarnokban, az Ínyenc Butikban, a Bendegúz közértben a Sasadi úton vagy a Wekerle telepen a Másik boltban. Érdemes felkeresni a többi hasonló szemlélettel működő kézműves pékséget is Budapesten. Ilyen az Artizán, a Pékműhely, a Butter Brothers, a Jacques Liszt, a Marmorstein, a Kenyérmanufaktúra és a Panificio il Basilico.

Szerencsére a jó kézműves kenyér reneszánszát éli nálunk is, de a kis pékségek még nem tudják felvenni a versenyt a nagyokkal. Viszont élmény beleharapni bármelyik kenyerükbe.

Na most, ha Óbudán burgert akarna enni, Jules Winnfield tuti rámenne Ray”Bá Street Foodjára a Kiscelli utcában.

Már ha Marcellus Wallacenak épp Óbudán ott lenne bérgyilkolnivalója.

Ennyit a ponyvaregényes párhuzamokról.

A hamburger sok minden. Többek között finom. Másrészről társas élmény.

Őszintén, ki eszik hamburgert egyedül? (Feltéve, ha nem a gyorséttermes parasztvakítókról beszélünk, mert akkor igen. Mert szégyelli. Eléggé.)

A hamburger haverkaja. Egyedül enni nem megy, kellenek hozzá a spanok. Meg sör. Meg hangulat. Már nem úgy, hogy a hamburger az ember barátja (bár a legjobb burgerek azok), és bár nem egy konyhai ördöglakat, kis ügyességgel az ember otthon is összedobja – tök érdekes, de Jamie Oliver konyhaszent receptje a következőképpen néz ki: a húst tálba tesszük, hozzáadjuk a megtört kekszet, sót, borsot, egész tojást, mustárt, az apróra vágott petrezselymet, és jól összedolgozzuk.

Na, most mi magunk nem hiszünk a tojásban. Azt ugyanis fasírtnak hívják, és az nem burger.

A Kiscelli utca 14. és a Szőlő utca sarkán hamburgert kapni. A Ray”bá, a tulajdonos (és egyben főszakács) elmondása szerint egy dolog miatt kezdett két éve burgert sütni: mert szereti. Ennyi.

Ennek a burgernek szíve van. És akkora adagokat mérnek, hogy Bud Spencer legyen a talpán, aki megbirkózik velük (megvan ugye, hogy „emeletes burger”? Na, kb. így képzeljék el!). Az étlap körülbelül kódexvastag, és ez egyben talán hátrány is – a kevesebb néha több, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Nehéz válogatni. Ami viszont tök jó ötlet, hogy a húsok dekára vannak osztva – nem egységes húsokat kapunk tehát a kitűnő buci közé, hanem 10-től 50 dekásig bármilyet. Az ember dönthet a marha-, csirke- vagy sertésburger között – gasztromániások maradnak a marhánál, de ez csak a mi véleményünk.

Ja, a tulajdonos elképesztően titkolózik, és nem árulja el a receptet. Mi a szimpatikus, ha nem ez?

Higgyenek nekem: a 10 dekásba is bele lehet pusztulni. Annyira jó, annyira eteti magát, de egy idő után az ember már alig bírja szusszal. Az egyik kolléga 15 dekás hússal birkózott – embert izzadni még nem láttunk így sosem.

Tipikusan olyan burgerről beszélünk, amit szaknyelven „gitáros hamburgernek” is neveznek. A kézmozdulat miatt, ahogy próbálsz megszabadulni a könyékig csurgó dolgoktól, mert hogy leeszi magát a szósszal az ember, mondhatni hót ziher.

Ár-érték arányban Ray”Bá Street Food kínálata – mivel mostanában valami hamburger-forradalom zajlik, a legutolsó kricsmiben is kapni, és ez az árakon is meglátszik – egészen jó. Nem mindennap ennénk ott nyilván, de egyszer egy hónapban simán.

Higgyék el, hogy ez dicséret!

A „Vigyáztam!”  figyelmeztetéstől  a „Francba, de hideg van!” félkáromkodáson át a kedves, „Önnek mi lesz?” kérdésig, üdvözlésig sokféle hang és hangsúly, árusok és vevők mindennapi zsivaja tölti be a kissé kusza teret. Az óbudai piacon, a Vörösvári út, a Flórián és a kissé távolabbi Tűzoltóság ölelésében legalábbis ilyesféle a hangulat.

Itt dolgozik, árul savanyúságot káposzta- és gyalult tökhegyek, ecetes paprika, cékla- és csalamádéhordók között a vecsési Dabasi „dinasztia”.

Savanyúsággal dolgozunk, de jókedvű emberek vagyunk, szerencsére ilyen a család is – mondja Dabasi János, és a hátsó kis helyiségből kimutat a pultnál serénykedő Szilviára, feleségére, aki éppen egy vevővel valamilyen recepten mulat. Bevallom, ezúttal engem nem a szuper uborka vagy a pikáns vágott zöldség (lánykori nevén csalamádé) hozott ide, hanem az itteni hangulat. Vevőként évekkel ezelőtt bukkantam rájuk, és rögtön feltűnt, azóta megerősödött jó érzésem: korrekt, pontos, kedves és hangulatos a kiszolgálás. Na és nem mellékesen finom a kovászos uborka és a cékla.

Már a nagyapám is ebben az iparágban dolgozott, apámnak ugyancsak itt volt 1973-tól üzlete, a régi piac másik sarkában – mutat átellenben a Flórián felé –, és én is itt maradtam a csarnok újjáépítése után, tovább béreltük ezt az üzletet.

Akkor még az öregem volt talán az egyetlen savanyúságos a környéken, mellette hentes, pék, kis csehó – paradicsomi, konkurencia nélküli állapotok. Aztán én örököltem az üzletet, a recepteket, a beszállítókat is, akik közül néhányan (vagy az utódaik) ma is megvannak.

A sok, jóféle savanyút innen-onnan összegyűjti, aztán itt eladja?

Dehogy! A nyers- vagy mondjuk így alapanyagot vesszük, kitől mit: partnerek vannak Létavértestől Újfehértóig vagy Csányig meg hát Vecsésen, ahol lakunk. Ott van a kis savanyító üzemünk, ahol aztán „megműveljük”, ízesítjük a – nem éppen találomra – összegyűjtött zöldséget.

Ez tehát, amit látok, a jéghegy csúcsa.

Az ízeket, a leveket én keverem, részben még több évtizedes alapreceptek szerint. Mondhatjuk, ezek beváltak. Aztán jön az öcsém a munkatársaival, és néha bizony 50 kilós zsákokat vagy edényeket hurcolászva keverik véglegesre az anyagot az edényekben, hordókban. Ez kemény fizikai munka, két gépünk van csupán, egy káposztaszeletelő és egy uborkaszurkáló.

Persze, halad a világ, új ételek is megjelennek – mi is variálunk, majd mindegyik termékünkben azért van már valami „fejlesztés”.

… ami olyan titkos, mint a Cola vagy a Zwack receptje?

Akkora cég azért nem vagyunk, de az ízesítésünk egyéni – amit persze az ízlés változásával, akár a vevők visszajelzéseire is figyelve finomítunk, javítunk.

Apropó vásárlók. Ahogy észrevettem, maguk nemcsak savanyúságot árulnak, hanem jó szót is. Kik vannak a frontvonalban?

Legelsősorban a feleségem, aztán, ha kell, besegít a sógornőm, a lányom, aki azért most már inkább babázik, nemrég szült és persze én is… Akkor vagyunk többen, amikor nagy a forgalom, szombatonként vagy ünnepek előtt. Egyébként, visszatérve a jó szóra, azt nem áruljuk, az van… egyszerűen jóban vagyunk a vásárlókkal, hiszen nem üres közhely, hogy itt mi vagyunk értük. Kicsit durvábban fogalmazva, belőlük élünk. Törődni kell a vevővel, hagyni nézelődni, nem rárontani, hogy na, mit kér?

Bámészkodjon, tipródjon kicsit, hívja fel az asszonyt, aztán szólítom meg – esetleg tanáccsal vagy kérdéssel, ha úgy alakul.

És tudja, általában is – túl piacon, vevőn-eladón – úgy gondolom, hogy akivel én jót teszek, az csak nem fog kiszúrni velem.

A barátságos légkört szerintem se nagyon lehet évekig eljátszani. No de vissza az árura – kedvence van a főnöknek?

Cékla, kovi ubi. És mindenből az átlagnál kicsit savanykásabbat szeretem, így aztán ez az ízvilág érvényesül szinte minden árunkban – a több mint harminc féléből. Ez így van még akkor is, ha a „közízlés” ebben a műfajban mostanában az édesebb felé tart, az erős, csípős ízekből kevesebb kell, mint régebben. Ez a tendencia egyértelmű pl. az ecetes paprikánál vagy a csalamádénál, és a legnépszerűbb uborkánál is „feljövőben” van a csemege.

Beszéljünk a toplista vezetőjéről, a kovászos uborkáról.

Nem túl érzékeny, a céklával például sokkal jobban kell vigyázni, de a kovászos uborkát se lehet túl sokáig mozdulatlanul hagyni.

Szakszerűtlen tartás során könnyen besavanyodik, melegben pedig nyákosodásra hajlamos. Mi általában egy hétre előre készlettel dolgozunk.

Akkor hogy csinálják, hogy néha még január elején is van?

A termelők másodvetéséből: amikor szeptember vége felé beérik, jó sokat veszünk, bespájzolunk. Megfelelő lében légmentesen lezárjuk, hozzá sem nyúlunk, amíg később, részletekben nem kezdjük el árulni ezt a készletet.

Telefondallam. János elnézést kér, kinéz, és mivel hétköznap délelőtti csendes periódus van, hívja maga helyett a feleségét. Örülök, mert vele is szerettem volna pár szót váltani. A csinos, szőke asszony – mint a pultnál is – mosolyogva jön. – Nem biztos, hogy olyan szakszerű leszek, mint a Jani.

Megoldjuk. Különben is, a vevőkkel való „bánásmódjukról” szeretném kérdezni, hisz maga van a legtöbbet kint, a küzdőtéren.

Ó, hát én egyszerűen imádom az embereket, szívesen beszélgetek velük, vagy éppen kiszolgálom őket. Tényleg – jó szívvel fogadom az üvegfal túlsó oldalán felbukkanó ismerős és új arcokat.

Nekem is jólesik, ahogy szerintem nekik is, ha a dekákon és forintokon kívül másféle mondatok is elhangzanak ételekről, receptekről, egészségről.

Már az is eszembe jutott egy-egy ilyen jóízű fecsegésnél (nem csúcsforgalomban), hogy beállíthatnék a pultra egy kávégépet.

Mindenkit szeret az „Aranyszívű Szilvia.” Ne már…

Tényleg nagyon ritka, hogy felhúzom magam. Akkor, de csak akkor lépek át a hivatalos eladó üzemmódba, a tárgyszerű szerepébe. Ha fontoskodik, oktat, vizsgáztat, türelmesen megválaszolom, és érdeklődöm, hogy vásárolni mit szeretne. De nem ez a stílusom. Jó, tinikoromban még tudtak úgy kukacoskodni velem, hogy hazáig sírtam. De azért most már nagylány vagyok.

És minden szaván érződik, hogy szereti ezt a a pult mögötti, „kimérem, eligazgatom, lével öntözöm, csomagolom” a kért cseresznyepaprikát vagy közepes káposztalevelet, bármit.  Mindig is így volt?

Mostanra nagyon megszerettem. De igaz, ami igaz, amikor János – még nem feleségként – először kihozott ide, és beleszagoltam a levegőbe, hallani se akartam arról, hogy itt dolgozzak. Mára szinte ugyanolyan kifinomult a szimatom, mint a férjemé. Ő ugyanis bejön, és ha netán valami nem idevalót érez – és megérzi, szerencsére nagyon ritkán –, annak kuka a vége.

Otthon baba, unoka van már. És itteni, majdani utódlási tervek?

Valószínűleg a nagyobbik lányom és a férje lesznek, akik tovább viszik az üzletet. De nem holnap…oly sok minden történhet az emberrel.

De ne haragudjon, már János szolgál ki, visszahívom magának. Látom én is, a főnök nemcsak méri az uborkát, de pakolja a paprikát valamiből valamibe, mereget káposztalét, talál tennivalót, majd Szilvia finom kézmozdulatára visszajön.

Nem tartom fel már sokáig. De ugye nem unatkozik a munkanapjain?

Neeem… Ötkor kelek, ha kell, piacra megyek, majd esetleg kiegészítő nyersanyag keresés, aztán otthon számlák, tárgyalás, megrendelések, a házunk ügyei, befizetések, adminisztráció. Ide is mindennap jövök, és beállok a pult mögé – jól tippelt, nem unatkozom. De nem is siránkozom, most például elmegyünk egy hétre pihenni.

Ahogy itt a piacon sétálgatok, cipekedek is néha, eszembe jut, hogy milyen viszonyban lehetnek egymással az azonos műfajban utazó eladók. A tojásosok, a pékek, a zöldségesek… és a savanyúsok.

Jóban vagyunk. Az egyikükkel, itt lejjebb közös programot is csináltunk, nyaraltunk együtt.

Addig a másik se árul…

Nem, tényleg nem harapdáljuk egymás torkát. Ezt a Vecsési Savanyítók Baráti Köre, amelynek tagja vagyok, biztosan rosszallaná. Persze, normális keretek között igyekszünk magunkhoz vonzani a vevőket, és egymás árait is néznünk kell, de hát a költségek mellett a magunk számítását is meg kell találnunk.

Jó kis játék ez, de nem fajul el. Egyébként a falakon kívül nő igazán a konkurencia.

Mi is bedolgozunk már környékbeli éttermeknek, konyháknak – megbecsüljük a vödörnyi eladást is.

Rengeteg, bármiféle savanyúságot áruló helyen olvasom a csodaszó kiírását: VECSÉSI. Maguk ott is laknak. Tudják, hogy miért pont ez a településnév érett minőségjelzővé?

Azért ez elsősorban a káposztára érvényes. Homokos talaj, kedvező mikroklíma, szakértelem, és hát igen, izmosodik a „vecsési káposzta” márkanév. Még hungarikum lesz belőle… De ugye, nem esik hanyatt a meglepetéstől, ha elárulom: ha rá is írták, azért nem minden savanyúság vecsési.

De a Dabasi család biztosan. Az ő nimbuszuk, jó hírük – szerintem sok-sok óbudai szerint is – igazi.

Csodálatos ez a cégnév. Hogy keletkezett?

Az Ószeres Frici én magam vagyok. Mivel a hivatalos nevem Frigyesi József, a Frici adta magát, az ószeres pedig a hivatásom. Két társam közül az egyik Zsola, Szent­iványi Zsolt, akiről, azon kívül, hogy ő az igazi, annyit még muszáj elárulni, hogy a Kontroll című film egyik jelentős szereplőjeként ismerhette meg a nagyközönség. Zsolával akkor találkoztunk, amikor egy ecseris régiségkereskedőt játszott egy reklámfilmben, és egy „korai Tranyákot kínált”.

A Gróf pedig valóban főnemes, mégpedig generációkra visszamenőleg. Nemesi titulus nélkül Bolváry Gellértnek hívják.

Hol és mikor találkozott össze ez a csapat?

Tizenöt évvel ezelőtt egyedül ültem a Zápor utcai boltomban, amikor…

… úgy tűnik, érdemes még hátrébb menni az időben – milyen boltba, és hogy került oda?

Köszönöm a lehetőséget, mert tényleg érdekesek az előzmények. Nagymamám dúsgazdag budai panziótulajdonos volt. A gazdagságát jellemezheti, hogy kb. háromezer forintos nyugdíja mellett több százezer forintos forgalmat bonyolított, mindenféle, hol legális, hol kevésbé jogszerű üzletekkel. Nagyon szeretnék róla egy könyvet és egy filmet készíteni. Amerikában született, egész életében közértes volt, de a nyolcvanas években a környékünkön elég volt annyit mondanom, hogy a Joli néni unokája vagyok, és minden ajtó megnyílt előttem. Az ő története kicsit hosszú lenne ehhez a cikkhez, de a lényeg, hogy fizetővendég szolgáltatásból kereste a nagy pénzeket. A nyolcvanas években a líbiai követség bérelte a házunkat, ahol kint is lógott Kadhafi tábornok képe a falon.

Nem éltem rosszul, tizenhét évesen amerikai cigit szívtam, tele volt a zsebem nyugati valutával, és hetente egyszer-kétszer elmentem a nagyival régiséget vásárolni, mert az volt a szenvedélye.

Ugrok egy kicsit – a nagy életnek rendőrségi intézkedéssel lett vége, majd a nagyi meghalt, a vagyonából pedig egy fillér se maradt ránk. Ott álltam, a kötelező sorkatonai szolgálatot frissen letöltött kopasz fiatalember, az élet bukott, ám irigylésre méltóan zsengekorú császára. A lényeg az, hogy én abba nőttem bele, hogy ha az embernek pénze van, akkor régiségeket vesz. Pénzem ugyan épp nem volt, de régiségeket venni akartam. Nagyi halála után egy pillanat alatt helyemre pofozott az élet, a jólét eltűnt, és két hétre rá megkaptam a behívómat.

Mihez kezdett leszerelés után?

Kereskedni kezdtem – cipő, ruhák, valahogy a saját lábamra álltam, de nem tudott szerelemre válni bennem a lábbeli üzlet. Ahogy egy kis pénzhez jutottam, saját régiség boltot nyitottam.

Akkor már értett az antikvitásokhoz?

Elárulok egy titkot – ma sem állítom magamról, hogy értek hozzájuk. Sőt, az a meggyőződésem, hogy ebben a szakmában mindenki úgy hal meg, hogy töredékét se tudja annak, amit kellene. Amíg azt hittem, hogy értek hozzá, egy százas skálán talán a kettesig, ha eljutottam. Mindig szerettem a porcelánokat – még a nagyi oldalán kedveltem meg őket és a régi órákat, ékszereket, de van itt ezer más terület – drágakő, bútor, festmény, fegyver, használati tárgyak, bármi.

Az a nagy megvilágosodás, amikor rájössz, hogy nem is kell mindenhez érteni, hiszen nem lehetsz egyszerre művészettörténész, régész, ipartörténész, ékszerész és órás.

Mi az, amit ennyi év után mégis megtanult?

Mindennap tanulsz. Minden tárgy, amit egyszer a kezedbe fogtál, megtanít valamire, főleg, ha utánanézel, olvasol. Eleve rosszabb helyzetben vagyunk, mint mondjuk egy londoni kolléga, aki nap mint nap a világ minden tájáról érkező tárgyak között él. Magyarországot néhányszor már alaposan kifosztották, többnyire megszálló hadseregek, de az utolsó ilyen hullám a hetvenes években volt, amikor mindent, ami kicsit is értékesnek látszott, vitték ki, adták el nyugatra. Bagóért – teszem hozzá. Innen nagyon lehetett vinni a dolgokat.

Maga erről már lekésett?

Amikor én kezdtem, 2000-ben egy óbudai kis üzletben, oda már nem német gyűjtők jöttek. Leginkább hagyatékokkal kerestek meg, behozták a kis tárgyaikat, én pedig megvettem azokat. Egy édes kis üzlet volt a Tímár utca és a Zápor utca sarkán. Tizenöt évig dolgoztam ott. Igazi falusi világ volt – reggel besétáltam, köszöntünk egymásnak a környékbeliekkel. Csodás időszak volt, egész más célokkal, mint most.

Mik voltak azok célok?

A túlélés, függetlenség, azt csinálhassam, amit akarok, ne legyek kiszolgáltatva senkinek.

Ez elketyegett tizenöt évig, de…

Nincsenek csodák. A bolt hosszú ideig vitte a pénzt, hozni meg alig hozott. Amikor megnyitottam, épp nagyon pörgött a szakma. Mindenki vett volna, de senki sem adott el. Nem volt áru, hiába jöttek a vevők. Aztán jött a gazdasági válság, eltűnt a pénz. Viszont lett egy társam, akinek voltak új ötletei és némi tőkéje is. Ő a Zsola, hogy visszatérjünk az eredeti kérdésedhez. Érdekelte a régiségüzlet, és úgy döntött, beszáll, nekem pedig szükségem volt egy társra, akivel új utakra léphetek.

Ő inkább a hetvenes évek retro tárgyaiban gondolkodott, én pedig a klasszikus régiségben, úgyhogy nem kellett sokat vitáznunk, mindegyikünk vitte a saját területét.

Abban az időben hirtelen mindenki hozta a holmiját, mi pedig vásároltunk és vásároltunk. Elég jó üzleti modellt találtunk ki: veszünk a gazdasági válság miatt nyomott árakon, de nem adunk el.

Tehát kiadás volt, bevétel viszont nem. Ez nem tűnik működőképes modellnek.

Vegetációs időszak volt, de mi mindig tudtuk, hogy lesz valami nagy. Azt is tudtuk, hogy Óbudán.

Mikor csatlakozott a harmadik tettestárs?

A legnagyobb bajban, ugyanis kezdett kiderülni, hogy nem bírjuk tovább a pangást. Be kellett ismernünk, hogy a Zápor utcai üzletnek vége. Tele volt a raktár holmikkal, alig jött vásárló, nem ment tovább, nem bírtuk ki a válság végéig a dolgot. Dolgoztam tizenhat órákat, és kevesebbet kerestem, mint egy guberáló. Ekkor jött be az üzletbe Gellért, akiről kiderült, hogy ő is világ életében régiségkereskedő szeretett volna lenni.

Ő a Gróf a nevünkben. „Civilben” valahol mindig igazgató, nálunk viszont egyen­rangú társ. Nem vesz részt a napi üzletmenetben, de társult. Ezzel a triumvirátussal – és napi huszonkét óra munkával – már meg tudtuk csinálni, amit tervezgettünk.

Átköltöztünk a mostani helyünkre, ahol Buda legnagyobb alapterületű régiségboltját vezetjük.

Mekkora ez a bolt?

Nagyjából 350 négyzetméteren tudjuk bemutatni a tárgyainkat.

Ez hány darabot jelent?

Több ezret.

Honnan érkeznek a tárgyak?

Lakáskiürítésekből, hagyatékokból.

Miért fontos, hogy nagy legyen a bolt?

Mert sokan csak úgy bejönnek, nézelődnek, és ha meglátnak valamit, akkor megveszik. Ha a raktárban állnak a holmik, akkor erre esélyünk sincs. Mi nagyon sok mindent csinálunk másképp, mint az átlag kollégák.

Mondjon néhány példát!

A legszörnyűbb, ami most eszembe jut, az egy szó: becsületesen. Ebben a szakmában ez nem gyakori kifejezés. Mi igyekszünk a lehető legkorrektebb módon végezni a munkánkat. Nem hazudozunk, amit sokan nem értenek.

Minden általunk eladott tárgyra örök időkre szóló pénzvisszafizetési garanciát vállalunk – ami az eredetiségét illeti. Ez százmilliós festmények esetében sincs így más helyeken. A becsület és az üzlet szerintem tud egy időben működni.

Mondok egy példát: valaki idehoz egy száz ezüst tárgyból álló gyűjteményt. Ha én mondok rá egy reális árat, amiért nekem megéri megvenni, akkor becsületes vagyok. Természetesen azt is tudja az eladó, hogy én többért fogom árulni, mivel nekem rezsit és adót kell fizetnem, plusz az se baj, ha van egy kis hasznom is. Tudja, mert én mindig el is mondom. Ezt sokan nem értik, miért csinálom, de így szeretem. Ha viszont azzal jönnék, hogy szerintem a százból tíz nem ezüst, ezért csak kevesebbet tudok adni, akkor bűnöző lennék, mert ez csalás.

Az is előfordul ebben a szakmában, hogy a kereskedő tudja, hogy a felkínált tárgy sokkal többet ér, mint amit a vevő gondol, mégsem figyelmezteti. Ez is csalás. Az persze tény, hogy egy bizonyos tárgy egész más értéket képvisel a Józsi bácsi padlásán Ercsiben, az én boltomban Óbudán vagy New Yorkban, egy East Village-i kirakatban. Ezt is tudomásul kell venni. Az viszont érdekes, hogy minél hülyébb vagy a szakmához, annál nagyobb az esélyed a csodára. Volt nálam is olyan, hogy bejött a boltba egy bácsi lukas pulcsiban, hozott valamit a hóna alatt azzal, hogy a „padláson vót’, ad érte háromezer forintot, vagy dobjam ki?” Persze, hogy adok, ha egy üres képkeretet hoz, az is ér annyit. Vettem a pénzt, odaadtam, zsebre vágta és elment. Megnéztem, mit vettem – egy Nagy István kép volt, milliós értékben. A bácsi meg már sehol.

Becsaptam? Nem tudom, ő biztos bedobta volna a szemétbe, ha nem veszem meg. Néha küld ilyeneket valaki, de amikor ekkora a cég, ekkora a rezsi, ennyi a meló, az már nem a csodák világa. Nálam az a szabály, hogy a forintot keressük, nem a legendát.

Honnan jönnek most a holmik?

A válság alatt mindenhonnan. A svájci frankos hitelek idején árubőség uralkodott, ehhez mért árakkal. Mára beállt egy normális szintre – szépen jönnek, és szépen lassan mennek a dolgok. Bejönnek a portékákkal, vagy mi megyünk ki címekre, hagyatékokhoz. Megmondom őszintén, nekünk az a kényelmes, ha behozzák a tárgyakat. Hétvégenként vannak hagyaték felértékelések, vételek, tehát a szombat-vasárnap ezzel telik el.

Kik a vevők?

Sok vevő van. Az egyik típus a gyűjtő. Van mondjuk kétszázötvenhárom dugóhúzója, és mindent megtesz, hogy felkutassa a kétszázötvennegyedik fajtát is. Bejár a boltokba, nézelődik az interneten, és boldog, ha rábukkan valamire, amije még nincs.

Ha behozna ide valaki egy szépséges dugóhúzót, akkor már hívná is a gyűjtőt?

Nem, mi nem így dolgozunk. A barátomnak odaadom a születésnapjára, a vevő viszont nem a barátom, ezért nem hívom fel, nem tukmálom rá. Neki se kellemes, ha felhívják, és valamiért azt kell mondania, hogy most nem veszi meg. Van internetes oldalunk, meg lehet nézni, be szabad ugrani érte.

Amikor bejön valaki eladni vagy venni egy tárgyat, akkor én nem tudom, hogy előtte járt-e már egy csomó helyen, vagy hozzánk toppant be először.

Ha én a szemébe nézek, és azt mondom, hogy ötezer forint, akkor az vagy működik, vagy nem. Lehet, hogy a bolhapiacon kétszáz forintért forog az a tárgy, és a bécsi régiségboltokban negyvenezret ér, de nálam ez az ára, számomra így éri meg. Ha ő elfogadja, akkor mindketten köszönjük, kezet fogunk, és megy tovább az élet. Ez az érdekes a régiség üzletben. Az üzletkötés pillanatának nálunk méltósága van. Az is hozzá tartozik, hogy ha én nem veszem észre, hogy az a csésze alul repedt, de az a vevő, aki meg akarja vásárolni tőlem, annál inkább, akkor buktam az egészet. Sehol sem reklamálhatok.

Van olyan tárgya, amit nagyon nem szeretne eladni?

Sok olyan dolog megfordul itt, amit az első időkben tényleg nem szívesen adok tovább. Ezek a holmik gyakran védőárat kapnak.

Védőár?

Van ilyen. Beesik valami, amihez hasonlót sem láttam, akkor úgy árazom be. Ez persze nem azt jelenti, hogy hozzáírok a végéhez egy-két nullát, de az biztos, hogy sokra értékelem.

A védőárak is reálisak?

Nem biztos, de én akkor reálisnak érzem.

Ha valaki hajlandó kifizetni érte a védőárat, akkor bánja, hogy nem emelte még magasabbra?

Nem, akkor örülök, hiszen tényleg reális árat szabtam.

Mi a reális ár?

A reális ár furcsa fogalom, ebben a szakmában nem is szeretik. A vevőnek azt kell éreznie, hogy olcsón jutott hozzá valami számára fontos vagy értékes holmihoz. Az eladónak az a meggyőződése, hogy a lehető legjobb árat kapta a holmijáért, nekem pedig meg kell élnem a munkából. Ha ez a három találkozik, az a jó üzlet.

Akad olyan, amiért ma is fáj a szíve?

Térjünk vissza arra a régi esetre, amikor fillérekért vettem egy Nagy István képet. Azt a képet nagyon gyorsan elvitték tőlem – mondjuk százszor annyiért, amennyibe nekem került. A vevő négyszer annyiért adta el, mint amennyit nekem fizetett. Egy év múlva láttam egy belvárosi árverési katalógusban huszonnégyszer akkora kikiáltási árért, mint amibe nálam került. Így megy ez ebben a szakmában, ezt teljesen normálisnak tartom.

Persze van olyan történet is, amikor bejött egy szegényesen öltözött idősebb úr – én épp takarítottam –, és megkérdezte, hogy zsebórát veszünk-e. Leraktam a partvist – tessék parancsolni. Gondoltam, mindjárt látok egy öreg Doxát.

Megnéztem az órát, egy Lange Söhne. Ez a zsebórák Roll Rollyce-a. Megállt bennem az ütő, azt hittem, hogy vége a világnak. Megkérdezte, mit adok érte. Kicsit félve mondtam, hogy kettőt.

A bácsi vonogatta a vállát, közölte, hogy reggel óta járja a várost, egy másik boltban kapott volna négyezerötöt, de meg kellett volna várnia a becsüst, aki épp ebédelt, úgyhogy emeljek egy kicsit. – Négyezerötöt kínáltak érte? – kérdeztem vissza. – Annyit bizony – felelte a bácsi, de adjon kettő és felet, mert már unom a járkálást. Én kétszázezerre gondoltam – válaszoltam. Volt nagy meglepetés! Ezüst, dupla fedelű zsebóra volt, évente kétszer vette elő a család, amikor ő még karon ülő gyerek volt. Nagyon idegesítette, hogy sose veheti a kezébe, csak a ketyegését hallgathatta, ezért egyszer mérgében beleszúrt a villájával a tok fedelébe. Még most is fájt a hátsója, úgy elfenekelték, de a luktól eltekintve egy makulátlan ezüst Lange Söhne zsebóra volt. Ez több, mint tíz éve történt, de az biztos, hogy amíg élek, emlékezni fogok rá. Ilyen történetekből ma már nemigen akad, ez a kezdők szerencséje.

Ebben a szakmában is érvényes, hogy a tisztesség a legjobb üzlet?

Nem mondanék ki ilyet, mert az én számból dicsekvésnek hangozna, de igen. Nem éri meg simlizni. Nem szeretnék én angyalt játszani, de abba beleőrülnék, ha egy nevetségesen alacsony árajánlatom miatt máshová vinnék azt a tárgyat, amiről úgy érzem, hogy kell nekem. A megszerzés öröme mindennél erősebb.

Az eladás nem okoz még nagyobb örömet?

Nem. Megszerezni imádok, eladni gyűlölök. Nekem kell a cucc. Az eladás eszköz arra, hogy holnap is vehessek új tárgyakat. Ezt persze kordában kell tartani. Amikor a régi boltot megnyitottam, az első vevőnk egy olyan kereskedő volt, akit már ismertünk a piacról. Bejött a boltba, meglátott egy századforduló körüli reklámhamutartót, amire kétezer kilencszáz forintot írtunk. Megkérdezte, lehet-e kétezeröt. Elküldtem, hogy jöjjön vissza később, mert még nincs pénztárgépünk. Felhívtam a haveromat, és elmondtam, hogy itt járt az illető, és meg akarta venni a hamutartót. – Eladtad neki? – Dehogy adtam, válaszoltam. – Jó, akkor menj ki a ház elé, és olvasd el, mi van a cégtáblára írva. Ha azt látod, hogy múzeum, akkor ügyes voltál. Minden ellenkező esetben szedd össze magad, és ha legközelebb bejön, add neki oda. Nagy pofon volt, és óriási tanulság. Két nap múlva visszajött, érdeklődött, hogy van-e már pénztárgép. Természetesen van, parancsoljon. Akkor váltam kereskedővé a gyűjtőből. Egyébként minden gyűjtő boltot nyit – otthon én is elmagyaráztam, hogy azért veszek régiségeket, mert boltot nyitottam, és ebből élünk. De meg kellett tanulnom, hogy a tárgyakat muszáj eladni. Aki későn kezd bele ebbe a vállalkozásba, annál előfordul, hogy nem lesz ideje megtanulni, és belebukik.

Beszéljünk a tárgyakról!

Vannak például bútoraink. Egy részük arra szolgál, hogy bemutassuk rajtuk az árunkat. Ezek berendezési tárgyak, tehát nem eladók, de van egy rakás, amiket el szeretnénk adni. A bútorokkal az a baj, hogy most nincs ára az antik szekrényeknek, asztaloknak, viszont nagyok, fel kell őket újítani, és rengeteg helyet foglalnak. Tehát nem ez az üzlet fő csapásiránya. A nagy szerelem számomra a porcelán mellett az óra. A több száz éves órák javításával sincs gond, mert a magyar mesterek világszínvonalúak. Vannak nálunk egyéb régi használati tárgyak is – mérleg, mozsár, fogas, dugóhúzó, merőkanál, Miska kancsó és a többiek. Nagyon mennek most a régi indusztriális tárgyak, amik eredetileg sosem voltak lakásban.

Rengetegen rendezik be az otthonukat olyasmikkel, amik eredetileg egy patika berendezéséhez tartoztak, vagy éppen a Csepel Művekben szolgáltak hasznos funkcióban. Ezeket most nagyon keresik.

Kurrensek a plakátok, táblák, vasfogasok, fém szekrények, ipari lámpák és a többiek. Ami a hatvanas évek bútorait illeti, azok azért erősen a szocialista formatervezés gyermekei. Megmaradtak persze olyan piros műbőr fotelek, amiket kidobás helyett kivittek a horányi nyaralóba, és most felfedezik, hogy milyen aranyosak, de azért ez meglehetősen szerény merítés.

Az órák mellett a régi táblák is különösen kedvesek számomra, ráadásul meglepően kelendő cikkek, a Schmoll pasztától a Zwaczk Unicumos reklámtáblákig. Természetesen minél régebbi és minél jobb állapotút keres mindenki. Ezeknek nincs áruk – mindent megveszünk, ami felbukkan. Ha az utolsót eladtam húszezerért, akkor a következőt, ami felbukkan nálunk, harmincezerért is megvásárolom. Most zománctáblákkal lehet sarokba szorítani minket. Annyira kevés van belőlük, és olyan szépek! A gyűjtők, akik évtizedek óta foglalkoznak ezzel, persze megpróbálják fillérekből bővíteni a kincstárukat. Ők pontosan tudják, melyik ér százezret, de azt is megpróbálják ötezerért megszerezni. Mi nem vacakolunk, nem sumákolunk, megadjuk a magas árat, föltesszük az internetre, és eladjuk tisztes haszonnal.

Több százezret érő zománctáblák is vannak?

Több milliót érők is.

Mondjon egy példát!

A Shell cégnek van egy nagyon híres táblája, ami ilyen. Mi azt szeretjük, ha magyar tábláról van szó, csak nálunk Rákosi alatt ezeket a táblákat leverték. Ha körülnézünk a nemzetközi aukciós oldalakon, tízezer eurós nagyságrendben is bőven találni táblákat.

Milyen magyar táblák a legkeresettebbek?

Bármi lehet, és nagyon fontos az állapotuk, de például az Unicum híres reklámtábláit, amin egy vízben evickélő, ázott fejű férfi látható, mindenki ismeri.

Hová készültek eredetileg ezek a táblák?

Az üzletekbe. Kint volt mondjuk egy bonyhádi csemegebolt falán, hogy a vevőknek eszükbe jusson Unicumot, Liptont vagy Meinl teát, esetleg Törley pezsgőt vásárolni. Ezek tehát egyszerű reklámhordozók voltak, azzal a különbséggel mai leszármazottaikkal szemben, hogy nem papírból vagy műanyagból készültek, hanem zománcozott vaslemezekből. Akadt közöttük, amit a bolt belső terébe tettek ki, mások az ajtófélfán lógtak – elképesztően sokszínű a táblák világa, hatalmas kultúrája volt a háború előtt. Vannak cégek, akik rengeteget fordítottak ilyen termékekre, mint például a Schmoll – ezek a táblák értelemszerűen ma is olcsóbbak. Mivel masszív anyagokról van szó, ráadásul reklámtáblákról, azt hihetnénk, hogy rengeteget találni, de ez tévedés.

Az ötvenes években többségüket leszedték, hiszen osztályidegen, imperialista árukat hirdettek, amiket már rég nem lehetett kapni. Többségük a szemétbe került, megsemmisült, de akadt néhány, ami valamilyen okból véletlenül túlélte.

Van olyan táblánk, ami egy kályha előtt feküdt hosszú évekig, hogy védje a padlót a hamutól. Találtunk olyan szekrényt is, amelyikbe egy ügyes kezű barkácsmester ilyen táblákból szerkesztett polcokat.

Vannak visszatérő tárgyaik?

Persze. Találkoztam olyan ékszergyűjteménnyel, amit húsz-huszonöt éve adtam el, és egyszer csak behozták a darabjait. Ilyenkor az embernek kicsit elpárásodik a szeme. De ez nem csoda, hiszen nagy cég lettünk, Buda legnagyobb régiségboltja, működő online felülettel.

Visszatérve a tárgyakra, nálunk külön csoportot alkotnak a porcelánok – étkészletek, kávés, teás készletek –, Herendi, Zsolnay és társaik. Nagy terület az ezüst, és óriási terület a festmények világa. Én az Óbudához köthető művészekre vagyok kihegyezve.

Otthon is minden tele van régiséggel?

Nem jellemző. Van ott is egy-két antik tárgy, de alapvetően azért van a bolt, hogy itt legyenek. Az üzletben élem ki ez irányú szenvedélyeimet. A lányom szobájában például valóban IKEA bútor van. Tudja, a cipész meg a cipője.

Természetes, hogy az eszközkészítés mellett hamarosan létrejöhettek a mimetikus művészetek csírái is, a mágikus célú tárgyak, totemek, kopjafák, és megjelentek a díszítési célú faragványok is. A mai ember a famegmunkálás ezer fajtáját ismeri.

Az asztalosipar remekei, a belsőépítészet csodái, az intarziák és egyéb berakásos technikák nemzedékek hosszú során bűvölték el és természetesen szolgálták ki ez emberiséget.

Manapság az ezekből származó ábrázoló, katartikus művészet három nagy ágát szokás megkülönböztetni: a fafaragást, a faszobrászatot és a szobrászművészetet.

A fafaragás a népművészethez sorolható, az ügyes kezű pásztorok, parasztok mintákkal ékesítették a használati eszközeiket, és gyakran megörökítették a környezetükben élő állatokat, embereket plasztikus formában is. A faszobrászat alkalmazott művészetként virágzott, épületbelsők, templomok, paloták díszítésére hozza létre a mai napig alkotásait, legjobb darabjai az iparművészet keretei közé tartoznak.

Ezekből fejlődött ki a katartikus hatású szobrászművészet, a magasabb rendű emberábrázolás, amelynek anyaga esetünkben természetesen a fa, a maga ezerszínű valóságában.

Nehéz meghúzni a határvonalat a három tevékenységi forma és produktumaik között – eddig ügyes dísz, ettől autonóm alkotás –, hiszen a jó minőségű munkák egyszerre felelhetnek meg akár mindhárom vázolt követelményrendszernek.

Vaday Béla alkotásai a harmadik kategóriába tartoznak, tehát munkáit a szobrászművészet keretében kell tárgyalnunk. Amit eddig létrehozott, az vitathatatlanul a katartikus alkotások birodalmát gazdagította.

Nem volt könnyű útja idáig. Nem készült szobrásznak, nyugdíjba vonulásáig fizikai munkásként, műszerészként dolgozott, és munka mellett kezdett faragni. Autodidakta módon kezdte ezt a munkát 1970 körül. Hatalmas szerencséje volt: hétköznapi munkája során megismerkedett Cs. Kovács László szobrászművésszel, akinek megmutatta első próbálkozásait. A szobrász egészen elköltözéséig szívesen látta őt a Várkert Bazárban kialakított műtermében, s nemcsak jó tanácsokkal látta el a tanítványává fogadott fiatalembert, hanem nemes anyagokkal, különleges fákkal is megajándékozta – eleinte csak műtermi maradékokkal, később már nagyobb darabokkal is.

Ő bátorította arra, hogy pályázzon a különböző amatőr művészeti fesztiválok tárlataira, s később próbálkozzék a profik között is, például az országos kisplasztikai biennálékon.

Nem tévedett a mester: Vaday Béla alkotásait nemcsak befogadták, hanem jó néhányszor díjazták is, első országos sikere a Pécsi Kisplasztikai Biennálé 1989-es tárlatához fűződik, Az öreg kalap című, tiszafagyökérből faragott munkája neves profik előtt és mellett kapott díjat. Csoportos amatőr tárlatokon 1980 óta szerepel rendszeresen, és 1985 óta gyakran van lehetősége egyéni kiállítások megrendezésére is. Érdekesség, hogy első önálló kiállítása helyszínén, az újpesti vasutas művelődési központban rendezhette meg 2016-ban harminc éves pályafutását összegező tárlatát.

Vaday Béla 1962 óta Csillaghegyen él és alkot, így nem véletlen, hogy önálló kiállításainak zöme Óbudához kötődik. Állított ki a Békásmegyeri Közösségi Házban, többször a Kiskorona Galériában, de a Platán Könyvtár egyre izgalmasabb programokkal jeleskedő galériájában is, és természetesen részt vesz minden helyi pályázaton, csoportos amatőr kiállítások során, és népes tisztelői tábora alakult ki mind szűkebb, mind tágabb lakóhelyén.

Amikor barátait faggattam, miért szeretik a munkáit, érdekes – egymásnak igencsak ellentmondó – válaszokat kaptam. – Mert egyszerű, mindenki által érthető – ez volt az egyik jellemző válasz. – Mert hivalkodás nélkül modernek – foglalható össze mások véleménye. Mindkét válasz igaz. Vaday eleinte a kihalófélben lévő foglalkozások utolsó mestereit faragta ki, a Vízhordó fiút, a Halászt, az Öreg susztert, az Ószerest, a Perecest és így tovább. Ezekhez az empatikus portrékhoz társult a művész szociális érzékenységét is dokumentáló művek sora: Teknővájó cigány, Koldusnő, a Vén cigány, A jeges, hogy csak néhányat említsek. Múzeumi darab lett a Gázlámpa-gyújtogató, amelyben korántsem csak a letűnt világ tipikus alakjára ismerhetünk rá, hanem a szolgálni, „világítani” akaró kis­ember törekvéseire is. Formái évről évre váltak modernebbé, de sohasem lettek öncélúan modernkedőkké.

Vadayék több mint kétszáz szoborral élnek együtt kis csillaghegyi családi házukban. Végignéztem valamennyi lakótársukat: olyan hihetetlen gazdagságra bukkantam, amiről most csak jelzéseket tudok adni, nem elemzéseket. Kiemelkedő munkákat eredményezett a zenéhez, a tánchoz való vonzódása (A csodálatos mandarin), a nők tisztelete, a cirkuszi világ szeretete. A nőalakokkal sikerül legtöbbször kifejeznie az általános tartalmakat is: gyönyörű asszonyok jelképezik a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet; a családi szerepben feltűnő kislányok és érett nők egyaránt a béke hordozói, az erőszakellenes világ hirdetői.

A művek nyugalma és drámaisága együtt emel ki bennünket a világ vadságából vagy egyszerűen a szürkeségből.

Világismeretük (a hajdani és mai város és falu alakjainak ábrázolásán keresztül) újfajta igazságosságért perel, s a művek belső koherenciája hozzá is járul az igazság megtalálásához.

A művész társ-alkotója a természet, az ezerarcú fa, amelynek lelkét értő kézzel teszi szabaddá a mester. A mindünk által ismert, „közönséges” anyag persze nem közönséges. Fajtánként más és más tartalmakat, más lelket hordoz, és a szeretetteli megközelítés más és más technikákat követel az alkotótól. A faragás, a csiszolás kibontja és emberivé teszi az erezetben rejlő belső üzeneteket. Nem mindegy, melyik témához melyik fát választja – a több ezer éves, konzerválódott mocsári tölgy a legalkalmasabb a bányaomlás ábrázolására, s a kolduskalapot már nem is tudom más, könnyedebb anyagból elképzelni. Más üzenetet tesz az alkotói gondolathoz az ében, a szil, a százarcú fenyő, és csak az anyag iránti őszinte alázat teszi alkalmassá a művészt a lényeg felszabadítására.

Emlegettem, hogy Vaday Béla autodidakta művész, nem járt főiskolára, egyetemre. Ezzel szemben azt is elmondhatom, hogy számos képzőművész ismerősöm között kevés ilyen képzett, művelt emberrel találkoztam.

Európa minden jelentékeny múzeumában, kiállítótermében otthonosan mozog, minden szabadidejét (és pénzét) évtizedeken át arra fordította, hogy az amatőrizmus hátrányaitól megszabaduljon.

Nemcsak az anyagok világában, hanem az európai szellem napfényében is megfelelő jártasságot szerzett.

Nagy baj, hogy Vaday munkáiból viszonylag kevés került köztulajdonba, kevés állandó kiállítás anyagába épültek be ezek a szobrok. Szülőatyjukkal együtt lakva, mint a jó gyerekek, persze nincsenek rossz helyen, de valószínűleg jót tenne a fából felszabadított lelkeknek, ha egy tágas, körüljárhatóságot is biztosító állandó kiállításon kapnának teret. Szabad erről álmodnunk, mert a gazdag életmű minden darabja alátámasztja ezt a lappangó igényt. Óbuda titkos kincsesbányáira sose késő rányitni a napot.

Mióta lakik Óbudán?

Az első kerületben nőttem fel, de mióta férjhez mentem – ennek már harminckét éve – Csillaghegyen élek.

Abban a családi házban maradtunk, ahová friss házasként költöztünk. Nagyon-nagyon szeretek itt lakni, sehová sem költöznék el innen.

Hogy lett önből békásmegyeri kultúrmisszionárius?

Mondhatnám, hogy az élet hozta így, de inkább a döntéseim sorozatának köszönhetem. Korábban kétszer is dolgoztam – hosszabb-rövidebb ideig – a Békásmegyeri Közösségi Házban, 2006-tól folyamatosan ez a munkahelyem.

Igen, népművelés-pedagógiai szakra jártam, mert amikor a felvételi lapon be kellett jelölni, hova jelentkezem, ez volt az egyetlen, ahová nem kellett matek. Emellé elvégeztem a földrajz és a környezetvédelem szakot is. Diploma után sokáig a Magyar Távirati Iroda belpolitikai szerkesztőségében dolgoztam. Amikor megszületett a lányom, valami nyugalmasabb dolgot kerestem, elmentem inkább Csillaghegyre tanítani.

Akkoriban az MTI-ben már egy gyakornok is lényegesen több pénzt kapott, mint egy tanár.

Igaz, de valamit valamiért. Rettenetesen szerettem tanítani, ott is maradtam nyolc évig. Először mint napközis tanár, aztán földrajz órákat tartottam, végül igazgatóhelyettes lettem. Szép időszak volt.

Akkor váltottam, amikor megkerestek a Hunguest által létrehozott gyermeküdültetési cégtől, és megkérdezték, hogy szeretnék-e náluk módszertani és marketing igazgató lenni. Hogyne szerettem volna!

Mi volt a feladata?

A Hunguest kezelte a korábbi SZOT-üdülőket, a portfolió része volt több gyermeküdülő is. Végigjártam a házakat, megnéztem, mi az, amit hasznosítani lehet, kitaláltuk az üzemeltetést, programokat terveztünk. Ezt is szerettem. Sajnos ez a fejezet nem ért szépen véget, asztalborogatással jöttem el. Utána bekopogtattam Békásmegyeren Kökény Jutkához, akkor ő volt itt a vezető. Megkérdeztem tőle: akarod-e, hogy itt dolgozzak, mire ő igennel válaszolt. Nem sokkal később megkerestek a miniszterelnökségtől. Akkoriban vonták össze a minisztériumok üdülőit és szállodáit egy integrált rendszerbe. Ez ismét nagyon szép feladat volt, hiszen zűrzavarból kellett működő egészet szervezni. Az én feladatom az értékesítési rendszer kidolgozása volt. Az első Orbán-kormány idején bíztak meg a feladattal, Medgyessy alatt jöttem el. Visszatértem a közösségi házba Jutkához, majd megkerestek Ürömről, hogy nem akarom-e megpályázni az ottani művelődési ház vezetését.

Egy ideig párhuzamosan csináltam a kettőt: Ürömön igazgató voltam, Békásmegyeren pedig művelődésszervező. Mellesleg visszamentem óraadónak is tanítani, mert a gyerekek nagyon hiányoztak.

Otthagyta a nyugis MTI-t, hogy több ideje legyen, majd annyi munkát vállalt, hogy csak aludni járt haza. Mi ebben a ráció?

Én érzelmi alapon működöm – tudom, hogy ebben a racionális világban ez csaknem irracionális bátorság. Ha valahol nem érzem jól magam, ha valami tönkreteszi az életemet, deformálja a lényemet, akkor felállok és otthagyom. Addig viszont mindent beleadok. Nagyon tudok dolgozni, ha hagynak.

A jó feladat fontosabb, mint a magas jövedelem?

Tulajdonképpen igen. Amikor otthagytam a miniszterelnöki hivatalt, mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális. Tény, hogy anyagilag kényelmes volt, más szempontok miatt azonban úgy éreztem, hogy váltanom kell. Ezzel együtt azt mondom, hogy a rossz élmények is jók valamire, én legalábbis rengeteget tanultam belőlük.

Viszonylag sok helyen dolgoztam, sokféle területen szereztem rutint, tapasztalatot, számtalan helyzetben kellett felelősséget vállalnom.

Mindez mára leülepedett bennem, azt hiszem, hogy most vagyok igazán a helyemen.

Mióta vezeti a Békásmegyeri Közösségi Házat?

2008-tól, amikor összevonta az önkormányzat a művelődési házak irányítását. Első körben az Óbudai Kulturális Központot, a Csillaghegyi és a Békásmegyeri Közösségi Házat. Utána csatlakozott a Kaszásdűlői Kulturális Központ és a Civil Ház. Szakmai körökben sokan féltek az összevonásoktól, de nekünk nagyon jót tett.

Milyen pozitívumokat tapasztalt?

Az összevonás révén ez az öt intézmény képes együttműködni, miközben mindegyik megerősíti a saját arculatát.

Ez azért különösen fontos, mert nincs még egy olyan kerület Budapesten, de szerintem az egész országban sem, ahol ennyire aktív lenne a kulturális élet, mint Óbudán.

Ahhoz, hogy ne egymástól szipkázzuk el a látogatókat, mindegyikünknek kellett egy saját profil. Ami természetesen alkalmazkodik a hely adottságaihoz, attól függően, hogy milyen a ház, a felszereltség, milyen infrastrukturális háttere, illetve közönsége van.

Mi Békásmegyer specialitása?

Minden évben Békáson tartjuk a kerület első szabadtéri rendezvényét, a Szent György napot a Csobánka téren, de Utcaszínház Fesztivált is rendezünk ott. Ami a kiállításokat illeti, itt csak egy pici terem áll a rendelkezésünkre. Abban nem lehet olyan kiállításokat létrehozni, mint az Esernyősben vagy a San Marco Galériában. Hozzánk speciális, a tárgyakra koncentráló tárlatokat kell meghívni. Bemutattuk például Makovecz Imre grafikáit vagy Józsa Judit keramikus művész alkotásait, de jól illett ide az Iparművészeti Múzeum népi ékszereinek gyűjteménye, egy teljes cifra szoba berendezése Mérából vagy Szipál Márton fotókiállítása is.

Áprilisban Kudich Zsolt, a világhírű természetfotós állította ki a képeit. Az aulában nagyobb léptékű eseményekre nyílik lehetőség. Idén kapcsolódtunk a Talent Tehetségkutató Programhoz, amely szervezésében olyan művészek állítanak ki, akiknek nincs főiskolai végzettségük, de magas színvonalon alkotnak. Már bemutattuk az aulában egy kortárs festő képeit, és nemsokára lesz egy grafikai kiállítás is. Innen indult országjáró körútjára a Nem létező tárgyak kiállítása is, ahol a halvány lila dunszt is tárgyiasult formát öntött.

Az egyéb programokat illetően is a saját utunkat járjuk. Nagy siker például a kétnapos Kockafeszt, ami lényegében egy népszerű Lego ünnep, de sokan jönnek el a nemzetközi macskakiállításra is.

A koncertjeink is inkább családiasak, mint tömegrendezvények. Népszerű volt az a zenés sorozatunk, amit Bódy Magdi jazz énekesnő vezetett. Minden alkalomra meghívta egy neves kollégáját, mint például Somló Tamást, Karácsony Jánost vagy Dés Lászlót. Többnyire a vendég is hozott magával egy barátot. Nagyszerű, beszélgetéssel fűszerezett klubkoncertek születtek ezeken az estéken a mi kis színháztermünkben.

Hány férőhelyes a terem?

Kettőszázötven. Itt tartjuk a bérletes meseszínházat, illetve az idősebbek számára indított nosztalgiabérletet. Ez utóbbi hétfő délutánonként zajlik, ami a nyugdíjasok számára ideális időpont, és a színészek is ráérnek. Kétnapos bábfesztivált is szerveztünk, melynek során különféle bábjátszási technikákat mutattunk be.

Fontos a fiatalok megszólítása is, akiknek és akikkel együtt amatőr rockzenei találkozót és drogprevenciós előadásokat is szervezünk.

Minden évben megrendezzük a Bud Spencer–Terence Hill esteket, ilyenkor hagymás bab, sör és virsli a menü. A Spencer–Hill Magic Band nevű együttes szolgáltatja a filmzenéket. Ez is unikális program, ami a fiatal kollégák agyából pattant ki. Arra törekszünk tehát, hogy népszerű és egyedi programokat kínáljunk, de a popularitás sohasem mehet a színvonal rovására.

Még a csillaghegyi iskolában tanítottam, amikor kapcsolódtunk az Öko-7 versenyhez, aminek azóta is mi vagyunk a házigazdái. Nagyon büszke is vagyok rá. Ez egy egész héten keresztül tartó játékos, de azért komoly felkészülést igénylő környezet- és természetvédelmi vetélkedő, melyben szinte az összes kerületi közoktatási intézmény részt vesz.  Az idei Öko-7 témája a klíma és az állatvilág volt.

Milyen korú gyerekek vehetnek részt a versenyen?

Általános és középiskolások, akik korosztályonként jelentkezhetnek ötfős csapatokban. Természetesen minden korosztály más és más feladatokat kap. Idén az Öko-7 eseményeihez kapcsolódott egy természetfotós kiállítás is, illetve az a filmvetítés és beszélgetés, amire a nemzetközi hírű dokumentumfilmes duót, az On the Spot alkotóit hívtuk meg. Az a célunk, hogy játékos, érdekfeszítő feladatokkal, programokkal lopjuk be a gyerekek világába a környezettudatos szemléletet.

A lényeg, hogy a gyerekek nagyon szeretik, és hihetetlenül felkészültek. A résztvevők száma lassan megközelíti az ezret, tehát egyértelműen népszerű ez az ökológiai verseny.

Milyen állapotban van maga az épület?

Minden, amit eddig szerettünk volna, megvalósult az ésszerűség határain belül. Felcsiszoltattuk az összes termet, gyönyörű a parketta. Megcsináltattuk a teljes tetőt, hogy ne ázzon be. Lett egy fotócellás ajtónk is. Idén jön a teljes festés, a vizes helyiségek és a lépcsők felújítása.

A külső szigetelés?

Annak csak teljes nyílászáró cserével lenne értelme. Nemrég készült egy energiahatékonysági felmérés a házról, gondolom, nem véletlenül. Nyilván itt is lesz valami fejlődés. De tényleg, mi egy szót sem szólhatunk, mert amit ésszerűen kitalálunk, arra még mindig megkaptuk a támogatást. Egyébként egyik utcaszínházas partnerünk, a Kajárpérci Vízirevű vezetője, Buzás Mihály nemrég ezt írta rólunk és nekünk:

„A vár ereje nem a kövekben, hanem a várvédők lelkében van.”

Van stabil törzsközönségük?

Az adott programoknak van törzsközönsége. Például az Aprók táncának a Kolompos együttessel, illetve a Babaszínháznak, amely az egészen piciknek és szüleiknek szól. Nemcsak Békásmegyerről, hanem az egész kerületből és környező településekről is járnak ezekre a szinte mindig telt házas műsorokra. A nosztalgiabérlet is megszólít egy korosztályt, annak is megvan a törzsközönsége. Van egy nagyon jó ingyenes elő­adás-sorozatunk, a Színházi kulisszák mögött, amit a Színháztörténeti Intézet egyik munkatársa, pedagógusa vezet. Zseniális, és természetesen itt is van törzsközönség. A tanfolyamok, szakkörök is viszonylag állandó tagságot vonzanak.

Milyen szakkörök működnek a házban?

Színvonalasak a képzőművész köreink, akár felvételire is fel lehet készülni a kiváló mesterek irányítása alatt. Sőt, a Nemzeti Múzeum restaurátorképzését is ők végzik. Sokan persze csak hobbiból járnak ide, ők is jól érzik magukat. Nagyon aktívak a Foltvarrók, akik minden évben kiállítást rendeznek a munkáikból. A sakk-körös, néha inkább ultizó bácsik is állandó vendégeink. Meggyőződésem, hogy egy közösségi házban legalább olyan fontos, hogy teret biztosítsunk a közösségi összejöveteleknek, mint a színvonalas programok szervezése. Hozzánk be lehet jönni, le lehet ülni anélkül, hogy bármit rendelni kéne, be lehet kapcsolódni dolgokba, beszélgetni.

Van, aki csak letelepszik a lépcső alá az olvasósarokba. Szeretnek idejönni és szeretnek itt lenni, mert otthon érzik magukat. Ez a legtöbb szerintem, amit mi adhatunk.

Mi szolgáltatást végzünk, kulturális jellegűt, de végső soron mégis szolgáltatást, tehát mi vagyunk az emberekért. Mindig azt mondom a kollégáknak, hogy ezt az egész házat úgy kell magunkénak éreznünk, ahogy otthon tesszük. Ha bejön a vendég, örülünk neki, örömmel fogadjuk. Úgy megyünk végig a házon, mint a saját lakásunkban.

Milyen a fizetős és az ingyenes programok aránya?

Bevételt nekünk is kell produkálnunk, de a belépőjegyes programokon is igen alacsony árakkal dolgozunk. Egy nosztalgiabérlet, ami három előadást tartalmaz, neves művészekkel, 2400 forint. Egy bérletes meseszínház 800. A legdrágább sztárfellépőkkel szervezett műsorokra is legföljebb 3500 forint egy jegy.  Ezek mellett rengeteg az ingyenes program, mint a már említett Színházi kulisszák mögött vagy az Accordia Irodalmi Társaság előadás-sorozata. Az olyan nagy rendezvényeken sem kérünk belépőt, mint a Szent György Nap, az Utcaszínház Fesztivál, illetve az Óbudai Nyárhoz kapcsolódó műsorok.  A Csobánka téren szinte minden hétvégén van ingyenes program.

Hányan dolgoznak mindezért?

Kilencen vagyunk, egy fantasztikus társaság. Fiatalok, okosak, tettre készek és nagyon jó emberek. Nélkülük nem működne.

Nemcsak ember-, hanem kutyabarát is a ház.

Megkérdeztük Lőrincz Edinát, az ügyvezető igazgatót, engedélyezi-e, ő hozzájárult, majd beregisztráltunk a kutyabarát.hu oldalra, összeállítottunk egy házirendet, amely – reméljük – a kutya nélkül érkező látogatóknak és a kutyásoknak is megnyugtató. Ettől kezdve hivatalosan is kutyabarát hely vagyunk.

Mit jelent a gyakorlatban, hogy kutyabarát intézménnyé váltak?

Egyrészt természetesen nálunk is vannak olyan programok, mint például a Babaszínház, ahova nem lehet bevinni kutyát. Egy kiállításra viszont bármikor bemehetnek a jól nevelt négylábúak.

Mi alapvetően kutyabarát munkahely vagyunk. Magam is nagy kutyás vagyok, én is szoktam nézni, hova vihetem magammal Boriszt.

Kifejezetten büszke vagyok rá, hogy Óbudán nem mi vagyunk az egyetlen kutyabarát intézmény.

Emellett azért erősen hangsúlyos maradt az emberbarátság is. A modern ember hétfőn reggelenként különösen rászorul egy kis jóindulatra.

Értem, mire céloz. Egy ilyen rettenetes hétfőn jutott az eszünkbe a Jó reggelt program. Ez arról szól, hogy amikor az emberek munkába mennek, reggel fél 8-tól kb. fél 10-ig, kitelepedünk a Csobánka térre székekkel, asztalokkal, lefőzünk sok-sok kávét, hívunk egy jó zenészt, aki akár egy szál gitárral ad egy alaphangulatot, és kávéval kínáljuk az arra járókat. Menet közben megihatnak egy jó feketét, belehallgathatnak a zenébe. Csupán csak azért, hogy jól kezdődjön a hetük.

Ez milyen rendszerességgel fordul elő?

Amint tartósan jó az idő, nagyjából májustól, kéthetente. Először azt hitték a munkába sietők, hogy valami kávét akarunk eladni, de mindenkit megnyugtattunk, hogy erről szó sincs. Kapnak egy kávét, egy mosolyt, két jó szót, kellemes zenét. Nem jobb így nekivágni a hétnek?

Szinte biztos benne az ember, hogy egész életében könyvtárban dolgozott.

Nemcsak hogy nem így volt, de tulajdonképpen szinte véletlen, semmiképpen sem tudatos döntés eredménye, hogy könyvtáros lettem: érettségi után munkát kerestem, az egyik lehetőség a Szabó Ervin Könyvtárban adódott, a másik egy vegyészeti üzem adminisztrációs részlegén, szóval kevésen múlt, hogy nem egy nyugdíjazás előtt álló vegyipari dolgozóval beszélget ma.

Mindenesetre a Fővárosi Szabó Ervint választottam végül, könyvtáros-asszisztensként álltam munkába 1974-ben, levelezőn végeztem el mellette a bölcsészkar könyvtár-történelem szakát.

Tizenhárom évet töltöttem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, és csak azután váltam átmenetileg, szintén pontosan 13 évre pályaelhagyóvá, a szüleim fodrászüzletét vezettem. Ez a munka jobban illeszkedett a két gyerekem időbeosztásához, az iskolai teendőkhöz, ezért váltottam. Aztán 2000-ben itt kerestek könyvtárost, illetve nem egészen itt, akkor még a Kalászi úti Iskolában voltunk, ahová a tervek szerint nemsokára vissza fogunk költözni. Állásinterjúra még a Kalászi útra mentem, de dolgozni már itt, az Arató Emil téren kezdtem. Nagyon szeretem, hogy ebben a könyvtárban – lévén nem tartozik nagyobb hálózathoz – minden könyvtári munkafolyamatot magunk végzünk.

Hány kerületi fenntartású könyvtára van még Budapestnek?

 Négy, ha jól tudom. Csepelen, Kispesten és Pesterzsébeten rajtunk kívül, de mi annyiban is szerencsések vagyunk, hogy nem egyszerűen megmaradtunk kegyelemkenyéren, a fenntartónak fontos az intézmény működése, szakmai fejlődése, odafigyelnek ránk, megvalósíthatjuk az ötleteinket, ha működőképesnek tűnnek.

Mihez kérték a támogatást, mi történt az elmúlt 15 évben?

 Már azelőtt, hogy én megérkeztem, és a könyvtár az Arató Emil térre költözött volna, figyeltek arra, hogy minél több közművelődési feladatot lássanak el, kulturális rendezvénytérként is működjenek – ezt az örökséget továbbvittük. Azután, hogy 2003-tól vezetőként dolgoztam itt, a gyerekkönyvtári rész kialakítása volt a munkánk fókuszában, persze ez sem előzmények nélkül.

Amikor átvettem a könyvtár irányítását, még csak négyen voltunk, jelenleg tíz felsőfokú végzettségű kolléga dolgozik itt és a Csobánka téri fiókintézményünkben.

Egyikőjüket már önálló munkakörben művelődésszervezőként tudjuk foglalkoztatni, és velünk van még két technikai munkatárs is. A fiókkönyvtárunk is 2003-ban nyílt meg, ekkor derült ki, hogy a Szabó Ervin Könyvtár becsukja egy békásmegyeri kis fiókját, a kerület pedig átvette tőle, és hozzánk kapcsolta. Fontos, hogy egy közösségi házban legyen könyvtár is, még ha csak kicsi, 15-16 ezres állománnyal is. Mindössze 60 m²-en működik, de igen tekintélyes forgalma van, napi 100–120 ember kölcsönöz, szóval nagyon is élénk igényeket elégít ki.

Jó eloszlás az, hogy mindkét kerületi fenntartású könyvtár ennek a nagy kerületnek az északi végén található? 

Nem ez a fő baj, hiszen nem vagyunk egyedül, vannak még könyvtárak a kerület déli részén is, inkább az nehezíti meg a hozzáférést, hogy míg a Duna felőli oldalon sok könyvtár van, a hegy felőlin mindössze egy, a békásmegyeri kis fiókunk. Az, hogy a kis könyvtárak, amelyeknek a hétköznapi, pihenéshez, feltöltődéshez kapcsolódó igényeket kell kiszolgálniuk, a lakókörnyezet részei legyenek, nagyon fontos volna, de – különösen a XXI. században elvárható felszereltséggel – sajnos nagyon költséges is.

Hogyan alakul az itteni forgalom?

Világtrend, hogy a betérő látogatók száma nő, miközben a könyvkölcsönzések száma csökken.

Ez is abba az irányba mutat, hogy a könyvtárnak egyre inkább kulturális központként is, közösségi térként, találkozóhelyként is kell működnie, mi is ezt az irányt próbáljuk követni.

A könyvtár ma már nem csak az a csendes, picit sötét, patinásan poros intézmény, amilyennek régen képzeltük. Az eredeti kérdésre visszatérve, a gyerekkönyvtári részleget 2007-ben alakítottuk ki, a meglévő gyerekkönyveinket külön válogatva, nevet adtunk neki és emblémája is lett, Sün Tóbiás – az ő figurája köré szervezzük a programunkat, így a gyerekeket is meg tudjuk szólítani. Van egy programunk, amelynek keretében tíz alkalommal vendégül látunk óvodás csoportokat egymásra épülő foglalkozások keretében. Természetesen nem a könyvtárhasználat alapjait tanítjuk nekik, hanem azt szeretnénk megmutatni, milyen jó hely ez. Mesélünk arról, mi lesz a doktor bácsinál, hiszen a gyerekek félnek tőle, ugyanígy lehet mesélni a könyvekről, erről a helyről is, amelyet észrevétlenül laknak be, és egy idő után el is tudnak igazodni benne. És ez a lényeg: a könyvtár információk rendszerezett halmaza, amelyekben már kiismerik magukat, és nem idegen, nem félelmetes többé, a játék és a kreativitás szabadjára engedése nagyon sokat segíthet.

A mi közönségünk nem elhanyagolható részét ezek az ovisok hozzák be, tudniillik a szüleiket, akik szintén találnak maguknak is programot, nem csak a gyerekeknek.

Aztán lesz egy időszak, elég hosszú, amikor eltűnnek, 12 éves kortól kezdődően, amikor már maguk döntenek a programjaikról. Legközelebb jellemzően egyetemistaként vagy fiatal szülőkként találkozunk velük. Őket kellene valahogy visszahozni, ezért alakítottuk ki a 12+ részleget, hogy megtalálhassák azt az irodalmat, amelyet a gyerek és felnőttkor közti sávban lévők fogyasztanak. A lányok közül például sokan szeretik a vámpírregényeket, a kötelező olvasmányok listájának pedig a kisgyerekkorban egyre inkább a kortárs gyerekirodalom felé kellene elmozdulnia. A Tüskevár csodálatos, ahogy Jókai és az Egri csillagok is, de mind a nyelvük, mind a bennük fellelhető élethelyzetek egy része idegen már ettől a generációtól. Az egyszerűbbtől kell haladni a bonyolultabb felé, az érdeklődést kell felkelteni. A történetek vonzzák egymást, ezért fontos, hogy időt kerítsünk arra, hogy magunk találjunk ki meséket, hogy elmondjuk a család történetét, ki hol élt, mivel foglalkozott. Ez is fontos bevezetés, az irodalomba is. Ahhoz ragaszkodni szoktam, hogy a rendezvényeink is valahogy a könyvek felé vezessenek.

Az már végleg eldőlt, hogy újra költözik a Platán Könyvtár?

Ennek a könyvtárnak az eredeti állománya az 1950-es években jött létre a textilesek szakszervezetének központi könyvtáraként, a Kalászi úton. Az 1990-es évek elején került a szakszervezettől az önkormányzat tulajdonába, a Kalászi úti Iskolába.

Amikor onnan költöztünk ide, sokan szomorkodtak a távolság miatt, most is aggódnak olvasóink, de azért nincs komoly gond, ez egy szép, csak tízperces sétaút a mostani helyünktől.

A névadóink is az ottani platánfák voltak. A lényeg azonban az, hogy amikor ideköltöztünk az Aquincum Általános Iskola társbérlőiként, nem zajlott le a funkcióváltáshoz szükséges átalakítás, ez ugyanúgy egy iskolaépület része maradt, mint eddig, valamint ki is nőttük ezt a helyet, sok rendezvényünkhöz nincsen elég hely. A Kalászi úton reményeink szerint lehetőség lesz egy olyan beruházásra, amely megfelelő könyvtár és a mostani igényeket kielégítő kulturális központ működését teszi majd lehetővé. Elképzeléseink szerint nem egy hagyományos művelődési házról lenne szó, szeretnénk, ha alkotóműhelyek költöznének be és az itt születő produkcióknak egyúttal a bemutatótere is lehetne a Kalászi úti intézményünk. Egyelőre az építészeti ötletpályázat zajlik, örültem, hogy az épület és szakmai terveink sok építész fantáziáját megmozgatták. Az ilyen közösségi terekben Óbudának ez a környéke eddig hiányt szenvedett.

Mostanában szóba került itt-ott, hogy a könyvtárosok mennyire keveset keresnek.

Igen, erről el szoktunk feledkezni, amikor a közszféra bérviszonyairól beszélgetünk – a kulturális területről általában, a művelődési házi dolgozókról, a levéltárosokról, a múzeumok munkatársairól is. A kerület hol többet, hol kevesebbet tud hozzátenni ahhoz, ami a közalkalmazotti bértábla szerint jár, most, két éve minden kerületi közalkalmazott része a kerületi cafetéria-rendszernek, így természetesen mi is.

Mindezzel együtt sem könnyű meghirdetni egy-egy állást, a könyvtárosi munka sokféle képességet és sok munkát igényel, a munkaidő is meglehetősen kiszámíthatatlan.

Egy rendezvény közönségének nem lehet azt mondani, hogy távozzanak, mert lejárt a munkaidő. A nyitva tartás szerint hétvégén is dolgozni kell. Amikor meghallják, hogy mi volna ennek az ellenértéke, meglehetősen elkerekedett szemmel néznek a pályázók. De így van ez 1974, a pályakezdésem időpontja óta.

Amely pályának most ért a végére?

Most itt is eltelt már velem kicsit több, mint 13 év, úgyhogy 40 ledolgozott év után nyugdíjba megyek, hogy rendes, „főállású” nagymama lehessek. Megtisztelő módon felkértek, hogy vegyek még részt a Kalászi úti projektünk tervezésében. Hálás vagyok érte, mert érdekel a feladat, és nem is tudnék egészen passzív nyugdíjasként meglenni, de így, kötetlenebb munkaidőben már több időm lesz az unokáimra.

Honnan jött a repülés szeretete?

Egyértelműen a bátyámtól, aki végigjárta előttem a „ranglétrát”, ahogy utánam az öcsém is. Négyen voltunk testvérek: három fiú, egy lány. Én Egerben születtem, majd nőttem fel, ahol édesapámnak – asztalosmesterként – saját műhelye, édesanyámnak varrodája volt. Reálgimnáziumba jártam, ahol többek között latint, németet, valamint – választható nyelvként – görögöt és olaszt kellett tanulnunk. Mindazonáltal nem szerettem az iskolát, a mozgás sokkal jobban lekötött, ezért kezdetben úsztam, 1939-ben pedig a bátyámat követve beiratkoztam vitorlázórepülő-képzésre a gyöngyösi reptérre, Pipishegyre.

Szombaton, tanítás után felkerekedtünk, biciklivel letekertük az Eger–Gyöngyös közötti 50 kilométeres távolságot, utána gyakoroltunk, ott aludtunk, másnap folytattuk a gyakorlást, majd estére hazamentünk.

A nyári szünetben gyakorlatilag „kiköltöztünk” a reptérre. Nagyon jól éreztem magam abban a közegben!

Hogy nézett ki akkoriban a repülős-képzés?

Össze sem lehet hasonlítani a maival! Nem tartottak külön elméleti oktatást, hanem az ismeret­anyagot a gyakorlatban szedte magára az ember, ráadásul egyedül, oktató nélkül kellett lenned a vitorlázógépben, mert nem álltak belőlük rendelkezésre kétszemélyes változatok. Beültettek, kihúzták a repülőhöz kötött gumikötelet, és a gép elkezdett csúszni, aztán kis magasságban a levegőbe emelkedni. Ha három másodpercen túl fent tudtad tartani, akkor az idődet is elkezdték mérni, és aki eljutott vele 36–38 másodpercig anélkül, hogy visszahuppant volna a földre, annak megvolt az „A” vizsga. A „B”-hez már fordulókat is „beépítettek” az útvonalba, végül a „C”-hez öt percig kellett a levegőben maradnod, domboldalon kijelölt pályán. 1942-ben érettségiztem, majd rögtön utána önként jelentkeztem a légierőhöz, és bevonultam a kassai székhelyű Horthy Repülő Akadémiára, Szombathelyre. Itt vadászpilótának kezdtek kiképezni, ami vitorlázórepüléssel indult, de sok újat az előképzettségem miatt nem tudtak mutatni számomra. Az eredményesség értékmérője az volt, hogy mennyi időt vagyunk képesek egyhuzamban a levegőben eltölteni. A második évfolyamot téves adminisztráció miatt távolfelderítő kiképzéssel kezdtem, amit hamarosan korrigáltak. Ekkor már Veszprémben állomásoztam, ahol motoros gépekkel repültünk, én olasz Fiat CR-42-est és magyar MÁVAG Héját vezethettem.

A két év alatt a honvédség öttusa válogatottjába is bekerültem, ami a sportolás mellett remek lehetőséget teremtett a lógásra. Ugyanis, ha nem fűlt valamihez a fogam, akkor egyszerűen csak szóltam, hogy öttusa edzésem van, és elengedtek.

Úszni ugye korábban már úsztam, vívni még a gimnáziumban megtanultam, lovagolnom viszont nem kellett, mert nem voltak lovak, helyette bicikliztünk, ami ugyancsak „feküdt” nekem. Szóval, mindezt jó buliként éltem meg.

Mikor fejezte be a kiképzést?

1944 nyarán, augusztus 20-án avattak hadnaggyá. A harmadik évfolyamot – ami Kassán lett volna – már nem kezdhettük el, mert akkora méreteket öltött az emberhiány, hogy azonnal szükség volt ránk, akadémistákra. Budapesten személyesen Horthy Miklós kormányzó avatta fel az évfolyamunkat, amire korábban nem akadt példa, mert addig csak a nevében jártak el. Az igazat megvallva, velem ez mégsem történt meg teljesen „tisztán”, mert páran az esemény előtt elmentünk fodrászhoz, ahol én végeztem utolsóként, és mire visszaértem, addigra a többiek már felsorakoztak a kormányzó előtt, így kénytelen voltam nézőként részt venni a saját avatásomon, ami egyébként a többieknek fel sem tűnt, csak én tudtam róla. Nem sokon múlt, hogy már ezt megelőzően harcba küldtek bennünket, ám szerencsénkre kellő időben kijött valamilyen rendelet, ami megtiltotta az akadémisták bevetését.

László bátyámékat azonban ez a jogszabály még nem védte, így őket az avatásuk előtt bedobták a „mélyvízbe”. Szegény 1944. november 2-án légi bevetés közben eltűnt, azaz minden kétséget kizáróan lelőtték.

Sokáig semmit nem lehetett tudni – és még ma sem sokat – az esetről, mert az aznap vele tartó másik pilóta másnap lezuhant és meghalt, mielőtt beszélhettem volna vele a részletekről. A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján valahol Ceglédtől délre került összecsapásba.

Mikor vetették be először?

1944 decemberében, de előtte történt még egy s más.Szeptember 15-én csatarepülő tanfolyamra küldtek Debrecenbe, ám a front közeledte miatt időközben áttelepültünk Pápára. Mivel kiképzést és gépet egyik helyen sem kaptam, többször is panaszomnak adtam hangot, amiért néhány társammal együtt átirányítottak a Szent László hadosztályhoz, így egy időre „parkoló pályára kerültem”. Várpalotán kaptam gyalogos kiképzést, és végül csak november 30-án helyeztek át a 101. Honi Légvédelmi Vadászrepülő osztályhoz (később ezredhez), azaz a „Pumákhoz”, amit az év május 1-jén hoztak létre Magyarország légterének védelme céljából. A Puma elnevezést és a jelvényül használt vörös pumafejet Heppes Aladár parancsnokunk találta ki, aki mindig vitte magával ahhoz a vadászegységhez, ahová éppen áthelyezték. Az osztály jelmondata így hangzott: „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse”.

Az amerikaiak, majd az oroszok is nagyon hamar megismerték a nevét. Amikor csatlakoztam hozzájuk, már elsősorban utóbbiak ellen harcoltak, és német gyártmányú Bf 109-essel (Messerschmitt) repültek. Én is ilyenbe ültem bele, amire ugyan kaptam átképzést, de mindössze 6 óra 10 percet gyakorolhattam vele az első bevetésemig. Magasan a legjobb gép volt a magyar légierő állományában. Felszálláskor csak a megfelelő irány tartására kellett törekedni, mert amikor elérte a kellő sebességet, magától elkezdett emelkedni, leszálláskor pedig azt a pillanatot kellett jól elkapni, hogy mikor veszed le a lábadat a gázpedálról ahhoz, hogy biztosan landolj, de még ne zuhanj le.

Mai napig pontosan fel tudom sorolni a felszállás előtti ellenőrző szöveget: „Benzincsap nyitva, gyújtás bekapcsolva, kiegyenlítőmű kissé faroknehéz, jól be vagyok kötve, szemüvegen keresztül jól látok.”

Hány bevetésen vett részt?

Összesen nyolcon: előbb a Dunántúlon, majd – ahogy vonultunk vissza Németország felé – Ausztria területén. Az alacsony magasságban végrehajtott repülések voltak a legrosszabbak, amikor földi járműveket, repülőgépeket támadtunk. Ilyenkor azért kellett a lehető legalacsonyabban repülnünk, hogy az ellenség minél később vegyen észre bennünket. A gépünk alja olykor szinte súrolta a fák tetejét, és a lenti embereknek az arcát is látni lehetett. Vadászrepülő támadásakor szinte az összes háborús filmben mindenki hasra vágja magát, holott ez a valóságban pontosan fordítva történik: a többség állva marad, vagy a hátára fekszik, mivel mindkét helyzetben ugyanakkora felületet nyújt, és közben mindenki – ember, páncélozott gépjármű, tank stb. – folyamatosan téged, a repülőt lövi, miközben te is lősz. Borzalmas érzés! Előfordult, hogy szétlyuggatott géptesttel tértem vissza a bázisra. Nagyobb magasságban a légvédelmi ágyuk nyomjelző lövedékeihez kellett hozzászoknunk, ugyanis a földről mindegyiket a te gépednek szánják, és csak azt látod, hogy az összes feléd tart, ám a végén optimális esetben elhajlik a röppályájuk, azaz nem találnak el. Engem szerencsére nem találtak el. Az a hatalmas előnyünk volt az első vonalban harcoló katonákkal szemben, hogy mi kipihenve, a hátországból indultunk, majd napi másfél órányi bevetés után oda is tértünk vissza, ahol azután nyugodtan aludhattunk, és nem kellett egy hetet folyamatosan kibírnunk a fronton, amíg leváltanak bennünket.

Félt a repülések alatt?

Őszintén szólva, nem tudom. Amit biztosan állíthatok: tisztában voltam vele, hogy esetleg nem térek vissza a küldetésből – ahogy egyszer a bátyám sem tért vissza –, de hogy féltem-e, azt nem tudnám megmondani. 1945. március végén már Ausztriában állomásoztunk, onnan tértünk vissza harcolni Magyarország légterébe. Ekkor a Bf 109-eseink már majdnem mindegyikébe beszereltek MW 50 nevű motorgyorsító „koktélt”, ami fele-fele arányban metanolból és vízből állt. Ennek aktiválása pár perc erejéig megnövelte a repülő teljesítményét, így vészmegoldásként fel lehetett használni a gyorsabb, amerikai Mustangok előli meneküléshez is, viszont két ilyen akció után motort kellett cserélni a gépben. Áprilisban a Puma ezredből ismét három százados osztály lett, és a fiatal, tapasztalatlan pilótákat – köztünk engem is – tartalékba helyeztek. Ezután Lévay Győző, a 102-es vadászrepülő század parancsnoka ugyan pilótákat keresett, ahová jelentkeztem is, ám mire újra repülhettem volna, az összes gépük odaveszett.

1945. május 5-én kerültem amerikai hadifogságba a német–osztrák határ melletti Pockingban. Az egész háború legszebb emléke számomra, amikor véget ért.

Szerencsére az öcsém már nem jutott el odáig a kiképzésben, hogy őt is bevessék.

Hogyan és mikor tért haza?

Több mint fél évig élveztem az amerikaiak „vendégszeretetét”, végül 1945 karácsonya előtt engedtek el, a szenteste egy bécsi teherpályaudvaron ért. Mondjuk, amúgy sem rohantam volna haza, mert tudtam, hogy üres a ház, hiszen a szüleimet a front elől Németországba menekítették. Amikor a kórházvonattal eljutottam Kelenföldre, kiderítettem, hogy már visszatértek, de édesanyám egyedül van otthon, mert apámat tizenkét év börtönre ítélték. Néhány feltett kérdés után elengedtek, így karácsony másnapját már a keresztszüleim budapesti lakásán tölthettem, ahol a húgom is lakott, aki Pesten járt iskolába. A mindennapi élet fonalát gyorsan felvettem, hogy segíthessem édesanyámékat: előbb a FIAT autójavítónál, majd egy gyógynövény nagykereskedésben dolgoztam segédmunkásként, 1947-ben pedig épület- és műbútorasztalos segédlevelet szereztem. 1948-ban megnősültem, ám a feleségem kilenc hónapra rá meghalt, ezért 1950-ben újranősültem, ebből a házasságomból egy fiam született.

Természetesen a vitorlázórepülést is újrakezdtem, rendszeresen jártam a Hármashatárhegyre, a GANZ repülőklubba. Tőlük kaptam az ajánlást az Országos Magyar Repülő Egyesülethez (OMRE) mint motoros oktató, ahol 1948-ban katonákat tanítottam.

1949-ben kineveztek az Esztergomi Repülőiskola parancsnokhelyettesének, rövid időre rá parancsnokának, ahol közel hatvan növendékem volt. 1950-ben Békéscsabán az első oktatóképző iskola tanára, majd a GANZ-gyári repülőklub hivatásos motoros repülő-oktatója lettem, ahonnan pár hónap után váratlanul kirúgtak. Mondhatom, hogy amilyen hamar rám találtak, olyan hamar meg is szabadultak tőlem! A háború után hiánycikknek számítottak a tapasztalt pilóták, akik kiképezhették a következő generációt, ám ahogy ez megtörtént, rögtön fasiszták meg horthysták lettünk, és megbélyegzettekké váltunk.

Szóval pályát kellett módosítania?

Nemcsak pályát, hanem közeget is, mert a levegőből bekerültem egy irodába: a Felvonójavító-, később Felvonógyárban lettem műszaki rajzoló. 1956-ban végre felvettek a Műszaki Egyetem gépész­mérnök karára levelező tagozatra, amit korábban már kétszer elutasítottak, mert akkor még beírtam a jelentkezésemkor, hogy pilóta voltam. Harmadszor már nem tettem, sikerült is. 1962-ben diplomáztam, de közben kirúgtak a Felvonógyárból, így akkor már az UVATERV (Út-, Vasúttervező) alkalmazásában álltam.

Ez idő tájt költöztem Óbudára, amely akkor még a régi arcát mutatta, később – ahogy a lakótelep megépült – átköltöztem egy tízemeletes panellakásba a Flórián tér mögé.

Az UVATERV-nél ipari kötélpályák tervezése volt a feladatom. Véletlenül sem kérkedésből mondom, de az 1970-ben átadott János-hegyi Libegő ötlete és megtervezése az én nevemhez fűződik: én voltam a felvonó fő-, egyben gépésztervezője. Innen az ALUTERV-hez kerültem, ahol indiai drótkötélpályákat terveztem áruszállítás céljából. Egy évtizeden keresztül minden évben eltöltöttem három-négy hónapot ebben a hatalmas országban, amelyet a végére teljesen bejártam. A második évben mást akartak kivinni, de a helyiek annyira ragaszkodtak hozzám, hogy végül tíz év lett belőle. Nagyon szerettek az ottaniak, előfordult, hogy saját pénzemmel szálltam be az építkezésbe, meggyorsítva ezzel a kivitelezést.

Közel a kilencvenöthöz, hogy érzi magát? Mivel tölti a mindennapjait?

Köszönöm szépen, a rövidtávú memóriám már nem az igazi, de a régi dolgokra – ahogy ebből a beszélgetésből is kiderül – mind emlékszem. Fizikálisan szerencsére nincs okom panaszra, pedig nem éltem kimondott aszkéta életet: ha megkínáltak egy pohár borral, elfogadtam, ha megkínáltak még eggyel, azt is elfogadtam.

Az indiai utazásaim hatásaként sokáig szőttem otthon szőnyegeket a saját szórakoztatásomra, amiket még értékesíteni is tudtam.

Nagyjából öt éve lakom a békásmegyeri Gaudiopolis Evangélikus Szeretetotthonban, ahol jól érzem magam, de a szövést itt értelemszerűen már nem folytatom. Az elmúlt években sok repülős eseményre, élménybeszámolóra vittek el, és most, hogy egyedül maradtam, ezek száma csak nő. Öt éve például a kecskeméti repülőnapon Hende Csaba akkori honvédelmi miniszter tüntetett ki Szentiványi János bajtársammal egyetemben „a honvédelemért kitüntető cím I. osztályával”, tavaly­előtt meg kint jártunk a németországi Ingolstadt-Manching légi bázison, ahol beülhettünk egy olyan Messerschmitt Bf 109-be, amilyet a háború alatt repültünk. Tíz éve jelent meg önéletrajzi könyvem Egy élet viszontagságai címmel. Akit az itt elhangzottak részletesebben is érdekelnének, és be tudja szerezni, annak jó szívvel ajánlom.

Született óbudai?

Négy éves koromban költöztünk ide, tehát lényegében igen.

Óbuda melyik részéhez kötődik leginkább?

Sokáig Békásmegyer éltem, az Árpád Gimnáziumba jártam, sok időt töltöttem a kerület klasszikus központjában, ami város a városban. Amikor lehetőségem nyílt rá, ide is költöztem Óbuda szívébe. A földrajzi jellemzők miatt akkorát nem tudtunk bővülni, mint Pest és Buda, viszont van belvárosunk, hegyünk, külvárosaink, Dunánk.

Mivel 21 évig versenyszerűen kosaraztam, a sporton keresztül sok olyan barátra tettem szert, akik vidékről költöztek a fővárosba. Észrevettem, hogy legtöbbjük Óbudán érzi jól magát e különlegességei miatt.

Ön ügyvéd, aki hegyet mászik, vagy hegymászó, aki ért az örökösödési joghoz is?

Jogász vagyok, nem hegymászó, inkább felfedező. Az Everest-kalandot általában hegymászás kategóriába szokták sorolni, de én egyáltalán nem hegymászóként készültem erre.

Már huszonéves korom óta érdekelt az Everest, sokat olvastam róla, kíváncsi voltam, hogyan működik az ember agya alacsony légnyomáson, nagy hidegben, alacsony oxigénszint mellett;

érdekelt, milyen lehet oda felmászni, és ez miért nem sikerül sok tapasztalt mászónak sem. Arra a tényre is rábukkantam, hogy az északi oldalról magyar még soha nem ért föl. Hárman meghaltak az expedíciók során, sokan visszafordultak. Délről már megmásztuk mi magyarok is. Mind a kettő életveszélyes, de nem véletlenül próbálkoznak északon kevesebben.

Mitől nehezebb az északi oldal?

Egyrészt azért, mert Kínához tartozik, ahol a bürokrácia a legdurvább kommunista időket idézi. Ha valahogy mégis bejutunk az országba, a túloldalinál meredekebb területtel találkozunk, ahol folyamatos a mínusz 20 °C alatti hideg és a viharos szél.

Továbbá a két alaptábor kétnapi hegymászásra van egymástól. Egy komplett indiai expedíciós csoport már ott visszafordult, pedig tapasztalt hegymászók alkották.

A kettő között hol pihennek?

Közben van egy ideiglenes kis tábor, ami leginkább egy jakfarmra hasonlít. Az út a csúcsig majdnem végig hegygerincen halad, ahol mindig fúj a szél – sodort már le sátorral együtt embert, akit utána soha nem találtak meg. Ráadásul ezen az oldalon nincs gépesített mentés. Délen, Nepálban – mint volt angol gyarmaton – végig található GSM szolgáltatás, ha valaki bajba kerül, telefonon hívhat segítséget. Északon ilyesmi nincs, de felesleges is lenne, mert helikoptert csak a hadsereg használhat, ami egyébként fizikailag sem tudna 6000 méter fölé emelkedni. Ha valaki bajba kerül, két-három nap, amíg lekerül az alaptáborba, és onnan még két nap a kórház. A sérülteknek ezek nem jó kilátások, sokan már ezért sem vállalják.

Milyen időjárás kell a sikeres mászáshoz?

Folyamatosan figyelni kell a hétezer méter feletti úgynevezett időjárási ablakokat. Amikor például csak mínusz 20 °C van, és harminccal fúj a szél, az a jó idő a mászásra. Ilyen ablakok, ilyen napok északon ritkábban fordulnak elő, mint délen, ezért is jut föl kevesebb ember.

Hogy készült az Everest meghódítására?

Megnéztem, hogy mi magyarok eddig miért nem értünk fel. Az egyik oka az lehetett, hogy a profi próbálkozók is hegyről-hegyre edzettek. Én a testnevelési egyetem szakedző hallgatójaként másképp terveztem a felkészülésem, és ebben megerősített Ács Zoltán barátom is, aki Magyarország egyik legjobb hegymászója, és aki a 8000-esek közül hármat már oxigén nélkül megmászott. Arra jutottunk, hogy az Everestet ilyen értelemben nem egy hegynek tekintjük, hanem egy konkrét célnak, ami máshoz nem hasonlítható. Itt ritkán kell speciális sziklamászó technika, viszont folyamatosan olyan fizikumra van szükség, amiről mások azt mondják, hogy a szupermen kategória. Úgy készültem fel a mászásra, mint egy olimpiára. Ennek a sportágnak a neve „Everest hegymászás” volt a számomra. Az átlagosnál jobb az állóképességem, nagyon jól bírom az interval-terhelést…

Ez miféle terhelést jelent?

Gyakorlatilag úgy kell elképzelni, hogy egy ideig teljes erőből dolgozunk, majd szünetet tartunk kimerültség miatt, a pillanatnyi feltöltődés érdekében. Majd ismét jön a munka, amit szintén rövid pihenés követ. Oxigénhiányos állapot már 6000 méternél is előfordulhat, ám ahogy akklimatizálódunk, legközelebb már jobban bírjuk, mert jobban megköti a szervezet az oxigént, emelkedik a vörösvértestszám, nő a hemoglobinszint.

Nyolcezer méteres magasságban a test lassú haldoklásba kezd, elkezdi lebontani a fehérjét, és szép lassan elfogyunk. Aki nem elég edzett, a kimerültség miatt leül, és akár az is előfordulhat, hogy örökre elalszik…

Edzettségemnek és az elméleti tudásomnak köszönhető, hogy én ezeken a részeken a többiekhez képest sokkal felkészültebb és magabiztosabb voltam. A magabiztossághoz hozzájárult az is, hogy előző évben – a felkészülés részeként – megmásztam a közel 6000 méter magas Kilimandzsárót, így innen voltak behívható emlékeim. 6000 méter fölött a hegyi vezetőmre hagyatkoztam. A felkészülés idején rengeteget futottam. Meg kellett győződnöm arról is, mit bírnak a lábaim, ezért 2013-ban, a felkészülés második félévében végigjártam a Camino de Santiagót. Meggyőződtem arról, hogy a lábaim 800 kilométert tudnak gyalogolni, tehát bárhová elvisznek, ha csak rajtuk múlik. De ott fent nem csak rajtuk múlik. Futottam egy maratont is, holott korábban soha nem futottam egyben 10 kilométernél többet. Arra voltam kíváncsi, hogy ha leáll a testem, újra tudom-e indítani. Van egy mentáltréning technika, amit az olimpikonok is használnak. Azzal dolgoztam, működött, végigfutottam a negyvenkét kilométert.

Miben áll ez a technika?

Az a mentáltréning megoldás, amit én alkalmaztam, arról szól, hogy ismerni kell a területet, ahová készülünk. Én például szinte méterről-méterre kielemeztem a maraton útvonalát. A Google-Earth segítségével megnéztem minden részletet, minden méteren tudtam, mire számíthatok. Amikor kimerültem, ezeket az emlékeket hívtam be, és átlendültem a holtpontokon. Jó tapasztalat volt. És hogy ez miért kellett? Mert tudtam, hogy az Everesten a csúcs után visszafelé le fog állni az izomzatom. Addigra már több mint húsz órája mászunk majd, alig eszünk, alig iszunk, gyakorlatilag nem mozognak az izmok.

Amikor lefele jöttem, és el is fogott az a borzasztó érzés, akkor arra gondoltam: ez pont olyan, mint a maraton, húzzuk csak be azokat az emlékeket! Segített, újraindult az izomzatom, mentem tovább.

Ilyenkor mi lendíti át a holtponton?

Rengeteg belső tartalékunk van, amelyet aktivizálni kell, így ez segít átlendülni a holtpontokon. Lényeges ez a momentum például akkor, amikor az ember azzal találja szembe magát, hogy lefelé 7500 méternél az utolsó oxigénpalackja nagyrészt üres.

Ön ráadásul asztmás is.

Mivel 21 évig versenyszerűen kosárlabdáztam, ez úgy felkészítette a szív- és érrendszeremet, hogy számomra nem volt megerőltető az intervall jellegű megterhelés, ezt reaktiváltam a felkészülés évei alatt. Azt viszont nem tudtuk, hogy bírom a hétezer méter fölötti magasságot. Azért másztam meg Afrika csúcsát, a Kilimandzsárót közepesen akklimatizált állapotban, hogy kiderüljön, rosszul leszek-e. Vittem magammal egy mászótársat, egy magyar barátomat, és azt láttam, hogy ő rosszul volt szinte végig, viszont nekem semmi bajom nem lett. Az pedig tény, hogy aki asztmás volt, az is marad, és a tünetek bármikor megjelenhetnek a nagy magasságban. Utólag kiszámoltam: az oda-vissza úton öt asztmás rohamom volt 8000 fölött, komoly fulladásos tünetekkel.

Olyankor mit tudott tenni?

Megvártam, amíg elmúlik. A másik lehetőség ugyanis az lett volna, hogy végleg ott maradok. Nekem négy éves korom óta nem volt asztmás rohamom. A vizsgálatok szerint nyugalmi állapotban erőltetett légzéssel élek, ám amint elkezdek sportolni – ezt a teszteken ki tudták mutatni a testnevelési egyetemen –, az asztmás tünetek megszűnnek. Viszont amikor nincs oxigén, és a tüdő fokozottan dolgozik, beszűkül a légcső, megjelenhet a roham. Az első borzasztó volt, a második sem volt egy fáklyás menet, de akkor már tudtam, hogyan kezeljem, és meddig fog tartani. Ezt is túl lehetett élni pánik nélkül.

Ki segítette feljutni a csúcsra?

Kértem egy biztonsági szakvizsgás serpa vezetőt. Luxusellátásra nem volt szükségem, nekem ne tegyenek a fenekem alá széket, igazi élményt akarok, ellátom magam. Ételt kértem, mert tudtam, hogy ahhoz nem lesz erőm, hogy főzzek, a sátrakat verjék fel alaptáborokban. Följebb nyilván én is részt akartam venni az ételhordásban stb. Nem engedték annyira, de azért törekedtem rá. Szépen, megfontoltan mentem, többnyire már nem volt felvert sátor, mire elértem a táborokat. De nem volt baj, felvertük a sátrat 7700 és 8300 méter magasságban is, amikor alig álltam a lábamon.

Tehát kényelmi szempontok nem motiváltak, a biztonságiak viszont annál inkább.Tudjon valaki segíteni, ha mondjuk ott lógnék a hegyoldalon kiszolgáltatottan.

Többször kerültünk életveszélyes helyzetbe, olyan is akadt egy alkalommal, amikor a vezető volt bajban, és én segítettem neki. Kis csoporttal másztunk öten, de egymásra csak a hegyi vezetőinkkel figyeltünk igazán. Általában mindenkinek egy hegyi vezetője volt, kivétel egy agyonszponzorált, nagyon szimpatikus japán úriembert, akinek hiányzott közel a fél tüdeje, de 60 százalékos tüdőkapacitással jobban mászott, mint mi valaha fogunk. Megszállott amatőr hegymászó volt 53 évesen. Neki ötfős csapata volt, kamera, mentő – mindent adtak, mert a szponzorok fizették.

Mindenki külön mászott a saját csapatával?

Mindenki a saját ritmusában mászott, a hegyi vezetőm nyilván hozzám igazodott mint mászótárs.

Melyik volt a legveszélyesebb szakasz?

Egyik sem volt könnyű vagy veszélytelen. Három lépcső van a csúcstámadásnál, ahová 8300 méterről, a 3-as táborból indulunk. Még előtte van egy nagyon nagy hófal, úgy néz ki, mint egy hatalmas sípálya. Utána sziklákat kell mászni. Feljutunk a kettes táborba, 7700 méterre, onnan pedig a hármas következik, szintén sziklákon keresztül. Van közben néhány erős sziklamászós szakasz is biztonsági kötéllel.

A hármas tábor az úgynevezett halálzónában van. Ott ugyanis már tényleg haldoklik a szervezet az említett okokból.

Ott pihentünk pár órát, de aludni nem tudtunk, nem is nagyon lehetett az oxigénmaszk miatt.  A csúcsra a következő éjszaka indultunk.

Mekkora az utolsó táv?

Az utolsó táv magaslatban 8300-tól majdnem 600 méter szint, de borzasztó rossz terepen. Itt van a híres egyes, kettes és hármas lépcső. Az egyes lépcsőnél már holttestekkel lehet találkozni korábbi expedíciókból.

Ezt fölfelé sötétben kellett leküzdeni?

Lámpa volt rajtunk, de nem is baj, hogy sötét volt, így legalább nem láttuk, hova zuhannánk le. Ezt követően jött a kettes lépcső. Az hegygerinces, de borzasztóan nehéz szakasz. Mintha a világ legcsúszósabb, összetört hullámpaláin másznánk, vagy csak sima palán, szöges bakancsban. A kicsúszások miatt be voltunk kötve. Súlyos összegeket fizetnek az expedíciók, hogy minden szakaszon legyen kötél, de nem mindig van meg, mire odaérünk. Ezt követte a harmadik lépcső, egy igazi havas mászás, aminek a végén 40 méter sziklafal várt ránk 8800 méterig. Onnan még egy rövidebb, de nehéz távot kell megmászni, amikor már szinte helyben tapossuk a porhavat.

Nagyon energiaigényes, és ha elfáradunk, baj van, ilyen közel a csúcshoz is be lehet fuccsolni. Rendszerint a csúcstámadás alatt úgy volt, hogy tízet léptem, utána egy percet pihentem, és így teltek az órák.

Ráadásul engem oxigénpalack nélkül 7000-től 7200-ig még teszteltek az expedíció szervezői. Akklimatizációs körnek mondták, de pontosan tudtam, és meg is beszéltük persze, hogy azt nézik, kapok-e asztmás rohamot. Ugyanis palackot csak innen kaphatnak a hegymászók, így én is.

Még az expedíció közben is volt tesztelési szakasz?

Igen, fel kellett menni hétezer fölé, utána vissza az előretolt alaptáborba 6400-ig. Akklimatizálni kell a testet, mert egyébként az agyvíz kilép az agyüregekből, és szélsőséges esetben leállítja az agyat,  vagy tele lesz a tüdőnk vizenyővel. Mindkettő halálos. Az akklimatizáció miatt én kétszer mentem végig 5200 méterről 7000 méterig, és éreztem, hogy harmadszor nem akarok. Borzasztóan nehéz volt a tudat, hogy 6000 méter fölött meg kell állnom tíz-húsz lépésenként, de félelmet soha nem éreztem. Még az is megterhelő ilyenkor, amikor alszunk, hiszen energiát veszítünk, még ha keveset is. Amikor megvan az akklimatizációs kör, egyszer csak azt mondják: gyerekek, hat nap múlva ablak, akkor indulunk. Nyolc nap alatt kell visszaérni a csúcs érintésével.  Az előretolt alaptáborból 6400-tól 7000-ig nagyrészt jég- és hófalas mászással hat óra alatt kellett felérni. Aki nem ért oda ennyi idő alatt, az ment vissza az alaptáborba 5200 méterre, nekik véget ért az expedíció. Ezt nagyon komolyan vették a vezetőink, tehát itt is kőkeményen teszteltek. A szerződésben szerepel, hogy a vezetők bármikor megtilthatják az expedíció folytatását, ha túl veszélyesnek ítélik számunkra.

Én öt és félóra alatt másztam viharban, teljes felszereléssel a hófalon 7000 méterig. Azt mondták, hogy ez jó szint.

Utána volt reggel az asztmateszt, és kiderült, hogy az is rendben van, és onnantól oxigénnel folytatom majd, ha visszatérünk a csúcstámadásra. Örültem, hogy egyáltalán így lehetett, és nem vágtak ki a rendszerből, asztmásként palack nélkül borítékolható lett volna a halálom. A mi oxigénpalackjaink tartalma körülbelül 7000 méteres magasságon lévő légsűrűségnek felelt meg, tehát azokkal sem tengerszinti sétagalopp a mászás. Ezért ha valaki 7200 méterig nem megy fel oxigén nélkül, annak a palack sem segít, ő is mehet haza. Ha tengerszinti oxigént használnánk, akkor húsz palack is kevés lenne, de ember nincs, aki annyit fölvinne oda. Nyilván erre is figyelni kell. Így ezzel az 5–7 palackkal kell mászni oda és vissza csúcstámadáskor. Amikor én fenn voltam 8848 méteren, akkor azt mondták, hogy már csak 7600-as levegőnk van. Visszafelé 7500-nál teljesen fáradt voltam, amikor kiderült, hogy nem jó a palackom, már csak külső levegőt szívok, az pedig ott nekem nagyon nem tett jót. A hegyi vezetőm előrement, már sötét volt, senki nem mászott, csak én. Néhányan fönnmaradtak 8300-on aludni, de annak nagyjából 50 százalék az esélye, hogy valaki ezt túlélje. Mondtam, hogy lejjebb mennék 7000-ig, az 1-es táborba, mert ott 90 százalék a túlélés éjszaka.

Amikor 7500-nál rájöttem, hogy nincs oxigénem, nem tudtam mást tenni, fogtam a biztonsági kötelet, és lecsúsztam a hegyi vezetőm mellé, akinek hiába kiabáltam volna, úgyse hallotta volna meg.

Berántott, megkérdezte, mi van, mire elmondtam, hogy ebben a palackban biztos nincs oxigén. Megnézte, tényleg nem volt. Összenéztünk: 8000 fölött holttestet sem hoznak le, de itt még mutatkozott elég esély. Megcsináltuk.

A csúcson mit érzett?

Mint az élethez alapvetően, az agyi tevékenységhez is oxigén kell. Ott fönt gyönyörű, és tényleg gyönyörű, de mosolyogni sem tudunk hozzá. Belül van egy borzasztó jó érzés, hogy vége, följebb nem lehet menni. Aztán jön a következő: akkor lejjebb kéne menni. Az egy picit elszomorított.

Összesen 20 percet töltöttünk a csúcson, majd indultunk lefelé. Ekkor történik a balesetek és a halálos balesetek 80 százaléka. Azt mondják, hogy az eufória és a kimerültség miatt.

Azt gondolom, hogy hogy ez inkább a kimerültség okán lehet, szerintem a szupermenek szupermenje az, aki ott fönn energiával rendelkezik arra, hogy eufóriát érezzen. Mire felértünk, nyolc órát másztunk, előtte nyolc órát nem aludtunk, tehát tizenhat órája voltunk fönt úgy, hogy előtte sem voltunk kipihentek. Tehát sötétben lefelé, 7100-nál jött az oxigén, és onnantól 45 perc alatt beértem az 1-es táborba. Kizárólag a következő lépésre figyeltem. 8000 méter fölött a következő lépés szó szerint a következő lépést jelenti. Kiszámoltam, hogy arra kell menni, nyolcat lépek, és nagyon fontos, hogy közben erősen lélegezzek ki. Amikor kevés az oxigén, akkor soha ne befele, hanem kifele lélegezzünk, mert a befele légzést a rekeszizom magától is megoldja. Sok hegymászó nem ismeri ezeket a technikákat. Én élettant, biokémiát és mindennemű olyan tudományt tanultam a Testnevelési Egyetemen, ami a halálzónából kisegít, ezért iratkoztam be szakedzőnek.

Magyar egyetemeken tanultam, itt lettem jogász, itt sportoltam, tevékeny vagyok a Kosárlabda Akadémián, a TF-en lettem szakedző, és büszke óbudai vagyok. A csúcsra felvittem hét különböző zászlót (mindegyikből egy nagyot és egy kicsit), és visszahoztam a nagyokat. Ezeket a számomra fontos szervezeteknek, köztük az óbudai önkormányzatnak ajándékoztam.

Életében úgy képviselte Óbudát sportolóként, edzőként és újságíróként, hogy munkásságával méltán kiérdemelte a kitüntető címet. A közelmúltban, február 17-én lett volna 93 éves. Budapesten született 1925-ben Pochlenc Pál néven. Édesapja Pohlencz Pál tisztviselő volt, aki foci játékvezetőként sokszor fiát is magával vitte a meccsekre – a sportot tehát már gyermekként megismerte a TVE pályáin. Ez a sportkör volt Magyarország harmadik legrégebben alakult egyesülete. 1887 januárjában egy kisvendéglő különszobájában gyűltek össze a sportot szerető óbudai mesteremberek és polgárok, és lelkesen megalakították a III. kerületi Torna és Vívó Egyletet.

A TVE úszószakosztálya már 1897-ben versenyeket rendezett a Lukács uszodában, tagjaik eredményesen szerepeltek az országos versenyeken is. Az indító torna, vívás után hamarosan az atlétika és egyéb sportágak is megjelentek a palettán. Például a teniszversenyek női résztvevői feltűnést keltettek, hiszen ekkoriban a hölgyek még nem voltak olyan aktív részesei a sportnak, mint manapság.

Peterdi Pál minderről csak hallomásból értesült, hiszen kora ifjúságában már kiforrott sportéletet talált, amibe iskolásként hamar bekapcsolódott. Elsősorban a vizes sportok iránt érdeklődött. A két világháború között Óbudán népszerűek voltak a vízi sportok, főként a vízilabda, sok gyerek kezdett el pólózni. Peterdi Pál is közéjük tartozott, és számos sikert ért el ifjúsági csapatával (az Árpád Gimnáziumba járt, ahol erős volt a sportélet).

Így érthető, hogy iskolái elvégzése után, egészen fiatalon, 1948-ban a III. kerületi TVE vízilabda csapatának edzője lett.

Kiváló pedagógiai és szakmai érzékkel vezette a csapatot, legfőbb szándéka már akkor is a fiatalok nevelésére irányult. Később, miután Óbudán megszűnt a vízilabda klub, az úszás felé fordult a figyelme, és évtizedeken át irányította a kerületi úszószakosztályt mint vezetőedző. Kiváló, tehetséges fiatal úszói sokszor eredményesen szerepeltek, bajnokok kerültek ki a szárnyai alól. Sokan emlékeznek arra, hogy nemcsak az úszás „mesterségét” sajátították el tőle, hanem életre is nevelte őket a mester, edző, pedagógus és sokuk számára „atyai jó barát”.

Az érettségi (1943) után természetesen dolgoznia kellett, hiszen a család jövedelme nem fedezte volna a sportszenvedélyt. Kezdetben gyári tisztviselő volt, majd villamosvasúti pályamunkás, és újra irodista lett (1951–1952.), de ekkor már nagyon érdeklődött az újságírás iránt is, amely később egész életének meghatározó tevékenységévé vált. Rengeteg tudósítása jelent meg sporteseményekről a különböző újságokban, később számos könyvet írt sportolókról, karrierekről.

Peterdi a saját bevallása szerint sem volt kiemelkedő sportoló, életét mégis meghatározta a sport. A MAC ifjúsági úszója és vízilabdázója volt 1943–1945-ig, majd a III. kerületi TVE vízilabdázója (1946–1948). A III. kerületi TVE, illetve a III. kerületi Vörös Lobogó úszó- és vízilabdaedzője lett 1948-ban, és egészen 1966-ig nevelte az utánpótlást, miközben a magyar öttusaválogatott úszóedzője is volt 1963–1967 között (a Balczó–Török–Móna-féle „aranykorban”). Legtöbbünk talán nem is tudja, hogy az 1970-es években a magyarországi kocogómozgalom elindítója Peterdi Pál volt, a kocog, kocogás, tömegsport szavak neki köszönhetik megszületésüket.

A tömegsport szenvedélyévé vált, lelkesen támogatta az óbudai fiatal focitehetségeket mozgósító Grundbajnokságokat. Római-parti lakásából naponta járt futni. „A láb mindig kéznél van” volt a szlogenje.

Nagyon szerette a korai reggeleket a parton, de a későbbi nyüzsgő evezős-sportvilágot is. Az 1960–1970-es években a Rómait ő nevezte el „proli-Rivierának”. Ekkora sportszeretet mellett a sors fintora, hogy hosszú, súlyos betegség után érte a halál 2000-ben.

Peterdi Pál egész életében az óbudai sport elkötelezett híve volt – sokat tett is érte. Idősebb korában az újságírás mellett az óbudai tenisz sportra fordította a figyelmét, és a Hévízi úti teniszpályán való rendszeres játék után a szakosztály irányítását is vállalta.

Szerintem egy eredményes sportember a leghitelesebb a sporttudósításokban is. Peterdi cikkei folyamatosan jelentek meg a Népsportban, a Képes Sportban, a Labdarúgásban, amelyeknek állandó munkatársa volt. Vidám, humoros természete is hamarosan jelentkezett az írásokban, ezért a Ludas Matyi és a Rádiókabaré is megkereste őt szerzőként. A TV-ben a Szeszélyes évszakok című műsorban vált népszerűvé „Tücsök és Bogár” rovatával. A humorára jellemző egyik legendává vált mondása, hogy szerinte kétféle ember létezik: „Akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.” Humoristaként elért sikereit 1983-ban Karinthy-gyűrűvel jutalmazták.

Peterdi Pálról az utókor elsősorban a művei alapján fog képet alkotni, hiszen bejárta a fél világot, öt olimpiáról tudósított (1972 München, 1976 Montréal, 1980 Moszkva, 1984 Los Angeles, 1988 Szöul). Az ottani magyar sikerekről és a legeredményesebb sportolóinkról újságcikkeket írt, majd később könyveket is.

Szerzőként és társszerzőként csaknem negyven könyve jelent meg, többek között például 1986-ban megírta az óbudai sportegyesület történetét.

(100 évnek is egy a vége – a III. kerületi TVE története, 1887–1987)

Egy legendás olimpiai győzelem óbudai sportolókkal

Remélem, megszületik majd egy könyv Peterdi Pál életéről és munkásságáról, mert ez nagyon időszerű lenne. Egyik méltatója szerint „Peterdi a szépirodalmi igénnyel megírt, de nagy tényanyagon alapuló sportriport műfaj magyarországi megalapítója”.

Itt, e cikk keretei között csak egy rövid idézetre van hely, amely jellemző írói stílusára és lelkesedésére – még olyan esemény bemutatásakor is, amelyen személyesen nem lehetett jelen. Vízilabda sportágunk mai napig tartó, sok évtizedes diadal­útjának egyik bölcsője az óbudai TVE csapata volt, amelyről Peterdi ezt írta könyvében:

„A III. kerületi TVE nemzetközi sikere és a magyar bajnokságon való egyre jobb szereplése azt bizonyította, hogy vízilabda sportunkban már két, közel egyforma játékerejű, nagy tudású együttessel kell számolni. Az FTC védte még a bajnokságát, de évről évre nehezebb dolga volt a »Kerülettel«, és 1922-ben már valóban csak hajszál hiányzott ahhoz, hogy Óbuda csapata megnyerje a magyar vízilabda-bajnokságot. A magyar bajnokság helyett az osztrák bajnoksággal vigasztalódott.

Komjádi Béla pedig tovább dolgozott ugyanazzal a lelkesedéssel, türelemmel és szakértelemmel, amellyel rövid pár év alatt klasszis-együttest nevelt a vízilabdában addig szerepet egyáltalán nem játszó óbudai csapatból.

Amikor az MTK-ból átment a III. kerületbe, az volt a célja, hogy ismeretlen fiatal kezdőkből alakítson ki épkézláb csapatot. Amikor pedig az FTC újra régi fényében ragyogott, akkor Komjádit már az a vágy fűtötte, hogy a zöld-fehérek számára méltó riválist neveljen, s a két csapat vetélkedése vigye előre a magyar vízipóló ügyét.

A terv első pontja beteljesedett. Fiatal legénykékből kiforrott a III. kerületi TVE nagyszerű csapata. És beteljesedőben volt a második pont is: az óbudai csapat felfejlődött a ferencvárosi vízilabdázók mellé. Komjádinak azonban most már – természetesen – ez sem volt elég. Tovább csiszolta, tanította játékosait. Egyetlen csapatnál sem folyt olyan szisztematikus, korszerű edzés, mint a III. kerületben, és Komjádi lelkesedése, vasakarata 1923-ban meghozta a teljes sikert. A III. kerületi TVE legyőzte az FTC-t, és ezzel első ízben megnyerte a magyar vízipóló bajnokságot.”

Itt egy kis kitérőt kell tennem, hiszen a kerület egyik sport-nevezetessége volt Komjádi Béla. A dunai szabad-uszodákban látott gyerekek közül rendre kiemelte a szerinte tehetségeseket, és belőlük nevelt nagyszerű pólós csapatot. Edzőként mindig nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlás-nevelésre, az ő felfedezettje volt többek között Keserű Alajos, Keserű Ferenc és Homonnai Márton akkori olimpiai bajnokok. A modern vízilabdasport létrehozója volt, és különböző – máig alkalmazott – edzéstechnikai újítás bevezetője, például a légstop, légpassz; illetve a medencén kívüli, tornatermi (erőnléti) edzést is ő honosította meg. Kedvessége és közvetlen stílusa miatt játékosai Komi bácsi becenéven szólították.

Komjádi Béla tanítványai 1924-ben biztosan, 3 pont előnnyel nyerték meg legújabb bajnokságukat, és ekkor már egy eddig nem is remélt cél, az 1924-es párizsi Olimpia lebegett a játékosok szeme előtt.

Az olimpiai magyar válogatott összeállt, a héttagú együttesben a III. kerületi TVE 4 játékossal, az FTC hárommal képviseltette magát. Innen újra átadom a szót Peterdinek, hogy érzékelhessék, milyen a szuper képzett, felkészült újságíró – olyan meccsről tudósít szuggesztíven, amelyen személyesen nem is volt ott, hisz akkor még meg sem született!

„… A 12 évvel előbbi stockholmihoz képest más volt a helyzet. Kifejlődött, megizmosodott a magyar vízilabdasport, s ha vérmes reményeket nem is táplált senki, tisztességes szereplésben joggal bizakodhatott. Ebbe a derűs hangulatba azonban váratlanul, bombaként robbant egy hír: a magyar csapat sorsolása olyan szerencsétlenül ütött ki, aminőre tán még nem is volt példa. Csapatunk a kiesési rendszerben lebonyolításra kerülő tornán első ellenfélül a többszörös olimpiai bajnokot, a világ legjobbját, Anglia együttesét kapta.

A hírre mindenki megrökönyödött. A hazai aggodalmaskodók siettek leszögezni: kár volt a magyar csapatot kiküldeni a párizsi Olimpiára.

A pánikhangulat ragályos, a csapat tagjai között is általános volt a rémület. Csak Komjádi Béla maradt nyugodt és bizakodó.

– Az angolok is csak emberek – mondta.

És minden gondja arra irányult, hogy megnyugtassa a játékosait. Gondoskodott kényelmükről, szórakozásukról, vezette az edzéseket, tréfálkozott.

Aztán elérkezett a magyar-angol mérkőzés napja a remek Tourelles-i uszodában. Különösebb érdeklődést nem váltott ki ez a mérkőzés, hiszen a találkozónak legfeljebb egy érdekessége lehetett: hány gólt lőnek Anglia válogatott félistenei a magyar csapatnak?

Felálltak a csapatok, megkezdődött a játék. Az angolok fogtak labdát, néhány húzás, máris ott voltak a magyar kapu előtt, és anélkül, hogy egyetlen magyar kéz is érintette volna a labdát – már zörgött is a háló. Újra ráúsztak – szinte szóról szóra megismétlődött az előbbi jelenet. Már 2:0-ra vezettek az angolok. Magyar kéz még mindig nem ért a labdához. Riadtan néztek egymásra, nem mert szólni egyikük sem. Érezték, hogy a világ legjobbjaival állnak szemben, itt nem segít semmi sem, hiába a forró akarás, lehetetlen feltartóztatni a fájdalmas, megsemmisítő vereséget. Majd újra sípolt a bíró, újra felporzott a víz, ahogy a labdára úsztak. Megint az angolok lendültek előre – és már 3:0-ra vezettek.

Micsoda szégyenletes vereség vár itt a magyar csapatra? Hiszen még arra sem képes, hogy labdához nyúljon, nemhogy gólt dobjon.

Ez a harmadik gól annyira megtörte a magyar csapatot, hogy a mérkőzés lényegében talán már el is dőlt. A játékosok elvesztették önbizalmukat.

Nem egyszerűen azt érezték, hogy nem megy a játék… Azt érezték, hogy tehetetlenek a nagyszerű angol csapattal szemben. Amikor azonban a harmadik gól után helyére úszott a magyar csapat, akkor valami történt.”

Peterdi szerint Komjádi csak a 3. gól után ismerte fel az angolok taktikáját:

„A bíró fütyült, a játékosok megindultak a labdáért. Az angol csapatnak volt egy jó gyorsúszója, aki mindig elhozta a labdát. A magyar játékosok nem tulajdonítottak nagyobb fontosságot ennek – három csatárunk, nem törődve azzal, hol a labda, nyugodtan megindult az ellenfél kapuja felé, hogy ott szokás szerint elhelyezkedjék. Nem vették észre, hogy hármukkal szemben mindössze egy védőjátékos tartózkodik ott, a többi öt már mind a magyar kapu előtt adogatja a labdát – három magyar védő ellen. A kettős emberelőny ellen már akkor sem volt orvosság – három villámgyors gólt eredményezett.

Komjádi a harmadik gólnál már nyugodt volt. Tudta, hogyan lehet ez ellen védekezni. A medence partjára rohant, és odakiáltott a játékosoknak:

– Ne féljetek, nincs semmi baj. Csak arra vigyázzatok, hogy egy angol se maradjon fedezetlenül. A csatárok ne ússzanak előre, hanem maradjon mindenki a párjával.

A csapat feléledt. Hát mégis lenne orvosság?

Volt – egy csapásra megváltozott a játék képe. Eltűnt az angolok ijesztő fölénye, az akciók nem tudtak többé kifejlődni. A taktikai húzás sikere egyszerre visszaadta a csapat játékkedvét, annyira, hogy már nemcsak az angol támadásokat fojtották el sikerrel, hanem előre lendültek, kezdeményeztek, gólt is dobtak, s a félidő 3:1 lett az angolok javára.

A második félidő első percében – 4:1. Jó, de ez már nem a magyar csapat súlyos taktikai hibájából született, szép akció eredménye volt, valóban gólt érdemelt.

S a parton ott ágált Komjádi Béla ingujjas, köpcös alakja, biztatta, lelkesítette játékosait, és szavai valósággal előrevitték, lendítették, dobták a csapatot.

4:2, majd 4:3.

De akkor már »időzavarba« került a csapat: úgy festett, hogy a magyar csapat – ezúttal Óbuda és Ferencváros kombináltja – hősies hajrája ellenére is elvérzik. (…) És ebben a pillanatban felharsant a Tourelles-i lelátó. Négy másodperccel a játékidő letelte előtt egyenlített a magyar csapat. Homonnai Lajos, a III. kerületi TVE középcsatára bedobta a negyedik gólt a világbajnokok hálójába – 4:4.

És már vége is. Illetve dehogyis van vége. A nemzetközi urak döntenek: folytatni kell.

Folytatták. Szédítő küzdelem volt, a vízilabda történetének talán máig legfantasztikusabb »ütközete«. A harmadik »félidőben« 5:4 az angolok javára. A negyedikben – a meghosszabbított játékidő leteltekor – 5:5. Újabb hosszabbítás következett. Az ötödik és a hatodik »félidő« szinte pontosan úgy zajlott le, mint az előző hosszabbítás. 6:5-ös angol vezetés után a második hosszabbítás második felében újra kiegyenlítettünk: 6:6.

A közönség dobogott, tapsolt, újrázott, soha még ilyen pólócsatát!

A játékosok szinte félholtan másztak a partra. Radmilovic, az angolok világhírű játékosa felkapta a parton keze ügyébe akadt rajtpisztolyt, és tréfásan a homlokához szorította:

– Inkább agyonlövöm magam, de nem megyek vissza.

Persze, mikor felharsant a játékvezető újabb sípszava, csak fejest ugrott ő is a többiekkel, hogy folytassa a játékot, megkezdje a hetedik félidőt.

És ebben a hetedik játékrészben megváltozott hirtelen valami.

A mérkőzés során eddig mindig az angolok vezettek, s nekünk kellett hallatlan, fogcsikorgató küzdelem, harc árán kiegyenlítenünk. Most azonban, a harmadik hosszabbítás első részében – Homonnai II. révén – 7:6.

Először vezettünk e szédítő, már csaknem két teljes órája tartó mérkőzés során.

Most mi élveztük azt a hatalmas lélektani fórt, amit adott helyzetben a vezetés ténye jelentett, és az angolokra nehezedett a kiegyenlítés mázsás feladata.

Nem oldották meg ezt a feladatot. A nyolcadik »félidőre« már nem is ugrottak be a vízbe, hanem valósággal beestek a fáradtságtól. És ebben a nyolcadik félidőben már az angolok nem nyúltak labdához. Játékosaink tartogatták, dédelgették a küzdelem tárgyát, »időre« játszottak, körbe-körbe úsztak, visszafelé indultak – és megtartották előnyüket.

Magyarország csapata tehát 7:6-ra verte a Londonban, Stockholmban és Antwerpenben győztes, háromszoros olimpiai bajnok gárdát, ezzel a párizsi olimpia legnagyobb meglepetését szolgáltatta, és egyben a magyar vízilabdasport addigi legnagyobb eredményét harcolta ki”.

Hát ez volt Peterdi Pál legfőbb érdeme a közvetítésekben is: a szemléletesség, az érzelmeket is megmozgató személyes beszámoló a sporteseményekről. Ugye, hogy – 46 évvel később is – pont olyan a beszámoló, mintha közvetlen helyszíni tudósítás lenne?

Óbudáról Pomáz felől közelítve 25 perces kényelmes autózással elérhető Csobánka. A festői hegyek ölelésében található község és környéke az őskortól fogva ember által lakott terület. Az Oszoly-csúcs, Csúcs-hegy, Kis-Kevély, Csobánkai-nyereg és a Hosszú-hegy által körülvett medence jellegzetes szub-alpin klímájának köszönhetően a környezeténél rendszerint néhány fokkal mindig hűvösebb időjárással kényeztet. A Polgármesteri Hivatal épületét balkéz felől elhagyva, a posta előtt parkíroztunk, hogy megkezdjük 15 kilométeres körtúránkat a sárga kereszt jelzést követve, a Kossuth Lajos utcán felfelé.

A házak fölé emelkedő Oszoly mészkősziklái helyenként 30 métert is meghaladó magasságukkal kővé dermedt óriásokként tekintenek le az alattuk megbújó kicsiny épületekre.

Falai az ország egyik legnépszerűbb mászó iskolájának számítanak. Generációk tanulták itt a mászás abc-jét; a régi utak ma már márványszépségű klasszikusok. Nem omladékos, és kiépítettségének köszönhetően a biztonságos ereszkedés gyakorlására is kiváló. Változatos, gazdag formakincsű útjai kitűnő terepül szolgálnak az alapfokú tanfolyamokhoz. A falmászások mellett áthajlás-, kémény- és repedésmászásokra is lehetőség van. Szinte minden mászó megtalálhatja a tudásszintjének megfelelő kihívást. A terep egyetlen hátránya, hogy a sűrű használattól a fogások elzsírosodtak, csúszósak.

A házakat elhagyva az Oszoly-pihenőhöz érkeztünk, ami több turistaút, illetve tanösvény találkozási pontja. Információs tábla és térkép is tájékoztat a lehetséges túraútvonalakról, de jó helyismeretünknek köszönhetően nem vesztegettük a drága időnket, hanem kaptattunk tovább a sárga kereszten a csúcs alatti nyereg irányába.

A fehérbe öltözött téli erdő és a szikrázó napsütés garantálta a jó hangulatot, miközben egyre sűrűbben kapkodtunk levegő után a meredeken kanyargó ösvényen.

A nyeregpont előtt sárga háromszög kalauzolt bal kéz felé. Éltünk is a lehetőséggel, és meg sem álltunk a 328 méter magas Oszoly-csúcsig. A sziklafal tetejét fából készült kettős kereszt koronázza, a kilátás több, mint szemet gyönyörködtető.

Az alattunk nyújtózó, valamivel több, mint 3000 lelket számláló település mellett nem mentek el szótlanul a történelem viharos évszázadai. Csobánka – egykori nevén Borony – középkori alapítású, valószínűleg kelta-római maradványokra épült. Az Árpád-kori Hont-Pázmány nemzetség itteni birtokai a XIII. században a pilisi ciszterciták tulajdonába kerültek, területén Pomázhoz hasonlóan gazdag szőlőkultúra virágzott. A török dúlást követően lakossága csaknem teljes egészében elpusztult. 1661-től a felsővattai Wattay család birtoka lett – Wattay Pál, Pest-Pilis-Solt vármegye helyettes alispánja, majd fia, János, a vármegye kuruc alispánja igazgatta a falut. Az 1690-es nagy török ellentámadást követően Csernovics Arzén szerb patriarcha vezetésével nagyszámú rác (szerb) népesség telepedett le a középkori Borony puszta területén.

A Délvidékről érkezett lakosság kezdetben pásztorkodással, később gyümölcs- és virágtermesztéssel foglalkozott. A svábok, szlovákok és cigányok betelepítése csak később, a XVIII. században kezdődött. A Türingiából érkező német családok a század közepén ideköltöző magyarokkal együtt újjáépítették a török idők óta romokban álló mai ófalut. A tótok a század második harmadában érkeztek, míg a cigányság 1760 után lelt otthonra a faluban. A település nemzetiségi összetétele a XX. század folyamán drasztikusan megváltozott. A szerbek többsége 1920, majd 1945 után áttelepült Jugoszláviába, a helyi svábokat – 1310 főt – az 1945-ös potsdami konferencián elhangzottak szerint 1946 márciusában, mindössze két nap leforgása alatt áttelepítették a németországi Wertheimbe. Helyükre felvidéki magyarok, illetve az Alföldről érkező jászladányiak és csángók érkeztek.

A kopár kilátópontról nemcsak az alattunk fekvő települést, hanem annak festőien szép tágabb környezetét is megcsodálhattuk. A tetőszintről balra a Csúcs-hegy, kicsit távolabb a Kis-Kevély magasodik. Velünk szemben a községet a Pilisvörösvári-medencétől elválasztó Csobánkai-nyereg lankái húzódnak, aminek folytatásában a Hosszú-hegy és a Pilis tömbje nyújtózik. A téli hideg és az idő szűke nem engedett sokáig bámészkodni minket. A nyeregbe visszatérve déli irányba, a sárga jelzést követve, a Csúcs-hegy felé vettük az irányt. Újabb meredek kaptató következett. A tetőszintet elhagyva, az ösvénytől nyugatra található kőfejtőben a mészkőre rétegződött hárshegyi homokkövet bányásztak. Az Ezüst-hegyen kifejtett durvább szemcseméretű világos­szürke vagy „ezüstszínű” homokkővel ellentétben itt sokkal finomabb szemcseméretű, sárgás-vöröses vagy rozsdaszínű tömböket termeltek ki. A homokkő alkotórészeit a kova cementálja össze. A homok anyaga a kvarc és kvarcit sekélytengerben kiülepedő folyami hordalék, melyet az akkori ősfolyó a hegyekből hozott magával. A kova, azaz szilícium-dioxid a mélyből, vulkáni működés hatására felfelé áramló vízben oldódva érte el és töltötte ki a homokszemek közti teret, és „ragasztotta” össze a homokkő alkotórészeit. A bányászat akkor kezdődhetett, amikor az építkezésekhez elkezdtek köveket használni.

A vályogházakat jellemzően a bányászott kövekre építették, de a település templomai is az innen fejtett tömbökből készültek, illetve az 1885-ben elkezdett budapesti Parlament építéséhez is szállítottak építőanyagot a csúcs-hegyi kőfejtőből.

A tájsebet elhagyva a Majdán-nyereg felé ereszkedtünk, majd tovább követve a sárga jelzést – először a pirosat, majd az országos kéket is keresztezve –, újra meredek hegyoldallal találtuk szembe magunkat. A Kis-Kevély oldalában vezető ösvény többször is megállásra kényszerítette a csapatot, hogy aztán a kisebb pihenőktől feltöltődve, újult erővel folytassuk utunkat egészen a Mackó-barlangig. A gazdag régészeti leletei miatt számon tartott barlang előterében az ásatások során kitermelt meddőből kialakult párkány remek piknikező hely padokkal és asztallal. A triász korú dachsteini mészkőben keletkezett járat rétegeiben 11 méter széles boltíves bejárat mögött tágas előcsarnok található, melynek mennyezetéről a beszivárgó olvadékvizekből kialakult méretes jégcsapok meredeztek. A lombjukat vesztett fák remek kilátást engedtek a már eddig bejárt utunkra, a neheze azonban még hátra volt, úgyhogy rövid szünet után a jelzett útról jobbra letérve keskeny csapáson kerültük meg a barlangot délnyugati irányba. A túra legnehezebb szakasza volt ez, oldalazás az erdővel és vastag hóval borított meredek hegyoldalban, ami tényleg csak az edzettebb túrázóknak javasolt. Viszont a Kis-Kevély északi oldalán található kilátóhely minden kínkeservvel megtett méterért elégtételt szolgáltatott. A Pilis kétségkívül legszebb panorámája tárult elénk a Visegrádi-hegység vonulatait is keretbe foglalva. Innen továbbra is jelzetlen csapáson haladtunk tovább, de már északnyugati irányba meredeken lefelé. A korábbi dolomitbánya felső peremét elérve balra tartva kerüli ki az ösvény a felhagyott bányaudvar szakadékszerű letöréseit, és vezet rá az országos kékre.

Szelídebb terepviszonyok közé érve, a Csobánkai-nyergen átvezető dózerúton vitt tovább a kék jelzés a Vörösvárt és Csobánkát összekötő műút keresztezésével a Hosszú-hegy irányába. Az erdősávot elérve balra a kék omega jelzést követtük, amely a Macska-barlanghoz vezető tanösvény is egyben. A jelzések felfestése itt-ott hiányos. Az erdészeti útra kiérve, azon balra tartva, a völgytalp futását követve viszont könnyedén elérhető az időszakos víznyelőként funkcionáló járatrendszer.

A környező hegyoldalakból időszakosan leömlő csapadékvizek nagyobb esőzések vagy hóolvadás esetén vízesés formájában érik el a barlang száját.

Bejárata úgy keletkezett, hogy a dachsteini mészkőben termálkarsztos folyamatok révén keletkezett járatrendszer a fölötte lévő homokkőréteg elvékonyodásával, majd átszakadásával felszínre nyílt a völgytalpon. 130 méteres hosszával és 24 méteres mélységével nem tartozik a jelentősebb barlangok közé. Néhány méterrel feljebb kapaszkodva egy másik, vasajtóval lezárt üreget is találunk. A Dinó-rejtek, vagy másik nevén Kiss Péter-barlang a Szent Özséb Barlangkutató Egyesület 2014 óta végzett kutatómunkája révén több új ággal bővült. Az igen fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt névadó hegymászó is az egyesület tagja volt. A számos barlangjárat feltárásában is aktív részt vállaló kiváló sportember 2013 májusában lelte halálát a Kancsendzönga (8586 m) csúcsáról lefelé tartva, amikor a bajba jutott Erős Zsoltért visszafordulva a bajtársiasság és a segítőkészség áldozata lett.

Innen újra jelzetlen ösvényen vezetett tovább az utunk a barlangoktól északnyugati irányba felfelé. Egy erdészeti utat lekeresztezve keskeny ösvény vitt föl a Ziribár-hegy déli oldalában a gerincre. Kitettségének köszönhetően délutánra szinte teljesen elolvadt ezen a szakaszon az előző nap esett hóréteg. A gerincen futó keskeny csapás több szakaszon is növényzettől mentes, ami déli irányban nyit pazar kilátást a Pilis és a Budai-hegység bérceire. A 410 méteres főcsúcs előtti kopár nyeregben aknabarlang, a Ziribár-zsomboly ásítozik. A tetőt elhagyva újra vastag hórétegben gázoltunk északi irányban lefelé, míg egy erdészeti úton jobbra fordulva el nem értük a Hosszú-hegyet délről elkerülő murvás kerékpárutat. Délkeletnek fordulva rövidesen nyílt terepre értünk. Az út mellett álló lovarda körül szabadon sétálgató állatok félelmet nem ismerve egyből körénk sereglettek.

Későre járt már. A délutánra felhők mögé költöző Nap lassan a környező hegyek alá süllyedt. Sajnos nem volt időnk a derék hátasokkal hosszabban barátkozni. Az erdőbe visszatérve, az elágazásnál balra fordulva újra az országos kéken baktattunk, amiről jobbra letérve a zöld jelzésen az erdei Sarlós Boldogasszony kápolnát is útba ejtve, majd a Dera-patak futását követve, fáradtságtól elcsigázva gyalogoltunk vissza túránk kiindulópontjára, Csobánkára. Az eddigi legnehezebb anzikszos túra volt mögöttünk, de kétségkívül ez volt a legszebb.

Az Óbudai Társaskörben, a Népzenei Iskola Kobzos Kiss Tamás emlékére szervezett koncertjén játszott először Erdal Şalikoğluval, aki önhöz hasonlóan sokat játszott együtt Kobzos Kiss Tamással. Korábban nem is találkoztak?

Nem találkoztunk, bár Tamás mindig mondta, hogy Erdallal ezt csináltuk, meg azt csináltuk. A felvett CD-ket ideadta, meghallgattam, de soha nem találkoztunk személyesen. Jó volt vele zenélni, és remélem, hogy lesz máskor is alkalom erre.

Az Óbudai Társaskörben régizenét és népzenét játszottak, korábban a Nyitott Műhelyben viszont tangókat adott elő.

Mózer Ádám barátommal – aki leginkább klezmer zenét játszik, de mellette sok improvizatív zenét is – volt egy ötletünk, hogy két harmonikával játsszunk tangókat. Én inkább zeneszerzőnek látom magam, mint előadóművésznek, és sok tangót is írtam életemben. Tudok játszani hangszereken, de inkább próbálok mindig valami újat hozni a zeneszerzésben. Ezeknek a tangóknak az alapja nagyon kevés hangból áll, lényegében ez egy olyan alapterv, amire lehet improvizálni, figyelve a közönségre is. Közben sokat mesélek a tangóról és arról, hogyan jutottam el a régizenétől a tangóig.

És hogyan?

Hagyomány Provance-ban, hogy nyaranta bálokat tartanak a város főterén. Gyerekkoromban a bátyám – aki sokkal idősebb nálam – vitt ezekre a bálokra, és akkor nagyon megszerettem a bandoneón hangszert, amivel tangót játszanak. A nagynéném nagyon jó tangótáncos volt, és tanított engem. 12–13 éves koromban kezdtem táncolni, és nagyon sokat táncoltam. Amikor komponálni kezdtem, tangókat is írtam. Sok olyan országban jártam, ahol híres a tangó, például Kolumbiában. Sajnos nem voltam Argentínában, ahol a hozzám hasonlóan okszitán származású Carlos Gardel volt az egyik legfantasztikusabb tangóénekes. Volt a XX. század elején Argentínában egy Torito becenevű boxoló, Justo Suarez, akiről még Cortazar is írt egy novellát. Sok verset is írtak hozzá, köztük egy barátom is, aki megkért arra, hogy írjak zenét a verseihez. Nem akartam használni a régi tangókat, eredeti zenéket írtam, úgyhogy már régóta kötődöm a tangóhoz.

Ezek szerint élőzenei élményeken keresztül szerette meg a zenét.

Én egy olyan kis faluban laktam egy tanyán, ahol csak parasztok éltek. Az apám vasutas volt, az anyám sorompós, nyitotta, zárta a sorompót, de közben varrónőként is dolgozott. Talán 25 éves koromban vettem először boltban ruhát, azelőtt mindig az anyám varrta kabátokat, nadrágokat hordtam, így nem hasonlítottam senkire öltözködésben. A tanyán az emberek okszitánul beszéltek és énekeltek.

Beleszülettem az okszitán kultúrába, ahol az emberek meséltek és énekeltek, ezért szeretem még ma is jobban az élőzenét, mint a hanghordozóra rögzítettet.

Mi a plusz az élőzenében?

Ott van az ember. Nemcsak a zene jön, hanem az ember személyisége is, a mosolya, az adott szituációban való megnyilvánulása; remeg a keze, ha ideges, vagy nagyon jól érzi magát, és így sokkal érdekesebb, mint a felvételről hallgatott zene. Ráadásul a stúdióban sokszor veszik fel, aztán összevágják, a koncerten viszont egyszeri esemény történik. Én sokat tanulok játék közben is. Mindig szerettem a régizenét, és szeretek a régiből újat csinálni. Ez izgat igazán. Ha meghívnak furulyásnak, akkor megtanulom, amit játszani kell, de ha szabadon engednek, már teljesen más a zenei világom, mint az általános. Mindenhonnan összeszedett részletekből tudok egy koherens zenei világot építeni. Ezt csinálják az írók, a filmrendezők is – nincs teljesen új, de ahogy a részletek összekapcsolódnak, az teljesen egyéniként jelenik meg.

Valahol igazi trubadúrnak nevezték.

A trubadúr okszitánul azt jelenti, hogy valaki, aki talál. Azt jelenti, hogy valaki, aki úgy gondolja, hogy a levegőben vannak olyan dolgok, amiket összekapcsolhat, és csinálhat belőle egy dalt. A trubadúr mai megnevezéssel zeneszerző-költő. A versírás az elsődleges a számukra, de a hozzá tartozó zene is fontos. A sanzonban egy-két zenei téma van, az okszitán dalban legalább nyolc téma, zeneileg sokkal összetettebb. A trubadúrok akkor írták a legtöbb verset, amikor még nem volt zene mellette. A prozódia is nagyon fontos, de egy szöveget többféle ütemben is lehet játszani. Kobzos Kiss Tamással is ezekre figyeltünk, hogy többféle ütemben is játsszunk, így sokkal izgalmasabb volt. A visszhangokat, a rezonanciákat kerestük. Találtunk kapcsolódást a magyar régizenével és az arab zenével is, hisz amikor a trubadúrdalok születtek, sok volt az érintkezés az arab kultúrával. A középkorban a háborúban a legtöbb ember, aki meghalt, fegyveres ember volt, a mai háborúkban a civilek közül halnak meg a legtöbben. Akkoriban lehetett kulturális találkozás a háború folyamán, mert a harcosok mellett találkoztak a civilek is, akik kiegészítő szolgáltatásokkal követték a hadsereget, és kapcsolatba kerültek a lakossággal. Ez a kontaktus volt erős kulturális hatással mindkét félre. Később a nyugati kultúra klasszicizálódni kezdett, a törvények betartása, harmóniák, a tiszta hang volt a minta, az arabok pedig maradtak annál, hogy egy szólamot sokféleképpen díszítenek. Az arab kultúrában a díszítés a fontos. Tamás éneklése azért volt különleges, mert nagyon kevés énekes tudott trubadúrdalokat rendesen énekelni. A legtöbben operahangokkal énekelték a trubadúrdalokat, ami egyáltalán nem működik, bár zeneileg igen, de a lényeget tekintve nem. Ha megnézzük, hogy kik voltak a trubadúrköltők, akkor megkapjuk a választ is. Oroszlánszívű Richárdtól nem lehet várni, hogy kiművelt énekes legyen, de biztos, hogy volt egy természetes hang, amin megszólaltak annak idején a trubadúrdalok. Tamás népies hangvilága visszahozta a trubadúrdalok világát.

Tizenhatéves korában járt először Magyarországon. Hogyan került ide?

Nagyon fiatalon kezdtem zenélni, így fiatalon kerültem egy néptáncegyüttesbe Provance-ban, ahol provance-i táncokat kísértünk dob-furulyával. De nekem volt már kontaktusom a magyar népzenével is. Anyám látott egy műsort a Touloni Operában a Magyar Állami Népi Együttessel, és megvásárolt egy hanglemezt az előadás után. Hazahozta, és vett egy lemezjátszót, hogy hallgatni tudja ezt a műsort. Én talán négyéves voltam ekkor, és ez a zene majdnem állandóan szólt otthon. Ebből sokat tanultam. Aztán felmerült, hogy lehetne nálunk fogadni egy magyar együttest, viszont nem volt elég pénze a La Farigouleto provance-i együttesnek, hogy meghívjuk, ezért egész júniusban a kempingekbe jártunk zenélni, hogy összegyűjtsük a pénzt. Nyolcan vállaltuk a néptáncegyüttesből, három pár táncos és két zenész. Mindennap játszottunk.

Egy hónap alatt összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy meghívhattuk a magyarokat. Megdolgoztunk érte, de nekem nagyon fontos volt, hogy láthassak élőben magyar népzenészeket.

Megjöttek, én elővettem a furulyát, játszottunk együtt, minden próbán ott voltam, és csak játszottunk, játszottunk. Aztán egy év múlva mi jöttünk Magyarországra, de én azt az évet kihasználtam, és elkezdtem magyarul tanulni. 16 éves voltam, és nagyon komolyan vettem. 1971-ben jöttem először. Érdekes volt látni az itteni valóságot, mert kommunista családból származtam, az apám szakszervezeti vezető volt a vasutasoknál. Amikor ide jöttem, sok mindent másképpen láttam, mint ahogy otthonról elképzeltem. A kultúrházak nagyon tetszettek, de az emberek nem tűntek akkor olyan boldognak, sajnos most sem. Mindenesetre nem láttam akkor a rajongó kommunizmust, de a vadkapitalizmus sem javított a kisember életén. Viszont sok olyan emberrel találkoztam, akikkel a mai napig barátok vagyunk. Onnantól kezdve sokszor jöttem Magyarországra.

Kobzos Kiss Tamással mikor találkozott?

Tíz évvel később itt találkoztam Magyarországon a feleségemmel, és Kobzos Kiss Tamás az ő baráti társaságába tartozott. Sokszor mondták, hogy meg kéne ismerkednünk, mert nagyon hasonló a zenei világunk. Ebben volt valami igazság, sok közös pontot találtunk, ő ismerte a trubadúrköltészetet, sokat beszélgettünk a balladákról, Olaszországról, mert én olasz származású is vagyok, és készítettünk együtt egy műsort, a jeles napok régizenéjét. Én elég ismert voltam Provance-ban, és szerveztem egy pár hosszú közös turnét, Tamás pedig Magyarországon szervezett koncerteket. Sokszor volt lehetőségünk együtt zenélni kettesben, aztán együttesben is. Trubadúrműsort is csináltunk. Később én elkezdtem egy projektet Vents D’Est (Keleti szél) néven.

Itt tudtam megvalósítani, amit igazán szerettem, hogy együtt legyen régizene, népzene, jazz, kortárs zene, improvizációk különböző népzenei alapokkal.

Tamás zenei világától ez egy kicsit messzebb állt, ráadásul közben ő az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója lett, így kevesebbet koncertezett, sok időt fordított tanításra. Akkoriban kezdett duóban játszani Erdal Şalikoğluval is. Az ő zenei világuk nagyon egymásra talált, az enyém a sokirányúságával kicsit eltávolodott ettől.

A Vents D’Est elnevezés a zene keleti hatására vonatkozik?

Pontosan ebből adódott félreértés, de a félreértés mindig jó. A Vents D’Est úgy kezdődött, hogy Rosta Katalin, aki most a Kaláka Fesztivált szervezi, felvetette egy Tamással közös fellépés után, hogy lehetne olyan koncert is, ahol én végig a színpadon vagyok, mellettem váltják egymást a zenészek, és mindenkivel játszom. Csináltunk egy előadást, ami úgy kezdődött, hogy Szabados György zongorázott, és Gyurinál van százezer lehetőség a zongorán, meg nekem a háromlyukú furulyán, és kínai pentatonra improvizáltunk. Írtunk egy kis témát, ez lett az első darab Keleti szél címmel, Szabados György elnevezése után. Aztán azt gondoltuk, hogy egy ilyen koncertet föl kellene venni. 1990-ben az Almássy Téri Szabadidőközpontban fölvettük, csináltunk egy lemezt, és az első szám címe lett a lemez címe is a kínai pentaton alapján. Franciaországban meghallgatta valaki ezt a lemezt, és szervezett koncerteket. A Szabados György, Téka együttes, Sebestyén Márta, Vujicsics együttes, Ökrös Csaba, Kobzos Kiss Tamás fémjelezte csapatnak kellett együttesnevet találni, és ez lett a Vents D’Est. Egy francia újságban azt írták rólunk, hogy emberi és zenei fraternitás, testvériség vagyunk. Tizenheten voltunk, és ebbe az együttesbe mindenhonnan jöttek emberek. Később Szabados György kiszállt, mert ő mindig improvizált a szólókoncertjein, és azt vette észre, hogy Vents D’Est témákat játszik, s ez őt zavarta. Egy Serge Viallat nevű francia zongorista szállt be a helyére, aki kicsit máshogy játszott, aztán helyette egy Wodraszka nevű lány jött, akinek a játéka jobban hasonlított Szabadoséra. Tíz évig játszottunk így, hogy mindenkit hívtunk, akikkel találkoztunk, fesztiválokon is, volt, hogy 150-en léptünk fel egy koncerten. Ugyan nem egyszerre voltunk a színpadon, de igazi bolondság volt. Most készülünk egy új műsorral, ami teljesen más lesz, de a lényeg benne, hogy én hozom a témákat, és együtt játszunk. Én vagyok a zeneszerző, a fellépők játsszák a témát, és közben improvizálnak. Ökrös Csaba, Borbély Mihály a Vujicsicsből, Ágoston Béla, Mózer Ádám, Porteleki Áron dobos, aki teljesen szabad zenét játszik, és az új generáció is bekapcsolódik a Söndörgőből, valamint a fiam, Baltazár is, aki hétéves volt, amikor kezdtük a Vents D’Est-et – ma már ő vezeti az együttest.

Afrikában is sokat járt.

1988-ban jártam először Maliban, Bamakóban egy mesefesztiválon. Mesemondók köré szerveztek programokat, minden faluból jöttek mesemondók. Nagyon érdekes projekt volt, mert az ottani szerzői jogvédő iroda szervezte, akik védeni akarták a mesemondók jogait, ugyanis többen azt csinálták, hogy elmentek Maliba, fölvették a mesemondók meséit, és aztán kiadták Franciaországban afrikai meseként, de nem nevezték meg a mesemondókat. A mali jogvédők szerették volna beazonosítani a mesemondókat. 1987-ben próbálták először, de kiderült, hogy a mesemondók, a kultúrájukban főleg a saját nyelvükön – bambara, wolof, Moré – beszéltek. Valamit tudtak ugyan franciául, de a mindennapokban a saját nyelvüket használták. Engem 1988 novemberében kerestek meg mint okszitán mesemondót, decemberben volt a turné. Nagyon szeretem a nyelveket, úgyhogy egy hét múlva már meséltem bambara nyelven. Az emberek nagyon örültek ennek, bár nem egész meséket meséltem bambara nyelven, csak rövidítve, és franciával keverve, és mindig megszakítottam zenével. Egy kicsit több mint egy órás előadás volt, és el tudtam mesélni három mesét, közben pedig sokat játszottam. Érdekes volt, hogy egyből értettem, hogyan gondolkoznak az emberek. A hotel éttermében kaptam az ebédet, vacsorát, de az emberek, akik engem vezettek, mindig eltűntek, amikor ettem. Kérdeztem tőlük, hova mentek, amikor nem esztek velem az étteremben? Mondták, hogy nekünk az túl drága. Ugyanannyi pénzt kaptak, mint én az ebédre, de azt mondták, hogy ezt a pénzt viszik haza a családnak, mert még nem kaptak fizetést. Kérdeztem, hol esznek, azt mondták, hogy minden faluban, kisvárosban ismernek egy asszonyt, aki főz. Kérdeztem, ez mennyi? Négy embernek tízszer kevesebb volt, mint amit én fizettem egy ebédért. Mondtam, akkor másképpen fogjuk csinálni, azt az ebédet én fizetem, de eszem veletek, alszom veletek, én ebbe a hotelbe többet nem megyek. Együtt vagyunk. Ettől fogva én magam is elfelejtettem, hogy fehér vagyok, nem volt tükör, csak belülről láttam magam. Mindent együtt csináltunk. Közös tálból, kézzel ettünk, fantasztikus kontaktus volt. Ebből sokat tanultam, nagyon egyszerű volt. Ha te úgy gondolod, hogy ugyanolyan ember vagy mint a többi, akkor ők is úgy gondolják, és a szín eltűnik, senki nem foglalkozik vele, csak azzal, ahogyan viselkedsz, ahogy a dolgokhoz állsz. Rájöttem, azzal, hogy én kis tanyáról jöttem, az életem sokkal közelebb volt hozzájuk, mint a városokban élő emberekéhez. Ha például a lovakról beszéltünk, tudtam, hogy miről beszélnek, sok közös témánk volt, több mint egy városi emberrel.

A következő évben részt vettem egy színdarabban, ami Haitiről, a rabszolgaságról szólt. Később ezzel a darabbal is turnéztunk Afrikában – Mali, Burkina Faso, Niger, Togó, Benin –, és Burkina Fasóban találkoztam emberekkel, akik meghívtak zenélni, így azóta rendszeresen visszajárok oda is. Segítettünk egy fesztivált szervezni 1997-ben, ami a mai napig működik. Sok barátom volt ott, és még ma is mindennap levelezek velük.

Hány nyelvet beszél?

Így, ahogy tudom ezt az interjút adni, hatot. Aztán egy páron tudok minimális szinten, a mindennapi érintkezés szintjén. Okszitán, francia, olasz, spanyol, angol, magyar, kevésbé bambara, indonéz, szláv nyelvek.

Ehhez is fül kell?

Fül, de inkább az érdeklődés, a motiváció. Ahogy az építész egy városban nézi az épületeket, és mondja, ez egy ilyen stílus, ez egy olyan. Én ezeket nem látom, nem is értem, de ha valaki mond egy mondatot olyan nyelven, amire kíváncsi vagyok, akkor emlékszem rá. Azt a kérdést, hogy „Mi ez?”, rengeteg nyelven fel tudom tenni. Ez a kérdés mindig segít elindítani egy beszélgetést.

Az okszitán (okcitán) az egyik legnagyobb kulturális és irodalmi hagyományokkal rendelkező kisebbségi nyelv Franciaországban. A középkori irodalomban a trubadúrköltészet és balladák nyelve volt. Mivel a középkorban az okszitán irodalmi élet központja a történelmi Provance tartomány volt, a nyelvet hagyományosan provanszál nyelvnek is nevezik.

A több szálon futó, időben és térben is ugráló történet darabkái egyszer csak összeérnek, hiszen a szereplők hol szorosan, hol csak lazán, de kapcsolódnak egymáshoz. Az olvasónak komolyan koncentrálnia kell, hogy ne essen ki a cselekményből. Önnek voltak ezzel kapcsolatban nehéz pillanatai? Készített például családfát a szereplőihez?

Persze, nagyon tisztában kell lennem mindennel. Idősíkoknak számegyenes, viszonyoknak családfa. Még így is maradtak benne hibák, amit a figyelmes olvasók a legnagyobb örömmel vesznek észre. Kérdezik is gyakran, miután beismerem, hogy igen, ez hiba, hogy akkor ez ki lesz-e javítva a következő kiadásban, de én úgy gondolom, hogy a Jelmezbál ez a könyv, ez a próza, így jelent meg, a hiba is a része, benne marad. Egyszer elkövettem azt az utólag tévedésnek látszó dolgot, hogy átírtam egy könyvem. A Pletykaanyu eredeti kiadása jelentősen különbözik a most forgalomban lévő Magvetős példánytól. Sajnálom. Többet ilyet nem csinálok.

A sok mozaikból végül összeáll a történet, de nem egy, hanem nagyon sok. Ahány szereplő, annyi szemtanú, annyi átirata az eseményeknek, az életnek. Létezik egy igazság, ami alá minden lényegi történetelem berendezhető?

Természetesen nem, de hát ilyenek a családi történetek. Szövedékek, töredékek és persze nagy anekdoták. A Jelmezbál poétikája, ha szabad ilyen fellengzősen mondani, éppen ez.

A család egy utcaszínház, temérdek főszereplővel és nézőponttal, nincsenek biztos pontok, csak szemtanúk és örömök, sértettségek és elhallgatások.

De azért remélem, tudom folytatni a könyvet, és egy párhuzamos regénnyel még sok minden kiderül.

A Jelmezbál egyes szereplői nagyon szeretnének emlékezni, a többség azonban felejteni akar. Az emlékek megkötik az életet, a hallgatás, a titok viszont felőrli nemcsak az egyént, de a családot is. Van középút?

Talán van. Minden történet egyedi, érzékelésfüggő, ami az egyiknek kitárulkozás, a másiknak még csak az őszinteség előszobája. Ráadásul, Mikszáthtal szólva, „nem kell mindent tudni”. Hogy van-e középső mezsgye, jó rutin, lehet-e szépen elmenni, és emléket hagyni, nem tudom, szerintem ez is egyedi. Az biztos, hogy aki sok energiával él, annak valahogy nagyobb a hiánya. Érezhetőbb vákuumot hagy maga után.

Az összes fejezet történetében egy közös van: a főszerep a nőké. A női kiszolgáltatottság és a kőkemény kitartás, utolsó vérig küzdés került előtérbe. Miért ide helyezte a hangsúlyt? A Jelmezbál, ha nem is anya-, de „nőregény”?

Nekem már a Mellettem elférsz megírásakor is volt egy ilyen ingerem, mert már itt is éreztem, hogy Juszti mama az igazi főszereplő, ő a központi bolygó, afféle jiddise máme, már ami a szerepkört illeti. Egy asszony, aki bölcsebb, higgadtabb és fegyelmezettebb, mint a férfiak, a teherbíró képessége is nagyobb, és tud szintetizálni. Kibékít, összehoz generációkat. Az én mamám tényleg ilyen volt, ő nem csak az én példaképem a családban. Neki köszönhetjük azt is, hogy az unokatestvéreimmel újra közel kerültünk egymáshoz. Igyekszünk úgy élni, hogy neki, onnan fentről tessen.

A könyv néhány szereplője elvándorol a jól belakott Viharsarokból. Budapesten folytatják életüket, de egyikük sem érzi komfortosan magát az új közegben. Saját élmény?

Augusztus 20-án volt tíz éve, hogy Pestre költöztem. Nagyon sok minden változott azóta, de egyébként is változott volna. A harminc és a negyven között nagyon nagy a távolság, valahogy nem tízévnyinek tűnik. Én sok mindenben jól működöm, megtaláltam magam itt, persze sok mindenre nincs megoldásom. De lehet, hogy van olyan, amire nem is létezik.

Nem lehetnek kétféle gyökereim, csak a saját identitásommal, származásommal tudok gazdálkodni.

Bár úgy tűnik, a Jelmezbál sem előzménye, sem pedig folytatása az előző könyveinek, mégis felbukkannak ismerős szereplők, például Szoloványi Vera, aki a Mellettem elférsz egyik jelenetében tűnik fel. Azaz mégiscsak összeköti a könyveit?

Sőt, a fő helyszín, a Károlyi-kastély az Isten hozott fő helyszíne is, hiszen abból lesz a nevelőotthon, és a régi regény főszereplője ott van a tablón. De ez már így volt a Mellettem elférsz és a Megyek utánad esetében is. Lassan, de biztosan egy közös regényuniverzum épül, ahol minden bolygó, már bocsánat az allegóriáért, egy-egy könyv, vagyis önállóan is értelmezhetőek. Aki jön utánam, velem tart olvasóként, annak egyre több saját színe, viszonya is lesz.

Amikor megjelenik a kötet, amin dolgozott, kiüresedik, és béke van, vagy rögtön foglalkoztatja a következő téma?

Mostanában, már a harmadik regény óta úgy megy, hogy olyankor elvállalok egy színházi munkát. Csak egyet. A Megyek utánad megjelenését követően a Vígszínháznak dolgoztam Dés Lászlóval és Geszti Péterrel, Radnóti Zsuzsával és Marton Lászlóval A Pál utcai fiúkon. Nagyszerű csapat, szép élmény volt. Most egy jóval kisebb magánprodukcióban veszek részt, kétszemélyes zenés darabot írunk Hrutka Robival. Ez egy egészen másfajta kihívás, most ez esik jól.

Már utalt rá, hogy a Jelmezbál párhuzamos regényét tervezi – spoilerezne egy kicsit olvasóink kedvéért?

Sajnos nem tudok sokat elárulni, mert én sem tudom, hogy lesz. Formát, nyelvet, világot keresek, addig homály van bennem és sötétség.

Hogy viseli az egyre nagyobb népszerűséggel járó elvárásokat?

Az utcán, metrón, piacon nincs gondom, úgy élek, mint tíz éve, busszal járok, és ugyanazok a barátaim, akik voltak. Inkább a közösségi térben nehéz boldogulni. Nagyon sokan szeretnék megíratni az életüket, figyelemre, jó szóra vágynak, szavalóversenyek és véradások, iskolai órák és iskolaújságok, „csak olvassam el” – nem is sorolom. Inkább úgy közelíteném meg, hogy a civil Magyarország nagyon magára van hagyva, és minden közösség, iskola, kórház, nyugdíjas magyartanár úgy boldogul, ahogy tud. Ezt szerintem mindenki megérzi, nem kell hozzá viszonylag ismertnek sem lenni, tehát mindenkire jóval több terhet ró.

Majdnem másfél évtized telt el A nyugalom és A vége című regények megjelenése között. Mi tartott eddig?

Sok oka volt. A legrégebbi szövegrész 2002-ből, Krétáról származik, ott kezdtem el írni a regényt. Ami igazából csak azért érdekes, mert majd’ másfél évtizeddel később egy másik szigeten, Jáván fejeztem be. Pontosabban ott lett meg a nagyobbik része. 2006-ban, apám halála után sok minden megváltozott – bennem is, a szövegben is. Amikor elmentem Jávára, még fogalmam sem volt róla, hogy tudok-e ott majd dolgozni. Előtte egy évig Berlinben éltem, elvileg ott is befejezhettem volna, végtére is ezért kaptam az ösztöndíjam. Dolgoztam is, de inkább csak a papírkosár telt a régebbi részekkel, nagyon keveset haladtam előre. Az első jávai esztendőm kétségtelenül fontos szerepet játszott abban, hogy a szöveg végére értem, de nem szeretném ezt túlmisztifikálni, Békásmegyeren is lehet írni. Ez sokkal inkább azon múlik, hogy mi van belül, sem mint azon, hogy mit látok, ha kinézek az ablakon. Jáván sem csak az történik, hogy a napi posta nem ér utol. Ott is el kell menni a piacra bevásárolni, ott is megbetegszik az ember, ott is be tudnak porosodni a hétköznapok.

Az viszont tény, hogy ott egyszerűen másképpen múlik az idő. Azaz más az időhöz való viszony. Sokkal archaikusabb, mint amiben itthon élünk.

Meg az a 12 000 km távolság is elég erős legitimációt ad arra vonatkozólag, miért csak hetente egyszer nézek rá a postámra, vagy miért csak egy hónap múlva válaszolok az e-mailekre. Ezt itthon lehetetlen megtenni. Nekem legalábbis nem megy, lelkiismeret-furdalásom, vagy inkább szégyenérzetem van már attól is, ha egy nap késéssel válaszolok valakinek. Ott az e-mailt úgy kezelem, mint egy klasszikus levelet, amit ha meghoz a posta, elolvasok, napokig gondolkodom a válaszon, végül megírom, párszor átjavítom, aztán elküldöm. Ez pedig idő. Sokkal több idő, mint amit itthon ma rászánhat az ember. Igaz, semmivel sem több, mint amennyit hajdan, pár évtizede még itthon is rászánt. De az ottlétnek is megvannak az árnyoldalai. Például, hogy nem térhetek vissza ugyanabba a házba, ahol előző alkalommal éltem. Ez azért megnehezíti az ottlétet.

Az itthoni létnek van egyfajta kontinuitása, amiből ha kilép az ember, többé-kevésbé ugyanabba lép vissza, amikor hazajön. Ez ott fel sem merül.

Azok az esztendők, amelyeket ott töltök, kis, kerek zárt életek egy nagy életen belül. Nyilván van érintkezési pontjuk, ahogy két gömbnek is lehet érintkezési pontja, de Jáva mindig egy nagyon határozott újrakezdés szinte minden szempontból. Ott rengeteget változik a világ egy év alatt is. Nem ugyanazok az emberek, nem ugyanaz az otthon, tulajdonképpen nem is ugyanaz a város. Amikor másodszor visszamentem, döbbenettel néztem, hogy Budapest a rendszerváltás után pár év alatt nem változott annyit, mint Yogyakarta egy esztendő alatt.

Miért megy mégis vissza?

Jáván a kívülálló életét élem. Nyilván kialakulnak különböző viszonyok, de a nagy egésznek ott soha nem leszek, és nem is lehetek úgy részese, mint a saját kultúrámban. Ott egy vadidegen fehér ember vagyok, ennek az összes pozitív és negatív hozadékával együtt.

Ez a fajta kívülállóság viszont elég nagy szabadságérzetet ad, nem úgy, mint amikor a saját társadalmában válik kívülállóvá az ember.

Jáván meg tudod tapasztalni azt az elementáris szabadságot, aminek itt, ebben a nyugati, demokratikus, liberális, felvilágosult, zsidó-keresztény kultúrában már nyoma sincs. Utoljára talán gyerekkorban tapasztalhatjuk meg. Már-már valószínűtlen jólétben élünk, agyonbiztosítva, hogy senkinek semmi baja ne essék, ami nagyon szép és fontos dolog, csak közben nem vesszük észre, hogy milyen irgalmatlanul magas árat fizetünk érte. A lét spontaneitása, természetessége nagyjából mindenestül odaveszett. Ott ez még megvan. Annak ellenére megvan, hogy egy jávai fiatal is ugyanúgy két telefonon nyomatja egyszerre a Facebookot és az Instagramot. Ennek ellenére ott nem hagyományőrzés van, hanem élő hagyomány. A hagyományőrzés a múzeum. Az élő hagyomány a napi valóság. Ez a kettő ég és föld. Természetesen annak a létnek is megvannak az igen sötét árnyoldalai, különösen a saját normáink felől nézvést.

El tudom képzelni, hogy sok nyugati kultúrájú ember számára talán irritáló, elviselhetetlen lenne az egó ilyen szintű háttérbe szorulása a közösségi léttel szemben.

Vagy, hogy idegenként bizonyos közösségi normákat rögtön fel kell ismernem, és azokat respektálnom kell. De ennek azért nem kellene annyira nehéz dolognak lennie, különösen, mivel mi is ugyanezt várjuk el, ha valaki egy másik kultúrából bekopogtat a miénkbe. Valljuk be, nem biztos, hogy összedől a világ, ha nem megyek bikiniben a strandra egy olyan helyen, ahol a helyi nők hosszú farmernadrágban és pólóban fürödnek az óceánban, vagy nem megyek rövid szoknyában egy mecsetbe. Csak hát ott is zajlik egyfajta radikalizálódás. A kérdés pedig mindig az, hogy a mienkétől különböző értékrendekre mennyire agresszív a válaszunk. Hogyha ezt az oldalát nézem, akkor csak abban lehetek biztos, hogy most, augusztus 24-én visszamegyek, de nincs honnan tudnom, hogy két-három esztendő múlva is visszamegyek-e majd. Hiszen azért megyek, mert ott még megtalálok valamit, amit itthon nem. Hogyha azt már nem találom meg, akkor minek.

Nem érezte magán a nyomást A vége megjelenésével kapcsolatban? Nem sürgették?

Persze, volt presszió, de ez önmagában se nem jó, se nem rossz. Az a kérdés, hogy miként éli meg az ember. A presszió lehet ösztönző, inspiratív is, de ugyanez lehet fojtogató, kétségbeejtő – ez mindig attól függ, hogy én magam milyen állapotban vagyok. Nyilván nem azért ír az ember regényt, mert elvárják tőle, de hogyha éppen megy a munka, akkor a külső nyomás még segíthet is.

Amikor viszont nem megy a munka, akkor ennél a pressziónál nincs fullasztóbb. Olyankor köszönöm szépen, de inkább ne várjon tőlem senki semmit.

Katartikus volt, amikor letette, és azt mondta, hogy kész?

Megkönnyebbülés volt elkészülni ezzel a kötettel, de pont a munka végét nem nevezném katartikusnak. Inkább egy rövid ideig tartó, majdnem levitáló állapotnak, mint amikor az emberről egy tíztonnás betonkockát leemelnek, és úgy érzi, emelkedett a talajtól. De ez inkább csak percekben, esetleg órákban mérhető állapot. A munka közbeni katarzis a munka része. Ami érzelmileg nem történik meg velem írás közben, az nem valószínű, hogy meg tud történni az olvasóval olvasás közben. Az egészen biztos, hogy nem ugyanúgy áll fel az ember az íróasztaltól, mint ahogy leült.

Mi történik, amikor feláll az asztaltól? Mennyire nehéz visszahelyezkednie a történetbe? Segít az, hogy a főszereplő Szabad András és az ön élete között meglehetősen sok azonosság van?

Amikor tényleg megy a munka, akkor nyakig benne vagyok egy szövegben, akár napi 24 órában. De ha valami kizökkent, néha hetekig vagy hónapokig tarthat a visszaút, amíg sikerül újra olyan állapotba kerülnöm, amiben tényleges jelentése van a mondatoknak. Vannak, akik ezt tudják stimulálni, én nem. Lehetek szorgalmas, dönthetek úgy, hogy márpedig ott ülök napi öt órát a szöveg előtt, de igazából semmi értelme.

Az, hogy sok közös pont van a főszereplő élete és az én életem között, nem segít a visszazökkenésben, mert nem ez a lényeg, hanem a közös ponthoz való viszony.

A közös pontok a motívumok, a történetfoszlányok, a helyzetek, a mondatok. De nem ezek számítanak, hanem a hozzájuk való érzelmi viszony. Hogy milyen nem közös pontok tudnak megszületni belőlük. Az összes közös pont ellenére A vége ugyanúgy, mint minden más, amit az életben írtam, istenigazából nem tekinthető autobiográf szövegnek. Irodalmi szövegek, attól függetlenül, hogy mennyi találkozási pont van a személyessel.

Szabad András mindig ugyanarra a pontra tér vissza, és onnan indul el újra, ahol megtörik az élete. Képtelenek vagyunk megemészteni, feldolgozni a múltunkat?

Nagyon óvakodnék attól, hogy bármit is, amit leírok, általános érvényűnek tekintsek. Persze, ettől még tudjuk, hogy vannak általános érvényű dolgok. Vagy legalábbis olyasmik, amik az esetek nagy részében így zajlanak. Az például kétségtelen, hogy hét év után apám kiszabadult a börtönből, de az is igaz, hogy valamilyen módon ott maradt egész életében. Attól a ponttól kezdve nagyon kevés olyan érdembeli történése volt az életének, ami ne annak függvényében történt volna, amire ne hatott volna ki a hét börtönév. Bár ez egy nagyon személyes családi példa, tudjuk, hogy az esetek nagy részében ez így működik.

Minél érzékenyebb életszakaszban történik hasonló trauma az emberrel, annál nagyobb nyomatékkal tud jelen lenni a későbbiekben is.

Ha felismertünk egy otthonról hozott mintázatot, és tudjuk, hogy az mennyire nem jó, foggal-körömmel küzdünk ellene, próbáljuk az ellenkezőjét továbbadni a gyerekeinknek. Aztán a végén azon kapjuk magunkat, hogy a végeredmény ugyanaz lett. Ezt a saját bőrömön meg a gyerekeim bőrén tapasztaltam.

Szabad András sokszor „kőbe vési” az igazát, szinte kinyilatkoztat. Ugyanakkor, ha kicsit más perspektívából nézzük a történetet, egy másik igazság is pont annyira érvényes lehet. Ennyiféle valóság létezik?

A kettő nem zárja ki egymást. De külön kell választani a valóságot az igazságtól. Minél individualistább lett a nyugati világ, annál erősebb lett az elv, miszerint ahány ember, annyi igazság, annyi interpretálása a tapasztalati valóságnak. Ami kétségtelenül igaz, csak azt hiszem, itt is sikerült átbillennünk a ló túloldalára. Az, hogy valamit én hogyan élek meg, mérhetetlenül szubjektív. Azt viszont, hogy az a valami önmagában valóságként létezik-e vagy nem létezik, az én szubjektív interpretációmra hivatkozva nem nagyon lehet kétségbe vonni. A legbanálisabb példa: nehéz lenne arról vitát folytatni, hogy van-e itt két pohár az asztalon, mert van. Az viszont, hogy ezt ön hogyan éli meg, és én hogy élem meg, bizony lehet nagyon különböző. De arról nem nyithatunk vitát, hogy van-e két pohár az asztalon. A diskurzusok nagy része pedig már itt el szokott taknyolni. Már a pohár puszta léte is megkérdőjeleződik. Az, hogy e két pohár léte önnek jó és nekem rossz, vagy fordítva, egy más kérdés.

A mi életünket nagyrészt a szubjektív interpretációink határozzák meg. Sajnos a társadalmi vitáktól a párkapcsolati vitákig szinte minden diskurzus így működik. És ebben nagy „segítségünkre” van a szelektív emlékezet is.

A nyugalmat anyaregényként, A végét aparegényként emlegetik, ráadásul szerkezetileg nagyon hasonlítanak egy fotóalbumra. Mit gondol a skatulyákról?

Igen, a fotóalbumaimnak hasonló a szerkezete, mint a regényeimnek, de ennek a kulcsa valójában nagyon egyszerű. Nem a regény olyan, mint egy fotóalbum, és nem a fotóalbum olyan, mint egy regény, hanem ketten együtt olyanok, mint amilyen alapvetően az ember gondolkodása: feltételesen szabad asszociációkban gondolkodunk, és ennek a struktúrájára épül valamilyen módon mindkettő. Megbolondulnék, ha úgy kellene regényt írnom, ahogy jó pár irodalmár szerint írom őket. És egészen biztosan nem is működne. Az, ami kívülről nézve egy hosszas számításokkal pontosan megkonstruált világnak tűnik, istenigazából nem más, mint a legsimább gondolkodási folyamatra való hagyatkozás. Ahogy erről eszembe jut ez, arról eszembe jut az, onnan visszacsatolok ide, mert abból a távolságból még normálisan eszembe juthat, de húsz oldallal később már nem tudnék visszacsatolni stb. Ez egy ösztön. Nem vagyok zenész, de azt gondolom, hogy a zenei improvizáció is valahogy így működik. Annak is megvan a maga nagyon pontos szabályrendszere, és elképesztően sokat kell tanulni ahhoz, hogy az ember jól tudjon improvizálni, de közben mégis ezt a fajta szabadságot teremti meg ezzel a tudással.

Egyrészt semmi értelme a skatulyáknak, mert azokon minden túlnő. Másrészt van értelme a skatulyáknak, mert azok nélkül nehezen tudnánk tájékozódni.

Az emberi gondolkodás mikéntje rákényszerít minket egyfajta féligazságokra épülő struktúrákra, és akkor vagyunk igazán nagy bajban, amikor rádöbbenünk, hogy valamit rossz skatulyába tettünk, vagy át kellene komponálni az egészet. Az összes kánonváltás is erről szól valamilyen módon. Én se örülök neki nyilván, de józan ésszel be kell látnom a szükségességüket. Be kell látni azt is, hogy aki egyszer valamit betett egy skatulyába, attól kezdve nagy bajban van. Sokkal egyszerűbb egy üres fiókba bedobni valamit, mint egy teli szekreterben újféle rendet rakni.

Nagyon meglepett a könyv befejezése, tökéletesen átértelmezi az addig olvasottak jó részét, beleértve a címet is.

Nem emlékszem pontosan, mikortól kezdve tudtam, hogy ez lesz A vége befejezése, de már nagyon régen eldőlt. Lehet, hogy dilettáns és irodalmon kívüli szempontot fogok mondani, de nem egyszer tapasztaltam meg, hogy a szövegeim önbeteljesítő jóslatként működnek.

A nyugalom esetében is volt példa arra, hogy néhány dolog, ami szerepel a regényben, évekkel később bekövetkezett. Ezért ma már ezerszer meggondolom, hogy mit írok le.

Amikor elkezdtem írni a regényt, még egészen más lett volna a befejezése, de pont az említett tapasztalatok miatt kénytelen voltam változtatni rajta. Lehet ezt sima félelemnek, gyávaságnak is nevezni, de ettől még ez a valóság.

Idén jelent meg A szigeteken című fotóalbuma. A könyvben szereplő fotók 2014–2017 között készültek Jáván. Mi a nehezebb, egy jó szöveget írni, vagy egy jó fotográfiát készíteni?

Ha válaszolnék erre a kérdésre, az az összehasonlíthatatlan dolgok összehasonlítására tett kísérlet lenne. Soha az életben nem fogom megtudni, hogyan dolgoznék fotográfusként abban az esetben, ha nem írnék. Íróként arra lettem dresszírozva, hogy nagyobb egységeket lássak, így fotográfusként sem tudom csak és kizárólag az egyes képet nézni. A fénykép viszont mindig csak apró, kiragadott részlete az egésznek, bármilyen nagylátószögű optikát is használunk. Ez bizonyára rányomja a bélyegét a szövegeimre is. Számtalanszor előfordult már mondjuk egy kiállítás vagy egy album szerkesztésénél, hogy nagyon jó képről kellett lemondani, mert nem volt helye a történetben. És megfordítva, olyan kép is bekerült, amelyet önmagában, kiragadva az egészből nem éreztem különösebben erősnek, mégis felhasználtam, mert nyilvánvaló volt, hogy ott van a helye. Ahogy egy regény nem a legjobb mondatok gyűjteménye, ugyanúgy egy fotóalbum sem a legjobb fotográfiák gyűjteménye.

Mindkettő egy rendszer, egy világ, aminek megvan a hullámzása, megvannak a magaslatai, adott esetben a mélységei minden értelemben, akár még minőségileg is.

De az a rendszer csak úgy, azokkal a hiányosságokkal együtt ad ki egy hiteles, kerek egészet. Az egyes képet elkészíteni lehet, hogy könnyebb, mint az egyes mondatokat megírni. Viszont akkor, amikor ezt a nagyobb egységet nézem, ott már nem biztos, hogy ennyire eltolódik a mérleg. Az biztos, hogy számomra mint fotográfus számára a fényképezés aktusa nem ugyanazt jelenti, mint egy olyan ember számára, aki csak és kizárólag képben gondolkozik. Tudjuk, hogy a fényképezés kívülállást jelent. Ott van a tőlem független esemény, én pedig hátul, a fényképezőgép mögött. Ez egy távolságtartó magatartás. Azonban én ezt legfeljebb tudom, de nem így élem meg. Mert lássuk be, az írásnál magányosabb tevékenységet elég nehéz elképzelni. Engem a fotográfia összeköt az élettel. Akár azt is mondhatom, hogy onnan a sarokból, az íróasztal mellől kivisz az életbe. Ott már nem azt élem meg, hogy távolságot tartok a világ dolgaitól, kényelmesen ránézek, és a saját esztétikai normáim és képességeim szerint elkészítem a képet, hanem azt, hogy az íróasztalomhoz képest egyáltalán kapcsolatba kerültem a pillanatnyi valósággal. Ez pedig egy teljesen más aspektus.

Nemsokára újra elutazik. Mik a tervek? Fényképezni fog? Vagy írni? Vagy csak egy kicsit kívülállni?

Készül egy rövid kötet, leginkább esszétöredékek, naplófecnik a fotográfiáról, azt szeretném befejezni. Meg persze fényképezni fogok. Aztán hazahozom, hiszen hiába ott születik, elsősorban ide tartozik a kép is, a szöveg is – bármennyire is megpróbálják elvenni az ember kedvét az idetartozástól.

49 novella egy kötetben. Azt mondta, van köztük olyan, amit több mint húsz éve írt. Miért érezte fontosnak ezeket is beilleszteni a kötetbe?

A legkorábbi novella az Egy régi nő. Korábban nem ez volt a címe, mert minimális mértékben átírtam; ez az egyetlen írás, ami nem a mában játszódik, mégis beválogattam a könyvbe, mert ugyanazzal a problémával foglalkozik, mint a többi novella: a kiszolgáltatottsággal, az elhallgatással és a fojtott agresszióval. Nagyon régóta írok prózát, de a könyv legnagyobb részét végül akkor írtam meg, amikor irodalmi és hetilapok kértek tőlem szöveget – itt a tragikus aktualitása miatt szomorúan kell megemlékeznem a közelmúltban elhunyt Mező Ferenc szerkesztőről, aki mindig biztatott, és teret adott mindenféle prózai kísérletemnek.

Az elmúlt húsz évben miben változott a véleménye a nő-férfi játsz­mákról?

A magam életét tekintve nem sokat, hiszen én idestova harminc éve ugyanazzal az emberrel élek és vitatkozom. Ami a többieket illeti: kívülről nézve olyan átlátszó és olyan egyszerű minden, csupa közhelyes szituáció – csak ne kelljen belülről átélni, mert akkor megoldhatatlanul kusza az egész.

A játszmaelmélet megjelenése azért valamennyit segített a kibogozásában, mert ha felismerjük a szerepeket, és nyíltan kimondjuk a problémát, akkor talán közelebb jutunk a megoldáshoz.

A nők pozíciója, a nagyvárosokban legalábbis, sokat javult az elmúlt száz évben, de az elvárások sajnos ugyanolyanok: egy nő legyen kedves, megértő és türelmes, mert különben nem tekintik nőnek. Épp most kaptam egy nagyon kedves, meleg hangú levelet, amelyben arról ír nekem egy férfi, hogy a kortárs írónőket – rajtam kívül persze… – csak „anatómiailag tartja nőnek”. Jószándékkal írta, de én nagyon megütődtem, érdekes lenne erről elbeszélgetni vele, hogy mit vár el egy nőtől, és mi az, amiben én nem olyan vagyok. Talán az, hogy sokat mosolygok, és ez elveszi a szavaim élét? Néha szükség van az éles szavakra. Nem a sértésre és a sértődésre, hanem arra, hogy rávilágítsunk egy problémára. Vajon meddig tarthatóak a játszmák? Meddig lehet kedves az ember? Mennyi elfojtással vagy haraggal jár, ha egy nő tapintatból vagy szimpla gyávaságból és lustaságból nem mondja mindig ki, amit gondol? Én úgy érzem, keményebb lettem, de látom, hogy még mindig nem vagyok elég edzett, mert már vagy még nem megyek bele végtelen vitákba.

Mi hozta ezt a változást? Folyamatos önismereti tréningezés? Vagy az anyaság?

Leginkább az, hogy telik velem az idő, és úgy érzem, hogy most már nem akarom mindenkivel külön-külön megértetni a véleményemet. Írni akarok, nem dumálni, azt szeretném leginkább, hogy hagyjanak dolgozni. Az anyaság persze éppen az időt szabdalja szét, de egy pillanatig nem bántam meg, életemben a legtöbbet a gyermekeimtől tanultam. Magamról is, róluk is, a házasságról is.

Mennyire lehet őszinte? Nem fájdalmas egy ekkora kitárulkozás?

Fájdalmas, persze. Az ember teljes lényével adja át magát a másiknak, illetve a családban egyenként mindenkinek, miközben épp a léte lényegét, a munkáját nem tudja elvégezni. Az a szerencse az én munkámmal, hogy a tapasztalataimból élek – mindent bekebelezek és felhasználok. Az anyaságot is, de nem elsősorban mint saját élethelyzetet, hanem mint emberi állapotot. Az őszinteség kutya kötelességem, a családommal szemben is. Amiről nem tudok írni, ami „nagyon fáj, nem megy”, arról inkább nem írok. A boldogságról viszont igen (versben elsősorban), és ez még nagyobb bátorságot követel, mint a szokásos témák. Soha annyian nem ugrottak a torkomnak, soha olyan indulattal nem vádoltak hazugsággal, mint amikor arról írtam, hogy milyen fényes az örömöm sokszor. A kontrasztot is megmutatom persze – a szín a háttértől világít igazán, nem önmagában. De ha már élünk, örülnünk is tudni kell. Muszáj. Tartozunk ennyivel. (Halál a hála, írtam valahol.)

Nagyon kemény, vad, lüktető novellák születtek. Honnan ez az indulat?

Azt szoktam mondani, hogy a Törésteszt a harag könyve. A forrása pedig a korábban említett kiszolgáltatottság, és női részről a hallgatás évezredes kényszere. Még száz évvel ezelőtt sem vették komolyan, ha egy nő nyíltan elmondta, ami bántja. Sőt, még ötven évvel ezelőtt is nagy gyakorlatuk volt a nőknek az elhallgatásban (értve ezalatt a titkokat is, meg azt is, hogy befogják, amikor rájuk szólnak). Talán éppen azért agresszívabb sokszor a friss női megszólalás, mert olyan sokáig kellett visszafojtani a könnyeket, hogy méreg lett belőle, megmérgeződtünk. Érdemes elolvasni ebben a tárgyban Virginia Woolf vagy Szabó Magda írásait – de ők nemcsak az agresszióról beszélnek, hanem leginkább a szabadságról. Én is arról akarok beszélni, hogy élet-halál kérdése, hogy szabadok legyünk. Ha egy párkapcsolat vagy egy szülő-gyermek viszony aránytalan, akkor abban megszűnik a szabadság, és egyre fokozódik, akár az őrületig a frusztráció és a harag. Érvényes ez persze sokkal nagyobb léptékben is, akár az országok, népek, kontinensek viszonyára.

Miért tartja fontosnak a „trauma beszédet”?

Hogy ne tudják befogni a szánkat.

Nem szabad némán tűrni az erőszakot, mert akkor nemcsak tovább folyik, de tovább is hagyományozódik, éppen az áldozatok keserűsége, kiszolgáltatottsága, legyőzöttség-tudatból fakadó haragja által.

A trauma sebet jelent, a seb pedig soha nem gyógyul meg teljesen, ha eltakarják, és nem engedik levegőhöz jutni.

A béke is szerepet játszik a könyvben. A Csipke című novellában a nő azzal ünnepeli 25. házassági évfordulóját, hogy menyasszonyi ruhát próbál, majd este derűsen fogadja a férjét, aki elfeledkezett az ünnepről. Itt úgy tűnik, van az a pont, hogy az ember felülről nézi a nagy férfi-nő meccset, és elengedi. Van olyan, hogy a játszmának vége?

Igen, az elengedés kulcsszó. Nem szabad megvárni, amíg elfertőződnek a fájdalmaink. Ebben a novellában azért van némi keserűség is, mert a nő nem tudja, és talán már nem is akarja elmondani a férjének, hogy mire vágyik, hanem titokban tartja egy nagyon fontos részét az életének. Ha elmondaná, és együtt nevetnének, az lenne az igazi. A novella ezt a lehetőséget is meghagyja azért. Szerintem is szeretik egymást, és ez a nő tudja, hogy a saját elvárásaival nem szabad megnyomorítania egy másik ember életét (is).

A versíráshoz képest mi a nehézség és a könnyebbség a novellaírásban?

Hiába tudok, öreg róka lévén, szinte akármikor és akármiről (költőversenyen, mondjuk) legyártani például egy tisztességes szonettet, a vers azért mindig nehezebb lesz számomra, mert ott a saját bőrömet viszem a vásárra. A novella, bármennyire is érintse a saját tapasztalataimat, vágyaimat vagy titkaimat, mindig fikció marad, a mások élete, amit őnekik kell megoldaniuk. Én csak leírom, ők viszont megélik. Soha nem írok le senkit egy az egyben, a karaktereim kitaláltak, de az életük, ahogy rendre megtudom az olvasóimtól, mindig összeér valakinek az aktuális bajával vagy örömével. Ez így van jól. A prózának nem az a feladata, mint a versnek – nem énekli-mondja-fájja az ember, hanem elolvassa és elgondolkozik rajta.

Tervez hosszabb lélegzetvételű könyvet, esetleg egy regényt, vagy visszatér a versekhez?

Nagyjából készen vagyok egy verseskötet anyagával, és gyűlnek az új novellák is, de a legnagyobb vágyam és célom tényleg a regényírás, mert az évek során négy regénytervem maradt félbe-szerbe határidős munkák miatt. Gazdálkodnom kell az erőmmel ezután. Megtanulok lassan nemet mondani, hogy legyen rá időm, és attól kezdve leginkább rajtam múlik. Írni fogok tovább.

Manőverek és spekulációk

Móra Ferenc A sakk-báró című írását olvasva két dolgot azonnal észrevehetünk. Egyrészt azt, hogy ez a szöveg ma nehezen találna magának kiadót, hiszen az első mondatában lezsidózza, a másodikban lenácizza főszereplőjét, Kolisch Ignácot. „Kolisch Ignácnak hívták, magyar ember volt, pozsonyi születésű, s bár efelül nem tudok biztosat, azt sejtem, szombaton tartotta a vasárnapot. Az ilyesmiért ugyan a hatvanas években még nem verték meg az embert, de azért mégse látszott valószínűnek, hogy a Náci karriert csináljon, mert akármibe kapott, semmiben sem szolgált neki a szerencse.”

Másrészt azt, hogy Móra, a nagy mesemondó megint milyen furcsaságokat talál ki: léha, kávéházi ingyenélő, és sakkbajnoknak képzeli magát, aki aztán Rothschild barátja lesz, végül maga is meggazdagszik, és báróként hal meg? Ilyet csak a pesti kávéházakban találnak ki, zárás előtt, csúnyán elázva.

De ami igazán meglepő, hogy Móra ezúttal nem talált ki semmit, csak lejegyezte a legvalószínűtlenebb, mégis igaz sztorit, ami magyar sakkozóval megtörténhetett.

Kolisch Ignác szegény zsidó családból származott, így aztán pénzt nem, csak nyelvismeretet és tudásszomjat vitt magával otthonról, amikor az akkori fiatal sakkozókhoz hasonlóan bejárta Európát. Bécsi, párizsi és londoni kávéházakban játszott, hamar kiderült, hogy tudása messze felülmúlja a kávéházi szintet. Bécsben egy darabig sakk témájú cikkeket is ír, ezzel is fejleszti elméleti felkészültségét. Az 1860-as évek elején komolyabb versenyeken és párosmérkőzéseken teszteli tudását, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Kalandos úton eljut Oroszországba: gróf Grigorij Kuseljov-Bezborodko, a pétervári társasági élet egyik fő alakja Angliában jártakor (éppen meglátogatta Alekszandr Herzent, az emigrációban dolgozó filozófus-írót) felfogadta személyi titkárának, hogy segítse az orosz sakkozók fejlődését. Kuseljov-Bezborodkónak, aki maga is egész jó sakkozó (de nem ezért mintázza később Dosztojevszkij részben róla a Félkegyelmű Miskin hercegét), imponál a fiatal magyar nyelvtudása és impulzív társasági megjelenése. Kolisch 1862-ben jut el Szentpétervárra, ott több orosz sakkozóval megmérkőzik, segít beindítani az első orosz sakkújságot – és csak homályos elképzelései vannak arról, hogy a hirtelen felfutó pétervári sakk klubélet igazából álca a politikai társaságok összejöveteleihez.

Kolisch Ignác – Ilja Sumov

Szentpétervár, 1862

Evans-csel (C51)

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Fc5 4. b4 Fxb4 5. c3 Fc5 6. O-O d6 7. d4 exd4 8. cxd4 Fb6 9. d5 Vf6 (Az Evans-csel alapgondolata az, hogy a b gyalog beáldozásával világos erős centrumot építhet, majd a gyorsabban mozgásba hozható könnyűtisztek segítségével támadásba lendül. 9. d5 lépés is ebbe a stratégiai elképzelésbe illeszkedik. Sötét 9. … Ha5 nem túl szép, de hasznos lépéssel zökkentheti ki világost terve megvalósításából, ahogyan pl. ez Anderssen és Bird 1873-as bécsi partijában történt, ahol később a két játékosra jellemző áldozatviharok után Bird nyert sötéttel. Sumov, a fiatal orosz más utat választ, egy erőteljes támadásban véli megtalálni az ellenszert: bástyát akar nyerni. Mint egy orosz regényben, vágya teljesül, ezért boldogtalan marad.)

10.dxc6 Vxa1 11. Vb3 Vf6 12. e5 dxe5 (Világos marad az eredeti elképzelésnél, középen támad, miközben sötét minőség­előnye a sarkokban porosodik tehetetlenül.) 13. Be1 bxc6 14. Fg5 Vd6 15. Hxe5 Fe6 16. Hxf7 Kxf7 17. Bxe6 (A két futó és a kötések mögül kikandikáló mattfenyegetések eldöntik a csatát.) 17. … Fxf2+ 18. Kxf2 Vd4+ 19. Kf1 Kf8 20. Va3+ c5 21. Vf3 1–0

Az orosz kalandot követő csendesebb évekről írja Móra azt, hogy kezdett beleszürkülni a kávéházi életbe: „Leginkább a Velence-kávéházban leste a jó szerencsét reggeltől estig, s ha más publikumot nem talált, a pincérnek sírdogálta el, hogy ő a világon a legügyefogyottabb ember, mert őt mindenki becsapja.” 1867-ben még egyszer, utoljára megrázza magát, és – Móra szerint Erkel Ferenc és a pesti sakkbarátok támogatásából – elindul a párizsi világkiállításhoz kapcsolódó, erős és komoly díjazással járó versenyen, amit olyan nagyságok, mint az ekkor még osztrák színekben induló Steinitz, a lengyel Winawer, vagy a világhírű rejtvénykészítő, Sam Loyd előtt nyer meg fölényesen. Ennek köszönhetően 1867-ben ő a világ legerősebb sakkozója, a Chessmetrics 2755-re értékeli utólagos számítással az Élő-számát.

Wilhelm Steinitz – Kolisch Ignác

Párizs, 1867

Királycsel (C38)

1. e4 e5 2. f4 exf4 3. Hf3 g5 4. Fc4 Fg7 5. O-O d6 6. d4 h6 7. g3 g4 8. He1 f3 9. c3 He7 10. h3 h5 11. Hxf3 gxf3 12. Vxf3

12.Fxh3 (Na, ehhez kell igazán tökösnek lenni. Szemben ül a világ legjobb játékosa, nincs egy éve, hogy Anderssent legyőzve felült a sakktrónusra. Steinitz éppen huszárt áldozott, hogy vezérrel fenyegessen beütni f7-re, és szétcsapja a királyállást. És erre mit csinál Kolisch? Hagyja, hadd jöjjön! Inkább elmegy az anyagért. 12. … f6 egyébként jobb lépés lett volna: bár 13. e5 dxe5 14. dxe5 Hd7 után sötét állása elég zártnak tűnik, de tisztelőnnyel a birtokunkban lehetünk nyugodtan zárkózottak. Kolisch választása lehetővé teszi, hogy végjátékban oktathassa a világbajnokot.) 13. Vxf7+ Kd7 14. Vxg7 Fxf1 15. Fxf1 Vg8 16. Fh3+ Kd8 17.Vxg8+ Bxg8 18. Ff4 (Könnyűtiszt + gyalog a bástya ellen, ráadásul aktív futópár a fejletlen huszárok ellen, világos nem jött ki erősebben a nagy adok-kapokból, de simán tarthatónak tűnik.) 18. … Hd7 19. Ha3 Hf6 20. Fe6 Bg6 21. Be1 h4 22. e5 Hh5 23. exd6 Hxf4 24. dxe7+ Ke8 25. Ff5 Bxg3+ 26. Kh1 Hd5 27. Hb5 (Oda a futópár, lassan a gyalogelőnynek is búcsút inthet világos. Itt léphetett volna erősebbet, 27. Be4 Hxe7 27. Bxh4 után az alapsori fenyegetések játékban tarthatták volna. De a sakk-bástya villa igézete erősebbnek bizonyult a szolid gyalogelőny-megtartó lépésnél.) 27. …a6 28. Fe4 axb5 29. Fxd5 c6 30. Fg2 Bg7 31. d5 Bxe7 32. Bf1 cxd5 33. Fxd5 Bd8 34. c4 bxc4 35. Fxc4 Bd2 36. b4 Be4 37. Ff7+ Ke7 38. Fb3 (Persze, fontos a gyalog védelme, de talán a matt ellen is kellene valamit tenni. Még pár lépés, és Steinitz meg is teszi, amit ilyenkor kell: feladja.) 38. …Bee2 39. Ba1 Bh2+ 40. Kg1 Bdg2+ 41. Kf1 h3 0–1

Kolisch ezután felhagyott a versenyszerű sakkozással, a következő évtizedben stratégiai és taktikai érzékét a tőzsdén kamatoztatva súlyosan meggazdagodott. Kellett persze ehhez a sakkozás révén megismert barátok, Rothschild báró és Jules Grévy későbbi francia köztársasági elnök hathatós támogatása is. Valahogyan – Móra szerint spanyol, más források alapján szász – bárói címet szerzett, és Bécsbe költözve a sakkhoz már csak a nagyobb versenyek szponzoraként volt köze.

Korai, 52 évesen bekövetkezett halála után is még évekig az ő pénzéből szervezték a környék német és osztrák versenyeit.

Szellem a gépben

Günzberg (vagy Günsberg, esetleg Gunsberg) Izidor Pesten született egy zsidó borkereskedő család második legidősebbjeként 1854-ben, ennek megfelelően egész gyerekkora utazásokkal, költözésekkel telt. Tíz évesen tanult meg sakkozni, rá egy évre már a legendás párizsi Café de la Régence sakkozóit verte, igaz, tisztfóros partikban – de így is csodagyerekként kezelték. Első lejegyzett és közölt partija is ebből az időszakból való: 12 évesen – akkor éppen Pesten – legyőzte Beer Henriket.

A Magyarország és a nagyvilág rovatvezetője szerint „életkorához képest mind elméletileg, mind gyakorlatilag bámulatosan magas fokán áll a kiképzettségnek”. Szülei halála után, 1876-ban Günzberg Londonba költözik, és egészen furcsa megélhetési formát alakít ki páratlan sakktudásából. Miután Kempelen Farkas sakk­automatája az egész világon híressé és – ami talán még fontosabb – eladhatóvá tette a sakkozás és gépszerű figurák furcsa keverékét, a XIX. századi Londonban élelmes vállalkozók sorra próbálkoztak hasonló mutatványok létrehozásával. Az egyik legsikerültebb ilyen a Mephisto névre elkeresztelt sakkautomata volt, amelyet egy bizonyos Charles Gumpel üzemeltetett. Persze, ahogyan Kempelen Török szultánja, úgy Mephisto sem magától volt olyan okos, kellett hozzá egy (vagy több) sakkozó, aki kitalálja a lépéseket. És ez a szerep biztosított évekre megélhetést a fiatal Günzbergnek; a kutatások alapján 1878-tól 1883-ig volt ő a szellem a gépben. Gumpel utasításainak megfelelően inkább izgalmasan, mint célratörően kellett vezetni a partikat, nőket nem szabadott legyőzni, annál inkább a komoly sakkmestereket, hiszen az jót tett a forgalomnak. Mephisto legnagyobb skalpját 1883-ban szerezte, amikor a nagy orosz sakkozót, Mihail Csigorint sikerült megverni.

Mephisto (Günzberg Izidor) – Mihail Csigorin

London, 1883

Bécsi csel (C25)

1.e4 e5 2. Hc3 Hc6 3. f4 exf4 4. Hf3 g5 5. h4 g4 6. Hg5 h6 7. Hxf7 Kxf7 8. d4 (A tulajdonos kérésének megfelelően Mephisto-Günzberg látványos megnyitást választ: áldoz egy huszárt, cserébe övé a centrum, és a sötét király homlokán lassan kirajzolódik a felirat: ide lőjjetek.) 8. … f3 9. gxf3 Fe7 10. Fc4+ Kg7 11. Fe3 Fxh4+ 12. Kd2 d5 13. exd5 Ha5 (Huszár a szélen, sakkozóra szégyen! Így szól minden kezdő sakkozó elsőként megtanult leckéje, ami persze csak arra mutat rá, hogy a huszárnak minél több teret adunk, annál hatékonyabb, de itt a maga konkrétságában jelentkezik a tanítás tanulsága: ezt a huszárt a játszma végéig kivonták a forgalomból.) 14. Fd3 Fe7 15. fxg4 Hf6 16. Fxh6+ Bxh6 17. g5 Bxh1 18. Vxh1 (Sötétnek kettős tisztelőnye van, mégis ideges lehet világos királyszárnyi támadásától. És idegességében nem is találja a helyes folytatást.)

 18.Vh8 (Ha sötét most visszaáldozza amúgy sem sokat segítő huszárját, talán még meg tud tartani valamit az előnyéből, 18. … Hc4+ 19. Fxc4 Hg4 után a sötét király is kicsit fellélegezhetne.) 19. gxf6+ Fxf6 20. Bg1+ Kf7 21. Ve4 Vh6+ 22. Kd1 Fd7 23. b4 Be8 (Itt már megfordult az állás, de azért ennyire vesztőt nem kellett volna lépni.) 24. Vg6+ Vxg6 25. Fxg6+ Kf8 26. Fxe8 Fxe8 27. Bf1 Ke7 28. d6+ cxd6 29. Hd5+ Kd8 30. Hxf6 1–0

Az 1880-as évek közepén sikerült átállni a profi sakko­zói életmódra: versenyekből és sakkcikkek írásából tudott megélni. Pár év alatt a versenyzői rutin és az elméleti felkészültség erős kombinációja hihetetlen sikereket eredményezett. Német és angol bajnoknak mondhatja magát, az évtized végén egyértelműen a világ legjobb játékosai közé sorolják. Sőt, a Chessmetrics számításai szerint 1889 elején ő a legerősebb a világon, 2744-es utólagos Élő-számmal. 1890-ben megmérkőzik Csigorinnal, immár nem egy automata mögül, hanem személyesen, párosmérkőzésen, és értékes döntetlent ér el (12–12).

Mihail Csigorin – Günzberg Izidor

Havanna, 1890

Spanyol megnyitás (C65)

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 Hf6 4. d4 exd4 5. O-O Fe7 6. e5 He4 7. Be1 Hc5 8. Hxd4 Hxd4 9.Vxd4 O-O 10. Fc4 d6 11. Hc3 dxe5 12. Vxe5 Fd6 13. Vh5 Fe6 (Milyen jól jött Günzbergnek a meccsrutin! Az 1880-as évek második felében rendre ezt az éles megnyitást választja – világossal. És válaszul mindig ezt a berlini védelmet kapja, amit nem tud feltörni, és rendszeresen kikap. Itt az idő, hogy ő is kipróbálja sötéttel.) 14. Fg5 (Bármennyire passzívnak tűnik, 14. Fe2 jobb lett volna, elkerülhetné a tisztcserét és sötét huszárjának aktívvá válását.) 14…. Vd7 15. Fxe6 Hxe6 16. Bad1 Bae8 17. Fc1 17. Hd4 18. Bxe8 (Már a futót is hozhatta volna jobb helyre, de az alapsori bástyacsere végleg átadja a kezdeményezést sötétnek. 18. Be4 Bxe4 19. Hxe4 Hxc2 20. Hxd5 cxd6 21. Ff4 után világos sokkal kellemesebben állt volna.) Bxe8 19. Vd5 Vg4 20. Kf1 Hxc2 21. h3 Vg6 22. g3 Fxg3

23.Vd7 (Nem merte elfogadni az áldozatot! Vagy csak nem vette észre, hogy 23. fxg3 Vxg3 után 24. Vf5 mindent véd: lezárja a sötét támadásokat, közben támadja a huszárt, és fenyegeti a sötét vezért cserével.) 23. … Kf8 24. fxg3 Vxg3 25. Vg4 (Most már késő!) Be1+ 26. Bxe1 Vxe1+ 27. Kg2 Vxc1 (Három gyalog kicsit sok előnynek. Innentől világos abban bízik, hogy nem fogynak el a sakkjai, és/vagy útközben ő is le tud szedni pár gyalogot.) 28. Vc8+ Ke7 29. Vxc7+ Ke6 30. Vc8+ Kf6 31. Vxb7 He1+ 32. Kh2 Vf4+ 33. Kg1 Hf3+ 34. Kf1 Vc1+ 35. Ke2 Ve1+ 36. Kd3 Vf1+ 37. Kc2 Vg2+ 38. Kc1 Vh1+ 39. Hd1 Vxh3 40. Vxa7 Vc8+ 41. Hc3 Vc4 42. a4 Hd4 43. Vb6+ Kg5 44. a5 (Csigorin eddig sikeresen kikerülte a mattcsapdákat és vezérvesztő kombinációkat, de most egy pillanatra elhitte, hogy megnyerheti a partit a gyalog befutásával. És benézte a mattfenyegetést.) Vd3 45. Vd8+ Kg6 0–1

Még ugyanebben az évben a válogatós Wilhelm Steinitz világbajnok is elfogadja a kihívását, és New Yorkban címmérkőzést játszanak, ahol ugyan kikap, de csak szorosan, 10,5–8,5-re. Több helyen azt írják erről a meccsről, hogy Günzberg nem volt elég motivált, ő ugyanis nem a győzelemért járó pénzdíjra hajtott, hanem előre leszerződött több újsággal, hogy ő fogja tudósítani őket a döntőről, amiért összességében több pénzt kapott, mintha nyert volna. Az igazság azonban az, hogy míg az 1890–91-es évek sakkozói pályafutásának csúcspontjait jelentik, addig személyes életében egymást érik a katasztrófák.

Amíg Havannában sakkozik Csigorinnal, otthon haldoklik legkisebb gyermeke, Steinitzre sem tud megfelelően koncentrálni, hiszen Londonban betegeskedik, majd meghal felesége.

Günzberg Izidor – Wilhelm Steinitz

New York, 1891

Evans csel (C52)

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Fc5 4. b4 Fxb4 5. c3 Fa5 (Ez a parti a 2002-es Zalaegerszeg-Manchester United mérkőzésre emlékeztet. Sötét az elejétől a végéig egykapuzik, aztán az utolsó pillanatban…) 6. O-O Vf6 7. d4 h6 8. Va4 Fb6 9. Fb5 Hge7 10. Fa3 exd4 11. e5 Vg6 12. cxd4 Hd5 13. Be1 Hf4 14. g3 Vg4 15. Hbd2 Hh3+ 16. Kg2 Hg5 17. Fb2 (Világos túlságosan rácsavarodott a titkos tervére, pedig itt lett volna egy egyszerű kitörés a szorításból: 17. d5 Vxa4 18. Fxa4 után a két centrumgyalog uralná a táblát.) 17. … He7 18. Fe2 He6 19. Kh1 Vf5 20. Hh4 (Steinitztől tudjuk, hogy Günzberg az utolsó huszárlépés után a fejét kezdte csóválni, mintha súlyosan elnézett volna valamit. Steinitz a parti után szóvá is tette, hogy a világbajnoki döntőn nincs helye a színészkedésnek; Günzberg nem győzött magyarázkodni, hogy nem volt szándékos. Hát, nehezen tudunk neki hinni, az utolsó lépések mind a vezérfogás titkos tervéhez idomultak, erre tett fel mindent, csak valahogy el kellett érni, hogy Steinitz ne dugja el a vezérét 20. … Vh7-re, mert akkor minden felesleges volt.)

20.Vxf2 21. He4 (A világbajnok nem várta meg, hogy 21. … Ve3 22. Fb5 Fxd4 23. Bxe3 Fxe3 után vezérhátrányból kelljen védekezni, feladta.) 1–0

A következő években a család fenntartására összpontosít, alig jár versenyekre, cikkírásra futja csak az erejéből. Az 1900-as években próbál visszatérni, de egyrészt megkopott versenyrutinja, másrészt a feltörekvő új nemzedék, Laskerrel az élen megakadályozza abban, hogy újból sikeres legyen. Bár 1908-ban végre megkapja az angol állampolgárságot (vagyis az eddigi sikereit mind magyarként éri el!), az első világháború idején őt sem kíméli az idegeneket gyanúsan méregető hangulat: nem elég, hogy sorra szűnnek meg a lapok megélhetést biztosító sakkrovatai, de az Evening News egy gonosz 1916-os cikke a szakmai hozzáértését is megkérdőjelezi.

Hiába nyeri meg a pert, amit ezért indított, és ezzel a világon egyedülálló módon bíróság előtt is bizonyította sakktudását, anyagi helyzete már nem jön rendbe.

Hetven éves kora felett is kénytelen bajnokságokra járni, ahol ugyan nem terem sok babér neki, de a nagyképűsködő fiatalokat meg-megleckézteti. A húszas évek angol sakkozói még gyűjtést is szerveznek az idős mester megsegítésére, így nagy tiszteletnek örvendve ugyan, ám szegénységben hal meg 1930-ban.

Lehet magyar sakkozóból is gazdag ember, csak nagyon ritkán. Vagy ahogy Günzberg élete vége felé összefoglalta: „Hatvan év alatt csak egy sakkozót láttam, aki a sakkból pénzt tudott kihozni, és azt meg is tartotta. Ez Kolisch volt.”

A három férfit azonban a sakkon kívül más is összekötötte: a nevük. Mindhárman Steinerek voltak, Endre és Lajos ráadásul testvérek, és a magyar csapat első két tábláján küzdöttek, a harmadik, Herman pedig az USA színeiben játszott. Ha követjük sorsuk és sakkozói pályafutásuk alakulását, három kontinens sakkos kalandjai, szomorú és vidám történetei várnak ránk.

Endre és a kikönyökölt győzelem

Steiner Bernát, aki maga is erős sakkozó volt, egyszer elkapta a nagy Réti Richárdot, négy gyermeket nevelt fel, a fiúknak esélye sem volt arra, hogy ne legyenek kiváló sakkozók. Na, jó, a legkisebb, István megúszta, de neki jó oka volt rá: zenész lett. Endrét, a legidősebb fiút a család rendesen elkényeztette, aminek meglettek a következményei.

A numerus clausus miatt Berlinben járt egyetemre, de amikor az első fotót hazaküldte, a család úgy ítélte meg, hogy a gyerek nem eszik rendesen, ezért hazarendelték.

Itthon először egy bankban dolgozott, majd a válság kitörésekor a család jobbnak látta, ha valami konkrét, kézzelfogható mestersége is lesz a gyereknek: szűcsiparos lett. Anyuka szoknyája alól nehezen ment a lányokkal való ismerkedés, húga, a legendás Döme Piroska (akit a magyar politikai vezetők titkos szerelmi életében járatos olvasók talán jobban ismernek sakkozó testvéreinél) visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy egyszer egy családi közvetítők által megszervezett randin addig-addig maradt csendben Bandika, amíg noszogatni nem kezdték. – Anyuka, ne rugdoss!  – hangzott el a félresikerült randevú egyetlen mondata. A történelem viharának kellett kiszakítani Endrét a jól felépített agglegény létből: ukrajnai munkaszolgálatosként talált rá a szerelem és a házasság. Amennyire nyámnyila volt az életben, annyira volt harcos a táblán. Ennek is köszönhető, hogy ő lett minden idők legeredményesebb magyar sakkolimpikonja: két arany és két ezüst a hivatalos olimpiákon, két arany és egy ezüst a nemhivatalos olimpiákon.

Az 1936-os nemhivatalos müncheni olimpián a náci Németország, ha nem is utasította, de nyomatékosan kérte, hogy zsidó sakkozók ne jöjjenek a versenyre.

Hát, a magyar csapatot erősen meg kellett volna változtatni ahhoz, hogy megfeleljenek az elvárásnak: inkább vállalták, hogy rossz szemmel fognak rájuk nézni, de győzni akartak. Steiner Endre szokásos harcos mentalitásával a 18 partijából csak egyszer elégedett meg döntetlennel, a többiben így vagy úgy, de dűlőre jutottak. A következő játszma, amelyben Dánia egyik legjobb játékosa, Holger Norman-Hanson ellen harcolt, azt mutatja meg, hogy ha jó a stratégiai elképzelés, akkor még a rosszul választott taktika is győzelemre vihet. Ezt finomkodva úgy szokták megfogalmazni, hogy az intuitív áldozatoktól sem riadt vissza.

Steiner Endre – Holger Norman-Hanson

München, 1936

Aljechin-védelem (B02)

1.e4 Hf6 2.Hc3 d5 3.e5 Hfd7 4.e6 fxe6 (Az Aljechin-védelemnek, a kor egyik kedvenc megnyitásának az 1920-as évek végén, 1930-as évek elején számtalan alvariációja született. Ebben a partiban a Spielmann-csel őrületébe pillantunk bele: a névadó Rudolf Spielmann világossal szép eredményeket mutatott fel az Aljechin-védelemmel szemben, de valószínűleg nem gondolta volna, hogy ilyen vakmerően is elő lehet vezetni az elképzeléseit.) 5.d4 c5 6.Hf3 Hc6 7.dxc5 g6 8.h4 Fg7 9.h5 Va5 10.Fd2 Vxc5 11.hxg6 hxg6 12.Bxh8+ Fxh8 13.Hh4 Hde5 (Kezdődik! A csapattársak és Maróczi kapitány legnagyobb megdöbbenésére a higgadt, megfontolt, stratégiai játékot preferáló Steiner egy villámpartikra inkább jellemző áldozatot mutat be.)  14.Hxg6 Hxg6 15.Fd3 Hce5 16.Fxg6+ Hxg6 17.Vh5 Kf7 18.He4 Vxc2 19.Vh7+ Fg7 20.Hg5+ Kf8 21.Bc1 Vf5 22.g4 Ve5+ 23.Kf1 Hf4 (Sötét tiszt- és gyalogelőnyben elérkezettnek látta az időt, hogy végre támadjon. A dán mester kevés alkalommal tévedett nagyobbat: Steiner elégedetten nézett körbe – látjátok, ezért volt a stratégiai áldozat. Aha, így hívják sakknyelven az orbitális elnézést – ha mi csináljuk. Ha most sötét 23… Hh8-at lép, világos támadása elhal. Így viszont ragyogó kombinációsorozat indul.)

24.Fxf4 Vf6 (Egy csiga éberségével vette észre sötét, hogy nem üthet vissza, mert 24… Vxf4-re 25. Bxc8+ Bxc8 26. Hxe6+ után lepottyan a vezére. De nem elég, hogy így visszaadta a tisztet, közben mattcsapdába szorította magát.)  25.Vh5 Kg8 26.Fe5 Vxe5 27.Vf7+ Kh8 28.Ve8+ 1-0

Steiner Endre leghíresebb partija egészen szokatlan módon egy szabálytalan játszma. Még 1926-ban, egy budapesti tornán játszotta az aktuális belga bajnok, Edgar Colle ellen, és a parti nem egy mesteri kombináció vagy érdekes megnyitási újítás miatt lett emlékezetes, hanem egy könyökmozdulattól.

Steiner Endre – Edgar Colle

Budapest, 1926

Aljechin-védelem (B02)

1.e4 Hf6 2. e5 Hd5 3. Fc4 Hb6 4. Fe2 d6 5. f4 Hc6 6. Hf3 dxe5 7. fxe5 Hd4 8. O-O Hxf3+ 9. Fxf3 Vd4+ 10. Kh1 Vxe5 11. d4 Vd6 12. c4 Vd7 13. Hc3 c6 14. c5 (Világos örült nagyon, hogy nem a rá nézve hátrányosabb 13…. Hxc4-re kellett reagálni, Steiner villámgyorsan megtolta a gyalogot – és közben leverte a könyökével a saját királyát. Egyes helyeken, például a ligeti kőasztalokon ez egyértelműen a vereséget jelentette volna, de versenykörülmények és sűrű bocsánatkérések közepette Steiner visszarakhatta a királyát. Csakhogy rossz helyre rakta! Az ellenfele sem vette észre, hogy a h1 sarokmező helyett g1-re rakta a királyt. Akkor még nem tudták, hogy ezzel a lépésnek beillő húzással világos egy ragyogó kombinációt alapozott meg.)  14…. Hd5 15. Vb3 e6 16. Fxd5 exd5 17.Fg5 f6 18. Bae1+ Fe7 19. Bxf6 gxf6 20. Fxf6 O-O

21.Bxe7 Bxf6 (Ha a világos király a rendes helyén állna, most sötét alapsori mattal fenyegetne. Így viszont két bástya a vezér ellen küzdelemre készülhet – nagyon nem mindegy.) 22. Bxd7 Fxd7 23. He4 Bf7 24. Vg3+ Bg7 (Sőt! Világos tisztnyerő akciója után nem marad más hátra, mint feladni az egyenlőtlen küzdelmet.) 25. Hf6+ Kh8 26. Ve5 Fh3 27. Hh5 1-0 (Colle csak a parti vége után, az elemzőszobában jött rá, hogy a végzetes könyökös intézte el: azonnal fellebbezett. De a versenyzsűri úgy döntött, hogy ha a parti közben nem vette észre, akkor utólag már ne reklamáljon.)

A kortársak és a következő sakkozói nemzedék fejében úgy élt Steiner Endre, mint akinek inkább a stratégiai megfontolásokhoz, mint a taktikai küzdelemhez volt érzéke – magyarul unalmasnak tartották.

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy most újra divatba jött, de mióta Földeák Árpád sakktörténész az 1990-es évek közepén megjelentetett egy rövid könyvecskét, amelyben Steiner izgalmasabb játszmáit gyűjtötte össze, az unalmas Steiner képe lassan átadja a helyét a biztonságos harcos értékelésnek. 1939 nyarán volt a legjobb formában, a világ 16. legjobb játékosának számított. Ha nem tör ki a háború, az 1940-es évek lehettek volna sakkozói pályafutása kiteljesedésének időszaka. 1944 decemberének legvégén Budapesten, a Keleti pályaudvar melletti lovardához, a Tattersallhoz vezényelték munkaszolgálatosként, egy gránáttalálat vetett véget az életének 43 évesen.

Lajos és a vöröslő fül

Steiner Lajos  az 1927–1928-as évadban tört be a magyar sakkozás élvonalába. Az 1927-es kecskeméti nemzetközi tornán úgy lett Aljechin mögött második, hogy csak az utolsó fordulóban szorult az orosz mögé. Részben ennek köszönhető, hogy Aljechin versenyzáró beszédében ódákat zengett az akkor 24 éves fiatalemberről. Ahogy erről a Magyarország tudósítója beszámolt: „Dicsérte Steiner Lajos nyugalmát, biztos partivezetését, találékony és eredeti kombinálóképességét és általában játékának a színpompás stílusát. “Nagyon sokat várok Steiner nagymestertől – így fejezte be Aljechin a majdnem áhítatos csöndben hallgatott felköszöntőjét – s mindent elkövetek, hogy Steiner Lajost a legközelebbi New York-i nemzetközi versenyre meghívják.”

1928 elején a berlini nemzetközi tornán egészen szokatlan eredménnyel zár: minden komoly, rutinos, nála erősebb ellenfelét megveri, Bogoljubov, Nimzovitsch, Réti és Tartakower skalpja az övé, a gyengébbektől viszont kikap, így a középmezőnyben végez.

Steiner Lajos – Jefim Bogoljubov

Berlin, 1928

Spanyol megnyitás (C87)

1.e4 e5 2.Nf3 Nc6 3.Bb5 a6 4.Ba4 Nf6 5.O-O Be7 6.Re1 d6 7.c3 O-O 8.h3 Bd7 9.d4 Re8 10.Nbd2 exd4 (A világ legnépszerűbb, így aztán agyonelemzett megnyitásában, a spanyolban járunk. Az Averbach-verzióban mostanában gyalogütés helyett 10… Ff8 jött divatba, sötét sáncának megerősítésére.) 11.cxd4 Nb4 12.Bxd7 Qxd7 13.Qb3 d5 14.e5 Nh5 15.Nf1 g6 16.Bg5 Qb5 17.Rec1 Nc6 18.Qe3 f6 19.g4 Ng7 20.exf6 Bxf6 21.Qc3 Bxg5 22. Nxg5 Re2 23.Qf3 Rf8

24.a4 (Hú, ez a szélső gyalog alaposan felszúrta a sötét vezért! A korabeli beszámolók szerint Bogoljubov a válaszlépésen közel két órát gondolkodott. Valószínűsíthető, hogy ebből másfél óra az egója kezelésével telt, mert be kellett látnia, hogy jó lépés nincs, csak veszteségminimalizáló. Akár fel is adhatta volna, de egyszerűen nem hitte el, hogy a nagy Bogoljubovot megverik. Tiszt- és bástyahátrányban is tovább hadonászott a gyalogjaival.) 24…. Qc4 25.Rxc4 Rxf3 26.Rxc6 Rf8 (Huszárfór…) 27.Rc3 c6 28.Rb3 h6 29.Nf3 Rf7 30.Ng3 Rc2 31.Rf1 Ne6 32.Nh1 Rc4 33.Ne5 Nxd4 34.Ra3 Rb4 35.Nxf7 Kxf7 (Bástyafór…) 36.Rb1 Ke6 37.Re3+ Kd6 38.Ng3 c5 39.f4 Nc2 40.Rf3 Nd4 41.Rf2 c4 42. Re1 Ne6 43.f5 Ng5 44.f6 Nxh3+ 45.Kg2 Ng5 46.Re7 b5 47.f7 Nxf7 48.Rexf7 Rxa4 (Huszár- és bástyafór. És a fekete lovag kéz és láb nélkül még mindig harcol – mert ő legyőzhetetlen.) 49.R7f6+ Kc5 50.Rxg6 b4 51.Rxh6 c3 52.bxc3 bxc3 53.g5 Rb4 54.Rxa6 Rb8 55.Ra5+ Kd4 56.Ne2+ (És sötét végre feladta. Ki tudja, hogy miért pont most?) 1-0

Maróczy Géza így nyilatkozott Steinerről: „Kétségtelenül klasszis, és egyetlen reménysége a magyar sakkozásnak.

Ha tehát temperamentumát fékezi, s támadó kedve lehiggad, megszerzi a szükséges rutint, úgy a gyengébb ellenfelekkel szemben is gépbiztossággal győzni fog.

Gyönge oldala a védekezés, s ezért mint a sötét bábok vezetője, már a megnyitásban gyakran kerül hátrányosabb állásba.” Bátyjával ellentétben Lajos befejezte az egyetemet, gépészmérnökként végzett Mittweidában, majd két évet Amerikában gyakornokoskodott.

A családi ölmelegtől eltávolodva önállóbb személyiség lett, rákapott az utazásra, sorra járta a külföldi versenyeket. Aljechin beváltotta az ígéretét, vitte magával Amerikába is versenyezni: 1929-ben Steiner második lett a Bradley Beach-i versenyen – természetesen Aljechin mögött. Ahogy a személyiségjegyeikben, úgy a játékstílusukban is eltértek a Steiner-fiúk: amíg Endre megfontolt, stratégiailag megalapozott játszmákban érezte otthon magát, addig Lajost a támadás heve éltette, erős kombinatív készsége sokszor hozott neki győzelmet. Egy dolog viszont közös volt a testvérekben: ha kezdett rosszabbra fordulni a táblán az állás, elvörösödött a fülük.

A csapattársak és kibicek között gyorsan el is terjedt a szokás: a Steiner-fivéreknek nem a partiját, csak a fülüket nézték, ha tudni akarták, hogy állnak.

Lajosnak korán megmutatkoztak a korlátai is, ahogy arról félig dicskedve, félig önkritikusan megjegyzi: „Unom a megnyitások elméleteit, analízisét, mert monotonok és eredetiséget nélkülözők. Nem tudok elmélyedni a megnyitásokban.” És amit Maróczy és a kortársak fiatalkori hebrencskedésnek, korai, vagyis kinőhető állapotnak gondoltak, az később identitássá alakult: Steiner Lajos nem lett korszakos nagy sakkozó, mert nem foglalkozott eleget az elmélettel – viszont egész életében élvezte a játékot. És teljes életet élt: a sakkozáson kívül imádott úszni, teniszezni, birkózni (!), idős korában is sportos alkatú maradt.

1931 után 1936-ban is megnyeri a magyar nemzeti bajnokságot, és még abban az évben a Szovjetunión átutazva és átsakkozva, Japán és Új-Zéland érintésével eljut Ausztráliába. Be is nevez az ausztrál bajnokságra, amit meg is nyer. Mivel nem ausztrál állampolgár, nem kapja meg a bajnoki címet, amin annyira felbosszantja magát, hogy bosszúból letelepszik Ausztráliában, feleségül veszi az ausztrál női sakkbajnokot, Edna Kingstont, és megszerzi az ausztrál állampolgárságot. Igaz ugyan, hogy új hazájában nem tud a sakkozásból megélni, ezért a mérnöki tanulmányaiból származó rajzolói tudása lesz megélhetésének alapja, de legalább túléli a háborút. Az ausztrál bajnokságot még négyszer megnyeri, az Új-Dél-Wales-it kilencszer. Nem kétséges, ő lett minden idők legjobb ausztrál sakkozója. Az első hivatalos ausztrál bajnoki címhez vezető úton azt a Cecil Purdyt verte, aki pár évvel később az első levelezési világbajnok lett.

Steiner Lajos – Cecil Purdy

Adelaide, 1946

Francia védelem (C14)

1.e4 e6 2. d4 d5 3. Hc3 Hf6 4. Fg5 Fe7 5. e5 Hfd7 6. Fxe7 Vxe7 7. f4 O-O 8. Hf3 c5 9. Vd2 Hc6 10. O-O-O c4  (Steiner szerette a francia védelmet, világossal komoly sikereket ért el az ilyen partikban. A 9. lépésig pontosan követték az 1924-es Capablanca–Réti mérkőzést, de Steiner szerette volna kiélezni az állást az ellenkező oldali sáncolással. Miután ilyenkor egymás mellett zajlik a két fél támadása és védekezése, futóversennyé alakul át a parti: kinek a támadása üt át először?)  11. f5 Bb8 12. Vg5 Vxg5+ 13. Hxg5 Hb6 14. fxe6 fxe6 15. Fe2 h6 16. Hh3 Fd7 17. Fg4 g6 18. He2 h5 19. Ff3 Hc8 20. Hg5 H8e7 21. g3 Hf5 22. c3 Kg7 23. Hf4 Bbe8 24. Bdg1 Kh6 (Eddig tartottak az előkészületek, és most beindul a cserevihar.) 25. h4 Hxg3 26. Hxg6 Bxf3 27. Hxf3 Hxh1 28. Hf4 He7

29.Hg5 Hf2 (Na, ezt az áldozatot nem kellett volna elfogadni, bármennyire furán néz ki, a legjobb folytatás 29… Hg3 lett volna, hogy legyen idő a mattveszély elhárítására.) 30. Hf7+ Kh7 31. Hxh5 He4 (Persze lehetett volna olyat lépni, ami elkerüli a mattot, de 31… Hg6 után 32. Hf6+ Kg7 33. Hxe8+ Fxe8 34. Hd6 jön, és nem lehet megúszni a tisztvesztést.) 32. Bg7 1–0

A nagy utazgatásból elege lesz, különben is fél a repüléstől, marad Ausztráliában: miután nem jár el a nemzetközi versenyekre, az 1950-ben kiosztott nemzetközi nagymesteri címekből nem jut neki, nem sikerült megfelelni Aljechin megelőlegezett címadásának.

Utólagos számítások szerint 1937 nyarán volt a legjobb formában, ekkor a világ 11. legerősebb játékosának mondhatta magát.

A családjából rajta kívül egyedül húga, Döme Piroska élte túl a vészkorszakot, vele telefonon tartotta a kapcsolatot egészen 1975-ös haláláig. Halálának 10. évfordulójára az ausztrál sakkszövetség díjat alapított, és 1985 óta Steiner-medállal jutalmazzák az év legjobb ausztrál sakkozóját.

Capablanca? Nem, Casablanca!

A harmadik Steinert, Hermant időnként tévesen Endre és Lajos testvéreként azonosítják, és a név- és sorshasonlóságok miatt ezt meg is lehet érteni. Ugyanúgy a XX. század első évtizedében született, ugyanúgy zsidó családban, és a sakkhoz való tehetsége neki is hamar kiderült. A dunaszerdahelyi Steiner család már 1921-ben lelépett Magyarországról, és meg sem állt New Yorkig. Steiner Herman már 1925-től komoly versenyeken vett részt, és 1928-ban az amerikai válogatott tagjaként szerepelt a hágai olimpián. Az 1931-es prágai olimpia után, amit az amerikai csapat megnyert,

Steiner úgy döntött, hogy a sikereket pénzre váltja: átköltözik Los Angelesbe, megalapítja és megszervezi a város, de főleg Hollywood legfőbb sakk-klubját, az International Chess Club-ot.

Egy hagyományos klubban a vezető sakkoktató azon fáradozik, hogy minél több és tehetségesebb fiatalt fedezzen fel, tanítson nekik sok elméletet, és képezze ki őket a versenyekre. Valljuk be, hogy amikor magunk elé képzelünk egy sakk-klubot, nem a csillogás és sztárparádé ugrik be elsőként. Na, ezért lett Steiner Hollywood fő sakkozója, és nem mi. Mert az ő fejében úgy állt össze az üzleti modell, hogy összebarátkozott a hollywoodi sztárokkal, az ő körükben népszerűsítette a sakkot, a játék presztízsét alaposan megemelve ezzel, és erre a kapcsolatrendszerre építve szervezte a versenyeket, rendezvényeket – és igen, működtetett egy klubot is.

Élőfigurás sakkelőadás – ezt a középkori lovagi tornák és a vásári bohózatok hangulatát ötvöző farsangi játékot nagyon kedvelték Hollywoodban. Steinernek sikerült magát a nagy Capablancát megszervezni egy ilyen bohóckodáshoz, aki azzal a feltétellel vállalta a közreműködést, ha az előre megtervezett mérkőzés az ő győzelmével zárul.

Jose Raul Capablanca – Steiner Herman

Los Angeles, 1933

Négy huszáros játék (C49)

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Hc3 Hf6 4. Fb5 Fb4 5. O-O O-O 6. d3 d6 7. Fg5 Fxc3 8. bxc3 He7 (Ha nincs előre letárgyalva, akkor biztos nem lép ilyet sötét. Mintha odaadná az ostromlott vár kulcsát, az f6-on álló huszár leütése kinyitja a sáncot.) 9. Hh4 c6 10. Fc4 Fe6 11. Fxf6 gxf6 12. Fxe6 fxe6 13. Vg4+ Kf7 14. f4 Bg8 15. Vh5 Kg7 16. fxe5 dxe5 (Innentől világos ragyogóan tud áldozni, a közönség ámuldozhat: bástyahátrányban a világbajnok, és mégis győz!)

17.Bxf6 Kxf6 18. Bf1+ Hf5 19. Hxf5 exf5 20. Bxf5+ Ke7 21. Vf7+ Kd6 22. Bf6+ Kc5 23. Vxb7 Vb6 24. Bxc6+ Vxc6 (Kár, hogy nincs sok idő a csodálkozásra: kettős bástyahátrányban van Capablanca. Ha ez nem egy látványmérkőzés, akkor sötét bizonyára 24…Kb5+ lépéssel folytatja, a két bástya a vezér és sok-sok gyalog ellen ugyan nem kecsegtet hosszú küzdelemmel, de az egylépéses mattnál minden jobb.) 25. Vb4 1–0

Steiner szervezői zsenialitásáról és egyben erős magyar kötődéséről a következő történet is tanúskodik. 1946-ban az amerikai válogatott kapitányaként Moszkvában járt, ahol a szovjet és amerikai sakkozók 12 táblás csapatmérkőzést vívtak egymással. Persze a szovjetek győztek, de nem ez az érdekes. Hanem az, hogy egy moszkvai lakáson Steiner Herman az amerikai csapat képviseletében és Lilienthal Andor a szovjetek részéről összehoztak egy magyaros estét a sakktársak legnagyobb megrökönyödésére. A háború utáni szegényes időket élő Moszkvában magyaros csirkepaprikást és tokaji bort felszolgálni nagyobb csoda volt, mintha nyertek volna az amerikaiak.

Steiner Hermant sármos, karizmatikus figuraként írták le a társasági lapok, és ehhez jól passzolt, hogy a sakk szakírók arról cikkeztek, hogy ő az utolsó romantikus a táblán, aki nem törődik az elméletekkel, mindig csak az akciót, a támadást előmozdító kombinációkat keresi.

Amikor éppen nem sztárokkal smúzolt, versenyekre is eljárt, nem is szerepelt rosszul. 1942-ben és 1946-ban győzött az US Openen. 1948-ban elnyerte az USA bajnoki címet.

Az utólagos értékelések alapján két csúcskorszaka volt: 1933-ban  és 1946-ban játszott a legeredményesebben, a világ 50 legjobb játékosa közé sorolták ekkor.

Élő Árpád – Steiner Herman

US Open, Dallas, 1940

Réti-megnyitás (A04)

1.Hf3 f5 2.d4 Hf6 3.c4 e6 4.Hc3 Fb4 5.g3 O-O 6.Fg2 d6 7.Vb3 c5 8.dxc5 Fxc5 9.O-O Hc6 10.a3 (A szélső gyalog futókötéseket megelőző kitolása, vagyis a szamárfülezés helyett érdemes lett volna 10. Ha4-gyel konkrétan elkergetni a futót. Világos – vagyis a legendás Élő Árpád, akinek a nevét minden sakkozó a mai napig emlegeti, az Élő-számok kifejlesztője – szépen felépítette az állását, stratégiailag minden a helyére került, de amikor a középjátékra fordulva aktivizálni kellene a tiszteket, elfogy a tudomány. Sötét ellenterve kezd kibontakozni: kössük le a vezérszárnyon világos erőit, és amíg itt próbál kiszabadulni, üssünk át a királyszárnyon.) 10… e5 11.e3 e4 12.Hd2 He5 13.Vc2 a6 14.b4 Fa7 15.Hb3 Fe6 16.He2 Fxc4 (Ha még gyalogot is ad hozzá, sötét köszöni szépen, tör előre a vezérszárnyon.) 17.Bd1 Fd3 18.Vb2 Bc8 19.Hed4 Vd7 20.Fd2 Fc4 21.Fe1 Hd3 22.Vd2 Hg4 23.h3 Hge5 24.Hc1 d5 25.Hce2 g5 (És most jöhet a királyszárnyi támadás. Mivel világos éppen a szabadulószobában játszik, sötét akadálytalanul halad a király felé.) 26.Bdb1 Bf6 27.a4 Vg7 28.b5 f4 29.Hc3 fxg3 30.fxg3 Fxd4 31.exd4 Hf3+ 32.Fxf3 Bxf3 33.He2 Bcf8 (Hurrá! Végre kiszabadultak világos tisztjei! Ja, hogy közben szembejön a bástyavonat? Akkor vége.) 0-1

Kedvenc tanítványai között ott találjuk Billy Wilder rendezőt, Lauren Bacall színésznőt és mindenekelőtt Humphrey Bogart sztárt. Ennek a kapcsolatnak, sőt, nevezhetjük nyugodtan barátságnak köszönhetően került a Casablanca című 1942-es klasszikus filmbe a híres sakkjelenet.

Amikor Bogart és a film rendezője, Kertész Mihály azon tanakodtak, hogyan tudnák megjeleníteni Rick, a bártulajdonos töprengésre hajlamos, csavaros észjárású jellemét, szinte egyszerre jutott eszükbe, hogy sakkoznia kell.

Kertésznek a magyar kötődést se kellett bevetni, Bogart magától mondta, hogy ki legyen a film sakkszakértője: csakis Steiner.

Ha egy filmben sakkozni látjuk a szereplőket, általában heves gesztikulálás közepette húzogatnak marhaságokat, hiszen csak a látvány számít, nincs egy sakkbizottság, amely elemezné a filmre vett játszmákat szakmai szempontból. (Pedig lehetne! Máris jelentkeznék.) Bogart viszont nem engedhette meg magának, úgy is, mint a Hollywood Chess Club tagja, hogy ne egy valódi állás valódi lépésén gondolkodjon abban a pár másodpercben, amikor mutatják. Nem meglepő, hogy külön irodalma van a Casablanca sakkállásának: többen szimbolikus értelmet tulajdonítanak annak, hogy éppen sáncoláshoz készülődik Rick, amikor megzavarják.

Steiner Herman 1955. november 25-én, a kaliforniai bajnokságon egyik, egyébként döntetlennel végződő összecsapása után rosszul lett, majd meghalt. Mindössze 50 éves volt. Az általa alapított sakk-klubot egyik magántanítványa, Jacqueline Piatigorsky működtette tovább, és tiszteletük jeléül felvették Steiner nevét. Ma is működik a Herman Steiner Chess Club Hollywoodban.

Ahogyan Európa más nagyvárosaiban, Pesten is hamar kialakult a sajátos kávéházi sakk-kultúra: az elmélyülést, koncentrációt igénylő sakkozás a lármás, ingergazdag asztaltársaság közepén szellemi attrakcióként funkcionált. Hiába a pisszegések, a csendet kérő kihelyezett táblák, a kibicek csak nem bírtak magukkal: szurkoltak, beledumáltak, látványosabb kombinációk után tapsoltak, éljeneztek – és persze fogadtak. Mindez a sakkozókat sem hagyta hidegen, óhatatlanul is a közönségnek játszottak. A XIX. század első felének sakkozását a kávéházi környezet hatására a cseljátékok, az inkább látványos, mint végiggondolt kombinációk uralták. A mérkőzéseken túl imádtak feladványokat fejteni, és természetesen újakat kitalálni, ezekkel szórakoztatni a többieket.

Ezeken a helyi bajnokságokon, egymás közötti elemzéseken nőtt fel a magyar sakkozók első nemzedéke. Az 1830-as évek második felében már Pesten is beszélhetünk komoly játékerőt felmutató mesterekről.

De még így is meglepetést okozott, hogy amikor Aaron Alexandre, a kor egyik nagy játékosa és egyik első elméleti szakírója (neki köszönhetjük például, hogy a rövid és hosszú sáncot 0–0, illetve 0–0–0 jelöli) 1842-ben európai körutazásán Magyarországon járt, a Wurm kávéházban bizony alaposan megtépázták a tekintélyét.

Hogy helyreállítsa a világ rendjét, megszervezett egy meccset, a kor divatjának megfelelően városok, azaz konkrétabban kávéházak levelező mérkőzését: a legendás párizsi Café de la Régence és a pesti Wurm kávéház között. A pestiek eleinte haboztak vállalni az anyagilag kockázatos küzdelmet, hiszen a párizsiak 1250 frankja ellenében magyar részről 500 Ft-ot kellett tétként letenni, ami nem kis pénz volt, az állami hivatalnokok éves jövedelmével vetekedett. De a Wurm törzsvendégei (a bankárok, ugye) végül lehetővé tették, hogy a pesti sakkozók felvegyék a harcot a franciákkal, ugyanis 10 forintos részvényjegyeket bocsátottak ki, amiket hamar felvásárolt az úri közönség. Két mérkőzést játszottak 1842 és 1845 között, lépésenként négynapos gondolkodási idővel – mindkettőt a magyarok nyerték. Igazából már a döntéshozatali mechanizmus kialakításánál eldőlt minden. A párizsiak hiába voltak papíron jobbak és tapasztaltabbak, a három állandó tanácskozó, Pierre de Saint-Amant, a kávéház akkori bajnoka, Ignazio Calvi, az olasz és Jean Adolphe Laroche, a „vidéki” egyenként talán legyőzték volna a magyarokat, de nem tudtak megegyezni szinte semmiben. Ráadásul rögtön az elején az 1820-as évek legnagyobb játékosa, az ötvenen túli Alexandre Deschapelles, aki az elnöke lett volna a csapatnak, csúnyán megsértődött azon, hogy az egyik lépésjavaslatát nem fogadták meg, ezért a továbbiakban nem vett részt a küzdelemben. Persze az is lehet, hogy nem megfelelően motiválták: a legenda szerint soha nem játszott senkivel ingyen, tét nélkül. A csapat legerősebb játékosa, Laroche saját egyéni küzdelmeire koncentrált inkább: 1843-ban két páros mérkőzésen is összecsapott Howard Staunton angol bajnokkal. Előbb Londonban nyert szoros csatában (3½–2½), majd a visszavágón, Párizsban, amit nem hivatalos világbajnoki döntőnek is neveznek időnként, csúfosan kikapott (13–8).

Ezzel szemben a magyarok kettős bizottsági rendszert dolgoztak ki. A nagyobb társaság elemzéseket végzett, és ezek alapján lépéseket javasolt a háromtagú döntőbizottságnak.

Az elemzőcsapatban maga Erkel Ferenc, a zeneszerző is tevékenykedett, többen állítják, hogy a legtöbbet emlegetett, elméletileg is újdonságot hozó mérkőzés megnyitási stratégiájára komoly hatással volt.

A döntéseket végül a három legerősebb magyar sakkozó hozta: Szén József, Löwenthal Jakab és Grimm Vince. Róluk külön is szót ejtünk.

Párizs – Pest, 1843

Olasz megnyitás, Magyar védelem (C50)

1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Fe7 (Ezt az újítást ezen a mérkőzésen vetette be először a Wurm csapata, innen is a „magyar védelem” elnevezés. Erkel azért ajánlotta ezt az egyébként nem túl erős, a tisztek fejlődését hátráltató lépést, mert így tudták elkerülni az akkori idők legerősebb fegyverét, az Evans-cselt, ami a természetes 3. – Fc5-re 4. b4 gyalogáldozattal indul.) 4. O–O Hf6 5. d4 d6 (A megnyitást mindkét fél igazi kávéházi szemléletben vezényelte le: inkább lépjünk meglepőt, még ha az rosszabb is, mint a jót, ha az unalmas. Visszakergetik a sötét huszárt a helyére? Sebaj, hátha ettől elbízza magát világos. És tényleg.) 6. d5 Hb8 7. Fd3 O–O 8. h3 c6 9. c4 cxd5 10. cxd5 He8 11. Vc2 g6 12. Hh2 Hg7 13. f4 f5 14. fxe5 Vb6+ 15. Kh1 Hh5 16. Bf3 fxe4 17. Fxe4 Bxf3

(Megérkeztünk az önbizalom és a nagyképűség határához. Ha a párizsiak az egyszerű folytatást választják, 18. Hxf3 Hg3+ 19. Kh2 Hf1+ 20. Kh1 – örökös sakkal döntetlen, ezért inkább rosszat léptek, azt gondolva a magyarokról, hogy úgysem tudják kihasználni.)

18. gxf3 (??) Fxh3 19. Hg4 Hg3+ 20. Kh2 Fxg4 21. fxg4 Hxe4 22. Vxe4 Hd7 23. b3 Vf2+ 24. Vg2 Ve1 25. Fb2 Fg5 26. Hd2 (És itt végleg eldől a játszma, ez a világos huszár befejezi szereplését a táblán. De nincs jobb. 26. Fd4 után világos bástyát veszítene, minden más lépésre habkönnyű matt lett volna a válasz, például: 26. Hc3 Ff4+ 27. Kh3 Ve3+ után már csak időhúzó lépések maradnak 28. Vf3 Vxf3 29. Kh4 Vg3 matt) 26. – Ff4+ 27. Kh3 Ve3+ 28. Hf3 Fxe5 29. Fxe5 Hxe5 30. Be1 (Nem jobb 30. Bf1 sem, 30 – Bf8 után ugyanúgy veszve van a huszár.) 30. – Vxf3+ 31. Vxf3 Hxf3 (Elegánsabb lett volna itt feladni világosnak, mint egy szál bástyával feleslegesen rohangálni.) 32. Be7 Bf8 33. Bxb7 Bf7 34. Bb8+ Kg7 35. a4 Kf6 36. a5 Ke5 37. a6 Kxd5 38. b4 He5 39. g5 Hc6

0–1

Pest – Párizs, 1845

Orosz védelem (C42)

1. e4 e5 2. Hf3 Hf6 3. Hxe5 d6 4. Hf3 Hxe4 5. d4 d5 6. Fd3 (Az orosz védelmet – amit a XIX. században még Petrov, sőt Petroff védelmeként ismertek – ma már unalmas, kiismert rendszernek tekintik. Ugyanakkor Polgár Judit 2003-ban világossal Karpov ellen, 2007-ben sötéttel Topalov ellen tudott győzni ugyanebből az állásból. Igaz, mindkét partiban 6. – Fe7 következett.) 6. – Fd6 7. O–O O–O 8. c4 Fe6 9. Vc2 f5 10. Vb3 dxc4 11. Vxb7 c6 (A XIX. századi könyvekben sötét 9. – f5 lépést kárhoztatják, és helyette 9. – Hf6-ot tartják helyesnek. Ugyanakkor a világos vezér eprésző körútját 11. – Hc6 egyszerűen tudta volna keresztezni, inkább ennek elmaradását tartom hibának.) 12. Fxe4 fxe4 13. Hg5 Ff5

(Álljunk meg egy kicsit ennél az állásnál, és vizsgáljuk meg, hogy le merjük-e ütni a bástyát, vagy levadásszuk a magányosan álldogáló e4 gyalogot. Ha leütjük a bástyát, elfogják a vezérünket? Esetleg szétcsapják a királyállásunkat? Van rá négy napunk, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket. Izgalmas folytatást hozhatott volna 14. Vxa8 Vc7 15. d5 Fd7 16. Fe3 c5 17. Hxe4 Ha6 18. VXf8+ Fxf8, és két bástya a vezér ellen türelmesen nyerhető. Ha sakkozói döntést hoztak volna a Wurm kávéház harcosai, akkor egyértelműen 14. Vxa8 következett volna. De ők inkább az ellenfél vélt szándékai alapján játszottak, csapdát szimatolva az egyszerűbb, de jóval kisebb előnnyel kecsegtető utat választották.) 14. Hc3 Vd7 15. Vxd7 Hxd7 16. Hgxe4 Fc7 17. Be1 Bab8 18. Be2 Hb6 19. Hc5 Fd6 20. H5e4 Fc7 21. Hc5 Fd6 22. H5e4 Fc7 (Lépésismétlésbe keveredtek. Az eredeti játsz­mában ötször (!) ismételtek, a mai szabályok szerint már rég döntetlent hirdettek volna. A magyar csapat talán hosszabban elgondolkozott a további támadás mikéntjén, addig húzták az időt. De legnagyobb megdöbbenésre a párizsiak léptek ki a számukra kedvező időhurokból.) 23. Hc5 Fd3 24. Be3 Fc2 25. He6 Bf7 26. Hxc7 Bxc7 27. Be2 Fd3 28. Ff4 Fxe2 29. Fxc7 Be8 30. Fxb6 axb6 31. Be1 Fh5 32. Bxe8+ Fxe8 (A cserevihar mindent letarolt, maradt az ellenfél duplagyalogja, a pestieknél meg a gyalogfór. Innentől világos biztos kézzel érvényesíti az előnyt.) 33. He4 b5 34. a3 Fg6 35. f3 Kf7 36. Kf2 Ke6 37. Ke3 h6 38. g4 Kd5 39. Hc3+ Kd6 40. f4 Fe8 41. f5 Fd7 42. He4+ Ke7 43. Kf4 Fe8 44. Ke5 Ff7 45. h4 Fd5 46. g5 hxg5 47. hxg5 Fg8 48. g6 (Szép befejezés: sötét bármely lépése csak rontana a helyzeten, inkább feladja.)

1–0

Magyarok a nagyvilágban

A Párizs–Pest mérkőzés és annak eredménye felrakta a világtérképre a magyar sakkozókat, sorra kapták a meghívókat a komoly bajnokságokra. Az 1851-es londoni kieséses bajnokságra, amely azt volt hivatva eldönteni, hogy ki a legjobb sakkozó Európában, a magyar csapat mindhárom játékosát meghívták.

A szervezők a meghívók elküldésekor nem tudhatták, hogy időközben a forradalom elragadta a játékosokat a 64 mezőtől a valódi csatamezőre.

A szabadságharc bukása után Grimm Vincének menekülnie kellett, ugyanis civilben grafikusként dolgozott, és ő tervezte a Kossuth-bankókat. Törökországban bujkált egészen az 1860-as évekig, a kiegyezés után tért vissza Pestre. Sajnos alig maradt fenn játszmája.

Löwenthal Jakab hivatalt vállalt Kossuth Lajos kormányában, menekülőre fogta ő is, meg sem állt Amerikáig. A meghívót viszont megkapta, üzleti ügyeit félbehagyva rohant Londonba, ahol rögtön az első fordulóban kikapott Elijah Williamstől, és kiesett.

Így egyedül Szén József érkezett otthonról a versenyre, ahol összességében nagyon jó eredményt ért el, a bajnokság végén neki volt a legjobb nyerési mutatója. Csak szerencsétlenségére már a második fordulóban összekerült Adolf Anderssennel, aki az első fordulóban 2:1-re győzte le Lionel Kieseretskyt. Az egyik partijuk bevonult a sakktörténelembe „halhatatlan játszma” néven, miután Anderssen futót, két bástyát és a vezért feláldozva mattolta ellenfelét. A négy győzelemig tartó páros mérkőzésen 2:1-re vezetett Szén, és a negyedik partiban is jobban állt, amikor egy néző bekiabálta a jó lépést, és az úriember Szén direkt mást lépett: rosszat. Ezután Anderssen győzött 4:2-re, továbbjutott, majd megnyerte a londoni tornát, Szén pedig az alsóházi ágon az ötödik helyig jutott. Nézzük meg, hogyan verte meg Szén a későbbi bajnokot!

Adolf Anderssen – Szén József

London, 1851

Vezércsel (D30)

1. d4 d5 2. c4 e6 3. e3 Hf6 4. Hc3 c5 5. Hf3 Hc6 6. a3 a6 7. b3 b6 8. Fb2 Fb7 9. cxd5 exd5 10. Fd3 cxd4 11. exd4 Fd6 12. O–O O–O 13. b4 b5 14. Bc1 Bc8 (Eddig zajlott a táncpróba tükör előtt, teljesen szimmetrikus állás a megnyitás végén.)

15. Vb3 Vb8 16. Bc2 Be8 17. He2 He4 18. Hg3 Hg5 19. He5 He6 20. He2 Hcxd4 (Ahogy vége a tükrözésnek, beindul a trükközés. Világos mintha szándékosan eldugná a tisztjeit, a huszárokat kivéve. És pont a huszárok okozzák a vesztét.) 21. Bxc8 Hxe2+ 22. Fxe2 Vxc8 23. Bd1(?) (Persze Anderssennél sosem lehet tudni, lehet, hogy áldozatnak szánta, valószínűbb, hogy a tisztnyerő kombinációt nem vette észre. De eddigre sötét amúgy is uralta a táblát.)

Hf4 24. Fg4 f5 25. g3 Fxe5 26. Fxe5 Hg6

0–1

A szabadságharc leverése után mindenféle egyesületi tevékenységet, így sakk-körök létrehozását is tiltottak, ami értelemszerűen jelentősen visszavetette a magyar sakkozás fejlődését. Szén József, a XIX. század legnagyobb magyar sakkozója, aki az 1850-es években egyértelműen a világ tíz legjobb játékosa közé tartozott, már nem élhette meg a pesti sakk kiegyezés utáni újabb nagy korszakát, mivel belehalt az 1857-es himlőjárványba.

Löwenthal a londoni vereség dacára Angliában maradt, sőt, pár éven belül az angol sakkozás legerősebb játékosa és legfőbb szervezője lett: klubokat alapított, sakklapot szerkesztett. 1858-ban Anglia legjobbjaként neki jutott az a megtiszteltetés, hogy a fiatal amerikai, Paul Murphy ellen bizonyítson. Tudta, mi vár rá, még Amerikában 1850-ben találkozott a 12 éves csodagyerek Murphyvel, és háromszor csúnyán kikapott tőle, „Paul minden jó lépésénél Löwenthal szemöldöke úgy szaladt fel, mint egy komédiában” – emlékezett vissza a büszke apuka. 1858-ban sem járt sokkal jobban, a páros mérkőzésen Murphy kilenc győzelmével szemben csak három győzelmet és két döntetlent tudott felmutatni.

Löwenthal egyik győzelme annak szép példája, hogy néha a legnagyobbak is képesek túlértékelni önnön nagyságukat.

Paul Murphy – Löwenthal Jakab

London, 1858

Philidor védelem (C41)

1. e4 e5 2. Nf3 d6 3. d4 exd4 4. Qxd4 Bd7 5. Be3 Nf6 6. Nc3 Be77. Bc4 Nc6 8. Qd2 Ne5 9. Nxe5 dxe5 10. O–O O–O 11. f4 Bd6 12. f5 Bc6 13. Qe2 h6 14. Rad1 Qe7 15. Bd5 Bxd5 16. Nxd5 Nxd5 17. Rxd5 f6 18. Qg4 c6 19. Rd3 Bc5 20. Qg3 Rad8 21. Rfd1 Rxd3 22. Rxd3 Rd8 23. Bxc5 Qxc5+ 24. Qf2 Qxf2+ 25. Kxf2 Rxd3 26. cxd3 (Lát itt valaki valamilyen előnyt? Ennél döntetlenebb már csak akkor lenne, ha a gyalogokat is lecserélnék. Löwenthal láthatóan örült a fél pontocskának, nem erőltette meg magát a megnyitásban, a középjátékban is a gyors cserékre figyelt csak. De Murphy valamit megláthatott. Csak mit?) 26. – c5 27. g4 Kf8 28. a4 b6 29. Kg3 Kf7 30. Kh4 Kf8 31. Kh5 Kf7 32. b3 Kf8 33. Kg6 Kg8 34. h3 Kf8 35. h4 Kg8 36. g5 hxg5 37. hxg5 fxg5 38. Kxg5 Kf7 39. Kh4 Ke7 40. Kg4 Kf6 41. Kh5 a6 42. Kh4 g6 43. a5 bxa5 44. fxg6 Kxg6 45. Kg4 a4 46. bxa4 a5 47. Kf3 Kf6 48. Kf2 Kf7 49. Kg3 Kg7 50. Kf2 Kf6 (A Gyűrűk ura Gandalf­jaként áll a sötét király világos útjában: itt úgysem törsz át! Erre, mint a sértődött kisgyerek, világos király elment duzzogni. Paul Murphy egész sakkozói pályafutása legrosszabb lépése következik.)

51.Kg1(???) Kg5 (Sötét köszöni szépen, összeszedi az elébe hullajtott pontot.) 52.Kg2 Kf4 53.Kf2 c4 54.dxc4 Kxe4 55.Ke2 Kd4 56.Kf3 Kxc4 57.Ke4 Kb4 58.Kxe5 Kxa4 59.Kd4 Kb4

0–1

Löwenthal a Murphytől elszenvedett súlyos vereség után nem esett kétségbe, rá egy hétre megnyerte a birminghami szupertornát. Egyébként neki köszönhetjük az egyik sakkfigura elnevezését. Fiatalon nagyon sok partijában a lovakkal való támadást erőltette, amiért a Wurm kávéház vendégei sakkhuszár néven kezdték emlegetni. Gárdonyi Géza állítja, innen ered az, hogy később a magyar sakknyelvben a huszár név ragadt rá a lófejű figurára.

Röviden a párizsiakról. A Café de la Régence csapatából Deschapelles korán, 1847-ben meghalt. Laroche rögtön a mérkőzés után hazaköltözött Bayonne-ba, elege lett a párizsi nyüzsgésből, onnan járt egészen az 1860-as évek elejéig mérkőzésekre. Calvo egy darabig még feladványokat szerkesztett, aztán 1848-ban visszatért Itáliába, és katonaként vett részt az olasz egységért folytatott harcokban. Saint-Amant maradt az egyedüli párizsi sakkozó a csapatból. Mozgalmas élete során 1848-ban a nemzeti gárda kapitányaként védelmezte a Tuileriák palotáját (nem sok sikerrel), később Kaliforniába küldték konzulnak. Visszatérve Párizsba az 1850-es években komoly bajnokságokon játszott, majd nyugdíjas éveit Algériában töltötte.

A párizsi kávéház is kivette részét a forradalmi időkből: 1844 őszén, miközben sakkozóktól volt hangos a Café de la Régence – talán éppen egy erős lépést kaptak a pestiektől –, egy csendesebb asztalnál két szakállas német, Karl és Friedrich megismerkedtek egymással, és ennek később számos következménye lesz. De ez már egy másik történet, amit sokan sokszor elmeséltek, mi viszont ott fogjuk folytatni, hogy Erkel Ferenc az 1860-as években megpróbálja feléleszteni a magyar sakkéletet. És sikerül neki!

Akik ismerik, tudják, hogy élete fontos része az „óbudaiság”. Itt is született?

Nem, a belvárosban születtem, a VII. kerületben, hatévesen kerültem Óbudára a szüleimmel. Fél évet jártam a Szemere utcai általánosba, és átkerültem az akkor nyíló szomszédos iskolába. Még zebrán sem kellett átmenni, olyan közel laktunk hozzá. Pont akkor adták át, amikor oda kerültem, sőt, mit több, Brezsnyev elvtárs, aki épp Magyarországra látogatott, személyesen avatta fel. A mi osztályunkba csak bejöttek, de a B-ben beszélgettek is Horváth Zoli nevű barátommal, akivel együtt fociztunk. Fotó is van róla, ahogy megsimogatta Brezsnyev elvtárs, mellette meg ott mosolyog Kádár elvtárs. Vicces történelmi emlék. Nyilván nem ezért, de nagyon szerettem Óbudán lakni. Akkor még épültek a panelházak. Nagyon sokat bicikliztünk, egészen a Hajógyári-szigetig mentünk ki, az még akkor egy teljesen beépítetlen rész volt. Működött a harisnyagyár, a Goldberger, a BRG, az összes gyár.

A gyerekkorom és az ifjúságom maximálisan Óbudához köt. Középiskolába is az Árpád Gimnáziumba jártam.

Nagyon szerettem ott lenni, közben pedig komolyan fociztam: egy ideig hivatásosan is játszottam, az Újpesti Dózsában. A BRG-ben volt sportállásom, térmester voltam, nem kellett bejárnom, csak a fizetésemért. Az egykori BRG helyén most OTP van. Az első szerelem is Óbudához köt.

Kijárt a Kerület meccseire?

Nem, mert az Újpestben játszottam, jó játékos voltam, másra nem volt időm, bulizni sem jártam. A papám nem lehetett futballista, ezért azt akarta, hogy én az legyek. Nagyon szigorúan nevelt, nem volt más, csak iskola és edzés. Ha játszottunk a Kerület pályáján, az iskolai válogatottal mentünk oda. Én kicsit magasabb szinten nyomtam, de nagyon sok barátom volt és van a mai napig is a focisták közül, mert Magyarországon az egy összetartó erő. A csajok, a foci meg a könyvek határozták meg az életem óbudai korszakát.

Ehhez képest fotós lett. Miért nem focista vagy bölcsész?

Tehetséges focista voltam, viszont nem nagyon tanultam, az nem érdekelt. Akkor is nagyon szerettem olvasni, és annyi eszem volt, hogy minden tanulás nélkül megkapjam a hármast. Oroszból buktam meg többször, de valahogy mindig átlökdöstek.

A szüleim mindketten építészmérnökök voltak, elsőgenerációs értelmiségiek, azt mondták, hogy továbbtanulás nélkül nem lehet jövőm.

A húgom szintén az Árpádba járt, ő volt a jó tanuló, egyetemet végzett. Engem is szerettek a tanárok – én meg a focit. Viszont arra is rájöttem, hogy nem akarok profi futballista lenni, tehát fogalmam se volt, hogy mitévő legyek.

A gimiben is fényképezett már?

Egyáltalán nem, eszem ágában sem volt. Csajoztam, fociztam, de fényképezőgépet nem vettem a kezembe. Úgy kezdődött, hogy leérettségiztem, az apukám kérdezte, hogy most mi lesz. Mondtam, hogy egyetemre nem akarok menni, fotós leszek.

Akkor már létezett a Práter utcai fotós suli. Húsz helyre ezerhatszázan jelentkeztek. Amikor bejutottam, rájöttem, hogy ez érdekes dolog, nem választottam rosszul.

Ott milyen géppel dolgozott?

A papámtól kaptam egy kis Nikont, Nikon FG20 volt a neve. Kaptam hozzá három objektívet, és mentem. Nagyon szerettem a fotós suliban, amikor havonta egy pénteken az egész osztály kiment a Városligetbe vagy máshová, mindenki kapott egy tekercset, hogy fotózza el. Aztán előhívtuk a képeket, kiértékeltük őket, és kiválasztottuk, hogy melyik a legjobb. Már rögtön az iskola elején, teljesen amatőrként sokszor előfordult, hogy az enyémet találták legjobbnak. Mégse mondanám, hogy ott tanultam meg fényképezni.

Nagyon jó volt a közösség, csak azt nem szerettem, hogy reggelente az első metrót kellett elérnem, hogy eljussak hatra Óbudáról a Ferenc körútra.

Miért kellett hajnalban járni?

Mert minden nap hattól kettőig tartott az oktatás. A legkeményebb az volt, amikor két hétig csak retusálással foglalkoztunk. Bementünk a terembe reggel 6-kor, ráborítottunk a fejünkre egy nagy fekete leplet, az átvilágító asztalra tettük a negatívot, és egy olyan hegyesre kihegyezett grafitceruzával, amilyen hegyeset el sem tudsz képzelni, nagyon apró pöttyöket rajzoltunk egy arc pattanásaira a negatívon.

A második két hétben átmentünk a stúdióba, ahol fotóztuk egymást. Azt előhívtuk, fölvágtuk, és azokat kellett retusálni. Volt egy harmadik hét, ahol laborosok voltunk, filmet hívtunk elő és nagyítottunk. Ez a három váltakozott, de a fotózás is műtermi volt. Megtanultuk egymáson beállítani a fényeket, kis­orr-árnyék, ellenfény és a többi.

El lehet képzelni, milyen volt két hétig retusálni álmosan a tök fekete lepel alatt, egy csomószor elaludva, beleájulva ebbe az egészbe húsz­évesen, amikor a legjobban dübörög benned minden.

Nem mondom, hogy túl jól éreztem magam.

Viszont olyan dolgokat tanultak meg, amiket a mai digitális világban már nem oktatnak.

Nagy ajándék, hogy én megéltem a nem digitális kort is, de nem ez a lényeg. Sokan megkeresnek, hogy beszélgessünk a fotózásról, mert fotósok szeretnének lenni, de nagyon nehéz onnan kezdeni, hogy mi az alapja. Én azt szeretem a fotózásban, azt szerettem mindig is, hogy nem kell hozzá előképzettség. A te nagypapád vagy bárki csodálatos felvételeket készíthetett, holott addig soha életében nem csinált képet. Bárki tud tökéletes képet csinálni „véletlenül”.

Bárki egyet, véletlenül, a fotóművész viszont többet és szándékosan.

Akinek van érzéke, mindegy, hogy milyen a technikája, mindegy, hogy milyen a gépe, jót csinál. A lényeg a látvány, illetve a látás, magyarul, hogy a gépet magad elé veszed, belenézel, és azt gondolod, hogy tudod, milyen képet csinálsz. Most persze ellentmondok magamnak, mivel én is ezt gondoltam nagyon sokáig. Legalább tíz-tizenöt év kell, míg az ember akkor is tudja, hogy milyen képet csinál, amikor még bele se nézett a gépbe. Ez nehéz dolog, de megtanulható, ha szorgalmasan fényképezünk.

Azért ehhez a gyakorláson kívül is kell valami.

Nekem igazából szerencsém volt, mert mindig jó helyen voltam jókor, legalábbis úgy érzem. Nem gondolom magamról, hogy valami nagyon nagy fotós lennék. Egy kicsit mindig úgy tekintettem magamra, mint egy jó iparosra. Nem gondoltam, hogy művész vagyok abban az értelemben, hogy a saját akaratomat kellene rákényszerítenem valakire. Ha ő piros virággal akarja az esküvői képét, én megcsinálom piros virággal – viszont megmondom előre, hogy nem lesz jó.

Az ember előbb-utóbb eljut egy olyan szintre, hogy azért hívják, mert tetszenek a képei, a megrendelő tudja, hogy miért hívja. Akkor már szívesen megyek.

Sok felkérést vissza kellett mondanom, mert nem akartam megerőszakolni magam.

A tudás magabiztossá tette?

Nem. Egy idő után elkezdi az ember önmagát unni. Minden kreatív szakmában fontos, hogy érdekeljen, amit csinálsz, és rá tudj csodálkozni. Miután megtanultam, az vált fontossá, hogy mégse érezzem: nekem már nem kell belenéznem a gépbe ahhoz, hogy tudjam, milyen lesz a kép. Ezeket a berögződéseket próbáltam kikerülni, próbáltam újítani. Rengeteg képet néztem akár fiatal amatőröktől is, mert ők sok mindent jól látnak. Ha rutinból dolgozol, nem gondolkozol. Egy csomó helyen azzal a taktikával éltem, hogy azt mondtam magamban: csak ezt az egy objektívet viszem el, ezzel kell megcsinálnom az egész napot.

Szándékosan nehezítette a körülményeket?

Igen, sőt sokszor nem kellene elvinni a gépemet sem. Egyik barátommal beszélgettünk arról, hogy egy jobbfajta telefon ma már 12 megapixeles képeket csinál. Az én első digitális gépem 1 megapixeles volt. Öt kilós masina volt, amit cipeltem mindenhová. Ma simán elmennék egy telefonnal, és megcsinálnám a munkát, de erre azt mondanák, hogy figyelj, ezt én is megcsinálom ennyiért. Közben én tudom, hogy nem ezen múlik. Büszke vagyok arra, hogy sokat tanultam, sokat dolgoztam, sok mindent csináltam, tudom, hogy miből mit lehet előhozni. Azt a munkát szeretem igazán, amiből olyat tudok kihozni, amin még én is meglepődöm.

Miután elvégezte a fotós iskolát, jött a rendszerváltozás, sorra jelentek meg az új lapok, mint a Mai Nap vagy a Kurír, új személettel, világnézettel, esztétikával.

Az legendás idő volt. Én ’85-ben kezdtem a fotós sulit, ’87-ben fejeztem be, utána rögtön bevonultam katonának, ’89-ben leszereltem, és itt volt a rendszerváltozás.

Mentem a fényképezőgépemmel, és az volt az álmom, hogy mindennap vihessem a fotóstáskát magammal, mint egy igazi fotóriporter.

Közben éjjel-nappali boltokban voltam eladó, dolgoznom kellett. Kilencvenegyben megszületett a nagyfiam, Borisz, ő most már 25 éves. Aztán hosszú szünet, majd öt éve jött Frida, három éve Ferdinánd és négy hónapja Manó, akik még csak most ismerkednek a világgal.

A nagyfiának is van köze a fotózáshoz?

Egészen más pályán van, ő jogásznak tanul, idén meglesz a diplomája. Egy évet tanult Amerikában, akkor vettem neki egy kis gépet, hogy vigye el. A második napon elvesztette, és egy képet sem láttunk az ott töltött évéből. A barátai készítettek pár fotót róla.

Még okostelefont sem hajlandó kézbe venni, annyira be van oltva ellene. Nem baj, ez így jó. Ő a saját útját járja. Sosem mondtam, hogy legyen fotós vagy ne.

Ötéves Frida lányom viszont már elkérte az egyik telefonomat, mindennap fényképez, és hozza nekem, nézd, ezt csináltam. Nem mondtam neki, hogy csinálja, csak látta, hogy fényképezek, akkor ő is azt csinálja.

Hogy lett hivatásos fotós?

Bekerültem a Kurírba külsőzni, mégpedig úgy, hogy az egyik ismerősöm unokabátyja volt Havas Henrik, aki akkor a Nap TV-ben vitte a Kinn, padon című műsort. Minden reggel behívott valakit, és tényleg jó beszélgetéseket csinált olyan emberekkel, akik előtte soha nem kerültek a nyilvánosság közelébe. Bementem hajnalban, lefotóztam őket, előhívtuk, és a Kurírban benne volt a beszélgetés. Aztán adtak más munkát is. Jó iskola volt, akkor alakult ki a mai Magyarország társadalmi rendszere, vezetése. Ott kezdődött az első projektem, a jelenlegi miniszterelnökkel.

Akkoriban a legkisebb parlamenti párt a Fidesz volt. Kezdő külsősként én kaptam őket, mindig engem küldtek a Fidesz eseményeire. Közben 1993-ban kiutaztam Amerikába Bill Clinton beiktatására. Pénzt nem adtak rá, de megoldottam valahogy. Vettem egy fotóalbumot arról, hogyan lett belőle elnök. Fekete-fehér album volt, nagyon megtetszett. Hazahoztam és mutattam a Bayer Zsoltnak, az akkori szóvivőjüknek. Azt mondtam, hogy meg kéne csinálni Orbán Viktorral is, biztos érdekes lesz pár év múlva, pláne, ha ő is miniszterelnök lesz. Elmentünk, Zsolt bemutatott Viktornak, aki azt mondta, hogy csináljuk.

Abban az időben, a ’94-es választás idején olyan volt a kampány, hogy beültünk egy kocsiba hajnalban, és lementünk mondjuk Nyíregyházára. A piacon az ottani fideszesek vettek 60 kiló narancsot, Viktor árulta, én meg fotóztam.

Így kezdődött az a történet, ami egészen mostanáig tartott. Úgy látszik, hogy mára vége lett, és nem Orbán Viktor miatt, hanem miattam. Több mint 26 éve kezdődött, izgalmas történet volt.

Mi volt benne a legizgalmasabb?

A fotózásban nagyon fontos az idő. Mindig is nagyon szerettem az olyan projekteket, ahol hosszan lehet fotózni valakit. Huszonhat év elég hosszú. De közben rengeteg mást is csináltam. Dolgoztam a Kurírnak, a Képes Európának, a Penthouse-nak, a Nők Lapjának, tulajdonképpen nincs olyan újság Magyarországon, amibe én ne fényképeztem volna. Született egy csomó könyvem is, most 17-nél tartok.

Az író könyvemre például nagyon büszke vagyok: ’95-ben száz magyar írót lefotóztam, mindenki írt magáról valamit. Sok fotót ma is használnak azok közül a portrék közül.

Nagyon sokat dolgoztam a Playboynál, ahol nagyinterjúkhoz beszélő képeket csináltam. Kállay Feri bácsit például több száz kiló narancsba fektettük bele, utalva a Tanúra. Talán nincs is olyan magyar híresség, akiről ne lenne képem. Szeretem a portréimat, a fotóban ez a legbensőségesebb műfaj. Ahhoz jó érzékem van, hogy valakiben ne csak a külsőt fotózzam le, ne csak a héját, amiben van, hanem megmutassam a kisugárzását, hogy ő milyen ember. A könyveim mindig azért keletkeztek, mert a napi munka mellett valami olyat akartam csinálni, ami a szívügyem.

Ilyen volt a Kékvándor – ösvények, utak, képek című könyve is, amelynek elkészítése során végigjárta és -fotózta a Kéktúra teljes útvonalát.

Ez részben elhatározás, részben szerencse kérdése volt. Egy időben az volt az egyetlen fix munkám, hogy minden héten ki kellett mennem Fradi meccsekre három-négy órát dolgozni, vagy ha esemény volt, azt fotózni meg a csapatot. Ezt csináltam öt-hat évig, majd amikor ennek vége lett, Garancsi Istvánnal elkezdték építeni a Vidit, és ott egy barátom valamiféle menedzser lett. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ugyanezt csinálni náluk. Persze, hogy volt. Garancsi Istvánt, aki nagyjából egyidős velem, közben megválasztották a természetjáró szövetség elnökévé. Ez egy társadalmi funkció, de ő akkor kitalálta, hogy valamit ebből is kell csinálnia, mert megszállott volt. Amikor megtudta, hogy régóta tervezgetem a Kéktúra végig fotózását, azt mondta: Barna, gyerünk, csináld, itt van. Ez olyan 2010–12 körül történt. Az előzmények másik fele szintén szerencse. Óbudán Sinkó Gabi néni, Sinkó László felesége volt a magyartanárom.

Rockenbauer Pál Másfél millió lépés Magyarországon című sorozata gyermekfejjel hatalmas élmény volt számomra. Mennyire jó dolog, ahogy mennek végig Magyarországon, járják az erdőt, gyalogolnak, fölverik a sátrat, mennek tovább.

A mai napig beleborzongok, hogy gyerekként milyen élmény volt ez számomra a tévé előtt is.

Amikor kitaláltam, hogy én is végigjárom a Kéktúra útvonalát, egy véletlen folytán a Nők Lapjának épp Sinkó Lászlót kellett fotóznom, aki a sorozat résztvevője és narrátora volt. Elmondtam Gabi néninek és Sinkó Lászlónak, hogy mit tervezek, ők megörültek neki, és azt mondták, hogy jöjjek máskor is. A könyvem első fejezete abból az élményből született, amikor 2011-ben elvittek Rockenbauer Pál születésnapi megemlékezésére. Az egykori alkotók, barátok minden évben elmennek a síremlékéhez Zengővárkonyra, ahol egy kisebb ünnepség keretében együtt töltenek egy napot. Egy igazi novemberi napon, nagy hidegben, vasárnap, zuhogó esőben érkeztünk, de a sírnál már ott állt ötven ember, és énekeltek. Asztalok voltak kitéve, mellettük asszonyok zsíros kenyeret, bort kínáltak. Hihetetlen élmény volt! Rockenbauer Pállal már nem találkozhattam, csak a fiával, vele viszont jó kapcsolatban vagyok. A könyvben le is írtam, milyen érzés volt látni, ahogy ez a csapat már több, mint harminc éve ilyen erős szimbiózisban van egymással. Azt a napot eltöltöttem velük, és még több energiát kaptam arra, hogy el kell kezdenem, csinálnom kell.

Mindig nagyon szerettem ezeket a dolgokat, és amikor megkérdezik, hogy milyen fotós vagyok – portrés, természetfotós –, mindig azt mondom, hogy igazából egy jó fotós, nem ilyen vagy olyan.

Az bármit fotóz, mindegy. A lényeg a tárgy maga, ami ott van, csak meg kell mutatnod, ahogy te látod, mint egy jó művésznek.

A Kéktúrában is az érdekelt, hogy fotográfusként miként adom vissza az élményeimet, méltóan ahhoz, ahogy Rockenbauerék megcsinálták annak idején. Azt hiszem, ez a munka, ez a könyv megváltoztatta az életemet. Az, hogy most Piliscsabán beszélgetünk, szintén ennek köszönhető. Pesten születtem 1965-ben, egy bérházban laktunk a Szondi utcában, majd átköltöztünk Óbudára, ahol életem nagy részét töltöttem, majd Újlipótvárosban éltem.

Amíg nem gyalogoltam hosszú napokat egyedül az erdőben, eszembe sem jutott, hogy ki kellene jönnöm a városból, nem tudtam, hogy miért jó, hogy benne lehetek a természetben.

Jártam én is kirándulni, de egész más, amikor napokat mész egyedül. Rájössz, hogy miért élnél a városban, hogyha azon kívül is élhetsz. Egyébként a kék jelzés itt megy keresztül a településünkön. Nem azt mondom, hogy szempont volt, de itt is átgyalogoltam, láttam. Amikor elkezdtünk lakást keresni, mondtam a feleségemnek, hogyha ő is úgy gondolja, mindenképpen menjünk ki a városból, mert annál többet három kisgyereknek nem tudunk adni, hogy láthatják, milyen a napfelkelte, hogyan váltják egymást a napszakok, évszakok.

A tévés produkcióban egy csapat vándorolt, fotósként viszont egyedül ment végig az úton. 

A fotózás nagyon magányos szakma. Filmezni nem tudsz egyedül, mert ott kell egy stáb. Ettől függetlenül volt, hogy jöttek velem barátok, de valahogy úgy alakult, hogy amikor elmondtam, hogy mit tervezek, az összes barátom sorban állt, mindenki fölírta, hogy mikor jön velem. De amikor szóltam, hogy a jövő héten indulunk, hatkor kell a Nyugatiban lenni, akkor éppen a nagyi költözött, papának vágták a szakállát, mindenkinek közbejött valami. Egyik barátom az indulás előtti este telefonált, hogy aznap nem tud jönni, kérte, hogy várjunk egy napot, de rájöttem, hogy nem várok. Az élet így van, menni kell, ezt kaptam, egyedül mész, kész. Félelmetes volt, mert az első három méter után eltévedtem. Megérkeztem Hollóházára – reggel négy órakor indultam el –, mindenhová busszal vagy vonattal mentem. Itt a kék, rendben, odáig jó, hogy elindulsz a faluból, aztán beérsz az erdőbe. De hogyan tovább? Akkor még nem újították fel a jelzéseket, és így tényleg kalandtúra volt az első alkalom.

Zemplén az ország legvadregényesebb tája, nagyon szeretem. Ott tudtam olyan képet csinálni, hogy kinéztem egy szirtről, és 80–90 kilométerre sem láttam sehol ember által létrehozott képződményt.

Tehát elindultam, és egy idő után éreztem, hogy valami baj van, már régóta megyek, nincs út. Visszagyalogoltam. Nagyon lassan haladtam, de végigcsináltam a napomat. Fölértem Nagy-Milicre, onnan az első faluba. Nem sátraztam, a turistaházakat sem kerestem. A falusi turizmust szeretem, amikor vár a Mici néni, reggelit készít, beszélgetsz vele.

Majdnem olyan, mintha rokon lenne.

Mindegyik olyan, egy éjszaka reggelivel kerül háromezer forintba, ami szállásért reggelivel nem sok, de egy vidéki embernek nagyon komoly összeg. A barátom utánam jött, másnap estére megérkezett, és együtt folytattuk az első részt.

Hány nap alatt járta végig a teljes útvonalat?

Nagyjából 80–90 nap biztosan volt, 70–80 százalékban egyedül mentem. Volt egy-két ember, akik néha elkísértek, és rájöttek, hogy ez tök jó dolog.

Igazából az első nap arról szól, hogy még itthon vagy. Felveszed a telefont, beszélgetsz, elvarrod a szálakat. Másnap már csak délben kapcsolod be a telefonod, megnézed, kerestek-e, visszahívod. A harmadik napon már nem is akarod bekapcsolni, de akkor meg haza kell menni. Akkor voltak egészen picik a gyerekeim, pár nap után már nagyon hiányoztak.

Mennyi volt a leghosszabb idő, amit folyamatos túrázással töltött?

Öt nap volt a leghosszabb. Közben dolgoztam, a miniszterelnöknél is volt munkám, a kisgyerekek meg néha betegek, segíteni kellett a családban, nem lehetett teljesen kiszakadni. Volt egy olyan álmom is, hogy végigcsinálom úgy, ahogy ők elkezdték, 80 nap, és gyerünk. De egyedül még nehezebb lett volna, nem is tudtam volna munka és gyerekek mellett megoldani, így viszont nagyon szerettem. Az elején, amikor elindultam, mindig azt mondtam magamnak, hogy ma lenyomok negyven kilométert, aztán rájöttem, hogy nem kell sietni, sőt aggódni kezdtem, hogy mindjárt vége van. Szépen húszakra-tízekre lementem, nem kell rohanni, ez nem teljesítménytúra, ezt megélni, csinálni jó. Visszagondolni rá is jó. Ha meditatív állapotban erre gondolok, ma is végig tudom járni. Tudom, hogy hol mentem, milyen volt, amikor kijöttem reggel, emlékszem, hogyan zuhogott az eső, megálltam, pihentem, fölvettem a hátizsákot, ittam egy kis pálinkát, mert reggel hatkor esőben kell egy kis energia, lelkierő elindulni az erdőbe. Sok esős nap volt, de nagyon szerettem. Tényleg olyat kaptam, amit nehéz elmondani, de mégis megpróbáltam leírni és megmutatni a könyvben, hogy minél többen vágjanak neki.

Miért jó az erdőben?

Le vagy merülve, fáradt vagy, utálod a dolgokat, az életedet, bármit, de ha kimész a természetbe, kint vagy egy órát egyedül, az egyszerűen feltölt. Mindenkiben megvan ez az érzék, csak nem szabad elveszíteni.

Ha most kimész az erdőbe, és sétálsz két órát, hidd el, hogy más emberként fogsz visszatérni. Csak nehéz rávenni az embereket. Mindenkinek vannak meggyőződései, beidegződései.

Én például 50 évig nem ettem húst, most fél éve – nyilván a betegség miatt – kötelező húst ennem, és szeretem. Régen napszemüveget vettem fel, hogy ne is lássam, ha valaki pacalba tolja a villáját az asztalnál. Most mindennap húst eszem hússal, és imádom.

Ha a régi dolgokat felidézi magában, képekben emlékszik?

Én képeket látok. Mindig mondom a fotós barátaimnak is, amikor valamiről beszélünk, és azt mondják, hogy hú, lemaradtam erről a képről: nincs olyan kép, ami hiányzik, ha a fejedben ott van. Nekem a fejemben sokkal több kép van, mint amit megcsináltam. Jobban rácsodálkozom azokra a dolgokra, amik megvannak, hogy nahát, ezt hol is fotóztam. Ha előhívok magamban egy el nem készült képet, mondjuk, amikor nem volt nálam a gép, de figyeltem, hogy a kisfiam mit csinál, az valahogy jobban megmarad. Berögzül, mert érzed, hogy meg kell, hogy maradjon.

Valamikor ezeket a fejben lévő képeket is megcsinálja?

Nem. Ezen a Kéktúrán is vitatkoztunk fotósokkal. Oké, fölértél a kilátóba, és zuhog az eső. Visszamész? Miért mennék? Nagy igazság, benne van a könyvben is, hogy mindenki a saját „Kéktúráját” járja végig. Amikor én értem oda, esett az eső, ha te mennél, lehet, hogy sütni fog a nap, és te mást fogsz tapasztalni. Mást élsz meg. Ezért lehet újra járni. Van, aki ötödször-hatodszor megy a Kéktúrára, mert mindig egy új élményt ad.

Azon gondolkodom, miközben hallgatom, hogy valószínűleg ezért került sokszor olyan helyzetbe, amibe más nem, ezért élt meg olyan élményeket, amiket más nem, mert alaptulajdonsága a nyitottság.

A szakmánkban ez alapkövetelmény. Mindig attól félek, hogy ismétlem önmagam, ugyanazt csinálom, és unalmas lesz. Nyilván van egy stílusod, ahogy például egy zenésznek is van egyfajta stílusa. De egy ilyen kreatív ügyben, mint a fotózás, mégis fontos, hogy az ember máshogy lásson dolgokat. Kellenek az új impulzusok, és keresem is ezeket. Mindig próbálok kitalálni dolgokat, mit csináljak, hogy csináljam, hová menjek. A mai napig próbálom ezt az egészet fönntartani magamban, valahogy úgy élni, dolgozni, hogy ne legyen unalmas.

Figyeli, elemzi a kollégái munkáit?

Én is látom más hibáit, ha a fotózásról beszélünk, de nem akarok nagyképű lenni. Látom, követem mások munkáit, látom, hogy változik meg a világ, a telefon, az eszközhasználat. Ha nem vagy naprakész, elsodor ez a digitális forradalom, ami a képekkel is van. Én nagyon sok amatőr oldalt nézek, követem, mit csinálnak a fiatalok, és tényleg megdöbbenve látom, hogy olyanok jutnak az eszükbe, amik nekem már nem. Nyilván öregszem.

Ezek a fiatalok belenőttek a digitális világba.

Az én gyerekeim is, három és ötévesek, egyik sem olvas még, de a számítógépet bekapcsolják, beírják a kódját, megkeresik a kedvenc meséjüket és nézik. Közben nem vagyok a híve annak, hogy túlságosan technokraták legyünk, nekem is butatelefonom van. A digitális kamera azért jó, mert egyszerűsíti az életet. Nem kell elmenni laborba, nem kell összekoszolni a kezed, és ugyanazt eléred.

De attól függetlenül én az egyszerű dolgok, anyagok, a fának, a kőnek a híve vagyok. A műanyagnak nem. Szántszándékkal tartom vissza a családomat és magamat is attól, hogy elszálljunk a technikai világba.

Maradjanak meg az alap dolgaink, a szeretet, a barátság, az egymással beszélgetés. Jó, ha idejön valaki, ül egy órát, beszélgetünk, nem rohanunk, nem kapkodva csináljuk a dolgokat, hagyunk mindennek időt. Ahogy Kőrösi Zoli barátom mondta: a lassú élet szépsége.

Miközben beszélgetünk, látom, hogy nehezen mozog. Megkérdezhetem, mi az oka?

Lett egy betegségem, ide vagyok szögezve az ágyamhoz. Ez az egyik leggonoszabb betegség, amit ismer a tudomány. Izomsorvadás, ALS. Nem fáj semmim, tiszta a fejem, csak egyszerűen eltűnnek a testemről az izmok.

Lehet tudni, hogy mitől alakult ki?

Nem tudják, és megállítani sem lehet. Amennyire én tudom, a legtöbb ilyen betegség valamilyen oltás szövődménye. Nagyon sokat utaztam, és amikor jártam a világot, egyszerre kaptam hat-nyolc oltást, talán valamelyiknek a mellékhatása a betegségem. Ez nagyjából arról szól, hogy a központi idegrendszer kiadja a parancsot, hogy emeld föl a kezed, de az a neuron, ami elviszi a parancsot az izomhoz, azt mondja, hogy nem. Ha két évig nem használsz egy izmot, akkor az elsorvad. Lehet élni kerekesszékben meg fekve. A torna sem segít. Ez egy olyan betegség, aminek az orvostudomány történetében nincs gyógyult esete. Egy kísérleti gyógyszer van rá, más semmi. Olyan van, akinél megállt a folyamat, Steven Hawking ezzel él negyvenegy éve.

Kicsit kilátástalan történet, próbálok saját magamban rájönni, hogy mi az, ami okozta, vagy mi az, amiért kialakult.

Régen azt gondoltam, hogy van egy orvos, bemegyek hozzá, ad egy gyógyszert, és meggyógyulok a kórházban. Ez az én betegségemre nem igaz.

Mivel próbálkozik?

Gondolkodom, próbálok rendet tenni a fejemben, és átalakítottam az étrendemet.

Honnan tudja, hogy mi segíti, vagy tesz rosszat?

A hús jó. Sokat olvasok erről. A statisztika szerint ennél a betegségnél egytől öt évig becsülhető a túlélés a tünetek megjelenésétől. Nálam másfél éve kezdődött. Egy bokatörést tud kezelni az orvostudomány, de azt nem tudja elfogadni, hogy én attól talán meggyógyulhatok, ha a fejemben kitisztítom a dolgokat. Nekem is nagyon furcsa ez, fél éve még nem tudtam volna elfogadni, ha valaki erről beszél velem. A lényeg, hogy nem adom fel, mentálisan jól vagyok.

Hogyan lehetséges ilyen erős, szinte derűs lélekkel viselni egy ilyen súlyos bajt?

Számomra, aki minden héten utaztam, most beszűkült a világ erre a nyugágyra, ez az egész univerzum, és teljesen jól elvagyok. Ez a lehető legkíméletlenebb betegség, mert azelőtt meghalsz, mielőtt eltemetnének. Nagyon nehéz, de sokat segít, egy csomó mindent tanultam általa. Fél éve itt ülök, és nyilván azt gondolom, hogy meg fogok gyógyulni valamilyen szinten.

Sok mindenen gondolkodom. Azt érzem, hogy ha valahogy leállítom a betegség folyamatát, akkor következik egy olyan élet, ami egészen más, mint ami eddig volt.

Nagyon nyugodt, nem panaszkodik.

Én egy nyugodt pali vagyok, a mostani helyzetemben meg különösen afelé tendálok, hogy még nyugodtabb legyek. Hova rohanjak? Idő mindenre van, abszolút csak a jelenben levés a fontos.

Nem sokat foglalkozom a múlttal, de hogy mi lesz, azzal meg abszolút nem. Bízom benne, hogy minden úgy lesz, ahogy lenni kell. Nem vagyok vallásos ember, soha nem is voltam, de valamiben hinni kell.

Máshogy látom az életet. Nagy eredmény például, hogy végigjártam a Kéktúrát, tök jó volt. Azt gondoltam, hogy még megyek egy párszor. Most ez az egyik motivációm, hogy én még akarok menni. Ha mégsem tudnék, akkor is megtettem azt, amiről úgy gondoltam, hogy meg kell tennem. Boldog vagyok, hogy megtettem.

Mi ad erőt?

Ilyen helyzetben, amilyenben én most vagyok, rájön az ember, hogy mi a fontos. Azt tudja, mindennap érzi, hogy nem képes felemelni a kezét, hogy tegnap még tudott inni, ma már nem tud, és ez lesz napról napra. Havi szinten ugyanígy. Kéthavi szinten, aztán negyed év, aztán fél év, és látod, hogy épül le. Közben a fejedre oda kell figyelni, mert annak rendben kell lennie. Nem is tehetek másképp, mert itt van a három gyerek. Napi szinten kell velük lenni, ők elfogadnak, nagyon sokat segítenek nekem. Fanni nélkül sem menne, minden pillanatban velem van. Rájöttem, hogy amiről eddig úgy gondoltam, hogy fontos, az most teljesen indifferens és lényegtelen kérdés. Azt is látom, ki a barát. Ez nagy dolog. Érzelmesebb lettem, sokkal jobban átélem a dolgokat. Nagyon fontos a család, a szeretet, az, hogy valójában megéljük a dolgokat, hogy hagyjunk mindennek időt – nem kell kapkodni, mindent szép lassan. Nem mintha bánnám, ami ezelőtt volt, mert az úgy volt jó.

Mindig is szerettem volna nagy családban élni nyugodtan, vidéken, nem rohanva, mindennek megadva a módját. Most megkaptam. Nyilván nem ilyen árra gondoltam, de mégis megkaptam.

Valóban, csak velük kell foglalkoznom és magammal, nincs semmi más, ami eltérítene ettől. Egy csomó projektet csinálok, amiket fontosnak és érdekesnek érzek. Dolgozom a fotóarchívumomon, sokan segítenek, ez is jól megy. Vannak könyvterveim, teszem a dolgom tovább.

Mint eddig bizonyára már sokan mások, bevezetésképp én is a kezdetekről faggatnám: mikor indult a gyűjtés, s miként jutottak el a honlap alapításának gondolatáig?

Én a nyolcvanas évek közepén jártam gimibe, a Villányi útra, az akkori Kaffka Margit, ma Szent Margit gimnáziumba, és volt egy osztálytársam, Szepessy Ákos. Kettesben, tizenhat-tizenhét évesként kezdtünk el lomtalanításokra járkálni. Az olvasók egy része biztosan emlékszik, vagy fel tudja idézni, milyen volt az a nyolcvanas években. Sokkal kevesebben lomiztak, mint ma, nem volt annyira iparszerű a dolog, mármint a kutató-keresgélő részén, ugyanakkor meg sok cucc volt kidobva. Így utólag persze fáj az ember feje, hogy mi minden volt ott, a cilindertől, a kalapdoboztól kezdve a műszaki holmikig, komoly dolgok, festmények, bútorok, porcelánok is. Ezek engem sosem érdekeltek, de láttuk, hogy fotót, fotónegatívot is sokat dobnak ki az emberek. Volt a suli legfölső szintjén egy elhagyott fotóstúdió, merthogy valamikor a hetvenes években egy tanár kitalálta, hogy legyen ott egy labor. Ez nagyon jó apropó volt ahhoz, hogy megpróbáljunk elsősorban fotónegatívot gyűjteni, amikkel ott viccelődhettünk a sötétben a piros lámpa fényénél.

A laborálás persze csak hobbi volt, de az elgondolás, hogy vadidegen emberek képeivel foglalkozzunk, megmaradt, és nekem mostanra az életem lett.

Voltak időszakaink Ákossal, amikor, mit tudom én, közlekedéstörténetre fókuszáltunk, mert azt gondoltuk, hogy az mindennél érdekesebb, de jobbára mindent eltettünk, papírképet, negatívot is. De csak jóval később, a kétezres évek közepe felé jött a gondolat, csináljuk meg úgy, hogy minden kocka meglegyen a gépünkön, vagyis hogy a teljes gyűjteményt szkenneljük be.

Akkor ez hány kép volt, körülbelül?

A franc se tudja, nem jutottunk el odáig. Mert két hét után, amikor elkezdtem szkennelni, én már láttam, hogy csomó vacak kép van benne, mindenféle olyasmi, ami engem személyesen nem érdekel. Nem érint meg, nem vonz, és nem is szeretnék rá emlékezni. Tehát a láncra vert kutya és a tréningnadrágban félrészegen fetrengő ember a pléden nem hozott lázba. Minőségileg is nagyon vegyes volt az anyag, ugye az egy utólag kreált vízió a ma társadalmában, hogy régen jobban fotóztak az emberek. Régen sem fotóztak jól az emberek, és az sem igaz, hogy régen keveset fotóztak, az analóg világban is nagy darabszámú, „hagyatékok” jöttek létre.

Amatőr fotósok képesek voltak öt-tíz éven át életlenül fotózni. Nem befolyásolta őket az, hogy milyen lesz „a mű”, hanem maga a dolog, tehát az, hogy kamerával járni-kelni és fotózgatni, ez volt érdekes nekik.

Rengeteg ilyen hagyaték került hozzánk, ami érdektelen volt. De éreztük azt, hogy van egy pici metszet, mondjuk öt-tíz százalék, ami viszont nagyon érdekes. Hogy egyszerre hordozza a világot, a huszadik századot, és azt az intimitást, ami egyébként nekünk tetszett és ma is tetszik. Hogy valami olyat látni a képeken, ami az alkalmazott vagy a hivatásos fotóban nem látszik, mert ugye egész másképp fotózza a gyermek a papáját, mint a riporter a papát. Tehát az amatőr fotónak megvan ez az intimitása és véletlensége, ez a meghittsége és nyersessége, ki hogy hívja. És akkor jött a gondolat, szkennelés közben, hogy valahogy meg kéne osztani az egészet, tehát lássa más is, hogy milyen képek kerültek hozzánk, mert biztos mást is érdekel. Amikor ez a dolog fortepan.hu néven elindult 2010-ben, akkor én már tíz éve dolgoztam a Közép-Európai Egyetemen, a Centrális Galériában. Részben történeti kiállításokon mint mindenféle, a képkeretezőtől időnként a panelszöveg íróig. A spartakiádoktól az erdélyi bevonulásig már úgy két tucat XX. századi történeti kiállításon túl voltunk, és láttam, hogy milyen nehézkes és költséges történeti fotóhoz jutni a közgyűjteményeken keresztül. Láttam felhasználóként azt a gátat, ami a kutató és az intézmények között húzódik, és kár lenne takargatni, hogy ez részben a pénz kérdése, vagyis hogy pénzbe kerül a felhasználás. Engem ez sok szempontból bántott, leginkább azért, amit egy szóval úgy szoktunk leírni, hogy közkincs. Tehát hogy egy közgyűjtemény, ami adóból működik, és közkincseket gondoz, miért kér pénzt a felhasználáshoz.

És amikor láttuk, hogy a mi gyűjteményünkben is vannak történetileg fontos képek, amik a XX. századról mesélnek, akkor kicsit brahiságból vagy vagányságból is azt gondoltuk, hogy legyen ingyen.

És legyen ingyen azért is, mert se az Ákosnak, se nekem nem volt kedvem intézményt építeni, adminisztrálni, szerződni, szerzői joggal foglalkozni, semmi ilyesmihez nem volt kedvünk. Ötezer képpel indult a Fotrepan. És azt is látni akartuk, hogy így ingyen mit lehet ezzel kezdeni. Hogy elindítja-e azt a folyamatot, amit most már látunk, hogy egy társadalom és annak több száz civil családja mellé teszi a sajátját – általunk. Tehát itt az a fontos, hogy szabad felhasználású legyen a fotó, ingyen legyen a fotó, mi dolgozunk, cserébe válogatunk. És ez nagyon fontos. Mert ezt ma is komolyan gondolom, hogy válogatni kell, nemcsak nekünk, a ma szerzőinek is válogatni kell, vagy elkülöníteni legalábbis azt, ami megőrzésre érdemes. Mert fontos tanulság, hogy – ugyan jól kommunikálható, de – nem attól erős egy gyűjtemény, hogy hány kocka van benne. Mi most százezer képnél járunk, ami persze hírértékű dolog, de nem ettől jó a Fotrepan, vagy bármi más gyűjtemény.

Kinek az ötlete volt a név?

Az én ötletem volt, és egészen prózai oka van. Azért választottuk ezt a nevet, mert nagyon sok hatvanas-hetvenes évekbeli negatív ment át a kezünkön és így a szkenneren is, és ezeknek egy jelentős része a magyar Forte gyár kisfilmes negatívja volt, amit Fotrepannak hívtak. És annyiszor láttam, hogy egyszer csak eszembe jutott, miért ne hívhatnánk így a honlapot.

Úgyhogy így lett a nevünk, és ez utólag nézve is jó választásnak bizonyult, mivel egyébként nem létező szó, s így az interneten is elég jól kereshető.

Tehát én könnyen meg tudom nézni, hogy mi jelenik meg rólunk, mert ez a szó csak mi vagyunk.

Felhasználóként tanúsíthatom, hogy nagy jótétemény a honlap anyaga. A legutóbbi kötetembe két olyan fontos eszpresszós képet is betehettem ingyen, amelyek csak az Önök gyűjteményében voltak fellelhetőek, két másik – ugyancsak elkerülhetetlen – felvétel darabjáért viszont 13.000 Ft plusz áfát kellett fizetnie a kiadómnak az MTI számára…

Igen, a kutató vagy szerző, ha teheti, természetesen az ingyenes képet választja. Ez így van, de azt a csalfa képet is kelti, hogy nálunk vannak a legjobb képek, ez viszont már nincs így. Tehát nekünk nem azért van sok képünk a neten meg a publikációkban, mert nálunk nagyon erős az anyag, hanem mert ingyen van. Persze hízelgő, ha valaki azért választ Fortepan-képet, mert tényleg az szerinte a legjobb.

Maradjunk még a közgyűjtemények és a szerzői jog kérdésénél. Mi volt a fotókkal is foglalkozó közgyűjtemények reakciója a megjelenésükre?

A közgyűjtemények ma is keresni akarnak az archív fotón, ez az ambíciójuk, de ez nem a valóság. Én egy olyan közgyűjteményről tudok, az OSZK-ról, ahol tavalyelőtt vették a bátorságot és kiszámolták, hogy hány forint folyt be a szerzői jogdíjakból, és az ezzel kapcsolatos munkák hány forintot emésztettek fel, beleértve az e-maileket, a szerződéskötéseket, a pénzügyi adminisztrációt, az újra-szkenneléseket, és így tovább, és hát persze negatív szám jött ki. Tehát hogy nincs akkora bevétel ebből, mint amennyibe kerül.

Csalóka a dolog emellett azért is, mert ez az „amennyibe kerül” nem külön költségvetési tétel, hiszen az alkalmazottak amúgy is ott vannak, amúgy is e-mailezgetnek, amúgy is használnak szkennert, az épület rezsije ugyanaz, tehát bevételnek tűnik az, ami valójában kiadás.

Egy-két kivétel lehet, az ön által említett MTI valószínűleg az egyik, ahol abszolút pluszos a bevétel, de ennek is van egy árnyoldala. Eurofotó néven hat-nyolc évvel ezelőtt volt egy óriási EU-s projekt, aminek a keretében a PAP-t, a spanyol hírügynökséget, az MTI-t meg két másik helyet digitalizáltunk közpénzen. Ehhez képest pedig végképp elfogadhatatlan az a 13.000 Ft. Merthogy az EU egyszer ezt már kifizette. Ez pont ugyanolyan, mintha bicikliutat építenénk, és utána pénzt kérnénk azért, hogy használd ezt a bicikliutat. Nem, ezt a közösség építette, a közösség finanszírozta, a közösség ki tudja magát ingyen szolgálni. Erre példa a Fortepan, sokan ugyanis azért szednek pénzt, mert technikai költségük van vele. Hát könyörgök, tegyék föl egy honlapra, mindenki van olyan ügyes, hogy megnyomja a letöltöm gombot, és akkor nincs vele kiadás. Tehát ez messzire vivő dolog, és nem fekete-fehér. Mondok egy példát, ami az olvasónak is érdekes lehet, a Klösz-hagyaték esetét. Ez úgy került föl a Fortepanra, hogy még csak nem is mi kapargattuk annyira, hanem maga Kenyeres István keresett meg minket a Budapest Főváros Levéltárától (BFL), hogy mi lenne, ha…

És akkor elkezdtünk erről beszélgetni, és kiderült, hogy nekik az anyag amúgy is megvan digitalizálva, és pont ilyen módon kell kiszolgálniuk a kutatói igényeket, tehát neki egyszerűbb, mivel elmúlt a hetven év, hogy az anyag kimenjen, és mindenki dolgozzon vele maga.

De vannak intézmények, akik bezárkózóbbak, és nem látják át az efféle megoldások előnyeit. Mondhatjuk persze, hogy jogkövető módon, de azért ez is csalóka. Ezt szerzőről-szerzőre kéne megvizsgálni, hogy mit mondana a jog arra az adott anyagra.

E mögött megint csak van egy megközelítésbeli különbség, hogy a közgyűjtemények az anyaguk nagy részét még mindig úgy tekintik, hogy nem civilek lövöldöztek a gépükkel össze-vissza, hanem valamelyest mégiscsak profi fotósok képei kerültek hozzájuk, amelyek ilyen módon szellemi jogvédelem alá tartoznak. Ez egyrészt nincs mindig így, másrészt kérdem, hogy a Fortepan anyagának egyáltalán hányad része szerzős, illetve a szó klasszikus értelmében amatőr kép?

Mondja meg nekem valaki, hogy például az első világháborúban ki számított hivatásos fotósnak. A fronton. Merthogy ott nem volt senki. Tehát minden, amit az első világháborúról látunk, nem a hátországról, az mind amatőr fotó a szó ilyen értelmében, csak ez van belőle. Szóval ez csalóka dolog. Százalékosan egyébként, amit mi hivatásos fotós hagyatékaként kaptunk, az szerintem nem több egyharmadnál, de lehet, hogy csak egy negyed. Azért van Urbán Tamásunk, Kortnyekünk, Bauer Sándorunk, mit tudom én, tehát szerintem úgy 20.000 kocka szerzői anyagunk van. Visszatérve az alapproblémára, hogy mit terhel díj és mit nem, azt szerintem szerzőnként kéne vizsgálni. És van a fotográfia-történetnek egy óriási metszete, a közgyűjteményben lévő képeknek biztos minimum a fele, ami árva mű, tulajdonképpen nem tudjuk, hogy ki a szerző, legjobb esetben azt tudjuk, hogy kitől kapta a múzeum, tehát hogy az özvegy, vagy egy családtag bevitte, aki talán már maga sem ismeri a szerzőt.

Ha egyszer a törvényalkotó venné a bátorságot, hogy ezt a jog szintjén végiggondolja, akkor én azt tanácsolnám neki, hogy az árva műveket engedje el.

Tehát minden olyan képet, ahol nem ismerjük a szerzőt, ki kéne tenni szabad felhasználásra, hiszen úgysem tud az intézmény jogdíjat fizetni senkinek. Tehetik ezt rajtunk keresztül is – most például a Közlekedési Múzeummal dolgozunk együtt –, de szerintem az is jó megoldás lehet, ha mi katalizálunk más helyeket, és azok teszik ki a saját honlapjukra az anyagukat.

Jól tudom, hogy jó ideje már egyedül végzi a munkát?

Szinte az első perctől. Pontosan láttuk, hogy ebből megélni nem lehet. Ákos a feleségével nyitott egy lengyel vodkázó-söröző helyet, azóta is csinálják, de hál’ istennek ez nem probléma közöttünk. Pénteken ötödik kerület, szombaton az első, tehát a lomtalanítás megmaradt, és remélem, nem viszi el a hó… Szóval ezt így normálisan tudjuk kezelni.

Nekem ez az életem, neki a hobbija. És ez egy tök jól működő konstrukció. Másrészt a Fortepan nem én vagyok egyedül, hanem ez egy tíz-tizenkét emberből álló csapat, szerkesztőtársak, akik szkennelik és adatolják a képeket, illetve a kommunikációban segítenek.

Tehát az első fázis a szkennelés, utána én kiválogatom, hogy mi kerüljön föl, majd azt el kell kezdeni adatolni. Ez pedig egy még tágabb körű, közösségi adatolás a fórumunkon keresztül. Itt tizennégy négyzetméteren dolgozunk, amúgy mindenki otthon, havonta egyszer találkozunk, és akkor dumálunk, illetve elviszik az anyagot szkennelni, azután visszahozzák. Ez elég nehézkes így, de majd egyszer talán másképp lesz.

Ők is ingyen dolgoznak?

Igen, ingyen dolgoznak. Én nem ingyen dolgozom, én vagyok az egyetlen főállású alkalmazottja a Fortepannak, ami mögött most Török András Summa Artium vállalkozása áll, tehát András a mi menedzserünk, és ő próbál pénzt keríteni. Ez évente egy hat-nyolc millió forintos projekt. Az elmúlt két évben magánszemélyek tartották fönn a Fortepant, négyen. Ebbe mindennek bele kell férnie, a technikai résznek is. Nekünk eszközök, szerverek, ilyesmik is kellenek. Tehát egy csomó olyan dolgot, amire a közintézményekben külön éves keret van, nekem ugyanebből a pénzből kell kigazdálkodnom. Ami a pályázást illeti, én pályáznék, csak nincs hová.

EU-s szinten sem?

Nincs partnerünk. Erre utaltam már, és egyedül EU-s pályázaton indulni nagyon nehéz, ahhoz konzorciumok kellenének. Egy ideig az volt az elképzelésünk, hogy majd megváltoztatjuk itthon a rendszert, és generálunk egy olyan pályázatot, amin el tudunk indulni. De ezzel teljes kudarcot vallottunk.

Van-e valami számszerűsíthető adata a felhasználói oldalról, tehát hogy a fennállásuk óta körülbelül hányan használták a képeiket?

Fogalmam sincs, és ezt nem álszerénységből mondom, ez engem igazából nem érdekel. Nekem egy szám fontos, hogy hány néni hozza be az anyagát. Az a része, hogy ki mire használja a Fortepant, nem nagyon érdekel. Engem az a része érdekel, hogy amit lehet, hozzanak be hozzánk lehetőleg negatívon, és mi hadd dolgozzuk föl. Persze örülök, ha látom, hogy utána mi a pályája a felkerült fotóinknak, de igazából nem foglalkoztat.

Lassan ötvenéves vagyok, és tudom, hogy az életből mi az a szelet, ami érdekel. A publikáció például sokkal kevésbé, mint az alapkutatás. Mert ez végül is alapkutatás, amit mi végzünk: megpróbáljuk megtalálni azokat a szerzőket, családokat, ahol van elfekvő fotóanyag.

Ön tehát végeredményben intézmény nélküli fotómuzeológus, lehet így fogalmazni?

Igen, de csak virtuális, mert nemcsak intézményem nincs, hanem tulajdonképpen gyűjteményem sincs, csak átmeneti. Idejön az anyag, és aztán továbbmegy. Vagy a BFL felé, vagy vissza családhoz. Én nem tudom szakszerűen gondozni az anyagot. Nincs hűtött raktáram, nincs semmi. Tehát én nem vagyok és nem is akarok fotómúzeum lenni. Az már van, ráadásul közpénzen tartjuk fönn. És nem vagyok híve annak sem, hogy az állam párhuzamos intézményeket hozzon létre. Azok legyenek jók, amik megvannak, a Kecskeméti Fotográfiai Múzeum vagy a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótára. Én mindössze azt szeretném, lássák, hogy a mi modellünk alkalmazható az ő gyűjteményükre is, és dolgozzunk együtt. Ez nem verseny.

Mit szólnak általában a fotóval is foglalkozó közgyűjtemények ahhoz, hogy – mondjuk így – föllazította egy kissé a terepet?

Ez se fekete-fehér, tehát nem úgy néz ki, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Vannak intézmények, akik rokonszenveznek velünk, sőt akár tesznek bele, mint most Vitézy Dávidék, a Közlekedési Múzeum, és persze vannak, akikkel nincs kapcsolatunk.

Fontos dolog e tekintetben, hogy mi a közgyűjteményeknek sokszor adunk tovább fotót, tehát nemcsak a Fővárosi Levéltárnak, mert bizonyos hagyatékokról úgy gondoljuk, hogy valahol jobb helyen lenne, mint máshol, mert a gyűjtőkörébe tartozik.

A Schoch Frigyes-hagyaték például – ami a legnagyobb magyar sztereofotó-hagyaték, a századforduló és 1920 között készült – a Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárába került, egy budapesti ’56-os hagyaték, Nagy Gyula anyaga a Szabó Ervinbe, Konok Tamás színes második világháborús anyaga szintén a Nemzeti Múzeumba. Mindig azt gondoljuk, hogy ezt egyszer majd viszonozzák. Mondjuk a Nemzeti Múzeummal még nem sikerült semmilyen viszonzást kitalálni, de majd egyszer biztos viszonozzák.

Beszéljen végül, legyen szíves, a Fortepan óbudai vonatkozású képeiről, kivált a nemrégiben fölkerült hajógyári anyagról!

Igen, az nagyon érdekes, a DDSG (Donaudampfschiffarthsgesellschaft – Duna Gőzhajózási Társaság) anyaga. Ez is a Közlekedési Múzeummal való együttműködés révén került hozzánk.

Van velük egy éves megállapodásunk, és elkezdtük az üvegnegatívjaikat digitalizálni. Eléggé sérülékeny formátum, nehéz szkennelni, meg ugye régi darabok, harmincas évek előttiek.

Jött először a Ganz hajógyár anyaga, utána a DDSG. Azt eléggé nagy meló volt rendbe rakni adatszinten meg kronológia-szinten, nem nagyon volt hozzá semmilyen írásos kiindulópontunk. Nyilvánvalóan hivatásos fotós anyaga, én legalábbis azt feltételezem, hogy a hajógyárban volt valaki, aki a kimenő termékeket, meg a gyártásközi állapotokat fotózta. Más is van benne, látni például olyat, hogy nyugdíjba ment egy ember, és akkor lefotózták. Egy pici várostörténet is van benne, bár jobbára az óbudai hajógyártás telephelyei, épületei, meg hát maguk a kész hajók. Szinte teljesen feldolgoztuk, tehát minden kockát megcsináltunk, úgy félezer felvételt. Van benne háború és államosítás utáni anyag is, tehát amikor jóvátételi hajójavítások meg hajóépítések folytak az óbudai részen. Azóta fölkerült egy másik óbudai vonatkozású dolog is, Asbóth Oszkár hajóépítő műhelye, ami nagyjából a Kolosy tér alatti partszakaszon volt. Van egy eléggé érdekes újlaki anyagunk is, a Hanzer család, akik a Kecske utcában laktak több mint száz éven át egy családi házikóban, amit aztán bővítettek meg átépítettek, és a família hos˝ˇszú története követhető végig a fotókon. Nagy sorozatunk van az óbudai szanálásról, még a kísérleti lakótelep előtti időszakról is. Ahogy most nézem, a pillanatnyi állás szerint 841 fotónk van fönn Óbudáról.

Urbán Tamás utcaképei
A fotóriporter a Pest Megyei Hírlap, az Ifjúsági Magazin, majd a Stern fotósaként (utóbbinál hetente közel kétmillió olvasóval!) képek tízezreit exponálta. Ismertté a korábban elképzelhetetlen bátorsága tette, ő fotózott először javítóintézetben és börtönben, gyilkosságok és balesetek döbbenetes helyszínein, portrézott csövesek, punkok és kurvák közt. A tengernyi képből egy budapesti sorozatot szeretnénk megmutatni, a legfontosabb “urbántamási” karakterekkel: figurák, dokumentarizmus, helyzetek az 1973-ban Centenáriumra készülő Budapesten. Pár kép megjelent belőle az Ifjúsági Magazin ünnepi számában, de a javát nem publikálta a szerző. A több mint száz felvétel klasszikus budapesti street photo, ellesett pillanatok a városlakók hétköznapjaiból. Mai szemmel nézve felértékelődnek ezek az őszinte, bájos, groteszk vagy karakán fotók. Kár, hogy a szerző nem készített hasonló sorozatot minden évben!
Tamási Miklós

Óbudai képek a Fortepanról

Hogy kezdődött az illusztrátori pályafutása? Ha jól tudom, antropológiát és néprajzot tanult?

A pályafutásom egy nagy kanyarral kezdődött, és még beletettem ugyanezeket a kanyarokat néhányszor, amikor megpróbáltam a „nemillusztrátorságot” választani.

Nagyon erősen képzőművész hátterű családban nőttem fel, ahol mindenki biztosra vette, hogy én is ezen a pályán haladok majd.

Viszont erősen tartottam attól, hogy a világba kilépve már nem azt az egyértelműen pozitív megerősítést kapom, mint a puha és biztonságos családi közegben, ezért inkább nem kockáztattam magam megmutatását, és a néprajzkutató nagypapámat követve választottam egyetemi szakot. Hozzáteszem gyorsan, nagyon örülök, hogy így döntöttem, nemcsak mert így tét nélküli maradt az alkotói vonal, hanem mert a mai napig használom azt a kutatói mentalitást, amit az egyetemen kaptam, és rendkívül jó tudásanyagnak tartom az ott megismerteket.

Az első ön által illusztrált könyv a Jancsi és Juliska. Hogyan érkezett a felkérés? 

Egy ártalmatlannak tűnő bloggal kezdődött minden. Létezik egy Illustration Friday nevű oldal, ahol minden hét péntekén felkerül egy szó, és az ahhoz kapcsolódó illusztrációk linkjét gyűjti össze. Ezt nagyon motiválónak találtam, így ezzel indultam, de nagyon rövid időn belül – az IF nagyszámú látogatottsága miatt – iszonyat népszerű lett az oldalam, és mindenki könyveket és képeket akart venni tőlem. Ez buzdított arra, hogy a Pagony Kiadó által szervezett legelső Aranyvackor pályázatra jelentkezzem egy, a bátyám által írt kis mesével. Viszonylag amatőr módon sikerült az egészet kiviteleznem, nem is kaptunk semmilyen díjat. Nem sokkal később felhívott a Pagony egyik tulajdonosa a Jancsi és Juliska ötletével, ami nagyon rímelt a leadott pályázati anyagra, és tulajdonképpen fémjelzi általában a munkásságomat: védtelen, hős  gyermekek kontra antipatikus (vagy annak tűnő), félelmetes felnőttek.

Külföldön is elismert illusztrátornak számít. Mesélne néhány különleges könyvről, amelyek nem hazai kiadónak készültek?

A legjelentősebb az ausztrál Five Mile Press kiadónak készült sorozat. Érdekes, hogy kiadók neten böngészve keresnek illusztrátorokat, ilyenbe több esetben is belefutottam, ez a kiadó is így talált meg. Épp azután, hogy leszerződtem egy brit illusztrációs ügynökséggel, így rögtön vittem is be magammal egy megkeresést.

Az esett legjobban, hogy amikor megkerestek, azt írták: bár a szöveget még nem ismerem, de én már nekik rajzoltam eddig is.

És valóban, szinte egyáltalán nem kértek változtatást a mostanáig elkészült nyolc könyv illusztrációs anyagában, vagy ha mégis, az technikai, praktikus okokból volt. Ennél jobb munkája nem lehet egy illusztrátornak.

Van olyan ezek közül, ami esetleg magyarul is megjelenik majd?

Ebből a sorozatból az első négy megjelent, azt nem tudom, hogy mennyire sikeres itthon, így nincs információm arról sem, hogy érdemes lesz-e majd a következő négyet is megjelentetni.

Mesélne az Artista Művekről?

Az Artista Műveket tizenkét éve alapítottuk, és szerintem egy mennyben köttetett találkozás sikeres eredménye. Seres Tamás tipográfussal hoztuk létre a céget, és azóta is megmaradtunk kétszemélyes kis műhelynek. Tamás extra precíz, iszonyat higgadt tervező, minden részletre képes figyelni, míg én a zsigeri, csevegő, lendületből túlélő típus vagyok. Kettőnk együttműködése, úgy tűnik, bevált.

Eleinte mindenen közösen dolgoztunk, én kommunikáltam, és színeket válogattam. Picit távolabb maradva a tervezéstől, én voltam a friss szem, Tamás pedig elvégezte az érdemi munkát.

Kevésszer van lehetőségem elmondani, hogy az illusztrátori tevékenységem mögé Tamás tett olyan biztos grafikusi hátteret és tálalást, ami nélkül még mindig egy sarokban színezgetnék a magam kedvére. Ő rakott össze nekem gyönyörű vászonkötéses portfóliókat, amikor külföldi kiadók hívtak találkozni, ő készít elő minden képeslapot, nyomatot, és az itthon megjelent könyvek javarészét is ő tervezte. Amikor megláttam ez első általam illusztrált külföldi könyv borítóját, akkor különösen megéreztem, hogy mennyit jelent egy jó grafikus, és milyen rossz, ha ez hiányzik. Nagyon szerettem a közös projekteket, a legbüszkébb a szegedi Móra Ferenc Múzeum néprajzi állandó kiállítása vizuális világának létrehozására vagyok. De az illusztrátorság egy idő után majdnem minden mást kiszorított, mára sok munkát Tamás visz végig egyedül. Illetve pár éve lett neki is egy saját vállalkozása: általa tervezett grafikákat szitáz noteszekre és határidőnaplókra – ami ismét az a precíz, odafigyelős munka, ami engem lenyűgöz. Ha jól sejtem, a szigorúan szakmai vonatkozású méltatásból is kiderül, hogy nemcsak a munka köt össze vele, a közös vállalkozást egy idő után házasságkötés is követte.

A csendes műhelymunka mellé kiválóan passzol a jóga. Tudom, hogy gyermekkora óta jógázik, de mióta tanító?

Sajnos a folytonosság nem volt meg gyerekkorom óta, pedig milyen jó lenne! Anyu vitt magával a jógaórákra, először Etkához, aztán néhány táborba. Azt tehát régóta tudom, hogy a jóga jó, de csak hét-nyolc éve kezdtem újra gyakorolni. A tanítóság nem volt terv, a saját tudásomat igyekeztem gyarapítani a különböző oktatóképzésekkel. Abaligetre költözve, a korábbi oktató távozásával merült fel az igény, hogy vezessek gyakorlásokat. Voltak hullámzások ebben is. Amikor épp egy újabb kört futottam akörül, hogy talán mégsem az illusztrálást szeretném csinálni, akkor komolyabban gondolkodtam a jógaoktatásban.

Aztán visszaszippantottak a festékpacák, és be kell látnom, hogy az alkotói habitusom nehezen összeegyeztethető egy olyan szintű rendszerességgel, amit egy stúdió órarendje igényelne.

A leadások, a kiállításmegnyitókon és közönségtalálkozókon való részvétel miatti utazások és egyebek állandó elmaradt órákat eredményeztek, így egyelőre nem tartok gyakorlásokat. Szerencsére azóta került az abaligetiek számára egy remek oktató, így senki nem sínyli meg az én be- vagy kiszámíthatatlanságomat.

Legutóbbi könyve, a Kolibri Kiadó gondozásában megjelent  Aludj el szépen, Bendegúz! is KönyvTárs. Ez mit jelent?

Azt hiszem, eredetileg az ausztrál kiadó Big Hug-sorozat címe helyett jött létre a KönyvTárs, amit személy szerint picit sajnálok, mert egy hatalmas ölelés valahogy nagyon más érzelmi töltettel rendelkezik, mint egy könyv, ami társ, de biztos megvan ennek a története és oka. A lényeg, hogy a Kolibri – sajátjaként kezelve a sorozatságot – olyan könyveket jelentet meg, amelyek valamilyen módon segítő jelleggel is bírnak a mese egyébként is gyógyító hatása mellett.

Az Aludj el szépen, Bendegúz! rögtön a TOP könyvek között landolt. Mit gondol, mi ennek az oka? Sok kialvatlan anyuka utolsó mentsvára?

Igen. Bár én teljességgel gyanútlanul sétáltam bele ebbe a történetbe, és csak statisztálok az egészhez, de a hatalmas, világszintű sikert csak abban látom, hogy minden szülőt kikészít, ha azt tapasztalja, hogy a fáradt picije képtelen elaludni, és kínszenvedés mindenkinek minden este. Azt hiszem, hogy teljesen egyértelmű, hogy az anyukák akár a lelküket is eladnák, hogy a gyermekeik boldogok legyenek, és ennek kulcsa, hogy pihent legyen a család minden tagja.

Igaz a legenda, hogy Katalin hercegné kisfia is erre a mesére alszik el esténként?

Ezt én is mint legendát hallottam, de tetszik. Első körben azt gondoltam, hogy ez jó indítás egy elsöprő sikerhez, de meg vagyok győződve róla, hogy azért többről is szó lehet…

Miért lett újraillusztrálva a könyv?

Miután magánkiadásban jelent meg a könyv, így megtörténhetett, hogy az illusztrációk nem mentek át semmilyen könyvkiadói szakmai szűrőn.

Az meglepő, hogy Magyarország kivételével mindenhol átvették az eredeti rajzokat, annak ellenére, hogy a legtöbb kiadó más jellegű illusztrációkban gondolkodna egy gyerekkönyv esetén.

Emellett az az érv szolgált, hogy ebben a könyvben a gyerekek nem nézegetik a rajzokat, hanem csukott szemmel fekszenek és hallgatják – így nem kellett újabb költséget betervezni a kiadásba. A Kolibrinél azonban nem ment át a könyv az eredeti rajzokkal, úgy érezték, hogy ez nem fér bele a profiljukba, ezért kerestek hozzá mást.

Jógaoktatóként mit gondol a mesében lévő meditációs részről? 

A jógához én akkor találtam igazán vissza, amikor a nagyon sok ötlettől és az ezáltali túlterheltségtől szinte már egyáltalán nem tudtam aludni. Rengeteg jó hatása van a jógának, de nekem ez a legfontosabb, hogy le tud csendesíteni, és offline üzemmódba teszi az agyam. Így könnyen át tudom érezni a jelentőségét egy olyan működő módszernek, ami a túlpörgött, élményekre éhes, továbbgondolni akaró elmét segít lelassítani, lelazulni.

A könyvről megjelent rengeteg ajánlásban, cikkben leginkább az domborodott ki, hogy milyen hatalmas dolog, hogy egy hosszas altatási procedúra lecsökken, és azok a picik, akik eddig letehetetlenek voltak, hipp-hopp bealszanak.

Viszont ami kevésbé kerül szóba, hogy egy ilyen tematikus lelazítással az alvás minősége is jelentősen változik, és sokkal pihentetőbb lesz. Így akár kevesebb alvásidővel is jóval kipihentebb gyermek a végeredmény, és – bár ez abszolút a saját elképzelésem – úgy sejtem, hogy az élmények feldolgozása is hatékonyabb. Így szintekkel jobban fejlődhet a mentalitás.

Min dolgozik most?

Most épp a pihenésemen. Nagyon kemény volt az év vége számomra, hat könyvet adtam le.  Ilyenkor nem tud leállni az agyam, és rengeteg alvásidő kiesik. Sajnos arra se jutott energiám, hogy Bendegúzt hívjam segítségül. Folyamatosan az a célom, hogy megtaláljam a jó arányt a vállalt munkamennyiségben, próbálok fékeket betervezni, és olyan korlátokat állítani, amik következetesen szelektálják a megkereséseket. Irtó nehéz, mert nagyon szeretem, amit csinálok. Sok ötlet van erre az évre is, és úgy sejtem, idén sem fogok unatkozni.

Van olyan mese, amit „csak úgy” megrajzol?

Tandori Dezső medvés verseit egyértelműen csak a magam kedvére rajzoltam eredetileg, később mégis lett ebből egy kiállítás, és a végén könyv is.

Versekhez szívesebben rajzolok, azok pont olyan hosszúságúak, amihez még épp van elég türelmem, hogy aztán vágyhassak valami új témára.

Saját történeteim is vannak, elég régóta parkoló pályán, az is minden újévi munkatervben szerepel, hogy őket is megcsinálom. Egyszer biztos összejön.

Mikor válik végre branddé? Agócs Íriszes plüss figurák, poló, óra, bögre?

Hmmm, ha ez a kérdés komoly volt, akkor nem mondom, hogy soha, de nagyon távol áll tőlem ez a dolog. Szeretném azt hinni, hogy tudok tartani egy jó arányt abban, hogy értéket hozzak létre a munkámmal, miközben elérhetővé teszem nagy mennyiségben, azt amit csinálok. Az elmúlt időszakban több olyan megkeresést kaptam, ahol egy iparművésszel, tervezővel együttműködve kellene kitalálnom valamit egy olyan tárgyhoz, ami önmagában is jó minőségű, értéket és funkciót is hordoz. Ilyen most, remélem, több is lesz. De ez nem a brand kategória, hanem több kicsi, egymástól független projekt. Azt egyelőre nem tudom elképzelni, hogy egy-egy valahonnan kiemelt illusztrációm matrica gyanánt reklámtollakról és bézból’ sapkákról köszönjön vissza. Ehhez nagyon sokat kellene változnom.

A lényeg, ha egyenértékű lapjaink vannak, előbb a rövid oldalról kell nagyot hívni, és utána folytatni kis lappal a hosszú oldal felé. A blokkolás elkerülésére, magas lapjaink lehívására több lehetőségünk van, attól függően, hogy milyen az elosztásunk, hogyan vannak a lapok elosztva, és milyen erősek vagyunk.

Az első esetben, ha van külső színben átmenetünk, előbb a blokkoló figuráinkat kell lehívni, és utána egy másik színben tudunk átmenni magas lapjainkhoz.

Pikk színben szeretnénk négyet ütni. Előbb le kell hívni az ászt és a dámát. Szerencsére a hosszú pikk mellett ott a kőr ász, így van átmenetünk a két magas pikkhez.

A második esetben vigyáznunk kell, hogy milyen sorrendben hívjuk le figuráinkat. Ha követjük a tanácsot, „magasat a rövidből”, a magas lap lehívása után magában a színben marad átmenetünk a többi magas laphoz.

Ezekből a lapokból szeretnénk négy kőrt ütni, de most nincs külső színben átmenetünk. Le kell hívni az ászt és a dámát (blokkoló figurákat), és a hatost át tudjuk ütni a királlyal, majd ütünk a bubival is.

A harmadik esetben úgy tudjuk magas lapjainkat lehívni, ha egy magas (néha ütő) lapot átütünk, hogy még egy vagy több magas lapot le tudjunk hívni.

Megint szeretnénk négyet ütni. Sajnos erre nincs esélyünk. Ha lehívjuk az ászt és a dámát, nem lesz átmenetünk, lemaradunk két káró ütésről. A legtöbb, amit tehetünk, ha az ász lehívása után a dámát átütjük a királlyal. Így legalább ütünk a bubival is, vagyis ütünk hármat.

Szeretnénk hármat ütni treffben, de nincs külső színben átmenetünk. Erre nincs is szükségünk. Előbb hívjuk az ászt, majd a dámát átütjük a királlyal, és ütünk hármat. Az átütéssel nem vesztettünk ütést. Ha nem lett volna nálunk a bubi, ezt nem tehettük volna meg.

Nyugat a treff ásszal indul, majd a királlyal folytatja. Egyszerű felvételben ülünk. Tudunk ütni öt adut és öt kárót, ahogy megszerezzük az ütést. Még az ilyen egyszerű leosztásoknál is érdemes tervet készítenünk. Hogyan ütjük meg mind az öt kárót?

Ha lehívjuk az asztal káró figuráit, a kezünkben marad a hatos, míg az asztal legnagyobb kárója az ötös. Nem tudjuk megszerezni az utolsó két káró ütést. A hatos blokkolja a színt. Az ötödik káró ütés helyett a kőr királlyal kellene ütnünk. A licit alapján a pontok többsége Nyugatnál lesz, nem fog szökni a kőr királyunk.

Ha az indító kijátszás után tervet készítünk, és rájövünk, hogy a káró szín blokkolni fog, találhatunk megoldást a problémára. Amikor Nyugat a második ütésben a treff királyt hívja, azt nem szabad ellopni, el kell dobni a blokkoló káró hatost. Hiába hív az ellenfél kárót vagy adut, kiaduzunk, majd lehívjuk káró figuráinkat. A három nagy káróra elfogy kezünkből az összes káró, és ütni tudunk az ötössel és a hármassal is. Valóban sima tíz ütés.

Nyugat kőr király indulása után tervezzük meg a játékot. Van három pikk és egy kőr ütésünk. Ha sikerül öt kárót ütnünk, teljesítjük a felvételt. Ehhez csak az kell, hogy 3–2-ben legyen a szín elosztva. Van-e esélyünk a teljesítésre, ha 4–1 a káró szín elosztása?

Ha Nyugatnál van a negyedik káró bubi, azt el tudjuk fogni. Lehívjuk az ászt, majd a királyt, és amikor kiderül a kedvezőtlen elosztás, meg tudjuk adni a bubi elleni impasszt. Az impassz valóban ül, de a harmadik káró a kezünkben a tízes lesz. Ha nem teszi meg Nyugat azt a szívességet, hogy a tízest fedi a bubival, a kezünkben ütünk a tízessel, és lemaradunk két káró ütésről. A többi színben nem tudunk asztalra menni, megbukjuk a felvételt.

Ha azonban a második ütésben a káró tízest hívjuk, és azt ütjük meg az ásszal, a harmadik kárót a kilencessel tudjuk ütni az asztalon. A dámába beesik Nyugat bubija, és az ötödik káróval is ütni tudunk az asztalon. Ez lesz a kilencedik ütésünk.

Nyugat a kőr királlyal kezdi a játékot. Megszámoljuk ütéseinket, egy pikk, egy kőr, öt káró és két treff. Ez éppen kilenc ütés. De biztosan ütünk öt kárót?

Két veszély fenyeget. Ha 4–0 a káró szín elosztása, akkor biztosan ki kell adnunk egy kárót. Ha 3–1 a színelosztás, akkor is lesz problémánk. Ha lehívjuk a három káró figurát, a kezünkben marad a káró hatos, aminél nincs kisebb káró az asztalon, nem tudjuk megütni az ötödik kárót. Egészen más lenne a helyzet, ha az ellenfél nem indult volna kőrrel. Maradt volna egy biztos átmenetünk, a kőr ász. Hiába hagyjuk ki az első (második) kőrt, az ellenfél mindig kőrt hív, eltüntetve a kőr ászt az asztalról.

Próbáljuk kihasználni az ellenfél kőr hívásait. Hagyjuk ki az első és a második kőr hívást is. A harmadik kőrt üssük az ásszal, és dobjunk rá kárót a kezünkből. Így megszabadulunk a blokkoló káró hatostól. Utána hívjuk le a káró királyt, a következő két káró figura lehívására elfogynak a kárók a kezünkből, és nem lesz akadálya az asztali két kis káró lehívásának.

Nyugat a kőr négyessel indul. Szerencsénk van, ezzel már van nyolc ütésünk: három kőr, két pikk, két káró és egy treff. Treffben könnyen szerezhetünk még egy ütést, ha ül a király elleni impassz (50%-os esély). Sőt káróban is van esélyünk az ütésszerzésre, ha 3–3 a szín elosztása (36%-os esély).

Ezek mind csak esélyek, de van egy játékmód, amire biztosan teljesíteni tudjuk a felvételt. Amikor az első ütésben ütünk a kőr bubival, ne próbálkozzunk a treff impasszal. Azonnal hívjuk le a treff ászt, majd folytassuk a treff dámával. Bármit hívhat az ellenfél, minden színben van még két beütésünk. Nyugat üt a királlyal, és valószínűleg kőrrel folytatja. Ütünk a kőr királlyal, a pikk ásszal asztalra megyünk, és kihívjuk a treff tízest. Ezt Nyugat megüti, de magas lesz a treff kilences, és a pikk király biztosítja, hogy asztalra is tudjunk menni érte.

Ha a második hívásban pikkel asztalra mennénk, hogy megadjuk a treff impasszt, azzal egy fontos átmenetet vennénk el az asztalról. A treff dámát Nyugat megütné. Később, a treff ász lehívása után csak a másik pikk figurával tudnánk asztalra menni, hogy kiadjuk a treff bubit, nem maradna asztali átmenetünk, hogy a treff kilencessel ütni tudjunk.

Az ellenfél a káró királlyal indul. Első ránézésre ki kell adnunk egy adut, két kőrt, egy kárót és egy treffet. Ez összesen öt ütés. Ha sikerül a treff impassz, és a kőr szín elosztása 3–3, teljesíthetjük a felvételt. A terv megvan, nézzük, milyen buktatói vannak!

Egyetlen lemenetünk van az asztalra, a káró ász. Amikor ütünk vele, azonnal meg kell adni a treff impasszt, mert többet nem lesz rá lehetőségünk.

Az indulást megütjük, és a treff impasszal kezdjük, kis treffet hívunk a dáma felé. Sikerül ütni a dámával. Tudunk-e valamit kezdeni a kőr színnel, van-e esélyünk három kőrt ütni, ha nem 3–3 a szín elosztása? A negyedik kőrt el tudjuk lopni az asztalon, ha marad adunk. Ha azonnal háromszor kőrt hívunk, az ellenfél negyedszer is kőrt hív, és hiába lopjuk el az asztalon, az ellenfél felüllopja a rövid aduból, és még ki kell adnunk egy adut. Ha csak két nagy adut hívunk le, és utána hívunk háromszor kőrt, Nyugat kerül ütésbe, lehívja az adu dámát, és nem marad adunk, hogy a negyedik kőrt el tudjuk lopni.

A megoldás, ha a treff impassz után kiengedünk egy kőrt (kiadunk egy kőr ütést). Amikor újra megszerezzük az ütést, lehívjuk a pikk ász-királyt (Nyugatnál marad egy pikk), és utána hívjuk le nagy kőrjeinket. Keletnek nem maradt több aduja, nem tudja ellopni egyik kőr figuránkat sem, sőt a negyedik kőrt el tudjuk lopni az asztalon. Nyugat ezt nem tudja megakadályozni. Még akkor sem tehetne semmit, ha nála lenne dubló kőr. Bármikor lophat nagy adujával, de a negyedik kőrt ellopnánk az asztalon. Csak hármat adunk ki, egy adut, egy kőrt és egy kárót.

Egy kőr ütés kiengedésével és a részleges aduzással (jó tempóban hívtunk le két nagy adut) elértük, hogy utolsó asztali adunkkal kőrt tudjunk lopni.

2 : nagyon erős lap, egyedül gémet tud játszani
2 : leintés, gyenge lap
4 : van legalább három aduja, de nincs jó lapja
5 : kulcslicit, treff ász
5 : kulcslicit, mivel nincs jó lapja, ez a káró király lehet.

Tervezzük meg a játékot a kőr dáma indulás után! Kiaduzás után lehívjuk treff ütéseinket, és ha kedvező a szín elosztása, akár tizenhármat is üthetünk.

Az indulást megütjük a kőr ásszal, és elkezdünk aduzni. Lehívjuk az ászt, majd a királyt. A második aduba Nyugat kőrt dob. Egyet már biztosan ki kell adnunk (Keletnél a negyedik adu bubi van). Lehet, hogy treffben is ki kell adnunk egyet? Ne essünk kétségbe, a negyedik treffet el tudjuk lopni az asztalon. Kis treffet hívunk a dámához, és a treff kettessel folytatjuk. A második treffre Kelet kárót dob. Ha most ütünk a treff királlyal, és lehívjuk az ászt, azt Kelet ellopja, és adu hívással elveszi az asztal lopási lehetőségét. A káró királlyal asztalra kell menni, és harmadszor is treffet kell hívni. Ha Kelet belop, vesztő treffünket lopja el. Ha kárót dob, ütünk a treff ásszal, és negyedik treffünket el tudjuk lopni. Ezt Kelet felüllophatja, de nem adunk ki többet.

A kedvezőtlen elosztások ellenére teljesítjük a felvételt, nem engedtük, hogy Kelet ütő treffünket lopni tudja.

2 : min. inviterő, kérdés, van-e indulónak hármas kőrje

A treff király indulás után Keleten a sor, hogy megbuktassa a felvételt.

Az asztalon lát tizenhárom pontot. A felvevőnél is lesz kb. ugyanennyi, a kezében lát nyolcat. Ez huszonnégy pont. Partnere indulásából tudja, hogy nála van a treff dáma és valószínűleg a bubi is. Ezzel meg is van mind a negyven pont, minden figura helyzetét ismeri. Melyik lesz az a négy ütés, amivel meg tudja buktatni a felvételt?

Fognak ütni két treffet és az adu ászt. A hiányzó ütést káróban tudják megszerezni, ha lopni tud egy kárót. Azt nem várhatja, hogy partnere ezt ki fogja találni, neki kell partnerét „rábeszélnie” a helyes játékra. A treff királyt át kell ütni az ásszal, és meghívni a káró hármast. A felvevő elkezd aduzni. Nyugat beüt az adu ásszal, és kis treffel ütésbe tudja hozni partnerét, aki nem tévesztheti el, hogy miért volt olyan sürgős partnerének kárót hívni. A káró visszahívást Kelet ellopja, ami buktatást jelent.

Kelet az indulás után – látva a buktatási lehetőséget – magának dolgozta ki a káró lopást.

2sz: min. 5–5 a két minor színben, nem erős

A treff király indulás után kell játéktervet készítenünk.

Van öt adu ütésünk, egy treff és két káró. Ezen kívül tudunk lopni három treffet az asztalon a rövid aduból. Azonban óvatosan! A licit sokat elárul az ellenfél lapjairól, különösen elosztásukról. Nem remélhetjük, hogy tudunk ütni két kárót (jó, ha egyet), a második kárót Kelet ellopná. Szerencsére elég egy káró ütés a teljesítéshez. Ne legyünk telhetetlenek, meg se próbáljunk ütni a második káró figuránkkal! Azt Kelet ellopná, és egy adu hívással megakadályozná, hogy három treffet tudjunk lopni.

Az indulást megütjük a treff ásszal. Azonnal lehívjuk a káró ászt, majd elkezdünk lopni aduinkkal.

A kezünkben kőrt lopunk, az asztalon pedig treffet. Mivel csupa nagy adunk van, az első kőr lopás után biztonságban érezhetjük magunkat.

Ennek a technikának a neve keresztlopás, mivel minden adunkkal külön-külön tudunk ütni, lopás formájában. Több buktatója is lehet az ilyen típusú felvételeknek. Az egyik veszély, ha az ellenfél felül tud lopni bennünket, a másik, ha az ellenfél adut hív, és ezzel elvesz tőlünk egy lopási lehetőséget (két adunk összeüt, és nem tudunk velük külön-külön ütni). Ebben a leosztásban szerencsénkre csupa nagy adunk volt. Még egy probléma adódhat: ha nem hívjuk le időben magas lapjainkat, a lopások után az ellenfélnek több aduja marad, mint nekünk, és lehet, hogy addigra lopni tudja nagy lapunkat. Ha nem hívtuk volna le időben a káró ászt, Kelet a treff lopások közben eldobta volna szingli káróját, és nem tudtunk volna ütni a káró ásszal.

Két fő versenyforma van, a páros verseny és a csapatverseny. A két versenyforma eltérő taktikát követel, más-más taktika kell a sikerhez.

Páros versenyen ugyanazt a leosztást sok asztalon lejátsszák, és utána ezeket az eredményeket hasonlítják egymáshoz. Az eredményeket sorba rendezik Észak–Dél szempontjából, és akik a legjobb eredményt érik el Észak–Dél vonalon (akár csak 10 ponttal is megelőzve a többieket), azok kapják a legtöbb pontot (match point), minden megelőzött pár után 1 pontot, holtverseny esetén fél pontot.

Nézzük ezt egy példán keresztül:

Ebben a leosztásban az egyik Észak–Dél pár +200 pontot szerzett, ők érték el a legjobb eredményt. Mivel a versenyen összesen 24 asztalon játszották le ezt a partit, 23 párt előztek meg, így 23 pontot (match point) kaptak, ellenfeleik pedig nullát. Minden asztalon ugyanannyi pontot osztanak ki, és a két ellenfél, az Észak–Dél és a Kelet–Nyugat pár ezen a pontszámon osztozik annak megfelelően, hogy a többi párhoz képest milyen eredményt értek el. A verseny sajátossága, hogy mindegy, mennyivel ér el jobb eredményt az egyik pár a többieknél: ha övé a legjobb eredmény, ő szerzi abban a leosztásban a legtöbb pontot. Ezt kifejezhetnénk úgy is, hogy abban a leosztásban a megszerezhető pontok maximumát, azaz 100%-ot kap.

A két eredmény tulajdonképpen ugyanaz, de a második eredményt egyszerűbb értelmezni. A match point nagysága attól függ, hogy hányan játszották a leosztást azon a versenyen, míg a százalékban kifejezett eredmény a pároknak a rangsorban elfoglalt helyüket fejezi ki. Minden leosztásban maximum 100%-ot lehet szerezni, és minden pár ugyanannyi leosztást játszik. A verseny végén a párok által leosztásonként megszerzett százalékokat összeadják, és elosztják a versenyen játszott leosztások számával. Így egyetlen számmal ki lehet fejezni, hogy a versenyen hogyan szerepeltünk, azaz átlagban hány százalékot értünk el leosztásonként.

Hogyan befolyásolhatja játékunkat, ha páros versenyen játszunk? Néha kockázatot kell vállalni, hogy minél többet üssünk. Nem elégedhetünk meg a sima teljesítéssel. Ha azt mások is elérhetik, nekünk több ütésre kell törekednünk.

Lejátszások

2 : gyenge kettes, hatos szín, nincs indulóerő

Dél a kőr tízessel indul a felvétel ellen. Ütünk az asztalon a dámával. Látjuk, hogy a felvételt teljesíteni fogjuk: ütünk öt treffet, két pikket, egy kőrt és legalább két kárót. Ez tíz ütés. De abban is biztosak lehetünk, hogy páran ennél többet fognak ütni, nekünk is erre kell törekednünk. Esetleg a káró színben szerezhetünk még ütéseket, ha kedvező a szín elosztása, de arra is figyelnünk kell, hogy Észak ne kerüljön ütésbe, mert kőr hívással elfognák a királyunkat, és az ellenfél öt kőrt tudna ütni.

A káró tízest hívjuk. Ki akarjuk engedni az ütést, hogy utána kipróbáljuk, hogy húz-e a szín. Ha Dél üt, ő nem folytathatja a kőrt, mert azzal ütést adna. Dél üt a káró bubival, és pikkre fordul, a tízest hívja. Ezt megütjük az asztalon a királlyal, és kárót hívunk az ászhoz. Meglepetésünkre Észak pikket dob. Ha most lehívnánk a káró királyt, és káróban kiadnánk az ütést, felmagasodna egy káró a kezünkben, de Dél lehívhatná a kőr ászt, és nem tudnánk tíznél többet ütni. Van még egy tartalék tervünk. Miután megtudtuk, hogy Délnek a hatos kőr mellett négy kárója is van, lapját könnyű lesz kiszámolni. Beütünk a káró ásszal és lehívjuk treff ütéseinket, mind az ötöt. Látjuk, hogy Délnek két treffje volt, ebből kikövetkeztetjük, hogy a pikkje szingli. A treffekre eldobunk egy kárót és egy kőrt. Négy lapot tartunk meg: a pikk ászt, a kőr királyt és káróból a királyt és a kilencest. Várjuk, hogy Dél mely lapjaitól válik meg. Tudjuk, hogy nála van a kőr ász és a káró dáma. A pikk ász lehívása után, ha nem dobott kárót, akkor egy kőrt és két kárót tart. A kőr királlyal kiadjuk neki az ütést, és kénytelen lesz belehívni a káró villánkba. Így sikerül tizenegyet ütni.

A parti eredménylapján láthatjuk, ha megelégedtünk volna tíz ütéssel, csak 36.96%-ot szereztünk volna, a tizenegy ütéssel 73.91%-ot értünk el. Szerencsére ebben a leosztásban nem kellet semmilyen kockázatot vállalnunk a jobb eredményért, csak pontosan ki kellett számolni az ellenfél lapját.

Vannak olyan leosztások, amikor választanunk kell, hogy mekkora kockázatra vagyunk hajlandók. Lehet, hogy teljesíteni tudnánk a felvételt, de a szűr reményében más játékmódot választunk.

Dél a pikk hetessel indul. Mik az esélyeink?

Az indulásba Észak beteszi a királyt, amit megütünk az ásszal. Könnyen kiadhatunk két pikket, egy adut és egy treffet. Sőt egy kárót is! Az adu impasszra mindenképpen szükségünk lesz a teljesítéshez. A második ütésben kihívjuk az adu kilencest (így nem kell más színben átmenetet elhasználnunk, ha az adu impasszt többször is meg kell adnunk). Ütünk vele, Észak treffet dob. Az adu ötös következik, ütünk az asztalon a bubival, majd az adu ásszal elvesszük Dél királyát. Közel kerültünk a teljesítéshez. A káró dáma kiadását kellene elkerülni. Egyúttal felmerül a lehetőség, hogy akár tizenkettőt is üthetünk, ha eltaláljuk a káró dáma helyzetét (kétfelé adható impassz), ütnénk hat adut, öt kárót és a pikk ászt. Lehívjuk a káró királyt, majd kis kárót hívunk a bubihoz. Észak üt a dámával, és a pikk bubit hívja. Dél átüti a pikk dámával, lehívja a treff ászt, a pikk tízest, és megbuktatja a felvételt. Nem volt szerencsénk?

A teljes kiosztás:

Nem a szerencsével volt baj. Páros versenyen a cél, hogy jobb eredményt érjünk el, mint a többi játékos. Azzal, hogy megadtuk a káró impasszt, kockázatot vállaltunk. Ha „csak” a teljesítésre törekedtünk volna, választhattunk volna más játékot. Biztos, hogy teljesítettük volna a felvételt, de nem lett volna esélyünk tíznél több ütést szerezni. Mérlegelnünk kellett, hogy mekkora kockázatot vállalunk.

Ha megelégedtünk volna a teljesítéssel, az aduzás után nem adtuk volna meg a káró impasszt. Vártuk volna, hogy az ellenfél hívja meg a káró színt, megadva maguknak az impasszt. Persze maguktól ezt nem tették volna meg, rá kellett volna kényszeríteni őket.

Az aduk elvétele után ki kell adni az ütést. Az ellenfelek lehívhatják két pikk és egy treff ütésüket, de utána kényszerhívásba kerülnek. Mindegy, melyikük üt, kénytelen kárót vagy dob-lopot hívni. Ha kárót hívnak, az ő segítségükkel fogjuk el a káró dámát. Ha pikket vagy treffet hívnak, azt az asztalon ellopjuk, a kezünkből pedig eldobunk egy kárót. Így nem marad káró vesztőnk, a káró impasszra nem lesz szükségünk, nem adunk ki többet.

Mikor választjuk az első és mikor a második játékot? Ez többnyire a verseny állásától függ, hogy mennyire van szükségünk jó eredményre. De függ a verseny formájától is.

A csapatverseny értékelése különbözik a párosversenyek kiértékelésétől. Itt mindig két csapat küzd egymás ellen. Mindegy, hogy a többi asztalon milyen eredmények születnek, csak a két csapat eredményét hasonlítják össze. A cél, hogy a másik csapatnál jobb eredményt érjünk el egy-egy leosztásban, sőt az is számít, hogy mennyivel jobb eredményt érünk el.

Az egyik asztalon Észak–Dél lapjaival, a másik asztalon Kelet–Nyugat lapjaival játszik ugyanaz a csapat. A fenti leosztásban, az első esetben Észak–Dél helyén megbuktatjuk a 4 kőrt, + 50 pontot kapunk. A második esetben pedig csapatunk teljesíti a 4 kőrt, ezért + 420 pontot kapunk. A különbség 470 pont a mi csapatunk javára. Ezt a különbséget átszámítják IMP pontokra (nemzetközi meccspontra). A mi csapatunk ebben a leosztásban 10 IMP-t szerez. Ez minden egyes leosztásban megismétlődik. Egy leosztásban maximum 24 IMP-t lehet szerezni, a különbség nagyságától függően.

Nézzük, érdemes volt-e megadni a káró impasszt! Ha sikerült volna a káró impassz, az első esetben a felvevő tizenkettőt ütött volna, azaz + 480 pontot ért volna el. Ez 60 ponttal több, mint a második esetben az ellenfél által elért 420 pont. IMP-ben kifejezve ez 2 IMP az ő csapata javára. Tehát csapatversenyen a 2 IMP nyereséget kockáztatta a 10 IMP-s veszteségért. Ez nem jó üzlet. Párosversenyen valószínűleg 100%-ot ért volna el, ha sikerül az impassz, míg sikertelenség esetén 0%-ot. A tíz ütésért pedig kb. 50%-ot kapott volna. Tehát egy 50%-os esély megjátszásával kb. 50%-ot kockáztatott. Ez már inkább elfogadható kockázat.

Csapatversenyen mindig a biztonságra kell törekedni. Egy-egy ütést feláldozhatunk (vállalunk egy kis veszteséget), ha így nagyobb eséllyel tudjuk teljesíteni a vállalást (nagyobb veszteség elkerülése). Ez ugyanúgy igaz ellenjáték esetén is. Nem baj, ha az ellenfél eggyel többet üt, de marad esélyünk a buktatásra. Csapatversenyen a lényeg a biztonság és az, hogy az ellenfél ne érjen el sokkal jobb eredményt.

Az indulás a kőr király. A kis szlem sokat ér csapatversenyen, teljesítenünk kell, minél kisebb kockázat vállalásával.

Az indulás után látjuk, hogy az adun kívül van öt ütésünk. Ehhez kell még aduban szerezni hetet, vagyis az adukat külön-külön, keresztlopással kell értékesíteni. A másik esély, hogy a treff színünket felmagasítjuk. Ehhez is legalább kétszer kell treffet lopni az asztalon.

Ütünk a kőr ásszal Északon, amire Délen kárót dobunk. Lehívjuk a treff ászt, majd a királyt és treffet lopunk az asztalon. A harmadik treffre Nyugat kőrt dob. Összesen három treffet kell lopnunk az asztalon, a szín nem fog magasodni, keresztlopásra kell játszanunk.

Egyszer sem aduzhatunk, mert az ellenfél egy újabb adu hívással ezt megakadályozná, csak kétszer tudnánk treffet lopni az asztalon. Lehívjuk a káró ászt és a királyt, majd treffet lopunk. Kőr lopással kézbe jövünk. Utolsó treffünk következik. Mivel Keletnek van még treffje, kis aduval lophatjuk. A kezünkben már csak a három adu maradt, a dáma, a bubi és a négyes. A pikk királyt hívjuk az asztalról. Ezt Kelet megüti az ásszal, de nem adunk ki többet, éppen teljesítjük a felvételt.

Feladvány: tudunk-e teljesíteni adu indulásra, (adu ász, adu). A helyes megfejtők Bridzsnaptárt kapnak.

Három olyan játékos életútján keresztül pillantunk az amatőrök életébe, akiknek a tudásuk alapján a profi sakkozók országról országra, versenyről versenyre utazó vándorcirkuszához kellett volna tartozniuk, de ők tudatosan kimaradtak ebből. Az 1928-as hágai sakkolimpián a versenykiírás alapján csak amatőrök indulhattak, így az ott induló és győztes magyar csapat tagjainak papírjuk is volt arról, hogy ők amatőrök. A négy hágai győztes közül Steiner Endréről már hosszabban írtam (Három Steiner a világ ellen, Óbudai Anziksz, 2018 nyár), most az 1890-es korosztály legjobbjai következnek. Végeredményben ők a pesti kávéházi sakkozás csúcsalkotásai:

komolyabb elméleti felkészültség nélküli, de bármelyik pillanatban életveszélyes manőverezésbe kezdő játékosok, akik élvezetből és szeretetből játszanak, jobb pillanataikban elcsípik a legnagyobbakat is.

Kornélka, a postás

Bár az 1892-es születésű Havasi Kornél gimnáziumi barátaitól tanulta meg a játékot, a sakkozó világba féltestvére, a jóval idősebb Havasi Artúr vezette be. 1907-ben, 15 évesen már a Budapest Sakk Kör állandó látogatója, bátyjára való tekintettel eltűrt, sőt szeretett tréfamestere lett. Imádta parodizálni kissé vaskalapos testvérét, valamint a Kör legnagyobb sakkozóját, Maróczyt; „a Mester szimultánt ad” jelenete visszatérő eleme lett az amúgy sem unalmas Sakk Kör gyűléseknek. Ekkor ragadt rá idősebb korában is használatos megszólítása: Kornélka. Postahivatalnokként dolgozott, így mentesült a frontszolgálattól; bár a munkáját nem vette túl komolyan, a kollégák szerették, mert mindenkivel leült játszani. No, nem sakkozni, hanem kártyázni, mert igazából az vette el a legtöbb idejét. A húszas években rendszeresen járt országjáró turnékon népszerűsíteni a sakkozást – több vidéki városba kifejezetten őt kérték a pesti mesterek közül, hogy utazzon hozzájuk, annyira szórakoztató személyiség volt. Viszonylag későn, negyvenévesen házasodott, onnantól még kevesebbet foglalkozott a sakkal, felesége elmondása szerint otthon nem is volt készlete. Elméletekbe, megnyitásokba csak ritkán nézett, éppen annyit, amennyit a Pesti Naplóban vezetett sakkrovata megkívánt, de sokszor dugájukba dőltek azok, akik valami újításba, divatos megnyitásba próbálták berángatni: asztalnál rátalált a megdöntésükre.

Versenyekre a hivatali elfoglaltságai mellett járhatott, ezért külföldön szinte csak az olimpiákon játszott, azokon viszont komoly sikerrel.

Az 1927-es első, londoni sakkolimpián az utolsó forduló előtt haza kellett jönnie, várta a hivatal, így egész úton idegeskedve csak Bécsben tudta meg az újságokból, hogy milyen szerencsésen alakult az utolsó forduló, és győzött a magyar csapat. A második, hágai olimpián 1928-ban összeszedettebben játszott ő is, a csapat is, magabiztosan győztek. Egyéni versenyeken jóformán csak Pesten indult, és azokon rendre jól is szerepelt: első komoly tornáját, az 1911-es Budapest-bajnokságot meg is nyerte, 1922-ben magyar bajnok lett. Az utólagos rangsorolás szerint 1930-ban volt a legerősebb formában, akkor a világ 24. legjobb játékosának számított. Ha kicsit is komolyabban veszi a sakkot, netalán profi karrierbe kezd, akkor könnyen lehet, hogy eredményesebb lehetett volna. Csak nem élvezte volna annyira a játékot. Meg az életet. 1944 novemberében munkaszolgálatosként Bécs felé vitték, december közepéig bírta, Bruckban az éhség és a fagy végzett vele. A sorsnak, úgy tűnik, Kornélkához hasonló humora van, ezért a helyi katolikus temetőben van a sírja.

Havasi Kornél – Savielly Tartakower
Budapest, 1929
Vezércsel (D32)

1.d4 d5 2. c4 e6 3. Hc3 c5 4. cxd5 cxd4 (Erről a lépésről írta Tartakower, hogy nyáron Duisburgban látta egy versenyen, gondolta, kipróbálja, de nem sejtette, hogy a magyarok közben Karlsbadban kifundálták az ellenszert. Pedig nem történt ilyesmi, egyszerűen Havasi asztalnál megtalálta a megoldást. Az elméleti felkészületlenség azzal az előnnyel jár, hogy nagyobb összpontosításra kényszerít.) 5. Va4+ Vd7 6. Hb5 Ha6 7. d6 (Saját elemzésében Havasi ezt a lépést emeli ki, ezt tartotta kulcslépésnek. Pedig úgy tűnik, 7. dxe6 fxe6 8. Hf3 a fejlődést jobban segítette volna. Igaz, a meghökkentő ereje elveszett volna a támadásnak.) 7… Kd8 8. Ff4 f6 9. Hf3 e5

10.Fxe5 (Ez a tisztáldozat vezeti fel a csodás támadássorozatot, aminek a végén sötét csak pisloghat, mást nem nagyon tehet.) 10… fxe5 11. Hxe5 Ve6 12. Vxd4 Fd7 13. e3 Bc8 14. Hxa7 Fxd6 15. Hxd7 Vxd7 16. Fxa6 bxa6 17. Hxc8 Kxc8 18. Bd1 Kc7 19. O-O Hf6 20. Va7+ Kd8 21. Va8+ Ke7 22. Vxh8 Kf7 23. Va8 Vc7 (Havasi idáig elemezte saját partiját, és valóban, itt lett volna szép befejezni.) 24. g3 Fe5 25. Vxa6 h5 26. f4 Fxb2 27. Bb1 Vc3 28. Vb7+ Kg6 29. Vxb2 (Újabb tisztvesztés, kész, nincs tovább. Illetve léptek még párat, de a játszmalapokból nem sikerült hihetően rekonstruálni sötét egyébként teljesen felesleges vergődését. Vagy ahogy Tartakower a budapesti verseny tanulmánykönyve számára összefoglalta a meccs tanulságát: „A tehetséges magyar mester dobok és harsonák szava mellett vezette vígan a támadást, a 10. lépésben szép tisztáldozatot hozott, hovatovább elkobozta sötét összes vagyonkáját, és a 35. lépésben, mindent letarolva, rabláshoz jutott, s így még a díjasok közé tornászta fel magát.”)
1–0

Dr. Böszörményi Nagy Géza, a forróvérű

Nagy Géza még otthon, Sátoraljaújhelyen tanult meg sakkozni, de csak Pesten, egyetemistaként szeretett bele a játékba. A József körúti MIÉNK Kávéházba járt rendszeresen sakkozni, a helyi sztártól, Forgács Leótól tanulta az alapokat. 1913-ban, élete első hivatalos, órával és játszmaírási kötelezettséggel nehezített mérkőzését az akkor már komoly névnek számító szlovén Milan Vidmarral játszotta: és győzött! Rögtön kikiáltották Maróczy utódjának, és amikor 1914 tavaszán megnyerte a Budapest-bajnokságot, a jövő nagy bajnokának első sikereként értékelték.

De kitört a háború, Nagy Gézát behívták katonának, 1916-ban hosszabb szabadsága alatt orvosként diplomázott, és onnantól egészségügyi alakulatban szolgált tovább. 1918-tól Budapesten, majd Debrecenben dolgozott, és egészen 1923-ig nem foglalkozott a sakkal. A debreceni orvoskollégák unszolására elindult egy helyi versenyen, és miután azt megnyerte, újra kedvet kapott a magasabb szintű versenyzéshez. Rá egy évre, 1924 augusztusában mindenki megrökönyödésére a győri nemzetközi tornán az esélyesek, Maróczy, a lengyel Przepiorka és a jugoszláv Vukovics előtt győzni tudott. Időnként ezt a tornagyőzelmet betudják magyar bajnoki címnek is. 1925-ben a világ 21. legjobb játékosának mondhatjuk az utólagos ranglista alapján. Ezek után nem meglepő, hogy bekerült az 1927-es olimpiai csapatba, és a győzelemből alaposan kivette a részét (9,5 pont 14 mérkőzésből).

És itt valami bekattant nála. 1927 végén kihívta Maróczyt egy páros mérkőzésre, hogy bebizonyítsa magának és mindenkinek, hogy ő lett a legerősebb sakkozó Magyarországon.

Az előző három évben kiképezte magát elméletben is, úgy ítélte meg, hogy eljött az ideje, hogy letaszítsa a trónról a nagy öreget. Hát, elég rosszul ítélte meg: Maróczy Géza 6,5:1,5 arányban (5 győzelem, három döntetlen) mosta le Nagyot a tábláról. A csúfos vereség annyira fájt Nagy Gézának, hogy elhatározta, felhagy a versenysakkozással. Még az 1928-as hágai sakkolimpiára elment, hiszen a kiírás szerint csak amatőrök indulhattak, így Maróczy helyett ő lehetett a csapat éltáblása, és ha már elment, megint győzelemhez segítette a csapatot, de ahogy hazaért, befejezettnek nyilvánította sakk pályafutását.

A harmincas években a Magyar Sakkvilágba és napilapokba írt tanulmányokat, nemzetközi tornákról tudosított, páros mérkőzéseket kommentált. A kevésbé idegörlő levelezési sakkban találta meg a helyét, az 1935 és 1937 között húzódó távsakk olimpiai döntőn a magyar csapat második táblásaként (vagyis levelezőjeként) győzelmével hozzájárult az aranyérem eléréséhez. 1938-ban a kaposvári kórház igazgató-főorvosa lett, ekkor vette fel orvostudományi, elsősorban vértani publikációihoz a Böszörményi Nagy nevet (fia, Böszörményi Géza filmrendező ezt a nevet vitte tovább). A háború után Somogy megye és Kaposvár sakkozásának megszervezését is magára vállalta a kórház igazgatáson túl. Sőt, újra visszatért a versenyzéshez is: csapatbajnokikon újra asztalhoz ült Kaposvár színeiben. 1953-ban halt meg agyvérzésben.

Nagy Géza – Erik Andersen
Hága, 1928
Olimpia

1.e4 e5 2. Hf3 Hf6 3. d4 Hxe4 4. Fd3 d5 5. Hxe5 Fe6 6. O-O Hd7 7. Hxd7 Vxd7 8. Ve2 O-O-O 9. c4 Hf6 10. c5 h5 11. Ff4 c6 (Egyértelműen súlyos, játszmavesztéshez vezető hiba sötét részéről. Mintha a megnyitás lépéseit iskolai memoriterként bemagolta volna, és függetlenül az ellenfél lépéseitől, kirakosgatta. Csakhogy Nagy Géza – főleg azért, mert nem tudta – nem az elméletet követte…) 12. Ve5 (Kezdő sakkozók most ne nézzenek ide. Ritkán, nagyon ritkán a vezér ilyen korai előretörése a célravezető.) 12…Ve7 13. Vb8+ Kd7 14. Vxb7+ Ke8 15. Vxc6+ Hd7 16. Hc3 Vh4 17. g3 Vh318. Fg5 Fe7 19. Fxe7 h4 20. Hb5 (20. Fd6 nem olyan látványos, de megtartotta volna a tisztelőnyt.) 20… Kxe7 21. Vd6+ Kf6 22. Hc7 a5

23.c6 (Világos kihagyta a gyors nyerést: 23. Hxd5+ Kg5 24. Hf4 Vg4 25. f3 lenyeri sötét vezérét). 23… Hb6 24. Ve5+ Ke7 25. Vg5+ Kd6 26. Ve5+ Ke7 27. Vg5+ Kd6 28. Hb5+ Kxc6 29. Bfc1+ Kb7 30. Ff1 (Megszünteti sötét halvány ellentámadási lehetőségeit is. Úgy tűnik, ezért adta fel végül Andersen, különben nem változott a helyzete súlyossága, eddig is ilyen pocsékul állt.) 30… Vg4 31. Ve7+ Bd7 32. Bc7+ Kb8 33. Bxd7 Fxd7 34. Ve5+ és sötét feladta.
1–0

Vajda, a sakk kopó

Az 1896-ban Rimaszombaton született Vajda Árpád budapesti érettségije után a rendőrségen kezdett dolgozni, és élete végéig ott is maradt, jogi diplomájának köszönhetően egyre magasabb beosztásban. Mondhatnánk, hogy csak a sakk vitt izgalmat az életébe, de akkor erősen túloznánk. Hétéves volt, amikor nagyanyja megtanította sakkozni, kilenc, amikor elkezdte bújni a szakkönyveket. 1913-ban került fel Pestre, rögtön jelentkezett a sakk-körbe, de csalódnia kellett, mert kiderült, hogy a családban és a könyvekből összeszedett tudás még nem elég a pesti játékosok ellen.

Az első években nem sok babér termett neki, változást a háború hozott: a lövészárkokban, szabadidejében végjátékokat tanulmányozott, feladványokat fejtett, és mire hazaért a harcmezőkről, a játékmezők lettek az igazi otthona. 1919-ben első lett a budapesti amatőr bajnokságon, aztán 1921-ben még egyszer. Ennek örömére 1922-ben kijutott az első külföldi tornájára, Londonba. Maróczy Géza pártfogásába vette, és sorra mutatta be neki a hírességeket, így ismerkedett meg az idős, egykor Steinitz-cel világbajnoki döntőn megmérkőző Günsberg Izidorral; a kor legnagyobb sztárjával, Capablancával és mellesleg Winston Churchill-lel. Kiderült, hogy Churchill édesapja volt az angol sakkszövetség elnöke, és maga is tagja volt egy sakk klubnak: Maróczy egyik játszmáját elemezték közösen.

Vajda egyébként, ha már arra járt, az amatőröknek kiírt B tornát meg is nyerte. Legnagyobb sikere is Londonhoz kötődik: az 1927-es sakkolimpián a magyar csapat harmadik táblásaként vett részt a győzelemben.

Verseny közben az angol újságok a rendőri munkáját vették elő. Történt ugyanis, hogy a csapat pénztárosi funkciójával megbízott Vajda az egyik versenynapon a buszon azt vette észre, hogy nincs meg a pénztárcája, és benne a magyar válogatott teljes pénze. Az egész társaság természetesen roppant ideges lett ettől, az ebédjük is megkérdőjeleződött, és így kellett leülniük a legnagyobb riválissal, a dánokkal szemben. Rendesen ki is kaptak. Aztán este a szálláson vette észre Vajda, hogy a másik zakójában hagyta a pénztárcát, nem történt semmi tragédia. De a botrányt kiszagoló angol bulvársajtó másnap már arról írt, hogy a magyar tolvajok és betörők írtak az angol kollégáknak, hogy bosszulják meg az őket ért sérelmeket Vajda rendőrkapitányon, és ezért lopták el a magyarok pénzét. A magyar csapat győzelméről jóval kevesebbet írtak.

1928 volt a legerősebb éve: megnyerte a magyar bajnokságot, és újból, ezúttal tisztán amatőrökből álló csapattal részese volt az olimpiai győzelemnek. A harmincas évek végéig aktívan versenyzett, további olimpiákon vállalt szerepet, tagja volt az 1936-os, nem hivatalos müncheni olimpián győztes csapatnak.

A háború után sakkszövetségi vezetőként segítette a magyar sakkot, de időnként nem tudott ellenállni a kísértésnek, és visszatért a táblához, például az 1949-es Moszkva–Budapest csapatversenyen. Az 1960-as években rendszeresen publikálta visszaemlékezéseit a daliás időkre, kimeríthetetlen forrásul szolgálva a sakktörténeti cikkeknek. 1967-ben történeti sorozatában a következő anekdotázós cikke helyett a nekrológja jelent meg.

Richard Réti – Vajda Árpád
Semmering, 1926
Angol megnyitás

1.c4 Hf6 2. Hf3 e6 3. g3 d5 4. Fg2 c6 5. b3 Fd6 6. Fb2 Hbd7 7. O-O O-O 8. d4 He4 (Vajda saját elemzésében, jó amatőrhöz méltóan bevallja, hogy az asztalnál találta meg a folytatást, igaz, kerülve az álszerénységet, alaposan meg is dicséri magát ezért a lépésért.) 9. Hbd2 f5 10. Hxe4 fxe4 11. He1 Hf6 12. f3 Fd7 13. fxe4 Hxe4 14. Bxf8+ Vxf8 15. Fxe4 dxe4 (Világos átadja a kezdeményezést sötétnek, a futópár is odavan, összességében jó kis csere volt ez.) 16. Vc2 Vf5 17. e3 Bf8 18. Vg2 e5 19. Hc2 exd4 20. Hxd4 Vg6 (A játszma ezen pontján a két versenyző döntetlenben akart megegyezni, de a torna levezető elnöke, bizonyos Wolf mester nem engedte nekik, mondván, jussanak el legalább 30 lépésig. Még szerencse, hiszen Vajda jobban állt, és a következő pár lépésben ezt ő is észrevette.) 21. Bf1 Bxf1+ 22. Kxf1 Vh5 23. Ve2 Fg4 24. Ve1 Vxh2 25. Vf2 Vh1+ 26. Vg1

26… Fh3+ 27. Kf2 Fxg3+
0–1
(A befejezés csodálatos, vezérvesztés és matt közül választhat világos, aki inkább feladta. Mégse jutottak el 30 lépésig.)

1859 márciusában az akkor még a Gresham-palota helyén álló Európa kávéházban meg is alakult a társaság Erkel vezetésével, de a rendőrség nem engedélyezte a működésüket, így feloszlani kényszerültek. Széchenyi nevének meglengetésével (Ödönt sikerült a családból rávenni, hogy az ügy mellé álljon) és türelmes kérvényezéssel végül 1864 nyarán me­g-győzték a helytartótanácsot, hogy bármennyire harcias játék a sakk, azért a táblán tologatott bábuk nem veszélyesek az osztrák monarchiára. 1864. október 16-án a Velence kávéház termeiben egy tanácskozási partival gondolták megünnepelni a Pesti Sakk-kör megalakulását, hiszen így minden egyleti tag részese lehetett egy közös játszmának. Azt viszont nem vették számításba, hogy az időszak két legjobb magyar sakkozója, Erkel Ferenc és Cseresnyés István vezette csapatok nem tudnak dűlőre jutni az este folyamán. Így kénytelenek voltak az ünnepi pillanatot egészen október 29-ig elnyújtani, amikor Cseresnyés és a sötétek győztek. A játszmát az a Vasárnapi Újság közölte három héten át, amelyik 1859-ben elindította az ország első állandó sakkrovatát. Cseresnyés volt a rovatvezető, izgalmas feladványokat szerzett be leginkább külföldi lapoktól, de néha a wurmi győztesek Londonban maradt tagjától, Löwenthal Jakabtól is kapott ötleteket.

A sakkrovat első, A sakkjáték magyar műszavai című, Rozsnyay Mátyás gyógyszerésszel közösen írt cikkében máig ható módon meghatározta a sakkozás magyar nyelvű alapfogalmait, a figurák neveit, írásmódjukat.

Ezek a mondatok például megmagyarázzák a magyar sakkozók legfőbb modorosságát: „Rendesen ’paraszt’-nak mondatik, de ennek nincs értelme. Mit keresne a paraszt a háborúban? Ki szántana, vetne, ha a paraszt is harczolna? Harczol biz az, de akkor beáll katonának s lesz belőle – gyalog” – és hasonló indoklással vezették be a vezér (és nem királynő), a huszár (és nem ló), a futár (és nem futó – hopp, ez nem jött be) elnevezést, valamint megalkották és népszerűvé tették a játszma szavunkat. Mindezek után már érthető, hogy a Vasárnapi Újság érzelmektől fűtött nyelvezetét miért tartotta kordában, és miért kommentálta ennyire visszafogottan az egyébként izgalmas kávéházi stílusban megvívott csatát: Cseresnyés nem akarta magát ajnározni.

Erkel Ferenc csapata – Cseresnyés István csapata
Pest, 1864, tanácskozási játszma
Királycsel (C33)

1.e4 e5 2. f4 exf4 3. Fc4 Vh4+ 4. Kf1 g5 5. Hc3 Fg7 6. Hf3 Vh5 7. Hd5 Kd8 8. d4 c6 9. Hc3 d6 10. h4 h6 11. Kg1 g4 12. Hh2 f3 13. g3 (Ha csak ezt a partit néznénk, nem értenénk, miért szerettek annyira a kávéházakban világossal királycselt játszani. Sötétnek gyalogelőnye is van, támadási lehetősége is, cserébe a világos királyállása romokban. És ezzel a g3 lépéssel hozzávehetjük azt is, hogy sötét gyáva. A királycselnek az az alapgondolata, hogy ugyan kinyitjuk a királyállásunkat, viszont támadunk. 13. gxf3 nem szép látvány, de lehetőséget biztosít a sarokba szorult figuráink kiszabadítására. Ehelyett begubózott, és magára húzta az f és g gyalogokat, ami végzetesnek bizonyult.) 13. – b5 14. Fb3 b4 15. Ha4 Hf6 16. e5 He4 17. Ff4 d5 18. Hc5 f5 19. a3 bxa3 20. Bxa3 Ff8 21. Ba5 Vf7 22. Hf1 Vc7 23. Va1 Hxc5 24. dxc5 Fe6 25. Ve1 Hd7 26. Fe3 Vxe5 27. Vb4 Vb8 28. Vd4 Bg8 29. Bh2 Fg7 30. Va4 Vb7 31. c3 Ke7 32. Bd2 Fe5 33. Fc2 Vc7 34. Ff4 Fxf4 35. gxf4 g3 36. He3 Hf6 37. Ba6 Fd7 38. Fxf5 (Itt már szinte minden nyer, de a nagyszámú közönség örömére igazán látványos akciók veszik kezdetüket a tűz közepébe dobott huszárral. És világos is szépen halhat meg.) 38. – He4 39. Bxd5

39.- cxd5 40. Hxd5+ Kd8 41. Hxc7 Fxa4 42. Fxe4 (A világossal játszók csapatának kisebbségben maradt része kíváncsi volt, hogy mi lett volna a folytatás az ő lépésjavaslatuk után. Az f és g gyalogok uralmát ők sem tudták megtörni: 42. He6+ Ke7 43. Hd4 Hd2 44. Fd3 Fd7 45. f5 Bg4 46. Bxh6 g2. Cseresnyés mindezt röviden így kommentálta: jóval előbb kellett volna mást lépni.) 42. – f2+ 43. Kg2 Kxc7 44. Bxa4 Bge8 45. Kf1 Bxe4 46. Bxe4 Bg8 47. Kg2 Bd8 48. Bd4 Be8, és világos feladta.

1865 januárjában megválasztják Széchenyi Ödönt a Pesti Sakk-kör elnökének, Erkelt alelnöknek, Cseresnyést titkárnak. Széchenyi természetesen tudta, hogy ő csak politikailag volt fontos a történetben, az év végét sem várta meg a lemondásával. 1866-ban a 28 éves Cseresnyés megromlott egészségét otthon, Makón próbálja helyrehozni, sikertelenül: októberi halálának hírét a Vasárnapi Újság a sakkfeladványok mellett található halálozási rovatban hozza. És innentől Erkel az elnök, a személyes intézmény. Hiába támadják nemzeti pátosztól csöpögő cikkekben, hogy a nagy zeneszerző inkább komponáljon, és hagyjon fel a léha játék művelésével, egészen 1893-as haláláig támogatja-szervezi a magyar sakkéletet.

Igaz, fiatalok egy csoportja 1889-ben létrehoz egy új szervezetet, a Budapesti Sakkozó Társaságot. Az biztos, hogy nem a belvárosi jelleggel volt bajuk: szintén a Nádor utcában, a Tigris Szálloda kávézójában gyűléseztek. Létrehozták az első magyar sakkfolyóiratot, a Makovecz Gyula szerkesztette Budapesti Sakk-szemlét, valamint versenyeket szerveztek – úgy tűnik, a Pesti Sakk-kör társasági életével szemben az új szervezet az elmélyülésre és a sportra helyezte a hangsúlyt. Erkel halála után, 1895-ben a két szervezet egyesült, és Budapesti Sakk-kör néven tevékenykedett tovább. Kellett is az erők koncentrációja, mert a millenniumi felbuzdulást kihasználva a pesti sakkozók olyan rendezvény szervezésére szánták el magukat, ami még nem volt: nemzetközi sakktornát rendeztek Budapesten. Komoly pénzgyűjtési akciók után, 1896-ban valóban sikerült egy rangos versenyt összehozni. Többek között a rettegett Albin-ellencsel névadója, a román Adolf Albin, a minden idők egyik legerősebb versenyének, az 1895-ös hastingsi tornának a győztese, az amerikai Harry Pillsbury, a világbajnokot kihívó orosz Mihail Csigorin, a Café de la Régence aktuális bajnoka, a lengyel David Janowski és a félve tisztelt elméleti zseni, a német Siegbert Tarrasch jött el Budapestre, hogy összemérjék erejüket a magyar bajnokokkal. Magyarországot hárman képviselték: a 26 éves Maróczy Géza, a 23 éves Charousek Rezső és dr. Noa József Nagybecskerekről.

Abban, hogy ilyen erős mezőny jött össze a budapesti tornán, komoly szerepet játszott a bőkezű pénzdíj: a győztes választhatott 2500 korona és egy Ferenc József által adományozott Viktória-szobor között, a második helyezett 2000 koronával gazdagodott, a harmadik 1500 koronát kapott, de még a hetedik helyezett sem ment haza üres kézzel.

A körmérkőzéses rendszerű verseny végén holtverseny alakult ki az első helyen: Csigorin és Charousek egyaránt 8 és fél pontot szerzett. Erre nem számítottak a szervezők.

Be lehetett volna vetni a Sonneborn–Berger-számítást, amit pont körmérkőzéses holtversenyek eldöntésére találtak ki, és 1882-ben alkalmaztak először, vagy egyszerűen megnézhették volna, mit játszottak egymással a győztesek. Mindkét esetben Charouseké lett volna az első díj, de végül leültették őket egy négy meccsből álló párosmérkőzésre, amit természetesen Csigorin nyert meg. Lehet találgatni, hogy a szobrot vagy a pénzt választotta. Annyit elárulok, hogy a szobor évtizedekig a Budapesti Sakk-kör vitrinjében porosodott.

Mi viszont nézzük meg azt a játszmát, amit Charousek még a körmérkőzés során játszott Csigorinnal!

Charousek Rezső – Mihail Csigorin

Budapest, 1896
Királycsel (C33)

1.e4 e5 2. f4 exf4 3. Fc4 Hc6 (A jó öreg királycsel. Csigorin a mini párosmérkőzésen már tudta, hogy mi következik, felkészült, és legyőzte a cseljátékot. De itt még bedőlt rendesen.) 4. d4 Hf6 5. e5 d5 6. Fb3 Fg4 7. Vd3 Hh5 8. Hh3 Hb4 9. Vc3 Ha6 (Egy ilyen passzív lépés visszaadja a kezdeményezést világosnak. Helyette 9. – f3! szétszedné a királyállást, 10. 0-0 fxg2 11. Kxg2 Vd7 12. Hf2 0-0-0 után sötét a biztonságos sánc mögül nézhetné világos vergődését.) 10. O-O Fe2 (Pedig nem is tűnik olyan vészesnek. De minek bástya világosnak, ha lehet mattal is fenyegetni?) 11. Fa4+ c6 12. Fxc6+ bxc6 13. Vxc6+ Ke7 14. Hxf4 Hxf4 15. Fxf4 h6 16. Hc3 Fc4 17. e6 Bc8 18. Fc7 fxe6 19. Fxd8+ Bxd8 20. Vb7+ Bd7 21. Bf7+ (Tíz lépésen át lógott az a bástya, most már le lehet cserélni. Két futó a vezér ellen nem egy életbiztosítás, pláne, ha az egyik le is pottyan.) 21.- Kxf7 22. Vxd7+ Fe7 23. Be1 Be8 24. b3 Kf8 25. bxc4, és sötét feladta.  1 – 0A megnyitás lényege, hogy eldőljön, kinek sikerül bevinni a másikat a saját erdejébe, utcájába, vagyis az általa jobban ismert, előzetesen jobban kitapasztalt játékhelyzetbe. Charousek Rezső saját erdeje az elfogadott királycsel volt. Miután ebben az időszakban nem léteztek még a mindenre kiterjedő játszmagyűjtemények, a legnagyobbak sem tudtak felkészülni a soron következő ellenfél kedvelt megnyitásaiból, trükkjeiből – márpedig Charousek bárkit meg tudott lepni a királycselével. Na jó, nem mindenkit. Maróczy az évek során kitapasztalta, hogy mire számítson, és tartotta magát az elvhez: idegentől édességet, Charousektől f4 gyalogot nem fogadunk el.

A közkedvelt, kávéházi partikban is gyakran játszott megnyitás attól erősödött fel, hogy Charousek a cseljáték látványos lépéseit beleszőtte az elméletileg megalapozott koncepciójába.

És így Laskert, az aktuális világbajnokot is elkapta, amikor először játszottak egymás ellen.

Charousek Rezső – Emanuel Lasker

Nürnberg, 1896
Királycsel (C33)

1.e4 e5 2. f4 exf4 3. Fc4 d5 4. Fxd5 Vh4+ 5. Kf1 g5 6. Hf3 Vh5 7. h4 Fg7 8. Hc3 c6 9. Fc4 Fg4 10. d4 Hd7 11. Kf2 Fxf3 12. gxf3 O-O-O (Az előző partiban azt láttuk, hogy a sáncolás elmaradása milyen támadáslavinát indít be. Most azt nézhetjük meg, hogyan használja ki Charousek az ellenfél korai sáncát szimpla gyalogelőny beszerzésére. Attól, hogy cseljátéknak indult, még nem kell mindenáron erőltetni a vad támadást.) 13. hxg5 Vxg5 14. He2 Ve7 15. c3 He5 16. Va4 Hxc4 17. Vxc4 Hf6 18. Fxf4 Hd7 19. Va4 a6 20. Va5 Hf8 21. Hg3 He6 22. Hf5 Vf8

23.Fg3 (A gyalogelőny biztos tudatában mattfenyegetésekkel tereljük az ellenfelet a tisztcserék felé. Utána komótosan, mint a birodalmi lépegetők, elindulnak a centrumgyalogok.) 23. – Bd7 24. Hxg7 Vxg7 25. Ve5 Vxe5 26. Fxe5 f6 27. Fxf6 Bf8 28. Bh6 Hf4 29. Ke3 Hg2+ 30. Kd2 Bdf7 31. e5 Hf4 32. Bah1 Bg8 33. c4 He6 34. Ke3 Hf8 35. d5 Bd7 36. e6, és sötét feladta.  1-0

Charousek Rezsőt sakkszeretete, tudása és versenykészsége elindították a sikerességhez vezető úton, ám sajnos korai, 27 éves korában bekövetkezett halála nem engedte, hogy be is járja azt.

A millenniumi sztárparádé meghozta hatását, a magyar sakkozás újabb lendületet vett. Egyrészt a fiatal sakkozók új nemzedéke elindult hódító útjára a világba, másrészt a következő évtizedben divat lett a sakk, sorra alakultak a sakkegyesületek. Ennek köszönhetően 1906-ban megalakult a III. kerület sakk-köre is. Wimmer Márton Serfőző utcai nyomdája ki is nyomta az alapszabályt, ez a dokumentum maradt meg a körről. Sajnos a működésükről keveset lehet tudni, annyi azonban bizonyos, hogy minden héten összegyűltek, hogy megfejtsék a Vasárnapi Újság aktuális feladványát; 1906 júniusa és 1914 áprilisa között minden héten ott találjuk a nevüket a helyes megfejtők között. Mivel a sakk-kör egyik alapítója ifj. Wittmann József, gyanítható, hogy a gyűlések helyszíne az általa vezetett Központi Kávéház volt, ami a mai Új Sipos étterem helyén működött. Az első világháború utáni sakkvilág már egy következő történet lapjaira tartozik.

A huszadik század ’10-es, ’20-as éveiben a művészetben és a tudományban alapvető változások indultak be:

miután az első világháború idején a modernitás optimista lendülete kifulladt, az új irányzatok, szellemi csoportosulások a mindenható racionalitás valamiféle korrekcióján, javított továbbgondolásán kezdtek ügyködni.

Kandinszkij és az absztrakt festészet, Dali és a szürrealisták, Schönberg a maga dodekafóniájával, a bécsi kör filozófusai, a német egzisztencialisták, Einstein új fizikája – csak néhányan a gondolat forradalmárai közül. Mindeközben a sakkozók világa is az újítók meghökkentő eszméitől lett hangos. Persze, ha valaki a farsangi szezonban 1910-es évek beöltözős partit szervez, nem nagyon számíthat arra, hogy valaki forradalmi lelkületű sakkozóként állít be.

De ettől még tény: az előzőekben példákkal illusztrált nagy szellemi átalakulásból kivette a részét a sakk is.

A századforduló idején a modern sakkozást megalapozó, Wilhelm Steinitz és Siegbert Tarrasch által kidolgozott, Akiba Rubinsteinnel kiteljesedett pozíciós játék megkövesedett, unalmassá vált. Minden sakkozó ugyanazokból a könyvekből tanulta az elméletet, így ugyanazokat az elveket, stratégiai megfontolásokat követte a partikban. A versenyeken ugyanazt a pár megnyitást játszotta mindenki, hasonló, pozíciós játékmodort erőltetve, ennek megfelelően döntetlen-mocsárba süppedt a játék.

Szinte törvényszerű volt, hogy jöjjenek a fiatalok, akik másként látják a sakkot. Ők lettek a hipermodernek.

Már az elnevezés – amit egyébként Tarrasch használt először rájuk – is árulkodó: a Steinitzék által kidolgozott alapelveket nem akarták teljes mértékben felrúgni, csupán azt kezdték el szisztematikusan vizsgálni, hogy ugyanazokat a stratégiai célokat tényleg csak egyféleképpen lehet-e elérni. A megnyitás lényege: a centrum elfoglalása. A Tarrasch-féle tankönyvekben ennek egy útja van: megszálljuk gyalogokkal a központi mezőket. És miután a tábla mindkét felén olyan sakkozó játszik, amelyik erre törekszik, a megnyitások zöme gyalogtorlódást hozott magával. Mi lenne, ha a centrumot csak felügyelnénk, de nem szállnánk meg? Így hangzott a hipermodernek kutatási kérdése, és a megszülető válaszok új megnyitások egész sorát alapozták meg. További, ha lehet, még fontosabb következménye is lett az új szemlélet térhódításának: visszacsempészte a játékba a taktikai érzék fontosságát. Amíg a klasszikus irányzat uralkodott, addig a stratégiai szempontok szinte mindent meghatároztak, a versenyek egyre fogyatkozó számú nézőinek az lehetett az érzése, hogy a játékosok illedelmes diákok gyanánt vizsgáznak a bemagolt leckék felmondásával, és a kombinációk, trükközések, heves csaták rendre elmaradnak.

A hipermodern szemlélet szó szerint és képletesen teret adott az izgalmasabb ütközeteknek – miközben a stratégiai szempontokról sem feledkezett meg.

A szakirodalom három fő alakot említ a hipermodernek bemutatásakor: mindenekelőtt Aaron Nimzowitschot, a lett származású dán sakkozót, aki az irányzat legfőbb teoretikusa volt, a ’10-es években a cikkeivel, a ’20-as évek közepén összefoglaló könyveivel kavarta fel az állóvizet, és indította be a nagy sakkvitákat; Réti Richardot, a magyarul alig beszélő, de a híres magyarok sikerlistáin ettől még rendszeresen előforduló cseh mestert; és a fiatalon, 28 évesen elhunyt, de a sakktörténetben így is maradandót alkotó Breyer Gyulát. Megérkeztünk történetünk főszereplőjéhez.

Breyer egészen korán a sakk elkötelezett híve lett, nyolcévesen már megemlítik a nevét a Pesti Napló feladványfejtő rovatában, igaz, a helytelen megfejtők között. 1910-ben, tizenhét évesen megnyeri a középiskolások bajnokságát, még nincs húszéves, amikor a magyar bajnokságon is első helyezést ér el, és a nemzetközi versenyeken is egyre eredményesebben szerepel.

Szellemi kiteljesedésének otthona a Budapesti Sakk-kör volt, itt kapja meg az elméleti felkészültséghez szükséges hátteret, itt próbálhatja ki értő közösségben az új elképzeléseit, ide jár haza elbüszkélkedni a versenyeredményeivel.

Az 1914-es mannheimi tornán félidőben Aljechin mögött, de Tarrasch előtt áll az élmezőnyben, amikor kitör a világháború: a versenyt berekesztik, a mezőny egy részét, az ellenséges országokhoz tartozókat letartóztatják. Breyer ideális korban van ahhoz, hogy behívják katonának, de miután tényleg pont olyan, amilyennek a legtöbben elképzelik a sakkozókat, karcsiszemüveges, nyiszlett, göthös, tornából felmentett, beteges kinézetű, ezért eltekintenek harctéri közreműködésétől. A háború ideje alatt értelemszerűen jóval kevesebb lehetősége van versenyezni, annál többet tud foglalkozni az elmélettel. Új variációkat dolgozott ki a szicíliai megnyitásban, a királycselben és a spanyol megnyitásban. Főleg az utóbbi lett sikeres vagy legalábbis híres: a hatvanas években a szovjet sakkiskolákban leporolták és sikeresen alkalmazták, a világbajnok Szpasszkij kedvenc megnyitása lett. Kaszparov sakktörténeti munkájában (amelynek szerényen a Nagy elődeim címet adta) ennek megfelelően kitér Breyer munkásságára, dicséri máig érvényes meglátásait, különösen a „bátor meghátrálást”, azaz a spanyol megnyitás Breyer-verziójának kulcslépését, amikor a huszár visszaugrik kiinduló helyére. Az új megnyitásokon túl Breyer rákap az írásra, 1917-től sorra jelenteti meg a cikkeit a Magyar Sakkvilágban, és ezekben erősen érvel a Tarrasch-iskola nézeteivel szemben.

A háború után még egyszer megcsillogtatja versenyzői képességeit, 1920-ban egészen erős mezőnyben győz Berlinben. Kevesen gondolták, hogy ez lesz a hattyúdala: a következő évben Pozsonyban szívrohamban elhalálozott.

De ugorjunk vissza 1916-ba! Nem tudjuk pontosan, hogy történt, de a Budapesti Sakk-körben egy nap Bárász Zsigmond azzal állt elő, hogy ő bizony alaposabban megnézte Maróczy egy régebbi partiját, és a megnyitást annyira érdekesnek találta, hogy külön kielemezte. A gondolkodásba bekapcsolódott Abonyi István, a világ egyik legjobb villámsakk játékosa és Breyer Gyula is, akinek annyira megtetszett a házivari, hogy rögtön kipróbálta élesben, a gyanútlan Johannes Esser holland bajnok ellen.

Johannes Esser – Breyer Gyula

Budapest, 1916
Budapest csel (A52)

1.d4 Hf6 2. c4 e5 3. dxe5 Hg4 4. Vd4 h5 5. Hf3 Hc6 6. Vd5 Fb4+ 7. Hc3 Ve7 8. Ff4 b6 (Ahhoz képest, hogy Breyer készült ezzel a megnyitással, Esser pedig csak az asztalnál próbálta megtalálni a helyes folytatást, sötét utolsó lépése – bármennyire illik a stratégiába – hibásnak mondható. Hiába fejleszti a nagyátlóra a futót, ha közben szétkergetik a tisztjeit, és a centrumban döntő fölényre tesz szert világos. Persze az előző mondat szinte az összes hipermodern parti megnyitásának értékelésénél előfordulhatna…) 9. h3 Hh6 10. Bc1 Fb7 11. a3 Fxc3+ 12. Bxc3 O-O-O 13. e3 (Világos egy jól irányzott 13. c5-tel kön˝ˇnyedén szétcsaphatta volna sötét sáncát.) 13. … Bdg8 14. Fg5 f6 15. exf6 gxf6 16. Fxh6 (A támadásban és védekezésben egyaránt hasznos futót lecserélni a parkolópályára szorított huszárra nem tűnik célszerűnek. Ráadásul 16. Fh4 megakadályozhatta volna sötét nagyátlóra kihegyezett terveit.) 16. …He5 17. Vd4 Hxf3+ 18. gxf3 Fxf3 19. Bh2 Bxh6 20. Vf4 Ve4 21. Vxe4 Fxe4 22. Ke2 Bg1 23. c5 (És tényleg a c5 lépés dönti el a játszma sorsát, csak nem úgy, ahogy tíz lépéssel ezelőtt tette volna. Mint egy első világháborús kórházban, jönnek sorban a kötések.)

23… Fb7 24. cxb6 axb6 25. Bd3 Fa6 26. Fg2 Bb1 27. Fe4 Bxb2+ 28. Kf3 f5 29. Fxf5 Bf6 30. Bxd7 Bxf5+ 31. Ke4 Bfxf2
0–1

A sakkban az is jó, hogy a leghangzatosabb elméletek és meggyőző érvelések után eljön az igazság pillanata: szemtől szembe, a táblánál lehet és kell igazolni a nagy elgondolások igazságát. És az a helyzet, hogy a hipermodern forradalom korlátozott érvényessége hamar megmutatkozott abban, hogy sem az irányzat meghatározó figurái, sem a lelkes követői nem nagyon tudták megszorítani a korszak két bajnokát, Laskert és Capablancát. Ahhoz Aljechinnek kellett jönni, hogy átalakítva és személyre szabva ugyan, de érvényesítse a hipermodernek szemléletét a legmagasabb szinten is. De a húszas évek elején Aljechin még ott tart, hogy kipróbáljon mindenféle stílust, belekóstoljon minden megnyitásba, hátha talál bennük valami érdekeset. A legtöbb ilyen találkozás egy új megnyitással azzal végződött, hogy elneveztek Aljechinről is egy verziót. Így járt a budapesti csel is.

Alekszandr Aljechin – Max Euwe

Amsterdam, 1921
Budapest csel (A52)

1.d4 Hf6 2. c4 e5 3. dxe5 Hg4 4. e4 (Ezen a barátságos, tét nélküli meccsen próbálta ki Aljechin a Budapest csel később róla elnevezett változatát. Sárkány ellen sárkányfű: a centrumot szétromboló, taktikai harcmodorra számító sötét ellen a centrumot kiürítő taktikai csapdák felállításával válaszol világos. Más verziókban az f gyalogra mint a hímes tojásra vigyáz világos, Aljechinnél ez másodlagos.) 4. … h5 5. Hh3 Hc6 6. Hc3 Fc5 7. Hd5 Hcxe5 8. b4 Fe7 9. Fb2 c6 10. Hxe7 Vxe7 11. c5 a5 12. Vd4 axb4 (Euwe túlságosan beleszeretett a támadás lendületébe, pedig itt lett volna az ideje védekezni. 12. … f6 13. f3 Hh6 után ugyan sötét tisztjei és gyalogjai is botrányosan szétszórodtak volna, de legalább a mennyiségük stimmelne.) 13. f3 Vh4+ 14. Kd1 d5 15. exd5 Fe6 16. fxg4 Fxg4+ 17. Fe2 O-O-O 18. d6 Bhe8 19. Fxg4+ Hxg4

(Világos a tisztelőny ellenére gyanúsan áll, a király magányos és védtelen bóklászása miatt reménykedhet még sötét: hátha sikerül valamelyik kötést kihasználni.) 20. Kd2 Be5 21. Hf4 Vg5 22. h4 Vh6 23. Vxb4 Bxc5 24. Vxc5 Vxf4+ 25. Kc3 Hf2 26. Bhe1 Bxd6 27. Be8+ Kd7 28. Bae1 Bd3+ 29. Kc2 Va4+ 30. Kb1 Bd1+ 31. Fc1 (Nincs több sakk, vége.)
1-0

Abonyi István vezérletével a Budapesti Sakk-kör annyira magáénak érezte a megnyitás sorsát, hogy rendszeresen szerveztek tematikus versenyeket, ahol minden parti budapesti csellel indult, tanácskozási játszmákat, amelyek az egyesület valamen.nyi tagjának tudását felhasználva igyekeztek naprakészek lenni a különböző versenyeken született variációkból. 1926 karácsonyát például szintén egy tanácskozási partival ünnepelték.

Abonyi részletes értékelését olvasva bepillanthatunk abba, hogyan fejlődött, változott az idők folyamán a megnyitás.

És azt is be kell látnunk, hogy miért lett a budapesti csel a hipermodern megnyitások kánonján kívülre került apokrif: ugyan sikerült azt a célt elérni, hogy már egészen az elejétől izgalmas harc alakuljon ki, a centrum kiürítését célzó manővereknek sincs híján a védelem, de a stratégiai megalapozottságot bizony nehezen találjuk.

Világos: Havasi K., Négyesy Gy. dr.,
Steiner L., Sterk K.
Sötét: Abonyi. I., Merényi L.,
Steiner E. és Vajda dr.
Budapest, 1926
Budapest csel (A52)

Az 1926. december 16-ai Ujság alapján

1. d4 Hf6 2. c4 e5 3. dxe5 Hg4. 4. e4 (Visszatérés a világos részére legcélszerűbbnek tartott játékvezetéshez. Aljechin dr. az ez év nyarán Budapesten csaknem ugyanazon ellenfelekkel szemben tartott tanácskozási mérkőzésen a 4. Hf3-as játékmódot próbálta a 4. … Fc5 5. e3 Hc6-os fejlődést követő Hb1-c3-a4-es manőverrel, mely világos részére valóban biztosít tartós jó játékot, anélkül azonban, hogy valami konkrétum sötét terhére kimutatható volna.) 4. … Hxe5. (A megnyitás hőskorában gyakran kísérleteztek h5-tel, mígnem a modern versenytechnika (Bogoljubov) rámutatott a Hh3 után sötétet a g5 pont gyengeségével fenyegető hátrányra.) 5. f4 Hc6 (Szinte teljesen kiszorította Hg6-ot, mely után a sötét huszár elhelyezkedése problematikussá lesz.) 6. a3 (Pillanatnyilag akadályozza a budapesti védelemben különösen jó mutatkozó Fc5 elhelyezkedést, mely most nem volna előnyös b4 miatt. Erre nem jó Fd4 Ba2 miatt, sem pedig Fxg1, Bxg1 a világos tábornak esetleg gyalogáldozattal is fokozható rendkívüli fejlettsége miatt.) 6. … a5 7. Hc3 (A c5 pontnak tiszttel való megszállását sem Fe3, sem Vd5 nem akadályozhatta tartósan a Ha6 és esetleg b6 előkészítő lépések lehetősége miatt.) 7. … Fc5, 8. Vh5 (Ennek a változatnak új üdvöskéje, melyre már hasonló állásban Rosselli márki utal.) 8. … d6 (A vezérnek az ellenséges mezőkön való ily korai jelentkezését elméleti hibának s közvetve a játszmavesztés okának tartjuk. Jobbnak látszik a fejlődési mód Fd3-mal, s később a hosszú sáncolásra törekedni.) 9. Fd3 Hd7 (Hosszas vita után a Vajda dr. által ajánlott lépésnél, Hd4-gyel szemben, mely az ő kecskeméti értékes Gilg mester elleni játszmájában sikerrel következett, jobbnak láttuk, előbb a szellős sötét királyszárny biztosítását, mivel a fontos d4 pont birtokát amúgy sem lehet sötéttől elvitatni.) 10. Hf3 Hf6, 11. Vh4 0—0, 12. h3 (A világos táborban nyilván felülkerekedett az óvalos irányzat, védekezik Hg4 ellen, melynek több volna a füstje, mint a lángja. Vezércsere és Bf1 következnék.) 12. … Hd4, 13. H xd4 Fxd4, 14.

He2 Fc5, 15. Fd2 (A békés fejlődés ideje elmúlt, a Vajda dr. ajánlotta finom válasz egyszerre feltárja a világos állás gyöngeségét.) 15. … b5! 16. Fc3 (Nem volt jobb cxb5 sem, mivel Fb7, Hc3 – vagy g3 –, Be8 stb. után sötét lényegesen jobb állással nyeri vissza gyalogját.) 16. … bxc4, 17. Fc2 Fb7 (Az e4 gyalog most már-már hátrány nélkül nem tartható, e5-re Hxe4, Hg3-ra pedig nem a tetszetős Ff2+ (Kf1!), hanem egyszerűen Hxe4 következett volna. Világos tehát a cserében keres némi enyhülést.) 18. Fxf6 Vxf6 19. Vxf6 gxf6 20. 0-0-0 Bc8, 21. Hc3 Fe3+ 22. Kb1 Fxf4 23. Bd4 Fa6, 24. Bd5 c5, 25. Bf5 Fe5, 26. Hd5 (Világos ellenjátéka már elkésett.) 26. … Bb8, 27. Hf6+ Kg7, 28. Bf1 Bxb2+ 29. Kc1 c3, 30. Bg5! Kh8 (Kh6-ra 31. h4 az egyedül lehetséges Fe2 védelem ellenére is az előrehaladott órában nem kívánatos komplikációkat jelentett.) 31. Bf5 (Rezignáció. Világos is látja, hogy a reményekkel teljes Bh5 után h6! (Steiner E. ajánlotta) következik, és világos támadásával mit sem kezdhet. Például Bxh6+, Kg7, Bh7+, Kg6, s most közvetve mindkét világos bástya és a huszár lóg. Most sötét lélegzethez jut, mely a világos állást — elfújja.) 31. … Ba2, 32. Fb3 Bxa3. (Világos feladta. Kc2-re c4, Fc2, Ba1 stb., egyébként Fd3 matt fenyeget.)

Ahogy véget értek a húszas évek, úgy ment ki a divatból a budapesti csel. Az lett a veszte, ami az előnye is: túlságosan éles partikat eredményez. A második világháborút követő időben a sakk sportjellege egyre erősödött, és ez együtt járt azzal, hogy eredménycentrikus, azaz vereségelkerülő játékmód kezdett dominálni. A statisztikák pedig azt mutatják, hogy a budapesti csellel kezdődő partik sokkal ritkábban érnek véget döntetlennel, mint más megnyitások esetén.

Évtizedekre kiesett a nagymesterek megnyitási repertoárjából. Ebből adódóan a legtöbb sakktankönyv is csak kis színesként, történelmi érdekességként foglalkozik a budapesti csellel, ha egyáltalán említi.

Így aztán külön ünnep, ha mégis előkerül a budapesti csel a legmagasabb szinten. Újságok címlapjára került Rapport Richárd, amikor 2014-ben Borisz Gelfandot lepte meg Budapesttel. TOP10-es játékosok közötti partiban utoljára tíz évvel ezelőtt bukkant fel ez a cseljáték. Igaz, Mamedjarov fiatalon többször is ehhez a titkos fegyverhez nyúlt, de Kramnyik így is láthatóan asztalnál kereste a megoldásokat, nem volt betárazva az emlékezetébe.

Vlagyimir Kramnyik – Sahrijar Mamedjarov

(rapid)
Nice, 2008
Budapest csel (A52)

1.d4 Hf6 2. c4 e5 3. dxe5 Hg4 4. Hc3 Hc6 5. e3 Hgxe5 6. a3 a5 7. f4 Hg6 8. Fd3 Fc5 9. Vh5 d6 10. Hf3 a4 11. Fd2 O-O 12. He4 Ve8 13. O-O-O f5 14. Hxc5 dxc5 15. Kb1 Hge7 16. Vh4 h6 17. Fc3 Fe6 18. Bhg1 Bd8 19. Ka1

19…Bxd3 20. Bxd3 Fxc4 21. Fxg7 Kxg7 (A partinak ez a része tisztelgés volt a szovjet sakkiskola nagyjai előtt. Előbb Mamedjarov áldozott minőséget Tigran Petroszjan módjára, aztán Kramnyik találta meg magában az ott szun.nyadó Talt, és beáldozta a futóját csak úgy, a látvány kedvéért. Igen, tényleg szebb lett tőle a játszma, és igen, tényleg emiatt kapott ki világos.) 22. g4 Hg6 23. gxf5 Bxf5 24. Bc3 Ff7 25. Vf2 Ve6 26. b3 axb3 27. Hh4 Bh5 28. Kb2 Vf6 29. Hxg6 Fxg6 30. e4 c4 31. Vd2 Vd4 32. Vxd4+ Hxd4 33. Bcg3 Bxh2+ (Sötét – nagyon helyesen – nem a tisztelőny megvédésével törődött, hanem a végjátékra fordulva a gyalogjait hozta helyzetbe.) 34. Kb1 Kf7 35. Bxg6 c3 36. Bg7+ Ke8 37. B7g2 Bxg2 38. Bxg2 Hf3 39. Kc1 Hd2 0-1 (Világos feladta, mert 40. Bxd2 cxd2+ után a h túl messze van.)

Összességében az mondható el a budapesti cselről, hogy sötét leginkább úgy nyúl ehhez a megnyitáshoz, ahogyan a teniszezők az alulról szerváláshoz: pár évente meg lehet vele próbálkozni, a meglepetés garantált, és általában sikerre vezet.

Bandukolok a Bécsi úton. Már látszik az Óbudai Egyetem épülete, kerülgetem a kukákat, elhagyom a klasszikusan magyaros, piros-fehér kockás terítőjű Kerék vendéglőt… Valami furcsa. Igen, az illatok – amit szimatolok, az nem a rántott hús rósejbnivel, pörkölt vagy valami ilyesmi.

Aztán kapcsolok: ez a picit édeskés, fanyar, enyhén csípős párafelhő az én eredeti célomat, Magyarország első indiai éttermét, a Maharaja közelségét jelzi.

Odaérek. Félig az utcára nyitott „konyhaajtó” tüllfüggönnyel, aztán a ping-pong asztalnál alig nagyobb üvegfal, mögötte a terített asztalok és a szemben lévő, keleti motívumokkal díszített fal, rojtos lámpák, a kirakatban két népviseletbe öltöztetett bábú – az uralkodó szín a piros.

Délelőtt 11 óra van, még néptelen a szobányi étterem. Itt vár a tulajdonos, Kulvinder Singh Jham. Rémült tekintetemre előhúzza névjegyét (Maharaja – Grandeur of Indian Richness), de segít:

– A szakmában rövidítik, egyszerűen Kuki a nevem.

Alig két perce ismerem, nem elemezzük a magyar becenevek sajátosságait, egyébként is már mondja üzlete történetét:

– A ’90-es években politológiát és újságírást tanultam Ausztriában. Amikor meg nem tanultam, szerelmes lettem egy magyar lányba, megismertem a szüleit is, és elég gyakran jöttünk „haza”, Budapestre.

Egy kicsit meglepett, és sajnáltam is, hogy a magyar fővárosban, sőt az egész országban nincs egyetlen indiai étterem.

Megtudom, hogy otthon, a szikh világban Kuki úr csak a családban főzőcskézett – szülőktől és a nagymamájától tanulta a szakmát, de úgy látszik, került a gének közé nem kevés vállalkozó kedv is. Miért ne próbálkozzunk egy európaiak számára mindenképpen egzotikus étellel, illetve étteremmel? – merült fel bennük a kérdés.

– Lassan 25 évesek leszünk, de sose fogom elfelejteni a nyitás körüli napokat. A patikáig (ez kb. 25 méter – leléptem) álltak sorba az érdeklődő és indiaira éhes óbudaiak. Sokkolt a tömeg… Igaz, kicsivel indítottunk, 6–7 asztal fér ide, és itt a Bécsi úton ennél is maradtunk, de a többi éttermünk már nagyobb. Mert azóta Budapesten még két, Szentendrén és Ljubjanában egy-egy Maharaja öcsikét nyitottunk – sorolja büszkén.

Ezek szerint az indiai étterem-műfajban, némi túlzással, már-már hálózatot üzemeltet. De azért volt és nyilván van is itt jócskán munka – vetem közbe.

– Kezdetben, az első hónapokban még a szüleim is itt laktak – elég szűkösen voltunk, ami csak azért nem volt túlságosan zavaró, mert hajnaltól éjfélig az üzlettel foglalkoztunk. Reggel négytől kezdte ki-ki a maga munkáját (beszerzés, főzési előkészületek), és tényleg nem kerültünk éjfélig ágyba. Akkoriban még én főztem, a feleségem, aki egyébként ezt a helyiséget találta, tartotta a frontot az étteremben. Csak csendben mondom: minden elfogyott, amit főztem.

Aztán az első hónapok után megjött két nepáli szakács, és az ő ételeik is hasonlóan sikeresek voltak. Ez a felállás azóta is, most is nepáliak a séfek, de minden mást, ami nem szakácskodás, azt az itteniek végeznek.

Az indulásra visszatérve, egy idő után a sorbanállás elmúlt, a hűséges törzsvendégekké váló ínyencek számára a Maharaja a mindennapok része lett. A megnyitón amúgy itt volt Tarlós úr, akkor a kerület polgármestereként – de nemcsak neki tetszett.

–  De hát végtére is mitől különleges, illetve mi jellemzi az önök nemzetének konyháját? – kíváncsiskodom tovább. – Az indiai ételek és fűszerek egészségesek, és ez nem plakátszöveg. A szokásos, étrend okozta bajok forrása nálunk nem az étel, sőt…

A fűszerek nagy része pedig kimondottan jótékonyan hat például a vérnyomásra, az erekre vagy az emésztésre. A receptek változatossága és gazdagsága is az indiai konyha jellemzője.

Ne haragudjon, nézzük például a maguk egyik kedvencét, a krumplit. Jó, a paprikás krumpli remek találmány, de amúgy: vagy megfőzik vagy megsütik olajban. Mi összetettebb megoldásokkal dolgozunk – már menet közben „kezeljük” mondjuk a burgonyát fűszerekkel: hagyma, fokhagyma, paradicsom és a keverékek. Ezek már komplett kaják, nem is kell melléjük hús. Egyébként a nagyon változatosan készíthető, sokféle lencse is megállja a helyét magában – annyi benne a protein, hogy sok hús megirigyelhetné.

–  Állítólag az itteni, egyáltalán az európai kínai ételek alig emlékeztetnek az ottani, eredeti ízekre. Önök is igazítanak valamennyit az eredetin, hogy minél jobban illeszkedjen a nálunk megszokotthoz? – kérdezem szigorúan az egykori újságírót.

–  Nem, mi itt is ugyanúgy sütünk-főzünk, mint otthon – nyugtat meg. Talán annyi a különbség, hogy a nepáliak kevesebb curryt használnak, Tibetben és Bhutánban meg kicsit erősebb a kínai hatás.

–  Olvasom a bejegyzéseket, hogy sokat kell várni, mire kihozzák a rendelést – folytatom az oknyomozást, de megnyugtató választ kapok erre a problémára is. – Mindig szólunk a vendégeknek, hogy az átlagosnál hosszabb várakozási időre számítsanak – 25–30 perc alá nem nagyon tudunk menni.

Mi minden ételt akkor kezdünk el, amikor megrendelik. Nálunk nincsen készen több liter gulyás vagy pörkölt, amit csak ki kell merni… Ha tetszik, ez is specialitás.

No és az alapanyag: 1995-ben még nem nagyon volt, különösen nagyobb mennyiségben borsó, karfiol, vagy például a tejfölt, a joghurtot a kis poharakból kellett kiöntözni – ez most már nem gond. De a 36 féle lencse egy részét még Bécsből hozatjuk. (Kérésemre a főnök lebetűz egy-két lencsefajtát: urad, moonk, arhar – lehet próbálkozni). És akkor még a fűszerkeverékekről szót sem ejtettünk.

–  Ezek a masalák – fitogtatom felkészültségemet. – Úgy van, bólint a mester. –  A legegyszerűbb őrölt keverékek a gram masalák, a csípős masalákat és a curryporokat inkább csak a déli országrészben használják. De jöjjön, nézzen be a konyhába! Látja, kinyitottunk, és már jöttek vendégek, úgyhogy élesben dolgoznak a fiúk.

Belépünk a csapóajtón – hát nem egy táncterembe érkezünk. A helykihasználás viszont vagy épp ezért bravúros: sokrózsás tűzhelyek, jégszekrények, feldolgozóasztal, a polcokon rengeteg üvegben – gondolom – porok, keverékek, fűszerspecialitások és az egyik sarokban majdnem embermagasságú, méteres átmérőjű henger.

Gyerekkoromban hasonló volt a fürdőszobakályhánk. Alul, a tűztérben fával begyújtottunk, és a tűz felmelegítette a fölötte lévő tartály vizét.

– Ebben készülnek a tandoori ételek – nyitja fel a tetőt vendéglátóm, hogy belekukkanthassak. Szinte leolvad a szemüvegem a forróságtól. Legalul ott vannak a gázrózsák égői, egy fiatalember mellettem hajol be, és valami lepényszerűséget a henger falára csap sülni. A másik nepáli szakács két-három, legalább méteres nyársat akaszt be lógni, rajtuk, mint a sasliknál, többféle fűszerezett zöldség, húsdarabkák és számomra ismeretlen egyebek. Aztán az egészre visszacsukják a tetőt.

–  A tandoori csirke… – kezdi Kuki úr, de nem bírok magammal, udvariatlanul közbevágok: na, végre, most megtudom, hogy az egyetlen indiai étel, amit hallomásból ismerek, a tandoori csirke miféle, honnan származik. Olyasminek képzelem, mint a kínaiak pekingi kacsáját. Egyáltalán, hol van ez a Tandoor? A megszólított csak ennyit mond: itt előttünk. A tandoor nem egy város vagy falu, hanem ennek az óriási kemencének a neve.

Egy világ omlik össze bennem. Szóval a csirkét-lepényt-mindenfélét sütő-főző kuktáról képzeltem, hogy helyi specialitás, pedig csak egy nagyra nőtt fazék neve.

De legalább a világhírű étek nevét „tandoorban sült csirkére” magyaríthatták volna… A megrázkódtatást azért kiheverem, megtudom még, hogy a szerszámot Perzsiából „importálták”, majd Kuki úr ebédmeghívására mondok igent: őszintén bevallom, ha már itt vagyok, valami specialitásra lennék kíváncsi, például arra, amit ő kér. Visszaülünk az asztalhoz, megszólal a telefonja. Akarva-akaratlanul hallom az innenső oldalt – angolul.

– Ma háromkor? Nem, ez sajnos nem megy ma… megbeszélésem van egykor és háromkor is… mondja meg a nagykövet úrnak, sajnálom… jó, este, megbeszélünk valami közelebbi időpontot…

–  Milyen a kapcsolat a hazájával, honfitársaival?

–  Most éppen remek. Tizenkét nagykövetet éltem át eddig – sokat segítettek, és én is igyekeztem.

Tudja, az indiaiak nem gasztronómiai kalandvágyukról híresek, ők itt is a hazai ízeket keresik.

De ez a „hazai” szó már érdekes a fejemben – itt élek Magyarországon, úgyhogy én is magyar vagyok. A nyitott, vidám magyarok gondjai és örömei kicsit az enyémek is. Most például azon szenvedünk, hogy átalakítjuk az egyik üzletünket, de nagyon nehéz mesterembert találni: kőművest, burkolót. De látta az ajtónkon is a kiírást: „Mosogatót felveszünk.” A papír egyhónapos.

Hozzák az ebédet. Közben kicsit körülnézek. Különleges díszítések, kerámiakép szőtt anyagon, elefántok nagy mennyiségben, az indiai hétköznapok jelenetei, a fő helyen egy fiatal harcos: az egyik istenük. Kis táblácskát olvasok el az asztalon: „Ha nálunk étkezel, azzal hozzájárulsz, hogy immár egy éve, kéthetente 120 adag ételt adományozzunk a rászorulóknak. Köszönjük, hogy segíthetünk a Vasárnapi Merőkanál Szentendre ételosztásban”.

Kuki úr az asztalon igazgatja az ételeket, közben a táblára pillantva magyarázza nekem, hogy az indiai emberek sajátja, nemzeti tulajdonsága a segítés másokon – valamilyen formában. Ők ezt találták ki.

A biztatásra, hogy kóstoljak, a széttépett lepény első darabkáját a piros szószba mártom (Chicken Tikka Masala). Finoman csípősek a kétszer sütött csirkedarabkák. Aztán a másik, főzelékszerű fogást (Fekete lencse punjabi módra) kóstolom – teljesen ismeretlen ízek, még a lencsére se nagyon ismerek rá.

Az étterem neve tehát Maharaja – szanszkritből fordítva „király”. Ízelítő abból a világból, ahonnan indiai vendégeink vendéglátónak áttelepedtek és ízelítő ételeikből. Mai kifejezéssel: nagyon király az egész.

A Lélek Palotája – hivatalos nevén Budapesti Hare Krisna Oktatási és Kulturális Centrum – mindenki előtt nyitva áll, és könnyedén oda is találhatunk. Miután leszálltunk a HÉV-ről a csillaghegyi megállónál, a Mátyás király úton induljunk el a Duna felé, és a harmadik mellékutcán, a Lehel utcába jobbra befordulva már meg is pillantjuk a központot. Ez a néhány perces séta elég is a ráhangolódásra. Ahogy elindulok a HÉV-megállóból, hamar kiderül, jó felé haladok, mert egyre több Krisna-­tudatú szerzetes sétál velem szemben, jellegzetes ruhában. Elérve úti célomat, ahogyan minden ide belépő, én is kibújok a cipőmből. Jólesik.

Lehet, hogy egyszerűen kényelmes az egész napi szorításból kibontani a lábujjaimat, engedni, hogy a hűs márványpadlón kinyújtózhassanak, de az is közrejátszhat ebben, hogy a tűsarkúmmal együtt kiléphetek a külvilág zűrzavarából.

Mezítláb sétálunk körbe Csillával, asszonynevén Szilaj Péternével, aki a krisnás közösségben a Gandharvika Préma Dévi Dászi nevet kapta. (Erre később visszatérünk.) Csilla vállalta, kalauzom lesz, hogy megismerhessem csillaghegyi központjukat, és ezzel együtt az óbudai Krisnások mindennapjait. Mindkettő nyitva áll mindig, mindenki előtt. Találkozunk is meditáló, európai öltözetű hívővel a templomban éppúgy, mint az étteremben a környező irodákból érkező itt ebédelőkkel.

TÁNC, TUDOMÁNY, TÁPLÁLKOZÁS

Vezetőm általánosságban azt tanácsolja, hogy kezdőként, érdeklődőként elsőként a Lélek Palotája vasárnap délutáni programjait érdemes meglátogatni. Ilyenkor mantraéneklés élő zenével, azaz tradicionális indiai hangszerekkel kísérve segít abban, hogy ne csak testben, hanem lélekben is ott lehessünk. Így már nyitottan hallgathatjuk meg az ezt követő előadást, és kapcsolódhatunk be a beszélgetésbe.

A Krisna közösség tagjai missziójuknak tekintik, hogy a védikus kultúra az élet minden területére kiterjedő rendszerét megismertessék az érdeklődőkkel.

Rendszeresen szerveznek előadásokat is, amelyeken Krisna-tudatos életfilozófiájuk olyan részleteibe is bepillantást kaphatunk, mint a tudatos gyermeknevelés védikus alapokon, vagy személyiségfejlesztés ősi, bölcs tanításokkal támogatva, mindezt közvetlen, családias hangulatban.

Kírtan, azaz szintén élő zenével kísért tánc zárja a közösségi programot, amit indiai lakoma közös elköltése követ, ami szintén fontos szimbóluma az együvé tartozásnak. Az óbudai Krisnások közös kertészkedésre is várják az ily módon feltöltődni vágyókat, az aktuális évszak kerti virágaival.

Aki az erőszakmentes táplálkozás iránt érdeklődik, s annak nemcsak filozófiájában szeretne elmélyülni, hanem a gyakorlatát is megismerni, azt az óbudai Krisnások rendszeresen induló indiai főzőtanfolyamaikra várják. A Vega Kaland óráin persze többről van szó, mint csupán a szubkontinens konyhaművészetének megismerése. Az ötezer éves életvezetési módszereket adják át itt Krisna követői oly módon, hogy azt a huszonegyedik században, a mindennapjainkban is tudjuk alkalmazni.

A Lélek Palotája fesztiváloknak is otthont ad. A nyárvégi India Varázsa Fesztiválra látogatók egy teljes napon át az indiai utcák, piacok, templomok lenyűgöző világába csöppenhettek, és átélhették azok hangulatát. S akik a Lélek Palotáját szeretnék jobban megismerni, egyénileg és csoportosan is kérhetnek idegenvezetést, ők egy itt élő szerzetessel sétálhatják körbe a központot. Az arra nyitott iskolák osztályai számára pedig örömmel tartanak kihelyezett órákat az óbudai Krisnások.

Az itt folyó életbe bekapcsolódni azonban nem csak a fenti, szervezett keretek között van módunk:

a palota éttermét például ebédidőben a környéken tanulók és dolgozók töltik meg, akik egyszer megkóstolták a tradicionális indiai konyhát, és azóta rendszeresen itt étkeznek.

De arra is bármikor van lehetőségünk, hogy a templomszobában egy kicsit elcsendesedjünk, egy kicsit magunk legyünk. Vagy éppen a kiadványokba belelapozva ismerkedjünk a védikus irodalommal, vagy csak szóba elegyedjünk egy arra járó szerzetessel.

A VILÁG ÖSSZES HANGJA EGYETLEN CSENGETTYŰSZÓBAN

Swami Prabhupáda előtt bármelyikünk fejet hajthat tisztelete jeléül, hiszen szentélye ott áll a csillaghegyi Lélek Palotájában, szemben Krisna oltárával. Amikor belépünk a templomszobába, Csilla meghúzza az ajtófélfán csüngő kis csengő zsinórját, ezzel hívja fel Krisna figyelmét: „Uram, itt vagyunk.” A harangok hangjában az indiai hagyomány szerint a világ összes létező hangja együtt csendül fel.

Míg elhalkul a csilingelés, megcsodálom a két gyönyörű, színes ruhába öltöztetett Krisna-szobrot, majd Csilla elmagyarázza, hogy a sokféle istenábrázolás ellenére a hindu vallás is monoteista.

A többi segítő, akikhez szintén fordulhatnak a hívők, akiket szintén imádhatnak, fél­istenek, ahogyan a szentírások említik. Ők olyan emberfeletti erővel felhatalmazott pártfogók, akik áldásaikkal könnyítik meg földi életünket. Ilyen például az elefántfejű, embertestű Ganésa, a nyugati világban is az egyik legismertebb istenség, az akadályok elhárítója, az anyagi jólét és az új kezdetek ura.

A csillaghegyi templomban Krisnát ötszáz évvel ezelőtti inkarnációjában, azaz földi megjelenésében ábrázolják. A hindu tanítások szerint Krisna akkor jelenik meg, ha nagy a baj, ha világunk hanyatlóban van. Úgy jövendölik, legközelebb 427.000 év múlva látogat el hozzánk ismét, tehát addig még tovább sötétedik fölöttünk az ég. Azért ez elszomorít… Arról viszont különösen szívet melengető hallanom, hogy a hinduizmus Buddhát, Jézust, Mohamed prófétát szintén Isten inkarnációinak tekinti, akik segítenek visszatalálnunk a feljebbvalóhoz és önmagunkhoz. – Befogadó, elfogadó vallás a miénk – fűzi hozzá Csilla.

Ezt a türelmet Krisna saját hívei is megélhetik. – Én választom meg, milyen kapcsolatban legyek vele, lehet ez akár baráti viszony is, vagy tekinthetem őt családtagnak, ahogyan azt meg is tapasztaltam indiai utazásom során – meséli Csilla.

Sokan oltárt állítanak szobáikban, melyeknek ajtaja mindig nyitva áll, nem is sajátjukként tekintenek házukra, hiszen ahol az Isten van, ott mindenki otthon van.

Oly személyes ez a kapcsolat, hogy napi örömeiket, vagy éppen bosszúságaikat is megosztják vele. Ennek szellemében működik a csillaghegyi Lélek Palotája is nyitott kapuival, és ezt a közvetlen kapcsolatot élik meg a Krisna-hívők, éljenek a föld bármelyik szegletében. – Ha Óbudán készítesz neki egy virágfüzért, és szólítod meg, akkor itt is jelen lesz – magyarázza Csilla.

VENDÉGLÁTÁS INDIAI MÓDRA, CSILLAGHEGYEN

A Lélek Palotájában csend van, mégis életteli. Az indiai művészeti motívumok és a kortárs építészet stílusai találkoznak itt a padlótól a plafonig. Valahogyan jelképezi is az itteni egységet, amelyben az ötezer éves vallás hagyományai és a huszonegyedik század intézményei békében, egymást támogatva vannak jelen. A központ a templomszoba és az étterem mellett otthont ad a szerzetesek lakószobáinak és a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolának is. Utóbbi bolognai rendszerben működik, és az Európában egyetlen akkreditált, felsőfokú diplomát adó jógaképzés is itt érhető el.

– Egymással és mindenkivel megosztjuk, amink van, hitünket éppúgy, mint ebédünket – mondja Csilla, amikor az ebédlőben megpihenünk. Ahogy itt ülünk és beszélgetünk, nekem egy luxemburgi közmondás jut az eszembe: „A szavak törpék, a példák óriások”.

Az óbudai Krisna közösség tagjai valóban nemcsak szavakban követik az ősi tanítást, hanem példát is mutatnak: tizenöt éve mindennap hatszáz családnak biztosítanak ebédet Óbudán.

– Az Összefogás Óbudáért Egyesülettel közösen dolgozunk, ők a reggelit, mi az ebédet osztjuk, s ezt a harmadik kerületi önkormányzat is támogatja, együtt sokkal erősebbek vagyunk – mondja el vezetőm.

Én is kapok kóstolót az ebédből, mely vegán alapelvek szerint készül, nemcsak hús, hanem tojás- és tejmentes is. – A nem vegán ételekhez csak a Krisna-völgyből származó tejet használunk, mert idehaza a tejtermelés túl közel van a húsiparhoz, és azt az embertelen bánásmódot sem támogathatjuk, ahogyan a nagyüzemekben a bocikat tartják – magyarázza Csilla, aki maga is gyakorló háziasszony. –

Otthon magyaros és nemzetközi konyhát viszek, a gyümölcsleves, a paprikás krumpli vagy a zöldséges rakottasok vegán változata is igen ízletes – vezet be a privát gasztronómia rejtelmeibe, én viszont most egy hagyományos indiai menüt kóstolhatok végig.

Dhálból, azaz mungóbabból készült zöldségleves indítja a sort, amely egyébként egyetlen indiai napi étkei közül sem hiányozhat. De nemcsak az első, hanem valamennyi fogásnak megvan a maga helye, hogy a hat alapíz minden étkezésnél helyet kapjon, így annak is, mikor láthatok hozzá, hogy a lepénykével kitunkoljam a csatnit. Utóbbinak a hagyomány szerint olyan csípősnek kell lennie, hogy ne lehessen megenni, és olyan édesnek, hogy ne lehessen abbahagyni. És ez így is van, bizonyíthatom…

FELADATUNK AZ ÉLETBEN

Gandharvika Préma Dévi Dászi. Azért időbe telt, míg ezt megjegyeztem. Szankszrit nyelven annyit tesz: Krisna kedvese, aki olyan gyönyörűen táncol, hogy elbűvöli őt. Ez Csilla neve a Krisna közösségben, mivel a lelki beavatásakor, amelynek során fogadalmat tesznek, hogy elfogadják a felelősséget, mely az egyházhoz való tartozással jár, itt mindenki nevet kap. Csilla használja asszonynevét is, Szilaj Péternéként mutatkozik be. Amellett, hogy Krisna-tudatú, főiskolát végzett teológus, feleség és családanya. Mindez csodálatos összhangban van az életében. Ahogy egész lényéből is sugárzik a harmónia, amely, bevallom, rám is hat. Beszélgetésünk során gyorsan odáig jutunk – mindketten gyakorló édesanyák lévén –, hogy megtárgyaljuk, milyen kihívást jelent mindkettőnk számára nap mint nap éppen lázadó kiskamaszunk szeretetteljes terelgetése.

Csilla maga is sokat merít saját fiatalkori tapasztalataiból. – Mint minden kamasz, én is az igazságkeresés lázában égtem, s lázadtam minden igazságtalanság ellen. Így azt a kérdést is dühösen tettem fel naponta magamnak és a környezetemnek, hogy a szívbeteg bátyámnak miért kell e kórral küzdenie egész életében? A válaszok egy csöppet sem voltak vigasztalóak.

Aztán megismerkedtem a reinkarnáció fogalmával, és békére leltem abban a gondolatban, hogy olykor előző életünkből hozunk feladatokat, megküzdenivalókat.

Miközben tovább haladtam ezen a spirituális úton, egyszer csak megéreztem: hazataláltam – mesél az életéről, amely ma már összefonódott a Krisna közösség életével. – Érettségi előtt gimnáziumot váltottam, új iskolámban, hogy úgy fogalmazzak, elég nagy „szabadság” volt, graffitik a falakon, dohányzó, szabadszájú diákok az udvaron, de amikor én megjelentem, egyszerre eltűntek a káromkodások, durva szavak, átvette a helyét az érdeklődés az én világom iránt – meséli. Főiskolai éveiben ismét, pontosabban továbbra is hite vezette kézen fogva: a non-profit szakirányt választotta az utolsó két évben. – Ez éppen egybeesett alapítványunk, az Ételt az Életért bejegyzésével, így rögtön kamatoztathattam a tanultakat, így itt vagyok annak születésétől kezdve, mintha csak a saját gyermekem lenne… Ennek már tizenöt éve – mondja mosolyogva.

ÉTELT AZ ÉLETÉRT

Ha meg akarjuk ismerni a magyarországi Krisna-hívők történetét, érdemes időben és térben egy kicsit távolabbra tekintenünk. Hatvanöt évvel ezelőtt a kalkuttai kikötőben egy picike, csaknem hetven esztendős férfi két bőrönddel és egy esernyővel a kezében, hét dollárnyi rúpiával a zsebében lépett egy teherszállító óceánjáró fedélzetére. A több hónapos úton nemcsak tengeri betegség, de két szívroham is megtépázta egészségét, de végül épségben ért az Egyesült Államok partjaihoz. New York parkjaiban üldögélt, nem csinált semmi különöset, csak énekelt, apró cintányérok zenéjével kísérve. Hamarosan fiatalok gyűltek köré, akik nem csupán a dalaira, hanem hazájából, Indiából hozott történeteire is kíváncsiak voltak. Ne feledjük, 1965-öt írunk, már tíz éve tart az öldöklő vietnámi háború, részben erre válaszként virágzik a hippi mozgalom, a nyugati világ ki van éhezve a spirituális táplálékra.

Ekkor érkezett meg Swami Prabhupáda. Mert ő volt az apró utazó, az őt hallgató hippik pedig első követői. Csupán egyetlen év kellett hozzá: megszületett egy új egyház az Újvilágban, a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közössége. Még tizenkét évet töltött követői körében, miközben többször körbeutazta a Földet, és tanított. Nemcsak tanítványai, hanem valamennyien sokat köszönhetünk neki. Az ő egyik legfontosabb intelme: ahol Krisna-templom áll, ott nem éhezhetnek. Nemcsak a Krisna-hívők, senki sem. S a szolgálat a „food for life”, azaz az „ételt az életért” mozgalomban azóta is szerves része a Krisnások mindennapjainak.

www.lelekpalotaja.hu – aktuális programok, rendezvények
www.karitativ.hu – Az Ételt az Életért Alapítvány honlapja önkéntes munkáról, adományozásról, rendszeres és ünnepi ételosztásokról.

A fotók a nyárvégi India Varázsa Fesztiválon készültek, ahol egy krisnás esküvői szertartás is zajlott:

Hogyan alakult meg az egyesület, mikor jött létre, milyen célokkal, és kik hozták létre?

Tíz évvel ezelőtt egy baráti társaságban beszélgettünk arról, hogy jó lenne valamilyen módon segíteni a kerületi rászorulókat. Így jött az ötlet, hogy ezt szervezeti keretek között próbáljuk meg, és 2010-ben tíz alapító taggal megalakult az Összefogás Óbudáért Egyesület, aminek a létrejötte óta én vagyok az elnöke.

Tevékenységünk középpontjában a nehéz sorsú családok segítése, támogatása áll.

Kizárólag magánszemélyekből állt össze az egyesület?

Igen, kivétel nélkül civilek, magánszemélyek alapították. 2009-ben a szalézi szerzetesek, Vitális Gábor atya – ismertebb nevén Müzli atya vezetésével – indították el a rászoruló gyermekek reggeliztetését Óbudán, a Kiscelli utcában. Az atya azóta sajnos már nincs itt a kerületben, Kazincbarcikán szolgál. A szalézi szerzetesek ötlete nyomán arra gondoltunk, hogy bővítsük ki ezt a tevékenységet, hiszen Békásmegyeren található az ország legnagyobb lakótelepe – ha jól tudom, harmincötezer ember él ezen a területen –, így értelemszerűen a Békásmegyeri Közösségi Házban indítottuk el 2013 márciusában a rászoruló gyerekek reggeliztetését az Összefogás Óbudáért Egyesület szervezésében, teljesen külön a szaléziaktól, de az ő példájukat követve. A rákövetkező évben új helyszínnel bővítettük a programot: szintén lakótelepi környezetben, Kaszásdűlőn, a Pethe Ferenc téren. A reggeliztetéssel azokat a gyerekeket céloztuk meg, akik valamilyen okból – ennek nemcsak anyagi, de egyéb okai is lehetnek – éhesen indulnak el iskolába. Úgy gondoltuk, hogy hozzánk minden gyerek bejöhet, nem kell igazolni a rászorultságot.

Tehát suli előtt betoppannak hozzánk, kapnak egy finom reggelit, kakaót, teát, szendvicset, virslit, müzlit, amit szeretnének, kezükbe nyomunk egy tízórai csomagot, és mehetnek a suliba.

Évekig két helyszínen, naponta 180–200 gyermeknek biztosítottuk ezt a térítésmentes étkezési lehetőséget. Egy ideig bekapcsolódott a programba a Békásmegyeri lakótelep Duna felőli oldalán lévő Hímző utcai irodánk is. Mivel ez nincs igazán központi helyen, egy év után ott beszüntettük a reggeliztetést. Célunk, hogy a III. kerületben egyetlen gyermeknek se kelljen éhesen, korgó gyomorral beülni az iskolapadba.

Ehhez a feladathoz kellenek munkatársak és anyagi háttér is. Kik osztják a reggelit, és kik támogatják a programot?

Nem titok, hogy legfőbb támogatónk Óbuda-­Békásmegyer Önkormányzata, valamint Budapest Főváros Önkormányzata is anyagi támogatást nyújt a programunk megvalósításához. Emellett kerületi cégek, bankok, magánszemélyek adományaiból, illetve a személyi jövedelemadó egy százalékából befolyó összegből gazdálkodunk. Az önkénteseink szervezésében nagyon sok segítséget kapunk az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézettől is.

Ami a munkatársakat illeti, a kora reggeli időszakban a nyugdíjasokra számíthatunk, mert az aktív korúak ilyenkor indulnak munkába, vagy már dolgoznak.

Az idősebb korosztály igen nagy lelkesedéssel folyt bele a munkába, és nemcsak a hajnali étkeztetéskor, de egyéb adományozási akcióinkon is mindig számíthatunk az ő munkabírásukra és elhivatottságukra.

Ez mennyi elfoglaltságot jelent az önkéntesek számára?

Az önkénteseink már 5.30-kor ott vannak, megfőzik a kakaót, teát, előkészítenek mindent, 6 órától lehet jönni reggelizni 7.30-ig.

A gyerekek többsége 7.15 után érkezik, mert sokuk számára nehéz a korai felkelés. Segítőink hetente egy-két alkalommal vesznek részt a reggeliztetésben.

Hogyan fogadják a gyerekek a programot? Valóban létszükséglet számukra a térítésmentes reggeli?

Bizonyos értelemben igen. Bár azt nem gondolnám, hogy ezek a gyerekek a szó klasszikus értelmében éheznek, azonban sok kisgyermek nem jut megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékhoz (napi 2.000 kalória, zöldség, gyümölcs, hús és tejtermékek). Így nem tud teljesíteni az iskolában, és belőlük soha nem fog egészséges felnőtt válni, hiszen a szellemi és fizikai fejlődésükhöz szükséges kalóriamennyiséget, vitaminokat, ásványi anyagokat és nyomelemeket nélkülözniük kell.

A reggeliztetés mellett mással is bővült az egyesület tevékenységi köre?

Igen, sokfelé kacsintgatunk. Hogy a szociális területnél maradjunk, évente két alkalommal osztunk tartós élelmiszercsomagot rászoruló óbudai családok részére: az adventi időszakban, illetve anyák napja alkalmából, amiben az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ nyújt nekünk sok segítséget. Idén első alkalommal adtunk át tanszercsomagot, ötven kisdiáknak segítve ezzel a tanévkezdést. Ezen túlmenően a Krisnások, vagyis az Ételt az Életért Alapítvány harmadik kerületi két nagy ételosztásához is kapcsolódtunk már sok-sok évvel ezelőtt.

Gyermeknap alkalmából, illetve az advent időszakában, karácsony előtt is van egy nagyobb ételosztás a Faluház előtti parkolóban. A májusi ételosztáson játékadományokkal, logikai fejtörőkkel és rengeteg édességgel várjuk a gyerekeket. A játékadományok összegyűjtésében mindig számíthatunk a kerületi középiskolásokra és Óbuda-Békásmegyer Ifjúsági Önkormányzatának szervező munkájára.

Karácsonykor négy mázsa szaloncukrot osztunk ki félkilós csomagokban, tehát nyolcszáz adag szaloncukrot kapnak a rászorulók, ezzel is igyekszünk hozzájárulni a családok ünnepi készülődéséhez.

Hol és milyen adományokkal lehet támogatni az egyesület működését?

Ha anyagi támogatásra gondolunk, azt az egyesület bankszámlájára tehetik meg, illetve a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlásával. Egész évben gyűjtünk játékadományokat, ezeket a Hímző utcai irodánkban tudják leadni.

Mit tehet, aki az idejével, munkájával szeretné támogatni a tevékenységüket?

A reggeli ételosztásra folyamatosan várunk segítőket.

A rászorulók támogatásán túl mivel foglalkozik még az egyesület?

Minden hónapban gyalogtúrát szervezünk. Takács Andrea túravezetőnk lelkesedésének és munkabírásának köszönhetően már bejártuk a Pilis és a Budai-hegység szinte összes zegét-zugát, de túráztunk a Börzsönyben is.

Idén nyáron a Balaton-­felvidékre szerveztünk egy kétnapos gyalogtúrát, aminek hatalmas sikere volt. A túráink inkább az idősebbek körében népszerűek.

Ha már ezt a korosztályt említettem, idén lesz hetedik éve, hogy az Idősek világnapja alkalmából ünnepi rendezvényt szervezünk a harmadik kerületi szépkorúaknak, ennek helyszíne az Óbudai Kulturális Központ. Ilyenkor állófogadással és ünnepi műsorral várjuk Óbuda-Békásmegyer szépkorú lakosságát. Az idősebbek számára egyéb programot is szervezünk: kéthetente csütörtökönként kézműves foglalkozást tartunk a Hímző utcai irodánkban Milner Angéla vezetésével. Emellett ingyenes jogsegélyt, jogi tanácsadást is nyújtunk ugyanitt, ezeket ­dr. Hecsei Pál ügyvéd úr tartja minden hónap első hétfőjén 17–19 óráig. Amiről még nem beszéltem, az az Art Filmklub, amit három évvel ezelőtt indítottunk el az Esernyősben, a Fő téren. A hazai és a nemzetközi filmművészet kimagasló alkotásait igyekszünk hónapról hónapra bemutatni. A vetítések előtt vendégváró falatkákkal és finom borokkal várjuk a közönséget. A film­klub szervezője Kocsis László Zoltán barátom, aki a vetítések után mindig tud valamit mesélni a filmkészítés kulisszatitkairól, vagy az adott film készítésének körülményeiről. Ha módunk van rá, vendéget is hívunk. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy Koltai Lajos, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, Érdemes Művész, Óbuda Díszpolgára két alkalommal is elfogadta meghívásunkat. Az Art Filmklub sikerén felbuzdulva, idén tavasztól havi egy alkalommal szombat dél­előtt Kölyök Film­klubot szervezünk szintén az Esernyősben, ahol szeretnénk elsősorban magyar alkotásokat bemutatni, de mindenképpen értéket hordozó gyerekfilmekkel, rajzfilmekkel próbáljuk becsalogatni a vetítésekre a gyerekeket. Ha már a gyerekeknél járunk:

idén nyár elején hirdettük meg a pótvizsgára felkészítést a 14–17 éves korosztály számára magyar nyelv és irodalom, matematika és angol tárgyakból.

Július közepétől indult a felkészítés hetente két-három alkalommal. Tantárgyanként 3–4 gyerekünk volt – és a többségük sikeresen le is vizsgázott.

Kik vállalták a felkészítést?

Kezdő pedagógusok, akik most végeztek az ELTE-n.

Ez is folytatódik valamilyen formában?

Igen, érkezett már kérés hozzánk, hogy igény lenne az év közbeni korrepetálásra. Hála istennek, azok a tanárok, akikkel eddig felvettük a kapcsolatot, nyitottak a folytatásra. Ráadásul támogatóinknak köszönhetően a pótvizsgára felkészítés és minden egyéb programunk ingyenes az érdeklődők számára.

Összefogás Óbudáért Egyesület

Székhely/levelezési cím:
1033 Budapest, Szérűskert u. 9. III/12.
Iroda: 1039 Budapest, Hímző u. 1. földszint
Telefon: +36 30 200 3115
E-mail: info@osszefogasobudaert.hu
Számlaszám: OTP Bank, 11703006-20077301
Honlap programokkal, információkkal:
osszefogasobudaert.hu

„Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp…”

(Romhányi József: A teve fohásza – részlet)

A hazánk területén különleges fajként előforduló tevék régészeti korú maradványai csupán két korszakból, a római korból (Kr. u. I–IV. század) és a török korból (XVI–XVII. század) ismertek, számuk igen alacsony.

Megjelenésük a katonai tevékenységhez és a hosszú távú kereskedelemhez köthető. Képi ábrázolásaik előfordulnak érméken, domborműveken, mozaikokon.